A görög vázafestészet

A virágzó kereskedelem révén a görögök meggazdagottak. Kerámiaedényekkel

kereskedtek, ezeket vallási, kultúrális vagy akár gazdasági életükből vett festett jelenetek

díszítettek. A mezőgazadaság szintén nagy teret kap számos élelmiszer-tároló és más

agyagedények dekorációjában.

A feketealakos vázafestészet Korintuszból származik, még Kr.e. 600 körül megjelent

Athénban. A figurák megjelenítési módja erősen támaszkodik a műkénei és az egyiptomi

művészetből származó mintákra.1

Az archaikus festészet legfontosabb emlékei a festett vázák, mivel a agyag- vagy

falapokra festett, dekoratív vagy fogadalmi képek amik az épületeken szerepeltek azok

majdnem teljes mértékben elvesztek az idő során. A vázák azonban hű képet adnak a festészet

fejlődésének folyamatáról, mert hogy a nagy festményektől inkább csak méretükben tértek el.

Több mester is, mint például Exekiasz is foglalkozott úgy vázafestészettel, mint

táblafestészettel.

A vázafestészet a VI. század közepe táján rohamos fejlődésnek indult. A fejlődés

szintere és mozgatója Athén lett, mivel hogy az olaj és a bor kivitelének növekedésével a

tároló edények igénye is megnőtt. Az attikai fazekasműhelyek fokozodó termelése nem ment

a minőség rovására, ellenkezőleg, a festett vázák kivitele addig ismeretlen művészi

színvonalra emelkedett. Az attikai műhelyekben az edényt formáló fazekas és a díszítő festő

munkája kezdett különválni. Műveiket a VI. században már gyakran nevükkel jelezték, sőt az

is előfordult, hogy a mesterek a feliratokban riválisaik alkotásai fölé helyezték műveiket.

A VII. század vége fele alakult ki a feketealakos díszítő technika elterjedt használata.

A vázákat sötét mázzal díszítették úgy, hogy a kiégetett edények sárgás-vöröses alapszínen az

ornamentumok és a figurák fényes fekete árnyrajzban jelentek meg. A fekete alakokat néhány

kiegészítő színnel (fehér, vörös) tették változatosabbá, a körvonalon belüli rajzot bekarcolták.

A VII. században még túlsúlyban lévő növényi és állati ornamentikával szemben a vázaképek

tematikájában a mitológiai elbeszélőképek váltak uralkodóvá.

A hősöket ábrázoló vázák közül az egyik legismertebb a felfedezőjéről elnevezett

Francois-váza, egy nagyméretű kráter (borvegyítő-edény), amelyet az athéni Ergotimosz

fazekas és Klitiasz festő 570 körül készített. A sávos díszítés a váza öblös alakjához mérten

rendezték el. A mitológiai képeken kivül megtalálható rajta különféle növényi ornamentikák

és állatalakos dekoráció a talp, a perem és a fülek környékén, amik csak mellékes szerepet

1 M. HOLLINGSWORTH, Egyetemes művészettörténet, Budapest, Akadémia Kiadó, 1995, 54.

játszanak. A több mint száz alakot felvonultató, rendkivüli bőségű képsorozat az elbeszélő-

stílus csúcspontját jelenti. A körbefutó sávokon külömböző mondakörhöz tartozó epikus

jelenetek fedezhetők fel. A festmények legfőbb értéke a pontos, éles rajz, amely lakonikusan

és elsősorban a körvonalak segítségével jellemzi a természeti formákat.

Ezzel ellentétes stílust teremt meg az athéni Exekiasz, aki a képeit a váza egész testét

bevonó fekete mázból kihagyott, négyszögletes, világos mezőbe festette. A fekete kerett

határozottan megvotna a kép határait, és így a fríz-kompozicíotól eltérő elrendezést írt elő. A

határok egy zárt mezőt alakítottak ki, amibe csak néhány alakot festettek, ami lehetővé tette

az egyszeri átekinthetést, de ugyanakkor megkövetelte a szigorú időbeli és térbeli egységet.

Exekiasz egyik legszebb képe a mitológia elválaszthatatlan testvérhőseit, a

Dioszkurokat ábrázolja. Kasztór és Polüdeukész hazatérnek, szüleik, Töndareosz és Léda

fogadják őket. A mitológiai téma kapcsán Exekiasz az előkelő athéniak éltének egy jellegetes

epizódját mutatta be. A szerkezet szimmetrikus és koncentrált, a mozdulatok és a tekintetek a

kép közepe felé irányulnak. Klitiasz precíz, de kissé száraz vonalvezetésével szemben

Exekiasz vonalai hajlékonyan hullámzanak.

Exekiasz komponáló-képességét semmi nem bizonyítja jobban mint egy boroscsésze

belsejének rajza, amely a tengeren hajozó Dionüszoszt ábrázolja. A körbe festett kép

könnyedsége és levegőssége ellenére megtölti keretét a hajó körül úszkáló delfinek és az

istenség feje fölé festett hatalmas szőlőtőke indái segítségével.

Exekiasznak ugyancsak kiemelkedő alkotása az éppen öngyilkosságra készülő Aiasz

képe. A kép azt a pillanatot ábrázolja, mikor a hős kardját a földbe szúrja, hogy aztán beléje

dőljön.

A klassziku kor a vázafestészetben is hozott újat. 530 körül néhány athéni vázafestő a

vörös alakos technikát kezdte el használni. A fekete alakos festésmóddal ellentétben, figúráik

az edényt beborító fekete mázból kihagyva, vörösessárga színűek voltak. A fekete alakosnál

jóval nehezebb módszer volt ez, mert minden alakot előbb megkellett rajzolni, majd óvatosan

körülfestve kihagyni a mázból. Előnye a szabad rajzmodor és a realisztikusabb hatás volt. A

belső rajzot bekarcolás helyett hajszálecsettel festett vonalakkal készítették, így az alakok a

fekete alapból világos színben kiugró, plasztikus hatásúakká váltak, ami a fekete alakos

vázafestészet síkszerűségével szemben óriási előnyt jelentett.

Az új technika egyik legelső alkalmazója az Andokidész fazekas edényeit díszítő

festő. Az Andokidész-festő néhány edényen ugyanazt a témát a kétféle technikával mutatta

be. Így ábrázolta egy amphora két oldalán Athéné istennő látogatását a lakomázó

Héraklésznél. Itt megfigyelhető, hogy a fekete alakos kép figúrái kisebb méretűek. Ez a

technika nem kedvezett az egyes alakok felnagyítására, mert ezáltal nagy, fekete felületek

keletkeztek, amelyeket csak bekarcolt vagy más színnel festett, aprólékos belső tagolással

lehetett változatosabbá tenni. A vörös technika ezzel szemben kedez az egyes alakok

felnyításának, mert a fekete alapból világos színnel kiugró figura optikai hatása megnöveli és

kiemelkedővé teszi, a belső rajz megfelelő alkalmazásával pedig a test domboruságának,

plaszticitásának illuzióját kelti.

A vörös alakos vázafestészet kiemelkedő festője Euphroniosz, akinek legnagyobb

érdeme a realisztikus alakrajz részletekben menő kidolgozása volt. Euphroniosz alakjait már

nem kötik a legnagyobb felületek szerint történő ábrázolás mesterkélt szabályai, testrészeik

helyzete a valóságnak megfelelő, vagyis a perspektíva szabályai szerint történt. Erre jó példa

Héraklész és Antaiosz küzdelmét ábrázoló váza, valamint a mulatozó hetairákat ábrázoló kép.

Euphroniosz kortársa Euthümidész egyik tanítványa újszerűen mutatta be Héraklész és

Apollón küzdelmét a delphoi tripuszért. Az V. század elején készült amphora két oldalát

mindössze egy-egy nagyméretű alak díszíti, az egyik a szent edényt elragadó Héraklész, a

másik azt őt üldőző Apollón. A festő a két figurát szétíszakította, olyan módon hogy a történet

egésze csak az edény körbeforgatásával válik érthetővé.

A kor másik két kifinomult alkotása a Durisz által készített borcsésze belseje, ami

Odüsszeuszt ábrázolja, mikor az elesett Akhilleusznak fegyverzetét mutatja fiának,

Neoptolemosznak és Szósziás-festő által alkotott csészének a tondója, ami Akhilleuszt

ábrázolja, ahogy Patroklosznak köti a sebét.

A vázafestészet nagy szerepet töltött be a görög művészetben sok mitológiai alakot

ábrázolva és így nem csak használati funkciót adva a vázának, hanem esztétikai funkciót is.