WAYNE CHAPMAN

A BÁRD ÉS A DÉMONOK

1.

Mélyen járó viharfelhık sötétítették a látóhatárt; torlaszukon túl lassan lenyugodott a nap. A szürkület északi szelet hozott, a szél egyhangúan szitáló esıt; mely sehogysem boldogult az elfoglalt várat emésztı lángokkal.

A mezıségen, mint néma óriások, földbarna sátrak gubbasztottak. A tábortüzek, fáklyák itt-ott kilobbantak, a tépett köpenybe burkolódzó ırök hasztalan bajlódtak velük. Komorak voltak és elgyötörtek. Nem csak köpenyük, öltözékük is elrongyolódott, láncingük megfeketedett, a rozsda kikezdte silány pengéiket. Mióta nyakára hágtak a zsákmányolt szesznek, ismét kevesellték az ázott fahasábok adta meleget, sokallották a nélkülözést, az állásaikban terjengı csípıs füstöt - egymással sem volt kedvük verekedni többé. Felváltva morogtak alulfizetett tisztjeikkel pokolba kívánták urukat és az elhúzódó, véres hadjáratot.

Békebeli tőz a középütt álló sátorban lobogott csupán. Itt friss gyümölcs, forralt bor is akadt, a türkiz-fekete hadijelvény azonban, melyet Lequiria seregvezére az esı miatt hozatott szállására, a kelleténél kopottasabbnak tőnt.

Rafael Gur Kitrichi pohos, elkényelmesedett ember volt. Hadúri hírnevét nem csatákban tanúsított hısiességének köszönhette: ha tehette, távol maradt a harc sőrőjétıl. A háborút szigorúan intellektuális idıtöltésként fogta fel, valahogy úgy, mint a gúlasakkot; a mocskos munkát alantasainak hagyta, kezét, öltözékét sosem szennyezte be ellenségeinek vére, ereje tudatában mégis gyakorta fakadt ki ágyasai elıtt ilyenformán: "Vigyázz! Hisz tudod, -milyen könyörtelen vagyok...!"

Ezen az estén, noha újabb diadalt könyvelhetett el itt a tengermelléken, nem volt elégedett. Épp ellenkezıleg. Titkolni igyekezett félelmét, papja azonban, aki Shulurban, a toroni kémszolgálatnál nevelkedett, és Antoh felkentjének mondta magát, átlátott rajta. Percek óta hallgattak mindketten, s ez a némaság lassan elviselhetetlenné fokozódott. A toroni ügynök - szikár, deresedı haját varkocsba fogó férfi - a tőzbe bámult, majd felütötte fejét.

- Hidd el; nemesenszületett, egy lélek sem juthatott ki a várból!Sötéten csillogó bal szeme (a jobbat sihederkorában vesztette el) most is

karbunkulusra emlékeztette Kitrichit, aki ismét eltőnıdött, milyen pompásan festene egy Giamanoféle aranyfoglalatban. Rendszerint megnyugtatták az abszurd gondolatok, de most hasztalan folyamodott jól bevált módszeréhez; tekintete meg-megrebbent, hadijelvénye lószırfonatával babráló ujjai remegtek.

- Az emberek - mormolta - egy hatalmas fehér ménrıl suttognak megint. Egy felszerszámozott lóról. Mondják, többször is felbukkant a tábor körül, de elügetett, mihelyt közelíteni próbáltak hozzá. - Ingerülten hajított a lángokba egy maréknyi szırt. - Azt mondják...

- Az emberek kimerültek, babonásak és ostobák, nemesenszületett - közölte az ügynök. - Ugyan mit keresne itt egy felszerszámozott harci mén? A katonák tudják, hogy annak a sehonnai bárdnak fehér lova volt, hát mindenhová ilyet képzelnek. Tier Nan Gorduin az erıdben rekedt: saját szemeddel láthattad a falakon két nappal ezelıtt.Nem menekülhetett haragod tüzébıl, nem surranhatott ki észrevétlenül! Ha meg netán mégis felbukkanna, íjászaid nyomban végeznének vele. Mert halandó ember az, meséljenek róla akárhány legendát a népek! - Legyintett. - Az igazat megvallva meglepett, hogy így hurokba dugta a fejét: Ravaszabbnak hittem az ilanori kutyát.

- De ha mégis kijutott? - A seregvezér hangjából csak úgy sütött a rettenet. Nem felejtette el, hogy az efféle erıdítményeket alagutak szövevénye köti össze a külvilággal. A védık akár mind egy szálig kijuthattak, mielıtt drága pénzen bérelt

csatamágusa rést robbantott a falon. - Azt beszélik, démonokkal cimborál, áldozatainak lelkét pedig halottidézı szövetségesének adja préda gyanánt!

- Alyr Arkhonra gondolsz, uram? - kérdezte a toroni. Tudtommal rég eltávozott a mi partjainkról, és Darton evilági birodalmát kormányozza a renegát Airun al Marem oldalán.

- Bármikor visszatérhet -. suttogta Kitrichi. - Vissza a Kapun át, melyet a sötét próféta nyitott Larionra, s akkor... Az ügynök elfordult;. nem akarta, hogy vezére fintorogni lássa.

Ilyen ostoba lennél?, tőnıdött. Hisz nem parancs, sugallat volt csupán, aminek hatására a dwoonok határszéli váraira rontottál. Nem kényszerítettünk semmire, csak még könnyítettük, hogy császárunk kedvére tehess. Tudhattad, mit kockáztatsz, hogy az Unió nagymestere jó kapcsolatot tart fenn Észak kalandozóival. Várható volt, hogy a megtorlás nem naplovagok, hanem magányos és veszedelmes fegyverforgatók képében érkezik. Számodra nincs visszaút: folytatnod kell harcodat; hogy a miénk könnyebb lehessen, ha elérkezik az idı!

Megkerülte az asztalt, végigsimította vaskapcsos fóliánson, melyben a térképek és erıdalaprajzok lapultak. Sok száz oldal vázlatokkal, felvonulási tervekkel, szép szavakkal. Valóságos diadalmenet - ám epizódja csak a nagy játszmának, mely hosszú távon a Tizenötödik Zászlóháborúhoz, az ifjú civilizációk bukásához vezet.

- Istennımhöz fordultam, nemesenszületett - pillantott Kitrichire. - Kérdést intéztem hozzá; s ı válaszolt nekem: a bárd nem jutott ki a várból. Végeztél vele, örvendezz hát!

- De...- Ne vond kétségbe Antoh bölcsességét, uram - intette komoran az ügynök. -

Hinned kell, hogy egyetért céljaiddal, hogy mindenkor az igaz útra vezet. Megsegít, mert...

Felnyögött. Ép bal szeme kikerekedett, a természetes foglalatban sötétlı karbunkulus elhomályosult; teste megingott, jobbra zuhant, élettelenül terült végig a szınyegen.

Rafiel Gur Kitrichi nem moccant. Képtelen volt megmoccanni. Értetlenül meredt a tetem tarkójából kimeredı hajítótırre, és a tábort övezı sötétség megelevenedett darabjára, mely e pillanatban vált láthatóvá az asztal túloldalán.

Démonnak, más létsíkok teremtményének vélte, pedig Tier Nan Gorduin - ahogy arról oly sokakat, oly alaposan gyızött meg hadjáratokban, báltermekben és hálószobákban egyaránt - e világ szülötte volt. Sötét haja, szürke szeme, éles vonású arca rendszerint bizalmat, olykor féltékenységet ébresztett embertársaiban, most azonban, mert így akarta, rémisztınek látszott. Kahréban készült híres számszeríját emelte Kitrichire.

- Számítottál rám - mondta. Két lépést tett elıre nesztelenül, éji ragadozók módján; rıt derengés rajzolta ki profilját, ahogy az asztalon heverı fóliánsra pillantott. - Alapos munkát végeztél, igazi katonának mégsem neveznélek. Ha az volnál, nem szorulnál hamis barátok tanácsára, és nem bénítana meg a félsz, ha egy magamfajtával kerülsz szembe.

- İrség..:! - Kitrichi hangja mihaszna suttogásba fúlt. Odakint nem mozdult senki, a szél zúgott csak a pányvák között.

- Antoh színe elıtt állnak, ha nem tévedek - mondta a bárd. Fülelt. A távoli nyerítés hallatán elmosolyodott, kimerülten; majdhogynem szomorúan. - Ideje menném, nemesenszületett. És távoznod kell neked is. Jól tudod, miért.

- Megegyezhetünk - suttogta a seregvezér. - Bármit ígért a nagymester, tılem a háromszorosát kapod! A te helyzetedben...

Nem fejezte be.

Tisztjei hajnaltájt találtak rá, szívében fekete tollú nyílvesszıvel. Asztalára borulva hevert, vére átitatta becses fóliánsa lapjait.

2.

- Higgy nekem, Tharr papjai ellen nem küldhetsz senki mást! - erısítgette a boszorkány. - Zavaros idıket élünk. Még ha találsz is Erionban valami bolondot, aki -kötélnek áll, biztos lehetsz benne, hogy sosem látod viszont!

A terem vaskos falai között sokszoros visszhangot vertek a szavak. A fiatal nı smaragdzöld ruhát viselt, a gyertyák gyér fényében smaragdszínben lángoltak szemei is. Vörös haját abbitacélból készült, tekergı kígyót formázó pánt fogta össze, szemernyi kétséget sem hagyva afelıl, hogy e teremtés a Fidiori Belsı Boszorkányrend tagjaként gyakorolja praktikáit.

A toroni ırgróf, akit mindeddig gyızködött, kedvtelve méregette. Kreol bırével, gleccserkék szemével, különös, fehérszıke fürtjeivel jóképőnek számított maga is; alig harminc telet látott, és bolondult a szebbik nemért. Örömest eljátszadozott volna a boszorkánnyal, ám a kígyót formázó pánt óvatosságra intette.

- Ugyan; Kalkira - incselkedett. - Északon tucatnyi olyan kalandozó akad, aki képes elhozni nekem az idolt. Vagy van merszed mást állítani?

A boszorkány kacagva rázta fejét.- Arra céloztam, hogy Tier Nan Gorduin az egyetlen olyan kalandozó, aki

pillanatnyilag elérhetı. Ne lopjuk hát a drága idıt, grófom; vagy azért. hivattál, mert tudod, hogy nélkülem sosem találnál vállalkozót erre a feladatra, vagy azért, hogy erényességemet újfent próbára tedd. Az elıbbi esetben hallgatnod kell rám, az utóbbiban... - fagyosan elmosolyodott - ...nos, ne számíts semmi jóra!

- Merész szavak. - A gróf továbbra is kedvtelve nézte Kalkirát: - Hogy a kránba lehet egy nı ennyire magabiztos?

- Jó iskolám volt - közölte a boszorkány, azzal elfordult, és az ablakhoz ment. A második hold magasan járt a partvidék felett, tekintete beezüstözte a tájat, a fémsima tengert, a fenyveseken túl gomolygó füstöt: az Unió gyepőin vezér nélkül maradt lequiri portyázók táborát dwoon gyalogosok dúlták.

A gróf Kalkira mögé lépett, már-már megérintette a lányt - aztán mást gondolt, és visszahúzta a kezét.

- Fel nem foghatom - szólt rekedten -, miért segít nekem egy rendbéli boszorkány. Az ember azt hinné, gyengéd szálak főzik a nagynevő bárdhoz, noha a Fidiori szabályzata szigorúan tiltja az ilyesmit.

A lány megperdült a sarkán, úgy sziszegte:- Akadnak dolgok, uram, amiket nem is kell értened!A toroni hátralépett: Erınek erejével kellett elfordítania fejét. Minden világos:

renegáttal áll szemben, aki nem akar mást, csak a közvetítıi jutalékát. Személyesen gyızıdhetett meg Gorduin képességeirıl - és alighanem ezt teszi mindazokkal; akiket munkára ajánl. Idıvel talán juttat kegyeibıl a belátó megbízónak is...

- Legyen hát - sóhajtott. - Küldess az ilanoriért! Ha valóban úgy történik minden,ahogy megjövendölted, gazdagon megjutalmazlak mindkettıtöket. Ha viszont nem...

- Hagyd a fenyegetıdzést, grófom! Megtanulhattad, hogy ezzel a magunkfajtánál nem érsz célt - mosolygott Kalkira. - Érd be ennyivel: magam is azt akarom, hogy valaki elragadja a szobrot Tharr híveitıl. Hogy mit kezdesz vele azután, engem a legkevésbé sem érdekel. Tier Nan Gorduin . pedig - aki állítólag ismét pénzszőkében van - még hálás is lesz, hogy papokkal verekedhet a költségedre. - Elhúzta száját. - Mondják, különös örömét leli az ilyesmiben. Nem okoz csalódást, meglásd!

3.

Gorduin kortyolta predoci óborral telt kupából, s csak mosolygott házigazdája és megbízója, a gróf ámulatán. Két órán át hallgatta, mit várnak tıle, pár kérdést tett fel közönyösen, akkor komorult el csupán, mikor a toroni oldalán egy kurta termető, púpos, meghatározhatatlan korú és fajú figura bukkant fel. A lény ura füléhez hajolt, suttogásba: fogott. Közlendıje Kalkirát is érdekelte: közelebb húzódott, de nem sikerült elkapnia egyetlen szót sem. A bárd hátradılt székében, borát kortyolgatta, úgy bámult a sötét égbolt ablakkeretbe foglalt darabjára. Várta a hajnalt, várta a folytatást; édesmindegy volt neki, melyik jön elıbb.

- Sok az ellenséged, igaz-e, Gorduin uram? - érdeklıdött végül a gróf. - Ismerem az érzést: számolatlanok az én rosszakaróim is. Gyanítom; a mostani vállalkozás után haragosaink tovább szaporodnak majd... - Az ilanorira sandított. - Aggaszt a dolog?

- Csak amennyire az égzengés.A toroni bólintott, majd kutató pillantást vetett a feketébe öltözött férfira.- Mindjárt gondoltam. Pedig valakinek igencsak a terhére lehetsz mostanság.

Olyasvalakinek, akit én nem szeretnék ellenségemnek tekinteni. Úgy sejtem, szüntelenül a nyomodban jár. Meglehet, fültanúja volt a köztünk elhangzottaknak is!

Gorduin tekintete rezzenéstelen maradt- ez meghökkentette a grófot: Kránba a talányos képő kalandozókkal! A halálom napjáig sem fogok tudni kiigazodni rajtuk...

- Famulusom - mutatott a púposra - érzékelt valakit a közeledben. Asztrál- és mentálszeme élesebb egynémely mágusénál, ám hiába próbálkozott, nem sikerült kiderítenie, eleven ember vagy kóborló árny az illetı.

- És ha téved?- Sosem tévedett még: Bízom a megérzéseiben, ezért mondom: vigyázz!

Felmérhetetlen a hatalma annak, aki otthonom mágikusvédelmét kijátszva követni tudott idáig, méghozzá úgy, hogy igazában azt sem tudhatjuk, csakugyan jelen van-e. - A gróf nagyot sóhajtott. - Azt hallom, megfontolt ember vagy. Egy efféle fantom megharagítása nem vall különösebb megfontoltságra. Ügyelj jobban, mindkettınk érdekében kérlek! A boszorkány szerint te vagy az egyetlen, aki sikerrel járhat. A démonok, akik a fogukat fenik rád, talán várhatnak még.

- Várni fognak - ígérte Gorduin. Felállt, könnyed meghajlással búcsúzott a gróftól és á sarokba húzódott Kalkirától. - Ami pedig a küldetést illeti; nincs miért aggódnod, uram: A megbeszélt idıben eljövök megint.

Az ajtóhoz indult és mosolygott közben. . İ tudta, miért.

4.

A kék hold is nyugodni készült, mikor Gorduin meghallotta a bejárati ajtósarokvasának nyikordulását: Házának földszinti fogadószobájában félhomály uralkodott, a kandallóban égı fahasábok lassanként parázzsá omlottak. Csöndes léptő árny érkezett, bólintással üdvözölte a bárdot, aztán szokott helyére telepedett, s nekifogott, hogy felélessze a tüzet.

- Kalkira nincs itthon - szólalt meg Gorduin. - Kilovagolt megint. Megigézi a holdfény, azt mondja. El akartam kísérni, de úgy tiltakozott; mintha valami szörnyőséget mondtam volna, mintha...

- Felnıtt, Tier - dünnyögte Alyr Arkhon. - Tud vigyázni magára, és érti a dolgát: remekül szerepelt a grófnál. Nem óvhatod örökké minden széltıl; még kárára válik. Neked magyarázzam?

Gorduin felsóhajtott. Ilyen alkalmakkor ötlött csak eszébe: tizenöt éve már; hogy lányaként neveli a kis "boszorkányt". Erionban talált rá, miután búcsút intett Yllinornak, Tristanának és a megbecsülésnek, melyben évtizedekig része volt. Öreg-nek, magányosnak érezte magát: ~ varázshatalmával elejét vette ugyan teste sorvadásának, a lelkén ejtett sebeket azonban nem gyógyíthatta be. Vigasztalanul egyenesnek látta a jövıbe vezetı ,utat, melynek végén a Távozás várta; úgy járt-kelt a kalandozók városában, mintha a világ összes terhe az ı vállát nyomná. A lányt - akkor gyermek volt még - Menegle szolgáitól ragadta el, és nyugalmat lelt a friss vágások fájdalmában.

Szüksége volt valakire, akinek szüksége volt rá, így sikerült értelmet adnia mindkettıjük életének.

- A gróf bizalmatlan - folytatta Alyr. - Seregnyi emberét szólította elı, mihelyt távoztál, és szigorú parancsot adott: egy percre sem veszíthetnek szem elıl, ha egyszer útnak indulsz. Gorduin elmosolyodott.

- A szentélybe nem fognak követni.- Igaz; de a közelébıl aligha tágítanak majd. Vámi fognak, hegy

emlékeztessenek: a szobor urukat illeti. - A nekromanta felpillantott. - A toroni homályos próféciát kapott az idolról. Nem sejti, hogyan fordíthatja vele jobbra sorsát, tudja viszont, hogy sem megszereznie, sem megtartania nem lesz könnyő. A fegyvereseit, sıt, a famulusát is eszerint választotta. Majdnem sikerült lelepleznie; kimondottan tehetséges a nyavalyás.

- Próféciák... - húzta el a száját a bárd. - Szót se többet róluk! Biztos, hogy ez a szobor az igazi? A vakbuzgó csuhásoknál csak a felesleges vérontást utálom jobban.

- Semmi nem biztos, még a halál sem; barátom - mormolta a nekromanta. Zöldköves győrőjén megcsillant a holdfény. - A jelek szerint azonban nem tévedtünk: az idol csakugyan Tharr papjainak birtokában van.

Kemény harc lesz - mélázott Gorduin. Van némi igazság abban a gorviki szólásban, hogy csak a vérünkkel fizethetünk méltóképp azért, ami drága nekünk.

Alyr a parazsat kotorta, különös örömét lelte a vörös és fekete lemezkék villódzásában:

- Nagy a kockázat - dünnyögte. - Megéri?Az ilanori válasz helyett elıkotorta flótáját: Halkan játszani kezdte a dallamot,

mely Niare hegyei közt született, s melyet két emberöltı óta. ismert a nagyvilág. Románc volt, a legszebbek, legszomorúbbak közül való - és a zöldköpenyes, aki maga is átkelt egykor a Suo-Gan hídján, és tudott egyet-mást a veszteség fájdalmáról, nem kérdezett többet.

Tuath cachír aghan, eo' mea gelan - A szobroknak; miként az élıknek, odafent íratik meg a sorsa.

5.

A gróf kastélya másodszorra, a napvilágnál sem nyerte el jobban Gorduin tetszését. Égretörı tornyok, cirádás oszlop és lépcsısorok mindenütt: egy gyökereit vesztett kultúra erıfitogtatásának kıbe dermedt mementói. A kaput feketearany ujjast viselı szolgák tárták szélesre, mellükön, akár a lovászokén és a kertészén, ott acsargott a családi griffmadár.

A toroni az elıcsarnokban várakozott, oldalán famulusa, és néhány hosszúszırő shuluri ágár. Türelmetlennek tőntek mindannyian.

- A pontosságod nem mindennapi, Gorduin uram - bókolt a gróf. - Isteni erény ez; remélem megırzöd, míg világ a világ.

- Nem hinném, hogy az égieknek közük lenne a dologhoz, nemesenszületett - dünnyögte a bárd: - Tudom, milyen drága. az idıd, s te is tudod, mibe kerül az enyém. Indulhatunk.

- Nem fogod megbánni, hogy elszegıdtél - ígérte a toroni, miközben nyeregbe pattant. - Adok a hírnevemre, és ezekben a zavaros idıkben .sem. felejtettem el, mit jelent a nagyvonalúság.

Gorduin biccentett. Tekintetében kajánság lappangott, megbízója azonban úgy döntött, nem vesz róla tudomást. Elhagyták a kastély parkját. Azután, hogy a birtokhatár is mögöttük maradt, a gróf megelégelte a közéjük telepedett csendet, és - talán hogy saját nyugtalanságát leplezze - új beszélgetést kezdeményezett.

Abasziszi boszorkánymesterrel biztosan találkoztál már, ahhoz fogható hatalmúval azonban, akihez most igyekszünk, aligha. Különös vénember. Mondják, ismeri a múltat, látja a jövıt, s úgy kiigazodik a Sors szövevényében, mint senki más.

- Sok abasziszi boszorkánymesterrel találkoztam - dünnyögte Gorduin. - Ha az az alak tényleg különleges, minden tiszteletem a tiéd, amiért rátaláltál: a fajtájában csak elvétve akadnak igazán érdekes és érdemes emberek.

A gróf mereven mosolygott.- Suttogják, valamely démon tisztánlátása lakozik benne. Nincs az égés a föld

alatt olyasmi, aminek nyomára ne lelne, ha elég keményen próbálkozik. Tán az égiek titkait is kifürkészte volna, ha azok idejekorán meg nem fosztják a szeme világától. A figyelmeztetést úgy tőnik, megszívelte: egy ideje véletlenül sem ártja magát a felsıbbrendőek dolgába.

- Okosan teszi - mormolta a bárd, s közben arra gondolt: Bár én is tettem volna hasonló fogadalmat a kezdet kezdetén!

Sós tengeri szél kapott a lovasok köpönyegébe; a déli fuvallat idáig sodorta a kránkıbőzt a shuluri dokkok felıl. A Birodalom edzett acél szíve immár három évtizede nyugodtan vert, a határmenti villongások is szüneteltek - a félsziget fölé W agasodó Boszorkányerıd urai azonban tovább szövögették terveiket. Érezték, a visszavágással alig egy évszázadot kell várniuk.

Gorduin magába mélyedt felleghajtójának árnyékában. Csak annyira volt boszorkánymester, amennyire nevelt lánya boszorkány, mégis tudott egyet-mást az elkövetkezıkrıl.

Tudta, hogy a szabad államok Szövetsége végül elbukik. Tudta, hogy a sötét praktikák kiagyalói kérészélető diadalt aratnak a Sheraltól északra fekvı földeken.

Tudta, hogy Doran beavatottjai szétszóródnak a világban, ahogy hajdanán a nagytudású pyarroniak - s hogy akár amazok, ık is egykettıre új otthonra lelnek a dúlást átvészelt népek között.

Ötven-egynéhány esztendıvel korábban keserőséget, vad indulatot váltott volna ki belıle a vég közeledtének bizonyossága, mostanra azonban túljutott már mindezen. Számtalanszor nézett szembe a halállal, volt ideje hozzáedzıdni módszereihez. Szeretteiért sem aggódott különösebben: a legfiatalabb., Kalkira sem él olyan soká, hogy megszenvedje a Káosz diadalát. Nem; mire Észak utolsó bástyája ledıl, a Fekete Dalnok ismét, ezúttal végleg egyedül marad. Búcsút int mindazoknak, akik kalandozásai során társai voltak, azután birtokát felégetve délnek indul, hogy beteljesítse a Próféciát, hogy megkeresse a Világ Tetején rá váró Égi Hajót. Ráakad, és...

Megrázta fejét. Keményebben markolta a kantárt, a gróf mellé zárkózott; nagyokat kortyolt a tengerillatú szélbıl. Újra érezte kardja, számszeríja és tırei súlyát - ez némi könnyebbséget szerzett neki.

Mindent a maga idejében, gondolta. Amit a végzet korábban akar tılem, erıvel kell elvennie.

Évtizedek óta várt erre az alkalomra: Hosszú ideje nyomasztotta a teher, miközben nagy és nemes ügyekért, lobogókért, vezérekért, mások nyugalmáért küzdött. Örömmel töltötte el, hogy kötöttségeitıl szabadulva ismét úton lehet, s hogy mégsem kell majd dolgavégezetlen távoznia a világnak ebbıl a korából.

6.

A boszorkánymester elhanyagolt volt, látszólag vénebb az Északot behálózó kyr országutaknál is. Fogai düledezı sírkövek gyanánt sötétlettek - valahányszor szóra nyitotta száját, temetıbőz terjengett körös-körül.

- Még egyszer - hajolt hozzá a gróf dicséretes önuralommal. - Beszélj, és ma éjszaka tíz arannyal gazdagabban hajthatod álomra a fejedet!

Az öregember féloldalasan mosolygott. Lilás hályoggal borított; világtalan szemei alig látszottak már, oly mélyre süllyedtek a ráncok szabdalta húsba.

- Ahol a szárazföld a tengert öleli - mondta meglepıen tiszta hangon: - Nem lett volna szabad látnom, mégis láttam. Nem ezekkel persze... - Végigfuttatta ujjait csupa forradás képén, épp hogy érintve a likacsos peremő szemgödröket. Megbízhatsz bennem, Toron Oroszlánja: rég nem szól hamisságot a szám. Tharr szolgái a mélyben rejtızetek, ott ırzik összes idoljukat, hátha azok megóvják ıket a Kitaszított haragjától. A parti agyagba vájták templomuk termeit és járatait, a nyílásokat nem evilági lényekkel vigyáztatják, hogy egyetlen halandó se férkızhessen a közelükbe, míg el nem jön ismét az ı idejük...!

A gróf néhány szót váltott famulusával, majd a bárdhoz fordult.- Hallottál már olyan szentélyrıl, amit fecskék módjára építettek, Gorduin uram?- Csakugyan furcsa -ismerte el az ilanori. - Elvégre Tharr szolgáinak kevés a

félnivalójuk errefelé. Igaz, a hagyomány szerint.:.- Tovább! - kapott a szón a gróf. - Emlékezz: megfogadtad, hogy egyetlen

lényeges információt sem hallgatsz el elıle,!- A hagyomány szerint - folytatta a bárd - a partok mentén hajdan Orwella hívei

éltek, akik az Ötszázéves Háborút követı zőrzavaros idıkben számos különös szertartást végeztek. A Rettenet Asszonyát igyekeztek újra megidézni, netán csak saját bővhatalmuk gyarapítására törekedtek... ki tudná megmondani? Az mindenesetre tény,, hogy Tharr itteni papjai tırbe ejtették és valamelyik pokolra küldték ıket. Hogy a Kárhozott Lelkek Sivataga vagy a Döntés Hegye volt-e az, döntsd el magad! .

A grófról lerítt, hogy majd' szétveti a türelmetlenség. - És aztán?- Aztán nagy félelem támadt a gyilkosok lelkében - vette át a szót a vén

boszorkánymester. - A Rettenet Asszonya nem érinthette ıket onnét; ahová az istenek veresége után taszították; csak az iszonytató álmok találtak utat ellenségeihez a világok között, s nem hagyták nyugodnia vétkeseket. - Reszelıshangon felnevetett. - Tharr papjai a császárhoz és Daumyr nagyjaihoz folyamodtak oltalomért. "A ti utato-kat jártuk, a-ti parancsaitoknak engedelmeskedtünk"- esdekeltek. "Most rajtatok a sor, segítsetek! A császár azonban, aki titkon ugyancsak a Kitaszítottat imádta, elfordult tılük. A Hatalmasok némák maradtak, Tharr egyháza a könnyebb megoldást választotta, és kiközösítette túlbuzgó híveit: elvégeztetett. A Háromfejő papjai; más választásuk nem lévén, csakhamar követték áldozataikat a föld mélyébe. Oda, ahová nem jut le se hang, se napsugár; oda, ahol nem fúj szél, amelybıl kihallhatnák Orwella kacaját. Szentélyük fıkapuját a dagály óráiban elborítja a tenger: húsz öl mély, ha a vörös, ötven, ha a kék hold ragyog: A járatokat ırzı fajzatoknak ugyanúgy nincs szemük, ahogy nekem; szájuk sincs, mégis marnak, fülük sincs, de megneszelik

még az elfek lépteit is - s nincs persze húsuk sem, amelyben a magatokfajta a kardját megmárthatná... - Megint az a vérfagyasztó kacaj. - Attól tartok, gróf úr, a bálványhoz a mi szép világunk leggöröngyösebb útja vezet!

A toroni megérintette az öregember állát. Úgy tőnt, azon töpreng, a nyakát törje-e, majd hirtelen felegyenesedett, vállat vont. Mikor megszólalt; jegesen hideg volt a hangja:

- Egy pillanatra sem hittem, hogy az idol mellett mezei orkok bőzlı bandáját találom. Elvégre Jarnyn On-Dael az Óbirodalom legszebb asszonya volt. Mondják, pillantása felforrósította a leghiggadtabb Hatalmasok vérét. Mondják, dicsısége tetıfokán tucatnyi herceg és seregvezér hevert a lábai elıtt, s a túlvilág nagyjainak egyike-másika is frigyet ajánlott neki. Páratlan teremtés, ahogyan páratlan az alakját megörökítı szobor! - Megperdült a sarkán, fura lázban égı szemmel Gorduinra meredt. - Mindent hallottál, mindent tudsz immár, Ilanor szülötte. Hajlamos vágyok feltételezni; hogy égiek vezéreltek az utamba; biztosra veszem, nem okozol csalódást nekem. S mert, mint a boszorkány mondta, bátor ember vagy, olyan, aki nem féli a halált, e hajlékot elhagyva nyomban délnek indulsz, behatolsz Tharr híveinek szentélyébe, és elhozod nekem Jarnyn örökkévaló mását:

Az öreg aszisz vihogott.- Ó, hát így, így, nagyhatalmú uram! Téged is megcsapott a lehetıség szele...

Magasra törsz, de vigyázz: Jarnyn On-Dael igazi oroszlánhoz illı pár!A gróf tekintete megrebbent. Oldala mellett lazán lógó kezei egy pillanatra

ökölbe szorultak.- Indulj! - sziszegte a bárdra meredve. - Négy nap múlva várni foglak a

megbeszélt helyen.- Ebben nem kételkedem - mormolta Gorduin. Kilépett az alacsony mennyezető,

birkafaggyútól és pálinkától bőzlı kunyhóból, teleszívta tüdejét friss levegıvel, azután füttyentett a fehér ménnek, és nyeregbe szállt.

- Négy nap - szólt hátra a válla felett, majd elvágtatott. A gróf hosszan nézett utána. Fakó hájába bele-belekapott a szél, magas homlokán verítékcseppek ültek.

Egy bizalmasa lépett melléje, és a famulust megkerülve a füléhez hajolt.Az öreggel mi legyen, uram?A gróf nem fordult feléje. Biccentett a közelben várakozó fegyvereseknek; akik

tüstént az ilanori nyomába eredtek. - Uram...?Erre már felrezzent a toroni. Végigmérte emberét. Úgy rémlett, a bent köhécselı

vén abasziszi immár teljesen hidegen hagyja:- Fizesd ki... azután öld meg! - parancsolta.

7.

Alig néhány perccel azután, hogy a gróf katonái lóra kaptak, és eltőntek a dombhajlat mögött, kilépett kunyhójából a boszorkánymester.

Csak állt mozdulatlanul, világtalan szemét a láthatár egy meghatározhatatlan pontja felé fordítva. Ügyet sem vetett a rongyaiba kapó tengeri szélre, a tátongó sebre inas nyakán. Kisvártatva aztán kitárta két karját, cserepes ajkai megvonaglottak. Kiáltása nem hallatszott - Alyr Arkhon azonban, aki távolabbról, láthatatlanul figyelte az eseményeket, tüstént megjelent. .

S nem egyedül.- Köszönöm - suttogta a balján görnyedezı valódi boszorkánymester. Vén volt

ugyan, de nem oly vén, mint az, aki az imént "meghalt" helyette; világtalan szemének

csillogása intelligenciáról és ravaszságról árulkodott. ~ Szavaidnak, akár tetteidnek, súlya van: tartozom neked. - Rekedten felnevetett. - Megmentetted az életemet. Miért? Holtomban engedelmesebb szolgád lehetnék, nemde?

Alyr megkerülte a fantomot, melyet még az éjjel szólított elı a pagony földjébıl. A tetem köntösét friss vérfoltok éktelenítették, a kiszikkadt tenyéren aranypénzek tündököltek.

- A fizetséged. Vedd át, á tanulságot pedig vond le magad! - Rühelled a fajtámat, mi? - A boszorkánymester az élıhalotthoz csoszogott,

tétovázás nélkül bezsebelte az aranyakat. Ujja hegyével megérintette hasonmása arcát, megint nevetett. - Rühelled; de nem akarod veszni hagyni az általam felhalmozott tudást.

- Alkut kötöttünk- emlékeztette a nekromanta. - A Tharr szentély titka és öt esztendı az idıdbıl, cserébe az életedért.

- Ami téged illet, maradéktalanul eleget tettél a kötelezettségednek - dünnyögte az öreg. - És bár nem tartasz sokra, ugyanezt teszem én is. Doranba röpíthetsz, ahogy megalkudtunk. Békén megülök a toronyszobában, amit kijelöltök számomra, papírra vetek mindent, amit vándorlásaim során felhalmoztam idebent - megkocogtatta homlokát - a civilizáció épülésére. - Eltőnıdött, két szeme körül elmélyültek a ráncok.- Toron végül gyızni fog, azt mondod? Különös, roppant különös:..

- Hogy tudjuk, mégsem teszünk ellene? - kérdezte halkan Alyr. - Ilyen ostobának hiszel minket? Mit gondolsz, mi célt szolgál a te öt esztendıd?

A vén boszorkánymester legyintett.- Megkaptok engem, megkapjátok a tudásomat. Pályáztok netán az

elismerésemre is?Alyr Arkhon elmosolyodott. Intésére az élıhalott lefelé indult a dombról, a

partmenti fenyvesben sötétlı sírgödör felé. Miután elérte, hangtalanul belehanyatlott, és megpihent. A nekromanta botjának végén zöld fénygömb gyúlt, lassan lüktetett.

- Készen állsz? - fordult a boszorkánymesterhez.- Készen - bólintott az öreg. Belépett az elıtte felderengı pentagrammába, mély

lélegzetet vett. - Fenemód érted a dolgodat, elf kutya: az istenek legyenek veled!A nekromanta néhány szót mormolt, és a botjában koncentrált erıket szabadjára

engedve kétezer mérföldes útjára küldte. Zöld láng csapott fel, s mire elenyészett, a boszorkánymester célhoz ért.

Alyr Arkhon mélyet sóhajtott, ahogy magához szólította legelészı hátasát. Remélte, hogy az öreg nem tévedett hogy csakugyan érti a dolgát, és nem pártolnak el tıle a szeszélyes istenek sem.

Elégre egy jóbarát érdeke kívánj a így.

8.

Gorduin a halvány .fénnyel égı tábortőznél ült, úgy nézett farkasszemet a lénnyel.

Az öt arasz magas, palaszürke bundájú ginsour elszántan viszonozta pillantását. Sok szempontból hasonlítottak egymásra ık ketten: mindkettıjüket nehéz - ha nem lehetetlen volt például zavarba hozni. Eleget éltek Yneven ahhoz, hogy megtanulják, a hirtelenkedés kevés a diadalhoz, legfeljebb a vereség elodázására elegendı. Vereségbıl pedig kijutott mindkettıjüknek az évtizedek folyamán. A bárd legalább elmondhatta magáról, hogy nem csupán kapta, osztogatta is a sebeket, a ginsournak azonban sosem adódott lehetısége a visszavágásra.

Faja az idık hajnala óta élt együtt az emberrel és más, ısibb kreatúrákkal.

Bizonyos értelemben ragadozók voltak, noha nem agyarákkal vagy karmokkal támadtak, és nem is az elevenek közt keresték prédájukat. Úgy szomjazták a mágikus energiát, mint mások a vizet, s képesek voltak kivonni azt minden manával telített alakzatból, legyen az pentagramma, varázskör, netán tetoválás. Egyes népek győ-lölettel, mások félelemmel vagy épp utálattal tekintettek rájuk - de ahányan csak voltak, kötelességüknek érezték, hagy a máskülönben ártalmatlan mana-rablók sorait ritkítsák. Egy-egy ginsour felbukkanása már Gorduin apáinak idejében is eseménynek számított a Sheraltól északra elterülı földeken - mostanra pedig egyenesen csodaszámba ment. E példány felbukkanásában természetesen nem a csoda, nem a véletlen, hanem az elırelátó Alyr Arkhon játszotta a fıszerepet:

"Ártalmatlan jószág, bármit fecsegjenek róla az elvakultak meg az ostobák", mondta azon a négy év elıtti éjszakán, mikor beállított vele az ilanori házába. "Abban, hogy ennyire bizalmatlan, nincs semmi különös: megszokta már, hogy nem várhat jót az emberi lényektıl."

"Harap?", érdeklıdött Kalkira, áthajolva a félelf válla felett. A szobát kezdte betölteni a friss feketeleves illata. "Nem harap, sıt, a ráolvasás-győjteményedet, a kabaláidat sem kell féltened tıle", mosolygott elnézıen a nekromanta. "Uralkodni fog magán, míg pentagrammát, triangulust, vagy más hasonló, manával feltöltött alakzatot nem talál. Házırzınek is megteszi olyan vidéken, ahol akadnak még ártó szándékú kóbor vajákosok. Ha gyengéden bánsz vele, ha gondoskodsz róla, elıbb-utóbb a kezedhez szokik, és ki tudja, egy szép napon talán a segítségét is igénybe veheted..."

Kalkira - mentségére, legyen mondva, igen fiatal volt még - nem lelkesedett különösebben a jövevényért.

"Ó Arel, de ronda szegény!" "Ízlés dolga. Gondolj csak bele, milyennek láthat ı téged!"

Ebben maradtak.Gorduin elmosolyodott, és megérintette útitársa fejét. A lény csápjai tüstént

kézfejének tapogatásába fogtak - a bárd kajánul gondolt arra, mit érezne most egy mágikus tetoválásokkal ékes boszorkánymester. Végszükség esetén képes lett volna energiát juttatni az állatnak saját aurájából, de . tudta, hogy erre nem lesz szükség. Ott, ahová készülnek, bıséges készletek várják a kiéhezett ginsourt.

- Türelem - suttogta neki bátorítón. - Egykettıre manához jutsz, meglásd!Utolsó táborhelyét a meredek partoldaltól két mérföldnyire állította fel. Tüzet

rakott, megszabadult köpenyétıl, széthajtogatott egy pokrócot, azon rakosgatta szét ez alkalomra tartogatott "kincseit". .

Ott volt az eleven fémbıl kovácsolt kard, a tiadlani Dorcha ajándéka, melyet a sagrahasi ütközet óta, csaknem fél évszázada forgatott. Ott volt a kurta csövő kézi tőzokádó, Talman remeke, melynek oly sok hasznát látta a narvani Karneválon, s utóbb, Niare hegyei között is. Jobbja hipnotikus lassúsággal simított végig a keskeny pengéken, az abbitacél nyílhegyeken: ilyen egyszerő eszközökkel formálta Ynev történelmét sötétebbik énje, az Álmok İrének. névében küzdı Holdfényember.

Tétovázott egy sort, mikor a pokróc bal sarkában felhalmozott amulettekhez ért. Ifjabb éveiben sosem folyamodott volna olyan trükkökhöz, melyeket ezek a csecsebecsék lehetıvé tettek. Ezúttal azonban túl sok forog kockán, nem válogathat. Olyannyira nem, hogy indulás elıtt újabb csúf engedményt kell tennie.

Komoran, a ginsourra pillantott, azután felemelte a kis jade-lámpást. Liura gondolt most, a lefegyverzı mosolyú kis niareire, aki mellette állt a Keleti Szél Ormán; és szótlanul osztozott fájdalmában - késıbb pedig megtanította erre a szertartásra, az egyetlenre azok közül, melyre olykor egy hitetlennek is szüksége lehet: Tüzet csiholt, a felszálló füstcsíkot figyelte, aztán...

Aztán lehunyta szemét, és fohászt mormolt Sian Seolhoz, a Szeszély

Hercegéhez, aki kacagva figyeli a halandók tetteit, míg nyugattól keletig robog égi fogatán.

9.

Éjközép idején ereszkedett alá a barlangbejáratig, vállán az izgalomtól remegı ginsourral.

Mielıtt a vörös hold elrejtette volna arcát, felpillantott még a feszülı kötélre, erre a fura pókfonálra: éjjeli lepke pihent meg rajta, aztán, hogy idáig csapott a tengerszagú permet, tovalebbent.

Sötétség. Gorduin együtt lélegzett, eggyé vált vele; árny volt csupán az árnyak között, ahogy megvetette lábát a sómarta, természetes párkányzaton, a Tharr-szentély kapujának ısi boltívén: Nem húzott kardot, nyílpuskáját sem emelte fel; lendületet vett, elrúgta magát az agyagfaltól, ugyanekkor lazított valamicskét szorításán, és lejjebb siklott - egyenest az üregbe.

Égetı fájdalom járta át testét, ahogy a bejáratot védı mágikus erık mőködésbe léptek. A ginsour nem várt parancsra: leugrott a válláról, elıreszökellt a homályban, s egy ragadozó mohóságával vetve magát a szemközti falba vésett, veszedelmes szimbólumokra.

A fájdalom pillanatokon belül elenyészett. A bárd megrázta fejét; felpattant, s tüstént elmormolta az Alyrtól tanult litánia elsı mondatát..

Tyr-al vinsa `ana gwytha - Lidércláng a föld alatt.A folyosón tucatnyi zölden vonagló fényszeráf jelent meg, lódult elıre.

Kísérteties derengésük ugyanennyi fekete alak árnyát vetítette a falra. Üvöltés szakadt ki a támadni kész Tharr-hívek torkából, mely pillanatokon belül rekedtes hörgésbe fúlt, ahogy a kahrei számszeríj vesszıi célba találtak. A nehéz tölgyfaajtó, melyet a Háromfejő papjai erejük végsı megfeszítésével bezárni és elreteszelni igyekeztek, lángra kapott, azután szilánkokra robbant; a léglöket csuklyás fegyveresek garmadáját taszította a .földre. A ginsour máris rohant, valósággal átrepült a lassan ocsúdó vakbuzgók halmán - és a második szintet védı pentagrammák is eltőntek, mintha sosem lettek volna:

Gorduin vállára vetette a nyílpuskát, futásnak eredt, és elmormolta a második bővigét:

Gróhan-va tiuch glithe - Gyorsabb, mint a förgeteg.A lépcsıt vigyázó papok csak annyit láttak, hogy valami elcikázik mellettük -

olyan sebesen, hogy nyomában forró szél söpört végig a döngölt padlatú folyosón. Akit a fuvallat elért, elakadó lélegzettel zuhant hátra; néhányan fekve is maradtak, pedig testükön semmiféle fegyver nem ejtett sebet: A megmaradottak dühödt sziszegéssel iramodtak a behatoló nyomába - hogy élettelenül heverı vagy épp gör-csösen vonagló hitsorsosaikra bukkanjanak egy újabb bezúzott ajtó mögött. A megbolydult templom járatait zöldes fény fürösztötte, az egyhelyben maradókat egyre-másra sújtották agyon a semmibıl lecsapó villámok:

Gorduin nem nézett hátra. Rohanj!Tudatának legfogékonyabb részével már csak a ginsour . mozgását követte. A

békaforma lény szinte megrészegült, megállíthatatlanul tört elıre a mágikus energiák legfıbb forrása, vagyis a bálványkamra felé.

Rohanj, ahogy a lábad bírja!Bizsergı tarkójában, mindinkább elnehezülı tagjaiban, berzenkedı csontjaiban

érezte azt a frissen ébredt erıt, azt a másféle mágiát, amely ellen sem ı, sem a ragadozó nem tehetett: a labirintus egy meghatározhatatlan pontján összeverıdtek és

ellentámadásra készültek Tharr megmaradt szolgái. " Fuss!A győlölettıl fortyogó hatalom kinyúlt érte; hogy megragadja - ám pillanatnyilag

ı volt a gyorsabb, izmai abbitacél íjhúrokként feszültek.Most! Ughat dhúnan rak marg - Határt nem ismerı iszonyat. Ellencsapása oly

erısnek bizonyult, hogy a csuklyások némelyike tüstént szörnyet halt ott a messzeségben. Érezte, tudta, hogy így történt: minden elakadó lélegzettel csökkent valamelyest ,az elméjére nehezedı nyomás. Azon kapta magát, hogy egy lépcsıfordulóban áll, és két pap állja útját; társaik már a földön hevertek; holtan vagy haldokolva.

Egy lépés jobbra: a zöld lidércfény megvillant a feléje csapó fogazott pengén. Az eleven fémbıl kovácsolt kard szinte magától mozdult, átjárta a Tharr-hívı szívét. Gorduin tekintete megrebbent, elméjében Alyr Arkhon figyelmeztetı szavai visszhangoztak: "A bosszúállás démona szentelt vérbıl születik. Ha teheted, ne onts vért!"

A bárd visszarántotta jobbját, és a markolat gombjával sújtott második ellenfele arcába. Baljával elkapott; megcsavart egy tırt markoló kezet - a visszhangzó reccsenést velıtrázó sikoly követte.

Amint a második test is leroskadt, Gorduin mozdulatlanná dermedt. Új, vérfagyasztó hang jutott a füléig odakintrıl: a partot ostromló hullámok robaja.

A dagály!Elképzelte, ahogy a jeges áradat a mágikus védelem nélkül maradt kapun át a

folyosóra, onnét a labirintus mélyébe zúdul. Mire ez bekövetkezik, ajánlatos volna minél messzebb kerülnie innét.

Futásnak eredt megint a ginsour nyomán:Még sikerülhet, ha a Szeszély Hercege - és persze a nagyesző Alyr Arkhon - úgy

akarj a.

10.

A ragadozó csupa beszögellés; csupa oszlop hombárban torpant meg a dagály közeledtének harmadik percében. Gorduin világosan érzékelte a külvilágból áradó vad kárörömet: Antoh, a Vizek Úrnıje végre kitöltheti bosszúját az ısibb isteneken. Jaj' annak, aki az elkövetkezı percekben hullámainak útjába kerül!

S mintha ez nem lenne épp elég...A Tharr-pap egy szoborcsoport mögül ugrott elı, fogazott élő pengéje süvöltve

szelte a levegıt. Gorduin láncinge békebeli tarini munka - szikrát vetett, de állta a próbát; gazdájának még a felé dobott hálót is sikerült elkerülnie. Átvetette magát egy kyr jelekkel ékes szarkofágon, melyben valami régi bajkeverı csontjai porladtak, és útjára küldött egy hajítótırt. Talán a természetellenes testhelyzet, talán a kapkodás tette, de célt tévesztett: csak a bálványok egyikében tett kárt. A pap ismét támadott, a bárd hátrált, és némán átkozódott közben: épp most a cél elıtt kellett egy képzett fanatikusba botlania!

A hullámok robaja egyre erısödött, kékes derengés támadt a hínárbőző levegıben..

Ó, hogy az a... A háló egy fekete márványból kifaragott harcosra borult; a fogazott élő penge

ellenben Gorduin kalandozóköpenyét tépte fel. A bárd oldalt ugrott, megkerült egy oszlopot, azután...

Azután meglátta.A helyiség legtávolabbi sarkában mozdulatlanul, mintegy megkövülten

kuporgott a ginsour. Elıtte, alig két lépésnyire, egy uralkodói termető nı szoboralakja derengett a homályban.

Jarnyn On-Dael!A legenda szerint számos hadvezért, számos gondolkodót és semmirekellıt

nyőgözött le szépségével. Az a fajta volt, akinek épesző férfi csak hódolattal adózhatott; mint mondják, minden körülmények közt.

Nos... majdnem.A Tharr-pap követte Gorduin pillantását, s élesen felszisszent; mikor észrevette

a szobor lábainál kushadó állatot.Szentségtörı! Máris ugrott, hogy végezzen vele - és ezt `nem kellett volna

tennie.A ginsourokban kialakult védekezı reflexek legfélelmesebbike az elnyelt

mágikus energiák robbanásszerő felszabadítása volt. Kevesen mondhatták el magukról, hogy láttak és túl is éltek egy ilyen támadást.

Gorduin a szarkofág mögé vetette magát.Mennydörgés moraja gördült végig az alagutakon, pillanatokra még a hullámok

dübörgését is sikerült elnyomnia. A fogazott élő penge, a csuklyás köntös a földre hullt. Az elszenesedett váz, mely nem sokkal korábban még Tharrt imádta; furcsa; nyikkanó hangot hallatott, azután összeroskadt.

A ginsour elkerekedett szemékkel lapult a szobor lábainál. Akkor sem moccant, amikor a rejtekhelyérıl elımerészkedı Gorduin a hóna alá kapta.

- Rá se ránts - vigasztalta a bárd. - Nem egészséges mágia az itteni. Pár napot diétázol, aztán elugrunk Erionba; és meglátogatunk egy Domvik-szentélyt, ígérem!

Zavaros áradat zúdult a terembe, ahogy szakadozott köpenyét a szobor vállára dobta. Szorosan melléje állt - nem tudta nem észrevenni a fekete szövet alatt domborodó idomokat -, kiterjesztette elméje hatalmát; és forrón remélte, hogy az odafent várakozó Alyr veszi a felszabaduló mana jelzéseit. Ha nem, pillanatokon belül hideg fürdıt vehet - a legeslegutolsót kényelmetlenül hosszúra nyúlt életében:

A hombár agyagfalai kezdtek megroggyanni: - Alyr! Most!A szirt magasában kántáló nekromanta elmosolyodott. Felemelte botját,

melynek végén táncba kezdtek a .zöld lidércfények. A nedves földre írt pentagramma felizzott - és a térdig vízben álló Gorduin elıtt Kapu nyílt odalent.

Átlódította rajta a szobrot, majd a ginsourt magához szorítva ugrott.Azon kapta magát, hogy tengerillatú szél vág az arcába. Teleszívta tüdejét,

felpillantott az égre, aztán le agyszoborra: Jarnyn On-Dael szépséges arca egészen fehérnek tőnt a második hold fényében:

Messzehangzó morajlás hirdette, hogy Antoh - s persze Orwella - bosszúja beteljesült. A dagály tetızött; a szirt magasában sós permet szitált. .

Alyr Arkhon megtörte a pentagrammát, és á lovak után nézett.- Ideje mennünk - mondta. - A toroni pribékek rövidesen itt lesznek, és hajnalra

a gróf is ráébred majd, hogy a megbeszélt helyen hiába vár.

11.

A vihar kiéhezett kopók falkájaként loholt a nyomukban. Hideg esı verte á fenyveseket, a dombok közt kanyargó

İsi Utat; a Kenzal távoli csúcsai felett újra meg újra villámfény lobbant - ugyanez a fény csillant meg idırıl idıre az üldözı toroniak fegyverein...

- Úgy rémlik; felbosszantottuk ıméltóságát - mormolta fekete csuklyájának

oltalmában Gorduin, aki (Kránba a hírnévvel) szeretett volna valahol másutt lenni. Hátasával kevés ynevi ló állhatta a versenyt, ám a fehér ménnek ezúttal Jarnyn On-Daelt is cipelnie kellett; ırizte elınyét, növelni azonban nem tudta: - Remélem, nem vetemedik arra, hogy mágiát használjon ellenünk.

- Próbálta már - közölte Alyr. - Idıbe telt, de belátta, hogy v ezúttal kénytelen lesz a hagyományos módszerekre hagyatkozni.

-Küldött futárokat a környezı birtokosokhoz? Ezen már elmosolyodott a félelf.- Nem.- Vagyis jól számítottunk: a fejünknél is többet ér neki a titok!Egész nap északkeletnek vágtattak. Szürkületkor aztán letértek a kyrek

ösvényérıl, és bevették magukat a sötétlı rengetegbe. A nekromanta botja mutatta. az utat. Egyetlen szemhunyásnyit sem pihentek: láthatták a tépett felhık közt tovagördülı vörös, a tágas fényudvarban emelkedı ezüstkék holdat; láthatták a fatörzsek közt gomolygó hajnali ködöt, melynek hullámai megtörtek az elfeledett város, Akhernar romos falain.

Gorduin megzabolázta lovát, úgy tekintett fel a düledezı, roppant kapura, melynek boltozata alatt alakok moccantak, múltjának ismerıs árnyai.

- Pontosak - dünnyögte elégedetten Alyr. - Pontosak, akár a halál.Eljöttek, itt voltak szinte mind, akik annakidején követték a bárdot Niare hegyei

közé. Jöttek, hogy megsegítsék, ahogyan mellette küzdöttek hajdanán Szun-Szongcen sárkányai ellen is - összegyőltek, mert egy vérbıl valók, egyek voltak és maradtak valamennyien: hetedkori kalandozók.

Itt volt a folyvást mosolygó Lándzsás Erik, Vaskező Alex, az İsi Nép fia; itt volt Airun al Marem, a goblin Graum, a szép Loren és a villámsebes Shenarion. Egyesek elébük siettek, jobbjukat néma üdvözlésre emelve; mások szélesre tárták a sebtében megerısített kapuszárnyakat... és Jarnyn On-Dael - kora legszebb asszonya - sok ezer esztendıs távollét után hazatért.

A gyomoktól felvert fıtérre érve Alyr leugrott a nyeregbıl. Botját két kézre kapva pillantott társaira.

- Minden készen áll?- Ahogy kívántad. .- Akkor gyerünk! Vigyétek a szobrot az Eltávozottak Csarnokába - és

gondoskodjatok róla, hogy senki-ne zavarhasson!

12.

Amint a messzeségben becsapódott a roppant kapu, a gróf menten megálljt parancsolt övéinek.

A fejfájást, mely a hajsza elsı pillanatától fogva gyötörte, mintha elfújták volna: a kin utat engedett a hideg győlöletnek. Az ilanori kutya rászedte. Á bizalmába férkızött, megszerezte féltve ırzött titkát, aztán csalárd módon meglépett az értékes zsákmánnyal. Céljának eléréséhez mágiát használt, erısebbet annál, amivel ı és famulusa birokra kelhetett. A fantom azonban, mely kastélyába merészkedett, utóbb pedig zöldköpenyes lovas képében rúgtatott a bárd mellett, most szertefoszlott, hatalma elenyészett; a toroni harmadik szeme tágra nyílt elméje valósággal fürdött a bálvány sugározta asztrális ragyogásban.

Északnyugatnak, súgta a fülébe egy éteri hang. A Vinali partján, az erdı sőrőjében, Akhernar romjainál meglelheted!

És megint az a tündöklés, akár a hajnalcsillag szikrázó fénye.- Az enyém - mormolta a gróf. - Egyedül az enyém! Messzehangzó kiáltással

adta ki az új parancsot, aztán megtáncoltatta és vágtába ugratta lovát.

13.

Az Eltávozottak Csarnoka fölé egykor, Kyria fénykorában achátbordázatú kupola borult, a látogatókat mágikus rajzolatok óvták a túlvilági lények dühétıl. Mostanra csak a bordázat csonkjai és a puszta falak maradtak; az épület nyitottá vált; mint holmi Ranagol-szentély. A rajzolatokból rég elillant az erı; a padlóba vésett jelek alig látszottak már: elfödte ıket az évezredeken át szitáló por.

Aztán jöttek a kalandozók.Gorduin a csarnok mértani középpontjában állva, felszegett fejjel figyelte az

örvénylı fellegeket. Jarnyn On-Dael szobra körül a kontinens három legkiválóbb vándormágusa és kétannyi novícius sürgölıdött, fáradozásuk nyomán egyre újabb, lüktetı fényő alakzatok, körök, pentagrammák születtek. A ginsourt, mely több órás munkájuk eredményét veszélyeztethette volna, Loren vette gondjaiba. Alex és társai a kaput ırizték - jobban megvetették ott a lábukat, mint bármely tarini gyalogezred:

- Kezdhetjük - fordult a bárdhoz Alyr Arkhon. - Ha valóban ezt akarod...- Ezt akarom - jelentette ki Gorduin eltökélten. - Tisztában vagyok az

alapelvekkel, miattam nem kell aggódnotok. Lássunk hozzá!A félelf bólintott, és visszalépett a maga alkotta, zölden tündöklı háromszögbe.

Társai az alakzat csúcsain helyezkedtek el, a novíciusok egy kör oltalmába húzódtak.- A négyszögbe, Tier - mormolta a nekromanta. - Szembe á szoborral... Siess!Gorduin engedelmeskedett. Igyekezett kiüríteni tudatát, rezzenetlen pillantású

harmadik szemével átmenetileg befelé figyelt, hogy el ne vakítsa a mágikus energiák háborgása. Még így is "látni" vélte a varázslók háromszögébıl égre törı fényoszlopot, mely a felhıkbe vágott, s az. asztrálvilág ezernyi színében izzott fel - azután hirtelen valami hatalmas, valami zsibbasztó robbant az elméjébe: a végtelenség bizonyossága.

Úgy érezte, maga is emelkedik, majd zuhan; Ynev porszemlett az univerzum milliárdnyi porszeme között, kijelölt útját járta egy bonyolult pályán, melynek minden egyes pontjában benne rejlett az újrakezdés reménysége. És egyszerre megint ott volt a jégtükör, a kilenc kristályoszlop és a vakító lobogás; ezt a látomást jól ismerte már, s mert titka sem volt titok többé, megbékélt vele. Farkasszemet nézett égi másával, a halhatatlannal, aki arra rendeltetett, hogy végigélje mindazon korok hanyatlását, melyben élnie adatott, mély lélegzetet vett - és feltekintett:

- Dhay-hat ghomaudawren! Cheag aador glywithel! Inkább érezte, semmint hallotta a hangot: Alyr kántált. Iskolájának legnagyobb hatalmú, legtitkosabb parancsszavai voltak ezek, melyekhez dorani mágus csak végszükség esetén folyamodhatott. Azt suttogták, az igék egyidısek a földdel és az éggel, s ha valaha ezernyi ajkon csendülnek fel; a világ pompás kupolája meghasad, s Ynevet mindenes-tıl elsodorja a káosz zuhataga. A katasztrófa ezúttal elmaradt persze, de nem maradt el a várt csoda: a végtelenség összhangzatából kicsendült egy furcsa szólam, fénysugár képében alászállt; és...

És a világszép Jarnyn On-Dael, mint aki mélységes álomból ébred, lassan kinyitotta szemét.

Gorduin tekintete Alyrra villant. A félelf mosolyából fáradtság érzıdött, s egy cseppnyi szomorúság.

A tiéd, ezt sugallta a pillantása. Csak rajtad 1 áll, mit kezdesz az alkalommal:Gorduin kımerev arccal elırelépett, kezébe fogta a kyr hercegnı keskeny,

győrőkkel ékes kezét. Az ujjak, melyekbıl az idevezetı úton a márvány hidege sugárzott, forrók voltak - forrók és elevenek.

- Hívtál - suttogta Jarnyn On-Dael. - Magadhoz szólítottál, nem felejtettél el... - Baljával megérintette az ilanori arcát; felkacagott. - Milyen néven járod a világot mostanság, lovagom?

- Számos néven neveztek már, mióta elváltunk egymástól, hölgyem - mondta Gorduin. - Közönséges megoldás, de úgy döntöttem, mindvégig idelent maradok.

A hercegnı arcán gunyoros kifejezés derengett fel. - Hogy megismerd az életet, nemde?- És a halált.- Ó, a halál... Ugyan, ki akarná rajtad kívül közelebbrıl megismerni a halált? -

Jarnyn On-Dael mindenegyes szavával veszített valamit szobormása kegyelemszerő tökéletességébıl. Az lett, ami valaha volt: egy üresfejő nemesasszony a sok közül. Még mindig a bárdot nézte, ügyet sem vetett a közelben állókra. - Engem a neved érdekel, lovagom. Az, hogy hogyan szólíthatlak most - s hogy mi a terved velem!

Gorduin eljátszadozott a keskeny kézzel, azután végigsimított a dáma győrőinek egyikén. .

- Akitıl ezt az ékességet kaptad - mondta lassan -, az anur uralkodóház sarja volt, bajnok és hıs, családja utolsó reménysége. Apja, miután kiderítette, milyen szerepet játszottál korai halálában, szívtelen kígyófajzatnak nevezett, de te csak kacagtál rajta. Kacagtál, hisz hiába volt Bast, az Éji Vadász papja, démonaitól megvédett ez! - Minden sietség nélkül, szinte gyengéden húzta le a győrőt a döbbent hercegnıujjáról, aztán hátralépett. - Valaha volt énem nevében megbocsátom minden vétkedet és bőnödet - adja a sors, hogy áldozataid is így tegyenek! Pihenj tovább abban a formában; amit magadnak választottál, hogy sose kelljen megismerned az igazi halált; pihenj, míg újból meg nem idéz valami álmodozó bolond! A nevemet majd megtudod tıle -,vagy sosem tudod meg, míg világ a világ!

Jarnyn On-Dael felsikoltott: Teste rugóként feszült meg, mikor a bárd kilépett mágikus négyszögébıl - s mikor ismét szoborrá merevedett, talán még szebb volt, mint annak elıtte.

Néhány pillanatig csend honolt a teremben, csak a szél zúgott körös-körül. Gorduin mozdulatlanul állt, tenyerén Bast győrőjével; tekintete láttán elakadt még a varázstudók lélegzete is.

- Valami figyel - suttogta az egyik novícius. - valami les ránk odafentrıl. Akkor jutott be, mikor megnyílt a Kapu. Vár, bámul, érzem...

- Hallgass! - förmedt rá a nekromanta. - Hallgass és ne moccanj, ha kedves az életed!

Gorduin egy vörösen lüktetı pentagrammába hátrált. Alyr magasra emelte botját, iszonytatót kiáltott - s arca megvonaglott a hirtelen támadt fájdalomtól, mikor a behatoló formát öltött barátjával szemben.

A lénynek; mert nem volt tapintható anyagi teste, nem volt teljes a hatalma sem. Némi aljassággal és szerencsével talán elpusztíthatta: volna azokat, akik megidézték, de nem ezzel a szándékkal érkezett. Egyszerő üzletet kívánt lebonyolítani ezen a síkon, egy üzletet, melynek feltételeit a korábbi találkozások során apróra kidolgozták már.

Alyr Arkhon remegı kézzel, fegyverként tartotta botját. Segítıtársai a földre szegezték tekintetüket, s mert nem akarták, nem kellett hallaniuk a bárd szavalt.

- Lighut-Get, Bast démona! Nem elıször, de utoljára fordulok hozzád, mielıtt visszajuttatnálak oda; ahonnét mások szólítottak elı, hogy erıdet kihasználva a hasznodat vegyék. Halld hát: megtettem, amire te nem voltál képes megszereztem a győrőt, mely ehhez a nyomorúságos szférához köt. Megkaphatod, ha te is szavadnak állsz, ha elbocsátod a nı lelkét, aki az Éji Vadász új manifesztációját, Felice-t szolgálta, és akit valaha szerettem. Elbocsátod ıt, hogy tovább emelkedhessen a maga

választotta síkra - többé nincs. hatalmad felette. Elbocsátod, azután elkotródsz mind-örökre!

Égzengés moraja visszhangzott a falak között, olyan erıvel, hogy még a kint posztoló kalandozók is összerezzentek. A démonalak forgószélként kavargott, zöld ragadozószemeiben valósággal robbant az indulat. A szabadságát jelentı kincset azonban nem érinthette, nem érhette el - pedig alig karnyújtásnyira csillogott tıle.

- Elbocsátod - ismételte Gorduin. - Nincs más választásod.A rá nehezedı asztrális és mentális nyomás enyhült valamelyest; hasonlóképp

megkönnyebbült a védfalat saját energiájával tápláló Alyr Arkhon.Távolodik - mormolta. -. Enged.Gorduin azonban nem figyelt rá. Ahogy a zölden ragyogó szemek örvényébe

bámult, egyszerre megérezte maga mellett azt a jelenlétet. A lányét; akit elveszített, megtalált, aztán újra elveszített a Suo-Gan hídjáért vívott ütközetben. Ott volt Eriel, s vele a világ minden szemérmetlensége és ifjúsága; megérintette Gorduint szellemujjával, megajándékozta a közelség, a meghittség varázsával, a mosoly emlékével; mely napfényként derengett fel sápadt szívarcán - és a sóhajjal, melyet a nyugalom ritka pillanataiban hallatott, ı, aki éj szakánként hiuz volt, s aki önzı szerelme egy fellángolásában megmentette az életét.

- Ég veled - mondta a bárd, s az örvénybe hajította. A zöld lángok kilobbantak. A démon elenyészett a jelenés azonban maradt: ezúttal az ilanori ajkát érintette meg, aztán, mielıtt átolvadt volna a szélbe, a fülébe súgta még:

- Viszlát, én uram... viszlát a hajón! - Elég! - kiáltottá Alyr Arkhon.Egy fehér lobbanásban valamennyi rajzolat kihunyt: a halandók világa zárt

buborék lett megint. Gorduin hátratántorodott, s csak az utolsó pillanatban sikerült megfogódznia egy felé nyújtott karban. A fájdalom ködén át Shenarion; a kardmővész nyugodt, méltóságteljes arcát látta, azután sorra a többiekét: sietve jött Graum, döngı léptekkel, baljóslatú mosollyal közeledett Alex con Arvioni.

- A falra, urak! - kiáltotta lelkendezve. - Úgy fest, itt a rég várt vendégsereg!

14.

Épp idejében érkeztek a kapuhoz: Airun al Marem ragadta magához a kezdeményezést, s mindent elkövetett, hogy a gróf katonáit rohamra bírja.

- ...jó közelharcban elesni: nincs is ennél különb vég egy fegyverforgató számára! Hát még ami azután következik! Mert noha nem is hinnétek, testvéreim...

- Hagyd ıket - lépett melléje a bárd. - Az effajta nemigen tér meg; és aligha méltó ellenfél, számodra: Kimegyek.. Darton öles termető prófétája meghökkent, leeresztette szentelt pallosát.

- Egyedül akarsz elbánni az egész társasággal? Ilyet tennél velünk ennyi év után?Gorduin elmosolyodott.- Eszemben sincs, Airun. Nem verekszünk. - Micsoda?- Tudja., mit csinál - mondta halkan Shenarion.Az ilanori lekászálódott a gyilokjáróról, és Graumra bízta fegyvereit.- Beszélek velük. Ha meg tudom gyızni ıket, hogy helyesebb békében

elvonulniuk, távozhatnak. Ha nem.,. nos, gondoskodhatsz róla, hogy Darton színe elé kerüljenek valamennyien.

A sötét próféta a fejét ingatta.- Csak vigyázz! Hisz ismered a toroniakat.

- Felerészben magam is az volnék - sóhajtott a bárd, azután intett, nyissanak számára rést a kapun: Alyr érkezett, száron vezetve a szobrot hordozó lovat.

- Hátrább, grófom! - kiáltotta Lándzsás Erik az ırtorony magasából. - Küldöttet indítunk!

Gorduin kilépett a nyílt terepre. Erıtlen napfény csillant a felé szegezett lándzsákon, rá irányuló nyílhegyeken. Felemelte fejét, szembenézett a fekete lovát bıszen táncoltató gróffal.

- A béke üzenetét hozom nektek.A gróf, merész ember lévén, közelebb léptetett; aztán elhátrált: cselt gyanított a

váratlan fordulat mögött.- Amit tettél... - kezdte.- Amit tettem, szükséges volt, nemesenszületett, ezt idıvel talán magad is

belátod majd. Teljesítettem a megbízatást, s most átadom neked Jarnyn On-Daelt, ıseid birodalmának legszebb asszonyát.

A gróf hasztalan igyekezett titkolni döbbenetét. - De hiszen elragadtad tılem, hogy... hogy...- Hogy lelkem, és más lelkek nyugalmának érdekében elvégezzek egy apró

szertartást- közölte a bárd: Hátrapillantott a válla felett. - Végeztem. A hercegnı alakmása sértetlen, errıl mágikus hatalmad -segítségével nyomban meggyızıdhetsz. Vedd hát, tartsd meg az aranyakat, és térj haza emelt fıvel!

A toroni egyre fokozódó ámulattal pillantott a szoborra, aztán a feketébe öltözött férfira.

- Akartad a bálványt - kezdte: - Szükséged volt rá, és csak tılem tudhattad meg, hol találod. Ezért szegıdtél a szolgálatomba, nem igaz? - Elıreugratott. - Mit mőveltetek a társaiddal odabent?

- Semmi olyat, ami érdeklıdésedre számot tarthatna felelte a bárd. - És mert barátaim türelme véges, megint kérlek: menj békével! .

- Nem, amíg a kérdéseimre választ nem kapok! - csattant fel a toroni. Alig észrevehetı fejmozdulatára két embere termett ott, hogy megragadja Gorduint - ám a következı pillanatban elf nyílvesszıtıl átjárt karral tántorodtak hátra.

- Jó harcos vagy - mondta az ilanori. - Tudom, hogy száznál is több fegyveresnek parancsolsz; és hogy bármikor erısítést kérhetsz a környékbeli birtokosoktól. Ebben a harcban azonban még így sem gyızhetsz. Fogadd el, amit . ajánlok, és távozz!

A gróf összehúzott szemmel figyelte az omladozó fal magasában várakozó kalandozókat - s mert egyértelmőnek találta a helyzetet, hamar döntött.

- Ti ott! - mordult két másik emberére. - Fogjátok és vezessétek a lovat! A fejetekkel feleltek a bálvány épségéért!

A katonák, Gorduintól jókora távolságot tartva, kapkodva engedelmeskedtek; igyekeztek minél távolabb kerülni a fantomok vigyázta kaputól.

- Nyeregbe mind! - harsant a gróf újabb parancsa. - Nincs itt több keresnivalónk.Íjászai visszaengedték a húrt, lándzsásai lassan hátráltak, akárha a bárd tekintete

őzné ıket: általános visszavonulás vette kezdetét az erıtlen napsütésben. A toroniak némák maradtak, hátasaik azonban nyugtalanul fel-felszegték fejüket s nyihogtak; kétlábú ragadozók közelségét érezték.

- Óvjanak az istenek; dalnok - sziszegte a gróf. - Ha nem teszik, egy napon újra összeakadhatunk!

Gorduin halványan elmosolyodott.- Csak a démonokban hiszek, az istenekben nem -mondta halkan. - S mert

ıszinte voltál, hadd legyek hasonlóképp ıszinte hozzád: nem találkozunk többé. Ha megkapod mindazt; amit a bálványtól elvársz, talán hálás is leszel nekem. Ha nem,

csak magadat hibáztathatod. Hosszú és boldog évek várnak rád birtokodon, míg észben tartod, ki vagy és hol a helyed. İrizkedj azonban a hadjáratoktól, a rossz tanácsadóktól és hamis barátoktól, akik a messzeségbe csábítanak! Mindazt; amit eddig hallottál, egy kalandozó mondta neked. Halld most Tiert, az ilanorit: ha eljön az idı, és társaiddal Szépmezı földjére lépsz, hogy a magadé helyett a Boszorkánymesterek bosszúját teljesítsd be; nem találsz majd mást, mint iszonyatot, acélt és halált; ott pusztulsz mindazokkal, akik neked engedelmeskednek, lelked osztályrésze pedig örök kárhozat lesz - ezt üzeni a te népednek az enyém!

Több szó nem hangzott el köztük: a Birodalom fiatal grófja halottfehéren, zsákmányának csak némán örvendezve menekült Akhernar falai alól.

15.

Nyugati szél zúgott a sziklák közt, elmélyültek az árnyak a parti fenyvesben; mire Gorduin és Alyr célhoz értek. Két hatalmas juhászkutya futott eléjük, harmadikként Kalkira következett; lángvörös haja úgy lobogott, akár a csikósörény. Kérdeznie sem kellett, sikerrel jártak-e: a bárd üdvözült mosolya minden szónál ékesebben beszélt.

- Voltaképp irigyellek - mormolta a félelf. - A sorstól magasztos célokat kaptál, az élettıl hő társakat, igaz barátokat. Ami pedig az isteneket illeti...

Gorduin leugrott a lováról. Karjába zárta fogadott lányát, akit a haláltól perelt vissza; ısi névvel ajándékozott meg, és kezdettıl fogva az életre nevelt, s felpillantott a türelmesen várakozó nekromantára.

- Fohászkodjunk - fejezte be -, hogy eztán is engedik elrendeznünk mindazt, amit nekik kellett volna elrendezniük! Alyr Arkhon elmosolyodott, mielıtt rábólintott volna. Az elsı és utolsó ima volt ez, melyet a világ a. Fekete Dalnoktól hallhatott.

Wayne Chapman

Prófécia

"Hazudik az idı, de látom Meg nem is látom cselét Törvényeit csupán az álom Sötét vizében oldja szét.

Írva marad minden igéje Amit töröl nem törli elEgy életnek nincs soha vége Egy sikoly nyugtot sose lel.

Bár vétenél már el idı egy Lépést hogy legyızve cseled Együtt járnám be áljövıdet És álnok régiségedet!"

Jean Cocteau (Le teraps jamais ne change; részlet, Rónay György fordítása)

1.Hővös köd szitált azon az ıszi hajnalon, mikor a doraniak eltemették Alyr

Arkhont.A nekromancia északi fellegváraként ismert Szarvtoronyból a napkelte elıtti

kiáltáskor indult útnak a menet. Tagjai akoliták és adeptusok, Alyr harcostársai és tanítványai voltak - hozzájuk csatlakoztak a temetıkert kapujában azon kevesek, akiket a félelf barátként tartott számon, s akik súlyt fektettek rá, hogy még ide is elkísérjék. Egyetlen hang sem hallatszott, ahogy az emberkígyó végigkúszott a kaviccsal félszórt ösvényen, mely a nekropolisz keleti sarkába, a "sötét" tudomány beavatottjainak nyughelyéhez vezetett.

A szertartásmester - kámzsa rejtette arcú, hamuszín hajú alak - mécsest gyújtott Darton imafalánál, majd intett. A koporsóvivık oldalt lépve utat engedtek a Szarvtorony bélyegét viselı homunkuluszoknak, akikre éjnek évadján a sírgödör megásását bízták. A monstrumok öltözéke a nedves föld és az elmúlás szagát árasztotta, izmaikban azonban nem mindennapi erı lakozott: könnyedén emelték le a kocsiról a dísztelen ólomszarkofágot, a gödör feletti ácsolatra helyezték; és kifejezéstelen arccal markolták meg a hurkokat mindkét oldalon.

- Óvatosan!A nedvességtıl duzzadt kötelek lassan mozdultak, a magasban körözı varjak

károgása fémsírással és döndülésekkel vegyült - a varjak azután sem hallgattak el, hogy Alyr Arkhon szarkofágja megpihent a gödör fenekén.

- Kíván valaki szólni? - pillantott körül a szertartásmester, s mert senki sem mozdult, leguggolva egy kévés földet markolt ki a gödör mellett sötétlı halomból.

- Minden testnek útja - kezdte emelt hangon - a legfeketébb éjszakába, a szavakon túli némaságba vezet. Akik lerázzák magukról a földi lét béklyóit, oda szállnak alá, ahol eggyé lehetnek az álmokkal és a bizonyossággal, a legvégsı végtelennel, melyben urunk, Darton kacaja cseng. Áldottak, akik lehunyt szemmel látnak, gondolatok nélkül hisznek, ajak nélkül mosolyognak, mozgás nélkül haladnak az éj zsigerein át... és boldogok, akik félelem nélkül vallják, hogy lényüket, ha itt az idı, új nap, új reménység fénye füröszti majd.

Az aláhulló rögök dobpergésszerő zajjal gurultak szét a szarkofág fedelén. A szertartásmester utat adott a többieknek, akik egy-egy maroknyi földdel nyilvánították ki tiszteletüket Abdul Al Sahred eszmei örököse, Doran híres nekromantája, az eltávozott kalandozó-diplomata iránt. Alyr Arkhon halálában is legenda maradt: a jelenlévık úgy érezték, a csapatostul aláereszkedı varjak szemével figyel, és kajánul kutat az elérzékenyülés jelei után.

- Legyen meg Darton akarata - dünnyögte a Vigyázó Rendi komtúr, s mert övéi közt ez a szokás járta, felhasított öklébıl pár csepp vért rázott a földrögök után.

- Adják az istenek; hogy megtaláld, amit keresel mormolta a pyarroni követ, hosszú arcú, ısz barkójú nemesember, akit ezen a tájon csak Peregrinusként emlegettek.

Gebedj meg, nyavalyás szemfényvesztı - szőrte maszkján át Alex con Arvioni, és mikor rá került a sor, humusz helyett pár kopott játékkockát hajított a szarkofágra.

A résztvevık még el sem széledtek, mikor a szertartásmester újra intett. A homunkuluszok munkához láttak, lapátjaik nedves csikorgással mélyedtek földbe, a kiforduló rögök közt bogarak háta csillant, majd eggyé vált a növekvı halommal Alyr Arkhon nyughelye felett, melybe a Szarvtorony legvénebb nekromantája, a háromszázkét telet látott Gwendan Luendel tőzte a félelf unikornisszarvat formázó

botját.- İrizd - suttogta a hantok közt járó szél hangján, s akik a közelében álltak,

megborzongtak pillantása hidegétıl. - İrizd és szólíts, ha e jön az idı!Arvioni, a halálisten. ynevi helytartójának vaskeze már ~ nyeregbe szállt, és

különös hátasát táncoltatva figyelt az ösvény túlfelérıl. Az éjjel érkezett, kedve szerint legalább egy napot maradt volna, de tudta, hogy mennie kell: az alacsony égbıl, az esıbıl, az ıszi föld nedves szagából, még a holt-eleven csatamén pórusaiból is sürgetés áradt felé. A levelet, melyet Alyr Arkhonnak hozott, már a cinterem küszöbén lángra lobbantotta, és úgy morzsolgatta a hamut fémtenyerében, mintha azt remélné, a porral együtt a mondanivaló is utat talál barátjához a sírvilág kapuján át.

- A fenébe, Alyr - sóhajtott. - Miért épp most? A rendnek szüksége van rád!A hanthoz léptetett, körbejárta, és morgott valamit közben; akik látták, esküdtek

rá, hogy drágaköves maszkjának vonásai tanácstalanságot tükröznek.- Darton szerelmére, kuss! - förmedt a varjakra, s mikor azok, mintegy

varázsütésre, elnémultak, nekieresztette lovát. A városkapuig másfél, onnét a Sheralon túlra még huszonnyolcezer mérföld az út, Egy hét és egy rakás kapupénz bárkinek a nap és a holdak alatt - kivéve ıt, aki szent küldetésben jár, döglött lovon vágtat, és mielıbb értesíteni akarja övéit a történtekrıl.

2.Pár napra rá, Dreina Tercének második havában nagy esık jöttek, és Arvioni

hátrahagyott nyomaival együtt mosták el a mécseket és fogadalmi szalagokat a nekromanta sírhantjáról. Doran országrésznyi felhık árnyékában hevert, s akik látták, holtukig emlegették a villámokat, melyek a temetıkert keleti sarkában ágáló bot körül cikáztak, túlvilági ragyogással telítve az imafal véseteit. A kerítésen, a kopasz fákon, a környezı sírköveken kísérteties csendben várakozott a varjúsereg - az ítéletidı sem ment többre az akolitáknál és temetııröknél, akik mostanra belátták: hasztalan próbálnak szabadulni tılük.

A hó végén megenyhült, majd minden elıjel nélkül zordra fordult az idı. A varjak újra körözni kezdtek, s mintha le sem szálltak volna többé: a napközépig fehérlı dérszınyegen csak akoliták és zarándokok lába hagyott nyomot, és érintetlen maradt az eleség is, mellyel a Szarvtorony lakói a madarak kedvét keresték.

- Szentek, de ostobák - dünnyögte a legvénebb temetıır, akinek apró szeme szinte elveszett a szikkadt hús redıi közt. - Azt hiszik tán, segít, ha utána halnak?

A varjak azonban sem azon, sem a következı héten nem pusztultak el, a környékbeliek pedig lassanként hozzászoktak jelenlétükhöz. Hogy kedvelni kedvelték-e ıket, arról nem szól a fáma - a krónikásokat és a pletykafészkeket komolyabb kérdések foglalkoztatták akkortájt.

Északfölde népeinek száznál több szava van a háborúságra. A háború éppúgy hozzátartozik mindennapjaikhoz, mint a nap és a holdak vándorlása, az évszakok változása és a tudat, hogy minden szépségnek és iszonyatnak vége szakad egyszer. Komor szót választanak, ha úgy tartja kedvük, ünnepélyeset, fenyegetıt vagy fenségest, ha úgy látják jónak; külön kifejezést használnak a helyi, a családi és az országok közti viszályokra, annak a szónak azonban, méllyel a Vörös és Fekete Hadurak közti összecsapásokat illetik, nincs pontos megfelelıje egyetlen délvidéki szótárban sem. Jobb híján számadásnak fordítják, s megjegyzik, hogy az erv nyelvő államokban tüzet, lángot is értenek alatta.

Sosem teszik hozzá, mi mindent emésztettek el Észak lángjai az idık folyamán - részint azért, mert kimővelt fıket riogatni haszontalan és kevéssé ildomos

foglalatosság, részint azért, mert a felperzselt városok, kiveszett törzsek, nemzetségek és vérvonalak felsorolásához nem egy; de száz kötet sem lenne elegendı.

A Hetedkor hajnala óta tizenháromszor lobbantak fel a lángok, tizenháromszor rontottak egymásnak a Hadurak a hatalom lobogói alatt. A szembenállás valódi okait a Hetedkor negyedik évezredének végére oly kevesen ismerték, hogy rendszerint csak Toron és az Északi Szövetség küzdelmérıl beszéltek- a boszorkánymesterek uralta birodalom meg-megújuló csapásairól, melyek sosem voltak elég kemények ahhoz, hogy az ifjabb északi civilizáció gerincét megroppantsák. A legutóbbi, tizenharmadik összecsapás, mely a Szövetség szempontjából végzetesnek ígérkezett, hirtelen és tragikus véget ért Toron számára: csapatai rendetlenül özönlöttek vissza a tízezer éves határok mögé, lakói pedig sokáig rémisztgették engedetlen gyermekeiket az anuriai sárkánylovasokról szóló történetekkel. Azóta persze sok víz lefolyt a Lornon, s ahogy az emlékek halványultak, erısödni kezdett a visszavágást követelık hangja is.

Akik a Toronra kényszerített béke minden megalázó részletét ismerték, tudták, hogy a nyugalom még annyira sem lesz tartós, mint az elızı alkalommal hogy azon a bizonyos lángok ezúttal nem hunytak ki, s parazsuk sem izzik elég mélyen az esztendık hamuja alatt.

Alyr Arkhon negyven napja aludta sötét álmát, mikor Doranba hír érkezett, Rowon veszedelmérıl. A várost; a Darton-hit északi bástyáját a Fekete Hadurak egyike rohanta le toroni pénzen fogadott zsoldosaival. A dartoniták hasztalan kérték Pyarron segítségét: a Dúlás rémálmából ocsúdó Szent Város hallgatott, s mint hasonló esetekben mindig, magukra hagyta meghasonlott papjait a döntések terhével.

Ez volt az elsı intı jel, ám a tél folyamán újabbak követték: Tiadlan földjén éledezett a győlölség a Dorr-cha és a Duin, a kardforgatók népének két legfıbb méltósága között. Az erıs kező király egyenlıre féken tartotta ıket, a törvény alól azonban, miszerint az erıs kező uralkodók gyenge utódokat nemzenek, ı sem volt kivétel. Fiúsarját a lovak és a nık bolondjaként ismerték Északfölde-szerte, s elıre rettegtek a pillanattól, mikor trónra kerül. Nem javult a viszony az embernépek és a sirenari elfek közt sem - ezért elsısorban Eren kevély hercegét, Elgort terhelte a felelısség, aki sosem bocsátotta meg a hosszúéletőeknek, hogy az utolsó alkalommal megvonták támogatásukat a Szövetségtıl, és ezzel - szándékosan vagy szándéktalanul - újabb katasztrófához kövezték az utat.

Kerek három hónap telt el a temetés óta, mikor a Sheralon túli Dovor városában a sötét zarándok nyeregbe szállt. Egy esztendeje gyötörték baljóslatú álmok, a nekromanta távozása és Rowon eleste azonban tovább rontott helyzetén. Mióta Pyarron kiátkozta, istene pedig óva intette a nyílt vallásháborútól, minden reményét északi hitsorsosainak sikerébe vetette. A Fekete Hadúr nem csupán barátai egy részétıl fosztotta meg, az újrakezdés reményét is elrabolta tıle - s Airun al Marem, Darton ynevi helytartója leverten állapította meg, hogy a visszavágáshoz pillanatnyilag sem erkölcsi, sem katonai ereje nem elegendı.

Kockázatot vállalt, mikor egymagában indult útnak, de tudta, hogy nincs választása: a Vaskezőre a megfogyatkozott konklávé élén, lovagjaira a város védelmé-ben volt szükség. A1 Marem tisztában volt a veszéllyel, zavartatni azonban nem hagyta magát tıle: kalandozó volt, akit Darton olykor a halál torkából, legutóbb az ibarai expedíció során annak zsigereibıl ragadott ki. Rég túllépett azon, hogy az elhivatással járó elınyöket és hátrányokat latolgassa - egyházfı volt és harcos, akinek egy ideje az álmok sem hoztak nyugodalmat.

Északkeletnek lovagolt, és csatlakozott egy karavánhoz, mely főszert és selymet szállított Eronéba, a Gályák tengerének elgorvikiasodott kalmárvárosába, mely nem csupán az anyaországgal, de az Északra vándorolt nemzetségekkel is jó kapcsolatot tartott. Airun rangrejtve, nyolcnapos út porával lepetten érkezett a falak közé. A

település Kapuja épp az orra elıtt zárult be (hetente egyszer nyitották csak a nagyvilágra, hogy az árakat egyensúlyban tartsák), de ez sem szegte kedvét: pár órás pihenıt engedélyezett magának, aztán megvesztegetett egy kimondhatatlan nevő hivatalnokot, és még aznap délután megérkezett a célvidéki tavaszból a godarai ıszbe, Erion ege alá, melyet a szokottnál is szürkébbnek mutattak a Világgerinc felett örvénylı fellegek.

Óvatosságból nem Torozonnál, hanem az utazónegyed egy lerobbant vendégházában nyittatott szobát... és fizetés nélkül, a tetın át távozott, miután éjnek évadján késhegyig menı vitába bonyolódott két túlbuzgó inkvizítorral. Darton helyi templomai közül egyikbe sem kívánkozott, ezért régi cimborái egyikéhez, a kikötınegyedben élı Olwen Gilad-Aringornhoz fordult segítségért. Az elf, akinek játékbarlangkupleráját a város legveszélyesebb zugai közt tartották számon, ugyancsak segítségre szorult: a hatodkori élıholtakból álló bőnbandát, mellyel az év elején akaszkodott össze, csak a próféta közremőködésével sikerült ismét föld alá szorítani. A hálás üzlettulajdonosok útiköltségrıl, álruháról és némi egérútról gon-doskodtak hısük számára: Airun az indulásától ~ számított huszadik napon, Alyr Arkhon sötét álmának negyedik hónapjában érkezett Erigowba, s némi kenıpénzzel tüstént helyet szerzett az Erenbe tartó postakocsin. Mások a helyében fellélegeztek és elnyújtóztak volna - ı az állomás hátsó udvarára osont, és eszmét, majd ruhát cserélt egy koldussal, aki egy ezüstért még arra is ráállt, hogy szakállát a délvidéki ırültéhez hasonló fazonra nyírják. Airun akkor látta utoljára, mikor a beszállásnál a borfelvásárlónak álcázott pyarroni ügynök lábára lépett.

İ maga délutánig a Lanthoz címzett fogadóban maradt, s csak az estebéd elköltése után állt odább. A Kapun át ment Haonwellbe, és magát Kyel-papnak hazudva alkut kötött egy gyors lábú lóra a híres Bástyasoron. A következı hajnal a szabad ég alatt, a rákövetkezı a Doranba vívı országút egy fogadójában találta. Itt meghallgatta a legfrissebb híreket, megtérített egy hegyi rablót, aki az élmény hatására tíz arannyal támogatta Darton evilági birodalmának ügyét, s mielıtt a jelenlévık felocsúdhattak volna, tovább hajszolta hátasát a hóporozta kaptatókon át.

Mire egy héttel késıbb Doranba ért, Alyr sírhantját már csak az unikornisszarvat formázó bot különböztette meg a régebbi hantoktól, melyek laposan és szürkén sorakoztak a temetıkert keleti fala mentén. A varjak tömegével ereszkedtek alá, ahogy a fekete lovast jönni látták: Mikor Al Marem az ösvényre lépett, csapkodó szárnyuk szelet kavart, leseperte a havat az imafal dombormőveirıl, és jéghideg darát vágott a temetıırök képébe, akik nem minden szorongás nélkül követték a szálas termető, átható tekintető, különös beszédő jövevényt.

A próféta megtorpant a sírnál: Elnézte a Szarvtornyot, mely roppant spirálisként tört az égbe a fal mögött, a varázslóbotot, melynek nem egyszer köszönhette megmenekülését a rossz emlékő ibarai utazás során -aztán az északiakra villantotta szemét, akik némán össze-összekoccanó fogakkal topogtak mögötte.

- Ásót!- Hogyan, uram?- Ásót mondtam, marhák. Kerítetek egyet, vagy megvárjátok, hogy magam

menjek érte?A temetıırök összenéztek.- Az adeptusok aligha helyeselnék, hogy...- Bízzátok rám az adeptusokat - dorombolta vésztjóslóan Al Marem -, és

hozzátok azt a rohadt ásót, különben varjúeledelként végzitek!A férfiak egyike eliramodott, és pár perc múltán két ásóval tért vissza.- Válassz, uram - nyújtotta ıket a jövevénynek -, de gondolkozz, mielıtt

munkához látnál: a halottidézık varázsával a magadfajtának sem tanácsos ját-

szadoznia.- Nyugalom - dünnyögte Airun a fahéjszín eget fürkészve. - Akad pártfogóm

odafent.A temetıırök homlokráncolva figyelték, ahogy a bothoz lép, ahogy kinyúl érte,

hogy elmozdítsa - és összerezzentek a hangtalan villanásra. A messzirıl jött ember képére ráfagyott a rosszalló kifejezés: mozdulatlanul, kissé elıregörnyedve állt, baljában az ásót szorongatta, jobbja mintha egybeforrt volna a nekromanta legendás fegyverével.

Már nem látta az eget, s nem látta a lassan közelebb merészkedı alakokat sem. Holdak és csillagok nélküli éjszaka zuhant rá: Darton birodalmának mezsgyéjén járt, köpenyét vitorlaként dagasztották a Semmi szelei. Érzékelte maga körül a szakadékokat, a végtelen mélységben hömpölygı vizek hidegét, és tudta: elég egy rossz lépés, hogy e sötét határtalanság létének utolsó emlékeivel együtt nyelje el.

- Affene...Csak hitte, hogy beszél: nem volt hozzá torkı, szája és nem volt többé levegıje

sem. A homály buborékjában lebegve fokozatosan hatalmába kerítette a félsz a rettenet, hogy hiába jött, és hogy hasztalan keresné a kivezetı utat:

De nem azért vált azzá, ami volt, hogy átengedje magát a félelemnek. Széttárta árnyék-karjait, vásznaiba fogta az idıtlenség szelét, és a láthatatlan horizont felé vette az irányt. Az alant derengı foltok lámpások, máglyák, netán városok lángjai lehettek - sem távolságukat, sem méreteiket nem tudta megbecsülni. Ösztöneire hagyatkozva választotta meg az irányt, növelte-csökkentette magasságát és kiterjedését; ami volt, amivé lett; egy bizonyos szikrát keresett, és fellélegzett, mikor egy világnyi rianás peremén sikerült ráakadnia.

A szikra füst nélkül égı tábortőz, a mellette kuporgó alak egy karcsú, csuklyás köpenyt viselı férfi árnya volt - egy férfié, aki a fantom közeledtére megmoccant, és Al Marenre villantotta borostyánszín szemét:

- Alyr? - Talán - mormolta a tőznél ülı. - Ki kérdezi?- Mintha nem tudnád! A fél világon átloholok, kis híján elpatkolok miattad, mire

te..:Egy szóval sem kértem, hogy utánam gyere.- Kikényszerítetted, a fenébe is! - Al Marem úgy csapongott a tőz körül, mintha

forgószél hajtaná. - Ez az egyetlen hely, ahol vezekelni tudsz?- Gondolkodom. - Mifelénk önmarcangolásnak nevezik az ilyet. Nem büntetett eléggé a sors?

Nem vesztettél eleget ahhoz, hogy eztán mindig gyızni akarj?Senki sem gyızhet örökké.A sötét próféta leereszkedett barátja mellé. Hús-vér karjában, mellyel a botot

markolta, zsibbadást érzett; egy villanás erejéig újra látta az imafalat, a temetııröket és a, téli ég alatt várakozó varjúsereget..

-Ami volt, elmúlt, Alyr - dünnyögte. - Ideje visszatérned.- Majd ha Darton méltónak ítél rá.- Az én tisztem közvetíteni az akaratát, fafej! Ezért óvott meg minden bajtól az

ideúton, ezért hagyott belekontárkodnia tieid varázsába... már ha egy botba zárt mennykı varázslatnak számít errefelé. Segített, hogy megtaláljalak, hogy a saját hangomon szólhassak hozzád. Megtette volna, ha azt akarná, hogy dorani földben rohadj?

A nekromanta nem pillantott rá.- Gyenge voltam. Gyengébb és gyarlóbb bárkinél abban az átkos piramisban, és

a kudarcomért mindannyian nagy árat fizettünk.

- Élünk - csattant fel Al Marem.. - Ez _ nem elég neked?- A világnak nem elég. A kornak, melyet a magunkénak ismerünk és a

népeknek, melyek arra ítéltettek, hogy Amhe-Ramun eljövetelét megszenvedjék.- Talán maga a sors...- Ha megoldom a feladványt, a kapu kinyílik, a festmények szétporlanak, és mi

gyıztesen távozunk a Halál Tizenkét Termébıl a Manifesztáció fegyverzetével. A lélekcsapda semmiség volt az odaúton leküzdött akadályokhoz képest - én hibáztam, és ha az istenek meg nem könyörülnek rajtunk, bálványként végezzük az amund bálványok között. - Alyr felpillantott. - Ezért hullattuk a vérünket egy évtizeden át?

Ezért kellett Pyarronnak egyenlıtlen harcban elbuknia?- Pyarron Sonorral és a többiekkel együtt is elbukott volna, mert az alapítók -

mennyei seregek fuvolázzanak nekik - nem stratégák, hanem dacos kölykök fejével döntöttek, mikor lerakták az alapkövét. Néhány mártírral több vagy kevesebb... az ilyesmi Kránnak nem, legfeljebb a selmovitáknak számít.

Ha ilyen biztos vagy a dolgodban, mi szükséged rám?- A világnak kellesz; te ájtatos bolond! - fakadt ki Airun. - A világodnak, amit

magára hagytál és a rendednek, amibıl á maradék szuszt is kitapossák, ha nem ügyelünk. Rowon elesett; Dovorban a barátainkon kívül csak pár kém és eltájolt szerencsevadász lézeng - ilyen erıkkel a szemérmünket se takargathatjuk, ha Pyarron új vallásháborút hirdet, virággal várhatjuk a Manifesztációt, és a Fekete Hadurakat se akadályozhatjuk meg abban, hogy északnak menet a sírodra rondítsanak.

Az Alyr-árnyék összerezzent. - Rowon... elesett?- Elesett, elveszett, lerohanták, nem mindegy most már? A konklávé forrong,

Pyarron aranyhidat épít a hőtleneknek; nekünk pedig se seregünk, se pénzünk, se tekintélyünk, és ha így folytatjuk, szentháromságunk se lesz többé: a Vaskező; ha tettvágy főti, keveset törıdik az erıviszonyokkal.

Hallgattak egy sort, és a fényeket nézték, melyek rıten derengtek a Semmi szakadékának peremén.

- Idelent - mormolta Alyr - különös álmokat lát az ember. Álmokat a tegnapból, a mából és a holnapból; amilyen sokfélék, olyan nehéz eldönteni, melyik síkról, melyik idıbıl válók. - Al Maremre tekintett, szemében kísértetlángok visszfénye táncolt. - Láttam Rowon elestét, de mert hinni akartam, hittem, hogy nem a mi Rowonunk az... hogy Darton meghallgat és feloldoz, mielıtt visszaőzne az élık közé.

- Miért?- Mert Rowon eleste nyitány csupán. A háborúé, mely ismét felszítja Észak

lángjait, a küzdelemé; melyet a Fekete Hadurak a kor utolsó nagy erıpróbájának szánnak. - A nekromanta hangja színtelen volt és hideg. - Álmaimban fegyveres áradat zúdult át a Pidera hágóin. Megrogyó falakat és tornyokat,, lehulló zászlókat láttam, kicsik és hatalmasok végzetét; tüzet, mely az Unió gyepőin támad, szélvészként száguld a Fehér-tenger felé, és csak bukásunk óráján, a Tiadlanon túl ül el. Gyászt láttam, kétségbeesést, árulást és temetetlen holtakat, azután...

- Azután - vette át a szót Al Marem - máglyát láttál. Áldozati máglyát, melyet a mi kezünk gyújt a délnyugati hegyek közt. Kéken, vörösen, végül fehéren lobogó lángokat, melyek valami elevent emésztenek el... és közben változtatnak, szelídítenek a sanyarú jövın. Alyr felemelkedett ültébıl.

- Te is láttad?- Minden éjjel, egy teljes héten át - mormolta a sötét próféta. - Ezért indultam

útnak; ezért próbállak visszarángatni a valóságba... és ezért foglak tíz körömmel kikaparni a földbıl, mihelyt a tieid magámhoz térítenek odafent.

3.A terem olyan volt, mint valami múzeum - múzeum, melynek minden

különlegességét máshonnét, ezernyi fajzat vére és szenvedése árán rabolták össze. A palota új gazdája hosszas töprengés után választotta ki a helyet győjteménye számára, s noha ı maga tongor vérbıl származott, a kyr szertartásrend szabályai szerint határozta meg minden egyes polc és emelvény helyét. A világításról a kupolatetı ólomüveg ablak-frazettái, a háborítatlanságról bırpáncélos zsoldosok gondoskodtak - zsebeikben, akár gazdájukéban, össze-összecsendültek a nyolcszöglető toroni aranypénzek.

- Bıkező vagy, uram - dünnyögte a magitor, aki csak az imént tüntette el a maga részét köntöse redıi közt. Kurta termető figura volt apró, szabályos fogakkal, sötét szemekkel és összenıtt szemöldökkel, mely alattomossá, már-már állativá tette ábrázatát.

A férfi, akinek nagyvonalúságát méltatta, alig mozdult, bálványmosollyal terpeszkedett remekbe készült uscayhafa trónusán. Arcára és alakjára ezüsttel-vörösselhímzett fekete lobogó árnya borult - bár a teremben szél sem rezdült, olykor lebbenni, dagadozni látszott a selyem, s különös fényben derengtek a sötét mezıbe foglalt ısi rajzolatok:

- A portékád, jó Getharr - fordult a Hadúr a toroni küldött felé -, százszor ennyit is megér. Mőalkotásnak sem utolsó; ami pedig á használati értékét illeti... nos, a mi vidékünkön aligha akad párja.

- Forrásaid nem túloztak, fényességes - biccentett a magitor, különös nyomatékkal hangsúlyozva á hódolatteli formulát. Mesterei ama utasítottak, hogy szolgálja Rowon újdonsült hercegét. Tevékenységi körébe az alázat éppúgy beletartozott, mint a körültekintés és az aprólékos pontosság, a számok, ómenek és rangok tisztelete - á hagyományé, mely a kétlábú fenevadakból érzı lényeket formál. Közelebb lépett a derékmagas szarkofághoz, mely úgy sárgállott a terem homályában, mintha a lobogó hatalmával feleselne, mozgékony ujjai végigsimítottak a kıbe vésett szimbólumokon. - Ezt a kincset ı császári fensége legkiválóbb fegyverforgatói ragadták el Sonionból, melyet Ibaraszerte a Nap Harmadik Titkos Városaként emlegetnek. Kalandozók nyomát követve jutottak célba, és legalább annyit áldoztak a szabadulás érdekében, mint ık - az osztagparancsnok hazatérve szertartásos torok-metszéssel engesztelte ki az elesettek árnyát, de mielıtt távozott volna e világ térségeirıl, hódolatáról biztosított, s mint harcos a harcosnak, jó szerencsét kívánt neked.

- Megırzöm emlékét - felelte a Hadúr -, és dwoon fejekbıl rakatok gúlát a dicsıségtáblája elé, ha idım elérkezik.

- Idıd közeleg, fényességes - biztosította a küldött, és mert úgy akarta, hangjában nyoma sem érzett az undornak, mely a hagyománygyalázó ígéret hallatán fogta el. A méltóságteljes emlékezés nyilvánvalóan nem tartozott a zsoldosból lett herceg erényei közé... de nem is ilyen célokra tartogatták a Birodalom és a Boszorkányerıd nagyjai. - A várakozás a végéhez közeledik, hamarosan eljı a nap, melyre egy emberöltı óta várunk: ti, az ısi tudás birtokosai, ismét összeméritek erıtöket a Vörös Hadurakkal. İ császári felsége, mint oly sokszor kinyilvánította, támogatni szándékszik harcotokat, s mert a gyızelem mellett egyéni sorsotoknak is nagy jelentıséget tulajdonít, méltatlan szolgája révén e kincset küldi neked.

Intésére fegyvernökök léptek elı, megragadták, s látható kínkeservvel leemelték a szarkofág fedılapját. A Hadúr kíváncsisága ezúttal erısebbnek bizonyult

önfegyelménél: elırehajolt, majd felállt és ajándéka felé indult trónusa fekete bársonnyal bevont lépcsıin.

- Erre, uram - suttogta a magitor. - Bátorkodtunk letisztogatni, hogy az arcába nézhess.

A szarkofágban márgavörös bırő óriás, egy amund harcos aprólékosan megmunkált, meghökkentıen élethő szobra hevert. Széles vállával és roppant izom-zatával, hibátlan vonású, merev arcával és halántékig húzódó hatalmas szemeivel maga volt a múlt, a szunnyadó ıserı, a lenyőgözı és rémületes idegenség. Rowon hercege, Észak Fekete Hadurainak, a kor legkülönb hadvezéreinek egyike szótlanul bámult rá: úgy érezte, sosem akarja moccanni látni az oszloplábakat, a törzs mellett nyugvó karokat és a roppant öklöket.

- Kheb-thueeth - dünnyögte a magitor. - Rendszerint szobordémonnak fordítják, ez az elnevezés azonban keveset mond valódi természetérıl. A letőnt korok fajháborúiban az amundok leghatékonyabb ostromfegyvere volt, és ha a jövendöléseknek hinni lehet, fontos szerep vár rá a testet öltı Amhe-Ramun seregében is. - Mosolygott, hogy oldja a szavakból áradó fenyegetést. - Ez a példány Sonion egyik kapuját vigyázta, s noha bálványmesterét majd' minden erejétıl megfosztotta a kalandozó varázs, öt emberünket ölte meg, mielıtt a túlélık ártalmatlanná tették.

- Bálványmester?- Amund varázshasználó, fényességes. Papi személy, aki az energiák áramlását

biztosítja a khebthueeth és Amhe-Ramun síkja között. Élve akartuk, de túl elvetemült volt ahhoz, hogy hasznunkra legyen: a fejvadászok végeztek vele, mikor megpróbálta rájuk szabadítani a templom kazamatáiban rejtızı fenevadat.

- Kár - mormolta a herceg. - Az ember eltöpreng, milyen lehetett ez a csodás förtelem... elevenen.

- Ehhez nincs szükség amund közremőködésre mosolygott a magitor, s ahogy körülpillantott, a Hadurat kivéve mindenki visszahıkölt pillantása hidegétıl. - A rendelkezésünkre álló tudás elegendı volt ahhoz, hogy Shulurban elvégezhessük a szükséges szertartásokat. Vérrel és velıvel kötöttük meg az óriást; a Mantikor havának elsı napja óta én vagyok a bálványmestere, és vele együtt várom parancsaidat.

A fegyvernökök irtózva hátráltak, ahogy á roppant jobb megemelkedett: a szarkofág oldaláról por szitált a márványpadlóra, ahogy a köröm nélküli, márgavörös ujjak a perembe fogóztak. A szobordémon úgy ült fel, mintha duzzadó izmai mozgatnák, arca és mellkasa azonban rezzenetlen maradt, szemei elmosódó kékjébıl pedig hiányzott minden értelem, minden elevenség. Báb volt, pusztításra szánt eszköz, mely egyetlen lendülettel szökkent a Hadúr elé, aztán csak várt, hogy a falak közt elüljenek a döndülés visszhangjai.

- Pompás- suttogta a herceg, s mert erıs akaratú férfi volt, látszólag higgadtan pillantott Toron küldöttére. Épp efféle harcosra lesz szükség, hogy birtokunk há-borítatlanságát szavatoljuk. - Elnézett a kheb-thueeth válla felett, az ırködı katonák mellett, és megint érezte azt a gyötrı bizonytalanságot, mely a város elfoglalása óta minden alkonyatkor erıt vett rajta. Nem egyszer folyamodott a lobogó varázsához, megtett mindent, hogy előzze vagy befogja az itt pusztult dartoniták lelkét, de hiába kereste ıket a falak között: a fenyegetés más, távolibb forrásból eredt. Most már tudta, hogy nem szabadulhat tıle - hogy kínozni fogja mindaddig, míg Darton evilági helytartója és rendjének atyamestere, a sötét próféta az élık sorában van.

Szembefordult a magitorral, pillantása a sötét karbunkulusokat kereste az összenıtt szemöldök alatt.

- Van egy kavics a csizmámban - szólt halkan. Három kavics, hogy pontos legyek, bár a kémjelentések szerint pillanatnyilag csak kettı tartózkodik a Sheral

innensı oldalán. Airun Al Marem az egyik, Doran vérebe, Alyr Arkhon a másik. Ha megszabadítasz tılük, álmom nyugodt, szívem könnyő, a fizetség pedig még a szokottnál is nagyvonalúbb lesz. - Elfordult a küldöttıl, felhágott az emelvényre, melynek magasában a trónus és a kevélyen lebbenı fekete lobogó várta. - Küldd a démont délnyugatnak, hozasd elém a két bajkeverı fejét... és szolga helyett úr leszel, mire a Mantikor hava véget ér!

- Jó vagy hozzám, fényességes - dünnyögte a toroni, s mert minden volt, csak ostoba nem, baljának középsı- és mutatóujjával gondőzı barrast írt a levegıbe.

A szobordémon - relikvia a relikviák közt- kísérteties pontossággal ismételte mozdulatát. Tenyerén és alkarján hieroglifák derengtek, szemei párás kékjén túl ott sötétlett a végtelen éj.

4.A délnyugati vadon csak csapásokat és enyhébb napokat ismer, egyenes utat,

könnyő zsákmányt és kedvezı idıjárást nem.. Az Anublient északról kerülı karavánút tizedik állomásán, a szélesen hömpölygı Lom gázlóján túl fenyvesek és dombok vadregényes vidéke következik. Regényes azoknak, akik erıs kísérettel vágnak neki, és vad mindenki másnak - ez utóbbiak az itt ıshonos haramiákon kívül az orkokkal is közelebbi ismeretségbe kerülhetnek, mielıtt (rendszerint vad vágtában) elérnék az elsı kereskedelmi csomópontot a csúcsairól, kolostorairól és hópárducairól nevezetes Doardon-hegység peremén.

Az orkok - némelyek szemében a Káosz, mások szerint az éjben nyívó Farkas-szellem gyermekei Gro-Ugontól ilyen távolságban is komoly fejtörést okoztak az utazóknak: pengéik különbek voltak a hírüknél, saját készítéső parittyáik és íjaik ritkán vétették el a célt, kitartásuk pedig még azokat is ámulatba ejtette, akik - Airun Al Maremhez hasonlóan-egész fajtájukat a pokol legmélyebb bugyrába kívánták.

A próféta és a félelf Arel Kvartjának elsı havában kerekedett fel Doranból. Alyr, akinek sötét álma majd' fél esztendeig tartott, hamar talpra állt, a készülıdés utolsó napján botját is visszakapta a vén Gwendan Luendeltıl. A nevezetes unikornisszarv azóta sem pihent: utat mutatott, ha kellett, világított vagy tüzet lövellt, ha úgy hozta a szükség; megszilárdította Al Marem hitét a dolgok változatlanságában, és ennek (a botról nem beszélve) mindketten hasznát látták az utazás során.

A haramiákat egykettıre észhez térítették, az orkok azonban keményebb diónak bizonyultak: követték a két férfit a dombvidék zúgóin és horhosain át, a sarkukban maradtak a kaptatókon, és nem tágítottak a bércek árnyékában sem. Szedett-vedett népség voltak, rongyokban vagy rozsdás vasban jártak, füstjük szaga elárulta, hogy tüzüket szikkadt ürülékbıl rakják - az utazók belegondolni sem mertek, mi mindent pirítanak (ha pirítanak egyáltalán) a kékes lángok felett.

- Senkik ~ dohogott szent pallosára támaszkodva Al Marem. - Ezzel együtt kedvem lenne hagyni, hogy beérjenek: mintha mást is akarnának, nem csak az életünket.

- A köpenyünkkel, a gatyánkkal és a lovainkkal még nagyobb örömet szereznénknekik - mormolta a nekromanta saját tüzük mellıl. - Utóbbiakkal persze csak addig, míg rá nem jönnek: jócskán elkéstek a kibelezésükkel.

A két élıholt hátas mozdulatlanul, parázsló szemmel várakozott a homályban: a bőbáj, mely a két világ mezsgyéjén marasztotta ıket, nem csupán az abrakot, a kötıféket is nélkülözhetıvé tette:

- Melyikünk alszik az éjjel? - kérdezte Al Marem. - Próbálkozz te; én egy hete már csak a kivégzésedrıl álmodom.

- Igazán? Ki intéz el?- Én magam - közölte fahangon Alyr. - És napról napra életlenebb kést

használok hozzá.Hallgattak: a holdat bámulták, mely rıt fényudvartól övezve tündökölt a csúcsok

magasában.- Harcolnunk kéne - vélte Al Marem. - A Vaskező kedélyén mindig segít.- Az enyémen az segítene, ha tudnám, mit és hol keressek.. - Ha eljön az ideje, Darton újabb sugallatot küld.- Na persze.- Kételkedsz a hatalmában?- Magamban kételkedem. Abban, hogy újra a kegyére érdemesít.- Szórakoztatod, akárcsak én. Sosem állt szándékomban. A próféta felsóhajtott.-Aludj - mormolta. - Mielıtt felgyújtod magad. Alyr elértette a célzást: távolabb

húzódott a tőztıl, és mohaszín köpenyébe burkolózva, hátát egy sziklának vetve telepedett le ismét.

- Komolyan hiszed, hogy számít, amit teszünk?- Hinnem kell - suttogta a próféta. - Hinni a legvégsıkig: Dovoron kívül ennyi

maradt az Árnyékbirodalomból:- És ha ma éjjel sem kapunk sugallatot?- Hajnalban odébbállunk..- És ha elérjük Riegoyt anélkül, hogy megvilágosodnánk- Továbbmegyünk a tengerig.A nekromanta nem kérdezett többet: szemét lehunyva, ujjait ölében összefonva

pihenni tért. A1 Marem a trágyabőzzel égı ork tüzeket bámulta tegnapi táboruk helyén, és közben maga is elbóbiskolt - már nem látta a kékes villanást a hegy túloldalán, nem hallotta a kántálást a sebesen zsugorodó kapu torkából, s nem érezte azt a sajátos, fanyar illatot sem, mely oly gyakran tolult az orrába, míg Ibara templom-piramisait járta: a márga, a hullaolaj és a vérfesték szagát, mely egy régi (ha nem is kedves) ismerıs jöttére figyelmeztethette volna.

A kheb-thueeth megérkezett.

5.A1 Marem nem emlékezett rá, hogy elaludt volna, de mire hajnaltájt felrezzent,

már hiába kereste odalent az ork tábor fényeit... és eltőntek maguk az orkok is.- Csapdát szimatoltam - magyarázta Alyrnak, míg gızölgı feketelevesüket

kortyolták a felélesztett tőz mellett. - Mágiával próbáltam a nyomukra jutni, így éreztem meg a halált odalent.

A nekromanta bólintott. Maga is érzékelte a vért és a szétszórt tagokat a sziklák közt, és bánta, hogy az orkoktól még a vallatóra fogható lelket is megtagadták az istenek.

- Láttál nyomokat? - A talaj túl köves. _ Egyéb?- Sok a törött penge és nyílvesszı. Bármi támadt a táborra, nem sietett: mintha

nem tartott volna attól, hogy az orkok megsebezhetik.Alyr a sziklaperemhez lépett, a mélybe bámulva kortyolgatta feketelevesét.Bennünket vajon miért nem tett próbára?.- Talán épp azt tette - dünnyögte Al Marem. - Vagy az a szokása, hogy tisztára

söpri az arénát a döntı összecsapás elıtt. - Leverte a deret mind torzonborzabb szakálláról, és holmija után nézett. - Miféle fajzat lehet?

A félelf kiloccsantotta a keserő lé maradékát. Megtudjuk hamarosan.- Már az éjjel? - Talán.Némán szedelızködtek, és élıholt hátasaikat száron vezetve folytatták útjukat.

A nap alig derengett a vaskos felhırétegen túl, mint egy haragvó istenség szeme. Az ösvény kanyarulataiból a vándorok fenyvesekre és hósipkás csúcsokra, jobb kéz felıl ködülte völgyekre láttak - a pára oly sőrőn gomolygott, hogy csak napközép után észlelték a fák közül itt-ott felszálló sötétebb pamatokat.

- Füstbeszéd - fintorgott Al Marem. - Úgy fest, az orkok történtek dacára sem adják fel.

Hányan lehetnek?- Többen, mint szeretnénk... és nem csak olyankor másznak sziklát, ha

zergehúsra támad gusztusuk:- Kemény fickók - húzta el a száját Alyr. - Próbált már valaki szót érteni velük?Aligha. - Szóval mi leszünk az elsık:- Nem, ha rajtam múlik. - A próféta szakadozott térképüket böngészte. - A

gerincen túl ismét nyeregbe szállunk, onnét a hágóig valamivel simább az út: - Az alacsony égre pillantott. - Fohászkodjunk, hogy Darton hallasson magáról, mielıtt az orkgyilkos újra lecsap, és ellenünk uszítja a hegyi törzseket is!

A gerincen túl ösvénnyé szélesedı csapás keskeny, kétfelıl köves meredéllyel határolt gleccservölgybe vezetett. Az évezredes sziklakávában meggyőlt víz kékje békességet sugallt, túlnan, a part mentén azonban fémen csillant a szürke nappali fény.

- Mi a...?A férfi, akit az utazók fertályóra múltán, egy fenyıtörzsekbıl ácsolt mólón

leltek, nem látszott pásztornak, prémvadásznak, de zarándoknak vagy térképésznek sem. Vállas volt és szeplıs, rézszín loboncának fonatai léggyökerekként kígyóztak elı széles karimájú érckalapja alól. Vikáriusnak nevezte magát - ezen kívül csak annyit árult el, hogy Kahréban született, és elmélkedés céljából húzódott a hegyek közé jó másfél évtizede. A partig jókora málhát cipelt, de a tanyája sem lehetett messze; a dartoniták érkeztekor halászni készült éppen.

- Kalauzt keresünk - mondta a nekromanta. - Vezetıt, aki eleget tud a környék ork törzseirıl ahhoz, hogy kicselezze ıket, és jó pénzért megmutatja a legrövidebb utat nyugat felé.

- Mit kezdenék a pénzetekkel? - A Vikárius öltözéke kész mestermő volt, testhez álló szerszám- és fegyverszekrény, melyen klán- És mesterbélyegek sokasága díszlett. - Ha segítek, merı szívjóságból teszem... de ehhez elıbb a négylábú förtelmeiteket kell hátrébb parancsolnotok, és hasznotokat venném merítés közben is.

Al Marem társára sandított. Sóhaját a csúcsok és a part hosszában ágáló sziklák visszhangozták.

Legyen - dünnyögte. - Megtesszük, ami tılünk telik, de jobb, ha tudod: ilyen vizekben egyikünk sem halászott még.

- Ismerem a fajtátokat. - A Vikárius az engedelmesen hátráló lovakra bámult, aztán tovább rendezgette a málhájából elıkotort fémdarabokat. - A zavarost kedvelitek, és csak jó okkal választjátok a rövidebb utat.

- Orkok járnak a nyomunkban.- Tévedés. - A kahrei elbabrált az alkatrészekkel: kettıt hengerré csavart, az

üregbe ujjnyi rudat tolt; a nyílásra győrős rézkupakot erısített. - Az óriást keresik, aki húsznál több harcosukat gyilkolta le az éjjel, és eltőnt, mielıtt a túlélık bajnokot állíthattak volna ellene. Ez a vastag irhájú népség - folytatta, miközben a hengerrel

együtt hátrébb sétált - felettébb kényes a becsületére, ha nem tudnám, hogy yrchek, még toroniaknak nézném ıket.

Kirántotta a rézgyőrőt, vízbe hajította a hengert, fennhangon számolt... és elégedetten csettintett a tó tükrére böffenı légbuborék láttán. A prófétát és a nekromantát nem ez, inkább a moraj és a rázkódás hökkentette -meg: mintha szunnyadó monstrum mozdult volna a mélyben. Kránkıbőz terjengett a móló körül, a terjedı hullámgyőrőben tucatjával lebegtek a robbanástól kába halak.

- Merítıhálót! - A Vikárius maga sem tétlenkedett, a dartoniták segítségével hamar megtöltötte szákjait a rajtaütés áldozataival. - Ez hetekre elég lesz, szavamra.

- Érted a füstbeszédet? -kérdezte a próféta, ahogy a teherhordóvá lefokozott hátasokat vezetve nekivágtak az emelkedınek. - Módodban áll érdeklıdni az óriásról?

- Azt hittem, kalauzt kerestek.. - És?- Mibıl gondoljátok, hogy az a mészáros jobb választás nálam?- Félreértesz - dünnyögte Alyr. - Bármi legyen is, úgy hisszük, minket keres,

hogy folytassa és bevégezze az orkokon kezdett munkát.A Vikárius kutatópillantást vetett rájuk. - Fontos emberek vagytok?- Igehirdetık - zihálta Al Marem. - Egy jóslat beteljesülésére várunk idekint.- És nyilván nem csak a ti sorsotok függ attól, sikerrel jártok-e. - A kahrei

szorosabbra húzta vállán a málhaszíjat. Mosolygott. - Tovább, kalandozók! El-készítjük az ebédet, elcsevegünk az istenetekrıl... aztán, ha csak ez kell, vallatóra fogjuk az yrch füstjeleket.

6.A Vikárius tanyája fából és fémbıl összerótt, bogárforma hodály volt a tó déli

csücskében, ahonnét tucatnyi patak indult a fenyvesek borította völgyek, az emberi civilizáció vadonban szétszórt bástyái felé. A házigazda származásáról rejtelmes szerkezetek, kedvteléseirıl faragványok és különös tapintású fémcafrangok árulkodtak - utóbbiakról váltig állította, hogy Égi Hajók hullatták el ıket ama nagy háborúban, melyet az óidık népei, a Nagyok mostohagyermekei vívtak a világ feletti uralomért.

- Ha sikerülne szóra bírnom ıket - merengett -, értékes. ismeretekhez juthatnék általuk. Akadnak módszerek, melyekkel a tudás a holt anyagból is kinyerhetı, de mert se gnóm, se vajákos nem vagyok, beérem azzal, hogy összegyőjtöm a szilánkokat, találgatom a rendeltetésüket... és várok, hátha egy szép napon regélni támad kedvük.

Alyr, aki a békesség kedvéért enni is hajlandó volt, eltolta magától csupa szöglet fémtányérját.

- Ideje Darton és a világ dolgával törıdnünk, Vikárius uram.- Világ, világ - visszhangozta amaz. - Mit kapunk mi a világtól, amiért

viszontszolgálattal tartozunk neki?- Lehetıséget, hogy a saját törvényeink szerint éljünk. - Al Marem nem is

próbálta titkolni türelmetlenségét. - Zugokat, ahová elvonulhatunk, csendes ten-gerszemeket, ahová bombát hajigálhatunk, hogy sose kelljen dolgoznunk vagy nélkülöznünk; apró csodákat Darton legnagyobb csodája, az elmúlás elıtt.

- Az istened - dünnyögte a kahrei - szálkával zsúfolta télé a Nagyok teremtette halat, és tétlenül nézi mindazok szenvedését, akik emiatt részesülnek idı elıtt végsı misztériumában: Hol itt az igazság, hol a gondviselés; a fenébe is?

- Tréfának szánta.

- Ugyanezt vésték egy bizonyos Beriar sírkövére, aki új, tartósabb vízmelegítı helyett mozsárágyút tervezett.

- Micsodát?Nem érdekes.Al Marem a homlokát ráncolta.- Filozófus vagy?- Valaha az voltam. - A házigazda a helyiség közepén terpeszkedı

rézsárkányhoz lépett, hogy felszítsa gyomrában a tüzet. - Honorius Caldinbras Kehréjában azonban jobban kellenek a mérnökök és a mőszerészék: az İsök városa hangyabollyá vált, csak dolgozókat túr meg falai között.

- Miért nem folytattad másutt?- Azt hiszed, nem próbáltam? - A Vikárius vizet loccsantott a pörkös fakeretbe

foglalt üzenıbırre: a hodály kéményébıl szabályos idıközökben törtek elı a füstpamatok. - Elmélyültem az ork nyelvben, tudok egyet-mást a szokásaikról, a vágyaikról és a félelmeikrıl. Annyit mindenképp, hogy eldönthessem: ıket sem gyúrták hitványabb anyagból nálunk. Remek harcosok, és ha így folytatják, a Nyolcadkor derekára Ynev legkiválóbb pragmatikusai válnak belılük.

- Egészségükre - húzta el a száját Al Marem. - Tudakozódhatunk most már, vagy bundát és agyarakat kell növesztenünk élıbb?

A kahrei nem felelt: a messzeségbıl érkezı jeleket vizslatta csupa réz, csupa tükör teleszkópjával.

- Az óriás nem tágít - közölte egy idı után. - Napközépkor megtámadott egy falut a keleti lejtın. A szemtanúk állítják: gyorsabb és könyörtelenebb volt, mint az éjszakai rajtaütéskor: Harminckét hímet ölt meg, de nem kímélte a nıstényeket és a porontyokat sem: láthatóan kezd belemelegedni a dologba.

- Megsebezték legalább? - Nem. A túlélık szerint nem egyéb vörösre mázolt szobornál, melyet delejes

erı hat át. Rezzenetlen arc; duzzadó izmok, hatalmas, kéken lángoló szemek. A sámánt, aki megpróbálta megfékezni, a földbe tiporta. Mikor utoljára látták, a legnehezebb terepen, a hatodkori kıgörgetegen át tartott délnyugatnak. Száznál több harcos követi, és a távolabbi falvak is elküldik a maguk fegyvereseit. - A Vikárius a kalandozókra pillantott. - Ha menni akartok, szedelızködjetek: küszöbön áll a bosszúhadjárat, és ahogy az erıviszonyokat elnézem, idıbe telik, míg az istenek gyıztest hirdetnek idefent.

A1 Marem társára sandított.- Duzzadó izmok - suttogta. - Hatalmas; kéken lángoló szemek.- Kheb-thueeth. - Alyr ujjai megszorultak unikornisszarvat formázó botján. -

Amund gólem, Vikárius uram; homokkıbıl vagy agyagból készítik, és vérrel kevert márgával festik vörösre. A kisebbeket papi varázs; az igazán komiszakat egy-egy démon élteti. Hajnal óta érzem a bőzét, de jobbnak láttam hallgatni róla: nem hittem, hogy képes az Ibarától idáig loholni utánunk.

- Nem a sivatagból jön. - A próféta érzékelte a mozgást, a sors lomha örvénylését a pár napnyi (órányi? percnyi?) jövıben: a diadalt a bukástól egyetlen sóhaj, mozdulat vagy döntés választotta el. - Mármint nem egyenesen; ilyen messzire egyetlen bálványmester sem lát. Aki irányítja, jóval közelebb van hozzánk. Toront vagy a Fekete Hadurakat szolgálja, és remekül szórakozik közben. Ízlelgeti a hatalmát, halogatja a döntı összecsapást, hogy kifárasszon minket... és hogy addig se gondoljunk rá, milyen közel a cél.

- Cél? - szusszant a kahrei. - Fogalmatok sincs, merre induljatok, és mire kisütitek, a gólem az összes yrchet legyilkolja odakint!

- Mert a szövetségeseinket sejti bennük - vélte a nekromanta -Szövetségeseket,

akikre építhetünk, és Darton a tudója, nem is téved akkorát.Al Marem összerezzent a csak általa észlelt rándulásra. Maguk mögött hagyták a

lehetséges jövık elágazását; és nyaktörı sebességgel száguldottak tovább a holnap felé; az összefonódó, néhol rögös, másutt gyanúsan sima ösvények körvonalai rıt derengésbe vesztek.

Tőz? - Hívd az orkokat - fordult a házigazdához. Mit beszélsz?- Hívd ıket, ha nem akarod, hogy egyenlıtlen harcban vérezzenek el: a kheb-

thueeth túl nagy falat nekik. A Vikárius a fejét ingatta.- Sosem hallgatnának a magatokfajtára.- Rád hallgatni fognak. - Alyr suttogva beszélt, szavait azonban áthatotta a

bennsıjében szétáradó energia: rég érezte magát ilyen könnyőnek és elevennek. - Te megértetheted velük, hogy ha nem készítünk közös csatatervet, itt pusztulunk valamennyien.

7.Az ork testes volt és tisztátalan: fenevad, melyet a balsors félig-meddig egyenes

gerinccel és meghökkentıen emberi vonású arccal vert meg. Harmadmagával jött, de egyedül, fegyvertelenül közelített a Vikárius tanyájához - a kahrei azzal hálálta meg figyelmességét, hogy megszabadult ércsapkájától, olajosan fénylı szerszámkamra-öltözékére pedig már a küszöbön medvebır köpenyt borított.

- A szagok miatt - magyarázta a dartonitáknak, míg a partra vezetı, szelíd lejtéső ösvényt taposták. - Az yrchek gyomra felfordul a természetellenes kipárolgásoktól, és ha okádniuk kell, az indulataikat is nehezebben fegyelmezik.

- Késı már trágyába hemperegnünk - dünnyögte Al Marem. - Darton adja, hogy meghajoljon az érveink elıtt... és hogy mindvégig oldalról fújjon a szél!

Az ork húsz-huszonöt lépésnyire torpant meg, úgy kárált valamit. A másik kettı hátrább kuporgott, ujjaik meg-megrezdültek kardjuk hánccsal körültekert markolatán.

- Azt tudakolják, a védelmem alatt álltok-e - somolygott a Vikárius, mielıtt hörgı-morgó hangok (vagy kurta szavak) áradatával megfelelt nekik. - Az elöl álló Aglúg harci fınök a Vérfakasztók törzsébıl. Egy hónapja, mikor a csatabárdját éleztette velem, még harmadik vadász volt - ez azt jelenti, hogy a nála tapasztaltabbak mind elhullottak, vagy olyan súlyos sebesültek, hogy esélyük sincs a címet párviadalban elvitatni tıle.

A próféta összehúzott szemmel méregette a fenevadat. - Jól ismered?- Tettem neki pár szívességet az évek során. Annyit mindenképp, hogy ne

gyújtsa ránk a házat, ha az érveink hidegen hagyják. - A Vikárius kurrogott valamit, az orkok ujjai lassan elernyedtek a kardmarkolatón. - Közöltem velük, hogy a rokonaim vagytok. Idefent ez sokkal többet jelent a vendégbarátságnál, és kizárja, hogy próbagödör helyett kondérban végezzétek. - Megköszörülte torkát, és ervre fordította a szót: -Vicsorogni! A zárt ajak hamisságot sugall, az észrevételekkel pedig jó lesz vigyáznotok: majd' minden yrch érti, az eszesebbje, mint Aglúg, ugatja is a közöst, és alig várja, hogy bármelyikünket hazugságon kapjon.

- Vérontást akar?- Hogy mit akar, keveset számít: vész idején a fegyverforgatók közösen

döntenek népük ügyeiben. Ezek itt csak úgy égnek a vágytól, hogy küzdhessenek... és meglepne, ha csak hárman jöttek volna.

Legalább harmincan vannak - mormolta Alyr. Jobbra elıttünk, a fák és a sziklák között.

Al Marem a terepet kémlelte. - Mire várnak?- Hogy egy rossz mozdulatot tegyünk.A kahrei már nem figyelt rájuk: torokhangú párbeszédbe bonyolódott a

Vérfakasztókkal. Alyrék az elhangzottakból semmit, az e tájon használatos kézje-lekbıl csak annyit értettek, hogy félszáz lovag és kétannyi csatlós kíséretében valamivel könnyebb lenne kieszközölniük a szabad elvonulást.

- Aglúg szerint - közölte a Vikárius, mihelyt lélegzethez jutott -, ti magatok idéztétek meg a szikladémont, hogy törzsére és nemzetségére romlást hozzatok. Nuch'makok fattyának tart benneteket, akik nem méltók rá, hogy egy igazi harcos vasat törjön velük. Utóbbinak akár örülhettek is: a képességpróbának ezt a formáját nem emberi csontokra méretezték.

- Tárgyalni hívtuk ıket!- Engem már meggyıztetek - sóhajtott a vörös fürtő férfi -, most az yrcheken a

sor. Aglúg halálig tartó párviadalra szólít benneteket; az a nyomoronc, aki a sámán helyébe lépett, démonigázó szavakat és bőverejő lándzsát ígért neki a zsigereitekért.

- Micsoda?- Profán mágia - dünnyögte Alyr. - Hatékonysága egyenesen arányos kiagyalója

intelligenciájával, aki nem átallja mások irháját vásárra vinni.- Ez minden, amit mondani tudsz?- Miegyebet mondhatnék? - A' nekromanta új fogást keresett unikornisszarvat

formázó botján. - Húzódj félre, Vikárius uram, és fohászkodj, hogy a következı küldöttséggel több szerencsénk legyen: ezek itt csak az idınket vesztegetik.

- Ha megölitek ıket - dünnyögte a kahrei -, aligha kapunk még egy esélyt. A hegyi törzsek korok óta viszálykodnak, de összetartják ıket a rokoni kapcsolatok; a vérbosszú akkor sem marad el, ha az áldozat ellenségei számosabbak a barátainál. Aglúg a másik véglet: túl ismert és népszerő ahhoz, hogy veszíthessen. Gyıznie kell, különben a sajátjai vágják át a torkát, és ha elbukik is...

-...nekünk sem tesz maradásunk idefent - fejezte be A1 Marem. - Mármint ha nem akarjuk, hogy nevünket az orkok legádázabb ellenségei közt, Orwellával és a szobordémonnal együtt emlegessék.

A házigazda biccentett.- Gyors a felfogásod. Veled született vagy az istened adománya, voltaképp nem

számít; a túléléshez sokkal többre lesz szükség. - Az imént azt mondtad...- Csak annyit mondtam, hiba lenne megölnötök az yrcheket. Ha Aglúg

párviadalban veszít, engednie kell a gyızı akaratának - a kérdés csak az, sikerül-e megvédenetek tulajdon fajtársaitól úgy, hogy egyetlen életet se oltsatok ki közben.

- Küzdelem halál nélkül? Nem vagyunk gladiátorok, a fenébe is!- Tudom. Dartont szolgáljátok, az Ő dolgában koptatjátok a vándorösvényt

Anublien és a nyugati part között. - A Vikárius egykedvően pillantott hátra, mintha lépések helyett mérföldek választanák el az ork pengéktıl. - Kitartó és veszedelmes anyaszomorítók vagytok, de nem szorult belétek elég önállóság. Hármunk sorsa, a vidék és a világ jövıje a tét - soha jobb alkalmat, hogy változtassunk a szabályokon. Hadd bizonyítsa a Sötét Atya, hogy nem tréfál, hogy mindez tényleg fontos neki!

Az utazók tekintete összevillant. - De hisz ez...

- Istenkáromlás? - A kahrei Aglúgra sandított, aki kardját babrálva, sárgán izzó vadállatszemekkel bámult vissza rá. - Csak azoknak, akik kételkednek, és a legvéresebb küzdelemnél is jobban rettegik az égiek közönyét. Idekint valódi hitre, fantáziára és merészségre van szükség. Darton már tudja, és talán... igen, talán épp most, az én számmal próbálja megüzenni nektek.

A1 Marem az orkokat figyelte. A Vikárius érvei csak szellemét érintették meg, a zsigerek változatlanul Alyr igazát hirdették, és émelygéssel lázadtak döntése ellen.

- Üzenni nem elég -suttogta. - Jelre van szükségünk; egy csodára, mely mindannyiunkat a helyes útra vezet. A nekromanta összerezzent.

- Mit beszélsz?- Téged a kiábrándultság, engem a felelısség gyötör. Elvesztettük a

tisztánlátásunkat, pedig a mostani feladatnak épp ez a kulcsa: megtalálni és a magunk javára fordítani azt, amit senki nem láthat és használhat fel rajtunk kívül. A lényeg a hit, minden más - mutatott körbe a próféta -, az orkok, a tó, a sziklák, a fenyves, a hegyek... még a kheb-thuueth is csak része a próbának. Nem azért vagyunk itt, hogy vele vagy ezekkel a kıszáli nyomoroncokkal hadakozzunk - azt kell kipurgálnunk, ami egy sorba aláz velük.

Alyr ezúttal a kahreival nézett össze.- Alábecsültem a cimborádat - közölte a Vikárius. Sima a nyelve, gyors a

felfogása, és a drámai érzékére sem lehet panasz: máris fázom attól, amit párviadal ürügyén tenni készül.

A nekromanta elırelépett. - Nem!- Nincs más mód - ingatta fejét A1 Marem. - Ha te állsz ki, annak halál a vége,

és az sem megoldás, ha bármelyikünk fékezi magát: az orkok megérzik az ilyesmit, és éppúgy sértésnek tekintik, mint ha fegyvertelenül vagy lekötözött kézzel verekednénk.

- És ha tévedsz? Ha Darton valami mást, valami okosabbat vár tılünk?A próféta torz mosollyal kanyarította le válláról a porlepte utazóköpenyt.- Ha a dolog balul üt ki, rajtad a sor: Visszarángatsz vagy megváltasz a

szenvedéstıl, egyre megy - a helyes utat így is, úgy is nélkülem kell megtalálnod.A kahrei felemelkedett ültébıl. - Mit mondjak az orkoknak?- Hogy hamarosan kiderül, milyen fából faragták ıket. - Al Marem

megszabadult zekéjétıl is: átizzadt ingben és lovaglónadrágban indult neki, fegyverövét és iszákját a nekromanta lábához hajította. Szent pallosa megvillant, félkört metszett a levegıbe: a penge felsı harmadát tüstént elhomályosította a dér.

Aglúg feszülten hallgatta a Vikárius szavait; majd testıreire mordult. A fakó irhájú fenevadak visszahúzódtak, s ugyanazt tették a hátvédek is: hagyományuk követelhette, hogy se késdobálók, se lövészek, ne maradjanak a küzdık közelében:

- Tartanak tıled - jegyezte meg oldalt lépve a kahrei. - Aglúg bánja, amit a felmenıidrıl mondott, de aligha fogja visszavonni; ahhoz túlságosan..:

-...pragmatikus? - Al Marem az égre pillantott. Tudta, mit kockáztat, de csak a teste rettegett, az elméje nem: mintha a tőz, melyet álmaiban látott, a rá váró utat is bevilágítottá volna. - Mondd meg neki, hogy a mi világunk szabályai mások. Mondd, hogy ahonnan én jövök, igazi harcos nem vesztegeti ostoba párviadalokra az idıt. Aki szembe akar nézni a halállal, a maga erejébıl teszi - így bizonyítja, kicsoda valójában, és trágyafaló senki az, aki tétlenkedik, mikor rá kerül a sor!

Eltartott egy darabig, míg a házigazda orkra fordította az elhangzottakat. A Vérfakasztó fınök csak az utolsó mondatnál rezzent össze: elég eszes volt, hogy felismerje benne a kihívást.

- Ha vezérnek tartja magát - folytatta Airun -, az ısök jóindulatán kívül az

erejében is bíznia kell. Aki erıs, bármilyen fájdalmat elvisel, még magát is legyızi, ha úgy hozza a szükség. - Fordított egyet szent pallosán, markolatát két arasz mélyen vágta a parti kövek közé, aztán a kahreire pillantott megint., - Közöld az orkkal, hogy a harcos igazi ellensége a félelem. Ha képes legyőrni, ha megteszi, amit én, méltóvá válik erre a névre - ha nem, napjai fogytáig csak, szolga lehet.

- Biztos vagy benne, hogy...?- Fordíts! - sziszegte Al Marem, de alig hallotta a hörgı-morgó hangokat.

Aglúgot figyelte,, némi vigaszt talált tanácstalanságában... aztán egy sóhajjal kiürítette tüdejét, és mielıtt bárki megakadályozhatta volna, teljes súlyával elıre, saját pallosábadılt.

Felhıárnyék borult a világra.A sikoly nem a próféta, hanem az élıholt hátasok torkából tört elı: ágaskodtak,

toporzékoltak, majd szikkadt csonthalmokként roskadtak össze az épület mögött. Az orkok hátráltak, Alyr Arkhon görcsösen szorította botját, és megrebbent a Vikárius tekintete is. Olyasmit látott, amit a többiek nem: a szobordémont, mely épp ekkor bukkant fel a tavat keleten övezı sziklatorlasz tetején.

8.A szarkofág alacsony mennyezető teremben, nyolcszöglető, rajzolatoktól

derengı emelvényen pihent. A sarkok a kyr anatómusok leírta fı testtájak, a vonlak az inak, izmok és idegek hermetikai megfelelıi voltak - segítségükkel irányította a szobrot a magitor, aki bár halottnak látszott, nagyon is élt: mindaz, ami volt, mindaz, amivé lett, pókként gubbasztott az általa szıtt manaháló közepén..

A palota e szárnyát rowoni zsoldosok helyett toroniak vigyázták, de sem ık, sem a Hadúr tanácsnokai nem léphettek át az összenıtt szemöldökő férfi világát az elevenekétıl elválasztó mezsgyén. Maga a herceg sem merészkedett a küszöbön túlra - valahányszor idelent járt, egy hieroglifákkal telivésett oszlopnak dılve figyelt, és fakó arccal távozott néhány perc - számára egész örökkévalóság - után. A magitor érzékelte jelenlétét, de gondolatot sem vesztegetett rá: ahhoz túl nehéz; utóbb túl élvezetes volt a feladata.

A kheb-thuueth, mint valami élılény, berzenkedett az akarata ellen. Miután a Kapu kiokádta, délnek indult ahelyett, hogy az orkokra támadt volna: Getharrnak egy teljes órájába telt megzabolázni és visszaterelni a helyes irányba. Már ekkor beérhette volna a kalandozókat, a trágyatőz fényénél vívott küzdelem azonban ráébresztette mennyit tanulhat és tökéletesedhet, ha vár a leszámolással.

Világéletében a szellem embere volt: testét eszköznek, a létezés kellemetlen velejárójának tekintette, és -fejlesztésére sem fordított több gondot a túléléshez szükségesnél. Vérévé vált az óvatosság; kitért és lapult, ha útja nála erısebbekét vagy szemrevalóbbakét keresztezte, s csak titkon mert rosszat kívánni nekik. Irtóztatta a szépség, és taszította a hús gyönyöre - talán ezért telt olyan öröme a szobordémon irányításában, mely a gyızhetetlenség, az emberfeletti tökély élményével ajándékozta meg.

A kalandozók nyomában járva fokozatosan szabadult meg gátlásaitól. Ölt, mert erre rendeltetett, és mert tiszta, már-már éteri gyönyört talált benne; a két entitás, az ember és a monstrum idıvel eggyé, hatékonyan és mohón pusztító eszközzé vált. A magitor - a valódi magitor, aki Rowonban aludta a bálványmesterek éber álmát - vágyak és gyengék csíráit fedezte fel viselkedésében: küzdelmei során már nem a leggazdaságosabb, hanem a leglátványosabb megoldásokat kereste, lubickolt a félelemés a győlölet hullámaiban, s mert tudta, hogy ideje véges; arra törekedett, hogy jelet

hagyjon maga után - jelet, melyet csak fajok és népek lelkébe sütve, vér és szenvedés árán tehet maradandóvá az ember.

Sosem pihent, gondolatai azonban távolivá, már-már idegenné váltak olykor. Idıbe telt, míg tudatára ébredt a harmadik fél jelenlétének - az a valami apró homokszem volt csupán, de megszédítette a kristályos mélységeiben rejlı távlatokkal. Rádöbbent, hogy a kheb-thuueth, mint Amhe Ramun összes alkotása, magában hordoz valamit az amund bajkeverı igazi valójából, és belátta, hogy a bálványmester helyébe lépve maga is az isteni tudat részévé vált.

A felismerés rémület helyett elragadtatással töltötte el. Eddig csak különleges volt, most végérvényesen és visszavonhatatlanul egyedi lett - hányan mondhatják el magukról ugyanezt a Birodalom vagy akár a kontinens lakói közül? Kincsként ırizte az ibarai homokszemet, s valahányszor eltávolodott, Amhe Ramun trónusán pihent meg; valami azt súgta neki, a holdkék ragyogásban a halhatatlanság misztériumához is közelebb juthat.

A vadászat harmadik napján, ork fegyvereseket követve jutott a tóig, ahol - tán az égiek- akarták így prédáira bukkant. Látnia sem kellett a két kalandozót, hogy mindent megértsen: az aurájukban beállott változások híven tanúskodtak szándékaikról. Mire a sziklatorlasz tetejére ért, a hamis próféta már bevégezte útját: pengétıl átjárt testtel, elködösülı szemmel döglıdött a part távoli szögletében. Társai, sıt, a vadak is ' köré győltek - a magitor azt remélte, sosem látott szertartás tanúja lehet, a parányok azonban tüstént szétrebbentek, ahogy megpillantották. Az utóvéd tá-madásba lendült, a többiek, mintha összebeszéltek volna, a déli kaptatón álló hodály felé igyekeztek az elesett kalandozóval.

Getharr ugrott, nyilak meg-megújuló záporában, combig vízbe merülve törtetett az orkok felé, s már-már lecsapott rájuk, mikor megérezte a változást. Lassú volt, akár a folyamat, míg a friss kötést vér áztatja el: a valóság pórusain át energia áramlott a földre, hogy sötét glóriával övezze az aurát, melyben a magitor (nem kis megdöbbenésére) a hamis prófétáéra ismert.

Élsz! - rikoltotta némán, s meg sem lepıdött, hogy örömét leli a fordulatban. Élsz, hogy küzdhess, szenvedhess... és engem gazdagíthass végsı bukásod kínjaival!

Balja acélhegyeket söpört félre, ahogy szárazra lábolt, jobb ökle két ork koponyát zúzott szét. Combján és ágyékán pengék szikráztak, homlokán szekerce vásott el, ádáz mosolyát azonban sem ez, sem a parányok dühe nem törölhette lé.

Urallak benneteket, gondolta, miközben az épület felé iramodott. Rowonban heverı testét remegés rázta, ujjai megfeszültek az amund írásképek ezredéves ba-rázdáiban. Uralom a múltat, uralom a jelent, és mert úgy akarom, enyém lesz a jövıtök is!

9.A penge a bordák alatt hatolt Airun Al Marem testébe, és hogy tudd; milyen

érzés végeláthatatlan zuhanásának minden pillanatát a kín éles fényébe vonta. E ragyogás csak a célnál, az idıtlenség fekete vizeiben enyészett el: a hangok elhaltak; a fények kihunytak, a világra szakadt homályban csak a nyugalom létezett, mely fokozatosan adta át helyét a Semmi hidegének.

De átadta-e valóban?A próféta; aki alig várta, hogy porhüvelyével együtt fizikai léte nyomasztó

emlékeitıl is megszabaduljon; égzengésre eszmélt. Lába alatt szilárd talajt, körös-kö-rül végtélen távlatokat érzett. Új közege hasonló volt ahhoz, melybe a nekromanta nyomán merészkedett, ám itt nem lobogtak tüzek: a rıt derengés külsı forrásból eredt,

s csak pillanatokra tette láthatóvá a félkörben ágáló csúcsokat.Al Marem álmaiban gyakran járt ura síkján, ismerte a Döntések Hegyének

minden stációját, most mégis elbizonytalanodott kissé. Dartoné alkonyi birodalom volt, Alyr a két világ mezsgyéjére boruló majdneméjben kereste a feloldozást - de mit kezdjen az ember ezzel az ürességgel, a lehetetlen szögbe hajló ormokkal; a szeszélyesen örvénylı széllel és a félelemmel, mely lassan erısödik fájdalomtól dermedt zsigereiben?

Dideregve tekintett fel, és mozdulatlanná dermedt, mikor holdak helyett roppant szemeket pillantott meg az égen. A szél erısödött... bár talán nem is szél; hanem hang volt, a kacaj, mely zarándokokat vezérel, lelkeket kalauzol az éj zsigerein át. A környezı szirtek megmoccantak; Al Maremmel nagyot rándult a talaj, ı mégis talpon maradt: sápadtan és borzongva, de emelt fıvel állt Darton tenyerén.

- A harmadik alkalom - zendült a hang, melyhez hasonlót az élık világában csak vihar idején hallani. És az elsı eset, hogy a magad jószántából kerestél fel.

Airun Al Marem térdre hullott. Képtelen volt a magasban izzó szemekbe nézni, torkában összetorlódtak a szavak.

Bajra hívtad a végsı ellenséget - folytatta Darton, oromnyi ujjaival védve prófétáját hatalma szelétıl: Véredet ontottad azért, amiben hiszel, a legtöbbet ajánlottad, amit halandóként adhatsz... de korai lenne még elfogadnom ezt az áldozatot.

Villám lobbant a magasban. Al Marem arca elé kapta jobbját, megtántorodott, zuhant - és mire lélegzethez jutott, azon kapta magát, hogy egy ébenszín páncélos, ébenszín maszkos alak karjai közt hever. Mellében fájdalom lüktetett, de nem ez, hanem a szárnysuhogás borzongatta meg: jókora varjú érkezett odafentrıl, és magabiztos pimaszsággal telepedett a páncélos óriás vállára:

- Közel jársz - zendült a maszk alól, mely idıtlen szépségő férfiarcot formázott, s Airun bámuló szeme láttára változott talányos mosolyú nıi ábrázattá. - Közelebb, mint bármikor, de el ne bízd magad: a tökéletes megoldás, akár a tökéletes biztonság, puszta illúzió.

A maszk elmozdult; az üres páncéldarabok megroskadtak a próféta súlya alatt: A1 Marem a földre zuhant, és kábán tekintett fel a homályban keringı varjúra.

- Élni fogsz - közölte a madár. - Élni, hogy igazságomat hirdesd, és hogy utat nyiss a választottak elıtt, mire Larion ismét hatalmat kap világod egeiben. Tőz és vas lesz a fegyvered, és mert úgy akarom, tőzben növekszenek seregeid is: sem hegy, sem folyó, sem fal, sem bálvány nem állhat ellen nekik.

- Seregek? - lehelte Al Marem. - Tőz...?Az eget varjúszárnyak sötétítették el, a jeges homályban holdakként derengtek a

roppant szemek.- Menj - parancsolta Darton. - Eredj és emlékezz: az igazak útja vízen, légen és

tőzön át vezet!Airun szólni próbált, de nem volt ereje hozzá: A fájdalom visszatért: acélként

döfött a mellkasába, ahogy átbukott a síkok szakadékán, és rıt fénybe vonta a számára rendelt valóság díszleteit: a rázkódó falakat, a hízó-fogyó árnyakat; a magasban derengı aggodalmas arcokat.

- Lélegzik - suttogta a nekromanta, akit Airun a kín ködén át a szokásosnál is sápadtabbnak látott. - Magához tér!

Al Marem félrenyelte az elsı korty levegıt, mely rekedt hördüléssel robbant ki sajgó tüdejébıl. A döfés helyén viszketı ürességet érzett, de mikor baljával a sebet próbálta kitapintani, az alvadt vértıl kémény vászon alatt csak egy hosszú forradást talált.

- A párját a hátadon keresd - somolygott Alyr. Darton ismét kegyes volt hozzád;

tılem az ülepedre is szemeket kaptál volna, te makacs bolond!- Meddig...- Hogy meddig feküdtél kiterítve? - Társa a régi, a fanyar és kiállhatatlan félelf

volt megint. - Elég soká ahhoz, hogy elmulaszd a javát: a kheb-thuueth a mutatvány csúcspontján érkezett, - és kis híján valamennyiünket utánad küldött. A Vérfakasztók kétharmada elesett, a túlélık a Vikárius tanyájáig szorultak vissza - ilyen helyzetben sem a magaslatot, sem a házat nem tarthattuk volna soká, úgyhogy a költözés mellett döntöttünk.

A kahrei biccentett.- Nem ez az elsı eset, hogy szedelızködnöm kell, de sosem indultam

gyorsabban, annyi szent: az utolsó ork érkezésétıl a pányvák eloldásáig alig pár minutum telt el.

A próféta értetlenül bámult rájuk. Sem az elhangzottakat, sem a fokozódó robajt nem tudta mire vélni.

- Az állványzatot meg a csúszkát magam ácsoltam folytatta a házigazda -, és hetente ellenırzöm, ahogy az ısök törvénye megköveteli. Pányvák híján az építmény leszánkázik a lejtın, és bárkaként szolgál tovább: a mólón túl olyan hirtelen mélyül a víz, hogy mire a lendület elfogy, az üldözık miatt sem kell aggódnom többé. - Ingujjába törölte verítékes homlokát. - Az yrchek ilyen helyzetben rendszerint a halált választják, Aglúgék azonban másképp döntöttek: ami a parton történt, túl sok volt nekik. - Félrebillentett fejjel hallgatózott, tekintete összevillant a nekromantáéval. - A kormányhoz, Arkhon mester! A sodrás erısödik, és nincsenek messze a zúgók sem; mostantól nem csak a higgadtságodra, a varázsos szemeidre is szükség lehet.

Al Marem felkönyökölt. Beleszédült a hirtelen mozdulatba.- Sodrás? Zúgók? Elárulnátok végre, hol a fenében vagyunk?- A hegyek gyomrában - sóhajtott Alyr, miközben feltápászkodott. - Miután a

Vikárius kiokosította ıket, az orkok úgy eveztek, mint az eszementek: két óra alatt átszeltük a tavat, és elértük a barlangokat az innensı oldalon. A kheb-thuueth csak úgy követhet, ha kopoltyút vagy szárnyakat növeszt, de...

- De?- Nem sikerült horgonyt vetnünk a kavernában, ahol házigazdánk a teleket tölti.

Készültünk rá, de elmulasztottuk a megfelelı pillanatot, és ezért, mint rendesen, téged terhel a felelısség.

- Engem? Hisz halott voltam, te...- Amint kihúztuk a pengét, a seb összezárult, és mire a kavernába értünk,

szabályosan vert a szíved is közölte a félelf. - Titkolnunk kellett volna, de nem tehettük: az orkok megnyeréséhez magát a játszmát kellett elveszítenünk.

- Aglúgék - vette át a szót a kahrei - tüstént megtértek. Darton olyan mély benyomást gyakorolt rájuk; hogy kinyilvánították: mától csak neki... azaz nektek szolgálnak.

- Már ez is baj?- A baj az - dünnyögte a nekromanta -, hogy míg visszatérésed csodájában

gyönyörködtek, csak zsolozsmázni voltak hajlandók. Mire észhez térítettük ıket, lesodródtunk a Vikárius térképérıl, és belekerültünk egy áramlatba, mely azóta is a barlangrendszer mélye felé húz: A sodrás erıs; a hely egyre szőkebb lesz, és függıleges kürtıkbıl sincs hiány; ha Darton így vigyáz ránk, közelebbi ismeretségbe kerülünk a hegyek gyökereivel, mint bármelyikünk szeretné.

Al Marem fogcsikorgatva tápászkodott fel. Stigmái sajogtak, ahogy teleszívta tüdejét, képébe vízport vágott a szél. Tekintete körbevillant: tört üveg, tört cserép, és vér mindenütt, a lámpások fényében máj sárgán dereng az alagút eliramló sziklafala.

Aglug!

Az ork, mintha a semmibıl nıtt volna ki, tüstént mellette termett. Nyugtalanító látványt nyújtott: a "viadalban" elszenvedett kudarc csak vezéri címétıl fosztotta meg, agyarait, pengéit és vad elszánását meghagyta néki.

- Aglúg - ismételte a próféta. - Mostantól csak a szukáid és a kölykeid szólítanak így: rendünkben Constadio, azaz Rendíthetetlen lesz a neved. A jobbomon állsz majd, és tovább parancsolsz a tieidnek: ez Darton akarata. Kapsz új göncöt, zsoldot és tisztességes fegyvereket, de itt és most elég a bohóckodásból: ha kérdezlek, a közös nyelven felelsz, mert ha nem, a tulajdon beleidre lógatlak fel, és hogy ne unatkozz, melléd aggatom az istenverte rokonságodat is, világos?

- Mgen, atya.- Ismered a barlangokat? Ki tudsz vezetni bennünket innét?Az Aglúgból Constadióvá lett fenevad megütközve pillantott rá.- Atya istene hatalmas: Akarata törvény, szava élet és halál - hogyhogy nem

parancsol kınek és víznek is? - Jól fontold meg, mit felelsz - szólt ervül a nekromanta, aki a hátsó falnál, két

ork oldalán gyürkızött a kormányrúddal. - A következı kérdése az lesz, miért menekülünk a démon elıl ahelyett, hogy eltipornánk és ha erre is rossz választ kap, menthetetlenül ellenünk fordul: túl következetes ahhoz, hogy az ösztönök helyett a hitére hagyatkozzék.

Al Marem nyugalomra intette, és az ork sárga szemeibe nézett megint.- Darton harcosoknak való úr, Constadio. Nem formálja át a köveket, nem szab

új irányt a vizeknek, de megóv a rossz haláltól... és ha kijutunk innét, ha legyızzük a démont, kegyelmét valamennyiıtökre kiterjeszti. Magotok erıs lesz, tetteitek emléke örökkön fennmarad. Erre gondolj, mielıtt válaszolnál: szolgálod-e hittel és fegyverrel az én istenemet, hogy általa holtodban is diadalmas lehess?

A fenevadat meghökkentette az ıszinteség; idıbe telt, míg magára talált.- Senki nem ismer összes út, atya: Aki bejár, döglik, megvész és másképp is

karrg: erdın gyökeret rág, szırt és fogat hullat, híg vérő gaugot fial. Amit ork tud, énekmondó és sámán beszél: sötétség folyása halál folyása, Öregvíztıl, hová tart, se vándor, se harcos meg nem tér soha:

- Hegyvidéki legenda - magyarázta a Vikárius. - Egy azok közül, melyeket ötödkori kristályok suttogása is megerısít. Az Öregvízben egyesek az elveszett crantai erıdrendszer ciszternáját, mások krátertavat, megint mások a Nagyok által feledésre ítélt fajok temetıjét látják - igaz vagy sem, csak a felfedezıi dönthetnék el.

Te magad nem kerested?- A tíz év elıtti télen próbálkoztam utoljára. Akkortájt valamivel könnyebb és

sokkal lelkesebb voltam: próbafúrásokat végeztem a külsı kavernákban, próbáltam végigjárni és feltérképezni a vízmentes alagutakat: A folyón leereszkedni házastul könnyelmőség, sajkán kész istenkísértés lett volna - akkor is, azután is beértem hozzáférhetıbb leletekkel.

Al Marem már nem figyelt rá: az orkokat bámulta. Az Aglúggal érkezett harcosok közül hatan veszıdtek az evezı- és kormánylapátokkal, a sebesültek némán hevertek a fal tövében, eszméletüket azonban nem vesztették el: szemükben sárga fény lobogott, fogásuk egy pillanatra sem lazult fegyverük markolatán.

Kemény fickók, tőnıdött a próféta. Ha ezt megússzuk, tán sikerül még néhányat megnyerni közülük. Pár tucat ork nem a világ, de azért...

- Sziklák! - kiáltotta Alyr. - Sziklák elıttünk!A Vikárius tanyája lustán fordult, végighorzsolta a falat a bal oldalon, és

törmeléket hullatva, minden eresztékében recsegve bukdácsolt tovább. Al Marem már-már fellélegzett, mikor balja felıl megtántorodtak, egymásnak zuhantak a koszlott irhájú evezısök: a lapok rudastól forgácsolódtak szét a kanyaron túli

sztalagmitagyarakon. Valami reccsent, a tetıt jégesıként verte a törmelék, s ahogy a nekromanta újabb fordulót vezényelt, hallhatóvá vált az eddig csak sejthetı robaj: a mélybe zúduló víz dübörgése.

Vigyázat! A szőkülı völgyfalak közt sodródó ház megbillent, mikor egy sziklatő, mint roppant penge, padlástól pincéig végighasította. A lámpások kihunytak, a középütt guggoló sárkány torkából gızsugár süvöltött elı - a kahreit is, a prófétát is megperzseli, ha AglúgConstadio idejekorán a földre nem rántja ıket. A kormányszerkezet megsérülhetett, mert Alyr hiába küszködött vele: a hodály forogva, lapátcsonkjaival kaszálva hányódott a hullámokon.

- Kapaszkodjatok!A romos híd - ha az volt - az utolsó kanyar után magasodott fölébük. Majd'

harminc lábnyira nyúlt a mederbe, pilonjain ezüstfekete legyezıkké porlott a rohanó víz. A "bárkát" egy keresztgerenda fékezte meg: csikorogva tört utat a homlokzaton át, rögzítetlen tárgyak, szerszámok és bútorok törmelékét zúdította a jövevényekre... a Vikárius azonban így is elvergıdött a fújtató melletti emeltyőkig, hogy a sárkány gyomrában rekedt gıznek új irányt szabjon. Az eresz alatti vetıcsövekbıl csáklyák vágódtak a kıbe, a dobokról sziszegve tekeredtek le az acélpányvák, s ahogy meg-feszültek, egy végsı rándulással megállapodott az épület is: a torlaszra nehezedve, gyászosan nyögve dacolt az áradattal, mely - alig nyíllövésnyire onnét visszhangtalan mélységbe bukott alá.

- Horgonyon állunk - zihálta a kahrei, térdre roskadva társai mellett. - Ezt nevezi a magatokfajta isteni kegyelemnek, nemde?

- Tévedés - közölte Al Marem egy olyan ember hangján, aki kezd belefáradni ura tréfáiba. Alyrra sandított, aki komoran intett oda neki a kormányrúd mögül; hamuszín haján, ezüstfakó szemöldökén tajtékcseppek ültek. - Ennek a világon mindenütt... disznó szerencse a neve.

10.A tutajt- négy sebtében legallyazott fenyıtörzset - bogok helyett durva csapolás

tartotta össze. Getharr, bár csak lélekben volt jelen, elégedetten szemlélte mővét, a szobordémontól azonban egy hunyorításra sem futotta: gondolatban messze járt már: térdig vízben állva, roppant kezeit ökölbe szorítva bámulta a túlparti barlangnyílásokat.

A magitor vele figyelt, és a kalandozók távozta óta másodszor lobbant benne emésztı indulat. Ami történt, váratlan, vérlázító és fájdalmas volt. Fájdalmas, akár egy arculcsapás, kínzó, mint a téli fogfájás, amit Shulur legkiválóbb patikaszerei sem enyhítenek - és könyörtelen, mert a diadal küszöbén szembesítette önnön sebezhetıségével.

Nyolc orkot ölt meg, mire a ház közelébe, a déli kaptató alj ára ért. A túlélıknek,akik a tavat vagy a fenyvest választották, jelenleg nem kellett tartaniuk tıle: a kalandozók vérére szomjazott. Emberfeletti lendülettel iramodott meg, és nem járt már messze a céltól, mikor...

A robajt sebes-erıszakos rezgések sorozataként érzékelte, a dübörgés úgy hatott rá, mint hús-vér lényekre a földindulás. Meglapult, körülkémlelt - és késın eszmélt ahhoz, hogy elkerülje a kılavinát, mely az üldözöttek menedékével együtt zúdult felé a lankás partoldalon. Tucatjával érték a csapások, de egyik sem volt olyan kemény, mint a legutolsó, melyet egy zömök tartócölöp mért rá: ez billentette ki az egyensú-lyából, és harminc lábnyival lejjebb, a lösztıl és forgácstól zavaros vízbe taszította.

Vesztét érezte, de nem zúzódott szét, és nem riadt fel éber álmából az összenıtt

szemöldökő magitor sem: Mellében magmafolyamként áradt szét a düh, utat talált a feketeségen túli kékségbe, ahol Amhe Ramun lakozott, és kétszeres erıfeszítésre sarkalta a sekélyesben heverı óriást. Némán ordító szájjal bukkant a felszínre, kaszáló mozdulatai nyomán gyémántfényő cseppek szállongtak: a hadurat, sıt, magát a császárt is szétszaggatta volna, ha valami csoda folytán azok kerülnek elé.

Átkozottak! Ahogy fordult, valami elsuhant felette, és világnagy robajjal ért vizet a háta mögött. A bogárforma hodály volt az: gerenda-lábai nélkül inkább bárkára emlékeztetett, és hogy megaláztatását teljessé tegye, a parti kövekig taszította frissen támadt hullám-karjaival.

Getharr tombolt. Követni próbálta a távolodó alkotmányt... és az utolsó pillanatban, egy víz alatti szakadék peremén parancsolt megálljt a kolosszusnak. Még pár lépés, és örökre eltőnik a mélyben, még egy hiba, és pályafutása legfontosabb küldetésében vall kudarcot - ezt a szívességet sem rosszakaróinak, sem a menekülıknek nem teheti meg.

A Rowonban heverı magitor homlokán, ujjnyira az összenıtt szemöldök felett ráncok mélyültek el. A holdkék ragyogásból merített nyugalmat, ahogy partra lábolt, majd - alapos ember lévén - saját urához, a Háromfejőhöz fohászkodott találékonyságért és kitartásért. Mire végzett, nem csak önuralma tért vissza: a kheb-thuueth szinte magától mozdult, végzett a fövenyen halódó orkokkal, aztán felkerekedett, hogy a közeli fenyvesben alkalmas faanyag után nézzen.

Ki vagy? A fényesség szolgája. Mi vagy?A császár ökle; a mágia pörölye, az ısök büszkesége... az utak megnyitója,

holtak és elevenek ura, a hívó szó a homokba fúlt hantok alatt. Vagyok, ami vagyok, ami voltam és egy nap lehetek még: egy a Husaonháromból, a fogazott pengék, a képek és az igék mestere; Ammuni Ramu Menat-Kem Hefer, kinek vizét ittad, ki vizedet issza, és kékjével festi meg halandó húsodat!

Alig emlékezett az elhalványulásra, s most, hogy a tutaj vízre került, a kacaj emléke sem gyötörte többé. Bosszúvágy és türelmetlenség gyürkızött benne, ahogy elhevert a gyantától szagló fatörzseken. Karjai aláereszkedtek és munkához láttak: eleven evezıpárként, minden vitorlánál sebesebben röpítették a túlpart, a prédáit rejtı barlangrendszer felé.

11.Egy órába telt, míg az ablakokon és a padlás lajtorjáin át feljutottak a tetıre, és

újabb kettı kellett, hogy elérjék a hidat, mely obszidiánná kövült bálnagerincként komorlott fáklyáik fényében.

A Vikárius otthonából kimenekített felszerelést megosztották egymás közt - az épen maradottak kétszeres terhet cipeltek, és ügyelniük kellett a sebesültekre is, akik közül csak a legöregebb, bizonyos Garrsk maradt hátra, hogy emelt fıvel várja be az elkerülhetetlent.

- Bátor anyaszomorító - mormolta Airun A1 Marem. - Vajon lesz ereje befejezni, amit elkezdett?

A jobb part hídfıjétıl, ahol megpihentek, csak a tetı egy szöglete és a kémény csonkja látszott - úgy becsülték, a víz felett sem marad sokkal több a házból, mire a kheeb-thuueth megérkezik. A nekromanta az elsı óra vége óta érzékelte közeledtét, és ezúttal nem titkolta el - bármit érzett az amundok és csinálmányaik iránt, ezt a csinálmányt halálosan komolyan vette. A Vikáriust nem az ellenfél, inkább

győjteménye sorsa aggasztotta - annyit zsúfolt hátizsákjába a változatos mérető és formájú szilánkokból, hogy szerszámkamra-öltözéke híján is kész vaskereskedésnek látszott.

- Az yrchnek nem volt választása - sóhajtott; s fáklyáját megemelve a legközelebbi oldaljárat felé indult. - Ebben hasonlít ránk és a bálványra, ha nem tévedek: egy körben mozgunk, a végzet muzsikájára táncolunk valamennyien. - Hátrapillantott a válla felett. -Kívánjunk szerencsét a vén emberevınek, és reménykedjünk, hogy különb utóvéd lesz annál, amilyen hajós- kapitány én voltam!

- Tőrhetı hajóskapitány voltál, ha épp tudni akarod. - Alyr ráunt a tapogatózásra, és sárgás fényt lobbantott a járatban

unikornisszarvat formázó botjával. - Ami pedig az elképzelésedét illeti:..A kahrei a tetı és a hídkorlát közt himbálózva vázolta fel tervét, mely elsı

hallásra éppoly valószínőtlennek rémlett, mint minden egyéb, amit az elmúlt húsz évben alkotott és mővelt. Al Marem úgy sejtette, felelısnek érzi magát a történtekért - igaz, ami igaz, ı sem efféle folytatást képzelt el, mikor a környéken portyázó orkokat tanácskozásra hívta.

- A terv jó - szögezte le, ahogy az élre vágott. Aglúg-Constadio és két cimborája (még nem volt érkezése nevet adni nekik) árnyként csörtetett a nyomában. - Van olyan jó, mint az a másik, amivel mi álltunk elı, és ha Darton kegyes lesz hozzánk...

- Erre inkább nem számítanék - dünnyögte a Vikárius: Megrántotta málhája szíját, hogy erıt merítsen a tudásból, mellyel a Nagyok utódai ruházták fel. - A Legfıbb Mozgató csak a tényeket tiszteli, azok pedig minket igazolnak: Ahol híd van, élet volt valaha... következésképp kiútnak is lennie kell.

- És ha híd holt lélek csinál? - mormolta a legközelebbi ork. - Rohadmány, ki régóta kóbor, vér isz, és Öregvízhez térni meg?

A próféta homlokát törölgetve bámult rá; remélte, a sors hasonló nagyvonalúsággal oldja meg többi gondjukat is.

- Neked Hallgass tesz a neved - közölte a fenevaddal, aztán végighordozta pillantását a nyomában érkezıkön. - Akarja folytatni valaki? A Vészmadár, a Tulok és a Seggfej még gazdát keres.

Az orkok szemében mohó tőz lobbant: csakhamar mind odagyőltek, és ha a kahrei közbe nem lép, ölre is ménnek a prófétától nyert bővszavakért.

- Emelj fel! - esdekelt a torokhangú kórus. - Adj lelket és nevet a harchoz, atya!Al Marem üvölteni akart, de fegyelmezte magát. Az az elméncség járt az

eszében, hogy minden kalandozó - legyen bár próféta vagy renegát - a társaságáról ismerszik meg.

- Állatok - dünnyögte, de ahogy elfordult, hogy ne kelljen látnia üdvözült vigyorukat, hatalmába kerítette a bizonytalanság. Nem a jellemzés találó voltában kételkedett - inkább abban, tényleg így gondolja-e.

12.Az oldaljáratot maguk mögött hagyva függélyes falú vájatokon, se vége, se

hossza lépcsısorokon, visszhangos hombárokon át folytatták útjukat. A kıbıl itt-ott elımeredı alakzatok lehettek természetes képzıdmények, de akár szerencsétlenül járt Égi Hajók bordái is - a Vikárius mindenesetre óvatos tisztelettel közelített hozzájuk, s ha teheti, minden egyes repedésükrıl feljegyzést készít a melléhez erısített tábláskönyvbe.

- Tudjátok-e - suttogta -, hogy e barlangok felfedezése bármely civilizált államban hányattatásaim végét jelentené? Titokszagot érzek a levegıben, barátaim,

tömény titokszagot; emberöltıkön át emlegetnék a nevünket, ha csak néhányat a világ elé tárnánk!

- Mit törıdsz te a világgal? Odafent azt mondtad, se a kínjaihoz, se az örömeihez nincs közöd.

- Túloztam - ismerte be a kahrei, és térdre hullott valamiféle küszöb elıtt, hogy szemügyre vegye elhalványult véseteit. - Hiszek az értelemben és a küldetésben, melyet a kozmosz szánt neki; hiszem, hogy az élet, még a legkevésbé értékes élet is magasztos célt szolgál... és gyötör a bizonyosság, hogy sosem bukkanok többé hasonló kincsek nyomára, ha mindez mutatott körbe tétován - miattam pusztul el.

Alyr a fejét rázta.- Nem miattad; hanem Toron és a Fekete Hadurak miatt. İk uszították ránk a

sivatag démonát; ık kezdtek háborút a hegyvidék törzseivel - voltaképp az otthonodban esett kárt is nekik köszönheted.

- Kedves, hogy emlékeztetsz: Leverem rajtuk, ne félj, ha Gi-Elron megıriz, és módot ad rá.

- Kezdhetnéd a bosszúdat azzal, hogy velünk tartasz. - Mi mást tehetnék? A hegyek zsigerein át ez az egy út vezet.- Úgy érti, a nagyvilágba - szólt közbe Al Marem. Vikárius Darton rendjében is

lehetsz, és addig se unatkoznál, míg tanítványokat kerítünk neked: az ork testırségnek tolmácsra is, vezetıre is nagy szüksége lesz.

- Azt akarod; hogy az yrchek kapitánya legyek?- Csak ideiglenesen - magyarázta a próféta. - Dovorban kanonokot, utóbb, ha

Darton segedelmével visszavesszük Rowont, metropolitát csinálok belıled - a Vaskezőt, akit oly gyakran emlegetünk; inkább a világi rangok foglalkoztatják.

A kahrei homlokán elmélyültek a töprengés véste ráncok.- Nem megy - mondta végül. - A kapitányi rang Aglúgnak való, és ki is jár neki

azok után, amit az életével mőveltetek. Fınökként minden esélye megvolt, hogy tíz-tizenkét nısténye, száz-egynéhány kölyke, hosszú élete és dicsı halála legyen. Darton szolgálatában ebbıl csak a dicsı halál marad... már ha az a vörös góliát el nem tiporja elıbb. - Gyors pillantást vetett a mellettük trappoló orkokra, és halkabban folytatta: - Ha tévedek, ha rosszul sáfárkodtam az ısök adományával, voltaképp máris halottak vagyunk: bár a hosszabb és rögösebb utat választottuk, elıbb-utóbb csatlakoznunk kell a többiekhez az Öregvíz mélyén..

Al Marem a nekromantára sandított, aki mosolytalanul bámult vissza rá.- Semmi gond - mormolta. - Sok barátunk van a holtak között.A kahrei próbálta eldönteni, komolyan beszél-e, aztán vállat vont, és

megszaporázta lépteit. Jakhúlra, a sebesült yrchre gondolt, aki halálát várta a pusztu-lásra ítélt házban, az emeltyők és a rongyokba burkolt fémhengerek mellett - rá és a többiekre, akik belé vetették bizalmukat, akikért a Legfıbb Mozgatónak tartozik számadással.

- Gyerünk hát - sóhajtotta. -Kijáratot vagy menedéket kell találnunk, mire eggyel többen lesznek odalent.

13.Jakhúl sebei súlyosak voltak, de csak a menekülés esélyétıl fosztották meg, a

józan eszétıl nem.Tudta, mire vállalkozott, és a küzdelem végkimenetelével kapcsolatban sem

táplált illúziókat: az eleven szobor törzse legjobbjait gyilkolta le a tóparti ütközetben. İ maga törött lábbal, kimarjult vállal és vérzı fejjel hevert a sekélyesben, ahová az

elsıcsapás röpítette: nem bírt, vagy nem mert mozdulni, pedig az ottani jó halál volt az itteni pedig épp hogy elfogadhatónak ígérkezett - olyasvalaminek, ami megszabadítja a szégyen és a sorvadás kínjaitól.

Oldalra nyúlt a bırdarabért, mellyel kardját tisztogatta. Nem érzett kísértést, hogy szemügyre vegye képét a penge homályos tükrében - ahhoz túl jól tudta, milyen látvány fogadná. Még férfipróbája elıtt hallotta, és mindörökre emlékezetébe véste egy rég elkapart sámán szavait: "A rızsetőz messzire látszik, de hamarabb lohad le a szarból rakottnál: erre gondolj, ha magaddal együtt másokon is könnyíteni akarsz!" Nem volt túl szép, nem volt túl bölcs, de életelvnek megfelelt; a vén ork mosolygott, ahogy visszagondolt rá, és a fájdalommal dacolva új fogást keresett fegyvere markolatán.

A vörös képő, riasztó szagú fickó - az, akit övéi a Fegyverek Gyógyítójának neveztek - elmagyarázta, mit kell tennie, de nem szabta meg, mikor és hogyan tegye. Jakhúl örült, hogy így alakult: a reménytelen küzdelmet is jobban kedvelte a cselvetésnél. Idıbe telt, mire megszabadult a fémzsinegektıl, melyek laza hurkot formáltak épen maradt bal csuklóján - vigyázott, hogy egyet se feszítsen meg, ahogy talpra állt, és övén kétszer átfőzve a derekára rögzítette ıket. Remek öv volt, meg kell hagyni: húsz éve szerezte egy lerongyolódott csupaszféregtıl, aki a gebéjén, a málhazsákján és az életén kívül csak ezt adhatta neki. Jakhúl, aki akkoriban sem tartozott már az ifjoncok közé, meghagyta az utóbbit, és némi töprengés után lemondott az elızı kettırıl is - nem könyörületességbıl persze, hanem mert tudta, hogy az életrevaló és a halott ork között olykor épp az önmérséklet tesz különbséget: a csupaszféreg különös fajta, de egy derékszíjért a legbolondabb sem tér vissza a hegyek közé. A kereskedık és zarándokok csak maguknak köszönhették, ha durván bánt velük: törzsének más hímjeihez hasonlóan nem szenvedhette, ha útonállónak nézik. Harcos volt, akit (fıként a kemény telek múltával) megalkuvásokra kényszerített az élet. Portyázott, hogy falhasson, utóbb hogy etethesse a három gaugot, akiket csatában elhalt bátyja özvegyével együtt örökölt meg. Nem volt nagy szerelem, nem volt hısköltemény, de az élete volt, harccal és dallal, fájdalommal, örömmel és lemondással teli. A harcosé, aki a törzsi csetepatékban jobbja két ujját, agyarait, négy bordáját, legvégül bal szemét áldozta, s most, hogy mást már nem adha-tott, utolsó leheletét kínálta övéinek:

Képzeletben követte a menekülık útját lépcsıkön és alagutakon, síkos sziklaperemeken és visszhangos kavernákon át. Elég gyorsan haladnak vajon? Lesz módjuk kihasználni a tıle kapott esélyt?

Óvatosan közelített az épület hátsó falán tátongó réshez. Ellenırizte a rézkarikákig futó zsinegek feszességét (a Fegyverek Gyógyítójának magyarázatából csak annyira emlékezett, hogy elıbbiek tartják féken a pusztítás szellemeit) aztán az omladékra zökkent, és úgy bámult a rohanó vízre, mintha elıször és nem utoljára látna ilyesmit életében. A hely, az idı, még a levegı íze is olyan volt, amilyennek álmaiban elképzelte - a Sötét Atya, akirıl Aglúg legyızıje, a fekete arcbundás próféta mesélt, rátekintett az ég magasából, és a vén ork, hogy szégyenbe ne maradjon, fegyvert tartó karjával, megmaradt agyarait kivillantva tisztelgett neki.

Az ısöktıl örökölt haláldalnak csak a harmadáig jutott, mikor túlnan, a folyó kanyarulatában megjelent a tutaj. Fenyıgyanta, márga és vér szagát árasztotta -Jakhúlnak látnia sem kellett, hogy tudja, ki és mi célból közeledik vele. Felugrott, ereje maradékával kihívást vonított a szélbe, azután, ahogy a tutaj a megrokkant tornácnak ütıdött odakint, elkiáltotta az új ura nevét. Az elsı és egyetlen istenét, akitıl hosszú élete során segítséget remélt, akit a magafajta csak halálában ismerhet meg, s aki - ha prófétájának hinni lehet - irgalommal tölti be az őrt az yrch lélek helyén.

- Dahhr-toon!A penge megvillant és lecsapott, szikrát vetett a kheb-thuueth koponyáján,

fekete vonással jelölte meg a bal vállat, és csendülve roppant szét a mellkason. Jakhúl eleresztette a markolatot, és azt sem figyelte, hová esik: tırével döfött az alacsony homlok felé, aztán újra és újra, s bár vállcsontja után gerince is megroppant a démon szorításában, egyetlen jajszót, egyetlen hangot sem hallatott. Halványan érzékelte, hogy emelkedik, -s hogy a zsinegek, melyeket saját kezével kapcsolt a hadak útján szerzett derékszíjhoz, pattanásig feszülnek a háta mögött. Vért köpött a márgaszín szoborarcba, látta a dühödt villanást a pokolkék szemekben, s ha tud, felkacag a hengerekbıl kiszakadó rézkarikák csendülései hallatán: a szellemek szabadok voltak, és a végsı, legfájdalmasabb rándulással egyidıben egész világát fehéren bömbölı lángokba öltöztették.

Valami döndült. Valami elmúlt. Valami elkezdıdött.Jakhúlt a csend térítette eszméletre - a csend és a mozdulatlanság. Körös-körül

minden megállt: a rongyhalom alól szétfreccsenı tőz, a padlódeszkák, a fal és a mennyezet darabjai, a fáklyalángok, szilánkok és a vízcseppek a füsttıl zavaros levegıben. A valóság, akár a fenyıkérgen végigcsorduló gyanta, borostyánná dermedt a robbanás pillanata körül, hogy megakadályozza a teljes széthullást... s hogy utat engedjen annak a hatalmas termető, fekete páncélt és felleghajtót viselı alaknak, aki a ragyogás szívébıl lépett elı, és kezét nyújtotta az öreg harcos felé.

- Gyere - szólt meglepıen lágy hangon, melyhez sehogysem illett az acsargó yrch pofát formázó maszkja. - Amit megtehettél; megtetted már; nincs itt több keresnivalónk.

Jakhúl sarkon fordult. A kheb-thuueth valódi szoborként tornyosult mögötte: szája fekete üreg, szemeinek párás kékjén túl a végtelen éj sötétlik, a karjai között pedig...

- Ne nézd - suttogta a jövevény. - Nem valami épületes látvány.A vén ork megbabonázva bámult a tört gerincő testre, mely négy évtizeden át az

otthona volt, mely elıl csak ide, az idıtlenség buborékjába menekülhetett... s mert semmit sem értett, szorongva fordult szembe a jövevénnyel.

- Hol a kardom?- Hol lenne? - zendült a maszk alól, s Jakhúl hátrahıkölt, ahogy homályos, de ép

tükrő fegyver markolata a tenyerébe simult. A jobb tenyerébe, ahogy valaha, messze tőnt ifjúkorában, melynek emlékei minden pillanattal elevenebbnek rémlettek. Nyomban ezután rádöbbent, hogy két szemmel tekint a világba... és mert végre átlátta a helyzetet, térdre hullott a fekete alak elıtt.

- Atya...?- Csak ünnepnapokon. - A maszk fémje vízként fodrozódott, az yrch vonásokat

néma kacaj torzította el. - Húzd ki magad, Jakhúl, és kövess; rád, aki elsı vagy a fajtádból, különösen nagy munka vár az oldalamon.

- Munka, atya...?- Majd megérted - somolygott Darton. Fekete vértet és felleghajtót bővölt

választottjára, kedvtelve mérte végig, aztán belekarolt, és a tőzfalon át messzire ve-zette a halandók világától, ahol távoztuk pillanatában újra meglódult az idı. - Hamarosan...

14.Airun Al Marem magzati pózban kuporgott a függıleges sziklafal egy

beszögellésében,- s míg a vállára, derekára hurkolt rögzítıkötelet markolta, tőzrıl,

vízrıl és halálról álmodott.A szemhéja mögötti lobbanás darabos árnyakkal rajzolta ki a bogárforma hodály

és a felette sötétlı híd körvonalait. Lángkarjai, melyek a detonációt követı pillanatban elérték a harminc láb hosszúságot, kétoldalt a falakig, fent a pilonokig nyúltak, és úgy terültek szét a hullámokon, akár egy lávából szıtt oltárterítı.

A Vikárius számítása bevált: a hátrahagyott robbanóanyag, mely a szabadulás útjának megnyitásához aligha lett volna elegendı, sikerrel végezte be, amit az ütközés és a sodrás elkezdett: végzetes egyensúlyeltolódást okozott a híd statikai rendszerében. Az épületet maga alá győrı sziklabordán repedések futottak végig, s ahogy a kolosszus korlátjáig értek, megroppant az évezredes csigolyaív is. A kahrei építmény, melyet a léglöket és a repeszzápor tovább gyengített, gyászosat reccsent növekvı terhe alatt. Elırebillent, pincéjébıl pokoli nyomással tört fel a víz, s a kheb-thuueth, akit a forró szél a hátsó falnak vágott, végképp elvesztette a talajt a lába alól. Fogódzó után kapott, de a megroggyant tetı alatt fogódzók sem léteztek többé: a választott deszkaszál kifordult keretébıl, és vele együtt lódult az örvény szíve felé.

A magitor megrémült:Nem gondolt többé az orkra, melynek élettelen testét hamuként söpörte el a

robbanás, nem gondolt a kalandozókra, akik kelepcébe csalták - csak a menekülésre gondolt, s ahogy a széthulló falakkal együtt a mélybe bukott, a szobortestben lakozó harmadik félhez fordult támogatásért.

Az isteni tudat határtalan kékje megnyílt, magába fogadta... ám ahelyett, hogy erıt kölcsönzött volna neki, szemén, száján és fülén át zsigereibe hatolt, és egész valóját a szárazság bilincsébe verte. Az összenıtt szemöldökő férfi megvonaglott, a szarkofág peremérıl homokszemek hullottak alá - a második hold fényét, a vésetekben ébredı kékezüst ragyogást tükrözte valamennyi.

Miért teszed ezt velem? Miért... ?Az erısebb jogán. Arra születtél, hogy szomjamat enyhítsd - enyhítsd hát,

percnyi éltő parány!Al Marem, akinek ebbe a szférába maga Darton sem nyújthatott betekintést,

csak annyit látott, hogy a szobordémon szája néma sikolyra nyílik, hogy varázsdo-bozként összecsukódó kelepcéje víz alá kerül... s miközben a barlangfal darabjai a magasba lökött törmelékkel együtt korbácsolták a hullámokat, szétrepült a Vikárius mőhelyének túlhevült sárkánya is. A gızbuborék a híd alapozását vetette szét: tonnányi darabokat repesztett ki a csigolyaívbıl, és olyan mordulással feszült a mennyezetnek, hogy az egész hegy beleremegett. A próféta nyugtalan álmában tisztán hallotta a morajt, ahogy a sziklatömeg alázúdul, a dübörgést, ahogy a gátnak feszülı víz elönti az oldaljáratokat, s jeges áradatként söpör végig a barlangrendszeren - hallotta, és azért fohászkodott, hogy a kahrei tervének második szakasza ugyanilyen sikeres legyen.

Nem a moraj, nem az erısödı léghuzat, hanem egy lökés térítette magához: az oldalán lógó ork, mert kezével illetni nem merte, inkább a vállhevederén rántott egyet.

- Mi a...?- Büdösdög vagyok, atya - suttogta a fenevad bőnbánó képpel. - Akit a kürtı

alján neveztél el, akire a kék arc elsı órájának gondjait bíztad, és...- Tudom, mivel bíztalak meg, a fenébe is! - Al Marem a falnak vetette hátát, és

kinyújtóztatta tagjait, hogy mielıbb visszatérjen beléjük az élet. - Ahhoz sem kellesz, hogy közöld, mi történt; a tieiddel foglalkozz inkább!

- Készen állunk, atya - mordult felettük Aglúg-Constadio. - Mind ırködünk, mióta elaludtál.

- Kedves tıletek - dünnyögte Al Marem, nyugtalanul pillogva a magasból hulló kavicsokra. - Hallasz, Alyr? Hát te, Vikárius uram?

- Megvagyunk - érkezett a félelf higgadt válasza, aki a kahreivel és a sebesült orkokkal osztozott a baloldali sziklapárkányon. A többieknek hevenyészve falhoz rögzített hevederekkel kellett beérniük, de nem zsörtölıdtek miatta: bizodalmukat Dartonba, prófétájába és saját szerencséjükbe vetették.

A kürtıt egy denevércsapat nyomán járva találták meg, alkonyatig küszködtek, hogy a robbanás minnél magasabban érje ıket, aztán, hogy köteleik és kampóik elfogytak, csak vártak-vártak, hogy bekövetkezzék az elkerülhetetlen, és remélték, hogy a Sötét Atya elnézéssel szemléli majd botlásaikat.

- Jön a víz! - kiáltotta a Vikárius. - Vessétek meg a lábaitokat, fogódzatok és emlékezzetek: a hengereket csak akkor szabad lehajítanunk, ha a vízszint a harmadik jelig ér!

A harmadik j el harminc lábbal alattuk, a második tízzel lejjebb, az elsı á kürtı legalján sárgállott: az Alyr mágia vájta barázdákat ork harci színekkel dörzsölték körül, hogy éjnek idején is láthatóak maradjanak: Ez volt a legmagasabb pont, ameddig a rendelkezésre álló idı alatt kezdetleges felszerelésük birtokában eljuthattak - s még ötven-egynéhány láb választotta el tılük a külvilág oválisát. Mely a szabadulást és az életet jelentette, s holdfényes szemként tekintett rájuk odafentrıl.

-Imádkozzatok! - dörmedt övéire Aglúg-Constadio. - Kérjétek Dartont, hogy holnap ilyenkorra a sátrunkban ürítkezhessünk!

Al Marem savanyú képpel bámult a zsolozsmázó fenevadakra. Büdösdög, aki mezei ork korában felderítı lehetett, ujjnyi fadarabot dugott agyarai közé, így csak tekintete árulkodott félelmérıl, melyet a próféta - tekintettel a körülményekre - nagyon is indokoltnak vélt.

Az elsı sziklatorlasz a menetelés harmadik órájában állta útjukat. A lépcsık és csarnokok viszonylagos épsége alapján okkal feltételezték, hogy puszta véletlenrıl van szó, visszatértek az utolsó elágazásig, egy párhuzamos folyosóban próbálkoztak... és vadul dobogó szívvel torpantak meg az újabb omladékfal láttán, mely napszíttacsontként derengett fáklyáik fényében, s épp csak annyi levegıt engedett át, hogy a remek szaglású orkok megállapitsák: a kivezetı utat zárja el.

- Semmi kétség - dünnyögte a kahrei egy fertályórával késıbb, közelebbrıl is megszemlélve a harmadik akadályt. - Akárkik éltek idebent, igyekeztek távol tartani magukat a világ dolgaitól... esetleg a kintiek döntöttek úgy, hogy kövületként nagyobb hasznukat látnák. - Hátrapillantott, és megvonta vállát. - Akár így, akár úgy, kelepcében vagyunk, itt száz bomba sem jelent többet annál a tíznél, amit a házban hagytunk.

- Szóval vége? - zihálta Al Marem. - Úgy érted, ennyi volt a zseniális terved?- Nem feltétlenül - dünnyögte Alyr. - Ha Garrsh megteszi, amit vállalt, ha a híd

valóban olyan gyenge lábakon áll, mint hisszük, ha a torlasz tényleg olyan szilárd lesz, amilyennek lennie kell, a folyó felduzzad, elönti a magasabban fekvı barlangokat, és elıbb-utóbb megtalálja... vagy megnyitja a szabadba vezetı utat.

A Vikárius bólintott.- Ebben mi is segíthetünk neki. A bombák, ha vízben robbannak,

megsokszorozzák a torlaszra nehezedı nyomást, és ha túléljük az áradást, talán követhetjük oda, ahová az útja mostantól vezet.

- Ha túléljük?A kahrei visszafelé indult, léptei tompán visszhangzottak a nedvességet izzadó

falak között.- Menedéket keresünk - mondta. - Egy függıleges kürtıt, ahová a víz a

legkésıbb jut el - bár kétségtelenül eljut, ha a torlaszok olyan szilárdak, amilyennek a crantaiak vagy a kyrek szánták ıket.

- És ha így alakul?

Lesodor minket a -falról, és idıvel a szabadba juttat... de aligha olyan állapotban, hogy örülhessünk neki.

Al Marem elméjében e komor szavak visszhangoztak, míg a kürtı falán lógva Darton ítéletére várt. A víz közeledett, nyomása viharos széllé változtatta a barlangrendszerbıl kiszoruló levegıt. A menekülık körül orkán tombolt, eleven és döglött denevéreket, csontot, követ és jeges permetet okádott az ég felé... aztán megérkezett az áradat is. Fekete tömege tajtékot verve száguldott el odalent, egy szemvillanás alatt elborította az alsó jelet, és eleven lényként zihálva kúszott tovább. Az orkok acsarogtak, a Vikárius üvöltött, s kézzel szorongatta a neki jutott bombát. Egyedül Alyr látszott nyugodtnak: félig lehunyt szemmel valahová messze, a falak, a víz és a sziklák rétegein túlra figyelt.

- Beszélj már! - sziszegte Al Marem. - Sikerült elintéznünk a démont vagy sem?A nekromanta ajkai némán mozogtak: a szemlélınek az a benyomása támadt,

hogy szellemekhez vagy más homálylényekhez beszél. A víz már a második jelet nyaldosta, mire kinyitotta borostyánszín szemeit - tekintete, melyet a prófétára emelt, távoli volt és fenyegetı.

- A bálványmester halott - suttogta. - Toroni varázstudó volt, császári parancsra szolgálta Rowon hercegét. A hatodik Fekete Hadúr az elpusztításunkkal bízta meg: aranyat ígért neki a vérünkért, de a fickó hibázott munka közben, és ezért... a saját vérével kellett fizetnie. A kheb-thuueth kivetette magából, és öntudatra ébredt: mostantól a kıbe ágyazott princípium... maga a Kékarcú rendelkezik felette. Nem egyszerő démon többé, hanem a Manifesztáció része; elıırs, mely korán érkezett, de minden bizonnyal... maradni szándékozik. - A gyorsan emelkedı vizet bámulta, aztán társa szemébe nézett megint. - Amhe Ramun az, Airun. Mindent tud, mindenre emlékszik, ami Sonionban történt... és azon lesz, hogy végleg elszámoljon velünk.

- Hát él? - sziszegte Al Marem. - Csıbe húztuk, felgyújtottuk, szétlapítottuk és pokolra küldtük, mégis él az átkozott? _

A nekromantának nem volt érkezése válaszolni: a víz ekkor érte el a harmadik jelet, az orkok pedig, mintha világéletükben ezt tanulták volna, furán egyforma mozdulattal hajították a mélybe bombáikat.

- Lapuljatok és fogódzatok! - kiáltotta a Vikárius. Az igazi halászat csak most következik!

A menekülık igyekeztek eggyé válni a fallal: Al Marem, Alyr, sıt, Aglúg-Constadio sem érzett kedvet ahhoz, hogy a feléjük kúszó örvénybe nézzen. A kahrei csak képzeletben követte a hengerek útját a sötétülı vízrétegeken át: a kürtı aljában olyan erıvel kapott beléjük az áramlat, hogy eltőntek, mielıtt egymáshoz koccanva felrobbanhattak volna. Az elsı detonáció pár szívdobbanással késıbb, a torlaszokhoz vezetı alagútban történt: moraja az Öregvíz mélyén pihenı holtak kórusa, lökéshulláma a végítélet gyökerekig ható, görcsös rándulása volt. Büdösdög rögzítıkampója kicsúszott a sziklarepedésbıl, az ork egyensúlyát vesztve bukott hanyatt... s bizonyára le is zuhan, ha Al Marem, egyetlen lendülettel öt-hat lábnyit szökkenve meg nem ragadja.

- Atya...- Tartsd a pofád és kapaszkodj! Míg engem szolgálsz, csak az én parancsomra

patkolhatsz el, világos?Az orkok felhördültek a kötélen himbálózó alakok láttán. Aglúg-Constadio

elrúgta magát a faltól, hogy a segítségükre siessen... és velük együtt rázkódott össze az újabb robbanások hallatán. A falak megrendültek, a kürtı magasából törmelék záporozott, s Alyr Arkhon, mikor kiterjesztette érzékeit, új szólamot azonosított az ítéletnapi kakofóniában. A sziklán elvásó, nyomás alatt megroppanó kövek sikolya volt, melyet ismerıs dübörgés nyomott el: a víz átszakította a torlaszokat, az alant

sötétlı völgyekre zúdult; folyóként hömpölygött tovább sors adta célja, a messzi tenger felé.

- Ide!Aglúg-Constadio megvetette lábát az alsó párkányon, és balját nyújtotta a

prófétának. Al Marem fél kézzel Büdösdögöt, a másikkal a nagydarab ork karját szorítva húzódzkodott feljebb, a víz azonban nem követte: mire a harcosok új kampót kerítettek, a második jelet sem takarta már, s láthatóan tovább apadt, szabaddá téve a menekülık útját az átmosott vágatok felé.

- Atya...- Késıbb - sziszegte Al Marem. Saját viselkedésén ámulva pillantott az égre,

átöblögette tüdejét az éjszakai levegıvel, aztán (hisz Alyr egyetlen szavát sem feledte) övéihez fordult megint. - Köteleket leengedni! Mintha élnétek, gazemberek; el kell tőnnünk innét, mire a szobordémon összeszedi magát!

- Úgy érted, megúszta? - A Vikárius kezei tétovaság nélkül dolgoztak, az orkok kézrıl-kézre adták a nehéz tekercseket: hat, tíz, tizenkét kötélkígyó ereszkedett alá a fal mentén a kürtı mélyébe. - Hát száz élete van annak a bestiának?

- Csak egy - dünnyögte Alyr, ahogy botját baljába kapva, kötelét derekán és hátán átvezetve ereszkedni kezdett. - Egy huszonharmad, hogy pontos legyek... de azt, mint afféle istenét, annál nehezebb lesz kioltani.

15.A kékezüst hold hatalmasan ragyogott Rowon tetıi és tornyai felett, mikor a

herceg, a negyedik Fekete Hadúr a varázsjelek és toroni zsoldosok vigyázta terem ajtajához ért. A fáklyák fényében minden arc nyúzottnak, minden szem karikásnak és vörösnek látszott - igazi vérnek a herceg nyomát sem látta á falakon és a harcosok fegyverein.

- Mikor történt?- A hetedik kiáltáskor, uram - dünnyögte a zsoldosok kapitánya, akit a herceg

akcentusa és vonásai alapján sabbulinak vélt. - A hangok hallatán tüstént lezártuk a helyiséget, és érted küldtünk: így szólt a parancs.

- Tehát nem tudjátok, mi történt odabent?- Csak a kémlelınyílásokon át, vizsgálódtunk uram. Varázstudóid és papjaid

szerint könnyelmőség lett volna...- Nyissátok ki az ajtót! - Uram...?- Nyissátok ki - ismételte a herceg, aki a lobogó hatalma révén máris többet

látott a dologból a kívánatosnál. - Bárki vagy bármi járt itt, minket nem fenyeget; csak azért mutatkozott meg, hogy okuljunk, s hogy kellı tisztelettel tekintsünk arra, amit a földitekbıl hagyott nekünk.

- Nem értem, uram - lehelte a kapitány. Kemény férfi és tapasztalt harcos volt, a vaskos ajtón átszüremlı hangok - igen, fıleg a hangok - azonban kikezdték elszántságát. Sötét erık eszközének érezte magát, s nem volt könnyő beletörıdnie, hogy a mostani játszmát nem Rowonból vagy Shulurból, a császárok császárának termeibıl irányítják.

- Jöjj velem, ha érteni akarod - suttogta a Hadúr, kesztyős tenyerével lökve be a szarkofág termébe nyíló ajtót. - És gyertek ti, többiek is! - parancsolt az ugrásra kész katonákra. - Tharr a tudója, tán tényleg tanultok belıle valamit.

A férfiak fáklyát és lámpást emelve, kardot, lándzsát markolva közelítettek az emelvényhez. A kör és a szarkofág vésetei még mindig derengtek: a szétfutó vonalak és stilizált testtájak metszéspontjaiban vörösen, másutt kéken. Holdkéken, gondolta a

Hadúr, s mert rettenthetetlen férfi volt, elsıként hágott az emelvényre, hogy a szarkofágban fekvı alak arcába nézzen.

Az összenıtt szemöldökő magitor, aki - ha mégoly rövid idıre is - a délnyugati hegyvidék veszedelme, egy isten útitársa és játékszere volt, mozdulatlanul hevert a hátán, testét félig elborította a megmagyarázhatatlan módon odakerült homok. Szája elnyílt, látni engedte szikkadt ínyét és sírkövekként szétálló, barnás lepedék borította fogait. Szikkadtak és barnák voltak a kezek, a szarkofág peremét markoló ujjak, még akörmök és az ajkak is - csak a szemek helyén lüktetett párás kékség, mely a férfiak bámuló szeme láttára olvadt át az éji homályba, s ahogy átolvadt, valami moccant az ajak nélküli száj sírüregében: egy sacrab, sivatagi ganajtúró, mellyel a homoki elf és az amund portyázók szentségtelenítik meg a győlölt emberfaj halottait.

- Vigyázz, uram!A herceg sebesen mozdult: tıre megvillant, s egyenest a tátott szájba, a bogár

félig tárt szárnyfedıi közé döfött. Úgy emelte fel a zizegve halódó zsákmányt, mint valami diadaljelet, pedig amit ittléte üzent, egy cseppet sem volt kedvére való.

Szóval tévedtünk, gondolta erıltetett nyugalommal. Az ibarai fenevad nem ostoba; és nem is tétlenkedik: a jelzett idıben testet ölt, hogy visszahódítsa a dzsad porfészkeket, melyek birodalmának büszke városai voltak egykor. Jön, hogy magvát szakassza a dzsenn dinasztiáknak, melyek olyan eredményesen dacoltak vele a fajháborúban, és hogy létre hívja a védszövetséget Krán és Pyarron között, melyet a diplomaták kétezer év alatt sem tudtak tetı alá hozni. Nagyban játszik az amund disznó, de ha közben idıt szakit rá, hogy elintézze az én két kalandozómat, Tharr szívére, holtomig hálás leszek neki!

A padlóra rázta a bogarat, de nem taposta szét: minden ellenfelet, még a legalantasabbat is, megilleti a lassú halál méltósága, a nyugalom, melyet csak ilyenkor érez a szív. Hitte, hogy ez a sors vár a két bajkeverıre is, s remélte, hogy Tharr, a titkok és vágyak tudója, álmában megajándékozza majd pusztulásuk képeivel.

- Tegyetek rendet - fordult embereihez =, ezeket pedig - bökött a két áldozatra - kaparjátok el, mire pirkadni kezd!

Fellebbentette sötét köpenyét, és elsietett - a fegyveresek csak ezután tértek magukhoz annyira, hogy a szarkofág közelébe merészkedjenek. A sacrab lábai egyre rángatóztak, a magitor azonban csendesen, majdhogynem békésen hevert - mintha látná és helyeselné, hogy orrából, fülébıl és körmei alól homok pereg, az ajkán ejtett sebbıl pedig kéken - holdkéken - szivárog a vér.

16.A menekülıkre egy erdılakó törzs, a Kéregrágók portyázói találtak rá azon a

tisztáson, ahol az órákig tartó ereszkedéstıl elcsigázva pihenni tértek. Az újszülött vízesés jobbra dübörgött, a folyóvölggyé változott horhoson túl hajnalfény áradt szét: új napra; új veszedelemre ébredt a világ.

Airun Al Marem arra a nyugtalanító érzésre riadt, hogy megfeledkezett valamirıl - s ahogy mozdult, hogy feltápászkodjék, két tucat lándzsaheggyel nézett farkasszemet. A Kéregrágók valamivel alacsonyabbak és sötétebb szırzetőek voltak a hajdani Vérfakasztóknál: győrőjükben valóságos óriásnak rémlett a térden kuporgó Büdösdög és Constadio.

- Megbocsáss, atya - sandított a prófétára az utóbbi. - Szolgáid túl mélyen aludtak.

A Vikárius, akit az erdılakók rúgásokkal csalogattak vissza az álmok világából, most nyitotta rájuk zavaros szemét.

- Élünk és világos van - nyögte -, következésképp kitartott az a nyavalyás kötél, és a gólem se ácsolt magának glidert idıközben. Ha megtette volna, aligha lennénk itt, hogy ezekkel a nyomoroncokkal veszıdjünk... - Mellbe taszította a legközelebbi Kéregrágót, aki hanyatt zuhant, és a vízig bucskázott a csenevész bokrok közt. A fegyveres orkok röhögtek; eszükbe se jutott, hogy vakmerıségét megtorolják.

- Ezek is a lekötelezettjeid? - érdeklıdött a nekromanta, vágyakozó pillantást vetve botjára, melyet érkezésükkor tőzött a földbe málhazsákja mellé. - És ha nem, van elég szuflád ahhoz, hogy a magad módján érts szót velük?

- Erre nem lesz szükség. Nem miattunk jöttek, és a Vérfakasztókat sem ellenségként, hanem haragosként tartják számon. Ha következetesek vagyunk, nem esik bántódásunk: egy kis tartás és szerencse kérdése az egész.

Constandio élt az alkalommal, és hörgı-morgó párbeszédbe kezdett azzal a félfülü hímmel, aki a portyázók vezetıjének látszott. A helyi dialektus összes for-dulatával a kahrei sem volt tisztában - az elhangzottakból csak annyit tudott kihámozni, hogy a környezı települések fegyveresei erıltetett menetben közelednek a folyó bal partján, melyet - egészen tegnapig szelíden hullámzó dombsornak ismertek.

- Azt kérdik, honnét j övünk; atya - fordult a prófétához a nagydarab ork. - Azt mondják, gonosz varázs: se szag, se vízesés, se folyó nem ismerik. Dühösek sok halottért, és dühösek félni gólem, akit sámán - övék, nem enyém - vörös bırő csupaszféregnek hisz.

- Magyarázd el nekik, hogy nem ember - nyögte Al Marem, aki a legcsekélyebb kedvet sem érezte tóparti mutatvány megismétléséhez. - Felfelé nézett, oda, ahonnét jöttek: a barlangnyílások pörsenések voltak csupán a vízeséstıl balra szürkéllı sziklafalon, mégsem nyugtatták meg igazán távolságukkal. - Mondj el mindent, és közöld velük, hogy a szokásos váltságdíjat természetben fogjuk leróni: mielıtt továbbállunk, elıcsaljuk és elpusztítjuk mindannyiunk ellenségét, -a szobordémont.

17.Az Öregvíz beláthatatlanul és sötéten terpeszkedett a mélyben. Tónak túl nagy,

tengernek túlontúl nyugodt volt, s egy anakonda egykedvőségével nyelte mindazt, amit a barlangi folyók hoztak neki: uszadékot és jeget, állati és emberi tetemeket, alkalomadtán egy-egy értékesebb holmit is, melyek jól megfértek fekete sziklái közt az ezredévek óta pihenı vértes csontdarabokkal.

A folyók egyikének elapadása éppoly kevéssé érintette, mint egyetlen katona pusztulása az eltökélten vonuló hangyasereget: korok óta létezett, tükrét borzoló szelek százezernyi sóhaj lenyomatát ırizték, és ırzik majd ama végsı napig, mikor a víz - akár a föld és az ég - megnyílik, s a Nagyok szavára visszaadja halottait.

Ami a Vikárius házából megmaradt, dongák, gerendák és fémrepeszek záporaként érkezett oda, ahol a néhai vízesés mély árkot vájt a mederbe - e mélyedésnek, s persze a robbanáskor történt változásnak köszönhette szerencséjét a Kheb-thuueth, mely a visszhangok elültével, tíz-tizenkét láb mélységben ébredt ismét öntudatra.

Nem sietett, hogy kilábaljon a vízbıl - a néma, sötét közegnél jobbat keresve sem találhatott volna gondolatai rendezésére.

Önmaga volt és mégsem - elsıként ezzel az ellentmondással kellett megbirkóznia. Isteni esszenciája a homokszem, melyet a magitor érzékelt, ám elmulasztott alaposabban megvizsgálni - tőhegynyi lyuk volt, seb a valóság szövedékén: Arra szánták, hogy átengedje és fókuszálja a feketeségen túli kékségbıl érkezı sugallatokat, az összenıtt szemöldökő férfi, a bálványmester halála óta

azonban többet tett ennél: ısi igékkel szólt a szoborhoz, hosszadalmas litániákkal éleszgette a démon emlékeit... és kacagott, mikor a vak szemgödrökben újra felpislákolt az égi ragyogás. Ki vagy?.

Egy a Huszonháromból, Ammuni Ramu Menat Kem-Hefer, kit hasonnevő ıse képére formáltak, és e jöveteledig ırködni állítottak Sonion kapujába.

Mi a dolgod?Vigyázni titkainkat, nagyságunkat hirdetni a sivatag, az ég és a föld

teremtményeinek, s várni, hogy İ, ki hajdan az Egy volt, e jöjjön megint.Hogy kerültél ily távol a helytıl, mit ırizned engedtetett?Féregéletőek találtak rám azon az átkos éjjelen, mikor a Titkos Városra törtek.

Látómat megölték, testemet megkötötték- az utánuk jövıknek már könnyő dolga volt, csak 'a gúzst kellett fenntartaniuk, míg a sivatagon át egy nyüzsgı városba, onnét messze északra, a maguk hal- és sószagú birodalmába vittek. Elhalványították igazi valómat, egy féregéltő vajákost rendeltek fölém - miért nem szabadítottál meg hama-rabb tıle, kék tüző uram?

A homokszem sokáig hallgatott, mintha a választ vagy annak fontosságát = mérlegelné.

Gyönyört adott nekünk a cselekedeteivel. Csak a létezése volt kisszerő, az álma és a küldetése nem. Ezért faltuk fel a lelkét?

Igen. A kelepcében mindenestül elpusztult volna - így a részünkké vált, ha nem is olyan módon, mint a kezdetekkor képzelte. Itt van velünk, hall bennünket... és aligha lesz kifogása az ellen, amit tenni készülünk..

A szobortest még mindig mozdulatlanul hevert, csak a kék ragyogás terjedt mind távolabbra az Öregvíz színén.

Rendelkezz velem, Hafet Heper!Mielıtt hazatérnél - szállt a világon túli suttogás tovább kell követned a hamis

bálványmester prédáinak nyomát. Ádáz ellenségünk mindkettı: falistrázsák szemével láttam átkos arcukat, míg Sonion csarnokait dúlták. Az Egy fegyverzetét sikerült megóvni tılük, de nem engedhetjük, hogy újra próbálkozzanak: a te kezedtıl kell elpusztulniuk. Fajtájuk északi ellenségei elintézik a többit: háborújúk oly véres, oly hosszadalmas és sötét lesz, hogy míg vívják, aligha lesz idejük velünk foglalkozni.

A kheb-thuueth öklei megmoccantak, a hatalmas testen remegés futott végig.Kegyes vagy, kék tüző uram.Ne hidd! Idınek elıtte váltál hatalmam tégelyévé, és egy eleven istenség

szolgáival kell megküzdened emlékezz erre, mielıtt a féregéltő bálványmester hibá-jába esnél.

A szobortestet ezúttal mintha a várakozás izgalma borzongatta volna meg.Vagyis... szabad leszek?Az elsı és utolsó a Huszonháromból, aki ilyen próbát tehet. Gyızz, s visszatérve

színültig töltöm a tégelyt... vagy bukj el, és por leszel, míg világ a világ!Megértettem, üzente a démon. Bízz bennem, Hafet Heper, és nevezd meg az erıt,

mely a nyomukra vezet! Az anyagi világban harsanó kiáltás távolabb harsant annál, hogy rezgései a szoborig érjenek, a kékségben lakozó lény azonban, mely nem csak egy síkon fülelt, könnyedén boldogult üzenetével: Fontolgatta egy darabig, szavakra fordítsa-e, s mikor végre döntött, az öregvíz felett lebegı szellemek is megriadtak homokszáraz kacajától.

A győlölet, súgta. Az erı, melyet a félelem ébreszt és táplál, az egyetlen, mely nem enged meghátrálást, ha féregéletőek szívében ég. Menj keletnek, kövesd a vizek útját - a dombból lett szigeten, a sírból lett várban rájuk találsz!

A kheb-thuueth hangtalanul emelkedett fel. Szoborarcán mosoly derengett, ahogy partra lábolt; széles mellkasáról, vaskos karjairól leázott már a korom és a vér.

18.A1 Marem, Alyr és a Vikárius a vízparton állt, Constadio, Büdösdög és a többi

Vérfakasztó az épület árnyékából figyelte a visszahúzódó portyázókat.- Úgy tőnik, komolyan gondolják - dünnyögte a nekromanta, egymást keresztezı

vonalakat karcolva a földbe botja végével. - İket már meggyıztük... most a szobordémonon a sor.

Napközépre járt az idı, mire a Kéregrágók és foglyaik az újszülött folyó elsı gázlójához, azon átkelve a fenyvesek övezte tengerszemhez értek. Az éjjel keletkezhetett ez is, vize zavaros volt a lösztıl, a függıhidat pedig, mely hajnal óta valódi hídként szolgált, szétmorzsolással fenyegette a temérdek uszadék.. Az orkok lándzsáikkal lökdösték szét az ázott fatörzseket, majd tovább hajtották a próféta csapatát a túlpart, a dombból lett szigeten sötétlı építmény felé.

- Szélmalom? - ámult Alyr a kúpforma kırakás északi oldalán meredezı ácsolat láttán. A karok vásznát rég leszaggatták, ajtóknak, ablaktábláknak nyomuk sem maradt, az ódon alkotmány gyenge lábakon állt, s nem kellett különösebb látnoki tehetség, hogy a nekromanta közeli véget jósoljon neki a felázott talajon. - Úgy tudtam, az orkok sosem....

- Nem is - nyugtatta meg a Vikárius. - Ezt a förtelmet emberi kezek emelték, de gabona helyett alighanem követ törtek vele: minden emberöltıben akad pár bolond, aki a hegyvidék aranyától reméli a meggazdagodást. Ezek itt vagy éhen döglöttek, vagy nyavalyatörésben, netán egymás kezétıl pusztultak el: az yrchek a legritkább esetben veszik a fáradságot, hogy kinyúvasszák ıket.

- A vallásuk tiltja, mi?- Az erkölcseik. A betolakodók nem ıket, hanem a vadont rabolják meg... és a

vadonon áll, hogy visszavegye tılük, ami az övé.Al Marem barátságtalanul méregette a mellettük-mögöttük baktató orkokat.- Nekünk is ezt a sorsot szánják?- Aligha. A sziget dombtetı korában szent föld lehetett, és bizonyos értelemben

változatlanul az. Nem láttátok az ágakra tőzött koponyákat a túloldalon?- De igen - mormolta a próféta. - Remélem, akadnak köztük lókoponyák is;

szükségünk lesz rájuk a hátasainkhoz, ha ez a cécó véget ér.Alyrt a távozás foglalkoztatta legkevésbé: sajátos szimmetriát fedezett fel a

környezı domborulatok elrendezésében.- Szent hely - pillantott a kahreire. - Úgy érted, temetı?A Vikárius bólintott.- Azok a vakondtúrások a déli oldalon yrch halomsírok. Akiket a nagyvilág

vérnıszı barmoknak tart, errefelé éppúgy a földnek adják halottaikat, mint a civilizált népek: az égetés csak háborús idıkben dívik, és minden tetemek legkiválóbbjait, az elesett hısöket illeti meg. - Nagyot szusszanva málházott le a romos épület elıtt. - Ímea törzsi bátorságpróbák hagyományos színtere. A hely, ahol bárki számot adhat erényeirıl és hibáiról, bizonyságát adhatja elszántságának, és ahol, ha gyengébben szerepel a vártnál, az élı yrchek haragja mellett a holtakéval 'is számolnia kell.

Alyr somolyogva szabadult meg zsákjától, és felfedezı útra indult a hantok között. A Kéregrágók parancsnoka Constadióval tárgyalt; Büdösdög és a többiek ugrásra készen méregették a lándzsásokat, Al Marem szavára azonban visszakoztak, és fajtársaik távozását is tétlenül figyelték vezéreik mellıl.

- A portyázók nem lépnek közbe - jósolta a Vikárius. - A partról figyelik majd, mire megyünk a gólemmel, és emlékezetükbe vésnek minden részletet, hogy utódaik

száz yrch-nemzedékkel késıbb is regélhessenek a történtekrıl.A próféta hümmentett. Az álmok, melyek oly rég gyötörték, lassan, de biztosan

formálták a maguk képére valóságát. Darton vizet, levegıt és tüzet emlegetett - az éjjel bıven kijutott nekik az elsı kettıbıl, s ha a prófécia valódi útmutatás, most a lángokon a sor.

- A helyet nem mi választottuk - kezdte -, a harc idejérıl és módjáról viszont mi döntünk, és ha már így alakult, akár kezdhetjük is a készülıdést. Constadio!

- Atya- Végy magad mellé három... hm, fickót, és nézz körül, akad-e a malomban

bármi használható. Szerszámot, fegyvert és más effélét keressetek, amit találtok, hordjátok halomba az északi falnál; az ácsolattal. és a lapátokkal késıbb foglalkozunk. - Gyors pillantást vetett a kahreire. - Hogy állunk a bombákkal Vikárius uram?

- A megmaradt háromból csak kettıre esküdnék. Az utolsó vizet kapott, vagy mi; még a súlya se olyan, amilyennek lennie kell.

- Kránköves tőzijáték kizárva - nyugtázta a nekromanta -, és a szokásos trükkjeimmel sem megyünk többre, ha a kheb-thuueth valóban azzá lett, aminek ilyen távolságból tőnik.

- Miféle trükkökrıl beszélsz?- Hosszú - legyintett Alyr a hantokat méregetve. Fél napunk és egy éjszakánk, a

legjobb esetben két napunk maradt: ennyi idı kell, hogy a szobordémon kivergıdjön a mélybıl, és a nyomokat követve ránk találjon. Az aurája csak percekre halványult el, és ami mostanság vezérli, jobban győlöl minket a toroni varázstudó gazdáinál... ami érthetı is azok után, amit ellene tettünk.

- Mit vétettetek neki, az istenek szerelmére?- Behatoltunk a templomlabirintusába, kipucoltuk a kincstárát és lekaszaboltuk a

szolgáit, akár holtak voltak; akár elevenek. - Al Marem sóhajtott. - Jókora felfordulást okoztunk, de megszegtük az elsı számú kalandozószabályt, és most jött el az idı, hogy megfizessünk érte.

A kahrei leárnyékolta szemmel az égre pillantott. A nap még magasan járt, a keleti horizonton azonban, mint valami lidérclámpás, ott derengett a kékezüst hold.

- Hogy hangzik az a szabály?- "Fejezd be, amit elkezdtél" - dünnyögte a próféta, és intett Alyrnak, aki

szótlanul indult az épület felé. A párja pedig így: "Ne azon rágódj, milyen kevés haladékot kaptál a sorstól - igyekezz inkább kihasználni minden pillanatát!"

19.A nap hátralévı részét lázas munkával töltötték. Elıbb a törmeléket, aztán a

használható faanyagot hordták ki a malomból az északi fal mellé, s mire a parton kigyúltak az ork ırtüzek, fennen lobogott a kahreié is - csak a szaga volt kellemesebb, és apróvad helyett különös formájú fémszilánkok pirultak rajta.

- Látod a jeleket? - kérdezte a Vikárius a lángokba bámuló Alyrt. - Képes vagy értelmezni, és szükség szerint módosítani ıket?

A nekromanta, lassan bólintott, mint rendesen, most is lenyőgözték a parázslemezkék fekete-vörös, vörösfekete villódzása.

- Megteszem, ami tılem telik, de nem vállalok kezességet az eredményért: sosem tartozott a kedvenceim közé a kabalisztika.

- A profán mágia a letőnt korokban is profán volt sziszegte A1 Marem. - Csak nem rezelsz be egy szimpla hıvarázstól?

- Hıvarázs töredéket akartál mondani, nemde? - A félelf homlokráncolva hajolt elırébb, hogy a fémszilánkon kirajzolódó hurkok és vonalak mindegyikét az emlékezetébe vésse. - A forma további egyszerősítésének következményei beláthatatlanok, de nincs választásunk: féltucat nyílhegyre és ugyanennyi lándzsára lesz szükség, hogy megizzasszuk a bálványunkat. Meglepne, ha az energiaáramlás megmaradna egyirányúnak; úgyhogy vigyázzatok... és semmiképp ne maradjatok a közelében pár szívdobbanásnál tovább!

- Ha gólem eljön - morogta Aglúg-Constadio -, miért követne minket malomba, ahol hely harcra alig?

- Mert ott leszünk - felelte Al Marem, hunyorogva pillantva a túlpart fényeire. - És mert lesz ott még valami, ami éppúgy megrázza majd, mint az ajándék, amit a néhai Jakhúl adott át neki.

- Te sem vonhatod ki magad a hatása alól - figyelmeztette a nekromanta. - Az erıd elvész, az igéiddel egy falkányi temetıbogarat sem szólíthatsz magadhoz, és...

- Itt vagy nekem te, Alyr. Itt vagy, hogy vigyázz rám. - És itt van mi is - tüsténkedett Büdösdög. - Van és ıriz halálig, atya!- Nem. Mihelyt végeztek, iszkoltok kifelé, és meg sem álltok a hídig. Egyenként

keltek át, a túloldalon vártok, és lekaszaboltok mindenkit, aki okvetlenkedni mer. - Ami a lekaszabolást illeti, nehéz dolguk lesz sóhajtott a Vikárius. - Napnyugta

óta legalább kétszáz yroh csapódott a többihez odaát. Húsz-ötven fıs portyázó csapatok… és nem csak a Kéregrágók törzsébıl.

Aglúg-Constadio hegyeset köpött a lángok közé.- Kıgörgetık, Nyestnyúzók és Enyveskezőek dünnyögte. - Híg vérő rokon mind.- Legalább foglalkoztatja ıket, éltek-haltok-e: ez máris több annál, ami a

rokonokról általában elmondható. - Alyr a kahreire sandított. - Ma pár száz, holnap ilyenkorra pár ezer. Elképzelhetınek tartod, hogy beavatkoznak az oldalunkon?

- Nemigen. A sámánjaik nyílván épp arról ugatnak, hogy akik velünk vannak, méltatlanná váltak az yrch névre; hogy egy harcos inkább a belét ontaná, sem hogy behódoljon a csupaszférgeknek, és...

- Ennyi elég - sóhajtott Al Marem. - Akadnak jó híreid is?- A malom forgórésze mőködıképes. Az átalakítás után valószínőleg alkalmas

lesz a neki szánt feladatra. - Valószínőleg?- Sok múlik az illesztéseken és a szélerısségen is. A kontinens legnagyobb

istenverte imamalmát készülünk beüzemelni, ha garancia kell, forduljatok az aranykező Honorius Caldinbrashoz!

- Győlölöd azt az embert - dünnyögte Alyr. - Úgy, mintha valaha szeretted volna, mintha...

A kahrei nem pillantott rá, szembogarai a lángok vörösét tükrözték.- Valaha az apám volt - mormolta. - Eletet és tudást adott, de sem engem, sem a

testvéreimet nem sikerült örök hálára köteleznie. Gépnek nevelt bennünket; hogy szabadok lehessünk, elıször a várost, aztán az emlékét kellett odahagynunk. Apánk nem ember: minden érzésnél többre tartja az értelmet, a szándékokban és cselekedetekben megnyilvánuló Legfıbb Mozgatót.

Hallgattak egy darabig, a tüzet figyelték, melyek mintha a csillagokkal feleselnének, mind nagyobb számban ragyogtak körülöttük.

- Én nem ismertem apámat - szólt Alyr. - Meghalt, mielıtt megszülettem volna. Nincs jogom eldönteni, hogyan vélekedne a tetteimrıl... de ha tanultam bármit az elmúlt évek alatt, tudom, mit gondol rólad a tiéd.

- Csak nem...?- Büszke a fiára - folytatta a nekromanta a parázskotróért nyúlva. - A férfira, aki

a bırét kockáztatta, hogy másokét mentse... és aki holnap egy eleven istenszobor ellen fordítja az ész és a szív fegyvereit.

20.A kheb-thuueth egy álló napja menetelt keletnek az újszülött folyó mentén,

mikor megérezte a hívást. Nem hozzá intézték, de azért megtette a magáét: utat mutatott neki, ahogy a vadásznak is utat mutat a feltúrt föld és a sebekbıl szivárgó vér.

Északnak fordult, s magabiztosan törtetett tovább. Minden, ami volt, mindaz, amivé az Öregvíz barlangjában lett, a feladatra összpontosított: a bosszúra, melynek pillanata ugyanolyan megállíthatatlanul közeledett, mint a csúcsokat bíborba vonó alkonyat.

A vörös holdkeltétıl éjközépig tartó várakozás már kevésbé volt kedvére való. Bármerre nézett, orkokat látott: a hegyvidéki vadak keskeny ösvényeken és rejtett csapásokon, elıtte, mögötte és körülötte haladtak; nyilván észlelték is, de okultak tapasztalataikból, és óvakodtak. attól, hogy megrohanják. A khebthuueth ráébredt, hogy ugyanoda igyekeznek, ahová ı - a dombból lett szigeten álló épülethez, melyrıl a Kékarcú beszélt, s mely arra rendeltetett, hogy a végsı összecsapás színhelye legyen.

Kedve szerint nyomban támadott volna, ura azonban arra intette, várjon, míg az égen Nesiree holdja ragyog - a messzi síkokra számőzött ringyó, a kiszámíthatatlan és ravasz bestia még, megsegítené az újhitőeket bátyja ellenében, akinek bukását köszönheti. A déli kisisten prófétájára igencsak ráfért volna a támogatás: órák óta ostromolta az eget imáival, a szobordémon azonban nem érzékelt energiaáramlást á két szféra határán. Az imák nem értek célt, netán hiábavalónak bizonyultak - csak arra voltak jók, hogy az irányt mutassák, akár a tengerszem körül százával lobogó tábortüzek.

A kheb-thuueth az éjközép elıtti órában hágott fel a szigetre nézı dombgerincre. Egyetlen rugaszkodás választotta el a függıhídtól, mégis a fák között maradt, hogy mindent alaposan szemügyre vegyen. A szárazulat közepén emelkedı építmény négy karjával és zömök testével ırbálványra emlékeztetett, pedig akhol volt, visszhangtalan és hideg - csak takarta, nem oltalmazta a falai közt szorongó parányokat. Bejáratánál és a hídfınél négy-négy derékig vetkezett ork strázsált, két sebesült a lassan forgó lapát-karok árnyékában, az alacsonyabb, mohaszín köpönyeges kalandozó a sírdombok közt múlatta az idıt - legveszedelmesebb fegyverét, a botot az épületben, netán a déli falnál hagyta, csak egy lámpás és valami ásóféle volt vele. A próféta sem éjközépig, sem azután nem mutatkozott. A szobordémon, ahogy a sötétség elmúltával megmártózott ura hidegkék tüzében, szánalmat érzett iránta: lehangoló lehet az isteni tökéletességtıl ily távol, ilyen magányosan várni a halált.

A parton összeverıdött orkok pillantották meg elsıként, ahogy futásnak eredt. Hosszú ugrásokkal közelített a hídhoz, súlyos léptei megreszkettették a földet - aki látta, irtózva hátrált a szemébıl áradó fényesség elıl. Igazi istennek képzelte magát a szanaszét futó alakok láttán, s nem szorult rá, hogy kárt tegyen bennük. A megfélemlítés a magitor játéka volt, az övé sokkal kifinomultabb, sokkalta hatékonyabb eszközöket kívánt.

Éles kiáltással engedett utat a Kékarcú hatalmának, ahogy elérte a hidat, s az ingatag alkotmány, melyet nem hozzá fogható kolosszusokra méreteztek, meg sem rezdült futó léptei alatt. Látta, hogy a szigeti orkok megfeszítik íjukat, és irántuk is szánalmat érzett balsejtelem csak az eredménytelen sortüzet követı visszavonuláskor

fogta el. Úgy rémlett, a fenevadak tudják, mit csinálnak... s míg ezen töprengett, észre sem vette, hogy odafent, mintha roppant kéz takarná el az eget, halványulni kezd a kékezüst fény.

Alyr Arkhon, aki a síkok közül figyelte a khebthuueth rohamát, rekedt suttogásba kezdett. Szavára elmélyültek, majd megkettızıdtek az árnyak: négy helyett nyolc ork nyargalt a malom felé, a négy valódi helyett négy fantom Vérfakasztó lándzsája emelkedett dobásra - s míg a vörös óriás a csak számára létezı acélhegyekre összpontosított, biztos helyre húzódtak a kapu ırei is.

- Most, Vikárius uram!- harsant valahonnan felülrıl A1 Marem kiáltása. - Darton szerelmére, most!

A vörös fürtő férfi dünnyögött valamit, és egy jókora emeltyőt átbillentve gyorsított a lapátkarok futásán. A malom, mely ezidáig - a favázra erısített köpenynek és rongyoknak, nemkülönben a friss szélnek hála engesztelı litániát morzsolt, minden eresztékében megremegett. Áttételein át mana áramlott a fıtengelyhez kapcsolt, azzal együtt forgó gépezetig. A masina szívében fluoreszkáló fémszilánk alkonyat óta számított a kahrei győjtemény legbecsesebb darabjának – a nekromanta csak ekkor ismerte fel benne az ódon Idıcsapda varázsjelet.

A világ ifjúkorában egy Égi Hajó védelmi rendszerének sarkköve, egy-egy hibás parancsnoki döntés megmásításának eszköze lehetett. Manaigénye felmérhetetlen, hatóköre korlátozott volt - a litánia összpontosította energiák a tengely harmadik fordulatára enyésztek el, a fémen, mintha a fakuló derengés szülné ıket, repedések hálója futott végig, a jel azonban, mielıtt hordozójával együtt megsemmisült, annak rendje s módja szerint végbevitte a csodát:

A parton szorongó orkok csak annyit láttak, hogy a lapátkarok megakadnak, majd visszafelé lódulnak. Sötétség, majd vérszín derengés borult a világra: a második hold alázuhant, az elsı a nyugati horizont fölé emelte vészjósló ábrázatát, és néhány percnyi (a távolabb állók számára néhány szívdobbanásnyi) elınyt biztosította sziget védıinek.

A malom bejáratához érkezı szobordémont készületlenül érte a csapás. Elmetszette a kék határtalanságból felé nyúló szálakat, elszippantotta az aurájába győlt manát - zavarodottá és kiszolgáltatottá tette, megroggyantotta, akár egy öklözıt, akinek tüdejébıl gyomorszájütés szorítja ki a levegıt. A magasból Nesiree holdja tekintett rá, a rıt örvénylésben Nesiree kacaja visszhangzott:.. aztán sárga szemek csillantak mindkét oldalon, és mire mozdult, háta és dereka felé villantak az ork lándzsahegyek.

Az elsı kettı az oldalán vásott el, a harmadik és a negyedik fájdalom nélkül, szikraözönben vágódott a gerincébe. Megperdült a sarkán, két orkot az északi falnak, egyet a szívós tölgyajtónak vágott, aztán ugrott, átbukott a küszöbön... a tetı alatti homályban azonban újabb árnyak, újabb lándzsahegyek várták. A döfések közül csak egy ért célt: érezte a forróságot, ahogy az acél a testébe hatolt. Odakapott, az ork csuklójával együtt roppantotta el a lándzsanyelet, és vadul kaszálva próbált teret nyerni: tudta, csak idı kérdése, hogy ura holdja ismét felragyogjon odafent.

- Kifelé!. - zihálta a Vikárius, akinek arcán és kezén újabb sebeket ejtettek az ajtó szilánkjai. - Vissza a sírok közé!

A kheb-thuueth a hang irányába mozdult, a vörös üstökő parányt és társait azonban hirtelen támadt fényörvény nyelté el: odébbálltak mind, csak a kerekek csikorogtak rendületlenül, csenddé és forrósággá ırölve a múló pillanatokat. A démon kékségre szomjazott, az isteni hatalom forrását kutatta, az erıvonalakat azonban reménytelenül összekuszálták a fogaskerekek tempójában görgı litániák: az épület agyafúrt manacsapda volt, és minden itt töltött pillanattal többet ragadott el a márgaszín testet éltetı energiákból. Szóval így.

A monstrum lángoló szemei a padlóra írt jelet, a kalandozó mágus kapujának ötszögét fürkészték. Gyanította, hogy akad még néhány hasonló idebent, tudta, hogy a parányok bármikor visszatérhetnek... és bár fegyvereiktıl továbbra sem tartott, a fogaskerekek csikorgása hallatán különös érzés - aggodalom? félelem? - borzongatta meg.

Az ajtó felé lódult, a küszöbön azonban láthatatlan falba ütközött, és oldalt perdülve a mohos lépcsıkor látnak zuhant. A távolabbi sarokban pentagrammák ragyogtak fel: egy ork lándzsa a combján, egy másik a nyakán vetett szikrát, égy harmadik hegye az alkarjába tört, és megszédítette pokoli forróságával. A támadókra rontott, s mert ezúttal egyet sem sikerült letaglóznia, az emberkéz alkotta masinára zúdította indulatait. Vad elégtétellel figyelte a csapásai alatt széthulló alkatrészeket, és ura kegyének tudta be, hogy léptei nyomán fekete füst szállong - elkelt volna valami efféle Sonionban is, ahol elıször került szembe az okvetetlenkedı újhitőekkel. Akkor elszalasztotta ıket, most nem követi el ugyanezt a hibát: az idı neki dolgozik, csak várnia kell, s azok újra eljönnek hozzá. - Ideje befejeznünk, nem találod?

A kheb-thuueth megtorpant, sarkon fordult - a fekete szakállú kalandozó, a hamis próféta a lépcsıfordulóban állva, pallosára támaszkodva bámult rá sötét sze-meivel. Nem látszott rémültnek, nem látszott dühösnek, s ami azt illeti, prófétának sem: ing nélkül, kimerülten állt ott, hegek borította felsıtestén cseppekbe győlt élete nedvessége.

- Ráuntunk az áldozatokra - folytatta rekedten, mint aki ezzel mindent megmagyaráz. - Túl sok vérbe és túl sok idıbe került ez a kitérı; most, hogy ilyen szépen összejöttünk, akár el is dönthetjük, melyikünk érdemel több figyelmet a pártfogójától.

- Nekem nincs pártfogóm - kondult a kheb-thuueth gyomrában a homokszáraz hang. - Hafet Heper lényének szikráját hordozom, a Kékarcú hatalmának tégelye vagyok - halandó ármány és fegyver nem árthat nekem!

- Így hírlik - bólintott Al Marem, megemelve szent pallosát. - De a népek sok ostobaságot beszélnek az amundokról, úgyhogy üdvösebb, ha a dologról személyesen gyızıdöm meg:

A szabordémon támadott: csapása szilánkokra zúzta a forduló korlátját, és égı csomókat zúdított az emberre, aki füstösen, de sértetlenül ért talajt a túloldalon. Ahogy a kheb-thuueth újra nekihuzakodott, a dérlepte penge rézsút felfelé cikázva jókora szilánkot hasított ki a könyökébıl - fájdalmat nem okozott, csak zavart, és elég idıt adott Al Maremnek ahhoz, hogy oldalt ugorva ismét szembeforduljon ellenfelével.

- Gyenge vagy - köpte a szót a démon. - Gyenge és mulandó, akár a fajtád: az én templomaim korok óta. állnak, és állni fognak azután is, hogy a ti emléketeket ırzı kövek porrá omlanak!

- Nem vagy Amhe Ramun - dünnyögte Airun. Legfeljebb egy karom a kisujjáról;a hátvakarója, amivel szükség esetén ártani is tud. Hiheted magad tégelynek, de holtodig kübli maradsz - kübli, amit elıbb Toron, aztán a szörnyeteg gazdád rakott tele a maga mocskával.

A szobordémon emésztı forróságot érzett, márgaszín teste körül füstöt kavart a hullámzó levegı. Tudta, hogy megsebezték, de nem gyanította, hogy a hátba szakadt lándzsahegyeken ısi rúnák, az elemi tőz jegyei izzanak. A prófétának rontott, lendületével a hátsó falig szorította, aztán nagyot szökkent, az oldalába került, és elvágta útját a menekülést jelentı pentagrammák felé.

- Nem kellett volna megzavarnotok - suttogta, örömét lelve az emberízing döbbenetében. - Ha távol maradtok Soniontól, rátok csak a dzsennek és a dzsadok után kerítek sort. Egy nemzedéknyi haladékot nyertetek volna, ha békén maradtok, de

ti...- Békétlen fajta vagyunk. - A próféta megpróbált áttörni, a forróságot sugárzó

monstrum azonban gyorsabbnak bizonyult, és hátrálásra kényszerítette. - Békétlenek, de nem ostobák; az İsi Népektıl kapott leckét sosem feledtük el. Nincs az a paktum, amit betartanátok, nincs az a törvény, amit ne hágnátok át... és álmotokban sem gondoljátok, hogy efféle csúfság veletek is megeshet még. - Pallosát villogtatva tartotta távol a szobordémont, ahogy körbetáncolt egy láthatatlan körív mentén; egész valójával a lángokra koncentrált, melyek ngangaként kúsztak végig a gerendázaton, és dühödt mordulással ágaskodtak fel a háta mögött. - Pocsék napokat és pocsék álmokat köszönhetek neked, kaszakı. Kívülállókkal háborúztál, rákényszerítettél, hogy vasat toljak a mellembe, és megzavartad a barátaim nyugalmát is. A legtöbbel találkozhattál már - most a legközelebbit szeretném bemutatni neked.

A kheb-thuueth megtorpant. Érzékelte a változást az épület energiamezejében, de az irányát hasztalan próbálta meghatározni: valamennyi pentagramma életre kelt, derengésük megkettızte az árnyakat, eltompította a hangokat..: és szertefoszlatta a mágikus homály buborékját, melybıl karcsú, szarvforma botot markoló alak lépett elı.

- Te? - A szobordémon hangja sziszegéssé halkult; tüstént felismerte a jövevényt, a legádázabbat a sonioni bajkeverık közül. - Te itt? Hát nem rothadsz a Lelkek Kútjának homokjában, ahol a társaidat hagytad

- A nehezebb utat választottam - mormolta Alyr Arkhon, kifújva homlokából a hamuszín hajtincseket. - Ne próbálj megérteni, és a kijáratot se keresd: a neked való épp most nyílt meg a hátad mögött.

Az óriás odapillantott, és összerezzent a hideg fuvallatra: a pentagramma felett, mint türkiz fénybogarak, tajtékcseppek járták lassú táncukat.

- A tó fenekére nyílik - közölte a nekromanta, a márgaszín mellkasnak szegezve botját. - Jó utat, forrófejő!

A kheb-thuueth kıarcán árnyék futott végig: megértette. Lángoló szemmel, számumként üvöltve rontott a félelfre, energiacsóvától találva zuhant hanyatt... és szertefoszlott az átjáró manaörvényében.

- Eleikum salah, te kitartó barom! - rikoltotta Al Marem. - Most elválik, milyen isten lett belıled!

A Vikárius, Aglúg, Büdösdög és a parton szorongó orkok csak a villanás párját látták: a víz mélyén történt, húsz láb átmérıjő gızbuborékot böffent az égre, hatalmas területen szórva szét a kheb-thuueth, a bukott huszonharmad testének holdkékkel erezett szilánkjait. Bevégeztetett.

A két kalandozó hallotta a dübörgést, utóbb a zúgást, melyet az ocsúdó tömeg morajának vélt... és hallotta a ropogást is, ahogy a lángban álló födémgerendák a lépcsıre zuhantak. A félelf kioltotta a tófenékre nyíló kaput, és dühödt erıfeszítéssel összpontosított a szabadba vezetıre - a pentagramma kinti párja körül ezüstösen örvénylett a holdfénnyel átszıtt füst.

- Atya! - kiáltotta Constadio, és Büdösdöggel a sarkában a malom felé iramodott. - Atya, vigyázz!

Al Marem nem hallotta ıket: aggodalmas tekintete a nekromantáét kereste.- Alyr...?- Egy pillanat - suttogta a félelf. - Egy pillanat még...Újabb tetıgerenda roppant meg, a pentagramma fényében guggoló alakokra

szikrák özöne hullt. Al Marem elmázolta a verítéket füstmarta képén, és az ajtó felé bámult: az éj négyszögében árnyak mozogtak, az odavezetı utat azonban járhatatlanná tette már a lépcsı omladéka.

- Most!

A kritikus pillanatban téglazápor zúdult rájuk. Alyr összerándult, és aléltan bukott elıre, a pentagramma fénye kihunyt, a falak mentén magasra csaptak a lángok. Izzó torok nyílt a mennyezeten, a próféta szája néma szitkot formált az egy tömegben kiforduló keresztgerendák láttán, aztán ütést érzett ı is, s követte társát a fájdalmak és kételyek nélküli sötétségbe.

21.Az éjszakai levegı térítette eszméletre néhány perc, legfeljebb egy fertályóra

múltán - a kék hold még mindig magasan járt, ragyogását azonban derengéssé sápasztották az égig csapó lángok.

- Atya!Al Marem oldalra fordította fejét. Aglúg-Constadio ábrázata torzképként

lebegett felette, ott volt Alyr, a Vikárius és az elmaradhatatlan Büdösdög; ıt nézték, ıt szólongatták, tekintetük azonban gyakorta rebbent a máglyaként égı malom felé.

- Csakhogy visszatértél - suttogta a nekromanta, akinek borostyánszín szeme így, bevérezve inkább vörösnek látszott. - Attól féltem, elmulasztod a javát.

A próféta szólni próbált, de nem volt szuflája hozzá. A pallos keresztvasa ólomsúllyal nehezedett a mellére, füstmarta torkában hamuvá omlottak a szavak.

- Hogy sikerült...?- Nem a pentagrammán át - ingatta fejét a kahrei, aztán sóhajtott, és halkabban

folytatta: - Egy yrch hozott ki benneteket, akinek a jelek szerint hivatásává lettek a jótétemények; egy fickó, akit a mieink tüstént felismertek, és furábbnál furább neveken szólítanak.

- Egy ork? - Al Marem lerázta magáról a segítı kezeket, és balra hengeredett, hogy megszabaduljon a keresztvastól is. Az épület elıtti tisztáson hevert, a megmaradt Vérfakasztók tág félkörben térdepeltek körülötte. Túlnan fáklyák ezrei lobogtak, a kaptatókon át fénykígyók közeledtek - mintha a délnyugati vadon összes nomádja a tóhoz győlt volna, hogy a bátorságpróba tanúja legyen. - Egy ork rángatott ki bennünket abból a pokolból?

- Nem közönséges ork - közölte a nekromanta. - A mieink Darton kegyeltjének tartják, és Barlangi Szent Jakhúlnak nevezik.

- Hogyan?- Gyızıdj meg róla magad. - Alyr nedves rongyot szorított a homlokát éktelenítı

duzzanatra. - Valami azt súgja, csak rád vára következı nagy dobással.A próféta dünnyögött valamit, a malom felé fordult, és összerezzent: hosszú

pályafutása során nemigen élt át hasonló megrázkódtatást.A tőzfüggöny elıtt tornyosuló alak Darton rendjének hagyományos vértezetét

viselte... azaz csak hasonlót a hagyományoshoz, hisz ezek a vállvasak és csizmák még a bivalyerejő Alex con Arvionit is akadályozták volna a szabad mozgásban. Al Maremet mégsem az öltözék, hanem a kacaj ébresztette rá, hogy jelenést lát - ehhez fogható hangot csak Darton küldöttei hallattak Ynev térségein.

- Jakhúl?- Igen, atya. - Az ork közelebb lépett; testén és forró szél dagasztotta

felleghajtója szárnyán átsejlett a tőzfény. - Eljöttem, hogy új utat mutassak az enyéimnek, hogy megszabadítsalak gondjaidtól, és beteljesítsem urunk rendelését.

A prófétának - talán a fejét ért ütés miatt - nehezére esett lépést tartani az eseményekkel.

- Itt? - suttogta. - Mikor? Hogyan?- Tőz által, atya - felelt Constadio a jelenés helyett.

- Barlangi Szent Jakhúr visszatért, hogy elvigyen oda, hol mifajta sose jár; pofáján legfıbb atya szól, és mi mind engedelmesked neki.

Al Maremnek csak most tőnt fel, hogy a portyázó csapat hat-hét túlélıje helyett jó harmincan kuporognak körülötte. Némelyik orkot ismerısnek találta, némelyiket nem - az utóbbiak csapzottabbnak tőntek, s ahogy rájuk sandított, néma áhítattal mutatták fel véres pengéiket.

- A megfigyelık rögtönzött népgyőlést tartottak, míg távol voltál - magyarázta a Vikárius. - Azt mérlegelték, Jakhúlra vagy a sámánokra hallgassanak-e. Azok hamar kifogytak az érvekbıl, és mostanra halottak, azt hiszem: az yrchek közt a vezetıcserének ez a közvetlen és ıszinte módja dívik.

- Constadio szerint majd' ötezren vannak odakint tódította Alyr. - A kétharmaduk máris megtért, a többi a cimboráit; netán a családját várja. Valóságos népvándorlás kezdıdött a hegyek innensı oldalán; ha a kahrei nem túloz, új felekezetünk hajnalra nyolc-tízezer tagot számlál majd.

- Tízezret?A nekromanta bólintott. Csak úgy izzott a tekintete. - Ez már nem testırség, Airun. Hadsereg inkább... és követ bennünket, bárhová

megyünk.Al Marem Constadióra, majd Jakhúlra bámult. - Akár a halálba is?- Nem esik bántódásuk, atya - rázta fejét a küldött. Tőz nem vesz, hanem ad -

erıt erıért, hitet hitért, életet életért. Várj, míg sereged visszatér, és vezesd ıket urunk akarata szerint: a larioni utat együtt kell szabaddá tennetek. - Intett Aglúgnak és a többieknek, akik szótlanul emelkedtek fel, s kettes-hármasával indultak a malom fehéren izzó katlana felé. - Bízz, légy hő, és ne feledj el; vész idején, Sagrahas, Nelhac és Vinali mezein újra látsz zászlóid alatt!

A három férfi - a két kalandozó és a remete - hunyorogva bámult a különös menet után: az orkok félelem nélkül közelítettek a lángfalhoz, s csakhamar a túlvilági ragyogásba vesztek. Al Marem, aki egész lényével- figyelt, morajt hallott a várakozók félkaréjából, s kábán, már-már gépiesen számlálta a sziget felé tempózó, zsolozsmázva partra láboló fenevadakat.

- Új nevet kell adnom annak a tüsténkedı baromnak - fordult Alyr felé néhány perc múltán. - A Büdösdög valahogy nem az igazi.

A nekromanta lassan bólintott.- Sinistro?- Túl komor. - Honorius?- A kahreit kérdezd... esetleg ıt magát, ha visszatér. - Ha visszatér.A vörös fürtő férfi, aki mélázva hallgatta ıket, hirtelen felegyenesedett.- Nézzétek!A tőzfal megnyílt, hogy utat engedjen néhány botorkáló alaknak, s dühödt

mordulással zárult össze a hátuk mögött. Al Marem nagyot nyelt, és leárnyékolt szemmel meredt a ragyogásba. A közeledık emlékeztettek ugyan a Vérfakasztó osztagtúlélıire, de valamivel erıteljesebbek és sokkal világosabbak voltak náluk - egészei fehdrek, ami azt illeti, bundájuk akár a legnemesebb aszisz abaraké, karmmaik és agyaraik szénfeketék, szemeik vöröslı karbunkulusok a hollószárnyívő homlokcsont alatt. Harcra termett bestiáknak látszottak, s csak úgy áradt belılük a végsı formákért felelıs Darton igézete. Az, aki azelıtt Aglúg volt, most is az élen haladt, az egykori Büdösdög árnyékként követte - egyszerre értek a tőzfény határára, teleszívták tüdejüket az éjszakai levegıvel, s fejüket hátravetve a nagy ıs; a

Farkasszellem vérfagyasztó üvöltését hallatták.- Legyen Honorius - dünnyögte a kahrei. - Apám, ha megtudja, biztosan megérti

majd...Al Maremet pillanatnyilag más foglalkoztatta. Áhítattal közelített fehér

orkjaihoz, megnyitotta szellemét a kozmosz áramai elıtt - és megborzongott, ahogy a bosszúvágy, akár egy balzsammal felkent áldozati tır, a szívébe döfött. Gondolatban már messze járt: vasba öltözött, izzóvörös szemő sokaságnak parancsolt, fehér ork halálosztag élén hágott Rowon sáncaira, zászlótartóstul hasította ketté a császári Vihargárda lobogóját egy komor erıd falainál:.. de mert nem csak vezér volt, hanem próféta is, tudta, milyen hosszú és rögös az út, mely a kiteljesedésig vezet. Kezét nyúj-totta híveinek, s míg a következı raja máglya felé tartott, visszavezette ıket saját világába, hogy a Dartontól nyert lélek mellé célt, az ösztönökhöz tudást és hitet adjon nekik.

- Az ajánlatunk még mindig áll, Vikárius uram - lépett a remetéhez, aki komolykodón. viszonozta pillantását -, és hogy szándékaim tisztaságához kétség se férjen, bemutatom elsı tanítványaidat.

WAYNE CHAPMAN

TORONI VÉR

1.

Miután eltemettette halottait, és néhány ezüstért imát mondatott értük maga helyett, Tier Nan Gorduin eltőnıdött, mihez fogjon legközelebb.

Bár majd' három évet töltött a nagyvilág kapujában kifelé tekintgetve, nehezére esett elhagyni Eriont. A kalandozók városa saját képére formálta, körülötte és benne élt; valahányszor a távozásra gondolt, a bárdot ugyanolyan érzések kerítették hatalmukba, mint amikor szerelmétıl kellett búcsúznia. Kettıs terhével, akár megszaporodott aranyaival, nem tudott mit kezdeni. Fogadóról fogadóra, játékbarlangról játékbarlangra járt, s csak veszett hírének köszönhette, hogy nem vált haramiák áldozatává. Régi ismerıseit kerülte, s azok sem keresték az ı társaságát; ujjasa, csuklyás köpenye fekete volt, de rajta valahogy még feketébbnek látszott - így teljesült be Syra jóslata.

A megvilágosodás a második hét végén, Torozon híres tavernájának egy sarokasztalánál köszöntött rá. Küzdött azért, hogy itt lehessen, aranyakat fizetett már azért is, hogy a küszöböt átléphesse; az ülıhelyet, a pálinkát szemtelenül drágán mérték, a környezet azonban kárpótolta mindezért. Kalandozók - igazi kalandozók - jártak-keltek a nagyteremben és a körfolyosókon, hısök rótták a magasba vezetı lépcsıket, lesték egymás szavát a füsttıl sőrő levegıben: az intézmény Erion és egész Ynev esszenciáját hordozta, s mint ilyen, korszakos döntésekre sarkalta a betérıt.

Gorduin esztendık távolából is képes volt visszaidézni a hangulatot, mely a kormos falba karcolt feliratok böngészése közben lett úrrá rajta. Temérdek lény, számos emberöltı tapasztalata; bölcsessége élt tovább e vésetekben. Öncélúnak rémlettek, mégis üzentek; megértésükhöz, bár a legkülönfélébb formákat öltötték, nyílt elme kellett, semmi más. A bárd hosszan nézte a hozzá legközelebbi ábrát, az önmagukba visszatérı hurkok alkotta. szimbólumot, mely családi címer, netán valamely ısi nyelv szóképe lehetett. Alatta (azaz inkább mellette; aligha keletkeztek egyazon évszázadban) pár szavas epigrammára lelt:

A SZÍV ÜRES, A SZÁJ NÉMA - CSAK A VÉR BESZÉL.Elırehajolt; jobbjának mutatóujját lassan végigvezette a hurkokon. Ilyen

egyszerő lenne? Elég befelé figyelnie, hogy lelkének süket csendjében meghallja vére szavát?

Próbát tett hát, és elégedett lehetett az eredménnyel, mert noha váltig tőnıdött; a pohárhoz nem nyúlt többet: Torozon legényei estig vártak újabb rendelésre, csalódottságukban komolyan fontolgatták, hogy "véletlenül" nyakon öntik - a tulaj azonban, aki órák óta figyelte a feketébe öltözött vendéget, egyetlen kézmozdulattál visszaparancsolta ıket Hátrament, új pohárral és egy butélia predoci óborral került elı megint. Személyesen vitte Gorduin asztalához.

Megengeded? A bárd felpillantott, majd bólintott. Hallott annyit az itteni viszonyokról, hogy tudja: a gazda személyes felbukkanása ritka megtiszteltetés: Néhány héttel korábban mindent megadott volna ezért - mostanra nem maradt egyebe a gyanakváson kívül.

A testes férfi kétujjnyi predocit töltött neki, azután magát is kiszolgálta. Némán ittak, utóbb egymást méregették az asztal felett.

- Szobát nyittattam neked odafent - mondta Torozon. Gorduin a fejét ingatta.- Ilyen tehetısnek látszom? - Eleget fizettél már.Erre aztán elmosolyodott a bárd. Mosolya halvány volt, tekintetében nyoma sem

látszott vidámságnak.

- Mit tudsz te rólam?- Semmit - hagyta rá Torozon. - De úgy hiszem, hasznodra válna, ha itt töltenéd

az éjszakát. Magányos vagy és elkeseredett - talán ezen is segíthetünk... Reggelre világosabb színben látsz majd mindent. Eldöntheted, merre keresd a boldogulást. - A falnak támasztott ilanori kardra, a remekbe készült kahrei nyílpuskára sandított. - Délnek kellene indulnod. Mogorva Chei új birodalma hasznát látja a jó fegyver-forgatóknak.

Gorduin felemelte, jobbjában méregette a butéliát. Újra töltött Torozonnak, a maradékot saját poharába csorgatta, s ismét - ezúttal ıszintébben - elmosolyodott.

- Nem tehetem.- Miéit nem? - firtatta Torozon. - Egy rossz döntés a te helyzetedben.:..A bárd a falba karcolt epigrammára pillantott, azután a tulaj szemébe nézett.- Segíteni akarsz, bár nem ismersz. Köszönettel tartozom, még akkor is, ha a

meghívásoddal nem élhetek. Északnak megyek. -Felállt. - Mielıtt nekivágok, néhány dolgot el kell intéznem még. Óvjanak az égiek, gazda!

- Hazatérsz?Gorduin kiürítette poharát. Talán -mormolta. - Talán.

2.

A Kapu beláthatatlan sötétjében félezer mérföldnek felelt meg minden lépése: Képzeletben elrugaszkodott a Godorai-alföld peremérıl, jobb lába Ibara homokját, a bal a Tinolokat övezı elátkozott rengeteget tapodta. Egyetlen lendülettel, szökkent át a Sheral csúcsai, a sárkányfogakként ágáló ediomadi bércek felett, lelki szemeivel az asziszok lakta Onporra, a Quiron-tenger habjai övezte Karkvinra és Szindvilre látott - aztán, ahogy megérezte a sós víz és az idegen főszerek átható szagát, fellélegzett: célhoz ért.

- Tovább! - förmedt rá a Kapu toroni oldalát vigyázó fegyveresek egyike. Gorduin kábán bólintott, folytatta útját; elvegyült az épületbıl kifelé tartó zsoldosok, szerencsevadászok és zarándokok tömegében.

Napjának legjavát csatangolással töltötte. Shulur, a császári székhely hatalmas város volt, az Erionból érkezı azonban óhatatlanul szőknek, ridegnek érezte. Évezredes csarnokai, frissen emelt palotái, végeláthatatlan dokkjai a való világban fenséges, az asztrálsíkon rémisztı látványt nyújtottak, s kétarcúak voltak az utcáit járó emberek is. Láthatatlan kötelékek főzték össze ıket, szavaik mögött kígyók, halálos mérgő férgek nyüzsögtek; az általuk kiontott vér, melyet az ódon kövek repedései oly mohón nyeltek, messzirıl vöröslött lelkők tükrében. A bárd erıt vett magán, titkolta borzongását; arcizma sem rándult, ha egy-egy különısképp nyomasztó alak felfigyelt rá, s kapcsolatot keresett tudatával - hagyta, hogy vére beszéljen helyette.

Ki vagy? Rokon. Hová igyekszel?Testvérek közé. Vezessetek!A megfelelı idıben érkezett, a megfelelı eszközöket választotta, s mert haja

éppoly fehér, bıre éppoly sötét volt most, akár a helyben születetteké, kalauzai is akadtak. Névtelen boszorkánymesterek - embernek látszó patkányok, hiénák - adták kézrıl kézre, jelzéseikkel új irányt szabtak lépteinek. Napszálltára vagy tízen fogták védelmezı győrőbe, s szavak nélkül arra biztatták, tartson velük.

A partmenti polgárnegyedbıl haldögbőző sikátorokon, visszhangos alagutakon át az éjszaka szívébe igyekeztek. Amerre jártak, cinkosok módján hajoltak össze az omladozó házak, a rongyokba burkolózó kéregetık közt felélénkült, majd elhalt a suttogás. Füst fátyolozta a kyr neveket viselı csillagképek ragyogását. A tetık

magasában rabszolgából lett utcanık sikoltottak a kéjtıl, kórusuk egyszer panaszosnak; másszor diadalmasnak rémlett. Árnyak moccantak a falaknak támaszkodó sátrak ponyvái alatt, füst, kábulatot hozó szikrafő illata szállt a széllel. A második hold sarlója úgy fénylett Shulur felett, akár egy ölni kész bőnös összeszőkült szeme.

Jövevény!, zihálta hangtalanul a sötétség.Rokon, sugallták a bárdot kísérı boszorkánymesterek. Aranyat hoz! ' Halált. fHa valaki nem érte be ennyivel, s mégis közelebb merészkedett, az ember-

állatok kezében tır villant, lecsapott: hörgés és átkozódás kísérte a menet útját. Azután...

- Miben állhatok rendelkezésedre, uram?A klánfınök magas, meglepıen tiszta arcú férfi volt. Asztrálja épnek látszott,

mentáltestét éktelenítették csak ijesztı forradások. Nyomortanyák győrőjében rejtızı szállását (melyet csak éjjelente birtokolt, hisz napközben az arisztokraták szokványos életét élte) dzsad szınyegekkel, . parázstartókkal, uscayhafa bútorokkal tette otthonossá. Mosolya lefegyverzı volt, bora édes és nehéz - a bárd az ısi formák szerint, kyrül mondott köszönetet vendégszeretetéért. Nem kis kockázatot vállalt, de örömét lelte benne.

- Ah, égy beavatott... - mosolygott a toroni, s újra töltött mindkettıjüknek. - .Kevés akad manapság, olyan pedig, aki ily tökéletesen beszéli eleink nyelvét, használja módszereiket, még kevesebb. Hallgatlak, testvérem.

- Kérni jöttem, Primessor - hajtott fejet Gorduin. A Brishtıl kapott leckék megtették a magukét: bizonytalanságának maradéka is elenyészett, pedig a homály eleven lényként, tucatnyi égı szemmel figyelt körös-körül. - Esztendıkön át vándoroltam messze idegenben. Jó okom volt rá, akárcsak arra, hogy épp most, a Tizenegyek Ünnepére térjek meg. Holnap, mihelyt a nap leszáll, mihelyt odafent kigyúlnak Tharr lámpásai, ismét megmutathatom arcomat. Felkereshetem İt, akit szeretek; egymásra lelhetünk, ha...

- ...ha sikerül kijátszanod azokat, akik boldogságotok útjában állnak -segítette ki a klánfınök készségesen. Hiszed vagy sem, valaha hasonló gonddal küszködtem. A családfı nem nézi jó szemmel a dolgot, igaz? Dıreség. A Tizenegyek Ünnepe a rajongók, a szerelmesek ideje, de az összetartozás ünnepe is - nekünk, ısi vérbıl valóknak ilyenkor semmit nem szabad egymástól megtagadnunk. - Felállt, csettintett. - Szíved vágya teljesülni fog, kóborló barátom ám ha a zord apa további nehézségeket támaszt, kérlek, keress fel ismét, mielıtt elbújdosnál! Fajtánknak élnie, sokasodnia kell. A sors kíméletlenül bánik a gyengékkel, a szél sem kíméli a szárazágat, legyen bár karnál vastagabb...! - Ádáz grimasza megborzongatta a bárdot. - Szólj hát, testvér: melyik família palotájába kell bebocsátást nyerned?

3.

Meghívója valódi volt és friss: órákkal korábban ragadták el egy megfojtott vidéki nemestıl. A szabadpiacon keveset ért; számára azonban annál többet jelentett - nem csupán a kötelezı szertartásra, az azt követı bálokba, saját múltba is eljuthatott általa.

- Köszönet és hála, Primessor.A klánfınök balját nyújtotta - ez egyszer nem az aranyakért.- Diadalra, kóborló! Élj soká, boldogságodban se feledkezz meg barátaidról - ez

a mi erınk titka.- Leuth wyn y'chetah barraga - búcsúzott Gorduin az ısi formulával. - Amíg

élek, emlékezem.A számára rendelt batár fekete volt, oldalát a Császár vörös oroszlánja

díszítette; ahogy végigdübörgött a hajnali köddel megült utcákon; körös-körül meglapultak a legvakmerıbb árnyak is... A bárd sóhajtva dılt hátra odabent s szavának -állt: míg fehérre festett sörényét nyugati szél borzolta, lehunyt szemmel emlékezett.'

Emlékezett apja arcára, ahogyan az öreg a múltról; Toronról és a kardról beszélt. Ilyen alkalmakkor, noha alig ötven telet látott, sokkal idısebbnek látszott; emlegették, párja halálával ı maga is meghalt egy kicsit. Az ısi vérbıl való asszony, akit Shulurból, a Boszorkánymesterek birodalmából hozott magával a Dorian melletti házba, néhány különös csengéső dal, egy-egy mosoly emlékeként élt csak az ifjabb Gorduin álmaiban: örökletes kór vitte el, mielıtt bármi egyebet adhatott volna neki. A fiú nevelésérıl a thánok kegyében álló Travor, utóbb az istenektıl és emberektıl elfordult Gerum gondoskodott. Nagybátyja afféle sárkányfiókként kezelte, a számőzött bárd farkasfajzatot faragott belıle - apjának maródtak a történetek.

Történetek az útról, melyre Szépmezı Vörös Hadurának megbízásából indult; a küldetésrıl, melynek cél á egy toroni nemes család befolyásának megrendítése volt. Az idısebb Gorduin - korában neves fegyverforgató - tíz társával lépte át a határt, hatodmagával hatolt a shuluri palotába, de magára maradt; mire az ısi ereklyéig jutott. A kard, melyet a Sheral csillagfény dermesztette jegébıl formáltak Kyria hajdanvolt mágusai, ritka kincsnek számított: helyet biztosított ırzıje számára a Császári Tanácsban, puszta létével tartotta féken a família legádázabb ellenségeit. Pengéje felett népek életérıl és haláláról döntöttek a századok során - e penge erejéhez folyamodott a mindenfelıl szorongatott ilanori. Váltig állította, sosem küzdött kezesebb, gyilkosabb fegyverrel a jégkardnál, s bizonyos, hogy azelıtt és azóta sem hullottak elıtte úgy az ellenfelek, . mint azon a vérgızös éjszakán. Kivágta magát az acélkörbıl, hátrált: A toroniak nem követték, megbénította ıket a szentségtörés iszonyata. A jövevény eleget hallott a helyi varázstudókról ahhoz, hogy ne keresse velük a találkozást: menekült, amerre látott: Könyörtelenül levágta az elé kerülıket, ösztöneire hallgatva kifelé igyekezett, a roppant kıépület visszhangjai azonban hamar összezavarták; végzete elkerülhetetlennek látszott, amikor egy bezúzott ajtó mögött rálelt a hófehér hajú, kıszürke szemő lányra. Szép teremtés volt, talán a legszebb azok közül; akikkel az ilanorinak valaha dolga akadt - de mert családja nevével felelt a küldetés sikeréért, üldözıi pedig csaknem beérték már, nem vesztegette az idıt: torkon ragadta; és eleven pajzsként magával vonszolta.

A boszorkánymesterek sziszegve átkozták, mikor túszával eléjük lépett. Az íjászok, a lándzsások fogcsikorgatva lesték minden mozdulatát, a rangosak bámulatra méltó önuralma is megtörni látszott; kiáltozva parancsolták vissza embereiket, Tharr poklának miriád kínjával fenyegetve mindazokat, akik a párra fegyvert emelnek. A lány nézte ıket, és kacagott. Kacagott. ,

- Nem jönnek közelebb - szólalt meg ezután. Tisztán beszélte Szépmezı nyelvét; fiatal teste oly ruganyos, édes illata oly átható volt, hogy Laver Nan Gorduin belátta: képtelen lenne megölni. - Segítek, hogy kijuss innét, de csak ha megfogadod, hogy nem taszítasz el!

- Ki vagy te?- Valaki, aki győlöli a várakozást. Akinek oly kevés az ideje, hogy nem várhat

tovább... - Érezte, hogy a döbbent férfi szorítása enyhül a torkán, a szemébe nézett hát, úgy sziszegte: - El ne eressz, te ırült! Együtt kell maradnunk!

Együtt maradták. Kikeveredtek a palotából, kocsit szereztek, és a kikötı felé vették az irányt, ahol az ilanoriakat könnyő vitorlás várta. Laver Nan Gorduin sötét kelmébe csavarta a jégkardot, nehogy a penge ragyogása az árulójuk legyen - nem

sejtette, hogy máris figyelemmel kísérik minden lépésüket, s hogy a sikert errefelé még drágábban adják, mint más tájakon... A lány kezes volt, sıt, több annál; tucatnyi alkalma nyílt a menekülésre, de nem élt egyikkel sem. Közel húzódott a férfihoz, hogy megóvja a rejtızı mesterlövészek nyilaitól, szemének hővös szürkéjébe párás kékség vegyült - a Szépmezı partjait ostromló tenger ködlik így Krad Kvartjában, a nagy zivatarok idején.

- Honnan jössz? - Északról.- Ez az eredeti hajszíned? - Nem:Hosszas hallgatás.- Köszönöm - suttogta a lány.- Mit köszönsz?- Azt, hogy vállaltad a kockázatot. Hogy még most is vállalod. - Mosolygott. -

Egy itteni a helyedben rég megölt volna.Nem vagyok gyilkos.A lány könnyőkézzel simított végig a homlokán. Ujjaihoz vér és veríték tapadt.- Éreztem - mondta halkan. - És most már tudom.A bárd kitekintett a batár ablakán. Shulur dokkjait látta. maga elıtt - a

végeláthatatlan árbocrengeteget majdnem olyan rémisztınek találta, mint apja jó harminc esztendeje. A Quiron-tenger mellékének minden nációja képviseltette itt magát, és egyesek - Gorduin ebben biztos volt - a történtek óta sem tanultak tisztességet...

A túlélıkre váró hajó felett Abaszisz lobogóját lengette a szél, a jármő építése, a vitorlák alakja azonban délkeleti eredetre vallott. Az ilanori eleget tudott a városállamok hajósairól ahhoz, hogy óvatosan járjon el - számított a kelepcére, ami a fedélzeten várta ıket. Mikor az árulás bizonyossá vált, tırt vágott a tulajdonos szívébe, lerántotta s félredobta a jégkardot álcázó kelmét, majd Arelhez fohászkodva harcba szállt. Az ısi fegyver rendet vágott a támadó ellenség soraiban; halott és halálra sebzett toroniak hanyatlottak alá, de a brigget közrefogó karakkák palánkja mögül tüstént újabbak indultak rohamra. Címert nem hordtak, egyenruhát nem viseltek, a lány csendes riadalma azonban nyilvánvalóvá tette: nem az ı Házából valók. Hatan, tízen, tizenketten rontottak rá, megragadták, mind távolabb vonszolták a véres forgatagtól - az ilanorinak minden önfegyelmére szüksége volt, hogy a helyén maradjon. A Hadúr parancsa járt. az eszében, de újra és újra megborzongatta az édes illat, az érintés emléke; megátalkodottan küzdött a . néma áradattal, pengéje csak akkor vált mozdulatlanná, mikor valahonnét oldalról meghallotta a kiáltást: .

- Elég!A helyén maradt, összehúzott szemmel pillantott fel. A brigg oldalához simuló

nagyobbik karakka hídján kese hajú, forradásos képő férfi állt, tırének hegrét a lány torkának szegezte.

-Elég-ismételte, túlharsogva a tengerzúgását, a haldoklók sikolyait. - Az a fegyver nem való a te kezedbe, barbár. Vért ontottál vele, meggyaláztad szentségeinket; nincs esélyed a menekülésre, csak ha engedelmeskedsz parancsaim-nak. - Zöld szeme nagyot villant. - Le a kardot! Add át nekünk - ha nem teszed, a szajha a szemed láttára hal meg!

Laver Nan Gorduinnak nem jutott ideje töprengésre: A "szajhát" figyelte, a szép fej alig észrevehetı mozdulatát, mely a tırt szorongató ismeretlen figyelmét sem keltette fel; a lány, aki többet tudott és mindent értett, döntött már. A halált kereste; tüzes szeretı módján törleszkedett a gyilkos acélhegyhez; pár pillanat kell csak, hogy elérje, és akkor...

- NEM!Noha nem erre törekedett, sikerült megzavarnia ellenfeleit; üvöltésébıl

mérhetetlen, állati indulat sütött. Mielıtt felocsúdhattak volna, az ilanori elırelendült: három gyors csapással három útjába akadót terített le, a kötélzetre szökkent - onnét hajította a jégkardot az öböl tajtékos vizébe.

- Ezt akarjátok? Legyen a tiétek, dögevık!Látta, hogy a zöld szemő toroni eltaszítja a lányt; hallotta, vagy inkább érezte a

húrok percenését, ahogy az árbockosarakban lapuló íjászok felegyenesedtek, `és célba vették kis híján felkacagott, hisz ezt a játékot jobban, sokkal jobban ismerte náluk. Egyszerre meglódult, két ugrással a túlsó palánknál termett; a sziszegve lecsapó vesszık tucatnyi felé mozduló fegyveres testét járták át. Két keze a magasba lendült: a hosszú ostor, melyet mindeddig rejtegetett, kibomlott, megfeszült, lecsapott .- szabaddá vált az út a karakka orra, a takaratlan tőzköpı felé.

- İljétek meg! - toporzékolt a zöld szemő, aki hasztalan igyekezett ismét megragadni a lányt. - İljétek meg, ostobák!

Az elsı tőzcsóva ekkor söpört végig a karakka fedélzetén. A vadkanfejet formázó orrdísz megfeketedett, a kötelek sercegve égtek, egykettıre engedtek, a vitorlák égı pergamenlapok gyanánt csavarodtak össze. Lángköntösbe burkolózó alakok hullottak a magasból, akár az ynevi égbolton koronként átcikázó, népek végzetét hírlelı üstökösök. A második csóva a tatfedélzetet tarolta le, a harmadik a palánk felett átívelve a még sértetlen karakka vitorlázatába mart. Az ilanori kivonta saját kardját, úgy indult a lány felé a füstön át - s jaj volt azoknak, akik az a fába akadtak. Mire célhoz ért, a kétségek maradéka is kihamvadt belıle. Kacagott, tépett köpönyege sólyomszárnyként csapkodott mögötte.

- İrült vagy - suttogta a lány, de mosolygott ı is. - Mit mővelsz?- Elviszlek innét.Összefogództak a lángok leheletétıl forró, pernyét sodró szélben. Jármővek

sokasága rajzotta körül a pusztulás füstfellegét - hadihajó nem akadt köztük. A legmerészebb, egy könnyő szkogg parancsnoki hídján szikár férfi állt, s kék sipkáját meglengetve átkiáltott nekik:

- Ahoj, őzött szerelmesek! Szolid árakkal, puha derékaljjal és főszeres borral vár benneteket a Narvál, Talavra nagyszívő Kapitányának személyes tulajdona! A kikötı e percekben még nyitva áll. Éljünk az alkalommal, távozzunk együtt - ez a legkevesebb, amit jövınkért tehetünk!

Az északról érkezett ember a palánkra szökkent. Választottjának keskeny keze hővösen simult a tenyerébe. A Narvál közeledett, pedig a pusztuló karakka lángjai mind magasabbra csaptak; az ilanori és társnıje felé tucatjával nyúltak a segítı kezek.

- Ugorj! - sziszegte Laver Nan Gorduin: És a lány engedelmeskedett...A batár nagyot zökkent, ajtaja kitárult. A bárd réveteg mosolyát mintha

letörölték volna, ahogy ismét a kövezetre lépett; képe elszánt lett és zord - ı ezzel áldozott a bizonytalan jövınek.

- Erre parancsolj, nagyuram - kántálta egy templomszolga. Száznál is többen nyüzsögtek körös-körül sajátos fajtájából; embernek látszottak, láthatatlan asztrál- és mentálkötelék azonban csak szörnyeteg istenükhöz, Tharrhoz főzte ıket... A szentély kapuja körül szürke, fekete és vörös palástok lebbentek, a hintók címerének óaranyával-a beavatottak köntösének sárgája feleselt. - Idıben érkeztél, a szertartás hamarosan kezdetét veszi. Kövesd testvéreidet!

A boltozat alatti lépcsısor lefelé, a mélybe vezetett - a jövevény tudta, hogy így lesz. Fegyelmezte magát, ahogy apja tette annak idején; akik körülvették, rokonai

voltak de ellenségei is, igazi arcát semmiképp nem mutathatta meg nekik. Kımerev ábrázattal lépdelt a papok nyomában, tőrte a mellette haladók érintéseit, ısi nyelvük szavait suttogva osztozott velük az összetartozás élményében. Az Ynev szerte hírhedt toroniak viselkedése a rengetegben eltévedt mesebeli gyermekekét idézte: Kyria örökösei, nemesek és rangosak egymás testének melegét keresve, egymást bátorítva ereszkedtek alá a sötétségbe, melynek szívében legfıbb uruk várta ıket.

Vonultak a csendtıl lüktetı folyosókon, a némaság csarnokain ,át. A homályból hívei szemével maga az isten figyelt, de nem láthatta a bárdot , hisz ı, bár nem hitte a Halált; nem tartozott más halhatatlanok szféráihoz sem. Valahol a mélyben sikolyok visszhangzottak, élüket eltompította az emeletnyi kı. Tharr hatalmas szobra úgy terpeszkedett az út végén, akár a végzet maga; a Kígyó a gyülekezetre, a Kos a magasba, az Oroszlán a messzeségbe bámult. A papok sáfrányszín lángnyelvek sokasága gyanánt környékezték az oltárt, melyen, ahogy emberöltık óta mindig, a Szövetség népeibıl való hadifoglyok vonaglottak. A beavatottak tıre sebet seb .után tépett testükön, haláltusájuk hosszúnak és gyötrelmesnek ígérkezett - így akarta a Háromfejő.

Tier Nan Gorduin émelygett. Helyzetét súlyosbított, hogy gondtalannak, sıt megkönnyebbültnek kellett látszania: a Birodalom ellenségeinek vérét szomjasan nyeli a föld, a szenvedık kórusa Tharr dicsıségét, a császár, a Boszorkánymesterek hatalmát hirdeti, és...

... és a némaság csarnokait megjárt zarándokok most már nyíltan egymás testét keresik, férfi nıvel, férfival, .asszony asszonnyal forr össze iszonytató ölelésben; nyögéseikkel és kiáltásaikkal a kín üvöltései keverednek. Az eleven húst karmok szántják végig, az ujjak nyomában kígyózó nyelvek; kéj, kéj és révület, csak a papok józanok: az állatseregletté vált hívekre ügyet sem vetve járnak áldozattól áldozatig pengéikkel...

- Dalarag K'naoch-oathar - Mérhetetlen a Te kegyelméd. Tucatnyi sikoly; az összecsikorduló fogak, pattanásig feszülı izmok ırülete.

- Ia-hayem leh Maragol o Ti'Atuh - Magad vagy a kezdet és a vég.Két gyermeklány, két ajzószerektıl összeszőkült szemő fenevad szorította

falhoz a bárdot. Az egyiket idejekorán elragadta egy nálánál erısebb ragadozó, a második azonban hozzá dörgölızött, sziszegve a vállába márt, aztán azt tette vele, amire Syra halála óta gondolni sem tudott - és ez minden eddiginél iszonyatosabb volt.

A sikolyok. A hıség.A mélyben duhogó dobok.Gorduin birokra kelt az émelygéssel, a tudatát ostromló Káosszal, az ágyéktáji

fájdalommal. Haygar Brish, majd Torozon aggódó arca ködlött fel elıtte - jelzıkarók a maga választotta úton, melyre apja és anyja miatt vállalkozott. Abba fogódzott, amit jelentettek; a kísérletbe, melyet együtt kezdtek, de a sors akaratából nem tudtak együtt befejezni. Apja választása jó választás volt, a kitőzött célt mégsem érte el. Anyja is helyesen döntött, mikor a hosszú álommal szemben a rövid életet és a szerelmet választotta - így szégyenítette meg a nyomában ólálkodó halált.

- Testvérem... - zihálta a lány: Mozgása kezdetben lassú volt, mint a hullámverés, de folyvást gyorsult; szembogarában a fáklyafény vöröse táncolt.

...mikor erre az útra indultál, a kísérlet sikerét akartad igazolni. Bizonyítani próbálsz most is, noha tested és lelked lázad az iszonyat ellen. Amint megszabadulsz ettıl a nısténydémontól, folytatod, ahol abbahagytad.- felkeresed anyád Házát, elragadod a jégkardot, ahogy apád tette. Valami apróságot hagysz helyén emlékeztetıül, bár eredetileg nem így tervezted: hadd tudják az oroszlánok, kijárt a barlangjukban! A partoktól távolodva kacagni fogsz, fennszóval káromlod majd korcs

istenüket; aki emberekbıl állatot, állatból papot csinál. De addig...Fájdalom. Kéj.Fájdalom! Percekre elsötétült elıtte minden, a sikolyokat sem hallotta már.- Sileanan a pora myenoch! Általad egyek leszünk kántálta a beavatottak kórusa.A kıoltár hosszában ismét megvillantak, lecsaptak a tırök.A lány ívben hátrafeszült testtel reszketett, torkából fújó-, sziszegı hangok

törtek elı.- Anamith ozad k'rinadas! S születnek utódok - zúgott a litánia. - Hag t'laylech

emahar - eljı a holnap!

4.

Az eszmélés hosszú ideig tartott; esteledett már, mire a szertartás emberré visszaváltozott résztvevıi a felszínre értek. Sorra indultak az elfőggönyzött ablakú hintók, batárok, utasaiknak azonban nem kellett messzire menniük Shulur valamennyi Nemes Háza nyitott kapukkal várta a vendégeket.

- Mi a neved? - kérdezte a lány. Az áldozóteremben történtek óta nem tágított Gorduin mellıl. Úgy tőnt, még mindig a szikrafő hatása alatt áll. Tán még tizenöt nyarat s m látott; hibátlan teste, büszke tartása lenyőgözte a bárdot - annál jobban zavarták a forradások, melyek a lány bal arcát éktelenítették, s nyakán végigfutva kígyópár gyanánt vonaglották körül kebleit. Eltőnıdött, mifélefegyver ejtette ıket, és azon kapta magát, nem szeretné tudni a választ.

- Névtelen - suttogta most a sebhelyes arcú gyermek, aztán felkacagott. - Ne vedd sértésnek, kérlek! Van neved, de elhallgatod, ahogy a kóbor lovagok teszik. Bizonyára esküt tettél, hogyan is szeghetnéd meg épp az én kedvemért...? - Keze a bárdét kereste. - Mégsem küldesz el rögtön, ugye? Bármit forgatsz a fejedben...

Hallgass! A lány elhallgatott. Konokul, némán ült egész úton, arca csak akkor derült fel ismét, mikor rádöbbent, hová tartanak.

- Ó, a Dailad-palota! Régi és gazdag Ház; a legdicsıbbek közül való... - Friss érdeklıdéssel tekintett a férfira. – Az udvar küldötte lennél? Ahhoz túl fiatal vagy. Netán hőbéresük valamely messzi tartományból? Nem; vidéki nemes sosem ölel így. Akkor hát... - Félrebillentett fejjel figyelt; arcéle egyszerre volt ijesztı és gyönyörő. - Forgatsz valamit a fejedben. Nem kell felelned, de vigyázz! A Dailad könyörtelen népség, nem irgalmaz még a félrevezetetteknek sem. Véneik századok óta ülnek a császár tanácsában, boszorkánymesterek, embervadászok sokasága szolgál nekik; át-látják szándékodat, mielıtt küszöbüket átléphetnéd, és... Gorduin leintette.

Nem vagyok zsoldos. Nem vagyok ırült sem.A lány felnevetett, azután minden átmenet nélkül sírva fakadt; a könnyek

végigfolytak elcsúfított gyermekarcán.- Hazug! - kiáltotta - Hazug! Nem nézel rám, másodszor nem érintesz

-.ostobának hiszel, ahogy a többiek! Nagy hibát követsz el! A vérem ısi vér, a családom nemes család, ha nem is olyan befolyásos, mint a Dailadoké; ha kedvem tartja, klánbéli orgyilkosok tucatjait uszítom rád, hogy soha többé ne mutatkozhass a Sheral innensı oldalán! - Jobbja villámgyorsan mozdult, nyitott tenyere tíz toroniból nyolcat biztosan képen talált volna, a bárd reflexei azonban keményebb próbákat is kiálltak már. Megragadta a lány csuklóját, legyőrte a kísértést, hogy csavarjon rajta egyet - fontosabb dolga volt most.

- Eressz el! - sziszegte a nısténydémon. - Győlöllek! Aztán felhagyott a vergıdéssel, és csókolni kezdte. A hajába markolt, körméi Gorduin tarkójának

feszülték; szájában a vér íze a szertartási bor vadmézaromájával keveredett.Nem halhatsz meg odabent - suttogta. - Élned kell, hogy feleségül vehess.- Rendben van.A lány összevonta szemöldökét. - Megint hazudsz.Gorduin eltolta magától. A batár megállt, ajtaját a Dailadok szabadosai tárták

szélesre kettejük elıtt.- Feleségül veszel? - firtatta a lány. - Gyerek vagy még.A könnytıl nedves kék szemek rezzenetlenek maradtak. Különös kifejezés

honolt most a nısténydémon arcán.- Meglehet - suttogta. - De ki vagy mi vagy te, lovagom?

Az elsı adandó alkalommal lerázta nyőgét. Hagyta, hogy ellejtsen egy ifjú tiszt jobbján; utána sem nézett; belevetette magát az ünneplık tömegébe.

Könnyebb dolga volt, mint azoknak az ilanoriaknak, akik elıtte jártak e falak között. Noha csak elbeszélésekbıl ismerte a palotát, lehunyt szemmel is eligazodott volna a folyosók útvesztıjében. Megnézte magának a helyet, ahol apja társai utolsó harcukat vívták - a kyr hısök szobrainak lábánál most fedetlen keblő toroni dámák legyeztették magukat rabszolgáikkal, ragadozóként méregetve a köröttük forgolódó férfiakat. Gorduinra pillantást sem vesztegettek: a hagyomány szerint azokat részesítették elınyben, akik esztendıkön át hullatták vérüket a Birodalomért, s a csataterekrıl látványos "emlékekkel" tértek meg.

A bárd folytatta útját. Eltávolodott a sokadalomtól, majd futásnak eredt. Lába alig-alig érintette a lépcsıfokokat; oly sebesen mozgott, körvonalait annyira elbizonytalanította az emeleten terjengı homály, hogy minden strázsát könnyedén kicselezett. Felkészült rá, hogy az Ereklyeterem ajtaját állandó ırség vigyázza, ezért a túloldalról közelített céljához: egy kisebb helyiségbe húzódott, bezárta az ajtót, azután letekerte derekáról apai örökségét, a szívós istrángokból font ostort. Egylábnyit a balkontartó márvány Pusztító nyaka köré tekert, a maradékot hüvelykenként eresztette alá a sötétségbe, ellenırizte, szilárdan tart-e - azután kesztyőt húzott, mély lélegzetet vett s lebocsátkozott rajta.

A kékezüst hold tányérját fellegek sötétítették, mire a kristályüveg ablakig ért. Megvetette lábát a párkányzaton, ostorát a hatalmas Pusztító övébe akasztotta, úgy vette szemügyre az utolsó akadályt. Forrón remélte, hogy a Halandóktól ellesett fogások valamelyike zajtalanul beljebb segíti - ha nem, tıre hegyével lesz kénytelen kikezdeni a rég elporladt kyr mesterek keze munkáját...

Abbitacél hurkot dugott az ablaktáblák pengényi résébe. Halk kattanás; holdfény csillant a Dailadok hısi tetteit ábrázoló, lassan befelé mozduló mozaiksíkon. Gorduin a kerettel együtt fordult, hangtalanul a padlóra ereszkedett. Körülnézett; s mert egy lelket sem érzékelt a közelben, lassan a középütt derengı ereklyetartó felé indult.

A jégkard!Ott volt. Saját fényében fürdött ékes kvarchüvelyében; az áttetszı, sokszögő

penge megszámlálhatatlan reflexe a csillagokéhoz hasonló hipnotikus lassúsággal mozogni; forogni látszott. A markolat lunirveretérıl, az egymásra acsargó sárkányokról rég letisztogatták a vért és a sót, egyetlen jel sem utalt az érte zajlott küzdelemre. Maga volt a szépség, a történelem, a bárd azonban még többet látott benne. Apja arcát látta, akinek párját korai halálra szánták az istenek; anyja arcát, akinek a család akarata szerint varázsálomba kellett volna merülnie, miután gyermeket szül egy magához hasonlóan tiszta vérő kyr nemesnek - kettejüket látta, és

elmosolyodott, mert úgy érezte; románcuk, áldozatuk nem volt hiábavaló.Eljöttem - suttogta. - Itt vagyok:Kesztyős kezével az ereklyetartó felé nyúlt, megérintette, hátratolta, és...Megborzongott. Metszın hideg levegı örvénylett körülötte, ahogy tétován állt

ott tulajdon leheletének fehér ködében. A kvarchüvely fokozatosan elhomályosult, a jégkard legendás pengéje úgy vöröslött, mintha nem csillagfény dermesztette jégbıl, hanem zavaros vízbıl formázták volna a hajdanvolt nagyok. A markolat sárkányainak testén, mint újszülött drágakövek, nedvességcseppek ragyogtak; láttukon Gorduin hidegséget érzett a gyomrában is.

- Kránra... !Az ereklye szemmel láthatóan olvadozott: Pengéjének remekbe készült

erıvonalai megtörtek, éléi legömbölyödtek; ahol az elemi hideg mágikus aurája az éjszakai levegıvel érintkezett, páraörvények születtek és enyésztek el. A fegyver mind rövidebb lett, már egy kölyök is könnyedén kézbe kaphatta volna, hogy segítségével gyakorolja majdani mestersége fogásait: A bárd irtózva hátrált, ösztönösen a menekülés útját kereste, amikor.:.

Az ajtó kivágódott, négyszögét lándzsát markoló alakok töltötték be. A folyosón acél csörrent, aztán minden elcsendesedett - mintha az egész világot, s benne minden embert tehetetlenségre kárhoztatott volna a megdöbbenés. A padlóra vetült árnyak egyike mégis növekedni kezdett: ısz sörényő, barázdált arcú kyr fırend lépett a fáklyák fénykörébe. A hamis ereklyére, majd az ugrásra kész ilanorira pillantott (Gorduinnak az a valószínőtlen érzése támadt, hogy görbe tükörbe néz) jobbja ökölbe szorult botja kalcedon gombján:

- Most már tudod - szólalt meg a közös ısök nyelvén. Arckifejezése bízvást megborzongatta volna a halottakat is. Jó ideig nem mozdult, átható pillantásával bővölte a betolakodót. A néma párbajt megelégelve baljával mutatott rá.

- Fogjátok el! - parancsolta.

5.

Gorduinnak ismét sikerült elsınek mozdulnia; sokadszor köszönhette életét a Halandók közt elsajátított fürgeségnek. Mielıtt a lándzsások beljebb nyomulva körbefoghatták volna, a tárva-nyitva álló ablak felé szökkent, s tétovázás nélkül kivetette magát az éj szakába.

"Most már tudód..."Valóban. Megismerte a titkot, amelyet nem lett volna szabad megismernie;

fájdalmasan nyilvánvalónak érezte, hogy a Dailadok nem engedik - nem engedhetik - távozni Shulurból. Nem kockáztathatnak, pedig egy lélek sem hinne az álruhát viselı jöttmentnek, ha az híres-hírhedt ereklyéjük hamis voltát bizonygatná. Szinte bizonyos, hogy senkinek sincs joga az efféle tárgyak valódiságát ellenırizni, talán magának a császárnak sem...

Megragadta az ostor végét, rántott egyet rajta, hogy a feljebb megkötött bogok kibomoljanak, aztán ugrott. Egyszerre tíz lábnyit zuhant; a lendület végpontjában a falnak csapódott, de fel sem szisszent; eleresztette örökségét, a hideg kıre hemperedett a belsı udvaron, feltápászkodott és. rohant - minden pillanatban várta a nyílvesszık zizzenését, a nehéz léptek dobbánását szembıl, amerre a kijáratot sejtette, mert

"Tudod"nem tartott lehetségesnek másféle befejezést. Mégis elérte a falat, s mikor

átlendült rajta, rá kellett döbbennie: van esélye a megmenekülésre.

Az érzés szárnyakat adott neki. Valaki megérintette a vállát - mit sem sejtı szabados lehetett, ı mégis leütötte, a fickó eszméletlenül hanyatlott hátra; a kipányvázott hátasok berzenkedtek, lábukat kapkodták. Gorduin kiválasztotta azt, amelyik a legnyugodtabbnak látszott, ilanori módszerrel lecsendesítette, nyeregbe pattant, s elvágtatott.

Az ünneplı város végeláthatatlanul terpeszkedett körülötte. Zsongásból szıtt hálója szétterült, utcáin emberek és szörnyetegek nyüzsögtek; vidámságuk, akár korábbi közönyük, látszólagos volt, maszkjuk merev mosolyt, lelkük iszonyatot rejtett. Ezer meg ezer áldozat vére sötétítette Tharr földmélyi oltárait, s Gorduin tudta, milyen kevés választja el attól, hogy közéjük kerüljön.

A fényektıl eltávolodva leugrott a nyeregbıl, útjára engedte a lovat, és rohant. Ott keresett menedéket, ahová reményei szerint csak ırültek követhették: Shulur páriái, a vesztesek, a törvényt tagadók közt. A düledezı házak, sárból tapasztott hajlékok, sátrak és rókalyukak lakói hozzá szoktak már az efféle látogatókhoz. Ha tehették, elkerülték ıket, hisz tapasztalatból tudták: a rangosak kijózanodva kemény kézzel veszik vissza mindazt, amirıl elkeseredésükben kéretlenül lemondanak...

A bárd szobát vett ki egy istenektıl elrugaszkodott tavernában, amelyre sokkal jobban illett volna a tetőfészek elnevezés. Aludni próbált, ide mert a történtek nem hagyták nyugodni, hajnaltájt máshová költözött, aztán ismét máshová. Megszabadult cifra holmijától, fegyvereit, arcát csuklyás köpönyeg takarta. Tarsolyában pár nyomorult ezüst, nyakában a boszorkánymesterek hagyományos csontfüzére, jobbjában hitvány fakupa; nappal lett, és megint éjszaka, s ı csak várt, várakozott egy ivó sötétjében gubbasztva, míg Shulur tetıire az ünnepi tőzvarázs hideg szikrái záporoztak.

Észrevétlenül szenderedett el a csuklyaárnyékában, oltáron vonagló testekrıl, vadállati csókokról, vérrıl és jégrıl álmodott.

Arra eszmélt, hogy asztalán egy második kupa koppan. Lassan feljebb emelte pillantását, és egy ismeretlen férfiéval találkozott a tekintete.

- Ki fialt, és mit akarsz? - suttogta rekedten. Haygar Brish, aki megtanította, miképp kelthet szánalmat maga iránt eltorzított hangjával, büszke lett volna rá - de csak néhány pillanatig.

- A sors küldött hozzád - mondta komolyan a férfi. Szemöldöke oly fakó volt, hogy szemének kékje fenyegetıen sötétnek látszott. - Álruhában jöttél közénk, hogy kifürkészd titkainkat - olyan vétek ez, amelyre nincs bocsánat e világ térségein. A Birodalom, ha megneszeli jelenlétedet, a legkínosabb halálnak ad, de ha mások találnak rád elıbb, abban sem lesz sok köszönet.... - Kortyolt borából, elhúzta száját: - Mélyre ereszkedtél, féltestvérem, de nem elég mélyre ahhoz, hogy elrejtızhess tekintetünk elıl. Alábecsülsz minket - már ezért is hurkot érdemelnél. Köszönd a pillanatnak, hogy megkímélünk; az ısök származéka nem ont ısi vért; míg a kék hold telten ragyog.

Gorduin nem nézett körül, nem nyúlt a fegyvere után úgy érezte, tartozik ennyivel a nyomát felkutató, titkát megırzı shuluri alvilágnak.

- Minek jöttél? - kérdezte immár saját hangján. - Ha meg akartok állítani, nyomban az ırség kezére kell adnotok, másként kénytelen leszek rászorítani gyanútlan féltestvéreimet, hogy a véremet ontsák.

A toroni pillantása rezzenetlen maradt.- Megteheted - mormolta. - De van más lehetıséged is. Gorduin elmosolyodott.- Hát persze. Megkíméltek, ha Tharr, netán Orwella hitére térek, és...- Hallgass! - sziszegte a jövevény. - Hallgass, és figyelj! Ha megteszed, új esélyt

kapsz tılünk, ha nem, kóbor kutyák hordják szét a csontjaidat.A bárd nem mozdult.

- Mit akarsz?- Az ereklye miatt jöttél. A kardért, amelynek a Dailadok százados befolyásukat

köszönhetik, melyet a hagyomány szerint egyik ısük forgatott a nagy Jaering-Yd Garun oldalán. - A toroni vérfagyasztóan mosolygott. - Erre a dicsıségre természetesen nem egy Nemes Ház tart számot rajtuk kívül. A legmerészebbek széltiben híresztelik, hogy a Dailadok bajnoka egy elesett vitéz, az ı vérük jobbjából ragadta ki a fegyvert, ily módon orozva el a dicsıséget tıle és utódaitól. - Gorduin arckifejezése láttán nagyvonalúan legyintett. - Politika, féltestvérem. Sokféle módon lehet helyet szerezni a császári tanácsban, ám csak azok posztja örökletes, akiknek dicsısége egyidıs a Birodalommal. A ragyogás száz emberöltı után sem enyészik el, ha a család ısi ereklyét birtokol. De ritkák manapság az igazi ereklyék - épp neked magyarázzam? - Elırehajolt. - A jégkard nincs a Dailadok kezében, és biztosíthatlak róla, nem pihen az öböl fenekén sem. A Lyalmurok, akikkel apád megütközött, harminc esztendeje bizonygatják, sikerült visszaszerezniük jussukat. A Dailadok sosem ismerték be az elvesztését. Valamelyik kékvérő banda hazudik, a Császár azonban nincs abban a helyzetben, hogy állításaik valódiságát ellenırizze. A két család háborúja folytatódik. A Birodalom érdeke békét kíván. - Farkasszemet nézett a bárddal. - Az a megtiszteltetés jut osztályrészedül, hogy a béke eszköze légy.

- Azaz? - Behatolsz a Lyalmur-palotába, és szemügyre veszed az ı kardjukat is.Gorduin kiürítette a kupát.- Honnan tudhatom, hogy nem ıket szolgálod?- Ha Lyalmur volnék - mosolygott a jövevény -, bizonyítékként cipelnélek a

Boszorkánymesterek elé, akik testedet is, elmédet is ízekre szednék, úgy különítenék el a salaktól az igazságot. Nem, féltestvérem! Bíznod kell bennem, mert ha nem hajlasz rá...

- Tudom - bólintott a bárd. Feje nehéz; szája keserő volt. - Hozass bort! Igyunk az összetartozásra - aztán beszélj; merre találom a halált...!

6.

Halott szerelme színét viselte ismét, ahogy aláereszkedett a tetı maiasából; fekete köpenye hollószárnyként lebbent, lába alig érintette a kortól reves szoboralakokat.

A palota hatalmas volt, impozánsabb és fenyegetıbb mindazon épületeknél, melyeket a bárd Shulurban eddig látott. Megmagyarázhatatlan módon élılény benyomását keltette; óriáskígyó hever így az ég alatt; miután megfojtotta és elnyelte kiszemelt áldozatát... Furcsák voltak a szobrok is: a márványarcok legtöbbjét átalakították, hogy ,azok a hagyományos családi vonásokat tükrözzék - a Lyalmurok szemmel láthatóan nem aggályoskodtak, ha mások múltját kellett a maguk képére formálniuk.

Gorduin elérte az ablakot, melyet az ismeretlen vázlatán látott, s munkához látott szerszámaival. Míg a rést tágította, fel-felpillantott a zeniten álló vörös holdra; homlokán veríték csillogott.

Nem lett volna szabad idejönnöd, gondolta. Gerum szerint egy kézen megszámlálhatók azok a célok, amelyekért halni érdemes - Toron békéje aligha tartozik közéjük...

Fel-alá mozgatta az abbithurkot, összerezzent a halk kattanásra. Az ablaktábla befelé fordult, s ı együtt mozdult vele. "Egyenesen, azután kétszer balra: el sem tévesztheted... " Pontosan követte az utasításokat. Végre megtudhatta, mit élt át az

apja - a környezet engesztelhetetlenül idegen volt, a szoba, a folyosó sötét; amerre járt, csak az árnyékok mélyültek el, egyetlen jel sem utalt behatoló jelenlétére. A falakra aggatott pajzsok tükrébıl rémisztıen domborodtak ki a vicsorgó vadkanfejek, a páncélokhoz tartozó vaskesztyők ujjai vadkanagyarakká görbültek. Tépett lobogók, gyızelmi trófeák mindenütt - ahogy a Lyalmurok csillaga emelkedett, más vérvonalak mindörökre eltőntek; a família története cselvetések, mészárlások végeláthatatlan krónikája volt. Gorduin jeges nyugalommal haladt elıre, tekintete az ajtót kereste, melyen túl a titok, a feloldozás várt rá.

Nem kellett volna belevágnod, gondolta. megint. Elszámítottad magad, és ezért - nem úgy, mint Torozonnál - fizetned kell... Mire célhoz ért, már biztosra vette, édesmindegy, hogyan lépi át a küszöböt, önérzete parancsára mégis csendesen tette, ahogyan ilanorihoz illik.

Elvakította a körös-körül felparázsló fény. Tucatnyi fegyveres vetette rá magát - egyikükkel-másikukkal végezhetett volna, de nem látta értelmét; ellenállás nélkül tőrte, hogy leteperjék majd talpra állítsák. Hunyorgott, körvonalait érzékelte csupán az ereklyetartó mellett megjelent alaknak.

- Lám csak, lám - zihálta egy síri hang.Háromszögő acélhegy emelte feljebb Gorduin állát. A hozzá tartozó botot

markoló kéz fekete volt, akár a fölötte ködlı, lidércálomba illı vénemberarc. A lángok perzselte húsban ırtüzek gyanánt égtek a zöld szemek.

- Eljöttél hát - sziszegte a Lyalmur. - Eljöttél, hogy befejezd, amit apád elkezdett! - Az acélhegy felfedezı útra indult a fogoly nyakán. Szabálytalan, vérvörös vonal maradt a nyomában. - Az a fenevad két hajómat égette fel. Tucatnyi katonámat ölte meg, és háromszor ennyivel mővelte ugyanazt, amit velem... - Közelebb hajolt a bárdhoz, megborzongatta ide nem illı; vadvirágillatú leheletével. - Bár idejében figyelmeztettek, nem hittem komolyan, hogy idemerészkedsz. Az ereklyét akarod? Jó helyre jöttél. - Ajak nélküli szája mosolyra rándult. - A halált keresed? Ha igen, sikerült ráakadnod, ilanori kutya!

7.

Gorduin álmodott.Sötét mélység felett lebegett holmi fényfonálon, védtelen testét a Semmi jeges

szelei tépázták. Tagjait elhagyta az erı, lélegzete szaggatottan tört elı dérlepte ajkai közül. Saját súlyát, a sebek fájdalmát nem érezte; szemét nem bántotta az éles ragyogás; a távoli dobbanások, melyek mind hosszabb szünetekkel követték egymást, többé semmit sem jelentettek - mindaz, ami szellemébıl, halhatatlan lényegébıl meg-maradt, a szabadulás útját kereste.

"Dalarag K'naoch-oathar... " Mérhetetlen a Te kegyelmed. "la-hayem leh Maragol o Ti'Atuh!"

Magad vagy a kezdet és a vég.Kínzói idırıl idıre végigvágtak rajta korbácsaikkal, de bármit tettek, vissza

nem kényszeríthették; távolodott tılük s úgy érezte, fokozatosan belátják ezt ık is. Mulatságosnak, de érthetınek találta ijedelmüket, elvégre a Lángmarta-Képő-Szörnyő-Öreg egészen mást parancsolt - arra készült, hogy az evilági pokol valamennyi kínját megízleltesse vele, s lám, csalódnia kell...

- Oldozd le! Oldozd le, te barom, vagy mind a helyére kerülünk!Kulcscsördülés. - Tartsd a pofád, és hozz a pálinkádból! Az még a halottakat is felébresztené...Nyikordulás. Távolodó léptek zaja.

Dobbanás.Csend. - Mióta tart?- Nem mindegy? Tíz, legfeljebb tizenkét órája. És nem húzza már soká. Ha

egyszer...Dobbanás. Csend. Dobbanás. - Mi lesz már azzal a pálinkával? Csattanás.- Ó, nagyuram! Nem vártunk vissza ilyen hamar. Ha kegyeskednél...- Fajankó! Húzd közelebb, aztán tágulj!Jeges hideg. A sötétség örvényében zöld szemek égnek, alattuk

összecsikordulnak a fogak.- Átkozott kutya!A nyögés idegen, távoli visszhang; a fájdalom nem talál utat a körötte erısödı

derengésbe. Ez már egy más világ, kapuja szélesre tárul, túlnan karcsú alak áll, kétoldalt széles mezık fehérlenek. Nyugalom. Távolodás.

Anya? Dobbanás. Az utolsók közül való. Azután egy sikoly.A Lángmarta-Képő-Szörnyő-Öreg -asztrálmása tombol. Szájából éteri láng

lövell, szemeibıl férgek hullanak.Kik vagytok? Mit merészeltek? Mit...?Fém csendülése, léptek dobbanása: Valaki felhördül, vergıdik, majd

elcsendesedik. A kulcsok többé nem csörögnek.- A Császár nevében!A didergı állat, aki nemrég Tier Nan Gorduin volt, ısszerezzen. Vállára, hátára

durva szövéső köpeny borul fokozatosan távolodik a számára megnyílt kaputól, s ez a felismerés mély szomorúsággal tölti el; bármennyire igyekszik, elveszíti a fehér mezık felett tovalebbenı nıalak mosolyát.

Syra... Kezek nyúlnak utána, vigyázva kerülik a testén éktelenkedı sebeket. Árny közeledik, nyakában össze-összekoccannak a bırszíjra főzött apró csontok: Boszorkánymester! A bárd kiáltani akar, de nincs ereje hozzá; tehetetlenül kell tőrnie az ellenség minden érintését. De lám - fájdalmai csökkennek, tudata egyre világosabb; a tisztátalan energia felszítja élete lángját, visszarángatja az itt és most könyörtelen világába.

Szemei tágra nyíltak.A mellette guggoló fegyveresek az Ikrek rettegett szektájának egyenruháját

viselték. A bővigéket mormoló boszorkánymester homlokán pentagrammába foglalt oroszlán, a Császári Iskola ısi bélyege kéklett. Mögötte bíborba öltözött hivatalnok, egy Calator Tetiebris állt. A falak tövében elesettek hevertek.

- Igaz tehát - szólt messze csengı, ellentmondást nem törı hangon a jövevény. Az Ikrektıl közrefogott, torz arcú öregember felé fordult. - Gathlok-En Lyalmur! İ Császári Felségének hiteles ,helyén ma éjjel megjelentek a Dailadok képviselıi, és panaszt tettek ellened egy családtagjuk elfogása s kínok közti vallatása miatt. Törvényünk, melyek megalkotásában ıseid is részt vállaltak, világosan kimondja: "A Tizenegyek Ünnepének ideje alatt testvérednek épségét, életét és jószágát megkíméld; másként megölettetsz, s gyalázat lesz Házadnak osztályrésze is." A vád súlyosságára való tekintettel İ császári Felsége különítmény kiküldését vélte szükségesnek, mely vezetésemmel otthonodba hatolva megerısítette a vérbőn tényét. Az ifjú Dailad -pillantott Gorduinra - vétett a szokásjog ellen, mikor nyugalmadat megzavarta, cselekedete azonban semmiképp sem indokolja szégyenletes eljárásodat. İ Császári

Felsége...- Ilanori! - zihálta az öregember. - Nem a vérünk! Ez... Az Ikrek kíméletlenül

elnémították.- İ Császári Felsége - folytatta a Calator - ezennel megfoszt minden örökölt

vagy szerzett címedtıl és rangodtól. Nem vagy többé tanácsának tagja, nem lehetsz ırizıje sem népünknek, sem szent ereklyéinek. Palotád, flottád a koronára, ingóvagyonod a Dailadokra száll, akiknek családtagját alávaló módon meggyötörted. Az Ünnep végéig ırizetben maradsz, aztán híveiddel együtt vádlóid kézére kerülsz; testetek megtöretik, lelketek megtisztíttatik a szenvedések által, melyet İ Császári Felségének papjai mindvégig felügyelni szándékoznak. Így lesz, mert kimondatott a Birodalom fennállásának nyolcadik dekádjában, a Gyökerek havának ötvenegyedik napján, s így foglaltatik majd írásba az utánunk jövık okulására... - Rezzenetlen arccal intett. Vigyétek el!

Az öregember asszony módjára sikoltott; úgy rémlett, nem tudja, nem akarja abbahagyni:

Gorduin ezt a sikolyt hallotta utoljára, mielıtt - a boszorkánymester akarata szerint - ismét mély kábulatba zuhant.

8.

Vánkosok közt tért magához abban a fogadónak tisztelt patkánylyukban, ahol felszerelését hátrahagyta. Alkalmi társnıje, a nısténydémon sürgölıdött körülötte, friss kötéssel látta el sebeit.

- Végre valahára - suttogta, s tıle szokatlanul gyengéd csókot lehelt a bárd ajkára. - Már attól tartottam, örökké itt rostokolhatunk. Jobban vagy, lovagom?

Gorduin bizonytalanul intett igent. Tompa fejfájás gyötörte, alig néhány emlékképet ırzött a Lyalmur-házban vívott küzdelemrıl. A jégkard megszerzése után csúf kutyaszorítóba került, kis híján levágták az összeégett képő kyr aggastyán emberei. Nagyot zuhanhatott valahonnét - a tarkótáji sajgás legalábbis erre vallott.

- Mi történt?A lány heges, szépségesen csúf arcát felderítette a mosoly.- A szennyvízsodort ki arról a szörnyő helyrıl. A Kobrák martalócai találtak rád,

és csak azért nem vágták át a torkodat; mert ez egyszer más megbízást adtam nekik. Idáig hozattalak - temérdek pénzembe került; remélem, megérte. Egy álló hétig gyötört a láz; a kirurgusok foglalkozni se akartak veled, így aztán ledobattam ıket az emeletrıl, és boszorkánymestereket fogadtam. Összeforrasztották a bordáidat, a bal karodat és az orrodat - sajnos nem egymással, de ezen már aligha segíthetünk... - Csengı gyermekhangon kacagott. - A hét közepén fegyveresek jöttek. A Dailadok címerét viselték. Magukkal vitték a kardot, és száz aranyat hagytak itt helyette.

- Alkudozhattál volna - mosolygott bágyadtan a bárd. Újabb csókot kapott elismerés gyanánt.

- Nem ment suttogta a lány. - Te jártál az eszemben. Mondják, a tavasz teszi. Hajlandó vagy most már feleségül venni?

- Nem.- Miért nem?Gorduin lehunyta szemét. Hála és szánalom gyürkızött benne; nemigen tudta,

honnét kezdje, ezért inkább csak ennyit mondott:- Az utódaink látnák kárát.A nısténydémon komolyan eltőnıdött, aztán ismét megcsókolta. '- Sebaj. A horoszkópom szerint idén biztosan elkelek. De addig...

Szapora kopogtatás hallatszott az ajtó felıl.- Hölgyem! - kiáltotta vastag hangján a fogadós: - Hölgyem, itt vannak!

Emlékezz az ígéretedre, kérlek! Meneküljetek!- Ó, Tharr szerelmére! - A lány felpattant, kapkodva szedte össze kettejük

holmiját. - Valóban megígértem neki, hogy nem hagyjuk romba dılni a tanyáját. - Felsegítette . Gorduint, kezébe nyomta a fekete köpenyt, a kétélő ilanori kardot, a nyílpuskát. - Siess! A Lyalmurok bérencei a nyomunkban lihegnek; ha nem akarunk bajt, valóban indulnunk kell:.. - Az ablakhoz futott, szoknyája fodrai ezüstös örvény-ként kavarogtak. - Micsoda hét! - Bosszúsan tapogatta végig forradását. - És megint nem volt idım eltüntetni a báli sminkemet!

Menekültek. A délutánt csavargással, az éjszakát egy öbölre nézıpolgárház tetején, szeretkezéssel töltötték. Hajnaltájt a bárd, aki mindinkább

erıre kapott, megelégelte a bújkálást, megütközött az üldözıkkel - egyet levágott, néhányat megsebesített közülük; a túlélık megfutamodtak, és nem is mutatkoztak többé.. A pár zavartalanul jutott a kikötıig. Gorduin megalkudott egy abasziszi hajó kapitányával. Indulni készült.

- Biztos vagy benne, hogy ezt. akarod? - tudakolta a lány. Míg a bárd verekedett; végre megszabadult forradásaitól; profilja békés volt és gyönyörő, tekintetében lappangott csak szomorúság. - Megpróbálhatnánk együtt. Próbálhatnánk másképp.

- Kalandozó vagyok - emlékeztette a férfi. - Apám sosem volt az.- ...és anyád sem volt nısténydémon - mosolygott á lány. Kék szemeiben

könnyek. - A tények makacs dolgok. Mi halandók semmit sem tehetünk ellenük. Ég veled, Tier Nan Gorduin!

A bárd átölelte, magához szorította.- Nem tudom a neved - mondta -, de mindig emlékezni fogok rád.Sarkon fordult, a palló felé indult s a fejét ingatta közben. Toroniak... !

9.

Az abasziszi szkogg apró fehér háromszög volt csupán a horizonton, mikor a távolba révedı nısténydémon mellé odakanyarodott a fekete batár. Ajtaját a Dailadok egyik szabadosa tárta szélesre, odabent maga a vén családfı terpeszkedett.

- Jöjj, húgom - suttogta. - Hideg errefelé a szél. A lány helyet foglalt mellette.- Nos?- A tieid által beplántált emlékeket vitte magával, Messie. Az idevezetı úton

egy Kobrát megölt, és végzett volna a többivel is, ha azok késlekednek a visszavonulással. Szentül hiszi, hogy ı szerezte vissza az ereklyét, hogy kemény harcban vívta ki a távozás jogát. Nyugodt és elégedett, de saját akaratából aligha tér vissza partjainkra.

- Így helyes - bólintott az öreg. - Ha megtenné, halál várna rá. Érkezését másodszorra nem titkolhatnánk el; a Császár személyesen adna parancsot az elpusztítására. Nehezemre esne engedelmeskedni, hisz a kölyök a lányom fia, ráadásul derekasan állta a próbát: családunk sosem gyızött volna nélküle... - Hunyorgott, halványkék szemében a kajánság szikrái gyúltak. - Hát a te próbádat kiállta-e, Romlás Virága?

- Gyermeket várok tıle, uram - mondta halkan a lány, aztán, mintha nehezére esne, hozzáfőzte még; - Parancsod szerint.

A vén kyr bólintott.- Házunk mától a te Házad - mormolta. - Örömünk a te örömöd, bánatunk a te

bánatod, nemzetségünk a te nemzetséged. Velünk élsz, köztünk neveled fel unokám

vérét. Így rendeltetett. Y'alaih al-obhan: nevünk élni fog.- Élni fog - visszhangozta a lány. Fejet hajtott Messire Dailad elıtt, több

könnyet nem hullatott - s mert ízig-vérig toroni volt, holta napjáig titkolta a rajta ejtett egyetlen igazi sebet.

Wayne Chapman

LEVIATÁN(a Pyarron elıtti VIII. évezredb ıl)

1.Az orkán az öbölben született, a földnyelv felett kapott erıre, és a nyílt vízen, a

legendák szörnyeinek acsargó dühével rontott nekünk. Vártuk, számítottunk rá - de nem számítottunk a hangjára, a panaszos-fenyegetı sikolyra, mely egy szemvillanással azelıtt remegtette meg zsigereinket, hogy a toronyfedélzet ablakai. berobbantak: Eddig csak láttuk és hallottuk az iszonyatot, most már éreztük is. A mellünkre nehezedett, a felkavart iszap bőzét préselte tüdınkbe, törmeléket, tajtékot sodort, és fellegpalásttal sötétítette el az eget, mintha egymaga akarná beteljesíteni giffithai Korkoran jóslatait a közelgı tőz- és jégözönrıl. A falak rázkódtak, egy árboc visszhangos reccsenéssel tört derékba, a burkolat és a kormánymő azonban kitartott: a Harida, İ császári felsége Laquass osztályú csatahajója lassan egyenesbe került, és a tömegéhez illı méltósággal ismét a szélbe fordította orrát.

- Látod? - sziszegte Azimut kapitány, s bár mindvégig a judikátort bámulta, úgy éreztem, szavai nekem is szólnak. Érted már? Félreállsz végre, hogy tehessem a dolgomat, ostoba?

A második csapás akkor zúdult ránk, mikor emberei szorosabbra vonták a győrőt a judikátor körül. A szíjas izmú, jégkék szemő ő férfi a többiekkel együtt tántorodott meg, de nem bukott a földre, és mielıtt a fegyveresek visszanyerték egyensúlyukat, összeszorított ökleibıl darabos sötétséget lövellt feléjük - hatékony fogás egy birodalmi ítésztıl, de semmiség az odakint tomboló elemek dühéhez képest. Három tengerészkatona hanyatt zuhant, a negyediket és az ötödiket a szél csapta a falhoz, a hatodiknak magam vetettem gáncsot anélkül, hogy indítékaimon vagy a következményeken töprengtem volna. A fickó estében felém sújtott, s mert tekintete elárulta, hogy ölni is kész, ha módja nyílik rá, két gyors ütéssel a földön marasztottam. Nem nyúltam a gazdátlan pengéért - valami azt súgta, máris többet tettem annál, ami a magamfajtától vész idején elvárható.

- Tétováztál - dünnyögte a judikátor. - Már-már azt hittem... - ...hogy ezekkel tartok? - Szemközt új pengék csillantak, én mégis a kibomló

segédvitorlákat figyeltem: mályvaszínük a toroni kurtizánt juttatta eszembe, aki életem utolsó gyönyörteli éjszakájával ajándékozott meg, s aki olyan szorosan ölelt magához, mintha ismerné az igazságot - pedig az igazságot csak az istenek ismerik, és sorsunk végsı titkával együtt szövik a csillagok mintázatába, hogy minket, percnyi éltőeket a lassú változás és az örök megújulás tiszteletére tanítsanak. Úgy neveltek, hogy elfogadjam döntéseiket, néha mégis elıvesz a keserőség - mint most, és mint azon a reggelen, mikor addigi életemmel együtt a szerelemnek is hátat fordítottam, és a postaállomás egyetlen pihent lován folytattam utamat a tenger felé.

A harmadik csapás zökkentett vissza a valóságba. A toronyfedélzeten szorongók - tisztek, fegyveresek és jöttmentek, akiknek csak Azimut szeszélyébıl juthatott hely egy birodalmi csatahajón - egyszeriben megfeledkeztek rólunk: leeresztett karddal, ziháló mellel bámultak nyugat felé, és pillantásukat követve elfúlt az én lélegzetem is.

Oldalvédünk eltőnt, mintha sosem lett volna. Ahol pár perce gyorsjáratú karakkák raja hasította a vizet, most örvénytölcsérek nyújtóztak az alacsony ég felé, a hullámok közt túlélık küzdöttek a falkákba verıdött cápákkal - lehettek a tengermellék szülöttei, lehettek jó úszók, rátermett fegyverforgatók, itt és most mégsem fogadtam volna a gyızelmükre.

- Eprimor...?- Irány marad - közölte a kapitány. Átható pillantással fékezte meg a felénk

mozdulókat, de sem a tırt, sem a sebvörös ruhás nıt nem eresztette: bensıjében sötét

szenvedély gyürkızött az évtizedes fegyelemmel. - Tombolj csak, átkozott - sziszegte, és idıbe telt, míg rájöttem, hogy szavait ezúttal a földnyelv takarta ellenséghez intézi. - Harcolj és pusztíts, míg teheted, de vigyázz: utánad én következem!

Néztem, mert nézni kellett: noha arcát és nyakát szilánkok sebezték meg, noha grimasza alig emlékeztetett a mosolyra, mellyel. a vadászat heteiben kémlelte a láthatárt, tartása változatlanul méltó volt hírnevéhez. Vasszürke sörényével, medveerejével, a harci öltözékét ékítı rang- és diadaljelekkel maga volt a rendíthetetlenség, mindazon erények megtestesülése, melyek Kyriát naggyá, a császár seregeit legyızhetetlenné tették. Az igazi tőz nem az ırhelyeken, nem a naftavetık sárkánytorkában, hanem a tekintetében lobogott, de ez egyszer nem hozott számára megvilágosodást - szinte láttam, ahogy távolodik tılünk, ahogy az ısi győlölség tovább hajszolja prédája nyomán.

Azzal áltattam magam, hogy ismerem, azt reméltem, hogy napjaim fogytáig hőséggel szolgálhatom ıt, és mert csalatkoznom kellett, ugyanazt a keserőséget éreztem, amit a judikátor érezhetett, mikor a vádak bizonyítást nyertek – nem lehetett könnyő végignéznie, ahogy ifjúkorának bálványa hısbıl fenevaddá változik. Tudtam, hogy nem harcostársak többé, tehetetlenül figyeltem, ahogy ellenségekké válnak; s bár vesztenivalóm nemigen akadt, azon kaptam magám, hogy Weilához fohászkodom - hozzá, aki ráébresztheti ıket, hogy az igazi ellenség odakint, a déli partvidék névtelen öblében vár ránk.

- Eprimor!Azimut a másodtiszt felé fordult, de szeme sarkából továbbra is minket figyelt:

a többiek csak árnyak voltak, mellékszereplık az élet hullámverés mozgatta Rododa-színpadán. Ahogy a hajóorr megemelkedett, fogódzó után kaptunk, aztán csak vártunk és reménykedtünk. mindannyian abban, hogy a Harida átszeli az útjába gördített hullámhegyeket, hogy eredményesen dacol majd. a további csapásokkal... s hogy isteneink valamiképp elsimítják a köztünk támadt viszályt.

Nem így történt.A judikátor figyelmeztetı kiáltására fordultam ismét Azimut felé. Amit láttam,

nem lepett meg, de fájdalmasabban érintett, mint az elsı alkalommal. Kevélység volt hinnem, hogy változtathatok a sorsán, mikor a magamén sem uralkodtam, és elérkezett az idı, hogy szembenézzek a ténnyel: noha sokat tudok róla, igazában sosem ismertem ıt.

Kábán meredtem rá, ı pedig úgy mosolygott, ahogy hajnaltájt, mikor elıvédünk magitorai a mindenség energiaállapotának változására, az ellenség közeledtére figyelmeztették. Balját a sebvörös köntöső nı derekán nyugtatta, a jobbal pedig olyan magától értetıdı természetességgel szorította torkához a tırt, mintha csak a hajónak készülne új, biztonságosabb irányt szabni. A körülállók nem mozdultak: sihederkoruk óta szolgáltak Azimut keze alatt, és készséggel követték volna akár a guttarok poklába is.

- Befogadtalak, tanult ember - suttogta a kapitány. - Esélyt kaptál tılem a megtisztulásra, arra, hogy férfiként élj, harcoshoz méltó véget lelj köztünk... s lám, mivel fizetsz érte?

Nem volt mit felelnem neki: amivel vádolt, szempontjából kétségtelenül megfelelt az igazságnak - az istenek, a Birodalom igazsága azonban mást követelt, s a judikátor ebbıl a tudatból meríthetett erıt, mikor célra emelte kézi számszeríj át.

- Azimut-om Atlar - szólt rekedten. - A császári felség által rám ruházott hatalommal élve megfosztalak tisztedtıl, és elrendelem, hogy a parancsnokságot hatalmad jelvényeivel együtt haladéktalanul add át...

A kapitány arcáról lehervadt a mosoly, szorítása azonban nem lazult a tır markolatán.

- Enrawell szeme vagy - mondta. - Kevés tán a fény, hogy meglásd a helyes utat?

- Törvényeinket és legszentebb hagyományainkat gyalázod meg. Hitünket árulod el, amikor...

- Tévedsz. Bármit teszek, hagyományaink és hitünk védelmében teszem, és ha ezzel törvényt sértek, a túlvilágon majd számot adok róla. - Azimut a földnyelv felé pillantott, melyen túl mostanra hatalmas szívként lüktetett a villámok koszorúzta feketeség. Alig mozdított jobbján, a nı torkának szegezett penge tükrét azonban máris vér homályosította el. - Megteszem, amit meg kell tennem, aztán Weila kegyelmébe ajánlom lelkemet. Ha harcosnak és férfinak tartod magad, követni fogsz; akár a többiek. Megküzdünk az iszonyattal, mely dekádok óta kísért Quironeia vizein, és száz meg száz bajtársunkat, a Birodalom temérdek alattvalóját pusztította el. Gyızünk vagy veszítünk, osztályrészünk örök dicsıség lesz, de ez... - mormolta, rám villantva savószín szemét - ...ez semmiképp nem tarthat velünk.

2.Ez a messzi északon, a Nel'Myer partján született, s bár elei jobbára tengerészek

és fegyverforgatók voltak, ı maga több hajlandóságot mutatott a tudományok és a misztika iránt. Ahogy cseperedett, úgy távolodott el mindazoktól, akik szerették - mintha már ekkor sejtette volna, hogy az istenek rövid életet és korai megvilágosodást szánnak neki.

Vad elszánással tört elıre választott útján, híre azonban megelızte, és idıvel Enrawellig jutott. Húszesztendıs sem volt még, mikor meginvitálták a császár asztalához, de sosem szórakoztatta az udvar nagyjait a hadigépek és a csillagok titkaival: a másik, a sötét üzenet az indulás elıtti éjszakán jutott el hozzá, és alapjaiban megváltoztatta, életét.

Jó ideig nem mutatkozott az emberek elıtt. Bocsánatkérı levelét egy kevert vérő, vén tollnoktól rendelte meg, és holmi hegylakóval küldte Enrawellbe. A császár elnézte neki ezt az otrombaságot is - uralkodóként és anyrként legalább annyit tudott a végzetrıl, mint ez, s mert korának legnagyobb filozófusa volt, válaszában arra intette, hogy keressen mélyebb értelmet az égiek döntésében.

Nem volt könnyő a dolog.A férfi, akivé ez idıvel érett, borgızös éjszakák és ködös nappalok sokaságát

szánta rá, de húsz esztendı múltán sem volt elégedettebb az eredménnyel, ezért könyveivel és tekercseivel együtt hátrahagyta a tépelıdést is, mikor az ösztönök indulást parancsoltak neki. A carcazuni Kapun át Astarba ment, onnét Kyallon és Pendinen át Enrawellbe. Az utazók csuklyás köpönyege rejtette arcát, míg az utcákat rótta örömét lelte a hazugságban, hogy ha másként tenne, felismernék. Végignézett egy küzdelmet a Jendari Arénában, felkereste a Csaták Palotáját, melynek kristályüveg ablakain át tízezer festett bajnok és hıs ábrázatára hullta napfény... aztán a falakon kívüli kalyibavárosba sietett, és korhelyek, rosszféle nık seregének életét aranyozta be örökségével.

- Ki vagy te? - firtatta egy sebhelyes képő alak, aki az erszényére pályázva támadt neki, és sajgó háttal, szikrázó szemmel tért magához egy drága kurtizán ölében. - Ki vagy, és merre tartasz, nagyúr?

- Szolga vagyok- feleltem. - A sors rabszolgája, és ugyanoda tartok, ahová minden teremtett lény útja vezet, bár az enyém valamivel sietısebb a tiéteknél. - Érméket dobtam az asztalra, és kiürítettem az ott lelt butéliát. - Tedd, amit tenned kell, aztán menj, és ne vétkezz többé - a mostaninál egy szénégetı is különb

foglalatosságot kínál neked.Az útonálló szólni akart, a kurtizán azonban leintette. Egyetlen szemével merın

bámult rám, és mielıtt kifordultam az ajtón, Morgena áldásának jelét mutatta felém.Azon az éjszakán ismét mérföldek ezreit hagytam magam mögött, és lırétıl

kábán érkeztem Enrawell telébıl Toron tavaszába, ahol gyantaillat, gyerekzsivaj és bérelt batár várt rám. A hajtó komor öregember volt, a sheralani határt vigyázó légiók veteránja, akinek vállát nomád buzogány, bal térdét kıgörgeteg zúzta szét. Egyetlen szó sem hangzott el köztünk, míg délnek tartottunk a fenyvesek közt kanyargó utakon - a negyedik állomáson azonban ráncok mélyültek el a postamesterrel tárgyaló vénség ábrázatán.

- Engedelmet; Dom - dünnyögte, amikor visszatért. - Úgy fest, helyet kell adnod magad mellett egy idegen úrnak, aki szintén Shulurba tart.

- Kerítsenek neki egy másik batárt - mondtam. - Állom a költségeket:- Nincs másik batár, Dom, és a postamester szerint..: Savanyú képpel

bólintottam; figyelnem sem kellett, hogy láttam a félelmet a tornácon álló fickó szemében.

- Helytartói passzust mutatott nekik?- Olyanfélét, Dom. Jót teszel az itteniekkel, ha nem támasztasz nehézségeket.- Mibıl gondolod, hogy érdekelnek a nehézségeik?- Asista vagy - mormolta a veterán. - Zarándok, aki a Fájdalom Útját járja, és jót

cselekszik a rászorulókkal.Erre már csak a vállamat húztam. feljebb: beletörıdtem, hogy hírem

változatlanul elıttem jár.A passzus hordozója karcsú, könnyed mozgású, választékosan öltözött férfi volt

olyan jégkék szemmel, amilyet manapság csak a calowyni eredető Nemes Házak sarjainál látni. Jó ideig méregettük egymást, mire rádöbbentem, miért találom olyan rokonszenvesnek: világéletemben becsültem azokat, akik tudják, hogyan és meddig kell hallgatniuk. Más dolgom nem lévén beszédbe elegyedtem vele, s ı megjelenése után modorával is kellemes csalódást okozott - a tisztavérő kyrek rátartisága éppoly távol állt tıle, mint a birodalmi arisztokráciát századok óta mételyezı érdektelenség. Odassyninak, a helytartó-família oldalági leszármazottjának mondta magát, és csodálatot ébresztett bennem a tájékozottság, mellyel a világ dolgairól nyilatkozott. Modora oly sima, az utazó diplomata szerepe oly testhez álló volt, hogy csak órák múltán figyeltem fel néhány furcsaságra, s ránk esteledett, mire teljes biztonsággal megállapítottam: hazudik nekem.

Kelepcébe csalhattam, leleplezhettem volna, de nem éreztem kedvet hozzá - annál sokkal jobban érdekelt, kicsoda-micsoda valójában. Ha másként jár el, talán sosem kerülünk ilyen közel egymáshoz, és ezt neki is tudnia kellett, hisz tapasztalt vadász volt - a vadászoknak pedig nem mindegy, farkasnak vagy medvének ássák-e a vermet. Hallgattam történetét, ezt a mások történeteibıl összegyúrt mőremeket, s mert a részleteknek nem volt jelentıségük többé, szavai értelme helyett azok zenéjére fülelve latolgattam, vajon mennyi rejtızhet a maszk mögött igazi énjébıl. Az a benyomásom támadt, hogy simulékonysága dacára kemény ember, aki ideje legjavát testgyakorlással tölti, de nem lehettem biztos a dolgomban: eleget hallottam olyan eljárásokról, melyek hosszabb-rövidebb idıre megváltoztatják, akár a felismerhe-tetlenségig eltorzítják a külsıt.

- Mit akarsz tılem? - kérdeztem hajnal elıtt, félresöpörve mindazt, amit a futárszolgálatról, a diplomáciai karrierrıl és egyetlen igaz szerelmérıl, a tengerrıl hordott össze. Elhallgatott, homlokráncolva pillantott rám - csalódtam volna, ha egy szemernyi bosszúságot sem tükröz a tekintete.

- Sejtettem, hogy rájössz - mondta végül. - A magadfajtát szinte lehetetlen

félrevezetni.Bólintottam. A kékezüst hold, pályám égi tükre sarlóként tündökölt odafent -

méltósággal viselte sorsát, mely arra ítélte, hogy belevesszen a keleti horizonton elömlı derengésbe.

- Hazudtál nekem.- Nem tehettem mást. A parancs úgy szólt, hogy mérjem fel, mennyit érsz.- Hogy mennyit érek?- Különös híreket hallani rólad - folytatta a jégkék szemő. - Egyesek szentnek

tartanak, mások futóbolondnak, aki eltékozolta tehetségét... némelyek pedig eretneket látnak benned, aki egy földre szállt isten szerepében tetszeleg.

- Az anyrok küldtek, hogy az ezzel járó veszélyekre figyelmeztess?- Nem. - Útitársam elırehajolt, és felemelte jobbját: győrője kövében vörösen

derengett a birodalmi judikátorok rangjele. - Azért csatlakoztam hozzád, hogy az indítékaidról kérdezzelek.

- Semmi másért?A judikátor bizonytalannak látszott. Valami azt súgta, ez már nem a színjáték

része, vagy ha igen, hát egy másik színjátéké, melyben nem rá osztották a fıszerepet.- Az elmúlt években - mondta - kiterjedt levelezést folytattál Azimut-om

Atlarral,. a Birodalom quironeiai flottájának rajparancsnokával. Technikai, stratégiai, olykor históriai kérdésekrıl értekeztetek, zászlóshajóját a te terveid szerint újíttatta fel, s bár kapcsolatotok némi túlzással barátságnak is nevezhetı, a kapitány lepıdött meg a legjobban, mikor utolsó üzenetedben szolgálataidat ajánlottad neki. - Pillantása egy bekapcsolódott az enyémmel jobbja tıre aranyverető markolatán pihent. - Mi késztet rá, hogy önkéntes számőzetésed huszadik esztendejében épp a flottánál, épp Azimut hadmérnökeként kezdj új életet?

Felesleges lett volna firtatnom, honnét szerzi az értesüléseit: bármilyen szentségeket tisztelnek a judikátorok, a levéltitok sosem tartozott ezek közé.

Harcos vagy - suttogtam. - Megölnél pusztán azért, mert homályosak az indítékaim?

- Egy tanult ember, mielıtt útra kel, legalább a maga számára tisztázza, mit miért cselekszik.

- Magyarázatot vársz tılem?- A Birodalom vár magyarázatot.Érzékeltem szavaiban a feszültséget, éreztem a veszedelmet, és úgy döntöttem,

nem kísértem a végzetet azzal, hogy kivágom: sem tıle, sem más halandóktól nincs félnivalóm.

- Egy találkozóra tartok - mondtam végül. - Egy találkozóra a déli partokon.- Nem Azimut hajója az egyetlen, amivel eljuthatsz oda.- Azimut csatahajóknak parancsol, és a Voltak városai felett nem épp

veszélytelen az utazás.- Tréfálkoznál akkor is, ha tudnád, hogy visszatértedkor császári ítélıszék elé

kerülsz?- Nem térek vissza - közöltem, s feljebb húztam a köntöst bal karomon, hogy

útitársam jól láthassa az Igazságbélyeget, melynek viselésére az utolsó myerrai zendülés óta törvény kötelezi nemzetségem férfitagjait. - Úgy rendeltetett, hogy a tengeren vesszem el... és lassan kitelik az idım.

A jégkék .szemek összeszőkültek, a tırmarkolaton pihenı ujjakon remegés futott végig: egy nép, mely fél szemmel folyvást ómenekre les, fegyverforgatóit sem mentesítheti azok hatalma alól.

- Ez hát a teher, amit cipelsz? Ezt súgták a csillagaid azon a húsz év elıtti éj szakán?

Kibámultam az ablakon, hogy a döbbenetet felváltó szánalmat már ne kelljen látnom.

- Miféle vádak alól ment fel az igenlı válasz? - Szentséggyalázás és árulás.Ezt a változatosság okáért nekem kellett megemésztenem. - A kapitány...?- Meglehet. - A judikátor a tır helyett most a medáljával babrált, s mintha

nehezére esett volna megformálni minden egyes szót. - Azimut-om Atlar nagyhírő harcos, akinek tetteit... nem csupán elöljáróim akaratából tanulmányoztam az elmúlt évek során. A sanemossai kalózok elleni hadjárat, a szigetvilág és a szoros megtisztításának krónikája ifjúkorom legkedvesebb olvasmánya volt. Úgy tartottam, mindent elért, amit fegyverforgató elérhet, és igyekeztem méltóvá válni hozzá... a dicsıséghez, melynek jelvényeivel a Csaták Palotáját és urunk termeit ékítette. A vészterhes hírek hallatán önként jelentkeztem erre a feladatra. Azt reméltem, könnyő lesz tisztáznom példaképemet a vádak alól, de most...

Hallgattunk. A második hold tekintete beezüstözte a fenyveseket, az irtásokon derengı ködbe burkolóztak a toroni falvak és tanyák.

- Azimut ismét hadba készül - suttogta a judikátor. - Járırszolgálatot vállalt a távolnyugati vizeken, hogy lelket öntsön a hajósgazdákba és a déli part telepeseibe, akiket jócskán összezavartak az ıslakók kísértethajókról szóló legendái. Rutinfeladat, az elıkészületek azonban nem erre vallanak, és nyugtalanságot keltettek a flotta berkeiben. A kapitány saját jármőve, a Harida mellett négy további csatahajóra és tucatnyi karakkára tart igényt - ennél nagyobb erıt századok óta nem rendeltek egyetlen ember parancsnoksága alá. Az udvar rangsorvitát gyanított a panaszok mögött, megfigyelıi azonban mind több aggasztó ténnyel támasztják alá a shuluri vezérkar állításait. Tudjuk, hogy Azimut átalakíttatja a hajók vitorlázatát, és ritkafémbıl vert dongákkal erısíti meg bordázatukat. Tudjuk, hogy katapultokat és tőzköpıket szereltet át a Haridára a parti erıdök sáncairól, hogy a tisztek kivá-lasztásakor elınyben részesíti a sanemossai veteránokat... és hogy helyet ad maga mellett olyanoknak is, akiket sem képzettségük, sem megbízhatóságuk nem érdemesít e tisztességre. Társai némelyikét ismert médiumokkal, élveteg szekták vezetıivel azonosították - az anyrok csak a kapitány érdemei miatt halogatják a beavatkozást, míg pontosabb értesülések kel, valamiféle magyarázattal szolgálok nekik. - A judikátor pillantása növekvı zavarról árulkodott. - Kényes helyzetben. vagyok, myerrai Darlath. Elöljáróim a legrosszabbat feltételezték rólad, és vétkeztem én is, mikor a titkodat kicsikartam. Nem várhatom,- hogy a segítségemre légy, de ha nem vagy az, aminek Enrawellben hisznek... ha nem vagy hitehagyott összeesküvı, csakis az Asista, a lelkekbe látó, mindent megbocsátó vándor lehetsz. Tekints rám, oldozz fel, és ha van fogalmad arról...

- Alábecsülsz - mormoltam. - Ismerem a kapitányt, tudom, hová készül... és azt hiszem, tudja a császár is, hisz a csillagok nyelvét nála jobban senki nem érti manapság. Tudja, de tiszteletben tartja Azimut döntését, ahogy az enyémet tisztelte annak idején; tudja, és visszafogja az anyrokat, mert Azimut az egyetlen, akit képesnek tart a gyızelemre.

- A gyızelemre...?Bólintottam, és átható pillantással tartottam fogva tekintetét.- Quironeia mítoszai szőkszavúak olykor. A borzongatásra, és nem a tényekre

összpontosítanak - nem beszélnek például arról a három csatahajóról és húsz-egynéhány karakkáról, melyeknek az elmúlt száz évben veszett nyomuk a déli partok mentén. A karakkák többségével nyilván viharok végeztek, a Laquass osztály óriásait azonban nem ilyen könnyő elpusztítani. İsi tudás és felmérhetetlen hatalom testesül

meg bennük: kyr eleink tengeristen híján csak e kettıre hagyatkozhattak, mikor felkerekedtek, hogy új hazát teremtsenek Ynev partjain. A Birodalom fennállásának másfélszáz dekádja alatt a flotta négy csatahajóval lett szegényebb - sorsukról minden esetben parancsnokaik döntöttek, a legénység maradékának távoztakor maguk törték meg az óvó rajzolatokat, hogy a sérült jármő alászállhasson a mélybe. Tudjuk; hol fekszenek; bármikor kiemelhetjük és ujjáépíthetjük ıket. Az utóbbi száz évben eltőnt hárommal ezt a legjobb akarattal sem tehetnénk: amivel szembekerültek, csak pozdorját hagyott belılük a víz színén. A mendemondák szerint az óidık szörnyeivel csatáztak, és mennydörgés közepette, feketére vált ég alatt hullottak szét - akik látták, eskü alatt vallják, hogy maga a tenger lázadt fel ellenük.

A judikátor tétovázott. Nem kárhoztattam érte: a hajlíthatatlanok dolga a legnehezebb, valahányszor világnézetünknek szögesen ellentmondó tények látnak napvilágot.

- Mennydörgés? Fekete ég?- Szakrális mágia - dünnyögtem. - Olyan erı, mellyel a flottának utoljára kétszáz

dekáddal ezelıtt, a Cranta elleni háborúban kellett számolnia. - A keleti horizontot bámultam, s bár a derengés folyvást erısödött, úgy éreztem, csontom velejéig átjár a hideg. - Cranta. Hanyatlásának mélypontján rontottunk rá, elsöpörtük seregeit, lerohantuk városait, nem kíméltük még isteneit sem... s bár majd' mindegyikünkben akad valami a vesztesek vérébıl, oly hosszú ideje éljük a gyıztesek életét, hogy nehezünkre esik szembenézni a múlt árnyaival.

- Úgy érted...- Van valami odakint - folytattam rekedten. - Valami, ami Cranta bukása óta

járja a tengert, vagy kalmáraink, telepeseink jóvoltából kényszerült elhagyni búvóhelyét. Győlöl bennünket, ahogy a crotoni papok és hadvezérek győlöltek valaha minden fehérhajú betolakodót - és a jelek szerint elegendı erı szorult belé a háború folytatásához is. - Lehunyt szemmel koncentráltam; de nem sikerült előznöm a tudatomat ostromló baljós képeket. - Jó ideje álmodom róla. Mindarról, amit tett, és amit még tehet; a homályról, mely körülveszi, a viharról, melyet városainkra zúdít, ha idıt kap rá, hogy hatalmát kiteljesítse. Úgy rendeltetett, hogy részt vegyek a felkutatásában, s hogy ne térjek haza soha többé: ezért képeztem magám húsz esztendın át... és ezért jelentkeztem szolgálatra a kapitánynál, akinek az istenek hasonló sorsot szántak.

A judikátor pengévé keskenyedett szemeiben kékezüst holdfény táncolt.- Azimut tehát...- A végzet szavára hallgat - mormoltam. - Azt teszi, amit tanult, és amihez a

legjobban ért: elıkeríti, és kerül amibe kerül, elpusztítja a leviatánt.

3.Kyria tartományainak zöme egyetlen magasabb célt szolgál, s nincs ez másként

Toron esetében sem, mely éppoly erıs szálakkal kötıdik a flottához, mint Sheralan az általa vigyázott déli határhoz, vagy Rualan a területének harmadát borító rengeteghez: A Toronban kitermelt faanyagból toroni mesterek kezei közt válik evezı, árboc és hajógerinc, a toroni kohók ontotta fém helyben vert üllıkön alakul át, toroni olajban merevül szerszámokká és fegyverekké - az itteni Hatalmasok még arra is ügyelnek, hogy a Shulurban, Odassynban és Jadilban vízre bocsátott hajók egyötöde felett toroni parancsnok rendelkezzék.

Sheralant könnyen nevezhetjük a veszedelmek, Rualant a vadászatok és gáláns kalandok tartományának - Toron a maga nagyralátó módján szétfeszíti az efféle

kereteket, és kevélységébıl átsugárzik valami lakóira is, akik közül elsıként Cyrjak flottabárót, utolsóként Azimut kapitányt ismertem meg, s egyik találkozás sem szolgált ıszinte örömömre.

Nem holmi szeszély, hanem az aggodalom késztetett rá, hogy az utolsó postaállomáson faképnél hagyjam a judikátort - tartottam tıle, hogy történetem ismeretében feljebbvalóihoz fordul, akik valamiképp megakadályozzák, hogy tengerre szálljunk. Nem lehettem biztos a dolgomban a császár szerepét illetıen, nem tudhattam, miféle érdekek összefonódása tette lehetıvé Azimut számára, hogy megkapja mindazt, amit követelt: a politika sosem volt az erısségem, Shulur felé vágtatva pedig már csak az akadályt, sorsom beteljesülésének kerékkötıjét láttam benne, s bosszantott, hogy nem ugrathatom át úgy, mint az utamba akadó kıkerítéseket és palánkokat.

A jégkék szemő férfi a város északi kapujánál, oroszláncímeres fegyveresek félkaréjában várt rám. Ezúttal nem vesztegette az idıt arra, hogy az indítékaimról kérdezzen: egy intéssel kocsiba parancsolt, és helyi feljebbvalója, a vén flottabáró elé kísért.

Cyrjak-yd Mechil palotája úgy trónolt a Satmyr sómarta szikláin, mintha lakója nem csupán a flottát, de az egész tartományt irányította volna. A nyugati szárny ablakai a hajómőhelyekre, a déliek az öbölre néztek - a vasszín sörényő öreg érkeztünkkor az utóbbiak elıtt állt, és lépteink zajára összevont szemöldökkel fordult felénk.

- Késtél - közölte a judikátorral. Különös volt látnom a megalázkodó kifejezést útitársam arcán, de közelebb kerültem a megértéséhez, mihelyt az achátzöld szemek rám szegezıdtek: Cyrjak-yd Mechilnek csak a teste vénült meg, a tekintete nem.

- Nehezen találtunk egymásra az északival, nagytisztelető. A flottabáró végigmért, aztán az ablak felé fordult megint. - Meggyızıdtél a használhatóságáról?- Óhajod szerint. Myerrai Darlath hő alattvalója a Birodalomnak, és kész

teljesíteni a Hatalmasok parancsait.Valami visszatartott attól, hogy ellentmondjak neki; ösztöneim azt súgták,

kudarca nem csupán számomra jelentené az út végét.- Üzenetet kaptam Enrawellbıl - mormolta a báró, s úgy meredt Daumyr

tömbjére, mintha szellemalakokat láma a hullámverte szirt magasában. - İfelsége óhaja, hogy Azimut szabad utat kapjon... és hogy ez a korcs ott legyen a hajója fedélzetén, mikor nekivág.

Szavai világossá tették, hogy nem tetteim, hanem származásom miatt néz levegınek: a Nemes Házak számára százötven dekád sem volt elegendı, hogy a magamfajtával megbékéljenek.

- Myerrai Darlath vérvonala az Egység tizenharmadik dekádjából ered - emelte fel hangját a judikátor. - İsei közt nincsenek és nem is lehetnek...

- Tudom. - Cyrjak ismét felénk fordult, s szinte megdermesztett pillantásának hidegével. - Az sem titok, hogy érdemtelensége dacára İ császári felsége bizalmát élvezi... mégis riaszt a gondolat, hogy felügyelet nélkül engedjem útjára az istentelenekkel.

- A szentséggyalázás bőne még nem nyert bizonyítást, nagytisztelető.- Igaz -mormolta az öreg. Közelebb lépett, homlokráncolva bámult rám -

született tengerészként nem lehetett könnyő beletörıdnie, hogy utolsó utam az övénél messzebbre vezet. - Biztosak csak abban lehetünk, hogy Azimut bármire képes, bármit kész feláldoznia gyızelemért. Rátermett tiszt, de sem becsvágya, sem önteltsége nem ismer határt. Csepőrágókat tart, akik dicsı tetteirıl énekelnek, szeretıket, akik valaha aranyért mérték a gyönyört, és -álomfejtıket, akik a hírek

szerint különös dolgokról suttognak neki. Sötétbıl figyelı szemekrıl, melyek lelkünk mélyére látnak, Avida Dolorról, a legendák kígyóhajú némberérıl, akinek hatalma a mi isteneinkével vetekedett... s aki, bár a világon túli homályba taszíttatott, ma is kész erıvel fizetni a neki szóló fohászokért.

- Erıvel, nagytisztelető?- A képességgel, hogy lásd a láthatatlant, érzékeld az érzékelhetetlent... és hogy

méltó ellenfele légy olyasvalaminek, ami legyızhetetlen, mert a saját szférájában tör ellened. - A báró a szemem közé nézett. - Ismered Cranta isteneit, korcs?

Leküzdöttem a megrendülést, melyet azzal okozott, hogy közvetlenül szólt hozzám, aztán a dühöt, melyet szavaival ébresztett bennem; arra gondoltam, hogy a célhoz ilyen közel feladni megbocsáthatatlan vétek volna.

- Hallottam róluk egyet-mást.- Kontárok voltak - dünnyögte Cyrjak. - Lázas igyekezetükben, hogy a világot

kisajátítsák, elaprózták hatalmukat. A szélbe, a földbe és a vizekbe átolvadva irányítottak ugyan egyes vetületeket, de nem uralkodhattak a Teremtés egészén: ezért kellett elbukniuk, ezért fordult ellenük az ıstermészet, mikor idejük kitelt. Ez volt a gerincüket megtörı csapás - az átok, mellyel sámánná alacsonyodott papjaik küzdöttek, az ítélet, melyet életük árán sem sikerült megmásítaniuk. Seregeik felmorzsolásával csak siettettük a szükségszerőt; az elsı vereséget pantheonjuk szenvedte el, s csak a vakok nem látták egy halódó kultúra végvonaglását hısinek mondott küzdelmük mögött. Legyıztük ıket, de óvatlanok voltunk, mikor az idıre bíztuk a többit: nem számoltunk a veszéllyel, melyet a kontár istenek úrhatnám papjai jelentenek, és e ballépés árát Kyria születése óta temérdek szenvedéssel kellett megfizetnünk. - A báró a fejét ingatta, arcán ráncok mélyültek el. - Cranta nagyjai a hit és a vér kötelékében bizakodtak, s mikor az elıbbi elenyészett, az utóbbit tőzték zászlajukra. Felkeléseik rendre elbuktak, de a vezetıket ritkán sikerült kézre keríteni - egyesek önkezükkel vetettek véget életüknek, mások bebocsátást kértek isteneik idejébe, és a hagyomány szerint... örökre távoztak e világ térségeirıl. Eleink azt remélték; többé nem lesz dolgunk velük: a második hiba a sorban, melynek kamatait nekünk kell megfizetnünk.

- A flotta veszteségeire célzol, nagytisztelető?Cyrjak ajka vonássá keskenyedett, s én megborzongtam a tekintetébıl sugárzó

indulattól.- A Birodalom fennállásának harmadik dekádjában - mormolta - csapataink

felszabadították Quironeia déli partjának ısi városait. A crantai flotta maradéka szétszóródott, parancsnokai harcban vesztek el, az Argurenben székelı episzkopának azonban nyoma veszett: nem lelték sem a foglyok, sem az elesettek között, és hajója roncsait sem vetette ki a tenger. Az ıslakók legendái szerint sajátos szertartással odázta el végzetét. Eggyé vált a jármővel mely hordozta, eggyé a közeggel, mely befogadta, s lelkéért cserébe hatalmat nyert annak áramai és teremtményei felett, melyek védelmezik és diadalhoz segítik, ha soha véget nem érı bolyongása közben új ellenfelekre lel.

Kerültem a tekintetét, a borzongás azonban nem tágított: jeges hullámként kúszott felfelé a hátgerincemen.

- Hiszel a legendákban, korcs? - Hiszek, nagytisztelető.- Sejtettem -dünnyögte az öreg. - Nem te vagy az egyetlen, aki az efféle

mendemondákat készpénznek veszi. Némelyek úgy szomjazzák az elıdök dicsıségét, hogy nem riadnak vissza a túlzásoktól, sıt, a bőntettektıl sem. Úgy vélik, nincs vesztenivalójuk... pedig az egyenlıtlen küzdelemben hitük tisztasága és halhatatlan lelkük üdve a tét. Segítséget reméltem a császár küldöttétıl, olyan híreket, melynek

birtokában meggátolhatom, hogy tengerre szálljanak, de most... - Legyintett. - Aki a sorsot szolgálja, sem életében, sem halálában nem válik annak kerékkötıjévé. Utadra engedlek, akár a többieket, s nem azért, mert így helyes, hanem mert így látom jónak: menj, és tégy róla, hogy mindenki beteljesítse, ami számára rendeltetett!

A judikátor nem mozdult. Tudtam, mire készül, de semmit sem tehettem, hogy megakadályozzam: a harcosok sajátos képessége, hogy tetszés szerinti üzenetet olvasnak ki sorsuk csillagaiból.

- Ha megengeded - szólt a j égkék szemő -, szolgád Myerrai Darlath mellett marad, és az ırjárat során bizonyosodik meg Azimut-om Atlar szándékairól.

A vénember pergamenszín arcán fehér vonás volt a mosoly. Hogy értette-e vagy csak érezte, mi zajlik a háttérben, nem tudhatom - határozni mindenesetre gyorsan határozott, hisz nem elıször kellett élet és halál dolgában döntenie.

- Legyen. - Tartása merev, intése elbocsátó volt, tekintete azonban arra késztetett, hogy az ajtóból visszanézzek rá. Megbántam volna, ha nem teszem: Cyrjak-yd Mechil flottabáró, a tartomány és a Birodalom egyik legnagyobb méltósága fejet hajtott, és baljával a Jószerencse ısi jelét mutatta felénk.

Még akkor is szédültem, mikor a márványhővös termekbıl az utcára értünk. Az oroszlánjelvényes fegyveresek eltőntek, Shulur fölé azúr kupolaként borult az ıszi ég, s én a palota kapujával szemközti kilátóteraszról megpillantottam Azimut hajóit, melyek teknıcökként barnállottak az öböl vizének fátyolos zöldjében.

- Óriások - mormolta a judikátor, aki árnyékként járt a nyomomban. - Nehéz a valódi méreteiket idefentrıl megbecsülni.

- Lenyőgözı a tájékozottságod - sandítottam rá. - Hátha ismered a választ a legfontosabb kérdésre is.

- A legfontosabbra?- Annak alapján, amit tıled hallott, és amit régtıl fogva sejt, a bárónak meg

kellene állítania minket. Dacolnia kellene a sorssal, a Hatalmasok akaratával - ha mégsem teszi, bizonyára oka van rá.

- Igaz - bólintott a jégkék szemő. - Esztendık óta várja az alkalmat, hogy leszámolhasson a leviatánnal, és titkon irigyli Azimutot a lehetıségért, amit tıle megtagadtak az istenek.

- Sokat tudsz a nagytiszteletőrıl. _ - Ismerem ıt.- Mi az, ami hajtja? - firtattam. - Miért akar bosszút állni azon az ısi förtelmen?- A legutóbb elvesztett csatahajó kapitánya a fia volt.Bár a sors újabb fintora mosolyra ingerelt, megborzongtam a sószagú tengeri

szélben.- És te? Téged mi vitt rá, hogy császári küldött létedre Cyrjak bárónak

engedelmeskedj, az ı érdekeit szolgáld, és néhány megszállott példáját követve mindent kockára tégy odakint?

A judikátor arcán felhıárnyék suhant át. - Az - suttogta -, hogy én is a fia vagyok.

4.Azimut-om Atlar ugyanolyan lenyőgözı jelenség` volt, mint a hajó, melyet

irányított, én azonban, aki a levelei alapján alkottam képet róla, óhatatlanul a tengeri fenevadnak láttam: pillantásából, mellyel a Harida felé tartó dereglyét és utasait méregette, hiányzott minden érdeklıdés, minden melegség. Szikár alakja tisztektıl és aljanéptıl körülvéve magasodott a katapultfedélzeten, tartása merevebbnek rémlett még a judikátorénál is; aki az odassyni kóborlók ezüsttel szegett szürke köpenyében,

tajtéktól nedves arccal állt az oldalamon.- Nem lesz baj - mormolta, mintha olvasott volna a gondolataimban. - A báró

magitorai értik a dolgukat.Nem túlzott. A shuluriaknak alig húsz órájuk maradt, hogy kijátsszák a

kijátszhatatlant, megtörjék a meg nem törhetıt, de mire felvirradt az indulás napja, eleget tettek feladatuknak: megszabadítottak a gúzstól, melyet a császár aggatott vérvonalamra a Pártütés dekádjában, majd' húsz emberöltıvel ezelıtt. Az alig látható bemetszések nem magát az Igazságbélyeget, hanem a belıle áradó erık útját torzították el - az, ami korábban torkon ragadott, mikor hazudni próbáltam, most jeges csomóvá sőrősödött a gyomrom táján, s az idı múlásával mind nehezebben tudtam megkülönböztetni a köznapi félelemtıl.

A szorongásra jó okom volt: Kyria istenei elfordították arcukat a kikötıvárostól, esıt, utóbb erıs szelet küldtek, ködbe rejtették a partvonalat, Daumyr zátonyait, s mi, akik az Azimut-raj vezérhajója felé bukdácsoltunk, könnyen oda képzelhettük a füstszerő gomolygás túlfelére a guttarok poklának démonait.

Arra rezzentem fel, hogy a dereglye bevonja baloldali evezıit, és a sorhajó szélárnyékát kihasználva nehézkes fordulóba kezd. A Harida hatalmasan és fenyegetıen magasodott fölénk. Kapitánya testetlen hanggá vált a pikkelybordás mellvéd magasában: a nevemen szólított, az ısi szokás szerint jövetelem célját tudakolta... én pedig, olyan könnyedséggel, melyre azelıtt álmomban sem lettem volna képes, így feleltem neki:

- Myerrai Darlath és tanítványa, az odassyni Tendarel folyamodik oltalmadért, Eprimor. Hosszú utat tettünk meg, hogy szolgálatodra lehessünk - ne tagadd hát meg tılünk ezt a kegyet!

Azimut hallgatott - nyilván a jégkék szemő férfit figyelte közben -, aztán felkacagott, s ahogy dereglyénk a gigász oldalához koccant, engedélyt adott a hágcsók lebocsátására.

- Különös emberek teremnek a Fehérvíz mellett - somolygott, mikor a fedélzetre léptünk. - Vad kedvteléseknek hódolnak, körmönfont tudományokban jeleskednek, és megátalkodott tanítványokat győjtenek maguk köré, akik nem tudják, mikor kell visszafordulniuk. - Merın bámult a judikátorra ekkor vettem észre az oldala mellett a nıt, aki sebvörös ruhájában; sápadt arcával és sötét szemével túlvilági jelenés benyomását keltette, és még a hullámverésnél is jobban megrémített pillantásának hidegével. Azon igyekezett, hogy belénk tekintsen, s én áldottam a shuluriak bölcsességét, akik rejtett rajzolatok és apró tárgyak segítségével pontosan azt láttatták vele, amit látni akart.

- Okom van rá, hogy mesterem mellett maradjak, Eprimor - szólt a jégkék szemő. - És nem csupán annyi, hogy mindkettıtök eredményeit nagyra becsülöm. Arra kényszerültem, hogy örökre elhagyjam a földet, ahol születtem, a foltot, melyet tetteim ejtettek Házam becsületén, csak vérrel moshatom le - a magam vérével, melyet nem is hullathatnék a tiéteknél nemesebb cél érdekében. Ha az istenek úgy akarják; hasznotokra leszek... s ha úgy rendeltetett, hogy a tengeren leljek örök nyugodalmat, zokszó nélkül megnyugszom döntésükben.

Azimut a nıre sandított, aztán ismét felénk fordult; állára gödröt mélyített a cápavigyor, melyet a jelenlévık közül talán csak én láttam annak, ami volt: féktelennek és baljóslatúnak.

- Féltucat hajó - mondta. - Temérdek fegyver, száz és száz harcos, ráadásnak a kor legkiválóbb hadmérnöke; meglehet, nem is hiányoljuk majd annyira az istenek jóindulatát:

Ha elszörnyedést vártam, csalódnom kellett: a kapitány körül csoportosuló tisztek és léhőtık blaszfémia helyett mintha muzsikaszót hallottak volna. A sebvörös

ruhás nı mosolygott - ez volt az elsı, s egyben utolsó alkalom, hogy mosolyogni láttam, pedig az ütközet napjáig számtalanszor találkoztunk; magamon éreztem a pillantását, ahogy a harci fedélzeteket jártam, ahogy utasításokat osztogattam az alám rendelt katonáknak és mesterembereknek, ahogy a térképasztalnál magyaráztam elképzeléseimet a férfinak, akit parancsolójaként tisztelt, s akit - ezt bizton állíthatom - egyikünk sem ismert igazán.

Voltaképp nem volt nehéz dolgunk a hajón. Gondoskodtam róla, hogy Igazságbélyegemet minél többen észrevegyék, és úgy bántam a jégkék szemővel, ahogy az igyekvı tanítvánnyal ısidıktıl fogva szokás: a kezdık lankadatlan igye-kezetével alakoskodtam, noha tisztában voltam vele, hogy az így elért sikerekért az ütközetben nagy árat kell majd fizetnünk. Így váltam Azimut bizalmasából az árulójává, így lett a megtisztulásból bemocskolódás, így vált méreggé tüdımben a tengeri levegı - akkor és ott, a kifutást megelızı órán azonban csak a sors akarata járt az eszemben, s elnyomta lelkiismeretem szavát.

- Bátor ember vagy, odassyni - hunyorított a judikátorra a kapitány. - Tiszteletben tartom döntésedet, ahogy megértettem mesteredet, a nagyesző myerrait is: helyet kaptok az oldalamon, mert tudom, hogy nem rettentek vissza és nem hátráltok meg, bármi várjon ránk odakint. Legyetek üdvözölve a fedélzeten - másodtisztem méltó szállásról és ellátásról gondoskodik mindkettıtök számára.

Fejet hajtottunk, ı pedig intett és ment, hogy útnak indítsa, a nyílt vízre vezesse a rajt, melyhez hasonló dekádok óta nem szelte Quironeia hullámait. A Harida vitorlát bontott,. keletnek siklott a dagállyal, s csakhamar kikeveredett a partokat borító ködbıl - az ég azonban vigasztalan és szürke maradt, ahogy tatfedélzetén állva búcsút intettem régi életemnek, s villám lobbant a messzeségben, mikor sarkon fordultam, hogy beteljesítsem a vén Cyrjak, á Birodalom és Weila akaratát.

5.A vadászat hetei, ha meg nem is tisztították, kétségtelenül megváltoztatták

szerényebb távlatokhoz szokott énemet. Talán ezért, talán az Igazságbélyeg hiányában kezdtem másként szemlélni a dolgokat - eleinte a zsigerszaggató rosszullétek közti szünetekben, utóbb egész nap és minden éjszaka. Amilyen súlyos volt a hajó, olyan könnyővé lettem én magam: álmaimban elıtte, fölötte csapongtam, de .így sem láttam mást, csak a háborgó vizet meg a Laquass osztályú gigászokat, melyeket apróhalak - karakkák - nyüzsgı raja környékezett. Karkvin és Szindvil vulkáni kúpjai, a Fynnevinek sziklái foltok voltak csupán a horizont elmosódó kékségébeni s amilyen gyorsan feltőntek, el is enyésztek, akár flottánk nyomdokvonala az alkonyonként alvadtvérszínővé váló tengeren.

A Birodalom istenei mellettünk álltak, gyakorta küldtek kedvezı szelet, a Haridát és társait azonban kegyük átmenti fogyatkozása sem rendítette meg: viharok idején bevont árbocokkal, lezárt fedélzeti nyílásokkal hánykolódtak a hullámok hátán, jel sem utalt rá, hogy a falaik közt emberi lények százai fohászkodnak a mennybéliek irgalmáért - s talán a démonokéért is, ám errıl a judikátornak hathatós közremő-ködésem ellenére sem sikerült bizonyságot szereznie, ezért mind komorabban rótta azokat a folyosókat és kamrákat, ahová az én jóvoltomból nyert bebocsátást, s a hetek múltával mind gyakrabban szánta tőnıdés helyett tépelıdésre idejét.

Valahányszor négyszemközt maradtunk, az álmaimról kérdezett, s megsúgta, hogy hajnalonként kántálást hall visszhangozni a roppant hajó gyomrából. Magam is figyelni kezdtem, de hasztalan kutattam mélyebb értelmet a varázsjelekkel telirótt gerincen, a rekeszfalakon végigkúszó rezgésekben; olykor úgy rémlett, a világokon

túli förtelem, Avida Dolor nevét hallom, de napról napra bizonyosabbnak tőnt, hogy felzaklatott képzeletem őz tréfát velem. Hittem Azimutban, az utolsó láncszemben, mely múltamhoz kapcsolt, és a jó halál lehetıségét kínálta a hőségért cserébe - ahhoz, hogy gondolatban is hátat fordítsak neki, kevert vérő ember helyett igazi szörnyetegnek kellett volna lennem. Gyomrom hozzáedzıdött a tenger szeszélyeihez, szellemem azonban nehezen boldogult az új helyzettel: egyszerre voltam kívülálló és beavatott, a Birodalom szolgája és árulója, ám mindenek felett társa és ellensége a kapitánynak, aki pirkadattól pirkadatig, cápamosollyal kémlelte a láthatárt, s összerezzent, ha az árbocok magasában tanyázó megfigyelık vitorlák vagy lámpások feltőntét jelezték.

- Vár - dünnyögte a másodtiszt, ez a sebhelyes képő zighroati, aki az elsı napok álmatlan ırületét felváltó ivászatokban furcsamód közel került hozzám. - Alig beszél, mint rendesen.:. de mint mindig, most is ı fogja kimondani az utolsó szót.

- Ébren álmodik - suttogta a. sebvörös ruhás nı, aki adottságának köszönhetıen többet sejtett szándékaimból, mint bármelyik társa, és mindig talált ürügyet arra, hogy hozzám érjen. Én lámpás voltam; ı éji rovar, de nem úgy rendeltetett, hogy megperzseljem (erre hideg tüzemmel amúgy sem lettem volna képes), hanem hogy lebegve tartsam, míg fellobban az a másik láng, melyben annak rendje s módja szerint elenyészhet.

Az a láng a csillagok sugallta idıpontban, a Fák havának huszonegyedik napján csapott magasra - elsıként egy ódon tőzköpı torkában, mellyel az elıvéd tengerészei a jeleket továbbították, utóbb a Harida egész hosszában; ahol kürtök recsegték, dobok duhogták a riadót, s ahol szájról szájra járt a hír:

- A bőbájosok meglelték a szellemhajó nyomát. Érzékeljük, ı is érzékel minket... és közeledik!

Quironeia távolnyugati szegletében, az ısi városok és nomád tanyák szegélyezte part mentén jártunk, Mérıink az utolsó éjszakán százöt, a sorsdöntı nap hajnalán hetven ölnyi vizet jeleztek a gerinc alatt, a tisztek távolbalátóik kristálylencséin át tisztán láthatták a homokpadokkal és zátonykaréjokkal védett öblöket, melyek elıdeink jóvoltából váltak az ellenséges haj ók menedékébıl azok temetıivé - a leviatán, a crantai episzkopa végsı menedéke nyilván közelségükbıl is erıt mentett, ezért döntött úgy, hogy az Arguren-foknál, hajdani dicsısége színhelyén néz szembe velünk. Az utolsó éj szakán vele álmodtam megint: villámok koszorúzta fellegként gomolygott elı a földnyelv mögül, cápák torkával bömbölt, polipok kígyózó karjaival nyúlt felénk, s noha számos lélektelen test, számos porhüvelyét vesztett lélek szolgált neki, a crantai zászlóshajó, e bordáit és árbocait vesztett óriás parancsnoki hídján egyetlen alak, az episzkopa rákoktól lecsupaszított váza állt, és vádlón mutatott ránk csontujjaival...

...arra riadtam, hogy a judikátor a vállamat rázza. Felemeltem a fejemet, kábán meredtem a jégkék szemekbe, melyekbıl most a vén Cyrjak indulata sütött - s megborzongtam a Harida kamráit és termeit átható kántálás hallatán.

- Mi a...?- Vihar készül - közölte a toroni, s ahogy elırehajolt, hajítópengéket és kézi

nyílpuskát pillantottam meg a köpenye alatt. - Azimut utasítása értelmében mostantól a toronyfedélzeten a helyünk.

Nagy kínkeservvel csizmát húztam, felmarkoltam zekémet és tekercseimet, aztán kitámolyogtam a folyosóra. A parázsgömbök fényében itt-ott egy alak suhant el, az igazi tömeg azonban alattunk, a harci szinteken gyülekezett: a naftabőző levegı még sőrőbbnek rémlett rekedtes hangú kórusuktól.

- Ez a himnusz... - nyögtem. - Mintha nem most hallanám elıször.A judikátor bólintott; ismeretségünk óta másodízben - s aligha utoljára -igazi

fájdalmat láttam az arcán.- Mindketten hallottuk már - suttogta -, de nem akartunk tudomást venni róla. A

tilalmas források némelyikében Csontlitániaként szerepel, de nincs köze az aquirokhoz: akik éneklik, nem fecsérlik az idejüket evilági szörnyfajzatokra. Elértette a pillantásomat, bólintott. - A gyanú bizonyságot nyert: ez Avida Dolor, a kitaszított isten-némber himnusza. A kapitány és a többiek hozzá fohászkodnak... és ha közbe nem lépünk, hamarosan véráldozattal kedveskednek neki.

- Véráldozattal- Ártatlanok életével - sziszegte a küldött, mielıtt futásnak eredt. - És ezt az árat

csak Azimut-om Atlar nem sokallja a gyızelemért.

6.A dráma szereplıi közül utolsóként jelentünk meg a toronyfedélzeten, s

meglehetıs felzúdulást okoztunk: míg jómagam a kapitányt próbáltam észhez téríteni, a judikátor felfedte kilétét, irányváltást parancsolt a kormányosnak, és olyan szemeket meresztett a másodtisztre, hogy annak jobbjában megrezdült a tokból kiröppenı penge. A jelenlévık katonák, tengerészek és polgárfélék - elbizonytalanodtak, a rangidıs tekintélye és a csapások nyomán támadó harag azonban erısebbnek bizonyult a félelemnél, melyet az ítész felbukkanása ébresztett bennük: túl sokat kockáztattak, túl messzire jutottak ahhoz, hogy visszakozzanak.

- Megteszem, amit, meg kell tennem - közölte Azimut a jégkék szemekbe nézve -, aztán Weila kegyelmébe ajánlom lelkemet. Ha harcosnak és férfinak tartod magad, követni fogsz, akár a többiek. Megküzdünk az iszonyattal, mely dekádok óta kísért Quironeia vizein, és száz meg száz bajtársunkat, a Birodalom temérdek alattvalóját pusztította el. Gyızünk vagy veszítünk; osztályrészünk örök dicsıség lesz, de ez... - pillantása korbácsként vágott felém - ...ez semmiképp nem tarthat velünk.

A Harida körül tomboló örvény mintha a külsı síkok csendjét zúdította volna ránk. Ez megzavart, mert nem esett róla említés egyetlen könyvemben sem, csak a tiltott kristályok suttogtak valami hasonlóról, de hát az ı szavuk éppoly bizonytalan, mint az eredetük, s mint minden egyéb, amit a hajdankorok háborúiról, a Nagyok távoztáról és az új istenek felemelkedésérıl tudni vélnek. Ahogy Azimut sebet ejtett a vörös ruhás nı nyakán, megéreztem, hogy valami figyel bennünket odakintrıl, ám ez lehetett akár a földnyelv mögött rejtızı leviatán is, melynek bömbölése most - alig egy perccel az elsı csapás után - újra megremegtette a levegıt.

- Hichag. Ithan sacrad. - A kapitányból vésztjósló idegenséggel robbantak ki a szavak, a tengerésztır pengéje lebegni látszott a nı torka felett. - Rachad vocatu e pallido seu!

A hídon szorongók nem mozdultak, mintha a kántálás megbénította volna akaratukat. A legtöbben nyilván azt sem tudták, mi fán terem az invokáció, vagy ha mégis, hát olyanféle misztériumot sejtettek benne, mellyel az egyszeri halandónak sosem lehet dolga. Mondják, a guttarok poklába balgák inaiból font függıhidakon át visz az út, neheztelni mégsem tudtam rájuk: a pillanat játékszerei voltunk valamennyi-en, s gyanítottam, bárhogy erılködnék, engem is helyben marasztana a szavakból áradó varázs.

Aztán, ahogy a tır másodszor is megvillant, és a penge tükrét elhomályosította a vér, a felhıtorlasz mintha szétrobbant volna, s én, a tanult ember, Kyria császárának hadmérnöke a nemtelenekkel és a fegyverforgatókkal együtt nyögtem fel, ahogy meghasadni láttam az eget. Lassú folyamat volt, s mert a szárazföld felett kezdıdött, nem lehetett köze a leviatán viharához: a valóság kárpitja feslett fel, a túloldal

sötétjében az ismerıs csillagok helyett rıt zsarátnok lángolt, akár egy hatalmas szem, és valamennyiünket torkon ragadott a pillantásából sugárzó iszonyattal. Lábaim megremegtek, tagjaimból kiszállt az erı. Azok, akik az imént körülöttünk álltak, most arcra borulva hevertek, s elhaló hangon fohászkodtak, hogy többet ne kelljen látniuk - ugyanezt kellett volna tennem, a megismerés, a megértés istentelenségbe hajló vágya azonban arra késztetett, hogy a sebvörös ruhás nıt bámuljam, akinek ajkán mosoly dacolt az izmok önkéntelen rándulásaival.

- Invocad pri optimi - sziszegte a kapitány. - Cantada sui, Avi' Dolora!A tatárboc magasában kötelek pattantak el, egy elszabadult csiga átütötte a híd

mennyezetét, és tılem alig karnyújtásnyira zúzta szét egy férfi koponyáját. Valaki kiáltott, az arcomba freccsenı vér forrósága versenyre kelt a rémületével, mely egy szemvillanással utóbb csapott át rajtam - s még el sem vonult, mikor a judikátor, a toroni, aki heteken át odassyninak mondta magát, felegyenesedett az oldalamon. Mozdulnom, cselekednem kellett volna, de csak remegtem: ólomsúllyal nehezedett rám a magasban izzó szem pillantása. Minden összekavarodott bennem; a lefekvés elıtt benyakalt szesz, a vér a pengeélen, a postaállomás emeleti szobájában hagyott kurtizán illata, a felkavart iszap bőze, a habokat szelı hátuszonyok kékje, a sebvörös mosoly a halálra szánt nı ábrázatán. A padozat remegett, a kormánymő kristályai a szivárvány hét színében szórták a fényt. A parancsnoki állás faragott oroszlánja kitárta szárnyát, meglepıen emberi hangon bömbölte a világba félelmét és dühét... vagy tán a judikátor kiáltott, ahogy útjára engedte a vesszıt; s a mindeddig türelmesen halódó nı összerándult, majd elernyedt Azimut karjai közt.

Szeretném hinni, hogy az ezt követı csendet az égi istenek, Kyria és a világ támaszai ajándékozták nekünk, s hinni szeretném azt is, hogy a különös képességekkel megáldott teremtés végzete éppoly gyors volt, amilyen ıszintének a ka-pitány fájdalma rémlett, miközben holttestét a földre eresztette.

- Ó; ítész - suttogta, a délkeleten felgyőrıdı, örvényekkel környékezett hullámívre villantva savószín szemét. - Ilyen elvakult lennél? Azt képzeled; egymagadban mindent megváltoztathatsz? Azt képzeled, hogy a dekád legnagyobb csatája elıtt egyetlen életet kínálunk a Kígyóhajúnak a támogatásért cserébe?

Iszonyodva meredtünk rá, mert bár voltaképp nem ismertük, eleget tudtunk róla ahhoz, hogy biztosra vegyük: nem tréfál. A judikátornak lınie, a lassan ocsúdó fegyvereseknek támadniuk kellett volna, de átmenetileg mindkét felet megbénította a döbbenet - a döbbenet, és az a figyelı szem az égen.

- Sokan vallják az én hitemet - folytatta Azimut, s eszébe sem jutott ismét felemelni a nı vérétıl vöröslı tırt. - A hatalom hitét, mely nélkül néhány dekádon belül ugyanarra a sorsra jutnánk, mint azok, akik e vizeket és földeket hajdan uralták. Ha el akarjuk kerülni a crantaiak végzetét, nem hagyatkozhatunk a ma isteneinek jóindulatára, még akkor sem, ha ık azok, akik népünket és birodalmát naggyá tették. A mi erınk a megújulás képességében rejlik, abban, hogy túllátunk a jelenvalón... és elfogadjuk a segítséget, bárki bárhonnét kínálja nekünk. - Az ablak felé fordult, merın bámulta Harida balján haladó gigászra, melynek tőzköpıi dühödt lobogással visszhangozták az egységtıl egységig szálló riadójeleket. - Akik velünk hajóznak, tudják, mire vállalkoztak. Készek az életüket adni a gyızelemért... és nem firtatják, honnét, mi okból sújt le rájuk a halál.

- Nem - suttogta a judikátor. - Ez nem te vagy.- Ha Enrawell szeme helyett a magadéval nézel rám, nem csak engem ismersz

fel, de az igazamat is. Hogyan óvhatnánk meg a Birodalmat az eljövendı veszélyektıl, ha a legısibb fenyegetéssel sem tudunk megbirkózni? Hány hajót, hány harcost kellene feláldoznunk, hogy az anyrok beismerjék tehetetlenségüket? Meddig hitegetnének bennünket azzal, hogy a Cranta felett aratott gyızelem a hit és a

hısiesség csodája volt, mikor mind egyértelmőbb, hogy a sikert pusztán a kedvezı alkalomnak köszönhettük? - A kapitány az égen szikrázó szemre tekintett, és felkacagott. - İ ismeri az igazságot. Kezdettıl fogva ismeri, és csak az alkalmat várja, hogy új utat mutasson nekünk - olyat, ami a hanyatlás és a kisszerőség mocsarából egy szebb; holnapba vezet!

A magasba lendítette két karját - és a Harida testvérhajója hang nélkül, mint valami álomban, lángokba öltözött a háta mögött. Toronyfedélzetét robbanás vetette szét, a harci szinteken kéken freccsenı tőzvirágok nyíltak, szanaszét szórva a szők helyen összezsúfolt testek és felszerelés foszlányait. A vízre csapó árbocok és vitorlázat robaját mennydörgés harsogta túl, s ez úgy hangzott, akár egy diadalüvöltés - pedig a leviatán még messze járt, és támadói helyett a zátonyok környékét ostromolta száz láb hosszú villámaival.

- Elvégeztetett - mormolta Azimut. Tırét a parancsnoki karszék támlájába vágta, kardot húzott, és szélfútta sörényét hátradobva nézett szembe a judikátorral. - Akiket a sors erre rendelt, megtették a kötelességüket. Lelkük Avida Dolorhoz száll a világok hasadékán át, s a Kígyóhajú kegyével viszonozza áldozatukat. A hátramaradottak dolga élni a lehetıséggel - és ıseim üdvére mondom; e hısök pusztulása nem volt hiábavaló!

- Megvesztél - mondta a toroni, tekintetében azonban mintha beletörıdést láttam volna. - Mi tartana vissza, hogy végrehajtsam rajtad a Hatalmasok ítéletét?

- Velünk tartottál - mosolygott a kapitány. - Hallgattál és engedelmeskedtél pedig az áruló jóvoltából ismerned kellett céljainkat.

- Myerrai Darlath sohasem volt...- Hagyjuk a korcsot - legyintett Azimut anélkül, hogy egyetlen pillantást

pazarolt volna rám. - Ez az ısi vérbıl valók harca, ritka és magasztos alkalom, melyet az aljanépek csak meggyaláznának kéretlen részvételükkel. Arra születtek, hogy szolgáljanak és elhulljanak, mielıtt jelet hagynának maguk után - ennél különb büntetés a kínhalál sem lehet. Visszaparancsolta fegyvereseit, akik három oldalról közelítettek felém, és balját nyújtotta a judikátornak. - Ideje a sorsára hagynunk, és gondoskodnunk a magunk emlékezetérıl, ahogy Nemes Házak sarjaihoz illik. Jöjj velem, és ízleld meg a dicsıséget, amire születéseddel szereztél jogot; adj szabad utat legszentebb indulataidnak - csak így lehetsz igazán önmagad!

A judikátor rám nézett, tétovázott, s ezzel megint sikerült meglepnie: olyan embernek látszott, aki nem töpreng sokat a harc, a halál és a becsület dolgain.

- Indulj - mondtam neki. - Rajtam nem segíthetsz, a történteken nem változtathatsz... a famíliád igazságához pedig ez az egy út vezet.

- Látni a láthatatlant - suttogta a judikátor, akinek jégkék szemeibıl ámulat sütött felém. - Megélni a meg nem élhetıt. - Valahogy sikerült elmosolyodnia. - Sok különös alakot ismerek a fajtádból, de te, hadmérnök uram, túlteszel valamennyin. Teljesítsd be a csillagaid rendelését, távozz emelt fıvel, ha kell - és bocsásd meg, hogy kételkedni mertem benned.

Fejet hajtott elıttem, s én visszabólintottam rá, aztán a kapitányra sandítottam, aki a horizontot bámulta, s aki a maga módján éppúgy lenyőgözött, mint a förtelem, melyet szövetségeséül választott, és mint az a másik, Quironeia hajósainak réme, mely ezúttal a mi vesztünkre tört - s mikor felkacagott, ráébredtem, hogy képtelen leszek olyan higgadtan szembenézni a sorsommal, mint ı.

- Itt van hát - mormolta, s szélcserzette arcán elmélyültek a ráncok. - Jön, hogy eljátszadozzon velünk.

A hullám elérte és megremegtette a Haridát, a szélörvények tovább prédálták vásznait, lendületét azonban nem törhették meg, és nem olthatták ki a tőzköpık ırlángjait sem. Az épen maradt csatahajók egyike minden eresztékében megrázkódott,

jobbra dılt, és sodródni kezdett a zátonykaréj felé: kormánymővét villámcsapás zúzta szét. A második körül, mely a földnyelv túlfelét bombázta ballisztáival, forrni látszott a tenger: valami hatalmas tört elı a mélybıl, és csonttüskék borította fejével, kétfelé ágazó farkával törte-zúzta a füsttıl fekete bordázatot.

- A Siuras magitorai halottak - jelentette a másodtiszt, akinek kezérıl a kormánymő kristályaira csepegett a vér. - A Drezzin nem felel a fényjelekre, és dereglyéket ereszt le - úgy . fest, magunkra maradunk, Eprimor.

Azimut bólintott és a judikátorra nézett, aki mostanra leeresztette nyílpuskáját, s kardot markolva várta, mit tartogatnak számára az istenek. Az én segítségemmel, az én üdvösségem árán jutott idáig, mégsem tudtam neheztelni rá: nyomósabb oka volt elszámolni a leviatánnal, mint bármelyikünknek, s noha az üresség valósággal sajgott bennem, valahol mélyen ott pislákolt az öröm is, hogy egyengethettem az útját.

- Északi szélre lesz szükségünk - folytatta a másodtiszt, nyilvánvalóvá téve, hogy Azimut a történtek dacára kitart a közösen kidolgozott haditerv mellett. - Északi szélre és némi szerencsére, hogy célba érhessünk. Ha a külsı hideg istene meghallgatta imáinkat...

- Nyugodt lehetsz - dünnyögte a kapitány a lángoló csatahajót bámulva, mely lassan az oldalára fordult, mintegy elhevert az ólomszín vízen. - Avida Dolor ezen a napon semmit sem fog megtagadni tılünk.

Valamennyien összerezzentünk, ahogy a fedélzetet jégzápor verte végig: az episzkopa viharának felhızete roppant tenyérként borult fölénk, a lilásfekete ujjakból villámok cikáztak, s elhomályosították az égen támadt hasadék ragyogását. Rothadásszagú szél kelt versenyre a Harida mélységeibıl áradó kántálással, s mi, akiket a sors két szféra mezsgyéjére, az egymással gyürkızı erık örvényébe sodort, fuldokolva kaptunk ismét fogódzó után.

- Kyriáért, ítész - zihálta Azimut, s a toronira emelte különös tőzben égı szemét.- Kyriáért, szentségtörı - mormolta az, s mielıtt a többiek nyomában felfelé

indult a lépcsın, remekmívő rövidkardot nyújtott felém. - A tegnapért és mindazért, amit a holnap adhat nekünk.

Az orkán kárhozott lelkek seregeként vonított a kötelek közt, hatalmasra dagasztotta a fıfedélzetre igyekvık köpönyegét, és vadul rázta a ponyvákat, melyeket sok tucat kéz lebbentett fel az irányításommal ácsolt szerkezetekrıl. Úgy pihentek ott, mint kitárt szárnyú, varázzsal mozdulatlanná bővölt denevérek; vázuk csontból és fémbıl, lebernyegük cápabırbıl készült: megbecsülni sem mertem, hány nagy kéket pusztítottak el a magasztos cél érdekében. Mivel a munkálatok a legnagyobb titokban folytak, a tengerészek többségét elképesztette a látvány - mindeddig úgy hitték, az égjárás, akár a hosszú élet, a Hatalmasok és az anyrok elıjoga.

- Myerra viharmadarai - suttogtam a kormányállás düledékei közt, ügyet sem vetve a fejem felett csapkodó pányvákra, a törmelékdarabokra, a villámokra és a zivatarra, mely iszapszín cseppekkel szórta tele égı arcomat. - Szálljatok hát! Repüljetek!

A fegyveres férfiak tömegében egyedül Azimut alakját tudtam kivenni, de mindvégig magamon éreztem a judikátor tekintetét - talán azt várta, harcba szállok a tisztességért, hogy a levegıben érjen a halál, s mikor nem mutatkoztam, csatlakozott a csoporthoz, melynek tagjai a fedélzet pereme felé vonszolták szerkezeteiket. Az orkán parancsszavak foszlányait sodorta felém, a kántálás mintha erıre kapott volna.., s egyszerre megint kigyúlt odafent a mindent látó szem, a szél pedig, mely mostanáig a partok felıl fújt, tengerillatú áradatként kapott hátba, és a tajtéktól nedves deszkára taszított.

Mire feltápászkodtam, az elsı viharmadarak már a magasba lendültek, és különös, cikkanó fordulókkal távolodtak a Haridától. Három, hat, tíz, tizenöt kék

sarló imbolygott az ég mélylila hátterén, s az egymást követı villámok fényénél újabbak emelkedtek fel az irányíthatatlanul sodródó Siuras fıfedélzetérıl is. A harmadik csatahajót sehol sem láttam; a tengeri kígyó rántotta a mélybe, vagy valami áramlat ragadta a földnyelven túlra, voltaképp nem számított - semmi sem számított többé, mikor szemközt, a sarlók röptének végpontjában felbukkant a leviatán.

Épp olyan volt, amilyennek álmaimban láttam, s persze ennek is így kellett lennie: az istenek, akik a jövıt koronként elénk tárják, szívesen bíbelıdnek a jelentéktelen részletekkel. A fekete örvénylésbıl elıbb a dárdaként meredezı elıárboc bukkant ki, aztán az orr, utóbb mindaz, ami a felépítményekbıl, a keresztrudakból és a kötélzetbıl megmaradt: egy elborult elméjő festı remekét képzeli ilyennek az ember. Menekülni akartam, de mert nem volt hová futnom, s mert a magasból áradó ragyogás mind súlyosabbnak, mind fullasztóbbnak rémlett, a kormányállás keleti sarkában, egy távolbalátó mellett kötöttem ki. És csak bámultam, noha a kristály kíméletlen élességgel tárt elém minden részletet: a cikázó villámokat, a levegıben agyonsújtott, lángolva aláhulló emberek összes rándulását és grimaszát, a crantai hajó hínárszakáll borította testét, melynek nyomdokvizén barbár nyílvesszıkként cikáztak át a hátuszonyok, a tüzet, mely sok száz honfitársamat emésztette el, és tovább lobogott, miután az Avida Dolornak áldozott csatahajó roncsait elnyelte a tenger. Láttam, hogy az északi szél hajtotta viharmadarak szétszóródnak, láttam, hogy egy részük a füstbe, néhányuk a hullámokba vész - és láttam azt is, ahogy az égen tátongó hasadék vérszín pászmákat lövell, ízekre szaggatja a fellegeket, elcsitítja az örvényt, és fegyvereseink .elsı csoportját biztonságban a célig vezeti. Azimut vállas alakja úgy ágált a pengék erdejében, mint magányos szirt az óceán közepén: megszabadult viharmadarától, parancsokat osztogatott, aztán harcba szállt a leviatán gyomrából kirajzó fajzatokkal; melyek leírásához szegényesnek rémlenek a szárazföldi lények alkotta szavak. Akadtak köztük kicsinyek és hatalmasak, holtak és elevenek, s olyanok is, melyeket csak rég elporladt sámánok mágiája bővölhetett erre a világra - ám bármik voltak azelıtt, most az episzkopát és a pusztítást szolgálták, és kígyózó csápokkal; villogó fogakkal és kimeresztett karmokkal rontottak Kyria harcosaira.

Ami ezután következett, folyvást változó állóképek sorozataként égett tudatomba a villámok fényénél. Homályosan érzékeltem a mellettem és fölöttem elsuhanó alakokat: a Harida tengerészeit és katonáit mintha pusztító ırület kerítette volna hatalmába. Azok is elhagyták ırhelyüket; akiknek Azimut mást parancsolt, fej szét vagy csáklyát markolva iparkodtak a fıfedélzetre, hogy szárnyra kapjanak vagy vízre szálljanak, és a leviatánig vergıdve kivegyék részüket a küzdelembıl. A szellemhajón vad csata dúlt, s mind a magasból, mind a mélybıl szakadatlanul áramlott az erısítés; valaki kibontotta a Birodalom zászlaját, mely aranyló három-szögként derengett át az öbölben szétterült füstön. Az örvénytölcsérek ismét felágaskodtak, közrefogták és felborogatták a dereglyéket; a hullámok közt tucatjával, ha nem százával küszködtek az emberek, akiknek vére sötét felhıkben keveredett a soraikat ritkító mélységlakókéval. A Siuras eltőnt, nyomát kutatva csak a partot, Arguren falait és tetıit sikerült felfedeznem: az ısi város úgy hevert ott, mint valami díszlet, fakó háttér a Csaták Palotájának még el sem készült falfestményén, s bár szilánkok sebezte tenyerembıl és arcomból bıven ömlött a vér, noha az episzkopa villámai folyvást közeledtek, szívem dalolt, hogy mindezt láthatom. Ujjongtam, mikor bizonyossá vált, hogy lobogónk a leviatán hídja felé közelít, és elfúlt a lélegzetem, mikor alázuhant a véres forgatagba - maga Azimut volt, aki megemelte, s baljában a rúddal, jobbjában széles pengéjő karddal törtetett tovább övéi élén.

Nem tudom, mikor állítottam elıször a távolbalátó optikáján, és arról sem tudok számot adni, mikor ébredtem rá, hogy magam vagyok - a világot betöltı morajban az idı és a távolság éppúgy értelmét veszítette, mint korábban a hőség és a bizalom. A

Harida toronyfedélzetét orkán tépázta, a rekeszfalak csonkjai, az állványok; a csapkodó kötelek kettıs árnyékot vetettek: az égen tátongó hasadék kisugárzása elsá-pasztotta a villámokat, réseket nyitott a felhık karéján, és a zátonyok felé taszította az episzkopa ostromlott menedékét. A leviatánt kísérı cápák és egyéb fajzatok szétrebbentek, ahogy a magasból áradó hatalom szele meglegyintette ıket... s ez volt a pillanat, amikor túlnan, a messzi hegyekig nyújtózó síkság felett felragyogott a nap. Sugarai összefogódzva küzdı sebesülteket, haldoklókat és halottakat világítottak meg a kyr lobogó körül, mely, noha rúdját egy szentségtörı markolta, noha selymét tucatjával szaggatták a karmok és pengék, megmaradt annak, ami volt: a dicsıség jelképnek, mely váltig dacolt a világra szabadult rettenettel. Közelinek rémlett, akár saját pusztulásom - a felhıkaréj eltakarta a napot, homályában megsőrősödött, keserővé vált a levegı, a szél hátán lelkek falkái vitorláztak, és elborzasztottak sikolyukkal... a villámlás azonban abbamaradt, s mire kitöröltem szemembıl a vért és a verítéket, azon kaptam magam, hogy az optika után az irányzékon is módosítanom kell: a Harida megmaradt vásznait nyugati szél dagasztotta, az elnéptelenedett gigász az áramlás irányába fordította orrát, s lomhán távolodott a csata színhelyétıl.

Mozdulnom kellett volna, hogy a vízbe vessem magam, de nem tettem: fogva tartott a félelem, megdermesztettek az iszonyat kristálylencsén átszőrt képei. A leviatán egyenest a zátonyok felé tartott. Hallani véltem a kiáltozást, aztán a sziklán elvásó gerinc recsegését, melyet égzengésmoraj és átható sikoly követett: fekete köd robbant a magasba, s szétterült, akár a vér a szigonyverte seb körül, az eleven lényként rángó fedélzetrıl emberek és szörnyetegek zuhantak a vízbe, és tovább küzdöttek a hullámok hátán bukdácsoló törmelékdarabokért, az óriás pedig, melynek felépítménye mostanra

Sogron tüzét okádta, füstuszályt vonszolva sodródott tovább Arguren falai felé.Tagjaim úgy elerıtlenedtek, hogy csak a távolbalátó állványába fogódzva

sikerült talpon maradnom. Azimutot és a zászlót kerestem; talán azt reméltem, velük együtt a nekem rendelt végzetet is meglelhetem... de csak a judikátorra sikerült rátalálnom, aki egy vízzel félig telt dereglyén vívta harcát féltucat mélységlakóval. Társai holtan vagy halódva hevertek körülötte, mégsem hátrált meg: jégkék szemei a vén Cyrjak szemei voltak, sokéves gyakorlat csiszolta kitérései és vágásai nyomán végtagok és fegyverek hulltak, páncélos és pikkelyes testek hanyatlottak a habokba: úgy küzdött, ahogy egy tisztavérő küzd, én pedig úgy üvöltöttem, mintha az ódon fegyverek az én hátamat és oldalamat fenyegetnék, és bármit megadtam volna a lehetıségért, hogy vele harcolhassak.

Aztán elérkezett a pillanat, mikor a leviatán útja végére ért: két kıszürke móló közt csapódott a partnak, mindkét irányban mérföldnyire lövellte füstszerő vérét, s a tőz, mely Sogron - netán Avida Dolor - akaratából emésztette, dühödt sistergéssel tört elı fedélzeti nyílásain. Az erısödı ragyogásban szétrebbenı alakokat, fehéren izzó pengéket és kígyózó csápokat láttam, aztán a felépítmény a mólókkal és a falak jó részével együtt kápráztató villanásba veszett: mintha egy második nap szökkent volna a sekélyesbıl Arguren tetıi fölé. Elmém helyett zsigereimmel érzékeltem a mágia háborgását: az episzkopa pusztulásakor minden korábbinál hatalmasabb örvénytölcsér ívelt a magasba, és a partvidék egész hosszában láthatóvá tette a valóság szövetén tátongó hasadékot, mely mohón nyelt magába gızt és törmeléket, holtat és elevent, tisztát és tisztátalant. A szélben oldott, rothadó vagy idegen húsban raboskodó lelkek a rémület sikolyát hallatták, de nem tehettek végzetük ellen: a kötések szertefoszlottak, a tettek megmérettek, s én némi vigaszt találtam a bizonyosságban, hogy Azimut-om Atlar a dicsıség lobogójával együtt, igazi hısök társaságában száll a külsı hideg istenéhez.

Az örvény az örökkévaló szikrákkal együtt a levegıt is elszippantotta a

robbanás közelébıl, az elszabadult energia csak a centrumtól nyíllövésnyire változott rohanvást terjedı tőzgyőrővé - e ritka tünemény a támadás túlélıinek életet, nekem alig némi haladékot jelentett. Különös nyugalom töltött el a felém rohanó gızfal láttán - ez volt a vég, a rég várt rendelés, de pillanatnyilag nem akaródzott törıdnöm vele: a judikátor dereglyéjét kémleltem, melyet a jobboldali móló csonkja óvott meg a tőztıl és a szanaszét repülı törmeléktıl. A toronit és a megmaradt két mélységlakót a partig taszította a léglöket: egymástól közelében hevertek a fövenyen, s kábán, félig vakon tapogatóztak fegyvereik után.

A forró szél már a Harida tatját remegtette, gyomrom mégsem a félelemtıl, hanem a csalódottságtól szorult össze, ahogy a két ısi förtelmet ocsúdni láttam. Szarulebenyes fejüket a neszek irányába fordítva emelkedtek fel, öltözékük (vagy testük?) foszlányait maguk után vonszolva indultak neki, hogy végezzenek az utolsó emberrel, aki emlékezetében ırzött - az egyetlennel, aki számot adhat az otthoniaknak indítékaimról és tetteimrıl.

A jégkék szemő férfi hátrált, és mihelyt lélegzethez jutott, ismét támadott: a nekem ajándékozott penge párját a közelebbi szörnyeteg oldalába törte, és vele együtt zuhant a partoldal véráztatta homokjába. Vállát és nyakát karmok hasították végig, mikor a fegyver csonkjával a második ellenfélre sújtott - csak én üvöltöttem, ahogy oldalt hengeredett, s bár szerettem volna, nem tudtam elfordítani a fejemet; mintha maguk az istenek akarták volna, hogy a halálom elıtti percben bukása tanúja legyek.

Mikor megpillantottam a partoldalban azokat az árnyakat, úgy hittem, érzékeim őznek gonosz tréfát velem. Ajkam kicserepesedett a tőzgyőrő elıszelétıl, a magasból fekete pillangók serege gyanánt szitált a pernye, én mégis kacagtam, ahogy a messzeségben fémhegyek csillantak. Az ugrásra kész mélységlakó ágyékát-törzsét féltucat lándzsa járta át, s a dőnéken leszánkázó fegyveresek nem kímélték a döglıdı fenevadat sem, mely vért és váladékot köpve vonszolta magát a judikátor felé. Nem öltözékük vagy fegyverzetük, hanem vonásaik alapján ismertem fel bennük a nomádokat: lupári vagy dolamin portyázók voltak, akiket a harci zaj csalt elı Arguren düledékei közül. Az, aki a vezetıjüknek látszott, a sarkára ült a toronival szemben, majd a balját nyújtotta neki, ahogy szövetségesek közt ısidıktıl fogva szokás - ezt a mozdulatot, és a judikátor meglepett grimaszát láttam utoljára, s miközben a világ fehér tőzbe borult körülöttem, arra gondoltam, hogy míg a harcosok harcosok maradnak, míg szavak híján egy-egy mozdulatból is megértik egymást, Azimut elvei sem számítanak többet a többi bomlott elme képzelgéseinél... és vad kacajjal zuhantam alá az enyhet adó sötétségbe.

7.Öt nappal késıbb, a sinemossai flottatámaszpont felé vánszorgó Harida

fedélzetén térített magamhoz a fáj dalom. Rögtönzött sátor alatt hevertem, hólyagosra égett arcomat és nyakamat friss szél hősítette, s bár verıfényes nap volt, csak rıt derengést láttam az istenek világából: további napok kellettek, hogy épen maradt jobb szemem úgy-ahogy kitisztuljon. A bal távolbalátót markoló kezem három ujjával együtt odalett - csekély veszteség az áldozathoz képest, melyre testben és lélekben egyaránt készen álltam. Korommal és sebekkel borított arcok hajoltak fölém: Azimut rajának túlélıi közül ötven-egynéhánynak sikerült visszavergıdnie a fedélzetre, mielıtt a zászlóshajó maga mögött hagyta a partokat. A parancsnok egy húszesztendıs hadnagy, bizonyos Willarin volt, és nekem, bár erım az elsı hét végére visszatért, eszembe sem jutott felfedni kilétemet, hogy a helyébe léphessek - enélkül is akadt gondolkodnivalóm épp elég.

Nem tartottam valószínőnek, hogy az istenek tervébe csúszott hiba: ami történt, nyilvánvalóan éppúgy megfelelt elképzeléseiknek, mint mindaz, amit életemben tettem, és még tehetek. A vonásaimat eltorzító tőznek sikerült végbevinnie a csodát, melyre sem az Igazságbélyeget megtörı shuluriak, sem a vadászat hetei nem voltak képesek: megtisztították lelkemet a kétségektıl, és nyilvánvalóvá tették az egyetlen bőnt, melyet szándéktalanul követtem el: végzetesen félreértelmeztem csillagaim üzenetét. A prófécia úgy szólt, hogy a tengeren kell elvesznem, de halálról szó sem esett benne - e tévedés jegyében éltem húsz esztendın át, s bár sorsom korántsem volt olyan keserves, amilyen lehetett volna, tartoztam magamnak, és azt is tudtam, miképp hajtsam be a jóvátételt: a Birodalom milliónyi alattvalója közül csak keveseknek adatik meg ilyen lehetıség.

Bár minden erınket a sérülések kijavítására fordítottuk, a Harida csak a hónap végére közelítette meg a szigeteket, melyek némelyikére a holtában ırgróffá emelt Azimut-om Atlar plántálta Kyria lobogóját. A shuluri flottabáró ugyanekkor érkezett Arguren öblébe, hogy gondoskodjék a csata túlélıirıl, megjutalmazza a mentésben és a tisztogatásban kitőnt nomádokat, és keblére ölelje fiát, akit - efelıl nem voltak kétségeim - életre szóló élménnyel gazdagított bálványának utolsó hadjárata. Jelentésében, melyet a Kimérák havának hetedik napján adott át a császári escriptoroknak, részletezte a kapitány és a legénység hıstetteit, és a Hatalmasok pártfogásába ajánlotta a hullámsírba veszett hadmérnök, myerrai Darlath vérvonalát, mely reményei szerint egyszer s mindenkorra mentesül a régi bőnök árnyékától.

A másolatot azon az átrakóállomáson sikerült megszereznem, ahol Willarin készleteink feltöltése után kétnapi pihenıt rendelt el, és a toronyfedélzet frissen üvegezett ablakain átszőrıdı holdfényben böngésztem át, miután társaimat hát-rahagyva, az öblöt átúszva visszatértem a fedélzetre. Majd' két órát küszködtem az áramlatokkal, de célhoz érve megtérülni látszott a fáradtságom: a Harida megerısített bordázatával, módosított kormánymővével és felszerelésével tökéletesen alkalmas volt a feladatra, melyet új életem elsı napja óta szántam neki.

Nem volt szükségem lámpásra, ahogy végigjártam kamráit és termeit, melyeket gondos kezek tisztogattak meg, láttak el a legnagyobb hatalmú Tisztaságbélyegekkel; a sötétség, mely körülvett, éppoly hővös volt, mint a bal szemem üregét takaró selyem. A nemrég oly idegennek rémlı szagokat és neszeket egytıl-egyig a magaménak éreztem, a berendezések készséggel engedelmeskedtek akaratomnak: a parti sáncok mögött egyetlen ır sem riadt fel, mikor a horgonyok felemelkedtek, és az elsötétített óriás a szoroson túli óceán végeláthatatlan kéksége felé fordította orrát.

"...magam is sokat köszönhetek a férfinak" - írta a judikátor - "akit Birodalom-szerte Asistcínak, jótevınek címzett a nép. Példájával arra tanított, hogy az utazás fontosabb a célnál, s hogy okulni csak a reménytelennek tőnı helyzetekbıl lehet. Olyan diadal lett az osztályrésze, melyet a kiválasztottaknak tartogatnak az istenek: egyszerre gyızte le a félelmet, a győlöletet és a bizalmatlanságot, a három démont, mely a népünk által teremtett békességet fenyegeti. Tudta, hogy a holnap az ellensége, mégsem hátrált meg elıle, s mi, akik imáinkba foglaljuk emlékezetét, az eleven Darlathnak sem kívánhatnánk mást, mint az eltávozottnak - azt, hogy eztán minden perc és minden óra a barátja legyen..."

Az éjszakai manıverek alatt ujjasom zsebében hordtam a pergament, virradat után pedig nyílheggyel rögzítettem a kormánymő keresztgerendájára. Vész esetén az ilyesmi menlevéllel érhet fel, de nem hittem, hogy szükség lesz rá: karakkák nem érhettek a nyomomba, a Laquass osztályú csatahajók magitoraikkal együtt Argurennél gyülekeztek, hogy minél több titkot csikarjanak ki a leviatán maradványaiból napokba telhet, mire a Harida eltőnésének híre a bárók fülébe jut, s akad köztük egy, aki (hisz ifjabb éveiben maga is utazó volt) meggyızi társait a kutatás szükségtelenségérıl,

arról, hogy a flotta leghíresebb egysége osztozott tervezıje sorsában, és az áramlatok prédája lett.

Mire a toronyfedélzetre értem, Sinemossa szirtjei, az istenek oszlopai néma gigászokként magasodtak fölém. A Harida körül sirályok rajzottak, rikoltozásuk elnyomta az árbocokat és vitorlákat mozgató szerkezetek dohogását - olyan simán mőködtek, mintha nem csatából, hanem szárazdokkból jönnénk, és tudtam, hogy az elkövetkezı tíz-tizenkét évben sem lesz gondom velük. Teleszívtam tüdımet, és nyugat felé néztem - a titok, , az új cél ott várt rám a horizont hajlata mögött, s a férfi, akit terheitıl szabadulva újra a megismerés vágya éltetett, beleborzongott a felködlı távlatokba.

- Anvaria - suttogtam. - Anvaria.Tudtam, hogy az utazás hosszú és veszedelmes lesz, tudtam, hogy a lángok

nyomait az álomkamrában töltött esztendık sem tőntethetik el teljesen, de tudtam azt is, hogy erısebb és bölcsebb emberként érek majd célba - az istenek, bármit tartsanak róluk mostanság, ritkán cselekszenek oktalanul. Azimut karszékébe telepedtem, de az idıs és az ifjú Cyrjak arcát láttam magam elıtt, és a magam kevert vérő módján kívántam szerencsét nekik - aztán megfogadtam, hogy ha tudás mellett boldogságot is találok azokon a messzi partokon, ha lesznek valaha gyermekeim, alaposan megacélozom lelküket, mielıtt feltárnám elılük csillagaik és sorsuk titkait.

WAYNE CHAPMAN

JUTALOMJÁTÉK

A Szórakozónegyed peremén, egy düledezı fogadóban éltek; nem azért, mert így tartotta kedvük, hanem mert szerény jövedelmükbıl csak erre futotta. A város jobb hírő tavernáiban egyetlen szobára lett volna elegendı az, amit itt egy egész emeletért fizettek, étel és ital került az asztalukra néhány elvékonyodott ezüstért - mi egyebet kívánhat magának Erionban egy csapat komédiás?

Haygar Brish, egy szebb napokat látott délvidéki színész vezette ıket. Kitőnıen bánt a szavakkal és a tırkarddal, stílusát sokra tartották, üzleti érzékérıl azonban sem itt, sem másutt nem zengtek ódákat. Csepőrágónak túl kifinomult volt, alvilági figurának túl becsületes; világéletében bizonyos távolságtartással szemlélte saját tevékenységét. Bízott abban, hogy bandáját, a Halandókat sikerül igazi színtársulattá formálnia, de tisztában volt azzal, milyen hosszú út áll még elıttük.

Nem a fellépésekbıl éltek, ó nem; Erion mőértı közönségétıl akár éhen is pusztulhattak volna. Olyan feladatokat vállaltak, melyek különleges adottságokat, merészséget és tapintatót kívántak. Nem voltak gazemberek, és a szó szoros értelmében nem voltak gyilkosok sem. Ha nagynéha ölni kényszerültek, szinte szégyenkezve tették, és sosem mulasztottak el fohászt mormolni az elhunytak lelki üdvéért. Számos megbízójuk, számos pártfogójuk akadt a kalandozók városában: Haygar Brish e ténynek; no meg övéi tehetségének köszönhette hogy versenytársai mőködni - és fıképp létezni - hagyták.

Legígéretesebb tanítványa a Pyarron szerinti 3620-as évek végén egy fiatal bárd, bizonyos Tier Nan Gorduin volt. Pár esztendeje járta csak a nagyvilágot; ilanorinak mondta magát, termete, fejtartása, szemének szürkébe hajló kékje toroni származásra vallott, de nem ez tette különlegessé. Nem is csekély mágikus tudománya, melyet a Halandók elıadásain bárki megcsodálhatott. A mozgásában akadt valami megdöbbentı: úgy járt, ahogy az embervért ízlelt nagyvadak járnak, tudván, hogy nincs több méltó ellenfelük a nap és a holdak alatt.

- Ha így folytatod - világosította fel Brish a kezdet kezdetén -, egykettıre a föld alá kerülsz.

- Miért?- Mert Erionban nem kedvelik a túlzottan magabiztos jövevényeket: akad

belılük itt is épp elég. Nem engedheted meg magadnak, hogy ilyen veszedelmes légy, legalábbis egyelıre nem; úgy kell viselkedned, mintha: elfogadnád az itteni szabályokat, különben a nálad veszedelmesebbek ízekre szednek. Ha nehezedre esik megváltozni, az istenek szerelmére, színlelj legalább!

- Pocsék színész vagyok.Mire végzünk egymással, jó színész leszel; fiam - ígérte Brish. - Jó színész,

esetleg halott; ahogy elnézlek, számodra nincs harmadik út...Gorduin makacsabbnak bizonyulta vártnál, de életben maradt - és jó színész vált

belıle, nagyon jó színész. Az elsı pár maszkot, személyiséget készen kapta Brishtıl, de darabjaikból tüstént újakat alkotott; néhány hónap múltán már senki sem tudta biztosan, melyik az igazi arca. Senki, talán még mestere sem, akit teljesítménye növekvı ámulattal töltött el. Becsülte benne az erıt és a könnyedséget. Becsülte benne az egyenességet, s becsülte korábbi tanítóit, a szilaj lovast és a borissza tollforgatót is, akik az alkalmazkodás, a túlélés ritka képességével felruházták. Nehezére esett alantas munkát bízni rá. Adottságaihoz méltó bevetéseke tartogatta, és sosem kellett csalódnia benne.

Azaz... Utolsó közös vállalkozásukra az Égi Fény 3628. esztendejének végén, a Holdak és vándorok havában került sor. Brish sokáig senkinek sem beszélt errıl az akcióról. Titkát csak jóval késıbb, a Hetedkor alkonyán osztotta meg az Anat-Akhan fejvadászklán egy fiatal beavatottjával, akit Mogorva Chei, Yllinor királya Gorduin felkutatásával bízott meg. Úgy tartják; segítsége nélkül Tristana sosem talált volna rá a híres kalandozóra - és bár e feltevést megerısíteni nem áll módunkban, helyénvalónak érezzük, hogy ezzel a történettel adózzunk Haygar Brish, a kivételes tehetségő mővész és igaz ember emlékének.

1.

Egy álló hete zuhogott az esı; Erion hatalmasan, mocskosan és szürkén hevert a borús ég alatt, Arel Kvartjának elmúltára, csendes napsütésre, nyugati szélre várt.

Haygar Brish szobája ablakából figyelte a félkegyelmőt, aki bizonytalan léptekkel, göcsörtös botjával a kövezetet kopogtatva haladt a fogadó hátsó bejárata felé. Itt a Szórakozónegyed peremén szórványosak és halványak voltak az esti fények, a távolabbiak lidérclámpásokként derengtek a zivatar függönyén túl; a kalandozok városa ezen a kései órán sem pihent, éjszakájában ezredéves körtáncát járta az erény és a bőn. _

A félkegyelmő mindent elkövetett, hogy kimaradjon ebbıl a táncból: nem torpant meg, nem pillantott az égre, köpenyébe burkolózva, csuklyáját igazgatva harcolt a szél kergette esıcseppekkel. Kacskának látszó jobb karja szánalmat és undort keltett, járása sokat szenvedett, kiszolgáltatott lényre vallott: Ez a sebezhetıség kelthette fel azoknak az alakoknak a figyelmét, akik a nyomában lopakodtak, hogy megfosszák erszényétıl és minden egyebétıl, talán még az életétıl is.

Az utca legsötétebb szakaszán úgy érezték, eljött az ı idejük. Megszaporázták lépteiket, egykettıre beérték a boldogtalant, aki, bár hallania kellett ıket, meg sem próbált kereket oldani.

Épp ellenkezıleg.Akiknek nincs hová futniuk, ilyen pillanatokban a falnak vetik hátukat,

harcolnak, vagy épp csendes megadással várják a halált - ám a legritkább esetben dermednek mozdulatlanná.

Az útonállók meghökkentek. Hatan voltak, egykettıre körülvették kiszemelt zsákmányukat, a penge, a fojtóhurok is elıkerült rongyaik alól, mégsem támadtak. Valami visszatartotta ıket, valami hibádzott. A félkegyelmőt bámulták, aki botjára támaszkodva, kacska jobbját oldalához szorítva állt, s noha szaggatottan lélegzett, mint aki súlyos terhet cipel, már nem látszott annyira elesettnek. Aztán hisz nem tegnap óta őzték ezt a mesterséget - rádöbbentek, mekkorát tévedtek; tekintetük összevillant, határozottságukat mintha elfújták volna. A fegyvert azonban nem engedték le, s ez megpecsételte sorsukat.

Tier Nan Gorduin - hisz ı volt az "áldozat" - megperdült a sarkán. Göcsörtös botja balra majd hátrafelé lendült, letaglózott két útonállót, és keményen mellbe taszított egy harmadikat; fém csendült nedves kövön, ahogy az oldalát fenyegetı tırök aláhulltak. Az ilanori megrázta fejét, mosolygott. A botot csodálatos módon kiegyenesedett jobbjában tartotta, a ballal erszényét csörgette meg:

- Fogadást kötöttem - kezdte emelt hangon, hogy mondandóját a földre kerültek kedvéért se kelljen elismételnie. - Egy jóakaróm szerint ebben a városban - és fıként ezen a környéken - szívtelen fráterek élnek, akiket hidegen hagy mások szenvedésé, akik inkább felfordulnak, semhogy a rászorulókat megsegítsék: Érdemdús, világlátott úr az illetı, az a fajta, akivel csak elvekrıl vitázik az ember, és nagyon alaposan kell érvelnie ahhoz, hogy meggyızhesse. Ezért ajánlottam neki a fogadást ma reggel. Ha holnap hajnalig sikerül az utcákon húsz aranyat összegyőjtenem, elismeri, hogy élnek még Erionban önzetlen lelkek, sıt, vacsorára is meginvitál. Ha viszont kudarcot vallok...

A martalócok egyike hátralépett, kivonta kardját.- Hulla vagy - suttogta rekedten. - Hulla, te nyavalyás!- Ha kudarcot vallok - folytatta Gorduin -, egy hónapon át feltétlen

engedelmességgel tartozom neki. Nincs kibúvó, nincs ellenkezés; kérdésbıl is csak

tizet enged hetente. Nem engedhetem meg magamnak hogy veszítsek, belátjátok, ugye? - Vonásai megkeményedtek. - Az adományokat, derék polgárok, ha kénem szabad!

A kardot markoló útonálló - alighanem a vezér - úgy meredt rá, ahogy errefelé csak kriptaszökevényekre, kóborló dögökre szokás. Lefegyverzett társai kezdtek magukhoz térni: nyögtek, fojtott hangon átkozták balsorsukat mind hárman. Gorduin nem pillantott feléjük. A még harcképes ellenfelekre összpontosította minden figyelmét - akárcsak az emeleti ablakban álló Haygar Brish.

Egyszerre észlelték a rekedt hangú bandita szabad kezének mozdulatát, a rándulást, melynek eredményeképp hajítótır simult a fickó jobb tenyerébe. Reagáltak is, igaz, nem egyazon módon. Brish visszafojtotta lélegzetét, Gorduin pedig úgy hajolt félre, mintha az útonálló felfelé lendülı kezének szele hajtaná; a keresztvas nélküli penge az arca elıtt villant el, úgy vágódott a hatok egyikének torkába.

A sikoly felharsantakor aztán meglódultak az események. Két fickó, két nekivadult hiéna rontott egyszerre á bárdnak. A göcsörtös bot, akárha szellemkéz forgatná, kettıs hurkot rajzolt a levegıbe; itt csuklót, amott vállat ért, tompább vége egy alacsony homlokon csattant, és a szemközti házfalig röpítette a rekedt hangú vezért. A leterített martalócok egyike a bárd felé vetıdött, hogy kibillentse egyen-súlyából, a bot azonban visszapenderítette ıt is: kétrét görnyedve hemperedett a nedves kıre, levegı után kapkodott.

Két társa hátrált, és a helyzet komolyságát átlátva új fegyver után nézett. Jobbjukban kézi nyílpuskák tőntek fel; ám mielıtt a kurta acélhegyeket a vágatba illeszthették; a feszítıkart hátrahúzhatták volna, Gorduin egyetlen sima mozdulatsor végén célba vette ıket egy- nagyobb; sokkalta veszedelmesebbnek rémlı szerkezettel.

- Kahrei gyártmány - magyarázta. - Ismétlı rendszerő, és nagyon új. Nem szívesen használnám, mert a lövedékek drágák; a hátatok mögötti fal kemény, a költségeimmel pedig vigyáznom kell. - Hallgatott egy sort, aztán szelíden így folytatta: - Nem segítenétek inkább, hogy az igazamat bizonyítsam? Mindössze hat aranyra van szükségem, ennyi hiányzik a húszból; egyet-egyet kellene csak fejenként a nemes célra áldoznotok. A belátás isteneknek és démonoknak tetszı erény. Miért ne osztozhatnánk meg testvériesen?

Haygar Brish felszisszent: a holtan heverı útonálló mögött mozgást látott a homályban. Kézi számszeríj húrja feszült, fény villant a bárd szívére mutató reves acélhegyen.

- Te...!Gorduin féltérdre ereszkedett; fordult, lıtt. A haramia átlyukasztott törzzsel

zuhant hátra, társai azonban éltek az alkalommal, és felajzották a maguk fegyverét. A vezér, aki a szemközti fal tövében tette ugyanezt, bántó hangon röhögött.

- Elkaptuk! Elkaptuk végre a jöttmentet! - Vért köpött, célba vette a feketébe öltözött alakot. - Öljétek meg!

A bárd ellenfeleire nézett. Már nem mosolygott, és ez talán minden eddiginél félelmetesebb volt.

- Hat arany- szólt jól érthetıen.A vele szemben állók tétovázni látszottak. Egymásra néztek, majd a falhoz

szorult vezérre - és sorsukkal számot vetve inkább rá lıtték ki tollfosztott vesszeiket. A késdobáló feje hátrabicsaklott, számszeríja kifordult ujjai közül; halott volt, mire társai leeresztették a hasznavehetetlenné vált fegyvereket.

- Ostoba volt. Rühelltük, de féltünk tıle; most végre... tárgyalhatunk - sietett közölni egyikük. Megbabonázva meredt a kahrei mőremekre. - Irgalmazz, uram!

Gorduin bal kezébe kapta az ördögi szerkezetet, és botját nyújtotta a vacogva lapuló harmadik túlélınek. Felsegítette.

- Köszönöm - mondta komolyan. - Számítottam a belátásotokra.Nézte, ahogy a sebesült martalóc néhai vezéréhez támolyog, ahogy lemetszi a

jókora erszényt a tetem övérıl, és elhúzta a száját a vértıl mocskos aranyak, ezüstök láttán.

- Ruger... - magyarázták egymás szavába vágva a hármak - …jókora tartalékot halmozott fel az évek során. Ínségesebb idıkre tartogatja a pénzt, azt mondta. - Torkukat köszörülték. - Vidd, uram! Örülünk, hogy segítségedre lehettünk!

Az ilanori nem nyúlt az erszényért: botjával vette át, úgy méregette.- Hat arany - ismételte. - Beérem ennyivel. Osszátok szét a többit, aztán

menjetek! Hideg az éjszaka, a hajnal pedig még hidegebb lesz.Az útonállók remegı kézzel számolták ki a pénzt. Elhátráltak, már-már

eliramodtak a sötétségbe; mikor a bárd köhintett, és az elesettekre mutatott.Nem kellett hosszasan magyaráznia: A fickók súlyos sóhajjal vetették vállukra

néhai társaikat, és Gorduin mellett elóvakodva indultak zarándokútjukra Erion baljós hírő Nekropolisza felé, melynek lakói éjjel-nappal várták, foggal-körömmel marasztalták az óvatlanokat. Hamar elnyelte ıket a homály, csak az aranyak csillogtak a kövezeten; Haygar Brish ezt a csillogást látta utoljára, mielıtt vendégével, a tagbaszakadt szıke férfival együtt ellépett az ablaktól.

- Nos?- Megjárja - mormolta a látogató. - Nyers és modoros, de határozottan ígéretes.

Alkalmas a feladatra, azt hiszem. Lepillantott Brishre. A jobb tenyerén fénylı aranyak vaskosabbak, értékesebbek voltak az utca kövén heverıknél, és éppoly makulátlannak látszottak, akár a küldött öltözéke. -. Nincs sok idınk. Beszélj az embereiddel! Gyertek holnap pontosan, ha lehetséges. Ha a lövészed valóban olyan jó, amilyennek mondod, sokáig nem lesz gondotok a megélhetésre. Ha viszont lódítottál...

A fekete árnyék mintha a semmibıl bukkant volna elı mögöttük. Mindketten összerezzentek, ahogy az asztalra hajította az erszényt. A falat megmászva, az ablakon át jött, és most ott állt bırig ázva, elnehezült köpenyben, képén a gyıztesek mosolyával, melynek oly kevesen tudtak ellenállni. A szıke férfit azonban kemény fából faragták, ráadásul utálta a meglepetéseket.

- Ah - szólt homlokráncolva, és tetıtıl talpig végigmérte az ilanorit.-Gorduin - biccentett a bárd, jelezvén, hallott már furcsább neveket is. - Tier

Nan Gorduin. Örvendek, jó uram. Haygar említette, hogy benézel hozzánk. Hogy tetszett az elıadás?

Brish mosolygott; a szıke óriás arca azonban rezzenetlen maradt. Mellızte a bemutatkozást, a társalgástól is elzárkózott, búcsúszavait az idısebb férfihoz intézte. Ha ellenszenvet akart kelteni maga iránt, különb módszert keresve sem találhatott volna. .

- Kupáld ki ezt a vadat - mondta -, és készítsd fel! A megbeszélt helyen várok rátok. Gorduin dicséretes önuralommal várta, hogy becsukódjon mögötte az ajtó. Csak ezután kívánta Orwella poklának legmélyebb bugyrába, remélve, hogy az idegen segítség nélkül sem téveszti el az utat.

- Ne ítélj felette túl keményen - intette Brish, miközben ütött-kopott asztalához ült, és számlálni kezdte a pénzt. - Az ervek hajlamosak a szélsıségekre; meg aztán... - Gorduin szemébe nézett - ...pár kellemes napnak nézünk elébe a jóvoltából.

- Kétlem.Brish megint elmosolyodott.- Jogod van hozzá, hisz megnyerted a fogadást - de várj még! Nem csak a

vacsoráról van szó. A fickók, akiket ez a zsoldos képvisel; északról, Eren hercegségbıl jöttek. Pár hetet töltenek a mi szép városunkban, hogy kultúrszomjukat csillapítsák. Felkeresnek minden valamire -való kıszínházat, s alighanem egy-egy

Ellana-templomot is: a nemesenszületetteknél sosem tudhatja az ember. - Predocinak mondott bort töltött két fakupába, az egyiket a fiatalabb férfinak nyújtotta, majd tar fejét oldalra billentve eltöprengett. - Esténként a Rotundában adnak a mőélvezetnek. A baj az, hogy sokan tudnak errıl. A kelleténél eggyel biztosan többen. Elkeseredett ellenségük- lehet, és úgy döntött, ideje benyújtania a számlát.

Gorduin megszabadult átázott köpenyétıl. Széket húzott maga alá:- Testıröknek kellünk?Brish nemet intett. Lassan forgatta ujjai közt a kupát, pedig többnyire

rendeltetésének megfelelıen használta. Lerítt róla, nemigen tudja, hogyan folytathatná. Híres nagyvonalúsága végül felülkerekedett; ismét szembenézett a bárd-dal.

- Azt akarják, hogy jelen legyünk az elıadásokon. Mindannyian. A Halandóknak hírük van a szakmában. Talán elég baljóslatú ahhoz, hogy elriassza a próbálkozót: Ha mégsem... - Kiitta a bort. - Sejted, mi következik, ugye?

Gorduin bólintott.- Bárki jár az ereniek nyomában - folytatta Brish -, hivatásos, annyi szent. Eddig

kettıt sikerült elintéznie közülük. Mindkét merénylet tavaly történt, számos tanú jelenlétében. A tettes lesbıl lıtt; hogy milyen messzirıl, legfeljebb találgathatjuk. Két nyílvesszı a testbe: nem túl eredeti megoldás, de a vészharangokat jócskán félreverte a fickók háza táján. Egy rakás aranyat fizetnek azért, hogy két napon át fedezzük ıket, és még ötvenet neked, hogy az elıadások alatt csak egyvalamire ügyelj.

- Pontosabban?- Elrejtızöl, fiam. Készenlétben tartod a kahrei masinádat. Mind azon leszünk,

hogy tovább ne fajuljon az ügy.- Ötven ereni aranyért tovább is fajulhat - vigyorgott Gorduin. - Akinek nincs

istene, nincs lelke, következésképp vesztenivalója sincs.- Kölyök vagy még - legyintett Brish, de képtelen volt neheztelni rá. - Mit tudsz

te az istenekrıl?- Gerum mesélt róluk ezt-azt. Példákkal igazolta, milyen kevés kell hozzá, hogy

valaki élet és halál ura legyen. Brish az asztalra csapott.- Elég ebbıl! A mestered költı volt. Amirıl itt beszélünk, gyilkosság; a

filozófiához csak annyi köze van, mint bármi egyébnek ebben a siralomvölgyben. Tartsd a szád, és figyelj!

- Figyelek.- Így már jobb - dünnyögte a színész. - Sokkal jobb. Ez a munka fontos. Az

egész társulatnak feladatot ad. A Rotundában csak a legjobbaknak jut hely; komoly fegyvertény, hogy ott lehetünk. Akadnak majd nézıink, akadhatnak új megbízások is - ha ezt a mostanit tökéletesen hajtjuk végre.

Nehezére esik kimondani, állapította meg Gorduin. Nehezére esik megparancsolni; hogy lapu jak meg valami sötét zugban, fedezzem fel és öljem meg az orvlövészt, mielıtt újra lecsaphatna. Kránra, hát ezt is megértük! Haygar, a nagy Haygar köntörfalazik, mint valami pap!

- Mennyi idım lesz a közbelépésre? - kérdezte csendesen. Brish ezúttal nem pillantott rá.

- Néhány pillanat. Persze csak akkor, ha minden a korábbiak szerint zajlik. Ha az elsı nyílvesszı nem ejt halálos sebet. Ha idejében észrevesszük, ki és honnét próbálkozik.

A bárd bólintott. Kifelé bámult a vigasztalanul zuhogó esıbe. Mióta Brish iskoláját járta; a nehézségek nem egykönnyen szegték kedvét, a mostani kilátások azonban aggasztották kissé. Milyen igazuk van azoknak, akik szerint Ranagol a részletekben bujkál!

- Az elsı nyílvesszı... - mormolta. -Nem ejt halálos sebet, azt mondod?Brish újra töltött mindkettıjüknek. - Így hallottam:- És nem furcsállod?- Nem azért fizetnek = emlékeztette a színész. Kedvetlennek látszott; ám a bárd

biztosra vetté, hogy miatta az; a kardmővész érezhet így, aki remekbe készült pengéjével kénytelen sajtot szeletelni. Brish felállt, kinyújtózott, felvillantotta hírhedetten fanyar mosolyát. - Rajta; éji vadász! Csak egy vacsorát még, mielıtt mindketten elkárhozunk...!

- Nem lesz baj - biztosította Gorduin. Jó ideje ez volt az elsı tévedése.

2.

A vacsora rövid volt, mint akkortájt minden vacsorájuk; Gorduin valamivel éjfél utánra visszaért szobájába, amelyet Syrával, a társulat kétes származású zsonglıreinek egyikével osztott meg. .

A lány nyugodtnak látszott - így kellett lennie, hisz ısei közt elfek is akadtak, szakmája pedig minden körülmények közt rezzenetlen szemet, biztos kezet követelt: A bárdhoz óvakodott, csókot lehelt a szája sarkára; de nem ölelte át: rég megtanulta, hogy, az ilanoriakat bıszíti az ilyesmi. 1

- Téged választottak -suttogta, s Gorduin meg mert volna esküdni rá, hogy hangjában büszkeség rezeg. - Ez nagy megtiszteltetés; a bárdok legtöbbje egy életen át álmodozik hiába a Rotundáról. Ami pedig a társulatot illeti... - Nehezére esett palástolni izgalmát, hamuszıke hajfonata madárszárnyként lebbent. - Gondold csak meg! Híresek leszünk!

- Brish épp ettıl tart - jegyezte meg Gorduin, foszladozó béléső karszékébe telepedve. Magához vonta a lányt, aki a látszat kedvéért huzakodott egy sort, aztán engedett a gyengéd erıszaknak. - Fickóknak nevezte a megbízóinkat. Az ilyesmi nála rosszat jelent. - Összevonta szemöldökét. - Ha téged kérdeznélek, mit mesélnél Eren mővészetpártoló nemeseirıl?

Syra szép arca elsötétült.- Bıkező emberek hírében állnak, de ha jót akarsz hallani róluk, fordulj máshoz!

A magunkfajta ki nem állhatja ıket, mert győlölik bennünk azt, amit mi a legtöbbre tartunk.

A bárd lejjebb csavarta az asztalon álló lámpás lángját, kettejük körvonalai így épp csak sejthetıek voltak a homályban, Syra szembogara azonban különös fénnyel derengeti.

- Látsz? - Látlak - felelte a lány. - Szeretsz?- Szeretlek.Hosszan, mohón csókolták egymást, ahogy megismerkedésük óta mindig.

Érintéseikben - bár ezt sosem vallották be - ott lappangott a veszteség iszonyata. Fiatalok voltak, s csak mostanság kezdték felfogni, mekkora a világ, amelyben élniük adatott. A lánynak, elf származék lévén, háromszorta hosszabb idı adatott a létezésre, mint a férfinak; mindketten tudták, hogy el kell válniuk, mielıtt ez a különbség éreztetni kezdi hatását. Bármit tettek, kapkodva tették, mert sajnáltak minden elvesztegetett órát és percet, csak ölelkezéseik maradtak ráérısen hosszadalmasak.

- Kevert vér... - mormolta az ilanori. A súlyos, hamuszıke hajfonattal játszadozott, jobbjával Syra tarkóját cirógatta. Kevert vérőek vagyunk mind egy

szálig; ebben a boldog korban nem létezhetünk másképp. Az ereniek az elfeket vetik meg, a toroniak az erveket. A törpék olthatatlan győlölettel viseltetnek az orkok iránt, azok pedig az embert nem állhatják. Az, akire a Rotundában holnaptól vadászunk, akár a földim is lehet; ahogy az íjjal bánik, legalábbis erre vall. Én pedig figyelek, és ha módom nyílik rá, megölöm. Ezzel bízott meg minden komédiások legkiválóbbika, Haygar Brish, és erre uszít a kevert véremben tomboló kyr démon... - Bőnbánó képet vágott. - Megértesz? Meg tudsz bocsátani?

- Ittál - állapította meg a lány. - Ittál és verekedtél, de sebaj; szeretlek, szánalmas halandó, szeretem még a lıre ízét is a szádon. Ne változz meg soha: belehalnék a csalódásba. - Kibontakozott az ölelésbıl, Gorduin hóna alá nyúlt, a fürdıbe vezette a bárdot. A sárkány felfőtve várt rájuk, gyomrában forró víz lobogott, rézfejével bólogatva gızt eregetett széles orrlyukain. Syra vetkıztetni kezdte játékszerét, s közben így beszélt: - Nagy árat fizetsz majd azért, ha egyszer híres kalandozó válik belıled. A kalandozók savanyú alakok; sokat kapnak az élettıl, de mert sokat is veszítettek, képtelenek arra, hogy ıszintén örüljenek. Nem ismerik az otthont, nem ismerik a biztonságot, és nem ilyen sima az irhájuk sem. - Kedvtelve nézte a bárdot. - Úgy bizony. A vérbeli kalandozó csupa heg, csupa forradás; nekivetkezve, bár embernek született, inkább ogárra emlékeztet. Felelj hát nekem, ilanori Tier: akarsz-e igazi kalandozó lenni, vagy megülsz inkább Erion városában, hogy a mővészetnek élj, és holtod napjáig kedvesed színeit viseld?

Gorduin lassan a vízbe ereszkedett: Vonásai kisimultak; könnyő préda lett volna most egyetlen útonálló számára is.

- Mik a te színeid? - tudakolta.- A fekete meg a fekete, szerelmem - felelte halvány mosollyal a lány. - Az éj, a

gyász színei. Mert a vérem ısi vér, mert hasztalan próbál keveredni a tiéddel -, és mert végül, elkerülhetetlenül, búcsúznunk kell. - Meglegyintette a bárd arcát a tépett köpönyeg szegélyével. - Amíg feketét hordasz, rám és a Szépek Népéré emlékezel, így, élj bár mindössze félszáz évet, más is marad utánunk, nem csak az emlék. Esküdj, hogy így teszel!

- Esküszöm.- Akkor megbocsátok. - Syra a dézsa peremére telepedett, masszírozni kezdte

Gorduin elmarjult vállát. - És bármi történjék holnap, a tiéd maradok. Mindörökké.

3.

Az elsı nap.Az ereniek minden szavukkal, minden gesztusukkal Brish aggodalmát

igazolták; úgy tőnt, kíséretük tagjai közül egyvalaki hajlandó csak számolni az újabb merénylet eshetıségével: Ribal Mook, a tagbaszakadt szıke zsoldos. ,

- Nem tetszel, kölyök - mondta Gorduinnak. - Azért közlöm, hogy tiszta vizet öntsek a pohárba, és hogy tudd, ezúttal nem hibázhatsz. Fizetünk, 'te pedig célba találsz tiszta sor. A fınököd szerint te vagy a legjobb. Most bizonyíthatod.

A bárd nem felelt; a párkányára könyökölve figyelte a mélyben hunyorgó fényeket. Leshelye a Rotunda emeleti páholyainak egyike volt. Igazi úri búvóhely, a legrégebbiek közül való: homályában jó kétezer éve áldoztak Dellának (s persze Ellanának) a kékvérő mővészetpártolók. Azon a vidéken, ahol Gorduin nevelkedett, a vezéri sírok közt is akadtak frissebbek - igaz, azokat nem jellemezte ilyen féktelen pompa. Az ötször öt lábnyi alapterülető helyiség padlatát dzsad szövéső szınyeg, falait niarei selyemtapéta borította, az ülıhelyek bársonyát aranyfonállal hímezték ki, s valamiféle átható illatú szerrel tették győlöletessé a rágcsálók, a rovarok számára:

mágiát az épületen belül hagyományosan csak a színpadon használtak. - Látom, feketébe öltöztél - mormolta a szıke férfi. Helyes. Idebent nem

gyújtottunk sem lámpást, sem gyertyát. A függönyt nem húztuk félre, csak megemeltük kicsit; mindenki azt hiszi, üres a páholya Ha jól bekormoztad a számszeríjadat, észrevétlen maradhatsz. - Fekete kelmébıl készült csuklyára mutatott, mely denevérmacska nyúzott irhájaként hevert az alacsony asztalon. - Ezt egy ismerıs hóhértól kölcsönöztem a kedvedért. Remélem, megfelel a méret.

Gorduin undorral vette kézbe a csuklyát, mely házi pálinkától és rossz verejtéktıl szaglott. Nem vágott vissza, nem akarta gondjait újabbal tetézni - legalábbis egyelıre.

- Lekötelezel - mondta halkan. - Elárulnád most már, merre kell figyelnem? .Mook a függöny alattiréshez hajolt, vaskos ujjával jobbra mutatott.- A második emeleti kék páholy az uraké, majdnem pontosan, középen. Mindkét

oldalon az én embereim ülnek: tırrel, karddal egy teremtett lélek sem ~ férkızhet a közelükbe. Azért választottam ezt a helyet, mert mély és sötét; mint egy francos rókalyuk, kívülrıl még párkány se vezet hozzá. - Elhúzta a száját. - Mondtam épp elégszer, hogy ne jöjjenek ide... Kértem, könyörögtem, de csak nevettek - Mi mást tehettem volna?

- Pocsék helyzet - dünnyögte a bárd:- Nincs szükségem az együttérzésedre, farkasfajzat! - csattant fel a zsoldos. -

Megvan a magam munkája, és neked a tiéd. Tégy róla, hogy szembıl se érje baj a nemesenszületetteket, különben búcsút mondhattok az aranyaitoknak, a hírneveteknek, ráadásul, mielıtt visszakotródnátok a vackotokra, velem is meggyőlik a bajotok!

Gorduinnál betelt a pohár.- A lány, akivel hálok - kezdte, külön-külön hangsúlyozva minden erv kifejezést

- két perc alatt végezne veled, pedig mostanság csak zsonglırként dolgozik, mert megrándult a válla. Van egy nıvére is. Tıle még ennyi idıt sem kapnál, te nehézkes marha!

A tagbaszakadt férfi - a bárd legnagyobb meglepetésére nem ugrott fel, nem próbálta torkon ragadni az arcátlant. Épp ellenkezıleg: halkan, elégedetten felnevetett.

- Végre! Sosem bíztam az olyanokban, akik tökéletesen uralják az indulataikat, kölyök, különösen, ha a te foglalkozásodat őzik. Tudod - mondta, miközben hátrahúzódott -, a gyilkolás nem csak nehéz, hálátlan mesterség is. Az embernek némi távolságtartással illik szemlélnie. Hogy eszednél maradhass, néha ki kell engedned a gızt: ha ezt megtanultad, épp eleget tudsz már. - Kutató pillantást vetett az ilanorira. - Jól verekszel. Jól forog a nyelved. Sajnálnám, ha végül meg kéne nyuvasszalak.

Erre Gorduinnak már nem volt mit felelnie; az egyik bársonyhuzatú karszékbe telepedett, hogy ellenırizze fegyverét.

4.

Az ırhelyet ettıl fogva egy pillanatra sem hagyta el.Az órák múlásával mind jobban alkalmazkodott közegéhez: a páholyban idırıl

idıre megjelenı Brishnek is erıltetnie kellett a szemét, hogy megpillantsa a cintermi homályban; fekete köpenyébe burkolózva, fején a nemszeretem csuklyával olyan volt, akár egy igazi ítéletvégrehajtó.

A színpadon egymást váltó társulatok nem sejtették, milyen élénk figyelemmel kíséri tevékenységüket: Túl fiatal volt ahhoz, hogy minden elıadást helyesen, a mővészi érték és a moralitás alapján ítéljen meg - a szép nıket, a látványos trükköket

azonban aligha értékelte bárki többre nála. Élvezte, hogy lát, miközben ıt magát nem láthatják. (Örömmel töltötte el a bizonyosság, hogy nincs egyedül, s hogy a Halandók (akik a délelıtt folyamán mindenővé beférkıztek) idejekorán jeleznek majd, ha bármi gyanúsat észlelnek.

A produkciók szüneteiben, a világítás váltakozását kihasználva igyekezett fogalmat alkotni a Rotundán belüli távolságokról. Az ódon színház atmoszférájával, méreteivel egyaránt lenyőgözte: emeletei sárkányok megkövült csontjai gyanánt hevertek egymáson, kupolája alatt békén megfértek az életükben folyvást torzsalkodó írók, költık szobrai. Kripta volt persze, csak épp nem a holtak, hanem az élık számára; menedék mindazoknak, akik menekülni igyekeztek a zordon valóságból, akik úgy döntöttek, hogy létük tényeit (melyekkel sosem sikerült kiegyezniük) ideiglenesen álmokkal cserélik fel.

Gorduin ismerte a képzelet mágiájának erejét. Gyakorta folyamodott hozzá, ha saját ereje cserben hagyta, ezért tisztelettel szemlélte a színészeket, akik arra ítéltettek, hogy számos életet éljenek, számos halált haljanak naponta, igyekezvén megfeledkezni az egyetlen igaziról, mely ott liheg az ı sarkukban is.

Az ám, a -halál...A bárd a gyilkosra gondolt. Makacsul, mintha abban bízott volna, hogy puszta

eltökéltsége a fegyvere elé idézheti. Ha Mook nem téved, itt bujkál a falak között, sérelmei emlékét dédelgeti, és a távolságokon töpreng, ahogy ı tette az imént. Látnia kellett mindent, amit ı látott, csak azt nem sejti, milyen veszedelem fenyegeti.

Gorduin megnedvesítette ajkát csuklyája alatt. Gerum szerint a késelık zöme titkon retteg a késtıl. Érvényes-e ez az orvlövészekre is? Ha igen, a fickó számolhat az ellenfél jelenlétével, megpróbálhatja elejét venni a bajnak. Brish és Mook magányos gyilkosra számít. Abból indulnak ki, hogy ereni nemeseket csakis egy ámokfutó igyekezhet ilyen módon elpusztítani. És ha tévednek? Ha másról, többrıl van szó?

Meleg van, átkozott meleg. Kínos, de ez ellen semmit nem tehet; nem mozdulhat, nem visszakozhat: a mérlegelés ideje lejárt, már csak a megoldások lényegesek. De azért...

Fújt egyet.Ha eljön az idı, ha egyszer a saját lábára áll és nekivág a nagyvilágnak,

gondosan tájékozódik majd az efféle akciók elıtt. Nem bízza másra. Syrának igaza lehet abban, amit a kalandozókról mondott: megkeseredettek; illúziók nélkül valók - de hogy átvészelnek minden megpróbáltatást, azt bizonyítja, nem ostobák. .

Lepillantott a kormos závárzatú kahrei nyílpuskára, a hatos tárban feketéllı acélhegyekre. E látvány rendszerint elegendı volt ahhoz, hogy visszaadja önbizalmát; ezúttal azonban nem boldogult a csontjait átjáró, izmokat zsibbasztó hideggel. Beleborzongott a gondolatba, hogy szemközt, a színpad feletti sötétbeburkolódzó ácsolaton akár kalandozó is lapulhat, és - bár ezt nem sejthette senki - elveszítette elsı igazi csatáját a félelemmel. Mozdulatlanul hevert leshelyén, várta, hogy kezének remegése csillapuljon.

Meglehetısen sokáig kellett várnia.

5.

A gyilkos valóban odafent lapult, de nem látta a bárdot. Egész más foglalkoztatta:

Mindazok, akik a nap folyamán (ami azt illeti, egész eddigi élete során) rápillantottak, nem is sejtették; hogy gyilkossal állnak szemben. Könnyő volt

tévedniük, hiszen még ı sem gondolt magára így. Mindazt, ami volt, mindazt, amivé lett, csak cselekedetei tükrözték, a vonásai nem. Helyzete azokéra a ritka növényekére emlékeztetett, melyekrıl az ember hinni sem akarja, hogy mérgezıek - gyakori, rendszerint végzetes hiba.

Akár Gorduin, a gyilkos is feketét viselt. Nem az alkalom kedvéért, inkább megszokásból. Rég megtanulta, hogy a sötét kelme csodákra képes: a legvadabb indulatokat is eltompítja kissé. A bárddal ellentétben túl sokat élt ahhoz, hogy bonyolult eszmefuttatásokkal múlassa az idıt. Meghatározó érzése a bizakodás volt - a bizalom társaiban, bizalom a holnapban; az útban, mely a holnapból a holnaputánba visz. Ahogy tekintetét végighordozta a páholyok négyes során, keskeny ajkán mosoly derengett fel. Nem a gyilkosok mosolya, de nem is a veszteseké. Készen állt arra, amit meg kellett tennie: a Hangok, az İsök akarták így. .

Ültében térdére támasztotta állát, két kezét összekulcsolta, az íjjal együtt elırenyújtotta, mintha áldozati ajándékot helyezne a semmibe - aztán alig hallhatóan, vérfagyasztóan felkacagott.

Akit idézett, nem jelent meg, ám ez mit sem számított: a gyilkos biztosra vette, hogy egy napon - azaz inkább egy éjszakán - erre a hívásra is válasz érkezik.

6.

A niarei tırtáncosnı kecsesen és könnyedén mozgott, talán még mosolygott is sőrő szövéső fátyla mögött - Gorduin látni nem láthatta, gyanította csupán, hogy akiben gyönyörködik, túljutott már élete delelıjén, hogy halálosan kimerült, s hogy hamarosan átadja a színpadot növendékéinek.

Leshelyérıl jól látta az elragadtatott kifejezést az ereniek arcán: ık mindeddig csak elbeszélésekbıl ismerték ezt a mutatványt. Gyanította, hasonló lelkesedéssel fogadják majd a Halandókat is; a Holdfényember címő moralitás általuk készített feldolgozásában igazán látványos táncbetétek szerepeltek.

Aztán észébe jutott valami, s jókedve egyszeriben semmivé foszlott.Itt van, gondolta, s az ismerıs borzongás megint végigkúszott a gerincén. Itt a

gyilkos; mi másért bujkálnék ebben a koporsóban én? Figyel és vár. Érzem...Csakugyan érezte a gyilkost, akár égy igazi mentalista. A benyomás halvány

volt, ám annál felkavaróbb: jelenlétének tényével tisztában volt, a hollétével azonban nem. Némán kuporgott, míg„ odalent változott a kép; a. niarei gyermeklányok valószínőtlen lendülettel ugrottak és forogtak, szélfútta főzek módján hajladoztak látómezejében, figyelni mégsem tudott rájuk. Derengı kísértetek voltak csupán, alig valóságosabbak a kezükben meg-megvillanó gyakorlópengéknél, ez a villódzás mégis nyugtalanította: úgy tőnt, valamiféle üzenetet közvetít, melyet, beavatatlan lévén, nem értelmezhet helyesen. A tırök felrepültek, megperdültek és aláhulltak, hegyük bonyolult alakzatokat rajzolt ki a magasban. A kendık, fátylak fel-felrebbentek, lebegni látszottak a karcsú alakok; egyetlen szökkenéssel maguk mögött hagyhatták volna az elöregedett deszkákat, a Rotundát, Eriont, sıt, talán a világot is.

- Nyugalom!Egy kéz érintette a vállát: Haygar Brish keze. A hang: Brish ismerıs baritonja.Gorduin nem pillantott fel, ajka azonban mosolyra húzódott. Elképzelte, hogyan

festhetnek így ketten - ı a Mooktól kapott fekete csuklyát, Brish a Holdfényember halottfehér színpadi maszkját viselte.

Még néhány perc, és mi következünk - suttogta az idısebb férfi. - Amint elkezdjük a mősort, a megvilágítás változni fog. Felküldhetem hozzád Syrát vagy Seelát; hasznukat veheted a sötétségben, ha mozgó célt keresel.

A bárd némán rázta fejét. Syrával a háta mögött egyáltalán nem tudna koncentrálni. Ami pedig a nıvérét illeti...

- Rendben van - mormolta Brish. - Ha fény kell, csak jelezz, de vigyázz! Körös-körül polgárok ülnek, vétek lenne kárt tenni bennük.

Gorduin baljának mutatóujjával kétszer a korlát .fájára koppintott: Tudom.A Holdfényember - egyes értelmezések szerint az Elmúlás maga - fújt egyet,

hátradobta lunirvörös köpönyegét, azután szó nélkül odábbállt, hogy csatlakozzék társaihoz. A bárd a távolodó léptek ütemére tovább dobolt ujjaival, hagyta, hogy a koppanások visszavezessék önnön belsıjének lelassult idejébe. Ehhez a trükkhöz folyamodott, valahányszor jó eredményre törekedett lıgyakorlat vagy harc közben: percnyi idı jutott így mérlegelésre minden szemvillanás alatt. A hangok annak rendje s módja szerint távolodni kezdtek tıle: Tudatának energiái kiküszöbölték a zavaró tényezıket; fokozatosan eresztették alá az egykedvőség vermébe, melyet Gerum a maga szentségtörı módján csak dögkútként emlegetett. Egyedül volt, készen állt - akár az a másik, akire, minden tudásával összpontosított, s aki most cselekvésre szánta el magát.

A csend úgy borult a bárdra, mint valami szemfödél. Eggyé vált a homállyal, a kahrei ismétlıfegyver válltámaszával; alig lélegzett, a csuklya anyagának kellemetlen szagát sem érezte már. A páholy függönyének résén át a színpadra, a Rotunda benyílókkal tagolt falára látott, s a megvilágítás lassú változása közben sikerült felfedeznie a villanást odafent.

Fém csillan, bizonytalan körvonalú alak mozdul az ódon emelıszerkezet, a kulisszát tartó váz deszkarengetegében. Olyan óvatos, elırenyomulása oly lassú, hogy a valós idıben senkinek sem szúr szemet; meg-meglapul, vár, aztán nekiindul megint - és újra a villanás, mint az acél, mint a sötét foglalatban szikrázó obszidián; a jövevény nem csap zajt; ahogy feltérdel, s egy tartóoszlopnak támaszkodva megfeszíti hosszú íját...

Gorduin ujja rezzenetlen maradt a nyílpuska ravaszán: Lomhán vánszorgó belsı ideje lehetıvé tette számára, hogy mérlegeljen, hogy kiválassza az adott pillanatban legjobbnak tőnı megoldást. Halványan érzékelte, hogy a Holdfényember színpadra lép, s kísérteties üdvözlésre emeli jobbját. A fáklyák gyér fényében is fehéren tündököltek a maszkkal takart arcok; üstdobok döngtek, a bárdhoz azonban csak a rezgések jutottak el. Az idı tovább lassult, s ahogy a Halandók egyike gyertyát gyújtott odalent, Gorduin megpillantotta a tartóoszlopnak támaszkodva célzó gyilkos arcát. Nem! Ez lehetetlen!

Persze nem volt lehetetlen, és mielıtt a rejtızködı gyilkos ujjai közül kisiklott az ideg, belátta ezt a bárd is: Bent tartotta utolsó korty levegıjét, lıtt: a tollatlan acélhegy villámként cikázott át a két leshely közti távolságon. Eltalálta, és hátralökte a fekete alakot, akinek vesszıje egy pillanattal korábban szintén kirepült - de Gorduin már nem láthatta., kit és milyen súlyosan sebzett meg, mert nyomban ezután maga is célponttá vált.

Lentrıl; fentrıl és mindkét oldalról nyílvesszık szálltak feléje, a halál dalát dunnyogták. Legtöbbjük a függönyben akadt el, némelyik a rejtızködı feje mellett csattant a fába, s akadt egy, amely az ujjnyi résen át utat találva végigszántotta az ismétlıfegyver jobb oldalát, s lendületét vesztetten a bárd vállába mart. Gorduin gondolkodás nélkül kitépte, hátratántorodott az égetı fájdalomtól, a vesszıt azonban Erion minden kincséért sem engedte volna el: már kölyökkorában megtanulta, hogy a nyílhegy többet árul el használójáról, mint egy kínban tett vallomás.

Összeszorított fogakkal zökkent vissza a valós idıbe. Készületlen tudatát csordultig töltötték a kiáltások, a sikolyok. Kábán a páholy ajtaja felé oldalazott; nézte, hogyan ver végig újabb nyílzápor iménti leshelyén; egy különösképp nehéz

vesszı átlyukasztotta a függönyt, az archaikus mosolyú odaliszkok egyikének csípıjét zúzta szét. Gipszes aranypor kavargott, ahogy a bárd kiugrott a körfolyosóra; s csaknem felbukott egyik társa holttestében. A férfi - Brish legjobbnak tartott kardforgatója - a küszöbön hevert, és torkával mosolygott az érkezıre.

Gorduin meglapult: ösztönei óvatosságra intették. Kényszerítette magát, hogy csak a fontos dolgokra figyeljen, így sikerült rálelnie az árnyfoltra a szemközti falon. Amint elırelépett, a folt megmoccant. Egyetlen szemvillanás alatt a kétszeresére nıtt, egy fenevad gyorsaságával lódult feléje. Az, aki vetette, az utolsó pillanatban vált el a mennyezettıl, mindkét kezében görbe tır. Gorduin a győlölet jeges nyugalmával célzott, mellbe lıtte. A támadó fojtott, szívszorítóan nıi sikollyal hanyatlott alá, görcsösen összeránduló jobbjával kiszemelt prédája felé döfött, csak a második acélhegy csendesítette el végképp. A bárd megkerülte a holttestet, tartalék tár után tapogatódzott, s fellélegzett, mikor sikerült rálelnie. Baj nélkül jutott a szinteket összekötı széles lépcsısorig, és újabb elesetteket pillantott meg a lenti fordulóban.

Kránra...!A második támadó oldalról ugrott neki, hurkot vetett a nyakába, a

füstölıszerektıl szagló deszkapadlóra döntötte. Az ismétlıfegyver kifordult Gorduin jobbjából, a saját vérétıl vörös nyílvesszı azonban baljában maradt elködösülı tudata parancsára ezzel döfött hátra csípımagasságban, s a következı pillanatban sikerült lélegzethez jutnia. Torkát mintha tőz perzselte volna ott, ahol a hurok megszorult rajta. Odébbgördült, félig vakon igyekezett elérni és kihúzni tırét; csontja velejéig átjárta a bizonyosság, hogy a harmadik támadó - legyen bár asszony, gyerek vagy goblin - könnyőszerrel végez majd vele.

Szeme elıtt még akkor is fekete foltok úsztak, mikor meghallotta a súlyos léptek dobogását, a rekedt parancsszavakat. Ribal Mook érkezett féltucat ereni lándzsás élén, nyomukban Brish a Holdfényember jelmezében, néhány Halandó sebzetten és véresen, a sarkukban bámészkodók, a Rotunda személyzetének dologtalanjai. A bárdhoz és második áldozatához egyikük sem merészkedett közelebb.

Az ereniek döfésre emelt lándzsával torpantak meg, úgy várták Mook utasításait. A szıke férfi legyintett, s fejcsóválva talpra segítette az ilanorit.

- Ahogy elnézem, hasznosan töltötted az idıt - szólt rekedten. Gorduin csak most vette észre, hogy vérzik; talán épp ıt érté az urainak szánt lövés. Ha voltak is fájdalmai, nem mutatta: büszkesége, egész neveltetése kívánta így. Szerencséd volt persze, akárcsak nekem. Tudsz járni?

A bárd bólintott. Legyőrte a késztetést, hogy vérzı nyakához érjen.- Az urak egyike megsebesült - folytatta Mook. - Nem súlyos az állapota. Az

imént indult vissza a szállására a többiekkel együtt. Tisztában van vele, hogy neked köszönheti az életét. Felhatalmazott rá, hogy köszönetet mondjak, és hogy... - Aranyaktól súlyos erszényt bővölt elı - ...átadjam ezt. - Furcsán merevnek tőnt az arca. - Valami azt súgja, szükségetek lesz rá.

A lándzsások hátrébb húzódtak, utat engedtek a testvériség tagjainak. A megmaradt Halandók -' alig tucatnyian győrőt vontak feketébe öltözött társuk köré. Egyikük sem szólt, szemükben zavar és keserőség szőkölt.

- Vége - mondta Brish. - Vége, Tier. Odébbállunk. Gorduin lassan, mintha álmában mozdulna, lehajolt a nyílpuskáért. Temérdek pénzébe került, de nagyszerően mőködött, illik megbecsülnie.

Többen - suttogta. - Többen voltak. Brish bólintott.- Hány embert veszítettünk?A színész erre csak a fejét rázta. Nem nézett Gorduin szemébe.- Siess! Akkora a felfordulás, hogy tán még a városi ırség is kivonul;, nem

maradhatunk itt tovább. A történtek után kénytelenek leszünk új szállást keresni. Most

már megengedhetjük magunknak, hogy...Mook, aki a bárd második ellenfelének teteme mellett guggolt, felpillantott.- A tanítványod nem ostoba, és nem is kölyök már, Holdfényember. Rászolgált,

hogy férfiként kezeld. Gorduin a nagydarab zsoldosra, aztán ismét mesterére sandított. Brish koránál idısebbnek tőnt, a levedlett maszk sem lehetett sápadtabb nála.

- Hibáztunk - dünnyögte. - Hallgatnom kellett volna a megérzésemre. Most aztán...

Újabb alakok bukkantak fel a lépcsıfordulóban: két Halandó támogatott egy súlyosan sérült harmadikat. A sort a Rotunda kirurgusa, ez az alacsony, vízkék szemő figura zárta.

- Egyet megmentettem - közölte, mihelyt felért. - A másik öt aligha éri meg a reggelt. İket a segédeim vették gondjaikba: elintézik, amit még el kell intézniük. Melyik istent tisztelitek? - Hogy nem jött felelet, vállat vont. - Így is jó. Összesen hét aranyat kapok. Hármát az ellátásért, négyet még azért a komédiáért, amit a lány miatt rendeztetek. Győrött zsebkendıbe törölte homlokát. - Ha csodát akartok, paphoz kell fordulnotok. Mi nem tehettünk többet.

A bárd megérezte, hogy a túlélık csoportjából valaki merın bámul rá. Odafordult: Seeláéval találkozott a tekintete. Seela a falat támasztotta, alig észrevehetıen reszketett, mintha fázna, mégsem burkolózott köpenyébe. Csak állt borzongva, egyedül.

Egyedül. - Syra - suttogta Gorduin.Megszédült, és nem a vérveszteségtıl. Ez valami más volt, ismeretlen,

győlöletes, egy láthatatlan seb fájdalma; a bizonyosságé, hogy bármit tett is, nem változtathat a történteken:

Brish megragadta, vonszolni kezdte. A többiek melléjük zárkóztak, egymást fedezték; harci alakzatban nyomultak a kijárat felé.

- Hát a fizetségem? - szólt utánuk a kirurgus. - Még egyet megmentettem közületek, nem hallottátok? Ellátás nélkül mostanra...

- Tartsd a szád, vagy megöllek - intette Mook mintegy barátian. - Ez nem a megfelelı pillanat. Késıbb rendezzük a számlát.

Gorduin hagyta,, hogy vezessék. Valahányszor lehunyta szemét, Seela arcát látta, és azt a másikat, a gyilkosét, ott a gerendaerdı homályában. Gyanította, egyiket sem felejti el többé soha.

- Syra - suttogta megint. Vér- és esıszagot érzett; zápor mosta a Rotunda évezredes kıfalait, surrogása a nyílvesszıket juttatta eszébe, felkorbácsolta dühét. - Mihez fogunk most, Haygar?

- Semmihez! - csattant fel Brish. - Csatát vívtunk és veszítettünk: az ellenség erısebb volt nálunk. Nem fogják megbocsátani, hogy keresztülhúztuk a számításukat; jó ideig lapulnunk kell. - Hallgatott egy sort, majd kényszeredetten folytatta: - Miután rálıttél arra a nyavalyásra, a társai minden oldalról nekünk estek. Harmincan, talán még többen rejtıztek körös-körül. Syra a nıvére mellett harcolt, de... elhagyta az alakzatot, hogy kisegítsen téged odafent. Hiba volt, súlyos hiba. - Megszorította Gorduin ép vállát. Sajnálom, fiú.

- Én is sajnálom - dünnyögte a bárd.Ahogy kiosontak a hátsó kapun, már nem gondolt senkire és semmire.

Fájdalom-kóccal kitömött báb volt; a túlélés ösztöne mozgatta láthatatlan zsinórjait: Syra halott, a túlélık menekülnek, és - mert így ésszerő - nem kezdenek a világon semmihez.

- Gyorsabban! - sziszegte Brish. - Ügyeljétek a sebesültekre; együtt kell maradnunk!

Gorduin összeszorított fogakkal, némán szaporázta lépteit. Egy ízben hátrapillantott a Rotunda kupolájára - aztán feljebb emelte tekintetét és hagyta, hogy az ég könnyezzen helyette.

7.

Az elsı éjszaka.Vasíze volt a szélnek, mely e kései órán a Szórakozónegyed peremén álló

fogadó körül örvénylett. Brish ırszolgálatba rendelte a legmegbízhatóbbakat, mindenki más a csomagolásban segédkezett. A Halandók két esztendeje éltek békességben itt, a megváltozott helyzetben azonban sem ez, sem a pénz nem számított - el kellett tőnniük.

Gorduinnak ez egyszer nem akadt teendıje: magára hagyták gyászával. Mozdulatlanul kuporgott szobája egyik sarkában, nézte, de nem látta a körülötte sürgölıdı alakokat. Seela és néhány társnıje a sebesülteket ápolta az asztal mellett. Valamennyiük keze ügyében fegyver csillogott.

- Darázsfészekbe nyúltunk - magyarázta Brish a hazavezetı úton. - Túlerıvel kerültünk szembe, ilyesmi pedig sosem történik, véletlenül. Azoknak, akik ilyen otthonosan mozognak a Rotundában, rengeteg a támogatójuk mindenütt; nem csodálkoznék, ha hadüzenetet kapnánk néhány "ismerıs" klántól is. Barátaink kiállnakmajd mellettünk, de ez legfeljebb arra elég, hogy átvészeljük a következı napokat. Békét kell kötnünk. A békekötéshez közvetítık kellenek, a tárgyalásokhoz elıvigyázatosság. Ajánlatos mozgásban maradnunk, míg meg nem ismerjük az ellenség feltételeit. Aztán...

- Aztán? - visszhangozta a sebesültek egyike.- Kivárunk és elkapjuk ıket - közölte Brish. Összehúzott szemmel pillantott

övéire. - Mást vártatok talán? Mint minden hadviselınek, alkalmazkodnunk kell bizonyos megszorításokhoz. Vért vérért, életet életért. Ha nem eszerint cselekszünk, elvész minden, amit a mai este meghagyott nekünk. Elhurcolkodunk a fogadóból, kisebb csoportokra oszolva próbálunk idıt nyerni. A csoportok nem tarthatnak egymással kapcsolatot. Használjátok az adottságaitokat, lapuljatok meg: üzenek értetek, amint lehet!

A bárd Seelát figyelte, az elmélyülı barázdákat a lány ajka körül; a tisztavérő elfek csendes keserősége volt ez, belenyugvás a dolgok megváltoztathatatlanságába. Gorduin eltőnıdött, mikor kezdi éreztetni hatását az ısivel keveredett emberi vér.

- Talpra, fiú!Brish jelent meg mellette. Komoran nyújtotta kesztyős jobbját.,- Nincs szükségem segítségre - mormolta az ilanori.- Szükséged van rá, csak épp nem akarsz tudomást venni róla. - A borotvált fejő

férfi kinyújtott keze rezzenetlen maradt..- Hajszolni fognak, vadabbul, mint bármelyikünket. Három embert adok melléd a legjobbak közül. Elég pénzetek lesz, hogy finomabb helyen szálljatok meg; a Fogadónegyedet ajánlom, de nincs kifogásom a kikötı ellen sem. Ha veszélyt sejtesz, tengerre szállsz, és eltőnsz egy idıre., Most pedig összeszeded magad, és fedezed az induló csoportokat, világos? Leterítesz bárkit, aki sétatempónál gyorsabban vagy lassabban közeledik a hátsó bejárathoz. Gyerünk!

Gorduin hagyta, hogy talpra segítse. Az asztalhoz lépett, ellenırizte a kahrei számszeríj szerkezetét és a tárat. Az acélhegyek közül egy sem hiányzott már:

- Köszönöm - suttogta a tépéscsinálóknak. - Köszönöm. Seela felpillantott. Tekintetük ismét találkozott.

- Számíthatsz rám - mondta.A bárd bólintott. Vállára dobta a fegyvert, felnyalábolta ázott köpenyét, s Brish

nyomába eredt.

A Halandók négyes csoportjainak sietıs távozása hajnalig tartott. Gorduin alig-alig érzékelte az idı múlását: a bı incogno csuklyáján doboló esıcseppek, a számszeríj irányzéka elıtt suhanó árnyak mit sem jelentettek számára. Leshely volt ez is, akár az a másik a Rotundában, s ı, az ítéletvégrehajtó, változatlanul az alkalomra várt. Könnyített volna helyzetén, ha dolga akad, a sors azonban nem tette meg neki ezt a szívességet; az ellenség nem mutatkozott, csak komédiások, kitaszítottak és koldusok rótták útjukat a folyvást világosodó égbolt alatt: A viharfront délkeletnek nyomult, az esıfelhık megritkultak. A tetık felett úgy áradt szét a hajnali derengés, mintha új kor, vagy legalábbis új évszak közeledtét jelezné - a bárd szemhéja ekkor mozdult elıször, szürke szemét bántotta a fény.

- Tier..: ! - Brish hangját rekedtessé tette a kimerültség. Földbarna útiruhában bukkant fel Gorduin oldalán. Fegyvereit és kedvenc könyveit viaszosvászon zsák rejtette. Minden rendben, Tier?

- Rendben.A borotvált fejő férfi forralt borral teli kupát varázsolt elı valahonnét. Az édes

illatoly átható volt, hogy még a közeli Nekropolisz lakói is érezhették.- A szolgálatnak vége, fiú. Most rajtadu sor. Igyál! Gorduin ivott: A bort

kátránysőrőnek érezte; mohón nyelte, bárvalósággal perzselte a torkát. Pillanatok alatt eltelt forróságával, csalóka erejével. Ahogy feltápászkodott és hátralépett, derősebbnek, barátságosabbnak látszott a világ.

- Seela! - sziszegte Brish. -- Maradjatok mellette, és vigyázzatok rá: ahogy elnézem, egy darabig képtelen lesz megvédeni magát.

A lány kézen fogta a bárdot, és úgy vezette a hátsó kijárat felé, mint valami gyereket: A fegyveres Halandók követték ıket. Az elsı sarokig Brish saját csoportjának két tagja erısítette az oldalfedezetet. Tehették: errefelé a nap minden szakában gyér volt a forgalom. A dolguk után sietıknek fel sem tőnt az utcára lépı társaság, a kéregetık azonban ijedten lapultak a falhoz, amerre elhaladtak - ók rég megtanultak olvasni az apró, szinte láthatatlan jelekbıl.

- Szántszándékkal maradtál hátra - állapította meg Gorduin a balján haladó Seelára pillantva. - Hogy szemmel tarthass.

A lány bólintott. Arcán még mindig nem tükrözıdtek érzelmek.Mit akarsz tılem?- Amit te is akarsz - felelte Seela. - Amit valamennyien akarunk. Tiszteljük

Haygart, eszünkben sincs vitázni vele, hisz igaza van, de még ı sem kérheti számon azt, amit tenni készülünk.

- Egy testvériség tagjai vagyunk - vette át a szót Azed, a dzsad kardtáncos. - Az éjszaka testvéreinket veszítettük el. Ha klánként nem szállhatunk szembe a gyilkosokkal, úgy állunk bosszút, mint családtagok. Haygar a maga módján harcol a nyugalmunkért. A mi célunk ugyanaz, csak a módszerek különböznek.

A bárd egyenesen elıre nézett. = Támadni készültök?- Nem tehetünk mást - közölte Azed. - Ha tétovázunk, ugyanúgy végezzük

mind.Seela egy intéssel elhallgattatta.- Úgy döntöttünk, hogy csak részben követjük Haygar utasításait - mondta. -

Búvóhelyet keresünk, de kapcsolatban maradunk egymással. Nem fogunk meglapulni. Értesüléseket szerzünk, titkokat vásárolunk, ha kell; elıbb-utóbb rátalálunk azokra,

akik a vesztünket akarják, és akkor...Gorduin bólintott. Olyan kába volt, mintha literszám itta volna a bort indulás

:elıtt.- Aggódom Haygarért - fordult Azedhez a lány. - A szabályok szerint játszik, és

ez most nagyon veszélyes lehet: ne hagyjátok ırizetlenül egy pillanatra sem!- Gondunk lesz rá - bólintott a dzsad. - És hírt adunk magunkról, amint tehetjük.

- Hátrasandított. Társa, a könnyő léptő abasziszi kobzos visszafelé tartott már a fal mentén. - Galradzsa bölcsessége vezessen benneteket a járatlan utakon, testvérek! .

- Kísérjen titeket is az İ kegyelme - válaszolt Seela az ısi formula szerint, azután kitekintett a sarok mögül. - Rajta! A Halandók Gorduint közrefogva indultak neki. Az avatatlan szemlélık annyit láthattak mindössze, hogy egy karcsú, fakószöke hajú lány kart karba öltve halad egy feketébe öltözött fiatalemberrel - a köpenyek és a mosolyok palástolták a többit. A kövezett fıúton fogatok, batárok dübörögtek, egymást érték a kényelmes tempóban rúgtató lovasok: a kalandozók városa ébredezett, s már e korai órán is látogatókat fogadott mind a négy égtáj felıl.

- Gyors voltál tegnap este - pillantott fel Seela, mintha édes titkot szándékozna közölni a bárddal. - Sikerült megsebezned az orvlövészt. Embertıl-kimagasló teljesítmény.

Gorduin a gyilkos sötétbıl felderengı ábrázatára gondolt. Megborzongott.- Láttam az arcát.- Én pedig a vérét - suttogta Seela. - Bıven hullott ránk odafentrıl, mielıtt a

nyilak záporozni kezdtek. Láttam a vérét, éreztem a jelenlétét, hallottam a kacaját. Felismertem; és megpróbáltam megérinteni a szellememmel. Sikerült. Azt hiszem, ezért kellett a húgomnak meghalnia.

A bárd megtorpant, rámeredt. Seela szemeivel Syra tekintett vissza rá.- Ostobaság:- Talán - mondta a lány. - De nekem könnyebb így. Könnyebb, mint arra

gondolni, hogy a szerelem ölte meg. Gorduinnak üvölteni szeretett volna.- Hisz halandó vagyok, mi? Közönséges halandó, akiért nemhogy meghalni, élni

sem érdemes...Seela meglepı erıvel markolta a karját.- Testvérek vagyunk; ilanori! - sziszegte, miközben arca a féktelen keserőség

maszkjává torzult. - Sem több, sem kevesebb: próbáld végre az eszedbe vésni! Láttad, amit én láttam, érzed, amit én érzek. Segíteni fogsz, mert csak együtt állhatunk bosszút a húgom gyilkosain. Mostantól fogva ezért élek, és ha elhullanék, neked kell befejezned a munkát helyettem!

A hátvédek némán csóválták fejüket: ık réges-rég megtanulták már ezt a leckét.- Testvérek - visszhangozta Gorduin, s mert a kalandozók sosem sírnak,

visszatartotta könnyeit. Fontosabb dolga volt most. - Kit éreztél? Milyen vér hullt rád múlt éjszaka?

Seela a távolba révedt. Keménysége; mely átsegítette az eddigi megpróbáltatásokon, engedni látszott: az indulatok faragta maszk mögött felsejlett igazi, emberi arca.

İsi vér - szólt alig hallhatóan. - Egy elf harcos vére.

8.

A második nap.A gyilkos mozdulatlanul hevert. Vére, mely frissen is sötétebb árnyalatú volt az

emberénél, alvadtan pedig egészen feketének látszott, nyomot hagyott arcán,

öltözékén. A kahrei számszeríj lövedéke átfúrta láncingét, vállcsontjától alig egy ujjnyira állapodott meg az izmok között; a kín még mindig erıs volt, bár hajnal óta tompították a ráolvasások. A gyilkos és társai úgy határoztak, nem kérnek papi segít-séget: egy pap harmadik szemével olyasmit is észrevesz, aminek helyesebb mindenki elıl rejtve maradnia. A döntés fájdalommal járt, a gyilkos azonban ügyet sem vetett a fájdalomra. Egyedül a kudarc számított - annak keserőségét pedig sem a világi, sem a rituális mágia praktikái nem enyhíthették.

A gyilkos mosolygott. Arcát rúnákkal ékített maszk, alakját felszentelt köpeny takarta. Királyi múmiának látszott, noha sosem válhatott azzá; vére tiszta voltugyan, bölcsıjét azonban az ısi földtıl távol ringatták - így rendeltetett. A rúnák hatalma átjárta testét, megbizsergette tagjait. Szívesen felkacagott volna, aztán rádöbbent, hogy semmi oka rá, így hát csak mosolygott tovább, s várta, hogy vállsebe összezáruljon.

- Vérontó Anyánk - zengte a jelenlévık kórusa -, tekints le ránk! Hallasd a Te hangodat; juttass nekünk a Te erıdbıl; hogy ellenségeinken úrrá lehessünk; és könyörülj a Te híveden, kinek húsát a homály ebei marcangolják! Te vagy; ki távolra vezetsz bennünket a Mások sötétjébıl, Te járod erdeinket a Teremtés tengelyében; kezdet vagy és vég; szolgálunk neked, és lelket nyerünk a Te kacajodból. Yalah mirdil elthorien - ami volt, eljı megint.

- Mi várunk - fejezte be vezetıjük, a szürkébe öltözött nı. Elırehajolt; megcsókolta a gyilkos vértıl sötétlı balját, a kéz középsı ujján tündöklı mithrillgyőrőt. - Hogy érzed magad, szerelmem?

- Holnapra készen állok - hallatszott tompán a maszk mögül. - És tudod mit, szerelmem? Örülök; hogy megízlelhettem a te perc-embereid mérgét.

A nı leemelte' a maszkot, hosszan nézett a metszett, folyamzöld szemekbe. Sajátjának érezte a gyilkost, mintha ı magaszülte volná. Talált ebben az érzésben valami kéjesen borzongatót. Anyja (az igazi, nem a Vérontó) is így érezhetett hajdanán. Anyjának számos híve volt Eren városában; némelyiket ı maga szülte, némelyiket nem. Azoknak, akik a hóhérai ettek, egyetlenegyet sem lett volna szabad életben hagyniuk - most csak magukat okolhatják a következményekért.

A gyilkos oldalra fordította fejét. Ujjai a szürkébe öltözött nı ajkát érintették.- Hibáztam - suttogta. - A harmadik kígyó él. Megfejthetetlen kifejezés suhant át

a nı arcán. Társaira pillantott; akik megfogyatkozott számban, fegyvertelenül kuporogtak a derékalj körül. Oda, ahol rejtıztek, nem talált utat a nappali fény; világuk éjszakai világ volt, kétségek és félelem nélkül való.

- A harmadik kígyó meghal, mielıtt Arel Kvartja véget ér - mondta eltökélten. - Lecsapunk rá, végzünk vele és a társaival. Gondunk lesz azokra is, akik a Rotundában meneküléshez segítették. - Lehajolt; szájon csókolta a gyilkost, aki egy fuldokló mozdulatával húzta magához. - Szeretlek, barátom, s mert így áll a helyzet, megbocsátom hibáidat. Élj, hogy újra ölhess, Anyánk akarata szerint!

. - Úgy legyen - mormolta a gyilkos.És hogy ne csak evilági hőségét bizonyítsa, torokhangon felkacagott.

9.

A Rotunda - oly sok dráma ihletıje és színtere - napvilágnál lehangoló látványt nyújtott. Túl nagy, túl koros volt ahhoz, hogy igazán szép lehessen; úgy terpeszkedett a róla elnevezett téren, mint valami elfeledett istenség mauzóleuma: Folyosóiról, termeibıl eltőntették a vérnyomokat, elıadásra készülı színészek és énekesek, táncosok és akrobaták nyüzsögtek falai közt, mintha mi sem történt volna - a

fıbejáratot azonban láncinges, szilvakék ujjasú városırök vigyázták, odabent pedig gyakorta tőntek fel markáns zsoldosarcok: a tulajdonosok ebben a szezonban semmit nem szándékoztak már a véletlenre bízni.

Gorduin és társai álöltözetben, három irányból közelítették meg a kaput. Elvegyültek az érdeklıdık tömegében, közönyt színlelve sodortatták magukat az épületszörny füstölıszerektıl szagló gyomráig, ahol a terv szerint egymásra leltek.

- Az elıadások szürkületkor folytatódnak - suttogta Seela. Tengerzöld bársonyruhájában, hátrafogott hajával épp annak tőnt, aminek látszani akart: erioni polgárlánynak, aki a nálánál rangosabbak társaságát keresi. - A kulisszák ırei éberek, a páholyok népe azonban tud az ereniek távozásáról, úgy érzi, elmúlt a veszély.

- A kereskedı megérkezett már?- A teremszolga szerint fent lebzsel a bandájával kora reggel óta. Azt beszélik,

egyáltalán nem alszik - túl sok hozzá a haragosa.A bárd elhúzta a száját. - De akadnak barátai is.- Egy kereskedınek nincsenek barátai, csak üzletfelei mormolta Bragg, az öles

termető tarzan. - Különösen az olyannak, aki eleven portékával kufárkodik.Seela körülpillantott.- Az öt aranyunkért öt percet kaptunk, hogy megszorongassuk, és szóra bírjuk -

több pénzt a mostani helyzetben könnyelmőség volna erre vesztegetnünk. Megígértem a tulajdonosoknak, hogy nem ontunk vért - sem a kereskedıét, sem az ırökét, akik az öt perc leteltével megjelennek, és üldözıbe vesznek bennünket. Ha tartjuk magunkat a megállapodáshoz, ha a tetın és a Sóhajhídon át menekülünk, nem áll az utunkba senki.

Gorduin eligazította vállain a borvörös posztóköpenyt, melyet valaha egy haonwelli gyalogkapitány viselt. Próbát tett tıreivel: a pengék könnyen és hangtalanul mozdultak hüvelyükben.

- Remekül csináltad.- Csapnivalóan - ingatta fejét Seela. - Valódi aranyakat adtam a nyavalyásoknak,

és csak tessék-lássék alkudoztam velük. Tíz perc is lehetett volna az ötbıl, ha formában vagyok.

- Sose bánd... - A bárd ösztönösen egy elhaladó nıre villantotta mosolyát, aztán végignézett társain. - Bragg, használd az Oroszlános Lépcsıt; figyeld a páholyt, de ne mozdulj a tetıre vezetı átjáró mellıl! Ha úgy találod, hazudtak nekünk, jelezz, aztán vágj le minden okvetetlenkedıt: nincs kedvem hátralévı napjaimat tömlöcben tölteni. Vyan, te menj a Baziliszkusz Útján: a tükrökben azonnal észreveheted, ha a nyomodba szegıdnek. A kereskedıt és a kíséretét bízzátok ránk!

A hallgatag késdobáló, akinek ereiben keleti barbár vér csörgedezett, bólintott: a tettek embere volt, nem a szavaké.

- Mikortól számítják az öt percünket? - fordult Seelához Gorduin.- Mihelyt összehúzzuk a páholy függönyét, a homok peregni kezd. És tartok

tıle, hogy az órát rázni fogják:- Igazi urak - dünnyögte a bárd. - Mindegy, a pokolba velük: rajta!Biccentéssel búcsúztak egymástól, mintha épp csak összefutottak volna, régi

ismerısök a kultúra ezredéves templomában. A "gyalogkapitány" karját nyújtotta a "polgárlánynak"; együtt indultak felfelé az emeletre vezetı központi lépcsısoron, melyet kétoldalt kısárkányok vigyáztak; a vörös üstökő óriást és a macskaléptő pengezsonglırt csakhamar elnyelte a tömeg.

A nagycsarnokban megrekedt illatos füst még nem szivárgott át a páholyfolyosót a zsöllyétıl elválasztó függönyökön. Az ablaktáblák résein még szürke nappali fény vetült a kárpitokra, feltárva a ráncokat a vén színház-dáma ábrázatán.

Gorduin válla sajgott a kötés alatt. Remélte, a nyílhegy tépte seb nem gátolja majd a gyors mozgásban odafent.

- Miféle ember a kereskedı? - kérdezte halkan.- Gazember. - Seela arckifejezése szemernyi kétségnek sem hagyott helyet. -

Civilizáltabb körökben nyilván dekadensnek mondanák. Nagyban vásárol a városállamok rabszolgapiacain, az árut tekintélyes haszonnal adja tovább. Suttogják, legalább kétszáz éves, és hogy korán érzéketlenné vált a hagyományos nıi praktikák iránt. Már csak a nagyon fiatal vagy nagyon különleges teremtések tudják felizgatni. Az ilyenekért nem sajnálja a pénzét, és ha az aranyak nem segítenek, nem riad vissza más természető áldozatoktól sem.

- Varázshasználó? A lány a fejét rázta.- Kétlem. Brish forrása szerint számos titkos és tiltott szektával tart kapcsolatot;

nyilván ezek végzik a szükséges szertartásokat helyette.- Miért nem kapja él az Inkvizítorok Szövetsége?- Mert a derék Noodel Bin K'Arouf információkkal is kereskedik. Olykor

szolgálatot tesz az Északi Szövetségnek és Pyarronnak - emellett szegrıl-végrıl rokona városunk hercegének..

- Ó!- Ó - visszhangozta Seela. - Igaz, ami igaz, az inkvizítorok keményebb

kifejezéseket használnak rá.A legfelsı emelet folyosójára értek. E "korai" órán a páholybérlıkön kívül csak

étekfogók, könnyővérő nık, férfiak, szikrafő-kereskedık és kirurgusok jártak itt, ık azonban rég megtanulták, hogy a bámészkodás a legegészségtelenebb elfoglaltságok közé tartozik Erionban.

- Balra - suttogta Seela. - Csukott ajtó, kék alapon arany kerubok. Egyetlen ır.- Látom.Csendes beszélgetésbe merülve követték a promenád ívét. A kereskedı páholyát

vigyázó fegyveres unott semmirekellı benyomását keltette (Noodel Bin K'Arouf szőkmarkú munkaadó hírében állt), a bárd azonban tudta: gyakorta épp az ilyen senkika legkeményebb ellenfelek.

Haonwelli szokás szerint lány jobbján haladt, keze a köpeny takarásában tıre markolatán nyugodott, ám segítségére ezúttal nem volt szükség. Seela olyan gyorsan mozdult, hogy az ırnek kiáltani sem maradt ideje: hang nélkül, eszméletlenül csúszott a földre a fal mellett.

- Egy.Gorduin belökte az ajtót; ökölcsapással fogadta a fegyvere után kapó második

férfit, azután a biztonság okáért a tırmarkolat gombjával is halántékon sújtotta. A fickó összecsuklott, és fekve maradt. Gazdájának hatalmas teste megrázkódott a pamlagon, lábánál fojtott hangon sikoltott egy lefátyolozott arcú nı.

- Kettı. Kedves K'Arouf...! - Seela a páholyba lépve tüstént vállon ragadta a meglepett kereskedıt. A bárd orkokat is látott már szívélyesebben mosolyogni nála. Összehúzta. a függönyt, és oldalt lépett; az ajtó lassan becsukódott mögöttük.

- Mit akartok? - sziszegte Noodel. - Ha ismertek, tudnotok kell: nem hordok magamnál nagyobb összeget. .

- Tartsd meg a pénzed! - csattant fel a lány. - Értesülésekért jöttünk.A kereskedı párnás arcában ülı szemek Gorduinra villantak.- Gazdaggá teszlek, ha megszabadítasz ettıl a némbertıl, kölyök!- Nem vagyok zsoldos - közölte mogorván a bárd. Kalandozó vagyok.- Kalandozó? - Noodel torkából csuklásszerő hang tört elı. - Az istenek

szerelmére! Semmi dolgom kalandozókkal! Az én asztalom a felvásárlás és a...Seela sebet ejtett a nagydarab ember képén tıre hegyével Gorduin közben azon

tőnıdött, hogyan sikerült a kereskedınek két évszázadon át életben maradnia, ha ennyire értetlen.

- Információ - sziszegte a lány. - Te sok szektát ismersz. Elfeket keresünk. Akit imádnak, nem isten; nem is démon - valami a kettı között. Sötétség. Nevetés. Gyilkosság! - A tır pengéjére vércseppek csordultak. - Elég gátlástalanok ahhoz, hogy üzletelj velük. Kik tik és hol rejtıznek?

- Ez valami félreértés - zihálta a kereskedı. - A kapcsolataim...A pamlag elıtt kuporgó, lefátyolozott nı ezt a pillanatot választotta, hogy Seela

torkának ugorjon. Gorduin kilépett, visszarántotta, a falnak penderítette - és döbbenten bámult a felé forduló, dühtıl eltorzult gyermekarcba.

- Ez volt az utolsó trükköd r jelentette ki Seela a kereskedı füléhez hajolva. - Ha újra próbálkozol, távozóban magammal viszek valamit, ami nagyon drága neked. Nem halsz bele; de megsínyled az elvesztését, arra mérget veszek. Azt is elérheted, hogy a változatosság okáért mi kufárkodjunk az értesüléseinkkel. Elf barátaid tudtára adhatjuk, hogy néhány megunt játszótársadat az aunok kezére adtad. Bıven elég ok arra, hogy célponttá válj. Hogy örökre el kelljen hagynod Eriont. Töprengj egy sort, de vigyázz!

Gorduin gyolcskendıt hajított a vérzı arcú elf gyermeknek. A borostyánszín szemekben lassan kihunyt a győlölet lángja, átvette helyét az álmélkodás.

- Hibát követtek el - mormolta Noodel. - Azok erısebbek nálatok. Nincs esélyetek!

Fémes csörömpölés hallatszott odakintrıl. Gorduin keze máris mozdult, ám mielıtt elfordíthatta volna a kulcsot a zárban, az ajtó ismét kivágódott. Termetes, szıke férfi állt a küszöbön, jobbjában széles pengéjő vadásztır.

- Mook!Az ereni zsoldos biccentett. Bal kezében egy szerencsétlenül járt ır buzogányát

tartotta.- Ne siess - fordult Seelához. - Újabb öt aranyat tettem a tiéd mellé, és

megtoldottam még kettıvel az esetleges áldozatok miatt. Jó darabig nyugton lehetünk - elég soká ahhoz, hogy kimódoljuk a helyes taktikát ehhez a beszélgetéshez. Megengeded?

A lány változatlanul szorosan tartotta a kereskedıt, tıre vércsekaromként csillant a hájredıs torok felett.

- Boldogulunk a konccal magunkban is, zsoldos uram.- Nem érted - ingatta fejét a szıke férfi. - Noodel nagyon szeretné, ha bántanád.

Száz lépésrıl megszimatolja az elf származékot, szél ellenében is. Hangod muzsika a fülének, érintéseddel abban a kéjben részelteted, amiért máskor vagyonokat fizet. - Közelebb lépett. - Remekül érzed magad, igaz-e, Noodel? Az forog a fejedben, hogyan tudnád egy életre magadhoz láncolni ezt a pompás vadat - az ı élete végéig persze, elvégre férfiak volnánk, vagy mi. Ha ráunsz, a rovaremberek kezére adod, ahogy a többivel tetted; elsı az üzlet; do-queh? Ez így nem megy. Mindent tudsz, de nem beszélsz: nem vagy képes koncentrálni. Én segíthetek.

Seela teste megfeszült. Eltaszította magától a kereskedıt. Ribal Mook megmarkolta Noodel cifra köntösét, fordított egyet a súlyos testen, és álla alá tartotta a vadásztırt.

- Így mindjárt más, ugye? - firtatta ádáz vigyorral. Tudod, tésztaképő, nem az a baj, hogy kölyköket izélgetsz, és hogy világéletedben több urat szolgáltál. Azt is szó nélkül hagynám, hogy hasznot húzol az elfek és az aunok győlölségébıl, elvégre nem te vagy az egyetlen. A gond ott kezdıdik, hogy elvesztettem a munkámat a cimboráid miatt. Mindenem megvolt az ereniek mellett - fıleg a pénzem. Rohadt alakok mind egy szálig, de én nem vagyok sem Krad-lovag, sem szerzetes; egy cseppet sem

érdekel, miért tették, amit tettek, és hogy a te begızölt elfjeid miért nem szentelik valami másnak a drága idejüket. A szemük közé akarok nézni, akár ezek a derék komédiások. Sokkal tartoznak nekünk, elhiheted!

- Ezer aranyat kapsz - suttogta a kereskedı. - Eressz!- Sajnálom - ingatta fejét Mook. - Zsoldos vagyok, de nem olyan zsoldos.

Dalolni fogsz, Noodel, mert abban, amit pontban egy perc múlva teszek veled, nem lesz semmi örömed!

Nem volt szükség egy percre; a kereskedı szederjes ajka megvonaglott, torkából rekedten törtek elı a szavak.

- Mallior! A szekta tagjai ıt, az Éjben Kacagót szolgálják; nem tudtam, mit terveznek, fogalmam sem volt róla, esküszöm...!

- Negyedkori kalahora - súgta Gorduinnak Seela. - Misztikus hıs az aquirokkal vívott nagy háború idejébıl. Tyssonban sosem kanonizálták, mert kultusza már a kezdetekkor torz és kegyetlen volt, méltatlan az idık hıs elfjeihez.

Tovább, Noodel! - sziszegte a szıke férfi. - Hol találjuk ıket?- Eljönnek értetek! A komédiásokra pályáznak, mert azok megzavarták ıket;

mindenki hallotta a hírt...! - A kereskedı hasztalan igyekezett lazítani a vasmarok szorításán. - Megölhettek, de akkor is... ez az igazság!

- Inkább az árnyéka - dünnyögte Mook, és undorodva a sarokba lökte. Seelához fordult. - Ismersz olyan bölcset apád népébıl, akitıl többet is megtudhatunk`?

A lány merın bámult rá.- Talán. De honnét tudod, hogy...?Mook tokba csúsztatta tırét, felmarkolta a buzogányt, s máris kifelé indult.- Hogy apád volt az elf? - mormolta. - Tapasztalat: A kérészélető nık

képtelenek ellenállni az erdei szívtiprók varázsának. Ami pedig a kérészélető férfiakat illeti...

Gorduin várta, hogy eltávolodjanak: a téma túl fájdalmas volt számára. A sarokban ziháló kereskedıt nézte, aztán a fal mellett kuporgó elf lányra villant a tekintete. Vállat vont, és behúzta a páholy ajtaját.

10.

Kisebb-nagyobb elf kolóniákról számos hír terjengett Erionban, ám kevesen mondhatták el magukról, hogy megfordultak e különös nép szent helyein, melyek magányos szirtekként ágáltak az új vallások óceánjában. A hosszúéletőeket senki nem kedvelte: túlfinomultnak tartották ıket és érthetetlennek, büszkének és rátartinak, papjaikat pedig - ha ugyan azok voltak - a legkomiszabbnak mind közül. A kontinens klímája sosem kedvezett a veszteseknek, az elfek pedig - papjaikkal együtt - veszteseknek számítottak, s lassanként alulmaradtak a feledéssel vívott végsı küzde-lemben is.

A bölcs, aki elé Gorduint és társait vezették, egyidısnek látszott az éggel és a földdel. Valaha pap lehetett, mostanság azonban már csak tanítványaival tartott kapcsolatot; övig érı haja nyírkéregfehér, borostyánszín szeme fénytelen volt, mint a világtalanoké. Nem beszélte a Közös Nyelvet: mondatait Seela igyekezett a többiek számára érthetıvé tenni. Keskeny keze az aggastyán árkos tenyerében nyugodott:

- A nagytisztelető Rauminen... ismeri Malliort. Ifjúkorában egyike volta Négy Létezınek, de ma már csak a kiválasztottak álmaiban jelenik meg. Szférái a Lélek és a Halál, megjelenési formája az Íjász, az Éjben Kacagó, mása a hısnek, aki egykor... a föld alá szállt Ediomadban. Nagy vereségek érték akkor a Népet. A küldetés, melyre Mallior vállalkozott; kétségbeesés szülte ötlet volt, öngyilkos vállalkozás.

Megesküdött, hogy elpusztít kilenc aquir vezért, s hogyha kudarcot vall, sose látja többé a napvilágot. Remek fegyverforgató volt, de nem támogatta a mágia ereje, ezért szerelmese... a Nép legısibb titkainak letéteményese... neki ajándékozta saját lényegét. Mallior testében két lélek lakozott; a bajnoké és a luminataré, aki Thulúviel volt az elfek között. Így indult harcba Mallior. Pengéjét szörnyetegek vére feketítette, íja nyolcszor célba talált, a kilencedik ellenfél azonban... elpusztította bajnok-énjét, és megfosztotta józan eszétıl Thulúvielt, aki, bár bevégezte küldetését, sosem tért vissza övéihez. A legenda szerint Ediomad vakjárataiban bolyong azóta is, s csak holdtalan éjszakákon merészkedik a felsı világba. Boldogtalan és... könyörtelen lény, a Nép szélsıséges érzelmeinek megtestesítıje. A fanatikusok kezdettıl fogva véráldozattal kedveskednek neki. Gorduin elırehajolt.

- Szektáinak bárki tagja lehet? - kérdezte. - Befogadnak kérészéletőeket?Seela sokáig magyarázott az öregnek; közlendıje egy része nyilván a bárdra

vonatkozott.- Ez bonyolult dolog - mondta végül. - Az összetartozás kulcsa... a vér. Ahogy

Mallior-Thulúviel elfeledte igazi valóját, úgy gyalázzák meg a Nép útjait elvakult szolgálói. A Thulúviel-lényegő nık... kérészéletőek derékaljára fekszenek, korcsokat szülnek. A korcsok... újabb korcsokat. A lány gondban volt a számára, idegen viszonyításokkal: az elfek sosem nevezték korcsnak azokat a félvéreket, akik hosszúélető apától és ember anyától születtek. - A Nép vérét hordozzák; de nem rokonaink. Ott vannak mindenütt.

Ribal Mook az állát dörzsölgette. - Erenben is?A nagytisztelető Rauminen bólintással jelezte: érti a nevet. Szaggatottan beszélt,

vénséges kezének ujjai meg-megremegtek.- Erenben győlölik a Népet - fordított a lány. - A Kék Herceg... új utakat jár;

aunok barátságát keresi. Mallior bármely hívének... dicsıség ezt az indulatot ereniek ellen fordítani, az acsargást... sikolyba fullasztani a vér szavával.

- Nem értem - vallotta be Gorduin.- Én igen - mormolta a szıke zsoldos. Végignézett a Halandókon, akik tág

félkörben kuporogtak a titkos szentély padlatán. - Mondj köszönetet a nagytisztelető úrnak;. Seela, és ints búcsút neki! Többet aligha segíthet, de tudom, hol folytassuk a kutatást. Fiatal még az idı, és maradt ötven-egynéhány aranyam. A tieitekkel együtt több, mint elegendı. - Felállt. - Rajta! Mostantól a könyvmolyok közt a helyünk!

11.

A számvevık erioni birodalma méreteit tekintve a városéhoz igazodott: egész háztömböket ölelt fel a Kereskedınegyed boldogabbik - a Szórakozónegyeddel határos - szegletében. Elég távol esett a dokkoktól ahhoz, hogy épületei közé a halbőz ne, csak a hős tengeri szél találjon utat; lakói azonban, gyakorlatias emberek lévén, inkább a Palotanegyed közelségét,, a biztonságot, a nyugalmat értékelték. Titkon a hatalom fı támaszának tartották magukat ık is, akár a kalmárok, az iparosok, a fegyverforgatók.

Gorduin sokat hallott róluk és praktikáikról, s csalódnia kellett, mikor szemtıl szembe került velük: a könyvmolyok, ahogy Mook nevezte ıket, egyáltalán nem látszottak veszedelmesnek. A fiatalabbja iratkötegeket, tekercseket cipelve, hangyaszorgalommal rótta a se vége, se hossza falépcsıket. Az idısebbek árnyékos zugokba húzódtak, kimutatásokat, pecséteket tanulmányoztak, s halk hangon osztogatták utasításaikat a szürkébe öltözött, napot sosem látott képő írnokok

seregének. A lúdtollak sercegése milliónyi szú percegését idézın visszhangzott a tetı alatt.

- Miért vágsz ilyen savanyú képet? - hajolt a bárdhoz Mook. - Nem találod elég impozánsnak a látványt? Gorduin végighordozta tekintetét a ritkuló hajú, látüveges figurákon; akiket érkezésük teljességgel hidegen hagyott.

- Mitıl ilyen magabiztosak? - firtatta. - Elvégre jöhettünk volna... - ...ártó szándékkal? - mosolygott a szıke zsoldos. Idejekorán hírét vették volna,

elhiheted. Pénz forog itt, ilanori; hatalmas összegek, csak épp nem látni ıket. Az értékeket ugyanolyan alapossággal vigyázzák, mint bármelyik bankban. Sokat elmond az ırökrıl, hogy ık sem látszanak. - Vállat vont. - Létezik egy mondás, amit tifelétek nemigen ismernek még. Így hangzik: "Ha békés öregkorra vágysz, nevelj egyik fiadból számvevıt!"

Gorduin a homlokát ráncolta.- Ezek szerint veszélyesek? Veszélyesebbek a fegyverforgatóknál?Mook bólintott.- Rendelkeznek a nyugtalanító képességgel, hogy akkor és ott döfjenek meg,

amikor és ahol a legkevésbé várod. Hatalmasabbak annál, amekkorának látszanak: félszáz nagymenı is elfér bármelyikük tenyerében. Ismerik gyenge pontjukat, mert onnét közelítenek hozzájuk, ahonnét az asszonyszemélyek - az erszényük felıl. İk tartják a kapcsolatot két örökké éhes fenevad, a polgár és a kincstár között. Mindkettıtıl sápot húznak, s tehetik, hisz egyik dög sem lakna jól nélkülük:

- Úgy rémlik, ismered ıket - suttogta Seela. - Hol tanultál meg a nyelvükön?Mook kurtán felnevetett.- Harmadszülött voltam a családban - mondta. - Nekem jutott a megtiszteltetés,

hogy könyvmolynak neveljenek, illetve, hogy megpróbálják.A lány a zsoldosra mosolygott. Gorduin szemmel láthatatlan villanást észlelt

kettejük között; bár egy lépést sem tettek, mintha közelebb kerültek volna egymáshoz az idevezetı út során. A bárd ráébredt, hogy Mook vonzódik Seelához, s hogy a lány a maga szenvtelen módján viszonozza érzelmeit.

- Viszem a szót: - folytatta a szıke férfi. - Maradjatok mögöttem, és vigyázzatok; meg ne riasszátok, fel ne bıszítsétek ıket semmivel! Olyanok, akár az igazi tolvajok: irtóznak a rájuk irányuló figyelemtıl.

- Én maradok - dünnyögte Bragg. - Valakinek a visszavonulás útját is fedeznie kell.

Vyan a falhoz húzódott, onnét figyelte a homályban tevékenykedı alakokat. Tekintetében ott izzott az ismeretlentıl való babonás félelem.

- Van egy mondás mifelénk is - jegyezte meg. - Egyidıs a nappal, a holdakkal, a szélben lakozó szellemekkel; afféle hagyomány, és én most megosztom veletek. - Magába mélyedt. - "Ha könyökvédıs alak közelít táborhelyedhez, lapul meg, vagy ronts rá nyomban - mert véged, ha egyszer okoskodni kezd!"

A vagyon - akár a vérbeli kalandozó - nem ismer határokat. Minél ısibb, minél erısebb, annál elevenebb: igyekszik fogódzót találni, gyökereket ereszteni a Sheral mindkét oldalán. Ha az idı és az istenek kegye engedi, olyan óriássá növekszik, melyben már csak a Végítélet tehet kárt - s melynek lábnyomai százados távlatból is jól követhetık.

Ribal Mook rajzolt. t1 zsoldosok többségétıl eltérıen pennát, és nem óndarabot használt; a toll, akár a buzogány és a kard, könnyedén mozdult jókora kezében. Sorra idézte fel emlékezetébıl az általa szolgált ereni családok címereit; s bámulatos pontossággal jelenítette meg ıket a pergamenen.

- Ez az utolsó? - kérdezte reszelıs hangján a számvevık rangidıse. Kurta termető, aszaltszilvaképő férfi volt, pecsétgyőrőjét a kyr Holló csillagjegy apró mása ékítette.

- Ez, nótárius uram - bólintott Mook. - Megfelelınek véled?- Méltatlanul megkönnyíted beosztottaim dolgát - ingatta fejét a fı számvevı. -

Képzettebbek a heraldika területén egynémely szakértınél; könyv nélkül felismerik Beriqueltıl Shadonig valamennyi nemes ház színeit. Azonosítani fogják ezeket a címereket, és a helyzetre való tekintettel talán... - ehelyütt a szıke zsoldosra hunyorított - ...talán rávehetık, hogy eláruljanak egyet s mást a vagyonok múltjáról is. - Szembefordult a jövevényékkel, arckifejezése ismét hivatalossá vált. - Meg kell értenetek: ez kivételes alkalom. Tömegével futnak be hozzánk a családok, céhek, bajnokok és zsarnokok üzleti papírjai. Csak a kontóval, az értékkel, a garanciával foglalkozunk, az: összefüggések vizsgálatával nem; alapvétı érdekünk kívánja így. Pályatársam - sandított Mookra - meggyızött róla, hogy ez esetben kivételt kell tennünk. Nemesi sarjak, gazdag nemesi sarjak élete forog kockán: sem ıket, sem az érintett Házak bizalmát nem szabad elveszítenünk. Feletteseim zöme tagja a város tanácsának is; amennyiben az információk kiszivárognak, fájdalmas következményekre kell számítanom. - Köhintett. - Egy szemernyi diszkréciót, ha kérnem szabad!

- Nem leszünk méltatlanok a bizalmadra - mormolta Gorduin. - Mikor jöhetünk a válaszért?

- Az Éjközép elıtti harmadik órától ismét rendelkezésetekre állok -felelte a nótárius. - A heraldika után családi széphistória következik, majd rövid áttekintés a vagyonok történetérıl: A lényegest a lényegtelentıl mar nektek kell elkülönítenetek: az összefüggésekre továbbra sem vagyunk kíváncsiak:

Mook letette a pennát, felállt. A fı számvevı a pergamenlapra mutatott; a hangyaszorgalmú kulik egyike tüstént lecsapott rá, összecsavarta, és elloholt vele.

- Visszatérünk, ha megérjük -ígérte Seela. Csak mosolygott a szıke zsoldos grimasza láttán. - Köszönjük belátásodat és türelmedet!

A nótárius felemelte kezét.- Semmiség: Emlékezzetek rugalmasságunkra, miután végképp eltávoztok

tılünk, s késıbb is, ha netán tehetıs ember válik belıletek! - Végignézett az ugrásra kész fegyvereseken, szilvaarcának ráncai elmélyültek; úgy tetszett, végre-valahára átlátja a helyzetet. - Elvégre valamennyiünk célja a jövendı, nemde? ~ firtatta. - A jövendı, és hogy ott lehessünk...

12.

A második éjszaka.Az alkonyattal nyugati szél jött, a nyugati széllel újabb felhık. Zömük

tovaúszott a Sheral ködbe burkolózó nyúlványai felé, hogy a lombhullató erdıkre és a mélyükön megbúvó kolostorokra zúdítsa az áldást; Eriont csupán a vihar palástjának szegélye legyintette meg, lakói mégis úgy érezték, nem járnak messze ama nevezetes Végítélettıl.

A zápor dühödten vert végig a tetıkön, az utcák kövén, az ajtókon és az ablaktáblákon. Az égzengés 'városszerte megremegtetett minden vasalást. A köztereken, a parkokban villámfény fürösztötte a hajdanvolt nagyságok szobrait; a dokkokban lapuló hajók, a Nekropolisz mauzóleumai és sírkövei tintafekete árnyékot vetettek. Á városlakók fedél alá húzódtak. Akiknek titkolnivalójuk akadt, most örven-deztek: arcukat elrejtette a bı, sötét köpenyekhez tartozó csuklya, a mennydörgés

elnyomta a mégoly tehetségtelen tolvajok, tırvetık lépteinek csosszanását is.A számvevık-birodalmának peremén, a Fınixek Parkját övezı

kıkerítéstövében Gorduin leintett egy batárt. Ódon alkotmány volt hatalmas kerekekkel, kopott kárpittal; az utastér közepén kuporgó fióksárkány gyomrában rıt láng lobogott.

- Hová? - érdeklıdött a kocsis. Törpe volt, egy a hires-hirhedt tarini fuvarosok közül, akik kalandozásuk végeztével itt, a városok városában találtak megélhetést. Cserzett képe elárulta, hogy komiszabb viharokat is átvészelt már ~ maga idejében.

- Délnek a Kapuk Teréig, azután balra - utasította Seela. - Átvágsz a Fogadónegyeden, mintha a Vittadora Utazóházhoz tartanál. Útba ejtjük a Három Pajzs tavernát - tíz-egynéhány perc várakozásra számíts! Mihelyt visszatérünk, egyenesen hajtasz tovább. Amint megérzed a Szegényegyed bőzét, megint balra fordulsz, és meg sem állsz a Nekropolisz délnyugati bástyájáig. Ismét balra, el a Rivini Aréna, a Fekete Fészek mellett - így térsz vissza ugyanide az Éjközép elıtti harmadik órában.

- Értem én: tantúra - biccentett a törpe. Szakáll és bırsapka nélkül egészen emberi lett volna az arca. - De fontosnak tartod azt a kanyart a délnyugati bástyánál? Ilyen ítéletidıben különös fajzatok portyázhatnak arrafelé.

- Öt arany - közölte Seela. - Egész vagyon. Ha élıholtakba ütközünk, legázolod ıket. Ugyanezt teszed bárkivel, aki elénk áll, viselje bár a városırök kék gúnyáját; nem engedhetjük meg magunknak, hogy csetepatéba keveredjünk.

A törpe csak bólintott, ismerte a dürgést. Meglegyintette banga léptő shadoni igásait, s a batár tüstént mozgásba lendült.

- Híreket vártok? - fordult a lányhoz Mook.- És híreket továbbítunk. A történtek után bármelyik csoportunk segítségre

szorulhat.A szıke zsoldos félrenézett.- Bánt, ami a húgoddal történt - dünnyögte. - Jó harcos volt. - Jó harcos - visszhangozta Seela.Gorduin hallgatott.

Másutt. Mozdulatlanul várakoztak az éj sötétjében, akár a szobrok, akár az árnyak. Elevenek voltak, bár nem látszottak annak; az indulatok, melyek belülrıl hevítették ıket, könnyen boldogultak a tengeri szél; az esı hidegével. Csuklyás köpönyegük elrejtette arcukat, a Nép jellemzı vonásait. Pengéik a győlölt perc-emberek munkáját dicsérték, igazi elf íjjal csak a gyilkos, Mallior-Thulúviel földi mása büszkélkedhetett ı, aki esküvel fogadta; hogy bármi történjék, többé nem véti el a célt.

A szürkébe öltözött nı mosolygott. Mindig így tett; ha kacagnia túl feltőnı, túlságosan nyugtalanító lett volna; a tőznek, mely ót hevítette, egyetlen szikrája sem érhette alárendeltjeit. Tudta, hogy kevert vérében szörnyeteg lakozik, s azt is tudta, miért: aki szülte, álmaiban túl közel merészkedett a Vérontó Anyához, aki megfertızte az iszonyatemlékeivel. İsi emlékek voltak: barlangjáratok, mágiával bevilágított csarnokok, lángban álló tárnák képei. A szürkébe öltözött nı valaha segítségükkel kereste kenyerét - csengı aranyakért adta ıket tovább a borzongás szerelmeseinek: Jól emlékezett örökbefogadó anyja, a fogatlan dzsad banya kántálására: "Közelebb, urak és hölgyek, figyelmezzetek! Egyedi látványosságot tartogatunk számotokra: e gyermek szemeivel az aquirok fészkébe, Ediomad sötét birodalmába tekinthettek!" És a polgárok, polgárasszonyok csak jöttek, s botladozva, száraz torokkal távoztak néhány lidércnyomásos perc után - pedig a valódi iszonyatból, a Vadászatképeibıl semmi sem jutott nekik.

Rég történt a dolog; nem csak kívül, belül is gyermek volt még akkor. Palotának is beillı házban élt anyja oldalán Eren városában. Számos férfi (apa?) kereste a kegyeit, s ı kacagva, a perc-emberek csemetéinek bizakodásával nézett fel rájuk. Hatalmasnak, mindenhatónak látta ıket, pedig játékszerek voltak csupán anyja kezében, aki kérészélető asszonynak mondta magát, noha elf harcos nemzette valahol messze, valaha rég. Hatalmas vagyont győjtött; számos viszályt szított a Kék Herceg udvarában; mondták, magát a kevély Eligort is sikerült pillantásával megsebeznie, ám végül...

A szürkébe öltözött nı összerezzent. Hosszú pillájú szemei lecsukódtak csuklyája árnyékában, és...

...és ott volt megint abban a vadászsátorban, melyet Eren nemesei ajándékoztak bálványuknak. Mély álomból ébresztették a kiáltások, elvakította a fegyvernökök kezében lobogó fáklyák fénye. Húsz-egynéhány nyarat látott, ám változatlanul gyermeknek látszott - anyja jó ideje nem engedte már szeretıi közelébe -, rég megtanulta felismerni a hangokban rejlı érzelmeket, s rádöbbent: halálos veszély fenyeget.:

- Kegyelmezzetek, alányomnak! - esdekelt az asszony, akit minden ynevi lénynél büszkébbnek ismert. - Csak ıt kíméljétek, az istenek szerelmére!

A férfiak- kékvérő ereni családok sarjai - úgy pillantottak rá, mint holmi fenevadra. Az emlék nem halványult él benne, noha majd' egy emberöltınyi idı telt él közben.

- Menj, fattyú! - vetette oda egyikük. - Ha a közelben találunk, te -is a férgek közé kerülsz!

-Menekülj Jannara! - sikoltotta az anyja. - Fuss, térj még a Néphez!Egy férfi öklével az arcába sújtott - a szürkébe öltözött nı sosem felejtette el a

csattanást.-Játszottál velünk, nyomorult elfszuka! - sziszegte az ereni. - Játszadoztál és

hazudtál tizenöt éven át. Most rajtunk a sor! Feketére festett hajánál fogva vonszolták ki a sátor elé, leszaggatták vállairól a ruhát, tıreikkel mély sebeket ejtettek rajta, azután acsargó kutyáik elé, a nedves avarba lökték

- Rohanj!. - parancsoltak rá. - Fuss a tieidhez!Egy aun, egy rovarfejő szörnyeteg is akadt köztük A Kék Herceg testırségéhez

tartozhatott - évtizedekkel utóbb némán, méltóságát megırizve pusztult el a szürkébe öltözött nı kezei közt, ám ez a kielégülés akkor nagyon messze volt még; Jannara futott, és anyja is eliramodott az ellenkezı irányba. A vadászok nyeregbe szálltak, lovukat táncoltatták, lándzsájukat rázták,. és kacagtak, az aun azonban még így is magasabbnak, fenyegetıbbnek rémlett náluk.

- Lech tai `uviah - köpte a szót a főrészes rágójú szájnyílás: - Mah murgan offa ai hok!

A szürkébe öltözött nı szemei tágra nyíltak. Villám lobbant a messzeségben, az erioni házfalak sokszorosan visszhangozták az égzengés dörejét.

Menekült. A lovasok anyja után eredtek, csakhamar beérték, és végeztek vele - olyan volt, mintha tırrel metszették volna át a kettejüket összekapcsoló asztrál- és mentálfonalakat. Janisara anyja sikoltott, s sikoltott maga a lány is, a panaszos hang végiggördült az alkonyi erdın, ide-oda verıdött a meredély sziklái közt; Jannara futott, aztán megbotlott valamiben, elırebukott; és elfeketedett elıtte a világ.

A dzsad banya szekerén tért magához három nap múltán, halántékán forrón lüktetett a zúzódás. "Kész csoda, hogy élsz ", hajtogatták a vándorló mutatványosok, s ı nem ellenkezett velük: Jók voltak hozzá, mégsem árulta el nekik, hogy a zuhanáskor megpattant benne valami, s hogy seblázában Mallior-Thulúvielról álmodott; valahányszor lehunyta szemét, ajkára az aunok különös nyelvének szavai toldtak,

ahogy a Kék Herceg szörnyének szájából hallotta ıket... "MAHMURGAN OFFA Al HOK!'' Felrezzent. A szekta egyik fegyverese jelent meg az oldalán. Járása csendes volt,

mint afféle árnyéké. Övében elf levéltır, szíve felett a Kacagó obszidián szimbóluma.- Parancsodra felkerestük K'Arouf kereskedıt - suttogta. - Már nem vonhattuk

kérdıre: átvágott torokkal fekszik a páholyában. A Rotunda ırei szerint életben volt, mikor a komédiások távoztak tıle. Csakis a rabnıje ölhette meg. A lány eltőnt. Bizonyára a Nép templomában keresett menedéket.

Jannara arca egykedvő maradt. Igazában csak a gyilkos, számos gyermekének apja tudta nyugalmából kizökkenteni.

- Beszél majd rólunk Rauminen követıinek - folytatta a harcos. - A tisztavérőek hinni fognak neki. Ha nem ügyelünk, ellenünk fordulnak.

- Csak forduljanak! - sziszegte a szürkébe öltözött nı. Rauminen öreg és tehetetlen, amellett... - elhúzta a száját ...túl jól ismer engem. Mire határoz, mire követıi ránk akadnak, bosszúnk beteljesül. Ha leeresztett fegyverrel, Mallior-Thulúviel kacajával fogadjuk ıket, nem fognak kezet emelni ránk.

- Rauminen öreg - hagyta helyben a szektatag -, de nem egymaga dönt a Nép ügyeiben. És itt vannak még Brish komédiásai is.

- Brish nem fordult a herceghez. Nincsenek kapcsolatai a Néppel sem. - Jannara megrázta szép fejét. Arca kínhalált halt anyja arcának mása volt. - Ma éjjel lecsapunk azokra, akikre lecsaphatunk a bandájából. A túlélık világgá futnak a hírre: Holnap az ereniekre lesz gondunk. Így rendeltetett.

- A komédiások jártak Rauminennél - emlékeztette a hírhozó. - Kevert vérő is akad köztük. A Nép küzdeni fog az életéért.

- Akkor nem eshet bántódása. Ha elérkezik a pillanat, ha támadásra indultok, kíméljétek!

- Megöltük a testvérét - mormolta w férfi. - Nem fog meghátrálni elılünk.A szürkébe öltözött nı rávillantotta szemét. - Kételkedsz az igazamban?- Mallior-Thulúviel arra tanított a száddal, hogy ne ontsunk ısi vért.- Jannara vagyok - sziszegte a szürkébe öltözött nı. Luminatar, mint Thulúviel.

Az anyád. Életet kaptál tılem elvárom, hogy hőséggel fizess érte!A férfi fejet hajtott.- Élet és halál vagy, Jannara - mondta halkan.A Három Pajzs emeleti lakosztályának vastagon kárpitozott falai elnyelték a

Vérontó kacaját.Az utcát járó poszt az Éjközép elıtti negyedik órát kiáltotta:

13.

- Követnek minket - figyelmeztette utasait a Kapuk terénél a törpe. Nyugodt volt a hangja: hosszú életének legjavát célpontként élte le, ismerte a kitérés, a menekülés, anem mágikus kámforrá válás összes fortélyát. .

Mook félrehúzta a hátsó ablakot takaró szövetet, hosszan nézte a nyomukban dübörgı másik batárt.

Lámpás nélkül jön - mormolta. - Aki hajtja, egy cseppet sem tart a sötétségtıl.- Rauminen harcosai - közölte Seela. - Sejthettem volna. A nagytisztelető híres

arról, hogy sosem engedi veszni az ısi vért. Arra számít, hogy ha az ideje elérkezik, elf férfit választok páromul, életerıs utódókat szülök a Népnek - az erioni kolóniának mostanság erre van a legnagyobb szüksége.

- És? - firtatta Mook a lány szemébe nézve. - Megteszed, amit várnak tıled?Seela állta a tekintetét.- Nem - mondta végül. - Syrával sokat latolgattuk, mire kötelez a származásunk,

aztán úgy határoztunk, nem a vér, hanem a szív szavára hallgatunk mindketten. Túl sok szorult .belénk ember anyánkból.

A szıke zsoldos Gorduinra pillantott.- Hát te, farkaskölyök? Téged mire kötelez a származásod?- Arra, hogy harcoljak a barátaimért, és hogy észben tartsam, kinek mivel

"tartozom. "Mook bólintott.- Megnyugtató válasz. Ki a patrónusod?- Nem bízom magam egyetlen isten kegyelmére sem.- Öreg hiba - sajnálkozott az erv -, de ezen már aligha segíthetünk. -

Meglazította hüvelyében hatalmas kardját, s kezét nyújtotta az ilanorinak. - Könnyebb a lelkem, hogy mellettem küzdesz ma éjjel, fiú!

- Küzdelem? - A kocsis bıszen vigyorgott: nem is számított efféle mókára. - Hisz induláskor azt mondtátok...

- ...hogy nem keveredhetünk csetepatéba akárkivel - bólintott Seela. - Valóban. Harcolni fogunk ha kell, de nem itt, nem most. Hajts! Alig egy óránk maradt.

- Azed csoportja fedél alatt vár ránk - emlékeztette Gorduin. - Ami pedig a számvevıket illeti...

Mook a fejét ingatta.- Miattuk nem aggódom- közölte. - A szavuknak állnak, ebben biztos vagyok.

Mallior-Thulúviel rajongóival fog meggyőlni a bajunk. A kereskedı nyilván hírt adott nekik a látogatásunkról. Ha valóban ismerik, biztosak lehetnek benne, hogy mindent kitálalt nekünk. Tudniuk kell, milyen nyomon járunk. Eljuthattak Rauminenig, és alighanem figyelik a szállásotokat is. -.Felhúzta byzonbır kesztyőjét. Seelának igaza van: egyetlen óra csak szőkösen elegendı ahhoz, hogy csapdába sétáljunk a Három Pajzsban, kivágjuk magunkat onnét, és visszatérjünk a nótáriushoz a hiányzó adatokért.

A bárd megborzongott.- Kelepcét állítottak nekünk a tavernában? Felettébb valószínő.- De Azed és a többiek...- Nyugalom! - intette a szıke zsoldos. - A fanatikusok nyugton lesznek, míg

valamennyien oda nem érkezünk. Minél többet akarnak elpusztítani közületek: ennél jobb alkalmat keresve sem találhattak volna. Örülj, hogy a kereskedı testırei ellen nem használtad a számszeríjadat! A szekta fegyvereseinek így fogalmuk sincs, melyik csoporthoz tartozol. Nem számolnak veled, sıt, talári velem sem. Meglepetést tartogatnak számunkra, de ha az égiek is úgy akarják, ez egyszer mi lepjük meg ıket. Ha felfedezed az orvlövészt, öld meg nyomban - ı az egyetlen, akitıl igazán tartok.

Gorduin ellenırizte a kahrei nyílpuska szerkezetét. - Meglesz -dünnyögte.- Hát én? Megint az ajtónál maradok?-- kérdezte Bragg leverten.Seela elmosolyodott. . - Nem. A bárd hátát fedezed Vyannel.- Aki az utamba akad...- ...levágod - bólintott a lány. - Felrázzuk a többieket megcélozzuk a hátsó

kijáratot, és fohászkodunk, hogy idıben érkezz, törpe uram! Hányan férnek el ezen a batáron?

- Hatan-heten - mormolta az egykori fuvaros. - Ha kihajítom a fióksárkányt, talán tízen is.

- Remek! Mire kijutunk, úgyis épp elég melegünk lesz... - Seela a szıke zsoldosra pillantott: Kajánság bujkált a tekintetében. - Biztos vagy benne, hogy jó vásárt csinálsz?

İrült vagy - közölte Mook. - Megszállott és veszedelmes. - Elvigyorodott. - Épp nekem való.

Gorduin a nyomukban gördülı jármővet figyelte. - Mihez fognak majd Rauminen harcosai?- Nincs sok választások - vélte a szıke férfi. - Követik Seelát vagy a sorsára

hagyják, attól függıen, milyen parancsot kaptak a nagytiszteletőtıl. Az elf kiszámíthatatlan népség. Kolóniájuk fennmaradásának feltétele a herceg jóindulata. Ha a városi ırség színre lép, el tőnnek, mintha itt sem lettek volna.

- Nem túl hízelgı a véleményed az elfekrıl - állapította meg a lány. - Hiába, a véredet te sem tudod megtagadni.

Mook oldalra billentette bikafejét. Olyan szelídnek látszott, mintha nem is küzdelemre, hanem szerenádra készülni ne.

- Erenben születtem, Eligor úr pálcája alatt nevelkedtem - mondta -, de elvakult győlölködı sosem voltam. Minek tagadnám: a Néprıl és útjairól sok újat mondhatsz még nekem, Seela.

A lány ezúttal nem pillantott rá.- Épp ezt tervezem - suttogta folyvást halkuló hangon: Moraima legyen a tanúm,

nem is tehetek mást.

A Három Pajzs taverna jókora épület volt a Vittadora Utazóházat a Kapuk Terével összekötı fıút mentén; nem olyanhatalmas, mint a legendás Torozoné, ám kétségtelenül tiszteletet parancsoló. Homlokzati ablakain át sárgás fény vetült az esıverte kövezetre, cégére sokszorosan tükrözıdött a tócsák vizében; viharos szél játszadozott a kéményeibıl gomolygó füsttel, mely szürkén örvénylette körül a közelgı batár kerekeit.

A bejárat és környéke néptelennek látszott. A tölgyfaajtó béletében elmélyültek az árnyak, alul a fénycsík mélyvörös volt, akár a frissen ontott vér.

- Mennyi idıre van szükségetek? - kérdezte fojtott hangon a törpe.Mook eltőnıdött, majd Seelához fordult.- Ti ismeritek a helyszínt: Látatlanban azt mondanám, néhány percnél többet

könnyelmőség volna elvesztegetnünk odabent.A lány bólintott.- Ha komoly ellenállásba ütközünk, kitérıt teszünk a lépcsık felé. A második

emeleten nyittattam szobát, de kötélrıl is gondoskodtam. Felkészültél, ilanori?- Csak a világítás miatt aggódom - mormolta Gorduin. Késıre jár.: Ha nem

szúrom ki idejében a lövészt...- Láttál már napórát? - kérdezte Seela. - Nem sok akad errefelé; inkább a

pyarronita államokban dívik: Az eszes emberek cikkelyekre osztanak egy kört - az északi irány a huszasnak felel meg; a keleti az ötösnek, a déli a tizesnek, és így tovább. Ha átlépjük a küszöböt, képzeld azt, hogy az óra tengelyében állsz! Amíg állok és látok, támpontot kapsz tılem a célpontok helyzetérıl - csak bíznod kell bennem. Megmarkolta a batár kilincsét. - Látod a kört?

Gorduin magába mélyedt. Látom.- Remek. - Seela a törpére sandított. - Öt perc, fuvaros uram; egy-egy minden

beígért aranyért. Le sem kell szállnod a bakról, a zajok elárulják majd, hol járunk éppen. A túloldalon találkozunk.

- Valóban ırült vagy, te lány - ingatta fejét a bırsapkás. Ahogy a lovagod

mondta.Mook felkacagott.- Én ostoba! Se kendıt, se csókot nem kértem hölgyemtıl az ütközet elıtt. Most

aztán...- Indulás! - sziszegte a kocsis. - Ha a bentiek nem süketek, tudják már, hogy j

övünk! .Az öt fegyveres a kövezett útra szökkent: Gorduin alig pár pillanatig hallotta

csuklyáján az esı dobolását; mintha a nyílpuska súlya húzta volna az ajtóig. Mikor elérte, oldalt lépett, hagyta, hogy Mook tépje fel.

Kifelé, Halandók! - kiáltotta Seela. - Kelepce!Egy szemvillanásnyi ideig minden mozdulatlan maradt; a bárd elméjébe szinte

beleégett az idilli kép a nagytermet bevilágító tüzek fényénél. Megfáradt vándorok, szerencsejátékosok, könnyővérő nık és kikapós férfiak, Erion tavernáinak visszatérıvendégei mindenütt. A beszélgetések fonalát cikázó penge módján metszette át a riadó, s megtörte a varázst: Azed és társai - kámzsások a kámzsások közt - kirúgták maguk alól a széket és fegyvereik után kaptak: Azok, akik ismerték már a helyi játékszabályokat, a földre vetették magukat - a többin, a tétovázókon csak az istenek segíthettek.

- El-innen! - rikoltotta Seela. - A hátsó kijárathoz!A szertartásos kacaj úgy csattant a tetı alatt, mint az ostorcsapás: tucatnyi torok

rezgette a győlölet összhangzatát. Fekete alakok mozdultak a sarkok homályában, az emeleti kerengıkrıl nyílvesszık zuhogtak a szétrebbenıkre. Rezegve vágódtak az asztalok lapjába, a védtelen emberek nyakába, vállába; a vér gıze a kiloccsant forralt boréval keveredett a sőrő levegıben.

- Mozgás! - bömbölte Mook. - Fedezünk benneteket! Gorduin két ugrással a söntésnél termett, nekivetette hátát, úgy vizslatta a sötétséget: Bolondul vert a szíve, pedig nem ez volt az elsı alkalom, hogy a halál aratott körülötte.

- A kör, ilanori - hallotta Seela suttogását: - Bővöld magad abba a nyavalyás körbe!

A bárd lehunyta szemét. Kiszorította tudatából a zajok és szagok kavalkádját, minden erejével a körre összpontosított, mely rıt fényben izzott elméje horizontján.

- Tizennégy! - kiáltotta á lány: -Tizenhat, húsz! Gorduin - még mindig lehunyt szemmel - felfelé lendítette a kahrei mőremeket, három acélhegyet indított útnak a kijelölt cikkelyek felé. A megadott irányból fájdalmas-sikoly; korlátropogás jutott a füléig.

- Kettı - zihálta Mook, aki kardját markolva lapult az oldalán. - A lövészeik mindkét kijáratot szemmel tartják: nehéz menet lesz. Ha most...

A kerengı magasában kötéltekercsek bomlottak ki. Az aláereszkedı alakok levéltırt, kézi nyílpuskát markoltak, szemük fehérje izzani látszott a szaténmaszkok résében.

- Nyavalyás pókfajzatok! - harsogta Bragg a söntés túloldalán. - Vyan, mutasd meg nekik!

A pengezsonglır megtette a magáét: három kötélvég a belé fogódzó fegyveressel együtt hullt a mélybe, de a roham lendületét ez sem fékezhette meg. Mallior-Thulúviel fanatikusai a Halandók két csoportja közé ékelıdtek, s közelharcba bocsátkoztak Azed embereivel.

Gorduin feje felett elf hosszúíj vesszeje süvített el. Látnia sem kellett, felismerte a szelérıl, a zenéjérıl.

- Tizenkilenc - mormolta Seela. - A második emelten van. Felfedezett bennünket. Vár, figyel. Érzem.

Az abasziszi kobzos, Azed segítıtársa levágta a maga két ellenfelét. A hátsó

kijárat felé iramodott, de mielıtt elérhette volna, az orvlövész hátulról leterítette.- Kránra! - dühöngött Mook, miközben fedezékbe húzta a magatehetetlen férfit.

- Ránk pályázik az átkozott. Ne mozduljatok!- Alig három percünk maradt - emlékeztette a bárd. - Ha nem sikerül leszednem

onnét, végleg itt ragadunk! Vyannek sikerült visszaszereznie egyik tırét, elégedett mosollyal húzódott vissza a pult mögé. Bragg levágott egy feléjük szökellı maszkost, majd körülpillantott

- Elérem a legközelebbi asztalt - közölte. - Ha a hátamra veszem, hárman kijuthatunk alatta.

- Pazar... - Gorduinnak akadt volna még mondandója, ám ekkor átcsapott felettük a második támadó hullám. Félredobta nyílpuskáját, karddal a kézben fogadta az acsargókat; ajkán a Gerumtól ellesett félmosoly derengett.

- Talpra és vissza! - süvöltötte Mook, aki vállt vállnak vetve küzdött Seelával. - Engedjétek ıket minél közelebb, a fentiek így nem lıhetnek ránk!

A szürkébe öltözött nı, aki Jannarának nevezte magát, fogcsikorgatva bámult a mélybe.

- El onnét! - rikoltotta. - Félre, ostobák!Parancsa nem jutott el a fanatikusokig: a maszkos fegyverforgatókat

megrészegítette a diadal közelsége. Gorduin azon kapta magát, hogy az életéért verekszik: egy vézna, villogó szemő fiú tırkardja a torkát, az arcát fenyegette. A kétélő ilanori szablya mind nehezebben követte a csupahegy rapír cikázását. A bárd már-már búcsút mondott jobb szeme világának, mikor felbukkant mellette valaki, és saját pengéje íves mozdulatával eltérítette a végzetes döfést.

- Nem rossz, kölyök - dünnyögte Haygar Brish: Tar fején veríték- vagy esıcseppek csillogtak. - De hagyd ezt a fiatal mővészt nekem!

Gorduin oldalt ugrott, a nyílpuska után nézett. Azednek a jelek szerint nem sikerült rászednie és hátrahagynia mindannyiuk mesterét...

A közelharc váltakozó sikerrel dúlta söntés, e derékmagas erıdfal mindkét oldalán. Az orvlövész tétlenségét kihasználva a dzsad és: a másik két Halandó a konyha felé húzódott vissza. Brish néhány bonyolult hurok és elhajlás után átdöfte az okvetetlenkedı suhanc vállát, aztán a kerengı felé fordult.

- Sakálanya! - kiáltotta. - Tudom a nevedet!Válaszképp a nyilak ismét záporozni kezdtek. Nem tettek különbséget barát és

ellenség között: hárman a támadók közül is a padlóra hanyatlottak. Egy kampós acélhegy lesiklott Brish rejtett sodronyingérıl, és mélyen a combjába fúródott. A segítségére sietı Vyan fegyvertartó karját kézi számszeríj lövedéke bénította meg. Gorduin most tisztán látta az emeleti korláton áthajló gyilkos sziluettjét, de mielıtt célba vehette volna, Seela odaugrott, félretaszította. Mit...?

- Amit tennem kell - sziszegte a lány. Kımerev és sápadt volt az arca. - Amit kezdettıl fogva tenni akartam. Ez kettınk dolga: az enyém és apám véréé. Bocsáss meg, testvér!

Meglepı erıvel felfelé lendítette a fegyvert; és kiemelkedett az ácsolat mögül, hogy célra emelje.

- Seelai - ordította Mook. - Ne!.Gorduin, mintegy villámfénynél, látta, ahogy a kahrei szerkezet závárja

hátraszánkázik. Két acélhegy csapódott a kerengı homályába. Az onnét elröpített lövedék ugyanekkor érte el; taszította meg a lányt. Seela hanyatt zuhant, mellében fekete tollú nyílvesszıvel.

Mook felhördült. Úgy bömbölt; mint egy sebzett vad; mintha nem tudná, s nem is akarna abbahagyni.

- Eszelısök! Gyilkosok!

Elviharzott a Brisht támogató Gorduin és Vyan mellett, a küzdelem sőrőjébe vetette magát: kígyózó kötelek, leszelt karok, vérbe borult maszkosok jelezték az útját. A Három Pajzs tetızete felıl is kiáltások hallatszottak; kesztyős kezek zúzták be a körbefutó ablakokat.

- Most... ! - nyögte a tar fejő színész, szemében a tüzek rıt visszfényével. - Kifelé mind!

A Halandók maradéka a hátsó kijárathoz hátrált. Az abasziszi élettelen testét hátrahagyták, a sebesült vezért Azed és Bragg vette gondjaiba. Gorduin a cikázó lövedékekkel dacolva Seelához térdelt, kezébe fogta a lány jéghideg kezét.

Miért? Seela bágyadtan pillantott a bezúzott ablakokra, melyeken át Rauminen tisztavérő elfjei a felsı szintekre hatoltak. Néhányan már íjukat is felajzották: a Mook körül tomboló fanatikusokra uscayhafa vesszık zápora hullt:

- Látod...? - suttogta Seela. - Látod? Kitaszítottam ıket... a Nép békéjébıl. A nagytisztelető harcosai halállal fizetnek meg nekik... az én véremért. Legyıztem ıket: Erionban nem lesz maradásuk. - Feljebb emelte fejét; az oroszlánként küzdı zsoldost nézte. - Ezt mégsem vallhattam be neki. Álmomban sem gondoltam, hogy képes lesz... meghalni értem. Oldozz fel, Tier Nan Gorduin! Oldozz fel helyette is!

- Kölyök - sziszegte Brish az ajtó mellıl. - Hagyd ıket! Semmit nem tehetsz értük!

A bárd visszaeresztette a földre Seela fejét. Megvárta, míg a borostyánszín szemek lecsukódnak, aztán végigsimított a lány homlokán, megmarkolta a nyílpuskát, és futásnak eredt - ki az esıbe, az ıszi éjszakába.

A kövezet felett terjengı ködbıl elıdübörgött, melléjük gördült a batár; a tisztavérőek kiáltásait, Mook hörgésbe fúló diadalüvöltését egyikük sem hallotta már.

14.

A harmadik nap.Ha a magas mővészet temploma az évezredes múltra visszatekintı Rotunda volt

a divat szentélyének büszke címe a Kalameteai Kettıs Győrőt illette meg.Történelmien hangzó elnevezése dacára alig két évszázada állt a

Szórakozónegyed szívében: a város egy hajdanvolt hercege emeltette kedvenc ágyasa, egy tiadlani táncosnı örömére. Hogy mi lett románcuk vége, tán csak a sokat látott számvevık, minden földi titkok ismerıi tudták - a Kettıs Győrő azonban kevélyen hirdette azóta is a léhaság diadalát.

Valahányszor Erionba látogatott'- s ez egy szezon alatt egynél többször ritkán fordult elı - Menzen ail Vreelah úrhölgy e színház közönségét szerencséltette mővészetével. Azok az emberek, akik kedvéért a páholyokba győltek, szépérzékükrıl, biztos anyagi helyzetükrıl egyaránt tanúságot tettek: a belépık ára a Pyarron szerinti 3628. esztendıben meghaladta egy tehetıs polgár félévi jövedelmét.

A gyilkos persze ellenszolgáltatás nélkül jutott belépıhöz, de hát ıt nem Vreelah úrhölgy Ynev-szerte híres ezüsthangja, szívarca, ébenfekete haja és karcsú dereka vonzotta ide. Noha az utóbbi napokban egy szemhunyásnyit sem aludt, noha társai sorra elmaradtak mellıle, fel sem merült benne az esküszegés gondolata. Élete fı mővéhez fogott, mikor Mallior-Thulúviel nevében magára vállalta az ítéletvégrehajtó szerepét, s bár a munka nehezebbnek bizonyult a vártnál, eltökélte: befejezi bármi áron.

Hajnal óta gubbasztott nyirkos köpenyében a karzat egy keresztgerendáján. Zekéje ujját levéltırök, elf nyílvesszık hasították végig - fajtársai a vérét kívánták, s minden okuk megvolt rá.

"Miért lıttél arra a szukára, te ostoba? "A gyilkos összerezzent. Alig hallhatóan köhögött, mint egy macska, azután

vérrel kevert nyálat köpött a mélybe: nyavalyája, melynek kitaszítását, hosszú maganyát köszönhette, mindinkább elhatalmasodott rajta. Egy ízben eljutott már a Sírvilág pereméig, a szürkébe öltözött nı azonban visszarángatta onnét fızeteivel. Találkozásukkor luminatarnak mondta magát, bár sosem volt az - boszorkány, szemfényvesztı sokkal inkább. Úgy adagolta testét, akár a mákonyt, tabukat, mértéket nem ismert; rabjává tette a férfit, aki utóbb fiúkat és leányokat nemzett neki. Mallior volt és Thulúviel, az öldöklés hollószárnyú angyala: megajándékozta párját álmaival, az álmokból sütı szenvedéllyel. Célt, értelmet adott a gyilkos életének - és minden-kinél jobban értett hozzá, hogyan korbácsolja végig szavaival.

"Miért lıttél rá? Azt mondtam, kíméljétek; azt mondtam, élnie kell! A tisztavérőek bosszút állnak érte, elpusztítanak mindannyiunkat! "

Jannara... A szürkébe öltözött nı hővösen mérte végig. Hátukban, a körfolyosó túlsó

végén már elf pengék villogtak.."Fuss!", sziszegte. "Menj, szegény bolond, és tedd a dolgodat! Ha végzel,

jutalmad nem marad el! "A gyilkos testét forróság járta át, ha az ölelésére gondolt. Ha Jannara szerette,

igazán eggyé vált a Vérontó Anyával, Vele, akinek kacaja korok óta csak a kiválasztottak fülében cseng; összeolvadt ezernyi ısével, visszatalált a Néphez, mely kivetette. Akkor és ott nem rettenthette sem a magány, sem a halál.

Összehúzott szemmel figyelte az ereniek páholyát. Tudta, hogy itt lesznek; Vreelah úrhölgy úgy vonzotta ıket, mint mécsláng a bogarakat: Elkerülhették volna végzetüket, ha az elsı nap, az elsı merénylet után elhagyják Eriont, ık mégis maradtak - igen, vérét egyetlen teremtett lény sem tagadhatja meg. Köztük ült a sebesült is, deres hajú nemesember felkötött karral, képén ábrándos mosollyal. Szelíd-nek látszik, pedig talán a legnagyobb fenevad mind közül. Nézte ıket, s hagyta, hogy bensıjében szétáradjon a harag; jobbja szinte magától mozdult, vesszıt illesztett az íj idegére. Mikor a világszép Vreelah a függöny elé lépett, fıhajtással üdvözölte. Torka mélyén a Mallior-hívık dacos kacaja rezgett.

- Tudod mit? Irigyellek.Az elf a hang irányába fordult, és egy feketébe öltözött embert pillantott meg a

szomszédos keresztgerendán. Kérészélető férfi volt, hajszínébıl és mozdulataiból ítélve igen fiatal. Térdén felhúzott számszeríj. Kahrei gyártmány.

- Irigyellek - ismételte Tier Nan Gorduin. Szíve a torkában dobogott, minden önfegyelmére szüksége volt ahhoz, hogy levertnek lássék. Tudta, hogy az elf gyorsabb nála, s hogy könnyelmőség lenne találkozásuk kimenetelét a véletlenre bíznia. - Mindent elveszítettél, csak a hitedet nem: voltaképp te vagy a gyıztes. Szeretném, ha nem erıltetnéd tovább.

A gyilkos ráemelte szomorú, borostyánszín szemét. Baljával az íjat markolta, jobbjának ujjai a húron nyugodtak.

- Hogy találtál rám? - kérdezte.- A fajtársaid segítségével. A nagytisztelető Rauminen díjat tőzött ki a fejetekre;

Erionban egyetlen elfet sem találsz, akinél megbújhatnál. A szektátoknak befellegzett. Seela jól számított, bár nem volt olyan tiszta a vére, mint a tiéd.

- Seela?- A lány, akit tegnapéjjel lıttél le - közölte a bárd. - A nıvére volt annak a

másiknak, akit szerettem, és akit a Rotundában öltek meg a .cimboráid. - Szemét égették a könnyek. - Gondolkodás nélkül ellenünk fordultatok. Nem értem. Nem akarom megérteni.

A gyilkos eltöprengett.- Halálos ellenségeinket védelmeztétek. - Ezt a feladatot kaptuk.- Mi pedig esküt tettünk - mondta szelíden az elf. Tartanunk kell magunkat

hozzá, amíg csak élünk.- Amíg csak éltek...! - visszhangozta Gorduin keserően, jobbja és tekintete

azonban rezzenetlen maradt. - Vége, kacagó. Kettesben maradtál az úrnıddel, az ereniek pedig élnek. Miféle igazság ez?

- Thulúviel igazsága - mondta halkan a gyilkos. - És Mallioré.A bárd lepillantott a színpad apró négyszögére. A világszép Vreelah

galambszürke ruhát viselt, sötét hajában lunírfüggık tündököltek.- Mallior és Thulúviel... İ közvetítette az akaratukat igaz? Jannara, akit

luminatorként imádtatok.A gyilkos szeme összeszőkült.- Tudod a titkát - suttogta: - Ki vagy te?- Valaki, aki a szavának állt - mondta Gorduin. - Valaki, aki visszatért a

számvevık csarnokába ott a Kereskedınegyed peremén, és papírosokat böngészett ahelyett, hogy gyászolt volna. - Megköszörülte torkát. - Mindent tudok az úrnıdrıl, kacagó. Tudom, hogyan élt és hogyan halt meg az anyja Eren városában; miután esztendıkig élısködött a leggazdagabb családok fiain. Közönséges kurtizán volt, csak az elf beütése tette különlegessé. Titkolta persze, és bölcsen döntött: kérészéletőként hatalmas vagyont győjthetett, egész országrészeket kaparinthatott meg odafent. Ara-nyai zömét itt, Erionban fektette be jó fél évszázada. Gondja volt rá, hogy a helyi udvar is részesedjen zsákmányából, az "adományozók" így hasztalan igyekeztek kincseiknek legalább egy töredékét visszaszerezni. Ezeknek a próbálkozásoknak szintén nyomuk maradt az üzleti könyvekben. A rászedettek dühe nem ismert határt. Az asszonyt, miután kilétére fény derült, megölték, a lányát azonban futni engedték. Súlyos hiba. - Elkomorult. -. Mit mesélt Jannara a gyerekkoráról? Mit mesélt az álmairól? Említetté, hogy birtokai vannak a kies Larmaronban? Említette, hogy az idık folyamán azokkal is együtt hált párszor, akiket veletek szándékozott kiirtatni?

A gyilkos hallgatott. Mereven elırenyújtot bal karjában görcsösen feszült egy izom:

- Kalmárpraktikák - magyarázta Gorduin. - A te Jannarád mindenképp gyızni akart. Felnevelt egy nemzedéket, hogy segítségükkel bosszút állhasson az anyjáért, de az év nagyobbik felében Vreelah úrhölgyként élt, és ott folytatta, ahol az ereniek "ártatlan" áldozata abbahagyta. Vajon mit szólna ehhez Thulúviel, a Szeplıtelen? Mit szólna Mallior, a rettenthetetlen hıs? - Megrázta fejét. - Nincs igazság, kacagó. Gerum nem tévedett: az istenek -legyenek bár égiek vagy földiek - csak játszanak velünk.

- Gerum? . - Az elsı mesterem.A gyilkos a fırangúak páholya felé sandított. Az ısz nemes mosolygott; társai

összeszőkült, mohó szemekkel bámultak Vreelah-Janisarára.- Megérdemlik a halált - mormolta Gorduin. - Könyörtelenek voltak a nıvel, aki

gyengének látta ıket, ám azóta is arra vágynak leginkább, hogy gyengék lehessenek. Ellenetek küldtek minket, hallgatva arról, kikkel kerülünk szembe; tucatnyi gyanútlan komédiás, tucatnyi barátom veszett oda miattuk. Elárulták népük és uruk hitét, de te, aki ugyanezt tetted, nem hajthatod végre rajtuk az ítéletet.

- Köt az esküm.A bárd nem mozdult. - Tudom.

Az elf lassan bólintott. Megértette.- Legyen hát, ember - mondta halkan. Célba vette az ısz erenit, megfeszítette

íját. - Veszítettünk, gyászolunk mindannyian. Sajnálom, hogy így kellett történnie.- Én is sajnálom - suttogta Gorduin, és nyilat röpített a gyilkos szívébe. "

CODA

A Nekropolisz roppant kıfalának árnyékában, gondozott sírok között találkoztak ismét és utoljára: két sötét köpönyeges alak az élet és a halál eme keresztezıdésében. Brish bottal járt, de ereje legjavát visszanyerte már; fanyarabb és filozofikusabb hangulatban volt, mint addig bármikor. Borotvált fejét oldalra billentve tekintett a bárdra; még hunyorgott is az erıtlen ıszi napsütésben.

- Igazán szép követ választottál a társulatnak - mondta. Egymagad cipelted idáig?

- Bragg segített - mosolygott Gorduin. - És ez egyszer Vyan fedezett minket.A színész eltőnıdött.- Bragg és Vyan - mormolta. - Remek kalandozópáros válhat belılük, ha

megérik. Keletnek mentek?- Keletnek - bólintott a bárd. - Ibarába.- Hát te? - firtatta Brish. - Te merre indulsz? - Nem tudom.- Pénzed van még? Akad.Brish elhúzta a száját.- Na persze: a nagytisztelető Rauminen elıszeretettel mutatja ki a háláját efféle

eszközökkel is. Mit ajánlott neked, ha a nıt is elintézed?- Félezer aranyat.- De nem fogadtad el.- Nem. - Miért?'- Nem vagyok gyilkos. - Hát még?Gorduin félrenézett.- Mert néhányszor ugyanúgy döntöttem volna, ahogy a nı.- Jannara ırült - szögezte le a színész. - A hercegi tömlöc kirurgusaitól tudom.

Miután "Mallior" végzett az ereniekkel, neked pedig sikerült leszedned ıt, meg sem próbált menekülni. Lekuporodott a színpadra az összetört párja mellé, úgy énekelt tovább. Énekelt és kacagott. .

- Mi lesz a sorsa?- Néhány év múlva felkínálják neki a méregpoharat = vélte Brish. - De nem

hinném, hogy elfogadja. Még mindig jelentıs vagyonnal rendelkezik. Ha akad egy mágus, aki kész elbíbelıdni az elméjével... .

A bárd megborzongott.- Ha visszatér is, nem lesz ugyanaz az ember - nyugtatta meg az idısebb férfi. -

A darabnak vége, kölyök, de tartok tıle, hogy a meghajlás és az ünneplés ezúttal elmarad.

- Köszönöm - mondta Gorduin. - Mit köszönsz?- Hogy megmentettél ott a Három Pajzsban. - A tanítványom voltál.- És veszni hagytam a társulatodat. Brish halványan elmosolyodott.

- Azzá tettétek a bandát Seelával, amivé én "már nem tehettem, mert nem volt elég kurázsim hozzá. Hagytam volna, hogy felnyársaljanak ezért?

Gorduin nem tágított.- Köszönöm, Haygar. És ha bármit tehetek:.. A tar fejő összevonta a szemöldökét.- Vezekelni akarsz? Nem tudom.Brish oldalt lépett, végighúzta jobb mutatóujját az elesettek emlékét hirdetı

obeliszken.- Dehogynem tudod! Legyen hát - de csak feladatot kaphatsz, leckét nem.

Mindent megtanultál, amit egy kalandozónak tudnia érdemes: - Eltőnıdött, tenyere a hővös márványt érintette. - Tanulni az életbıl, okulnia halálból; mások halálából is lehet. Írj verset, dalnok! Istenes verset írj az eltávozottak kedvére és az enyémre; próbálkozz meg vele utoljára, aztán menj utadra: feloldozlak téged.

Gorduin tekintete megrebbent. Sokat töprengtél ezen, igaz?Brish bólintott. Indulni készült; a Nekropolisz kapuja felé pillantott, ahol egy

poggyásszal megrakott kocsi, és egy nálánál húsz évvel fiatalabb lány várta.- "Nem én kiáltok, csakis ı / A csábító, a szédítı... " Elmosolyodott. -

Holdfényember, harmadik felvonás, hetedik kép. Ég veled, Tier!- Meg se várod az eredményt?- Visszajövök - biztosította Brish, és üdvözlésre lendítette botját. - Mi, városi

komédiások elıbb-utóbb mindig visszajövünk. - Tett néhány lépést, aztán, mint akinek az eszébe ötlik valami, hátrafordult.

- Ó; majd elfelejtettem... A herceg kirurgusai azt is megemlítették, hogy az ereniek mindegyikével egy-egy lövés végzett. Csupa acél, rövid vesszık. Különös, nemdebár?

- Különös - visszhangozta a bárd kımerev arccal.- Ez arra mutat, hogy esetleg... akadt a falak közt még egy bosszúálló. Egy

ember, akit senki nem ismer igazán. Aki minden más ítésznél veszélyesebb, mert az igazság a fegyvere.

- Nincs igazság - mormolta Gorduin. - És nincsenek többé bosszúállók sem. Ég veled, Haygar! Nem felejtlek el.

. Mikor - közel egy emberöltı múltán = Brish visszatért Erionba, és felkereste a Nekropolisz falának tövében kialakított sírhelyet, négysoros vésetet, afféle ajánlást lelt az obeliszken; az elsıt és egyetlent a hírneves bárd, Tier Nan Gorduin istenes versei közül. Utóbb számtalanszor idézték (mondják, helyet kapott a Miracle Adeptiában is), s kétségtelen tény, hogy a park általa megjelölt szegletét - Syra, Seela, Mook és társaik nyughelyét - sosem háborgatták fosztogatók vagy élıholtak.

Halandók voltunk mindahányan,Éveink szálltak, minta percek;Kiontott vérünk harmatáértEmeld fel lelkünk, Darton Herceg!

Wayne Chapman

Holtszezon

1- Nem látta valamelyikıtök a Rókát? - tudakolta a daróccsuklyás,

pergamenszínbe öltözött alak, puszta tömegével homályosítva el az ajtónyílást az Ékes Tegzek házának hátsó, különleges vendégeknek és kétes üzleteknek fenntartott traktusában. - Tényleg nem jött vissza a tegnap esti bejárásról, vagy a képzeletem játszik velem?

- Talán ágyba rángatta egy kalmárfeleség - dünnyögte a látüveges, számvevıforma alak az írópult mögül, melyen az üzleti könyvek mellett pár meghatározhatatlan eredető csontdarab és egy kézi számszeríj hevert. Ellana az Eyfert-féle vakarékokra is rámosolyoghat olykor, nemde?

- Mi bajod vele? - fújtatott az udvari ork. - Igyekvı kölyök, és az utóbbi idıben sokat csiszolódott a modora is.

- A lényeg, hogy kölyök még. Játéknak tekinti a munkát, nem úgy, mint te, én, vagy bárki más az igazi profik közül. Sosem értettem, miért hagyta Olwen betársulni az üzletbe, miután...

- Ha nem érted, miért nem kérdezed meg tıle? Amilyen eszes, az anyanyelveden válaszol majd... már ha volt anyád egyáltalán.

- Ne szívd mellre, Argh - ingatta fejét egy sebhelyes képő kalandozó, aki ónfödeles kupából kortyolta a bort a közeli asztalnál: - Nem ez az elsı eset, hogy kimarad a fiú.

- De az elsı alkalom, hogy üzenetet sem küld.- Az utca nevelte - vont vállat a látüveges. - Rég elpatkolt volna, ha nem tudná

megvédeni magát.Az elıbb mondtad, hogy kölyök még - dohogott Argh, aztán körülpillantott. -

Olwen itt van valahol?- Valahol - dünnyögte az asztalnál ülı kalandozó. - A madaraival veszıdik,

netán a friss húst ellenırzi odaát a mulatóban.- Megkeresem.- Szolgálatban vagy - emlékeztette a számadó, aki a látszat ellenére sem

nyugodt; sem ember nem volt soha. - Tele a ház elázott bajkeverıkkel. Velük foglalkozz inkább, és hagyd rám a többit: a könyvelés, ha eddig ráért, pár évtizedet igazán várhat még.

Az udvari ork mormolt valamit köszönetképpen, és kifordult az ajtón. A számvevı összecsukta a fóliánst, lezárta a tintatartót, ellenırizte, és köpenye alá rejtette a fegyvert, melyet inkább modorosságból, semmint szőkségbıl hordott magánál, és mielıtt ellépett volna az asztaltól, sorsot vetett a repedezett bálnabırön a bal öklébe zárt csontokkal. Az asztalnál idızı kalandozó - feketébe öltözött, fellegszürke szemő férfi - érdeklıdve hajolt elırébb: ritkán volt módja ennél közelebbrıl és kockázatmentesebben tanulmányozni az aquir rítusokat.

- Mit üzennek az isteneid?- Hogy nem épesző, aki ilyen korán az utcára merészkedik.- Hát még?Hogy ırült vagyok, amiért a fajtádat választottam húzta el száját a látüveges, és

mielıtt nekiindult; jobbjával tőnıdve rendezte újra a fedélen szétszórt csontokat.

2Eriont ötezer évesnek nevezni éppúgy költıi túlzás, mint árról beszélni, hogy az

istenek az égben lakoznak, de mint az utóbbiban, az elıbbiben is megtalálható az igazság egy szikrája - annyi mindenképp, ami az efféle túlzásokat, a városhoz hasonlóan, örökéletővé teszi.

Godora szíve, a kalandozók paradicsoma több tucatszor pusztult el az utóbbi ötezer évben, lakóinak erıfeszítése azonban nem csak a falak újjáépítéséhez volt ele-gendı: a játék lényegét a föld- és tengerrengések, tőzvészek és belvillongások közepette a folytonosság jelentette. E bálványt imádták a kitartásukról elhíresült erioniak, ez vonzotta oly ellenállhatatlanul á kontinens szerencsevadászait... és sem ık, sem vendéglátóik nem firtatták, mi minden lapul odalent, a törmelék századról századra vastagodó rétegéi alatt.

A fakeretes látüvegő alak, az Ékes Tegzek házának számvevıje majd' mindenkinél többet tudott azokról a rétegekrıl. Az ısfajok egyikének hírmondója volt, és mint ilyen, mindent megtett, hogy ne tőnjön annak: tudta, hogy eredeti formájában még Erionban sem húzhatná soká. A tisztes polgárt a gonosztevıtıl elválasztó mezsgyén egyensúlyozott, mióta az eszét tudta - csak így kerülhette el, hogy bárki felismerje benne az eleven relikviát, aki itt az ódon város kikötınegyedének legveszettebb hírő zugában, magához hasonló számkivetettek közt talált otthonra és megélhetésre.

Nesztelen léptekkel haladt végig a lebuj mögötti sikátoron, és az övén függı kulcsok egyikével nyitotta ki a játékbarlang-kuplerájjal szomszédos téglaház kortól reves fémajtaját. Odabent tengerszag és kongó üresség fogadta: az épületet - a közelben álló többihez hasonlóan - jó húsz esztendeje, egy délrıl behurcolt járvány miatt hagyták el a bérlık. A tulajdonos, miután egy évtizeden át próbálkozott hiába a visszacsalogatásukkal, boldogan mondott igent egy helyi bankház inkább ésszerő, semmint nagyvonalú ajánlatára, mely egyszer s mindenkorra megszabadította a kísértettanya fenntartásának gondjaitól.

Az új tulaj keveset törıdött a külcsínnel: üzlettársaival együtt többre becsülte a háborítatlanságot. Az ezt szavatoló védmővek láthatatlanok voltak a hétköznapi embernek, és halálosak a rossz szándékkal közeledık számára - bár kevesen tudták; hogy sóvirágon és madárfészkeken kívül mást is rejt a tömböt háromfelıl szegélyezı, dudvával felvert deszkakerítés.

A számvevı; míg a tetı felé tartott, arra gondolt, hogy a külvilágban merıben más kép él az erioni ingatlantulajdonosokról. Sosem számolgatta, hogy Olwen Gilad-Aringorn partnereként mennyit mondhat a magáénak a veszett hírő kırakásból, de sem a birtoklás ténye, sem a vele járó elınyök nem tették dúsgazdaggá: holtszezonban az Ékes Tegzek hálószobáinak és asztalainak bevétele csak a költségek fedezésére volt elegendı. A Neyvar Criddel elleni hadjárat és a túlélıknek nyújtott kárpótlás szintén jókora összegét emésztett fel - ha más nem, ez mindenképp indokolta, hogy elfogadják a pénzt az Eyfert nevő kölyöktıl, aki húszesztendıs sem volt még, mikor emberi lélekkel megvert állataival és toroni gyújtogatójával az egész környéket .; mi több, a kikötınegyedet és magát Eriont is - a feje tetejére állította.*

- Hogy tanultam-e a történtekbıl? - dünnyögte az elf, mikor társai az új herceg beiktatásának éjszakáján kérdıre vonták. - Természetesen. Ezért szálltam be a parti állatmenhely építésébe, és ezért döntöttem a terjeszkedés mellett idebent. Most már nekünk is van hadmőveleti bázisunk, ha nem is olyan feltőnı, mint a bársonyban járó nagykutyáké. Jog szerint birtokoljuk, és jogosan védhetjük meg, ha bármelyik kikötıi ellenlábasunknak torzsalkodni támad kedve.

A befektetéshez az Ékes Tegzek minden alkalmazottja hozzájárult, és a visszatérı vendégek némelyike is hátrahagyta a maga hozzájárulását. A formaságokat intézı bankház többségi tulajdonosa egy szakadár egyház kétes hírő prófétája volt - Olwen szándékosan választotta ezt a megoldást, nehogy az egymással gyürkızı

nagyhatalmak bármelyikének lekötelezettjévé váljon. A próféta halála esetén (mely Dartonhoz főzıdı viszonya ismeretében meglehetısen valószínőtlennek rémlett) ér-dekeltségét legközelebbi barátja, egy északi nekromanta örökölte volna, akivel Olwen legutóbb tavaly folytatott hosszú, jövedelmezı megbízásokat ígérı eszmecserét.

A látüveges elérte a tetıre nyíló ajtót,. és hunyorogva lépett át a küszöbön - noha az ég borús volt, a gyöngyszürke felhık még mindig túl sok fényt engedtek át az ı ízlésének. Tekintete körbevillant: a tetıperemen mellvéd futott körbe, szemben, pár lépésnyire ülıfa magasodott, melyen horgas csırő madár billegette feketével pettyezett fejét, és könyörtelen sárga szemeket villantott a jövevényre.

- Nyugalom - suttogta a számvevı. - Olwent keresem, ennyi az egész.A madárszemek követték minden mozdulatát, a szárnyak megemelkedtek,

mintha gazdájuk az elrugaszkodást fontolgatná. A látüveges figyelmét nem kerülte el a szárnyvégek kékes árnyalata - Olwen párosával vásárolta a vércséket, és ha ideje engedte, személyesen ügyelt rá, hogy románcuk zavartalan és gyümölcsözı legyen. A vidék legapróbb ragadozói (testhosszuk a kormánytollakkal együtt sem haladta meg a három araszt) könyörtelen vadászok voltak: a nomád nyílvesszık könyörtelenségével csaptak prédájukra.

Miután meggyızıdött róla, hogy az elf nincs a tetın, a számvevı odabiccentett a szárnyas strázsának, behúzta az ajtót, és a parti bőntanya legújabb intézménye, a mulató felé vette az irányt.

3Az alacsony kıépület bejáratánál szobrozó fickó - bikanyakú, mélyen ülı szemő

aszisz, akit az erre vetıdık uramnak, társai Pokrócnak neveztek - biccentéssel kö-szöntötte az érkezıt. Eszébe sem jutott belépti díjat kérni: az Ékes Tegzek számvevıje közismert figura -volt Erion tengermosta nyugati felében, melynek ház- és vi-torlarengetegét a halász-, kalmár- és bankárdinasztiák mellett tucatnyi alvilági klán és száznál több kis testvériség nevezte otthonának.

Ahogy belépett, a látüveges alak tüstént hiányolni kezdte a hős reggeli levegıt: a mulató közönsége ajzószerek kavargó füstjében, dzsamballák, dobok és csengettyők hangjai mellett hódolt a nıi szépség elıtt, melyet itt, az erioni gyakorlattól eltérıen, bı kézzel és igen jutányos áron mértek.

- Kell egy hely, ahol találkozhatunk a polgárokkal magyarázta Olwen annak idején. - Egy zug, ahová a legtisztességesebb férfiember is betér néha, és a saját lábán távozik, miután megkapta azt, ami hiányzott neki.

- Mondd inkább, hogy rajongsz a lengén öltözött táncosnıkért - mosolygott csendestársa, a fekete körszakállas; feketén villogó szemő próféta. - Ez a legemberibb gyengéd azok közül, amiket ismerek.... és rád vall, hogy velünk fizetteted meg az árát.

- Szép pénzt hoz majd az üzlet, Airun ,mester. - Szívesebben verekszem, ha megszorulok - közölte Argh. - A ribancok még hagyján, de hogy vénségemre csepőrágókat gyámolítsak...

- A táncosok nem mutatványosok, hanem mővészek. - Az elf sóhajtott, mint aki hiába vár megértést övéitıl. - Lesz, aki elvezesse a boltot, és ha fél öven belül egy petákot se hoz, Urriára mondom, valamennyiıtöket kivásárollak belıle.

- Hát:.. - A jelenlévık kényszeredetten bólintottak, pedig Olwennek, mint rendesen, ezúttal is igaza volt: a kezdeti nehézségek után a mulató valóban hasznot termelt, és áldásos hatást gyakorolt a szomszédos játékbarlang-kupleráj forgalmára is. A kikötıi lebujokban hamar híre ment, hogy annak, aki a Tegzesben táncol, sosem kell többé futtatóktól, gyalogzsiványoktól és más kétlábú fenevadaktól tartania. A

mulató, biztos révet jelentett Erion hányatott sorsú táncosnıinek, és nagy verést mindazoknak, akik nem tanúsítottak kellı tiszteletet mővészetük .iránt. Az elsı idıkben maga Argh ügyelt a rendre; azt állította, a befektetését védelmezi, a többiek azonban gyanították, hogy örömét leli a bizalomban, mellyek vágyának örökkön elérhetetlen tárgyai, az embernıstények övezik. Az aszisz, aki a helyébe lépett, semmivel sem volt kevésbé rémisztı jelenség: gladiátorévei után tíz esztendıt húzott le gályarabként Quironeiában, és enoszukei mesterektıl sajátította el a pusztakezes harc fortélyait. A csapos egy borotvált képő, vasszín sörényő törpe volt, akit a környéken csak Egy Dobásként emlegettek. Ügyesen bánt a vendégekkel, és még ügyesebben a hajítótıirel - ez utóbbiról számos bajkeverı gyızıdhetett meg a hónapok során. A mulató nyíltan üzent a férfinépnek: ha minket választasz, sem az idejutásod, sem a kikötött lovad biztonságát nem szavatoljuk... a tiédrıl viszont, míg a sörünket iszod, bárki élete árán gondoskodunk.

A számvevı a söntés mellett, egy félhomályos sarokasztalnál találta az Ékes Tegzek tulajdonosát: Olwen Gilad-Aringorn arca rezzenetlen volt, csak baljának hosszú ujjai közt moccant egyet-egyet a vízipipa csutorája, míg új szerzeménye, egy keletrıl jött tırtáncosnı mozgásában gyönyörködött.

- Fınök...?- Késıbb - mormolta az elf, aki pyarroni szıke fürtjeivel, finom öltözékével és

baljós mosolyával egyszerre keltett arisztokratikus és veszedelmes benyomást. Hacsak nem Eyfert védence, a toroni anyaszomorító támadt fel, hogy ránk gyújtsa a tetıt.

- Nem Ersrıl, hanem magáról Eyfertrıl van szó: nem tért vissza az esti bejárásról. Argh aggódik érte. Személyesen jött volna, ha le nem beszélem, hogy megkérdezze. . .

- Tegnap láttam utoljára - suttogta Olwen, nagyot szippantva az átható illatú füstbıl. Az asztal közepén égı gyertya csak annyi fényt adott, hogy megvilágítsa a tetovált könnycseppet bal szeme sarkában, mely lehetett a gyász, de akár az elszánás jele is.

- Gondoltam - sóhajtott a látüveges. - A kölyök nem elég megbízható; igazság szerint nem értem, miért kellett...

- A Róka közénk tartozik. Lehet óvatlan, lehet ırült, de megtartja, amit ígér, és épp annyit kockáztat a társaságért, mint bármelyikünk.

- Merésznek merész - hümmentett a számvevı -, de hogy hasznos-e...- Pillants a tavalyi mérlegünkre, ha kételkedsz benne. - Az elf szabályos

füstkarikát indított útnak a mennyezet felé, majd ezüstözött tartójába helyezte a csutorát. Van még egy jelölt, akit látni szeretnék; szólj Araghnak és a többieknek, hogy egy órán belül ott leszek.

- Egy óra...?- Légyen másfél. - Olwen a tırtáncosnıt rejtı fátylak kavargásába bámult. - Ha

a kölyök idegen ágyban töltötte az éjszakát, bármelyik pillanatban megérkezhet. Ha nem, a nap folyamári mindenképp hallunk felıle... más kérdés, olyasmit-e, amit hallani szeretnénk.

4Késıbb, valamivel napközép után, míg Egy Dobás a palackokat rendezgette

mellvédnek is beillı pultja mögött, egy magas, jóképő délvidéki lépett a mulatóba. Bı ujjú selyeminget, krémszín bırnadrágot és lovaglócsizmát viselt, zekéjének gyöngyházberakásos gombjai megcsillantak a takarékon égı lámpások fényében: A söntéshez lépett, és megkocogtatta a fát vaskos pecsétgyőrője alsó felével. A törpe

nem pillantott rá, és munkáját is csak egy perc múltán hagyta félbe.- Mi kell?- Üzenetet hoztam Olwennek - suttogta a délvidéki, akinek hiúzszemei és

kivillanó fogai mostanra kétségtelenné tették gorviki származását.- Kinek? - kérdezett vissza szemrebbenés nélkül a törpe.- Olwennek. A szıke elfnek. A helyt ortadonnak, érted?- Nem beszélek orkul.- Hagyjuk a komédiát! Nekem az is elég, ha ez eljut hozzá. - A gorviki négyrét

hajtott papírost csúsztatott át a pulton. Egy Dobás nem nyúlt érte, és nem is nézett többé a jövevényre... a tenyerében lapuló pengét azonban csak az ajtócsapódás hallatán csúsztatta vissza a többi közé.

5Olwen egy fertályóra múltán, az Ékes Tegzek házának emeleti szobájában

hajtogatta szét a papírost. Átfutotta a tartalmát, aztán intett Arghnak és a többieknek, hogy lépjenek közelebb. A közös nyelvő üzenetet lendületes és cirkalmas betőkkel rótta egy férfikéz.

A Róka a foglyunk. Tudjuk, hogy közétek tartozik. Ha vissza akarjátok kapni, küldjetek valakit a régi mólóhoz éjközépkor - ha nem teszitek, legközelebb a kölyök fejét juttatom el nektek.

- Elkapták Eyfertet - ráncolta homlokát Olwen. - Túszul ejtették, és most üzletelni akarnak velünk.

Az udvari ork arca megrándult a csuklya alatt: túl fegyelmezett volt ahhoz, hogy indulatait szitkokkal fejezze ki.

- Nem lehetnek akárkik, ha idáig jutottak. A Róka fiatal, de gyors á keze, és helyén az esze... különösen ha bajt szimatol.

- Ha az keveri a kártyát, akire gondolok, volt mit szimatolnia. - Az elf egy rézlapra vésett hıforrás varázsjellel bíbelıdött, de nem csúsztatta a pipa víztartálya alá. Vésd fel valahová: a baj rendszerint azokkal a legkíméletlenebb, akik egy ideje szerencsésnek érzik magukat. - Mit akarnak tılünk ezek a...?

- Aranyat vagy vért - húzta el a száját Olwen. - Mind ezt akarják, nemde? Bízzunk benne, hogy legalább Köpenyt békén hagyják, és hogy a beszámolójától valamivel okosabbak leszünk.

A látüveges alkonyattájt tért vissza. Vézna alakja körül nevéhez méltón hullámzott a sötét kelme, ahogy végighaladt a körfolyosón, léptei alatt azonban alig nyikordult a koros deszkapadló.

- A kölyök a szokásos útvonalat járta be - mondta utóbb, végighordozva pillantását az irodában szorongókon. - Felkereste az informátorokat, részt vett egy gúla szimultánon Kalvert emporiumában, aztán hazaindult, ahogy rendszerint teszi. A területünk határán, valamelyik kis utcában kaphatták el, és jól dolgoztak, mert se

nyomok, se tanúk nem maradtak utánuk.- Háta küldönc? - sziszegte a bırgatyás toportyán?- Csillagos homlokú fekete lova van: akkor sem téveszthettem volna szem elıl,

ha megpróbálom. Órákig követtem, és a Shamiti kıháznál látszólag leváltam róla. Bevette a trükköt, mert nyomban északnak fordult, és a Kobratanya helyett Welle tavernájában vackolt el. Hogy mikor jelentkezett be; nem firtattam: azon a tájon nin-csenek megbízható embereink.

- Ki maradt ott, hogy szemmel tartsa? - tudakolta Olwen.- Az idısebb Chaltris-lány: İ olyanokat is szóra bír, akiknél én csak egy alapos

alakváltás után boldogulnék. - Elég jó ahhoz, hogy kijátssza a gorviki hátvédeit? - Seremar szerint igen. Az ı felfedezettje, és néhány trükköt is eltanult tıle, ha

nem tévedek.A nyurga Adron-pap, aki a Criddel-zsákmány rá jutó részébıl a sigranomói

egyetemen folytatta tanulmányait; komoran bólintott; legalább annyira aggódott a lá-nyért, mint Eyferért, akihez baráti szálak főzték.

- Egyéb? -kérdezte Olwen.- Semmi -- ingatta a fejét Köpeny. - Miután hírt kaptam az üzenetrıl, úgy

gondoltam, itt nagyobb szükség van rám.- Jól gondoltad. Szólj Pokrócnak, hogy álljon készenlétben, és ragasszon

árnyékot bárkire, aki utánam érdeklıdik odalent!- Meglesz.- Elıveszem én azt a gorvikit - dünnyögte Argh. Elıveszem, és addig

szorongatom, míg mindent kitálal nekünk. Az elf megrázta fejét.- Csak az erıdet pocsékolnád. Senki, akit azzal a feladattal küldtek, hogy

magára vonja a figyelmet, míg a többiek a nyomok eltőntetésén fáradoznak.- Kik ezek az alakok? - kérdezte a látüveges. - És mi hasznot remélnek Eyfert

elrablásától?-Az egész ügy bőzlik. - Olwen hüvelykujjával a tetovált könnycseppet

dörzsölgette. - Bőzlik, és határozott Teflik-szaga van.A jelenlévık felmorajlottak. Teflik Umman Jabar a város dzsad negyedében

született, tizenöt éven át kalandozott a nagyvilágban, és utolsó sebesülésébıl felépülve minden ceremónia nélkül vette át a családi üzletet, mely mostanra Godora kövezett televényének egyik legmódosabb főkufárává tette.

- Teflik - dünnyögte Seremar. - Gondolod, hogy lesz mersze eléd állni a történtek után?

- Nem hiszem, hogy egyedül jön a találkára. - 0lwen felegyenesedett. - És hogy ıszinte legyek, nekem sincs szándékomban nélkületek menni oda:

- Elkaphatjuk, fınök. - Arah vadállatszemei sárgán villantak a csuklya páros hasítékában. - Elég pénzünk van ahhoz, hogy a legjobb fejvadászokat béreljük fel, vagy akár...

- Még ne. Ez üzlet, nem személyes ügy... és mielıtt azzá tennénk, nem árt kideríteni, mi a nyavalyát akar a fickó.

6A találka, az elıkészületek dacára, minden drámaiságot nélkülözött: az elfre egy

féllábú, szesztıl bőzlı koldus várt a régi mólónál. Rongycsomóként kuporgott a hínár halmok közt, és láthatóan nem volt tudatában, hogy a környezı sikátorokból

tucatnyian figyelik minden mozdulatát: hús-vér bábbá, engedelmes eszközzé változtatta a rábocsátott varázs.

- Te vagy Olwen? - szállt a suttogás cserepes ajkai közül. - A hosszú élető kuplerájos, aki mostanság a fogadónegyed felé terjeszkedik?

- Ha látsz is a szemekkel, amiket elbitoroltál, tudnod kell, ki vagyok.A koldus szája széle mosolyra rándult.- Nálam a kölyök, és van számotokra egy ajánlatom. - Figyelek.- Tesztek nekem egy szolgálatot az üzlettársaiddal. Egyetlen munkáról van szó;

ha elvégzitek, épségben visszakapjátok a fiút.- Még mindig figyelek.Az emberroncs ısz loboncú feje a támoszlophoz koccant.- Ezen a módon nem folytathatom. Közvetlenebb kapcsolat kell, hogy minden

részletet... tisztázhassunk.- A feltételek?-Légy holnap hajnal elıtt á fıcsatorna kanyarulatában, a Szalamandrás híd bal

partján: ott újra hallasz felılem. -A koldus megrázkódott, majd eszméletlenül ha-nyatlott oldalt, akár egy bábfigura; melynek elemelték a zsinórjait. Míg Seremar gondjaiba vette, Olwen a legközelebbi sarok mögül elılépı Arghra és Köpenyre sandított.

- Teflik az - közölte homlokráncolva. - És mint a legtöbb helyi kotorék, ı is úgy érzi, hogy a szerencsénk miatt tartozunk neki.

7Az elf napkelte elıtt, porszürke utazóköpenybe burkolózva érkezett a fıcsatorna

hídjához. A jobb parton halászok kínálgatták friss portékájukat; a balon azonban egé-szen más természető alkuk köttettek: Argh, aki egy közelben leállított kordé palánkja mögül figyelt, tisztán látta a hajnali párában egymáshoz közelítı, fegyvert markoló alakokat - két utcai testvériség alkuszai voltak, a jelekbıl ítélve a szikrafő napi árfolyamát készültek meghatározni. Ahogy észrevették a közeledıt, szorosabbra zárták alakzatukat; rongyaik alatt dzsambiák és keskeny, hosszú pengéjő tırök villantak.

Vissza, semmirekellı! - sziszegte egy borotvált fejő dolamin, aki a legveszedelmesebbnek látszott közülük.

- A placc a mi placcunk, az üzlet á mi üzletünk; keress magadnak más ganédombot, ha kukorékolni akarsz!

Olwen kezei elıkerültek a szürke köpeny alól: ismétlı rendszerő kahrei számszeríjat markolt velük.

- A ganét meghagyom nektek - dünnyögte -, de a gızénél muszáj egy ideig melegednem.

A tar fejő a cimboráira sandított, és meghökkenve nyugtázta, hogy azok máris az égnek emelték kezüket: a szomszédos sikátor bejáratánál a látüveges számvevı állt, és játszi mosollyal szegezte rájuk saját fegyverét.

- Ez nem kihívás - közölte Olwen. - Nem vitatjuk jogotokat a területre, csak egy találkozót akarunk lebonyolítani itt. Amint végzünk, már megyünk is, világos?

- Világos - szajkózta a dolamin a számszeríjra meredve. - Említettem, hogy szeretnénk az ügyet. magunkban intézni? '- Értem - suttogta a borotvált fejő, és intett övéinek, akik lassan hátrálni kezdtek

a fıcsatorna kanyarulata felé. - Semmi vész; mi az a pár perc sorstársak között?

- Hálás köszönetem - mormolta Calwen.A főkufárok a legközelebbi sarokig húzódtak vissza, kezüket jól látható helyen

tartva pár sietıs szót váltottak; majd szétspricceltek a négy égtáj felé; Argh patkányokat sem igen látott fürgébben mozogni náluk.

- Tiszta a levegı.Az elf biccentett; á híd korlátjához sétált, nagyot kortyolt a hővös hajnali

levegıbıl, és miközben társai visszahúzódtak az árnyak közé, azt tette, amihez világéletében a legjobban értett: várakozott.

A túlparton mostanra alábbhagyott a nyüzsgés - a hálástok és vásárlóik odébbálltak, a polgárok és bámész jövevények ideje még nem érkezett el. Az ég világosodott, de megırizte szürke árnyalatát; az ormokat, mint ebben az évszakban szinte mindig, eltakarták a Sheralan felett születı viharfellegek. Az elf felpillantott a surrogó neszre: aranybarna galamb ereszkedett alá a tetık magasából, és a hídkorlátra telepedett mellette. Azonnal feltőnt volna akkor is, ha tizedmagával érkezik, úgy különbözött az Erion utcáit és: tereit benépesítı szárnyas patkányoktól: apró feje, rövid nyaka és tömzsi teste dacára már-már királyi eleganciával szelte a levegıt.

Olwen felsóhajtott, ahogy felfedezte a lábára erısített kis fémhengert. Suttogott valamit, és a madár félé nyúlt - az kísérletet sem tett a menekülésre, sıt, mintha örö-mét lelte volna a hosszú ujjak érintésében. Olwen felnyitotta a hengert, és finom tapintású papírtekercset rázott ki belıle. Ahogy kisimította, a galamb felrebbent a kor-látról, és a hídfıt vigyázó kıbaziliszkusz gerincérıl figyelt tovább apró szemeivel. Az elf arca ránctalan maradt, ahogy a levélbe pillantott: kevesebb fény is elég lett volna, hogy elkülönítse a szorosan egymás alá rótt sorokat.

Nem ma kezdtük a szakmát: a megbeszélésnek teljesen biztonságosnak kell lennie mindkét fél számára. Mi nem mehetünk hozzátok, ti nem tudjátok; hol keressetek minket. Találkozzunk holnap napközépkor, Khet kán tea-házának teraszán - nyilván tudod, hogy a szukék vendégbarát-ság dolgában nem ismernek tréfát. Ha neked is

megfelel, vála-szolj ezen a papíron, és bízd a ga-lambra: eszes madár, elıbb-utóbb mindig hazatalál.

Olwen tőnıdött egy sort, aztán óndarabot kotort elı, az „igen" egyezményes jelét, felfelé mutató nyilat rótt a papirosra, aztán visszacsúsztatta az apró hengert a fémtokba, melyet a rá jellemzı gondossággal rögzített a hírvivı lábán. A galamb tollászkodott, majd megrázta magát, és szaporán verdesı szárnyakkal végképp maga mögött hagyta a fıcsatorna ódon házak övezte kanyarulatát.

8Aznap este a Róka barátai és üzletfelei - az utóbbiak Köpeny jóvoltából egy fıs

többségben voltak- tanácskozásra győltek az Ékes Tegzek házának hátsó traktusában.- Szemrevételezted a terepet - fordult Olwen a látüveges alakhoz. - Mi a

véleményed?- Cifra és hagyományos, mint minden szuke teaház. A terasz felett

viaszosvászon árnyékolók, az asztalok alacsonyak és elég elszórtan állnak ahhoz, hogy a vendégek nyugodtan intézhessék az ügyeiket... míg valamelyik el nem követi azt az ostobaságot, hogy a szent helyen fegyvert ránt.

- Szent hely? - hüledezett Argh.- Enoszuke hagyománya szerint minden otthon és vendégfogadó az. Aki vét a

szokások ellen, számíthat rá, hogy kardélre hányják, bármilyen nyájasan mosolyogtak is egy perccel azelıtt.

- Hát ez. . .- ...mindkét részrıl kizárja a rajtaütést, és a környezı épületek tetejére sem

könnyő íjászokat feljuttatni. A robbantás persze még szóba jöhet, de nem hinném; hogy Teflikék megkockáztatnák: túl sok kívülállót pusztítanának el, túl sok ellenséget szereznének vele.

Olwen lassan ingatta fejét, és egymást keresztezı vonalakat rótt az elıtte sárgálló papírosra.

- Sok múlik azon, ki bukkan fel az ellenfél képviseletében. Ha maga Teflik jön, tudja, hogy csak az élete árán intézhet el, de ha valami slapajt küld... nos, azt valami-vel nehezebb lesz megfékezni, ha hısködni kezd.

- Szóval? - türelmetlenkedett Argh.- A hátunkat mindenképp fedeznünk kell. Ha a környezı tetıkrıl nem megy, hát

távolabbról; ismerek valakit, aki akár a Sárkányfi tavernából is belátja és belıheti a terepet. -Az elf bal szeme sarkában megrezdült a fekete könnycsepp. - Már üzentem neki, és elláttam a megfelelı utasításokkal. Az éjjel elfoglalja a helyét, és el se mozdul, míg véget nem ér a felhajtás.

- Nomád íjjal dolgozik?- Kránköves tőzköpıvel. - Olwen felemelt jobbal hárította el a közbeszólást, és

ismét a hevenyészett térkép fölé hajolt. - Köpeny a teraszról, Seremar az utcáról biz-tosít: ti ketten mindenkinél észrevétlenebbek tudtok lenni, ha úgy tartja kedvetek. Argh, te bérkocsit szerzel, és a tömb körül cirkálsz Dobással és Pokróccal együtt: ha

idı elıtt távoznom kell, elkél majd a négy vasalt kerék és a három pár kemény ököl. ,- De mi van, ha...?- Megtesszük a szükséges óvintézkedéseket. Napközépkor érek a helyszínre,

ahogy akarják. Ha látom, hogy Teflik már ott van, magam alá hajtogatom a lábaimat, és eldiskurálok vele a feltételekrıl, ahogy profik közt szokás. Ha nem ülök le, az azt jelenti, hogy rám pályázik ez esetben intézzétek el, és vonuljatok vissza. Ha túlélem, követlek benneteket, ha nem, a ti dolgotok lesz elszámolni a főkufárokkal, és a Pöröly flintája mellett legfeljebb az istenektıl várhattok segítséget hozzá.

- Mibıl gondolod, hogy idáig fajul az ügy? - firtatta az udvari ork. - Személyes indíték van a dolog mögött? Meglehet - húzta- el a száját Olwen, futó pillantást vetve a használatlan vízipipára. - Teflik kemény játékos... és a legkiszámíthatatlanabb vadmarha, akivel az elmúlt száz évben dolgom akadt.

9Olwen valamivel napközép elıtt, az Olajütık utcájának bejáratánál engedte

útjára bérkocsiját, és gyalogszerrel indult a Khet-féle teaház arany madárnyom jelekkel telifestett cégére felé. Ahogy közelebb ért, tüstént felismerte Tefliket a lakkfa asztalkák egyikénél. Merın bámult rá, úgy lépdelt tovább, két karja lazán lógott az ol-dala mellett. Lábbelijét a levélmintás gyékény peremén, köpenyét a fogadására sietı szukénél hagyta, és mielıtt elhelyezkedett, odabiccentett a napégette arcú dzsadnak, aki jókora varkocsot kötött a tarkóján ıszbe csavarodó fekete sörényébıl.

- Olwen... - Teflik - viszonozta a köszöntést rezzenetlen képpel az elf.- Legyetek üdvözölve Khet kán hajlékában, tisztelt urak - csendült mellettük a

hang, ık ketten azonban változatlanul egymást méregették. - Noyon vagyok; nekem jutott a megtiszteltetés, hogy italotokat elkészítsem, és hogy tisztulás közben, ha úgy óhajtjátok, hazám történetébe is bepillantást nyújtsak nektek.

- Kezdjük a teával -- mormolta Teflik. Hányavetin beszélte a közöst, talán hogy tompítson vaskos akcentusán, mely ragadozó volta dacára a mesék bısz dzsennjeihez tette hasonlatossá. - Kettıt hozz, és ne feledkezz meg az ánizsos ostyáról sem... feltéve, ha követitek a hagyományt, és friss árpalisztbıl készítitek.

- Mi sem természetesebb - hajtotta meg magát a szuke, akinek két kezén a felszolgálásnál sokkal keményebb ínunkáról árulkodtak a bütykök. - Ha szabad ajánlanom.

- Hozz egy kevés pálinkát is - szólt közbe a dzsad. Hogy az a zöld lötty, amivel traktáltok, ihatóbb legyen, a cimborámnak pedig...

- Vizet - dünnyögte Olwen. - Caedonit vagy Borealt, nem számít, csak sós és langyos ne' legyen.

A szuke meghajolt és elsietett.- Utálom a pofájukat - közölte Teflik. - Micsoda?- A szukékét. Ha ismered ıket, tudnod kell, miért: nem harcosok és nem is

férfiak, akik az érzéseiket ostoba mosolyok mögé rejtik.- Eyfert nem tartozik a mosolygós fajtához - suttogta Olwen. -- És szívbıl

remélem, hogy nem volt könnyő dolgotok vele.- Doldzsahra, dehogy! Az embered kemény fickó, ha nem is teljes értékő férfi

még: kettıt ölt meg az enyémek közül, mielıtt lefegyvereztük, és ha Zecata nyilat nem röpít belé...

- Lelıttétek? - kérdezte Olwen szinte álmatagon.

- Altatóval preparált vesszıt kapott, cimbora; olyat, amilyet veszett kutyák megfékezésére használnak. A derekán érte, de nem vágta földhöz rögtön: félig bénán, kifordult szemmel is küzdeni próbált.

Az elf visszanyelte a torkába toluló epét. - Mit akarsz tılünk?- Mondtam már: egy munkát tartogatok nektek. Ha elvégzitek, visszakapjátok a

zálogot is.- Miféle munkáról van szó?- Látod ezt? - Teflik elkoszlott pergamendarabot tolt át az asztalon: a színén

kéklı rajzolat elmosódottak volt, az elf azonban így is kiérezte belıle a delejes erıt.- Látom.- Errıl van szó. Illetıleg arról, ami teljes változatában lehetne. Ami elıtted

fekszik, csak ízelítı: néhány vonás egy kultikus ábrából, melynek birtoklásához... - agyarakat villogtató farkasmosoly - ...el nem évülı érdekem főzıdik. A rész, amit megszereztem, következtetni enged az egészben rejlı lehetıségekre. Tisztességes ajánlatot tettem a maradékra, de aki birtokolja, megmakacsolta magát, és egy ideje tárgyalni sem hajlandó velem.

- A neve?- Nem vesztegeted az idıdet, mi? - A dzsad elégedettnek látszott. - Kopral Kud

Barag. Talán mond valamit a név; a gazdája máktermesztésben, méregkeverésben és emberirtásban utazik, és a tíz év elıtti nagy klánháború után a szárazdokkoknál vert tanyát.

- Sosem volt dolgom vele.- Nem számít. Tılem minden fontosat megtudhatsz róla; a dolgotok csakannyi,

hogy elkapjátok, és elvegyétek tıle, ami az enyém.- Honnan tudhatjuk, hogy mikor...- Mindig nála van, cimbora. Akkor sem bízhatná másra, ha akarná. Kész

szerencse, hogy vannak informátoraink: pontosan tudjuk, hol keressük a jobb karját.- Nem értem.- A jobb karján, itt fent - magyarázta Teflik, megtapintva saját bicepszét -

tetoválást visel. A teljes ábrát. A rajzolat nagyobb része utólag készült, de engem csak az eredeti érdekel: - Ragadozószemei izzani látszottak az erıtlen napsütésben. - Juttasd el hozzám a kart, hosszúélető, és én visszaküldöm a kifutófiúdat.

- Nem megy.- Hogyhogy nem?- Egy istenverte kart akkor sem bízhatnék holmi küldöncre, ha tudnám, hol

tanyázol, és találkozni sem fogunk többé. Küldd a galambot; az ábra, ha a bırt megfe-lelıen kikészítik, éppúgy elfér abban a tokban, ahogy a leveled.

- Legyen - hunyorgott a dzsad. - Amint a madár visszatér a bırrel, az embered mehet, amerre lát.

- Mire szolgál az ábra? - Semmi közöd hozzá.- Akkor keress más bolondot, aki elhozza neked. - Ha netán nem értenéd. . .- Te nem érted, füstös, pedig világosabban már nem is fogalmazhatnék: mire jó

az az átkozott ábra?Teflik az állát dörzsölgette, hosszan hallgatott... és felrezzent, mikor a szuke

felszolgáló tálcájával és apró porceláncsészéivel újra felbukkant mellettük.- Parancsoljatok, tisztelt urak: A víz rövidesen felforr, és ha óhajtjátok, addig

is.:.Teflik egy intéssel útjára küldte, és az elf szeme közé nézett.

- Apám és Barag... sokáig együtt dolgoztak. Egy ideig velem is szót értett a fickó, de mostanság más utakat jár; azt beszélik, a kísérletei vették el az eszét. Ígéretek, esküvések: az adott szó mit sem jelent többé a rohadéknak. Majd' egy esztendeje harcolok vele, de a dolog kezd kicsúszni a kezembıl. Az új herceg, a polgárság, a kalandozók... mindenki nyugalmat akar, és Erionon kívüli üzletfeleim is aggódnak befektetésük biztonságáért. Sok embert vesztettem, akár Barag, de egy kémem valahogy megmaradt a táborában. Tıle tudom, hogy a vajákos pénzszőkébe került, és semmitıl nem riad vissza, hogy kimásszon a csávából, amit csak magának köszönhet. A tetoválása - Teflik lakkozott körmével kocogtatott a papíroson - afféle térkép, rég elfeledett zsiványtanyák helyét jelöli. A megfejtéshez szükséges kulcsot már sikerült megszereznem, de ha Barag is ráteszi a kezét, és feltár néhányat a régiek kincseskamrái közül, jókora tıkéhez és veszedelmes varázsszerekhez juthat. Ezt min-denképp meg kell akadályoznom... és te leszel a fegyver, amit a szívébe mártok.

- Nekem mi hasznom az üzletbıl? - kérdezte Olwen. - Hasznod? A te hasznod? Mondtam már: visszakapod a kölyköt, és...- Lassan a testtel! Arra kérsz, hogy végezzem el helyetted a szezon

legpiszkosabb munkáját, amitıl a gyızelmen felül milliós hasznot remélsz, és egyetlen nyomorult túszt kínálsz cserébe? Gondold át újra!

- A fiú, Eyfert. . . a te embered. - Zsoldos; aki tudta, mit kockáztat; mikor elszegıdött. A mi köreinkben

ismeretlen fogalom a bajtársiasság: ezt neked is tudnod kell, cimbora. A munkadíj legyen mondjuk húszezer tallér. Hogy aranyban vagy váltóban fizetsz, rajtad áll, és azt se bánom, ha ráadásnak hazaküldöd a kölyköt; nem is túl magas ár a lehetıségért, ami Barag térképével az öledbe hull.

- Utólagos elszámolás?Olwen félrebillentette fejét. - Részben. Nincs kétségem afelıl, hogy elengeded a Rókát, hisz a megölésébıl

nem származna hasznod... a munkadíj viszont már kényesebb dolog. Az akció után átküldöd az egyik emberedet is, aki ellenırzi a portéka valódiságát, és elhelyezi a bırt a galamb hordtokjában. n madár felszáll, az embered fizet, és velünk marad, míg Eyfert haza nem ér. Rendben lesz így?

- Mi tarthat vissza attól, hogy elkapard az emberemet, és a pénzzel együtt a térképet is megtartsd?

- Nem tudnék vele mit kezdeni. A pénzt akarom, és hogy miután Baragot legyőrted, egy idıre eltőnj a városból. Ez nyilván nem esik majd nehezedre: a klánháborútok épp eléggé felforrósította a talajt idebent.

- A tea, tisztelt urak - hajbókolt a szuke, egy-egy gızölgı csészét helyezve a két férfi elé. - Kívántok esetleg...

- Nem - vetette oda Teflik, és Olwent bámulta közben. Balja, mely mostanáig mozdulatlanul pihent az asztalon, megemelkedett, négyrét hajtott papírost téve lát-hatóvá. - Ezen megtalálsz mindent, amire szükséged lehet. Csináld gyorsan, és ne hibázz!

Az elf megízlelte a teát, fejet hajtott a felszolgáló elıtt, magához vette a papírost, aztán a dzsadra pillantott megint.

- Ismerjük a szabályokat - mondta. - Az üzlet üzlet, a pénz pénz: megszerzem neked a bırt, te fizetsz, és elengeded az-emberemet.

Teflik bólintott.- De nem mindenki gondolkodik úgy, mint mi ketten - folytatta Olwen. -

Háborús idıkben nem válogathatsz: az egyik szerencsekatona a hideg vashoz, a másik a zárakhoz, a harmadik a mágiához ért: kereslet és kínálat kérdése az egész. Megeshet, hogy nem ismered ıket annyira, amennyire ismerned kéne. Érted, hová akarok

kilyukadni?Teflik oldalra billentette a fejét, és várt.- Fogva tartod a kölyköt - folytatta az elf. - Nem a vendéged, hanem a túszod;

nem kérem, hogy négyfürtös predocival traktáld, és lotyót hívass hozzá, ha gyötörni kezdi a magány... de elvárom, hogy csak a magánytól szenvedjen, világos?

- Igen - mormolta Teflik. - Értem, azt hiszem.- Neyvar Criddel örömét lelte mások szenvedésében. Ezért kínoztatja a foglyait,

és ezért pumpált pénz azokba a szánalmas vérviadalokba a Makrélavégen.- Criddel nincs többé, cimbora, és mint mondják, életéhez méltó halál lett az

osztályrésze... ki tudhatná ezt nálad jobban?- Vannak még a világon hozzá hasonlók. Némelyik talán épp a te zsoldodban

áll, de jó ha tudod: nekem is jutott néhány közülük. - Olwen képe az idıtlen türelem maszkja volt. - Ha kárt tesztek Eyfertben, ha megkínozzátok vagy megölitek, hibát követtek el. Ha nem abban az állapotban kapom vissza, ahogy hozzátok került... kiitta a teát, és a dzsadra hunyorított ısöreg szemeivel... a haláltusád még az életemnél is hosszabb és gyötrelmesebb lesz.

10- Mivel tartozunk? - kérdezte Argh a teaház felszolgálóját, miután Köpeny

(immár újra a számvevı alakjában) megkocogtatta az Olajütık utcájának sarkán vesz-teglı bérkocsi ajtaját.

- Tisztelettel. - A szuke családos ember lehetett; mert példás önuralommal viselte a kényszerpihenıt, és úgy tett, mintha nem tudná, hogy a csuklyás alak oldalán szorongó Egy Dobás köpenye gonddal köszörült pengéket takar. - Nem firtatom, miért teszitek, amit tesztek, és jelenteni sem fogom a történteket: nem lehet igazán becstelen az, aki ilyen helyzetben a formára ügyel.

Az udvari ork fejet hajtott, az enoszukei pedig - bár minden oka megvolt rá, hogy ne kedvelje - ámulva nyúlt a kilincs után: sosem gondolta, hogy valaha derőt láthat egy oni sárgán villogó szemeiben.

11Az Ékes Tegzek házának hátsó traktusában tucatnyian szorongtak, míg Olwen a

jókora palatáblára felrajzolt utcatérképen a terv részleteit ismertette.- Barag tanyája - mutatott a hajómőhelyek kettıs ívével szemközti épülettömbre,

melyet, a nyomaték kedvéért, a Naudhiz veszedelmet sugalló rúnájával jelölt meg.Hogy melyik ház melyik emeletét lakja, fogalmunk sincs; az olyan idıkben,

mint a mostanig nyilván naponta változtatja a helyét.- Sosem dugja ki az orrát? - firtatta Argh.- Csak egyszer hetente. A kikötıöbölhöz hajtat, és eldiskurál a fickóval, aki az

aktuális postahajóval érkezik. Egy fertályórát, néha egy egészet töltenek együtt, aztán az illetı felszáll a legközelebbi bárkára, és végleg eltőnik a színrıl: egy futár csak egyszer teszi tiszteletét, nehogy a rivális testvériségek vagy a hercegi fináncok fel-figyeljenek a képére.

- Mit szállít?- Jobbára híreket: Olykor érkeznek apróbb tárgyak, ékkövek és gyanús

pergamendarabok is: Teflik szerint a vajákos rég kihalt testvériségek kincseinek próbál a nyomára jutni, hogy folytathassa háborúját a többi főkufárral.

- Ennek semmi értelme - dünnyögte Seremar. – Egy olyan hírhedt

boszorkánymester, mint Barag, egyszerőbb módszerekkel is pénzhez juthat.- És aligha folyamodik külsı segítséghez, hisz a világ legjobb térképészei és

rejtjelszakértıi itt, Erionban tanyáznak - vont vállat az elf. - Szerintem is pelyva az egész: Teflik olyan mesével etet minket, amit a maga főtıl megzápult agyával nagyvonalúnak és hihetınek tart. Az ábra, amit térképtöredéknek mondott, igazában egy rituális jelsorozat darabja. Köpeny, aki ferde szemmel bár, de közelrıl látta, esküszik rá, hogy aquir eredető, a szertartás pedig, melynek részét képezi, a lélektelen holtak irányítására szolgál.

- Fekete mágia? - suttogta Egy Dobás, akinek árnya hatalmasra nıtt az asztalon égı lámpás fényében.

-A legfeketébb. Hogy mit remélnek tıle, nem tudjuk: már csak ezért is el kell kapnunk a vajákost, mielıtt ı vagy bárki más tovább szórakozik a jelekkel. Az akció húszezret hoz a konyhára; ez fejenként - Olwen jelentıségteljesen pillantott körül - négyezer tallért jelent.

- Ott helyben lecsapjuk a nyavalyás karját - tudakolta Pokróc - vagy megvagdaljuk elıbb?

- Elkapjuk, de nem öljük meg: tisztáznunk kell az ügyet, mielıtt Teflik kedvére tennénk. Az öbölnél fogunk lecsapni. Kocsikra lesz szükségünk, klepetusokra, szent szimbólumokra, talán gárdaegyenruhákra is... és a legjobb alkimistára, akit Kurgun barátunk mőhelye a hét végén nélkülözni tud.

- Tiszta sor - bólintott Argh. - De hogy lesz a húszezerbıl fejenként négyezer?- Öt megy a közösbe, hármat elvisznek a költségek, a maradék tizenkettın

osztoznak meg a befektetık, azaz te, Köpeny és én. Mi nem tetszik rajta?- Eyfertnek is jár egy rész a nyereségbıl.- Eyferrnek? - fakadt ki a számvevı. - Elfelejted, hogy az ı hibájából turkálunk

vállig a sárban!- Igaz - tőnıdött Olwen. - De az is igaz, hogy a megbízást végsı soron neki

köszönhetjük.- Akkor felezz vele. Mit számít barátok közt az a kétezer tallér?Az udvari ork kihúzta magát, és elırehajolt. Egyetlen szó sem hangzott el, csak

a lámpás lángja hajladozott az enyhe léghuzatban.- Ha mi hárman bedobunk egy-egy ötöst, és a résztvevık is hozzáteszik a

magukét, kétezret megtakarítottunk - mormolta az elf. - Ennyit biztosan megér a fiú, nem gondoljátok?

Argh némán bólintott, de nem lépett hátrébb: sárgán izzó szemei fogva tartották Köpeny tekintetét. Az várt, könyvi adatok híján az idı elpergı homokszemeit számlálta, aztán rántott egyet a vállán.

- Felılem...- Ezt a nagyvonalúságot szeretem benned - dünnyögte az elf, aztán megint

végignézett az egybegyőlteken. Ismeritek a Rókát, tudjátok, milyen nehezen viseli a bezártságot... és ha Teflik csak fele olyan pocsék vendéglátó, amilyennek tőnik, még súlyosabb a helyzete. Ne hagyjuk, hogy a szenvedése hiábavaló legyen: munkára fel!

12Olwen a deszkakerítéssel övezett bérházak legnagyobbikának tetején állt, és

homlokráncolva összpontosított a hajómőhelyek felett lebegı sirályra, melynek szemeivel a rakpartig beláthatta a lakó- és raktárépületek közt kanyargó utat.

- Köpeny...? - suttogta.Barag kocsija elindult, a postahajó kikötéshez készül.

A számvevı jelenléte a távolság ellenére szinte tapintható volt a tudatában: ı a tagolt beszédnél hamarabb sajátította el a kapcsolattartásnak ezt a formáját.

Mindenki a helyén? A terv szerint.Hányan kísérik a boszorkánymestert? Egy a bakon, kettı odabent. Hátvédek?Akad pár gyanús pofa a rakparton, de egy sem olyan, hogy aggódnunk keljen.Világos. Olwen megszakította a kapcsolatot, és lesétált a lépcsın, hogy

csatlakozzon Arghhoz és Egy Dobáshoz, akik a Bőnbánó vándorszerzetesek csuklyás stóláját viselték. A kocsi, melyet elızı éjjel loptak a város keleti kapujánál, átmázolva, sárral befröcskölten várt az indulásra.

- Mi az ábra?- Belevágunk. Mire a halásztemplom harangja lármázni kezd, a kikötıben kell

lennünk. A boszorkánymester közvetlenül a találkozó elıtt száll ki, a hajtó mindig a bakon marad: vele és a gazdájával Köpeny csapata foglalkozik; miénk a másik két testır és az esetleges ráadás. A meneküléshez használt kocsikat a déli falnál hagyjuk, ha elszakadnánk egymástól, a Tegzesben találkozunk. Kérdés?

Az udvari ork megrázta a fejét.- Remélem mőködni fog ez a micsoda - dünnyögte, megtapintva az övében

lapuló készséget, mely pár lépés távolságból győjtıperselynek, közelebbrıl valamiféle tengeri állat lenyúzott és tömlıvé formált bırének látszott. - És bízom benne, hogy az alkimista sem téved, különben Eyfertnek is, nekünk is ez lesz az utolsó napunk

- A pára nem halálos - emlékeztette Olwen a szerzetesi köntös csuklyával bíbelıdve. - Gyorsan elillan, és még annyi zajt sem csap, mint a számszeríjak; eszményi eszköz olyasvalaki ellen, akinek beszélnie és lélegeznie kell, hogy árthasson neked.

- És ha a két testır nem a szavak embere? - A mozgáshoz is levegı kell:- Miért nem vágjuk rögtön agyon a vajákost? - zsörtölıdött Egy Dobás. - Miért

kell minden áron elcsevegnünk vele?- Mert Teflik a halálát akarja - felelte Olwen. - Mert az ábráért, nem a teteméért

fizet nekünk... és mert a legfontosabb kérdésre csak tıle kaphatjuk meg a választ.

13Köpeny a mólóhoz vezetı út utolsó fordulójában jelentkezett ismét; gondolatai

folyondár módján kígyóztak mind mélyebbre Olwen elméjében:Mozgunk. Ki mozog?Aki csak él, fınök. A boszorkánymester gyorsabb tempót diktál a szokásosnál,

úgyhogy nektek is igyekeznetek kell. Két perc; üzente az elf, és megkocogtatta a lopott kocsi kékre mázolt

deszkafalát a hajtó oldalán.- Gyerünk!Barag rozsdaszín batárja már állt, mire a vízparton végigdübörögve a közelbe

értek. A kocsit a célponttól húsz-egynéhány lépésnyire engedték útjára, és elvegyültek a sokadalomban, mely sétatempóban sodorta ıket tovább az épp kikötött postahajót figyelı célpont felé.

Olwen azt a pillanatot akarta kihasználni, mikor a futár partra lép. Semmit sem tudott róla, de biztosra vette, hogy mozgása elárulja... és hogy felbukkanása megmutatkozásra készteti a boszorkánymestert, akibıl most csak egy feketére lakkozott körmő, viaszfehér bırő kéz látszott a batár gonddal vasalt táblájú ablakának résében.

Az elf borostyánszín szemei a sokaságot firtatták, és ahogy a halásztemplom harangjai megkondultak, hogy illın köszöntsék a dagályt, megtalálta, amit keresett: a kemény arcot a postahajó pallóján lefelé tartó puha arcok közt. Nézte, ahogy közeledik, ahogy a rakpartra vezetı lépcsı felé furakszik a tömegen át... és mintha meghökkenést látott volna a tekintetében, mielıtt a többivel együtt azt is eltakarta a fickó fejére borított zsák. A fadorong puffanása beleveszett a morajba, egy kétkerekő halászkordé nyolcvan fontnyi eleven hússal nehezebben nyikorgott tovább, a lépcsı tetején azonban máris megjelent a futár-kemény vonású arca egykedvő, mintha mi sem történt volna, szemei azonban Köpeny szemei voltak, és biztatón hunyorítottak a kikötıbakok mentén haladó „szerzetesekre".

A harangok még mindig kongtak, ahogy a batár ablaka után az ajtó is résnyire nyílt. Olwen megemelte botját, a rézcsengettyők hangját azonban elnyomta a szembıl elıporzó bérkocsi dübörgése. Ahogy Argh és Egy Dobás vonalba értek Barag fogatával, parittyakı röppent fel a rakparti sokadalomból, és fejen találta a hajtónak álcázott testırt, aki egyensúlyát vesztve bukott alá a túloldalon - egyenest a bérkocsi tetejére, mely enoszukei varázsdobozként nyílt meg, hogy befogadja. A rugók megnyikordultak, ahogy új hajtó kapaszkodott a bakra, a „futár" ugyanebben a pillanatban érte el fellépıt a víz felıli oldalon, és mielıtt Barag vagy testırei mozdulhattak volna, a köpenye alól elıkerült tömlıbıl zöldes gázfelhıt pumpált a batár belsejébe.

- Nyomás!A hajtó a lovak közé csapott. A súlyos alkotmány meglódult - Olwen épp jókor

lépett félre, hogy elkerülje a baloldali kereket, és hogy gyors botütéssel fogadja a tömegbıl kiváló negyedik testırt, aki megingott, és ötödik társával együtt a földre rogyott: Argh és Egy Dobás kétfelıl pumpálták rájuk az áldást a maguk tömlıibıl.

- Kész!A bérkocsi ördögszekérként fordult a legközelebbi sarkon, a „szerzetesek" a

fullajtár álványba fogództak Barag batárjának hátulján, és sebesen távolodtak társaik nyomában. Mire a hercegi gárda közelben járırözı osztaga a rakpartra ért, a lassan ocsúdó testırön kívül csak zavarodott járókelıket, valószínőtlen beszámolókat lelt a találka helyszínén. A kordét a futárral három mérfölddel távolabb, valamivel alkonyat elıtt találták meg: a fickó eszméletlenül hevert a büdösödı halak rétege alatt, képére ráfagyott a meghökkent kifejezés.

14Olwenék kétszer váltottak kocsit, és mindhárom testırtıl megszabadultak,

mielıtt ismét nyugatnak, a vízparti bőntanya elhagyatottnak látszó bérházai- felé vették az irányt. Jöttük híre Köpeny jóvoltából elıttük járt: a deszkakerítés egyik panelje épp a kellı pillanatban tárult fel, utat nyitva a telek végében berendezett mőhely felé, melynek kapuját a rugók utolsó nyikordulásával egyidıben maga az elf reteszelt el az érkezık mögött. Kopral Kud Barag magatehetetlen testét Pokróc vette a vállára, Argh és Egy Dobás a világításról gondoskodtak a pincébe vezetı lépcsın.

Öt percre rá a boszorkánymestert egy magas támlájú karszékhez kötözték odalent, a Tegzes fegyveresei pedig elfoglalták helyüket az emeleti ablakokban, hogy idejekorán jelezhessék; ha üldözık bukkannak fel.

- Hogy van? - fordult az alkimistához az elf egy óra múltán, megbizonyosodva arról, hogy nem kell támadástól tartaniuk. - Nem kapott túl sokat a jóból?

- Ahogy a képét és a kezeit elnéztem, volt alkalma hozzászokni a mérgekhez. Máris ébredezik; még pár perc, és beszélhetsz vele. '

Olwen bólintott, fejére húzta az alkalomra tartogatott fekete csuklyát, és intett a többieknek, hogy kövessék példáját.

- Az egyik szarkeverıt már ismerjük - dünnyögte, ahogy az elıtéren át a pincelépcsı felé indult. - Lássuk, mire megyünk a másikkal.

15Az elf a falra akasztott lámpás fénykörének határáról figyelte a lassan ocsúdó

boszorkánymestert. Köpeny a széktıl balra, Argh a támla mögött várakozott moccanás nélkül, láthatatlanul.

- Mi... - suttogta Barag, igyekezvén az elıtte állóra fókuszálni pillantását. - Mi a...?

- Üzlet, vajákos - közölte Olwen. - Ha azt teszed, amit mondok, megúszhatod; ha nem, ma este már a halakkal vacsorázol.

Kik...?- Zsoldosok vagyunk, mint mindenki más errefelé. Fizettek nekünk, hogy

elvégezzünk egy munkát.- Miféle... munkát?- Teflik a karodat akarja.Barag falfehérre sápadt a bırén kiütközött veríték alatt.- Fogalmam sincs, mirıl...- Fenét nincs - vágott közbe az elf. - Van valamid, amire Teflik mindennél

jobban vágyik, és minket bérelt fel, hogy megszerezzük neki.- Várj csak - suttogta Barag. - Talán adhatnék...- Egy szót se! Végighallgatod az ajánlatomat, aztán igennel vagy nemmel

felelsz, érted?A boszorkánymester bólintott; fátyolos szemei az elıtte állóra meredtek. - Mindenképp megszerezzük azt az ábrát - közölte az elf. - Csak rajtad áll,

mennyit szenvedsz közben.- Nincs választásom. - Barag kezdte visszanyerni önuralmát; hangjába

fokozatosan tért vissza az erı. - Folytasd!- Teflik túszul ejtette az egyik emberemet, és a tetoválásodat kéri a

szabadságáért. Ha a karoddal együtt visszük el neki, elpatkolsz... pedig a megbízás nem is a halálodra szól.

- Tılem kaphattok akár...- Tudom. Lefizethetsz bennünket, hogy futni hagyjunk, de ezzel sem nyersz

sókat: a testıreid harcképtelenek, a futárod világgá szaladt, Teflik pedig alig várja, hogy átharaphassa a. torkodat... amit az ábra birtokában könnyen meg is tehet. A haláltusád tovább tart, ha bántatlanul távozol innen, de a végén mindenképp elvérzel, nem igaz?

- Mit javasolsz? - tudakolta fojtott hangon a boszorkánymester.- Hogy a bántatlanságod helyett Teflik fejéért fizess. A tetoválásod a kulcs, ami

megnyitja a búvóhelye ajtaját, és ha egyszer átlépjük a küszöböt, vége a dalnak... és mindez csupán tízezer tallérodba kerül.

- Rendben. Elıteremtem az összeget, mihelyt...- Nem - rázta a fejét Olwen. - Nem üzensz, nem használod a szellemnyelvet, és

levelet sem írhatsz; semmi szükségünk további bonyodalmakra. Biztosra veszem, hogy van rejtett tartalékod, és kétlem, hogy bankárokra bíztad: a te fajtád irtózik az acélkamráktól és a jelszavaktól. - Végigmérte a székben gubbasztó alakot. - Íme az ajánlatom: elárulod, hol keressük a pénzt. W laki közülünk érte megy. Amint -

visszatér, sort kerítünk a beavatkozásra, aztán szabadon engedünk, és végrehajtjuk a te megbízásodat is.

- Honnan tudhatnám, hogy nem vágjátok át a torkomat, miután...- Viselném ezt a maszkot, ha ölni akarnék? - kérdezett vissza az elf. - Ez üzlet,

semmi több. Nem ártottál nekünk. Nem te raboltad el az emberemet. Teflik megérett a pusztulásra; ami engem illet, csak a hasznomat akarom biztosítva látni.

- És ha nemet mondok?- Tefliknek akkor is befellegzett, de a tetoválásod helyett a karoddal zörgetünk

be a nyavalyás ajtaján.Egy perc telt el néma csendben. A boszorkánymester mély lélegzetet vett, aztán

felszegte állát.Rendben - mormolta, vértelen alsó ajkát tapogatva szederjes nyelvével. -

Megkapjátok a tízezret, és vihetitek a tetoválást is... feltéve, hu megkínáltok valami erıssel elıbb.

16Barag egy óra múltán került vissza a magas támlájú székbe, melyet idıközben

párnákkal tettek kényelmesebbé. Az asztalra hattyúnyakú butéliát, mellé réztálkát, camonnai szivarokat és tőzszerszámot helyeztek: A seb fájdalmát volt hivatva enyhíteni a figyelmesség is, mellyel Olwen bemetszette a dohánylevelekbıl formált henger keskenyebbik végét - pengét még most sem szívesen adott volna vendége ép kezébe.

- Az embered? - suttogta a boszorkánymester.- Az elıbb jött meg. Már csak néhány apróságot kell tisztáznunk, aztán végképp

elválnak útjaink.Barag megízlelte a füstöt; viharvert képe megbékéltnek, már-már ihletettnek

látszott.- Figyelj rám, zsoldos - dünnyögte. - Teflik sokra vitte, de bármivé vált is, a

lényeget tekintve megmaradt dzsad anyaszomorítónak: a legyızéséhez a büszkeség jelenti a kulcsot. Kalandozó volt, számos párbajt vívott, és nagyon jól forgatja az acélt... jól forgat bármit, aminek markolata és pengéje van. Fürge és erıs, akár egy mahradi: emlékezz erre, ha a szemébe nézel, és ne próbáld a saját fegyverével elpusztítani ıt.

- Miért mondod el mindezt?- Hogy az elkötelezettségemet bizonyítsam. - Azzal, hogy a dzsad bolondériáiról regélsz?- Nem - somolygott a boszorkánymester. - Azzal, hogy elárulom, mi célt szolgál

az ábra, amit tıletek rendelt.- Tudjuk, hogy nem egyszerő térkép. Rég halottak lennénk, ha hitelt adnánk a

megbízók meséinek.Barag cserszín szeméiben a szivarparázs visszfénye ragyogott.-Akiket Teflik a tetoválás segítségével keres, rég halottak, zsoldos. Erioniak,

mint te vagy én, a maguk idejében ezrek rettegték a nevüket, sorsukat azonban így sem kerülhették el... és majd' kétezer éve rothadnak a zsiványtemetı földjében, a szemét és a törmelék hantja alatt.

Köpeny, aki változatlanul a karszék mellett állt, felvonta szemöldökét; látni nem látta, de érezte, hogy Pokróc vicsorog, Argh pedig a szırét borzolja a pergamenszín csuklya alatt.

- Halottak - ízlelgette a szót Olwen. - Teflik és te gonosztevık hulláit akarjátok

hadrendbe állítani egymás ellen?- Nem egyszerő hullák azok - vigyorgott gyászfekete fogait kivillantva a

boszorkánymester. - A Káoszkor legnevesebb bajkeverıi: félemberek, igézık, még szerafisták is akadnak köztük. Kevesen tudják, mekkora temetı felett élünk, és még kevesebben, mi kellett ahhoz, hogy valakit épp itt kaparjanak el... de ha minden jól megy, meglátják hamarosan. - Nevetés, akár az ıszi avar ropogása. - Mikor két esztendeje próbát tettem a jelsorozattal, egyetlenegyet sikerült a helyszínre csábítanom, és tucatnyi testıröm fizetett az életével egy apró hibáért, mely ellenünk fordította. A mostani kombináció letisztultabb, úgyszólván tökéletes. Aki felhasználja, egész seregnyi ıst csalhat elı, és a segítségükkel a főpiac, a kikötı, elıbb-utóbb egész Erion urává válhat.

Az elf a szivarhamut bámulta, aztán a boszorkánymester karján fehérlı kötésre pillantott.

- Miért találtál érdemesnek arra, hogy mindezt közöld velem?- Mert ismerem a fajtádat. A pénz a mindenetek; az életeteket, a becsületeteket,

akár az üdvösségeteket is kockára teszitek érte. Az öreg Teflik halott, és hamarosan az lesz a fiatal is. Ami az övék volt, a déli kapcsolatokkal és a formulával együtt öröklöm meg. Seregem erısebb lesz a hercegénél, számos és gyızhetetlen, ahogy a regékben áll... de aligha gyızöm egyedül a munkát, és akadnak olyan helyek is, ahová élıholtak sosem juthatnak el. - Barag kortyolt a borból, és Olwenre villantotta vérfagyasztó mosolyát. - Valami azt súgja, zsoldos, hogy mi ketten társak és istentelenül gazdagok leszünk.

- Már alig várom - mormolta az elf, és mikor a karszék ölén ismét felbugyborékolt a kacaj, baljának két ujjával írta a levegıbe az Algáit, a hosszú pihenés jelét.

17- Elvégeztük a munkát - mondta Olwen aznap éjjel a régi mólónál, viszonozva a

rothadó hínáron heverı koldus pillantását.- Tudom, cimbora - formálták a szót a cserepes ajkak. - A kikötıben gyors

szárnyon jár a hír.- Akkor ideje megejtenünk a cserét, nemde?- Magam is így gondolom. Ismered Welle tavernáját a negyed.. .- Tudom, hol keressem.- A kapuja elıtt találkozol a megbízottammal holnap alkonyatkor. Oda viszitek,

ahová akarjátok, és miután megbizonyosodtok arról, hogy tiszta a levegı, útnak in-dítjátok az árut.

- Honnét fogod tudni, hová küldd a galambot?- Nem küldöm sehová: ott lesz az emberemnél egy kalitkában.- A pénzünkkel együtt?- Hát persze - mormolta Teflik, mielıtt másodszor (és immár végérvényesen)

elmetélte a húsbáb zsinórjait.

18Welle tavernájának kapusa, aki napszálltakor vette fel a szolgálatot, szemes

fiatalember volt, a körülötte zajló eseményekbıl mégsem érzékelt mást, csak a fekete sörényő porlepte utazóköpenyes gorvikit az ajtó elıtt. A környékre boruló csendet csak a léptek nesze, és a vászonburkolatú kalitkából kiszőrıdı verdesés zavarta meg -

bár legalább ilyen zavaró volt az a vörös fényfolt a sötét kelmén, mely démoni tekintet gyanánt követte a férfi minden mozdulatát.

Bérkocsi fordult be a közeli sarkon, jobboldali ajtaját kesztyős kéz tárta szélesre. Az utasok pár szót váltottak a gorvikival, aki elıbb a kalitkát, majd lovaglócsizmás jobb lábát helyezte a fellépıre:.. és a meglóduló batárral együtt végleg eltőnt a kapus szeme elıl.

Még el sem oszlott a kerekek kavarta por, mikor a fiatalember szikár férfit látott lesétálni az emeleti lakosztályokhoz vezetı lépcsın. Úgy rémlett, jókora botot vagy más szerszámot - cipel, a kapus azonban nem mert felnézni, hogy viszonozza egyetlen szemének átható pillantását, s mire megtette, e jelenésnek is nyoma veszett: nem maradt más, csak a dzsamballacincogás a nagyteremben, és a holdfényben kavargó por odakint. A fiatalember nem mozdult, nem is szólt, mintha a zsebét húzó aranytallérok késztették volna hallgatásra, ám ennél valamivel többrıl volt szó - tudta, mit jelent az a rıt folt a gorviki lapockáján, és azon igyekezett; hogy ıt magát sírig kerülje a mindent látó éji szem, a kránköves szárnyon járó halál tekintete.

19Az Egy Dobás hajtotta batár jókora kerülıvel tért vissza a rakpartra, és fordult

az Ékes Tegzek társaságának birodalma felé. A galamb nem verdesett tovább kalitkájában - ha látni nem is látta, nyilván érzékelte a két nagyragadozó, Argh és Köpeny jelenlétét.

A futár csatlakozott hozzánk, üzente utóbbi a bérházaknál várakozó elfnek. Eddig minden rendben. Díszkíséret?

Nyoma sincs: A dzsad komolyan akarja a bırt... vagy a settenkedıiben nem bízik eléggé, és úgy döntött, ez egyszer a szabályok szerint játszik.

Hol jártok?A dokkoknál. Még pár perc, és otthon vagyunkA deszkakerítés ezúttal egy másik ponton nyílt meg, és tüstént összezárult a

súlyos alkotmány mögött. A fegyveresek szorosabbra vonták győrőjüket, ahogy az udvari ork nyomában a ~ gorviki is elıkerült; a sort Köpeny zárta, és tüstént odaintette Pokrócot, aki fenyegetıen torlaszolta el az ajtó négyszögét az érkezık nyomán.

A pincében két ribanc motozta meg a futárt: az ı ujjaik érzékenységével még Seremaré sem versenyezhetett. Mikor bólintottak, a nyurga Adron pap is elıkerült, és hosszan vizslatta a selyemingest és kalitkáját harmadik szemével.

- Tiszták. - Rendben- intett Olwen, elılépve az árnyak közül. Akár le is ülhetsz, fickó.A gorviki elhelyezkedett a támlás székek egyikén, és lábait keresztbe vetve,

talányos félmosollyal hunyorgott a jelenlévıkre. `- A neved? - Zecata.- Légy üdvözölve - mormolta az elf. - Hin 'astargente bilo da Ronna Sacra?A gorviki mosolya szélesebbre nyílt, látni engedte fehéren villogó hiúzfogait.- Húsz esztendeje nem jártam az óhazában, ortadon, de népé minden bizonnyal

remekül boldogul nélkülem. És most, ha megengeded... Olwen bólintott. A gorviki feltápászkodott, a kalitkához lépett, és óvatosan

eltávolította a rácsokat takaró vásznat. A galamb békésen tollászkodott odabent. Zeca-ta kiemelte és cirógatni kezdte; a jelenlévık úgy tettek, mintha nem látnák a félelmet a madár apró szemeiben.

- Fémgyőrő - dünnyögte a gorviki. - Az ülırúd alatt. - Az elf átnyúlt a rácsok

közt, meglelte a győrőt, és elmozdította. Vele mozdult a kalitka alsó része is. Alatta százas csomagokban kéklettek a hercegi bankház pecsétjével ellátott értéklevelek.

- Mi ütött Teflikbe, hogy ekkora címleteket küld? Tíz százaléka is elvész, mivé pénzzé tesszük!

- Ezüstben egy griff alatt sem fért volna el az összeg, ortadon. Megbízóm biztosra veszi, hogy így is boldogulsz: rendkívüli képességő férfiúnak és remek üzleti partnernek tart.

Olwen bólintott; bal szeme alatt alig rezdült a tetovált könnycsepp.- Megtisztelı: Hogyan bonyolítjuk le a cserét?- Elıször az ábrát ellenırzöm. Ezzel. - Zecata nyolcszöglető, fehéraranynak

látszó medált húzott elı, melynek sarkaiba egy-egy homályos drágakövet foglaltak. -Ennyi idı alatt nem készíthettetek jó másolatot, de az óvatosság sosem árt. Ha a rajzolat eredeti, teljesítettétek az alku rátok esı részét. Ha nem...

Csináld - mondta az elf elıhúzva és odahajítva az arasznyi bırhengert.Zecata gondosan kigöngyölte, szemügyre vette, és háromszor is végighúzta

felette a medált, mielıtt felpillantott.- Bona - suttogta. - És ezer köszönet: már csak... azaz épp erre volt szükségünk.- És most?- Most ide kerül - sóhajtott a gorviki, a galamb hordtartályába csúsztatva a

bırdarabot. - A madár épp ennyi terhet bír el, és egyenesen hazaszáll vele. Ha megpróbálod az irányításod alá vonni, Teflik tüstént tudomást szerez róla, és...

- Értem - mormolta Olwen. - Legfıbb ideje, hogy beszéljek a fınököddel.A gorviki napégette arcán megrándult egy izom. - Hogy akarsz beszélni véle?- Rajtad keresztül - mosolygott az elf, majd minden átmenet nélkül

megkeményedtek a vonásai. - Nem akarod bebeszélni nekem, hogy a seggedrıl pont ez a varázsjel hiányzik, ugye?

Zecata nagy levegıt vett, hogy válaszoljon... aztán összerezzent, és megüvegesedı szemekkel tántorodott a falnak. A galamb érzékelte bizonytalanságát, és szétnyíló ujjai közül a kalitkatetejére rebbent.

- Teflik? - suttogta az elf.- Hallgatlak, cimbora. - A dzsad hangja kísérteties zöngékkel gazdagodott a

görcsösen vonagló garatban. Kezdesz kiigazodni rajtam. Voltaképp nem számít, de megerısíti mindazt, amit a képességeidrıl rebesgetnek. Mikor szándékozol elengedni a...

- Elıbb vele is beszélnem kell. - Vele?- Az emberemmel, akit fogva tartasz. - Hisz megígértem, hogy:..- Teszek az ígéreteidre. Ez már a végjáték; kár lenne egy ilyen apróság miatt

mindent veszni hagyni, nemde? Megtettem, amire kértél, most te következel.- Adj egy kis idıt - kérte Teflik. - És ha teheted, diktálj némi szeszt az

emberembe; büszke fajzat, nehezen tőri, ha szócsınek használják.

20Miután felocsúdott, Zecata az isteneket káromolta, dúvadként járt fel s alá a

puszta falak között, kiürített egy butéliát, a másodiknak azonban csak a feléig jutott, mikor az idegen akarat megint elhatalmasodott rajta. Ha Olwen és Argh meg nem támogatja, a padlóra zuhan, így a karszékek egyikébe roskadt,- s míg szája idegen

szavakat formált, győlölködve bámult rájuk furcsán metszett hiúzszemeivel.- Az embered itt van, cimbora. Szólhatsz hozzá, válaszolhat neked... de

túlbecsülsz, ha azt képzeled, hogy a csatornát huzamosabb idın át nyitva tarthatom.Az elf értelmetlennek találta a szócséplést; közelebb hajolt a gorvikihoz, mintha

Eyfert arcát is megpillanthatná a dühtıl lángoló szemekben.- Kölyök...?- Jelen, fınök - lehelte Zecata a Róka hangján. - Minden rendben; azt

leszámítva, amit az elsı este kaptam, egy ujjal sem nyúltak hozzám.- Gondoskodnak rólad?- Kész hízókúra a foglyuknak lenni: sejtelmük sincs, mi fán terem az egészséges

táplálkozás.- Nyugalom! Hamarosan búcsút mondhatsz a konyhájuknak; azon vagyunk,

hogy...- Ennyi elég - szakította félbe Teflik hangján Zecata. - Mikor engeded haza a

madaramat, cimbora?- Holnap - közölte az elf. - Holnap hajnalban.- Miért nem most rögtön? A galamb éjszaka is hazatalál.- Kell még pár óra, hogy elrendezzük az ügyeinket. Olwen az állát dörzsölgette,

jobb mutatóujja elidızött a tetovált könnycsepp felett. -A madár hajnalban indul, és amint Eyfert befut, szabadon távozhat a futárod is.

21- Nem esett baja? - tudakolta Seremar, akinek pyar akcentusát tovább erısítette

az aggodalom. - Valóban jól bánnak vele?- Hízókúrát emlegetett - suttogta Olwen, mintha attól tartana, hogy a pincében

alvó gorviki meghallja, amit Arghnak, Köpenynek és a többieknek szán. - Ti is tud-játok mit jelent ez: semmi baja, de nem lát kiutat az egérfogóból. Ha másként lenne, fogyókúrát mondott volna.

- Komolyan azt hiszed, elengedik?- Én nem tenném a helyükben - sóhajtott az elf, aztán újra a térkép fölé hajolt;

hogy pontosítsa számításait.

22A hajnalfény nehezen tört utat a Sheral csúcsait borító felhırétegen: Erion ege

alig derengett még, mikor Zecata - oldalán Pokróccal és az udvari orkkal, sarkában Köpennyel és még két fegyveressel - megjelent a tengerre nézı bérház tetején.

- Rajta - intett Olwen, és teleszívta tüdejét a tengerillatú levegıvel, melybe idefent (emberek számára érzékelhetetlenül) vér- és guanószag vegyült.

- Volada! - kiáltotta a gorviki, a levegıbe hajítva a madarat. A galamb feljebb emelkedett, és északnak vette az irányt; szárnyainak fonákja meg-megvillant a borús ég hátterén.

Olwen hümmentett, megszabadult köpenyétıl, és felemelté bırkesztyős jobbját - a vércse, melyet mindeddig akaratával tartott kordában, elrugaszkodott, szárnyai rozsdaszín kavargással hajtották mind magasabbra prédája nyomán: Zecata sarkon perdőlt, hiúzszemei meghökkenéssel vegyes dühvel villantak körül.

- Mia...? - Igazi ragadozó. Kicsi, de ismeri a korlátait, és számos dologra képes, amivel te

segítség nélkül próbálkozni sem volnál hajlandó. - Az elf intett övéinek, akik

megragadták a gorvikit, és szitkaira ügyet sem vetve a tetın körbefutó mellvédig emelték. - A mértékletesség nem minden, de roppant hasznos lehet olykor; szeretném, ha eltőnıdnél ezen, míg a gazdádra vársz odalent.

- Odalent?Vagy a túloldalon - legyintett Olwen, Arghra és Pokrócra sandítva. - Rajta,

segítsetek neki! A repülés nehéz mesterség, de a csattanója... nos, az minden áldozatot megér.

23- Nem értem én ezt - dünnyögte Pokróc, ahogy a lent várakozó kocsik felé

tartottak a bérház sóvirágos falú lépcsıházában. - Mármint az egészet; tudom, hogy a fınök a héja szemeivel nézi, hová tart a galamb... de ahogy az, a horgas csırő gyilkos repül, tízszer is elkapja, mielıtt hazaérne.

A többiek hallgattak. Egy Dobás máris a bakra szökkent, Seremar épp behúzta a második batár ajtaját, és odaintett a ribancoknak, akik a deszkakerítés északi kapuját szélesre tárták elıttük.

- Látod? - kérdezte Köpeny a batár hátsó ülésén gubbasztó Olwentıl. - Elég tisztán, ahhoz, hogy irányt mutass?

Az elf bólintott, és kézmozdulattal jelezte az elsı fordulót; a kocsik, bennük az Ékes Tegzek fegyvereseivel, végigdübörögtek a kikötıi úton, és keletnek kanyarodtak a Fináncpalotánál, melynek oszlopai közt tagjaikat nyújtóztatták és a szelet kóstolgatták az ébredezı halászmacskák.

- Megvan a kapcsolat Seremarral és a többiekkel?- Igen, fınök. Két batár mögöttünk, egy párhuzamosan, a vásártéren és a

Kötélverık utcáján átjön, hogy fedezze az oldalunkat; csak mutasd az irányt, és nem lesz semmi hiba.

Olwen bólintott, s bár lélekben messze járt, sikerült elkapnia Pokróc tekintetét.- Nem héja - szót rekedten. - Vércse. Párosával tartom ıket odafent, hogy

jobban tőrjék a szolgálatot. A tojó épp költ, a párja az élelemrıl gondoskodik. Napok óta nem etetem, és vadászni sem vadászhattak, bárhogy bolondulnak a szárnyas patkányokért.

- Igen, de...- De micsoda?- Szóval a hím tisztára be van sózva, és különben is úgy repül, mint a veszett,

fene. Hogy követjük hazáig a galambot, ha félúton ízekre tépik?- A vércsék nem a levegıben támadnak - közölte Olwen. - Az enyém is várni

fog, míg a galamb leszáll, csak aztán csap le rá.Homlokzatok, ablakszemek és nedvességtıl elnehezült ponyvák villantak el

odakint, ahogy a batár az Örömnegyed felé dübörgött az Eriont kelet-nyugati irányban átszelı fıúton. Az élelmiszerrel és rönkfával megrakott társzekerek vánszorogni látszottak, a szél a fülükig sodorta egy messzi Kyel-templom kürtjeinek szavát.

- Mi a neve? - kérdezte az aszisz. - Kinek?- A madárnak, fınök. A... vércsének, vagy hogy a nyavalyába hívják.- Csak egy madár, az istenek szerelmére! Mi a bánatért adnék nevet neki?Köpeny elvigyorodott, de nem szólt; fegyverét markolta Argh és Pokróc

oldalán, úgy figyelte a szürkével kövezett, istállók és raktárak szegélyezte utat.

24A negyedik kocsiban utazó Seremar kapcsolata lazább volt Olwennel, mint az

Ékes Tegzek házának sokat próbált rajvezetıié - ezért is összpontosított jobban, és el-sıként öntötte szavakba az elf néma üzenetét:

- A Saraze-szeráj felé tartunk. Az a rohadt galamb Kis-Ibarába repül!-Meglep ez valakit? - dünnyögte az oldalán szorongó ösztövér alak, akinek

ércsapkáján cseppekben vált ki a hajnali nedvesség. - Kerüljünk jobbra, és húzzunk bele; nem könnyő azon a környéken megfelelı helyet találni.

- Látom a madarunkat - jelentette a hajtó, aki jobb napokon kobzával szórakoztatta a Tegzes vendégeit. Egy helyben köröz; nyilván reggelihez készül.

-- És ha lecsap, indul a móka - dünnyögte az ércsapkás, összes útitársát meghökkentve ádáz mosolyával. Jelöljétek meg a képeteket és a hátatokat, aztán imádkozzatok; ennyi év után meg-megremeg néha a nyavalyás kezem.

25Megvan, üzente Olwen egy perccel késıbb. Háromszintes épület a szeráj keleti

oldalán, az utca végében. Biztos vagy benne?Naná' A galamb ereszkedik, leszállóhelyet keres... a mi madarunk pedig köröz és

várja, hogy e jöjjön az ı ideje.A negyedik kocsiból kirajzó hátvédek mostanra elérték és körülvették a

célterületet, majd sorra bejelentkeztek; egyikük, aki a környék legmagasabb pontján, egy vihar tépázta imatoronyban foglalt hadállást, különösen értékes információkkal szolgált:

Alig látni mozgást: az épület elıtt csak két kocsi, egy vasalt és egy könnyő kétkerekő áll. A tetı lapos, és egy tucat galambdúcot látok rajta: valami azt súgja, nem csak az üzeneteiket, de a mérgüket is madarakkal cipeltetik...

Álljatok résen, üzente Olwen, ahogy a parancsnoki batár végsıt zökkent egy hadzsi-arcokkal telefaragott homokkıfal mögött. Még egy perc, és támadunk!

A galamb elérte az épület tetejét, de nem állapodott meg - a ragadozó árnya vetült rá, vagy ösztönei figyelmeztették, lehetetlen volt eldönteni. Szaporán verdesı szárnyakkal oldalazott a legközelebbi dúc felé, mikor a vércse lecsapott; és puszta lendületével a tetıfeljárót borító ponyváig sodorta. Az Ékes Tegzek támadó rajából alig néhányan látták az aláhulló tollakat, és még kevesebben a ponyva alól elıbukkanó, varkocsba kötött hajú alakot: a késve érkezı Teflik szitkozódva, hadonászva próbálta elriasztani a ragadozót, és mikor nem boldogult, handzsárjával sújtott felé.

A vércse felrebbent a galamb tetemérıl, rezzenetlen szemei az új ellenfélre szegezıdtek. A dzsad átkot mormolt, hordtartály után tapogatózó ujjait vörösre festette a galamb vére. Összerezzent az utcai frontról felhallatszó-reccsenésre, melyet csörömpölés és kiáltozás követett: Olwen fegyveresei a betört ajtón és ablakokon át az épületbe nyomultak, és némán, fogcsikorgatva rontottak a meglepett főkufárokra.

Teflik nem teketóriázott tovább: a lábakkal együtt vágta le a fémhengert a galamb tetemérıl, a maradékot a vércsének hagyta, és míg az tovább szaggatta prédáját, sietıs visszavonulásba kezdett. Többé ügyet sem vetettek egymásra; született ragadozókként a maguk dolgával törıdtek mindketten.

Argh fejszéjét markolva dübörgött végig a kufártanya földszinti folyosóján, és

míg hátvédei tollatlan acélvesszıkkel fogadták az oldalsó helyiségekbıl elırontó zsol-dosokat, teli tüdıbıl Eyfert nevét kiáltotta. A nyikorgó falépcsıkrıl néhány fanatikus vetette magát a közelharcba, de hamar elhullottak Pokróc és Olwen csapásai alatt - Seremar, aki a belsı udvart tisztogatta a maga rajával, tisztán látta a kifelé gomolygó vérgızt, és ahogy delejes hatalmával egyre újabb ajtókat döntött be, csak abban reménykedett, hogy istene ezen a borongós reggelen épp másfelé figyel.

- A fiú - sziszegte az elf, fedezékbe húzódva a néhai Zecata földijeinek hajítótırei elıl. - Keressétek a fiút! Egy Dobás felragadott, megpörgetett és tulajdonosa mellébe hajított egy neki szánt pengét, aztán körülpillantott, és a félhomályos pincelejáró felé mutatott. Köpeny, aki látüvegével együtt szelídségét is a kocsiban hagyta, máris arrafelé lódult: egyetlen mozdulattal tépte fel a csapóajtót, és a nyirkos falhoz lapulva osont tovább az alacsony mennyezető folyosón.

Megszimatolta a sebtében kioltott lámpások füstjének szagát, mielıtt az eleven lények motozása a füléig jutott, és csontjaiban érezte a látványt, mely az utolsó fordulóban tárult a szeme elé: Eyfert kábán, lerongyolódva függött a szemközti falhoz rögzített béklyókban. A padlót és a falakat csíkozó árnyak folyamatos mozgásban, változásban voltak - Teflik megmaradt testırei egyetlen megmaradt ütıkártyájukra, a túszra támaszkodva próbálták újjászervezni a ház védelmét. Köpeny néma segélykiál-tást indított útnak a némaság csatornáján. Hallotta a közelgı léptek dobogását a háta mögött... de mert tudta, hogy a roham semmivé foszlatja Eyfert esélyeit, Argh harci üvöltése hallatán elıpattant fedezékébıl, és a pincében villogó pengékkel dacolva a kölyök felé iramodott.

- Vigyázz!A sokéves gyakorlat megtette a magáét: a zsoldosok nem ismerték fel benne a

kövületet, és miközben a legmerészebbek összecsaptak Argh osztagával, a legalja-sabbak az ı nyomába eredtek, hogy foglyukkal együtt a túlvilágra küldjék. Hárommal nyilak és hajítótırök végeztek, a túszt azonban még mindig öt penge fenyegette, mikor Köpeny ugrott... ám ahelyett, hogy szembefordult volna a támadókkal, Eyfertet vonta lepelként szétterülı teste örvényébe. A fiúnak szánt döfések szurokfeketén lüktetı vértezeten vástak el, a fej és az ágyék körül redıkbe győrıdött, és fél tucat csapást állt ki a ziháló burok. A főkufárok hátrahıköltek, szitkozódva kaptak tőzszerszám és olajlámpás után... de mielıtt eleven szoborrá vált foglyukat lángokba öltöztethették volna, a folyosó felıl újabb iszonyat - daróccsuklyás, pergamenszínbe öltözött démon - rontott rájuk, és még az emeleten harcolókat is megborzongatta bosszúszomjas bömbölésével.

Teflik - aki mostanra megszabadult a galamb maradványaitól, és a bırt rejtı hengert ingébe rejtve siklott alá a hátsó front vasgrádicsán - hallotta a hangot, de "nem törıdött vele. Az udvart, az istállót és a raktárakat már elözönlötték a támadók, az északi szárny rejtekajtaja azonban érintetlen volt: keskeny, kıpadlatú folyosóra nyílt, mely jókora kitérıvel a szeráj pálmakertjéig vezetett. A kerten túli csatornán csónak, benne két testır és két ágyas várt a dzsadra - nem sok, de a tetoválással együtt épp elegendı az újrakezdéshez, melyet a város is, a világ is megemleget majd. Csak néhány lépés...

A pálmakert falát baj nélkül érte el, de ahogy leemelte válláról a kötéltekercset, hogy hurkot vessen a mellvéd legközelebbi kiszögellésére, a szomszédos falfülkébıl Olwen Gilad-Aringorn lépett elı. Szıke hajfonatai kígyókként tekeregtek hátravetett csuklyája körül, a tetovált könnycsepp láthatatlan volt a harc vér- és koromfoltjai alatt

Hová? Teflik szembefordult vele. Elhajította a kötéltekercset, és kivonta a handzsárját; ajkán, ahogy az elfre tekintett, halvány mosoly játszadozott.

- Hát, cimbora - suttogta -, maguk az istenek akarják, hogy így végzıdjön a dolog. -A kıpadló résébe vágta a pengét, és oldalt lépve megemelte ökölbe szorított

kezeit. - Te is kíváncsi vagy, melyikünk a keményebb fickó, ugye? Olwen a helyén maradt, és a szeme sem rezdült a tompa dördülésre; az

imatorony magasából érkezı ólom a mellén érte a dzsadot, aki térdre zuhant, és vádló szemekkel bámulta a borús ég alatt délnek sodródó füstpamatot.

- Nem - mormolta az elf, és hátrébb lépett a lıvonalból. - Egyáltalán nem vagyok kíváncsi rá.

Aztán csak állt, és mikor a Pöröly eleget tett feladatának, a holttesthez guggolt, hogy biztonságba helyezze Kopral Kud Barag hagyatékát.

26Az Ékes Tegzek házában és a társaság többi létesítményében ez az este sem

különbözött a többitıl, csak a felszolgálók tették valamivel lassabban a dolgukat - fer-tályóránként hordták a langyos vizet a szikra- és tengerifő szagú épület hátsó traktusába, melynek összetolt asztalain Köpeny bajlódott reggeli mutatványa követ-kezményeivel.

Éjközépre járt az idı, mire - a locsolgatásnak és az akaraterınek hála - ismét emberi alakot öltött, és a „derékalja" mellett gubbasztó Olwenre emelte zavaros sze-meit.

- Mindenki megúszta?- Csak téged tudtak így eldöngetni. Némi pénzbe került, hogy a sebesülteket is,

benneteket is átjuttassunk a városırök kordonján, de megérte: a házaink tetejérıl sokkal jobban látszott a tőz; amit távozóban gyújtottunk.

- Mi lett Teflikkel?- Baleset érte, akár a gorviki cimboráját. A másik üzletfelünket, Baragot

alkonyatkor fogták ki a fıcsatornából: úton volt arra a vacsorára; amirıl a mi hibánkból késett le tegnapelıtt. - Olwen megdörzsölte a szeme sarkában sötétlı könnycseppet, és Arghra pillantott, aki marokszám szórta a sót Köpeny öblítıvizébe. - Befejeztük a munkát; egy darabig sem a friss, sem a káoszkori holtak nyugalmát nem fenyegeti veszély.

- Eyfert... ?- Itt vagyok - lépett elı féloldalas vigyorral a kölyök. - És szeretném

megköszönni, amit értem tettél. Ez is bizonyítja, hogy nem az a férfi, aki adja, hanem aki...

Az egyre szemvevıszerőbb figura felsóhajtott.- Még mindig nem értem, miért jár részesedés ennek a marhának - dünnyögte,

mielıtt ismét a formaközi lét jótékony kábulatába zuhant.