3

Ó d a .

Ó Afrodité! nem vagyok én király, Szerencse többé nem ural engemet, S a sok reménység pajzsavesztve. Cserbe hagyott, futamodva gyáván.

A boldogságom hangtalanul nevet, A bánatom meg könnyteleniil zokog, Gyiilölségemnek gyilka nincsen S lángtalan izzik a vágy szivemben.

Ne harczot adj már, csak menedéket adj! Fehér kezednek ujjait illeti Csókokkal ajkam s térdeidre Csüggeteg omlik ez a szegény fő.

Ignotus.

A lovak. I r t a : T H U R Y Z O L T Á N .

I.

Gyéreséknél közönséges vasárnap délelőtt volt. Nem vártak senkit. Csendes, hangtalan volt az udvar, egy-egy ember mozgott rajta néha, mikor a ház előtti gyepágya-kat öntözni kezdte a k e r t é s z s az i s t á l l ó k b ó l elővezettek egy-egy lovat a kúthoz Hátulról, a szérűs kertből tompa puffogás hallatszott elő s ott, a honnan a hang jött, ara-nyos könnyű polyva-felleg libegett a levegőben. Egy-két részes csépelt, olyan szegény emberek, akik nem várhat-ják be a nagy masinát. Mikor lenn az utcza végén har-madszor is harangoztak a templomban, a tágas veranda lépcsőin lefelé elindult a nagyságos asszony a maga ren-des vasárnapi útjára. Kicsi, félénk, amolyan gyermekforma jószág volt a nagyságos asszony, a széltől is féltette az ember, nehogy valami erősebb rohanás ketté törje derék-ban s aztán elvigye, hogy ne maradjon belőle semmi. Vele mentek a cselédek is és a mig végigmentek az ud-varon, a konyha ajtóból szájtátva bámult utánuk a fe-hérkötényes, fehérsapkás szakács, a ki éppen valami czifra madárról koppasztotta le a sok fényes, aranyos tollat. Közben megint visítani kezdett a kut csövében a szivaty-tyu, vedrekkel rakták körül az istállófiuk a kerekre sza-bott pázsitot a kut körül s az istálló fornyában, aminek olyan szép bádogfedele volt, mint a templomnak, megszó lalt egy kis csengetyű, olyanforma, mint a mi a nagy harang mellett van az unitáriusoknál*

Lassú sorjában kifelé lépdeltek az ajtókon a lovak. Csupa gyönyörű nagy állat, tipus mindenik a maga for-májában. Kicsi fejii, nyúlánk, hosszú testű, agár formájú paripák jöttek előbb, aztán alacsonyabb, tömzsi kanczák, kicsi fejjel, temperamentumos, ideges állatok, nyerítve, ficzánkolva, aztán magas, nagyon finom testű lovak, a melyeknek járás közben reszketett a lábuk s füleik meg-ijedtek még arra is, ha jobban összeharapták a zablát,'

°"Ao '"kos dögök, amelyeket két ficzkó veze-ti, belekapaszkodva a szijjakba. Ezek ek. Némelyik két lábra állott, ha csak

§ ' ' ik legény, félre ugrott, hogy földre rán- í

totta volna a lovászokat, ha inkább nem engednek, arra ment, a merre ő akart s nem oda, a hova vezették, ha megrántották szájában a zablát, fölrúgott és nyihogott, igazi vadak. Leghátul pedig egy kis fehér lovacskát ve-zetett elő egy gyerek s hosszú sorban, egyesével a szé-les kerti uton megindult a sok ló meg a sok cseléd a kut felé.

Mikor már kigabalyodott a csavaros gruppok közül az egész, kijött Gyéres is a házból. Utánna ballagott egy hosszú fiatal ember is, a kis úrfi tanítója s belesüppedt egy nagy puha székbe a veranda korlátja mellett. Amo-lyan szegény diák forma fiu volt, aki minden iránt érdek-lődik, ha muszáj, de legjobban szereti a csendet. Gyéres kihajolt a korláton s tágra nyitott szemekkel, mint valami gondos kasznár, vizsgálni kezdte a lovakat Nem szólott egy szót se, pedig lett volna mondani valója. Ez meg-látszott az arczán, meg a mozdulatain, a mint néha fél-rekapta a fejét s a tanítóra pillantott. Ilyenkor azonban elkedvetlenedett, kapkodta a nézését ide-oda, nyugtalan-kodott s az olyan embernek a kellemetlensége látszott meg rajta, aki valami fontos mondandójához publikumot keres és senki sincs körülötte, a ki megértse. Egyszer hosszasabban nézett a tanítóra s erre az fölugrott a székről.

— Parancsol nagyságos ur? — Nem, nem, semmi Maga nem érti. Ha maga

konyítana a lóhoz, úrrá tenném. Próbálja meg, tanuljon bele . . .

— Bajos az, nagyságos u r . . . — Bajos, persze, hogy a z . . . Hirtelen a kut felé

meredt a szeme és retteneteset kiáltott. — Tódor! Te bitang! Jobbra, jobbra! — Megint a

diván felé fordult s most már dühös volt nagyon. — A Czézár majd agyonrugta Menelaust. Rongy paraszt, ugy czibálja a ló, ahogy akarja. — Megint kifelé n é z e t t s újra rákiabált a legényre. Marha! Bolondulj meg! Tovább, ha mondom! — S egyszerre anélkül, hogy va-lami átmenetet talált volna a dühből idáig, lelkesedni kezdett.

— Most nézze, most. A feketét... Ni, hogy vezeti a lovászt. Több esze van, mint annak a baromnak, azt mondhatom. — Megállott s ugy bámulta a lovat, amely akkorra már szétrúgott a többi közt s két lábra ágas-kodva nyerített föl a tornáczra. — A formáit nézze, a csí-pőjét, meg a lábát, hát ahogy ideszól, nem ész az, nem ?. . .

A diák visszasüppedt a székbe s azt mondta, hogy: de igen, igen, szép, gyönyörű állat.

— Bolond maga! Ha embert akarok látni ezen a vidéken, akkor a lovat nézem. Az individuum, karakter, tiszta egész. Csupa nemesség. Az akar, az parancsol, az hasonlít hozzám, a ki ur vagyok. Csak nem akarja mel-léjük állítani ezeket ni. Csupa hülye, én mondom magá-nak. Maga se jobb náluk. Az ember csak ember, de a ló . . . maga ezt nem érti. Nekem itt köröskörül van egy csomó földem, Csak egyszer láttam volna, hogy a pa-raszt felesel velem, ha én azt mondom, hogy igy legyen vagy ugy, megbecsülném az embert. A ló folyton oppo-nál. Vérbelit kell venni belőle, a milyen ez vagy az s aztán látom, hogy mi az akarat. Ha ráülök, földhöz akar csapni, azt mondja, nem vagy olyan ur, hogy megnyer-gelj, ha beleütöm a sarkantyút, fölugrik az égig. Látja, olyan bolondok maguk mind, hpgy a lóról ugy beszél-nek : állat, négylábú, esze sincs. Én tudom, hogy magu-kat sarkantyúzom, ütöm, rugóm, a mikor nekem "tetszik s egyszer se nyerítettek ellenem, hát maguk-e az embe-rek vagy a ló?

Valósággal önkívületben kitárta a karjait, mintha magához akarta volna ölelni az istállókat is.

— Drágáim . . . y l*

4

III.

Lenn az utcza végén újra harangozni kezdtek. Vége volt a templomnak s nagyon halk, a levegőn át-szüremlett hangokban valami olyast lehetett hallani a templomi énekből, hogy: téged Isten dicsérünk... Ketten, hárman, szépen egymás mellett fölfelé jöttek az emberek, aztán meg a lányok, asszonyok, tiszta, szép ünneplőben s a sok hivő ember mögött még lenn a meredékes utcza végén látszott a. kicsi nagyságos asszony a cselédekkel, a mint haza felé tipeg. Anélkül, hogy a vonásaiba be-leláthatott volna az ember, meglátszott az arczán a hívőknél templomozás után elkövetkező meghatottság, a mint jött szép csendesen és nézte maga előtt az utat alá-zatosan, az Isten szolgálóleányához illendőségesképpen. A cselédek is ilyenformán igyekeztek utána.

Benn az udvarban ezalatt végeztek a csépléssel a részesek. A polyvafelleg lassan-lassan alábbszállott, mig bele nem kapaszkodott egy szélpászma s el nem hordta az egészet S az emberek bejöttek az udvarba, hogy osz-tozzanak. Mikor a nagyságos ur elé járultak a kérelem-mel, az nagyon dühbe jött.

— Vasárnap? Hogy én majd odaállok nektek vé-kát méregetni ? . . . Pusztuljatok mindjárt...

Egy öreg paraszt előczihelődött a többi közül, hogy majd megfelel, de amikor már beszélnie kellett volna, még mindig csak a kalapját forgatta a kezei között nagy za-varban s motyogott, hogy ugy, meg ugy, vasárnap is enni kell, meg az urnák könnyű, annak nincsen különb-ség a pénzében meg az idejében... Hátul elvezették a lovakat. A sor eleje már eltűnt az istálló fekete szájában, amikor egy magas, karcsú fekete paripa az utolsók közül kirántotta a kötőfék szárát a lovász kezéből s visszanyar-galt a tomácz felé. Rohantában harsányan röhögött. A parasztok a tornácz falához lapultak előle s az öreg ke-resztet vetett magára.

— Vége, vége... agyontapos... Az ur fenn az erkélyen egyszerre elfeledkezett ró-

luk s mosolyogva, ragyogó arczczal csak a lovat nézte. Az állat nyihogva kapálta a földet s nagyokat fujt a porba. Mintha csak jó reggelt akart volna mondani. Mikor a kocsisok utánna futottak ezeknek is az arczába fújta orrá-ból a forró gőzt s anélkül, hogy megfogták volna a fék szárát, elindult előttük az istálló felé. Gyéres erősen meg-fogta a tanitó fekete kabátját s előbb a még mindig a tornácz alatt szorongó parasztokra mutatott, azután meg a ló után mosolygott.

— No hát, lássa. Hogy elrémült ez a sok bamba. Utálatos . . . Hát emberek ezek? . . . Mikor lenn megint szervezkedni kezdtek a parasztok, hogy elől kezdjék az ügyüket s az öreg újra hebegni kezdett, rettenetes dühbe jö t t . . .

— Most már elég. Kihozom a botot s szétverek köztetek. Mars! Ki innen 1

A parasztok lassan húzódtak a kapu felé. Mikor már jó messze voltak, megállottak egy perezre, mint a kivert állatok és összeröffentek.

— Megbánja még. . . Nem lesz ez mindig igy. — Többet ér neki egy. lova, mint mi mind.. . Fenn a tornáczon -pedig újra lelkesedni kezdett Gyé-

res. Karonfogta a tanítót és húzta maga után. , — Jöjjön, jöjjön. — Mig átmentek az udvaron,

éppen befordult a kapun a nagyságos asszony. A tanitó köszönt s oda akart menni, de Gyéres nem engedte. Oda se nézett az asszony felé, hanem nekipirulva, lázasan ment a maga utján, maga után vonszolva a fekete kabá-tos, hosszú fiut. Az istálló ajtóban megállott, nagyot kiáltott:

— Czézár! Menelaus! Mikor a lovak nyerítve feleltek, a fiúhoz fordult,

— Hallja! Hallja! — Egyik lovától a másikhoz szaladgált, simogatta őket, némelyikkel beszélgetni kez-dett. —. Hogy vagy? Jó volt a zab, a széna? — Nézze, a szeme beszél, hát nézze? Itt, ez a csillogó pont az öröm, itt a másiknál a sötétes folt, ez a kis elhomályo-sodás éppen a pillák alatt, az a bánat. — Valami baja van. No mi az, mért sirsz? Hallja, a másik hogy kaczag. Mennyire szeretnek. — Egy nagyszügyü pejnek átöle'te a nyakát. Az erős, nagy állat fölkapta a levegőbe és lóbázni kezdte. Gyéres kaczagott. — így, igy mulas-sunk. — Egyszerre eleresztette a ló nyakát s leesett a friss alomba a jászol mellé. A lo félreugrott, a tanitó meg a kocsisok megijedtek, de a gazda belefeküdt még mé-lyebben a szalmába, behunyta a szemeit is s boldogan elnyúlt a ló előtt, a mely most már idegesen szaglászni kezdte, mintha idegen volna.

— Ne rúgjál agyon öreg, ne rúgjál . . . A tanitó kiabálni kezdett.

nagysagos ur, jojjon. — Maga nem érti, nem érti. . . A tanitó már kezdte érteni. Megijedt tőle. Azt gon-

dolta, hogy most visszaviszi ezt az embert a házba, az-után fut, amerre lát. Nem marad egy fedél alatt az ilyen bolonddal. Rémülten czibálta föl a szalmáról az istálló-gőzbe belebódult embert s ugy lökdöste maga előtt, mint a gyermeket.

— Menjen nagyságos ur, menjen. Az udvaron megint ott lézengett néhány paraszt.

A részesek jöttek vissza, még egyszer megbeszélni az osztozkodás dolgát. Azt mondták, hogy nekik a malomba kell menni. Ha most elindul az ember, akkor se érkezik-vissza holnap reggelig a liszttel. Nagyon megbámulták u nagyságos urat s abból, ahogy a fekete kabátos hosszú ember elbánt vele, látták, hogy megint csak nem beszél hetik meg az osztozkodás dolgát.

— Pedig semmi se volna az egész. Két zsák neki, egy nekünk, megint kettő neki, aztán egy nekünk. — A hogy a kezeit a levegőben lóbálta, mintha a zsákokat czepelné, hamar eligazította az osztozást, hanem hát a való-ságban nem megy az olyan könnyen. Most már elkeseredve, csendes dühhel mentek el.

— A szegény ember kutya neki. Majd egyszer csak megjárja.

— Segítnek abban a lovak is

III.

Azután egy darabig beteg volt Gyéres. Valami ér-telmetlen betegsége akadt. Az orvosok se igen tudtak kiokosodni belőle. Egy csomó jeges-zacskót raktak a fejére, szörpös, émelygős orvosságokkal teli kanalakat erőltettek be az összeszorított fogai közé, de a mellett napról-napra semmi ujat se tudtak mondani a nagyságos asszonynak, ha az ura állapotáról kérdezősködött. Már az Istennel is kezdtek előhozakodni, a mikor pedig a doktor, akárho-gyan is szájára veszi az Isten nevét, akkor baj van.

Azután azonban mégis csak segített az Isten. A beteg lassan-lassan föl is kelt az ágyból. Rátámaszkodott a nyurga diákra s a mikor sütött a nap, már ki is sétál-tak. Azért még nagyon gyönge volt. Egy darabig tar-totta magát, aztán egyszerre összeesett benne az erő, nyögött, sirt és sóhajtozott a lovai után, meleg délelőttö-kön kiült a tornáczra -és végig nézte az itatást. Ilyenkor különösén fészkelődött a helyén és sokszor elfulladt a

' hangja, mig rá akart kiabálni egy-egy kocsisra, a ki ugy , vezette ki a lovat, mintha tehenet húzna maga után. A i doktorokkal pedig veszekedett, hogy lóra akar ülni, haj-

tani akar, az istállóba akar, Egyszer aztán nagyr I megengedték neki, hogy lovagoljon. A nagyság-

S.

5

szony kis fehér kanczáját nyergelték meg neki. Amikor elővezették a lovat, siránkozni és nyöszörögni kezdett a nagyságos ur, mint egy gyermek.

— Miért nem ültetnek bárányra, vagy valami juhászkutyára? Ezt a kis rongyot hozzák ide. Letörik a dereka...

Kétfelől tartották, amig elhelyezkedett a nyeregben. Amikor elindult, már mosolygott. Kezdte jól érezni magát a nyeregben. Egyszerre csak megindult lassan trappba, aztán ki a kapun s a tornáczról már csak annyit láttak, hogy galoppba iramodott a megrémült kis fehér lovacska s eltűnt az utcza végén.

A nagyságos asszony nagyon megijedt. Lihegve szaladt le az istállóba s rákiáltott az első lovászra, a ki a jászol mellett ácsorgott.

— Vincze! Lóra hamar. Nyargalj a nagyságos ur után, tudod milyen gyönge.

A nagyságos ur pedig már jött vissza. Reszketett alatta a ló, a zabláról tenyérnyi czafatokban szakadt le a tajték, a lovasnak pedig a boldogságba belebágyadt a szeme, ragyogott az arcza. Egyenesen belovagolt az istál-lóba s parancsolni kezdett.

— Elő a kocsit, az enyimet. Kettőt elől, hármat a rud mellé . . . Vadakat.. . ló legyen, nem szamár . . . Czé-zár, Menelaus, Dido a rud mellé... Hozd le az ostoro-mat . . . Repülni akarok.. .

Amikor látta, hogy nem sietnek s a sok kocsis ösz-szebámul, a zekéje zsebéből előrántotta a revolvert.

— Agyonlőlek kutya, ha gondolkozol, mikor én be-szélek. — Már lőtt is. A golyó elsivitott az egyik lovász füle mellett s tompa koppanással lehullott a falról.

Erre szétszaladt mindenki, csak az asszony maradt ott. Kérlelni kezdte a nekibolondult embert.

— Ne még. Két-három hét múlva.. . Gyéres rá se nézett. Türelmetlenül tappogott az agya-

gos padlón s nézte, hogyan vezetik elő a lovakat. Fgy inas lehozta az ostort. A kezébe vette, nézte, hogyan hajlik, aztán kiment az istálló elé, egyet-kettőt kongatott vele a levegőben, de türelmetlenül, inkább csak azért, hogy teljék az idő. Azalatt azt nézte, hogy hogyan fognak be. Előhúztak egy kétkerekű kis kocsit, a mi egyéb sem volt, mint kerék, meg egy ülés s eléje sora-koztatták a lovakat, csupa pihent állatot, mindeniket egy-egy lovász tartotta féken. Az asszony körülszaladgált s a mikor látta, hogy csakugyan nem tréfa a dolog, segít-ségért kiabált.

— Doktor! Doktor! Nem jött senki s már elkészült a fogat. A lovak

nyihogva ágaskodtak, még egy pár szijjat kellett becsa-tolni, de Gyéres már fölugrott az ülésbe. Pillanat alatt rendbeszedte kezében a gyeplőszárakat, egy szempillan-tásra felállott, kieresztette az ostort, vadat, hangosat kiáltott, a miben azonban benne volt minden szenve-délye, a mit az előtte toporzékoló állatok iránt érzett, a lovászok szétugráltak előle s a két nagy kerék őrült ira-modásban kikanyarodott az udvarról. A kicsi asszony szájtátva bámult utánna s a mikor a porát se látta, egy-szerre, mintha csak most ébredt volna föl kábultságából, térdre esett az istálló előtt s imádkozni kezdett. — Miatyánk, ki vagy a menyekben... — n tudta tovább mondani, megkapta hirtelen a sejtés s jajgatva szaladni kezdett. A kapunál már elhagyta az ereje és csak nyögött.

— Sohase jön vissza... vége, vége.. . Gyéres pedig rohant. Egyszer meg akarta törölni a

homlokát s ezzel leverte a fejéről a kalapot. Betegsége alatt megnőtt a haía s most lobogott utánna a levegőben, Lábait nekifeszítette a- kocsi deszkájának s erősen tartotta, a gyeplőt. A mikor a" kez v.ú-adni kezdett, engedett. A

" végén bekanyarodott a tarlóba. A mint ott rohant

végig, egy-egy rögön magasra ugrott vele a kocsi. Még mindig nem rohantak elég vadul a lovak. Most már a gyeplővel nem is sokat törődött, csak az ostorral cserdí-tett be egyszer egyszer az állatok közé s hátravetette ma-gát a keskeny párnára, hogy csak ugy úszott előre s a lovakat nézte, hogy hogyan vágtatnak bele a földekbe, a messzibe, a semmibe s egy-egy pillanatra behunyta a sze-mét, mint a gyermek, a mikor hintázik.

Messzire egy vesszőkeritést pillantott meg. Most már akadályt akart, valamit, amin keresztül törjön. Arra fordította a lovakat s önkívületben látta, hogy most már mindjárt ott vannak, nekimennek. Újra felállott, várta, amig odaérnek, hogy keresztülgázolnak majd ezen a semmin, valami rongy parasztnak az összelopkodott korlátján... egy pillanatig azt is látta, hogyan buknak egymásra a kocsi előtt a lovak s aztán ő is beesett közéjük.

Már nem tudta megkülönböztetni a sok közül, hogy melyik ló az, amelyiknek a kemény ezombjára ejtette le a fejét... Még érezte, hogy a mellébe, meg az oldalába rug valamelyik állat a sok közül, de amire körül akart nézni, az agyát tompította el egy patkó, ami belemélyedt a fejébe. Még nyögött, a mikor kiszaladt segítségnek a paraszt. , .

K r ó n i k a II.

A demokráczia legújabb diadala. — decz. 31.

A derék és tiszteletreméltó Vámossy Mihály pro-fesszorról mesélik, a budapesti református gimnázium érde-mekben megőszült igazgatójáról, hogy (legalább valaha igy volt) az ő órái alatt az ifjúságon különös lelki nyug-talanság vesz erőt, a mely részint pad alatt való ferbli-játék, részint a tudomány olthatatlan szomjúsága formá-jában szokott a muzsa-fiakban jelentkezni. Mig az első forma hallgatag és magábavonult, a második lármás és kíváncsi, s a derék tudósnak, a ki különben históriát trá-dál, a legképtelenebb kérdésekkel teszi próbára a lélekje-lenlétét. Ilyen kérdés volt egyszer az is, hogy: igazgató ur, kérem, micsoda is voltaképpen az a bazilika?

— A bazilika, édes fiam ? A bazilika ? Hát tudod, édes fiam, a bazilika az olyan hely, a hol nyilvánosan szoktak cselekedni.

Ilyen bazilika volt most az elmúlt héten a józsef-köruti Rémi-fogadó, a hol a sajtó képviselőinek tevékeny közretnűködésével egy Chimay-Ward Klára nevezetű her-czegasszonyság cselekedett nyilvánosan egy Rigó Jancsi nevezetű muzsikus-czigánynyál, a kit egy párisi kávéház-ból csalt az ő aranykaliczkájába.

A rigómadárnak tudvalevőleg az a legfőbb és leg-jellemzőbb tulajdonsága, hogy ő hármat szokott rikkan-tani. Ezt más madár nem tudja s mikor a szép Chimayné választása minden madarak közül éppen a rigórnadárra esett, az bizonyára e különös és ritka képesség kedvéért történt. Ez a regény kezdete, a miből matematikus pontos-sággal meg lehet határozni a végét is. Mert egyszer csak be fog következni az idő, hogy a rigó majd nem rikkant hármat, a varázs megtörik, a rigómadarat kidobják s az aranykaliczka. megint kiadó lesz, ugy lehet, egy daruma-

6

dár számára, amelynek szintén meg van az a nem kicsiny-lendő tulajdonsága, hogy magasan repül és szépen szól.

Ezzel egyben a Jancsi czigánynyal is végeztünk volna. A derék fiu, ha majd a Rémi-beli szép napok le-tűntek, sorra becsapja az ő gyémánt inggombjait, s végezetre visszatér az ő füstös feleségéhez, s a her-czegnőről még kevesebb udvariassággal fog megemlékezni, mint doktor Pagello George Sandról A mi pedig az asz-szonyt illeti...

Ki állhat útjába a zuhanó lavinának? Ki állithatja meg a sülyedő asszonyt? Vannak asszonyok, akikről még nem szabad beszélni, s vannak, akikről már nem érdemes. Némely asszony csudálatos gyorsasággal futja meg ezt az utat. Én nem az erkölcs nevében tiltakozom s nem maga a házasságtörés ellen, noha a házasság-törést nem itélem éppen kötelezőnek. Az elementáris, min-den korlátot ledöntő szerelem nevében sem szólnék a szép amerikai dáma ellen, aki pedig maga dicsekedett el avval, hogy a belga királylyal gyakran megosztotta az uralko-dás gondjait, holott a vén emberrel való barátkozásban bizonyára több része volt a hiúságnak, mint a szerelem-nek. A Chimay herczeg nevét se bánom, ha meghur-czolják: a szép asszony az ő nyolcz millió frank hozo-mányával erre is jogot vásárolt. A szemérem nevében sem szólok ő nagysága szerelmének nyilvánossága ellen, noha még a legitim szerelem sem aesthetikus, ha tanuk előtt tör ki, s még az elefánt is erdő sűrűjében tartja meg a nászát, holott az ő bőre korántsem olyan vékony, finom és rózsaszín, mint a fejedelmien szép amerikai asz-szonyságé. De a szép Klára asszonynak gyermekei is vannak, egy fiacska meg egy lyányka. A kis lyányt Marianne-nak híják, Marianne de Chimaynak, s ha ez a csöpp teremtés tizenhat éves lesz, az ő gyenge, szűzi, ártatlan vállacskáira lesújtó teherképpen nehezedik majd ez a Themsétől a Dunáig meghurczolt, megbélyegzett és meggyalázott név. Erre már nem vásárolt jogot a szép asszony az ő nyolcz millió frankjával, erre nincs joga senkinek, legkevésbbé egy anyának. Ha, amint ő mondja, imádja a gyermekeit, de az ő Jancsiját még jobban imádja, az nem bizonyos ugyan, de lehetséges, és mindenesetre megmagyarázza, hogy tudta a czigány kedvéért a gyer-mekeit elhagyni. De sem a czigánynak, sem őneki, sem senkinek a világon nem volt rá szüksége, hogy még ezen fölül egyet rúgjon is rajtuk. Ez legalább is uri dolog nem volt. Az egész, unalmassá váló históriának ez'a leg-komolyabb oldala — annyira komoly, hogy megtiltja- a Chimayné regényének Gil-Blas-os vagy Figaro-s fölfogását.

A magyar egészség becsületére mondom, hogy nálunk nem is igy fogták föl. Hanem nem tudom, micsoda optikai csalódásnál fogva, a demokráczia diadalát látták benne, csakúgy, mint a Bourbon Elvira, s a Linguaglossa herczegné esetében. Vázsonyi Vilmos barátom is valósá-gos dithirambussal ünnepelte e Folchikat, Rigókat s egyéb kocsisokat, mint a polgár-erények megváltó hályog-opera-teurjeit. A bourgeoisie világszerte való nagy csődjének mai napjaiban általában sem merném sikerét jósolni a SZÍVÓS és leleményes fiatal politikus egész bourgeoisie-teremtő agitácziójának, s ő maga olyannak tetszik előt-

tem, mint a rabkórház orvosa, aki a beteg akssztófa-jelöltet szerető gonddal állítja talpra, csakhogy mentül elébb felköthessék. De- ebben a részletkérdésben' meg éppen nincs igaza. Mert ez a három klasszikus szöktetési eset nem á bourgeoisie mellett szól, hanem, amennyire a szót, a fontosságot s a tipikus eset jelentőségét meg-adjuk ezeknek, határozottan a bourgeoisie ellen. Mivelhogy a három szökevény közül uri vérből csak az egyik szár-mazott, Bourbon Elvira leányasszony, aki különben anyai ágon polgári vérből való, s ugyancsak anyai részről hisz-terika, másrészt lyány, vagyis tapasztalatlan és idealista, aki elkábult egy festőnek festői modorától, álmatag sza-vaitól, szent képeitől, s el a szökés romantikájától. A tapasztaltak az asszonyok, akik öntudatosan cseleked-tek, Linguaglossa herczegné és Chimay herczegné. A ta-lián donna nem más, mint leánya az agg Francesco Crispinek, aki ugyan korszakos államférfiú, érdemes poli-tikus és nem mindennapi ember, de alapjában véve mégis csak egy vén szicziliai bandita, aki tipusa az olasz fel-cseperedettségnek. Erinek az éppen nem arisztokrata szár-mazású s viselkedésű férfiúnak a lyányát vette el a gaz-dag és tisztességes herczeg egy krajczár nélkül, szerelem-ből, nem törődve a bélyeggel, mely a Panamino óta a Don Francesco nevén állandóan ott bizonytalankodik. S ettől a férjtől szökött meg a szép Crispi-lyány a kocsi-sával. Chimay herczegné pedig Ward Efráim, Ábel vagy Káin vagy tudja isten micsoda urnák a lyánya: egy kö-zönséges amerikai pénzes zsáké, aki, vagy a famíliája, négy millió frankon egyszerűen megvette a Chimay her-czegek nevét. Ez bizony nem dicséri az arisztokratákat, de a polgárokat sem. S a herczeg teljesítette, amit vállalt: nevet, rangot és társadalmi pozicziót adott a szép ame-rikai lyánynak, bemutatta a brüsszeli udvarnál és herczegi gyermekek anyjává tette őt. Ellenben a szép Klára meg-gyalázta az urát is, a gyermekeit is, elébb egy királylyal, aztán egy czigánynyal válogatás nélkül. Aki ezekből az esetekből általános igazságokat akar levonni, levonhatja belőlük a következőket:

Adj a tótnak szállást, kiver házból. Az ur még a pokolban is ur, a bourgeois még az

udvarnál is bourgeois. A vér nem válik vizzé, a vörös vér nem válik

kékké. Nincs nemesebb az urnái, s nincs nemtelenebb a

parvenünél. És igy tovább. Ezek az igazságok persze hamisak volnának, de

nem hamisabbak, mint amiket a demokráczia számára vonnak le, in usnm, e három' asszonyság esetéből. Rop-pant rosszul állna a magyar demokráczia dolga, ha nem volna egyéb támasztéka, mint három bolond asszonysze-mély. Mert nincs benne kétség, hogy például a Renan lelkében sokkal nagyobb volt az egyensúly, mint e három uri dámáéban, s náluknál csak az bolondabb, aki komoly számba veszi őket.

Pató Pál.

;

K A L A N D . • Dramolet két részben.

í r t á k : MAKAI EMIL és SZÉCSI FERENCZ.

(A Yigszinliáz közelebbi újdonsága.)

— F o l y t a t á s . —

[Színpadok szániára kézirat .]

3.

IV. JELENET.

PIERRETTE, PINCZÉR.

( P i e r r e t t e k i d u g j a f e j é t a f ü g g ö n y m ö g ü l s k ö r ü l t e k i n t . M a j d k i l ép a s z i n r e ó v a t o s a n . )

PIERRETTE;

Itt senki sincsen, aki láthat, Előszedem a vacsorámat. Érzem, hogy tüstént meghalok, Ha nem eszem egy falatot.

( K i v e s z t a r s o l y á b ó l e g y d a r a b f e k e t e k e n y e r e t . ) •

Kenyér, még hozzá fekete — Ha nincs más, jóllakom vele.

( E s z i k a k e n y é r b ő l . )

Táskámba' mindig van kenyér — Elővigyázat sokat ér . . . De hol van ő? Oh bizonyára Meghívta hölgyét vacsorára! Igén . . . azaz mit is beszélek, Hogy vacsorát ad kedvesének ? Hisz neki sincs — ugy mint nekem, Zsebében egy fillérje sem. De bizonyos, hogy valahol Most vakmerően udvarol. Valami kis fülkébe' lesz A csapodár!

(Eszrevészi- a teritett asztalt.)

Nini mi ez ? Teritett asztal, kész menü, Jaj istenem, be nagyszerű! S mily finom minden eledel, Van annyi, hogy már több se kell. Ah volna ember a világon, Kinek ily vacsora nem álom ? Csak most ne látna senkise! Magam vagyok.. Oh merjem-e? Nem kéne több, csak egy fogás. Ha rajta csípnek ? Ez lopás . . . S a tízparancsolatba' van Ne lopj! Ah mit tegyek ? Uram,. Ne vigy a kísértetbe minket, Hisz nem akarom végre — mindet. . . Ha elcsenek egy falatot,

• Még nem vétkezhetek nagyot. Hamar. . . egy lélek sincs sehol . . . A habozás időt rabol.

( S o r b a c s i p e g e t a z é t e l e k b ő l . )

Be j ó l . . . Be finom!... Ah ilyet Csak egy király rendelhetett!

( T ö l t e g y b o r o s k a n c s ó b ó l . )

No most egy korty italt, sietve — Ez igazán csinos egy estve.

( J ö n P i e r r o t s a G y ö n g y v i r á g o s D o m i n o a b á l t e r e m fe lő l . )

V. JELENET.

ELŐBBIEK, PIERROT, GYÖNGYV. DOMINO.

PIERROT ( k a r j á n a g y ö n g y v i r á g o s d o m i n ó v a l . )

Itt oly hideg a levegő Akár a fagylalt —

PIERRETTE ( fé l re ) .

Ah! Ez ő. ( E l r e j t ő z i k a p á l m a f á k m ö g é . )

DOMINO.

Nincs valahol egy garcon itt ? Rendelni kéne valamit. Talán . . .

PIERROT.

Parancsát várva várom, De nincs pinczér a láthatáron. Botrány !. . .

(Fé l re . )

Azaz hogy kész szerencse. Egy árva fillér s;ncs zsebembe...

DOMINO.

Jó volna créme vagy más nyalánkság.

PIERROT ( fé l re ) .

Kiálthatok, hisz ugyse hallják. ( F e n n . )

Pinczér!

PINCZÉR.

Mi tetszik ?

PIERROT ( o d a u g r i k a p i n c z é r h e z , z a v a r b a n ) .

Semmi, kérem.-

PINCZÉR.

De mintha hivott volna . . .

PIERROT ( h a l k a n ) .

Én nem. (A d o m i n ó h o z , k a p k o d v a . )

Oh persze h o g y . . . de voltaképpen Mi jó van, mondja csak a crémen ? Legtöbbször émelyit s megárt —

(Félre.)

Igy éhgyomorra legkivált. . . (Fenn.)

Nem gondolok én most a créme-re, Ha csókot nyomhatok kezére . . .

( K e z e t c sóko l a d o m i n o n a k . )

DOMINO.

Pierrot, kedves vagy nagyon — De én . . . én roppant szomjazom.

PIERRETTE ( f é l re ) .

Oh hála néked istenem, Hogy nincsen egy fillérje sem !

• - DOMINO.

Hozassunk epres sampanyit.

PIERROT.

Pezsgőt eperrel ? . . . Nincs az itt.

DOMINO.

Az epret jó, elengedem . . .

PIERROT.

En látja édes, sohasem .'

DOMINO.

Megöl e tikkadt levegő —

PIERROT.

Megálljon... itt a legyező. ( K i v e s z i . z s e b k e n d ő j é t , h o g y l e g y e z z e m a g á t . A z s e b é b ő l k i h u l l e g y d a r a b f e k e t e k e n y é r . )

DOMINO.

Kihullt zsebedből valami, Nem látod édes, arra n i . . .

PIERROT . (félre, i j e d t e n ) .

A kenyerem !

PIERRETTE ( fé l re) .

A kenyere I Megjárta a szegény vele! Ugy látszik ő is óvatos volt S a mai vacsorára gondolt Akárcsak én —

DOMINO ( a k e n y é r r e m u t a t ) .

Száraz kenyér ! S mért volt zsebedbe ?

PIERROT ( z a v a r t a n ) .

Semmiér'!. . . Mindig magammal hordozom, Es ránézek, ha jóllakom. Szegény szegények I Oh nekik Ez a kenyér is jól esik. Sokat hallottam a nyomorról, Saját szememmel láttam olykor, Hogy' koplalnak az emberek . . .

DOMINO.

Ugyan ne mondd ! . . . Rosszul leszek.

PIERROT.

Igen, van olyan, aki éhes S a földről ezt fölszedni képes. . .

DOMINO.

S hol vetted ezt a kenyeret?

8

PlERROT ( z a v a r t a n ) .

Ez i t t . . . hogy mondjam?... aniulet.

DOMINO.

Valóban ? Ah, ez érdekes,

P1ERROI' ( s z a v a l v a ) .

Egy földhöz ragadt kőműves Beteg kis lánya adta nékem Egy kis jótettért — hálaképpen . . . Szegényke, mennyit szenvedett! Hust négy hét óta nem evett. Száraz kenyérből élt csupán — Oh a szegény, szegény leány! Nem volt kabátja, hogyha fázott S nap nap után nem vacsorázott.,.

DOMINO.

Amig mi otthon jóllakunk —

PlERROT ( le i re) .

Vagy jobban mondva, koplalunk.

DOMINO.

Meséld tovább — hol hagytad el ? Ez a szegény nép érdekel...

P l E R R O T .

Szép domino — itt a karom, Az erkélyen majd folytatom. Künn legalább mindjárt lehűl —

(Félre.)

Ami még pénzbe sem kerül. (El a dominoval.)

VI. JELENET.

1'IERRHTTK ( e g y e d ü l ) .

Megcsal tehát I . . . Megcsal, igen. Nem szeretett soha hiven 1 Nem kutatom kivel? miér'? Tanúm e fekete kenyér — Az isten is kezembe adta, Mivel leszólta, megtagadta, Oly megvetéssel, oly lenézőn — Még visszasírja majd, de későn!

(Zsebébe teszi a kenyeret, a melyet Picrrot elejtett.)

Utána menjek ? . . . Nem lehet, Számomra úgyis elveszett! Folytassa ott, hol félbehagyta — Azért se bánkodom miatta!

(Tovább csipeget nz ételekből.)

VII. JELENET.

P1ERRUTTE, A GRÓF.

A GRÓF ( j ö n a b á l t e r e m lélől) .

Ha nem csalódom, ugy ma éjjel A dominom mással ebédel; Minden zugot átkutatok —

(K.szreveszi Pierrette-et.)

Lám, lám. . . No ez derék dolog! Itt valaki dézsmálja már Ebédemet. Hess kis madár I

. A máséból ne csipegess I . . . S e lát, se hall — ez érdekes! Ha észre vesz, tán elszalad — Falatozik — ez jó falat 1 . , .

S milyen mohón kapkod kezével — Lássuk, helyettem ki ebédel ?

(Közelebb megy.)

Leány. Csinos. Nagyon csinos. S oly csintalan a mily csinos. És hogy tud enni! Oh de hogy! Az ételem .is egyre fogy . . . Hé, kis madárka!

P l E R R E T T E ( r é m ü l t e n fel a k a r j a v e n n i á l a r c z á t , de a g r ó f k i k a p j a a k e z é b ő l ) .

Ah, egy ur!

A GRÓF.

Folytasd csak zavartalanul... (Pierrette szökni akar)

Hohó ! Megszöknél ? Nem lehet. Megetted az ebédemet, Most itt maradsz —

P I E R R E T T E ( z a v a r t a n ) .

Öné talán Ez asztal i t t ! . . .

A GRÓF.

Ugy van babám.

P I E R R E T T E .

Azt hittem . . . megbocsát... de én...

A GRÓF ( f é l r e ) .

E bájos tolvaj az enyém!

P I E R R E T T E ( d a d o g v a ) .

Oh én nem ettem . . .

A GRÓF.

Elhiszem, de Ha nem jövök most e terembe, Ugy egy-két rövid perez alatt Az ebédemből nem marad.

P I E R R E T T E .

Nem szoktam lopni sohasem !

(K i f e l é i n d u l )

Bocsásson — várnak odabenn.

A GRÓF.

Nem ugy van, édes. Ide ülsz S mellőlem el nem menekülsz. Hisz éhes is v a g y . . .

P I E R R E T T E .

Már hogy én ? A GRÓF.

Ha meg nem sértlek kicsikém, Fogla'j helyet s ne hagy magamra — A véletlen is igy akarta.

P I E R R E T T E ( fé l r e ) .

Te csúf, te semmiházi —• várj csak! Megérdemled, hogy bosszút álljak. Gondoljuk azt, hogy mindez álom — De legalább megvacsorázom.

A GRÓF ( fé l re ) .

Ő itt marad s velem ebédel, Ki hitte volna, hogy ma éjjel . . . Ah, csupa báj a kicsike!

(Fenn.) Pinczér! Étel, italt ide!

PINCZÉR.

Azonnal. Jó lesz öt fogás?

(Súgva a gróthoz.)

Gróf ur, ez kitűnő fogás!

A GRÓF.

Lábad mozogjon szád helyett . . .

PINCZÉR. Fogadja üdvözletemet.

(Félre távozóban.) Mily kapitális, milyen égi! Gazdám izlése még a régi.

(El.) A GRÓF.

De hogy' lehet az édesem, Hogy ide jöttél éhesen ?

PIERRETTE.

Nagyon siettünk . . ;

A GRÓF.

Tudtad azt, Hogy lesz ki vendégül maraszt. . . No látod ugy-e kis Pierrette, Hogy éppen jókor csíptelek meg. Ma éhes maradsz — nélkülem...

P I E R R E T T E .

Már vacsoráztam.

A GRÓF.

Nem hiszem.

P I E R R E T T E .

Ma sok ebédünk volt a gyárba' S maradt belőle vacsorára.

A GRÓF.

Hogyan, te dolgozol?

PIERRETTE.

Igen,

Mért kérdi ezt ? Tán maga nem ?

.A GRÓF.

Természetes, hogy dolgozom. (Félre.)

Egész nap öl az unalom. (Fenn.)

S ugyan milyen munkára jó E finom, gyönge kis kacsó ?

(Megfogja a kezét, a melyet Pierrett: vissza-ránt.)

PIERRETTE.

Mousseline-ból sodrok művirágot.

A GRÓF (megcsípi Pierrette állát). S elfonnyad egy élő virág o t t . . .

' PIERRETT E. '

Bocsánat, nem panaszkodom — Nem volna rá csak egy okom.

A GRÓF.

És az ? P I E R R E T T E .

Hogy ő, a kedvesem A bálba jött s nem szólt nekem.

(Folytatjuk).

9

Altató. A fákon már

Nyugodtan alszik minden kis madár, Tudják hogy rájuk bajjal, veszélylyel

Ném jön az éjjel.

Lenn a vizén A vizi liljom alszik szelíden. S a kék hullámok a mély homályban,

Ringatják lágyan.

Aludj s ne félj! Kinyitja bársonyos kelyhét az éj, S mint tarka pillék a szines álmák

A földre szállnak.

S halk nesz ha kél Ne rettenj meg titkos zengésinél; Lágy libbenéssel, mélyén az árnynak,

Tündérek járnak. Szalay Fruzina.

SAISON.

R o s m a r i n u s . . .

Abbazia, 1896 . decz . v é g é n . Asszonyom!

Emlékezik-e még vájjon arra a tavaszi napra Vitry-sur Seine-ben és a fitosorru kis Clermontnéra, ki azokat a bolondos társasjátékokat rendezte a park gyepszőnye-gén. Vájjon jut-e még eszébe az a furcsa játékunk, amely ugy kezdődött: Je te vends les quatres co'n du jardin de ma tante, dans le premier coin il y a un romarin...

De hogy is emlékezhetnék erre, mikor azóta — ugy rémlik előttem — egy örökkévalóság mult el és ama nap emléke el volt temetve emlékezetemnek legelrej-tettebb zugában.

A leáldozó nap ébresztette e uj életre ? Nem tudom. De a mint megaranyozza a reszkető tenger habfodrait és bűbájos rózsapirral világiija be odaát Fiume házsorait, mintegy varázsütésre feltűnt révedező szemeim előtt Cler-montné alakja.

Felém hajlik fürkésző szemmel, pajzán mosolylyal s biztat, hogy azt, mit' most halkan fülembe sug, mond-jam el hangosan annak, kihez kezemet megragadva vezet: Ce que je vais dire tout bas — il faut le dire tout haute. . .

És mintha az előttem elterülő tenger egy tükörlap. volna — látöm magámat konsternálva,'esetlenkedve, mert

hát ez a pajzán vili képtelen dolgot sug fülembe: Je t'aime sans fin... s mindamellett biztat, hogy mondjam ki bátran, hisz' nincs annak semmi jelentősége — rimes játék az egész.

S ami aztán következett, vájjon ugy volt-e csak-ugyan, vagy talán csak álmodom azt?

Kigyullad a tűzijáték. Éppen oly csillagos volt az égbolt, mint most és .épp oly hűvös szellő támadt. Ön remegve simul hozzám, kezeink találkoznak és izzó tűz czikázik át testemen-lelkemen a sóhajképpen elrebegett szóra : Je t'aime sans fin...

Nem, nem! Ez a kép csak a csalóka képzelődés szüleménye. Ha nem az, akkor folytatása szertelenségei-vel rémregénybe illő episod.

Pedig én Istenem, hogy illenék az bele az én éle-tem hétköznapi unalmas drámájába.

Mi is hozott engem ide? Semmi más, mint egy' kis meleg, egy kis napsugár utáni vágy s az a feltett szán-dék, hogy egy gondolat — nem sok — de az sem fog bántani. Megengedem magamnak a luxust, hogy teljes mértékben élvezem a szabadságot, absolute nem gondol-kozom.

És mégis! eszembe jut éppen most a kis Clermontné, mikor kivüle annyiféle dolog van, mire az ember önizgatás nélkül visszaemlékezhetik.

Keresem a nyitját, magyarázatát; pedig mily egy-szerű ez, asszonyom; megtaláltam.

Hát mindennek a rozmarin az oka: ez az örökzöld cserje, melynek nem hiába, hogy az adriai tengerpart a hazája, méltó társául szegődik itt a park szubtropikus és tropikus növényeinek, két méter magasságra nyúlván fel. Hiába fogják reá a czéhbeli botanikusok, hogy áprilisban, májusban virágzik, most is láttam virágját.

Nemcsak az Alföld faindigénájáról, a tenger harmatjá-ról is áll tehát a nóta:

C s i t i t g a l o m , a l t a t g a t o m — h i á b a ,

K é t s z e r vir i t a r o z m a r i n g v i r á g a . . .

S ez a mythikus növény, melynek folyvást belehe-lem átható fűszeres, kissé kámforos illatát, egymásután kelti fel halottaiból a rég eltűnt emlékeket. Nemcsak pál-mák, hanem rozmarin-bokrok közt sem sétálgathatunk tehát büntetlenül. Nem hiába, hogy már a régi görögök-nek egyaránt jelezte az örömet és a fájdalmat, messze földön, tradiczióikra egymástól teljesen eltérő népeknél megőrizte mythikus voltát. Thüringiában épp ugy, mint az alföldön; a szegény felvidéki tótoknál, kiknél cserép-ben tengődik, ügy mint az olaszoknál, hol teljes szépségé-és erejében diszlik.

Mint a középkori várkisasszony keblére tűzte a roz-maringot a hűség jeléül, a magyar paraszthajadon is keblére, a legény kalapjához tűzi, s az aranyozott roz-maring a menyasszony koszorújában, a vőlegény bokré-tájában foglal helyet. A palóczok ősi pártája a rozmaring alakja szerint készült és az elbotlott leányról lenézi az őt meg nem illető rozmaringot a közvélemény, a mint hogy a menyecske is csak fél évig viselheti e szűzies virágot.

2

1 0

Édes fájó érzés vonul végig a nótákon, melyek a rozmaringról szólnak; most is zsong fülembe:

• Kis kertemben rozmaiingszált ültettem, Minden reggel rózsavízzel öntöztem. . Neki jöve egy nagy égi háború, Összetörte, azért vagyok szomorú.

És szomorúság jele maga a rozmaring is. A magyar nép, mint sirvirágról énekel róla és Thüringiában rossz előjelnek tekintik, ha valaki — mint jó magam — roz-maringról álmodik.

»Ich hab die Nacht getraumt Wohl einen schweren Traum, Es wuchs in meinem Garten Ein Rozmarinenbaum.

Ein Kirchhof war der Garten, Ein Blumenbeet das Grab, Und von dem grünen Baume Ficl Kron' und Blüthe ab.

Die Blüthen thiit ich sammeln In einen goldnen Krug, Der fiel mir aus den Hánden, Das er in Stücke schlug . .

Voloscáról ide hallatszik az esti harangszó. E hang-hullámok a sziklákhoz csapkodó habok loccsanása s a tenger örök morajával sajátságos symphoniába olvadnak össze!

Önkénytelenül összekulcsolom kezemet és fájó sóhaj-ként végig rezeg lelkemen egy hang: Je t'aime sans fin . . ,

Vájjon a csengetyü hangja, a habok csobogása vagy a rozmaring illata hozta-e magával? Ki tudná megmon-dani . . .

De ugy veszem észre, asszonyom, nem jó nekem igy este a tengerparton.

Összébb vonom felöltőmet, mert mintha láz borzon-gana végig rajtam. No, de sebaj! amint haza érkezem, kettős khininadagöt szedek. Ez bizonyára jót fog tenni. Csakhogy, az a bolondos Clermontné ne jusson éjjel eszembe.

Jó éjszakát. Szép álmokat. R o d i c z k y J e n ő .

Viszi a viz . . .

Viszi a viz, viszi a sok Sárguló falevelet, Fogdd ki azt a haloványat, Azon írtam én neked.

Várva várom rá a választ, Szivem majd nem megszakad, Mindhiába 1 — visszafelé Nem folyik a kis patak.

Dayka Antal.

FÉLMÚLT IDŐKBŐL.

Czigányszerelmek.

Regényes esetek és bolond dolgok mindig történtek mióta e világ fennáll és nincs is nekem szándékom hym-nusokat zengeni Ward Kláráról, sem a Jancsi czigányt nem akarom valami hérosznak feltüntetni, a ki lehet egé-szen jó muzsikus, de a mostani romantikus helyzetében se dicséret, se valami különös méltatás nem illeti. Teg-napelőtt egy királyi herczegnő szökik meg egy közepes tehetségű piktorral, tegnap egy miniszternek a lánya a kocsisával — semmi újság nincs már az effélében. Ma-holnap unalmas lesz és napirendre tér fölöttük a világ.

Doctrinaire, unalmas prédikácziókba se akarok bele bocsátkozni, mert gyűlölöm a doctrinát és a fennálló tár-sadalmi rendünket nem tartván csalhatatlannak, minden-kire rábízom, hogy vélekedjék ahogy tetszik Chimay herczegné, meg Rigó Jancsi felől.

Egyszerűen néhány régi czigányhistóriát akarok föleleveníteni. Ócska dolgokat, amelyeket fehér hajú öreg urak meséltek el nekem, azzal a kijelentéssel, hogy bizony ők is az apjuktól hallották már. Illő, hogy a czigányki-rálylyal Bihari Jánossal kezdjük, akinek bandáját Bécsbe vitették föl az urak 1814-ben, a • fejedelmek kongresz-szusára.

1814. október 24-én a franczia ágyukból öntött ér-dem keresztek kiosztásánál muzsikált Bihari először és varázsteli játékával ugy elragadta a jelenvoltakat, hogy a kemény katonák is sirtak. Schwarzenberg generális ugy zokogott, mikor az inzurehczió verbungot eljátszotta, hogy nem birt felelni Károly főherczegnek, a ki a szivet, lelket megrikató dalam czimét kérdezte tőle.

Egyik főúri estélyről a másikra hivták a bandát, és Bihari hegedűjét, valódi gyöngyökkel kirakott tokban libériás inasa vitte hol herczeg Razumovszky András, hol Zichy Károly államminiszter, hol meg Metternich herczeg termeibe.

Ő muzsikált rendesen Genty, hírhedt gargonebéd-jeinél, és egy izben annyira elragadta Lord Castlereaght, Anglia meghatalmazottját, hogy lehúzva ujjáról gyémán-tos gyűrűjét, odaajándékozta azt Biharinak.

Maria-Ludovika, Ferencz császár és király neje egyre hallván emlegetni a czigány hegedűtitánt, egy napon elküldte hozzá Pilat Antal József lovag udvari titkárt és fölrendeltette Biharit bandástól az udvarhoz.

1814. deczember huszonharmadikán mentek föl a czigányok a Burgba, diszes magyar öltözetükben, a mely-ben igazán pompásan festettek a barna legények.

Bihari bandája volt az első, a mely egyenruhában játszott és a csinos, nemesies öltözetet Kubinyi Károly indítványára akkor csináltatták a magyar nemes fölkelők Bihariéknak, mikor 1809-ben az inzurekczió verbungos muzsikusai voltak.

A fényárban uszó császári termekben egész koszorú volt már akkor szép asszonyokból. Mind akarták hallani Biharit, a szépek szépei, a bécsi kongresszus hires asszo-nyai : Biron-Sagan herczegné, gróf Zichyné-Lodron-Late-rani Dominica, Koháryné, Westphalen, született Thun-Ho-henstein Erzsébet grófnő, Krüdener Julianna — és egy kissé elkülönítve, biborbársonynyal bevont magas esz-trádon a császárné, körülötte Éstei Mária Leopoldina her-czegnő, Würtemberg Lajos herczeg neje, Czartoryska Anna Mária herczegnő és a bécsi társaság akkori starja; Katarina-Paulovna orosz nagyherczegnő, az oldenburgi herczeg felesége.

Bihari húzta a szebbnél-szebb nótákat, régi magyar hallgatókat, majd meg a hires kurucz frisset: Gyere be

1 1

rózsám, gyere be . . . de szeme, mint a kit igézet fogott meg, odatapadt Katarina-Paulovna csodás szép alakjára, és amint lágyan simogatta bűvös vonójával a húrokat, olyan lágyon csókdosta, simogatta tekintete a tündérszép nagyherczegnőt.

A legelőkelőbb urak, Schwarzenberg János József herczeg, Harrach Kristóf gróf, Razumovszky András her-czeg, Zichy Károly gróf, mind elhalmozták dicséretekkel Biharit, de a szigorú erkölcsű Mária-Ludovika, a hang-verseny bevégződvén, ad audiendum verbum maga elé rendelvén a czigány Orpheust, igy aposztrofálta:

— Van felesége? Az eredetiben: Hat er eine Frau ? sokkal kemé-

nyebben hangzik és Cserey Farkas őrnagy uram, aki tol-mácsolta a fejedelmi szavakat, röstelkedett a további dor-gatorium közvetítésével, mert fájt az ő szivének, hogy kedvenczét igy lehurrogja a felséges asszony.

Ugyám, mert Mária-Ludovika megtudván, hogy Bi-harinak már 18 éves kora óta van felesége, a derék Ba-nyák Évi, hát ugyancsak megmosta a fejét, mondván, hogy akinek van már hitestársa, annak nem illik más asszonyra nézegetni, még akkor sem, ha azok fejedelmi személyek lennének.

Bihari János felsőbb rendeletre aztán nejét is elvitte az udvarhoz és Mária Ludovika császárné ötven aranyat és egy szép selyem köntöst ajándékozott a csinos, még mindig szemre való czigány asszonynak.

De Bihari még azután is ábrándozgatott a szép orosz herczegasszony felől, igaz, hogy csak titokban — és némelyek azt állítják, hogy a Repülj fecském abla-kára kurucz dal remek variácziója ennek az ábrándnak az emléke, mások szerint azonban 1820-ban komponálta, mikor az apagyilkos Beleznay Samu grófot kivégezték. Külömben nemcsak Biharinak; majd minden régi hires czigány prímásnak megvoltak az uri asszony ideáljaik. Igy Csánfai, a kitűnő váczi czigány halálosan szerelmes volt a hires szép báró Prónay Ágnesbe, Ráday Pál nejébe.

Természetesen csak afféle plátói lángolások voltak ezek, és legfeljebb olyanokban nyilvánultak, hogy mikor eljött Ágnes napja, hát Csánfai bandástul szekérre ült és meg sem állt a péczeli rundellás kastélyig. Ott aztán a holdvilágos téli éjszakában fölállította a barna fiukat és fölzendült az akkori idők divatos nótája: Jer vidám csolnakos...

Ha a szomszéd uraknál, az aszódi Podmaniczkyék-nél, a farkasdi Wartenslebeneknél, Gombán Patayéknál volt lagzi, névnap, vagy más efféle alkalom, Csánfai csak akkor húzta igazán lelkesen, szívvel, lélekkel, mikor Ágnes bárónő ott tánczolt előtte.

Bizony Csánfai se igen vallogatott szerelmet, mert akármilyen ékesen tudott is hegedülni, akkortájban még szépen virágzott a deres, és Ráday Pál bizony ő kelmén hegedültetett volna el olvasatlan huszonötöt.

Hiripi és Sugár, hires neves szatmári czigányok, akikről még néhai való jó Gvadányi József generális uram is megemlékezik pöstyéni feredés-ében, egy asszony miatt hasonlottak meg, és ez is az uriosztályhoz tartozott.

Hiripi ugyanis egy szatmári megyebálon ugy bele-veszekedett Gerzson főszolgabíró feleségébe, Vay Katába, hogy azontúl nem ő muzsikált másnak, de ő muzsikál-tatta magát. Amint látta az uri tempót a Kende, a Doma-hidy, a Kölcsey meg a Becsky uraktól, ő is azonképen tett. Ivott és búsult, és húzatta a másodrendű bandák-kal, ugy, hogy Sugár elcsapta magától és utoljára is mint vén koldus halt meg gróf Barkóczy János egyik tiszttar-tójánál.

Boka Samu, a hires Boka Károly atyja, Debreczen városának konvencziós czigánya szintén átélte a maga

ábrándját. Kóji Komáromy György ottományi nagybirto-kos házánál, egy Anna napon látta meg gróf Tholdalagi Esztert, Tholdalagi Zsigmond gróf leányát, aki lángra lobbantotta szivét.

De Boka Samu épen ugy, mint később fia Károly, igazi uri czigány volt. Egy pillanatra sem tolakodott a szép lányhoz, még csak ugy se tett, mint sok társa, hogy jobban czifrázta volna a nótát Eszter grófnő előtt.

Titok maradt volna örökre, de mikor már Tholda-lagiék haza készülődtek Erdélybe, Boka Samu egy Eszter-bncsuzó czimü magyar hallgatót szerzett, és átadva a kis grófnénak a falusi kántor által kőtára szedett dalt, egy kegyet kért ki magának.

— És az? kérdé Eszter. — Engedje meg, hogy megcsókoljam a kezét. A kis grófnő mosolyogva nyújtotta oda hófehér

kezét és Boka térdre ereszkedve, mint egy provengalei troubadur, csókot nyomott a patyolat ujjakra.

Eszter grófnét sokat bosszantották erdélyi lovagjai ezzel a kézcsókkal, a melynek hire futott, s ha valame-lyik Teleki vagy Zeyk fiu Magyarországról hazajött, soha se mulasztotta el megmondani:

— Eszterke, csókoltatja a kezét Boka Samu! Mind ezekből pedig az látszik, hogy egészen a jelen

század húszas éveinek a végéig csak a czigány királyok voltak szerelmesek vérbeli herczegnőkbe és grófnékba.

A paritás kedvéért most majd talán megforditva lessz.

Az első fecske, a yankee lányból herczegasszonynyá vedlett Ward Klára megkezdte a sorozatot — talán majd következnek többen is.

Azt, hogy hány herczegné és grófné lessz majd még szerelmes czigányprimásokba, azonban meghagyom, a jövő krónikásának —• maradjon neki is valami.

Vicomte Letoriére.

INNEN-ONNAN.

^ Újévi politika. Az újév második napján megjelenő újsá-gokat spirituszba kellene tenni. Nincs abban szó egyébről, csak éltetésről. A pártkörök összeülnek és hosszú beszédben éltetik a pártelnököt. A pártelnök meg élteti a pártot. Ekkor aztán a pártelnök átalakul ünnepeltből ünneplővé, élére áll a pártnak és elmondja azt a hosszú beszédet, amelyet hozzá intéztek a pártvezérnek, aki viszont megfelel rá azzal a hosszú beszéddel, melyet imént a pártelnök mondott, mikor őt gratulálták. Igy történik az minden pártban; az érzelmeknek és gondolatoknak megható harmóniája abban a kívánságban lyukad ki, hogy üssön bele a mennydörgős istennyila valamennyi többi pártba. Ez történik uj év első napján, ez olvasható újév második nap-ján. A harmadik napon meg kölcsönösen leczáfolják egymás újévi jó kívánságait. Ki fog sülni, hogy Bánffy Dezső szánal-mas tatik-tetikezéssel mindjárt 1897 első napján eladta a hazát Ausztriának s az év folyamán az eladott árut, bérencz hordá-rok közvetítésével tényleg szállítani is fogja. Újév hetedik nap-ján összeül a képviselőház és akkor a pártok szónoklatilag politizálni fognak egymás újévi gratuláczióival. Újév nyolczadik napján pedig megindul majd a hétköznap, vagyis: a párt sim-feli a pártelnököt, a pártelnök a pártot. Majd azzal együtt simfeli a pártvezért, aki viszont simfeli a pártot és annak érdemes elnökét. Ez a simfelés tart 1897 deczember 31-éig, amikor ismét jogába lép a jókivánság. Ez az újév politikája — huszonnégy órai treuga Dei az elvbarátoknak s az egyet-len jelenség a magyar politikában, mely pártkülönbség nélkül jellemzi a helyzetet.

2*

1.2

ö Török Llna. [Tehát megvolt a nagy szenzáczió, a tol-vaj orvos bűnügyének végtárgyalása. Soha ve'gfárgyalásra még olyan rohammal nem tódult a budapesti jó társaság, mint erre;' pedig soha ilyen végtelenül közönséges, unalmas bünpert, mint a minő ez volt 1 Oh igen, közönséges, unalmas, száraz és kiet-len volt ez, mint maga a fővádlóit s mint maga a bün, a melyet elkövetett. Mert akármilyen rejtelmes, csodás, tragikus valamivé akarta is a sajtó, a közönség, a vádló és a védő megcsinálni ezt a bünt, ez makacsul csak egy nyomorult' szimpla komiszság, a minek a magyar az igazi nevét se tudja; a németnek azonban ez a jellemző szava van rá: Erbschlei- ' cherei. Az orvos a legordenárébb Erbschleicherei-on felül már ' csak annyit követett el, a mit meg a franczia tud jellemzően kifejezni ezzel a szólammal: corriger la fortune. Az Erbsclilei-cherei sikerét kétségessé tette az, hogy ama bizonyos öreg asszonyság előbb meghalt, mintsem vagyonát a doktorára tes- l tálhatta volna ; a doktor ennélfogva korrigált egyet a meghib- • bant szerencsén s elvitte az örökséget, mely után oly soká schleicholt, a'Wertheimból ő maga. Ennyi volt a bün — sem-mivel se több, semmivel se kevesebb — amit az orvos elkö-vetett, aki részére megint megfelelő jelzőt sem tudok az igazi magyar nyelvben. A jelző, melyet ő- megérdemel, a snassz; minden egyéb jelzővel túlbecsülnők öt. Tehát, a snassz orvos bűnének meg volt a végtárgyalása és a snassz fővádlottat elitélték. három esztendőre. Az ítélet, azt hiszem, igen.igazságos, —• és, ha igaz, hogy a snassz orvos maga felette enyhének találta s élénken örvendett neki, akkor az csak arra vall, hogy bűnét immár ő maga is túlbecsüli. Aki azonban már sok végtárgyalást látott, az, mikor ezt a legszenzácziósabbat végig . unatkozta és végig csömörlötte — nem lehetett többé kétség- . ben a felől, hogy itt igen közönséges emberek igen közönséges dolgáról van szó. Sokszor a per kriminális jellege egészen eltűnt s órák hosszat ugy tetszett, hogy valami piszkos vagyonjogi, polgári igényper folyik, amelyben a felperes minél többet akar az alperesből kivasalni, az alperes viszont minél kevesebbet akar a jogtalanul birtokba vett vagyonból vissza-. • szolgáltatni. Az ügyvéd urak pro et contra egymásra hezitál-nak ; a felperesé crescendo, az alperesé diminuendo. Alkusznak • — sőt valamely középösszegben egyességre is hajlandók, •• amennyiben az expensnótájukban nagyobb kárt nem tenne. S bizony, bizony: csupán az egyik alperesnek, az orvosnak snasszságún mult, hogy a polgári egyezség már jóval a bűnper megkezdése előtt létre nem jöhetett. A másik alperessel, a cse-lédleánynyal, az egyezséget, lám, még a végtárgyalás folyamán i-is nyélbe lehetett sütni. Pedig ez a Török Lina is igen kiáll- . hatatlan perszóna. Igazi tipusa a csármás, hetyke,- követelő • cselédnek. Eveken át hűséggel szolgálta öreg úrnőjét, de kivé-teles hűségének árát a havi béren felül még egyezerötszáz forintban szabta meg, mely akkor lesz esedékes, ha úrnője meghal. Az urnö meghalt — tehát neki jussa van az egy-ezerötszáz forint hűségi árhoz. Ezt a jussát nem hagyta, most sem hagyja és — punktum. Hogy az egyezer forintot a dok-tor ur vette ki a Wertheimból s adta át neki, az ötszázat meg a törvényes örökös, az neki mindegy, Az forma, a mivel ő nem törődik, a mihez ő nem ért; a lényeg az, hogy ő pén-zét az utolsó krajezárig megkapja. Ha becsukják, ha felakaszt-ják, ha kerékbe törik is érte, az á pénz neki dukál, mert ő éppen egyezerötszáz forintnyi kivételes hűséget áldozott oda öt esztendőn át az öreg úrnőnek. Ki követelheti tőle az ő porté-káját ingyen ? . . . Senki 1 A felperés is belátta, hogy senki. Vigyen el az azt aördög nyelves, kiállhatatlan, követelő Török Lina! íme, vedd és tartsd meg kivételes hűségednek jól meg-szabott árát s ám kotródjál onnan a vádlottak padjáról. Ülj még egyelőre emide tanúnak, aztán eredj Isten hírével, a hová akarsz. Vidd magaddal kék pappentekli kötésű cselédkönyvedet és zsiros jó bizonyítványaidat. Keresd fel a szerző asszonyokat és állj megint helybe valahol. Avagy, immár keilően felhozo-mnnyozva, menj hamarosan férjhez valami bitanghoz, aki majd elveri az egyezerötszáz forintot veled együtt. Sikeredben ne

bizd el magadat .s a világért se higyjed, hogy te valami abszo-lút becsű angyala, vagy a hűségnek,' á tisztességnek és az ártatlanságnak. Te csupán relatíve látszottál ilyennek a snassz orvos mellett. No és még az az egy is tagadhatatlan, hogy kettőlök közül a jelentékenyebb és érdekesebb alak minden-esetre te voltál.

•a Rodostói levél. Pola téti, édes néném! Hallott már ked ilyen csudát ? Odahaza Zágonban státuát akarnak nékem állí-tani a jó székelyek. Hatolykai Potsa József eő excellentiája, Cserei Jánosné, gróf Mikes Benedekné, gróf Mikes Arminné, báró Szentkereszty Stephanie, báró Szentkereszty Zsigmondné eő méltósága, nemkülönben Hollaky Attila, gróf Mikes Zsigmond, báró Szentkereszty Zsigmond eő méltósága, valamint Gábor Péter,' Sándor József eő nagysága, Bodor János, Tóth Sándor, Imre János, Szöts Albert, Beczásy József nemzetes uraimmal egybe megesküdtek, hogy haza visznek engemet a Feketeügy mentébe, az Ebhát alá, ha rézbül is. Ebbéli kegyes szándékjo-kat ki is nyomtatták Sepsi-Szentgyörgyön (nini, hogy már ottan is vagyon typographia;) szép fejér pappirosra. Soha sem lát-tam ahhoz fogható gyönyörű szép fejér pappirossat. Mibűl lett? Biz én nem is sejtem, csak tudom/Valamelyik liliom-képű székely úrasszony azt mondta a legkedvesebbik macs-kájának : Fonjál, eziezukám, jönnek a törökök, patyolatot kér-nek. A eziezu megfonta fényes ökörnyálbul, kicsi öreg tündér-király nagy ősz szakálábul, színarany orsóra szedte. Rózsabokor széken szőtték, fürge szitakötő volt a vetélő. Oszt mégis a nyákokon, maradt a patyolat. Nem jöttek a törökök, (nem men-nek azok már sehova se) hiába siránkozott a szultánnak mind a kilenczszáz felesége. Hát elvitték a . patyolatot a malomba; ugy lett belőle olyan szép pappiros. Haj de mit nekem a pap-piros, mikor aztat olvasom, ami rája vagyon nyomtatva. Az ám a gyönyörű szép! Ha nem is kóta, csupa muzsika. Es könnybe lábbad tőle a szemem, mert a szeretet muzsikájától ri a jó ember. Magyar hegyek ekhója, magyar erdők zúgása, ma-gyar szó zengése, magyar szív dobbanása. És ez mind szeret engemet, szegény bújdosót! Be ritka nagy becsületet adnak né-kem, be jeles tisztességgel járulnak hozzám, az én kicsiny iró-házamba! Áldja meg őket az én jó Istenem, Én penig örven-dezek, nem magamért, de annak láttán, hogy erős a magyar az ő országában, erős az ő nyelvében, erős az ő erkölcsében, mikor szörnyű hosszú időn, szörnyű nagy messzeségen által is érezi, hogy én éltem és szerettem valaha, valahol; szerettem drága hazánkat, édes nyelvünket, derék erkölcseinket. Ezért a szeretetért szeret engemet a magyar. Kicsoda mondja, hogy nem örökkévaló dolog ez ? A méltatlan képemre és hasonla-tosságomra formált statua, valamig az én kedves Zágonomban álland, ez igen méltóságos szeretetnek oszlopa lészen. Ha penig majd megette a rozsda, akkor se múlott el. Mert élni fognak azoknak az onokái, akik egy-egy petákot vetettek a harang-öntő mester olvadt rezébe, kiből az én státuámat csinálják. És ezek az unokák is mind szeretni fognak. Valamint hogy én is mindig csak szeretek. Kedet ám szörnyen, édes néném. Jó szom-bati szolgája Mikes Kelemen.

O Ebre bízott háj. Tegyük fel, hogy egy hentes mester arczából kikelve rohan a kir. ügyészséghez s ott ezt a feljelen-tést teszi: »Három mázsa hájam volt; rábíztam az őrzését a legéhesebb kutyámra s ez a kutya megdézsmálta a hájat. Kérem vád alá helyezni. . .« Tegyük fel — mondom — h o g y ezt a feljelentést a hentes megteszi — s aztán kétségben lehe-tünk e még a kir. ügyész felelete felől ? Nem. Az már bizo-nyos, hogy a kir. ügyész a feljelentésre csak igy felelhet: » Bolond maga hentes barátom, hogy ebre bizza a hájat; de még bolondabb, hogy éppen arra az ebre bizza, a melyik a

1 3

legéhesebb. Adjon hát ezentúl többet enni annak az éhes ebnek; de még aztán se bizza rá a hájat. Én bizony amaz éhes eb ellen vádat emelni nem fogok« . . . Ez eddig persze csak amolyan parabola-féle. De az már szomorú valóság, hogy az egész állam-hivatali szervezetben a szegény diurnista csak egy éhes eb. És erre az éhes ebre folytonosan hájat biznak — s eléggé csodálatos módon, az éhes eb csak hébe-hóban dézsmálja meg a hájat. Azaz, néha napján megesik, hogy a szegény éhes diurnisták a reájuk bizott titkos, bizalmas hivatali okiratokat eladják, valamelyes pénzért, közlés végett az újságoknak. Ter-mészetesen, a szegény ördögöket mindannyiszor rajta csipik az áruláson, mindannyiszor vád alá helyezik s mindannyiszor becsuk-ják. A minap is megesett egygyel ez a kaland s még sokkal meg fog esni a jövendőben is. Mert az ügyészektől és bíráktól pusztán humanizmus, hogy ezeket a szegény éhes ebeket nem űzi vissza hentes gazdáik kegyelmébe, hanem beveszi őket bizo-nyos időre a nagy ólba, melynek ajtait ugyan fegyveresek őrzik, de a melyben a tiszta czellákat télen eléggé fűtik és a melyben a tűrhető és rendes rabkoszt télen-nyáron mindenkinek kijár. Arról hát szó sincs, hogy a minap megint elrettentő-példái statuáltak volna azzal, hogy egy diurnistát megint becsuktak. Mind hiába: annak, hogy a hájat az eb meg ne dézsmálhassa, csak egy módja van. Az az egy, a melyet a p.irabólabéli

ügyész a hentesnek már fentebb elmondott. »

* * *

O Az osztriga-tifusz. Vagy tiz évvel ezelőtt még nagyon jó dolga volt a téli banketteken az osztriga-evőknek. Akkor még t. i. igen kevés magyar ember ette meg az osztrigát. Ha százan ültünk együtt egy bankett asztalnál, legalább kilencz-venen barbár undorodással kergették tova maguktól az osztrigás tálat — s végül tizen osztoztunk meg a százszor hat darabon. Milyen idők, milyen idők ! . . . Hanem később, évről-évre roha-mosan terjedt a czivilizáczió. Kilencz évvel ezelőtt száz magyar

i közül már husz s minden közelebbi évben megint tizzel és újra tizzel több és több osztriga evő akadt. Ha mi, ős eredeti osztriga evők, ez ellen valamit ki néni találunk, ma már száz magyar közül száz ennék osztrigát s nekünk egy banketten hat darab-bal kellene beérnünk. Természetes, hogy ezt nem engedhettük s azért ez ellen már néhány évvel ezelőtt kitaláltunk valamit. Kitaláltuk pedig az osztriga-tífuszt. Örömmel konstatálom, hogy találmányunk teljesen bevált s czélunknak igen jól megfelel. Mihelyt leülünk a bankett-asztalhoz mindjárt körül röpítjük a hirt, hogy az osztendei osztriga-telepekben hihetetlen mennyiségű tifusz-baczillus jelenlétét konstatálták a bakteorológusok. Egy-egy velünk egy húron pendülő orvos barátunk saját praxisából mond el szomorú tifusz-eseteket, melyek kétségtelenül az osz-trigaevésből eredtek... Ezután már jöhetnek a pinczérek az osztrigás tálakkal! Száz magyar közül már megint kilenczven kergeti tova magától a tifusz-baczillusokkal fertőzött osztrigát És megint nagyon jó dolog lett osztrigás bankettekre járni s én most már csupán attól reszketek, hogy végre is szöget üt majd a többiek fejében: miért esznek legtöbb osztrigát éppen azok,

akik az osztriga-tífuszról legtöbbet regélnek ?

* * *

•o XIII, Leo ós reb Hillel. A római katholika anya-szentegyház nyelve a latin. Erre oktatott bennünket az iskola. És az iskola füllentett. Mert az anyaszentegyház az ő litur-giájába valóságos Mezzofanti, ha ugy kívánja a czélarányosság. Széles e világon minden nap miséznek görög, ó-szláv, örmény, oláh, szíriai, kinai meg tudom is én micsoda nyelven, mert a bölcs anyaszentegyház nem olyan balgatag, hogy a szép deák idioma kedvéért kieressze az akolból egynehány milló bárányát. Bégessen a bárány, ahogyan tud vagy akar; a fődolog az, hogy meglegyen. Ez a politika igen dicséretes; annyival is inkább, mert valószínű, sőt bizonyos, hogy úristen ő szent;

felsége egyenlőképen járatos az összes csillagoknak minden nyel vében, és nem hozza őt zavarba még a maronita katholikusok khaldeai liturgiája sem. Bölcs Róma annyira liberális az okos konczessziók dolgában, hogy ha majd megalakul a lipótvárosi püspökség, Cornelius episcopus (ma még dr. Visontai Soma) okvetetlenül breveben nyér fölhatalmazást, hogy jour nyelven pontifikálhasson. Mert hiába, becses jószág a bárány, ha. gyapjú-val kereskedik is. Nem győzöm hajtani, hogy ez a politika igen bölcs és ildomos. — Magyarország legmagyarabb vidékén él kétszázezer (cr.r-znak csúfolt) görög katholikus magyar. Annyira tősgyökeres magyarok e véreink, hogy már a József császár korabeli népdal is azt mondja:

"Plébános és prédikátor Tiszántúl, Orosz pap is prédikál csak magyarul.«

Nos ezek a jó unitus magyarok ép ugy nem tudnak ó-szláv vagy micsoda nyelven, mint ön vagy én; de azért litur-giájuk mégis ó-szláv vagy micsoda. Szeretnék szegények érteni Krisztus evangyéliomát, szeretnének a misébe szivök szerint bele-énekelni, mint ahogy tehetik a görögök, ráczok, oláhok. Ámde XIII. Leo kimondja, hogy a magyar nyelv az oltárnál anathema sit, valamint reb Hillel kimondotta annak idején, hogy a magyar nyelv a zsidó templomban kárhozatos. Ez a két férfiú tehát egy húron pendül; de mégis különböző. XIII. Leo pápa amel-lett, hogy csalatkozhatatlan, művelt európai uri ember; néhai reb Hillel pedig egy nagyonis fallibilis, sötétfejű. falusi zsidócska vala. Reb Hillel a maga nyelvét, a németet akarta magyar hit-sorsosaira erőszakolni, meg levén győződve, hogy ez az egye-dül üdvözítő. XIII. Leo nem a maga nyelvét, a latint tukmálja a magyar egyesületekre, hanem az ó-szláv nyelvet, amelyről nincsen meggyőződve, hogy egyedül üdvözítő, és a melybői ép ugy nem ért egy kukkot, mint ön, én vagy a hajdu-dorogi bárány. Isten bocsássa meg bűnömet, de a magyar nyelv letor-kolásának dolgában az a hernyó-sipkás rabbinus nekem szim-patikusabb a tiarás pápánál. Reb Hillel csak fanatikus, tudat-lan, ósdi, szokásban megrögzött; amellett őszinte, jóhi-szemű; és a maga ostoba feje szerint jár el. XIII. Leó'ellenben számító, okos, modern, elasztikus; amellett nem őszinte, rossz-hiszemű ; és magyargyűlölő kémek besugása szerint jár el. Kik ezek a kémek ? Strossmayer, a persona gratissima ? A nagytisz-leletű jezsoviták, kik a nuncziusnak mindenben spionjai és infor-málói ? Vagy a bécsi rongygyal kendőzött, párizsi selyembe öltözött cocotte, a » magas politika« suhog be a mi becsületes hajdu-dorogi feleink templomába ? Nem igen tudni. De azt tud-juk, hogy a tűznek, melyre a pápa a magyar miséskönyveket hányatja, világító lángja van. Látunk mellette mi katholikusok egynémely eddig nem látott dolgokat; egyebek között azt, hogy az anyaszentegyház csak mostoha anyaszentegyház nekünk szegény magyaroknak. De majd Róma is meglátja, hogy igaz a derék közmondás: qualis mater, talis filius. Mert megint csak Tisza Kálmánt idézem : ebbül, öcsém, még nagy baj lesz.

* * *

A déli vasút orra. Ritkán esik meg, Baross óta nem is esett meg, hogy magyar kormányférfiu rákoppintott volna a hatalmas bécsi társaság, a déli vasút körmire. A papiroson ki van czirkalmazva a társaság magyar igazgatóságának önálló jogköre, de a valóságban ez a jogkör nincs meg és a magyar igazgatóság jóformán csak adminisztratív expositurája a bécsi igazgatóságnak. Ezúttal azonban megesett, hogy Dániel Ernő keményen ráförmedt a vasútra, amiért uj vezérigazgatót válasz-tott a magyar kormány megkérdezése-nélkül. Természetes, hogy Dániel nem az uj vezérigazgató személye ellen cselekedett s azért a választás megsemmisítését nem is kívánhatta. Ami meg-történt, az megtörtént, mindössze csak egy hatalmas orr az, amit a hatalmas társaság kapott s üdvös hatása az lesz, hogy jövőre őrizkedni fog olyan tulkapásoktól, melyeknek ilyen orr lehet a következménye.

1 4

IRODALOM.

Aphrodité.

I. Aphrodité istenasszony 1896. évvel a mi Urunk Jézus

Krisztus szülelése után megjelent Páris városának piá-czán, s szokásához hiven, lázba ejtett mintegy ötvenezer szegény halandót. Pedig nem is a maga isteni meztelen-ségében, hanem papirosba öltözötten jelent meg; s nem is az egész világ, csak egyes választottak előtt mutatko-zott, a minden piacznál kisebb könyves-piaczon. Szóval — hisz önök értik már ezt a mi éktelenül sallangos újságírói nyelvünket — Párisban nemrég- szenzácziós sikere volt egy könyvnek, melynek hősnője: Aphrodité. Azaz, tulajdonképpen nem is Aphrodité, hanem egy alexan-driai hetaira, aki szép volt, mint maga az Anadyomene, s aki életének egy magasztos pillanatában ugy jelenhetett meg Alexandria népe előtt, hogy az álmélkodó sokaság a földre szállott Alfroditének nézte.

Ennek a csodás szépségű alexandriai leánynak a históriája Pierre Louys-t egy pár hónap alatt hires Íróvá tette. Pierre Louys huszonöt esztendős fiatal ember, akiről Aphrodite-]e előtt édes-keveset tudott a világ. Irt ugyan már vagy öt-hat kötetet; mint jó hellenista, lefordította Meleagert, s fordított egyebeket is; de ezek a munkái egy szük baráti körön kivül nem igen keltettek figyelmet. Annál nagyobb feltűnést okozott Aphrodité-je; az első kiadásokat valósággal szétkapkodták, egy hétig minden párisi újság az uj csillagról czikkezett, s Louys egy szép nap arra ébredt, hogy többet beszélnek róla, mint Sarah Bernhardtról. Párisban még megtörténik ilyesmi. Ez a két szó: »irodalmi esemény« ott még nem puszta frázis, a melynek nincs és nem lehet értelme. Másutt művész-nek, irónak, okvetetlenül levelenkint kell szednie a boros-tyánt, ha ugyan jut neki a borostyánból; de Párisban még vannak »jöttem, láttam, győztem* diadalok, s ezek-ből a teli sikerekből nincs kizárva az az iró sem, aki »csak« könyvet ir, és nem színdarabot

Az a könyvárusi siker, a mely Aphrodite-nék jutott osztályrészül, bizonyára Párisban sem mindennapi dolog. Az előttem lévő példány az ötvenötödik kiadásból való. Ekkora »record« ott is igen kevés irónak adatott, s a franczia irodalomnak van akárhány kitűnősége, aki soha se viszi többre két-három kiadásnál. De még ennél is nevezetesebb jelenség, hogy Aphrodité néhány hónap alatt iskolát csinált. A nagy sikerek nyomában felbur-jánzó apró utánzatok máris megtermettek ; s a franczia könyvpiaczot immár valósággal elárasztják az antik tár-gyú novellák és regények. Aphrodité nyomában a Lédák, Ariadnék és Dianák egész sora kompareált; egy egész mythologia. Egyre több a fiatal iró, aki a Pierre Louys eszközeivel próbál szerencsét, s ha sikerük jóval kevesebb is, annyi bizonyos, hogy a műfajt egy időre divatossá tették.

Mindez rendkívüli dolog; de az már csoda, ami következik. Ennek a franczia könyvnek, igaz, hogy szű-kebb, ha ugy tetszik: legszűkebb körben, de nálunk is kivételes sikere volt. Eljutott oda is, ahol franczia köny-veket csak nagyritkán olvasnak; s az irók és művészek kis világában szinte rajongással beszéltek és beszélnek róla. Nem tudok franczia könyvet, melyet nálunk ennyien olvastak, s ennyien megszerettek. Egy eleven Aphrodité sem szerezhetett volna egy pár hét alatt nagyobb isme-retséget s ez nálunk, a könyv-gyűlölet ősi földjén, tör-ténik !

Aphrodité-nek ez a csodálatos hatása érdekesebb magánál a könyvnél is. Mert ezt a hallatlan sikert maga a könyv nem magyarázza meg.

*

Egy csodálatos szépségű hetaira sétál az alexan-driai tenger-parton. Szemébe tűnik egy férfinak, aki meg-szólítja :

— Jöjj velem. A hetaira nem megy. A férfi aranyat kinál neki. A leány mosolyog, s

ismét nem-et mond. — Te nem tudod, ki vagyok! — szól a férfi. — De igen — felel a leány. (Ghrysisnek hívják, s

Galileából való.) — Te Demetrios vagy, a szobrász, aki Afrodité templomát építette! Tudom, hogy kedvese vagy Berenice királynőnek; tudom, hogy a királynő imád, s hogy nevében te uralkodol. De rám nézve csak közön-séges rabszolga vagy; mert láttál, tehát szeretsz.

Tudja azt is, hogy Demetriost imádják a nők; hogy százat taszított el magától, s hogy egy tuczat halt meg miatta. Aztán elmondja, hogy ő Chrysis, az egész világé. És még se megy el vele.

Demetrios azt hiszi, hogy elbánhatik vele erőszakkal Chrysis ettől sem fél. Mert mit ér az ?!

— Szeretsz. Tehát nemcsak azt akarod, hogy a tied legyek, hanem azt is, hogy oda adjam magamat neked önként, egészen . . .

• S Demetrios nem mond ellent neki. — Hanem, tudod mit — folytatja Chrysis — tedd

meg, amit kivánok, s akkor szeretni foglak . . . Chrysis eladó. De a föltételei kissé szigorúak. Három büntettet követel Demetriostól. Egy tolvaj-

lást, egy gyilkosságot és egy szentségtörést. Lopja el s hozza el számára Bacchisnak, a hetairának gyönyörű ezüst tükrét. Ölje meg egyik kedvesét, a főpap feleségét s rabolja el tőle elefántcsont fésűjét. S végül lopózzék be Aphrodité templomába, s lopja le az istennő nyakáról hét soros igazgyöngy nyakékét.

Demetrios dühbe jön, de Chrysis tovább suttog a fülébe:

— Majd meglátod, hogy az én szerelmem megéri, amit kérek érte . . .

— Jó — szól Demetrios — holnap megkapod mind a hármat . . .

Demetrios unja a királynét, s ugy találja, hogy Chrysis méltó rá, hogy elkövesse érte a három büntettet. Méltó rá, mert képes volt ezt követelni tőle.

És megtartja a szavát. Ellopja Bacchistól az ézüst tükröt. Ezért a bűnért

Bacchis keresztre szögezteti egyik rabszolganőjét, akit a lopással gyanúsít. S Chrysis tanuja a kivégzésnek. De-metrios tehát már működik . . .

Igen, már működik. Egy arany tűvel keresztül szúrja alvó kedvesének a kebelét, s elrabolja az elefánt-csont fésűt. A szegény asszony neki ajándékozta volna örömmel, de Chrysis gyilkosságot kivánt . . .

Aztán meglopja az istennőt is; leoldja nyakáról az igazgyöngy-nyakéket; megvan a harmadik bűntett is.

Bacchis nagy zenebonát csap a tükre miatt; meg-találják a főpap nejének holttestét; s rájönnek, hogy ször-nyű kezek az istennőt megrabolták. Az egész város for-rongásban van. Chrysis büszkén, boldogan siet a talál-kozóra.

S egy nagyravágyó gondolata támad. Demetrios, aki már ennyit megtett érte, megölhetné a királynőt. Mért •ne? Igy király lehetne. S akkor . . . akkor ő királynéja lehetne ennek az egész birodalomnak, ő, Chrysis, a he-taira! . . .

1 5

Demetrios már várja. — Megtetted! Megtetted! — kiált Chrysis örömmel. — Igen — szól Demetrios hidegen. — Szeretlek, imádlak! — hálálkodik Chrysis. —

Soha se éreztem azt, a mit most érzek! Most már tudom, mi a szerelem! Lásd, többet adok neked, mint Ígértem. Neked adom a lelkemet is, a mely szűz . . . Gyere, hagyjuk el ezt a várost, menjünk el valahová, a hol nem lesz senki, csak mi ketten. Olyan boldogok leszünk, mint soha senki e földön. Soha egy szerető se tette meg azt, a mit te értem tettél. De soha egy asszony se szeretett ugy, mint ahogy én szeretlek! Csókolj meg! . . .

Demetrios azonban csak egy mosolylyal felel. Majd igy szól :

— Nem . . . Isten veled. S ott akarja hagyni. — Mi az ? Mit mondasz ? — hebeg Chrysis. — Azt mondom, hogy: isten veled. — Hogyan, hát nem te vagy az, aki . . . — De igen. Amint megígértem. — Akkor . . . nem értelek. — Akár értesz, akár nem, az mindegy. Isten

veled. — Demetrios! Ez a hang! . . . Könyörgök! . . . Hasztalan. Demetrios minden könyörgésre hideg

marad. S azt mondja a leánynak: — Igen, megtettem, amit kívántál. S most át kel-

lene adnom" a három ajándékot, cserébe azért az áldo-zatért, a mit tőled kértem. Ha teljesítettem a kívánságo-dat, azért történt, ugy-e, mert nagyra tartottam az áldo-zatot, a mit tőled kértem. Nos, most már nem tulajdoni-tok neki ilyen nagy értéket, s nem kérek tőled semmit. Tégy te is ugy, mint én, s váljunk el.

— Tartsd meg az ajándékaidat! Téged akarlak! Csak téged! . . .

— Tudom. De én már nem akarlak. S elmondja neki, hogy: — Elkéstél vele. Már enyém voltál. — Megőrültél? Mikor? Hol? — Álmomban. Ah, mily szép voltál, Chrysis! Ezt

a boldogságot csak egyszer lehet érezni, másodszor nem. Nem vagyok olyan bolond, hogy megrontsam a legéde-sebb emlékemet.

Chrysis azt hiszi, hogy Demetrios csúfolódik vele. Demetrios folytatja:

— Törődtél vele, mikor elmondtad, mit kívánsz, hogy tönkre tehetem magamat, s hogy e háromszoros gaztett emléke mindig megmarad bennem?! . . .

— Azért tettem, hogy magamhoz kösselek. Nem lettél volna az enyém, ha odaadom magamat.

— Jó. Ugy történt, amint akartad. Azt kívántad, hogy rabszolgád legyek. Áz voltam; nem sokáig ugyan, de az voltam. Most azonban kiszabadítom magamat ebből a rabszolgaságból.

— Én vagyok a rabszolgád, Demetrios. Üss, verj, de szeress aztán!

— Utállak . . . — Ne hazudj. Szeretsz. De szégyelled, hogy meg-

tetted, amit kívántam. Hallgass rám, drágám ! Ha .csak ez bánt, én még többet megteszek érted, mint amit te tettél. Kész vagyok minden áldozatra, megteszek mindent, a mit kívánsz. Csak szeress!

-— Megteszel mindent, amit kívánok ? — Mindent. — Esküdjél meg. Chrysis megesküszik, — De mondd hamar. Félek. — Én nem kívánok tőled három ajándékot. Azt

kívánom, hogy fogadd el a három ajándékot, a melyre

vágyódtál. Persze, te nem akartad használni se a tükröt, se a fésűt, se a nyakéket, Lopott dolgokat nem szokás viselni. Puszta kegyetlenségből kívántad, hogy ezt a há-rom gaztettet elkövessem. Nos hát használni fogod a tükröt, a hajadba tűzöd a fésűt, s viselni fogod a nyakéket.

S aztán elmagyarázza neki, hogy egy elhagyatott helyen megleli a három drágaságot.

— A tükröt a kezedbe veszed, a fésűt a hajadba tűzöd s a hét gyöngysort a nyakadba akasztod. S aztán keresztül méssz a városon. A királyné katonái le fognak tartóztatni; de meglesz, amit.kivántál, s napkelte előtt meglátogatlak börtönödben.

Chrysis először vállat von. Csak nem lesz olyan bolond, hogy megtartsa a szavát! . . .

De aztán fölébred benne a kíváncsiság. Látni akarja drága ajándékait, megérinteni, legalább egy perezre. Hisz diadala csak akkor lesz teljes 1 . . .

Demetriost majd csak visszahódítja valahogy. Mert bármily forrón szeresse is, csak nem lesz oly őrült, hogy az, élete árán igyekezzék megnyerni szerelmét, mikor erre más mód is kínálkozik. Ámbár nem is' volna oly csúnya vége: azután, hogy az egész világ előtt büszkélkedhetett kincseivel, azután, hogy megismerhette a végtelen szere-lem minden boldogságát, meghalni egyszerre, egy pár pillanat alatt . . .

S lassankint hatalmába ejti a kisértés. Elmegy a drágaságokért : hajába dugja az elefántcsont fésűt, fölveszi a nyaklánczot, s megnézi magát a tükörben . . .

Aztán magával viszi a rettentő drágaságokat. Ma olyan dolgot fog látni a világ, a minőt nem

látott ama nap óta, a mikor az istennő leszállott az Ida hegyére. Olyan dolgot fog látni, a milyet még egyszer nem lát halandó szeme a világ végezetéig . . .

S félig álomban, elmegy a világító toronyig. Nem veszik észre, hogy kinyitja a nyolcz emeletes vörös torony ajtaját s aztán becsapja maga után az ajtót . . .

• Egyszerre százezer torok kiáltja: — Aphrodité! Aphrodité! A világító tornyot körülfutó csiga-lépcsőzeten egy

meztelen női alak halad felfelé mondhatatlan bájjal és méltósággal. Egyik kezében biborszerü fátyol, melylyel az esti szellő játszik, másik kezében egy tükör, melyben a hunyó nap visszatükrözik.

S halad, halad; talán felmegy az égbe . . . Chrysist elfogják; börtönbe vetik; bürköt kell innia. Csak most jő tudatára annak, mit cselekedett; s

fiatal testében feltámad a vágy: megszabadulni, élni . . . Demetrios megjelenik a börtönben, de Chrysis

hiába rohan elébe örömmel; végig megőrzi fagyos nyu-galmát.

A börtönőr már hozza a bürökkel teli serleget. Chrysis Demetriosra tekint, de az másfelé néz.

Chrysis ajkához emeli a serleget, aztán kiissza a méregnek a felét. A másik felét oda nyújtja Demetriosnak. Amaz nem kér belőle.

Ekkor a galileai leány felhajtja a serleget s kiissza a mérget az utolsó cseppig. Ajakán keserű mosoly, mely-ben van egy kevés megvetés is.

A bürök gyorsan hat. Pár perez, egy kis szédülés; a láb, a térd érzéketlenné válnak . . . Még egy tekintet Demetrios felé . . . Aztán a két szép szem kialszik örökre.

A jelen lévő katonák egyike azt véli, hogy a bör-tönben álló nagyurat valaha gyöngéd emlékek fűzhették a kivégzetthez s kardja hegyével levág a kövön elterülő szőke hajból egy kis darabot.

Demetrios megérinti a puha hajfürtöt s lassankint szétmorzsolja ujjai között; aztán rálép s összekeveri a porral . . .

1 6

Végezetül pedig megszerzi a holttestet, hogy lemin-tázza. Bezárkózik a halottal; s a minta, a holttest, mintha szerelmi mámorban feküdnék előtte . . . Orrlyukából egy vércsepp átszivárog félig nyilt ajkai közé.

A művész ped'g alkot s az agyag nemsokára for-mát ölt ujjai között.

Íme, ez a galileai Chrysis históriája. Ambrus Zoltán.

Hoffmann meséi. Kóbor Tamás ezúttal először fordul közvetlenül a nagy közönséghez egy munkájával, mely eddigi működésének legszebb és legtökéletesebb terméke. Figyelmébe ajánljuk tisztelt olvasóinknak a mai számunkhoz mellékelt gyüjtőivet, nem kételkedvén benne, hogy főmunkatársunk könyve A Hét minden olvasójában egy-egy buzgó pártolóra fog találni. A könyv meglepően diszes kiállítású lesz s megszerzése azért is ajánlatos, mivel értékének megfelelően a könyvkereskedői ára tetemesen magasabb lesz. Az előfizetési pénzeket A Hét kiadó-hivatala kezeli, kihez minden megrendelés intézendő.

Régi u r ak , u j pa r a sz tok . Az a finom lelkű uri asszony aki a kalotaszegi varrottast a nép kunyhóiból oda emelte vissza, ahonnan az származik : a palotába s a kastélyokba, mintha a novelláiba is ilyen szép ódon mintákat hímezne bele; erős szövésbe eredeti figurákat. A Gyarmathy Zsigáné egyszerű de erőteljes nyelve, s elbeszélő hangjának a népére emlékeztető folyamatossága minden írásait egyformán tizenhármas próbával bélyegzi meg. F. mostani kötete az Athenaeum .10 kros Olvasó-tárában jelent meg.

SZÍNHÁZ.

vini azokban a darabokban lépett föl, melyekben a városliget-ben ünnepelte őt a budapesti közönség s a Duse népszerűségé-ben részesítette. Megragadó volt a morle civilében s különösen Apróban, melyben izzó tehetségének, kápráztató sokoldalúságá-nak minden erejét kimutathatta. Akik ott voltak, rajongtak érte, s olyan ovácziókban részesítették, milyen csak a kiválasz-tottaknak jut. A társulata ezúttal is tűrhető kerete ' olt a nagy művész alkotásának, de bajos is olyan truppot k^ esni, melyben Salvininak méltó partaere akadjon.

HETI POSTA.

B u d a p e s t . L . Ön megütközik azon, hogy a Pesti Hírlap Qnwltisa, amikor a magyar lélek mellett argumentál , Bosnyákországból üti rá a pé'dát. Mi azon nem ütközünk meg, legfölebb furcsának találjuk. Meghozattuk Quintus összes müveit és most azokat buj juk éjjel-nappal, hátha megszállna bennünket a szent lélek és mi is magyarul prédikál-hatnánk. Egyelőre tót nyelven fogalmazzuk írásainkat és fordítunk sza-badon Schiller után.

K a s s a . R. Az összes heti lapok között mi jelenünk meg a leg-későbben és ez, a mi hátrányosnak látszik, a mi nagy előnyünk. Akár-hányszor megesik, hogy a szombati szenzácziókkal már a vasárnapi napilapokkal egyidejűleg foglalkozhatunk.

N a g y v á r a d Z A lűzfapoétákra nagyon rosz idők jár tak ebben az esztendőben. Egy külön miilenaris papírkosarat szereztünk be és az nagyon falánk egy papírkosár volt. De azért ne busul jon .

A Hercz N ő v é r e k hirdetésére hívjuk itt föl t. olvasóink figyel-mét. A czég ma úgyszólván az egyetlen Magyarországon, amely tisz-tán a ha jdanta oly magas nivcaun állott aranyhimzést kultiválja s évek óta sikerrel fáradozik annak újból való föllendítésén. Sok-sok szép mű dicséri már bennök mesterét. Megérdemli ez ambicziózus czég, hogy t. olvasóink alkalomadtán hozzá forduljanak esetleg megren-deléseikkel ; ily módon nemcsak művészi kivitel