a hetedik fiú orson scot card

7/17/2019 A Hetedik Fiú Orson Scot Card

http://slidepdf.com/reader/full/a-hetedik-fiu-orson-scot-card 1/62

Orson Scott Card

A hetedik fiú

Kalandor Könyvkiad ó2002.

„Seventh Son" © 1987 by Orson Scott CardA fordítás a „Tor Books", Tom Dohe rty Associates 1988 -as kiadása alapján, a sze rz ő és a sze rz ő képviselőine k enge délyéve l kész ül t.

Minden jog fenntartva, beleértve az egész szöveg

vagy annak részletének bármilyen formában történő közlését.

TEREMTŐ ALVIN MESÉIMegjelent: A hetedik fiú

Előkészületben: A rézbőrű próféta

Kiadja a Kalandor Könyvkiadó1203 Budapest, Mária u. 3., Telefon/fax: (1) 283-6933http://www.kalandor.hu



Fele lős kiadó: Földi Tamás cégvez ető

Fordította: Horváth Norber t

Szer kesz tette: Szélesi Sándor, tipográfia: Nagy Lász ló

Első kiadás

ISBN 963 86271 5 8

Hungarian translation © Horváth Norbert, 2002

Hungarian editon © Bolt Kft., 2002

Kész ült a Grafika-Typopress Nyomdában1101 Budapest, Monori út 1-3.

Telefon: 261-5680, 261-3633, 262-5747Felelős vez ető: Farkas Tamás ügyvez ető igaz gató

A nyomda ren delkez ik az ISO 9002 min őségbiz tosítási tanúsítvánn yal.

Emily Jan-nek,

aki minden varázslatot ismer,amire valaha is szüksége lehet.

Köszönyetnyilvánítás

Köszönettel tartozom Carol Breakstone-nak, amiért segített az amerikai telepeskorszak népi mágiájának kutatásában. Az általa föllelt forrásmunkákbóltet meríthettem, és megismerhettem, milyen lehetett az élet az északnyugati területek határvidékein. Továbbá nagy hasznát láttam a Douglass L. Brownd Guide to America's History és John Seymour The Forgotten Crafts c. könyvében fellelhető információknak.Scott Russell Sanders azzal járult hozzá a történethez, hogy a kezembe nyomta kiváló könyvsorozatát, melynek címe: Wilderness Plots: Tales About the Sehe American Land. írásai megmutatták, mit lehet elérni a határvidéki telepes élet realsztikus ábrázolásával, és segített a helyes úton maradni a Teremténetek írása közben. És, bár rég halott, sokkal tartozom William Blake-nek (1757-1827) a költeményeiért és közmondásaiért, melyek tökéletesen ndemondó ajkára.És mindenek fölött hálás vagyok Kristine A. Cardnak felbecsülhetetlen értékű kritikáiért, bátorításáért, szerkesztéséért és korrektúrájáért, és amiért egyes-s, ked ves é s jó modorú emberi lényekké neve lte a gyermekeinket, akik hajlandóak megboc sátani apjuknak, amikor ő nem jó példá ja ez eknek az erényekn



1.

rós Maris

Kicsi Peggy óvatosan bánt a tojásokkal. Mélyen a sz almába bújtatta ujjait, amíg valami keménybe nem ütköztek. Nem z avartatta magát a csirkeürülék miamikor a házba vendégek jöttek csecsemővel, anya még a legbűzösebb pelenka láttán sem ráncolta soha szemöldökét. Még ha az ürülék friss is volt, nederagadtak miatta az ujjai, kicsi Peggyt nem zavarta az sem. Csak széttolta a szalmát, megmarkolta a tojást, és kiemelte a fészekaljból. Ez idő alatt lábuj

ensúlyozott egy billegő sámlin, miközben kez ét magasan a fe je fölé kellett nyújtania. Anya sz erint még túl fiatal volt a tojásgyűjtéshez , de ő megmutatta.es nap megnézett minden egyes fészekaljat, és behozott minden egyes tojást, bizony így tett.– Minde gyiket, ismételgette magának újra é s újra. Mindbe bele ke ll nyúlnom.Aztán a kicsi Peggy visszanézett az északkeleti sarokba, a tyúkól legsötétebb zugába, ahol ott kotlott Marós Maris, az ördög megtestesült rémálma, mében vad gyűlölettel, amivel azt mondta: gyere csak, kicsi lány, hadd csipkedjelek meg! Belecsípek a kis kezedbe, belecsípek az ujjacskádba, és hészkednél, hogy a tojásaimhoz nyúlj, kicsípek a kis szemedből is egy darabkát.A legtöbb állatnak a lig volt szíve lángja, de Marós Marisé e rős volt, és keserű füsttel égett. Senki más nem láthatta e z t így, csak kicsi Peggy. Marós Maris



ember halálát kívánta, de leginkább egy kislányét, aki alig múlt ötéves, és Peggynek még jelek is voltak a kezén, ezt bizonyítandó. Legalábbis egy jel, amint már nem is látszott, de a kicsi Peggy sohasem felejti el hogyan került oda, és éppen ezért senki sem okolhatja, amiért néha elfelejt benyúlni Marós Múgy ül ott, mint egy éles tőrű haramia, és az első adandó alkalommal lecsap, ha valaki közeledni próbál. Nem fog haragud ni senki, ha e lfelejt oda benéz niElfeledtem. Megnéztem minden fészekaljat, minden egyes fészekaljat, és ha csak egy is kimaradt volna, azt elfeledtem, elfeledtem, elfeledtem.Mindenki tudta, hogy Marós Maris komisz egy tyúk, aki túl hitvány még ahhoz is, hogy tisztességes tojásokat tojjon a z áptojások mellé.Elfeledtem.Bevitte a tojásos kosarat még mielőtt anya meggyújtotta volna a tüz et, é s anya annyira meg volt elégedve, hogy még az t is megenged te, Peggy egyed ül rakásokat a hideg vízbe. Aztán anya a tűz fölé akasztotta az edényt. A főtt tojáshoz nem kell megvárni hogy a tűz lángra kapjon, elég neki a füst meg miegyé

– Peg – mondotta papa .Ez anya neve volt, de papa nem a mamás hangján mondta, hanem amúgy, ami azt jelezte, „bajban vagy, kicsi Peggy", a kicsi Peggy pedig tudta jól, hogték, ez ért rögvest sarkon perdült, é s az t kiáltotta, amit mindvégig mondani akart.

– Elfeledtem, papa!Anya meglepetten fordult meg, és nézett kicsi Peggyre. Papa azonban nem volt meglepve, csak a szemöldökét vonta föl. Kezét a háta megett rejtette, kicig tudta jól, egy tojás van a kez ében, Marós Maris komisz tojása.

– Mit fe led tél el, kicsi Peggy? – kérd ez te papa méz esmáz os hangon. Abban a sz empillantásban kicsi Peggy úgy gondolta, nincsen nála mamlasz abb lsz földkerekségen. Máris tagadott, pedig nem vetettek a szemére semmit.Ám ő nem adta föl ilyen egyszerűen, nem ám! Nem szenvedhette, hogy bosszúsak legyenek rá, s ekkor azt szerette volna, hogy engedjék elmenni, aliában élni. Ártatlan arcot vágott, úgy mondotta:

– Nem tudom, papa.Úgy gondolta, Anglia a legjobb hely, ahol élhetne, mert Angliának Lord Protektora volt. Papa tekintetéből olvasván pedig pont egy ilyen véde lmez ő úrra volksége.– Mit feled tél el? – kérd ez te papa megint.– Bökd ki, Horace , é s legyünk túl rajta! – mondotta anya. – Ha rossz at tett, há t rossz at tett.– Elfeledtem egysz er, papa – mondotta kicsi Peggy. – Komisz , vé n csirke az , é s gyűlöl engem.Papa halkan és lassan felelt.– Egysz er! – mondotta.Elővette a kez ét a háta mögül. Csakhogy nem egy tojást tartott benne, hanem egy egész sz akajtót. Abban a sz akajtóban pedig egy nagy marék sz alma volt ze s Marós Maris ládájából -, és a sz almában összetörve, összetapad va megszá radt tojásbelsőségek és héjdarabkák, meg három-négy összecsípdelt csibe – Muszáj volt behoz nod a ház ba reggeli előtt, Horace? – dorgálta anya.

– Nem is tudom, mitől vagyok dühösebb – mondotta Horace . -Attól, hogy rossz at tett, vagy attól, hogy bemagolta, mit haz udjék.– Nem magoltam és nem haz udtam! – kiáltotta kicsi Peggy. Avagy, sz ere tett volna, de a hang, ami kijött a torkán, inkább volt hasonlatos s íráshoz ; hiába épp a minap, hogy életében többet nem fog sírni soha.

– Látod? – mondotta anya. – Máris röstelli magát miatta.– Röstelli, hogy rajtakaptam – mondotta Horace . – Túl megértő vagy vele, Peg. Haz udós a sz íve. Nem akarom, hogy a lányomból komisz némber legyen, bb látnám holtan, mint a nővéreit, minthogy komisz legyen, ha felnő.

Kicsi Peggy látta, hogy anya szíve lángja fellobban az emlékezéstől, és tekintete előtt látott egy szép kisdedet, egy kicsi dobozban, meg egy másikat, deolyan szép, mert a második baba, Missy, himlőben halt meg, így senki más nem érinthette, csak az anyja, aki szintén gyenge volt még a himlőtől, ez

tett sokat érte. Kicsi Peggy látta ezt, és tudta, hogy papa hibázott, amiért ilyet mondott, mert anya arca fagyos lett, hiába izzott hevesen a szíve lángja.– Ez a leghitványabb dolog, amit bárki is mondott nekem az életben. – Fölkapta a z ocsmányságos kosarat az asz talról, és kivitte.– Marós Maris megcsípi a kez emet – mondotta kicsi Peggy.– Majd meglátjuk, mi csíp még – mond otta papa . – Amiért otthagytad a tojásokat, mert egy magadfajta kis békának félelmetes lehe t az a tyúk, egy csapá sa hazugságért még tízet.Kicsi Peggy immár szívből zokogott ezt hallván, mert papa mindig tisztességgel adakozott mindenből, de legfőképpen a vesszőcsapásokból.Papa levette a mogyorófavesszőt a magasabbik polcról. Azért rakta oda, mert egyszer a kicsi Peggy tűzre vetette a régit.– Inkább hallanék ez ernyi kemény és keserű igaz at a sz ád ból, leányom, mint egy könnyű haz ugságot – mondotta, az tán az ölébe vette, és rácsapott a fs, huss, huss, suhogott a pálca, kicsi Peggy pedig meg számolta mind, csípésüket a szívében érezte, úgy sütött belőlük a harag. És ami még ennél is roa, milyen igazságtalanság, mert papa szíve lángja, mint mindannyiszor, most is teljesen más okból izzott. Papa legtitkosabb emlékéből fakadt ez a gy

miszság iránt. Kicsi Peggy nem is értette igaz ából, mert olyan keszekusz a és z űrzavaros volt, és papa maga sem emlékez ett rá teljességgel. Az egyetlen, agy tisz tán látott, az egy másik nő volt, nem anya. Papa mindig erre a nőre gondolt, ha valami rossz dolog esett meg. Amikor a kis Missy baba, senki se tudjmeghalt, és a következő babát akit szintúgy Missynek neveztek, elvitte a himlő, aztán a pajta is leégett egyszer, meg egy tehén is megdöglött; szóvalzra fordultak a dolgok, papa mindig arra a nőre gondolt, és arról kezdett beszélni, mennyire gyűlölte a komiszságot, és olyankor mindig keményen és ctant a mogyorófavessző.nkább hallanék ezernyi kemény és keserű igazat, ezt mondta, de kicsi Peggy tudta, hogy volt egy igazság, amit sosem akart hallani, ezért megtartotta m

m kiálthatja rá , soha, még akkor sem, ha attól eltörik a pálca, mert aká rhánysz or arra gondolt, hogy megemlíti az t a másik nőt, utána a jövőben holtan látta azt nem akarta igazából is látni. Meg aztán, az a nő, aki papa szíve lángját kísértette, nem viselt ruhát egyáltalán, kicsi Peggy pedig tudta, hogy bizvessz őzik, ha pucér e mberekről kez d locsogni.gy aztán elviselte a csapásokat, míg az orra meg nem eredt. Papa azon nyomban kiment a szobából, anya pedig visszatért, hogy reggelit készítsen a kova látogatóknak és a szolgálóknak, de senki sem szólott hozzá egy mukkot se, mintha nem is létezett volna. Még hangosabban bőgicsélt vagy egy percigsegített. Végül fölkapta a kócbabáját a kosárból, sajgó léptekkel kiment a nagypapi ház ához , é s rögvest föl is keltette az öreget.

– Tudom én jól, milyen ez a Marós Maris – mondotta nagypapi. – És ha nem mondtam el az apádna k ötvensz er, hát egysz er sem, hogy tekerje ki

kének a nyakát, és legyen vége már. Tébolyult az a madár. Minden héten, vagy olyantájt, rájön a hóbort, és összetöri minden tojását, még azokat dnem kikeltek, és megöli a sa ját csibéit. Háborodott az , aki megöli a sa játját.– Papa engemet akart volna megölni – mondotta kicsi Peggy.– Ha jól látom, tud sz járni, há t csak nem lehet olyan rossz .– De csa k kicsit tudok járni.– Meglehet, de nem nyomorodtál meg örök életedre – mondotta nagy papi. – De mondok én neked valamit. Én úgy látom, a mamád meg az apád lemásra d ühösek. Tán jobb, ha e ltűnsz most egy kis időre.– Bárcsak sz árnyaim lennének, elrepülnék, mint egy mad ár.– A másod ik legjobb d olog ped ig, ha van egy titkos he lyed , amiről senki sem tudja, hol keresse – mondotta nagypapi. – Van ilyen helyed? El ne monddoda az egész , ha bárki másnak elmondod. Menj csak oda e gy kis időre, csak biztonságos hely legyen, se nem kint az erdőben, a hol egy réz bőrű kedve

y levágja a csinos kis hajadat, se nem egy magas helyen, ahonnét leeshetsz, se nem egy szűk kis hely, ahová beszorulhatsz.– Nagy, és lent van, és nem az erd őben – mondotta Peggy.– Akkor menjél oda, Maggie!Kicsi Peggy elfintorodott, ahogy mindig szokott, ha nagypapi így szólította. Föltartotta Kócost, a babáját, és vékonyka hangon, mintha amaz besz élne, így s– Peggy a neve.

– Akkor menjél oda, Petty, ha ez jobban tetsz ik. Kicsi Peggy rác sapott Kócossal a nagypa pi térdé re.– Egysz er majd túl sokadjára csinálja ez t Kócos, és sz éthasad , meglásd ! De Kócos csak táncikált az arca e lőtt, é s erősködött:



– Nem Petty, Peggy!– Úgy ám, Pötty, menj arra a titkos helyed re, és ha bárki az t mondja, meg kell találnunk az t a gyereket, én majd az t mondom, tudom merre van, za jön, ha megjavult.Kicsi Peggy pedig a kunyhó ajtajához ment, aztán megállt, visszanézett.– Nagypa pi, te vagy a legre nde sebb fe lnőtt a kerek világon!– A papá d máshogy gondolja ám, de ez már egy másik mogyorófa- vessz ő története, ami túl gyakran akad t az én kez embe. Most ped ig eridj!Peggy megtorpant még egyszer, mielőtt becsukta volna a z ajtót.– Te vagy az egyetlen rende s felnőtt! – kiáltotta jó hangosan, remélvén, hogy még odabent a ház ban is tisztán ha llják. Az tán már ott sem volt, á tfutott a ke rlőn, föl a dombon az erdőbe, és végig az ösvényen a tavasz i lakhoz.

2.

ekérnép

Egyetlen jó szekerük volt, két remek ló húzta. Az ember tán még azt is gondolhatta volna, hogy jómódúak, hiszen hat fiuk volt, a legidősebb felnőtt férffjabbak pedig ikrek, akik egymás csépelésével lettek erősebbek, mint az tizenkét esztendejükhöz illett. Hát még a felnőtt lány, és egy egész szaygyermek! Nagy család voltak. Valóban, módosnak gondolta őket az emberfia, hiszen még nincs egy éve, hogy saját malmukban dolgoztak, és egy h

ban éltek egy patak partján, New Hampshire nyugati vidékén. Mostanra azonban messzire értek a világban, és már csak ez a szekér maradt meg. Reménykor nyugatnak indultak, hogy átvágjanak a Hión, a nyílt vidék felé tartva, ahol még szabadon álltak a földek. Ha valakinek olyan családja van, ahol rengos kéz és tettrekészség, az termékeny földet varázsol minden szántásból, ha az időjárás kedvező, és a rézbőrűek nem zargatják őket, meg amíg avéd és bankár New Englandben marad.Az apa megtermett ember volt, kicsit elhízott már, ami nem csoda, hiszen a molnárok egész nap csak ácsorognak. A pocak puhasága egy évig sem tartana

mon, ám az apa ezt egy cseppet sem bánta, nem félt a kemény munkától. Inkább a felesége, Faith miatt aggódott. Itt az ideje a szülésnek. No persze, Faitélt róla köz vetlenül. Az assz onyok már c sak ilyenek, nem besz élnek az effé le d olgokról a férfiaknak. Az apa az onban tud ta jól, milyen na gy már fe lesé

a, és sz ámon tartotta, hány hónapja állapotos. Mellesleg, amikor délben megálltak, Faith az t dünnyögte:– Alvin Miller, ha van a köz elben va lahol egy ház az út mentén, va gy akár egy roz z ant kunyhó is, jól esne egy kis pihenés.Nem sz üksége s ahhoz filozófusnak lenni, hogy az ember felfogja az ilyesmit. Márpedig ha t fiú és ha t leány után sz alma kellene az esz e helyén legyen, e, hogyan állnak a dolgok az asszonynál.Ez ért az tán előreküldte legidősebb fiát, Erélyt, hogy néz z en körül az úton, merre visz a vidék.Látsz ott rajtuk, hogy New Englandból jöttek, mert a fú nem vitt magáva l fegyvert. Ha c supán egyetlen egy útonálló is akadt volna, az ifjú sosem tért volnaól, hogy mégis épségben visszajött, az következett, egyetlen rézbőrű sem járt a környéken. Fenn, Detroitban, a franciák pálinkával fizettek az angol skapedig ha egy rézbőrű megpillant egy magányos sápadtarcút az erdőben muskéta nélkül, akkor megszerzi a skalpját. Talán azt is mondhatná az ember, hogaláddal tartott a szerencse. Mivel ezek a jenkik nem tudhatták, hogy az út esetleg nem biztonságos, Alvin Miller egy percig sem gondolt a jószerencsére.Erély sz erint három mérföldnyire egy fogadó állt az úton. Ez volt a jó hír, csakhogy ad dig még át kellett kelniük egy folyón. Meglehetősen véz na folyó sekély, de Alvin Miller megtanulta, hogy sosem bízhat a vízben. Mindegy, milyen békésnek tűnik, megpróbál elragadni téged. Már csaknem azt hnek, hogy töltsék az estét a folyónak ezen az oldalán, amikor az asszony alig hallhatóan felnyögött, és a férfi rögtön tudta, hogy erre már nincs esély; Ft élő gyermeket hozott a világra, de már négy esztendeje, hogy az utolsót szülte, és asszonyok nagy része úgy vélekedett, nem jó dolog ilyen későnalni. Sok anya belehalt már. Ha egy jó fogadó van előttük, az azt jelenti, akadhatnak asszonyok, hogy segédkezzenek a szülésnél, ezért aztán mkáz tatniuk a folyót.Erély pedig azt mondta, nem egy nagy folyó.

3.

vaszi lak

A tavaszi lakban hűs és súlyos, sötét és nyirkos volt a levegő. Olykor, ha Peggy elbóbiskolt idebenn, amikor fölébredt, úgy kapkodott lélegzet után, msz ház víz alá került volna. Akkor is vízről álmodott, amikor nem volt ott, ezért megesett, hogy azt mondták rá a népek, nem is fáklya, hanem inkább vízodakint álmodott, mindig tudta, hogy csak álom, itt az onban a víz igazi volt.

gazi, mint a pára cseppjei, amint kicsapódnak a tejesköcsög oldalán, a patak partján. Igazi, mint a hűvös, nyirkos agyag a tavaszi lak padlóján. És igazik nye ldeklő hangja, ahogy á tsietett a ház köz epén.

Hűsen is tartotta a hosszú nyáron át; a hideg víz egyenesen a hegyből fakadt s a ház felé csordogált, és végig a fák árnyékában szaladt, amelyek olyaak, hogy a holdvilág is csak azért furakodott be ágaik közé, mert maga is meg akart hallgatni egy réges-régi történetet. Ezért jött ide kicsi Peggy még akka nem volt rá mérges. Nem a nyirkos levegő miatt, mert a nélkül biz ony meglett volna, hanem az ért, mert ilyenkor kialudt benne a tűz , és nem kellett fáie, és nem kellett belelátnia a sötét zugokba, ahová a népek e lrejtették önmagukat.

Mert elrejtették magukat előle, mintha bármi haszna lett volna. Amit nem szerettek magukról, azt megpróbálták elsíbolni szívük sötét zugaiba, de hatták, hogy azok a sötét zugok bizony ott izzottak a kis Peggy szemében. Már akkor is, amikor olyan aprócska volt, hogy kiköpte a kását, mert mégatejet akart sz opni, már akkor ismert jól minden történetet, amit a körötte lévők rejtegetni próbáltak. Látta múltjuk morzsáit, amiről az t kívánták, bárcsak eláhol, és látta az eljövendő idők morzsáit, amitől amazok a legjobban féltek.

Ezért járt ide föl, a tavaszi lakba. Itt nem kellett látnia ezeket a dolgokat, még azt a nénit sem papa emlékeiben. Itt nem volt más, csak súlyos, nyirkos léjtsa a tüzet, és elhalványítsa a fényét, hogy – pár múlékony percre csak – egy egyszerű, ötéves kisleány lehessen, kezében kócbabájával, és még csak gelljen a felnőttek titkaira.Nem vagyok komisz, mond ta magának. Újra, meg újra mondoga tta, d e nem működött, mert tudta, hogy az volt.Jól van akkor, mondta magának, komisz vagyok. De többé nem leszek az. Elmondom inkább az igazat, ahogy papa akarja, vagy nem szólok semmit.

Ámde azt már öt évesen is tudta jól a kicsi Peggy, hogy ha be akarja tartani a szavát, akkor jobb, ha nem beszél.Ezért aztán nem is szólt, még önmagához sem, csak hevert a mohos asztalon, kezében Kócossal, akit olyan erősen szorított, hogy akár meg is fojthatta volCsing, csing, csing.



Kicsi Peggy fölriad t, é s egy pillanatra nagyon mérges lett.Csing, csing, csing.Mérges lett, mert senki sem kérdezte tőle, kicsi Peggy, ugye nem bánod, ha rábeszéljük ezt az ifjú kovácsot, hogy itten telepedjék meg, ugye?Nem én, papa, felelte volna, ha megkérd ez ték volna. Tudta jól, mit jelent kovácsnak lenni. Az t jelentette, hogy a falu gyarapodni fog, és más vidékárnak majd az emberek, és ha idejönnek, akkor üzletelni fognak, s ha üzletelnek, akkor apja nagy háza igazi erdei fogadóvá válik; és ahol erdei fogafelé még az utak is kitérőt tettek, hogy elhaladjanak mellette; kicsi Peggy jól tudta ezt, mint ahogy a földműves gyermekei tudták, miként megy az élet a úti fogadó egy kovács közelében pedig felvirágzik. Ezért aztán azt mondta volna, hogyne, maradjon csak, kapjon földet, bélelje ki a kéményét, ehessek en övé az ágyam, hogy nekem Péter bácsikámmal kelljen egy ágyban aludnom, aki mindig be akar kukkantani a hálóingem alá, még ezt is elviselem; csszi lak közelébe rakjátok, hogy ha egyedül akarok maradni a vízzel, ne legyen a csengés-csilingelés, szisszenés és morajlás, meg az a zaj örökké, éstűz, ami fekete füstöt okád; oda mehessek, mert ez a ricsaj olyan, az embernek kedve támad követni a patakot vissza a hegybe, hogy legyen egy kis bére.Persze, a patak volt a legjobb hely egy kovács számára. Mert a vizet nem számítva oda költözteti a műhelyét, ahová csak akarja. A vasszekéren érkelandiából, a szén pedig... nos, rengeteg farmer szívesen becserélte a szenet egy jó patkóért az igavonó jószágra. De a vizet, amire szüksége volt, hát ahozta volna el neki; ezért tették aztán a tavaszi laktól kicsit lejjebb, ahol a csing, csing, csing fölkelthette kicsi Peggyt, hogy visszaköltöztesse a tüzet a

n az egyetlen megátalkodott helyen, ahol ez idáig alig pislákolt, mint hamu alatt a parázs.Mennydörgés robaja.Egy sz empillantás alatt az ajtónál termett. Látni akarta a villámlást. Lekésett róla, d e tudta jól, hogy lesz még több is. Bizonyára nem sokkal múlott dél, vaudta volna az egész napot? Attól a rengeteg fekete hasú felhőtől képtelen volt megmondani; akár alkonyodhatott is már. Bizse rgett a levegő, ahogy készülőb villám. Ismerte ezt az érzést, tudta jól, hogy ez azt jelenti, a villám a közelben csap majd le.

Lenézett, és látta, hogy a kovács istállója még tele van lovakkal. A patkók nem készültek el, az út sarassá válik egyhamar, ezért aztán a farmer és a két fkból itt ragad. Nem indulnak el azok ilyen időben, amikor a mennykő bármikor tüzet csiholhat az erdőben, rájuk dönthet egy fát, vagy egyszerűen csakp, é s otthagyja őket az út mellett holtan, ahol érte őket, mint az t az öt kvékert, akikről mind a mai napig meséltek, pedig kilencvenvalahányban történt, amiker először vetődött erre a tájra. A népek még mindig beszéltek az Ötök Köréről, meg miegyébről, és azon vacilláltak, hogy talán a Jóisten sújtott le rájugassanak el végre, merthogy nemigen akadt, ami elcsendesítette volna őket, míg mások az on töprengtek, vajon Isten magához emelte-é őket a Mennyekbelső Lord Protektort, Cromwell Olivért, akit kilencvenhat esz tendős korában csapott meg a mennykő, é s rögvest el is tűnt nyomtalanul.

Nem, ez a farmer, meg a nagy fiai marad nak még az éjsz aká ra. Kicsi Peggy fogadós leánya volt, nem igaz ? A papúz ok vad ász ni tanultak, a nége relni, a farmerek gyerekei az időjárást, a fogadós lánya pedig azt, hogy melyik vendég marad éjszakára, még azelőtt, hogy azok tudták volna maguktól.

A lovak topogtak é s horkantgattak az istállóban, figyelmez tették e gymást a viharra. Minden ka rámnyi ló köz ött kell legyen egy bárgyú jószág, gondoltaek a többiek elmondhatják, hogy mi történik. Rossz vihar, mondogatják. Jól megázunk, hacsak a villámlás meg nem süt elébb. Az együgyűje meg c

dezgeti, mi ez a z aj, mi ez a z aj?Egyszerre megnyílt az ég és vizet borított a földre. Leveleket szaggatott le a fákról, olyan erősen zuhogott. Olyan sűrűn szakadt, hogy Peggy dobbanásig még a kovácsot sem látta, és arra gondolt, talán elmosta magával a patak. Nagypapi mondta, hogy a patak egyenest a Hatrack-folyóba ömig a Hióba, a Hió ped ig átküzdötte magát az erd őkön a Mizz ipy-ig, ami a tengerbe folyt; nagypapi szerint ped ig a tenger olyan sok viz et ivott, hogy felpüffkkorákat böffentett, hogy csak na, és abból lettek a felhők. Böffentések a tengerből, gondolta kicsi Peggy, most pedig a kovácsot is magával sodorja, egerig, az tán elnyeli, meg fe lböffenti; és amikor egy szép napon ő csak úgy sétál az erd őben, megnyílik egy felhő és lepottyantja e léje a férfit, a ki még mindg, csing, veri az üllőt.

Aztán az eső egy hajszálnyit alább hagyott, és kicsi Peggy lenézett: ott volt a kovács, még a helyén. De nem csak ezt látta. Nem ám, hanem tüzek szire, az erdőben, lefelé a Hatrack folyásánál, ahol a gázló is volt, csakhogy lehetetlenség ma átkelni a folyón, ebben az esőben. Szikrák voltak, sok sig tudta, hogy mindegyikük egy-egy e mber. Nem is igen ke llett mást tennie, csa k ész revenni a sz ívük lángját, és máris mindent látott. Talán a jövőt, talán aden látomás ott élt a sz ívek lángjában.Amit most látott, az ugyanaz volt, minden szívben. Egy szekér a Hatrack közepén, a víz pedig emelkedik, és az emberek minden világi tulajdonakéren.Kicsi Peggy nem beszélt sokat, de mindenki tudta, hogy fáklya, ezért mindig hallgattak rá, ha veszedelemről adott hírt. Különösen, ha efféle veszedeleak már régen itt álltak, jóval régebben, mint amennyi esztendős Peggy volt, de lakói nem feledték el, hogy bárki szekerét sodorja is el az áradat, az mztesége.Szinte repült lefelé a dombról: átugrálta az üregeket, és a meredekebb részeken csúszkált lefelé, így aztán húsz másodpercbe sem tellett, hogypillantotta azokat a távoli szikrákat, odaérjen a kovács műhelyéhez. Az a West Fork-i farmer előbb meg akarta váratni Peggy-t, míg elmeséli, ennélrokat élt már át, de Makepeace kovács ismerte, miféle gyermek a kicsi lány. Figyelmesen meghallgatta, és már kurjantott is a fiúknak, hogy nyergeljenevagy oda, mert a Hatrack gáz lójánál elkapott egy szekeret az árada t, és nincs idő ostobaságokra.

Kicsi Peggy nem is látta, amikor elvágtattak; Makepeace kovács rögtön elsza lajtotta őt a nagy ház hoz, hogy sz óljon az apjának és mindenkinek, aki ott volga vagy vendég. Mert nem akadt közöttük olyan, aki valamikor ne tette volna minden vagyonát szekérre, hogy nekivágjon a nyugatra vezető hegyi utakna

őségeken. Nem akadt közöttük olyan, aki nem érezte egy folyó sodrását a szekér kerekei alatt. Mind azonnal felpattantak. Mert tudjátok, így ment ez akkemberek éppen olyan hamar siettek más emberek ba ján segíteni, mint a sajátjukon.

4.

track-folyó

Erély igazgatta a fiúkat, hogyan tolják a szekeret, Eleanor pedig a lovakat buzdította. Alvin Miller a kisebb lányokat vitte ki egyesével a biztonságot mközti partra. Az áramlat maga volt az ördög, mart, sugdolózott, elviszem a kölkeidet, egytől egyig, de Alvin azt mondta, nem, izmait megveszítvendott a suttogásnak, míg végül a lányok mind csapzottan á lldogáltak a parton, a z eső ped ig úgy pergett az arcukról, mintha a világ össz es könnye kicsordulFaith-t is kivitte volna, úgy, ahogy volt, de az asszony nem mozdult. Csak ült a szekéren, megkapaszkodott a ládákban és bútorokban, mert a víz nkeret. Villám csapkodott, és ágak szakadtak le; egyikük felhasította a vásznat, és letépte egy darabját, a víz pedig beözönlött a szekérbe, de Faith fykökkel, kimered t tekintettel kapasz kodott. Alvin a tekintetéből látta, hogy semmi nincs a világon, amivel rábírhatná, hogy eressz e el. C sak egyfé leképpe nh-t és sz ületendő gyermekét kivinni a vízből, mégped ig a sz ekérre l együtt.– A lovak nem tudnak kapasz kodni, apám! – kiáltotta Eré ly. – Csak botorkálnak, és a végén még lábukat törik.– A lovak nélkül nem tudjuk kihúzni a sz eke ret!– A lovak értékesek, apám. Ha hagyjuk őket, akkor odavesznek a szekérrel együtt.

– Anyád nem sz áll ki a sz ekérből.Megértés csillant Erély szemében. A holmik a sz ekéren nem érték meg, hogy az életüket kockáz tassák értük, d e anya igen.



– Akkor is – mondotta Erély. – A partról jobban tudnak húz ni. A vízben fabatkát sem érnek.– Sz ólj a fiúknak, hogy fogják ki a jósz ágoka t, d e e lőbb kössetek egy kötelet valamelyik fához , ami megtartja a sz eke ret!Nem tellett bele két perc , és az ikrek, Keres és Talál már a parton álltak, s egy megtermett fához csomózták a kötél végét. Dávid és Mérték egy másikzített a szekérrúdhoz, míg Józan elvágta a szíjakat. Derék legények voltak, jól végezték a dolgukat, Erély osztogatta a parancsokat nekik, míg Alvin csakkér végében, tehetetlenül, és Faith-re pillantott, aki próbálta nem megszülni még a gyermeket, aztán a Hatrack-folyóra nézett, ami egyenest a pokolbaajtani őket.Nem valami nagy folyó, mondta Erély, de az tán össz egyűltek a felhők, öz önleni kez de tt az eső, és a Hatrack mégiscsak valami lett. Még akkor is járhatónkor odaértek. A lovak jó erővel vágtak bele, Alvin pedig éppen azt mondta Józannak, aki a gyeplőt tartotta, hogy ,,egy perccel sem érkeztünk kéeténél”, amikor egyszer csak megbolydult a folyó. A sodrása megnőtt, a lovak megriadtak, és tétovázni kezdtek, mint akik elvétették az irányt, és nében kezdtek húzni. A fiúk rögvest lepattantak a szekérről, próbálták a partra vezetni őket, de addigra a szekér lendülete megtört, a kerekek pedig megrszapban. Mintha a folyó tudta volna, hogy jönnek, és haragjának legjavát addigra tartogatta volna, mire benne vannak, és nem tudnak kikászálódni belőle.– Vigyáz z ! Vigyáz z ! – kiáltotta Mérték a partról.Alvin fölfelé nézett, hogy lássa, miféle ördögi dolgot eszelt ki a folyó, és lám, egy egész fa sodródott lefelé, akár egy faltörő kos, gyökérzettel előre, egykér köz epének tartva, ahol Faith ült. Alvin nem tudta, mitévő legyen, gondolkozni sem tudott, csak teli tüdőből a felesé ge nevét kiáltotta. Talán abban bízo

minden erejével kimondja felesége nevét, azzal életben tarthatja, de reménytelennek tűnt, reménytelen volt.Csakhogy Erély nem tudta, hogy nincs remény. Elrugaszkodott, amikor a fa már alig egy szökellésnyire volt, nekivágódott, éppen a gyökér fölött, s leendőnek bizonyult, hogy eltérítse; hogy amaz átforduljon hosszában, és eltávolodjon a szekértől. Erély persze a fával együtt fordult, és a víz alá merült, a gyökerek elvétették a szekeret, és oldalra penderítették a törzsét.

A fa átpenderült a gázlón, és a túlparton egy sziklának verődött. Alvin úgy tíz lépésnyi távolságban lehetett tőle, mégis, attól fogva az emlékeiben úgy éltlett volna azon a helyen, ahol a fa reccsenve vágódott a sziklának Eréllyel. Egy szemvillanásnyi ideig, ami végtelennek tűnt, Erély szeme tágra lepetéstől, szájából vér freccsent a fára, amely megölte őt. Aztán a folyó áramlása elragadta a fát a fősodorba. Erély a víz alá csusszant, csupán a keze lóg

kerek közé gabalyodva, é s úgy meredt az égre, mintha csa k egy szomszéd integetne búcsúzóul, haz afelé menet.Alvin tekintetét annyira lekötötte haldokló fia látványa, hogy oda se figyelt, mi történik ővele. A fa lombos ága inak taszajtása e lég volt hozz á, hogy kimozpba ragadt kerekeket; az áramlat megragadta a szekeret, és vitte magával, Alvin a hátsó palánkba kapaszkodott, Faith a szekéren ülve pityergett, Eljét kiordította a bakon ülve, a fiúk pedig a túlon kiabáltak valamit. Az t kántálták:

– Tarts ki! Tarts ki! Tarts ki!A kötél kitartott, egyik vége a parti terebélyes fához, másik a szekérhez kötözve, recsegve, de kitartott. A folyó nem tudta tovább sodorni lefelé az alkotk a part irányába, ahogy egy kölök lengetne meg egy kötélvégre kötött kavicsot; aztán a szekér reszketve megállt a part mellett, rúdja a folyással szembe né– Kitartott! – kiáltották a fiúk.

– Hála istennek! – kiáltotta Eleanor.– Jön a baba – suttogta Faith.Alvin az onban csak az t a halvány kiáltást hallotta, ami utoljára tört föl elsősz ülött fia torkából, és csak az t látta, a hogy a teste a fába gabalyodott, és forog, zben, és csak egy egyszerű sz ót, egy egysze rű parancsot tudott dünnyögni maga e lé.– Élj! – mormolta. Erély korá bban mindig engede lmesked ett neki, dolgos kez ű, engede lmes társ volt, inkább bará t va gy testvér, mint fiú. De a férfi tttal nem fog enged elmeskedni. Mégis az t suttogta: – Élj!– Biztonságban vagyunk? – kérd ez te Faith resz kető hangon.Alvin feléje fordult, próbálta elrejteni gyászát. Nem kell még az asszonynak tudnia, mekkora árat fizetett Erély azért, hogy megmentse őt és a gyermeke lesz majd rá, ha a gyerek megszületett.– Ki tudsz mász ni a sz ekérből?– Mi a baj? – kérde z te Faith az arcára néz ve.– Megriad tam. Az a fa végez hetett volna velünk. Ki tudsz mász ni most a partra?Eleanor hátrafordult a bakról.– Dávid és Józ an a parton állnak, ők majd kisegítenek. A kötél kitart, anyám, d e ki tudja, medd ig?– Rajta, assz ony, c sak egy lépés! – mondotta Alvin. – Jobban boldogulunk a sz eké rrel, ha tud juk, hogy a pa rton vagy.– Jön a baba – mondotta Faht.– Inkább a parton, mintsem itt benn – mondotta Alvin sz igorúan. – Rajta!Faith fölállt, e setlenül előre tántorgott. Alvin fölmász ott mögé a sz ekérre , hogy segítsen neki, ha megbotlana. Már ő is látta, hogy megeresz kedett a hasa. Amár most is levegőért kapkod.A parton nem csak Dávid és Józan várt. Idegenek is akadtak, nagydarab férfiak és lovak. Még egy kisebb szekér is, ami örvendetes látvány volt. Alvia, kik ezek az emberek, vagy honnét tudták, hogy jönniük kell, de nem vesztegették az időt parolázásra.– Embere k! Van bába lejjebb, a fogadóban?– A jó Gaz da ssz ony foglalkoz ik szülésekkel – mondotta egy férfi, nagy d arab, sz álfa vastag karokkal. Bizonyára egy kovács.– El tudják vinni hozz á a felesége met? Egy perc et sem késlekedhe tünk! – Alvin tudta jól, hogy sz égyenletes d olog ilyen nyilvánosan besz élni a sz ülésről, lőtt az assz ony előtt, aki sz ülni készült. De Faith nem volt ostoba, - tudta, mi számít a legtöbbet, márpedig az , hogy ágyba jussék, é s egy gyakorlott bába, fontosabb, mint köntörfalaz ni.

Dávid és Józan óvatosan segítették anyjukat a várakozó szekér felé. Faith lába meg-megbicsaklott a nyilallásoktól. Az már biztos, hogy várandós asszonye sz abad sz ekérbakról a folyópartra kász álódnia. Eleanor ott haladt mellette, és úgy parancsolgatott, mintha bizony nem lett volna fiatalabb minden fiúnákreket.– Mérték! Tereld össz e a lányokat! Velünk jönnek a sz eké rrel. Ti ott, Kere s é s Talál! Tudom, hogy segítenétek a fiúknak, de vigyáz notok kell a lányokraánkkal vagyok.

Eleanor nem olyan lánynak tűnt, akivel tréfálkozni lehetett, a helyzet komolysága pedig akkora volt, hogy még tréfából sem nevezték volna Akonórának, mint szokták. Még a kisebb lányok is abbahagyták a civódást, és szót fogadtak.Eleanor megtorpant egy pillanatra a parton, és visszanézett oda, hol apja állt a szekérbakon. Lefelé tekintett, sodrásirányba, aztán vissza apjára. Alvin elondatlan kérdést, és tagadólag a fejét rázta. Faith nem tudhatott Erély áldozatáról. Hívatlan könnyek gyűltek Alvin szemébe, de Eleonóráéba nem. Bnnégy esz tendős volt, ha nem akart sírni, hát nem sírt.Keres rikkantott a lovaknak, és a kis sz ekér meglódult, Faith pedig fájdalmas fintort vágott, míg a lányok vigasz talták, és eső áz tatta őket. Faith tekintete kores, akár egy jámbor tehéné, ahogy visszanézett a párjára, aztán a folyóra. Olykor, bizonyos alkalmakkor, mint amilyen a szülés is, az asszony is jozik; jámbor és nem gondolkodó jószággá, amint a teste átveszi az irányítást. Máskülönben hogyan bírná elviselni a fájdalmat? Mintha a föld lelke szálln ahogy az állatok lelkét uralja, és az egész világ életének részévé teszi: elszakajtja a családtól, férjtől, az emberi faj minden kötelékétől, és egy olyan eti, a hol minden érik, és az aratást várja, s eljő egysz er a betakarítás, és a véres halál.– Most már biz tonságban lesz – mondotta a kovács. – És lovaink is vannak, hogy kihúzz uk a sz eke ret a folyóból.– Már alább ha gy – mondotta Mérték. – Az eső is kevesebb, az áramlat sem olyan erős.– Amint a felesége a pa rtra lépett, máris megenyhült – mondotta a farmernek kinéz ő jóember. – Az eső is e lvonul lassan, ez már biz tos.– A legjavá t a vízben vész elték á t – mondotta a kovács. – De már jól vannak. Sz ed je össz e magá t, ember, még dolgunk van!Alvin csak ekkor jött rá, hogy idá ig sírt. Dolog van, igen, sz ed d össz e magad, Alvin Miller! Nem vagy te holmi puhány, hogy úgy gőgicsélj, mint egy gyer

erek tucatnyi gyermeket vesz tettek el, és még mindig élik az életüket. Neked tiz enkettő jutott, és Erély már felnőtt férfi volt, bár nem volt alkalma megházaját gyermeket nevelni. Alvin talán az ért sírt, mert Erély olyan nemes halált halt; talán az ért sírt, mert az olyan hirtelen jött.



Dávid megérintette a kovács ka rját.– Hagyjon neki békét! – szólt halkan. – Legidősebb bátyánka t alig tíz perce ragad ta el a víz . Belegabalyodott egy lefelé sodródó fá ba.– Nem véletlen gabalyodott bele – mondotta Alvin keményen. – Nekiugrott a fának, és megmentette a sz ekeret, és benne az anyáda t! A folyó megfizetett n

ám, megbüntette.Józan halkan szólt a helybéliekhez .– Nekicsapta annak a sz iklának, amott. – Mind arra néz tek. Még csak egy cse pp vér se m volt a kövön, olyan árta tlannak tűnt.– A Hatrack komisz is tud lenni – mondotta a kovács. – De még sosem láttam ilyen sz ilajnak az előtt. Sajnálom a fiát. Lejjebb van egy seké ly, lomha réosan partra vetődik. Minden, amit a folyó elragad, ott köt ki. Mihelyst alábbhagy a vihar, lemehetünk oda és vissz ahoz hatjuk a... nos, vissz ahoz hatjuk.Alvin megtörölte a sz emét az ingujjába, de mivel az is csurom víz volt, hát nem sokat segített.– Egy perc a latt össz ekapom magamat – mondotta.Befogtak még két lovat, és a négy jószág gond nélkül kivonszolta a sz ekeret a jócskán legyengült sodrásból. Mire megint az útra állították, már átviláglott aők között.– Ha nem tudnám – mondotta a kovács -, a z t mondhatnók, hogy ha nem tetsz ik az időjárá s errefe lé, hát valaki varáz sol egyet, és rögvest meg változ ik.– Ez az tán nem – mondotta Alvin. – Ez a vihar ránk leselkede tt. A kovács átkarolta Alvin vállát, és igen finoman sz ólt:

– Meg ne sé rtődjék, uram, de ez ostoba besz éd . Alvin leráz ta magáról a kez et.– Ez a vihar, meg ez a folyó csak ránk várt. Minket akart.– Apám – mondotta Dávid . – Kimerült vagy, és gyász os a ke dve d. Jobb, ha mi is útra kelünk és megnéz z ük anyánkat.– Fiú lesz az a gyermek – mondotta Alvin. – Meglásd ! Hetedik fiú heted ik fia lenne.Erre már mindenki fölkapta a fe jét. Mindenki tudta, hogy a heted ik fiúnak különleges tulajdonsága i vannak, d e a hetedik fiú hetedik fiának sz ületése olyannnyire egy szülés csak lehetett.

– Hát az már egé sz en más – biccentett a kovács. – Sz ületett varáz svessz ős lenne, a víz ped ig gyűlöli az ilyent. – A többiek bölcsen bólogattak.– A víz megkapta a magáét – mondotta Alvin. – Megkapta a magáé t, é s kész . Megölte volna az anyát és gyermeké t, d e meg ám! De mivel nem tudta , hát y fiamat. Most pedig, ha a gyermek világra jön, a hatodik fiam lesz , mert már csa k öt van életben.

– Mondják, nem sz ámít, hogy az előz ő hat fiú él-e még – mondotta egy farmer.Alvin azonban nem szólt semmit, de tudta, hogy bizony számít az. Arra gondolt, hogy csodás gyermek lett volna, de a folyó elvette tőle. Ha a víz emígymegállítani, majd megállít amúgy. Nem lett volna szabad csodagyermeket várnia. Túl magas volt az ára. Egész úton csak azt látta a tekintete, ahogykerek közé akadva forgolódik az áramlatban, mint egy levél, amit fölkapott a porörvény, és a szája sarkából vér csordul, hogy oltsa a Hatrack gyilkos szom

5.

gzatburok

Kicsi Peggy az ablakban állt, és kifelé bámult a viharba. Lá tta a sz ívek lángját, különösen egyet, amely olyan fényes volt, akárha a napba bámult volna. Knban nagy feketeség uralkodott; nem, nem is fekete; semmi inkább, mintha olyan szeglete lett volna a világmindenségnek, amit a Jóisten még nem fejezeölelte körül a szívfényeket, mintha el akarná őket szakajtani egymástól, elsodorni és elnyelni mind. Kicsi Peggy tudta, mi az a semmi. Amikor a látta aa szívlángokat, három másik színt is megfigyelt. A föld dús, sötét narancsszínét. A levegő halovány szürkéjét. És a víz sötét és mély ürességét. Most bolt ellenük. A folyó, amit még sohasem látott ilyen sötétnek, ilyen erősnek, ilyen sz örnyűnek. A sz ívlángok annyira aprók voltak abban az éjsz akában.– Mit látsz , gye rmekem? – kérd ez te nagypa pi.

– A folyó. El fogja sod orni őket – mondotta kicsi Peggy.– Remélem nem.Kicsi Peggy pityeregni kez de tt.– Ejnye, no – mondotta nagypapi. – Nem mindig olyan jó dolog ám, hogy ilyen messz ire lát az ember, ugye.Peggy megrázta a fejét.– De talán nem lesz olyan sz örnyű, mint gondolod.Éppen ebben a pillantásban meglátta, amint az egyik szívláng elszakad a többitől, és arrább bukdácsol a sötétben.– Ja j! – kiáltotta, és kinyúlt felé, mintha elkaphatná a lángot, és vissz atehe tné a többiek köz é. Persz e nem tud ta. Bá r látása messz ire és tisz tán vitt, a kardke volt.– Elvesz tek? – kérd ez te nagypapi.– Egyikőjük – suttogta kicsi Peggy.– Hát Makepeace meg a többiek od aértek-e már?– Éppen most – felelte. – A kötél kitartott. Most már biz tonságban vannak.Nagypapi nem kérde z te, honnét tudja, c sak megveregette a vállát.– Mert szóltál nekik. Ez t ne feledd, Margare t! Egyikük tán oda vesz ett, d e ha te nem látod meg őket, és nem külde sz segítséget, talán mind megha ltak volnKicsi Peggy megráz ta a fe jét.– Korábban kellett volna figyelmez tetnem őket, nagypapi, de elaludtam.– És magad at hibáz tatod? – kérde z te Nagypapi.– Ha hagytam volna, hogy Marós Maris megcsípjen, akkor papa nem lett volna mérge s, akkor nem mentem volna a tava sz i lakba, és nem alud tam volna el, ben odaküldöm a segítséget...– Olykor mind fűz hetnénk e fféle láncola tokat, Maggie. De ne m jelent semmit sem.Peggy azonban tudta, hogy jelent valamit. A vak embert nem hibáztatja senki, ha nem kiált, hogy kígyóra lépsz, de arra bizony mérges lehetsz, ha valaki lmukkot sem sz ól róla. Már az óta tudta, mi a d olga, mióta rájött, hogy más népek nem látják az t, amit ő. A Jóisten különleges sz emmel áldotta meg, ez ért elmeztet, vagy az ördög viszi el a lelkét. Az ördög vagy a feneketlen tenger.

– Nem jelent semmit sem – d ünnyögte nagypapi. Az tán, mintha c sak ülepen bökték volna egy pisz kavassal, kihúz ta magát, és így kiáltott:– A tavasz i lak! Hát persz e! – Magához húz ta a kislányt. – Figyelj rá m jól, kicsi Peggy! Nem a te hibád volt, ez az igaz ság. Ugyanaz a víz , ami a Hatik, ugyanaz csordogál a tavaszi lak melletti csermelyben, ugyanaz a víz az egész világon. Ugyanaz a víz, ami holtan akarta őket látni, tudta, láthatod, és segítséget küldhetsz. Ezért aztán addig dúdolgatott neked, amíg el nem aludtál. Ebben bizony volt igazság, volt bizony.

– Hogy lehet ez , na gypapi?– Hát, ilyen a dolgok rendje. Az egész világmindensé g négyfé le d ologból áll, kicsi Peggy, é s mindegyik az t akarja, hogy az ő ked vére történ jen minde n. a négyféle színre gondolt, amit akkor figyelt meg, ha látta ragyogni a szívek lángját, és tudta mind a négyet, mielőtt nagypapi néven nevezte volna őket. melengeti a tárgyakat, fényessé teszi őket, aztán elemészti. A levegő hűsít, és mindenhova befurakszik. A föld szilárddá és tartóssá teszi a dolgokat. De lerombolja, ami az útjába kerül, az égből is lezuhog, hogy elsöpörjön mindent, amit tud, egészen a tengerig. Ha a víz kedvére lennének a dolgok, az egé



a lenne, egyetlen hatalmas óceán, amiből semmi sem lóg ki. Minden holt és sima volna. Ezért aludtál. A víz el akarta sodorni azokat az utazókat, báenek is, a halálukat akarta, bizony. Csoda, hogy egyáltalán fölébredtél.

– A kovác s kalapácsa é bresz tett föl – mondotta a kicsi Peggy.– Hát akkor jól van, látod? A kovács vassal d olgozik, a legkeményebb földd el, a fújtatókból vad levegő ára mlik, a tűz ped ig olyan forró od abenn, hogy leohát a kéményről. A víz nem nyúlhatott hozz á, hogy elcsitítsa.Kicsi Peggy alig akarta elhinni, de így kellett legyen. A kovács fölkeltette vizes á lmából. A kovács segített neki. Ettől szinte kacaghatnékja támadt, hiszen attal a barátja volt.Kiáltozás hallatszott odalentről, a verandáról, ajtók nyíltak és csapódtak.– Néhá nyan már id e is értek – mondotta nagypapi.Kicsi Peggy látta a szívlángokat odalent, és észrevette azt, amelyik a legerősebb, félelemmel és fájdalommal teli.– A mamájuk az – mondotta. – Babá t vár.– Hát ez az tán a sz erencse, nem igaz ? Elvesz ejt egye t, é s máris jön a következ ő, hogy életet hoz z on a halál he lyett. – Nagypapi is fölkász álódott, hogy kédkezni.Kicsi Peggy azonban csak állt ott, nézte, mit lát a távolban. Az az elveszettnek hitt szívláng nem is volt elveszve, de nem ám! Látta, ahogy a távolban p

mennyire is próbálta elfedni a folyó. Nem ha lt meg, csak e lvitte a sodrás, talán valaki segíteni tudott rajta. Akkor az tán kics i Peggy kisz aladt, elviharz ott nett, lerobogott a lépcsőn.Anya ragadta meg a karját, ahogy berontott a nagyszobába.– Egy assz ony sz ülni kész ül – mondotta Anya. – Sz ükség va n rád .– De anya, az , akit elsodort a folyó, még életben van!– Peggy, nincs időnk...Két fiú, az arcuk egyforma, odafurakodtak.– Akit elsodort a folyó! – kiáltotta egyikük.– Még él! – így a másik.– Honnét tudod?– Az nem lehet!Olyan egyszerre hadarták a mondókájukat, hogy mamának kellett elcsitítani őket, értse is, amit beszélnek.– Erély volt az , a bátyánk, elsod orta a víz ...– Hát még él – mondotta kicsi Peggy. – De a folyó messz e vitte. Az ikrek anyá ra néz tek.– Tudja, mit besz él, jó gaz da ssz onyom?

Anya bólintott, a fiúk megiramodtak az ajtó felé, é s az t kiáltozták:– Még él! Még mindig él!– Biztos vagy benne? – kérde z te anya sz igorúan. – Komisz dolog reményt ültetni a sz ívükbe, ha nem így van.Anya keményen villanó sz eme megriasz totta a kis Peggy-t, aki nem sejtette, mit is mondhatna.Akkorra azonban már nagypapi is leért a lépcső aljába.– Ugyan, Peg – mondotta. – Honnét tudhatta volna, hogy egyikőjüket elsod orta a víz , ha nem látta volna?– Értem – mondotta anya. – De ez az assz ony már túl régóta tartja vissz a a sz ülést, nekem pedig a babáva l kell törődnöm, úgyhogy gyere, kicsi Peggy, sz ürá, hogy elmondd, mit látsz.

Elvezette hát Peggyt a hálószobába, ami a konyhából nyílt, ahol papa és anya szokott aludni, ha látogatók jöttek a házba. Az asszony az ágyon hevosan markolta egy magas leány kezét, akinek sötét, ünnepélyes tekintete volt. Kicsi Peggy nem ismerte az arcukat, de a szívük lángját igen, különöst a lmát és fé lelmét.– Valaki kiáltott – suttogta az anya.– Csitt! – sz ólt rá anya.– Az t kiáltotta, él.Az ünnepélyes ábráz atú lány fölvonta a szemöldökét, és mamára néz ett.– így van, jó gaz dassz ony?– A leányom fáklya. Ez ért hoz tam ide, hogy lássa a gyermeket.– Látta a fiamat? Még é l?– Az t hittem, ne m mondod e l neki, E leanor – mondotta anya . A leány némán a fejét ráz ta.– Láttam a sz ekérről. Még é l?– Mondd meg, Margare t! – sz ólt anya.Kicsi Peggy pedig elfordult, és kereste a sz ív lángját. Amikor efféle módon tekintgetett, mit sem sz ámítottak a falak. A lángja még ott volt, bár tudta, hogy Ez úttal az onban köz elebb ment hozz á, hogy meglesse .– A vízben van. Belega balyodott a gyökérbe.– Erély! – kiáltotta az anya az ágyon.– A folyó az életét akarja. Az t suttogja, halál, halál. Anya megérintette az assz ony karját.– Az ikrek már e lmentek, hogy sz óljanak a többieknek. A ke resésé re indulnak rögvest.– A sötétben! – suttogta az assz ony kese rvese n. Kicsi Peggy ismét megsz ólalt.– Úgy hisz em, imát mond. Az t mondja... hetedik fiú.– Hetedik fiú – suttogta Eleanor.– Mit jelent ez ? – kérdez te anya.

– Ha ez a gyermek fiú lesz – mondotta Eleanor -, és E rély még é l, amikor meglátja a napvilágot, akkor egy heted ik fiú hetedik fia lesz , é s még mind é letbeAnya nagyot nyelt.– Nem csoda, hogy a folyó... – mondotta. Fölösleges volt befe jez nie a gondolatot. Ehelyett megfogta Peggy kez ét, és az ágyban fekvő assz ony hoz ved meg a gyermekét, és mondd el, mit látsz !

Kicsi Peggy már csinált ilyet korábban is. Legfőképpen ilyen dologra használták a fáklyák tehetségét, hogy lássák a születendő gyermeket. Részint azéyan fekszik az anyaméhben, de olykor azért is, hogy a gyermekről, az eljövendő életéről tudakozódjanak. Már azelőtt, hogy megérintette volna az asszona gyermek sz íve lángját. Ez t már korábban is megfigyelte, olyan élese n és vakítóan ragyogott, mint a nap meg a hold e gyütt.

– Fiú – mondotta.– Akkor had d sz ülöm meg! – mondotta az anya . – Hadd lélegez z en még, amíg Erély is lélegz ik!– Hogyan feksz ik a baba ? – kérdez te anya .– Éppen jól – mondotta a kis Peggy.– Fejjel előre? Arcca l lefelé? Peggy bólintott.– Akkor miért nem jön már? – követelte anya.– Mert az t mondotta neki, hogy ne jöjjön – mondotta Peggy, és az assz onyra néz ett.– Még a sz ekéren – mondotta amaz . – Már jönni kész ült, erre én egy könyörgést mondtam rá.

– Hát ez z el kellett volna kez de ni – mondotta anya sz igorúan. – Kérik, hogy se gítsek, és még az t sem mondják meg, hogy könyörgést mondott rá. Te, lány!A fal mentén álló lányok riad tan pislantgattak, nem tudták, melyikükhöz sz óltak.



– Valamelyiktek. Sz ükségem van arra a vaskulcsra a rról a karikáról, ott a fa lon.A legnagyobbik ese tlenül leakasz totta a kampóról, és hoz ta kulcsostól, karikástól.Anya megtáncoltatta a karikát meg a kulcsot a várandós asszony anya hasa fölött, és így szólt:Ihol a kör, nyílj tágra, Ihol a kulcs a világra, Földből vas, és tűz lángja, Bújj a vízből a világra!Az anya hirtelen fájdalmasan feljajdult. Anya eldobta a kulcsot, félrehajtotta a lepedőt, fölemelte az asszony térdeit, és szigorúan ráparancsolt Peggyren.

Peggy pedig megérintette az asszony méhét. A fiú elméje üres volt, csak nyomást érzett és közelgő hidegséget, ahogy a levegőre bukkant. Az elméjének ünban olyan dolgokat tárt fel, amik soha többé nem lesznek láthatóak. Élete útjának milliárdnyi elágazása és ösvénye terült el amott, várta az első döntéseválasztásokat, melyek minden másodpercben jövők millióit semmisítik meg. A jövő ott lapult mindenkiben, pislákoló árnyék, amit Peggy csak ritkán figyelt m tisztán, csakis a jelen pillanat gondolatain keresz tül. De itt, néhány értékes pillanatra a kis Peggy tisz tán látta őket.

És minden út végén halált látott. Fullad ás, fullad ás, a jövő minden ösvénye a vizes halál felé terelte a gyermeket.– Miért gyűlölöd ennyire? – kiáltotta Peggy.– Mi az ? – kérdez te Eleanor.– Csitt – mondotta anya . – Hadd lássa , a mit lát!

A sz ületendő gyermekben a víz sötét foltja ölelte körül a sz íve lángját, és olyan szörnyen erősnek tűnt, hogy Peggy attól félt, hogy rögtön elnyeli.– Vedd ki onnét! – kiáltotta kicsi Peggy.Anya pedig benyúlt, bár sz örnyen fájdalmas volt ez az anyának, és erős ujjaival megragadta a gyermeket a nyakánál, és húzni kezdte.Abban a pillanatban, ahogy a sötét víz visszahúzódott a gyerek elméjében, s mielőtt első lélegzetét vette volna, Peggy látta, ahogy milliónyi vizes halál eMost először látszott néhány járható út, amely szédítő jövőbe vezetett. És minden ösvényen, aminek a végén nem halál várt, ugyanazt a dolgot látta. ényen a kicsi Peggy önmagát látta, amint megtesz valamit.Ezért aztán úgy is tett. Elvette a kezét az ernyedő hasról, és bebújt az anyja karja alá. A gyermek feje éppen előbukkant, és még mindig beborította zatburok. A szája nyitva volt, a burkot szippantgatta, de az nem repedt meg, és így a baba nem kapott levegőt.

Kicsi Peggy pedig azt tette, amit látott a jövőben. Kinyúlt, megragadta a magzatburkot a baba álla alatt, és lehúzta az arcáról. Egészben lejött, egyetlen bban, és abban a szent pillanatban nagy levegőt vett a gyerek, és nyivákolósan felsírt, ami a szülő anyák számára az élet dala volt.

Peggy pedig összehajtotta a magzatburkot, feje még mindig telve az újszülött kisded jövendőjével. Még nem tudta, mit jelentenek a látomások, de olyaeket vetítettek a fejébe, hogy tudta, sosem feledi őket. Félt is tőlük, mert oly sok minden múlik majd rajta, és azon, ahogyan a magzatburkot használja m

mindig meleg volt a kez ében.– Fiú – mondotta anya .– Még mindig heted ik fiú? – suttogta az anya.

Anya még a köldökz sinórt kötötte el, így nem volt érkez ése Peggyre pillantani.– Néz d meg! – súgta od a.A kis Peggy megkereste a magányos sz ívlángot a távoli folyó partján.– Igen – mondotta, mert a sz ív lángja még pislákolt. Az tán, ahogy figyelte, lassa n elhamvadt.– Most már nincs többé – mondotta a kis Peggy.Az assz ony az ágyon keservesen z okogni kez dett, sz üléstől megviselt teste resz ketett.– Gyász olni egy gyermek sz ületésekor rettenetes d olog – dünnyögte anya.– Csillapod j! – súgta Elea nor az anyjána k. – Örvend j, vagy beárnyékolja a kisde d e gész életé t!– Erély – nyögte az assz ony.– A semmi is jobb a könnyeknél – mondotta a nya. Kinyújtotta a gőgicsélő babát, Elea nor ped ig biztos ké z z el vette át; látsz ott rajta, hogy sok gyereket ringarjában. Anya a sarokban gubbasztó asztalhoz ment, és fogta a feketében áztatott gyapjúsálat, aztán lassan elhúzta a sírdogáló asszony arca előtt.

– Aludj, anya, a ludj!Mikor a sál lefutott az arcáról, a sírás abbamaradt, az asszony pedig kimerült álomba zuhant.– Vigyétek a babát a sz obából! – mondotta anya.– Nem kellene megsz optatnia? – kérd ez te Eleanor.– Ez t a babát sosem fogja sz optatni – mondotta anya. – Hacsak nem az t akarod, hogy gyűlöletet sz ívjon magába.– Anyánk nem gyűlölheti – mondotta Eleanor. – Nem az ő hibája.– Ámbár a teje ez t nem tudja. Igaz , kicsi Peggy? Kinek a c sec sét szopja a ba ba?– A mamájáét – felelte a kis Peggy. Anya megint olyan sz igorúan néz ett rá.– Biztos vagy benne? Peggy bólintott.– Hát akkor idehoz z unk neki a kisd ed et, ha már fölébred t. Az első é jszaka amúgy sem kell ennie.gy aztán Eleanor kivitte a babát a nagyszobába, ahol már ropogott a tűz a kandallóban, és szárítkoztak az emberek, akik abbahagyták a m

zakadásokról és a mainál sokkalta szörnyűbb árvizekről, csak hogy megcsodálják az újszülöttet.Odabenn a szobában anya megfogta a kis Peggy állat, és keményen a szeme közé néz ett.– Mondd meg az igaz at, Margaret! Komoly dolog az , ha a gye rmek gyűlöletet sz ív magába az anyjából.– Nem fogja gyűlölni őt, anya – mondotta a kis Peggy.Peggy válaszolt volna, de nem talált rá szavakat, hogy elbeszélhesse, mit látott. Ezért csak lesütötte a szemét. Ahogyan anya hirtelen lélegzetet vett, tudtgálás lóg a levegőben, de ő még várt, aztán a kezével csak gyengéden végigsimított a kis Peggy arcocskáján.– Ó, gyermek, micsoda napod volt. A baba talán meghalt volna, de az t mondtad , húz z am ki. Még segítettél is, és kinyitottad a sz áját... az t tetted, igaz ?Kicsi Peggy bólintott.– Elég ennyi egy kislánynak e gy napra . – Anya a többi lányhoz fordult, akik c sapz ott ruhájukban a fal tövében á lltak. – Nektek is e lég volt mára . Gyertek

yjátok anyátokat aludni, és száradjatok meg a tűznél! Majd én főzök rátok vacsorát, úgy ám.De nagypapi már a konyhában sürgölődött-forgolódott, és hallani sem akart róla, hogy anya bármit is csináljon. így anya hamarosan előbukkant a kissegette a férfiakat, hogy álomba ringassa, és hagyta, hogy az ujját cuclizza.

Kicsi Peggy egy idő múltán úgy találta, rá itt semmi szükség nincsen, ezért fölsomfordált a lépcsőn a padlásra vezető létráig, aztán föl a létrán a fénytelealá. A pókok nem zavarták túlz ottan, a macskák ped ig távol tartották az egereket, így az tán nem félt. Rögvest be is mász ott titkos búvóhelyére, és e lősze dgott faládikát, amit nagypapi adott neki, amiről azt mondta, még az ő apja hozta magával Ulster-ből, amikor a gyarmatokra érkezett. Telve volt a gyerden értékesnek vélt kacatjával – kövek, spárgák, gombok -, de kicsi Peggy most már tudta, hogy ezek semmiségek ahhoz képest, amit őriznie kell élete háében. Ki is borította a kacatokat mindjárt, aztán nagyot fújt a ládikóba, hogy kiűzze a port, majd belehelyezte az összehajtott magzatburkot, és lecsukta a

Tudta jól, hogy a jövőben számtalanszor ki fogja nyitni a dobozt, az hívogatni fogja, felébreszti álmából, elszakítja a barátaitól, és elrabolja tőle galmát. Mégpedig azért, mert odalenn egy kisfiúnak egyáltalán nem volt jövője, csak halál a sötét vízben, kivéve, ha ő őrizgeti a magzatburkot, és biztoa vele, ahogy amaz egykor megvédte a fiút az anyaméhben.

Egy pillantásig dühös volt, amiért így felforgatódott az élete. Rosszabb volt, mint a kovács érkezése, rosszabb, mint papa mogyorófa-vesszője, rosszaba, amikor mérges volt a szeme. Minden örökre megváltozik, és ez nem igazságos. Egy olyan baba miatt méghozzá, akit sosem hívott, sosem kért, hogy idenben is, mit törődjék ő egy babával?

Kinyitotta a ládikát, é s már arra kész ült, hogy fogja a magzatburkot, és e lhajítja a padlás egyik sötét zugába. De látott még a sötét zugoknál is sötétebb hely

ve lángja köz elében, ahol a mély, fekete folyó üressége arra várt, hogy gyilkost csináljon belőle.– Belőlem az tán nem, mondta a víznek. Te ne m vagy az én ré sz em.



– De igen, suttogta a folyó. Áthatlak téged, kiszáradsz , é s meghalsz nélkülem.– De akkor se m vagy a pa rancsolom, vágott vissz a.Lecsukta a ládika fedelét, és lecsúszott a létrán. Papa mindig azt mondta, hogy szálka fog a fenekébe menni, ha folyvást ezt csinálja. Ezúttal igaza volt.

miszul megszúrta, ezért aztán oldalvást kacsázott el a konyhába, ahol nagypapi tett-vett. Fel is hagyott a főzéssel, amíg kiszedegette a szálkákat.– Már nem a ré gi a sz emem – panasz kodott.– A papa sz erint olyan a sz emed , mint a sa snak. Nagypapi kuncogott.– Ő az tán tudja .– Mi van ebéd re?– Ó, ez tetsz eni fog neke d, Maggie. Kicsi Peggy az orrát ráncolta.– Olyan sz aga van, mint a c sirkének.– Így igaz .– Nem sz ere tem a csirkelevest.– Nem csak leves. Itt sül a húsa , c sak a nyaka meg a sz árnya nem.– A sült csirkét is utálom.

– Sz okott neked haz udni a nagypapi? - Nem.– Akkor jobb, ha elhisz ed nekem, hogy ez a csirkeebéd jókedvre d erít majd. Mit gondolsz , mitől örülnél te egy csirkeebédnek?Kicsi Peggy törte a kobakját, csak töprenkedett, töprenkedett, az tán elmosolyodott.– Marós Maris?– Mindig mondtam, hogy az a tyúk arra sz ületett, hogy leve st főzz enek a nyakából.Kicsi Peggy olyan sz orosan megölelte, hogy nagypapi már fuldoklást mímelt, az tán csak nevettek és nevettek.Aznap este, jócskán azután, hogy Peggy lefeküdt aludni, meghozták Erély testét, papa és Makepeace pedig nekiláttak koporsót készíteni neki. Alvin Milélőnek, még akkor sem, amikor Eleanor megmutatta neki a kisdedet, egészen, míg azt nem mondta:

– Az a fáklya-lány. Az t mondja, hogy a gyermek egy he ted ik fiú hetedik fia.Alvin körbenézett, tekintete olyasvalakit keresett, aki azt mondaná, igaz volt.– Ó, bízhat benne – mondotta anya. Újra könnyek sz öktek Alvin sz emébe .– A legény ped ig kitartott – mondotta. – Kitartott a vízben, éppen elég id eig.– Tudta, hogy milyen sorsot jelent ez nektek – mondotta Elea nor. Alvin a babáért nyúlt, karjába fogta, és a sz emébe néz ett.– Senki sem adott még nevet neki, igaz ? – kérdez te.– Hát persz e, hogy nem – mondotta Eleanor. – Anyánk nevez te el a többi fiút, d e mindig az t mondta, hogy a heted ik fiúnak...

– Az én nevemet ad juk. Alvin. Hetedik fiú hetedik fia, akinek ugyana z a neve, mint az apjának. Alvin, a z ifjabbik. – Körülnéz ett, az tán a folyó felé fordít, valamerre a sötétségbe.– Hallod ez t, te Ha track-folyó? A neve Alvin, mégse m sikerült meg ölnöd.Nemsokára meghoz ták a koporsót, és belehelyez ték Erély testét, körülötte ped ig gyertyákat gyújtottak, hogy he lyettesítsék velük az élet lángját, ami e lséből. Alvin feltartotta a csecsemőt.– Néz z a tes tvéred re! – súgta a gye rmeknek.– Még semmit sem lát, apám – mondotta Dávid.– Nem úgy van az , Dávid – figyelmez te Alvin. – Nem tudja, hogy mit néz, de a szeme már lát. Amikor pedig elég öreg lesz már hozzá, hogy hallja a szénetét, elmondom neki, hogy saját szemével látta Erély testét, aki az életét adta érte.Még két hét tellett el, mire Faith eléggé felépült ahhoz, hogy utazhassék. Alvin azonban tett róla, hogy ő meg a fiai megdolgozzanak a vendéglátásértletet takarítottak le, felvagdalták a télire való tűzifát, faszenet raktak halomba Makepeace kovácsnak, kiszélesítették az utat. Azután kivágtak négy hatalrős hidat építettek a Hatrack-folyón át, méghozzá fedettet, hogy még viharban is úgy kelhessenek át rajta a népek, hogy egy csepp víz nem éri őket.Erély sírja volt a harmadik a temetőben, Peggy két testvére mellett. A család még lerótta a tiszteletét a sírnál, és együtt imádkoztak, mielőtt útra keltek vogelen. Aztán felültek a szekerükre, és megindultak nyugatnak.– Egy rész ünket örökre itt hagyjuk – mondotta Faith, Alvin pedig bólintott.A kis Peggy figyelte, ahogy elmentek, aztán fölszaladt a padlásra, kinyitotta a ládát, majd a kezébe vette a kis Alvin burkát. Nem volt veszély – egyelőronságban volt. Eltette a burkot, lec sukta a lád ikát. Jó lesz , ha visz ed valamire, kicsi Alvin, mondta, máskülönben sz örnyű sok bajt keve rsz a semmiért.

6.

stergerenda

Fejszék csendültek, erős férfiak énekeltek himnuszt a munkájukról, Philadelphia Thrower tisztelendő atya új temploma pedig magasra emelkedett az Er

lőjén. Minden sokkal gyorsabban történt, mint azt Thrower tiszteletes remélni merte. Az imaház első falát alig pár napja húzták fel, amikor az a rzemű rézbőrű betántorgott és meg-keresztelkedett, mintha maga a templom vázának látványa lett volna az az út, melyen át a civilizáció és a kereszténylkedhetett. Márpedig ha egy olyan együgyű pára, mint Lolla-Wossiky megtért Jézus kebelére, tán még további csodák is rejlenek ebben a vadonban, miheház elkészül, és megkez di működését.Thrower tiszteletes mégsem volt maradéktalanul boldog, ugyanis akadtak a civilizációnak erősebb ellenségei, mint a pogány rézbőrűek barbársága, ésántsem voltak olyan reményteljesek, mint amikor Lolla-Wossiky először öltötte magára a fehér ember ruháját. Különösképpen beárnyékolta ezt a ragyogóy Alvin Miller nem serényked ett a többiek köz ött, a fe lesége pedig már kifogyott a mentségekből. Régen lejárt az idő, ami ahhoz kellett, hogy megfelelőet találjon, a honnét malomkövet hozhat, meg még egy nap a pihenésre. Most már itt kellene lennie.

– .Mi a baj, tán be teg? – kérd ez te Thrower. Faith szorosra z árta az ajkát.– .Ha azt mondom, nem jön el, Thrower tiszteletes, az nem azt jelenti, hogy nem tud eljönni.A sz avak megerősíteni látszottak Thrower növekvő aggályait.– .Tán megsé rtettem valamivel?Faith felsóhajtott, aztán elnézett az imaház oszlopai és gerendái felé.– Nem maga , jó uram, nem úgy, ahogy egyik ember bánik a másikkal, ahogy a mondás tartja. – Hirtelen fölkapta a fejét – Hát ez meg mi?Az épület tövében a férfiak éppen köteleket kötöztek a mestergerenda északi feléhez, hogy majdan a helyére emeljék. Nehéz feladat volt ám, a láb alatt, a

ózó kölkök pedig tovább nehez ítették a d olgukat. Faithnek is a birkózókon akadt meg a tekintete.– Al! – kiáltotta. – Ifjabbik Alvin, ere ssz ed el az on nyomban! – Két lépést tett a porfelhő felé, a mi a hatéve sforma lurkók hősies küz de lmét jelez te.Thrower tisz teletes az onban nem hagyhatta, hogy így érjen véget a társalgás kettejük köz t.



– Faith assz onyság – mondotta. – Alvin Miller volt az első te lepes ez en a vidéken, és az embere k nagy tiszteletben tartják őt. Ha va lamilyen okból haragsúlyosan érinti az én lelkészi munkámat. Legalább azt megmondhatná, mivel bántottam meg.Faith a sz emébe néz ett, mintha az t méricskélné, e lbírja-e az igaz ságot.– A maga ostoba ceremóniája mián – mondotta végül.– Ostoba?– Maga nem tudhatja, hiszen Angliából való, és...– Skóciából, Faith assz onyság.– És a hogyan magá t oktatták, olyan iskolákban, ahol nem tudják... -Az Ed inburgh-i Egyetemen! Valóban nem tudok sokat...– Nem tudják megtanítani a hexagramokat, ráolvasásokat, bűbájokat és könyörgéseket, meg a hasonlókat.– Annyit tudok, hogy az effé le sötét és láthatatlan hatalmak hasz nálata arcpirító bűn az okon a vidékeken, ahol a Lord Protektor az úr, Faith assz onyság, blmában c supán sz áműzi az okat...– No lám csa k, ihol, amit mondok – jelentette ki Faith diada lmasan. – Ez t a z tán nem tanítják maguknak az egyetemen, ugye? De erre felé mi így élünonaságna k nevez i...– Emlékeim szerint hisz tériának nevez tem...

– Az nem változ tat az on, hogy működik.– Én megértem, hogy azt hiszi, működik – mondotta Thrower türelmesen. – De a világban minden vagy a tudomány, vagy a csodák műve. A csod áktek a régi korokban, de azok az idők már elmúltak. Mostanság, ha meg akarjuk változtatni a világot, nem a mágia, hanem a tudomány eszközeivel tesszük

Az asszonyság arckifejezését látván Thrower sejtette, hogy nem tett holmi nagy benyomást rá.– Tudomány – mondotta. – Mint a fejpúpok tapogatása ? Faith meg sem próbálta leplez ni a rossz allásá t.– A frenológia még fiatal tudomány – mondotta fagyosan Thrower tiszteletes . – Vannak még hiányosságai, de az on vagyok, hogy felfed ez z em...Faith fölkacagott; sz inte kislányosan nevetett, amitől sokkal fiatalabbnak tűnt, mint egy olyan assz ony, aki tiz ennégy gyermeket hoz ott a világra.– Bocsásson meg, Thrower tisz teletes , c sak e sz embe jutott, hogy Mérték , ,a gyapisz kának" nevez te el, és úgy véli, nem jár vele sikerre l ez en a környékengaz sz avak ez ek, gondolta Thrower tiszteletes, de elég bölcs volt hozz á, hogy ne mondja ki.

– Faith a ssz onyság, én az ért sz ólottam úgy, hogy az embere k megértsék, manapság a világban felsőbbrendű gondolkodás uralkodik, és többé nemiedelmek...

Haszontalan volt. Faith türelme elfogyott.– A fiamat ha marosan egy födé mmel fogják eltángálni, ha ne m hagyja békén az okat a fiúkat, tiszteletes úr, úgyhogy bocsásson meg! – mondotta, és már iy az Úr Haragjaként csapjon le a hatesztendős Alvinra és a háromesztendős Calvinra. Leteremtésben verhetetlen volt. Thrower tiszteletes még onnét is halmazást, ahol állt, pedig a szél is rossz irányból fújt.

Micsoda tudatlanság, mondta magának. Szükség van itt rám, de nem ám csak úgy, mint Isten emberére a csaknem pogányok közt, hanem mint tuonások köz t. Valaki e lsuttog egy átkot, az tán fél évvel később valami sz örnyűség történik a megátkoz ott emberrel – mindig így van ez , évente egysz erdenkivel megesik valami baj -, e ttől az tán biztosak lesz nek benne, hogy fogott az átok. Post hoc ergo propter hoc.Britanniában a diákok már a tanulmányaik kezdetén megtanulták elvetni az efféle alapvető logikai tévedéseket, itt azonban az élet része volt. A Lord Presen tette, hogy megbüntette a mágikus praktikák gyakorlóit, bár Thrower jobban örült volna neki, ha ostobaságuk miatt, és nem e retnekségükért tesz i. y eretnekségnek bélyegez ték, c sak méltóságot kölcsönöztek neki, mintha olyan dolog lenne, a mitől félni kell, s nem megvetni.Három esz tendővel ez előtt, nem sokkal azután, hogy a Mennyei Tudományok Doktora lett, Thrower ráébredt, milyen ártalmas volt igaz ából, amit a Lord Pvelt. Úgy emlékezett rá, mint élete fordulópontjára; talán ez lett volna az első alkalom, hogy a Látogató eljött hozzá? Szűkös kis szobájában történt, ant Jakab templom rektorátusában, ahol pásztorhelyettesként dolgozott; ez volt az első megbízatása felszentelése után. Éppen a világtérképet nézte, antete Amerikára tévedt, ahol Pennsylvania határai bontakoztak ki tisztán, a holland és svéd kolóniáktól kezdve nyugatnak, míg a vonalak kifakultak a Mismeretlen vidéken. Mintha életre kelt volna a térkép, látta az Újvilágba özönlő embereket. Jó puritánok, hűséges egyházfiak és üzletemberek mentlandbe; a pápisták, royalisták és más semmirekellők a lázongó rabszolgavidékre, Virginiába, Carolinába és Jacobiába, az úgynevezett Korona Kolóniákra egyszer megtalálták a helyüket, örökre ott is maradtak.

De másféle emberek is mentek Pennsylvaniába. Germánok, hollandok, svédek, hugenották menekültek el hazájukból, és a Pennsylvania kolóniát igazsárrá változtatták, amelyben a kontinens legrosszabb fajta emberi söpredéke gyűlt össze. Sőt, még ennél is rosszabb volt, hogy nem maradtak nyugtonyú pa rasz temberek beha józtak Philadelphiába, rájöttek, hogy Pennsylvania belakott – Thrower nem nevez te volna őket, ,c ivilizáltnak" – területe i túl népe

süknek, és azonnal nyugatnak indultak a rézbőrűek lakta vidék felé, hogy farmnyi területeket hasítsanak ki maguknak az erdőkből. Mit számított, hogyektor megtiltotta ott a letelepedést. Mit törődtek az efféle pogányok a törvénnyel? Földet akartak, mintha egy marék por birtoklása rögvest földesúrrász tot.

Aztán Amerika látomása borongósból viharosba váltott. Látta, hogy a századfordultával megérkezik a háború is az új kontinens földjére. Látomása előre vy Franciaország királya Kanadába küldi azt az ellenszenves korzikait, Bonapartét, aki feltüzeli a francia erőd, Detroit rézbőrűjeit, akik rávetik mapesekre, és elpusztítják őket. Söpredék voltak ugyan, de leginkább angol söpredék, a rézbőrűek kegyetlenségeitől pedig lúdbőrözni kezdett Thrower karjaÁm még akkor is, ha az angolok nyernek, az eredmény ugyanaz lenne. Az Appalache-től nyugatra fekvő Amerika sosem lenne keresztény vidék. Vagy azott francia pápisták és a spanyolok foglalják el, vagy az ugyanúgy átkozott, pogány rézbőrűek tartják meg, avagy a leghitványabb fajta angolok lakják

ét mutatnak Krisztusnak és a Lord Protektornak egyaránt. Újabb kontinens veszne oda, és sosem ismerné meg Jézus tanításait. Olyan félelmetes látomásy Thrower fe lkiáltott; az t hitte, senki sem hallja meg sz obája magányában. Valaki mégis meghallotta.– Egy é letnyi munka áll Isten sz olgája e lőtt – mondotta valaki a há ta mögött. Thrower rögtön riad tan sa rkon perdült; a ha ng az onban nyá jas volt és finomg és kedves, Thrower pedig csupán egy szívdobbanásnyi ideig rémüldözött, annak ellenére, hogy mind ajtó, mind ablak zárva volt, és egyszerű halanetett be kis szobájába.

Gondolván, hogy ez az ember is része annak a manifesztumnak, amit éppen látott, Thrower alázatosan szólította meg.– Uram, bárki légy is, láttam Ész ak-Amerika jövőjét, é s úgy tűnik, az ördög győz ed elmeskedik ott.

– Az ördög olyankor diadalmas – fe lelte az ember -, ha Isten sz olgái elvesz ítik a sz ívüket, é s neki hagyják a he lyet.Az tán az ember egyszerűen eltűnt.Thrower abban a pillanatban tudta, hogy mi lesz az ő élete munkája. Amerika vad vidékére kell mennie templomot építeni, és saját országában küzdeniöggel. Három esztendejébe tellett, míg megszerezte a pénzt, és a Skót Egyház feljebbvalóinak engedélyét, de most már itt volt, templomának oszlopai és gre emelkedtek, a fehér, csupasz fa ragyogó feddés volt a barbarizmus erdejében, melyből kihasították.Természetesen, egy ilyen lenyűgöző építményt az ördög is könnyedén megláthatott. Az is nyilvánvalónak tűnt, hogy Erély járásban az ördög legfőbb tanin Miller. Bár minden fia itt volt, és segített az építésben, Thrower tudta, hogy ez Faith érdeme. Az asszonyság még azt is emlegette, hogy szívében tán a ház tagja, bár Massachusettsben sz ületett. Az ő jóváhagyása annyit tett, hogy Throwernek össz egyűlt egy felekez etre való hallgatósága; feltéve, hogy Alv rontja el az egész et.

Márpedig elrontani, azt tudta volna. Egy dolog az, hogy Alvint megsértette azzal, amit mondott és tett, de hogy kezdettől fogva hitről és bűbájosságról fo– nos hát, ez elől aligha lehetett elbújni. A határokat egyértelműen kijelölték. Thrower a tudomány és a keresz ténység oldalán állt, míg a másik olda lon a abonaság minden hatalma sorakozott, s ennek a bajnoka volt Alvin Miller. Jómagam csak a kezdetén vagyok Isten bajnokságának, gondolta Thrower. H

om legyőzni ezt az első ellenfelet, akkor egyetlen győzelem sem lehet az enyém.– Thrower a tya! – kiáltotta Alvin legidősebb fia, Dávid. – Kész en á llunk, hogy fölemeljük a mestergerendá t!Thrower kocogva indult meg, az tán esz ébe jutott méltósága, é s attól fogva gyalogtempóban sétált oda. Az evangéliumokban sehol egy sz ó sem esett arról,

valaha is futott, csak sétált, ami tökéletesen illett a rangjához. Persze Pál apostol említést tett egy derekas futóversenyről, de azt csak képletesen értetésznek Jézus Krisztus árnyékának kell lennie, az ő útját járni, őt képviselni az emberek előtt. Ennél közelebb egyszerű jámbor ember nem juthato



asztosságához. Thrower tiszteletes kötelessége volt, hogy a fiatalság életerejét visszafogva egy öregember tiszteletreméltó járásával haladjék, ámbár mzonnégy esztendős volt.– Meg akarja áldani a gerendá t, igaz ? – kérd ez te az egyik farmer. Ole volt az , svéd férfi a Delaware partjáról, ez ért hát sz ívében lutheránus; mégis hajlaéd kez ni egy presbiteriánus templom fölépítésében itt, a Wobbish völgyében, látván, hogy a legköze lebbi másik templom a d etroiti pápista kated rális.– Valóban – mondotta Thrower. Kez ét a súlyos, fe jsz e fa ragta ge rend ára tette.– Thrower tiszteletes – sz ólt egy gyere khang a háta mögött, élesen é s tisz tán, ahogy csak egy gye rmek tudott. – Nem ráolvasás az is, hogy áldást mond eg?

Mire megfordult, Faith Miller már megpróbálta hallgatásra bírni a fiút. Még c sak ha t esz tendős volt, d e az ifjabbik Alvin ugyanolyan ba jkeverőnek ígérkesepe redik, mint az apja. Talán még inkább olyan lesz , az idősebbik Alvinban legalább volt annyi méltóság, hogy távol tartsa magát a templomépítéstől.– Folytassa csa k! – mondotta Faith. – Ne is törődjék vele! Még nem tanítottam meg rá , mikor sz óljon, és mikor fogja be a lepénylesőjét.Bár anyja biztos kézzel fogta be a száját, a fiú szeme szilárdan meredt a tiszteletesre. Amikor pedig Thrower visszafordult, azt látta, hogy mindenncsian és várakozva néz rá. A gyerek kérdése kihívás volt, amire meg kellett felelnie, máskülönben hipokritának, talán bolondnak bélyegzik meg aerek, akiket megtéríteni jött.

– Felteszem, azt gondolják, az áldás, amit elmondanék, megváltoztatja valamiképp a gerenda természetét – mondotta -, ami hasonlatos volna ahhoz,

ájt mondanék. Igaz ából az onban a mesterge rend a csupán az alkalom. Akinek valójában áldást mondok, az a keresztények gyülekezete, akik majd imak a templom fede le alá. Ebben ped ig semmi mágikus nincsen. Isten ere jét és sz ere tetét kérjük, nem ped ig gyógyírt egy sz emölcsre , vagy oltalmat antete elől.– Milyen kár – d ünnyögte egy fé rfihang. – Jól jönne most holmi gyógyír a sz emölcsöm ellen.Mindannyian nevettek, de elmúlt a veszély. Mire fölemelik a gerendát, az keresztény, nem pedig pogány cselekedet lesz.Megáldotta a gerendát, miközben gondosan ügyelt rá, hogy megváltoztassa annyira a szokványos imát, hogy az ne tartalmaz z ák bármiféle felruház ást. Aerek meghúzták a kötelet, Thrower pedig csodás baritonján énekelni kezdte a „Mi Urunk a Hatalmas Tengeren"-t, hogy megadja a ritmust, és lelkesítse

nkájukban.Mindvégig tudatában volt azonban az ifjabbik Alvin jelenlétének, és nem csupán a fiú zavarba ejtő kérdése miatt. A gyermek egyszerű lélek volt, mintabéli; Thrower nem hitte, hogy bármi ártó szándék bújt volna meg a kérdésben. Valami egészen más volt az, ami a fiú felé vonzotta. Nem igazán olyasfélevel a fiú rendelkezett, inkább a körötte álló emberek miatt. Mintha mindig odafigyeltek volna rá. No persze, nem egyfolytában őt nézték, az egésglaltság lett volna, amennyit föl-alá szaladgált. Azonban olyan volt, mintha állandóan a tudatában lennének a jelenlétének; ahogyan a skóciai kollégiumi dig tudta, hol járkál a kutya – sosem beszélt hozzá, de mindig átlépte vagy megkerülte, ha az elé került, és sosem torpant meg a munkájában.Nem csak a fiú c saládja volt ilyen éber, ha Alvinról volt sz ó. Mindenki ugyanígy viselkedett: a németek, a skand inávok, az angolok, az új jövevé nyekpesek egyaránt. Mintha a fiú fölnevelése amolyan össz népi, köz össégi cselekede t lett volna, akár e gy templom felépítése, vagy egy hídverés a folyó fölött.

– Óvatosan, óvatosan! – kiáltotta Keres , aki a keleti lábaz at tete jén ült, é s igyekez ett a helyére terelni a nehéz gerendá t. Így kellett ennek lennie, hogy a enletesen feküdjenek föl rá, és szilárd tetőt alkossanak.– Túl feléd van! – kiáltotta Mérték. Ő a ke resz tgerend ák fölötti állványz aton állt, amely az on a rövid osz lopon pihent, ami majdan megtartja a ké t mestergkor azok találkoznak középen. Ez volt a tető legfontosabb része, s ezt volt a legnehezebb jól a helyére tenni. Két súlyos gerenda végének kellett egyetenyérnyi oszlop tetején összetalálkoznia. Ezért Mérték állt ott, mert ő aztán méltó nevére, a szeme éles volt, ő maga pedig óvatos.– Jobbra! – intett Mérték. – Még!– Felém, megint! – irányított Keres.– Mindjárt! – kiáltotta Mérték.– Rajta! – rikkantotta Keres.Aztán – Rajta! – hangzott Mérték felől, mire a húzó férfiak lazítottak a fogáson. Ahogy elernyedtek a kötelek, üdvrivalgásban törtek ki, mert a mester

már a templom hosszának feléig ért. Nem volt ugyan egy katedrális, de még így is nagyszerű teljesítmény ez egy ilyen tudatlan vidéken, tán százmzetben nem akadt senki, aki nagyobb épületet el tudott volna képzelni. Puszta létezésével már kinyilatkozta, hogy a telepesek maradnak, és sem a franciányolok, sem a gavallérok, sem a jenkik, még a kegyetlen rézbőrűek a lángoló nyilaikkal, senki sem bírja rá ezeket a népeket, hogy elhagyják a helyet.Thrower tiszteletes éppen ezért be is lépett alá, akárcsak a többiek, hogy lássák, amint az eget kitakarja az alig negyven láb hosszú gerenda. S ez még cvolt az egész nek. Az én templomom, gondolta Thrower, é s máris sz ebb, mint amit Philad elphiában láttam.

A roz oga állványza ton kapasz kodó Mérték egy faéket vert át a gerenda végére mart bevágáson, az on keresztül pedig a lyukba, az oszlop tetején. Keres u a másik végén. Az ékek a helyükön tartják a gerendát, amíg ráfektetik a szarufákat. Mikorra ezzel elkészülnek, a mestergerenda olyan erős lesz, hoghetnék a keresztgerendát is, ha nem volna szükség rá, hogy a csillárt tartsa, ami esténként bevilágítja majd a templomot. Vagy éjszaka, hogy az ólomüve

yogjon a sötétben. Ilyen grandiózus helyet képzelt el Thrower tiszteletes hívei számára. Hadd csodálkozzék egyszerű elméjük, amikor meglátják ezt a hon esz ükbe róla Is ten hatalmassága.Ezek a gondolatok jártak a fejében, amikor Mérték hirtelen riadtan felkiáltott, és mind döbbenten lesték, ahogy a középső oszlop meghasadt és megreték kalapácsának csapása alatt az ék beverésekor a hatalmas mestergerenda pedig egészen embermagasságig fölpattant a levegőbe, kirántotta magá

ásából a másik végen, majd rőzseként tördelte szét az állványzatot. A mestergerenda lebegni látszott egy másodpercig, szinte vízszintesen, aztán lefelétha a Jóisten tette volna rá a lábát.Thrower tiszteletes pedig tudta, anélkül, hogy odanézett volna, hogy valaki egyenest a gerenda útjában lesz, éppen a közepénél, amikor az a földre zuhant érezte a fiút, hogy pont a rossz irányba fut, és hogy pont az ő akara tlan kiáltása – Alvin! – torpantotta meg, éppen a legrosszabbik helyen.Amikor pedig odanéz ett, pontosan úgy volt, a hogy sejtette: a kis Al ott állt, fölfelé néz ett a csupasz fára, ami a templom padlóz atába morzsolja őt. Semmi

esik kár, mert a gerenda sima volt és egyenletes, ütődésének-ereje szétterül a földön. A fiú túl aprócska, hogy akárcsak lelassítsa a gerenda zuhzetörik, széjjelmorzsolódik, vére beteríti a templom padlójának fehér deszkáit. Sosem fogom tudni kimarni belőle azt a foltot, gondolta Thrower; tébolyoesz ülemény volt, d e a halál pillanatában senki sem képes uralkodni a gondolatain.Thrower olyannak látta a becsa pódást, mintha vakító fény villant volna. Hallotta, ahogy fa reccsen fán. Hallotta a sikolyokat. Az tán vissza nyerte sz eme vi

a ott heverni a mestergerendát, az egyik vége pontosan ott volt, ahol lennie kellett, a másik is, de a közepén a gerenda kettéhasadt, és a két része között Alvin, a rcocskája sápadt volt a riada lomtól.Érintetlenül. A fiún egy karcolás sem látsz ott.Thrower nem értett sem németül, sem svédül, de tudta jól, mit jelentenek az elmotyogott szavak. Hadd mondjanak szentségtelen szavakat, tudnom kell, mondolta Thrower. A fiúhoz lépdelt, megtapogatta a fejét, sé rülés után kutatott. Egy haja sz ála sem hullott ki, d e a feje melegnek tűnt, nagyon melegnek, mi

elében lett volna. Azután Thrower letérdelt, és megvizslatta a gerenda fáját. Olyan simára volt vágva, akárha így nőtt volna, és éppen elég szélesre, hogyötte a fiú.Az anyja máris ott termett, fölragadta Alvint, z okogott, és megkönnyebbülten had art. A kisfiú is elpityered ett. Throwernek az onban más d olgok jártak a fejdomány embere volt, az árgyélusát, márpedig amit látott, az nem volt lehetséges. Lelépette a mestergerenda hosszát a férfiakkal. Pontosan ugyanolyan lt el a padlón, mint kellett, a keleti vége éppen olyan távol a nyugati végétől, mint kellett. Csak a közepéről hiányzott egy fiúnyi méret: egyszerűen eltűntásnyi tüzes villanásban, amelytől Alvin feje és a fa vége i olyan for-róak lettek, mint az izz ó sz én, a fa eltűnt, mint a kámfor, és a nyomában m

kölődés sem látszott sehol.Az tán Mérték kiáltozni kez dett a keresz tgerendáról, ahonnét két kéz z el kapaszkodva lógott, mióta az állványzat össz edőlt. Keres és Józ an fölmásztak hoonságban lehoz ták onnét. Thrower tisz teletes nem is törődött vele. Csak arra tudott gondolni, hogy egy hatéve s lurkó megállt egy z uhanó gerenda aévált, és helyet hagyott neki. Ahogy a Vörös-tenger vált ketté Mózes előtt.

– Hetedik fiú – dünnyögte Keres . Lovagló ülésben ült a gerend án, nem messz e a réstől.– Micsod a? – kérde z te Thrower tiszteletes .



– Semmi – mondotta az ifjú.– Az t mondtad , , ,heted ik fiú" – mondotta Thrower. – De a kis Calvin a heted ik.Keres megráz ta a fejét.– Volt még egy bátyánk. Pár perc ce l az után halt meg, hogy Al meg- A sz ületett. – Keres megráz ta a fe jét. – Egy heted ik fiú hetedik fia.– De hiszen akkor az ördög ivadéka – csod álkoz ott el Thrower.Keres rosszallóan néz ett rá.– Angliában talán így gond olják, de mifelénk másként járja: tán gyógyító lesz belőle vagy igaz mondó, de bármivé is váljék, abban átkoz ottul jó lesz . esnek más is eszébe jutott, és elvigyorodott. -,,Az ördög ivadéka." Micsoda hisztéria.Thrower dühödten kiviharzott a templomból.Faith assz onyság egy sámlin ült, a z ölében tartotta az ifjú Alvint, és hintáz tatta, míg amaz még halkan nyöszörgőit.– Mondtam, hogy ne sz aladgá lj esz telen, mindig láb alatt vagy, so sem bírsz megülni a feneked en, az ember be leháborod ik, csa k hogy a nyomodban jáor látta meg Thrower tiszteletest előtte állni, és elhallgatott.– Egyet se aggódjon! – mondotta. – Többet nem hozom ide.– A fiú biz tonsága miatt örülök – válasz olta Thrower. – Ha egy gyermek életébe kerülne felépíteni a templomot, inkább préd ikálnék a sz abad ég alat

emben.Faith alaposan megvizslatta a férfit, és tudta, hogy teljes sz ívéből gondolta, amit mondott.– Nem a maga hibája – mondotta. – Mindig ügyetlen fiú volt, mégis horz solásokka l megússz a, amibe más gyermek be lepusz tulna.– Sz ere tném... sz ere tném megérteni, mi történt.– Hát megresz ketett az osz lop, mi más – fele lte Faith. – Olykor meg esik.– Nem úgy értem... hanem ahogy elvétette. A gerend a kettéhasa dt... mielőtt a fejéhe z ért volna. Megtapoga tnám a fe jét, ha engedi.– Egy karcolás sincs ra jt – mondotta az assz ony. -Tudom. Az t szere tném megtudni, hogy... Faith a sz emét forgatta, és az égre pislantott.– Agyapisz kálni aka r – dünnyögte, de elvette a kez ét, hogy a pap megtapogathassa a gyermek fejét. Thrower lassa n és óvatosan nekiállt megfejteonyájának térképét, érezni a púpokat és árkokat, csomókat és rücsköket. Fölösleges lett volna könyvekkel tanácskoznia. Azok úgyis csupa baalmaz tak, e rre még ide jében rájött. Olyasféle agyament általánosságokat rész letez tek, mint például „A rézbőrűeknek mindig található egy púp éppen a fülükegyetlenségre és kannibaliz musra utal", amikor nyilván a réz bőrűeknek is éppen olyan sokféle volt a koponyájuk, mint a fehé reknek. Nem, Thrower

kban a könyvekben, akadtak a z onban d olgok, amiket megtanult más, különleges képességű emberekről azáltal, hogy miféle púpjaikban és göröngyeikbeonlatosak egymáshoz. így az tán feltérképez te magától az emberi koponya formáit; és tudta, ahogy a kez e végigtapogatta Alvin fejét, hogy mit talált.Semmi különlegeset, hát ennyit. Semmi olyan tulajdonságot, ami kirítt volna a többiektől. Átlagos. Olyan átlagos, amennyire csak lehet. Olyannyira teljzottan átlagos, hogy akár tankönyve is lehetne a normálisnak, már ha létezne olyan tankönyv, amit ezzel kapcsolatban érdemes elolvasni.

Elvette a kezét a pityergő fiúcska fejéről, aki közben elhallgatott, csak szipogott, és fölnézett rá.– Thrower tiszteletes, a maga kez e olyan hideg, hogy megfagyok. Az tán kifurakodott anyja öléből, és elsz aladt, az egyik német legényke nevét kiabálvaábban olyan vad ul birkózott.Faith szomorúan fölnevetett.– Látja, milyen hamar fele jtenek?– Akárc sak maga – fe lelte. Faith megráz ta a fe jét.– Én az tán nem – mondotta. – Se mmit sem felede k.– Máris mosolyog.– Továbblépek, Thrower tiszteletes. Továbblépek. Az nem ugyanaz, mint feledni.Thrower bólintott.– Sz óval... mondja, mit talált! – mondotta Faith.– Találni?– Hát a púpjai. Az agyapiszkáva l. Van ra jt valami?– Normális. Absz olút normális. Semmi sz okatlan d olog nincs a fe jén. Faith felmordult.– Semmi szokatlan?– Így igaz .– Hát, ha engem kérd ez , ez máris roppantul sz okatlan, már ha valakinek van elég e sz e ész revenni. – Fölkapta a sámlit, é s e lsétált, Alvint és Ca lvint szóben.Thrower tiszteletes pár szívdobbanásnyi idő múltán maga is rájött, hogy igaza volt. Senki sem volt ilyen tökéletesen átlagos. Mindenkinek akaddonsága, ami erősebb volt, mint a többi. Az nem volt normális, hogy Alvin ilyen kiegyensúlyozott legyen, és minden lehetséges képessége, amit a k

mája jelezni tud, pontosan egyforma mértékben legyen a többihez képest. A gyermek emígyen messze állt az átlagostól, mondhatni, teljességgel különlegThrower nem tudha tta, mit jelenthet ez Alvin életébe n. Vagy igaz i, kétkez i ez ermesterré válik, vagy semmiben nem lesz jó? Avagy mindennek a mestere lBabonaság ide, vagy oda, Thrower azon találta magát, hogy eltöpreng. Egy hetedik fiú hetedik fia, a fej tökéletes simasága, meg a csoda – mert nem talált

-, ami a gerendával esett. Egy átlagos gyermek meghalt volna ezen a napon. A természet törvényei kívánták így. Ám valami, avagy valaki védelmezrmeket, és felülbírálta a termész et törvényét.Amint a beszélgetés alábbhagyott, a férfiak visszatértek a munkához. Az eredeti gerenda természetesen használhatatlanná vált, ezért mindkét darabját kiplomból. A történtek után semmire sem akarták hasz nálni. Ehelyett délutánra kerítettek egy másik gerend ának va lót, megfaragták, újraépítették az állványzre már az egész tető a helyén volt. Senki sem beszélt a mestergerendáról és a történtekről, legalábbis Thrower jelenlétében nem. Amikor pedig a tishasad t osz lopot újból meg akarta vizsgálni, már sehol sem találta.

7.

ár

Az ifjabbik Alvin nem ijedt meg, amikor a gerenda zuhanvást közeledett hozzá, és akkor sem félt, amikor fülsiketítő robajjal a padlóra zuhant mellette, kor a felnőttek úgy óbégattak, é s mondták a magukét, mintha bizony az ítéletnap jött volna e l, na akkor már megijedt. A felnőttek olykor olyasmit is tettek,mi értelme sem volt.Mint ahogyan most; ahogy apa a padlón kucorgott a tűz mellett, és annak a sz éthasad t oszlopnak sz ilánkjait biriz gálta, ami megrepedt a mestergerend a súmi miatt lezuhant az egész. Amikor anya eszénél volt, sem apa, sem senki más nem hozhatott be öreg botokat és deszkadarabokat a házba. De ma anya in hóbortos volt, mint apa, és amikor apa beállított azokkal a nagy fadarabokkal, anya csak lehajolt, felcsavarta a szőnyeget, és eltakarodott az útból.

Márpedig, ha valaki nem tudta, hogy félre kell állni az útból, amikor apa ilyen ábrázatot vág, az túl ostoba volt ahhoz, hogy éljen. Dávid és Józan szere

ak, ők a saját házukba mehettek haza, ahol asszonyaik várták őket vacsorával, és ott aztán eldönthették maguk, hogy megbolondulnak, vagy sem. A többak ilyen sz erencsések. Ha apa é s anya is meghóbortosodnak, a többieknek is hóbortosnak kell lenniök. A lányok nem civakodtak egymás köz t, mind z oksz



tettek vacsorát főzni, és elmosogatni utána. Keres és Talál is kimentek, fát vágtak, é s megfejték a teheneket anélkül, hogy akár csak vállon bökték volna emég a birkózásról nem is beszélve, ami aztán végképp csalódást okozott az ifjú Alvinnak, mivel mindig ő birkózhatott a vesztessel, amit a legjobb birkott a világon, mert ők a tiz ennyolcat is betöltötték, ami már komoly erőpróba volt, nem úgy, mint az ok a lurkók, a kikkel általában gyepálták egymást. Mérték ült a tűz mellett, és egy jó nagy kanalat farigcsált anyának, de egyszer sem nézett föl, várt, mint a többiek, hogy apa végre magához térjen, és kiabáljonkivel.

Az egyetlen normális személy a házban a háromesztendős Calvin volt, csak hát vele meg az a baj, hogy a normális neki azt jelentette, hogy örökösen azin nyomában koslatott, mint egy cica, ha egérnyomot talál. Sosem ment elég közel, hogy játsszék Alvinnal, vagy megérintse, vagy beszéljen vele, vagyznosat tegyen. Csak ottan volt, mindig az események peremén, hogy Alvin amikor fölnéz, Calvin pont akkor pillantson félre; vagy észrevegye az ingecskjik a ház sarka mögött; vagy olykor az éjszaka sötétjében éppen csak meghallja halovány lélegzését, amely közelebb volt hozzá, mint szabad lett volnaelentette, hogy Calvin nem aludt a helyén, hanem állt Alvin ágya mellett, és figyelte őt. Soha se nki nem törődött vele. Alvin már egy éve fölhagyott az zpróbálja lesz oktatni. Ahánysz or Alvin megpróbált sz ólni, hogy,, Anyám, C ally háborgat engemet!", akkor anya csak annyit mondott: ,,Al, nem sz ólt se

zád, meg sem érintett, ha pediglen nem viseled, hogy csak áll ottan, akkor rossz neked, mert nekem aztán megfelel. Bárcsak más gyerekeim is megtann nyugodtak lenni." Alvin arra jött rá, hogy nem Calvin volt normális aznap este, hanem a család többi tagja lépett túl a szokásos hóbortosságán.Papa ped ig csak meredt, csa k meredt a kettéhasadt fára. Olykor összerakta egész be. Egysze r az tán igen halkan megszólalt.

– Mérték, biz tos vagy benne, hogy mind az össz es d arabját elhoz tad? Mérték az t felelte:– Minde n egyes darabját, a pám, bizony mondom, e gy seprőve l sem tudtam volna többet össz esz ed ni, tán még akkor se , ha lehajolok és fölnyalom, mint egAnya persze figyelt, és mindent hallott. Apa egyszer azt mondta, hogy ha anya úgy istenigazából odafigyelt, hát meghallotta egy mókus szellentését az mérföldnyire innét, egy vihar közepette, miközben a lányok csörögtek-zörögtek az edényekkel, a fiúk pedig fát vágtak. Az ifjabbik Alvin ilyenkor ndolkodott, hogy ez vajh azt jelentette-e, hogy anya több bűbájosságot ismert, mint amennyit mondott, mert ő egyszer alig három méterre ült egy mókus

t egy órán át, és e gy böffentés nem sok, d e annyit se hallott felőle.Szóval, aznap este is ott volt a házban, és hallotta, amit apa kérdezett; hallotta, amit Mérték válaszolt, és mivel olyan hóbortosán szólt, mint apa, aörrent, mintha Isten nevét vette volna a szájára.– Vigyázz a nyelvedre, fiatalúr, mert az Úr is azt mondta Mózesnek a hegyen, hogy tiszteld a te atyádat és anyádat, hogy hosszú legyen a te életedön, amit az Úristen adott neked, és ahánysz or feleselsz az apádd al, annyisz or veszítesz el napokat és heteket, és tán még éveket is az életedből, a te lelksen olyan állapotban, hogy fogadjon egy korai látogatót az ítéletnapi ítészektől, hogy aztán találkozz a terem tőddel amint az megmondja a te öröodat!

Mérték korántsem aggályoskodott annyit örökkévaló sorsa végett, mint inkább azért, ahogy anya rajta köszörüli a nyelvét. Meg se próbált tiltakozni, hselt ő, de még csak tréfálni sem akart, mert ostoba az, aki ilyesmit tenne, amikor anya már amúgy is feldúlt. Ehelyett inkább alázatosan pislogott, és sá natért ese de z ett, nem is besz élve apámuram meg a Jóisten kegyelméről. Mire anya befejez te ve le, sz egény Mérték már fé ltucatsz or bocsána tot kért, í

a csak dörmögött valamit, és visszatért a varrogatáshoz.Akkor pedig Mérték fölnéz ett Alvinra, és rákacsintott.– Láttam ám! – mondotta anya . – És ha nem jutsz a pokolra, Mérték, akkor én magam írok kérvényt Szent Péterhez , hogy küld jön oda téged.– Magam írnám alá – mondotta Mérték olyan a láz atosan, mint egy kölyökkutya, aki éppen rápisz kított egy nagyd arab ember c ipőjére.– Na , még sz ép – mondotta anya. – Méghoz z á a véredd el írod , mert mire végz ek veled, elég sebből fogsz vérez ni, hogy tíz írnok vérvörös tintával írhaéven át!

Alvin alig bírta türtőztetni magát. A szörnyű fenyegetést egyszerűen csak mókásnak találta. És bár tudta, hogy az életével játszik, nevetésre nyitotta ata, hogy ha elneveti magát, anya erősen a fejére koppint, vagy nagyot csap a füle tövébe, vagy a kemény kis lábával rátoppint Alvin mezítlábára, ahogyiddal tette, amikor az azt mondta anyának, hogy azelőtt kellett volna megtanulnia a nem szó jelentését, hogy tizenhárom éhes szájra kellett főznie.

Ez élet-halál kérdése volt. Félelmetesebb, mint az a gerenda, ami végül nem találta el, ám ugyanezt nem hihette anya kezére. Ezért aztán lenyelte azt alőtt kiszaladt volna, és inkább kimondta az első dolgot, ami eszébe jutott, ha már egyszer kinyitotta a száját.– Anyám – mondotta -, Mérték nem tudna a láírni semmiféle kérvényt a vé rével, mert már ha lott volna, a ha lottak pedig nem vérez nek.Anya sz igorúan a sz emébe néz ett, és lassan, megfontoltan az t mondta.– Márped ig megtesz ik, ha én mondom nekik.Hát ez már sok volt. Az ifjabbik Alvin hangosan felnevetett. Ettől aztán a lányok fele is kuncogni kezdett. Erre Mérték is elnevette magát. Végezetül mar agott. Csa k nevettek és nevettek, míg végül már úgy potyogott a könny a sz emükből, mintha z okognának, anya pedig mindenkit ágyba küldött, beleértve AAz egész napi izgalom hatására az ifjú Alvin egészen mokánynak érezte magát, és még nem tanulta meg, hogy olykor jobb volna az efféle rakoncátlansába zárni. Történt ugyanis, hogy Matilda, aki tizenhat esztendős volt, és máris hölgynek képzelte magát, éppen az orra előtt sétált föl a lépcsőn. Mindenilda után menni, mert amaz olyan finomkodóan, nőiesen akart lejteni. Mérték mindig az t mondogatta, hogy inkább sétálna a hold mögött, mert az gyorsabbgen. Matilda hátsó fertálya éppen Al arca előtt ringott fölfelé a lépcsőn, és a fiúnak az jutott eszébe, amit Mérték mondott a holdról, és ettől azt gondoltilda ülepe éppen úgy kerekedik, mint a hold, aztán eszébe jutott, vajon milyen volna megérinteni a holdat, és annak milyen lenne a tapintása, kemény, már páncéljának, vagy puha, mint egy mez telen csiga . Márped ig ha egy hatesz tendős lurkó, aki már amúgy sem bír megmarad ni a bőrében, a fejébe vlyen gondolatot, a kkor fél másodperc se m telik bele, és az ujja máris öt centire mélyed a puha húsba.Matilda igen jókat tudott sikoltoz ni.Alvin az on nyomban kapott volna egy nyaklevest, d e Keres és Talál ott álltak a háta mögött, mindent láttak, és olyan nagyon nevettek Matildán, hogy a lánni kez de tt, és egyáltalán nem hölgyhöz méltón, ketteséve l szed ve a fokokat, föliramodott a lépcsőn. Keres és Talál megragad ták Alvint, és fölvitték magukletre, olyan magasan tartva, hogy Alvin meg is szédült egy kicsit, és közben azt a régi dalt énekelték Szent Györgyről meg a sárkányról, csak Szen

ndtak György helyett, és ahol a dal általában arról szólt, hányszor döfött a vén sárkány felé a kardjával, ami nem olvadt meg a tűzben, a kard helndtak, amire még Mérték is fölnevetett.– Ez egy mocskos, z üllött dal! – kiáltotta a tíze sz tendős Mary, aki a nagylányok a jtaja előtt őrködött.– Jobb, ha abbahagyjátok, mielőtt anya meghallja – mondotta Mérték. Alvin sosem értette, miért nem sz ere tte anya ez t a da lt, de igaz , ami igaz , a fiú

kelték anya közelében. Az ikrek elhallgattak, és fölsiettek a létrán a padlásra. Abban a szempillantásban kivágódott a nagylányok szobájának ajtaja, és Mstól vöröslő sz emmel kidugta a fejét, é s az t kiáltotta:– Ez t még megbánod !– Ó, jaj, sajnálom, sajnálom – felelte Talál vékonyka hangon.Alvinnak csak e kkor jutott esz ébe, hogy ha a lányok egyenlíteni akarták a sz ámlát, mindig ő volt a legfőbb célpontjuk. Calvint még mindig túl kicsinek tekő biztonságban volt, az ikrek pedig idősebbek és nagyobbak voltak, ráadásul mindig párban jártak. Ezért aztán ha feldühödtek valamin a lányok, haként Alvinon töltötték ki. Matilda tizenhat esztendős volt, Beatrice tizenöt, Elizabeth tizennégy, Anne tizenkettő, Mary pedig tíz, és mindannyian szívatták Alvint, minthogy bármi olyasfélével múlassák a szabad idejüket, amit a Biblia megengedett. Egyszer, amikor Alvint már az elviselhetetlenségig kí

k Mérték erős karjai tartották vissza attól, hogy hirtelen haragjában meg ne ölje va lamelyiket egy vasvillával. Mérték sz erint a pokol egyik büntetése bizony egy házban kell élned öt olyan nővel, akik mind kétszer akkorák, mint te. Alvin azóta is azon tűnődött, milyen bűnt követhetett el születése előtt, amőnie is félig átkozottan kell.Alvin a kisebbik szobába ment, amin Ca lvinnel osztozott; lekuporodott, s várta, hogy Matilda bejön és megöli. De a nővére csak nem jött, és a fiú akkor éy bizonyosan arra várnak, hogy kialudjanak a gyertyák, hogy senki se tudja, melyik lány osont át hozzá és végzett vele. Az ég tudja, csak az elmúlt két hóend ő okot szolgáltatott mindannyiuknak, hogy a halálát kívánják. Megpróbálta kitalálni, hogy vajon Matilda libatollas párnájával fojtják-e meg – ez lennelom, hogy hozzáérhetne -, vagy Beatrice dédelgetett szabászollójával a szívében fog kimúlni, amikor hirtelen rájött, hogy ha nem szalad ki az árnyékszé

ön, akkor a gatyájába piszkít.Persze volt valaki az árnyéksz éken, Alvin pedig odakint toporgott, és három percig kiabált, d e nem jött ki senki. Eszébe jutott, hogy talán valamelyik lány a



ben ez volt a legördögibb terv, amit kisüthettek; hogy nem engedik az árnyékszékre, amikor tudták, fél az erdőbe menni sötétedés után. Szörnyű nagy bosösszecsinálja magát, olyan szégyenben marad, hogy tán még nevet is kellene változtatnia, és elbujdosnia, az pedig sokkal rosszabb, mint egy bökés an dühös lett tőle, mint egy fölhergelt bölény, annyira igazságtalannak találta ez t a büntetést.Végül már annyira mérges volt, hogy kimondta a legvégső fenyegetést.– Ha nem enge dsz be az onnal, akkor idecsinálok az ajtó elé, és belelépsz , ha kijössz onnét!Várt, de akárki ült is ott, nem azt felelte, hogy „Ha megteszed, lenyalatom veled a cipőmről", és mivel ez volt a szokásos válasz, Alvin rájött, hogy talán mgyik nővére van odabent. Az biztos, hogy nem a fiúk közül valaki. Maradt hát kettő lehetőség, és az egyik rosszabb volt, mint a másik. Al olyan mér

magára, hogy hókon csapta magát ököllel, de nem érezte tőle jobban magát. Apa valószínűleg egy fülest kever le neki, de anya még ennél is szörnyűbbposan megszidná, ami nem kevés, de ha igazán kellemetlen hangulatban találja, akkor felölti azt a fagyos ábrázatát, és igen lágyan így szól:– Ifjabbik Alvin. Mindég reméltem, hogy legalább egyik fiam sz ületett úriember lesz , de már látom, hogy hiába az egész életem. – Ettől az tán Alvtasnak érzi magát, amennyire csak lehet.

Ez ért sz inte megkönnyebbült, amikor kinyílt az ajtó, s apa állt ott, é ppen a nad rágját igazgatta, és egyáltalán nem tűnt jóked vűnek.– Biztonságban kiléphetek az ajtón? – kérdez te fagyosan.– Aha – fe lelte az ifjabbik Alvin.

– Hogyan?– Igen, uram.– Biz onyos vagy benne? Jár erre felé egy vad állatféleség, aki az t hisz i magáról, hogy okos d olog a piszkát az árnyéksz ék ajtaja előtt hagyni. Én mondomalóban kószál a környéken egy ilyen állat, én csapdát állítok neki, és elkapom a grabancát egyik este. Akkor aztán, amikor reggel megtalálom, bevarromz abadjára eresz tem az erdőben, hogy felfúvódjék és szé tpukkadjon.– Bocsánat, apám.Apa megrázta a fejét, é s elindult a ház fel.– Nem tudom, mi a baj a bele idd el, fiú. Az egyik pillanatban még nem kell menned , a másikban már majd nem belehalsz .– Ha építenél egy más ik árnyé ksz éke t, semmi bajom nem volna – d ünnyögte az ifjú Alvin. Apa az onban nem hallotta, mert Alvin meg sem sz ólalt, amígult az árnyéksz ék ajtaja, és apa vissza nem tért a házba, é s még akkor sem hangosan mondta.Alvin sokáig mosta a kezét a kútnál, mert félt attól, ami várt rá a házban, de aztán, egyedül a sötétben más oka is akadt a felesre. Mindenki azt mondtar ember sosem hallja meg, ha egy rézbőrű oson az erdőben, a bátyjai pedig remekül szórakoztak, amikor azt mondogatták Alvinnak, ha egyedül jártben, mindig tele van rézbőrűekkel az erdő, és mind őt figyelik, míg a tomahawkjaik élét vizslatják az ujjbegyükkel, és viszket a tenyerük a skalpja utánpal Alvin nem hitt nekik, de éjszaka, kezét a hideg vízbe mártva lúdbőrzeni kezdett, és pontosan tudta, hol bújtak el a rézbőrűek. Éppen a háta mögött, a delében, olyan halkan, hogy a disznók fel sem mordultak, a kutyák fel sem ugattak. Aztán amikor megtalálják Alvin holttestét, haj nélkül és véresen, akk

ő lesz. Bármilyen rémesek is legyenek a nővérei – márpedig rémesek voltak, ez biztos -, Alvin úgy gondolta, jobban jár velük, mint egy rézbőrű fejszakjában. Villámgyorsan a házhoz szaladt, és még akkor sem nézett vissza, hogy valóban volt-e rézbőrű a közelben.Amint becsukódott mögötte az ajtó, azon nyomban elfeledte a láthatatlan, néma rézbőrűektől való félelmét. A házban meglehetős csönd uralkodott, ami nús lett. A lányok sosem hallgattak el, amíg apa legalább háromszor rájuk nem kiáltott. Alvin ez ért igen óvatosan ment föl, minden lépést megfontolt, s oly gelődött hátrafelé a válla fölött, hogy lassacskán görcs állott a nyakába. Mire a szobájába ért, és jól bezárta maga mögött az ajtót, már annyira cidrizete várta, megtegyék vele, amit akarnak, csak legyenek túl végre rajta.

De csak nem tették, és csak nem jöttek. Gyertyalángnál körülnézett a szobában, felforgatta az ágyát, benézett minden sarokba, de sehol semmi. Calvin mjját szopta, ami azt jelentette, hogy ha jártak egyáltalán a szobában, akkor régen járhattak. Azon kezdett töprengeni, ezúttal talán békén hagyják a lányotelesen a fiúkon töltik ki a haragjukat. Egészen újfajta világ volna az, ahol a lányok kedvesek hozzá. Mintha egy angyal szállna le hozzá, és kiemelné a po

Olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak bírta, levette a ruháit, összehajtogatta őket, és az ágya melletti székre tette mind, ahol nem lesznek tele csótánnyirrad. Afféle hallgatólagos megállapodás volt ez közte, meg a csótányok közt. Bármibe belebújhattak, ami a padlón feküdt, de nem másztak föl sem Calvin ágyára, meg a székükre sem. Cserébe Alvin sosem taposta el őket. Ennek köszönhetően aztán Alvin szobája jobbára a ház csótánymenedéke volt, de mtartották az egyezséget, így ő meg Calvin voltak az egyedüliek a házban, akik nem ébredtek sikítozva, hogy csótány mászkál az ágyukban.

Levette a hálóingét a szögről, és belebújt.Valami belecsípett a hónaljába. Felkiáltott az éles fájdalomtól. Valami más a vállába mart. Akármi volt is az, a hálóingében bújt meg, és még agkarmolta, amikor lerántotta magáról a ruhát. Végre sikerült megszabadulnia tőle, aztán úgy, ahogy volt, pucéran csapkodni kezdte magát, hogy les

arakat, vagy ami rámász ott a vállára .Aztán lenyúlt, és óvatosan fölvette a hálóinget. Semmit sem látott kisurranni belőle, hiába rázta-rázogatta, egy árva bogár sem pottyant ki. Valami más a. Egy pillanatra megcsillant a gyertyafényben, majd halk, csendülő hangot hallatott, amikor pad lót ért.

Alvin csak ekkor hallotta meg az elfojtott kuncogás hangjait a szomszéd szobából. Ó, hát elkapták, el bizony! Ült az ágyán, és szedegette a varróingéből, és a párnája sarkába szurkálta őket. Sosem hitte volna, hogy annyira megharagusznak rá, hogy megkockáztatják anya drága acéltűinek elveszté

egyenlítés miatt. Ped ig tudhatta volna. A fiúkkal ellentétben a lányok sosem tartották be a tisz tességes játszma sz abályait. Ha e gy fiú birkózá sban a földre tambert, hát akkor vagy ráugrott, vagy megvárta, míg fölkel; fönt vagy lent, de egyenlő volt a küzdelem. Al azonban fájdalmas tapasztalatból tudta, hogy d rúgnak, ha a földön vagy, és többen jönnek ellened, ha van rá lehetőségük. Ha vereked tek, úgy ve rekedtek, hogy mielébb vé ge legyen a dulakodá s

án minden mókát kiöltek belőle.Mint ma este. Nem volt tisztességes büntetés, hisz ő csak az ujjával bökte meg, cserébe tűkkel szurkáltak vissza. Néhány helyen még vérzett is, olyanarcolta a bőrét. Márpedig ha jól emlékszik, Matilda egy horzsolást sem szenvedett, bár Alvin most már azt kívánta, bárcsak szerzett volna.

Az ifjabbik Alvin nem volt gonosz, de nem ám. Ahogy azonban ott ült az ágya szélén, és tűket szedegetett ki a hálóingjéből, csak észrevette, ahogy a csak-kelnek a pad ló reped ése iben, és a dolgukat végz ik, s a fiú nem tudta megállni, hogy e lképz elje, milyen is volna, ha az a sok csótány mind útra konyos sz oba fe lé, ahonnét kuncogás hallatsz ott.Ezért aztán letérdelt a padlóra, és odatette a gyertyát, éppen úgy, ahogyan aznap, amikor megkötötte velük az egyezséget. Mondogatni kezdte nekik, mily

p, lágy paplan és puha bőr várja őket, amin futkorászhatnak, nem is beszélve Matilda szaténbevonatú, libatollal tömött párnájáról. De amazok rá se hedei, csak erre tudtak gondolni. Csak az ételen járt az eszük, meg a félelmen. Ezért aztán ennivalóról kezdett beszélni nekik, a legízletesebb ropogós falket életükben ettek. A csótányok rögvest közelebb húzódtak hallgatózni, de egyikük sem mászott föl rá, ami így is volt rendben az egyezségük értelmég összes ennivalója azokon a selymes, rózsaszín bőrökön. És biztonságos is, veszélynek nyoma sincs, nincs miért aggódni, csak be kell oda menni, és metelt az on a sok lágy, rózsasz ín, finom bőrön.

Több se kellett hozzá, és néhány csótány máris átsurrant Alvin előtt, aztán egyre többen és többen, végül az egész sereglet, akár egy lovasroham, meginalatt, át a falon, apró testük csillogott a gyertyafényben, és egy perc sem kellett hozzá, máris az egész ház ébren volt, olyan éktelen ricsajjal, mintha ta ki. A lányok sikoltoz tak, a fiúk kiabáltak, és jókora cs izmák d übörögtek, ahogy apa fölszalad t a lépcsőn, és e ltaposta a csótányokat. Alvin pedig olyan el, mint disznó a dagonyában.Végül az tán kezdtek elcsitulni a d olgok a sz omsz édban. Egy percen belül benéz nek hozz ájuk is, ez ért Alvin elfújta a gyertyát, és a takaró alá bújt, közogta a csótányoknak, hogy bújjanak el. És lám, már ha llatsz ottak is anya léptei odakint. A fiúnak az utolsó pillanatban jutott esz ébe, hogy nem vette föl a háugta a kezét, és berántotta a takaró alá, éppen abban a pillanatban, hogy kinyílt az ajtó, majd igyekezett rendesen és nyugodtan lélegezni, mintha aludna.Anya és apa léptek be, kezükben lámpással. Hallotta, hogy felhajtják Calvin takaróját, és csótányokat keresnek, ettől aztán megijedt, mert utána ő kövsoda szégyenletes dolog volna, ha azt hinnék, úgy alszik, mint egy állat, minden ruha nélkül. De a lányok, akik tudták, hogy nem aludhat még miután ennszurkálták, persze attól féltek, mit fog majd mondani Alvin anyának és apának, ezért aztán gondosan kihessegették őket a szobából, mielőtt Alvin ágya k

ek volna.Alvin pedig rezzenetlen arccal színlelte az alvást. A lámpás fénye elvonult, az ajtó halkan becsukódott.



Alvin mégis várt még, és valóban: az ajtó ismét kinyílt. Hallotta a meztelen lábak neszezését a padlón, aztán érezte Anne leheletét az arcán, és hallotta, be suttog.– Nem tudjuk, hogy csináltad , Alvin, de tudjuk, hogy te küldted ránk a csótányokat.Alvin úgy tett, mintha nem hallott volna semmit. Még hortyogott is egy kicsit.– Engem nem tesz el bolondd á, Alvin. Jobb, ha ma éjjel nem alsz ol, mert ha megtesz ed , sosem ébred sz föl, hallod?Oda kint apa hangja hallatsz ott.– Hová lett Anne?debenn van, apa, megfenyegetett, hogy végez velem, gondolta Alvin. Persze nem mondta ki hangosan. Meg aztán, Anne csak meg akarta ijeszteni.

– Majd balesetnek álcáz z uk – folytatta Anne. – Mindig történik veled valami, senki sem fog arra gondolni, hogy gyilkosság volt.Alvin egyre inkább hinni kezde tt neki.– Kivissz ük a hullád at, és ledugjuk az árnyéksz ék lukján, és mindenki az t hisz i majd, hogy belee stél.Ez beválna, gondolta Alvin. Anne pedig volt olyan ördögien ravasz, hogy kiterveljen egy ilyet, mivel ő tudott a legügyesebben belecsípni az emberbe, ssel távolabb lenni, mire amaz feljajdult. Ez ért is vágta olyan hossz úra a körmét. A fiú most is érez te, a hogy nővérének egyik éles körme végigsimít az arc

Az ajtó szélesebbre nyílt.

– Anne – suttogta anya. – Gye re ki onnét, de tüstént! A köröm megállt, és eltávolodott.– Csak megné z tem, hogy jól van-e a kis Alvin.Mezítlábas léptei kicsattogtak a sz obából.Hamarosan minden ajtó bezáródott, apa és anya pedig lementek a lépcsőn.Alvin tudta, hogy még mindig halálra váltan kellene reszketnie Anne fenyegetéseitől, mégsem így volt. Megnyerte a csatát. Elképzelte, ahogy a csótányoza futkorásznak a lányokon, és máris nevethetnékje támadt. Hát ez így nem lesz jó. El kell fojtania, mélyeket lélegezni; de egész testében rázkza tartott nevetés től.Valaki volt a sz obában.Nem ha llott semmit, amikor ped ig kinyitotta a sz emét, senkit sem látott. Tudta az onban, hogy volt ott valaki. Nem az ajtón át jött be, tehát csakis az hatott be. Márpedig ez butaság, mond ta magának Alvin, hisz en egy lélek sincsen id ebenn. Mégis mozdulatlanul feküdt, a nevetés pedig nyom nélkül elillant érezte, hogy áll valaki a szobában. Nem, csak rémálom, ez minden, még mindig attól félek, amit a rézbőrűekről gondoltam odakint, vagy tá

yegetésétől, vagy ilyesfélétől, de ha csak heverészek itt, lehunyt szemmel, akkor majd elmúlik.A feketeség Alvin szemhéjai alatt rózsaszínné változott. Fény gyúlt a szobájában, olyan világos, mint a nap. A világon nem volt olyan gyertya, sőt, még , ami ilyen fényesen világított volna. Al kinyitotta a sz emét, és a félelme rögvest rettegéssé vált, mert immár látta, hogy amitől félt, az valóságossá vált.

Egy férfi állt az ágy lábánál, úgy ragyogott, mintha napsugárból szőtték volna. A fény a bőréből árad t, a mellkasából, ami kilátsz ott az inge a lól, meg az ar

z éből. Az egyik markában egy kés, éles a célpenge villant. Meg fogok halni, gondolta Al. Éppen úgy, ahogy Anne ígérte, csakhogy egyetlen nővére sem bín sz örnyű jelenést e lőteremteni. Ez a ragyogó Fénylő Ember magától jött, ez már biztos, és meg akarta ölni az ifjabbik Alvint a bűnei miatt, nem ped ig azki reá küldte.

Aztán olyan volt, mintha a férfiből sugárzó fény áthatolt volna Alvin bőrén, és beléje bújt volna, a félelem pedig rögvest elszállt. Lehet, hogy a Fénylő Eme van, és talán anélkül surrant be Alvin szobájába, hogy egy ajtót is kinyitott volna, mégsem akarta bántani. Alvin ettől megnyugodott kissé, ülő helyzetbe át, a falnak támasz totta hátát, és figyelte a Fénylő Embert, várta, hogy mit fog tenni.

A Fénylő Ember pedig fogta a kését, és a saját tenyeréhez érintette, majd megvágta. Ragyogó, karmazsin vér csörgött a sebből, végigcsordult a Fénylőén, az alkarján, aztán a könyökén, onnét pedig a földre hullott. A negyedik csöpp még nem ért le a földre, amikor Alvin látomást látott a fejében. Látta a báját, ismerte a helyet jól, de ezúttal máshogy nézett ki. Az ágyak a magasba nyúltak, a nővérei óriásokként álltak, ezért aztán csak hatalmas lábakat látottdt rá, hogy így láthatja egy kis teremtmény a szobát. Egy csótány. Látomásában sietve szaladt, éhes volt és rettenthetetlen, tudta, hogy ha fölszalad azon

ennivaló lesz, annyi, amennyit csak akar. Ezért aztán szaladt, mászott, sietett, kutatott. De nem volt ennivaló egy falat sem, egy morzsa sem, aztán egyszhatalmas kéz söpörte le, majd egy még hatalmasabb árnyék vetült rá, és érezte a halál kemény, szétmorzsoló fájdalmát.

Nem is egysz er, hanem soksz or, tucatnyisz or; é rez te a reményt, hogy é telt talál, magabiz tos volt, hogy semmi baja nem eshet; az tán csalódás következ etivaló, semmi az ég világon, az tán a csa lódás után félelem, fájdalom és halál. Minden apró, bizakodó é let, cserbenhagyottan, összez úzva, sz étcsapva.Végül látomásában olyan csótány lett, aki túlélte, aki elmenekült a hatalmas, taposó csizmák elől az ágyak alá, be a fal repedéseibe. Elmenekültbájából, de nem a régi helyre, nem a biztonságos szobába, mert az többé már nem volt biztonságos. Onnét jöttek a hazugságok, ott lakott a hazug, az kos, aki a halálba küldte őket.Persze látomásában nem voltak szavak, mert nem lehettek szavak, sem tiszta gondolatok egy csótány agyában. De Alvinnak voltak szavai és gondolmelyik csótánynál többet tudott arról, hogy mit ismertek meg a csótányok. Megígértek nekik valamit a világról, az t mondák, biztosan úgy van, aztán kiderüugság. A halál félelmetes volt, igen, menekülni kellett a sz obából; de a másik sz obában a halálnál is rosszabb dolog várta őket, ott megbolondult a világ, oeshetett, ahol semmiben nem lehetett bíz ni, ahol semmi sem volt biztos. Sz örnyű hely. A legrossz abb hely.

A látomás véget ért. Alvin pedig csak ült, a kezével eltakarta a szemét, és reménytelenül zokogott. Szenvedtek, kiáltotta némán, szenvedtek, és én tetk, elárultam őket. Ez t mutatta meg a Fénylő Ember. A csótányok megbíztak bennem, d e becsaptam őket, és a halálukba küldtem mind. Gyilkosságot követ

Nem! Nem gyilkosság ez ! Ki hallott már olyat, hogy a csótányölés gyilkosság volna? A világon senki sem hívja így.Mindegy volt az onban, mit gondoltak az emberek, Alvin tudta jól. A Fénylő Ember az ért jött, hogy megmutassa : a gyilkosság az gyilkosság.Az tán eltűnt a Fénylő Ember. Eltűnt a világosság, és amikor Alvin kinyitotta a sz emét, senki más nem volt a sz obában, csak Ca lly, aki mélyen aludt. Már sá natért esed ez ni. Nagy keservében az ifjú Alvin lehunyta a sz emét, és s írdogált egy keveset.Mennyi idő telhetett el? Néhány másod perc? Vagy elbóbiskolt volna, és nem érzékelte az idő múlását? Mindegy mikor, a fény vissza tért. Ismét eltöltötte, nemhéján át, hanem a szívébe is átsugárzott, suttogott hozzá, csitítgatta. Alvin megint kinyitotta a szemét, és a Fénylő Embert látta, várta, hogy mit fog mikor nem szólt semmit, Alvin azt gondolta, most rajta a sor, ezért aztán kibuktak belőle a szavak, bár túl gyengék voltak ahhoz képest, amit a szívében érze– Sajnálom. Többet nem tesz ek ilyet, én...

Hebegett-habogott, még a saját hangját sem hallotta, annyira feldúlt volt. De a fény egy pillanatra erősebb lett, és Alvin egy kérdést érzett a fejében. Egy gzott el, mégis tudta, hogy a Fénylő Ember az t akarta, Alvin mondja ki, mit sajnált.Amikor eltöprengett ezen, Alvin már nem volt bizonyos felőle, hogy tudta, mi volt a rossz . Bizonyára nem maga a gyilkosság, az ember éhen halt, ha nem kor egy disznót, és az sem lehetett gyilkosságnak nevezni, ha egy menyét egeret fogott magának, nem igaz?Aztán a fény megint meglökte, és újabb látomást látott. Ezúttal nem csótányokat, hanem egy rézbőrűt, aki egy szarvas előtt térdelt, és hívta, hogy haljonvas pedig jött, reszketett, a szeme tágra nyílt, ahogy az a vadakra jellemző volt. Tudta, hogy meghalni ment. A rézbőrű útjára engedett egy nyílvesszn beleállt az állatnak egyenest a horpaszába. A lábak megremegtek, a rőtvad eldőlt. Alvin pedig tudta a látomásban, hogy ebben nem volt bűn, mert a halmind az élet része. A réz bőrű helyesen c selekedett, akárcsak a sz arvas, mindkettő a termész et törvényeinek engedelmeskede tt.

Tehát ha nem az volt rossz, hogy a csótányok meghaltak, akkor micsoda? A hatalom, amivel rábírta őket? Az a képesség, amivel olyanok lettek a dlyennek aka rta, hogy a jó helyen törtek; a hogyan rájött, minek hogyan kéne lennie, és e lérte, hogy úgy is legyen? Ez t egész en hasz nosnak találta, mivel medenfélét, amit egy magafajta fiú megtehetett egy ilyen földműves háztartásban. Össze tudta illeszteni egy törött kapanyél két darabját, hogy az örökre úgyden ragasztó vagy szeg nélkül. Vagy például egy elszakadt bőrszíjat sem tűvel öltött össze; amikor pedig csomót kötött egy kötél végére, az sosem bomlanezt a fogást alkalmazta a csótányokkal is. Megértette velük, hogyan kell lennie a dolgoknak, akkor pedig azt tették, amit akart. Tán ez a képesség volt a

A Fénylő Ember megértette a kérdést, mielőtt Alvin megformálta volna a sz avaka t. Megint jött a fényhullám, és egy újabb látomás. Ez úttal a kez ét egytette, a kő pedig elolvadt a tenyere nyomán, akár a vaj, éppen olyan lett az alakja, amilyennek akarta, sima és egész; legördült a hegy oldaláról, és elguru

tökéletes labda, egy tökéletes gömb, egyre nőtt és nőtt, míg egy egész világ lett belőle, pont olyan formájú, amilyenekre a kez e a lkotta, fákkal, fűvel és ászínén, a növényzet pedig burjánzott, az állatok futottak, repültek, úsztak, másztak, mindezt a kőgolyón, amit ő csinált. Nem, nem szörnyűséges hatalom



em dicsőséges, ha tudta, hogyan használja.Hát ha nem a halál és nem a képesség, akkor mi az, amit rosszul tettem?Ez úttal a Fénylő Ember nem mutatott semmit. Ez úttal Alvin nem látott ragyogó villanást, még csak látomás sem jött. Ehelyett a fe lelet érkez ett, d e nem abertől, hanem saját bensejéből. Az egyik pillanatban még túl ostobának érezte magát, hogy megértse saját vétkét, a másikban pedig olyan tisztán látta, ak lehetett.Nem a csótányok halála tette, és nem is az , hogy ő irányította a pusz tulásba soraikat, hanem amiért pusz tán az ért küldte el őket, mert önmagá nak jót akndta nekik, hogy a saját javukra válik, de nem így volt, hanem csakis Alvin hasznára történt. Azért, hogy árthasson a nővéreinek, jobban, mint a csótány közben Alvin az ágyában heverhessen, és kuncoghasson azon, hogy kiegyenlített...A Fénylő Ember meghallotta Alvin sz ívének gondolatait, úgy bizony, és Al látta, hogy tűz pattan az ember sz eméből, és a sz ívére ugrik. Kitalálta. Igaz a voAlvin ekkor ünnepélyes esküvéssel fogadalmat tett hátralévő életére. Különleges képessége volt, és használni fogja, de az efféle dolgoknak a szabályait eti, ha az a vesztét okozza.– Sosem fogom a magam érd ekében hasz nálni – mondotta Alvin. Amikor pedig kimondta ez eke t a sz avakat, úgy érez te, hogy lángra gyűlt a sz íve, olyan t benne a tűz .

A Fénylő Ember ismét eltűnt.

Alvin hátradőlt, becsúszott a paplan alá, a sírástól kimerültén, a megkönnyebbüléstől kifáradtan. Mert bizony helytelen dolgot tett, de amíg megtartja az g csak arra fordítja a tulajdonságát, hogy másoknak könnyebb legyen, és sosem használja arra, hogy magán segítsen, addig jó fiú lesz, és nem kell szégyemi miatt. Sz éd elgett is egy kicsit, ahogy az ember akkor sz okott, ha sokáig láz gyötörte, d e ez így volt jól, mert kigyógyult a sz ívében sarjad ó gonoszságbdolt, ahogy nevetett, miközben a saját örömére halált okozott, és szégyellte magát, de ez a szégyene csillapodott, finomodott, mert tudta, hogy sosordulni többé.Ahogy ott feküdt, Alvin megint érezte, ahogy fény gyúl a szobában, de ezúttal nem egy forrásból fakadt. Nem is a Fénylő Emberből. Ezúttal, amikor kinymét, azt látta, hogy önmagából árad a fény. Saját keze ragyogott, és az arca is olyan világos lehetett, mint a Fénylő Embernek. Levetette magáról a takarósz teste ragyogott, olyan kápráztató fénnyel, hogy alig bírt magára nézni, csakhogy másfelé sem igen tudott. Én vagyok ez, kérdezte.Nem, nem én. Az ért fénylek én is, mert tennem kell valamit. A Fénylő Ember tett értem valamit, nekem visz onoznom kell. De kiért kell megtennem?Ott volt a Fénylő ember, megint látta az ágy lábánál, csak már nem fénylett. Al ekkor jött rá, hogy ismeri ezt az embert. Lolla-Wossiky volt az, a fskyivó rézbőrű, aki pár napja keresztelkedett meg, és még mindig azt a ruhát viselte, amit kereszténnyé válásakor kapott. A benne lakozó fénnyel Alvin tistt, mint valaha. Rájött, hogy nem a tüzes víz mérgezte ezt a szegény rézbőrűt, és nem is fél szemének elvesztése nyomorította meg. Valami sötétebb dologly penészként terjedt a fejében.

A rézbőrű férfi három lépést tett előre, és letérdelt az ágya mellé, egészen közel Alvin arcához. Mit akarsz tőlem? Mit kell tennem?A férfi fölnyitotta a szemét, és először szólalt meg a szájával.

– Ted d egéssz é a dolgokat! – mondotta. Egy másod percce l később az ifjabbik Alvin rájött, hogy a férfi a saját nyelvén sz ólt; „sóni", így mondták a fekor megkeresztelkedett. Alvin azonban olyan tisztán értette, mintha a Lord Protektor tiszta nyelvén szólalt volna meg. Tedd egésszé a dolgokat!Nos hát, ez lenne Alvin fortélya, nem igaz ? Megjavítani a dolgokat, olyanná tenni őket, amilyennek lenniök kell. Az volt a gond, hogy maga sem értette yan működik, afelől pedig végképp nem volt fogalma, hogy egy élő dolgot miként javítson meg.Talán, gondolta, nem kellett értenie. Talán csak tennie kellett. Ezért aztán fölemelte a kezét, és kinyújtotta, amilyen óvatosan csak tudta, és megérintettssiky arcát a rossz szeme alatt. Nem, ez így nem lett jó. Fölemelte az ujját, míg az megérintette az ernyedt szemhéjat, ahol a rézbőrű szemének kelleie. Igen, gondolta. Légy teljes!

A levegő felszikrázott, a fiú pedig halkan felhördült, és elkapta a kezét.Minden fény kihunyt a szobában, csak a hold sütött be az ablakon. Villanásnyi nyoma sem maradt a fényözönnek, Alvin mintha csak most ébredt volna frősebb álmából.

Egy percbe is beletelt, míg Alvin szeme hozzászokott a sötéthez. Nem álmot látott, ez biztos, mert a rézbőrű, aki egykor a Fénylő Ember volt, még az ágelt. Márpedig akkor nem álmodsz, ha egy rézbőrű térdel az ágyad mellett, és az ép szeméből potyognak a könnyek, a másik szeme pedig, ahol aérintetted...

A sz emhéja még mindig ernyed ten lógott, és a semmit takarta el. A sz em nem gyógyult meg.– Nem működött – suttogta Alvin. – Sajnálom.Sz égyenletes d olog volt, hogy a Fénylő Ember megmentette a sz örnyű bűnöktől, ő ped ig cserébe semmit sem tudott csinálni. De a réz bőrű férfi nem szóltk kinyúlt, és hatalmas tenyerébe fogta Alvin mez telen vállát, magához húzta őt, és keményen, erősen homlokon csókolta, mint apa a fiát, mint a testvérek,

barátok a haláluk előtt. Minden benne volt – remény, megbocsátás, szeretet -, hadd ne feledjem el soha, mondotta Alvin némán.Lolla-Wossiky talpra sz ökkent. Fürge volt, akár egy fiú, e gyáltalán nem tántorgó rész eg. Megváltoz ott, valóban megváltozott, és Alvinnak esz ébe jutott, holeg meggyógyított valamit, helyrebillentett valami mást, valami mélyebbet és fontosabbat, mint a szemét. Talán kigyógyította a whisky-lázból.De ha így is volt, Alvin sejtette, hogy nem ő maga tette, hanem a fény, ami egy ide ig benne lakott, a tűz, ami átmelegítette, de nem égette meg.A rézbőrű az ablakhoz surrant, átlendült a párkányon, egy pillanatig még lógott a kezénél fogva, aztán eltűnt. A fiú még csak a másik lábának zaját sem hgy a földre ugrott, olyan halk volt. Mint macska a sz énapajtában.Mennyi idő telt el? Órák? Talán már nemsokára pirkad? Avagy csupán pár másod perc telt el, hogy Anne a fülébe suttogott, és a c salád elhallgatott?Nem számított. Alvint elkerülte az álom, különöst az után, ami történt. Miért jött hozz á ez a réz bőrű? Mit jelentett az egész , a fény, ami megtöltötte Lolla-Wtán őt is? Nem heverészhet itt az ágyában, ezen tűnődve. Ezért aztán fölkelt, belebújt a hálóingébe amilyen gyorsan csak tudott, és kisurrant az ajtón.

Mihelyst a folyosóra ért, beszélgetést hallott odalentről. Anya és apa még ébren voltak. Először le akart szaladni, hogy elújságolja nekik, mi történt vele, hallotta, milyen hangon beszélnek egymással: félelem, harag, zaklatottság bujkált a hanglejtésükben. Nem volna éppen alkalmas egy álom történetével . Hiába tudta Alvin, hogy nem álom volt, hanem valóság, ők úgy kezelnék, mintha álom lett volna. Most, hogy jobban belegondolt, nem is mondhatta el nekik

ndhatna? Hogy csótányokat küldött a nővérei szobájába? Beszéljen a tűkről, a böködésről, a fenyegetésről? Ez mind szóba kerülne, hiába érezte úgy Alviapok, évek teltek el azóta. Semmi sem számított ahhoz a fogadalomhoz képest, amit tett, nem is szólva a reá váró jövőről – de apának és anyának talán szám

Ez ért az tán lábujjhegyen letipegett a lépcsőn, közel, hogy halljon mindent, de elég távol, hogy egy pillanat alatt eltűnjék a sarok mögött, ha sz ükséges.Pár perc múltán már meg is feledkezett arról, hogy észrevétlen maradjon. Még közelebb lopakodott, mígnem belátott a nagyszobába. Apa a padlón ült,arabok. Alvin meglepődött, hogy apa még mindig ez z el foglalatoskodott, hiszen sok időt fordított rá, mielőtt feljött volna c sótányokat taposni, és már annadeje volt. Apa a padlón görnyede z ett, a rcá t kez ébe támasz totta, anya ped ig előtte térdelt; köz öttük ott hevert a legnagyobb fad arab.– Életben van, Alvin – mondotta Anya. – A többi nem sz ámít. Apa fölemelte a fe jét, é s ráné z ett.– Víz sz ivárgott a rostok köz é, megfagyott, és sz éthasogatta a belse jét, még mielőtt kivágtuk volna. Mi ped ig éppeg úgy találtuk kivágni, hogy ez nem látszszínén. De belül három részre volt hasad va, és csak a mestergerenda súlyát várta. A víz tette.

– Víz – mondotta anya, hangjában megve tés bujkált.– Ez immár a tize nnegyedik a lkalom, hogy a víz megpróbálta megölni.– A gyere kek mindig megütik magukat itt-ott.– Amikor megcsúsz tál a vizes pad lón, é s a kez ed ben tartottad . Amikor Dávid lelökte a forró vizes lábast. Háromsz or találtuk meg víz parton eltéved ve. Múkor a jég besz akad t a Tippy-Canoe-folyón...– Tán az t hiszed , ő az első gyerek, aki víz be esett?– A mérgez ett víz , a mitől véreset hányt. A sáros bölény, amit nem vettünk ész re, és rá támad t az on a ré ten...– Sáros! Minde nki tudja, hogy a bölények úgy dagonyáz nak, mint a d isznók. Annak a z tán semmi köz e nem volt a víz hez .

Apa keményen a padlóra c sapott. A hang fegyverlövésként dördült a ház ban. Anya is megijed t tőle, é s az on nyomban a lépcső felé néz ett, hogy felébredteerekek. Az ifjabbik Alvin persz e rögtön feliramodott, é s várta, hogy anyja ágyba parancsolja. Ám úgy látszott, nem vette ész re, mert nem kiáltott rá, é s se



utána.Amikor visszaosont, még mindig vitatkoztak, csak halkabban.Apa suttogott ugyan, de tekintetében tűz csillogott.– Ha sz erinted mindennek semmi köze a vízhez , a kkor te vagy a holdkóros.Anya egészen fagyos lett. A ifjabbik Alvin ismerte ezt a nézést, anya legcudarabb formája volt. Akkor már nem röpködtek a pofonok, nem pörgött a ndástól, csa k hűvösen és sz ótlanul állt, a mitől minden gyermeke, a ki saját magán tapasz talta meg ez t a tartást, inkább a pokolba kívánkozott, mert ott legaláb

Apa ese tében nem maradt sz ótlan, de a hangja sz örnyű hidegen csengett.– Maga a Megváltó is ivott a sz amaritánusok kútjából.– De nem emléksz em rá, hogy Jéz us beleesett volna abba a kútba – mondotta apa.Alvin arra gondolt, ahogy a vödör után kapva zuhant a sötétségbe, a kötél pedig kifutott, mielőtt a vízbe ért volna, amiben Al bizonyosan megfulladt vondták neki, hogy még nem múlt két esz tendős, de olykor még álmodott a kövekről, amik a kút falát borították, sötétebben és sötétebben, ahogy egyre lejjebb

mában a kút tíz mérföld mélyre nyúlt, és addig zuhant belé, amíg föl nem ébredt.– Akkor gondolj erre, Alvin Miller, mivel az t hiszed , olyan jól ismered a z írást!

Apa tiltakoz ni akart, hogy ő az tán nem gondolt semmiféle...– Maga az ördög mond ta az Úrnak a sivatagban, hogy angyalok emelik majd föl a mennyekbe Jéz ust, nehogy a lába kőhöz ütődjék.– Nem látom, e nnek mi köze a vízhez ...– Én visz ont már látom, hogy ha a z esz ed miatt mentem volna hozz ád , bizony rossz ul jártam volna.Apa arca elvörösödött.– Ne ne vez z engem együgyűnek, Faith! Tudom, amit tudok, é s...– Őrangyal vigyáz rá, Alvin Miller. Valaki vigyáz rá.– Te és az írásod ! Meg az angyalaid.– Akkor te mondd meg, miért van az , hogy ebből a tize nnégy balesetből egysz er sem történt semmi baja, egy karcolás nem esett rajta. Hány olyan hatesköt láttál már, akinek még a vére sem serkent?

Apa arca ekkor olyan furcsának tűnt, eltorzult kissé, mintha nehezére esett volna megszólalni.– Én mondom neked, hogy valami halva akarja látni. Tudom.– Nem tudsz te semmit.Apa még lassabban szólalt meg, mintha fájdalmat okozott volna neki a beszéd.– Tudom.

Olyan nehéz volt szólnia, hogy anya csak beszélt tovább.– Ha van is holmi ördögi terv, ami a végz etét akarja... amit én nem hiszek, Alvin... akkor van egy még enné l is erősebb mennyei terv, hogy megóvja.Akkor hirtelen apának nem nehezére esett a beszéd, hanem teljesen feladta, hogy kimondja, amit keserves lett volna kimondani, az ifjú Alvin pedig úgytha cserbenhagyták volna. De érezte, abban a pillanatban, hogy rágondolt, hogy apa magától sosem adta volna föl, csak úgy, ha valami szörnyű ergátolta. Erős ember volt, é s cseppet sem gyáva. Látván, hogy apa ennyire letört, a kis Alvin is megijedt. Értette, hogy anya és apa róla besz élgetnek, és báfogta föl annak, amit mondtak, tudta, hogy apa az t mondja, valaki holtan akarja tudni őt, és amikor apa megpróbálta kimondani a valódi biz onyítékot, ami

y így van, valami megálljt parancsolt a sz ájának, és elhallgattatta.Az ifjú Alvin azzal is tisztában volt, anélkül, hogy bárki bármit mondott volna, hogy az a valami, ami befogta apa száját, pontosan az ellentéte annak a rynek, ami megtöltötte Alvint és a Fénylő Embert odafönt, a sz obában. Akadt valami, ami az t akarta, hogy Alvin erős legyen és jó. És mindig akadt valami man akarta látni. Bármi legyen is az a jó dolog, látomásokkal jött, megmutatta neki a rossz cselekede tét, és megtanította, hogyan zárja ki örökre életéből.og az onban képes volt befogni apa sz áját, legyűrni a legerősebb, legjobb embert, akit Al valaha is ismert. És e ttől biz ony félt.Amikor apa folytatta a vitatkozást, tudta, az ifjabbik Alvin tudta, hogy olyan biz onyítékokat mondott, amik nem sz ámítottak.– Nem ördögök, és nem angyalok – mondotta apa . – Hanem az univerz um elemei. Hát nem érted , hogy a létez ése vétek a termész et e llen? Olyan ha talomne, amit se m te, sem én nem foghatunk föl. Olyan hatalom, hogy a termész et egy rész e sem képes elviselni, olyan hatalom, hogy akkor is vé di magát,a, mit csinál.

– Ha ekkora hatalommal jár hetedik fiú hetedik fiának lenni, akkor hol a t e hatalmad, Alvin Miller? T e is hetedik fiú vagy, márpedig téged semáz svesszővel járkálni, vagy...– Te nem se jtheted , hogy amit tesz ek...– Azt tudom, hogy mit nem tesz el. Tudom, hogy miben nem hisz el.– Hisz ek minden igaz dologban...– Az t is tudom, hogy minden más férfi ott van a réten, é s építi a templomot, kivéve téged .– Az a prédikátor egy bolond.– Nem gond olod, hogy tán a Jóisten arra hasz nálja a te drágalátos hetedik fiad at, hogy megpróbáljon fölráz ni, és megbánásra bírni?– Úgy, sz óval te egy ilyen istenben hisz el? Aki kisfiúkat öldös, hogy az apukájuk eljárjon a misére .– Az Úr megmentette a fiadat, így jelezte, hogy szerető és könyörületes...– Az a sz ere tet és könyörület, ami megölte a legidősebb fiamat...– De egy napon elfogy a türe lme.– És megöli egy másik fiamat is.Arcul csapta. Az ifjú Alvin a saját szemével látta. Hozzá nem is afféle visszakézből adott füles volt, amit a fiainak osztogatott, ha láb alatt voltak. Olya amitől félrebicsaklott apa feje, és utána apa elterült a padlón.

– Mondok én neked valamit, Alvin Miller – Anya hangja olyan fagyos volt, hogy sz inte ége tett. – Ha elkész ül az a templom, és nem lész en benne a

kája, akkor többé nem lesze l a férjem, és én sem lesz ek a te feleséged .Ha volt is tovább, az ifjú Alvin már nem hallotta. Fönt kuporgott az ágyában, és re sz ketett, hogy ilyen sz örnyű gondolat megsz ülethetett, é s hondathatott. Az nap es te már annyiszor kellett félnie a fá jdalomtól, a haláltól; amikor Anne a fülébe suttogta, d e leginkább akkor, a mikor megjelent a Fénylőevén nevezte a bűnét. De ez valami más volt. Ez az egész világmindenség vége volt, az egyetlen biztos dolog vége, amikor anya arról beszélt, hogy n

bet apával. Alvin hevert az ágyán, és mindenféle gondolatok táncoltak a fejében, olyan gyorsan, hogy egyikbe sem tudott belekapaszkodni, és végül a epette nem maradt más, csak az alvás.Reggel azt hitte, álom volt az egész, annak kellett lennie. Azonban új foltokat talált a padlón, az ágya lábánál, ahová a Fénylő Ember vére lecsöppentig a sz ülei vesz ekedé se sem volt álom. Apa regge li után fé lrevonta, és az t mondta neki:– Ma velem maradsz , Al.Anya ábráz atáról pedig leolvashatta, hogy amit tegnap este mondott, a z t ma is úgy gondolta.– Segíteni akarok a templomban – mondotta a kis Alvin. – Nem félek a ge rend áktól.– Ma itt marad sz mellettem. Se gítesz csinálni valamit. – Apa nyelt egyet, és igyekez ett ne m anyára néz ni. – A templomnak oltárra van sz üksége , én pedoltam, hogy építhetnénk egy jófélét, a mi bemehet a templomba, amint a tető, meg a falak a helyére kerültek. – Apa anyára néz ett, és úgy mosolygott rá, hóz ni kez de tt a kis Alvin háta. – Gondolod, hogy tetsz eni fog annak a prédikátornak?

Ettől még anya is meglepődött, de ő aztán nem az a fajta volt, aki elhátrál egy birkózás elől, csak azért, mert a másik ember elkapta, ennyit még Alvin is tu

– Az tán mit segíthet a fiú? – kérdez te. – Nem ács ez a gyerek.– Jó sz eme va n – mondotta apa . – Ha megjavítja a sz íjakat és a sz ersz ámokat, akkor se gíthet keresz teket faragni az oltárra is. Hogy jól nézz en ki.



– Mérték jobb faragó – mondotta anya .– Akkor a fiú majd beleégeti a kereszteket. – Apa a kis Alvin fejére tette a kezét. – Akár egész nap itthon üldögélhet, és forgathatja a Bibliát, akkor sem moz a templomhoz, amíg az utolsó szeget bele nem verték.Apa hangja olyan kemény volt, hogy akár kőbe is véshették volna. Anya az ifjabbik Alvinra néz ett, az tán az idősebbikre. Végül hátat fordított, é s elemóz sisárba , a miben uz sonnára valót vittek a templomhoz .

Az ifjú Alvin kiment a ház elé, ahol Mérték éppen a lovakat fogta be a szekér elé, Keres és Talál pedig tetőcserepeket rakodott a szekérre.– Kész en á llsz , hogy újra belépj a templomba? – kérde z te Talál.– Potyogtathatunk rád néhány farönköt, az tán te meg hasítgatod őke t a fejedd el – tette hoz z á Keres.– Nem megyek – mondotta Alvin.Keres é s Talál é rtő pillantást váltottak egymássa l.– Milyen ká r – mondotta Mérték. – Mert ha anya és apa köz t meghűl a levegő, dér lepi e l az egész Wobbish-völgyet. – Rákacsintott Alvinra, éppen úgyő este, ami annyi bajba sodorta.

Erről a kacsintásról az tán az ötlött Alvin fejébe, megkérdez hetné Mértéket valamiről, amit amúgy nem kérdez ne meg. Közelebb lépett, hogy a hangját ne hiek. Mérték ped ig elértette Alvin mozdulatát, é s leguggolt hozz á a kerék mellé, hogy hallja, mi mondand ója van.

– Mérték, ha anya hisz Istenben, a pa meg nem, akkor honnét tudjam, melyiknek van igaz a?– Sz erintem apa hisz Istenben – felelte Mérték.– De ha nem hinne. Ez t kérdem. Honnét tudjak én ilyesmiről, mikor anya mond valamit, apa ped ig mást mond?Mérték valami könnyedet készült válaszolni, de meggondolta magát. Alvin látta az arcán, hogy inkább valami komolyat felel helyette. Valami igazat aett.

– Al, biz ony mondom, bá rcsak se jteném! Olykor úgy gondolom, hogy senki sem tud semmit.– Apa sz erint az t tudod, a mit a sz emed de l látsz . Anya sz erint az t tudod, a mit a sz íveddel érz el.– Hát te mit mondasz?– Honnét tudjam, Mérték? Még csak ha t éves vagyok.– Én pedig husz onkettő, Alvin, és én se m ismerem az igaz ságot. De úgy vélem, anya é s apa sem igazán.– Hát ha ők sem ismerik, akkor meg miért olyan dühösek miatta?– Ó, hát úgy hisz em, ez t jelenti ház asna k lenni. Mindig vesz ekedne k, d e sosem arról, amiről az t hiszik, hogy vesz ekedne k.– Hát akkor igaz ánd iból miről vesz ekedne k?Alvin ekkor éppen az ellenkez őjét látta, mint az előbb. Mérték arra gondolt, hogy az igazat mondja, d e meggondolta magát. Fölállt, kihúzta magát, és megin haját. Ez biztos jele volt, hogy egy felnőtt hazudni fog neki, úgy, ahogy mindig hazudtak a gyerekeknek, mintha a gyerekekre nem lehetett volna ráb

ságot.– Ó, hát az t hiszem, csak az ért civakodnak, hogy hallják a sa ját hangjukat.Alvin általában meghallgatta a felnőttek hazugságát, és egy mukkot sem szólt, de ezúttal Mérték volt az, és azt különösen nem szerette volna, hogy Mudjék neki.– Hány évesnek ke ll lennem, mire megmondod a z igaz at? – kérd ez te Alvin.Mérték szeméből egy pillanatra harag tükröződött – senki sem szívleli, ha hazugnak gondolják -, de aztán elvigyorodott, tekintetében a megértés szikrája v– Elég id ős, hogy magad tól is kitaláld a válasz t – felelte -, de e lég fiatal, hogy még hasz nát is vegyed.– Az mikor lesz ? – erősköd ött Alvin. – Az t akarom, hogy mondd el az igaz at most is, és mindig.Mérték megint leguggolt hozz á.– Nem mindig tehetem, Al, mert olykor túl kemény volna az az igaz ság. Néha olyan dolgot kéne elmagyaráz nom, amiről maga m se m tudom, hogyan kor pedig olyan dolgok ezek, amiket magadtól kell megértened, ha elég sokáig élsz.Alvin dühös volt, és tudta, hogy az arca is erről árulkodik.– Ne légy rám dühös , öcskös! Vannak dolgok, a miket nem mondha tok el neked , mert magam sem ismerem a helyes válasz t, é s ez nem haz ugság. De moed valamit. Ha meg tudom mondani neked a választ, akkor megteszem, ha pedig nem, akkor azt felelem majd, hogy nem tudom megválaszolni. Megmonz , nem sz ínlelek.Ez volt a legtisz tességesebb ajánlat, amit felnőtt valaha is kínált neki, é s ettől könnyek szöktek Alvin sze mébe.– Tartsd meg az ígéreted, Mérték!– Megtartom vagy meghalok, erre sz ámíthatsz .– Én nem feled em, tudod jól. – Esz ébe jutott a fogad alom, amit a Fénylő Embernek tett múlt éjjel. – És az t is tudom, hogyan kell megtartani egy ígérete t.Mérték fölnevetett, és magához húzta Alvint.– Pont olyan sz örnyű vagy, mint anya – mondotta. – Nem hátrálsz meg.– Nem tehe tek róla – mondotta Alvin. – Ha hinni kez de k benned, honnét tudjam, mikor hagyjam abba?– Sohase – mondotta Mérték.Józan lovagolt melléjük, anya pedig előlépett, kezében a kosárral, aztán mindenki, akinek dolga volt, elindult. Apa hátravitte magával a fiút, és nemsokárAlvin is segített az apjának összeilleszteni a deszkákat, és volt olyan jó benne, mint az apja. Az igazat megvallva, még jobban is illeszkedtek, m

ználhatta a tehetségét, nem igaz? Az oltár mindenkié, így aztán rábírhatta a fát, olyan szorosan illeszkedjék, hogy sohase jöjjön széjjel, sehol. Még az istt, hogy apa illesz tése it is éppe n olyan erőssé tesz i, de amikor megpróbá lta, látta, hogy apának is volt valami hasonló tehetsége. A fa ugyan nem á llt összosra, hogy egy darabbá váljék, de igen jól illeszkedett, úgy ám, ezért aztán nem kellett belematatnia.

Apa nem szólt sokat. Nem volt rá sz ükség, hiszen mindketten tudták, hogy a kis Alvinnak milyen tehetsége volt egymáshoz illesz teni a d olgokat, éppen únak. Mire beesteledett, elkészült az egész oltár, és be is pácolták. Otthagyták száradni, és ahogy megindultak a ház felé, apa Al vállára tette a kezét. Éppeán és könnyedén sétáltak együtt, mintha ugyanannak a testnek két része lettek volna, mintha apa keze Alvin nyakából nőtt volna ki. Érezte a vér lükteté

iban, még az is egyszerre vert az ütőerének ritmusával.Mire beértek, anya már a tűznél tüsténkedett. Feléjük fordult, és megkérdezte:– Hogy ment?– Ez a legsímább láda, amit valaha láttam – mondta az ifjabbik Alvin.– A templomnál pedig egyetlen ba leset sem történt – mondta anya.– Itt is minden jól ment – mondta a pa.Ha a feje búbjára állt volna, az ifjú Alvin akkor sem tudta volna megmondani, miért hangzottak úgy anya szavai, mintha azt mondta volna „Nem megyek", apa szavai pedig úgy, hogy „Maradj velem örökké". Azt is tudta, hogy nem volt bolondság ez a gondolat, mert abban a pillanatban Mérték fölnézelől, ahol heverészett, és kacsintott egyet; ám ezt csak Alvin látta.

8.



ogató

Thrower tiszteletes kevés kicsapongást engedett meg magának; az egyik közülük a pénteki vacsora volt Weaverékkel. A pénteki ebéd pontosabb mega, mivel Weaverék boltosok és kéz művesek voltak, ez ért sosem álltak meg több időre, mint egy röpke falatozá sra ebédidőben. Nem is a mennyiség, mint őség csábította hozzájuk minden pénteken Thrower tiszteletest. Mondták, Eleanor Weaver még egy korhadt farönkből is olyan ízletes vacsorát bírt kétha édes nyúlpörkölt lett volna.Az étel mellett azonban egyéb oka is volt, hogy a tiszteletes odajárt: mivel Istenvértezetje Weaver templomba járó emberként bőszen forgatta a Bibliáttatott társalgás mindig magasabb szférákban zajlott. Persze, nem olyan emelkedetten, mint a tudós egyházi főkkel, de ő volt a legjobb társalkodótlanságban tengődő vidéken.

A vacsorát a Weaver üz lete mögötti szobában költötték e l, amely rész int konyha volt, rész int műhely, rész int ped ig könyvtár. Eleanor olykor-olykor belekkba, a főtt szarvashús illata elkeveredett a frissen sült kenyér meleg gőzével, és a hátsó fészer szappanfőző műhelyének, valamint a gyertyakészítő sával.– Hát, mi mindenfé lével foglalatoskod unk – mondta Vértez et, amikor Thrower tiszteletes elősz ör járt náluk. – Megtesz ünk mindent, amit a környékművesek tehetnek... csakhogy jobban csináljuk, s mi kor aztán tőlünk vásárolják a dolgaikat, fáradságos munkát takarítanak meg maguknak, miáltal mletet tudnak kihasítani a földből, hogy aztán fölszántsák és bevessék.Oda kint a boltban, a padlótól mennyezetig érő polcokat roskadásig megtömték sz árított eleséggel, amit szekéren hoz tak kelet felől. Volt még ott gyapjúkwa fonóiból és gőzmanufaktúráiból, óntányérok és vaslábasok, meg serpenyők Pennsylvania és Suskwahenny öntödéiből, finom agyagedények és kis

dobozok New England ácsaitól, sőt, még néhány értékes fűszer, amit a Távol-Keletről hajóztak be New Amsterdamba. Vértezet Weaver egyszer elárultének összes megtakarított pénze kellett az első árukészlet megvásárlásához, ami bizony nem volt jóféle kockázat, mert ki tudja, hogyan boldogulhat aint, ezen a ritkásan lakott vidéken. Thrower tiszteletes pedig látta a szekerek áradatát, mely a Wobbish végéből érkezett, és lefelé tartott a Tippy-Canoe m

ányan pedig még nyugatról, a Zúgó-folyó vidékéről is hozták a portékájukat.Míg várták, hogy Eleanor bejelentse a szarvaspörkölt elkészültét, Thrower tiszteletes föltette azt a kérdést, mely már foglalkoztatta egy ideje.– L áttam, mi mindenfé lét visz nek el innét az embere k – mondta -, és nem győz ök rá csod álkoz ni, vajon miből tudják kifize tni az t a renge teg portékát. ki sem pénz ből él, más meg nemigen akad , a mit elkótyavetyélhetnének keleten.– Sz énne l fize tnek, meg z sírral, az tán kőrisse l és jófajta fával, meg pe rsz e é tellel Elea nornak és nekem... és annak, aki még köz énk jöhet. – Csak egy bole volna é sz re, hogy Eleanor már egyre gömbölyödött, mint aki babát vár. – De leginkább hitelbe visz nek dolgokat.– Hitelbe! Az ok a földművesek, akiknek a skalpjáért muskétát meg sz esz t adnak Fort Detroitban a jövő télen?– Több a sz óbesz éd a skalpolásokról, mint amennyi megesik – mond ta Vértez et. – E rrefe lé ped ig a réz bőrűek sem ostobák. Tudnak az Irrakwákról, my helyük van a Philadelphiai Kongresszusban a sápadtarcúak mellett, akiknek szintúgy vannak muskétáik, lovaik meg farmjaik, szántóföldjeik és v

csak Pennsylvaniában vagy Suskwahennyben, avagy New Orange-ban. Tudnak a Cherrikykről az Appalache-ban, akik szintén vetnek és aratnak, merson fehé rjei mellett harcolnak, hogy megtartsák a függetlenségüket a király, meg a gavallérok seregével sz emben.– Tán még az t is ész revették, hogy a Hio-n gyakran úsz nak föl laposhasú bárká k, a sz ekerek meg csa k jönnek nyugatra, a fák kidőlnek, és há z ak nőnek he– Úgy vélem, rész int igaz a van, tisztelend ő atyám – mondotta Vértez et. – A ré z bőrűek vagy megpróbálnak mindannyiónkkal végez ni, avagy letelepedöttünk élnek. Márpedig ez nem lesz könnyű nekik... nemigen szoktak a városi élethez, míg a sápadtarcúaknak ez a természetes. Ám harcolniuk bizonyázabb lehet, mert ha bele vágnak, mind meghalhatnak. Megeshet, hogy tán azt hiszik, ha megölik a fehéreket, akkor a többiek már nem mernek idejönni,

hatják, hogyan mennek a dolgok Európában; hogy a föld birtoklásának vágya akkora késztetés, az emberek képesek ötezer mérföldet utazni azéényebben dolgozzanak, mint életükben bármikor; és akár elveszítik a gyermekeiket is, akik otthon talán életben maradhattak volna, vállalják a kockázatotomahawk meglékeli a koponyájukat, mert jobb a sa ját uradnak lenni, mint bárki más urat sz olgálni. Kivéve az Úristent.

– Maga is így tett? – kérde z te Thrower. – Mindent kockára tett a földé rt?Vértezet a feleségére, Eleanorra nézett, és elmosolyodott. Thrower észrevette, hogy az asszony nem viszonozta a mosolyt, de a szeme gyönyörűszépy, mintha olyan titkok tudója lett volna, ami még akkor is komolyságot kénysz erített az arcá ra, amikor a sz ívében vidám volt.– Nem úgy, ahogy a farmerek, mivel jómagam nem va gyok földműves, ennyit mondhatok – felelte Vértez et. – Másféleképpen is lehet földet birtokolnielendő atyám, hitelt adok nekik, mert hiszek ebben az országban. Mikor jönnek, hogy kereskedjenek velem, elmondatom velük a szomszédaik nevét, és

zítek a farmokról, a patakokról, az utakról és a folyókról. Megkérem őket, hogy vigyék ki mások leveleit a címzetteknek, megírom nekik az ő levele

ldetem keletre azoknak, akik ott maradtak. Tudom, hogy mi merre van, és ki merre lakik a Wobbish felső vidékén, meg a Zúgó folyó mentén, és azt is,t eljutni oda.

Thrower tisz teletes hunyorgott, a z tán elmosolyodott.– Más sz óval, Istenvértez etje testvér, te vagy errefelé a kormány.– Mondjuk, hogy ha eljő az idő, mikor jól jönne egy kormány erre felé, én már kész en á llok a sz olgálatra – mondotta Vértez et. – Két, talán három év múlváor még többen utaznak át errefelé, és még többen látnak munkához, mondjuk, téglákat, edényeket, szekrényeket és hordókat, sört és sajtot készítenek, dol, hová fogják vinni eladni a portékájukat? Abba a boltba, ami hitelt adott nekik, mikor az assz onyuk úgy sóvárgott a textília után, amiből szé p, d erűs sz íhatott magának, avagy lábasra és kályhára volt szükségük, hogy elűzzék a tél hidegét.

Philadelphia Thrower úgy gondolta, nem említi meg neki, hogy ő maga erős kétellyel viseltetett, hogy ez valaha is bekövetkezzék, és a hálás emberek hűadnak Istenvértezetje Weaverhez. Mellesleg, gondolta Thrower, tán tévedek. Hiszen nem azt mondotta a Megváltó, hogy vessük a kenyerünket a víz g ha nem is ér el mindent,amiről álmodott, Vértez et de rék munkát végz ett, és utat nyitott a c iviliz ációnak erre a tájra.Elkész ült az étel. Eleanor felszolgálta a pörköltet. Amikor letette e lé a finom, fehé r tányért, Thrower atya elmosolyodott.– Bizonyára büsz ke a férjére, amiért mindez t elérte.A szemérmetes mosoly helyett, amire Thrower számított, Eleanor hangosan fölnevetett. Istenvértezetje Weaver már nem volt ennyire finomkodó, hanem

acagott.– Thrower a tya, maga az tán különös egy a lak – mondta Vértez et. – Mikor én könyékig turkász ok a gyertyaviasz ban, Elea nor könyékig turkász ik a sz apor én megírom a népek leveleit és elküldetem őket, Eleanor térképeket rajzol, és lejegyzeteli a neveket a könyvecskénkbe. Nincs olyan, hogy én álnék, és Eleanor ne volna mellettem, és nincs olyan dolog, amit ő úgy csinál, hogy én ne legyek mellette. Kivétel tán a füveskertje, mert az iránt jobban t én. Meg a Biblia forgatása, ami engem jobban érd ekel, mint őt.– Milyen jó dolog is, hogy ilyen talpraesett segítsége ő a férjurának – mondotta Thrower tisz teletes .– Egymásnak se gítünk, tisz teletes – mondta Istenvértez etje -, és ez t ne feledje .Mosolyogva mondta ezt, Thrower pedig visszamosolygott, és elrejtette csalódottságát, amiért Vértezet olyannyira papucs férj, hogy kénytelen ilyenmerni, hogy nem ő volt a gazdagság ura a saját házában. De hát, mit is várhatna az ember, ha Eleanor is abban a furcsa Miller családban nőtt föl? Alvin éer legidősebb leányától aligha várható el, hogy úgy idomulják a férjéhez, ahogyan azt az Úr szándékozta volt.lyen ízletes szarvaspörköltet azonban még sosem evett.

– Cseppet sem vad as a z íze – mondta. – Nem gondoltam, hogy az őz nek ilyen íz e is lehe t.– Levágja a hajat róla – mondta Vértez et -, és belera k egy kevés tyúk húst.– Most, hogy így mondja – jegyez te meg Thrower -, valóban é rz ődik a tyúkhús a sz aftjában.– A háj pedig a sz appanba megy – tette hoz z á Vértez et. – Semmit sem dobunk el, ha hasz nát láthatjuk a d olgunkban.

– Ahogyan az t az Úr aka rja – mondta Thrower, az tán nekilátott az evésnek. Már jócskán a másod ik tál pörköltet ette a harmad ik sz elet kenyerével, amta, hogy tréfálkozó megjegyzést tegyen az ételre. – Weaver asszonyság, a főztje olyan ízletes, hogy az ember csak nem hinni kezd a bűbájosságban.Thrower kuncogásra számított, ám ehelyett Eleanor úgy lesütötte a szemét, mintha legalábbis házasságtöréssel vádolták volna meg. Istenvétezetje Weave



z ta magát ültében.– Hálás volnék, ha nem említené ez t a témát a ház unkban. Thrower sz abadkoz ni próbált.– Nem gond oltam komolyan – mondta. – Józ an keresz tények köz ött az effé le dolog csak tréfa, ne m igaz? Egy halom babonaság, é s...Eleanor fölkelt az asztaltól, és elhagyta a szobát.– Mi rossz at mondtam? – kérde z te Thrower. Vértez et felsóha jtott.– Hát, végtére is, honnét tudhatná – mondotta. – Olyasfé le vesz ekedé s ez köz öttünk, ami még az előtt kez dőd ött, hogy össz eház asod tunk volna, mikkre é rkez tem. Akkor találkoztam vele, mikor eljött a bátyjaival, hogy segítsenek felépíteni az első hajlékomat... amiben most a sz appant főzz ük. Borsmendlómra, és valami versikét mormolt, én pedig rákiáltottam, hogy hagyja abba, és takarodjék a házamból. Rögvest idéztem is neki a Bibliát, amikor azt y ,,nem szenvedheted, hogy életben hagysz egy boszorkányt". Haragos egy félórának néztem elébe, gondolhatja.– Bosz orkánynak nevez te, és mégis feleségül ment magához ?– Besz élgettünk az óta néhánysz or ám!– De most már nem hisz az effé le dolgokban, igaz ? Vértez et a homlokát ráncolta.– Ez a d olog nem hit, hane m tettek kérd ése , tiszteletes uram. Többé már nem csinálja, sem itt, se m másutt. Mikor pedig úgymond megvádolta ve le, hát föletet tett nekem, ugyanis.

– De amikor bocsánatot kértem, miért...– Látja, tessé k! Maga gondolkoz ik egyfé leképpe n, ő máské nt, e z ért nem mondhatja az t neki, hogy a ráolvasások, gyógyfüvek é s e ffélék nem bírnak hatat olyan d olgokat látott, amiket nem magyaráz hat meg.– Egy magafajta olvasott ember, aki ismeri a sz entírást, maga biz onyára meg tudja győz ni a feleségét, hogy felhagyjon gyermekkora ba bonasá gaival.Vértezet finoman Thrower tiszteletes kezére tette a kezét.– Tisz telendő a tyám, mondanom kell magának valamit, amit nem hittem volna, hogy felnőtt embernek valaha is mondanom kell. Egy jó keresz tény nem enletébe az ilyesféle dolgokat, mert az egyetlen módja, hogy rejtett erőket invitáljunk magunkhoz, az az imádság, és a mi Urunk Jézusunk dicsősége. De

nti az t, hogy nem működik.– De hiszen nem működik – mondotta Thrower. – A mennyorsz ág hatalma valóságos, a látomások és a ngyali látogatások valóságosak, meg a csodatettek, antírás beszámol. De a mennyei hatalmaknak semmi köze nincsen ahhoz, hogy az ifjú párok szerelemre lobbannak egymás iránt, sem ahhoz, hogy elmúls, hogy tojjon a tyúk, meg az efféle mihaszna dolgokhoz, amit a tudatlan köznép rejtett bölcsességnek titulál. Nincs olyan dolog, amit a varázsvesszővagramokkal meg ilyesfélével csinálnak, amire ne létezne egyszerű, tudományos magyarázat.Vértez et hossz ú-hosszú ideig nem sz ólalt meg. A hallgatástól Thrower egyre inkább fesz engett, d e fogalma sem volt, mi mást mondhatna még. Korábban mult a fejében, hogy Vértezet tán hisz az efféle dolgokban. Riasztó gondolat volt ez, mert egy dolog, hogy valaki azért tartózkodjék a boszorkányságtól,elenség, és más dolog, ha valaki hisz benne, és azért tartózkodik tőle, mert helytelen. Belegondolván Thrower úgy találta, hogy ez utóbbi szemlélet ne

hogy Thrower megveti a boszorkányságot, az a pusz ta józ an ész dolga volt, míg Vérteze t és Elanor számára igaz án nagy áldoza t.Mielőtt szavakba önthette volna ezt a gondolatot, Vértezet hátradőlt a székben, és teljesen témát változtatott.– Ha jól sejtem, hamarost elkész ül a templom.Thrower tisz teletes megkönnyebbülten vette föl az új téma fonalát.– Tegnap befe jez ték a tetőt, ma ped ig bed esz káz ták a falakat. Holnapra víz hatlan lesz , az ablakokra ped ig spaletta kerül. Ha lemáz oljuk, és felkerülnek an száraz lesz belül, mint egy üres hordóban.

– Az ablaküvegeke t hajóval hoz atom – mondta Vértez et, majd kacsintott. – Megoldottam a hajóz tatást az Erie-tavon.– Hogyan sikerült? A franciák minden harmadik hajót elsüllyesz tenek, még akkor is, ha Irrakwáról van sz ó.– Egysz erű. Montrealból rend eltem az üvege t.– Francia üve g egy brit templomban!– Amerikai templomban – mondotta Vértez et. – Montreal pedig egy város Amerikában. Hogy sz avamat ne fe led jem, a franc iák tán meg aka rnak sz abadulnddig is vásárlók vagyunk, akik az ő portékájukat vették meg. Ezért aztán a Kormányzó, de la Fayette márki nem bánja, ha az emberei hasznot húznak bg még itt vagyunk. Biztonságban körbehajózzák, le a Michigan-tóra, onnét bárkával föl a Szent Józsefen, és le a Tippy-Canoe-n.– Sikerülni fog nekik, mielőtt bekösz öntene a rossz idő?– Úgy vélem – mondta Vértez et. – Máskülönben nem kapnak fiz etséget.– Maga lenyűgöz ő ember – mondta Thrower. – De az jár a fejemben, hogy hova lett a hűsé ge a Brit Protektorátushoz ?– Látja, így van ez – mondta Vértez et. – Maga a Protektorátusban nevelkedett, ez ért még mindig úgy gondolkoz ik, mint egy angol.– Skót vagyok, uram.– Sz óval brit. A maga orsz ágában mindenkit, akiről csa k az a sz óbesz éd járta, hogy a titkos művész eteke t gyakorolta, sz áműz ték, és aligha veszyalással, igaz ?– Igyeksz ünk igaz ságosak lenni... de az egyház i törvénysz ék gyorsa n működik, é s nincs he lye fellebbe z ésne k.– Namármost, gond olkodjék el ez en! Ha mindenkit, akiben bármi tehetség is bujkált a titkos tudományok iránt, á thajóz tattak az amerikai kolóniákra, akkoratott volna akár egy morzsá nyi bosz orkányságot is a gyermekkorában?– Az ért nem láttam, mert nem létez ik ilyesmi.– Nem létez ik ilyesmi Britanniában. De ez a jó keresztények átka Amerikában, mert nyakig járunk a fáklyákban, suttogókban, varázsvesszősökben, miegyaztán egy gyermek aligha nőhet meg egy méteresre anélkül, hogy bele ne futna egy menjinnét avagy egy tréfacsináló igazmondó varázslatába, hogy aztán ondjon, a mi eszébe jut, és a z összes embert vérig sértse tíz mérföldes körz etben.– Egy igaz mondó varáz sige! Nohá t, Vértez et testvér, maga is tud ja, hogy egy kupica pálinka is elég ehhe z .– De nem egy tiz enkét éves sihed ernek, a ki még életében nem ivott egy kortyot sem.Nyilvánvaló volt, hogy Vértez et sa ját tapasz talatból besz él, de ez sem változtatott a tényeken.– Mindig van más magyaráz at.– Számtalan sok magyarázatot gyárthat bármi történése, tisztelendő atyám – mondta Vértezet. – De mondok valamit. Prédikálhat a bűbájosság ellen, és olekezet, hogy meghallgassa. De ha azt kezdi hajtogatni, hogy a bűbájosság nem működik, hát úgy vélem, sok ember elkezd majd azon töprengeni, holjanak e l a templomba min den vasárnap, és ha llgassák meg, mit besz él egy félnótás bolond.– Úgy kell kimondanom az igaz at, ahogyan én az t látom – mondta Thrower.– Tán ész revesz i, ha egy ember csal a mesterségében, de nem kell meg nevez nie őt a pulpitusról, igaz ? Úgy ám, elegend ő, ha a becsüle tességről prédikálélheti, hogy megértik.– Az t mondja, hogy közvetett módon é rtekez z ek a dologról.– Derék egy templom ez, Thrower tiszteletes, és fele ilyen derék se volna, ha maga nem álmodja meg, hogyan legyen. De a népek errefelé azt tartjákplomuk. Ők vágták a fát, ők építették, közös területen van, és szégyenletes volna, ha maga olyan konokul viselkedne, hogy a népeknek arra kellene gonpréd ikátornak ad ják a pulpitusát.

Thrower tiszteletes hosszasan bámulta a vacsorája maradékát. A templomra gondolt, de nem a festetlen, nyersszín fára, ahogyan most kinézett,jez etten, a pad okkal és a magasan álló pulpitussal, és az ablakokon át beragyogó napfénnyel. Nem csak a hely tesz i, de az is, amit elérhetek itt. K

anék keresztény kötelességemben, ha hagynám, hogy az Alvin Miller – és nyilván az egész hangyás családja – féle babonás bolondok irányítása alá kerüljk. Ha az a küldetésem, hogy elpusztítsam a babonaságot és a gonoszságot, akkor a tudatlan és babonás népek között kell élnem. Majd fokozatosan ve az igazsághoz. Ha pedig nem tudom meggyőzni a szülőket, akkor idővel megtéríthetem a gyermekeiket. Egy élet munkája ez, miért kellene hát eldobno

y pár pillanatig mondogathassam az igazságot?– Bölcs ember maga, Vértez et testvér.



– Akárcsak maga, Thrower tiszteletes . Hossz útávon, még ha nem is é rtünk egyet itt meg ott, úgy vé lem, mindketten ugyanaz t akarjuk: még ped ig az t, hogsz ország civilizált és keresztény legyen. Egyikünk sem bánná, ha Erély templom Erély várossá lenne, Erély város pedig az egész Wobbish-vidék főva. Philadelphiában már az a beszéd járja, hogy meghívják a Hiót is, hogy alkosson államot, és csatlakozzék, és bizonyos vagyok benne, hogy hasonló anek majd az Appalache-vidéknek is. Egy napon majd Wobbishnak is. Végül tán egy olyan ország leszünk, ami óceántól óceánig nyúlik, ahol fehér és rden lélek szabadon választhat kormányt, ami olyan törvényeket hoz, amiknek örömmel engedelmeskedünk.Jóféle álmodozás volt ez, és Thrower tisztán látta magát benne. Az ember, aki a legnagyobb templom pulpitusán áll a környék legnagyobb városában, ésdenki szellemi vezetője. Pár percig oly élénken hitt ebben az álomban, hogy amikor megköszönte Vértezetnek a vacsorát, és kilépett az ajtón, meglepett

omásul, hogy Erély járás csupán Vértezet nagy szatócsboltjából és a körötte lévő épületekből állt még csupán, meg egy karámból, amiben egy tucalészett, no és az új, még festetlen, nyersszín templomból.

A templom pediglen e léggé valóságos volt. Csaknem e lkészült már, a fa lak a helyükön, ra jta a tető. Thrower tiszteletes racionális elmével bírt. Látnia ke lletzel foghatót, mielőtt hinni tudott egy álomban, s a templom már elég szilárd volt, aztán ha rajta és Vértezeten múlik, az álom többi része is valósággá verek ide vonzódnak, és ez lehet a terület központja. A templom elég nagy volt ahhoz, hogy ne csak miséket, de városi tanácskozásokat is tartsanak benneélve a hé tköznapokról. Csak vesz tegetné tanult elméje tehe tségét, ha nem nyitna iskolát a környék gyermekei sz ámára . Megtanítja őket olvasni, írni, sz ám

denek fe lett gondolkodni, kiűzni minden babonaságot a fejükből, melynek nyomán nem marad más, csak a tiszta tudás, és a hit a Megváltóban.

Annyira elkaland oz tak a gondolatai, hogy ész re sem vette, nem is Peter McCoy farmja felé tart a folyó mentén, ahol az ágya várta a régi kunyhóban. Fölfeombon az imaházhoz. Csak akkor ébredt rá igazán, hogy itt akarta tölteni az éjszakát, amikor meggyújtott pár gyertyát. Ezek a csupasz falak jelentonát, jobban, mint bármi más hely a világon. A fűrészpor és friss fa illata egészen megbolondította az orrlyukát, a tiszteletes kis híján dalra orászhatnékja támadt, és úgy lapozgatta az Ótestamentumot, mintha nem is volnának benne betűk.Nem is hallotta meg őket, amíg lépteik a köz eli pad lódesz kákon nem koppantak. Fölnéz ett, é s meglepe tésére Faith assz onyságot látta, kez ében lámpással,ennyolc esztendős ikrek, Keres és Talál. Egy nagy faládát hoztak magukkal. Beletellett egy kis időbe, míg Thrower rájött, hogy azt bizony egy oltárnak enséggel kiváló oltárnak nézett ki, a deszkák olyan szorosan illeszkedtek, hogy egy ácsmester se csinálhatta jobban, és a pácolása is gyönyörű volt. Ae mentén pedig két sorban kereszteket égettek a fába.

– Hová tehetjük? – kérd ez te Keres.– Apánk a z t mondta, ma es te kell áthoz nunk, mikor már állnak a falak, meg a tető.– Apátok? – kérd ez te Thrower.– Egyenest magának csinálta – mondta Keres. – A kis Alvin pedig maga égette bele a ke resz teket, mivel nem jöhetett az építkez és köz elébe.Ekkora már Thrower is mellettük állt, és láthatta, hogy az oltárt sz eretettel építették. Ez volt a legutolsó d olog, amire Alvin Millertől számított. A tökforma keresztek pedig aligha tűntek egy hatéves gyermek keze munkájának.– Ide – mondotta, é s ahhoz a he lyhez vez ette őket, ahová az oltárt megálmodta. Ez volt az egyetlen tárgy az imaház ban a falak meg a pad ló kivételével,

olták, sötétebb volt, mint a friss, világos de sz kák. Tökéle tesnek látsz ott, Throwernek ped ig könnyek sz öktek a sz emébe. – Mondják meg nekik, hogy gyönyFaith és a fiai olyan sz élesen mosolyogtak, amennyire csak tőlük tellett.– Láthatja, hogy nem az ellensé ge – mondotta Faith, Thrower pedig csak e gyetérteni tudott vele.– Én se m vagyok az ő e llensége – fe lelte. Ez t az onban nem tette hoz z á: meg fogom nyerni őt, sz ere tettel és türe lemmel, de megnyerem magamnak, ez ig biztos jele annak, hogy sz ívében titokban vágyik a tudatlanság homályától megsz abadulni.Millerek nem maradtak, hanem sietve útra keltek hazafelé az éjszakában. Thrower a padlóra tette a gyertyáját az oltár közeibe – de nem rá, mivel azkás volt -, és hálaadó imára térdelt elé. A templom csaknem elkészült már, benne a gyönyörű oltárral, amit az az ember épített, akitől a leginkább tartsztjeit az a gyermek égette bele, aki leginkább jelképezte ezeknek a tudatlan népeknek a babonaságra való hajlamát.

– Csak úgy d uz z ad sz a büsz kesé gtől – mondta egy hang a háta mögött.Megfordult, és máris mosolygott, mert mindig örült, ha megjelent a Látogató.A Látogató az onban nem mosolygott.– Telve vagy büsz kesé ggel.– Bocsáss meg é rte! – mondotta Thrower. – Már bánom is. De nem tehetek róla, mikor örvendek ennek a d erék munkának, ami itt elkez dőd ött.A Látogató finoman megérintette az oltárt, ujjai a keresz teket simították végig.– Ő készítette ezt, igaz?– Alvin Miller.– És a fiú?– A kere sz teket. Attól féltem, hogy az ördög sz olgái... A Lá togató sz igorúan néz ett rá.– És c supán az ért, mert egy oltárt építettek neked , a z t hiszed , e z bizonyíték arra , hogy nem az ok?Rettegő borzongás futott végig Throweren, aki suttogva fe lelt.– Úgy tudtam, az ördög ne m képes hasz nálni a keresz t...– Ugyanolyan babonás vagy, mint a többiek – mondotta a Látogató fagyosan. – A pápisták örökösen keresz tet vetnek. Tán az t gond olod, hogy véd az ögtől?– Akkor honnét tudha tok bármit is? – kérd ez te Thrower. – Ha az ördög képes oltárt csinálni és keresz tet vetni...– Nem, nem, Throwe r, drá ga fiam, nem ördögök az ok, egyikük sem. Megismered az ördögöt, ha látod. Ahol más embernek haj van a fején, ott az öva van, akár egy bikának. Ahol az embernek lába van, az ördögnek patás lába, mint a kecskének. Ahol az embernek keze van, ott az ördögnek havemancsai. És még egy dolog felől bizonyos lehetsz: nem fog oltárt építeni neked, ha eljön. – A Látogató mindkét kezét az oltárra tette. – Mostantól

rom – mondotta. – Mindegy, ki kész ítette, a saját cé ljaimra fordíthatom.Thrower megkönnyebbülten zokogott.– Immár fölszentelted. – És már nyúlt is, hogy megérintse az oltárt.– Megállj! – suttogta a L átogató. Bár sz inte hangtalanul mondta, sz avaiban mégis elég erő lakoz ott, hogy beleresz kessenek a fa lak. – Előbb hallgass meg!

– Mindig megha llgatlak – felelte Thrower. – Ámbár fe l nem foghatom, mért válasz tottál olyan a lantas fé rget, mint jómagam.– Még egy férget is naggyá tehet Isten ujjának érintése – sz ólt a Látogató. – Nem, ne érts félre... én nem a Seregek Ura vagyok. Ne imádj engem!Thrower az onban nem tudott uralkodni magán, és könnyekre fakadva térdre rogyott eme bölcs és hatalmas angyal előtt. Igen, a ngyal ő, efe lől Throwernek mernyi kétsége, bár a Látogatónak nem volt szárnya, és olyasféle ruhát viselt, amit az ember a Parlamentben láthatott.– A férfi, aki ez t építette, z avarodott, de a lelkében gyilkosság lakoz ik, és ha eleget ingerlik, bizony a felsz ínre bukkanhat majd. A gyermek ped igsz teket csinálta, ő éppen olyan figyelemre méltó, amint sejted . De egyelőre nem rendeltetett sem jó, sem rossz életre. Mindkét ösvény nyitva á ll előtte, miéje nyitott a befolyásra. Értesz engem?– Ez lenne a munkám? – kérd ez te Thrower. – Felejtsek el minde n mást, és á ldoz z am magamat arra , hogy a helyes útra térítsem a gyermeket?– Ha túl oda ad ónak tűnsz , a sz ülei e ltasz ítanak. Úgy kell intéz ned a dolgaidat, ahogyan edd ig is tervez ted . De sz íved mélyén minden mást ennek a kürmeknek szentelj, hogy megnyerd az én ügyemnek! Mert ha nem engem szolgál, mire tizennégy esztendős lesz, akkor elpusztítom.Már a puszta gondolat, hogy az ifjabbik Alvinnak bármi bántódása eshet, vagy meghaljon, elviselhetetlen gondolat volt Thrower számára. Olyan mzteséggel töltötte el, hogy úgy képzelte, egy anya, vagy egy apa sem képes ennél mélyebben érezni.– Megtesz ek mindent, ami egy magamfajta gyarló embertől telik, hogy megmentsem a gye rmeket – kiáltotta elkínzott hangon.A Lá togató bólintott, sz épséges és sz erető mosolyt villantott rá, majd Thrower felé nyújtotta a kez ét.– Bízom benned – mondotta lágyan. Hangja gyógyír volt a sa jgó sebre. – Tudom, hogy helyesen cselekszel majd. Ami pedig az ördögöt illeti, tőle nem kell

Thrower a kez éért nyúlt, hogy csókkal illesse ; d e a mikor bőrt és húst kellett volna érintenie, már semmi sem volt ott, a Látogató abban a pillantásban eltűnt.



9.

ndemondó

Volt idő, Mendemondó jól emlékez ett még rá, mikoron fölmász ván egy fára, ez en a vidéken, az ember sz áz mérföldes körze tben nem látott mást, c sak érerdőt. Abban az időben a tölgyek száz esztendőt éltek, minden terebélyes törzs hegynyi fát képezett, és a levelek olyan sűrűn burjánzottak, hogy aknak részei, ahol a fény hiánya miatt kopasz volt a föld.

Az örök szürkület világa lassan megfogyatkozott. Az ősi erdőségek még nem apadtak el teljesen, különöst azokon a tájakon, ahol a rézbőrűek járták a

abban, mint az őz . Mendemondó ped ig úgy érez te, mintha a legjobban imád ott Isten katedrá lisában járt volna. Ám az ilyen helyek oly ritkák voltak vándosó évében, hogy nem telt el úgy nap, hogy egy fa tetejére mászva szakadatlan lombkoronát látott volna amerre nézett. A Hio és a Wobbish közötti pedtek meg az emberek, ritkásan, ám egyenletesen, és lám, még most is, egy dombtetőn álló fűzfa ága i között kitekintve vagy három tucatnyi kémény füsszámlálni a hűs, őszi levegőben. Bármelyik irányba is nézett, terjedelmes foltokban kiirtották az erdőt, és felszántották, bevetették, learatták, így aztán

kor hatalmas fák védték a földet a nap tekintetétől, a tarlótól borostás föld csupaszon várta a telet, hogy a hó elfödje szégyenét.Mendemondónak eszébe jutott látomása a részeg Noéról. A Teremtés Könyve egyik kiadása számára készítette el rézkarcolatként a skóciai vasárnapi iskoépen Noé pucéran volt látható, kilógó nyelvvel, göcsörtös kezében félig kiömlött poharat szorongatott; Hám nem messze tőle megvetően nevetett; Jafethálva közeledtek, hogy köntöst terítsenek apjukra, nem akarták látni, amit bódulatában fölfedett. Mendemondó szinte szikrázó izgatottsággal fedezte föetikus pillana ta éppen ez t a látványt volt hivatott előrejelez ni. Az t, hogy ő, egy fa tetején kuporogva látta a pőre földet, kábultan, várván a tél sz erényesült egy jóslat, amely olyan esemény volt, amit az ember csa k remélhetett, hogy saját idejében megélhet.De az is lehet, hogy a ré sz eg Noé története egyáltalán nem erre a pillanatra a kart utalni. Miért nem fordítva? Miért ne lehetne úgy, hogy a lecsupasz ítoeg Noé jelképe?

Mire lemász ott a talajra, Mende mondón már egész en rossz kedv uralkodott el. Gondolkozott és gondolkozott, próbálta megnyitni elméjét a látomások előttéta legyen. Mégis, minden alkalommal, amikor az t hitte, hogy valami bizonyosa t ragadott meg, az megváltoz ott, á talakult. Mindig egy gond olattal többet től az egész mintázat szétfeslett, és ugyanolyan bizonytalanná vált, mint korábban.

A fa tövében kibontotta a zsákját, és elővette belőle a Mesék Könyvét, amit először a Vén Bennek csinált még *85-ben. Gondosan kicsatolta a lezárt részényta a szemét, és belelapozott. Amikor kinyitotta a szemét, az ujja a Pokol Közmondásai között pihent. Hát persze, mikor nem, ha épp ilyenkor nem? Azmondásra mutatott. Az egyik nem jelentett semmit, d e a másik alkalomhoz illőnek tűnt. ,,Az ostoba nem ugyanaz t a fát látja, mint a bölcs."Minél inkább próbálta megfejteni a közmondás értelmét, annál kevésbé látott kapcsolatot közte és a pillanatnyi helyzet között, kivéve, hogy a fákról tett rt aztán mégiscsak megpróbálkozott a másik mondattal. ,,Ha a bolond következetes maradna a bolondságban: bölcs lenne."Ah. Ez mégiscsak róla szólt. Ez a jóslat hangja volt, amit akkor jegyzett papírra, amikor Philadelphiában élt, mielőtt egyáltalán útra kelt volna; egy olyan kor a Közmondások könyve megelevenedett előtte, és úgy látta, mintha lángoló betűkből kerekedtek volna ki azok a szavak, amiket le kell írnia. Aznapalig ébren maradt, míg a nap első sugarai végleg eloltották a tüze t a papíron. Amikor a Vén Ben led übörgött a lépcsőn, hogy reggelit kész ítsen magának, elesz agolt a levegőbe.– Füst – mondotta. – Ugye nem próbáltad meg leégetni a ház at, Bili?– Nem, uram – felelte Mendemondó. – De látomásom támad t, melyben az Úr megmutatta, miről sz ól a Közmondások könyve, ez ért az tán leírtam.– A látomások megsz állottja vagy – mondotta Vén Ben. – Az egye tlen igaz látomás nem Istentől e red , hanem az emberi e lme legbensőbb z ugából. írd mondást, ha tetszik. Túl szabadgondolkodású nekem ahhoz, hogy beletegyem Szegény Richárd Almanachjába.– Néz z e! – mondta Mendemondó.Vén Ben odanézett, és látta, amint elhalnak az utolsó lángok.

– Nohát, ez az tán ügyes trükk! És még az t mondtad nekem, hogy nem vagy varáz sló.– Nem is vagyok. Isten küldte ez eket.– Isten, vagy az ördög? Ha körbevesz a ragyogás, Bili, honné t tudod, hogy Isten dicsősé ge az , vagy a pokol lángjainak fénye?– Nem tudom – felelte Mendemondó egyre z ava rodottabban. Akkoriban még fiatal volt, harminc esz tendőn innen, ez ért könnyen össz ez ava rodott a nagaságában.– Talán te magad , amiért olyan nagyon akartad az igaz ságot, magad üz ented . – A Vén Ben fölemelte a fejét, hogy olvasósz emüvegének alsó felén kvizsgálja a Közmondások oldalait. – A szavak egyenest beleégtek. Mulatságos, nem igaz, hogy míg engem varázslónak hívnak, ami nem vagyok, addi

y, csak nem akarod beismerni.– Próféta vagyok. Vagyis... az sz ere tnék lenni.– Ha az egyik próféc iád is valóra vá lik, Bill Blake, akkor majd hinni fogok benne, de ad dig nem.Az azóta eltelt évek során Mendemondó mindenütt kereste legalább egyik próféciájának beteljesültét. Mégis, amint úgy gondolta, rátalált egyre, a hallotta a Vén Ben hangját, amint éppen másfajta magyarázattal szolgált, és megfeddte őt, amiért azt hitte, bármilyen kapocs létezhet prófécia és valóság k

– Sosem igaz – mondogatta a Vén Ben. – Hasznos... no, ez már valami. Az elméd talán olyan összefüggést lát meg, ami hasznodra válhat. De igaznak ldolog. Az, hogy igaz, azt feltételezi, olyan kapcsolatot fedeztél föl, ami független a te értelmezésedtől, ami létezne akkor is, akár meglátod, akár nem. M

ndjam, én még sosem láttam ilyen kapcsolatot az életem során. Vannak idők, mikor gyanítom, hogy nem léteznek ilyen kapcsok, hogy minden kötonlatosság a gondolat teremtménye, és nincs valódi össz etevőjük.– Akkor hát miért nem fosz lik szét a ta laj a lábunk a latt? – kérde z te Mendemondó.– Mert sikerült meggyőz nünk arról, hogy ne e ressz e á t a testünket. Talán Sir Isaa c Newton érdeme. Nagyon meggyőz ő fickó volt. Még ha az emberek ké teenne, a föld nem, ezért aztán kitart. – Vén Ben fölnevetett. Számára az egész csak egy tréfa volt. Még saját kételkedésében sem tudott hinni igazából.A fa tövében lehunyt szemmel üldögélve Mendemondó újabb kapcsolatot talált: Noé története Vén Bennel. Vén Ben volt Hám, aki látta a mez telen valót, erzégyentelin, ezért kinevette, miközben az egyház és egyetem hőséges fiai hátrálva próbálták eltakarni, hogy ne látszódjék a buta igazság. Ezért aztánbbra is úgy gondolt az igazságra, mint valaki határoz ott, büsz ke d ologra, mivel sosem látták ernyed t pillanatában.

Ez aztán igazi kapcsolat, gondolta Mendemondó. Ez a történet lényege. Ez a prófécia beteljesülése. Az igazság, ha meglátják, nevetséges, ezért hajuk, sosem szabad meglátnunk.

A felfedezés pillanatában Mendemondó talpra ugrott. Azonnal találnia kell valakit, akinek elmondhatja ezt a nagy felfedezést, amíg még hisz benne. Mimondása tartotta, ,,A ciszterna tartalmaz: a forrás túlárad." Ha nem oszthatja meg a lényeget senkivel, az nyirkossá és dohossá válik, összezsugorodikaz elmondás által friss és életteli marad.

Merre? Az erdei út, alig három szekérrúdnyira volt, s egy nagy, fehér templomhoz vezetett, sudár toronnyal; a fa tetejéről látta meg, nem lehetett messzeföldnyinél. Ez volt a legnagyobb építmény, amit Mendemondó Philadelphia óta látott. Egy ekkora gyülekezőhely azt jelentette, hogy az errefelé lakó nen akadt sz obájuk egy vánd or sz ámára. Jó jel volt ez egy kóborló mesemondónak, mivel az idegenek bizalmából élt, akik befogadták és etették, bár el fizetnie, kivéve a könyvét, az emlékeit, két erős karját és biztos lábát, ami már tízezer mérföldet tett meg vele, és még legalább ötezret kibírt.Az utat szekérnyomok döngölték le, ami arra utalt, hogy gyakran használták, az alacsonyabb helyeken pedig pallókkal bélelték ki, hogy a kerekek ne süllysá rban, ha megeredt az eső. Tehát várossá akart lenni ez a hely, igaz ? Akkor a nagy templom tán nem is nyitottságot sugallt, talán nagyravágyást inkább.



sz élye annak, hogy bármit megítéljen az ember, gondolta Mendemondó: szá z oka is lehet minden egyes ered ménynek, é s sz áz következménye is mindeak. Arra gondolt, papírra veti ezt a gondolatot is, de végül meggondolta magát. Csak saját lelke lenyomatát őrizte, nem a mennyországét, és nem a pokoléa, hogy ezt nem neki szánták, hanem maga erőszakolta ki a gondolatot. Ezért aztán nem lehetett prófécia, és nem lehetett igaz.Az út egy réten ért véget, nem messze egy folyótól. Mendemondó ezt a zubogó víz illatából tudta: jó orra volt. A rét körül elszórtan néhány ház állt, kagyobb egy fehérre meszelt, emeletes épület volt, rajta egy kis cégérrel, melyen a ,,Weaver's" felirat díszelgett.

Márpedig ha egy házon cégér lóg, gondolta Mendemondó, az általában azt jelenti, hogy a tulajdonos azt akarja, az idegenek ismerjék föl a helyet, bár méatták meg nekik az utat, ami egyet jelent azz al, hogy nyitva á ll előttük. Ez ért az tán Mendemondó odament, és bekopogtatott.– Pillanat! -jött a kiáltás oda bentről. Mendemondó a tornácon várakoz ott, melynek egyik végében néhány kaspó lógott, s belőlük néhány gyógyfű é s fűsz eszú levele. Mendemondó fel is ismert néhányat, amit különféle praktikákhoz használtak: gyógyításhoz, kereséshez, bélyegzéshez és emlékezéshezevette, hogy a kaspókat úgy helyezték el, hogy azok egy bizonyos pontról nézvést, talán az ajtó tövéből szemlélve, tökéletes hexát alkottak. Ez aztákes meg oldás volt, hogy Mendemondónak le kellett guggolnia, majd el kellett hasalnia a tornácon, hogy megfigyelje. A kaspók színezése is, és mlyez ése is arra utalt, hogy ez bizony nem véletlen. Kitűnő óvó hexa volt, ami az ajtó felé irányult.

Mendemondó megpróbálta elgondolni, miért tesz valaki ilyen erős védelmet a házra, ugyanakkor mégis elrejti azt. Bizonyára Mendemondó volt az egyetlernyéken, aki megérezhette az ilyen passzív védő jelből sugárzó erőt, és bizonyára ezért vette csak észre. Még mindig a padlón hevert, és töprengett a

kor kinyílt egy ajtó, és egy férfihang így szólt:– Ennyire fá rad t volna, idegen? Mend emondó talpra sz ökkent.– Csak gyönyörköd tem a növényeikben, uram. Igencsa k légies ke rt, uram.– A feleségemé – mondotta a férfi. – Mindig az t babrálgatja. Csak így jó neki.Tán hazug ember lett volna? Nem, gondolta Mendemondó. Nem próbálta titkolni, hogy a virágcserepek hexát formáztak, és a hosszú, lelógó gyóbefonódtak, hogy összekössék. Egyszerűen nem tudott róla. Valaki – bizonyosan a felesége, ha az ő kertje volt – védelmet tett a házra, és a férje még csaktt róla.

– Neke m pont megfe lelőnek tűnnek – jegye z te meg Mend emondó.– Én pedig az on töprengtem, hogyan lehe tséges, hogy nem hallottam se sz eké r, se ló hangját, és mégis látogatóm érke z ett. Most már látom, nyilván gyalogo– Így igaz , jó uram – felelte Mend emondó.– A tarisz nyája ne m duz z ad oz ik az eladá sra sz ánt portékáktól.– Én nem tárgyakkal kereskedem, uram – mondotta Mendemondó.– Hát akkor mivel? Mi más van, amivel kalmárkod ni lehet?– Munkával, példának okáért – felelte Mend emondó – Megdolgoz om a fed élért és e leségért.– Túl öregnek látom, hogy e fféle világjáró legyen.

– Ötvenhétben sz ülettem, így az tán van még jó tiz enhé t esz tendőm, míg elérem az öttucat meg tizet. Meg az tán, megvanna k a maga m fortélyai.Erre a fé rfi mintha eltávolodott volna. Nem a teste, hanem a tekintete tűnt távolibbnak.– Minálunk a fe leségem meg én végez z ük a munkát, mivel a fiaink még fiatalok. Nincs sz ükségünk segítségre .Ekkorra megjelent mögötte egy asszony, még fiatal leány, akinek az arcát nem keményítették meg az évek, és a nehézségek, ámbár ő is komolynak tűsemőt tartott a karjában. A férjéhez szólt.

– Egy vacsorá ra való jut neki is az asz talnál, Vértez et... Erre a férfi arca még sz igorúbb lett.– A fe leségem nagylelkűbb, mint én, idegen. Megmondom egyenest. Az t á llította, ismer egypár fortélyt, s ez tapasz talásom sz erint az t jelenti, hogy titkokosa, amit pedig én nem tűrök egy keresz tyén ház ban.Mendemondó kemény pillantást vetett rá, aztán enyhébben az asszonyra nézett. Tehát így álltak errefelé a dolgok: az asszony úgy használta a hexájokat, hogy e lrejtse a férje elől, amaz ped ig semmi nyomát nem vette é sz re. Mende mondónak e sz ébe jutott, vajon mit tenne a férj, ha megtudná , mitsége. A férfi (Vértezet?) nem tűnt amolyan gyilkos fajtának, de ki tudja, miféle erőszak árad szét egy férfi ereiben, ha a harag gátja átszakad.– Megértem az óvatosságát, jó uram – mondotta Mendemondó– Tudom az t is, hogy véd elem ül magán – folytatta Vértez et. – Magányos ember, gyalog a vad onban, egész en idáig? Az , hogy a haja még a fején vakodik, hogy bűbájjal tartja távol a réz bőrűeket.Mendemondó elvigyorodott, és lekapta a kalpagját a fejéről, hogy látszódjék a kopasz feje.– Bűbájosságnak sz ámít-e, ha a nap sugarainak vissz averődése űzi el őket? – kérdez te. – Az én skalpomért aztán nem kapnának pénzt.– Igaz , ami igaz – mondotta Vértez et -, erre felé békésebbe k a réz bőrűek, mint másutt. A félsz emű prófé tájuk várost épített nekik a Wobbish túlsó végébetanítja a réz bőrűeknek, hogy ne igyanak szesz t.– Ez bölcs tanác s minden ember sz ámára – bólintott Mendemondó és az t gondolta: egy réz bőrű, aki prófétának nevez i magát. – Mielőtt elmegyekoz nom kell ez z el az emberrel, hogy sz ót váltsak vele.

– Magával nem fog szóba állni – mondotta Vértezet. – Hacsak nem változtatja meg a bőre színét. Nem szólt fehér emberhez, mióta megszállta az első látoendőnek előtte.

– Megölne, ha megpróbá lnám?– Nem valósz ínű. Arra tanítja a népé t, hogy ne öljék meg a fehér embert.– Ez is bölcs tanács – mond ta Mendemondó.– A fehé r e mbernek tán jó, de a réz bőrűeknek tán ne m olyan jó. Vannak e mberek, mint az az úgynevez ett Harrison kormányz ó C arthage City be n, aki őrűnek ártani akar, legyen bár békés, vagy sem. – A vadság nem hagyta el Vértezet arcát, de mégis beszélt Mendemondóval, méghozzá szívéből. Mend

ott az olyan e mberekbe n, akik kimondták, ami a nyelvükön ült, még e gy idegennek is, még az ellensé gnek is. – Ez ért az tán ne m minden ré z bőrű hisz atő sz avának. Vannak, akik Te-Kumsz át követik, és csak keve rik a bajt lentebb a Hio mentén, így sok ember á tköltöz ik a Wobbish ész aki rész ére . Nem le

olyan ház aknak, akik befogadnak egy koldust... köszönje a réz bőrűeknek.– Nem vagyok koldus, jó uram – mondta Mend emondó. – Mint mondottam volt, ké sz vagyok megd olgozni a vend églátásért.

– Fortélyokkal és egyéb titkos praktikákkal, efe lől semmi kétségem. A férfi ellensz enve sz öges e llentéte volt assz onya vendé gsz ere tetének.– Mi a maga fortélya, jó uram? – kérdez te az assz ony. – A besz éd éből úgy vélem, tanult ember. Tán csa k nem egy tanító?– Az én fortélyom a nevemben re jlik – felelte. – Mend emondó. – A történetek mesélése az én praktikám.– Kitalálja őket? Mifelénk ez t haz ugságna k hívják. – Minél inkább próbált bará tkozni az assz ony, a férfi annál ellenségesebbé vált.– A tehetségem az emlékez ésbe n re jlik. De csak olyan történe teket mondok, amikről úgy hisz em, hogy igaz ak. Márped ig engem nehéz meggyőz ni. Ha eem a maga történeteit, én is elmondom a magamét, é s máris mindketten gaz dagabbak lettünk valamivel, hisz en egyikünk sem rövidült meg a portékájában.– Neke m nincsenek történeteim – mondotta Vértez et, bár már ke ttőt is mondott: egyet a Prófétáról, egyet Te-Kumsz áról.– Hát ez sz omorú, s ha így is van, akkor va lóban rossz ház hoz jöttem. – Mend emondó tudta jól, hogy ez nem neki való ház volt. Még ha Vértez et be is erkös gyanakvással viseltetne iránta, Mesemondó ped ig nem bírt meglakni olyan ház ban, ahol sz igorú tekintet kísérte mindenfelé. -Jó napot magának, uram!De Vértezet nem eresz tette ilyen könnyen. Kihívásnak tekintette Mendemondó sz avait.– Miért lennék sz omorú? Csende s, köz önséges életet élek.– Senki ember élete nem közönsége s önmagának – fe lelte Mendemon dó. – Ha ped ig ilyet mond, akkor ez affé le történet, amit sosem mesé lnék el.– Haz ugnak nevez ? – követelte Vértez et.– Az t kérdem, ismer-e olyan helyet, ahol sz ívesen látják a forté lyomat.Csak Mendemondó látta, ahogy az assz ony jobb kezének ujjaival lopva nyugtató mozd ulatot tett, míg másik kez ével férje csuklóját fogta. Ügyesen csinált

ig már bizonyára ráhangolódott az idők során, mert szemlátomást megnyugod ott, míg az assz ony előrelépett, hogy vá lasz oljon.– Jó bará t – mondotta -, ha a dombon túl kez dőd ő úton vé gigmegy, és követi két patakon át, fölöttük hídd al, akkor eléri Alvin Miller ház át, ahol biz



gadják.– Ha! – mondta Vértez et.– Köszönöm – szólt Mend emondó – Honnét tudja, hogy így lesz ?– Vendé gül látják, amíg csak marad ni akar, és nem z ava rják el, amíg kész ségge l segít nekik.– Mindig kész ségesen segítek, hölgyem – felelte Mendemondó. – Mindig? – sz ólt Vérteze t. – Senki sem kész séges mindig. Azt hittem,maga mindig igaz at mond.– Mindig az t mondom, amit hiszek. Hogy igaz -e vagy sem, magam sem tudom jobban, mint bárki más.– Akkor miért nevez engem ,, úrnak", mikor nem vagyok lovag, őt pedig ,.hölgynek" mikor láthatóan ugyanolyan egysz erű népek vagyunk mindketten?– Hát az ért, mert nem hisz ek a király lovaggá ütéseiben. Az ért tesz lovaggá valakit, mert sz ívessé ggel tartoz ik neki, akár igaz i lovag, akár nem. Meden szeretőjét hölgynek nevezik azért, amit a királyi paplan alatt művel. Így használják a szavakat a Gavallérok közt: felerészt hazugságok. De az ön f

m, igazi úrnőhöz méltón viselkedett, nagylelkű volt és vendégszerető, maga pedig, uram, úgy, mint egy igazi lovag, és megvédi az otthonát minden vestől tart.Vértez et hangosan fölnevetett.– Olyan éde skés a besz éd je, fogad ok, fé l óráig kell sz opogatnia a sót, mire kimossa a sz ájából a cukor íz ét.

– Ez az én fortélyom – felelte Mende mondó. – De másként is tudok besz élni, egyáltalán nem éd ese n, ha úgy hoz z a az alkalom. Jó napot magánségének, meg a gyermekeiknek, é s a keresz tyén ház ának.Mendemondó kisétált a rét füvére . A tehenek nem bánták, mert valóban volt rajta védő bűbáj, bár nem olyasféle, amit Vértezet valaha is megláthat. Mendögélt a napsütésben egy keveset, hogy átmelegedjen a feje, hátha támad valami gondolata. Nem jött. Dél után szinte sosem támadt gondolata. Ahogy a motta:,, Reggel gondolkodj, délben cselekedj, este étkezz , éjszaka aludj!" Már túl késő volt a gondolkodáshoz, de túl korai az evéshez .Elindult fölfelé a templomhoz , amely egy jókora d omb tetején á llott. Ha igaz i próféta volnék, gondolta, mostanára már tudnék valamit: hogy egy napig, egy egy hónapig maradok-e itt. Tudnám, hogy Vértezet a barátom lesz, ahogy remélem, avagy az ellenségem, amitől tartok. Tudnám, hogy a felesége egyszbadon hasz nálhatja a hatalmát a ház ában. Tudnám, hogy találkoz om-e sz emtől szembe ez z el a Réz bőrű Prófétával.Mindez képtelenség volt, tudta jól. Ez afféle mesterség, amihez a fáklyák értettek: már látta korábban is, nem is egyszer, és ilyenkor mindig rettegés töt nagyon rossz, ha az ember előre tudja, mi történik vele hátralévő élete során. Nem, magának a prófétaságnak a tudományát óhajtotta, hogy lásson, de erek apró dolgait és sorsát a világban, hanem az események főbb sodrását, ahogyan azt Isten vezényelte. Vagy a Sátán; Mendemondó nem törődött különal, melyik, hisz en mindkettőnek pontos elképz elése volt arról, mit tervez tek tenni a világgal, így bármelyikőjük tudhatott bizonyos dolgokat a mészetesen sokkalta kellemesebb lenne Isten felől hallani. Ahánysz or élete során találkozott az ördög nyomaival, az mind fá jdalmas élmény volt a maga móA templom ajtaja nyitva állt, mivel őszhöz képest meleg volt az idő, Mendemondó pedig bedöngicsélt a padsorok közé a kósza őszi legyekkel együtt. Kl egyaránt remek templom volt, nyilvánvaló skót hatások mutatkoztak rajta, de ettől csa k de rűsebb lett, tágas és világos épület, fehér falakkal és üv

kokkal. Még a padsorok és a pulpitus is világos fából készült; az oltár volt az egyetlen sötét tárgy az épületben, így hát természetesen magához vonntetét. Mivel pedig ez volt az ő praktikája, már messziről istentelen érintés nyomait fedezte föl rajta. Lassan megindult az oltár felé, mert biztosan tudniaan, mert keresz tény templomban nem volt helye egy ilyen dolognak. Közelről azonban már nem volt kétség benne. Ugyanez t a nyomot fedez te föl annak arcán DeKane-ben, aki halálra kínozta a gyerekeit és a rézbőrűekre fogta. Ugyanezt a nyomot találta meg haloványan azon a kardon, amely lefejezte hingtont. Olyan volt, akár egy vékony, mocskos hártya, láthatatlan, hacsak nem bizonyos szögből, bizonyos fényben szemlélte az ember. Mendemondó s

nban mindig látható maradt – volt szeme hozzá.Kinyújtotta a kez ét, és mutatóujjával óvatosan követte a legtisz tább nyomokat. Minden erejére sz üksége volt, hogy ott tartsa ujjbegyét, a ny-nyira égetett az sz karja reszketett és sajgott, fel a válláig.– Üdvöz légy Isten ház ában! – sz ólt egy hang.Mendemondó a megperzselt ujját sz opogatva ford ult a hang irányába. Egy skót rítus sz erint felkent prédikátort látott; ide át, Amerikában presbiteriánusnak h– Csak nem sz álka ment a kez ébe? – kérd ez te a pap. Egysz erűbb lett volna bicce nteni, igen, sz álka ment bele, de Mende mondó csak olyan történeteket mkben hitt is.– Tisztelend ő uram – mondotta Mend emondó – Az ördög kez e nyomát viseli az oltárod.A kenetteljes mosoly rögvest lehervadt a prédikátor arcáról.– Honnét tudod, hogy az ördög kez e nyoma?– Isten a jándéka – felelte Mendemondó -, hogy lássam.A pap a laposabban sz emügyre vette, mintha biz onytalan volna, hogy higgyen-e neki.– Akkor az t is meg tudod mondani, ha angya l érintette meg.– Az t hiszem, látnám a nyomát, ha jótét lélek érintette meg. Láttam már korábban is.A prédikátor elhallgatott, mintha valami nagyon fontos kérdést akart volna föltenni, de félt a választól. Aztán megreszketett, a tudásvágy láthatóan elhaár rossz allóan szólalt meg.

– Bad arság. Az egysz erű embert tán megbolondíthatod vele, d e én Angliában tanultam, így az tán nem tévesz thetsz meg holmi titkos hatalmakról való besz– Ó – mondotta Mend emondó. – Tehát maga tanult ember.– Akárc sak maga, a besz éd e a lapján – fe lelte a préd ikátor. – Anglia dé li rész érói, ha nem téved ek.– A Lord Protektor Művész eti Akadémiájáról – bólintott Mend emon d ó. – Vésnöknek tanultam. Mivel maga Skóciában fe lkent pap, tán látta is a kez em muárnapi iskolákban, a tankönyvekben.– Sosem törődöm az effé le dolgokkal – mond otta a préd ikátor. – A metsz etek csupán paz arolják a papírt, mikor az igaz ság sz avait tölthetnék meg vele.

olyasmit ábráz ol, amit a művész látott, mint például az anatómiát. Amit az onban a művész képz előereje hív életre, az t nem méltatom pillantásra, mivel mudom képzelni.Mendemondó követte a gondolatmenetet, egészen a gyökerekig.– No és ha az illető művész egyben próféta is? A préd ikátor félig lehunyta a sz emét.

– A próféták ideje lejárt. Akárcsa k az a hitehagyott pogány, félsz emű rész eges réz bőrű a folyó túlolda lán, aki prófétának vallja magát manapság, aatán. Mint ahogy abban is bizonyos vagyok, hogy ha Isten a prófécia ajándékát adná egy művésznek, hamarost garmadával jelennének meg azok a firkálmyek tulajdonosai maguk is prófétának vallanak magukat, különöst, ha ez által pénz üti a markukat.Mendemondó ugyan szelíden felelt, de nem hagyta szótlanul a prédikátor vádjait.– Nem illő, hogy ki pénz ért prédikálja Isten sz avá t, másokat bíráljon, olyanoka t, akik az igaz ság fölfedé séve l keres ik kenyerüke t.– Én fe lkent pap vagyok – mondotta a pa p. – A művész eket senki sem keni föl, legfe ljebb ők magukat.Éppen úgy viselkedett, ahogy Mendemondó várta. Azonnal a hatalom tekintélyéhez folyamodott, amint attól tartott, hogy eszméi nem állnak meg a saját lésszerű vita lehetetlenné válik, ha a tekintély a döntőbíró; Mendemondó visszatért hát a tényékhez.– Az ördög megérintette ez t az oltárt – mondta Mendemondó. – Meg perz selte az ujjamat, mikor hoz z áé rtem.– Neke m sosem égette meg – sz ólt a préd ikátor.– Hát persze – felelte Mendemondó – Hiszen maga fölkent ember.Mendemondó nem is próbálta leplezni a hangjában bujkáló szemrehányást, ami nyilván bosszantotta a prédikátort. Mendemondót nem zavarta, ha az ösek lettek rá, mert ez általában azt jelentette, hogy figyeltek a szavaira, és talán félig el is hitték azokat.– Akkor mondja meg, ha olyan éles a sz eme – vágott vissza a pap -, hogy érintette-e Isten küldöttje az oltárt.A prédikátor nyilván kihívásnak tekintette a szavakat. Mendemondó nem tudhatta, milyen válasz lenne elfogadható a pap számára, de nem is számítot

l, bármit hozzon is.– Nem.



Rossz válasz volt. A pap elvicsorodott.– Csak így? Meg tudja mondani, hogy nem? Mend emondónak egy pillana tra esz ébe jutott, hogy a préd ikátor tán az t hisz i, saját fe lkent kez ének érintése hltáron Isten akaratának nyomát. Ezt az elképzelést könnyű volt eloszlatni.

– A legtöbb préd ikátor nem hagyja rajta a fényesség nyomát az on, amit megérint. Csupán nagyon kevesekne k ad atik meg ilyen sz entség.A pap azonban nem magára gondolt.– Most már e leget mondott – sz ólt a pap. – Tudom, hogy csaló. Kifelé a templomomból!– Nem vagyok csa ló – mondta Mendemondó. – Talán tévedhetek, de sosem haz udok.– Én pedig sose m hiszek olyan e mbernek, aki az t állítja, sosem haz udik.– Az ember mindig az t feltételez i másról, hogy olyan e rkölcsökkel bír, mint önmaga – felelte Mend emondó.A pap arca elvörösödött a d ühtől.– Kifelé innét, vagy magam d obom ki!– Örömmel megyek – felelte Mendemondó, és határoz ott léptekke l e lindult kifelé . – Remélem, hogy sosem ke ll vissz atérnem egy olyan templomba, ma ne m is csodálkoz ik rajta, hogy a Sá tán érintette meg az oltárát.

– Nem lepőd tem meg, mert nem hisz ek magá nak!

– Hitt nekem – mondta Mende mondó. – Ám abban is hisz , hogy e gy a ngyal érintette meg. Maga sz erint ez a történet igaz . De én mondom magának, htheti meg úgy angyal az oltárt, hogy én ne lássam a nyomát. Márped ig én egész másfajta kéz nyomot láttam rajta.– Haz udik! Magát is az ördög küld te, hogy nekromanc iát próbáljon meg végez ni Isten ház ában! Mars ki! Távoz z ék! Megparancsolom, hogy távoz z ék!– Az t hittem, a magafa jta egyház fiak nem gyakorolják a ráolvasást!– Kifelé! – ord ította a pap, hogy nyakán kidagad tak az erek. Mende mondó a fejébe c sapta a süvegét, és kisétált. Hallotta, ahogy a háta mögött becsapódikallagott egy dimbes-dombos, száradt, őszi fűvel borított réten, amíg rátalált az ösvényre, ami ahhoz a házhoz vezetett, amit a szatócs asszonya mondoonyára sz ívesen látják.Mendemondó már nem volt ennyire biztos benne. Háromnál többször sosem próbálkozott egy helyen, ha harmadik próbálkozásra sem talált helygadná k, jobb is volt továbbállni. Ezúttal az első ház nál sz okatlanul rossz fogad tatásra talált, míg a második egyenest sz örnyen sikerült.

Nyugtalansága az onban nem c sak abból fa kad t, hogy rossz ul alakultak a dolgok. Még ha a harmadik helyen leborulnának előtte, és a lába nyomát csókoor is furcsán érezte volna magát, ha marad, íme egy város, ami olyan keresztyén volt, hogy a legfontosabb polgára nem tűrt titkos tanokat a házában, a trán mégis az ördög hagyott kéznyomot. Még szörnyűbb volt a megtévesztések hálózata. A titkos tanokat Vértezet orra előtt használta a felesége, akiobban szeretett, és akiben a leginkább megbízott; a templomban pedig a pap szentül hitte, hogy Isten, nem pedig az ördög mondja magáénak az oltárt. M

míthatna hát a harmadik háznál, ha nem több tébolyra és csalárdságra? A torz emberek dolgai összefonódtak egymással, ennyit saját múltjának tapasztatt.

Az asszonynak igaza volt: a patakok fölött hidak vittek át. Már ez sem volt valami jó jel. Hidat verni egy folyó fölött szükségesnek bizonyult mindég; egk fölött sz ívessé g az utaz ónak. De minek ilyen alaposan hidat verni két akkora cse rmely fölé, melyet még Mende -mondó is könnyűsz erre l is át tudokül, hogy viz es lett volna a lába? Mindkét híd sz ívós, erős darabnak tűnt, a földbe horgonyoz ták, távol a víz től, mindkét oldalt, valamint fallal borították, é

ák el. Más emberek pénzt adtak azért, hogy olyan fogadóban szálljanak meg, ami kevésbé vízhatlan, mint ezek a hidak, gondolta Mendemondó.Ez bizonyosan azt jelentette, hogy az út végén lakó emberek legalább annyira furcsák voltak, mint azok, akikkel eddig találkozott. Jobb is volna másfeléóvatosság is azt súgta, hogy menjen innét.Az óvatosság azonban nem volt erős vonása Mendemondónak. Vén Ben mondta még neki évekkel ezelőtt: „Egy napon a pokol torkába is el fogsz meny megtudd, miért olyan büdös az ördög lehelete.Márpedig ez eket a hidakat okkal építették, Mende mondó pedig megsejtette, hogy emögött egy történet rejtőzhet, ami a könyvébe kívánkozik.Végtére is csak egy mérföldre volt. Amikor már úgy hitte, az ösvény az áthatolhatatlanul sűrű erdőbe vész, hirtelen északnak fordult, és olyan takokhoz vez etett, amilyet c sak Pennsylvania és New Orange békésebb vidékein látott. Nagy é s de rék ház volt, faragott rönkökből, ami tartósságra utalt, ig pa jták és fész erek álltak, csűrök meg ólak, és silók, hogy sz inte önmagában egy egész falunak tűnt a hely. Alig fé l-mérföldnyire egy másik kémén

yózott az égnek, ami azt jelentette, hogy nem tévedett. Egy másik ház is áll a közelben, amely ugyanezen az úton osztozik, ez pedig rokonságrgházasodott gyermek, kétségtelen, aki segít művelni a földet mindannyiuk gyarapodására. Mende-mondó tudta jól, milyen derék dolog az, ha a testvérekek föl, é s ked velik egymást annyira, hogy fölszántsák a másik földjét is.Mendemondó a ház felé tartott, jobb, ha mihamarább bejelenti magát, nehogy a közelben somfordáló rablónak nézzék. Mégis, ez alkalommal, amikoyába lépdelt, hirtelen olyan ostobának érezte magát, hogy azt is elfeledte, mit akart csinálni. Olyan nagyhatalmú, védő bűbáj volt ez, még ő sem jött mi eltasz ítja, és félig már lesé tált a dombról egy patakparti kőépület felé. Hirtelen megtorpant, é s megrémült, mert nem hitte volna, hogy létez ik olyan hatales őt elfordítani anélkül, hogy ész revenné, mi történik. Ez a he ly ugyanolyan furcsa volt, mint a másik kettő, ő pedig nem kért belőle.Mégis, a mint megpróbált visszamenni, amerről jött, ugyanez a d olog történt. Azon kapta magát, hogy lefelé tart a kőfalú épülethez .Mendemondó ismét megállt, és így dünnyögött maga elé:– Akárki is vagy, é s bármit is akarsz , a magam akara tából megyek, vagy se hogy.Hirtelen szellő támadt mögötte, ami az épület felé terelgette, de Mendemondó ezúttal érezte, hogy visszafordulhat, ha akar. Széllel szemben ugtehetné. Ettől az tán rögtön nyugodtabb lett. Bármi kénysze rítő erő is próbált hatni rá, nem leigáz ni akarta. Ez pedig, tudta jól, egy jóféle bűbáj biz tos jele vig egy z sarnok bűvös lánca .Az ösvény kissé balra kanyarodott a patak mentén, és láthatóvá vált, hogy az épület egy malom akart lenni, lapátkerékkel és vízvezető vályúval. A válomkerék azonban szárazon ásított, és amint Mende-mondó elég közel ért, hogy bepillanthasson a tágas ajtón, rögtön látta, miért nem működik. Neeledtével zárták le, sosem használták malomként. A fogaskerekek a helyükön voltak, és habár minden más is készen állt, a nagy, kerek malomkő hiányzotAz épület legalább öt esztendeje állhatott kihasználatlanul, az indák és a moha alapján, ami kezdte belepni. Nagy munka volt őrlőmalmot építeni, mégis enapajtának tartották.Belül, rögtön az ajtón túl, egy félig rakott szénásszekér imbolygóit a rajta birkózó két fiú mozdulataitól. Barátságos mérkőzést vívtak, nyilván testvérek v

yobbik tizenkettő, a kisebbik talán kilenc esztendős lehetett, és a kisebbik csak azért nem pottyant már le a szekérről, mert az idősebbik nem bírta kiül. Nem is törődtek Mende-mondóval.

De az z al a férfival sem, aki a sz énapadlás sz élén állt, vasvillával a kez ében, é s őket néz te. Mendemondó elősz ör az t hitte, büszkén tekint le rájuk, akár án elég közel ért, hogy lássa, a férfi úgy tartotta a vasvillát, mint aki dobni készül. Egy pillanatra Mendemondó előtt felrémlett, mi történhetne: a vasvilmélyed az egyik fiú testébe , é s amaz ha nem is az onnal, de bizonyosan hamar belehal végz etes sérülése ibe. Gyilkosságot látott.

– Ne! – kiáltotta. Besz aladt a malomba a sz eké r mellé, és fölnéz ett a padláson álló férfira.A férfi a kazalba döfte a villát, és egyetlen mozdulattal átlódította a perem fölött a szénát, hogy az félig betemette a dulakodó fiúkat.– Dolgoz ni hoz talak ide benne teket, csikasz ok, nem az ért, hogy csomót kösse tek egymásra! – A férfi vigyorgott, sz emében vidámság csillant. Rákndemondóra. Mintha egy pillanattal előbb nem halál ült volna a tekintetében.– Üdv, ifjú vándor – mondotta a férfi.– Már nem olyan ifjú – válasz olta Mendemondó, és lekapta a kalpagjá t, hogy kopasz feje búbja elárulja a korát.A fiúk kiásták magukat a sz énából.– Miért kiáltozott, uram? – kérd ez te a fia talabbik.– Attól féltem, valakinek bántód ása eshe t – felelte Mend emondó.– Ó, hát mi mindig így birkózunk – mondta az idősebbik fiú. – Az én nevem Alvin, akárcsak az apámé.

A fiú vigyora fertőzőnek bizonyult. Bármilyen riadt is volt ezidáig az egész napi baljós események folytán, Mendemondónak nem volt más választásza mosolyogni, é s kez et nyújtani. Az ifjabbik Alvin olyan erősen sz orította meg a kez ét, akár egy fe lnőtt. Mendemondó meg is jegyez te.



– Pedig a jámborabbik sz orítását nyújtotta. Ha nekilát facsargatni-tekerge tni, akkor úgy ropog az ember tenyere , mint szá raz gallyak a tábortűz ben. – A fias kezet rázott Mendemondóval. – Én hét esztendős vagyok, ő pedig tíz. – Fiatalabbak, mint amennyinek tűntek. Mindkettőből olyan testszag áradt, m

óta iz z asz tják már magukat a porban, d e Mendemondó sosem bánta az ilyesmit. Inkább az apa e jtette z avarba. Csak saját elméjének képze lgése volt, h, meg akarja ölni a fiúkat? Miféle ember lehet az , a ki kezet emelne két ilyen derék, jóravaló ifjúra?

A férfi a padláson hagyta a vasvillát, lemászott a létrán, és tárt karokkal közeledett Mendemondó felé, mint aki meg akarja ölelni.– Üdvöz öllek, id egen – mondotta a férfi. – A nevem Alvin Miller, ők ped ig a legkisebb fiaim, az ifjabbik Alvin és Ca lvin.– Ca lly – helyesbített a legkisebb.– Nem tetsz ik neki, ahogy a neve rímel az enyémre – jegyez te meg a z ifjabb Alvin. -Alvin és C alvin. Tudja, az ért nevez ték el így, mert az t remélték, olyany válik belőle, mint belőlem. Sajnos nem vált be.

Ca lvin oldalba bökte.– Én meg úgy gond olom, hogy ő volt az első próbálkozás, de csa k másod jára sikerült rend ese n össz ehoz niuk.– Általába n Alnek és C allynek hívjuk őket – mondotta az apjuk. -Általában „fogd be" és „gyere ide" a nevünk – jegyez te meg Ca lly. Bátyja úgy veregettey Calvin elterült a földön, mire az apjaúgy taszította az ifjú Alvint hátba, hogy ő meg kibucskázott az ajtón. Mindezt csak kedélyesen. Senki sem sérült meg. Hogyan is gondolhatta, hogy bárkin

et?– Üze netet hozott talán? Egy levele t? – kérde z te Alvin Miller. Most, hogy a fiúk odakintre kerültek, é s ott kiabáltak a réten, a két férfi sz ót válthatott egymá– Sajnos nem – felelte Mendemondó. – Egysz erű utaz ó vagyok. A vá rosban egy fiatalassz ony igaz ított útba, hogy itt talán megalhatok. Cse rébe elvégz ek bnkát, amit a karom elbír.Alvin Miller elvigyorodott.– Lássuk, mennyit bír el a karja!Kinyújtotta a magáét, de nem azért, hogy megrázza Mendemondó kezét, hanem erősen megmarkolta, és a jobb lábát Mendemondó jobb lábának feszítette– Gondolja, hogy földhöz tud vágni? – kérdez te Alvin Miller.– Az t mondja meg, mielőtt elkez de nénk, hogy mikor kapok jobb vacsorá t – kérdez te Mendemondó -, ha földhöz vágom, vagy ha nem?Alvin Miller hátravetette a fejét, és úgy kurjantott, mint egy réz bőrű.– Mi a neve, idegen?– Mende mondó.– Nos, Mende mondó uram, remélem sz ere ti a port, mert előbb fog az t enni mifelénk, mint bármi mást.Mendemondó érezte, hogy szorosabbá válik a fogás az alkarján. Az ő karja is erős volt, de nem annyira, mint Milleré. Egy efféle birkózás azonban nem okon múlott, hanem a ravasz ságon is, márpedig abból Mendemondónak is kijutott. Lassan meghátrált Alvin Miller nyomásának hatására, mielőtt amaz még

ét beleadta volna. Aztán hirtelen minden erejével abba az irányba húzott, amerre Miller taszított. Általában elegendőnek bizonyult, ha az ellenfél sajáználta föl ellene, és ezzel megtántorította, Alvin Miller azonban résen volt, és akkorát lódított Mendemondón, hogy az a hiányzó malomkő helyén találta mek köz ött.Semmi rossz indulat nem rejlett a d obás mögött, c sak az erőpróba lelkesedé se, és Mendemondó a lig hemperede tt végig a földön, amikor Miller már a kez éegítette, és megkérdezte, nem sérült-e meg valahol.– Örülök, hogy a malomkő még nincs a he lyén – fele lte Mendemondó. – Különben a sz étloccsant agyvelőmet sikálhatnák a kövekről.– Micsod a? Wobbish megyében van, jóember! Errefe lé nincs sz ükség a gyvelőre.– Nos, sikeresen a földre küldött – mondotta Mend emondó. – Ez az t jelenti, hogy nem dolgoz hatok meg a kosz tért és kvá rtélyért?– Megdolgozni? Nem, uram. Sz ó sem lehet ilyesmiről. – Sz éles vigyora az onban e llent mondott sz igorú sz ava inak. – De nem ám! Megd olgozhat é rte, hat a férfiember sz eret megfize tni az ért, ha ké r valamit ebben a világban. De az igazat megvallva akkor is marad hatna, ha egy fűszálat nem tudna letépni. Va magát, é s lefogadom, hogy a ké t legény már szólt is Faithnek, hogy még egy tányérral terítsen a vac sorához .– Ez ked ves öntől, uram.– Egyáltalán nem – felelte Alvin Miller. – Biztos, hogy semmije sem törött el? Sz örnyen nagyot nyekkent a köveken.– Akkor tán illene megnéz nie, hátha a köveknek e sett bajuk. Alvin nagyot neve tett ez en, hátbave rege tte, és fölkísérte a ház hoz . Micsoda ház volt az ! A p

volt ekkora visítozás és z sivaj.Miller megpróbálta bemutatni neki az egész pereputtyát. Négy idősebbik leánya úgy nyüzsgött, hogy féltucatnyit kitett, mindegyikük más miatt vitatkozottvérével, méghozz á emelt hangon, és civakodásból civakodásba fordultak, ahogy össz eakadtak egymással munka közben. A sivalkodó baba unoka volt, aik öt tipegő, akik kerekfejűeket és gavallérokat játszottak az asztal alatt. A felesége, Faith nem is zavartatta magát, úgy sürgölődött a konyában. Olyko

yúlt, és lekevert egy fülest valamelyik lábatlankodónak, de egyébiránt rendíthetetlenül végezte a dolgát, avagy szórta pergő nyelvű utasításait, sziyegetéseit és panaszait.– Hogy bírja éssz el ez t a sürgés-forgást? – kérdez te tőle Mendemondó.– Éssz el? – kérd ez ett vissz a az assz ony éles hangon. – Gond olja, hogy bá rki, akinek egy c söpp esz e van, kibírná köz öttük?Miller megmutatta neki a szobáját. Ezt mondta neki, ,,a szobája, és addig marad benne, amíg akar". Nagy ágy terült el benne, tollpárnával és takaróval,k fala pedig a kémény hátulja volt, így aztán a szoba kellemesen meleg maradt mindig. Hosszú vándorlása során Mendemondó még sosem szállt m

yelmes sz obában. – Ember, mondja, hogy nem Prokrusztész az igaz i neve!Miller nem értette ugyan a hasonlatot, de nem számított, mert Mendemondó arckifejezése mindent elárult. A házigazda bizonyára már nem először látot.

– Minálunk a vend égeket nem a legrossz abb, hanem a legjobb sz obába rakjuk. És egy sz ót se többet e rről! Ha ped ig d olgozni akar, felada t akad bőven hozzá. Ha nem szégyelli az asszonymunkát, a feleségemnek is elkelne a segítség. Majd meglátjuk. – Ezzel Miller kilépett a szobából, és bezárta magajtót.

A ház zsivaját mérsékelte egy kevéssé a zárt ajtó, de Mendemondó nem bánta az efféle muzsikát. Még csak délután volt, de nem tudott ellenállni a csáb

obta a zsákját, kibújt a csizmájából, és leheveredett az ágyra. Az ágybetét friss, ropogós szalmával volt tömve, de egy lágy tollal bélelt takarót terítettedalló fölött szárított gyógyfüvek lógtak, kakukkfű és rozmaring illata töltötte meg a szoba levegőjét. Vajon mikor aludtam ilyen puha ágyban? Philadelpy talán előtte, Angliában? Utoljára talán az anyaméhben volt ilyen kényelmes, gondolta.

Ebben a házban nem szégyelltek a bűbáj használatát; a hexát az ajtó fölé festették. Fölismerte a rajzolatot: nem békítő jel volt, hogy elcsitítsa a vadságo ember lelkében; nem is arra tervezték, hogy megvédje a házat a vendégtől, avagy a vendéget a háztól. Tisztán és egyszerűen a kényelem jele áletesen és gondosan meghúzva, éppen a megfelelő arányokkal. Márpedig pontos hexát rajzolni nem volt könnyű, mivel hármakból állt. Mendemonékezett rá, hogy látott-e valaha is ilyen szabályos ábrát.gy aztán meg sem lepődött, hogy végigheveredve az ágyon máris érezte, amint izmai ellazulnak, mintha az ágy és a szoba maga masszírozná ki hendő fáradtságát testéből. Eszébe ötlött a gondolat, hogy ha meghal, reméli, hogy a sír is olyan kényelmes lesz, mint ez az ágy.Amikor az ifjabbik Alvin fölébresztette, az egész ház zsályától, borstól és lassú tűzön főtt marhahústól illatozott.– Még épp időben van, hogy hasz nálja az árnyéksz éket, megmosakodjék, é s leüljön az asz talhoz – mondta a fiú.– Elbóbiskolhattam – dünnyögte Mend emondó.– Ez ért csináltam a hexát – fele lte a fiú. – Jól bevá lt, nem igaz ? – kérdez te, és már kint is volt a sz obából.Mendemondó szinte azonnal meghallotta, amint az egyik lány a legvészesebb fenyegetéseket rikoltja a fiúnak. A civakodás akkor is teli torokból folytkor Mendemondó kiment az árnyéksz ékre; amikor vissza tért, még mindig z ajlott, ez úttal talán egy másik nővér rikácsolt, gondolta Mendemondó.

– Esküsz öm neke d, Al, hogy álmodban egy görényt fogok a talpad hoz varrni! – Al válasz át e lnyomta a távolság, de nyomában újabb fe nyegetések kövendemondó nem először tapasztalt veszekedést. Olykor szeretetből, olykor gyűlöletből fogant. Ha gyűlölet keltette, olyan hamar távozott, amennyire csak



en a házban, úgy érezte, maradhat.Megmosakodva már elég tiszta volt hozzá, hogy a jó Faith engedje az asztalhoz vinnie a vekni kenyereket: ,,csak azzal a koszos ingjével ne érjen tán Mendemondó beállt a sorba, tányérral a kezében, aztán a család többi tagjával együtt kiszállingózott az ebédlőbe, maguk közt csaknem egy borjút o.

Miller helyett Faith asszonyság volt az, aki kiadta az utasítást az egyik lánynak, hogy mondja el az asztali ládást, Mendemondó pedig megfigyelte, hogcsak a szemét sem hunyta le, bár a gyerekek mind fejet hajtottak, és imára kulcsolták kezüket. Mintha az imádság olyan dolog lett volna, amit a férfi mebátorított. Mendemondó kérdezés nélkül tudta, hogy Alvin Miller és a helybéli pap nem jöttek ki egymással. Mendemondó úgy gondolta, Miller ta

kelné is a köz mondást a könyvéből: ,,Mint ahogy a hernyó a legsz ebb sz irmokra rakja tojásait: úgy rakja a pap á tkait a legsz ebb örömökre."Mendemondó meglepetésére az étkezés idejére megszűnt a káosz. Minden gyermek szépen sorban elbeszélte, mit tett aznap, a többiek pedig meghaérő szókkal, tanácsokkal látták el egymást. Végül, amikor az étel végére értek, és Mendemondó egy darab kenyérrel itatta föl a maradék szaftot a táljábane fordult, és ahogy a többiektől, úgy tőle is megkérdez te:

– Hát a maga napja, Mende mondó? Jól telt?– Mielőtt a nap még a delelőjére hágott volna, megtettem pár mérföldnyi utat, és megmász tam egy fát – felelte Mende mondó. – Onnét az tán látplomtornyot, ami egy városhoz vitt, ahol egy keresz tény ember aggódott a re jtett praktikáim mián, ámbár egy sz emernyit sem látott belőle, akárcsak a plébá

mondta, nem hiszi, hogy rendelkezem a tudással. Én azonban csak szállást és ételt kerestem, meg munkát, amivel megdolgozhatnék értük, egy asszonmondta, hogy egy bizonyos szekérút végén lakó népek befogadnának.– Az a lányunk lehetett, Eleanor – mondotta Faith.– Igen – bólogatott Mend emondó. – Most már látom, hogy az anyja sz emét örökölte, ami mindig nyugodt, bá rmi történjék körülötte.– Nem, bará tom – mondotta Faith. – Csupá n olyan dolgokat látott ez a sz em az idők során, hogy már nem könnyű megriasz tani.– Remélem, hogy hallhatok még ilyen történeteket, mielőtt tovább visz az utam – felelte Mend emondó.Faith félrekapta tekintetét, é s egy d arab sa jtot tett az egyik gyerek kenyerére .Mendemondó folytatta a beszámolóját, hogy leplezze a zavart, ami a megválaszolatlanul maradt kérés nyomán maradt.– Különös egy sz eké rút volt az – folytatta. – Fed ett hidakat vertek ra jta olyan c sermely fölött, melyen egy gyermek könnyűsz erre l átgáz ol, e gy felnőtt ped

mélem, hogy ezeknek a hidaknak a történetét is megismerhetem.Ez úttal mindenki elkapta róla a tekintetét.– Mikor ped ig kiértem az erd őből, egy malmot láttam malomkő né lkül, benne két lurkó birkóz ott egy sz énássz eké ren, meg egy molnár állt fölöttük, akott rajtam, hogy még sosem nyekkentem akkorát, meg egy családot, akik befogadtak, és a ház legjobb szobájában szállásoltak el, bár idegen voltam,hatták, jó vagyok-e vagy gonosz .– Hát persz e, hogy jó – mondta az ifjú Alvin.

– Nem bánják, ha kérd ez ek va lamit? Sok vendégsz ere tő emberre l találkoz tam már, sok boldog otthonban a lhattam, de egyik se m volt olyan vidám, mint eki sem fogadott ilyen nagy örömmel.Még mind az asztal körül ültek. Végül Faith emelte föl a fejét mosolyogva.– Örülök, ha boldognak gondol minket – mondotta. – De mi komorabb időkre is emléksz ünk, é s talán a gyász az , a mi megsz építi ez eke t az örömteli pillana– De miért fogadnak be egy maga mfajta vánd ort?– Mert egykor mi is ide genek voltunk, és más jónépek befogadtak minket – felelte Alvin Miller.– Egy ideig Philadelphiában éltem, és esz embe jutott, hogy megkérd ez z em, vajon a Felebarátok Társaságához tartoz nak-e?Faith megrázta a fejét.– Jómagam presbiteriánus vagyok, aká rcsa k a gyermekeim többsége . Mendemondó Millerre néz ett.– Én semmi sem vagyok – mondta.– A kere sz tény ember nem , ,semmi" – szólt Mend emondó.– Keresz tény sem vagyok.– Ah – mondotta Mend emondó. – Akkor tehát deista, mint Tom Jefferson. – A gyerekek köz ött sustorgás támad t a nagy név hallatán.– Mende mondó, én egy apa vagyok, aki sz ere ti a gyerekeit, férj, aki sz ere ti az assz onyát, földműves, aki kifize ti a tartoz ásait, és molnár malomkő nel a férfi fölállt az asz taltól, és e lsétált. Hallották, hogy becsukódik mögötte a bejárati ajtó.

Mendemondó Faith felé fordult.– Ah, assz onyom, biz onyára megbánta , hogy be fogad ott a ház ába.– Hát meglehetős sok kérd ést tesz föl – felelte.– Megmondtam a nevemet, assz onyom, és abban benne van a mesterségem. Ahol úgy érz em, egy történet lapul, ami sz ámít, ami igaz , az iránt olthatégem. Ha meghallom és elhiszem, akkor örökre emlékezni fogok rá, és elmesélem, amerre járok.– Ez z el kere si a kenyerét? – kérde z te az egyik lány.– A kenyeremet úgy keresem, hogy segítek másoknak sz eke ret javíta ni, árkot ásni, fonalat fonni, és bármi mást, amit meg kell csinálni. De életem munetek adják, és e gy az egyben váltom őket. Talán most az t gondolják, hogy nem osztják meg velem a történetüket, amit nem bánok, mert sosem fogad tamét, amit nem szívesen adtak. Nem vagyok tolvaj. De láthatják, máris van egy történetem arról, ami ma történt velem. A legkedvesebb emberekről a Mn, Alph-on túl.

– Hol van az Alph? Az egy folyó? – kérd ez te Cally– Nocsak, hallani aka rsz egy történetet? – kérdez te Mendemondó. Igen, felelték kórusban a gyerekek.– De ne az Alph-folyóról – mondotta az ifjú Al. – Mert az nem igaz i folyó.Mendemondó őszinte meglepődéssel nézett a fiúra.– Honnét tudtad? Olvastad talán a Coleridge-versgyűjteményt Lord Byrontól?Az ifjabbik Alvin zavarodottan néz ett körül.

– Erre felé ne m jutunk túl sűrűn könyvekhez – felelte Faith. – A tisz teletes tanítgatja őket a Bibliából, hogy tudjanak olvasni.– Akkor honnét tudtad, hogy az Alph-folyó nem létez ik?Al az arcát vakargatta, mintha az t mondaná, ne kérdez z olyasmit, amire magam sem tudom a válasz t.– Engem inkább a Je ffersonról szóló történe t érdekel. Úgy besz élt róla, mintha találkozott volna ve le.– Ó, igen. Meg Tom Paine-nel és Patrick Henryvel, mielőtt fölakasz tották, és láttam a kard ot, ami lefejez te George Washingtont. Még Második Róbert ktette, mielőtt azt a franciák elsüllyesztették volna a tenger fenekére.– Ahová tartozott – dünnyögte Faith.– Ha nem mélyebbre – tódította az egyik lány.– Úgy legyen. Az Appalache vidékén az t mondják, olyan sok vér tapadt a kez ére , hogy a csontjai is megbámultak tőle, és még a legmohóbb hal sem marnaA gyerekek nevettek.– De még Tom Jeffersonnál is sz ívesebben hallanék a legnagyobb amerikai varáz slóról – folytatta a kis Alvin. – Fogad ok, hogy ismerte Ben Franklint.A gyermek újfent riada lommal töltötte el. Honnan találta ki, hogy minden története közül a Ben Franklinról szólóak voltak a kedvencei?– Ismertem-e? Hát, egy keveset – felelte Mendemondó, tudván, hogy szavainak hangsúlya számos történetet ígért. – Csak fél tucat esztendőt laktam nként mindig akadt nyolc órácska , mikor nem vele voltam... szóval nem mondhatni, hogy túlságosan ismerném.A fiatal Al áthajolt az asz talon, sz eme iz gatottan csillogott.

– Valóban teremtő volt?– Minden történetet a maga idejében – mondotta Mendemondó. – Amíg apátok és anyátok megtűr engem a há z ában, és amíg hasz nosnak bizonyulok, mar



-nappal történeteket beszélek majd.– Kez dje Ben Franklinnel! – erősköd ött Al. – Tényleg lehoz ta a villámot az égből?

10.

omások

Az ifjabbik Alvin izz ad tságtól csa takosan riad t föl a rémálomból, ami olyan valóságos volt, hogy a fiú pont úgy lihegett, mintha va lóban futnia kellett voln Hiába, gondolta, nem menekülhetett. Lehunyt szemmel hevert az ágyában, félt felnézni, mert tudta, hogy akkor is ott lesz. Régen, amikor még kicsi voltrt, ha ezt álmodta. Amikor azonban megpróbálta elmagyarázni apának és anyának, mindig ugyanazt mondták „Hiszen ez semmi, fiam. Ugyan mi félniva

mi-tol? Ez ért az tán megtanulta elfojtani a sírást, a mikor meglátogatta ez az álom.Kinyitotta a szemét, amaz ped ig a sz oba sarkába menekült, ahol nem ese tt rá Al a tekintete. Ez már elég volt. Marad j csak ott, hagyj engem békében, gában.

Aztán rájött, hogy már beköszöntött a fényes nappal, anya pedig kikészítette a fekete ünneplőnadrágját, kabátkáját és tiszta ingét. A vasárnapi templomáit. Szinte visszakívánta a rémálmot; inkább az, mint ez.Alvin utálta a vasárnap reggeleket. Utált fölkelni, és úgy kiöltözni, hogy nem térdelhetett le a fűben, sőt, még előre sem hajolhatott, mert valami szétrepea pedig folyton azt mondogatta, hogy tisztelhetné már az Úr napját. Gyűlölt lábujjhegyen közlekedni a házban egész reggel, mert szabbat volt, márpedigán nem volt se játék, se zajongás. Gyűlölte a gondolatát, hogy az első padsorban kell ülnie, miközben Thrower tiszteletes egyenest a szemébe nézve pré

ol tüzé -ről, ami az istentelene kre várt, az okra, akik megtagadták az igaz vallást, és a hitüket az emberi gyarlóságokba vetették. Minden vasá rnap.Nem mintha Alvin igaz ából megtagad ta volna a vallást, csak Thrower tisz teletes t gyűlölte igaz án. Meg az ok a hossz ú órákat, amiket az iskolában kellettt, hogy az aratás véget ért. Alvin jó olvasó volt, és a számtanban is legtöbbször helyes választ adott, ám ez látszólag nem volt elég Thrower számára. Nek

ellett tanítania. A többi gyerek – a svéd ek és a térdnadrágosok a folyó felső szakasz áról, meg a skótok és az angolok az alsóról – csak akkor kapott a nádpisszabeszéltek, vagy három rossz választ adtak egymás után. Thrower azonban szinte leste az alkalmat, és mindig elővette a pálcát, ha Alvinról volt szó,

k az írás-olvasás kapcsán, de a vallás kérdései miatt is.Persze nem segített rajta az sem, hogy Alvin lépten-nyomon viccesnek találta a Bibliát, és mindig rosszkor. Egyszer, amikor megszökött az iskolából, és

ában bújt el, míg Mérték meg nem találta, a bátyja az t mondta neki:– Ha nem akkor törne rád a nevetés , mikor felolvas be lőle, nem kapnál ennyi nyaklevest.De akkor is mókás volt. Amikor Jonatán kilőtte azt a rengeteg nyílvesszőt az égre, és egyik sem talált. Amikor Jeroboám nem lőtt ki elég nyílvesszőt az aikor a fáraó egyre csalafintább módon próbálta megakadá lyozni a z sidók távozását. Amikor Sámson olyan ostoba volt, hogy elmondta a titkát Delilának, pkétszer is elárulta.

– Hogyan fogjam vissz a a nevetést?– Gondolj arra, hogy hólyag nőtt az üleped re – mondta Mérték. – Attól majd lehe rvad a mosoly az arcodról.– De sosem jut esz embe, csa k miután már elneve ttem magamat.– Akkor tán nem lesz sz ükséged sz ékre , míg tiz enöt lesz el – mondotta Mérték -, mert anya nem enged az iskolából, Throwe r nem hagy föl az okításodd aában pedig nem bujkálhatsz örökké.– Miért nem?– Mert az ellenség elől bujkálni olyan, mintha hagynád , hogy legyőzz ön. Tehát Mérték sem védelmez i meg őt, e z ért haz a kell mennie... és e ltűrnie a verésért mindenkit megrémisztett az elbújásával. Mérték az ért segített neki egy keveset. Megnyugtató volt tudnia, hogy valaki más is kimondta: Thrower az elleniek annyira elteltek a ttól, milyen fenséges é s tanult ember volt ez a Thrower tisz teletes, és milyen kedves, amiért saját kútfőjéből tanította a gyermekeket, hlegsz ívesebben elhányta volna magát.

Bár Alvin ettől fogva igyekezett uralkodni az ábrázatán, ha az iskolában ücsörgött, és így kevesebb fenyítést kapott, a vasárnap azonban különösen küznak számított, mert ott kellett ülnie azon a kemény padon, és végighallgatnia Thrower prédikációját, miközben azon viaskodott, vajon elnevesse maúsz ik a padról a földre, vagy fölpattanjon, és az t kiáltsa, „Ez a legostobább dolog, amit felnőtt ember sz ájából hallottam!" Volt egy olyan megérz ése , hnáspángolná el olyan keményen, ha ilyesmit mondana Throwernek, mivel maga sem volt nagy véleménnyel a papról. Anya azonban sosem bocsátana m

y istenkáromlásra vetemedett az Úr házában.A vasá rnap, d öntötte e l magában az ifjú Alvin, íz elítő volt a bűnösöknek, hogy milyen lehet az első nap a pokolban.Anya valószínűleg azt sem engedi, hogy Mendemondó akár egy aprócska történetet is meséljen aznap, hacsak az nem a Bibliából való. Mivel Mendm mesélt történeteket a Bibliából, az ifjú Alvin úgy találta, semmi jó dolog nem sülhet ki ebből a napból.

Anya hangja dörgedezett fölfelé a lépcsőkön.– Alvin fiam, már olyan e legem van abból, hogy neked minduntalan hossz ú órákba telik felöltözni vasárnap reggel, hogy fogom magam, és pucéran viszplomba!– Nem is vagyok pucér! – kiáltott vissz a Alvin. Mivel az onban hálóinget viselt, ez még talán rosszabb volt a pucérságnál. Rögvest ki is bújt belőle, és sztotta, aztán olyan gyorsan öltözni kezdett, amennyire csak bírt.Fura egy dolog volt ez . Bármelyik másik napon csak ki kellett nyúlnia a ruháért, anélkül, hogy gondolkodott volna, és mind rögtön kéz re is ese tt, éppen az lyikre szüksége volt. Ing, nadrág, zokni, cipő. Mindig a keze ügyében, amint érte nyúlt. Vasárnap reggel azonban úgy érezte, mintha a ruhák elmenekülte

zéből. Az ingjéért nyúlt, és a nadrágot ragadta meg. A zokni helyett meg a cipőt, újra meg újra. Mintha a ruhák maguk sem akarták volna jobban, hogy f, mint ő maga.Ezért aztán amikor anya bekopogtatott, nem is igazán az ő hibája volt, hogy még nem vette föl a nadrágját.



– Kihagytad a reggelit! Még mindig félmez telen vagy! Ha az t hiszed , hogy az egész csa lád miattad fog későn érkez ni a templomba, hát...– ...nagyot tévede k – fejez te be Alvin.Nem ő tehetett róla, hogy anya mindig ugyanúgy fejezte be a mondatot. Anya azonban olyan mérges lett tőle, mintha Alvinnak úgy kellett volna tennie, m

kilencvenedszerre hallotta már ezt a fenyegetést a nyár során. Nem sok hiányzott hozzá, hogy anya lekeverjen neki egy nyaklevest, vagy segítségül hívj, ami még rosszabb volt, de ekkor megjelent Mendemondó, hogy megmentse.

– Faith assz onyság – mondotta. – Örömmel elkísérem a fiút a templomba, ha előre akar menni a többiekkel.Abban a pillanatban, hogy Mendemondó megsz ólalt, a nya sarkon perd ült, és megpróbálta leplezni dühét. Alvin rögtön nyugtató igéz ést intett rá, jobb kez éva nem láthatott, mivel ha észreveszi, hogy a fia bűbájt próbál alkalmazni rajta, eltöri a karját, és ezt a fenyegetést az ifjú Alvin nagyon komolyan vette.ül a nyugtató varáz s nem volt túl hatásos, de mivel anya megpróbált nyugodtnak látszani Mende-mondó előtt, egész en jól működött.

– Nem sz ere tném fölöslegese n z arga tni magá t – mondotta anya.– Semmi gond, gaz da ssz onyom – felelte Mendemondó. – így is alig tudom visz onoz ni a sz íves vendé glátást.– Alig! – A rossz allás sz inte nyomtalanul eltűnt anya ha ngjából. -Pedig a férjem az t mondja, két felnőtt ember munkáját végz i. Mikor ped ig mesél az apróbbb békességem és nyugodalmam van a házban, mint... életemben bármikor. – Visszafordult Alvin felé, de haragja már inkább színjáték volt. – Szót ndemondó úrnak, és sietsz utánunk a templomba?

– Igen, anyám – felelte Alvin. – Amilyen gyorsan csak tudok.– Akkor jól van. Köszönöm, kedve s Mendemondó. Ha sikerül rábírnia a lurkót, hogy sz ót fogadjon, akkor többet ért el vele, mint bárki más a ház ban.– Pedig nagy semmirekellő – jegyez te meg Mary a folyosóról.– Fogd be a sz ád , Mary – sz ólt utána anya -, va gy az orrodhoz tűzöm az alsó a jkad, hogy z árva is marad jon!Alvin megkönnyebbülten sóhajtott. Ha anya ilyen lehetetlen fenyegetésekkel á llt elő, az az t jelentette, hogy már nem volt igazából mérges. Mary fölszegteégigviharzott a folyosón, de Alvin már nem is törődött vele, csak Mendemondóra vigyorgott, a maz meg viszonoz ta.– Nehe z ed re e sik felöltözni a templomba, te legény? – kérde z te.– Inkább öltöznék d isz nóz sírba, és sétá lnék át egy falka vad medve köz ött – mondotta az ifjú Alvin.– Többen élik túl a templomi látogatást, mint a találkoz ást egy med vével.– De nem sokkal, úgy vélem.Nemsokára fel is öltözött, végre -valahá ra. Sikerült rábesz élnie Mendemondót, hogy válassz ák a rövidebb utat, Át a ház mögötti fás dombon, ahelyekerülnék az úton az erdőt. Mivel odakint igen hűvös volt, de eső nem esett már egy ideje, a hó pedig még nem jött el, így aztán nem lesz sár, anya pedig jön. Amit pedig anya nem tudott, az nem fájt neki.

– Ész reve ttem, hogy apá d ne m kísérte el édesa nyád at, Ca llyvel meg a lányokkal együtt a templomba – jegyez te meg Mend emondó.– Ő nem jár templomba – bólintott Alvin. – Azt mondja, Thrower tisz teletes egy balfék. Persz e c sak olyankor, mikor anya nem hallja.

– Képz elem – mondotta Mendemondó.A dombtetőn megálltak, és elnéz tek a füves lejtőn túl a templom felé. A templom dombja kitakarta előlük a várost. A dér lassacskán leolvadt a megbámult fűán a templom tűnt a legfehérebb dolognak egy fehéresedő világban, a nap ped ig úgy csillant rajta, mintha egy másik nap lett volna. Alvin látta, ahogy a tempáznak a szekerek, és gyülekeznek az emberek. Ha sietnek, talán már a helyükön lehetnek, mire Thrower tiszteletes belevág az első evangéliumba.Mendemondó azonban nem indult meg lefelé a dombról, hanem leült egy farönkre és elszavalt egy verset, Alvin pedig éberen figyelt, mert Mendeményei gyakran e lég cs ípősek voltak.

A Szerelmek Kertjébe mentem; Ajtaja zárva, fölötteS azt hittem, csal a szemem: A Tiltó Szó fogadott;A közepén kápolna állt És végignéztem a Kerten -Tűnt zöld játszó-helyemen. Hány drága virágot adott;

Most sír volt mind a sok ágyas,Sírkő-erdő meredt;Papok, éjfeketén, jártak körén,Tövisen, csalánon nem volt már mire vágynom. *

* Tandori Dezső f

Úgy ám, a derék Mendemondónak igencsak jó fortélya volt ez, mert a világ változni kezdett Alvin szeme előtt. A rét és a fák hirtelen a legélénkebb pájukba öltöztek, élénk sárgász öld sz ínekkel, tíze z ernyi sz irommal, a fehér templom pedig már egyáltalán nem csillogott, hanem fára dt, repede z ett, ré gi

nt lett.– Tövisen, csa lánon, nem volt már mire vágynom – ismételte Alvin. – Maga az tán nem tartja sokra a vallást.– Minden lélegz etemmel vallom a vallást – fe lelte Mend emondó. – Látomásokra vágyom, Isten é rintését ke resem. De e bben a világban inkább látom a mámát. Csillogó, nyálkás hártya, amely éget, ha megérintem. Isten kissé visszahúzódó manapság, ifjú Alvin, de a Sátán nem fél besározni magát az emgában.– Thrower az t mondja, az ő temploma Isten ház a. Mend emondó csa k ült ott, és csak nem akaródz ott megsz ólalnia. Végül Alvin egyenesen megkérd ez te:– Talán az ördög nyomát látta a templomban?Mióta Mendemondó velük lakott, Alvin megtanulta már, hogy Mendemondó ugyan sosem hazudott, de ha nem akarta sarokba szorítani magát egy igaz vádig verset sz avalt helyette. Akárcsak most.

Beteg virág vagyok:

Láthatatlan féreg Éji vihar szárnyá Egy szirmomra tévedt; Ágyat vetett bennem,Szép kármin ölemben,S most sötét szerelmeTitkon megöl engem. *

* Képes Géz a f

Alvin mindig türelmetlen volt az ilyen kifacsa rodott válasz hallatán.– Ha olyasmit akarok hallani, amit nem értek, olvashatnék magamnak Ésaiás t is.– Zene füleimnek, kölyök, hogy a legnagyobb prófétához hasonlítasz .– Nem valami nagy próféta, ha senki sem érti egyetlen sz avát sem anna k, amit leírt.– Vagy talán az t akarta , hogy mind prófé ták legyünk.– Nem tartom sokra a prófétákat – mondotta Alvin. – Amennyire én látom, ők is ugyanúgy megha lnak, mint bárki más. – Ez t az apjától hallotta.

– Minde nki meghal – mondotta Mendemondó – De néhányan köz ülük a sz avaik által tovább élnek.– A szavak sosem maradnak meg rendesen – tett rá Alvin. – Ellenben, ha én csinálok valamit, akkor az t én csináltam. Mint amikor csináltam egy kosara t, a



e lszakad t, akkor elsz akadt kosár. De ha szavakat mondanék, kifacsarhatnák őket. Thrower foghatná ez eket a sz avakat, és add ig csűrné-csavarná, míg énkez őjét jelentenék annak, amiként én mondottam.– Gondold másként, Alvin! Ha csinálsz egy kosarat, az sosem lesz több egy kosárnál. De ha sz avakat mondasz , az okat újra meg újra meg ismétölthetik az emberek szívét ezer mérföldnyire onnét is, ahol először kimondtad. A szavak megnagyobbodhatnak, de a tárgyak sosem lesznek többek önma

Alvin megpróbálta elképzelni ezt, s mivel Mendemondó állította, könnyen megjelent előtte. A szavak, láthatatlanul, akár a levegő, előbukkannak Mendából, és emberről emberre szállnak. Közben egyre nagyobbak lesznek, mégis láthatatlanok maradnak.Aztán hirtelen megváltozott a látomás. Látta a szavakat előbukni a prédikátor szájából, reszkető légáramként, majd szétterjedtek és beleitták magukat miirtelen előtört a rémálma, nem törődve azzal, hogy most nem aludt, és a szíve felé tartott, hogy felnyársalja. A világ megtelt a láthatatlan, reszkető semmrt mindent, és szétrázta a valóságot. Alvin úgy látta, mint egy hatalmas, feléje gördülő golyóbist, ami egyre csak növekszik. Korábbi tapasztalataiból máy ha össz esz orítaná az öklét rajta, akkor elvékonyodna, é s kiszivárogna az ujjai közül, ha pedig becsukná a sz áját, lehunyná a sz emét, és kez ével takart, akkor bekúszna az orrlyukán és a fülén át...

Mendemondó ráz ta meg jó erősen. Alvin kinyitotta a sz emét. A resz kető levegő visszahúz ódott látómezeje peremére. L egtöbbször itt pillantotta meg Alvink hogy ne lássék, óvatosan, akár egy menyét, hogy elsurranjon, amint feléje fordítja a fejét.– Mi a baj veled , kölyök? – kérd ez te Mendemondó. Az arca aggódóriak tűnt.

– Semmi – felelte Alvin.– Ne mond d, hogy semmi! – sz ólt Mend emondó. – Hirtelen olyan fé lelem tört rád, mintha valami szörnyű látomás z ava rt volna meg.– Nem látomás volt – felelte Alvin. – Egysz er már volt látomásom, úgy hogy tudom.– Ó? – így Mend emondó. – Miféle látomás volt az ?– Egy Fénylő Ember – fe lelte Alvin. – Senkinek se m besz éltem róla, és nem most lesz az ideje, hogy elkez de m.Mendemondó nem erősködött tovább.– Ha nem látomás volt, amit most láttál... akkor micsoda ?– Semmi. – Igaz válasz volt, de tudta azt is, hogy nem felelet. De nem is akart válaszolni. Akárhányszor elmondta valakinek, azok csak ki gúnyolták, amimitől.Mendemondó azonban nem hagyta magát.– Egész életemben egy igaz látomásra vágytam, Alvin, te ped ig láttál egyet fényes nappal, tágra nyílt sz emmel, és az a látomás olyan sz örnyű voltgzeted is elakadt, úgyhogy mondd el, mi volt az.– Mondtam már! Semmi volt! – Halkabban folytatta. – A semmi volt az, de én láttam. Mintha reszketett volna a levegő, amerre járt.– A semmi, d e nem láthatatlan?– Mindenbe belebújik. Befér a legapróbb repedése n, és sz étráz z a a d olgokat. Csak resz ket és re sz ket, amíg nem marad más, csa k por, az tán megresz k

n pedig próbálom távol tartani, d e egyre nagyobb és nagyobb lesz , á thömpölyög mindenen, amíg kitölti az egész eget meg a földet. – Nem tudott uralkodnogott a hidegtől, ped ig olyan vastagon fel volt öltözve, mint egy medve.– Hánysz or láttad már?– Mióta az esz emet tudom. Néha rám tör. Legtöbbször, ha más d ologra gondolok, vissz ahúz ódik.– Hová?– El. Vissz a. – Alvin letérd elt, az tán kimerültén leült. Egyenesen a nyirkos fűbe, méghoz z á a vasá rnapi na drá gjában, de ész re sem vette. – Mikor arról yan terjednek a szavak, megint megláttam.– Egy vissz a-vissz atérő álom az igaz ságot akarja elmondani neked – sz ólt Mend emondó.Az öreg vándor olyan izgatott volt az egész ügy miatt, hogy Alvin eltűnődött, vajon megértette-e, milyen ijesz tő volt ez .– Ez nem a maga egyik története, Mende mondó.– De az lesz – felelte amaz . – Amint megé rtettem. Mende mondó leült mellé, és hossz ú ideig sz ótlanul töprengett, Alvin ped ig csa k üldögélt, és fűrá lgatott az ujjai között. Egy idő múlván elfogyott a türelme.– Talán nem érthet meg mindent – mondotta. – Talán csak az én bolondságom. Talán olykor rámtör, mint valami holdkór.– Tessé k – sz ólott Mende mondó, mint aki ész re se m vette, hogy Alvin besz élt. – Kigondoltam valamit. Hadd mondjam el, az tán meglátjuk, hogy e lhisszük-Alvin nem szerette, ha nem törődnek vele.– Talán maga a holdkóros, erre gondolt már, Mendemondó? Mendemondó fé lresöpörte Alvin kétségeit.– Az egész univerz um csak egy álom Is ten elméjében, és amíg a lsz ik, hisz benne, és a dolgok valóságosak maradna k. Amit láttál, az Isten éb red ésean elhagyja az álom, és ébersége végigsöpörvén rajta, szétfoszlatja a mindenséget, amíg végül felül, megdörgöli a szemét, és azt mondja, ,,Micsoda álmosak e mlékez nék rá", és a bban a pillanatban mind eltűnünk. – Izga tottan néz ett Alvinra. – Hogy tetsz ik?

– Ha ez t elhisz i, Mend emondó, a kkor valóban olyan átkoz ott bolond, ahogy az t Istenvértez etje mondja.– Valóban? Ilyeneke t mond? – Mend emondó hirtelen kinyújtotta a kez ét, és megragad ta Alvin csuklóját. Alvin annyira meglepőd ött ez en, hogy e lejtette,

között volt. – Nem! Ved d c sak föl! Néz d meg, mit csináltál!– Csak babrálgattam, az ég sz ere lmére!Mendemondó lenyúlt, és fölvette, amit Alvin leejtett. Egy aprócska kosárkát, a lig egy hüvelyknyit, ősz i fűszálakból fonva.– Ez t most csináltad .– Még emléksz em – felelte Alvin.– Miért?– Csak úgy.– Nem is gondoltál rá?– Nem valami nagy kosárka ám. Callynek sz oktam effé léket csinálni. Bogárkasnak nevez te őket, mikor kicsi volt. Csakhogy elég hamar sz éthullanak.– Láttad a semmi vízióját, aztán csinálnod kellett valamit. Alvin a kosárra nézett.

– Az t hiszem.– Mindig ez t csinálod ?Alvin vissza gondolt más alkalmakra, a mikor a resz kető levegőt látta.– Mindig csinálok holmikat – fele lte. – De nem jelentenek soka t.– De mindig jobban érz ed magad, ha csináltál valamit. Miután látod a se mmi víz ióját, nincs nyugovásod , a míg össze nem raksz valamit.– Talán csak ki kell babrálgatnom magamból.– Nem csak babraság, igaz -e, fiú? A favágás nem teszi meg. A tojásgyűjtés, vízhordás, sz énacséplés nem elég, ugye?Lassan Alvin is látni kezdte a mintázatot, amit Mendemondó fölfedezett. Amennyire emlékezni bírt rá, így volt. Amikor éjszakánként fölriadt egyálomból, nem tudta abbahagyni a matatást, amíg nem készített valamit: kis szövögetést, fonogatást, egy szalmakazalt, vagy babát kukoricacsutányoknak. Ugyanez volt a helyzet, ha nappal tört rá a látomás, hasznavehetetlen volt bármiben, amit éppen csinált, amíg nem rakott össze valamit, ami adott, még ha c sak egy halom kavicsról lett légyen is sz ó.

– így van, igaz ? Mindig ez t csinálod , ugye?– Jobbára .– Akkor had d mond jam meg neked a semmi nevét. Ő a Pusz tító.– Sosem hallottam róla – mondotta Alvin.

– Mostanáig én sem. Az ért van ez így, mert sz ere t titokban marad ni. Ő minden létez ő ellensége, és az t akarja, hogy minden sz éttörjön apró d arabokra, ésabok is még apróbbakra, és így tovább, amíg végül semmi sem marad .



– Ha darabokra tör valamit, a darabokat pedig még több darabba, akkor nem semmit kap – mondta Alvin. – Hanem egy csomó pici darabkát.– Hallgass és figyelj a történetre! – hurrogta le Mende mondó. Alvin már hoz z ász okott, hogy így besz élt; gyakrabban mondta Alvinnak, mint bá rki mé rtve Alvin unokaöccse it.

– Ne m a jóról és gonosz ról besz élek – folytatta Mendemondó. – Még a z ördög sem engedhe ti meg, hogy minden e lpusz tuljon, nem igaz , hiszen ő is mezni, akárcsak minden más. A legtöbb gonosz teremtményt nem a mindenség elpusztításának vágya hajtja, csak kizsákmányolni akarják a saját hasznukra.Alvin sosem hallotta a kizsákmányolás szót korábban, de már a csengése is kellemetlen volt.– Tehát a Pusztító é s a minden más dolog köz ötti harcban az Isten és az ördög ugyanaz on az oldalon áll. De a z ördög ez t nem tudja , ez ért alkalmasinül a Pusztítót szolgálja.– Az t akarja mondani, hogy az ördög magát győz i le?– Az én történetem nem az ördögről sz ól – ráz ta a fejét Mendemondó. Amikor d őlt be lőle a történet, olyan kitartó volt, mint egy ősz i eső. – A te látztítója elleni nagy háborúságban minden férfinak és nőnek szövetségesnek kell lennie. Ám a nagy ellenség láthatatlan marad, így az tán senki sem jön rá my akaratlanul is őt sz olgálja. Azt sem tudják, hogy a háború a Pusz tító szövetségese, mert lerombol mindent, amihez hozz áér. Nem értik, hogy a tűz , a gyi

űnözés, a kapzsiság, a bujaság szétszaggatja azokat a törékeny kötelékeket, amik nemzetekké, városokká, családokká, barátokká és lelkekké kovácsoereket.

– Most már biz onyosan prófé ta maga is – mondta az ifjú Alvin. – Mert egy sz avát sem értem.– Próféta – dünnyögte Mendemondó -, d e a te sz emed lá tott. Most már megértem Áron fá jdalmát: az igaz ságot hirdette, mégsem adatott neki soha látomás– Maga az tán nagy feneket kerít a rossz álmaimnak. Mende mondó hallgatott, üldögélt a földön, könyökét a térdére , állát nyitott tenyeré be támasz totbálta megfejteni, miről besz élt. Az bizonyosnak tűnt, hogy amit rémálmában látott, semmiféle dolog nem volt, ez ért csak költői értelemben lehete tt sz emegetni ezt a Pusztítót. Ám megeshet, hogy mégis igaz volt, megeshet, hogy a Pusztítót nem csupán a saját képzelete szülte, talán létezett, és Alvin lehetlen, aki láthatta. Talán az egész világra szörnyű veszély leselkedett, és Alvin feladata harcolni ellene, visszaverni, kordában tartani. Az is biztos vokor meglátogatta a rémálom, Alvin nem tudta elviselni, el akarta űz ni, de sosem jött rá, hogyan lehet.– Mondjuk, hogy hisz ek magá nak – kez dte Alvin. – Tegyük föl, hogy létez ik egy ilyen Pusztító. Semmit sem tehetek ellene .Mendemondó lassan elmosolyodott. Félrebillentette a fejét, hogy egyik tenyerében megtámassza az arcát, a szabad kezével pedig a kis bogárkas felé nette.– Ez talán se mminek tűnik?– Az csa k egy maré k fű.– Egy marék fű volt – mondotta Mendemondó. – Ha pedig szétszeded, újból egy marék fű lesz. De most, éppen most, valami más, ami több.– Csak egy kis bogárnyi kosárka .– Amit te c sináltál.

– Hát az már biz tos, hogy a fű magától nem nő ilyenre.– És a mikor összefontad, vissz averted a Pusz títót.– Nem sokka l – jegyez te meg Alvin.– Nem – fe lelte Mendemondó. – De annyival, amennyit egy bogárkas jelent, igen. Ha csak e nnyivel is, d e vissz averted .Összeállt a kép Alvin fejében, az egész történet, amit Mendemondó megpróbált elmesélni. Alvin ismerte a mindenféle ellentéteket a világban: jó és rossz,t, szabad és rabszolga, szeretet és gyűlölet. Ezeknél az ellentéteknél mélyebben azonban ott lapult a teremtés és pusztítás. Olyan mélyen, amiért szinte sene észre, hogy ez volt a legfontosabb ellentét mind közül. Ő azonban észrevette, és ettől a Pusztító ellenségévé vált. Ezért jött utána a Pusztító álmábaninnak különös képessé ge volt hozz á, hogy helyre tegye, megformálja a dolgokat olyannak, amilyennek lenniük kell.– Az t hiszem, hogy az igazi látomásom is ugyanerről szólt – felelte Alvin.– Nem kell mesélned a Fénylő Emberről – mondotta Mendemondó. – Nem akarok tolakod ó lenni.– Csak véletlenül sz okott tolakodni? – kérdez te Alvin.Az efféle megjegyz ésért otthon már jókora nyaklevest kapott volna, d e Mendemondó csak fölnevetett.– Valami gonosz dolgot cseleked tem, és magam sem tudtam róla – mondta Alvin. – Az tán megjelent a Fénylő Ember, megállt az ágyam lábáná l, és mutatta nekem, hogy mit tettem, hogy tudjam, rossz dolog volt. Mondhatom, el is pityered tem rajta, milyen gonosz kölyök vagyok, d e az tán megmutatta

e jó a képességem, és most már látom, hogy ugyanaz, amiről maga is beszél. Láttam egy követ, amit kivettem egy hegyből, kerek volt, mint egy labda, éelebbről megnéztem, az egész világot láttam, erdőkkel, meg állatokkal, és óceánnal és halakkal. Erre való a fortélyom, hogy rendbe tegyem a dolgokat.Mendemondó sz eme csillogott.– A Fénylő Ember olyan látomást mutatott neked , amiért én az életemet ad nám.– Csakhogy az nap arra hasz náltam a képességem, hogy ártsak másoknak, a sajá t örömömre – folytatta Alvin. – Akkor az tán megfogad tam erős fogadá ssm használom a magam javára többé. Csakis másokért.

– Derék ígéret – biccentett Mendemondó. – Bárcsak a többi ember is hasonló ígére tet tenne, és be is tartanák.– Szóval innét tudom, hogy a... a Pusztító nem egy látomás. A Fénylő Ember sem látomás volt. Amit megmutatott, no az volt látomás, de aki ott állt az ágyami volt.– És a Pusztító?– Az is igazi. Nem csak a fejemben látom, hanem létezik. Mendemondó bólintott, tekintetét egy pillanatra sem vette le a fiúról.– Gyorsabban kell csinálnom a dolgokat, mint ahogy ő le tudja rombolni – mondotta Alvin.– Senki sem tud olyan gyorsa n építeni – ráz ta a fejét Mendemondó. – Ha a világon minden férfi és nő minden rög földből milliónyi-milliónyi milliónyi-milrna, és egész életében falat rakna, a fal gyorsabban omlana össze, mint ahogy fel tudnák építeni. Még azelőtt összedőlne, hogy felraknák.– Hát ez ostobaság – mondta Alvin. – Egy fa l nem omolhat össz e, mielőtt fölhúznák.– Ha elég sokáig csinálják, a téglák elporladnak; mikor fölvesz ik, a saját kez ük elrothad és össz ez sugorodik, míg végül tégla, hús és csont egyará nt ugyanforma porrá válik. Akkor pedig a Pusztító tüsszent egyet, és a por szétszóródik a végtelenségben, hogy sose álljon össze újból. Az univerzum hűvös, néma

lesz, a Pusztító pedig végre megpihenhet.Alvin próbált értelmet lelni Mendemondó szavaiban. Hasonló volt ez ahhoz, mint amikor Thrower beszélt a vallásról az iskolában, ezért Alvin úgyzélyes dolog ez, de nem tudta türtőz tetni magát, hogy kérdez z en még akkor is, ha ettől dühösek lettek rá a z emberek.– Ha a d olgok gyorsabban omlanak össz e, mint ahogy elkész ülnek, akkor hogyan létez het még minden? Miért nem győz ött még a Pusztító? Mit keresünk mMendemondó azonban nem Thrower tiszteletes volt. Alvin kérdése nem dühítette föl, inkább összeráncolta a homlokát, és megrázta a fejét.– Fogalmam sincs. Igazad van. Nem lehetünk itt. A létez ésünk lehetetlen.– Hát, ha nem vette volna ész re, itt vagyunk – mondta Alvin. – Miféle ostoba történet ez , mikor elég egymásra néz nünk, é s tudjuk, hogy nem igaz ?– Bevallom, va nnak gyenge pontjai.– Az t hittem, c sak olyan történeteke t mesél, amikben hisz is.– Amíg meséltem, hittem benne .Mendemondó olyan gyász osnak tűnt, hogy Alvin kinyúlt, és a vállára tette a kez ét, bár a kabátja olyan vastag volt, Alvin kez e ped ig olyan kicsi, hogy a fiúette, Mendemondó érez te-e az érintését.– Én is elhittem. Rész ben. Egy da rabig.– Akkor van benne igaz ság. Talán nem sok, de valamennyi bizonyosa n. – Mendemondó megkönnyebbültnek tűnt.Alvin az onban nem tudta annyiban hagyni.

– Csak az ért, mert hisz benne, még nem lesz igaz .Mendemondó szeme elkerekedett. Na, most aztán megcsináltam, gondolta Alvin. Most feldühítettem, ahogy Throwert szoktam. Ahogy mindenkit m



gítok. Ezért aztán nem is lepődött meg, amikor Mendemondó két kézzel kinyúlt felé, tenyerébe fogta Alvin arcát, és olyan erővel szólalt meg, mintha in koponyájába akarná sulykolni a sz avaka t.– Minden, amit el lehet hinni: egy kép az igazságról A szavak valóban beléje hatoltak, és megértette őket, bár nem tudta volna szavakba foglalni, mit is érttosan. Ha nekem igaz nak érz ődik, akkor valamennyi igaz ság lakoz ik benne, még ha az egész nem is igaz . Ha ped ig kívülről tanulmányoz om az t, akktalálhatom azon részeit, melyek igazak, és megtudhatom, melyek hamisak és... És Alvin mást is megértett. Rájött, hogy minden vitája Throwerrel ide lyu

Alvin számára valaminek egyáltalán nem volt értelme, akkor nem hitt benne, és akkor aztán hiába idézgettek a Bibliából, az nem győzhette meg őt. Mendeig most az t mondta neki, hogy igaza volt, amiért nem hitt olyan dologban, aminek nem létez ett értelme.– Mende mondó, ez az t jelenti, hogy amit én nem hiszek e l, az nem lehet igaz ?Mendemondó felvonta a szemöldökét, és egy újabb közmondást idézett:– Igazságot nem lehet mondani úgy, hogy megértsék, és mégse higgyék el Alvinnak elege volt a mondásokból.– Legalább egysz er vá lasz olhatna egyenesen!– Ez a mondás maga az egyenes igaz ság, te legény Nem fogom úgy csavarga tni, hogy az t megértse egy z ava rodott elme.– Hát, ha z avarodott az elmém, az mind a maga hibája . Maga kez de tt bomladoz ó téglákról besz élni, mielőtt a fal felépülne...

– Nem hitted el?– Talán igen. Úgy vélem, ha nekiállok ennek a rétnek minden fűsz álából kosarat fonni, mire a végére érnék, rég elrothad na az egész . Úgy vélem, ha neky innentől a Zajos-folyóig minden fából pajtát építsek, minden fa kidől és e lpusztul, mire az utolsóhoz érek. Korhadt rönkből nem lehet kunyhót építeni.– Azt akartam mondani, hogy „Az ember nem építhet á llandó d olgot múlandó dologból". Ez a törvény. De ahogy te mondtad, az a törvény köz mondása: „kből nem lehet kunyhót építeni".– Közmond ást mondtam?– És a mint vissz atérünk a ház ba, bele is írom a könyvembe.– A lez árt rész be? – kérd ez te Alvin. Az tán esz ébe jutott, hogy a kkor pillantotta meg a könyvet, amikor a sz obája pad lójának résén át kukucs kálva kifnt Mendemondó éppen írt bele valamit.Mendemondó sz igorú tekintettel néz ett rá.– Remélem sosem próbáltad igéz éssel feltörni a pecsétjét.Alvin egészen megsértődött ezen. Meglehet, hogy átkukucskál a falon, de sosem surran be a vendég szobájába.– Minde n bűvös pecsétnél elegendőbb, ha az t mondja, nem aka rja, hogy beleolvassak. Ha ez t nem tudja rólam, akkor nem is a ba rátom. Nem lesem ki a tit– A titkaimat? – ne vetett Mende mondó. – Az ért pecséte ltem le a hátsó rész ét, mert od a írom a sajá t írásaimat, és nem akarom, hogy bá rki az okra az oln.

– Más emberek is írnak a z elejébe?– Írnak biz ony.– Az tán miket írnak? Én is írhatok oda valamit?– Egy mondatot írnak bele a legfontosabb dologról, amit tettek, vagy amit a saját sz emükkel láttak. Arra az egyetlen mondatra van sz üksége m, hogy eon a történetük. így az tán, mikor másik helyre megyek, e gy másik ház ba, kinyitom a könyvet, elolvasom a mondatot, és elmesé lem a történetet.Alvinnak páratlan lehetőség ötlött az esz ébe. Mende mondó Ben Franklinnel élt egy ide ig, nem igaz?– Ben Franklin is írt bele?– Ő írta a legelső monda tot.– Leírta a legfontosabb dolgot, a mit valaha is tett? – Úgy bizony.– Az tán mi volt az ? Mendemondó fölállt.– Gyere vissz a ve lem a ház ba, kölyök, és megmutatom. Útközben pedig e lmondom neked a történetet, hogy megértsd , miért írta.Alvin talpra szökkent, és megragadta Mendemondó kabátujját, aztán szinte húzta-vonta a házhoz vezető ösvény felé.– Akkor indulás!Alvin nem tudta, hogy Mendemondó szándékosan döntött úgy, nem mennek templomba, vagy egyszerűen csak kiment a fejéből; bármi okkal is bíred ett volt az ered ménnyel. Egy olyan vasárnap, amikor nem kellett templomba menni, olyan nap volt, amiért érdemes élni. Hozz á még Mende mondó törté

eremtő Ben saját kézírása a könyvben, csaknem tökéletessé varázsolta a napot.– Hova a sie tség, lurkó? Nem visz el a ha lál engem sem ebéd e lőtt, és téged sem, a történetek e lbesz éléséhe z ped ig idő kell.– Arról írt, amit csinált? – kérd ez te Alvin. – Az a legfontosabb dolog?– Éppenségge l igen.– Tudtam! A ké tlencsé s sz emüveg? A ká lyha?– Az embere k mindig az t mondogatták ne ki, Ben, maga egy igaz i Teremtő. Ő az onban mindig taga dta, aká rcsa k az t, hogy varáz sló lett volna. Neke m az ttségem a titkos tanokhoz , mondogatta. Csak fogom a d olgokat, és össz erakom őket, hogy jobbak legyenek.

Létezett már kályha, mielőtt megcsináltam volna az enyémet, és létezett szemüveg az enyém előtt. Sosem alkottam igazán az életem során, ahogy azt eemtő tenné. Én ad tam a kétlencsés szemüveget, d e e gy Teremtő új sz emeket adna.– Az t gondolta, hogy nem csinált semmit?– Én is megkérd ez tem tőle egy napon. Éppen az nap, amikor a könyvemet írni kez dtem. Az t mondtam neki, Ben, mi a legfontosabb dolog, amit éle tébenig elmondta nekem, amit az imént besz éltem e l, hogy sosem csinált igaz án semmit az életben, én ped ig az t válasz oltam, Ben, ez t maga sem hisz i el, ésem el. Ő ped ig úgy szólt, Bili, most megfogtál. Van egyvalami, amit én csináltam, és az a legfontosabb dolog, amit életemben tettem és láttam.

Mendemondó elhallgatott, a lépteire ügyelt, ahogy lefelé eresz kedtek, a lábuk alatt ropogó levelekkel.– Mi volt az?– Nem akarod megvárni, míg hazaé rünk, é s magad olvasod el? Alvin akkor mérges lett, mérgesebb, mint amennyire lenni akart.

– Gyűlölöm, amikor az ember tud valamit, é s nem mondja meg!– Hátrább az agarakka l, lurkó! Elmondom én. Az t írta: , ,Az egyetlen dolog, amit igazán én alkottam, az egy sz ó csupán: amerikai."– Hát ennek nincs sok értelme. Az amerikaiak születnek.– Ez nem egész en így van, Alvin. Babák születnek. Angliában és Amerikában egyaránt, ezért nem a megszületés az, amitől amerikaivá válnak.Alvin eltöprengett ezen egy keveset.– Akkor az tesz i, hogy Amerikában sz ületnek.– Ez is igaz . De ötven évvel ez előtt, ha sz ületett egy gye rmek Philadelphiában, sosem mondták volna rá, hogy amerikai. Az t mondták, pennsylvaniai gy

w Amsterd amban sz ületett gyerek ped ig térd nad rágos volt, a bostoni gyerek jenki, a Charlestonban sz ületett gye rek ped ig jakobinus vagy gavallér, vagyonló.– Még mindig így van – mondta Alvin.– Így igaz, öcskös, de van még valami más is. Az a rengeteg név, gondolta a Vén Ben, azok a nevek felosztottak minket virginiaira, narancsemberre,nd-ire, fehérekre, rézbőrűekre és feketékre, kvékerekre, pápistákra, puritánokra, presbiteriánusokra, hollandokra, svédekre, franciákra, angolokra. Vén By egy virginiai sosem bízna meg igazán egy Netticutból való emberben, és hogy egy fehér ember sosem bízna meg igazán egy rézbőrűben, mert mindor azt mondta magának: ha ez a rengeteg név szétválaszt minket, miért nem fogunk egy nevet, ami összeköt? Eljátszadozott pár névvel, amit már haoriban. A gyarmatos, például. De nem tetszett neki a gyarmatos, mert azáltal mindig visszafordítanánk a tekintetünket Európa felé, meg aztán a rézbőrű

pesek voltak, ugyebár, ahogyan a feketék sem, mivel ők meg rabszolgaként érkeztek. Érted már?– Olyan nevet aka rt, amelyen mindannyian osz tozhatunk – mondta Alvin.



– gy ám. Egyetlen d olog volt közös bennünk. Ugyana z on a kontinensen laktunk. Ész ak-Amerikában. Tehá t esz ébe jutott, hogy legyünk ész ak-amerikaiakhossz únak tűnt. így az tán...– Amerikaiak.– Ez a név magába n foglalja a ha lász t, aki West Anglia rojtos partvidékén keresi a kenyerét, akárcsak a rabsz olga tartó bárót Dryde n dé lnyugati rész én. Ug

az irrakwai mohawk törzsfőnökre, mint a New Amsterdam-i térdnadrágosra. A Vén Ben tudta, hogy amint az emberek elkezdenek amerikaiként gukra, egy nemz etté válnak, nem pedig egy fáradt, vénséges európai ország rész évé; e gyetlen új nemze tté egy új földön. Ez ért az tán alkalmaz ni kez dtdenben, amit csak írt. A Szegény Richárd Almanachja tele volt azzal, hogy az amerikaiak ezt meg azt csinálták. Amikor pedig leveleket írogatott mindensmiket írt bele, hogy „A birtokok körüli konfliktusokat az amerikaiaknak együtt kell megoldaniuk, mert az európaiak nem érthetik meg, mire van szükrikaiaknak a túléléshez. Miért kellene az

amerikaiaknak európai háborúkban e lpusz tulniuk? Miért kellene, hogy az amerikaiakat az európai bíróságok precedensei sz orítsák korlátok közé?" meg ilyven belül alig akadt ember New England és Jacobia között, aki ne úgy gondolt magára, hogy legalábbis részben ne lett volna amerikai.

– Ez csak egy név.– De ez en a néven nevez z ük magunkat. Ráa dá sul beletartozik minde nki ez en a kontinensen, aki hajland ó elfogad ni a neve t. A Vén Ben keményen d olgozy ez az elnevezés annyi embert foglaljon magába, amennyit csak lehetséges. Anélkül, hogy postamesterinél magasabb hivatali rangot viselt volna, egyes-

zetté változtatott egy nevet. Mivel délen a király uralkodik a gavallérok fölött, északon pedig a Lord Protektor emberei, New Englandben, látta, hogy n, csak káosz és háború, a csatatér közepén Pennsylvaniával. Meg akarta előzni a háborút, és ehhez az ,,amerikai" nevet használta föl. Rávetteandieket, hogy ne merjék megsérteni Pennsylvaniát, a gavallérokat pedig arra, hogy kezüket-lábukat törve próbálják elnyerni Pennsylvania támogatását. Ő

kardoskodott amellett, hogy egy amerikai kongresszus fektesse le a kereskedelem alapjait, és uniformizálja a földtörvényeket.– És végez etül – folytatta Mend emondó -, mielőtt Angliából Amerikába hívott volna engem, megsz övegez te az Amerikai Megállapod ást, és rábírta a hétóniát, hogy írják alá. Nem volt könnyű, tudod, még az államok száma is nagy viaskodással járt. A hollandok látták, hogy az Amerikába érkezett emigbsége angol, ír és skót szár mazású volt, s nem akarták, hogy bekebelezzék őket, így aztán Vén Ben megengedte nekik, hogy három kolóniára osslandiát, hogy több szavazatuk legyen a Kongresszusban. Azáltal, hogy Suskwahenny kivált Új-Svédországból és Pennsylvaniából, újabb viszályt rítani.

– Ez csak hat állam – jegyez te meg Alyin.– Vén Ben nem engedte , hogy bárki is aláírja a Megállapod ást, hacsak az Irrakwát nem fogad ják el, mint heted ik á llamot, sz ilárd határokka l, amelyenőrűek magukat kormányozzák. Sokan akadtak, akik a fehér ember nemzetét akarták létrehozni, de a Vén Ben hallani sem akart róla. A béke egyetlen

ndotta, ha minden amerikai egyenrangúként csatlakozik. Ezért tiltja a Megállapodás a rabszolgaságot és az efféle függőségeket. Ezért nem egállapodás, hogy bármelyik vallás hatalommal rendelkezzék egy másik vallás fölött. Ezért nem hagyja ez a Megállapodás, hogy bármelyik kormány is beznyomdát, vagy elhallgattasson egy beszédet. Fehér, fekete és rézbőrű; pápista, puritán és presbiter; gazdag, szegény, koldus, tolvaj, mindre ugyanaz a

atkoz ik. Egy nemzet, amit egyetlen sz óból teremtettek.– Amerikai.– Érted már, miért nevez te ez t a legnagyobb tettének?– Hogyhogy a Megállapodást nem tartotta fontosabbnak?– A Megállapod ás c sak sz avakból áll. Az „amerikai” volt az a gond olat, a mi megsz ülte a sz avakat.– De a jenkik és a gavallérok még nincsenek benne, és a háborút sem állította meg, mert az Appalache népe i még mindig harcolnak a király ellen.– Pedig benne vannak ám, Alvin. Emléksz el George Washington történetére Shena doa hban? Akkoriban még Lord Potomac volt a neve, és Róberagyobb seregét vezette Ben Arnold megmaradt, szedett- vedett csapatai ellen. Nyilvánvaló volt, hogy másnap reggel Lord Potomac gavallérjai lerohanj

erődöt, és véget vetnek Tom Jefferson hegyvidéki sza badságharcának. Ám Lord Potomac a hegyvidéki népek mellett harcolt a franciák ellen, Tom Jeffersomborája volt a régi időkből. Bele sem mert gondolni a másnap reggeli ütközetbe. Ki volt ez a Róbert király, hogy olyan sok vér folyjon érte? A láz ad ók cset akartak, meg azt, a király ne ültessen rájuk bárókat, és ne vigye el minden vagyonukat adó gyanánt, hogy a végén olyan nincstelenek egyenek, mint bármely másik fekete rabsz olga a Király Kolóniákon. Egész éjsz aka nem aludt.

– Imádkoz ott – mondotta Alvin.– Thrower tisz teletes így mesé li – mondotta Mendemondó sz igorúan. – De senki sem tudhatja. Mikor pedig másnap reggel besz éd et tartott a katonák e lőtt, e mlített imádkozásról. Arról a sz óról azonban besz élt, amit Ben Franklin alkotott. írt egy levelet a királynak, melyben lemondott a parancsnokságról, és vis

rtokait és címeit. Nem ,,Lord Potomac" néven írta alá, hanem ,,George Washingtonként". Aztán másnap reggel megállt a felsorakozott kékruhás katonák eondta nekik, mit tett, elmondta, hogy szabadon választhatnak, hogy engedelmeskednek-e a tiszteknek, és harcba mennek, vagy csatába indulnak Tom Jegetlenedési Nyilatkozata oldalán. Azt mondta, ,,A választás a maguké. Ami engem illet..."Alvin ismerte a monda tot, a kárcsak minden ember a kontinensen. Immár sokkal többet jelentettek neki ezek a sz avak, így aztán hangosan kiáltva folytatta.– ,, ...az én amerikai ka rdom többet nem ont amerikai vért!" -Az tán, mikor seregének többsége csa tlakoz ott az Appalache láz ad óihoz, fegyverestül, lőpkerestül, hadtápostul, megparancsolta a királyhoz hű maradt rangidős tisztjeinek, hogy tartóztassák le. ,,Megszegtem a királynak tett eskümet" mondőbbrendű jó cél érdekében tettem, de akkor is megszegtem az eskümet, és vállalom a felségárulás bűnét." Meg is fizetett, úgy ám, leválasztották akáról. De a király udvarán kívül vajon hányan gondolták, hogy valóban felségárulás volt?– Senki – felelte Alvin.– És va jon a király sikerre l harcolt-e meg az óta is egye tlen csa tát az Appalache vidéke e llen?– Egysz er se m.– A Shenandoa h harc mez ején állók egyike sem volt még a z Egyesült Államok polgára. Egyikük sem élt még az Amerikai Megállapodás passz usai sz erintor George Washington amerikai kardról és amerikai vérről beszélt, megértették, hogy az a név őket is takarja. No, most mondd meg nekem, ifjú Alvin, téreg Ben az t mondván, hogy a legna gyobb dolog, amit életébe n tett, amaz egyetlen sz ó megalkotása volt?Alvin megválaszolta volna a kérdést, ám ekkor léptek a tornácra, és mielőtt elérték volna az ajtót, az kivágódott, és anya állt ott. Az ábrázatából ítélve Alvan volt, és tud ta is, miért.

– El aka rtam menni a templomba, anyám!– Sok halott ember akar a mennybe menni – felelte anya -, és od a sem jutnak el.– Az én hibám, jó Faith assz onyság – sz ólalt meg Mend emondó. -Bizonyosan nem az , Mend emondó – felelte.– Besz élgetni kez dtünk, és attól tartok, elvontam a fiú figyelmét.– Ez a kölök már így sz ületett – felelte anya, és le se m vette a tekintetét Alvin arcá ról. – Az apjára ütött. Ha nem fogja be a kocsi e lé, aká r egy lovat, sosetemplomba, ha pedig nem szögezi le a lábát a templom padlójához, nemsokára már odakint van. Ha egy tízesztendős fiúgyermek gyűlöli az Úristent, az mz anyjának, hogy azt kívánja, bárcsak meg se született volna.

A sz avak sz íven ütötték Alvint.– Sz örnyű dolog ilyet kívánni – mondta Mendemondó. Hangja igaz án halk volt, a nya pedig végre fölnéz ett az öregember arcába.– Nem is kívántam – mondotta vé gül.– Sajnálom, anya – sz ólalt meg Alvin.– Gyere befe lé! – intett. – Azért jöttem el a templomból, hogy megkere sselek, de most már nincs e lég idő, hogy vissz aé rjük a ce remónia vége e lőtt.– Sok mindenről besz élgettünk, anyám – mondotta Alvin. – Az álmaimról, Ben Franklinról, meg...– Tőled c sak egyetlen történetet akarok hallani – vágott közbe anya.– Az ped ig az evangéliumok szava. Ha nem mész el a templomba, akkor ott fogsz ülni velem a konyhában, és evangéliumokat olvasol, míg megfő az ebéd

gy aztán Alvin még néhány óráig nem nézhette meg Vén Ben mondatát a könyvben. Anya egész ebédidőig befogta maga mellé, ebéd után pedig apa, a nMendemondó leültek, hogy megtervezzék, hogyan hozzanak le másnap egy malomkövet a gránithegyről.



– Maga miatt csinálom – mondotta a pa Mend emondónak -, ez ért jobb, ha velünk is tart.– Sosem kértem, hogy hozz on egy malomkövet.– Egy nap se m telt el, mióta itt van, hogy így vagy úgy ne tett volna említést arról, milyen kár, miért egy efféle de rék malmot sz énapajtának hasz nálnak,eknek szükségük volna jóféle lisztre.– Ha jól emléksz em, csak egysz er mondtam.– Talán így van – fe lelte apa -, d e ahánysz or magára néz ek, mindig az a malomkő jut esz embe.– Bizonyára az ért, mert az t kívánja, bárcsak ott lett volna a helyén, mikor a földhöz vágott.– Nem is kívánja! – s ipította C ally. – Mert akkor már halott volna! Mende mondó csa k vigyorgott, apa ped ig vissz avigyorgott rá. Ez tán nekiálltak erről, m

élgetni. Később az assz onyok áthoz ták az unokákat a vasárnapi vacsorához , akik annyisz or énekeltették el Mende mondóval a nevetős da lt, hogy Adolta, sikíthatnékja támad , ha még egysz er meghallja a „ha-ha-ha, hi-hi-hi" kórust.Végül csak a vacsora végeztével, miután az összes pereputty hazakódorgott, csak akkor került elő Mendemondó könyve.– Már éppen morfondíroz tam, hogy kinyitja-e valaha is az t a könyvet– mondotta apa.– Csupán a megfelelő időre vártam. -Ez tán Mendemondó elmagyaráz ta, miként írták be le más emberek a legfontosabb dolgot az életükben.

– Remélem nem kívánja, hogy én is írjak bele – mondta apa.– Ó, még nem engedné m, hogy írjon bele. Még el sem mesélte nekem a legfontosabb cseleke de tét. – Mend emondó hangja e llágyult. – Talán még meg semontosabb cselekedetét.Apa e gy kicsit mérgesnek, vagy tán egy kicsit ijedtnek tűnt. Bármelyik volt is az , hamar túltette magát ra jta.– Mutassa meg, mi van abban a könyvben, amit mások olyan pisz kosul fontosnak találtak!– Ó – sz ólt Mend emondó. – Tud olvasni?– Elmondanám, hogy jenki neveltetést kaptam Massac husettsben, mielőtt még megház asodtam volna, és molnárnak á lltam volna West Hamshire-ben, jóvaly ideköltöz tünk. Meglehet, hogy egy londoni műveltséghez képest talán nem sok, Mendemondó, de nem tud leírni olyan szót, amit én el ne tudnék olvasnilatinul van.

Mendemondó nem felelt. Kinyitotta a könyvet. Apa elolvasta az első mondatot:– Az egyetlen dolog, amit igazán én alkottam, az egy szó csupán: amerikai. – Apa fölnézett Mendemondóra. – Hát ezt meg ki írta?– Az öreg Ben Franklin.– Ahogy én ha llottam, az egye tlen amerikai, akit valaha is c sinált, fa ttyú volt.– Talán majd az ifjabbik Alvin elmagyaráz z a magának egysz er – mondotta Mendemondó.Amíg erről beszéltek, Alvin átfurakodott közöttük, és a Vén Ben kézírására nézett. Nem különbözött más emberek írásától. Kissé csalódottnak érezte ma

tudta volna megmondani, mire számított. Tán, hogy aranyból vannak a betűk? Hát persze, hogy nem. Hiszen, miért is nézne ki másként egy nagy emberron, mint egy bolondé .Mégsem tudta elhessegetni, hogy milyen egyszerűek voltak a vonalak. Kinyúlt, és lapozgatni kezdte a könyvet, az ujjaival pörgette át az oldalakat. Adenütt hasonlóak voltak. Sz ürke tinta, sárguló papíron.Fény villant a könyvben, egy pillanatra elvakult tőle.– Ne já tsz ad oz z a papírral! – mondta apa. – A vé gén még e lsz akítasz egyet.Alvin Mendemondó felé fordult.– Mi van az z al az oldallal, ami úgy világított? – kérdez te. – Arra mi van írva?– Fény? – kérdez te Mendemondó.Erről Alvin rögvest tudta, hogy egyedül ő látta. -Találd meg magad ! – mondotta Mende mondó.– Csak e lszakítja – sz ólt apa.– Vigyáz ni fog – így Mend emondó. Apa a z onban haragosna k tűnt.– Az t mondtam, hagyd bé kében az t a könyvet, Alvin!Alvin már engedelmeskedett is, de Mendemondó a vállára tette a kezét. Halkan szólalt meg, Alvin pedig érezte, hogy a vénember ujjai védelmező jelet raj– A fiú látott valamit a könyvben – mondta. – Sz ere tném, ha meg találná nekem.Alvin meglepetésére apa engedett.– Hát, ha nem bánja, hogy e gy ese tlen lurkó elsz akítsa – d ünnyögte, majd e lhallgatott.Alvin óvatosan, oldalról oldalra átlapozta a könyvet. Egyszer csak az egyik lap a helyére hullott, és belőle éles fény áradt, ami elkápráztatta a fiút egy pilztán halványulni kezdett, hogy végül egy lángoló betűs mondatot formázzon.

– Látja, a hogy égnek? – kérdez te Alvin.– Nem – mondotta Mend emondó – De érz em a füs t szagá t. Érintsd meg a lángoló sz avakat!Alvin kinyúlt, é s finoman megérintette a mondat elejét. Meglepetésé re a lángok nem égettek, ámbár melengették a kez ét. Csontig hatoló melegség volt az ,tolsó hidege is elillant a testéből. Elmosolyodott, olyan ragyogónak é rez te magát belülről. Amint megérintette, a lángok össz eroskad tak, kihűltek é s e ltűntek

– Mit ír? – kérd ez te anya . Az asz tal túlolda lán állt, meg az tán nem is volt túl jó olvasó, és a sz avak is fejjel lefelé voltak neki.Mendemondó felolvasta:– Teremtő születik.– Nem sz ületett Teremtő, mióta az utolsó borrá változ tatta a viz et – mondotta anya.– Talán nem, d e ez t írta ide va laki – felelte Mend emondó.– Kicsoda? – követelte anya.– Egy leányka. Úgy öt esz tendeje lehetett.– Mi a története? – kérd ez te az ifjú Alvin. Mendemondó csak a fe jét ráz ta.

– Az t mondta, hogy senki sem írhat a könyvébe, ha csa k maga ne m ismeri a történetét.– Akkor írhatta bele, mikor nem figyeltem – felelte Mendemondó. – Nem is vettem ész re, míg egy másik helyre ne m értem.– Akkor honnét tudja , hogy ő volt az ? – kérd ez te Alvin.– Ő volt az – jött a válasz . – Arrafelé ő volt az egye tlen, aki képes lehete tt kinyitni az t a hexát, amivel lepecsé teltem a könyvet akkortájt.– Tehát maga sem tudja, mit jelent? Az t sem tudja, miért láttam lángolni az okat a be tűket?Mendemondó a fejét ráz ta.– Ha jól emléksz em, egy fogadós lánya volt. Keveset besz élt, d e amikor megsz ólalt, csakis a z igaz at mondta . Sosem haz udott, még ked vességből sem. Dondás tartja: „Ha mindig kimondod , a mit gondolsz , e lkerülnek az aljas emberek". Vagy valami hasonló.– Mi volt a neve? – kérdez te anya. Alvin meglepetten néz ett föl rá. Anya nem is látta a fénylő sz avakat, akkor meg miért akarta olyan nagyon tudni, ki írta ő– Sajnálom – válasz olta Mendemondó. – Most nem jut esz embe a neve . De ha e sz embe is jutna, nem mondanám meg, mint ahogy az t sem, hol lakik. Nem y más emberek megkeressék, és olyan válaszokért zaklassák, amiket nem akar megadni. De annyit mondhatok, hogy fáklya volt, és igazlátó szemekkert aztán, ha ő azt írta, hogy egy Teremtő születik, akkor hiszek neki, ezért is maradhat benne a könyvemben.– Egysz er majd sz ere tném megismerni a történetét – mondta Alvin. – Tudni akarom, miért voltak olyan fé nyese k a sz ava i.Fölpillantott, és látta, hogy anya és Mendemondó farkasszemet néztek egymással.Aztán, a látómezeje szélén, ahol éppen csak nem látta tisztán, megérezte a Pusztítót, a láthatatlan reszketést, ami szétrázná a világot. Gondolkodá

ángatta az ingét a nadrágjából, és összecsomózta a sarkait. A Pusztító megremegett, aztán eltűnt a tekintete elől.



11.

lomkő

Mendemondó arra ébredt, hogy valaki ráz ogatja. Od akint még teljes sötétség uralkodott, d e már ideje volt indulni. Felült, nyújtózkodott egy kicsit, é s öröan, hogy mostanság, mióta puha ágyban aludt, mennyivel enyhült a sajgás a porcikáiban. Itt aztán szívesen éldegélne.A sz alonna olyan zsíros volt, hogy a serce gését tisztán hallotta a konyha fe lől. Már éppen a c sizmáját húzta volna fölfelé, amikor Mary kopogtatott az ajtón– Jobbára sz alonképe s vagyok – sz ólott ki.

A leány belépett és két pár hosszú, vastag z oknit nyújtott feléje.– Magam kötöttem őket – mondotta.– Ilyen vas tag z oknikat még Philadelphiában sem kaphatnék.– Ide kint, Wobbish megyében hidegek a telek, és... – nem fejez te be. Túlságosan sz égyenlős volt, elpirult, behúz ta a nya kát, és fürgén kisurrant az ajtón.Mendemondó felhúzta a zoknit, rá a csizmáját, aztán elvigyorodott. Egyáltalán nem érezte rosszul magát, amiért olykor elfogadott egy-egy ilyen ajáanolyan keményen dolgozott, mint bárki más, és sokat segített ennek a farmnak is, hogy felkészüljön a télre. Jó tetőfedő volt, szeretett mászni, és nema magasságtól. Ezért aztán saját kezével gondoskodott róla, hogy a házak és pajták, istállók és ólak mind szárazak maradjanak, ha hullik a hó meg az es

Meg aztán, anélkül, hogy bárki eldöntötte volna miként legyen, nekilátott előkészíteni a malomházat a malomkő fogadására. Személyesen rakodta el a szom padlózatjáról, öt szekeret töltött meg vele. Az ikrek, akiknek nem igazán akadt még saját farmjuk, amit gondozniuk kellett volna, hiszen csak azon aasodtak meg, segítettek lerakni az egészet a nagy pajtában. Mindezt anélkül, hogy Miller akárcsak egy vasvillát felragadott volna. Mendemondó gondodenről, é s nem verte nagydobra, Miller ped ig sosem erősködött miatta.Más dolgok azonban nem alakultak túl jól. Te-Kumsza és a sóni rézbőrűek olyan sok embert űztek el Carthage-ből és környékéről, hogy a telepesek nemgtől cidriztek. Még szerencse, hogy a Próféta és ezernyi lakosú rézbőrű városa a folyó túloldalán állt, és mind arról beszéltek, hogy sosem emelnek több

kire, semmiféle háborúban. Azonban akadt számos rézbőrű, akik úgy éreztek, ahogy Te-kumsza, nevezetesen hogy a fehér embert az Atlanti-óceán partj, és hazaúsztatni őket Európába, hajóval avagy anélkül. Háborúról szólt a beszéd, és az a hír járta, hogy Bill Harrison, odalenn, Carthage-ben szíves

otta ezt a lángot, nem is szólva a detroiti franciákról, akik mindig arra buzdították a rézbőrűeket, hogy támadják meg az amerikai telepeseket azleteken, amik a franciák szerint Kanada részei voltak.Az Erély városi emberek is minduntalan erről beszélgettek, de Mendemondó tudta, hogy Miller az egészet nem vette túl komolyan. A rézbőrűekről azménye, hogy vidéki bolondok, akik semmi mást nem aka rtak, c sak annyi whisky-t nyakalni, amennyi beléjük fért. Mendemondó már korábban is tapasz talkedést, de csak New England-ben. A jenkik mintha sosem jöttek volna rá, hogy a New England-i réz bőrűeknek már rég volt annyi sütnivalójuk, hogy az mba költöztek. Az bizonyára felnyitná a jenkik szemét, ha látnák, hogy az Irrakwa serényen dolgozott az egyenesen Angliából hozatott gőzgépeken, , a Finger Lakes vidékén egy Eli Whitney nevű fehér ember segített olyan gyárat építeni, ami hússzor gyorsabban képes fegyvereket gyártani, mint bárkinapon majd a jenkik arra ébrednek, hogy a rézbőrűek már nem részeges majmok, és igencsak kapkodniuk kell magukat, hogy mentsék az irhájukat.

Eközben Miller nem vette túl komolyan a háborús szóbeszédet.– Mindenki tudja , hogy réz bőrűekkel van tele az erd ő. Nem lehet meg á llítani őket abban, hogy erre felé ólálkodjanak, de nekem még egy c sirkémet se m laztán gondom sem akadt velük.– Még egy kis sz alonnát? – kérd ez te Miller, és Mend emondó felé tolta a tálat.– Nem sz oktam hoz z á, hogy ilyen sokat e gyek regge lire – sz abadkoz ott Mend emondó. – Mióta itt lakom, minden étkez ésnél többet esz ek, mint amennysz álló nap.– Zörögnek a c sontjai – mondta Faith, és két forró méz es pogácsát csapott le elé az asz talra.

– Egy fa latot sem bírok enni – tiltakoz ott Mend emondó.A pogácsák rögtön le is csusszantak Mendemondó tányérjáról.– Majd én – mondta az ifjú Alvin.– Ne nyúlkálj át az asz talon! – dorgá lta Miller. – Különben sem bírod megenni mindke ttőt.A kis Alvin riasztó gyorsasággal bizonyította az ellenkezőjét. Aztán lemosták a mézet a kezükről, felhúzták a kesztyűiket, és kimentek a szekérhez. Keletgosodni kezdett, Dávid és Józan pedig, akik a város felé laktak, éppen megérkeztek lóháton. Az ifjabbik Alvin a szekér hátuljába mászott, a szerslek, sátrak és batyuk közé; napokba telik majd, míg visszatérnek.

– Sz óval... megvárjuk az ikreket és Mértéket? – kérde z te Mende-mondó.Miller felpattant a sz ekér bakjára.– Mérték már e lőre ment fát vágni a sz ánhoz . Keres és Talál pedig idehaz a marad nak, ház ról ház ra járnak majd . – Elvigyorodott. – Nem hagyhatjuk véd teonynépet, mikor annyi vad rézbőrű ólálkodik a környéken, nem igaz?

Mendemondó is elvigyorodott. Örült, hogy Miller nem volt olyan önelégült, amilyennek mutatta magát.Jó hossz ú út vitt föl a kőfejtőhöz . Útközben elhalad tak egy sz ekér roncsai mellett, rajta egy kettétört malomkővel.– Ez volt az első próbálkoz ásunk – mondotta Miller. – Az tán amikor vissz afe lé tartottunk, útköz ben kiszáradt az egyik tengely, és a lejtőn besz orult. Azkér megrogyott a malomkő súlya alatt.Később egy széles patakhoz értek, Miller pedig elbeszélte, hogyan próbáltak meg két malomkövet is leúsztatni rajta tutajon, de az mind kétszer megbillyedt az egész.

– Balsz erencsé nk volt – mondotta Miller, de az ábráz atja a lapján nagyon a sz ívére vette a dolgot, mintha va laki minduntalan megpróbá lta volna megakad álításban.– Ez ért hasz nálunk ez úttal sz ánt, meg rönköket – mondta a kis Alvin előrehajolva a sz eké r hátuljából. – Semmi sem eshetik le, ne m törhetik el, é s ha mégik farönkök, abból meg van elég.– Amíg nem esik – mondta Miller. – Vagy havazik. -Az ég tisz tának tűnik – mondotta Mendemondó.– Az ég haz udik – morogta Miller. – Ahánysz or tenni próbálok valamit, a víz mindig utamba áll.A nap már magasan járt, mire elérték a kőfejtőt, de még messze voltak a delelőjétől. No persze, a hazaút jóval hosszabb lesz. Mérték máris kivágott hat ár szálfát, meg húsz kisebbet. Dávid és Józan rögtön nekiláttak lecsupaszítani őket, majd olyannyira lekerekíteni a törzsüket, amennyire csak bírták. Mertdy meglepetésére az ifjú Alvin kapta föl a kőfaragó szerszámokkal megrakott batyut, és elindult a sziklák felé.– Hova mész ? – kérdez te Mendemondó.– Hát keresnem kell egy jó kőfaragó he lyet – felelte Alvin.– Sz eme va n a kőhöz – mondotta Miller, de nem árult el többet.– Az tán, ha megtalálod a követ, mihez kez de sz vele? – kérde z te Mendemondó.– Hát kivágom – mondotta a fiú, és már iramod ott is fölfelé, egy olyan gye rmek önteltségével, mint aki tudta, hogy egy felnőtt munkáját végz i.– Kez e is van a kőhöz – jegyez te meg Miller.– Még csa k tíz éves – mond otta Mendemondó.



– Hatesz tendős volt, mikor az első kövét kifaragta – vá lasz olta Miller.– Az t mondja, ez affé le fortély nála?– Én ilyet nem mondtam.– Hát akkor az t megmondja-e , Alvin Miller, hogy nem hetedik fiú maga véletlen?– Miért kérdi?– Akik ismernek ilyesféle dolgokat, az t mond ják, egy heted ik fiú heted ik fia különös ké pességekkel sz ületik, tudja, hogyan látsz anak a dolgok a felszrt lesz nek olyan jó varázsvesszősök.

– Ez t mondják?Mérték sétált oda hozz ájuk, é s csípőre tett kézz el, bosszúsan néz ett az apjára.– Apám, mi baj származ hatnék be lőle, ha megmondja ne ki? Errefe lé az egész vidék tisz tában van vele.– Úgy vélem, hogy Mend emondó már így is többet tud annál, mint amennyire sz ere tném.– Hálátlanság ilyesmit mondani, apám, különöst egy olyan emberről, aki kétsz er is biz onyította a bará tságát.– Ha nem akarja, nem kell elmondania – sz ólalt meg Mendemondó. -Akkor elmondom én – sz ólt Mérték. – Apánk hetedik fiú, úgy bizony.– Aká rcsak a kis Alvin, igaz am van? – folytatta Mendemondó. -Sosem említették, de sejtettem, hogy ha egy férfi a saját nevét ad ta egy fiúnak, aki

szülöttje, akkor azt bizonyára azért tette, mert a hetedik fia.– A legidősebb bá tyánk, Eré ly a Hatrack-folyóba vesz ett oda alig pár perccel az után, hogy a kis Alvin megsz ületett – mondotta Mérték.– Hatrack – sz ólt Mend emondó.– Ismeri a he lyet? – kérdez te Mérték.– Minden he lyet ismerek. De valami okból esz embe jut erről a névről, hogy már korábban is gondolnom kellett volna rá , ámbár nem tudom, miért. Tehát hedik fia. Megidéz éssel hívja elő a malomkövet a sz iklából?

– Mi nem így besz élünk róla – mondta Mérték.– Vágja – fele lte Miller. – Akárc sak bá rmelyik másik kőfaragó.– Elismerem, hogy nagy fiú, de akkor is csak egy gyerek – tiltakoz ott Mendemondó.– Akkor mondjuk úgy – felelte Mérték -, hogy ha ő vágja a követ, akkor egy hangyányit simább, mint ha én vágom.– Hálás volnék, ha lent marad na velünk – mondta Miller -, és segítene a kopasz ítással meg a csomóz ással. Egy jó, fesz es sz ánra , és sz ép, kerek rönkökségünk. -Amit azonban nem mondott, de Mende mondó érthetően hozzáhallotta, az arról üzent, hogy ,,Maradjon itt lent, és ne kérdezősködjön túl sokanról."gy aztán Mendemondó maradt, és Dáviddal, Mértékkel meg Józannal egész délelőtt, és a délután legjavában dolgozták a fát, miközben távolabbróották a fém csilingelését a kövön. Mivel a többiek eleinte nem bizonyultak túl bőbeszédűnek, ő kezdett el történeteket mesélni. Lévén, hogy nem vol

alok, nem kalandokról, hősökről és tragikus halálokról beszélt nekik.A délután javarészét éppenséggel John Adams történetének szentelte: hogyan gyújtotta föl a házát egy feldühödött bostoni tömeg, miután sikeresen elony felmentését, akiket boszorkánysággal vádoltak meg. Hogyan hívta meg Alex Hamilton Manhattan szigetére, ahol kettesben jogi vállalkozásba kesélte, a hogy tíz év a latt sikerült úgy terelgetniük a holland kormányt, hogy korlátlan bevándorlást biz tosítson nem hollandul besz élő embereknek, míg az ok, walesiek és írek lettek a többség New Amsterdamban és New Orange-ben, és a legnagyobb kisebbség Új-Hollandiában. Elmesélte, hogyan sikerült 0-ban, hogy az angolt elfogadják a második hivatalos nyelvnek, még éppen időben, hogy a három holland kolónia benne legyen az eredeti hét államban, rta az Amerikai Megállapodást.– Fogadok, hogy a hollandok gyűlölték őket, mire végez tek – jegyez te meg Dávid.– Ó, ennél sokkal jobb politikusok voltak – mondotta Mend emondó.– Mindke tten jobban besz éltek holland ul, mint a legtöbb holland , é s a gye rmekeiket is holland iskolákba íratták. Annyira á tkozottul hollandusnak tűntek, hox Hamilton indult a New Amsterdam-i kormányzóságért, John Adams pedig az Egyesült Államok elnöki poszt jáért, mindketten több szavazatot kandok lakta rész eken, mint a skótok és írek köz ött.– Fogadok, ha én akarnék polgármester lenni, sikerülne rá vennem az okat a svéd eke t és hollandokat a folyó mentén, hogy rám sz avaz z anak – tűnődött Dávid .– Még én sem sz avaz nék rád – jegyez te meg Józ an.– Én igen – mondotta Mérték. – És remélem, hogy egysz er majd tényleg indulsz a polgármesterségért.– Nem is indulhatna a vá lasz táson – mondotta Józ an. – Hisz en ez még nem is igaz i város.– De az lesz – mondotta Mendemondó – Már láttam ilyet korábban is. Amint sikerül elindítanotok a malmot, nemsokára már háromsz áz ember fog lakni a mmplom között.– Gondolja?– Manapság az embere k csak Vértez et boltjába é rkez nek a környék ről, talán évente háromsz or vagy négysz er – vá lasz olta Mendemondó. – Ha az onban hatnak, akkor gyakrabban fognak jönni. Hozz á inkább a ti malmotokba, mint bármelyik másikba a környéken, mert simábbak az utak, és erősebbek a hidak– Ha pe dig a malom pénz t hoz – folytatta Mérték -, apa biz tosan e lküldet e gy buhr-kőért Franciaorsz ágba. Od aát, West Hampshire-ben olyan kövünk voltrad ás e löntötte volna a malmot. A buhr- kő pedig finom, fehér lisztet jelent.

– A fehér lisz t pedig jó forgalmat – folytatta Dávid. – Mi, az idősebbek még e mléksz ünk. Egykor majdnem gaz da gok voltunk.– Úgy – vette vissz a a sz ót Mendemondó. – Ha ped ig itt az a na gy jövés-menés, nem csak egy sz atócsbolt, egy templom, meg e gy malom lesz a vá rosbólbbish mentén jófajta, fehér agyag van. Előbb- utóbb egy faz ekas is megtelepsz ik itt, é s ellátja edé nyekkel a környéket.– Hát, bárcsa k ez gyorsabba n menne – mondotta Józ an. – Az assz ony már halálosan beteg attól, mondja ő, hogy óntányéron ke ll az ételt felszolgálnia.– Így gyarapsz ik egy város – bólogatott Mendemondó. – Egy jó bolt, egy templom, az tán egy molnár, meg a faz ekas. Téglák is kellenek, ami az t illeti. Ahos van...– Dávid lehe t a polgármes ter – mondotta Mérték.

– Én az tán nem – ráz ta a fe jét Dávid. – Ez az egész politikai tébolyda nem neke m való. Vértez et akarja e z t magának, ne m én.– Vértez et király aka r lenni – mondotta Józ an.– Ez nem volt szép d olog – mondotta Dávid.– De igaz – mondotta Józ an. – Isten is próbálna lenni, ha ese tleg fel sz abadulna az állás.Mérték magyarázólag fordult Mendemondó felé.– Józ an é s Vértez et nem sz ívlelhetik egymást.– Miféle férj az , a ki boszorkánynak nevez i a feleségét? – morogta Józ an keserűen.– Miért neve z né annak? – kérd ez te Mendemondó.– Az már biz tos, hogy mostanában nem hívja a nnak – magyaráz ta Mérték. – Elea nor megígérte neki, hogy felhagy a praktikákkal, meg minden bűvös fortéyhában. Szégyen, hogy egy assz onynak csupán a pusz ta két kezével kell igaz gatnia a ház tartást.– Elég volt! – sz ólt rá Dávid. Mendemondó a sz eme sarkából még elcsípte a figyelmez tető pillantás t.Nyilván nem bíz tak eléggé Mend emondóban, hogy beavassák az igaz ságba . Ez ért az tán Mendemondónak kellett elárulnia, hogy már ismeri a titkot.– Ne kem úgy tűnik, többet hasz nálja, mint amennyit Vértez et sejt – jegyez te meg. – A tornácon egy ravasz ul álcáz ott hexa lóg kaspókból és gyógynövén

aztán a szemem láttára használt rajta egy nyugtatást aznap, mikor a városba értem.Minden munka megállt egy pillantásra. Senki sem nézett rá, de egy másodpercig senki nem tett semmit. Feldolgozták a tényt, hogy Mendemondó kezdett

anor titkát, és senki kívülállónak nem mondta el, még Istenvértezetje Weavernek sem. Mert egy dolog volt, hogy tudta, és megint más, hogy ők megerőne. így az tán nem szóltak, hanem nekiláttak össz ecsomózni a sz án d arabjait.



Mendemondó törte meg a csöndet azzal, hogy visszatért a korábbi társalgáshoz.– Csupán idő kérd ése , hogy ez eken a nyugati vidékeken is elegen lakjanak ahhoz , hogy államnak kiáltsák ki magukat, és csa tlakoz ni a karjana k az Agállapodáshoz. Ha pedig ez megtörténik, akkor szükség lesz becsületes emberekre, hogy komoly tisztségeket lássanak el.– Mifelénk az tán nem fog találni se egy Hamiltont, se egy Adamset vagy Jeffersont – jegyez te meg Dávid.– Talán nem – vont vállat Mendemondó. – De ha ti, helybéli fiúk nem alkottok saját kormányt, a kkor arra mérget vehetsz , hogy sok városi ember sz ívesen mettetek. így lett Aaron Burr is Suskwahenny kormányzója, mielőtt Dániel Boone agyonlőtte volna kilencvenkilencben.

– Ez t úgy mondja, mintha gyilkosság le tt volna – jegye z te meg Mér ték. – Tisz tességes párbaj volt.– Énsz erintem a pá rbajoz ók nem mások, mint két gyilkos, akik meg egyez nek, hogy felváltva próbálják megölni egymást.– Akkor nem, ha egyikük egy becsületes , igaz i földink, míg a másik egy haz udoz ó, c saló városi ember – mondotta Mérték.– Én nem aka rom, hogy holmi Aaron Burr próbáljon meg kormányz ó lenni a Wobbish vid ékén – jegyez te meg Dávid. – Márped ig Bill Harrison is effé lenn, Carthage City-ben. Inkább szavazok Vértezetre, mintsem rá.

– Én pedig inkább sz avaz nék rád, mintsem Vértez etre – mondotta Mendemondó.Dávid felmordult. Tovább fonogatta a kötelet, és csomózgatta a rönkök között. Mendemondó ugyanezt tette a másik végén. Amikor elért a végére, ahol csett, Mérték megállította.

– Várjon csak! Sz ólok Alvinnak. – Mérték lassan elkocogott a kőfe jtő irányába.Mendemondó leejtette a kötelek vége it.– Alvin csomóz z a a köteleket? Az t hittem volna, hogy ti, felnőtt emberek is meg tudjátok kötni az effé léket.Dávid elvigyorodott.– Fortélyosan ügyes be nne a kölök.– Nektek, többieknek, nincsene k effé le fortélyaitok? – kérd ez te Men- demondó.– Egy kevés.– Dávid a hölgyekkel tud jól bánni – jegyez te meg Józ an.– Józ an pedig igaz i táncos lábú legény. Nála jobban senki sem hegedül – felelte Dávid. – Nem mindig találja e l a hangot, de fürgén húz z a.– Mértéknek pe dig olyan sa ssz eme van, olyan messz i dolgokat is meg lát, amit a többi ember ész re se m vesz .– Minda nnyiunknak vannak effé le dolgai – foglalta össz e Dávid . – Az ikrek mindig tudják, ha baj kész ül, és mindig időben ott vannak.– Apa pe dig össz erakja a tárgyakat. Vele csináltatjuk a bútorok egybeillesz tését, ha kell.– A lányoknak is megvannak a maguk trükkjei.– De senki sem fogható az ifjabbik Alvinhoz . Dávid komolyan bólintott.– Az a helyz et, Mendemondó, hogy mintha ő sem tudna róla. Vagyis, mindig meglepőd ik rajta, ha jól alakulnak a dolgok. Mindig büsz ke, ha ad unk nek

nkát. Sosem láttam, hogy uraskodott volna valaki fölött, mert többre képes, mint a másik.– Jó gyere k – mondotta Józ an.– Kicsit ügyetlen – tette hozz á Dávid .– No nem igaz án ügyetlen – helyesíbett Józan. – Legtöbbször nem az ő hibája.– Mondjuk inkább, hogy körülötte gyakrabban történnek balesetek.– Nem nevez ném balsz erencsé nek – így Józ an.– Balsz erencsé nek én sem.Mendemondó viszont megjegyezte magának, hogy éppenséggel mindketten kimondták, de nem tette szóvá. Végtére is, a harmadik hang teszi iz erencsé t. A hallgatás volt a legjobb gyógyír az óvatlanságukra. A másik kettő hamar rá jött, é s tartották a sz ájukat.Kis idő múltán megjelent Mérték, nyomában Alvinnal. Mendemondó nem mert a ha rmadik megsz ólaló lenni, mivel rész t vett a korábbi társalgásban. Még re, ha Alvin szólalna meg elsőként, mert reá vonatkozott a balszerencsés gondolat. Mendemondó tehát Mértéken tartotta a szemét, és fölvonta a szemögyen jelezve Mérték felé, hogy arra várnak, megszólaljon.Mérték pedig megválaszolta a kérdést, amit szerinte Mendemondó tekintete tett fel.– Ó, apa fönt marad t a sz iklánál, hogy őrködjék.Mendemondó hallotta Dávid és Józan megkönnyebbült sóhaját. A harmadik hangnak nem a balszerencse járt a fejében, így aztán az ifjú Alvin biztonságbaMendemondó ped ig immár sz abad on elgondolkodhatott rajta, miért érez te úgy Miller, hogy őriz nie kell a kőfejtőt.– Mi történhet egy sz iklával? Még sosem hallottam, hogy a réz bőrűek követ loptak volna.Mérték rákacsintott.– Ó, különös dolgok történhetnek e rrefe lé, különöst egy malomkővel.Alvin pedig már Dáviddal és Józannal tréfálkozott, mialatt a csomókat kötözgette. Keményen dolgozott, hogy olyan szorosra húzza őket, amennyire bndemondó látta, hogy nem is magában a csomóban nyilvánult meg a fortélya. Miközben Al szorosra húzta a köteleket, azok mintha úgy fordultak volnden fonattal belemélyedjenek, beleharapjanak a fába, hogy az egész szán még erősebben simuljon össze. Nagyon finom jelenség volt, ha Mendemonelt volna rá, nem vette volna észre. De igaz volt. Amit az ifjú Al összekötött, az aztán kötve maradt.

– Ez elég sz oros már ahhoz , hogy akár tutaj legyen belőle – mondotta Al végül, é s hátrébb lépett, hogy megcsodá lja.– Nos, ez úttal sz ilárd ta lajon fog úsz ni – szólt Mérték. – Apa a z t mond ja, még hugyoz ni sem fog többet vízbe.Mivel a nap már alacsonyan járt nyugaton, nekiláttak tüzet rakni. Munka közben eléggé kimelegedtek, de estére tüzet kellett rakniuk, hogy távol tartsák a

hideget.Miller nem jött le még vacsoráz ni sem, amikor pedig Józ an fölállt, hogy ennivalót vigyen az apjának, Mendemondó felajánlotta, vele tart.– Nem is tudom – sz ólt Józan. – Ne m sz ükséges.– De én akarok.– Apánk... nem sz ereti, ha mindenféle emberek gyűlnek a sz iklához ilyenkor. – Józ an kics it zavarod ottnak tűnt. – Tudja, molnár, é s az ő malomköve vésőd

– Én nem vagyok mindenfé le ember – mondotta Mendemondó. Józ an nem sz ólt többet. Mendemondó követte följebb, a sz iklák közé.Útközben elhaladtak két korábbi kőfejtés helye mellett. A kivésett kő szilánkjait hordták ki hajdanán a lejtőre, hogy sima feljárót csináljanak belőle. A e csa knem teljesen sz abályos kör alak volt. Mende mondó már sz ámos alkalommal látott fejtett követ, d e sosem látott még olyat, mint ez itt; sz abályos k

enesen a szikla oldalában. Legtöbbször egy egész tömböt hasítottak ki a sziklafalból, csak aztán kezdték el lekerekíteni. Számos oka volt annak, hálták, de leginkább azért, mert lehetetlen volt kivágni a kő hátulját, hacsak nem egy egész tömböt véstek ki. Józan nem lassított le Mendemondó kedvz nem tudta alaposabban szemügyre venni a nyomokat, de annyit látott, hogy egyszerűen nem lehetett módja a kőfaragónak ebben a kőfejtőben kivésnlját.

Az új vésőhelyen is így nézett ki a dolog. Miller a kőmorzsalékot hordta rámpának a majdani malomkő elé. Mendemondó hátrébb lépett, és a napviláarainál szemrevételez te a sz iklát. Egyetlen nap leforgása alatt, teljesen egyed ül a kis Al lesimította a malomkő elejét, és körbevéste a pere mét. A kő sz inte zoltnak tűnt, de még mindig a sziklafalban állt. S ha ez még nem lett volna elég, már a közepén, a fatengelynek való lyuk is szabályosan ki volt vésve. Makadt olyan ember a földön, aki a fa lból kifaragott malomkő közepét hátulról kivéste volna.

– Ez az tán a fortélyos gyerek – jegyez te meg Mend emondó. Miller egyetértőén fe lmordult.– Hallom, id efenn akarja tölteni az esté t – mondotta Mendemondó.– Jól hallotta.– Csatlakoz hatnék? – kérdez te Mendemondó. Józ an a sz emét forgatta.

Miller rövid hallgatás után vállat vont.– Ha tetsz ik.



Józan hatalmasra nyílt szemekkel meredt Mendemondóra, és felvonta a szemöldökét, mintha azt mondaná, csodák mindig vannak.Miután Józan letette Miller vacsoráját, vissza ment a többiekhez . Miller fé lretette a vésőt.– Evett már?– Gyűjtök fát a tábortűz höz – sz ólalt meg Mendemondó. – Amíg még világos van. Maga csa k egyen!– Vigyáz z on a kígyókkal! – mondotta Miller. – A na gyja már e lvackolta magát télire, de sose lehessen tud ni.Mendemondó vigyázott a kígyókkal, de egyet se látott. Amint tisztességgel lángra kapott a tűz, rávetett egy nagyobb rönköt, amely egész éjszaka elpd.Heverész tek a tűz fényében, a pokrócaikba burkolózva. Mendemondónak e sz ébe jutott, hogy Miller találhatott volna puhább talajt is, alig pár méterre a kolybá tűnt, fontosabb volt szemmel tartani a malomkövet.

Mendemondó beszélni kezdett. Halkan, de magabiztosan mesélt arról, milyen nehéz lehet az apáknak, hogy látják, amint nő a fiuk, reménnyel teli az élm tudhatják, mikor jön el a halál, és mikor ragadja e l a gyermeket. Ez volt a helyes besz éd , mert hamarosan már Alvin Miller besz élt. Elmesélte, hogyan

gidősebb fia, Erély a Hatrack-folyónál, alig pár perccel rá, hogy az ifjabbik Alvin megszületett. Aztán pedig rátért arra a tucatnyi alkalomra, amikor a kidnem meghalt.– Mindig a víz – mondotta végül Miller. – Senki sem hisz nekem, d e így van. Mindig a víz .

– Csupán az a kérd és – tűnődött Mendemondó -, hogy a víz-e a gonosz , aki egy jó fiút aka r elpusz títani, avagy a jóságos víz próbál végez ni egylommal?Olyan kérdés volt ez, amely sok embert megharagított volna, de Mendemondó már felhagyott azzal, hogy kitalálja, mikor lobban be Miller haragjánttal nem.– Magam is eltöprengtem ez en – mondotta Miller. – Alaposan figyeltem őt, Mende mondó. No persz e, ahhoz is van varáz sa, hogy megked veltesse merekkel. Még a nővéreivel is. Márpedig könyörtelenül zargatja őket, mióta elég idős, hogy a tányérjukba pökjön. Mégsem akad köztük olyan, aki ne talmat, hogy valami különlegeset készítsen neki, és nem csupán karácsonyra. Összevarrják a zoknija száját, bekormozzák az árnyékszék peremét, vagáz z ák ki a há ló ingjét, de kész ek akár meghalni is érte.

– Úgy találtam – mondotta Mend emondó -, hogy akad nak emberek, akik úgy képe sek megnyerni mások sz ere tetét, hogy meg sem érdemlik.– Ettől tartottam magam is – bólintott Miller. – De a fiú nem tudja, hogy ilyen képességgel bír. Nem fortéllyal vesz i rá az embert, hogy az t tegye, amit akar. y megbüntessem, mikor rosszat tesz. Pedig meg tudna akadályozni, ha akarná.– Hogyan?– Jól tudja, hogy olykor, ha ránéz ek, Erély fiamat látom magam előtt, az elsősz ülöttemet, akkor ped ig képtelen vagyok ártani neki, még ha a javát is sz olgáEz részben igaz is lehetett, gondolta Mendemondó. De bizonyosan nem a teljes igazság volt.Rövidesen, miután Mendemondó megigaz gatta a tüz et, hogy a vastag rönk áthevüljön, akkor Miller belevágott a történetbe, amiért Mende mondó jött.

– Van egy történetem – mondotta -, ami tán a maga könyvébe kívánkoz ik.– Hadd halljuk, hátha oda való! – felelte Mend emondó.– De nem velem esett meg.– Akkor látnia kellett a saját sz eméve l – szólt Mend emondó. – Olykor a legvada bb történeteke t mesélik el nekem, ami valaki barátjának a c imborájával ese– Ó, ez t magam is láttam. Évek óta z ajlik, már besz éltem is róla a jó e mberrel. Az egyik svéd földműves az , lejjebb a folyó mentén. Ugyan olyan jóolul, mint jómagam. Segítettem neki fölépíteni a kunyhóját, meg a pajtáját egy évvel azután, hogy mi ideérkeztünk. Akkoriban még kevesen laktak nyebb volt figyelemmel kísérni a másikat. Tudja, volt egy fia, egy olyan sz őke, svéd lurkó, tudja, milyenek!– Csaknem fehér a haja?– Mint a dér a regge li napfényben, olyan fehér és ragyogó. Nagyon gyönyörű kölyök.– Sz inte látom magam előtt – mondotta Mend emondó.– Az apja pe dig nagyon sz ere tte az t a gyere ket. Jobban, mint az éle tét. Ismeri az t a történetet a Bibliából, arról az apá ról, aki a soksz ínű kabátot ad ta a fiá– Hallottam már róla.– Hát ő is úgy sz ere tte az t a kölköt. De egysz er láttam őket, mikor a folyóparton sétáltak, az apa meg hirtelen mintha meglódult volna, és közben meglökz pedig belebucskázott egyenest a Wobbish- ba. Történt pedig, hogy a gyerek megkapaszkodott egy kidőlt fába, az apja meg én pedig kihúztuk on

ndhatom, ijesztő látvány volt nézni, hogy az apa csaknem megölte a legjobban szeretett gyermekét. Nem szánt szándékkal, persze, de attól még nemésbé holt az a gyerek, vagy az apa kevésbé vétkes.– Értem én, a z apa sosem tenné túl magát egy ilyen d olgon.– Hát pe rsz e, hogy nem. Mégis, nem sokkal ké sőbb láttam ám őke t megent. Fát vágtak, amaz meglend ítette a fejsz ét, és ha a fiú meg nem csúsz ik, és habban a minutumban, a fejsz e meglékelte volna a kölyök kobakját, márpedig olyasmit senki sem élne túl.

– Ez bizony így van.– Én pedig megpróbáltam elképz elni, mi történhetett. Mit gondolhatott az az apa? Ez ért a z tán od amentem hoz z á egy sz ép napon, és meg sz ólítottam: „Tndom, „óvatosabbnak kéne lenned a fiú körül. Egyszer csak le fogod csapni a fejét, ha így hadonászol a fejszével."Nels pedig az válasz olta nekem: „Miller uram, ez nem ba lese t volt." Nohát akkor ez en sz inte megá llt bennem az ütő, és ott helyben gyökeret vertem. Hy nem baleset? Erre azt mondta: „Maga nem tudja, milyen rémes ez. Talán egy boszorkány átkozott meg, vagy az ördög akarja a lelkemet, de képzelgozom itten, és arra gondolok, mennyire szeretem én ezt a kölyköt, aztán hirtelen rámtör a vágy, hogy megöljem. Először akkor jött rám, mikor csecsemő ig álltam a lépcső tetején, a kez emben tartottam, és egyre csa k egy hangot hallot tam a fejemben: »Dobjad le!« mondta a hang, én ped ig megtettem volnaam, hogy ez volna a legsz örnyűbb dolog a világon. Vágytam rá, hogy lehajítsam, ahogy egy vásott kölyök vágyik rá, hogy szétlapítson egy kővel egy bogarrtam, ahogy a feje szétnyílik a padlón.Nohát akkor én lenyeltem e z t az érz ést, és leküz döttem, az tán úgy öleltem magamhoz a kölyköt, hogy majd megfulladt. Végül, mikor visszatettem a bölam már, hogy attól kezdve nem fogom fölvinni a gyereket az on a lépcsőn.De csak nem hagyhattam magára, nem igaz? Az én fiam volt, és okos és értelmes, és szép szál lurkó lett belőle, muszáj volt szeretnem. Ha távol maradt

mert az apja nem játszott vele. Ha viszont vele maradtam, olykor visszajöttek azok az érzések, újra meg újra. Nem minden nap, de azért gyakorta, nén gyorsan tört rám a vágy, hogy már meg is tettem, mielőtt még tudtam volna, mit csinálok. Ott volt például az a nap, mikor belelöktem a folyóba; e gyszerűzul léptem, és megbotlottam, pedig tudtam, mielőtt még fölemeltem volna a lábam, hogy ez egy rossz lépés lesz, és megcsúszok, aztán beléütközök, tunem képtelen voltam megállítani magamat. Egy napon pedig tudom, hogy nem leszek képes megfékezni a mozdulatot, és nem szánt szándékkal, de e

nt a elém kerül a kölyök, meg fogom ölni."Mendemondó látta a félhomályban, hogy Miller az arcához emelte a kez ét, mintha könnycseppeket akart volna letörölni.– Hát nem furcsa egy história? – kérd ez te Miller. – Egy fé rfi, aki így érez a fia iránt.– Van annak a jóembernek más fia is?– Egy pár. Miért?– Mert az on tűnődtem, támad t-e már olyan é rz ése , hogy megölje valamelyik másikat.– Nem, soha e gy sz ikrányi sem. Éppensé ggel magam is ez t kérdez tem tőle. Megkérd ez tem és az t mondta, egy sz ikrányit sem.– Nohát, Miller uram, és mit mondott neki?Miller lélegzett párat, mielőtt megszólalt volna.– Nem is tudtam, mit mondjak neki. Vannak dolgok, amik túl hatal masak, hogy egy magamfajta e mber megértse . Itt van például a víz , ami meg az én Alja megölni. Aztán ez a svéd a maga kölykével. Talán vannak gyermekek, akiknek nem rendelte el a sors, hogy felcseperedjenek. Mit gondol, Mendemond

– Én úgy vélem, vannak gyerekek, akik olyan fontosak, hogy valaki, valamiféle ha talom a világban, holtan akarja tudni. De mindig aka dna k más hatalmebbek, amik meg életben akarják tartani.



– Akkor miért ne m mutatkoz nak ez ek a hatalmak, Mende mondó? Miért nem jön le valami hatalmasság a mennyekből, és mondjuk... elmegy ahhoz a dhez , és így szól hozz á: „Ne aggódj többet, mert a fiad biz tonságban van még tőled is!"– Talán az ok a hatalmak nem sz avakkal és besz éd de l nyilatkoz nak. Talán csa k megmutatják nekünk, hogy mit csinálnak.– Az egyetlen hatalom, a mi megmutatkoz ik a világban, az az a fa jta, a melyik öl.– Hát arról a svéd kölyökről nem tudhatok – mondotta Mendemondó -, d e úgy vélem, hogy a maga fián nagy véde lem ül. Amit mondott, már az is csoda , homeg vagy tízszer.

– Ez az igaz ság.– Úgy vélem, vigyáz nak rá .– Nem elég jól.– A víz sosem ragad ta el, nem igaz ?– De olyan köz el járt, Mendemondó.– Ami meg az t a svéd fiúcskát illeti, róla tudom, ki vigyáz rá.– Kicsoda? – kérd ez te Miller.– Hát a sa ját apja.

– Az apja a z ellensé ge – mondotta Miller.– Ebben nem hiszek – felelte Mendemondó. – Tudja, hány apa öli meg véletlen a saját fiát? Elmennek vadászni, eldördül egy rossz lövés. Vagy egy szekéron, vagy lezuhan valahonnét. Megesik az ilyesmi. Talán azok az apák nem látták előre, mi fog történni. De ez a svéd ember éber, látja, mi következikát, é s még időben é sz be kap. Miller kicsit reménytelibbnek látsz ott.

– Úgy mondja, mintha nem is lenne olyan rossz ember a z az apa.– Ha rossz ember volna, Miller uram, az a fiú már régen halott volna.– Talán. Talán.Miller töprengett egy ideig. Olyan sokáig, hogy Mendemondó e l is bóbiskolt egy kicsit. Arra riadt, hogy Miller már besz élhet egy ideje.– ...és egyre rosszabb lesz, nem pedig jobb. Egyre nehezebb leküzdeni ezeket az érzéseket. Nem is olyan régen egy padláson állt a... a pajtájában, és a szekérre. Alant meg ott volt a fia, és csupán annyit kellett volna tennie, hogy elhajítja a vasvillát. A világ legegyszerűbb dolga lett volna, azt mondhatnúszott a kezéből, és senki sem kérné számon. Csak útnak ereszti a vasvillát, amaz pedig felnyársalja a fiút. És meg is akarta tenni, ért engem? Olyan ne

üzdeni azokat az érzéseket, nehezebb, mint valaha, ezért aztán foladta. Úgy döntött, egyszer s mindenkorra túlteszi magát végre rajta. És abban a pillzelje, egy idegen jelent meg az ajtóban, és azt kiáltotta, „Ne", ő pedig letette a vasvillát... ezt mondta nekem, „Letettem azt a vasvillát, de úgy reszkettemtudtam megmaradni a talpamon, mert tudtam, hogy az az idegen látta a gyilkos szándékot a szívemben, és bizonyára azt gondolta, én vagyok a legszer a világon, hogy meg akartam ölni a saját fiamat, és még csak nem is tudhatta, milyen keményen küzdöttem ellene már é vek óta..."

– Talán az az idegen tudott valamit azokról a hata lmakról, amik egy ember sz ívében működnek – mondotta Mendemondó.– Gondolja?– Ó, hát nem lehe tek bizonyos felőle, de talán az idegen látta az t is, mennyire sz ere ti az apa az t a fiút. Talán az az idegen soká ig zava rodottnak é rez te mül rájött, hogy az a gyermek különleges volt, és nagy hatalommal bírtak az ő ellenségei is. Aztán akár arra is ráébredhetett, hogy mindegy, hány ellenséga, az apja nem tartozott közibük. Nem volt ellenség. És talán mondani is akart valamit az apának.– Mit akart mondani? – Miller megint megtörölte az arcát az inge ujjával. – Mit gondol, mit aka rhatott mondani az az idegen?– Meglehe t, hogy az t mondta volna, „Mindent megtettél, amit lehetett, de most már túl megterhelő ez neked. Most már talán jobb volna, ha elküldenéd asza keletre, rokonokhoz talán, vagy tanítvány nak valamelyik városba." Ez lehet, nehezére esne az apának, mivel annyira szereti azt a fiút, de talán mt tudja, hogy az az igaz sz eretet, ha a fiút megmenti a vesz élytől.– Igen – sz ólt Miller.– Ami az t illeti – folytatta Mend emondó -, talán magának is tennie kellene valamit a fiáva l, Alvinnal.– Talán – mondotta Miller.– Ő is veszélyben van errefelé a víztől, nem gondolja? Valaki védelmezi őt, avagy valami. De tán, ha Alvin nem itt lakna...– Akkor tán néhány vesz ély is elmúlna – fejez te be Miller.– Gondolkozz ék róla!– Sz örnyű dolog, ha az ember e lküldi a fiát, hogy idegenekkel éljen – d ünnyögte Miller.– Még sz örnyűbb, ha a föld alá ke ll temetni, koporsóban.– Igen – mondotta Miller. – Az a legsz örnyűbb dolog a világon. Sírba tenni az emberne k a fiát.Nem besz élgettek többet, s egy idő múltán mindketten e lsz unnyad tak.A reggel hideg volt, vastagon ült a d ér a tájon, d e Miller nem enged teföl a kis Alvint a kőfejtőbe, míg a nap sugarai föl nem sz árították a javá t.Ehelyett egész reggel a talajt készítették elő, a sziklafaltól a szánig, hogy le tudják csúsztatni a követ a hegyoldalon.Ekkorra már Mendemondó egészen bizonyos volt benne, hogy Al titkos tudást használt a malomkő leválasztásához a sziklafalból, még akkor is, ha magrá. Mend emondóban feléled t a kíváncsiság, látni aka rta, milyen erős lehetett ez a hatalom, hogy többet értsen meg a termész etéből. Mivel a z onban az itudta igazán, hogy mit csinál, Mendemondónak nagyon óvatosan kellett intéz nie.

– Hogyan faragja meg a kő élét? – kérd ez te Mendemondó. Miller vállat vont.– Korábban buhr-követ hasz náltam. Az okon kasz aé lez és va n.– Meg tudja mutatni, milyen az ? – kérte Mend emondó.Alvin Miller a véső fejével egy kört rajzolt a deres földre, aztán íves vonalakat húzott a kör közepe és széle között. Minden ívpár közébe pedig egy rövidolt, ami a kör peremétől indult, de nem érte el a közepét.– így ni – mondotta Miller.

– Pennsylvaniában és Suskwahennyben a legtöbb malomkő negyed es é lez ésű – mondotta Mendemondó. – Látott már ilyen faragást?– Mutassa!gy aztán Mendemondó egy másik kört rajzolt. Az már nem látszott olyan jól, mivel a dér lassan felszáradt, de azért még mutatott. Az ívek helyett ealakat húzott a kör közepe és pereme közt, a rövidebb vonalak pedig egyenest a hosszabbaktól ágaztak le és futottak a kör széléig.– Némely molnárok jobban kedve lik ez t, mert tovább é lesen tudják tartani. Mivel minden vonal egyenes, sz ép, egyenletes é lét lehet faragni.– Értem én – bólintott Miller. – De nem is tudom. Hoz z ász oktam már a kasz aforma é lhez .– Ahogy tetsz ik – vont vállat Mendemondó. – Jómagam sosem voltam molnár, így hát nem is tudhatom. Csa k történeteke t mesélek arról, amit láttam.– Ó, nem bánom én, hogy megmutatta – mondotta Miller. – Egyáltalán nem bánom.Az ifjú Al pedig mellettük állt, és sz emügyre vette mindkét kört.– Az t hisz em, ha egysz er eljuttatjuk haz áig ez t a követ – mondotta vé gül -, akkor kipróbálom ez t a negyede s é lez ést. Úgy tűnik, ez z el tán könnyebb lesst csinálni.Végül aztán eléggé megszáradt a talaj, és Al is a sziklafalhoz léphetett. A többi fiú a domb lábánál éppen tábort bontott, és a lovakat hozta föl a kőfejtőhöer é s Mendemondó figyelték, a hogy az ifjú Al a sz iklafalhoz emelte a vésőt és a ka lapácsot. Még volt egy kis d olga, mielőtt a kör teljesen formát öntött v

melked ett volna a sz iklából.Mendemondó nagyon meglepődött, amikor az ifjú Al rácsapott a vésőre a kalapáccsal, és egy egész nagy kődarab, majdnem húsz centis nagyságban, lem

klafalról, és a földre z uhant.– Hát ez az tán a puha sz ikla; akár a sz én – mondotta Mende mondó. – Miféle malomkövet lehet ebből faragni, ha ilyen gyenge?



Miller vigyorgott, és megráz ta a fejét. Az ifjú Al ellépett a sz iklától.– Pedig kemény egy szikla ez, Mendemondó, hacsak nem tudja, melyik helyen kell megütni. Itt van, tessék, próbálja ki!Átnyújtotta neki a vésőt és a kalapácsot. Mendemondó elvette, és a sziklához lépett. Gondosan a kőhöz érintette a vésőt, csak egy kicsit er-rébb a merőán, néhány próbakoccantás után, nagyot csapott a vésőre.A véső szinte kiugrott a bal kezéből, az ütés ereje pedig akkora volt, hogy a kalapács is kifordult a szorításából, és a földre pottyant.– Bocsánat – mondotta -, faragtam követ korábban, d e már biz onyára kijöttem a gyakorlatból...– Á, ez csa k a kő – legyintett Al. – Kicsit sz esz élyes. Nem minde n irányból akar engede lmesked ni.Mendemondó megvizsgálta a részt, ahol vágást próbált ejteni a sziklán, de nyomát sem látta próbálkozásának. Hatalmas csapásának nyoma sem maradt.Al átvette a szerszámokat, és a kőhöz érintette a vésőt. Mendemon-dónak úgy tűnt, éppen ugyanoda rakta, ahová ő az előbb. Al azonban úgy tett, mintha ként helyezte volna oda.

– Látja, c sak meg kell találni a megfe lelő sz öget. így ni. Rácsa pott a kalapáccsal, cse ndült a fé m, reccsent a kő, és megint lemállott egy da rab a földre .– Most már é rtem, miért vele cs ináltatnak minden vésé st – jegyez te meg Mend emondó.– Ez tűnik a legjobb megoldásnak – mondotta Miller.Pár perc múltán a kő teljesen kikerekede tt. Mendemondó nem sz ólt semmit, csa k figyelte, mit tesz Al legközelebb.

Ő pedig letette a szerszámait, és a kőhöz ment, és átölelte. Jobb kezének ujjai áthajoltak a peremén, bal keze pedig a másik oldalon turkászott be a vésés e. Arcát a kőnek nyomta, szemét lehunyta. Teljességgel úgy nézett ki a gyermek, mint aki a sziklát hallgatózza.Halkan dudorászni kezdett egy semmilyen kis dallamocskát, aztán helyzetet változtatott, és a másik fülével is hallgatózott.– Hát – mondotta Alvin. – Alig merem elhinni.– Micsod át? -kérd ez te az apja.– Ez az utolsó pár csapás alaposan megresz kethette a sz ilát. A hátulja már le is vált.– Úgy érted , le lehet emelni a malomkövet? – kérdez te Mendemondó– Sz erintem előrebillenthetjük – felelte Alvin. – Egy kicsit erősebben kell vonni a kötele t, d e nagyobb nehéz ség nélkül kihúzha tjuk onnét.Megérkez tek Al testvérei a kötelekkel. Alvin átbújtatott egy kötelet a malomkő háta mögött. Bár egyetlen vágást sem e jtettek a kő hátulján, a kötél mégis könlyére csusszant. Aztán befűztek egy másikat, majd még egyet, és hamarost mind azokat húzták, először jobbra, aztán balra, így lassanként kitáncoltatták et a sz iklaágyból.– Ha nem láttam volna – dünnyögte Mende mondó.– De látta – fele lte Miller.Alig pár hüvelyknyire c súsz ott ki a helyéből, amikor kötelet váltottak, négyet átdugtak a középső lyukon, és a lovak fogatjához kötötték, feljebb a d ombolda– Sz épen le fog gurulni a lejtőn – magyaráz ta Mendemondónak Miller. – A lovak húznak e llent a kötélnek.

– Nehé z nek látsz ik.– Csak ne heve red jék az útjába! – mondotta Miller.Nagy óvatossággal görd íteni kez dték. Miller megfogta Alvin vállát, é s távol tartotta a fiút a kőtől, méghoz z á fe ljebb a lejtőn. Mend emondó a lovaknál segéaztán nem látta jól a malomkő hátsó felszínét, amíg le nem értek a csúszkához.Sima volt, mind egy kisded ülepe. Sima, mint a dézsába fagyott víz; mindössze a negyedes mintázatú élek törték meg, az egyenes vonalak a tengely és a ött.Alvin melléje sietett.– Jól csináltam? – kérdez te.– Igen – fe lelte Mendemondó.– Igaz án nagy sz erencse volt – mondotta a fiú. – Érez tem, hogy a kő mindjárt végighasad a vona lak mentén. Sz ét is aka rt válni, sz íves örömest.Mendemondó lenyúlt, és finoman végighúzta az ujját az éle mentén. Vágott rendesen. A szájába vette az ujjbegyét, és vér ízét érezte.– Sz ép, erős éle van, nem igaz ? – mondotta Mérték. Úgy besz élt, mint ha erre felé mindennapos volna az effé le dolog, de Mendemondó csod á latontetében.– Jó vágás volt – mondotta Józ an.– Ed dig a legjobb – tódította Dávid .Aztán a lovak erejével ellene tartva, lassan a csúszkára fektették a követ, élével fölfelé.– Megtenne nekem egy sz ívességet, Mende mondó? – kérd ez te Miller.– Ha képes vagyok rá .– Vigye haz a magával Alvint. Az ő munkája véget ért.– Ne, apám! – kiáltotta Alvin, é s odasz alad t hozz á. – Ne m küldhet haz a éppen most.– Semmi sz ükség rá , hogy lábatlankod j körülöttünk, míg egy ekkora követ próbálunk tere lgetni – felelte az apja.– De figyelnem kell a követ, nehogy meghasad jon!Az idősebb fiúk az apjukra néztek, és vártak. Mendemondó azon töprengett, vajon mire számítanak. Már túl öregek voltak, hogy ellenszenvvel viseltessk iránt, amiért így védelmez i hetedik fiát. Ugyanakkor ők is biztonságban akarták tudni a fiút, mégis sokat jelentene mindannyiuknak, hogy a kő biz ton

égben megérkezzék, és végre dolgozni kezdjen a malom. Kétségük sem volt afelől, hogy a kis Alvin rendelkezett az egészben tartáshoz szükséges hatalom– Velünk tarthatsz napnyugtáig – mondta vé gül Miller. – De akkorra már elég köz el lesz ünk a ház hoz , hogy te meg Mend emondó e lőremenjetek, ésétek az éjszakát.

– Rész emről nincs akad álya – sz ólt Mend emondó. Az ifjabb Alvin nem tűnt eléged ettnek, de nem fele lt.Még délidő előtt elindultak a szánnal. Két ló ment elöl, kettő hátul, a malomkövet ők tartották a helyén. A kő a csúszkán hevert, ami alatt hétnyolc farönkszerre. Ahogy a szán előre mozdult, újabb gördítőkre csúszott rá, és amint hátul felszabadult egy, az egyik fiú rögvest felemelte a földről, és sietett veley a többiek elé helyez z e. Így az tán minden megtett mérföldön öt mérfölde t sürgölődtek föl-alá a sz án mellett.

Mendemondó is megpróbálta kivenni a részét a munkából, de Dávid, Józan és Mérték hallani sem akart róla. Végül ő terelgette a hátul haladó lovakat,kén Alvin üldögélt. Miller az elöl haladó lovakat vez ette, é s felerész ben hátrafelé gyalogolt, hogy ügyeljen rá, ne menjen túl gyorsan, és a fiúk bírják a tem

Órákon át halad tak így, mégsem tűntek fárad tnak, Mendemondó pedig az on csodálkozott, milyen jól kitartottak a görgőnek vágott rönkök. Egyik sem hasakőre futva, és nem reccsent meg a súly alatt. Elkoptak és elvástak, igen, de ez volt minden.

Mikoron pedig a nap már a lig két hüvelyknyivel járt a láthatár fölött, és vörösre festette a nyugati égbolt felhőit, Mendemondó fe lismerte az eléjük táruló rsz hazautat egyetlen délután során tették meg.– Neke m vannak a legerősebb bá tyáim kerek e világon – mondotta Alvin.Kétségtelenül, felelte Mendemondó magában. Veled, aki erős kezek nélkül képes vagy kivágni egy követ a hegyből, mert „megtalálod" a megfelelő rlában, nem csoda, hogy a testvéreidnek éppen annyi erejük legyen az útra, ahogyan azt te elképzeled. Mendemondó, mint már annyiszor, ismét megérteni eme rejtett hatalmak termész etét. Bizonyára akad t valami termész eti törvény, ami irányította a hasz nálatukat, a Vén Ben mindig így mondta. Mégifiú, aki puszta hittel és akarattal úgy tudta vágni a követ, mint a vajat, és erőt tudott önteni testvéreinek tagjaiba. Létezett egy olyan elmélet, miszerint lmak valamely elem barátságából fakadtak. Vajon Alvin melyiktől volna képes ilyen erőt kapni? Föld? Levegő? Tűz? Bizonyára nem a víz, mert Mendea jól, hogy Miller minden története igaz volt. Miért van az , hogy amit az ifjabbik Alvin kíván, az t olybá tűnik, maga a föld igyekszik teljesíteni, mídenféle hatalmak után vágyakoznak, és még egy szellőt sem tudtak kelteni?Mikorra a malomhoz értek, már lámpásokra volt szükségük.

– Akár a helyére is ford íthatjuk még ma e ste – mondotta Miller.Mendemondó elképzelte, miféle aggodalmak fordultak meg a fejében. Ha állva hagyja a követ, reggel talán éppen akkor billen meg, és nyomagyon egy



rmeket, amikor az vízért megy a patakhoz. Mivel a kő, csodával határos módon, egyetlen nap alatt jött le a hegyről, ostobaság volna bárhol másutt hagynién: a malomház döngölt föld és kő alapzatán.

Beterelték a fogatot a malomba, és a kőhöz fogták őket, úgy, ahogyan a dombról leeresztéskor. A lovak tartanak majd ellent, miközben ráeresztik a talapzaAddig is azonban, a kő a felhalmozott földnek támasztva pihent az alapkövek körén kívül. Mérték és Józan az emelőrudakkal ügyködtek az egyik oldalámasszák, mielőtt a helyére döntik. A kő imbolygott egy kicsit, amíg dolgoztak, Dávid pedig a lovakat fogta, hiszen akár katasztrófához is vezethetnear kezdik el húzni, és rossz irányba billentik a követ, mert akkor az az élével lefelé a földre dőlhet.

Mendemondó félreállt, és figyelte, ahogy Miller a fiait igazgatta, és haszontalan ,,óvatosan" és ,,most fogd" utasításokkal látta el őket. Alvin végig a nyadt, mióta c sak behozták a malomkövet. Az egyik ló nyugtalanul topogni kezde tt. Miller az onnal reagált.– Józ an, segíts a bátyádnak a lovakka l! – És maga is egy lépést tett arrafe lé.Mendemondó abban a pillanatban döbbent rá, hogy Alvin mégsem mellette volt, hanem egy seprűvel a kezében a malomkő felé tartott. Talán lehullott kavtt a talapz aton; márpedig az t el kellett söpörnie, nem igaz? A lovak hátráltak, a kötél meglaz ult. Mendemondó tudta, amint Alvin éppen a kő mögé é rt, hokötelek mellett semmi sem fogná meg a követ, ha éppenséggel abba az irányba dőlne.

Egy józan világban valószínűleg nem is zuhanna el, de Mendemondó vallotta, hogy egyáltalán nem volt józan ez a világ. Alvin hatalmas, láthatatlan elleaki nem hagyna ki egy ilyen lehetőséget.

Mendemondó megindult. Amint egy vonalba került a kővel, érezte, ahogy megcsusszant a lába alatt a meglazult talaj. Nem sokat, alig pár centit, de enek bizonyult ahhoz, hogy a malomkő belső pereme megmozduljon, amitől több mint két lábnyit kilendült a teteje, mindezt olyan gyorsan, hogy nem fékez ni a lendületét. A malomkő lezuhan, é ppen a helyére, ahová kell, rá a z ifjú Alvinra, é s össz emorz solja, akár a búz át.

Mendemondó felkiáltott, megragadta Alvin karját, és hátrarántotta, el a kő útjából. Alvin csak ekkor látta feléje zuhanni a hatalmas követ. Lendületének ndemondó pár lábnyit hátrébb penderítette a fiút, d e ez nem volt elég. A fiú lábai még mindig a vesz ed elem árnyékában voltak. Most már egyre gyorsabbatúl gyorsan, hogy Mendemondó mást tehessen, mint figyelje, ahogy sz étzúzz a Alvin lábát. Tudta, hogy egy ilyen sérülés felért a ha lállal, csak tovább tartoése . Kudarcot vallott.Ebben a pillanatban, míg a gyilkos zuhanást figyelte, látta, amint repedés futott végig a kövön, és az egy szemvillanással később hosszában végihozzá úgy, hogy szét is ugrott egymástól a két fele, akkora lendülettel, hogy Alvin lába mellett ért mindkettő földet, anélkül, hogy a fiúnak bármi baja

na.Alig látta meg az onban Mendemondó a lámpás fényét a résen keresz tül, a mikor maga Alvin is felkiáltott. – Ne!Bárki más számára úgy tűnhetett, hogy a fiú a közelgő haláltól való félelmében kiált föl, de Mendemondó számára, aki a földön hevert a fiú mellett, lpás fényét a hasadékon át, egészen mást üzent ez a kiáltás. Mit sem törődve saját helyzetének veszélyességével – akárcsak bármelyik másik gyermek rt jajdult fel, mert a malomkő eltörött. Minden munka, minden fárad ság után, amivel idevonszolták a követ, nem bírta e lviselni, ahogy eltörik.És mivel nem akarta, nem történt meg. A kő két fele úgy ugrott össze, mint varrótű a mágneshez , hirtelen egy da rabbá megint.

A kő, melynek árnyéka egyre nőtt a földön, egyelőre nem zúzta össze Alvin lábát. A fiú bal lába éppenséggel teljesen szabadon volt, a teste alatt. A nban úgy hevert, hogy a kő pereme öt ce ntiméterrel hajolt sípcsontjának legsz élesebb pontja fölé. Mivel Alvin már amúgy is elfelé húz ta a lábát, a kő ütésébblendült abba az irányba, amerre Mendemondó lökte, ám közben lenyúzott lábszárán minden bőrt, minden izmot egészen a csontig. A kő mindazktében még nem kapta el a lábát egészen. Tán még el sem törött volna a fiú csontja, ha a seprű nyele nem hever keresztben alatta. így azonban a kő éppevel nyomta lefelé Alvin lábát a seprűnyél ellenében, hogy a lábsz ár mindkét csontját félbe törte. Amaz ok éles sz élei átsz úrták a bőrt, és úgy pihentek meg,

két pofája, középen a seprűnyéllel. A fiú bokája azonban nem szorult a malomkő alá, a csontok pedig tisztán törtek, nem morzsolódtak a porba a szikla alA levegőt megtöltötte a zuhanó kő hatalmas robaja, a férfiak meglepett és ijedt kiáltásai, és mindenek fölött a fájdalom fülsértőén éles hangja e gy kisfiú ssosem volt még olyan fiatal és törékeny, mint most.Mire bárki is odaért volna, Mendemondó már ellenőrizte, hogy Alvin mindkét lába távol van-e a kőtől. Alvin megpróbált felülni, hogy a sérülésére nézzenlátván, vagy a fájda lom az onban már túl sok volt neki, és elájult. Alvin apja ekkor ért oda hozz ájuk; nem ő volt a legköze lebb, d e gyorsabban mozgott, mi

ndemondó próbálta meg-nyugtatni, mivel a csontok, ahogy a seprűnyelet tartották, nem látszottak töröttnek. Miller fölemelte a fiát, de annak lába nem mozeszméletlenül is keservesen fájdalmas nyögés szakadt föl a fiú torkából. Mérték volt az végül, aki elég erőt gyűjtött össze magában, hogy megszabadíts

prűnyéltől.Dávid már tartotta a lámpást, és amint Miller elindult a ház felé, eléjük lépett, hogy világítsa az utat. Mérték és Józan is indultak volna, de Mendemondóott.

– Az assz onyok ott vannak, meg Dávid és az apá tok – mondotta. – Valakinek ez z el is törődnie ke ll.– Igaz a van – felelte Józ an. – Apánknak nem lesz ked ve egyhamar le jönni ide.A fiatal legények a rudakkal megemelték annyira a követ, hogy Mendemondó kihúzza alóla a seprűnyelet, meg a köteleket, amiket a lovakhoz kötöttmasban kitakarítottak minden felszerelést a malomból, lemálházták az állatokat, és ellátták őket az istállóban, majd elraktak minden szerszámot a ndemondó csak ez után tért vissza a ház ba, és tudta meg, hogy az ifjú Alvint az ő ágyába tették le.– Remélem nem bánja – mondotta Anne iz gatottan.– Hát persz e, hogy nem.A többi leány, meg Cally a vacsora maradékát takarították el. A vendégszobában Faith és az idősebbik Alvin Miller hamuszürke arccal, szorosra zárt ajakkgy mellett, amin Alvin hevert sínbe rakott, bekötözött lábbal.

Dávid az ajtó közelében álldogált.– Tisz ta volt a törés – suttogta Mend emondónak. – De a horz solások a bőrén... fertőz éstől tartunk. A lábsz árának elejéről lejött minden bőr. Nem tudom, hcsupasz on maradt csont begyógyulhat-e egyál talán.– Vissz aha jtottátok a bőrt? – kérd ez te Mendemondó.– Amennyi maradt, az t a helyére te ttük, anyánk ped ig össz eva rrta.– Az t jól tette – bólintott Mend emondó. Faith fölemelte a fe jét.– Akkor talán é rt az orvosláshoz is, Mend emondó?

– Csupán annyit, amennyit az ember megtanul az évek során olyan embere k köz t, akik olyan keveset tudnak, mint ő maga.– Hogyan történhete tt meg? – ké rde z te Miller. – Miért most, annyi idő múltán, a mennyit megélt sérülések nélkül? – Fölnéz ett Mendemondóra. – Pedig kez ddolni, hogy védelmezője van.– Úgy is van.– Akkor az a véde lmező most kudarcot vallott.– Nem vallott kud arcot – sz ólt Mend emondó. – Egy pillanatra, ahogy a kő dőlni kez de tt, láttam, amint kettéhasad , olyan tágra, hogy hozz á sem érthoz.

– Mint a gere nda – suttogta Faith.– Úgy hisz em, én is láttam, apám – helyese lt Dávid . – De mikor egész ben ért földet, úgy gondoltam, talán csak ká práz ott a sz emem.– Most nincse n benne repedés – mondta Miller.– Nincs – bólintott Mende mondó. – Mert a kis Alvin nem hagyta, hogy sz éthasad jon.– Az t akarja mondani, hogy össz eforra sz totta, és ha gyta, hogy el csapja a lábát?– Az t mondom, hogy nem törődött a lábáva l – válasz olt Mend emondó. – Csak a kővel.– Ja j, fiam, én de rék fiam! – sóhajtoz ta a nya, és gyengéde n c irógatni kez dte Al karjá t, amely ernyedten lógott az ágy sz éléről. Amikor megmoz gatta a edelmesen meghajoltak, amikor elengedte, megint kiegyenesedtek.

– Lehetséges? – kérde z te Dávid. – Lehe tséges, hogy a kő kettéhasadjon, az tán újból egéssz é váljék, ilyen gyorsa n?– Annak ke ll lennie – fe lelte Mendemondó -, mert pontosan így történt.



Faith újfent megmozgatta fia ujjait, de ezúttal nem ugrottak vissza, hanem ökölbe szorultak, aztán elernyedtek.– Ébren van – mondta az apja.– Kerítek egy kis rumot a fiúnak – mondta Dávid. – Az majd e lűzi a fájdalmat. Vértez etnek biz tosan van a boltjában.– Ne! – dünnyögte Alvin.– A fiú az t mondja, ne – sz ólt Mend empndó.– Mit tudja ő, amilyen fájd almai vannak?– Ész nél kell maradnia, amennyire csa k lehetséges – magyaráz ta Mend emondó. Le térdelt az ágy mellé, Faith jobbján, hogy még köz elebb legyen a fiú arasz engem, Alvin?

Alvin felnyögött. Bizonyára az t jelentette: igen.– Akkor jól figyelj a rra, amit mondok! A lábad nagyon csúnyán meg sérült. Eltörött mindkét c sont a bokád ban, de a helyére tették... az ok re ndbe n meggyulni. A bőr azonban lenyúzódott, és anyád ugyan visszavarrta, ám nagy az esély rá, hogy a bőr el fog halni, elfertőzi a véredet, és megöl. A legtöbgná a lábadat, hogy megmentse az életedet.

Alvin vad ul ráz ta a fejét, é s kiabálni próbált. Csak nyögés jött ki rajta:– Nem, nem, nem.

– Csak ront a d olgon! – szólt rá Faith ingerülten. Mend emondó az apára néz ett, hogy folytathatja-e .– Ne kínoz z a az t a kölköt! – mondotta Miller.– Van egy közmondás – szólt Mendemondó. –Az almqfa nem kérdi a vackort, hogy hogyan kell nőni, sem az oroszlán a lovat, hogy hogyan keresse prédáját.– Ez meg mit jelent? – kérde z te Faith.– Az t jelenti, hogy nem a z én dolgom megtanítani a fiút, hogyan hasz nálja a képességét, mikor én magam se m értem. De mivel ő se m tudja, hogyan ke llepróbálnom, nem igaz?

Miller eltöprengett ez en.– Akkor rajta, Mende mondó. Jobb, ha tud ja, milyen rossz a helyzet, akár képes meggyógyítani magát, akár nem.Mendemondó gyengéden a kezében tartotta Alvin kezét.– Alvin, meg akarod tartani a lábada t, ugye? Akkor úgy ke ll rá gondolnod, ahogyan a kőre gondoltál. Gondolnod kell a lábad bőrére , hogy vissz anőjjönlakozzék a csonthoz, ahogyan kell. Ki kell ismerned! Rengeteg időd van, amíg itt fekszel. Ne gondolj a fájdalomra, csak a lábadra, hogy milyennekie, egésznek és erősnek megint!

Alvin hunyorgott a fájdalomtól.– Meg tudod tenni, Alvin? Megpróbálod?– Nem – sz ólalt meg Alvin.

– Le kell küzde ned a fá jdalmat, hogy hasz nálhasd a fortélyoda t, és megjavítsd a d olgokat!– Soha – mondotta Alvin.– Miért nem? – kiáltotta Faith.– A Fénylő Ember – mondotta Alvin. – Megígértem neki. Mende mondónak esz ébe jutott Alvin esküje a Fénylő Emberhez , é s össz esz orult a sz íve.– Miféle Fénylő Ember? – kérd ez te Miller.– Egy... látogatás, ami még fiatalabb korában történt – mondotta Mendemondó.– Hogyhogy ez előtt még nem hallottam erről? – kérde z te Miller. -Az nap e ste történt, mikor a gere nda kettéhasad t – magyará z ta Mendemondó. – Alvin megylő Embernek, hogy sosem használja a képességét a saját hasznára.– De Alvin – sóhajtotta Faith -, ezt nem azért tennéd, hogy meg gazdagodj, vagy efféle, hanem hogy az életedet mentsd meg.A fiú csak fintorgott a fájda lomtól, é s a fe jét ráz ta.– Kettesben hagynának vele? – kérdez te Mendemondó. – Csa k egy pár percet, hogy besz élhessek vele.Miller máris kifelé toloncolta Faith-t a szobából, mielőtt Mendemondó a végére ért volna.– Alvin – mondta Mend emondó. – Hallgass meg, figyelj ide jól! Tudod, hogy nem fogok haz udni ne ked . Az eskü az nagyon komoly d olog, é s senki emb

tanácsolnám, hogy szegje meg az adott szavát, még azért sem, hogy a saját életét mentse. így aztán nem fogom neked azt mondani, hogy a saját ználd az erődet. Hallasz engem?Alvin bólintott.– Csak gondolkodj! Gondolj arra, ahogy a Pusztító jár a világban. Senki sem látja, ahogy vé gz i a munkáját, és lerombol mindent. Senki, c sak egye tlen, megény. Tudod, ki az a fiú, Alvin?Alvin ajka egy sz ót formált, d e hang nem jött ki a torkán. Én.– Ez a fiú pedig hatalmat kapott, a kkorát, hogy fel sem foghatja. Olyan hatalmat, hogy építkez z ék az ellenség rombolása ellenében. És még ennél is többeghozzá az építés vágyát. Olyan fiú ez, aki a Pusztító minden pislantására egy morzsányi teremtéssel válaszol. Most pedig mondd meg nekem, Alvinz tító munkáját segítik, barátok ők, vagy ellenségek?Ellenségek, tátogta Alvin.– Akkor ped ig, ha segítesz a Pusz títónak megölni a legve sz élyesebb e llenségé t, akkor te is az emberisé g ellensége vagy, igaz -e?– Most kifacsarja – nyögte elkesered etten a fiú.– Csak kiegyene sítem – felelte Mendemondó – Arra esküdtél, hogy sosem hasz nálod a ké pességede t a sa ját javadra. Ám ha megha lsz , abból csak a Puszznot, ha pedig élsz, ha a lábad meggyógyul, a kkor az egész emberiség javára válhatsz. Nem, Alvin, a z egész világ, és minden benne valónak a javáról vAlvin nyöszörgőit, inkább az elméjében sajgó fájda lom, mint a lábát mardosó kín ellen.– De az esküvésed egyértelmű volt, igaz? Sose használd a magad javára! Miért nem váltjuk ki azt az esküt egy másikkal, Alvin? Fogadd meg, hogy aedet arra szánod, hogy teremtesz a Pusztító ellenében. Ha pedig betartod ezt az esküt... márpedig betartod, Alvin, mert te afféle fickó vagy, aki állja a szaaz esküvést megtartod, akkor a saját életed megmentése igazából a mások javát szolgálja, és egyáltalán nem a saját magad hasznát.

Mendemondó várt és várt, míg végül Alvin bólintott.– A sz avada t adod, ifjú Alvin, hogy úgy é led az életedet, hogy legyőz d a Pusztítót, és egé ssz é és jóvá, és helyessé vá ltoztasd a d olgokat?– Igen – suttogta a fiú.– Akkor én mondom neked , hogy a sa ját ígéreted miatt meg kell gyó gyítanod magad at.Alvin megragad ta Mendemondó karját.– Hogyan? – suttogta.– Ez t nem tudom, fiam – felelte Mend emondó. – Neked kell megtalá lnod önmagád ban, hogyan ha sz náld a képességed et. C sak annyit mondha tok, hogy bálnod, va gy az ellensé g győz elmet ara t, és nekem az z al kell befe jez nem a történe tedet, hogy a testedet a sírba eresz tik.Mendemondó meglepetésére Alvin elmosolyodott. Aztán Mendemondó is megértette a tréfát. A története azzal fog véget érni, hogy a sírba eresztik, miént cseleksz ik ezen a napon.– Jól van, na! – sóha jtott Mend emondó. – Én az onban jobb sz ere tném, ha megtöltene még néhány lapot az életed , mielőtt végleg lez árom Alvin Könyvét.– Megpróbálom – suttogta Alvin.Márpedig ha megpróbálja, akkor sikerülni is fog neki. Alvint védelmezője nem azért juttatta el idáig, hogy most hagyja meghalni. Mendemondó nem kétne , hogy a fiúnak ha talmában állt meggyógyítania magát, csak rá kellett jönnie, hogyan. A sz ervez ete sokkal bonyolultabb d olog volt, mint a kő. De ha élnor meg kellett találnia a módját, hogy utat találjon a saját húsához , össz ekösse csontjának szöveteit.

A nagysz obában vetettek ágyat Mendemondónak. Felajánlotta, hogyalszik a padlón, Alvin ágya mellett, de Miller megrázta a fejét, és azt felelte:



– Az az én helyem.Mendemondónak azonban nehezére esett aludni. Az éjszaka közepén adta föl végül, lámpást gyújtott, beburkolózott a kabátjába, és kiment a házból.A szél csípett, mart, vihar közeledett, és a levegő illatából ítélve havat hoztak a felhők. Az állatok nyugtalanul toporogtak a pajtában. Mendemondónaktt, hogy talán nincs egyedül oda kint. Az árnyékok köz t tán réz bőrűek lapulnak, vagy tán a farm épülete i köz ött surrannak, és őt figyelik. Megborz ongoz ta magáról a fé lelmet. Túl hideg volt éjsz aka. Még a legvérsz omjasabb, legfehé rgyűlölőbb csoktó vagy kríek kém sem volt olyan ostoba, hogy ilyeledtekor a sz abadban kószáljon.Hamarosan elered a hó, először az évszakban, és nem múlik el nyomtalanul. Holnap egész nap esni fog, Mendemondó érezte, mert a vihar mögött közelgőideg volt, e lég hideg hoz z á, hogy a hó pelyhes és sz áraz legyen, az a fa jta, ami óráról órá ra magasabb ha lmot rak. Még jó, hogy Alvin haz ajuttatta őket leforgása alatt, különben a hóesés közepette kellett volna hazacsúsztatniuk a malomkövet. Márpedig akkor csúszósabb lett volna. Talán még valami ros

énhetett volna.Mendemondó a malomban találta magát, a követ nézte. Olyan szilárdnak tűnt, hogy nehéz volt elképzelni, amint egyáltalán megmozdítják. Megint megérzínét, óvatosan, nehogy megvágja magát. Az ujját végigfuttatta az árkokon, amelyekben meggyűlik majd a liszt, ha a víz forgatta malomkerék megindul,d a tengely, é s forogni kez d a z őrlőkő a malomkő fölött, olyan magabiz tosan, ahogy a Föld forgott a nap körül, évről évre, ugyanolyan bizonyosan porrá ő, mint a malom a búz át.

Lenézett oda is, ahol a talaj engedett a malomkő alatt, megbillentette azt, s így csaknem megölte a fiút. A mélyedés alján csillogott valami a lámpás fénndemondó letérdelt, és egy ujjnyi mély vízbe ért a keze. Biztosan meggyűlt ott a víz, elgyengítette a talajt, és kiáztatta belőle az erőt. Persze nem annyiatóan nyirkos legyen, csupán éppen eléggé ahhoz, hogy amikor nagy súlyt helyeznek rá, akkor engedjen.Ah, Pusztító, gondolta Mendemondó, mutasd magadat, és olyan épületet építek neked, amiben örökké raboskodni fogsz! Ám bárhogy igyekezett, nenni a szemét, hogy lássa a levegő reszketését, ahogyan azt Alvin Miller hetedik fia láthatta. Végül Mendemondó fogta a lámpást, és kiment a malingózni kezdtek az első hópelyhek. Csaknem elült a szél, a hó pedig egyre gyorsabban hullott, táncot járt a lámpás fényében. Mire az öreg vándor elérte aj már szürke volt a hótól, az erdő láthatatlan a távolban. Bement a házba, leheveredett a padlóra, még a csizmáját sem vette le, és elaludt.

12.

nyv

Három rönkből égő tüzet raktak, ami éjjel és nappal lobogott, hogy a fal kövei szinte izzottak a forróságtól, a szobában pedig száraz volt a levegődulatlanul hevert az ágyán, jobb lábán temérdek kötéssel, és sínbe rakva, amely úgy nehezedett az ágyra, akár egy horgony, miközben teste többi része l

ródott, ringatózott és hullámzott. Al szédült, és kicsit rosszul érezte magát.A lábát, meg a szédülést azonban alig vette észre. A fájdalom volt az ellensége, nyilallások és lüktetések, amik elvonták a figyelmét a feladatróndemondó adott neki: hogy meggyógyítsa magát.Egyszersmind azonban barátja is volt a fájdalom, mert falat rakott köré, így aztán a fiú alig érezte, hogy egy házban volt, egy szobában, egy ágyon. A kghet, és hamuvá válhat, de ő nem is venné észre. Most a belső világot fedezte föl.Mendemondónak fogalma sem volt, miről beszélt. Nem csak a fejében kellett elképzelnie a dolgokat. A lába nem gyógyult meg attól, hogy úgy tett,szséges volna. De Mendemondó mégis jó nyomon járt. Ha Alvin megérezte az utat a sziklán át, megtalálta a gyenge és erős pontokat, és megtaníthatta neadjanak, s hol tartsanak össze, akkor miért nem tudta ugyanezt megtenni a bőrrel és csonttal?A gond az volt, hogy bőr és csont össz ekeveredett. A szikla általában ugyanaz a d olog volt, de a bőr minden rétege változ ott, é s nem bizonyult könnyű fellálni, melyik, hová tartozott. Lehunyt szemmel hevert az ágyon, és első ízben nézett a saját testébe. Először megpróbálta követni a fájdalmat, de az nemová, csak oda, ahol minden össze volt rombolva, vágva és kavarva, hogy azt sem tudta, mi, mihez kapcsolódott. Egy idő múltán aztán más mó

bálkoz ott. Hallgatta a sz ívverését. E lőször a fájdalom folyvást e lzava rta, de egy id ő múltán Al megragadta a hangot. Ha volt is z aj a külvilágban, nem tudt a fájdalom mindet kiz árta. A sz ívverés ritmusa pedig kiz árta a fájdalmat, lega lábbis többnyire.Követte a vér ösvényeit, a nagy, erős áramlatokat, a kis ereket. Olykor eltévedt, olykor pedig a sebe valamelyik része követelt figyelmet magának. Előbnban megtalálta az utat az egészséges bőrhöz és csonthoz a másik lábában. A vér ott feleannyira sem volt erős, de elvezette oda, ahová mennie kellett. get megtalált, olyan volt, akár a hagyma héja. Megtanulta a sorrendet, látta, hogyan kötődött össze az izom, hogyan csatlakoztak az apró erecskék, hogyesz ült meg a bőr, és kapasz kodott erősen.Csak ezután találta meg az utat a rossz lábához. A bőrdarab, amit anya visszavarrt, már elhalt, és rothadásnak indult. Alvin tudta, mire volt szüksége, ha e élni akart. Megtalálta az erek összeroncsolódott végét a seb körül, és arra buzdította őket, hogy növekedjenek, éppen úgy, ahogy a repedések utaztak a

A kővel egyszerű d olga volt ehhez képest; ahhoz, hogy repedés keletkez z ék, csak engedni kellett, ez minden. Az élő hús az onban lassabban követte akaridő múlva az artéria csak hozzácsatlakozott az elrothadt szövethez. Beletellett egy kis munkába, de végül megtalálta egy összezsugorodott artéria két vekötötte őket, majd útjára küldte a vért, hogy áradjon szét a visszavarrt bőrdarab alatt.

Túl hamar, túl gyorsan. Érezte a forróságot a lábában, ahogy a vér tucatnyi helyen gyöngyözni kezdett a halott húson át; Al nem tudta megtartani rében, amit odaküldött. Lassan, lassan, lassan! Követte a vért, ami immár csak szivárgott, nem lüktetett, és megint újabb erekkel kapcsolódott össze, azriákkal; próbálta összeillesz teni úgy, hogy minél inkább hasonlítson a másik lábához .Végül megcsinálta, csaknem teljesen jól. A szövetek meg tudták tartani a vér rendes áramlását, a bőrnek pedig sok része életre kelt, ahogy a vér visszatéek halottak maradtak. Alvin egyre csak körbekörbe kerülgette őket a vérével, apránként szakítva le a halott részeket, és szabdalva olyan apró darabokra,föl sem tudott ismerni. Az é lő részek az onban felismerték őket, é s rögvest munkába á llították mind. Amerre Alvin járt a testében, gyarapodni kez de tt a hú

Végül már túl fárad t volt, amiért ilyen sokat kellett ilyen kicsiben figyelnie, és olyan keményen dolgozott, hogy akarata e llenére elnyomta az álom.– Nem akarom fölébresz teni.– Márped ig anélkül nem tudod kicserélni a kötés t, hogy hoz z áé rj, Faith.– Jól van, jól, akkor... jaj, légy óvatos, Alvin! Nem, hagyd csa k!– Már csináltam ilyesmit...– Tehene ken, Alvin, nem gyereke kkel!Az ifjabbik Alvin érezte a nyomást a lábán. Valami rángatta a bőrt. A fájdalom nem érzett olyan erősnek, mint előző nap. A fiú még ahhoz is fáradt voltissa a sz emét. Még ahhoz is, hogy valami hangot adjon, amiből tudják, hogy ébren van.

– Te jó ég, Faith, teljesen átáz ott a kötés az éjsz aka !– Anya, Mary az t mondja...– Elhallgass, és menj kifelé, Ca lly! Nem látod, hogy anyád mással törődik?...– Nem kell kiabá lnod az z al a fiúval, Alvin! Még csa k hét esz tendős.– Az már épp e lég a tud áshoz , mikor tartsa a sz áját, és hagyja a fe lnőtteke t, hogy intéz z ék a dolgukat... néz z enek oda !– Alig hiszek a sz ememnek.– Az t hittem, ge nnyed z ő sebe t fogunk találni.– Olyan tisz ta, amennyire csak lehe t...



– Már a bőre is újra növeksz ik, látod ? Jól öltötted össz e a sebet.– Remélni sem mertem, hogy nem hal el körülötte a bőr.– Már a csontot sem látom alatta.– Az Úr áldása va n rajtunk. Egész éjsz aka imádkoz tam, Alvin, és néz d, mit tett Isten!– Hát akkor imádkoz hattál volna se rényebben is, hátha még jobban össz ez árul a seb. Munkára kell fognom a fiút mihamarább.– Ne ká romold nekem az istent, Alvin Miller!– C sak vesz ettül furdalja már az oldalamat, hogy a Jóisten mindig besurran, és learatja a babé rokat. Talán Alvin sz ervez ete erős, és hamar felgyógyítja

gondoltál már?– Néz z oda , az a rossz modorod fölébresz tette a fiút!– Kérde z d meg, kér-e inni viz et!– Akár a kar, aká r nem, inni fog.Alvin pedig már sz örnyen sz omjas volt. Nem csak a sz ája, hanem az egész teste kiszá radt, vissza kellett nyernie a z elveszített vért. Ez ért az tán annyit nynkupából, amit anyja a szájához tartott, amennyit csak bírt; nagy része ugyan mellécsurgott, és végigfolyt az arcán, meg a nyakán, de alig vette észre. A

mított, a mi a gyomrába jutott. Hátradőlt, és megpróbálta megtudni belülről, hogyan néz ett ki a sebe. De olyan nehéz volt vissz ajutni, olyan neh

pontosítani. Elaludt, mielőtt félútig jutott volna.Megint fölébredt, és arra gondolt, biztosan éjszaka van, vagy csak a függönyöket húzták be. Nem tudta megállapítani, mert túl nehéznek bizonyult felmét, meg a fájdalom is vissz atért, vad abbul, mint legutóbb, és volt még valami más is: a sebe úgy viszketett, nem sokkal rá már alig bírta vissza tartani magúljék, és megvakarja. Egy idő után az onban megint meg tudta találni belülről a sérülést, é s segített a bőrrétegeknek visszanőni. Mire megint elaludt, már

befüggő bőr borította az egész sebet, alatta pedig még mindig serényen dolgozott a teste, hogy megújítsa a szétszaggatott izmokat, és összekösse a töröttt azonban nem vesztett többet, és nem maradt nyílás, hol megfertőződjék.– Ez t néz z e, Mende mondó! Látott már ilyet?– Olyan a bőre, akár egy újsz ülött csecsemőnek.– Talán megháborodtam, d e a sínt lesz ámítva nem látom értelmét, hogy bekötöz z ük a lábá t.– A sebnek nyoma sincsen. Nem, igaz a van, nincs sz ükség a kötésre .– Talán az assz ony jól mondta , Mend emondó. Talán Isten vissz anéz ett közénk, és c sodát tett a fiammal.– Hát ez t nem tudhatjuk. Majd ha a fiú fölkel, ő elárulhatja, mit tapasz talt.– Erre nincs esély. Egész idő alatt egysz er sem nyitotta ki a sz emét.– Egy d olog bizonyos, Miller uram. A fiú nem fog meghalni. Márpedig ez is több annál, mint amit tegnap mertem volna mondani.– Már é píttettem volna neki a koporsót, bizony. Nem is lá ttam esélyét, hogy é letben maradjon. Most meg néz z e, milyen egész séges! Tudni aka rom, mi

elmezi őt.– Akármi légyen is az , Miller uram, a fiú erősebb. Ez en ke ll morfondírozni. A védelmez ője sz éthasította az t a követ, d e Alvin össz erakta újból, é s a véd elmit sem tehetett ellene.

– Vajon tudta egyáltalán, mit tesz ?– Némi fogalma biz onyosan van a hatalmáról. Annyit tudott, mit kell tennie a kővel.– Sosem hallottam még ilyen fortélyról, ennyit mondha tok. Elmondtam Faithnek, mit tett a kővel, ahogy kifaragta az éleket, ped ig véső nem érintette a hátulvas nekem egy passzust Dániel Könyvéből, és valamiféle jóslat beteljesültét kiáltozza. Rögvest be is akart rontani a szobába, hogy figyelmeztesse a fiúaglábakra. Hát nem őrültség? A vallástól mind megháborodnak. Még nem találkoztam olyan a ssz onnyal aki ne lett volna hóbortos a va llás miatt.Kinyílt az ajtó.– Kifelé innét! Hát milyen bárgyú va gy te, hogy mindent hússz or kell elmondanom, Cally? Hol van az anyja, hogy még egy hé téves kölköt sem tud távol tart– Ne legyen ilyen sz igorú a gyere kkel, Miller! Már amúgy is elment.– Nem tudom, mi baja van. Amint Al ágynak es ik, rögtön az ő arcát látom, bá rmerre néz ek. Akár egy sírásó, aki a fiz etségére vár.– Talán furcsa neki a d olog, hogy Alvin megsérült. -Ahánysz or Alvin már csa k egy hajsz álnyira járt a haláltól...– De sosem sebesült meg. Hosszúra nyúlt a csend . -Mende mondó.– Igen?– Jó bará tunk volt mindvégig, olykor még akkor is, ha nem szolgáltunk rá. De ha nem téved ek, vánd orélete t él.– így igaz , Miller uram.– No nem az ért mondom, hogy sürgessem az indulását, vagy effé le, de ha valamikor mostanság útra kelne, mondjuk, úgy kelet felé, magáva l tudna vlet?

– Örömmel. És minden fizetség nélkül.– Ez igaz án kedve s magától. Gondolkoz tam az on, a mit mondott. Hogy egy fiút messz ire kell küldeni bizonyos vesz ed elmektől. Az tán arra gond oltam, hogolyan hely ezen a világon, ahol olyan népek laknak, akikben megbízhatnék? Odahaza, New Englandben nem élnek említésre méltó rokonok... nem akaromm a pokol peremén táncoló puritánnak neveltessék.

– Ez t örömmel hallom, Miller uram, mert magam sem vágyom rá, hogy visz ontlássam New Englandet.– Ha követi vissz afe lé az t az utat, amin mi nyugatra tartottunk, akkor elér egy helyhez a Hatrack mentén, úgy hajminc mérföldre ész aknak a Hiótól,sz e a folyó menti Fort Dekanehez képest. Van ott egy

fogadó, legalábbis volt még, mikor arra jártunk, meg egy temető, ahol az egyik sírkövön az áll: „Erély. Meghalt, hogy életet mentsen."– Az t akarja , hogy vigyem oda a fiút?– Nem, nem. Nem fogom elküldeni most, hogy bekösz öntött a havaz ás. A víz ...– Megértem.– Van ott egy kovács, arra gondoltam, talán e lfogadna e gy tanítványt maga mellé. Alvin ugyan fiatal, d e na gyobb a korabélieknél, és úgy vélem, a kovács i

i vele.– Tanítványnak?– Nohát sz olgának c sak nem ad hatom, nem igaz? Arra meg nincs pénz em, hogy iskolába küld jem.– Elvisz em a levelet, de még maradné k, a míg a fiú fölébred , hogy e lbúcsúz hassak tőle.– Nem ma este akartam útnak indítani, nem igaz? De nem is holnap, mikor a friss hó olyan mély lesz , hogy a nyulak is belefulladná nak.– Nem is tudtam, hogy ennyire figyeli az időjárá st.– Mindig figyelem, ha vízz el jár. – Kese rnyésen fölneve tett, az tán mindketten kimentek a sz obából.Alvin pedig mozdulatlanul hevert, és azon járt az esze, hogy miért akarta apa elküldeni. Hát nem csinálta mindig olyan jól a dolgokat, amennyire csak tu

próbált meg segíteni ott, ahol csak tudott? Még Thrower tiszteletes iskolájába is elment, bár a pap vagy őrültet, vagy ostobát akart faragni belőle. Mi töbrült egy tökéletes követ lehozniuk a hegyről, ő pedig végig összetartotta, megmutatta neki, merre kell menni, a végén pedig a lábát kockáztatta, hogy ne ha kő. Erre föl, el akarják küldeni.

Tanítványnak! Egy kovácshoz! Egész életében nem látott még kovácsot. A legközelebbi is három napi lovaglásra volt, de apa sosem hagyta, hogy velük sz életében nem jutott el tíz mérföldnél messzebbre az otthonától.Minél többet gondolt rá, annál mérgesebb lett. Hányszor kérlelte anyát és apát, hogy hadd sétáljon egyedül az erdőben, ők pedig nem engedték. Valakinek

kellett tartania, mintha fogoly vagy rabsz olga lett volna. Ha akár öt percet is késett valahonnan, már rohantak megkeresni. Sosem mehetett hosszabb

eljebb a kőfejtőig. Most pedig, miután egész életében úgy terelgették maguk előtt, mint pász tor a libákat, el akarják küldeni a világ másik végébe.Olyan átkozottul igazságtalan volt, hogy könnyek szöktek a szemébe, és végigcsorogtak az arcán, egyenesen a fülébe, ami meg olyan ostobaságnak tű



vette magát.– Min nevettél? – kérde z te Cally. Alvin nem hallotta, mikor jött be.– Jobban vagy már? Sehol sem vérz el, Al? Cally megérintette az arcát.– Az ért sírsz , mert úgy fáj?Alvin talán válaszolni akart, de olyan nehéz feladat lett volna kinyitni a száját, és szavakat ejteni ki rajta, hogy inkább csak lassan megrázta a fejét.– Meg fogsz halni, Alvin? – kérd ez te Cally. Megint megráz ta a fe jét.– Ó! – sz ólt Cally.Olyan csalódottnak hangzott, hogy Alvin kicsit meg is haragudott rá. Elég mérges lett, hogy szóra nyissa a száját, és rekedten megszólaljon.– Sajnálom.– Hát akkor sem tisz tességes – mondotta C ally. – Nem akarom, hogy meghaljál, d e mindenki az t mondta, hogy meg fogol halni. Akkor meg arra gondoltayen volna, ha énrám vigyáznának, meg gondolnának. Mindég, mindenki rád vigyáz, rád figyel, mikor pedig meg mukkanok, azt mondják, menjél innétd be a szád, Cally, téged senki sem kérdezett, Cally, nem kellene ágyban lenned már, Cally? Nem érdekli őket, hogy mit csinálok. Kivéve, mikor veled bt akkor azt mondják, hogy ne verekedj, Cally.– Mez ei pocok létedre jól vereked sz . – Legalábbis ez t akarta mondani Alvin, de nem tudta, moz og-e egyáltalán a z ajka.

– Tudod , hogy mit csináltam egysz er, hatesz tendős koromban? Kimentem, és eltévedtem az erd őben. Sz ánt sz ánd ékkal. Csak mentem, csa k mentemnytam a szememet, és körbefordultam párszor, hogy ne tudjam az utat. Egy fél napig is kóborolhattam össze-vissza. Mit gondolsz, utánam jött bárki tk is? Végül vissza kellett fordul nom, és magamnak megtalálnom a hazáig vezető ösvényt. Senki sem kérdezte, hogy merre jártál egész nap, Cally. Anya ndta, hogy olyan piszkos a kezed, mint egy beteg ló fara, gyerünk, mosakodj meg, Cally.Alvin némán felnevetett, csak a mellkasa reszketett tőle.– Hát neked vicces, mert mindenki vigyáz rád.Alvin keményen megdolgozott érte, hogy hang jöjjön ki a torkán.– Az t akarod , hogy e lmenjek?Cally sokáig hallgatott, mielőtt válaszolt volna.– Nem. Akkor ki játsz ana velem? Az ok a buta kuz inok? Egyetlen jó birkózó sincsen közöttük.– Elmegyek – suttogta Alvin.– Nem, nem mész . Te vagy a heted ik fiú, sosem enged nének el.– Megyek.– Persz e, ahogy én sz ámolom, úgy én vagyok a hetedik fiú. Dávid, Józ an, Mérték, Keres, Talál, Alvin, vagyis te, az tán pedig én, az az a hetedik.– Erély.

– Ő halott. Már régóta. Tán meg kéne mondani ez t apának és anyá nak is.Alvin csa k hevert, túl kimerültén attól a pá r dologtól is, amit mondott. Ca lly ettől fogva nem sz ólt túl sokat. Csak ült ott, mozd ulatlanul, ahogy szokott, és sa Alvin kezét. Alvin gondolatai pedig hamarosan elsodródtak, ezért egyáltalán nem volt biztos benne, hogy Cally valóban beszélt, avagy csak álmohol hallotta, amint Cally az t mondja:

– Nem akarom, hogy meghalj, Alvin. – Aztán mintha az t is mondta volna: – Az t sz ere tném, ha én lenné k te.Szóval Alvint elragadta az álom, és amikor fölébredt, rajta kívül senki sem tartózkodott a szobában, a ház pedig mozdulatlan volt, kivéve az éjjeli neszeblaktáblákat zörgető szé l, a hidegtől össz ehúzód ó fatörz sek nyikorgása, a kandallóban ropogó tűz.

Még egyszer magába merült, és levitette magát a sebhez. Ezúttal azonban nem akadt sok dolga az izommal és a bőrrel. Most a csonttal foglalkozott. Meyen sz ivacsos volt, tele aprócska üregekkel és lyukakkal, nem pedig olyan sz ilárd , mint a malomkő. De hamar kiismerte magát rajta, é s egy idő múlva már

szorosan összekötnie a csontokat.Mégis marad t valami, ami nem jött rendbe a c sontban. A sérült lábában valami nem aka rt pontosan ugyanolyan lenni, mint a jóban. Az egész olyan kicsi voem látta tisz tán. Annyit az onban megértett, hogy bármi legyen is az , belülről betegítette meg a c sontot, csak e gy apró foltban, de nem tudott rájönni, hogyá. Mintha hópelyheket próbált volna fölvenni a földről; a mint úgy érez te, megraga dott valamit, kid erült, hogy se mmi, vagy csa k túl kicsi, hogy lássa.

Talán, gondolta, elmúlik. Majd ha minden más meggyógyul, az a beteg folt a csontjában magától megjavul.Eleanor későn ért haza az anyja házából. Vértezet hitt abban, hogy egy asszonynak szoros kapcsolatot kell fenntartania a családjával, de alkonyatkor htúl vesz élyes volt.

– A sz óbesz éd sz erint vad réz bőrűek jöttek a vid ékre dé l felől – mon dotta Istenvértez etje. – Te pedig kóricá lsz a söté tben.– Siettem haz a – fe lelte Eleanor. – Ismerem az utat a söté tben is.– Nem az itt a ké rdé s, hogy ismered -e az utat – mondotta Vértez et sz igorúan. – A franc iák fegyvert ad nak vérdíjul a fehérek skalpjáért. Ez nem fogja e lcsáféta embere it,, d e sok csoktó örömmel föl utaz ik Fort Detroitig, hogy útköz ben skalpokat gyűjtsön.– Alvin nem fog meghalni – mondta Eleanor.Vértez et nem sz erette, amikor így megváltoztatta a témát, de ez olyan hír volt, amit meg kellett volna tudakolnia tőle a besz élgetés elején.– Ez ek sz erint úgy döntöttek, levágják a lábá t?– Láttam a lábát. Egyre gyógyul. Késő d élután már é bren is volt, besz élgettünk egy kics it.– Örülök, hogy é bren van, Elly, tényleg, de remélem nem reményked tek benne, hogy felépül a lába. Egy akkora seb talán egy id eig gyógyulgat, de a rothameg.– Úgy vélem, ez úttal nem így lesz – mondotta. – Kérsz vacsorát?– Elrágc sáltam vagy egy vekni kenyere t, amíg föl-alá járkáltam, és a z on tűnődtem, merre jársz .– Nem jó dolog, ha egy fé rfi pocakot eresz t.– Márped ig nekem van, é s belül üres az éhsé gtől.– Anyám küldött egy d arab sajtot – mondotta Elea nor, é s az asz talra tette. Vértez etet kétely gyötörte. Úgy vélte, az egyik oka, amiért Faith Miller

ajtja olyan ízletes, hogy bizonyosan csinál valamit a tejjel. Ugyanakkor nem volt övénél ízletesebb sajt a Wobbish partján, sem följebb, a Tippy-Canotén.

Minduntalan kényelmetlen é rzés ve tt rajta e rőt, amikor azon kapta magát, hogy kompromisszumot köt a boszorkánysággal. Amikor pedig rosszkedvű volthagyott nyugodni, holott jól tudta, hogy Elly nem akart beszélni róla.

– Miből gondolod, hogy nem fog elrothad ni a lába?– Amiért olyan gyorsan javul – felelte.– Mennyire javult?– Hát csaknem meggyógyult.– Mennyire?Eleanor megfordult, a szemét forgatta, aztán elfordult tőle. Almát szeletelt a sajt mellé.– Azt kérdem, mennyire javult meg, E lly?– Meggyógyul.– Két nappal az után, hogy egy malomkő csa knem letépi a lábsz árá t, máris meggyógyul?– Csak két nap? – kérd ez ett vissz a. – Nekem egy hétnek tűnt.– A naptár sz erint két nap – mondotta Vértez et. – Ami az t jelenti, hogy bosz orkányság van a dologban.

– Én úgy olvastam az evangéliumokban, hogy a z , a ki embereket gyógyított meg, nem volt bosz orkány.– Ki tette hát? Ne mondd , hogy az apád vagy anyád hirtelen kitalált valami ilyen hatásos dolgot? Egy örd ögöt idéz tek meg?



Elly sarkon perdült, kezében késsel, szeme megvillant.– Meglehet, hogy apám nem templomba járó e mber, de az ördög sosem tette be a lábát a ház unkba.Thrower tiszteletes nem ezt mondta, de Vértezetnek volt annyi esze, hogy őt ne e mlítse meg.– Akkor az a koldus az .– Megdolgoz ik a sz állásé rt és é lelemért. Dolgozik olyan keményen, mint bárki más.– Az t mondják, ismerte az t a vén va ráz slót, Ben Franklint. Meg az t az appa lache -i ateistát, Tom Jeffersont.– Jó történeteket mesé l. És nem ő gyógyította meg a fiút.– Hát valaki márpedig megtette.– Talán ő maga gyógyította meg magá t. Amúgy meg, a csontja még mindig törött. Úgyhogy nincsen semmi csoda a d ologban, csak hamar gyógyul.– Talán az ért gyógyul fel olyan gyorsan, mert az ördög gond oskodik a sa játjáról.Eleanor tekintete a lapján, amikor megfordult, Vértezet az t kívánta, bá rcsak ne mondta volna. De ott egye meg a fene, Thrower tiszteletes is az t vallotta, hn rossz bírt lenni, akár az apokalipszis fenevadja.

Akár fenevad, akár fiú, Elly testvére volt, ő pedig bármilyen hallgatag teremtés legyen is, ha felbosszantották, szörnyen viselkedett.– Vond vissz a! – mondotta.

– Ugyan, miféle butaság ez ? Hogyan vonhatnám vissz a, amit egysz er már kimondtam?– Úgy, hogy az t mondod, tud od, hogy nem így van.– Nem tudom, hogy igaz , mint ahogy az t sem, hogy nem igaz . Az t mondtam, hogy talán. Márped ig ha egy férfi nem mondhatja a z t a feleségének, hogor akár meg is halhatna.– Úgy is van – mondotta Eleanor. – Márped ig ha nem vonod vissz a, akkor az t fogod kívánni, bárcsak halott lennél. – Ez z el megindult feléje, mindkét kez éab almával.Legtöbbször, ha így közeledett, még ha mérges is volt, Vértezet hagyta, hogy megkergesse a házban, és egy idő múltán általában nevetéssel végződött attal az onban nem így történt.

Eleanor az egyik almát belekente Vérteze t hajába, a másikat hozz ávágta, az tán leült az emeleti hálószobában, és vörösre sírta a sz emét.Elly azonban nem volt sírós fajta, és ebből Vértezet tudta, hogy túl messz ire ment.– Vissz avonom, Elly – mondotta. – Jó gyerek az , tudom én.– Jaj, nem is érd eke l, mit gondolsz – felelte. – Semmit sem tudsz róla. Nem akad t sok férj a vid éken, aki hagyta volna, hogy a fe lesége ilyetmondjon, és utána ne kapott volna egy jókora pofont érte. Vértezet azt kívánta, bárcsak Elly értékelné azt, hogy keresztényi mivolta olykor az asszony e

– Tudok egy-két dolgot – mondotta inkább.

– Elküldik maguktól – mondotta Elly. – Amint bekösz önt a tavasz , elküldik tanoncnak. Látom rajta, hogy nem örül neki, de nem vitatkoz ik, c sak hever azalkan beszél róla, de úgy néz rám, és mindenki másra, mintha minduntalan búcsúzkodna.– Miért akarják e lküldeni maguktól?– Mondtam már. Tanoncnak.– Ahogyan kényez tetik az t a gyere ket, alig hiszem, hogy elengedik a kez ük köz ül.– Hozz á nem is egy köz eli helyre. Egész en a Hio-vidék keleti határához , Fort Dekane köz elébe . Az ped ig már félúton van az óceán fe lé.– Tudod , ha jobban belegondolsz , ne m is rossz gondolat.– Valóban?– Ahogy a ré z bőrűek moz golódnak, nyilván biz tonságban aka rják tudni. A többiek maradha tnak, kapha tnak egy nyílvessz őt a mellkasukba, d e a kis Alvin Eleanor lesújtó pillantással néz ett rá.– Néha olyan gyanakvó bírsz lenni, hogy émelygek tőle, Istenvértez etje.– Nem gyanakvás az , ha ki mondod, mi történik valójában.– Az t se tudod, mi igaz , é s mi záp.– Akkor kimosod a hajamból az almát, vagy rá kell kénysz erítselek, hogy lenyalogasd .– Tán jobb, ha kez dek vele valamit, különben be lekennéd az ágy neműbe.Mendemondó szinte tolvajnak érezte magát, amiért olyan sok mindent vitt magával. Két pár vastag harisnya a hideg ellen. Egy új pokróc, egy szönyeg. Marhahús és sajt. Egy jó köszörűkő.És mindazok a dolgok, amikről nem is tudtak. Kipihent test, minden sajgástól és nyavalyától mentesen. Ruganyos léptek. Kedves arcok az emlékeiben. énetek, amiket leírt a könyve lezárt részébe, meg az igaz szavak, amiket Millerek saját kézírásukkal véstek bele gondosan.Cse rébe igyekez ett tisz tességgel megfize tni. Megjavította a tetőket a télre, meg segített, ahol tudott. Láthatták a könyvet, benne Ben Franklin kéz írásával, ndat Tom Jeffersontól, Ben Arnoldtól, Pat Henry-től, John Adamstől, Alex Hamiltontól – még Aaron Burr-től is, a párbaj előtt, aztán Daniel Boone-tól a párblőtt Mendemondó megérkezett volna, Millerek egy család tagjai voltak, meg részei a Wobbish vidékének, ez minden. Most már nagyobb történetek résztk. Az Appalache-i Függetlenségi Háború. Az Amerikai Megállapodás. Saját, vadonon átvezető útjukat immár egy fonálnak látták a sok közül, és éreztéei az efféle szálakból szőtt kárpitnak. Nem is igazán kárpit volt az, hanem szőnyeg, jófajta, vaskos, erős szőnyeg, amin több nemzedéknyi amerikai halnuk. Egy költemény rejlett ebben; Mendemondó elhatározta, egyszer majd verset farag belőle.

Hagyott nekik még néhány d olgot. Sz eretett fiukat, akit kirántott a malomkő útjából. Egy apát, akinek most már volt ereje e lküldeni a fiát, mielőtt belehalna.ök rémálmainak, hogy megértse végre, az ellenség valóságos. Suttogó bátorítást egy megtört gyermeknek, hogy gyógyítsa meg magát.

Meg egy egyszerű rajzot, amit jóféle tölgyfatáblába égetett egy kés hegyével. Szívesebben dolgozott volna viasszal meg savval fémlapra, de egyik semnyéken. Fiatalembert ábrázolt a kép, akit elsodort egy erős folyó, egy fa gyökerei közé gabalyodva, amint levegőért kapkod, és harciasán néz szembe a had Protektor Művészeti Akadémiáján csupa rosszallást kapott volna a kép, amiért olyan egyszerű. A jó Faith asszonyság azonban felkiáltott, amikor meglához ölelte, könnyekkel áz tatta, akár egy z ápor utolsó esőcseppjei. Amikor pedig Alvin Miller is megpillantotta, bólintott, és a z t mondta:

– Ez a maga látomása, Mende mondó. Az ábráz ata tökéletes, ped ig sosem látta őt. Ő Erély. Ő a fiam.Aztán ő is zokogott.A kandallóra tették. Talán nem egy remekműre sikerült, gondolta Mendemondó, de igaz volt, és többet jelentett ezeknek az embereknek, mint amennyit jevén, kövér uraságnak Londonban, Camelotban vagy Párizsban, vagy Bécsben.

– Lassan elmúlik a reggel – mondotta Faith assz onyság. – Még soka t kell mennie, míg besötéted ik.– Gond olhatja, milyen nehez emre esik távoz ni. De örülök, hogy rám bíz ták ez t a felad atot, és ígérem, ne m vallók kuda rcot. – Megtapogatta a z sebé t, a ml lapult a Hatrack-folyó kovácsának.

– Nem mehe t el anélkül, hogy elbúcsúz na a fiamtól – mondotta Miller.Olyan sokáig halasztgatta, amennyire csak tudta. Biccentett, aztán fölkelt a székből, a kandalló mellől, és bement a szobába, ahol élete legjobb éjszakáiolt látni, hogy Alvin nyitva tartotta szemét, arca sugárzott az élettől, nem pedig elernyedtek vonásai, mint korábban, vagy a fájdalomtól torzultak el; áalom még ott húzódott mögöttük, Mendemondó tudta jól.– Indul? – kérd ez te a fiú.– Megyek, csak e lőbb elbúcsúz om tőled . Alvin kicsit mérgesnek látsz ott.– Tehát még az t sem engedi, hogy írjak a könyvébe.– Nem mindenki írhat bele, említettem már.

– Apa írt. És anya is.– Meg Ca lly



– Hát az sz ép lehe t – mondta Alvin. – gy ír, mint egy... mint egy...– Mint egy hétesz tendős gyermek. – Dorgálás volt ez , d e Alvin nem akart sz abadkoz ni.– Akkor én miért nem? És Cally miért igen?– Mert csak olyan ember írhat bele, aki megcselekedte, ami a legfontosabb az életében, vagy olyan fontos dolgot látott. Te mit írnál be le?– Nem is tudom. Tán a malomkövet. Mend emondó elfintorodott.– Akkor a lá tomásomat. Az fontos dolog, maga mondta. -Az már fölíródott máshová, Alvin.– Írni akarok a könyvébe – erősködött Alvin. – Az t akarom, hogy ott legyen az én mondatom is Teremtő Ben mellett.– Még nem – ráz ta a fe jét Mende mondó.– Mikor?– Ha eltángáltad a vén Pusz títót, kölyök. Majd akkor engede m, hogy írj a könyvembe.– És mi van akkor, ha sosem tángálom el?– Akkor amúgy sem ér majd sokat ez a könyv. Könnyek sz öktek Alvin sz emébe.– És ha meghalok? Mendemondó megborz ongott.– Hogy van a lábad?

A fiú vállat vont. Kipislogta a könnyeket a szeméből.– Ez nem válasz , te legény.– Még mindig fáj.– Fájni is fog, amíg a csont teljesen össz eforr. Alvin elmosolyodott.– Már össz eforrt.– Akkor miért nem jársz ?– Mert fáj, Mend emondó. Nem múlik el. Van egy rossz hely a csontban, é s még nem jöttem rá, hogyan kell megjavítani.– Majd megtalálod a módját.– Még nem sikerült.– Egy vén prémvadász egysz er az t mondta nekem,, .Minde gy, hol kez de d, a feneke lyukánál, vagy a mellyé c sontjánál, bárhogy nyúzod is meg a párdk jó lehet."– Ez egy köz mondás?– Majdnem. Megtalálod a módját, még akkor is, ha nem úgy, ahogyan tervez ted .– Semmi sem úgy van, ahogy terve z tem – mondotta Alvin. – Semmi sem úgy alakul.– Tíz e sz tendős vagy, kölyök. Máris belefárad tál a világba? Alvin az ujjai közt morzsolgatta a takarót.

– Haldoklom, Mend emondó.Mendemondó az arcát tanulmányozta, megpróbálta fölfedezni rajta a halál nyomát. Nem látta.– Sz erintem nem.– Az a rossz hely a lábamban. Egyre növeksz ik. Lassan bár, de növeksz ik. Lá thatatlan, és elemész ti a kemény ré sz eket a csontban, egy idő múltán pedrsabban és gyorsabban fog nőni, é s...– Elpusz tít.Alvin ezúttal valóban sírdogálni kezdett, még a keze is reszketett.– Félek a ha láltól, Mendemondó, d e már bennem van, és nem tudom kiűzni.Mendemondó a fiú kezére tette a kezét, hogy csillapítsa annak resz-ketését.– Megtalálod a módját. Túl sok dolgod van a világban, hogy most halj meg.Alvin a sz emét forgatta.– Ez a legbutább dolog, amit életemben hallottam. Az ért, mert valaki nek még dolga van, nem jelenti az t, hogy nem fog meghalni.– Az t jelenti, hogy nem készakarva hal meg.– Én nem akarok,– Ez ért fogod megtalálni a módját, hogy é lj. Alvin egy d arabig hallgatott.– Gond olkoztam. Arról, hogy mit tesz ek, ha é letben marad ok. Például amit a lábammal te ttem, hogy meggyógyuljon. Fogad ok, az t másokkal is meg tudnáuk teszem a kezemet, és utat találok bennük, az tán megjavítom őket. Az nem lenne jó?– Minde nki, akit meggyógyítasz , sz ere tni fog érte.– Úgy vélem, az első a lkalom volt a legnehez ebb, és ne m is voltam túl erős, mikor csináltam. Fogadok, hogy más embereken gyorsabban menne .– Talán igen. Az onban ha naponta sz áz betege t gyógyítasz meg, és továbbállsz egy más ik helyre, hogy ott még sz áz at gyógyíts meg, mireeljön a halálod órája, azok az emberek, akiket életed során meggyógyítottál, tán már mind meghaltak. Alvin elfordította az arcát.– Ha tudom, hogyan javítsam meg őke t, akkor meg kell tennem, Mende mondó.– Akiket meg tudsz , az okat igen – felelte Mend emondó. – De ne m ez az életed munkája. Téglák a falban, Alvin. Sosem lesz nek többek. Sosem éred utol

málladozó téglákat javítgatod. Gyógyítsd meg azokat, akik a kezed alá kerülnek, de az életed munkája ennél sokkal több!– Tudom, hogy gyógyítsak e mbereke t, d e az t nem is sejtem, hogyan győz z em le a ... a Pusz títót. Az t sem tudom, mi az .– Amíg te vagy az egyetlen, a ki látja, add ig csak neked va n reménye d legyőz ni.– Talán.Hosszasan hallgattak. Mendemondó tudta, itt az ideje, hogy induljon. -Várjon!– Mennem kell.Alvin megragad ta az ingujját. - Még nem.– Hamarost.

– Legalább... legalább had d olvassam el, mit írtak a többiek! Mendemondó a táskájába nyúlt, és e lővette a könyve t.– Nem ígérhe tem meg, hogy elmondom, mit jelentene k – mondotta, és kihúz ta a könyve t vízha tlan tokjából.Alvin hamar megtalálta az utolsó, frissen írott sorokat.Anya ezt írta: ,,Erély elökte a fát és nem holt meg amég a fiú megzsuletet."Dávid ezt írta: „Ketéhasad a mallomkő aztán öszeugrik még repedés sincsen rajt."Ca lly az t írta: , ,Heteik fijú."Alvin fölnéz ett.– Nem rám gondolt, tudja.– Tudom – bólintott Mend emondó.Alvin visszanézett az oldalra. Apja ezt írta bele: „Nem öllte meg a fijút mer egy idegen időbe érkezet odda."– Apa miről besz él? – kérd ez te Alvin. Mendemondó elvette tőle a könyvet, és bec sukta.– Találd meg a módját, hogy meggyógyítsd a lábad at! – mondotta. – Sok teremtett léleknek sz üksége van arra , hogy erős legyél. Nem magadé rt ékszel?Lehajolt, és megcsókolta a fiú homlokát. Alvin kinyúlt felé, és két kézzel átölelte a nyakát, majd úgy szorította, hogy ha Mendemondó föláll, húzza föl. va aztán le kellett feszegetnie magáról a fiú karját. Arca nedves volt a gyermek könnyeitől. Nem törölte le őket. Hagyta, hogy a szellő felszárítsa, mik

yott, száraz ösvényen baktatott a félig megolvadt hóval fedett, foltos szántóföldek között.A második fedett hídnál megállt egy pillanatra; csak annyi időre, míg eltűnődött, visszatér-e valaha is ide, látja-e őket megint. Beírja-e az ifjú Alvin a mo



yvbe? Ha próféta lenne, tudná. De fogalma se m volt róla.Elindult tovább, a reggeli fényben, kelet felé.

13.

tét

A Látogató kényelmesen üldögélt az oltáron: bal karjával a térd én könyökölt, amitől egész testtartása hányavetinek tűnt. Thrower tisz teletes már látott ilyedandytől Camelotban, a maz igaz i korhely volt, megvetett mindent, amit Anglia és Skócia puritán egyház ai képviseltek. Ettől az tán zavarban é rez te magá

it, amiért a Látogató ilyen tartást öltött.– Miért? – kérd ez te a Lá togató. – Csupán az ért, mert sz ámodra az egyetlen mód, hogy ura lkodj a testi sz envedé lyeid fölött, ha egyenese n ülsz a sezárt térdekkel, gondosan összekulcsolt kézzel. Ettől nekem még nem kell így viselkednem.

Thrower za varban érez te magát.– Nem tisz tességes megfed dni a gondolataim miatt.– De az , ha a gondolataid megfed dik a tetteimet. Óvakodj a gőgtől, bará tom! Ne tetsz elegj abban a sz erepben, hogy hitt tisz tességed feljogosít a z aekedeteit megítélni!

Ez volt az első alkalom, hogy a Látogató angyalnak nevezte magát.– Semminek sem nevez tem magamat – mondotta a Látogató. – Meg kell tanulnod uralkodni a gondolataidon, Thrower. Túlságosan is elhamarketkeztetsz.– Miért jöttél el hozz ám?– Eme oltár kész ítője miatt – mondotta a Látogató, és megverege tte a keresz teket, amiket a kis Alvin égetett a fába.– Megtettem minde n tőlem telhetőt, de a fiú taníthata tlan. Kéte lkedik, és vitába sz áll a teológia össz es pontjával, mintha az oknak ugyan olyan próbákalniuk a logika, és következetesség mezején, mint amik a tudomány világára vonatkoz nak.– Más sz óval az t várja, hogy a tana idnak legyen é rtelme.

– Nem hajland ó elfogadni az t az esz mét, hogy vannak dolgok, amik titokban marad nak, és csak Isten elméje képes fölfogni őket. A kétértelműség selni kezd , az ellentmondások pedig nyílt lázadoz ást sz ülnek.– Kellemetlen egy lurkó.– A legrossz abb, akit valaha is láttam – mondotta Thrower.A Látogató szeme megvillant. Thrower szúrást érzett a szívében.– Én megpróbá ltam – mondotta. – Próbáltam rábírni, hogy sz olgálja az Urat. De az apja be folyása ...– Gyenge ember a z , ki sa ját kuda rcá t más hata lmára fogja – sz ólott a Látogató.– Még nem vallottam kudarcot! – kiáltott Thrower. – Az t mondta, van időm, míg a fiú tize nnégy...– Nem. Az t mondtam, nekem van időm, míg tizennégy lesz. Neked csak addig van időd , míg itt lakik.– Nem hallottam róla, hogy Millerek költözni kész ülnének. Most hoz tak malomkövet, tavassz al megkez dik az őrlést, nem mennének e l anélkül...A Látogató fölkelt az oltárról.– Hadd váz oljak föl neked valamit, Thrower tiszteletes! Csupán elméleti a lapon. Tegyük fe l, hogy egy sz obában lenné l a legád áz abb ellenségéve l mint én képviselek. Tegyük föl, hogy beteg, és tehetetlenül fekszik az ágyán. Ha felgyógyul, kibújik a kezeid közül, hogy aztán majdan elpusztítson mindent

én szeretünk ezen a világon. Ám ha meghalna, a mi nagyszerű ügyünk biztonságban volna. Most pedig tegyük föl, hogy valaki kést ad a kezedbe, éd, hogy hajts végre egy gondos műtétet a fiún. És tegyük föl, hogy ha csak egy icipicit megcsúszik a kezed, akkor a késed elvágna egy nagyobb ütőeret

ük föl, hogy egy kicsit késlekedsz, mire föl éltető vére oly gyorsan folyik ki a testéből, hogy pillanatok múltán meghal. Ebben az esetben, Thrower tisztene a te kötelességed?Throwernek elakadt a lélegzete. Egész életében arra készült, hogy tanítson, érveljen, buzdítson és értelmezzen. Sosem azért, hogy olyan véres tettetre, amilyet a Látogató sugallt.– Nem vagyok alkalmas e fféle dologra – mondotta.– Hát alkalmas vagy-e Isten királyságá ra? – kérdez te a L átogató.– De az Úr az t mondja, „Ne ölj!"– Ó? Ez t mondta Józ suána k, mikor az ígéret földjére küldte? Ez t mondta Saulnak, mikor az amalekiták ellen küld te?Throwernek eszébe jutottak ezek a sötét passzusok az Ótestamentumból, és félelmében reszketés tört rá a gondolattól, hogy részt kelljen vennie egy ilyen üA Látogató az onban könyörtelenül folytatta.– A főpap, Sámuel megparancsolt^ Saul királynak, hogy ölje meg mind az amalekitákat, az összes férfit és nőt, az összes gyermeket. De Saulnak nem voltzá. Megmentette az amalekiták királyát, és élve hozta vissza. Engedetlenségének bűne miatt mit cselekedett az Úr?– Dávidot ültette helyette a királyi székbe – motyogta Thrower.A Látogató közelebb lépett Throwerhez, tekintetében fájdalmat oko-zóan izzott a tűz.– Aztán Sámuel, a főpap, Isten gyengéd sz olgája, vajon mit tett?– Megparancsolta, hogy hozz ák e lé Agágot, az amalekiták királyát.A Látogató tovább ostromolta.– És mit tett ekkor Sámuel?– Megölte – suttogta Thrower.– Mit mond a szentírás, mit csinált ekkor! – dübörögte a Látogató. Hangjába beleremegtek a falak, megzördültek az ablaktáblák.Thrower zokogott félelmében, de kimondta a szavakat, amiket a Látogató követelt:– Sámuel darabokra vágta Agágot... az Úr jelenlétében.Thrower sz aggatott lélegz ése volt az egyetlen hang a templomban, ahogy megpróbált uralkodni hisz térikus z okogásán. A Látogató rámosolygott, tekinteteetettel és megbocsátással. Aztán eltűnt.

Thrower térdre rogyott az oltár előtt, és imádkozni kezdett. Ó, Atyám, meghalnék Érted, de ne kérd, hogy gyilkoljak! Vedd el ajakamtól ezt a kelyhet, mnge vagyok, és túl érdemtelen! Ne akasz d a z én vállamra ez t a terhet!Könnyei az oltárra hullottak. Sistergő hangot hallott, és riadtan hátrébb sz ökkent. Könnyei fortyogva siklottak végig az oltár fe lszínén, akár a vízenyőben, míg végül e lpárologtak.

Az Úr eltaszított engem, gondolta. Megfogadtam, hogy szolgálom Őt, ahogyan azt Ő akarja, most pedig, mikor valami nehéz dolgot kér tóiem, mncsolja, hogy olyan erős legyek, mint a régi idők prófétái, csupá n törött kehe ly va gyok az Úr kez ében. Nem tud om magaménak elfogad ni a sorsot, aott.

Nyílt a templom ajtaja, jeges levegő áramlott be a nyomában, amitől lúdbőrz eni kez de tt a préd ikátor háta. Fölnéz ett, attól félt, hogy az angyal térbüntetni.



Nem angyal érkez ett az onban, csupá n Istenvértez etje Wea ver.– Nem akarom megz avarni az imádkoz ásba n – mondotta Vértez et.– Jöjjön beljebb! – sz ólt Thrower. – Csukja be az ajtót! Mit tehetek ma gáért?– Értem semmit – felelte Vértez et.– Jöjjön. Üljön le! Mondja el, mi hozta ide!Thrower remélte, talán isteni jel volt, hogy Vértez et éppen most jött el. A gyülekez et egyik tagja se gítségért folyamodik hozz á, rögtön az imád ság után... biÚr üzen ezáltal, hogy végül mégis elfogadta őt.– A feleségem öcc séről van sz ó – mondta Vértez et. -Az ifjabbik Alvinról. Thrower érez te, hogy borzongás fut végig a testén, c sontig hatoló félelem.– Igen, ismerem. Mi van vele?– Tudja, hogy össz etörte a lábát.– Hallottam róla.– Nem járt arra látogatóba, mielőtt meggyógyult volna?– Én abban a hitben éltem, hogy nem látnak sz ívesen abban a ház ban.– Hát én mondom magának, hogy rosszul néz ett ki. Egy egész foltnyi területen lejött a bőre, csontja is törött. Két nappal később már teljesen gyógyult volt, m

adást sem lehetett látni. Három nappal később ped ig már járt.– Ez ek sz erint csa k nem volt olyan sz örnyű, mint gondolta.– Én mondom, a lába eltörött, a seb pedig csúnya volt. Az egész család azt hitte, meg fog halni. Már arról kérdeztek, mennyi szög kell egy koporsószolástól pedig olyan keservesen néztek ki, hogy azon tűnődtem, hamarost a szülőket is utána kell temetnünk majd.– Akkor mégsem lehet olyan gyógyult, mint mondja .– Nem is gyógyult meg teljesen, ezért is jöttem magához. Tudom, hogy maga nem hisz az efféle esetekben, de én mondom, hogy boszorkánysággal gyóg

a fiú lábát. Elly szerint a fiú bűbájoskodott saját magán. Pár napig még járt-kelt, bizony, méghozz á sín nélkül. De a fáj da lom csak nem hagyott alább, moállítja, hogy egy helyen még beteg a csontja. Láza is van.– Biztosan van rá egy teljesen termész etes magyará z at – mondotta Thrower.– Hát gond oljon, amit akar, de én úgy látom, hogy a fiú magához csábította az ördögöt a bosz orkánysá ggal, és az most belülről emész ti föl őt. Mivel pedn felszentelt papja, arra gondoltam, hogy maga ki tudná űzni az ördögöt a gyermekből, Urunk Jézusunk nevében.A babonaság és a bűbáj persze mind képtelenség volt, de amikor Vértezet arról beszélt, hogy ördög bújt a fiúba, ennek már volt értelme, ez összeillett azztisz teletes a L átogatótól hallott. Talán az Úr az t akarta, hogy űzz e ki az ördögöt a fiúból, és tisz títsa meg a testét. Talán nem is kell megölnie. íme, itt volt ay jóvá tegye akaratereje kudarcát.– Elmegyek – mondotta. Már nyúlt is nehéz köpenyéért, és a vállára kanyarította.

– Jobb, ha figyelmez tetem, hogy engemet senki sem kért meg rá, hogy oda vigyem magát.– Meg tudok birkóz ni a hitetlenek haragjával – mondta Thrower. -Az ördöngösség áldoz ata aggasz t engem, nem az az ostoba, babonás család ja.Alvin az ágyában feküdt, magas láz gyötörte testét. Napközben zárva tartották a spalettákat, hogy fény ne zavarja szemét, éjszaka azonban kinyittatta az ay beeresszék a hűs szellőt. Megkönnyebbülten szívta be a friss levegőt. Az alatt a néhány nap alatt, míg tudott járni, látta, ahogy hó borítja el a gkönnyebbülés volt az a testében perzselő forrósághoz képest.Nem tudott eléggé apróra tekinteni önmagában. Amit a c sonttal tett, az izmokkal meg a bőr rétegeivel, sokka l nehez ebb volt, mint bármikor is reped ése ket ejtő falában. Mostanára azonban már érezte az utat teste labirintusán keresztül, megtalálta a.nagy sebeket, segített bezárulni nekik. A legtöbb, ami történt, icsiben és gyorsan ese tt meg, hogy megértse. Látta az ered ményt, de nem látta a da rabkáit, nem tudta kitalálni, hogyan történt.gy volt ez azzal a csontjával is, amelyikben a rossz rész rejlett. Csak egy aprócska folton gyengült meg, és kezdett rothadni. Érezte a különbséget a beteggész séges között, megtalálta a betegség határait. De nem látta pontosan, mi megy végbe ott. Nem tudta megjavítani. Meg fog halni.

Tudta, hogy nincs e gyedül a sz obában. Valaki mindig ült az ágya mellett. Kinyitotta a sz emét, é s anyát vagy apát látta, vagy valamelyik nővérét. Olykor vaját is, ámbár ez az t jelentette, hogy magára hagyta az assz onyát a ház körüli feladatokkal. Kellemes volt ez Alvinnak, és egysz ersmind nehéz teher dolt, minél hamarabb meg kellene már halni, hogy mindenki visszatérhessen a rendes életéhez.Ez en a dé lutánon Mérték üldögélt az ágy mellett. Alvin köszönt neki, amikor Mérték belépett, d e a ttól fogva nem volt sok besz élgetnivalójuk. Hogdoklóm, kösz önöm szépen, hát te? Meglehetősen nehéz így társalogni. Mérték inkább arról mesélt, hogyan próbált meg az ikrekkel hármasban őrlőkövet váább követ válasz tottak, mint amit Alvin kivésett, és még így is pokolian nehéz dolguk volt.– Végül az tán fölad tuk – mondotta Mérték. – Meg kell várnunk, míg lábra állsz , és följössz velünk a hegyre, hogy kivágj egy őrlőkövet.Alvin nem felelt erre, és azután már egyikük sem beszélt semmit. Alvin hevert az ágyon, izzadt, érezte a rothadást a csontjában, amint lassan, de bekedett. Mérték pedig ült, és gyengéden a kezét fogta.Mérték fütyörészni kezdett.A hangja megriasztotta Alvint. Annyira el volt foglalva önmagával, hogy a dallam mintha nagy távolságból érkezett volna, neki pedig sokat kellett utaznbbent, merről jött.

– Mérték – kiáltotta; de hangja a lig volt több suttogásná l. A fütyörész és a bbamarad t.– Sajnálom – mondotta Mérték. – Zavar téged ?– Nem – fe lelte Alvin.Mérték pedig megint fütyörészni kezdett. Fura egy dallam volt, Alvin nem emlékezett rá, hogy valaha is hallotta volna. Éppenséggel egyáltalán nem haetlen nótára sem; sosem ismétlődött, csak mindig új meg új futamokat sz ült, mintha Mérték menet köz ben találná ki. Amint Alvin hevert az ágyon, é s halam olyannak látszott, mint egy térkép, amint átkanyarog a vad erdőségen, ő pedig követni kezdte. No nem mintha látott volna valamit, ahogyan egy igazján követni lehet az utat, hanem úgy tűnt, hogy a dolgok középpontját mutatja meg, és minden, amire gondolt, az t úgy gondolta, mint aki a köz éppontha újból elékerült volna minden elképzelése, amit a fejébe vett, amikor próbálta megjavítani a beteg részt a csontjában, csak most messzebbről, tán magagy dombtetőről avagy tisztásról, a honnét többet látott belőlük.

És ekkor olyasmi jutott az esz ébe, ami korábban nem. Amikor először eltörött a lába, és a bőre fölhasadt, mindenki megnéz hette, milyen csúnya volt, de seott segíteni neki, csak ő maga. Mindent belülről kellett megjavítania. Most azonban senki sem látta a beteg rész t, ő pedig hiába figyelte, semmit sem tudne.Tehát ezúttal valaki másnak kell meggyógyítania őt. Csak a jó öreg, véreskezű sebészet segíthet.– Mérték – suttogta.– Itt vagyok – mondotta Mérték.– Tudom, hogyan lehe t meggyógyítani a lábamat -mondotta. Mérték köz elebb hajolt. Alvin nem nyitotta ki a sz emét, de érez te bátyja leheletét az arcán.– Az a rossz hely a csontomban egyre ,növe ksz ik, d e még nem terjedt e l mindenütt – kez dte Alvin. – Nem tudom meggyógyítani, d e a z jár az esz emben, ki kivágná az t a rész t a csontból, é s kivenné a lábamból, a többit már meg tudnám gyógyítani.

– Kivágni?– Apa c sontfűrész e, amivel a húst szokta fölvágni, az megtenné.– De hát nincsen felcser sehol a környéken.– Akkor valakinek nagyon gyorsa n meg kell tanulnia, mert meghalok.Mérték egyre szaporábban lélegzett.– Gondolod, hogy ha kivágjuk az t a darabot, az megmentené az életed?

– Ez a legjobb, ami esz embe jutott.– De lehet, hogy jól sz étcsúfítja a lábada t az egész – mondotta Mérték.



– Ha meghalok, akkor már úgyis mindegy. Ha ped ig túlélem, az megér e gy sz étcsúfított lábat.– Előkerítem apát. – Mérték fölpattant a sz ékből, és kid übörgött a sz obából.Thrower hagyta, hadd mutassa Vértezet az utat Millerek házához. A leányuk férjét csak nem zavarják el, gondolta, ám aggodalmai alaptalanok voltak. A j

onyság nyitott ajtót, nem az ő pogány ura.– Nocsak, Thrower atya, milyen ked ves öntől, hogy benéz hoz z ánk – mondotta. Hangja vidámsága az onban csalóka volt, nyúz ott, megviselt arca eságot. Az utóbbi időben nemigen volt alvás ebben a ház ban.

– Én hívtam magammal, assz onyom – mondta Vértez et. – Az ért jött, mert megkértem rá.– A templomunk pász tora mindig sz ívesen látott vendég a ház amban – mondta Faith.Beterelte őket a nagyszobába, ahol a lányok paplanokat varrogattak a kandalló közelében. A kisfiú, Cally, egy darab szénnel betűket firkáit egy táblára.– Örülök, hogy gyakorlód a betűvetést – mondotta neki Thrower. Ca lly csak rá néz ett, sz emébe n egy pillantásnyi ellensz env tűnt föl; afiúcska nyilván nem örült neki, hogy tanára az otthonában látja, ahogy gyakorolgat, pedig eddig azt hitte, ez a menedéke.– Nagyon ügyese n csinálod – mondta Thrower, hátha ettől jobban érz i magát a fiú. Ca lly az onban nem sz ólt se mmit, csa k lenéz ett a táblájára , és fomölgetést.

Vértez et rögtön a tárgyra tért.– Fai th assz onyság, Alvin miatt jöttünk. Tudom, hogyan érez a bosz orkánysá gok iránt, de ez idáig egyetlen sz ót sem sz óltam az ért, amit ebben a velnek. Mindig úgy találtam, hogy az a maguk dolga, nem pedig az enyém. De az a gyermek fizeti meg az árát azoknak az pokoli praktikáknak, amálnak. Bűbájjal gyógyította meg a lábát, most pedig beleköltöz ött az ördög, be lülről marja sz ét. Az ért hoztam el Thrower tiszteletest, hogy űzz e ki belőle.

Faith assz onyság értetlenül néz ett rájuk.– Ebben ház ban az tán nincsen ördög.Ah, szegény asszony, gondolta Thrower magában. Ha tudná, milyen régóta lakik e falak közt a gonosz!– Lehetséges, hogy az ember a nnyira hoz z ász okik az ördög társa ságá hoz , ne m is ismeri föl a jelenlétét.A lépcsők mellett kinyílt egy ajtó, és Miller uram hátrált ki onnét.– Én az tán nem – mondotta éppen annak, aki a sz obában volt. – Én nem fogok kést emelni erre a gyerekre.Apja hangjára Cally felpattant, és odaszaladt hozzá. -Apám, Vértezet elhozta Thrower atyát, hogy megölje az ördögöt! Miller feléjük fordulmerhetetlen é rzelem futott át, úgy néz ett rájuk, mintha a lig ismerné őket.– Jó, erős hexák vannak ez en a ház on – magyaráz ta Faith.– Az ok a hexák a gonosz t idéz ik meg – mondotta Vértez et. – Maga a z t gondolja, a ház at védik, de az Úristent űz ik el.– Ide az tán be ne m tette ördög a lábát – erősködött Faith assz onyság.

– Nem magától ám – mondotta Vértez et. – Az z al a sok igéz éssel hívták id e. Elűz te a Sz entlélek fényét a ház ból a bosz orkánysá ggal és a pogánysá goel kisöpörte a jóságot a ház ból, a pokol sz olgái rögvest bejöttek. Mindig bejönnek, ha sz erét e jthetik a bajkeverésnek.Thrower kicsit aggályoskodva hallgatta Vértez et sz ónoklatát, mivel úgy vélte, túl sokat besz élt olyan d olgokról amiket nem értett meg igazán. Jobb lett vszerűen megkéri, hadd imádkozzék Thrower a fiúért az ágya mellett. Ezzel szemben Vértezet olyan határvonalakat kezdett meghúzni, amiket sosemna szóba hozni.Bármi járt is éppen Miller uram fejében, annyi biz onyosnak látszott, hogy nem ez volt a legmegfelelőbb alkalom hergelni a férfit. Lassan megindult Vérteze– Az t akarod mondani, hogy az ördög jár bajt keverni az ember há z ába?– Tanúsítom önnek, az Úr Jéz us nevében – kez dte Vértez et, de mielőtt messz ebbre jutott volna az esküdöz ésbe n, Miller megraga dta a kabátja vállárágja de rekánál, és az ajtó felé lódította.– Jobb, ha valaki kinyitja az t az ajtót! – dübörögte Miller. – Vagy pedig jókora lyuk lesz a köz epében!– Mégis mit képz elsz , mit csinálsz , Alvin Miller! – kiáltott rá a fe lesége.– Kihajítom innét az ördögöt! – ord ította vissz a nagy bősz en Miller. Addigra Ca lly kivágta az ajtót, Miller pedig a tornác sz éléig tere lte a vejét, és onnéajtotta. Vértezet dühödt kiáltását végül a hó nyelte el, ahogy a férfi nagyot puffant a földön. Aztán már nem sok esély volt rá, hogy hallják a kiáltozáser becsukta, és jól bezárta az ajtót.

– Sz ép kis ember vagy te – mondotta Faity assz onyság. – Kihajítod a lányod fiát az ajtón.– Nem tettem mást, csak amit mondott, hogy ez az Úr akara ta – felelte Miller, az tán megford ult, és sz emügyre ve tte a tisz teletes t.– Vértez et nem besz élt az én nevemben – mondotta Thrower sz elíde n.– Ha kez et emelsz Isten sz olgájára – figyelmez tette Faith assz onyság -, akkor biz ony hideg ágyban alsz ol egész életedbe n.– Meg sem ford ult a fejemben, hogy hoz z áérjek – mondotta Miller. – De úgy gond oltam, hogy ha é n nem megyek az ő ház ába , a kkor ő se jöjjön az enyémb– Maga talán nem hisz az ima ere jében – kez dte Thrower.– Úgy tudom, az attól is függ, hogy ki imádkoz ik és ki hallgatja – mondotta Miller.– Akárhogy is van – mondotta Thrower -, a felesége hisz Jéz us Krisz tus vallásába n, akinek a sz olgálatára engem felkentek és felsz enteltek. Az ő hite ém egyaránt az, hogy talán áldásos lenne a gyermek állapotjára nézvést, ha imádkoznék az ágya mellett.– Ha ilyen nyakatekerten imádkoz ik – dünnyögte Miller – c soda, hogy az Úristen megérti, amit akar tőle.– Meglehet, maga ne m hisz benne, hogy egy imádság se gíthet -folytatta Thrower -, de nem is árthat, igaz ?Miller Throwerről a feleségére nézett, és vissza. Thrower biztos volt benne, hogy ha nincs ott Faith, most ő is havat enne odakint, Isten vértezetje társah azonban ott volt, és Lüzisztraté fenyegetését mondta a férjére. Márpedig egy férfinak nem születik tizennégy gyermeke, ha nem találja csábítónak a át. Miller engede tt.– Bemehe t – mondta. – De ne z argassa nekem túl sokáig az t a gyere ket!Thrower kegyesen bólintott.– Csak pár órára – felelte.

– Perc ekre ! – e rősködött Miller, de Thrower már az ajtó fe lé tartott, Miller pe dig nem próbálta megállítani. Ha a tiszteletes akarta volna, akár óráka t is al. Becsukta maga mögött az ajtót. Fölösleges , hogy a pogányok beleavatkozz anak a dolgába.– Alvin – mondotta.A fiú egy takaró alatt feküdt, homloka gyöngyöz ött az izz ad tságtól. Sz eme csukva volt. Egy idő múltán az onban kinyitotta egy kicsit a sz áját.– Thrower tisz teletes – suttogta.– Úgy biz ony – mondotta Thrower. – Az ért jöttem, hogy imádkoz z ak é retted , hogy az Úr megsz abadítsa a te tested et az ördögtől, a mi meg- be tegített tégeÚjabb hallgatás, mivel időbe tellett, míg Thrower sz avai e ljutottak a fiúhoz , és éppen olyan sokáig tartott, míg válasz t kapott.– Nincs örd ög.– Aligha várható e l egy gyermektől, hogy tá jékoz ott legyen a vallás dolgaiban – jegyez te meg Thrower. – De el kell mondanom neked , hogy a gyógyuknak jön el, akik hisznek abban, hogy meggyógyulhatnak. – Ezután elbeszélte a centurió leányának történetét, és annak az asszonynak az esetét, akineka vérrel, é s elég volt csupán megérintenie a Megváltó köntösét. – Emléksz el, mit mondott neki a Megváltó? A te hited tett téged et egéssz é. Ez t mondta. ígin Miller, a te hitednek is erősnek kell lennie, mielőtt az Úr ismét egéssz é tesz .A fiú nem felelt. Mivel a sz okásos ékessz ólásával ad ta elő mindkét történetet, Throwert egy kicsit bántotta, hogy a fiú talán elaludt közben. Egy ujjával kibökte Al vállát.

Alvin összerezzent.

– Hallottam – motyogta.Nem volt jó jel, hogy a fiú még mindig barátságtalanul viselked ett, miután meghallgatta az Úr fényessége t hozó sz ava it.



– Nos? – kérd ez te Thrower. – Hisz el?– Miben? – dünnyögte a fiú.– A z soltárokban! Az Istenben, a ki meggyógyít téged , ha meglágyítod a sz ívedet!– Hisz ek – suttogta. – Istenben.Ennek elegendőnek kellett volna lennie, ám Thrower túl sokat olvasott a vallás történetéről ahhoz, hogy ne hagyja ennyiben, és tovább erősködjék. Mert nha bevallja valaki a hitét egy istenségben. Sz ámos istenség volt, és mind köz ül csak egy nem volt hamis.

– Melyik Istenben hisz el, Alvin?– Istenben – felelte a fiú.– Még a pogány mórok is imádkoz nak a mekkai fe kete kő irányába, és Istennek nevez ik! Hiszel az Igaz istenben, és csa k őbenne ? Nem, é rtem én, túl gys vagy, hogy megmagyarázd a te hitedet. Segítek neked, ifjú Alvin. Kérdéseket teszek föl neked, te pedig igennel vagy nemmel felelsz a hited szerint.

Alvin mozdulatlanul hevert, várt.– Alvin Miller, hisz el a testetlen, sz envedé lytelen, mindenha tó Isten ben? A hatalmas Teremtetlen Teremtőben, akinek a köz éppontja mindenütt ott vanmét sosem lehet megtalálni?

A fiú eltöprengett ez en egy keveset, mielőtt megszólalt volna.

– Hát ennek se füle, se farka – mondotta.– A világi elme számára nem kell, hogy értelme legyen – mondotta Thrower. – Én csupán annyit kérdezek, hogy hiszel-e az Úrban, aki a végtelen magtlen trónusán ül; az önmagában létező Lény ben, aki olyan hatalmas, hogy megtölti az univerzumot, és mégis oly átható, hogy a szívedben lakozik.– Hogyan ülhet valaminek a tetején, aminek nincs is teteje? – kérdez te a fiú. – Hogyan férhet be egy ekkora d olog a sz ívembe?A fiú nyilván túl műveletlen és egysz erű e lméjű volt, hogy megértsen olyan összetett gondolatokat, mint a teológiai paradoxonok ideá ja. Mégis, nem csak eről vagy leiekről volt itt szó, hanem minden lélekről, a mit a Lá togató sz erint ez a gyermek e lpusz títhat, ha nem tér át az igaz hitre.– Ez a dolog sz épsége – magyaráz ta Thrower, és hagyta, hogy az érz elmek megtöltsék a hangját. – Isten felfoghata tlan a mi gyarló e lménk sz ámáraelen szeretetében leereszkedik közénk, hogy megmentsen minket minden tudatlanságunk és ostobaságunk ellenében.

– A sz ere tet nem egy sz envedély? – kérd ez te a fiú.– Ha nehez ed re esik fe ldolgoz ni az Isten esz méjét – mondotta Thro wer -, akkor had d tegyek föl egy másik kérd ést, ami sokkal lényegese bb. Hisze lketlen mélységében, ahol a bűnösök örökké szenvednek a kénköves lángok között, de sosem enyésznek el? Hiszel a Sátánban, Isten ellenségében, aki e

olni a lelkedet, és fogságba vetni azt a birodalmában, hogy az örökkévalóságon át kínozzon téged?A fiú mintha feljebb ült volna egy kicsit, é s Thrower felé fordult, de még mindig nem nyitotta ki a sz emét.– Ebben talán tudok hinni – mondotta.Ah, igen, gondolta Thrower. A fiúnak volt valamiféle élménye az ördöggel kapcsolatban.

– Láttad őt, gyermeke m?– Hogy néz ki a maga ördöge? – suttogta a fiú.– Ez nem a z én ördögöm – felelte Thrower. – És ha odafigyeltél volna a tanításra, tudnád, mert már számtalanszor leírtam neked. Ahol egy embernek hn, az ördögnek szarva van. Ahol az embernek keze van, ott az ördögnek egy medve mancsai. A lába patás, akár a kecskének, a hangja pedig a bszláné.Thrower nagy csodá lkozására a fiú elmosolyodott, a mellkasa ped ig föl-alá ugrált a hangtalan nevetéstől.– És még maga nevez minket babonásnak – mondotta.Ha nem látta volna a saját szemével, el sem hitte volna, milyen erős fogása volt az ördögnek a gyermek lelkén. A fiú szinte elégedetten nevetett azon, aa L ucifert. A nevetést meg kellett állítani! Sértés volt Istennel sz emben!Thrower a fiú mellkasára csapta a Bibliát, hogy kiszorította a szuszt a fiúból. Aztán kezét a könyvre nyomva Thrower érezte, ahogy megtöltődik azvakkal, és nagyobb szenvedély és átszellemültség tölti el, mint eddig bármikor:– Sátán, az Úr nevében elutasítlak téged ! Parancsolom, hogy távoz z ebből a fiúból, ebből a sz obából, ebből a ház ból, mindörökre! Soha többé neszállni senkit ezen a helyen, különben Isten hatalma sújt le rád a kár a pokol legmélyebb bugyrában lapulsz is!

Aztán csend támadt, csak a fiú nehézkes lélegzése hallatszott. Olyan békesség töltötte el a szobát, olyan kimerült igazságosság lobogott Thrower szívébeosan érez te, az ördög engede lmesked ett a kiűz etésnek, és elmenekült.– Thrower tisz teletes – mondta a fiú.– Igen, fiam?– Levenné a mellkasomról a Bibliát? Úgy vélem, mostanra már minden ördög e lment innét.Az tán ismét nevetni kezde tt, a mitől a Biblia föl-le ugrándoz ott Thrower kez e a latt.Abban a pillanatban Thrower diad ala keserű csalódottsággá vált. Maga a tény, hogy a fiú ilyen ördögien tudott nevetni a Bibliával a testén, biz onyította, hoolyan hatalom, ami megtisz títhatta volna a gonosztól. A Látogatónak igaz a volt. Throwernek sosem lett volna sz abad vissza utasítani az t a hatalmas felad a

átogató osztott ki rá. Hatalmában állt, hogy ő legyen, aki elpusztítja az Apokalipszis Fenevadját, de ő túl gyengének bizonyult, túl érzelgősnek, hogy elfogni hívást. Én lehettem volna Sámuel, aki elhozza Isten ellenségének halálát. Ehelyett Saul vagyok, gyenge akaratú, gyarló ember, aki nem képes megöek isten parancsa szerint halnia kellene. Most már látom, ahogy a fiú a Sátán erejével a testében erőre kap, és tudom, hogy csak azért képes gyarapod

nge voltam.A levegő fullasztóan forró volt, maga sem vette észre, de most már érezte, hogy a ruházatát teljesen átitatta az izzadtság. Nehezére esett lélegezni isra számíthatott volna? A pokol forró lehelete töltötte meg a szobát. Levegő után kapkodva ragadta föl a Bibliát, kitartotta maga elé, hogy oltalmazza rmektől, aki láz asan kuncogva hevert a paplan alatt. Kimenekült a sz obából.A nagyszobában torpant meg, és zihálva szedte a levegőt. Érkezésével megszakított egy társalgást, de alig vette észre. Mit számít ezeknek az ostoba nép

éd je ahhoz képest, amit éppen megtapasz talt? A Sátán sz olgája jelenlétében álltam, aki gyermeknek álcáz ta magát; ám gúnyolódásával fölfed te igaztem. Tudhattam volna, miféle gyermek volt, már évekkel ezelőtt, mikor kitapogattam a fejét, és olyan tökéletesnek találtam. Csak egy hamisítvány lehet

letes. A gyermek sosem volt igazi Ah, bárcsak lenne akkora erőm, mint a régi idők prófétáinak, hogy lesújthassak az ellenségre, és elvigyem a trófeát az

Valaki a ruhája ujját rángatta.– Jól érz i magát, tisz teletes? – Faith assz onyság volt az , d e Thrower tiszteletes nem tudott mit válasz olni neki. Megford ult, hogy sz embené z z en a kand allórkányon faragott képet látott, s elrévült állapotában első pillantásra nem tudta megmondani, mit ábrázol. Mintha egy szenvedő lelket tárt volna föl, akit

pok öleltek körbe. Lángok, azok voltak, gondolta, az a lélek pedig kénkőbe fullad, a pokol tüzén ég. Kínszenvedés volt neki a látvány, mégis elégedeötte el, mert a kép jelenléte ebben a házban kihangsúlyozta, milyen közeli kapcsolatban állt ez a család a pokollal. Ellenségei között állt. A Zsoltárok könyz usa jutott esz ébe: Bashan bikái mered nek rám, látom minden c sontomat. Istenem, Istenem, miért tasz ajtottál el en-gemet?

– Tessé k – mondotta Faith. – Üljön le!– A fiú jól van? – kérdez te Miller.– A fiú? – kérdez ett vissz a Thrower. A sz avak alig jöttek a sz ájára. A fiú egy fenevad Sheolból, és a z t kérd i, hogy van? – Az állapotához képest jól – feleEz után elfordultak tőle, visszatértek a besz élgetéshez . Thrower fokozatosan megértette, min vitatkoz tak. Úgy tűnt, Alvin azt kérte, hogy valaki vágja ki a lfertőződött részt. Mérték még egy finom fogazató csontfűrészt is kerített a disznóöléshez használt szerszámok közül. A vita Faith és Mérték közötlesebb, mert Faith nem engedte, hogy bárki megvágja a fiút, Miller pedig mindkettőjükkel vesz eked ett, mert ő nem akarta megcsinálni, Faith visz ont csez ett volna bele, ha Alvin apja hajtotta volna végre a műtétet.

– Ha sz erinted meg kell tenni – mondotta Faith -, akkor nem értem, miért nem te maga d a karod felvágni a csontját.– Én az tán nem – ráz ta a fe jét Miller.



Thrower előtt világossá vált, hogy a férfi félt, nagyon félt attól, hogy kést emeljen a saját fiára.– Magát kérte, apám. Az t mondta, bera jzolja a sajá t lábán, hol kell bemetsz eni. Csak felvágja a bőrt, vissz ahajtja, ott van rögtön alatta a c sont, e gy éke t kne, a z tán kivenni az egész beteg ré sz t.– Nem vagyok egy ájulós fajta – jegyez te meg Faith -, d e kez dek sz éd elegni.– Ha Alvin az t mondja, hogy meg kell tenni, a kkor tegyük meg! – mondotta Miller. – De én nem!Ekkor, mintha fény tört volna be egy sötét szobába, Thrower tiszteletes meglátta a megváltás útját. Az Úr szemlátomást éppen azt a lehetőséget kínálta flyről a Látogató beszélt. Esélyt, hogy kést ragadjon a kezébe, belevágjon a fiú lábába, és véletlenül elmetsszen egy ütőeret, kiontsa a vért, míg elszáll

ből. Amitől visszariadt a templomban, amikor azt gondolta, hogy Alvin csupán egy egyszerű gyermek volt, immár örömmel megtenné, mert látta az ördöártatlan fiú álcá ját öltötte magára.

– Itt vagyok én – mondotta. Mind rá néz tek.– Nem vagyok ugyan sebész – folytatta -, d e jól ismerem az ana tómiát. Tudós is volnék.– Fejdud orok – dünnyögte Miller.– Vágott már le birkát, vagy malacot? – kérde z te Mérték.– Mérték! – sz örnyülködött az anyja. – Az öcsé d nem egy jósz ág!

– Csak tudni akartam, hogy nem lesz -e rossz ul, ha vért lát.– Láttam már vért – felelte Thrower. – És nem is félek, ha az üdvö z ülés a tét.– Jaj, Thrower tisz teletes, túl nagy ké rés e z ! – mondotta Faith asz - sz onyság.– Most már látom végre, hogy valóban az ihlet hozott ide magukhoz ezen a napon, miután oly régóta nem tettem látogatást ebben a házban.– Az a borsóagyú vejem hoz ta magát ide – mondotta Miller.– Nos, csak egy ötlet volt – vonta meg a vállát Thrower. – Megértem, ha nem aka rják, hogy én tegyem meg, és nem is hibáz tatom magukat. Még hathetik vele a fiuk életét, akkor is kockáz atos dolog rábízni egy idegenre, hogy belevágjon a gyermekük testébe.

– Maga nem idegen – tiltakoz ott Faith.– És ha valami balul üt ki? Megc súsz hat a kez em. A sé rülése meg változ tathatta néhány artéria helyz etét a lábában. Véletlenül e l is vághatom valamelyor elvérez het a kez eim között. Akkor pedig a maguk gyermekének a vére sz áradhat a kez emen.– Thrower tisz teletes – mondotta Faith. – Nem hibáz tathatjuk egy véletlen miatt. Csak annyit tehetünk, hogy próbát tesz ünk.– Az már biz tos, hogy ha nem tesz ünk se mmit, akkor meg fog ha lni – mondotta Mérték. – Al az t mondta , most kell kivágni, mielőtt még jobban elterjed .

– Talán valamelyik idősebb fiuk – javasolta Thrower.– Nincs időnk e lhívni őket! – kiáltotta Faith. – Jaj, Alvin, ő a z a gyermek, akinek te a nevede t ad tad . Hagynád, hogy meghaljon, mert nem sz ívleled a tisz

?Miller nyomorúságos ábráz attal ráz ta meg a fe jét.– Akkor tegye meg.– Jobb sz eretné, ha maga tenné meg, apám – mondta Mérték.– Nem! – erősködött Miller. – Bárki más, csa k én ne . Még ő is jobb nálam.Thrower csalódottságot meg rosszallást vélt fölfedezni Mérték arcán. Fölállt, és odalépett, ahol Mérték ült késsel és csontfűrésszel a kezében.– Fiatalember – mondotta -, senki embert ne tarts gyávának, hisz en nem tudhatod , milyen okok rejtőznek az ő sz ívében!Thrower Miller fe lé fordult, és meglepetést, meg némi hálát látott a tekintetében.– Add od a neki az esz köz öket! – intett Miller.Mérték kinyújtotta felé a kést és a csontfűrészt, Thrower pedig zsebkendőt vett elő, és intett, hogy arra helyezze rá óvatosan a szerszámokat.Olyan könnyű volt megtenni. Pár perc leforgása alatt már ők kérték, hogy fogadja el a kést, és fölmentették minden baleset alól, ami történhet. Még Alvin Mvetségesévé vált erre az időre. Ah, mindany-nyiótokat megtévesztettelek, gondolta diadalmasan. Méltó ellenfél vagyok gazdátok, az ördög ellen. Rászy Rász ed őt, és romlott porontyát vissza küldöm a pokolba.– Ki fogja le a fiút? – kérd ez te Thrower. – Még ha isz ik is egy kis bort, a fájd alomtól kapá lózni fog.– Majd én megtartom – felelte Mérték.– Nem fogad e l bort – mondotta Faith. – Az t mondja, tisz ta fejjel kell átvész elnie.– Csak tíz esz tendős – ingatta a fejét Thrower. – Ha maga mond ja, hogy igya meg, csa k engede lmesked ik.Faith megrázta a fejét.– Ő tudja, mi neki a legjobb. Igen jól tűri a fá jdalmat, higgye e l! Még nem látott ilyet.Képze lem, gondolta Thrower magában. A fiúban rejtőző örd ög biz onyára külön élvez i a fájda lmat, é s nem akarja, hogy a bor eltompítsa a gyönyörét.– Nos, legyen így – mondotta. – Nincs értelme tovább várakoz ni. Határoz ott léptekkel Al sz obájába ment, és felhajtotta a takarót a fiú lábáról. Alvin ogni kezdett a hirtelen hűvös levegőtől, bár tovább izzadt a láztól.– Az t mondták, a fiú megjelöli a helyet.– Al – mondotta Mérték. – Thrower tisz teletes fogja kivágni a be teg rész t.– Apa – suttogta Alvin.– Hiába is kérleljük – felelte Mérték. – Hajthatatlan.– Biztos vagy benne, hogy nem kell egy kis bor? – kérd ez te Faith. Alvin sírva fakad t.– Nem – hüppögte. – De jól lesz ek, csak apa tartson engem.– Most már az tán elég volt – jelentette ki Faith. – Ha már a vágást nem ő csinálja, akkor legyen itt a fiú mellett, vagy esküsz öm, belegyömöszölöm a őjébe. – Ezzel kiviharzott a szobából.

– Itt az ideje, hogy a fiú megjelölje a helyet – sz ólt Thrower.

– Gyere , Al, hadd segítse lek felülni! Itt egy darab sz én, jelöld meg a helyet a lábad on úgy, ahogyan sz ere tnéd!Alvin felnyögött, amikor Mérték ülő tartásba emelte, de a kez e ha tározott maradt, ahogy bejelölte a téglalap-forma helyet a sípcsontjánál.– L entről vágja föl, és a tetejét hagyja meg! – mondotta. A hangja már lassú volt, besz éd e nehéz kes. Minde n sz ó na gy e rőfesz ítésébe került. – Mérték,ad meg azt a bőrdarabot, hogy ne hajoljon vissza!

– Anyána k kell megtennie – fe lelte Mérték. – Én foglak megtartani, nehogy kapálózz ál.– Nem fogok – suttogta Alvin. – Csak apa tartson engem.Miller lépett be lassan a szobába, rögtön mögötte a felesége érkezett.– Megfoglak én – mondotta. Átvette Mérték helyét, leült a fiú mögé, és mindkét karjával á tölelte. – Megfoglak – mondotta ismét.– Nos, akkor hát... – mondotta Thrower. Állt ott, vá rta a következ ő lépés t.Várt is egy hosszú darabig.– Nem felejtett el valamit, tisz teletes uram? – kérd ez te Mérték.– Micsod át? – kérd ez ett vissz a Thrower.– A kés t meg a fűrész t.Thrower a z sebkendőjére néz ett a bal kez ében. Üres volt.– Nohát, ped ig itt voltak.

– Letette az asz talra befelé jövet – mondta Mérték.– Majd én hozom – mondta Faith assz onyság, és kisietett a sz obából. Az tán csak vártak és várakoz tak. Végül Mérték emelkedett föl.



– El nem tudom képzelni, mi tart ilyen sokáig.Thrower követte őt, ki a sz obából. Faith assz onyság a nagysz obában ült a lányokkal, é s paplant varrogatott.– Anyám – mondotta Mérték. – Hát a késsel meg a fűréssz el mi van?– Sz ent egek! – mondta Faith. – Nem is tudom, mi ütött belém! Teljese n kiment a fejemből. – Fölkapta a kést meg a fűrész t, és bemas írozott Alvin sz oték vállat vont, és követte a z anyját. Na most, gondolta Thrower. Most megtesz em, amit az Úr elvárt tőlem. A Látogató most majd megtudja, hogy a Megvátja vagyok, és biz tosítva lesz a helyem a mennyekben. Ne m úgy, mint ennek a sz erencsé tlen, nyomorult bűnösnek, akit a pokol lángjai nyald osnak hamaro

– Tiszteletes úr – mondotta Mérték. – Mit csinál?– Ez a ra jzolat – felelte Thrower.– Mi van vele?Thrower alaposabban szemügyre vette a képet a kandalló fölött. Nem is egy pokolban vergődő lélek volt az, hanem a család legidősebb fiának, Erélynek az olta. Legalább tucatsz or hallotta már a történetét. De miért is állt itt a képet bámulva, amikor nagy és sz örnyű feladat teljesítése várt rá a másik szobában?

– Jól van?– Tökéletesen – fe lelte Thrower. – C supán e gy kis időre volt szüksége m, hogy imádkoz z ak é s med itáljak, mielőtt végreha jtom a fe ladatomat.Bátran belépdelt a szobába, és leült a székre az ágy mellett, amelyben a Sátán gyermeke hevert reszketve, és a késre várt. Thrower körülnézett, tekintete

kosság esz közeit kereste. Sehol sem voltak.– Hol van a kés? – kérdez te. Faith Mértékre néz ett.– Nem hoz tad vissz a maga dd al? – kérd ez te.– Maga hoz ta be id e, anyám – felelte Mérték.– De mikor kimentél a pa pért, kivitted .– Valóban? – csod álkoz ott Mérték. – Bizonyára letettem odakint. – Ez z el fölállt, és kilépett a sz obából.Thrower kezdett ráébredni, hogy valami különös dolog zajlott a házban, ámbár nem tudta volna megmondani, pontosan micsoda. Az ajtóhoz ment, éték visszatérését.

Cally állt ott táblával a kezében, és a papra nézett.– Meg fogja ölni a bátyámat? – kérde z te.– Ne is gond olj ilyen csacsiságra ! – felelte Thrower.Mérték zavarban volt, amikor visszatért, és Thrower kezébe nyomta a szerszámokat.– El sem hiszem, hogy csa k úgy letettem a kanda llóra. – Az tán átfurakodott Thrower mellett a sz obába.Egy pillanattal később Thrower követte Mértéket, é s leült a fed etlen láb mellé, rajta a fekete téglalappal.– Nohát, hova tette? – kérdez te Faith.

Thrower rájött, hogy nem volt nála sem a kés, sem a fűrész. Teljesen összezavarodott. Mérték a kezébe nyomta, amikor éppen az ajtóban állt. Hogyan vesCa lly még mindig az ajtóban ácsorgott.– Miért adta a kez embe? – kérde z te. És valóban, az ő kez ében volt mindkét esz köz .– Ez jó kérdés – jegyez te meg Mérték is, és homlokráncolva néz ett a pász torra. – Miért adta Callynek?– Nem adtam neki – felelte Thrower. – Biztosan te magad voltál.– Én a maga ke z ébe nyomtam – ráz ta a fe jét Mérték.– A pap a dta nekem – felelte Cally.– Hát akkor hoz z ad ide! – mondotta az anyja.Cally engedelmesen megindult, úgy hordozva a két pengét, mint holmi háborús trófeát. Olyan volt, akár egy nagy sereg, amint éppen támad. Ah, iglmas sereg, mint az izraeliták hada, akiket Józsua vezetett az ígéret földjére. így tartották ők is a fegyvereiket, magasan a fejük fölé, miközben körbeeteltek Jerikó falai a latt.

Meneteltek és meneteltek. És meneteltek és meneteltek. Az tán a hetedik napon megálltak, és megfújták kürtjeikét, és hatalmas kiáltást hallattak, és ledőltekedig úgy tartván a kardjaikat és tőrjeikét, magasan a fejük fölött, megrohamozták a várost, lekaszabolták a férfiakat, nőket és gyermekeket, Isten ellensége

géret földje megtisztuljon a mocsoktól, és készen álljon az Úr népének fogadására. A nap végére vér áztatta őket, Józsua pedig ott állt közöttük, Isten hétája, véres kardját a feje fölé emelve, és fe lkiáltott. Mit is kiáltott?

Nem emléksz em, mit kiáltott. Ha emlékez nék rá , mit kiáltott, akkor megérteném, miért állok itt az úton, hófödte fáktól övezve.Thrower tiszteletes a kezére nézett, aztán a fákra. Valamilyen módon fél mérföldre került Millerek házától. Még a köpönyege sem volt rajta.Ekkor ötlött fel benne az igazság. Egyáltalán nem tévesztette meg az ördögöt. A Sátán hozta ide egy szemvillanásnyi idő alatt, hogy ne ölhesse meg a fenower pedig kudarcot vallott a nagyság eme kínálkozó alkalmával. Egy jeges, fekete fatörzsnek támaszkodott, és keservesen zokogni kezdett.Cally besétált a szobába, a két pengét a feje fölé tartva. Mérték már készen állt, hogy megragadja Alvin lábát, amikor hirtelen a jó Thrower fölegyeneseetett a szobából, éppen olyan kemény mozdulatokkal, mintha sürgős dolga akadt volna az árnyékszéken.– Thrower tisz teletes – kiáltotta anya. – Hova megy? Mérték az onban már é rtette a d olgot.– Hagyja, had d menjen, anyám! – mondotta.Hallották, ahogy nyílik a bejárati ajtó, és a pap léptei végigdobognak a tornácon.– Menj, csukd be az ajtót, C ally! – mondotta Mérték.Most az egysze r Ca lly z okszó nélkül ment, és engedelmeskedett. Anya először Mértékre, az tán apára, az tán megint Mértékre néz ett.– Föl nem foghatom, miért ment el csak így – mondotta. Mérték halvány félmosollyal nézett föl, majd apára pillantott. -Maga tudja, ugye, apám?– Talán.Mérték anyához fordult.– Az ok a kések, meg az a pap, nem férhetnek meg egy sz obában a kis Alvinnal.

– De miért nem? – kiáltott föl anya. – Már kész en á llt a műtéthez !– Hát az egysz er biz tos, hogy most már nem fogja megcsinálni – felelte Mérték.A kés é s a csontfűrész a takarón hevert.– Apám – sz ólt Mérték.– Én nem – mondotta apa.– Anyám – sz ólt Mérték.– Nem tudom megtenni – mondta anya.– Hát akkor – mondotta Mérték. – Úgy vélem, fe lcser válik belőlem. – Alvinra néz ett.A fiú arca halottsápad t volt, nem csa k a láz gyötörte a testét. Mégis sikerült elmosolyodnia, és az t súgta:– Úgy vélem.– Anyám, magána k kell megfognia a bőrda rabot, ha fe lhajtom. Faith bólintott.Mérték fölvette a kést, és a fekete vonalhoz érintette.– Mérték – suttogta a kis Alvin.– Igen, Alvin? – kérdez te Mérték.– Kibírom a fájdalmat, és moccanni sem fogok, csa k fütyöréssz él hoz z á.

– Nem fog az egysz erre menni, hogy d allamosán fütyöljek, és egyenese n vágjak.– Nem kell a da llam – felelte Alvin. -



Mérték a fiú szemébe nézett, és nem volt más választása, mint engedelmeskedni. Végtére is Alvin lábáról volt szó, és ha ő fütyörésző felcsert akkaphatja. Mérték nagy levegőt vett, és fütyülni kezdett, csak úgy, mindenféle dallam nélkül. Megint a fekete vonalhoz tette a kést, és vágni kezdett. Előszman, mert hallotta, ahogy Al fölszissz en.– Fütyölj tovább! – suttogta Alvin. – Egész en a csontig.Mérték ped ig tovább fütyölt, é s ez úttal gyorsan és mélyen belevágott, egész en a csontig. Mély hasítást ejtett mindkét oldalt, az tán alábújtatta a kést, visszrt és az izmot. Először nem is kicsit vérzett, de szinte azonnal elállt a vérzés. Mérték úgy vélte, bizonyosan Alvin tett valamit magában, hogy elálljon a vé

– Faith – mondotta apa.Anya odanyúlt, és a véres bőrcafatra tette a kezét. Al reszkető kézzel egy ékformát rajzolt lábának vörös csontjára. Mérték letette a kést, és fölvette a rnyűséges, éles hangja volt, ahogy vágott vele. Mérték azonban csak fütyörészett és fűrészelt, és fűrészelt és fütyöré-szett. Hamarosan pedig a kezébenkforma csontdarab. Semmivel sem tűnt különbnek, mint a többi rész e.

– Biztos, hogy jót vágtam? – kérd ez te. Al lassan bólintott.– Minde t kiszed tem? – kérdez te.Al csak ült pár sz ívdobbanásig, az tán megint bólintott.– Akarod , hogy anya össz eva rrja? – kérd ez te Mérték. Al nem válasz olt.

– Elájult – mondotta apa .A vér megint szivárogni kezde tt, e lőször csak egy picit, majd e löntötte a sebet. Anyának ped ig, mivel ott lógott a nyakában egy tűpárna, már a kez ében voegy cérna. Hamarost már vissza is hajtotta a bőrt a helyére, aztán varrta, szépen, szorosan.

– Te csak fütyöréssz él, Mérték! – mondotta.gy Mérték fütyörészett, anya pedig varrogatott, majd bekötözték a sebet, s Alvin végül hanyatt heveredett, és aludt, akár egy csecsemő. Mind a hárman föy kimennek. Apa nagy gyengéd en a fiú homlokára tette a kez ét.– Az t hiszem, elmúlott a láz a – mondotta.Mérték fütyörészésének dallama egész en hetykére váltott, a mikor becsukták maguk mögött az ajtót.

14.

nyítés

Amint Elly meglátta, rögvest olyan kedves és nyájas lett, amennyire tőle tellett, lesöprögette róla a havat, lesegítette a kabátját, és még csak meg sem kérdént.Mit sem számít, milyen kedves hozzá, szegyeiké magát a saját felesége előtt, mert előbb vagy utóbb valamelyik kölöktől meghallja, hogyan esett a dolog.ig a hír hamar be járja a Wobbish-t föl és alá. így esett: Istenvértez etje Weavert, a nyugati vidék legnagyobb boltosát és e ljövendő kormányz óját saját apósa tornácról a hóba. A háta mögött fognak nevetni rajta, ez biztos. Persze sosem a szemébe, mert alig akadt ember a Canada-tó és a Zajos-folyó között,

ozott volna neki pénzzel, vagy ne lett volna szüksége térképre, hogy igazolja a követeléseit. Eljön majd az idő, amikor a Wobbish vidéke is állammá vor majd minden szavazóhelyen ezt a történetet fogják mesélni. Talán tudnak kedvelni egy olyan embert, akit kinevettek, de tisztelni nem fogják, ezértvaz nak majd rá.Szembe kellett néznie tervei pusztulásával, a felesége pedig túlságosan is emlékeztetett a Miller családra. Vándorló telepes létére még csinos is tezetjét most nem érdekelte a szépség. Nem érdekelték azéde s éjsz akák és gyengéd reggelek. Nem érdekelte, hogy vele együtt dolgozott a boltban. Csak a sz égyen és a harag érdekelte.– Hagyd a bba!

– Le kell venned e z t a vizes inget. Hogy került hó az inged alá? -Az t mondtam, ha gyd abba!Felesége meglepetten hátralépett. -Én csak...– Tudom, hogy ,, te csak Sz egény Vértez et, te csak megpaskolod, akár egy kisfiút, a ttól majd jobban érz i magát.– Tüdőgyulladást kaphatsz ...– Mondd meg az apádnak! Ha kiköhögöm a tüdőmet, akkor mondd meg neki, hogy az ért van, mert kihajított a hóba!– Jaj, nem! – kiáltotta Eleanor. – El sem hiszem, hogy apa...– Látod? Még a saját uradnak se m hiszel.– De hiszek neked , c sak ez nem vall apá ra...– Nem ám, olyan volt, mintha maga a z ördög lett volna, úgy bizony! Azz al van tele a ti ház atok od afönt! A gonosz sz elleméve l! Amint pedig valaki Is ten ja kiejteni a házban, kidobják, egyenesen a hóba!

– Mit keres tél náluk?– Próbáltam megmenteni az öcsé d é letét. Mostanára bizonyosan meghalt.– Hogyan tudnád te megmenteni?Talán nem volt szándékos az a megvető hangsúly, amit a szavaiban hallott, de nem is számított. Sejtette, mire célzott. Arra, hogy mivel neki nincsenlma, senkin sem tudott volna segíteni. Hossz ú évek óta ház asok, és még mindig hitt a bosz orkányságban, mint a rokonai. Csöppet sem változott meg.

– Te is olyan vagy, mint ők! – mondotta. – A gonosz olyan mélyen lakozik benned, hogy hiába imádkozom, csak nem tudom prédikálva kiűzni belőledm szeretettel kiűzni belőled, és kiáltozva sem tudom kiűz ni belőled !

Amikor azt mondta, ,,imádkozom", megtaszította egy kicsit, csak hogy nyomatékot ad jon a sz avainak. Amikor az t mondta, ,.préd ikálva", már erősebbet tasz ított rajta, amitől hátratántorodott. Amikor az t mondta, ,, sz eretettráz ta, hogy kibomlott a ha ja a kontyból, és a vállaira omlott. Amikor pedig az t mondta, „kiáltozva", akkorát lökött rajta, hogy elterült a földön.

Miközben látta, ahogy elhanyatlik, és a padlóra zuhan, olyan szégyent érzett szétáramlani a testében, ami még annál is rosszabb volt, mint amikor Alvintotta ki a hóba. Egy erős embertől gyengének érzem magam, aztán meg hazamegyek, és taszigálom a feleségemet, hát ettől aztán nagy ember leszesztény ember vagyok, aki sosem bántott se férfit se nőt, mégis a padlóra taszítom a feleségemet, életem párját.

Ezt gondolta magában, és már éppen térdre rogyott volna, hogy zokogjon, akár egy gyermek, és bocsánatért esedezzen. Megtette volna, meg ám, ckor Elly meglátta az arckifejez ését, a z arcát torz ító haragot és szé gyent, nem tudhatta, hogy önmagára mérges, c sak az t tudta, hogy bántotta őt, ez ért a, ami természetes volt egy assz ony számára, aki olyan neveltetést kapott, mint ő. Ujjaival védő jelet formált, és köz ben egy sz ót suttogott el, hogy távol tar

Nem rogyhatott térdre előtte. Egy lépést sem tudott tenni felé. Gondolni sem tudott rá, hogy közelebb lépjen hozzá. Olyan erős védelemmel találkozoatántorodott, az ajtó felé indult, kinyitotta, és egy szál ingben kiszaladt a hóba. Minden, amitől valaha is félt, mind valóra vált ezen a napon. Biszítette az esélyt, hogy sikeres jövője legyen a politikában, de mindez semmiségnek tűnt ahhoz képest, hogy a felesége boszorkányságot űzött a saját h

dásul ellene, őt pedig semmi sem véd te meg. Boszorkány volt. Boszorkány volt. A ház a pedig tisz tátalan.Hideg csapta meg. Nem viselt kabátot, még csak felöltőt sem. Már amúgy is átáz ott inge lassan kihűlt, a hidegtől csontig átfagyott. Fedél a lá kellett kerülnie,t bekopogtatni senki ajtaján. C sak e gyhelyre mehetett, föl a templomba. Throwernek volt tűz ifája, ott megmeleged het. A templomban pedig imád kozhat egyet, hogy megpróbálja megérteni, m



tett neki az r. Hát nem sz olgáltalak téged , Uram?Thrower tiszteletes kinyitotta a templom ajtaját, és lassan, félve beóvakodott. Nem bírt a Látogató szemébe nézni, tudván, hogy kudarcot vallott. Mert msa ját bukása volt ez . A Sátánnak nem sz abadott volna hatalmat sz erez nie fölötte, hogy kiűzz e őt abból a ház ból. Egy fe lszentelt lelkész , aki az Úr küldöangyal utasításait követve járt el – a Sátán mégis képes volt kitasz ítani őt abból a ház ból, csak úgy, mielőtt még ő, az Úr szolgája, felfogta volna, mi történ

Leve tette magáról a köpenyét és a kabátját. A templomban meleg volt. A kályhában tovább égett a tűz, mint tervez te. Vagy talán a sz égyen forróságát érezLehe tetlen, hogy a Sátán erősebb legyen, mint az Úr. Az egyetlen elfogad ható magyaráz at az lehetett, hogy Thrower volt túl gyenge. A hite ingott meg.Thrower az oltár elé térdelt, és az Úr nevét kiáltotta.– Bocsásd meg a hitetlenségemet! – kiáltotta. – A kez emben volt a kés, de a Sá tán állt velem sz emben, é s nem volt erőm!Elsz avalt egy önostoroz ó litániát, felsorolta minden a z napi kudarcát, míg végül teljesen kimerült.Csak ekkor, sírástól kivörösödött sz emmel, berekedve, erőtlenül döbbent rá a rra a pillanatra, mikor aláásták a hitét. Akkor történt, a mikor Alvin sz obájában

kérte a fiút, hogy vallja meg hitét, a fiú pedig kigúnyolta Isten titkait. ,,Hogyan ülhet valaminek a tetején, aminek nincs is teteje?" Bár Thrower elutadést, mint a tudatlanság és a gonoszság folyományát, a kérdés mindazonáltal a szívébe hasított, és hite magjáig hatolt. A bizonyosságok, melyekre egész éasz kodott, hirtelen meginogtak egy tudatlan fiú pimasz kérdésétől.– Ellopta a hitemet – mondotta Thrower. – Isten embereként léptem a sz obájába , é s kétkedőké nt távoz tam.

– Valóban – sz ólalt meg egy hang a háta mögött. Ismerős hang volt az . Kudarc a pillanatában éppen erre a hangra vágyott, é s ettől is félt aegjobban. Ó, bocsáss meg, vigasztalj meg, te Látogató, barátom! Mégis, ne habozz megfenyíteni engem egy féltékeny Isten szörnyű haragjával.– Megfenyíteni? Téged ? – kérdez te a Látogató. – Hogyan fenyíthetnélek meg téged , az emberiség d icsősé ges pé ldányát?– Nem vagyok dicsőséges – mondotta Thrower nyomorultul.– Ember is alig vagy, ami azt illeti – szólt a Látogató. – Ugyan kinek a képmására teremtettél? Elküldtelek, hogy vidd el a szavamat abba a házba, knem téged térítettek meg odabenn. Most minek ne vezzelek? Eretneknek? Vagy csupán egy kétkedőnek?– Keresz ténynek! – kiáltotta Thrower. – Bocsáss meg nekem, és ne vez z újból keresz ténynek.– A kez ed ben volt a kés, te mégis letetted.– Nem akartam!– Gyenge vagy, gyenge vagy, gyenge vagy, gyenge vagy... – Minden a lkalommal, amikor a Látogató megismételte a sz avakat, egyre hossz abban és hossújtotta, míg végül minden alkalom egy-egy dallá változott. Miközben énekelt, elkezdte körbejárni a templomot. Nem szaladt, de meglehetősen gyorsan

kal gyorsabban, mint bárki emberfia képes lett volna rá. – Gyenge vagy, gyenge vagy... – Már olyan gyorsan moz gott, hogy Throwernek forgolódnia ke lleassa. A Látogató immár nem a padlón járt, hanem a fa lakon szökd écselt, olyan könnyedén és fürgén, a kár egy csótány, az tán még gyorsabban és gyorsabbsen elmosódtak a körvonalai, Thrower ped ig képtelen volt szemével tovább követni. A tiszteletes az oltárra támasz kodott,zemben az üres padsorokkal, és figyelte, ahogy a Látogató újra meg újra, meg újra körbesuhant.

Thrower fokozatosan ráébredt, hogy a Látogató alakja meváltozott, megnyúlt, olyan lett, mint egy hosszú, karcsú állat: egy gyík, aligátor, fényes pikkelyszabb és hossz abb, míg végül már olyan hatalmas volt, hogy körbeérte a termet; egy hatalmas hüllő, aki saját farkába harapott.Thrower pedig végre ráébredt, hogy milyen apró és jelentéktelen porszem volt ehhez a csodálatos lényhez képest, aki ezernyi színben pompázott, és belsyogott, sötétséget szívott magába, és fényt lehelt ki. Hódolok neked! kiáltotta magában. Te vagy minden, amire vágyom! Csókolj meg szeretetedde

íz lelhessem a dicsőségedet!A Látogató hirtelen megállt, és a hatalmas állkapocs a pap felé lendült. Nem azért, hogy elnyelje, mert Thrower tudta, hogy még arra is méltatlan volt. Ler szörnyű helyzetét: látta, hogy úgy lóg a pokol verme felett, mint pók a fonalán, és Isten csak azért nem engedte, hogy belezuhanják, mert még a pusítélte méltónak. Isten nem gyűlölte. Olyan hitvány volt, hogy Isten megvetette őt.

Thrower a Látogató szemébe nézett és elkeseredett, mert a tekintetében nem volt sem szeretet, sem megbocsátás, sem megvetés, hanem csak végtelen ürekelyek kápráz tatóan ragyogtak, sz étsz órták a belső tűz fényét. Ám az a fény nem ragyogott át a sz empáron. Még c sak fe kete sem volt az a sz em. Egysz er

ott más, csupán egy szörnyű üresség, ami reszketett, ami nem maradt mozdulatlan, Thrower pedig tudta, hogy ez saját képének tükröződése; azt jelentetminek számított, további létezése csupán az értékes tér bűnös pazarlása volt, és az egyetlen választása az lehetett, hogy megsemmisíti magát, reállítja a világnak az t a d icsőségét, amiben az akkor tündökölne, ha Philad elphia Thrower tiszteletes sosem sz ületett volna meg.

Vértezetet Thrower imádkozása ébresztette föl. A Franklin-kályhamellett kuporodott össze. Talán egy kicsit melegebbre rakta meg, de erre volt szüksége, hogy elűzze a hideget. Hiszen mire ideért, az inge megkeménytól. Majd sz erez cserébe fasz enet a tiszteletesnek.Vértezet rögvest meg akart szólalni, hogy tudassa Throwerrel a jelenlétét, de amikor meghallotta imájának szavait, a torkán akadt a hang. Thrower késriákról beszélt, és arról, hogyan kellett volna megölnie Isten ellenségét. Egy perc múltán világossá vált: Thrower nem az ért ment föl Millerékhez , hogy meút, hanem azért, hogy megölje! Mi a csuda volt errefelé? gondolta Vértezet; egy keresztény ember megütötte a feleségét, egy keresztény feleség bűbájt mére, egy keresz tény pap pedig gyilkosságot terveit, majd megbocsátásért imád kozott, mikor elbukott?Thrower azonban hirtelen abbahagyta az imádkozást. Hangja olyan rekedt volt, arca pedig olyan vörös, hogy Vértezet attól félt, mindjárt megüti a guta. Dower fölemelte a fejét, tán hallgatózott. Vértez et is fülelt, és mintha hallott volna valamit, mintha emberek besz élgettek volna e gy sz élviharban, érthetetlenüTudom mi ez , gondolta Vértez et. Thrower tisz teletesnek látomása volt.És valóban, Thrower beszélt valakihez, a halovány hang pedig válaszolt neki, és nemsokára Thrower körbe-körbe forgolódott, egyre gyorsabban, figyeltatatlant, ami a fa lon mozgott. Vértezet megpróbálta kivenni, mi lehet az , de nem járt sikerrel. Mintha árnyék suhant volna á t a nap e lőtt: nem látta, mikor ment, d e egy pillanatra sötétebb és hidegebb lett. Ez t figyelte meg Vértez et.Aztán abbamaradt. Vértezet látta reszketni a levegőt, mintha káprázat lett volna, mint amikor egy ablaküvegen megcsillan a fény. Vajon Isten dicsőségét bedten a tiszteletes, akár Mózes? A tekintete alapján nem valószínű. Vértezet még sosem látott ilyen arckifejezést; egy apa mered így előre, ha tanúja gylának.

A reszketés és káprázat elmúlt. A templomban csend ült. Vértezet odaakart rohanni Throwerhez , hogy megkérdez z e, mit látott. Látomást? Próféciát?

Ám nem úgy tűnt, mintha Thrower szívesen válaszolt volna holmi kérdésekre. Az a halált vágyó arckifejezés még mindig ott ült az arcán. Nagyon lassanltártól, a padsorok közt kóválygott, olykor bele-belebotlott valamelyikbe, nem törődött vele, merre jár. Végül az ablak előtt torpant meg, az üveget bámtez et tudta, hogy nem látott semmit, csak állt, tágra nyílt sz emekkel.Thrower tiszteletes ekkor fölemelte a jobb kezét, és tenyerét az ablaktáblára tette. Nyomni kezdte. Nyomta és tolta, olyan erősen, hogy Vértezet látta, ag lassan meghajol.– Megálljon! – kiáltotta Vértez et. – Megvágja magát!Thrower nem adta jelét, hogy hallotta volna. Tovább feszítette a tenyerét az üvegnek. Vértezet megindult felé. Meg kell állítania azt az embert, mielőtt méblakot, és megvágja magát.Az üveg végül hangos csörömpöléssel engedett. Thrower keze keresztülszaladt rajta, egészen a válláig. A pap mosolygott. Félig visszahúzta a karjázdte jobbra-balra vonni az éle mentén, egyenesen a keretből lógó hegyes szilánkok között.

Vértezet megpróbálta elhúzni az ablaktól, de a férfinak akkora ereje volt, amekkorát Vértezet még nem tapasztalt. Végül aztán nekifutásból sodorta el, ésföldre. Mindenhová vér fröccsent, Thrower pedig megpróbált arrébb hemperedni. Vértezetnek nem volt más választása. Kereszténnyé válása óta előszörította a kezét, és alaposan állcsúcson vágta Throwert. A prédikátor feje hátrabicsaklott, és nagyot koppant a padlón, majd eszméletét vesztette.

Meg kell állítani a vérzést, gondolta Vértezet, de előbb ki kell szednie a szilánkokat. A nagyobb darabok alig mélyedtek Thrower tiszteletes karjába,nyen kiszedegette, de mások, a kisebbek nagyon mélyen beékelődtek, csak egy kis részletük lógott ki, ami olyannyira sikamlós volt a vértől, hogy alig

fogni. Végül kihalászott minden szilánkot, amit megtalált. Szerencsére egyetlen vágás sem vérzett erősen, amiből Vértezet arra a következtetésre jutoetlen fontos artéria sem sérült meg. Levette az ingét, félmeztelenül vacogott a törött ablakon beáramló hidegben, de alig vette észre. Felszaggatta a szöv



ötöz te a sebe ket, elállította a vérz ést. Az tán csak ült ott, és vá rta, hogy Thrower magához térjen.Thrower meglepve tapasz talta, hogy nem halt meg. A hátán feküdt, alatta a kemény padló, rajta egy súlyos takaró. Fájt a fe je. A karja még jobban. Emlékey megpróbálta fölvágni, és tudta, hogy ismét meg kellene próbálkoznia vele, de nem uralta olyan erősen a halálvágy, mint előző a lkalommal. Mégékezett, hogy a Látogató egy hatalmas, gyíkszerű hüllő képében állt előtte, emlékezett üres tekintetére, de még így is képtelen volt fölidézni, milyennta akkor a halált. Csak azt tudta, hogy ez volt a legrosszabb érzés a világon.

A karján szoros kötés feszült. Ki kötözte be?Víz loccsanását halottá, aztán nedves rongy cuppogását, ahogy az a fát mosta. Az ablakon beszűrődő téli alkony fényében látta, hogy valaki a falat súrok ablak helyén egy fa tábla állt.

– Ki az ? – kérdez te Thrower. – Ki maga?– Csak én.– Istenvértez etje.– A falat mosom. Ez egy templom, nem vágóhíd. Persz e, hiszen kifröcc senhetett a vé re.– Sajnálom – mondotta Thrower.– Nem bánom a takarítást – felelte Vértez et. – Az t hiszem, sikerült minden üvegsz ilánkot kiszed nem a ka rjából.

– Hisz en maga félmez telen – mondotta Thrower.– A karján van az ingem.– Biztosan fáz ik.– Fáz tam is, d e miután beföd tem az ablakot, felfűtöttem a kályhát. A maga a rca ellenben olyan sápad t, mint aki egy hete meghalt.Thrower megpróbált fölülni, de nem járt sikerrel. Túl gyenge volt, túlságosan fá jt a karja.Vértezet visszanyomta a padlóra.– Csak feküdjön, Thrower tisz teletes! Sok mindenen ment keresz tül.– Igen.– Remélem, nem bánja, de itt voltam már a templomban, mikor meg é rkez ett. A kályha mellett aludtam... a felesége m kidobott a ház ból. Ma már másod sz o– Fölnevetett, d e hangjában nyoma sem volt vidámságnak. – Ez ért az tán láttam magát.– Látott?– Látomása volt, igaz ?– Látta őt?– Nem soka t. Leginkább magát láttam, de volt néhány fe lvillanás, ha é rti, mire gondolok. Körbe-körbe a falon.– Látta – mondotta Thrower. – Ó, Vértez et, sz örnyűséges volt, és gyönyörű.

– Isten jelent meg?– Isteni Istennek nincs látható teste, Vértezet. Nem, én egy angyal jött értem, a fenyítés angyala. Bizonyára ő kereste meg a fáraót is, a halál angyala, akghaladt Egyiptomon, és megölte az elsősz ülötteket.

– Ó – mondotta Vértez et, és kicsit zavartnak tűnt. – Akkor hagynom kellett volna, hogy megha ljon?– Ha meg kellett volna halnom, nem menthetett volna meg – felelte Thrower. – Mivel megmentett, itt volt elkesered ettsége m idején, ez biz tos je le annam rendeltetett. Megbüntettek, de nem pusz títtattam el. Van még egy e sélyem.

Vértez et bólintott, de Thrower látta rajta, hogy még aggasz totta valami.– Mi az ? – kérdez te Thrower. – Mit akar ké rdez ni tőlem? Elkere ked ett erre Vértez et sz eme.– Hallja a gondolataimat?– Ha hallanám, nem kellene ké rde z nem. Vértez et elmosolyodott.– Ez igaz .– Elmondom, amit tudni akar, ha módom van rá .– Hallottam, hogy imád koz ik – kez dte Vértez et, majd kivárt, mintha ez lett volna a kérdé se.Mivel Thrower nem tudta, mire célz ott, nem volt biztos a feleletben.– Elkesered tem, mert kudarcot vallottam az Úr előtt. Külde tést kaptam, hogy hajtsam végre , de a döntő pillanatban ké tség töltötte el a sz ívemet. – Az ép yúlt, és megragadta Vértezetet. Végül csak a nadrágját sikerült megfognia. – Istenvértezetje. Sose engedje, hogy kétség férkőzzék a szívébe! Sose kérd, amiről tudja, hogy igaz! Ez az ajtó, melyen keresztül a Sátán hatalmat nyer fölöttünk.

Ám nem ez volt a válasz Vérteze t kérdésére.– Kérde z z e meg, amit akar! – mondotta Thrower. – Megválasz olom, ha tudom.– Gyilkosságról imádkoz ott – említette meg Vértez et.Thrower nem akart senkinek sem beszélni arról a teherről, amit az Úr helyezett a vállára. Ám ha az Úr azt akarta volna, hogy titokban maradjon Vértezor nem hagyta volna, hogy itt legyen a templomban, és meghallja.– Hiszem, hogy az Úristen vez ére lte magá t ide . Gyenge vagyok, Vértez et, és kuda rcot vallottam abban, amit az Úr kért tőlem. De most, hogy magá t látoő embert, tudom, hogy barátnak és segítőnek vezette ide az Úr.– Mit kért magától az Úr? – kérdez te Vértez et.– Nem gyilkosságot, testvére m. Az Úr sosem kérte, hogy öljek meg egy embert. Az ördögöt kellett e lpusz títanom, az emberalakba bújt ördögöt, ami beka a házba.Vértezet lebiggyesztette az ajkát a nagy töprengésben.– Az t akarja mondani, hogy a fiút nem egysz erűen megsz állta az ördög, igaz ? Nem lehet belőle kiűzni?– Megpróbáltam, de kinevette a Sz ent Könyvet, é s kigúnyolta az ördögűz és sz avait. Nem megsz állta az ördög, Istenvértez etje, hanem ő maga az ördög ivVértez et a fejét rázta.

– A feleségem nem örd ög, ő pedig a testvére .– Ő fölhagyott a bosz orkánysá ggal, ez ért az tán megtisz tult – mondotta Thrower.Vértezet keserűen fölnevetett.– Én is az t hittem.Thrower ekkor értette meg, miért a templomban keresett menedéket Vértezet: a saját háza beszennyeződött.– Istenvértezetje, segítesz-e nekem megtisztítani ezt a vidéket, ezt a járást, ezt a várost, azt a házat, azt a családot az ördögi befolyástól, ami meg? df

– Az megmenti majd a feleségemet? – kérdez te Vértez et. – Kiszere t majd a bosz orkánysá gból?– Meglehet – mondotta Thrower. – Talán az Úr az ért hoz ott össze minket, hogy megtisz títsuk mindkét ház at.– Bármibe is kerül – mondta Vértez et. – Én magával tartok az ördög e llenében.

15.

retek



A kovács hallgatta, míg Mendemondó e lejétől végéig felolvasta neki a levelet.– Emléksz ik a családra ? – kérdez te Mendemondó.– Hogyne – felelte Makepeace kovács. – A temetőben az ő fiuké volt sz inte az első sír. A ké t kez emmel húz tam ki a testét a folyóból.– Hát akkor elfogadja őt tanítványnak?Egy ifjú legény talán tizenhat esztendős lehetett, egy vödör hóval a kezében sétált be a műhelybe. A látogatóra nézett, behúzta a nyakát, és a hűtőhordóhonda lló közelében.

– Látja, már van tanoncom – mondotta a kovács.– Elég nagynak tűnik – felelte Mend emondó.– Jól halad – bólintott a kovács. – Nem igaz , Bosey? Kész en á llsz, hogy a magad útját járd ?Bosey elmosolyodott egy kicsit, gyorsan el is nyomta, úgy felelt:– Igen, uram.– Nem vagyok könnyű mester – mondotta a kovács.– Alvin jólelkű fiú. Keményen fog d olgozni magának.

– Az tán sz ót fogad-e? Sz ere tem, ha engede lmesked nek.Mendemondó megint Bosey-ra pillantott, aki serényen lapátolta a havat a hordóba.– Az t mondtam, jólelkű fiú – felelte Mend emondó. – Sz ót fogad, ha tisz tességese n bánik vele .A kovács állta a pillantását.– Tisz tességgel bánok én mindenkivel. Nem ütlegelem a fiúkat, akik alám kerülnek. Hozz ád értem egysz er is, Bosey?– Soha, uram.– Látja, Mende mondó, egy tanonc engedelmeskedhe t félelemből, és engede lmesked het mohóságból. De én jó mester vagyok, ő is az ért fogad sz ót, mey így tanulhat.Mendemondó elvigyorodott.– Nincs fiz etség – mondotta Mendemondó – A fiú megdolgoz ik érte. És tanítást is kap.– Az tán mi szüksége egy kovácsnak a betűvetésre?– Nem te lik sok időbe, és a Hio is rész e lesz az Egyesült Államoknak – mondotta Mende mondó. – A fiúknak is sz avaz niuk ke ll, úgy vélem, meg olvgot. Aki nem tud olvasni, csak annyit tud, amit mások e lmondanak neki.

Makepeace kovács a bajusza alól mosolygott vissza Mendemondóra.– Úgy-e? Hát ez t ki állítja? Nem csak az ért tudom ez t, mert mások, ne vez etesen maga, ez t mondja nekem?

Mendemondó nevetett és biccentett. A kovács aztán jól elkapta a grabancát a szavainak.– Én a történeteimmel keresem a kenyeremet a világban – felelte Mendemondó. – így az tán tudom, hogy sokat el lehet érni pusz tán a sz avakkal. A fiús, jobban, mint a korabéliek, így aztán nem árt majd neki, ha kihagy egy keveset az iskolából. De az anyja a fejébe vette, hogy úgy kell tudnia bánni a bt egy tudósnak. Csak azt ígérje meg, hogy nem áll közéje meg a tanulás közé, ha a fiú azt akarja, és maradjunk ennyiben!– A sz avamat ad om rá – mondta Makepeace kovács. – És e z t nem kell leírnia. Aki megtartja a sz avát, annak nem kell tudnia írni meg olvasni. Akinek ped ia az ígéreteit, azt amúgy is szükséges szemmel tartani. Ezt magam is jól tudom. Mostanság ügyvédek is vannak már a Hatrack vidékén.– A civilizált ember á tka – bólintott Mend emondó. – Ha valaki nem tudja elhitetni a haz ugsága it másokkal, felfogad e gy sz akembert, hogy az haz udjék helEz en mindketten jót nevettek, a mint a műhely ajtajában üldögéltek, két farönkön. Mögöttük a tűz áthevítette a kémény falát, a nap ped ig csillogott a fé lig mon. Egy vörösbegy cikázott át alacsonyan a letaposott, füves udvaron a műhely előtt. Meg is szédítette egy pillanatra Mendemondó szemét, olyan meghány volt a késő téli barnák és fehérek, és szürkék között.Amint a vörösbegy röptén csodá lkozott, Mendemondó bizonyosan érez te, á mbár nem tudta volna megmondani, miért, hogy hosszú időbe telik még, míg ayja, hogy az ifjú Alvin erre a helyre vetődjék. Amikor pedig a fiú végre ideér, olyan lesz, mint ez a vörösbegy, rossz évszakban a rossz helyen, hogy megspeket errefelé, akik azt gondolják majd, ő éppen olyan természetes jelenség, mint az, hogy a madár repül; holott nem tudták, milyen csoda is volt mindet a madár a levegőben töltött.Mendemondó megráz ta a fe jét, és a pillanatnyi tisz ta látomás e lmúlt.

– Akkor megbesz éltük, én ped ig meg is írom nekik a levelet.– Várom őt április első napján, nem később!– Hacsa k nem kívánja, hogy a fiú megváltoztassa az időjárá st, jobb, ha e lnéz ően bánik az z al az időponttal.A kovács dünnyögött valamit, aztán elhessegette. Mindent összevetve, sikeres találkozó volt. Mendemondó jó érzéssel távozott, elvégezte a feladatát. levelet küldeni egy nyugatra tartó szekérrel, minden nap marékszámra haladtak át Hatrack városán.

Bár hossz ú ideje már, hogy erre járt, még mindig tudta az utat a kovácstól a fogad óig. Gyakran hasz nált út volt az , é s nem is hossz ú. A fogadó a legutóbbikinőtte magát, és mintha távolabb is került volna: az út mentén néhány üzlet sorakozott. Egy szabó, egy szíjgyártó, egy foltozóvarga. Minden, amire az uksége lehetett.Alig tette a lábát a tornácra , amikor kinyílt az ajtó, és a jó Peg Guester lépe tt ki, ölelésre tárt karokkal.– Ó, Mendemondó, túl sokáig volt távol. Kerüljön beljebb, jöjjön!– Jó magát újra látni, Peg – válasz olta.Horace Guester a bárpult mögül mordult rá, ahonnét a sz omjas vend égeke t szolgálta ki.– Már csa k egy újabb teasz ürcsölgető hiányzott!– Akkor jó hírem van, Horace – felelte Mendemondó vidá man. -Felhagytam a teaivással is.– Akkor meg mit iszik, tán vize t?

– Viz et, és hájas vénemberek vé rét – fele lte Mendemondó Horace a felesége fe lé intett.– Tartsd távol tőlem ezt az embert, Peg, hallod-e?Peg segített neki levetni magáról néhány réteg meleg ruhát.– Néz z enek oda ! – méricské lte Peg. – Egy pörköltre való hús sem aka d ra jta.– A med vék és párduc ok mind elsé tálnak mellettem az éjsz akában, gaz da gabb prédá ra lesve – fe lelte Mendemondó.– Jöjjön beljebb, meséljen nekem új történeteket, amíg vacsorát főzök a társasá gnak!Volt az tán besz élgetés, meg locsogás, különöst, a mint nagypapi is lejött segéd kez ni. Meglett kora e llenére még mindig tett-vett a konyhában, a vendégedettségére; Peg jót akart és keményen dolgozott, de egyes embereknek volt fortélya a főzéshez, másoknak nem. Mendemondó azonban nem eleségéris a társa lgás ked véért, s egy idő múltán rájött, hogy magának kell fölvetnie a témát.

– Hát a lánya merre van?Meglepetésé re a jó Peg kihúzta magát, a hangja hűvös és rideg lett.– Már nem olyan kicsi. A maga fe je után megy, és a nyelvét is jól föl vágták.Neked ped ig nem tetsz ik, gondolta Mendemondó. Fontosabb ügyben járt az onban, mintsem belebonyolódjék a csa lád i civakod ásba . - Még mindig...– Fáklya? Ó, igen, és meg is tesz i a d olgát, bá r nem mindig kösz önet az oknak, akik hoz z á jönnek. Feleselős és fagyos, úgy bizony. Híre ment, hogy é les agy pillanatra ellágyult az arca. – Olyan jólelkű gyermek volt.– Olyat még nem láttam, hogy egy lágy sz ív megkeményede tt volna – mondotta Mendemondó. – Le galábbis nem ok nélkül.– Hát, bármi legyen is az oka, az ő sz íve olyan fagyott, mint vizes vödör egy téli éjsz akán.Mendemondó visszatartotta magát, nem kezdett el prédikálni, hogy ha csak lekaparják róla a jeget, akkor rögvest vissza is fagy, de ha beviszik a m



nged, és olyan friss lesz, hogy mindenkinek jól esik. Fölösleges egy családi viszályba ütnie az orrát. Mendemondó eleget tudott az emberek életéről, hoget természetes dolognak vegye, mint hűvös szelet a rövid, őszi napokon, mint a mennydörgést a villámlás után. A legtöbb szülő nem sok hasznát vette egőtt gyermeknek.– Besz éd em volna vele – mondotta végül. – Megkockáz tatom, hogy leharapja a fe jemet.Dr. Whitley Physicker irodájában talált rá, a könyvelését írogatta.– Nem tudtam, hogy könyvelő is vagy – mondta neki.– Nem tudtam, hogy maga sokat ad a z orvoslásra – felelte. – Vagy a csodájára akar járni egy lánynak, a ki össz ead meg sz oroz ?Ó, igen, valóban felvágták a nyelvét. Mendemondó értette, miért hoz zavarba annyi embert, akik azt várják egy fiatal leánytól, hogy lesüsse a szemét

éljen, és csa k olykor-olykor, a sz emhéjai a lól merjen fölpislantani másokra. Peggyből hiányoz tak az effé le, sz end e hölgyes vonások. Egyenest Mendra nézett, rezzenéstelenül.

– Nem az ért jöttem, hogy meggyógyítsanak – mondotta Mendemondó. – Sem az ért, hogy jövendölést kérjek, é s nem is az ért, hogy a bevétele imet igazgassÉs lám, abban a pillanatban, hogy egy ember egyenes választ adott neki, ahelyett, hogy dühbe gurult volna tőle, máris olyan mosolyt villantott rá, ami mngyot is széppé varázsolt volna.

– Ha jól emléksz em, magána k amúgy sem lenne mit össz eadnia meg kivonnia – felelte. – A nulla meg nulla, az nulla, ha nem tévedek.

– Téved sz , Peggy – fe lelte Mendemondó. – Enyém az egész világ, c sak az emberek nem fize tnek túl jól.A lány megint elmosolyodott, és félretette a doktor könyvét.– Egy hónapban egysz er megírom a könyveit, cserébe olvasnivalókat hoz nekem Dekane-ből.Olyan dolgokról besz élt, amikről olvasott, Mendemondó ped ig már kez dte sejteni, hogy a sz íve a Hatrack-folyón túli világ után sóvárgott. Peggy különös tott, mivel fáklya volt; túl jól ismerte már maga körül az embereket, és a rra gondolt, hogy a távoli vidékeken a rany-sz ívű, gyémántlelkű embereket találhm okoznának csalódást egy olyan lánynak, aki a szívükbe képes pislantani.

Még fiatal, ez minden. Idővel megtanulja, hogy szeressen minden jóságot, amit talál, a többit pedig megbocsássa.Rövidesen megjelent a doktor is, elbeszélgettek vele egy keveset, aztán már jócskán délutánra járt az idő, mire Mendemondó egyedül maradhatott Peggkérdezhette, amiért idejött.

– Milyen messz ire tekinthetsz , Peggy?Sz inte látta, amint a fárad tság súlyos bársonyfüggönyként borul a lány vonásaira.– Feltesz em, nem az iránt érd eklődik, milyen jó a sz emem.– Csak esz embe jutott egy kislány, aki egysz er az t írta a könyvembe, hogy Teremtő sz ületik. Azon tűnődtem, vajon ra jta tartja-e még a sz emét az on a Tekor-olykor, hogy meglesse, hogyan boldogul.Peggy nem nézett rá, helyette kibámult a magas, elfüggönyözött ablakon. Már alacsonyan járt a nap, az ég pedig fakószürkén lógott a fejük fölött, a leá

nban telve volt fényességgel. Mendemondó az onnal látta rajta. Olykor nem sz ükséges fáklyának lenni, hogy az ember tudja, mi töltötte meg a másik sz ívét– Az is esz embe jutott, vajon látta-e az a fáklya, hogy egysz er ráz uhant egy mestergerend a – folytatta Mend emondó.– Talán.– Vagy egy malomkő.– Meglehet.– És az on tűnődtem, vajon az a fá klya sz éthas íthatta-e va lamiképpen az t a ge rend át, és megrepe sz thette-e az t a malomkövet, hogy egy mendemondogatpás fényét a hasadékon keresztül.Könnyek csillogtak a leány tekintetében, no nem mintha sírni akart volna, de talán a nap sütött túl erősen a sz emébe, és a ttól lábad t könnybe a sz eme.– Egy da rab a magz atburkából, ha porba dörgölik, az által valaki képes volna rá, hogy a fiú ere jét hasz nálja, és néha esetlenül próbálkoz z ék a teremndotta halkan.– De mostanra már tud valamit a saját fortélyáról, é s vissz aford ította, amit te tettél érte.Peggy bólintott.– Magányos d olog lehet ilyen messz iről vigyáz ni rá – mondotta Mend emondó.Fejrázá s volt a válasz .– Neke m nem. Körülöttem mindig sok az ember. – Mend emondóra néz ett, é s halványan e lmosolyodott. – Szinte könnyebbség, hogy olykor egy kis időt tölthetek egy fiúval, aki nem aka r tőlem semmit, mert az t sem tudja, hogy létez em.– De én tudom – mondotta Mend emondó. – És én sem akarok tőled semmit.Peggy elmosolyodott.– Vén lókötő – mondta .– No jó, hát én is akarok tőled valamit, d e nem magamnak. Találkoz tam az z al a fiúval, é s bár nem látok úgy a sz ívébe, mint te, az t hiszem, ismerem. Az t om, mi lehet belőle, miket cselekedhet, és azt akarom, hogy tudd, ha bármikor, bármiben a segítségemre van szükséged, akkor csak üzenj, mondd mek, és ha hatalmamban áll, megteszem.

A lány nem felelt, és nem is nézett rá.– Ez ideig nem volt sz ükséged segítségre – mondotta Mend emondó. – De most már sa ját akara ta va n, és nem teheted meg mindig az t, amire sz üksége zély nem csak olyan dolgokban bújik meg, amik reázuhanhatnak, vagy megsérthetik a testét. Attól is veszélyben van, amit ő maga cselekedhet. Én csupándok, hogy ha efféle veszélyt látsz, és szükséged van a segítségemre, akkor én jövök, bármi áron.– Ez megnyugvás – mondotta Peggy. Ősz intén sz ólt, Mendemondó tudta, és beérte ennyivel; d e a lány többet érz ett, mint amennyit mon dott, ez is leolvash.– Az t is el akartam mondani neked , hogy id ejön április elején, tanonc lesz a kovácsná l.– Tudom – felelte. – De nem április elsejére . -Ó!– Nem is ebben az évben.

Aggodalom töltötte e l Mendemondó sz ívét.– Az t hiszem, mégiscsak a jövőt hallani jöttem ide. Mi vár rá? Mi történik vele?– Mindenfé le d olgok történhetnek – mondotta a leány. – Bolond volnék találgatni, hogy melyik. Ez ernyi utat látok nyitva e lőtte, újra meg újra. De nagyon za ide áprilisra, és nagyon sok út mentén hever holtan, fejében egy rézbőrű tomahawkjával.Mendemondó átnyúlt a d oktor íróasz tala fölött, é s megfogta a kez ét.– Élni fog?– Amíg ver a sz ívem – felelte.– Akárc sak az enyém.Szótlanul ültek egy ideig, kéz a kéz ben, egymás szemébe néz ve, míg a lány elnevette magát, és félrenéz ett.– Ha nevetnek, általába n én mondom a tréfá t – jegyez te meg Men d emondó.– Arra gondoltam, sz ép kis össz eesküvők vagyunk, mi ketten, az ok kal az ellensé gekkel sz emben, akikkel a fiúnak sz embe ke ll néznie.– Igaz – mondotta Mendemondó. – De a mi ügyünk a jó ügye, így az tán a termész et is össz eesküsz ik velünk, nem igaz?– És Isten is – tette hoz z á Peggy határoz ottan.– Róla nem tudhatok – mondotta Mendemondó – A papok és préd ikátorok úgy körbefalaz ták őt a dogmáikkal, hogy a jó öreg Atyának már alig maradekedni. Most, hogy a Bibliát biztonságosan értelmezték, szinte nem is kívánom, hogy még egy szót szóljon, vagy megmutassa a hatalmát ezen a földön.

– Én láttam a kez e nyomát, amikor egy heted ik fiúnak heted ik fia sz ületett – sz ólt a leány. – Nevez z e termész etnek, ha akarja, mivel annyi mindentzófusoktól és varázslóktól. Én csak azt tudom, hogy az élete oly szorosan összefonódik az enyémmel, mintha egy anya szült volna minket.



Mendemondó nem gondolt bele a következő kérdésébe, hanem az csak úgy kibukott a száján.– Örülsz neki?Szörnyű szomorúsággal a tekintetében nézett rá a lány.– Nem gyakran – felelte. Akkor olyan megviseltnek látsz ott, hogy mendemondó akaratlanul is, de megkerülte az asz talt, megállt a sz éke mellett, és úgához, ahogyan egy apa öleli a lányát, és sokáig a karjában tartotta. Sírt is, vagy csak kapaszkodott belé a lány, nem tudta megmondani. Egy szót sem ül Peggy elenged te őt, és vissza fordult a könyveléshez . Mendemondó ped ig elment anélkül, hogy megtörte volna a c söndet.

Mendemondó elballagott a fogadóhoz, ahol vacsora várt rá; no meg a mesék és a munka, amivel rászolgál a vendéglátásra. Mégis, minden története kifakugyhez képest, amit nem mesélhetett el, és aminek a végét nem ismerte.

A malom körül, a réten, fél tucat társz ekér ácsorgóit, messz i vidékről jött földművesek vigyáz ták őket, akik jó minőségű lisztért jöttek. Többé nem göségük mozsár fölé, hogy kemény és csombékos kenyeret tehessen az asztalra, vacsora mellé. A malom dolgozott, és az emberek messzi mérföldekről jáájukkal Erély városába .A víz becsobogott a vályúba, aztán megforgatta a malomkereket. A malomban pedig a kerék erejét fogazott kerekek adták tovább, hogy forgassák az őrlbe-körbe, egy negyedes élezésű malomkövön.A molnár a kőre öntötte a korpát, az őrlőkő lisz tté d arálta. A molnár simára söpörte a helyet egy második fordulathoz , az tán beseperte a lisztet egy kosárba

artott, egy tízéves lurkó. A fiú szitába öntötte a lisztet, és belerázta egy vászonzsákba. Ami a szitában maradt, azt silózó hordóba borította, aztán visszaoldalára a következő kosárnyi korpáért.Gondolataik furcsamód hasonlóak voltak míg némán d olgoz tak egymás oldalán. Örökké ez t akarom csinálni, gondolták mindketten. Fölkelni reggel, lomhoz, és dolgozni vele együtt. Nem számít, hogy lehetetlen kívánság volt ez. Nem számít, hogy talán soha többé nem látják egymást, amint a fiú tanítgődik ott, ahol megszületett. Ez csak megédesítette a pillanatot, ami hamarost csak egy emlék lesz, egy álom.

son Scott Card 1951. augusztus 24., Richland, Washinton)

Orson Scott Ca rd világsz erte jól ismert a tudományos-fantasz tikum rajongói körében. A Végjáték (Ender's Game) és következő része, a Holtak szószólója (he Dead), valamint ezeknek egyéb folytatásai szereztek hatalmas népszerűséget és elismertséget neki. E két könyvéért 1986-ban és 1987-ben is Hugo- ést szerz ett, ami egyed ülálló a sc i-fi irodalom történetében. Cardot korunk egyik legmeghatároz óbb sci-fi írójaként tartják sz ámon.Másik ismert és népszerű sorozata, amelyet talán legeredetibb alkotásának tartanak, a különleges Teremtő Alvin meséi című, jelenleg az ötödik kötetasy-ciklusa. Első darabja, az 1988-ban megjelent hhetedikjiú (Seventh Son), illetve annak első öt fejezete, World Fantasy díjat nyert. Ezt a könyvet tartja

Olvasó.Card Kaliforniában, Arizonában és Utah-ban végezte tanulmányait, és egy évvel korábban érettségizett mint a többiek. Ezt követően beiratkozott a brietem dráma tagozatára, ahol színdarabokat, musicaleket írt. Az Utolsó napok szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza -ismertebb nevén a Mormon Eszionáriusaként két évet töltött Brazíliában. Szoros elkötelezettsége a mormon vallás iránt a vallásban járatosak számára tetten érhető legtöbb művébejáték-sorozat malackáinak evolúciójában, valamint Teremtő Alvin történetében, aminek főhősét a mormon vallás alapítójának, John Smithnek a képére f

. A jelenleg hat kötetes Végjáték-ciklus és a Teremtő Alvin meséi mellett egy másik, öt részes sci-fi sorozata, a fíomecoming-ciklus egyenesen a Mormonlgozása tudományos-fantasztikus környezetbe.

Három, modern időkben játsz ódó regénye a kísértethistóriák világát helyez i új megvilágításba, míg az 1999-ben megjelent Enchantment a napjainkban, Ukbresztett Csipkerózsika mágiával körített viszontagságait meséli el. Egy másik, alternatív történelmi korszakot felölelő regénye a Pastwatch: The Redemistopher Columbus, amelyben az időutazás és a történelmi fikció elegyedik egymással.Számos színdarabja, forgatókönyve mellett ő írta a James Cameron rendezte Abyss film filmregényét, valamint íróként jegyzi a The Dig című, Steven Séből a LucasArts á ltal gyártott számítógépes kalandjátékot. Az írásról kiad ott két könyve, a Character and Viewpoint és a How to Write Science Fiction and

y sikert aratott az olvasók körében. Utóbbiért újabb Hugo-díjat nyert.Card nagyon öntudatos, felelősségteljes és tájékozott író, aki minden könyvét alapos kutatómunkával készíti elő. Szívesen szolgál írástechnikai tanácsoklődőknek; saját bevallása szerint a műfajról szerzett összes ismeretét és tudását közzétette két írástechnikai könyvében, de honlapja ezen felül is áz a a rajongók sz ámára. Esz -szé k, e lemz ések, leendő íróknak szóló tanácsok és egyéb hasz nos írások találhatók rajta.

* * *

A Teremtő Alvin-ciklus különös helyet élvez Card műveinek palettáján. Elsősorban azért, mert „fantasy", másodsorban pedig azért, mert a mormon

alapítójának, Joseph Smith prófétának az életét dolgozz a föl; ám ez az ismeret nem szükséges a regény megértéséhez és é lvez etéhez , ugyanis köz vetletalálható rá a műben.A próféta alakja egy kitalált személyen, az ifjú Alvin Milleren keresztül elevenedik meg, aki hasonló sorson osztozik, hasonló viszontagságokon megy ket Joseph Smith. Card azonban nem elégszik meg egy egyszerű adaptációval. A XVIII. század végén, XIX. század elején Amerikában élt próféta alakjátsci-fi környezetbe, és nem is egy másik fantasy világ kitalált díszletei közé helyezi, hanem egy olyan Amerikába, ahol a történelem más fordulatot vett. egészen pontos meghatározás a regény műfaját illetően; inkább arról van szó, hogy egy olyan bűvös, mágikus Amerikába csöppen az olvasó, amilyen atett volna; és Card sok honfitársa szerint egy olyan Amerika ez, ahol szívesebben is élnének.

Ebben az Amerikában pedig a folklór valóság: a ráolvasás, bűbáj, hexák és igézések a telepesek mindennapi életének részei. Angliában a hosszú életű Cr a puritánok megőrizték az uralmat, a Restauráció kora helyett a száműzött Stuartok Amerika délkeleti, rabszolgatartó tartományaiba menekültek; a keleta nemzetiségi kolóniák és az autonóm indián állam alkotja a John Adams és Benjamin Franklin által megálmodott Egyesült Államokat; az északi rdamentalista Zarándokok, még följebb az alattomos francia gyarmatok terjeszkednek, amelyekben még whiskyvel és fegyverrel fizetnek a fehérek skarge Washingtont pedig röviddel azután, hogy megtagadta a harcot Jefferson szedett-vedett seregei ellen, lefejezték, így aztán sosem lett elnök. Eerikában a Mizz ipy-folyó, a Hio, New Amsterdam és New Orange nevek szerepelnek a térképeken, az öreg Ben Franklin pedig, a sz óbeszéd sz erint, koz slója volt.

A mi világunk Amerikájában a folklór, a nemzeti hagyományok, amelyeket a bevándorlók sokszínű tömegei hoztak magukkal, fontos szerepet játsz

pesek életében, és aktívan éltek az emberek emlékezeiében. Card ezen a téren, nagyon helyesen, a megőrzött történelmi és kulturális értékekre támastől valóságosabbnak és hitelesebbnek tűnik a kitalált, mágikus Amerika világa.A regénybeli Miller családnak tizenkét gyermeke van már, amikor megszületik a kis Alvin, aki minden európai nép számmisztikája szerint különleges l



nharmadik gyermek és egy hetedik fiú hetedik fia. A népi hagyományok szerint csodatévő, varázslatos erővel fog rendelkezni. A valóságban Josephban hetedik fiú volt, bár összesen csak nyolc testvére akadt. A Smith-család ténylegesen az őket ért balszerencsés idők után kelt útra más vidékre (Verm

w York állam fe lsőbb rész eire), az akkor tífusztól gyengélkedő, hatéves Joseph-fel. A legidősebb testvér, Alvin Smith (a regényben: E rély) valóban megháldozta föl az életét. Érdemes még megemlíteni Hyrum Smith nevét (a regényben: Mérték), aki szintén fontos szerepet játszott Joseph életében, és mi

ogatója volt terveinek.Alvin életének egyéb eseményei: az őt kísérő különös balesetek, a sérült lába, a Fénylő Ember alakja mind Smith életéből merített elemek, Card fantáziárnatív Amerikájával kiszínezve.Akad azonban még egy különleges szereplő a regényben, akiről érdemes említést tenni: Mendemondó alakja már csak azért is kiemelkedő, mert napján találkozhatunk olyan esettel, amikor egy történelmi személy ízig-vérig mesehőssé alakul. Bár Mendemondó alakját Card csak elég közvetetten alandás brit költőre, Blake szellemiségének és munkásságának (különös tekintettel a Pokol közmondásaira) felhasználásával olyan kézzelfogható, megnzslatos személyiséget hoz létre, akihez hasonlóval utoljára talán Gandalf, vagy Yoda képében találkozhattunk.

A sokat látott, mindentudó, bölcs és megértő öregember kedvelt népmeséi alak, és ezúttal Card jó – színházon edződött – dialógusérzéke, szókincse és ke közmondásai, gondolatai harmonikus ötvözetet alkotnak, és a szemünk láttára bontakozik ki egy régi vágású mesehős alakja egy modern fanténetben. Blake vallásossága, a katolikus egyházhoz való viszonya, a műveiben is fontos szerephez jutó, valóságértékelő kettősségek tanító szerepet já

in mellett, bár Blake-nek soha semmilyen köze nem volt a mormon valláshoz. Mivel Mendemondó könyvének elzárt lapjai, és a Mormon Könyvének lepe hasonló eredetű, nyilvánvaló, hogy Card a Joseph Smith által lefordított vallási iratokat használta Mendemondó könyvének alapjául. Ugyyjelentőséggel bír, hogy éppen a Blake-ről mintáz ott Mendemondó értette meg leginkább az ellentéteken alapuló tanokat, talán mert Blake írásaiban érhetőgkifinomultabban azok az ellentétek, amikkel minden embernek szembe kell néznie. A Menny és Pokol házassága című szatírájában Blake a magaektál az ellentmondásokra, amelyek által – Blake szerint – az emberi szellem a legnagyobb szabadságát érheti el és gyarapodhatik. Card választásndemondó alakján keresztül erősítse az ellentétek témáját, azért ironikus, mert William Blake szerint a judeo-keresztény Isten dühös teremtő volt, aki a b nyomja el az ember képzelőerejét és kreativitását. Blake ezért elutasította az ,,egyház" mint intézmény fennhatóságát, ami eldönthetné, mi a jó és erkölcsz és erkölcstelen. Ebben az ideológiában rejlik a párhuzam Blake munkássága és a Mormon Könyvének ellentétekről való értekezése közötthatározza egy ember lehetőségeit.

A Teremtő Alvin meséi kapcsán még egy motívumot érdemes megemlíteni, amely talán a legfeltűnőbb az olvasó számára: a könyv archaizáló nyelvezrészt a népmeséi jelleget erősíti, és a kor beszédstílusát igyekszik tükrözni, másrészt az ábrázolt korszakban a Joseph Smith által lefordított Mormon Köonló stílusban íródott, és Card ezt is tudatosan alkalmazta a regényben. Angol nyelven természetesen sokkal markánsabban és természetesebben hatnak vak, szófordulatok, beszédstílusok, mint magyarul, de az elbeszélő mód apró kiszólásai az olvasó számára talán érzékelhetővé teszik, hogy nem creplők besz élnek régiesen a drámaibb hatás kedvéért, hanem mindez egy termész etes, mesesz erű hangulat megteremtésének rész e.

* * *Végezetül pedig, A hetedik fiú, valamint a további Teremtő Alvin történetek kapcsán, az érdekesség kedvéért is érdemes futólag megismerkedni Card seteivel és vallásával, amely – a fentiekben taglaltak szerint – kiemelt szerepet kap ebben a regényben és folytatásaiban.Card ars poetica)^ szerint a művészet akár szándékosan, akár öntudatlanul is üzeneteket hordoz. Egy ilyen társadalomban, egy ilyen Amerikában – am

kritikus hangon szemlél – minden művésznek felelőssége szem előtt tartani az emberi értékeket. Card a mormon egyház más tagjaihoz hasonlóan úgy tartalád, a közösség a legfontosabb, s ez műveiben tetten érhető: az indítékok és erkölcsi értékek szintjén fontos szerephez jutnak két ismertebb regénycikluöz össég fontosságából következ ik, hogy az elsz igeteltség e lkeserítő és pusztító lehet; a Végjátékban és folytatásaiban éppen ennek a hatásaival foglalkoziemtő Alvin könyvekben a család és közösség erejét szemlélteti.Card személyes hitvallása önálló dolog, amit ugyan befolyásol, de nem határoz meg a mormon vallás. Éppenséggel Card vallása pusztán egy objektív infoly az t hivatott közölni, hogy milyen értékrend de l bír, é s milyet képvisel a műveiben. A mormon egyház on belül az onban az írásaiban sz ereplő esz meiségyát képezi; sokan magának az ördögnek tartják, vagy éppen azt vetik a szemére, hogy nem képviseli markánsabban az egyházat, nem kommunikáeljesen a mormon tanokat.Azok, akik jól ismerik a kereszténység történelmét, sok vallási eszmét fedezhetnek föl Card írásaiban, ám az író nem szándékosan közvetíti enyeiben: amennyire tőle telik, kerüli a tudatos alkalmazásukat. Vallási meggyőződése talán hatással van regényeire és novelláira, de ezt nem nyíltan ksóval, mivel műveinek célja nem egy intézmény támogatása. Erkölcsi hitvallása, személyes filozófiája elválaszthatatlan a munkájától, de saját teológiájási hovatartozásának nincs helye a regényeiben.Card egy percig sem akarja rákényszeríteni a hitét az olvasókra: inkább a vallás képviselte értékeket erősíti föl azáltal, hogy a fontosságukat hangsúly

érvel vagy vitatkozik mellettük. Ebben a regényciklusban Card ugyanazt teszi a mormon vallással, amit C. S. Lewis tett regényeiben a kereszténységgel: z általa képviselt erkölcsi normákat egy másik világ ábrázolásán keresztül hangsúlyozza ki. Bizonyítandó, hogy az átlagos olvasónak nincs szüksége a ás beható ismeretére, a mormon tanokat olyan gondosan és finoman szőtte bele a regény szövedékébe, hogy azokat olykor még a mormon olvasók semre.Ami írásai mellett még bizonyítja, hogy Orson Scott Card nem csupán egy szűk rétegnek ír és dolgozik, az leginkább az, hogy a Locus magazisótábora háromszor egymás után – 1988-ban, 1989-ben és 1990-ben -, s még egyszer, 1996-ban is odaítélte neki a magazin díját, pontosan ezért a sor

méljük az által, hogy magyar nyelven is elérhetővé válik Teremtő Alvin története, újabb fehér foltot számoltunk fel Magyarorsz ágon a fantasy-iroda lom terüd életművét illetően.

Horváth

rtalomMarós Mari sSzekérnépTavasz i lak

a hetedik fiú orson scot card

Documents