Böszörményi Gyula

Gergő és a bűbájketrec

Illusztrációk Fábián Noémi, 2003

Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás.

A Kiadó minden jogot fenntart, részletek közlésének jogát is az

írott és elektronikus sajtóban.

Első kiadás, 7000 példányban

Kiadja a Magyar Könyvklub, Budapest, 2003,

az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók

és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja

Felelős kiadó Révai Gábor, a Magyar Könyvklub igazgatója

Irodalmi vezető Sebes Katalin

Műszaki vezető Tóth Csaba

A borítót tervezte Fábián Noémi

Műszaki szerkesztő Császár András

Nyomdai előkészítés Art-is Kft., Szentendre

Nyomta az Alföldi Nyomda Rt., Debrecen

Felelős vezető György Géza vezérigazgató

Megjelent 31,42 (A/5) ív terjedelemben

ISBN 963 549 022 4

"...amikor egy kisfiú álmában,

mert kisfiú és álma van,

lesz is mindig, hangosan fölnevet.

Esterházy Péter

Kedvesemnek,

a legtürelmesebb Gyönyörűségnek

I.

Autótolvajok

A szekrény hirtelen megfordult, kilökte fiókját, és öt,

süvítve röppenő zoknigolyót lőtt áldozata felé. Gergő

azonban már számított a támadásra. Három emelet

magasságban repülve fürgén oldalra dőlt, bal kezével

irányítva a Kölyökfarkast, míg jobbjában nagyot dur-

rant a bűbájostor. Zöld fényhullámok áradtak szerte, s

mikor elérték a zoknigolyókat, azok szétbomlottak,

majd megszelidülve libegtek le a mélybe.

A szédítő sebességgel száguldó ellenfelek tovább ker-

getőztek. Fölöttük a feketebársony égen millió csillag

sziporkázott, a Hadak Útjának halvány sávja hívogató-

an szelte át a mindenséget. Alant, a hófödte táj mérhe-

tetlen messzeségében fáklyák lobogtak. Gergő osztály-

társai, a Rejtezés Táltoskollégiumának sámántanoncai

hátravetett fejjel, tátott szájjal bámulták a tiszta égbol-

ton száguldó ruhásszekrényt s nyomában a Kölyökfar-

kast biztos kézzel irányító fiút.

A megvadult bútor kezdett kifogyni a lövedékként

használható ruhadarabokból. Menekülni próbált, vad

hurkokat, orsókat mutatott be, s még azt sem bánta,

hogy az egyik fiókja csikorogva kicsúszott a helyéről,

hogy két perccel később ízzé-porrá törjön valahol a ré-

vülőtér szélén. Gergő ráhajolt a kölyökfarkas bundás

nyakára, és a süvítő szelet túlkiabálva utasította:

- Kapjuk el végre! Elegem van ebből az ostoba vizs-

gából.

Segítő szelleme helyeslőn mordult, izmait megfeszí-

tette, s ha lehet, még annál is gyorsabban repült, mint

mikor a Sárkánnyal küzdöttek Álomföldén. A ruhás-

szekrény megérezte, hogy üldözője a végső támadásra

készül, és ettől pánikba esett. Felső fiókjából elszórta

8

az utolsó ruhadarabokat, de célzásra már nem pazarol-

ta az idejét. Gergő dühösen kerülgette a pizsamafelső-

ket, ingeket, végül egy pár házi papucsot, melyek való-

ban veszélyes közelségben zúgtak el a füle mellett.

Végre elég közel ért a szekrényhez, hogy újra hasz-

nálhassa bűbájostorát. A varázsfegyver csomózott bőr-

szíja körül szikrák pattogtak, amint gyakorlott mozdu-

lattal a feje fölé lendítette azt, és kimondta a szükséges

bűbájigét.

- Csitulj, veszett, hőkölj meg!

A szekrény megtorpant a levegőben, amint a bűbáj-

ostorból kipattanó apró villám elérte. Hangosan recs-

csent, minden eresztéke fájdalmasan, elkeseredetten

nyiszorgott. Gergő kénytelen volt a levegőben hármas

csavarba vezetni a kölyökfarkast, hogy elkerüljék az

ütközést. Mire sikerült kikeverednie a szédült forgás-

ból, és megfordult, a szekrény már a föld felé zuhant,

résein keresztül hangosan süvöltött a hókásás szél.

- Ez nem nyerő! - kiáltott a sámántanonc, és előre-

nyomva a Kölyökfarkas fejét, a bútor után zuhant.

A levegő szinte vágta az arcát, szemébe könnyeket csalt

a légáramlat, de hiába igyekezett, már nem volt képes

megállítani a magatehetetlen bútort. A bűbájostorral

utána küldött lebegtető varázslat elkerülte a szekrényt,

és a zúzmarával fedett révülőtér mögötti erdő egyik fá-

ját találta el. A vén tölgy méltatlankodva rezegtette le-

veleit, de hiába próbált kapaszkodni gyökereivel, las-

san elvált a talajtól.

A ruhásszekrény hátborzongató dörrenéssel tört poz-

dorjává a gyepen, úgy harminc lépésre a sámánosztály

döbbent diákjaitól. Gergő visszafogta a kölyökfarkas

zuhanását, majd némi tétovázás után leereszkedett a

roncsok mellé. A révülőtérre nyomasztó csend telepe-

dett, még az addig vidáman cirpelő éjszakai jégtücskök

is elhallgattak. A sámántanoncok csoportja néma jel-

nek engedelmeskedve kettévált, a kezükben tartott

9

fáklyák fénye így rövid folyosót világított meg, amin egy

magas, szikár alak közeledett. Gergő beharapta alsó

ajkát, majd dacosan felszegte fejét, hogy a Rejtezés Tál-

toskollégium legrettegettebb oktatójának, Suhanó Bo-

tondnak szemébe nézzen. A totemrepülés-tanár test-

hez álló szabadidőruhát, nyakában bűbájsípot és az álla

alatt megköthető baseballsapkát viselt. Csontos kezé-

ben falapra tűzött papírlapról ragyogott vissza a né-

hány nap múlva kiteljesedő hold ezüstfénye.

Suhanó Botond megállt Gergő előtt, de nem a fiút,

inkább a ruhásszekrény szomorú maradványait szem-

lélte hosszú perceken át. A háttérben várakozó sámán-

tanoncok s totemállataik lélegzet-visszafojtva várták,

hogy végre kitörjön az oktató viharos haragja. Suhanó

Botond azonban most még az ordításhoz is túl dühös

lehetett. Jobbjával beletúrt nadrágja zsebébe, s onnan

borzas lúdtollat vett elő, majd annak hegyét a papír egy

pontjára koppintotta.

- Réti Gergely, sámánnevén Farkas - hangzott fel

végre a totemrepülés-tanár hangja. Máskor a nedvesen

cuppanó szavak (Botond ugyanis már rég elhullatta va-

lamennyi fogát!) titkos mosolyra késztették diákjait,

most azonban senkinek nem jutott eszébe nevetni. -

Itt a téli szünet előtti utolsó vizsga eredménye. Téma:

átokverte bútor felismerése, átok azonosítása, becser-

készés, elfogás.

Gergő úgy érezte, most jött el a pillanat, hogy kísér-

letet tegyen saját védelmére.

- A szekrényt trehányság-átokkal verték meg. Azon-

nal felismertem a bűbájt, mikor koszos zoknikat kez-

dett köpködni. És nem is lett volna semmi baj, ha nem

menekül el...

- Az a fránya bútor, mi?! - Suhanó Botond gúnyo-

san csóválta fejét, hatalmas sasorrának árnyéka vesze-

delmes szörnyetegként vándorolt ide-oda a havon. -

Nem elég, hogy átok sújtja, még kellemetlenkedik is a

mi kedvenc tanítványunknak. Micsoda szekrények

vannak manapság!

Gergő megértette, hogy hiba volt megszólalnia. A ha-

rag egyre nőtt benne, belülről feszítette a mellkasát, és

kiáltássá akart válni. Szerette a totemrepülés-órákat,

az egyik legjobb révülőnek hitte magát a Rejtezésben,

de hogy egy megveszett ruhásszekrényt kergessen a

csillagos éjszakában... Hát mikor lesz neki ilyesmire

szüksége, ha valaha majd sámánként dolgozik? Amint

a menekülő bútor után vetette magát, folyton csak ar-

ra tudott gondolni, hogy odalenn az osztálytársai mind

rajta röhögnek.

- Becserkészés rendben, bár lehettél volna gyorsabb

is - szólalt meg ismét Suhanó Botond, továbbra is a pa-

pírlapot tanulmányozva. - Elvégre csupán egy buta fió-

kos szekrénnyel volt dolgod!

Gergti beletörődve biccentett. Érezte, hogy a kölyök-

farkas hátrébb húzódik, mint aki nem akar közösséget

vállalni a megszégyenülésben.

- A szekrény egyébként a Rejtezés Táltoskollégium

leltári tulajdona - emelte fel hangját ingerülten a to-

temrepülés-tanár, jelezve, hogy a vizsga tragikus vége

bosszantja leginkább. - Addig nem révülhetsz a Való-

ságba, amíg rendbe nem hozod. A többieknek kellemes

szünetet kívánok!

A táltoskolesz elsőéves sámántanoncai megkönnyeb-

bűlt sóhajjal vették tudomásul, hogy indulhatnak haza.

A fáklyák ingadozva a révülőtér túloldalán magasodó,

óriási sulijurta épülete felé imbolyogtak, melyből átjá-

tók nyíltak a Valóságba. Suhanó Botond követte diák-

jait, s talán épp ez volt Gergő számára a legmegalázóbb:

tőle el sem búcsúzott. Amint a társaság izgatott be-

szédhangjait elnyelte a hideg éjszaka, hirtelen ijesztő-

vé vált a révülőtér s az azt körülvevő Öreg Erdő.

Gergá bűbájostora könnyed legyintésével fáklyalán-

got bájolt a levegőbe, ami néhány percig úgy is képes

10 11

volt világítani, hogy nem tartozott hozzá valódi nyél.

Ezután sóhajtva leguggolt a bútor roncsai mellé, utál-

kozva megbökte az egyik letört fiókgombot, majd te-

kintetével a totemét kereste.

- Bolhafészek, igazán segíthetnél! - szólt a fénykö-

rön túli sötétségbe. - Repülhettél volna gyorsabban, és

akkor nem kellene vacakolnunk ezzel a...

Gergőnek hirtelen rossz érzése támadt. Lassan kiegye-

nesedett, megszorította a bűbájostor nyelét, és körbe-

fordult. A Rejtezés Táltoskollégium a Világfa Lomb-

szintjén helyezkedett el, amit a Hetek uraltak, s így

semmi veszedelmes nem révülhetett erre. Az ifjú sá-

mántanoncokra egyébként is különös gonddal ügyeltek

az idősebb varázstudók, nehogy a Gyökérszintről átlo-

pakodó bármilyen rossz a közelükbe férjen. A sulijurtá-

nál talán csak a szigorúan titkos Álomfölde volt jobban

védve a gonosz vagy kártékony varázserőktől.

A holdat azonban most sötét felhő takarta el, a csil-

lagok pedig szinte semmi fényt nem adtak. A bűvös

fáklyaláng remegni kezdett, hajladozott, néha sercenő

szikrát hányt, pedig szél nem fújt. Gergő megborzon-

gott, amint az Öreg Erdő komor, hóruhás fái felé for-

dult.

- obb lesz gyorsan végezni - biztatta önmagát, s

észre sem vette, hogy hangosan beszél. - Szürkebun-

dás, segíts!

Éppen vissza akart fordulni a bútor roncsaihoz, hogy

bűbájostorával helyrehozza a zuhanás okozta károkat,

mikor a fáklyaláng fénykörében megjelent a Kölyökfar-

kas. Gergő nyomban látta, hogy segítő szellemével va-

lami baj történt. A szürkebundás valahogy nagyobb-

nak, erősebbnek tűnt, mint máskor, ami attól lehetett,

hogy minden szál szőre felborzolódott. Már ez is elég

ijesztőnek tűnt, de a kölyökfarkas ráadásul felhúzta

ínyét, agyarai szikráztak a fényben, és sűrű nyál csor-

gott az álláról.

Aki tanult a totemállatok vi-

selkedéséről, az tudhatta, hogy

a farkasok csak akkor viselked-

nek így, ha ölni készülnek. Ger-

gő önkéntelenül hátralépett, s

majdnem elbotlott a szekrény

roncsaiban.

- Bolhás, mi ütött beléd? -

kiáltotta a fiú. - Csak nem te is

megvesztél, mint ez az idétlen

kaszni?

A Kölyökfarkas lassan lépve,

lesunyt fejjel, vicsorogva közelí-

tett. A morgás, ami a gyomrá-

ból tört fel, egyértelművé tette,

hogy hamarosan támadni fog.

Tekintete, mely máskor bárso-

nyos barnán simogatta gazdá-

ját, most vadul villogott. A sze-

méből kicsapó szikrák megtör-

ték a fáklyaláng fényét.

- Tanár úr, ez nagyon rossz

vicc! - kiáltotta a sötétségbe

Gergő, miközben maga elé tar-

totta a bűbájostort, és lassan

tovább hátrált, megkerülve a

szekrény maradványait. - Ígé-

rem, a szünet után kijavítom a

jegyemet, de a segítő szelleme-

met mégsem kéne...

Valójában egyetlen pillanatig

sem hitte, hogy Suhanó Botond

keze van a dologban. A kölyök-

farkas megveszett. Talán a bútor

egyik szilánkja karcolta meg,

vagy a téli szünet előtti vizsgák

12 13

mentek a farkas idegeire. Gergő jól ismerte segítő szel-

lemét, és a táltoskoleszban is eleget tanult a varázstu-

dók világáról ahhoz, hogy most ne kételkedjen, pillana-

tokon belül életre-halálra fognak küzdeni.

A Kölyökfarkas elérte a szekrény roncsait, majd óva-

tosan megkerülte azokat. Gazdája ekkor lépett a sö-

tétségbe, s most, hogy már nem zavarta látását a fák-

lyaláng, egészen különös dolgot fedezett fel. A Kö-

lyökfarkas körül nem azt látta, aminek ott kellett

lennie. Mintha egy képeskönyvből tépték volna ki a

totemállatot: vele együtt napfényes, buja erdő került

a zúzmarás révülőtér helyére, bár a téli táj is halvá-

nyan ott derengett. A megvadult kölyökfarkas egyéb-

ként is úgy nézett ki, mintha hetek óta tüskés bo-

zótosban csörtetne. Bundája tépett, tele bogánccsal,

elszáradt falevelekkel, s bal szeme alatt friss seb vörös-

lött.

Gergő hirtelen megértette, hogy most épp egy másik

világba vagy talán a múltba, a jövőbe lát.

Nem maradt ideje tovább töprengeni a jelenésen.

A háta mögött éppen olyan vad, elszánt morgás csa-

pott fel, mint amilyet a szemből közeledő Kölyökfar-

kas hallatott. A fiú fülét nem lehetett megtéveszteni,

így mikor az új hang irányába pillantott, már meg sem

lepte, hogy ott is a kölyökfarkast látja. A két állat

megtorpant, egymást figyelte, s mielőtt Gergő bármit

tehetett volna, fület tépő acsarkodással egymásnak

rontottak.

A harc azonban elmaradt. A nyári erdő halvány hát-

terét magával vonszoló farkas tátott pofával repült a

levegőben... Majd hirtelen eltűnt. A másik kölyökfar-

kas, mivel nem volt ellenfele, akit megragadhatott vol-

na, a hóba zuhant, és fájdalmas nyüszítéssel bucská-

zott néhányat. Gergő nyomban mellette termett, és

végigsimította a segítő szellem puha bundáját, barátjá-

nak azonban csak a büszkesége sérült meg.

Ezután mindketten némán töprengve ültek az egyre

halványodó bűbájfáklya fényében, hogy végül elhatá-

rozzák: látomásokról jobb hallgatni, ha nem akarja az

ember gumijurtában végezni.

*

Botlik Dénes, bár rettenetesen fázott, mégis sokáig va-

cakolt a lakáskulccsal, majd percekig ügyetlenül zörget-

te a bejárati ajtó zárját. Mindezt szándékosan tette,

hogy közben lopva lelessen a gangról a macskaköves

udvarra. A Csipetke utcai bérházban látszólag semmi

nem mozdult, a szürke hókupacok békésen gubbasz-

tottak a fal tövében, ahova az új házmester söpörte őket.

Botlik úrnak mégis különös érzése volt, mióta megér-

kezett a munkából.

A jeges járdán bandukolva épp azon töprengett, hogy

utolsó kuncsaftja, a barna cipős úr miért fél a függöny-

röjtoktól. Botlik Dénes okleveles cipőpucoló ugyanis

képes volt belelátni a lábbelik gazdáinak lelkébe, s így

sokszor egészen különös dolgokat tudott meg róluk.

A függönyrojtok nem igazán veszélyes holmik, így a

barnacipős félelme valójában nem izgatta Botlik urat...

Ekkor azonban megérkezett a Csipetke utcai bérház

kapujához, és hirtelen nyugtalanító érzés töltötte el.

- Valami... Valami hiányzik! - motyogta maga elé, s

csupán a hidegben ajkai közül előgomolygó párákból

vette észre, hogy megint hangosan kimondta a gondo-

latait. Bosszankodva szemlélte az utcát, ahonnan hiány-

zik valami, de képtelen volt rájönni, hogy mi. Végül vál-

lat vont, belépett a kapun, átvágott az udvaron, és ha-

marosan az első emeleti lakás előtt állt.

Az érzés azonban, hogy TÉNYLEG hiányzik valami

az utcából, aminek ott kellene lennie, még erősebben

tört rá. Ezért kezdett vacakolni a kulcsaival, és játszot-

ta el, hogy nem talál a zárba. Gyanakodva lesett le a

14 15

gangról, különös figyelmet szentelve a földszinten lakó

Nemcsók házaspár ablakának, akik folyton a bérház

többi lakójának életét próbálták kifürkészni. A sűrű

szövésű tüllfüggöny sarka most is félrelibbent kicsit, de

ezen túl más gyanús dolog nem történt.

A lakásból éles, türelmetlen csengetés szűrődött ki.

Botlik Dénes most már valóban be akart jutni, de

ahogy meghallotta a telefon hangját, keze remegni kez-

dett az igyekezettől, s elejtette a kulcsait. Bár még csu-

pán délután négy óra körül járt az idő, tél lévén, máris

sötétedett, és a csípős levegő előre megsúgta, hogy éjjel

kegyetlen hideg várható. Botlik úr végül felvette, a zár-

ba illesztette és elfordította a megfelelő kulcsot, s úgy

rontott be a lakásba, mintha az élete múlna rajta.

A telefon éppen akkor hallgatott el, mikor megérin-

tette a kagylót. Botlik Dénes halkan hümmentett, majd

összefonta melle előtt a karját, és várt. Érezte, hogy a

nyitva hagyott bejárati ajtón át elszökik a meleg, nagy-

kabátja viszont kezd rámelegedni, mégsem mert eltá-

volodni a néma készüléktől.

A telefon ismét megcsörrent.

- Itt is vagyok! - kurjantott boldogan a kagylóba

Botlik Dénes, mint aki rendkívül nehéz, veszélyes fel-

adatot oldott meg.

- Ennek igazán örülök, kedves - hangzott fel Réti

Boglárka hangja, amiből még a vonal fémes recsegése sem

- Me áltad a cédulát?

volt képes kiölni a vidámságot. gtal

Botlik Dénes összevonta szemöldökét, amitől három

mély ránc jelent meg a homlokán. Mielőtt válaszolt

volna, gondosan körülnézett a nappaliban, de semmi-

féle cédulát nem látott sehol.

- Sajnálom - mondta. - Most értem haza, és még

nem volt időm...

- Nem olyan fontos, nyugodj meg - szólt közbe

Bogi. - Csak anny it üzentem rajta, hogy ne nyugtalan-

kodj Rúzspiros miatt.

Botlik Dénes, ha lehet, még mélyebb ráncokat vará-

zsolt saját homlokára. Rúzspiros a család autója volt,

amit azonban kizárólag hosszabb utakra használtak,

hogy legalább ők ne tegyék még zsúfoltabbá Budapest

utcáit. És miért is kellene most Rúzspiros miatt nyug-

talankodni? Botlik Dénesben hirtelen felbukkant egy

gondolat, ami nyomban választ adott korábbi hiányér-

zetére. Hát persze, Rúzspiros! Az autó hiányzott a Csi-

petke utcából! Ott kellett volna állnia, nem messze a

kaputól, de sötétszürke, koszos hókupacokkal körbe-

vett helye üresen ásított.

- Észre sem vetted, hogy eltűnt? - kuncogott a tele-

fonban Boglárka. - Éjjel történhetett, mert reggel nem

. láttam sehol. Visszaszaladtam a lakásba, és kiírtam ne-

ked egy cédulára, hogy ne nyugtalankodj miatta.

- Nem nyugtalankodom - bólintott a kagylónak

Botlik Dénes, de a szeme sarka mégis rángatózni kez-

v dett. - Tehát Rúzspirost ellopták?

- Nem hinném - felelt Bogi. - Szerintem csak elcsa-

vargott kicsit, úgyhogy egyelőre ne szóljunk a rendőrség-

- Drágám, az autók nem szoktak maguktól elcsava-

rogni - jegyezte meg Botlik úr.

- Az autók nem, de Rúzspiros...! - Réti Boglárka

meleg hangjával igyekezett megnyugtatni a férjét. - Ne

feledd, hogy a családod minden tagja révülő!

Botlik Dénes halvány szomorúságot érzett, mikor ar-

ra gondolt, hogy egyedül ő éber, vagyis olyan, aki sem-

miféle varázstudománnyal nem rendelkezik. Boglárka

mégis szereti őt, az egyszerű cipőpucolót, s ettől me-

gint víg kedve kerekedett.

- Ha Rúzspirosnak csavarogni van kedve, hát tegye -

mondta, s még rá is kacsintott a telefonra. - Csak nehogy

elkapják a rendőrök, amiért sofőr nélkül közlekedik -

Boglárka együtt nevetett a férjével, majd hirtelen té-

mát váltott.

16 17

- Bocsáss meg, vevő jött, le kell tennem. Hamarosan

zárom a boltot, indulok haza. A gyerekek...?

- Még nem jöttek meg - szólt Botlik úr - Nyugod-

tan búcsúzz el a növényeidtől, hiszen a téli szünet alatt

nem találkoztok. A kirakati zsályának add át hódolat-

teljes üdvözletemet!

Botlik Dénes letette a kagylót, és harcias tekintettel

körbenézett a lakásban. A bútorokat már kezdte zúz-

mara lepni, így először a bejárati ajtót csukta be, majd

végre levette a kabátját. A hatalmas állóóra számlapján

a kismutató félúton járt négy és öt óra között.

*

"A Világfa a Minden. Gyökérszintjén megtalálod a múltat

az emlékeket, az egykor élt emberek, állatok és növények lelkét.

De a Gyökérszinten lakik Élet anyó is, aki a holnap lelkeit ne-

velgeti.

A Világfa a Világegyetem. Törzsének szintjén megtalálod a

jelent, a valóságot, a most élő emberek, állatok és növények lel-

két. De ott születnek a jó és rossz álmok is, hiszen álmodni csak

az élők tudnak.

A Világfa a Teljesség. Lombszintjén megtalálod a holnapot,

a reményeket, az összes mesét és történetet, s azok szereplőit.

De ott léteznek a révülők, az álomfogók és más lények is, aki-

ket csak lehunyt szemmel láthatsz.

A Világfa te vagy. "

Az Álomfelügyelet ügynöke rejtekhelyén kucorogva

idézte fel a Kilenc Jurta vaskos kötetének, a Világok

Lexikonának első sorait. Amikor révülésre indult, és a

Világfa megszámlálhatatlan zugának egyikében találta

magát, szüksége volt rá, hogy valamiként rendet pró-

báljon tenni a fejében. Nem csoda, hogy a folyton vál-

tozó, egymástól különböző számtalan világban még

mindig kissé zavartan érezte magát, hiszen csak nem-

rég szolgált az Álomfelügyeletnél. Eddigi élete legin-

kább a Valóságban zajlott, s ott is az erdők, hegyek,

mocsarak vonzották.

A Világfán azonban minden révülés új környezetbe

vitte. Most éppen a Gyökérszintre kellett utaznia, hogy

megkaphassa azt a két bűnöző álomlényt, akiket le akart

tartóztatni. Csakhogy még nem volt a kezében bizonyí-

ték, ezért igyekezett észrevétlen maradni. Igazi főnye-

remény volna lopás közben tetten érni őket!

Az álomvarangyokat azonban nagyon nehéz követ-

ni. Ezek a kicsi, fürge lények néha ugyan átruccantak a

valóságba, de igazi környezetük az álmok világa, ahol

ki tudnak egyik éber álmából a másikba surranni,

mint a gondolat. Nem csoda, hiszen az álomvarangyok

maguk is álmokban születnek, általában akkor, ha va-

laki túl sokat vacsorázik, vagy valami rettenetes gond

nyomasztja, s ettől az álma zavaros lesz.

Kubus és Orrnyereg testvérek voltak. Néhány évvel

korábban az egyik rákospalotai autókereskedő attól

rettegett, hogy az udvarából valaki elcseni az aznap ér-

kezett három gyönyörű Mercedest. Ez a gondolat gyö-

törte álmában is. Azon az éjjelen született a két álom-

varangy, s mivel éber teremtőjük a tolvajoktól félt, Ku-

bus és Orrnyereg ezt a szakmát választotta. Azóta is

abból éltek, hogy egyik álomból a másikba lopóztak, és

onnan mindenfélét elcsentek, hogy azután a Gyökér-

szint gyanús szellemlényeinek kínálják megvételre.

Az Álomfelügyelet új ügynöke ennek akart véget vet-

ni. Sikerült megtudnia, hogy a testvérpár a Gyökérszint

melyik erdejében lakik, s órákkal korábban elrejtőzött

egy odúban berendezett otthonuk közelében. Tagjai ugyan

már elgémberedtek, éhes is volt, de elhatározta, hogy

addig leskelődik, amíg a két álomvarangy újabb beszerző

gyülésre indul.

Az odú nyílását fedő mohos kéregdarab végre meg-

mozdult. Előbb Kubus bújt ki, maga előtt taszigálva ha-

talmas vászontáskáját, amin kívül nem is viselt semmi

18 19

mást. Az álomvarangyok méretre akkorák, mint a nyolc-

éves gyerekek, bőrük pedig folyton változtatja a színét,

mintha szürke árnyak vonulnának alatta megállítha-

tatlanul. Kubus átpréselte magát a kijáraton, megállt a

fekete gyepen, és szétrázta torzonborz, vörös haját.

- Orrnyereg! - kiáltotta fintorogva.

- He? - jött a válasz, majd a rekedt hang után fel-

bukkant a különös név gazdája is. A testvérpár másik

tagja fekete klottgatyát, piszkosfehér inget viselő, töm-

zsi, izmos álomvarangy volt. Tes-

tén több helyen is régi vere-

kedések forradásai éktelen-

kedtek. - Mit akarsz?

- Elegem van a Kiégett

Erdőből - mondta Kubus

miközben tekintete un-

dorodva járt körbe a csu-

pasz ágakat mutogató va-

don halott fáin. - Miért

kell nekünk ezen a vigasz-

talan tájon laknunk? Sok-

kal szebb, barátságosabb

elfeledett álmok is akad-

nak a Gyökérszinten, amikre már senki nem emlék-

szik, s így jó rejtekhelyek.

- Mert itt senki nem keres minket - felelt Orrnye-

reg, akinek sikerült kibújnia az odúból, s most az övé-

ről csüngő, folyton csilingelő betörőszerszámok tucat-

jait igazgatta. - Álomvarangyok vagyunk, akiket sokan

szeretnének elcsípni. Főleg azok, akik álmából ellop-

tunk valamit.

Kubus talán mondott volna még valamit, mert nagy

levegőt vett, de meggondolta magát. Testvére egyetlen

pillanattal sem volt idősebb nála, mégis ő parancsolt

kettejük közül, s ezt Kubus, ha morogva is, mindig el-

fogadta.

- Merre révülünk ma? - szólalt meg, mikor látta,

hogy Orrnyereg végre befejezte holmijának rendezge-

tését.

- Könnyű munka vár. Sutyerák, az álomüzér azzal

bízott meg, hogy egy éber gyerek álmából hozzunk ne-

ki néhány nyalánkságot. Tortát, süteményt, ilyesmit.

Az egyik nagymenő ős-szellem meg akarja ünnepelni,

hogy éppen százhuszonöt és háromnegyed évvel ez-

előtt költözött át a Valóságból a Gyökérszintre.

A két álomvarangy nem is húzta tovább az időt. Le-

ültek az ősidőkben feketére égett fű kormába, kezüket

térdükre támasztották, és lehunyták a szemüket. Az

ágak között leselkedő ügynök ezt a pillanatot válasz-

totta, hogy alakot váltson. Fürge gyíkká változott, és

nesztelenül a révülni készülők közelébe surrant, hogy

követni tudja őket, mikor azok belopják magukat az

idegen álomba.

Nem hiába mondják az álomvarangyokról, hogy a

Világfa legügyesebb révülői. Csupán egyetlen halk puk-

kanás hallatszott, a fekete erdő képe elmosödott, s a

következő szemvillanásban már egész máshol voltak.

Orrnyereg csalhatatlan ösztönnel választotta ki cél-

pontját. A Valóságban a hat és fél éves Eliza éppen a

másik oldalára fordult puha ágyában, és közben mo-

solygott, mivel épp olyan álmot látott, ami nagyon tet-

szett neki. A kislány napok óta csak a hamarosan elér-

kező szülinapjára tudott gondolni, így most is arról ál-

modott, milyen szép lesz majd az a sok meglepetés,

amit a szülei már bizonyára mind előkészítettek neki.

Eliza a kertjükbe álmodta magát, ahol a lugast papír-

lámpák díszítették, az asztalt fehér abrosz fedte, és

annak közepén emeletes orosz krémtorta trónolt. A bok-

rok közül Eliza barátai bújtak elő nevetve. Mindegyi-

kük kezében titokzatos, színes ajándékcsomagok virí-

tottak, izgalmukban maguk is mocorogtak, hogy végre

a kislány kibontsa őket.

20 21

Eliza álmában felkacagott.

S nem vette észre, hogy a rózsatövek mögött két fu-

ra alak gubbaszt, mohón lesve az alkalmat, hogy a tor-

ta közelébe kerülhessenek. Kubus legszívesebben átro-

hant volna a kerten, hogy vászontáskájába dobja a sü-

teményt, de Orrnyereg súlyos marka visszatartotta.

- Nem szabad szétrombolnunk az álmát! - súgta. -

Ha megijed tőlünk, felriad, és akkor leshetjük, mikor

találunk egy másik, születésnapról álmodó gyereket.

- Nekünk minden sikerül, testvér - vigyorgott ma-

gabiztosan Kubus, de azért engedelmesen a rózsatő ár-

nyékában maradt. - Ma hajnalban is, emlékszel! Hát

mondj nekem még egy álomvarangyot, aki képes autót

lopni, méghozzá a Valóságból.

Az Álomfelügyelet ügynöke - még mindig gyík alak-

jában - mozdulatlanná dermedt a kíváncsiságtól. Az

imént sikerült átsurrannia a kislány álmába, szorosan a

két tolvaj nyomában maradva, s már arra készült, hogy

letartóztassa őket tortalopás közben. Csakhogy az el-

csent autóról hallva ráébredt: sokkal nagyobb bűntet-

tért is bűbájrács mögé dughatja őket, ha türelmes.

- Azzal az autóval még nem végeztünk - morogta

Orrnyereg. - Tudod jól, hogy a megbízónknak nem a

kocsi kell.

- Te valóban vissza akarsz menni a Valóságba, hogy

végrehajtsd az autóval... Azt? - Kubus idegesen szipá-

kolt. A fűben rejtőző ügynök megérezte az álomva-

rangy félelmét, bár az arcát nem láthatta. - Orrnyereg,

drága bratyó, az a megbízó bolond! Autót lopni a Való-

ságból, az nekünk való feladat volt, de amit követel tő-

lünk, az... az rettenetes!

- Rettenetesen jól meg is fizeti! - vicsorgott dühö-

sen a testvér - Igenis visszatérünk a Valóságba, be-

ülünk az autóba, és... Figyelj!

Orrnyereg félbeszakította mondandóját, és a

szülinapot ünneplő gyerekhad felé bökött. Eliza éppen

azt álmodta, hogy legjobb barátnője ajándékcsomagjá-

ból egy eleven, szépséges póni trappol elő. Az arany-

szőrű lovacska, nyakában rózsaszín masnival, új gazdá-

jához lépkedett, és orrával kedvesen megbökte, arra

biztatva, hogy üljön a hátára. A gyerekek körbeállták

őket, tapsoltak, nevettek - és egyikük sem figyelt a lu-

asban álló asztalra.

g

Az álomvarangyok villámgyorsan mozdultak. Bokor-

tól bokorig futva elérték a lugas oldalát, miközben tit-

kos kézjelekkel irányították egymást. Orrnyereg a gye-

rekeket figyelte, nehogy valamelyiknek mégis eszébe

jusson arra fordulni. Közben Kubus az asztalhoz sur-

rant, belekapaszkodott a szélébe, s már épp fel akarta

húzni magát, hogy elérje a tortát...

Az ügynök cselekvésre szánta el magát. Gyíkból ere-

deti alakjába változott át, kilépett a rózsabokrok közül,

és szigorú arccal az álomvarangyok felé indult. Ő nem

bánta, ha Eliza észreveszi. Előzőleg már elmormolta az

ébredésgátló varázsigét, a kislány néhány percig még

biztos nem riad fel, akármilyen különös dolgot lát is

álmában, s így a letartóztatást sem akadályozhatja

meg.

Elizának valójában eszébe sem jutott, hogy felébred-

jen. Megpillantotta a rózsabokrok felől közeledő külö-

nös lényt, és mivel nagyon mókásnak találta, hangos

kiáltással futni kezdett az ügynök felé.

- Zöldségmanó! Zöldségmanó! - kiáltotta közben.

A többi gyerek szintén meglátta az ügynököt, aki ere-

deti alakjában tetőtől talpig nagy, méregzöld levelekből

álló ruhát viselt. Apró lábak trappoltak át a füvön, sőt

a póni sem akart kimaradni a "manó" üdvözléséből,

hát horkantva vágtába fogott.

Az Álomfelügyelet ügynöke döbbenten bámulta a fe-

lé futó sereget.

- Jaj, ne! - nyögte halkan, és lába a földbe gyökere-

zett. - Ez így nem lesz jó, srácoki

22 23

A lugasban két meglepett álomvarangy nézte a várat-

lan eseményeket. Orrnyereg ocsúdott előbb, lerángatta

Kubust az asztalról, és a gyerekek felé mutogatott.

- Egy nyavalyás álomfelügyelő! - recsegte fülsértő

hangján. - Pucoljunki

Az ügynök kétségbeesetten próbálta elkerülni a gye-

rekek lelkes rohamát, hogy rávesse magát a tolvajokra,

de hiába. Eliza ért hozzá leghamarabb, vadul átölelte,

és boldogan kiabált.

- Zöldségmanó, az enyém vagy!

A lugasban halk pukkanás kíséretében a két álomva-

rangy tovarévült. Monyákos Tuba pedig (mert így hív-

ták az Álomfelügyelet szigorú ügynökét), aki épp most

szalasztotta el élete eddigi leglátványosabb letartózta-

tását, engedelmesen és nagyon elkeseredetten tűrte,

hogy a gyerekek manósat játsszanak vele.

*

Botlik Zsófi, akit a révülők világában Farkas Húgaként

ismertek, a padlón feküdt, és úgy érezte, hogy a mell-

kasán egy tízemeletes bérház ücsörög kényelmesen.

Körülötte a Vajákosképző elsőéves hallgatói aggódva

fecsegtek, süstorogtak, s még Maszat Vincéné született

Tudó Bori sem volt képes csendre inteni őket.

- Mindjárt jobban leszel, lányom - hajolt közel a

kenőasszony Zsófihoz, majd mérgesen a lányokra szólt.

- Hallgassatok már, szavát se hallom!

Az elsőéves vajákosok hátrébb húzódtak, hátukkal

már-már kidagasztották a kerek jurta oldalát, de a szá-

juk, az nem állt be. Elvégre nem mindennap fordul elő

a Vajákosképzőben, hogy az egyik diák regölés közben

sikoltozni kezd, majd elájul.

Zsófi végre levegőhöz jutott, s máris igyekezett fel-

támaszkodni két könyökére. Bori anyó azonban, aki a

gyógykenőcsök maszatolását tanította a Vajákoskép-

zőben, egyelőre nem engedte, hogy felkeljen a padló-

ról.

- Feküdj nyugodtan, lányom! Minden rendben lesz,

! csak hagyj magadnak időt, hogy erőre kapj - suttogta.

Zsófi a szigorú kontyba csavart, ezüstösen ősz frizura

fölött gyorsan cikkanó, fekete árnyat látott megvillan-

ni, s ettől mosolyognia kellett. Settenke, az őrdenevér,

aki a lány segítő állata volt a Világfán, izgatottan röp-

pent ide-oda a jurta légterében, s csak akkor függeszke-

dett fel végre az egyik tartórúdra, mikor látta, hogy

gazdája jobban van.

- Nem tudom, mi történhetett velem - mondta

Zsófi a kenőasszonynak. - A regölés nekem mindig jól

ment, de most...

- A regölés már csak ilyen - biccentett Bori anyó. -

Nincs két egyforma.

Zsófi összevont szemöldökkel emlékezett az első al-

kalomra, mikor eleven mesébe utazott. A regölés kicsit

más volt, mint a révülés. Mikor a varázstudó révül, az

Álomvilágba utazik, hogy bejárja a Világfa tájait, vagy

épp valakinek az álmába bújjon. Regöléskor viszont

egy tapasztalt, nagy tudású mesélő varázsszavakkal át-

itatva mesélt valamilyen történetet, s így hallgatói is el-

jutottak abba a világba. Zsófi első regölését Bori anyó

tartotta, és valóban meseszép történetbe vitte el hallga-

tóit, melyben két bátor vadász egy csodálatos szarvast

üldözött hegyeken, völgyeken, mocsarakon át, míg rá

neni leltek új hazájukra.

A Vajákosképzőben régi szokás, hogy a téli és nyári

szünet előtti utolsó órát regöléssel töltik. A füstillatú,

meleg sulijurtában körbeültek az elsőévesek, s Bori

anyó varázsszavú meséjét hallgatva ellátogattak a tör-

ténet helyszínére, sőt szereplőkként részt is vehettek

abban. Zsófi arra emlékezett, hogy a regölés első perce-

iben a Világfa lombjában találta magát, valamikor a vi-

lág kezdete előtt, mikor is Ég Atyácska azon morfondí-

24 25

rozott, milyen legyen a föld, a víz és rajta a növények

és állatok.

S akkor valami rettenetes történt. Zsófi szeme előtt

hirtelen széthasadt a mese finom szövete, elvesztette a

Bori anyó által regölt képeket. Helyette a Csipetke ut-

cában találta magát, a Valóságot látta, de valahogy ho-

mályosan, zavarosan, mintha koszos víz mélyén állna a

város. Rémülten próbált visszatalálni a regölésbe, de

fogalma sem volt róla, mi történik vele, s mit kellene

tennie. A Csipetke utca járdái csillogtak a jégpáncéltól,

kétoldalt térdig magasodott az autók füstjétől megfe-

ketedett hó. Zsófi lépett, de nyomban térdre esett, és

éles fájdalom szúrt a lábába. Valahogy mégis sikerült

feltápászkodnia, tekintetével Settenkét kereste, az őr-

denevér azonban nem volt sehol, vagy elrejtőzött.

Az autó hangja úgy bömbölt fel a sarok mögött,

mintha veszett szörnyeteg közeledne. Zsófi rémülten

nézett a hang irányába, majd a házuk kapuja felé for-

dult, amin épp kirohant a testvére, Gergő. A fiú arca

zaklatott volt, mintha üldöznék. Az utca túloldalán, a

járdán ekkor bukkant fel Réti Boglárka, aki valószínű-

leg a Belindek és Csomorika Fű-árudából ért haza ép-

pen, s meglátva fiát, lelépett az úttestre.

Zsófi újabb alakot pillantott meg, amint az kirohan

a kapualjból, és próbálja utolérni Gergőt. S mikor felis-

merte "őt", rémülete még tovább nőtt: a lány ugyanis

saját magát látta.

Gergő körül sem nézett, csak rohant az anyja felé.

A regölésből érkezett Zsófi kiáltani akart neki, hogy

figyelmeztesse, de a másik Zsófi megelőzte, bár hiába

sikoltott. A piros autó üvöltő motorral befordult a Csi-

petke utcába, hangja megremegtette a házak ablakait,

Bogi és Gergő mégsem figyelt fel rá. Már mindketten

az úttestre léptek, futottak egymás felé, mikor a szágul-

dó kocsi elérte őket...

Zsófi elveszítette az eszméletét, s mikor magához tért,

a sulijurta padlóján hevert. A kenőasszony hajolt fölé,

hatalmas lapulevéllel legyezte a kislány arcát, és próbál-

ta csendre inteni az izgatottan sutyorgó tanoncokat.

- Mire emlékszel, lányom? - kérdezte Bori anyó.

Zsófi nyitotta a száját, hogy beszéljen különös látomá-

sáról, mely szétrombolta a regölés képeit, de mikor

megpillantotta osztálytársai kíváncsi tekintetét, inkább

a fejét rázta.

- Semmi nem jut eszembe - mondta. - A Világfa

lombjában, Ég Atyácska jurtájában voltam, aztán...

Minden elsötétedett.

Bori anyó bólintott, s bár ráncos arcán látszott, hogy

nem hisz Zsófinak, mégsem kínozta több kérdéssel. Se-

gített neki talpra állni, fogta, míg elmúlt a lány szédü-

lése, majd tapsolt néhányat, hogy maga felé fordítsa a

többiek figyelmét.

- Vajákostanoncok, most nem folytatjuk a regölést -

szomorú moraj volt a válasz. - Kellemes ünnepeket kí-

vánok nektek a Valóságban. Ne kövessetek el semmi-

lyen bűbájos csínyt az éberek ellen, és szünet után pon-

tosan révüljetek az első órára! Akkor a csalános copf bű-

bájt vesszük, ami kiváló védelem a pimaszkodó fiúk

ellen, úgyhogy alaposan olvassátok át a fejezetet.

26 27

Zsófi igyekezett mihamarabb kijutni a jurtából, hogy

elkerülje osztálytársai kíváncsiskodását. Settenke a hi-

deg levegőben röppenve követte, majd bebújt a lány

kabátjának jobb zsebébe, mielőtt átléptek volna a Va-

lóságba vezető Ébredés Ajtaján. Hazafelé révülve Zsófi

csak a megbolondult autóra tudott gondolni, ami egész

biztosan Rúzspiros volt...

És a kocsi látomásában Boglárkáék életére tört.

*

Gergő búcsúpillantást vetett a Rejtezés Táltoskollégium

hatalmas központi jurtájára, majd a völgyben elterülő

révülőtér fehér lapályára. Segítő szelleme, a Kölyökfar-

kas halk vonyitást hallatott.

- A szünet gyorsan elszáll - biztatta a fiú. Tudta,

hogy a szürkebundás szívesebben tartózkodik a Világ-

fa Lombszintjén, hiszen a Valóságban csak sámándob

alakjában jelenhet meg.

A kollégium immár teljesen kiürült, a sámántanon-

cok és oktatóik mind hazarévültek. Gergő elfordult a

barátságos, éjszakai tájtól, és belépett az Ébredés Ajta-

ján, amin túl majd a Valóságban ébred. Az utazás szédí-

tő, kavargó percei alatt volt alkalma felidézni korábbi

furcsa kalandját a megvadult Kölyökfarkassal, de nem

tudta a jelenést megfejteni, pedig biztos volt benne,

hogy az fontos üzenetet hordozott.

Fojtogató por facsarta az orrát. Megérkezett a Való-

ságba. Pislogva nyitotta ki a szemét, felült az öreg, doh-

szagot árasztó heverőn, és a dobbá változott Kölyök-

farkast maga mellé tette. A Csipetke utcai bérház pin-

céjének mélyén ébredt, annak is a zegzugos folyosók,

beugrók, kanyarulatok alkotta végében. Az egykori

széntároló fülkét a lakók elfeledett, fölösleges holmijai

zsúfolt kincseskamrává varázsolták, ahol még Barboncás

Döme (a révülők világában Kende táltosi) helyezett el

két kivénhedt rekamiét, hogy az iskolából hazarévülő

Zsófi és Gergő kényelmesen ébredhessenek.

A fiú elhessegette az érkezése okozta port, s az utcára

néző picinyke ablakon beszökő fényben megpillantotta

Zsófit. A lány messzebbről révült haza, a Vajákosképző

ugyanis a Gyökérszinten helyezkedett el. Settenke, az őr-

denevér a Valóságban fekete rongyokból varrt játék dene-

vér alakját öltötte, és Zsófi hasán hevert mozdulatlanul.

- Szia, tesó! - szólt Gergő. A lány álmosan hunyorí-

tott felé, de nem válaszolt, csupán biccentett. Gergő a

révülés maradék fáradtságát is kidörzsölte a szernéből,

lelógatta lábát a heverőről, majd nagyon óvatosan állt

fel, mert emlékezett rá, hogy fölötte egy öreg esernyő

lóg a tetőgerendáról. - kitört a téli szünet, anya is ha-

zaérhetett már, úgyhogy szedd össze magad.

Zsófi olyan hirtelen ült fel a saját rekamiéján, mint

akit korbácsütés ért. A révülés alatt elhalványodtak ko-

rábbi emlékei, de amint Gergő Bogit említette, a lány

fejében újra megjelentek a rosszul sikerült regölés rém-

képei. Úgy érezte, azonnal el kellene mondania min-

dent a fiúnak, de mikor szóra nyitotta a száját, az ut-

cán száguldozó Rúzspiros képe olyan nevetségessé vált,

hogy nem tudta, hogyan kezdjen bele.

- Mi bajod van? - Gergő incselkedve megbökte

Zsófi térdét. - Ha javasolhatom, ne itt lustálkodj, mert

megfagysz.

A pincében valóban nagyon hideg volt. Lélegzetük

párája könnyű felhőként jelent meg, de szinte azonnal

lecsapódott a környező tárgyakra, és finom zúzmarává

fagyott. Zsófi felkelt, összébb húzta magán a kabátját,

és zsebébe gyűrte Settenkét. A két gyerek átbotorkált a

hosszú, sötét folyosón, ahol a használhatatlan kacatok,

értéktelen limlomok, törött bútorok csupán keskeny

ösvényt hagytak a számukra. Végül elérték a felfelé ve-

zető meredek lépcsőt, de nem kapaszkodtak a vaskor-

látba, mert még odafagyott volna a kezük.

2g 29

A körfolyosós bérház zárt udvarára rátelepedett a

téli este. Két erős fényű lámpa világította meg a csillo-

gó macskaköveket, és a középen álló szőnyegporoló

büszkén viselte a rátapadt havat.

Gergő megvárta, míg Zsófi is biztonságosan megér-

kezik a pincéből, majd visszacsukta a súlyos vasajtót.

Mikor még Barboncás Döme volt a házmester, a pincé-

be vezető ajtót gondosan zárták, de mióta a két gyerek

naponta a széntárolón át révült a Világfára, inkább szán-

dékosan elrontották a zárat, nehogy valakik becsukják

őket. Azok a valakik persze Nemcsókék lehettek volna,

akik folyton az után leselkedtek alagsori lakásuk abla-

kából, hogy ki mit tesz-vesz a házban, és kíváncsiságuk

gyakran rosszindulatú cselekedetekre sarkallta őket.

- Mehetünk - mondta halkan Zsófi, aki jól látható-

an egész testében remegett.

- Fázol? - kérdezte tőle Gergő őszinte aggodalom-

mal. - Szeretnél egy kis kandallóbűbájt?

- Dehogy! Mindjárt otthan vagyunk - legyintett

Zsófi. Elhatározta, hogy amint a meleg lakásba érnek,

félrehívja Gergőt, és elmeséli neki a regölés alatt látott

jelenést. Mivel a fiú is szerepelt benne, muszáj, hogy

tudjon róla.

Cipőik hangosan kopogtak, amint átvágtak az udva-

ron a lépcsőház sötét bejárata felé. Már éppen befor-

dultak volna az oszlopok között, mikor alacsony, de

annál szélesebb árny állta útjukat.

- Szabad kérdeznem, mit kerestetek ti a pincében?

- Nemcsak Lujza éjszakai arcpakolástól zsíros telihold-

képe színte világított az udvari lámpa fényében, mikor

a két gyerek fölé tornyosult. - kölyköknek semmi ke-

resnivalójuk a pincében!

- Szerintem sem! Szerintem is! - motyogta a háttér-

ből férje, Nemcsók Kázmér. Azonban semmi nem lát-

szott belőle, mivel irdatlanul kövér felesége egészen el-

takarta.

Gergő fáradtan sóhajtott, amint megismerte a házas-

párt. Zsófi látta, hogy testvére keze lassan a kabát alá

csúszik, és ebből tudta, hogy a Fu épp a bűbájostor

nyelét tapogatja ki ujjaival. Csakhogy varázslatot alkal-

mazni Nemcsökék ellen legalább olyan veszélyes lehet,

mint megküzdeni a Gyökérszint lélekrabló ízszörnyei-

vel, ezért Zsófi gyorsan közbelépett.

- Nahát, Lujza néni, milyen szép ma este! - sikkan-

totta, ahogy azoktól a lányoktól látta, akik folyton a

felnőttek kedvében igyekeznek járni, mert így szerzik

meg a legdivatosabb cipőt, ruhát. - Biztosan attól van,

mert Kázmér bácsi annyira szereti magát.

Nemcsókné bensejéből furcsa, gurgulázó hang tört

fel. Képtelenség volt megállapítani, hogy ez nevetés

vagy a harag első böffenete akar lenni. De nem is ma-

radt idő a töprengésre, mivel Gergő hirtelen sarkon for-

dult, meglepve ezzel mindenkit.

- Hallod ezt? - súgta oda a húgának. - Rúzspiros

hangja. Anya most ér haza. Vajon ma miért ment kocsi-

val a Fű-árudába? Elé megyek!

Zsófi hegyezte a fülét, de ismét meg kellett állapíta-

nia, hogy a farkastotemmel rendelkező Gergőnek sok-

kal jobb a hallása, mint neki. Meglehet, hogy a város

morajából a fiú valóban kihallotta Rúzspiros közeledő

motorzaját, s jobb is, ha nem vitázik tovább Nemcsó-

kékkal. Gergőt einyelte a kapubejáró sötétsége, de

Zsófi mégsem maradt egyedül a túl kíváncsi házaspár-

ral, mivel a lépcsőházban most megjelent Botlik Dé-

nes.

Szép... Jó estét kívánok mindenkinek - bizonyta-

lankodott az okleveles cipőpucoló, és igyekezett a tere-

bélyes Nemcsóknét megkerülve a lányához férkőzni,

ami nem is volt olyan egyszerű feladat.

- A kölykei a pincében... - kezdett bele Nemcsök

Kázmér mondandójába, de Botlik Dénes szemüvege

dühös villanással fordult felé.

30 31

- Az oroszlánoknak, kedves uram! - mondta éles

hangon a cipőpucoló. - Meg a rókáknak, menyéteknek

és borzoknak vannak kölykeik! Az embereknek, kedves

Nemcsók úr, az embereknek gyermekeik vannak!

Zsófi büszkén nézett az apjára, aki nem volt bátor

ember, de ha a családját bántották, bárkit kiugrasztott

a cipőjéből: A Nemcsók házaspár méltatlankodva visz-

szavonult lakása irányába, miközben Lujza asszony

még morgott néhány szót valami lakatról, amit majd

ŐK Felszerelnek a pincére. Mikor végre távoztak, Bot-

lik Dénes és a lánya üdvözölhették egymást.

- Képzeld, kincsem, hogyan jártunk! - kuncogott a

cipőpucoló. - Rúzspiros reggelre elcsavargott, és azóta

sem került elő.

Zsófi halkan, kétségbeesetten felnyögött.

- Akkor... - suttogta. - Bogi nem Rúzspirossal ment

ma munkába? Jaj, apa!

Zsófi megpördült, és az utca felé futott. A sötét ka-

pualjban belerohant az egyik kukába, felborította azt,

és alig bírt talpon maradni. Megragadta a hatalmas ki-

lincset, minden erejével megrántotta maga felé a ka u

P

szárnyat, s miközben kinyílt, már a lány is hallotta a

gyorsan közeledő Rúzspiros motorhangját. Ezer autó

közül sem tévesztette volna el, de most mégis valahogy

más volt... Durva, rekedt, s úgy bömbölt, hogy a Csi-

petke utcai ablakok megremegtek a keretükben.

Gergő éppen lelépett a járdáról. Arcán nyugtalanság

látszott, mert érzékeny füle már felismerte, hogy bár

valóban Rúzspiros közeledik, a család autójával valami

baj lehet. Ráadásul a fiú megpillantotta az utca túlol-

dalán közeledni édesanyját, Bogit, aki nevetve intege-

j tett felé, majd szintén lelépett az úttestre.

Rúzspiros üvöltő motorral ekkor robbant be a Csi-

petke utcába...

*

Monyákos Tuba kénytelen volt Eliza áimában elsős

számtankönyvvé változni, hogy a kislány végre el-

eressze. A bűbáj remekül sikerült, mert attól kezdve

ügyet sem vetett a fűben heverő ügynökre a szülina-

pot ünneplő gyerekhad, bár a póni kicsit megrágta a

szélét.

Néhány perccel később Tuba kibújt Eliza álmából,

és kapkodva kereste a két álomvarangy révülésének

gyorsan halványuló nyomait. Mire azonban rátalált a

holdporra emlékeztető, finom permetre, amit minden

álomlény maga után hagy, ha túl gyorsan révül tovább

a Világfán, már sejtette, hogy nem tudja időben elcsíp-

ni az álomvarangyokat. Kubus és Orrnyereg a Valóság-

ba szöktek, s oda Monyákos Tuba csak jelentős varázs-

erő felhasználásával követhette őket. Végül sikerrel

járt, és Budapest hólatyakos utcáinak egyikén jelent

meg. Zöld lombruhájában a lidérc meglehetősen fel-

tűnő lett volna, de szerencsére épp senki nem botlott

belé.

Monyákos Tuba először a rettenetes zajra figyelt fel.

Hallott már ehhez hasonlót, mikor lidérc korában túl-

ságosan közel merészkedett az emberek lakhelyéhez

vagy az országutakhoz. Autó ad ilyen hangot, méghoz-

zá olyan autó, amelyik a megengedett sebességnél sok-

kal gyorsabban közlekedik.

A lidérc sietve felmászott az egyik villanypóznára,

hogy jobban lásson.

A barátságos kis utca közepén megpillantotta Gergőt

és Bogit, akiket egykor, még a Bagoly-bükki-völgyben

tartott Vajákosok, Táltosok, Enekmondók, Sámánok és

Egyéb Révülők Találkozóján ismert meg. A következő

pillanatban Farkas Húga is felbukkant az egyik kapu-

aljból, és rémülten felkiáltott.

Monyákos Tuba azonban, aki a villanyoszlopról

sokkal jobban láthatta az utcán végigrohanó piros

32 33

autót, már tudta, hogy nem csupán ő, de a lány is

elkésett...

*

Zsófi torkát kétségbeesett sikoly hagyta el, mégsem

lehetett belőle semmit hallani, mert az utcát betöltöt-

te Rúzspiros bömbölő motorjának hangja. A lány ug-

rott, megpróbálta elérni Gergő kabátját, de keze csu-

pán a jeges levegőbe markolt.

Az idő lelassult, széttöredezett.

Zsófi úgy nézte végig a következő tíz másodperc tör-

ténéseit, mintha olyan filmet látna, amit egy kiörege-

dett, csikorgó gép vetít. Csergő két parkoló autó között

lelépett a járdáról, mindkét karját előrenyújtotta, felfe-

lé fordított tenyérrel pedig azt próbálta mutatni, hogy

Bogi ne jöjjön közelebb. Rúzspiros ekkor nyerte vissza

egyensúlyát, mivel a túl nagy sebességgel bevett ka-

nyartól kissé oldalra billent a hátulja.

Bogi mosolyogva indult a fia felé, cipője hangosan

koppant az aszfalton. Jobbját felemelte, integetett, és

nem nézett körül. Gergő kibukkant a parkoló autók

mögül, és valamit kiáltott.

Rúzspiros motorja ekkor még hangosabb, mélyebb

bömbölésbe kezdett, ahogy a sofőr gázt adott, és to-

vább gyorsította a kocsit. Bogi csodálkozva fordította

fejét a közeledő fényszórók felé, de nem állt meg, s már

majdnem az úttest közepére ért. Rúzspiros orra egye-

nesen a nőt vette célba, a kereke alól ragacsos sárlé

fröcskölt.

Gergő előreszegett fejjel rohant, két keze kinyújtva,

s arra készült, hogy anyját visszalökje a járdára. Bogi

azonban a döbbenettől végre megtorpant, s mint az éj-

szakai országutakon óvatlanul átkelő őzek, dermedten

bámulta a fényszórók sugarát.

Néhány rettenetes pillanatig úgy tűnt, hogy az autó

Bogit gázvlja el. A sofőr azonban elrántotta a kor-

mányt, s Gergőt vette célba.

A házak közt kétszeres erővel visszhangzott a csatta-

nás. Zsófi megzavarodva állt a járdaszélen, s úgy érez-

te, hogy a mellkasából minden levegőt kipréselt az

iszonyú rémület. Rúzspiros bal oldala találta el Gergőt.

A fiú enegpördült és elesett. Az autó fékezés nélkül szá-

guldott tovább. Zsófi egyetlen pillanatig látta, hogy

ketten ülnek benne. Két furcsán alacsony, kicsi alak -

mintha gyerekek volnának.

Ahogy Rúzspiros csikorgó kerekekkel eltűnt a sarok

mögött, csend ülte meg a Csipetke utcát. Sűrű, kérlel-

hetetlen, borzalmas csend...

II.

Lázálmok

Zuhant vagy emelkedett, ezt maga sem tudta. Abban azonban

biztos volt, hogy a gondolat sebességével távolodik, és semmi

nincs, amiben megkapaszkodhatna. Elmosódott tájakat látott,

épületek, fák, emberi alakok, hatalmas állatok suhantak el

mellette, de egyiket sem ismerte fel. Majd hatalmas, fekete ör-

vény nyílt meg alatta, közepe kérlelhetetlenül szívta magába

pörgő testét, s fölötte elveszett a fény utolsó szikrája is.

Gergő rémálomba merült...

*

- Sajnálom, asszonyom, de egyelőre többet nem tehe-

tünk - suttogta a fehér köpenyes, fiatal orvos Réti Bog-

lárkának. Az asszony Botlik Dénesre támaszkodott.

A férfi most valahogy nagyobbnak és erősebbnek tűnt,

mint máskor, bizonyára attól az érzéstől, hogy a család-

ja bajban van. Zsófi a kórterem ajtajában állt, s nem

mert közelebb lépni a zúgó, sziszegő, pittyegő és füty-

työgő orvosi masinákkal körülvett ágyhoz. A takaró

alatt Gergő olyan kicsinek, védtelennek tűnt, hogy a

nővérek, akik az imént emelték át a gördülő hordágy-

ról, csak óvatosan merték mozgatni.

- Az autó szerencsére épp csak érintette a fiút -

folytatta suttogva az orvos. - Esés közben azonban

Gergő beverte a fejét, és most kómában van. Nem tud-

juk, mikor ébred fel belőle. Ha egyáltalán...

Bogi tekintete megakasztotta az orvos szavát. A fia-

tal férfi a zsebében sorakozó tollak után kapott, mint-

ha gyorsan fel kellene írnia valamit a beteg kartonjára.

Botlik Dénes finoman megszorította felesége vállát,

hogy rávegye: menjenek ki a folyosóra, hiszen a kórte-

remben csak zavarják a nővérek munkáját. Bogi azon-

ban az ágy felé fordult, majd közelebb húzott egy szé-

ket, és leült. Gergő a hátán feküdt, arcát a lélegeztető-

gép műanyag maszkja takarta. Fejét vastag, fehér pólya

varázsolta olyanná, mintha a fiú török herceg Lenne,

aki épp csak déli pihenőjén dőlt le néhány percre.

Botlik Dénes Zsófihoz lépett, s az orvossal együtt ki-

mentek a folyosóra.

- Nem, én... Nem is értem - motyogta az okleveles

cipőpucoló. - Miért nem vették észre az autót? És

Rúzspiros...

Zsófi sietve megbökte apja oldalát. Nem árulhatták

el, hogy a saját autójuk volt a merénylő, mert akkor a

rendőrség végeláthatatlanul kérdezősködne, és úgysem

hinnék el az igazságot. Melyik budapesti nyomozó fo-

gadná el, hogy a családi autók néha sofőr nélkül csava-

rogriak, és ebben nincs semmi különös?

- Uram, őszinte leszek - szólalt meg ismét az orvos,

miután meggyőződött róla, hogy Bogi nem hallhatja

őket. - A röntgenfelvételek nem túl biztatóak. A kis-

fiú...

Zsófi már nem figyelt a tompán hulló szavakra. Ger-

gőt előző este hozta be a mentő, azóta rostokolnak a

baleseti sebészeten, és várják, hogy a doktorok végre

valami biztatót mondjanak. A rendőrök már kiadták a

körözésf egy piros autó és két ismeretlen tettes ellen,

de Zsófi biztos volt benne, hogy soha nem bukkannak

nyomra. A kislány legszívesebben azonnal a Csipetke

utcai pincébe rohant volna, hogy onnan a Világfára ré-

vüljön, és megkeresse Hódfarok nénét. A vén vajákos

asszony bizonyosan tudna egy varázsigét, bűbájostor-

suhintást, ami segíthetne Gergőn.

Csakhogy Hódfarok néne immár két hónapia eltűnt.

Az Álomvilág révülői sem tudták, hol lehet, csak plety-

kák keringtek szédült boszorkányokként közöttük arról,

hogy a vajákosok legbölcsebbike valahol a Rémálmok

38 39

Földjén bolyong, különleges küldetésben. Zsófi otthagy-

ta a suttogva beszélgető felnőtteket, és céltalanul sétált a

hosszú, csempézett kórházfolyosón. A szobákban min-

denhol súlyos betegek feküdtek, a nővérek fehér ruhája

halkan surrogott, amint dolguk után szaladtak.

Zsófi hirtelen valami olyat pillantott meg, ami nem il-

lett ebbe a szomorú világba. A folyosó végén néhány

zöld növény gubbasztott hatalmas cserepekben, bizo-

nyára azért, hogy élénk színük kissé barátságosabbá te-

gye a környezetet. Az egyik ilyen nagy levelű növény,

mikor úgy vélte, nem láthatja senki, hirtelen kettévált.

Egyik fele kilépett a cserépből, lerázta lábáról (mert két

apró, meztelen talpa volt!) a vizes földet, majd a kijárat

felé trappolt. Zsófi azt hitte, csupán fáradt szeme tréfál-

ta meg. A zöld leveles alak azonban nagyon ismerősnek

tűnt, mintha már látta volna valahol. A nyomába eredt,

de közben arra is ügyelnie kellett, nehogy ő maga kelt-

sen feltűnést.

A folyosó kétfelé

ágazott, és a mozgó

"virág" a jobb olda-

lit választotta. Zsó-

fi meggyorsította

lépteit, de sejtette,

hogy túl későn szánja

el magát. A ka-

nyar után még látta

amint a zöldleve-

les felszökken a

földszintre vezető

lépcső korlátjára,

csúszni kezd raj-

ta, majd a felénél

halk pukkanás kí-

séretében eltűnt a

semmiben.

Zsófi abban a pillanatban rájött, hol látta már ezt a

különös fickót.

- A Monyákos! - kiáltott, azzal sem törődve, ha ne-

tán valaki meghallja. Azért a többit inkább csak magá-

nak suttogta: - Hát persze! A Lidércviháncok egykori

vezére, Monyákos Tuba!

A lány izgalmában az ajkát rágta, miközben vissza-

tért édesapjához, aki azóta már egyedül ücsörgött a

kórteremmel szemközti székek egyikén.

- Történt valami? - kérdezte Botlik Dénes. - Na-

gyon sápadt vagy, kislányom.

- Láttam egy lidércet - felelt Zsófi, s továbbra is

őrült iramban kergetőző gondolataira figyelt. - Ki kell

derítenem, ki akarta elütni Gergőt, és miért éppen

Rúzspirost használta erre.

Az okleveles cipőpucoló idegesen megborzongott,

mint mindig, mikor azzal kellett szembesülnie, hogy a

lányának több köze van a varázstudók világához, mint

a szürke Valósághoz. "Csak tudnám, kitől örökölte? -

morfondírozott magában. - Az anyjától, aki elhagyott

minket egy hajtűgyáros kedvéért, biztosan nem!"

*

- Hol lehetünk? - kérdezte talán ezredszer Kubus. Két-

ségbeesetten tekergette fejét, bár a rosszul megvilágított

utcák közül egyet sem ismert fel. Orrnyereg a szomszé-

dos ülésen két marokkal szorította Rúzspiros kormá-

nyát. Feneke alatt három lopott telefonkönyv lapult,

hogy valamelyest kilásson az autóból, miközben a láb-

szárához kötözött botokkal nyomkodta a pedálokat.

- A Valóságban vagyunk - felelt megkésve, mert

előbb ki kellett kerülnie egy csodálkozó tekintetű

macskát.

- Ennyit én is tudtam - mordult Kubus. Ölében már

szakadtra lapozta a Budapest térképet, persze hiába,

40 41

mert a-r. éberek által épített házak között sehogyan sem

tudott kiigazodni. - Miért nincsenek itt szolgálatban

cikcakklidércek? A varázstudók városaiban ők irányít-

ják a forgalmat, és senki sem téved el.

- Csakhogy most a Valóságban vagyunk! - recsegte

mély hangon Orrnyereg, ami nála biztos jele volt a kö-

zelgő dühkitörésnek. Az álomvarangy hirtelen megte-

kerte a kormányt, az egyik bottal pedig tövig nyomta a

gázpedált. - Ide most bekanyarodunk!

Megtették. Rúzspiros azonban kisodródott egy alat-

tomos jégfolton, hátulja a parkoló autók oldalának csa-

pódott és szikrát hányt.

- Mit művelsz? - sikította Kubus, és fejét bedugta a

kesztyűtartóba, mert úgy vélte, a sötétben nem eshet

bántódása.

Orrnyereg összeszorította ajkát, felbőgette a motort,

és még két utcát kanyargott, s csak ezután állt meg fáj-

dalmas fékcsikorgással.

- Itt jó lesz, előjöhetsz - mondta társának, majd hát-

ba is vágta Kubust, hátha az megsüketült a félelemtől.

A szövettáskát viselő álomvarangy kibújt a kesztyűtar-

tóból, pislogva lesett a szélvédőn túlra, végül megköny-

nyebbült sóhajt hallatott. Rúzspiros teljesen elhagya-

tott, alig megvilágított utcán állt, néhány méterre egy

öreg gyár vürös téglás tűzfalától. Motorja immár alig

morgott, mintha különös, fullasztó álomban járna, ami-

ből képtelen kikeveredni.

- Innen gyalog megyünk? - szólt óvatosan Kubus

mert nem akarta tovább bosszantani a testvérét.

- Gyalog? - nézett rá összehúzott szemmel Orrnye-

reg. - Már miért mennénk mi innen bárhova is gyalog?

- Csak mert úgy látom, hogy a környéken nincs

egyetlen Ébredés Ajtaja sem. Érezném, ha volna. A Va-

lóságból pedig...

- Elég volt, hallgass már el! - ordította Orrnyereg,

amiből egyértelműen kiderült, hogy bizony erről teljesen

megfeledkezett. - Jól tudom, hogy a Valóságból a ma-

gunkfajták csak az Ébredés Ajtaján át térhetnek vissza a

Világfára. Majd... majd keresünk egyet... valahol.

Kubus engedelmesen biccentett, majd kényelmesen

hátradőlt az ülésben. Orrnyeregnek szüksége volt né-

hány percre, míg haragja lecsillapodik.

- Szerinted miért kellett elütnünk azt a gyereket? -

szólalt meg ismét Kubus. - Eddigi álomvarangylétem

legrondább megbízatása volt a mai, és többé nem is

akarok ilyesmit csinálni. Megjegyzem...

- NE jegyezd meg! - fordult felé a telefonkönyvek

tetejéről Orrnyereg. - A Megbízó azt mondta, lopjuk el

ezt a kocsit, mert félig az Álomvilághoz tartozik, és így

el lehet bájolni. A Megbízó azt is mondta, hogy bocsás-

sunk bűbájt az autóra, mert akkor gyerekjáték lesz ve-

zetni. És végül a Megbízó azt akarta, hogy gázoljuk el

azt a kölyköt, mert...

- Mert? - nyitotta kerekre kíváncsian a szemét

Kubus, mivel a testvére elhallgatott. Mikor azonban a

válaszra várt, már ő is tudta, miért akadt el Orrnyereg

szava. Éppen a csönd miatt, ami körülvette őket: az

autó motorja már nem dorombolt.

A következő pillanatban magától kivágódott a két aj-

tó, és az álomvarangyok egymást biztatva ugráltak a

hideg aszfaltra.

- Mindjárt felébred!

- Menekülj!

- Oh, drága álmodóm, segíts!

- Fuss, ne óbégass!

Kubus a járdán rohant, meztelen talpát szinte égette

a hideg beton. Háta mögül hallotta, amint az autó le-

rázza magáról az akaratát eddig megbéklyózó varázsla-

tot, és dühödten az álomvarangyok után indul. Motor-

ja most éppúgy bömbölt, mint mikor - alig egy órája -

az ő parancsukra a Csipetke utcába rontott be, csak-

hogy most az autótolvajok után vetette magát.

42 43

Orrnyereg átfutott a széles út-

testen, és rejtekhelyet keresett, de

az övéről lógó betörőszerszámok csilin-

gelése folyton elárulta, ha mozdult.

Rúzspiros csikorgó kerekekkel, vadul

villogó fényszórókkal fordult az álom-

varangy után, és nem volt kétséges,

hogy ha sikerül beérnie, kilapítja.

Orrnyereg hangosan szitkozódva hát-

ra-hátrapillantott jobb válla fölött, fe-

kete klottgatyája szárait tépte a téli

szél. Az autó felhajtott a járdára, diadal-

masan harsogtatta motorját, s tovább

gyorsított. Az álomvarangy ekkor előrefor-

dult, hogy keressen a gyár kerítésén egy apró

rést, amin átbújhatna. A kerítés helyett azon-

ban valami sima, fekete holmi állta útját.

Orrnyereg teljes lendületével belerohant a

villanyoszlopba. Homloka akkorát kondult,

hogy a szomszéd utcában, kicsiny bodegájában

alvó Kovács kettő József éjjeliőr meghallotta,

és álmában úgy hitte: harangoznak a falujában.

Az álomvarangyok koponyája azonban ke-

ményebb, mint az év végi fizikadolgozatok.

Orrnyereg szédült, de megrázta a fejét, s nem

lévén más kiút, kapkodva mászni kezdett a

póznán. Alatta Rúzspiros dühében vadul, fo-

lyamatosan tülkölt...

Kubus ekkor már messze járt. Végül nem

bírt tovább futni, hát lekuporodott két szeme-

tes konténer közé, és próbálta elfojtani hangos

zihálását. A téli város halkan morajlott körü-

lötte, s az álomvarangy hirtelen nagyon-na-

gyon magányosnak érezte magát.

*

A fekete örvény nem tartotta magában. Gergő néhány rettene-

tes percig bizonyos volt benne, hogy itt ér véget az élete. Sőt, az

a Semmi, a tökéletes csend és sötétség önmagába olvasztja, de

a gondolatai mégis örökké abban a zárt, kérlelhetetlen üresség

ben keringenek majd.

Azután fény lobbant valahol alatta, majd gyorsan közele-

dett, nőtt. A fiú képtelen volt megállapítani, hogy ő zuhan-e,

vagy az örvény nyiladéka emelkedik hozzá. Hangok keltek élet-

re, erősödtek fel, majd alakok, formák bontakoztak ki az árny

és fény játékából. Az örvény dübörgött, forgott, őrjöngve tépte

Gergő ruháját, haját, míg végül kiköpte a fiút. Csakhogy az

utazás innentől még borzalmasabbá vált. A Sárkány röptének

gyorsaságával suhant át a legkülönbözőbb tájakon. Egyik pil-

lanatban észak jeges pusztasága jelent meg alatta, azután

Gergő becsapódott a tengerek hátán úszó jéghegybe, átfúrta

azt, hogy máris a dzsungel Tiánjai, ágai között törjön utat.

Nem tudta irányítani vagy lassítani a száguldást. Egyre

gyorsult.

Sivatag... Éneklő ezüsterdő... Karcsú tornyoktól zsúfolt

város... Oceán homályos mélye... Felhőkből rakott paloták...

Sziklabarlangok... A föld lávafortyogása...

Gergő úgy érezte, a teste millió darabra szakad. Lehunyta

a szemét, összegömbölyödött, és eleven ágyúgolyóként törte-

zúzta-szaggatta a világok sorát, amiken áthatolt.

Hirtelen csönd Tett. Legalábbis a szél fütyülésén kívül sem-

mi mást nem hallott így kinyitatta a szemét. Még mindig re-

pült, de most távolabbra látott, mint életében eddig bármikor.

Tekintete százával fogta át a világokat, s bár messziről pillan-

tott rájuk, mindet tisztán érzékelte. Olyanok voltak, mint a

Világfa gyökérrendszerén tenyésző színes penészfoltok. Gergő

megbámulta a mérhetetlenül vastaggyökerek hálózatát, ahogy

kuszán, egymásba csavarodva vagy szétfutva fúrják bele ma-

gukat a Semmibe, hogy kitöltsék azt. A Gyökérszinten járt te-

hát, s tovább zuhant megállíthatatlanul. Egyetlen szemhu-

nyásíg látta Élet anyó kicsiny kunyhóját, ahol már járt, s sze-

retett volna most is ott talajt érni, hogy megpihenhessen.

45

A fekete örvény erejét rászabadító akarat azonban más sor-

sot szánt a fiúnak. Gergő a Világfa gyökerei között repült ta-

vább, s már látta, hogy meg sem áll a legalsó rétegekig. Ott a

vaskos gyökerek elvékonyodtak, boglyas csomókat alkotva ku-

szálódtak egymásba. Az egyik ilyen átláthatatlan, árnyakkal

teli gyökérszövedék nyelte magába Gergőt, akit ismét megro-

hant a rosszullét. Mielőtt azonban elveszítette volna az eszmé-

letét, végre megállapodott.

Kicsi, de barátságos szobába került. Teste széles, állatpré-

mekkel fedett ágyra ereszkedett, s nyomban színes, puha taka-

rók simultak rá. A sarokból valaki felé mozdult, de Gergő már

nem ismerhetett rá; láztól égő álomba merült.

*

Monyákos Tuba zöld ruhájának minden egyes levele

külön-külön rezgett viselője haragjától. Az Álomfel-

ügyelet ügynöke az imént kapaszkodott fel a terem kö-

zepére tolt, gördíthető faépítményre, hogy mindenki jól

láthassa őt. A Világfa legmagasabb csúcsán álló Gyé-

mánt Jurta lélegzetelállító méretei és szépsége most

nem tudta érdekelni Monyákost. Az sem hozta zavarba,

hogy szemközt, a hosszú asztal mögött a varázstudók

világának legfőbb sámánjai függesztik rá a tekintetüket.

Szégyen égette a lelkét, s ez a lidérc számára olyan szo-

katlan érzés volt, ami minden mást elnyomott.

- Nem tudom felfogni, hogyan történhetett - mond-

ta Monyákos, talán már harmadszor. - Az álomvaran-

gyok tolvajok, gonosztevők, az igaz, de soha nem szok-

tak ilyen... ilyen mérhetetlen aljasságra vetemedni.

A Gyémánt Jurta közepén lobogó Eleven Tűz lángjai

átérezték a lidérc kétségbeesett haragját, és a fahasá-

bok szikrákat durrantottak magukból. A rönkasztal

mögött ülő hat varázstudó tanácstalanul pillantott egy-

másra, majd mindannyian hetedik társuk felé fordul-

tak. Kende táltos nem foglalta el helyét a középső szé-

ken, ehelyett le-föl járkált a sámánok mögött, és tőp-

rengve a jurta döngölt földpadlóját vizslatta.

- Próbálj kicsit megnyugodni, Monyákos Tuba! - szó-

lalt meg Anja Nisan, a mongol sámánnő. Fenségesen

szép segítő szelleme, a sólyom, széke támláján ült, és

csőrével egykedvűen rendezgette mellén a tollakat. -

Nagyon fontos, hogy pontosan mondd el, amit láttál.

Monyákos Tuba megkapaszkodott az emelvény kar-

fájában, mély levegőt vett, és elölről kezdte a történetet.

- Rossz ügynök vagyok, ez immár bizonyos. Két

álomvarangyot akartam letartóztatni, akik tortalopás-

ra készültek egy kislány álmából. Követtem őket, még-

is elrontottam az akciót. Megléptek előlem, de valami-

vel korábban kihallgattam a beszélgetésüket, amiből

megtudtam, hogy valami sokkal nagyobb bűntettre is

megbízást kaptak. Elloptak a Valóságban egy autót,

hogy aztán...

- Ne siessünk ennyire előre! - emelte fel figyelmez-

tetően jobbját Waru Dalong. Az ausztrál sámán izga-

tottan megdörzsölte lapos orrát, majd kezét az aszta-

lon heverő varázskövére fektette, talán, hogy erőt me-

rítsen belőle. - A varangyok nem beszéltek róla, ki

bízta meg őket az autólopással?

- Csupán úgy emlegették az illetőt, hogy a Megbízó

- a lidérc apró öklével a korlátra csapott. - Hiába talál-

tam rá a nyomukra, és követtem őket a Valóságba.

Nem tudtam, hol bukkanok elő, s mi vár ott rám, ezért

megzavarodtam. Minden olyan gyorsan történt. Fel-

másztam a villanyoszlopra... Aztán már jött is az az

átokverte gépezet...

- Rúzspiros, bár valóban gép, valamelyest közénk

tartozik, hiszen a készítője érzéseket, gondolatokat bá-

jolt a motorházába - ezt Kende táltos mondta, aki vég-

re megtorpant, és egyenesen Monyákos Tubára nézett.

- Köszönöm a jelentésedet, ügynök. Térj vissza a mun-

kádhoz, tartsd nyitva szemed, és révülj szerencsével.

46 47

A lidérc mondani akart még valamit, aztán mégsem

tette. Elég volt a sápítozásból, s hogy a Hetek előtt meg-

enült. Ráadásul hirtelen megértette, Kende táltos

szégy

miért. vet véget olyan gyorsan a meghallgatásnak. A sor-

ban ülő sámánok közül egyszerre ketten is holtfehérre

sápadtak, s meg kellett kapaszkodniuk az asztal szélé-

ben, hogy le ne forduljanak a székükről. Monyákos Tu-

gy tett, mint aki semmit nem vesz észre az egész-

ba ú a révü-

ből, de magában keserűen megállapította, hogy

lők között terjedő pletykák, miszerint a Hetek ereje

rohamosan csökken, mégsem tévednek. A lidérc leká-

szálódott az emelvényről, még egyszer meghajolt a hét

legfőbb varázstudó felé, akik azonban már bajban lévő

társaik köré sereglettek, s nem figyeltek a távozóra.

Monyákos Tuba elhagyta a Gyémánt Jurtát. A hatal-

mas, gyönyörű építmény, ami a Világfa varázstg óinak

tanácsterme, döntéseik bölcsője volt, azon az á on állt

ahol (az ősi regék szerint) Ég Atyácska kitalálta a vilá-

got. Senki nem tudta, mennyi igaz ebből, de annyi bi-

zonyos, hogy a Gyémánt Jurta valóban a Világ legmaga-

sabb pontján, csodálatos tájon épült fel, va

ezer áloméve. Monyákos Tuba kilépett a kapun, aminek

vitorla méretű takaróját bűbáj emelte, majd engedte

vissza a helyére.

Odakinn ragyogó napsütés fogadta. A lapály ovális

rét volt, közepén állt a Gyémánt Jurta, és szélét sűrűn

nőtt erdő vette körbe, nehogy valaki óvatlanul lezu-

han on. Ha ez megtörténne, és az illető történetesen

nem tud repülni, bizony évszázadokon át zuhanna, míg

el nem éri a Gyökérszintet.

A zöld pázsitos mezőn százával nyüzsögtek a legkü-

lönbözőbb varázstudók, szellemlények és egyéb szerze-

tek. Apró sátraik, jurtáik, rönkházaik utcákba rendezve

sorakoztak a Gyémánt Jurta körül, de annyira eltörpül-

tek mellette, mintha csupán játékok volnának. A lidérc

megigazította vállán levélruháját, és elindult az egyik

48

kavicsos ösvényen. Be kell még néznie az Álomfelügye-

let központi sátrába, hogy szóljon. Megtette jelentését

a Hetek előtt, és készen áll az újabb küldetésre - vagy

arra, hogy megbüntessék ügyetlensége miatt.

Már éppen befordult a megfelelő utcába, kikerült két

fecsegő boszorkányt, akik azon veszekedtek, hogy a

békanyál vagy a pipamocsok alkalmasabb-e a szemölcs

irtására, mikor perzselően forró érintés nehezedett a

vállára. Monyákosnak meg sem kellett fordulnia, hogy

tudja: egykori cimborája, Pisla, a lánglidérc került az

útjába. S ha Pisla ott van, akkor Repesztő, a jéglidérc

sem lehet messze.

- Főnök, merre az erre? - rikkantotta a sárga lán-

gocskát feje tetején hordozó lidérc. - Mióta Álomfel-

ügyelő lettél, meg sem ismered hű barátaidat?

Monyákos mosolyt erőltetett zöld arcára, és a két li-

dérc felé fordult.

- Bocsássatok meg, hogy nem néztem be hozzátok,

de a Hetek előtt kellett megjelennem.

- A kéregráncos mindenit, de nagyra tört a mi elnö-

künk! - csettintett hófehér nyelvével Repesztő. - Nincs

még egy esztendeje, hogy hárman alkottuk a Lidércvi-

hánc Gerillák titkos társaságát, és azon agyaltunk egy-

folytában, miként bosszantsuk a révülőket. Most meg

nekik dolgozunk! Bolond holnapot teremt a tegnap!

Monyákos szóra nyitotta a száját, de Pisla megelőzte.

- Az irodánk abban a rojtos-mintás sátorban van -

mutatott előre a lánglidérc. - És nem kell félned, főnök,

jó kezekbe tetted egykori munkádat. A Lidércvihánc

Gerillák, vagyis mi felügyeljük a lidérccsínyeket szerte

az összes világban.

- A durva és veszélyes bajkeverő rokonokat rávesz-

szük, hogy csituljanak - kacsintott titokzatosan Re-

pesztő. - Néha azonban mi sem tudunk kihagyni egy-

egy mókás lehetőséget. Tegnap is az egyik éber álmá-

ban...

49

Monyákos kétségbeesetten nézte kedves cimborái áb-

rázatát, s tudta, hogy nagyon meg fogja őket bántani, ha

most továbbmegy. Talán azt gondolják majd róla, hogy

dohányleveles fejébe szállt a dicsőség, amiért ő szemé-

lyesen jelenthet a Heteknek. Pedig ha tudnák...! Mielőtt

azonban szabadkozva megszólalhatott volna, a hivatali

jurták övezte utcán porfelhő kavarodott, és sebesen felé-

jük közeledett. Az ügyeiket intéző vajákosok, ráolvasók,

tudók dühös-rémült kiáltásokkal illették a száguldozót,

aki bűbájkerekén egyenesen a három lidércet célozta

meg, s alig kisujjnyi távolságra állt meg tőlük.

- Végre rád találtam! - kiáltotta a dús deres szakál-

lú, bőrruhás alak, kinek arcszőrzetét sastoll döfte ke-

resztül. Lepattant bűbájkerekéről, tenyere néhány csa-

pásával porfellegeket pöffentett szerte, és egyenesen

Monyákos Tuba szemébe nézett. - Fontos híreim van-

nak számodra. Tudod, kiről!

- Róla? - A dohánylidérc szeme elkerekedett, izgal-

mában majdnem rátört a köhögés. - A nyomára buk-

kantál végre?

Borzalag, az éppencsaknem-táltos - mert ő volt a bű-

bájkeréken száguldó révülő - gyanakodva a másik két

lidércre pillantott, mintha csak most venné őket észre.

Monyákos Tuba zavartan Pislára és Repesztőre mo-

solygott, majd bocsánatkérőn suttogta:

- Tudjátok, ez nagyon fontos. Beszélnem kell

Borzalaggal, méghozzá...

- Négyszemközt! - találta ki Repesztő, és fagyosan

végigmérte az éppencsaknem-táltost. - Értjük mi: egyko-

ri cimboráidra már nem marad időd, sőt a fülük sem

hallhatja a titkaidat.

- Kérlek, ne így... - tárta szét karját Monyákos, de

a két lidérc sértődötten hátat fordított neki, s már el is

tűntek a révülők tömegében.

- Jobb így - legyintett Borzalag. - Gyere már, nekem

is ezer a szaladgálnivalóm!

Behúzódtak a Bűbájpárnák és Pizsamák Boszor-

kányvarrodája feliratú sátor árnyékába, majd Borzalag

elővette csimbókos ostorát, és suhintott vele kettőt.

- Most már nyugodtan beszélhetünk, csendharang-

varázslat vesz körül minket - mondta, de izgalmában

mégis suttogott. - Akit keresel, alaposan eltüntette

minden nyomát. Nem tudom, miben sántikál, de...

- Ne feledd, éppencsaknem-táltos, hogy kiről beszélsz!

Már alig emlékszem rá, de úgy szeretem, mint azt a do-

hánytövet, amiből a ruhám készült. - Monyákos Tuba

sértődötten villogtatta tekintetét.

- Csitulj, lidérc, különben nem mondok egyetlen

szóval sem többet - morogta Borzalag. - Amióta Hód-

farok néne búcsú nélkül elrévült, nekem sincs madár-

dalos hangulatom. Szóval... Akit keresel, valahol a Gyö-

kérszinten rejtezik.

- Nincs ebben semmi különös, hiszen Eoglalkozásá-

ra nézve boszorkány - fintorgott a lidérc.

- Csakhogy én azt is tudom, hol találsz rá! -

Borzalag biztatóan vigyorgott torzonborz szakálla alól,

amiben minden szóra megrezzent a sastoll. - Nézd ezt

a szarvasbőrre festett térképet. Kövesd a vörössel rótt

álomutat, de vigyázz, mert ő nem fog örülni a látogatá-

sodnak. Sőt, azt hiszem, amit most mondok, attól te

sem leszel boldog. Akit annyira szeretsz, és fel akarsz

kutatni, nem egyszerű boszorkány Sajnos ő az egyik

vezetője a Rontó Boszorkányok Szektájának.

Monyákos Tuba körül hármat pördült a világ, s Bor-

zalagnak meg kellett a lidércet támasztania, hogy az el

ne essen.

- Ez nem lehet... Biztosan nem... - nyögte halkan,

keservesen az Álomfelügyelet ügynöke, bár tudta: Bor-

zalag ilyen rettenetet csak akkor mond ki, ha teljesen

biztos az igazában.

- Tudod jól, hogy nem szívelem a fajtádat, de téged

nem vezetnélek soha rossz nyomra - mondta komoly

50 51

ábrázattal az éppencsaknem-táltos. - Sőt, kapsz tőlem

egy szívből jövő já tanácsot. Ne eredj a nyomába! Az

életeddel játszol, pedig abból még a lidérceknek is csu-

pán egyetlen adatik.

Monyákos Tuba lassan magához tért a megrázkódta-

tásból. Összeszedte magát, megrázta dohánylevél sap-

kás fejét, és elszántan Borzalagra pillantott.

- Meg kell őt találnom, hiszen csak ezért hagytam

ott a barátaimat, és léptem be az Álomfelügyelet szol-

gálatába. Ügynökként szabadon révülhetek bárhová a

Világfán, s így van némi esélyem rá, hogy végre a sze-

mébe nézhessek. Mert a szemébe fogok nézni, Borza-

lag, és akkor aztán elválik... Igen, akkor eldől a sorsom.

*

Végül a fiatal orvosnak sikerült rábeszélnie Réti Bog-

lárkát, hogy a családjával együtt menjen haza, és pi-

henjen néhány órát. Gergőért most úgysem tehettek

semmit, a fiú kómában feküdt, állapota nem változott.

Botlik Dénes taxit hívott, s miközben hazafelé hajtot-

tak, halkan, nyugtatóan duruzsolt valamit Bogi fülébe,

ami akár varázsmantrák sora is lehetett.

Zsófi a sofőr mellé ült, s mikor befordultak a Csipet-

ke utcába, majdnem felsikoltott. A füsttől fekete járda-

széli hókupacok között ott parkolt Rúzspiros, mintha

soha el sem mozdult volna. Szerencsére a kislánynak

volt annyi lélekjelenléte, hogy végül nem szólt az autó-

ról szüleinek, akik egymással és fájdalmukkal voltak el-

foglalva, így nem vették észre azt. Miután beléptek a

körfolyosós bérház udvarára (a szőnyegporoló bánato-

san megrezzent, és még Nemcsókék függönye is ijedten

hullott vissza a helyérej, Zsófi azt mondta Botlik Dé-

nesnek, hogy most még nincs kedve felmenni a lakás-

ba. Apja szórakozottan biccentett, bár máskor biztosan

tiltakozott volna.

- Csak arra kérlek, ne menj a pincén át sehova- sut-

togta keserűen. - A Valóságban van rád szükségünk.

Zsófi halvány mosollyal válaszolt, s tekintetével egé-

szen addig követte Bogit és Dénest, míg be nem léptek

az első emeleti lakás ajtaján. Akkor aztán, mint akit íj-

hürröl repítenek, rontott ki az utcára, és úgy esett

Rúzspirosnak, hogy ha látja valaki, talán a mentőket is

kihívja a "bolond kislányhoz". Zsófi rugdosta, ököllel

ütötte a piros autó motorházát, oldalát, kerekeit és ab-

lakait.

- Mit műveltél? Hogy voltál képes ilyesmire? Hát

nem mindig a legfinomabb olajat kaptad? Magam pu-

colgattam a műszerfaladat, Gergő cserélte a gyertyái-

dat, te átokverte, rozsdás kaszni!

Zsáfi végül kimerülten lerogyott a csendes Rüzspíros

mellé, nem törődött vele, hogy a nadrágját átáztatja a

nedves járda. Zokogás rázta, ami csak nagyon lassan

csillapult, de mire véget ért, a lány ismét erősnek érez-

te magát. Kabátzsebében kitapogatta Settenkét, aki

sajnos a Valóságban nem tudott a segítségére lenni,

mégis jó volt tudni, hogy létezik. Azután feltápászko-

dott a járdáról, s észrevette, hogy Rúzspiros ajtaja nyit-

va van. Az előbb még biztosan zárva volt! Mintha em-

lékezne is a halk csettenésre, amit a sírás hangjain túl-

röl vélt hallani, de akkor nem figyelt fel rá.

Zsófi kitárta az ajtót, és beült a kocsiba. A megszo-

kott rend helyett őrült rendetlenség tárult a szeme elé:

mindenhol szétszaggatott térképek foszlányai, csoko-

ládépapírok, üdítős poharak hevertek. Úgy tűnt, miőta

Rüzspíros elveszett, nem csupán közlekedtek vele, ha-

nem laktak benne.

A legfurcsább a három, egymásra pakolt telefonkönyv

volt a sofőrülésen. Zsófiban ekkor felrémlett az előző

éjszaka egyik legrettenetesebb pillanata: mikor a lassí-

tás nélkül tovaszáguldó Rúzspiros belsejében meglátta

a tolvajokat.

52 53

- Gyerekek?! - súgta a csöndes autóban. Válaszként

halk reccsenés hallatszott, és a lány rémülten kapott a ki-

lincs után, mert azt hitte, még sincs egyedül. A különös

hangot azonban csak Rúzspiros visszapillantó tükre adta

ki, ami most magától Zsófi felé fordult. Ő pedig - ahe-

lyett, hogy valóban elmenekült volna az átokverte jármű

közeléből - a kabátja alá nyúlt, és elővette bűbájostorát.

Közel hajolt a tükörhöz, amiben tisztán látta saját arcát,

bár a domború felület furcsán torzított. Felemelte a bű-

bájostort, három bonyolult, jól begyakorolt hurkot ka-

nyarított bőrszíjával a levegőbe, s közben ezt suttogta:

- Tükör váljék ablakká, titkok árulójává!

A bűbájostor csomóiból narancsszín szikraeső hul-

lott, és eltüntette Zsófi tükörképét. Helyette a vissza-

pillantóban két settenkedő alak jelent meg. Éppen a

Csipetke utcában parkoló autóhoz lopóznak, és motor-

házára gonosz átkot hordó port szórnak... Majd beül-

nek az engedelmessé vált autóba, ellopják, hogy a város

egy elhagyatott utcájába vigyék... Később visszatérnek

hozzá, útra kelnek, és...

Zsófi szerette volna elfordítani a fejét, hogy ne kell-

jen ismét végignéznie, amint Rúzspiros bömbölve neki-

ront Gergőnek, és fellöki a fiút. Mégsem tette, mert a

tükörben most végre tisztán kivehette a merénylők ar-

cát. Nem a Valóságból jöttek, s nem is gyerekek voltak.

Ez valahogy megnyugtatta a lányt. Leginkább fura li-

dércekre emlékeztettek, de Zsófi még soha nem látott

olyan lényeket, akiknek bőre alatt szürke-fekete ár-

nyak gomolyogtak.

A visszapillantó megmutatta a vajákos lánynak, ho-

gyan menekültek el a bűntett helyszínéről a merénylők,

s miként jártak majdnem pórul, mikor Rúzspiros végre

lerázta magáról a kábító bűbájt. Zsófi kacagott, látva,

amint az egyik tolvaj homlokkal belerohan a villanyosz-

lopba, majd felkúszik rá, és ott remeg, vicsorogva az

alatta dudáló Rúzspirosra. A tükör emlékei elapadtak, s

a lány szeretettel simogatta a kocsi műszerfalát.

- Hát mégsem szándékosan segítettél nekik - súgta.

- Ezért ráveszem apát, hogy ha túl vagyunk mindenen,

tankoljon végre tele.

Rúzspiros visszapillantója hálás reccsenéssel fordult

vissza a helyére. Zsófi éppen ki akart szállni az autóból,

de amint elvette kezét a műszerfalról, ujjaiba valami le-

heletfinom dolog akadt. Megfogta, a napfénybe tartot-

ta. Vörös hajszál volt, s a lány azonnal tudta, hogy azt

az egyik tolvaj hagyta hátra.

- Akkor pedig még itt van valahol! - sikkantotta

Zsófi. A Vajákosképzőben révüléstanon ez volt az első,

amit megtanítottak nekik: ha egy álomlény átjön a Való-

ságba, majd távozik onnan, minden eltűnik, ami hozzá

tartozott valaha. Ez a varázstermészeti törvény bizto-

sítja, hogy az éberek ne botoljanak bele minden perc-

ben elveszített bűbájsipkákba, boszorkányok láthatat-

lanságot okozó orrszőrébe vagy a trollok többtonnás,

levágott körmébe.

- Ha pedig még a Valóságban van, akkor én meg is

tudom találni! - folytatta iménti gondolatát Zsófi.

A vörös hajszálat a térdére fektette, majd felemelte a

bűbájostort, hogy ráolvassa a holbújsz-bűbájt...

*

- Ez egészen más világ, más mindenség. Itt biztonságban

vagy, erőre kaphatsz, időt nyerhetsz.

A szavak sűrű, forró párák mögül érkeztek, eltorzulva, de

mégis megfejthetően. Gergő próbálta mozdítani a tagjait, de a

perzselő fájdalom nem engedte. Elviselhetetlen súlyok nyomták

a mellét, alig kapott levegőt, néha már-már közel került hozzá,

hogy megfulladjon.

S akkor valami hűvös, nedves dolog simult a homlokára.

- Anya! - nyögött fel a fiú, s résnyire sikerült kinyitnia a

szemét. Félhomályos helyiség koromfoltos plafonját látta, vas-

tag rönkfák alkották, sárgán fényesre csiszolva. Oldalra fordí-

totta a fejét, s a hűvös valami - egy tenyér, most már felismer-

te - követte mozdulatát. A vasíag prémtakarók az ágyhoz

nyomták, s Gergő érezte, hogy egész teste lázban ég.

- Maradj nyugton, és idd meg ezt! - érkeztek újabb szavak

f

a forró párákon túlról. Cseresznyefából faragott, kecses bögre

ért a fiú ajkához, s ő mohó kortyokban nyelte a hűs, kesernyés

italt, amiről úgy vélte, gyógytea lehet. Mikor végzett, a hűs kéz

könnyű madárként rebbent föl, s egy száraz kendővel megtöröl-

te az arcát.

- Most aludj - szólt selymes lányhangon a párákon túl lé-

tező ismeretlen. Csakhogy Gergő máris jobban érezte magát az

italtól, bár a láztól vacogott a foga. Megpróbált felkönyökölni

az ágyon, de a fejét is alig bírta egyetlen hüvelyknyire felemel-

ni, máris visszaejtette a párnára.

- Mondtam, hogy maradj nyugton! -A lányhang kedves-

ségébe most némi türelmetlen dorgálás is vegyült. - Nagyon

beteg vagy. Óvnod kell az erődet, hogy ne rekedj itt örökre.

Gergő képtelen volt szólni, de fejében hevesen kavarogtak a

gondolatok. "Ne maradj itt örökre... " - mit jelenthet ez. Hol

nem kéne maradnia? Hol maradnak azok, akik veszítenek a

betegséggel vívott harcban?

A Gyökérszint! Hát persze, a Világfa Gyökérszintjét látta

zuhanás közben, Élet anyó kunyhóját felismerte. S akit legyőz

a betegség, az... A gondolattól felkavarodott a gyomra, s né-

hány pillanatig úgy érezte, a tea visszavándorol a torkán át.

Nem kísérletezett újra a felüléssel, de a fejét ismét a hang irá-

nyába fordította, hogy legalább ápolója arcát láthassa. A láz

azonban égette a szemét, színes karikák pattogtak a levegőben,

és a sűrű, ragacsos pára homályossá tett mindent körülötte.

S ekkor Gergő lelkébe heves, kínzó fájdalom nyilallt. Egész

teste megfeszült, mint a vadász által felajzott visszacsapó íj.

Azt hitte, nem tud megszólalni, most mégis kiáltás szakadt ki

a melléből.

- Bolhás!

Sehonnan nem érkezett válasz. A hűs tenyér sietve a fiú

tűzben égő homlokára akart simulni, de Gergő lerázta magá-

ról, és a takaró alól előrántott karjaival hadonászott.

- Hol vagy? Bolhás, válaszolj! Hol...?

Nem fordulhat elő, hogy a révülő a Világfán van, de segítő

szelleme nincs vele. A totemállat mindenhova követi társát, s

ha mégsem, akkor... az csak egyet jelenthet.

Gergő lerúgta magáról a takarókat, felült, a Kölyökfarkas

után kiáltott, de jól tudta, érezte, hogy segítő szelleme nincs

vele. A végtelen magány vasmarka ragadta meg, s újra az ön-

tudatlanságba rántotta őt...

56

III.

Kalpagos Csanád

A Valóságban bűbájt használni sokkal fárasztóbb és ve-

szélyesebb volt, mint bármely más világban. Zsófi most

érezte igazán, milyen sok erőt ad át neki a segítő szel-

leme, ha a Világfán használja bűbájosságát. Most Set-

tenke csupán rongybáb alakjában lehetett jelen, kabát-

zsebbe gyűrötten, magatehetetlenül.

Rúzspiros visszapillantó tükrében meglesni a tegnap

eseményeit, már ez is kimerítette a lányt. Muszáj volt

felmennie a lakásba, hogy - szüleihez hasonlóan -

aludjon néhány órát, különben összeesett volna a fá-

radtságtól. )ó volt levetkőzni, zuhanyozni, tiszta ruhá-

ba bújni, enni néhány falatot, bár a konyhaasztalnál

már majdnem elnyomta az álom. Azután belopózott a

gyerekszobába, vetett egy szomorú, de elszánt pillan-

tást Gergő üres ágyára, és végre lefeküdt.

Arra ébredt, hogy reng a föld. Beletelt néhány nyú-

lós, ragadós pillanatba, míg rájött, hogy csupán ő mo-

zog, amint Réti Boglárka rázza a vállát finoman.

- Visszamegyünk a kórházba - suttogta a nő. Zsófi

kapkodva felült volna, de Bogi visszanyomta az ágyra.

- Maradj nyugodtan, és pihenj tovább. Este mi is jö-

vünk.

A Lány engedelmesen mordult. Örült annak, hogy

Bogi láthatóan visszanyerte akaraterejét, s újra a régi,

talpraesett asszony volt, akinek megismerte. A párna

kérlelhetetlenül húzta vissza, így Zsófi azt már nem is

hallotta, mikor Botlik Dénes és felesége kulcsra zárta a

lakás bejárati ajtaját.

Álmában Settenkével beszélgetett. Az őrdenevér izgatottan

cikázott a vajákos lány fölött, azon a csöndes, biztonságos ré-

ten, amit Zsófi álmodott maguknak.

- Miféle szerzetek vezették Rúzspirost? - kérdezte a lány,

és a kő mellé, amin ült, odaálmodott egy fát, hogy Settenkének

legyen hová kapaszkodnia. Az őrdenevér függeszkedett az

ágra, ami Zsófi fölé nyúlt, szokásos módján, vagyis fejjel lefe-

lé. Válasza éles, emberi füllel alig hallható füttyökből állt,

Zsófi mégis értette.

- Álomvarangyok? - hökkent meg a lány. - Soha nem hal-

lottam még róluk. Mifélék?

Settenkétől megvető, mély füttyök sora érkezett.

- Értem. Ha ezek a lények az Álomvilágban vannak

otthon, itt biztosan nagyon elveszettnek érzik magukat. Úgy

tűnik, nem találnak átjárót, különben már rég hazatér-

tek volna. Egyikük hajszálával elvégeztem a holbújsz-bű-

bájt, így már tudom, merre rejtőzik. Felébredek, és a nyo-

mába eredek.

Settenke elengedte az ágat, szédítő zuhanórepülésben elhú-

zott gazdája fölött, olyan közel, hogy Zsófi érezte, amint meg-

lebben a haja. Az őrdenevér eközben fülsértő sikolyokat meg sí-

polást hallatott, s alig engedte szóhoz jutni Zsófit.

- Muszáj tennem valamit - vitatkozott a lány. - És

ha az ellenség itt van a Valóságban, akkor nekem is itt kell

nyomoznom. A Révülők Találkozóján persze könnyebb volt

a helyzet, mert a Bagoly-bükki-völgyet annyira átitatta a

varázslat, hogy te is eleven alakodban segíthettél. Most

azonban be kell érnem azzal, hogy álmomban tanácsot kérek

tőled.

Settenke ismét a fára fciggeszkedett, hegyes, füleit izgatottan

rezegtette, és mélyen a lány szemeibe nézve füttyentett néhá-

nyat.

- Igen, megígérem, hogy gyakran fogok szundítani. - Zsófi

felállt a kőről, és nyújtózott, mint aki épp most ébredt fel. -

Ideje munkához látnom.

60 61

A nyújtózást már a Valóságban fejezte be. Hatalma-

sat ásított, de tökéletesen frissnek érezte magát. Nem

csoda, hiszen az ablakon túl már hosszúra nyúltak a té-

li árnyékok, lassan esteledett. Zsófi sietve felöltözött,

Settenkét a zsebébe gyömöszölte, majd óvatosan elő-

vett egy műanyag igazolványtokot, és a konyhaasztal-

ra fektette. A vörös hajszál, mely vastagabb volt, mint

az embereké, ott tekergett az átlátszó tartóban. A lány

erősen megmarkolta a bűbájostort, lehunyt szemmel

felidézte a szükséges varázsigét, majd suhintott a bőr-

szíjjal.

- Haj a fejhez fürgén vezess

A zöld szikraeső ráhullott a tokra, és megemelte.

A hajszál rándult néhányat, majd egyik vége mere-

ven egy irányba mutatott. Zsófi a lebegő igazolványtar-

tó alá csúsztatta a már előre odakészített Budapest-tér-

képet, és a helyes irányba tájolta. A hajszál nem nyu-

godott. A bűbáj hatására addig evickélt, míg kiszabadí-

totta magát. A tok ráesett a térképre, a vörös "nyíl"

pedig szinte belefúrta magát a térkép egy pontjába.

- Tehát Kőbányán bujkálsz! - biccentett Zsófi. El-

tette a térképet, majd a tokjába zavarta a hajszálat, s

azt is Settenke mellé dugta. A bérház udvarán nem járt

senki, a lány mégis úgy lopózott keresztül rajta, mint-

ha durranó pöfetegek szegélyeznék az útját. Mikor el-

érte a kaput s kilépett az utcára, elgondolkodott, ho-

gyan is jut el a leggyorsabban Kőbánya városrészébe.

Vágyakozva nézett a járdaszélen parkoló Rúzspiros fe-

lé, aztán lemondott a csábító lehetőségről. Még csak az

kéne, hogy valami felnőtt meglássa, amint gyerekként

autót vezet.

Elindult hát a buszmegálló felé, s bár rettenetesen

egyedül érezte magát, a szívében bizakodás rejtezett:

segíteni fog Gergőnek, hogy hazataláljon, bárhol is van

most éppen.

*

Számtalanszor felébredt már lázálmából, hogy aztán a kavar-

gó rémalakok utána nyúlva visszarángassák az öntudatlun-

ságba. Arcán, testén patakzott a verejték, a takaró alól nehéz

párák a betegség üzenetét hozták, ahányszor csak dobálni

kezdte magát. A hűs kézgyakran jelent meg, nedves szivaccsal

nyugtatta, vagy kesernyés gyógyfőzetet csorgatott le a torkán.

Mikor végre sikerült magához térnie, Gergő éppen egyedül

volt. Hirtelen szakadt ki a lázálmok világából, kapkodva szed-

te a levegőt, és minden tagja remegett a kimerültségtől. Lerúg-

ta a takarókat, mert úgy érezte, azok fojtogatják. Lassan - ó,

milyen lassan! - erővel teltek meg izmai, s már biztos lehetett

benne, hogy sikerül ébren maradnia. A láza lejjebb ment, s bár

sajgott a feje, gondolatai tiszták, vilá osak voltak.

g

A Kölyökfarkas nem volt vele.

A kínzó üresség ismét belemart Gergő testébe, könny szökött

a szemeibe, mégsem engedett a kísértésnek, hogy sírjon. Nem

kétséges, hogy az Álomvilágban van, valahol a Ijilágfa meg

számlálhatatlan tájának egyikén. S ha segítő szelleme nem kö-

vette, ha nincs vele, akkor az mást nem jelenthet, csak azt,

hogy...

- Nem! - mondta ki hangosan, s a szó megnyugtatta.

Csak ekkor vette észre, hogy meztelen, s bár egyedül volt, elszé-

gyellte magát. Rálépett a kellemesen meleg fapadlóra, az ágy-

ról lerángatta a lepedőt, és beleburkolózott.

A szobára homályosan emlékezett, hiszen azokban a rövid

időszakokban, mikor magához tért, mindig sikerült megfigyel-

nie egy-egy részletet. A széles ággyal szemközt medvebőrrel ta-

kart ajtó állt, két oldalán plafonig nyújtózó polcrendszerfutott

körbe a szobán. Gergő összeráncolt homlokkal töprengett, mert

úgy érezte, ez a rengeteg könyv emlékezteti valamire. Járt már

olyan helyen az Álomvilágban, ahol az öreg, gyakran forga-

tott, matuzsálemkorú kötetek ilyen tömegben sorakoztak a pol-

cokon - de képtelen volt felidézni, mikor és hol látta őket.

A kicsiny szobában ezen kívül egy alacsony asztal állt, raj-

ta naftalámpa szórta barátságos, sárga fényét. Körülötte meg-

számlálhatatlan, apró holmi hevert: nagy íves vászonzacs-

62 63

kók, kristályokkal és porokkal tömött tégelyek, keverőedények,

kanalak, bögrék, sőt még egy rézmozsár is. Gergő sejtette, hogy

mindez az ő gyógyításának kelléke, s hálásan gondolt a hűs

lánykéz tulajdonosára.

Hirtelen heves vágy fogta el, hogy megtudja végre, hol van.

Bár remegett a térde, s eleinte minden lépésnél szédülés fogta

el, bátran az ajtó felé indult. Ott aztán meg kellett kapaszkod-

nia a könyvespolcban, s amíg kifújta magát, tekintete a köte-

tek gerincén kalandozott. A legtöbb címet nem tudta elolvasni,

mert vagy idegen nyelven írták, vagy olyan jelekkel, amiket so-

ha életében nem látott még. Szeszélyesen kanyargó, arannyal

rajzolt formák, vonalak, görbületek sorjáztak az egyik könyv

gerincén, s Gergő minél tovább nézte, annál biztosabb volt

benne, hogy fe foghatatlanul lassan, de folyton változtatják

alakjukat. A másik könyv címe arcképekből állt, s minden száj

egy-egy szót formált némán, újra meg újra.

Azután Gergő szeme megakadt az egyik könyvön, aminek

betűit végre megértette. RÉMÁLOMLÉNYEK BEFOGÁSA,

ALAPFOK - ez állt rajta. A fiú kinyújtotta kezét, hogy leve-

gye a kötetet a polcról, ekkor azonban lépéseket hallott odakint-

ről. Nem akart visszabújni az ágyba, ezért hirtelen elhatáro-

zással átsurrant a medvebőr résén. Két irányba futá, hosszú

folyosón találta magát, melynek falát durván faragták ki a

sziklából. Tehát ő valójában egy föld alatti barlangrendszer-

ben van, és betegszobáját talán csak megtévesztésből burkolták

rönkfákkal, hogy azt higgye: házban lakik. A léptek jobbról kö-

zeledtek, de a folyosón oly ritkán égett egy-egy fáklya, hogy

Gergő nem láthatta, ki érkezik. S talán így őt sem vették még

észre!

Balra indult, befordult a sziklafolyosó kanyarulatainál,

bőrrel fedett vagy masszív tölgydeszkákból ácsolt ajtók előtt

haladt el. Nem tudta, hova megy, csak azt, hogy nem szabad

senkivel találkoznia, míg ki nem deríti, hol van. Az egyik el-

ágazásnál felfelé vezető lépcsőre bukkant. Ha valóban a hegy

mélyebe vájták a szobákat, akkor a lépcső bizonyára a szabad-

ba vezet. Elindult, de végül vasajtó állta útját. Már-már csa-

lódottan visszafordult, mikor a gyér fényben felfedezte, hogy a

kijárat nincs zárva, csupán egy reteszt kell félretolnia.

A Kölyökfarkason kívül a bűbájostora hiányzott Gergőnek

leginkább. Valaha el sem tudta képzelni, hogy megbarátkozzék

a varázstudományokkal, ostobaságnak, babonaságnak hitte

az egészet. Azóta sok minden megváltozott, s a fiú nem csupán

elfogadta a révülőket, de maga is sámántanonccá vált. A ré-

vülő pedig a bűbájostora és segítő szelleme nélkül legalább

annyira elveszett és védtelen, mint óvodás a belvárosi csúcsfor-

galomban.

A retesz csikorogva engedett. Gergő érezte, hogy friss, hűvös

erdei levegő árad be a folyosóra. Ezzel egyidőben, messze a

barlangrendszerben kiáltások harsantak: felfedezték, hogy el-

tűnt, és a keresésére indultak. Csak annyira nyitotta ki az aj-

64 65

tót, hogy átférjen a résen. A lepedőbe burkolózva.fázott, vagy

talán a láza kezdett ismét felszökni. Szédült, hasogatott a feje,

a vér hangosan dobolt a fülében, mintha a koponyájába a Do-

bolók Jurtája költözött volna.

Odakinn éjszaka fogadta. Fölötte milliárd csillag sziporká-

zatt, olyan rendben, ami Gergő számára teljesen ismeretlen

volt, pedig a Rejtezés Táltoskollégiumban megtanították neki

az összes csillagkép formáját, nevét, regéjét. Hatalmas, félkör-

alakú erkélyen találta magát, aminek széles kőpárkánya

majdnem az álláig ért. Az éjszakai szellő távoli hangokat ho-

zott magával. Mintha egy egész város zajongana, tevékenyked-

ne, létezne... Valahol alatta.

Gergő a mellvédhez futott, közben majdnem elbotlott. A láz

ismét rátámadt, a bőre perzselt, verejték gyöngyözött a homlo-

kán. Érezte, hogy az ájulás kerülgeti, de tudni akarta, hol

van. Felkapaszkodott a párkányra, amin kényelmesen megül-

hetett, anélkül hogy a Tezuhanástól kellett volna tartania.

A mellvéden túl ugyanis irdatlan mélység tátongott. A sö-

tétségben azonban több száz bűbájlámpa ontotta fényét, s így

Gergő tisztán láthatta, hogy egy szakadék oldalába faragott

erkélyen ül. A mélyben hosszú szuráok terült el, közepén folyó

hömpölygött, s annak két oldalán valóban város állt. Fabódék,

sátrak, raktárépületek sáros utcákat fogtak közre, amiken em-

beri alakok, igavonó állatak nyüzsögtek. Későre járbatott,

mégis buzgó munka folyt. A kovácsműhelyekben szikra patto-

gott, a raktárak udvarán szekereket raktak le, máshol az erdő-

ből hozott fát hasogatták, vagy hatalmas üstökben rotyogó

ételt főztek.

Gergő még jobban kihajolt a mélység fóié, mert egy egészen

különös járművet pillantott meg, ami a sötétségből bukkant fel,

majd a folyón átívelő híd felé tartott. Az emberek félreálltak

az útjából, s amíg el nem távolodott, bizabnatlanul méreget-

ték. A járgány leginkább egy túlméretezett szekérre emlékeztet-

te a fiút, csakhogy minden alkatrésze fémből készült, motor

hajtotta, és hat gumikereke egyenként lzáromméteres volt. Ami

azonban elrémítette a közeledő a járókelőket, az nem a jármű

mérete, hanem a szállítmánya lehetett. A vezetőfülke mögé

vasketrecet építettek, aminek minden rüdja halványkék szín-

ben sziporkázott. Gergő emlékezett rá, hogy látott már ilyet a

Bagaly-bükki-völgyben. A járgány bűbájketrecet szállított,

amibe a különösen veszélyes álomlényeket szokták zárni.

A vasrudak kék fényében valóban mozdult valami. Óriási

volt, loncsosan szőrös, és a szakadék mélyéről is felhallatszott

vérfagyasztó üvöltése. Gergő követte tekintetével a kocsit, ami

átaraszolt a hídon, ahol szintén bódék, sátrak, őrtornyok áll-

tak. S még valami. Ameddig a szem ellátott - a sötétségben

épp csak derengő erdő széléig - százával sorakoztak a kisebb-

nagyobb, kékeu sziporkázó bűbájketrecek. Közöttük fegyveresek

járőröztek, varázstudók kézben tartott bűbájostorral vigyázták

a rendet. Gergő egészen belefeledkezett a látványba, de a láz

szétszaggatta a gondolatait. Szédelgett, és vonzotta a mélység.

Azután a háta mögött kivágódott a vasajtó...

*

Monyákos Tubát majd szétvetette a türelmetlenség, mi-

óta Borzalag átadta neki a térképet, mégsem révülhe-

tett el a Gyémánt Jurta közeléből. Előbb még meg kel-

lett várnia, hogy az Álomfelügyelet vezetője, Böffeg sá-

mán magához hívja, és új feladattal lássa el kudarcot

vallott ügynökét. A lidérc addig is gondosan tanulmá-

nyozta a szarvasbőrre festett jeleket, melyek nem he-

gyeket, erdőket, folyókat, hanem a Gyökérszinten el-

helyezkedő álomvilágokat mutatták. Színes hullámok,

görbületek, a szürke árnyalatai, fekete foltok, alakza-

tok... Monyákos Tubának elegendő tapasztalata volt

már a révülés tudományában, hogy kiigazodjon közöt-

tük.

- Ügynök! - harsant a követelőző kiáltás, s a követ-

kező pillanatban félrecsapödott az indiánsátor ajtajá-

nak bőrlapja. A napfényről hunyorogva érkezett a fél-

homályba az apró termete ellenére pökhendi képet vá-

66 67

gó, girhes mezei kobold. - Szedd a lábad, Böffeg sámán

vár rád!

Monyákos Tuba szíve minden dobbanásával utálta

ezeket a semmi kis koboldokat, akik a gyökérszinti

álomvilágokban születtek, de mostanság egyre többen

vállaltak futárszolgálatot a Törzs- és a Lombszinten.

Alacsony származásukat, gyönge alkatukat és olykor

meghökkentő méretű butaságukat a koboldok nagyké-

pűséggel pótolták: állítólag ezt a Valóságban élő ébe-

rektől lesték el.

- Megyek már! - biccentett az ügynök, s nem felej-

tett el barátságtalanul rávicsorogni a hírhozóra. A ko-

bold hátát a sátorlapnak támasztotta, két pálcikakarját

összefonta horpadt mellkasa előtt, és nyelvével folya-

matosan ciccegett, mintha ő jelképezné a múló másod-

perceket. Monyákos Tuba visszaemlékezett modorta-

lan pipamocsoklidérc korszakára: akkoriban az ilyen

pimaszságot nem úszta valna meg ez a kis szörnyeteg!

Az Álomfelügyelet ügynökének azonban be kellett tar-

tania néhány viselkedési szabályt, hogy a sámánok ko-

molyan vegyék.

A Gyémánt Jurta csúcsa két oldalán egyszerre tró-

nolt a Nap és a Hold. Egészen közelinek és egyformán

nagynak tűntek, mégsem perzselte hőség az ovális ré-

tet, ahol a révülők világának legfőbb sátorvárosa állt.

Monyákos Tuba az utcára lépve átvette a dolguk után

rohanó hivatalnokok, ügyintézők, fírkászok, dobolók,

garabonciások sietős igyekezetét. Kerülgette a szembe

jövőket, s bár egyszer sem fordította hátra a fejét, érez-

te, hogy a kobold ott liheg a sarkában.

Az Álomfelügyelet párna alakú sátrat varratott ma-

gának. Sokak szerint ízléstelenül hivalkodó építmény

volt, de tény hogy a hatalmas hivatalnokvárosban már

messziről észre lehetett venni a helyet, ahol az éberek

álmának biztonságára felügyeltek. Monyákos Tuba

megtorpant a bejáratnál, és az ott posztoló őrök egyi-

kének felmutatta nyakban hordott bőrjelvényét, amin

rúnák adták hírül, hogy viselője általános álomügynök.

Az őr biccentett, majd készségesen félrehúzta Monyá-

kos útjából a bejárat súlyos ponyváját. A kobold ide is

követte, de az előtérben köszönés nélkül balra fordult

hogy a hírelosztóban új feladatot kapjon.

A dahánylidérc megigazította leveles öltözékét, és a

szemközti folyosót követte. A hatalmas párna-sátor

belsejét több száz szobára, rekeszre, teremre osztották

a tartórudakról csüngő, alul zsinórral a földbe vert ka-

rikákhoz kötözött szövetfalak, melyeket hiába feszítet-

tek meg alaposan, mégis suhogtatta őket a szél. Mo-

n,yákos Tuba elhaladt az Álomtárgyak Felügyelete, az

Álomlények Szolgálata, Gardírozása és Nevelése, valamint a

Felriadásgátlók Műszaki Ellenőrzése feliratú ajtók előtt.

Mindenhol ügynökök nyüzsögtek, kéregtekercseket ol-

vastak, vagy írtak, sőt, az őrszobán épp egy kétméteres,

kopasz rémálommanót próbáltak bűbájbilincsbe verni.

- Zajlik az álom! - motyogta Monyákos Tuba, és

gyarsabban szedte a lábát.

Böffeg sámán a sátor legrejtettebb zugában rendezte

be kuckóját. Amint az ügynök belépett, fojtogató, édes

gőz fogadta, ami a középen fortyogó fémkatlanból go-

molygott elő.

- Leveskét főzök! - közölte egy vékony, egércinco-

gásra emlékeztető hang a homály mélyéről. - Éhes

vagy, Tuba? Szívesen megosztom veled a leveskémet.

A lidérc önkéntelenül elfintorodott. Miközben igye-

kezett szeméből kidörzsölni a csípős füst okozta könny-

cseppeket, fuldokolva válaszolt.

- Köszönöm, sámán, nem kérek levest.

- Pedig a mai adag kivételesen finomra sikerült - az

üst mögül tömzsi alak tipegett elő, tollas-kavicsas-rojtos

ruháját úgy húzkodva vállán, mint akit viszketés gyötör

- A gond csak az, hogy megint elszabadult néhány kó-

bor kutya álma, és abból vagy három marék bolha.

68 69

Monyákos óvatosan hátrébb húzódott, nehogy az

apró vérszívók némelyike átköltözzön rá. Böffeg sá-

mán öreg arcán halovány mosoly suhant át, de nem

szólt semmit. Helyette nálánál kétszer nagyobb faka-

nalat ragadott, jobbjával megérintett rajta néhány rú-

nát, majd hagyta, hogy a konyhai szerszám a bűbájnak

engedelmeskedve maga kevergesse tovább a levest. Ez-

után csettintett, s három díszes párna suhant a feneke

alá, amikre kényelmesen leült.

- Beszédem van veled, Tuba! - szólt a sámán, s hang-

ja megdöbbentő változáson ment át. Már nem cinco-

gott, sőt reszelősen mély, parancsoló lett. -Azonnal ve-

szélyes küldetésbe kell révülnöd, közvetlenül a Hetek

kérésére. Megjegyzem: én magam nem értem, miért té-

ged választottak, mikor éppen most puskáztad el két

egyszerű álomvarangy letartóztatását.

A lidérc idegesen zörgette dohányleveles ruháját. Bor-

zalag végre a nyomára bukkant annak, akit mindennél

jobban meg akart találni, s most ki tudja, hová és mi-

lyen hosszú időre küldik - máshová. Neki a Gyökér-

szinten volna dolga, és...

- A Gyökérszintre mész - jelentette ki Böffeg sámán.

Monyákos halkan csuklott meglepetésében, s nem bírt

szabadulni attól a kellemetlen érzéstől, hogy az Álom-

felügyelet főnöke olvas a gondolataiban. - Mivel a kül-

detésed rendkívül veszélyes, nem titkolózhatok előtted.

Egyébként is tudja már minden révülő, aki nem osto-

bább egy bambulamadárnál: a sámánok gyengülnek.

Monyákos Tubának hirtelen kiszáradt a szája. Az egy

dolog, ha az ember... Bocsánat! A lidérc pletykaként

hallja a borzalmat, s megint más, ha szemtől szemben áll

vele. Böffeg sámán tekintetéből kiolvashatta, hogy a vén

révülő maga is küzd a lelke felé lappangó rettegéssel.

- A Világfa és a Valóság minden zugából egyre több

híradás érkezik arról, hogy a varázstudók ereje megcsap-

pant - folytatta a sámán. - Elvétjük a bűbájszavakat, fél-

resiklik az ostorcsapás, vagy csupán megfeledkezünk az

oda illő ráolvasásról. S ettől a Hetek sem mentesek.

A lidércnek eszébe jutott a Gyémánt Jurtában látott

eset, mikor két Eősámán holtsápadttá vált, s őt gyorsan

elbocsátották. Tuba, ha lehet, még feszültebb figyelem-

mel hallgatta főnökét.

- Elrévülsz tehát a Gyökérszintre, és ott megkeresed

Kalpagos Csanád ős-sámánt.

- Egy őst! Vagyis szellemet? - Monyákos Tubát ki-

rázta a hideg. Nem volt semmi baja az Osök Jurtájához

tartozó, rég holt varázstudókkal, de mégis szerette őket

elkerülni. Már már kifogást keresett, hogy másra hárítsa

a feladatot, de azután eszébe jutott: ha sikerül, talán

soha nem jut el a Gyökérszintre, pedig neki ott van

dolga.

- Kalpagos Csanád valaha az Etelközben táborozó

Hét Magyar Törzsének egyik sámánjaként élt - folytat-

ta az Álomfelügyelet főnöke, meg sem hallva a lidérc

kérdését. - Úgy hírlik, az idő megkoptatta eszének ke-

rekét. Szórakozott és bolondos, de olyasmiről tudhat,

ami felfedi a révülők gyengülésének titkát.

- Mit kell tőle kérdeznem? - tudakolta Monyákos

komolyan.

- Annyi fogalmam sincs róla, mint amennyi fényt a

vak ló lát - vont vállat Böffeg sámán. - A garabonciá-

sok azonban biztosra veszik, hogy tud valamit. Nem

te vagy az egyetlen ügynök, akit a Világfán a sámánok

baja miatt szerteküldünk. Valamelyikőtök talán sze-

rencsével révül.

Monyákos Tubát éppen a Eönökéből áradó bizonyta-

lanság rémítette meg igazán. Amíg a Gyémánt Jurtá-

ban tudják, mit kell tenni, nincs baj. Ha azonban a He-

tek is tanácstalanná válnak... A lidérc elköszönt Böffeg

sámántól, és sietve elhagyta az Álomfelügyelet sátrát.

Nyomban indulni akart a Gyökérszintre.

*

A kőbányai sörgyár környékén álló házak halk sutyor-

gásba fogtak, amint leszállt az est. Nem is csoda, hisz

mindannyian öregek, roggyantak, vakolatot pergetőek

voltak, s így mondanivalójuk akadt bőven. Szavukat

azonban csak az hallhatta, aki számított rá, hogy a házak

fecsegnek, történeteket mesélnek egymásnak, és megoszt-

ják napi tapasztalataikat. Zsófi igyekezett nem figyelni

rájuk, néhány mondat mégis be-belopakodott a fülébe.

- Vercsek Sanyi a harmadik emeletemről folyton

edzésre jár. Hallunk még róla az olimpiai közvetítések-

ből!

- Ugyan, négypercé, te mindig dicsekedsz a lakóid-

dal!

- A Negyvenkettőbé majdnem elveszítette az egyik

erkélyét. Az utolsó pillanatban dúcolták alá.

- Bennünk laknak, de nem törődnek azzal, hogy

szépek, egészségesek maradjunk. Hát érdemes ezeknek

falat, tetőt tartani?

- Pedig milyen szépek voltunk egykor! Emlékszel,

Hatperá, a te homlokzatodnak csodájára jártak.

Zsófi kissé eltávolodott a falaktól, s már-már a járda

legszélén osont. Legszívesebben rászólt volna a plety-

kálkodó házakra, hogy hallgassanak kicsit, mert a saját

lépteit sem hallja tőlük. Azután mégis úgy gondolta:

jobb, ha az épületek nem tudnak róla, hogy érti a sza-

vukat.

A sörgyár hatalmas, komor tömbjei sokkal hallgata-

gabbak voltak. Vörös téglás kerítés tetején szögesdrót

futott körbe, s azon túl látszottak a karcsú kémények,

raktárak meg a főzőkádakat rejtő, óriás ablakos csarno-

kok. A környéket kesernyés illat lengte be, amit a vá-

rosrész lakói bizonyára rég megszoktak. Zsófi egyik ut-

cai lámpától a másikig sietett, keze egyetlen pillanatra

sem engedte el a kabátja alatt rejtőző bűbájostor nye-

lét. Régóta nem találkozott senkivel, csupán néhány

autó suhant el az úttesten, fényszóróival egykedvűen

pásztázva a nedves aszfaltot.

A vajákos lány átfagyott, éhes volt, és bosszantotta,

hogy órák óta hiába bolyong a téli hidegben. A hajszál-

ra bájolt varázslat lassan kezdett veszíteni az erejéből,

s már nem érezte olyan pontosan, hogy merre találja az

álomvarangyot. Végre megpillantott egy parknak rég

nem nevezhető, szomorú területet, ami két bérház kö-

zé szorulva árválkodott, s nem állt rajta más, mint há-

rom öreg pad meg egy láncait csörgető, vén hinta. Zsófi

a legközelebbi padot választotta, letelepedett rá, és

kezdte kipakolni a szükséges holmikat, hogy megismé-

telje a holbújsz-bűbájt.

Ekkor azonban ismét téglaporos szavak ütötték meg

a fülét. A parkot közrefogó két bérház suttogott egy-

másnak, és Zsófi azonnal megérezte, hogy most nem

könnyed fecsegésről van szó.

- Negyvennyolc, nyitva a kapud?

- Igen. Minden reccsenésedre figyelek, Ötven.

- A lépcsőházam fordulóira mondom, ilyen lényt én

még soha nem fogadtam magamba. Pedig te tudod a

legjobban, hogy mióta rám került a tető, az egész utcá-

ban nekem volt a legtöbb lakóm.

- Piszkálnak is miatta a többiek.

- Tehetek én a svábbogarakról? Nekik is lakniuk

kell valahol, engem meg nem zavarnak.

- A lakóidat viszont igen. Azért költöznek el folyton.

72 73

- Negyvennyolc, legalább te ne bosszants. Elvégre

szomszédok vagyunk, ha nem számítjuk ezt a girhes

parkot.

Zsófi ijedten fordult hátra, mert az öreg hinta mél-

tatlankodva, rozsdás hangon nyöszörgött. Más azon-

ban nem történt, és az ötvenes számú ház tovább sut-

togott.

- Ami tegnap éjjel belém költözött, az biztosan nem

svábbogár. Akkora, mint egy éber gyerek, de az ábráza-

ta öreg. Nem visel mást, mint egyetlen koszlott vászon-

táskát, és a bőre... Nem is tudom, hogyan mondjam.

A bőre alatt szürke foltok gomolyognak.

- Tatarozás, Ötven! Teljes tatarozásra van szüksé-

ged, sürgősen! - mondta tudálékosan a szomszédja, s a

nyomaték kedvéért kinyitotta, majd becsukta néhány

ablakát. - Sürgősen kezdd el ledobálni a cserepeidet,

repeszd meg a vízvezetékedet. Akkor a lakóid majd ro-

hannak az önkormányzathoz...

- Tudom, hogy mennek ezek a dolgok, Negyven-

nyolc. De hidd el nekem, nincs főtartó-roppanásom.

Ez az izé itt van bennem, a pincémben bujkál, és rette-

netesen fél. Nem talál haza, elveszítette a társát, és...

- Én majd gondoskodom róla!

Zsófi váratlan kijelentése egészen megdöbbentette a

két épületet. Ötven rémületében hatalmas dörrenéssel

becsapta kapuját. Negyvennyolc oldaláról öklömnyi

darabokban pottyant le a vakolat, mivel a ház megre-

megett.

- Elnézést kérek, ha ijedelmet okoztam - Zsófi siet-

ve elpakolta holmiját, és az ötvenes számú épület felé

indult. - Révülő vagyok, pontosabban vajákos tanonc.

A nevem Farkas Húga.

- Ez beszél hozzánk! - recsegte vékony hangon Negy-

vennyolc.

- Minden szavunkat hallotta! - kongott Ötven lép-

csőháza.

- Semmi rosszat nem akarok, higgyétek el - Zsófi pró-

bálta lecsillapítani az ideges bérházakat. - A pincédben

egy eltévedt álomvarangy bujkál. Én éppen őt keresem.

- Az Álomfelügyelettől jöttél? - kérdezte gyanakod-

va Ötven, de mielőtt a lány válaszolhatott volna, Negy-

vennyolc közbekiáltott.

- Ne mondj neki semmit a lakóink álmairól! A vé-

gén még ránk fogja, hogy nyugtalanul forgolódnak.

Zsófi megállt az ötvenes számú ház zárt kapuja előtt.

Olyan érzése támadt, mintha egy dacosan összeszorí-

tott, hatalmas száj előtt toporogna.

- Kérlek, engedj be - mondta, és tenyerét biztatóan

rásimította az öreg bérház oldalára. Erezte, amint a

téglák megborzonganak, a fűtéscsövek halkan felbúg-

nak, és valahol ijedten nyikorog néhány kilincs. - Az

álomvarangyok rengeteg bajt okozhatnak. Ha a lakóid

éjszakai nyugalmát megzavarja a szökevény, végül tény-

leg meglátogat az Álomfelügyelet néhány ügynöke!

- Jól van, gyere! - döntött végre az ötvenes számú

ház, és kitárta kapuját. Zsófi hallotta, hogy Negy-

vennyolc kétségbeesetten tiltakozik, de jelenleg senki

nem figyelt rá. - A pincelejáratomat a harmadik kuka

után, balra találod. Nincs zárva.

A vajákos lány előhúzta bűbájostorát, ami halvá-

nyan sziporkázott a sötétben, amint feltöltődött va-

rázserővel. A pinceajtó meredek lépcsőre nyílt, ami át-

láthatatlan sötétségbe veszett, így Zsófi halk igét mor-

molva sárga lidérclángot bájolt a bal tenyerébe, hogy

lássa, hova lép. Szinte semmit nem tudott az álomva-

rangyokról, tehát fogalma sem volt róla, mennyire ve-

szélyesek, szoktak-e támadni, s mit tesznek, ha szorult

helyzetbe kerülnek. Érezte, hogy remeg a térde, de nem

szégyellte a félelmét: nincs a Világfán egyetlen vajákos

tanonc sem, akinek ne vacogna a foga ilyen helyzetben.

A pince hasonlított a Csipetke utcai bérház széntá-

rolóira. Itt is ezernyi lom torlaszolta el az utat, bár nem

74 75

sorakoztak falakkal elválasztott rekeszek kétoldalt.

A lidércláng pislákoló fényében Zsófi sejtelmes árnya-

kat látott mozogni, s olykor némelyikről azt hitte, hogy

az álomvarangy oson arra.

Azután halk nyöszörgés ütötte meg a fülét. Olyan

volt, mintha percekkel korábban született kismacskák

hívnák az anyjukat, hogy melengesse és eligazítsa őket

ebben a számukra idegen világban. Zsófi leheletfino-

man lépkedett, semmi zajt nem csapva. S akkor meg-

látta... Az álomvarangy egy kerekét veszített, pókhálós

babakocsiban rejtőzött, de félelmé-

ben arra nem gondolt, hogy össze-

húzza a szakadozott függönyöket.

Kicsire gömbölyödött, magához

szorította vászontáskáját, és ha-

.

talmasra kerekedett szemmel

bámult egyenesen a lányra.

Majd ugrott, közben visított, mint akinek a haját

húzzák. Zsófi azonban fel volt készülve rá, hogy az

álomvarangy nem hagyja magát könnyen kézre keríte-

ni. Meglendítette a bűbájostort, amit már majd szétve-

tett a visszafogott varázserő. A csomók parázslottak, s

amint a lány ajkát elhagyták a megfelelő szavak...

- Bűvháló, bogozódj!

...vakítóan fényes villámot küldtek a sötétség felé

menekülő álomvarangy után. A bűbáj szemmel nem

látható gyorsasággal tucatnyi vékony szálra vált szét, s

mire Zsófi egyáltalán felfogta, hogy milyen hatása van

76

a bájolásnak, az álomvarangy már a széttéphetetlen

bűbájhálóban vergődött.

- Megvagy! - biccentett elégedetten Farkas Húga, és

a fogolyhoz lépve megállt fölötte. - Most már csupán

azt kellene kitalálnom, hová rejtselek, amíg szót értünk.

A belvárosban Orrnyereg épp abban a percben osont

be a Megbízó hálószobájába, mikor testvérét Zsófi el-

fogta. A tömzsi, csupa harag álomvarangy csípőre tett

kézzel lecövekelt az ember előtt, és felnézett rá.

- Haza akarok jutni! Segíts!

- Hol van a társad? - kérdezte a Megbízó. Lágy, de

jéghideg hangjától az álomvarangyot néhány pillanatra

émelygés fogta el.

- Álmom sincs róla - vonta meg Orrnyereg a vállát.

- Boldogul, ahogy tud, nem érdekel. Engem viszont

küldj vissza a saját világomba.

A Megbízó nem kérdezősködött tovább. Elővette

hét csomóra kötött bűbájostorát, elmormolta a megfe-

lelő varázsigét, mire a szőnyeg mintái kavargásba kezd-

tek, s közepükben megnyílt az Ébredés Ajtaja. Orrnye-

reg köszönés nélkül ugrott fejest az Álomvilágba. Na-

gyon elege volt már az éberekből, a révülőkből és a

Valóságban rá vadászó, megkergült autókból.

*

Gergőnek semmi esélye nem maradt a menekülésre. Hallotta,

amint mögötte döngve kivágódik a fémajtó, s azt is, hogy üldö-

zői kiözönlenek az erkélyre. A széles kő mellvéden hasalva meg-

fordult, de a láz újabb rohama homályosította a látását.

- kölyökfarkus! - kiáltotta. Pontosabban csak hitte, hogy

kiált. Valójában eksigázott teste nem volt képes többre, mint

hogy halk nyögést préseljen ki magából, amit a fiún kívül sen-

ki más nem hallott. Az erőlködés azonban annyira mégis jó

volt, hogy tekintete néhány pillanatra kitisztult.

77

Az üldözők rárontottak, és két karját megmarkolva lerántot-

ták Gergőt a mellvédről. Hollófekete, varkocsos hajuk meztelen

vállukat csapkodta, mellkasukon az egyen festékkel rótt, kacska-

ringós varázsjelek szédítő örvénybe csavarodtak. Legtöbbjük

könnyű ágyékkötőnél többet nem viselt, derekukon azonban ott

lógtak a bűbájostorok, abból az egyszerűen faragott, erős fajtá-

ból, amit a révülő közkatonák szoktak használni.

Gergő azonnal felismerte o%et, és a meglepetéstől elakadt a lé-

legzete. Az üldözői álomfogók voltak! Talpra állították a fiút, és

ő barátságos mosollyal fordult az egyikükhöz, de a következő pil-

lanatban hátracsavarták a karját, s a fájdalomtól ismét közel

sodródott az eszméletvesztéshez. Lelógó fejjel hagyta, hogy a fo-

lyosókon át visszavonszolják a szobájába, és durván az ágyra

lökjék. Mielőtt Gergőt magába szívta volna a láz öntudatlansá-

ga, annyit mégfelfogoű, hogy egygyönyörű, ezüstfehér hajú lány

hajol fölé, és óvatasan betakargatja. A hűs tenyér ismét rásimult

a fiú forró homlokára, de ő ebből már semmit nem érzett.

*

Révülés vagy sem, a Lombszintről a Gyökérszintre jut-

ni mindenképpen több napot vett igénybe. Monyákos

Tuba nem kímélte magát: ameddig csak lehetett, a Vi-

lágfa mentén egyik álomból a másikba ugrott, de néha

muszáj volt felébrednie a Valóságban, hogy pihenjen,

és élelmet vegyen magához.

- Mennyivel könnyebb a sámánok dolga! - morfon-

dírozott az Álomfelügyelet ügynöke. - A segítő állatuk

hátán repülnek, s nincsenek arra kárhoztatva, hogy ide-

gen álmokba bújva vándoroljanak.

A dohánylidérc azonban nem tehetett mást, mint

hogy kifinomult ösztönével válogatott az éberek álmai

között, s aztán abba révült bele, amelyik valamelyest kö-

zelebb vitte őt a céljához. Ahogy elhagyta a Lombszin-

tet, majd a Törzsszintet, az éberek egyre sötétebb, zava-

rosabb, rémisztőbb dolgokat láttak éjjeli pihenőik ide-

jén. Monyákos Tuba soha nem hitte volna, hogy noha az

emberek legtöbbje ébren nevet a mesék szörnyein, álmá-

ban annál vadabb, eszementebb lényeket képes teremte-

ni. Gondosan ügyelt rá, hogy még véletlenül se kevered-

jen a rémálmok birodalmába, mert onnan a jól képzett,

tapasztalt álomfelügyelőknek is nehéz kijutniuk.

Amint ötödik nap a Gyökérszintre ért, azonnal meg-

érezte, hogy szellemek, kísértetek, halkan és láthatatla-

nul suhanó lelkek rajzanak körülötte. A dohánylidérc

nem győzött borzongani, még a foga is összekoccant

néha, annyira nem állhatta őket.

- Tisztességes lidérc soha szóba nem áll olyannal,

aki egykor élt, ma viszont csupán pára és léghuzat -

idézte magának egykori mestere, a dél-amerikai sámán

bölcsességét. - Most mégis épp egy ilyennel muszáj ta-

lálkoznom.

Kalpagos Csanád lakhelyét nem volt nehéz felkutat-

ni. A hajdan hazát kereső magyar törzsek sámánja be-

jegyzett tagja az Ősök Jurtájának, így indulás előtt

Monyákos Tuba kikérte az Alsó Világ Tűzkörének hi-

vatalnokaitól a vénség aktáját, és alaposan áttanulmá-

nyozta azt. A három kéreglapból álló anyag meglehető-

sen soványka volt, bár apró rovásokkal rótták. Annyit

azért az ügynök mégis megtudott Csanádról, hogy az

Etelközben született, Tas vezér törzsének egyik csekély

rangú sámánja volt, és bár sokáig élt, sose nősült meg.

Jelentéktelen révülőként élte le az életét, akivel soha,

semmi érdekes nem történt. A legnagyobb bűbájolása

az volt, mikor a vadászok vezetőjének, Etelének meg-

találta elveszettnek hitt íjhúrkészletét.

Végül Csanádot dicstelen halál érte: a fürdőző leányok

után akart lopakodni, mikor is megcsúszott a folyópar-

ton, a vízbe zuhant, és egy örvény örökre elnyelte.

- Szép kis alak! - morogta Monyákos Tuba, miköz-

ben igyekezett lábáról lerázni a sárkoloncokat. Kalpa-

gos Csanád szelleme ugyanis egy mocsarat választott

78 79

lakhelyéül, ami két meredek sziklafal közé szorulva te-

nyésztette a szúnyogok hadát. Az ügynök szerencsére

megszokta az ingoványban való közlekedést, elvégre li-

dércnek született. Míg átvágott a zsombékos legbujább

részén, folyton a szemét meregette, fülét hegyezte, hát-

ha rokonba botlik.

Akárki álmodta meg ezt a helyet, dús fantáziája volt.

A csatakos talajori a legóvatosabb lépés is hangos cup-

panásokat, toccsanásokat hallatott, melyek kisvártatva

duplán verődtek vissza a kétoldalt égig magasodó szik-

lafalakról. Az embermagas nádszigetek fölött hatalmas

szitakötők kergetőztek, a barna sárral telt medencék

hemzsegtek az éhes szúnyogoktól.

Monyákos Tuba hamarosan megpillantott egy szo-

morüfüzekből álló ligetet. A tucatnyi fa sűrű levélfüg-

gönye a talajig csüngött, és a szakadékban kóborló szél

akarata szerint időnként lágyan hullámzott. Az ügy-

nök nagy levegőt vett, majd alakot váltott. Apró, fürge

csík lett belőle, zöld teste oly gyorsan siklott a zsombé-

kok között, hogy ha látja valaki, annak szeme biztos

káprázni kezd.

A szomorúfüzek oltalmában korhadt deszkákból

épített, düledező kunyhó állt. Monyákos Tuba elkép-

zelni sem tudta, mi szüksége lehet egy ős-szellemnek

házra, hiszen légies testét nem bánthatja az eső, a szél,

a hideg és a meleg. A rozoga építmény körül száraz és

kemény volt a talaj, s ahogy a csíkká változott ügynök

körülkémlelt, megértette, hogy a fák és a ház a mocsá-

ron vándorló szigeten állnak.

S ekkor megjelent a hely tulajdonosa. Hangtalan su-

hant át az egyik szomorúfűz törzsén, meg sem rezzen-

ve attól, hogy szilárd anyagba ütközik. Tartozott hoz-

zá azonban egy tárgy, ami szintén valóságos volt, s így

elakadt a fában, leesve a fejéről - egy kalpag.

- Ragya verje a jó dolgodat! - kiáltott dühösen az

ős-szellem, de már késve kapott a fejfedője után. A szé-

les karimájú, viharvert, "

tos kalpag leesett a föld

re, döccent néhányat,

majd megállapodott

egy tüskebokorban. -

Légy jó, udvarias, és fő-

leg maradj a fejemen!

Monyákos Tuba ámul-

va leste gombszemével

a rég holt sámánt. Kal-

pagos Csanád töpörö-

dött vénember volt. Csap-

zottan fésületlen, ősz haj

nak vékony szálait val;

két varkocsba fonva vis

de azok már rég kibomlottak. Az ügynök a táltos aszott

karjának és lábának minden ínszalagját külön-külön

látni vélte, sőt horpadt mellkasának bordáit is meg-

számlálhatta. Annál is inkább, mivel az ős-szellem pu-

cér volt, mint a ma született lidércgyerek, aki épp csak

kibújt a tojásból. Monyákos úgy tudta, hogy a holtak

Gyökérszinten kóborló szellemei általában abban a ru-

hában nyugtalankodnak, amiben valaha a halál érte

őket. Kalpagos Csanád aktáiból pedig az derült ki,

hogy nem a sámán volt meztelen, mikor belecsúszott a

folyóba, hanem a lányok, akiket fürdőzés közben meg-

lesett. Ez sehogy sem fért a fejébe, de nem is ez zavar-

ta leginkább. Mióta csak megpillantotta az ős-szelle-

met, felhorgadt benne a régi viszolygás, amit a holt lel-

kek iránt érzett, mivel azok félig áttetszők, légiesen

testetlenek voltak. Ez a semmilyenség mindig felkavarta az

ügynök gyomrát, pedig lidércként megszokhatta volna

a látványukat, Hiszen ahol lidércek éltek, ott mindig

akadtak szellemek is.

ldőközben Kalpagos Csanád halkan szitkozódva

egyetlen ruhadarabja után suhant, lehajolt érte, majd

80 81

hosszas összpontosítás után két ujja közé csippentette

és felemelte. Muszáj volt így tennie, mivel a szellemek

anyagtalan teste alkalmatlan volt arra, hogy szilárd tár-

gyakat megfogjanak. Az egykori sámán viszont - sok

gyakorlással - mégis elérte, hogy legalább a kalpagját

mozgatni, sőt viselni tudja.

Monyákos Tuba úgy érezte, eljött végre az idő, hogy

felfedje magát. Néhány lépésre lapult az ős-szellemtől,

s most csíkból átváltozott eredeti, dohányleveles alak-

jába. Kalpagos Csanád épp hátat akart fordítani neki,

ráncos ábrázatán elégedett vigyorral, mivel az imént si-

került szilárdan a fejére illeszteni a kalpagját. Amint

azonban megpillantotta az Álomfelügyelet semmiből

felbukkanó ügynökét, az ős-szellem meglepetésében

csuklótt egy hatalmasat, s mivel nem összpontosított

rá, a fejfedő egyszerűen átzuhant légies testén.

- Te meg ki a révülők kergette, virtustól pöffeszkedő

rossznyavalyakórság vagy? - zúgta Kalpagos Csanád.

Hangja a lebontásra ítélt bérházak folyosóin búgó hu-

zatra emlékeztette Monyákos Tubát.

- Nos, khrm... - kezdett bele hivatalos mondandó-

jába a lidérc. - Ön Kalpagos Csanád, Etelközben el-

hunyt ős-szellem?

- Már megint egy felszólítás? - rikoltotta a valaha

élt sámán. - Megmondtam, hogy nincsenek elmaradt

számláim. Soha nem köttettem be a szellemszusz-ve-

zetéket a kunyhómba, így nem is tartozhatom a szol-

gáltatónak!

Monyákos Tuba kissé összezavarodott. Szellemszusz?

Az meg mi lehet? Azután felderengett benne egy halo-

vány emlék: mintha az Álomfelügyelet egyik halálosan

unalmas továbbképzésén, ami a Halálon Túli Lényekről,

azok Tulajdonságairól, Rigolyáiról és Egyebekről címet visel-

te, hallott volna valamit a szellemszuszról. Ez egyfajta

energia, amit a Szellemszusz Erőművek Rt. állít elő, és

varázsvezetékeken továbbít a Világfán mindenhova,

ahol szellemek léteznek. A szellemszusz által a valós

tárgyak légiessé alakíthatóak, amíg rá vannak kötve a

hálózatra. Így az ős-szellem úgy használhatja azokat,

mintha maga is szilárd volna. Valóban kényelmes és fe-

lettébb modem találmány, de nagyon drága, és sok ős-

szellem (a maradiak) nem tudja megszokni.

- Nincs is szellemszusz-mérő a kunyhómoni - su-

hogta magából kikelve Kalpagos Csanád. Mivel inge-

rült volt, áttetsző meztelensége folyton változtatta a

színét, bár továbbra is át lehetett rajta látni.

- Próbáljon megnyugodni, uram! - szólt rá

Monyákos Tuba. - Engem nem a szellemszusz-szolgál-

tató küldött. Az Álomfelügyelettől jöttem, és...

Kalpagos Csanád ekkor valami nagyon illetlent mon-

dott, sőt mutatott, és besuhant a kunyhójába. Monyá-

kos Tuba elkeseredetten sóhajtott, majd a düledező

építmény ajtajához lépve bekopogott az ajtón - ami et-

től port verve bedőlt.

- Oh, bocsánat - motyogta zavartan az ügynök. -

Nem gondoltam, hogy ennyire korhadt.

Odabenn sötétség és szédítő rendetlenség fogadta a

lidércet. El sem tudta képzelni, hogy az ős-szellem

honnan hordott össze annyi kacatot, mint amennyi a

kunyhóban egymásra dobálva halmozódott.

- Ezek mind kidobott álomtárgyak! - sisteregte Kal-

pagos Csanád az egyik sarokból. - Nem elég, hogy a ha-

lálomkor még meg is átkoztak, ezért pucéron kell bo-

lyonganom? Hát tudhattam én előre, hogy az egyik

fürdőző lány boszorkány? Nem tudhattam! Sámán

voltam, nem látó! Nem mehetek el az Ősök Jurtájának

rendezvényeire, kerti ünnepségeire, temető-táncestjei-

re, mert a többi szellem rajtam röhög. És akkor még itt

sem hagynak békében!

Monyákos Tuba levélruhája mélyéről kicsiny olaj-

lámpást vett elő, meggyújtotta, és a kunyhó közepén

álló korhadt asztalra tette.

82 83

- Nem azért jöttem, hogy zaklassam önt - mondta

ezután száraz hangon. - Kezdjük hát elölről: maga Kal-

pagos Csanád, egykor élt sámán?

- Most éppen csak Csanád - helyesbített az ős-szel-

lem, s mit sem törődve látogatójával, poros kacatjai,

papírjai között turkált, mint aki keres valamit. Minden

mozdulat erős összpontosítást követelt tőle, hogy keze

ne hatoljon át a szilárd tárgyakon. Monyákos Tuba

megcsóválta a fejét: ha volna némi esze az egykori sá-

mánnak, mégiscsak beköttetné kunyhójába a szellem-

szuszt.

- Nevem Monyákos Tuba, és az Álomfelügyelet

megbízásából néhány kérdést kell feltennem önnek -

lépett előre határozottan az ügynök. Kalpagos Csanád

háttal állt neki, meghajolva matatott a lezuhanással fé-

nyegető polcon, de a lidérc átlátott a girhes testen... És

elakadt a lélegzete. Néhány bolhaugrásnyi ideig még

reménykedett benne, hogy rosszul látta, amit látott, de

azután az egykori sámán megfordult, s már nem volt

semmi kétség: az áttetsző kéz egy lidérckoppantót szo-

rongatott.

Az ezüstből öntött fegyver leginkább egy levesmerő

kanálra emlékeztetett (a Valóságban, ha egy éber házi-

asszony kezébe került ilyesmi, arra is használta?), csak

épp az öblös felével lefelé kellett tartani. Monyákos Tu-

ba érezte, hogy levélruhája alatt a testét hideg verejték

borítja el. Kalpagos Csanád eddig együgyű, ráncos ké-

pén most gonosz vigyor jelent meg, ami még ijesztőbb

volt attól, hogy a mögötte álló polc tárgyai átderengtek

rajta.

- Rosszul tetted, hogy ide révültél, te mocskos kis

láptűrő - susogta az ős-szellem. - Olyan dolgokba ütöd

az orrod, amihez a hozzád hasonló álomlényeknek kö-

zük sem lehet. A rég holt sámánok végre visszanyerik

hajdanvolt hatalmukat, és kisöprik a Lombvilágból

Kendét meg a hozzá hasonló, éberimádó csürhét.

- Maga meg miről beszél? - Monyákos Tuba megba-

bonázva bámulta a lidérckoppantó csillogó kanalát.

Tudta, ha a fegyver csupán megérinti a fejét, azonnal

elpusztítja őt, hiszen erre tervezték: lidércvadászatra.

- Miről beszélek? - Kalpagos Csanád nevetése az is-

kolai vécék tartályainak sustorgását idézte. - Arról be-

szélek, hogy a Hetek ideje lejárt. Az ősöket illeti meg

minden hatalom, mert mi bölcsek, halhatatlanok és

mérhetetlenül nemesek vagyunk.

- Nekem úgy tűnik, maga inkább mérhetetlenül pu-

cér - Monyákos Tuba szándékosan igyekezett tovább

dühíteni az ős-szellemet. Ha sikerül felingerelnie, nem

tud majd eléggé összpontosítani, és a lidérckoppantó

kihullik párázó kezéből. Kalpagos Csanád azonban en-

nél azért okosabb volt. Bár valóban elfogta a düh, a kö-

vetkező pillanatban mégis előresuhant, fegyverének

kanalas végével az ügynök fejét véve célba.

Monyákos Tuba erre is fel volt készülve. Leguggolt,

és egy hátrabukfenccel az asztal alatt termett. A lidérc-

koppantó hangosan csattant a fán, eltalálva az olajmé-

cses kunkori fülét. A lámpás felszökkent a levegőbe,

lángja vadul belekapott a szertefröccsenő naftába, s

szinte egyszerre gyújtott meg mindent a kunyhóban.

Az ügynök hallotta Kalpagos Csanád dühödt rikácsolá-

sát, majd látta, hogy az ős-szellem eldobja a lidérckop-

pantót, és kapkodva igyekszik összemarkolni néhány

kéregtekercset. Fontos iratok lehettek, hiszen a tűz nem

árthatott a valaha élt sámánnak, á mégis pániktól resz-

ketve suhogott.

A száraz deszkák meg a felhalmozott, koszlott kaca-

tok csodás táplálékul szolgáltak a lángoknak. Monyákos

Tuba még néhány pillanatig viszonylag biztonságban le-

hetett az asztal alatt, de dohányruhájának levelei máris

pöndörödni kezdtek a forróságban. Az ügynök nem te-

hetett mást, nagy levegőt véve átrohant a tűzfüggönyön

arra, ahol a sűrű füstben a kijáratot sejtette.

84 85

Már nem tudta elkerülni Kalpagos Csanádot. Átfu-

tott a ködpárára emlékeztető, aszott testen, és ettől

úgy érezte, hogy minden élet menten megdermed ben-

ne. Térde megbicsaklott, fogsora összekoccant. Ilyen

hát megérinteni egy szellemet! - futott át az agyán, és olyan

heves undor fogta el, hogy majdnem elveszítette az

eszméletét.

Kalpagos Csanád sem járt jobban, elvégre keresztül-

gázolt rajta egy lidérc. Az ős-sámán kiejtette kezéből

a féltett kéregtekercseket, melyek legtöbbje egyenesen

a lángokba zuhant, és szürke füstté vált. Néhányat

azért még sikerült megmentenie, s azokat magához

szorítva, veszett átkozódás közepette ellebegett a mo-

csár fölött.

Monyákos Tuba boldog volt, hogy megúszta a lidérc-

koppantó és a tomboló tűz támadását. Igyekezett mi-

nél távolabb kerülni az immár vadul lobogó lánghajat

növesztett kunyhótól. A szomorúfüzek levelei hamu-

esőként, megpörkölődve hullottak a környékre. A li-

dérc lihegve megtorpant az egyik biztos zsombékon, és

két kezét térdeire támasztva nézte, miként pusztul el

Kalpagos Csanád lakhelye.

S ekkor vette észre, hogy valami a levélruhájába

akadt. Kéregtekercs letépett darabja volt, amin vörös

viaszpecsét Eüggött. Az ügynök leült a zsombékra, és

összevont szemöldökkel próbálta kibetűzni a megma-

radt rovásírásjeleket. Nem sok eredménnyel járt. A ké-

regtekercs egy levél maradványa volt. Írója valakit meg-

dicsért, amiért a világszerte élő sámánok, vajákosok,

garabonciások bűbájjal való gyengítésében remek ered-

ményeket ért el.

Amikor Monyákos Tuba elolvasta az aláírást, meg-

fordult körülötte a Világfa. M. Klotild vezérboszorkány,

Rontó Boszorkányok Szektája - állt a tekercsdarab alján.

A dohánylidérc pontosan tudta, milyen nevet rejt az

M betű.

IV.

A rémálomvadászok

86

A fertőtlenítőszerek szaga még álmában is marta Gergő orrát.

A zöld csempés folyosón lassan lépkedett, arra ügyelve, hogy ne

csapjon zajt. A kétoldalt sorakozó ajták mögül néha fojtott ki-

áltások, nevetés vagy éppen keserves sírás szűrődött ki. A fcú

tudta, hogy kórházban van, de fogalma sem volt arról, hogy

mit keres ott.

A folyosó egy részén óriási ablakok néztek a hótakaró alatt

szunnyadó parkra. A város fölött szürke felhők hasa domboro-

dott, színük hószakadást ígért. Gergő ijedten rezzent össze, mi-

kor az egyik ajtó váratlanul kinyílt, és rajta fehér köpenyes,

fiatal ápolónő lépett ki. Kezében kartonokat tartott, s anélkül,

hogy megtorpant volna, egyszerűen átsétált a fiún.

"Szellem vagyok"- döbbent meg Gergő. Töprengeni azon-

ban nem maradt ideje. A kórterem ajtaja, amit rugós szerke-

zet húzott a helyére, még nem csukódott be teljesen. Az egyre

szűkülő résen át Gergő ismerős alakokat pillantott meg. Tenye-

rét neki akarta feszíteni az ajtónak, hogy visszatartsa azt, de

karja elmerült benne. Így hát összeszedte minden bátorságát,

és átlépett a falon. Egyetlen szemhunyás idejére belülről látta

a téglák szerkezetét, a vörös anyagot, majd újra lámpafény

árasztotta el.

A kórteremben volt. Az ágyban fekvő, csövekkel, lélegeztető-

maszkkal, drótokkal elborított alakban alig ismerte fel önma-

gát. A fejét vastag, fehér kötésbe csavarták, de más sérülés nem

látszott rajta. Csak éppen nem nyitotta ki a szemét.

- Itt van! - szólalt meg váratlanul az ágy melletti széken

ülő Réti Boglárka. Gergő közelebb lépett az anyjához, s látta,

hogy szeme a rengeteg sírástól és a kialvatlanságtól piros.

Mégis erősnek, harcra késznek tűnt. Önkéntelenül mozdult a

keze, de Bogi abban a másodpercben Botlik Dénes felé fordult,

így nem érhette el.

88

- Biztos vagyok benne, hogy itt van! - ismételte meg ébre-

dő nyugtalansággal az asszony. - Úgy értem, a szelleme, vagy

inkább az álomlelke.

- Próbálj lehiggadni - suttogta idegesen az okleveles cipő-

pucoló. Ahogy átölelte Boglárka vállát és megfogta remegő ke-

zét, abban annyi szeretet volt, hogy az egész Világegyetemet

megforgatta volna. -A nővérke bármelyik pillanatban vissza-

jöhet, és nem fogja érteni, miről beszélsz.

- Hol lehet most Hódfarok néne? - sóhajtott Bogi kétség

beesetten. - Zsófi azt mondja, a révülők sem tudnak róla sem-

mit. Ismeretlen helyre álmodta magát, és még Borzalagnak

sem árulta el, miért, sem azt, hogy mikor tér onnan vissza.

Gergő elhatározta, hogy mindenképpen megpróbálja tudo-

mására hozni az anyjának: valóban jelen van, hallja őket.

Tudta, hogy a szavát úgysem értenék, hát újra a karját nyúj-

totta, és most sikerült megérintenie Bogi vállát. Az asszony

oda is nézett egy pillanatra, majd kezével szórakozottan meg

dörzsölte bőrének azt a pontját, ahol a fia hozzáért - csak

annyit érezhetett, mintha légy szállt volna rá.

Gergő testén azonban villámcsapásként cikázó kin hasított

végig. Eltűnt a kórterem, a város, a Valóság...

A fiú sikoltva ébredt fel lázálmából. A csatakos, szőrmékkel

borított ágyon hevert, abban a szobában, ahol az öreg könyvek

és a sziklafalat burkoló gerendák kellemes illatot árasztottak

magukból. A naftalámpa most is az asztalkán állva ontotta

sárga fényét, körötte a tégelyek, szelencék, teafüvet tároló zsá-

kocskák rendetlensége nyugodalmas állandóságot sugallt.

Gergő zihálva ült az ágyban, meredt szemmel bámulva láz-

álma szétfoszló maradványait.

- Sss, Farkas! - lehelte egy lágy, dallamos hang. A fiú, bár

még nem nézett rá, azonnal tudta, hogy az utóbbi időben sok-

szor hallotta ezt a kedves, őszinte aggodalomtól terhes hangot.

Lassan valóban kezdett megnyugodni, légzése csendesült; de

rosszul látott, mivel homlokáról a szemébe csorgott a verejték.

A hűs kéz, ami egyetlen társa volt betegségében, nedves szövet-

tel ért a bőréhez, s letörölgette az arcát.

89

Gergő ekkor végre a szemébe nézhetett ápolójának. Vele egy-

idős lány volt, annyira finom, szép arcvonásokkal, hogy a fiú-

ból önkéntelen sóhaj szakadt fel. Az ezüstfehér haj dús zuha-

tagként keretezte az arcát, a hatalmas, barna szemeket, fitos

orrot, piros ajkakat. A lány légiesen könnyű selyemből szőtt,

bokáig érő, halványkék ruhát viselt, amit vékony bőröv szorí-

tott össze a derekán.

- Örülök, hogy magadhoz tértél - szólalt meg ismét azon

az édes hangon. Nevetett is, mint akiben folyton ott settenke-

dik a vidámság, arra várva, hogy előbújhasson. - Remélem,

most már nem merülsz vissza többé a sötétségbe.

- Sötétség? - mondta Gergő értetlenül. - Hiszen álmod-

tam!

- Azt nem hiszem - a lány jobb válláról hátravetette ha-

ját, mert az arcába lógott, és zavarta munka közben. - Az

Álomvilágban vagyunk, a Gyökérszinten. Itt senki nem álmo-

dik, hiszen ez itt az álom.

- Én mégis álmodtam - bizonygatta Gergő, de a rejtélyt ő

sem tudta megfejteni. -Kórházban jártam, s láttam önmaga-

mat az ágyon feküdni, aztán... Megvan, értem már! Aki a

Valóságban álmodik, az ide, a Világfára utazik. De aki itt lát

álmot, az a Valóságba látogat.

Az ezüsthajú lány halkan kuncogott. Gergő kissé zavartan

tolta félre a kezét, mert csak most figyelt fel rá, hogy még min-

dig mosdatják, pedig már egészen magánál van.

- Köszönöm, a többit majd én befejezem - motyogta.

A lány ismét nevetett.

- Hát mit gondolsz, ki viselte gondodat az eltelt hat nap-

ban? - kérdezte, de azért letette a nedves szövetet, és hátrébb

lépett. - Megjegyzem: soka nem volt még ilyen nyűgös betegem,

mint te, Farkas!

Gergőt a lány már másodszor szólította révülőnevén, de ő

még nem mutatkozott be. A fiú tenyerével háirasimította csap-

zott haját, s érezte, hogy a láza immár teljesen elmúlt. A tes-

tében mégis émelygő rosszullét hullámzott, hol a mellkasában,

hol a gyomrában, a szíve környékén vagy a fejében bukkanva

fel. A lány, mintha kitalálná a gondolatait, megint megszó-

lalt.

- Ezt az érzést úgy hívják: sámánsüly.

- Tessék? - hökkent meg Gergő.

- Úgy érzed, mintha hiányozna belőled valami, igaz? - a

lány most komolyan, aggodalommal a hangjában beszélt. - És

a rosszullét vándorol benned, de el soha nem nyugszik.

- Pontosan!

- Attól van, hogy elveszítetted a segítő szellemed - bólintott

a lány, és Gergő csodálkozva látta rajta, hogy d is smmorú. -

A sámánok érzik ezt, ha a totemük elvész vagy... Elpusztul.

Gergő egész testében összerándult. Kénytelen volt a vállára

kanyarítani az egyik takarót, mert úgy érezte, hogy a fával bé-

lelt barlangszobában hirtelen lehűlt a levegő.

- A kölyökfarkas tud magára vigyázni, és én hamarosan

elrévülök, hogy megtaláljam - mondta dacosan.

- Azt nem hiszem - a lány zavarában úgy tett, mintha az

asztalkán pakolászna, de azért tovább beszélt. - A sámánok

nem tudnak révülni a dob nélkül, ami a társuk. Ráadásul

Hold Dühe...

Gergő felkapta a fejét.

- Ki az a Hold Dühe? Annyit már magamtól is kitalál-

tam, hogy ti álomfogók vagytok. Talán fogságban akartok tar-

tani?

A szépséges lány olyan ijedten pillantott Gergőre, hogy an-

nak elakadt a szava. A fiú úgy érezte, gyorsan meg kell nyug-

tatnia, mert végül azt az egyetlen személyt is elveszíti, aki ed-

dig gondoskodott róla.

- Bocsáss meg, össze vagyok zavarodva - mondta. - Te

ápoltál engem, így nem gondolhatom, hogy rosszat akarsz ne-

kem. Elárulod a neved?

A lány arcán máris vidám mosoly suhant át. Milyen köny-

nyű megnevettetni; azért lehet, mert boldogságra született!

- A nevem Őzbűvölő Emese, és valóban álomfogó vagyok.

Apám azt mondja, a mi családunk is a te népedből szárma-

zik. Távoli rokonok vagyunk, csak épp az egyik távoli ősünk

90 91

úgy döntött, hogy örökre elhagyja a Valóságot, s az álomfogók-

hoz csatlakozott.

- Hiszen az álomfogók birodalmát Szvapna alapította, s

az nem volt olyan rég - kételkedett Gergő.

- A birodalmat, a várost és Álomföldet valóban szegény

Szvapna bácsi alapította, de már korábban is akadtak olya-

nok, akik átköltöztek a Világfára - magyarázta türelmesen

Őzbűvölő Emese. -A mi családunk már sok száz esztendeje ré-

vül álomról álomra.

- S mit kerestek most a Gyökérszinten? Nem valami ba-

rátságos ez az átlyuggatott hegy, meg alatta a szurdok. Miért

nem költöztök a csodás Álomföldjére? És ki az a Hold Dühe?

Gergőből csak úgy áradtak a kérdések, de a szoba ajtaját ta-

karó nehéz medvebőr hirtelen félrecsapódott, és a nyíláson egy

majd kétméteres ijesztően kifestett álomfogó lépett be. Emese

holtsápadtra vált arccal húzódott a legsötétebb sarokba, ma-

gához szorítva a dobozkát, amit éppen a helyére akart tenni.

A nagydarab, csupa izom férfi átható tekintete elnémította

Gergőt, hogy azután ő szólalhasson meg sziklákat repesztő

hangján:

- Én vagyok Hold Dühe!

*

Zsófit mindig rettentő szorongás fogta el, ha belépett

egy kórházba. Sokat gondolkodott már rajta, mi lehet

az a gonosz bűbáj, ami átitatja a gyógyító helyeket.

Mintha a falakból sugárzott volna a rossz hangulat, a

szomorúság és a félelem. Zsófi nem csupán a Valóság

éberek által használt kórházaival, de a kenőasszonyok

kunyhóival, a sámánok sátraival, sőt a vajákosok jurtá-

ival is így volt. Nem merte megemlíteni eddig senki-

nek, de egyre erősebb kétség bujkált benne, hogy talán

hiba volt a Vajákoslány-képzőbe jelentkeznie.

Mikor reggel belépett a kórház hatalmas kapuján,

majd a liftbe szállva felment a harmadik emeletre, ahol

Gergő feküdt, megint elfogta ez a kellemetlen érzés.

Igyekezett semerre sem nézni, lehorgasztott fejjel ha-

ladt a folyosókon.

Zsófi apja, Botlik Dénes éppen kávét vett az auto-

matából. Ügyetlenkedve nyomkodta a gombokat, és

megijedt, mikor a műanyag pohár lepottyant, és elkez-

dett beleömleni a forró, fekete lé.

- Reméltem, hogy jössz - súgta az okleveles cipő-

pucoló. - Olyan ez az egész, mint egy nyomasztó

álom.

- Bár az volna, apus - sóhajtott Zsófi. - Akkor elbír-

nék vele valahogy.

Botlik Dénes újabb pénzérméket potyogtatott a zör-

gő gépbe, de a pohár mégsem akart leesni.

- Hát ezzel meg mi történt? - bosszankodott, s hu-

nyorogva a nyíláshoz hajolt, hogy kipiszkálja a poharat.

Zsófi szórakozott pillantást vetett a kávéautomatára,

majd kabátja alól előhúzta bűbájostorát, és halkan súgta:

- Lidércvihánc, csitulj el, békül j éber gépével!

A pohár a következő pillanatban a helyére esett,

csakhogy egy apró, lila emberke ült benne.

- Bocsánat, révülő kisasszony, de én csak a munká-

mat végzem! - fortyogott az arasznyi lény. - Engedélyem

van a Lidérccsíny Felügyelettől, hogy hetente háromszor

hibát okozzak ebben a gép...

Ekkor kezdett zubogni a forró kávé, s fülig el-

árasztotta a visító lényt. Zsófi óvatosan felemelte a barna

poharat, bűbájostorának csomózott bőrszíját belelógatta a

lébe, így a lila apróság prüszkölve, köpködve kikecmergett.

92 93

- Utálom ezt a melót! - sipította. - Ez a lötty büdös

és keserű. Mit szeretnek rajta az éberek?

- Az nem a te dolgod - szólt szigorúan Zsófi. -

A kórházban elég baja van mindenkinek. Nincs még

arra is szükségük, hogy te megbabráld az automatá-

kat.

A kicsiny teremtmény, akit közben a földre eresztett,

pimaszul megrántotta a vállát, és mintha kisegér volna,

elsurrant a fal tövében.

- Hát ez...? - Botlik Dénes sűrű pislogások köze-

pette bámult utána.

- Oh, ez csak egy masinalidérc volt - legyintett a lá-

nya, és eltette a bűbájostort. - Az éberek gépeibe szok-

ták befészkelni magukat. Ha a lehető legrosszabb pilla-

natban megy tönkre a villanyborotvád vagy romlik el a

tévéd, biztos lehetsz benne, hogy egy masinalidérc bújt

bele.

- Aha! - bólintott hatalmasat Botlik Dénes, de azért

kicsit remegett a keze, mikor új kávét rendelt az auto-

matától.

- Gergő hogy van? - kérdezte Zsófi halkan, mintha

attól tartana, hogy hangja utat talál a szemközti kórte-

rembe. Botlik Dénes a szemüvege fölött pillantott a lá-

nyára, és szemében keserű aggodalom ült.

- Semmi nem változott - felelte. - Az orvosok azt

mondják, bármelyik percben magához térhet a kómá-

ból, de... Akár évekig is így maradhat. Olyan ez, mint

a Bagoly-bükki-völgyben.

- Sajnos ez egészen más, apus - rázta meg barna

fürtjeit Zsófi. - Akkor tudtuk, hogy a Világfán révül, és

a sámánok meg Hódfarok néne vigyáztak rá. Most

azonban senki nem tudja, hová tűnt.

Botlik Dénes arcán ideges rángás futott át.

- Megígérted, hogy nem mész le a pincébe! - mondta.

Zsófi felvette a két gőzölgő kávéspoharat, és a kórte-

rem felé indult, miközben sietve válaszolt.

- Megígértem, hogy nem révülök, amíg Gergő rossz

álomban fekszik. Talán itt, a Valóságban is kideríthetek

ezt-azt.

- A Valóságban... - csóválta fejét az oldeveles cipő-

pucoló, akiből hiányzott minden bűbájismeret. - Néha

azt gondolom, csak képzelitek ezt az egészet. Vajáko-

sok, tudók, táltosok meg segítő szellemek... Ne hara-

gudj, kislányom, de olykor az az érzésem, hogy az

egész családom megbuggyant.

Zsófi mosolygott, majd belépett a kórterembe. Ud-

vözölte Boglárkát, aki hosszan átölelte őt, miközben a

fülébe sugdosott, nehogy a férje meghallja.

- Megtaláltad Hódfarok nénét?

Zsófi csak a tekintetével intett nemet, majd leült

Gergő ágya mellé.

- Hamarosan mennem kell - szólt aztán. - Félbe-

hagytam valami fontosat, és nem szeretném túl sokáig

halogatni. Itt úgysem veszitek hasznomat.

A szülei csendben kortyolták a kávéjukat, majd arról

kezdtek beszélgetni, hogy a karácsonyt nem szeretnék

a kórházban tölteni, de ha muszáj, a kórteremben állí-

tanak majd fát. Zsófi hallgatta őket, s még szomorúbb

lett, mint eddig.

Hamarosan nyugtalankodni kezdett a foglyul ejtett

álomvarangy miatt, akit a Csipetke utcai ház pincéjé-

ben rejtett el. Mi lesz, ha megszökik, annak ellenére,

hogy Zsófi az általa ismert legerősebb bűbájcsapdát bű-

völte köré? A gondolatai nem hagyták nyugton, így az-

tán felállt, köszönt és elsietett.

Épp abban a pillanatban, mikor Zsófi kilépett a kór-

teremből, Nemcsókné különös, kaparászó hangra lett

figyelmes. A testes hölgy az imént lopakodott keresztül

a ház belső udvarán, dundi ujjai között egy vadonatúj,

fényes lakatot és hozzá való láncot szorongatva. A pin-

celejáratot célozta meg, s már előre örült, mikor elkép-

94 95

zelte a Réti kölykök arcát, ha meglátják, hogy többé

nem randalírozhatnak odalenn.

Mindeközben Nemcsók úr az udvar közepén álló

porolónak támaszkodott, és olyan hamisan fütyült,

hogy a házban lakó összes macska felmenekült a tetőre.

A felesége azzal bízta meg, hogy őrködjön, s Nemcsók

úr úgy képzelte: az ilyen titkos megbízatások közben a

dudorászás, fütyörészés a legjobb álca.

- Mit művel az én életemnek párja, a Lujza? -

hörrent fel most a cingár férfi. Látta ugyanis, hogy

Nemcsókné előbb résnyire nyitja, majd egészen kitárja

a pinceajtót, sőt rálép az első lépcsőfokra. - Nem ez

volt megbeszélve, puffancs poszátamadaram!

A magában morgást Nemcsök úr tettekkel váltotta

fel. Átinalt az udvaron, s már ott is állt terebélyes

asszonya árnyékában. Megszólalni azonban nem ma-

radt ideje.

- Hallgasd csak! - sustorogta Nemcsókné. - Ezek a

büdös kölykök valami állatot tartanak odalenn!

Nemcsók úr nagyot nyelt kínjában, de nem mert vi-

tatkozni. Emlékezett rá, hogy annak idején Barboncás

Dömét, a bolond házmestert is hiába jelentették fel, ál-

lítván az önkormányzatnál, hogy lovat tart a pincében.

Akkor sem hitt nekik senki, s a végén majdnem őket

vitte el a szirénázó mentőautó a vigyori házba.

A dermesztő hideget árasztó sötétség mélyéről azon-

ban most tényleg hallani lehetett valamiféle kapará-

szást. Amikor pedig a karmok (paták?, körmök?) zené-

je elhallgatott, nyöszörgés, keserves nyivákolás váltot-

ta fel.

- Előre, in-dulj! - vezényelt Nemcsókné, és a lakat-

tal vezényelt urának. A férfi megint csak engedelmesen

biccentett, majd mindkét kezével a fagyos vaskorlátot

markolva elindult a meredek, jégtől síkos lépcsőn. Mi-

vel a házaspár eredetileg nem akart lemenni a pincébe,

lámpát sem hoztak magukkal, a villanykapcsolók pedig

ősidők óta a pókok másra sem jó lakhelyéül szolgáltak,

így elnyelte őket a félhomály. Nemcsók úr derített fel

minden lépést, terebélyes asszonya pedig törte, taszí-

totta, tágította a lomokkal teleszórt szűk ösvényt, mint

egy szörnyűségesen fújtató tank.

Amint a széntároló fülkék folyosójának felénél jár-

tak, a kaparászás és vinnyogás hirtelen elhallgatott.

Nemcsók úr ettől talán még jobban megrémült, mint

korábban az ismeretlen hangoktól. Nemcsókné azon-

ban már tudta, hol bújik a Réti gyerekek által rejtege-

tett élőlény, hát félretaszította a férjét (cseppet sem

gyengédebben, mint imént a kacatokat), és berontott a

szűk helyiségbe. Nemcsók úr csupán a felesége karja

alatt leshette meg, mít lát odabenn, de neki az is éppen

elég volt.

A szakadt kosarak, lyukas vödrök és lábasok, moly-

rágta ruhahalmok, penészes újságkötegek között ké-

ken derengő ketrec állt. Benne meztelen, majomszerű

lény ugrált, s úgy tűnt, berángatott a börtönébe egy vá-

szontáskát, mert pont abból emelte ki a fejét, hogy lá-

togatóira pislogjon. Azután nőni kezdett. Teste pillana-

tokon belül szétrepesztette a kalitkát, de a lény csak

nőtt tovább, míg vörös üstöke a pince boltíves plafon-

jába nem ütközött, s közben medvehangon bömbölt.

A Nemcsók házaspár egymást taposva menekült fel

az udvarra. Lujza kezéből folyton kihullott a lakat, mi-

kor remegve, sírva a helyére akarta kattintani. Kázmér

végül elvette hisztiző feleségétől a láncot, és átfűzte azt

az ajtó vaskampóin. Mikor a lakat a helyére kattant, a

Nemcsök házaspár zihálva, nyöszörögve s értelmetlen

szavakat kiáltozva a lakásuk felé botladozott, többé

vissza sem nézve az elátkozott pincére.

A széntárolóban ezalatt Kubus, az álomvarangy ket-

rece alján igyekezett kipihenni az iménti megrázkódta-

tást. Valójában nem nőtt nagyobbra, mint a köré bájolt

börtön; át sem tudta volna törni Zsófi varázslatát.

96 97

A puffadástrükk azonban, amivel az ébereket az álom-

varangyok néhány percre mindig el tudták riasztani,

remekül bevált, bár rengeteg erőt kivett belőle. Pedig

Kubusnak most minden csepp erejére szüksége lett vol-

na, hogy elszökhessen a kis révülő lánytól.

Arra ugyanis hiába várt, hogy testvére, Orrnyereg se-

gítsen rajta.

*

Álmokon át, azok segítségével utazni rendkívül időigé-

nyes, bonyolult és fárasztó dolog. Monyákos Tuba is-

mét csak irigykedve gondolt a sámánokra, akik a kerek

dob segítségével oda röppennek a Világfán, ahova akar-

nak. Neki azonban nem állt rendelkezésére hasonló

eszköz, így az éberek álmaiban kellett vándorolnia.

A folyamat mindig nagyon kimerítette. Előbb lehuny-

ta a szemét, s ha elég nyugodtan tudott figyelni, hama-

rosan homályos, kavargó képeket pillantott meg. Olyan

volt, mint egy folyton változó, átrendezés alatt álló ki-

állítás. Az éberek mindenfélét összeálmodtak, és Mo-

nyákos Tubának azt az álmot kellett választania közü-

lük, ami közelebb viszi a céljához. Mikor ez sikerült,

gondolatban kiemelte a megfelelő képet a többi közül,

ami így élessé vált. Egy utolsó ellenőrzés, hogy valóban

jó irányban van-e az álom, s már ugrott is bele.

A következő pillanatban az ügynök elhagyta Kalpa-

gos Csanád mocsarát. Rettenetes jéghegyek vették kö-

rül, sima felületükön gyér fény szóródott szét, bár hó

sehol nem látszott. Monyákos Tuba összehúzta magán

dohánylevél ruháját, majd hunyorogva nekivágott a

két gleccser között vezető jégvölgynek. A távolban meg-

pillantotta annak az ébernek a vacogó alakját, aki vala-

hol a Valóságban álmodta ezt a tájat. A férfi kiáltozott,

segítséget kért, és fogalma sem volt róla, hogy csak ál-

modik.

- Bizonyára nagyon fél valamitől - motyogta a do-

hánylidérc. - Az éberek olyankor álmodnak ennyi je-

get, ha szorongás dermeszti a lelküket.

Az Álomfelügyelet ügynöke rövid botorkálás után,

ami sűrű megcsúszások és fenékre esések közepette

telt, végre úgy döntött, hogy keres egy másik álmot.

Azonnal soha nem indulhatott tovább (ez valamiféle

álomtermészeti törvény volt), de szerencsére elég volt né-

hány percet eltöltenie ebben a dermesztő álomban, hogy

megérezze: ismét képes továbbutazni. Már éppen leült

az egyik kemény, áttetsző jégtömbre, s be akarta csuk-

ni a szemét, mikor vakító világosság öntötte el a tájat.

Monyákos Tuba meglepve fordult a fény felé, és egy

asszony arcát pillantotta meg. Csakhogy az arc akkora

volt, hogy eltakarta a jégvilág fölötti égbolt felét! Go-

noszul mosolygott, és mennydörgő hangon az álmot ál-

modó apró férfira kiáltott:

- Mit keresel már megint a hűtőben, Viktor?

Monyákos Tuba szánakozva sóhajtott: tehát az éber

férfi a Valóságban a feleségétől fél. Van ilyen! Az ügynök

hátat fordított a különös jelenetnek, lehunyta szemét,

és pillanatok múlva már egy másik álomba suhant át.

A következő világ, ahova Monyákos Tuba érkezett,

még sokkal különösebb volt, mint az előző. Ezt egy har-

minchét éves, elvált pénztárosnő álmodta, aki rajongott

a borzongató tájakat ábrázoló festményekért. Az Álom-

felügyelet ügynöke az országút közepén találta magát,

ami egy völgyet szelt ketté. Balra erdő, jobbra szántóföl-

dek, s valahol messze apró falu terült el. Csakhogy az

égen nem a barátságos napkorong világított, hanem két,

különböző színű papírlampion. A belőlük áradó fény

különös, nyugtalanító színekbe vonta a tájat: a körvo-

nalak ugyan élesek maradtak, mégis minden olyan volt,

mintha csupán levegőből szőtték volna.

- Jobb lesz elrejtőznöm - biztatta magát Monyákos

Tuba, és az úttestről a fák közé surrant. Épp időben,

98 99

mert a falu felől gőzgépekkel hajtott szekerek zörgő ka-

ravánja érkezett. A felépítményeken álló emberek ha-

talmas lapátokkal szenet adagoltak a forróságtól majd

felrobbanó masináknak. A menet pokoli zajt csapott,

de szerencsére gyorsan haladtak, s hamarosan eltűntek

a távolban.

- Miket össze nem álmodnak ezek az éberek - csó-

válta fejét Monyákos Tuba, és kényelmesen elhelyezke-

dett a bokrok hűs alján. Igyekezett nem szemlélődni a

tájon, mert a lampionok lilás-zöldes fénye nyugtalaní-

tó árnyalatokat varázsolt mindenhova. Az ügynök

érezte, hogy ebben az álomban valamivel több időt kell

eltöltenie, mielőtt továbbindulhat. Az ösztöne súgta

ezt, ami egyre jobban működött, mióta az Álomfel-

ügyeletnek dolgozott.

S ha már volt ideje, hát nyomban felbukkantak ben-

ne a küldetés nyomasztó gondjai. Monyákos Tuba nem

szégyellte, hogy ilyenkor hangosan beszélget magával:

így jobban össze tudta rendezni a gondolatait.

- Kalpagos Csanád valóban tudott valamit arról,

miért gyengülnek a sámánok. Nagyon is sokat tudha-

tott, csak épp semmit nem sikerült kiszednem belőle.

Képes lett volna végezni velem az a szélkergette ős! Hi-

ába, sok az az ezer év magány: bárki agya megzápulna

belé, főleg, ha egy mocsárban tölti, egyedül. A levél-

foszlány! - Monyákos elővette a kéregtekercs darabká-

ját, s újra megvizsgálta. - Biztos, hogy a Rontó Boszor-

kányok Szektájának köze van a dologhoz. Talán éppen

ők küldtek átkot a sámánokra. Bár eddig úgy tudtam,

hogy ezek a megveszett, mindenképpen mindenkinek

ártani akaró némberek csak néhány tucatnyian vannak

a világokon. A Hetek és a Boszorkányok Jurtája már ré-

gen vadásznak rájuk. Néhányat sikerült is elcsípni, de

senki nem álmodta volna, hogy képesek rontó bűbájt

küldeni az összes sámánra. Ha valóban ők állnak a baj

mögött, akkor valahonnan rettenetes erejű varázstár-

gyat vagy egy kivételes varázstudót sikerült szerezniük.

Na, Monyákos Fiam, az a te dolgod, hogy megkeresd a

Rontó Boszorkányok búvóhelyét, és ezt kiderítsed!

Az Álomfelügyelet ügynöke ekként biztatva önma-

gát eltette a kéregtekercs-darabot. Szándékosan nem

nézett az aláírásra (M. Klotild), mert attól ismét émely-

gő rosszullét és ólomsúlyú bánat kerítette volna a ha-

talmába. Inkább elhevert a bokor alján, minél kisebbre,

láthatatlanabbra gömbölyödve, s igyekezett átszunyó-

kálni azt az időt, míg végre továbbindulhat a pénztá-

rosnő álmából.

Az úton ekkor épp milliárdszámra gurultak a falu fe-

lé az egy- két- és ötforintosok.

*

Hold Dühének váratlan felbukkanása rettenetesen megrémí-

tette Őzbűvölő Emesét. A lány behúzódott a sarokba, de Ger-

gő látta, hogy legszívesebben a sziklafalba olvadna, s ettől a fi-

út dacos harag öntötte el. Szerette volna megvédeni az álom-

fogó lányt, pedig még alig ismerte. Mielőtt azonban bármit

szólhatott volna, a hatalmas termetű férfi durván a földre sö-

pört mindent a kisasztalról - egyedül a lámpát nyújtotta át a

remegő Emesének - és leült a fényesre sikált falapru.

- Magadhoz tértél végre - jelentette ki Hold Dühe. - Ah-

hoz képest, hogy sámán vagy, meglehetősen rosszul tűröd a be-

tegséget.

100 101

- Még csak tanonc vagyok a Rejtezés Táltoskollégiumban

- javította ki Gergő, elfojtva sistergő haragját. Egyenesen az

álomfogó szemébe nézett, bár annak kérlelhetetlen, sötét tekin-

tetétől kirázta a hideg. - Te tudod, ki vagyok. Most itt az ide-

je, hogy bemutatkozz nekem.

Hold Dühe hátravetett fejjel kacagott. Először úgy tűnt, so-

ha nem fejezi be a gúnyos hahotázást, majd olyan hirtelen lett

újra komoly, hogy Gergő kezdte biztosra venni: az álomfogó

őrült.

- Ha ebben a sziklavárosban kérdezhet valaki, az csak én

lehetek - vicsorogta Hold Dühe, s hirtelen a sarokban reszke-

tő Emesére kiáltott: - Mondd meg neki, kihez szól, ha velem

beszél!

A lány rémületében majdnem elejtette a naftalámpát. Az-

után Gergőre nézett, s ahogy a tekintetük találkozott, Emese

bátorságot nyert, legalább annyit, hogy a szavak elhagyhassák

a torkát.

- Aki előtted ül, annak neve Hold Dühe, a Nyílvesszőként

Révülő. Ő vezet és óv minket. Ő az éjjeli égen járó ezüstkorong

haragja, ami elpusztítja az ellenséget. Hold Dühe a bátorí-

tánk, a vezérünk, a legnemesebb álomfogó.

Gergő tisztán hallotta, hogy Emese alaposan begyakorolt

szöveget mond fel. E szavakat bizonyára maga Hold Dühe ta-

lálta ki, és kötelezte alattvalóit, hogy versként biflázzák, egyet-

len hangot sem tévesztve. A sámántanoncot mélységes undor

járta át, mikor az álomfogó férfira nézett, aki önelégült képpel

bólogatott Emese minden mondatára.

- Erre a hazug dicshimnuszra én nem vagyok kíváncsi -

szólt közbe hirtelen. Emese elhallgatott, Hold Dühe pedig kis-

sé felemelkedett az asztalról, mintha neki akarna rontani az

ágyban ülő, pimasz fiúnak. Gergő azonban tovább beszélt: -

Már ennyiből is tudom, hogy olyan álomfogó vagy, akiről so-

ha nem gondoltam volna, hogy létezik: beképzelt, önmagát

imádó, hatalmaskodó és ostoba.

A férfi meztelen felsőtestén a festett minták őrjítő kavargás-

ba fogtak. Gergő nem tudta, hogy a bűbájábrák mozogni is ké-

pesek, de most látta, hogy azok a tulajdonos érzelmei szerint

változtatják alakjukat. Igazán különös, elbűvölő jelenség volt,

de a sámántanonc ennél ijesztőbb dolgot is tapasztalt már.

Hold Dühe végül mégis uralkodott magán. Eltelt néhány

perc, mire a festett ábrák elnyugodtak a bőrén, s csak azután

szólalt meg ismét. Hangja immár nem volt olyan fennhéjázó.

Gergő arra gondolt, hogy Hold Dühe talán nem is annyira os-

toba, mint elsőre látszik.

- Visszaélsz a vendégszeretetünkkel, kölyök! Te lezuhantál

a Valóságból a Gyökérszintre, és fennakadtál egy nedvszívó

szövétneken. Az őrjáratunk bukkant rád, miközben rejtekhe-

lyünk határait ellenőrizték. Először azt hittük, eltévedt holt lé-

lek vagy, de aztán az egyikünk rád ismert. Te Farkas vagy, aki

Álomföldén megfékezte a Sárkányt, és Szvapnának, az álom-

fogók bölcs vezetőjének halálát okozta.

- Én nem ártottam Szvapnának! - Gergő a rágalmat hall-

va feltérdelt az ágyon, és ökölbe szorította mindkét kezét. -

A Holló ölte meg Álomfölde megálmodóját. Ha valaki közüle-

tek ott volt, tanúsíthatja.

Hold Dühe rántott jobb vállán, jelezve, hogy az egész nem

nagyon érdekli.

- Úgy tűnik, Farkas, hogy téged a Valóságban rettenetes

átok ért - folytatta az álomfogó. - A sámánok nem szoktak a

Világfán a segítő állatuk nélkül kóborolni. Nem is volnának rá

képesek. Te mégis a kölyökfarkas nélkül keveredtél ide, és most

gyengébb vagy, mint a lepke lehelete. Örülj, hogy nem hagytunk

az ősök közé merülni. Ez a lány ápolt napokon át, az én enge-

délyemmel, úgyhogy légy szerényebb, és főleg sokkal hálásabb!

- Őzbűvölő Emesének hálás is vagyok - bólintott a lány fe-

lé Gergő, s látta, hogy az röpke mosollyal köszöni meg kedves-

ségét. - Te viszont nem vendégként, inkább fogolyként bánsz

velem. Áruld el, mi ez a hely? Miért laknak álomfogók a Gyö-

kérszinten, mikor csodálatos birodalmatok van a Világfa tete-

jén? S mióta parancsolgatsz te az álomfogóknak, mikor tud-

tommal Álomfölde minden lakóját Szvapna halála óta a nagy-

szüleim, Sete és Ambrus vezetik?

102 103

Hold Dühe mindvégig szenvtelen nyugalommal hallgatta

Gergő szavait. Mikor azonban a fiú Setét és Ambrust említet-

te, mellkasán az ábrák újra ideges rángásba kezdtek, s az arca

is elkomorult.

- Elég a fecsegésből! - Az álomfogó felállt az asztalról, és ki-

felé indult, miközben beszélt. - Nincs közöd hozzá, mit keresünk

a Gyökérszinten, sem ahhoz, hogy ki küldött minket ide. Felada-

tunk van, amit a te gyenge nagyszüleid képtelenek volnának el-

végezni. Azok az álomfogók, akik ezt megértették, követtek engem,

s elhagyták Álomföldét. Valóban fogoly vagy! A táborunkban

szabadon kószálhatsz, de ha megpróbálod elhagyni azt, a legbor

zalmasabb büntetést mérem rád, amit sámán csak kaphat.

"Azt már megkaptam, mikor elveszítettem a Kölyökfarkast"

-gondolta Gergő, de inkább némán, összepréselt ajakkal néz-

te, amint Hold Dühe távazik a sziklaszobából.

*

Zsófi döbbenten torpant meg a csillogó lakattal lezárt

pincelejárat előtt.

- Nemcsókék! - biccentett aztán, és bosszús pillan-

tást vetett az udvar túloldalán csillanó ablakra. A csip-

kefüggöny széle ijedten hullott vissza a helyére. Zsófi

most egyáltalán nem törődött azzal, hogy ki látja meg.

Előhúzta zsebéből a bűbájostort, majd kettőt legyintve

ezüstszín csillagport bájolt a lakatra.

- Rozsda marjon, zár ne tartson!

A lánc hirtelen megbarnult, porlani kezdett, majd

szomorú csörrenéssel a macskakövekre hullott. A vajá-

kos lány kinyitotta a pinceajtót. Foga összekoccant a

lentről arcába csapó hideg léghuzattól, de ez nem tán-

toríthatta el. A széntároló fülkék között gyanúsan nagy

csend honolt. Zsófi a lépcső alján várt egy percet, míg

a szeme hozzászokott a félhomályhoz. Nyáron sem

volt itt túl világos, de télen az utcára néző apró ablako-

kat belepte a zúzmara, még több napfényt tartva távol.

Az álomvarangy kéken derengő bűbájketrecében ku-

corgott. Vékony karjával szorosan átölelte álláig felhú-

zott térdeit, előre-hátra ringatta magát, és halkan nyö-

szörgött. Zsófit elöntötte a szánalom. Kubus most any-

nyira kicsi, elveszett és magányos lénynek látszott, aki-

ről semmi rosszat nem feltételezne sem éber, sem révü-

lő. A vajákos lánynak igyekeznie kellett, hogy felidézze

magában mindazt, amit az álomvarangyokról már meg-

tudott (hogy valójában tolvajok, bűnözők, akik a gya-

nútlan éberek álmait fosztogatják), különben azonnal

kinyitotta volna a ketrecet.

- Hé, nézz rám! - Zsófi leguggolt a kéklő rácsok

mellé, s próbált kedvesen szólni az álomlényhez. - Sej-

tem, milyen rossz lehet most neked. Ez nem a te vilá-

god, csak itt rekedtél, és szeretnél újra a Világfa álmai

között kóborolni. Lehet róla szó, ha...

Kubus oly váratlanul mozdult, hogy a lánynak pislog-

ni sem maradt ideje. A szürke árnyalataiban játszó, vé-

kony, de izmos kar kinyúlt a rácsok között, a fürge uj-

jak megragadták a rongybabaként Zsófi zsebében lapu-

ló Settenkét, s már vissza is húzódtak. Az álomvarangy

borotvaéles fogai közé vette az őrdenevér fejét. A lány

biztos volt benne, hogy a következő pillanatban acsar-

kodva letépi azt. Kubus azonban gonosz, alamuszi pil-

lantást vetett fogva tartójára, mint aki vár valamire.

- Ezt még nagyon meg fogod bánni! - suttogta dü-

hösen Zsófi, és felállt, jól láthatóan mutatva a kezében

tartott, varázserőtől csillámló bűbájostort. - Akkorára

szűkíthetem a ketrecedet, ami egy kisegérnek sem vol-

na elég. Tudod, mi történik akkor?

Kubus tudta, ezért torkából fájdalmas nyüszítés tört

fel. Még soha nem zárták bűbájcsapdába, így mikor a

vajákos lány először bájolta köré a rácsokat, az álomva-

rangy többször is megpróbált kitörni. Ahányszor azon-

ban hozzáért a kéken derengő rudakhoz, azok perzsel-

ni kezdték a bőrét, iszonyú kínt okozva.

104 105

- Add vissza a segítőmet! - parancsolta Zsófi, és

ostorával elvégezte a töpörítő-bűbáj első mozdulatát.

A csapda enyhén megremegett, mintha alig várná,

hogy egész kicsire húzza össze magát.

Kubus felsikoltott, és kidobta Settenkét a ketrecből.

Zsófi villámgyorsan lehajolt érte, s már majdnem fel-

vette, mikor Kubus mindkét kezével kinyúlt a rácsok

között, és megmarkolta a lány haját.

- Eressz el, ez fáj! - kiabálta Zsófi, de nem tudta ki-

szabadítani magát. Az álomvarangy egyre dühödteb-

ben, diadalmas hörrentéseket hallatva tépte, cibálta a

vajákos lány barna tincseit. Csakhogy közben megfe-

ledkezett a kék vasrudakról, s mikor azok a karját sú-

rolták, Kubus sikoltva elengedte Zsófit.

A lány, lihegve a küzdelemtől és csalódottan, mert

nem képes szót érteni az álomvaranggyal, hátrébb hú-

zódott, ahol már semmiképpen nem érhették el a vé-

kony, szürke ujjak. Kubus sérült karját magához ölelve,

fekete nyelvével a sebet nyalogatva vinnyogott.

- Most magadra hagylak- mondta Zsófi, s még min-

dig remegett a hangla. - Azt hittem, értelmes vagy, és

üzletet köthetünk. En elengednélek, nincs szükségem

egy ilyen kegyetlen, széllelbélelt házi kedvencre. Csak-

hogy tudnom kell néhány dolgot, amit ott rejtegetsz ab-

ban a makacs koponyádban. Sebaj, az idő majd min-

dent megold. Nem tudom, az álomvarangyok mivel

táplálkoznak. Viszont te is élőlény vagy, még ha álom-

lény is, tehát hamarosan enned kell. Az éhség nagy úr!

Az majd jobban tud parancsolni neked, mint én.

Kubus félbehagyta sebének ápolását, és fekete nyel-

vét ráöltötte a vajákos lányra. A kicsi, szürke lény, vö-

rös hajboglyával a fején, fintorgó orral olyan mókás lát-

ványt nyújtott, hogy Zsófinak muszáj volt nevetnie.

- Ez már valami! - mondta. - Elkezdtünk beszélget-

ni, ha nem is szavakkal. Hamarosan visszajövök, ad-

digra talán megéhezel, és unni fogod a rabságot. Ne fe-

ledd: semmi mást nem kérek a szabadságodért, mint

hogy árulj el nekem néhány apró titkot.

Ezzel Zsófi sarkon fordult, s többé hátra sem nézve

sietett végig a széntárolók közötti keskeny fagyott por-

ral lepett folyosón. Így azt sem láthatta, hogy Kubus

visszahúzta a nyelvét, és hosszan, komolyan nézett

utána.

*

- Mi az a titokzatos feladat, amiért képesek vagytok erre a

borzalmas vidékre cserélni csodálatos álomföldi otthonotokat?

- értetlenkedett Gergő. Hold Dühének engedélyével végre el-

hagyhatta betegszobáját, s mivel más nem akadt, Őzbűvölő

Emese kísérte végig a táboron. - Hiszen itt minden csupa sár,

latyak és ragacsos massza. A nap pedig épp csak felküzdi ma-

gát az égre, máris eltakarja a sziklameredély meg a túlparti

vadon. Nem értelek benneteket, Emese! Apád miért követi

Hold Dühét?

A lány néhány lépéssel megelőzte a sámántanoncot, de most

megtorpant. Lehajtott fejjel, csöndesen válaszolt, anélkül hogy

megfordult volna.

- Tudod, révülő, az embernek nem mindig ott van az ott-

hona, ahol a legjobban érzi magát.

Gergő érezte, hogy Emesét szomorúság gyötri, még akkor is,

ha biztos benne, hogy az apjának igaza van. A fiú órák óta kö-

vette őt az álomfogók táborán keresztül, s rengeteg kérdést tett

fel. A legtöbbre választ kapott, de néha Emese zavartan csak

annyit mondott:

- Erről nem beszélhetek.

- Hold Dühe tiltotta meg?

- A fogadalmam tiltja, Farkas. - Őzbűvölő Emese oly

hirtelen fordult meg, hogy Gergő már azt hitte: faképnél akar-

ja hagyni. A lány gyönyörű szemében valóban harag parázs-

lott, de csupán néhány pillanatig. Amint Gergőre nézett,

szinte azonnal elmosolyodott, és széttárta a karját. - Hidd el

106 107

nekem, hogy ezen a komor tájon is rengeteg szép dologra lehet

bukkanni.

- Igazán? - a fiú kétkedve nézett végig a tábor sáros utcáin.

A düledező faházakon és néhány jurtán kívül az ő szeme semmi

mást nem látott, mint robotoló álomfogókat, a folyó sötét hullá-

mait és a fölébük magasodó sziklaormot. Az erkély, amire né-

hány nappal korábban sikerült kiszöknie, innen nem is látszott.

Felfedezett viszont számos más járatot, lőrést és korláttal bizton-

ságossá tett peremet, ahol szintén álomfogók nyüzsögtek.

- Úgy tűnik, itt mindig, mindenki dolgozik - jegyezte meg

Gergő. - Láttam már a kovácsműhelyeket, az ácsok kamráit,

a kötélverők és fegyvermívesek barlangüregeit. Mégsem értem,

mi folyik itt. Csak nem...?

Gergőben benn akadt a szó, mert Emese vidáman integetve

a folyópartra futott.

- Gyere, ezt nézd meg! - kiáltotta a lány. - Megmondtam,

hogy itt is láthatsz szépséget!

A sámántananc bosszúsan követte, de mikor az olajosan

loccsanó víz partjára ért, valóban elámult. Ahol a sár felgyü-

lemlett egy kő körül, kisebb sziget alakult ki, s a tetején egy ha-

talmas szitakötő ült. Gergő még soha életében nem látott ekko-

ra rovart. A teste olyan hosszú volt, mint a fiú karja, és hár-

tyás szárnya még a gyér, fák lombján átvergődő fénytől is

szivárványosan fénylett.

- Akárki álmodta meg ezt a szitakötőt, boldog éber lehetett

- sóhajtott Emese, Gergő azonban már nem a rovart nézte,

hanem az álomfogó lányt, akit a kecses szitakötő látványa egé-

szen elbűvölt. Szólni akart hozzá, de ekkor a tábort vérfa-

gyasztó bömbölés rázta meg.

Gergő akaratlan a derekához kapott, ahol a bűbájostorának

kellett volna lennie. A bömbölés a folyó túloldaláról jött, s ereje

vízfodrokat kergetett a partra. A szitakötő riadtan megrebben-

tette szivárványszín szárnyait, és eltűnt a közeli nádas sűrűjé-

ben; röptét Emese csalódott tekintete követte. Az üvöltés újra fel-

harsant, de a vége váratlanul fájdalmas nyüszítésben halt el.

Gergőt az döbbentette meg leginkább, hogy a táborban-dol-

gozó álomfogók még csak fel sem pillantottak abból, amit ép-

pen csináltak. Emese kiegyenesedett a parton, s még mindig a

szitakötőt kereste a tekintete.

- Te nem hallottad? - lépett hozzá Gergő. - A folyó túl-

partján történt valami! Egy szörny...!

- Nyugodj meg, Farkas! - legyintett Emese kissé unottan.

- Ez nem szörny volt, csupán egy rémálom.

A sámántanonc egészen biztos volt benne, hogy rasszul hall.

Belépett a folyóba, bokája körül dennesztően hideg hullámok

locsogtak, és a fiúnak olyan érzése támadt, mintha a víz ki

akarná szívni belőle az életet. Szemét azonban hiába meresz-

tette, a nap mára végleg elbújt a sziklahát mögött, s ami kevés

fény még belopózott a kanyonba, az csupán arra volt elég, hogy

csalókává tegye a tárgyak körvonalát.

- Ne ácsorogj a folyóban, Farkas! - szólt rá Őzbűvölő

Emese, és hangjában őszinte aggodalom bújt meg. - Mi sem

tudjuk, ki álmodta ezt a vidéket, de a víz mindenkit elgyengít,

aki néhány percnél tovább marad benne. Különös világ ez.

Gergő hallgatott rá. A parton állva levette saruit, amit a

lánytól kupatt korábban, és egy sziklára ülve a lábfejét dör-

zsölte. A vére egészen lelassult, mintha a hideg hullámok a bő-

rén keresztül alvadásra bírták volna.

- Az előbb hallottam valamit - intett Gergő a túlpart fe-

lé. - És kezd nagyon elegem lenni a rejtélyekből. Körbevezettél

108 109

a táborotokon, láttam a műhelyeket, és olyan tárgyakat, amik-

ről el sem tudom képzelni, hogy mire akarjátok használni őket.

Válaszokat azonban nem kaptam. Legalább azt mondd meg,

mi üvöltött az imént, és ti miért nem rémültetek meg tőle?

Őzbűvölő Emese szótlan biccentett, majd elindult a tábor

közepe felé. Gergő kapkodva felvette a saruit, és a ragacsos sár-

ban tapicskolva követte a lányt. A széles utcán dolguk után

igyekvő álomfogók legtöbbje bizalmatlanul mérte végig a sá-

mántanoncot, mire Gergő dacosan kihúzta magát, s bátran

viszonozta pillantásukat.

Hamarosan a szeles fahídhoz értek. Vázát Gergőnél há-

romszor vaskosabb gerendákból ácsolták, felülete már fényesre

kopott a sok átkelő lábbelitől és szekérkeréktől. A vigasztalan,

szürke tájban, ahol még a vadon lombjának zöldje is valahogy

színtelennek tetszett, a híd két korlátján lobogó piros-sárga

zászlócskák adtak csak némi derültséget. Emese és Gergő csat-

lakozott három álomfogó férfihoz, akik egészen addig halkan

beszélgettek egymással, de meglátva az idegent, elhallgattak.

A sámántananc fe fedezte, hogy mindegyikük különlegesen

hosszú bűbájostort hord az övébe tűzve. Ezek a varázseszközök

durva kidolgozásúak, de nagyon erősek voltak. Nyelükön né-

hány ékírásos véset sziporkázott, bőrszíjaikat pedig hat csomó-

ra kötötték. Gergő ilyet még nem látott, hát meg akarta szólí-

tani az egyik álomfogót, de Emese elkapta a karját, és a fülé-

be súgott:

- Hagyd őket! A vadászok nem szeretnek beszélgetni, a ke-

zük pedig túl gyorsan téved a bűbájostorukra, ha nyugalmat

akarnak maguknak.

- Éppen az ostoraik érdekelnének - mondta Gergő, bár ő is

vigyázott rá, hogy a férfiak ne hallják meg. - Hat csomóra kö-

tötték! A Rejtezés Táltoskollégiumban azt tanítják, hogy a bű-

bájostort soha nem szabad négy, hat vagy nyolc csomóval el-

látni, mert a kimondott varázsigék könnyen a révülő ellen for-

dulhatnak.

- Ez igaz - felelte Emese. - Csakhogy vannak álomlények,

akiket mással nem tudsz elbájolni, mint ilyen ostorral.

Gergő tovább kérdezősködött volna,

ekkor azonban a híd véget ért. A fekete

folyó túlsó partja éppen olyan rette-

netes sártengerrel fogadta őket, mint

ahonnan elindultak. A latyakba mély

árkokat vájtak a járművek kerekei, me-

lyek azt is mutatták, hogy innen álta-

lában három irányba indulnak tovább.

A táborban minden házon és jurtán

három-négy fáklya is égett, így vala-

micskét eligazodhatott az ember. Itt

azonban egyetlen tábortűz lobogott, kö-

rülötte álomfogók ácsorogtak, és próbál-

ták felmelengetni elgémberedett tagjai-

kat. Messzebb csak ott derengett fény,

ahol valakik épp jártak, dolgoztak. Ger-

gő emlékezett rá, hogy a sziklaerkélyről

lenézve áthatolhatatlan erdőséget lá-

tott, aminek egy részét félkörben kürtot-

ták, ragadós talajü tisztást hozva létre.

S azon a tisztáson...

- Ő volt az, aki üvöltött - mutatott

előre Emese.

Gergő szeme lassan hozzászokott a sö-

tétséghez, s úgy érezte, hogy pillanatról

pillanatra egy új, hátborzongató világ

bontakazik ki előtte. A vadontól Topott

tisztáson kéklőn derengő vasruáakból

épített ketrecek sorakoztak. Volt közöttük

akkora, mint egy utazóbőrönd, de akko-

ra is, mint egy kertes családi ház. Az

egyik ilyen böhöm tákolmány előtt álltak

éppen, s Emese úgy mutatta annak "la-

kóját" mintha a kedvenc cicája volna.

Gergő percekig meg sem tuáott szólal-

ni, csak bámulta a... Nem tudta, mit.

110 111

A rácsokon túl egy bájos, hatéves kislány kuporgott. Fodros ru-

hácskája csupa sár, arcán azonban ragyogó boldogság, amint

guggolva két kezével tapicskolta a földet. Nagyon elmerült ab-

ban, amit csinált, fel sem nézett a látogatóira. Gergő közelebb

lépett a börtönhöz, s akkor látta, hogy a szőke fruska kipirult

arccal műanyag formákba gyömöszöli a sarat, majd az elké-

szült "süteményt" egy odakészített deszkára fordítja.

- Készen van! - motyogta a kislány boldogan. - Ez anyujé,

ez nagypapájé, ez meg a Lajcsi bácsijé!

Gergőben hirtelen feltámadt a harag. Emeséhez akart for-

dulni, hogy választ követeljen tőle: miért tartanak ketrecben

egy ilyen tündéri kislányt? Mielőtt azonban megszólalhatott

volna, a szeme sarkából látta, hogy a börtönben valami tör-

tént. Az egyik sütemény nem sikerült túl szépre: megrepedt, és

a nedves föld szétcsúszott. A következő pillanatban a kislány

arca még pirosabb lett a haragtól. Öklöcskéjével a többi sütit

is szétnyomta, majd hihetetlen sebességgel nőni kezdett. A ru-

ha recsegett a testén, karja és lába megnyúlt, szőke varkocsai

kötélhágcsókká vastagodtak. Gergő rémülten lépett hátra, mert

a bűbájketrecben máris egy háromméteres "kislány" állt, aki

lassan hatalmas levegőt vett a hisztihez, majd rettenetes han-

gon bömbölni kezdett.

A hangorkántól megrázkódott a föld. Gergő hanyatt esett, s

elfelejtette becsukni a száját, úgy bámulta az üvöltő "csöppsé-

get". A sötétből két álomfvgó rohant elő. Egyikük bosszúsan ke-

zeáe kapta bűbájostorát, legyintett vele, mire tenyerén néhány

valódi, cukormázas sütemény jelent meg, papírtákán. Az álom-

fogó óvatosan, hátulról közelítette meg a hisztiző kislány ketre-

cét, és a rácsok között a földre tette a csemegét. Mikor hátrébb

húzódott, a földrengető bömbölés első hulláma éppen véget ért.

A hatalmas kislány újabb levegőt akart venni, de megérezhet-

te a sütemény illatát. Hökkenten körbefordult, egy-egy lépésé-

vel sáresőt fröccsentve a vadászokra, majd vidáman felkaca-

gott.

- Fíncsi! - sikoltotta, s ép oly gyorsan összement kicsire,

mint ahogy az imént megnőtt. Sáros kezébe kapta a sűtiket, le-

kuporodott a rácsok tövébe, és elégedetten nyalogatta az édes

krémet.

Őzbűvölő Emese Gergő hóna alá nyült, és felsegítette a holt-

sápadt fiút.

- Ó Bömbike - mondta közben. - Legalábbis ezt a nevet

adtuk neki, mikor sikerült befogni. Teljesen ártalmatlan, csak

kicsit zajos, és nem szabad kiengedni, mert játék babának néz-

ne mindenkit.

- Aha! - motyogta a sámántanonc, s tekintetét képtelen

volt levenni a kislányról. - Egy szót sem értek az egészből.

- Bömbike rémálom - magyarázta Emese. - Egy éber

anyuka álmodta meg, akinek napközben túl sok baja akad az

elkényeztetett csemetéjével. Többé azonban Bömbike nem okoz

neki álmatlan éjszakákat, mivel a vadászaink befogták, így

nyugodtan kialudhatja magát.

Gergő hirtelen kezdett megérteni néhány részletet. Körbefor-

dult, és a tábortűz meg a bujdosó nap derengésében több tucat

bűbájketrecet látott.

- Ezek itt mind...?

- Igen, ezek mind rémálmok - bólintott Őzbűvölő Emese. -

A tábor lakói ezzel foglalkoznak: mi rémálomvadásmk va-

gyunk.

V.

A felhőgyufák

Zsófi a szobájában ült. Érezte, hogy a sírás úgy bizser-

geti, feszíti a bőrét, mint a várából kitörni készülő se-

reg. Az imént tekintete véletlenül a szekrény tetejére

rejtett karácsonyi csomagolópapírok tekercsére tévedt,

s ettől mélységes szomorúság fogta el. Néhány nappal

korábban még boldogan várta a téli szünetet, még ak-

kor is, ha remekül érezte magát a Vajákoslány a Kollé-

giumban. Arról álmodozott az órák szünetében, mikor

a többiek a szabadban próbálgatták repülő péklapátjai-

kat és seprűiket, hogy a családjával tölti az ünnepeket,

melegben és biztonságban. Most meg...

Gergő kórházban fekszik, rossz álom tartja fogság-

ban, és ki tudná megmondani, felébred-e belőle valaha

is. A révülők világa végtelenül messze került, nem kap-

hat segítséget Hódfarok nénétől, sem mástól a Gyé-

mánt Jurta bölcsei közül. A sámánok világszerte bajban

vannak, varázserejük egyre gyakrabban bicsaklik, bot-

lik. Zsófi megígérte az apjának, hogy nem révül át a Vi-

lágfára, míg Gergő bajban van, de híreket azért kapott.

Mikor lefeküdt aludni, mindig találkozott Settenkével,

aki az Álomvilágban várt rá, s addig is gyűjtötte a tud-

nivalókat, amiket azután buzgón elcsipogott-füttyögött

a gazdájának.

Zsófi két öklével letörölte kicsordult könnyeit, és na-

gyot sóhajtott.

- Az még senkinek nem segített semmit, ha önma-

gát sajnálta - mondta hangosan. Az üres lakásban

azonban ijesztően kongott a hangja. - Ennél még az is

jobb, ha az álomvaranggyal veszekszem.

Gyorsan felöltözött, magához vette bűbájostorát,

majd gondosan bezárta a néma lakást. A körfolyosós

bérházban semmi nem mozdult, de este lévén, innen-

onnan kihallatszott a televízió hangja vagy a vacsoráz-

ni készülődő családok beszélgetése. A harmadik emele-

ten becsapódott egy ajtó, megfontolt léptek kongtak a

lépcsőházban. Zsófi nem akart senkivel sem találkozni,

ezért a fal mellett osont, keresve a sarkokat, ahova a

lámpafény már nem tudott beszökni. A macskaköves

udvaron sem látott senkit, csupán a félresöpört hóbuc-

kák fehér halmai gubbasztottak a falak tövében.

A Nemcsók házaspár által felszerelt lakat ismét köny-

nyen megadta magát a bűbájnak. Zsófi óvatosan ment le-

felé a csúszós lépcsőn. Most nem felejtett el gyertyát hoz-

ni magával, de az apró lángba folyton belekapott a léghu-

zat, így a tenyerével kellett óvnia, hogy ki ne aludjon.

- Mit esznek az álomvarangyok? - kérdezte a lány,

mikor belépett a széntárolóba. A bűbájketrec közepén ott

kuporgott a fogoly, két karjával megint átölelte felhúzott

térdeit. Zsófi azonban rögtön látta, hogy van, ami válto-

zott. Az álomvarangy meztelen bőrén a szürke-fekete fol-

tok most sokkal lassabban gomolyogtak, mint korábban,

és az apró álomlény fogsora néha összekoccant.

- Hallod, amit kérdeztem? - szólt türelmetlenül a

vajákos lány Kubus megmozdult és ránézett. Zsófit is-

mét forró részvét öntötte el, de most időben figyelmez-

tette magát, hogy a fogoly nagyon is veszélyes tud len-

ni, ha akar. - Látom, hogy sokkal inkább bánt a hideg,

mint az éhség. Szeretnél egy kis meleget?

Az álomvarangy vágyakozva bámulta a gyertya láng-

ját. Gyűlölte fogva tartóját, és utálta a Valóságot, ahol

erőtlen és tehetetlen volt. A fagy azonban már a csont-

jáig hatolt, s így nem maradt más lehetősége, végre meg

kellett szólalnia.

- Nyülbéka.

Zsófi értetlenül pislogott.

- Azt mondtad, hogy... nyúlbéka?

- Azt.

116 117

- Mit akar ez jelenteni?

Kubus gúnyosan kuncogott, de közben majdnem leha-

rapta a nyelvét, mert a vacogást már nem tudta elfojtani.

- Révülőnek nevezi magát, és nem tudja, mi az a

nyúlbéka!

Zsófi némi viaszt csöpögtetett egy rég kidobott, lá-

batört éjjeliszekrényre, és odaragasztotta a gyertyát.

Ezután elővette a bűbájostort, s elégedetten állapította

meg, hogy az álomvarangy szürke képén ijedelem fut át.

- A nyúlbéka a kedvenc eledelünk - hadarta Kubus.

- Egy ősi álomban találtunk rájuk, amit valaha Kolum-

busz egyik tengerésze látott. A babonás fickó túl sok

rumot ivott. Akkor éjjel elnyomta az álom, s megterem-

tette a nyúlbékákat. Kicsi, de nagyon szemtelen álla-

tok, amiknek az eleje nyúl, a hátulja viszont béka. Ros-

ton nagyon ízletesek.

Zsófi tanácstalanul ütögette ostora végével a tenyerét.

- Azt hiszem, ilyesmit nem tudok előteremteni ne-

ked - vonta meg a vállát.

- Gondolhattam volna - sóhajtott Kubus. - Mit is

várhatnék tőled?

- Talán ez is megteszi helyette. - Zsófi hirtelen fel-

emelte a bűbájostort, két ezüstkarikát rajzolt vele a

széntároló levegőjébe, s mikor kimondta a varázsigét,

a lába előtt tálca jelent meg, rajta forrón párolgó rán-

tott hússal. A vajákos lány óvatosan a ketrechez tol-

ta az ételt, hogy Kubus elérhesse azt. Az álomva-

rangy villámgyors mozdulattal megragadta az egyik

hússzeletet, s nem törődve azzal, hogy égeti a száját,

habzsolni kezdte. So-

ha nem ismerte vol-

na el, de a lány által

bámult étel sokkal íz-

letesebb volt, mint

az álombéli nyúlbé-

ka roston.

Mikor Kubus az utolsó falatot is lenyelte, Zsófi elhe-

lyezkedett a már ősidők óta nem hintázó hintaszék-

ben, ami a ketrectől két lépésre búslakodott.

- Beszélgessünk - javasolta.

- Nem! - vicsorgott rá Kubus, mert a meleg étel bát-

rabbá és kissé erősebbé tette. - Jobb, ha tudod, hogy

amint kiszabadulok innen, életem egyetlen célja lesz,

hogy minden szépet kilopkodjak az álmaidból. Semmit

nem hagyok bennük, csak ami ijesztő, szomorú vagy...

Vagy viszketést okoz!

Zsófi elnevette magát.

- Nem tudsz rám ijeszteni. Tudom, miféle álomlény

vagy, s azt is, hogy a magad erejéből soha nem leszel ké-

pes kiszabadulni.

- A bátyám, Orrnyereg majd értem jön! - dacosko-

dott Kubus, bár cseppet sem hitt a saját szavában. - Itt

lopakodhat már a környéken, és mire kettőt pislogsz...

- Majd szólj, ha meguntad a szájalást - sóhajtott

Zsó6, s kényelmesen hátradőlt a hintaszékben. - Én

becsületes üzletet ajánlok neked, álomvarangy Elen-

gedlek, sőt megmutatom, hol van a legközelebbi Ébre-

dés Ajtaja, amin át hazamehetsz. Cserébe áruld el, ki

bízott meg benneteket azzal, hogy ellopjátok Rúzspi-

rost és bántsátok a testvéremet.

- Ki fogom rabolni az álmaidat! - acsarkodott Ku-

bus, de azért nagyon figyelt a lány minden szavára.

- Ettől nem félek. Mostanában alig akad igazán szép

dolog az álmaimban, Settenke pedig cakkosra harapja

a füled, ha mégis próbálkoznál. Szóval?

Az álomvarangy bőrén már szinte egy helyben álltak

a szürke-fekete felhőpamacsok: a pince kristályos hide-

ge dermesztette őket. Kubus halkan nyüszített, majd

horkantva hátat fordított a lánynak. Esze ágában sem

volt, hogy bármit eláruljon.

Zsófi összehúzta magán a kabátját, és türelmesen várt.

*

118 119

Monyákos Tuba soha nem hitte volna, hogy egy éber

képes olyan borzalmas tájat álmodni, mint amilyenbe

épp most révült. Számtalan álmon átutazva követte a

nyomot, amit a kéregfoszlány súgott neki, és egyre mé-

lyebbre merült a Gyökérszinten. Előre sejtette, hogy a

Világfa legalsó régióiban olyan éber-álmokat lát majd,

amelyek felborzolják hátán a szőrt és égnek meresztik

lombruhája leveleit. Mindenre fel volt készülve, ahogy

az el is várható az Álomfelügyelet jól képzett ügynöké-

től, de ez az álom komolyan megijesztette.

A föld feketére, keményre égett, amerre a szem ellá-

tott. Rettenetes tűzvihar pusztíthatott itt alig néhány

napja, mivel Tuba meztelen, de kavicsokon edzett tal-

pát még mindig perzselte a talaj. Sziszegve, ugrálva ha-

ladt előre, de néha le kellett ülnie, hogy legyezhesse,

fújkálhassa szegény bőrét. Pihenői során mindig re-

ménykedve nézett körül, hátha mást is lát majd, mint

elszenesedett fákat, melyek kacska ágai kifacsarodva

nyúltak a levelek emléke felé. Életnek nyoma sem ma-

radt, csak a szél vágtatott át néha az egykori erdőn,

melynek látványa valahogy belopta magát a dohányli-

dérc lelkébe, és szomorúsággal töltötte azt meg.

- Ahol az álomvarangyok laktak, az is tűzhalált halt

erdő volt. Ott mégis érezni lehetett, hogy a föld mélyén

kikelni készülnek a megmenekült magok - morogta

magának az ügynök. - Itt azonban mintha a szél is az

elmúlás dalát zengené.

Összeszedte magát, s indult tovább, hogy mihamarabb

elhagyhassa ezt a nyomasztó álmot. Csakhogy hiába vár-

ta azt a finom kis rezzenést a mellében, ami azt jelezte

volna, hogy végre átrévülhet a következő álomba. Három

óra gyaloglás után meg kellett értenie: ez az a hely, ahova

a kéreglevél vezette. Itt írták, innen küldték Kalpagos

Csanádnak, és a feladó még mindig errefelé lehet valahol.

Monyákos Tuba lenyelte szavakba formálódó kese-

rűségét, ami pedig nagyon kikívánkozott a torkán. Jobb

lesz nem hangoskodni, mert a táj ugyan kihaltnak tű-

nik, de a Gyökérszint álomvilágainál ezt soha nem tud-

hatja biztosan a lidérc. A forró, fekete, felrepedezett ta-

lajon sétálni lassú és keserves dolog volt, így Monyákos

Tuba kettőt csettintett a nyelvével, és ördögszekérré vál-

tozott. Senki meg nem mondta volna a kamionkerék

méretű, gömb alakú tüskegubancról, hogy az egy lidérc.

Kivárta a következő szélrohamot, s engedte, hogy az

magával ragadja. Sebesen hengergőzött a kőkemény

földön, nyomában por emelkedett. Néha ugyan neki-

nyekkent egy-egy halott fatörzsnek, átbucskázott a ki-

száradt folyómedreken vagy különös alakú, tűaben

megolvadt, majd újra szilárddá lett sziklákon, de a szé-

dülésen kívül más baja nem esett.

Az eget vastag, füsttel keveredett fel-

hők takarták, mégis sejteni lehetett,

hogy közeleg az est. A táj homályba

borult, a szél még inkább felerősödött,

de Tuba ennek csak örült, hiszen a ta-

laj hűvösebb lett, ő meg gyorsabban

haladt.

A kiégett vadon úgy ért véget, mint-

ha késsel metszették volna. Maradt vi-

szont a repedezett föld, de a fák helyett

itt óriási oszlopok álltak mindenfelé.

Tuba még soha nem látott hasonló-

kat. Fehérek voltak, mint a legvakí-

120 121

tóbb jég, a csúcsuk pedig eltűnt a felhőkben. Az ügy-

nök ördögszekérként pörögve nem figyelhette meg

őket alaposabban, de az a különös érzése támadt, hogy

nem építményeket, inkább élőlényeket lát.

Amint a széltől kergetve átgördült, bukdácsolt kö-

zöttük, rá kellett jönnie, hogy jól érezte. Eleinte nem

történt semmi érdekes, de aztán Monyákos Tuba el-

bambult, és hagyta, hogy a szél nekipörgesse az egyik

oszlopnak. A fehér, tükörsima test hirtelen megrázkó-

dott, és gumicukorként legörbült. Az Álomfelügyelet

ügynöke látta, hogy a felhőbe vesző rúd végén egy fo-

gakkal teletömött száj tárul ki, ami bömbölő tűzorkánt

fújt az ördögszekérlidérc felé.

Monyákos Tuba szerencsére elég cselt lesett el cim-

borájától, Pislától, hogy elkerülje a bajt. A lánglidérc

még a Bagoly-bükki-völgyben okította ki főnökét arról

miként állhat ellent a tűznek, ha nem is túl sokáig. Az

ügynök érezte, hogy ördögszekér-ágbogai néhol össze-

pöndörödnek a hőségben, de már gördült is tovább.

Azt hitte, ezzel megszabadult, csakhogy a többi, égbe

szökő, nevenincs oszlop szintén meghajtotta magát, és

lángoszlopot lövellt felé.

- Nem csoda, hogy ekkora itt a szárazság - kiáltot-

ta bosszúsan és bizony kicsit félve Tuba. - Tán nem ké-

ne annyi erős paprikát enni!

Az oszlopok vagy a lidérc nyelvét, vagy a viccet nem

értették, mert amerre az ördögszekér gurult, ők oda tűz-

falakat okádtak. Monyákos Tuba kezdte úgy hinni, hogy

ez lesz ügynöklétének utolsó kalandja, mikor a fekete ta-

laj hirtelen eltűnt alóla. A dohánylidérc néhány szemhu-

nyásig fel sem fogta, mi történt. A szél hangja, mely meg-

változott körülötte, árulta el neki, hogy immár nem gör-

dül, hanem egyenesen zuhan. Sziklákon pattogott, majd

repült, s megint pattogott, olyan gyorsan, hogy tüskéi re-

csegve-ropogva törtek le. Ördögszekérteste hiába volt

ruganyos, néhány helyen mégis eltörtek a gallyai.

Mire Monyákos Tuba végre megállapodott, már azt

sem tudta, lidérc-e vagy éber. Próbált visszaváltozni

rendes alakjába, de annyira szédült, hogy képtelen volt

ágaival a varázslathoz szükséges pattintást elvégezni.

Várnia kellett, míg a világ veszett pörgése-forgása csil-

lapul kissé, s csak ezután vette fel leveles formáját.

Méregzölden susogó, dús erdőszélen állt. Felnézett a

meredek hegyoldalra, s látva, milyen magasról gördült

le, megint megszédült kissé.

- Fizetésemelést fogok kérni Böffeg sámántól! - hatá-

rozta el. Az eleven erdőnek azonban teljes szívből örült,

még ha olyan fák és bokrok is álltak benne, amilyeneket

soha nem látott még. A széles törzsek viszont lüktettek

az élettől, és néhol madarak szárnyának rebbenését, ro-

varok apró lábának motozását lehetett hallani.

Monyákos Tuba megsimogatta a legközelebbi fatör-

zset, majd eltűnt a nálánál jóval magasabb aljnövény-

zetben. Igyekezett, hogy ne csapjon zajt, de a talaj to-

vábbra is erősen lejtett, így néha kénytelen volt mind-

két kezével az ágakba, indákba kapaszkodni. Már

olyan mélyen járt a vadonban, hogy néha hunyorognia

kellett, mivel ide alig-alig ért el a felhőkön átszüremlő

napfény. S ekkor hangok ütötték meg a fülét.

- Ez fájt! - szisszent Monyákos Tuba, és a legközelebb

lebegő hanghoz fordult. - Muszáj volt ekkorát ütni?

- Bocsáss meg - búgta az. - Mi hangok vagyun c, és

az a dolgunk, hogy megüssük a füledet.

- Lehetne óvatosabban is - vélte az ügynök, még

mindig sajgó fülét tapogatva. A hangok körbetáncol-

ták, az orra előtt lebegtek, s mutogatták magukat, bár

több alig látszott belőlük, mint hogy a levegő kicsit re-

megett ott, ahol éppen voltak. - Halljam, mit akartok!

Az eleven hangok közül a legtöbb csak az engedélyre

várt mostanáig. Hirtelen előrelendültek, és ismét ala-

posan fültövön akarták ütni Tubát. Csakhogy a lidérc

elhajolt, és rájuk kiáltott.

122 123

- Elég lesz suttogni! Már figyelek rátok.

- Hát jó - zúgott ismét a legnagyobb hang, majd

maga mögé rendezte a társait, hogy sorban lebegjenek

Monyákos Tuba elé. - Mi az erdő hangjai vagyunk.

- Segíts rajtunk!

- Ments meg minket!

- Pusztítsd el az égbeszökkenődemégislegörbülőtűzfújó-

kat!

- Kéérüünk!

Monyákos Tuba mindkét karjával a fülét védve ripa-

kodott a hangokra.

- Elég legyen már, hallgassatok!

- Azt nem lehet, kegyelmes lidérc uraság - zengte is-

mét a legnagyobb. - Hiszen mi hangok vagyunk. Ha el-

hallgatunk, az a halálunk.

- Akkor csak halkan sutyorogjatok - javasolta Mo-

nyákos Tuba. - Klönben értem már, mit akartok. Csak-

hogy az égreröppenő... földregörbedő...

- Nem úgy hívják őket! - csengte az egyik hang. -

Inkább úgy, hogy égbeszökkenődemégis...

- Értettem! - kiáltott dühösen a dohánylidérc. - Új

nevet adok nekik: felhőgyufa!

A hangok egymást túlsusogva ismételték a különös

szót.

- Felhőgyufa? Ez rövid, de nincs értelme - vélte a

vezérhang.

- Most már van - legyintett Tuba. - És én nem tu-

dom legyőzni a felhőgyufákat. Engem is majdnem meg-

pörköltek, s különben is... Más dologban járok.

A hangok egymásnak rebegték az új hírt, ami percek

alatt messze terjedt az erdőben. Az Álomfelügyelet

ügynöke megértette, hogy ez a vadon bizony dugig tele

van hangokkal, s mind rendkívül szószátyár.

- Ti messze hangzotok, és mindenfelé élnek rokonai-

tok - vélte Monyákos Tuba. - Áruljátok el nekem, búj-

nak-e az erdőben különös szerzetek?

124

A hangok gyorsabban, erősebben kezdtek vibrálni.

Az ügynök úgy látta, mintha körötte a levegő minden-

felé meggyűrődne, remegne, pislákolna az összeverő-

dött hangoktól. Attól tartott, így együtt majd nagy zajt

csapnak, de a hangok szerencsére legalább annyira rejt-

ve akartak maradni, mint ő maga.

- Elvezetünk a némberek táboráig - zizegte végül a

vezérhang. - Ők hozták a nyakunkra a...

Nem jutott eszébe az új szó, de a társai kisegítették.

- Felhőgyufa!

- Valaha ezt az álomvidéket a mi erdőnk s benne mi,

az erdő hangjai uraltuk. Aztán jöttek a némberek, és

felhőgyufákat ültettek körbe, hogy ne suttoghassuk ha-

tártalanul a titkaikat.

- Némberek? - csodálkozott Monyákos Tuba.

- Fekete ruhás, ringyes-rongyos asszonyok és lá-

nyok - rezzentette a vezérhang. - Gallyakon, seprűkön

és lapátokon repülnek. Üstjeikben mérges főzet bu-

gyog, és ahova lépnek, ott elszárad a növény, elhallgat

az erdő.

Az Álomfelügyelet ügynökének az izgalomtól kiszá-

radt a torka.

- Úgy sejtem, azokról beszéltek, akiket én keresek-

bólintott. - Mutassátok meg nekem, merre táboroz-

nak, de el ne áruljatok. Meglehet, hogy mégis tudok se-

gíteni az erdőn, és elkergethetem a felhőgyufákat.

A vadon hangjai izgatottan mordultak, sikkantottak

és kotyogtak. A dohánylidérc újból csendre intette

őket, majd elindult a vezérhang után. Már nem kellett

attól tartania, hogy botló léptei elárulják: ág csak akkor

reccsent, levél akkor zörrent, ha a hangja is ügy akarta.

S a hangok most Monyákos Tuba társául szegődtek.

Ennél nesztelenebbül még senki nem lopakodhatott

a Rontó Boszorkányok titkos táborhelye felé.

*

125

Gergő szeretett volna elbúcsúzni a lánytól, de félt, hogy az el-

árulná őt. Bár Őzbűvölő Emese ápolta, míg annyi ereje sem

volt, hogy ébren maradjon, s azután napokat töltött azzal,

hagy mindent megmutasson neki, ami az álamfogók táborán

belül és annak közvetlen környezetében található, a fiú mégsem

tudott bízni benne. A lány többször megpróbálta elmagyaráz-

ni a sámántanoncnak, hogy apja és a családja feltétlen híve

Hold Dühének. Még akkor is, ha nem mindig értik pontosan,

melyik parancsa mire jó. Gergő viszont úgy érezte, eleget látott

már, és a hideg, mégis perzselő űr, amit a Kölyökfarkas hiá-

nya okozott, egyre a szökésre biztatta.

Tudta, hogy a renegát álomfogók a Gyökérszintre révültek,

olyan álomvidékre, amit egy kétezer évvel korábban élt ember ál-

modott meg. A hatalmas hegy - melynek belsejébe járatokat,

termeket, folyosókat, raktárakat és fülkéket vájtak - csúcsa a

felhők közéfurakszik, és hósapkát visel. Arra tehát nem mene-

külhet senki, hacsak nem tud repülni. A folyópart túloldalán

elterülő erdőség pedig olyan vad és ismeretlen lényeket rejt ma-

gában, melyektől még a legbátrabb álomfogó harcasok is tarta-

nak. Emese mesélte, hogy megérkezésük után számos felfedezd

csapat indult útnak a sötét fák közé, de alig néhányan tértek

vissza. A túlélők viszont elmondták, hogy minél beljebb me-

részkedtek, ösvényt vágva maguknak, a fák annál szorosabban

álltak, s végül vaskos ágaikat lendítve rátámadtak az idege-

nekre.

Tovább is révültek volna innen, ha Hold Dühe nem olyan

makacs. A nagydarab férfi azonban háborút hirdetett az erdő

ellen, s végül valamelyest győzelmet is aratott. A hegylábnál

felépítették a tábort, műhelyeket, jurtákat és karámokat, majd

a híd következett. Ezután bűbájos tüzet permeteztek a túlparti

fákra. Emese reszkető hangon idézte fel a csatát, mikor a gyúj-

togató álomfogókra rárontottak a kétezer esztendős fák. Gyö-

kereiket maguk húzták ki a talajból, hogy lépni tudjanak. Dön-

gött alattuk a föld, amint megpróbálták a folyóba szorítani az

álomfogókat. Hold Dühe azonban jó előre hatalmas hordókat

hozatott, tele gyúlékony naftával, és felperzselte a vad növé-

nyek rohamát. Még így sem tudtak túl nagy területet elfoglal-

ni a folyón túl, de mára valamiféle csendes, kényszerű béke

alakult ki az őslakas vadon és a frissen érkezett álamfogók kö-

zött. Az előbbiek nem támadták meg a jövevényeket, s az utób-

biak sem vágtak ki vagy gyújtottak meg több fát. A naftás hor-

dók azonban elővigyázatosságból ott álltak körben a mezsgyén,

s mindegyikhez gyújtózsinór tekergett.

Az egyik ilyen hatalmas tartály dongahasa alatt lapult

most Gergő. A sziklabarlangból könnyű volt kijutnia, hiszen

alaposan megfigyelt minden járatot, mikor Emesével mász-

kált. Az őrök sem tartóztatták fel, mert tudták, hogy Hold

Dühe szabad járást engedélyezett a sámántanoncnak a tábor

területén. A hídon viszont már nehezebb volt átkelnie. Nem

akart feltűnést kelteni, s szívesen elkerülte volna, hogy bárki

emlékezzen rá, amint a gerendákból ácsolt, majd simára csi-

szolt építményen lépked a túlpart felé.

Szerencséjére az egyik rémálomvadász csoport épp visszatért

a küldetéséből. Éjjel volt már, s mivel minden álomfogó kemé-

nyen dolgozott egész nap, alig akadtak néhányan, akik üdvö-

zölték a portyázókat. A vadászok is fáradtnak, viharvertnek

tűntek, s ez nem csoda, hiszen különösen veszélyes rémálmot si-

került becserkészniük. Akkora ketrecben hozták, ami elég lett

volna egy aroszlánnak, pedig maga az álomlény csupán egy

loncsos szőrű, kopasz farkú patkány volt, amilyen a nagyvá-

rosok csatornáiban százával él.

- Mit tud? - hallotta Gergő az őrparancsnok óvatos kér-

dését, amint a szállítmány közelébe óvakodott. A vadászok ve-

zetője, egy suta mozgású, meglehetősen pocakos és tahonyának

tűnő férfi bambán bámult, mintha nem értené, mit akarnak

tőle. - Azt kérdeztem, édes egy komám, Böszme, hogy mit tud

a rémálom, amit befogtál!

- Ja, hogy ez a patkány? - hörrent a vadász, és büszkén el-

vigyorodatt. - Több trükkje is van. Ha feldühítik, mérges pó-

kokat köpköd, de ezerszámra ám! Ha pedig érzi, hogy nálánál

erősebb ellenféllel van dolga, akkor disznó nagyságúra fújja fel

magát, és régi sanzonokat énekelve táncvl.

126 127

Az őrparancsnok undorodva összerázkódott.

- Vigyétek a túlpartra minél hamarabb, ne is lássam! -

kiáltotta, megadva ezzel az engedélyt az átkelésre. Gergő csak

arra várt, hogy a könnyű szekér, amin a bűbájketrec állt, elér

je azt az árnyékot, ahal ő lapult mostanáig. Gyorsan bebújt a

két kerék között, elkapta a keresztrudakat, és felhúzta magát.

Sokkal nehezebb volt függeszkedve utazni, mint gondolta.

A filmekben a jó zsarunak mindig olyan egyszerűen sikerült

megkapaszkodnia a robogó autó aljában, de ez itt, az Álomvi-

lágban már-már lehetetlennek tűnt. Végül mégis kibírta vala-

hogy a rázkódó, dülöngélő utazást, és a túlparton, ahol már

alig égtek tüzek, csendesen beletottyant a latyakba. Megvárta,

míg a szekér elhalad, s mikor már biztonságos távolból hallot-

ta a Böszmének nevezett álomfogó dörmögő parancsszavait,

bekúszott a naftás hordó alá.

Szökési terve azonban itt elakudt. Mivel repülni nem tudott

a kölyökfarkas nélkül, a hegyen át nem próbálkozhatott. A fo-

lyó kivilágított partján, ahol a tábor állt, még éjjel sem kerül-

hetett volna elég messze anélkül, hogy az őrök észre ne vennék.

Maradt tehát a sötét erdő, ami azonban ilyen közelről néz-

ve ijesztőbbnek tűnt, mint egykori, éber iskolaigazgatójának az

irodája.

- Mindegy, hiszen azt is meglátogattam néha, egy-két ro-

vó miatt - biztatta magát Gergő. Utolsó pillantást vetett az

álomfőnök táborának fáklyafényei felé, és néma búcsút mon-

dott Ozbűvölő Emesének, majd kibújt a hordó árnyékából.

Csupán néhány lépésre járt az első fáktól, mikor meglátta,

hogy az ágak idegesen megmozdulnak. Mégsem tétovázott.

Szót értett ő már a ősdémon lakta indiánrengeteggel is, mikor

Gyorsláb Jimmyvel bujba keveredtek. Majdcsak elboldogul

valahogy a kétezer éves fákkal, hiszen nem akar ártani nekik.

Az első gally épp hogy meglegyintette, mégis három métert

repült. Szédülve rázta ki hajából a sarat, s néhány pilla-

natig fogalma sem volt róla, hogy hol van. Mire teljesen ma-

gához tért, lándzsákat szorongató álomfogó harcosok állták

körbe.

- Talpra! - dörgött egy hang, amit Gergő azonnal felis-

mert. Hold Dühe magasodott fölé, csípőre tett kézzel, haragtól

szikrázó szemekkel. - Eljátszottad a bizalmamat, sámántu-

nonc! Szökni akartál, hogy elárulj minket a Heteknek. Ezért

büntetést kapsz.

- Nincs jogod fogva tartani! - kiáltotta Gergő, és valóban

talpra szökkent, de megadni nem akarta magát. Futni azon-

ban nem volt merre. Az álomfogók mögött komor fák sorakoz-

tak, s a fiú hirtelen megértette, hogy a vadon és Hold Dühe

között sokkal erősebb a szövetség, mint azt gondolta. A vén

gyökérnövesztők riasztották az álomfogók őrségét, hogy ő ne

szökhessen meg!

- Szerettem volna, ha megérted a céljainkat - szólt ismét

Hold Dühe.

- Hiszen semmit nem mondtatok arról, hogy mit műveltek

itt! - Gergő tekintete kutatva rebbent körbe, hátha meg tudna

szerezni egy bűbájostort. - Rémálmokat fogtok be az éberek ál-

maiból, és ketrecben tartjátok őket. Nekem úgy tűnik, mintha

sereget gyűjtenétek. Csak nem háborúzni készülsz, Hold Dü-

he? És ha igen, akkor ki ellen?

Az álomfogók vezetőjének arcán a varázsfesték haragos ör-

vénybe fordult.

- Ha már annyira érdeklik őt a rémálmok, hát zárjátok be

a kölyköt közéjük!

Gergő érezte, hogy megragadják a karját, mások pedig rúg-

kapáló lábait szorítják össze. Felemelték a levegőbe, hiába kia-

bált és vergődött. Azután elindultak vele a kéklőn derengőbű-

bájketrecek felé.

*

Zsófi időnként kénytelen volt magára hagyni a makacs

álomvarangyot, ha nem akart megfagyni a pincében.

Napjában többször fellátogatott a lakásba, evett né-

hány falatot, forró zuhanyt vett, és felhívta apját a kór-

házban.

128 129

- Minden változatlan, kislányom - sóhajtott Botlik

Dénes a sistergő, recsegő vonal túlsó végén. - Boglárka

és én itt maradunk Gergő mellett estig. Akkor találko-

zunk.

- Vigyázzatok egymásra, apu - szólt Zsófi, s érezte,

hogy le kell tennie a kagylót, különben mindjárt elsírja

magát.

A vajákos lány tisztában volt vele, hogy ahányszor

csak kilép a pincéből, vagy visszatér oda, a Nemcsók

házaspár árgus szemekkel figyeli őt. Zsófi finom ösztö-

nei megsúgták neki, hogy Lujza néni és Kázmér bácsi

biztosan valami nagy disznóságra készülnek, csak még

a megfelelő pillanatra várnak.

- Találkoztál másokkal is, mióta a bűbájketrecben

ücsörögsz? - kérdezte Kubust, mikor ismét elhelyezke-

dett a ropogósra fagyott hintaszékben. Az álomva-

rangy bőrén immár jó, ha percenként mozdultak egyet

a fekete-szürke foltok, és ettől Zsófiban feltámadt az

aggodalom. Ez a bolond álomlény olyan makacs, hogy

képes fagyhalált szenvedni, de akkor sem árulja el a tit-

kait.

- Járt itt két éber - morgott Kubus. Apró száján pá-

rafelhő pöffent ki minden szóra, s ő olyan szomorúan

nézett utánuk, mintha a lelkét látná elröppenni. - Ala-

posan rájuk ijesztettem.

- Az baj - mondta Zsófi, majd hirtelen ötlettől hajt-

va felállt. - Jobb lesz, ha máshová rejtelek. Nemcsókék

képesek visszatérni, ha összekapargatják maradék kis

bátorságukat.

- Én viszont maradni akarok! - nyikkant pimaszul

Kubus. - Jól érzem itt magam.

- Senkit nem érdekel, hogy te mit akarsz - vágott

vissza Zsófi, és nyúlt, hogy megragadja a bűbájketrec

tetején derengő fogantyút.

A pinceajtó ekkor tárult fel. A szegecselt vaslemez

akkora zajjal csapódott a falnak, amiből biztosan lehe-

tett tudni, hogy aki közelít, cseppet sem szándékozik

lopakodni, rejtőzni. Zsófi nem láthatta a lépcsősort, de

három különböző lábbeli kopogását tudta megkülön-

böztetni. Súlyos, lassú döndülések: ez Nemcsókné. Für-

ge, ideges csattogások: ez madártermetű férje, a Kázmér

És kemény, fémes puffanások: ez egy idegen, aki tuda-

tában van annak, hogy ő bármit, bármikor megtehet.

Zsófinak már nem maradt rá ideje, hogy a ketrecet

átvigye egy másik fülkébe. Meglátott néhány penészes,

ázott kartonlapot, melyek egykor dobozként szolgál-

tak. Azokat rángatta ki a rozsdás bicikliváz és két ki-

vénhedt televízió közül, majd eltakarta velük a bűbáj-

csapdát.

A behatolók már ott is voltak. Legelöl jött Nemcsók-

né, bár most nem törtetett, mint a tank. Még élénken

emlékezett Kubussal való első találkozására, amiről

ugyan azóta eldöntötte, hogy csakis látomás lehetett,

de azért jobb vigyázni. Mögötte Nemcsók úr igyeke-

zett kikukkantani terebélyes asszonya hátsója mellett,

nem sok sikerrel. Mindketten megálltak a széntároló be-

járatánál, s arcukon buta vigyor terült szét.

- Itt is van az egyik kölykük! - gurgulázta Lujza né-

ni. - Ezek a Rétiék vagy Botlikék... Azt se tudom, ho-

gyan nevezik magukat. Szóval ezek alkalmatlanok a gye-

reknevelésre. Tessék, a hideg pincében kucorog a lányuk,

míg a másik...

- A fiú! - magyarázta a még sötétségben álló idegen-

nek Nemcsók úr.

- Az a vásott huligán kórházban heverészik - fejez-

te be a mondandóját Nemcsókné. - Mi lakatot tettünk

a pincelejáratra, hisz mégsem való, hogy gyerekek jöj-

jenek le ide. Balesetveszélyes! De ez a kis vakarcs vala-

hogy leszerelte a láncot, mert itt tartja a...

Lujza néni hirtelen elbizonytalanodott. Felidézte, mi-

vel is találta szemben magát reggel, és rájött, hogy nem

tudja megnevezni.

130 131

Az idegen ezt a pillanatot választotta, hogy átvegye

az események irányítását. Hólapát méretű tenyerei be-

hatoltak a házaspár közé, és félretolták őket, már

amennyire a széntárolók között futó keskeny folyosó

méretei ezt megengedték.

- A tényállás fennforgását megállapítom, és az in-

tézkedés foganatosítását folyamatába helyezem - dö-

rögte a férfi lassú, vontatott hanglejtéssel. A következő

szempillantásban a gyenge gyertyafény ezüstszínű jel-

vényen és a váll-lapok rangjelzésein csillant meg. Zsófi

talpától a tányérsapka ellenzőjéig végigmérte a rend-

őrt, s a torka összeszorult.

- Csókolom - mondta, megszeppent kislányt játszva,

ahogy az ilyenkor a legokosabb. - Én Botlik Zsófi va-

gyok, és a régi babámat kerestem a pincében. Meg is ta-

láltam, tetszik látni?

Ezzel elővette Settenkét, és büszkén lóbálta szövet-

szárnyait. Nemcsókék hitetlenkedő "cakk-cakk" meg

"he-he-nyekk" hangokat hallattak a háttérből, de a

rendőr figyelmeztetően felemelt jobb keze csendre in-

tette őket.

- Megállapítom, hogy a Csipetke utcai pincefolyosó

ötödik, bal oldali fülkéjében kiskorú leánygyermekre

bukkantam, aki láthatóan ép, élénk és jól táplált - zeng-

te a rendőr, mint aki egy láthatatlan írnoknak jegyző-

könyvet diktál. - A leánygyermek azt állítja magáról,

hogy Botlik Zsófiának hívják, és a babáját kereste, amit

fel is lelt. A baba azonban... A baba nem baba, hanem

fekete textíliából varrt, átlagosan húsz centiméter hosz-

szúságú denevér, avagy bőregér névre hallgató bábu.

- Settenke - igyekezett segíteni Zsófi, aki már kezd-

te egészen megszokni a butácska kislány szerepét. - Na-

gyon szeretem, mindig vele alszom, csak most valahogy

a véletlenül kidobni szánt holmik közé keveredett.

A rendőr mindkét hüvelykujját széles bőrövébe fűz-

te, és vihart ígérő, komor tekintettel nézett körbe.

- Helytelen és különösen veszélyes, hogy egyedül

tartózkodol a pincehelyiségben - jelentette ki, egyene-

sen Zsófi szemébe nézve. - Itten a hideg igen általános,

és főleg dermesztő.

- Hiszen nincs is egyedül, őrmester úr!

A széntárolóban megtorpanni látszott az idő. Nem-

csókék rémülten húzódtak be a sötétségbe, Zsófi térde

pedig megroggyant az újabb hang hallatán, amit csak

ő ismert fel. A háta mögött zörögtek, majd eldőltek a

kartonlapok. A lány nem mert megfordulni, inkább a

rendőr arcát figyelte, amin azonban a meglepetésen kí-

vül semmi más nem látszott. Kubus vidám, erős hang-

ja ismét felzengett.

- Üdvözletem, kedves Nemcsókék! Tudják, a közös

pince ajtajára olyan lakatot helyezni, amihez csak önök-

nek van kulcsuk, nem szép dolog. Kénytelen voltam ki-

nyitni a zárat, ami könnyen ment, mivel az eredeti fog-

lalkozásom lakatos. Ezért is kerültem a rendőrség betö-

rési osztályára.

Zsófi nem tétovázott tovább. Tátott szájjal megfor-

dult, s amit látott, attól elakadt a lélegzete. A bűbájket-

rec eltűnt, és a szürke-fekete bőrű, didergő álomva-

rangynak sem volt nyoma. Helyette egy fess, negyven

év körüli, frissen borotvált rendőr százados állt a meg-

rökönyödött társaság előtt, talpig egyenruhában.

- Tudja, őrmester, a Réti családnak igen jó barátja

vagyok - folytatta a derűs kedvű férfi. - Időnként meg-

látogatom őket, mint most is. Sajnos a fiuk, Gergő, bal-

esetet szenvedett, így csak Zsófikát találtam ideha-

za. De ha már így alakult, lejöttem vele a pincébe,

hogy megkeressük Settenkét. Tudja, őrmester, hogy

van ez: a kislányoknak kell a babájuk, ha a családot bá-

nat sújtja.

Az őrmester olyan merev vigyázzállásba feszült, hogy

attól lehetett tartani: minden gombja lepattog, és pus-

kagolyóként süvít át a széntárolón.

132 133

- Százados úr, én... Engem kihívtak ide. Riasztás tör-

tént. A Nemcsók házaspár, ugyebár Nem tudhattam...

- Nem tudhatta, de mégis remekül végezte a köte-

lességét - vágott közbe megnyerő mosollyal a Kubus

hangján beszélő rendőr százados. - Simítsa el ezt a kis

félreértést, én pedig felkísérem Zsófit a lakásba. Der-

mesztő itt a hideg.

Az őrmester sarkon fordult, és úgy bődült a Nemcsók

házaspárra, mintha menten le akarná nyelni őket.

- Irány a felszín!

Lujza néni és Kázmér bácsi kapkodó léptekkel enge-

delmeskedett, és pisszenni sem mert. Az őrmester ve-

tett még egy utolsó, tisztelettől sugárzó pillantást afe-

lettesére, majd a feljelentők után csörtetett.

Kubus oly gyorsan veszítette el a százados fess alak-

ját, hogy Zsófinak káprázni kezdett a szeme. Ismét lát-

hatóvá váltak a bűbájketrec vasrúdjai s mögöttük az

álomvarangy kimerültségtől reszkető alakja. A ráncos

arc, megtört tekintet arról árulkodott, hogy az iménti

bájolásba Kubus ereje utolsó cseppjeit adta bele.

Zsófi nem tétovázott. Bűbájostorával dinnye mére-

tű, forró napgömböt varázsolt a ketrec fölé, ami lágyan,

egyenletesen ontotta magából a meleget. A széntároló-

ban hamarosan halk csöpögés, recsegés-ropogás jelezte,

hogy emelkedik a hőmérséklet, és a kacatokról kezd le-

olvadni a jég. A lány levette prémes kabátját, ráfektet-

te a hintaszékre, majd ostorával előbájolt egy hatalmas

tálca süteményt.

- Tessék, egyél - mondta Kubusnak kedvesen. - És

közben mondd meg nekem, miért tetted ezt? Megmen-

tettél, pedig...

- Egyikünknek sem

volna jó, ha az éberek

kezére kerülnénk -

motyogta teli szájjal

Kubus, akinek bőrén

a melegtől egyre szebben, élénkebben kavarogtak a kü-

lönös árnyminták. - Legalább mi, álomcsavargók tart-

sunk össze!

*

Gergő még soha életében nem volt annyira rémült, mint mikor

az álomfogó harcosok a levegőbe emelték, és a ketrecek felé in-

dultak vele.

- Dobjuk a rémálmok közé!

- Ott a helye az átokverte sámánnak!

- Bömbike megfelelő társ lesz neki!

- Inkább tegyük Taknyos Marcangoló mellé!

Ilyesféléket kiabáltak a harcosok, harsány röhögés közepet-

te. A különös elnevezések, amiket ők adtak a befogott rémál-

moknak, csak tovább növelték Gergő rémületét. Mégsem mu-

tatta ki, hogy fél, inkább utolsó csepp erejéig küzdött, hagy ki-

szabadulhasson a vasmarkok szorításából.

Az álomfogók átcipelték a ketrecek alkotta telepen. Néme-

lyiknél megálltak, tanakodtak, majd továbbmentek. Úgy tűnt,

a legborzalmasabb rémálom mellé akarják zárni, és nem tud-

nak dönteni.

Végül egy ház méretű bűbájcsapdához érkeztek, ami közvetle-

nül a komor vadon szélénél állt. Gergő próbálta úgy fordítani a

fejét, hogy lássa, mi vár odabenn rá, hátha felkészülhetne. Az

álomfogók azonban nem hagytak neki időt. Néhányan előhúz-

ták bűbájostorukat, s arra ügyeltek, hogy a rémálom ki ne tör-

jön börtönéből, amíg megnyitják a ketrec ajtaját. Gergő észrevet-

te festett arcukon, hogy idegesek, sőt talán kicsit még félnek is.

Zörögve tárult a vasrudas ajtó, s a fiút rabtartói egyszerűen

bedobták a nyíláson. Gergő alaposan megütötte magát, hiszen

a talajon is rácsok futottak, nehogy a rabok alagutat áshassa-

nak. Hallotta, amint visszacsapódik a bejárat, és a bűbáj új-

ra felbúgott, mint valami elektromos erőtér: Lassan mozdult,

mert beverte a fejét, és szédelgett. Ráadásul semmit nem látott,

ezért hosszan dörzsölgette a szemét.

134 135

Percekkel később értette meg, hogy teljes sötétségbe került.

A szemének nem volt semmi baja, a szédülés is elmúlt, s bár né-

hány tagja sajgott, azok a sérülések sem lehettek túl komolyak.

Fény azonban egy szikrányi sem akadt körülötte.

- Ez valami bűbájosság! - súgta magának halkan. Feltá-

pászkodott a vaksötétben, majd lassan, bizonytalanul hado-

nászva elindult. -A hangok! Nem hallom a vadászok hangját!

Gergő félelmében zihálni kezdett, s ezen a fújtató zajon kí-

vül, amit a tüdeje keltett, mást nem is hallott. Ha beszélt, sza-

vai üresen, erőtlenül kongtak, és a sámántanonc meg volt győ-

ződve róla, hogy néhány lépésnél távolabbra nem is juthatnak

el. A ketrecben tehát, ahova dobták, tökéletes sötétség uralko-

dott, s a hangok is inkább haldokoltak, mint zengtek.

Gergő lába megbotlott az egyik alsó rúdban. Miközben zu-

hant, önkéntelenül felkiáltott, inkább haragjában, mint félel-

mében.

S ezt a kiáltást valami vagy valaki ezerszeres erővel vissz-

hangozta a ketrec túlfeléből. A sámántanonc most az állát ver

te be. A fájdalom tüzes csikóként toporzékolt a fejében, de Ger

gő minden akaratát összeszedve csendben maradt.

- Nem árulhatom el neki, hol vagyok - gondolta. Vagyis

csak azt hitte, hogy gondolja. A szavak azonban kitódultak a

száján, hiába préselte össze az ajkait, és tisztán, bár erőtlenül

csengtek a sötétségben. - Nem akarok beszélni! Nem szabad

megszólalnom! A gondolataim... Elárulnak a gondolataim!

Bármit próbált is, amire gondolt, az azonnal hangokká

vált, mintha a szájával formálná őket. Két kezét rátapasztot-

ta az arcára...

- Talán így sikerül csendben maradnom.

...de hiába: a gondolatai ismét hangot nyertek.

A bűbájketrec túlfelén mozdult valami. Hangos, csusszanó,

majd nedvesen csattanó zajt keltett, amint közeledett.

- Menekülni! - jutott eszébe Gergőnek, s ez is nyomban

kétségbeesett kiáltássá vált. A sámántanonc felugrott, s közben

hallotta zakatolni koponyájában a pánikot, ami szintén siko-

lyokkal töltötte meg a ketrec vaksötétjét. A nyálkás, súrlódó

hangokgyorsultak. Az irdatlan testfojtagató bűzfalat tolt ma-

ga előtt.

Gergő vakon rohant bele a ketrec oldalába, homloka a vas-

rúdnak csapódott. Nem törődve a fájdalommal, két karját ki-

nyújtotta a külvilágba. Talán látták az odakinn álló vadá-

szok, de nem törődtek vele. A sámántanoncban úgy dagadt a

pánik, ahogy a háta mögött közeledett a sötétség rémálma,

amiről semmit nem tudott.

Ekkor Gergőnek eszébe jutott a Kölyökfarkas. A segítő szel-

lem emléke is elegendő volt hozzá, hogy a rettegés bódulatából

magához térjen. Immár úgy hallgatta saját gondolatainak ki-

abálását, mintha messziről figyelné, mi történik valaki más-

sal. Elfordult a bűbájketrec rúdjaitól, nekik vetette a hátát, és

lecsúszott a sáros talajra. A sötétben lágyan, kérlelhetetlenül

fölé magasodott a rémálomlény.

- Az a legrosszabb, hogy fogalmam sincs, merről és mivel

érintesz meg először - mondta ki legbénítóbb félelmét a sámán-

tanonc. Válaszul a sötétből éles, szívszaggató kacagás érkezett,

majd a levegő áramlata jelezte, hogy a rémálom megmozdult...

- Ez most jót jelent, doktor úr? - Réti Boglárka fia

betegágya mellett állt, és két nővér segítségével próbál-

ta lefogni a tagjait dobáló Gergőt.

- Valami változott... Valami történt, asszonyom -

zihálta a fiatal orvos, aki injekciót igyekezett beadni a

nyugtalan betegnek. - Még nincs magánál, de mintha

álmodna.

- Álom - suttogta Botlik Dénes ijedten, majd sar-

kon fordult, és kirohant a folyosóra, hogy telefonáljon

Zsófinak. A készülék sokáig csengett, de odahaza nem

vette fel senki. Az okleveles cipőpucoló ekkor a kávé-

automatához rohant, és több, arra járó nővér, látogató

és beteg teljes megrökönyödésére belekiabált a pohár-

adagoló nyílásba.

- Hé, bújj elő! Gyere már, szükségem van rád! El ké-

ne vinned egy levelet a lányomnak - a gép azonban né-

136 137

ma maradt. - Ilyenkor bezzeg egyetlen masinalidérc

sincs sehol!

A kórteremben Gergő már nem dobálta magát olyan

vadul, mint néhány perccel korábban. Lehunyt szem-

héjai mögött azonban vadul járt ide-oda a szeme, gyor-

san vette a levegőt, és néha egész teste fájdalmasan ösz-

szerándult.

- Ez jó jel, anyuka! - bólogatott az orvos, oly buz-

gón, mintha saját magát is meg akarná győzni. - A fia

álmodik. És az álom után ébredés szokott következni!

Bogi azonban sokkal többet tudott a révülésről, mint

az egész kórház összes bölcs doktora. Aggódva törölte

meg Gergő verejtékező homlokát, majd a fülébe súgta

úgy, hogy más ne hallja:

- Küzdj meg vele, kisfiam! Küzdj meg a rémálmod-

dal!

A &ászmadár

138

Az erdő hangjai, miközben váratlan látogatójukat kísér-

ték a fák között, egyfolytában a fülébe sutyorogtak. Mo-

nyákos Tubának már zúgott a feje a sok történettől, hír-

től és főleg könyörgéstől. Megtudta, hogy ezt az álomvi-

lágot valaha a hangok uralták, és remekül szórakoztak,

ha netán egy-egy révülő tévedt hozzájuk. Volt, akit meg-

rémítettek, s akadt, akit nevetésre késztettek, pusztán

azzal, hogy szokatlan módon cserélgették a helyüket.

- Képzeld csak el, mit gondol a gyanútlan révülő, ha

mondjuk a szikla madárhangon csicsereg, vagy a patak

csobogás helyett viharos szélként bömböl - kuncogott

a vezérhang.

- Remek! - bólintott fáradtan az Álomfelügyelet

ügynöke. - Messze van a némberek lakhelye?

Számtalanszor feltette már ezt a kérdést, és minden

alkalommal azt a választ kapta, hogy mindjárt megér-

keznek. Monyákos Tuba végül nem bírta tovább.

- Muszáj pihennem - mondta, és eldőlt a fák árnyé-

kában. Az égen kóborló napkorong forrón ragyogott,

bár már késő délutánra hajlott. A hangok vidáman ziz-

zenve, reccsenve, cirpelve körülvették a dohánylidér-

cet, megtöltve önmagukkal a levegőt.

- Ti soha nem váltok külön? - szólt a vezérhang, s

lágy remegéssel éppen Tuba orra előtt jelent meg.

- Ki az a mi? - horkantott ijedten a lidérc, mert már

majdnem sikerült elszunyókálnia.

- Hát te meg a hangod.

- Soha - vágta rá, azután mégis eltöprengett. -

Vagyis... Néha talán igen. Mikor befogom a szám, és

csendben üldögélek. Olyankor soha nem tudom, merre

jár a hangom.

- Rendes tőled, hogy időnként szabadságra engeded

- lelkesedtek a közeli pipacsmező sziromsurrogásai. -

Látod, mi a virágokhoz tartozunk, de ők sem bánják,

hogy most egy darabig téged követünk.

- Még soha nem gondoltam úgy a saját hangomra,

mint ami külön van tőlem - vonogatta vállát Monyá-

kos Tuba. - Most hagyjatok aludni valamicskét, s aztán

indulhatunk tovább.

Az erdő hangjai szétrebbentek, mivel csendben ma-

radni úgysem tudtak volna. Az ügynök közelében csu-

pán a bokrok leveleinek halk rezzenése, egy lágy tü-

csökcirpelés és néhány rovarláb neszezése maradt,

hogy vigyázzanak rá. Tuba már-már valóban elaludt,

mikor a távolból rettenetes üvöltéseket sodort el fölöt-

te a szél. Az ügynök azonnal talpra pattant, s rémülten

kapkodta körbe a fejét, hogy lássa, merről jön a vesze-

delem. A távoli hangok kínkeserves vonyításra, fájdal-

mas zokogásra és dühödt bömbölésre emlékeztettek.

Olyan áthatóak és őszinték voltak, hogy Tubát kilelte

a hideg.

- Mi ez? A némberek?

A hangok ismét köré sereglettek, s egyszerre próbál-

ták megnyugtatni, ami először érthetetlen hangzavart

eredményezett.

- Egyszerre csak egy hang szóljon! - ripakodott rá-

juk a dohánylidérc. A távolból ismét felhangzott a si-

koly, majd végleg elhalt.

- Ők az árvák - roppantotta a korhadó fatörzs hangja.

- Árva hangok? - ámult Monyákos Tuba.

- Azok. Mikor a némberek megérkeztek, olyan gyor-

san ültették el a felhőgyufákat, hogy néhol a növények,

állatok és minden egyéb egyetlen koppintás alatt pusz-

tult el. A hozzájuk tartozó hangok nem készülhettek

fel az elcsendesedésre, s azóta árván zengnek.

Monyákos Tuba belegondolt, milyen érzés lehet a

bogárzúgásnak, ha nincs többé bogár, amit követhetne.

140 141

Visszafeküdt az árnyékba, fülelt még néhány percig, s

közben fogát csikorgatva megesküdött magának: ezért

megfizetnek a némberek. A hangok ismét távolabb lib-

bentek a dohánylidérctől, akit végül magához ölelt a

pihentető álom.

Sötét éjjel volt már, mikor Monyákos Tuba felébredt.

Közben őrségváltás történt, így új hangok vették körül.

Az éjszakai erdő neszei sokkal megfontoltabbak, titok-

zatosabbak voltak nappali társaiknál. Surranás, reccse-

nés, matatás és sóhajhoz hasonlatos szellőhang férkő-

zött a lidérchez, s a fülébe súgtak.

- Mennünk kell. A némberek szeretik a sötétséget,

ilyenkor élnek igazán. Legyünk óvatosak, mert jó a fü-

lük, és a hangjaik hűségesek hozzájuk.

- Próbáltatok szót érteni velük? - kérdezte Tuba,

miközben szedelőzködött. - Úgy értem, a némberek

saját hangjaival.

- Eleinte igen - ropogta a porladó gránit hangja. -

Gondoltuk: ők is hangok, tehát rokonok. Némelyikük

valóban barátságos volt. Én összeismerkedtem az egyik

némber seprűjének süvöltésével, de a nő hamarosan rá-

jött.

- És mi történt?

- Elégette a seprűt, s vele csendbe küldte a süvöltést

is - a gránit hangja szomorúan porzott.

Monyákos Tuba jól látott a sötétben, bár a hold még

nem kelt fel. Lidércként azonban az erdők és lápok

vándorának született, így nem okozott neki gondot,

hogy elkerülje a buktató gyökereket, ruhát szaggató

tüskéket. Az éjszaka hangjai óvatosan követték, de

most csupán hallhatta, s nem láthatta vibrálásukat.

A gránit hangja fertály órával később finoman az

ügynök fülébe ropogott:

- Megérkeztünk. Előtted három nagy szikla s azon

túl lankás völgy Ott ütöttek tábort a némberek. Már

hallhatod a tábortűzön főzött kotyvalékaik rotyogását.

- A hangjaik...! - hőkölt hátra Monyákos Tuba. -

A némberek hűséges hangjai nem fognak elárulni en-

gem?

- Ettől nem kell tartanod - susogta az éji szellő hang-

ja. - Ezek az átkozott nőszemélyek azt hiszik maguk-

ról, hogy mindent tudnak, ami a Világfán csak megis-

merhető. A hangjaikat azonban lenézik, szolgának tart-

ják, és soha nem figyelnek rájuk.

- Mi pedig melletted leszünk - hallotta Tuba a má-

sik fülénél percegő kabóca hangját. - Ág nem reccsen,

kavics sem zörren a talpad alatt, mert a reccsenés, zőr-

renés a testvérunk. Ha mégis bajba kerülnél, kissé távo-

labb várakozik néhány váratlan, fület bántó hangrokon,

akik elterelik a némberek figyelmét, amíg meglépsz.

Az Álomfelügyelet ügynöke elismeráen hümmentett

az alapos terv hallatán. A sziklákat már látta is, hát

meggörnyedt és mögéjük lopózott. Óvatosan emelte a

fejét, dohányleveles sapkája tökéletes álcát biztosított

neki.

A Rontó Boszorkányok tábora sokkal nagyobb volt,

mint amire számított. A völgyben legalább kétszáz

ütött-kopott, viharvert sátor állt, teljes összevisszaság-

ban. Közöttük mindenhol apró terek maradtak szaba-

don, ahol vad tüzek ontották bűbájos lángjaikat. Mind

fölött egy-egy feketére kormozódott üst lengett faruda-

kon, s bennük gyanús színű, sűrű kotyvalék böffentette

142 143

mélyéből bűzlő buborékjait. Monyákos Tuba rejtekhe-

lye a legközelebbi katlantól is messze esett, a szag azon-

ban szinte arcul csapta, orron öklözte a dohánylidércet.

- Mit főznek ezek? - öklendezett az ügynök. - Csak

nem napon rohasztott sárkánybelet?

Válasz sehonnan nem érkezett, de Tuba nem is várt

rá. Lassan mozdult, leveles ruhájában rezzenő bokor-

ként kúszott árnyéktól árnyékig. Igaza volt az éji han-

goknak: a némberek napszállta után élénkültek meg, a

sötétség volt igazi otthonuk. A lidérc még sose látott

ennyi boszorkányt egy rakáson. A sátrak között szalad-

gáltak, civódtak, kornyikálták szándékosan hamis éne-

keiket, vagy varázskörben állva, gonosz kacajt hallatva

igéztek. Némelyikük teljesen meztelen volt, mások fe-

kete rongyokban, bő szoknyákban surrogtak, trappol-

tak a dolguk után. Majd mindegyik boszorkány boká-

ja körül ott sündörgött egy-egy macska, patkány, kígyó,

béka vagy méteresre nőtt, hullámzó testű százlábú, ki-

nek milyen állatszellem jutott. Ezeket famulusnak ne-

vezték, és legalább olyan becsben tartották, mint a sá-

mánok a segítő állataikat.

Monyákos Tuba nem céltalanul lopakodott. Még a

három szikla magasságából felfedezte a tábor legna-

gyobb és egyben legmocskosabb sátrát, ami középen

kapott helyet. Körötte öt üst tartalma forrt a mágikus

lángok ölelésében. Tartalmukat Eiatalabb boszorkányok

kavargatták, s néha gyomokat vagy nyúlós húscafato-

kat dobtak beléjük. Az ügynök úgy sejtette, hogy ab-

ban a központi sátorban lelhet rá mindarra a válaszra,

amiket álomvilágokon át kergetett. Sőt, talán arra a

személyre is, akinek nyomát Borzalag derítette fel szá-

mára, és akivel Tuba mindennél jobban vágyott, de

egyben rettegett is találkozni.

Sokkal könnyebb volt a Rontó Boszorkányok tábo-

rán átlopakodni, mint azt a lidérc előre remélte. A ném-

berek biztonságban érezték magukat. Uralmuk alatt

144

tartották ezt az álomvilágot, határait az általuk meg-

igézett álomlények őrizték. A Hetek tagjai és a Kilenc

Jurta révülői legfeljebb véletlenül bukkanhattak volna

rájuk, de ennek esélye alig volt, hiszen a Gyökérszinten

milliárdnyi álomvilág létezett.

Tuba végre elérte a sátor oldalát, s meghúzódott an-

nak árnyékában. A közelben kántáló boszorkányok nem

figyeltek fel a mozgó bokorra. Egyikük békája ugyan

hangos, izgatott kvartyogásba kezdett, gazdája azon-

ban belerúgott, csendre intve famulusát. Az ügynök

lombruhája mélyéről csillanó pengét húzott elő, és két

gyors mozdulattal akkora nyílást hasított a koszlott

vásznon, hogy beférjen rajta.

A sátor több helyiségből állt, melyeket fekete selyem-

függönyök választottak el egymástól. Monyákos Tuba

fürgén behengeredett két útiláda és három tartalék

röpseprű közé. Még időben, mivel a bejárati ponyva

hirtelen félrecsapódott, s két boszorkány lépett be.

Nyomban a sátor belső helyiségébe mentek, ahol né-

hány bűbájos gyertyaláng lebegett a levegőben, kelle-

mes fénnyel árasztva el a középen álló tölgyasztalt, s

rajta a kéregtekercsek halmát. Az ügynök talált egy sza-

kadást a vászonfalon, s így láthatta a szoba többi beren-

dezését, valamint a két boszorkány suhogó szoknyáit

is. Jól sejtette, hogy a központi sátorban valószínűleg a

Rontó Boszorkányok vezetője lakik. A kényelmetlen

fapriccs a sarokban kapott helyet. Az asztal mellett há-

rom karszék állt, és még további két utazóláda tárta fel

tetejét. Az egyikből ruhák lógtak ki, a másikban homá-

lyos üvegű palackok, tégelyek sorakoztak százszámra.

- Hamarosan útra kelünk - szólalt meg a magasab-

bik boszorkány. A társa válaszolt valamit, beszélgetni

kezdtek, de Monyákos Tuba percekig nem hallotta

egyetlen szavukat sem.

Az a hang...! A dohánylidérc úgy érezte, menten

megáll a szíve. Bár nem hallotta már ősidők óta, mégis

145

nyomban felismerte a boszorkány hangját. Ő az, akit

kerget, mióta csak az eszét tudja. Sokszor került közel

hozzá, de amíg pipamocsoklidérc volt, csupán a Való-

ságban eredhetett a nyomába. Azért állt be az Álomfel-

ügyelethez, és szolgálta a sámánok érdekeit lidérc lété-

re, mert öt akarta megtalálni!

Most itt van, alig karnyújtásnyira tőle. Monyákos

Tuba legszívesebben ordítva rontott volna elő rejtekhe-

lyéről, hogy nekitámadjon... vagy megölelje. Szeren-

csére önuralma győzött a vágyain, s így maradt csend-

ben. A megrázkódtatás szédülete lassan elmúlt, s végre

a boszorkányok szavát is kezdte felfogni.

- A renegát álomfogók vezére hűséges a Megbízó-

hoz - jelentette ki éppen a kisebbik némber, aki talán

az alvezér lehetett. - Hold Dühe elvakult harcos, és ez

nekünk kedvez. Néhány órája érkezett tőle üzenet,

hogy a rémálmok befogása még eltart néhány napig, de

jól halad.

- Jó volna tudni, mire kell a Megbízónak az a sereg-

nyüvekrágta rémálom - a boszorkányok vezetője fá-

radtan rogyott le az egyik karszékbe. A sarokból előlib-

bent egy ezüstkancsó, és nyomban megtöltötte a ném-

ber kristálypoharát. - A sámánok kábítása hogy áll?

- Folyamatosan főzzük az új bűbájital-adagokat -

felelt az alvezér. -Az álomvarangyok remek szolgálatot

tesznek. Mindenhova sikerül belopózniuk, de most

nem hoznak, hanem visznek. Már alig akad a világok-

ban olyan révülő, akinek az ételébe, italába ne sikerült

volna gyengítő mérget csempészniük.

- A Megbízó elégedett lesz. Hamarosan minden sá-

mán, vajákos, garabonciás és más varázstudó olyan za-

varttá válik a kotyvatékunktól, hogy a legegyszerűbb

bűbájolást is elrontja. Akkor útra kelünk.

- És mégis, hová szólít a Megbízó? Engem dühít, hogy

nem árulja el, mit akar tenni a rémálmokkal és velünk -

a kisebbik némber hangja megbicsaklott az indulattól.

- Megtudunk mindent időben - legyintett a főném-

ber - Nekünk megígérte, hogy alkalmunk lesz elsöpörni

a Boszorkányok Jurtáját, s újra a régi, gonosz hagyomá-

nyok szerint bűbájolhatunk. Vége az ezeréves szégyen-

nek. Csupán az nevezheti magát jogosan boszorkánynak,

aki a varázshatalmát rontásra használja. A Boszorká-

nyok Jurtája rózsaszín tüllruhás tündérkék gyülekeze-

tévé akart aljasítani minket, de most visszavágunk!

Monyákos Tuba úgy érezte, eleget hallott. Olyan las-

san mozdult, amennyire csak tudott, de bármilyen kö-

zel volt is a két némberhez, teljes biztonságban érezte

magát, hiszen a hangok, melyek elárulhatták volna, a

szövetségeseivé szegődtek. Már éppen megfordult, hogy

ráleljen a sátor oldalába vágott nyílásra, mikor a felka-

varodott por az orrába szállt. Tuba érezte, amint a bi-

zsergés rettenetes feszültséggé nő, dagad, ki akar törni

a koponyájából... S ekkor rádöbbent, hogy egyvalami-

re nem gondolt: minden apró nesz, zaj és zörej, ami el-

árulhatná, a barátja, de a saját hangjának nem tud pa-

rancsolni!

A tüsszentés megremegtette a sátrat...

*

Elszalasztotta a pillanatot, amikor kiemelték a bűbájketrec-

ből. Gergő elsőnek a halványkék egei látta meg. Káprázó sze-

me különös mintákat rajzolt a kristályos háttérre, melyekről

azt hitte, felhők, esetleg madarak. Majd valaki fölé hajolt, és

kérges tenyerével csattanós pofont mért a fiú arcára.

- Ébresztő, sámánkölyök! - hallotta a kiáltást és az azt kö-

vető durva nevetést, ami a körben álló vadászok torkát hagy-

ta el. - Milyen volt a Setét Csusszanónál vendégeskedni?

Gergő pislagva, vsszezavarodva és dühösen rázta a fejét,

hogy kitisztuljon a látása. Két könyökére támaszkodott, de

máris érezte, hogy azok mélyen a latyakba süllyednek.

- Talpra, révülők szégyene! - harsogta az álomfogók egyike.

146 147

- Ezek a sámánok is csak addig hőzöngenek, amíg kezükben

a bűbájostor meg a varázsdob! - így a másik.

Gergő összeszedte erejét, és flirgén talpra pattant, hogy mu-

tassa: ő a varázseszköze és a segítő szelleme nélkül is kemény

legény. Csakhogy még nem nyerte vissza az egyensúlyát, mikor

a vadászok egyike váratlanul meglökte, és ő arccal ismét a sár-

ban feküdt.

- Talán máris elfáradtál, sámánkölyök? - röhögtek az

álomfogók. Gergő kirázta hajából a nedves ragacsot, és vala-

mi csípős megjegyzésen törte a fejét. Mielőtt azonban megszö-

lalhatott volna, távolabbról mennydörgéshez hasonlatos hang

zúdult a szórakozó társaságra.

- Hagyjátok őt békén!

A sámántanonc és a vadászok egyaránt csodálkozva fordul-

tak a közbeszóló felé. Gergő nyomban megismerte őt, bár előző

éjjel csupán néhány pillanatra láthatta, és akkor is félig hát-

tal, a fáklyák gyönge fényében.

- Ne szólj a dolgunkba, Böszme! - sziszegte az álomfogák

rangidős vezetője, s hogy nyomatékot adjon a szavának, a kö-

zeledő elé állt. Rosszul tette. A hegyomlás méretű vadász to-

vább nyomult Gergő felé, pocakjával oly könnyedén lökve félre

az útjába toppanót, mintha az ott sem volna.

- Elég lesz mára a mókából - mordult. - Talán nincs sem-

mi dolgotok? A madaras rémálmokat ideje lesz megetetni!

Gergő érezte, hogy két hatalmas marok fonja körbe a dere-

kát, melyek akár a legkisebb erőfeszítéssel is kettéroppanthat-

nák. Ehelyett azonban óvatosan a magasba emelték, majd két

lábát lefelé fordítva a talajra állították. A sámántanonc vég

re a szemébe nézhetett megmentőjének, aki nagyon emlékeztet-

te valakire. A mély hang... A szálfatermet... A mérhetetlen

erő, ami mégis jósággal párosul.

- Odvas? - suttogta a megtermett álomfogónak. Böszme

azonban értetlenül megrántotta a vállát, majd a körben bá-

mészkodó vadászokhoz fordult.

- Kotródjatok a dolgotokra! - javasolta csendesen.

- A sámánkölyköt Hold Dühének parancsára dobtuk a Se-

tét Csusszanó ketrecébe - replikázott az imént sárba taszított

vadász.

- Hold Dühe talán azt is parancsba adta, hogy másnap reg

gel, miután kiengedtétek, kínozzátok még egy keveset? - hörrent

Böszme. Meztelen felsőtestén gyorsabb kavargásba kerültek a va-

rázsfesték formái, melyek arra szolgáltak, hogy révülés közben ész-

revehetetlenné tegyék az álomfogót. Kérdésére egyik vadásztól sem

kapott feleletet, hát önmagának bólintott. - Sejtettem.

Gergőnek csak most jutott eszébe, hogy a ketrec felé nézzen.

Tagjait hirtelen újra elöntötte az a borzalmas vakrémület,

amit egész éjjel érzett. Soha nem tudhatta, a sötétségből mikor

és hogyan támad rá a rémálom, aminek csak nyálkás csussza-

násai jutottak el hozzá időnként. A fiú most értette meg, hagy

félni legjobban attól lehet, amit nem látunk. Így végre meg

akarta nézni a szörnyet, bár arra számított, hogy az most is

vaksötéttel veszi körül magát.

Tévedett. A bűbájketrecen kívül állva teljesen tisztán bele-

hetett látni annak belsejébe. Hogy ez este nem sikerült neki -

miközben a vadászok a vállukon cipelték - azt a félelmének

köszönhette. Most, mikor már biztonságban volt, ráadásul a

nap is épp a szakadék és a vadon között járt, Gergő láthatta

éjszakai kínzóját. A Setét Csusszanó ház méretű cellája egyik

sarkában ücsörgött, és békésen nyújtogatta lágy szarvacskáit.

Nagy volt ugyan, legalább borjú méretű, de akkor is csak egy

házatlan csiga!

- Ez...! - mutatott rá a fiú.

- Őt nevezzük Setét Csusszanónak - biccentett Böszme, s

háromrétegű tokája beleremegett a büszkeségbe. - Én magam

fogtam be!

Időközben a többi vadász eloldalgott, de Gergő lát-

ta a tekintetükben, hogy jobb lesz, ha kerüli velük a

találkozást.

148 149

- Gyere! - a szeneslapát méretű tenyér finoman hátba lök-

te a fiút. - Mondd csak, minek szólítottál az előbb?

- Oh, bocsáss meg, tévedtem - szabadkozott Gergő. - De

annyira emlékeztetsz egy igen jó barátomra, akit Odvasnak hív-

nak. Ő fa, egész pontosan baobabfa, és Afrikából származik.

- Mi az az... Afrika? - hökkent meg Böszme.

- Persze, te álomfogó vagy, így nem ismerheted a Valóság

földrészeit!

- Vannak közöttünk sokan, akik olykor visszalátogatnak

Álomföldjéről a Valóságba, persze engedély nélkül. De nekem tö-

kéletesen elegendő, ha az álmok között révülhetek - magyaráz-

ta kissé szégyenlősen Böszme. - Talán maradinak tartasz...

- Szó sincs róla! - Gergő aggódva vette észre, hogy egyene-

sen a komor vadon felé közelednek. - A Valóság sokkal unal-

masabb és színtelenebb, mint a Világfa számtalan álomtája.

Mondd, muszáj továbbmennünk?

Böszme csak most vette észre, hogy a sámántanonc tétován

toporog a sáros talajon. Mivel kissé iszapos volt a felfogása,

először nem értette, mi baja lehet Gergőnek. Elég volt azonban

a fu tekintetét követnie, mely szinte rátapadt a több emelet

magasságú fatörzsekre.

- Az erdőtől nem kell tartanod - gurgulázó, de cseppet sem

sértő nevetés tört fel Böszme hordónyi pocakjából. - Érzik, ha

rosszat akarsz vagy szökni szándékozol, és akkor az utadba

állnak. Sőt, az ágaikkal alaposan ellátják a bajod. Csakhogy

mi most nem akarjuk bántani a hajtásaikat, és a tábor is jó

lakhely nekünk. Hát nincs igazam?

Gergő bizonytalanul megvonta a vállát, s mivel Böszme is-

mét lökött rajta egy barátságosat, hát tovább-ballagott. Az ár

nyas lombok alatt aztán rájött, hogy a vadon valóban gyönyö-

rű és barátságos. Az álomfogó tévedhetetlenül ráialált egy ki-

dőlt fatörzsre, melynek középtáján ő már fényesre ülte a kérget.

- Itt szoktam merengeni - közölte bizalmasan Gergővel. -

Amikor hiányzik Álomfölde szépsége meg a kishúgom, akit nem

hozhattam magammal, akkor ide jövök. A fák valahogy min-

dig megvigasztalnak. Gyere, ülj le te is!

A sámántanonc, akit a Kölyökfarkas hiánya folyton égető

fájdalommal kínzott, és az óriás rémálomvadász kényelmesen

elhelyezkedtek. Aztán csak ömleni kezdett belőlük a szó, s né-

hány órával később már szinte mindent tudtak egymásról.

Csupán azt nem, hogy irnmár elválaszthatatlan barátokká

váltak.

*

- Semmi értelme, hogy tovább kínozzalak - mondta

Zsófi, és igyekezett elrejteni csalafinta mosolyát. - Hi-

szen úgysem árulnád el nekem a titkokat, amiket is-

mersz.

- Igaz! - motyogta Kubus, aki immár kényelmesen

ücsörgött ketrecében, élvezve a Réti család konyhájá-

nak melegét. Az álomvarangy egyik kezében sült csir-

kecombot, a másikban csokis palacsintát tartott, s hol

az egyikből, hol a másikból harapott tekintélyeset. -

Tökéletesen igazad volt, mikor azt tanácsoltad, hogy

előbb mindig a húst egyem, s csak aztán az édességet.

Így tényleg sokkal finomabb. Csak el ne tévesszem a

sorrendet!

Zsófi elsimította fintorát, s miközben tovább tett-

vett a mosogatónál, közömbös hangon folytatta mon-

dandóját.

- Már az első pillanatban láttam, hogy kemény

álomvaranggyal van dolgom. Jól játszottad a rémültet

annak a háznak a pincéjében!

- Hát, ja! - vigyorgott Kubus. - Színészkedni na-

gyon tudok. Gondoltam: hidd csak, hogy félek tőled.

- Még elfogni is hagytad magad!

- Persze, hiszen... Mi is jön most? - Az álomva-

rangy összevont szemöldökkel méregette a húst és a

palacsintát. - Hopp, megvan! Az édesség!... Szóval

nem bántam, hogy elfogsz, mert akkor szabadulok ki a

ketrecedből, amikor akarok.

150 151

- Igazán? - Zsófi megvető pillantást küldött a fala-

tozó álomlény felé. - Akkor miért ücsörögsz még min-

dig benne?

- A jó szívem! - sóhajtott Kubus olyan átéléssel, hogy

majd kicsordult a könnye. - Tudom, milyen szomorú

volnál, ha kezdő vajákos létedre megszöknék előled.

Maradok még egy darabig, örülj nekem. Különben meg...

Khrm... Na, mi ez? Különben egy szavamat se hidd,

mert úgy hazudozom itt neked, mint a könnyű, nyár-

éji álom...

Kubus hirtelen hatalmasat csuklott, és döbbenten el-

hallgatott. Most értette meg, hogy az utolsó mondatá-

val elárulta magát. Kezéből kiesett a csirkecsont, a tor-

kához kapott, és krákogva prüszkölt néhányat.

- Mi...? Mi történik velem? Most megint annyira

megrémültem, mint ott, a másik ház pincéjében, mikor

rám találtál. Vagyis dehogy ijedtem... De, igenis, fél-

tem tőled, és azóta is rettegek, csak épp megpróbállak

becsapni, mert ostobának tartalak. Jaj, ne!

Zsófi elégedett mosollyal fordított hátat a mosogató-

nak, és egy konyharuhába törölgette nedves kezét.

- Azt hiszem, az igaz-szó-szuggató főzetem hatni kezd

- mondta. - Soha ne becsüld le az ellenfeledet, álomva-

rangy! Kezdő vagyok ugyan, de azért mégiscsak vajá-

kos. Az a paprikás íz, amit a csirkén éreztél, az én bű-

bájitalomé volt. Még néhány perc, és bármit kérdezek,

arra kizárólag az igazat fogod válaszolni, mert másra

nem áll rá a nyelved.

- Lidércek ülepe, elvesztem! - sikította Kubus, de

azért még gyorsan lenyelte az utolsó falat palacsintát.

- Becsapott a kis boszorkány! Mérget itatott velem!

Zsófi azt hitte, az álomvarangy dühében nekiront a

bűbájketrec rácsainak. Ehelyett azonban Kubus össze-

roskadt, lefeküdt, egészen kicsire gömbölyödött, és zo-

kogva szopni kezdte mindkét hüvelykujját. A lány per-

cekig nézte, s mivel most biztos lehetett benne, hogy

az álomvarangy nem csupán megjátssza a szomorúsá-

got, hát kezdte sajnálni.

- Hé, emberke! - szólította meg. - Ha őszinte lettél

volna hozzám, mindezt elkerülheted.

- Tőlem... Tőlem mindenki... Mindig akar valamit

- hüppögte Kubus. - Apu sem szeretett. Megálmodott,

aztán kikergetett az álmából, s igyekezett elfelejteni.

A testvérem, Orrnyereg is folyton pattogtat, parancsol-

gat! Amikor pedig bajba kerülök... Amikor itt rekedek

ebben a rettenetes Valóságban, akkor ő is elfelejt, és

nem jön értem. Te pedig... Te is méreggel itatsz, hogy

mondjam meg az igazat, a titkokat, az autólopást meg

a többit. Én olyan egyedül vagyok!

Zsófi szívét egészen megdermesztette a bánat. A Va-

jákosképzőben Maszat Vincéné született Tudó Bori ta-

nárnő alaposan kiokította őt az igaz-szó-szuggató koty-

valékának hatásáról, így a lány pontosan tudta, hogy

Kubus most a legbensőbb, legőszintébb bánatát ontja

elé. Eddig soha nem gondolt bele: lehet-e az álomva-

rangyoknak családjuk? Aki megálmodta őket, azt apá-

nak vagy anyának nevezik, de rendszerint hamar elker-

getik álmaikból a zavaró, pimasz porontyokat.

S azután? Ha meg akarnak élni, éberek álmait mu-

száj fosztogatniuk, mert a többi álomlény és főleg a ré-

vülők gonosztevőkként tekintenek rájuk. De miért is?

Csupán azért, mert a bőrük különös színekben játszik?

Vagy mert a legtöbb álomvarangy valóban neveletlen

(ki nevelné őket?), és álmokat fosztogat? Talán ők is

jók szeretnének lenni, csak végre valaki bízna bennük,

szeretné őket.

Zsófi elővette bűbájostorát. Kubus a könnyein át is

meglátta a varázseszköz szikráit, és vinnyogva húzó-

dott hátrébb.

- Most kiengedlek - szólt halkan, határozottan a

lány - Bízom benned, s szeretném, ha nem szöknél

meg. Nagyon fontos, hogy eláruld nekem azokat a tit-

152 153

kokat, de remélem, hogy ezt magad is megérted, hiszen

okos álomlény vagy. Ha mégis úgy döntesz, hogy meg-

lépsz, hát az nyomja a te lelkedet. De akkor tudd: örök-

re elveszíted a bizalmamat!

A bűbájostor cikkant a levegőben, s a kéklő rácsok el-

porladtak. Kubus lassan felállt a konyhaasztalon, min-

den izma külön remegett a zokogástól és az izgalomtól.

Elkerekedett szemmel nézett körbe, de nem látott csap-

dát.

- Akkor most... - kezdte Zsófi.

Az álomvarangy a következő pillanatban már nem

volt sehol.

*

Monyákos Tuba iszonyodva hallgatta saját tüsszenté-

sének viharos robaját. Túl későn tapasztotta tenyerét

az arcára, már nem tudta meggátolni a kitörést. És ezzel

elveszejtette önmagát.

Néhány borzalmas pillanatig nem történt semmi.

A lidérc négykézláb, szemben a sátor oldalába vágott

nyílással kuporgott, míg a két boszorkány a belső helyi-

ségben próbálta felfogni, amit hallott.

Azután elszabadult a pokol, s úgy tűnt, minden egy-

szerre történik. Monyákos Tuba a nyílás felé ugrott...

Odakinn az erdő hangjai megérezték a bajt, és ígére-

tükhöz híven őrjítő hangzavart keltettek, hogy elterel-

jék a némberek figyelmét... A sátorban mindkét bo-

szorkány villámsebesen suhant a tüsszentés irányába...

A dohánylidérc már félig kinn volt a résen, s kezdett

reménykedni benne, hogy mégis elmenekülhet. Ekkor

azonban égető fájdalom hasított az arcába, s közvetlen

közelről vad sziszegés-fújás riasztotta. A boszorkányok

famulusai felfedezték, s egyszerre törtek rá. Legalább

két tucat fekete macska, ugyanannyi varangy és gyík

rontott Tubának, aki hősiesen vagdalkozott, de apró

öklei semmi kárt nem tehettek a némberek segítő álla-

taiban.

A tábor körül úgy vonyított, dübörgött, recsegett és

csattogott az erdő, mintha a fák akarnának rohamra in-

dulni. Az ügynök még a harc közben is megállapíthatta,

hogy szövetségesei alapos munkát végeznek. Csakhogy

a puszta hangok, bármilyen ijesztőek is, legfeljebb egyet-

len percig zavarhatták össze a boszorkányokat. A tábor

különböző pontjain egyre-másra bűbájostorok szórtak

szikrát, és a némberek elkiáltották a csendvarázs bűv-

igéit, megölve az erdő hangjait. Hamarosan csak Mo-

nyákos Tuba és a famulusok csatájának visító, püffenő,

nyávogó, hörgő és szisszenő zajai hallatszottak.

A némberek állatai váratlanul visszavonultak. A do-

hánylidérc levélruhája addigra foszlányokban lógott

rajta, s arcát, két karját karmolások, harapások borítot-

ták. Tuba szédelgett a fájdalomtól. Csapott még néhá-

nyat a puszta levegőbe, majd rájött, hogy nincs már a

közelében egyetlen ellenfél sem. Felpattant, lihegve ki-

törölte szeméből a vért és verejtéket, hogy megkeresse

az utat, amin kisurranhat a táborból.

A két boszorkány, akiknek kihallgatta a beszélgeté-

sét, ott állt előtte. A kisebbik rekedten kuncogott, majd

154 155

a bal kezében tartott bűbájostorral tökéletes kört raj-

zolt a levegőbe. A varázseszköz csomózott szíjából fe-

kete szikrák pattantak elő, s látványuktól Tubában

megfagyott a vér. A révülők világában évszázadok óta

nem lehetett látni a gyilkos bűbáj ében csillámporát.

Ilyen szikrákat ugyanis csak az a rontó varázslat idéz

meg, amely arra való, hogy azonnal kioltsa az áldozat

életét.

- Ne! - kiáltott hideg hangon a magasabbik boszor-

kány Saját bűbájostorával félreütötte társnője varázs-

fegyverét, nem törődve azzal, hogy a félbeszakított

rontás a némbernek égető fájdalmat okoz. - Élve aka-

rom a vakarcsot!

Monyákos Tuba nem adta a szabadságát egyköny-

nyen. Jobbra tért ki, és futásnak eredt, mert arra keve-

sebb bámészkodó banyát látott, s az erdő is közelebb

volt. Két lába sebesen váltogatta egymást, de idő kel-

lett hozzá, míg a dohánylidérc rádöbbent, hogy egy

helyben fut. Kimerülve megállt, majd óvatosan lépett:

a talaj alatta úgy hullámzott hátra, mintha Tuba futó-

szőnyegen járna.

- Menjünk vissza a sátramba! - adta ki az utasítást

a magasabbik boszorkány Társnője sajgó bal karját

markolászta, de azért bólintott, s már lépett volna, mi-

kor a főnöke halkan rászólt: - Te nem! Készíts magad-

nak csillapító főzetet, a többiek pedig térjenek vissza

az üstjeik mellé. A lidérccel négyszemközt akarok be-

szélni.

Monyákos Tuba látta, hogy a némberek legtöbbjé-

nek nem tetszik ez a parancs, mégis engedelmesked-

nek. Árgus szemmel leste, hátha elterelődik róla né-

hány szirompattanásnyi időre a figyelem, hogy újra

szökni próbáljon, de hiába. A boszorkányok főnöknő-

je karjából bölcsőt formált, amire nyomban felugrott

hatalmas, dús szőrű macska famulusa, majd hegyes ál-

lával intett a lidércnek, hogy másszon vissza a sátorba.

Odabenn, a tölgyasztal körül lebegő lángocskák fényé-

ben nézhettek először egymás szemébe. Monyákos Tuba

felmászott az egyik karszékre. Sebeit ápolgatta, levélru-

háját igazgatta, de közben minden idegszálával azt pró-

bálta kideríteni, hogy vajon felismerte-e őt a boszorkány

- A nevem... - kezdte a fekete ruhás némber. A li-

dérc azonban közbevágott.

- Tudom! Klotildnak hívnak, és a Rontó Boszorká-

nyok Szektájának vezetője vagy. - Monyákos Tuba ki-

húzta magát a széken, s egyenesen a némber szemébe

nézett. - Mivel az Álomfelügyelet ügynöke vagyok,

ezennel letartóztatlak, és felszólítalak, hogy ellenállás

nélkül révülj velem a Gyémánt Jurtába. Ott a Kilenc

Jurta vezetői lefolytatják a tárgyalást, és...

A megtermett boszorkány először csupán mosoly-

gott, majd hátravetett fejjel kacagni kezdett. A do-

hánylidércnek most nyílt alkalma rá, hogy alaposan

szemügyre vegye. Boszorkányhoz képest Klotild való-

ban óriási volt. Fekete selyemruhája néhol majd szétre-

pedt rengő hájától, álla alatt többszörös tokahullám

gyűrődött, vaskos karjai puha faágakként lengtek. Két

különös ismertetőjele is volt, amiről bármelyik álom-

felügyeleti ügynök azonnal felismerte volna (hisz ele-

get mutogatták nekik a boszorkányról készült körözési

rajzokat). Az egyik ilyen furcsaság a hatalmas kontyba

tornyosuló haja, ami percenként önmagától változtat-

ta a színét. A boszorkányok felettébb hiú szerzetek.

Szeretik a divatot, s ha már birtokában vannak a bájo-

lás képességének, könnyedén bocsátanak magukra is

ilyen trükkös varázslatot.

Klotild másik különlegessége éppen egy ilyen, félre-

sikerült plasztikai-bűbáj eltüntethetetlen maradéka volt.

Úgy kétszázötven évvel korábban terjedt el a boszorká-

nyok között a vasorr divatőrülete. Nem tartott sokáig,

pusztán százhúsz évig, majd ráuntak. De akkoriban

sok némber vetette alá magát plasztikai-bűbájnak, hogy

156 157

súlyos, pici rozsdával pirosított, hegyes vasorrot bájol-

tasson magának. Klotild, aki akkor még süldő boszor-

kánylány volt, szintén ilyet akart magának, de rosszul

járt. A plasztikázást titokban s így sokkal olcsóbban

végző vajákos valójában sarlatán volt: elrontotta a bű-

bájt, ezért a nagy termetű némber orrhegye örökre va-

salt maradt.

Monyákos Tuba mindezeken kívül kaján vigyorral

fedezte fel a sarokban álló sütőlapátot, ami minden bi-

zonnyal Klotildé volt. A röppenő varázstárgy ugyanis

két kisebb segédlapáttal lett felszerelve, hogy elbírja a

tekintélyes méretű boszorkányt.

- Lidérc, te nagyon mókás alak vagy! - fejezte be vég-

re a kacagást Klotild. - Tudok róla, hogy az Álomfel-

ügyelet meg azok a nyafogó jurtaboszik bármit megad-

nának a bőrömért. Elég régen hajkurásznak álomról

álomra, de mindig csak a sütőlapátom nyomát üthetik.

- Most másként lesz, mert én eredtem utánad! -

mondta fenyegetően Tuba.

- Miért, ki vagy te, lidérc? - kérdezte maró gúnnyal

Klotild.

Monyákos Tuba ekkor lassan felállt, a szék karfájába

kapaszkodott, és egyenesen a boszorkány szemébe né-

zett. Szava halk volt, de határozott és jéghideg.

- Hát valóban nem ismersz meg... anya?

*

Vigasztalanul zuhogott harmadik napja. Gergő a hegy gyom-

rába vájt sziklateremben kucorgott, ami érkezésekor a betegszo-

bája volt, de mára az otthonává lett. Már ismerte a pokokon

sorakozó összes könyvet, az asztalkán álló apró tárgyakat és a

bal kézre eső sarokban lakó pókot. A fiú most épp az ágyon ült.

Ölében vaskos kötet, melynek kacskaringós betűi, nehezen kisi-

labizálható, régies mondatai arról meséltek, hogyan tartsa tá-

vol magától az ember a rémálmokat.

A folyosóról nehézkes léptek zaja szűrődött be. Gergő meg

könnyebbülten felsóhajtott, mert egy ideje már kezdett fulla-

dozni a magánytól. Ozbűvölő Emese szinte rá sem nézett, a

köszönését is alig fogadta, mióta a sámántanonc megpróbált

elszökni. A fiú nem hitte volna, hogy ez ennyire fog fájni, hi-

szen alig ismerte az ezüsthajú álomfogó lányt, de Emese dacns

közönye majdnem olyan perzselő bánatot lopott a lelkébe, mint

a kölyökfarkas hiánya.

A Kölyökfarkas!

Ahányszor csak eszébe jutott kísérő állata, Gergő arcán meg

rándult néhány izom. A Rejtezés Táltoskollégium óráin eleget

hallott arról, hogy a sámán és toteme két test, de egyetlen lé-

lek. S ha a lelket kettétépik...

Nem, a lelket nem lehet kettétépni, abba még a sámánok is

azonnal belehalnának. A Kölyökfarkas ez, ebben Gergő egé-

szen biztos volt. Néha, mikor egyedül feküdt a sziklaszobában,

és a naftalámpa sárga fényében vibráló árnyékokat leste a pla-

fonon, szinte már hallotta, érezte, felfogta a segítő állat gon-

dolatait. Megpróbált figyelni rájuk, hátha üzenni akar vala-

mit a Kölyökfarkas, de ilyenkor a távoli suttogások elaszlottak,

mintha menekülnének előle.

A bejáratot takaró medvebőr ijesztő suhogás5al félrecsapó-

dott, és a küszöbön vérfagyasztó alak torpant meg. Hatalmas

termete egészen kitöltötte a nyílást, két oszloplába sártól csa-

takos csizmákkal toppantott. Minden egyéb porcikáján tenyér

nyi lemezekből összetákolt pikkelyvért zörgött. Aki látta, an-

nak tekintetét mégis leginkább a sisakja vonzotta, amin négy,

bikáéhoz hasonlatos szarv bökött az égre.

Böszme valóban rémisztő jelenés volt, egészen addig, mig

meg nem szólalt.

- Cimbi, te betűmojok királya, hát való itt kucorogni, mi-

kor odakinn az egész Álomvilág rád vár? - bömbölte a rém-

álomvadász vígan. - Tessék felkelni, csizmát húzni! Hív a sár-

tenger, meg egyéb ínyencségek!

Gergő szomorúsága nyüszítve menekült, ahányszor csak

Böszme megjelent. Az irdatlan pocakkal, mennydörgő hanggal

158 159

és szivárványos életkedvvel felszerelkezett álomfogó, bár csu-

pán néhány nap telt el a fiú félresikerült szökése óta, mégis

szinte az öccsének tekintette Gergőt. Igaz, ő is azon buzgólko-

dott, hogy megértesse a sámánfival: a renegát álomfogók jó ügy

érdekében hagyták el gyönyörű világukat. Ez azonban már

nem zavarta a fiút, mert olyan végtelenül magányosnak érez-

te magát, hogy a vadász nélkül talán az élet is kiszállt volna

belőle.

- Meg vagy te húzatva, Böszme! - mondta nevetve Gergő.

- Odakinn szakad az eső, nyakig ér a sár. Mikor utoljára le-

néztem a mellvédről, a megáradt folyó éppen a hátára vette a

kerékkészítők műhelyét.

- Építenek majd másikat - legyintett medvemancs méretű

tenyerével Böszme. - Nekünk viszont sürgős dolgunk van,

cimbi! Átsuttyanunk a túlpartra, és közelebb költöztetjük

Bömbike ketrecét az erdőhöz.

- Azt meg minek? - ráncolta homlokát gyanakodva Gergő.

- Mert ahányszor a drágalátos kisasszony hisztizni kezd és

emeletesre nő, a súlyától megmozdul a felázott talaj. - Böszme

oly buzgón mutogatta két karjával a veszélyes helyzetet, hogy

majdnem felborította az ajtó melletti könyvespolcot. -A végén

még elviszi az ár, a sziklákon összetörik a ketrec, és akkor Böm-

bike anyukája ismét rémüldözhet a visszatérő rémálmától.

Az álomfogók tábora valóban szomorú látványt nyújtott.

A harmadik napja tartá, szakadatlan eső azon volt, hogy min-

den jurtát, sátrat és gerendaviskót a folyóba mosson. Mintha

ez a szürke álomvilág megelégelte volna Hold Dühének kéret-

len vendégeskedését, s égből hulló vízzel, viharos széllel akarná

sárba fojtani a rémálomvadászokat.

Gergő a hideg esőtől átázva, borzongva lépegetett Böszme

nyomában. Körülöttük parancsokat vagy segélykérést kiáltó

férfiak, asszonyok és gyerekek futkostak, mentve az ártól, amit

még lehet. Az egyik hatalmas szekér, mellyel nemrég érkeztek

vissza portyájukból a vadászok, óvatlanul közel került a part-

oldalhoz. Kerekei alól kifordult az agyagos talaj, s az egész

szerkezet, tetejében a súlyos bűbájketreccel, csúszni kezdett.

Böszme nem tétovázott, nyomban a vadászok segítségére si-

etett. Gergő megcsodálhatta a pocakos álomfogót, amint med-

véhez illő erővel megragadja a szekéroldalrúdját, vaskos lábait

melyen a sárba támasztja, és egymaga megállítja a bajt. A sze-

kér oldalra fordult, hátsó kerekei már a tomboló folyam fölött

forogtak támaszték nélkül, de a vadászok köteleket vetettek a

bűbájketrecre, s míg Böszme tartotta a járművet, ők legalább

a frissen befogott rémálmot megmentették. Amikor a hatalmas

álomfogó látta, hogy a rakomány biztonságosan tottyan bele a

sárba, elengedte a rudat. A szekér recsegve-ropogva átfordult,

és a fekete-sárga folyamba zuhanva ízzé-pvrrá tört.

- Siessünk, sok a dolog - intett ezután Böszme, mint aki az

imént épp csak egy játék autót pöccintett le a tizedik emeletről.

Gergő elhűlve biccentett, s érezte, hogy mélységes tisztelet jár

ja át új barátja iránt.

A hídon átkelni nem volt veszélytelen vállalkozás. Az álom-

fogók, mikor letelepedtek ezen a helyen, a legvastagabb fákat

válogatták ki, hogy a tartóoszlapok akár a vihart is kibírják.

A megvadult folyónál azonban semmi sem lehet erősebb: előbb-

utóbb a híd gerince meg fog roppanni. Gergő és Böszme, amint

ráléptek a deszkákra, azonnal érezték, hogyan inog az egész

szerkezet. Fülük a szakadó eső dobszaván és a fr.ityülő viharon

át is hallotta a gerendák fájdalmas recsegését.

- Szedjük a lábunkat, ha nem kívánunk sárfolyóban fü-

rödni! - bömbölte az álomfogó, és futásnak eredt. Gergő leszeg-

te a fejét, összeszorította az ajkát, s bár a saruja csúszkált a

nedves deszkán, szintén rohant.

A túlparton tán még rettenetesebb látvány fogadta őket.

A rémálomvadászok nem számítottak arra, hogy ez az álom-

világ ilyen vad is tud lenni, hiszen az erdővel már békét kötöt-

tek. Éppen ezért a kisebb-nagyobb bűbájketreceket sem rögzí-

tettek: elég súlyosak azok önmaguktól is, semhogy bárki elmoz-

díthatná őket. Csakhogy a rájuk zúduló vihar kitartóbb és

leleményesebb volt, mint azt bárki álmodhatta volna. Gergő

elkerekedett szemmel látta, hogy tucatnyi kisebb, szekrény mé-

retű ketrec már az erdőnél hever, s csupán a fák törzse állítot-

160 161

ta meg őket. A bennük kueorgó rémálmok visítottak, rúgkapál-

tak, bömböltek és vonyítottak dühükben vagy félelmükben, de

kiszabadulni szerencsére nem tudtak.

A legnagyobb baj azonban az óriási bűbájcsapdákkal volt.

Némelyik puhább talajon állt, amit a három napja záporozó

eső most valóságos mocsárrá változtatott, így a vastákolmá-

nyok merülni kezdtek. Kettő már egészen a tetejéig a sűrű

sárlébe süllyedt, s Gergő iszonyodva látta, hogy a bennük lévő

rémálmok levegő után kapkodva, kétségbeesetten kapaszkodnak

a felső rudakba. A rémálomvadászok három, masinával fel-

szerelt jármű segítségével és vasláncokkal igyekeztek legalább

azt megakadályozni, hogy még mélyebbre merüljenek.

Bömbike, az ijesztően nagyra növő rémálomlány természe-

tesen most is hisztizett. Óriás termetével azonban sokkal na-

gyobb bajt okozott, mint amilyenben lett volna, ha nyugton

marad. Toporzékolt a ketrecében, rángatta a kéken derengő rá-

csokat, néha pedig vállával rohant nekik - rengett alatta a

föld. És ahányszor csak megpróbált kitörni, az egész hatalmas

börtön tovább csusszant a folyó felé.

- Arról kerüld! - üvöltötte túl a vihart Böszme. Gergő vég-

re magához tért ámulatából, és leste, hol tudnák hasznát ven-

ni. A rémálomvadászok köteleket, pányvákat vetettek Bömbike

ketrecére, s megpróbálták azokat a földbe vert karókhoz erősí-

teni, de a sáros talajból kifordultak a cövekek.

- Támasszuk alá! - döntött ekkor Böszme. Mast szemernyi

sem maradt csendes, visszahúzódó természetéből, és senki nem

merte volna azt mondani róla (pedig máskor megtették!), hogy

a pocakos rémálomvadász nyunnyant agyú. - Hozzatok ge-

rendákat! A folyó felől éknek verjük be őket!

Gergő teljes buzgalommal akarta belevetni magát a munká-

ba, de az izmos, veszélyes révülések százai alatt edződött álom-

fogók mellett ő csupán zizzenő szúnyognak számított. Szalad-

gált hát a sárban, megfogta a síkos gerendák végét, hogy leg-

alább egy szemernyit emeljen rajtuk, de valódi hasznát nem

látták. Bömbike megint toporzékolni kezdett. Párnás öklével,

ami nagyobb volt egy kamion orránál, ütötte a rácsokat, s per-

sze minden mozdulatával még közelebb

csúsztatta börtönét a száguldó folyóhoz.

A sámántanonc tehetetlenül félreállt a

gerendákkal rohanó álomfogók ütjából.

Feleslegesnek érezte magát. Már éppen

nekikeseredett volna, mikor a szeme sar

kúból valami különöset vett észre.

A sártenger túloldalán, közel a vadon

első fáihoz világossárga szikrák záporoz-

tak a földre. Gergő először úgy gondolta,

valamelyik álomfogó a bűbájostorát hasz-

nálja. Csakhogy a fénypor nem tekeredett

szabályos formába, s nem is lejtett finom

táncot, pedig ez varázslatkor törvénysze-

rűség: minden bűbájnak más és más az

alakja. Amit Gergő látott, az inkább arra

emlékeztetett, mint amikor valaki hegeszt.

Elindult a fák felé, de sűrűn kellett pis-

lognia és törölgetnie az arcát a ferdén

hulló esőcseppek miatt. Lába is el-elme-

rült a ragacsban, s egyszer egészen térdig

süllyedt, alig bírva kikecmeregni a raga-

dós kulimászból.

Már csupán tíz lépésre volt a vadon-

tól, mikor végre rádöbbent, mi az, amit

lát. A kisbusz méretű bűbájketrecet jó

messziről pörgethette el a vihar, mert a

vasrudak néhol meggörbültek, sőt a va-

rázslat derengése itt-ott lepattogzatt róla.

Egy ilyen, kék derengés nélküli rész ontott

sárga szikraesőt, mivel a fogva tartott

rémálom igyekezett azt útvágni. Gergő

közelebb merészkedett, hogy lássa, milyen

szörnyeteg lapul odabenn.

Madárféle volt. Embermagas, kemény

tollakkal borítva, két pikkelyes oszloplá-

162 163

bon dagonyázta a sarat. Enyhén hajló, vörös csőre veszélyes

fegyvernek tűnt, amivel egy lovat is ketté tudna csípni. Gergő

most már azt is látta, hogy a rémálommadár harkály módjá-

ra kopogtatja a ketrec rúdját ott, ahol lepattogzott a védő bű-

báj - és csupán pillanatok kérdése, hogy kiszabaduljon.

A közelben két álorr fogó igyekezett a sárból kirángatni egy

vaskos gerendát, hogy Böszméhez rohanjanak vele. Gergő felé-

jük kiáltott, de a szélvihar elsodorta a hangját. Így aztán erőt

vett magán, kitépte a sárból előbb az egyik, majd a másik lá-

bát, és elindult, hogy figyelmeztesse a közelgő szökésre a vadá-

szokat.

Ekkor azonban a tekintete összeakadt a madáréval. A csőr

megállt a levegőben, a hatalmas fej kissé oldalra billent, és

Gergő a következő pillanatban egy selymes, barátságos hangot

hallott megszólalni - a fejében.

- Ne árulj el, és én elviszlek ebből az álorrtbóli

A sárnántanonc megtorpant. Semmi kétség nem fért hozzá,

hogy a madár "szólt"; átröppentve gondolatait az ő fejébe.

Gergő közelebb óvakodott a bűbájketrechez, de nem tévesztette

szem elől az álon fogókat sem.

- Nincs más útja a menekülésnek, csakis a hegyeken át -

zengett fel ismét a madár hangja. -A hátamra ülhetsz, és én

átrepülök veled bármelyik álomvilágba.

Gergő szíve hatalmasat dobbant. A folyó túlpartja felé né-

zett, ahal az égig nyújtózó sziklafal állt, bár abból most sem-

mit nem láthatott. A madár hátán valóban megszökhetne

Hold Dühének táborából. Mintha megérezte volna a fiú remé-

nyét, a csőr ismét lecsapott a ketrecre, és mikor sisteregve elosz-

lott a szikrák felhője, a vasrudak már nem akadályozták a ki-

jutást. A hatalmas, tollas test kinyomakodott a nyíláson,

majd széttárta szárnyait, és megrázta azokat.

"Mindig tudd a nevét annak, akin utazol!" - jutott eszébe

váratlanul Gergőnek a totemrepülés-tanár, Sulzanó Botond

okítása. Tekintetét a madárra fordította, és erőtgyűjtve a gon-

dolatba, szavak nélkül kérdezett:

- Hogyan nevezzelek?

164

- A nevem frászmadár - felelt azonnal a szárnyas büsz-

kén. -Az a kisfiú hívott így, akinek az álmaiban folyton meg-

jelentem, hogy hajnalig kergessem őt. A szüleinek azonban hiá-

ba mesélt rólam, ők mindig csak legyintettek rá.

A rémálomlény kinyújtotta vaskos nyakát, és gúnyos neve-

tést hallatott.

Gergőt elöntötte a harag. Majdnem szövetségre lépett egy

gonosz rémálommal, aki gyerekeket ijesztget. S mindezt csak

azért, hogy a saját bőrét mentse.

A két álomfogó még mindig nem boldogult a gerendával. Kö-

zel voltak, de éppen háttal a madárnak, így nem láthatták.

Gergő tudta, hogy gyorsan kell cselekednie. Nekilendült, há-

rom hatalmas ugrással a vadászoknál termett, s mielőtt azok

bármit felfoghattak volna abból, mi történik, a fiú már meg-

szerezte egyikük bűbájostorát.

A frászmadár értelmes rémálom volt, csakhogy túlságosan

öntelt. Azt hitte, hogy Gergő azért szerez fegyver-t magának,

mert bosszút akar állni az álomfogókon. Mire megértette, mek-

korát tévedett, már késő volt. A sámántanonc megcserdítette a

varázsostort, égszinkék szikrákat pattintott ki belőlük, és kiál-

tott:

- Béklyó ugorj, szárny megbotolj!

A semmiből két karvastagságú kötélhurok röppent elő. Az

egyik a frászmadár nyakára, a másik a bal szárnyára tekere-

dett eltéphetetlenül. A rémálom felvisított, csőrével Gergő felé

csapott, de nem érhette el. Az álomfogók sok hajtáson vettek

már részt, s szinte ösztönösen cselekedtek, bár nem teljesen ér-

tették a történteket. Amelyiknél még volt bűbájostor, az újabb

béklyókat varázsolt, míg a társa segítségért rohant.

A frászmadár néhány perccel később ismét egy bűbájketrec-

ben kucorgott. Tekintete vad tűzben lobogva meredt Gergőre,

aki lihegve állt a sártenger közepén, jobbjában az elcsent bű-

bájostorral.

- Üldözni foglak! - zengett a rémálom hangja, s most egy-

általán nem volt selymes. - Egyszer kiszabadulok innen, meg-

keresem az álmaidat, és beléjük költözöm!

165

- Próbáld meg! - felelt némán, összevont szemöldökkel

Gergő. - Beköltözni egy sámán álmába: azt még egyetlen rém-

álom sem úszta meg ép bőrrel!

A ketrec és Gergő közé váratlanul Böszme lépett. A medve-

termetű álomfogó sziklatömbként állt a sámántanonc előtt, két

varkocsából úgy csorgott az esővíz, mint a csapból. Nem szólt,

csak némán kinyújtotta jobbját, felfelé fordította lapátnyi te-

nyerét.

Gergő minden izma megfeszült. Jobbjában a bűbájostor re-

megett, szára és bőrszíja apró fényhullámokat szült, a vissza-

fojtott varázserő jeleként. A sámántanonc tudta, hogy az el-

csent fegyverrel talán kitörhetne a renegát álomfogók táborá-

ból.

Felemelte az ostort, és Böszme kezébe adta. A körben álló,

feszülten figyelő rémálomvadászok egyszerre törtek ki diadal-

üvöltésben, elnyomva a vihar hangját.

VII.

Bunzen és a boszorkánynapló

166

- Azt mered állítani, te kis vakarcs, hogy én az anyád

vagyok? - a sátorlapokat megremegtette Klotild rikoltá-

sa. Monyákos Tuba előre sejtette, hogy a Rontó Boszor-

kányok vezetője dühbe fog gurulni, ezért is kapaszko-

dott meg erősen a szék karfájában. Most valóban érez-

te, hogy dohánylevelekből varrt ruháját meglebbenti a

Klotild torkából előtörő hangorkán. A kövér boszor-

kány olyan hegyhez lett hasonlatos, mely mindjárt vul-

kánná válik, és haragja elpusztítja a közelben lévdket.

- Én nem vagyok az anyád! Nekem nincs sem em-

beri, sem lidérckölyköm! Viszont akad halálos átkom

annak, aki mást állít!

- Akkor átkozd meg magad, anya, mert te magad ál-

lítod, hogy rokonok vagyunk - feleselt a dohánylidérc.

Amíg a boszorkány újabb levegőt vett, méghozzá akko-

rát, hogy félő volt: beszippantja a sátor tartalmát, ad-

dig Tuba benyúlt a kabátja alá. Mikor keze előbukkant,

ujjai között erősen szorította a kéregtekercset, amit

Kalpagos Csanád égő viskójából mentett ki.

- Nézd meg közelebbről ezt a levelet, s utána átko-

zódj - mondta nyugodt, keseiű hangon Monyákos Tuba.

A boszorkány hajszíne rigósárgából tűzpirosra vál-

tott, miközben a tekercsdarabért nyúlt. Kövér ujjaival

úgy csippentette meg a levelet, mintha undorodna tőle.

- Megismerem a pecsétet - mondta. - A mi viaszunk,

az én gyűrűm nyoma rajta. Hogyan kerül ez hozzád,

láptúró?

Monyákos Tuba elengedte a füle mellett a sértést.

- Nézd meg az aláírást!

A Rontó Boszorkányok vezetője villámló tekintete a

kéregtekercs aljára siklott. Mielőtt azonban megszólal-

hatott volna, az Álomfelügyelet ügynöke kezdett ismét

beszélni.

- M. Klotild! Ez áll a lap alján. M., vagyis Monyákos!

Igaz vagy sem?

A boszorkány tokája hullámot vetett az izgalomtól.

Elengedte a kéregtekercset, ami a pecsét súlyától húz-

va a keményre taposott földpadlón kötött ki.

- Az én nevem Monyákos Tuba - a dohánylidérc

udvariasan meghajolt. - Mint már volt szerencsém em-

líteni, a Kilenc Jurta által létrehozott Álomfelügyelet

ügynöke vagyok. Feladatom, hogy nyomozzak a Rontó

Boszorkányok Szektája és a sámángyengítők után.

Amennyiben nem vagy hajlandó azonnal megadni ma-

gad kényre-kedvre...

- Néha be szoktad fogni a szád, vagy addig du-

málsz, míg jégveremmé válik a hasad? - Klotild ami-

lyen dühödt volt még egyetlen perce, most olyan vég-

telen nyugalom szállta meg. Szuszogva cipelte hátrébb

hájas testét, és a vaspántokkal, oldallábakkal megerősí-

tett karszékébe zöttyent. - Adj néhány békabrekken-

tésnyi időt, míg szokom a gondolatot, hogy a semmi-

ből váratlan felbukkant a... lidércfiam.

Monyákos Tuba beleborzongott, hogy végre sikerült

meggyőznie a boszorkányt. Nem csodálkozott volna,

ha az anyja nyomban fedezet nélküli bankkártyává vagy

romlott vaníliaöntetté varázsolja őt. A boszorkányok

ugyanis ritkán örvendeznek, ha elhagyott lidércgyer-

mekük felbukkan. Főleg, ha ezt azért teszi, hogy letar-

tóztatási parancsot kézbesítsen.

- Úgy! - gurgulázta zsíros hangján Klotild. - Hon-

nan a ménkűből sikerült rábukkannod a rejtekhelyünk-

re? A Rontó Boszorkányok Szektáját öt esztendeje ve-

zetem, s mindenki elismeri, hogy az elődeim sem tud-

tak olyan ügyesen rejtezni, mint én. Talán csak nem...?

- A vér dala! - biccentett Monyákos Tuba, és maga

is leült a saját székére, bár nagyon zavarta, hogy nem

168 169

ér le a földre a lába. - Ugyan, anya, hiszen tudtad, hogy

előbb-utóbb rád találok! Közös a vérünk, egy ütemre

dobban a szívünk. Révülés közben mindig éreztem, mer-

re lehetsz a Világfán, de csak akkor hallhattam tisztán a

vér dalát, a rokonság dallamát, mikor nem a saját vágya-

im, hanem mások érdeke kívánta, hogy rád találjak.

Monyákos Klotild tűzvörös haja bugyirózsaszínbe

facsarodott, ami bántotta a lidérc szemét, de most nem

fordulhatott el az anyjától. Látni akarta a boszorkány

szemét, hátha ki tudja belőle olvasni, mi zajlik a lel-

kében.

- A fiam... - motyogta eltöprengve Klotild, viszo-

nozva Tuba pillantását. - Mi szükséged neked arra,

hogy láss? Elpottyantottalak!

- El bizony - Monyákos Tuba torka összeszorult

a fájdalmas emlékektől. - Alig keltem ki a tojásból, te

bepottyantottál a Lidérc Árvák Fészke nevezetű intéz-

ménybe. Tudod te, hogyan tartják ott a hozzám ha-

sonló szerencsétlen lidérckölyköket? Minden reggel

kiakasztottak minket a hálósátrak közé feszített köte-

lekre. A fülünknél fogva csipeszeltek a madzagra, mert

úgy nem tudtunk szerteszaladni, és a nevelők legalább

nyugodtan rontókártyázhattak. Akkor mosdottunk, ha

zápor jött, és akkor ettünk, ha arra repült egy kövér

légy.

Klotild egész hatalmas teste hullámzott a nevetéstől.

- Mókás látványt nyújthattatok! - nyekeregte. Tuba

komor tekintete sem tudta elhallgattatni, így a lidérc

kivárta, míg az anyja eleget mulat gyermeke múltbéli

szenvedésén.

- Minek raktál tojást, ha nem akartál lidércgyere-

ket? - kérdezte kicsit később. Klotild hökkenten bö-

kött rá párnás mutatóujjával:

- Te haragszol rám, csemetém! - gurgulázta a bo-

szorkány - Ez tetszik! Nagyon örülök, hogy gyűlölsz!

- Nem tudlak gyűlölni, hiszen az anyám vagy.

- Ugyan már, Tuba, ez olyan... Olyan emberi osto-

baság! - Klotild fénylő arcán fintor jelent meg. - Még

hogy nem utálsz, csak mert az anyád vagyok! Haragudj

nyugodtan, mert olyan az nekem, mintha csalánnal ci-

rógatnák a reumás derekamat. ólesik, gyógyul tőle az

anyai szívem!

Monyákos Tuba látta, hogy bármit mond is, Klotild

csak gúnyolni fogja. Hátradőlt inkább a székben, ke-

resztbe fonta két lábát, és dúdolni kezdett. Már az első

két ütemnél látta, hogy a boszorkány izmai megfeszül-

nek, ujjai a szoknyájába markolnak, s éppen méregzöld-

re váltó hajának tövén verejtékcseppek jelennek meg.

- Hagyd ezt abba! - nyöszörögte Klotild. - Nem

akarom hallani!

Tuba tovább dúdolt. Buta dallam volt, egy ősrégi té-

véműsor kezdődött vele hetente egyszer, valahol a Va-

lóságban. A dohánylidérc nem is emlékezett gyerekko-

rából szinte semmi másra, mint erre a dallamra.

- Fogd már be a szád! - a boszorkány termetét meg-

hazudtoló fürgeséggel ugrott talpra, s akkorát toppan-

tott, hogy abba ismét beleremegett a sátor. Monyákos

Tuba félrebillentette a fejét, mint aki kíváncsian szem-

lél valami fura, mókás jelenséget. Dúdolt még néhány

ütemet a dalból, nehogy gyávának tűnjön, majd rideg

hangon kérdezte:

170 171

- Miért pottyantottál el, anya? És ha nem volt rám

szükséged, miért költöttél ki?

A boszorkány két keze ökölbe szorult, a lidérc halla-

ni vélte a puha hús mélyén ropogó izmokat. A vaskos

ajkak megnyíltak, és Tuba néhány pillanatig azt hitte,

halálos átok fog kiröppenni rajtuk.

- Akkor most megkapod tőlem a felvilágosítást, amit

lányoknak az anyjuk, fiúknak az apjuk szokott elregél-

ni, de itt csak mi vagyunk egymásnak. - Klotild lassan,

vontatottan beszélt, amiben volt valami fenyegető. -

Jól tudod, hogy amikor egy boszorkány párra talál, sze-

relmes lesz és szerelmet kap, akkor maga döntheti el,

mi legyen a gyermeke. Mindegy, hogy álomlény, sámán,

garabonciás vagy éppen éber az apa, a születendő gyer-

mek lehet ember vagy lidérc. Ha a boszorkány ember-

gyereket szeretne, hát kihordja őt, ahogy az az embe-

reknél szokás: a hasában. De akarhat lidércgyereket is:

azok viszont tojásból kelnek ki.

Monyákos Tuba pimasz módon akkorát ásított, hogy

beleroppant az álla.

- Anya, ezt én mind tudom már rég! Mégis, mit gon-

dolsz, a kötélen függve miről fecsegtünk a társaimmal a

Lidérc Árvák Fészkében? Persze hogy arról: miként lesz

az ember- meg a lidércgyerek! Engem inkább az érdekel

te miért költöttél ki, ha aztán elpottyantottál?

- Azért költöttelek, mert szerettem az apádat - kiál-

tott Klotild, bár látszott rajta, hogy ez a vallomás fáj-

dalmat okoz neki. - Az a dallam...

- Amit az imént dúdoltam? - Tuba az ujjával kopog-

ta ki az ütemet, és ebbe a boszorkány belesápadt. -

Ennyire emlékszem kiskoromból. Így kezdődött apa té-

véműsorának adása minden alkalommal.

- A nyű essen bele, pontosan így! - átkozódott po-

fonlila frizurája alól Klotild. - Csakhogy nem sokkal a

születésed után elhagyott minket a drágalátos apád, és

magával vitte...

A boszorkány hirtelen elhallgatott. Monyákos Tuba

azonban felpattant a széken, s türelmetlenül hajolt előre.

- Mit? Mit vitt magával apa? Azért áltál be a Rontó

Boszorkányokhoz, mert apa elvett tőled valamit? Azért

pottyantottál a Fészekbe? Sejtettem, hogy itt lappang

valami titok, ami mindent megmagyaráz. Hiszen te va-

lójában soha nem voltál gonosz, anya! Téged régen,

lánykorodban másként hívtak. Az volt a neved, hogy...

- Ezt nem tudhatod! - sikoltott közbe rémülten Klo-

tild.

- Pedig tudom! - Tuba diadalmasan elmosolyodott. -

A lidérckölykök ugyanis már a tojásban lapulva hallanak

és felfognak mindent a külvilágból. Téged akkor még

Libbenő Moyrának hívtak, anyu! Karcsú voltál, mint a

hajló nád, és gyönyörű, mint a napkelte első perce. Csak-

hogy apa elvett tőled valamit, és ezért te megváltál tő-

lem, majd beálltál a Rontó Boszorkányok Szektájába!

- Hallgass, te átkozott sárfaló szörnyeteg! - süvől-

tötte Klotild, s dühe mintha megemelte volna óriási

alakját. Bokái körül vad örvénylésbe kezdett a szok-

nyája, tekintetéből parázsló sugár vágott a lidérc felé. -

Semmit nem értesz az egészből!

Monyákos Tuba azonban úgy érezte: most kezd iga-

zán érteni mindent.

*

Késő estére járt, mikor Réti Boglárka és férje, Botlik Dé-

nes okleveles cipőpucoló megérkeztek a kórházból.

Mindketten rettenetesen elgyötörtek voltak. Nincs a szo-

morúságnál fárasztóbb dolog, még akkor sem, ha közben

az ember meg sem mozdul. Bogi sorra járta a lakás csere-

pes, zöld leveles lakóit, vizet adott nekik, és váltott velük

néhány szót. Botlik Dénes szárazra törölte a cipőket,

mert a város utcáin rengeteg sárral kevert, sós hólé tapadt

rájuk, ami köztudottan tönkreteszi a lábbeliket.

172 173

Zsófi eközben hozzálátott, hogy vacsorát készítsen.

Őrült, hogy végre mozgás van körülötte, mert az egész

napját egyedül töltötte a néma lakásban, azt a rövid

időt leszámítva, mikor elszunyókált, hogy Settenkével

beszéljen álmában.

- Elárulod, mi a baj? - súgta a fülébe Bogi a lány-

nak, mikor kettesben maradtak. - Gondolom, az apád-

nak nem akarod elmondani, s talán nekem sem, hogy

ne izgass fel minket. Az én szememet azonban nem

csaphatod be: látom, hogy bánt valami!

Zsófi hálásan pillantott a mostohájára, akit inkább a

nővérének, semmint az új anyukájának érzett. Kubus-

ról, az álnok álomvarangyról mégsem akart beszélni

neki. Fogalma sem volt, mit szólna hozzá Bogi, ha el-

árulná, hogy sikerült elfognia Gergő egyik támadóját,

de azután szélnek eresztette, pusztán azért, mert bí-

zott benne. Zsófi ostobának érezte magát, mióta az

álomvarangy szó nélkül meglépett, s ráadásul tehetet-

len volt, hiszen más nyomot nem talált, amin eljuthat-

na a merénylőkhöz.

- Nincs semmi baj, csak bánt, hogy most nem tudok

segíteni Gergőnek - szólalt meg végre ő is halkan, ne-

hogy az apja meghallja. -A Bagoly-bükki-völgyben azt

hittem magamról, hogy hihetetlenül ügyes révülő va-

gyok, mert mindig találtam valami gyanús jelet, ami a

Hollóhoz vezetett. De most már látom, hogy ott is csak

azért jártam sikerrel, mert Hódfarok néne meg Borza-

lag és persze Settenke segített.

- Ne hibáztasd magad - Bogi átölelte a lány vállát, s

magához szorította őt. - Tudod, rengeteget gondolkod-

tam, amíg Gergő ágya mellett ültem napközben. Kis-

lánykoromban Vackor néne elsőként arra tanított meg,

hogy sem a Valóságban, sem az álomvilágban nem tör-

ténik semmi ok nélkül. Lehet, hogy elsőre nem vesz-

szük észre, de minden dolog, még a legapróbb bosszú-

ság is azért kerül az utunkba, hogy figyelmeztessen a hi-

báinkra, vagy megtanítson valami újra. A fiam... Gergő

most rossz álomba merült, és én legszívesebben rohan-

nék a legközelebbi vajákoshoz, hogy varázserővel éb-

ressze fel. Ezt is akartam tenni, mindjárt a baleset után.

- Mégsem engedted, hogy átkeljek az Ébredés Ajta-

ján! - értetlenkedett Zsófi.

- Nem engedhettelek át az Álomvilágba, mert tudtam:

ha onnan most segítséget kaphatnánk, az jönne magától,

hívás nélkül - magyarázta Bogi. - Biztos vagyok benne,

hogy ha az lett volna a helyes, akkor Hódfarok néne már

rég Gergő ágya mellett bűbájolna. Úgy tűnik azonban,

most a Valóság orvosaira kell bíznunk magunkat.

- Nem értem - rázta meg barna fürtjeit Zsófi, és a

hűtő ajtajára ragasztott Pumuklis matricát kapargatta.

- Én sem értem teljesen, de hiszek a növényeimnek

- intett a konyhaablakban sorakozó cserepek felé Bogi.

- Kevésbé érthetően fejezik ki magukat, mint a sámá-

nok segítő szellemei vagy akár a fagylaltos lány a szom-

széd utcában... Na jó, nála azért talán szebb a kiejté-

sük. A lényeg viszont az, hogy a szobanövényeim egy

véleményen vannak: a Világfán valami baj történt.

A révülők most nem tudnak segíteni, mert maguk is se-

gítségre szorulnak. Ezért szeretném, ha te is a Valóság-

ban maradnál, míg ki nem derül valami.

Zsófi bólintott, és néhány pillanatra szorosan Bogi-

hoz bújt.

- Csak nem pityeregnek a hölgyek? - harsant Botlik

Dénes hangja az ajtóból. - Higgyétek el nekem: Gergő

hamarosan felébred. Megnéztem a cipőit, és ők is na-

gyon bizakodóak.

Zsófi és Bogi rámosolygott az okleveles cipőpucoló-

ra, majd teríteni kezdtek. Egyikük sem vette észre azt

a fürgén surranó, szürkésfekete árnyat, ami a bútorok

alatt egyenesen a szobák felé lopózott.

Pedig Kubus alaposan elügyetlenkedte a dolgát, mi-

vel szövettáskája beakadt a küszöbből kiálló szög fejé-

174 175

be, és halk reccsenéssel megnyitotta üres hasát. Az

álomvarangy rémülten pislogott a konyhában sürgölá-

dő emberekre, majd kiszabadította a tatyót, s már el is

tűnt Zsófi szobájában.

*

Negyednapra elállt végre az eső. Mi több, olyan dolog történt,

amit Gergő már remélni sem mert a renegát álomfogók tábo-

rában töltött hosszú idő után, kisütött a nap, és fénye bera-

gyogta a folyóvölgyet! Amint a fiú sétált a jurták, sátrak és

fabodegák között, szinte hallani vélte, amint a meleg sugarak

kicsalogatják a nedvességet mindenből, és látta az égbe szökv"

párafelhőket.

A rémálomvadászok viselkedése is megváltozott. Sokkal

több lett a mosolygós arc, bizakodó tekintet. Néhol az asszo-

nyok munka közben dalra fakadtak, a gyerekek körtáncot jár-

tak a jurták mögött, és apró, meztelen talpuk alatt taccsanó

sár helyett porfellegek pöffentek. Gergő élvezettel szívta be a fo-

lyón túli vadon édes illatát, s hirtelen azon vette észre magát,

hogy ő is derűs hangulatba került.

A Kölyökfarkas hiánya azonban még mindig égette a lelkét,

s tudta: ez nem is fog soha megszűnni. Mégsem gondolt már

egyfolytában a szökésre. Mióta azon a rettenetes éjszakán el-

fogta a frászmadarat, ahelyett hogy a hátára ülve átrévült

volna egy másik álomvilágba, a vadászok befogadták, s egyre

kedvesebben, barátságosabban bántak vele. A tábor területén

szabadon járhatott, sziklaszobája pedig csak az övé volt.

Gergő megállt a szíjkészítők jurtája előtt, és hátát nekivetet-

te a karám kerítésének. A gyorsan száradó talajon apró terme-

tű lovak patkolatlan dobogtak körbe. Az elkerült területen be-

lül egymást kergették, nyíratlan sörényüket rázták, és vidá-

man horkantottak, ha a langyos szél megsimította a hátukat.

Gergő látott már ilyen állatokat, mikor a Kölyökfarkassal el-

látogattak a szabír-magyarok jurtafalujába. Milyen régen is

történt!

- Merre tekereg eszednek kereke? - "mekegte" tréfásan

Böszme, aki óriás termete ellenére hangtalan lépett a fiú mel-

lé. A rémálomvadász rákönyökölt a karám kerítésére, a vaskos

farudak ettől halkan megreccsentek. - Látom, cimbi, hogy csak

a testlelked van jelen.

Gergő mosolyogva fordult barátja felé, bár ahhoz, hogy a

szemébe nézhessen, igencsak hátra kellett hajtania a fejét.

- Elgondolkodtam. A segítő állatom járt az eszemben, meg

azon, hogy láttam már takikat korábban is - intett állával az

apró termetű lovak felé.

- Valóban takinak nevezzük gyorsan futó barátainkat! -

ámult el Böszme. - Nem gondoltam volna, hogy tudod a ne-

vüket.

- Sámántanonc vagyok, ne feledd! - húzta ki magát büsz-

kén Gergő. - S habár az én Valóságomban inkább az számít

menő srácnak, aki buta, mint a tök, könyvet soha nem vesz a

kezébe, és a tekintete képtelen elszakadni a tévétől, azért én

igyekszem mindent megtanulni, amit lehet.

- Jól teszed - biccentett Böszme. - Talán nálunk is tanul-

tál már valamit?

- Rengeteget - Gergő körbefuttatta tekintetét. Kezdte az

égbe törő sziklafalon, annak sötét üregein, erkéllyé alakított kí-

szögellésein. Majd a föld szintjére szúllt, a jurták, sátrak al-

kotta utcákra, ahol most is szorgos munka folyt. A kovácsok

gyúrták a forró fémet, az asszonyok bográcsokban keverték a

rottyanó húst, vadászok tisztogatták fegyvereiket. - Tudod,

Böszme, különös érzésem van. Ha őszinte szívvel gondolunk

rá, én bizony a foglyotok vagyok, mégis olyan, mintha közétek

tartoznék. Sok apró dolgot látok, ami ismerős.

- Hiszen jártál már Álomföldén, a nagyszüleid pedig ma-

guk is álamfagók - vonta meg átérhetetlen vállát Böszme cso-

dálkozva. - Nincs ebben semmi különös.

- Többre gondolok én ennél. - Gergő a tábor életét figyelte,

s kereste a jeleket. -A férfiak hosszú, varkocsba font hajat hor-

danak. Mikor hideg van, prémes bekecset, csúcsos sapkát visel-

nek, és a csizmájuk inkább lovaglásra, mint járásra készült.

176 177

Azt is megfigyeltem, hogy legszívesebben jurtában laktok, s

csak kényszerűségből emeltek sátrat vagy faházat.

- Jó szemed van, Farkas! - ismerte el Böszme. - Mi van még?

- Számtalan apróság. A takik! Mind remekül lovagoltok,

még az asszonyaüok, lányaitok is. És a fegyvereitek! A rém-

álomvadászok mind hordanak magukkal bűbájostort, de meg

figyeltem, hogy lehetőleg elkerülitek a használatát.

- Való igaz, hogy a mi markunkba jobban illik az íj - bic-

centett az álomfogó.

- És micsoda íj! - lelkesedett Gergő. - Életemben eddig két

helyen láttam ilyen csodálatos fegyvert. A törikönyvemben...

- Hol? -fintorgott Böszme.

- A történelemtankönyvemben - magyarázta a fiú. - Még

a Valóságban, mikor suliba jártam.

- Suli? Nyakatekert és értelmetlen szavakat használsz,

cimbi!

Gergő felnevetett.

- Ne is törődj vele, öregem! - mondta. - Egyszer majd meg-

látogatsz a Csipetke utcában, és akkor...

Hirtelen csend ült közéjük. Gergő és Böszme elkomorodtak,

s mindketten azon igyekeztek, hogy ne nézzenek a másikra. Vé-

gül a rémálomvadász szólalt meg újra.

- Én nem mehetek soha a Valóságba, sámán. Álomfogó va-

gyok, nincs valóságos testem, így csakis a Tetejetlen Fa három

szintjén létezem.

- Bocsáss meg! - morogta halkan, rettenetes zavarban

Gergő. - Elfelejtettem. És persze... Meglehet, hogy én sem éb-

redek már fel többé odaát.

A nap még mindig sütött, a két barát mégis úgy érezte,

mintha ismét esőfelhők borítanák el az eget. Sokáig csendben

maradtak, s csak nézték a tábort, a lovak játékát vagy a folyó

megszelidült hömpölygését.

- Hol is láttál még olyan íjakat, mint a miénk? - vette fel

a régi szó fonalát Böszme. Gergő úgy pislogott rá, mint aki

most ébredezik, de végül eszébe jutott, miről is kérdezi a va-

dász.

- A szabír-magyarok jurtatáborában, ahol a farkasfogas

nyakláncomat kaptam - mondta. - Agmánd fia, Ursuru, és

bátor harcosai hordtak magukkal épp ilyen íjakat, és ültek meg

takikat. Méghozzá nyereg, kengyel nélkül, mint ti. Az asszo-

nyaik hasonló ruhákat viseltek, s háromlábú vasedényben

rottyantották az ételt, ahogyan a tieitek teszik. Még a bőrötök-

re festett varázsjelek is arra emlékeztetnek, amit a szabír-

magyarok sámánjai varrattak a köpenyeikre.

- Égi Úr nem hullat ránk ennyi véletlent, ha nincs vele

üzennivalója - vélte Böszme.

- Ki az az Égi Úr?

- Őt tiszteljük ősidők óta láthatatlan vezetnnkként - felelt

Böszme. - Jól látod, Farkas, hogy mi mások vagyunk, mint a

többi álomfogó. Szvapna csodálatos városában, amit most a

nagyszüleid irányítanak, mindenféle árnylélek él, aki csak át

akart költözni a Valóságból. A mi nemtőink...

- Hallod-e, Böszme, te is tudsz olyan szavakat, amitől

csuklás jön az emberre! - szólt közbe vidáman Gergő. - Mi az,

hogy nemtő?

- Így nevezzük az őseinket, a régen élteket - magyarázta a

vadász. - Nemzetségünk gyökerei ők. A tő, amiből a mi életünk

sarjad.

- Már értem. Tehát Bogi, az anyám, meg apu és az ő ap-

juk meg anyjuk, nagyapjuk és nagyanyjuk az én... nemtőim.

Folytasd, kérlek.

- Tehát a mi nemtőink a számlálhatatlan múltban úgy

döntöttek, hogy elhagyják a Valóságot. Sok törzs vándorolt ak-

koriban a pusztán. Közöttük a Hét Magyarak Törzse, mely

hazát keresve költöztette jurtáit egyre messzebb a helytől, ahol

Égi Úr először ránk tekintett a Tetejetlen Fa csúcsáról. A nem-

tőink azonban úgy döntöttek, jobb lesz nekünk az Álomvilág-

ban.

- Miért?

Gergő kérdése egyszerű volt, Böszme valahogy mégis elsá-

padt belé. A sámántanonc érezte, hogy olyasmit érintett meg

akaratlanul, ami fájdalmas a rémálomvadásznak.

178 179

- Nem tudom - bökte ki Böszme, túlságosan is gyorsan

ahhoz, hogy igaz legyen. - Csak azért beszéltem neked erről,

hogy értsd a sok hasonlóságot, amit sasszemmel felfedeztél.

A nemtőink valaha közeli rokonai voltak azoknak, akiket te

szabír-magyarokként ismersz. Hold Dühe kiválogatott minket

Szvapna városában, s elhozott minket onnan, mielőtt teljesen

elfeledtük volna, hogy kik vagyunk.

- Álomfogók vagytok, nem?

- Azok is! - Böszme ellökte magát a karám rúdjaitól, s in-

dulni készült. -Álomfogók, akik Egurat követik, és nem a He-

teket. Még akkor sem, ha u Hét Sárkányőr vezetője, Kende

táltos szintén a rokonunk.

Gergő érezte, hogy több kérdésére nem kap most választ.

Nézte Böszmét, akinek széles holdarcát láthatatlan, mégis sö-

tét felhők takarták. Az álomfogó megrázta magát, mint mikor

a kutya szabadulni akar a bundájába tapadt bogáncstól, s

hirtelen elvigyorodott.

- Hagyjuk most a múltat, Farkas! Hírt hoztam neked, s

nem is akármilyet. Hold Dühénél jártam, s kértem valamit a

nevedben, ő pedig rábólintott.

Gergő térde megroggyant az izgalomtól. Talán mégis szaba-

don engedik, hogy megkereshesse végre a Kölyökfarkast? Nem

merte megkérdezni: ez túl szép lett volna.

- A vihar idején bebizonyítottad, hogy becsületes és bátor

legény vagy - folytatta Böszme. - Felkaphattál volna a frász-

madár hátára, hogy átrévülj a hegyeken. A bűbájostorral is

kitörhettél volna a táborunkból, mégsem tetted. Lehet, hogy vé-

gül majd csatlakozol hozzánk, ami nagyon is jó volna, mivel

szükségünk lenne egy sámánra.

- Nem lehetek sámán a segítő szellemem, a dobom nélkül -

jegyezte meg Gergő.

Mindent csak sorjában! - bökte égre vastag ujját Böszme.

- Hold Dühe engedett a kérésemnek, így ma éjjel velem jöhetsz.

- Veled? Hova megyünk?

- Rémálomvadászatra!

*

Monyákos Tuba hosszú órák óta ücsörgött egyedül a

hatalmas sátorban. Klotild, az anyja annyira feldühö-

dött, hogy hajának színváltó bűbája megbolondult, és

a boszorkány úgy nézett ki, mint a fekete felhők fölött

villódzó szivárvány

- Rendbe kell hoznom magam! - sipította a Rontó

Boszorkányok vezetője, majd felkapta a sarokból pót-

lapátos röppenőszerkezetét, és kiviharzott az éjszaká-

ba. Tuba még percekkel később is hallotta, ahogy az er-

dő fölött száguldozva szórja vaktában az átkokat, me-

lyek nyomán füstölgő kráterek, gőzpöffentő repedések

vagy gyíkokat ontó barlangszájak nyíltak.

- Anyu berágott - hümmögte magának Monyákos

Tuba, s hirtelen kellemes meleg öntötte el a szíve tájé-

kát. Pici lidérc kora óta szeretett volna ilyesmit monda-

ni: "Anyu hazaért" vagy "Anyu rántottát süt". Mind-

egy, miről szól a mondat, csak az a lényeg, hogy szere-

peljen benne az a szó: Anyu.

- Anyu mindjárt szétdurran a pipától! - vihogott

boldogan a dohánylidérc, élvezve a tényt, hogy végre

rátalált az anyjára. - Boszorkány a lelkem, nem is a leg-

jobb fajtából, az igaz. De mégis az én anyám, és talán

meg tudom változtatni a természetét, hiszen valaha...

- Kizárt - szólt valaki a sátor sarkából, ahova a bű-

bájgyertyák fénye nem ért el.

Monyákos Tuba úgy pördült meg a karszéken, hogy

az majd kifordult alóla. A sütőlapát-ápoló kencék dobo-

zán hatalmas, már-már kutya méretű

macska ült. Fekete volt, mint az az éjsza-

ka, amikor a lánglidércek csapata az

összes csillag fényét ellopta (később ezért

büntetésként húsz év

180 181

kényszermosogatást kaptak a Gyémánt Jurta konyhájá-

ban).

- Soha nem változtatod meg Klotild természetét -

nyávogta a macska olyan hangon, mint egy náthás bel-

városi postás. - Szeret gonosz lenni. Élvezi, ha máso-

kat kínozhat, ezért téged hamarosan örök rémálomba

bájol.

- A fia vagyok! - felelt Monyákos Tuba, s mindig

úgy fordult, hogy szemben legyen a macskával, mert

cseppet sem bízott benne.

- Gondolod, hogy bármit számít ez Klotildnak? -

A fekete állat megvetően legyintett a farkával. - Én

száznyolc éve vagyok a famulusa, de még egyszer sem

varázsolt a tálkámba büdös halfejnél jobbat.

Monyákos Tuba ekkor fedezte fel, hogy a macska

nem csupán méretében tér el fajtársaitól. A háta görbe

volt, s ha négy lábon állt, akkor is úgy nézett ki, mint

egy zsugorított dromedár. Meglehetősen ronda látványt

nyújtott, amint átballagott a sátoron, hogy felugorva

az egyik láda tetejére, ismét elheveredjen.

- Tudomásom szerint a macskák természetüknél fog-

va borúsan látnak mindent - mondta a dohánylidérc.

- Ez ostobaság - tiltakozott a boszorkány segédje. -

Ahány macska, annyi nyávogás, ahogy mondani szok-

tuk. En a vidám természetű, bizakodó, sőt kicsit nai-

van derűlátó dorombolók közé tartozom. Ha tehát azt

mondom: Klotild nem fog megjavulni, arra dober-

mannt vehetsz!

Monyákos Tuba homlokát ráncolva "lefordította"

magának a macska kijelentését.

- Úgy akarod mondani: mérget vehetek.

- A nevem Bunzen, és ne merj becézni! - engedte el

füle mellett az iménti témát a macska. - Ha pedig ma-

gadtól nem jössz rá, miért hívnak így, hát tessék!

A dohánylidérc rémülten hőkölt hátra, mert a négy-

lábú eltátotta a száját, és hegyes fogai közül sárga láng-

oszlopot lövellt a levegőbe. A bajuszát nem pörkölte

meg, s végül kéjesen lenyalogatta sötét ajkait.

- Tüzet fúvó macska! - állapította meg Monyákos

Tuba. - Bunzen... Elég égő név!

- Vigyázz a szádra, lidérc!

- Végül is... Örvendek a szerencsének.

- Már nem sokáig - vélte Bunzen. - Klotild néhány

pusztító átokkal ugyan kiadja a dühe javát, de marad

még benne elég ahhoz, hogy visszatérve elintézzen téged.

Éppen eleget hallgattam a sirámait, hogy "így a férjem"

meg "úgy a lidércfiam" és "amúgy az embergyerekem..."

- Embergyerek? - kapott a szón Tuba.

- Na, tessék, most meg elnyávogtam magam - ásított

Bunzen. - Hát igen, van neked egy ikertestvéred. Amíg

te a tojásban, addig ő Klotild hasában cseperedett. Ikrek

vagytok. Gyakorta előfordul ez a szerelmes boszorká-

nyokkal. Úgy gondolják, hogy jó ötlet, ha a majdani em-

bergyereknek lesz egy lidérctesója. Kiegészíthetik egy-

mást: az egyik nagyra nő, a másik elboldogul a lápban.

Az egyik eléri a madárfészket, a másik szót ért a csúszó-

mászókkal. Az egyik szép, a másik... Hát, a másik lidérc.

- Ne pimaszkodj! - Monyákos Tuba leugrott a szék-

ről, megkerülte a sátor közepén álló asztalt, és azzal a

feltett szándékkal lépett a macskához, hogy lecsüngő

farkát marokra kapva néhányszor megpörgeti őt a leve-

gőben. Bunzen azonban húsz körmére pattant, görbe

hátát még inkább felpúpozta, és sziszegve vicsorgott.

- Igasszat bessszélek!

Monyákos Tuba lemondott róla, hogy verekedjen.

Sokkal inkább szeretett volna hallani testvéréről, aki

tehát ember, és ha a lidércek időszámítását vesszük,

most úgy húszéves lehet.

- Tudsz valamit az apámról meg arról a... Egyálta-

lán, öcsém vagy húgom van?

A macska látta, hogy elmarad a harc, hát visszaheve-

redett a ládára, és bekapta bajsza végét.

182 183

- Hallottam róla, hogy a lidércek kíváncsisága olyan

életrevaló: ha agyoncsapják a gazdájukat, ők még akkor

is kérdezősködnek néhány órát.

- Ez ócska vicc volt, Bunzen! - Monyákos Tuba,

mintha csupán sétálgatna, a sátor ajtajához ballagott,

de nyomban megérezte, hogy Klotild távoztakor va-

rázskört vont a ponyván kívülre. Amint átlépi azt,

nyomban megsülne, mint a nyársra húzott ökör. - Az

imént azzal dicsekedtél, hogy több mint száz éve szol-

gálod az anyámat. Akkor pedig tudnod kell valamit a

testvéremről, és az apámról is.

- Éppen annyit tudok róluk, mint Klotild - felelt a

macska.

- No, és mennyit tud róluk anyám? - Monyákos Tu-

bának kezdett elfogyni a türelme. Értette már, miért ál-

talános vélemény a lidércek között, hogy jó macskát

csak tíz méterrel a föld alatt lehet találni.

- Klotild minden tudása benne rejlik a naplójában -

bökte ki Bunzen. - Soha el nem árulnám, hogy a gaz-

dám titkos feljegyzései abban a sárga ládában, a zoknik

alatt balra találhatóak, ha nem volnék biztos benne:

hamarosan kockára metélt lidércet kapok vacsorára.

Az Álomfelügyelet levélruhás ügynöke elengedte a

füle mellett ezt a fenyegető megjegyzést. Inkább a sár-

ga ládához sietett, felcsapta a fedelét, és derékig merült

a boszorkány összehurkázott zoknijai között. Mikor

felbukkant, épp úgy, mint a levegő után kapkodó bú-

vár; két keze egy vörös bőrkötéses, csatos könyvet

emelt a magasba.

- Ő az? - kérdezte.

- Ezért a májadat is megkapom, roston! - kuncogott

Bunzen. - Remélem, nem vagy rágós.

Monyákos Tuba leült a földre, hátát a ládának tá-

masztotta, majd kinyitotta a könyvet. A lapokon azon-

ban semmi nem volt.

- Boszorkányírás! - figyelmeztette a macska. -

A szemnek láthatatlan, másként kell olvasni.

Az ügynök törte egy darabig a fejét, de nem jutott

semmire.

- A májam mégsem kapod meg - szólt Bunzenhez.

- Ha olvasatlan marad a napló, a büntetésem is kisebb

lesz.

A fekete macska keserves sóhajjal tápászkodott fel,

két szökkenéssel a lidérc mellett termett, és egyik man-

csát az üres lapra fektette.

- Mutasd magad, láthatatlan!

- Ilyen egyszerű? - ámult Tuba, az első oldal ugyan-

is hirtelen megtelt apró, rendezett betűkkel.

- S éppen ezért senki, soha ki nem találná - bólin-

tott Bunzen, s mivel előző fekhelye túl messzinek tűnt,

leheveredett a lidérc mellé. - Hangosan olvasd, hátha

sikerül elaludnom.

Monyákos Tuba legszívesebben az egész naplót be-

tűről betűre falta volna fel a tekintetével, de sejtette,

hogy még a negyedéig sem érne. Néhány perce már

nem hallotta Klotild dühödt átkozódását, így a boszor-

kány bármelyik pillanatban visszatérhet, s akkor me-

gint éktelen haragra gerjed, látva a naplót fia kezében.

Ezért a lidérc bele-belekapott a régi feljegyzésekbe, és

csak azt kereste, ami rá, az apjára vagy a testvérére vo-

natkozik.

Hamarosan megismerte családja szomorú történetét.

Klotildot egykor valóban Libbenő Moyrának hívták, és

a Boszorkányok Jurtájának ígéretes, fiatal leánya volt.

Csakhogy beleszeretett Dzserri Szpingerbe, a híres té-

vésztárba, akit botrányos műsorai tettek népszerűvé.

A napló itt töredezetté vált: az ifjú boszorkány előbb a

boldogság, majd a keserűség miatt írt csupán néhány

mondatot.

- A tesómat Szpinger Leventének hívják - állapítot-

ta meg Monyákos Tuba fintorogva. - Igazi éber név

184 185

Dzserri Szpinger valami szörnyűséget követett el a

felesége ellen, majd magára hagyta a néhány napos Tu-

bával. Leventét viszont magával vitte, és soha többé

nem engedte, hogy Moyra lássa a fiát. A csalódott

asszonyt ekkor ráadásul kizárták a Boszorkányok Jur-

tájából, s megtiltották neki, hogy bájoljon.

- Ezért változtatott tehát nevet Moyráról Klotildra,

és lépett be a Rontó Boszorkányok közé! - hümmögött

a lidérc. - Engem a Fészekbe pottyantott. Néhányszor

még eljött látogatóba, azután soha többé nem láttam.

- Ne sajnáltasd magad, a macskák úgysem tudnak

sírni! - dorombolta Bunzen.

Monyákos Tuba tucatjával lapozta át a hónapokat,

majd felnevetett.

- Nocsak, milyen érdekes! "Bunzen, a pákosztos cirmos

tegnap ellopta a bűbájostoromat, mert a fejébe vette, hogy ő

valójában egy teve lelke, amelyik véletlenül macskatestbe té-

vedt. Át akarta alakítani magát, de csupán annyit ért el, hogy

örökre púpos lett a buta. "

Bunzen fület hasogató vernyákolással ugrott

neki a naplónak, karmait akarta a lapokba mé-

lyeszteni, de Tuba fürgébb volt nála. Megragad-

ta a macska nyakán a bőrt, és felemelte a levegő-

be, hogy a szerencsétlen és rendkívül dühös fa-

mulus ne érje el a padlót.

- Még hogy százkét éve szolgálsz, mi? -

kacagott a lidérc. - Ez a bejegyzés

alig kétéves, és azt mondja,

akkor még kölyökmacska

voltál. Méghozzá az osto-

bább fajtából!

- Ehhez nincs jogod! -

fújt Bunzen, éles karmait a

lidérc arca felé meregetve. -

Mit tudsz te, buta lidérc? Én igenis

egy szultán kincset hordó tevéjé-

nek lelke vagyok, aki egyszer olyan mély álomba me-

rült, hogy kilépett csodásan ringó testéből, és véletle-

nül ebbe a puha, apró, szőrös macskabundába tévedt.

Klotild sem hisz nekem! Senki nem hisz nekem, de

egyszer majd kiszabadulok, és újra járhatom a végte-

len, forró sivatagokat. Ha akkor szembe jössz velem, én

úgy leköplek...! De úgy...! Mert a tevék a teherhordá-

son kívül köpködni tudnak a legjobban!

- Ha alaposabban megnézlek... - mondta komolyan

a lidérc. - Valóban van benned valami tevés! Az Álom-

felügyelet jurtájában Böffeg sámán utána tudna nézni

az ügyednek.

- Tényleg? - hökkent meg Bunzen, s abbahagyta a

kapálózást. - Nem csak úgy mondod?

- Az Álomfelügyelet minden tévútra, rossz testbe

révült lélek nyomát fel tudja deríteni - bólintott az

ügynök. - A főnököm, Böffeg sámán ebben a legme-

nőbb!

- Tegyél le! - nyávogta a macska, s mikor ez megtör-

tént, izgatottan kurrogni kezdett, miközben a bajsza

remegett. - Esküszöm, hogy teve vagyok! Az álmaim...

Másról sem álmodom, mint kiszáradt kutakról, napon

fehérlő csontvázakról meg végtelen homokhalmokról.

Hát álmodna ilyeneket egy macska?

Monyákos Tuba felelt volna, a következő pillanat-

ban azonban megfagyott benne a vér A sátorlap mö-

gött árny mozdult, a szövet félrelebbent, s mintha a

földből nőtt volna ki, előttük állt Klotild.

- Mi az átokcsiklandozta jó nyavalya folyik itt? - ri-

koltotta a boszorkány Tekintete a lidérc ölében nyitva

heverő naplóra tapadt, jobbja azonban már a bűbájos-

tort emelte.

Monyákos Tuba felismerte a rázúduló bűbájt. Látta

már így mozdulni az ostort, és érezte már így bizsereg-

ni a tagjait, amint mozdulatlanná dermednek. A sóbál-

vány átok sötét szikrazuhataga elborította a lidércet.

186 187

Éppen úgy, mint egykor a Bagoly-bükki-völgyben, mi-

kor a Holló támadt rá, és szoborrá változtatta át.

Most azonban tudta: nem számíthat a révütők segít-

ségére.

*

- A sámándobom abroncsára mondom, még életemben nem

láttam ilyen ronda álmot! - súgta Gergő a szemetes konténer

mögött lapulva.

- Hozzá kell szoknod, Farkas - lehelte a szót Böszme, aki

szintén igyekezett összehúzni magát, de ez neki sokkal nehezeb-

ben ment. - A rémálomvadászok minden éjjel ilyen álmokba

lopóznak be, mert itt él a zsákmányuk.

A sámántanonc utálkozva nézett körül. Hold Dühének en-

gedélyével élve Böszme csapatával tartott, hogy részt vegyen

élete első rémálomhajtásában, de már kezdte megbánni a dol-

got. Az álom, amibe berévültek, egy tizenöt éves lányé volt.

A felderítők, akiknek feladatuk, hogy rátaláljanak a rémál-

mokra, azt jelentették, hogy itt egy különösen veszélyes rém-

álomlény garázdálkodik régóta.

"Szegény lány - gondolta Gergő. - Hónapok óta ebben az

iszonyú álomban találja magát minden éjjel. Vajon milyen le-

het a rémálomlénye?"

A vadászok néma városba érkeztek. A betonházak egyike

sem volt tíz emeletnél alacsonyabb, ablakaikban azonban se-

hol nem égett villany. A keskeny utcák járdái mellett ugyan par

koltak autók, mégsem közlekedett senki. Bármilyen óvatosan is

léptek, Gergőnek puha talpú sarui visszhangos csosszanást ver

tek a falak között, mely alig akart elhalni. Az éjszakai égen

sem ragyogtak csillagok, láthatatlan felhők takarták őket, s né-

ha cseperegni kezdett a jéghideg eső.

Gergő éppen meg akarta kérdezni Böszmét, hogy még med-

dig kuporognak a bűzlő konténer mögött, mikor a távolból vér-

fagyasztó üvöltés kelt. A sámántanonc nem tartotta magát

gyávának, hiszen ő küzdött meg valaha a Sárkánnyal és Hol-

lóval is, de most mégis összerándult a gyomra.

- Megvan a koma! - súgta a nagy termetű rémálomva-

dász, majd felállt, és néma kézjelekkel utasította a csapat töb-

bi tagját. Az utca túloldalán, a házak árkádjai alatt, a kapu-

aljak sötétjében suhanó árnyak mozdultak. Gergő ámulva fi-

gyelte, hogy a vadászok milyen összeszokottan és fürgén

mozognak. Nem szeretett volna ő lenni a préda.

Böszme finoman megbökte a fiú vállát, majd maga is elin-

dult a fal mellett. Gergő meggörnyedve követte. Hold Dühe

ugyan elengedte a hajtásra, de szigorúan megtiltotta, hogy bű-

bájostort adjanak a sámántanoncnak, ezért a fiú most szinte

meztelennek érezte magát. Muszáj lesz Böszme közelében ma-

radnia, mert ha rájuk támad a rémálom, önmagát nem tudja

majd megvédeni.

Az üvöltés ismét felharsant, immár sokkal közelebbről. Ger

gő számára mégsem a rekedt, vonyító hang, hanem az utána

következő rezzenetlen csend volt igazán ijesztő. Szegény lány

egy egész várost álmodott meg minden éjjel, ahol azonban raj-

ta és a rémálomlényén kívül senki nem lakott. Az utcák ostor-

lámpái ugyan adtak némi fényt, de koszos üvegük miatt ez a

derengés csak torokszorítóbbá tett mindent.

- Erre jön! - Böszme hangot nem is adott ki, csupán ajká-

nak mozgását lehetett leolvasni. A vadász lapáttenyerének su-

hanásával mindenkit a kapualjak, ki- és beszögellések árnyé-

kába utasított. Gergő, miközben leguggolt két parkotó autó kö-

zé, szeme sarkából látta, amint a csapat többi tagja eggyé

válik a sötétséggel.

Ütemes kopogás közeledett. A sötét ablakok visszaverték,

egymásnak dobálták ezt a hangot, így nehezen lehetett megál-

lapítani, hogy valójában milyen közelről jön. Gergő óvatosan

kilesett a rejtekét adó autó lökhárítója mellett. Az utca, ahol

lesben álltak, egy térbe futott, annak közepén kiszáradt szökő-

kút állt. A faragott vízköpő szörnyek zöld mohától koszos fo-

gakkal vicsorogtak a semmibe.

A cipők kopogása néhány pillanatra elhallgatott, majd fel-

gyorsulva közeledett. Gergő meglátta a lányt, aki ezt a rette-

netes várost megálmodta. Lehet, hogy a Valóságban tizenöt

188 189

éves, de most idősebbnek látszott. Flitterektől csillogó, piros ru-

hát viselt, hozzá tűsarkú cipőt és ezer színben játszó műkörmö-

ket. A sámántananc akaratlanul is elmosolyodott: annyi ilyen

lányt látott valaha a sulijában, aki siettetni szeretné a felnőt-

té válást, s azt hiszi, ha így öltözik, akkor ez már sikerült is.

A következő szernhunyásban azonban meglátta a lány ar-

cát, és nyomban elment a kedve a nevetéstől. A tűsarkain bot-

ladozó szőkeség tekintetében ugyanis dermesztő félelem villo-

gott. Gergő nem értette, miért nem rúgja le a lábáról azokat a

vacak cipellőket, hiszen gyorsabban futhatna. Hátrafordulnia

sem volna szabad olyan sokszor, mert így könnyebben elbot-

lik...

Mintha a sámántanonc gondolatai tennék, a menekülő lány

valóban elesett. Megüthette magát az aszfalton, mert fájdal-

masan felzokogott, szépen fésült haja az arcába omlott. Gergő

némán, öklét összeszorítva biztatta, hogy álljon fel, fusson to-

vább.

A rémálom ekkor bukkant fel a szökőkút mögül. Gergő elő-

ször az üvöltését hallotta, ami most megremegtette a házak ab-

lakait. Két ostorlámpa szikrázva szétdurrant, cserepei a jár-

dára hullottak. A lány négykézláb menekült tovább, nem volt

ideje felállni.

A rémálom akkora volt, mint egy megtermett házőrző eb, de

folyton változtatta az alakját, ráadásul sűrű, sötét köd vette

körül, ami úgy tartott vele, mintha ruhaként hordaná. Gergő

a sziklaszobában talált könyvek egyikében már olvasott né-

hány dolgot a rémálomlények természetéről, így rögtön megér-

tette, mit lát. A lány, aki ezt a várost álmodja, valójában nem

tudja pontosan, hogy mitől fél, ezért olyan rémet teremtett ma-

gának, ami változtatni képes a külsejét.

A város fölött megáördült az ég, a hangot azonban nem

előzte meg villámlás. Az eső újra eleredt, s ettől a lány még ne-

hezebben tudott haladni. Mégis felállt, egyik cipőjét elhagy-

ta, és kiabálva, sántikálva elfutott Gergő rejtekhelye mellett.

A sámántanonc ki akart nyúlni érte, hogy segítsen neki, de

eszébe jutott Böszme figyelmeztetése: "Hajíás közben nem sza-

bad, hogy az álmodó meglásson! Éppen úgy megrémülne tőled,

mint a rémálomlényétől, s a végén még ott ragadnál örökre az

álmában. "

A lány elfutott tehát a sámántanonc mellett, aki tehetetle-

nül nézte botladozását. Nyomában csusszanó hangok és vad

morgás jelezte, hogy a rémálom sem maradt le.

Böszme úgy bukkant fel a kapualjból, mint valami haragos,

fekete óriás. Jelet sem kellett adnia, a környéken rejtőző álom-

fogók némán és egyszerre lendültek támadásba. Hárman ha-

talmas hálót vetettek a levegőbe, ami suhogva szelte az esőcsep-

pek függönyét, majd ráborult a rémálomlényre. Két másik va-

dász máris ott termett, kezükben bűbájostor fénye

sziporkázott, bőrszíjukon az előkészített bódító-átokkal.

A ködbe burkolt rémálomlény megdöbbenve horkantott.

Gergő is előbújt a fedezékből, s mivel alig volt két lépésre a ször

nyetegtől, legszívesebben rávetette volna magát. A háló szélére

varrt mágikus súlyok leszorították a rémálmot az úttestre, s

úgy tűnt, ott is tartják, amíg a vadászok oda nem érnek. A me-

nekülő lány szerencsére nem nézett hátra, befordult az egyik

kis utcába, és eltűnt.

Talán Böszme késlekedett túl sokáig, vagy a bűbájostoros

álomfogók bambultak el - ezt utólag már senki nem tudta.

Gergő azonban közelről látta, amint a gomolygó rémálomlény

megvillantja pengeéles fogsorát, és két csattintással kiharapja

a hálót. Már ugrott is, keresztül a parkoló autókon, rá a jár-

dára, ami megroppant rettenetes súlya alatt. A sámántanonc

gondolkodás nélkül vetette utána magát, bár fogalma sem volt

róla, hogy ha beéri, mit is kezdhetne ezzel a félelmetes rém-

álommal.

A lány álma tele volt szűk, vaksötét, szeméttel teleszórt si-

kátorokkal. Ezekben üldözte Gergő a menekülő szörnyeteget,

amit csak néha pillantott meg. Legtöbbször azonban a lihegé-

sén kívül mást nem hallott. A kivilágított főút messze elma-

radt mögöttük, Böszme dühös ordítozása is elhalt.

Gergő váratlanul egy zárt hátsó udvarban talítlta magát.

A környező házak tűzfalukkal fordultak erre, legfeljebb néhány

190 191

apró.fürdőszobaablak csillogott tompán. Az egyetlen bejárat

fölött, ahonnan a sámántanonc érkezett, zománcos bádogkala-

pot viselő villanykörte fénye birkózott a sötétséggel.

A rémálomlény karmai csikorogtak a macskaköveken, mikor

lefékezett. A zárt udvar egyik sarkában neicány üres láda és

egy lerobbant, szétszerelt

targonca állt. A ször-

nyeteg körbefutott a fa-

lak mentén, de nem ta-

lált másik kijáratot.

Vad tűzben égő tekinte-

tét Gergőre vetette, sár-

ga agyarait villogtatta,

mégsem támadott. A fiú

most tisztábban láthat-

ta, milyen is valójában.

Kutyára emlékeztetett

csapzott bundát viselt,

a pofája azonban ijesz-

tően ember-i volt.

- Takarodj! - hörögte a rémálomlény. - Semmi keresniva-

lód itt. Ez a város az enyém.

- Ezt a várost nem te álmodod, hanem az a lány, akit ker-

gettél - felelt Gergő. Érezte, hogy remeg, de remélte, hogy ellen-

fele ezt a hideg esőnek és nem a félelmének tudja be. A kutya

hátrált, míg tompora neki nem ütközött a hátsó ház falának.

A sámántanonc értetlenül figyelt. Miért nem támad? A bű-

bájjal erősített vadászhálót két harapással marta darabokra,

így a fegyvertelen fő sem okozhat neki gondot!

Gergő a rémálomlény felé lépett... s úgy érezte, sűrű mézben

kell előretörnie. Volt neki is elégszer rémálma, mielőtt Farkas-

sá vált, így emlékezett rá, hogy milyen kellemetlen, mikor fut-

na, mégsem sikerül, mert valahogy a levegő nem engedi. Még-

is lépett, fejét és vállát előreszegve, izmait feszítve.

Minél közelebb került a rémálomlényhez, az annál kisebb

lett. A levegő sem volt már olyan "ragacsos", Gergő gyorsab-

ban haladt. Mikor két lépésre állt a rémálomtól, az már nem

volt több, mint egy ölben kényelmesen elférő, a félelemtől hal-

kan nyüszítő kiskutya. A sámántanonc mosolyogva bólintott.

- Tehát ilyen vagy valójában - mondta. - Sejtettem, hogy

csak addig mutatkozol óriásinak és vérszomjasnak, amíg félnek

tőled.

Az apróra zsugorodott rémálom vékony hangon vakkantott.

- Engedj el! Ígérem, soha többé nem térek vissza a lány ál-

mába.

Gergő leguggolt a rémálom elé, majd erősen megmarkolta

hátán a bőrt, és az arca elé emelte a kutyát.

- Nincs szerencséd, pajtás - mondta. - Én ugyanis

rémálomvadász vagyok. Ráadásul ez az első hajtásom, benned

pedig az első zsákmányomat tisztelhetem. Hogyan is engedhet-

nélek el?

- Még akkor sem... - kaffogta halkan a rémálom, mintha

attól tartana, hogy valaki kihallgathatja őket. - Akkor sem,

ha tudok néhány dolgot a segítő állatodról, Farkas?

Gergő arcáról lefagyott a mosoly.

- Mit tudhatnál te a Kölyökfarkasról?

- Ez pontosan az, amit nem árulhatok el addig, amíg a

foglyod vagyok - vigyorgott az apró eb. - Nehogy azt hidd, os-

toba sámánfi, hogy a rémálomlények mást sem tesznek, mint

rémisztgetik az ébereket. Révülünk mi a Világfán ezerfelé, ami-

kor éppen szabadságon vagyunk. Látunk, hallunk, szimato-

lunk és híreket cserélünk, bizony!

Gergő lassan a földre eresztette a kutyát, aki azon nyomban

kirázta bundájából az esővizet.

- Mégsem engedhetlek szabadon - szólt csendesen a sá-

mántanonc. - Újra zaklatnád a lányt, vagy egy másik éber

gyereket.

- Mondtam már, hogy feladom a szakmát - fintorgott kel-

letlenül a rémálom. - Egyébként is, untam ezt az értelmetlen

kergetőzést ebben a szürke, nedves városban. Sokkal barátsá-

gosabb álomvidékek is léteznek a Világfán, ahol nagy becsben

tartanának egy alakváltó kutyát.

192 193

- Hát jó! - Gergő közelebb hajolt a kutyához. - Halljuk,

mit tudsz a Kölyökfarkasról.

A rémálomlény bizalmatlanul lesunyta a farkát.

- Tartod a szavad, és utána elengedsz?

- Sámán vagyok, Kende táltos tanítványa!

- Jó, hiszek neked. Néha összejárunk más rémálmokkal.

Ők mesélték, hogy téged a Valóságban baleset ért, és rossz

álomba zuhantál. A totemed sem járt jobban, bár életben van.

Megsérült, s biztosan el is pusztul, ha nem bukkan rá két ős,

akik lovon járnak, fegyvert hordanak, otthonuk az Erdők Aty-

ja, és nyakukban Ágas jele villog.

- Alig értek valamit abból, amit összehordasz - Gergő fe-

nyegetően összevonta szemöldökét. - Ugass értelmesen. Hol ta-

lálok rá a Kölyökfarkasra?

- Én sem tudok ennél sokkal többet.

- Kevéssel többet viszont tudsz! - A sámánfi felemelte a

hangját, mire a rémálom halkan nyüszíteni kezdett.

- A Világ fa Lombszintje felé látták elveszni a haverok - kaf

fogta. - Ott amnban olyan világba pottyant, amit még a révü-

lők sem közelíthetnek meg, nem hogy a magamfajta rémálmok.

- Lombszint - ismételte eltöprengve Gergő. Kérdezett vol-

na még mást is a rémálomtól, de a sikátorok megteltek Böszme

és a vadászok saruinak csattogásával.

- Gyorsan, siess! - vakkantott a kutya. -Álmodj ide ne-

kem egy rést a falra, hogy elmenekülhessek!

Gergő lehunyta a szemét, gondolatainak erejét egybegyűjtötte,

és a targonca mögötti árnyékban ettől valóban meghasadt a fal.

A rémálom fürgén besurrant a nyíláson, s már nyoma sem volt.

Böszme trappolt a fiúhoz, ölbe kapta, és megropogtatta a

csontjait.

- Már azt hittem, valami bajod esett - bömbölte az álom-

fogó.

- A rémálom... megszökött - motyogta Gergő, s közben

lángolt az arca a szégyentől, hogy becsapja a barátját. Böszme

és a vadászok azonban mindebből

semmit nem vettek észre.

*

Zsófi és Kubus egymás mellett ültek a járdaszélen.

Mindketten duzzogtak, olykor gyorsan villanó, hara-

gos pillantást váltottak, szót viszont nem cseréltek.

A lány vacogva húzta össze magán a télikabátot. Na-

gyon korán volt még, a nap éppen csak kikukkantott

keleten a látóhatár mögül, és egyelőre esze ágában sem

volt a házteták fölé emelkedni. Éjjel megint havazott,

fehér lepel próbálta eltakarni a járdák szélére söpört,

autóktól megfeketedett hóbuckákat. Forgalom még

szinte semmi nem akadt, s ha jött is néha egy-egy ko-

rai járókelá, az észre sem vette a járdán gubbasztókat.

- Biztos ez az a ház? - kérdezte Zsófi, s a hidegtől

hirtelen sóhajtania kellett, mintha szavai elszálló párá-

ját akarná visszaszívni.

- Most kérded tucatszor - mordult Kubus, aki mez-

telenségét csupán a szövettáskával takargatta. Az

álomvarangy mégsem fázott, mivel a sértődöttség fel-

forralta a vérét. - Én pedig tucategyedszer is azt fele-

lem: igen, itt lakik a Megbízó.

- Akkor hol van? - Zsófi szűkre húzott szemmel

nézte az utca túloldalán álló öreg bérházat. - És miért

kéne hinnem neked? Először megbízom benned, mire

eltűnsz. Azután belopózol a szobámba, elhelyezkedsz

a párnámon...

- Olyan jó meleg volt! - vonta meg girhes vállát

Kubus.

- Majdnem leharaptam a nyelvem, mikor meglátta-

lak! - A lány tenyerével suhanós legyintést mért az

álomvarangy vörös üstökére. - Egyáltalán, minek jöttél

vissza, ha egyszer már megszöktél?

- Gondolkodtam - mondta Kubus, és grimaszt vág-

va megdörgölte a fejét. - Először valóban megléptem,

mert... Az álomvarangyok rosszul tűrik a rabságot. De

azután elgondolkodtam azon, hogy a bátyám, Orrnye-

reg cserbenhagyott engem, te viszont olyan kedves vol-

tál, hát akár segíthetek is. A jó szívem...

194 195

- Na, persze! - legyintett Zsófi. A vajákos lány nem

mondta ki, mégis úgy sejtette, hogy az álomvarangy va-

lójában egészen más miatt tért vissza hozzá. Szökött

volna ő az Álomvilágba, és többé eszébe sem jut Farkas

Húga, akinek visszaélt a bizalmával... Csakhogy nem

talált egyetlen Ébredés Ajtaját sem! Kubus most abban

reménykedhet, hogy Zsófi majd elvezeti az egyikhez,

és akkor végre valóban megszőkhet.

Este, mikor vacsora után a szobájában rátalált az

álomvarangyra, előbb ki akarta tekerni a nyakát.

Kubus látta a szemében a szándékot, hát hadarva, kap-

kodva felajánlotta, hogy elvezeti a házhoz, ahol a Meg-

bízóval találkozott ő és a bátyja, Orrnyereg.

- A harmadik ablak balra - mutatta szürke árnyak-

tól foltos, vékony karját lendítve az álomvarangy. -

Nem itt lakik, ez csupán az irodája neki.

- A Megbízónak? - kérdezte Zsófi.

- Hát ki másról beszélgetünk itt? - háborgott Ku-

bus. - A fizimiskáját nem láttam, mert csuklyás kabá-

tot viselt. Az viszont egészen biztos, hogy előbb-utóbb

ide fog jönni, és akkor felismerem neked.

Zsófi összedörzsölte elgémberedett ujjait, s már azon

volt, hogy sétálni kezd a járdán, hátha attól felmeleg-

szik kissé, mikor a sarkon befordult a reggeli busz.

A kék vasmasina fehér pöffeneteket küldött a hajnali

levegőbe, motorja hangosan morgott, ablakai mögött

barátságos, sárga fényben álmos emberek ücsörögtek.

- Itt van, megjött, láttam! - Kubus izgatottan bújt

be a csatornarésbe, s onnan mutogatott kifelé. Zsófi a

hirdetőtábla mögé rejtőzött, de csupán azt láthatta,

hogy hárman is leszállnak a busz túloldalán. Mire a so-

főr lassan tovagördítette a járgányát, a szemközti jár-

dán csak egyetlen utas csizmái vertek türelmetlen rit-

must.

- Ő az? - suttogta a vajákos lány Kubus a csatorna-

résen kidugva, csalódottan rázta a fejét.

- A Megbízó már bemehetett a házba - sziszegte. -

Én mondtam, hogy a kukákban bújjunk meg!

Zsófi mérgesen toppantott, majd nem törődve az

álomvaranggyal, átvágott a néptelen úttesten. Kubus

követte, meztelen talpa hangosan csattogott az aszfal-

ton. A félhomályos kapualjban négy kuka, öt sor pos-

taláda és ijesztő csend fogadta őket. Az elsá emeleten

most csapódott be egy ajtó.

- Elszalasztottuk! - óbégatott az álomvarangy.

- Nem biztos. - Zsófi előhúzta bűbájostorát, és lán-

got bájolt a levegőbe, hogy jobban lásson. Ezután láb-

ujjhegyre állt, és hunyorogva vizsgálni kezdte a posta-

ládákat.

- Mit művelsz? - nyafogott Kubus. - Azok a pléh-

dobozok úgysem tudják megmondani, mi a neve a

Megbízónak.

- Az nem olyan biztos - súgta Zsófi. - Nézd csak

meg jobban! Éjjel mindegyikre ráfagyott a zúzmara, és

ma reggel még csak az egyikből vették ki az újságokat.

Pontosan abból, amelyik a te Megbízódé! Itt is...

A vajákos lány még közelebb hajolt, hogy elolvassa a

postaládán álló nevet, s mikor ez sikerült, elakadt a lé-

legzete.

A műanyag lapocskán cirkalmas betűkkel ez állt:

Dr. Produk &nce, gyermekpszichológus.

VIII.

Csata a rézlapályon

- Égi Úr ma ismét mosolyog ránk - kiáltott Gergő, amint ki-

lépett a sziklavár hatalmas bejáratán. Az álomfogó őrök tisz-

telettel köszöntöttek, és cseppet sem csodálkoztak rajta, hogy az

egykor váratlanul közébük pottyant sámántanonc immár épp

úgy emlegeti a ragyogó Napot, mint ők.

- Lassan mindenünket ellopod!

Gergő csodálkozva fordult a csúfondáros hang irányába, de

arca máris felderült. Őzbűvölő Emese közeledett felé, vállán

vízzel töltött bőrtömlőket cipelt, s a súlyuk alatt kicsit sem gör-

bült a háta.

- Olyan a szavad, mint a miénk, és az öltözékedet is lecse-

rélted arra, amit az álomfogó lányok varrtak - folytatta a

kíny, szép arcán fanyar mosollyal. Gergő az utóbbi hetekben

ritkán találkozott össze Emesével, s akkor sem tudott vele szót

váltani. A lány mindig csak lassan, mint a Topakodó róka, úgy

közeledett felé, és a fiú nevetése, hirtelen mozdulata elég volt

hozzá, hogy máris kereket oldjon.

- Igazán kezdek hasonlítani rátok?-kérdezte, majd önma-

gát nézve körbefordult. A téli ruha, amiben a balesetekor érke-

zett, valóban mind lekopott róla. Helyette vászonnadrágot vi-

selt, aminek hátuljára vaskos bőrt varrtak, hogy a takik háta

ne dörzsölje ki. Hozzá hegyes orrú lovaglócsizmát puha nemez-

ből és bő ujjú, fehér inget hordott. Ha hidegre fordult az idő,

volt még egy prémes bekecse és medveszőrrel bélelt, csúcsos sap-

kája, lehajtható fülvédővel.

- Engedd, hogy az egyik vadász fehérre bájolja a hajad -

bólintott Őzbűvölő Emese. - Akkor senki meg nem mondaná,

hogy a valóságból jöttél.

- Hiányoznának a varázsjelek a bőrömről? - vélte Gergő. -

Nem találkoztam még álomfogóval, aki a maguktól mozduló

rúnákat lefelejtette volna magáról.

A lány váratlanul megunta a beszélgetést, és minden továb-

bi szó nélkül sarkon fordult. Gergő lépett volna utána, arcán

zavart bosszúságsuhant át. Szeme sarkábóllátta, hogy a szik-

lakapuban álló őrök összevigyorognak, így inkább legyintett,

mint akit nem is érdekel igazán a jurták felé iramodó lány.

- Mindenkivel ezt csinálja - szólt vagány szájhúzogatás-

sal a sámánfi, remélve, hogy a vadászok megértik őt. -A lá-

nyok egyformák, bárhova révül az ember. A sulimban, még a

valóságban, pont ezt csinálta mind. Mert szégyenlősek.

Az őrök úgy tettek, mintha hirtelen fontos megbeszélnivaló-

juk akadt volna egymással. Gergő nem is bánta. Vetett még

egy utolsó, sértett pillantást a távolodó Emese felé, aki éppen

letette a tömlőket családja jurtája elé, majd elindult az ellen-

kező irányba. Derekán a vastag övre fűzött kristálycseppek

minden lépésére muzsikáltak, és szikrázva szórták a napfényt.

A sámánfi büszkén viselte őket, hiszen ezek egy-egy általa be-

fogott rémálmot jeleztek. Az elsőt, azt az ocsmány kutyaszerűt

ugyan elengedte, de azután nem kímélte a többit.

Hold Dühe pedig egyre inkább bízott a sámánfiban. Bűbáj-

ostort ugyan még mindig nem adott neki, de Gergőészrevette,

hogy a hajtásokon, ahova gyakran hívták, már nincsenek ki-

jelölve külön álomfogók, akik őt figyelik, nehagy megszökjön.

Böszme személyesen kezeskedett a fiúért. Ráadásul sokat tanít-

gatta, átadva neki a rémálomvadászat apró, titkos trükkjeit.

Munka pedig akadt bőven. Minden éjjel legalább nyolc tíz

csapat révült tova, követve a felderítők útmutatását. Gergő

még mindig nem tudta kideríteni, hogy Hold Dühe miért gyűj-

ti a rémálmokat, de arra már rájött, hogy Böszmét vagy a töb-

bi vadászt hiába is faggatja, mivel ők sem tudják. A sámánfit

máskor dühítette volna, ha mindenki ilyen "birkamód" enge-

delmes körülötte, most azonban jobbnak látta, ha befogja a

száját. Beilleszkedett ugyan, sőt megszerette a renegát álomfo-

gókat, de mióta a rémálomtól hírét vette a Kölyökfarkasnak, a

lelkét mardosó hiány még fájdalmasabbá vált.

Szökni fog, amint megfelelő alkalom adódik rá. A hajtások

alkalmával bármikor ott maradhatott volna valamelyik rém-

200 201

álomban, Böszme talán nem is lelné a nyomát, ha ügyes. Bű-

bájostor nélkül azonban nem lehet továbbrévülni, s Gergőnek

semmi kedve nem volt hozzá, hogy örökre egy idegen éber rém-

álmában ragadjon.

- Cimbi, hát erre vagy! - a süvöltő hangorkánt nem lehetett

eltéveszteni. A sámánfi gyorsan elrejtette titkos gondolatait, ne-

hogy azok megjelenjenek a tekintetében, és Böszme kiolvashassa

azokat. Csak ezután fordult a poros utcún felé trappoló álomfogó

felé, aki most leginkább egy elszabadult mozdonyhoz hasonlított.

- Híreim vannak, Farkas! - harsogta a vadász. - Hold

Dühe ma éjjel külön feladatra küldi a csapatunkat. Nagy

megtiszteltetés ez, igazi Égi Úr áldása!

Gergő azon igyekezett, hogy lelkesnek lássék.

- lleletek tarthatok én is? - kérdezte. - Hold Dühe nem

mindig enged el.

- Most más a kosnak útja! - legyintett suhogósat Böszme.

-A vezér kifejezetten megparancsolta, hogy téged magammal

vigyelek, és...

Gergőnek elakadt a lélegzete, mert az álomfogó eddig rejte-

getett balját váratlanul felemelte, s a vaskos ujjak között egy

bűbájostor rezzent.

- Ez... ez az enyém?

- A tiéd, sámánfi! - bömbölte Böszme, gondosan ügyelve

rá, hogy a környéken dolgozó vagy csupán tébláboló, hasát süt-

tető álomfogók meghallják. - Hold Dühe kikérte az ősök taná-

csát, és azok úgy vélik: méltó vagy a bizalmunkra. Ráadásul...

A vadász büszkén vigyorgott, és némi szünetet tartott, hogy

azok is biztosan odahallgatózzanak, akik eddig nem tették.

- Ráadásul a vezérünk megtekintette erkélyéről, amint két

napja segítettél befogni az elszabadult verejtékverőket, s úgy

látta, kiváló tanárod voltam.

"Igen, a verejtékverők!" - emlékezett vissza Gergő. Vagy har-

mincat fogott be az egyik csapat azokból a rikácsoló, tüskés, öt

lábon szökkenőrémálmokból. Csakhogy a ketrecgyári hibás volt,

a vakarcsok szétszaladtak A sámánfi jó helyre, jó időben érke-

zett, és így sikerült az izzasztó rémálomlényeket összeterelnie.

- Csak szerencsém volt, Böszme!

- Ne szerénykedj, Farkas! -A vadász ünnepélyes, bár kissé

suta mozdulattal átadta Gergőnek a bűbájostort. - Nem olyan

díszes, szépen faragott, mint amilyen a tiéd lehetett egykor, de

minden varázslatot elvégezhetsz vele, amire szükséged lesz.

A sámántanonc megérezte a rúnákkal rótt nyélben bizsergő

erőt. A libbenőbőrszíj hat csomója között halvány szikra pat-

tant, halk búgás kelt.

Gergőgyorsan az övébe tűzte a fegyvert, és elfojtotta magá-

ban a vágyat, hogy azonnal elrévüljön a renegát álomfogók tá-

borából.

- Neked köszönhetem, Böszme barátom, hogy Hold Dühe

megbízik bennem - szólt keserű hangon a fiú, s nem mert a va-

dász büszkeségtől ragyogó holdvilágképébe nézni. - Talán egy-

szer majd mindezt meghálálhatom neked.

- Ma éjjel! - biccentett a plafont fejbúbjával súroló álom-

fogó. - Veszélyes küldetésre megyünk. Különleges küldetésre!

Ha ott leszel mellettem végig, akkor biztonságban érzem majd

a bőröm: ezzel hálálhatod meg, ha van mit.

Gergő halvány mosolyt küldött Böszme felé, majd átnézett a

folyó túlpartjára, ahol szerencsétlen érkezése óta igencsak meg-

szaporodtak a bűbájketrecek. Talán soha nem fogja megtudni

már, Hold Dühének miért van szüksége a rémálmok seregére.

Soha, mert ma éjjel megszökik.

*

A szűk és sötét kapualjban Kubus kétségbeesett vison-

gása vert rettenetes visszhangot.

- Mi van veled? Szólalj már meg! Megnyekkentél,

te lány?

Zsófi csak állt, bámulta a postaládát, és valóban kép-

telen volt megszólalni. Valahol a házban ajtó nyílt,

kulcs zörgött, majd léptek közeledtek. Az álomvarangy

rémülten kuporodott a vajákos lány bokájához, és ap-

ró, hideg öklével ütögette a bokáját.

202 203

- Jönnek! Hallod? Valaki jön!

Zsófi csak akkor keveredett ki a kábulatból, mikor a

néni megérintette a vállát.

- Jó reggelt, kislány! Te aztán igazán korán keltél.

Talán keresel valakit?

A lány csodálkozva fordult a néni felé, aki kopott té-

likabátot, puha gyapjúsálat és fekete keretes, szódásszi-

fon-üvegű szemüveget viselt.

- Én mindenkit ismerek a házban, úgyhogy kérdezz

bátran - biztatta Zsófit kedvesen, majd hunyorogva

megszemlélte a lány bokájánál vacogó Kubust. - Mi-

lyen helyes kiskutyád van. Hogy hívják?

- Doktor... - hebegte a vajákostanonc, aki még

mindig nem tért magához a meglepetésből. - Doktor

Produk.

- Milyen érdekes! - ámult a néni. - A kutyádat éppen

úgy hívják, mint azt az orvost, aki itt bérel rendelőt.

Zsófi végre megrázta a fejét, pislogott néhányat, és

ettől hirtelen a helyére került minden gondolata.

- Úgy értem, hogy a doktort keresem - mondta. -

A kutyám...

Kubus sértődötten megkarmolta a lábát.

- A kutyámat Kubusnak hívják, és nagyon nevelet-

len.

- Hiszen még kölyök! - legyintett a néni. Zsófi

örült, hogy a kapualj olyan sötét, a szemüveg pedig

annyira vastag: az álomvarangyot csakis így lehetett

kutyának nézni. -A doktor már megérkezett. Az előbb

hallottam, amint nyitja a rendelőjét. Paulina kisasz-

szony viszont ma késik. Ez különös, nagyon különös!

Zsófi udvariasan bólogatott, bár észrevette, hogy a

néni gondolatai elkalandoztak, s már nem is vele, in-

kább önmagával beszélget.

- Ki az a Paulina kisasszony? - kérdezte hát gyor-

san, mert a ház talán legidősebb lakója elindult az ut-

ca felé.

- Paulina kisasszony a doktor asszisztensnője - fe-

lelt a néni, miközben merengve lépegetett tovább. Rán-

cos arcán, halvány mosolyú ajkán látszott, hogy olyan

emlékképeket lát, amiket más soha nem pillanthat már

meg. A vajákos lány résnyire szűkítette a szemét. A né-

ni körül ősök árnyai libbentek, halkan sugdosva, de

nyomban eltűntek, mikor a halkan magában motyogó

anyóka kilépett a reggeli fénybe.

- Hamarosan elrévül a Valóságból - súgta szomo-

rúan Zsófi.

- Én akkor sem vagyok kutya! - recsegte száraz, sér-

tődött hangon Kubus, és felugrott az egyik kuka tetejé-

re. A vasfedő zörgésétől Zsófi ismét magához tért. Rá-

pillantott a postaláda műanyag tábláján sorakozó be-

tűkre, majd az álomvarangyhoz lépett, és megragadta a

táskáját, hogy el ne szökhessen.

- Beszélj, Kubus! Miért vezettél engem ide?

- A Megbízót keresed, nem? Azt, aki Orrnyerget és

engem áthozott a Valóságba, hogy ellopjuk az autóto-

kat. Megjegyzem: Rúzspiros nagyon bamba járgány,

könnyű volt elbájolni.

- Azt kérdeztem, miért hoztál dr. Produk rendelőjé-

hez! - ismételte meg a kérdést Zsófi, miközben csavart

egyet a táska fülén, ami így megszorult Kubuson. - Én

ismerem ezt az embert, de nem értem, hogy mi kőze

Gergő balesetéhez.

- Baleset! - az álomvarangy pofákat vágott. -

Mondtam már, hogy ez volt a feladatunk: megbabo-

názni Rúzspirost, és elütni vele a tesódat. A Megbízó-

val ebben a házban találkoztunk, s bár csuklyát viselt,

biztosan férfi volt, hiszen hallottam a hangját.

- Tehát mégis felismernéd, ha szemtől szembe talál-

koznál vele?

Kubus bizonytalanul széttárta két vékony karját.

- Azt hiszem, igen.

Zsófi elengedte az álomvarangy üresen lapuló szö-

204 205

vettáskáját, és töprengve le-fel kezdett járkálni a kapu-

aljban. Hogy könnyebben jöjjenek a gondolatok, han-

gosan beszélt.

- Dr Produk valaha Gergő pszichológusa volt. Meg-

lehetősen lökött fazon, aki vaskos könyveket ír arról,

hogyan kell gyereket nevelni, pedig nem képes megkü-

lönböztetni az óvodást egy porszívótól.

Kubus felkuncogott, de a vajákos lány rebbená te-

kintete elnémította.

- Lehetséges volna, hogy a doktor akarta elüttetni

veletek Gergőt? - folytatta Zsófi. - Miért tenne ilyet?

Talán bosszúból, mert Bogi nem hordja többé kezelé-

sekre a bátyámat? Ez őrültség! Persze ki is őrülhetne

meg a legkönnyebben, ha nem egy lélekfurkász, aki

folyton mások bolondságai között matat?

Kubus lassan belezavarodott a vajákos lány fejtegeté-

sébe. Ráadásul unta is, ezért óvatosan félretolta a kuka

fedelét, és a szemétben kezdett turkálni.

- Nahát, egy fél szalámis zsömle! - örvendezett. -

Ráragadt ugyan ez a teleírt noteszlap meg néhány ma-

dártoll, de azért... Hé, te révülő csajszi, kérsz egy alig

használt rágógumit? Úgy érzem, mentolos!

Zsófi az álomvarangyhoz ugrott, és nyakon legyin-

tette.

- Mit művelsz, dobd el azonnal! Nem érzed, milyen

büdös az a zsömle?

- Nem büdös: érett! - vigyorgott Kubus, és benyelte

szerzeményét. - Ti, révülők semmi jót nem tudtok ér-

tékelni.

- Figyelj rám, álomvarangy - a vajákos lány le-

emelte Kubust a kukáról, és a hideg kövezetre tette. -

Ki kell derítenünk, hogy a Megbízó valóban a dok-

tor-e.

- Semmi kétség - biccentett a szürke foltos teremt-

mény - Szerintem menj fel az elsá emeletre, csöngess

be a rendelőjébe, és kérdezd meg tőle.

- Honnan tudod, hogy a rendelő az első emeleten

van? - hökkent meg Zsófi.

- Mondtam már: Orrnyereg és én ott jelentünk

meg, átlépve az Ébredés Ajtaját, amit a Megbízó nyi-

tott. Éjszaka volt ugyan, a szobában pedig csak három

gyertya világított, de tisztán emlékszem a fehér bárka-

napéra meg az apró gyógyszeres szekrénykére. Meg ar-

ra, hogy a Megbízó otthonosan mozgott, a félhomály-

ban is mindennek tudta a pontos helyét. Ne feledd: az

álomvarangyok mások álmaiba lopóznak be, hogy ezt-

azt kölcsönvegyeneki

- Kölcsön, mi? - csóválta a fejét Zsófi.

- Részletkérdés, ne feszegessük-vont vállat Kubus.

- Tehát nekünk gyorsan kell megfigyelnünk minél több,

apró részletet, ha nem akarunk lebukni. Orrnyereg és

én pedig a legjobbak vagyunk a szakmában, ezért bíz-

hatsz abban, amit mondok: a Megbízó és a doktor

ugyanaz a személy!

Zsófi mondott volna valamit, de ekkor az utcáról,

mely egyre zajosabbá vált az ébredező város forgalmá-

tól, váratlanul egy különös szerzet lépett a kapubejáró-

ba. Kubus villámgyorsan elrejtőzött a kukák árnyéká-

ban, a vajákos lány azonban a meglepetéstől egészen

mozdulatlanná dermedt.

Először azt hitte, hogy egy vele egyidős gyerek érke-

zett a házba. Nem volt semmivel sem magasabb, mint

Zsófi, mégis felnőtt hölgyekre illő szőrmekabátot, ma-

gas szárú, kopogós csizmát és lakkretikült viselt. Mikor

közelebb ért, akkor derült ki, hogy az arca a sok festék

alatt ráncosabb, mint a legöregebb tölgyek kérge. Rá-

adásul szemhéját égkék szín tette sötétté és komorrá,

pengevékony ajka pedig vöröslött a túl sok rúzstól.

Az apró termetű hölgy megtorpant, s olyan hidegen

mérte végig Zsófit, mintha rég várt ellenségét köszön-

tené benne. Tekintetén, ráncolt homlokán egyaránt

látszott a mélységes gyanakvás és megvetés. Mielőtt a

206 207

a lány bármit szólhatott volna, a hölgy durván félretolta

őt, felpillantott a postaládák sorára, majd csizmáival

hangosan tovakopogott.

- Ez aztán az éber boszorkány! - sutyorogta Kubus

a kukák árnyékából. - Nem szeretnék betévedni az ál-

mába. Biztos mást sem találnék ott, mint kínzókamrák

sorát, amik fényesre varinak suvickolva, nehogy az alany

összeszedjen valami betegséget, miközben megnyu-

vasztj ák.

Zsófi nem figyelt az álomvarangyra. Fürgén surranva

követte a hölgyet, bár vigyázott rá, nehogy az meghall-

ja a lépteit vagy akár a lélegzetvételét. Az első emeleti

lépcsőforduló mögül kikukkantva látta, amint a nő

csengetés, kopogtatás nélkül benyit az egyik lakás ajta-

ján, s olyan erővel csapja be azt maga mögött, hogy az

egész ház belerezzen.

A vajákos lány lassan osont a fekete-fehér kőlapo-

kon. Mögötte Kubus lopózott, halkan morfondírozva

holmi felelőtlen révülő fruskákról, akik olyasmibe ütik

az orrukat, ami könnyen be is törheti azt.

Zsófi megállt az ajtó előtt, mely mögött az imént el-

tűnt a hölgy. Nem csodálkozott rajta, hogy a névtáblán

ez állt: Dr. Produk Bence gyermekpszichológus, félfogadás

minden munkanap 8 -15 óra között. Tehát a fagyos tekin-

tetű nő minden bizonnyal Paulina kisasszony, a doktor

asszisztensnője!

Zsófi már fordult volna, hogy minél hamarabb el-

hagyja az emeletet, sőt a házat is. Nyugodt, biztonsá-

gos helyen akarta átgondolni mindazt, amit megtu-

dott. Ekkor azonban a lakás ajtaja hirtelen szélesre tá-

rult.

- Már vártam magácskát! - szólt reszelős hangon dr

Produk, és megragadva Zsófi vállán a kabátot, behúzta

őt a lakásba.

*

A sóbálványságban az a rossz, hogy egyáltalán nem

olyan, mintha az ember aludna. Monyákos Tubát éle-

tében immár másodszor varázsolták szoborrá, így me-

sélhetett volna arról, milyen rettenetes mozdulatlanul,

mereven, tehetetlenül bámulni a világot. A sóbálvány-

átokkul elbájolt személy ugyanis mindent Lát és hall,

ami a környezetében történik, bár ezt a mindent vastag,

szürke és tompa rétegeken át érzékeli.

Ráadásul, aki sóbálvánnyá lett,

az tökéletesen elveszíti az időér-

zékét. Tuba próbált már számolni,

énekelni, verset mondani, hogy

megszabaduljon a rettegéstől, de

hiába. Kővé dermedve az átokver-

.

te lény csak arra tud gondolni,

hogy talán évszázadokig nem

akad senki, aki életre kelti. Igaz,

hogy egyetlen percet sem öregszik

közben, s ha össze nem törik vé-

letlenül, vagy le nem pattan vala-

melyik testrésze, akkor minden

esélye megvan rá, hogy az átok feloldásakor ott folytat-

hatja a létezést, ahol kénytelen volt félbehagyni.

Monyákos Tubának tehát fogalma sem volt róla,

hogy a szürke homályon túl mozgó fekete árny egyet-

len bolhapattintás vagy több évszázad alatt közele-

dik-e felé. A körvonalait sem nagyon tudta kőmerev

szemével kivenni, így a sötét test lehetett valamilyen

állat, ember vagy egy egész hegy is, ami éppen ráomlik

a fejére.

Először el sem merte hinni, hogy a szíve tájékán va-

lóban melegség mozdul. A bizsergés azonban egyre

gyorsulva terjedt, perzselően forróvá vált, átlüktetett

merev tagjain. Mikor a fejébe ért, a látása rohamosan

tisztulni kezdett, s vele együtt a fülei is "kidugultak" -

hamarosan csak a maradék kőpor sercegett bennük.

208 209

- Ébresztő, lidérc! - jutott el Monyákos Tuba sókris-

tályoktól zizzenő tudatába a nyúlós, nyafogós hang.

Először azt gondolta, hogy minden lidércek öreganyja

talált rá, és szabadította fel az átok alól. Legalábbis úgy

képzelte, hogy a lidérclegendákban élő vénasszonynak

lehet ilyen fülsértő a hangja. Azután pislogó szeme elé

kerek, fekete fej, áthatóan sárga tekintet és néhány szál

bajusz tolakodott. Monyákos Tuba végre felismerte

szabadítój át.

- Bunzen, a tevelelkű macska! - nyögte.

- Ahhoz képest, hogy két holdtölte óta te vagy a leg-

rondább szobor az egész Gyökérszinten, egész gyorsan

fordul az agyad - ismerte el a macska. - Tudsz már mo-

zogni?

Monyákos Tuba óvatosan rezzentette ujjait, egyik és

másik karját, majd a törzsét és a lábát is. A feneke még

merev volt, mintha az eltelt két holdtölte alatt folya-

matosan azt rugdosták volna, de azért lépni már tu-

dott. Csupán azt nem értette, hogy levélruhája és főleg

a haja mitől bűzlik és ragad olyan rettenetesen.

- Tojástörőként szolgáltál anyádnak - magyarázta a

macska. - Klotild ugyanis imádja a nyers madártojást.

Mióta kőmerevvé átkozott, a te fejeden roppantotta

meg a héjukat.

- Ez az én anyám! - sóhajtott merengve Tuba. - Leg-

alább most már hiányozni fogok neki, ha nem lesz min

megtörni a tojásokat. Mert szökünk, igaz?

- Szökünk - nyávogta Bunzen, idegesen csapkodva

a farkával. - És jobb lesz sietnünk, mert két holdforduló

óta ez az első alkalom, mikor végre ellophattam az

átokoldó golyóstollát.

Monyákos Tuba most vette észre, hogy a lábánál va-

lóban ott hever egy kopott, viharvert toll. Az Álomfel-

ügyelet kiképzőtáborában már látott efféle ügyes szer-

kezetet. A rontó átokkal megvert áldozatra rá kellett ír-

ni a gonosz bűbájt végző varázstudó nevét, születési

helyét és bűbájostorának sorozatszámát - ekkor az

átok megtörik. Ritkán adódott azonban olyan alkalom,

hogy az átokoldó toll és a szükséges adatok is birtoká-

ban vannak az elátkozott barátainak.

- Csipkednéd magad? - kurrogta a macska, s a far-

kával majd leverte a sátor néhány berendezési tárgyát.

- Klotild eligazítást tart a táborban a boszorkányai kö-

zött. Azt hiszem, hamarosan felszedik a sátrakat, és

örökre elrévülnek ebből az álomvilágból.

- Igazán? - kapta fel a fejét Monyákos Tuba, bár az

ilyen hirtelen mozdulatok még halk recsegéssel jártak.

- Hová mennek?

- Azt nem tudom - púpozta dühösen amúgy is pú-

pos hátát Bunzen. - Hírnök érkezett, levelet hozott

Klotildnak, mire ő először örömében körberöppent a

környéken, majd utasított, hogy csomagoljak. Ekkor

már tudtam, hogy vagy most töröm meg rajtad az át-

kot, vagy soha, mert szoborként az anyád biztos nem

cipelt volna magával téged.

A dohánylidérc csak fél füllel hallgatta a macska ma-

gyarázatát, mert közben már felkapaszkodott az asz-

talra, és derékig ásta magát az ott heverő térképek, pa-

pirosok, kéregtekercsek közé. A frissen érkezett levelet

kereste, s hamarosan meg is találta. Könnyű volt kivá-

lasztani a többi közül, mert hatalmas, egymásba gör-

bülő számokkal ráírták a dátumot. Az Álomfelügyelet

ügynöke szinte felfalta szemével a sorokat.

- A tábor nem megy sehova, csak anyu készül ré-

vülni - közölte Bunzennel. - Jól tetted, hogy felébresz-

tettél.

- Nagy ára lesz annak! - jegyezte meg a macska, de

a lidércet ezzel nem tudta meglepni.

- Halljam, mit kérsz cserébe?

- Először is veled akarok révülni, bárhová mész -

Bunzen nyugtalanul szimatolta a sátorajtó felől lenge-

dező szellőt. - Ha itt maradok, az anyád rajtam mutat-

210 211

ja be a süldő boszorkányoknak, hogyan kell egyetlen

mozdulattal kifordítani egy macskát.

Tuba a gondolatba is beleborzongott, mert el tudta

képzelni, hogy Klotild ezt valóban megtenné.

- A másik kérésem, hogy vigyél el ahhoz a Böffeg sá-

mánhoz, akiről azt állítottad, hogy képes az én elté-

vedt, nemes tevelelkemet visszajuttatni kétpúpú testé-

be - villantotta meg Bunzen ravasz, sárga szemét.

- Úgy lesz! - egyezett bele Monyákos Tuba, majd le-

kászálódott az asztalról. - Nekem azonban követnem

kell az anyámat. Egyelőre nem révülhetek vissza a Gyé-

mánt Jurtába, ezt meg kell értened: ügynök vagyok!

- Nagyképű vagy inkább, de sebaj. - Bunzen felbor-

zolta a szőrét. - Akkor vedd tudomásul, hogy mostan-

tól van egy famulusod, aki árnyékként követ.

- Ha nem leszel láb alatt...

Odakinn zaj támadt. Az üstjeik mellett szorgoskodó

boszorkányok sivító kiáltásokkal üdvözölték vezérü-

ket, aki pótlapátos röppenőjén leszállt közöttük.

Monyákos Tuba és Bunzen nem késlekedtek tovább.

Mire Klotild belépett a sátrába, ők már lenyelték a

macska által előre odakészített vakulj-leveleket, melyek

néhány órára minden szem számára láthatatlanná tet-

ték őket.

A dohánylidérc azért még vágyakozva megleste a ma-

máját, de mikor Klotild dühében felrobbantotta a sárga

utazóládát, jobbnak látta mielőbb az erdőbe surranni.

*

Mielőtt Zsófi bármit tehetett volna, dr Produk Ben-

ce berántotta a rendelő előszobájába, s miközben egyik

kezével erősen markolta a lány kabátját, a másikkal be-

vágta az ajtót.

- Végtelen módon örvendek a rég várt szerencsé-

nek, kisasszony! - szólt kacifántosan tekergetve a sza-

vakat a pszichomokus. - Engedje meg, hogy ezt lesegít-

sem magáról!

Zsófi akaratlanul körbepördült, s mire egyáltalán meg-

állapíthatta, hogy mi történik vele, a télikabátja már a

fogason himbálózott.

- Arra kérném, ha nem bántom meg vele, hogy mi-

előtt beljebb mennénk, alaposan törölje le a csizmáit -

beszélt tovább dr. Produk édeskés mosollyal. - Az én

drága segítségem, Paulina kisasszony igen morcos tud

lenni, ha sarat hordumk a rendelőbe.

A vajákos lány lopva a kabátjára pillantott, melynek

egyik zsebében Settenke, a másikban a bűbájostora la-

pult. Mégsem nyúlt értük, mert az felkelthette volna a

doktor gyanúját. A fogadtatásból Zsófi úgy sejtette,

hogy a pszichomokus emlékszik rá, hiszen egyszer talál-

koztak a bevásárlóközpontban. Ha okosan viselkedik,

elhitetheti a doktorral, hogy semmit nem tud titkos

üzelmeiről, az álomvarangyokról, s csupán Gergő miatt

látogatta őt meg.

Miután megtörölte a csizmáit, zavartan követte a tü-

relmetlenül két karjával utat mutatva legyező orvost.

Dr Produk szinte semmit nem változott, mióta utoljára

találkoztak. Gergő egykori agy, furkásza cingár volt, ba-

rázdált arcú, s orra hegyén ezüstkeretes szemüveg vil-

logott.

- Annyira boldog vagyok, kisasszony - lelkendezett,

szélesre tárva az előszoba végében nyíló dupla ajtót. -

Nem is hiszi, mennyit gondoltam a kedves bátyjára és

az ő különös betegségére.

- Gergő nem beteg - tiltakozott Zsófi.

- Hát persze hogy nem látszik rajta, de higgye el: a

bátyja igen zavart elméjű gyermek - hadarta boldogan

dr Produk. Közben mindketten átlépték a magas kü-

szöböt. Zsófi úgy érezte, másik világba kerültek.

A rendelő három falát plafonig érő könyvespolcok

takarták, vaskos kötetek százaival - csakhogy azok leg-

212 213

többje mind ugyanaz a könyv volt: dr. Produk műve,

mely a "Hogyan ijesszük el gyermekeinket a félelmei-

től? avagy Hozd rám a frászt, hogy ne féljek!" címet vi-

selte. Zsófi otthon is gyakran találkozott az egyik pél-

dányával, mivel Bogi azzal támasztotta alá a billegő va-

salódeszkát.

A helyiség többi berendezése még ennél is félelmete-

sebb volt. Fehér műbőrrel bevont kanapé állt középen,

fejrészénél szintén hófehér karszék terpeszkedett. Az

utóbbira kis asztalkát szereltek, bizonyára azért, hogy

a doktor kényelmesen jegyzetelhessen, miközben a be-

tegeit hallgatja. A fotel mögött iratokkal, aktákkal és

ezer apró holmival megpakolt, borjú méretű íróasztal

állt, melyet a fehér festékkel bemázolt ablakokon ke-

resztül halvány napfény világított meg. Ezenkívül Zsófi

észrevette a sarokban álló, kerekeken gördíthető műtő-

lámpát...

Mire kell ilyesmi egy pszichomókusnak?"

...és a falra szerelt apró gyógyszerszekrényt, melynek

üvege mögött dermesztően csillogott néhány veszélyes-

nek tetsző orvosi műszer.

- Foglaljon helyet, Botlik kisasszony! - intett körbe

lendületesen dr Produk, jelezve, hogy a lány bárhová

leülhet. Most először szólította Zsófit a családnevén, s

ettől a vajákostanoncnak émelyegni kezdett a gyomra.

- Nem szeretném zavarni - rebegte. - Éppen csak

véletlenül erre jártam.

- Véletlenek nincsenek! - rikoltott a doktor, karmos

ujjaival a levegőbe markolva. -Ahogyan már magam is

leírtam örök érvényű művemben, melynek néhány pél-

dányát itt is láthatja: "Ahányszor a gyermek a véletlenre hi-

vatkozik, annyiszor tudható biztosan, hogy hazudik!"

- Aha! - nyelt nagyot Zsófi, és leült az egyik kana-

pé szélére.

- Kisasszony, én tudtam, hogy el fog hozzám jönni!

- folytatta dr. Produk, úgy vizslatva Zsófit, mint házi-

asszony a penészes ételmaradékot. - A bátyja, Gergő,

az egyik különlegesebb esetem volt. A félelmei! Micso-

da zamatos, furcsa rémálmai voltak a fiúnak. No és a

látomások! Tudta, hogy engem is látott néhány látomá-

sában?

Zsófi biccentett, miközben ajkát harapdálva próbál-

ta kitalálni, hogy a pszichomokus rájött-e már: ő kémked-

ni jött. Minél tovább hallgatta azonban a férfit, nézte

idétlen ugrálását és a szemében villogó eszelős fényt,

annál inkább megsajnálta. Elképzelhetetlen, hogy ez a

lökött alak révülni volna képes, pedig a nélkül soha

nem találkozhatott volna álomvarangyokkal.

- Kisasszony, sírva kérem, mondja nekem, hogy ke-

zelésre jött! - sóhajtotta dr Produk. - Ugye arról van

szó, hogy a maguk egész családja...

Az orvos olyan mozdulatot tett a tenyerével, melyet

ellebegtetett a saját arca előtt, mintha láthatatlan bú-

várszemüveget törölne le.

- Sajnálom, de nem vagyok beteg - rázta a fejét

Zsófi.

- Remek! - örvendezett a doktor - Eltagadás! Az

alany nem ismeri be, hogy a családban fellelhető lelki

nyavalyák őt is megtámadták. Mióta tart?

214 215

- Micsoda tart mióta?

Dr Produk ugrott egy aprót a boldogságtól.

- Az alany teljes időzavarban szenved! Azonnali be-

avatkozás szükséges, sőt...!

A doktor átviharzott a rendelőn, remegő kézzel ki-

nyitotta a gyógyszerszekrényt, és kivett belőle egy hal-

kan zörgő üvegcsét.

- Gyógyszeres kezelés! - közölte megnyugtató han-

gon, majd a tablettákat Zsófi tenyerébe nyomta. - Tel-

jesen nyugodt lehet, kisasszony, mert nálam a legjobb

ellátásban lesz része. Amint átesünk az első villanyos

kezelésen...

Zsófi úgy ugrott fel, mintha máris megkapta volna az

orvosi áramütést.

- Sajnálom, dr. Produk, de most rohannom kell -

mondta, s már az ajtónál volt. - Maga kiváló agyfur...

vagyis szakember, ezért feltétlenül vissza fogok jönni.

Most azonban sürgős látomáslesőbe kell mennem.

- Tehát mégis vannak látomásai! - bólogatott elége-

detten az orvos. - Ki ne hagyjon egyet sem, és legköze-

lebb részletesen mesélje el mindet! Megoldjuk, kis-

asszony! Minden félelmét újakkal cserélünk ki, majd

meglátja!

Zsófi rátette a kezét a kilincsre, de ekkor hirtelen

megdermedt benne a vér. A szőnyegpadlóra bámult né-

hány pillanatig, s alig bírta elszakítani róla a tekintetét.

A Vajákosképzőben alaposan kitanulta, hogyan lásson

meg olyan dolgokat, amiken a varázslat nélküli éberek

szeme átsiklik. Most ilyen dolgot látott.

A szőnyeg mintái az Ébredés Ajtajának körvonalait

adták ki!

Határozott kopogás térítette magához. Dr Produk

vidáman elkurjantotta magát, mire az ajtó kinyílt, s a

küszöbön az apró termetű Paulina kisasszony állt.

- A teája, doktor úr! - recsegte a matróna, s kikerül-

ve Zsófit, gőzölgő csészét tett az íróasztal sarkára.

- Paulina, bemutatom magának az új betegemet -

lendítette karját Zsófi felé a pszichomokus, majd lehalkít-

va a hangját, izgatottan súgta. - Rendkívül súlyos eset!

- Éppen ideje volt - szólt kelletlenül a nő, majd úgy

mérte végig a lányt, mintha a tekintetével fel akarná

nyársalni. - Remélem, a kishölgy fizetni is fog!

Zsófi kisietett az előszobába, leakasztotta a kabátját,

és ellenőrizte, hogy a zsebében Settenke és a bűbájos-

tor érintetlen-e. Az volt.

A búcsúzkodás eltartott még néhány percig. Végül

Zsófi a lépcsőházban úgy kapkodta a hideg levegőt,

mintha a rendelőben meg akarták volna fojtani. Le-

trappolt a földszintre, be a hosszú kapualjba. Kubus ott

ücsörgött az egyik kuka tetején, és egy szétmaszatoló-

dott, faforgáccsal teleszórt tortamaradékot majszolt.

- Beszéltél a Megbízóval? - kérdezte.

- Annyi biztos, hogy nem dr. Produk az - válaszolt

homlokát ráncolva Zsófi. - De az Ébredés Ajtajának le-

nyomatát láttam a szőnyegén, tehát igazat mondtál: itt

hoztak át benneteket a Valóságba.

- Akkor mégsem lehetett más, mint a doki -vélte az

álomvarangy.

- Szerintem pedig más volt - súgta a vajákos lány, és

újra beleborzongott Paulina kisasszony tekintetének

emlékébe.

*

A rémálom, melybe Hold Dühe küldte Böszme csapatát, va-

lóban nagyon különleges volt. Gergő le sem merte venni új bű-

bájostoráról a kezét, amint a vadászok között osont. Érezte,

hogy a tapasztalt álomfogók is feszültek, pedig máskor mindig

viccelődtek, ugratták egymást, mutatva, mennyire bátrak.

A rémálomvilág úgy nézett ki, mintha a vadászok egy gi-

gantikus, átláthatatlan gépezet gyomrában bolyonganának.

Talpuk alatt sárgaréz lapok alkották a talajt, a keskeny és

216 217

kacskaringós járatokat felismerhetetlen szerkezetek határolták.

A magasban vastag vezetékek kusza hálózata rángott, lükte-

tett, zúgott. Gergő hunyorogva próbálta kivenni, mire szolgál-

hatnak. Számtalan színben tekeregtek az "égen". Némelyikben

gyanús folyadékok bugyogtak, mások inkább műanyag borítá-

sú elektromos vezetékekre emlékeztették.

Egyre beljebb hatoltak a rémálomba. Böszme megbotlott, s

majdnem lezuhant; mert nem vette észre, hogy a lába előtt sza-

kadékban végződik az út. Mikor kilestek a fémdobozok mögül, vé-

geláthatatlan síkot pillantottak meg, tele ház méretű alkatrészek-

kel, tengelyeken forgó fogaskerekekkel, réz- és bakelitformákkal.

- Mintha porszemmé zsugorodva bedobtak volna egy ősrégi

szárnitógépbe - súgta Gergő a hozzá legközelebb álló rémálom-

vadásznak. Az undorodva fintorgott, majd leakasztotta a há-

táról a kötélhágcsót.

- Másznunk kell - szólt hátra Böszme, aki máskor a leg-

rémisztőbb rémálomban is harsogó vidámsággal adta ki pa-

rancsait, most azonban éppúgy lehelte a szavakat, mint a töb-

biek. Gergőt a pocakos álomfogó suttogása még inkább meg-

ijesztette.

A vadászok kiválasztottak egy masszívnak tűnő szerelvényt,

majd fürge, gyakorlott mozdulatokkal hozzáerősítették a köte-

let. Egyszerre ketten indultak lefelé, háttal a mélységnek, két

lábukkal a fémfalnak támaszkodva, kezükkel a kötelet ereszt-

ve. Gergő megcsodálta ügyességüket, amint el-elrúgták magukat,

néhány métert szinte repültek, majd újra megtámaszkodtak.

Böszme és ő maradt utoljára. Az álomfogó sötét pillantást

vetett a már megtett útra. A kattogó, csettegő, szisszenő óriás

alkatrészek között húzódó keskeny és sötét járat bármilyen

rémálomlényt rejthetett.

- Menj előbb te - biccentett Gergő felé. - Óvatosan, ne-

hogy megégesse a kötél a tenyered!

A sámánfi utánozta a vadászoktól ellesett módszert. Meg-

markolta a hágcsót, s hátat fordítva a mélységnek ereszkedni

kezdett. Az első elrugaszkodásnál valahogy mégis túl lazán ka-

paszkodott. Zuhanni kezdett, s mire sikerült lefékeznie magát,

a súrlódástól felforrósodott kötél valóban lemarta tenyeréről a

bőrt. Iszonyúan fájt, de még mindig jobb volt, mint ha a fém-

szakadékba zuhan.

Félúton járt, mikor a lent várakozó álomfogók figyelmeztető

füttyjelét meghallotta. Mozdulatlanná dermedt, szinte ráta-

padt a kocsikerék méretű szegecsekkel felerősített rézszakadék

falára. Nem tudta, milyen veszély fenyeget, s melyik irányból

számítson rá, ezért óvatosan kilesett a karjai alatt.

Odalenn az álomfogók eltűntek. Gergő látta már néhány

hajtás alkalmával, hogy a vadászok teljes csendben, sóhajtás-

nyi idő alatt képesek rejtekhelyet találni maguknak, akár a ki-

etlen sivatagban is. Biztos, hogy most is ezt tették, méghozzá

olyan tökéletesen, hogy még a farkassámán éles szeme sem fe-

dezhette fel őket.

A szakadék mélyén egyébként is számos búvóhely kínálkomtt.

Ott is vezetékek kötegei futottak, kanyarogtak a felismerhetetlen

rendeltetésű alkatrészek, kütyük és herkentyűk "városában". S

bár a rémálomvilágra valahonnan felülről szórt fény áradt, az

árnyékok azért jó rejtekhelyeket kínáltak.

Gergő halk pendü-

lést hallott a feje fölül, s

arra fordult. Böszme

teliholdképe jelent meg

lassan a szakadék éles

pereménél Az álomfogó

előbb a tanítványa ép-

ségét ellenőrizte, majd a

távolba lesett, s már

meg is akadt a tekintete

valamin. A fiú hátra-

csavarta nyakát, nem

feledkezve meg közben a

kapaszkodásról.

A fémsíkon, úgy tíz

nyújtás távolságra

hirtelen elfagytak a be-

218 219

épített alkatrészek, és kietlen rézlap sivatag kezdődött. Annak

közepén ovális "épület" állt, amit Gergő eddig nem szemlélt

meg alaposabban, de most megtette: egy felfoghatatlan méretű

képernyő volt. Fekete lapján balról jobbra fényes, fehér csík fu-

tott keresztül, ami azonban szabályos időközönként megrez-

dült, hegyes csúcsokba ugrott, majd ismét elsimult. S ahogy ezt

a sámántanonc felfogta, hirtelen meghallotta a távoli, menny-

dörgésszerű szívdobbanásokat is.

Azok ütemét jelezte a műszer fel felszökkenő fényvonala!

Az álomfogók azonban egészen más miatt rejtőztek el. A réz-

sík túloldalán valami mozgott, közeledett. Sőt, csak eleinte lát-

szott egyetlen valaminek: hamarosan több ezer kavargó, te-

kergő alakra vált szét, melyek füllel nem hallható parancsnak

engedelmeskedve ellepték a hatalmas műszer körüli területet.

Újabb halk füttyentés hangzott, most Böszme vaskos ajkai

közül. A vadászok vezetője kinyújtotta a karját, és mutatott

valamit. Gergő intett az állával, hogy érti, és arra fordult.

A rézlapály másik szélén fehér tömeg ömlött ki a műszerek

közül. A sámánfi már nem csodálkozott, mikor felismerte, hogy

ez a "folyam" is apró egyedekből áll. Azt is megfigyelte, hogy

a fehérek sokkal szabályosabban mozognak. Hadoszlopokba

rendeződnek, szárnyakat alakítanak ki, majd megállnak né-

hány pillanatra, hogy azután menetelésben induljanak a sö-

tét árnyak felé.

Bárki rájött volna azonnal, hogy most épp két sereg össze-

csapását látja.

Gergő érezte, hogy egyre nő benne az izgalom, gyorsul a szív-

verése. Talán ettől lehetett, hogy azt a másik, végtelen távolság

ból mennydörgő szívdobbanást is hangosabbnak hallotta.

A sötét árnyak és a fehér öltözéket viselők összecsaptak. Bár

az álomfogók csapata messze volt a csatatértől, a küzdelem ret-

tenetes hangjai mégis elértek hozzájuk. A sámánfi foga össze-

koccant, mikor az általános harci üvöltésből kihallotta a siko-

lyokat, hörgést, fegyverek fémes csattanásait.

A két sereg szinte felzabálta egymást, mint két hömpölygő,

fortyogó papucsállatka. Gergő látta, hogy a fehérek ugyan sok-

kal fegyelmezettebben, szervezettebben vonultak a csatatérre,

néhány perc teltével alakzataik mégis felbomlanak. Egyik szár

nyuk összeroppant, a fősereg pedig szétfutott.

A sámánfi szíve úgy kalapált, mintha ő maga is ott küzde-

ne a rézlapályon. És döngött, dübörgött már az egész rémálom,

mert a távoli szívdabbanások is felerősödtek. Gergő a műszer-

re pillantott, s ekkor majdnem elengedte a kötelet döbbeneté-

ben: a fehér fényvonal pontosan olyan ütemben ugrált, aho-

gyan a saját szíve vert a mellkasában!

A sötét árnyak alig tíz perc alatt győzedelmeskedtek. El-

árasztották az egész síkot, felszámolták a kisebb csoportokban

védekező fehér ruhás harcosokat, majd felkúsztak a stadion

méretű műszerre, és betörték annak üvegtetejét.

Éles sípolás söpört végig a rémálmon. Gergő szorítása meg-

lazult, és a fiú zuhant néhány métert, de végül újra sikerült

megkapaszkodnia. Innen már nem láthatta a képernyőt, de

tudta, hogy a fehér fénycsík nem ugrál többé, bár a távoli szív-

dobbanások izgatott üteme továbbra is elért hozzá.

Böszme sürgetve integetett Gergőnek, aki összeszedte ma-

gát, és leereszkedett a fémtalajra. A többi vadász karon fog-

ta, és bevonszolták az alkatrészek árnyékába, majd aggód-

va figyelték, amint nagydarab vezetőjük is megérkezik a hág-

csón.

- Mi az átoktekerte szekérkerék volt ez? - lihegte Böszme

amint egy kupacba verődtek a vezetékek folyama alatt. - Kik

voltak a sötét pöffenetek, és kik a fehér piszkafák? Különben

is...! Milyen őrült éber lát ilyen iszonyú rémálmot?

- Ezt talán Hold Dühétől kellene megkérdezni - jegyezte

meg mérgesen Gergő. Az álomfogók azonban rá sem pillantot-

tak, sőt, mintha úgy helyezkedtek volna, hogy őt kívül zárják

a körükből. A sámánfit rossz érzés fogta el. Igyekezett közelebb

húzódni Böszméhez, de a szuszogó óriás nem figyelt rá.

- Azt mondom: révüljünk vissza a táborba - javasolta a

vadászok egyike. - Sem az árnyakból, sem a fehérekből nem tu-

dunk befogni egyet sem. Csapatban járnak, és nyomban dara-

bokra tépnek, ha a közelükbe megyünk.

220 221

- Láttam már olyan álomfogót, aki rémálomba kerülve be-

állt az ott dúló háború egyik seregébe - így a társa. - Nem sok

maradt belőle!

- Hold Dühe azért küldött minket... - Böszme gyors pil-

lantást vetett Gergőre, s tekintetében nyugtalanság vibrált. -

Tudjátok, miért küldött!

A sámántanonc teljesen kuka lett volna, ha nem veszi ész-

re, hogy róla beszélnek, bár nem mondják ki. Az imént még ar-

ra gondolt, hogy megemlíti vadásztársainak a szívdobbanásai

és a műszer rejtélyét. A bizalma azonban hirtelen semmivé

lett.

- Böszme, mi folyik itt? - ragadta meg az álomfogó puha

karját. -Mondtad ugyan, hogy Hold Dühe különleges hajtás-

ra küldött minket, de valami fontosat elhallgattok előlem. Mi

az? Velem kapcsolatos, igaz?

Látta, hogy az álomfogók zavartan, dühösen, fogat csikor-

gatva másfelé néznek, vagy egymás arcán keresik a választ.

Ő azonban csak Böszmétől várt feleletet. A tohonya álomfogót

már-már a barátjának érezte, s hogy az most Hold Dühének

parancsát eltitkolja előtte, legalább annyira fájt Gergőnek,

mint a kölyökfarkas hiánya.

Böszme mélyet sóhajtott, s tán meg is szólal, de ekkor a csa-

tatér irányából hangos kiáltás ért el hozzájuk. A vadászok

szétrebbentek, megbújva a tekervényes szerelvények, vaskos csö-

vek és drótkötegek mögött. Gergő ugyan az imént még fogta

Böszme karját, most viszont azon kapta magát, hogy teljesen

egyedül maradt.

- Hát jó, így könnyebb lesz! - szűrte dühösen a szavakat

fogai között.

Természetesen a szökésre gondolt. Mióta elindultak, titokban

folyton azon tépelődött, milyen aljas dolog tőle, hogy szó nélkül

meglép, holott Böszme tanította, és bízik benne. Hold Dühe bi-

zonyára az egész vadászcsapatot rettenetesen meg fogja büntet-

ni, amiért hagyták elrévülni. S Gergő tán meg is gondolja ma-

gát, várva egy jobb alkalomra, mikor mást nem sodor veszély-

be, ha most Böszméék nem fordítottak volna hátat neki.

Megtették, s ezzel arra biztatták a sámánfit, hogy ne legyen

rájuk tekintettel.

Gergő futni kezdett a kiismerhetetlen óriás alkatrészek kö-

zött, átbújt a dróthalmok alatt, majd átugrott két, egymás

mögött forgó fogaskerék lyukain. A gyors tovarévüléshez helyre

és néhány perc nyugalomra volt szüksége. Magában már több-

ször elmormolta a varázsigéket, s időnként jobbja megérintette

az övébe tűzött bűbájostort. Olykor azt is ellenőrizte, nem kö-

vetik-e a rémálomvadászok. Keserűség költözött a szívébe, mert

egyre biztosabb volt benne, hogy Hold Dühe csupán azért ho-

zatta őt ebbe a rémálamba, hogy elveszejtse!

Nem tudta, jó irányba halad-e, így őt is meglepte, mikor

hirtelen elfogyott a hatalmas alkatrész fémszerelvény-drótgu-

banc dzsungel, s kitárult előtte a rézsík. A csatamező közelről

még hatalmasabbnak tűnt, mint a szakadék oldalán csüngve.

Es sokkal borzalmasabb látványt nyújtott.

A seregek már elvonultak (pontosabban csak az egyik vo-

nult, a másik maradéka szétszéledt), de az ütközet rettenetes

emlékei maradtak. Amerre Gergő ellátott, a sárgaréz talajon

mindenhol árnyharcosok és fehér katonák holttestei hevertek.

A sámánfi meg-megroggyanó térddel járt közöttük, átlépett fö-

löttük. Most már közelről szemlélhette őket, de még így sem ér-

tette, ki harcolt itt kivel.

Az árnyak szürkészöld felhőruhát viseltek, mely félig áttet-

sző volt, és úgy gomolygott, mintha füstből szőtték volna. Ger-

gő még soha nem látott ilyen anyagot, sem a viselőjükltöz ha-

sonló álomlényeket. Úgy festettek, mintha egy őrült tudós

összekeverte volna a sáskák, emberek és farkasok alkotórészeit.

Végtagjaik rovarszerű csápokhoz hasonlítottak, arcuk szőrös

kutyapofára emlékeztetett, míg alkatuk a prafi kosárlabdázó-

két idézte.

Ellenfeleik ehhez képest túlságosan is hétköznapiak voltak.

Fehér köpenyes nők és férfiak, fatalpas cipőkben, aranykeretes

szemüveggel. Zsebükben tollak sorakoztak, s mindegyik köpe-

nyen valahol ott virított egy-egy háromszögletű kórházi pecsét

lenyomata.

222 223

Orvosok mind, ehhez kétség sem férhetett.

Gergő percekig szédelgett a néma csatatéren. Ha a győzte-

sek járőre visszatért volna, bizíasan elkaphatják, anélkül hogy

védekezne. A sámánfi egészen megfeledkezett a szökésről, csu-

pán arra próbált rájönni, mi értelme ennek a zavaros, hajme-

resztő rémálomnak.

Félúton járhatott a csendesen sercegő, füstölgő ovális képer-

nyő és az elhagyott fémdzsungel között, mikor meghallotta azt

a hangot. Halk volt, szaggatott s végtelenül elkeseredett. Ger-

gő pislogva nézett körül, de a szeme vibrált a tengernyi szürke

és fehér egyenruha látványától.

Végül mégis meglátta. A képernyő meredek falának tövében

térdelt, fejét előrehajtva. Két vállát, sőt egész testét zokogás

rázta. Gergő még messze volt tőle, de akadt már elég tapasz-

talata a vadászatokból ahhoz, hogy rögvest felismerje: ő ál-

modja ezt a hátborzongató rémálmot. Az álomlények ugyanis

mindig picit homályosak, rebbenők voltak, nem úgy, mint az

az egyetlen alak, aki magát az álmodót személyesítette meg.

Gergő elindult felé. Amint megtette az első lépést, hirtelen

felhangzott mögötte az álomfogók csapatának trappolása.

Utána futottak, vagy őt kergették? A sámánfi éles hallása még

azt az apró, férnes csattanást is külön tudta választani a töb-

bi zajtól, mikor a vadászok leakasztották övükről a befogásra

használt hálókat.

Tíz lépésre lehetett az álmodótól, mikor felismerte őt. Gergő

lába, mintha hirtelen megmágnesezték volna a saruit, rátapadt

a réz fennsíkra. Karjaival hadonászva nyerte vissza egyensú-

lyát, s közben Böszme és a vadászok elrobogtak mellette. A fcú

hatalmasra nyitott szemmel bámulta, amint az álomfogók

ezerszer gyakorolt, összeszokott mozdulatokkal az álmodó felé

hajítják hálóikat. A súlyok hangosan csattantak a fémtalajon,

amint leszorították az áldozatot. Az álmodó tehetetlenül ver-

gődött a bűbájjal erősített, csomózott kötelek alatt.

- Nem! - ordította Gergő. Kezében felparázslott a bűbáj-

ostor, lendült a bőrszíj, és fülsiketítő dörrenéssel engedte ki ma-

gából a varázslatot.

A vadászhálók foszlányokra szakadva hullottak szerte.

Böszme ugrott volna, hogy elkapja az álmodót, de az túl für-

ge volt a tohonya vadásznak. Felröppent a levegőbe - amire

csakis azok képesek, akik irányítani tudják az álmaikat, va-

gyis révülők - és már el is tűnt a fémdzsungel fölött tekergő

huzalok között.

Gergő könnyes szemmel kiáltott utána:

- Anya, ne hagyj itt!

Réti Boglárka levegő után kapkodva riadt fel rettene-

tes álmából. Mióta a fiát elütötte Rúzspiros, már leg-

alább tucatszor tért vissza a félelmei teremtette rém-

álomba, ami az orvosi műszerek s a közöttük háború-

zó betegségszellemek és doktorok birodalma volt.

- valami baj van, kedves? - motyogta Botlik Dénes,

aki félig-meddig szintén felébredt.

- Azt álmodtam... - súgta a lakás sötétjében Bogi,

de szava elakadt, mert még mindig maga előtt látta rém-

álma jeleneteit. - Álmomban találkoztam Gergővel.

- Uhüm - mordult az okleveles cipőpucoló. - Üzent

valami érdekeset?

- Semmit - sóhajtott Bogi, s visszafeküdt férje mellé.

- Csak egy rossz álom volt.

IX.

Az álomgólem

Monyákos Tuba eredetileg úgy tervezte, hogy elrejtő-

zik az eleven hangok erdejében, majd kivárja, míg Klo-

tild útra kel, és lopva követi anyját. Mikor azonban

Bunzent és őt elnyelte a vadon, olyasmit tapasztaltak,

amitől felborzolódott hátukon a szőr. Először talán a

macska vette észre, hogy bár óvatlanul felborított a far-

kával egy kőrakást, a gördülő kavicsok hangját nem

hallotta. Meglepve néztek egymásra, majd Monyákos

Tuba felvett egy száraz faágat, és kettétörte.

A roppanás elmaradt.

- Tűnés innen! - nyögte a dohánylidérc, s közben

attól reszketett, hogy a saját hangját sem fogja hallani.

Bunzen helyeslőn megrezzentette fekete farkát, s már

ugrott is a sűrű bokrok között kínálkozó ösvényre.

Sokáig szótlan gyalogoltak a valóban néma erdőn át.

Az Álomfelügyelet ügynöke soha nem gondolta volna,

hogy a neszező, reccsenő, szél hangján súgó vadonnál

ezerszer ijesztőbb tud lenni a süket csöndbe dermesz-

tett rengeteg. S hogy mindezt a borzalmat az anyja mű-

velte, Tubát egyszerre dühítette és szomorította.

- Miért? - tört ki belőle a keserűség. A halk szónak

szánt kérdés sokáig kongott a fák között.

- Bosszúból - kurrogta Bunzen. - Mikor a sátorban

elügyetlenkedted a dolgod, az eleven hangok megpró-

báltak zavart kelteni a boszorkányok között, hogy el-

menekülhess.

- Azt ígértem nekik, hogy megszabadítom őket a

felhőgyufáktól.

- Nos, anyád a létezéstől szabadította meg a hango-

kat - nyávogta egykedvűen a macska, és bár épp felfu-

tott egy fára, lehántva annak kérgét, a karmai sem-

milyen zajt nem csaptak. - Remekül lehetne itt vadász-

ni!

- Neked nincs is lelked! - csattant fel Monyákos Tu-

ba. - Sem macskáé, sem tevéé. Ha volna, szánalmat

mutatnál az elnémított hangok iránt!

Bunzen úgy pillantott le a lidércre, mint aki rég lá-

tott félbolondot, és most rácsodálkozik.

- A hangok maguknak keresték a bajt - nyávogta. -

Fogták volna be!

- Nekem akartak...

Tuba gyorsan elhallgatott. A csendes erdőben vesze-

kedésük bántó hangzavart keltett, hiszen semmi más

zaj nem akadt, ami elnyomta volna azt. A dohánylidérc

ráadásul halk, félreismerhetetlen suhogást hallott kö-

zeledni a fák fölött.

- Boszorkák! - lehelte hang nélkül formált ajakkal.

Bunzen úgy pottyant be a leveles bokrok közé, mint-

ha nyílvessző fúródott volna az oldalába. Monyákos

Tuba néhányszor kapkodva körbefordult, majd felfede-

zett egy rég kidőlt fatörzset, melynek belsejét felfalták

a szúk és rokonaik. A mohával bélelt odút megtöltötte

a korhadás nehéz levegője, de rejtekhelynek tökéletes

volt.

A Rontó Boszorkányok kicsi, fekete felhőkként su-

hantak a kék égbolton. Bő szoknyájukat csattogtatta,

228 229

suhogtatta a szél, s a lábuk közé szorított seprűk, sütő-

lapátok vijjogó hangot hallattak.

Nem fért kétség hozzá, hogy a szökevényeket kere-

sik. Monyákos Tuba el tudta képzelni, milyen fazékre-

pesztően dühös lehet most az anyja. Ha megtalálja áru-

ló famulusát, és persze a fiacskáját, biztosan bővelked-

ni fog a rettenetesebbnél iszonyúbb ötletekben, hogy

miként büntesse meg őket.

Éppen ezért a lidérc az odúban hasalva abban re-

ménykedett, hogy a boszorkányok gyorsan tovasuhan-

nak seprűiken. A vészterhes sivítás azonban, amit a röp-

penőfák adtak ki, csak egyre hangosabbá vált, amint az

átokszóró némberek lejjebb ereszkedtek. A lidérc úgy

sejtette: bizonyára sasszem-bűbájt olvastak a saját sze-

mükre, hogy jobban lássanak. Arra ugyanis nem számít-

hattak, hogy a szökevények zajt keltenek futás közben.

A dohánylidérc úgy érezte, hosszú, nyúlósan-raga-

csosan folyó órák telnek el. A rontó boszorkányok ala-

pos munkát végeztek, de egyszer sem ereszkedtek le a

fák közé. Talán tartottak a bangjaitól megfosztott va-

don bosszújától, vagy csak túlságosan is bíztak elbájolt

tekintetük erejében. Monyákos Tuba a kidőlt fa belse-

jében biztonságban érezte magát, Bunzent azonban

nagyon is féltette. A macska fekete bundája kiváló álca

lehetett éjszaka, csakhogy most fényesen ragyogott a

nap.

Végtelenül lassan pergő, kínos percekkel később a

boszorkányok továbbröppentek. Az Álomfelügyelet

ügynöke fogát összeszorítva hallgatta, amint parancso-

kat kiáltanak egymásnak, majd csatárláncban suhanva

a vadon távolabbi részei felé indulnak. Egyelőre még-

sem mert mozdulni, bár a teljes csöndtől már zúgott a

feje.

- Elmentek!

Az éles hang közvetlenül Tuba bal füle mellett szó-

lalt meg. A lidérc rémületében felkiáltott, ugrott, és ala-

posan beverte fejét a korhadt fa "plafonjába". Aki szólt

hozzá, az ugyanis nem Bunzen volt!

Az ütés kissé elkábította, de azért tíz körömmel ka-

paszkodva, lábaival rugdalva mászott kifelé az odúból.

Amikor végre szabadon tudott mozdulni, harciasan

megfordult, és két öklével kavarva a levegőt, térdeit pe-

dig megroggyantva szabályos bokszolópózt vett fel.

- Gyere csak, gyere! - fenyegetőzött. - Összekóco-

lom a Eogsorod, aztán behúzok akkorát, hogy a szemed

a fenekeden Eog kikukucskálni, és végül laposra tapos-

lak!

Csakhogy az ellenfél nem volt sehol. Pontosabban

mégis volt, mert ismét megszólalt - Tuba jobb füle mel-

lett.

- Lazíts, vándor, mert még összetöröd magad!

A dohánylidérc megpördült, öklével a levegőbe csa-

pott, és telibe találta az ott terpeszkedő tölgyet. Fájdal-

mas rikoltása messze szállt a néma vadonban.

- Én szóltam! - csobogta gúnyosan a láthatatlan.

S ekkor Tuba végre felfogta, hogy egy hanggal viasko-

dik. Lekuporodott az imént megöklözött fa tövébe, és

sajgó kezét magához szorítva körülnézett. Most, hogy

tudta, mit keres, máris felfedezte az orra előtt lebegő

hangot, ami épp csak fodrozta kicsit a levegőt.

- A hegyoldalból fakadó patakhoz tartozom - fe-

csegte a jövevény - Nem hallottál mást is a népemből

errefelé?

- Attól tartok, nem - felelt Tuba, aki még mindig

nappali csillagokat látott a fájdalomtól. - A boszorká-

nyok elátkozták az egész erdőt. Te hogy menekültél

meg?

A hang fájdalmasan rezzent.

- Búvópatak hangja vagyok- csobogta. - Néhol mé-

lyen a hegy alatt fecsegek, ahova nem ér el a némberek

csendvarázsa. Azt hiszem, így történhetett. Milyen

csend van! Lehet, hogy teljesen egyedül maradtam?

230 231

Néhány lépéssel távolabb a bokrok hangtalan szét-

nyíltak. Bunzen óvakodott elő. Beleszimatolt a levegő-

be, majd hatalmasat nyújtózott.

- Ne aggódj, az imént hallottam a föld alól egy va-

kondok motyogását - szólalt meg a macska. - A bo-

szorkányok alapos munkát végeztek, de ha végre elta-

karodnak, az erdő új hangokat fog teremni.

Monyákos Tuba ekkor döntött úgy, hogy mégis in-

kább tovarévül ebből az elnémított álomvilágból, bár

eredetileg Klotildot akarta követni. Bunzen egyetértett

a tervével, ezért elbúcsúztak a patak csobogásától, és a

lidérc teremtette álomörvénybe ugrottak.

A "túloldalon" megint fák között találták magukat.

Ez az erdő azonban egészen más volt, mint a korábbi.

A fák komoran, ijesztően csavargatták ágaikat. A bok-

rok vérszínű óriástüskéket meresztettek, és a ködös,

félhomályos tájon mindenfelé baljós árnyak sóhajtoz-

tak.

- Hova hoztál minket! - háborgott Bunzen, akinek

puha talpa máris ragadt a sártól. - Ez az álomvilág un-

dorító!

- Nem csodálom - súgta óvatosan Monyákos Tuba.

- Elolvastam azt a levelet, aminek anyám olyan na-

gyon megörült. Innen küldték neki, hogy meghívják

egy fontos tanácskozásra. Jobb is, hogy előbb érkez-

tünk, mint ő, így legalább alaposan felderíthetjük a te-

repet.

- Hacsak a terep el nem nyel minket addig! - kur-

rogta Bunzen, majd elrugaszkodott, hogy az egyik ala-

csony faágon levakarja magáról a sarat.

Csakhogy az ág szemnek láthatatlan gyorsasággal ki-

tért előle, és a macska visszazuhant a nedves talajra.

Monyákos Tuba ijedten húzta össze magát, mert körü-

lőttük az erdő megelevenedett. A hatalmas törzsek re-

csegve-ropogva feléjük hajlottak, és a vaskos ágak su-

hogva szelték a levegőt.

- Futás! - kiáltott a lidérc, s már taposta is a puha,

rothadó talajt, hogy csak úgy repültek talpa alól a le-

hullott falevelek.

A fák elkaphatták volna őket, mégsem tették. Tuba

néhány száz lépés után megértette, hogy a csattogó,

lendülő ágbogak csak akkor fenyegetik a testi épségü-

ket, ha le akarnak térni az általuk kívánt ösvényről.

Nem maradt választási lehetőségük, engedelmeskedtek

az erdő akaratának.

Kimerítő menetelés után a fák ritkulni kezdtek. Mo-

nyákos Tuba intett Bunzennek, hogy lassan, kúszva

közelítsék meg a vadon szélét. A macska utálta, hogy

mocskos ragacs tapadjon a hasára, mégis összehúzta

magát, s úgy osont tovább.

Elérték a legszélső fát, és széles törzse, föld fölé gör-

bülő gyökerei mögül kilestek. A táj, ami elébük tárult,

szomorú és különös volt egyszerre. Az ólomszürke ég-

ből mélán csöpörgött az eső, búsan áztatva a síkot,

amit távolabb egy sötéten hömpölygő folyó szelt ketté.

A tisztáson megszámlálhatatlan bűbájketrec állt, kéken

derengő vasrúdjai mögött a legfurább lényekkel, ami-

ket a lidérc valaha is látott.

A folyó két partját tömör fahíd kötötte össze.

Monyákos Tubának hunyorognia kellett, hogy lássa:

szedett-vedett település kuporog egy óriási sziklafal

tövében. A sáros utcákon hangyaként nyüzsögtek az

emberek, hátas állatok, és néhány szekér is felbukkant

néha.

- Megérkeztünk végre! - súgta a lidérc.

- Hova? - morgott Bunzen.

- Arról fogalmam sincs - vallotta be az Álomfel-

ügyelet ügynöke.

*

232 233

Zsófi és Kubus harmadik napja mást sem tettek, mint

ücsörögtek a Csipetke utcai ház pincéjében - és egymás

idegeire mentek.

- Tedd már le azt a lámpaernyőt! - kiáltott a vajá-

kostanonc. - Azt hiszed, vicces, hogy le-föl rohangálsz

benne?

- Szerintem az! - feleselt az álomvarangy. A foszla-

dozó lámpaernyőt úgy hordta magán, mint valami öreg

abroncsos ruhát, a tetején lévő lukon kidugva szürke,

ráncos fejét.

- Szeretnék gondolkodni! - közölte Zsófi, mérgében

erősen markolva a kivénhedt hintaszék karfáját, ami-

ben ült. Az egykori széntároló fülke közepén mágikus

tűz lobogott, kellemes meleget árasztva, mégis bizton-

ságosan, mert a lángnyelveket Zsófi úgy idézte meg,

hogy azok semmibe ne marjanak bele. - Elakadtunk a

nyomozásban, és neked sem veszem hasznodat.

Az álomvarangy pimaszul körbetáncolta a lányt, majd

letottyant a koszos padlóra. A lámpaernyő sárga szöve-

te kupolaként vette körül a testét, s csupán a feje lát-

szott ki belőle.

- Én megmutattam neked, hol találhatsz rá a Meg-

bízóra - mondta. - Te bejutottál a rendelő-

be, és megbizonyosodtál róla, hogy ott va-

lóban Ébredés Ajtaját szoktak nyitni. Mi

kell még több?

- Bizonyosság! - csapott tenyerével

a térdére Zsófi. - Dr. Produk nem

lehet a Megbízó. Olyan osto-

ba szegény, hogy ha belép a

könyvtárba, zokogni kezde- (I

nek a polcon álló kötetek.

Paulina kisasszony pedig... Az a

nő nagyon gyanús. A tekintete

vág, mint a borotva, a szava reszel,

mint a...

Zsófi nem talált megfelelő hasonlatot.

- Mint a reszelő! - segítette ki Kubus.

- Igen - fintorgott a lány - Viszont hiába hord ma-

gas talpú cipőt, még úgy sem nyújtózik fölém. Te pedig

azt mondtad, hogy a Megbízó vékony, rendes méretű

és férfi.

- Ezt mondtam volna? - vonogatta vállát az álom-

varangy, amitől a lámpaernyő drótpereme hangosan

kopogott a cementpadlón. - Az Álomvilágban láttam

én már hüvelyknyi óriást és hegy méretű törpét is.

- Csakhogy mi most a Valóságban vagyunk!

- Ezt a világot nem ismerem, hiszen mióta itt va-

gyok, leginkább csak pincéket látok, de... Mondd csak:

a Valóságban megszokott dolognak számít, ha maguk-

tól röpködnek a tárgyak?

Zsófi nem értette, Kubus miről beszél. Épp rá akart

ripakodni, hogy fejezze be végre az idétlenkedést, de

tekintete megakadt az álomvarangy ábrázatán. A lám-

paernyőből kikandikáló szürke fejen égnek meredt

minden egyes vörös hajszál, és a máskor szürke-fekete

foltos arc hirtelen zöldre váltott. A vajákos lány ismer-

te már annyira az álomvarangyot, hogy tudja: Kubus

csak akkor néz így ki, ha a rémülettől kihagy a szívve-

rése.

A pince megtelt vészjósló hangokkal. Sejtelmes su-

hogások, koppanások, zörrenések és sóhajok keltek,

hol távolabb, hol egészen közel. Zsófi felugrott a hinta-

székből, s kezében már ott lengett a bűbájostor Szern-

be fordult a fülke bejáratával, ami a keskeny pincefo-

lyosóra nézett. Még éppen időben, hogy lásson elleb-

benni ott valami nagyot, sötétet és fürgét.

- Ki jár itt? - kiáltott a lány, s bosszúsan állapította

meg, hogy remeg a hangja. - Akárki az, bújjon elő!

Válasz helyett a pincében hirtelen viharos huzat ke-

rekedett. Falnak támasztott partvisnyelek, kartonla-

pok, deszkák dőltek a padlóra. Recsegtek a kidobott,

234 235

korhadó bútorok, és penészes újságkötegek borultak

fel. A szél, aminek semmi keresnivalója nem volt ilyen

zárt helyen, őrjöngve, bömbölve csapkodta a távolabbi

széntároló fülkék ajtaját, fullasztó porfelhőket kavart,

majd berontott oda, ahol Zsófi várakozott, és eloltotta

a mágikus tüzet. A téli hideg nyomban visszanyerte el-

veszített birodalmát, a zúzmara halkan ropogva telepe-

dett rá az elfeledett tárgyakra.

Zsófi télikabátja a hintaszék támláján csüngött. Ava-

jákos lány fogai összekoccantak a hirtelen hidegtől, de

nem merte letenni a bűbájostort a tomboló szélvihar

közepette. Egyébként is alig látott valamit, mert a fel-

kavarodott por, a levegőben szálldosó szemét mindent

eltakart. Vagyis majdnem mindent! A fülke ajtajában

ismét felbukkant az iménti árny, de most már sokkal

nagyobb volt. Emberre emlékeztetett, körvonalai né-

hol mégis túl szögletesek, hegyesek voltak ahhoz, hogy

valóban ember legyen. A folyosón állt, szétvetett lábak-

kal, csípőre támasztott kézzel.

- Álomgólem! - visította Kubus eszelős rémülettel,

és ledobva magáról a lámpaernyőt, megpróbált befura-

kodni a fülke hátsó falánál felhalmozott lomok közé. -

Ez egy álomgólem, nézd!

Zsófi hallott már efféle teremtményekről a Vajákos-

képzőben. Pontosabban a Veszélyes Álomlények tante-

kercsében lapozgatva látta, hogy majd tanulni fognak

róluk, de csupán átfutotta a fejezetet. Most erőltette az

emlékezetét, hátha eszébe jut, mihez kezdhetne. Az

álomgólemeket sötét bűbájjal teremtik olyan révülők,

akik nem tisztelik a Hetek és a Kilenc Jurta hatalmát.

Ezek általában lázadó, magányosan kóborló révülők,

sámánok, mágusok, boszorkányok, és az Álomfelügye-

let mindent megtesz, hogy elfogja őket.

Zsófi hátrálni kezdett, de egyetlen lépés után a lim-

lomokba ütközött. Nekivetette a hátát, s figyelte, mit

tesz az álomgólem. A huzatvihar valamelyest elcsende-

sedett, kisebb-nagyobb tárgyak hullottak a földre, úgy

kopogva a pince minden járatában, mintha jégeső esne.

A vajákos lánynak erről eszébe jutott még valami: az

álomgólemek úgy születnek, hogy az éppen kéznél lé-

vő anyagokból állnak össze, bűbájos szél erejét hasz-

nálva.

Ezek szerint az ő góleme elkészült, s nincs már szük-

sége a huzatra. Amint a por leülepedett, Zsófi ki tudta

venni, hogyan is néz ki az ellenfele. A ház lakói által a

pincébe dobált kacatok alkották a testét: csavarok, szö-

gek, törött edények, lyukas fazekak, küllőiket veszített

biciklikerekek és még millió kisebb-nagyobb vacak.

A feje ősrégi tévé, szürke képernyőjén a repedések pók-

hálóhoz hasonlóan futottak szerte, csontsárga kapcso-

lói fogakként vicsorogtak.

- Nyaklik, csuklik ripityára!

Zsófi mindkét kezét a levegőbe lendítette, ezzel erő-

sítve a bűbájt, ami tárgyak szétszedésére volt alkalmas.

A varázslat tölgybarna szikrazuhatagként csapódott a

gólem testének, mely valóban elveszített néhány drót-

darabot, fiókgombot és törött szemüveget, de komo-

lyabb kár nem esett benne. Viszont a néma tévéképer-

nyő váratlanul megvillant, fényszemcsék buzogtak raj-

ta, fekete csíkok hullámot vetettek, majd megjelent egy

arc.

- Kedves nézőink, a tévéhíradó következik! - gurgu-

lázta a gólem. Ezután recsegett, elektromos szikrákat

dobált, és némi fekete füst szökött ki a hangszórójából.

Zsófi látta, hogy a bűbája hatástalan. Kétségbeeset-

ten törte a fejét, mit tehetne. Sietnie kellett, mert a gó-

lem közelebb csosszant.

- Bűbájketrec, bűbájlakat, szondj belé, rémes alak!

Az újabb varázslat süvítve vágódott a pince boltíves

plafonjába, majd onnan szétáradva körbevette a góle-

met. A kéken derengő vasrácsok a levegőből sűrűsöd-

tek össze, villámgyorsan keménnyé merevedve. A gó-

236 237

lem sziszegve, reccsenve hökkent hátra. Kubus a limlo-

mok közül kidugva szürke fejét, reménykedve bámulta

a jelenetet.

A gólem képernyőarcán zavaros csíkok, vonalak pat-

togtak, majd újra feltűnt a kivehetetlen arc.

- Vajákos lány, rossz álomba révültél! - bömbölte re-

csegve a tévékészülék. - Olyan bűbájos hatalmak nyo-

mába eredtél, amiknek a sámánok sem tudnak ellent

állni. Ezért most rémálomba zárlak!

Zsófi elsápadt, amint nézte, hogy a gólem könnyed

mozdulattal megragadja, széthajlítja, majd porrá töri a

bűbájketrec rácsait. Ilyesmire csakis a legerősebb va-

rázslatokkal teremtett álomszörnyek képesek, így te-

hát akárki vezérelte a mozgó szeméthalmot, nagy tudá-

sú révülőnek kell lennie. A vajákos lány megértette,

hogy nincs több ideje bájolással kísérletezni. Azt hitte:

a gólem azonnal megragadja őt alkatrészekből, csapte-

lepekből, szögekből és kapcsokból álló kezével, de té-

vedett. Az álomszörny képernyőarca fényszemcsés vi-

gyort küldött felé, majd varázsigét pattogott a füstölgő

hangszóró:

- Átok húzzon, átok vonjon, rémálomba szavam dobjon!

Zsófi minden tagja megdermedt a legborzalmasabb

varázslat hallatán. Révülő számára nincs rettenetesebb

átok, mint ha rémálomba űzik, hiszen onnan többé

aligha szabadulhat. Örökké ott kell bolyongania, míg

csak létezik az a szerencsétlen éber, aki a rémálmot

megteremtette.

A gólem magasra tárt két karja között narancsszínű

villám cikázott, középen megsűrűsödött, és kavargó ör-

vényt teremtett. Ez volt a kapu, ami arra szolgál, hogy

elnyelje az átokkal sújtott révülőt. Zsófi megbabonáz-

va nézte, amint közeledik a fénylő kavargás, s már érez-

te, ahogy belekap a hajába...

Kizbus egyetlen hatalmas ugrással szökellt az örvény

és a vajákos lány közé. A gólem azonnal megértette, mi

történik: dühében a képernyőarc iszonyút dörrent,

majd füstölve, lángnyelveket köpve felrobbant. Az ör-

vény irányítás nélkül száguldott áldozata felé, de az

álomvarangyba ütközött, s így őt nyelte el, nyomban

bezáródva.

Zsófi remegve, mozdulatlanul állt a széntárolóban.

A darabjaira hullott gólem ártalmatlanul sistergett, zi-

zegett, nyekkent még néhányat, majd végleg elszállt

belőle a gonosz bűbáj, mely a távolból irányította.

A vajákos lány alig tudta felfogni, hogy megmene-

kült. Még mindig maga előtt látta Kubus kicsi, ráncos

arcát, amint rápillantott, miközben beszippantotta őt

a rémálom örvénye. Zsófi esküdni mert volna rá, hogy

könnycseppek ültek az álomvarangy szemében.

- Feláldozta magát... értem! - suttogta a hideg, el-

csendesedett pincében, és maga is sírni kezdett.

*

Ahogy teltek a Gyökérvilág álomnapjai, Gergő egyre inkább

otthon érezte magát a szakadár vadászok között - míg nem ta-

lálkozott az édesunyja álomlelkével. A sámánfi azóta nem ta-

lálta helyét, s a keserűség egyre csak nőtt benne. A bűbájketre-

cek, melyekben a befogott rémálmok kushadtak, immár na-

gyobb területet foglaltak el a folyó túloldalán, mint amekkora

maga az álomfogók tábora volt. Gergő minden reggel átsétált

a hídon, mogorván fogadta a vadászok üdvözlését, és lehetőleg

elkerülte, hogy bárkivel is beszélnie kelljen.

Pedig még Őzbűvölő Emese is igyekezett kicsalogatni őt a

búskomorságból. A gyönyörű álomfogó lány simogató szóval

közeledett felé, de hiába. Gergő senkiről nem akart tudomást

venni, aki a renegát álomfogókhoz tartozott.

Egyedül a bűbájketrecek telepén túl sötétlő vadonban érezte

jól magát. Mióta a rémálomvaáászok befogadták, sát Gergő

maga is részt vett néhány hajtáson, az erdő fái már nem akar-

ták agyonütni, ha belépett az árnyékukba. Sőt, a sámánfi ha-

238 239

tározottan érezte, hogy hívják, majd elrejtik a kíváncsiskodó

tekintetek elől. Azt nem tudta eldönteni, hogy a fák egyenként

értelmesek-e, vagy az egész vadon alkot egyetlen gondolkodó

élőlényt, de ez nem is látszott fontosnak. A vastag törzsek, dús

lombok, zizzenő bokrok barátságosan ölelték körül, borultak

fölé, és mutatták az ösvényt, ami száraz, kényelmes rejtekhe-

lyekre vezetett.

Gergő most is egy ilyen tisztáson ücsörgött, hátát nekivetve

az egyik ferdén álló, vénséges fának, s fogai között fűszálat rág-

csált. Az álomvilágban néhány napja ismét folyton csöpörgött

az eső, de a vadon sűrű lombüstöke nem engedte, hogy a

sámánfi megázzon.

Annál inkább átnedvesítette annak a közeledő alaknak a

ruháját, aki bosszús morgások közepette átverekedte magát az

aljnövényzeten. Bár a vadon mindent elkövetett, amit békés

eszközökkel tudott, hogy az érkezőt elterelje Gergő közeléből, a

tapasztalt vadászt nem volt könnyű átejteni.

- Végre megvagy cimbi! - harsogta három tokáját rezzent-

ve Böszme.

- Ne nevezz így! - szólt rá a sámántanonc keserű hangon.

- Nem vagyok a cimbid!

- Tőled tanultam ezt a Valóságban használatos szót, és

szerintem te igenis a cimbim vagy! - vitázott a rémálomkerge-

tő, és kimerülten fújtatva leroggyant a fűre. - Az igaz barát-

ságok nem múlnak ki egyik álomról a másikra.

Gergő szomorú pillantást vetett Böszmére.

- Akkor igen, ha az álombarátok átverik egymást - mond-

ta. Arra számított, hogy a pocakját dédelgető vadász vitatkoz-

ni kezd. De Böszme csak zavartan rángatta hol az egyik, hol

a másik vállát, míg végül megszólalt.

- Nem árulhattam el neked előre, hogy az édesanyád ál-

mába révülünk. Hold Dühe szigorúan megtiltotta.

- És ha a szédült vezéred azt mondja neked, hogy révülj az

Örök Álom Kútjába, te belerévülsz? - kiáltotta Gergő, és az

arcáról megvetés sugárzott. Böszme ismét csak zsírpárnáktól

vaskos vállát rángatta, s zavarában a füvet tépkedte. Az utób-

bit gyorsan abba kellett hagynia, mert körülöttük a vadon

mérgesen suhogtatta ágait.

- Nézd, cimbi, nekem Hold Dühe a főnököm. Azt mondta,

vigyünk téged édesanyád rémálmába, amit azóta szokott lát-

ni, hagy veled a baleset történt. Azt is mondta, hogy ez lesz az

utolsó vizsga, mielőtt egészen befogadunk magunk közé, és meg

osztjuk veled a titkat. Nem árulhatjuk el akárkinek, hogy mi-

ért szöktünk meg Álomföldéről, telepedtünk le a Gyökérszin-

ten, és vadászunk rémálmokra.

- Tudod, mit csináljatok a titkotokkal? - kiáltotta Gergő,

és két keze ökölbe szorult, nehogy kicsurranjanak a könnyei. -

Hold Dühe egyszerűen őrült, ti pedig vakon engedelmeskedtek

neki. Szerintem azért gyűjti össze a legveszedelmesebb rémál-

mokat, mert hadsereget fabrikál belőlük, és azután rátámad a

kilenc Jurtára és Kende táltosra!

Böszme ijedten válla közé húzta a fejét, és körbepislogott,

mintha attól tartana, hogy a sámánfi szavát más is meghall-

hatja.

- Hadsereget, ugyan! - motyogta gyomrot rezgető hangján,

mégis úgy, mint egy megszeppent óvodás, aki elejtette a lekvá-

ros kenyerét. -A rémálmokat nem lehet irányítani. Hiszen lá-

tod, mennyi bajunk van velük így is, a bűbájketrecekbe zárva.

Gergő talán meg sem hallotta egykori barátja szavait, csak

kiabált tovább. Elkeseredésében már a könnyeit sem tartotta

vissza.

- Nem elég, hogy elvittetek anya rémálmába, és nem figyel-

meztettetek előre, de azután a szemem láttára akartátok elfog

ni az álomlelkét! Tudod te, ostoba álomkergető, mi történik az-

zal az éberrel, aki csapdába esik az Álomvilágban? Az éberek

álomlelke a legszabadabb részük. Ha megsérül, vagy csak az

álomban reked, s nem tud ébredéskor visszatérni a testükbe,

akkor... Akkor nem ébrednek fel többé!

- Tudom én, tudom! - morgott zavartan Böszme. - Mi

szabadléleknek neveztük egykor. Valóban érzékeny holmi, de mi

nagyon vigyáztunk volna az anyukádra.

- Hogy azután idehurcoljátok a táborba, és Hold Dühe

240 241

bezárhassa az egyik ketrecébe, mint bármelyik rémálmot! Tény-

leg nem fér abba a nagy fejedbe, hogy ha ez sikerül, az anyu-

kám a Valóságban nem ébred fel többé? vagy legalábbis addig

biztosan nem, amíg valahogyan ki nem szabadul az álomlelke.

Böszme erre nem tudott felelni. Gergő pedig, mivel a vadász

nem vitatkozott vele tovább, lassan elcsendesedett. Öklével le-

törölte kicsordult könnyeit, melynek fátyolán át néhány pilla-

natig azt hitte, hogy a bokrok árnyékában egy macska tovasur

ranó alakját látja. Aztán úgy döntött, hogy biztosan csak a

szomorúságtól zaklatóit képzelete játszik vele, és dacosan to-

vább bámulta maga előtt a felázott erdei talajt.

Nagyon sok idő telt el teljes csendben, mire Böszme megmoz-

dult. A vadász úgy pattant fel, mintha rettentő pocakja egyál-

talán nem akadályozná a mozgásban. Arcán komor kifejezés

ült, de látszott az is, hogy nem akarja tovább győzködni a

sámánfit, pedig nagyon megkedvelte őt az utóbbi álomhetekben.

- Annyit mondhatok, hogy Hold Dühe mindig becsületes,

kiváló, bár kemény vezetőnk volt, és én hűséggel tartozom neki.

Azt nem tudom, hogy miért akarta elraboltatni velünk édes-

anyád szabadlelkét, de biztos vagyok benne: nem bántotta volna.

Gergő továbbra is a földet nézte, s csupán halk, megvető

mordulást hallatott.

- Sámánfi, te bebizonyítottad, hogy bátor vadász vagy, és

mi magunk közé fogadunk, ha te is úgy gondolod - folytatta

Böszme halk, mégis erős hangon. - Szerintem neked is jobb

volna, ha duzzogás helyett legalább úgy tennél, mintha a

rémálomvadászokkal tartanál. A titkok csak úgy fedik fel ma-

gukat, ha a közelükben maradsz.

Ezzel Böszme eltűnt a fák között, s hamarosan már csak

hangos szuszogását lehetett hallani, amint utat tör magának

a tábor felé. Gergő csodálkozva nézett fel, mert a vadász utol-

só néhány mondata mintha rejtett üzenetet is hordott volna

magában. Mégis egész álomlelkében érezte a vibráló haragot,

így a fáknak súgta:

- Egyikőtöknek sem hiszek többé! Meg akarok szökni. Meg

fogok szökni!

- Nagyon helyes, csak minél hamarabb!

A selymesen lágy hangra Gergő úgy pattant fel, mintha

tűzre lobbant volna alatta a fa gyökere. A szemközti bokrok

árnyékából ekkor lépett elő nesztelen talpakon egy hatalmas,

púpos hátú, fekete macska, és sárga szemét a sámánfira villan-

totta.

A kölyök csak állt, és tátott szájjal bámulta Bunzent,

aki ettől láthatóan rendkívül elégedett volt. Monyákos

Tuba ugyan nagyon rég és akkor sem hosszú időt töl-

tött Réti Gergő, vagyis (révülő nevén) Farkas társaságá-

ban, mégis azon nyomban felismerte, mikor - vagy két

órával ezelőtt - meglátta a tisztáson ücsörögni. Az ügy-

nök, kifinomult ösztöneinek engedelmeskedve nem ro-

hant a sámánfihoz, mert az nagyon is megváltozott,

mióta Apollónia és a fővadász lagziján találkoztak. Aki

most a komor, esőben ázó erdőben Tuba elé került, sok-

kal inkább hasonlított egy elvadult kuk,abúvárhoz, sem-

mint sámántanonchoz.

- Csukd már be a szád, különben lenyelsz egy le-

gyet! - kurrogta Bunzen, karmesteri mozdulattal len-

dítve fekete farkán. - Micsoda ostoba alak! Biztos,

hogy ő a te régi ismerősöd, Tuba?

A dohánylidérc kilépett a fák takarásából, és megve-

tette lábát a síkos füvön. Régóta révült már egyik álom-

ból a másikba, így megtanult a legváratlanabb dolgok-

ra is alaposan felkészülni.

- Kik vagytok ti? - kérdezte Gergő. Az ügynök figyel-

mét nem kerülte el, amint a fiú jobbja lassan hátra, a

dereka felé mozdul.

- Hagyd békén a bűbájostorodat, Farkas! - szólt rá.

- Én úgy emlékszem, hogy egykor mindketten Kende

táltos barátai voltunk.

A sámánfi keze megállt a levegőben, s kissé előreha-

jolt, hogy a szemerkélő esőben jobban lássa az alacsony

alakot.

242 243

- Tuba? - kérdezte bizonytalanul. - Valóban te vol-

nál az, Monyákos Tuba?

Válaszra azonban nem várt, mert mire a mondat vé-

gére ért, már bizonyos volt abban, hogy az egykori

lidércvihánc gerilla áll előtte.

- Szólj, ha eldöntötted, hogy átkot szórunk-e egy-

másra, vagy összeölelkezünk? - vigyorodott el a lidérc.

Gergő már ott is termett nála, térdre vetette magát,

hogy a testmagasságuk különbsége ne legyen akadály,

majd átkarolta Tubát. Bunzen háborogva ugrott félre,

mert a sámánfi lendülete majdnem lesodorta a fejét.

- Elképzelni sem tudom, hogyan bukkantál rám, de

nyiss gyorsan kaput, és tűnjünk el innen - mondta az

üdvözlés után Gergő.

- Nyissak kaput? - csodálkozott Monyákos Tuba. -

Azt te is bármikor megtehetnéd, hiszen gyakorlott ré-

vülő vagy.

- Bűbájostor nélkül még nekem sem megy - vallot-

ta be Gergő. - Az előbb csak megtévesztésül nyúltam

hátra. Reméltem, hogy elijesztelek. Bocsáss meg, nem

ismertem rád. Nemrég még volt bűbájostorom, de el-

vették tőlem.

- Akkor tehát fogoly vagy ebben az álomban? - rán-

colta homlokát az Alomfelügyelet ügynöke. - Az imént

úgy beszéltél azzal a nagydarab fickóval, mintha nem-

rég még barátok lettetek volna.

- Úgy volt. Most viszont minden vágyam az, hogy

megszökhessek innen.

- Értem. - Monyákos Tuba kissé zavartan piszkált

lábujjával egy kavicsot. - Csupán annyi a baj, hogy én

nem érted jöttem.

Gergő arcán előbb döbbenet, majd csalódottság, vé-

gül harag jelent meg. Felállt Monyákos Tuba mellől, há-

tat fordítva neki, visszament a fához, ahol korábban

ücsörgött, és öklével a durva törzsre csapott.

- Azt hittem, a barátom vagy - mondta.

- Hé, sámánfi, beszéljük meg a dolgot! - próbálta

békíteni a lidérc, de a fiú villámló tekintettel pördült

meg, és kiabálni kezdett.

- Baleset ért a Valóságban, elveszítettem a Kölyök-

farkast, és nem jön értem sem Kende táltos, sem az

apám! Hát hol vannak most a híres révülők, a Hét Sár-

kányőr, a Kilenc Jurta varázstudói? Nekem a táltosko-

leszban azt tanították, hogy a Világfán minden sámán

törődik a másikkal, de ez hazugság! Amíg sebesülten

feküdtem, néha sikerült ellátogatnom a Valóságba. Lát-

tam a testem a kórházban, és azt is láttam, hogy anya

meg Botlik Dénes ülnek mellettem naphosszat. De nem

láttam egyetlen vajákost, kenőasszonyt, boszorkányt

vagy sámánt sem, akik segítettek volna nekik, hogy ki-

keveredjek ebből a rossz álomból. Azt hittem, hogy a

Lombszint bölcs bűbájosai nem hagyják magára bajba

jutott társukat, és most...

- Ne légy igazságtalan, kölyök! - Monyákos Tuba

haragjában mintha megnőtt volna. A hangja legalábbis

úgy dörgött, mint nyári zápor előtt a baljós ég. Még

Bunzen is meglepetten húzódott vissza a lidérc közelé-

ből, Gergőben pedig benn akadt a szó. - A Kilenc Jur-

tához tartozó révülők bajban vannak. Sokkal nagyobb

veszély fenyegeti őket, mint téged, aki ugyan megszo-

rultál ebben az álomban, a Gyökérszinten, de egészsé-

ges és erős vagy. A segítő szellemed szintén jól van, ez

biztos. Hiszen ha nem így lenne, már te is betegesked-

nél, vagy szellem volnál. A sámán és toteme egy lélek:

ami az egyiket éri, azt a másik is érzi. És amíg a fák ol-

dalát tudod öklözni, meg képes vagy tiszteletlenül or-

dítozni a nálad jóval idősebb és tapasztaltabb lidérc ko-

máddal, addig panaszod nem lehet!

Monyákos Tuba szigorú szavai, komor arckifejezése

lehűtötte Gergő dühét. A sámánfi tétován legyintett

két karjával, hangok nélkül tátogott, mintha mondana

valamit, de szavakat nem lel hozzá.

244 245

A dohánylidérc megigazította zörgő levélruháját,

majd leült a tisztás szélén, s - még mindig neheztelve -

intett a fiúnak.

- Gyere ide, beszéljük meg! Sok dolog van, amiről

én mit sem tudok, de olyan is akad, amiről neked kel-

lene hallanod.

Gergő engedelmeskedett. A következő órákban a fiú

és a lidérc apróra elmondták egymásnak mindazt, amit

átéltek, kiderítettek vagy csupán sejtettek.

- Tehát valaki megfontolt támadást indított a Kilenc

Jurta Szövetsége ellen - biccentett végül Monyákos Tu-

ba. - A dologban benne van a Rontó Boszorkányok

Szektája, néhány álomvarangy és szerintem a renegát

álomfogók törzse is. IW lönben miért üzengetne egy-

másnak az anyám és Hold Dühe?

- Milyen érzés, hogy megtaláltad a mamádat? - kí-

váncsiskodott Gergő, aki még mindig azon ámult, hogy

a boszorkányok tojást szoktak rakni, s abból kelnek ki

a lidércek. Az Álomfelügyelet ügynöke azonban ráncolt

homlokkal nézett rá, így ejtette a témát.

- A rontó némberek varázsfőzete legyengítette a

sámánokat - folytatta Tuba. - Magam láttam a Gyé-

mánt Jurtában, hogy még a Hetek sem úszták meg. Ha

pedig a legfőbb varázstudók elgyengülnek, akkor a Ki-

lenc Jurta minden tagja bajban van. Ráadásul sok

álomhete vagyok úton, s azóta még tovább romolha-

tott a helyzet.

- Mit okoz a bájital? - kérdezte Gergő, aki most már

igazán próbált a beszélgetésre figyelni.

- A sámánok gondolatai összezavarodnak, szédülés,

émelygés gyötri őket, amitől képtelenek bájolni - felelt

a lidérc. - Még a Lombszinten hallottam róla, hogy

szerte az összes világban egyre gyakoribbak a varázsló-

balesetek. A bűbájos, mondjuk, össze akar forrasztani

egy törött csontot, de a bájital megkavarja a gondolata-

it, és gyógyítás helyett átok lesz az igézésből. Végül

már a legerősebb sámánok, sőt a táltosok sem lesznek

képesek semmilyen bűbájolásra.

- Akkor pedig révülni sem tudnak! - döbbent rá

Gergő. - Nem csoda, hogy értem sem jött senki.

- Remélem, most már érted, hogy a Valóságban

miért nem gyűltek a betegágyad köré vajákosok! - em-

lékeztette Tuba a fiút korábbi kitörésére. - Tudhatod:

Kende táltos és Hódfarok néne nyomban hozzád ré-

vült volna, amint meghallják, hogy baleset ért. Csak-

hogy a jelen helyzetben egy elrontott, félresikerült bá-

jolás akár meg is ölhetne téged!

Gergő szégyenkezve lehajtotta a fejét.

- Felejtsük el! - Monyákos Tuba vigasztalón oldalba

bökte. - Talán most már azt is megérted, hogy miért

nem segíthetek neked minél hamarabb tovarévülni eb-

ből az álomból. Úgy sejtem, mi ketten...

- Hárman, ha kérhetném! - kurrogott közbe Bun-

zen.

- Elnézésedet kérem - biccentett a macska felé

Tuba. - Tehát, mi hárman épp jó helyen és időben va-

gyunk, hogy kiderítsük, mi folyik a Világfán. Ha ra-

gaszkodsz hozzá, természetesen nyitok neked egy Éb-

redés Ajtaját. Akkor a Valóságban magadhoz térsz, de

meglehet, hogy soha többé nem révülhetsz vissza kö-

zénk. Ha a Heteket legyőzik, a varázstudóknak új ura

lesz, akiről semmit nem tudunk. Talán el akar pusztíta-

ni mindent, vagy az ébereket teszi rabszolgákká. Fogal-

mam sincs, de az biztos, hogy téged, Farkas, többé nem

engedne révülni.

Gergő körbepillantott a csendes esőben ázó erdőn,

mintha a bölcsességet árasztó, titokzatos fáktól várna

tanácsot. Levél sem rezzent, szellő sem mozdult, csu-

pán a vízcseppek kopogták saját kedvük ütemét.

- Maradok, és segítek nektek - határozott a sámánfi.

- Szerintem Hold Dühe becsapta a renegát álomfogó-

kat. Szinte semmit nem árult el nekik arról, hogy mi-

246 247

ért kell befogniuk a rémálmokat, sem azt, hogy ki bíz-

ta meg ezzel a feladattal.

- Nos, mi éppen azért vagyunk itt, hogy ezt kiderít-

sük - vigyorodott el Monyákos Tuba. - Anyám levele-

zéséből ugyanis megtudtam: a Hetek ellen lázadó alve-

zérek és a titokzatos Megbízó itt fognak találkozni,

méghozzá három álomnap múlva!

*

A páfrányosban sűrű, tejfehér köd ült. Zsófi épp csak néhány

perce aludt el a Valóságban, szorosan magához ölelve a plüss

Settenkét, de máris sikerült olyan álamvilágot találnia, ahol

biztonságban érezte magát. A felnőtt embernél is magasabb,

lándzsa alakú levelek barátságosan hajoltak össze a feje fölött,

s bár a köd mást talán elijesztett valna, a vajákos lány tudta,

hogy itt nem bánthatja senki.

- Merre vagy? - kiáltotta, miközben keresett egy kényel-

mes, mohával fedett sziklát, és elhelyezkedett rajta. - Most

nincs időnk a játékra, gyere elő!

Mióta Zsófi nem révülhetett át a pincén keresztül az Álom-

világba, csak akkor találkozhatott segítő szellemével, ha aludt.

Ez nem volt olyan szabad, csodálatos élmény, mint mikor ré-

vült, de mégis több, mint egy mozdulatlan, tehetetlenül nyeklő

plüssbábut ölelgetni.

Az őrdenevér éles füttyel jelezte, hogy közeledik. Zsófi felné-

zett a páfrányerdő árnyaira, melyeket a titokzatos, ebben az

álomvilágban közvetlenül soha fel nem bukkanó napkorong

szórt fénye keltett életre. Settenke szemmel alig követhető sebes-

séggel cikkant át a méregzöld levelek között, apró bőrszárnyai

megkavarták a ködöt. Itt a hangok is furcsán visszhangosak és

sokkal erősebbek voltak, mint máshol. Így mikor az őrdenevér

éles karmokkal megkapaszkodott az egyik növény vaskos szárá-

ban, azt Zsófi bántó karistolásnak hallotta.

- Láttad az álomgólemet? - vágatt rögtön a beszélgetés kö-

zepébe a lány. Amint visszaemlékezett a pincében történt ret-

tenetes percekre, torkát máris sírás foj-

togatta. - Szegény IW bust elnyelte a

rémálmok világa.

Settenke lapos orra néhány szusz-

szantást, szisszenést küldött felé.

- Nincs igazad! - felelt erre Zsófi. -

Az álomvarangyok valóban arról híre-

sek, hogy fosztogatnak, csalnak és hazud-

nak, de Kubus más volt. Vagy legalábbis

kezdett megváltozni.

Az őrdenevér kétkedvefelborzolta a sző-

rét.

z ne vitatkozzunk javasolta a lány. -

Na ba van és nem tudom kihez fordulhatnék. Mi

hír járja a Világban?

Settenke hosszú perceken át csak sípolt, tutult, búgott,

csipogott, s néha annyira beleélte magát a mondanivalójá-

ba, hogy fejjel lefelé lógva még a szárnyaival is mutogatott.

Zsófi így megtudhatta tőle, hogy a Lombvilág révülői mind

szétszéledtek, a Gyémánt Jurta ága szinte teljesen kihalt, és

ahol nemrég még százával nyüzsögtek a Kilenc Jurta ügy-

intézői, most csupán a szél csapkodja a sátrak nemez-

lapjait. A Hét Sárkányőr legtöbbje kénytelen volt

visszatérni a Valóságba, s nem tudnak újra átrévül-

Í

ni az Álomvilágba, mert minden varázsigéjük félre-

sikerül. Kende táltos tartja magát egyedül, bár

V

többre nem képes ő sem, mint hagy kiült a Gyé-

mánt Jurta elé, és folytonos dobszóval, énekkel

kéri a legerősebb szellemek segítségét. Csakhogy

már azok sem válaszolnak.

- Vége a világoknak? - suttogta elbor-

zadva Zsófi. - Mi lesz, ha végleg bezárul

a Valóság és a Világfa közötti átjárás?

Többé senki nem képes révülni? "

Settenke először erre is felelni akart,

de aztán megértette, hogy a vajákos lány

248 249

is tisztában van a válasszal. Ha bezárul minden átjáró a vi-

lág fa, az Álomvilág és a Valóság között, akkor az éberek többé

nem látnak álmokat éjjel, s nem tudnak álmociozni nappal.

- Az embernek muszáj időnként álmodnia, mert még az ébe-

rek is az álmaik közben pihenik ki magukat - mondta Zsófi hal-

kan, s közben a gomolygó ködöt nézte, mintha azon túl ülne lát-

hatatlan lrallgatósága. - Ha többé nem álmodik senki, az em-

berek egyre fáradtabbak, zavarodottabbak lesznek, majd

megőrülnek, és a Tfalóságban elszabadul a pokol. Történt már

ilyen, mikor Adolf, az elmebajos mágus, átokverte szobafestő

pemzlijével fehérre mázolta a Gyémánt Jurtát, és kioltotta az

álomébresztő színeket. Akkoriban öt évig csak rémálmokat tud-

tak álmodni az éberek, s ezért háború dúlt az egész világon.

Settenke úgy csippantott, mint aki pontosan emlékszik min-

denre.

- És az álmodozók! - folytatta Zsófi. - Ha bezárulnak az

átjárók, és nem nyuik több ébredés Ajtaja, nemcsak a révülők

szorulnak ki a Világfáról. Az éberek is elfelejtik a meséiket, és

nem lesznek képesek újakat kitalálni. Sőt, házak, hidak, autók

és semmi más sem épül többé, hiszen azok megtervezéséhez is

álmodoznia kell az e3ereknek. Settenke, ha ez megtörténik, va-

lóban vége lesz az összes világnak!

Az őrdenevér aggódva eleresztette a páfrányszárat, és bár

máskor szörnyen utált a földön mászkálni, most mégis Zsófi

ölébe röppent. A lány finoman megsimogatta Settenke puha,

pihés hátát.

- Fogalmam sincs, mit tehetnek. Kubus ugyan elvezetett a

rendelőhöz, ahol megtalálhatnám azt, aki megszervezte a Ger-

gő elleni merényletet. De mit érek vele? Akárki a Megbízó, erős

bűbájos kell legyen. Közönséges révülő nem állíthat a szolgá-

latába álomvarangyokat, és nem is idézhet meg a Valóságban

álomgólemet. Ott, a pincében engem akart elkapni, de nem is-

mertem fel a tévéképernyőn az arcát. A doktor nem lehetett, ő

túl ostoba. És bár Paulina kisasszony meglehetősen gonosznak

tűnik, róla sem tudom elképzelni, hogy bűbájos. Talán a Hol-

ló tért vissza, vagy...

A páfrányosban hirtelen feltámadt a szél. Zsófi remegve né-

zett körül, s érezte, hogy a rémület átjárja egész testét.

- valaki jár itt! - súgta Settenkének, aki nyomban a leve-

gőbe röppent, és vad száguldozúsba fogott gazdája fölött. - De

ez az én álmom! Ide senki...

A sűrű köd gomolyogni kezdett, sokkal gyorsabban, határo-

zottabban, mint eddig. Nem a szél kavarta, magától formáló-

dott. Két hatalmas, sötét üreg, egy vízszintes vonal, domboru-

latok és lapályok alakultak ki benne - végül Zsófi előtt egy köd-

ből szőtt, ismerős arc jelent meg.

- Hódfarok néne! - kiáltotta a vajákos lány.

A fehér páraajkak megnyíltak, szellő suhogása adta közéjük

a hangokat.

- Farkas Húga... - a szavak gyöngén libbentek, könnyen

széttépte, elkergette őket a páfrányerdő legkisebb neszezése. -

Üdvözöllek, Farkas Húga!

- Hádfarok néne, merre vagy? - Zsófi előbb a ködből szőtt

archoz akart rohanni, de aztán szerencsére meggondolta ma-

gát. A hirtelen mozdulatok végleg elhessentették volna a jele-

nést. - Szükségem van a tanácsodra. Egyedül vagyok, és nem

tudom, mit tehetnék.

- Nincs idő... Figyelj jól!... Ne hidd el a görbe tükör

képét!... A Megbízó a kuks minden rejtélyre, de ő nem... Meg

kell találnod!... Találd meg, Farkas Húga!... És ha végül

akad egy kis időd, szabadíts ki engem is...

A páfrányok hirtelen hajladozni kezdtek, a köd felkavaro-

dott, majd elsimult.

- Hódfarok néne! - kiáltotta kétségbeesetten Zsó, fi.

A párából szőtt arc azonban már nem volt sehol.

X.

A sötétség küldöttei

Gergő felajánlotta Monyákos Tubának és Bunzennek, hogy az

éj beálltával átcsempészi oacet a bűbájketrecek mezején az álom-

fogók táborába.

- A hegybe vájt alagutakat alaposan felderítettem - mond-

ta. - Szerintem olyan járatokat is találtam, amikről az álom-

fogóknak fogalmuk sincs. Elvezetlek benneteket a szobámba, ott

tölthetitek a következő három álomnapot.

- Szó sem lehet róla - tiltakozott a dohánylidérc. - Túlsá-

gosan kockázatos volna. Jó lesz nekünk Bunzennel idekinn az

erdőben. Úgy vettem észre, még az álomfagók sem szívesen jön-

nek be a fák közé. Van itt valami...

- Mintha a vadon figyelne minket- dorombolta nyugtala-

nul a macska. - Én is érzem.

Végül abban állapodtak meg, hogy Gergő magával viszi

Bunzent, elrejtve az inge alá. A macska megjegyzi az utat, és

visszafelé hozhat magával élelmet.

- A hátamra kötözd a csomagot - javasolta púpját mere-

getve a macska. -A régi testemben sokszor cipeltem málhát a

sivatagon át. Boldog emlékek!

Gergő kétkedve húzgálta a száját - már hallott róla, hogy

Bunzen tevének Mpzeli magát - de nem akart vitatkozni.

A következő három álomnap feszült várakozással telt, s nem-

csak a rejtőzködők és a sámánfi számára. Gergő észrevette, hogy

Hold Dühe sokkalgyakrabban bújik elő a sziklafal mélyén rej-

lő barlanglakásából, mint korábban, és szinte elárasztja utasí-

tásaival az álomfogókat. A táborban eddig is nyüzsgött az élet,

de most mintha megkergültek volna a vadászok. Elmaradtak a

hajtások, nem fogtak be több rémálmot, viszont a bűbájketrecek

lakóit gondosan két csoportba osztották. Ez rengeteg cipekedés-

sel járt, aminek eredményeként a folyó túlpartján végül két,

egymástól jól megkülönböztethető "ketrecváros" alakult ki.

Gergőt nagyon is érdekelte volna, mi értelme ennek, de nem

volt kitől megkérdeznie. Ha Böszmével olykor össze is találkoztak,

a dolga után rohanó vadász csak szomorú, komor pillantást kül-

dött a sámánfi felé, és Gergő sem igazán akart szóba állni vele.

Rajta kívül még Őzbűvölő Emese világosíthatta volna fel a

fiút, de a lány egyetlen percre sem állhatott meg. Hol vizet

hordott a jurtákhoz, hol a hatalmas cserépedényeket vagy a

háromlábú vasfazekakat súrolta fényesre, mivel hamarosan

rengeteg éhes szájat kell ellátniuk finom étkekkel. Akányszor

Gergő megpróbált szóba elegyedni Emesével, ő mindig nagyon

kedvesen mosolygott a fiúra. Mikor azonban beszélgetni kezd-

tek volna, folyton felbukkant a lány valamelyik nővére vagy

húga, és kért tőle valamit.

Bunzen éjjelente átsurrant a ketrecek között, a hídon, majd

a táboron, és a Gergő által mutatott titkos járatokon keresz-

tül meglátogatta a fiút. A macska nagyon élvezte a málhahor-

dó szerepét, és néha őrületbe kergette Gergőt azzal, hogy hosszú

perceken át magyarázta, miként kell egy teve hátára megfele-

lően felerősíteni a csomagokat.

- Te nem vagy teve! - tört ki végül a sámántanoncból az

igazság.

- A lelkem tevéé! - replikázott sértődötten a macska. - Ha

valóban sámán vagy, ezt látnod kellene.

- Annyit tisztán látok, hogy tevének túlságosan macska

vagy, macskának viszont túlságosan buggyant.

Általában ennyivel le is zárták a vitát. Bunzen elvonult a

vadon felé, púpos hátán élvezettel billegtetve a Gergő által csent

étkeket. Az álomfogó őrök csupán egyszer látták meg, de akkor

is azt hitték, hogy káprázik a szemük.

A harmadik nap hajnalán Gergő még aludt, mikor szikla-

szobája ajtótakarója félrecsapódott.

- Ébredj, mert mindenről lemaradsz! - rázogatta a fiú vállát

türelmetlenül Őzbűvölő Emese. - Jönnek érkeznek a küldöttek!

Gergő már korábban is hallotta, amint a táborban az

álomfogák arról sutyorognak, hogy Hold Dühe a szövetségeseit

készül megvendégelni.

254 255

- Közeledik a mi időnk! - lelkendezett a lány. - Végre ta-

lálkozhatunk azok vezetőivel, akik szerte a Világfán ugyan-

azért küzdenek, mint mi. És eljön...! Hallod, most már biz-

tos! Eljön a Megbízó is, aki harcba vezet minket!

Gergő felkönyökölt puha prémekkel bélelt ágyán, és megüt-

közve nézte Őzbűvölő Emese kipirult arcát. A lány most még

százszor szebb volt, mint máskor, a sámánfi mégis keserű ízt

érzett a szájában.

- Mégis, miről beszélsz? - kérdezte lassú, megfontolt sza-

vakkal, hogy a lány is észrevegye: a vak lelkesedésnél több a jó-

zan megfontolás. - Csak nem azért vagy ilyen boldog, mert el-

pusztítjátok a Kilenc Jurtát, a Heteket és velük együtt a saját

hazátokat, Álomföldét is?

Őzbűvölő Emese meghökkenve meredt a fiúra. A pír eltűnt

az arcáról. A lány olyan gyorsan sápadt bele a nyomasztó

gondolatokba, hogy Gergő attól tartott, mindjárt elájul.

- Tudom, hogy nem hiszel a harcunkban - mondta halkan

s már-már ellenségesen.

- Azt sem tudom, miért harcoltok! -A sámánfi kezdett ko-

molyan dühös lenni. - Neked talán elárulták, mire kell ennyi

rémálmot összegyűjteni?

- Hold Dühe a legbölcsebb álomfogá, aki valaha is álmo-

dott a Világfán! - vetette fel dacosan az állát Emese.

- A legbölcsebb álomfogó Szvapna volt, de ő halott. - Ger-

gő maga köré tekerte a takaróját, és felkelt az ágyról, fekve vi-

tázni meglehetősen nevetséges és kényelmetlen volt. - Az az

igazság, hogy Hold Dühe semmit nem árult el nektek a Nagy

Tervbó?. Most majd meglátjuk, kik is a szövetségeseitek. De ne

lepődj meg rajta, ha a Gyökérszint legförtelmesebb szörnyetege-

it látod a táborba révülni. Talán azt hiszed, hogy a Rontó Bo-

szorkányok Szektája játszótéri kismamák hétvégi pletykaköre?

Őzbűvölő Emese, ha lehet, most még jobban elsápadt, mint

az előbb. A következő pillanatban már Gergő is rádöbbent,

hogy elárulta magát.

- Honnan tudod, hogy a rontó boszorkányok is jönni fog-

nak? - az álomfogó lány hangja szúrt, mint a jégszilánk. -

A Gyökérgyötrő Törpék küldöttségén kívül még senki nem ré-

vült a táborba, és Hold Dühe a legfőbb vadászaink előtt is tit-

kolja, kik jönnek rajtuk kívül.

Gergő nagy levegőt vett, és mélyen a lány szemébe nézett.

Remélte, hogy sikerül szörnyen titokzatos képet vágrcia.

- Elfelejted, hogy sámán vagyok!

Őzbűvölő Emesét kilelte a hideg, beharapta alsó ajkát, és le-

sütötte a szemét - a fiú pontosan erre számított. Megfigyelte,

hogy a renegát álomfogók a lelkük mélyén rajongással és nem

kevés félelemmel emlegetik a sámánokat. Böszme korábban el-

mondta neki: a törzs legendái arról szólnak, hogy valaha, még

a Valóságban, sámánok és táltosok vezették, védték őket. Égi

Úrral is ezek a varázstudók tartották a kapcsolatot, de mind

elhagyták Böszme őseit, mikor azok végleg átrévültek a Világ-

fára, és álomfogókká váltak. Gergő azt is sejtette, hogy Hold

Dühe azért igyekszik őt vadásszá tenni, mert a törzsnek na-

gyon nagy szüksége volna egy sámánra.

- Menjünk! - szólt határozottan a fiú, kihasználva, hogy

sikerült összezavarnia Emesét. - Látni akarom a híres szövet-

ségeseiteket. És persze a titokzatos Megbízót.

- Az erkélyről mindent megfigyelhetünk, sokkal jobban,

mintha lemennénk a tömegbe - suttogta a felindultságtól még

mindig remegő álomfogó lány. Gergőt zavarta, hogy Emese úgy

áll félre az útjából, majd oson utána a folyosókon, mintha

szolgáló volna, de ez még mindig jobb volt, mintha tovább ta-

nakodna.

Az erkély széles kőpárkányán ülve valóban tökéletes kilátás

tárult eléjük. Gergő nyomban felfedezte, hogy a hídon túl, a

ketrecek által szabadon hagyott területen az éjjel felállítottak

egy szokatlanul díszes és nagy méretű jurtát. Darabjait eddig

biztos a barlangraktárakban őrizték, pontosan erre a különle-

ges alkalomra turtogatva.

A díszjurta körül válogatott fegyveresek őrködtek. Gergő fel-

ismerte közöttük Böszmét, aki most bőrpáncélt erőltetett hatal-

mas pocakjára, pedig szörnyen utálta ezt a kényelmetlen öltö-

zéket.

256 257

A ketrecek közötti üres terület jelentős részét földbe szúrt bű-

vös fáklyákkal kerítették el. A középen álló totemoszlop faragá-

saiból (turulmadár ült a csúcsán) Gergő rájött, hogy az álom-

fogók révülőteret hoztak létre. Így a vendégek nem összevissza,

bárhol a tábor területén bukkantak fel, hanem a díszjurta kö-

zelében, ami kényelmessé tette a fogadásukat.

- Nézd, ott vannak a törpék vezetői! - mutatott Emese le-

felé. Az izgatottságtól már megfeledkezett előbbi zavaráról, s

ennek Gergő is örült.

A Gyökérgyötrő Törpe kül-

döttsége három apró, töm

zsi személyből állt. Bár

az álomfogóknak a de-

rekáig sem értek, ezek a

kis fickók tekintélyt sugá-

roztak magukból. Térdig

csüngő, gondosan fésült

szakálluk szinte egyformá

vá tette őket, bőrpáncéljuk szegecsei és a sisakjuk szikrázva ver-

te vissza a felhők mögül éppen előbukkanó nap sugarait. Ger-

gő leginkább a kezükben tartott, sétabotként is használható

szekercéjüket csodálta meg, melynek nyelén varázsrúnák sora-

koztak, éle pedig kéken derengett.

- Még soha nem hallottam róluk - jegyezte meg a fiú.

- Az apám mesélte, hogy a Gyökérszinten laknak. Ott,

ahol a legvastagabbak a gyökerek - magyarázta Emese. -

Egész városokat vájtak a Világfába. Szívből utálják a táltoso-

kat, mert a Hetek meg akarták tiltani nekik, hogy tovább fa-

ragják, lyuggassák a gyökereket.

- Ha Kende táltos ilyesmit kér tőlük, arra biztos jó oka

van - jegyezte meg Gergő. - Szerinted mi történik az olyan fá-

val, aminek szétfarigcsálják a gyökereit?

Őzbűvölő Emese dacosan rántott a vállán. A sámánfi ta-

vább beszélt volna, de ekkor a révülőtér totemoszlopának tete-

jén a turul meglendítette szárnyát. A bűbájos szobor újabb

küldöttség érkezését jelezte, s ezután már nem is maradt idő a

szavakra, mivel Hold Dühének szövetségesei egymás után ré-

vültek be a körbe.

Elsőként az álomvarangyok érkeztek. Gyanakvón pislogtak

a rájuk várakozó álomfogákra, meztelen bőrükön az izgalom-

tól veszett iramban kavarogtak a szürke fekete foltok. Majd a

Hülloic Honának Legfőbb Csusszanói jelentek mega totemosz-

lop tövében. Gergő soha nem gondolta volna, hogy létezik ku-

tya nagyságú kecskebéka, ötméteres vízisikló és autóhosszúsá-

gú zöld gyík. A Gyökérszint állatainak képviselői értelemtől

csillogó tekintettel vizslatták, hol találhatnának némi meleget,

mert ez az álomvilág megdermesztette bennük a vért.

Utánuk a Rontó Boszorkányok Szektájának három némbe-

re tűnt elő a semmiből. A fekete ruhás, bő szoknyás asszony-

ságok röppenve jelentek meg, nyomban a magasba emelkedtek,

és csak akkor szálltak le a díszjurta mellett, miután körbere-

pülték a területet. Gergő ámulva nézte mérhetetlenül kövér ve-

zetőjüket, akinek sütőlapátjára pótröppenőket kellett erősíteni,

hogy elbírják a súlyát. A sámánfi beárnyékolta a szemét, hogy

jobban lássa Monyákos Klotildot, akiről természetesen már

hallott Tubától.

A turul ismét meglengette a szárnyait. Távoli, gyorsan erő-

södő dübörgés hangzott fel, s a következő pillanatban a

révülőtérre érkezett a Szellemdobolók Klánjának három kül-

dötte. Gergő hallotta, hogy Emese halkan felsikolt, s maga is

érezte, hogy álomlelke minden porcikája megdermed az iszony-

tól. A régen holt sámánok fehér ködgomolyokká sűrűsödtek, és

a talaj fölött lebegtek. Az álomfogó őrök akaratlan hátratéptek

a közelükből, sőt a rémálmok némelyike is vinnyogva húzódott

ketrece túlsó sarkába.

- Kik ezek? - suttogta elborzadva Őzbűvölő Emese.

- Tehát róluk sem szólt a ti bölcs vezéretek? - kérdezte eny-

he gúnnyal Gergő. -Akkor majd én mesélek neked a Szellem-

dobolók Klánjáról. Ők mind rég holt sámánok, vajákosok, bű-

bájosok, akik mégsem léptek be az Ősök Jurtájába, mert úgy

vélik, hogy minden hatalom őket illeti. El akarják pusztítani

a Heteket, hogy azután a Világfát és a Valóságot is uralják,

258 259

sötét varázslattal borítva el mindent, mert féltékenyek az élők

elevenségére. Nálukgonoszabb szörnyetegek talán nem is létez-

nek a Mindenségben.

Őzbűvölő Emese tágra nyitott szemmel, vacogó fogakkal bá-

multa a piszkosszürke ködfigurákat. Gergő megsajnálta a lányt,

ezért átkarolta a vállát, hogy bátorítsa, majd a fülébe súgta:

- Nyugodj meg, Kende táltos nem engedi, hogy ők legyenek

a Világfa urai.

Emese azonban váratlanul elhúzódott a sámánfitól, és is-

mét dacosan, bár kvnnyes szemmel felvetette az állát.

- Akármit mondasz, Hold Dühe akkor is jót akar! -

mondta. - Lehet, hogy a Tetejetlen Fa leggonoszabb lényeivel

kötött szövetséget, de a látszat csal. Én biztos vagyok benne,

hogy amintgyőzünk, Hold Dühe ellátja a baját ezeknek a för

telmeknek.

- Vagyis nyakára hág egykori szövetségeseinek? - kérdezte

felhúzott szemöldökkel Gergő. - Nem ezt nevezik hitszegésnek?

Őzbűvölő Emese nem válaszolt. Különben sem maradt több

szóra idő, mivel a turul ismét lendítette a szárnyát. A révülő-

téren három hangos pukkanás kíséretében mókás lények jelen-

tek meg. Aprók voltak, tán még kisebbek, mint a gyökérgyötrő

törpék, és láthatóan a szemetesekből öltözködtek. Vezetőjük pe-

nészes kartondobozból hajtogatta felöltőjét, melynek mellrészén

egy hűtőszekrény rajza kéklett, fején pedig piros lábast viselt.

Két társa bevásárlószatyrokból, falról tépett plakátokból, egy-

kori postazsákokból válogatta össze öltözékét. Amint megjelen-

tek, büszke képpel kibontották zászlójukat (megpörkölődött szé-

lű lepedő egy partvisnyélen), melyen csálé betűkkel ez állt: Li-

dérccsapás (Bele a képedbe!) Akciócsoport.

- Már csak ők hiányoztak! - sóhajtott Gergő. A táltoskép-

zőben már hallott erről a társaságról, mely Monyákos Tuba

egykori Lidércvihánc Gerilláinak nyomdokaiba lépett, és azo-

kat a lidérceket gyűjtötte egybe, akik nem voltak hajlandóak a

Lidérccsíny Felügyeletnek engedelmeskedni.

A révülőtér ismét kiürült, hogy azután a következő küldött-

ség töltse meg. Az Íz-surranók látványától megint kilelte a hi-

deg azokat, akikben még volt némi jóérzés. Ezek a levegőben su-

hanó, öklömnyi felhőpamacsok halkan zizzenve kavarogtak,

gomolyogtak, mohón keresve a meleg vérű lényeket. Betegség

szellemek voltak az ízek, s akihez csak hozzáértek, azt hama-

rosan láz, köhögés, hidegrázás és egyéb rossz borította el. Az

álomfogó őrök idegesen markolták meg fegyvereiket, a rontó bo-

szorkányok védőigéket motyogtak az orruk alatt, és még a li-

dércek is kitértek a felhőpamacsok útjából.

Utolsóként az Atokverők Varázskörének vezetői révültek a

térre. Ők is hárman jöttek, s mindenki mástól, de még egymás-

tól is különböztek. Az első majomhoz hasonlatos, tüskés bőrű,

kutyapofájú szörnyeteg volt. Ezüstös bőrén csillogott a nap-

fény, rosszindulatú szeme vadul villogott. A második rég kiszá-

radt, recsegő gyökereken araszoló, girbegurba fa képét mutat-

ta, amelynek mohos odvából rettenetes bűz áradt, leveletlen

gallyaival pedig folyton maga körül csapkodott, mintha agyon

akarna ütni valakit... Vagy inkább bárkit, aki csak a közelé-

be kerül.

A legkülönösebben azonban az átokverők vezére nézett ki.

Gergő döbbenten bámulta, öklével még a szemét is megdörzsöl-

te - ugyanis a révülőtéren egy vécécsésze tűnt fel! Amíg nem

mozdult, semmiben nem különbözött a legközönségesebb vécé-

ülőkéktől, fehér porcelán, faperem és fedő. Azután elindult a

díszjurta felé, s úgy hullámzott, görbült, mintha gumiból vol-

na. Beszélt is, és olyankor gurgulázó hangokat hallatva emel-

gette az ülőkéjét.

Gergő úgy érezte, eleget látott. Az Átokverők Varázsköre az

egyik legveszélyesebb, és legősibb társaság volt, amely állandó

háborúságban állt a Hetekkel. Mindenféle átoktermő szörnye-

teget, hegyi, erdei, barlangi förtelmet maguk közé fogadtak.

S úgy tűnt, most már városi, Valóságból érkező tagjai is akad-

tak, mint ez az eleven vécécsésze.

A renegát álomfogók tábora hirtelen elnémult. A küldöttségek

felsorakoztak a díszjurta előtt, az őrök vigyázzállásba mereved-

tek, a bámészkodók az izgalomtól remegve bámulták a faragott

turulmadarat. Olyan csönd támadt, hogy Gergőhallani vélte a

260 261

távoli vadonban rejtőző Mo-

nyákos Tuba izgatott szuszogását.

A totemoszlop tetején megmozdult a tu-

rul, szárnyait a magasba tárta, éles csőrét az

égnek bökte. A sámánfi visszafojtott lélegzettel

figyelt, mert tudta: a következő pillanatban

megláthatja végre azt, akinek a parancsára a

Világfa sötét erői szövetségre léptek.

A turul szárnyai süvítve szelték a levegőt, s

mikor végük a földet érte, a semmiből felbuk-

kant a Megbízó...

Zsófi olyasmire szánta el magát, amiért ké-

sőbb majd minden bizonnyal kicsapják a

Vajákosképzőből, sőt örökre bevonják a ré-

vülési engedélyét. Mégis meg kellett tennie,

mert egyedül nem bírt volna az előtte álló

feladattal. A művelet azonban rendkívül

kockázatos volt, főleg egy gyakorlatlan vajá-

kostanonc számára.

Zsófi leóvakodott a Csipetke utcai ház ud-

varára, s most még fokozottabb gonddal les-

te, hogy Nemcsókék leskelődnek-e. A házas-

pár azonban épp a tévé legfrissebb, csupán

ezredszer ismételt közvetlen ajánlatát bámul-

ta, azt fontolgatva, megrendeljék e telefo-

non a hihetetlenül olcsó műanyag fül-

vakarókészletet, ajándék vattapamacsokkal.

A pinceajtó nyekeregve tárult fel, s jeges

levegőt lehelt Zsófi kipirult arcába. A lány

annyira félt, hogy nem csupán a fogai koccantak össze,

de a két térde is erőtlenül rogyadozott. Az eszével tud-

ta, hogy odalenn már nem kell tartania az álomgólem-

től, hiszen az darabjaira hullott, miután rémálomör-

vénybe szippantotta szegény Kubust. A szíve mégis

összevissza kalapált a rémülettől.

A széntároló fülkékben dermesztő csönd, kísérteties

félhomály ülepedett. Az elfeledett kacatok szomorúan

dőltek, gabalyodtak, simultak egymáshoz. Zsófi bűbáj-

lángot libbentett a tenyerébe, de a gyenge kis fénynél

csupán egyetlen, rebbenő pillantást mert vetni arra a

fülkére, melynek közepén még mindig ott hevert az

álomgólem összetört tévéfeje.

Abba a ficakba sietett, ahol már napok óta hiába vár-

ta őt és Gergőt a két heverő. Itt volt a legtöbb szabad

hely, talán kétlépésnyi üres, poros padló. Zsófi kabátja

zsebéből krétát, öt gyertyát és egy apró dobozkát vett

elő. Az utóbbiban nyárról félretett, szárított legyek zö-

rögtek. Ezután a krétával tökéletes kört rajzolt a pad-

lóra, ügyelve rá, hogy mindenhol zárva legyen. Követ-

keztek a varázskörön belüli egyenes vonalak, melyek

végül pentagramot adtak ki. Ennek öt csúcsába állí-

totta a gyertyákat, és halk bűbájszóval sorra gyújtotta

őket.

A meleg, barátságos lobogás végre önbizalommal töl-

tötte el a vajákos lányt.

- Helyesen cselekszem! - suttogta magának. - Ezt

Kende táltosnak is be kell majd látnia, ha a Hetek bí-

rósága elé állítanak azért, amit most teszek.

A pince mélyén, mintha az öreg falak akarnának vá-

laszolni, halkan felbúgott egy rég kiszáradt vízvezeték-

cső. Zsófi ismét a zsebébe nyúlt, s elővette a bűbájos-

torát, majd a denevér formájú rongybabát. Az utóbbit

a varázskör közepére fektette, eligazította a szárnyát,

kisimította a fülét.

- Tárulj, kapu, tárulj ránk, egyesüljön két világ!

262 263

A varázsvers első szavánál a gyertyalángok meglib-

bentek, színt váltottak, sárgából zölddé, majd kékké,

végül vörössé lettek. A másodiknál felparázslott a va-

rázskör, és a pentagram egyenes vonalai hullámot ve-

tettek. Az utolsó szó után akkora dörrenés söpört végig

a pincén, hogy a bérház minden ablaka megrezzent a

keretében.

- Ébredjen az alvó, Valóság fogadja, elevenné legyen az ál-

modó rongybaba!

Így kiáltott Zsófi, és a bűbájostorral suhintva rábö-

kött a varázskör közepén heverő denevérre. A bőrszí-

jakból aranysárga villám csapott ki, eltalálta a rongybá-

but, ami felpattant a levegőbe, s már nem is esett vissza

a padlóra.

Settenke, a hús-vér őrdenevér boldogan füttyögve re-

pülte körbe a széntárolót. Azután kicikkant a folyosó-

ra, de nyomban vissza is tért, és felfüggeszkedett a pla-

fonról csüngő, rég nem világító villanykörte drótjára.

- Ezért biztosan lemondhatok a varázstudományom-

ról - sóhajtott Zsófi, és a dobozkából finom dögléggyel

kínálta segítő állatát. - Mindegy: a holnap gondjaival

bajlódjon majd a holnapi Zsófi.

Settenke helyeslően kattogott néhányat, majd le-

nyelte a legyet. A vajákos lány cipőjével szétsöpörte a

varázskört, a pentagramot, majd eloltotta és a zsebébe

tette a gyertyákat.

- Szövetséges nélkül soha nem jutnék a Megbízó

közelébe - mondta Zsófi, s érezte, hogy Settenke ele-

ven jelenléte máris erővel tölti meg a tagjait. - Nappal

azonban nem röpködhet felettem egy denevér, külön-

ben megbámulnának a járókelők. Este indulunk nyo-

mozni, mielőtt dr. Produk és Paulina kisasszony bezár-

ják a rendelőt.

Az őrdenevér izgatottan füttyentett.

- Igen, a nőt követjük - felelt a vajákos lány - Hód-

farok néne álmomban azt mondta, ne higgyek a görbe

tükörnek. Paulina kisasszony picike termetével, fura

megjelenésével pont olyan, mintha az elvarázsolt tü-

körtermekből szökött volna ki. Azt hiszem, nyomon

vagyunk!

Settenke bizonytalanul széttárta bőrszárnyait, de

nem vitatkozott.

*

Hold Dühe elsőként a Megbízót vezette a díszjurtába, s csak

miután ők eltűntek a nemeztakaró mögött, követték példájukat

a küldöttség tagjai. Gergő a mellvéden ülve öklével dühösen az

érdes kőre csapott.

- Nem láttam belőle szinte semmit! - fortyogott. - A kö-

peny és a csuklya eltakarta az alakját és az arcát.

Ozbűvölő Emese néhány pillanatig még a lassan oszladozó

tömeget nézte, majd észbe kapott.

- Mennem kell, kezdődik a vacsora!

Gergő az álomfogó lány után nyújtotta a karját. Mondani

akart neki valamit, csak hogy ne haraggal váljanuk el. Eme-

sét azonban már el is nyelte a sziklajáratokba vezető folyosó,

és a sámánfi egyedül maradt nyomasztó gondolataival.

A revülőtérre érkezett vendégeket kimeríthette a Világfa tá-

voli tájairól idáig tartó utazás, mivel a következő órákban foly-

ton csak ettek, ittak. Az álomfogók asszonyai és lányai Hold

Dühe szigorú utasításai szerint készítették el a különböző étke-

ket. S nem csupán sűrű gulyás, ínycsiklandó vadkansült került

a kondérokba, fatálakra, de olyan "különlegességek" is, amiket

eleven ember soha a szájához sem venne. Gergő döbbenten és

háborgó gyomorral figyelte, amint néhány fényes szőrű bárányt

vonszolnak kötőféken a díszsátorba, hogy azután rogyadozó tér-

dekkel, láztól csillogó szemmel kerüljenek elő onnan. Hamar rá-

jött, hogy a szerencsétlen jószágok az íz-surranóknak nyújtottak

táplálékot: a betegségszellemek az egészséget szívták ki belőlük.

A Hüllők Honának Legfőbb Csusszanói tucatnyi óriás szi-

takötőt kaptak. Gergő csak remélte, hogy a szépséges állatokat

264 265

nem Emesének kellett megsütnie, mert abba a lánynak a szíve

szakadt volna meg. Néhány álomfogó asszony titokzatos, szo-

rosan lezárt agyagedényeket is a jurtába cipelt, melyekről sej-

teni lehetett, hogy olyan étkeket tartalmaznak, melyekből az

átokverők szörnyetegei lakmároznak.

Egyedül a szellemdobolók maradtak vacsora nélkül. Nekik

már rég nem volt szükségük semmiféle táplálékra. Legfeljebb a

pecsenyék illatát szívták magukba, emlékezve arra az időre,

mikor még volt testük.

Gergő kivárta a sötétséget, majd átsétált a táboron. Megfi-

gyelte, hogy amelyik álomfogónak nem kellett a díszjurta köze-

lében lennie, az inkább messziről elkerülte a festett nemezlapo-

kat. A fegyvereseket gyakran váltották a bejúratnál, mert va-

lami különös oknál fogva mindetgyengeség, rosszullét, émelygés

fogta el, bizonyára a förtelmes álomlények miazmás kipárolgá-

saitól.

A sámánfz úgy tett, mint akinek sürgős dolga akadt a bű-

bájketrecek között. Mikor senki nem figyelt rá, a megbeszélt he-

lyen belopózott a vadon fái közé. Nem kellett sokáig téblábol-

nia a sötétben, hogy rátaláljon Monyákos Tubára és

Bunzenre.

- Megérkeztek - súgta Gergő. - Ha most idehívhatnánk az

Álomfelügyelet összes révülőjét, egy csapásra letartóztathat-

nád a legveszélyesebb bűbájosok javát.

- Anyu? - kérdezte türelmetlenül a dohánylidérc. - Ő is

itt van?

Gergő sajnálkozva bólintott. Monyákas Tuba elkeseredve,

szemernyi haraggal rántotta meg a vállát.

- Az ő baja, ha a rossz oldalra állt - mondta aztán. - El-

csípem a grabancát, és kirázom a szoknyájából őnagyságát, ha

százszor is az anyám.

Bunzen idegesen rángó farokkal lépegetett körülöttük, s hal-

kan kurrogott.

- A Megbízó? Ő is itt van?

Gergő elmondta, hogy látta ugyan a lázadás fővezérét, még-

is olyan, mintha nem látta volna.

- A ganosztevők folyton ezt csinálják! - háborgott Monyá-

kos Tuba. - Csuklyába, bő köpönyegbe vagy egyenest mágikus

ködbe burkolják magukat, hogy felismerhetetlenek maradja-

nak. Én már olyanról is hallottam, aki egy naplóba bűvölte

magát, hogy kivárja, amíg újra erőre kap.

- Ha befejeztétek a háborgást, induljunk! - sürgette őket

Gergő. - Sajnos nem tudtam bűbájostort szerezni, hogy va-

rázslattal rejtselek el benneteket, míg a díszjurta közelébe érünk.

- Jól jönne most néhány vakulj-levél- sóhajtott Monyákos

Tuba. - Sebaj, majd lopakodunk.

Ezt a tervet legkönnyebben Bunzen tudta végrehajtani. A pú-

pos macska fekete szőre teljesen beleolvadt az éjszaka árnyaiba,

puha talpán pedig nesztelenül surrant ketrectől bokorig, bokor

tól mosogatásra váró kandérig. Gergő viszont úgy döntött, ő nem

rejtőzik, míg csak egészen a jurta közelébe nem érnek, hiszen ne-

ki még mindig szabad járása volt a táborban. Az álomfogák

ügyet sem vetettek rá, s a rosszulléttől szédelgő őrök is inkább há-

borgó gyomrukra, semmint a tébláboló fiúra figyeltek.

Monyákos Tuba már sokkal nehezebb helyzetben volt. Bí-

zott azonban leveles ruhájában, no meg lidérctudományában,

ami az ákázás mesterévé tette. Lassan haladt a jurta felé,

mert gyakran kellett megtaposott, ázott bokornak tettetnie ma-

gát, de azért végül ő is megérkezett a nehéz jurtalapok árnyé-

kába.

266 26?

Odabenn már a végéhez közeledett a lakoma. A holtsápadt

asszonyok kivezették az utolsó, a surranók által megbetegített

bárányt, és félredobták a kiürült, gyanús szagokat árasztó

agyagedényeket, majd fáradtan a sziklafal lábánál álló lak-

helyükre támolyogtak. Hold Dühe üres kéregtekercseket, térké-

peket, írószerszámokat hozatott, s ez már előre jelezte, hogy

végre megkezdődik a haditanács.

Gergő tíz körömmel próbált lyukat ásni a jurta mellett,

hogy azon bújjanak be, de Monyákos Tuba intésére félbehagy-

ta. A dohánylidérc levélruhája mélyéről csillanó pengét vett

elő, és lassan nyílást metszett a vaskos nemezbe. A díszjurta

hangjai azon át végre kiszűrődtek hozzájuk, s csak arra kellett

ügyelniük, hogy a bent ülők észre ne vegyék a keskeny rést.

- Százhúsz rémálmot találtam alkalmasnak a Hajtásra!

- zengte éppen Hold Dühe bronzkemény hangja. -A többit el-

különíttettem a ketrectábor nyugati oldalára, mivel számunk-

ra hasznavehetetlenek. Amint távozunk innen, szabadon en-

gedem őket.

- Szabadon? - a felcsattanó, dermesztően hideg hangtól

Gergőnek összekoccant a foga. Azonnal tudta, hogy a Megbí-

zó beszél, bár nem láthatta őt. A sámánfinak hatalmasat dob-

bant a szíve, mert néhány pillanatig úgy érezte: ismeri a hang

gazdáját, és mindjárt eszébe is fog jutni a neve. - Már miért

engednénk szabadon a befogott rémálmokat?

- Hiszen nincs rájuk szükségünk - Hold Dühe hangjában

bizonytalanság rebbent. - Hadd térjenek vissza az éberek ál-

maiba.

- Ostobaság! - süvöltötte a Megbízó. -Ami egyszer a ha-

talmunkba került, azt vagy használjuk, vagy elpusztítjuk.

A szellemdobolók és az íz-surranók helyeslően sziszegtek, a

majomszerű átokverő idegesítően felvihogott.

- Ahogy parancsolod - kongott Hold Dühe válasza. -

A használható rémálmok mind készen állnak a Hajtásra.

- Akkor lássuk végre, mi Tesz a többiek dolga! - a puha,

mégis követelődző hang Monyákos Klotildé volt, amit Gergő

abból sejtett, hogy a mellette kuporgó dohánylidérc összerezzent.

A rontó némber kérdésére öblösen buggyanó, mély hang vála-

szolt, ami egyedül az átokverő vécécsészétől származhatott.

- Javaslom, hogy minden álomlény úgy vegyen részt a haj-

tásban, ahogy az a leginkább megfelel a képességeinek. A gyö-

kérgyötrő törpék bánjanak el az Erdők Atyjának legveszélye-

sebb őrfáival.

Válaszul fejszék csattantak páncélokra.

- A csusszanók és lidércek az erdő állatait némítsák el -

folytatta az átokverők vezére. -Az íz-surranók és a szellemdo-

bolók pedig...

A díszjurta nemezlapjait hirtelen jeges szél dagasztotta fel

belülről úgy, hogy a tartókötelek recsegtek az erőlködéstől.

A dermesztő huzat hangakká állt össze, és jól kivehetően zen-

gett.

- Milyen jogon adsz te utasításokat a nemes sámánok holt

gyülekezetének? Mi, a szellemdobolók, egyedül a Megbízónak

engedelmeskedünk.

A tanácskozás vitába torkollt. Gergő izgatottan fülelt, hát-

ha többet is megtudhat az összevissza kiáltásokból, szitkokból

és elharapott átokszavakból. Miféle Hajtásra készülnek ezek

odabenn? Merre terül el az Erdők Atyja, és miért akarják

megrohanni? Hát mégsem a Hetek ellen szervezkednek a Vi-

lágfa sötét mágiát űző szörnyetegei? De akkor a Rontó Boszar-

kányok Szektája miért gyengítette le varázsfőzetével a Kilenc

Jurta összes sámánját, vajákosát és garabonciását?

A heves vita olyan hirtelen szakadt félbe, mintha a bent

üloicre csendvarázst küldtek volna. Gergő elég rég volt már ré-

vülő ahhoz, hogy ösztönei jelezzék, ha valami baj történt. Kör-

bepillantott, de nem látott semmi szokatlant. Monyákos Tuba

ott kuporgott mellette, pont úgy, mintha csak félig széttaposott

bokor volna. Az álomfogó fegyveresek gyomrukat simogatva,

zöld arccal igyekeztek kibírni a szolgálatot, míg leváltják őket.

Távolabb a bűbájketrecek kék derengése ugyan adott némi

fényt, de arrafelé is nyugodt volt a sárral borított táj.

- Itt van! - szólalt meg a boszorkányok vezére a néma jur-

tában. - Arra!

268 269

És ekkor Gergőbe belemart a felismerés: Bunzen eltűnt!

3

A púpos macska egyetlen perccel korábban még ott sündör

gött a közelükben, ügyelve rá, hogy sárga szemének villanása

el ne árulja, ha egy őr mégis felpillantana szenvedéséből. Azu-

tán a tanácskozás annyira lekötötte Gergő figyelmét, hogy tel-

jesen megfeledkezett Bunzenről, aki talán úgy döntött, mégis

visszatér volt gazdájához, és beárulja őket.

A sámánfi felugrott, hogy a ketrecek felé rohanjon. Monyá-

kos Tubának nem kellett szólnia, a lidérc talán még gyorsab-

ban megfejtette a jeleket, mint ő, és az ellenkező irányba sur

rant, halkan zizegtetve leveleit.

A díszjurta oldalán metszett rés hatalmas reccsenéssel ha-

sadt szét. Gergő iszonyodva nézett farkasszemet a majomsze-

rű átokverő kutyapofájával, melyből sűrű nyálcsík nyúlt a föl-

dig, kibújva a borotvaéles fogak közül. A szörnyeteg felhördült,

s már ugrott is a szabad térre. Mögötte az egyik szellemdobo-

ló szürke gomolygásban tört át a megnagyobbított hasítékon,

utat engedve két íz-surranónak és a haragtól torz arcú Hold

Dühének.

- Ott van! - sikoltotta a rég holt sámán szelleme. Füstkar

ja meztelenül lendült a levegőbe, ahogy az egész alak sem vi-

selt semmilyen ruhát. Gergő hallott már róla: ő lehetett Kal-

pagos Csanád, pillanatnyilag a kalpagja nélkül.

A szabadba tóduló szörnyetegek mind Monyákos Tubára

meredtek. A lidércnek semmi esélye sem maradt a menekülés-

re. Felegyenesedett, hiszen álcáját leleplezték. Hold Dühe a de-

rekán függő bűbájostor felé nyúlt, de szeme sarkából közben fel-

fedezte Gergőt is.

A sámánfc villámgyorsan átlátta a helyzetet. Ha okosan

cselekszik, még tűnhet úgy, hogy ő éppen csak erre téblábolt.

Ehhez azonban...

Diadalüvöltésben tört ki, és két ugrással a dohánylidércnél

termett. Monyákos Tuba annyira meglepődött a rohamozó

Gergő láttán, hogy meztelen talpai gyökeret vertek a ragacsos

latyakban. Nem is próbált menekülni. A sámánfi rávetette

magát a dohánylidércre, ledöntötte a földre, és a mellére ült,

habár közben ő maga is megbotlott. Arca néhány pillanatra el-

merült a sárban, vadul köpködve próbált megszabadulni a ke-

serű ragacstól. Érezte, hogy a vastag földréteg máris száradni

kezd rajta, olyan fekete maszkot kenve rá, hogy még Boglárka

sem ismerné fel, ha látná.

- Elfogtam! Megvan a kém! - kiáltotta Gergő.

A küldöttségek tagjai - ki a hasítékon, ki a jurta feltáruló

nemezajtaján - sorra köréjük gyűltek. A még mindig értetlenül

pislogó álomfogó őrök fáklyákat hoztak, így a területet nyugta-

lanul vibráló, sárga fény borította be.

- Elfogtam az ügynököt! - szólt ismét Gergő, és tenyerét

rátapasztotta Tuba szájára, nehogy elárulja őt. - Várom a

parancsod, Hold...

Nem fejezhette be a mondatot, mert ekkor fölé tornyosult

Monyákos Klotild hegy méretű alakja. A boszarkány vastag

karján ott dorombolt a púpos macska, sárga szemét villogtat-

va, és semmi kétséget nem hagyva felőle, hogy ő volt az áruló.

Most csak egyetlen nyávogásába kerül majd, hogy leleplezze

Gergőt, s véget vessen a színjátéknak.

Bunzen azonban hallgatott.

- Kötözzétek meg! - kiáltott Hold Dühe. - Később kival-

latom.

- Erre semmi szükség - a háttérből most a Megbízó lépett

elő. Fekete köpönyege széle a latyakban ázott, csuklyáját pedig

oly mélyen húzta az arcába, hogy semmi nem látszott belőle.

Közel lépett a föláön heverő lidérchez és a rajta térdeplő Ger-

gőköz. Hosszan, csendben nézte mindkettejüket. A sámánfit

megint elfogta a rettenetes gyanú, hogy igenis ismeri a Megbí-

zót, tudja a nevét, csak épp képtelen kimondani azt.

- Engedd meg, hogy személyesen kérdezzem ki! - ajánlko-

zott Kalpagos Csanád, fehér párafelhő szavakat pöffentve a

levegőbe. - Ismerem a vakarcsot, elszámolnivalóm van vele.

A körben álló küldöttek némelyike kezdett megvadulni. Az

íz-surranók piszkosszürke pamacsai folyton a sárban heverő

Tuba felé lendültek, a hüllők ragadós nyelvüket nyújtogatták,

és az átokverők fehér porcelános vezére azt gurgulázta:

270 271

- Ültessétek rám, és mindent be fog vallani!

A Megbízó tűrte egy darabig a hangzavart, majd felemelte

jobb karját, mire csend lett.

- Megmondtam, hogy nincs szükség vallatásra. Ez itt az

Álomfelügyelet ügynöke, aki véletlenül bukkant a nyomunkra.

Legalábbis nagyon remélem, hogy véletlenül!

Gergő látta, hogy a tekintélyes méretű főboszorkány szájsar-

ka kissé megrándul, Bunzen hátán pedig felborzolódik a szőr.

- Oljétek meg! - mondta ki halkan a végső utasítást a

Megbízó, és már fordult is, hogy távozzon. A sámánfi sártól

ragacsos arccal, félvakon pislogva is látta, hogy Hold Dühe

előveszi bűbájostorát. Gergőt erős karok ragadták meg, és szin-

te letépték Monyákos Tubáról, akit megbénított a félelem.

- Gyere, kölyök, ez már nem a te dolgod! - súgta Böszme

a sámánfi fülébe. A rémálomvadász volt ugyanis, aki igyeke-

zett a halálraítélt közeléből eltávolítani Gergőt.

Hold Dühe meglendítette feje fölött a bűbájostort, ami han-

gos visítást hallatott, amint feltöltődött a sötét varázserővel.

A fiú ordítani akart, de kapkodó lélegzete a szájára ragadt sa-

rat a torkára szippantotta, és fulladozni kezdett.

A halálos átok elhangzott, a bűbájostor iszonyatosat dör-

rent. A varázserő fekete darázsrajként száguldott a földön he-

verő lidérc felé, aki kétségbeesetten az arca elé kapta két karját.

Éles kiáltás harsant, s egy másik bűbájostor is felsziporká-

zott. A két varázslat a levegőben találkozott, vakító villanás-

ban oltva ki egymást, mielőtt Hold Dühének átka elérhette

volna Monyákos Tubát.

A körben állák döbbenten felhördültek. A szokatlan hangra,

vagy talán, mert elmaradt a lidérc halálsikolya, a Megbízó is-

mét feléjük fordult. Csuklyája sötétségében ádáz haragtól vil-

lant a tekintete, amint felfogta, hogy mi történt.

- Monyákos Klotild! - mondta szívszorítóan rideg han-

gon. A küldöttség minden tagja rémülten húzódott hátrébb,

egyedül hagyva az óriási boszorkányt, akinek jobbjában még

mindig apró szikrákat vetett a bűbájostor. - Mit műveltél,

némber?

Monyákos Klotild pufók arca fehérebb volt, mint az átokve-

rő vécécsésze oldala, de orra vashegyét mégis dacosan felvetette.

- Tuba a fiam - mondta. - A lidérccsemetém. Addig nem

ölhetitek meg, míg én élek.

A küldöttségek tagjai ádáz őrjöngésbe kezdtek. A törpék fej-

széiket lengették, a lidércek hisztérikusan sikítoztak, a sámá-

nok szellemei pedig még fehérebbek lettek, mint eddig bármikor.

- Ez árulás, boszorkány! - szólt halkan, metsző hangon a

Megbízó. Majd hirtelen apró, bonyolult mozdulatot tett bal

keze mutatóujjával, mire Klotild kezéből kiugrott a bűbájostor,

és perzselő szikrákat köpve kettétört a levegőben, hogy végül

hasznavehetetlen fadarabként hulljon a sárba. Gergő még so-

ha nem látott olyat, hogy egy révülő puszta kézzel varázsoljon,

ezért most az ámulat némította meg.

- Aki halni akar, annak én nem állok útjába - közölte a

Megbízó, majd hátat fordított a társaságnak, s már távozás

közben köpte parancsát Hold Dühe felé: - Zárjátok mindket-

tőt bűbájketrecbe. Később magam akarok végezni velük.

Az álomfogó fegyveresek elvezették a lidércet és édesanyját.

A küldöttek is szerteszállingóztak, hogy egymás között beszél-

jék meg az eseményeket. Gergő letörölte arcáról a sarat, s már

azon volt, hogy csendben elasonjon, mikor Hold Dühe hozzá

lépett. A sámánfiban megfagyott a vér, bár látta, hogy a rene-

gát álomfogók vezérének arcán most szokatlanul nyugodtak a

varázsjelek.

- Bebizonyítottad, hogy hű vagy hozzánk, Farkas - mond-

ta a férfi. -A mi bölcs Megbízónkat nem akarom azzal zavar-

ni, hogy bemutassalak neki. Én azonban felajánlom neked,

hogy tarts velünk a Nagy Hajtásra, és légy az álomfogóim sá-

mánja. Elfogadod?

Gergő legszívesebben ököllel esett volna neki Hold Dühének,

ennek az öntelt, elvakult álomfogónak, aki a Világfa leggono-

szabb lényeivel kötött szövetséget. A háta mögött azonban ott

érezte Böszmét, és ettől valahogy nyugalom öntötte el. Gondol-

kodott néhány szemhunyásig, miközben a távolból hallotta,

hogy a két Monyákosra rácsapódik a bűbájketrec ajtaja.

272 273

- Elfogadom az ajánlatodat, és ígérem, hogy sámánként az

álomfogók érdekeit szolgálom ezentúl - szólalt meg végül Ger-

gő, s örült, hogy nem remeg a hangja.

- Égi Úr vezesse a kezed - bólintott Hold Dühe, és átadta

a fiúnak a korábban elkobzott bűbájostort. - Ha pedig újra

megpróbálsz elárulni minket, személyesen küldöm álomlelkedet

a Rémálmok Földjére... Örökre!

*

Zsófi remek búvóhelyet talált dr. Produk rendelőjével

szemközt. Ahogy közeledett az este, kabátja belső zse-

bébe rejtette Settenkét, aki ettől felbőszült és folyton

mocorgott. Ez azonban csak a buszon keltette fel né-

hány utas figyelmét.

- A hörcsögöm! - magyarázta pirulva a lány - Lö-

työg az egyik foga, orvoshoz kell vinnem, de nem talál-

tam otthon befőttesüveget.

A felnőttek rosszallóan csóválták a fejüket, egy hölgy

morgott valamit az efféle kölykök felelőtlen szüleiről, de

akadt két hosszú hajú srác, aki égre bökve a hüvelykuj-

ját vigyorgott Zsófira.

- Menő vagy, kisanyám! Szabadságot a bundás nép-

nek!

Zsófi örült, hogy végre leszállhat a buszról, s a kapu-

aljban összeszidta Settenkét. Az őrdenevér azonban

annyira boldog volt attól, hogy végre kiröppenhet a ka-

bátzsebből, hogy nem is figyelt a gazdájára. A vajákos

lány óvatosan bekukkantott a ház macskaköves udva-

rára, s nyomban felfedezte, hova rejtőzhetne.

Szemben a rendelő bejárati ajtajával, a körfolyosó

túloldalán valaki igencsak szerette a virágokat. A hatal-

masra nőtt, dús növények valóságos dzsungelt alkot-

tak, befonták a vaskorlátot, sőt lecsüngtek a kövezet

fölé. Zsófi felszaladt a lépcsőn, s lekuporodott mögé-

jük. Csupán két méregzöld levelet kellett kissé félrehaj-

tania, máris láthatta a rendelá ajtaját, sőt az udvar na-

gyobbik részét is. Azt ugyan még nem tudta, mit fog

mondani, ha valaki kilép a folyosóra az ő oldalán, de

majd akkor biztosan eszébe jut valami.

Settenke eközben körberepülte az ötemeletes bér-

ház belső udvarát, felzavart néhány galambot, és rá-

füttyentett egy kövér macskára. Láthatóan remekül

érezte magát a Valóságban, ahol minden új és izgal-

mas volt számára, hiszen még soha nem látott nagyvá-

rost.

A rendelő ajtaja fél órával később nyílt ki. Zsófi visz-

szafojtotta a lélegzetét, amint szemvillanásnyi időre

megpillantotta Paulina kisasszony apró alakját. Ponto-

sabban csak a nő tornyos frizuráját látta, mert a többit

eltakarta a folyosó rácsa. A csizmái türelmetlen ritmust

kopogtak, s többször visszaverődtek a ház faláról, ami

egészen megzavarta a hallgatózót, mivel nem tudhatta,

hogy épp merre járhat, ha nem látható.

Végül az udvaron tűnt fel. Most is viselte nercbun-

dáját, de lakkretikülje helyett kék reklámszatyor fitye-

gett a kezében. Zsófi a hideg rácsok közé szorította az

arcát, mert innen fentrál alig látta Paulina kisasszonyt.

Sőt Settenkét sem látta, bár ennek most örült. Nem

szerette volna, ha az őrdenevér elárulja őt. Hiszen ha

Paulina kisasszony valóban révülő, nyomban felismeri,

hogy nem közönséges bőregérrel van dolga.

Az asszisztensnő megérkezett az udvarra, s annyira

lelassította a lépteit, hogy már-már lopakodni látszott.

Közben ráncos nyakát nyújtogatta, vastagon kifestett

ajkai között pedig néha előtűnt rózsaszín nyelve, mint-

ha a levegőt szimatolná vele. Zsófinak az a kellemetlen

érzése támadt, hogy Paulina kisasszony tekintete min-

denen áthatol, így ő sem maradhat túl sokáig rejtve.

A nő alaposan szemügyre vette az üres udvart, a kuká-

kat sorakoztató kapualjat, majd a bérház körfolyosóit

alulról felfelé. Mikor úgy ítélte meg, hogy tökéletesen

274 275

egyedül van, lassan kinyitotta a nejlonzacskó száját, és

jobb kezével belemarkolt.

Zsófi értetlenül bámulta leshelyéről a történteket.

Paulina kisasszony elővonta a zacskóból szorosra zárt

öklét, majd feje fölé tartva szórni kezdett valamit. Az

apró, sárga dolgok kopogva hullottak a macskakőre,

pattantak néhányat, s végül megállapodtak. A vajákos

lány szemét szűkre vonva igyekezett rájönni, mit mű-

vel az asszisztensnő.

Paulina kisasszony még kétszer markolt bele a zacs-

kó tartalmába, és szórta szét azt a kövezeten. Rá-

adásul mélyről jövő, kurrogó hangokat kezdett hallat-

ni. Előbb csak halkan, óvatosan, majd egyre nekibáto-

rodva.

Zsófi akkor értette meg, mivel szemetel az apró terme-

tű nő, mikor az első galamb heves szárnycsattogással

landolt a lába előtt. Kukorica! Hát persze, hogy is nem

ismerte fel azonnal a sárga, kemény magokat?

A bérház tetejéről szürke-kék tollú városi galambok

suhogtak lefelé. Az elsők még leírtak egy-egy biztonsá-

gi kört, mielőtt rávetették magukat a táplálékra, de az

utánuk érkezők már attól tartottak, hogy nem jut ne-

kik a csemegéből, s így mellőzték az óvatoskodást. Zsó-

fi megmarkolta a korlát deres vasrúdjait, és visszafoj-

totta a lélegzetét. Ösztönei azt súgták, hogy a nő nem

puszta állatbarátságból eteti a galambokat.

S nem is tévedett. Paulina kisasszony ráncos arcán

elégedett, rideg mosoly terült szét, amint a körötte csi-

pegető szárnyasokat figyelte. Lassan leguggolt közéjük,

karját megfontoltan nyújtotta előre, aztán...

A mozdulata villámgyors volt. A hozzá legközelebb

merészkedő kék tollú galamb csupán akkor fogta fel,

hogy mi történik, mikor az inas ujjak a teste köré fo-

nódtak. Paulina kisasszony másik kezével elengedte a

zacskót, lefogta a verdeső szárnyakat. A többi galamb

rémülten szökkent a levegőbe, de mohóságuk erősebb

volt, így alig egyetlen méterrel távolabb újra a macska-

kövekre tottyantak.

Társuk addigra már nem élt. Zsófi gyomra felkavaro-

dott, amint látta, hogy Paulina kisasszony szakszerű

mozdulattal, egyetlen csavarintással kitöri a galamb

nyakát. Az ernyedten csüngő madártest máris eltűnt a

kék nejlonzacskóban, és a nő felegyenesedve a lépcső-

ház felé indult. Zsófi még akkor is megkövülten figyel-

te, mikor felballagott a folyosóra, benyitott a rendelő

ajtaján, és eltűnt mögötte. Talán még sokáig ott marad,

a korlátba kapaszkodva, ha nem jelenik meg váratlanul

a felháborodott csippantásokat hallató Settenke.

- Gyilkos! - bólintott a vajákos lány dühtől kipirul-

va. - Most már semmi kétség: Paulina kisasszony bo-

szorkány Vagy valami hasonló.

Zsófi már nem tartotta szükségesnek, hogy tovább

rejtőzzön. Elindult a körfolyosón, egyenesen a rendelő

ajtajához. Settenke rémülten füttyögött, szédítő iramú

röppenésekkel szelve a levegőt.

- A doktornak fogalma sincs róla, micsoda veszélyes

némber az asszisztensnője - mondta Zsófi, s kabátja

alatt megmarkolta a bűbájostorát. - Itt az ideje...

- Téved, édes kis barátném!

A vajákos lány megpördült a sarkán, s mire szembe

került azzal, aki megszólította, a bűbájostorán már va-

rázserő sziporkázott.

- Oh, nyugavér és csigalom, kishölgyi - emelte fel

két tenyerét dr. Produk. - Már ha szabad ilyen viccesen

kifejeznem magam. A humor ugyanis oldja a feszültsé-

get, amire nekünk e pillanatban óriási szükségünk van.

276 277

Zsófi bizalmatlanul vizslatta az agyfurkász ezüstke-

retes szemüvegén túl fénylá tekintetét, de nem látott

benne támadó szándékot. A ház harmadik emeletén ki-

nyílt egy ajtó, mire a doktor idegesen intett, hogy hú-

zódjanak a lépcsőház árnyékába.

- Jobb, ha nem keltünk feltűnést - szólt dr Produk.

- Most már magácska is tud róla, milyen... Kérem. Kü-

lönös asszonyság az én Paulinám. Én már rég gyanak-

szom, hogy valami... Szóval, hogy flúgos a lelkem.

- Hiszen maga mindenkiről úgy gondolja, hogy flú-

gos!

- Tévedés, kisasszonykám. Csakis a gyerekekről!

Zsóii leengedte bűbájostorát, és biccentett.

- Azt hiszem, meg kell beszélnünk néhány dolgot.

Feltéve, ha hajlandó segíteni.

- Tekintsen hű szövetségesének, édes kisasszony -

hajolt meg dr. Produk, s szikár arcára őszinte elszánt-

ság ült ki.

A két Böszme

278

- Beengedsz végre, vagy megmutassam a sámánok erejét? -

csattant Gergő hangja. A vele szemben álló, bőrpáncélt viselő

álomfogó harcos arcán ideges kunkorba fordultak a festékmin-

ták, a férfi mégis dacosan összeszorította az ajkát.

- Megmondtam, hogy a foglyokat senki sem látogathatja -

szólt rekedten. - Ez Hold Dühe egyértelmű utasítása.

Gergő hanyagul megvonta a vállát, s közben az övébe tűzött

bűbájostor felé nyúlt.

- Pocsék érzés mosatlan hamutartóvá változni, de te akar-

tad!

Az álomfogó megmarkolta az oldalán függő kardot, ekkor

azonban mennydörgő hang süvöltött felé.

- Mit művelsz, te hatökör? - Böszme csizmái alól magas-

ra fröccsent a sár, amint az őr felé robogott. - Kezet akarsz

emelni a törzsünk sámánjára?

- Be akar menni a foglyokhoz! - védekezett az álomfogó

immár teljesen elbizonytalanodva.

- Ha be akar menni, akkor te fogod a kulcsot, kinyitod neki

a ketrecet, és kellemes időtöltést kívánsz! - bömbölte pocakját

rengetve Böszme, majd széles vigyorral Gergőhöz fordult. - Far-

kas, te egymagad többet érsz, mint az én egész vadászcsapatom.

Rossz rágondolni, mi történik, ha a lidércügynök kihallgatja a

haditanácsot, és hírt visz róla a Kilenc Jurta révülőinek.

Gergőben vegyes érzelmek küzdöttek. Egyrészt boldog volt,

hogy nagydarab cimborájával ismét a legjobb barátságba ke-

veredtek. Másrészt viszont árulónak tartotta magát, hiszen

becsapja őt, az álomfogókat és Hold Dühét. Bár az utóbbiért

cseppet sem bánkódott.

- Beszélnem kell a foglyokkal - mondta végül, hogy elterel-

je a szót a rá záporozó dicséretekről. - Szerintem ki tudok de-

ríteni néhány fontos dolgot a Hetekről.

- Akkor jó lesz, ha sietsz - bólintott Böszme, és puhának

látszó, mégis vaskemény tenyerével megropogtatta a sámánfi

vállát. - A küldöttek még tanácskoznak, de az már biztos,

hogy pakolunk, és holnap pirkadatkor hosszú révülésre indu-

lunk.

- Az egész tábor? - nézett körül kétkedve a számtalan bű-

bájketrecen Gergő.

- Úgy valahogy - Böszme holdvilágképén komor felhő su-

hant át. - Az asszonyok, lányok őrzik a jurták tüzét, míg mi

portyázunk. És néhány vadász is marad, hogy végezzen a fó-

lösleges rémálmokkal. Ronda munka lesz.

A sámánfi látta, hogy a tapasztalt álomfogónak nincs ínyé-

re a tervezett mészárlás. Gyáva dolognak tartja, de Hold Dü-

hével s foieg a Megbízóval soha nem merne vitába keveredni.

- Az áruló boszorkány meg a lidérckölyke még előbb bevég

zik - bökött állával a kéklő bűbájketrec felé Böszme. - Hallot-

tam, hogy a Megbízó éjfélkor személyesen átkozza őket a Rém-

álmok Földjére. Úgyhogy addig beszélj velük, amíg van szájuk

a szólásra és fülük a hallásra.

Gergő zavartan elfordította fejét, s csak remélte, hogy az ar-

cán nem látszik az elkeseredettség. Az őr közben félreállt, ha-

talmas kulcsát a zárba illesztette, s most libabőrző nyikorgás-

sal elfordította azt. A sámánfi halovány mosolyt erőltetve bú-

csút intett Böszmének, és belépett a bűbájketrecbe.

Monyákos Tuba és Klotild két ellenkező sarokban, egymás-

tól a lehető legnagyobb távolságra gubbasztottak. Gergő ezen

nagyon eksodálkozott, mert úgy gondolta: anyja és fza egymás-

ra találnak majd a bajban. Klotild még ülve is kitöltötte a ket-

rec sarkát, tornyos frizurája (ami most épp citromsárga szín-

ben pompázott) kikandikált a fenti rácsok között. Monyúkos

Tuba viszont olyan töpörödött volt, mint aki a félelemtől a fe-

lére zsugorodott, s így akár Klotild tenyerén is elfért volna.

Gergő megvárta, míg az őr rájuk csapja az ajtót, majd lop-

va elővette bűbájostorát, és finoman meglendítette azt. Halk

búgás jelezte, hogy a csendharang-bűbáj rájuk borult, megaka-

dályozva mindenkit a hallgatózásban.

280 281

A következő pillanatban Monyákos Tuba megpördült, és ri-

kácsoló üvöltéssel rontott a sámánfinak.

Te átokverte hamistojás görgetésből vizsgázott hegyiva-

karcs tekergette süntápláléknak sem jó kávézacc-potyadéktól

bűzlő kenguruhájjal kent hazugság-masina hangszórójából var-

tyogó elektromos sercintés nyúlós maradéka, MOST MEG-

FOJTALAK!

Nem fért kétség hozzá, hogy a dohánylidérc teljesen komo-

lyan gondolja a fenyegetést. Előrenyújtott karmos ujjakkal,

hadonászó karokkal rohant Gergő felé, csakhogy túl alacsony

lévén, nem érhette a torkát. Mikor erre rájött, elkapta a fiú bal

bokáját, és éles fogait villantva bele akart harapni.

A sámánfi ismét lendített a bűbájostorán, mire Monyákos

Tuba felháborodott hörrenéssel a levegőbe emelkedett, s ott úgy

pörgött, mint egy helikopterétől elszabadult propeller.

- Higgadj le, lidérc! - kiáltotta Gergő. - Beszélnem kell ve-

letek, és nincs rá túl sok időnk. Ma éjfélkor lesz a kivégzésetek!

Erre már a túlsó sarokban ücsörgő némber is szusszanva

megfordult.

- Én a Rontó Boszorkányok Szektájának főnémbere vagyok!

-gurgulázta magából kikelve. -Fölöttem csakis a nővéreim ül-

hetnek törvényt!

- Bíróság és tárgyalás nem is lesz - közölte vele Gergő, fél

szemét a még mindig zúgva pörgő Tubán tartva. - A Megbízó

saját maga átkoz meg benneteket, hogy örökké a Rémálmok

Földjén bolyongjon, ami marad belőletek. A nővéreid pedig...

Úgy láttam, áldomást ittak a halálod hírére. Még a famulu-

sod sem maradt melletted. Bunzent elnyelte a vadon, amint

rájött, hogy többé már nem te vagy a leghatalmasabb rontó bo-

szorkány.

Mire mindezt végigmondta, Monyákos Tuba egészen eksen-

desedett. Gergő intett az ostorával, és óvatosan leengedte a szé-

delgő dohánylidércet a talajra.

- Beszélnünk kell, hátha ki tudunk okoskodni valamit -

szólt a sámánfi, s várakozón nézett Matildra. A boszorkány

előbb dacosan felvetette vasorrát, majd kelletlenül fújtatva kö-

zelebb hullámzott. Gergőnek, míg nézte, elszorult a torka a ret-

tentő gondolattól, hogy mi történne vele, ha a némber véletle-

nül ráülne.

- Veled hajlandó vagyok beszélni - csukladozta Monyákos

Tuba, aki még mindig képtelen volt megállítani üregében kó-

válygó szemgolyóit. - Farkas vagy. Legalábbis az voltál vala-

ha, de már nem bízom benned úgy, mint rég. Tegnap éjjel...

- Nem fogok neked magyarázkodni, Tuba - vágott közbe

türelmetlenül Gergő, és az őr felé sandított. Vajon mikor fog

ráébredni az álomfogó, hogy bár csupán három lépésre van tő-

lük, mégsem hallja egyetlen szavukat sem? - Tegnap éjjel nem

volt más választásom, mint az, hogy elfogjalak. Kinek vált

volna hasznára, persze a Megbízón kívül, ha engem is bezár-

nak ide? Így legalább én szabad maradhattam.

- És sámán lett belőled! - vicsorogta maró gúnnyal az Álom-

felügyelet ügynöke. - Ha meggondolom, talán ez volt végig a

célod: hogy belopd magad Hold Dühének bizalmába.

- Én hiszek neki - mondta váratlanul Klotild.

- Anyu, én veled nem beszélek! - sziszegte még több dühvel

Monyákos Tuba. - Miután kiköltöttél, elhagytál engem. Egész

életemben kerestelek, és mikor rád bukkantam, sóbálvánnyá

változtattál. Ennyit ér neked a lidérckölyköd: tojástörőnek hasz-

náltál!

Gergő nem tehetett róla, muszáj volt elmosolyodnia, mikor

lelki szemei előtt felderengett a "kőkemény" Monyákos Tuba,

amint csattan a fején a madártojás.

- A családi problémáitokat talán nem most kellene megbeszél-

netek - szólt aztán, legyűrve a nevetését. - Végül anyád az élete

kockáztatásával mentett meg, s ezzel elveszítette a... az állását.

Monyákos Tuba megvető vállrándítással felelt, mire Klotild

vasreszeléket fújt felé az orrából. Gergő sóhajtva csóválta a fejét.

- Azt hittem, az Álomfelügyelet képzett ügynökével és a

Rontó Boszorkányok vezetőjével van dolgom. Most látom csak,

hogy egy dacos kölyök meg a makacs anyja került az utamba.

A két vitázó elnémult, ami még nyomasztóbbá tette a csend-

harang bűbáj halk búgását. Gergő türelmesen várt, elmélyülten

282 283

tanulmányozva a bűbájostora nyelére rótt jeleket, mintha most

látná először azokat. Elsőként Monyákos Tuba szólalt meg.

- Te bízol benne? - és mutatóujjával meglehetősen udvari-

atlanul az anyjára bökött. Gergő nem akarta elhamarkodni a

választ. Néhány percig némán vizslatta a mozdulatlanságá-

ban is nehézkesen fújtató boszorkányt, aki állta a sámánfi te-

kintetét.

- Nem ártana, ha valamiféle bizonyságot tenne amellett,

asszonyom, hogy valóban hátat fordított a Megbízónak - szólt

végül Gergő. A boszorkány szeme elkerekedett a felháborodástól.

- A közelgő halálom talán nem elég bizonyság? A rontó

némberek szabad közösségéhez tartozom, s bárfogalmam sincs,

miféle ostoba rágalmakat szórtak a fejünkre a tüllszoknyás

Boszorkány Jurta elkényeztetett, nyafogó hölgyikéi, én kijelent-

hetem: a becsületünk mindig tiszta maradt!

- Ezek csupán szavak, Klotild asszony! - figyelmeztette a

boszorkányt Gergő. A némber tornyos frizurája vérvörös színt

öltött, orra vashegyén megcsillant a holdsugár, végül mégis

megadóan sóhajtott.

- Ha elárulok néhány titkot azok közül, amit ki akartatok

hallgatni tegnap éjjel, akkor hisztek majd nekem?

A sámánfz és a lidérc egyszerre bólintottak.

- Hallhattátok, hogy a Megbízó azért gyűjtött össze min-

ket, mert közeleg a Nagy Hajtás ideje - folytatta Monyákos

Klotild. - Hamarosan mindenki elrévül az Erdők Atyjának

álomvilágába, ami a Lombszint legrejtettebb zuga. Annyira

titkos, hogy még a Hetek közül sem ismeri mindenki a helyét.

- Akkor a Megbízó hogyan vezeti oda a szövetségeseit? -

kérdezte Gergő.

- Nem tudom, miként, de ő a nyomára bukkant az Erdők

Atyjának. A Tetejetlen Fa leghatalmasabb vadonjáról van

szó, mivel ott található minden erdei növény álomlelke, mely

valaha is élt a Valóságban, vagy amit az éberek álmodtak, te-

remtettek történeteikben. Persze a Megbízót nem ezek az öreg

fák érdeklik. A Nagy Hajtás célja egyetlen, magányos állat be-

cserkészése, mely ősidők óta az Erdők Atyja mélyén lakik.

284

- Egyetlen állat? - Gergő kétkedve csóválta a fejét. - Ha

még egy sárkányról volna szó, akkor sem kéne ekkora hadsereg

gel indulni ellene.

- Nem is sárkányról van szó - súgta Klotild, mintha at-

tól tartana, hogy a csendharang-bűbáj sem elég biztonságos. -

A Megbízó Ágast akarja befogni!

A sámánfi látta, hogy Monyákos Tuba arca a levélsipka ta-

karásában penészfehérre változik, de ő maga nem értette, mi-

től kellene ennyire meglepődni.

- Ágas? - kérdezte. - Az mégiscsak valami fa volna?

- Ágas a szarvas, akinek senki nem ismeri a valódi nevét -

felelte kissé megvetően a boszorkány. - Sámán létedre tudnod

kéne róla.

- Még csupán elsőéves vagyok!

- Sokkal többet én sem tudok. Azzal mindenki

tisztában van a révülők között, hogy Ágas valódi neve az

agancsára van róva. S ha valamelyik varázstudó olyan közel

kerül hozzá, hogy elolvashassa, a Világfa minden bűbájos ere-

je nyomban belé száll. A Megbízó régóta tervezi a Nagy Haj-

tást, mert Ágast nem lehet egykönnyen becserkészni. A Rontó

Boszorkányokat azzal bízta meg, hogy kábítsák el a Heteket és

az összes többi révülőt, nehogy az útjába álljanak. A rémál-

mok meg az összes többi förtelmes lény pedip arra kell neki,

hogy az Erdők Atyjában feltalálja és befogja Ágast. Szükség is

lesz a szellemáobolókra, lidércekre, törpékre és íz-surranókra,

hiszen a szarvasra két legyőzhetetlen vitéz árnylelke vigyáz.

- Két harcos meg egy szarvas - hümmögött Monyákos Tuba.

- Nem hinném, hogy esélyük van a Megbízó hajtóival szem-

ben.

- Ez majd kiderül, ha ott leszünk- mondta Gergő, és ide-

gesen az őrre sandított. - Most azt beszéljük meg, hogyan jut-

tassalak ki innen benneteket.

- Azért jó, ha tudsz még valamit - emelte fel fekete körmű

virsliujját Klotild. -A boszorkányaim nemrég különös dolgot

jelentettek, visszatérve az Erdők Atyjából, ahol lopva felderí-

tést végeztek. A két vitéz már nincs egyedül. Néhány hete csat-

285

lakozott hozzájuk egy lelkes állat, akiroi úgy tartják, elkóborolt

segítő szellem lehet: egy kölyökfarkas!

Gergőbe egyszerre hasított rettenetes rémület és boldogság.

Többet akart tudni. Szóra nyitotta a száját, de ekkor az álom-

fogó őr hangos zörgéssel kinyitatta a ketrec ajtaját...

*

Botlik Zsófi érezte, hogy izgatottságában minden haj-

szála kezd égnek állni. Ilyenkor úgy nézett ki, mint egy

túl nagyra rakott, barna szalmaboglya. A lány végre

megszabadult a télikabátjától, amit a kávéház karcsú

lábú székének háttámlájára tett, majd leült.

Szemben vele dr. Produk Bence úgy körülményeske-

dett, mint aki még soha nem járt ilyen helyen. Alig bír-

ta bepréselni magát az asztalka mögé, felborította a

fagylaltkelyheket kínáló reklámkártyát, de végül csak

sikerült leülnie. A vastag üvegű kirakaton túl szürkén,

ridegen morajlott a városi forgalom. Az autók, a síkos,

hólatyakos úttal nem törődve, vadul száguldoztak, s

csupán akkor fékeztek, ha rendőrautó bukkant fel a

környéken.

- Amit el akarok mondani, az... Hogy is kezdjem?

Félek, hogy bolondnak fog tartani, doktor úr! - fogott

bele Zsófi.

- Minden bizonnyal - helyeselt de Produk. - Alap-

elvem ugyanis, hogy minden gyermek bolond. Sebaj,

én azért vagyok, hogy meggyógyítsam, vagyis felnőtté

rémisszem őket.

Zsófinak nem tetszett, amit hall, de jelenleg semmi

más választása nem maradt, mint hogy az agyfurkász

segítségét kérje. Elvégre ő ismeri leginkább Paulina kis-

asszonyt, sőt a közelébe férkőzhet bármikor A vajákos

lány rebbenő árnyat vett észre a szeme sarkából, s ez

megnyugtatta: Settenke tehát követte őket, anélkül

hogy erre külön utasítást kapott volna. Zsófi úgy gon-

dolta, az őrdenevért egyelőre nem mutatja meg az

agyfurkásznak, nehogy a szegény férfi pánikrohamot

kapjon.

- Arról van szó, dr Produk, hogy a maga asszisz-

tensnője boszorkány - hadarta el gyorsan a vajákos

lány, nehogy ideje maradjon gyáván meggondolni ma-

gát. - Hogy pontos legyek: szerintem Paulina kisasz-

szony rontó boszorkány!

- Az rosszabb, mint az egyszerű vasorrú? - érdeklő-

dött naiv ábrázattal az orvos, és feltolta orrnyergén az

ezüstkeretes szemüveget.

- Tessék? - hökkent meg Zsófi. - Maga hisz nekem?

- Természetesen! - biccentett komolyan dr Produk.

- A látomások és tévképzetek a beteg számára mindig

épp olyan valóságosak, mint ez a... Mi ez?

A doktor elbizonytalanodva felemelte az imént elbo-

rult fagyilapot. Zsófi kikapta a kezéből, és félretette.

- Nem érdekes! - mondta. - Dr Produk, szeretném,

ha nagyon figyelne rám. A segítségére van szükségem,

mert úgy vélem, hogy a maga asszisztensnője... Szóval

ő veszélyes bűnöző!

Dr Produk homlokát ráncolva piszkálta a terítő

mintáját, mielőtt megszólalt.

- Magácska szerint miféle bűnt követett el az én

Paulinám? Gyorshajtás nem lehet, bár igen fürge a lép-

te. A hirtelen felindulásból elkövetett pletykálkodás

sem jellemző rá, csöndes természetű. Esetleg mások

hátsó gondolatait lopta el?

- Gúnyolódik velem, doktor? - fortyant fel Zsófi.

Választ azonban egyelőre nem kaphatott, mivel egy

unott arcú felszolgálólány lépett az asztalukhoz.

- Fogyasztanak a kedves vendégek? - darálta a beta-

nult szavakat annyi utálattal, ami a kávézó összes sü-

teményét megkeseríthette volna.

- Ha úgy érzi, kedveském, hogy ön többre érdemes,

mint kellemetlen, ostoba és fárasztó vendégeket kiszol-

286 287

gálni, miért nem megy el balerinának? - fordult felé

őszinte érdeklődéssel dr Produk. A sápadt lány arcán

látszott, hogy először megpróbálja kibogozni a férfi

szavaiból a rendelést. Azután rájött, hogy sem a kávé,

sem a.fagylalt, de még csak a szódavíz kifejezések sem

hangzottak el, s ettől végleg összezavarodott.

- Parancsol a vendég? - nyekkent idegesen. Zsófi

látta, hogy a doktor hosszabb fejtegetésbe akar kezde-

ni a felszolgálólány lelki problémái kapcsán, ezért für-

gén közbevágott.

- Két forró kakaót kérünk.

A sápadt lány lebiccentette a fejét, mint aki helyben

el fog aludni, de aztán mégis megfordult, és távozott a

tölgybarna pult irányába.

- Súlyos önértékelési katymaz! - nézett utána dr

Produk, s megszívogatta a fogát. - Nehezen, de azért

meg tudnám ijeszteni annyira, hogy elfeledkezzen a

mostani szorongásairól.

- Doki, mi nem a felszolgáló miatt vagyunk itt! -

figyelmeztette őt Zsófi.

- Oh, persze, Paulina kisasszonnyal vannak gondok!

- helyeselt dr. Produk. - Amint mondtam, én is gya-

nakszom rá egy ideje. Magácska szerint normális dolog

az, ha valaki negy-

ven éven át jobb-

ról balra keveri a

teáját, s aztán egyik

napról a másikra át-

áll a balról jobbra ke-

vergetésre?

Zsófi megütközve bá-

mult az agyfurkászra.

- Na látja, édes

erről beszélek! -

vigyorodott el diadal-

masan az orvos. -

Paulina úgy fél éve megváltozott, történt vele valami.

Néha már mosolyog is! Pontosabban, mosollyal próbál-

kozik, de egyelőre csak a vicsorgásig jutott el.

- Doktor, segítsen nekem Paulina kisasszony közelé-

be férkőznöm - vette át a szót Zsófi. - Áruljon el róla

mindent: a lakcímét, a szokásait, az ismerősei nevét.

Mit szokott enni, mikor és hová megy szabadságra, van-

e valamilyen állata, ami olykor különösen viselkedik?

- Meglehetősen különös módja ez a nyomozásnak,

kishölgy - vont vállat dr Produk.

- A helyzet is szokatlan. Alig fél órával korábban a

saját szememmel láttam, hogy Paulina kisasszony az

udvaron magához csalogatta a galambokat, és az egyik-

nek... - Zsófi gyomra ismét felfordult a borzalmas em-

léktől. - Kitekerte a nyakát! Aztán a reklámszatyrába

tette, és bevitte a rendelőbe.

Kínos pillanatok következtek. A vajákos lány látta

dr. Produk arcán, hogy az orvosban egymással küzd a

józan ész és a régen motoszkáló gyanú.

- Rendben, legyen ünnepnapja, kedvesem! - szólt

végül az agyfurkász. - Én mindent elmondok, amit

csak tudok Paulina kisasszonyról. És azután? Hogyan

akarja kilesni a titkait?

Zsófi óvatosan a kirakat felé fordította az arcát, és

felfelé nézett. Jól sejtette, hogy Settenke a gipszdíszek-

be kapaszkodva odakinn csüng. Bár az őrdenevér rette-

netesen Eázhatott, mégis mozdulatlanná vált, nehogy

feltűnjön a járókelőknek.

- A segítőtársam bárhova besurran, ahova csak aka-

rom - mutatott Settenkére a vajákos lány. Dr. Produk

tekintetével követte a Zsófi ujja által jelzett irányt,

majd a szája kissé megnyílt, mikor felfogta, mit lát. Az

őrdenevér bőrszárnyai közül egyenesen a doktorra né-

zett, és aprót mozdult.

- Ez, ugyebár... - nyögte az agyfurkász. - Nem láto-

más?

288 289

Zsófi kuncogott, majd figyelmeztetően a doktor kar-

jára tette a kezét.

- Jön a kakaónk! Viselkedjen természetesen, és

csendben, sorjában mondja el, amire kíváncsi vagyok.

Ígérem, minden rejtélyt megfejtünk.

Dr Produk Bence biccentett néhányat, fázós tenye-

rei közé vette a párázó bögrét, de a tekintete még per-

cekig vissza-visszatért Settenkére.

*

A renegát álomfogók kezdtek tábort bontani. A küldöttségek is

befejezték a tanácskozást, és a díszsátorból előlépő álomlények

sorra a révülőtérre mentek, ahol a fából faragott turul szárny-

csapásai ismét felkavarták a párás levegőt.

- A szövetségeseink visszarévülnek saját álamvilágukba,

hogy útnak indítsák a hajtóikat - magyarázta udvariasan az

őr, aki kéretlenül nyitotta ki a ketrecet. - Bocsáss meg, sámán,

de nekünk is készülnünk kell. Egyébként is mindjárt tíz óra, s

gondolom, akkor véletlenül sem szeretnél a ketrecben tartózkod-

ni, mikor a Megbízó elátkozza a foglyokat.

- Már végeztem - mondta komoran Gergő. Csípőre tett kéz-

zel körbefordult, mintha búcsúpillantást vetne a ketrecek renge-

tegére. Valójában fedezékeket, búvóhelyeket keresve felmérte a

terepet. Elkeserítő volt, milyen sima és a tábortüzektől jól meg-

világított a börtön környéke.

A Megbízón s a hozzá hű maradt rontó boszorkányok egyikén

kívül minden küldött elrévült. A rémálomvadászok ettől látható-

an megkönnyebbültek. Hold Dühének utasításait követve felmál-

házták a takikat, előgördítették pöfögő, nyekergő szekereiket. A lá-

nyok és asszonyok szárított húst, sózott halat csomagoltak, és

megtöltötték a vadászok bőrtömlőit tiszta vízzel vagy kumisszal.

Ők ugyanis a táborban maradtak, míg a Nagy Najtás befejező-

dik és a férfiak - Égi Úr segítségével - megtérnek jurtáikba.

Gergő átvágott a ketrecek terén. Az álomfogók vaskerekű

masinái nyikorogtak el mellette, melyekről köteleket dobtak a

ketrecekre. Bűbájostorok durrogása segítette a súlyosabb bűbáj-

csapdák felemelését. A sámánfi Böszme hatalmas alakját ke-

reste, de a rémálomvadász sehol nem bukkant fel. Pedig vala-

hol a rakodók között a helye, ha csak...

Gergő fejét rázva hessentette el a kellemetlen gondolatot: az

nem lehet, hogy épp Böszmének kell a táborban maradnia, s

végeznie a feleslegesnek ítélt rémálmokkal.

Bejárta a folyó túlpartján sorakozó lakójurták és műhelyek

utcáját, majd a barlangrendszer következett. A folyosókon egy-

mást lökdöső, száraz hangon káromkodó vadászokba ütközött

lépten-nyomon, akik felszereléseket hordtak a szekerekre. Gergő

igyekezett nem az útjukban lenni, hát kilépett a magas erkély-

re, ahonnan először pillaniotta meg ezt a komor, napfényt alig

ismerő álomvilágot. A mellvédhez lépve előhúzta bűbájostorát,

és a gyöngén parázsló bőrszíjjal végigsimította saját arcát.

A sasszem-bűbáj nyomban hatott. Gergőnek még csak eroi-

tetnie sem kellett a szemét, ha a sötét folyó túlpartján fel akar-

ta ismerni a ketrecekkel küszködő álomfogókat. Gondosan

pásztázta tekintetével a vadon fekete falát, az őrtüzek környé-

két és a mély árkokat szántó gőzszekerek útvonalát.

Böszmét a díszjurta mögötti, elhagyatott tisztáson pillan-

totta meg. A rémálomvadász nem volt egyedül. Hold Dühe és

a Megbízó állt vele szemközt. Az előbbi hevesen lengetve két

karját, valamit magyarázott a megtermett álomfogónak. Ger-

gő már elég jól ismerte ahhoz Böszmét, hogy pusztán a testtar-

tásából kitalálja, milyen hangulatban van az öreg. Az álom-

fogó néhányszor hevesen megrázta a fejét, egyszer még közbe is

vágott, pedig ezt eddig soha nem merte megtenni a parancsno-

kával szemben. Végül azonban a válla előreesett, háta meggör-

bült, s fejét csupán azért nem billentette a mellére, mert ezt le-

hetetlenné tette borostás tokája.

Gergő érezte, hogy Böszme olyasmit hallott két főnökétől,

ami cseppet sem volt a kedvére. Finomult sámánösztönei meg-

súgták a fiúnak, hogy a folyón túli beszélgetés valahogy hozzá

is kapcsolódik, ezért ahogy a Megbízó és Hold Dühe visszatért

a díszjurtába, Gergő már rohant is le a sziklafolyosókon.

290 291

Mire átkelt a cipekedő vadászoktól és zörgő szekerektől zsú-

fölt hídon, Böszme már a Setét Csusszanó bűbájketrecénél irá-

nyította a munkálatokat. Tíz vadász vaskos gerendákat feszí-

tett a súlyos ketrec alá. Azon igyekeztek, hogy az elejét vala-

hogy ráemeljék az ott várakozó gőzszekér magas platójára.

Gergő toporgott egy darabig, s mikor az álomfogók végre siker

rel jártak, Böszméhez lépett.

- Beszélnem kell veled - rángatta meg barátja bő ingének

lebbenő derekát.

Böszme a sámánfz hangját felismerve összerándult, s csak

nagyon lassan fordult felé. Kerek képét keserű harag gyűrte

ráncossá, ajka edfehéredett, szemében harag villant.

- Nem érek rá - jelentette ki, és már lépett volna tovább.

Gergő azonban elfelejtette elengedni Böszme ingét, s bár vissza-

tartani nem tudta, a sáros talajon a vadász után szánkázott.

- Ez nagyon fontos! - erősködött a sámánfi. - Te vagy az

egyetlen barátom ezen az átokverte helyen, és most a segítsége-

det kell kémem.

Gergő jól tudta, hogy amire készül, az az életébe kerülhet.

Alaposan átgondolt mindent, miközben Böszme után járta a

tábort. Be kellett látnia, hogy hatalmas kockázatot vállal, mi-

kor feltárja legtitkosabb lapjait a vadász előtt.

- Rengeteg a dolgom, szállj le rólam! - mordult az álomfo-

gó, s könnyedén lerázta magáról Gergő kezét. Hatalmas léptek-

kel, latyakot fröcskölve indult a még földön állá bűbájketrecek

irányába, tekintetével azt lesve, hol kell utasításokat osztania.

- Böszme, öreg cimbi, ne csináld itt a feszültséget! - hadar-

ta a sámánfi, nehézkesen tartva lépést a csörtető vadásszal. -

A foglyok hamarosan...

S ekkor olyasmi történt, amit Gergő a legvadabb rémálma-

iban sem gondolt volna. Böszme megtorpant, egész hatalmas

teste rángani kezdett az indulattól, két keze ökölbe szorult.

Olyan sebesen fordult szembe a sámánfival, hogy a fiú haját

meglebbentette a léghuzat, és önkéntelenül hátrahőkölt. Böszme

eltátotta a száját, közel hajolt hozzá, és torz, förtelmes hangon

az arcába üvöltött:

- Takarodj a közelemből, különben...! - jobb ökle ütésre

emelkedett. A mozdulat elárulta, hogy Böszme épp csak vissza

tudja tartani a karját, s ha Gergő csak pislog, azonnal letag

lózza őt.

A közelben dolgozó álomfogók megrökönyödve bámulták a

jelenetet. Közülük sokan már hosszú évek óta ismerték

Böszmét, de még soha nem látták ennyire áühösnek - mintha

nem volna egészen a maga ura.

Gergő megmerevedve, némán állt, míg a rémálomvadász ha-

talmasat fújva le nem engedte a karját. Akkor újra szólni akart

hozzá, de Böszme tekintetében fenyegető szikra lobbant, majd a

vadász hátat fordított neki, és áöngő léptekkel elrobagott.

A sámánfi érezte, hogy a félelemtől megdermedt vére lassan

újra csörgedezni kezd az ereiben. Egészen biztos volt benne,

hogy az imént Böszme hajszál híján megölte őt. S azt is tud-

ta, ha segíteni akar a halálra ítélt Monyákosékon, akkor még

is az öreg vadászra lesz szüksége.

Előbb azonban ki kell derítenie, hogy mít mondott Hold

Dühe a díszjurta mögött Böszmének.

*

Paulina kisasszony Óbuda régi, kertvárosi részében la-

kott. A csöndes, különös nevű Fűzfafütty utca távol

esett a nagyváros morajló forgalmától. Kétoldalt a jár-

dákat tisztára söpörték a házak lakói, és csupán két

öreg autó parkolt az öreg kandeláberek alatt, kerekeit a

padkára támasztva.

Zsófi, miután elbúcsúzott dr. Produktól, előbb bené-

zett a kórházba. Botlik Dénes és Boglárka szokás sze-

rint Gergő betegágya mellett őrködtek, s arra vártak,

hátha történik végre valami változás a fiú állapotában.

A fiatal orvos néha benézett hozzájuk, fontoskodó arc-

cal megszemlélte az ágy végére akasztott kórlapot,

majd sóhajtva távozott. Zsófi megnyugtatta Bogit és az

apját, hogy otthon minden rendben, és ő is el tudja ma-

292 293

gát foglalni ebben a szomorúra sikeredett téli szünet-

ben, majd sietve útjára indult.

Nehezen találta meg a Fűzfafütty utcát, mivel a ko-

ra esti szürkület egyre több bizonytalan árnyat vará-

zsolt a kertváros házai közé. A nyáron bizonyára dús,

méregzöld lombot suhogtató, kétoldalt sorakozó fák

most hótakarót viselve nyújtogatták csupasz ágaikat, s

úgy néztek ki, mint megannyi sóbálvánnyá változta-

tott madárijesztő. Zsófi a kerítések mentén lépkedett,

hunyorogva olvasva a házszámokat. Settenke egyre ma-

gabiztosabban repkedett fölötte, amint elhagyták a jól

kivilágított városrészeket. Az őrdenevér számára az éj-

szaka volt a nap legkellemesebb része, mikor nem kel-

lett attól tartania, hogy az éberek rácsodálkoznak.

Paulina kisasszony háza a Fűzfafütty utca jobb olda-

lán, középtájt állt. A zöldre festett vaskerítés virágmintás

betonfalból emelkedett magasra, a rudak hegyes csúcs-

ban végződtek, de közöttük szerencsére elég nagy volt a

rés ahhoz, hogy a lány átpréselje magát. A kapura ugyan

felerősítettek egy kerek táblácskát, ami harapós kutyára

figyelmeztetett, de Settenke körberöppente a kertet, és

jelentette Zsófinak, hogy ez csupán megtévesztés.

Paulina kisasszony háza mélyen a kert végében gub-

basztott, s nagyon régi lehetett. A bejárati ajtó fölött

kicsiny tornyocska emelkedett, a verandát beüvegez-

ték, és a három lépcsőfok mellett faragott kőkorlát ve-

zetett. Zsófi nem lépett a házhoz futó murvás ösvény-

re, mert tartott tőle, hogy a csizmája alatt ropogó kavi-

csok elárulnák. A Fűzfafütty utcában olyan csend

uralkodott, hogy a harmadik házból idáig hallatszott a

televízió hangja.

Settenke bőrszárnyainak finom neszezése megnyug-

tatta a vajákos lányt. Már az utcáról bepillantva is úgy

érezte, hogy Paulina kisasszony lakhelye kísérteties.

A kert elvadult. Az ösvényen kívül mindenhol öreg fák,

kusza ágboggal egymásba gabalyodó, embermagas bok-

rok álltak. Zsófi igyekezett az árnyékukban maradni.

A vékony gallyakon ugyan néhány elszáradt, összegör-

bedt levél kapaszkodott, mégsem kellett attól tartania,

hogy a házból meglátják.

A vajákos lánynak egyébként fogalma sem volt róla,

hogy mit keres. A kávézóban hamar kiderült, hogy bár

dr. Produk Bence majd húsz éve ismeri Paulina kis-

asszonyt, mégis alig tud valamit róla. A lakcímét persze

megadhatta, s arról is beszámolt, hogy az apró terme-

tű hölgy kedvenc csemegéje a mézes mandula. Továb-

bá rajong a szőrmékért, feltéve, ha azok eredetileg ele-

ven állaton nőttek (ez már önmagában elég volt Zsófi

számára, hogy utálja Paulina kisasszonyt). De nem tud-

ta megnevezni egyetlen rokonát vagy barátját sem, és

arról végképp nem volt tudomása, hogy Paulina kisasz-

szony hol született.

A vajákostanonc gyanakvása egyre nőtt, amint a ház

felé lopakodott. Az üvegezett veranda sötétségbe bur-

kolózott, csupán az utcai lámpák fénye derengett idáig

halványan. Semmi nesz nem hallatszott, így még az is

bántóan hangosnak tűnt, mikor Zsófi a vállával lesö-

pört az ágakról néhány apró jégcsapot.

Settenke megkerülte a házat, majd visszatért gaz-

dájához. Mikor elsuhant a lány füle mellett, alig hall-

hatóan csippantott, közölve, hogy a hátsó ablakok

egyikében fényt látott. Zsófi két lépéssel a verandánál

termett, hátát a hideg üvegnek vetette, és minden moz-

dulatát átgondolva megkerülte a sarkot. Közben meg-

figyelte, hogy a szabadon burjánzó növényzet télen és

nyáron egyaránt tökéletesen eltakarja Paulina kis-

asszony birtokát, így kívülről soha, senki nem leskelőd-

het be hozzá.

A ház hátsó falán három ablak is helyet kapott. Ket-

tő sötéten, komoran ügyelte a düledező fészer és négy

aszott diófa társaságát. Zsófi mégis leguggolt, s alattuk

négykézlábalt át, nehogy bentről felfedezzék.

294 295

A harmadik ablakból meleg lámpafény vetített sárga

téglalapokat a hóra. A vajákostanonc megcsodálta az

érintetlen, vakítóan fehér buckákat, s néhány pillana-

tig maga sem értette, mit talál bennük olyan furcsának.

Aztán rájött: nincs az a kert, amiben ne járnák össze a

havat kóbor macskák vagy élelem után kutató cinegék.

Márpedig Paulina kisasszony udvarán eddig egyetlen

lábnyomot sem látott sehol. A szikrázóan tiszta, hideg

hó szűz volt, mintha csak az imént hullott volna le.

Ez pedig mást nem jelenthetett, mint hogy az állato-

kat valami elriasztja a ház közeléből!

Settenke megállás nélkül repkedett, bár ág bőven

akadt volna, amire felfüggeszkedhet. Zsófi elhatározta,

hogy miután bevégezték a felderítést, alaposan kifag-

gatja őrdenevérét arról, hogy mit jeleztek neki az ösztö-

nei. Most azonban a következő teendőre akart figyelni,

mert egyetlen hibás mozdulat mindent elronthatott.

A falhoz lapulva, lélegzetét visszafojtva belesett a vi-

lágosságot árasztó ablakon. Paulina kisasszony szeren-

csére csak a csipkefüggönyt húzta össze, így a leveles-

virágos minták résein keresztül többé-kevésbé kivehető

volt a szoba berendezése. Zsófi csalódottan biggyesz-

tette le ajkát. Remélte, hogy egy rontó boszorkány füs-

tös, koszos, kondérokkal, palackokkal és bűbájos tűz-

helyekkel zsúfolt laborjába lát majd be.

Ehelyett egészen barátságos nappali tárult elé, mely-

ben fényesre dörgölt tölgyszekrények polcain kissé ne-

vetséges porcelánfigurák gazdag gyűjteménye sorako-

zott. A padlót díszes szőnyeg takarta, középen kecses

teázóasztalka, mellette két öblös fotel állt. Zsófi aprót

mozdult, hogy többet lásson. Megpillantotta egy grif-

fekkel, oroszlánokkal díszített kandalló szélét, a rá-

csokkal elkerített tűztérben lobogó lángokat s fölötte a

kampón fityegő bádogkannát, amiben víz forrt.

A vajákos lány mélyet sóhajtott, a pára azonnal ráfa-

gyott az ablakra. Úgy tűnt, hogy Paulina kisasszony

csendes, de teljesen átlagos életet él a Fűzfafütty utcá-

ban. Mintha a legnagyobb titka épp az volna, hogy

nincs is semmiféle titka.

Zsófi éppen vissza akart húzódni a kivilágított ab-

laktól, mikor meghallotta Settenke izgatott füttyét. Az

őrdenevér soha nem követett volna el ekkora óvatlan-

ságot, ha nincs rá jó oka. A vajákostanonc megfordult,

s látta, hogy Settenke a korábban elhagyott, sötét abla-

kok egyike előtt cikázik veszettül. Zsófi azonnal arra

indult, most nem töltve az időt azzal, hogy leguggol-

jon.

Először nem értette, mi izgatja annyira az őrdene-

vért. Aztán alaposabban megszemlélte az ablakot, s fel-

fedezte, hogy annak belső oldalán kövér vízcseppek

gördülnek le. Ez csak azt jelenthette, hogy odabenn

iszonyú hőség uralkodik. Pára csapódott ki az üvegen,

s úgy csordogált folyamatosan lefelé, mintha a sötét

szobában trópusi eső esne.

Zsófi előhúzta bűbájostorát, és a bőrszíj csomóiból

irányítható fénysugarakat bájolt elő. Nagyon vigyá-

zott, hogy csakis az ablakra fordítsa a fehér pászmákat,

de csupán remélhette, hogy azok nem verődnek vissza

az üvegről.

A legördülő vízcseppek között próbált olyan foltot

találni, ahol átleshet. A bűbájostor sugarai végre átsur-

rantak a párafelhők között, megvilágítva a szoba belse-

jét. Odabenn minden zöld levelek dzsungelébe burko-

lózott. Zsófi hasonlót a botanikus kert trópusi növény-

házában látott egyszer, ahol a dél-amerikai esőerdőket

mutatták be a látogatóknak.

Paulina kisasszonynak tehát mégis akad egy titkos

szórakozása: délvidéki növényekkel zsúfolta tele az

egyik szobáját, és télen is nedves, forró lakhelyet bizto-

sít nekik! Zsófi már-már elfordult az ablaktól, mikor a

vaskos levélszárak, medvetenyérméretű levelek között

valamit mozdulni látott. Mintha egy óriási macska

296 297

szemfenekén tört volna meg az elemlámpa fénye, ijesz-

tően sziporkázva. Vagy inkább...

A következő pillanatban az üvegen túl rejtőző lény

előrevetette magát, feltárva egész testét. Zsófi képtelen

volt elfojtani rémült sikolyát, s hanyatt esett a hóban.

A sötét szobában ugyanis egy háromméteres, sárga pik-

kelyekkel borított óriáskígyó mozdult, s hatalmasra tá-

tott szájjal, teljes erővel az ablaküvegnek rontott.

A dörrenést a Fűzfafütty utca teljes hosszában hal-

lani lehetett. Az üveg mégsem tört be (bizonyára kü-

lönleges anyagból készült, esetleg bűbáj védte), pedig a

kígyó még kétszer rácsapott az orrával. Zsófi megbabo-

názva meredt a pikkelyes pofára, a fürgén ki-be rezze-

nő nyelvre és a gonosz, merev szemekre, melyek egye-

nesen őt bámulták. Azután a kígyó elfordult az ablak-

tól, mert a szobában felkapcsolódott a villany.

A kertre vetülő fény végre Zsófit is magához térítet-

te. Felugrott a hóból, megkereste az imént elejtett bű-

bájostorát, majd tekintetével Settenkét kereste. Az őr-

denevér fojtott füttyöket hallatva repkedett a háztető

fölött.

- Pucolás! - sziszegte neki a lehető leghalkabban

Zsófi, és a ház sarka felé indult. Azért mégsem állta

meg, hogy ne vessen még egy utolsó pillantást az im-

már kivilágított szobára. A rémisztő méretű sárga kígyó

a levelek között tekeregve éppen magasra emelte a fe-

jét, így köszöntve az ajtón belépő Paulina kisasszonyt.

Zsófi borzadva fedezett fel néhány kék galambtollat

a szoba levélszőnyegén.

A vajákos lány tudta, hogy nincs sok ideje. Paulina

kisasszony bizonyára megnyugtatja házi kedvencét,

majd nyomban az udvarra jön, hogy elátkozza a hívat-

lan vendéget. Zsófinak immár semmi kétsége nem ma-

radt afelől, hogy a doktor asszisztensnője rontó boszor-

kány, aki valamilyen szörnyű okból kénytelen a Való-

ságban rejtőzni, kígyótestű famulusával együtt.

Settenke vagy hússzor elröppent a kerítésig s vissza

a házhoz, míg gazdája végigrohant a kavicsos ösvényen.

Zsófi idegességében kapkodva bújt át a rácsok között.

A homlokáról lehorzsolta a bőrt, kabátjáról gombok

pattogtak a járdára, de végül sikerült kipréselnie magát.

Épp futásnak akart eredni, mikor meghallotta Set-

tenke kétségbeesett füttyét. Nem is fütty, inkább sikoly

volt, amit az őrdenevér hallatott. Zsófi megpördült.

A kert fölött halványkék Eény derengett, egyetlen pont-

ból kiindulva. A vajákos lány először Settenkét pillan-

totta meg, aki bűbájhálóban vergődve próbált közelebb

jutni a gazdájához, de bőrszárnyait lassan összeszorí-

totta a mágikus csapda. Az őrdenevér éles csipogással

csapódott a bokrok közé, majd gallyakat tördelve, te-

hetetlenül csúszott a bűbáiostor felé, ami elfogta és ma-

gához vonta őt.

Zsófi felemelte a lábát, hogy visszamásszon a kertbe.

Látta a ház sarkánál álló révülő árnyát, de nem ismer-

hetett rá, mivel bő köpenyt és hegyes csuklyát viselt.

A vajákostanoncot e pillanatban nem érdekelte, milyen

erős az ellenfele, csupán a segítő szellemét akarta ki-

menteni.

Hirtelen kicsapódott a ház ajtaja. A kertbe vakító

lámpafény áradt, körbefolyva Paulina kisasszony alak-

298 299

ját, aki apró termetéhez képest

igen harciasan lóbált egy palacsin-

tasütőt.

- Elébem álljon, aki birtokot

háborít! - süvöltötte.

Zsófi gyorsan lebukott a kerítés

mögé, és hallgatózott. A hölgy várt

néhány pillanatig, de miután senki

nem jelentkezett a felszólításra, la-

pos fegyverével felszerelkezve hát-

ra indult, hogy körbejárja a házat.

A vajákos lány felegyenesedett.

Még épp látta eltűnni a bokrok kö-

zött a csuklyás révülőt. A kék de-

rengés azt is elárulta, hogy a bű-

bájhálóban vergődő Settenke nála

van. Zsófi megragadta a kerítés

rúdját, ekkor azonban iszonyú Eáj-

dalom hasított a testébe. Nyöszörögve görbült össze,

két kezét a mellére szorította. Bár eddig csupán a vajá-

kosképzős lányok között terjengő rémmesékben hallott

róla, most mégis azonnal tudta, hogy mi történt vele.

A sámánsüly betegsége csapott le rá, hiszen elrabol-

ták a segítő szellemét.

*

- Mélyet szusszanj, szenderegj! Majd, ha szólok, kec-

meregj!

A különösen élénk természetű állatok és nagy testű révülők

altatására szolgáló erős bűbáj telibe találta Böszmét. A rém-

álomvadász felhorkant, az ülepéhez kapott, és bosszúsan for-

dult hátra. Szeme elkerekedett, mikor a fatörzsek mögül leske-

lődő Gergőt megpillantotta, s már lépett volna felé... Aztán

megbillent, és eldőlve törte-zúzta a bokrok ágait, míg sípoló só-

hajjal kiterült a puha avaron.

Mire a sámánfi néhány lépéssel fölötte termett, Böszme már

úgy hortyogatt, mint aki órák óta húzza a lóbőrt.

- Sajnálom, cimbora, de nem volt más választásom - sut-

togta Gergő. - Sürget az idő, ezt talán majd te is megérted.

Az álomfogó horkantatt, s átfordult a másik oldalára, ma-

ga alá gyűrve egy egész magyalbokrot. Gergő lopva körülnézett

a vadonban. Szerencsére elég mélyen sikerült a fák közé csalo-

gatnia Böszmét ahhoz, hogy a ketrecek síkján sürgő forgó

álomfogók ne vegyék észre őket.

Az idő valóban gyorsan röppent. Alig egyetlen óra maradt

hátra éjfélig, mire a sámánfi trükkös bűbájokkal megidézett

csaliszellemei elhitették Böszmével, hogy a fák között szökött

rémálom rejtőzik. A vadász utánaeredt, s mikor végre elég tá-

vol került a társaitól, már csupán el kellett őt kábítani.

Ez sem volt könnyű, de Gergő jól tudta, hogy terve legveszé-

lyesebb része csak most következik. Összeszedett néhány letört

gallyat, s miután halk szóval elkérte őket egykori fájuktól (nem

akart haragosává válni a vadonnak), apró tábortüzet gyúj-

tott. Az Eleven Tűz lángjai élénken nyújtogatták sárga-vörös

csápjaikat, megérezve, mennyi falni való fa van a közelükben,

de a sámánfi rájuk parancsolt, így nyugton maradtak.

A varázstűzre szüksége volt ahhoz a különleges bűbájhoz,

amire készült. Sámándobját sajnos nélkülöznie kellett, hiszen

a Kölyökfarkas messze révült tőle, de Gergő remélte, hogy a

táltosképzőben tanult bűbájrigmus is elegendő lesz. Leült a

tűzzel szemközt, ölébe fektette két kezét, s lehunyta a szemét.

Amint kimondta a rigmus első szavait, máris érezte, hogy

teste könnyűvé válik. A halkan, ütemesen lüktető szavak elsza-

badultak az ajkáról, körbejárták az Eleven tüzet, melynek

lángjai felhevítve verték vissza azokat. Gergő hamarosan a ré-

vület örvényének szélére sodródott, majd hagyta, hogy az ma-

gába szippantsa, s egyre gyorsulva pörgesse. Bezuhant a már

jól ismert alagútba, ami előbb képeket, majd különbvző elága-

zásokat, járatakat mutatott neki egy-egy szemvillanásra. Bár-

melyiket választhatta volna, s akkor nyomban átrévül az

álomvilágok milliói közül az általa kedveltbe.

300 301

A sámánfi azonban most nem szökni akart. A révülés kút-

ja "érezte" különleges szándékát, s mintha megrettent volna,

lelassult. Azután faláról minden kép és nyílás eltűnt, csupán

egyetlen, éjfekete lyuk tátongott továbbra is Gergő előtt. A fiú

elszántan belevetette magát.

Azt hitte, ezer darabra tépi a testét a fájdalom. Soha nem

gyakorolta azt, amire most vállalkazott: a csukafejes-révü-

lést. Az álomutazásnak ez a különösen veszélyes formája

egyébként is tiltott volt az első- sőt a másod- és harmadéves

sámántanoncok számára is. Még a felnőtt, sokat tapasztalt

bűbájosok is csak ritkán szánták rá magukat, kizárólag olyan-

kor, ha valakinek az életéről volt szó.

A csukafejes-révüléskor ugyanis az egyik révülő közvetlenül

egy másik varázstudó álmába utazott. Több volt ez, mint el-

látogatni bármelyik álomvilágba, mert ilyenkor a két bűbájos

lelke tökéletesen összekapcsolódott. Alakíthatták az álmot,

mindketten egyenlő felekként jelentek megbenne, és ha úgy ala-

kult, akár meg is ölhették egymást.

Gergőnek azonban nem maradt más választása, ha azt

akarta, hogy Böszme szóba álljon vele.

Előzőleg már töprengett rajta, vajon a rémálomvadász mi-

lyen álomvilágot teremt, ahol majd találkoznia kell vele. A bű-

bájjal elkábított áldozatok általában zavaros, ijesztő, folyton

alakot váltó tájakat láttak, amikben még a járás, eligazodás

is nehézkes volt. Így aztán Gergő alaposan meglepődött, mi-

kor a csukafejes-álomjárat túlfelén egy márványlapokkal ki-

rakott, égig érő, gyönyörűen faragott oszlopokkal megtöltött

óriási teremben találta magát. A sámánfi szédelgett kicsit,

hiszen a révülés felkavarta minden porcikáját, de azután

megrázta a fejét, s így a gránitrengeteg már nem akart foly-

ton összedőlni.

- Hát te meg mit keresel itt? - bömbölt a végtelennek tet-

sző teremben Böszme rekedt üvöltése. Gergő a kezébe kapta bű-

bájostorát, és gyorsan körbefordult, de a sűrűn álló, vaskos

oszlopok faragványain kívül semmit nem látott. - Ez az én ál-

mom, révülő! Nincs jogod betörni ide!

- Hallgass meg, öregem! - kiáltotta a sámánfi. - Tudom,

hogy valami nyomja a lelked. Olyasmi, amit ébren soha nem

mondanál el nekem.

A rémálomvadász fájdalmasat hördült, de még mindig nem

mutatkozott. Gergő lassan elindult az oszlopok között, kezében a

varázserővel feltöltött bűbájostorral, hogy bármikor védekezhes-

sen.

Böszme ekkor egészen furcsa dolgot művelt. Hadarva kezdett

beszélni, csakhogy egyszer magas, rekedt, eszelős hangon, majd

mély, sokkal nyugodtabb, de végtelenül szomorú tónussal.

- Végzek veled, sámánfi! - sikoltotta. - Menekülj előlem!

- zengte. - Kitekerem a nyakad, lenyúzom a bőröd, és kiakasz-

tom a jurtámra! - rikácsolta. - Révülj el az álmomból, nehogy

bántani tudjalak! - könyörgött.

Gergő nem felelt egyik hangra sem. Éles füle lassan különb-

séget tudott tenni az eredeti kiáltások és azok visszaverődései

között, így már sejtette, merre találja Böszmét. Az oszlopok

egyre sűrűbben álltak egymás mellett. A sámánfi most azt is

megfigyelhette, hogy oldalukat rémálmokat ábrázoló, gondo-

san faragott domborművek alkotják. Biztasra vette, hogy ez a

csarnok valójában Böszme különleges tröfeagyűjteménye.

A rikácsolás és kérlelés, fenyegetés és könyörgés egészen ad-

dig folytatódott, mig Gergő az oszloperdő szélére nem ért. Ez

a kerek tér volt az álomterem központi része. A közepén me-

dence állt, amiben nyálkás, barna, iszapszerű lé bugyogott.

A sámánfi sejtette, hogy ennek az undorító löttynek is van va-

lami jelentése, hiszen az álmainkban soha nem teremtünk fó-

" leges dolgokat- legfeljebb fogalmunk sincs, mit akarnak su-

Böszme a medence innenső szélén állt. Gergő először azt hit-

hogy valami megzavarja a látását, mert a vadász nagyon

különösen nézett ki. Bal oldala úgy festett, mint mikor Böszme

rendkívül veszélyes rémálom befogására indul: bőrpáncélt, si-

sakot, lábszárvédőt és vasalt csizmát viselt, kezében pedig bű-

bájostor lengett. A vért és sisak azonban csak félig fedte testét,

mivel Böszme jobb oldalán egy kellemes nyár délutáni kirán-

302 303

duláshoz való öltözékben folytatódott a ruházata: bő szövet-

ing, színes virágokkal kivarrt nadrág és könnyű saru a lábán.

- Gyere, hadd töröm el a csigolyád! - rikácsolta a vadász.

A sámánfi látta, hogy Böszme szájának csak a bal oldala mo-

zog a szavak ritmusára.

- Minek jöttél ide? Nem tudlak megvédeni magamtól! - ki-

áltott elkeseredve az álomfogó jobb oldala, s próbálta kicsavar-

ni saját bal kezéből a bűbájostort, de hiába.

- Döntsd el, melyik az igazi éned, cimbora! - kiáltott

Gergő.

Ekkor a rémálomvadász hatalmas teste megrázkódott, közé-

pen nyúlni, hasadni kezdett. A fiúnak eszébe jutott, hányszor

gondolta vigyorogva, hogy a barátjából akár két álomfogó is ki-

telne. Azt azonban soha nem hitte volna, hogy szemtanúja

lesz, mikor megtörténik.

Böszme kínlódva, bömbölve kettévált. Két darabja nem ma-

radt félben, mindkettő teljes emberré lett. A jobb oldali teljes

fegyverzetű, vérszomjas harcosnak, míg a másik kissé szomor-

kás, végtelenül szelíd parasztfiúnak tűnt. A "Böszmék" néhány

pillanatig egymásra meredtek, majd a páncélos fickó villám-

gyorsan Gergő felé indult.

A sámánfi már az első szempillantásban tudta, mit kell

tennie. Felemelte a bűbájostorát, hármas hurkot írt le a szik-

rázó bőrszíjjal, és kimondta a varázsige első betűjét...

Azonban nem jutott tovább. A mögötte álló márványosz-

lopok faragványai közül két frászmadár elevenedett meg. Az

egyik szörnyeteg kiütötte Gergő kezéből az ostort, míg a másik

hatalmas csőrével a földre döntötte őt.

A páncélos Böszme diadalmasan felüvöltött. Három lépés-

re állt a sámánfitól, bűbájostoráról úgy hullotiak a halálos

átok fekete szikrái, mintha sáros esőcseppek volnának.

- Neeem! - szállt a másik Böszme kiáltása. Gergő a frász-

madár váratlan támadásától szédelegve csak homályosan lát-

ta, amint a fehér inges álomfogó ledönti lábáról a harcost. Fél

percen át súlyos ökölcsapások, nyögések, szitkok, nyekkenések és

csontroppanások verték fel az oszlopcsarnok nyugalmát, majd

hirtelen csend lett. A dombormű-madarak visszasimultak a

helyükre, tőlük már nem kellett tartania, de...

A sámánfi hallotta, hogy súlyos léptek közelednek a már-

ványpadlón. Először nem merte kinyitni a szemét, de aztán

rájött, hogy a sorsát úgysem kerülheti el.

A fehér inges Böszme nyújtotta a kezét, hogy felsegítse.

- Hova lett a... Rossz részed? - kérdezte Gergő, miközben

hagyta, hogy a vadász talpra állítsa.

- Én győztem - felelt az álomfogó. - Most én.

- Beszélnem kell veled, öregem - kapott a szavak után Ger-

gő, mert eszébe jutott, hogy Monyákoséknak már nem sok ide-

jük maradt az életből. Csakhogy Böszme felemelte jobb keze

mutatóujját, és komoly ábrázattal a medencére bökött.

- Előbb meg kell mutatnom valamit.

Agusztustalan lötty hirtelen felbugyogott, majd három kü-

lönböző helyen damborodni kezdett. Gergő gyanakodva figyel-

te a jelenséget. Hamarosan a fortyogó iszapcsomókból felismer-

hető alakok váltak. A fiú rájött, hogy a medence valájában

Böszme egyik nyomasztó emlékét őrzi. Felismerte a rémálom-

vadász meggörbült hátát, Hold Dühének szálfaegyenes alak-

ját és a Megbízó csuklyás öltözékét is.

A három sárfigura gurgulázó hangokat hallatva beszélni

kezdett.

- Fontos parancsot kapsz, Böszme! - szólt a renegát álom-

fogók vezére. - Olyan utasítást, amit biztosan nem értesz meg,

s nem akarsz majd végrehajtani.

304 305

- Megvan rá benne a hajlam - vetette közbe ridegen a Meg

bízó. - Csupán annyi kell, hogy szabadon engedje vérre áhíto-

zó ösztönét.

- Mindig hű voltam hozzád és az ügyünkhöz, Hold Dühe

- mondta a sárléből alakult Böszme. - Mit kell tennem?

- Öld meg a Farkast! - felelt az álomfogók vezére.

- De uram, ő épp most lett a törzsünk sámánja!

- Csupán azért neveztem ki, hogy elaltassam a gyanakvá-

sát. A mi bölcs Megbízónk felismerte a kölyköt, mikor az úgy

tett, mintha elfogná a lidércet. Pedig a képét vastagon bemá-

zolta sárral.

- Nem szándékosan tette. Elesett!

- Még védeni merészeled, vadász! - sziszegte a Megbízó ra-

gacsos emlékképe. - A Farkas immár az egyetlen révülő, aki

nem ivott a rontó boszorkányok mákonyos főzetéből. Veszélyes

lehet, ha ráébred, hogy mire készülünk.

- Meg kell őt ölnöd, Böszme! - szólt szigorúan Hold Dü-

he. - A Nagy Hajtás közben melletted lesz, a közelébe férkőz-

hetsz, s ráadásul vakon bízik benned. Meg kell őt ölnöd!

A sárléből kiemelkedő Böszme válla előreesett, háta meggör-

bült - majd a három alak hirtelen visszacsúszott a medencé-

be. Gergő összeszorult torokkal fordult a rémálomvadász felé,

és kérdőn nézett rá.

- Hallhattad, sámán: megvan bennem a hajlam, hogy

megöljelek - mondta rekedten, elkínzott arccal Böszme. - Egy-

előre azonban legyőztem a rosszabbik felemet, így tekints a szö-

vetségesednek. Ebredjünk fel az álmomból, s mondd meg, mi-

ben segíthetek. De a Hajtás közben... A Nagy Hajtás közben

mindig nézz a hátad mögé!

XII.

Elvesztett barátok

306

Monyákos Tuba a bűbájketrec vadon felé eső sarkában

kuporgott, mióta Gergő kettesben hagyta őt rabtársával.

Mindkét lábát és karját kilógatta a kéken derengő vasru-

dak között, hogy legalább a szabadság illúzióját érezze,

de a lelke úgy facsarodott, mint szakácsné kezében a mo-

sogatócsutak. A lidérc soha nem ismerte volna be senki-

nek, de rettenetesen félt. A sámánfi ugyan biztatta, hogy

mindent megtesz a kiszabadításukért, és Tuba nem is ké-

telkedett a fiú szavában, de lehetetlennek tartotta a sikert.

Körülöttük az álomfogók tábora felbolydult hangya-

bolyhoz hasonlított. Hogy nyomasztó gondolatait elte-

relje, Monyákos Tuba olykor átsandított a ketrec túlsó

sarkába. A rontó boszorkányok egykori főnémbere ki-

töltötte a bűbájcsapda egynegyedét, s az őrtüzek csaló-

ka fényében úgy festett, mint valami nyomasztóan túl-

méretezett dunyhahegy.

Az ott mind az én mamám!" - ábrándozott a do-

hánylidérc keserűen. Egész életét arra szánta, hogy rá-

találjon hűtlen anyjára, de a találkozásban eddig szin-

te semmi öröme nem akadt. Most pedig, mikor már

csupán percek választják el őket a borzalmas végtől,

még mindig nem képesek egymáshoz szólni.

- Talán meg vagyunk átkozva - mondta váratlanul,

búgó hangon Monyákos Klotild. Nem fordult a fia fe-

lé, továbbra is a folyón túl sorakozó lakójurták fáklya-

fényét nézte, de szavát Tubának szánta, ehhez nem fér-

hetett kétség.

- Átok bizony! - vicsorgott elkeseredett haraggal a

dohánylidérc. - Te magad vagy a hűtlenség átka. Tojást

raksz, kiköltesz, aztán magamra hagysz? Hát miféle

anya vagy te?

A boszorkány akkorát fújtatott, hogy a rácson túl fel-

borzolódott a pocsolyák piszkos vize. Azután nyögve,

nehézkesen Tuba felé fordult, súlyától megbillent az

egész hatalmas bűbájcsapda, és egyik fele a sárba merült.

- Ostoba kölyök vagy, nem értesz semmit! Az apád...

- Ki is volt az én apám? - Tuba fulladozott a rég

benne rekedt s most kitörni készülő méregtől. Felug-

rott a helyéről, s úgy állt szembe az anyjával, mintha

mindjárt neki akarna rontani. - Soha nem meséltél ne-

kem semmit a papáról. Jaj, hogy is felejthettem el, nem

volt rá alkalmad, hiszen alig keltem ki, bepottyantottál

a Lidérc Árvák Fészkébe!

- Hiába gúnyolódsz, attól még nem lesz több eszed

- Klotild turbános frizurája ismét égővörös színt öltött.

Tekintetében azonban olyan szomorú fény csillant, ami

Tubába forrasztotta a szót. -Az apád semmirekellő alak

volt.

- Egy éber - biccentett megvetően Tuba.

- Nem azért volt semmirekellő. Az éberek között is

sok rendes akad. Én azonban kifogtam a legrosszabbat.

Monyákos Tuba elbizonytalanodott. Az imént még

minden vágya az volt, hogy évek óta titkolt, egyre nö-

vekvő haragját anyja fejére szórja. Tudja csak meg,

mennyi keserűséget, fájdalmat kellett lidércfiának ki-

állnia, amiért elhagyta őt! A Fészek iszonyú hely volt,

a bábaboszorkányok úgy bántak az árvákkal, mintha

apró gonosztevőkkel lenne dolguk. Még csak nem is

volt a legborzalmasabb dolog, hogy reggelente a fülük-

nél fogva felcsipeszelték őket a szárítókötelekre. Így az-

tán nem csoda, hogy amint Tuba valamelyest felcsepe-

redett, kamasz lidércként azonnal meglépett a Fészek-

ből. Inkább vállalta a lidércek számára is legalantasabb

munkákat, semhogy tovább kelljen tűrnie a megalázta-

tásokat és az éhezést. Bejárta a fél Valóságot, s bármit

megtett, ami legalább egyetlen falás kenyeret biztosí-

tott a számára.

308 309

- El tudod te képzelni, milyen éttermi edénykoszo-

lóként vagy sétálóutcában cipőfűzőhúzóként megélni?

- kiáltotta a lidérc. Klotild széles arcán értetlenség tük-

röződött.

- Mi az, hogy... edénykoszoló? - kérdezte meghök-

kenve.

Monyákos Tuba zavarba jött, és két karjával idétle-

nül mutogatva magyarázatba fogott.

- Hát az olyan, hogy... Szóval vannak étteremtulaj-

donosok, akik kölyöklidérceket bérelnek fel, hogy a ve-

télytársuk éttermében összemocskolják az elmosott tá-

nyérokat, evőeszközöket, így rontva az üzletet.

- És az a másik munka? - érdeklődött tovább a bo-

szorkány, s szemében nevetés bujkált.

- A sétálóutcás? Néhány elhízott, lusta, de piszko-

sul gazdag lidérc már nem képes maga csínyeket végre-

hajtani. Ezek elhelyezkednek az útszéli csatorna páho-

lyában, és onnan lesik, amint a felbérelt kölyöklidérc

az éberek lába között surranva kibontja azok cipőfűző-

jét. - Monyákos Tuba észre sem vette, de lassan maga

is felderült a saját emlékeitől, s már lelkesen magyará-

zott. - A fűzőbe aztán persze elbotlik az éber. Ezt úgy

hívjuk szaknyelven, hogy zakóztatás, mert olyat tudnak

esni, hogy a zakójuk a fejükre borul. De nagyon veszé-

lyes és nehéz meló, mert folyton álcáznunk kell ma-

gunkat. Ráadásul fontos a kiváló időzítés! Az ébernek

lehetőleg ott kell elzakóznia, ahol a megbízó a legjob-

ban látja a csatornarésen át, hogy röhöghessen. Azok a

pohos milliomosok gyakran még fényképeznek is. Az-

tán kiállításokon mutogatják a legjobb zakóztatásokat,

de a kölyöklidércnek alig dobnak néhány garast.

Mire Monyákos Tuba a magyarázat végére ért, már

mindketten hangosan, könnyezve kacagtak. Szerencsé-

re az álomfogó őrt elnyomta a buzgóság, így nem fi-

gyelt fel rájuk, különben meglehetősen furcsának talál-

ta volna a halálraítéltek viselkedését.

- Ez nagyszerű móka lehet - csendesedett el lassan

Klotild. - Úgy értem, persze, keserves munka, de azért...

- Kibírtam - legyintett Tuba nagyvonalúan. - Pipa-

mocsoklidércnek lenni sokkal keményebb élet volt. Az-

tán elkeveredtem Dél-Amerikába, és ott egy sámán se-

gítségével dohánylidérc lett belőlem.

- A szakmaváltást nem tiltja a Hetek törvénye? -

csodálkozott Klotild.

- Éppen annyira, mint a rontó boszorkányságot -

bólogatott kajánul nevetve a lidérc. - Volt kitől örököl-

nöm a lázadó hajlamomat.

Monyákos Klotild váratlanul elkomorult, hajszíne

sötétszürkére váltott, és vaskos alsó ajka megremegett,

mint aki sírni készül.

- Megbántottalak valamivel? - a lidérc közelebb

ment az anyjához, és apró kezét annak fatörzs vastag-

ságú combjára tette.

- Dehogy, csupán... - Klotild mélyet sóhajtott, ami

megrezzentette fia levélruháját. - Valamit tudnod kell.

Én nem azért álltam be a rontó boszorkányokhoz, mert

hittem az elveikben. Amikor megismerkedtem az apád-

dal, nagyon fiatal és butuska boszorkány voltam. Ak-

koriban még Libbenő Moyrának hívtak, és illett is rám.

Hinnéd, hogy a te átkarolhatatlanul nagy mamád egy-

kor karcsú volt, mint a nyárvégi széllel táncoló nád-

szál? Pedig igaz! Az orrom hegye sem volt még vasból,

a hajam pedig hollófeketén csillogott, s nem váltotta a

310 311

színét. Esküszöm neked, nem dicsekvésből mondom,

de a Boszorkányok Jurtájának egyik legszebb növendé-

ke voltam. Aztán az apád...

- Ki volt ő? - Tuba hangja remegett az izgalomtól.

Erre a beszélgetésre várt gyermekkora óta, s most, egyet-

len órával a halála előtt végre meghallgathatta szülei

történetét.

- Apád fess, fiatal és nagyon magabiztos éber férfi

volt. A tévénél dolgozott, riportokat készített érdekes

emberekkel, de a műsorait akkoriban még alig nézte

valaki, mert okos dolgokat kérdezett, és okos válaszo-

kat gyűjtött. Ez azonban a legtöbb tévénézőt nem ér-

dekli.

- Hogyan ismerkedtetek meg?

- Utolsó éves voltam a boszorkányképzőben, mikor

választanunk kellett, hogy hol akarjuk eltölteni a köte-

lező egy holdfordulós gyakorlatunkat. Én a Révülő Rém-

hírek Osztályára kértem magam, ahol azt figyelik, hogy

az éberek mennyit sejtenek, tudnak vagy derítettek

már ki a varázstudókról, és ha szükséges, elterelik az

éber szimatolók figyelmét. Apád akkoriban egy áruló

jósnőre akadt, akinek megreccsenhetett az egyik észke-

reke, mert úgy döntött, hogy a tévében mindent el-

mond a révülők világáról.

- Úgyis bolondnak nézték volna - vélte Tuba.

- Bizonyítékokat ígért a nézőknek, és ezt már nem

hagyhattuk. Képzeld csak el, ha élő adásban megjósol-

ja, hogy hol következik be legközelebb katasztrófa a vi-

lágon. Képes volt rá, hiszen tanult jövendőmondóként

végzett az akadémián. De az oktatómmal, Szoknya-

ránc Cirkóniával elsimítottuk a dolgot.

- Hogyan?

- Beültünk a nézők közé, és ahányszor a jósnő be-

szélni kezdett, nyelvbotlasztó-bűbájt szórtunk rá. Össze-

vissza dadogott, végül dührohamot kapott, és senki

nem vette komolyan.

- Apa mit szólt ehhez?

Monyákos Klotild kövér arcán halovány mosoly je-

lent meg.

- Nem is nagyon figyelt oda - sóhajtotta. - Az egész

műsor alatt engem bámult, és miután kikapcsolták a

kamerákat, meghívott vacsorázni. Fél évre rá összehá-

zasodtunk, ő pedig munkát kapott egy másik tévécsa-

tornánál, ahol új műsort talált ki.

- Tudta rólad, hogy boszorkány vagy?

- Eleinte nem - Klotild olyan hevesen rázta meg a

fejét, hogy a haja színt váltott. - Véletlenül jött rá, mi-

kor azt hittem, hogy nincs otthon, és bűbájjal irányí-

tottam a takarítást. De nem is nagyon bántam, mert

szerettem őt, és rossz volt folyton titkolózni előtte. Cso-

dálatos időket éltünk. Aztán kiderült, hogy babát vá-

rok. El kellett döntenünk, hogy tojást is rakunk-e.

- Apa akart engem? - Tuba úgy nézett fel az anyjá-

ra, mint az esti mesét ámulva hallgató éber gyerekek, és

mindkét kezével a boszorkány szoknyáját markolta.

- Sajnos akart - Klotild szemébe visszaköltözött a

fájdalom. - Akkoriban már javában az új show-műso-

rát készítette, és egyre gyakrabban kért meg rá, hogy

segítsek neki néhány bűbájos trükkel.

- Te varázslatot használtál az éberek világában? -

hördült fel a lidérc. - Hiszen ezért kizárnak a Boszor-

kányok Jurtájából, és örökre megvonják a révülési en-

gedélyedet!

- Szerelmes, fiatal boszorkány voltam - védekezett

erőtlenül Klotild. - Persze nekem se nagyon tetszett a

dolog, de apád annyira könyörgött, és csupán kisebb

bűbájokról volt szó. Rengeteget veszekedtünk, aztán be-

adtam a derekamat, ami akkoriban már javában terebé-

lyesedett. Apád az adásba könnyen befolyásolható, os-

tobácska ébereket hívott, akiknek családi problémáik

voltak, amiket a tévében is hajlandóak voltak kitereget-

ni. Ha unalmas volt a műsor, nekem egy csipetnyi ideg

312 313

berzengető- vagy dühpuffasztó-bűbájjal rá kellett segíte-

nem a dologra. A szereplők egyre gyakrabban vesztek

össze egymással, néha még verekedtek is. A közönség

meg nevetett, tapsolt. Hamarosan az apád műsora lett

a legnépszerűbb kibeszélő-show

- Ez undorító! - háborgott Tuba.

- Sokkal undorítóbb volt, amit apád a születésetek

után tett. Azt mondta, hogy az egyik vendége az utol-

só pillanatban lemondta a szereplést, és nekem kell be-

ülnöm helyette. Biztatott, hogy csak játsszak el egy

szerepet. Amikor azonban elkezdődött az adás, kide-

rült, hogy semmiféle szerepről nincs szó. Elmondta,

hogy én a felesége és ráadásul boszorkány vagyok, aki

nemrég adott életet egy lidércnek. Aztán behozott té-

ged a színpadra.

Klotild zokogásban tört ki, de azért tovább beszélt.

- A közönség... A nézők őrjöngtek, hiszen még so-

ha nem láttak lidérccse-

csemőt. Apád vigyorgott,

majd különböző förtel-

mes dolgokat hazudott

rólam. Arról, hogy delejes

varázslatokkal bájoltam

őt el, de átlátott rajtam,

és most a tévé nyilvános-

sága előtt bejelenti, hogy

elválik tőlem.

- De... Miért tette ezt? Hiszen szeretett téged!

- Akkor már rég csakis a műsorát szerette. Semmi

más nem érdekelte, csupán az, hogy minél többen néz-

zék őt. Elvált tőlem, s az ügyvédje elintézte, hogy az

embertestvéred, Levente nála maradjon. A botrány

után, amit persze az összes éber újság megírt, engem

kizártak a Boszorkányok Jurtájából. Az Álomfelügyelet

és a Révülő Rémhírek Osztálya alig bírta elviccelni az

ügyet annyira, hogy az éberek végre ne vegyék komo-

lyan a lidérccsecsemő látványát. Elvesztettem a fejem,

téged bepottyantottalak a Fészekbe, azután csatlakoz-

tam a Rontó Boszorkányok Szektájához.

Monyákos Klotild, akit valaha Libbenő Moyraként

ismert mindenki a révülők világában, keservesen sírt.

Lidércfia felállt, és amennyire kurta karjaitól telt, átölel-

te a termetes boszorkány nyakát, hogy a fülébe súgja:

- Szeretlek, mama!

*

Zsófi a lehető legóvatosabban próbálta elfordítani a kul-

csot, de az öreg zár keserveset csattant. A Csipetke utcai

bérház macskaköves udvarát háromszor futotta körbe

a bántó zaj, mire elhalt, s ez éppen elég volt hozzá,

hogy felkeltse Nemcsókék figyelmét. A csipkefüggöny

megmozdult, s mögötte valaki lekapcsolta a lámpát,

hogy a leskelődők jobban lássák, mi folyik odakinn.

A legnagyobb baj azonban még csak ezután várt Zsó-

fira. Amint nesztelenül besurrant az előszobába, olyan

éles fény árasztotta el, hogy csak hunyorogni tudott.

A konyha ajtajában Botlik Dénes állt. Keze a villany-

kapcsolón enyhén remegett, fekete keretes szemüvege

az orra hegyére csúszott, s láthatóan alig talált szavakat.

- Kisasszony, én... Én alig találok szavakat!

Zsófi hosszan bajlódva zárta be az ajtót, hogy legyen

némi ideje eltüntetni a sírás nyomait. Az utóbbi órák-

ban ugyanis Budapest utcáit járta, s hol a zokogás ráz-

ta, hol meg dühöngve rugdosta a házak falát, míg rá

nem ropogtak a sértett épületek.

- Bocsáss meg, apa - mondta a lány, mikor végre le-

vette zúzmarás télikabátját, felakasztotta a sálját, és

csizmája is a többi lábbeli mellé került. -A barátnőim-

mel voltam, és nem néztük az órát.

- Való igaz! - csattant az okleveles cipőpucoló hang-

ja ingerülten. - Való igaz, hogy gyakran úgy tűnhet: az

314 315

apád nem teljesen beszámítható! Szórakozott vagyok,

olykor meg teszetosza, sőt bumburnyák. De...! - Bot-

lik Dénes izgalmában véletlenül lekapcsolta a villanyt,

amitől megijedt, és felborította az esernyőtartót. Végül

sikerült megküzdenie a problémával, s az előszoba csil-

lárja ismét világított. -Azt az olajozatlan villámcsapá-

sát neki, hát ne nézz engem tökéletesen tökkelütött-

nek, lányom! Tudom jól, hogy neked minden barátnőd

a Vajákosképzőbe jár, s egy sem él Budapesten. Vagy...

Csak nem azt akarod mondani, hogy ígéreted ellenére

elrévültél hozzájuk?

Zsófi válaszolni akart, talán még a fejét is felemelte

volna, azt sem bánva, ha apja meglátja kisírt szemeit.

Szerencsére azonban ekkor megjelent Réti Boglárka.

A nő piros virágokkal, zöld liánokkal díszített hálóin-

get viselt, és karikás szemén látszott, hogy még életé-

ben soha nem volt ennyire kimerült.

- Dénes, mit műveltek ti itt, az éjszaka közepén?

- Hát ez az! - hörrentette az okleveles cipőpucoló.

- Jócskán elmúlt éjfél, és az én édes kislányom most

kecmereg haza! Eddig billegtem előre-hátra a konyha-

sámlin, ültem a sötétben, rágtam a körmöm...

- Mondtam már, hogy bocsánatot kérek - nyögte el-

keseredetten Zsófi. - Fontos dolgom volt, és tényleg

nem figyeltem, mennyi az idő.

Botlik Dénes újabb szemrehányás-áradatot akart zú-

dítani magából, de Boglárka finoman megszorította

férje pizsamás könyökét.

- Mind a hárman fáradtak vagyunk - szólt búgó,

bűbájos hangon. -Annyira fáradtak, hogy menten meg-

roggyan a térdünk, s talán már el sem bírunk botladoz-

ni az ágyig.

Botlik Dénes csontos térde valóban megroggyant, és

a férfi akkorát ásított, hogy állkapcsa ropogását tisztán

lehetett hallani az előszobában.

- Igazad van, kedves, fáradtak vagyunk - mondta,

és meg kellett támaszkodnia felesége karján. - Men-

jünk aludni.

- Reggelre pedig minden bajt és gondot elfelejtünk

- tette hozzá azon a felhőgomolyos hangon Boglárka.

- Elfelejtünk... - motyogta Botlik Dénes, majd el-

tűnt a hálószoba ajtajában. Boglárka követte őt, de

még egy pillanatra visszafordult Zsófihoz, s őszinte ag-

godalommal súgta:

- El akarod mondani, mi történt?

A lány meglepve nézett fel mostohaanyjára, majd

megrázta a fejét.

- Később... Egyszer igen. Most van elég bajotok -

mondta csendesen.

- Ha tudok segíteni, szólj bátran! - bólintott Boglár-

ka, majd ő is belépett a hálószobába.

Zsöfi ruhástul hasalt az ágyára, s bár rettenetesen ki-

merültnek érezte magát, még sokáig nem tudott el-

aludni. Egyre csak a sárga óriáskígyót, a ház sarkánál

derengő, sötét csuklyás alakot és a bűbájhálóban vergő-

dő őrdenevérét látta.

Meg Settenkét, aki hiába hívta a gazdáját kétségbe-

esetten, végül mégis elrabolták.

*

A renegát álomfogók tábora éjfél előtt húsz perccel már tökéle-

tesen elcsendesedett. Gergő tartott tőle, hogy a beígért kivégzés-

re bámészkodók gyűlnek össze a két fogoly bűbájketrece körül.

Úgy tűnt azonban, hogy az álomfogókban még mindig sokkal

több jóérzés maradt annál, semhogy mások halálában gyö-

nyörködjenek.

Hold Dühe napfelkeltére tervezte a hajtók elrévülését. A fo-

lyón túl némán sötétlettek a lakójurták, s a sámánfi biztos volt

benne, hogy most mindegyikben asszonyok, lányok és gyerme-

kek búcsúztatják apjukat, fivérüket. A folyó innenső partján

hosszú sorban vagy negyven szekér sorakozott, hátukon a leg

316 317

különbözőbb méretű bűbájketrecekkel. Bennük lapultak azok a

befogott rémálmok, melyeket Hold Dühe alkalmasnak talált a

Nagy Hajtásra. Kissé távolabb, hevenyészett fakerítéssel ha-

tárolt karámjukban felmálházott vagy pokróccal takart hátú

takik toporogtak. Az okos állatok érezték, hogy hamarosan

hosszú révülésre indulnak, így egymásnak dőlve igyekeztek ki-

aludni magukat.

Böszme a vadon legszélső fái mögé lapulva feltartotta mu-

tatóujját. Így jelezte Gergőnek, hogy hány őr teljesít szolgála-

tot Monyákosék bűbájketrecénél. A sámánfi biccentett, majd

kilépett a holdfényben fürdő, sáros mezőre. Egymás mellett

caplatva indultak a ketrec felé, mintha csak utolsó ellenőrző

körútjukon volnának. Közben szemük sarkából ellenőrizték, mi

a helyzet a díszjurta környékén. Hold Dühe és két vendége, a

Megbízó, valamint a Rontó Boszorkányok új főnémbere - az

utóbbi ragaszkodott hozzá, hogy saját szemével lássa Klotild

halálát - bizonyára még mindig a haditervet csiszolgatták.

A nemezlapok résein sárga gyertyafény szökött ki itt-att, de a

díszjurta körül megkettőzték az őrséget, így már senki nem fér

kőzhetett a közelébe.

Böszme megérintette Gergő karját, mintha csak ballagás

közben véletlenül ért volna hozzá. A sámánfi mély levegőt

vett. Közeledtek a bűbájketrechez, melynek kéklő rácsai mö-

gött a boszorkány árnya látszott egyedül. A fiú előbb csodál-

kozva pislogott, mert azt hitte, Tubának valahogy sikerült

meglépnie. De mikor közelebb értek, meglátta a dohánylidér-

cet is, aki úgy ült Klotild ölében, mint valami hatalmas, ele-

ven fotelban.

Az őr felneszelt szendergéséből, és ahogy ráismert Böszmére,

arcán ideges kifejezés jelent meg.

- A jelszót! - harsogta, bár látszott rajta, hogy nem érti,

miért kell a formaságokat a saját parancsnokával is végigját-

szania.

- Lúdvércnek zöld vére! - felelt sokkal halkabban Böszme,

s megállt a vadásszal szemben. - Te vagy hát most szolgálat-

ban, Keve?

Az álomfogó nem tudta mire vélni a ficrcsa kérdést, s foneg a

parancsnoka szemében felhőző szomorúságot.

- Álmodó fia, Keve vagyok, igen - bólintott az őr bizony-

talanul.

- Sajnálom, fiam - mondta Böszme.

Mire a legény felfoghatta volna a szavak értelmét, az órücs

rémálomvadász ökle pörölyként csapott a koponyájára. Gergő

foga összekoccant, meghallva a csontok halk roppanását, majd

a bőrpáncélos test puffanását a sáros talajon.

- Nem lesz komoly baja - súgta Böszme, s felnyalábolva

az ájult őr-t, az árnyékba vonszolta. - Az én legényeim kopo-

nyája keményebb, mint a gránit.

Gergő előhúzta bűbájostorát, és gyors igézést mondva fel-

nyitotta a ketrec ajtaját.

- Gyorsan, siessetek! - sürgette a csodálkozva bámuló két

Monyákost. - El kell jutnunk az erdőig. Tuba, emlékszel a

tisztásra, ahol legelőször találkoztunk?

A dohánylidérc leugrott mamája öléből, s megrázta magát,

hogy ismét tettre kész álomfelügyeleti ügynök váljék beloie.

- Emlékszem hát! - mondta, amint kilépett a bűbájketrec-

ből. - Az összenőtt magyalbokroknál balra, át a kiszáradt

vízmosáson...

- Abban most neked derékig ér a lötty! - figyelmeztette

Gergő.

- Remek - fintorgott Tuba. - Aztán a kidőlt bükknél már

meg is érkeztünk.

- Akkor igyekezzünk - vette át a szót Böszme, aki biztos

helyre fektette az őrt, s még a köpönyegét is a feje alá hajtotta,

hogy kényelmesebben feküdjön. -A Farkas jó előre átjárót nyi-

tott nekünk ott, hogy azzal se kelljen már bajlódnunk.

A négy árny összegörnyedve surrant keresztül a nyílt tere-

pen. Már amennyire görnyedni tudtak, mert Böszme és Klo-

tild még így is akkora volt, mint két szénszállító csille. Legelöl

Monyákos Tuba futott, előre jelezve a veszélyesebb árkokat,

lyukakat vagy elszórtgerendákat, nehogy valaki bokaficammal

bűnhődjön az éjszakai kalandért.

318 319

Csupán félúton járhattak, mikor a díszjurta egyik őrszeme

a levegőbe lőtte riasztó nyílvesszőjét. A tollas pálcára nem va-

dászatra vagy harcra való hegyet, hanem éles hangot adó, mo-

gyoróbokorgallyából faragott sípot erősítettek.

A vessző visítását tán még a szomszédos álomvilágban is

meghallották. Gergő lábai összeakadtak a rémülettől, s a fiú

nagyot kiáltva elesett. Klotild a hóna alá nyúlt, és olyan

könnyedén rántotta fel a sárból, hogy a sámánfinak elakadt a

lélegzete.

- Futás! - bömbölte Böszme. Nem volt már miért csendben

maradniuk, s tudták, hogy az életükért rohannak.

A díszjurta bejáratának súlyos nemezlapja bűbájnak enge-

delmeskedve lendült félre, s a bentről áradó fényben megjelent

Hold Dühe. A renegát álomfogók vezére jó vadászhoz méltóan

nem kiabált, s nem is toporzékolt: néhány füttyjellel magához

rendelte az őröket, és üldözőbe vette a szökevényeket. Mögötte

a Megbízó varázslatot alkalmazva suhant a talaj fölött, anél-

kül hogy mozgatta volna a lábait, köpönyege mégis hangosan

csattogott a szélben.

Monyákos Tuba elérte a vadon szélső fáit, de megállt, hogy

bevárja a többieket.

- Gyerünk, gyorsabban! - biztatta őket, egy helyben ugrál-

va kurta lábain. - Oh, szent éber álmodó, most ne hagyj el

minket!

Gergő lehajtotta a fejét, s teljes erejéből rohant, csakis arra fi-

gyelve, nehogy újra elbotoljon. Klotild asszony messze megelőzte

őt és Böszmét, ami a máskor séta közben is fújtató boszorkány-

tól varázslatos teljesítmény volt. A sámánfi már látta a vadon

fáinak törzsét, melyek távolról nézve fekete tömbnek tűntek, de

közelebb érve a holdfényben végre különváltak egymástól.

A fájdalmas üvöltést senki más hangjával nem lehetett

összetéveszteni. Gergő futtában nézett hátra, s máris látta,

hogy Böszme elvágódik. Néhány pillanatig még reménykedett

benne, hogy a vadász csupán elnézett egy gödröt, és mindjárt

talpra szökken. De ekkor a holdfényben megcsillant a vadász

vállából kiálló sólyomtollas nyílvessző.

- Gyere már, Farkas! - sikoltotta Monyákos Tuba. A do-

hánylidérc félreállt, hogy utat adjon az anyjának, aki gondol-

kodás nélkül belevetette magát a vadonba. Úgy tűnt, hogy a

komor álomvilág öreg fái már felbontottnak tekintették a Hold

Dühével kötött szerződést, mert nem állták útját a szökevé-

nyeknek.

Gergő hol a vadul integető Tubára, hol a keservesen felé kú-

szó Böszmére nézett. Aztán előhúzta bűbájostorát, aminek hat

csomóján vakító fény lobbant, jelezve, hogy túltöltődött va-

rázserővel.

- Menjetek! Én feltartom őket, és hozom Böszmét-kiáltot-

ta Tubának. A dohánylidérc visított még valamit, de a sá-

mánfi azt már nem értette. Visszafelé kezdett futni, bár fogal-

ma sem volt róla, mit tesz majd, ha eléri a sebesült rémálom-

vadászt. Felsegíteni biztos nem tudja, ahhoz Böszme pocakját

túlságosan vonzza a talaj. Akkor pedig... Ez legyen a követke-

ző perc gondja!

Hold Dühe és vadászai félkörben közeledtek. Már nem lőt-

tek ki több nyílvesszőt, de az íjukat feszítve tartották. Gergő

fentről nyomasztó szoknyasuhogást hallott: a rontó boszor-

kány seprűnyélen lovagolva vette üldözőbe a rabokat. Vele nem

foglalkozott, egyenesen az erdő felé száguldott, kezében csattog

tatva bűbájostorát.

A sámánfi elérte Böszmét, s nyomban látta, hogy a baj sok-

kal nagyobb, mint gondolta. A nyílvessző valóban a vadász

vállán hatolt be, de elfordult a bőrpáncél csatján, és a hegye va-

lahol mélyen, Böszme mellkasában okozott rettenetes sérülést.

- Szórok rád lebegtető-bűbájt - mondta Gergő, barátja

füléhez hajolva. - Akkor fel tudsz állni, és talán járni is sike-

rül.

- Hagyd el! - Böszme iszonyú fintort vágva ép kezével

megragadta a nyílvesszőt, és letörte kiállá, tollas végét. - Ré-

vülj el innen szélsebesen, Farkas! Engem csak az vigasztal,

hogy végül mégis a jó oldalra álltam.

- Nem lehet...! - a sámánfi két kezével rázta a vadászt, de

az eltolta őt magától.

320 321

- Nincs több álom, cimbi. A vessző hegye... Én adtam rá

parancsot a harcosoknak, hogy mérgező bűbájfőzetbe mártsák.

Nem gondoltam, hogy... magam leszek a célpont.

Gergő körül megpördült az álomvilág.

- Böszme, nem halhatsz meg! - ordította. - Nagy vagy!

Marha nagy! Te ezt is kibírod, csak gyere!

- Hagyd őt! - dörrent Hold Dühe kiáltása.

Gergő talpra szökkent, s bár nem is gondolkodott rajta, a

Táltosképzőben gyakorolt átokvédés-tartásba helyezkedett.

Bal tenyere a szája előtt, hogy eltakarja az épp kimondani

akart varázsigét, nehogy ellensége leolvashassa azt. Jobb kar

ja félkörben, messze a testétől, hogy a benne tartott bűbájos-

tort gyorsan lendíthesse. Két lába pedig egymás előtt, kissé

megroggyantott térdekkel, mert így a legbiztasabb a talaj alat-

ta, ha netán eltalálná egy átok.

- Mégis elárultál minket, sámán! - üvöltötte eszelősen

Hold Dühe. Arcán és meztelen felsőtestén görcsös kavargásba

fogtak a varázsfesték vonalai.

- Túl sokat fecsegsz, álomfogó! - mondta halkan a

sámánfi. Ajka tovább mozgott, elmormolta a választott átkot,

és hirtelen csuklómozdulattal eldörrentette a bűbájostort.

A varázslat sivítva szelte át a levegőt. Hold Dühe túl későn

próbálta azt kivédeni, így a kaptárcsapás-átok ezer megcsí-

pése döfött belé. Az álomfogó üvöltve esett hanyatt. Harcosai

közül kettő a segítségére sietett, míg a többiek kilőtték nyíl-

vesszőiket. Gergő újabb igét mormolt, körbefordult a sarkán, és

a bűbájostorából kipattanó zöld szikrák kettétörték a felé röp-

penő vesszőket, melyek ártalmatlanul hullottak a földre.

- Gyere, Böszme, sikerülni fog! - hajolt le ismét a rém-

álomvadászhoz.

- Hát nem megmondtam, hogy... - mordult rá erőtlen

hangon Böszme, de aztán hirtelen megragadta a sámánfi

ingét, és iszonyú erővel odébb hajította, miközben felordított: -

Vigyázz!

A fekete szikrákból szőtt átok szinte hangtalan suhant a le-

vegőben, s ott találta el a vadászt, ahol az imént még Gergő

guggolt. Böszme hatalmas teste felugrott vagy két méter ma-

gasra, pördült néhányat, s végül arccal a latyakba zuhant.

Karja még mozdult néhányat, s vége lett.

Gergő elejtette bűbájostorát, s mikor ő maga földet ért, vala-

mibe beverte a fejét. Megpróbált felállni, de mozdulni sem tudott.

Csak homályosan sejtette, hogy hol van és mi történik vele.

- Böszme - nyögte halkan, mert a holdat termetes alak ta-

karta el a feketebársony égen. - Gyere, Böszme, még sikerülhet!

Aztán végre felismerte a fölé tornyosulá, bűbájostort emelő

alakot, akinek csupán a tekintete parázslott a csuklya sötét

mélyéről.

*

A borzalmas éjszakát követően - mikor Settenkét elra-

bolta az idegen révülő - Zsófi sokáig ágyban maradt.

A lány hallotta, hogy a szülei felkelnek, reggeliznek, s

közben halk beszélgetést folytatnak, de a szavak értel-

me már nem jutott el hozzá. Üres tekintettel bámulta

a gangra néző ablakot, ami most hihetetlenül békés ké-

pet nyújtott, mivel hatalmas pelyhekben hullott a hó.

Boglárka és Botlik Dénes tíz óra körül indultak a

kórházba. Zsófi gyorsan a fal felé fordult, mikor szobá-

ja kilincse lassan megmozdult. Igyekezett egyenletesen

lélegezni s a szemét sem rebbenteni, miközben Bogi

fölé hajolt. Már-már azt hitte, hogy sikerült becsapnia

a mostohaanyját, de az lehajolt, és belesuttogott a fü-

lébe.

- Nem lesz semmi baj, nyugodj meg.

Zsófi érezte, hogy a sírás ismét elindul a melléből fel-

felé, de mire kibuggyantak a könnyei, Boglárka már ki

is ment a szobából.

- Mélyen alszik, nagyon kimerült - hallotta mosto-

haanyja hangját.

Zsófi megvárta, míg szülei kulcsra zárják a lakás be-

járati ajtaját, s csak akkor zokogott fel hangosan. So-

322 323

káig ölelte magához a párnáját, ami teljesen átázott.

Azután jött egy pillanat, és ő maga is elcsodálkozott,

hogy a végtelen keserűség hogyan változik benne iszo-

nyatos erejű haraggá. Felült az ágyon, és belekiáltott a

lakás csendjébe.

- Mégis, meddig akarod itt sajnálni magad?

A saját hangja megnyugtatta. A következő félórában

ha valaki meglesi a vajákos lányt, azt hihette volna,

hogy hurrikán-bűbáj hatása alatt áll. Lezuhanyozott, fel-

öltözött, reggelizett, közben elővette iskolai holmiját,

és fényesre pucolta, beolajozta bűbájostorát - mindezt

olyan gyorsan, mintha szélvész kergetné. Végül rendet

tett maga után, felöltözött, és rövid levelet írt, amit

Boglárka párnája alá csúsztatott.

BOGI!

SETTENKÉT ELRABOLTA EGY SÖTÉT CSUK-

LYÁS RÉMLŐ. VISSZA KELL SZEREZNEM ŐT,

DE EZT TALÁN A VALÓSÁGBAN IS MEGTEHE-

TEM, TEHÁT NE NYUGTALANKODJATOK. APÁ-

NAK, HA LEHET, EGY SZÓT SE: TUDOD, MENY

NYIRE MEGRÉMÜL MINDIG, MIKOR SZÓBA KE-

RÜL A BŰBÁJOLÁS. HA TÚL SOKÁIG MARADOK

TÁVOL, KERESSÉTEK GERGŐ EGYKORI AGY-

FURKÁSZÁT!

Zsófi rágta még a tolla hegyét néhány pillanatig, azon

töprengve, odaírja-e, hogy szeretettel. Azután úgy gon-

dolta, egy ilyen levél alatt idétlenül hangozna az efféle

búcsú, hát csak aláfirkantotta a nevét.

Előző nap a kávéházban úgy állapodtak meg dr Pro-

dukkal, hogy ha valami váratlan esemény történik, Zsófi

nem csönget be a rendelőbe, hanem telefonon értesíti

a pszichomókust. Semmiképpen nem akarták ugyanis

felkelteni Paulina kisasszony gyanúját azzal, hogy a va-

jákos lány túl gyakori vendégként jelenik meg.

A sarki telefonfülke zörögve elnyelte a pénzt, keser-

vesen recsegett, de azért kicsöngött.

- Dr. Produk Bence rendelője - szólalt meg a készü-

lékben egy kellemetlenül reszelős női hang. Zsófi fel-

szisszent, és lecsapta a kagylót. Erre nem számított, pe-

dig teljesen logikus volt, hogy a hívásokat az asszisz-

tensnő fogadja. Tanácstalanul toporgott a Eülkében még

néhány percig, néha rátéve kezét a telefonkagylóra, majd

mégis elengedve azt.

A kínos tétovázásnak türelmetlen kopogás vetett vé-

get. Karikás szemű, beesett arcú fiatalember állt a fül-

ke ajtajában, és csontos ujjaival hevesen mutogatott a

készülékre. Zsófi bólintott, majd átadta a helyet.

- Na, végre! - sisteregte meglehetősen udvariatlanul,

remegő kézzel kapkodva a kagyló után a fiatalember, s

már csapkodta is a billentyűket. - Balázs, találkozhat-

nánk...?

Zsófi nem hallgatta tovább a beszélgetést, inkább sé-

tálgatni kezdett a járdán. Fogalma sem volt, mihez

kezdhetne most. Muszáj miha-

marabb beszélnie a doktorral,

de nem szabad találkoznia Pau-

lina kisasszonnyal, aki...

- Édes kis barátném, hát jól

sejtettem! - Dr. Produk szélesre

tárt karokkal, a hóesésben fehér

pelyheket kavarva száguldott át

az úttesten. - Mikor Paulina

említette, hogy valaki hívott, de

nem szólt bele a készülékbe,

mindjárt gondoltam, hogy ma-

gácska akar velem beszélni.

Zsófi megkönnyebbülten for-

dult az orvos felé, aki olyan len-

dülettel hágott fel a járdára,

hogy majdnem hanyatt esett.

Szikár arcáról azonban máris

lefagyott a kissé bugyuta mo-

324 325

soly, ezüstkeretes szemüvege mögött szigorúan villant

a tekintete.

- Valami rettenetes dolog történt, ne is tagadja! -

csapott le a lányra. - Ön, kedvesem, az általam tudo-

mányosan elmekottyanásnak nevezett állapotban van.

Látom, tudom, érzem!

Zsófi elkeseredetten sóhajtott, mivel ő meg azt látta,

tudta, érezte, hogy most nehéz lesz értelmesen beszélni

a doktorral. Mikor dr. Produk Bence elmebajt szimatol,

elhatalmasodik rajta a saját ütődöttsége.

- Emlékszik az őrdenevéremre, doki? - vágott még-

is az orvos szavába. Közben úgy irányította lépteiket,

hogy eltűnjenek a sarok mögött, nehogy Paulina kis-

asszony, kilesve a rendelő fehérre mázolt ablakain,

megláthassa őket.

- Nos, igen, a denevér! - bólogatott komolyan dr

Produk. - Sokat gondolkodtam a dolgon, és utánanéz-

tem a saját könyvemben is. Meggyőződésem, hogy cso-

portos agymenéssel van dolgunk. Vagyis ugyanazt a lá-

tomást egyszerre többen...

- Doki, maga azt mondta, hogy hisz nekem! - kiál-

totta hirtelen haraggal Zsófi. A szembejövő járókelők

közül néhányan megütközve néztek rájuk, így,a lány

halkabban folytatta. - Settenke nem látomás! Ő az én

segítő állatom, a társam.

- A társa - ismételte dr Produk úgy, mint aki min-

dent pontosan ért. - Mondja, bájos barátném, de

őszintén: nem érez néha heves vágyat, hogy megnyalja

a konnektort?

Zsófi kezdte elveszíteni a türelmét, de fogalma sem

volt, honnan szerezhetne az agyfurkásznál jobb szövet-

ségest a Valóságban.

- A lényeget mondom, figyeljen! - fordult dr. Pro-

dukhoz. - Tegnap éjjel belopóztam Paulina kisasszony

kertjébe.

- Álmában! - tippelt az orvos.

- Nem, doktor úr, nem álmomban! - toppantott

Zsófi. - És felfedeztem valami nagyon különöset: Pau-

lina kisasszony állatot tart. Méghozzá egy háromméte-

res, sárga óriáskígyót!

A vajákos lány arra számított, hogy a pszichomokus

majd erre is valami agytekert ostobaságot fog monda-

ni, de tévedett. Dr Produk Bence csak állt, és gyerme-

ki érdeklődéssel várta a folytatást. Meg is kapta.

- A kígyónak fogja a galambokat, és egy trópusi nö-

vényekkel zsúfolt, párás szobában tartja a hüllőt. Sze-

rintem az a sárga szörnyeteg Paulina kisasszony famu-

lusa.

- Mint magácskának a denevér! - vetette közbe a

doktor

- Nem egészen - rázta a fejét Zsófi. - A révülők se-

gítő állatai társak, barátok. A boszorkányok famulusai

viszont inkább szolgák. De most nem ez a fontos.

- Nem bizony! - helyeselt dr. Produk, majd zavar-

tan pislogott. - Akkor mi is a fontos most?

- Csapdát kell állítanunk Paulina kisasszonynak.

Kétség sem férhet hozzá, hogy rontó boszorkány, de

úgy tűnik, társa is van.

- A kígyó!

- Nem, doktor, nem a kígyó! - Zsófi úgy érezte, a fe-

jében ezer megvadult méh verekszik egyetlen csepp

mézért. - Tegnap éjjel hajszál híján sikerült észrevét-

lennek maradnunk, de az utolsó pillanatban megjelent

egy csuklyás alak...

- Paulina kertjében?

- Ott. És elrabolta Settenkét. Szerintem a csuklyás

a boszorkány szövetségese, így tehát már két gonosz

révülővel kell megküzdenünk.

Dr Produk Bence állát simogatva hümmögött, és

közben fehér párafelhőket fújt a hóesésbe. Zsófi félt,

hogy az agyfurkász mindjárt valami újabb hajmeresztő

tudományos elmélettel áll elő, ami természetesen azt

326 327

bizonyítja majd, hogy ő teljesen megbuggyant. Ezért

aztán nagyon meglepte, hogy az orvos milyen nyugodt,

kivételesen komoly hangon szólalt meg.

- Természetesen segítek magácskának, de Paulinát

nem szabad az otthonában megtámadni. A kígyó meg

az a titokzatos alak a segítségére sietne, és akkor ne-

künk hosszú, keserves gyógykezelésre lesz szükségünk.

- Helyes, de akkor hol állíthatnánk neki csapdát?

Azt mondta, hogy Paulina kisasszony soha, sehova

nem jár. Talán a rendelőben...?

- Nem, szó sem lehet a rendelőről! - legyintett he-

vesen dr. Produk. Ezen Zsófi kissé elcsodálkozott, de

nem maradt ideje rákérdezni, az orvos miért tartja al-

kalmatlannak a rendelőt. - Mikor azt mondtam, hogy

Paulina sehova nem jár, megfeledkeztem arról, hogy

minden második hónapban ellátogat a húgához.

- Paulina kisasszonynak van egy húga?

- Akad. Itt lakik Budapesten, de ritkán találkoznak.

Azt hiszem, nem szívelik egymást különösebben. Csak

azért ebédelnek olykor együtt, mert a családi vagyon

ügyeit kell megbeszélniük.

- Tehát azt tanácsolja, doktor, hogy akkor csapjunk

le rá, mikor a húgához megy ebédre? - türelmetlenke-

dett Zsófi. - Igaza lehet. Oda biztosan nem viszi magá-

val sem a famulusát, sem a szövetségesét.

- A legjobb az egészben az, hogy a következő talál-

kozójuk két nap múlva esedékes - bólogatott lelkesen

az agyfurkász, majd a kabátja zsebeiben kezdett koto-

rászni. - Elcsentem... Valahol itt van... Igen, ez az!

Paulina az íróasztala fiókjában tartott egy fényképet,

ami őt, a húgát és annak férjét ábrázolja. A hátlapján

rajta van a címük.

Zsófi átvette a fotót, megnézte, s hirtelen nekitánto-

rodott a falnak. Melléből kiszorult a levegő, megpör-

dült körötte az utca, s ha dr Produk utána nem kap,

biztosan összeesik.

A gyűrött fényképen Paulina kisasszony állt közé-

pen. Két oldalán pedig merev mosollyal, rideg arccal a

Nemcsók házaspár bámult a lencsébe.

*

A rontó boszorkány vijjogva csapott le a fák között fu-

tó Monyákos Tubára. A dohánylidérc megpróbált ol-

dalra hengeredni, de máris érezte, hogy a bűbájostor-

ból előtekeredő mágikus zsineg rácsavarodik a bokájá-

ra. Vadul küzdött, vergődött a földön fekve, apró fogait

vicsorítva. Minél inkább próbálta azonban letépni ma-

gáról a bűbájos kötelet, az annál jobban rátekeredett,

míg végül már a derekáig befonta a lidércet.

A rontó boszorkány lelassította seprűjét, s előrenyúj-

tott lábakkal talajt ért. Bal kezében ott suhogott a bű-

bájostor, melynek csomói biztosan tartották a varázs-

madzagot.

- Maradj végre veszteg, te vakarcs! - rikácsolta a

némber. A földre dobta seprűjét, szétrázta bő szoknyá-

ját, és ráncos ajkán vad vigyorral a dohánylidérc felé in-

dult. - Orök rémálom vár rád, te fél-éber vakarék!

Felemelte bűbájostorát, szorosabbra húzva a kötelé-

ket Tubán, aki a fájdalomtól felüvöltött.

- Ejnye már, Nyúlszájú Matild, szabad így bánni a

fiacskámmal?

A rontó boszorkány ráncos ábrázatán döbbent féle-

lem, majd iszonyú harag jelent meg. A hang irányába

fordult, de sejtette, hogy már elkésett. Monyákos Klo-

tild kihömpölygött a széles törzsű fa takarásából, ami

mögött addig rejtőzött, és meglendítette jobb karját.

Hegyeket rengető pofon volt. A dohánylidérc álmél-

kodva nézte szorult helyzetéből, amint az anyukája la-

pát méretű tenyere Nyúlszájú Matild képén csattan.

A rontó némber a levegőbe emelkedett, repült, majd

nyekkenve a bokrok közé zuhant, pozdorjává törve egy

328 329

nem túl szerencsés mogyoróbokor ágait, hogy azután

hosszú időre elcsendesedjen.

Monyákos Klotild megfontolt léptekkel a némber

után ment, s kivette ernyedt ujjai közül a bűbájos-

tort.

- Ez mind az én mamám! - sóhajtotta meghatottan

a dohánylidérc, miközben a boszorkány leoldotta róla

a kötelékeket.

- Most aztán mutasd gyorsan, merre van az a tisz-

tás! - mordult türelmetlenül, de azért halvány mo-

sollyal Klotild. Az Álomfelügyetet ügynöke azonban

váratlanul komoly ábrázatot öltött.

- Előbb tudni akarom, mi történt Farkassal - mond-

ta. - Ha lehet, kiszabadítjuk.

- Csakhogy nem lehet - kiáltotta a boszorkány. -

Láttad, hogy a Megbízó végzett azzal a nagydarab

álomfogóval. Gondolod, hogy a sámánfit életben hagy-

ta? Dehogy! Azóta már...

- Ha így is van, látnom kell! - vetette fel állát daco-

san Tuba. - Nem állíthatunk a Hetek elé azzal, hogy fo-

galmunk sincs róla, mi lett Farkas sorsa.

- A Hetek elé? - Klotild vastagon kifestett szeme el-

kerekedett. - Csak nem gondolod, hogy én veled tartok

a Gyémánt Jurtába?

A dohánylidérc nem válaszolt, csak nézte, nagyon

sokáig nézte az anyját. A hatalmas némber mintha kez-

dett volna összemenni, lassan elveszítette büszke tartá-

sát, szemében pedig megtört a vad csillogás.

- Igazad van, ideje feladnom magam - sóhajtotta

végül. - Nem bujkálhatok örökké.

- Hidd el, Kende táltos igazságos lesz veled - biztat-

ta az anyját Monyákos Tuba.

- Akkor nem sok jóra számíthatok - mosolygott ke-

serűen Klotild. - El sem tudod képzelni, csemetém,

hogy mennyi gonoszságot követtem el a Rontó Boszor-

kányok vezéreként.

A dohánylidérc erre semmi okosat nem tudott felel-

ni, csak állt némán, tehetetlenül. Legszívesebben át-

ölelte volna az anyját, de annak nyaka most elérhetet-

len magasságban volt.

Végül Klotild törte meg a csendet.

- Legyen, aminek lennie kell! - felkapta a rontó bo-

szorkány seprűjét, és elégedetlenül ciccegve vizsgálgat-

ta azt. - Talán elbír mindkettőnket, míg meglessük, mi

történt a Farkassal.

Fél perccel később már a levegőben suhantak. A bo-

szorkány maga elé ültette Tubát, aki életében először

repült seprűn, s meg kellett állapítania, hogy ez sem fog

a kedvenc szórakozásai közé tartozni.

Amire kíváncsiakvoltak, hamar megtudták. Az álom-

fogó őrök felélesztettek néhány tüzet, előhoztak egy

gőzszekeret, és pányvákat dobtak a sárban álló bűbáj-

ketrecre. A kéken derengő vasrudak mögött tisztán ki

lehetett venni Gergő fehér ingét, hiszen az visszaverte

a hold ezüstsugarait.

- Elfogták! - kiabálta túl a süvöltő szelet Klotild.

- De él! - örvendezett Tuba. - Ha lecsapnánk a

vadászokra...

Hangos koppanás hallatszott, és a seprű megbillent.

A dohánylidérc meredten bámulta a sólyomtollas nyíl-

vesszőt, ami alig egy hüvelyknyire rezgett nyelet mar-

koló kezétől. Klotild éles fordulóba vitte a röppenőfát,

melynek cirokfejéből szikrák és füstpamacsok durran-

tak elő.

Fentről látták a tisztást, amiről Gergő beszélt, mégis

alig érték el. A leszállás kegyetlenre sikerült, s ha Klo-

tild nem olyan puha, talán össze is törik magukat.

- Ott van! - kiáltott a felkecmergő Tuba, és a tisztás

közepén kavargó mágikus örvényre mutatott. - Az át-

járó, amit Farkas nyitott!

A fák között kiáltások harsantak. Az álomfogó vadá-

szok törtek utat maguknak, szablyáikkal csapkodva a

330 331

sűrű bokrokat. Ezt már nem tűrte tétlenül a vadon. Mi-

kor az első vadász a tisztásra lépett és rá akart rontani

Klotildra, két szomszédos fa ága lenyúlt érte, és deré-

kon ragadva a magasba emelte a rémülten kiáltozó fér-

fit. Körben mindenhol göröngyök repkedtek a levegő-

ben, és rengett a talaj, amint az álomvilág dühbe gurult

fái kiemelték gyökereiket a földből, hogy támadásra in-

duljanak.

Monyákos Tuba nem volt kíváncsi a folytatásra. Elő-

retuszkolta Klotildot, s mikor a boszorkányt elnyelte

az álomvilágok közötti átjáró, maga is fejest ugrott az

örvénybe.

XIII.

Bűbájketrec, bűbájháló

Ágas az erdei tisztás közepén állt, felszegve agancsos

fejét. Rezzenetlen, fenséges alakját ezüstös holdfény

folyta körbe, mintha az égi vándor is szeretettel akar-

ná megsimogatni a csodás állatot. Ágas értelemtől csil-

logó, hatalmas, barna szeme az Erdők Atyjának szám-

talan varázslatos fája közül most a tündérhullató szilt

figyelte.

A karcsú, fehér kérgű fa bíborvörös levelei között

kuncogáshoz hasonló nesz kelt, majd csillámló fény-

pöttyök kezdtek szállingózni a dús gyepre. Ágas fekete

orrlyukai izgatottan kitágultak, karcsú lába mozdult,

súlyos patái megdobbantották a talajt. A tündérhulla-

tó szil ágai ijedten megremegtek, és a szemkápráztató

jelenség félbeszakadt. Az a néhány fénycsepp azonban,

ami már elérte a fűszálakat, megült rajtuk, és úgy tán-

colt ott, mint megannyi apró, barátságos lidércfény

Lányok voltak a fénycseppek, alig hüvelyknyi, hold-

sugárból szőtt ruhát viselő tündérlányok. Incselkedtek

a hatalmas szarvassal, s az úgy bámulta őket, mint a

kisgyerek, aki először lát életében feldíszített kará-

csonyfát.

Ágas mögött száraz gally reccsent. A szarvas kecses,

fürge ugrással fordult meg, tizenkét hajtásra ágazó

agancsai fegyverként meredtek előre, s közöttük bűbá-

jos, kék ívet húzott a varázserő. Az Erdők Atyja végte-

len vadonja elnémult, minden apró és megtermett lénye

feszülten várt. A tündérlányok is félbehagyták bohókás

táncukat, s bebújtak szülőanyjuk, a szil gyökerei alá.

Azután sokáig semmi nem történt. Ágas türelme fo-

gyott el a leghamarabb. Fenyegetően fújt néhányat,

előtte a fű rémülten hajolt a földre. Mikor erre sem tör-

tént semmi, a szarvas előrelépett, aranyos patáival úgy

döngetve a talajt, hogy a rét szélén őrködő fák lombja

belerezzent. Azután hirtelen felvetette nemes fejét,

agancsain lángot vetett a hold fénye, és kirúgva hátsó

lábaival, port kavarva vágtatott el a vadon ismeretlen

mélye felé. A paták robaja egyre halkulva, de még soká-

ig úgy zengett, mintha maga az anyaföld szíve dobogna.

A tündérhullató szil rétjének szélén szétnyíltak a

bokrok ott, ahol Ágas a gallyreccsenést hallotta percek-

kel korábban. Két keménykötésű, mokány harcos lé-

pett ki a holdfénybe, s toppantott nernezcsizmájával,

hogy jelezze minden erdei lénynek: megjöttek, hát rej-

tőzzön, aki nem akarja mutogatni magát.

Az első legény hollófekete haját két varkocsba fonva

hordta, arca napbarnított és ráncoktól árkolt volt, sze-

me pedig a keleti sztyeppék embereinek húzott, kes-

keny vonásait örökölte. Szarvasbőr ruhát viselt, lovag-

láshoz valót, nadrágja ülepén vastagabb folttal. Feje

búbján csúcsos sapka ült, prémes fülvédője felcsapva, s

abba díszként kék sólyomtoll tűzve. Oldalán enyhén

görbülő szablya, derekához tűzve vadászkés, jobbjában

pedig szép ívű íj, melyhez a vesszők a hátára vetett te-

gezben, heggyel felfelé sorakoztak.

Társa nála valamivel magasabb, szálfatermetűbb volt.

Szintén vadászathoz, lovagláshoz illő nadrágot viselt,

de felsőtestét, mely csak úgy dagadozott az izmoktól,

bő ujjú, fehér szöveting takarta. Nyakában számos lánc

csörgött, rajtuk az átfúrt kavicsokon és kemény héjú

magokon kívül elejtett vadállatok fogai és egy talizmán-

zacskó is függött. Ez a harcos fiatalabbnak tetszett, sö-

tétbarna haját ugyanúgy két varkocsba fonta, de nem

hordott semmiféle fejfedőt. Oldalára kötve szintén szab-

lya verte a combját, hátán tegezben ültek a nyílvesszők,

visszacsapó íját húrtalan melléjük akasztotta.

- Nyugtalan - mondta az első legény, és fél térdre

ereszkedve Ágas patanyomát vizslatta a fűben.

334 335

- Ne csodáld, Hunor - felelt a társa. Hangja tréfára

mindig kész színben zengett, de most ő is komoran mé-

regette a tisztást, mintha a környező fák titkát fürkész-

né. - Szegény Ágast az utóbbi egyetlen holdforduló

alatt többször zaklatták vadállatok, szörnyek és rossz

szándékú révülők, mint eddig egész életében.

- A mi dolgunk, Magor, hogy megvédjük őt - a holló-

hajú vadász felegyenesedett, de tekintetével továbbra is

a földet simogatta. - Azért nem kerültünk halálunk után

az Ősök Jurtájába, sem a Hadak Útjára, Égi Úr seregébe,

mert óvnunk kell az Erdők Atyjának és Ágasnak békéjét.

- Mi pedig akár újra meghalunk, végleg eltűnve a

Tetejetlen Fa összes világából, de megvédjük a csoda-

szarvast - biccentett hirtelen derűvel Magor, és bogár-

fekete tekintetében mókára hajló szikra lobbant. - Eh-

hez pedig immár új társunk is akadt.

Mintha csak az említésére várt volna, harmadik baj-

társuk előszökkent a bokrok takarásából. Neki négy lá-

bat adott az Égi Úr, hozzá szürke bundát és lompos far-

kat, melyet most jókedvvel csóvált, miközben a két va-

dászhoz ügetett.

- Szerintem a te szagodat érezte meg Ágas, Topor-

tyán! - Magor leguggolt a Kölyökfarkas mellé, és erős

kezével megdörgölte annak vaskos bundáját. - Máskor

ügyelj rá, merről fúj a szél!

- Ag reccsent, arra fülelt fel Ágas - szólt a kedélyes

fecsegésbe Hunor, s arcáról még mindig nem tűnt el az

aggodalom. - Ti nem hallottátok?

- Mi azt hittük, te botlottál meg - mondta Magor,

arcát a kölyökfarkas vigyorgó képéhez nyomva. Hunor

azonban olyan pillantással sújtotta a két cimborát,

hogy azok inkább csendben maradtak.

- Valaki jár itt, érzem - súgta aztán a hollóhajú, las-

sú léptekkel a fák felé indulva. - Magor öcsém, húrozd

fel az íjad, mert újabb rémalak akarja zaklatni Ágast!

Jobb, ha készen állunk a vadászatra.

A fiatalabb legény komolyan vette a figyelmeztetést,

ahogy a Kölyökfarkas is. Mikor feszesen pendült Ma-

gor íjának húrja, mindhárman elindultak a csodaszar-

vas nyomában. Osonó léptüket az sem hallhatta volna

meg, aki fülét közvetlenül a vadászok nemezcsizmájá-

ra fekteti.

Amint béke ült a tájra, a tündérhullató szil rezzenő

levelei közül ismét fénycseppek kezdtek permetezni.

*

A komor álomvilág értelemmel bíró vadonjának rettenetes volt

a haragja. Amint Hold Dühércek harcosai - Monyákosékat

üldözve - behatoltak a fák közé, és szablyáikkal eleven ágakat

metszettek le, hogy utat törjenek maguknak, a szövetségfelbon-

tatott. A vadon vén tölgyei vezették a rohamot. A fák kihúz-

ták gyökereiket a puha, csendes esőtől felázott földből, és gö-

röngyöket szórva, fenyegetően recsegve-ropogva megindultak az

álomfogók tábora felé.

Hold Dühe tudta, hogy mindenkinek azonnal el kell révül-

nie ebből az álomvilágból, különben végük. A Megbízó immár

képtelen volt továbbra is csöndes, rideg és megfontolt maradni.

A rohamozó fák sorfala előtt suhant le-föl, bűbájostorából per-

zselő tűzgömböket lövellt feléjük, s közben úgy rikácsolt, mint

egy egész raj megveszekedett vurjú.

- Égessétek! Pusztítsátok! Pörköljétek az átkazottakat!

336 337

Az álomfogók szerencsére inkább a vezérükre hallgattak.

Vagy két tucat harcos felkapott a takik hátára, és sor

falat állva megpróbálta lassítani a vadon rohamát, ami vala-

melyest sikerült is, de csak olyan bűbájt alkalmaztak, ami nem

dühítette fel még inkább a fákat. Eközben a folyón túl minden-

ki kirohant a jurták elé, és Hold Dühének szavára a révülő-

térre indult.

Szó sem lehetett arról, hogy az asszonyok, lányok és gyere-

kek ebben az álomvilágban várják ki, amíg a vadászok megtér-

nek a Nagy Hajtásból. A műhelyek, jurták és a sziklafalba

vájt lakóbarlangok nem védték volna meg őket a haragvó erdő

gyűlöletétől. Ráadásul úgy tűnt, hogy a vadon lázadásához a

sötét folyó is csatlakozik. Hullámai egyre magasabban gördül-

tek, habos tarajuk a hidat ostromolta, s így az egész építmény

hamarosan vészes ingásba kezdett.

Az álomfogók szerencséjükre már mindent előkészítettek az

útra. A rémálomvadászok elsőként a nőket, gyerekeket terelték

a révülötér turulja alá, s a varázstüzeket fellobbantva útra in-

dították őket. Majd a lovak és gőzerővel vontatott szekerek kö-

vetkeztek, bár az utóbbiakkal sok baj akadt, mivel előbb fel kel-

lett fűteni a kazánjaikat.

Mire az utolsó szekér is elrévült, hátán a bűbájketrecekkel,

a fák elérték és összezúzták a díszjurtát. A takik hátán le föl

vágtató harcosok fanyűvő- gyökérbotlasztó- és kéreghán-

tó-átkokkal próbálták lassítani a rohamukat. Tüzet szándé-

kosan nem vetettek be: a lángok csak tovább növelték volna az

értelemmel bíró ősvadon harci kedvét.

- Mester, indulnunk kell! - ordította Hold Dühe a Meg

bízó fülébe. A csuklyás mágus bűbájostora már sistergett, fe-

hér füstöt eregetett, annyi rontó varázslat hagyta el az utóbbi

percekben. Amerre bőrszíja dörrent, lombüstökök kaptak láng

ra, fatörzsek hasadtak ketté éles csattanással, s gyökerek hul-

lottak lemetélve a sárba.

A Megbízó bólintott, és félrelökve három álomfogót, a révü-

lőtér közepére ugrott.

- Takarodjatok a varázskörből! - üvöltött rájuk fenyege-

tően. - Én nem tartok veletek, a Valóságban akad még dolgom.

Az Erdők Atyjának mezsgyéjén találkozunk.

Azzal elmormolta a megfelelő varázsigét, és elrévült a turul

szárnya által kavart porfelhőben.

Hold Dühe takira kapva körbevágtatta az egykori tábort.

A folyón már nem kelhetett át, mert a hidat pozdorjává zúz-

ták a megveszekedett hullámok, de szerencsére odaát már sen-

ki nem maradt. A vízár dörögve rontott a partra, s magába

mosta a lakójurtákat, istállókat és műhelyeket. Ami nyomot

hagyhatott arról, hogy valaha itt álomfogók táboroztak, az

mind a sziklafal folyosóin, termeiben rekedt.

A két tucat harcosból, akik afák rohamának állták útját,

végül hatan érték el a révülőteret. A többieket lovastul, fegyve-

restül elnyelte a tomboló vadon, mely végül simára gyalulta a

folyó általa uralt partját, s újra benépesítette azt. Ennek

azonban már egyetlen álomfogó sem lehetett szemtanúja, mert

a túlelők mind elrévültek a többiek után. Legvégül azok a rém-

álmok távoztak a komor álomvilágból, melyek bűbájketrecét

szintén a fák zúzták össze, kiszabadítva a Nagy Hajtásra al-

kalmatlannak ítélt rabokat.

Az ősvadon ekkor végre elcsendesedett...

Mindez három nappal korábban történt, de erről Gergőnek

sejtelme sem volt. A sámánfi arra ébredt, hogy a fejét durván

ide-oda löködik, s minden egyes koccanás eles fájdalommal gyötri

a koponyáját. Óriási erőfeszítésre valt szüksége, hogy felnyissa

a szemét. Vakító fény bántotta, hunyorogni volt kénytelen,

majd karjával eltakarta az arcát, árnyékot vetve rá.

Beletelt még néhány keserves percbe, míg rájött, hogy egy

bűbájketrec alján fekszik. A rázkódás nem szűnt, s ebből Gergő

megértette, hogy úton vannak. Mély levegőt vett, de az égette

a tüdejét, mintha eleven tűz lángjait nyelte volna be.

Az álomfogók karavánja vigasztalan kősivatagban porosz-

kált. Gergő összeszedte maradék erejét, a rácsokhoz vonszolta

magát, és megkapaszkodva bennük felült. Gőzszekéren állt a

ketrec, amibe zárták. A sámánfi a tűző napsütéstől félvakon ki-

tapogatta, hogy börtöne alig nagyobb, mint egy hűtőszekrény,

338 339

de szerencsére egyedül van benne. Ha egy kiismerhetetlen rém-

álommal kellett volna megosztania a celláját, az még elvisel-

hetetlenebbé teszi a kényszerű utazást.

Gergőnek hirtelen felrémlettek utolsó emlékei. A komor álom-

világ latyakos, holdfénybenfürdő síkja... A vadon, amit hiá-

ba próbált elérni... Böszme, amint a halálos átoktól találva

felszökken a levegőbe, s mire talajt ér, már halott... És a csuk-

lyás mágus, amint fölötte áll, baljában fekete szikrákat csöpög-

tető bűbájostorával.

Vajon miért nem ölt meg?"- töprengett ködös aggyal Gergő.

Torkát rettenetes szomjúság perzselte, s most már azt is érezte,

hogy ahol nem takarta ruha, vörösre égett a bőre. Meg akarta

nyalni az ajkát, de a nyelve hatalmasra dagadt a szájában,

és nem engedelmeskedett az akaratának.

- Farkas! - a suttogó, kapkodó hang a bűbájketrecen kívül-

ről érkezett. Gergő bágyadtan fordította a fejét, ami a gőzsze-

kér minden zökkenésére nekiütődött a rácsoknak. - Farkas,

fogd már!

Kecses kar nyúlt be a kéklő vasrudak között. A vékony uj-

jak csikóbőrrel burkolt kulacsot szorongattak, amiben hűs víz

kottyant. Gergő hirtelen megfeledkezett a fájdalomról. Mohón

kézbe vette a kulacsot, bepréselte cserepes ajkai közé a csutorá-

ját, és fuldokolva nyelte a vizet. Minden édes korty eleven erőt

árasztott a tagjaiba, s nem csupán a szomját oltotta, de a fáj-

dalmát is csillapította, gondolatairól pedig elmosta az értel-

metlen ködöt.

- Fagyöngy levelét áztattam bele - súgta ismét a lágy

hang. Gergő elszakította szájáról a kulacsot, bár tudott volna

még inni. A bűbájketrecen kívül Őzbűvölő Emese fehérarany

hajzuhatagát pillantotta meg, melybe olykor vadul belekapott

a sivatagi szél forró lehelete. A lány takin ülve poroszkált a

hangosan zörgő gőzszekér mellett. Tekintete csak egy-egy pilla-

natra állapodott meg a sámánfin, majd félve tovarebbent, azt

lesve, nehogy valaki felfedezze, mit tesz. Gergőnek azonban ele-

gendő volt az a röpke idő is, hogy meglássa önmaga tükörképét

Emese szemében, s elborzadjon rettenetes állapotán.

- Mióta fekszem a ketrecben? - kérdezte, de csak harmadik

kísérletre sikerült érthető szavakat kinyögnie.

- Öt különböző álomvilágon révültünk már keresztül, és há-

rom éjjelen ütöttünk tábort - felelte Őzbűvölő Emese. - Eddig

nem sikerült a közeledbe férkőznöm, de a sivatag elbódítja a...

- Mit művelsz ott, te lány? - a vad kiáltást paták közele-

dő dobogása kísérte. Gergő gyorsan az inge alá rejtette a kula-

csot, s úgy tett, mint aki nincs eszméleténél.

- Vizet kellene adni neki, különben meghal - válaszolta

Őzbűvölő Emese az álomfogó harcosnak, aki lova hátán a sze-

kér mellé rúgtatott. - Miért nem űzitek rémálomba a lelkét

azonnal, ha végül úgyis ez a szándékotok?

- Mióta van szava a törzsünkben csitriknek? - kiáltott re-

kedten a vadász, de még az ő hangjában is elkeseredés, kime-

rültség rezzent. - Menj innen, ne lássalak többé az áruló kö-

zelében! Különben szólok Hold Dühének, hogy zárjon mellé.

Gergő hallotta, hogy a két taki eltávolodik a gőzszekértől, de

még percekig nem merte kinyitni a szemét. Azután megmoz-

dult, s lassan körbefordult. A szekér előtt és mögött a messze-

ségbe veszett a karaván. A felmálházott takik és szekerek két

oldalán, lovon vagy gyalog poroszkáló álomfogók a sárga ho-

mokot bámulva baktattak. Mind fáradtak, szomjasak és el-

gyötörtek voltak.

A sámánfi hunyorogva vizslatta a kies álomvilágot. Először

azt hitte, délibáb játszik vele, de azután felismerte a homok-

dűnék között heverő hófehér csonthalmokat. A méretük alap-

ján azt lehetett sejteni, hogy itt valaha sárkányok uralták az

eget, s még op?c sem élték túl a kegyetlen nap hevét.

Messze elöl, a karaván élén kiáltás harsant. Gergő először

nem értette a szavakat, de aztán a lovas végigvágtatott a so-

ron, és újra meg újra elismételte azokat.

- Révülésre készülj! Figyelj, ne tétovázz! Aki elvéti az ör-

vényt, örökre itt reked! Révülésre készülj!

- Ideje már - hallotta Gergő a gőzszekér bakján ülő két

álomfogó keserű suttogását. - Remélem, a következő álomvilág

hűvösebb lesz.

340 341

- Én meg azt, hogy letáborozunk végre - felelt a társa. -

Ha még sok ilyen kegyetlen vidéken kell átkelnünk, nem marad

közülünk egyetlen vadász sem, aki részt vehetne a Nagy Haj-

tásban.

A sámánfi félrebillentette a fejét, magához szorította a ku-

lacsát, és hallgatta, amint egyre közelebb kerülnek a hangosan

búgó álomörvényhez.

*

Dr Produk Bence a legutolsó pillanatban értesítette Zsó-

fit, hogy a terv változott. Három nappal korábban, mi-

kor a rendelővel szemközt, a telefonfülkénél találkoz-

tak, a doktor még azt mondta, hogy Paulina kisasz-

szony ebédre látogat el Nemcsókékhoz. Zsófi kora

reggel kelt, mert időben kész akart lenni a csapdával.

Dél körül azonban megcsördült a telefon, és a készü-

lékben az agyfurkász feldúlt hangja lihegett.

- Nem ebéd, édes kis barátném, hanem vacsora!

- Tessék? - hökkent meg Zsófi. - Doki, hiszen ma-

ga biztosra mondta, hogy Paulina kisasszony ebédre

szokott a húgához jönni!

- Ebéd, vacsora...! Olyan egyformák ezek az étkezé-

sek. Én csak futtában szoktam bekapni néhány falatot,

ezért igazán nem hibáztathat, ha összekeverem őket!

- Hát persze - fújta ki mérgét a vajákos lány -

Rendben, akkor vacsoraidőben várom magát is! Egye-

dül nem biztos, hogy boldogulok a boszorkánnyal.

- Bízhat bennem, drága csillagom - mosolygott be-

le a telefonba dr. Produk. - Az biztos, hogy én időben

érkezem!

Ezek után nem csoda, hogy Zsófi este tíz óra körül,

az első emeleti gangon állva, némán mozgó ajakkal az

agyfurkászt átkozta, dr Produk ugyanis nem volt sehol!

Paulina kisasszony hétkor lépett be a körfolyosós bér-

ház udvarára, és olyan tekintettel nézett körbe, mint-

ha itt is le akarná vadászni a városi galambokat. A va-

jákos lány a korlát mögül leste az apró termetű nőt, és

a fogát csikorgatta.

A következő pillanatban kicsapódott Nemcsókék aj-

taja, és a házaspár cserepeket repesztő, lelkes óbégatás-

sal fogadta a vendéget.

- Drága Paulinám, te cukorfalat, milyen jól nézel ki!

- sipította Nemcsók Lujza, és hájtól rengő pocakjához

akarta szorítani az asszisztensnőt, aki azonban egy

ügyes oldallépéssel kitért előle.

- Paulina, én is mondom, hogy valóban remekül...

Nem nőttél te néhány centit? - próbált udvariaskodni

Nemcsók Kázmér, de buzgalmát csak a két nő villámló

pillantása jutalmazta.

Zsófi figyelmét nem kerülte el, hogy Paulina kis-

asszony most is savanyú ábrázatot hord, bár a rokonai

cukormázas kedvességgel igyekeztek felvidítani őt. Eb-

ből arra következtetett, hogy Nemcsókék akarnak va-

lamit az apró hölgytől, ami neki bizonyára bőven van,

nekikviszont elkelne még belőle. Ismerve Lujza néni és

Kázmér bácsi jellemét, ez a dolog csakis egy lehetett:

pénz!

A Nemcsók házaspár nappalijában felkapcsolták a

villanyt, s a következő néhány órában a csipkefüggö-

nyük sarka kivételesen végig a helyén maradt. Zsófi

idegességében le-föl járkált a gangon, hidegtől dermedt

ujjaival a vaskorlátot ütögette, néha meg épp akkor

költött dalocskákat dudorászott.

Amikor léptek kongtak a sötét kapuboltozat alatt,

mindig reménykedve leste, hátha dr. Produk érkezik.

Az agyfurkász azonban megint összekeverhetett vala-

mit (most talán a napszakokat vagy a két lábát), mert

nyoma sem volt. A Csipetke utca későn érkező lakói

szállingóztak csak haza, közöttük utolsóként Botlik

Dénes és Réti Boglárka, akik természetesen ismét a

kórházban töltötték a napot.

342 343

- Semmi változás? - kérdezte tőlük csendesen Zsó-

fi, bár jól tudta a választ. Boglárka a fejét rázta, míg az

okleveles cipőpucoló gyanakodva bámult a gangon to-

porgó lányára.

- Nem akartam én mondani neked valamit? - mor-

dult Botlik Dénes, és annyira törte a fejét, hogy orrán

ugrott néhányat a fekete keretes szemüveg. - Különben

meg miért ácsorogsz idekinn a hidegben?

- Nem fázom - felelt cipője orrát vizsgálgatva Zsófi.

- Én viszont igen! - szólt közbe Boglárka, és megra-

gadva férje kabátujját, behúzta őt az előszobába. -

Hagyd a lányod. Majd bejön, ha akar.

Botlik Dénes engedelmesen követte feleségét, bár

míg az ajtó be nem záródott, Zsófit fixirozta összevont

szemöldöke alól.

A vajákos lány csak arra várt, hogy ismét egyedül ma-

radjon. Bár dr Produk cserbenhagyta, neki esze ágában

sem volt elszalasztani a lehetőséget, hogy becserkéssze

Paulina kisasszonyt. Tizenegy óra felé járhatott az idő,

s úgy vélte, ha Nemcsókné hatfogásos vacsorát készített

is a húgának, akkor sem tarthat már túl sokáig a trakta.

Előtte pedig még ellenőrizni akarta a csapdát, hogy biz-

tosan jól fog-e működni. Elvégre nem egy kóbor macs-

kát, hanem egy rontó boszorkányt akart foglyul ejteni.

Leosont a téli hidegtől zúzmarát legeltető lépcsőház

sötétjében a földszintre, majd átvágott a macskaköves

udvaron. A szeme sarkából néhány pillanatig úgy látta,

hogy a középen álló poroló meghajol felé. Amikor oda-

nézett, hökkenve állapította meg, hogy valamelyik la-

kó most, télvíz idején is a vascsövekre akasztotta ki

száradni néhány ruhadarabját. Talán a harmadik eme-

leten lakó mogorva és nagyon magányos Csuhéj néni

lehetett az, aki köztudottan rég hiányolta eszének több

kerekét, s a maradék is csak csikorogva működött. A po-

rolón mindenesetre öreg munkásnadrág és a hozzá va-

ló sötétkék kabát libegett, ropogósra fagyva.

Zsófi elosont a kukák mellett, majd megállt a kapu-

bejáró boltíves plafonja alatt. Mikor még a Csipetke ut-

cai ház büszke, fiatal építmény volt, a belsejébe vezető

széles folyosó fölött szép rézcsillár függött, aminek má-

ra csupán három árva ága maradt épen, s azokról is hiá-

nyoztak a villanykörték. A vajákos lány számára azon-

ban ez a semmire nem jó, halkan nyiszorgó kacat töké-

letes álcát nyújtott, hogy elrejthesse bűbájcsapdája

kellékeit. Zsófi elővette ostorát, majd halk igét mormolt.

- Zizzenj, szövő, mutasd magad!

A vén csillár kilengett, s árnyékából négy, lexikon

méretű árny vált el. Ha nem a vajákos lány idézte vol-

na meg a szövoacet, biztosan halálra rémül a termetes pó-

koktól, akik a hidegben kissé mereven, de azért elég

fürgén szedték nyolc-nyolc lábukat. A kemény karmok

hangosan kaparászták a plafont, s néhány malterdara-

bot pottyantottak a kapubejárat padlójára.

- Jól van, figyeljetek! - suttogta a vajákos lány, bár

pontosan tudta, hogy a pókok csupán megidézett szol-

gák, akik egyedül a varázsigéket értik. - Hamarosan

dolgotok akad, úgyhogy...

Az udvaron hangosan zörrent Nemcsókék lakásaj-

taja.

- A búbosmanó harapja meg! - csúszott ki Zsófi szá-

ján a Vajákosképzőben hallott káromkodás. Eredetileg

az volt a terve, hogy a gangon állva kilesi, amíg Pauli-

344 345

na kisasszony a kapubejáróba ér, és távolról uszítja rá a

bűbájos pókokat. Remélte, hogy Nemcsókék túlságo-

san lusták és fázósak ahhoz, semhogy kikísérjék a ro-

konukat, így egyedül az asszisztensnő kerül a hálóba.

Ha mégsem, arra az esetre a pókok mérgét feltöltötte

emléksuttyantó adalékkal, ami kizárólag az éberekre

hat, és alaposan összekuszálja a gondolataikat. Mire el-

múlik a hatása, a Nemcsók házaspár már abban sem

lesz biztos, hogy a rokonuk meglátogatta őket.

Most azonban Zsófi a lehető legrosszabb helyen állt,

épp a saját csapdája alatt. Kétségbeesetten nézett kör-

be, de sehol nem talált megfelelő búvóhelyet. Lujza né-

ni búcsúcuppantásai már elhaltak az udvaron, és Káz-

mér bácsi lelkendezése, hogy "Gyere mihamarabb, drá-

ga Paulinám! " is harmadszor ütközött a kukáknak...

Hát persze, a kukák! Zsófi besurrant a négy fémször-

nyeteg mögé, és lekuporodott a salétromos, rossz szagú

sarokba, ahova a környék összes kóbor macskája vécéz-

ni járt. Jobbjában finoman rezgett a bűbájostor, amint

kirázta a bőrszíjat, hogy könnyen legyinthessen vele.

Két napja magolta tankönyveiből a szükséges varázs-

igéket és ráolvasásokat, az izgalomtól most mégis úgy

érezte, hogy mindet elfelejtette.

- Nagyra nőj ám, édes Paulinám! - zengte Kázmér

bácsi.

- Hallgass már, te ütődött! - volt a fojtott hangú vá-

lasz Lujza asszony húsos szájából.

- Jól van, na! Csak kedveskedni akartam! - morogta

sértetten Nemcsók úr, de hogy erre mit kapott felelet-

ként asszonykájától, azt a lakásuk bezáródó ajtaja már

nem engedte kiszökni az udvarra.

Zsófi egész testében remegve hallgatta Paulina kis-

asszony piros lakkcsizmáinak közeledő kopogását.

Bármilyen hideg huzat is vándorolt a kapualjban, a va-

jákos lány tenyere most mégis ráizzadt a bűbájostor

nyelére.

Az asszisztensnő elhaladt a kukák mellett, majd hir-

telen megtorpant. Zsófi csak az udvari lámpa által fal-

ra vetített árnyékát láthatta, de ebből is meg tudta ál-

lapítani, hogy Paulina kisasszony lassan felfelé fordítja

a tekintetét.

Nem késlekedhetett tovább. A rontó boszorkány bi-

zonyára megérezte a bűbájcsapda feszült rezgését, ami

csakis révülők számára volt felfogható. Zsófi szerette

volna, ha a némber pont az öreg csillár alatt elhaladva

kapja nyakába a pókokat, de ezt már nem várhatta ki.

Előugrott a kukák mögül, izgalmában az egyiket fel

is döntötte, és torkaszakadtából kiáltott.

- Tűzfüggöny, hullj!

A varázslat kirobbant a levegőben tekergő bűbájos-

tor szíjából, kétfelé vált, majd eltalálta a kapubejáró

plafonját. A megidézett tűzfüggönyök vakító fénnyel,

lángnyelveket nyújtogatva zubogtak lefelé, és vízesés-

ként fröccsentek szét a kövön, lezárva a folyosó ki- és

bejáratát. Látványos trükk volt, és komoly sérüléseket

is okozhatott annak, aki ostoba módon megrohamoz-

za őket. Egy képzett révülő számára azonban semmi

veszélyt nem jelentettek. Zsófi csupán azért bájolta a

tűzfüggönyöket a kapualj két végébe, hogy megzavarja

a boszorkányt.

Rögtön látta, hogy alaposan alábecsülte Paulina kis-

asszony képességeit. Az apró termetű némber hajme-

resztő gyorsasággal kapta jobbjába a bűbájostorát, ti-

zenkét csomója közé varázserőt feszítve akaratával.

Ahogy fordult, karjait mozgatta és csizmájával karistol-

ta a kövezetet, attól a vajákos lány elámult: a boszor-

kány oly kecsesen libbent, mint egy balerina.

Villanó tekintete azonnal rátalált a tétovázó Zsófira.

Egyetlen szempillantásig úgy tűnt, hogy a némber át-

kot szór a lányra. Azután ismét felfelé nézett, és rúzsos

ajkai bűvigéket formáltak. Jobb karja lendült, mire a

bűbájostorából zöld villám csapott ki. Keserves cirpe-

346 347

lés töltötte be a kapubejáratot, s az egyik csapdapók

rángó lábakkal lezuhant a kövezetre. Szőrös teste úgy

füstölt, mintha belülről gyulladt volna meg, méregtől

csöpögő rágói csattogva ütődtek össze, de hanyatt fe-

küdt, s már nem is maradt ideje megfordulni. Paulina

kisasszony felugrott a levegőbe, éles hangon visított,

majd előrefeszített bal csizmasarkával kivégezte a pókot.

Zsófiról végre lehullott a döbbenet béklyója. Előrelé-

pett, kezével elvégezte a szükséges mozdulatokat, és

kiáltott:

- Fonálcsapás!

A maradék három pók megelevenedett a plafonon.

Különböző irányokba futottak szerte a boltíveken,

potrohukból pedig vaskos fonalakat lőttek ki. Bár elve-

szítették negyedik társukat, a feladat nem változott,

csupán nehezebbé vált. Paulina kisasszony ráncos arca

dühösen összegyűrődött, amint egyszerre két ragacsos

pókfonál is eltalálta. Az egyiket azonnal eltépte bűbáj-

ostora parázsló szíjával, de amíg azzal bajlódott, két

újabb ezüstszínű szál tapadt a bundájára.

- Idézlek, légörvény! - kiáltott ismét Zsófi, és bűbájos-

torával kavaró mozdulatot tett. A boszorkány előbb

majdnem hanyatt esett, mikor a megidézett erő pörget-

ni kezdte, de a pókfonalak talpon tartották. A nyolclábú

vadászok folyamatosan ontották potrohukból a vas-

kos, ragadós szálakat, melyek a némber köré tekered-

tek. A bűbájos szélvihar nehezen bírt Paulina kis-

asszonnyal, de azért néhányszor sikerült körbeforgat-

nia, egyre szorosabb gúzsba kötve a boszorkányt.

Zsófi azt hitte, hogy túl van a nehezén. A tűzfüggö-

nyök elenyésztek, de már nem is volt rájuk szükség.

A vajákos lány csak azon csodálkozott, hogy a Csipet-

ke utcai bérház lakói még nem csődültek össze az ékte-

len lármát hallva. Éppen arra készült, hogy a biztonság

kedvéért bűbájhálót igézzen a némberre, mikor puska-

ropogásszerű varázslat durrant a kapualjban.

Paulina kisasszony még mindig nem adta fel. Jobb

karját eddig nem sikerült leszorítania a pókfonalaknak,

könyökét szabadon mozgatta. Most éles, fülrepesztő

hangon felrikácsolt, majd rettenetes igét süvöltött a vi-

har zajába.

- Szőrkunkor!

Zsófi először fel sem fogta, hogy a boszorkány bűbáj-

ostorából szétáradó piros fény hatására mi történik.

Azután úgy érezte, mintha a fejbőre elkezdene össze-

zsugorodni. Szabad kezével a homlokához kapott, de

addigra már eszébe jutott a bájolás is, amit a Vajákos-

képzőben emlegettek a lányok, mint az egyik legmulat-

ságosabb másodéves átkot. A szőrkunkor-bűbáj ható-

körében minden eleven lény összes haj- és szőrszála

pillanatok alatt bepöndörödik, a lehető legkisebb hely-

re igyekezve gyűrődni. Nem különösebben veszélyes

átok, de felettébb kellemetlen, mert a kunkorodó szőr-

szálak képesek annyira megfeszíteni a bőrt, hogy akár

teljesen mozdulatlanná dermesztik viselőjüket - ha az

elég szőrös.

Zsófi máris érezte, hogy a fején minden hajszála

egyetlen, kemény csomóba áll össze. Karja és lába is bi-

zsergett, ujjai pedig megmerevedtek, s máris alig bírta

tartani a bűbájostort. Rájött azonban, hogy Paulina

kisasszony (rá természetesen hatástalan volt a saját át-

ka, bár a nercbundája furán rángatózott) nem őt akar-

ta megtámadni.

A csapdapókok viszont sorra lehullottak a plafonról.

Szőrös testük kínkeservesen recsegett, karmos lábaik a

levegőt kaszálták, s több ragacsos szálat már nem tud-

tak fonni. Paulina kisasszony diadalmasan felkacagott.

Bűbájostora egyetlen pengeátkával lemetszette magá-

ról az ezüstös kötelékeket, majd rúzsos ajkával elége-

detten csettintett. Zsófi most már annyira merevnek

érezte a tagjait, hogy kezéből kihullott a bűbájostor,

térde pedig rogyadozni kezdett.

348 349

Megértette, hogy veszített. Sze-

me találkozott a boszorkányéval, s

meghűlt benne a vér, mert abban

csupán kutató kíváncsiságot látott.

Azután hideg, kék fény árasztot-

ta el a két révülőt. Zsófi azt hitte, a

némber sütött el egy újabb átkot,

olyan fürgén, hogy észre sem vette.

Csakhogy Paulina kisasszony apró,

ráncos arcán szintén döbbenet je-

lent meg. Felfelé Fordította a fejét,

mert a kék fény a kapualj plafonjá-

ról áradt rájuk.

S ekkor Zsófi a szeme sarkából

felfedezte, hogy nincsenek egyedül.

Az udvaron álló poroló meghajolt,

és a keményre fagyott ruhadarabok

leugrottak róla. A vajákos lány hár-

mat pislogott, hogy jobban lásson.

A sötétkék munkásnadrág és -kabát

egymásba olvadt, átalakult, gomo-

lyogva nőtt, míg végül egy fekete

köpönyegbe és csuklyába öltözött

mágussá vált.

A különös az volt, hogy Paulina

kisasszony legalább annyira megré-

mült a jelenéstől, mint Zsófi. Ha-

mar visszanyerte azonban lélekje-

lenlétét, s harcias pózba állt, mi-

közben furcsa kis alakja körül csak

úgy szikrázott a bűbájerő.

- Itt vagy végre, átokverte! - sipí-

totta a némber. - Lássuk az arcod!

Zsófi később úgy emlékezett,

hogy a következő pillanatban egy-

szerre történtek a dolgok. Paulina

350

kisasszony bűbájostorából süvítő orkán csapott ki, és

épp csak le nem tépte a mágus fejéről a csuklyát. A bo-

szorkány dühödten újabb próbát akart tenni. Ekkor

azonban a köpönyeges alak is varázsolt: baljában tar-

tott fegyvere kék villámot küldött a révülők fölé, meg-

nyitva és lefelé húzva az örvényt, ami nyomban magá-

ba nyelte őket.

Elolvadt a Csipetke utcai bérház kapualja, s immár

mindent a Rémálom Örvény kék kavargása töltött ki.

Zsófi sikoltva zuhant, tehetetlenül keresve kapaszko-

dót. Aztán valami szilárdba akadtak az ujjai. Magához

húzta, megnézte. Paulina kisasszony aszott keze volt

az, amivel most szorosan átölelte a lányt.

- Bírd ki, lányom! - ordította túl az örvény robaját

a boszorkány

*

A sivatagi álomvilág után még tucatnyi rettenetes vidék vár-

ta a vaáászokat. A Gyökérszint tájai gyakorta tűntek olyan-

nak, mintha a Rémálmok Földjén bolyonganának, de Hold

Dühe kérlelhetetlenül hajtotta tovább megviselt álomfogóit.

A sistergő, bármit lángra lobbantó csillagok, a busz méretű,

megvadult konyhafelszerelések és a végtelennek tetsző matekfü-

zet-síkság (itt csak úgy tudtak haladni, ha megoldották az elé-

bük tekeredő, tintapocsolyákból formálódó példákat) után kö-

dös, szellemekkel zsúfolt álomvilág következett. A kínkeservesen

araszoló szekérsor két oldalán, a tejszerű gomolyok mögül hát-

borzongató sóhajok, néha üvöltések és vinnyogó hangok keltek.

- Ne nézzetek rájuk! - kiabálta Hold Dühe, amint takija

hátán végigvágtatott a luiraván mentén. - A rettegés kísérte-

tei lakják ezt az álmot. Csak annak árthatnak, aki megrémül

tőlük.

Gergő a bűbájketrecben heverve nem állta meg, hogy kese-

rűen el ne mosolyodjon. Biztos volt benne, hogy ő az egyetlen

a karavánban, aki valóban szemernyi félelmet sem érez a ki-

350 351

sértetek világában. S ő is csak azért maradt közönyös, mert

immár beletörődött a saját sorsába.

Az utóbbi napokban Őzbűvölő Emesének még kétszer sike-

rült a ketrec közelébe settenkednie. Élelmet, vizet csempészett a

sámánfinak, kiegészítve azt a falatnyi penészes kenyeret, amit

Hold Dühe engedélyezett a fogoly számára. De még az álom-

fogó lány által hozott étel sem volt elegendő ahhoz, hogy Gergő

újra erőre kapjon. A fiú gondolatai egyre csak Böszme körül

jártak. S mintha a halott rémálomvadász testéből átszivárgott

volna a nyílvessző mérge, a sámánfi lassan megdermedt az el-

keseredettségtől.

A karaván elején hirtelen iszonyú hangzavar kelt. A vadá-

szok parancsszavakat bömböltek, az asszonyok sikoltoztak, a

takik nyihogtak. Hold Dühe vágtatott el Gergő ketrece mellett,

ezüstfehér haja úgy lobogott, mintha a ködös táj eleven darab-

ja volna.

Gergő nem mozdult, a hangokból is ki tudta következtetni,

hogy mi történt. Az egyik gőzszekér, ami három rémálommal

zsúfolt ketrecet szállítatt, lecsúszott a keskeny útról. Hajtója be-

lenézett a rettegés szellemeinek szemébe, s ettől olyan pánik fog-

ta el, hogy összevissza kezdte tekergetni a járművét irányító

kapcsolókat, karokat. Az elefánt méretű vaskerekek lefutottak a

porhanyós partoldalon. Két vadász kötelet vetett a gőzszekér ki-

álló alkatrészeire, de takijaik nem voltak elég erősek ahhoz, hogy

megállítsák az egyregyorsuló járművet. Szerencsétlen lovak pa-

tái alól kavicszápor permetezett, amint kitágult orrlyukakkal,

éles hangon nyerítve vonszolódtak a szekér után.

- Vágjátok el! - ordította Hold Dühe. - Vágjátok már el

a köteleket!

Gergő egykedvűen fillelt tovább, s lelki szemei előtt tisztán

látta, mi történik. Az elszabadultgőzszekér hatalmas robajjal

az oldalára dőlt, talán át is fordult néhányszor, leszórva ma-

gáról a bűbájketreceket. Hajtóját elnyelte a sűrű köd, csupán

halálsikolya emlékeztetett rá még néhány pillanatig. A jármű

ekkor megállapodott, de a szelepei nem bírták tovább a terhe-

lést, és a kazán fejfájdító dörrenéssel szétrobbant.

A szertefújó lángok, a forró gőz és a fülsértő robaj a legtöbb

harcos lovát megvadította. Hold Dühének takija is az átlátha-

tatlan ködfal felé ugrott, melyből fehér kísértetkarok nyúltak az

álomfagó felé, hogy maguk közé rántsák. A férfi azonban bűbáj-

ostorával a ló két füle közé csördített, megfékezve az állatot.

Gergő ekkor mégis úgy érezte, hogy ki kell nyitnia a szemét.

Megmozdult, felemelte a fejét, és jobbra fordult.

A bűbájketrec rácsain kívül áttetsző szeldemalak lebegett, s

ködös tekintetével egyenesen a sámánfit nézte. A fiú felugrott,

hogy a csapda túlsó végébe húzódjon.

- látom, még élsz - suttogta selymes, hátborzongatóan hi-

deg hangon a szellem. - Így van jól, Farkas. Addig él a re-

mény, amíg hajlandóak vagyunk küzdeni.

Gergő hitetlenkedve bámult a kísértetre, mely egyre határo-

zottabb alakot öltött. Az imént még csupán ködpamacs volt a

rácson kívül, most azonban átlebegett rajta, s közben kialakult

a ruhája, agancsos fejdísze és végül az arcvonásai is.

- Kende táltos! - szakadt ki a fojtott kiáltás a sámánfiból.

Szerencsére a bakon ülő álamfogók a kanvoj elején dúló barza-

lomra figyeltek, így nem hallották meg Gergő szavait. - Tál-

tos, te... Kísértet vagy?

- Nyugalom, fiam, még nem haltam meg. Bár már nagyon

közel vagyok az Osök Jurtájához - lehelte a ködgomoly. - Jól

figyelj rám! A Világfa révülői elveszítették az erejüket a rontó

boszorkányok főzetétől Egyedül te birtoklod a varázshatalmat,

és hamarosan a legjobb helyen és időben leszel, hogy megaka-

dályozd azt, amire Hold Dühe készül.

- Hiszen bezártak! - mutatott a bűbájketrec rácsaira Ger-

gő. Kende táltos röpke pillantást vetett a kéklő vasrudakra, és

megvonta gomolygó vállát.

- Szabadulj ki, Farkas - susogta úgy, mintha ennél egysze-

rűbb feladat még soha nem állt volna a sámánfi előtt. - S ha

megtetted, segíts a két örökifjú harcosnak, hogy megvédhessék

Ágast. A dobod hangja majd segít, de jál vigyázz, mert az üte-

me mast nem azonos a szíved dobbanásával. Újra meg kell sze-

lídítened a kölyökfarkast, különben...

352 353

- Révülésre készül j! - harsant Hold Dühének hangja a kv-

zelben. Kende táltos gomolygó alakja felkavarodott, mintha

szél kapott volna bele. A jelenés még mozgatta a száját, de

Gergő már nem hallotta a szavait. Két kézzel kapott a halvá-

nyuló kísértetalak után, mintha abban reménykedne, hogy

megragadva magánál tarthatja nt. Ujjai azonban csak szét-

kergették a tejszínű párákat, és Kende táltos végleg eltűnt.

A karaván végül két szekeret, nyok rémálmot és hat álomfogó

vadászt veszített, mire átrévültek a kvvetkező világba. Ott végre

békés, holdfényes táj fogadta őket, ahol a legnagyobb veszélyt az

jelentette, hogy legyűri őket az édes, pihentető álom.

Így hagyták el végre a Gyökérszint rémes vidékeit.

*

Az Erdők Atyjának lankás táján bukkantak rájuk, ahol

az a nyírfarengeteg állt, melyet egykor a Valóságban a

Tunguz-meteor pusztított el. A szelíden lejtő talaj har-

matos volt, mivel épp az imént kelt fel a nap, és suga-

rai most oldalról lopakodtak be a vadonba. A ritkásan

álló, de erős és magas nyírfák halkan zúgatták fényes

leveleiket, mintha csak izgatottan várnák, mik lesznek

a fejlemények.

- Ott! - formálta a hangtalan szót Hunor, és jobbjá-

val előremutatott. Magor rábólintott, hiszen az ő szeme

sem volt rosszabb, mint a testvéréé. A két vadász meg-

görnyedve suhant a gyér bokrok között, s igyekezett el-

rejteni magát a fehér kéregtakarós fatörzsek mögé.

A behatolók éktelen zajt csaptak, ezzel is hirdetve,

hogy senkitől sem félnek, és saját birodalmuknak te-

kintik a vadont. Az Erdők Atyjának ölén élő szelíd ál-

latok már rég eliszkoltak a völgyből, ahol fertály órával

korábban álomörvény nyílt, hogy kiköpje magából a

szörnyetegeket.

Öten voltak, s valamin vitatkoztak. Hunor leakasz-

totta nyakából az íjat, majd tollas vesszőt illesztett a

húrra, és annak hegyével intett Magor felé, hogy válja-

nak ketté. A huncut tekintetű öcs, aki kerek három

perccel később jött a világra, mint a bátyja, vigyorogva

biccentett, majd eltűnt a nyírfák között. Hunor bosz-

szankodva csóválta a fejét, de jól tudta, hogy ha kitör a

csetepaté, számíthat a kvlyökre.

A förtelmek közül kettő rontó boszorkány volt, három

viszont álomvarangy. Ezek a szerzetek ősidők óta gyűlöl-

ték egymást, így nem csoda, hogy most is veszekedés

tört ki közöttük, amint megérkeztek az Erdők Atyjába.

A piszkosszürke bőrű, nyeszlett álomvarangyok vicso-

rogtak, hörögtek és kaffogtak, míg a fekete szoknyás bo-

szorkányok fenyegetően suhogtatták bűbájostorukat.

- Tábor! - rikácsolta eszelős dühvel a boszorkányok

egyike.

- Menés! Menés! Haladás! - vinnyogta a három

álomvarangy egyszerre. Hunor már a legszélső fák mö-

gött lapult, s tekintetével a túloldalt leste, hátha meg-

pillantja Magort. Az ifjú vadász (még akkor is az, ha

ezer évnél régebben búcsút vett a Valóságtól) azonban

jól értette a rejtezés művészetét, így akár a helyén is le-

hetett, akkor sem láthatta senki.

A nagyobbacska boszorkány, aki húgánál már jóval

tőbb cirokseprűt koptatott el a felhőkön, megelégelte a

354 355

vitát. Elcsördítette bűbájostorát, aminek szíjából sis-

tergő memnykövek röppentek a földre, s úgy durrogtak,

mint a petárdák szilveszter éjjelén. Az álomvarangyok

visítva kapkodták meztelen lábukat, nehogy az átok

megégesse szürke-fekete foltokat gomolyogtató bőrü-

ket. Szájuk közben egyszerre hadarta:

- Tábor! Naná, hogy tábor! Telepedés!

Miután a rontó boszorkányok elérték céljukat, bő

ingük ujjából kiengedték famulusaikat. Az idősebbnek

göröngyös hátú, méla képű varangyos béka, míg a fia-

talabbnak nesztelen tekergő, zöld sikló volt a segítője.

A famulusok nyomban munkához láttak. A béka eltá-

totta nyálkás száját, és két sátrat, egy háromlábú üstöt

meg néhány ülőpárnát öklendezett a gyepre. A kígyó

bekúszott a sátorlapok alá, ahonnan hangos sziszegés

hallatszott. Mire a zöld tekergő a túlsó oldalon előke-

rült, a sátrak már álltak.

Eközben az álomvarangyok felmásztak a három leg-

közelebbi nyírfára, s tépkedni kezdték a zsenge hajtá-

sokat, hogy azokból fészket építsenek maguknak.

Hunor összeszorította a fogát haragjában. Magorra

és rá bízták valaha az Erdők Atyja minden teremtmé-

nyének védelmét, hát fájt neki, ha szenvedni látta azo-

kat. Már-már azon volt, hogy íjával megcélozza az egyik

szürke bőrű förtelmet, mikor éles szeme lapuló árnyat

fedezett fel a bokrok alján. Senki más meg nem láthat-

ta volna Magort, aki úgy gubbasztott a fénylő levelek

árnyékában, mint egy mohos kőrakás.

Az álomvarangyokvégeztek a fészeképítéssel, de nem

maradtak a gallyak között. Lecsalogatta őket a boszor-

kányok üstjében bugyogó sötét lé párája, ami a varázs-

lattal életre hívott tűztől libbent az ég felé. Hunor be-

leszimatolt a levegőbe, és felfordult a gyomra. Az álom-

varangyoknak azonban tetszett a reggeli illata, mert

mohó tekintettel, nyáltól csöpögő szájjal sündörögtek

az üst körül. Csak azért nem vetették rá magukat rög-

vest, mert a két boszorkány árgus szemmel figyelte

minden mozdulatukat.

Magor ekkor a kuvik hangját utánozta. Hunor értet-

te a jelet: Kerítsünk köréjük büvhálót, hogy egy se menekül-

hessen! Jó gondolatnak tartotta öccse ötletét, hát nyíl-

vesszőt cserélt, aminek végén bronzhegy helyett kéken

derengő csomó lüktetett. Ha azt kilövi, bűbájháló fe-

szül a rémalakok táborának egyik oldalára. A másik fer-

tály az öccse dolga. Arra azonban ügyelniük kell, hogy

Magorral egyszerre és ellenkező irányba pendítsék az

íjhúrt, nehogy a varázslat finom szövétneke összegaba-

lyodjon a levegőben.

Hunor megfeszítette íját, és a jelre várt. A kuviknak

még kétszer kellett szólnia, akkor indulhat a móka. És

a "madár" dalolt is egyszer...

Másodikra azonban nem maradt ideje. Hunor és Ma-

gor is összerezzent, mikor a nyírfák lábánál szétcsapód-

tak a bokrok, s közülük veszett ordítással a szürkebun-

dás szökkent elő. A Kölyökfarkas felhúzott szájszéle mö-

gül elővillantak sárga agyarai, amint rávetette magát a

hozzá legközelebb tébláboló álomvarangyra. A szeren-

csétlen vakarcs rémületében megmerevedett, mint egy

viharban letört faág. Hatalmas szeme kimeredt, nyik-

kanni sem mert. Két társa visongva kúszott fel a fészké-

be, majd tehetetlen dühében faleveleket, apró gallyakat

szórt a Kölyökfarkasra.

A rontó boszorkányok nem voltak ilyen gyávák. Per-

sze őket is meglepte a váratlan támadás, hátra is hőköl-

tek, famulusaikat gondosan fedezve, de aztán bal ke-

zükben zúgni kezdtek a bűbájostorok. A Kölyökfarkas

nem törődött velük. Fogai közé kapta az álomvaran-

gyot, és rázta, mintha rongybáb volna. A szürke-fekete

foltos teremtmény végre üvölteni kezdett, apró öklével

püfölve támadója pofáját, de mindhiába. A boszor-

kányok ekkor előreléptek, hogy átkot szórjanak a Kö-

lyökfarkasra.

356 357

Hunor cifra káromkodást eresztett el, és amilyen gyor-

san csak tudott, ismét nílmvesszőt cserélt. Első lövésével

kiütötte az idősebb némber kezéből a bűbájostort. An-

nak szíja mégis eldörrent a levegőben, tűzgömböt köpve

a nyírfák közé, ami azonban nem sok kárt okozott.

A fiatal némber felfogta, hogy több ellenféllel is szem-

be kell nézniük, így inkább a menekülést választotta.

A sátra felé kapott szabad kezével, ahonnan a hívására

görbe szárú cirokseprű pattant elő, és simult a lába kő-

zé. A némber vijjogva felemelkedett a levegőbe, és kö-

rözni kezdett, hogy fentről támadjon rá a vadászokra.

Hunor a földre tette íját, kivonta nemezhüvelyéből a

szablyát, és rohamra indult. Az idősebb boszorkány

időközben visszaszerezte bűbájostorát, s bár fájlalta a

kezét, felkészült az újabb átokra. Hunor rohant, kitért

az első, majd a második tűzgömb útjából, s félrecsapta

a némber által megidézett kaszák suhogó élét.

- Csak ennyi telik, banya! - kiáltott a vadász, mikor

megtorpant a reszkető némber előtt.

- Akarod, hogy szépséges leánnyá változzam, és ve-

led maradjak? - kérdezte halk, cincogó hangon. Hunor

csak fújt egyet. - Azt hiszem, nem akarod. Akkor én

mennék is az utamra...

- Mennél, ha hagynám! - vélte Hunor, s a közben a

bal tenyerébe csusszantott béklyóval körbekerítette a

boszorkányt. - Vendégmarasztaló vadon ez, banya!

Nem tudtad?

- Ezt mondjuk éppen nem - nyöszörögte a boszor-

kány, miközben gúzsba kötve eldőlt, mint egy zsák.

- Engedd már el szerencsétlent! - zengett a nyírfák

között Magor vidám kiáltása. Hunor hökkenve nézett fel

az öccsére, de mindjárt látta, hogy az nem hozzá beszél.

-A végén még kirázod belőle az összes lelkét, Toportyán!

A Kölyökfarkas ugyanis még mindig az álomvaran-

gyot rázta, gyűrte, gyötörte éles fogai között. A pisz-

kosszürke vakarcsnak csupán az volt a szerencséje, hogy

eredetileg egy biztosítási ügynök álmában született, így

nagyon vastag volt a bőre.

Magor egyébként nem jött üres kézzel. Amíg a báty-

ja rohammal bírta le az idősebb boszorkányt, ő bronz-

hegyű nyílvesszőjével kettétörte az ifjabb némber sep-

rűjét. A bő szoknyás teremtés tomporával sok ágat le-

metélt a fákról, míg nyekkenve földet ért. Ebbe aztán

úgy beleszédült, hogy Magornak gyerekjáték volt őt

megkötözni és a társa mellé vonszolni.

A Kölyökfarkas elégedett mordulással a banyahalom

közepére dobta az alélt álomvarangyot, majd érdeklőd-

ve pillantott fel a fészekben reszkető maradékra.

- Gyertek le magatoktól, békében, és akkor Topor-

tyán sem csattintja rátok az agyarait - javasolta Magor.

Az álomvarangyok vonakodva, de végül engedelmes-

kedtek, s azt is halk nyöszörgéssel tűrték, hogy a vadá-

szok megkötözzék őket.

- Halljuk hát, mi járatban az Erdők Atyjánál? - gug-

golt le Hunor az idősebb némber mellé. - Látom, a Ron-

tó Boszorkányok jele fityeg a nyakatokban. Ennek na-

gyon fog örülni Böffeg sámán az Álomfelügyeletnél.

Az öt förtelem egyszerre kezdett vihogni. Néhány te-

kintélyes kézrátétel-bűbáj azonban meggyőzte őket ar-

ról, hogy most a komoly beszélgetés ideje jött el.

- A sámánoknak végük - recsegte a fiatalabb ném-

ber. - A Gyémánt Jurta kiürült, a Lombszint néma,

mint a száraz kútfenék.

- Tudjátok meg, hiszen már nem tehettek ellene

semmit - acsarogta a nővére, odvas fogai között kele-

pelő lila nyelvével. - Mi csupán az előőrs vagyunk! Ha-

marosan százával jönnek a nővéreink, húgaink meg a

többi rémálomlény

- Jön! - visította boldogan a három álomvarangy. -

Ide tart! A Megbízó maga! Ő is ide tart!

Hunor és Magor egymás szemébe néztek, s kezük

ökölbe szorult.

358 359

Toportyán

Az ifjú orvos a kórterem közepén állt, idegesen babrál-

ta a mellzsebében sorakozó golyóstollakat, és hol az

egyik, hol a másik ágyra pislogott. Végül megfordult, s

mereven a szülők szemébe nézett.

- Tehát egészen biztosak abban, hogy nem testvé-

rek? - kérdezte szinte könyörögve. Réti Boglárka és

Botlik Dénes egymást ölelve, hamuszürke arccal bá-

multak a frissen borotvált orvosra. Időre volt szüksé-

gük, hogy nyomasztó gondolataikból felneszelve meg-

értsék a kérdést, amire azután Boglárka válaszolt.

- Még csak féltestvérek sem. Gergő az én fiam.

- Zsófi pedig az én lányom - bólintott az okleveles

cipőpucoló. - Csupán egy évvel ezelőtt házasodtunk

össze, úgyhogy nem... Ők nem testvérek.

- Pedig az sok mindent megmagyarázna - hümmö-

gött elkeseredetten a fiatal orvos. - Úgy értem, a test-

vérek gyakran rendelkeznek hasonló bajokkal.

- Például, hogy hajlamosak elesni, beverni a fejü-

ket, és kómába zuhanni? - Boglárka nem is titkolta az

enyhe gúnyt, amit az orvos okoskodása váltott ki be-

lőle.

A kórteremben mindeközben halkan csipogtak, kat-

togtak, szuszogtak az ijesztő gépek - mindegyikből

kettő. Az egyik ágyban Gergő feküdt, immár hosszú

napok óta. Vele szemben, puha párnákon hevert Zsófi,

akit előző éjjel ájultan talált a Nemcsók házaspár, akik

a kapualjból hallható félelmetes zajok forrását keres-

ték. A lány arcán rémület látszott, ami időközben

ugyan elmúlt, de Zsófi mégsem tért magához.

A nem is testvér testvérek immár mindketten rossz

álomba merültek.

Az álomörvény nem akart csitulni, sőt, mintha egy-

re sötétebb vidékek felé sodorta volna foglyait. Zsófi

előbb el akarta lökni magától Paulina kisasszonyt, de

aztán észrevette, hogy a boszorkány elveszítette az esz-

méletét. Időközben elmúlt a szőrkunkor bűbáj hatása,

bár a lány most jobban örült volna, ha a haja nem csa-

pódik folyton az arcába. A bömbölő orkán rettenetes

távolságba ragadta el a két révülőt. Zsófi néhány percig

még próbálta felismerni a meg-megvillanó képeket, já-

ratokat, azután lemondott róla, hogy tájékozódjon.

Két kalimpáló lábával átkulcsolta Paulina kisasszony

derekát, mert így biztosabb lehetett benne, hogy nem

veszítik el egymást, és felszabadult kezével finoman

pofozgatni kezdte a némbert.

- Megvesztél, lányom! - süvöltötte az apró terme-

tű hölgy, úgy a negyedik ébresztgetés után, s megmar-

kolta Zsófi csuklóját. Mielőtt azonban a vajákos lány

válaszolhatott volna, az álomörvényben akkora villá-

mok kezdtek dörögni, hogy a mellében megszorult a

levegő.

Paulina kisasszony valamit kiáltott, de a zajtól sem-

mit nem lehetett hallani. Az álomörvény falai megfeke-

tedtek, néhol azonban vakítóan ezüstös repedések

szelték át, melyekből karmos mancsok nyúltak feléjük.

Az egyik elérte a boszorkány szőrmekabátját, és recseg-

ve letépte azt róla. Zsófi rémülten hajolt el egy tüskés

gyíkfarok csapása elől, majd lerázott lábáról néhány

nyálkás csápot, melyek érintése nyomán égető fájda-

lom maradt emlékül.

Tovább pörögtek, zuhantak, immár az álomörvény

olyan szakaszán, ahol révülő a saját akaratából még

biztosan nem járt. Zsófi érezte, hogy Paulina kisasz-

szony erősen rángatja jobb karját, mert ki akarja azt

szabadítani a vajákos lány szorításából. Egymás szavát

továbbra sem hallhatták, a boszorkány dühös tekinte-

te azonban nagyon is kifejező volt. Elengedte hát a ke-

362 363

zét, de lábával továbbra is biztosan tartotta a hölgy de-

rekát.

Paulina kisasszony fürgén előhúzta bűbájostorát, és

hihetetlenül bonyolult csuklómozdulatokkal varázsol-

ni kezdett. Zsófi nyomban látta, hogy a bűbáj ezerszer

nagyobb erőt összpontosít, mint amiről a Vajákoskép-

zőben ő és az osztálytársai valaha is álmodhattak. Pau-

lina kisasszony tizenkét csomós ostorának bőrszíja rú-

najeleket rótt a tomboló szélviharba, felizzott, majd

hirtelen kinyúlt és megmerevedett. A szépen faragott

szerszám rázkódott, remegett a boszorkány kezében,

de ő biztosan tartotta. A szíj végén vakító fény lob-

bant, s belemart az örvény oldalába.

Zsófi ekkor, talán ösztönére hallgatva, lefelé fordítot-

ta tekintetét, és a rémülettől elakadt a lélegzete. Messze

alattuk hatalmas lyukba torkollt az álomörvény, olyan

világra nyílva, amit a vajákos lány még soha nem látott,

mégis rettegett tőle. Mikor később azt kérték, mondja

el, amit ott megpillantott, képtelen volt rá. Csupán a

bénító félelem emléke maradt meg benne.

A két révülő lába alatt ugyanis a Rémálmok Földje

tárta szélesre bejáratát.

- Kapaszkodj! - sikoltotta váratlanul Zsófi fülébe

Paulina kisasszony A vajákos lányt ez az éles hang ki-

szakította a bénító félelem markából, s felnézett.

A boszorkány akkora rést hasított bűbájostorával az

örvény oldalába, amin épp csak átférhettek ketten.

A nyíláson túl napfényes táj szikrázott. Paulina kis-

asszony megbűvölt egy vén tölgyet, ami nyomban át-

nyújtotta erős gyökereit, körbefonta a két révülőt, és

berántotta a békés álomvilágba.

- Elengednél végre? - rikácsolta a boszorkány a fű-

ben heverve. Zsófi levegő után kapkodva engedelmes-

kedett. Mögöttük az álomörvényre nyíló rés gusztusta-

lan szörcsenést hallatva bezárult, semmi nyomot nem

hagyva.

- Azt hiszem, egyelőre túlrévültük a veszélyt - jelen-

tette ki rosszkedvűen Paulina kisasszony, aki nyomban

talpra szökkent, hogy gyanakodva szemlélje, hova is

kerültek. - Ez békés álomnak tűnik, de soha nem lehe-

tünk eléggé óvatosak.

Zsófi szintén feltápászkodott, bár még mindig szédel-

gett az örvény pörgésétől és a rémálmok világának nyo-

masztó látványától. Megtámaszkodott a vén tölgy tör-

zsén, ami átrántotta őket a nyíláson, s most épp azzal

volt elfoglalva, hogy gyökereit visszadugdossa a talajba.

Az álomvilág, amibe érkeztek, valóban nagyon barát-

ságosnak tűnt. Zsófit a Bagoly-bükki-völgyre emlékez-

tette néhol lankás, máshol meredek hegyoldalaival, sű-

ru lombú erdőivel. A madarak körülöttük lassan meg-

szokták a jelenlétüket, újra énekelni kezdtek. Az ágak

között egy mókus leste, mit tesznek most a jövevények.

A vajákos lány tett néhány lépést, hogy kipróbálja,

meg tud-e állni a saját lábán. Sikerült, így felbátoro-

dott, és a közelben mélybe zuhanó partoldal szélére lé-

pett. A bokrokat szétnyitva messzi völgyre látott, mely

hosszan nyúlt el két, erdő borította hegygerinc között.

Tiszta vizű, csendesen hömpölygő folyó kukkantott be

északról, átbújva a mészkősziklák között, hogy meglá-

togassa a városkát, ami a völgy közepén terült el.

- Itt élnek! - fordult Zsófi Paulina kisasszony felé

lelkendezve. Aztán önkéntelenül hátrált egy lépést, s

majdnem lezuhant a mélybe.

A boszorkány arca a mélyvöröstől a sötétlilán át vál-

totta színét haragjában. Apró termete, melyet most csu-

kaszürke kiskosztüm tett minden alkalomra szigorúan

divatossá, úgy remegett, mintha felrobbanni készülne.

- Hát jól figyelj rám, te szélférgektől kergetett, os-

toba liba! - rikácsolta a némber, s a jobb kezében tar-

tott bűbájostor három petárdát durrantott ki magából.

A környék madarai rémülten rebbentek szét, s a mókus

is jobbnak látta megvizsgálni odúja belsejét. - Hogy

364 365

merészeled beleütni azt a taknyos orrodat a felnőtt ré-

vülők dolgába? Van neked egyáltalán halványlila, kö-

dös fogalmad arról, hogy három év kemény munkáját

tetted tönkre? Már hogy volna, mikor még a csokolá-

dépuncs pancsolását sem tudnád elvégezni az ostorod-

dal! Te... Te ébernémber!

Zsófi szeme könnybe lábadt a sértés hallatán. Soha,

senki nem mondott neki ilyen rettenetes szitkot, pedig

a vajákosképzős lányok olykor alaposan összevesztek.

Az "ébernémber" kifejezés azonban a legrondább, leg-

visszataszítóbb szitokszó volt, amit csak a révülő lá-

nyokra, asszonyokra és banyákra mondhatott valaki.

Számos hajszál tépődött már ki, még több véres kar-

molás, csípés és harapás született e sértés nyomán, mi-

óta a Világfa gyökeret vert s ágain nők éltek.

- Én nem... Nem vagyok... - nyögte Zsófi, de Pau-

lina kisasszony visítva közbevágott.

- Hallgass el, különben megismered a nyelvcsomózó-

bűbájt! Honnan kaphat egy ilyen varázserőt? Megáll a

boszorkány esze, és csak ácsorog!

Akárhogy is üvöltözött Paulina kisasszony, lassan

azért kezdte kifújni a mérgét. Néhányszor körbejárta a

figyelmesen hallgató vén tölgyet, majd elkeseredve ne-

kikoppantotta homlokát a barna törzsnek, és sírni kez-

dett.

Ez talán még jobban meglepte Zsófit, mint a boszor-

kány iménti kifakadása. Hirtelen kezdte nagyon kelle-

metlenül érezni magát, mivel több apróság is felrémlett

benne, amit ugyan korábban is látott, de nem figyelt

rá. Például gyanút kellett volna fognia, hogy a rontó bo-

szorkányos elmélete sántít, mivel Paulina kisasszony a

jobb kezében tartotta a bűbájostort. Elsőéves tananyag

a Vajákosképzőben, hogy a fekete varázslatot űző ném-

berek csakis a bal kezükkel bájolnak!

A boszorkány egyre inkább zokogott, sát átölelte a

tölgyet, és lassan lecsúszott a földre. Zsófi ijedten sza-

ladt oda hozzá, leguggolt mellé, s a hölgy rázkódó vál-

lára tette a kezét.

- Paulina kisasszony, kérem... Könyörgök, nyugod-

jon meg! Fogalmam sincs, miről beszél, de nagyon saj-

nálom, ha bajt okoztam.

- Bajt? - a boszorkány hangjában fortyogott a kese-

rűség. Felnézett a vajákos lányra, könnyáztatta, ráncos

arcán hitetlenkedés tükröződött. - Te tényleg nem tu-

dod, mit műveltél?

Zsófi a fejét rázta.

- Hát jó - Paulina kisasszony hátát a fának vetette,

meggypiros retiküljéből zsebkendőt vett elő, és szipog-

va megtörölte az orrát. Ezután mélyet sóhajtva tenye-

rével rápaskolt maga mellett a gyepre, jelezve, hogy

Zsófi oda üljön. - A valódi nevem Sündörgő Sarolta.

Ne merj nevetni!

- Eszembe sem jutott - nyugtatta meg gyorsan a va-

jákos lány

- Helyes. Akkor szólíthatsz Saci anyónak. Hát, lá-

nyom, te alaposan beletenyereltél a Világfa piszkos ra-

gacsába! - folytatta aggodalmasan ráncolva egyébként

is barázdált homlokát a picike hölgy. - Tudd meg: én

három esztendeje vagyok az Álomfelügyelet beépített

különleges ügynöke.

- A Valóságban? - ámult Zsófi, s közben az ideges-

ségtől összerándult a gyomra. Ezek szerint ő a Hetek

ügynökének tett keresztbe, mikor bűbájcsapdába akar-

ta zárni a Csipetke utcai kapualjban!

- A Valóságban - biccentett a kérdésre Saci anyó,

aki nemrég még Paulina kisasszony volt. - Böffeg sá-

mán utasítására azokat a fekete révülőket kellett felde-

rítenem, akik az éberek közé rejtőzve kavarják a rémál-

mot.

- Mit csinálnak?

- Ez egy szakmai kifejezés - legyintett a boszorkány.

- Azt jelenti, hogy keverik a...

366 367

- Értem!

- Jó. Szóval három éve teszek úgy, mintha magam is

a legunalmasabb, leggonoszabb éber vénasszony volnék,

akit csak hátán hord a föld. Elárulom: vacak egy meló!

Soha nem révülhetek, mert a fekete varázslók rögtön ki-

szúrnák a bűbáj nyomait, és a segítő állatomat is úgy kell

tartanom, mint valami házi kedvencet. A két kezemmel

voltam kénytelen galambot fogni neki vacsorára!

- A kígyó! - mosolyodott el Zsófi, de látva Saci anyó

haragosan villanó tekintetét, úgy gondolta, valami

rosszat mondott. - Hát nem kígyó?

- Boa constrictor! - recsegte a boszorkány felháborod-

va. - Vajákos létedre még az óriáshüllőket sem ismered?

- Én csak...

- Tudom: elsőéves vagy! - Saci anyó bosszúsan fújt.

- Három esztendő!

- Valamit nem értek - szólt közbe Zsófi. - Paulina

kisasszony... Vagyis maga, Saci anyó, Nemcsókék ro-

kona! Talán emlékkeverő-bűbájjal hitette ezt el velük?

- Dehogy! - legyintett keserűen a boszorkány - Luj-

za tényleg a húgom. A rokonait, bogaram, senki nem

válogathatja meg.

- És ő tudja, hogy...?

- Hogy révülő a nővére? Frászt, csillagom! Abban a

percben feljelentene engem! Csakis azért tartom velük

a kapcsolatot, mert különben elkezdenének pereskedni

az ezüst étkészletért, amit a mamánk valaha rám ha-

gyott. Így legalább nyugton maradnak, amíg végleg át

nem révülök az Álomvilágba.

- Nehéz sors ez egy boszorkánynak- sóhajtott Zsófi.

- Azért mégis megéri, mert a két kezemen sem tu-

dom számon tartani, hány rosszindulatú révülőt csíp-

tem nyakon. Aztán - úgy fél éve - Böffeg üzent, hogy

új, hatalmas varázserővel bíró és rendkívül gonosz sö-

tét mágus nyomait érzik az Álomfelügyelet bűbájfürké-

szei. Ezek az apró, rovarszerű lények telezizegik a Vi-

lágfát, s mivel bűbájmaradékot esznek, csak rájuk kell

nézni, hogy tudjuk: merre, milyen varázslatok történ-

tek. A fürkész háta ugyanis ibolyafehér, ha jó bűbájma-

radékot evett, és hupilila, ha gonosz étekre lelt. Bár

mindkettőtől egyformán híznak.

- Fél éve? - töprengett Zsófi hangosan.

- Akkor léptem be dr. Produkhoz asszisztensnőnek

- biccentett Saci anyó.

- Nekem a doktor azt mondta, hogy már nagyon

régóta ismerik egymást!

- Éppen azért környékeztem meg, mert az agyfur-

kász körül valami nem volt rendben.

- Akkor tehát hazudott nekem?

- Nem hinném - vonta meg kicsiny vállát a boszor-

kány - Talán elbájolták.

- És mit derített ki dr. Produk mellett? - fészkelő-

dött izgatottan Zsófi. - Azt a magam szemével láttam,

hogy a rendelő közepén valaki engedély nélkül nyitott

Ébredés Ajtaját. Azon át érkeztek az álomvarangyok,

akik aztán el akarták gázolni a bátyámat, Farkast.

- Nos, én sem sokkal többet tudtam meg, mint te -

ismerte el vad grimaszt vágva Saci anyó. - Az egész

olyan különös, mintha az éberek között rejtőző sötét

mágus minden lépésemről rögtön tudott volna! Akár-

mivel próbálkoztam, megelőzött, kicselezett, és ködbe

révült. Láthatod: arról is tudomást szerzett, hogy te

bűbájcsapdát állítasz nekem. Ki is használta.

- Nagyon sajnálom, de tényleg! - mondta csende-

sen Zsófi. - Én...

A békés völgyet ekkor bűbájostorok ropogása riasz-

totta fel szendergéséből. A két révülő döbbenten nézett

egymásra, majd talpra ugrottak, és a bokrokkal szegé-

lyezett meredélyhez mentek.

A folyócska partján álló színes kisváros utcáin fekete

bőrruhába bújt, billegve járó lények nyüzsögtek. Zsófi elő-

vette bűbájostorát, és sólyomszem-igét mormolt magára.

368 369

- Mocsári koboldok! - közölte Saci anyóval, aki

azonban már szintén megélesítette a saját tekintetét.

- Üldöznek valakit - mondta a boszorkány - Mi

több, egész csapatnyi valakit terelnek a főtér irányába.

A messziről is jól hallható rikoltások felborzolták

Zsóii fejbúbján a hajat. Eddig csak a tantekercseiben lá-

tott mocsári koboldot, de ezt cseppet sem bánta. A ma-

jomszerűen hosszú karokkal, lábakkal és torz pofával

vicsorgó álomlények általában a Gyökérszint legeldu-

gottabb és legvisszataszítóbb világaiban rejtőztek, ha-

talmas bolyokban dúlva fel azokat. A napfényes völgy

azonban annyira barátságos, kedves hely volt, hogy biz-

tosan nem tartozhatott a sötét álmok mélységéhez.

- Mit keresnek ezek itt? - suttogta Zsófi, bár az egé-

szen biztos volt, hogy a városban őrjöngve rohangáló

álomlények nem hallhatják meg.

- Rabszolga-kereskedők

- szólt végül Saci anyó, és

bűbájostorával a térre bö-

kött.

Zsófi hunyorított, mire

a távoli kép olyan közel

ugrott, hogy akár a roko-

nait is felismerhette volna.

A főtér közepén álló szo-

bor körül szürke-fekete

bőrű álomvarangyok resz-

kető csoportja tömörült.

A mocsári koboldok rájuk

vadásztak, és sikerült is

mindet összeterelniük a

mancsukban lóbált, foly-

ton durrogó bűbájostorok

segítségével.

A vajákos lány már épp

meg akarta szüntetni a só-

lyomszem-bűbájt, mert úgy érezte, több borzalmat nem

visel el... S ekkor a piszkosszürke testek kavargásában

tényleg felismert valakit.

Kubus, az álomvarangy társait csépelve próbált a szo-

bor nyakába mászni, mintha úgy bármitől is megmene-

külhetne.

*

Jó egy napba és éjszakába is beletelt, amíg uz álomfogók végre

el merték hinni, hogy megérkeztek. Sokkal többen vesztek oda

az álomvilágok tucatjain át tartó révülés közben, mint ahogy

azt Hold Dühe jósolta nekik. Bár mióta elhagyták u Gyökér-

szintet, egyre barátságosabb, iguz, meglehetősen fura álmokon

keresztül baktatott a karaván, a kimerültség, figyelmetlenség

mégis megtette a hatását. A negyven szekérboi végül csak tizen-

három sorakazott fel az óriási tányérszélhez hasonlatosan gör-

bülő tisztásan. A vadászok, valamint családjaik és állataik

száma is megcsappant.

Gergő titkon úgy sejtette, hogy az álomfogók közül akudtak

olyanok, akik egy-egy kellemesebb álomvilágba érve az éjszakai

pihenők során megszöktek. Nem csoda, hiszen Hold Dühe egy-

re kiszámíthatatlanabb, pusztítóbb dührohamokkal gyötörte

őket, nem riudva attól sem, hogy engedetlennek vélt követőit át-

kokkul büntesse. Az álomfogó asszonyok, akiknek vérükben lük-

tetett a család összetartásának és megóvásának vágya, lassan

gyűlöletet kezdtek érezni a zavaros fejű vezérrel szemben. Ők

lehettek azok, akik daccal, toporzékolással vagy halk sutyor-

gással gyötörték férjeiket, s végül rá is vették őket u szökésre.

- Íme, az Erdő% Atyja! - kiáltotta Hold Dühe, amint az

utolsó révülést követően a különös "rétre" érkeztek.

Ahogy Gergő a bűbájketrecből kilesve megállapíthatta, va-

rázslattal elmetszett mezsgyén állt a karaván. Jobb kéz felé

bármeddig eltekinthetett a szem, mégsem látott semmit. Akár-

hogy erőltette is hunyorogva a nézést, a rét simasága vala-

hogy önmagába görbült, lehajlott, és zavaros formátlanságba

veszett. A sámánfi ismerte ezt a jelenséget: minden álomvilág

370 371

széle így nézett ki. Ha most a kölyökfarkas hátára ülve felemel-

kedhetne, alaposan eltávolodva a mezsgyétől, számos óra repü-

lés után visszanézve azt tapasztalná, hogy a Világfa egyik le-

velének peremét látja. Magán a levélen ül az álomvilág, de az

sem végtelen - ahogy minden véget ér egyszer. S ahol befejező-

dik, ott a tekintetet megzavaró mezsgye ködbe görbül.

Jobb volt inkább bal felé tekinteni. Az enyhén lejtő, íves sí-

kon túl kezdődött ugyanis az Erdők Atyjának zöld birodalma.

Gergő lélegzetét visszafojtva szemlélte a fák végtelen rengetegét,

melyből itt-ott dombok, hegyek, sőt a felhős messzeségben egész

hegyláncok törtek az égre, mind növényekkel borítva. Ha elég

sokáig figyelt, azt is felfedezhette, hogy a legkülönfélébb fák él-

tek ezen az ősi tájon, s nem is mindegyik hasonlított arra, amit

embergyerekként a fákról tudni vélt.

Az álomfogók, kellő távolságot tartva az Erdők Atyjától, tá-

bort ütöttek. Végre felállíthatták jurtáikat, amiket az utazás

alatt egyszer sem engedélyezett Hold Dühe. A vadászok három

csapata elvágtatott a vadon széléig, ott különvált, és becser-

készte a környéket, nehogy valami meglepetés érje őket. A töb-

biek közben a földre csúsztatták a rémálmokat fogva tartó bű-

bájketreceket, majd karámot építettek a takik és külön a vágó-

állatok számára.

- Fogd! - súgta a jól ismert és szeretett hang Gergő fülébe.

A sámánfi felpillantott börtöne sarkából, majd gyorsan inge

alá rejtette a puha nemezbe göngyölt sajtot és kenyeret. - Ho-

zok inni is, csak találjunk tiszta vizű patakot.

Ezzel a lány elsurrant a ketrecek között, nehogy az őrök fel-

fedezzék. Gergő hálásan nézte Őzbűvölő Emese karcsú alakját,

és eszébe ötlött, hogy az álomfogó lány immár másodszor men-

ti meg az életét. Ha annak idején nem ápolja olyan figyelme-

sen, miután Hold Dühének táborába zuhant...

Milyen rég is volt!

Estére vidám tábortüzek lobogtak a jurták között, és az

agyagbográcsokban zsíros gulyás bugyogta gyomrot csábító nó-

táját. Az asszonyok, lányok rátaláltak a fák között csörgedező

hegyi patakra, melynek jéghideg vizében végre mindenki meg

mosakodhatatt. Rá is fért a karavánra a tisztálkodás, hiszen

számtalan különböző álomvilág mocska tapadt rajtuk.

Gergő azonban sem az ízes gulyásban, sem kérdésben nem

reménykedett. Hold Dühe talán már el is feledkezett róla,

vagy csupán kínozni akarta azzal, hogy semmiféle utasítást

nem adott vele kapcsolatban az őröknek. Ketrece a többi bű-

bájcsapda között, a második sorban állt. Bal oldali szomszéd-

ja két, időnként durrogva elpattanó, majd magátál összefarró

drátkötél volt (valaha egy rossz idegzetű hídépítő mérnök rém-

álmai lehettek), míg jobb oldalán Bömbike gügyögött vagy or

dított, háromméteresre nőve, ahogy épp a kedve hozta.

Az Erdők Atyja látszólag nagyon is barátságosan fogadta a

jövevényeket, hiszen a patak tiszta vízzel, a bokrok piros és

édes bogyókkal látták el az álomfogókat.

A második napon azonban megérkeztek a gyökérgyötrő tör-

pék, s nyomban irtani kezdték a fákat. Gergő borzadva nézte,

amint minden látható ok nélkül, puszta élvezetből csattogtat-

ják fejszéiket, s egy-egy szép szál törzs kidőlésekor visszataszító

örömujjongásba kezdenek. Az álomfogók komor, sötét tekintet-

tel figyelték a szakállas apró népet, s nem is titkolták mélysé-

ges megvetésüket. A gyökérgyötrők pedig, mintha szándékosan

dühíteni akarnák a harcosokat, mindig ott szórták a forgácsot,

ahol azok asszonyai málnátgyűjtöttek vagy épp ruhát mostak.

A harmadik napon a felkelő nap vigasztalan, nedves tön-

kökkel és kidöntött fatörzsek holttestével teleszórt irtásra simí-

totta első sugarait. Gergő már csak a távolban láthatott álló

fákat, égre rezgő leveleket. Az Erdők Atyja azonban akkora

volt, hogy a gyökérgyötrő törpék pusztítása csupán aprócska

karcolásnak számítoít.

- Nem jól van ez így, Donga! - morogta az egyik álomfogó

őr a másiknak, miközben elballagtak Gergő bűbájketrece mel-

lett. -Mióta eljöttünk Álomföldéről, követve Hold Dühét, csak

halál terem mindenhol, ahova lépünk.

- A törzsünk tiszteli Égi Urat, és annak minden leveles,

szárnyas vagy lábon járó teremtményét - bólintott a Donga

névre hallgató vadász. - Esküszöm a Valóságban élt őseim

372 373

szellemére, ha vége lesz a Nagy Hajtásnak, az összes gyökér-

gyötrő állkapcáját simára beretválom a szablyámmal!

Őzbűvölő Emese sem titkolta, hogy elkeseríti, amit lát.

- Csak néhány napja, hogy megjöttünk - fakadt ki a lány,

mikor akadt némi idejük szót váltani, mert az őrök a ketrecek

túloldalán csitítgattak egy megvadult rémálmot. -Akkor még

szabadon fürödhettünk a patakban, de most bőröket kell kife-

szítenünk a partjára, mert egyetlen fát sem hagytak a törpék,

ami mögé elbújhatnánk.

Gergő különös módon azon kapta magát, hogy elmereng: bár

kiszökhetne a lekopaszított patakpartra, mikor a lányok fürde-

nek. Aztán megrázta a fejét, kiverve belőle a ficánkoló gondolatot.

- Még mindig hiszed, hogy Hold Dühe jót akar? - kérdez-

te Emesétől.

- Az biztos, de... Miért kell hozzá a fákat is bántani?

A sámánfi akart, de nem tudott válaszolni. Sejtette már,

hogy az álomfogók bolond vezére hamarosan maga győzi meg

Emesét arról, hogy a szánde7rai igenis rosszak.

Erre már csupán egyetlen napot kellett várni. A következő

reggelen Hold Dühe kihirdette, hogy a Nagy Hajtás kezdetét

veszi. A vadászok kurjongatva, nekibuzdulva ugrottak a takik

hátára, izmos karjukban lándzsákat, felhúrozott íjakat ráztak.

Akkor még az asszonyok is örömmel búcsúztatták őket. Ké-

ső estére aztán elsápadtak, s szemükben kihunyt az izgatott

fény, hogy helyét átadja az értetlen iszonyatnak. Mert bizony

a Nagy Hajtás nem olyan volt, mint más vadászatok. A fér

fiak csoportokra osztva vágtattak el az irtáson túli erdőkbe,

majd egész álló nap szekereken küldték haza a zsákmányt.

- Az igaz vadász annyit öl, hogy maga és a családja jóllak-

jon - zokogta Emese, aki napszállta után ismét felkereste Gergőt.

- Hát nézd meg: tenne ilyet az, aki tiszta szívű, igaz vadász?

Gergő háborgó gyomrával küzdve futotta tekintetét a rettenetes

látványon. A tábortól a patakig, majd azon túl az irtás végtelen-

jét tallas, bundiu, kicsiny és nagy állatok vérző tetemei borították

Hold Dühének terítéke nem vadászat - mészárlás volt.

*

Gyönyörű ívben szállt Magor nyílvesszeje, hogy aztán

hangos koppanással nyughelyet találjon a diófa oldalá-

ban. A bűbájjal átitatott lövedék a következő pillanat-

ban tollas végénél öt ágra hasadt, és zúgó, morajló vad-

méhek seregét ontotta magából. A fák között rohamozó,

fogukat csattogtató, vicsorgó álomlények elkerekedő

szemmel, visítva kezdtek menekülni. Még azt a társukat

is legázolták, aki nagy büszkén lobogtatta aszott feje fö-

lött a Lidérccsapás (Bele a képedbe!) Akciócsoport zászlaját.

- Így kell ezt, öcsém! - kurjantotta a dombtetőről

Hunor, majd sarkát keményen takija szügyébe nyom-

ta, és a síkság felé vágtatott. Az utolsó fák között aztán

megrántotta a kantárt, s az apró ló toporzékolva hő-

költ, vadul kapkodva a fejét.

A rózsabokorvadon irányából újabb ellenség tűnt fel.

óval kevesebben voltak, mint az imént megfutamított

lidércek, de sokkal veszélyesebbnek tűntek. Hunor

összeráncolt homlokkal figyelte, amint három ütött-

kopott busz morgó motorral tapossa a rózsákat, hogy

utat vágjon a mögötte csörtető legkülönfélébb förtel-

meknek. Az Átokverők Varázsköréhez tartozó, meg-

rontott dolgok között járművek, szerszámok, nekiva-

dult bútorok és rettenetes bűzt árasztó, ostobaságokkal

teleírt könyvek kaptak helyet. Hunor még soha életé-

ben, sem holtában nem látott efféle szerzeteket. A bu-

szok pörgő kerekekkel, billegve kifaroltak a fáktól öve-

zett síkra, és veszettül villogó reflektoraikkal azt keres-

ték, mit taposhatnának még agyon.

374 375

A diófák között dagadtra csipkedett lidércek rohan-

tak a bűbájjal megidézett vadméhek elől, nyomukban

a hangosan morgó Kölyökfarkassal. A másik irányból

éles fütty hallatszott. Magor hívta hűséges lovát, majd

a hátára pattant, és Hunorhoz vágtatott.

- Miféle Lúdvérc-ivadékok ezek? - kérdezte a báty-

jától, állával a horpadt oldalú, sáros buszok felé bökve.

- Álmom sincs róla, de a tűz őket is megállítja, az

biztos - felelt Hunor, és tegzéből kiválasztott egy új

nyílvesszőt, melynek hegye vörösen lobogó bűbájláng

volt. Már éppen a húrra akarta illeszteni, mikor Magor

lefogta a karját.

- Futótűz-varázslatot akarsz használni? - kérdezte.

- Az Erdők Atyja nem fog örülni neki.

A buszok hörgő motorral nekilódultak. Kerekeik fel-

tépték a pázsitot, kipufogóik fekete, mérgező füstöt

árasztottak. Nyomukban az átokverők hordája csörög-

ve, kattogva, nyikorogva szintén rohamra indult, de

nem a vadászokat célozták meg. Hunor tenyere élével

takarta el a szemét, mert vakította a nap. A fák között,

ahol az imént még méhcsípésektől puffadt, keservesen

vinnyogó lidércek taposták egymást, most bársonyos

tündérfény sziporkázott.

- Ágas! - kiáltotta az idősebb harcos rémülten.

A hatalmas szarvas karcsú teste körül derengett a

szépséges tünderagyogás. Ágas nyugtalanul szimatolta

a szelet, s mikor megérezte a buszok benzinbűzét, fen-

séges agancsait leszegte.

- Ne, Ágas! - üvöltötte Magor, majd vágtára fogta a

lovát. A bátyja nyomban követte példáját, s a két va-

dász a szélvihar sebességével igyekezett megelőzni a

szarvas felé robajló átokverőket.

Ágas agancsai között sárga tűzgömb jelent meg, s

egyre nőtt. A csodaállat farizmai hevesen remegtek,

mellső patája a földet kaparta dühödten, de leszegett

fejét mozdulatlanul tartotta. Azután a bűbájos lövedék

kiröppent az agancsok közül, olyan hangot adva, mint-

ha ezer gitár minden húrját egyszerre pendítették vol-

na meg.

A kék-sárga busz, ami kissé megelőzte a többieket,

próbált kitérni a fénygolyó útjából, de elkésett. Lapos

orrát találta el Ágas lövedéke, átszakította a hűtőrá-

csot, majd valahol a jármű belsejében robbant fel.

A busz kifarolt, megbillent, az oldalára borult és még

métereket csúszott, széles földsebet marva a rét füvébe,

mielőtt megállt. Azután elkezdett szétesni. Egészen ki-

csi darabok váltak le az alvázáról, a kerekeiről, a bur-

kolatáról, mintha láthatatlan fogacskák harapdálnák.

S ezek a darabok felsziporkáztak, szem nem is nézhe-

tett rájuk, hogy aztán elhalványodva az ég felé szállja-

nak-mint tenyérnyi, színes pillangók. Mire az átokve-

rők elérték a baleset színhelyét, addigra a buszból már

csupán a porlasztó és két ülés maradt, de azok is lassan

átváltoztak.

Hunor és Magor kurjongatva vágtáztak a szarvas fe-

lé, ami ismét felemelte büszke fejét. Az átokverák

azonban meg sem torpantak a busz maradékai mellett.

Elérték a diófák sorfalát, nekik rontottak, és legázolták

a törzsüket. Ágas hatalmasra nyitott szemmel leste a

pusztítást, mintha megdermedt volna a látványtól.

- Fuss, Ágas, menekülj! - ordította Hunor, és vágta

közben, öccsével együtt, nyílzáport zúdított az átokve-

rőkre. Már nem válogattak a bűbájok között, kilőtték,

ami épp a kezükbe akadt. A legtöbb varázslat teljesen

hatástalan volt a szörnyetegekre, amik már-már elérték

a ligetet, ahol Ágas állt.

- Dörrentőt! - süvöltötte Magor, úgy irányítva vág-

ta közben a lovát, hogy a bátyja mellé kerüljön. - Adj

egy dörrentát, nekem elfogyott!

Hunor hátranyúlt, és biztos kézzel, oda sem pillant-

va kiválasztotta tegzéből a kért vesszőt. Magor átvette

azt, majd még gyorsabb vágtára ösztökélte a takiját, s

376 377

a fogai közé harapta a kantárt, hogy szabad legyen

mindkét karja. A húrra illesztette a bűbájos vesszőt, ki-

húzta derekát, célzott - de nem az átokverőkre, hanem

a szarvas felé. Pendült az íj, szép ívben szállt a nyíl-

vessző, és épp Ágas két mellső lába előtt döfte hegyét a

földbe. Hatalmas dörrenés hallatszott. A szarvas meg-

ugrott, dühösen rázta agancsát, de végre elmúlt a bűvö-

let, ami megbénította. Sebesen hátat fordított az átok-

verőknek, aranyos patái alól csillagfény szikrázott, s

már el is tűnt a vadon mélyén arra, ahol Erdők Atyja

még a régi volt.

Hunor és Magor megállították lovaikat, és tehetetle-

nül nézték, amint az átokverők elpusztítják a diófák

rengetegét. Csatlakozott hozzájuk a Kölyökfarkas is,

akinek csapzott bundáját zöld lidércvér borította.

A három harcos immár sejtette, hogy képtelen lesz

megállítani a Nagy Hajtás szörnyetegeit.

*

A következő három napban a mezsgyén tovább romlott, végül

elviselhetetlenné vált az élet. Az álomfogó vadászok osztagai

már olyan messzire jutottak az Erdők Atyjának mélyébe, hogy

nem volt érdemes éjszakára hazatérniük, így az asszonyok csu-

pán a zsákmánnyal megtérő szekerezőktől kaptak híreket.

- A Nagy Hajtás folytatódik - morogta egyikük, piszkos

borostáját dörzsölgetve. - Én ezt nem értem. Mire jó kiirtani

minden állatot, földre dönteni a fákat, mikor csak egyetlen

szarvast akarunk becserkészni?

Az álomfogók egyre kimerültebbek, sápadtabbak és elégedet-

lenebbek lettek. Hold Dühe eddig egyetlen rémálmot sem enge-

dett ki a bűbájketrecekből, mintha későbbre tartogatná a ször-

nyetegeket.

- A többi álomlény is itt van - folytatta beszámolóját a

szekeres, akit kavargó tömegben vettek körbe a kíváncsi asszo-

nyok, lányok és gyerekek. Mind a saját férjükről, fiukról szere-

tett volna hírt kapni. - Különböző irányokból nyomulnak az

Erdők Atyjának belseje felé, ami valahol ott lehet, a hóborítot-

ta hegyek mögött. Az átokverők és a lidércek beszéltek két va-

dászról, akik megpróbálták feltartóztatni őket. A rontó boszor-

kányok seprűiken, sütőlapátjaikon röpködnek a fák fölött, és

mindenre sorvasztó átkot szórnak, ami csak él és mozog. Agyö-

kérgyötrő törpéket szerencsére elette a rossznyavalya valamer-

re, ahol még nagyobb, nemesebb fákat sejtettek, de az álomva-

rangyok az utunkba akadtak. Ha láttatok még ocsmány kis

férgeket, hát ők azok!

- No, és az ízek, hüllők és szellemdobolók? - kérdezte kipi-

rulva az egyik fiúcska, akinek mindez még izgalmas kaland

volt. - Őket is láttad?

- Az én szállítmányomat az ízek intézték el - biccentett fel-

indultan a szekeres, és keserű pillantást vetett a távolabb leál-

lított jármű felé, melynek hatalmas platóján halmokban he-

vertek a betegségben kiszenvedett állatok. - Ha ennek vége lesz,

és Hold Dühe mégsem ad parancsot, hogy tekerjük ki az összes

szövetségesünk nyakát, hát én...!

A hallgatóságon ijedt moraj futott végig. Amit a szekeres

mondott, az már-már lázadásnak számított, amit Hold Dü-

he iszonyú büntetéssel torol meg, ha a fülébe jut. Az álomfo-

gók vezére, ahogy azt a hazatérők mesélték, egyébként is egyre

őrültebb lett. Folyvást hajszolta a végletekig kimerült vadászo-

kat, akik megcsömörlöttek már a tengernyi vértől. Ráadásul

Hold Dühe ragaszkodott hozzá, hogy a zsákmány minden egyes

darabját a jurtákhoz fuvarozzák, így növelve a szemmel már

is beláthatatlan terítéket.

Hatodik nap éjjel Gergő úgy érezte, hogy megzavarodik, ha

nem juthat ki hamarosan a bűbájketrecből. Egyszer még azt az

őrültséget is megkísérelte, hogy a rácsokon túl elsétáló őrbűbáj-

ostora felé nyúlt, hátha elcsenheti. Az álomfogó akkarát csa-

pott a sámánfi kezére, hogy a fiú csuklójában megroppantak a

porcok.

A táborban sorra kioltották a tüzeket, s a családok otthon

lévő tagjai nyugovóra tértek. A bográcsokban már két napja

378 379

nem főtt hús, mivel az asszonyok egyszerűen megundorodtak

az ízétől, hiszen folyton a teríték borzalmas látványa terült

elébük. Ezen a napon nem csupán szekerek, de két vadász is

visszatért. Megsebesültek, mikor türelmüket veszítve össze-

csaptak a Szellemdobolók Klánjának néhány háborodott kí-

sértetével.

- Képtelenek voltunk tétlenül nézni, ahogy azok a rég holt

ködférgek puszta szórakozásból megkínoztak néhány fiatal

bükkfát - fakadt ki az egyikük, és szemében könny csillogott. -

Lehet, hogy a szellemdobolók valaha sámánok voltak, de má-

ra semmi bölcsesség nem maradt a párás fejükben.

- Jól odapörköltünk nekik a bűbájostorokkal - mosolygott

bágyadtan a társa. -A zúzmarahúzó-átok nagyon hatásos

ellenük!

Gergő ráhajtotta fejét összehajtogatott köpenyére, és meg-

próbált aludni. A szekerezők és vadászok rémtörténetei azon-

ban ott kavarogtak a fejében, amitől egyre csak nőtt keserű ha-

ragja. Így még vagy két órán át hallgatta az őrök fel felharsa-

nó kiáltását, amivel egymásnak jelezték, hogy ébren vannak,

és mindent rendben találnak a jurták körül.

- Hé, figyelj rám!

Gergő először azt hitte, a suttogás már álma része. Átfor-

dult a másik oldalára, megölelte a párnaként szolgáló kö-

penyt... Ekkor azonban a finom nesz megismétlődött.

- Jobban teszed, ha rám figyelsz!

A sámánfi olyan gyorsan ült fel, hogy homlokát beverte a

bűbájketrec felső rácsába. Hiába nézett azonban körbe, senkit

nem látott.

- Itt vagyok, az orrod előtt - hangzott ismét a türelmetlen

szó. - Húzódj kicsit oldalra, nehogy megpörköljelek. Kevés

gyakorlatom van a bájolásban.

Gergő engedelmeskedett, mivel közben felismerte a hangot: Őz-

bűvölő Emese szólt hozzá, bár a lánynak árnyát sem látta. A kö-

vetkező pillanatban viszont a levegőben megjelent egy bűbájostor,

amit nem tartott senki. A bőrszíj csomói úgy sercegtek, mint a sü-

lő hús zsírja, majd rátekeredtek a ketrec ajtajának rúdjára. A zár

kattant, a csapda kinyílt. A sámánfi nem tétovázott. Kibújt a

ketrecből, de nem egyenesedett fel. Az őrök alig tíz lépésre álltak

tőle, szerencsére háttal, komor beszélgetésbe merülve.

- Fogd, erre szükséged lesz! - a szabadon lebegő bűbájostar

Gergő kezébe röppent. A fiú megrökönyödve bámulta az üres

levegőt ott, ahol annak kellett volna lennie, aki a fegyvert ed-

dig tartotta. - Ne bámulj már ilyen bugyután! Találtam né-

hány vakulj-levelet a közeli ligetben, mielőtt még azok az osio-

ba gyökérgyötrők ki nem irtották.

Gergő hálásan mosolygott a semmire, ahol Emesét sejtette.

- Miért segítesz nekem? - súgta aztán.

- Közös döntés volt, Farkas - felelt az álomfogó lány. Az

asszonyok megelégelték, hogy a férjeik és fiaik vakon engedel-

meskednek Hold Dühe őrült parancsainak.

- Őrült? - kapott a szón Gergő. - Hiszen eddig te is...

- Néha be kell látnunk a tévedéseinket - vágott közbe Eme-

se, s bár a fiú nem láthatta az arcát, kiérezte hangjából a ha-

ragot és elszántságot. - Hold Dühe becsapott minket. Nem le-

het Égi Úr akarata, hogy az Erdők Atyját elpusztítsuk. Az

asszonyok összedugták a fejüket, és kiokoskodták, amit a férfi-

aknak kellett volna. Amint te megszöktél, gúzsba kötjük azt a

néhány elvakult legényt, akik még mindig Hold Dühét akar-

ják követni, és elrévülünk innen.

- Segíthetnék! - ajánlkozott a sámánfi. - Ti nem tudtok

bájolni!

A semmiből halk kuncogás volt a válasz.

- Keveset tudsz a nőkről, Farkas, ha azt hiszed, hogy nem

értenek a bűbájhoz - szólt aztán Őzbűvölő Emese. - Ne félts

minket, elbánunk a saját legényeinkkel. Neked viszont meg kell

mentened az Erdők Atyját és Ágast. Ha most velünk harcolsz,

Hold Dühe tudomást szerezhet róla, hogy kiszabadítottunk, és

keresni fog. Jobb, ha azt hiszi, hogy téged is magunkkal vit-

tünk, úgy váratlanul toppanhatsz az útjába.

Gergő elismerte, hogy az asszonyok alaposan kigondoltak

mindent. Akart még valamit mondani Emesének, de a lány lát-

hatatlan keze váratlanul teletömte a száját keserédes levelekkel.

380 381

- Ezt rágd szét! - súgta. - Jobb, ha te is láthatatlan vagy,

amíg biztonságos távolságba nem jutsz a tábortól. Csupán két

órát tart a hatása, úgyhogy igyekezz!

Mire Gergő elrágta és lenyelte a vakulj-leveleket, Őzbűvölő

Emese már nem volt a közelében. A sámánfz ránézett saját

karjára - és nem látta azt. Mikor átkelt a patakon, a jurták

felől asszonyok harcias kiáltásait sodorta felé a szél.

*

- Maga tényleg egy kiszáradt agyú, vén banya! - to-

porzékolt Zsófi, azzal sem törődve, hogy esetleg meg-

hallhatják a közelben bóklászó mocsári koboldok. -

Hát nem fogja fel, hogy az az álomvarangy megmentet-

te az életemet?

Saci anyó, akit nem is oly régen még Paulina kis-

asszonyként ismertek a Valóságban, szikrázó szemekkel

meredt a vajákos lányra. Zsófi hirtelen úgy érezte, még-

sem illő így beszélni egy idős boszorkánnyal, aki ráadásul

az Álomfelügyelet beépített ügynöke volt a Valóságban.

- Na jó, a banyát visszavonom - mondta a vállát vo-

nogatva. - De akkor is meg kellene értenie, hogy Kubus

helyettem ugrott a rémálom-átok útjába.

- Nekem nem úgy tűnik, hogy ez a hely a Rémál-

mok Földje - szólt kétkedő fintorral Saci anyó. - Meg-

lehet, hogy az álomvarangy segített rajtad, de én in-

kább úgy sejtem: csupán kihasználta a kínálkozó lehe-

tőséget, és visszatért a Tetejetlen Fára. Az ő népe ugyanis

sokkal fürgébben utazik az Álomvilágban, mint mi, ré-

vülők. Ezért Kubus... Így hívják, igaz? Szóval Kubus

egyetlen pillanatig sem volt valódi veszélyben.

- Még a rémálomörvényben sem? - kérdezte Zsófi.

Saci anyó némán rázta a fejét, majd elmosolyodott,

ami azonban még ijesztőbb volt, mint mikor komoly

képet vágott. A vajákos lány ettől még inkább megma-

kacsolta magát.

- Rendben, Kubus becsapott, de akkor is megmen-

tette az életemet. Ezt pedig viszonoznom kell, ahogy

azt minden becsületes révülő tenné. Segít nekem vagy

sem?

Az apró termetű boszorkány halkan hümmögve, he-

gyes állát piszkálva nézett rá. Tekintetében látszott,

hogy ezernyi gondolat kergetőzik turbános frizurája

alatt, s nem mindegyik barátságos. Végül mégis biccen-

tett, s csupán annyit mondott:

- Legyen!

A két révülő ismét a meredek partoldalra ment, hogy

lássák, mi történt a városkában, mialatt őkvitatkoztak.

A sólyomszem-bűbáj hatására szemük távcsőként műkö-

dött, így tökéletesen kivehették a fekete bőrruhát vise-

lő mocsári koboldok és az előlük menekülő álomvaran-

gyok bármely mozdulatát. A majomszerű förtelmek

ügyetlenül bántak a bűbájostorokkal - bizonyára lop-

ták valahonnan. Idétlenül lengették a kecses szerszá-

mokat, a szivárvány minden színében tündöklő szikra-

esőt pattintva ki belőlük. Olykor elvétették az átkot, és

egymásra szórták azt. Két kobold visítva a levegőbe

emelkedett, tíz méter magasban megállapodott, és szá-

jából hó hullott. Valamivel távolabb másik társuk - mi-

után eltalálta egy félresikerült bűbáj - rázkódni kez-

dett, majd a feje zörgő pénztárgéppé változott, aminek

fiókja dühödten köpködte a papírbankókat.

A legtöbb mocsári kobold azonban mégis boldogult

a bűbájostorral. A szökőkút köré tömörült, reszkető,

vicsorgó, egymást taposó álomvarangyok felüvöltöttek

rémületükben, mikor az átok hatására csuklójukon,

bokájukon nehéz vasbilincsek jelentek meg. Ezután

két másik kobold lendítette varázseszközét. A földről

tekergő lánc emelkedett a levegőbe, ami befűzte magát

a bilincsek karikáiba, olyan gyorsan fűzve egymáshoz

az álomvarangyokat, hogy azok talán még fel sem fog-

hatták, mi történik, már rabok voltak.

382 383

- Mit akarnak velük? - suttogta Zsófi, tekintetét le

nem véve a távoli eseményekről.

- Rabláncra fűzik őket, hogy aztán elhajtsák a társa-

ságot a Húspiacra - felelte Saci anyó közönyösen. Mi-

előtt a vajákos lány újra kérdezhetett volna, folytatta a

magyarázatot. - A Húspiacnak nincs állandó helye.

A Gyökérszint álomvilágai között vándorol, teljesen ki-

számíthatatlanul, hogy ne találhassanak rájuk az Álom-

felügyelet ügynökei.

- Akkor a koboldok hogyan fognak rábukkanni?

- A rabszolga-kereskedők sugalló álmot látnak, mi-

kor közeleg a piacnap. Nézd, ott van a vezérük!

Zsófi kisebb csoportosulást vett észre a színes kisvá-

ros főterének déli részén. Néhány igen tekintélyes po-

cakot és mindenféle függőktől csilingelő fejdíszt viselő,

cifra bőrruhás koboldot pillantott meg. Közülük is ki-

tűnt azonban az, aki magas hordszékben pöffeszke-

dett. Négy, a megerőltetéstől remegő térdű kobold tar-

totta a levegőben, bár a vezérük irdatlan hasa, vaskos

karja és combja, négy redőt vető tokája jelezte, hogy

iszonyú nehéz dolguk van. A hordszékben feszítő alak

szintén csillogó, fekete bőrruhát hordott, fölötte színes

köpeny terült szét, mellén pedig vakító kitüntetések

szikráztak.

- Ismerem őt az Álomfelügyelet körözési listájáról -

szólt Saci anyó. -A neve Sutyerák. Minden bűncselek-

ményt elkövetett már, amit a Világfán el lehet követni,

de elsősorban álomüzérként tevékenykedik. Lopott

álomtárgyakat vesz és ad el. Azt nem tudtuk róla, hogy

rabszolgákkal is szokott kereskedni. Úgy tűnik, kezd

elszemtelenedni.

- Akkor talán ideje volna nyakon csípni! - Zsófi re-

mélte, hogy képes lesz hatni a boszorkány szakmai hi-

úságára. Saci anyó azonban legyintett.

- Én egyetlen álomvarangyért sem kockáztatom a

testi épségemet.

Zsófit ismét elkapta a pulykaméreg. Sarkon fordult,

de hirtelen szédelegni kezdett. Elfelejtette levenni ma-

gáról a sólyvmszem-bűbájt, s mikor a közeli fákra nézett,

hirtelen szemközt találta magát a kérgen futó egyik

hangya tizméteres fejével. A vajákos lány dühösen tö-

rölte a varázslatot, majd elindult a meredély lankásabb

része felé, ahol a városba vezető ösvény kanyargott.

- Most mit művelsz? - kiáltott utána egykedvűen

Saci anyó.

- Kiszabadítom Kubust, és elfogom Sutyerákot -

válaszolta a vajákos lány, anélkül hogy hátrafordult

volna.

- És hogyan akarod csinálni?

Zsófi megtorpant. Tétován a bűbájostorára sandí-

tott. Be kellett látnia, hogy a suliban még egyetlen olyan

átkot vagy rontást sem tanultak, ami el tudna bánni

harminc mocsári kobolddal. A boszorkány időközben

utánament, s most nyugtatóan megfogta a karját, mi-

vel a vállát nem érte el.

- Az átpattintó-bűbáj jó lesz ide - mondta csendesen.

Zsófi csodálkozva nézett az apró nő ráncos, agyonfes-

tett arcába, mert most egész barátságosnak érezte a bo-

szorkány hangját.

- Átpattintá-bűbáj? - kérdezte aztán. - Soha nem

hallottam még róla.

- Megtanítalak, figyelj!

A két révülő jó egy órát töltött azzal, hogy Zsófi elsa-

játítsa a kellő mozdulatsort és a hozzá tartozó igét. Az

átpattintó-bűbáj alapfokon kisebb tárgyak szemvillanás

alatt történő mozgatására volt alkalmas, természetesen

távolról. A vajákos lány hamar belejött, hogy letört fa-

ágakat, maroknyi köveket tüntessen el, s pontosan ott

jelenítse meg őket, ahova küldeni szándékozta azokat.

- Most jön a neheze - figyelmeztette Saci anyó. -

Az átpattintó-bűbáj spéci változata a csen-csen-gyűrűs át-

pattintás.

384 385

- Inkább csön-csön-gyűrű! - javította ki Zsófi.

- Lehet, hogy öreg vagyok, de a varázslatok nevét

még tudom - mordult a boszorkány - Azért hívjuk

csen-csen-gyűrűs bűbájnak, mert tolvajok találták fel

és alkalmazzák előszeretettel. A segítségével ugyanis a

tömegbe vegyülve elpattinthatják bárki ujjáról az arany-

gyűrűt, hogy az a következő pillanatban a saját kezü-

kön jelenjen meg. Így kell csinálni.

Mivel más nem akadt, Zsófi pitypangszárból font né-

hány gyűrűt, és a boszorkány útmutatásai szerint gya-

korolni kezdett. Időnként türelmetlenül a partoldalra

futott, hogy megnézze, mi folyik a városkában. Úgy

tűnt, hogy a mocsári koboldok várnak valamire, mivel

őrséget állítottak az álomvarangyok mellé, majd mód-

szeresen fosztogatni kezdték az elhagyatott házakat.

Késő délutánba hajlott az idő, mikor a két révülő úgy

érezte, felkészült.

- Különböző irányból közelítjük meg őket - mond-

ta Saci anyó. - Ha volna nálam seprű, egyedül is bol-

dogulnék, de így...

- Kubust én akarom kiszabadítani! - figyelmeztette

Zsófi, még mindig az átpattintó-bűbáj csuklómozdulata-

it gyakorolva.

- Ez nem kívánságműsor, kisasszony! - dörrent rá a

boszorkány -Aki jobb helyzetbe kerül, az szabadítja ki

a foglyokat. A másik fedezi őt, nehogy a koboldok hát-

ba támadják.

A vajákos lány belátta, hogy Saci anyónak igaza van,

hát nem vitatkozott tovább. A két révülő ezután újra

átvette a terv többi részletét, majd végre útnak indult.

A partoldalon ereszkedve elnyelte őket az erdő, így ad-

dig nem láthatták a várost, sem a koboldokat, míg el

nem érkeztek a városka határába.

Zsófit hatalmába kerítette az a különös érzés, hogy ő

már járt ebben az álomvilágban. Amikor beosontak a

szélső házak közé, meglepve látta, hogy az elhagyatott

városka nagyon is furcsa hely Az épületek rikító szí-

nekben pompáztak, a kertekben gyanúsan egyforma

virágok "nőttek", és mind-mind ugyanabból a csúszós

fényes anyagból készültek

- Hiszen ez műanyag! - súgta Zsófi a boszorkány

fülébe. Lehajolt, hogy megtapogassa a sárga macskakö-

veket, melyek nem is voltak kövek, majd tenyerét a leg-

közelebbi kerítésen húzta végig. - Fröccsöntött mű-

anyagból van az egész város!

Saci anyó undorodva biccentett. A vajákos lány eről-

tette az emlékezetét, hogy rájöjjön végre, hol hallott

már erről a művároskáról? A libafehér, ciklámen és ru-

binvörös színekben tündöklő házak között már meg-

pillantották a főtéren álló szobrot, mikor hirtelen eszé-

be jutott, s akaratlanul felkiáltott.

- Gyorsláb Jimmy! Hát persze! Gergó mesélt nekem

erről a helyről - magyarázta Zsófi, lehalkítva a hangját.

- Ez itt Gyorsláb Jimmy, az odzsibve indián sámán egy-

kori városa.

- Jimmy a Hetek tagja! - ütközött meg Saci anyó. -

Nem hinném, hogy ő álmodott meg egy ilyen rettene-

tesen... Hm. Giccses helyet. Nézd ezeket a műanyag

sátrakat és a fröccsöntött virágokat!

- Pedig így történt! - bizonygatta a vajákos lány -

Amikor Holló megátkozta a hat legfőbb sámánt, Ken-

386 387

de táltost pedig fogságba ejtette Álomföldén, Szvapna

városában. Gyorsláb Jimmy megkergült, és létrehozta a

Szellemtánc Szórakoztató- és Bevásárlóközpontot. Néz-

ze a szobrot, ami a tér közepén áll!

A boszorkány óvatosan kilesett a rózsaszín kerítés

mögül. A tér közepén hatalmas indiánszobor magaso-

dott. Pirospozsgásra mázolt, pufók arcáról már hámlott

a festék, amitől úgy nézett ki, mintha elaludt volna na-

pozás közben. Egyik kezében lila bölényszobrocskát

tartott, amit most az alatta kucorgó álomvarangyok fe-

lé nyújtott, míg a másik kezében zöld bankjegyek vas-

kos kötegét borzolta a szél.

- Felfordul a gyomrom - szólt elsápadva Saci anyó.

- Holló átka nem volt veszélytelen - bólogatott

egyetértőn Zsófi. - Gyorsláb Jimmy idecsalogatta az al-

vó ébereket, és értékes, szép álmaikért cserébe értékte-

len kacatokat adott. Gergő azt mesélte, hogy mikor itt

járt, a város nyüzsgött a nyerészkedő révülőktől meg a

mit sem sejtő éber turistáktól. Mikor aztán Gyorsláb

Jimmy kigyógyult az átokból, felszámolta a Szellem-

tánc Szórakoztató- és Bevásárlóközpontot. A város az-

óta lehet elhagyatott.

- Sutyerák viszont rátalálhatott, és arra használja,

hogy a piacnapig elrejtse a lopott holmit meg a rabszol-

gákat - vélte a boszorkány - Itt az ideje, hogy elkapjuk

a mocsári koboldokat, mielőtt továbbrévülnek a zsák-

mányukkal együtt.

Zsófi jobbra, míg Saci anyó balra került a keskeny

mellékutcákon. Tervük szerint az egyikük átrohan a té-

ren, bűbájostorával nagy zajt, felfordulást keltve, hogy

a koboldok mind odasiessenek. Mikor aztán rávetnék

magukat a váratlanul felbukkant révülőre, a másik át-

pattintó-bűbájjal átbűvöli az álomvarangyok bilincseit a

bőrruhás szörnyetegekre.

A tervek csak a legritkább esetben sikerülnek úgy,

miként azt a kiötlőik megálmodták. Mikor Zsófi elérte

a tér túlsó oldalát, kikukkantott két kosárlabdázó mé-

retű rafia-tulipán takarásából, s látta, hogy a szobor

meglehetősen messze van tőle. Türelmesen várakozott

hát, miközben a közeli házakból kiszűrődött a foszto-

gató koboldok rettenetes csatazaja. Az álomlények bú-

torokat dobáltak ki az ablakokon, és ruhákat szaggat-

tak cafatokra dühükben, amiért nem akadtak semmi

értékesre.

Hamarosan a tér bal oldalán feltűnt Saci anyó. Az

apró boszorkány a lehető legnagyobb nyugalommal lé-

pett elő a mellékutcából. Jobb kezével kiskosztümje

szoknyájához ütögette bűbájostorát, ami minden egyes

alkalommal néhány időzített Dirr-féle durranópetár-

dát szórt ki magából. A koboldok először észre sem vet-

ték az idegent. Mikor azonban Saci anyó félúton járt a

szoborhoz, az álomvarangyok izgatott mocorgásba fog-

tak, amitől a láncaik úgy csörömpöltek, mintha egy se-

reg kísértet focizna a téren.

Az események ettől kezdve igen gyorsan követték

egymást. Sutyerák hordszéke mellett egyszerre két al-

vezér is ezüstsípot tömött a szájába, és teli tüdőből ri-

adót fújt. Az álomvarangyokra vigyázó őrök fenyegető-

en felemelték lopott bűbájostoraikat, sorfalat alkotva a

rabok és a még mindig sétálva közeledő boszorkány

között. A házakat fosztogató koboldok nehezen fogták

fel, hogy vezéreik hívják őket, ezért kisebb csoportok-

ban rontottak a térre.

- Ez nem lesz így jó! - súgta magának fogát csikor-

gatva Zsófi. - Mindnek egyszerre kellene a rabok köze-

lében lenni, különben...

Ekkor megérezte, hogy valaki áll a háta mögött. El-

lökte magát a rafia-tulipánoktól, s miközben hátrabuk-

fencet végzett (a különböző vetődéseket, elhajlásokat a

Vajákosképzőben Tudó Bori rengeteget gyakoroltatta a

lányokkal, mondván: "Egy vajákos számítson rá, hogy

sokszor akarják majd megátkozni!"), két bőrruhás ko-

388 389

boldot pillantott meg. Az álomlények valószínűleg az

egyik mellékutca házait rabolták ki nagy ügybuzgalom-

mal, s véletlenül éppen ott akartak a térre visszajutni,

ahol a lány lapult.

A koboldok úgy meg voltak pakolva a legkülönbö-

zőbb értéktelen indián bizsukkal, fülönfüggőkkel és

csecsebecsékkel, hogy esélyük sem lehetett a fegyverük

után nyúlni. Zsófi befejezte a bukfencet, s ahogy kell,

a két talpára érkezett.

- Darvadozz! - kiáltotta a rontás igéjét, mire bűbáj-

ostorából kék tűzsugár csapott ki, és fejbe suhintotta a

koboldokat. Azok szeme előbb kétoldalra távolodott,

majd összekancsalított, s végül az álomlények halk, bá-

gyadt sóhajjal a földre rogytak. A rontás kiszívta min-

den erejüket, így csupán egymásnak dőlve nyöszörög-

tek.

A téren éktelen ricsaj támadt. Előbb a szerteszórt

Dirr-féle durranók robbantak fel, olyan zajt keltve, mint-

ha a városka fölött az évszázad legnagyobb vihara tom-

bolna. Majd a mocsári koboldok harci üvöltése har-

sant, ami leginkább kenetlen fogaskerekek csikorgására

emlékeztetett. Zsófi ismét lekuporodott a rafia-tulipá-

nok mögé, hogy kilesse, mi történik.

Amit akkor látott, egész életében nem felejtette el.

Saci anyóra egyszerre vagy húsz bőrruhás szörnyeteg

rontott. Legtöbbjük mancsában folyamatosan durrog-

tak, sisteregtek a lopott bűbájostorok. Tűzlabdák, mér-

gezett tűfelhők, botlasztó béklyók, fagysugarak és

medvepuszit osztó, repülő tenyerek záporoztak a boszor-

kányra. A koboldok minden átkot találomra idéztek,

ami csak az eszükbe jutott.

Saci anyó sem tétlenkedett. A vajákos lány leesett ál-

lal bámulta, hogyan pörög, forog, hajlong és ugrál az

apró termetű boszorkány. Jobbjában a bűbájostor hol

kivédte a támadó átkokat, hol pedig maga is rontást

küldött a rohamozó koboldok fekete tömegébe. Saci

anyó elrúgta magát a földtől, négyet bucskázott az álom-

lények fölött, és mögöttük ért talajt. Immár ő volt kö-

zelebb a foglyokhoz, akik izgalmukban nagyobb ricsajt

csaptak, mint a Dirr-féle durranópetárdák.

Zsófi elérkezettnek látta a pillanatot, hogy közbelép-

jen. Kibújt a rafia-tulipánok mögül, átugrott a bugyiró-

zsaszín kerítésen, és hatalmas léptekkel Gyorsláb Jim-

my szobra felé indult. Kezében kusza, de jól kiszámí-

tott kunkorokat írt le a bűbájostor szíja, markolatán

felizzottak a rovásírás varázsjegyei.

Az átpattintó-bűbáj kiválóan működött, amit először

a hangos lánccsörgés jelzett. Az álomvarangyok sikí-

tozva vették tudomásul, hogy megszabadultak a bilin-

cseiktől, de döbbenetükben nem mertek mozdulni.

Egyetlen szemhunyással később a bambán forgolódó

koboldok - akik még mindig Saci anyót keresték, hi-

szen az imént egyszerűen eltűnt a szemük elől - tátott

pofával meredtek saját csuklóikra, melyeken súlyos vas-

karikák jelentek meg. A zörgő lánckígyó szintén "át-

pattant" a bőrruhásokhoz, majd bűbájos erővel egy-

máshoz szorította az egész társaságot. A koboldok ke-

zéből úgy hullottak ki az ostorok, mintha gallyakat

tépő, pálcahullató vihar söpört volna végig a téren. Alig

maradt néhány mocsári álomlény, akit szabadon ha-

gyott az átpattintó-bűbáj. Zsófi látta, hogy az alvezérek

elinalnak a városka szűk mellékutcáiban, gyáván magá-

ra hagyva pórul járt seregeket. A négy hordszékhordo-

zó pedig egyszerűen elengedte terhét, szintén a futás

mellett döntve, így terhük a műanyag macskakövekre

zuhant és összetört.

A vajákos lány haragos arccal, bűbájostorát lengetve

indult a földön fetrengő Sutyerák felé, akinek pocakja

túlságosan ragaszkodott a talajhoz, így a koboldvezér

nem tudott feltápászkodni. Már majdnem el is érte a

bőrruhás gonosztevőt, mikor az álomvarangyok ráéb-

redtek a szabadságukra. A szürke-fekete foltoktól tarka

390 391

bőrű álomlények kurjongatva, süvöltve, füttyögve annyi-

felé kezdtek rohanni, ahányan csak voltak. Eszükbe

sem jutott, hogy köszönetet mondjanak az őket kisza-

badító révülőknek. Sőt, Zsófit előbb elsodorták, majd

ledöntötték a lábáról. A vajákos lány kétségbeesetten

próbált talpra kecmeregni, miközben valamelyik álom-

varangy még ki is rúgta a kezéből a bűbájostorát.

- Atokverte vakarcsok, mit műveltek? - kiáltotta a

lány, de a saját hangját sem hallotta az eszelősen üvöl-

töző álomvarangyoktól. Két perccel később végre el-

tűntek az egykori rabszolgák. Zsófi úgy sejtette, hogy

mindegyik sietve tovarévült ebből a világból. A vajákos

lány szédelegve feltérdelt, elsöpörte szemébe lógó kó-

cos haját, és tétován a bűbájostora után nézett.

- Ezt keresed? - kérdezte a békabrekegésre emlékez-

tető, mélyről bugyogó hang. Zsófi felnézett. Tőle tíz lé-

pésre Sutyerák állt, földig csüngő kezében a lány bűbáj-

ostorát lengetve. - Néhány tucat nyiszlett álomva-

rangy helyett három révülővel beállítani a Húspiacra:

ez remek üzlet lesz!

Zsófi rémülten fordult hátra, tekintete Saci anyót ke-

reste. A szobor túloldalán az összebilincselt mocsári ko-

boldok vicsorogva, óvatos léptekkel kezdték bekeríteni

a boszorkányt - aki szintén

hozzájukvolt láncolva. Ava-

jákos lány fájdalmasan fel-

nyögött, mikor megértette,

hogy az átpattintó-bűbájba hi-

ba csúszott. Saci anyó kezé-

ből szintén kihullott a bűbáj-

ostor (a varázsbilincs mellék-

hatása, hogy a rab semmiféle

fegyvert nem viselhetett), s

a boszorkány dühösen szi-

szegve hátrált a koboldok

elől.

Zsófi lassan felállt, hogy farkasszemet nézzen a püf-

fedtre hízott Sutyerákkal. A koboldok vezérének zsíros

képén békavigyor terült szét.

- Micsoda móka! - bugyborékolta. - A Megbízónak

igaza volt: olyan idő köszönt a Világfára, mikor a leg-

csodásabb üzletek potyognak a szemfüles álomüzér

ölébe. Akkor hát...

Zsófi értetlenül nézte, amint Sutyerák feje fölött

megjelenik egy tekintélyes méretű, rikító festékkel be-

mázolt kar, aminek marka lila bölényfigurát szorongat

- és lesújt az álomüzér koponyájára. A kobold olyan

keserű nyögést hallatott, mintha valaki mélységesen

megbántotta volna. Azután inogni kezdett, elejtette a

bűbájostort, s végül orral előre, hatalmas robajjal kite-

rült.

Mögötte Kubus vigyorgott, kezében az indiánszobor

letört karjával, amit az imént fegyverként használt.

- Halihó, révülő csajszi! - rikkantotta vidáman az

álomvarangy. - Mi a pálya mostanság?

Zsófi felkacagott.

- Kettő-egy oda - mondta. - Annyiszor mentjük

meg egymás életét, hogy lassan elválaszthatatlanokká

válunk.

- Azt inkább nem szeretném - fintorgott az álomva-

rangy, és eldobta a szobor karját, majd a vajákos lány

mögé mutatott. - Szerintem szükség volna a segítsé-

gedre!

Zsófiba hirtelen belehasított a rémület. Megfeledke-

zett Saci anyóról, akit véletlenül a mocsári koboldok-

hoz bilincselt! Azóta a boszorkány igen szorult hely-

zetbe került. A vajákos lány felkapta a Sutyerák által

elejtett bűbájostort, és futva indult a vicsorgó, haráko-

ló, tűhegyes fogakat villogtató tömeg felé, mely már

egészen körbefogta Saci anyót.

Néhány jól irányzott.farszurka-bűbáj elegendő volt,

hogy meghátrálásra késztesse a felbőszült szörnyetege-

392 393

ket. A bűbájostor legyintésére megjelenő kötőtűk ala-

pos munkát végeztek, amit a mocsári koboldok fájdal-

mas kiáltásai és ülepüket dörgölő mancsuk jelzett. Zsó-

fi gyorsan lebájolta Saci anyóról a bilincset, majd várta

a szidást, de az szerencsére elmaradt.

- Ébredezik! - intett hegyes állával Sutyerák felé a

boszorkány, miközben ő is felvette bűbájostorát. - Va-

lami nagyon gyanús itt nekem. Gyere, beszélgessünk el

pöfeteg úrral.

Az álomüzér meglehetősen rémült képet vágott, mi-

kor a csúszós macskaköveken ülve, még mindig kissé

szédelegve, megpillantotta a két dühös révülőt.

- Csak nem gondolták komolyan a hölgyek, hogy el-

adnám magácskákat rabszolgának? - nyüszögte behí-

zelgő hangon. - Minden lápok ragacsos urára mon-

dom: vicc volt! Tudják, értik a hölgyek? Humor, csíny,

móka és kacagás!

Saci anyó azonban nem volt abban a hangulatban,

hogy kedélyes fecsegést folytasson Sutyerákkal. Bűbáj-

ostora egyetlen legyintésével a magasba emelte a da-

gadt koboldot, aki máris olyan fehér lett, mint a fa-

mentes írólap.

- A koboldoknak tériszonyuk van - magyarázta a

boszorkány Zsöfinak. - Amint néhány méterre kerül-

nek a talajtól, máris bevallják összes bűnüket.

Sutyerák valóban kétségbeesett visításba kezdett,

amint a levegőbe emelkedett. Még Kubus is szörnyül-

ködve fordult el, mert nem bírta nézni a fekete felhő-

ként imbolygó álomüzért.

- Elszóltad magad, Sutyi! - kiáltotta Saci anyó. -Az

imént, mikor azt hitted, győztél, három révülőről tettél

említést. Ezek szerint fogva tartasz még valakit!

Tíz perccel később Sutyerák csatlakozott megbilin-

cselt csapatához, remegő kézzel törölgetve homlokáról

a patakzó verejtéket. A társai csattanós pofonokkal s

néhány kellemetlen farba rúgással jutalmazták egykori

főnöküket, aki bizony elárulta, hol tartják fogva a har-

madik révülőt.

Zsófi és Kubus együtt szaladtak a festéket hámló há-

zikók utcácskáin, míg rá nem találtak a Sutyerák által

leírt épületre. A meggypiros gumiból, citromsárga mű-

anyagból és bugyirózsaszín ra6ából emelt palota kert-

jében egykor felfújható totemoszlop állt, de már régen

összeroskadt, mivel megszökött belőle a levegő. Az aj-

tó fölött sorakozó, csálé betűk azt hirdették, hogy va-

laha itt tanyázott a Szellemtánc Szórakoztató- és Be-

vásárlóközpont egyszemélyes igazgatótanácsa, vagyis

Gyorsláb Jimmy. A vajákos lány benyitott a nyikorgó

kapun, s nyomban meglátta, hogy valaki az első emele-

ti ablak rácsát markolja belülről. Felfutott a lépcsőn,

bár Kubus lihegve kérlelte, hogy várja meg őt, hátha

csapdába szaladnak.

A palota egykor gazdag berendezését a mocsári ko-

boldok részben elhordták, részben összetörték. Zsófi

óvatosan lépkedett a pozdorjává zúzott óriás kancsók,

jénai étkészletek és csodás tükrök szilánkjai között.

Ezek a tárgyak mind a Gyorsláb Jimmy árusai által be-

csapott éber turistáktól származtak.

- Nézd, a barbárok mit műveltek! - szólt sírós han-

gon Kubus, és szeretettel ölelte magához egy porcelánka-

csa letört fejét. Avajákos lány azonban most nem tudott

osztozni az álomvarangy bánatában. Az ajtó mögül, ahol

állt, halk nyöszörgés szűrődött ki. Zsófi a biztonság ked-

véért előkészített egy irdatlan erejű medvepuszi-bűbájt,

majd benyitott a szobába.

A valaha bizonyára mozivetítőként használt terem

egyik oldalában plafonig értek az egymásra dobált szé-

kek. Az ablak alatt tekintélyes méretű, koszlott rongy-

csomó mozdult, s a vajákos lány majdnem rásütötte a

készenlétben tartott rontást. Azután meglepetésében

csak némán tátogva bámult a bűbájos bilinccsel a ra-

394 395

diátorhoz béklyózott, beesett arcú, mérhetetlenül kó-

cos, mégis vidáman mosolygó fogolyra.

- Örülne a szívem, ha eloldoznál innen engemet,

bamba képű leányom, Zsófi! - szólalt meg végül Hód-

farok néne.

*

Gergő jól tudta, I:ogy a jurtatáborból való szökése óta eltelt

három nap alatt a külseje meglehetősen rémisztő lett. Ruhája

mocskosan, rongyokban lógott, arcát karmolások borították,

kajába pedig annyi száraz levél gubancolódott, hogy nyugod-

tan kiadhatta volna magát szomjazó puszpángbokornak.

Azt azonban mégis túlzásnak tartotta, hogy valakik egy-

szerre két bűbájos nyílvesszőt is kilőjenek rá.

Mióta az elfajzott álomlények dülta Erdő% Atyjában kóbo-

rolt, a sámán érzékei kiélesedtek, így sikerült elkerülnie a táma-

dást. A következő pillanatban azonban a fák közül két lovus rúg-

tatott elő, és gyönyörű íjukra újabb vesszőket illesztettek. Gergő

előbb meg akarta átkozni őket. Már ki is ötlötte a megfelelő ron-

tást, amivel elbotlaszthatja a takikat... De ekkor rájött, hogy

mégsem Hold Dühének vadászai bukkantak a nyomára.

A két lovas alakját könnyű fénypára lengte körül, arcuk nemes

vonású volt, szemükben tiszta lélekláng lobogott. Bár fenyegették a

sámánfi életét, a fiú mégis úgy döntött, hogy a békés megoldást vá-

lasztja. Elengedte a bűbájostort, feltartotta két karját és kiáltott:

- Megálljatok, vitézek! Távol tőlem minden rossz szándék,

ártani akarás vagy ármány.

A lovasok valóban meghőköltették a takikat, de íjuk recseg-

ve feszült, és a bűbájos nyílvessző egyenesen Gergő mellére cé-

loztak. A sámánfi csak most jött rá, hogy a renegát álomfogók

között megszokott régies, nyakatekert nyelvet használta, ami

bizonyára gyanús a vitézek számára.

- Lazítsatok már, srácok! - próbálkozott újra, most a bu-

dapesti kölykök vagány hanghordozásában. - Nem kell itt a

feszültség! Még kiütitek a biztosítékot, és füstöl az agyatok!

396

Mindehhez könnyed, laza mozdulatokkal legyezett a levegő-

ben. Bár ő maga soha nem beszélt így, a játéktermekben és be-

vásárlóközpontokban tébláboló srácoktól eleget látta, hogyan

kell "jó fejnek" lenni.

A lovasok gyanakvón vizslatták a rongyos fiút, de nem lőttek.

Gergő sejtette: ez annak köszönhető, hogy a második megszóla-

lásából még annyit sem értettek, mint az elsőből, viszont tökéle-

tesen bolondnak néztek miatta. Már már fojtatta volna a "ha-

dovát", mikor az erdő sűrűjéből egy harmadik alak rontott ki.

- Toportyán! - ordított a vicsorogva Gergő felé száguldó

négylábúra a lovasok egyike.

- Bolhás! - kiáltott boldogan a sámánfi, és karjait ölelésre

tárva térdre vetette magát. Arcáról azonban szinte azonnal lefa-

gyott a mosoly.

A Kölyökfarkas úgy nézett ki, mint aki hetek óta a

vadanban kóborol. Bundája csapzott volt, tele bo-

gánccsal és elszáradt falevelekkel, bal szeme alatt

pedig friss seb vöröslött. Ínyét magasra húzta,

hátát púposra görbítette, és miután lefékezett,

lassú, vérszomjas léptekkel közeledett a fiú felé.

Gergő gyorsan oldalra pillantott, hogy

megtalálja fűbe ejtett bűbájostorát. Azután

mégis ölébe ejtette két karját, és elkeseredet-

f

ten a vad Kölyökfarkas szemébe nézett.

A vérben forgó tekintet egyáltalán nem

emlékeztette az egykori totemállatra,

akivel legyőztek a Sárkányt és beré-

vülték a Világfát. A sámánfinak

eszébe jutott a jelenés, amit a Rejte-

zés Táltoskollégium zúzmarás révü-

lőterén látott, mikor Suhanó Botond

utasítására össze kellett takarítania a

pazdorjává tört ruhásszekrényt. Semmi két-

ség nem férhetett hozzá, hogy ez volt az a pil-

lanat, amit akkor látomásnak gondolt.

A Kölyökfarkas forró lehelete az arcába csa-

397

pott. Az elvadult segítő átlat vészesen vicsorogva eltátotta a

pofáját, és oldalra fordította a fejét, hogy átharapja egykori

gazdája torkát.

- Toportyán, csiba te! - zengett az idősebbnek tetsző lovas

rezes hangja. Hogy a parancsoló bűvigét megerősítse, előrerúg-

tatott, s kezében már nem íjat, hanem szikrát hányó bűbájos-

tort tartott.

A Kölyökfarkas hallgatott új nevére, bár nem szívesen. Or-

ra hegyétől a farkáig megrázta magát, rávicsorgott a kővé der-

medt Gergőre, majd beloholt az erdőbe.

- Toportyán! - kiáltott utána az ifjabb vadász, de hiába.

A szürkebundás többé nem engedelmeskedett senki szavának.

A száraz ágak ropogása, ami az útját jelezte, hamarosan el-

halt a vadon mélyén.

- Te voltál hát egykor Toportyán gazdája - az idősebb vadász

ezt nem kérdezte, inkább megállapította. Lehajolt alacsony takija

hátáról, megmarkolta Gergő jobb karját, és talpra segítette a fi-

út. - Nézd el Magor öcsémnek, hogy olyan szertelen, és rád lőtt.

- Még hogy én szertelen! - kurjantott közelebb rúgtatva a

legény, és napbarnított arcán kaján mosoly suhant át. - Hi-

szen ha próbálnék, sem tudnék gyorsabban íjat pendíteni,

mint Hunor bátyám.

Gergő egyik ámulatból a másikba esve bámult fel a két fá-

radt, mégis vidám vadászra. Magor? Hunor? Az lehetetlen,

hogy olyanokkal hozta össze a véletlen, akikről eddig csak az

irodalomórákon hallott. Bár... A talpa alatt a Tetejetlen Fa

törzse nyúlt a végtelenbe, s körötte az Erdők Atyja suhogtatta

lombüstökét! Ezek után ugyan mi volna még lehetetlen?

- Farkas vagyok, és nem sámán, csak tanonc - szólt aztán.

- A Kölyökfarkas...

- Toportyán már nem kölyök - vágott a szavába komolyan

Hunor.

- És igen haragos rád -fűzte tovább a szót Magor, szintén

elkomorodva. - Mi találtunk rá, mikor betegen az Erdők Aty-

jának makkosába zuhant. Rögtön láttuk, hogy nem közönséges

farkas, hanem segítő állata egy révülőnek.

- Ápoltuk, megerősödött - folytatta ismét Hunor. - Mióta

pedig a gonosz elárasztott minket, az oldalunkon harcol, még-

hozzá igen derekasan.

- Én nem értem... - Gergő tehetetlenül tárta szét a karját,

és tekintetével a vadont kutatta. Érezte, hogy torkába sikam-

lós gombócgyűl, és nedvességet présel a szemébe. - Mi baja ve-

lem a Kölyökfarkasnak? Hiszen nem tehetek róla, hogy elsza-

kadtunk egymástól!

- Átestél a sámánsüly betegségen? - kérdezte Hunor. Ger-

gő csak bólintani tudott. -Ha a sámán és segítője ilyen hosszú

időt tölt egymás nélkül, a kötelékek majd mind elpattannak kö-

zöttük. Toportyán nem fogja fel, kicsoda és miben hibás, de

érezte, hogy azért kell szenvednie, mert te nem vagy a közelé-

ben. Most aztán dühös.

- Neked meg az a dolgod, hogy újra megszelídítsd - mond-

ta Magor.

- Ha beszélhetnék vele... - tett néhány bizonytalan lépést

az erdő felé Gergő.

- Láthattad, hogy elfelejtett beszélni - szólt rá Hunor. -

Minél több időt tölt nélküled, annál inkább közönséges farkas-

sá válik. Most még hajlandó volt velünk vadászni, de Magor

öcsém tegnap éjjel figyelt rá, hogy mohón lesi a lovainkat. To-

portyán már majdnem teljesen farkas, és alig-alig segítő állat.

- Utána kell mennem! - kiáltotta Gergő, és felkapva föld-

re ejtett bűbájostorát, a vadon felé indult. A két lovas azon-

ban útját állta. Magor olyan szelíden, okosan beszélt hozzá,

hogy a sámánfinak muszáj volt figyelni rá.

- Kimerült vagy, Toportyán pedig most nagyon fúj rád.

Jöjj a táborunkba, egyél és aludd ki magad. Reggel segítünk a

nyomára bukkanni.

Gergő tétovázott néhány pillanatig, de közben a fáradtság-

tól és éhségtől valóban megroggyant a térde. Bólintott hát a

meghívásra, s a vadászok táboráig tartó hosszú utat Magor

mögött ülve tette meg. A szíve azonban most még jobban saj-

gott, mint mikor a sámánsüly gyötörte.

398 399

A zumeg-bűbáj

- Hódfarok néne! - motyogta a meglepetéstől kővé

dermedve Zsófi. A radiátorhoz béklyózott vajákos asz-

szony bosszúsan összevonta szemöldökét, mire a lány

végre megcsördítette bűbájostorát. A koboldok kötelé-

ke a szoba padlójára hullott.

- Így mindjárt egészen más színe van a pudingnak,

jókor érkező leányom, Zsófi! - szólt vidáman Hódfarok

néne, és feltápászkodott, amihez azért még a vajákos

lány segítségére is szüksége volt. - Add csak kölcsön

egy pillanatra!

Az anyó elvette Zsófi bűbájostorát, és értőn meg-

szemlélte a nyelén sorakozó rovásjeleket.

- Szép szerszám - biccentett. - Ha megengeded, ki-

csit rendbe hozom a toalettemet.

Hódfarok néne fürgén suhintott a bűbájostorral,

aminek csomói gyönyörű fényszalagokat vetettek ki

magukból. A szivárványpászmák tetőtől talpig bebur-

kolták rongyos alakját, majd csillámporrá hullva el-

enyésztek, de nyomukban a vajákos asszony újra a régi

volt. Bő szoknyáján ezernyi toll, kavics, csontszilánk,

érme és madzag függött, buggyos ujjú pruszlikjáról el-

tűntek a piszokfoltok, és eddig kusza hajszálai is enge-

delmesen kontyba rendeződtek.

- Remek érzés megfürödni és átöltözni! - jelentette

ki elégedetten Hódfarok néne, majd ismét legyintett az

ostorral. A terem végében álló halomból két szék sik-

lott hozzájuk, ügyesen a révülő hölgyek feneke alá

csúszva. Zsófi meglepetésében nyomban leült az egyik-

re, miközben az anyó is helyet foglalt a sajátján.

- Hódfarok néne - csuklott ki ismét az ámulat a

vaj ákostanoncból.

- Emlékszem a nevemre, méla kislányom, Zsófi! -

mosolyodott el az anyó, pirospozsgás arcán az érett al-

mák színével. - Nem szeretnél valami...

Ekkor lépett a szobába Kubus, aki még mindig a fo-

lyosón talált porcelán kacsafejet dédelgette. A küszö-

bön állva felnézett, hogy lássa, kivel beszélget Zsófi, s

mikor megismerte a vajákost, üvegrepesztő hangon si-

koltozni kezdett.

Hódfarok néne sem ült tovább tétlenül. Kedves ar-

cán sötét harag villámokat szóró felhője jelent meg, és

a még mindig kezében tartott bűbájostorral gyors ron-

tást küldött Kubus felé. Az álomvarangy azonban igen

fürge tudott lenni, ha veszélyben érezte az életét. A med-

vebarna átoklövedék ártalmatlanul olvasztott lyukat a

folyosó falába, mivel Kubus félreugrott előle. Hódfarok

néne kacskaringós szitkot kiáltott, majd üldözőbe vet-

te az álomvarangyot.

Zsófi végre felfogta, hogy a dolgok rosszul alakulnak.

Belecsimpaszkodott hát a vajákos asszony csörgő-zör-

gő szoknyájába, és miközben húzatta magát a folyosó

felé, egyfolytában kiabált.

- Hódfarok néne, mi a baj? Hallod, anyó, ezt ne csi-

náld!

Kubus közben elérte a folyosó végét, ahonnan nem

volt tovább út. A vajákos asszony széles csípőjével úgy

szuszogott utána, mint egy felbőszített vasútijegy-el-

lenőr, és időnként válogatott rontásokat dörrentett a

menekülő irányába.

- Csomóra kötöm minden vörös hajszáladat, te ma-

nópotyadék! - süvöltötte a bájolás röpke szünetében. -

Hát a bátyád hol rejtezik? Bérelt helyem van számára

az agg boszorkányok otthonában, ahol épp pelenka-

szuttyogtatót keresnek!

Zsófi nem akarta tudni, miféle foglalkozás lehet az a

pelenkaszuttyogtatás. Inkább egyik kezével belekapasz-

kodott az ajtófélfába, míg a másikkal továbbra is az

402 403

anyó szoknyáját markolta, hátha így meg tudja állítani

a dühös vajákost.

- Beszéljük meg, anyó! - kérlelte Hódfarok nénét,

aki tényleg kénytelen volt megtorpanni. - Kubus a ba-

rátom. Vagyis... Afféle. Az biztos, hogy rontást nem ér-

demel, hiszen...

Újabb bűbáj durrant, olvadt műanyagcseppekkel bo-

rítva be a folyosó végét. Az álomvarangy dühödten

fújt, sziszegett, és a porcelán kacsafejjel fenyegetőzött.

Hódfarok néne egyetlen hangos mordulással továbblé-

pett, letépve Zsófi ujjait az ajtófélfáról, nem törődve

azzal, hogy még mindig vízisízőként vonszolja őt ma-

gával.

- Paszulykarót passzírozok az ülepedbe, te kétszínű

foltraktár! - fenyegetőzött tovább a vajákos asszony

Kubus ugyan felfogta, hogy nincs hová menekülnie, s

aki vele szembejön, az a végítéletet lengeti a kezében,

mégis dacosan ráöltötte fekete-szürke nyelvét az anyóra.

- Mi folyik itt, bogárkáim?

A csodálkozó kiáltást hallva Zsófi elengedte a csilin-

gelő szoknyát, és végigterült a törmelékkel teleszórt

padlón. Azután máris hátrafordult, hogy segítséget kér-

jen a frissen érkezőtől. Saci anyónak azonban nem volt

szüksége magyarázatra, értett már mindent. Hódfarok

néne ismét felemelte a bűbájostorát, a boszorkány pe-

dig rikkantott:

- Nem úgy van az! Kézfacsar és ostorcsali!

Az egybefűzött-bűbáj első fele kitekerte Hódfarok néne

ujjai közül a fegyvert, a második meg egyenesen Saci

anyó bal tenyerébe röppentette azt.

- Hogyan...? Ki meri...? - fordult sarkon a haragvó

vajákos asszony Kerek arcán előbb döbbenet, majd

rögvest utána széles, örömteli mosoly terült szét. - Te

vagy az, vén szatyor?

Zsófi alig bírt a fal mellé hengeredni, nehogy a két

összeölelkező révülő eltapossa őt. A kerekded, húsos

vajákos asszony magához szorította és valamelyest a

levegőbe emelte a boszorkányt, aki alig ért a derekáig.

- Hadd ropogtassalak meg, te ráncos rosszaság! -

rikkantotta Hódfarok néne.

- Mutasd magad, te széle-hossza egy nőszemély! -

felelte nevetve Saci anyó.

Zsófi feltápászkodott a padlóról, és tátott szájjal fi-

gyelte a két révülő örömködését. Aztán szeme sarkából

szürke árnyat vett észre, oda sem nézve utánakapott, s

fülön fogta.

- Jobb, ha te kicsit még veszteg maradsz, Kubus! -

súgta az ellopózni akaró álomvarangynak, aki elégedet-

len grimaszba torzította öreg képét.

A két asszonyság néhány percig még lapogatta egy-

más hátát, majd lihegve, kipirulva felfedezték, hogy nin-

csenek egyedül. Hódfarok néne pufók ábrázatán ismét

villámot vetett a harag, amint Kubusra nézett, de Saci

anyó időben közéjük állt.

- Jobb volna beszélni, mint ostort suhogtatni! -

mondta. - Ez az álomvarangy a szövetségesünk. Alig

fertály órája, hogy megmentette az életünket, úgyhogy

mielőtt füstösre pörkölöd a vörös üstökét, megkérdez-

ném, hogy mi a bajod vele?

Hódfarok néne hatalmasat fújt, mintha így akarná a

mellkasából eltávolítani a haragot. Azután visszaadta

Zsófinak a bűbájostorát, és intett, hogy üljenek le az

egykori moziteremben. A vajákos lány, még mindig

Kubus fülét fogva, előrement, és most ő hívott bűbájjal

két széket a halomból, hogy mindenki leülhessen.

- Hol kezdjem? - kérdezte Hódfarok néne, szikrázó

szemét egyetlen pillanatra le nem véve a feszengő álom-

varangyról. - Legjobb lesz az elején. Hat holdforduló-

val ezelőtt Böffeg sámán ügynökei jelentették a Törzs-

szintről, hogy rutinellenőrzés során megállítottak egy

gyanús révülőt. Az illető álomvarangy volt, és mikor fel-

szólították, hogy két álomvilág között lassítson, majd

404 405

álljon a legközelebbi mezsgyére, mert igazoltatni akar-

ják, menekülőre fogta a dolgot.

- Nincs ebben semmi szokatlan - vont vállat Saci

anyó. - Köztudott, hogy az álomvarangyok füle mö-

gött mindig akad némi vaj.

- Előítélet! - sziszegte sértetten Kubus, akinek túl

magas volt a szék, így két lábával folyton kalimpált. -

j Folyton minket okolnak minden csínyért, és nem ve-

szik figyelembe a nehéz gyermekkort meg a...

j - Ne sustorogj! - szólt rá Zsófi. Hódfarok néne hát-

borzongató fintort vetett Kubusra, majd folytatta a be-

számolóját.

- Az Álomfelügyelet ügynökei végül elcsipték a Fic-

kót. Arra számítottak, hogy lopott álomtárgyakat talál-

nak majd nála, de mikor kibontották a táskáját, abból

egy megátkozott teáskészlet potyogott ki.

- Miféle rontás ült rajta? - Saci anyó izgatottan fész-

kelődött a székén (amiről az ő lába sem érte a földet,

hát lógázta), s szemében a szakmai kíváncsiság tiszta

fénye lobogott.

- A teáskészletet a rontó boszorkányok bájolták el,

méghozzá egy addig ismeretlen varázslattal - felelte

Hódfarok néne. - Az Igeigézők Bírói Testülete...

- Nyelvvakaró bagázs! - böffentett megvetően Saci

anyó. - Az ötletes révülő hiába talál ki új ráolvasást,

bűbájt vagy igézést, folyton belekötnek abba, hogy mi-

lyen varázsigét használhat hozzá. Nekem hat remek,

saját fejlesztésű bűbájom kérvénye hever a garabonciá-

sok irattárában, és nem képesek ráolvasni az engedély

szavát, mert a garabonciásaik szerint túl nyakatekert

varázsigéket találtam ki hozzájuk. Hát mi baj van az-

zal, hogy cigarettacsikképöndörödjön a nagylábujjad!

Hódfarok néne és Zsófi összemosolyogtak, majd a

termetes vajákos asszony jegyezte meg csendben:

- Talán kicsit hosszú ez a... szó, mármint varázsigé-

nek.

- A mai boszorkánycsemeték lusták megtanulni az

új igéket, csak ennyi a baj! - legyintett Saci anyó. - De

inkább folytasd a történeted!

- Úgy legyen - biccentett Hódfarok néne, s titkon

örült, hogy nem kell tovább vitatkoznia aprócska ba-

rátnőjével. - Tehát az igeigéző garabonciások megvizs-

gálták a teáscsészéken ülő rontást, és megállapították,

hogy ismeretlen, sőt engedély nélkül fejlesztett varázs-

lat. Nevet adtak neki, ami így szól: keszekusz-átok

- Ez talán jobb, mint az én cigaretta...? - hörrent fel-

háborodva Saci anyó, de aztán inkább félbeharapta a

mondatot, és intett Hódfarok nénének, hogy beszéljen

tovább.

- A vizsgálat kiderítette, hogy a keszekusz-átkot álom-

tárgyakra lehet ráolvasni, így lassan ható, időzített ron-

tásként működik. Az a sámán, boszorkány vagy egyéb

révülő, aki rendszeresen megérinti az átkot hordó tár-

gyat, néhány hét múlva kezdi összekuszálni a saját va-

rázslatait. A nyelve elbotlik igézés közben, a gondola-

tai zavarossá válnak, és végül képtelenné válik a legegy-

szerűbb bűbájt is végrehajtani.

- Ez történt a Hetekkel! - kiáltotta Zsófi.

- És minden más révülővel a világon - bólintott Hód-

farok néne. - Az Álomfelügyelet felkért engem és Bor-

zalagot, hogy folytassunk titkos nyomozást, mert úgy

sejtették, az új rontás mögött komoly összeesküvés rej-

lik. Nem is tévedtek. Borzalag, az én huzatos fejű segé-

dem a Gyémánt Jurta környékén maradt, hogy szem-

mel tartsa az eseményeket. Magam pedig a legnagyobb

titokban elrévültem a Gyökérszintre, hogy kiderítsem:

miféle erő képes közös akcióra rábírni a rontó boszor-

kányokat és az álomvarangyokat, mikor e két társa-

ság addig szívből gyűlölte egymást. A nyomozás lassan

ment, hiszen a sötétben rejtező álomlények sem osto-

bák. Rájöttem, hogy az álomvarangyoknak Sutyerák

osztja szét a keszekusz-átokkal fertőzött tárgyakat, és

406 407

mondja meg nekik, hogy melyik sámán, boszorkány,

vajákos álmába csempésszék be azokat. Sejtettem azon-

ban, hogy hiába kapnám el az álomüzért, a valódi fő-

nök nem ő, és a lebukott elosztó helyébe hamarosan

mást állítanának. Ezért figyelni kezdtem Sutyit, hátha

elvezet a Megbízóhoz. Egy éjszakán aztán kihallgat-

tam két álomvarangy és Sutyerák beszélgetését. Az

álomüzér arra adott megbízást azoknak a kis förtel-

meknek, hogy révüljenek át a Valóságba, lopják el Rúzs-

pírost, és az elbájolt autóval gázolják el Farkast.

Zsófi arcából kifutott a vér, s most már ő is vádlón

nézett Kubusra. Az álomvarangy már nem lóbálta a lá-

bát, inkább próbálta magát minél kisebbre összehúzni.

- Igen, ez a foltos vigéc volt az egyikük - szólt kese-

rűen Hódfarok néne, s közben az álomvarangy felé

mozdult. Kubus vinnyogva leugrott a székről, és elbújt

mögötte. Mikor sipító hangon kiabálni kezdett, hatal-

mas szeméből könnypatak csurrant.

- Én nem akartam megtenni! Mondtam a bátyám-

nak, hogy az álomvarangyok tisztességes tolvajok, nem

bérgyilkosok. Sutyerák azonban hatalmas jutalmat ígért

a Megbízó nevében, és Orrnyereg képtelen volt ellen-

állni a kísértésnek. Ő a bátyám! Nekem engedelmes-

kednem kell neki, hiszen később születtem.

A három révülő szánalommal, megvetéssel és harag-

gal vegyes tekintettel nézte a nyüszítő álomvarangyot.

Végül Hódfarok néne fájdalmasan sóhajtott, mint aki

belátja, hogy a múltat már úgysem lehet megváltoz-

tatni.

- Ülj vissza a helyedre - szólt. - Ha igaz, hogy meg-

mentetted Farkas Húga és a legkedvesebb iskolatársam

életét, azzal törlesztettél valamicskét a bűneidből.

Zsófi érdeklődve fordult a két varázstudó hölgy felé.

- Iskolatársak voltak? - kérdezte. - Az hogyan le-

hetséges? Hiszen Saci anyó boszorkány, Hódfarok né-

ne viszont a Vajákosképzőbe járt.

- Ez egy másik, nem kevésbé kusza és hihetetlen

történet - mosolyodott el a szép emlékekre gondolva

Saci anyó. - Amint túl leszünk a. mostani bajokon, ta-

lán elmeséljük neked, de most fontosabb dolgunk van.

Kubus letörölte a könnyeit, de nem ült vissza a szék-

re, inkább bekucorodott alá. Hódfarok néne homlokát

ráncolva keresgélte az imént félbehagyott történet elej-

tett fonalát.

- Kihallgattam tehát Sutyerák és a két álomvarangy

beszélgetését, de óvatlan voltam - folytatta a vajákos

asszony a visszaemlékezést. - Orrnyereg meglátta az ár-

nyékomat a bokrok között, mikor kilépett az álomüzér

kunyhójából. Nem rontott mindjárt nekem, mert sejtet-

te, hogy akár hármukkal is könnyedén elbánnék. A kel-

lő pillanatban azonban csapdát bájolt elém, s mire észbe

kaptam, már Sutyerák béklyói tekeredtek a csuklómra.

- Mikor történt ez? - ámult Kubus a szék alatt

megfeledkezve róla, hogy rá most mindenki haragszik.

- A bátyám semmit nem szólt arról, hogy elfogott egy

vajákost.

- Sutyerákkal meg néhány koboldpribékkel intéz-

ték a dolgot - felelte Hódfarok néne. - Ahogy elmond-

ta a többieknek, miután engem megkötöztek, azért

nem szólt neked, mert gyávának és ostobának tart. Már

az autólopás miatt is berzenkedtél, így jobbnak látta,

ha az én elrablásomat titokban tartja előtted.

- Ostoba? Gyáva? Én? - vicsorgott Kubus, majd dü-

hében a szék lábába harapott. - Megfizetsz még ezért,

bratyó!

- Sutyerák izomkoboldjai idehurcoltak, s mostanáig

fogságban tartottak - fejezte be Hódfarok néne a törté-

netét. - Az a puffadt bőrtömlő el akart adni rabszolga-

ként a Húspiacon, s ha ti nem érkeztek időben...

A Szellemtánc Szórakoztató- és Bevásárlóközpont

egyszemélyes igazgatótanácsának egykori épületét fül-

repesztő robaj rázta meg. A fröccsöntött falak keserve-

408 409

sen nyikorogtak, valahol az épület belsejében leszakadt

egy egész lépcsősor, és műanyag- rafia- meg cserépzá-

por kopogott a folyosókon. Zsófi döbbenetében két kéz-

zel markolta maga alatt a széket, Kubus sikoltozva a

legközelebbi sarokba menekült. A két révülő asszony-

ságot szintén meglepte a váratlan robbanás, de tapasz-

taltabbak voltak annál, semhogy pánikba essenek.

Hódfarok néne az ajtóhoz ugrott, hogy kilessen a fo-

lyosóra. Fejét azonban máris vissza kellett rántania,

mert odakinn a műanyag plafon olvadozni kezdett, és

lángokat vető cseppekben potyogott lefelé. Saci anyó

viszont az ablakok egyikéhez rohant, hogy lábujjhegy-

re emelkedve kilessen az utcára.

Végre Zsófi is magához tért, és Hódfarok nénével

együtt követték a boszorkány példáját. Nekik le kellett

kuporodniuk, hogy némi fedezéket leljenek, s mikor ki-

lestek az első emeleti ablakból, meghűlt bennük a vér

Az igazgatótanács épületét fekete bőrruhás kobol-

dok serege vette körül. A hegyes fogakkal, torz pofával

acsargó álomlények őrjöngve ugráltak, toporzékoltak,

és lelkesen mutogatták egymásnak a látnivalókat. Bár

Zsófi számára első pillantásra minden kobold egyfor-

mának tűnt, azt a kettőt felismerte, akiket darvadozz-

bűbájjal maga kábított el korábban, a főtér mellett.

A többi mocsári förtelem valahogy megszabadult az át-

pattintó-bűbáj által rájuk varázsolt bilincsektől, s most

mind odalenn tomboltak.

Saci anyó pisszegve oldalba bökte Zsófit és Hódfa-

rok nénét, majd hegyes orrával mutatta az irányt. Arra

fordultak, s egy tömzsi, széles vállú, klottgatyát viselő

álomvarangyot pillantottak meg, aki bőszen lengette

bűbájostorát. Mielőtt a három révülő bármit tehetett

volna, a közben mögéjük lopózó Kubus felpattant az

ablakpárkányra, és éles hangon visítani kezdett.

- Bratyó, hát teljesen megvesztél? Én vagyok itt, az

öcséd, te hibbant álomcsencselő!

Orrnyereg, a klottgatyás álomvarangy felpillantott

ablakból integető testvérére. Azután elvigyorodott,

meglendítette a bűbájostorát, és hatalmas tűzgömböt

lőtt a tátott szájú Kubus felé.

Az újabb robbanás telibe találta a műanyag ház első

emeleti szobáját...

*

Az Eleven Tűz, amit Hunor gyújtott, nem csupán meleget

adott hármuknak, de reménnyel, derűvel itatta át a tetküket.

A vadászok jurtája a hósipkás hegyláncokon túl, füves pusz-

taság közepén állt, messze az Erdők Atyjának immár feldúlt

területeitől. Itt biztonságban érezhették magukat, és békésen

elkölthették sajtból, rozskenyérből álló vacsorájukat.

Aludni azonban még egyiküknek sem volt kedve. Gergő koráb-

ban, a lovon ülve már-már azt hitte, hogy a kimerültségtől egy-

szerűen lefordul a földre. Az Eleven Tűz lángjai, az illatos sajt

és a föléjük boruló, csillagképekkel zsúfolt éjszakai égbolt mégis

erővel töltötte fel a tagjait. Hunor és Magor a vacsora után még

egyszer ellenőrizték lovaikat, majd leültek a sámánfz mellé.

- Olyan békés az Erdők Atyja, mintha semmi baj nem dúl-

ná - mondta halkan Magor. -Apánk, Nemere csúcsdíszes jur-

tája jut eszembe, ahol gyermekként olyan boldogok voltunk.

- Hagyd el, öcsém! - szólt a tűzbe bámulva Hunor, s ar-

cán szomorúság derengett. - Tudod jól, hogy az okos vadász

arra tekint, amerre a lova feje mutat, és soha nem arra, ahol

a taki farka csapkod.

Gergő azonban nem állta meg, hogy kérdezzen. Érdekelte a

két hős élete, amit ők régóta maguk mögött hagytak, hogy a

Valóság iskoláiban őket csak mint legendákat emlegették.

- Mit kerestek ti itt? - kezdett bele a faggatózásba, megle-

hetősen ügyetlenül. Zavarában felvett a tűz széléről egy galy-

lyat, és parázsló végével a kavicsokat piszkálta. - Úgy értem...

Nektek rég az Ősök Jurtájában volna a helyetek, hogy a meg-

érdemelt nyugdíjas éveket töltsétek.

410 411

- Nyugdíj? - horkantott megvetően Magor. - Mit lehet az

Ősök Jurtájában csinálni? Talán mi ishalállélek-horgászat-

tal vagy katasztrófabingóval verjük el az örökkévalóságot?

- El tudnád ezt képzelni rólunk, Farkas? - nevetett, vagy

talán csak krákogott keserűen Hunor. Gergő tisztelettel nézett

rájuk, és belátta, hogy a két vadászhoz cseppet sem illenének a

fenti szórakozások.

- Égi Úr kért meg rá minket a halálunk után, hogy őriz-

zük az Erdők Atyját - folytatta csendesen Magor, egyenest az

Eleven Tűzbe bámulva. - Kezet adtunk rá.

- Bár hívott a Hadak Ura is, hogy álljunk be a Tejút Hor

dába - jegyezte meg Hunor. Mikor látta, hogy Gergő értetle-

nül néz rá, magyarázatba fogott. -A Hadak Utján, a csillag-

porral jelölt sávon őrjáratoznak azok a rég holt harcosok, akik

az idegen világokból érkező gonosz szellemlényeket űzik.

- Egyszer találkoztam velük! - kiáltott lelkesen Gergő. -

Mikor a Sárkánnyal küzdöttem, feltűntek az égen, és nyílzá-

porukkal elterelték a bőrszárnyú figyelmét, amíg én és a kö-

lyökfarkas egérutat nyertünk.

A két vadász elismerően bólogatott.

- Tudjátok, a Valóságban még mindig emlegetnek titeket -

mondta aztán csendesebben a sámánfi. - A suliban tantárgy

vagytok. Igaz, csak mint mesehősök.

- Az se rossz - vonta meg izmos vállát Hunor. -Aztán jól

ismerik a történetünket, vagy kitekerték, ahogy jött?

- Ezt nem tudom. Ha elmesélnétek az igazságot, megmond-

hatnám, mi szól rólatak másként manapság.

A vadászok egymásra sandítottak, sötét szemükben vidám

szikra pattant. Oly ritkán vetődött valaki az Erdők Atyjába,

akivel szót lehetett váltani, és még érdeklődött is a régmúlt re-

géi után, így nem csoda, hogy Hunor és Magor örömmel rábó-

lintottak Gergő kérésére.

Történetet azonban egész másként mesél az, aki az Erdők

Atyjának ölén él, mint mások. Gergő ámulva figyelte, amint

Hunor övéről apró bőrzsákot akaszt le, s a benne rejlő port a

tűzbe szórja. A lángok felcsaptak, izgatottan nyúltak ki a csil-

lagok felé, színük gyorsan változott. Közben Magor megérintet-

te a sámánfi karját, és némán az égre mutatott. Gergő tekinte-

tével követte a jelzett irányt, s látta, amint a feketebársony hát-

téren hét csillag a helyét változtatja. Új rendbe álltak, külön a

többiektől, s mire megállapodtak, a fiú ráismert a csillagképre.

- Hiszen ez a Kismedve!

- Ma talán így nevezik - vélte Magor. - Egykor rólunk ne-

vezték el ezeket a csillagokat. Minket ábrázolnak, amint a

Csodaszarvas patanyomát őrizzük, hogy más ne lelhessen rá

arra a békés, boldog országra, amit közösen találtunk.

Az Eleven Tűz néhány hangos durranással, szikraesővel je-

lezte, hogy immár érdemesebb rá figyelni. Amint Gergő a lán-

gok felé fordult, abban végtelen, füves pusztát pillantott meg,

melynek közepén díszes jurtaváros állt. Kopjafákon farkasok

bozontos farkát lebegtette a szabad szél, a folyóparton ménes

legelt, távolabb ifjakat tanítottak az íj szeretetére az idősebb

harcosok, és néhány leány nevetgélve leste őket.

- Apánk, Nemere jurtája a világ közepén állt - kezdett a

történetbe Hunor. Amint érces hangja kimondott valamit, az

rögvest megjelent az Eleven Tűzben. Gergő úgy érezte, mintha

a mozi ősét látná, ami varázserővel működik, de sokkalta való-

dibb, mivel az eseményeket nem csupán a szeme, de a teste és a

lelke is felfogta, átélte.

- Anyánk, a szellőléptű

Enék, és atyánk, a jó lovas

Nemere úgy szerették egymást,

mint a patak és a partja - vet-

te át a szót Magor. - Amikor

mi megszülettünk, apánk már

számos holdforduló óta távol

járt a jurtájától. Rablókat

kergetett, akik a szomszédaink

méneseitfosztogatták. Így nem

tudott róla, hogy születésünket

rossz jelek kísérték, és a nép

táltosa komor figyelmeztetésé-

412 413

vel egészen megrémítette anyánkat. Enék elrendelte, hogy a jur-

tánk közeléből még a pillangókat, madarakat is harcosok kerges-

sék el, nehogy valami rontást hozzanak ránk.

- Tudnod kell, Farkas, hogy akkoriban a révülők világát egy

hatalmas boszorkány tartotta rettegésben - fűzte tovább a tör-

ténetet Hunor, s az Eleven Tűz már mutatta is, amiroi beszélt.

-Lúdvérc volt a rontó némber neve, aki gyűlölte apánkat, mert

népének táltosai kordában tudták tartani a szipirtyót. Így ami-

kor Nemere messze járt, a banya azon mesterkedett, hogy meg

öljön minket. Egyik tanítványát fiatal lánnyá bájolta, s be-

küldte a jurtánkba. Anyánk bízott a kedves mosolyú szolgáló-

ban, s mire eszmélt, a némber ellopott minket a bölcsőből.

Gergő kerekre nyílt szemmel figyelte a lángok keretében lopó-

zó boszorkányt, aki hóna alatt vitte a csecsemőket. A kopjafa

tetején azonban egy szarka ült, s hirtelen rikácsolásba fogott.

A nérnber futásnak eredt, s közben lefoszlott róla Lúdvérc bű-

bája, megmutatva a fiatal némber igazi külsejét, amitől bizony

a legjobb vasárnapi ebéd sem maradt többé kívánatos. A jur-

tákból asszonyok pendelyben, férfiak épp csak felkapott gatyá-

ban, kezükben fokossal rontottak elő, mert tudták, hogy a szar-

ka az egyik sámánjuk, aki őrségben állt a kopjafa csúcsán.

- A némbert bekerítették, s már-már elfogták - mesélt to-

vább Magor, s szeme parázslott, mivel egészen beleélte magát

a történetbe. - Kínjában bárányokká változtatott minket, és

beterelt a többi állat közé, hogy ha nem is tud Lúdvérchez vin-

ni, legalább az anyánk ne találjon ránk. Másnap hazaérke-

zett Nemere, s hatalmas jutalmat ígért a nyomravezetőnek.

- Láthatod, hogy már a gyermekkorunk sem volt olyan, mint

más csecsemőké - bökött a tűzre mosolyogva Hunar. -A bárá-

nyos-bűbáj jó véget ért, mivel akadt egy pásztorgyerek, akit úgy

hívtak: Jófüvek Tudója. Ő kegyelte, hogy a nyájban mi ketten

különbözünk a közönséges bárányoktól, és sulyomfűvel megtörte

az átkot. Remek barátok lettünk mi hárman, s együít nőttünk fel.

- Micsoda idők voltak! - merengett Magor. Az Eleven Tűz

közepén Gergő három vágtató lovast látott, akik a legkülönbö-

zőbb tájakon bukkantak fel folyton. - Kölyökként bebarangol-

tuk a Szir-Darja aranyló fövenyét, a Bajkál-tó partját, a

Togora folyó vidékét és az egész, kerek Turánt. Mindent megta-

nultunk a vadászatról, nyomkövetésről, harcról és csapdákról.

- Telente pedig, mikor vastag hótakaró fedte a pusztát, és

a jó érzésű vadász legszívesebben a lovát is bevitte a jurtába

melegedni, a táltosoktól tudományosságot tanultunk - szólt

Hunor. - Mire fekseperedtünk, ismertük a varázsfőzetek,

gyógykenőcsök és a ráolvasások titkait. A bűbájostor úgy dur-

rogott a kezünkben, hogy még a sámánok is elirigyelték.

- Akkoriban történt, hogy elmentem Csicsihez, a pusztai

törzsek legöregebb táltosához - emlékezett Magor elkomorodva.

- A jó öreg csak rám várt, mert már nagyon költözött volna az

Ősök Jurtájába. Halála előtt azonban átadta nekem a legna-

gyobb titkot.

- Mi volt az? - szólt közbe Gergő kapkodva, de nyomban

érezte, hogy ehhez talán nincs köze. Magor

azonban zavartalan folytatta mondandó-

ját.

- Csicsi táltos elregélte, hogy a Hadak

Ura egykor a mi népünkre, a szabír-

magyarokra feladatot bízott: meg kell ke-

resnünk a Világ Rámájának Aranyos

Szegletét. A helyet, ahol a legdúsabb és

legtisztább jóságos varázserő rejtezik, s

ami kiáradva onnan, táplál minden révü-

lőt a földgolyón. Ha megtaláltuk, óvni és

vigyázni kell majd, nehogy sötét bűbájosok

kezére kerüljön. Mert amíg az Aranyos

Szegelet létezik, addig a Tetejetlen Fa is él,

s az Álomvilág nyitva áll ébernek és révü-

lőnek egyaránt.

- A jel, hogy ki induljon felkutatni az

Aranyos Szegeletet, egy bűvös kard lesz,

amit a Hadak Ura bocsát majd közénk -

Hunor szavára az Eleven Tűzben egy csil-

lagszikrát szóró szablya jelent meg.

414 415

- Fogadni mernék, hogy nektek küldte le a Hadak Ura a

kardot - mondta Gergő.

- Tavaszünnepkor, amit minden esztendőben Napkirály és

Földanya tiszteletére tartottunk meg, valóban földre szállt a

szablya - Magor szeme ragyogott a csodás emléktől, de nyom-

ban egy másik, sötét nap jutott eszébe. - Előtte azonban Lúd-

vérc ismét az életünkre tört. Hunort szemelte ki, de a bátyám

helyén akkor éjjel véletlenül Jófüvek Tudója aludt, s így őt ra-

bolta el a banya.

- Üldöztük, de hiába - Hunor a fejét csóválta. -A banya

Holló nevű lovát tölgyfává változtatva az utunkba állította,

és rádöntötte a cimboránkra, aki azonnal felköltözött az Ősök

Jurtájába.

- Azt mondtad: Holló? - kapott a szón Gergő izgatottan.

- Igen, így hívták azt a gonosz lelkű lovat - felelt Magor.

- Bár eredetileg a puszta négylábú vándorának született, Lúd-

vérc csikó korában elbájolta, majd tanította, míg végül Holló

olyan tudó lett, mint bármelyik embermágus. A gazdáját né-

hány száz évvel később sikerült a fehér táltosoknak elcsípnie.

A Hetek azonban úgy tudják, Holló megmenekült, és olykor

különböző eberek testebe bújik, hogy bajt keverjen.

Gergő felkacagott. A két vadász értetlenül nézett rá. A sá-

mánfinak beletelt néhány percbe, amíg a nevetéstől szóhoz ju-

tott. Akkor elmesélte nekik a Bagoly-bükki-völgyben megélt ka-

landjait, mikor az Apollónia testébe bújt Holló nevű fekete

mágussal kellett harcolnia.

- Ezek szerint Holló még csak nem is ember, hanem Lúd-

vérc egykori lova? - nevetett még mindig Gergő. - Ahhoz ké-

pest elég nehezen sikerült kiűzni szegény Apollóniából. Vajon

erről Kende táltos is tud?

- Biztos lehetsz benne - mondta Magor. - Nagy ravasz az

öreg, tehát bizonyára jó oka van, hogy ne terjessze ezt a titkot.

Lúdvére talán az egész varázslótörténelem legveszedelmesebb

boszorkánya volt, míg élt. Nekünk is meggyűlt vele a bajunk,

mikor még eleven testben, a valóságban léteztünk.

- Az Aranyos Szegelet... - pillantott Hunor ismét az Ele-

ven Tűzbe, ahol új képek ragyogtak fel a múltból. - Elbúcsúz-

tunk apánktól, anyánktól, és ötven-ötven jó harcost válogatva

magunk mellé, útra keltünk. Hadak Ura kardját Nemere

jurtavárosában hagytuk: jel volt az, szent iránymutató erek-

lye, és nem fegyver, amivel vért kell ontani.

- A táltosok útmutatása szerint arra indultunk, amerről a

Fekete Atyaszél fúj - folytatta merengő hangon a történetet

Magor. - Rif hegyének lába és a Kerek-tenger között vágtat-

tunk. Rigó és Tündér, a mi jó lovaink patái úgy verték a ka-

vicsokat, hogy azok az égig repültek, és ott csillagokká lettek.

Az a számtalan kaland...

- Ha most elmesélnénk azokat, a reggel úgy köszöntene ránk,

hogy még a felénél sem tartunk - szólt közbe Hunor böksen. Moz-

dulatára az Eleven Tűz lobogása hirtelen alábbhagyott, és az

emlékképek eltűntek. Gergő kissé csalódottan húzta el a száját.

- Legalább azt áruljátok el, megtaláltátok-e az Aranyos

Szegeletet!

A két vadász egymásra hunyorított, szemükben szomorú és

játékos szikrák lobbantak egyszerre.

- A népünk végül rábukkant, s azóta is ott él, de mi... -

Magor hangja megbicsaklott, mintha kikívánkozó könnycsep-

pek akadtak volna a torkán. -A csodaszarvas nyomában más

országot leltünk, s abban az országban feleséget.

- Iladrózsa, gyönyörűm! - sóhajtott Hunor.

- Harmatgyöngye, kedvesem! - biccentett rá az öccse. Ger

gő érezte, hogy olyan része ez a két vadász regéjének, amit jobb,

ha nem feszeget. Egyébként is rátelepedett tagjaira a fáradt-

ság, s valahogy minden porcikája arra unszolta, hogy megnéz-

ze belülről is a kényelmes, meleg jurtát.

Már éppen elhelyezkedtek a puha medvebőrökön, mikor a

távolból vérfagyasztó bömbölés jutott el hozzájuk. Hunor és

Magor a fegyvereik után kaptak, s hallani lehetett, hogy a jur

ta közelében kipányvázott lovak nyugtalanul toporzékolnak.

Egyedül Gergő őrizte meg hidegvérét. Felkönyökölt a fekhe-

lyén, kivárta az újabb hátborzongató üvöltést, majd bólintott,

és a vadászokhoz szólt.

416 417

- Aludjatok békességben, mert nagyon messze van. Felisme-

rem a hangját: ez Bömbike, az egyik rémálom, amit az álom-

fogók hoztak magukkal.

- Böm... bike? - csodálkozott Magor.

- Holnap elmondom - legyintett Gergő. - Úgy tűnik, Hold

Dühe a végső hajtásra készül: kiengedte a bűbájketrecekből az

átokverte rémálmokat.

*

Ágas megvetette négy karcsú lábát, leszegte haragos tekintetű,

szép fejét. A kőrisfaliget fái úgy remegtek, mintha minden gyö-

kér ki akarna bújni a földbó?, hogy futásnak eredjen. A csoda-

szarvas varázserőtgyűjtött agancsai közé, de ami a bozótosból

reá rantott, megrémítette.

Ágas fordult, kirúgott hátsó lábával, és menekülni kezdett...

*

Négyüknek jutott két bűbájostor, így - szorult helyze-

tükben - természetes volt, hogy azokat a két legtapasz-

taltabb révülő forgassa. Zsófi vita nélkül átadta hát

fegyverét Hódfarok nénének, mikor az kérte. A vajákos

asszony igét mormolt, cserdített, mire hűs eső kezdett

permetezni a szobában. A vízcseppek azonban siste-

regve gőzzé váltak, mivel Orrnyereg legutóbbi tűzgo-

lyója lángra lobbantotta fölöttük az egész emeletet.

- Az én bratyóm... Az a nem normális majdnem

megsütött! - vinnyogta Kubus, akinek már esze ágában

sem volt kiállni az ablakpárkányra.

- Honnan került elő ez az átokszülte álomvarangy?

- kiabálta túl a lángok bömbölését Saci anyó. - Mi ko-

rábban nem láttuk őt sehol.

- A városban bujkált, vagy talán felderítő révülésen

volt - vélte Hódfarok néne. - A legrosszabbkor buk-

kant fel, az biztos. Kiszabadította a koboldokat, és

most minket...

Újabb mágikus tűzgolyó robbant az épület homlok-

zatán. A fröccsöntött irodapalota nyekeregve, durrogva

olvadozott a tűztengerben. Zsófi érezte, hogy alatta a

padló kezd lejteni. A forróságtól meglágyult falak en-

gedtek a tető súlyának, és az egész ház lassan csordult,

csöpögött.

- Ki kell innen jutnunk! - kiabálta Hódfarok néne.

A tavaszi eső bűbája már nem ért semmit, a vízcseppek

épp csak megjelentek, máris gőzzé váltak. - Kövessetek!

A nagy termetű vajákos asszony felugrott a lágy pad-

lóról, és kirohant a folyosóra. Elsőként Kubus, majd

Zsófi és végül Saci anyó követte a példáját. Azonnal

látták, hogy a földszintre vezető lépcső a korábbi rob-

banások egyikétől leszakadt. Hódfarok néne megcsör-

dítette bűbájostorát, mire odalenn hatalmas rózsabim-

bók nőttek ki a padlóból.

- Ugorjatok! - mondta, és nyomban megmutatta,

mire gondol. A selymes réteggel egymásra boruló szir-

mok felfogták a súlyát, lágyan széthajlottak, de nem

engedték, hogy megüsse magát. A többiek most sem té-

továztak követni a vajákos asszonyt.

Az irodapalota földszinti előcsarnokának sarkában

néhány percig viszonylag biztonságban lehettek. Zsó6

torka összeszorult, amint meghallotta, hogyan cuppan,

toccsan, folyik a megolvadt műanyag Eölöttük. A ház

jobb szárnya már teljesen ellágyult a lángtengerben, és

ráfolyt a szomszédos épületekre. Odakinn a mocsári

koboldok örömükben Orrnyereg nevét üvöltözték.

- Ki kell innen törnünk - szólt Hódfarok néne. -

A főtéren álló indiánszobor rejt egy Ébredés Ajtaját.

Láttam, mikor idehurcoltak. Ha elérnénk...

- Az épületet teljesen körülzárták a vakarcsok, csil-

lagocskáim - figyelmeztette őket Saci anyó. - Bár itt

volna a seprum!

- Röppenőszerkezet nélkül muszáj boldogulnunk. -

Hódfarok néne homlokát ráncolva nézegette Zsófi bű-

418 419

bájostorán a rovásírás jeleit. - Azt gondolom, más itt

nem segíthet, mint a zumeg-bűbáj.

Saci anyó halkan felnyögött, Kubus bambán, értetle-

nül meresztette a szemét. Zsófi iskolai emlékei között

kutatott, mert mintha már hallott volna a varázslatról,

amit a vajákos asszony javasolt.

- Biztos vagy benne, bogaram, hogy elég erősek va-

gyunk hozzá? - sandított saját bűbájostorára a boszor-

kány.

- Abban vagyok biztos, hogy nincs más lehetősé-

günk - válaszolta elszántan Hódfarok néne, majd az

álomvarangyhoz és Zsófihoz fordult, hogy elmondja

nekik, mire kell felkészülniük. - A zumeg-bűbáj nagyon

veszélyes varázslat, és rendkívüli erő, összpontosítás

szükséges hozzá. Ez az egyike azon nagy hatalmú rá-

olvasásoknak, amihez közvetlenül Ágastól, a Világfa

összes varázserejét őrző csodaszarvastól kell kérni az

energiát.

- Hogyan lehetséges ez, hiszen Ágas messze van tő-

lünk - kérdezte Zsófi.

- A távolság nem számít, ha bűbájolsz - mosolyo-

dott el kissé feddőn Hódfarok néne, mivel ennyit már

Zsófinak is tudnia kellene elsőéves tanulmányaiból. -

A zurneg-bűbáj hatására a testméretünk az ötszörösére

fog nőni, ahogyan az erőnk is. Így áttörhetünk a kobol-

dok seregén, de vigyázzatok, mert az átkok éppen úgy

hathatnak rátok, és ráadásul sokkal jobb célpontot

nyújtunk majd óriásként.

- Sietnünk kell! - szólt közbe Saci anyó. - A varázs-

lat csak néhány percig tart. Azalatt muszáj elérnünk a

szobrot, megnyitnunk az Ébredés Ajtaját, s épp akkor

átlépni rajta, mikor visszanyerjük eredeti méretünket.

Az emelet nyikorogva önmagába roskadt. Zsófi fel-

pillantott a folyosóra, amin alig egyetlen perce futot-

tak, de annak már nyoma sem volt. A plafon lecsöpö-

gött, és összeolvadt a padlóval.

- Készüljetek! - állt fel a sarokból Hódfarok néne,

és szikrázó bűbájostorával Zsófit célozta meg elsőnek.

- Dagadj-puffadj-óriásodj!

A különös varázsige szürkéskék füstcsíkot csalt elő a

bőrszíjból, ami gyorsan körbefolyta Zsófit. A vajákos

lányt émelygés fogta el. Le kellett hunynia a szemét. Az-

tán halk recsegést hallott, kellemetlenül húzódott a bő-

re, ropogtak az izmai. Valami megsütötte a homlokát.

- Hajolj le, te lány! - kiáltott Hódfarok néne. Zsófi

kinyitotta a szemét. A földszinti fogadóterem olyanná

lett, mintha egy babaházba préselődött volna be.

Kénytelen volt négykézlábra ereszkedni, különben a

forró plafon lepörkölte volna az összes haját.

- Most te jössz, fürge kezű barátném! - szólt Hód-

farok néne. A boszorkány néhány pillanatig lehunyt

szemmel koncentrált, majd rálendítette bűbájostorát a

rémülten várakozó Kubusra.

- Dagadj pöffe...

Zsófiban meghűlt a vér: Saci anyó elvétette a varázs-

igét...

A rémálmok félholdként kerítették a menekülő szarvast.

Vízmosásokon, ligeteken, tüskés bozótoson törtek utána, sem-

mi meg nem állíthatta őket. Mögöttük az álomfogó vadászok

lemaradtak, nem győzték a szélvésznél sebesebb iramot. Egye-

dül Hold Dühe ugratta lovát oly fürgén, mint az üldözött és

rémálmokból hozott hajtói.

Hűs tölgyes következett, majd egyre meredekebb hegyoldal.

Ágas minden inaszalagja pattanásig feszült, rémülettől tágult

orrlyukaiból forró párát fújt. A csodaszarvas soha, semmitől

meg nem rettent még, de a rémálmok az ő lelkét sem kímélték.

Aztán következett a csalitos, ahol a visító, bömbölő, sikolto-

zó és ezer más hanggal rémisztő szörnyetegek kissé lemaradtak.

A csodaszarvas érezte, hogy lelkén megkönnyebbedik a szaron-

gás, izmai erővel telnek, s tán megszabadulhat üldözőitől.

Ekkor azonbun megbotlott...

420 421

Kubus kezdett nőni, de mikor Saci anyó nyelve meg-

bicsaklott, az álomvarangy hatalmasat sikított. Szeren-

csére Hódfarok néne figyelte a varázslatot, s mikor látta,

hogy baj van, ő fejezte be a bűbájt. Kubus ötszörösére

dagadt, esetlenül toporgott az ebédlőasztal romjain,

majd idétlen vigyor ült ki hatalmas ábrázatára.

- Ez jó! - mondta, két tenyerével ütögetve léghajó

méretű pocakját. - Ezt meg bírnám szokni!

Zsófi figyelmét azonban Saci anyó kötötte le. A bo-

szorkány megzavarodva, kétségbeesetten simogatta vé-

kony ajkát.

- Nem értem, mi történt - motyogta. - Boszorkány-

képzős korom óta nem tévesztettem el egyetlen varázs-

igét sem.

- Ágas bajban lehet - vélte Hódfarok néne. - A zu-

meg-bűbájhoz tőle kapjuk az erőt, és most nem segít a

Táltos Világháló, hiszen annak tagjain is rontás ül.

Az irodapalotát újabb, az eddigieknél sokkal borzal-

masabb robbanás rázta meg. Zsófi négykézláb próbált

még inkább lekuporodni, mert a tűzben olvadozó épü-

let lassan rájuk csuklott.

- Nem várhatunk, olvass rám! - kiáltotta Hódfarok

néne. Saci anyó tétovázva bámulta jobb kezét, amiben

rettenetesen remegett a bűbájostor.

- Én nem...

- Muszáj! - süvöltött elszántan a vajákos asszony -

Csináljuk egyszerre, nincs több időnk.

Zsófi nem mert odanézni, miközben a két révülő bá-

jolt. A varázsigék azonban most hibátlanul zengtek.

Hódfarok néne és Saci anyó egyszerre kezdtek nőni, s

hamarosan akkorák lettek, hogy egyszerűen leborítot-

ták magukról a lángoló műanyag palotát. A mérgező

füstöt okádó, lágy falak toccsanva zuhantak a hátsó

park rafia-virágaira, és lángra lobbantották a szomszé-

dos házakat is.

A mocsári koboldok kővé dermedten bámulták a

négy óriást. Zsófi számára egész örökkévalóságnak tűnt,

amíg farkasszemet néztek a bőrruhás sereggel. Aztán

felharsant Hódfarok néne ködkürtre emlékeztető kiál-

tása:

- Futás, lányok!

Amint léptek, a föld megremegett a talpuk alatt.

A mocsári koboldok visítva, nyüszítve futottak szét,

bár néhány bátrabb vagy bolondabb közülük műanyag

utcaköveket dobott feléjük.

- Összpontosítsatok arra, hogy a varázserő minél

tovább fenntartsa a ráolvasást! - szólt Saci anyó. -

Amint erről megfeledkeztek, a zumeg-bűbáj hatása el-

múlik.

A négy óriás hatalmas léptekkel elindult a város fő-

tere felé. Zsófi apró báboknak látta a lába elől menekü-

lő koboldokat, s legszívesebben kacagott volna, de félt,

hogy ez elterelné a figyelmét.

Az utcán futkározó alakok között azonban akadt

egy, amelyik nem mozdult. Orrnyereg még mindig ott

állt, ahonnan az imént tűzgolyókat röpített az olvadó-

zó épületre, s most új átkot sütött el. A zöld felhőpa-

macs - bizonyára valamiféle méreg - egyenesen Hódfa-

rok nénét vette célba. A vajákos asszony azonban résen

volt. Felemelte gerenda méretű bűbájostorát, és elkiál-

totta a rontásűzés igéjét.

- Térülj trő... toiem!

A vajákos asszony nyelve megbicsaklott. A méregfel-

hő ugyan kikerülte, de Hódfarok néne oly gyorsan ment

össze eredeti méretére, hogy szem alig követhette...

Az alattomos fűcsomó, amiben Ágas mellső patája megbot-

lott, Hold Dühének bűbája volt. A rémálmok három oldalról

vetették magukat a prédára, de még mindig nem voltak elég

fürgék.

A csodaszarvas minden erejét megfeszítve tovább vágtatott,

bár érezte, hogy a hajtók egyike végigsuhint a tomporán. Ha-

422 423

talmasra nyitott szemmel kereste a menekülés útját, ami egy

kiszáradt patakmeder képében mutatkozott. Ágas patája port

vert az égre, amint dübörögve száguldott a repedezett, kőke-

mény mederben, és ismét úgy érezte, hogy a hajtók kezdenek le-

maradozni.

A rémálmok egyike azonban valahogy elébe került. Óriás

alakja, libbenő szoknyája és hisztitől vörös arca elfedte az er-

dőt és az eget. Bömbike játszani akart a hozzá képest pici szar-

vassal.

Ágas az utolsó pillanatban ugrott fel a partoldal meredélyé-

re. Sikerült elkerülnie a hatalmasra nőtt rémálomkislányt, és

belevetette magát a sűrű vadonba. Mögötte ágak ropogtak,

gallyak törtek pozdorjává, amint a dühöngő Bömbike üldöző-

be vette.

S ekkor Ágas agancsa beleakadt az egyik fa kérlelhetetlen

ágába...

- Nem! - sikoltotta Zsófi, és Hódfarok néne segítsé-

gére akart sietni.

- Tovább! - ripakodott rá Saci anyó, s megragadta a

karját, hogy a tér felé vonszolja. - Így mind elveszünk!

Odalenn a mocsári koboldok fekete hangyaseregként

özönlötték körbe az immár újra ember méretű vajákos

asszonyt. Zsófi a szeme sarkából látta, hogy Hódfarok

néne bűbájostorával úgy szórja a rontást, mintha dü-

höngő viharfelhő volna, amiből jégzápor hullik. A ko-

boldok azonban túl sokan voltak, s végül legyűrték a

vajákos asszonyt.

Hiába léptek két háztömbnyit egyszerre, a menekü-

lőknek még mindig messzi volt a főtér. A mocsári ko-

boldok felbátorodtak, és bár nem merték megközelíte-

ni a talajt döngető óriásokat, mindent rájuk dobtak,

ami csak a kezük ügyébe került.

- Hadd tapossak el néhányat! - vicsorgott Kubus,

aki Zsófi mellett lihegett. - Elsőként a bratyómat!

- Tovább! - parancsolt rájuk Saci anyó. - És kon-

centráljatok a...

Orrnyereg váratlanul bukkant fel, annak a háznak a te-

tején, ami mellett épp elhaladtak. Gonosz képén diadal-

ittas vigyor jelent meg, miközben elsütötte bűbájostorát.

Saci anyó későn vette észre a veszedelmet. A darvadozz-

bűbáj épp a homlokán találta el, és a boszorkány nyögve

térdre rogyott, pozdorjává zúzva a házak kerítését.

Zsófi teleszívta a tüdejét, és egyszerűen lefújta a te-

tőről az álomvarangyot. Azután az erőtlen boszorkány-

hoz lépett, de látta, hogy az már nem ura a zumeg-

bűbájnak: mérete rohamosan csökkent. A szomszédos

utcákban a zsákmányra éhes koboldok prüszkölve,

köpködve, visítva toporzékoltak a boldogságtól.

- Menjetek... tovább! - nyögte elhaló hangon Saci

anyó, és Zsófi hatalmas tenyerébe nyomta bűbájosto-

rát. A vajákos lány megpróbált a hóna alá nyúlni, hogy

felsegítse, de a boszorkány egyik pillanatról a másikra

eredeti méretére zsugorodott, s már nem volt nagyobb

Zsófi számára, mint egy sakkfigura.

- A tenyerembe veszlek! - kiáltotta a lány Meg is

tette volna, de a figyelmetlen Kubus hátulról belero-

hant, és majdnem feltaszította. Zsófi érezte, hogy kez-

di elveszíteni uralmát a bűbáj fölött.

424 425

- Tovább! - ordította teli tüdőből Saci anyó, bár a

hangja most egércincogásnak tűnt. - Fussatok!

A mellékutcákból mocsári koboldok rontottak elő.

A legvakmerőbbek felnyalábolták a tehetetlen boszor-

kányt, mit sem törődve azzal, hogy Zsófi irdatlan te-

nyere a fejük fölött lebeg.

A vajákos lány összeszorított fogakkal próbálta meg-

őrizni a távolról szivárgó varázserőt, nehogy ő is össze-

zsugorodjon. Azután kiegyenesedett, megragadta Ku-

bus csuklóját, és maga után vonszolva az álomvaran-

gyot, a tér felé futott.

Ágas tépte, cibálta, rángatta az agancsát, és végül a faág ket-

tétört. A csodaszarvas lerázta magáról a végzetét jelentő gallyat,

majd előrerúgtatott. Bömbike és a többi rémálom ott lihegett, su-

sogott, csattogott a nyomában. Hold Dühe sem lehetett messze,

hiszen bűbájostorának átkai sorra robbantották fel a fákat.

Rif hegyének havas csúcsai szikráztak a felhvt nem tűrő, kék

ég alatt. Ágas megfeszítette minden izmát, hatalmas ugrások-

kal haladt előre. A meredek hegyoldalon egyre ritkábbá váltak

a lombot növesztő fák, s helyüket tűlevelű óriásfenyők vették

át. A gyantás, puha avaron nehezebb volt az aranyos paták

lépte, de Ágas már érezte, hogy közel a biztonságot nyújtó táj.

Két meredek, hófehér sziklafal között húzódott az a keskeny

rianás, amit a csodaszarvas keresett. A talaj egyenessé vált, a

fenséges állat gyorsabban haladt, de a rémálmoknak sem kel-

lett már a fákat kerülgetniük.

Ágas már-már elérte a sziklazugot, mikor Hold Dühe hir-

telen árkot bájolt a patái elé. A csodaszarvas érezte, hogy lép-

te ismét megbicsaklik...

Zsófi döngő léptekkel robajlott ki a főtérre, s hátra

sem nézve vonszolta a szobor felé Kubust. Mögöttük a

mocsári koboldok hegyes fogsorukat csattogtatva, düh-

től fröcsögő nyállal rohantak utánuk, de már nem ér-

hették be őket.

- A két szemét kell benyomni! - emlékeztette liheg-

ve az álomvarangy Zsófit.

- Tudom, hogyan nyílik az átjáró - mordult rá a va-

jákos lány Lehajolt a csicsás indiánszoborhoz, ami az

egykori Gyorsláb Jimmyt ábrázolta, s már-már meg-

érintette a kék festékkel bemázolt szemeket, mikor a

távolból sugárzó varázserő semmivé lett.

Zsófi és Kubus egyszerre töpörödtek eredeti mére-

tükre. A vajákos lány kétségbeesetten hajlította hátra a

nyakát, mert a szobor feje immár elérhetetlen magas-

ságba került tőle. A koboldok ekkor kezdtek kiözönle-

ni az utcákból.

- Majd én! - ajánlkozott Kubus. Zsófi elismerően

figyelte, amint az álomvarangy fürgén felkapaszkodik a

szobor oldalán. A bankjegyeket markoló, izmos karra

ülve Kubus éppen elérte a szobor bambán semmibe

meredő két szemét, s benyomta azokat.

Az Ébredés Ajtaja hangos búgás, sercegés közepet-

te nyílt meg, épp az indián terpeszbe tett lábai között.

Kék örvénye várta a révülni vágyókat, és Zsófi nem

is késlekedett, mivel a koboldok kőzápora már körü-

lötte kopogott. A vajákos lányt elnyelte a kapu, de az

álomvarangynak még le kellett ereszkednie a szobor-

ról.

Kubus lendületet vett, majd megtorpant. A szobor ta-

lapzatán a semmiből Orrnyereg bukkant fel. A tömzsi

álomvarangy bűbájjal közlekedett, az ostor még mindig

füstöt eregetett magából. Ráncos ábrázatán, de még ko-

pasz feje búbján is látszott, hogy majd szétveti a düh,

mikor meglátta a nyitott átjárót.

- Üdv, bratyó! - rikkantotta Kubus, és a legjobb tor-

nászokhoz méltó szaltóval ugrott le a testvére mellé. -

Béke vagy csetepaté?

Orrnyereg először nem teljesen értette, mit akar az

öccse. Aztán felemelte a bűbájostort, amiben új rontás

készülődött kitörni.

426 427

- Semmi szükségem az Álomvilág legostobább öcsi-

kéjére! - rikácsolta az álomvarangy.

- Így is jó! - biccentett Kubus. A következő szemvil-

lanásban rávetette magát a bátyjára, kiütötte kezéből a

bűbájostort, majd torkon ragadta őt. Nem az volt a

szándéka, hogy birkózzon vele. A koboldok hamarosan

úgyis Orrnyereg segítségére sietnének, és akkor vége a

vidám álomvarangydalnak.

Hosszas verekedés helyett Kubus inkább ügyesen ki-

gáncsolta meglepett testvérét, majd szorosan markolva

Orrnyereg nyakát, beugrott vele az Ébredés Ajtaján.

Ágas jobb mellső patája beszorult a Hold Dühe által bájolt

résbe. A szarvas porfelhőt kavarva, kavicsokat záporként rúg-

va próbált kiszabadulni. A rémálmok közül Bömbike volt hoz-

zá a legközelebb. A vörös képű óriáskislány leguggolt, és két

tenyerével akarta felnyalábolni a számára játéknak tűnő

szarvast.

Az utolsó pillanatban, mikor már-már megérintette Ágast,

Bömbike váratlanul újra felbömbölt. Vadul rázni kezdte

mindkét kezét, pufók arcán keserves könnycseppek gördültek le,

és toccsantak szét a sziklákon. A hatalmas kislány bal kezének

kisujján rongycsomóként fityegett Toportyán, az egykori Kö-

lyökfarkas. Fogait mélyen a rémálomlény húsába vájta, s esze

ágában sem volt azt elengedni, bár Bömbike úgy dobálta,

ahogy csak erejétől telt.

Ágashoz a termetes kislánytól nem fértek hozzá a többi haj-

tók. Így a szarvasnak maradt ideje, hogy kiszabadítsa megszo-

rult patáját. Berúgtatott a biztonságot jelentő sziklarésbe,

majd megtorpant, és szép fejét hátrafordította. Toportyán ek-

kor elengedte Bömbike kisujját, nyekkenve földet ért, de már

ugrott is fel, hogy kövesse Ágast.

A csodaszarvas bevárta megmentőjét, majd vágtába fogott.

A meredek fatak között szeszélyesen kanyargó vájat sziklapad-

lója vörös szikrákat vetett, s lángra lobbant, amint Ágas pa-

tái érintették. A morajló tűzfal, bár nem táplálta semmi, el-

állta a rémálmok útját. Hold Dühe tehetetlenül hőköltette lo-

vát, s haragjában a bűbájostorával saját cambját csapkodta.

Ágas és Toportyán addigfutott, míg a Rif-hegyének teljes széles-

ségében kanyargó rianás túlfelén ki nem bukkantak. Előttük a

végeláthatatlan, tányérforma völgy közepén, százezernyi fűz-

fától övezve terpeszkedtek a meotiszi mocsarak.

*

Ébredés után Gergő és a két vadász megállapodtak, hogy kü-

lön utakra térnek.

- Az öcsém és én elébe megyünk Hold Dühe hordájának -

Hunar a jurta előtt térdelt, és egy pálcával térképet rajzolt az

elsimított hamuba. - Az Erdők Atyjának legbensőbb vidékeit

a Rif-hegyek karéja védi. Égbe nyúlik a csúcsuk, mind hóval

borítva, de a gyilkos sziklameredélyek között akad néhány há-

gó. A legtöbbre avatatlan szem soha rá nem talál, de Hold

Dühe rontó boszorkányai és a Szellemdobolók Klánja biztos

rálel néhányra.

- Ketten nem tudjátok megállítani a rémálmakat - szólt

közbe Gergő, bár félt, hogy ezzel megbántja a testvéreket. Ők

azonban sokkal bölcsebbek voltak annál, hogy sértésnek vegyék

a józan ész szavút.

- A rémálmakra kevés bűbáj hat, ezért hárman is kevesek

lennénk ellenük - biccentett komoran Hunor. - Időt azonban

nyerhetünk neked, hogy megtaláld Ágast. A csodaszarvas ér-

telmes, érzékeny lény, biztos átkel a Rif valamelyik hágóján a

belső völgybe, ahol számos hely nyújt rejtekhelyet. Figyeld a

pálca rajzolatát! A hegykaréjon belül három folyó tekereg: az

Etöl, a Maghor és az Ilinkó. A valóságban ezek máshol, más-

felé folytak, de mikor Égi Úr megálmodta az Erdők Atyját,

kedve szerint rendezte el őket.

- Méghozzá bölcsebben, mint eredetileg voltak - Magor

szemében játékos szikrák lobbantak, mert szeretett pimaszul

beszélni az égben lakókról. - Nézd, Farkas! A völgyben előbb

öreg tölgyes kerül körbe, majd akkora pusztaság, melynek fü-

428 429

vén három napig vágtathat a lovad, hogy átérj rajta. Azután

kezdődik a szomorúfüzek erdeje, mely félholdként öleli a meoti-

szi mocsarakat.

- Láp? - fintorgott Gergő.

- Ne olyan nyúlós, büdös pocsolyára gondolj, amiber: há-

rom béka még elfér, de a negyedik csak a partról irigyli őket -

figyelmeztette Hunar. -A Meatisz-mocsara egész ország, ami-

ben hatalmas nádasok, tiszta vizű tavak, úszó szigetek, fás in-

goványok váltják egymást. Járni persze veszélyes benne, ha

nem ott nőttél fel, mert bármikor lehúzhatnak a gonosz lápi li-

dércek, vagy megmérgezhetnek a felböffenő gázok. De reméljük,

hogy te még az előtt rátalálsz Ágasra, hogy ő elrejtőzne arra-

felé.

Gergő feszengve igazgatta ruháját, s ezt nyomban felfedezte

az éles szemű Hunor.

- Mondd, ha bánt valami!

- Tegyük fel, hogy rátalálok Ágasra - felelt a sámánfi. -

És azután...? Rám nem hallgat, megvédeni pedig egyedül nem

tudom.

Magor és Hunor összenéztek. Arcukon most redőket vájt a

gond. Végül az idősebb vadász szólt, méghozzá olyan hangon,

amiből Gergő érezte: további vitának helye nincs.

- Elkísérünk oda, ahol az Ilinkó átlopja magát a Rif vo-

nulatain. Megkapod a lovam, Rigó lányát, Horkantót. Remek

kanca, gyors, mint a szél. Tudom, Farkas, hogy életedben még

alig ültél takin, de Horkantó tud rád vigyázni, nem dob le. Az

Ilinkó partján haladva átkelsz a Rifen, s aztán vágtass, míg

szusz van benned és a lovadban. Ha szerencséd van, Ágas az

Etöl mentén igyekszik majd a mocsarak felé. A két folyó talál-

kazásánál szembe találhatod magad vele, s megeshet a dolog.

- A dolog? - értetlenkedett Gergő.

- Le kell olvasnod Ágas agancsáról annak igazi nevét -

mondta Magor. - Ez az egyetlen módja, hogy legyőzzük Hold

Dühét és ocsmány vezérét, a Megbízót.

A sámánfi még ezer kérdést tett fel a két vadásznak, mire el-

értek az Ilinkót. A szép folyó vidáman vájta magának medrét

ősidők óta, igazi lázadóként nem a hegytől távolodva, hanem

annak éppen nekirontva, és átbújva sziklái közölt. A meredek

falú sziklaösvény méreteitől Gergőnek elállt a lélegzete. Búcsút

intett Hunornak és Magornak, akik egy veszélyesebb, de gyor-

sabb úton Hold Dühe elé indultak, majd Horkantó oldalába

nyomta sarkát, és útra kelt.

Talán a szerencse hagyta el végleg az Erdők Atyjának védel-

mezőit, vagy Gergő nem figyelt eléggé, de a völgybe érve, a két

folyó találkozásánál nem találkozott Ágassal. Afüves pusztán

- körbefordítva Horkantót - látta, hogy mindenfelé a Rif

messzi, halvány csúcsai szegélyezik a látóhatárt. A tölgyes

rengetegén már átvágott, a bölcs fák utat nyitottak neki, így

gyorsan haladt. Távolabb a szomorúfüzek zengő kupolái kez-

dődtek, bár onnan, ahol Gergő állt, egyelőre csupán sötétzöld

falnak érzékelte őket.

- Nincs más, irány a meotiszi ragacs - sóhajtott a sámánfi,

majd még hozzátette: - Balhás, miért vicsorogsz pont most

rám, mikor ekkora szükség volna rád?

Horkantó valóban utolérte, sőt néha le is hagyta a pusztán

suhanó szelet. Gergőnek időnként a köpenyével el kellett takar-

nia az arcát, hogy a robajló hurrikánban teleszívhassa tiszta

levegővel a tüdejét. Mégsem fogta vissza a lovát, mert a völgy

keleti oldalán időnként hatalmas varázslatok fényei labban-

tak, amik azt jelezték: Hold Dühének hordája már átkelt a

hágókon, és a két vadásznak bőven akad velük baja.

Magor ugyan azzal ijesztgette Gergőt, hogy a füves pusztán

vágtatva is három napig tart az út, a sámánfi mégis elérte e-

zek rengetegét, mire az est ráköszöntött a völgyre. Igaz, hogy

Horkantó minden ina rezgett a kimerültségtől, mint a kocsonya,

és Gergő már-már attól félt, halálra hajszolta szegény párát.

Leugrott hát róla, mikor a ló patái alatt nedvesedni kezdett a

mocsaras talaj, és a fák között néhol már zsombékos csillant.

- Innen magam megyek - mondta Horkantónak, aki kény-

telen valt csatakos oldalát egy fának dönteni, különben össze-

rogyott volna. - Köszönök mindent. Vigyázz magadra, Rigó

lánya.

A taki orrával beleszuszogott Gergő hajába, és barna szeme

biztatóan fénylett.

Gergő megállt a kusza füzes előtt, kezébe vette bűbájostorát

és elindult. A vadászok ugyan felkészítették rá, hogy a meotiszi

mocsarak vidéke bejárhatatlanul nagy, a sámánfi mégis egyre

inkább elkeseredett, minél mélyebbre hatolt. A füzek jobbra-

balra dőlve búsongtak, lelógó lombjuk lágyan cirógatta a sá-

ros, máshol pacsolyás vagy ragacsos földet. Gergő ráakadt egy

befelé vezető patakra, s mivel annak kavicsas partja biztoraá-

gosabbnak tűnt, jó darabig annak folyását követte.

Az éj leszállt, és bár fenn csillagok milliárdjai ragyogtak, fé-

nyük kevés volt hozzá, hogy a sámánfi biztonságosan halad-

jon. Megbűvölte hát élelemmel tömött, hasán csüngő tarisz-

nyáját, ami attól kezdve úgy szórta a világosságot előre, mint

egy tökéletesen működő bányászlámpa. Szükség is volt rá, mert

a mocsár lassan láppá vált, s Gergő néha azt érezte, hogy bo-

káig merül a förtelmesen büdös sárba. Eszébe jutott, amit Ma-

gor mondott a lápi lidércekről, de elhessegette a gondolatát.

Még csak az hiányzott neki, hogy elfogja a pánik.

Éjfél felé járhatott az idő, mikor Gergő úgy döntött, hogy le-

táborozik. Az izmai már nem bírtak elviselni több megerőlte-

tést, a háta, dereka, combja sajgott, a nyakában mintha kése-

ket forgattak volna, és szeme olykor káprázatokat vetített elé.

Keresett egy viszonylag száraz földhalmot, leterítette a ktipe-

nyét, és ráült. Világító tarisznyájából elővette a julaajtot,

barna kenyeret, vadhagymát, és halkan felkuncogott.

- Most pont úgy nézhetek ki, mint egy szédült mesehős -

mondta magának.

A láp egyre hangosabb hely lett, ahogy az éjszaka előreván-

szorgott. Békák kórusa zengett, a nádfoltok mélyén titokzatos

csusszanások, nyögések hallatszottak, és a sámánfi néha biztos

volt benne, hogy sárgán villogó tekintetek lesik a mozdulatait.

Gyorsan befejezte a vacsorát, feje alá tette a tarisznyát, és ma-

gához ölelve a bűbájostort, lefeküdt, hogy aludjon néhány órát.

A toccsanó léptek zaját jobb kézről, a sás embermagas fala

mögül hallotta meg. Előbb talpra akart ugrani, s kiáltani, hi-

szen biztos volt benne, hogy csak ember lába kelthet ilyen han-

gokat. Ösztönei azonban féket vetettek a torkára. Lassan kelt

fel, óvatosan akasztotta a nyakába holmiját, majd meggör

nyedve indult a sás irányába.

Hamarosan bűvös fényt látott a zörgő leveleken átderenge-

ni. Tehát révülővel van dolga, aki most nem törődik azzal,

hogy bárki meghallhatja lépteit, hiszen csörtet, mint a feldü-

hített varacskos disznó. Gergő vigyázva hajtotta félre a nádat,

s tűrte, hogy az éles levelek megvágják az ujját, az egyes szúnyo-

gok pedig dagadtra csípik ott, ahol nem fedi ruha.

A sásfalon túl köpönyeges alak kereste kapkodva a bizton-

ságos utat. Kezében erős fényre bűvölt

ostort tartott, ami óvatlanul, minden

irányba szórta a világosságot.

"Nagyon magabiztos vagy, koma!"-

gondolta Gergő. A sötét alak végre meg-

lelte a pocsolyák közötti ösvényt, és a

baljában tartott bottal maga előtt döf

ködve azt, újra gyors iramodásba fo-

gott. Gergő meggörnyedve követte, to-

vábbra is vigyázva, nehogy elárulja

magát. Szerencsére az alak egyszer sem

fordult hátra, s a mélyen szemébe hú-

zott csuklyától egyébként is csak azt lát-

hatta, ami éppen előtte volt.

Majd egy órán át nem változott sem-

mi. A fekete köpenyes egyre hangosab-

ban fújtatva, dühös iramban ugrált

zsombékról földhányásra, majd rohant

az állatok által kitaposott ösvényeken.

Mögötte a sámánfi, aki valahogy meg-

feledkezett a fáradtságról. Jól tudta,

hogy akit követ, az maga a Megbízó.

Fűzfák békés ligete derengett fel a bű-

bájos fényben, s ezzel egy időben elma-

radtak a nádszigetek. A köpönyeges is

432 433

óvatosabban surrant, majd kioltotta az árulkodó ostort. Ger-

gő szemének szoknia kellett a kevéske csillagragyogást, s mire

pislogva ismét látta a fák, bokrok körvonalait, a köpönyeges

már eltűnt. A sámánfi bosszúsan szorította össze a markát.

Már éppen arra készült, hogy megbújik a fűzfavesszők árnyé-

kában, és kivárja, míg a Megbízó ismét elárulja magát, mikor

a ligetet paták dobaja verte fel.

Ágas szemből toppant a csalóka csillagfénybe, s nyomban

meghőkölt. A fűzfák közötti kerek tér ugyanis nem szilárd, fű-

vel benőtt tisztás volt, hanem békalencsés, mozdulatlan láp.

A csodaszarvas megrázta gyönyörű fejét, hátravetette agancs-

díszét, de két mellső lába máris merülni kezdett.

Gergő látta, hogy Ágas komoly bajban van. Hirtelen meg

feledkezett az imént még erre lopakodó Megbízóról, és kilépve

rejtekéből, egyenesen a szarvashoz rohant. A nemes állat ré-

mülten forgatta a szemét, fehér párát fújt kapkodva, s még va-

dabbul igyekezett a lápból kiszabadítani a lábát, ami azon-

ban már térdig süllyedt az ingoványba.

- Maradj nyugton, mindjárt segítek! - kiáltotta a sámánfi.

Tartott tőle, hogy ha közelebb megy, Ágas felnyársalja az

agancsával, de nem volt más választása. Abban reménykedett,

hogy a ráolvasás, ami közönséges állataknál mindig bevált,

most is sikeres lesz: - Csitulj, hőkölj!

Talán a bűbáj, esetleg a sámánfi nyugodt, barátságos hang

ja lehetett az oka, Ágas valóban megnyugodott, s hagyta, hogy

Gergő egészen közel lépjen hozzá.

- A sárszikkasztó-bűbáj jó lesz ide - biztatta magát a

fiú, és elővette ostorát.

Toportyán oly gyorsan rontott elő a fák közül, hogy Gergő

fel sem foghatta, mi történik, máris hanyatt feküdt a föl-

dön. Bűbájostorát elveszítette, s mellét iszonyú súllyal nyom-

ta két karrnos tappancs. A veszett morgás megrezzentette a li-

get minden levelét, és a perzselő lehelet szinte égette a sámánfi

arcát.

- Kölyökfarkas - nyögte Gergő. - Mit művelsz, cimbora?

Én...

A farkas egyetlen villámgyors mozdulattal elkapta a fiú tor-

kát. Gergő érezte az agyarak szorítását, és biztos volt benne,

hogy ez nem puszta fenyegetés. Egykori segítő állata most vé-

gezni fog vele.

Ágas lassan lehajtotta a fejét, s bár mellső két lába tövig

merült az ingoványba, orrával lágyan megbökte Toportyán ol-

dalát. A farkas nem engedte el áldozata torkát, sőt, még in-

kább szorította azt. Ekkor a csodaszarvas tizenkét ágbogra

nyíló agancsai között bűbájos fény jelent meg, majd lüktetve,

halkan búgva ráfolyt a földön fekvőkre.

Gergő úgy érezte, mintha valaki megnyitotta volna a mellét,

hogy hozzáférjen a szívéhez. Nem volt kellemetlen, sőt, inkább

borzongatóan meleg, simogató könnyedség járta át. A farkas áll-

kapcsa hirtelen szétnyílt, és a szürkebundás megrázta a fejét.

- Miért fekszel a sárban? - mordult álmélkodva. - Es én

miért ülök rajtad?

Gergő mindkét karjával átölelte segítő állatát, miközben ar

cát mélyen belefúrta annak mindenféle gyanús mocsoktól raga-

csos bundájába.

- Visszatértél, Bolhás! Újra egyek vagyunk! - kiabálta a

sámánfi. Érezte, hogy a régi kötelékek, amiket a rossz álom

széttépett, összeforrnak. Aztán belenézett a farkas szemébe, és

egyszerre két fontos dolgot is megértett.

A Kölyökfarkas már soha többé nem lesz az a kissé esetlen,

folyton okoskodó "Bolhás " akit ő ismert. A totemállata felnőtt

farkassá vált, akit Toportyánnak hívnak, mert ezt a nevet ér-

demelte ki a harcban.

És a sámánfi arra is rádöbbent, hogy már ő sem lehet töb-

bé az a felelőtlen, gondtalan budapesti kölyök, aki volt. Ha

nem is járta még ki a táltosképzőt, és rengeteg tanulnivalója

akad, immár akkor is sámánná... És férfivá lett!

Gergő felpattant a sárból, majd két tenyerével tapogatva ke-

reste elejtett bűbájostorát. Toportyán szaglása azonban a hal-

vány csillagfényben biztosabb segítség volt. A farkas orrával

pöccintette meg a fegyvert, s halkan morgott.

- Szóval még mindig elszórod a holmijaidat!

434 435

Ágas mostanra elveszítette egyensúlyát, s lassan kezdett az

oldalára dőlni.

- Szikkadj, repedj, porladj szét! - kiáltotta a sámánfi,

ostarát lendítve.

Először azt hitte, valamit elvétett a ráolvasás során.

A szarvas lábai körül valóban megszáradt a mocsár vizenyős

talaja, és Ágas néhány erős rúgással kiszabadult. Csakhogy

Gergő varázsigéjét két halk, fenyegető pukkanás is kísérte.

Későn értette meg, mi történt. A tisztás túloldalára vetette

tekintetét, ahol sötéten, mindkét karját varázslathoz emelve

állt a Megbízó. Bűbájostorából egyszerre két rontást röppen-

tett elő, miközben rekedt hangon kiáltott:

- Darvadozz!

Gergő térde nyomban megroggyant. A fiú ismét elejtette a

bűbájostorát, és arccal a lápba zuhant. Toportyán vad mor-

gással fordult a támadó felé, majd elrugaszkodott, de az átok

súrolta a hasát. Röpte megtört, és a farkas erőtlenül hullott a

földre.

A csodaszarvas ekkorfelágaskodott, s a következő szemvilla-

násban elnyelte őt a fűzfák rengetege.

XVI.

Révülők kriptája

436

"Ha ismeretlen számodra az Ébredés Ajtaja, amin be-

lépsz, tartsd készen a bűbájostorod, és készülj fel min-

denre!" - emlékezett vissza Zsófi Maszat Vincéné

(leánykori nevén Tudó Bori) jó tanácsára a Vajákoskép-

zőből. Megmarkolta hát a bűbájostorát, miközben az

álomörvényben zuhanva kijáratot keresett.

Számos nyílás mellett suhant el, de ösztöne vala-

hogy azt súgta: ne közelítse meg őket. Azután jött egy,

aminek pereme az öreg tölgyek mohos odújára emlé-

keztette. Talán ez olyan álomvilág lesz, ahol biztonság-

ba kerülhet, amíg összeszedi a gondolatait, és teste-lel-

ke erővel telik meg.

Kibukkanva az álomörvényből Zsófi bucskázott

vagy hármat, de nem ütötte meg magát. Alatta a talaj

puha volt, lágyan zizegett, felfogva a vajákos lány sú-

lyát. Zsófi félresöpörte szemébe lógó hajtincseit, és

körbepislogott.

Az álomvilág mattfekete égboltozatán egyszerre öt

fényforrás tündökölt, mintha napok vagy inkább hol-

dak volnának. Csillagok azonban nem pettyezték kö-

röttük a teret, sem felhők nem látszottak sehol. Zsófi

hunyorogva erőltette a szemét, majd halkan felsikkan-

tott. Az öt "hold", melyek némelyike lassan fordult, su-

garaival pásztázva, nem más volt, mint öt óriási olva-

sólámpa.

- Éber álmába kerültem - állapította meg bosszúsan

a vajákos lány - Csakis ők szoktak ilyen eszement vi-

lágokat álmodni.

Az Ébredés Ajtaja még mindig nyitva állt, így Zsóii

jobbnak látta, ha kissé távolabb húzódik a nyílástól.

Kubus álomvarangy, aki sokkal ügyesebben suhan az

örvényben, mint bármely képzett révülő, így a vajákos

lány biztos volt benne, hogy rátalál a kijáratra. Mikor

azonban mozdult, tenyere alatt mintha megrándult

volna a talaj. Zsófi csak most nézte meg alaposabban,

hogy min is ül.

Az öt olvasólámpa vándorló fényei könyvekkel borí-

tott síkságot világítottak meg. A vajákos lány ámulva,

óvatosan állt fel, s lépett a rengeteg papírlapon. Volt ott

mindenféle kötet, amit csak el lehetett képzelni. Puha

és kemény fedelű, bőrkötéses, színes képekkel vagy

hangyabetűkkel zsúfolt, vaskos és épp csak füzetnyi.

S ha ez még nem volt elég a furcsaságból, hát Zsófi

csodálkozása perceken belül borzongássá változott,

ugyanis felfedezte, hogy a könyvek... Élnek! Lassan, ap-

rót s csak ritkán mozdultak, de azért - ha sokáig figyel-

te őket az ember - felfedezhető volt, amint egyikük la-

poz magán, kiölti könyvjelzőjét, vagy arrébb csusszan.

Zsófi ettől kezdve még inkább úgy járt a könyveken,

mintha tojások volnának, s gondolatban mindig elné-

zést kért, mikor ránehezedett valamelyik kötetre.

Ebben az álomvilágban minden a könyvekről szólt.

A vajákos lány távolabb polcsorokat fedezett fel, me-

lyekre olykor vaskos lexikonok vagy gyorsan rebbenő,

papírfedeles kiadványok szálltak le, hogy megpihenje-

nek. A messzi völgyben hatalmas, dübörögve zakatoló

nyomdagépek sorakoztak, mellettük emeletnyi magas

papírhalmok álltak őrt. A fekete égből olykor bőrfedelek

nehézkes suhogása hallatszott, amiből Zsófi megértette,

hogy akkora kötetek is élnek itt, mint egy-egy elefánt.

Az Ébredés Ajtaja hirtelen szikrát vetett, majd két

alak zuhant ki rajta. A vajákos lány nyomban megis-

merte Kubust. Az álomvarangy fogcsikorgatva, mind-

két kezével bátyja, Orrnyereg torkát szorongatta. A két

fekete-szürke foltos lény őrjöngve tépte, marta egy-

mást. Zsófi homlokráncolva fordult az Ébredés Ajtaja

felé, amely még mindig nyitva állt. Bűbájostorával

438 439

csördített, s közben elmormolta a záróigét. Jobb nem

nyitva hagyni a járatot, nehogy a nyakukba potyogja-

nak a mocsári koboldok is, akik talán voltak annyira

eszementek, hogy kövessék eltűnt vezérüket.

Miután az Ébredés Ajtaja bezárult, Zsófi könnyű

léptekkel a birkózó álomvarangyok felé indult. Orrnye-

reg a szeme sarkából láthatta, hogy öccse pillanatokon

belül erősítést kap, ezért alaposan beletérdelt Kubus

gyomrába. Amíg a testvér levegő után kapkodva fetren-

gett a fájdalomtól, a tömzsi álomvarangy kurta lábaira

pattant, és futásnak eredt. Dereka körül a betörőszer-

számok élesen csilingeltek.

Kubust segítette féktelen haragja abban, hogy hamar

legyűrje a bénító kínt. Felugrott, s a közben megérkező

Zsófi kezéből kikapta a bűbájostort.

- Fuss csak, bratyó, mindjárt megsülsz! - kurjantotta.

- Ne! - sikoltotta Zsófi, és most ő teperte a földre

Kubust. - Tüzet ne! Ez a könyvek álomvilága, te bolond!

Kubus dühösen kapálózott, de a vajákos lány kicsa-

varta a kezéből a bűbájostort. Közben Orrnyereg már

épp csak látszott a sötétségben, de megtorpant, és rán-

cos képén gonosz vigyorral visszafordult. Baljában a

bűbájostor sárga fénypamacsokat böfögött, biztos jele-

ként annak, hogy Orrnyereg nem riad vissza a tűzgöm-

bök megidézésétől.

Már épp elsütötte volna az átkot, mikor a sötét ég-

ből lepedő méretű papírlapok suhogása hallatszott, s a

következő szemhunyásban irdatlan méretű könyv csa-

pott le az álomvarangyra. A kemény fedél széle nyakon

vágta Orrnyerget, aki négyet hengerbucskázott előre, s

épp Zsófi lába előtt nyekkent le. A vajákos lány kitép-

te az álomvarangy mancsából a bűbájostort, majd bű-

bájos köteléket bájolt Orrnyereg köré.

A hatalmas könyv, pont úgy, mintha saskeselyű vol-

na, lapjait csattogtatva földet ért. Súlya alatt a kisebb

kötetek halkan, keservesen szusszantak, néhányan pe-

dig gyors menekülésbe fogtak, félve attól, hogy óriás

rokonuk összegyűri őket.

- Vigyázz rá! - szólt Zsófi Kubusnak, állával a vi-

csorgó, kötelékeit feszegető Orrnyeregre bökve. Az

álomvarangy elégedetten felröhögött, majd egyszerűen

ráült a bátyja hátára, és időnként (mintegy véletlenül)

tenyere élével nyakon legyintette őt.

Zsófi óvatosan a fekete borítójú könyv elé lépett,

mely nála legalább háromszor magasabb volt. A kötet

úgy ereszkedett imént a társaira, hogy most a vajákos

lány felé nyithatta lapjait. Zsófi érezte arcán a léghuza-

tot, amint az apró betűkkel, különös ábrákkal telerótt

papírlepedők feltárultak.

- Üdvözöllek... könyv - mondta bizonytalanul a va-

jákos lány - Elnézésedet kérem, hogy hívatlanul a vilá-

godba csöppentünk. Amint Lehetséges, révülünk tovább,

de addig is nagyon fogunk vigyázni, nehogy összegyűr-

jük vagy eltépjük a... Testvéreidet.

A dombornyomásos, kemény borítók még inkább el-

távolodtak egymástól. A lapok peregni kezdtek, míg

egy üresen hagyott, hófehér oldal nem került szembe

Zsófival. Az kisimult, miközben az égbolt egyik olvasó-

lámpája feléjük fordult, fényárba borítva a vajákos

lányt és a hatalmas kötetet.

440 441

"Maradjatok, míg kedvetek tartja. "

Hang nem hallatszott. A szavak kacskaringós betűk-

ből rajzolódtak ki a könyv addig tiszta lapján. Zsófi ép-

pen válaszolt volna, ekkor azonban újabb írás tűnt fel.

"Pihenjetek és olvassatok. A fémből csavarozott könyves-

polcokon túlra azonban ne menjetek. Ott laknak azok a köte-

tek, akik elbutítják, ostobaságokra nevelik azt, aki a kezükbe

veszi őket. "

Avastag könyv hangos puffanással, szelet kavarva be-

csukódott. Zsófi megértette, hogy vége a beszélgetésnek.

Mire ismét meghajolt volna, hogy köszönetet mondjon

a szíveslátásért, a bőrkötéses óriás a gerincére feküdt,

majd meglendítette széttárt lapjait, és elsuhant a látha-

tóan nagy becsben tartott nyomdagépek rengetege felé.

- Maradhatunk, amíg kifújjuk magunkat - közölte

a vajákos lány Kubussal. - Jaj, szállj már le róla!

- Minek, mikor olyan kényelmes ülés esik a hátán?

- nevetett az álomvarangy, és újabb nyaklevest suhin-

tott dühöngő bátyja üstökére.

- Megfizetsz még ezért, öcsi! - villogtatta tűhegyes

fogait Orrnyereg.

- Nem mondod? - játszotta a rémültet Kubus. -

Lássuk csak, eléggé ismerlek-e? Vajon mi az én rideg

bratyóm számára a legfontosabb dolog a Világfán?

Amit ha elveszít, abba beleszakad az a kérges szíve.

Zsófi nem igazán értette, mire készül Kubus. Az álom-

varangy bőrén izgatott szürke-fekete foltok kavarogtak,

miközben Orrnyereg bőrövén matatott. Az ott csüngő

ezernyi különös betörőszerszám ismét hangos csörgés-

be-csilingelésbe kezdett, amint Kubus fürge ujjai leoldot-

tak közülük egy harapófogóra emlékeztető holmit.

- Nahát, egy álomzár-nyekkentő! - játszotta a cso-

dálkozót. Orrnyereg dühében teljes erejét megfeszítve

vergődött, mindhiába. - Ez biztosan nagyon értékes

szerszáma az én drága bratyómnak. Hopp, hát nem ki-

csúszott a kezemből?

Kubus valójában nagyot lendített a karján, és a fogót

láthatatlan messzeségbe dobta. Orrnyereg üvöltött,

szitkozódott, s próbált harapni, csakhogy nem volt

mit, legfeljebb azokat a könyveket, amiken hevert. Ezt

meg is kísérelte, de az egyik vaskos krimi alaposan orr-

ba vágta.

- Beszéljünk komolyan! - guggolt le Zsófi a fogoly

elé. - Tudni akarom, hol van most a Megbízód. És azt

is, hogy mik a szándékai.

Orrnyereg előbb valami rettenetest akart a vajákos

lány képébe vágni feleletként. Csakhogy a hátán ülő

öccse már megint a féltett betörőszerszámok között

matatott, leakasztva onnan egy gyémántokkal kivert,

színezüst álomfeszítőt.

- Elmondom, csak ne fosszatok meg a gyűjtemé-

nyemtől!. - visította az álomvarangy - Nekem ezek a

szerszámok jelentik a... A mindent!

Zsófi ráhunyorított Kubusra, aki egyelőre nem dob-

ta el az álomfeszítőt.

- A Megbízó elrévült a Lombszintre - lihegte kap-

kodva Orrnyereg, s közben próbálta úgy fordítani a fe-

jét, hogy szemmel tarthassa öccsét. - Azt mondta, be

akarja cserkészni Ágast, a csodaszarvast.

Zsófi feszülten figyelt minden szóra.

- Minden révülő tudja, hogy Ágas a világ varázsere-

jének hordozója - folytatta Orrnyereg. - Aki leolvassa

a szarvas agancsára rótt igazi nevét, az birtokába kerül

ennek a hatalomnak. Attól kezdve ő dönti el, melyik

révülő mennyi erőt kap, hova utazhat, mit tehet. Az ál-

mok fölött is korlátlan hatalma lesz, így azon túl irá-

nyíthatja az éberek világát.

- Tehát a Megbízód meg akarja tudni Ágas igazi ne-

vét - biccentett ajkát harapdálva Zsófi.

- Nem! - rázta a fejét Orrnyereg. - Ő nem magának

akarja a hatalmat.

A vajákos lány szeme elkerekedett a meglepetéstől.

442 443

- Tehát a Megbízónak is van egy... Megbízója? -

kérdezte.

- Nem egészen - Orrnyereg már-már sírt, mivel Ku-

bus egyre nagyobbakat lendített az álomfeszítőn, mint-

ha el akarná dobni. - A Megbízó azt vette a fejébe,

hogy kiszabadítja a varázstudók egyik leggonoszabbi-

kát, akit évszázadok óta a Gyémánt Jurta rejtett pincé-

jében tartanak fogva a Hetek. Neki viszi el Ágas igazi

nevét. A fülébe súgja azt, újra a világra szabadítva őt,

hogy azután első szolgája lehessen.

- Ki ő? - kiáltotta Zsófi. - Ki az a rég raboskodó fe-

kete mágus? Esetleg boszorkány?

- Nem tudom - nyögte Orrnyereg. - Szerintem a

Megbízó sem tudja a nevét. Csupán annyit sikerült ki-

derítenie, hogy a Gyémánt Jurta bűbájjal védett pincéi-

nek egyikében tartják fogva. Amint becserkészte Ágast,

nyomban hozzárévül.

Zsófi leült néhány puha kalandregényre, és hosszan

törte a fejét. Ezalatt Kubus tovább incselkedett a báty-

jával, de egyre kevesebb örömét lelte a dologban.

- A Gyémánt Jurtába kell révülnünk - döntött végül

a vajákos lány - Azt nem tudom, hol keressem Ágast,

de megelőzhetem a Megbízót. Ha a Jurtában várom,

talán megállíthatom.

- Mi nem mehetünk - mondta komolyan Kubus. -

Ideje, hogy megoldjuk a családi problémáinkat. Igaz,

bratyó?

Orrnyereg elkeseredetten szitkozódott.

- Megértelek - Zsófi felállt, s tekintetével olyan helyet

keresett, ahol új Ébredés Ajtaját nyithat. Ekkor azonban

Kubus csodálkozva rákiáltott.

- Várj csak, vajákos csajszi! - Az álomvarangy le-

szállt bátyja hátáról, és most izgatottan annak övtáská-

ját nyitogatta. - Szerintem itt... Igen, ez a zseb...

Cipzár zizzent, s a következő pillanatban éles füttyö-

gés harsant a könyvek birodalmában.

- Settenke! - kiáltotta boldogan Zsófi. Az őrdenevér

vad iramban röppent néhány kört, majd gazdája kinyúj-

tott karjára csimpaszkodott, természetesen fejjel lefelé.

- Szóval totemállat-rablással is foglalkozol mosta-

nában, bratyó? - Kubus úgy vágta nyakon Orrnyerget,

hogy az majdnem lenyelt egy díszkötéses zseblexikont.

-Azt hiszem, alaposan el kell beszélgetnünk egymással

arról, hogy ezentúl miből él meg a mi kis családunk!

*

Hosszú, keserves percekbe telt, mire Gergő végre leküzdötte a

tagjait bénító darvadozz-bűbájt. Mivel Toportyánt épp csak

súrolta a csuklyás mágus varázslata, a csapzott bundájú far-

kas hamarabb tért magához. Mégsem hagyta egyedül gazdá-

ját. Gergő mellé kúszva érdes nyelvével a sámánfi arcát nya-

logatta, s közben morogva biztatta őt.

- Erősebb vagy, mint hinnéd! Mozdulj, üldözzük együtt a

prédát!

A fiú éledő nyelve megmozdult, s már épp válaszolni akart

a totemállatnak, mikor Toportyán mögött hatalmas árnyat

pillantott meg.

- Óóo... tt - nyögte Gergő. A farkas megneszelt, hátán fel-

borzolódott a szőr, és szembefordult a közeledővel. Torkából fe-

nyegető morgás tört elő, farkát két hátsó lába közé húzta, je-

lezve, hogy semmi kedve barátkozni a jövevénnyel.

A sámánfi felkönyökölt, s még mindig béna ujjaival a bű-

bájostora után markolászott a latyakban. Hínár, békalencse

tapadt a kezére, s kétszer is letört ágakról hitte azt, hogy meg

találta a fegyverét.

A fűzfák közül kitüremkedő szörnyeteg ezalatt lassan köze-

ledett. Toportyán gondolkodás nélkül rátámad a lényre... Ha

a leghalványabb elképzelése is lett volna arról, hogy hol Tehet

azt megharapni. A majd háromméteres, kocsonyás izomhalom

azonban szinte mindenkol egyforma volt: ragacsos, nyálkás,

rózsaszín háj.

444 445

- Hogy téged sem esz meg az íz! - szitkozódott Gergő, aki

végre rátalált a bűbájostorára. - Na, Toportyán, ezt bízd in-

kább rám!

A farkas készséggel félreállt gazdája útjából, bár továbbra

sem vette le égő szemét a feléjük hullámzó förtelemről. Gergő

tudta, hogy van még legalább két perce, mielőtt a táfrcadó "ro-

hama" eléri őket: a Setét Csusszanó ugyanis nem kapkodós

fajta rémálom! Ezért aztán előbb alaposan megmasszírozta

bizsergő lábszárait, elgémberedett nyakát, sajgó derekát, me-

lyekből a legkésőbb akart távozni a rontás.

Mikor visszanyerte teljes erejét, talpra állt, és szemügyre

vette a lassú rémálmot. Való igaz, hogy a Setét Csusszanó

gusztustalan, óriási teremtmény volt, de veszélyt csakis akkor

jelenthetett, ha az áldozata nem tudott előle kitérni. A

sámánfi fejében megfordult, hogy egyszerűen kikerüli a lusta

meztelen csigát. Ekkor azonban meglátta, hogy a rémálom zöld

nyálkával borított, fűrészes szélű szájának szélén méreg csöp-

pen. Ahol a savas váladék földet ért, a növények fehér felhőcs-

kévé váltak, és sisteregve ellebbentek.

- Te káros vagy a környezetre, koma! - kiáltott Gergő,

majd megcsördítette ostorát. A megidézett átok fekete villám-

ként cikázott át a levegőn, és a homloka közepén találta el a

Setét Csusszanót.

Toportyán előbb azt hitte, hogy a katalmas szörnyeteg lát-

hatatlanná vált. Óvatosan odáig lépkedett, ahol az imént még

a Setét Csusszanó araszolt, s szimatoló orra előtt egy apró, ró-

zsaszín meztelen csigát vett észre.

- Töpöritő-bűbáj, méghozzá végleges! - magyarázta Ger-

gő. - Szerintem a Setét Csusszanó élete a meotiszi mocsarak-

ban sokkal boldogabb lesz így, mint rémálomként volt.

A farkas dühösen ráfújt az előbb még fenyegetően óriási csi-

gára, majd figyelmét arra fordította, amerre Ágas eltűnt.

- Igazad van, induljunk!-A sámánfi magához intette To-

portyánt, leguggolt hozzá, és szorosan átölelte. Milyen rég nem

érezte már azt, mikor a totemállata dobbá változik, és ujjai

alatt a feszes bőr a szív ritmusát kezdi dübögni! A sámánfi

most nem révülni, csupán repülni szándékozott, ezért rövid

bűvigét mormolt. Toportyán dobból újra farkassá lett, s kész-

séggel tűrte, hogy a gazdája felüljön a hátára.

Az ingovány fölött suhanni ezerszer könnyebb volt, mint a

zsombékok, tüskebokrok és vendégmarasztaló liánok között bot-

ladozni. Gergő élvezte a friss szél simogatását, a csillagparos

éj vidám fényét és a végtelenség szabadságát. Átölelte Topor-

tyán bozontos nyakát, s ujjai kitapintatták a totemállat egy-

kor sámánoktól kapott csengettyűit. Mind megvolt, így a far

kas röpte fürge, biztos és tévedhetetlen.

Ágas a mocsár közepe felé menekült, ahol a láb egyre ritkáb-

ban lelhetett szilárd talajt. Gergő a gyér csillagfényben is jól

láthatta, hogy a szarvas néha megbotlik, ereje kezdi elhagyni.

Aranyos patáira súlyos sárkoloncok ragadtak, szügyét iszap

borította, s olykor, ha hátranézett, hatalmas szemeiben rémü-

let csillogott.

A Megbízá minden pillanattal közelebb került hozzá. A sá-

mánfi rövid keresgélés után felfedezte a köpönyeges alakot. Va-

lamiféle bűbájt alkalmazhatott a mágus, éppúgy, mint annak

idején a komor álomvilágban, mikor az eleven erdő rárontott

Hold Dühének táborára; mivel nem kellett lépnie, lábai az in-

govány fölött suhantak. Ágas ugyan teljes erejéből futott, szö-

kellt előle, a csuklyás mégis hamarosan elég közel kerül hozzá,

hogy rontást küldjön rá.

- Kerítsd, Toportyán! - rikkantotta a sámánfi. A szíve he-

vesebben kezdett dobogni, mert vadásznak érezte magát, aki le-

csapni készül a prédára.

A kiáltást meghallhatta a Megbízó is, mert felnézett a leve-

gőben suhanó párosra. A csuklya sötét árnyékában valami

csillant. Talán a mágus szeme vagy... Gergőnek ismét az a kü-

lönös érzése támadt, hogy ha nagyon csikorogtatná esze kere-

keit, kimondhatná a Megbízó valódi nevét. Erre azonban nem

maradt ideje.

Egyszerre két oldalról csaptak le rájuk a frászmadarak.

Gergő előbb ismerte fel rettenetes rikácsolásukat, mint ahogy

megláthatta éles csőrük veszedelmes villanását. A rémálmok-

446 447

ból rabolt óriás szárnyasak otthon érezték magukat a mocsa-

rak miazmás levegőjeben. Gazdájuk hangok nélkül kiadott pa-

rancsának engedelmeskedve karmaik közé akarták kapni Ger-

gőt, hogy letépjék őt Toportyán hátáról.

- Megígértem neked, sámánkölyök, hogy találkozunk még!

- rikoltotta egyikük. - Az ebédem lehettél volna, ha akkor ve-

lem szöksz. Most jó leszel vacsorára.

Toportyán zuhanni kezdett, hogy elkerülje a tűhegyes kar-

makat. A sámánfi próbált toteme hátán maradni, s közben

azon törte a fejét, miféle bűbájjal támadhatná meg a rémál-

mokat. Igaz ugyan, hogy a Setét Csuszszanóra hatott a ron-

tás, de a frászmadarak fényes, kemény tollazata szinte min-

den átkot képes volt visszaverni. A komor álomvilágban még

Böszme hívta fel Gergő figyelmét arra, hogy a rémálmok leg-

többje csak akkor varázsolható el, ha pont a szemüket találja

telibe a rontás.

Idő azonban szinte semmi nem maradt a merengésre. To-

portyán hirtelen felvetette a fejét, nyakában összecsörrentek a

sámánoktól kapott ereklyék, amint a farkas elzúgott a füzfák

fölött. Nyomában rikácsolva suhantak a frászmadarak, most

csőrükkel vagdalva a levegőt. Gergő érezte, hogy hátán szétha-

sad a köpeny, reccsen az ing, de a bőrét még nem érte el a gyil-

kos csapás.

Derékban fordult hátra, és célzás nélkül három tűzgömböt

cserdített ki bűbájostorából. Csupán az egyik találta el a kö-

zelebbi frászmadár szárnyát, és fénylő csíkokká robbant rajta,

ártalmatlanul.

- Ez így nem megy! - kiáltott a sámánfi farkasa fülébe. -

Vigyél minket a magasba.

Toportyán azonnal engedelmeskedett. Fekete orrát a süvítő

szélbe fúrta, megcélozta az ég legfényesebb csillagát, amit

Magor előző éji regölése közben Vastuskónak nevezett (Gergő

addig Sarkcsillagként ismerte), és száguldott, mintha lyukat

akarna ütni a menny boltozatába. A frászmadarak valame-

lyest lemaradtak, hatalmas szárnyaik csattogva szelték a leve-

gőt. A sámánfi időnként visszanézett rájuk, és látta, hogy

előbb-utóbb mégis utol fogják érni. A levegő ritkult, tüdejét ezer

apró jégkristály szurkálta, és Toportyán bundáján is dérfehér

lett.

Olyan magasan jártak már, hogy a meotiszi mocsarakból

semmi nem látszott, csupán a tiszta vízfelszín csillant meg itt-

ott. Ekkor Gergő bal karjával még szorosabban ölelte át a far-

kas nyakát, majd derékban hátrafordult, és ismét megcserdí-

tette bűbájostorát.

A közelebbi frászmadár szárnyai hirtelen összecsukódtak,

mintha szándékosan a testeéhez húzta volna azokat. A rém-

álomlény meglepetésében elnémult, csőrét kitátotta, rózsaszín

nyelve kígyóként tekergett benne. A sámánfi által köré idézett

bűbájkötelek recsegve szorították le a szárnyait.

A frászmadár néhány pillanatig mintha állt volna a leve-

gőben, aztán pörögve zuhanni kezdett. Társa alig bírta elke-

rülni az ütközést, és dühében csőrével belevágott a gúzsba kö-

tözött madár oldalába.

- Ennek már annyi! - rikkantott Gergő. - Tovább, Topor-

tyán, fel jebb!

A farkas megfeszítette minden izmát, szíve dobogása a sá-

mándobok zenéjét dübörögte. A második frászmadár, aki

bosszút esküdött Gergő ellen, mert az nem szökött vele a komor

álomvilágból, most még dühödtebben üldözte őket. Csapkodó

szárnyaiból olykor már kihullott egy-egy fényes, fekete toll, de

hamarosan kezdte beérni a menekülőket.

Gergő tudta, hogy nem tétovázhat tovább. Hóna alá szorí-

totta a bűbájostorát, feltúrta gémberedő kezével az ingét, és

elővett néhány olajos fényű, apró levelet. Kettőt a szájába vett,

s rágni kezdte.

- Ezt le kell nyelned! - süvöltötte Toportyán nyakára ha-

jolva, s mielőtt a farkas tiltakozhatott volna, a maradék

vakulj-leveleket az agyarai közé tömte. A totemállat annyira

meglepődött, hogy kettőt csattintott állkapcsával, majd tényleg

lenyelte a zöldet.

A frászmadár felvisított, mikor a csőre előtt száguldó

sámánfi és hátasa hirtelen eltűntek. A rémálom lefékezett,

448 449

szárnyával egy helyben kavarta a

kristálytiszta levegőt, bühöm fejét ide-

oda forgatta. Valami neszt hallott ol-

dalról, de hiába lesett, csupán a tűfé-

nyű csillagokat látta.

- Szerettél ketrecben élni, én tu-

a

dom! - rikkantotta a láthatatlan

Gergő gúnyosan, közvetlenül a rém-

álom bal füle mellett. Afrászmadár

arra csapott a csőrével, de nem volt

ott semmi, csupánazéjiégbolt.

A sámánfi meglcndítette bűbájos-

torát. A bőrszíj csomóiból kék nyalá-

bok kúsztak elő, és szemvillanás alatt

szabályos varázsketrecet emeltek a

frászmadár köré. A rémálomlény

egyet nyekkent, s már zuhant is a

társa után, tehetetlenül kapaszkodva

karmával a kéklő vasrácsokba.

- Most aztán keressük a Megbí-

zát! - kiáltotta a sámánfi. Topor-

tyánt nem kellett biztatni. Olyan se-

besen száguldott a mocsarak fdé, hogy

Gergőnek megint elakadt a lélegzete,

csak most épp a túl sok levegőtől, ami

eltömte orrát-száját. A vakulj-levelek

hatása azonban máris elmúlt; ned-

vük kiszáradhatott a napokig tartó

bolyongás alatt.

Ágas még mindiga zsombékosban menekült, de ereje már csu-

pán rövid szökkenésekre maradt. A fekete csuklyás mágus, mint-

ha játszadozni akarna áldoratával, olykor lelassította víz felet-

ti, bűbájos suhanását. A sámánfit elborította a harag, amint

meglátta, hogy a csuklyás vörösen izzó ostorával néha kegyetle-

nül rácsap a szarvas tomporára, és közben vad röhögését messze

cibálja a szél.

Gergő pusztán bal keze apró mozdulatával jelezte, mit akar.

Toportyán értette, s szinte hang nélkül ereszkedett az ingovány

egyik úszó szigetére, alig néhány lépésre a Megbízótól.

- Megállj, mágus! - kiáltotta a sámánfi, amint biztos ta-

lajon állt. Lábait kissé szétvetette, térdét megroggyantotta, bal

tenyerét a szája elé vitte, ahogy azt a táltosképzőben tanítot-

ták. Bűbájostora enyhén remegett, halkan búgott a tú feszített

energiától. - Ne a védtelent kínozd. A sámánok erejével nézz

inkább szembe!

Gergő maga is érezte, hogy amit mond, túlzás. Most még-

sem jutott eszébe jobb, és célját ezzel is elérte: a csuklyás meg-

torpant, majd lassan, a víz fölött lebegve felé fordult. Arcát

most sem lehetett látni, a sámánfi valahogy mégis "érezte";

hogy a sötét mágus nevet.

Az átkok egyszerre robbantak ki a bűbájostorokból. Gergő a

serke-rontást küldte ellenfelére, ami ugyan erős, kellemetlen

viszketésnél nem okozott többet, de megfelelőnek látszott arra,

hogy megzavarja ellenfelét. Az ezüstszürke fénypöttyökboi álló

bűbájt azonban könnyedén elkerülte a mágus, s azok egy sze-

rencsétlen nádszigetet találtak el. A pengeforma levelek nyom-

ban keserves zizegésbe kezdtek, amint egymáshoz dörzsölődve

próbáltak megszabadulni a csípős rontástól.

A köpönyeges átka cseppet sem volt ennyire "barátz". Ger-

gő ráismert a felé szökkenő, levegőbe hurkokat rajzoló füstpa-

macsokra: ez a köptető-rontás szemmel látható formája volt.

Akit eltalált, arra olyan rettenetes köhögés tört, hogy pere,eken

át csakis a fuldoklással, harákolással lehetett elfoglalva.

A sámánfi fel volt készülve a támadásra, de még így is épp

csak sikerült kikerülnie azt. A füstpamacsok elkunkorogtak

mellette, ő pedig úgy döntött, újabb varázslat helyett közelebb

próbál kerülni a mágushoz. Szeme sarkából ugrás közben vet-

te észre a sötét révülő totemállatát, ami eddig még soha nem

mutatkozott, most azonban rárontott Toportyánra. A farkast

meglepte a támadás, és foieg a támadó kinézete. Akkora rovar

zizzent le a csillagfényes égből, mint maga a farkas: acélkék

csáprágóival megcélozta a szürkebundás nyakát.

450 451

Gergő még talpra sem állt a vetődésből, már azon törte a fe-

jét, miféle révülő lehet az, akinek egy ekkora fülbemászó a to-

temállata. Válaszra nem lelt, mert a mágus újra eldörrentet-

te bűbájostorát. Ezúttal ismét darvadozz-átokkal próbálko-

zott, de az ártalmatlanul fröccsent szét a sámánfi lába előtt,

bár a ruháját televerte sárral.

- Megbocsáss, kölyök, de nekem erre most nincs időm - re-

csegte ezután a mágus, majd két karját az égnek vetette, és fel-

üvöltött: - Idézlek, őslélek!

Gergő és a csuklyás között párázó, emberforma szellem je-

lent meg. A sámánfi azonnal ráismert Kalpagos Csanádra,

aki most sem viselte a fejfedőjét. A Szellemdobolók Klánjának

elmebajos kísértete azonnal Gergő felé siklott, most cseppet sem

törődve azzal, hogy takargassa pucérságát.

- Ne félj, sámán, nem fog fájni! - susogta síron túli hang-

ján, és ölelésre tárta áttetsző karjait. Gergő tudta, hogy az

egykor élt ős mire készül. A Rejtezés Táltoskollégium egyik leg

fontosabb tantárgya a Tiltott Bűbájok Tára nevet viselte. A

tanoncok által csak "tibüta" néven emlegetett órákon tanultak

a szellemszusz-energiáról, amit ma már erőművekben állíta-

nak elő, és ellenőrzötten adagolják azt az előfizető kísértetek-

nek. A szellemszusz azonban eredeti formájában minden kísér

tetben megtalálható, veszélyes erő, amivel képesek kiszívni az

elevenek életerejét. Ez persze szigorúan tiltott bűbáj, de Kal-

pagos Csanádot bizonyára nem fogják visszatartani a Gyé-

mánt jurta törvényei.

A derengő szellemalak mögött a Megbízó sarkon fordult, és

Ágas nyomába eredt. A sámánfi körbepillantott, hátha meg-

kerülhetné Kalpagos Csanádot, de semmi kedve sem volt az in-

goványba ragadni. A kísértet egyre közelebb libbent hozzá, mi-

kor Gergőnek eszébe villant az, amit még a rémálomvadászok

táborában hallott.

"A bolond ősök ellen legjobb a zúzmarahúzó-bűbáj!"

A jégszilánkokból álló, vakítóan szökkenő rontás deréktájon

találta el a kísértetet. Kalpagos Csanád kínjában úgy süvöltött,

mint a hegyek közül lezúduló északi szél. Páratestén zúzmara

ütött ki, és halkan recsegve-ropogva kezdte összezsugorítani az

őst. Gergő nem is törődött vele tovább. Tekintetével Toportyánt

kereste, aki közben megszabadult a fülbemászótól, de nyakán két

mély, vérző seb éktelenkedett. Igaz, hogy mellső lábával egy kar

vastagságú, leszakított rovarlábat taposott bele a Tatyakos talaj-

ba, és minden agyara kilátszott az elégedett vigyorgásban.

- Merre? - kiáltotta Gergő. Toportyán válaszul beleszima-

tolt a levegőbe, majd nyílsebesen futásnak eredt. A sámánfi kö-

vette, átlépve Kalpagos Csanádot, aki mostanra már csupán

öklömnyi párakupaccá töppedt.

Ágas ereje végül elfogyott. A csodaszarvas remegő inakkal,

habzó szájjal az oldalára zuhant, fenséges agancsát sár lepte.

A Megbízó éppen leguggolt mellé, mikor Gergő elörontott a ná-

dasból.

A sámánfi bűbájostorából kirobbanó bukfenc-bűbáj fülre-

pesztő dörrenéssel találta hátba a mit sem sejtősötét révülőt,

aki ötöt hengeredett, majd a fűzfavesszők közé zuhant. Gergő

átgázolt a békanyálas, zsombékos réten, néha megbotlott a víz

alatt rejtő gyökerekben, s egyszer egészen combig merült. Tjégül

mégis elérte Ágast, és letérdelt a holtra vált állat feje mellé.

A köpönyeges alak úgy emelkedett ki a fűzfavesszők kusza

árnyékából, mintha maga a végzet rettenetes árnya volna.

Csuklyája mélyén ismét különös csillanás látszott (Gergőt em-

452 453

lékeztette valamire, de képtelen volt rájönni, hogy mire), bal-

jában a bűbájostorról fekete szikraesőt permetezett. Az átok,

amire készült, korábban Böszme életét is kioltotta.

A sámánfi hirtelen megértette, hogy immár csak egyetlen

esélye maradt. Elengedte a bűbájostorát, lehajolt Ágashoz, és

két kézzel dörzsölni kezdte annak agancsát. A rovásírás va-

rázsjelei egymás után sziporkáztak fel.

A sötét mágus ajkát elhagyta a halálos átak igéje, ostora

iszonyatosat dörrent.

Gergő ajka némán mozgott, miközben leolvasta az agancs-

ra rótt nevet.

A fekete szikrazuhatag elérte s épp a homlokán találta el a

sámánfit. Toportyán kínjában vinnyogva saját farka után ka-

pott, majd nyomban belezuhant a sárba, Ágas mellé. A cso-

daszarvas aranyos patái utolsót rúgtak a mocsár sűrű raga-

csába, majd elernyedtek.

A halált hozó rontás ártalmatlanul körbefolyta Gergőt,

akinek bőre felfénylett, mintha belső tűz égetné. Az Erdők Aty-

ja beleremegett a varázslatba, mikor Ágasból a Tetejetlen Fa

minden bűbájos energiája a sámánfiba áramlott.

A sötét mágus felpattant a mellé röppenő fülbemászó hátá-

ra. Miközben elnyelte őket a csillagokkal pettyezett égbalt, re-

kedt kacagása szétterült a meotiszi mocsarak fölött.

A sámánfi lassan talpra állt, majd lesimogatta a bőrén

cikkanó utolsó szikrákat.

*

Zsófi gyomra öklömnyire szorult, s a lány úgy érezte,

forró követ csempésztek bele, mikor megérkezett a

Lombszint csúcsára. A Gyémánt Jurtát eddig csak ok-

tatóálomban látta, mikor Maszat Vincéné (született

Tudó Bori) megmutatta a tanoncoknak, honnan irá-

nyítják a sámánok világát. A révülőktől nyüzsgő, színe-

sen kavargó, csodálatos hely azonban cseppet sem ha-

sonlított arra, amit a hosszú utazás végén lelt.

A Gyémánt Jurta lélegzetakasztóan hatalmas kupo-

lája a ragyogóan kék égre tört. Gazdagon hímzett pony-

vái, faragott oldalrácsa, s a csúcsa két oldalán lebegő

nap- és holdkorong erőt, bölcsességet sugárzott. A kő-

rötte terpeszkedő sátorváros azonban néptelen volt,

ahogy a füves pusztaság és a dús lombú, karéjos erdő-

ség is. A hivatalok, irodajurták, ügyintézősátrak utcáin

szemetet hordott a tétova szél, hangot csupán a megla-

zult nemezlapok csattogása adott.

- Kísértetváros - nyögte vacogó fogakkal Zsófi, majd

a fölötte röppenő Settenke nyomába eredt. Átvágtak a

jurták között, bekukkantottak néhány sátorba, de a

tűzhelyek már rég kialudtak, és a szertehagyott holmik

azt sejtették, hogy a révülők kapkodva hagyták el biro-

dalmuk központját.

A Gyémánt Jurta elefántháton utazó óriások számá-

ra is kényelmes méretű bejárata tárva-nyitva állt. A va-

jákos lány megilletődve osont át a küszöbön, s amit

legelőször meglátott, az a középen álló tűzhely volt. Tu-

dó Boritól (Maszat Vincéné! ) hallotta, hogy itt az Ele-

ven Tűznek mindig lobognia kell, mert annak bűbájos

lángjai segítik összetartani a Táltos Világhálót.

Az állatfejek formájára faragott kövek gyűrűjében

most fekete hamu kihűlt dombját hordta a huzat.

- Farkas Húga! Ide, itt vagyok!

Az erőtlen, rekedt hang a Gyémánt Jurta homályba

burkolózó hátsó traktusából szállt felé. Settenke csipog-

va-füttyögve röppent előre, hogy ellenőrizze, biztonsá-

gos-e a tárgyalóasztal környéke. Zsófi azonban nem

tudta kivárni, amíg az őrdenevér megnyugtatja. Futás-

nak eredt, s mire átvágott a Gyémánt Jurta ezreket be-

fogadni képes csarnokán, már lihegett a fáradtságtól.

Az eleven, lombos ágakat hajtó asztal mögött, a kö-

zépső széken ült Kende táltos. Pontosabban épp csak

kapaszkodott, félig lecsúszva a keményre döngölt föld-

padlóra, félrebillent fejjel. Zsófi átbújt az asztal alatt,

454 455

és erejét összeszedve felhúzta, megtámasztotta a vén

révülőt.

- Örülök neked, Farkas Húga - nyögte alig hallha-

tóan Kende. - Hozd... Hozd ide gyorsan az Álmosköny-

vemet. Ott ta... Ott találod, a tulipános ládám mélyén.

A vajákos lány megbizonyosodott róla, hogy a táltos

immár kényelmesen ül, majd a ráncos kéz által muta-

tott ládához rohant. A fedél nehezen nyílt, fájdalmasan

nyikorgott, mintha a vasból kovácsolt eresztékeket év-

tizedek óta rágná a rozsda. Az Álmoskönyv valóban ott

hevert, néhány díszes sámánköpeny, aranyból öntött

rovópálca és más, különös eszköz társaságában. Zsófi

alig mert hozzáérni a vastag, nemezborítós kötethez.

Beleborzongott a gondolatba, mennyi tudás rejtezik a

lapjain, amit senki más nem illethet a tekintetével,

csakis a tulajdonosa.

Minden révülő készített magának álmoskönyvet élete

során. Gergő és Zsófi kötelező iskolai gyakorlatként fo-

gott hozzá, s persze az övék egyelőre néhány kusza, gyű-

rött oldalból állt csupán. Az olyan hosszú életet élt, nagy

tudású révülők viszont, mint Kende táltos, álmosköny-

vük lapjain őriztek minden bűbájt, emléket, titkot, amit

valaha is felfedeztek vagy csupán megsejtettek. És ennél

még sokkal többet is! Az álmoskönyvekbe került a révü-

lő összes álma, azok története és magyarázata. Ahogy az

évek teltek, ezek a feljegyzések varázserővel töltődtek

fel, míg végül a lapok már tulajdonosuk

eleven részeivé váltak. Ha valaki go-

nosz szándékkal beleolvasott volna

Kende álmoskönyvébe, kiismer-

ve a táltos titkait, könnyedén

legyőzhette volna őt.

Zsófi, óvatosan lépve,

az asztalhoz cipelte a ha-

talmas, ezernyi kéregte-

kercs lapból álló kötetet.

- Álmot láttam - motyogta Kende. - Rég elment

mindenki, de én maradtam, hogy őrizzem az Eleven

Tüzet. Végül nem maradt erőm... Nem tudtam már fát

rakni rá.

Remegő ujját a könyv lapjai közé nyomta, de kép-

telen volt kinyitni a fedelet. Zsófi segített neki. A ké-

regtekercs sárga felszínén kavargó, mozgó, egymásba

olvadó és egymásból születő jelek, ábrák kápráztatták

a szemet. A vajákos lány szinte semmit se értett be-

lőlük.

- Itt van - Kende táltos közelebb hajolt az egyik csi-

gavonalhoz, ami hirtelen kisimult, miközben két vörös

kör olvadt szét fölötte. -Az álmom megfejtése... Ebből

megtudom, mit kell tenni, ha...

A Gyérnánt jurtát mennydörgés rázta meg. A robaj

oly hangos volt, hogy Zsófi egész teste belezsibbadt, s

a lány csak úgy tudott talpon maradni, hogy megka-

paszkodott a táltos székében. Kintről hallani lehetett,

amint özönvizhez hasonlatosan eső kezd záporozni a

nemezlapokra. Újabb villámlás lobbantotta fényét, s a

tárt ajtón túl néhány sátor lángra lobbant.

Az Eleven Tűz maradék hamvát viharos szél kavarta

fel, mikor megnyílt az Ébredés Ajtaja. A kék örvényből

fekete köpönyeges alak lépett elő, bal kezében halkan

búgó bűbájostorral. Az arcát most sem lehetett látni,

csuklya árnyékolta vonásait, Zsófi mégis meg mert vol-

na rá esküdni, hogy a Megbízó rájuk nevet.

- Nocsak, milyen kedves társaság! - a selymesen

lágy hang megdermesztette a jurta levegőjét. - Édes kis

révülő hölgy, nehogy megijedjen! Magával meg ezzel az

erőtlen, vén bolonddal semmi dolgom.

Zsófi előkapta ostorát, felugrott az asztal tetejére, és

bűbájcsapdát kezdett idézni. A Megbízó türelmetlenül

horkantott, s közben anélkül, hogy a fegyverét hasz-

nálta volna, keze egyetlen mozdulatával letaszította

Zsófit az asztalról.

456 457

- Megbocsásson, kisasszony, de nekem erre most

nincs időm! - ordította túl a sötét mágus az égi háború

folytonos csattanásait.

Mire a vajákos lány szédelegve talpra állt, a Megbízó

eltűnt. Zsófinak kérdeznie sem kellett, merre ment.

A Gyémánt Jurta tűzhelye félresiklott, s a helyén ápo-

rodott bűzt árasztó, sötét üreg tátongott, melybe mo-

hos lépcsősor merült.

- Kinyitotta a Révülők Kriptáját - szólt halkan, sá-

padt arccal Kende táltos.

*

- Mit bámultok? - förmedt rá a körülötte állókra Gergő. Az

imént érkezett vágtatva, csatakos lovakon Hunor és Magor,

akik egyből leszálltak a nyeregből... S azóta némán nézték a

sámánfit. Ágas épp csak pihegett, de mégis úgy fordította a

szemét, hogy szintén lássa a fölötte álló fiút.

- Ne bomolj már, Toportyán! - kiáltotta Gergő, akinek

mellkasát majd szétrobbantotta az indulat. -A segítő állatom

vagy! Legalább te ne veszítsd el a józan eszedet!

A farkas azonban maradt, ahol eddig volt, a szélső fűzfák

közé húzódva, egész testében remegve bámulta a sámánfit.

- Mi ütött belétek? - Gergő immár nagyon közel járt hoz-

zá, hogy valódi dühöt érezzen. Hunor volt a legmerészebb a

körben állók közül, így ő szólt.

- Te... Te leolvastad Ágas agancsát!

Gergő úgy biccentett, mintha a szarvas valódi nevét eddig

is naponta böngészte volna.

- Muszáj volt, különben a Megbízó végez velem - felelte. -

Hát nem ezt akartátak ti is?

A két vadász nem válaszolt, de komor arcuk elárulta, hogy

nem tetszik nekik, amit látnak. Gergőt megint elfogta a méreg,

lábával az ingovány latyakjába toppantott. A meotiszi mo-

csár bugyogva, loccsanva megremegett, mintha csak egy lavór

sáros víz lenne. A sámánfi meglepve hallgatózott, majd a sa-

ját lábát nézte, mint aki nem hiszi el, hogy az enyhe földren-

gést azzal idézte elő. Majd arcán széles mosoly terült szét.

- Na! - kiáltotta elégedetten. - Hol az a Megbízó, hogy

hadd szeleteljem fel egyenlő, csinos kis kockákra!

Nevetett, de senki nem csatlakozott hozzá. Ágas fáradtan

lehunyta a szemét, Topartyán halkun morgott, akárha ellensé-

get szimatolna, a két vadász meg... Ők erősen markolták lova-

ik kantárját, mert az ideges állatok dülledő szemmel próbáltak

futásnak eredni.

- Enyém a Világfa minden varázsereje! - szólt Gergő. -

Tuti a buli, srácok! Kívánjatok bármit, én teljesítem.

- Alig hinném, kölyök! - a gúnyos kiáltás a nádasból jött.

A következő pillanatban zörögve szétnyílt a sűrű növényzet, s

Hold Dühe lépett elő. Karja bűbájos íjat feszített, a húron

vashegyű vessző, aminek tollazata varázsfénytől sziporkázott.

- Valóban leolvastad Ágas igazi nevét, és beléd szállt a révü-

lo% világának majd minden ereje. Csakhogy ez mind semmit

nem ér hölcsesség és tudás nélkül.

- Valóban? - Gergő megcsördítette bűbájostorát. A bőrszíj-

ból kipattanó kötelekek rávetették magukat Hold Dühére, kiver-

ték kezéből az íjat, majd gúzsba tekerték az álomfogót. - Még

mindig azt mondoá, hogy semmit nem ér az erőm? Soha még

ilyen gyorsan nem sikerült bűbájbéklyót küldenem senkire!

- Reménykedj benne, hogy a táltosképzőben ellesett néhány

trükknél több is menni fog, kölyök - szólt Hold Dühe, aki im-

már tehetetlenül, de villámló tekintettel hevert az ingovány-

ban. -A Megbízó és az, akit ebben a pillanatban szabadít ki

a Gyémánt Jurta kriptájából, könnyedén széttépi a madzag-

jaidat.

Gergő segélykérőn nézett Hunorra. A vadászok arcán azon-

ban sötét aggodalom ült. Most Magar vette a bátarságot, hogy

megszólaljon.

- Hold Dühe igazat beszél. Hiába vagy minden révülőnél

erősebb, ha nem ismered a szükséges igéket, ráolvasásokat, bű-

bájszavakat. És nem birtoklod a bölcsességet, ami az irányítá-

sukhoz kell!

458 459

A sámánfi fejében megvadult hangyabolyként nyüzsögtek a

gondolatok. Két tenyerét a halántékára szorította, lehunyta a

szemét, s legszívesebben üvöltött volna, hogy a hangjával om-

lassza be az égboltot. A fékezhetetlen varázserő, amit Ágas

hordozott eddig, most teljesen összekuszálta a sámánfi lelkét.

Az egyik pillanatban biztas volt benne, hogy Hunor és Magor

elárulták őt, a másikban azonnal a Megbízó után akart révül-

ni, hogy porrá tiporja...

Vagy a szövetségesévé legyen?

- Neeeem! - üvöltötte végül. Tágra nyitott szemmel nézte

a vadászokat, majd a megkötözve is öntelten vigyorgó Hold

Dühét s végül a halkan nyüszítő Toportyánt. - Tudom, mit

kell tennem!

Bűbájostorával a levegőbe suhintott. Azonnal megnyílt az

Ébredés Ajtaja, amit eddig csak hosszan tartó dobolással tu-

dott megidézni.

- Ti vigyázzatok rá! - parancsolta a két vadásznak, Hold

Dühére mutatva. - Ágast is tartsátok jól, amíg én elintézem

a Megbízót, és visszatérek.

Ezzel beugrott az álomörvénybe. Míg meg nem érkezett, azt

hitte, hogy egyedül utazik a Gyémánt Jurta felé. Toportyán

azonban - legyőzve rettegését, amit a gazdájában sűrűsödő, fé-

kevesztett varázserő ébresztett - az utolsó pillanatban utána

vetette magát.

*

Zsófi hirtelen úgy érezte, mintha a homlokán keresztül

kihúznák belőle lénye egy fontos részét. Kende táltos

ugyanekkor felnyögött, s arccal az Álmoskönyvre borult.

- Átvette az erőt - hallatszott a vén varázstudó sut-

togása. - Ágas igazi nevét leolvasták.

Zsófi kérdezte volna, hogy kire gondol Kende, és mi-

re számíthatnak most, hogy ők már nem tudnak bájol-

ni. Mert amit "kihúztak" belőle az imént, az a bűbá-

jolás képessége volt, most már tudta.

Ekkor azonban az Eleven Tűz hűlt helyén új álomör-

vény nyílt. A vajákos lány majdnem felsikoltott örömé-

ben, mikor megpillantotta fogadott bátyját, Farkast. A

sámánfi azonban úgy lépett át az Ébredés Ajtajának

küszöbén, mint valami pöffeszkedő hadvezér Teste kö-

rül aranyos fény ragyogott, arca merev volt, mintha

márványból faragták volna, és tekintetében hideg villá-

mok cikáztak.

A vajákos lány képtelen volt megszólalni, csak Ken-

dére pislogott, aki a zajra ismét felemelte a fejét. Az öreg

révülő arca semmi jóról nem árulkodott. Gyanakodva

mérte végig az asztalhoz közeledő Gergőt, s mire a fiú

megállt, Kende ajkai pengevékonyra préselődtek.

- Merre van? - kérdezte a sámánfi. Mögötte az Éb-

redés Ajtaja újabb testet lökött ki magából. A farkas

megrázta csapzott bundáját, sárral és rothadó növé-

nyek darabjaival szórva tele a környéket.

- Azt kérdeztem tőletek, merre van a Megbízó? -

zengett ismét Gergő érces hangja, ami semmiképpen

nem illett kisfiús termetéhez. Zsófi válaszolni akart, de

Kende észrevétlenül megszorította a kezét, s maga nyi-

totta szóra a száját.

- Mi dolgod vele, Farkas?

- Megállítom, bármit tervez, s ha ellenszegül az

akaratomnak, végzek vele.

- A te akaratodnak? - hangsúlyozta keserűen Ken-

de. Gergő pontosan értette, mire gondol az öreg, s aj-

kát megvetően lebiggyesztette.

- Enyém az erő, tehát enyém az akarat is - jelentet-

te ki.

- Megállítani a sötét mágust... Ez helyes. - Kende

táltos az Álmoskönyv kavargó mintáit nézte elgondol-

kodva. - És azután?

A sámánfi egyetlen pillanatra elbizonytalanodott.

Az ősz varkocsú varázstudó nem várta meg, amíg felel,

tovább beszélt.

460 461

- Olvasd a varázsigét, amivel azután visszaadhatod

Ágasnak az erőt - s erőtlen kezével Gergő felé fordítot-

ta az Álmoskönyvet. A sámánfi épp csak rávetette te-

kintetét a rovásjelekre, máris biccentett.

- Megjegyeztem, s azután... Majd elválik, hogyan

lesz tovább - mondta.

Háta mögött az álomörvény bezáródott, s így látha-

tóvá vált a titkos járat, amit a Megbízó nyitott. Topor-

tyán halkan mordulva jelezte ezt gazdájának, aki

nyomban hátat fordított a húgának és Kendének.

Amint lépett, nemezcsizmája döndülése egy-egy villá-

mot idézett meg a Gyémánt Jurta fölötti égen. Zsófi le-

guggolt Kende mellé, és arcát az öreg karfát markoló

kezére fektette.

- Ez nem Gergő volt, ugye? - súgta.

- Kicsit ő, de nagyobbrészt valami más - felelte

csendesen a táltos. - Majd meglátjuk, melyikük buk-

kan fel a mélyből.

Gergő időnként biztos volt benne,

hogy szétreped a koponyája, és a környé-

ket rikácsoló, bömbölő, nyüszítő és ezer-

nyi másfajta gondolat árasztja el. Más-

kor viszont ő is tisztán látta a Világ mű-

ködését, arznak összes titkát és közöttük a

maga helyét, hogy kacagni lett volna

kedve.

Örült, hogy Toportyán végül mégis

csatlakozott hozzá. Bár nem jelezte seho-

gyan, a mellette kullogó farkas magabiz-

tossá tette. Kiveszett belőle minden ké-

tely, mikor végre hátat fordíthatott Ken-

de táltosnak.

"Az egykori táltosnak! - javította ki

önmagát. - Nincs már neki mákszemnyi

varázsereje sem. És ennek csak örülhet a

vénember: akár nyugdíjba is mehet, újra Barboncás Döme-

ként házmesterkedve a Csipetke utcában. "

Gyorsan szedte lábát a mohától csúszós lépcsőkön, melyek a

vaksötét földmélybe vezettek. Egyre hidegebb, nyirkosabb lett a

levegő, penészgomba illata csapott az arcába, s lépte patká-

nyokat szalasztott szét. Toportyán olykor bizalmatlanul mor-

gott, de jobbnak látta hallgatni. Gergőt úgysem téríthette el

semmi a céljától.

Valahol messze, a sötétséggyomrában sárga fény pislákolt.

A sámánfi még inkább megszaporázta lépteit, most már hár-

masával ugrálva a lépcsőfokokon. Toportyán kilógatta a nyel

vét igyekezetében, hogy le ne maradjon, bár tappancsainak fe-

lettébb szokatlan volt ez a különös "talaj". Fölöttük a Gyé-

mánt Jurta előbb tenyérnyi, ujjnyi, majd körömnyi fényfolttá

zsugorodott, míg végül kihunyt. Gergő érezte, hogy verejtéktől

és sárlétől nedves inge lassan megdermed, ropogósra fagy, még-

sem fázott. Az Ágastól átvett varázserő belülről fűtötte, mint

izzó parázs a vaskályhát.

Hirtelen véget ért a lépcsők sora. A sámánfi csizmája simá-

ra koptatott sziklapadlón haladt tovább. A széles folyosó két

oldalán maguktól lobbantak lángra a bűbájos fáklyák, amint

"megérezték" a közeledőket. Gergő hamarosan vaskos totem-

oszlopokat pillantott meg, melyek törzsét griffejek díszítették,

s fölöttük boltív lendült át. A kőpárkányon ravásírás ember

magas jelei sziporkáztak.

- Révülők Kriptája" - olvasta fel hangosan a sámánfi,

hogy Toportyán is tudja, hova érkeztek meg. -Jól mondta Hu-

nor: a Megbízó életre akarja kelteni az egyik vagy talán a leg

gonoszabb révülőt, aki valaha is élt a Világfán.

A farkas előrefutott, beleszimatolt a folyosó nedves levegőjé-

be, majd emberi nyelven mordult.

- Érzem a szagát. A közelben van.

Gergő átlépett a totemoszlopok között, mire tízezer bűbájfák-

lya sercent lángra, vakító fénnyel árasztva el azt az ovális csar-

nokot, ahova megérkeztek. A sziklába körös-körül kisebb-nagyobb

barlangokat, üregeket, járatokat vájtak valaha. Némelyik üresen

462 463

tátongott, de a legtöbb bejáratát kék, ezüstszürke vagy éppen vö-

rös bűbájrácsok fedték. Akadtak aztán olyan nyílások, amiket

véglegesen berobbantottak, másokat pedig acélrudakkal megerősí-

tett vasajtók és örökké lobogó tűzfüggöny, lávafolyam takart.

- Ez inkább börtön, mint kripta - állapította meg teljes

nyugalommal Gergő.

- Tévedsz, fiatal barátom! - a Megbízó sima hangja a

csarnokban álló sziklatömbök egyike mögül érkezett. A követke-

ző pillanatban megjelent a gazdája is, teljes nyugalommal

toppanva a sámánfi elé. - Nagyot tévedsz, ha azt hiszed, hogy

ez börtön, csak azért, mert akiket ide zártak, még élnek. A bör-

tönből van remény a kiszabadulásra. A Révülők Kriptájának

lakói azonban örök időkre nyertek elhelyezést. Hacsak...

- Hacsak nem akad egy olyan háborodott, mint te, aki sza-

badságot akar adni az egyiküknek - Gergő elindult a Megbí-

zó felé, s közben felemelte bűbájostorát. - Tudom, hogy ilyen-

kor a filmekben szokás hosszar: beszélgetni. A gonosz elmond-

ja, mi volt a célja, a jó meg igyekszik felvilágosítani őt arról,

hogy rossz, amit tenni készül. Azután persze összecsapnak, és

vége. Nekem ehhez most nincs semmi kedvem.

- Végre valami, amiben tökéletesen egyetértünk - hajolt

meg a csuklyás. Majd hirtelen a levegőbe lendült, szélsebesen

átszáguldott a csarnok túlfelére, s leereszkedett egy négy méter

magas, ívelt kapu előtt.

Gergőt meglepte a mutatvány, hiszen már minden varázs-

erőt ő birtokolt, ami a Világfán létezik. Akkor honnan veszi

röppenv"képességét a Megbízó? Sem ostort, sem varázsigét nem

használt, az biztos. Mégis úgy szökkent át a borotvaéles szikla-

tömbök fölött, mint a gondolat. Talán irányítani képes az ál-

mokat? Más magyarázatra nem talált hirtelen.

A sámánfi először Toportyánt akarta hívni, hogy minél se-

besebben a Megbízónál teremjen. Azután elmosolyodott. Comb-

ját ütögetve a bűbájostorral, kényelmes léptekkel sétált keresz-

tül a termen. Körben a bezárt szörnyetegek egyetlen pisszenést

sem hallattak, de Gergő biztos volt benne, hogy figyelnek. A sö-

tét mágus eközben a hatalmas kaput lezáró láncokkal, lakatok-

kal bíbelődött. Most sem alkalmazott varázslatot. Legalábbis

olyat nem, amit Gergő is felismert. Helyette különös

szerszámokat húzott elő köpönyege alól, azokat dugdosta a zá-

rakba, majd egyszerre elfordította mindet.

A Révülők Csarnokát kongó dörrenés rázta meg. Toportyán

idegesen előrerohant, majd visszafutott a gazdájához, és ismét

a Megbízó felé iramodott. Gergő mégsem volt hajlandó sietni.

- Nálam minden hatalom, ami a Világ fát életben tartja -

mondta, mikor a farkas kérdőn félrefordított fejjel bámult rá.

- Úgy döntöttem, akárkit is szabadít ki a bolond mágus, en-

gedem neki. Azután idekinn, a többi förtelem szeme láttára

végzek vele, hogy örökre elmenjen a kedvük a szökéstől.

Toportyán bizalmatlanul nyüszített, de ahhoz nem fűlt a

foga, hogy emberi szóval próbálja meggyőzni Gergőt. A sá-

mánfi hideg mosolyától felborzolódott hátán a szürke bunda.

Inkább újra a kapu felé iramodott, hogy kéznél legyen ha

szükség lesz rá.

A Megbízó leoldotta a láncokat, szétpattintotta a lakato-

kat, és még csak nem is kapkodott. Mikor Gergő felbukkant a

kapuval szemközt, balját a boszorkányfejes kopagtatá nyelvére

tette, és mosolyogva várakozott.

- Sejtettem, hogy így lesz-kiáltotta vidáman. -Jobban is-

merem a lelked, kölyök, mint a saját anyád!

Gergő hirtelen megbotlott. Bogi említésére a fejében ismét

összekavarodtak a gondolatok, s néhány szemvillanásra sem-

mivé lett eddigi önteltsége. Szerencsére a dolog nem tartott túl

sokáig. Hamar visszanyerte egyensúlyát, és már a gyomra sem

akart kibújni mindkét fülén egyszerre.

- Előre tudtam, hogy ha te olvasod le Ágas agancsáról a

nevet, akkor személyesen akarsz majd megküzdeni az én jöven-

dőbeli urammal! - folytatta behízelgő hangján a csuklyás-

Hogy úgy mondjam: ez volt a "B" terv!

- Ki ő? - kérdezte Gergő, és tíz lépésre az ajtótól megállt.

Két karját egymásba fonta, arcán enyhe unalom jelent meg -

Mondd az átokverte szörnyeteg nevét, akit a világra akarsz

uszítani.

464 465

- Azt már nem - hőkölt hátra rémületet játszva a mágus.

-Akinek tudjuk a nevét, azon uralkodhatunk.

- Ezek szerint te fogsz parancsolni neki, amint kiszabadul?

- Már hogyan tehetném, hiszen... Én magam sem tudom,

miként nevezik!

A sámánfi kezdett semmit nem érteni. A Megbízó olyan

szörnyet akar kiszabadítani, akinek még a nevét sem tudja?

Csupán annyi minden ismerete ennek az elmebajos mágusnak,

hogy a kriptába zárt révülő a leggonoszabb, akit valaha is

ágán hordott a Világfa?

Hiszen ennek semmi értelme!

Töprengeni azonban nem maradt több idő.

- Lássuk, mit kezdesz az én új urammal? - selypegte a

Megbízó, s hármat koppantott a bronzboszorkány nyelvével.

A kapu kőhöz horzsolódva, kőport hullatva, lassan meg-

nyílt. Gergő már nem fonta karba a kezét. Gyomra tájékán

nyugtalanság parázslott, de a félelmetes varázserőt igyekezett

homloka mögött egyetlen pontba sűríteni. Nem várta meg,

amíg a hatalmas ajtószárnyak teljesen kitárulnak. Lassú lép-

tekkel elment a sötét mágus mellett, s közben megfigyelte, hogy

a csuklyás izgalmában remeg.

A kriptából penész- és patkányszagú bűz áradt. Amíg a ka-

puszárnyak éktelen zajt keltve ki nem nyíltak teljesen, a csar-

nok fáklyáinak fénye nem tudott behatolni a börtöncellába.

Gergő lágyan meglibbentette bűbájostorát, hogy az itt is szer

teheverő kövek némelyikét fényre bájolja. Ekkor végre már min-

dent tisztán látott.

A börtön húsz lépés mély és ugyanolyan széles, gömbformá-

ra csiszolt terem volt. Falait rúnák és rovások rengetege takar-

ta, amik elolvasására egy egész élet sem lett volna elegendő.

Néhol azonban a plafon megrepedt, és sziklatömbök zuhantak

a padlóra, pozdorjává robbanva. Gergő csizmája alatt kavi-

csok ropogtak, de még így is jól hallotta a háta mögött izgatot-

tan toporgó sötét mágus szaggatott lihegését.

A megbűvölt kövek végre bevilágították az egész termet.

A termet, ahol nem volt senki.

Ez valami vicc? - fordult meg a sámánfi. - Te szórako-

zól velem, vagy eltévesztetted az ajtót?

A sötét mágus eddig is hangosan vette a levegőt, most azon-

ban kétségbeesett zihálás tört ki a melléből.

- Ez... Ez nem... Nem lehet! Képtelenség! Itt kell... Neki

muszáj itt lennie!

Elrohant Gergő mellett, körbefutotta a börtönt, két kezével

tapogatta, csapkodta a rúnajelekkel teleróttfalakat. A sámánfi

kíváncsian figyelte őt, s egyre gerjedt benne a harag, miközben

lelkének más részét nevetés csiklandozta. Ahogy tekintete a má-

gust követte, mégis felfedezett valami különöset a hátsó falnál.

Elindult, s újabb köveket bűvölt fényre, hogy jobban lásson.

A börtön kupuval szemközti zugában díszes trónus állt. Ugyan

a kőfalból faragták ki, de támláját, párnázott ülését és talapzatát

szikrázó ékkövek, ezüstcirádák, aranyberakások tették szemkáp-

ráztatóvá. Gergő érezte, hogy a trónus maga is erőt sugároz.

- A helye! - sikoltotta a sötét

mágus, akinek már

észkereke csikorogva

másba tört. - Itt a

helye... A trónszéke

leggonoszabbnak, aki

létezik! De ő... Hol

van ő?

- Csupán ben-

nünk létezik.

A hűvösen nyu-

godt hang betöltötte

a gömb alakú csar

nokot. Gergő maga-

biztosan, a köpönye-

ges rémült visítással

fordult hátra. Közé-

pen halvány alak de-

rengett. jelenés volt

csupán, nem is túl

466 467

erős, hiszen vonásai folyton egymásba olvadtak, elmosódtak,

mintha a tulajdonosának rettenetes erőfeszítésébe kerülne.fenn-

tartani őket.

- Kende! - szólt a fehér alakhoz Gergő. - Hogyan vagy ké-

pes ideküldeni árnylelkedet, mikor az összes varázserő az én

birtokomban van?

- Téged már valóban csak ez érdekel, fiam? - kérdezte a

derengő táltos. - Semmi más nem foglalkoztat immár, mint

hogy a varázserő utolsó morzsáit is a magadénak tudd?

Gergő talán válaszolt volna, de ekkor a sötét sámán végleg

összeomlott. Őrjöngve, nyüszítve vetette magát a földre, és tép-

te, szaggatta a ruháját. Percek teltek el, mire kimerült, s végre

a felvert por is leülepedett annyira, hogy láthatóvá váljék a

férfi elkínzott arca.

- Dr. Produk! - kiáltott őszinte döbbenettel a sámánfi. -

Maga a sötét mágus? A pszichomokus? Maga bírta szövetségre

a Gyökérszint egymással is ellenségeskedő szörnyetegeit? És ma-

ga vette rá Hold Dühét, hogy elárulja Álamföldét, a hazáját?

A gyermekpszichvlógus remegő kezével megigazította orrán

ezüstkeretes szemüvegét, majd gyűlölettől fröcsögő szájjal Ger-

gőre sziszegett.

- Azt se feledd, kölyök, hogy én akartalak kivasaltatni

Rúzspírossal! Szolgálni kívántam a legnagyobb gonoszt, aki lé-

tezik. Ajándékként téged adtalak volna, és persze a szabadsá-

gát. De... Hol van ő? Minden régi tekercs, ősi irat, amire rá-

bukkantam, azt vallotta, hogy a legborzalmasabb gonosz a Ré-

vülők kriptáján belül, az Emberlélek Cellájába van zárva.

És... Tessék, ez itt az Emberlélek Cellája! De akkor hol van...?

- Amint az előbb mondtam: csakis bennünk - szólt közbe

ismét Kende árnylelke, melyet utolsó csepp varázserejével kül-

dött Gergő után. - A legfőbb gonosz csakis az ember lelkében

születhet meg, s élhet, erősödhet. Ez a cella pusztán jelkép.

A Révülők kriptájának többi börtönében persze raboskodnak

álomszörnyek, bűnös ősök, tévútra került garabanciások, va-

rázslók, boszorkányok. Addig tartjuk itt őket, míg a Hetek bí-

rósága nem dönt a sorsuk felől.

468

- És a trón? - sikoltotta eszelős reménnyel dr. Produk. -

Valakire biztosan vár ez a gyönyörű szék!

- A trón valóban hatalmat ad, mivel a valaha élt összes

uralkodó trónszékéből került bele egy-egy ékkő, aranyszemcse,

ezüstveret. Aki azonban beleül, többé nem távazhat az Ember

lélek Cellájából. A kapu örökre rácsukódik, mintha csak saját

lelkének legsötétebb zugába zárták volna, de amíg ez a Való-

ság és a Tetejetlen Fa az ő akaratának engedelmeskedik.

- Engem ez nem érdekel! - Dr. Produk feltápászkodott, és

szétszabdalt ruhájával úgy kavarta a port, mint valami esze-

lős keselyű. - Én az uramat akarom!

- A legfőbb gonoszt? - nézett rá szánakozó mosollyal Ken-

de. - Még mindig nem érted, hogy ő pusztán a rosszat aknró,

rémült emberek lelkében létezik? Azok találták ki a gonosz

nagyurat, akik mögé akarnak bújni, hogy elrejtsék saját aljas

tetteiket. Akik rá hivatkoznak, mikor kérdőre vonják őket. És

az olyanok teremtik képzeletükkel, mint te, szegény doktor:

mert magányos és rémült ember voltál, akinek szüksége volna

egy mindenkinél hatalmasabb és szigorúbb... Hm. Apára.

- Én vagyok a lélekfurkász, és nem te! - toporzékolt dr.

Produk. - Csak én mondhatok ilyeneket másoknak! És ha aka-

rok magamnak főnököt, aki megmondja, hogy mit csináljak,

akkor lesz is!

Gergő alig hallott valamit a beszélgetésből. Már egy ideje

hátat fordított az egyre halványodó Kendének, és egyfolytában

a trónszéket bámulta. Sőt, lépett felé, kezét nyújtotta, hogy uj-

jaival megsimítsa a leheletfinom cirádákat...

Réti Boglárka hirtelen felriadt. Reggel óta a kórház-

ban ült, Gergő betegágyánál, ahogyan Botlik Dénes

Zsófi mellett. A férfi most halkan mordult, kidörzsölte

szeméből a káprázó karikákat, majd a feleségére nézett.

- Baj van! - mondta csendesen Bogi.

- Érzem - bólintott Botlik Dénes. - Mit tegyünk?

- El kell aludnunk - felelte a felesége, majd felkapva

a szék támlájára akasztott retiküljét, annak egész tar-

469

talmát a takaróra borította. Ujjai fürgén dobálták félre

a fölösleges kacatokat, majd a magasba emeltek egy

zöld folyadékkal teli üvegcsét.

- Hozz kávét! - mondta Bogi. Dénes kirohant a fo-

lyosóra. Az ajtón túlról előbb pénzcsörgés hallatszott,

amint az okleveles cipőpucoló aprót dobált az automa-

tába, majd fojtott hangú veszekedés szűrődött be.

- Engedd el azt a poharat, te kis...! Megmondta a

lányom, hogy ha még egyszer belebújsz ebbe a masiná-

ba, akkor...! Na, azért!

Botlik Dénes végre beviharzott két pohár gőzölgő

kávéval.

- Vigyázz, kedvesem, forró!

- Nem számít - Bogi kétfelé osztva a poharakba ön-

tötte a zöld löttyöt, majd a magáét gyorsan lehajtotta.

- Akkor idd, ha már leültél, mert nagyon gyorsan...

Feje rábicsaklott Gergő ágyára, s már szuszogott is.

Botlik Dénes összevont szemöldökkel hümmentett,

majd követte felesége példáját...

"Nálam Ágas varázsereje. Az Emberlélek Cellája sem tart-

hatna vissza, ha elfoglalnám a trónt. És ha mégis? Mit szá-

mít! Kényelmes helynek tűnik ez a csarnok, és cserébe az összes

világ uralkodója lehetnék, amíg csak élek!"

Mintha dr. Produk olvasott volna Gergő gondolataiban,

most a sámánfi lába mellé sündörgött, és halkan beszélni kez-

dett:

- Légy te a nagyúr, kölyök! Akarom mondani... Mester!

Sámán! Táltoskirály! Nem ragaszkodom én ahhoz, hogy csu-

pa gonoszságot kövessünk el. Csak irányíts, és én szolgállak té-

ged. Hű leszek, ígérem! Ha hazudsz, veled hazudok, ha igazat

mondasz, letagadom mások előtt. Én leszek a fegyverhordozód,

méregkeverőd és a sajtófőnököd. Uralkodj, hiszen annál nincs

több, sem jobb!

Gergő megborzongott dr. Produk hideg érintésétől, mégsem

rázta le magáról a kezét. Egyedül a trón érdekelte. Meg akar-

ta ismerni minden mintáját, ékkövei szikráit, az ülöpárna pu-

haságát, a támla kemény szigorát.

- Kisfiam!

A sámánfi dühösen rándult össze. Megfordult, elsodorva dr.

Produkot, aki mohó szemmel figyelte az eseményeket.

Kende mellett két újabb, halovány alak lebegett.

- Anya? Dénes? Ti hogy kerültök ide? - kérdezte Gergő.

- A kórházból révültünk ide... - kezdte Bogi, de fia hang-

ja felcsattant.

- Nem révülhettek, hiszen nálam minden bűbájos erő!

- Keveset tudsz még a világ titkairól, sámánfi - szólt a vén

táltos. - A szülőknek nincs szükségük az általad birtokolt bű-

bájra, hogy bajba jutottgyermekük segítségére siessenek.

- Én nem vagyok bajban! Dénes különben sem az apám

úgyhogy semmi keresnivalója itt.

- Kisfiam... - kezdett bele ismét Bogi, de Gergő ismét köz-

bevágott.

- A kisfiad sem vagyok többé, anya! Hát nem látod? Nézz

rá Toportyánra! Már ő sem kölyökfarkas, és én is felnőttem!

Mostantól a magam útján révülök, nincs szükségem a taná-

csaitokra!

- Felnőtt vagy? - kérdezte csendesen Bogi.

- Igen, felnőtt! Na, mit szólsz hozzá? - Gergő arca eltor-

zult a gúnytól. - Most pedig hagyjatok békén, mert úgy dön-

töttem, hogy minden világok uralkodája leszek!

Dr. Produk boldogan felvisított. A három derengő alak nem

szált, nem mozdult. Gergő a trón felé fordult, de ekkor újabb

árnylélek bukkant fel.

- Mi van itt ma? Pizsamabuli szellemeknek? - üvöltötte a

sámánfi, és a jövevényre nézett.

Érezte, hogy a lélegzete elakad, mégis igyekezett dacosan fel-

vetni a fejét. A negyedik árnylélek elhunyt édesapja volt, akit

utoljára a Sárkány koponyájában látott. Akkor az ölebe ült,

mint egy kisgyerek, és boldognak érezte magát, hogy elbúcsúz-

hat toie, hiszen ezt elmulasztotta, mikor a Valóságból elköltöz-

ni készült az apja.

470 471

- Lám, itt az én felnőtt fiam! - mondta csendes, nyugoát

hangján a férfi.

- Sze... Szervusz, apa - nyögte Gergő, de hogy elakuát a

szava, ettől még dühösebb lett. - Igen, felnőttem, és most elfog-

lalom a trónomat. Ágas varázserejét már megszereztem ma-

gamnak, úgyhogy... Biztos te is azért jöttél, hogy lebeszélj.

Apja árnylelke kényelmesen elhelyezkedett az egyik sziklán,

áttetsző kezével barátságosan intett Bogiéknak, majd válaszolt

a fiának.

- Eszemben sincs megakadályozni felnőtt életed első dönté-

sét. Én csak leülök ide, és nézlek.

Így is tett.

Gergő pedig bólintott, majd a trón felé lépett. A lába mellett

dr. Produk boldogan vinnyogott, Toportyán azonban elhúzó-

dott, mintha közel szeretne kerülni az egyelőre nyitott kapuhoz.

A sámánfi mélyet sóhajtott, kezét a trón karfája fölé emel-

te...

Majd mégis rápillantott az apjára. A férfi csak ült, állát a

tenyerére támasztotta, és arcán tiszta, őszinte kíváncsiság

tükröződött.

Gergő újra lendületet vett, hogy fellépjen a trón talapza-

tára...

Nem sikerült. A fiú akkor is maga előtt látta az apja biza-

lommal teli tekintetét, mikor nem nézett rá. S ettől hirtelen

olyan végtelenül nevetségesnek érezte, hogy ő legyen a világok

korlátlan ura. Szívesebben járna még néhány évet a

táltosképzőbe, kergetne megvadult ruhásszekrényeket a farkasa

hátán, és veszekedne Zsófival arról, hogy melyik rontás a leg-

jobb, ha az embergyereke ki akar tolni az elszemtelenedett há-

zi lidércekkel.

Gergő hátat fordított a trónnak, bűbájostorával álomör-

vényt hasított a levegőbe, és intett Toportyánnak, hogy köves-

se. Mielőtt belépett az Ébredés Ajtaján, még rámosolygott az

apjára.

- Bocs, de van nálam valami, amit sürgősen vissza kell

adnom... egy szarvasnak.

XVII.

A bírák

Kerek két holdfordulón át tartott a tárgyalás - mégsem

telt el egyetlen perc sem. A Hét Sárkányőr úgy döntött,

hogy kivételesen engedélyt ad az égboltozat mechaniz-

musának megállítására. A garabonciások felmásztak

hát a Gyémánt Jurta tetejére, egészen a csúcsig, és ki-

bújtak a füstnyíláson. Ott ragyogott jobb kézről Sze-

mes, a Nap, valamint Éj Lánya, a Hold. A tudók varázs-

énekükkel szólították a Sárkányt, aki suhogó bőrszár-

nyát lengetve meg is érkezett hamarosan. Körberepülte

a Jurtát, tisztelettel köszöntötte a Heteket, majd a ga-

rabonciások parancsára lenyelte a két szépséges ég-

gömböt.

Megtorpant az idő. Nem teltek a percek sem a Tete-

jetlen Fán, sem a Valóságban. Még maga a Sárkány is

levegőbe dermedt, míg a kántáló garabonciások más-

ként nem éneklik majd a dalukat. Egyedül a Gyémánt

Jurtán belül hömpölygött tovább az idő láthatatlan fo-

lyama, hogy a tárgyalást megtarthassák.

A díszes nemezfalak között ezrével nyüzsögtek a ré-

vülők. Gergő és Zsófi jelen voltak az előkészületeknél,

s ámulva nézték, amint az Énekmondók Jurtájának

tagjai bűbájostoraik segítségével berendezik a Jurtát.

Egy-egy cserdítésükre kétoldalt, félkörben padsorok

emelkedtek ki a döngölt padlóból, melyek végül úgy

néztek ki, mint a cirkuszok ülései. Középen újra lobo-

gott az Eleven Tűz, fehér füstje felfelé kígyózott, majd

kibújt a fedetlen nyíláson.

A tűzhely bejárathoz közelebb eső oldalára az ének-

mondó sámánok szintén padsorokat igéztek. Ott ülnek

majd a Világfa három szintjének küldöttei és a révülő-

hivatalok vezetői. Az Eleven Tűz túlsó felén bűbájket-

recek sorakoztak, bennük kényelmes székekkel. Azok-

ban kapnak helyet a tárgyalás vádlottjai, akiket így

minden irányból jól lehet látni és hallani. Jobbról és

balról írótáblák, mellettük háromlábú ülőalkalmatos-

ságok árválkodtak, a védők és a vádló foglalják majd el

azokat.

A ketrecekkel szemközt állt az élő fából faragott asz-

tal, hét karszékkel, melyek mindegyike zöld hajtások-

kal ékeskedett. A Tetejetlen Fa ősi törvényének megfe-

lelően maguk a Hetek bíráskodtak, képviselve a Kilenc

Jurta révülőinek igazságát. A ketrecek és az asztal kö-

zött állt még egy pulpitus, erős karfával, de szék nélkül

erre állnak majd a tanúk, akik elmondják, mit láttak,

hallottak, álmodtak.

Mikor az Énekmondók Jurtájának sámánjai (akik a

leginkább értettek a rendezvényszervezéshez) elkészül-

tek a berendezéssel, megkezdődhetett a révülők világá-

nak eddigi legnagyobb pere. A Gyémánt Jurta kettős

nemezfalának rejtett részeiben, ahol folyosók, szobák,

konyhák, pihenőtermek és raktárak húzódtak meg, szá-

mosan gondoskodtak arról, hogy a tárgyaláson részt

vevők semmiben ne szenvedjenek hiányt. Gergő és

Zsófi az előkészületek alatt szabadon kószálhattak, de

még a negyedét sem tudták felfedezni a Gyémánt Jur-

ta titkainak mikor a dobolók ütni kezdték a Gyüleke-

zés Rigmusát...

tagjai bűbájostoraik segítségével berendezik a Jurtát.

Két holdfordulón át egymást váltották a tanúk. A kör-

ben ülő hallgatóság olykor dühösen kiabálva, máskor

nevetve vagy épp együtt érzőn tapsolva, de végig nagy

figyelemmel fülelt a beszámolókra. A pulpituson meg-

fordultak sámánok, boszorkányok, varázslók, s min-

denféle más álomlény is, akik valahol, valahogyan kap-

csolatba kerültek a Megbízóval. A legtöbben kárval-

lottjai voltak az eseményeknek, és minden szavukkal

ostorozták a vádlottakat.

474 475

A kéklő bűbájketrecekben öt bűnös kucorgott. Let-

tek volna többen is, de őket még nem sikerült kézre ke-

rítenie az Álomfelügyelet révülőinek. A legfőbb vádlot-

tak azonban jelen voltak, s mind másként tűrték a

megaláztatást.

Dr. Produk Bence eleinte sírdogált, könyörgött, foly-

ton félbeszakította az éppen tanúskodót. A Hetek nagy

türelemmel voltak irányában, hiszen sokkal inkább

ébernek tartották, mint révülőnek, még ha ki is tanul-

ta a varázstudományokat.

Hold Dühe, a renegát álomfogók egykori vezére to-

vábbra sem mutatott megbánást. Míg Anja Nisan, a

mongol sólyom-sámán - aki a Felső Világ Tűzkörébe s

persze a Hetek közé tartozott - rá nem küldött egy

csendharang-bűbájt, a megvadult vadász folyton üvöltö-

zött, fenyegetőzött, és többször nekirontott a ketrece

rúdjainak.

Sutyerák, a mocsári kobold behízelgő ravaszsággal

igyekezett menteni az irháját. Az egykori álomüzér rit-

kán szólt, de akkor biztosan valami sunyi, gyanús üz-

letet ajánlgatott a Heteknek, ha felmentik a vádak alól.

Legcsendesebb a két utolsó bűnös volt. Orrnyereg

bőrén egyfolytában veszettül kavarogtak a szürke-feke-

te foltok, letagadhatatlanul jelezve, hogy az álomva-

rangyban pokoli zűrzavar tombol. Szót azonban még

akkor is nehezen lehetett kihúzni belőle, mikor a bírák

vagy a védők és vádlók kérdezték.

Monyákos Klotild (lánykori nevén Libbenő Moyra)

még nála is csendesebbnek mutatkozott. A Rontó Bo-

szorkányok Szektájának megbukott főnémbere renge-

teget fogyott, mióta elfogták, s nem is nagyon volt haj-

landó ételt magához venni. Leginkább a bűbájketrece

székén kuporgott, két kezét ölébe ejtve, s néha szomo-

rú pillantást vetett lidércfiára, aki a közelben ült.

Szinte észrevétlen repült el a két holdforduló. Gergőt

olykor a tanúk pulpitusára szólították, ott elmondta,

amit tudott, majd visszaült a helyére.

Mivel a Nap és a Hold mozdulatlan-

ná dermedt a Gyémánt urta fölött,

hatalmas homokórák mérték az időt,

hogy mindig tudni lehessen, mikor

jönne el a pihenés ideje. Ilyenkor a ré-

vülők rendben elvonultak a szálláster-

mekbe, megbeszélve egymás között

az aznap hallott tényeket.

Gergő szívesen szót váltott volna

Zsófival mindarról, amit hallott, de a

húga rettenetesen elfoglalt volt. A tár-

gyalás ugyanis rögvest megoldhatat-

lannak tűnő gonddal kezdődött: a

vádlottak védelmét senki nem akarta

vállalni. Hosszas huzavona után Zsófi

maga jelentkezett, hogy hajlandó a

bűnösök szószólója lenni. A Hetek ta-

nakodtak, majd rábólintottak a külö-

nös kérésre.

A vajákos lány komolyan vette a

feladatát. Ügyvédbojtárnak Monyá-

kos Tubát választotta, aki ezt boldo-

gan vállalta, bár a Boszorkány Jurta

néhány vezetőségi tagjának nem na-

gyon tetszett, hogy a lidérc rokonság-

ban áll az egyik vádlottal.

Miután végre így elrendeződtek a dolgok, valóban

kezdetét vehette a tárgyalás. A vádló szerepe az első

szemhunyástól fogva egyértelmű volt: Borzalag sister-

gő haraggal, de igazságosan látta el ezt a feladatot...

- Elérkezett hát az ítélet napja - állt fel karszékéből

Kende táltos. A hosszú asztal mögött ülő sámánok

előtt vaskos kéregtekercs halmok és megszámlálhatat-

lan rovópálca hevert, melyekre a tanúvallomásokat ír-

476 477

ták. A révülők feszülten várakoztak, s bár ezernél is

többen zsúfolódtak össze, a Gyémánt Jurtában most

egyetlen pisszenést sem lehetett hallani.

- Két fontos esemény áll előttünk - folytatta Kende

táltos, úgy dörgetve hangját, hogy a legtávolabb ülők is

jól hallhassák a szavait. - Meghallgatjuk a védő és a

vádló záróbeszédét, majd kihirdetjük a Kilenc Jurta bí-

rái, vagyis a Hét Sárkányőr ítéletét. Tudjuk, milyen ese-

mények kavarták fel a Világfa egészét. Engedjék meg

nekem, hogy röviden összefoglaljam ezeket. Dr. Pro-

duk Bence, aki valaha egyszerű gyermekpszichológus

volt a Valóságban, hirtelen ráébredt, hogy az álmai ép-

pen olyan igaziak, mint amit ébren lát. Azért fordulha-

tott ez elő, mert a doktor ősei között vannak révülők,

bár belőle már szinte teljesen kiveszett a varázstudo-

mány. Legalábbis ő így hitte, míg aztán turistaszervező

nem lett a Szellemtánc Szórakoztató- és Bevásárlóköz-

pontban.

Senkinek nem kerülte el a Eigyelmét, hogy a Hetek

között ülő Gyorsláb Jimmy idegesen tépkedi sámánin-

gének rojtjait. Kende táltos tovább beszélt.

- Szerencsére az éberek szép álmait értéktelen vaca-

kokra cserélő, kétes vállalkozás megszűnt létezni, mi-

kor a Hollót elkergettük. Dr Produk azonban már

éberből révülővé vált, bár ezt titokban tartotta. Mint

az Álomfelügyelet nyomozása kiderítette, a doktor rá-

bukkant néhány ősi kéregtekercsre, melyek egy része

Ágas és az Erdők Atyjának titkát fedte fel, míg a többi

azt állította, hogy a Révülők Kriptájában gonosz va-

rázslók, boszorkányok vannak bebörtönözve. Dr Pro-

duk ekkor úgy döntött, hogy továbbra sem árulja el

senkinek révülőképességeit. Kettős életet élt. A Való-

ságban csetlő-botló, ügyetlenkedő, de kedves doki bá-

csi, míg az Álomvilágban titokzatos csuklyába burkoló-

zó sötét mágus. Kitanulta a rontó átkok tudományát,

majd csöndben szervezkedni kezdett. Igen meggyőző

tudott lenni, hiszen jól értett a lélek titkaihoz. Így alig

fél esztendő alatt szövetségre bírta a Gyökérszint leg-

veszedelmesebb révülőit, majd rávette Hold Dühét, hogy

törzsével hagyja el Álomföldét, s szolgálja inkább őt.

A hallgatóság ellenségesen zúgott. Hold Dühe vala-

mit ordítozott, öklével fenyegette a Heteket, de hang-

ja nem jutott át a csendharang-bűbájon.

- Mindazzal, ami ezután történt, már tisztában va-

gyunk - szólt újra Kende táltos. - Dr Produk, akit a

Gyökérszinten csak úgy emlegettek: a Megbízó, külön-

leges kábító főzetet készíttetett a rontó boszorkányok-

kal. A keszekusz-átokkal átitatott álomtárgyakat aztán a

mindenhová könnyedén besurranó álomvarangyok hord-

ták szét, csempészték a révülők keze ügyébe. Néhány

holdforduló alatt a révülők gondolatai összezavarod-

tak, és a nyelvük akkor is döccent, ha csupán a legegy-

szerűbb varázsigét akarták kimondani. Még mi, a He-

tek is megbetegedtünk. S hogy mindezt a rettenetet

miért követte el dr. Produk? A saját vallomásából hall-

hattuk: őt egész életében kinevették az éberek világá-

ban. Már gyermekként gúnyolódtak rajta, a társai kí-

nozták, kiközösítették. Azért lett pszichológus, hogy

uralkodni tudjon a többi ember fölött, de még így sem

vette senki komolyan. Mikor aztán rájött, hogy a révü-

lők világa létezik, és maga is képes a Világfán megjelen-

ni, bosszút esküdött. Nem akart hatalmat, sem kincse-

ket. Egy főnököt akart, valamiféle óriás erejű vezetőt,

akinek engedelmeskedhet. Olyasmire vágyakozott, ami

soha nem volt neki, pedig gyermekkorában nagy szük-

sége lett volna rá: egy apát, aki megvédi!

A Gyémánt Jurtában megsűrűsödött a csend. Kende

komoran végignézett a ketrecekben ülő vádlottakon,

majd a védők felé fordult.

- Hallgassuk meg hát a beszédeket, hogy azután

igazságos, szigorú ítéletet hozhassunk.

Ezzel a táltos Zsófi felé biccentett, s leült a helyére.

479

A vajákos lány homlokán verejték gyöngyözött, egé-

szen picikének érezte magát az ezernyi szempár suga-

rában, de a mellette ülő Monyákos Tuba biztatóan ol-

dalba bökte. Felállt hát, majd a bűbájketrecek elé lépett.

Nem vitte magával a jegyzeteit, egyetlen rovópálcával

ütögette a tenyerét, miközben egyre magabiztosabban

beszélt, hol a Hetekre, hol pedig a hallgatóságra nézve.

- Öt bűnös áll... Vagyis ül... Szóval van, amelyik áll,

de például Klotild asszony ül... Mindegy, ez nem fontos.

Bocsánat - Zsófi idegesen megrázta a fejét, majd nagy le-

vegőt véve elölről kezdte védőbeszédét. - A lényeg az,

hogy nem lehet vita: a bűbájketrecekben öt valódi bűnös

kapott helyet. Tudom: én vagyok a védőjük, ezért nekem

arról kellene beszélnem, hogy ártatlanok, vagy csupán

tévedtek, esetleg mások vezették félre őket. Sajnos azon-

ban ez hazugság volna. A vádlottak mindegyike tisztá-

ban volt vele, hog,v a révülők világának legfontosabb tör-

vényeit szegik meg. Van közöttük, aki nyereségvágyból

követte el a tetteit, mint Sutyerák és Orrnyereg. Van, aki

hatalmat akart, mint Hold Dühe, és van...

Kende táltos halkan krákogott, hogy felhívja magára

a figyelmet. Zsófi ijedten pillantott a vén révülőre, aki

kedves, de szigorú mosollyal arcán kissé előrehajolt, és

szólt:

- Bocsáss meg, Farkas Húga, hogy figyelmeztetlek:

neked védenerl kell a bűnösöket, és nem vádolnod őket!

- Mindjárt rátérek arra is - ígérte a vajákos lány, s

már nem volt olyan ideges, mint néhány perccel koráb-

ban. - Engedje meg a nagyra becsült bíróság, hogy sor-

ra vegyem a vádlottakat.

Gyors léptekkel átment a bűbájketrecek túlfelére, s

megállt Orrnyereggel szemközt.

- Itt láthatunk egy álomvarangyot, akinek öccsét

már hallhattuk tanúskodni. Kubust a Hetek előre és

igen bölcsen felmentették a vádak alól, mivel ő még

időben átállt a jó oldalra. Segített nekem a nyomozás-

ban, elvezetett a Megbízóhoz a Valóságban, és ez akkor

is érdem, ha én nem láttam át dr. Produk álcáján.

Kubus később kiszabadította Hódfarok nénét és Saci

anyót a mocsári koboldok karmaiból, miután én a Gyé-

mánt jurtába indultam. Ezért nem ül ő is a testvére

mellett. Orrnyereg viszont sokáig nem mutatott sem-

miféle megbánást. Mégis, mikor majd döntenek a sor-

sa felől, vegyék figyelembe a bírák, hogy az álomvaran-

gyok sorsa igen mostoha. Mindannyian rémült éberek

álmaiban születnek, ahonnan szinte azonnal el is ker-

getik őket. A Világfán sehol nem látják őket szívesen,

mert az az általános nézet, hogy az álomvarangyok

mind tolvajok. Sokan valóban azok! Muszáj álmokat

fosztogatniuk, ha enni akarnak. Az ő bűneik azonban

inkább azokat terhelik, akik kihasználják a szerencsét-

lenségüket, és különböző aljas feladatokra bérlik fel az

álomvarangyokat. Orrnyereg hajlandóságot mutat ar-

ra, hogy megváltozzék: az ítélet vegye ezt figyelembe!

Zsófi két lépéssel Sutyerák ketrece elé került. Az álom-

üzér nyomban a vasrudakhoz préselte hatalmas pocak-

ját, és mézédes hangon valamiféle kétes üzletet javasolt

a vajákos lánynak, ha kimenti őt szorult helyzetéből.

Zsófi meg sem hallotta a szavait, viszont a bírákhoz

fordult ismét.

- Sutyerák, az álomüzér számtalan kisebb és na-

gyobb grimbuszt követett el. Ami a legborzalmasabb

mind közül, hogy a Megbízó parancsára felbérelte Ku-

bust és Orrnyerget, hogy bűvöljék el az autónkat, Rúzs-

pirost, majd a Valóságban gázolják el vele Farkast. Ez-

után ráadásul csapdába csalta Hódfarok nénét, és az volt

a terve, hogy eladja őt a Húspiacon mint rabszolgát.

A hallgatóságból többen dühödt ordítozásba fogtak,

hátborzongató javaslatokat téve arra, hogy mi legyen

Sutyerák büntetése.

- Én mégis azt kérem a tisztelt bíróságtól, hogy eny-

he büntetést mérjenek a mocsári koboldra - folytatta

480 481

Zsófi. - Gondoljanak bele, melyik révülő keze marad-

na tiszta, ha olyan körülmények között nő fel, mint

Sutyerák. A lápok, mocsarak bűzlő ingoványában ne-

héz bárkinek is becsületes életet élnie.

A vajákos lány rovópálcájával határozottan a soron

következő bűbájketrecre mutatott. Hangja immár

cseppet sem volt bizonytalan, szemében pedig elszánt

fény lobbant.

- Monyákos Klotild, a Rontó Boszorkányok Szek-

tájának egykori főnémbere! - kiáltotta. - Vagy mégsem?

Bemutatom önöknek Libbenő Moyrát, a valaha oly

ígéretes gyakornokot a Révülő Rémhírek Osztályáról.

Zsófi aprót biccentett Tuba felé, aki a megbeszélt jel-

re bűbájostorával csillagporos ívet húzott a levegőbe.

A varázslat hatására a ketrecek előtti üres térségen a

múlt néhány derengő képe jelent meg. Moyra, a csinos

boszorkány iskolatársai körében... Moyra munka köz-

ben a tévében... És Moyra, a ragyogóan boldog meny-

asszony, daliás férje oldalán.

A képek eltűntek, és a ketrecben ülő kövér boszor-

kány halk sírása töltötte be a Gyémánt Jurtát.

- Libbenő Moyra rossz házasságot kötött - kiáltot-

ta Zsófi tüzesen. - Éber férje kihasználta a tapasztalat-

lanságát és a szerelmét, rávéve arra a fiatalasszonyt,

hogy tiltott bűbájokat használjon a tévéműsoroknál.

Ezután a Boszorkányok Jurtájának főnémberei meg

sem hallgatták őt, egyszerűen kitiltották az Álomvilág-

ból, bevonva a révülési engedélyét. Én nem csodálko-

zom, tisztelt bíróság, hogy az elkeseredett, nővérei és a

férje által is megalázott és embergyerekétől megfosz-

tott Libbenő Moyra beállt a rontó boszorkányok közé,

s ráadásul elhízott. Magam is így cselekedtem volna,

ezért nincs jogunk ítélkezni fölötte!

Különös módon a sok ezer révülő legtöbbje ekkor

tapsviharban tört ki. Egyedül a Boszorkányok Jurtájá-

nak képviselői gubbasztottak mogorván, úgy téve, mint-

ha bő szoknyáikról kéne bizonyos szöszöket lecsipe-

getniük.

Zsófi rákacsintott a boldogan vigyorgó Monyákos Tu-

bára, s mikor elült a taps, Hold Dühének rácsához lépett.

- Arra kérem a bíróságot, hogy oldják fel a renegát

álomfogók vezére körül a csendharang bűbájt - mondta a

vajákos lány Anja Nisan kérdőn nézett a többi sámán-

ra, majd mikor azok mir,d bólintottak, bűbájostorával

legyintett.

Hold Dühe eddig is folyvást üvöltözött, hadoná-

szott, most azonban már hallani is lehetett, mit mond.

- Átokverte Hetek, kitekerem a nyakatokat sorban,

csak szabaduljak ki innen! A Megbízó elárult minket,

de az álomfogók forradalma folytatódik. Én vezetem

dicsőségre a Gyökérszint lázadóit, majd meglátjátok,

rühes kutyakotorékok! Rémálmok fogják elárasztani a

Tetejetlen Fát, és Égi Úr rettenetes haragja sújt le rátok,

amiért hozzá mertetek nyúlni a legtisztább vérű, leg-

ősibb álomfogöhoz. Én...! Csakis én vagyok méltó rá,

hogy uralkodjam minden korcs révülő fölött! Én va-

gyok a Tetejetlen Fa legnemesebb ivadéka, Égi Atyács-

ka unokája! Fogtok ti még a Rémálmok Földjére indul-

ni a gőzszekerek hátán, majd meglátjátok...

Nisan sámánnő holtra vált arccal bájolta vissza a

csendharangot Hold Dühére. A Gyémánt Jurtában so-

káig egyetlen hang sem hallatszott, de a révülők mind

felkavarodott gyomorral nézték az immár némán ha-

donászó, őrjöngő álomfogót.

Végül Zsófi szólalt meg, csendesen és szomorúan.

- Azt hiszem, ennyi éppen elegendő bizonyíték rá,

hogy Hold Dühe megháborodott. Az álomfogönak

gyógykezelésre és nem börtönre vagy más büntetésre

van szüksége. A bölcs bírák adják inkább a vajákosok

kezei közé.

A közönség helyeslően morajlott. A Vajákosok Jurtá-

ja a tárgyalásra Maszat Vincéné (született Tudó Bori)

482 483

kenőasszonyt mint szakértőt küldte el. Az ezüstősz

hölgy most felállt a padból, és nyugodt, határozott

hangon felszólalt.

- Amennyiben a Hetek úgy döntenek, a Vajákosok

Jurtája vállalja Hold Dühének gyógykezelését.

- Köszönöm, Maszatné - hajolt meg ültében Kende

táltos, majd Zsófihoz fordult. - Folytasd, Farkas Húga!

A vajákos lány most a pszichomókusra vetette tekin-

tetét.

- Dr. Produk Bence védőbeszédét már hallottuk -

mondta. - Kende táltos az imént felidézte nekünk, mi-

lyen élete volt éberként a doktornak, és miért találta ki

magának a legfőbb gonoszt. Ez nem azt jelenti, hogy he-

lyeslem vagy megértem, amit tett, de... Ha nem állna

ott folyton mellettem az édesapám és Réti Boglárka,

hogy segítsenek, mikor az élet kegyetlen hozzám, talán

felnőttkoromra én is annyira kétségbeesnék, mint a

doktor. Utálnám és bolondnak tartanám a gyerekeket,

akik olyan csodákat látnak, amilyeneket én soha. S ha

alkalmam volna rá, talán magam is mindent megten-

nék, hogy kiszabadítsam börtönéből a rég vágyott apá-

mat. Még akkor is, ha őt csak a képzeletem teremtette.

A bűbájketrecben kucorgó doktor halkan motyogott,

de egyetlen szavát sem lehetett érteni. Zsófi ekkor szét-

tárta karját, és a bírákhoz fordult.

- Nem kívánok több szót szólni a vádlottak érdeké-

ben. Kérem, hogy a révülők bírósága legyen velük kö-

nyörületes.

Kende táltos tekintetével addig kísérte Zsófit, míg a

lány le nem ült Monyákos Tuba mellé, majd a másik

irányba nézett.

- Borzalag, az éppencsaknem-táltos vállalta a vádló

szerepét - mondta. - Most halljuk, ő miként vélekedik

a vádlottakról!

Az írótábla mögül apró termetű, mégis igen marcona

fickó állt fel. Hasáig érő, kusza szakállában megigazí-

totta a sastollat, majd nemezcsizmáját keményen a

döngölt földhöz csapkodva középre ment.

- Rövid leszek, tisztelt bírák, mert nincs itt min vitat-

kozni - kiáltotta pengeéles hangon. Övéből gyors moz-

dulattal előhúzta bűbájostorát, és hirtelen az első bűbáj-

ketrecre suhintott. Néhányan azt hitték, hogy varázsol-

ni fog, de a bőrszíj csomói fénytelenek maradtak. -

Sutyerák, a mocsári kobold! Álomüzérkedés, tolvajlásra

és merényletre való felbujtás, magas rangú révülő fogva

tartása, valamint rabszolga-kereskedelem. Arról már

nem is szólok, hogy a Megbízó első számú segítője. Bün-

tetése legyen örök száműzetés a Rémálmok Földjére!

Borzalag a következő ketrecet célozta meg ostorával.

- Orrnyereg, az álomvarangy! Születése óta tolvaj,

rabló, számtalan álomba történő tiltott besurranás szá-

rad a lelkén. Végül arra vetemedett, hogy a Valóságban

autót lopjon, és az életére törjön Farkasnak. Büntetése

legyen száműzetés a Rémálmok Földjére!

A dühös vádló, Borzalag valóban rövid beszédeket

tartott minden egyes ketrecnél. Kivétel nélkül az

összes vádlottra a legsúlyosabb büntetést, vagyis a

Rémálmok Földjére való örök száműzetést javasolta.

Ezután leült a helyére, és haragtól villámló tekintetét a

bűbájketrecek lakóira meresztette.

Kende táltos felállt, ahogyan a többi fősámán szin-

tén, és torkát köszörülte.

- A Kilenc Jurta bírósága most elvonul tárgyalni.

Kérek mindenkit, hogy maradjon a helyén, s csendben

várja ki, amíg meghozzuk az ítéleteket.

A Hetek tizenkét órán át vitatkoztak. A Gyémánt

Jurtában egyre nőtt a feszültség, néhány túlhevült bű-

bájostor magától eldörrent, de komolyabb baj nem tör-

tént. Mikor a bírák végre visszatértek a helyükre, Zsófi

és Borzalag úgy meredt egymásra, mintha esküdt ellen-

ségek volnának.

484 485

- Megszületett a Kilenc Jurta bíróságának döntése -

zengte Kende táltos. - Gondolom, senki nem bánja, ha

hosszas fejtegetés helyet nyomban ki is hirdetem azt.

Orrnyereg, álljon fel! A bíróság úgy döntött, hogy a Pis-

la és Repesztő nevű lidércek által nemrég létrehozott

Igázóba küldjük.

Monyákos Tuba egykori társai büszkén felálltak a

padsorokban, de a hallgatóság közül csak nagyon keve-

sen tudták, hogy mi is az az "Igázó". Pisla ezt nyom-

ban észrevette, s magyarázatba fogott:

- A munkatársam, Repesztő, és jómagam a Lidérc-

csíny Felügyelet vezetői vagyunk. Munkánk során azt

tapasztaltuk, hogy a legtöbb lidérc nem gonoszságból

követ el bűntetteket, sokkal inkább azért, mert képte-

len hasznot hajtó és jól fizető munkahelyet találni. Az

enek számára hoztuk létre az Igencsak Gonáverte

Alomlények Zártosztályi Óvhelye elnevezésű intézményt,

vagyis az I-g-á-z-ó-t, ahol addig maradnak bedolgozói

munkakörben, míg a javulás jeleit nem mutatják. Orr-

nyereg nálunk távbűbájjal fogja jóvátenni a csínytevő

lidércek okozta károkat, mivel tudományos tények bi-

zonyítják, hogy ez a tevékenység jótékony...

- Köszönjük, Pisla! - vágott közbe Kende táltos. -

Megbocsáss, de a részleteket bárki megtudhatja a Tál-

tos Világháló hírsugallataiból. Most folytatjuk az ítéle-

tek kihirdetését. A következő elítélt... - a vén révülő

belepislogott a jegyzeteibe - Sutyerák, az álomüzér Az

ellene felhozott és bizonyított vádak igen súlyosak,

ezért sokáig úgy véltük, más lehetőség nincs, mint a

rémálomba való száműzetés. Azután Waru Dalong sá-

mánnak eszébe jutott az ősi koboldtörvény: a ragacs-átok.

A révülők csodálkozva súgtak össze.

- Igen, kedves barátaim, a koboldoknak is akad né-

hány törvénye, bármilyen szedett-vedett népségnek is

tűnnek- bizonygatta Kende táltos. -Az egyik kimond-

ja, hogy ha bármely kobold főbenjáró bűnt követ el, az

vitessék át a Valóságba, és mondassék rá a ragacs-átok.

Ez a bűbáj hosszú időre eltéphetetlenül összeköti a ne-

vezett koboldot az éberek közül azzal, aki a legnehe-

zebben tudja őt elviselni. Sutyerák tehát a Valóságban

fog ragadni, amíg a büntetése le nem jár

A közönség megtapsolta az ítéletet, néhányan még

nevettek is. Az álomüzér duzzogva húzódott a ketrece

sarkába, és többé senkinek nem ajánlott semmiféle üz-

letet.

- Monyákos Klotild, leánykori nevén Libbenő Moy-

ra - fordult most a táltos a csöndes asszony felé. -

A Rontó Boszorkányok főnémbereként elkövetett bű-

neiért akkor is felelnie kell, ha később értékes segítsé-

get nyújtott Farkasnak. Ezért a bíróság negyven eszten-

dőre éber asszonyként a Valóságba száműzi. Sem az

utazáshoz, sem a mosogatáshoz, de még csak a hajszí-

ne változtatásához sem használhat ezen idő alatt bű-

bájt. A száműzetés leteltével azonban a Boszorkányok

Jurtája ismét a soraiba fogadja őt, és visszarévülhet az

Álomvilágba.

A Gyémánt Jurtában ülő révülők ezt az ítéletet is

igazságosnak találták, s megtapsolták. Klotild asszony

most először emelte fel a fejét, mióta a tárgyalás tar-

tott, hogy rámosolyogjon lidércfiára. Tuba halkan Zsófi

fülébe súgta:

- Az ott mind az én mamám!

Kende megköszörülte a torkát, s látszott rajta, hogy

az ítélethozatal legnehezebb részéhez ért.

- Hold Dühe, a renegát álomfogók vezére! Viselke-

dése valóban azt sugallja, hogy elborult az elméje, de

sajnos még sincs így. Jobb volna, ha a betegsége igazi

lenne, de a Vajákosok Jurtájának lélekbúvár-szakértői

időközben megállapították, hogy Hold Dühe csupán

megjátssza az őrjöngőt. Nem igaz, álomfogó?

Nisan sámánnő feloldotta a csendharang bűbájt. Min-

denki arra számított, hogy Hold Dühe ismét rikácso-

486 487

lásba kezd, de nem így történt. Az álomfogó gúnyosan

vigyorogva megrántotta varázsmintáktól kavargó vál-

lát, és csöndesen felelt:

- Nem sikerült elhitetnem veletek, hogy bolond va-

gyok. Sebaj, jöhet a börtön.

A révülők felhördültek. Kende táltos csendre intette

a Gyémánt Jurta közönségét, majd szigorúan Hold Dü-

hére nézett.

- A bíróság úgy döntött, hogy a renegát álomfogók

vezére örökre tiltasson el Álomföldéről, sőt a Lomb- és

a Törzsszintről is. Ezentúl a Gyökérszinten kell élnie,

méghozzá a Rémálmok Földjének mezsgyéjén, ahol

hasznosíthatja tapasztalatait. A szökevény rémálmok

befogását és visszaterelését bízzuk rá. Természetesen

megvonjuk általános révülési engedélyét, így csakis a

munkahelyén lesz képes bájolni.

A csarnok most néma maradt. Egyedül Borzalag csa-

pott dühösen az írótáblájára, de szót ő sem ejtett.

- A legnehezebb dolgunk dr. Produk Bencével volt -

folytatta Kende. Gergő, aki a legelső sorban ült, meg

mert volna esküdni rá, hogy a táltos belesápadt abba,

amit mindjárt ki kell mondania. - A doktor iszonyú

dolgokat követett el a révülők világa ellen. Meggyőző-

désünk, hogy még most sincs tisztában azzal, mekkora

veszedelembe sodorta a Tetejetlen Fát és a llalóságot

egyaránt. Enyhíti bűnét, hogy éberből lett révülővé,

mégis olyan döntést kellett hoznunk, ami első hallásra

túlságosan is kegyetlennek tűnhet. Az első számú vád-

lott álljon fel!

A megtört pszichomokus remegve engedelmeskedett.

A legtöbb révülő most hirtelen szánni kezdte szeren-

csétlent, megfeledkezve arról a szenvedésről, amit sö-

tét mágusként okozott nekik.

- Dr. Produk Bence, a Iglenc Jurta bíróságának íté-

lete alapján önt azonnali és teljes emléktörlésre ítéljük.

A bűbáj után semmire nem fog emlékezni az utóbbi

egy esztendőből, ami okozhat némi zavart az életében,

de még mindig jobb, mintha a Révülők Kriptájának va-

lamely börtönébe zárnánk. Továbbá megfosztjuk min-

den varázserejétől, és hétköznapi éberként visszaküld-

jük régi, bűbájtalan életébe - örökre!

A Gyémánt Jurtában irtózatos ricsaj támadt. Révü-

lők százai ugráltak fel a padokról, hadonásztak, ordí-

tottak, füttyögtek, és öklükkel a kezük ügyébe kerülő

tárgyakat csapkodták. Csak éppen azt nem lehetett

tudni, hogy tiltakoznak az ítélet ellen, vagy túlságosan

enyhének találják azt, és súlyosbítást követelnek.

Gergő felállt a helyéről, Zsófihoz osont, majd meg-

kocogtatta a lány vállát.

- Gyere! - mondta. - Itt már semmi új nem fog tör-

ténni. Még néhány órát elvitatkoznak azok, akik szere-

tik tépni a szájukat, de az ítéletek már érvényesek. Ne-

künk pedig ideje felébredni.

Zsófi biccentett, és csendben követte a bátyját. Ken-

de táltos parancsára a Gyémánt Jurta tetején gubbasz-

tó garabonciások változtattak varázsénekük dallamán,

mire a Sárkány kiöklendezte a Napot és a Holdat,

majd kissé bambán pislogva elrepült.

Az idő tovább hömpölygött megszokott medrében...

- Csoda! - motyogta zavartan a fiatal doktor, és hol

Zsófit, hol Gergőt fürkészte gyanakodva. - Magasan

képzett orvosként is csak azt mondhatom: ez biztosan

csoda!

A kórteremben sorra kikapcsolgatták a pityegő,

füttyögő masinákat, hiszen már nem volt rájuk szük-

ség. Gergő és Zsófi kissé kábultan, de mosolyogva ültek

az ágyukban, és azt a forró kakaót kortyolgatták, amit

az imént Botlik Dénes hozott nekik a kiválóan műkö-

dő automatából.

- Amennyiben nincs kifogása ellene, hazavinnénk a

gyerekeket - mondta Réti Boglárka az álmélkodó dok-

488 489

tornak. Az még tiltakozott egy keveset, további vizsgá-

latokról motyogott valamit, de végül beleegyezett a kó-

mából visszatért betegek távozásába.

Botlik Dénes ült Rúzspíros kormánya mögé, bár ve-

zetni természetesen nem tudott. Mióta azonban meg-

bizonyosodtak arról, hogy a balesetben családi autójuk

vétlen, Bogiék nyugodtan rábízták magukat a bűbájjal

közlekedő járgányra. Botlik Dénesnek így csupán annyi

volt a dolga, hogy amikor rendőrt láttak, úgy kellett

tennie, mintha ő tekergetné a kormányt.

- Hallottátok, hogy Saci anyó nyugdíjba ment? -

kérdezte Zsófi a hátsó ülésről, ahol Gergővel terpesz-

kedtek. - Megérdemli az öreglány! Rettenetes lehetett

neki három éven át titkos álomfelügyeleti ügynökként

a Valóságban élni.

- Én is itt élek! - figyelmeztette az apja.

- Persze, apu, de te... Te éber vagy!

- Az se rossz! - húzta ki magát büszkén Botlik Dé-

nes. -Az egész Világfán nem tud annyit senki a lábbe-

likről, mint én!

Boglárka áthajolt a férjéhez, és megcsókolta őt, majd

Gergőékhez fordult.

490

- Ma éjjel láttam a Táltos Világháló legfrissebb hír-

sugalló álmát - mondta. - A Kilenc Jurta Szövetsége

több fontos döntést is hozott. A rémálmokat, amiket

Hold Dühe rabolt el, mind befogták, és a Rémálmok

Földjére vitték. Egyedül valami csigát vagy mit nem ta-

láltak sehol.

- Ott legalább otthon érezhetik magukat, és nem

zaklatnak senkit - vélte Gergő, aki a nyakában csüngő

farkasfogas nyaklánccal játszott, s közben elfojtott egy

mosolyt.

- Azt is mondta a sugalló, hogy Hold Dühének tör-

zsére rábukkantak a Törzsszinten - folytatta Bogi, s

nem kerülte el a figyelmét, hogy a fia nyugtalanul ol-

dalra pislog. Hiába ébredt fel jó néhány napja, Gergő

azóta is gyakran gondolt Őzbűvölő Emesére. - A rene-

gát álomfogókat visszatelepítik Álomföldére, de előbb

segíteniük kell rendbe hozni az általuk okozott pusztí-

tást az Erdők Atyjában. Hunor és Magor vezeti a mun-

kálatokat, és állítólag nagyon jól halad a fatelepítés.

Rúzspíros ekkor fordult be a Csipetke utcába, és vi-

dáman tülkölve lefékezett az ódon bérház előtt. A csa-

lád kiszállt az autóból, ami nyomban bűbájos védelmet

vont önmagára, nehogy ismét holmi autótolvajok fér-

kőzhessenek a közelébe.

Bogi és Dénes előrementek, de Zsófi szándékosan le-

maradt a kapualjban, jelezve Gergőnek, hogy beszélni

szeretne vele.

- Nem bántad meg? - kérdezte a bátyját súgva.

- A Tetejetlen Kívánságot?

- Azt! Elvégre az ember nem mindennap kap jutal-

mul ilyesmit a Hetektől. Bármit kérhettél volna! Akár-

mit, ami a révülők hatalmában áll. Te mégsem akartál

mást, mint...

- Mint azt, hogy álmodjanak egy emlékoszlopot

Böszmének Álomfölde főterére - bólintott Gergő mo-

solyogva. - Nem érdemeltem volna többet, mert...

491

Hajszál híján megtartottam magam-

nak Ágas erejét!

- Tudom, hogy nem tetted volna

- szólt Zsófi. - Látod, én nem vol-

tam ilyen szerény Kihasználtam a

Tetejetlen Kívánságomat, azt kérve,

hadd iratkozzam át a Vajákosképző-

ből a Rontáselhárítók és Szörnyszí-

vatók Árnyjurta Kollégiumába.

- Na hiszen! - nevetett fel Gergő,

és átölelve húga vállát, elindult vele

a macskaköves udvar felé. - Szerin-

tem ezt akkor is teljesítették volna,

ha nem Tetejetlen Kívánságként

közlöd.

- Nem biztos - húzta el a száját

Zsófi. - Ha láttad volna, hogy vil-

lámlott Maszat Vincéné született

Tudó Bori szeme, mikor meghallot-

ta! Azt hittem, ott helyben...

A Csipetke utcai bérházat hirtelen

velőtrázó sikoly töltötte meg. Zsófi

és Gergő berontottak az árva poro-

lót őrző udvarra, és értetlenül néz-

tek körül.

A sikoly gazdája Nemcsókné volt.

Ura, a cingár Nemcsók Kázmér tel-

jes erejéből nekifeszült ájulni ké-

szülő asszonyának, bár kevés esélye

volt arra, hogy a rettenetes súlyt

meg tudja majd tartani. Gergő elő-

ször nem értette, mi bántja ilyen

nagyon Lujza nénit, aki egyfolytá-

ban azt motyogta: "Micsoda szé-

gyen! Pont a mi lakásunkban! " meg

azt is, hogy: "Takard el, Kázmér!

Tedd a jégre, vagy a vécétartályba, csak meg ne lássák

az emberek!"

Zsófi ekkor ámulva mutatott a Nemcsók házaspár

lakásának eddig leginkább csak kukucskálásra használt

ablakára.

A csipkefüggönyön ismerős, meglehetősen dagadt,

bőrruhás szerzet lengett ide-oda, míg le nem szakadt

alatta a karnis.

- Ez... - mutatott tátott szájjal a jelenés felé Gergő.

- Csak nem...?

- De bizony, ez Sutyerák, a kobold! - felelt Zsófi ne-

vetéstől fuldokolva. - Úgy tűnik, a ragacs-átok Nemcsó-

kékra sózta őt!

VÉGE

492 493

ÁLOMFOGÓ VARÁZSLAT!

A Révülők Világának, a Tetejetlen Fának, a Hét Sárkány-

őrnek, s a Kilenc Jurtának legfőbb varázstudója, Kende

táltos szól most hozzátok!

Barátaim, ti révülők, figyelmezzetek szavamra!

Mióta mese, varázslat, álom létezik a Földön, nem tör-

tént még hasonló horderejű esemény, mely a révülők és

éberek világát (beleértve Középföldét, Budapestet, Álom-

földét és a Roxfortot is) egyaránt érinti. Tudjátok, és vi-

gyétek hírét: 2003 novemberében megalakult a

KILENC JURTA SZÖVETSÉGE

melyhez immár ti is csatlakozhattok!

Ha szeretnél doboló, garabonciás- vagy varázsló-ta-

nonccá válni, van rá lehetőséged. Tudást, szórakozást,

az élet minden területén hasznos ismereteket kaphatsz,

ha nem félsz attól, hogy meg kell mozdítanod az agyad,

felemelned a feneked, és belevágni a Nagy Révülésbe,

melynek célja, hogy elérd a Bölcsesség Mezejét a Tete-

jetlen Fa csúcsán.

A Kilenc Jurta Szövetsége varázslatos tudományokra

oktat, miközben - titokzatos csomagjait kézhez kapva

- összeállíthatod saját mesegyűjteményedet, álmosköny-

vedet, egy új és még soha meg nem jelent álomfogó-tör-

ténetet, valamint egy varázsalbumot, amiben új tudá-

sod kincsei rejlenek. Ha jelentkezel, postán érkezik hoz-

zád a Szabálykönyv, melyből megtudhatod, hogyan

csatlakozhatsz a Kilenc Jurta valamelyikéhez, kiválaszt-

va azt, amelyik érdeklődésednek leginkább megfelel.

Íme a bűbájos-képzők, melyek közül választhatsz:

Vajákosok Jurtája: gyógy- és veszélyes növények

élete, őseink által ismert növények, tárgyak, furmányok

brológta)

Vadászok Jurtája: állatok, vadászeszközök, őseink

vadásztudománya, szokásai, harmónia a természettel,

állatok nyelve (környezetvédelem)

Táltosok Jurtája: történelem, "ősi varázstekercsek

megfejtése" (történelem)

Dobolók, Táncosok Jurtája: zene, tánc, néphagyo-

mányok, őseink zenéje, zeneszerszámai, ünnepei, szó-

kincse (ének-zene, honismeret)

Boszorkányok Jurtája: a természet vegykonyhája,

bűbájos háztartástan, sütés-főzés, fortélyok (kémia, tech-

nika)

Varázslók Jurtája: matek, logika, fizika, csillagá-

szat, mind a varázslatok világából (matematika, fizika,

csillagászat, filozófia)

Garabonciások Jurtája: földrajz, utazások, sár-

kányvadászat hegyen-völgyön, idegenforgalom, időjá-

rás, a földrajz és a történelem kapcsolata (földrajz, ÚT)

Álomlények jurtája: varázstudók közötti kommu-

nikáció, nyelvek, nyelvrokonaink, nyelvcsaládok, foglal-

kozások, szakkifejezések (kommunikáció, nyelvoktatás)

Ősök Jurtája: irodalom, nyelvtörténet, szellemvadá-

szat, kalendáriumi kalandozások, hónapok és a hozzá-

juk fűződő szokások (irodalom, népművelés)

Hogy ebben túl sok ismerős, gyanúsan "sulis" kifeje-

zés található? A Kilenc Jurtába valóban nem veszünk fel

butákat, lökötteket, linkeket és lustákat: varázstudó nem

válhat akárkiből! A Kilenc Jurta Szövetsége a legna-

gyobb kaland lesz, amit valaha is a Révülők Világa fel-

ajánlott az "ébereknek", a varázstalanoknak.

Jelentkezéseteket várjuk a Kréta diákmagazin postací-

mére (Kréta Szerkesztősége, 1410 Budapest, Pf. 118), va-

lamint az alomfogo@posta.net vagy az alomfogok@

kretamagazin.hu e-mail címre!

Ne aludjatok, révüljetek!

Kende táltos