Ősmagyar kor. A finnugrisztika kutatásai szerint a magyar nyelv 

legközelebbi rokonaitól mintegy 3000 éve válhatott el, így a nyelv története az i. e. 11-10. század tájékán kezdődött. Az i. e. 1-i. sz. 1. évezredet felölelő korszak az ősmagyar kor.

A török nyelvek később – leginkább az 5. és 9. század között – jelentős hatást gyakoroltak a nyelv szókincsére: számos szó, amely a mezőgazdasággal, az államigazgatással és a családdal kapcsolatos, ezen nyelvekből ered, viszont a lexikai kölcsönzésekkel élesen szembeállítható az, hogy a nyelv szórendjére és nyelvtanára az idegen nyelvek hatást alig gyakoroltak.

Halotti beszéd.

Ómagyar kor. A nyelv első emlékei, leginkább személy- és helynevek, 

a 10. századból származnak, de a honfoglaló törzsek között már korábban is ismert lehetett az írás fogalma. Ezt támasztja alá a betű és írás szó etimológiája, illetve a magyar rovásírás léte, amivel ugyan nem maradtak fenn ennél korábbi szövegek, párhuzam vonható közte és a türk rovásírás között.

Az 1000-ben létrejövő Magyar Királyságban a középkori szokásoknak megfelelően jelentős szerepet játszott a latin nyelv; a magyar nyelvre is hatást gyakorolt, főként a kereszténység és az oktatás szókincse kapcsán.

A magyar nyelv legkorábbi, máig fennmaradt szövege a Halotti beszéd, amely az1190-es években született.

 Az irodalomtörténészek azonban feltételezik, hogy magyar nyelvű irodalom már korábban is létezhetett. A magyar költészet legkorábbi példája az 1300 körüli Ómagyar Mária-siralom. Irodalmunk ezeknél jelentősebb alkotásai a 14. századból és az azt követő időkből maradtak ránk, az első magyar nyelvű bibliafordítás, a Huszita Biblia pedig az 1430-as évekből.

Közép magyar kor. A humanizmus és a reformáció az anyanyelvűségre való 

törekvéssel sokat segített a magyar nyelv egységesítésében. A török hódoltság idején nagyon sok jövevényszavunk keletkezett. A könyvnyomtatás s az iskolarendszerek kialakulása is erősen hozzájárult a nyelv fejlődéséhez. A debreceni könyvtárba a külföldről, tanulmányaikat befejezett diákok hoztak könyveket. Az első teljesen magyar nyelvű könyv 1533-ban jelent meg Krakkóban Komjáti Benedektől, címe Az zent Paál leueley magyar nyeluen. A 17. századra a magyar már meglehetősen hasonlított a mai formájára, de még hiányzott az irodalmi nyelv, így minden író a saját nyelvjárását használta műveiben.

Az első teljesen magyar nyelvű nyomtatott könyv

Létezett és továbbra is fennmaradt az elbeszélő múlt idő (beszéle), de ennek szerepe egyre kevésbé lett megkülönböztethető az egyszerű múlt időétől (beszélt), a 19. századra már csupán a választékosság kedvéért használták.

Újmagyar kor. A 18. században a magyar felvilágosodás kényszerült felismerni, hogy 

az anyanyelv alkalmatlan a tudományos értekezések latinizmusmentes előadására, és a szókincs sem elég választékos a megnövekedett irodalmi igények kielégítésére. Ennek következtében írók egy csoportja, köztük kiemelkedően Kazinczy Ferenc elkezdte a magyar szóanyag kibővítését, megújítását. Néhány szót lerövidítettek (győzedelem > győzelem), számos nyelvjárási szót elterjesztettek az egész nyelvterületen (például cselleng), kihalt szavakat feltámasztottak (például dísz), és természetesen sok szót a képzők segítségével hoztak létre. Néhány kevésbé gyakran használt eljárás is ismert. Ezt a mozgalmat nevezzük a nyelvújításnak, amely több mint tízezer szóval gyarapította a szókincset, s még világviszonylatban is kiemelkedően sikeres nyelvpolitikának tekinthető.

A magyar nyelv 1836 óta Magyarország hivatalos nyelve a latin nyelv helyét átvéve.

A 19. és 20. század a nyelv még további egységesülését hozta magával, és nyelvjárások közti, eredetileg sem túl jelentős különbségek 

Nyelvjárás. A magyar nyelvjárási különbségek főképpen a 

hangállományban jelennek meg, kisebb mértékben a szókincsben, és még kevésbé a nyelvtanban. Az elsőre jellemző példa a déli nyelvjárás erőteljes ö-zése, például szöm (szem); a másodikra az, hogy bizonyos vidékeken a zsír kiolvasztásakor fennmaradó szalonna neve a töpörtyű (tepertő), máshol csörge, pörc, pörke. A nyelvtan terén található eltérések igen marginálisak – példaként szolgálhat az, hogy a kicsinyítőképzők használata tájanként eltérhet: ruhika (Sárköz), kendőcse (Tolna megye), kicsinkó (Erdély).

A nyugati nyelvjárás Győr-Moson-Sopron , Vas, Zala, részben Veszprém megye területén használatos (a Szigetköz kivételével). Kisebb egységei a Rábaköz, Felsőőr vidék, Őrség, Göcsej és Hetés nyelvváltozatai. Különbséget tesz a zárt ë és a nyílt e között, de az utóbbi a máshol szokásosnál még nyíltabb. A hosszú ú, ű csekély megterhelésű. A nyelvjárás enyhén ö-ző, a söpör, vödör alakok használatosak a keleten megszokott seper, veder alakokkal szemben. A köznyelvi ó, ő, é helyén nyitódó típusú kettőshangzók vannak jelen: vuot, juoszág, üdüő, kiët, kiëz. Gyakori az n palatalizálódása: csinyál, szappany. Az á utáni szótag a hangja helyett o van: szároz, házos. Rendszeresen előfordul a hiátus e nyelvjárásban: koacs (kovács). Több határozórag nem illeszkedik, Göcsejben előfordul a tővéghangzók elhagyása.

A dunántúli nyelvjárás a nyugati nyelvjárásterület és a Duna észak-déli vonala között helyezkedik el. Nyelvjárási jelenségeinek nagy része azonos a nyugatiéival. A legfőbb eltérés az, hogy itt hiányoznak a diftongusok. Északnyugati és déli része l-ező (foló, góló), a keleti része j-ző (fojó, gója). A határozott névelő a Mátyusföldön és a Csallóközben ritkább, mint a Dunántúlon. A Szigetközben és a Dunától északra a névelő egyalakú: a ablak.

A déli nyelvjáráshoz tartozik a Dunántúl Marcali- Kaposvár-Szekszárd vonalától délre eső része, illetve a Duna–Tisza köze sávosan. A terület nyelvjárása meglehetősen sokszínű, csak az ö-zés közös vonás benne. Az ë -zés főleg a dunántúli és nyugati területeken van jelen. Somogyban és az Ormánságban záródó kettőshangzókat találunk: ou, öü, ëi; másutt helyettük ó, ő, é van. Szlavóniában illabiális ă-t használnak.

A tiszai nyelvjárás a Duna-Tisza közén az előbbi nyelvjárással sávosan váltakozva, a Tisza, a Körösök, a Berettyó vidékén, Szolnok közelében, illetve Hajdú-Bihar és Békés megye délnyugati részén használatos. Jellemző vonása az ë-zés és az í-zés. Különbséget tesz az ë és e fonémák között: embër. Az l, r, j nyújtó hatású zárt szótagban: óldal, gőrbe. A köznyelvi ó, ö, é helyén nagyobb, keleti felében záródó típusú kettőshangzók vannak: jou, vout, őüriz, kéiz.

Az északnyugati vagy palóc nyelvjárás a Budapest- Cegléd-Szolnok vonaltól északra van használatban, keleten a Tisza alkotja határát. A vidék középső része a jellegzetes palóc nyelvterület, a többi vidékén fokozatosan a környező nyelvjárások hatásai érvényesülnek. Jellemzője a nagyfokú illabialitás – ennek következménye, hogy az i, ë, ă hangok megterhelése nagy. Elszórtan előfordulnak diftongusok is, ezek: uo, üö, ië; ou, üö, ëi. Leginkább a középső vidéken és Nyitra környékén még használatos az <ly> betű eredeti hangértéke, az / /: ʎfolyó, hely.

A székely nyelvjárás a Székelyföld vidékén használatos. Ë-ző, ö-ző és e-ző, egyes részeken nyitódó és záródó diftongusok is vannak. Az l, r, j nyújtó hatása érvényesül. Általánosak a tehen, kerek, kötel, eger jellegű névszótövek. Bizonyos vidékeken a -val, -vel rag nem hasonul: kézvel, lábval. Az ikes igék ragozása megőrződött, az igeidők gazdagsága jellemző: írá, ír vala, írt vala stb. A székelyek nyelvéhez hasonló, de még ősibb a csángó nyelvjárás, amellyel kapcsolatban kiemelendő az ún. sziszegés: az elöl és hátrább képzett sziszegő hangok és az affrikáták egy közbülső hangban olvadnak össze. Mind a székelyek, mind a csángók számos tájszót használnak.

A magyar helyesírást elsőként szabályozó kiadvány, 1832

Készítette : Gálosi Dororttya