A mangó illata(Mottó: Az élet, veszélyes vállalkozás, még senki nem

élte túl……….)

Írta: Ternák Gábor

1

Előszó:

Egy bizonyos életkor után az ember már elsősorban visszatekint és nem előre. Ekkor döbbenhet rá arra, hogy bizony elég sűrű volt az élete. Ez nem panasz, hanem tény.Ebben az írásban, csak valós események szerepelnek és legfeljebb kisebb pontatlanságok lehetnek benne, amelyek annak tulajdoníthatók, hogy több évtizedes távlatból nem minden emlék éles. Amikor az események kezdődtek, még fiatal orvos voltam és a történetek csaknem 25 évet fognak át. A leírásban nem tértem ki intimitásokra, a magánéletem részleteire, elsősorban azért, mert a velem egykor, vagy jelenleg is kapcsolatban álló személyek inkognitóját meg akartam őrizni. A név szerint említett kollégák, szereplők, csak a keresztnevükön jelennek meg, így remélem nem azonosíthatók.

Szeretném megköszönni mindazok kedves biztatását, akik arra ösztökéltek, hogy ezt a történetet elmeséljem. Remélem, nem fogják megbánni, hogy végül erre vetemedtem.Szándékosan nem tagoltam fejezetekre és részekre ezt a kis írást, mert így jobban hasonlít arra, ahogyan az ember elmesél valamit.

Aki úgy gondolja, hogy elolvassa, remélem érdekesnek, és tanulságosnak fogja tartani.

Fogyasszák hát szeretettel, baráti társaságban, esténként és talán nem baj, ha egy pohár jó vörös bor is segít az emésztésben.

A Szerző

Pécs, 2002 augusztus

2

A frissen esett esőtől nedves föld és a burjánzó növények illata töltötte be a levegőt, ahogyan a keskeny ösvényen, mely a lakóhelyünktől a kórház kertjén keresztül a kórtermekhez vezetett, igyekeztem a betegekhez. A vörös, laterites sáros ösvényen, melyet mindkét oldalon magas fű övezett, vigyázni kellett, nehogy az ember kígyóra lépjen, vagy skorpió kerüljön az útjába, jóllehet ezek a skorpiók nem voltak halálosak felnőtt emberre, csak nagyon fájdalmas volt a csípésük, de egy fekete mambával, vagy viperával való találkozás kimenetele, enyhén szólva is, kétesélyes. Az ösvény a kórházi hullaház mellett vezetett el, mely csaknem mindig zsúfolt volt, természetesen hűtés nem állt rendelkezésre. Ahogyan közeledtem a kórtermek felé és feltűntek a szolgálatban levő nővérek, akik többnyire férfiak voltak, köztük a tetovált arcú főnővérem, Paul, aki éppen nagyon szerelmes volt, mert a következő feleségének udvarolt, hirtelen eltűnt minden és az idillinek látszó képet, az ébredést sürgető vekker hangja szakította meg.

Hát igen….Már megint ott jártam, álmomban, a trópusokon, ahol összesen kb. 6 évet töltöttem el, és ha lehetőségem lenne ma is visszamennék oda, ahol az orvos, ha nem a teljesítménypontokat akarja kergetni, hanem „csak” gyógyítással akar foglalkozni, megteheti és érezheti azt a boldogságot és sikerélményt, amely ezzel jár, mivel teendő az van, lenne, bőven. Mr. Walker, aki egy angol nyelvet és földrajzot tanító angol volt a nigériai Kafanchanban, ahol első trópusi kiküldetésemet töltöttem, elmondta, hogy akit egyszer megérintett Afrika, azt már többé nem ereszti, és mindig vissza akar oda térni. Ő már sok éve volt ott és azt mondta, hogy az élete erről szól. Agglegény volt, nem tudom, hogy az maradt-e, de ha nem, a választott hölgynek is kellően motiváltnak, vagy odavalósinak kell lennie, hogy vele éljen.

Afrikáról, különösen akkor (1975-ben), egy fiatal orvosnak többnyire romantikus elképzelései voltak, melyet a csaknem mindenki által ismert dalocska szövege röviden így összegzett: „Óóóóó, mesebeli Afrika, tűzvirágok illata…..”. Azóta már tudom, hogy a tűzvirágok egy akáciafélén jelennek meg, gyönyörű, égővörös színűek, és valóban csodálatos látványt nyújtanak, de sajnálatos módon, semmilyen illatuk nincs. A bódítóan édeskés, fűszeres illat más növényektől, elsősorban a virágzó mangófáktól származott, melyek az esős évszak elején virágoztak.

Talán fiatalkori olvasmányaimból, vagy, mert a sorsom úgy alakult, hogy a fertőző betegségekkel való foglalkozást kedveltem meg, vonzódtam Afrikához, és tudtam, ahhoz, hogy egyáltalán esélyem legyen ott dolgozni, meg kell tanulnom angolul. Erre már kb. negyedéves koromban rájöttem és beiratkoztam egy angoltanárhoz, aki hetente 2 órát adott, óránként néhány 10 forintért, már nem tudom pontosan mennyiért, de arra emlékszem, hogy a 40-es években diplomataként dolgozott és akkor, a hatvanas években, angol nyelvtanításból tartotta fenn magát. Mindig zöld csíkos fürdőköpenybe „öltözve” tartotta az órákat, miközben szóltak a „táskarádió” butácska dalai és egy függönnyel elrekesztett előszoba kiszögellésben olvastam az „Essential English” c. könyv soron következő részét, melyet ő előolvasott. Az albérlők és az aktuális feleségek, valamint egyéb nem azonosított hozzátartozók ott jöttek-mentek és beszélgettek. Természetesen később már realizáltam, hogy ez a heti 2 óra csak arra volt jó, hogy rájöjjek, ha komolyan meg akarok tanulni angolul, ez nem elég.

A végzés után fertőző osztályon kezdtem dolgozni, és a szándékom, hogy valahogy Afrikába jussak, tovább fokozódott. Eldöntöttem, hogy angol nyelvvizsgát kell szereznem, és ennek érdekében igyekeztem minél többet foglalkozni az angollal. Ellátogattam az akkori Egészségügyi Minisztériumba is, ahol a külügyi főosztályon felvilágosítottak, hogy, majd ha lesz szakvizsgám, akkor szóba állnak velem. Ettől kezdve már tudatosan készültem arra a lehetőségre, hogy megpróbálkozom Afrikával. Másodszori nekifutásra, miután nem vagyok egy nyelvtehetség, sikerült középfokú angol nyelvvizsgát szereznem, majd szintén másodszori

3

nekifutásra egy Trabant típusú gépkocsi hosszadalmas gyötrése eredményeként, szintén másodszori nekifutásra, már jogosítványom is volt, természetesen gépkocsim az nem és esélyem sem, hogy valaha legyen. A lakást már nem is említem. Utolsó albérletünk, melyben feleségemmel Pécsett laktunk, a korábbi pécsi kupleráj mellett, olyan romos állapotban leledzett, hogy nagyobb szélviharok idején fel kellett másznom a padlásra, természetesen óvatosan, hogy be ne szakadjon alattam, és fogni a cserepeket, hogy ne vigye el a szél, de nem voltam mindig sikeres. Az albérlet, illetve a ház alatt viszont 2 emelet mély pince volt és miután a tanács életveszélyesnek nyilvánította a bérleményt, a főbérlő, Manci néni, illetve a rokonok segítségéve sikerült egy vadi új másfél szobás lakást kiutaltatni néhány hónappal az Afrikába indulásunk előtt.

Az első szakvizsgámat infektológiából (fertőző betegségek) kellett letennem, mivel a kórházban az a tapasztalat alakult ki, hogy aki először belgyógyászatból szakvizsgázik, az igyekszik minél hamarabb körzetbe elmenni, és nem vállalkozik egy második szakvizsgára. Így cselesen azt gondolták, hogyha valaki a „másodikkal” kezdi, az kénytelen ott maradni, hogy a fontosabbnak tűnő belgyógyászati szakvizsgát megszerezze. Mikor a fertőzős szakvizsgát megszereztem, 1973-ban, - ezt Budapesten kellett letennem -, a vizsgáról kijövet, fekete ruhában, azonnal az Egészségügyi Minisztériumba mentem, megkeresvén az illetékes elvtársat, hogy van-e valami lehetőség Afrikába menni. Az illetékes, miután a papírjait áttanulmányozta, megállapította, hogy nem régen járt le egy pályázati lehetőség Nigériába, mert a szocialista államok ilyen módon akarják támogatni a szegény, fejlődő, a gyarmati sorból nemrégen felszabadult országokat. Sok orvos jelentkezését várják és még én is jelentkezhetek. Elmondták, hogy milyen papírokra van szükség és hiteles fordításokra, mivel a pályázatot angol nyelven kell előterjeszteni. Nagy boldogan utaztam haza és újságoltam a hozzátartozóimnak, hogy mit végeztem. Az akkor még nagy létszámú rokonság férfi tagjai egyöntetűen a kiküldetés mellett voltak, míg anyám és az akkor még élő nagymamám és egyéb nőrokonaim egyöntetűen ellenezték a dolgot. Drága nagymamám különösen a gonosz tevehajcsárokat vélte nagyon veszélyesnek, mert ő ilyeneket olvasott és mivel Afrikában vannak tevék, tehát tevehajcsároknak is kell lenniük, akik biztosan valamilyen kárt okoznak az orvos unokának. Nejem a bölcs középúton maradva megnyugtatott, hogy még ide eljön velem, és utána úgy otthagy, mint a huzat. Mindkettőt betartotta.

Szóval így indult a dolog. A lehetőségekhez képest pillanatok alatt beszereztem a szükséges iratokat, az

önéletrajzomban kiemeltem, ahogyan kellett, a „mozgalmi” tevékenységemet, hogy kellően megbízható legyek egy ilyen kiküldetéshez, mert esély van arra, hogy a piszkos kapitalizmus hatására ideológiailag fellazul és eltévelyedik az ember, ahogy ez később többekkel meg is történt. Beírtam, hogy milyen kiemelkedő munkát végeztem az egyetemi medikus klubban, és bár vezető KISZ-munkára nem voltam alkalmas, illetve számos évfolyamtársammal ellentétben, rajtam nem állott elő olyan ideológiai késztetés, mint legalább ötven évfolyamtársamon, hogy amikor hatodévben az állások elosztásáról volt szó, jelentkeztek a pártba, és attól kezdve mindent jobban tudtak, ezért eléggé megbízhatónak látszom. Bár be kell vallanom, hogy akkor, a fertőző osztályon történő elhelyezkedésem, melyet az óta sem bántam meg, a merő véletlenségnek volt köszönhető. Az álláshirdetések során jelentkeztem egy klinikai belgyógyászati osztályra, bár arról köztudott volt, hogy csak nagyon „megbízható” kollégák, esetleg rokonok stb. fogják megkapni, de gondoltam üsse kő, megpróbálom, valamint egy vidéki belgyógyászati osztályra és az utolsó pillanatban megtudtam, hogy van egy még meg nem hirdetett állás a fertőző osztályon és azt is beírtam. Ez utóbbi úgy jutott a tudomásomra, hogy egy barátom anyukáját, mivel paratyphus bacillusgazda volt, csak a fertőző osztályon lehetett kezelni, bármilyen betegség esetén. A barátom, aki a kollégiumban is szobatársam volt, valamint egy darabig együtt hordtuk az újságot, szólt, hogy az anyukájától úgy tudja, ezen az osztályon van egy állás, bár még nincs

4

meghirdetve, de mivel ő szülész akar lenni, ő már tudta, miben van a pénz, a lehetőséget átengedi nekem. Be is nyújtottam a pályázatomat erre a helyre, és rövidesen megjött a válasz, hogy az egyetem illetékes bizottsága a kórbonctanra (!) benyújtott pályázatomat elfogadta. Mivel klinikus akartam lenni, és csak utólag tudtam meg, hogy ebből az állásból később át lehetett volna menni a klinikai belgyógyászatra, mély megdöbbenéssel vettem tudomásul a döntést és utánajártam annak, hogy a fertőző osztályra benyújtott pályázatomat fogadják el. Persze az akkori kórbonctan, ahol a legendás emlékű Romhányi professzor úr működött fantasztikus lehetőséget jelentett volna egy tudományos pályafutásra, de ehhez nem éreztem elég erőt magamban. Így kezdtem dolgozni 1969 szeptember közepétől a fertőző osztályon, amikor a kezdő fizetés, az ügyeletek számától függően, kb. 1500-1600 Ft volt és eszembe jutott, hogy az újsághordással és az ösztöndíjjal, valamint az újságos díjbeszedések esetén kapott borravalókkal együtt többet kerestem. Az újságot még a diplomaosztás napján reggel is szabályosan kivittem, majd átadtam egy negyedéves kollégának a körzetemet, melyben csak az volt a kellemetlen, hogy nem tömbházak voltak, hanem egymás mellé épült, többnyire földszintes, udvaros házak, ahol naponta, a belső udvaron körbeszaladva akasztottam a kilincsekre a megrendelt újságokat. Már kívülről tudtam, hogy kinek mi jár, de ha elfelejtettem volna, mindig ott volt az újságos füzetem, amelyből ki lehetett nézni a megrendelőket. Néha az jelentett gondot, hogy a körzet vége felé érve kiderült, hogy elfogytak az újságjaim, jóllehet néhány előfizető még vissza volt. Ilyenkor elballagtam a közeli buszmegállóban üzemelő újságos kollégához és bevásároltam a szükséges számú napilapot, Nők Lapját, Rádióújságot stb. Később néhány beteg még emlékezett arra, hogy én voltam a szaladós újságos, mivel szaladnom kellett, hogy az első előadásra, vagy gyakorlatra odaérjek. Emlékszem rá, amikor a szülészet-nőgyógyászati szigorlatra készültem és egy nőgyógyászati műtéthez egy másik szigorló társammal be voltunk osztva „lábtartónak”, a havazás miatt késett a Nők Lapja és akármennyire loholtam az újságokkal, az operáló team, élén a professzor úr helyettesével, békésen megvárta az érkezésemet és kellő megértést tanúsítottak az újság késése miatt. Ez a műtét még arról is nevezetes volt, hogy a beteg kb. annyit nyomott, mint mi ketten együtt a másik szigorlóval, úgy hogy hiába igyekeztünk teljesíteni a ránk rótt feladatot, ha a hölgy megmozdult, mert az altatás nem volt kellően hatékony, szanaszét repültünk, miközben csimpaszkodtunk a beteg lábaiba.

Sokáig szerettem volna egy darabig, hogy az orvosi munka mellett újságot is hordhassak, de akkor még létezett egy úgynevezett összeférhetetlenségi törvény, melynek a lényege az volt, hogy az orvos nem végezhetett olyan munkát, mely rontja az orvosi munka presztízsét. Régi szép idők! Ma már ilyen nincs és az orvosi munka mellett akár kukázni is lehetne. A televízióban is hallhattuk, amint egy fiatal orvos arról nyilatkozott, hogy kevéske fizetésüket többen ablakpucolással egészítik ki.

Lehet, hogy a romantikán kívül a valamivel jobb megélhetés lehetősége is motiválta a gondolataimat, hogy külföldi, afrikai kiküldetést próbáljak meg, hiszen néhány, fejlődő országokat megjárt kolléga valóban csodálatos dolgokat mesélt, magas jövedelemről számolt be. Rám is fért volna, hiszen a már említett fizetés, miután kifizettük az albérletet, természetesen a nejem fizetésével együtt, aki tanárnő volt, már a hónap harmadik hete körül elfogyott és a szülőktől kapott 1-2 száz forintos segély jelentett csak megoldást.

A fertőző osztályon megkezdett munkám tulajdonképpen csak 2 hétig tartott, mert hamarosan bevonultam katonának és 6 hónapon keresztül az alhadnagyi fizetésem valamivel több volt (1700 Ft), mint a munkahelyi. Ez valamilyen könnyebbséget jelentett.

Az említett nigériai kiküldetésre benyújtott pályázatomat néhány hónap alatt sikeresen elbírálták, és mivel megbízható elvtársnak ítéltettem, sok más, külföldre igyekvő társammal együtt kb. 1 hetes kiképzésre hívtak Budapestre. Abban az időben Magyarországról még csak a Tesco nevű cégen keresztül lehetett külföldi munkára jelentkezni, mely csak a nevében hasonlított a jelenlegi üzlethálózatra. Ennek a cégnek az volt a lényege, hogy ez szerződött a

5

külföldi partnerrel, a fizetést is tőle kaptuk. A különbözetet, mely a külföldi fél által felajánlott fizetés és a nekünk kifizetett összeg között volt, azt eltették. Ezen a fejtágítón, ahol kb. százan voltunk, szemináriumokban részesültünk a szocialista társadalom felsőbbrendűségéről, a kapitalizmus rothadtságáról és arról, hogy kb. 20 dollárnak megfelelő értékű ajándékot fogadhatunk el, ha netán ilyennek lennénk kitéve, minden más esetben illetve más jövedelemről el kell számolni a Tesconak. Abban az időben nagyon büszkék voltunk a hazai gyártmányú Ikarus buszokra és egy elvtársi kritikát megengedő újságcikkből arról olvashattunk, hogy bizony ezeket a buszokat az előállítási áruk alatt adják el külföldön. Amikor a tanfolyam egyik előadója, aki a szocialista gazdaságtanból tartott szemelvényeket és megengedte, hogy a hallgatóság kérdéseket tegyen fel, bátorkodtam ezt a dolgot megkérdezni, amit az újságban olvastam. Az illetékes elvtárs rövid gondolkodás után elmagyarázta, hogy bár igaz, amit az újság ír, de ez mégis igen hasznos dolog a népgazdaságnak, mert így valutához jutunk. Ez a tanfolyam 1974 áprilisában volt és valamennyi résztvevő izgatottan készült a misszióra. A nyár folyamán is mindenkivel és mindenhol csak a várható nagy kaland majdani részleteit tárgyaltuk és színeztük illetve igyekeztünk olyanokkal megismerkedni, akik már jártak ebben az országban, vagy valamilyen hasonló helyen. Ezeken a beszélgetéseken több hasznos tudnivalót sikerült begyűjteni. Egyikük azt mondta, hogy célszerű, ha úttörőingeket vásárolok, mert annak nagy zsebei vannak, amelyekbe sok mindent bele lehet tenni, és mivel fehér vászonból készült, eléggé szellős is. Mások arról beszéltek, hogy ilyen helyeken a világ minden részéről összesereglett nációk vannak, akik egymás szórakoztatására gyakran adnak partikat egymásnak, és ahol illő kellő öltözetben megjelenni, tehát célszerű a hölgyeknek valamilyen estélyi ruhát vásárolni. Ez természetesen nem volt olcsó, de a cél érdekében sikerült mozgósítani a családi erőforrásokat, és az általunk elképzelt, illetve fontosnak tartott holmik beszerzése viszonylag zökkenőmentesen megtörtént.

Nyár végén értesítést kaptam a Tescoból, hogy egy magas rangú küldöttség fog érkezni az említett afrikai államból egy államtitkár vezetésével és pofavizitet tart, hogy kiválassza azokat a kádereket, akikre szükségük van. Nagy izgalommal utaztam fel a Tesco központba, mely akkor, ha jól emlékszem a Bosnyák-tér környékén volt, valahol a Nagy Lajos király utcában. Legalább húszan voltunk ott és vártuk a sorsunkat. Egyenként szólították be a küldöttség elé a jelölteket, ahol angolul kellett a feltett kérdésekre válaszolni, amelyek nem voltak bonyolultak, csak udvariasan megérdeklődték, hogy kik vagyunk, mik vagyunk, és mivel foglalkozunk. Az ide látogató afrikai küldöttség háromtagú volt, nagydarab fekete emberek, fehér, illetve színes népviseletben tündököltek és igen tekintélyesnek látszottak. A küldöttséget vezető államtitkár megnyugtatott minket, hogy akik elnyerik a bizalmukat egy nagyobb város, Kaduna, egyetemi kórházában dolgozhatnak majd illetve ott fognak lakni, de természetesen más államokba is kerülnek majd kollégák.

Semmilyen eredményt akkor nem közöltek velünk, de néhány nap múlva értesítést kaptam, hogy elfogadták a jelentkezésemet, majd később megtudtam, hogy az első körben három orvossal kötnek szerződést. Később a többiekkel is fognak, de egyelőre hárman utazhatunk a férjekkel, illetve feleségekkel együtt. Óriási büszkeség töltött el, hiszen én voltam a jelentkezők közül a legfiatalabb, 29 éves. A másik kiválasztott a Szent László kórház egyik gyermekgyógyásza, valamint egy vidéki rendelőintézet röntgenes orvosa volt. A Tescoban megmondták, hogy a kiutazásunk akkortól érvényes, ha a külföldi fél megküldi a szerződés tervezetet, melyet majd aláírunk, és akkor várhatjuk a repülőjegyeket és a vízumokat.

Leírhatatlan várakozással készültünk a nagy kalandra. Bejelentettük a munkahelyünkön, hogy hivatalos kiküldöttként, államközi szerződés alapján fogunk kimenni és már ez a közlés bizonyos jelentőséget kölcsönözött a szándékunknak. Felvettük a kötelező védőoltásokat, amelyből akkor még sok volt. Tífusz, tetanusz, sárgaláz, kolera, fekete himlő

6

ellen kaptunk injekciós oltásokat és szokás szerint a tífuszoltástól három napig lázas voltam, illetve jól megdagadt a karom, de ki törődött akkor ilyen apróságokkal. A járványos gyermekbénulás ellen is be kellett kapnunk a Sabin cseppeket, közvetlenül a kiutazás előtt. A kiutazók felkeresték egymást, megtudtuk, hogy a gyermekgyógyász kolléganő a vegyész férjével jön, a röntgenes kolléga, egyelőre egyedül, és ha jónak találja a dolgot, majd jön a család is. A szerződés kb. október végére érkezett meg, melyben le volt írva, hogy milyen beosztást kapok (senior registrar), mennyi fizetést (450 dollár), valamint milyen egyéb juttatások illetmények járnak, mit fizet a nigériai fél, valamint tudatták, hogy a szerződésünk ideje kétszer tizennyolc hónap és minimum hat hónapig kell ott lenni, ha azt akarjuk, hogy ők fizessék a hazautazást. 18 hónap után lehet szabadságra menni 3 hónapra és ennek a költségét is a nigériai fél, fedezi. A röntgenes kolléga közben kiderítette, hogy Kadunában él egy magyar család, akikkel próbáljuk meg felvenni a kapcsolatot, hogy valaki segítsen minket, amikor megérkezünk. A gyermekgyógyász kolléga a férjével egy másik államba kapott szerződést, de mi ketten a röntgenes kollégával egy államba kerültünk.

A „nagy kalandra”, közülünk, a röntgenes kolléga, Miklós volt felkészülve a legjobban. Volt valamilyen furcsa nevű barátja, aki járt, illetve dolgozott Kadunában és ő volt az etalon, akire állandóan hivatkozott. Tőle tudtuk, az etalontól, hogy Kadunában van egy Hamdala nevű szálloda és csak oda érdemes menni. Máshova ugyanis nem lehet. Számtalan afrikai történetet tudott, a környezetről, a szokásokról, a struccról a Hamdala kertjében, stb. Olyan sokat beszélt róla, hogy a képzeletemben már egy mitikus figurává változott, aki lehet, hogy nem élő személy, olyan furcsa neve volt, hogy ilyen nevű embert nem létezik, hogy valaha anyakönyveztek, és az sem lehetséges, hogy annyi minden furcsa dolog van ott Nigériában. Azt gondoltam, hogy Miklós, a történetek jelentős részét, kitalálta. Később, amikor már mindenhonnan hazatértem, Szekszárdon találkoztam ezzel az idős, mikrobiológus kollégával, akit valóban úgy hívtak, ahogy Miklós mondta és utólag igazolta az elmondottakat.

A hátralevő hónapok már, ha lehet még nagyobb izgalomban teltek el. Listákat állítottunk össze arról, hogy miket viszünk magunkkal, mennyi kilót engedélyeznek és úgy döntöttem, hogy valamennyi orvosi könyvemet magammal viszem, mert mit lehet tudni milyen az ottani kórház könyvtára. Csak ez az egy tétel legalább 30-40 kilót nyomott, de kit érdekelt. A repülőjegyeket januárban kaptuk meg, melyből kiderült, hogy először Budapestről Londonba megyünk, majd egy nigériai géppel Londonból Kanoba, mely Nigéria északi legnagyobb városa és nemzetközi repülőtere van, majd onnét mindenki megy tovább, mi a röntgenes kollégával Kadunába, a gyermekgyógyász kolléganő egy Bauchi nevű városba.

Aztán elérkezett a nagy nap, 1975. február 27-e. A rokonok is kellő izgalommal várták az eseményt, és aki tudott, elkísért minket a repülőtérre. Azt hiszem korábban még egyikünk sem utazott repülőgépen, de azt tudtuk, hogy a félelem legyőzéséhez igen hasznos a gin, vagy a whisky, melyből kellően hatékony dózist kell elfogyasztani. A Tesco irodában felvettük a kiutazóknak járó fejenként 10 dolláros útiköltséget, melynek egy részéből megvásároltuk a már említett feszültségoldó folyadékokat és mihelyt átjutottunk a formaságokon, mindjárt vidítani kezdtük magunkat, illetve egymást ezekkel a szerekkel. Kellően felkészültünk arra, hogy az utazás minden pillanatát megörökítsük. Vettem egy akkor elég drágának számító valamilyen itthon kapható japán fényképezőgépet, melyhez egy úgynevezett makrolencsét is vásároltam, mivel hozzáértők ezt javasolták, és felszerelkeztünk egy csomó diafilmkészítéshez alkalmas filmmel. Fantasztikus látvány volt magasból minden, csak tátottuk a szánkat és fényképeztünk, ahogyan átrepültünk az Alpok felett, a holland partvidék felett, majd már lefelé ereszkedve a Windsori kastély látványa volt lenyűgöző. Mindezt követte a sikeres landolás élménye és megállapítottuk, hogy idáig eljutottunk sikeresen, most már minden megy, mint a karikacsapás. A déli órákban érkeztünk Londonba és a csatlakozás valamikor este 10 óra körül indult Kano felé. Nagy örömmel fedeztük fel a repülőtér nyüzsgő

7

életét és lenyűgözött a hatalmas gépek felszállásának a látványa, különösen az akkor már forgalomban levő úgynevezett Jumbo Jeteké. Elmentünk egy üdítőt vásárolni a kis pénzünkből és megdöbbenve észleltük, hogy az 1-1 pohár valamilyen lé, az útravalónak kapott pénzünk jelentős részét felemésztette. Gondoltuk, hogy ez a kapitalizmus valóban rohad rendesen, mert rohadt drágák voltak ezek az italok. Nem volt könnyű rájönni, hogy ilyen helyen hogyan működik a mellékhelyiség, különösen zavart a vécében üldögélő idős, turbános hindu ember, aki mint vécés bácsi működött, de mivel nem tudtam mennyit, kell, illetve szokás neki adni, ezért a megmaradt aprópénzemből odaadtam 50 pennyt, fél fontot, ami akkor komoly pénzt jelentett még egy londoni vécés embernek is, nekem pláne, de nem akartam, hogy megsértődjön. Már délután 4 -5 óra körül járt az idő, amikor eszünkbe jutott, hogy meg kellene nézni, honnan indul a csatlakozás. Azt már tudtuk, hogy a reptéren elhelyezett hatalmas táblákon kiírják a járatszámokat az indulási időt, célállomást stb., de nem találtuk. Kénytelenek voltunk elmenni az információhoz és megérdeklődni, hogy mi a helyzet. Rájöttünk, hogy itt valamilyen nagyon ismerős nyelven beszélnek, amelyik leginkább az általunk tanult angolhoz hasonlít és képesek voltunk több szót is megérteni. Ennek a lényege az volt, hogy nem jó helyen vagyunk, hanem ha tovább akarunk utazni Nigériába, keresni kell valamilyen piros buszokat és átmenni egy másik terminálra, mert onnét, ahol vagyunk, soha nem fogunk eljutni az afrikai országba. Nem volt kis kaland odatalálni, de ezt az akadályt is sikeresen vettük és a táblára már ki volt írva, hogy Nigerian Airlines. A repülőgép belülről már a trópusi tájat idézte, a belső kárpit a zöld különböző árnyalataival volt kidekorálva és valamilyen érdekes zene szólt, amiről nem tudtam, hogy ez odavalósi népzene, vagy műzene, de valamilyen monoton ritmusban szólt. A gépen, 1-2 kivétellel csak feketék ültek, ami első pillanatra elég megdöbbentő volt számunkra, mert még nem láttunk ilyet. A stewardessek, széparcú, népviseletbe öltözött fekete hölgyek voltak, akik megértő kedvességgel bántak, a vélhetően kissé rémült képű fehér utasokkal. Aztán felszálltunk és elindultunk egy számunkra izgatottan várt új kaland felé, egy még soha nem látott kontinensre, országba.

Kora hajnal volt, még sötét, mire Kanoba megérkeztünk. Fáradtan, de izgatottan és kíváncsian kászálódtunk le a gépről. Télikabátban, hatalmas csomagokkal biztosan érdekes látványt nyújtottunk. Megcsapott minket a trópusok mindig jellegzetes illata, valamilyen párás, fülledt meleg, nem nagy forróság, de azért meleg, hiszen éjszaka, illetve hajnalban a trópusokon sincs nagyon meleg. A nappalok mindig reggel hat órakor kezdődnek és este hatig tartanak, a hajnal és az alkonyat rövid. Kb. fél óra alatt teljesen kivilágosodik, illetve besötétedik.

A repülőtéren viszonylag hamar átestünk a formaságokon, különösen azért, mert néhány itt dolgozó magyar segített minket. Különösen hatékony volt egy már több éve itt dolgozó magyar futballedző közreműködése, aki látható módon komoly respektussal rendelkezett. Pillanatok alatt kint voltunk a repülőtérről és találkozhattunk az ott, akkor nem kis számban élő magyarok közül számos emberrel, akik nagyon kedvesek és segítőkészek voltak. A hazai Tesco iroda értesítette őket, hogy érkezünk, és tőlük kaptunk pénzt, hogy amíg az első fizetésünket megkapjuk, legyen mivel gazdálkodnunk. Fejenként 400 Nairát kaptunk, mely akkor a dollárnál jobb pénz volt, kb. 1,2-1,3 dollárt ért. A kora reggelt és a délelőttöt a kanoi magyarok társaságában töltöttünk, és csak ámultunk és bámultunk, amikor arról beszéltek, hogy nekik milyen házuk van, menyit keresnek és asszonyaik beszámoltak arról, hogy a piacon már több nigériai kereskedő tud magyarul számolni, mert ezek a családok ott vásárolnak. Februárban még tartott a száraz évszak, rácsodálkoztunk a színpompás virágokra, és a számunkra egzotikus környezet valóban lenyűgözött bennünket. Mindjárt levettük a télikabátokat és a lehető legszellősebb ruhánkat vettük fel, hogy jobban alkalmazkodjunk a trópusokhoz. Ennek eredménye az lett, hogy jól megfáztunk, melyből 1-2 hét alatt sikerült csak kilábalni.

8

Kora délután indult a gépünk tovább Kadunába, melyről akkor már tudtuk, hogy a korábbi Észak-Nigéria fővárosa volt, és kb. 1 millió lakósa van. Nevét a városon keresztül folyó vízről kapta és ez a név krokodilt jelent. Vendéglátóink gyorsan felsegítettek minket a csatlakozásra, hogy eljussunk a célállomásra. A csatlakozó gép egy kicsi, nagyon hangos, propelleres gép volt, mely kb. 1 óra alatt tette meg a néhány száz kilométert Kadunáig.

A gépből kikászálódva mély megdöbbenéssel állapítottuk meg, hogy a Budapestre ellátogatott államtitkár is ott van a repülőtéren. Nagyon meghatódtunk ettől a figyelmességtől és lelkesen odarohantunk hozzá, hogy itt vagyunk, mi vagyunk a magyar orvosok, most érkeztünk és hát mindez milyen csodálatos. Az államtitkár úr szemlátomást megdöbbent, fogalma nem volt, hogy kik vagyunk és mi a fenét akarunk amikor ő csak azért van ott, hogy ugyanazzal a géppel, amivel mi érkeztünk, tovább menjen Lagosba, a fővárosba. Szerencsére ott volt az a magyar család, akit a röntgenes magyar kolléga korábban felderített, és akiket értesítettünk a jövetelünkről. Így ők vettek minket pártfogásukba, amiért máig is csak hálásak lehetünk. Célszerűen azt javasolták, hogy menjünk be az ottani Egészségügyi Minisztériumba, hátha van ott valaki, aki tud az érkezésünkről.

A minisztérium egy négyszögletes földszintes épület volt, belső udvarral, ahol az irodák mindegyike az udvarra nyílott. Az irodák előtti padokon hosszú fehér lepelbe, vagy valamilyen más színes ruhába öltözött emberek ültek, akiknek az volt a dolguk, mint később kiderült, hogy a hivatalnokok levelezését, illetve az egyes aktákat az egyik szobából a másikba átvigyék. Ezeket az egyik magyar később lócafingóknak nevezte el, mivel nem túl sok munkájuk akadt. Szerencsénkre találtunk valakit, aki emlékezett arra, hogy magyar orvosok fognak valamikor érkezni és gyorsan a segítségünkre sietett. Már otthon hallottuk, hogy a város egyetlen valamirevaló szállodája a város közepén álló több emeletes Hamdala Hotel, ahol általában a külföldi szakértők laktak és kertjében egy strucc volt a háziállat, amely különösen a kopasz urak fejét szerette valamilyen madáreledelnek nézni. A portás mondta, hogy van hely, és azonnal elfoglalhatjuk a szobáinkat. Aztán véletlenül, mintegy mellékesen, megkérdezte, hogy ki fogja fedezni a számlát, mire a kísérőnk azt mondta, hogy természetesen az Egészségügyi Minisztérium. Az addig nagyon udvarias portás egy csapásra megváltozott és azonnal elzavart minket, mivel a minisztérium tartozása már olyan tetemes volt, hogy tőlük már semmilyen ígéretet nem fogadtak el. Ezt követően kísérőnk társaságában felkerestünk még néhány nagyon „sötét” vendégfogadót, Kaduna néhány lepusztult részében, melyből, néhány vályogból készült, mire a minket mindenhova kísérő magyar családnak eszébe jutott, hogy van egy pihenőház, melyet brit misszionárius nővérek vezetnek, és hátha ott végre befogadnak minket. Ekkor már elég késő délután volt, fáradtak is voltunk és nagyon szerettünk volna valamilyen normálisabb helyen megpihenni. A pihenőház vezetője, egy idősebb brit apáca éppen a maláriáját kúrálta valami jófajta Johnie Walker whyskivel és megesküdött rá, hogy ez az egyetlen valamirevaló gyógyszer malária ellen. Megesett rajtunk a szíve és befogadott minket. A szoba inkább egy cellára hasonlított, kb. 6-7 négyzetméteres volt. Egy szúnyoghálóval ellátott ágy, két karos szék (easy chair) egy asztal és valamilyen cementből kialakított szekrény, valamint egy hatalmas ventillátor képezte a berendezést. Az ablaka az épület mögötti szemétdombra nézett és egy közeli kaszárnyára. Vécé és fürdőszoba (zuhanyozó) a folyosó végén volt, de szemlátomást nagyon ügyeltek a tisztaságra.

Aznap estére meg voltunk híva az említett magyar családhoz vacsorára, akik valóban szép helyen, szép házban laktak, tágas nappali, három hálószoba, fürdőszoba, konyha és egyéb kiegészítő helyiségek álltak rendelkezésükre.

Ott tartózkodásunk során később több alkalommal hívtak meg minket vacsorára, amikor Kadunában voltunk. A ház asszonya, aki egy valóban bűbájos, a férjénél körülbelül háromszor súlyosabb egyéniség volt, minden ételféleségből egy adaggal többet készített, mint ahányan voltunk. Nagyon aktívan kínált minket, aminek talán az volt a hangsúlya, és ebben Miklóssal egyetértettünk, hogy egyetek, vegyetek, lehet, hogy mi éhen döglünk, mert

9

felzabáljátok az ételt előlünk, de hát akkor is, vegyetek még magatoknak. Ennek következtében rendkívül kínos volt, akármennyire szerettük is volna, hogy a megmaradt egy húst, vagy akármit, bárki elvegye magának. Később rájöttem, hogy bizony nem mindenütt divat az a trakta, amelynek eredményeként az ember (vendég) jóllakik. Lehet, hogy ez egy kispolgári csökevény, mármint az, hogy a vendégnek kellő mennyiségű ételt kell felkínálni, hogy jól érezze magát.

2000 márciusában, amikor néhány kollégámmal Kanadában jártunk és a meghívó a négy magyar orvost és a saját (kanadai) barátját vendégül látta vacsorára, olyan kevés étel került az asztalra, hogy senki nem mert belőle annyit szedni, amitől legalább félig jóllakik, melynek következtében a felkínált ételből még maradt is. Ennek illusztrálására csak azt a példát szeretném megemlíteni, hogy hét felnőttnek egyetlen, mélytányérnyi rizsen kellett osztozni. A fele megmaradt.

Bámultunk, ahogyan a boy felszolgálta a vacsorát, a kertész locsolta virágokat és megérkezett az éjjeliőr is, hogy éjszakára biztosítsa a bennlakók nyugalmát. Azt már nem tudom, hogy mit ettünk vacsorára, de arra emlékszem, hogy nagyon ízletes volt, még maradt is, és amikor kedves vendéglátóink visszavittek minket a „szállodába” csak arra volt erőnk, hogy befeküdjünk a szúnyogháló alá és nem figyeltünk a ventillátor dübörgésére sem, mely igen intenzíven és hatékonyan kavarta a levegőt a szobában.

Megérkeztünk Afrikába és ránk borult az első afrikai éjszaka.

******************************

A ventillátor dübörgésére ébredtünk, és arra, hogy fázunk. Már világosodott, kb. 6 óra volt. Az időszámítás az otthonival megegyezett, nem volt időeltolódás. Kinéztünk a szűk ablakon, melynek nem voltak ablakszárnyai, az itthoni fogalmak szerint nem lehetett kinyitni, hanem a csíkszerűen elvágott, egymásra hajló ablaküvegek hajlási szögén lehetett állítani egy kallantyú segítségével. Ha vízszintesre húztuk a kallantyút, a párhuzamos ablaküvegek között jött a levegő, ha lefelé húztuk, egymásra feküdtek és az ablak bezárult. Az ablak, a már említett szemétdombra nézett, mely helyenként füstölgött és néhány gatyára, trikóra vetkőzött katona végezte dolgát a szemétdomb mellett. Pulykányi madarak turkáltak a szemétben, és mindjárt rájöttünk, hogy ezek keselyűk. A levegő úgy nézett ki, mintha sűrű köd lenne. Hamar észrevettük, hogy ez por, pontosabban kissé vöröses színű homok, mely, ahogyan később megtudtuk, a Szahara felöl érkezik a száraz évszakban és harmatánnak (harmatthan, ha jól emlékszem az írásmódra) nevezték. Felkerestük a mellékhelyiséget. Komoly meglepetést okozott, hogy az „ülőhely” elvezető nyílása középről nyílott (most már itthon is így van) és az eredményes tevékenység nyomán felcsapó hidegvíztől az embernek az a benyomása támadt, a heveny meglepetésen kívül, hogy automatikusan kimossa az érintett szervet is. Már itthon figyelmeztettek rá, hogy nem szabad csapvizet inni, de még fogat mosni sem, de semmilyen lehetőségünk nem volt, hogy oltsuk a szomjunkat illetve, hogy megmossuk magunkat. Ezeket az intelmeket figyelmen kívül hagyva, rendesen megtisztálkodtunk és reggel 8 óra körül megjelentünk a reggeliző helyiségbe és érdeklődve vártuk a fejleményeket. A vendégek, néhány európai, sok indiai, pakisztáni, stb., valamint a helybeli személyzet, igen barátságosak voltak velünk. Megkerült röntgenes kollégánk is, aki szemüvegét törölgetve arra a következtetésre jutott, hogy ő ezt nem bírja, nem ilyen lovat képzelt magának és azonnal fel fogja hívni a Lagosban székelő Tesco megbízottat, akinek abban az időben csak az volt a feladata, hogy ellenőrizze a Tesco szakértőket, mert azonnal haza akar menni. Ki fog újulni az asztmája, nagy a meleg, nagy a por, mindenki fekete és hát ez az egész nem olyan, mint ahogyan otthon számított rá. Más országokban, ahol a szakértők száma nagyon magas volt, több száz, a létszámhoz, abban az időben, függetlenített párttitkár is dukált (például Algériában), hogy kellő ideológiai tevékenységet is sikerüljön kifejteni az

10

ideológiai fellazulás megakadályozására. Miklós, a röntgenes kolléga, beszámolt arról, hogy reggel már meglátogatta az előző napon még maláriás lázrohammal küszködő főnővért, aki akkor már jól volt, ebből is látni, hogy a Johnie Walker tényleg hatékony antimaláriás szer, rájött, hogy mi kommunista országból jöttünk és azonnal el akart zavarni minket. Nem kis könyörgésbe tellett, amíg kaptunk néhány nap haladékot, mondván, hogy az Egészségügyi Minisztérium úgyis elhelyez minket innét.

Feltételeztük, hogy miután előző napon már jártunk a Minisztériumban, valaki majd érdeklődést fog tanúsítani irántunk, hogy a további ügyeket intézhessük. Nem így történt. Úgy 10 óra körül már gyanakodtunk arra, hogy a Minisztériumban nem keltettünk igazán feltűnést, ezért arra gondoltunk, hogy hívunk egy taxit és bemegyünk a minisztériumba. Megkérdeztük, hogy mi a taxiállomás száma, mert a szálláshelyünkről telefonon szeretnénk taxit rendelni. A megkérdezett, a szálláshely egyik takarítója, nem értette, hogy mit akarunk. Többszöri próbálkozásra elmagyaráztuk, hogy telefonon akarunk taxit rendelni. Ezen igen elcsodálkozott, és majd meg szakadt a röhögéstől. Tudomásunkra hozta, hogy itt ez nem létezik, hanem kiállhatunk az útra, akkor esetleg felvesz minket egy taxi, és ha megegyeztünk a viteldíjban, majd elvisz minket oda, ahova akarjuk, de ne lepődjünk meg, ha nem egyedül vagyunk a taxiban, mivel ez itt nem szokás. Addig vesz fel embereket a taxis, amíg férnek bele. Kiálltunk hát az útra mindhárman és megpróbáltunk taxit fogni. A taxik többnyire zöld-sárgára festett Datsun típusú gépkocsik voltak, általában már eléggé megviselt állapotban, de viszonylag hamar megállt egy, amelyben senki nem ült, és beszállított minket a Minisztériumba. Ott hamar megkerestük azt a hivatalnokot, aki egy nappal korábban a segítségünkre volt. Ő elvitt minket a CMO-hoz (Chief Medical Officer), talán államtitkár helyettesnek felelt meg a beosztása, aki egy alacsony, pakisztáni ember volt, dr. Qureshinek hívták. Szigorúan szemügyre vett minket, majd melegen üdvözölt és egy rövid előadás keretében ismertette velünk a nigériai egészségügy fejlődését. Elmondta, hogy mióta rájöttek, milyen gazdag az ország, a feltárt olajforrások miatt, számtalan helyen épült új egészségügyi központ, úgynevezett Health Center, újabb kórházak, illetve kórházbővítések, stb. történtek. Beszereztek rádió adó-vevőket is, tehát nyugodtan lehet segítséget kérni, ha valami gond van egy vidéki kórházban. Érdeklődéssel hallgattuk a mondandóját, és amikor befejezte, elmagyaráztuk, hogy ez igazán lenyűgöző, de nekünk dr. Ata, az államtitkár, az ő főnöke, akivel Budapesten is beszéltünk, azt ígérte, hogy Kadunában fogunk dolgozni az egyetemi kórházban. Elnevette magát, majd egy Nigériát ábrázoló nagy falitérképhez invitált, ahol megmutatta, hogy ebben az államban, amit akkor Észak-Közép Államnak neveztek, Kaduna fővárossal, Kadunától északra van két kórház, melyből az egyik kb. 220 km-re van és Kafanchannak hívják, a másik, kicsivel messzebb, már közelebb a Szahara déli részéhez, kb. 400 km-re Kadunától és ez valamivel nagyobb kórház. A rádió adó-vevő készülékek meg arra kellenek, hogyha kolerajárvány van, megfelelő számban kérjünk kolera ágyakat. Kafanchanban igazán nagy szükség van egy fiatal orvosra, mert sokat kell operálni és segíteni a szüléseknél. Ledöbbentem, mert a CMO azt gondolta, hogy ez én leszek. Igyekeztem elmagyarázni, hogy Magyarországon ez nem így van, a hazai szakvizsga csak az infektológiai jellegű betegségek, valamint az ehhez csatlakozó egyéb, elsősorban belgyógyászati, illetve gyermekgyógyászati esetek kezelésére jogosít fel, de a CMO-t ez egyáltalán nem érdekelte. Mondta, hogy majd kellő jártasságra fogok szert tenni, és mindent megtanulhatok (szülészetet, sebészetet) a helyben működő Bangladesi, illetve indiai kollégáktól. Nem dobott fel igazán a közlés. Miklós eldöntötte, hogy most már tényleg elege van, az asztmája biztosan még jobban ki fog újulni és most már igazán keres egy telefont, ahonnét a Tesco megbízottat Lagosban felhívhatja. A CMO, egy „lócafingó” által hívatta azt a beosztottat, aki korábban segített nekünk (Mr. Zakari), és utasította, hogy milyen formaságok elintézésére van még szükség, mielőtt elindulunk végleges állomáshelyünkre. Egy darabig úgy volt, hogy Kafanchanba egyedül én megyek, a nejemmel, míg a röntgenes kolléga Katsinában fog

11

dolgozni, de végül a CMO kegyesen beleegyezett abba, hogy együtt maradhassunk. Mindenekelőtt valamilyen igazolásra volt szükségünk, hogy mi ott munkavállalók vagyunk, kaptunk egy Nigériában érvényes jogosítványt és elirányítottak minket egy bankhoz, ahol majd vezetni fogják a bankszámlánkat, kaptunk egy csekkfüzetet is, amelyről korábban már itthon megtudtuk, hogy egy kapitalista csökevény és a kapitalizmus rothadását bemutató olvasmányokból, filmekből tudtunk a létezéséről. Fogalmunk nem volt, hogyan kell használni, valamint kaptunk egy gépkocsivásárlásról szóló ígérvényt, hogy a bank által igazolt összeghatárig (3000 naira, kb. 4000 $) vásárolhatunk gépkocsit. Nagy izgalommal töltött el minket ez utóbbi lehetőség, mivel még sohasem volt autónk. Abban az időben a magánszemélyek által használt gépkocsik zöme Peugeot típusú autó volt és minden ott dolgozó szakértő, akikkel találkoztunk, azt ajánlotta, hogy ilyet vegyünk. El is mentünk egy Peugeot szalonba, de az általunk kinézett kocsi ára messze meghaladta azt a hitelt, amiért vásárolhattunk, ezért gyorsan olcsóbb autók után kezdtünk nézni. Volt még egy Morris képviselet és ajánlották a Morris Marina megvételét, de nem tetszett, valamint egy Opel képviselet, ahol egy Opel Capiten megvásárlására volt lehetőség, de ez sem tetszett végül kikötöttünk egy Renault kereskedőnél és megvettük életünk első gépkocsiját, egy R12-es típusú autót, mely a Magyarországon is forgalomban levő Dáciának felelt meg. Természetesen nem hozhattuk el azonnal, de elindíthattuk a papírmunkát.

A már említett magyar családtól tudtuk, hogy mielőtt elindulunk vidékre rendesen be kell vásárolni, hogy a mindennapi életünk lehetőleg zökkenőmentes legyen. A legfontosabb tárgy, amit meg kellett venni egy vízszűrő volt. Ez tulajdonképpen egy kb. 5 liter űrtartalmú emeletes edény, melynek a felső részében egy kerámia szűrőgyertya helyezkedett el. A vizet természetesen először meg kellett forralni, és csak utána szűrni. Vennünk kellett ezen kívül konyhai edényeket és, ahogyan egy akkoriban, velünk együtt érkező indiai kolléga mondta, a legfontosabb, hogy legyen jó és nagy termoszunk, amelyben meleg víz tárolható teához, kávéhoz. Ennek a fontosságáról valóban sokszor meggyőződtünk. Kadunában akkor több nagyobb bevásárlóközpont működött, amelyek mérete ugyan meg sem közelítette a jelenleg itthon meglevőket, de bizony nagyobbak voltak, mint egy akkori magyarországi áruház, vagy élelmiszerüzlet. Az első alkalommal, amikor a Kingsway-nek nevezett bevásárló helyre mentünk, a legfontosabb dolog számunkra az volt, hogy banánt vegyünk, melyet az üzlet előtt árultak és gondoltuk, hogy majd jól belakunk belőle, mivel itthon csak ünnepnapi tülekedések eredményeként juthattunk hozzá néha. Próbáltam az árus hölgynek elmagyarázni, hogy egy kilót kérek, de nagyon értetlenül nézett rám. Nem volt kiírva, hogy mennyibe kerül és megtippeltem, a hazai árak figyelembevételével, hogy kb. 1 nairáért talán adnak egy kilót. Az 1 nairás felmutatására széles mosoly terült el az árus arcán és a nagy bádogtálcán elhelyezett kb. 5 kiló banánt mind odaadta. Ehettünk kedvünkre. Aztán bevásároltuk a szükséges edényeket, a vízszűrőt és tartalék szűrő-gyertyákat, néhány üveg üdítőt, neszkávét, teát, gyertyákat, elemlámpákat és minden mást, amit szükségesnek tartottunk. Érdekes volt, hogy olyan gyertyát is árultak, amely fekete színű volt. Nem igazán értettük, hogy ebben mi a ráció, mivel kevesebb fényt szolgáltattak, mint a fehér gyertyák. Ezeket elszállítottuk a szálláshelyünkre, melyben gyakran magyar ismerőseink segítettek, esetleg taxival, vagy a minisztériumból kapott autó volt a segítségünkre. Csodálkoztunk a boltok és a már említett Hamdala szálló előtt árusító traderek áruválasztékán, ahol érdekes faragványok, szőttesek és egyéb tárgyak voltak kitéve, elsősorban külföldieknek. Kadunában nagyon sok külföldi élt és dolgozott. Ezek elsősorban a brit nemzetközösség országaiból származtak, angolok, ausztrálok, sok indiai és pakisztáni, illetve egyiptomi és Fülöp-szigeti volt ott. Természetesen magyarok is voltak Nigériában, de északon Kanoban laktak, valamint az ország más részein, elsősorban Lagosban éltek. Elvtársi segítségként más „szocialista” szakértők is jelen voltak, de ezekre, gondolom ránk is, már a megjelenésükből és a viselkedésükből is rá lehetett ismerni, amint, például a szovjetek, többnyire csoportosan lepték el az egyes bevásárló

12

helyeket és nem leplezett csodálkozással és igyekezettel próbáltak meg szert tenni a kapitalisták által gyártott árucikkekre, vagy ahogyan én igyekeztem banánt venni, mielőtt még bármi mást vettem volna. Vettünk még egy nagyobb teljesítményű rádiómagnót, kazettákat, szúnyoghálót, szúnyogok elleni füstölőket és egyebeket.

Voltak házhoz járó traderek is, akik nagy bőrzsákban cipelték a különböző csecsebecséket, természetesen külföldieknek. Hozzánk is beállított egy nagydarab, szőrös fekete trader a misszionárius szálláshelyre és a szűk cellában kiborította a földre az árukészletét, melyet nagy ámulattal figyeltünk. Gond nélkül rábeszélt minket, hogy a normál ár legalább 5-10-szereséért vegyünk meg néhány cuccot, melyet az anyagi helyzetünk mérlegelése után meg is tettünk. Pontosan már nem emlékszem, hogy ezek mik voltak, de arra emlékszem, hogy elég jelentős összegért vásároltunk meg egy színes üvegből készült nyakláncot, amiről a trader azt állította, hogy achát, amely féldrágakő, de hát mi még nem láttunk ilyet. Csak akkor jöttem rá, hogy nem az, amikor éppen úgy eltört, mint az ablaküveg. Őszintén átéreztem azoknak az indiánoknak illetve egyéb bennszülötteknek a helyzetét, akik korábban valóban színes üveggyöngyökért adtak komoly értékeket, aranyat, elefántcsontot, fűszereket, rabszolgákat, stb. néhány száz évvel korábban, a gyarmatosítások idején.

Nigériában annak idején, amikor odaérkeztünk, katonai kormányzat volt és egy korábban hatalomra került tábornok, Gowon, volt az elnök. A hivatásos katonaság, illetve a katonai foglalkozás nagy respektusnak örvendett. Az egyes államok élére állított katonai kormányzók, élet-halál urai voltak. Nem egészen 10 évvel a biafrai háború után, mely az ibo törzs által lakott délkeleti területek elszakadásának megakadályozására irányult, ahol az ország olajkészletének legjelentősebb része volt található. A három nagy törzs, a hauszák, jorubák és az ibók, akik akkorra már juthattak valamilyen szerephez, dominálták az országot, de kb. kétszáz kisebb törzs is élt az országban, akik egymástól teljesen eltérő nyelvet beszéltek, de az egyik hivatalos nyelv az angol volt. Nem volt ritka a véres leszámolás a törzsek között, és a helyzetet még tovább nehezítették a vallási különbségek. Az északi törzsek, a hauszák, elsősorban muzulmánok, a déli törzsek, a jorubák és ibók, keresztények voltak. Később, ahol dolgoztam a kollégák, illetve az ismerősök elmesélték, hogy a háború nagyon brutális volt. Amikor kitört, az ibókat, ha nem tudtak elmenekülni, ott ahol voltak, azonnal lemészárolták. Volt olyan, ahogyhallottam, hogy az ibó nemzetiségű tanárt a saját tanítványai verték agyon, illetve bozótvágó késekkel vágták le a végtagjait és az út menti árokba dobták a megcsonkított halottakat. Egy ibó kolléganőtől hallottam később, hogy nagyon szenvedtek a sóhiánytól a háború vége felé.

Ezek a leszámolások végtelenül kegyetlenek voltak és nemcsak Nigériában. Az ottani napilapban olvastuk, hogy a mai Zaireban, egy ásványi kincsekben, gazdag tartományban kitört lázadás során, összeterelték az ott dolgozó fehér szakértőket egy „resthouseba”, majd a fegyveresek körbeállták az épületet, és addig tüzeltek, amíg élő ember volt még a helyiségben. A színes fénykép, amit leközöltek a Newsweekben, jól mutatta azt a rémületes helyzetet, ahogyan ezeket a szerencsétlen férfiakat és nőket érte a halál. Látszott a halálba merevedett pozitúrákon, hogy minden idegszálukkal igyekeztek menekülni, elbújni a gyilkos golyók elöl, eredménytelenül. Szintén az említett napilapban olvastuk, hogy a kisebb törzsek nem ritkán vállalkoztak arra, hogy a rivális másik falut kiirtsák. Csak azok maradtak életben, akik el tudtak menekülni az őserdőbe. Ezek, később visszatérve, bosszút álltak. A helyi lakosokon látható törzsi jelzéseknek is az volt az értelme, hogy az ilyen leszámolások során rutinszerűen bekövetkező gyermekrablások esetén az elrabolt gyermekeket később meg lehessen ismerni. Legalábbis így hallottam ezt a történetet.

Fő napilapjuk a New Nigerian címet viselte és ebből lehetett tájékozódni a világ fontosabb eseményeiről. A bőségesen folyó olaj, és a rendkívül gyenge infrastruktúra eredményeként a benzin ellátás gyakran katasztrofális volt. Nem volt ritka, hogy hosszú sorok álltak a benzinkutaknál és mindenki, csak meghatározott mennyiségű, például 20 liter benzint

13

kaphatott. A rend fenntartására katonák ügyeltek, akik hosszú botokkal ütlegelték mindazokat, akik a sor éléről akartak benzint kapni.

Ilyen helyzet alakult ki akkorra is, amikor végleg eldöntetett, hogy mikor indulunk. Kb. 2 heti ügyintézést követően a minisztérium a rendelkezésünkre bocsátott egy Volkswagen mikrobuszt. Kb. 3-4 órát álltunk sorban egy benzinkútnál, amíg kaptunk annyi üzemanyagot, hogy el tudtunk indulni állomáshelyünkre, Kafanchanba, mely kb. az ország közepétől kicsit északra, Kadunától észak-keletre volt. Március elején, a száraz évszak vége felé, igen meleg volt. 40 fokos melegben indultunk utunkra, patakokban folyt rólunk a víz és nagyon szomjasak voltunk, de olyan érdekes volt a táj számunkra, a viszonylag jól megépített út mellett sorakozó vályogfalvak, az utak mellett mindenfélét áruló emberek sokasága, akik viszont minket bámultak, hogy nem is nagyon figyeltünk saját nyűgeinkre.

**************************************

Már délután 5 óra körül lehetett, amikor megérkeztünk Kafanchanba és egy úgynevezett Government Resthouseban szállásoltak el minket. Kafanchan, melyet túlzás volt városnak nevezni, de a minisztériumban mindig így hivatkoztak rá és az ittlevő kórházat „specialist” kórháznak nevezték, kb. 10000 lakosú falu volt, tele sárkunyhókkal, de volt számos, betontéglából épített lakóház illetve épület is. A város egy vasúti csomóponton helyezkedett el, melyet még az angolok építettek és egy kis kórházat is emeltek, hangsúlyozandó a hely fontosságát. Ez volt a „specialist hospital”.

Az előkelően „Government Resthouse” - nak nevezett szálláshely a falun kívül helyezkedett el és abból állt, hogy egy kb. futballpályányi területet körbeépítettek aprócska házakkal, melyek mindegyikében két – két, külön bejáratú szoba volt, mely 2 – 2 vendég elhelyezésére volt alkalmas. A szobákhoz fürdőszoba és egy kis terasz tartozott. Vízvezeték, villany, illetve villanybojler emelte a komfortfokozatot. A szoba berendezését egy széles, szúnyoghálós ágy, egy kis asztal és két szék, valamint egy ventillátor a mennyezeten, és egy masszív betonszekrény képezte.

Nagyon tikkadtak voltunk mikor megérkeztünk és a megcsodálásunkra elősereglett alkalmazottak, akik közül többen fehér pincérmellényt viseltek, kellően együtt éreztek romos állapotunkkal és a főpincér, Manu, egy nagy üveg hideg vizet hozott szomjunk enyhítésére. Megmutatták a szobáinkat és mondták, hogy este 7-től lehet vacsorázni, mert a napi háromszori étkezés hozzátartozik az ellátásunkhoz, amíg ott lakunk. A „Government Resthouse” – hoz egy nagyobb központi épület, ahol étterem és egy hall volt, valamint egy generátorház tartozott. A generátort este 6-kor bekapcsolták és este 10-kor ki. Amikor odaérkeztünk éppen volt dízelolaj a generátorban, így működött a villany és melegvíz is folyt a bojlerból. A víz ugyan kicsit sáros volt, de kit érdekelt. A meleg víz létezése azért volt fontos, mert ezt a vizet le tudtuk szűrni és így gyárthattunk magunknak olyan vizet, amelyet biztonsággal meg tudtunk inni, illetve fogmosásra használhattuk. A fürdővízbe egy Kadunában vásárolt, erősen klóros fertőtlenítőszert (Dettol) tettünk, és egy darabig állni hagytuk a vizet, hogy kellően biztonságos legyen.

Már nem tudom, hogy mi volt az első vacsoránk, de nagyon jól esett. Előkerült az intézmény igazgatónője is, egy díszes ruházatba öltözött csinos fekete hölgy, aki nagyon kedvesen örült a jöttünknek. Miután este 10-kor megszűnt a világítás, semmit nem lehetett tenni a lámpa melletti beszélgetésen kívül, de nem is volt rá kedvünk, nagyon fáradtak voltunk.

A kórházban tudtak az érkezésünkről és egy lepusztult Land Rovert, küldtek értünk másnap reggel. A kórház a falu közepén helyezkedett el, és ahogyan közelítettünk a faluhoz egy újonnan épült igen nagyméretű házat láttunk meg, melyről, bár nem volt még készen, azt

14

hittük, hogy az a kórház, de az autót vezető sofőr megmagyarázta, hogy a ház a kórházi gyógyszerészé. A kórházigazgató, egy dr. Siddiqui-nek nevezett Bangladesből származó orvos volt, akiről nem derült ki igazán, hogy milyen orvosi szakmához ért, vélhetően mindenhez, de elsősorban a pénzcsináláshoz. A felesége is a kórházban dolgozott, az úgynevezett szülészeti osztályt vezette és a férje is ott segített neki időnként. Imádtak császármetszéseket elkövetni. A kórházban dolgozott még egy indiai sebész, aki valóban értette a szakmáját, de mivel sok dolga volt állandóan, igyekezett szelektálni, hogy mi az, amit elvégez és mi az, amit nem. Ez, mint kiderült, nem ritkán emelte a mortalitási százalékot, de igazán senkit nem érdekelt. Még egy indiai szemész dolgozott a kórházban és mi, a röntgenes kollégával egészítettük ki a létszámot. Időnként 1-1 frissen végzett nigériai kolléga érkezett, akik gyakran úgy érezték, hogy az orvosi szakma teljes birtokában vannak, ideértve az operatív szakmákat is, de különböző időtartamokra más indiai, pakisztáni, Fülöp-szigeti és egyiptomi orvos is dolgozott ott. A kórházat is egy generátorról látták el árammal, de mivel nem volt, mint ahogy szokott, dízelolaj, így villany sem volt és nem működött semmi, tehát röntgenezni sem lehetett.

Mondtam Miklósnak, hogy próbálja meg gyertyával, de nem jött össze a dolog. Akkorra ő már elintézte, hogy tulajdonképpen csak a minimális időt fogja ott eltölteni és 6 hónap után, hazamegy, tehát autót sem igényelt magának. Még Kadunában addig járt utána annak, hogy honnan lehet Lagosba telefonálni, hogy kiderítette, a kadunai szálláshelytől nem messze egy középiskola van, ahova bekéredzkedve megengedték neki a telefonálást. Néhány próbálkozás után sikerült megállapodnia a Tescos képviselővel, hogy ő olyan igen nagyon beteg, hogy ezt a megpróbáltatást nem fogja túlélni, melyet igen megértően tudomásul vettek és ettől kezdve a minisztériumban és a későbbi munkahelyünkön is gyakorlatilag csak a centit vágta, hogy mikor érkezik el a hazautazás napja. A mi visszatérésünk még elég messze volt és tulajdonképpen érdeklődéssel vágtunk neki a feladatnak.

Miklós, egyébként, ha nem volt dolga, ha nem volt villany, az idejét az igazgató úr szobájában töltötte el. Igyekezett beszélni vele angolul. Jellegzetesen krákogott, talán a kiújult asztma okán, ha nem volt biztos abban, hogy az elmondott angol szöveg megfelelő volt és a „should”, illetve a „would” szavak alkalmazásában teljes volt a káosz, amit ő is tudott, ezért sokszor korrigálta, illetve visszakorrigálta önmagát. Miklós csalhatatlan érzékkel választotta ki azokat a személyeket, akikkel célszerűnek látszott jóba lenni. Ilyen természetes személy volt a kórházigazgató is, de még Kadunában megszagolta, a minisztériumban, hogy célszerű összebarátkozni a minisztériumi „chief accountant”-al (főkönyvelő), aki egy pakisztáni úr volt, már nem emlékszem a nevére, de arra igen, hogy amint lehetett, meghívta magához Magyarországra, és aki, pechére, tényleg elutazott látogatóba, amikor Miklós már otthon volt. Való igaz, hogy ennek az úrnak a jóindulatától sok minden függött. Különösen az, hogy a fizetésünket milyen gyorsan utalják át, valamint a különböző pótlékokat hogyan kapjuk és mikor. Később a „chief accountant” beszámolt az élményeiről és azt mondta, hogy nagyon jól érezte magát Miklóséknál, és voltak olyan zenés helyen, Mátyás pince, ahol a zenészek nagyon hasonlítottak őrá.

A minisztériumban, egyébként, számomra legalábbis meglepő módon, volt néhány, még a gyarmati idők óta ott működő hivatalnok, akiket, ahogyan az egyik elmesélte nekem, vélhetően azért kértek fel a maradásra, hogy valaki értsen az ügyvitelhez. Érdekes volt tapasztalnom, hogy a nigériai kormányhivatalnokok egy része is még nosztalgiával tekintett a gyarmati időkre, amikor azért rendesen működtek a hivatalok. Az egyik legfontosabb dolog volt, hogy akkor még meg tudták számolni egymást. A függetlenség kivívása utáni időben ugyanis ez már nem volt lehetséges, mivel ezek a népszámlálási próbálkozások minden alkalommal komoly feszültségekhez, puccsukhoz és egyéb véres leszámolásokhoz vezettek. Ennek legfőbb oka volt, hogy az egyes törzsek, főleg a nagyobbak, gond nélkül hozzá adtak

15

néhány milliót a saját létszámukhoz, mivel a központi költségvetésből való részesedésük létszámfüggő volt.

A kórházban, a kölcsönös bemutatkozás után megbeszéltük, hogy kinek mi lesz a feladata, ami nem volt igazán bonyolult. A röntgenes kolléga feladata volt, hogy várja, amíg megjön a villany, és akkor próbáljon valamit dolgozni. Miután világossá tettem, hogy semmiképpen nem akarom magamat itt sebésszé, vagy nőgyógyásszá átképezni, abba maradtunk, hogy a férfi betegek ambulanciája, a férfi és női betegek „belgyógyászati” kórterme, a gyermekgyógyászati kórterem, valamint a tuberkulózisos elkülönítő „tartozik” hozzám. Ez kb. napi 120 fekvőbeteget, illetve ágyat jelentett, ami a korházi kapacitásnak több mint a fele volt. A vizitelést el kellett kezdenem reggel fél kilenc körül és kb. délre végeztem, majd elmentem az ambulanciára, ahol az ott megjelenő 100 - 200 beteget már egy tapasztaltabb férfi ápoló megrostálta és csak a megmaradó 30-50 beteget hagyták meg nekem. Ezekkel kb. délután fél háromra - háromra végeztem, utána mentem a „Government Resthouse”-ba. Az ügyeletek beosztása nem volt gond, hiszen minden olyan esetben, amikor nem kellett valakit megoperálni, engem hívtak. Ez általában minden éjszaka így volt, esetenként többször is. Nejem ez alatt az ivóvízgyártással, mosással és egyéb ilyenekkel foglalkozott, de a legfontosabb feladata az angol nyelvtanulás volt, mivel egy szót sem tudott angolul, amikor kiértünk és mély rémület töltötte el, amikor a cingár, a szobát kitakarítani akaró vékony takarítóember, akit Shehunak hívtak, angolul üdvözölte és be akart menni a szobába. A félreértést hamar tisztáztuk és attól kezdve nem volt semmi gond.

A kórház, „specialist hospital” összesen kb. 220 ágyas volt. Egy férfi és női ”belgyógyászati” kórterem, egy gyermekgyógyászati kórterem, sebészeti „osztály” és szülészet – nőgyógyászat, valamint egy röntgen, labor és hátul a kórház kertjének a végében egy düledező tuberkulózisosztály, 1 – 1 női illetve férfi kórteremmel, alkották a műintézményt. A kert egy másik végében állt a kórházi konyha, valamint a vele egybeépített mosoda, ahol a kórházi textíliát mosták kézzel. A szennyvíz ott folydogált a konyha körül, de ez senkit nem érdekelt. A kórházi osztályok némelyike igen újnak látszott, ilyen volt a röntgen osztály és a vele egybeépített labor is. A kórházhoz egy gyógyszertár is tartozott, ahol a gyógyszerek általában igen rövid ideig tartózkodtak, mert pillanatok alatt ellopták őket, ezt többnyire a főgyógyszerész követte el, ahogyan hallottam, és vélhetően ebből épült a korábban említett szép nagy ház is. Abban az időben a legkeresettebb gyógyszer, amiért a piacon is sokat lehetett kapni, az ampicillin (antibiotikum) volt. Az udvar egyik szegletében állt egy általában zsúfolt hullaház, melyet a folyamatosan terjengő jellegzetes szagról és a ház környékének az állatvilágáról (patkányok, hatalmas, kövér gyíkok) és a magasra megnövő fűről lehetett azonosítani. Ide hozták azokat, akiknek éppen nem voltak ott a hozzátartozói, illetve akik baleset áldozatai lettek. A többnyire több napos hullákat ilyenkor úgynevezett igazságügyi boncolásnak kellett volna alávetni és ez a legfiatalabb doktor kényszerű kötelessége volt, gyakran az enyém. Ennek a munkának az elvégzését viszont megfizették. A vizsgálat elvégzéséhez semmilyen eszköz nem állt rendelkezésre és miután a patkányokat illetve a kövér gyíkokat, a rendelkezésre álló segéderőkkel sikerült eltávolítatni, általában megtekintettem, hogy az elhunyton milyen külsérelmi nyomok vannak, melyek éppen elég súlyosak voltak ahhoz, hogy valaki meghaljon. Az áldozatokon többnyire durva fejsérülések, a mellkas összenyomódása és egyéb deformitások voltak láthatók. Az épület mellett egy ösvény vezetett a kórház mellett felépült 3 új ház, az orvoslakások irányába. A kerítéstől nem messze állt a generátorház, ahol a megérkezett üzemanyag általában csak átmeneti ideig volt, mert pillanatok alatt eladták. Nem hiszem, hogy a kiváló igazgató tudta nélkül. A kórházi udvaron hatalmas faládák hevertek, ahogyhallottuk, már hónapok óta, de mivel senki nem nyitotta ki őket, senkinek nem volt fogalma arról, hogy mi lehetett bennük, de senkit nem is érdekelt. Néhány láda már egy kicsit meg volt rogyva. Vélhetően valamilyen berendezési, felszerelési tárgyak lehettek bennük.

16

Az hogy hány ágy volt tulajdonképpen a kórházban, senkit nem érdekelt, mert azokat a szerencsétleneket, akik nem ritkán igen messziről érkeztek, volt olyan, aki már igen súlyos állapotban, nem lehetett elküldeni azzal, hogy nincs hely, jöjjenek vissza másnap, vagy később. Ilyenkor az volt az eljárás, ha az ágyak már beteltek, hogy a nővér, aki többnyire férfi volt, leterített egy pokrócot két ágy közé, vagy ha már az is betelt, akkor a két ágysor közé, illetve ha már az sem volt, akkor a kórtermek körül kiépített széles, fedett folyósóra. Ez többnyire elég kapacitást jelentett. A betegeket az esetek legnagyobb részében a rokonság kísérte és, ha nagyon rossz állapotban voltak, vagy tudni lehetett, sajnos ilyen gyakran előfordult, hogy nincs segítség, a hozzátartozók végtelen türelemmel kivárták az utolsó perceket, majd hangos jajgatással búcsúztak halottaiktól. Kórboncolás, szövettan, meg ilyesmi az nem volt.

A kórtermekben 1-1 főnővér irányításával többen dolgoztak, akik az ápolási feladatokat látták el, illetve takarítást végeztek. A kórtermekben a betegek általában saját koszos, rongyos ruháikban feküdtek az ágyakon és a kórtermekben mérhetetlen kosz volt. Különösen a kórtermek végében elhelyezett „vizesblokk” volt elképesztő. A betegek naponta egyszer kaptak enni, ami azt jelentette, hogy dél körül behoztak a kórterem közepére 1 nagyobb vödröt és az egyik konyhai dolgozó a betegek által odatartott pléhtányér mindegyikébe a kezével mert valami ennivalót, ami valamilyen sűrű állagú főzelékféle, vagy rizs volt. Megérkezésem után mellém rendeltek egy tolmácsot, illetve mindjárt rám akaszkodott az egyik alkalmazott, hogy majd ő fog tolmácsolni, de mivel folyamatosan részeg volt és mindent igyekezett ellopni, ami a keze ügyébe esett, még a legnyomorultabb tuberkulózisos kórteremből is ellopta a gyógyszert, hogy valami helyi piát vegyen magának, hamarosan más valakit adtak mellém, akinek Yakubu volt a neve. Egy vidám nagyfejű fiatalember volt, aki több helyi nyelvet beszélt és ő végig velem maradt a későbbiekben is. Az első ténykedéseim közé tartozott, hogy, miután az igazgató úr megengedte, a helyi „ÁNTSZ” képviselőjével együttműködve minden nap ki kellett takarítani a kórtermeket, mégpedig úgy, hogy aki mozogni bírt az kiment és a cementpadlót fertőtlenítős vízzel fel kellett mosni. Hetente egyszer a matracokat is el kellett mozdítani az ágyakról és ilyenkor az „ÁNTSZ” helyi képviselője a menekülő csótányokat igyekezett valamilyen szerrel befújni, de mivel egyszerre csak egy nagyobb flakonnal hozott, az első néhány ágy után már elfogyott a szer. Ilyenkor a személyzet mechanikus eszközökkel próbálta a csótánysűrűséget csökkenteni, nem sok sikerrel, mert az utánpótlás mindig bőséges volt. Elmentem a gyógyszertárba és feltérképeztem, hogy milyen gyógyszereket nem loptak el még és ezeket próbáltam a betegeknek rendelni. Majd elmentem a kórházi raktárba is, ahol bizony voltak még el nem lopott pizsamák és pokrócok, valamint találtam néhány ételes vödröt és merőkanalat is. Ezt követően elrendeltem, hogy csak merőkanállal lehet ételt osztani és a betegeket időnként, beöltöztettük pizsamába.

A kórházban semmilyen vizsgálat nem állt rendelkezésre, illetve csupán a kislaboratóriumi vizsgálatokat lehetett elvégeztetni, maláriakenetet nézetni és parazitológiai vizsgálatokra volt mód. Ha volt éppen villany, Miklós tudott néhány röntgenfelvételt készíteni. Még EKG készülék sem volt, pedig mindenféle szívbeteg akadt szép számmal. Amikor egy későbbi ügyintézés során ezt megemlítettem a pakisztáni CMO-nak, azt mondta, hogy biztosan úgy gondolom-e, hogy egy kórházban szükség van EKG-ra. Felvilágosítottam, hogy bizony ilyen eszközöket az Egyesült Királyságban (mindig ez volt a standard, hivatkozási pont), már a század első felétől rendszeresen használtak, akkor kissé elcsodálkozott, de a „specialist” kórházba nem sikerült EKG gépet szereznem.

A vizitet kórteremről kórteremre haladva végeztem az aktuális főnővérem kíséretében és mielőtt gyógyszert rendeltem volna, időnként meg kellett néznem a gyógyszer nevét egy, még Magyarországról hozott igen jó könyvben, ahol az azonos hatóanyagokat tartalmazó gyógyszerek voltak felsorolva alfabetikus sorrendben. Ennek a könyvnek, illetve más

17

segédanyagoknak a szállítása, például fonendoszkóp, mivel kórházi köpeny nem volt, hanem civilben dolgoztunk, egy kisebb vászontáskát igényelt, ami mindig a vállamon lógott, és így hamarosan elneveztek táskás doktornak, mivel nem mertem sehova letenni, bár volt egy úgynevezett orvosi szoba, ahol le lehetett ülni és időnként még kávéivásra is volt lehetőség. Érdekes módon, néhány indiai kolléga a kávét, mely nagyon híg neszkávé volt és sűrített tejjel javítottak az ízén, kiöntötte a csészéből a kistányérba és onnét szürcsölte fel. Gondoltam, ez valamilyen helyi népszokás.

Kedvenc főnővérem Paul Anthusi volt, aki egy kisebb törzsből származott. Igazi úriember benyomását keltette. Minden reggel makulátlan fehér ruhában jelent meg, apró levél motívumokkal dekorált arca mindig frissen borotvált volt és igen készségesen állt rendelkezésre, igyekezett fegyelmet tartani és szemlátomást megértette, hogy mégis mit akarok a betegekkel, ami még az „orvos” kollégáknak sem volt mindig evidens. Az ott tartózkodásom alatt kezdett udvarolni az egyik beosztott segédnővérnek, akit Hajara-nak hívtak, igen szerelmes lett, és a hölgyet megtisztelte azzal, hogy a harmadik, vagy negyedik feleségének választotta. Paul, hithű katolikus volt, de az ilyen kérdésekben nem igazán követte az egyház útmutatásait. A többi feleség, akiket időnként elhozott az általa felügyelt kórterembe, közömbösen figyelte a kibontakozó kapcsolatot. Amint ott megtudtam, nagyon gazdaságos több feleséget tartani. Az egy vagy kettő dolgozik a földeken, a harmadik a piacon árul, vagy vásárol valamit, és a negyedik vigyáz a gyerekekre. Ilyen körülmények között a férjnek nem sok dolga van, csak annyi, hogy az asszonyokat ellássa kellően, szexuálisan is. Yusufu, a sofőr, akinek azt hiszem három felesége volt, egyszer azért jött hozzám betegként, mert elmondása szerint a harmadik menet már nem volt olyan könnyű aktus, mint korábban. Azt hiszem, csak valamilyen vitaminokat javasoltam neki.

A vizit alatt elrendeltem, hogy milyen gyógyszerelést gondolok a betegeknek, de az örök rejtély volt, hogy ebből mit kaptak meg. A vizitet követően a kórrajzokat, melyek vékony, zöldes papírlapok voltak, és amelyekre a beteg kórtörténetét és a fontosabb klinikai leleteket is ráírtuk, a nővér elvitte a gyógyszertárba, és onnét visszahoztak valamit, ami éppen akadt. Recept felírás nem volt. Az ambulanciás vizsgálat során rendelt gyógyszereket a betegek a gyógyszertárból megkapták, ha volt. Az ambulancián rendelt gyógyszerek kiosztását is időnként ellenőriztem, de a 3 napnál hosszabb időszakra, mondjuk 1 hétre rendelt gyógyszereket, a gyógyszerész egyszerűen nem adta oda. Ezért eleinte sokat balhéztam vele, de megértettem, hogy teljesen eredménytelen a szakmai érvek felsorakoztatása. Abból indult ki, és valamilyen igazsága volt is, ahogyan később tapasztaltam, hogyha a betegek tudtak, visszajöhettek 3 nap múlva, de ha több gyógyszert kaptak, azt a szerencsétlenek, gyakran eladták a piacon, hogy enni is tudjanak.

Életünk tulajdonképpen a kórházban és a „Government Resthouseban” zajlott, semmilyen szórakozási, vagy egyéb időtöltési lehetőség nem volt. A társadalmi életet az jelentette, hogy a faluban dolgozó néhány nem nigériai szakértő felkereste egymást. Azok, akik laktak már valamilyen házban, meghívták azokat, akik a resthouseban laktak, illetve másokat. Így meghívott minket, például a kórházigazgató, akinek a háza mellett egy tollaslabda pályát építettek ki, és amíg világosság volt, lehetett ott játszani. Volt 2 idősebb ceyloni mérnök, akik egy árnyalattal feketébbek voltak, mint az ottani nigériaiak. Egy házban laktak és szemlátomást igen jól érezték magukat. Egyik este hozzájuk voltunk hivatalosak, igyekeztünk kiöltözni, és mivel a resthouse mögött volt a házuk néhány száz méterrel, más választásunk nem lévén, gyalog indultunk a magas fűben, már sötétedés után, elemlámpával keresve az ösvényt a házaikhoz. Finom fűszeres vacsorát kaptunk, hideg sört ihattunk utána, amely egy olyan hűtőszekrényből származott, amely nem villannyal, hanem valamilyen petróleumégővel is működött, így akkor is volt benne hűtés, amikor éppen nem volt villany, de mivel az ő házuk a közeli iskola generátorától kapta a villanyt, volt világítás. Tulajdonképpen ez volt az első vacsorameghívásunk, jól elbeszélgettünk és ettünk, ittunk,

18

csak kicsit zavart az a körülmény, hogy vendéglátóink puszta kézzel turkálták az ételt és a lerágott csontokat maguk alá, a szék alá hajították. Ilyet még nem láttunk. Később a tök sötétében visszabotorkálva megállapítottuk, hogy milyen érdekes itt az élet, legalábbis, ami az ilyen vacsorameghívásokat illeti. A resthouseban felkerestek minket a munkatársaink, akiket legfeljebb teával, kávéval tudtunk megkínálni, más nem volt. A resthouseban az ételeket az udvaron sütötték, főzték és általában 3-4 féle ennivaló volt. Reggelire mindig omlett, melynek a felszínén gyakran ott maradt a pincér kormos ujjának a lenyomata. Az ebéd valamilyen húsféle volt, melyet egy nagy hűtőszekrényben tárolt valamilyen húsból vágtak le, csak az jelentette a gondot, hogy a hűtőben, mivel nem volt hűtés, a hús inkább rohadt, de ez gyakran nem zavarta őket abban, hogy megfőzzék nekünk. A jobbik eset az volt, ha csirkehúst készítettek, mert azt valóban frissen vágott csirkéből állították elő. Ezek nem tápos csirkék voltak, hanem kemény húsú, szívós jószágok, nem volt könnyű őket elfogyasztani. Vacsorára általában az ebédhez hasonló, vélhetően valamilyen maradék kaja volt. A resthouse éttermében, az ott lakók számától függően, kb. 10 -15 vendég étkezett. Volt egy Namíbiából érkező házaspár, nagyobbacska gyerekkel, akik a közeli középiskolában tanítottak. Voltunk mi hárman, valamint egy skót rajztanár, aki szintén ebben az iskolában tanított és folyamatosan olyan részeg volt, hogy nem ment be az óráira, mert nem bírt menni. Az iskola igazgatója időnként oda jött vele ordítozni, de nem használt semmit. A Johnie Walkert szerette ő is, és gond nélkül meg tudott inni naponta 1 üveggel. Időnként volt még 1-2 ideiglenesen arra utazó személy, például egy idősebb angol úr, aki gyömbért termesztetett a környéken és jött megnézni mi a termés. Aztán egy másik, már nyugdíjas korú brit technikus, aki a faluban működő valamilyen javító üzemben, melyet a Munkaügyi Minisztérium tartott fenn és az ő dolguk volt a későbbiekben az áramszolgáltatás megszervezése is, dolgozott ideiglenesen, mert valakit helyettesített. A felesége egy már nem fiatal, de így is láthatóan nagyon széparcú fekete hölgy volt, akit Aminának hívtak. Hagyományos ottani ruhában járt és nem ült oda az asztalhoz, hanem kint kuporgott, amíg az úr étkezett. Az úr elmesélte, hogy ő már legalább 40 éve él itt és nem akar Nagy Britanniába visszamenni. Mindig elhencegett, hogy ő eddig már ötezer angol fontot gyűjtött össze, ami biztosan nagy pénz volt, legalábbis nekünk, de másokat nem igazán érdekelt. Az asztaltársaságunkhoz csatlakozott még egy másik brit úr is, aki szintén az említett iskolában tanított angol nyelvet és földrajzot. Mr. Walkernek hívták és egy nagyon barátságos, szimpatikus fiatalember volt, Afrika igazi szerelmese, korábban Malawiban dolgozott és ki akarta próbálni Nigériát is, de azt mondta, ha lejár a szerződése más országot fog keresni.

Ővele sokáig tartottuk később is a kapcsolatot, amikor már házban laktunk, körülbelül fél év múlva, akkor is gyakran meglátogatott minket. A vacsora után ezek a beszélgetések voltak a legfontosabb kikapcsolódási lehetőségek, mert sok érdekes történetet hallottunk, és ami számunkra igen fontos volt, gyakoroltuk az angol nyelvet.

Egyik alkalommal, amikor a töksötétben, elemlámpával botorkáltunk vissza a szobánkba, és az egyik pincér ment még előttünk megvilágítva az utat, egy kb. méteres fekete kígyó tekergett át az úton, amitől majdnem szívbajt kaptunk. Kísérőnk, aki gumi szandált viselt, rávetette magát és szinte félig extázisban, vérben forgó szemmel taposta a jószágot, ami nem volt igazán nagyon bölcs cselekedet, mert egy fekete mambáról volt szó, ami nagyon veszélyes mérges kígyó, de ezúttal győzött a taposó ember, és amikor a kígyó kissé elalélt, megfogta a farkát, és nagy lendülettel bedobta a fűbe. A későbbiekben, ha kígyókat találtunk, vagy más állatokat, azokat már magunk intéztük el egy bozótvágó késsel.

A „Government Resthouse”-ban dolgozó pincérek és alkalmazottak igen barátságosak voltak velünk. A Joseph nevű dolgozó, miután már volt autónk, hozta a terhes feleségét, hogy vigyük be a kórházba szülni, mert már nagyon előrehaladott volt a dolog. A kérést természetesen, készséggel teljesítettük. Majdnem sikerült megszülnie az autónkban, de

19

szerencsére, azon kívül, hogy a magzatvíz elfolyt az autóban, a frissen vásárolt huzatra, más nem történt.

Az éjszakák általában csendesek voltak, nem volt jellemző a kutyaugatás sem, de ahogyan sötét lett, megszólaltak a tam-tam dobok, amellyel tulajdonképpen mindenről tudtak információt küldeni egymásnak az egymástól távol levő falvak lakosai.

Az én éjszakáimat még az tette kissé macerássá, hogy csaknem minden éjjel be kellett mennem a kórházba, volt amikor többször is. Mivel otthon ügyeltünk, szerencsére, elküldtek egy ügyeletes, úgynevezett mentőautót, mely nap közben nem betegszállítással, foglalkozott, és nem lehetett kihívni, ha valaki rosszul volt, hanem a kórházi sofőrök egyéb áruszállítást bonyolítottak vele. Ez a mentőautó egy elég lepusztult terepjáró volt, mellyel havonta egy alkalommal be lehetett menni Kadunába bevásárolni azoknak, akiknek nem volt autójuk, így nekünk is. Mivel nem volt megszervezve, hogy ki mehet és ki nem, általában azok mentek, akik felfértek rá. Ebben a tülekedésben nem vettünk részt. Ezek az autók olyan gumikon mentek, melynek már a vászonbélése is helyenként kilátszott. Ennek az lett a következménye, hogy egy hazafelé tartó szállítmánnyal a kocsi durrdefektet kapott és az útról letérve a mezőnek vette az irányt majd felborult. Többen meghaltak, köztük a sofőr is, mivel a szerencsétlenek feje gyakorlatilag szétverődött a terepjáró tetejét összefogó éles vas-erősítéseken.

A gépkocsik gyakran elképesztő műszaki kondícióban voltak, és belőlük elég sok volt az utakon. Egyik éjjel, már reggel felé, olyan eseményhez hívtak, amikor egy teherautóra felpakolták egy szerencsétlenség 40-50 áldozatát, akik egymás hegyén-hátán feküdtek. Ki kellett választani, ki a halott ki a sebesült, illetve kivel lehet még valamit kezdeni. A szerencsétlenség úgy történt, hogy egy zsúfolt teherautó, egy kisebb lejtős úton felfelé haladva már nem tudott tovább menni, mert el volt kopva a kuplungtárcsa, de megállni sem tudott, mert nem volt fék. Ennek következtében visszacsúszott az úton és hátrafelé belezuhant egy folyómederbe. A személyszállítást és az áruszállítást kisebb Ford buszokkal és a már említett állagú, mindenféle márkájú teherautókkal bonyolították. A sofőrök, hogy ne érezzék a fáradtságot és az álmosságot, kóla-diót rágtak, melyeket az utcán árusítottak. A kóla-dió úgy néz ki, mint egy megpucolt vadgesztenye, melyet kisebb darabokra vágtak és rágcsáltak. Koffein tartalma miatt nem érzi a sofőr egy darabig az álmosságot, a fáradtságot, de a figyelme is erősen csökken. Ennek következtében nem volt szokatlan, hogy két autó a nyílegyenes betonúton frontálisan ütközött, nagy sebességgel, melynek következtében gyakran egyszerre 20-30 ember meghalt. Volt olyan baleset is, amikor egy ilyen kisbusz, fékezés nélkül, nagy sebességgel nekihajtott egy fának, ahol szintén mindenki meghalt, még azok is, akik a fa alatt pihentek.

Ha volt délután egy kis időnk, mivel még nem volt autónk, sétálgattunk és fényképezgettünk. Az esős évszak közeledtét jelezte, hogy időnként délutánra erősen befelhősödött és erős villámlás kíséretében hatalmas eső zúdult le. Ezt követően mindig nagyon erős, fűszeres virágillat terjengett a levegőben. Igen sok zöld gyík volt a falak mellett, amelyek kívülről felkapaszkodtak a házak falára, vagy a köveken sütkéreztek. Ezeket is lefényképeztük a nagy fekete hangyákkal és fehér színű termeszekkel együtt. Gond csak az volt, hogy a szobán belül is éltek apró, fehér gyíkok, gekkók, melyek a mennyezeten és a falakon mászkáltak, időnként a függöny elhúzásakor szakadtak a nyakunkba. Bár ártalmatlan, kedves jószágok voltak és a szúnyogokat illetve egyéb rovarokat ették, nem tudtunk igazán megbarátkozni a jelenlétükkel.

Az esős évszak közeledtével olyan rovarok is előbújtak, amelyeket korábban nem láttunk. Elsősorban a szitakötőkhöz hasonlítottak, négy szárnyuk volt, és zömök, barna testük. Felhőkben rajzottak a lámpák körül és elveszítve szárnyukat a földre kerültek, menekültek amerre lehetett. Azért kellett menekülniük, mert igen keresett tápláléknak bizonyultak. A kis teraszunkon égő villanykörte köré hatalmas felhőkben gyülekeztek, és a resthouse pincérei

20

félig vízzel töltött vödrökkel felsorakozva gyűjtötték be a rovarokat, majd a szárnyuktól letisztítva kicsit megpörkölték, és élvezettel elfogyasztották.

Egyik éjszaka nem a szokásos mentőautó jött értem, hanem az egyik ápoló érkezett motorral, hogy bevigyen, mert elromlott az autó. Nem sokkal korábban hatalmas eső esett és a szegény motoros rendesen átázott, de felültem mögé és a vizes úton, mely hemzsegett a békáktól és egyéb kis állatoktól, melyek megjelentek az eső után, elindultunk befelé a kórházba. Egy lélek nem járt arrafelé, de kb. félúton tanúi lehettünk, hogy a vaksötétben egymással szembe bicikliző két teljesen részeg helyi lakos összeütközött és ordítva szidalmazták, verték egymást. Nem lehetett igazán könnyű megtalálniuk egymást a sötétben, de sikerült. Meg kellett állni és a motort vezető ápoló igyekezett lecsendesíteni őket, és megmagyarázta, hogy én egy fehér ember (bature) vagyok, mert ez nem látszott a sötétben és orvos is (likita), tehát ha valakinek valamilyen baja van, most szóljon. A mérkőző felek lecsendesedtek és most már háborítatlanul tudtuk megjárni az utunkat a kórházig és vissza.

Már csaknem 2 hónapja éltünk Kafanchanban autó nélkül. Május elején az igazgató úr a rendelkezésünkre bocsátotta az egyik lepusztult terepjárót, egy sofőrrel együtt és elmentünk Kadunába, a korábban már kiválasztott autóért. Nagyon boldogok voltunk, hogy életünk első gépkocsiját vezethetjük. A Trabanton szerzett tapasztalatainkat felelevenítve szép lassan tettük meg visszafelé Kafanchanba az utat és még világosban hazaértünk. Az autót leparkoltuk a szoba hátsó ablaka elé és így állandóan láthattuk, ha kinéztünk az ablakon.

**************************

Másnap már autóval mentünk dolgozni. Délután pedig úgy döntöttünk, hogy elmegyünk a piacra. Egy piac, pláne egy ilyen országban, mindig nagy élmény. A piac a falu közepén, az út mellett helyezkedett el, de kisebb boltok, a faluban mindenhol voltak, melyekben az ég-világon mindent árultak. A piacon való megjelenésünk, mivel fehér ember ritkán járt a piacon, kisebb feltűnést keltett. Bármerre mentünk, kb. 10 – 15 fős gyerekcsapat követett minket mindenfelé. A sorokban álló asztalok, bódék fölé bádogtető magasodott, hogy a napfénytől, vagy az eső ellen védje az árusokat. A kosz leírhatatlan volt. Keselyük sétálgattak a vásárlók között, mintha ez lenne világ legtermészetesebb dolga és a húst is árusító bódék közelében olyan sűrűen voltak, hogy valósággal arrébb kellett rugdosni őket. Hosszú sorokban üldögéltek a bódék tetején is.

Már tudtuk, hogy ilyen vásárlásokkor az a szokás, hogy a csapatostól ajánlkozó segítők közül az ember kiválaszt egyet, és az, bizonyos javadalmazás ellenében cipeli a cuccokat és berakja az autóba. Nem illendő dolog saját kezűleg cipekedni. A hely aktuális feltérképezésén kívül csak néhány zöldséget, gyümölcsöt, tojást akartunk venni. Szép nagy zöldpaprikákat vettünk és a tojásokról már tudtuk, hogy az eladónál tartott vödör vízbe kell először a tojásokat betenni és csak azokat szabad megvenni, amelyek lesüllyednek a vízben, mert a többi rohadt. A tojások kb. harmada volt romlott. Mindenféle érdekes gyümölcsöt is láttunk, melyek nem mindegyikéről tudtuk, hogy mi. Szerettünk volna venni egy kiló krumplit is, de az általunk krumplinak vélt barna gumókról csak otthon derült ki, hogy ezek valamilyen gyümölcsök. Ízletes, barna húsuk volt. Vettünk még Kadunában egy petrofort, így már tudtunk főzni és nagy boldogan főztünk magunknak tojásos lecsót, sok hagymával. Megesküdtünk rá, hogy ilyen finomat még nem ettünk.

Az autó már lehetővé tette, hogy kicsit kiránduljunk. Elsősorban a falu környékét néztük meg és ellátogattunk abba a faluba, ahonnét az a kis folyó eredt, a hegyekből, amely a vízvezetéket táplálta. A Kagorónak nevezett falucska kb. 20 km – re volt Kafachantól, külön emír vezette a falut. A falu mellett egy katonai tábor helyezkedett el és a feladatuk, vélhetően egyebek között a forrás őrzése volt. A katonákat a családjaikkal együtt szállásolták el és a legkisebb tiszt is olyan öntudattal rendelkezett, mintha mindenki más felett állott volna. A már

21

magasabb rangú (mondjuk őrmesternél nagyobb) katonatisztek elengedhetetlen kelléke volt a napszemüveg és egy lovaglópálca-szerű alkalmasság, amelyeket én korábban olyan történelmi filmekben láttam, ahol az angol gyarmati hadsereg katonáit is mutatták. Kagoro falu környéke valóban festői volt. Összefüggő erdők, dzsungel, csak kisebb foltokban fordultak elő. Inkább füves szavannák jellemezték a környéket. Nem nagyon mertünk eltávolodni az autótól, hogy sétáljunk egy kicsit a természetben, mert elég sok kígyó volt arrafelé és figyelmeztettek minket, hogy leopárdok is vannak a környéken. Nem kívántunk velük megismerkedni.

A hozzánk legközelebbi kórház kb. 40-45 km-re volt tőlünk, Kaduna irányába, melyet ír missziós nővérek tartottak fenn. Egy május végi napon, délután, a kórház igazgatója szólt, hogy ennek a kórháznak az egyetlen fiatal orvosa, aki nem sokkal korábban érkezett, nagyon beteg. Az ír missziós nővérek telefonáltak, hogy baj van. Időnként működött a telefon, bár nem mindig akkor, amikor az ember szerette volna. „Valakinek” meg kellene nézni. Nem igazán értettem, hogy miért pont rám gondolt, hiszen én is csak nem régen érkeztem, de mondta, hogy senki doktor, ő sem, aki akkor a kórházban dolgozott, nem akar oda menni. Nem nagyon értettem a dolgot, de végül kibökte, hogy pár hónappal korábban, ennek a fiatal német orvosnak az elődje, egy brit orvos, lassa – lázban halt meg és félnek, hogy neki is ez van, ezért senki nem mer a közelébe menni. Ahogyan a történetet megismertük később, a brit kollégához egy lázas, vérző szülőnőt vittek, akinek császármetszést kellett végezni és a műtét során megvágta magát. A szülő nő és a baba is hamarosan meghaltak. Az orvos néhány nap múlva lázas lett. Először maláriára, majd sárgalázra gondoltak, később már gyanították, hogy itt másról van szó, ezért gyorsan feltették egy Londonba induló repülőgépre és hazament, ahol 2-3 nap múlva meghalt. A végleges diagnózist Londonban állapították meg, mely óriási pánikot váltott ki. Mindenkit összegyűjtöttek, akik azon a gépen utaztak és megfigyelték őket, de senki nem lett beteg. A már súlyos állapotban levő orvos szállítására az engedélyt a Kanóban dolgozó magyar kolléga adta ki. A lassa – lázról már tudtuk, hogy ezen a környéken fedezték fel 1-2 évvel korábban és a Kafanchantól kb. 120 km – re levő Jos városában haltak meg az első betegek. Ez volt az első haemorrhagiás láz (vérzéses láz), melyet leírtak és az első megfigyelések szerint nagyon magas volt a betegség halálozási aránya. Erről készült a „Láz” című könyv, illetve a „A vírus” című film is. A túlélésnek kb. 20%-os esélyt adtak. Gyógyszer nem állt rendelkezésre, hanem a néhány túlélő vérsavóját próbálták a nagyon betegeknek beadni és ez több esetben sikeres volt.

Felkerekedtünk hát mind a hárman és elindultunk Zonkwába. Délutánra, alig hogy elindultunk, hatalmas eső támadt. Erősen dörgött, villámlott és olyan felhőszakadás volt, hogy az úton meg kellett állnunk, mert nem láttunk az esőtől. Már késő délután volt, mire megérkeztünk. A missziós nővérek már vártak és megmutatták a kollégát, aki éppen aludt. Magas láza volt ugyan, de a vizsgálat után az volt a benyomásom, hogy másról lehet szó. Úgy gondoltam, hogy legnagyobb valószínűséggel, valamilyen toxikus szalmonellózis zajlik, amelyet itt könnyen össze lehet szedni. A kórlefolyás később ezt igazolta, de mivel semmilyen laboratórium nem állt rendelkezésre, a klinikai kép vizsgálatán kívül, másra nem volt lehetőség. A missziós nővérek, akik nagyon meg voltak ijedve, illetve Michael is, a német kolléga, nagyon hálásak voltak, hogy valaki egyáltalán megnézte őt. Kérték, hogy máskor is látogassuk meg őket, amit már egy következő hét végén megtettünk. Nagyon jól esett, hogy egy tiszta helyiségben, kellemes környezetben ülhetünk és még süteménnyel is megkínáltak bennünket, amit már nagyon régen nem ettünk. Vissza kellett tartanunk magunkat, hogy ne faljuk fel mindet, amit elénk tettek.

Ezzel a Michael kollégával többször összejöttünk, összebarátkoztunk és a majdani feleségével is, aki, ha jól emlékszem, egy fiatal brit újságírónő volt és a misszión folyó munkáról akart valamit írni, de mindjárt ott maradt és hamarosan férjül vette a fiatal kollégát. Az esküvőjükön tanúskodtunk. Később, mikor hazaindultunk szabadságra, már terhes volt. Michael nagyon szeretett lovagolni, és ha éppen nem volt dolga, a misszió nagy udvarán, a

22

kórház körül idomította a misszió egyetlen lovát. Rúdakadályokat épített ki és a szegény állatnak azokat kellett átugrania. Később a lóval eljött minket meglátogatni Kafanchanban, a resthouseban. Kora reggel indult Zonkwából és kb. délre ért oda. A gond csak az volt, hogy a szegény állat annyira elfáradt, hogy visszafelé nem tudott menni, ezért ott kellett hagynia az út mellett az egyik sárkunyhóban, ahol a megőrizték neki addig, amíg érte ment és hazaszállította.

Michael volt az egyedüli orvos Zonkwaban, és igyekezett helytállni. Ő is végzett császármetszéseket, tudott sérvet operálni, amiből sok volt, és más egyéb beavatkozásokat végzett. Néha 1 –1 fiatal nigériai kollégát küldtek gyakorlatra, akik, ahogyan már említettem, olyan önbizalommal rendelkeztek, hogy az ember csak bámult. Imádtak operálni, elsősorban a sérveket. Michael elmondta, hogy egyszer arra érkezett a műtőbe, hogy az operált beteg hasából dől a bélsár, mert az ott „dolgozó” nigériai kolléga egyszerűen levágta azokat a bélkacsokat, melyek kitüremkedtek. A sérvnek az a lényege, hogy a hasfalon keresztül egy bélkacs „kicsúszik” a hasüregen kívülre, általában a herezacskóba, és ha elhanyagolják, ez nagyon nagyra is megnőhet. Michael elmondása szerint a nap hátralevő része azzal telt, hogy igyekezett a beteg hasüregét kitakarítani, és a bélvégeket összevarrni. Különben Nigériában számtalan olyan „orvos” dolgozott az Egyesült Királyság különböző országaiból akikkel szemben kétség merült fel, hogy egyáltalán rendelkeznek orvosi képesítéssel. A különböző újságokban (Newsweek), cikkek jelentek meg arról, hogy például Indiában komoly „iparág” alakult ki a különböző diplomák hamisítására. Ennek a lehetőségét magam is tapasztaltam, éppen az említett sérvműtétekkel kapcsolatban. Az egyik indiai kolléga olyan „sérvműtéteket” végzett, hogy a heresérvvel operált betegek herezacskóján volt ugyan egy heg a távozás után, de a sérvük ugyanúgy meg volt. Más esetben, még Kafancanban, a magát orr-fül-gége szakorvosnak tartó kolléga valamennyi betege, akiknél, valamilyen sürgősségi indikáció alapján gégemetszést kellett végezni, garantáltan meghalt, mivel azon kívül, hogy elvágta a gégéjüket, semmilyen valódi műtéti megoldás nem történt. Az igazán aranyos történet, mely szintén alátámasztotta, hogy enyhén szólva alapos volt a gyanú arra, hogy nem orvos végzettségű kollégák működtek, már Kadunában történt, ahol sikerült egy kis egycsatornás EKG gépet szereznem és nagy boldogan mutattam a kollégáknak, hogy tudok EKG vizsgálatot végezni. Az említett indiai kolléga hosszasan nézte, ahogyan az EKG papíron levő görbe jön ki a gépből és megkérdezte, hogy honnét tudom, mikor kell abbahagyni! Számára nem az volt a fontos, hogy mi látható rajta, hanem, hogy hány méter papírt kell felhasználni.

Később rájöttem, hogy azért vannak lassa – lázas betegek Kafanchanban is, csak figyelni kell. A tünetek nem voltak jellegzetesek, legalábbis eleinte, könnyen össze lehetett téveszteni valami mással. Csak abból lehetett gondolni lassa – lázra, ha a néhány napos lázat követően a betegek vérezni kezdtek az orrukból és a szájukból, valamint jellegzetes módon megduzzadt a nyakuk, majd meghaltak. Diagnosztikus vizsgálatra, abban az időben Nigériáan, csak Ibadanban volt lehetőség, de onnét, mivel néhány alkalommal ugyan tettünk rá kísérletet, próbáltunk vérmintát küldeni, de teljesen értelmetlen, eredménytelen volt eredményt várni. Így, ha ilyet láttam és magamon nem észleltem a tünetek kialakulását néhány nap múlva, csak arra gondoltam, hogy na ezt is megúsztam. Tulajdonképpen vannak olyan helyzetek az életben, ott különösen, hogy az is eredmény, ha az orvos életben marad. A láz miatt kórházba felvett betegek, egyébként, a legkülönbözőbb klinikai képpel érkeztek. Gyakori volt a hastífusz, agyhártyagyulladás, gennyes szívburokgyulladás, tüdőgyulladás, tuberkulózis, valamint a legkülönbözőbb eredetű vérmérgezések. Természetesen számos más betegség is volt, a leprától koleráig, az álomkórtól a szifiliszig minden. Nem beszélve a sok kígyómarásról. A betegek tudták, hogyha kígyó marta meg őket, akkor célszerű a kígyót, ha meg van, egy nejlonzacskóban elhozni, vagy ha nagyon nagy, akkor elég a fejét bemutatni, hogy az ember tudhassa milyen tünetekre számítson. Ezt általában betartották, de volt olyan is, hogy az egyik beteg, akit kutya harapott meg, levágta a kutya fejét és egy nejlon

23

szatyorban, azt hozta magával, majd kiborította elém az asztalra, hogy állapítsam meg, veszett volt-e az állat vagy nem. Mondtam neki, hogy Kafanchanban nem áll rendelkezésre olyan vizsgálati lehetőség (elektron mikroszkóp), amivel ezt meg lehetne mondani, és a döglött kutya fején úgy egyébként semmi nem látszik. Szerencsére a kígyómarások döntő többsége enyhe lefolyású volt. Ritkán alakultak ki olyan súlyos komplikációk, hogy az amúgy is szűkösen rendelkezésre álló antiszérumot adni kelljen. Egyszer egy fiatal fuláni gyereket hoztak, aki olyan 10 év körüli lehetett. A fuláni törzs, elsősorban Nigéria északi részén élt, világosabb bőrük volt, arcvonásaik is mások voltak, mint a többi helyi törzseké, talán arab eredetűek lehettek, de nem tanulmányoztam igazán ezt a kérdést. Ezek a törzsek nomád életet éltek. Hatalmas marha csordákat tereltek át keresztül-kasul az országban, gyakran megművelt földeken, kerteken keresztül, és ezért az érintett gazdákkal komoly nézeteltérésbe keveredtek, melynek gyakran számos halott és súlyos sérülés lett az eredménye. Ez a gyerek, mivel pont arra terelték a marhákat, a rokonsággal együtt érkezett és magukkal hozták azt a jó másfél méteres zöld mambát is, amelyik megmarta. A gyermek erősen vérzett. Mivel „vérbank” a kórházban nem állt rendelkezésre, ezért csak arra volt lehetőség, hogy a beteg vércsoportját és a rokonok vércsoportját meghatároztuk és a vállalkozó rokon vérét, beadtuk a vérzőnek. A rokonok megtanácskozták a dolgot és bölcsen arról döntöttek, hogy a méregnek ki kell jönnie a gyermekből, azért leborotválták a gyermek fejét és bemetszéseket ejtettek rajta, hogy ezt a folyamatot elősegítsék. A műtét sikeresnek bizonyult, a méreg természetesen kijött, a vérrel együtt és a gyermek meghalt.

Egyszer egy idősebb falusi asszony jelent meg az ambulancián és mindkét szeme erősen könnyezett, gyulladásos volt. Elmondása szerint otthonában egy úgynevezett köpő kobra látogatta meg. Erről csak akkor hallottam, a helyiektől, akik elmondták, hogy ez egy nagyobb fajta jószág, körülbelül két méteres, és csalhatatlanul, 3-4 méterről szembe köpi az áldozatát, majd elmenekül. Ez az esemény különben szerencsésnek mondható, mivel a méreg okozta szemgyulladás hamar elmúlik, csak a mérget, az esemény után gyorsan le kell mosni. Kobrákból több fajta létezik. Nigériában, legalábbis úgy tudom, nem volt király kobra, mint Indiában és nem volt olyan, általam „ugráló” kobrának elnevezett kígyó, amelyik, ha valamilyen inzultus érte, teljes magasságában felágaskodott, és mint a rugó, eldobta magát az őt inzultáló személy irányába. Ez utóbbi fajtával Laoszban volt módom találkozni.

Skorpiómarás is volt elég sok, de legfeljebb kisgyermekekre volt veszélyes. A felnőttekkel, az erős fájdalmon kívül, más egyéb nem történt. Az egyik férfi nővérem, valamilyen ok miatt, teljesen immúnis volt a skorpiómarásra és semmilyen fájdalmat nem érzett, ha megmarta egy skorpió. Kitalálta, hogy a zsebébe begyűjtötte skorpiókat és a gyanútlan munkatársakat ezzel ijesztgette. A kb. másfél méter magas, elálló fogú nővérke ilyenkor majd’ meghalt a röhögéstől, hogy mindez milyen vicces, csak az érintett nem volt igazán vidám.

A faluban a piacon számos varázsló, a helyiek szerint „native doctor” (természetgyógyász?) üzemelt, akik akár operáltak is. Kedvenc műtétjük volt, hogyha a beteg hányingerről panaszkodott, egyszerűen levágták a lágy-szájpadról alácsüngő uvulát, de nem ritkán simán kivágták a beteg manduláját is egy valamilyen késsel. Ennek következtében gyakran vérmérgezés alakult ki és a beteg, ha nem jött időben kórházba, ahol még esetleg volt valamilyen antibiotikum, könnyen meghalhatott. Szerettek körülmetélést is végezni, amelyet általában szakszerűen végeztek el, de volt olyan, vizelési képtelenség miatt beküldött gyermek, akinek a nemi szervének a végéből (glans), egyszerűen levágtak egy darabot, gyakran az egészet, ezzel örök életre megnyomorítva őket, mert a nemi életre alkalmatlanná válik. Hallottam olyan történetet, hogy egy ilyen módon „körülmetélt” gyermek, már nagyobb korában, megölte a natív doktort, aki megnyomorította őt. Azt hiszem teljesen meg lehet érteni a dolgot. Azon a környéken a nőket is „körülmetélték”, ami abból állt, hogy a kislányoknak egy éles pengével kivágták a clitorisukat, hogy ne élvezzék a nemi életet. Ezt az

24

eredményt többnyire sikerül elérni. A „kollégák” végeztek más beavatkozásokat is, melynek során a betegen különböző vágások voltak, de a beavatkozás célja nem volt teljesen világos. Egy fiatal gyermeket, aki a fáról leesve eltörte a bal felkarját, a körzeti varázsló igyekezett szakszerűen ellátni, melynek során apró fadarabokat helyezett el a törött kar körül, mintegy sínezve az eltörött végtagot. A gond csak az volt, hogy olyan szorosra sikerült a sínezés, hogy a szerencsétlen beteg karjának megszűnt a vérellátása és az érintett bal kar teljesen elhalt, leszáradt és egyszerűen leesett a beteg ágya mellé.

A betegek sokasága és a betegségek érdekessége valóban lenyűgöző volt. Egy fiatal orvos számára tárháza az ismereteknek, csak az jelentett komoly problémát, hogy nem volt lehetőség a megfelelő korrekt diagnózisra és terápiára, így gyakran volt szükség improvizációra és olyan beavatkozások elvégzésére, melyek valóban hajmeresztőek voltak. Gyakran kívántam, hogy bárcsak lenne ott egy idősebb, megfelelően képzett kolléga, akitől tanácsot kérhetek, de sajnos nem volt. Ebben a helyzetben csupán az motiválhatta az ember (orvos) cselekedeteit, hogy a rendelkezésre álló eszközökkel igyekezzen mindent megtenni a beteg életének megmentése érdekében. Ilyen esemény volt, amikor egy súlyos tetanuszban szenvedő beteget sebészi altatószerrel altattam el, hogy ne görcsöljön, amiben meghalhatott volna, jóllehet az ilyen „relaxatio” nem javallott, hanem más gyógyszeres beavatkozás szükséges, de az nem állt rendelkezésre. Az említett esetben sikerült a fiatal nőbeteg életét megmenteni. Más esetekben viszont a szégyenletes nem törődéssel és az emberi élet semmibevételével kellett szembenézni. A kórházban 1-2 olyan képzettségű altató „nővér” dolgozott, akik a sebész kolléga műtéteinél az éteres altatást végezték és a műtétet követően elvileg az ő feladatuk volt a posztoperatív megfigyelés is. Egyszer délelőtt az egyik igen szorgalmas nővérkém, akit Eszternek hívtak, hatalmas zokogásban tört ki és végig jajveszékelte a kórházat, teljes joggal, miután kiderült, hogy a valamilyen banális műtét miatt felvett húgát (azt hiszem terhesség megszakítás volt). Az altatást végző „nővér” a műtétet követően kitolta a folyósóra és elfelejtette megfigyelni, hogy a betegnek kissé túl sok altatószert adagolt és a szerencsétlen beteg abbahagyta a légzést és meghalt.

Számos olyan esemény történt, ami tovább fokozta az egyébként is szomorú sorsú népesség egészségügyi helyzetének, a tudatlanság miatti romlását. Az egyik ilyen történet az volt, hogy egy fiatal anya, aki meg akarta fürdetni a gyermekét meleg vízben, nem nézte meg, hogy a meleg víz milyen hőfokú és belemártotta a gyermekét derékig a tűzforró vízbe. A következményeket nem kell részleteznem, a gyermek néhány nap múlva halott volt.

Egy orvos számára, azt hiszem, a legkellemetlenebb érzések egyike a tehetetlenség, a beavatkozási képtelenség érzése, aminek eredménye, illetve eredménytelensége a beteg halálát jelentette. Eddigi életem legnagyobb dicsérete volt, amikor Paul, a főnővérem azt mondta, hogy mióta ott dolgozom Kafanchanban, kevesebb az ordibálás a kórterem körül, mivel a meghaltakat az összegyűlt rokonság általában hangos jajveszékeléssel szokta gyászolni és véleménye szerint ez az esemény viszonylag ritkábban következett be. Afrikában mindig tudtam, hogy azok az emberek, akikkel dolgoztam, szeretnek, vagy nem. Mélységesen megható és döbbenetes dolog volt, amikor az egyik betegem, akinek a tuberkulózis miatti panaszait sikerült enyhíteni, odajött a szálláshelyünkre és térden állva mondott köszönetet, hogy megmentettem az életét. Nagyon zavarban voltam és nem tudtam, mit kell ilyenkor csinálni, hiszen csak a dolgomat végeztem.

Nagy élményt jelentettek számomra azok a tipikusan trópusi betegségek, melyekkel csak ott lehetett találkozni. Ezek egyike volt az álomkór. A betegek, amikor orvoshoz fordultak, nem mindig produkálták a jellegzetes tüneteket, melyek alapján a betegség diagnózisa felállítható lett volna, hanem ezeket keresni kellett, amikor a gyanú felmerült. Egyik legérdekesebb élményem volt, amikor egy pszichiátriai betegnek tartott fiatalember megnagyobbodott nyaki nyirokcsomóiból sikerült kimutatni az álomkór kórokozóját. Ezt a betegséget a tsetse legyek terjesztik, és tulajdonképpen elhúzódó lefolyású agyvelőgyulladás

25

alakul ki. A csípés helyén egy seb keletkezik, melyet a beteg nem is vesz mindig észre. Később lázas lesz, és több hét elmúltával alakulnak ki azok a tünetek, melyek jellegzetesek az álomkórra. A beteg eleinte zavart lehet, majd még evés közben is elalszik, leesik a székről. A tsetse legyek gyakran a beteg nyakát csípik meg és a környezetbelevő nyirokcsomók megduzzadása lehet az első korai jel, melyekből, a már korábban említett módon, ki lehet mutatni a parazitákat.

Nagyon gyakori volt az úgynevezett filariázis is, ami egy féregbetegség és a legfontosabb jellemzője, egy bizonyos fajta esetén, hogy az érintett beteg herezacskója hatalmas mértékben megduzzad, mivel a féreg jellemző viselkedése, hogy elzárja a nyirokereket és az érintett szövetekben nyirokpangás alakul ki. Az ismert kifejezés, hogy elefantiázis, általában azt jelenti, hogy a beteg valamelyik alsó végtagja igen megduzzad, és ezt az állapotot, trópusi országokban, leggyakrabban a filariázis okozza, de a már említett duzzanat gyakran a herezacskót érintette. A betegség következtében olyan mértékű hereduzzanat alakult ki, hogy az említett szerv 15-20 kilogrammosra is meg növekedett. Volt olyan betegünk, aki külön szolgát fogadott, hogy ezt a terhet cipelje a beteg előtt, mivel akadályozta a mozgásban. Ez a folyamat évek alatt alakult ki és valóban igen nyomorult állapotot jelentett, hiszen a beteg, például csak a duzzadt szövet közepén meglevő nyíláson keresztül tudott vizeletet üríteni.

Az egyetlen diagnosztikus lehetőség, amely a kórházban működött, azok az úgynevezett kislaboratóriumi vizsgálatok voltak, tehát az egyetlen, esetenként kettő, laboratóriumi feladatokat ellátó egészségügyi dolgozó megbízhatóan meg tudta határozni a beteg vérképét és képes volt megfelelő parazitológiai vizsgálatokat is végezni, ami trópusi körülmények között elengedhetetlen volt. Rutinosan vette észre a beteg vérkenetében jelenlevő malária parazitákat és a beteg székletében, bőrében, nyirokcsomó nedvében (aspirátumában) a kórokozókat és meg tudta határozni az úgynevezett sarlósejtes vérszegénység jeleit a beteg vérkenetében. A korábban említett, udvaron heverő ládák egyikében, másikában, valamilyen laboratóriumi felszereléseket találtak, amikor az érkezés után kb. 1 évvel kinyitották a ládákat. Az érkezett vegyszereket és különböző eszközöket a laborasszisztens kolléga nagy gondossággal szortírozta az érkezésünk előtt felépített „pathológiai” részleg egyik szobájának a beton padozatán, majd a néhány hónap múlva megérkező, élemedett korú brit hölgy asszisztens segítségével ezeket később egy polcrendszerre helyezte el. Az igen lelkes laboratóriumi asszisztens eldöntötte, hogy az újonnan (1 éve) érkezett vegyszerek birtokában szérum fehérje meghatározást fog végezni. Hosszas munkálkodás után boldogan jelentette, hogy a kiválasztott beteg szérumában a fehérje koncentráció 12-13 gramm/liter, ami a normál érték duplája volt. Elmondtam neki, hogy ez gyakorlatilag lehetetlen, mert az élettel össze nem egyeztethető, súlyos betegség végállapotát jelenti, de a „kolléga” az észrevételeimen igen megsértődött és gyakorlatilag kikérte magának, hogy miért mondok ilyeneket, amikor ő jól végezte a dolgát. Nem lehetett meggyőzni arról, hogy valamit is rosszul csinált volna. Hasonlóképpen gondot jelentett a vércsoport meghatározás, ami nem mindig sikerült megfelelően, és ha valamelyik rokon hajlandó volt vért adni, nem ritkán más típusú vér beadására került sor. Ennek esett áldozatául az egyik kórházi főnővér is. Ezeknek a tévesztéseknek semmilyen következménye nem volt, az élet ment tovább.

A legfontosabb vizsgálatok közé tartozott a széklet parazitológiai vizsgálata, amelyre ezek a laboratóriumi asszisztensek jól ki voltak képezve. Az egyik gyakornok, akit Josephnek hívtak, úgy döntött, hogy ő naponta csak 20 székletminta megtekintésére hajlandó, amikor a napi igény kb. 40-50 volt. Ebből komoly problémák keletkeztek, de szerencsére a Bangladesi kórházigazgatónak sikerült a renitens kollégát meggyőzni, hogy minden székletmintát meg kell nézni, ami egy napon összejön. Természetesen nem mindig kellett ilyen „bonyolult” diagnózisokhoz folyamodni, mivel nem ritkán, a betegek egy kólás üvegbe elhelyezett

26

féreggel vártak, amikor megérkeztem a kórházba. A leggyakoribb féregbetegségek egyike az ascariasis volt (orsóféreg), mely kb., 20 cm. hosszúságú ceruzányi féreg volt és a beteg könnyen felismerte a székletében, vagy gyermekek esetén nem ritkán az orron, illetve a szájon keresztül távozott. Tulajdonképpen az egész populáció szenvedett valamilyen, gyakran többes, féregfertőzésben, melyek közül az első helyen ált az úgynevezett „bányász aszály” féreggel történő fertőzés (Ancylostoma duodenale). Ennek legfontosabb tulajdonsága az volt, hogy a nyombélben élve a beteg vérét szívta, és ha nagyon sok féreg volt jelen, a beteg gyorsan vérszegénnyé vált.

Az egyik délután, a resthouseban, kopogtak az ajtónkon. Egy rongyos öltözetű fekete ember állt ott és nem igazán tudtuk, hogy mit akar. Gondoltam, hogy valami koldus, akikből rengeteg volt, és egy kis pénzt kér. Ahogy kinyitottam az ajtót, észrevettem, hogy a próféta zászlajával díszített autó áll a ház mellett és a Kafanchani emír látogatott meg minket, aki a beteg gyermekét hozta vizsgálatra. Az emír a falu első számú vezetője volt és megkérdőjelezhetetlen hatalom és tekintély a környéken, ezért nagyon meg voltunk hatódva a látogatáson. Az elmondottak alapján a gyermeknek vélhetően maláriája volt, ezért javasoltam neki a megfelelő gyógyszereket és a kórházba irányítottam őket a gyógyszerért.

Máskor koldusok kopogtak be, akik gyakran jártak körbe a government resthouse lakói között. Ilyenkor a legjobb technika az volt, ha az ember úgy tett, mintha nem lene otthon, nem létezne, süket, és nem hallja a kopogást, stb. Egyszer egy fehér embert láttunk, aki ajtóról, ajtóra járt adományokért. Teljesen megdöbbentünk a jelenségen. Ahogyan közelebb ért, valamilyen furcsaságot láttunk, valahogy nem voltak európai arcvonásai. Annak ellenére, hogy teljesen fehér, szeplős arca, vöröses göndör haja volt, az arcvonásai afrikainak látszottak. Rádöbbentünk, hogy az illető egy afrikai albínó. Nem volt ritka ez az érdekes jelenség, általában az albínóság csak részleges volt, de az ritkán fordult elő, hogy egy igaz afrikai ember legyen teljesen fehér, szeplős és göndör vörös hajú.

Az autó birtokában igyekeztünk, ha lehetett, hétvégenként valamilyen irányba kirándulni. Szerettünk volna szép afrikai faragványokat venni a termelőtől, de nem tudtuk, hogy ez milyen módon lehetséges. Az egyik kórházi sofőrtől próbáltuk megtudakolni, aki több szót ismert angolul, hogy merre található ilyen lehetőség. A fafaragványnak angolul „carving” volt a neve, ezért hosszasan próbáltuk neki elmagyarázni, hogy mit is akarunk. A sofőr, Yusufu, hosszasan hallgatott, majd mintha lámpás gyúlt volna az elméjében, hirtelen arra az elhatározásra jutott, hogy megértette, mit akarunk. Nagyon boldogok voltunk, és Yusufunak átengedve az autóvezetést elindultunk „carving”-ot vásárolni. Legalább 2 órát autóztunk, amikor megálltunk az egyik faluban és Yusufu kihirdette, hogy megérkeztünk. Megörülvén a hírnek, kikászálódtunk az autóból, de nem láttunk „carvingot” az út mellett árusító eladók kínálatában. Yusufu odavezetett az egyikhez, aki ananászok tömegét árulta, és ezekre rámutatva deklarálta, hogy ez a „carving”. A lámpás most már a mi agyunkban gyúlt ki, megértvén, hogy túl sokra becsültük Yusufu szellemi kapacitását és angol tudását. Mindenesetre vásároltunk több, valóban nagyon finom ananászt.

Az ilyen út menti vásárlások, különben, nagyon gazdaságosak voltak. Leginkább élő csirkét, zöldségeket, tojást, gyümölcsöt lehetett olcsón vásárolni. Egy kollégánk mesélte, hogy egyszer megállt az út mellett, mert egy méretes halat lengetett az út menti árus. Az ára után érdeklődve a kolléga megtudta, hogy a hal ára 6 naira (kb. 7 USD). Ilyenkor az az eljárás, hogy a vevő felajánlja a vételár felét, majd valahogy megalkusznak. A kolléga jutányos árat ajánlott fel és vételárnak 4 nairát javasolt. Az eladó erősen elgondolkodott, majd azt mondta, hogy ennyiért nem adja a halat. Az érdeklődő kérdésre azt mondta, hogy négyért ugyan nem, de háromért odaadja. A szegény vélhetően nem tudta, hogy a négy több mint a három, de azt tudta, hogy a hatnak a fele három és ezért az árért oda lehet adni a halat.

Kiérkezésünkkor a kórházban különböző építkezések folytak. A kórház pavilonokból állt és a kórházi terület legvégén, a mosodán és a vele egybeépített konyhán is túl, a düledező,

27

tuberkulózisos betegek részére fenntartott épület helyezkedett el. Ezen túl már csak a temető volt, amelyet néhány évvel korábban nyitottak. A nagyfogú, a környezetét skorpiókkal ijesztgető nővérkém, illetve mások is elmondták, hogy korábban, ha valaki meghalt a kórházban és a család nem vitte el, vagy nem gondoskodott a temetésről, a szokás az volt, hogy az elhunytat a kórház udvarán földelték el. Mivel ez nem volt kellő mélységű, a már említett nővérek elmondása szerint, nem volt ritka dolog, hogy az elhunytat a falusi kutyák, illetve hiénák kikaparták és végig vonszolva a falun, marcangolták szét a tetemeket.

A kórházban, jóval odaérkezésünk előtt, felhúztak néhány pavilont, és amikor megérkeztünk, ezeknek a pavilonoknak az összekötését építették, hogy az egyik épülettől a másikhoz fedett folyosó vezessen, különben pillanatok alatt bőrig lehetett ázni, ha szakadt az eső. Az építkezést egy úgynevezett „kontraktor” (szerződéses vállalkozó) végezte az embereivel. A pavilonokat összekötő betonút mellé oszlopokat emeltek, majd tetőt építettek. Az oszlopok azonban különböző irányokban eltértek a függőlegestől, nem sokon múlott, hogy ledőltek. Az eltérés olyan fokú volt, hogy még nekem is feltűnt és megpróbáltam elmagyarázni a vállalkozónak, hogy van egy olyan eszköz, amit függőónnak hívnak, nagyon egyszerű „műszer”, de arra alkalmas, hogy megmutassa, miként kell függőleges oszlopot emelni. A vállalkozónak fogalma nem volt az egészről, csupán a betontéglákat rakatta egymásra, amíg az oszlop elérte a kellő magasságot, de hogy ez merre dől, nem érdekelte. Egyébként a felhúzott pavilonok, melyekben a röntgen „osztály”, laboratórium, valamint a szülészet helyezkedett el, hasonló építészeti tulajdonságokat mutattak, mint az említett oszlopok. Például a betonpadozatba süllyesztett vízvezetékcsövek kilógtak a cementből, tehát az ember könnyen megbotlott a kiemelkedő csövekben. A röntgen gépnek helyet adó szobában egyetlen ventillátort sem helyeztek el, de az előtte levő nyitott verandán három is volt.

Az olajjövedelem megnövekedése következtében hatalmas beruházások zajlottak abban az időben. Egymást taposták a hazai és külföldi „kontraktorok”, hogy megkapjanak valamilyen munkát. Az útépítést valamilyen olasz cég végezte, és valóban elég gyorsan haladtak a nagyobb városokat összekötő utak építésével. Gyorsan építették a villanyvezetékeket is mivel hőerőműveket nem építettek, az áramfejlesztést általában nagyméretű dízelmotorokkal oldották meg, de lehetséges, hogy léteztek olajtüzelésű erőművek is, de ilyeneket nem láttam a környéken. Az állami megbízatás elnyerése igen jövedelmező volt, mivel a vállalkozónak semmilyen saját tőkét, vagy hozzáértést nem kellett felmutatnia, csak az illetékes hivatalnokok sorának kellett visszajuttatni megfelelő összeget és minden simán ment. Ezeket a történeteket a New Nigerian c. napilapban olvastuk, ahonnét értesültünk, például olyan dolgokról is, hogy 1975 áprilisában a „felszabadulás” huszadik évfordulója alkalmából, Pécsett egy emlékművet építettek a Mecsek oldalában. Jó, ha az ember ilyeneket is tud Kafanchanban. A képet is közölték. Szóval onnét tudtuk, hogy nagyobb beruházások alkalmával a kontraktor előre megkapta a teljes összeg 20-40%-át, ami igen tekintélyes summa volt. Néhány esetben, mivel a Naira akkor konvertibilisnek minősült, a vállalkozó és pénzben osztozó egyéb társak, pillanatok alatt eltűntek az előleggel, ami akár több millió dollár is lehetett. Más esetekben elkezdték az építkezést, mondjuk egy egyetemi campus felépítését, de az épületek, mivel a cementet kispórolták a beton elemekből, egyszerűen összedőltek. Hasonlóképpen derült ki, hogyhasználhatatlan, például egy új repülőtéri kifutópálya is. Az építkezésekhez természetesen megfelelő mennyiségű és minőségű cementre volt szükség. Iszonyatos mennyiségű cementet rendelt a kormányzat, de mivel csak egy nemzetközi kikötő állt rendelkezésre Lagosban, ahol a hajókat ki lehetett rakodni, a hajóknak hónapokig (!) kellett sorba állni a nyílt tengeren ahhoz, hogy kirakodhassanak. A több kilométeres sorban álló hajók látványát bemutatták a tv-ben és a napilapokban is. Ezen időszak alatt, szintén a híradásokból hallottuk, hogy a cement megkötött és mivel így már egyáltalán nem lehetett kirakodni a hajókat, ezeket a nyílt

28

tengeren el kellett süllyeszteni. A költségeket csak milliárd dollárokban lehet számolni. Szó szerint a tengerbe dobott pénz.

A Kafanchan környékén működő kontraktorokat, ha megjelentek, a helyiek nagy tisztelettel vették körül. Az egyszerűség kedvéért Alhajjiknak nevezték ezeket a vállalkozókat, mivel ott muzulmán többség volt, és az igen tekintélyes, gazdag muzulmán üzletemberek, jártak már Mekkában is, így érdemelve ki az al-Hajj (Alhajji) címet. Általában építkezésekre vállalkoztak és a már említett minőségű épületeket húzták fel, vagy ha valamilyen kisebb bekötő út építésébe fogtak, többnyire nem sikerült befejezni, csak a pénzt vitték el.

Ezek az Alhajjik építették fel Kafanchanban a különböző középületeket is, mint például a posta és a bank, illetve az iskolai épületeket. Kívülről valamennyi ilyen épületet zöldre és fehérre festették, mivel ezek voltak a nemzeti színek. Ebben a kis „városban” a bank, mely teljesen normálisan üzemelt, kezelte a betétszámláinkat, ahova a fizetésünk érkezett és az általa kiadott csekkfüzettel, miután megtanultuk a használatát, még a piacon is lehetett fizetni. Azt hiszem fejlettebb volt, mint az akkori hazai bankrendszer.

A postára, néhány hét után, naponta elmentem, hogy megnézzem, jött-e levelem, mivel postai kézbesítésre nem lehetett számítani. Nagyon örültünk, amikor kb. 2 hónapi ott tartózkodás után megérkeztek az első hazai levelek. Egy idő után a postások már ránézésre ki tudták választani a levélkupacból a hazulról érkezett kékszínű légipostás borítékokat. Az egyik legnagyobb kincs volt külföldön, ha otthoni újságot kaptunk, valamint ha Omnia darált kávé érkezett. Az otthoni feketekávé íze, mivel igazi kávéfőzőt azért hoztunk otthonról, Kafanchanban sokkal finomabb volt, mint otthon. Ha a nagy ritkán betévedő magyar látogatónak valami igazán jót akartunk kínálni, az az Omniából készült feketekávé volt. Később otthonról már hazai paprikát is kaptunk. Május végén az egyik postás, Hasszán, aki nagyon hálás volt azért, hogy egy csúnya ajakgyulladását meggyógyítottam, lélekszakadva rohant a kórházba, hogy táviratot kaptam, melyet nem hozott magával. Ez önmagában is jelentős esemény volt a város életében, mert ehhez működő telefonvonalra volt szükség. Mivel sok idős rokonom volt, rossz érzés fogott el, csak nem történt otthon valami tragikus esemény? Rohantam a postára, ahol a táviratban az állt, hogy szüleim boldog születésnapot kívántak a harmincadik születésnapomra. Erre igazán nem számítottam, de nagyon örültem neki. Istenem! De régen volt!

A kórház igazgatója megígérte, hogyha az indiai szemész szabadságra megy, beköltözhetünk abba a házba, amelyikben ők laktak, a kórház mellett. Általában az volt a szokás, ha valaki hazament, és házban lakott, a megüresedett házba valaki más költözött, mert viszonylag ritkán fordult elő, hogy a szabadságról visszaérkező szakértőt ugyanoda helyezték vissza. Nagyon vártuk már ezt a lehetőséget, mert már kissé untuk a government resthouse-i életet. Azon kívül, hogy nyomasztott már az az egyetlen szűk kis szoba, ahol laktunk, zavart az a körülmény is, hogy a szálló éjjeliőre, egy kilógó fogú idős fekete, aki nyíllal és egy jókora bozótvágó késsel védte éjszakánként a területet, úgy döntött, hogy a talajtól kb. 70 cm magasságban nyíló ablakunk alatt rendezi be az éjszakai nyugvóhelyét. Ez abból állt, hogy összehordott néhány követ, hogy megfelelően megemelt alapzata legyen az ágynak, majd ráterített egy bádoglemezt és erre heveredett le éjszakánként. Esténként valamelyik felesége enni hozott neki, és ha szükséges volt megmelegítette az ételt, tüzet csiholva az ablak alatt, melynek következtében a füst elöntötte a szobánkat. A vacsora után, ritkábban előtte, az éjjeliőr szeretkezett az aktuális feleségével a bádoglemezen, aminek a folyamatát, a bádoglemez ütemes zörgéséből is kénytelenek voltunk nyomon követni. Szóltunk a resthouse igazgatónőjének, akinek nem kis erőfeszítés árán sikerült rábírnia az éjjeliőrt, hogy egy kicsit távolabb verjen tanyát, de sajnos a mi ablakunkat kedvelte legjobban és egy idő után visszatért oda.

29

*******************

Végre, május-június körül, dr. Sivastrava, a szemész, hazament szabadságra és a lakás felszabadult. Elsőnek kértük, hogy a házat belülről fessék ki és, hogy néhány javítást végezzenek el. A ház, az ottani szokások szerint, egy tágas épület volt. Nagy nappali-ebédlő, konyha és egy nagyobb, valamint 2 kisebb hálószoba, illetve az ezeket összekötő tágas folyosó, illetve előtér egészítette ki az épületet. Jó nagy kert, mely nem volt elkerítve, és egy fedett garázs a bejárat előtt tartozott még hozzá. A házat kb. 2-3 éve építették, tehát még új volt. A berendezést nagyon szegényesre (igénytelenre) tervezték. A nappaliban volt egy dohányzóasztal és 4 fotel, egy hosszú ebédlőasztal 8 székkel, a hálószobában egy dupla ágy, szúnyoghálóval, a szokásos beton beépített szekrény, valamint egy fiókos szekrény, a másik 2 kis hálószobában 1-1 ágy, beépített beton szekrény, azt hiszem 1-2 szék, az előszobában egy kerek asztal 4 székkel és a konyhában egy gázzal működő tűzhely, konyhaasztal, valamilyen polc és néhány szék. Fontos kellék volt még egy nagyobb hűtőszekrény is, mely napi 12 órán keresztül működött, mivel az áramszolgáltatás megjavult és a kórházat, ahonnét az áramot kaptuk, már nem az a generátor látta el, ahonnét az olajat gyakran ellopták. Volt, hogy az áramellátás ennél tovább tartott naponta, tehát lényegében nem panaszkodhattunk. Szerettünk volna az ablakok fölé karnisokat felszereltetni, amire meg is volt a lehetőség, mivel az ilyen házakat ellátó intézmény (Ministry of Work) helyi képviselője el volt látva ilyen berendezési tárgyakkal. Kiküldtek egy szerelőt, akinek a feladata a karnisok felszerelése lett volna. A „mesterember” hozott magával egy kalapácsot, egy doboz szöget, és szorgalmasan ütlegelni kezdte a szögeket a betonból készült téglába. A szög, sajnos, néhány ütés után elgörbült, melyet a „mester” ledobott a földre, és kezdte elölről a műveletet. Már egy szép kis kupac gyűlt össze a földön, mire észrevettem a dolgot, és azt javasoltam, hogy fogjon egy fúrót, vagy vésőt, próbáljon meg először lyukat fúrni a betonba, és először tegyen bele egy fadarabot (tipli), amibe már könnyebben verheti bele a karnis felhelyezésére szolgáló szögeket. Az ötletemet kb. 1-2 nap alatt megértette, és ezt követően már gond nélkül sikerült a karnisok felhelyezése. Természetesen a vízszintet egyik esetben sem sikerült megvalósítani, mivel a szemmértéken kívül más nem állt rendelkezésre, de többszöri kísérlet után sikerült megközelíteni a megkívánt pozíciót. Ennél valamivel macerásabb dolog volt a villanybojler felhelyezése. A Ministry of Work raktárából sikerült egy használt, de még rendesen működő villanybojlert szerezni, amelyet szintén ferdén, szerencsére nem vízszintesen, tettek fel a falra és borzasztóan csodálkoztak, hogy nem sikerül összeilleszteni a vízvezeték végekkel. Miután megértették, hogy ez is csak úgy fog működni, ha a bojlert függőlegesen szerelik fel a falra, többszöri próbálkozást követően, sikeresen befejezték a feladatot. Az már csak külön érdekesség volt, és nem is reklamáltunk érte, hogy a vízvezetékek a falon kívül voltak vezetve és vélhetően a szerelők azt az alapelvet tartották szem előtt, hogy két pont között legrövidebb út az egyenes, ezért a csatlakozó vezetéket részben a fürdőkád felett vezették a villanybojlerhez. A későbbiekben is, ha valamilyen gondunk akadt a vízcsappal, például erősen eresztett, vagy nem lehetett elzárni a csapot, a kiérkező szerelő, aki egy nagy zsákban cipelte magával a kellékeket, őszinte rémülettel nézett a megoldandó feladatra. Szerencsére az esetek legnagyobb részében valami egyszerű hiba volt, többnyire tömítési gondok, és a szerelő zsákjából előkerülő anyagok közül általában ki tudtuk választani, hogy mire van szükség, például bőrözés a tömítéshez, amit a „mester” széles vigyorral nyugtázott és elvégezte, némi honorárium ellenében, a kívánt munkát. A szennyvízelvezető csatornákat is, az egyszerűség kedvéért, a házfalakon kívül vezették, és ez még többszintes házak esetén is így volt. Kadunában nem ritkán láttuk, hogy a több szintes lakóépületek oldalán kívül vannak a csatornák, melyekből törés esetén a szennyvíz „sűrűje”, gyakran a használt vécépapírokkal együtt, kívülről ékesítette a ház falát.

30

Egyébként a bárminek a megszereltetése, nem kis gondot okozott. Az autónk ugyan jól működött és a motorja sohasem hagyott cserben, de a rossz utak miatt a kipufogódob gyakran leszakadt, illetve a jobb oldali ajtó zárja, valamilyen rejtélyes ok miatt, talán szintén a rázkódás következtében, gyakran kilazult. Ezeket az apróbb hibákat, az esetek többségében el tudtam hárítani. Számos olyan történetet hallottunk, hogy a meghibásodott autó bizonyos alkatrészeit kicserélték, hogy működjön, majd ha még mindig nem ment, akkor újabbakat, amíg végül sikerült működőképes állapotba hozni a gépkocsit.

A beköltözést követően elmentünk bevásárolni mindenféle tartósabb élelmiszereket, tésztákat, konzerveket, rizst, stb. A legfontosabb az volt, hogy gázpalackot szerezzünk. Nem kis utánjárással és a korábban említett ceyloni (Sri Lanka) mérnökök segítségével, végül sikerült egy nagy, 120 literes, és egy kisebb gázpalackot szerezni valahonnét, ami igazán nagy kincs volt, mert a vízmelegítéshez és a főzéshez, a teljesen bizonytalan villanyellátáson kívül, alternatív energia állt végre a rendelkezésünkre.

A beköltözést természetesen kellően meg kellett ünnepelni és illő volt meghívni az ismerősöket, munkatársakat hívjuk meg egy estére, vacsorára. Elsőnek Mr. Walker volt a vendégünk, akit a resthouseban töltött esték során nagyon megkedveltünk. Igen örültünk, amikor délután, vagy este, gyakran külön hívás nélkül is, megjelent. Tőle tanultuk meg, hogy a rum és coca-cola milyen jó ital, különösen a fehér rumból készített válfaja, amit Mr. Walker Fidel Castro italnak nevezett, de a whiskyt sem vetette meg, természetesen, ha „tee time” idején érkezett, járt az igen erős, sárga címkés, Lipton teából készített tea is, amihez mindig volt valamilyen kekszféleség is. Szóval nagyon kellemes délutánokat és estéket töltöttünk így el, beszélgetéssel, iszogatva a Fidel Castrót, miközben gyakoroltuk az angol nyelvet is, amelybe már a nejem is igen jól belejött, mivel igen szorgalmasan tanult. Mr. Walker, aki, ahogyan említettem, igen nagy Afrika rajongó volt, többek között, elmesélte, hogy Dél-Afrikában egy barátjával, két külön terepjárón utazva, látogatást tettek egy vadrezervátumban. Mr. Walker ment elől és mögötte a barátja, mikor a barát erősen dudálva és integetve előzésbe kezdett, amit Mr. Walker nem igazán értett, hogy miért történik, de hamarosan észrevette, hogy egy feldühödött rinocérosz kergeti őket, így ő is kénytelen volt nagyobb sebességre kapcsolva eltűnni a helyszínről.

Meghívtuk a kórházi kollégákat is, illetve az említett ceyloni mérnököket, családdal együtt, ahol volt. Egyszerre 4-5 fő leültetésére volt lehetőség, ezért valamilyen beosztás szerint láttuk őket vendégül. Korábbi tapasztalatainkhoz hasonlóan a vendégek java része itt is a lerágott csontokat a széke alá hajította, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, miközben, mellőzve az evőeszközöket, puszta kézzel turkálta az ennivalót. Lehet, hogy számukra ez természetes volt, de mi nem igazán kedveltük a dolgot. Többet nem hívtuk meg azokat, akik maguk alá szemeteltek.

A mellettünk levő házban lakott a sebész kolléga, Mr. Moulik, a családjával. Két kis kajlafülű fiúgyermeke volt, olyan 8-10 év körüliek. Néhányszor ő is meghívott minket vacsorára és ilyenkor mindig díszes népviseletbe öltözött. Valamilyen, a lába között előrehúzott és az övébe tűzött szoknyaféleség volt, ami nagyon furcsán állt rajta, de megértettem, hogy ez a mi megtiszteltetésünket jelenti, amit igyekeztünk kellőképpen méltányolni. Moulik dr. igen jól képzett sebész volt, sokat és ügyesen operált, még koponya műtéteket is próbált végezni a traumatizált betegeken. Gyakran nem volt villany, ezért a műtőasztalt odahúzatta az ablakoz és így volt elég fény, hogy a vastag szemüvegén keresztül lássa, mit is csinál. Néhány esetben nem igazán kapkodta el a beavatkozást. A hastífusz egyik igen súlyos szövődménye, hogy a beteg vékonybele kilyukad és hashártyagyulladás alakul ki, mely általában halállal végződik. Egy fiatal katona betegemnél észleltem ezt a szövődményt és tájékoztattam Moulik kollégát, hogy a beteget sürgősen meg kellene operálni, mert meg fog halni. Dr. Moulik azt mondta, hogy erre még ráér, de sajnos a beteg ezt nem tudta megvárni és

31

meghalt. A sors fintora volt, hogy tragikus körülmények között, ő is egy ilyen ráérős sebészi beavatkozás következtében halt meg nemsokára.

A Bangladesi kórházigazgatónk úgy gondolta, hogy megtanítja nekem a császármetszést, amit mindig nagy élvezettel végzett, gyakran igen súlyos állapotú (méhrepedéses) betegeken. Ahogy megmutatta az inkább a kórboncoláshoz hasonlított, mint a műtéthez. Dr. Siddique, miután bemosakodott, nekiállt az alig elaltatott szerencsétlen asszony hasát felvágni, és pillanatok alatt kirángatta a gyermeket a beteg hasából, mialatt a szegény félig elaltatott beteg vonaglott a fájdalomtól. A hasi sebet olyan öltésekkel varrták össze, ahogyan a kórboncolást követően a halottat szokták, hatalmas tovafutó öltésekkel. Még nézni is szörnyűséges volt. Semmiképpen nem akartam tőle megtanulni ezt a borzalmat.

A házba való beköltözést követően igyekeztünk a lakást kívülről és belülről csinosítani. Vettünk szép függönyöket mindenhova és a falakra felszereltük, az időközben beszerzett faragványokat, szobrokat. Ezek közül a legszebbek voltak az ébenfából készült maszkok. Az egyik, nem nagyon közeli falu határában találtunk olyan, ahogyan a hozzáértők mondták, a kaktuszfélékhez tartozó növényeket, amelyek leginkább egy fehérkérgű nyírfaághoz voltak hasonlóak és meggyökeresedtek akkor is, ha egy darabot levágtunk belőlük. Ha virágoztak, szép piros virágokat hoztak, és gyorsan növekedtek, így inkább kerítés, határterület kijelölésére voltak a legalkalmasabbak. Próbáltunk veteményeskertet is létesíteni, de a vörös színű, laterites talaj, mely a föld vastartalmától volt ilyen színű, nem volt igazán termékeny, ezért vettünk műtrágyát, hogy valamilyen zöldség megteremjen. Ültettünk paprikát, paradicsomot és később nagyon büszkék voltunk a termésre. Szép, nagy zöldszínű paprikák, illetve uborkák, teremtek, amelyeket élvezettel fogyasztottunk, mert a saját termés mindig ízletesebb volt, mint a piacon vásárolt. Legjobban a pöcegödör fölé telepített papajafa növekedett, amely már 1 év múlva, hála a hatékony táplálásnak, terméseket is hozott.

Ez az általunk ültetett, leginkább nyírfaághoz hasonló kaktuszkerítésünk nem volt alkalmas arra, hogy megfelelő kerítésként funkcionáljon, de egyes házakat, építményeket, gyakran igen sűrű és tüskés kaktuszkerítések védelmeztek. A helyi börtön, ahol általában néhány rab töltötte az idejét kisebb bűntényekért, és akik igen jól érezték ott magukat, mert legalább enni kaptak, egyetlen vályogépületből állt, amit magasra növő, vastag kaktuszkerítés határolt el a környezetétől. A börtönőrök elmondása szerint, egyetlen rab sem vállalkozott arra, hogy megszökjön.

Egy háztartás fenntartásához, ahogyan ez arrafelé dukált, különböző segéd munkaerőket is fel kellett venni. Az átlagos létszám három fő volt. Egy boy, háztartási alkalmazott, egy kertész és egy éjjeliőr. Először a boyt vettük fel, már nem tudom, hogy valaki ajánlotta-e, de sikerült egy jámbor, barátságos, igen szorgalmas boyt találni, akinek a legfontosabb dolga volt, hogy a ház takarításában, mosásban segített, elment a piacra, levágta a füvet, bozótvágó késsel, ami igen nehéz munka volt, stb. A fiatalembert Ayuba Pam-nak hívták és kint tartózkodásunk alatt végig velünk maradt. Egy kisebb helyi törzshöz tartozott, de elég jól tudott angolul, és hauszául, amely a környéken élő legnagyobb törzs nyelve volt. Amikor végleg hazaindultunk sírt, és még egy darabig levelezett velünk. Mi is nagyon megszerettük. A „személyzetnek” az udvar végében külön kis épület állt rendelkezésre. Később egy kertészt is találtunk, először Ayuba barátját vettük fel, aki egy nagyon lusta fiatalember volt, időnként nem jött és rühellt dolgozni. Kénytelen voltam elküldeni. Később, mint beteg találkoztam vele, mert az egyik karjában súlyos csontvelőgyulladás alakul ki. Ezt követően egy nagyon jámbor, de szintén beteg, sarlósejtes vérszegénységben szenvedő fiatalember jelentkezett kertésznek, akit szintén Ayuba javasolt felvételre. Ez igyekezett dolgozgatni, amennyire futotta az erejéből és vigyáztunk arra, nehogy túlzott követeléseink legyenek, nehogy nagyon elfáradjon. Már nem emlékszem hogy hívták, de egyszer nagy lelkendezéssel, a farkánál fogva hozott egy agyoncsapott hatalmas patkányt, ekkorát életemben nem láttam, hogy megkérdezze a madámot, a nejemet, hogy óhajtja-e

32

elfogyasztani, mivel a mi kertünkben fogta. Nem okozott nagy nehézséget lemondani a felajánlott étkezési lehetőséget, aminek a kertész nagyon megörült és elcipelte a zsákmányát. Éjjeliőrünk nem volt, bár az alkalmazásuk nem lett volna haszontalan. Ezek, többnyire a fuláni pásztortörzshöz tartozó éjjeliőrök voltak, akik a magukkal hozott íjat, illetve a különböző vágó és szúró szerszámokat igen hatékonyan kezelték, és ha csak egyetlen esélyük volt a rablók ellen, akkor a rablóknak nem sok lehetőségük maradt.

1975 nyarára (június - augusztus), megérkeztek azok a kollégák is, akikkel a különböző nigériai államok később kötöttek szerződést. A tőlünk kb. 120 km-re levő Jos városába 3 magyar család is érkezett és mivel tudtunk az érkezésükről és ők is tudtak a mi hollétünkről, igyekeztünk felkeresni egymást. Jos kb. 120 km-re volt tőlünk egy másik államban és kb. 40 km-es aszfaltút után valamilyen homokos, agyagos út vezetett tovább, melyet csak akkor lehetett járni, ha nem volt nagy eső. A kemény burkolatú út építése viszont folyamatban volt, így kb. fél év múlva már gyorsan el tudtunk Josba jutni. Az utak építése azért mehetett viszonylag gyorsan, mivel a hideg illetve a fagy hiánya miatt nem kellett olyan mélyen alapozni az utakat, mint a mérsékelt övi országokban. A hét végi szórakozásainkat jelentette, ha egy-egy család, látogatóba jött hozzánk, vagy mi tudtunk elmenni. Együtt főztünk, ettünk, ittunk, bejártuk a környéket és hajnalokig tartó dumapartikat rendeztünk. Később eldöntöttük, hogy disznóvágást rendezünk, és a húst, a költségeket viselő családok között egyenletesen szétosztjuk, míg az egyéb, osztásra nem igazán érdemes részekből, kiadós kaját készítünk, mint például rántott májat krumplival. A megfelelő disznó beszerzése az én feladatom volt.

Ez abból állt, hogy a megbeszélt hét végén, amikor a disznóölésen résztvevő családok érkeztek, elmentem Ayubával a disznópiacra, melyet egy nagyobb fa alatt tartottak. Ameddig lehetett az ösvényen elmentem az autóval, majd Ayubával, akit a nejem következetesen Hapsinak hívott, és ő erre a névre nagyon büszke volt, megbeszéltük, hogy milyen disznóra lenne szükségünk. Ayuba bement a fa alá, majd kisvártatva előtereltetett 3-4 disznót, amelyek közül kiválasztottam a megfelelőt és megalkudtunk az árban, mely kb. 50 USD-nek megfelelő összeg volt. Ezután megkötöztük a szegény állatot és betettük az autó csomagtartójába. Általában nem is volt gond így, mert a disznó, a visítozáson kívül, semmilyen más aktivitást nem tudott kifejteni, de egyszer egy nagyobb állat, valahogy kiszabadította magát a kötelékből és egyszerűen felállt az autóban. Ennek következtében a csomagtartó felpúposodott, de szerencsére a zár jól tartotta magát és nem tudott kiugrani. Miután hazaérkeztünk a disznóval, az állat levágása a boy feladata volt, aki, miután szorosra megkötözte az általában kistermetű jószágot, az egyszerűség kedvéért, levágta a disznó fejét. Természetesen nem a klasszikus disznóölés történt, ahogyan itthon szoktuk, a disznó pörkölésével, bár a szőrét forró vízzel igyekeztünk eltávolítani. Nem történt hurka és kolbász készítése sem, mivel nem fogtunk bele a belek mosásába és töltelék készítésébe, hanem a feleslegesnek ítélt részeket, például a disznó belét, egyszerűen meghagytuk a keselyűknek, amelyek már a disznó hazaszállítását követően kitartóan köröztek a ház felett, és amikor a feldolgozás megkezdődött, már ott ültek a háztetőn, majd pillanatok alatt rávetették magukat a felkínált maradékokra. Mindenesetre a húsellátásunk biztosítva volt hosszú időre, mert ha a hűtő naponta legalább 12 órán keresztül üzemelt, a hús nem olvadt fel a fagyasztóban.

Havonta azért 1 alkalommal be kellett menni Kadunába, hogy a tartós élelmiszereket megvegyük, illetve tisztítószereket és más, a ház körül szükséges egyéb dolgokat beszerezzük. Ezeket az alkalmakat használtuk fel arra is, hogy faragványokat, illetve más népművészeti dolgokat vegyünk. Egyszer nem tudtam elmenni, hanem az egyik kórházi sofőrt kértem meg (Yusufu), az igazgató engedélyével, hogy a nejemmel menjenek el bevásárolni. Már késő este volt, mire megérkeztek. A kocsi szélvédője kitörve és a motorház teteje behorpadva. Szerencsére, hogy Yusufu vezetett, bár lehet, ha nem ő vezet, nem történik semmi, belehajtott az út mellett állókba, az egyik közeli faluban, nem tudom igazán, hogy

33

miért, és elütött egy fiatal lányt, aki a fején cipelt valami edényt, melynek tartalma a szélvédőre zuhant és azt betörte. A szerencsétlen kislány felcsapódott a motorház tetejére és jól beverte a fejét, ezért őt mindjárt be kellett szállítani a kórházba. Ha ezt a balesetet netán a nejem okozta volna, biztos, hogy a helyszínen meglincselik, amire nem ritkán volt példa. Ennek következtében, ha véletlenül valaki úgy ütött el valakit az úton, hogy az meghalt, még akkor is, ha nem a sofőr volt a hibás, igyekezett pillanatok alatt eltűnni a helyszínről, mert a balesetet ő sem élte volna túl. Mi is láttunk az út közepén hagyott, elütött embert, egy kövér hölgyet feküdni, de megállni mi sem mertünk. Egy magyar család mesélte, hogy ők is láttak egy ilyen elütött személyt feküdni az úton, akiből estére, amikor jöttek vissza, csak egy láb maradt az út mellett, mivel a nap folyamán az összes autó megállás nélkül áthajtott a szerencsétlenen.

Néhány nap múlva tehát vittük vissza az autót javítani Kadunába. Szerencsére hamar, 1 napon belül készen lett és a motorház tetejét is kicserélték. A balesetről természetesen jegyzőkönyv készült, megvizsgálták, hogy nem volt-e az autó műszaki hibás, ahogyan Yusufu állította, mondván, hogy nem fogott a fék, de ez természetesen jó volt. Talán Yusufu agya járt valahol máshol, ezért nem figyelt.

Augusztus körül az igazgató úr bejelentette, hogy 1 évre az Egyesült Államokba távozik a családjával együtt, mert befizetett egy tanfolyamra és majd valamilyen epidemiológusként fog visszatérni. Ránk hagyományozta a kutyáját megőrzésre. Ez egy közepes termetű, rövid szőrű fehéres színű kutya volt, Roynak hívták. Hamar megbarátkozott velünk, bár egy darabig meg kellett kötni, hogy megszokja a ház környékét, de később már nem kellett, mindig ott maradt a ház körül. Lelkesen üdvözölt minket, ha hazatértünk és szinte sírós hangon vont kérdőre, ha elmentünk Kadunába. Ugatott is rendesen, amikor kellett. Ayuba, a Hapsi, csinált neki egy olyan kis sárkunyhót, mint amilyenben a falusiak laktak, kis nádtetővel, melyben szívesen tartózkodott. Egy délelőtt azonban nem akart sehogy sem bemenni a házába. A Hapsi levette a nádtetőt és akkor látta, hogy egy méretes fekete kígyó mászott be hűsölni a kutyaházba. Ayuba rémülten dobta el a nádtetőt és szólt a madámnak, hogy mi történt. A madám szintén igen meg volt ijedve, leginkább attól, hogy a fekete mamba esetleg kimászik és megmar valakit, de úrrá lett a félelmén, fogta az erre a célra vásárolt hosszú kardot, és apró darabokra aprította a hüllőt. Még össze sem sikerült nagyon rakni később, hogy megnézzük, milyen hosszú volt. Ilyen hosszú és veszélyes kígyó a későbbiekben sem látogatott meg minket, de kisebb, zöld kígyócskák azért csak jöttek-mentek a ház körül, amelyeket, ha be akartak jönni a lakásba, rendre agyon csaptunk, de ha békességgel igyekeztek elmenni, nem bántottunk. Kisebb, barnás skorpiók is sétálgattak az udvaron, de a lakásban nem találtunk ilyen vendégeket.

Júliusban érkezett még egy egyiptomi kolléga, dr. Hanna, aki inkább belgyógyászattal foglalkozott, de szeretett szülészkedni is. A felesége fogász volt, és tőlünk kicsit távolabb, egy régebbi építésű házat foglaltak el. Ha jól emlékszem, két kis gyermekük volt, akikre egy babysitter vigyázott. A kolléga nagyon nyájas ember volt, mindig barátságosan mosolygott, de a házából időnként, esténként, hangos csatazaj hallatszott. A Hapsitól megtudtuk, aki a babysittertől hallotta, hogy dr. Hanna ilyenkor fegyelmezi a családját, a feleségét leginkább cipővel szokta rendre utasítani, melynek nem ritkán jól látható nyomai is voltak.

Később érkezett még egy Fülöp-szigeti kolléga, nem igazán volt világos, hogy mivel foglalkozott, talán ő is nőgyógyászattal, valamint egy másik egyiptomi is jött már korábban, aki Moulik dr.-nak segített és már ott volt akkor is, amikor behozták azt a teherautónyi szerencsétlen embert, akik beleestek egy szakadékba és nekünk kellett szétválogatni az élőket és holtakat. Ez a kolléga, bár lehet, hogy sebész hajlamúnak érezte magát, nem igazán volt képes megismerni, hogy kinek mije van eltörve, még akkor sem, amikor a karja nem állt egyenesen a szerencsétlennek. Volt még az a nagyon sötét, korábban említett, indiai „orr-fül-gégész” kolléga is, akiről végképp nem derült ki, hogy mit is csinált a kórházban, talán az volt

34

a legjobb, ha nem nyúlt beteghez. A felesége viszont szülészettel, nőgyógyászattal foglalkozott és látszott rajta, hogy jól képzett. Nem igazán szerették egymást az igazgató úr feleségével, aki szintén a nőgyógyászaton tevékenykedett. Szokás volt, hogy az orvosokat ide-oda helyezték néhány hónap elteltével, különösen akkor, ha valamilyen gondot láttak a szakmai képzettségükkel kapcsolatban. Az áthelyezések eredményeként augusztusra már csak hárman voltunk a kórházban, illetve négyen a fogász kolléganővel együtt. Miután dr. Siddique és családja elvonult, megérkezett egy Farag nevű egyiptomi doktor, aki az új kórházigazgató lett. Betegellátással nem foglalkozott, de gondosan utánajárt mindennek, különösen az én tevékenységem érdekelte, és mint utólag megtudtam, titkos jelentéseket küldött rólam a minisztériumba, hogy nem értem a munkámat. Vélhetően sok olyan dolgot műveltem a betegekkel, ami számára érthetetlen volt. Az egyik nap megérkezett Kadunából egy „ellenőr”, aki velem akart vizitelni, hogy megfigyelje, milyen ostobaságokat teszek. Tőle tudtam meg, hogy minek köszönhető a látogatása, de ez szerencsére volt olyan képzett, hogy meg tudtam magyarázni neki, hogy mi miért történik és miért nem, különös tekintettel arra a körülményre, hogy a korábban már említett minimális diagnosztikus lehetőségeken kívül semmi nem állt rendelkezésre. Ezt követően már ügyeltem arra, hogy Farag dr. milyen jelentéseket írhat rólam. Utólag, már a végleges hazatérésünk előtt, elégtétel volt számomra, hogy a minisztérium államtitkára külön kért, hogy még egy évet maradjak legalább.

Valahogy nem volt sikerem a kórházigazgatókkal, és ez Magyarországon is kísértett később.

Ha valakinek az a téves eszméje támadt volna, hogy esténként valamilyen szórakozásra vágyik Kafanchanban, annak, enyhén szólva, nem sok lehetőség állt rendelkezésre. Televíziója, tudtommal senkinek sem volt, talán azért, mert a nigériai tv adása nem jutott el odáig. Mozi, vagy más hasonló kultúrintézmény szintén nem üzemelt, de műsor azért volt esténként a településen. A „városban” több éjszakai ivóhely, kupleráj működött, melyek mindig tele voltak. Az egyik ilyen hely, melyet fényképen is megörökítettünk, a „Green Virgin Hotel” nevet viselte. Az épület egy nagyobbacska sárkunyhó volt, szalmatetővel. Nem volt ritka, hogy az ilyen szórakozóhelyeken egyetlen munkaerős kupleráj működött és az italát iszogató kuncsaft békésen várt a sorára. A menet, többnyire 10 percnél nem tartott tovább, majd a hölgy végigvonult a vendégek között a mosdó helyiségbe, hogy valamilyen tisztálkodásba részesítse magát a következő vendég előtt. Az óránkénti teljesítmény 4-5 kuncsaft volt, naponta 30-40. A kuncsaftok jelentős része katona volt, akik a sörbe öntött, a kórházból ellopott ampicillin kapszulákkal védekeztek a nemi betegségek ellen. Ezekből azért volt rendesen és akkor az AIDS-et még fel sem fedezték. Gonorrhoeája (kankó) csaknem minden „sexmunkásnak” volt, de jelentős részük szifiliszben is szenvedett. Még az igen kedves resthouse igazgatónő is Wassermann pozitívnak bizonyult (a szifilisz kimutatására szolgáló vizsgálat), amikor egy ösztöndíj elnyerése érdekében, orvosi vizsgálatnak kellett magát alávetni. A kezelés nem volt nehéz, mivel penicillin általában volt a patikában. Nagyon sok prostituált volt mindenütt, akik különösen a külföldi facér férfiakra, valósággal rátörték a szállodai szobák ajtaját. Egy ilyen széplány a Government Resthouseban is dolgozott és időnként végig látogatta facér férfiakat. Bekopogott Miklóshoz is, de ő tartósan úgy tett, hogy nem tudja, nem érti, mit is akar a hölgy, talán eltévedt turista, aki felvilágosításra szorul, de lehet, hogy azért nem sikerült az üzlet, mert a többi lakó élénken figyelte az eseményeket.

Nem volt ritka a civilek és a katonák közötti összecsapás. A civileket, az ottani lakosság elmondása szerint, igen irritálta az a nagyképű és lekicsinylő viselkedés, amiben részesültek a katonák részéről. Mivel a katonáknál volt a fegyver, előfordult, hogy egy – egy házat rágyújtottak a civilekre, és aki menekülni próbált, azokat lelőtték. Egy alkalommal egy utcán közlekedő motorost „ütött el” egy gyalogosan közlekedő részeg katona. Bár semmi baja nem esett, úgy gondolta, hogy a rajta esett sérelmet csak úgy tudja megtorolni, ha levágja a

35

motoros fejét. A szerencsétlen, jobb híján, bemenekült a kórházba, és az igazgató úr neje ügyesen elrejtette a szülő nők között, ahova a katonák már nem mentek be.

Csaknem minden hétvégére volt programunk, oly módon, hogy valamelyik magyar család jött el hozzánk, vagy mi mentünk máshova. Volt olyan, hogy pénteki napon, késő délután döntöttünk úgy, hogy ellátogatunk Bauchiba, Katiékhoz, amely kb. 200 km távolságban volt. Joson kellett átmenni és a város észak, észak-kelet irányban volt Kafanchantól. Ez a távolság tulajdonképpen nem nagy, de számításba kell venni, hogy bár akkor Josig már jó út volt, ezt követően egy, két méter széles, mély lyukakkal borított út vezetett tovább, melynek két oldalán magas elefántfű nőtt, nem lehetett látni, hogy mi van az út két oldalán a bozótban. Néha 1-1 majomcsapat szaladt át előttünk, a főmajom mindig megvárta, amíg a többiek épségben átértek, majd követte társait. Érdekes volt megfigyelni egy alkalommal, hogy egy tehéncsorda, vélhetően „főtehene” bukkant elő a sűrűből és szemlátomást intett a fejével a többieknek, hogy ne induljanak, amíg mi el nem haladunk, okos barna szemeit mindvégig az autóra függesztve, megvárta, amíg elhaladunk, majd már a tükörből láttam, ahogy az egész csorda átment mögöttünk.

Kati nagyon élvezte a munkáját, kiváló gyermekgyógyász volt és szívvel-lélekkel igyekezett mindent megtenni a gondjára bízott apróságokért. Jenő, a férje egy végtelenül jámbor, barátságos mérnökember volt, otthon, ha jól emlékszem, izotópokkal foglalkozott. Bauchiban a feladata az volt, hogy felügyelje a „személyzetet”, elkészítse a napi ennivalót, és valamit tevékenykedjen a ház körül. Nem volt igazán boldog ettől, de megadóan tűrte a sorsát. A háztartási faladatok közül az ennivaló elkészítését igyekezett racionalizálni oly módon, hogy a hét elején elkészített valamilyen leves koncentrátumot, majd ezt az „anyagot”, hígította, a hét többi napján, hogy elviselhető legyen az íze. Ők a második ciklusra már nem jöttek el. Kati májgyulladást kapott mikor visszafelé jöttek és úgy döntöttek, hogy Londonba „emigrálnak”. Azóta is ott élnek és nagyon boldogok voltak, hogy hamarosan kaptak állást, házat vettek és igyekeztek élvezni az életet. A Tesco megbízott még engem is felhívott telefonon, hogy mit tudok róluk, bár a telefonálás egyáltalán nem volt könnyű dolog Afrikában, de akkor még én is úgy tudtam, hogy Kati a kiutazás alatt lett beteg és Londonban, kórházban kezelik. Ez a kezdetben így is volt, de végül ott maradtak. Tőlük tudtam, hogy itthoni, saját tulajdonú lakásukat azonnal elvették, a benne levő cuccokkal együtt.

Egy ilyen külföldi kiküldetés, különösen egy magyar kolóniában, sok jó és rossz tulajdonságot szokott kihozni az emberekből, olyanokat is, amelyekkel korábban nem rendelkeztek, vagy legalábbis nem tudtak róla.

Voltak olyanok, akik úgy gondolták, hogy élettapasztalatuk miatt (már idősebbek voltak), mindenki felett állnak és az égvilágon mindent jobban tudnak, a környezetükről és a többi kollégáról csalhatatlan és megfellebbezhetetlen véleményük volt. Mások azzal töltötték az idejüket, hogy utánajártak mit és hogyan lehet olcsóbban beszerezni, hogy majd otthonra minél több megtakarítás maradjon, de az esetek többségében mindenki tette a dolgát, igyekezett alkalmazkodni a környezetéhez és a hivatását a lehetőségeknek megfelelően gyakorolni. Tartós külföldi kiküldetésre nem célszerű egyedül menni. Biztonságot a család jelent (feleség, gyerekek). Nem volt ritka az, hogy a tartósan egyedül dolgozók, ha még megfelelő társaságuk sem volt, simán becsavarodtak, vagy alkoholisták lettek.

Amikor második kiküldetésemre, Laoszba, már egyedül utaztam, mert a nejem betartotta a bevezetőben említett ígéretét, nagyon rossz volt egyedül lenni. Még az is problémát jelentett, hogy a napi étkezésemet hogyan oldjam meg, mivel nem igazán bíztam a piacon elérhető étkezési lehetőségekben. Nem volt olyan bolt, ahol tartós élelmiszert lehetett volna venni, mivel a külföldiek ellátását szolgáló boltok (egy „nyugati” és egy „keleti”) nem rendelkeztek ilyen árukészlettel és nem is tudtam volna oda rendszeresen ellátogatni. Az akkori szovjet szakértőket ellátó üzlet, általában kongott az ürességtől, legfeljebb olcsó rizst, szappant, meg ilyesmiket lehetett venni. A „nyugati” boltban, dollárért, elsősorban ruházati

36

cikkeket, italokat és dohányárút lehetett vásárolni, de volt valamilyen élelmiszer is, méregdrágán. Árultak, például Thaiföldről importált cseresznyét, kilóját 10-15 dollárért és mivel nem nagyon vásárolták, meg is penészedett rendesen, valamint sajtot is, ami szintén borzasztóan drága volt, nem beszélve arról, hogy egy részük már penészesen került forgalomba. Általában azt tettem, hogy a piacon kapható konzervekből a kevésbé régen lejártakból próbáltam venni. Ezek nagyon olcsók voltak, mivel a laoszi emberek nem nagyon szerették a szakszervezeti segélyként kapott vagdalt húst, ezért a hazai (Magyarországi) árnál olcsóbban árulták ezeket a konzerveket a piacokon, melyeket az arra kóborló magyar kiküldöttek vásároltak vissza. Sikerült olyan konzerveket is találnom, melyek amerikai gyártmányúak voltak, kicsit lejártak már, de 1 dollárért árusították és egy egész főtt csirke volt benne. A napon tartott konzervek, a felbontást követően, valósággal kirobbantak a dobozukból, de még mindig ehető ízük volt. Később vettem egy valamilyen serpenyőt, étolajat és a „luncheon meat”- nek nevezett konzervet felszeletelve, megsütöttem egy rezsón, hogy valamivel jobb íze legyen. Az sem volt jó érzés, amikor az érkezésem utáni első laoszi újévet ünnepeltük a követségen, a többi magyar szakértővel együtt, hogy éjfélkor, amikor a családok könnyezve összeölelkeztek, egyedül maradtam.

***************************

Egy őszi (magyarországi időszámítás szerint) napon, Farag igazgató úr izgatottan hívta össze az orvosokat a szobájába, azt hiszem akkor öten-hatan voltunk. Elmondta, hogyhajnalban katonai puccs történt, Gowon elnököt elzavarták, a rádió katonai indulókat játszik és kijárási tilalmat fognak bevezetni. Egy Murtala Mohammed nevű tábornok vette át a hatalmat, tulajdonképpen minden nagyobb harc nélkül. Hamarosan katonák jelentek meg a kórházban és az orvosok kaptak 1-1 igazolást, hogy a tevékenységünket a kijárási tilalom alatt is zavartalanul elláthatjuk, büntetlenül senki nem lőhet minket agyon. Jó volt ezt tudni. Később az újságban is olvastuk, hogy mi történt. Tulajdonképpen semmi különös. Gowon tábornok „emigrált” az Egyesült Királyságba és beiratkozott egy egyetemre, később még a New Nigerian-ban is olvastuk, illetve láttuk, hogy a volt kormányfő sorba áll a menzán ebédért. A hatalomváltás legfontosabb indokaként a mérhetetlen korrupció és a pénzpocsékolás szerepelt, ami tényleg így volt, de észlelhető változást az újabb tábornokok uralma alatt sem észleltünk. A kijárási tilalom nem tartott sokáig, csupán annyi „eredménye” volt, hogy szegény Hapsit, mivel este 10 óra után ment meglátogatni a barátait, a katonák megverték. A lakosság túlnyomó többségének fogalma nem volt arról, hogy mi történik, mivel az ő sorsukat ez nem befolyásolta. Újabb kormányzókat neveztek ki az államok élére, a mi államunk élére egy fiatal, szimpatikus, kistermetű tábornok úr került, aki végiglátogatta az állam közintézményeit és Kafanhanban is meglátogatta a kórházat, majd az iskola egyik előadótermében, rövid pattogós beszédet mondott az ott összegyűlt „értelmiségieknek”. Utána fogadás volt, ahol a résztvevők csak narancslével koccinthattak, esetleg kólával és valamilyen ennivaló is volt. Természetesen öltönyben, nyakkendőben kellett megjelenni.

A puccs után az addig is jelentős infláció még jobban elszabadult. Ennek legfontosabb jele az importált cikkek árának az emelkedése volt, különösen a dobozos sör, a dobozos rizs (Uncle Ben), illetve más ilyen termékek ára emelkedett meg, melyeket, ha nem is nagyon, de követett a helyi gyártmányú árúk árának az emelkedése is. Számos cikk, így például az említett sör hamarosan eltűnt a piacról, illetve csak a korábbi ár duplájáért lehetett megvenni.

Az új katonák megpróbáltak az egészségügyben bevezetni az úgynevezett „copaymentet”, ami azt jelentette, hogy minden betegnek be kell 30-40 kobót (a naira váltópénze) fizetni az ellátásra. Ez tulajdonképpen nem volt sok pénz, mert a kórházba látogató betegek mindent ingyen kaptak, a gyógyszert is, de a betegek túlnyomó többsége olyan szegény volt, hogy még 1 kobót sem tudtak volna fizetni. A pénz begyűjtésével is gond

37

volt, mert az összegyűjtött sok aprópénz nem jutott el általában a kincstárba. Valahogy útközben elfogyott. A lakosság nagy felháborodása miatt néhány hónap múlva abba is hagyták az egészet.

Laoszban is volt egy hasonló élményem később, amikor az akkor még szocializmust építő országban a kórházigazgató elrendelte, felsőbb útmutatások alapján, hogy mivel a külföldi betegek gyakran hozzám jöttek a kórházba, ezeket csak bizonyos tarifa szerint láthatom el. Az eseményt egy füzetbe kellett rögzítenem, megjelölve a pontos tarifát. Volt néhány Magyarországon tanult dolgozó, akik segítettek nekem a kórházban. A trükk abban volt, hogy a betegnek a valutában számolt tarifát, mondjuk 5 dollárt, a feketepiacon megállapított tarifa szerint kellett befizetni a helyi pénzben, mondjuk ötszáz kipet. A kip, a helyi pénz, annyira értéktelen volt, hogy váltópénzre már nem volt szükség. A hivatalos, „szocialista” átváltási arány ennek kb. harmada-ötöde volt, így tovább már, a segítők, csak ezt a tarifát számolták el, például 100 kipet, és a különbséget eltették. Vélhetően ez az összeg sem érte el a kincstárat, mert a következő szinten már ez is elfogyott. Különben is, honnan tudta bárki, hogy egyáltalán volt külföldi beteg nálam? Legfeljebb a már említett segítők, akiknek nem volt érdekük, hogy ezt a pénzt bárkinek elszámolják. Az említett összeg, a helyi fizetésekhez képest, valóban nagy összeg volt, mivel akkor egy kórházi orvos hivatalos fizetése, kipben kifejezve, körülbelül 1-2 dollárnak felelt meg havonta.

Minden külföldi tartózkodásom alatt, alighogy megérkeztem, erős honvágy kerített hatalmába. Minden, ami Magyarországról érkezett, igen nagy becsben állt, illetve nagyon fontos eseménynek számított. Az otthoni Omnia kávéból főtt fekete volt a csúcs és a Kingswayben, vagy a Chellaram-ban (másik „szupermarket”) vásárolt kávé, meg sem közelítette az Omnia ízét, illatát. Kiemelkedő eseménynek számított, ha otthonról levelet, pláne újságokat, akármilyen újságot kaptunk. Amikor Kafanchanban elfoglaltuk állomáshelyünket, vettünk egy rádiós magnót. Akkoriban Magyarországon, a rádióval egybeépített magnetofon igazán nagy szám volt. Nigériában nem nagy ügy, könnyen hozzáférhető kapitalista gyártmány volt. Kafanchanba való megérkezésünk után röviddel, a korábban vásárolt üres kazettákra a piacon felvételeket készíttettünk az akkor divatos számokból, és azt hallgattuk állandóan. A kazettákat az említett áruházakban vásároltuk, ami igaz, hogy drágább volt, de a piacon vett kazetták általában hamisítványok voltak. Ez azt jelentette, hogy a szép nejloncsomagolásban elhelyezett kazettában kb. 20 centi mágnesszalag volt és mire az ember erre rájött, már nem igazán lehetett hol reklamálni. Hasonló minőségűek voltak az árusok által nagy tömegben kínált mindenféle „márkájú” órák is.

Híreket a nagyvilágból, a BBC adásaiból hallottunk. Néha a Szabad Európát is tudtuk fogni, ahonnét az otthoni hírekről értesültünk. Az igazi nagy szám az volt, amikor egyszer este 10 óra előtt a Kossuth rádiót sikerült befogni a középhullámon. Kovács Kati „Találkozás, egy régi szerelemmel…” című dala szólalt meg a Kafanchani éjszakában és mindketten, a feleségemmel, majd elbőgtük magunkat a meghatottságtól. Ezt követően állandóan próbáltuk befogni a magyar adásokat. Rövid hullámon jött a Szabad Európa esténként és hajnalban, valamint a Kossuth adót este. Nagy izgalommal kerestük a „Szülőföldünk” című műsor adásait is, de azt viszonylag ritkán sikerült befogni a 49 méteres rövidhullámon. Egyébként, amikor még volt Szabad Európa adás, 1993-ban, Kambodzsában is tudtam hallgatni hajnalonként egy kicsi, de igen jó rádión, ahonnét értesültem az itthoni eseményekről. Amikor Laoszban dolgoztam, hogy enyhítsem a honvágyamat, még itthonról megrendeltem a Dunántúli Naplót és az Orvosi Hetilapot, melyek, gyakran nagyobb adagokban, körülbelül 3-4 hetes késéssel érkeztek meg, de nagyon boldog voltam tőle.

*****************************

38

Az 1975-ös év vége felé közeledve, tervezgetni kezdtük a szilvesztert, mert akkor még fontos dolognak tartottuk, hogy az első, Nigériában eltöltött év fordulóját kellően megünnepeljük. Annak ellenére, hogy akkor még fiatalok voltunk, és mielőtt elindultunk még fiatalabbak, nem voltunk igazán bulizós alkat. Korábban azzal teltek el az ünnepek, hogyha nem kellett ügyelnem, a karácsonyi ünnepkört a szülőkkel, a szilvesztert és újévet a nagyszülőkkel töltöttük, egy Nemesapáti nevű bűbájos faluban, ahova szegény nagyszüleimet telepítették ki Zalaegerszegről, mert nagyapám, az első világháborús katonatiszti múltja miatt osztályidegennek számított. Apai nagyszüleimet nem ismertem, mert korán meghaltak, tehát csak édesanyám szüleihez jártunk Nemesapátiba. Nagyapám, az osztályidegen, édesapja Petőhenyén, illetve Alibánfán volt néptanító, emléktábla jelzi működését a helyi iskolán, István fiát, nagyapámat, elküldte a pécsi kadetiskolába, melynek épületében a mai orvosegyetem elméleti tömbje működik. Ezt az épületet, amikor még kezdtem az egyetemet, „Dózsa” épületnek hívták. Emlékszem arra, hogy hatalmas, olajos padlóval fedett tantermei voltak és azt hiszem az akkor még létezett marxista tanszék működött ott, mert néhány előadásra és szemináriumra oda kellett járni, egyébként az épület nem volt igazán kihasználva, csak később alakították át, jelentős hozzáépítésekkel, egyetemmé. Nagyapát az első világháború, 17 éves korában érte és hamarosan a fronton találta magát. Végigharcolta a keleti frontot és több sebesülést is kapott, az egyiket egy közelharcban, de végül 89 éves korában hunyt el. Századosként szerelt le és vette feleségül, 1918-ben, a nagymamát, aki szintén 89 éves korában, 67 éves együttélés után, néhány hónappal később követte nagyapát az örök vadászmezőkre. Ebben a néhány hónapban nem vett tudomást arról, hogy szegény nagyapa már nincs velünk, folyamatosan úgy beszélt róla, mint aki csak pont most nincs a szobában, biztosan a fürdőszobában, az udvaron, vagy valahol van. Ha nagyon mélyen belegondolunk, igaza lehetett. Mivel a két világháború között, ahogy a családtagoktól hallottam, a jelentős századosi fizetése ellenére, hatalmas adósságokat halmozott fel, nagymama szerint megzenésítve a még átmenetileg létező családi vagyont, melyről úgy tudtam, hogy nagymama öröksége volt, hamarosan elküldték a seregtől és még negyven éves sem volt, amikor nyugdíjazták. Rövid ideig, még aktív korában, Pécsett is állomásozott, és a család a Petrezselyem utcában, a székesegyház mögött lakott. Minden éjszaka volt valami elfoglaltsága, általában, az hogy rendesen berúgott a tiszttársakkal együtt, és nem volt ritka, hogy az éttermi asztalokról begyűjtött virágokat vitte haza hajnal felé, mintegy engesztelésül, a nagymamának, általában cigányzenészekkel a háta mögött. Volt olyan is, hogy aki már annyira be volt rúgva, hogy nem tudott talpra állni, talicskában tologatták a Szécheny téren. A második világháborúban nem vett már részt, de a korábbi századosi beosztás elegendő ok volt ahhoz, hogy kitelepítsék falura Zalaegerszegről. A zalaegerszegi házat, amelyben én is születtem, úgy őriztem meg az emlékeimben, hogy egy nagy ház volt a Batsányi utcában, de amikor már felnőttként, évtizedek múlva, sikerült beazonosítani, kiderült, hogy egy nagyon kicsi kockaház volt csupán. Nemesapátiban, amit tulajdonképpen Felsőnemesapátinak hívtak, mert volt egy Alsó is, a falu közepén álló kisbirtokosi kúriában kaptak 2 szobát és konyhát, amit természetesen elvettek az „uraságtól”, akinek szintén 2 szobát hagytak meg. Az egész „kastély”, ahogyan a falusiak nevezték, tulajdonképpen egy nagyobb udvarház volt, azt hiszem összesen 6-7 szobával, konyhával és a kiegészítő helyiségekkel. A „kastélyt” hatalmas udvar vette körül, melyben hatalmas vadgesztenyefák és fenyők álltak, melynek gyermekként nagyon örültünk, hiszen rengeteget lehetett játszani és szaladgálni, fára mászni, stb. Az udvar mögött egy nagy gyümölcsös volt, mely a szocializmus beköszöntével azonnal a téeszhez tartozott, de minket, gyermekeket nem zavart abban, hogy jól belakmározzunk és még haza is vigyünk az almafák, körtefák és egyéb gyümölcsfák terméséből. A téesz agronómusa egy darabig tűrte a dolgot, majd megtiltotta, hogy a gyümölcsösbe betegyük a lábunkat, illetve ha meglátott valamelyik fán ücsörögni, azonnal lezavart minket. Nagyszüleimmel laktak még édesanyám testvérei, a nála 2 évvel fiatalabb húga, aki kissé szellemileg hátrányos helyzetű

39

volt, valamint a 6 évvel fiatalabb öccse, aki szellemileg ragyogó volt és mindketten súlyos izomsorvadásban szenvedtek, amelynek következtében nagybátyám hamar teljesen mozgásképtelenné vált, csak segítséggel tudott, egy tolószékhez kötve mozogni, de viszonylag rövid életének utolsó időszakáig is, minden erejét megfeszítve, igyekezett aktív maradni. Betegsége miatt nem tudta elvégezni a jogi egyetemet Pécsett, az utolsó évből maradt ki. A családhoz tartozott még a százados úr, nagyapám, „cselédje” is, Kati néni, aki édesanyámat is dajkálta és valamennyien nagyon szerettünk. Igazi családtagként élt velünk, nagyon szeretett minket, de nagyapát mindhalálig „százados úrnak”, nagymamát „nagyságos asszonynak” szólította. Egy darabig, haláláig, ott élt még nagyapám idős édesanyja, a Dédi, valamint Kati néni bátyja, aki második világháborúban egy kivételével, valamennyi kézujját elveszítette, de nagyszüleim emberségének köszönhetően, mindig volt valami fedél a feje felett, és valamilyen ennivaló is jutott. Johann bácsi, így hívták az öreget, mert Kati néni és családja, nagymamámhoz hasonlóan, igazi svábok voltak, a ház körül igyekezett hasznosítani magát, és amit nyomorult testi állapota lehetővé tett, azt elvégezte. Nagymama igazi magyar hazafiként rajongott Kossuth Lajosért és nem volt jó véleménye a Habsburgokról. A gyerekek, édesanyám és testvérei, a szüleiket magázták, csak a nagybátyám tegezte a nagymamát, de a nagypapát már magázta. Nagyszüleim tegezték egymást, csak ha veszekedtek, akkor magázódtak, ami számunkra nagyon vicces volt. Különösen az, hogy nagypapa időnként elfelejtette, hogy már kibékültek és reggel felébredvén magázódni kezdett nagymamával, aki ilyenkor rászólt: „Pista, már kibékültünk”. Nagypapa ezt tudomásul vette és az élet ment tovább.

Egyik nyáron az a megtiszteltetés ért minket, még az ötvenes évek elején, hogy az agronómus szólt nagymamának, hogyha van kedvünk, hulló alma szedéssel kereshetünk egy kis pénzt. Elsősorban szegény nagynénémet alkalmazták időnként a téeszben, csépléskor vizet hordott, vagy valamilyen egyszerű tevékenységet végezhetett, amit az izomsorvadás, amely enyhe stádiumban volt, lehetővé tett. Ezért kapott 1-2 száz forintot, ami a nyomorult helyzetünket kicsit javította. A hulló alma szedésére egy háromfős brigádot alakítottunk ki. Jutka nővérem, aki hét évvel volt idősebb nálam, mert édesapám özvegyemberként, 1 kislánnyal, vette feleségül anyámat, valamint a nagynéném és én alkottuk a brigádot. Az volt a feladatom, hogy az almafára felmászva jól megrázzam a fát, hogy minél több legyen a hulló alma termés. Ennek következtében, abban az évben, csaknem kizárólag hulló alma termett a téesz gyümölcsösében, de igen jó teljesítményt értünk el rövid idő alatt. Emlékszem rá, hogy még nekem is 60 forintot számoltak el, és erre az első keresetre nagyon büszke voltam.

Szóval így zajlott az élet a nagyszüleimnél, Nemesapátiban. Nagybátyám később, meggyőződésem szerint egy isteni sugallatra, grafológiával kezdett foglalkozni. A helyi plébános úrtól, aki gyakori vendég volt nagyszüleimnél, hatalmas tarokk partikat rendeztek, egy könyvet kapott kölcsön, mely erről szólt és nagybátyám eldöntötte, hogy talán kereshet egy kevés pénzt, ha belevág a grafológiába. A könyvet szó szerint lemásoltuk kézzel és az írásmintákat pedig indigóval átírva próbáltuk rögzíteni. Később több, grafológiával foglalkozó írást is sikerült beszerezni a plébános úr ismeretségén keresztül, melyeket a harmincas években adtak ki, mivel a mély szocializmus éveiben, ilyen tudomány, más egyebekhez hasonlóan nem létezett. Csaba nagybátyám végül arra az elhatározásra jutott, hogy iparengedélyt vált ki, mint grafológus kisiparos, és valamilyen tarifa ellenében a kézírásokból jellemrajzokat készít. A kérvényt beadta a tanácshoz, azok, mivel nem igazán tudtak mit kezdeni a „grafológus kisiparos” kérvényével, tovább küldték a járásra, a megyére, majd a belügyminisztériumba is, ahonnét ugyanazon az úton visszajött, mondván, hogyha a falusi tanácselnök úgy gondolja, hogy a faluban, Nemesapátiban, egy grafológus kisiparosra van szükség, ennek semmi akadályát nem látják. Vakarta a fejét a tanácselnök, de mivel ez a dolog nem látszott veszélyesnek a szocializmus építésére, és szorult bele elég emberség is, ezért megadta az engedélyt. Ezt követően egy darabig határozott anyagi fellendülés

40

következett be. A jellemrajzokból kétféle létezett, volt egy húsz forintos rövidebb, és egy harminc forintos hosszabb. A hirdetésekre, melyek a Népszabadságban és a Népszavában, valamint egyes megyei lapokban jelentek meg, mindig akadtak érdeklődők. A hétköznapoknak a legfontosabb eseménye volt, amikor belendült az üzlet, hogy vártuk a Feri postást, aki hozta a leveleket és a pénzt, és voltak olyan napok, amikor több száz forint is érkezett. A grafológiának köszönhette nagybátyám, hogy feleséget talált magának, a drága lelkű Málcsit, aki tanárnő volt és odaköltözött Csabához. Határtalanul boldog volt a nagybátyám és valamennyien örültünk a boldogságuknak, valamint annak a türelmes segítőkészségnek, amellyel Málcsi ellátta a nyomorult család többi tagját is. Ezért a könyörületes viselkedésért és gondoskodó szeretetért mindegyikünk örök hálával tartozik neki, amíg életben vagyunk. Vettek fel valamilyen pedagóguskölcsönt és a falu szélén, szándékosan közel temetőhöz, vettek egy telket és építettek rá egy házat. Nagypapa akkor még aktívan tudott intézkedni és felügyelte a házépítést. Így derült ki, hogy a falak felhúzása után, az alapok kezdtek megrepedni, mivel a cementet, a vállalkozó, aki egyébként általános iskolai osztálytársam volt, egyszerűen ellopta belőle. Le kellett bontani és újraépíteni az egészet.

Nejemmel, még az egyetemista éveinkben is, és később is, a szilvesztert azzal töltöttük, hogy elutaztunk vonattal Nemesapátiba és a „kastélyban” a nagyszülőkkel illetve Kati nénivel, és Bábi nagynénémmel voltunk napközben, majd este átsétáltunk Csabáékhoz, hogy megnézzük a szilveszteri műsort. Eleinte, amíg bírt, szegény Bábi néném és Kati néni is jöttek, majd mikor már nem tudott menni, otthon maradtak Kati nénivel, aki vigyázott rá, és ott nézték a műsort. Gyakran fordult elő, hogy a műsornézés közben hó esett és amikor visszafelé indultunk az éjféli koccintás után, minden fehér volt és nyugalmas, ahogyan nagyszüleimmel tapostuk a havat. Természetesen járda nem volt, pontosabban a járdaépítésre kapott pénzből, az „illetékes” a saját házától a saját szőlőjéig építtette a járdát olyan hosszan, amíg tartott a pénz, úgy hogy a megépült járda legnagyobb szakasza a falun kívül volt. Ez a szilveszterezés mindig gyönyörű élmény volt! Igazán nem vágytunk semmilyen más újévi buliba menni, csak lubickoltunk a felénk áradó szeretetben, amit kimondott szavak nélkül is éreztünk és nagyon boldogok voltunk tőle.

Nigériában, illetve, ahogyan tapasztaltam, más trópusi országokban is, a karácsony megünneplése, valamint az ezzel kapcsolatos képzetek, a hó, a hideg a karácsonyfa állítás szokása, igen furcsán nézett ki, mert trópusi meleg volt. Az üzletekben az európai országokhoz hasonlóan, havas tájakat ábrázoló képeslapok, szakállas mikulás figurák és műfenyők, karácsonyfadíszek jelentek meg. Azokkal, a magyar családokkal, akikkel össze szoktunk járni, eldöntöttük, hogy a szilvesztert együtt ünnepeljük, és Kati javaslatára elmegyünk a Bauchitól nem messze levő Yankari vadrezervátumba, ahol kis, összkomfortos házikók álltak rendelkezésre a turistáknak, valamint egy melegvizű forrás is volt, ahol fürödni lehetett. Az eltávozás szándékát természetesen közöltem Farag igazgató úrral, aki beleegyezett a dologba és Moulik doktorral, a sebésszel megbeszéltük, hogy ő a családjával, illetve más indiai családokkal a karácsonyt fogják ott eltölteni.

Nagy örömmel pakoltunk már kora reggel, december 30-án az autóba a cuccainkat és lelkére kötöttük a Hapsinak, hogy vigyázzon a házra, amikor a kórházból, lélekszakadva érkezett egy „lócafingó”, hogy azonnal menjek át, mert a Moulik doktor felesége hív Bauchiból és velem akar beszélni. Azt hittem, hogy valamilyen ok miatt késni fognak a visszaérkezéssel, vagy más ilyen probléma lehet, de a szegény asszony, aki a telefonálás közben végig zokogott és jajgatott, elmesélte, hogy Moulik doktor meghalt. Az történt, hogy már visszafelé jövet, a kis sárga, bogárhátú Volkswagenjükkel felborultak és Moulik dr. mellkasát összezúzta a kormány. Még saját lábán szállt ki a felborult kocsiból, kisegítve a családját, természetesen a mögöttük jövő más autósok segítségével, de Moulik doktor tudta, hogy valami nagy baj van. Bauchiba érkezve, mondta az ott dolgozó pakisztáni sebésznek,

41

hogy most azonnal operálják meg, de ahogyan a zokogó asszonytól megtudtam, a pakisztáni kollégának nem volt elég sürgős az ügy és a kollégánk a műtőasztalon meghalt. Szegény felesége még hosszasan magyarázta, hogy biztosan azért történt mindez, mert az operáló orvos pakisztáni volt és nem akarta az indiai kollégát megoperálni, de azt hiszem csak annak a mentalitásnak esett áldozatul Moulik doktor, amit aktív korában, nem ritkán, ő is gyakorolt.

A lelkesedésünk a kirándulásért lényegesen alábbhagyott, de azért szép lassan elindultunk. Úgy terveztük, hogy először Bauchiba megyünk, ahol megalszunk, majd a másnap reggel Josból érkező másik magyar családdal megyünk tovább és a Yankari vadrezervátumban találkozunk még két másik családdal is, akik máshonnan jönnek. Nagyon óvatosan mentünk, de így is elütöttem egy dögkeselyűt, „aki” az út közepén heverő állattetemet lakmározta, több társával együtt, és az autó lassú közeledésére sem volt hajlandó abbahagyni az étkezést időben. Csak a szárnya törött el, de azt hiszem ez untig elég volt ahhoz, hogy az életkilátásai a nullával legyenek egyenlők.

A vadrezervátumba vezető út felénél láttuk Moulik doktor felborult sárga autóját, mely elöl vércseppes volt, szegény kollégánk vérétől, aki a kis autót mindig gyorsan vezette, hirtelen fékezett, és vezetés közben erősen előrehajolt, hogy a vastag szemüvegén keresztül valamennyire lássa az utat is. Talán most is így történt a dolog, mert jól látható volt, hogy egy jobbra ívelő kanyarban kisodródott és felborult. A család más tagjának nem esett baja.

A vadrezervátumban egy kis kerek kunyhóban szállásoltak el minket, mely rendes bútorokkal volt berendezve és fürdőszoba is tartozott hozzá, melegvízzel, melyet egy olyan kis átfolyó villanybojler szolgáltatott, amely felmelegítette a vizet, amíg az átfolyt a berendezésen. Nem kellett hozzá külön tartály sem. A nádfedelet viszont gyíkok és egerek sokasága lakta, amelyek ott hancúroztak a gerendákon és mindig vártuk, hogy mikor esik ránk valamelyik.

Sok turista, elsősorban németek voltak ott, akik készültek az újév megünneplésére. A turistákat feltették néhány teherautóra és az ösvényeken keresztül kicsit kószáltunk a rezervátumban, de a majmok sokaságán kívül, valamint néhány színes madáron kívül, semmilyen más nagyobb állattal nem találkoztunk. A vezető ugyan egyszer-egyszer, megállítva a kocsit, igyekezett arra rábeszélni minket, hogy a távolban elefánt, víziló, vagy krokodil van, de azt hiszem rajta kívül ezt más nem látta. A majmok viszont egészen közel jöttek a házakhoz és ott mászkáltak a fákon, az orrunk előtt.

Este, kellően fogyasztva a sört, és egyéb italokat, vidáman készültünk a vacsorára és az óév búcsúztatására. Furcsa volt, hogy a pincérek kivételével, mindenki fehér volt. Ettől a látványtól már teljesen elszoktunk. Az este vidáman telt, nagyon jól éreztük magunkat. Sokat ettünk, ittunk, beszélgettünk. Az egyik házaspár hölgytagjának, valamilyen módon az volt a szokása, hogy mint egy papagáj, mindig megismételte, szóról szóra, amit a férje mondott, mintha magyar-magyar tolmácsként működne. Különben nagyon aranyosak voltak, de néha idegesített ez a jelenség, hogy az ember mindent kétszer hall, kétszer hall. Éjfélkor, nagy tábortüzet raktak, és akinek volt kedve, körbetáncolhatta, jókívánságok kíséretében.

********************************

1976. január elsején indultunk vissza Kafanchanba. A kórházban a hangulat igen gyászos volt. Moulik doktort mindenki nagyon szerette. Az özvegy, a két kisfiúval már otthon volt és zokogva, újra és újra elmondta az eseményeket. Számos indiai család kereste fel őket, igyekezvén enyhíteni a fájdalmukat, de mindenki tudta, hogy Indiában, egy özvegyasszonynak, hacsak nem volt számos rokona, nem sok esélye volt a boldogulásra. A kórházi orvosok, azt hiszem akkor hárman, igyekeztünk látogatni a családot és vigasztalni őket, ahogyan lehetett. Farag igazgató úr egyszer ingerülten szólt nekem, hogy adjak már

42

valami nyugtatót az özvegynek, mert állandóan sír és ő igazán nem érti miért „ideges” ennyire. Azt hiszem ehhez az empátiához nem kell kommentár.

A kórház gyakorlatilag megfelelően képzett sebész nélkül maradt, mivel azok a kollégák, akik úgy gondolták, hogy valamilyen operációt képesek elvégezni, a korábban már említett színvonalú sérvműtéteken kívül, másra nem voltak képesek.

A helyzet körülbelül 3 hónap múlva javult, amikor egy pécsi sebész, akinek belgyógyász felesége volt, három gyermekükkel megérkeztek Kafanchanba, és beköltöztek Moulikék házába. A sebész kollégát még Pécsről ismertem. Elsős medikus koromban, mivel ő akkor már demonstrátor volt a biofizikai intézetben, tartott néhány gyakorlatot. Örültem az érkezésüknek, legalább voltak olyan kollégák, akikkel szakmai dolgokról lehetett beszélgetni. A két kislány, valamint a még óvodás korú kisfiú, Robi, nagyon aranyosak voltak. A kislányokat a nejem tanította matematikára és fizikára, mivel matematika-fizika szakos tanár volt és a gyerekeknek is szüksége volt arra, hogy ezeket a tárgyakat, a lehetőségekhez képest normálisan elsajátítsák.

Már több mint egy éve éltünk Kafanchanban. Az életünk beállt valamilyen napi ritmusra, mindennek meg volt a maga menetrendje és a körülményekhez alkalmazkodó időbeosztást alakítottunk ki. Meg volt az ideje annak, hogy mikor megyünk Kadunába bevásárolni, látogatóba a szomszéd családokhoz, mikor rendezzük a disznóölést, amely esemény, a magyar sebészkolléga érkezését követően, már nagyon szakszerűen történt. Nem kellett levágni a disznó fejét, mert a sebész kollégánk, János, a megfelelő anatómiai ismeretek birtokában, nagyon hatékonyan és gyorsan rendezte el a dolgot.

Közben átestünk, még 1975 végén, egy ramadan ünnepségen. Az ünnepség, a mohamedánok számára egy hónapos böjtöt jelentett. Nap közben, hajnaltól estig, sem inni, sem enni nem volt szabad, csak éjszaka fogyaszthattak valamit. Ennek következtében, nap közben, folyamatosan kókadtak voltak a fiúk, majd a böjtöt egy három napos ünnep zárta le. Az ünnep idején, az emír „harcosai”, hagyományos ruhákba öltözve, lóháton parádézva látogattak a kórházba, és elöltöltős puskáikkal durrogtattak, melyek közül számos fegyvernek a csövét, madzaggal erősítették a puska tusára, hogyhasználat közben le ne repüljön. Már akkor hallottuk, hogy a következő évben, 1977-ben lesz az úgynevezett „Grand Durbar”, mely azt a hagyományt eleveníti fel, hogy az ország törzsei, illetve azok vezetői, Észak-Nigériában, melynek fővárosa Kaduna, elvonulnak a brit uralkodó előtt. Az ország a készülődés lázában égett.

Farag doktor egyik reggel, már késő tavasszal, magyar időszámítás szerint, ismét hívatta az orvosokat. Elmondta, hogy a nigériai rádió megint katonai indulókat játszik, és az országban katonai puccs történt. Most megölték az ország aktuális elnökét, Murtalla Mohammedet, de a hírek szerint az elnök helyettese, egy bizonyos Obasanjo tábornok, aki jelenleg Nigéria elnöke, ura a helyzetnek és a puccsistákat elfogták. Kijárási tilalom lépett életbe, szürkülettől reggelig (dusk to dawn), és majd fogunk kapni egy papírt, hogy a dolgunkat, a kijárási tilalom idején is végezhetjük, és büntetlenül senki nem lőhet agyon minket. Ez igazán megnyugtatott minket. A házainkat rendőrök őrizték, nem a puccsisták miatt, hanem a romló közbiztonság okán. Mivel egy fekete ember a korom sötét éjszakában nem igazán feltűnő, néha csak arról vettük észre, hogy a rendőr ott áll a bejáratunktól körülbelül egy méterre, hogy a fényesre pucolt cipőjéről visszaverődött a kiszűrődő lámpafény.

A kijárási tilalom nem tartott sokáig és a New Nigerian tele volt a puccs részleteinek a taglalásával és azzal, hogyan kergetik és fogják el a puccsban részvett katonákat. Az új katonai kormányzat elhatározta, hogy a zsúfolt Lagos helyett új fővárost fognak létesíteni Nigériában, és az egyes államokat újra osztják, több államot (tartományt) akarnak létesíteni. Valósággal össznépi vita alakult ki a főváros helyéről, valamint az államok elhelyezéséről. A New Nigerianban egy olvasói levél még azt is javasolta, hogy Kafanchan legyen a főváros,

43

melyet végül elvetettek és Abudját jelölték ki, mely a Nigériát átszelő két nagy folyó, a Niger és a Benue találkozásánál helyezkedett el. Az államot, ahol dolgoztunk, Kaduna state-nek nevezték át, de a területe semmit nem változott. Más nagyobb államokat szétosztottak, újabb fővárásokat jelöltek ki, voltak olyanok is, melyek nem voltak sokkal nagyobbak, mint Kafanchan. Közben lázasan készülődtek a Grand Durbárra. Kadunában új szállodát, stadiont, stb. építettek.

1976 márciusa körül az a megtiszteltetés ért minket, hogy a Lagosban székelő, a Tesco szakértőket felügyelő megbízott, az egyik alfelügyelővel együtt, meglátogatott minket Kafanchanban. Az urak gépkocsival érkeztek (söfőrrel) és észak felé menve, több szakértőt látogattak meg. Nálunk csak ebédidőben tartózkodtak. Igyekeztünk kitenni magunkért és az ebédhez felszolgáltuk azt a néhány szem földiepret is, ami a kertünkben termett. Elvtársi kritikaként bátorkodtunk megemlíteni, hogy a Tesconak általában fogalma nincs, hogy a szakértők, pláne vidéken, milyen körülmények között dolgoznak, mert a szerződő fél fűt-fát megígér, amit esze ágában sincs teljesíteni. Egészen biztos, hogy a kiküldetést így is vállalta volna mindenki, de nem ért volna minket ilyen meglepetésként a helyzet.

****************************

A szerződésünk első része már a végéhez közeledett és lassan készülni kellett a hazautazásra, a szabadságra, melyhez 18 hónap munka után volt jogunk. A tetű lassú ügyintézés miatt célszerű volt egy félévvel korábban elkezdeni az utánajárást, mivel számos kérvényt kellett benyújtani, jóváhagyatni, és így tovább. Először el kellett dönteni, hogy merrefelé akarunk és körülbelül mikor utazni, és ha már ezt elhatároztuk, jöhetett a többi tervezés. A Tesco-tól útvonalengedélyt kellett kérni és csak annak a birtokában lehetett, megkezdeni a szabadságolással kapcsolatos dolgok intézését. Nekem még külön feladatom is volt, hogy a szabadságom idején belgyógyászatból szakvizsgázzak, mert a kiküldetés miatt csaknem egy évet csúszott az egész, de ezért bőven kárpótolt az az élmény, amit a rengeteg érdekes beteg észlelése jelentett.

A nejemmel végül úgy határoztunk, hogy elmegyünk az unokatestvéreimhez, illetve a nagynénémékhez (édesapám húgának a családja) Hollandiába, majd onnét valamilyen használt autóval hazajövünk. Ki kellett deríteni, hogy mi a holland követség címe Lagosban, mert akkor még kellett vízum és viszonylag hamar, 3-4 hét elteltével, meg is kaptuk az űrlapokat. A vízumok bepecsételéséhez le kellett menni Lagosba, ami egy külön kaland volt. Oda csak repülővel volt érdemes menni, mivel körülbelül 900 kilométerre volt Kadunától. A repülőjegyek beszerzése sem volt egyszerű. Végül azt javasolták, hogy próbáljunk meg egy úgynevezett utazási irodát megkérdezni Kadunában, akik megvásárolják a jegyet, valamint lefoglalják a szállást is. Számos utazási iroda működött Kadunában és kiválasztottunk egy kevésbé lepusztultnak látszó irodát és bementünk. Szemlátomást nem tolongtak a kuncsaftok, így nagyon barátságosan, udvariasan fogadtak. Úgy beszéltük meg, hogy valamelyik napon, lehetőleg a reggeli órákban, ha van ilyen járat, lemegyek Lagosba, megpróbálom elintézni a vízumot, és lehetőség szerint másnap visszatérek. Így is történt. Sikerült megszervezni, hogy Kafanchanból nagyon korán elindulva, a megbeszélt időben odaértünk a repülőtérre, ahol az utazási iroda munkatársa mindent azonnal elintézett, becsekkelt nekem, megszerezte a beszálló kártyát, és a repülőgép indulásakor egészen a lépcsőig kísért. Nejem hazavitte az autót, azt hiszem Ayuba volt vele.

Szerettünk volna gondoskodni a Hapsiról, hogy legyen valamilyen szakmája, mire hazamegyünk, és a szabadságunk idején tudjon mihez kezdeni. Kitaláltuk, hogy megpróbálunk neki jogosítványt szerezni, mert ő arra gondolt, hogy „taxi driver” lesz. Természetesen nem úgy, hogy kap egy taxit is, hanem például, sofőrként alkalmazza valaki. Hapsi talált magának valakit, aki oktatja és odaadtuk az autót is, hogy a ház körül, illetve

44

Kafanchanban gyakoroljon, de nem lett belőle taxi driver. Mivel értett valamit a varráshoz, végleges hazatérésünk alkalmával vettünk neki egy villanymotorral működő varrógépet.

A repülőút Kadunától Lagosig, nem sokkal tartott tovább egy óránál. A repülőtéren fogtam egy taxit és a fantasztikusan kaotikus forgalomban, elvergődtem a holland nagykövetségig. Mivel még hivatali időben érkeztem, a vízumokat is probléma nélkül, megkaptuk. Ezt követően, egy másik taxival elmentem az utazási ügynökség által lefoglalt szálláshelyre a Holiday Inn Hotelbe. A szállodai szobám olyan zajos volt, hogy az éjszaka közepén kellett másik szobát kérnem, mert valamilyen szerkezet, nagyon hangosan zakatolt. A szálloda portása ajánlotta, hogy vannak csinos lányok, de ezek nem mehetnek fel a szobába, hanem vannak taxik, ahol az ilyet el lehet rendezni. Nem kívántam élni a lehetőséggel, bár azon csodálkoztam, hogyha már a portás ajánlja a lányokat, miért nem lehet őket felvinni a szállodába, ahol azért sokkal kényelmesebb az üzletkötés.

Másnap időben indultam vissza a repülőtérre és megtanultam, hogyha nem bérelek fel valakit, aki a csomagomat viszi és elintézi helyettem a becsekkelést, fel sem jutok a repülőre akkor sem, ha érvényes jegyem van. Ha netán nincs jegyem és kellően lefizetem az illetékeseket, simán felkerülök a repülőre. Ezt onnan tudom, hogy a repülőtéren találkoztam egy ismerős Alhajjival, aki arról panaszkodott, hogy nem volt ideje jegyet venni, de Kadunában vidáman szállt le a repülőről.

A visszautazás is simán sikerült. Nejem várt a reptéren és hazamentünk Kafanchanba. Munkás hétköznapjaink egyformán teltek. Nejem szorgalmasan tanulta az angolt, én

meg igyekeztem a sok beteggel foglalkozni. Időnként elmentünk kirándulni ismerősökhöz, vagy valaki jött hozzánk. A villanyellátás megjavult, már nem kapcsolták ki esténként, ezért tudtam olvasni, tanulgatni a belgyógyászat szakvizsgához, melyet 1976 novemberében kellett teljesíteni. Természetesen mindig készenlétben tartottunk, mindenféle elemlámpát, petróleumlámpát és gázégőt, mert olyan nagy biztonság nem volt.

Egyik éjszaka arra riadtunk, hogy valaki mászkál a szobában. Szerencsére nem tartott sokáig a riadalom, mert kiderült, hogy szegény Moulik doktor macskája látogatott meg minket, aki nem tudott elszakadni a környezettől, a maradék család hazaköltözése után sem. Moulik doktort, hindu szokás szerint, számos indiai család társaságában, elhamvasztották nyílt tűzön, és a máglyát az elsőszülött fiúnak, aki akkor 10-12 éves lehetett, kellett meggyújtani. A macska a kisfiúk kedvenc állata volt, állandóan cipelték magukkal. Nem csoda, hogy a szerencsétlen nem igazán értette, mi történhetett, miért nem kényezteti, eteti valaki.

A szabadságra való hazatérés, melynek idejét szeptember második felére terveztük, lassan közeledett. Úgy beszéltük meg a szomszédban lakó magyar sebész családdal, hogy egy ládában náluk hagyjuk azokat a cuccokat, amelyeket nem viszünk haza, és ott hagyjuk az autót is. Ők elvisznek minket Kanoba, ahonnan indulunk, és visszafelé elénk jönnek, vagy ha nem tudnak, az autót egy másik magyar családnak átadják, akik elhozzák azt nekünk Kanoba.

Nem sikerült tisztázni, hogy hova fogunk kerülni, ha visszajövünk, de nagyon valószínű volt, hogy megint Kafanchanba. A házunk, természetesen nem vár majd meg bennünket, hanem azt az orr-fül-gégésznek vélt kolléga kapja meg, akinek a felesége, ahogyan korábban említettem, szemlátomást értette a szakmáját, és elsősorban őrá volt szükség. A férje meg akkor volt a leghatékonyabb, ha nem nyúlt beteghez. A házban még szükségünk lett volna néhány bútorra, amíg ott voltunk, de hiába igényeltük ezeket a „Ministry of Work” raktárából, nem kaptunk semmit azon kívül, ami a házban volt akkor is, amikor beköltöztünk. Így nem sikerült kapnunk egy szófát sem, amit nagyon szerettünk volna, mivel így kényelmesebben le lehetett volna ülni és több vendégnek jutott volna kényelmesebb ülőhely.

Viszonylag simán ment az elutazás, KLM járattal mentünk és estére értünk Amsterdamba. Unokatestvéreim vártak minket a repülőtéren és nagyon furcsa volt megint,

45

hogy mindenki fehér, alig látni afrikaiakat. Másnap elmentünk vásárolni néhány ruhadarabot, majd végigturnéztunk néhány használt autókereskedést, de a legnagyobb baj az volt, hogy magam sem tudtam, hogy pontosan mit is akarok és mennyiért. Szerettük volna, ha teljes biztosítást tudunk erre a három hónapra, a szabadságunk idejére, kötni, de ez nagyon drága volt, és egyes helyeken ilyen rövid időtartamú biztosítást nem is kötöttek volna. Este felé, az egyik unokatestvéremnek eszébe jutott, hogy menjünk el egy autókölcsönzőbe, mivel a kölcsönzés nem nagyon drága, és ott új, vagy majdnem új autókat kölcsönöznek ki.

Mire odaértünk, a kölcsönző már majdnem zárva volt, de az egyik irodában találtunk egy takarítónőt, aki tudott angolul és gyorsan elrohant egy még ott tartózkodó felelős emberért, aki néhány perc múlva már hozta is az általunk kiválasztott új Renault 16-os autót. Kellett valamilyen előleget fizetni, de mindennel, biztosítással, térképekkel fel volt szerelve a kocsi. Ez volt a legcélszerűbb megoldás. Ez az autó akkor, különösen idehaza, a menőbbek közé tartozott és nagyon élveztük a vezetést Európán keresztül. Visszafelé meglátogattuk még nejem unokatestvérét is, aki nem sokkal korábban disszidált hazulról a barátjával együtt az akkori Nyugat-Németországba és Münchenben éltek egy menekültek számára fenntartott garzonlakásban. Még mi is befértünk és a földön ágyaztak meg nekünk, de jól éreztük magunkat. Éppen akkor volt a müncheni sörfesztivál is, ahol nejem unokahúga felszolgálóként kapott alkalmi állást, tehát az estéinket ott töltöttük. Csupán 2-3 napot voltunk Münchenben és tűztünk haza. Mivel korábban még soha nem voltunk a mocskos kapitalizmus rohadó országaiban, Hollandiában is és Nyugat-Németországban is el voltunk kápráztatva az ott látottaktól. Bár elbeszélésekből és az „irodalomból” tudtuk, hogy a rohadó kapitalizmus hogy is néz ki valójában, saját tapasztalatok birtokában, el kellett gondolkodni azon, hogy melyik fajta társadalom rohad igazán.

Nagyon vágytunk arra, hogy hazaérjünk. Hegyeshalomnál igen hosszú sor állt, ezért gyalog előrementem, és közöltem a határőrrel, hogy megjöttünk, és megérdeklődtem, hogyan lehet hamar hazakerülni. A határt akkor még kettős sorompó védte, megakadályozandó a kapitalisták támadását. A határőrt szemlátomást nem hatotta meg a dolog, hogy mi megérkeztünk és azt mondta, hogy várjunk csak nyugodtan. Potom három órás várakozás után, már csaknem este volt, mire tovább engedtek minket, de most már itthon voltunk. Először a nagyszüleinkhez mentünk a tervek szerint és reméltük, lévén már idősek, hogy mindenki megvan. Éjfél már elmúlt mire odaértünk és határtalanul boldogok voltak, amikor megérkeztünk. Szegényeket felkeltettük és alig láttak az álmosságtól, de örömmel konstatáltuk, hogy mindenki él és a körülményekhez képest egészséges. Másnap még meglátogattuk Csabáékat, majd mentünk Bajára, ahol a szüleink laktak. Ők is körbeörültek minket, végül elmentünk Pécsre, haza, a saját lakásunkba, melyet távollétünkben albérletbe adtunk ki egy ismerősnek. Elmentünk, meglátogattuk a munkahelyeinket is, ahol élménybeszámolót tartottunk, majd én már azzal foglalkoztam, hogy készültem a szakvizsgára, melyet sikerrel teljesítettem

A Renault 16-os, sárga színű autónk igen nagy feltűnést keltett mindenhol, különösen azért, mert külföldi, holland rendszáma volt. Egyszer Baján, amikor jöttem ki a borbélytól (akkor még volt hajam), arra lettem figyelmes, hogy a közeli padon üldögélő idős urak tanulmányozzák az autót és az egyik megkérdezi a másiktól, hogy az autón díszelgő nemzetközi jel, az NL, mit jelent. Rövid gondolkodás után az egyik kibökte: Nyugat Lengyel. Ebben egyetértettek.

Nemesapátiba sokszor ellátogattunk és ismét lubickoltunk a felénk áradó szeretetben. A „kastély” pincéjében egy helyiség állt rendelkezésre a nagyszüleimnek, ahol a tüzelőt tartották, de ez a helyiség az „uraság” idején a cselédszoba volt, még egy gyönyörű cserépkályha is állt itt és itt lakott szegény Johann bácsi is, amíg élt. Máig az orromban érzem az alma illatát, melyet télire tároltak el nagymamáék, különösen az úgynevezett bőralmát szerettem, melyre az óta sem tudok rátalálni. Nagymama mindig nagyon ügyelt arra, hogy a

46

családnak megfelelő gyümölcskészlete legyen télire. Ennek beszerzése nem mindig volt könnyű. Amikor már nem lehetett, csak úgy, almát szedni a gyümölcsösben, lehetett vásárolni a téesztől egy egész fára való termést. Szegény nagymama elment az „illetékes elvtárshoz”, hogy szeretne venni egy fára való almát, és kérdezte mennyibe kerül. Az „illetékes elvtárs” közölte nagymamámmal, hogy ez nem ilyen egyszerű, mert erre licitálni kell, és az kapja, aki többet fizet. Nagymama megérdeklődte, hogy még hányan akarják ezt a fát megvásárolni, mire az „illetékes elvtárs” közölte, hogy tulajdonképpen senki, de azért licitálni azt kell, majd ő fog licitálni a nagymamával. A licit 50 forintról indult, mire az „illetékes elvtárs”, aki nem akart semmit sem venni, hatvanat mondott és ez így ment 80 forintig, amikor is az „illetékes elvtárs” beletörődött, hogy így már jó lesz. Röhejes lett volna, hogyha nagymama abbahagyja ezt a nevetséges licitet és ráhagyja „illetékes elvtársra” a vásárlást.

Szabadságunk viszonylag gyorsan telt el, nem győztünk eleget tenni a különböző meghívásoknak, folyamatosan tartottuk az élménybeszámolókat és mutogattuk a diafilmeket, amelyeket készítettünk. Aztán elérkezett az utazás napja. 1977. január másodikán indultunk el, már késő délután, szakadó hóesésben és az volt a tervünk, hogy Bécs előtt még megalszunk, majd másnap, az útviszonyoktól függően elmegyünk olyan messze Hága felé, amennyire csak tudunk és utána már irány Nigéria. Budapestről indulva eltévesztettük még a városon belül, az egyik hídra vezető besorolási sávot és a záróvonalon keresztül voltam kénytelen korrigálni a dolgot. Mindjárt ott termett egy rendőr elvtárs és kérte a dokumentációt. Közben folyamatosan oktatott minket, hogy hiába vagyunk mi külföldiek, akkor sem szabad átlépni a záróvonalat. Vélhetően hazatérő disszidenseknek gondolt minket, amiért természetesen szégyellni kell magunkat, pláne, ha még a záróvonalat is képesek vagyunk átlépni. Megnyugtattam a közeget, hogy én régebb óta vagyok magyar állampolgár, mint ő, és most indulunk vissza az állomáshelyünkre. Erre megenyhült, de nem tudott eltekinteni attól, hogy helyszíni bírságot szabjon ki, melynek összege akkor 50 forint volt.

Már este volt, mire elértünk egy panziót valahol Hegyeshalom és Bécs között. Nagyon jó volt civilizált körülmények között, kellemesen tölteni az éjszakát és másnap korán reggel mentünk tovább. Estére már a holland határ közelében voltunk és találtunk egy kellemes panziót, ahol az éjszakát tölthettük. A következő napon már elértük az unokatestvéreimet Hollandiában, leadtuk az autót és másnap már mentünk a repülőtérre. Most nappal repültünk, nagy élmény volt a Szahara felett repülni. Megálltunk Tuniszban is, majd késő délután landoltunk Kanoban, ahol már vártak minket az ismerősök, az autónkkal együtt. Határozottan örültünk, hogy „hazaérkeztünk”.

****************************

Másnap elindultunk Kadunába, a minisztériumba, hogy megtudakoljuk, hol is fogunk dolgozni. A minisztériumban azt mondták, hogy menjünk vissza Kafanchanba. Életünket ismét a Government Resthouseban kezdtük. Az egyik pincér, megérkezésünkkor örömmel újságolta, hogy milyen nagy javulás történt a resthouse szobáiban. Mikor megtudakoltuk, hogy mi ez a nagy változás, azt mondta, hogy az ágyakon most már van ágytakaró.

Január elején tehát visszaköltöztünk az éppen üresen álló korábbi lakhelyünkre. A kilógó fogú éjjeliőr széles vigyorral üdvözölt minket és az elmúlt másfél évben szerzett, talán 50-100 szóra terjedő hausza szókincsemmel megkérdeztem, hogy van, rendben van-e az egészsége, hogy van a család, a gyermekek, a kecske, és mivel éppen vizelt a beszélgetés közben, sikerült megkérdezni azt is, hogy rendesen megy-e a vizelet. Mire befejeztük a beszélgetést, a vizelésnek is vége volt. Érdekes látványt jelentett, hogy az utak mellett vizelő nők, nem lévén bugyi rajtuk, állva könnyítettek magukon, kissé szétrakva a lábukat, míg a férfiak a művelethez leguggoltak.

47

A resthouseban felkeresett minket Hapsi is, aki ismételten munkába állt. Elmondta, hogy távollétünkben igyekezett különböző helyeken munkát vállalni, mert a taxizás nem jött össze. A Hapsi naponta jött, mosott, bevásárolt és elintézett mindent, amire a ház körül szükség volt. Ez annál is inkább fontos volt, mert a helyi középiskola igazgatója, mivel tudta, hogy a nejem matematika-fizika szakos tanár, szerette volna, ha órát ad az iskolában. Ez igazán nagy kihívást jelentett, különösen a szakszavak megtanulása volt fontos, de a megfelelő angol nyelvű tankönyvek rendelkezésre álltak. Dicséretére legyen mondva, hogy felvállalta a dolgot és nagyon sikeres volt ebben. Később Kadunában is folytatta a tanítást és a diákjai nagyon szerették, sőt egy tanfelügyelő is megdícsérte.

A lapokban olvastuk, illetve hallottuk is, hogy a Durbar lázában ég az ország. Kadunában már készen van a szálloda, melyet Durbar Hotelnek hívnak, és nincs messze a Hamdalától, valamint építettek stadionokat és számos olyan házacskát, melyek 2-3 kis szobából, mellékhelyiségekből álltak és az egész egységet egy fal vette körül, így egy kis belső udvar volt belül. Vízvezeték és villanyvilágítás volt, egy „állóhelyes” WC és zuhanyozó egészítette ki ezt az egységet. A házacskák fel voltak szerelve bizonyos alapbútorzattal is, hogy a Durbarra érkező vendégeknek legyen hol aludnia. Később ezeket az épületeket oda adták a helyi lakosoknak.

1977. februárban Farag doktor közölte velem, hogy minden kórháznak kell delegálnia egy-egy orvost az ünnepségekre. Nagy örömmel közölte, hogy rám gondolt, tehát vonuljak el 2 hétre Kadunába. A megadott időpontra, miután a néhány cuccot, amink volt, és nem akartunk magukkal vinni, bezártuk annak a resthouse szobának a beton szekrényébe, ahol laktunk és elvitorláztunk Kadunába. Érdeklődéssel vártuk, hogy mi történik. Hapsit is magunkkal vittük. A minisztériumban kellett jelentkezni, ahonnét elirányítottak minket a Durbar valamilyen szervező irodájába, ahol közölték, hogy majd kapunk egy ilyen kis házat, és valamilyen órarend szerint, bizonyos napokon otthon kell maradnom, mert ügyeletben leszek. Az egyik hivatalnok egy nagy láda kulcsból igyekezett kiválasztani a mi lakásunk kulcsát. Miután semmilyen jelzés, sorszám, nem volt a kulcsokon, néhány száz kulcs kipróbálása után rátalált arra a kulcsra, amely a mi házikónkat nyitotta.

Beköltöztünk tehát a helyi lakosság számára készített házak egyikébe és kíváncsian vártuk a fejleményeket. A kiküldetéshez teljes ellátás is járt. A házak közelében, nem messze onnét, ahol laktunk, egy hatalmas, legalább 2000 fő étkeztetésére szolgáló éttermet emeltek, ahol napi háromszori étkezés volt elérhető. Ahogy elnéztem, naponta kb. 100-nál kevesebben vették igénybe a szolgáltatásokat és egy idő után mi sem próbálkoztunk azzal, hogy ott együnk, mert a személyzetet, számlátomást az utcáról toborozták, és a saját utcai ruháikban tevékenykedtek az étkezdében, a helyenként gyanús illatú ételek között. Miután néhány napot megúsztunk betegség nélkül, abbahagytuk az étterem látogatását, nem akartunk többet kockáztatni. Mivel magunkkal hoztuk a petróleumfőzőt és néhány edényt, az ételeinket inkább magunk készítettük el. Az újságban (New Nigerian) olvastuk, hogy az egyik stadion tartó oszlopaihoz kikötött tevék nagyon meglazították ezeket az oszlopokat és a stadion annyira megrendült, hogy nem merik a nagyérdemű közönséget oda leültetni. Ez is ilyen „Alhajji” alkotás lehetett. Szerencsére, az okos tevék miatt, nem történt tömegkatasztrófa. Napközben, ha nem voltam ügyeletes, mi is mentünk megbámulni a felvonulást, ami különben nagyon érdekes, színpompás volt. A lovak némelyikén olyan ezüst- és aranyszerszámok voltak, melyek értéke, ahogy ott hallottuk, sok tízezer dollár volt. Elmentünk a vadonatúj Durbar Hotelbe, és leültünk a hallba sört inni. Valóban szép, elegáns szálloda volt. Vélhetően nem helyi „kontraktor” műve lehetett.

A kétheti kiküldetést követően visszatértünk Kafanchanba, a resthouseba. Korábbi házunkba, ahogyan már előre tudtuk, az orr-fül-gégész „kolléga” költözött, és amikor egyszer látogatást tettünk náluk, megelégedéssel mesélte, hogy ő bezzeg kapott egy szófát a Ministry

48

of Work raktárából, amit nekem nem sikerült elérni. A Ministry of Work hivatalnoka is, merő véletlenségből, indiai volt. No comment.

*******************************

Április elején (1977), Farag doktor hivatott. Közölte velem, hogy a minisztérium áthelyez Kadunába, hogy közelebbről megfigyeljék, hogyan dolgozom. Nem igazán titkolt véleménye szerint Kafanchanban bizonyára rosszul. Ennek kifejezetten örültem. Farag doktor egy ilyenkor szokásos csoportfényképet készíttetett emlékül.

A Kadunába való távozásunk előtt néhány héttel egy fiatal szovjet házaspár érkezett a resthouseba. A fiatal kolléga sebész volt, a felesége patológus. Nagyon szimpatikus kedves emberek voltak. A sebészkollégát Jurijnak hívták. Teljesen fel voltak háborodva, hogy minden orvosnál dolgozik valamilyen háztartási alkalmazott, amit kapitalista csökevénynek tartottak.

Igyekeztünk összecsomagolni, a Hapsival együtt, és elutaztunk Kadunába. Az indulásunk napján reggel Jurijékkal együtt kávéztunk, majd néhány percig némán ültünk a teraszon, mert azt mondták, hogy hosszú útra indulunk, és néhány perc meditálásra szükség van. Kadunában a minisztériumban közölték velem, hogy a város szélén álló, nem régen emelt Tudun Wada kórházban fogok dolgozni, ami egy 120 ágyas kis kórház volt, de nagyon sok beteget látott el. A minisztériumban azt is közölték, hogy miután nincs szabadon álló ház pillanatnyilag, ahova beköltözhetnénk, így „csak” az újonnan épült Durbar Hotelben lakhatunk. Ennél jobb nem is kellett. A szállodában nagyon kényelmes elhelyezés, összkomfort, színes televízió állt rendelkezésre. A szobában két franciaágy volt. Az ellátás kitűnő, jobb, mint a Hamdalában, ahol azért, 1-2 alkalommal, amikor Kadunába mentünk Kafanchanból, megszálltunk.

A Tudun Wada kórházban relatíve sokan dolgoztunk. Azt hiszem heten-nyolcan. Talán azért, mert a minisztérium sok orvos munkáját akarta megfigyelni. Az igazgató, az a korábban megismert indiai orvos volt, aki olyan sérvműtéteket végzett, hogy a beteg, a herezacskóján egy műtéti heggel távozott a kórházból, de a sérve ugyanúgy meg volt. Nagyon barátságos volt velem. Beosztottuk, hogy mit fogok csinálni. Feladatom volt a férfi ambulancia ellátása, valamint a férfikórterem és a 40 ágyas gyermekgyógyászati épület. Természetesen minden nap behívható vagyok, a Kafanchanban már ismert módon. A kórházban dolgozott egy nálam 1-2 évvel idősebb indiai belgyógyász kolléga, akivel napi vitákat kellett folytatnom, mert úgy vélte, hogy szakmailag messze és toronymagasan mindenki felett áll. Sajnos nem így volt a dolog, de érzékeltem, hogy naponta meg kell küzdeni a saját magukat, gyakran minden alap nélkül, mások fölé helyező kollégákkal. Tulajdonképpen megértettem őket, mivel az ő megélhetésük és a jövőjük, mert máshova már nem tudtak menni, attól függött, hogy mennyire tudják bebizonyítani saját szakmai képességeiket.

A kórház fő sebésze egy idős szovjet kolléganő volt, lehet, hogy még látta Lenint. Értette a szakmáját, de angolul nem nagyon tudott. Ennél rosszabb csak a férje volt. Megérkezésünk után néhány héttel konzíliumba hívtak a Kadunai Psychiátriai Kórházba, mert egy beteg lázas volt. Odaérkezvén, a kórház igazgatója, természetesen teljesen véletlenül indiai, elmesélte nagyjából, hogy mi van a beteggel, de azt mondta, hogy a beteg orvosa az említett kolléganő férje. Bár erősen keverte az általa ismert 10-15 angol szót, annyit megértettem, hogy a betegnek mellkasi fájdalma van, köhög és lázas. Ennek alapján nem volt egy szakmai bravúr kitalálni, hogy a betegnek tüdőgyulladása van. Ezek után megengedték, hogy részt vegyek a beteg psychiátriai vizsgálatán is, ami azt jelentette, hogy a beteggel szemben ott ültek hárman négyen az osztály orvosai közül, és beszélgettek vele. Ott ült a

49

szovjet psychiáter is, aki bizonyára elvtársi segítség részét képezte Nigériában és barátságosan mosolygott, de az egészből nem értett semmit. Mindezt egész jó fizetésért nem értette.

A Tudun Wada General Hospital egy nagy kert közepén állt és a kert (telek) egyik oldalán egy hatalmas meztelen szikla magasodott az épületek fölé. A kórházi „compound” (telep) szélén 2-3 lakóház állt, amelyikben néhány orvos lakott. A telep másik széle mellett egy hatalmas piac volt. A kórházban dolgozott az az indiai kolléga is, akinek az EKG papírral volt gondja, nem értvén, hogy honnan tudom, mikor kell abbahagyni a görbe készítését.

Munkarendem ebben a kórházban is hasonló volt a kafanchanihoz. A kórtermi betegek száma kevesebb volt ugyan, de az ambulancián sokkal többen voltak. Mire végeztem a fekvő betegekkel, általában hamar, már hatalmas sor állt a férfiambulancia előtt, ami esetenként 200-250 beteget jelentett, de az összes működő ambulancia naponta körülbelül 1000-1200 beteget látott el. A vizsgálóban egy vizsgáló ágy és 5 szék volt, ahol a sor elején álló első öt ember bekerült és leülhetett. Amikor az öt ember bejött, a kint fennmaradó öt üres helyért a kint ülők megküzdöttek. Az ambuláns betegekkel szintén végeztem délután 2-3 óra között és visszamentem a Durbar Hotelbe ebédelni. Délután még visszamentem megnézni a betegeket, majd vártam az éjszakát. Csaknem minden éjszaka, behívtak. A szállodában nagyon kényelmes életünk volt. Az étlapon még „Hungarian gulash” is szerepelt. Tulajdonképpen ételre nem kellett költenünk. Hapsi jött időnként mosni, illetve segített a madámnak bevásárolni. Valahol a városban lakott. A szállodában levő színes televízióban láttuk, ahogyan a korábbi katonai puccs részvevőit, akiket már begyűjtöttek, nyilvánosan kivégzik. Ez a kivégzés Lagosban, a tengerparton történt. A szerencsétleneket kikötötték egy oszlophoz, először néhány újságíró meginterjúvolta őket, majd a kivégző osztag elvégezte a dolgát. Az esti híradóknak ezek a kivégzések voltak a legfőbb műsorszámai. Természetesen nemcsak a puccsisták lelövetéséről adtak közvetítést, hanem ha sikerült fegyveres rablót elfogni, annak a kivégzését is bemutatták. Volt olyan nyomorult fegyveres rabló, aki mindössze 5 nairát (7 dollár) rabolt el, és ő is ugyanúgy végezte. Azoknak, akik fegyver nélkül milliókkal károsították meg az országot, kutya bajuk sem esett. A New Nigerian című lapban olvastuk, hogy rengeteg autólopás volt, és elsősorban az ország déli részén ellopott nagy értékű autókat szerették eladni északon. Az egyik igen értékes autó ellopásában, egyik alkalommal egy köztiszteletben álló „Alhajjit” fogtak meg.

A kórház beteganyaga itt is igen érdekes volt. Kadunában működött egyetemi kórház is, az úgynevezett Ahmadu Bello Medical University, ezért volt arra lehetőség, hogy bizonyos laboratóriumi vizsgálatokat oda lehetett küldeni, valamint, miután szereztem (itthonról) olyan tűket, amellyel májbetegségek gyanúja esetén, ha szükséges volt, a májból szövettani mintákat tudtam venni, még szövettani vizsgálatot is tudtunk végeztetni.

A misztérium államtitkára, akit a legutóbbi katonai kormányzat nevezett ki, tulajdonképpen egy jól képzett belgyógyászkolléga volt, aki úgy gondolta, hogy időnként vizitel a kórházban. Ilyenkor valamennyi orvosnak ott kellett lenni. Minden beteget, akik a férfi és női „belgyógyászati” kórteremben feküdtek, körülbelül 50 beteget, körbejárt, és ha volt rá idő egyenként megtárgyaltuk őket. Ez azért volt jó, mert módom volt arra, hogy én is valamilyen differenciál diagnosztikai szempontok alapján alkossak véleményt az adott betegről, amelyet többnyire a „főnök úr” is helyeselt, de ha netán valamiben tévedett, vagy úgy gondoltuk, hogy nincs igaza, lehetett vele vitatkozni, amit szemlátomást értékelt.

Nigériában viszonylag nem volt ritka a gennyes szívburokgyulladás, melynek a terápiája, elsősorban, a felgyülemlett folyadék lebocsátása volt és ehhez a beteg mellkasát a megfelelően alkalmas anatómiai ponton kellett megszúrni. A sebész kolléganő, mint főilletékes, vállalkozott egy ilyen beavatkozásra, de mivel nem talált kellően hosszú tűt fogta az én májbiopsziás tűmet és azzal akarta elvégezni a folyadékgyülem leszívását. Ez a speciális tű viszont nem hegyes, hanem üreges és a széle éles, de a bőrt egy ilyen tűvel nem lehet átszúrni. A kolléganőt ez egyáltalán nem akadályozta abban, hogy számtalan eredménytelen

50

kísérletet végezzen a betegen, illetve csak az az egy eredménye lett, hogy a tűm elgörbült, teljesen tönkrement és hosszú ideig nem tudtam májbiopsziát végezni.

A szállodai szoba alkalmas volt arra is, hogyha valaki meglátogatott minket, ott aludhatott a másik dupla ágyon és az ennivalóért sem kellett fizetnie, hanem elég volt, hogy aláírtam a számlát.

Nigériában akkor több magyar futballedző is dolgozott. Egy idősebb edző, a feleségével egy Sokoto nevű Észak- nigériai városban lakott, amely a legészakibb nagyobb település volt, már a Szahara szélén, és a helyi csapatot edzette. Az asszony, mivel ő is a csapattal, illetve a férjével utazott, mindig készen állt a legelképesztőbb körülményekhez való alkalmazkodásra is, így minden elképzelhető dolgot cipeltek magukkal, ha a csapat vidéken játszott. Lajos, az edző, elmesélte, hogy a csapat tagja egy varázsló is, akinek az a dolga, hogy az ellenfél kapuja mögött átkokat szórjon az ellenfélre. Hogy mennyire segítette a csapat eredményességét, azt nem lehetett tudni, mivel az ellenfélnek is volt ilyen „csapattagja”, és nem mindig lehetett megítélni, hogy a varázsló, vagy a futballisták tették-e eredményesebben a dolgukat.

Egyszer Lajosék eljöttek hozzánk látogatóba, a Durbar Hotelbe, de nem akartak ott maradni éjszakára. Este indultak haza Sokotóba, ami jó 350 km-re volt Kadunától, ha jól emlékszem. Mindezek a körülmények nem zavarták Lajost abban, hogy megigyunk együtt egy teljes üveg Chivas Regal whiskyt, a 12 éves fajtából. Ezek után Lajos nem igazán tudta megtalálni az autókulccsal az autó zárját, ezért megjegyezte, hogy biztosan azért nem tud beletalálni a lyukba, mert nem szőrös. Őszintén aggódtunk értük, de végül, mint utóbb megtudtuk, gond nélkül hazaértek.

Egyszer volt valamilyen orvosi kongresszus is a szállodában, melynek részvevői között örömmel fedeztük fel egy honfitársunk nevét, aki szintén ott lakott. Hamar megismerkedtünk vele, és mivel kevés ideje volt, hogy körülnézzen, elvittük a piacra, amely bármelyik országnak az igazi jellegzetessége. A frissen vágott patkánytól a denevérig, a kutyától a birkafejig minden kapható volt, de gyakorlatilag az égvilágon mindent árultak. Rengeteg ruházati cikk, háztartási cikkek és népművészeti szőttesek, faragványok és minden egyéb, ami elképzelhető és elképzelhetetlen, itt megtalálható volt.

Egyébként magyarok, gyakran és váratlanul bukkantak fel a legkülönbözőbb helyeken, amerre az utazásaim során voltam. Járt nálunk Kadunában, Nyugat-Németországban élő, víztisztító berendezéseket árusító magyar, de hivatalos külkereskedők is, akiket én gardíroztam el a minisztériumba, mert valamilyen egészségügyi berendezéseket akartak eladni Nigériának, illetve komplett kórházakat. Abban az időben még jelentős magyar külkereskedelmi képviselet volt az országban. Ettől a képviselettől tudtam szerezni egy egycsatornás kis EKG gépet is, amire nagyon büszke voltam. Később, amikor már házban laktunk, a Lagostól távolabb élő magyaroknak is sikerült kapcsolatot teremteni ezzel a kereskedelmi kirendeltséggel, és sikerült tokaji bort, valamint konzerveket vásárolni.

Kadunában „találtunk” egy német urat, akinek a felesége egy alacsony, feketehajú, magyar asszony volt. Úgy ismerkedtünk meg, hogy beültek a Tudun Wada kórház járóbeteg rendelésére a gyermekükkel együtt, akinek valamilyen betegsége volt, már nem emlékszem, hogy mi. A férfi nyomdász volt, az asszony vigyázott otthon a gyerekre. Hamar összebarátkoztunk. Gyakran meglátogattuk egymást, különösen akkor, amikor már a házban laktunk. Mindketten nagyon kedvesek voltak, de mindig az volt a benyomásom, hogy a hölgy nem egészen szerelemből választotta ezt jámbor, nagydarab embert. A férfi később elmesélte nekem, hogy az ott tartózkodó magyar orvosok egyike, a hölgy korábbi barátja volt. Kicsi a világ.

Az Ahmadu Bello University másik telepén, Zariában, ami körülbelül 80 kilométerre volt Kadunától, dolgozott egy magyar mikrobiológus a feleségével, de csak 1-2 alkalommal

51

találkoztunk velük. Ők már régóta ott éltek, és azt hiszem mindörökké kitartottak, mert mi már régen hazajöttünk, amikor még mindig ott voltak.

Röviddel a Kadunába történt megérkezésem után, a minisztériumban hallottam, hogy, ha az az indiai kolléga elmegy haza szabadságra, akinek az EKG készítéssel gondjai voltak, beköltözhetünk az ő házába. Ez a ház, mely, még máig emlékszem rá, a Sambo road (utca) 2. szám alatt volt, a Durbar Hotellel szemben, az utca másik oldalán állt. Mint később megtudtuk, az egyik legrégibb, az angolok által 1911-ben épített ház volt. Az említett kolléga augusztusban ment el, és a minisztérium, rövid huzavona után, kiutalta a házat nekünk.

A ház körülbelül két futballpályányi kertben állt, hatalmas fák voltak a kertben, a bejárattól a házig vezető utat két oldalról mangófák övezték, melyek, amikor termőre fordultak, rengeteg gyümölcsöt teremtek. Külön épületben két szoba volt a személyzetnek, valamint egy külön garázs is rendelkezésre állt. A ház belülről hihetetlenül koszos volt, a konyha falait vastag korom lepte, vélhetően az előttünk lakó tüzet rakott itt. Kérésünkre a házat kitakarították, illetve kifestették, de a büdös koromszagtól nem igazán sikerült megszabadulni. A házban egy nagy nappali, ebédlő, két vendégszoba és egy fő hálószoba volt, melyhez egy fürdőszoba és WC tartozott. A nappaliból nyílott egy külön szoba fürdőszobával, melyet egy masszív, zárható ajtó választott el a nappalitól és néhány lépcső vezetett lefelé. Ehhez a szobához, melyben vélhetően a korábbi tulajdonosok belső személyzete (inas, szobalány, stb.) lakott egy tágas fürdőszoba is tartozott. A bútorzat nagyon szegényes volt. A fő hálószoba, mely a bejárattól távol, a ház végében helyezkedett el, teljesen üres volt. A kis vendégszobákban volt 1-1 ágy. A nappaliban egy szófa, dohányzóasztal és néhány fotel, az ebédlőben egy hosszú asztal nyolc székkel, és az általunk tartózkodásra, illetve hálószobának kiválasztott helyiségben egy dupla ágy néhány szék, éjjeliszekrény és egy fiókos szekrény alkották a berendezést. Egy nagy, fedett terasz is tartozott a házhoz, ahova esténként kiülve, ha voltak vendégeink, velük, illetve egyedül, kellemesen telt az idő. Élveztük a kellemes időt, a gyönyörű kertet, a trópusok hangulatát és tudtuk, legalábbis én így véltem, hogy ennek a lehetőségnek minden pillanatát örömmel kell élveznünk, mert soha ilyen az életünkben nem lesz, legalábbis nem valószínű.

A ház egyetlen hátránya volt, hogy rengeteg patkány lakott a tetőtérben és igen aktív életet éltek. Esténként intenzíven rohangásztak az álmennyezeten és a vizeletük végigcsorgott a falakon. Olyan jól érezték magukat, hogy nem ritkán ébredtem arra, hogy a ház mellett álló fák alatt csapatostól játszadoznak, és hangosan zörgették a száraz leveleket. Hatalmas patkányok voltak, hasonlóan, mint Kafanchanban. Szerencsére a piacon lehetett patkánymérget venni, amit egy létrára felmászva, körben elhelyeztem a cserepek alatt a tetőtérben. A beavatkozás, egy idő után, igen hatékonynak bizonyult. A kertben sok hatalmas patkány tetemét találtuk meg és az éjszakai hancúrozás is megszűnt. A Hapsinak mondtam, hogy ne jusson eszébe a patkányok elfogyasztása, mert esetleg baj lehet belőle.

A Tudun Wada General Hospitalban folyó gyógyító munka nagyon érdekes volt. Egy nap, ismerős érkezett, dr. Hanna kolléga személyében, aki lehet, hogy szintén gyanúsan végezte a gyógyító tevékenységét Kafancanban, mivel odahelyezték Kadunába, megfigyelésre. Természetesen ő is igen örült az áthelyezésnek. Átmenetileg ők is a Durbar Hotelben laktak, ahol nagyon jól érezték magukat, mint mi. A munkamegosztásban ő a női ambulanciát és a női „belgyógyászati” kórtermet látta el. A betegeket, a kafanchani körülményekhez hasonlóan, itt sem lehetett izolálni, ha nagyon fertőző betegségük volt, de senkit nem érdekelt a dolog. Így egymás mellé került a kolerás és a szívbeteg, a maláriás és a tífuszos, vagy a lassa-lázas és a kígyómart beteg. Az év vége felé (1977) készülni kellett a közelgő agyhártyagyulladás járványra. Már december elején hallottuk, illetve olvastuk az újságokban, hogy a nálunk északabbra levő területeken megszaporodott a járványos agyhártyagyulladásos betegek száma. A betegség általában gyorsan alakul ki. Magas lázzal, fejfájással, hányingerrel, hányással kezdődik, majd a beteg zavart lesz, eszméletét veszti.

52

Előfordul, hogy súlyos vérzéses szövődmények alakulnak ki, de az is, hogy minden előzetes panasz nélkül a beteg zavart lesz.

A szilvesztert ismerős magyar családok társaságában töltöttük el. Konstatáltuk, hogy már milyen régen vagyunk itt, hamarosan lejár a kiküldetésünk, amit nem is nagyon bánunk, mert a jóból is megárt a sok. Számunkra a szilveszteri meglepetés az volt, hogy este 10 óra után bejött a Kossuth adó és hallgattuk az otthoni szilveszteri műsort. Ilyenkor Nigériában száraz évszak volt és azok a fák, amelyek nem örökzöldek voltak, ugyanúgy lehullatták a leveleiket az „ősz” folyamán (októberben, novemberben), mint a mérsékelt égöv országaiban. Éjszakánként elég hűvös volt. Előfordult, hogy 10-12 fokra kehült éjszaka a levegő, úgy hogy rendesen fel kellett öltözni, ha nem akartunk fázni. A szilveszterhez, illetve az újévhez volt tokaji borunk is a pezsgőn kívül. Sikerült egy doboz (12 db.) bort vennünk a már korábban említett kirendeltségtől. A megüresedett papírdobozt kitettem, hogy Ayuba kidobja, de gyanút fogtam, hogy mintha maradt volna még benne 1 üveggel. Megkérdeztem a Hapsit, hogy mi történt ezzel az üveggel. A Hapsi rövid gondolkodás után rávágta, hogy megitta és nagyon ízlett neki. Bár igyekeztem szigorú képet vágni, de nem álltam meg röhögés nélkül.

Ayuba egyébként igen ügyesen bánt az íjjal. Vettünk magunknak emlékbe egy odavalósi íjat, de a hegyes nyílvesszőket nem igazán tudtam célba juttatni, ha megpróbáltam célba lőni. A Hapsinak majdnem sikerült a kertünkben levő fák tetején üldögélő keselyűket eltalálni, de legalábbis elriasztotta őket.

A kórház igazgatója, aki a már korábban többször említett sérvműtéteket végezte, szabadságra utazott, és úgy döntött, hogy a kutyáját rám hagyományozza. Termetre hasonló volt Royhoz, akit még a szabadságra való indulás előtt visszaadtunk a gazdájának. Később hallottuk, hogy szegény valamilyen betegségben megdöglött. Ez a kutya, az igazgató úr kutyája, nagyon ragaszkodott hozzám. Amikor viziteltem a kórtermekben, végig jött velem, majd amikor az ambulanciára mentem, hogy a járó betegeket ellássam, befeküdt a vizsgáló asztal alá, és amikor végeztem, beszállt az autómba és jött haza. A gond csak az volt, hogy éjszakára nem akart ott maradni. Próbáltuk eleinte a nappaliba beengedni éjszakára, hogy megszokjon, de mivel hangosan ugatott és vonyított a lakásban, kénytelen voltam kivinni az udvarra. Sétálgattam vele föl-le éjszakánként, de nem tudott megnyugodni. Próbáltuk megkötni is, a ház előtt álló terebélyes tűzvirág fához, de elrágta a kötelet és visszaszökött a kórházba. Reggel, mintha misem történt volna, farkcsóválva üdvözölt és mentünk „dolgozni”. Ha ott akartam hagyni a kórházban, amikor mentem hazafelé, olyan kitartóan futott az autó mellett, hogy megsajnáltam, kinyitottam neki az ajtót és örömmel ugrott be a kocsiba, de este megint nem volt maradása. Ezt sokszor eljátszottuk egymással, de végül úgy döntöttem, hogy nem hozom el a kórházból, mert ennek semmi értelme így nem volt, pedig jó lett volna egy kutya a ház körül, de ez az eb nem vállalkozott nálunk a házőrző feladatokra. Valami mindig visszahúzta a kórházba.

Januárban (1978) aztán szép lassan el kezdtek érkezni az agyhártyagyulladásos betegek. A betegek döntő többsége kisgyermek volt, ezért a kórházban levő 40 ágyas gyermekgyógyászati részleg, hamar megtelt. Az egészségügyi vezetés, a minisztérium úgy döntött, hogy a katonaság segítségét kéri a férőhelyek bővítéséhez. A gyermekgyógyászati osztály egy négyzet alakú különálló épület volt, kis belső udvarral. A beteg gyermekkel együtt jött a család is, vagy legalábbis valamelyik tagja. Magukkal hozták a kecskét, vagy a tyúkokat is ketrecekben, hogy legyen valami ennivalójuk. A gyermekgyógyászati részleghez tartozott egy tankonyha is, ahol az erre a célra kiképzett nővérek tanították az anyukákat, hogyan táplálják a gyermekeiket. Nagyon sok hiányosan táplált gyereket észleltünk, akik nagyon súlyos fertőzésekben szenvedtek. Gyakori volt az úgynevezett kwashiorkoros gyermek. Ennek a betegségnek az oka, hogy az általában 2-3 éves gyermek alig kap fehérje táplálékot, melynek következtében jellegzetes tünetek alakulnak ki, és ha nem történik beavatkozás kellő időben, a beteg meghal. Sajnos nagyon sok olyan kis betegünk volt, akiket későn hoztak és

53

elveszítettünk. Rémisztő volt kis gyermekeket látni, ahogyan éhen haltak. Mire kórházba kerültek, már gyakorlatilag nem lehetett rajtuk segíteni. Ebben a részlegben sem, lehetett megvalósítani a legcsekélyebb elkülönítést sem. Igen gyakori volt a kanyaró, mely egy nagyon fertőző megbetegedés. Az itthon enyhe lefolyású megbetegedés, melyet oltással is meg lehet előzni, ezért ma már gyakorlatilag Magyarországon nem fordul elő, ott legalább 30%-os halálozással járt, elsősorban a fennálló egyéb betegségek, fertőzések (férgesség, malária) miatt, valamint a hiányos táplálkozás következtében. A nigériai kormány abban az időben próbálta a gyermeklakosságot tömeges védőoltásokban részesíteni a kanyaró ellen, de az oltóanyag hatékonysága érdekében fontos volt, hogy az oltóanyagot hűtve tárolják. Ezt viszont a nem megfelelő infrastruktúra miatt nem tudták megvalósítani, így ha a gyermekeket be is oltották, az oltás nem védte meg őket a kanyarótól.

Egyre több agyhártyagyulladásos gyermek érkezett és néhány felnőtt is. Voltak olyan napok, amikor 8-10 eszméletlen beteget vettünk fel. A zsúfoltság egy idő után már leírhatatlan volt. Közben a katonaság úgy döntött, hogy két nagyméretű sátorral fogják enyhíteni a nyomorunkat. A fiúk felvonultak, hoztak magukkal számos lécet, gerendát és szép lassan nekiálltak dolgozni (?). Természetesen nem minden nap, mert, akkor hamar elkészült volna a nem nagyon bonyolult szerkezet. Úgy 3-4 hét alatt el is készült a mű. Újabb 1-2 hét múlva rákerült a ponyva is és így már két, valóban tágas sátor állt rendelkezésünkre. Örültünk neki és megpróbáltuk oda felvenni a betegeket, amikor egyik éjszaka kiadós eső érkezett és erősen fújt a szél. Ez felemelte a ponyvát mindkét sátorról, mivel semmilyen módon nem voltak rögzítve, és néhány méterrel arrébb ledobta őket a földre. A sátoros elhelyezési lehetőség tehát, 1-2 nap elteltével megszűnt.

Az agyhártyagyulladás járvány természetesen nem tudott várni a sátor ismételt felállítására, hanem tovább zajlott. A beérkezett gyermekeket, más választás nem lévén, lefektettük oda, ahol volt még talpalatnyi hely az épületben, és amikor már az sem volt, kénytelenek voltunk a belső udvaron lefektetni a szerencsétleneket. Infúziónk és penicillinünk volt bőven, szerencsére, mert a járvány közeledtével rendes készleteket halmoztak fel a kórházban, és aki a jellegzetes tüneteket produkálva megérkezett, mindjárt megkapta a penicillin infúziót. Az agyvíz vétele (lumbálás) jelentette a legfontosabb diagnosztikus vizsgálatot, mert ebből meg tudtuk ítélni a betegség jellegét és a betegség tüneteit is kisfokban mérsékelte azáltal, hogy csökkentettük a folyadék mennyiségét. Gyakorlatilag minden éjszaka behívtak a kórházba. Volt, amikor többször is. Ugyanúgy küldték értem a mentőt a Sambo road 2.-be, mint Kafanchanban és már felébredtem a motor zúgására, amikor a kerti bejárat előtt lassított a mentő és bekanyarodott az udvarra, majd megállt közvetlenül a hálószobánk ablakával szemben és a reflektorok bevilágítottak a szobába. Nem lehetett erre nem felébredni. Ezt tudták a sofőrök is, és mindenféle egyéb zajcsinálás, dudálás, stb. nélkül, megvárták, amíg felkelek és elindulunk a kórházba, ami olyan 3-4 kilométerre volt a lakhelyünktől.

Ezek az éjszakai mentős utazások még romantikusak is lehettek volna a trópusi éjszakában, mert általában kellemes volt az időjárás, csak egy idő után már kicsit fárasztó volt a dolog, mivel nappal dolgozni kellett és nem igazán volt lehetőség az alvásra. Nem ritkán a harmatán tette nehézzé a levegőt és a finom por mindenhol megjelent. Az ég szürkés volt, mintha beborult volna, még a nap is csak halványan sütött át a porrétegen keresztül. Mindez nyomasztóvá tette a hangulatot is.

Az agyhártyagyulladás járvány idején dolgozott néhány végzős medikus is a kórházban, akiket meg kellett tanítani lumbálni. Ezek a hallgatók általában jól képzettek voltak és a nagyrészük szinte égett a vágytól, hogy minél többet tanuljon. Szerettem velük dolgozni. Éppen egy orvostanhallgató hölgynek mutattam, hogy hol kell megszúrni a beteg hátát, amikor éreztem, hogy elnehezül a fejem, és erősen szédülök. Mire ezt végiggondoltam, és már tudtam mi ez a dolog, simán elájultam, elterültem az ágy mellett. Mivel nem voltam,

54

legfeljebb csak pillanatokig, teljesen eszméleten, érzékeltem, hogy pánik tört ki a környezetemben. Az egyik rendkívül koszos (ragadósan fekete) matracról felkeltették az ott levő beteget és lefektettek a helyére, majd érzékeltem, hogy néhány kolléga hajol fölém, köztük dr. Hanna is és érdeklődnek tőlem, hogy vagyok, nincs-e szívtáji fájdalmam, mert az európaiak ilyen hirtelen, szívrohamban szoktak meghalni, de intettem, hogy nincs, csak hagyjanak egy pár percet vízszintesben, hogy magamhoz térjek, amíg visszajön a vérnyomásom, és akkor minden jó lesz. Közben érzékeltem, hogy a riadt ordítozás igen nagy intenzitással folyik, a betegek, akik fel tudtak kelni, kimenekültek a kórteremből, és a folyósón elhíresztelték, hogy a likita (orvos) rosszul lett, lehet hogy meg is halt. A folyósón állók, akik vártak, hogy az ambulancián sorra kerüljenek, valamint az a sok száz beteg, akik az épületen kívül várakoztak hosszú sorokban, nem igazán értették, hogy miről van szó, csak az ordítozást hallották, és hogy néhányan szaladnak kifelé, ezért ők is elkezdtek szaladni, már aki bírt, úgy hogy a kórház pillanatok alatt kiürült. Ezt később a kórházi főnővér mesélte el, nagy röhögve.

Hoztak egy gurulós hordágyat, feltettek rá és betoltak a kórház folyosójára, ahol a néhány ott maradt beteg bámulta az eseményeket. Akkor már jól voltam, csak kicsit szédelegtem. Kaptam egy nagy adag híg kávét, és amikor már nem szédültem, elmehettem haza. Nem örültem a történteknek, de talán nagyon kimerültem az agyhártyagyulladás járvány ellátásával kapcsolatban.

******************************

Fiatalabb koromban nem volt ritka, hogyha hosszan kellett állnom, elájultam. Ez igen kínos volt bizonyos helyzetekben. Az első ilyen események még gyermekkoromban fordultak elő, amikor ministráltam, de megbeszéltem a plébános úrral, hogyha érzem, hogy kezdek szédülni, kimegyek. Ez így is történt több alkalommal. Az említett rosszullét előtt utoljára az egyetemi énekkarban sikerült kifeküdnöm, amikor valamilyen állami ünnepség alkalmából, az aulában fellépő énekkar utolsó sorában éreztem, hogy kezd rám ereszkedni a sötétség. Azt hiszem az énekkarnak ez volt a legsikeresebb műsorszáma akkor. Ezzel a basszus szólam kapacitása negyedével csökkent, mivel ebben a szólamban mindössze négyen voltunk. Mindez elsős medikus koromban történt. Az egyetemi énekkar nem volt hosszú életű, talán a következő évben már feloszlott, mert a basszus szólam elfogyott. Nem akartam még egy ilyen műsorszámot rendezni, bár szerettem az énekkarba járni. A basszus szólam negyedik tagjára nem emlékszem, de a másik két kollégát azóta is ismerem. Az egyikből urulógus, majd totálkáros, leszázalékolt alkoholista lett, míg a másik egy szakrendelőben sebészkedik jelenleg is. Általános iskolás koromban, amikor éppen Nemesapátiban (Felső), nagyszüleinknél laktunk és Alsónemesapátiba kellett menni iskolába, mivel a felső tagozat csak ott működött, minden reggel gyalog tettük meg, a temetőn és a dombtetőn keresztül azt a körülbelül három kilométeres utat (oda-vissza hat), ami oda vezetett. Ez a gyalogtúra, ha jól kiléptünk, mintegy háromnegyed órát tartott. Az iskolai énekkarban az akkori nyolcadikos osztály (tizenhatan voltunk) csaknem minden tanulója részt vett, aki felfelé és lefelé legalább 3-4 hangot ki tudott énekelni. Az énektanárunk egy alacsony, teljesen kopasz, idős úr volt, aki magas fejhangon énekelt, és gyakran rugdosta és verte az osztályteremben elhelyezett pianínót ilyen alkalmakkor. Egyszer az osztály végében összegyűjtötte a felső tagozatból az énekkarosokat és valamilyen dal eléneklését gyakoroltuk, mert iskolai ünnepségre készültünk. Néhány próbaéneklés után kihívott a sorból, kaptam néhány pofont és ordítozva hazazavart. Fogalmam sem volt, hogy miért történik ez az egész. Elmeséltem az esetet nagyszüleimnek, akik beszéltek a tanár úrral is. Mint utóbb kiderült, a hangom akkor már erősen mutált és egyszer a kelleténél magasabb, máskor mélyebb hangon énekeltem, és a tanár úr, azt hitte, hogy ezeket a hangokat, direkt az ő bosszantására, szándékosan állítom elő. Így derült ki,

55

később, hogy basszus hangom lesz. Felsőnemesapátiban végeztem a negyedik osztályt, ahol mindössze két tanteremben folyt az oktatás, összevont osztályokban. Itt is volt egy ilyen énekkari élményem. A két tanerős iskolában az igazgatói funkciót betöltő Pista bácsi végezte a „karvezetést”. Akkor még szép, vékony fejhangon tudtam énekelni és jól emlékszem, hogy egy ünnepségre, Pista bácsi, valamilyen mozgalmi dalt tanított nekünk, melyet kánonban kellett énekelnünk. A szövegre máig emlékszem, mely nagyon rövid és velős volt, egyúttal buzdító is. Így szólt:

Indul munkaversenyGépek hangja csengjenVaskohóban szikra pattogSzegecselő csattog, kattogDiadal, diadalSzóljon vígan ez a dal

Azt hiszem Pista bácsi alapos munkát végzett, hogy ezt máig nem felejtettem el. A „Diadal, diadal”-nál kellett a kánon másik szólamának belépni, amit nagyon élveztünk és viccesnek tartottunk, de éneklés közben, aki röhögni mert, az kapott egy pofont, úgy, hogy a kellő komolyság betartására megfelelően kondicionálva voltunk. Ennél ostobább szövegű dalok is voltak, az ötvenes évek első felében, melyeket gyakran lehetett hallani a középületek tetejére felállított bömbölő hangszórókból. Mielőtt nagyszüleimet kitelepítették Zalaegerszegről, mi már a szüleimmel elköltöztünk a Szentendre melletti Izbégre. Édesapám, a háború előtt és alatt aszalt gyümölcsök előállításával foglakozott. Még 1949-50-ben is próbálkozott az aszalt szilva előállításával, de mivel kapitalista tevékenységet folytatott, elvették tőle ezt a kis üzemet. Akkor elment a helyi téglagyárba dolgozni, de az akkor szokásos Szabad Nép félórákban nem bírta megállni, hogy ne tegyen megjegyzéseket a rendszerre, így hamarosan bevitték a rendőrségre, ahol jól megverték, és égő cigarettákat dugdostak a fülébe, hogy jobban figyeljen máskor az újságcikkekre. Azért, hogy több atrocitás ne érje, egy távoli ismerőse segítségével a Szentendre melletti Izbégre költöztünk gyorsan, ahol a kocsigyárban kezdett el dolgozni és igyekezett sima proletár lenni, amíg megint ki nem jött belőle az opportunista értelmiségi hajlam, mert a munkatársai rájöttek, hogy apám tud számolni és vannak elképzelései a munkaszervezéssel kapcsolatban is. Így hamar bérelszámolóvá, majd normafelelőssé léptették elő. A kocsi gyár, ami máig meg van, bár nem tudom, hogy mit gyártanak ott, akkor hadi üzem volt, mert „harckocsikat” gyártottak, azaz a hadsereg számára sima lovas kocsikat. A helyi kocsma ivójában laktunk, mivel a kocsmáros is kapitalista volt és be kellett zárnia az üzletet. A külső ivót, ahol ott porosodtak a kocsmai székek és asztalok, egy törött biliárdasztal és egy cimbalom társaságában, raktárnak használták, a belső ivót, amely olajpadlós volt, azt megkaptuk mi. Izbég akkor még egy nagyon kedves és csendes falucska volt, nem felkapott üdülőkörzet. Ide jártam, a húgommal együtt, óvodába, bár én már voltam egy napig óvodás Zalaegerszegen is, ahova a szüleim elvittek. Ez egy vadonat új óvoda volt és máig emlékszem arra, hogy a falak mellett körben elhelyezett, barnára festett székecskéken ültünk, majd kimehettünk az udvarra játszani. Nagyon kellett már pisilnem, de nem mertem megkérdezni, hogy hol van a WC, ezért egy fa mellett toporogva, simán bepisiltem. Az óvó nénik észlelték a balesetet és szóltak a szüleimnek, akik ezt követően már nem engedtek óvodába. Az iskolát is Ízbégen kezdtem, és ott végeztem el az első három osztályt. Nagy szenzáció volt otthon, amikor a néprádiót hozzánk is bekötötték. Ez a falon levő doboz csupán egy hangszóró volt és válogathattunk, hogy a Kossuth, vagy a Petőfi adón hallgatjuk a népnevelést. Ezen a hangszórón, meg a tőlünk nem messze, a bolt tetején felállított hangszórón keresztül árasztottak el minket a mozgalmi dalokkal, melyek többnyire Rákosiról, Sztálinról szóltak. Megtanulhattuk, hogy

56

„Rákosi elvtárs bennünket boldog jövőbe vezet”, meg hogy „Akár fiú, akár lány, békeharcos mindahány. Bányász, bányász, munka kell neked, teljesítsd a, teljesítsd a munkatervedet”. Talán a mozgalmi dalok hatására, vagy nem tudom milyen indikáció alapján, döntött úgy édesapám, hogy vesz nekem egy hegedűt, hogy megtanuljak valamilyen hangszeren játszani. Próbált taníttatni is zeneiskolában és sokáig gyakoroltatta velem a Kodály 333-nak nevezett kottát, de be kellett látnia, hogy nem ez a terület az, ahol ki fogok bontakozni. Mindenesetre több dalt megtanultam hegedülni, és bár a kottát olvasni nem sikerült igazán megtanulnom, hallás után viszonylag sok dalt el tudtam játszani. Ennek később iskolai ünnepségeken vettem hasznát, mert valamilyen dal eljátszására gyakran felléptettek, de számomra a csúcs az volt, amikor Nagykapornakon, mely egy Nemesapátitól tíz kilométerre fekvő falu, ahol akkor édesapám bérelszámoló volt a helyi állami gazdaságban, hetedikes koromban, egy iskolai bálon a zenekarban játszottam. Nagyon büszke voltam magamra.

Kora gyermekkoromban gyakran voltam beteg, és bár a szüleim reménykedtek abban, hogy csodagyerek válik majd belőlem (operaénekes, zeneszerző, stb.), de azt hiszem az volt a csoda, hogy megmaradtam és felnőtt koromra már kutya bajom nem volt, az alacsony vérnyomás miatt bekövetkezett időnkénti elájulásokon kívül. Még Izbégen sikerült tuberkulózist kapnom. Kulcsélményem volt, hogy a helyi templom kórusában mögöttem állt egy gyerek, aki folyamatosan köhögött rám. Nagyon kellemetlen volt a dolog, de nem mertem megmozdulni. Utána hamarosan én is köhögni kezdtem és kiderült, hogy nekem is van valami a tüdőmön. Elvittek Budapestre, már nem tudom melyik kórházba, ahol betettek az elkülönítőbe, ami egy nagyon kellemetlen hely volt, mivel egyedül feküdtem egy kiságyban. Azért a többi gyerek szóba állt velem, a tiltás ellenére, tőlük tudtam, hogy a másik elkülönítőben egy koreai kisfiú van, aki hasonló betegségben szenved. Akkor zajlott éppen koreai háború. Azt hiszem neki még rosszabb volt. Néhány nap múlva betettek a többi gyerek közé és nagyon vidám lett minden. A leterített törülközőkön egész nap az ágyak alatt csúszkáltunk és nagyon sok kaját kaptunk, mondván, hogy a gyógyulás egyik legfontosabb része az evés. Sajnos marékszám kellett még ennünk gyógyszereket is, de viszonylag hamar gyógyultam. Lehet, hogy része volt ennek az a körülmény is, hogy keresztapám, édesapám öccse Streptomycint küldött nekem Argentínából, ami igazán fantasztikus kincs volt abban az időben, mivel Magyarországon nem volt még forgalomban. Nekem viszonylag kis dózisra volt szükségem, a megmaradt gyógyszereket édesapám eladta, igen jó pénzért, a körzeti orvosnak. Egyébként még az izbégi óvodában a húgommal együtt sikerült fejtetűt összeszednünk, és annak ellenére, hogy tél volt, édesapám petróleummal bekente a hajunkat, majd kopaszra borotvált minket. A terápia igen hatékony volt.

*******************************

Szerencsére Nigériában sem volt különös betegségem a már említett elájuláson kívül. Még Kafanchanban volt néhány napig lázam, máig nem tudom, hogy miért, de igen kellemetlen volt. Először azt hittem, hogy malária, de talán más vírusfertőzés lehetett. Később, már Kadunában, egy esküvői meghívásból származó sült hús megkóstolása után kaptam egy rendes lázas hasmenést, vélhetően szalmonellózist. Még kiutazásunk előtt, a kiutazóknak be kellett menni az itthoni Trópusi Intézetbe, hogy kellő tanácsadásba részesüljünk. Malária megelőzésére javasolták, hogy heti egy tabletta Tindurin nevű gyógyszert szedjünk. Szerencsére én olvastam valamilyen orvosi lapban, hogy ennek a gyógyszernek csak 5 nap a hatóideje, ezért a nejemmel együtt hetente kétszer vettük be a gyógyszert és így sikerült elkerülnünk a maláriát. Egyébként csaknem minden kiküldött, aki a „szakértők” által javasolt módon szedte a Tindurint, megkapta a betegséget. Jenőnek például még évekkel a nigériai kaland után is előjött Londonban a maláriája.

57

Az agyhártyagyulladás járvány március végére ért véget. Körülbelül háromszáz beteget láttunk el. Az adatokat utólag átnézve, úgy látszott, hogy a betegség következtében meghaltak aránya nem volt magas, megegyezett az orvosi irodalomban leírt nagyságrenddel. Egy gyermek veszítette el a hallását. A hadseregnek, a járvány végeztével sikerült visszahelyezni az elrepült ponyvákat a favázakra és körbe beásták a földbe a ponyvák alját, valamint rászegelték a favázra, ami igazán tartós megoldásnak bizonyult. Lehet, hogy a sátrak azóta is ott állnak, de amikor eljöttem még ott voltak, viszont egyetlen agyhártyagyulladásos beteget sem kezeltünk ott.

A kis kórházban, ahol dolgoztam, igen nagy volt az ambuláns forgalom. Voltak olyan napok, hogy a kórházat látogatók száma meghaladta az ezret, a rekord 1300 körül volt. A rendelő, ahol nyitott ablaknál dolgoztam, jól látható volt az utcáról, illetve a kórház kertjéből. Egyszer egy hatalmas marhacsorda jelent meg a kertben, melyet egy fuláni csapat terelgetett. Az egyik idős úr kivált a többiek közül és megindult a kórház felé, de mivel háttal ültem nekik, csak azt láttam, hogy mászik befelé az ablakon. Gondolta, hogy ez a legrövidebb út, és ha már a marhák terelgetése közben talált egy doktort, nem bíbelődik a sorbaállással. Vöröses-sárgás, lógó fogait barátságosan mutogatva, közölte a bent ülőkkel, hogy ő most megérkezett, amit mindenki konstatált és a fiatalember, aki fordított nekem, nem tudta meggyőzni arról, hogy sorba kellene állnia. Arra a kérdésre, hogy mi a betegsége, elmondta, hogy köhög, és véreseket köp, melyet rögtön be is mutatott, hogy milyet. Mivel a kórházban lehetett mellkasröntgen-filmet csináltatni, ezért elküldtük a vizsgálatra és kiderült, hogy előrehaladott tuberkulózisban szenved. Gyógyszer volt ugyan a kórházban, amiből kapott is, de mivel ezt a betegséget hónapokig kell kezelni, arra nem volt esély, hogy a meggyógyuláshoz szükséges összes gyógyszert megkapja. Nem is lett volna értelme, mivel vagy szétosztja a családtagjainak, amiben van valami ráció, vagy eladja a piacon.

Még a kint tartózkodásunk kezdetén, amikor már volt autónk és Miklóssal mentünk valamerre kirándulni, találkoztunk egy hatalmas marhacsordát terelgető fuláni csapattal. Megálltunk egy kicsit távolabbról lefényképezni őket. Amikor ezt észrevették, néhányan odaszaladtak hozzánk. Azt hittük, hogy valami bajuk van velünk, de hamar megértettük, hogy ők hagyják magukat lefényképezni, de hát ezt nem ingyen gondolják. A modellkedésért nem kértek sokat, beérték néhány kobóval. Jellegzetességük volt, hogy a nők a fejükön, hatalmas kalabasnak nevezett tökedényekben cipelték a tejet. Az asszonyok dolgoztak a legtöbbet és nemcsak a fulániaknál. Gyakran láttunk a földön rövid kapával dolgozó asszonyokat, akik gyermeküket a hátukra kötözték, mivel nem volt senki, aki vigyázzon rájuk. Sok, az út mellett, egymás mögött sorban haladó, a vállukon tűzifát cipelő, gyakran félmeztelen nőt láttunk, akiknek még a hátukon egy-egy gyermek is lógott. Mozgásukból látszott, hogy a vállukon levő súly igen nagy lehetett.

Az agyhártyagyulladás járvány vége felé egy katona is felvételre került, aki nagyon beteg volt ugyan, de gond nélkül meggyógyult. Ezt követően sűrűn visszajárt a kórházba és a legkülönbözőbb panaszai voltak, mindig követelte, hogy vegyem fel, de nem igazán tudtam, hogy miért. Közben az új igazgató, aki egy szimpatikus indiai fiatal kolléga volt, érdeklődött, hogy mi van ezzel a beteggel, mert mindenféle leveleket kap tőle. A levelekben az állt, hogy a beteg valamilyen elmaradt pénzeket akart megkapni és ezeket a kézzel írt leveleket úgy állította be, mintha ő ezt valamilyen hivatalos helyről kapta volna. A turpisság hamar kiderült, de a katona nem igazán akart beletörődni abba, hogy ezeket a primitív hamisítványokat senki nem vette figyelembe, hanem egyre sűrűbben próbálta eljátszani, hogy ő igen beteg. Mivel nem akartam felvenni a kórházba, igen hirtelen meggyógyult és a vizsgálóasztalról felkelve, ahol nem sokkal korábban még haldoklott, közölte velem, hogy biztosan azért nem akarom felvenni, mert egy piszkos rasszista vagyok, gyűlölöm a feketéket és most már itt az ideje, hogy megöljön. Nem tudom milyen komolyak voltak a szándékai, de a fordítós fiatalember és

58

a többi beteg igen komolyan vette a dolgot, mindjárt lefogták az elégedetlenkedő úriembert, és hívták a rendőröket.

Kadunában nagyon rossz volt a közbiztonság. Igen sok volt a rablás, a betörés, még fényes nappal is. A New Nigerian-ban olvastuk, hogy a Zaria-Kaduna közötti útvonalon egy rablóbanda fényes nappal leszorított az útról egy kocsit, amelyben európaiak utaztak, majd az árokba került és felborult autó utasait gond nélkül kirabolták és továbbálltak. A rendőrök, amíg előkerültek, hogy felmérjék a helyzetet, már nem sokat tudtak tenni, de nem is igen akartak. A rendőrök felszereléséhez egyébként fegyver nem tartozott, csak egy fából készült „gumibot” képezte a rendfenntartás eszközét, nehogy még kárt tegyenek egymásban, esetleg a rablókban, de az is lehet, hogy a brit rendőrség fegyvertelenségét akarták utánozni. A tengeri kikötőkben is gyakran támadtak rablók az ott horgonyzó hajókra, de csak nagy ritkán sikerült őket elkapni. A leghatékonyabban a katonaság működött, őket be lehetett vetni a rend fenntartására is.

Egyszer valamelyik nagyobb boltban vásároltunk, mely egy angol bank mellett volt, amikor hirtelen hangos tüntetés kellős közepén találtuk magunkat. Már nem tudom, hogy miért tüntettek, de igen szidták a fehéreket, bábukat égettek el és a boltból pillanatok alatt az utcára terelték az ott levő néhány fehér vásárlót és bezárták mögöttünk az ajtót. Igyekeztünk az épület mögött, a kertek alatt, amilyen gyorsan csak lehetett, megközelíteni az egyik mellékutcában hagyott autónkat, mely nem esett a tüntetés útjába, és elhagytuk a helyszínt. Abban az időben, szerencsénkre, nem voltak olyan vallási atrocitások, melyekről később lehetett hallani, hogy a vetélkedő felek gyakran több száz halottat hagytak maguk után a csatatéren és minden kezük ügyében levő eszközzel, igyekeztek egymást kiirtani, gyakran lőfegyverekkel is, de a hagyományos bozótvágó kések, dárdák és nyilak is szerephez jutottak. Ezeknek az összecsapásoknak általában a hadsereg vetett véget, akik gond nélkül használták a fegyvereiket. Az akkor hatalmon levő katonák, megírták az újságok, úgy döntöttek, hogy átadják a hatalmat egy polgári kormányzatnak, mert az Egyesült Királyságban nem igazán nézték jó szemmel, hogy katonai vezetés van. Gondot jelentett, hogy milyen pártok legyenek, mert a törzsi államban nem igazán volt fogalmuk az embereknek, hogy mi is az a többpárti demokrácia, mi az a szociáldemokrácia, liberalizmus és a konzervatívizmus, illetve az egyéb pártok. Nem is igazán tudták elképzelni, hogy mindez mi fán terem. A dörzsöltebb és tanultabb helyi lakosok, pláne akik már valamilyen vezető pozícióban voltak, megszagolták, hogy ebben esetleg pénz lehet. Volt, aki kitalálta, hogy tulajdonképpen elég egy muzulmán és egy keresztény párt, mások a három nagy törzsnek megfelelő pártstruktúrát képzeltek el, de azt azért belátták, hogy a polgári demokráciákban a pártok nem egészen törzsi alapon szerveződnek, bár vannak kivételek. Az igazodási pont mindenképpen az Egyesült Királyság volt. Számunkra furcsa jelenség volt, hogy a bírák, illetve más igazságügyi emberek, a britekhez hasonlóan fehér parókában és talárban teszik a dolgukat. Végül úgy döntöttek, hogy a katonai kormányzat kijelöl valamilyen alkotmányozó nemzetgyűlés-félét, akik majd törvényeket alkotnak és előkészítik a választásokat. Erre, az ott létünk idején nem került sor, a testület biztosan igen jó fizetést kapott és ezért nem igazán kellett sok mindent csinálni, így nem is kapkodták el a dolgot. Az úgynevezett hatalomátadás pár év múlva megtörtént ugyan, de mivel még nagyobb rendetlenség uralkodott el az országban, mint korábban, hamar visszatértek a katonák és dolog kezdődött elölről.

A kertünkben megérett a mangó és a hatalmas fák nagyon bőséges termést hoztak. Ezt megelőzően a virágzó mangófák édes illata lengte be a kertet. A házunk mellett egy öreg mangófa állt, melyről nem volt igazán könnyű leszedni a termést, de megérte a fáradozást, mivel hatalmas édes, illatos gyümölcsöket termett. Ez a mangó felkeltette a szomszédok érdeklődését is, akik úgy gondolták, hogy ez természetesen az övék is, mivel egy városban (utcában) lakunk. Bár megértették, hogy zokon veszem a dolgot, hogy az orrom előtt lopják a fáról a gyümölcsöt. Még azt is említettem, hogy mivel engem az ő kormányuk alkalmaz, tehát

59

a saját hatóságaiktól lopnak, nem igazán értették, hogy mi a bajom, de végül békésen, néhány mangóval, elintéztük az ügyet. A többi mangófa termését odaadtam Hapsinak, aki szerzett valamilyen kézikocsit és a több kocsira való termést elvitte a piacra értékesíteni. Nagyon boldog volt tőle.

Egyik reggel arra mentem be a kórházba, hogy a kórház melletti piac nagy területen füstöl. A kórház csaknem teljesen üres és az épület körül sincs senki. A kórház udvarában néhány tűzoltóautó igyekszik tenni a dolgát, de mivel hol víz, hol benzin nem volt bennük, nem igazán tudták hatékonyan eloltani a tüzet, melyet végül a helyi lakosság és az érintett árusok fékeztek meg. A kórházban megtudtam, hogy az éjszaka folyamán egy rablóbanda támadta meg a piacot, és amit csak lehetett igyekeztek összeszedni, edényeket, ruhákat, műszaki cikkeket, stb. A piacot őrző fuláni éjjeliőrök kardokkal és lándzsákkal vették fel ellenük a küzdelmet és olyan hatékonyak voltak, hogy sikerült megfutamítani a támadókat, akik menekülés közben felgyújtották a piacot. A megsérült fuláni harcosokat a kórházba vitték be, sokuknak bozótvágó késtől származó sérüléseik voltak. A rablók közül sérült nem érkezett, mert a megfogott rablókat azonnal agyonverték, ahol érték. Mivel az árusok ráismertek a támadóikra, felkeresték őket otthonaikban, ahol a rabolt árú egy részét is megtalálták, és a helyszínen végeztek velük. Volt, aki megpróbált menekülni, ezeket ott ölték meg az út mellett, ahol utolérték. Az egyiket átkergették a kórház udvarán a kert végében magasodó hatalmas szikla irányába, ahova már nem tudott felmászni, így a szikla tövében összeszabdalták. Rövid és hatékony igazságszolgáltatás volt, de azt hiszem ilyen esetekben ez jelentette az esetleges elrettentést, az azonnali megtorlást. Persze volt „rendes” igazságszolgáltatás is, ahogyan a napilapokban olvastuk. A tárgyalásra berendelt rabbal, akit a börtönből kellett volna a bíróságra vinni, a rabszállító, a zsúfolt forgalom miatt nem érkezett meg időben, így a tárgyalást elnapolták, és a rabot visszavitték. Ez számtalanszor megtörtént. Nem tudom, hogy nem tették-e érdekelté a rabszállító sofőrjét az ügyben, mivel így sok időt el lehetett vesztegetni, mert a következő tárgyalást hónapokkal későbbi időpontra tűzték ki újra, ahonnét természetesen megint lehetett késni. Olyat is hallottam, hogy a különböző más fejlődő országokból érkező kollégák fizettek azért az egyes minisztériumi hivatalnokoknak, hogy a dossziéjukat dugják el valahova, mert így nem foglalkoztak velük, nem lettek áthelyezve és rendesen kapták a fizetésüket is.

A Tudun Wada-i csata lezajlása után a kórház benépesült, a városból összeszedték a hullákat és az élet ment tovább.

***************************

Lassan megint elérkezett az idő, hogy el kezdjem szervezni a hazatérésünket, most már véglegesen. Az Egészségügyi Minisztériumból érkező államtitkár, aki felkeresett a kórházban, hosszasan ecsetelte, hogy mennyire meg vannak elégedve a munkámmal és szeretnék, ha minél hosszabb ideig maradnék, de legalább még egy évig. Maradhatok még Kadunában és mindent igyekeznek elintézni, amit csak akarok, ha még maradok. Azon kívül, hogy ez a plusz munkavállalás nem lett volna nagyon egyszerű, mert mindezt csak a Tescón keresztül lehetett volna elintézni, egy kicsit már az idegeimre is ment a dolog, mivel a betegek tömkelegén és a folyamatos munkavégzésen kívül, szakmai fejlődésre, tanulásra nem volt lehetőség. Egy orvosi kongresszust rendeztek Kadunában, ahol egy esetbemutatással szerepeltem, de könyvtár és orvosi folyóiratok nem voltak. Az egyetem Zairei központjában biztosan voltak szaklapok, de oda nem tudtam eljutni. A városban volt egy nagy nyilvános könyvtár, ahol találtam néhány orvosi folyóiratot, nagy örömömre, és abból tudtam fénymásolatokat készíttetni, illetve néhányat kölcsön is adtak. Orvosi kézikönyveket azonban nem kölcsönöztek ki, csak ott olvashattam volna, ehhez viszont nem sok kedvem volt.

60

A hazamenés megszervezése nem volt igazán könnyű és több alkalommal a kórházból, munkaidő alatt kellett elmennem a minisztériumba, hogy az ügyeket tudjam intézni, mivel csak így haladtak a dolgok. Szerencsére a minisztériumi főkönyvelő, aki volt Miklóséknál, nagyon jóindulatúan viselkedett velem, így nem volt gond az utazásra járó ellátmány, valamint az egyéb járandóságok felvétele.

A Tescótól megint útvonalengedélyt kellett kérnünk, de előre jeleztem, hogy végleges hazatérés esetén, szeretnénk egy kirándulást tenni és kb. 2-3 hét alatt fogunk hazaérni. Nejem, aki Kadunában is nagyon sikeresen tanította a matematikát és a fizikát, tudott még egy kis plusz pénzt keresni, amit az utazásra akartunk felhasználni, illetve a külföldön történő vásárlásokra. Így megállapodtunk, egy ott élő helyi angollal, aki a külföldön levő pénzét szerette volna jobb árért Nigériában hasznosítani, hogy kap tőlünk nairát és ő cserében valamilyen csekket ad, amit külföldön be tudunk váltani. Megállapodtunk abban, hogy az átváltási arány 1:1-hez legyen, így neki is van valami haszna, mi meg a nairát tudjuk konvertálni, mivel hivatalosan, csak a fizetésünk felét lehetett külföldi valutában megkapni és hivatalosan csupán én dolgoztam. A fizetés feléből ott rendesen meg lehetett élni, míg a másik felét egy svájci bankszámlán gyűjtögettük, ezt is a már régebben ott élő magyaroktól hallottuk, hogy melyik bank az, ahol rugalmasan kezelik a bankszámlánkat és a kéréseknek megfelelően oda utalják, ahova kell. Számunkra az volt a legfontosabb, hogy a megtakarításunkat olyan áruba fektessük, amit itthon jól el tudunk adni. Erre még hivatalos biztatást is kaptunk. Javasolták, hogy vegyünk egy Mercedes gépkocsit, megmondják, hogy milyen típusú és felszereltségű legyen és majd hivatalos árért, ami egy nagyobb Mercedes esetén 350 ezer forintnak megfelelő összeg lett volna, majd megveszik tőlünk és állami autó lesz belőle. Az így vásárolt gépkocsiért nem kellett vámot fizetni, ha tartósan, egy évet meghaladóan, dolgoztunk külföldön. Ez természetesen akkor sok pénz volt, nekünk pláne, de amikor a már korábban említett magyar külkereskedők ott jártak, elmesélték, hogy nem érdemes hivatalosan eladni az autót, mert vannak, akik olyan nagyon gazdagok a szocialista Magyarországon is, hogy nem tudnak igazán mit kezdeni a pénzükkel és sokkal több pénzért meg fogják venni az autót. Javasolták az egyik ismerősüket, hogy az majd elintézi. Így is történt. Megrendeltünk a gyártól egy Mercedes 180S típusú sötétkék autót, igazi fekete bőrülésekkel, amit nem kellett volna, de olyan tapasztalatlan voltam, hogy nem igazán érzékeltem, hogy néha hülyeségekre költöm el a nem könnyen összegyűjtött pénzt. Ilyen volt például az az eset is, amikor előfizetve a Newsweek című újságra, az abban található és horribilis nyereményeket hirdető német osztálysorsjegyet vettem meg, a lehető legtöbb nyerést ígérő variációt, melyet fél évre fizettem be, és havi kétszeri sorsolás volt, potom 800 márkáért. Egyik nap, még Kafancahnaban, amikor visszaérkeztünk a szabadságról, egy nagyalakú borítékkal örvendeztetett meg Hasszán, a postás, mely Németországból érkezett. Nagyon izgatottak lettünk, hogy nyertünk a sorsjátékon, mivel azt írták, amikor befizettünk, hogy majd értesítenek a nyereményről. A boríték kibontása előtt hosszasan latolgattuk, hogy mit is fogunk venni a vélhetően milliós nagyságrendű nyereményből, de pillanatok alatt kiderült, hogy csak egy másik sorsjegyet nyertünk, amit szintén nem húztak ki a hátralévő időben, úgy hogy abbahagytam.

Kitaláltam, hogy hazafelé először elmegyünk Egyiptomba, majd onnét Madridba, onnét Londonba, hogy megnézzük Katiékat, majd Münchenbe, a nejem unokahúgához, akik elvisznek minket majd a Mercedes gyárba, ahol megbeszéltük már előre a gépkocsi átvételi napját. Utána az autóval elmegyünk Hollandiába a rokonokhoz, ahova közben odautaznak a szüleim is és majd együtt megyünk haza. Minderre három hetet szántunk és megpróbáltuk, valamilyen utazási irodákon keresztül előre lefoglalni a szálláshelyeket Egyiptomban és Madridban is. Az útvonal engedélyt megkaptuk, tehát nem volt akadálya, hogy a Nigerian Airwaysnél lefoglaljuk jó előre a helyeket és megvegyem a jegyeket. Mint utóbb kiderült

61

jelentősen túlszámláztak, úgy hogy az út egy részét első osztályon tettük meg és még utólag is visszatérítettek a repülőjegyek árából.

Elterveztük, hogy milyen cuccokat viszünk haza, természetesen a faragványokat és a bronzszobrokat, szőtteseket és mindenféle bőröket, köztük egy hatalmas pytonbőrt is, míg a használati eszközöket, ruháinkat, függönyöket, stb., eladjuk. Eladtuk az autót is, miután a banknak kifizettük a tartozásunkat és a vevővel megbeszéltük, egy fiatal indiai kolléga volt, hogy amíg ott vagyunk, még használhatjuk, de ha valami javítani való lenne még rajta, azt majd kifizetjük. A kórházban dolgozó kollégák figyelmeztettek arra, hogyha a környezetünk észleli, hogy hazafelé tartunk, és vélhetően van megtakarított pénzünk, vagy egyéb értékeink, akkor számíthatunk betörésre. Különösebb értékeket nem tartottunk otthon, pláne pénz nem. Ami hazaszállításra érdemes tárgy volt, legalábbis a fontosabbak, a mi hálószobánkban volt elhelyezve, vagy a matrac alá tettük, és rajta aludtunk, tehát csak velünk együtt lehetett volna ellopni.

Egyik este hivatalos voltam (egyedül) a helyi rendőrfőnökhöz vacsorára, vagy valamilyen partira, már nem emlékszem milyen alkalomból. Egy ilyen beosztás igen magas respektust jelentett. Az úr egy hatalmas házban lakott és szolgák hada figyelte lépteit. A fogadás nem tartott sokáig, hamar hazamentem, de sikerült beszélnem néhány szót a vendéglátónkkal. Aznap éjjel nem kellett bemennem a kórházba és igazán jól aludtam. Reggel, mikor felébredtünk, megállapítottam, hogy nincs villany a lakásban, ami nem volt igazán szokatlan dolog. Ahogy kimentem a nappaliba, észrevettem, hogy a falakon levő dísztárgyak hiányzanak a hűtőszekrény ajtaja, ki van nyitva, az előző este megfőzött ennivaló hiányzik és számos, összességében nem nagy értékű tárgy tűnt el. Az volt a benyomásom, hogy a szerencsétlen rabló inkább éhes volt, manapság, úgy fogalmaznánk, hogy megélhetési bűnöző lehetett. Az egyik vendégszoba ablakáról feszítette le a dróthálót, és mivel mezítláb járt, a lábnyomai végig ott voltak a poros padlón és még ezen kívül is számtalan nyomot hagyott maga után. A hátsó konyha ajtaját, amit raktározásra használtunk, kinyitotta és azon keresztül tűnt el. A nehéz kukta fazekat, a benne levő étellel, végül nem bírta elvinni, hanem letette az udvaron az öreg mangófa alá.

Kapóra jött, hogy előző este a rendőrfőnökkel vacsoráztam, ezért elmentem a házához. Az őrségnek elmagyaráztam, hogy mi járatban vagyok, akik megértették és beengedtek. A házban, az ott levő szolgahadnak is elmagyaráztam, akik tájékoztattak, hogy a főnökük már ébren van, és hamarosan le fog jönni az emeletről. Az egyik al-szolga odakészítette a papucsot a lépcső aljára, hogy a főnöknek ne kelljen messzire elfáradnia. A főrendőr igen nyájas volt velem, mély együttérzését fejezte ki, és mindjárt intézkedett, hogy a megfelelő közegek szálljanak ki a házhoz, hogy az esetet felderítsék. Megnyugodva mentem haza és vártuk a fejleményeket. Jött egy csapat rendőr és hoztak egy rendőrkutyát. Ez a szerencsétlen állat már szemlátomást nagyon öreg volt, de értette a dolgát és a lábnyomokról szagot véve meglelte az egyik fa alatt elásott elemlámpát és feszítővasat, melyet elővigyázatosságból, a tettes, rongyokba burkolt. A kutya ezután kiment a kertből, át az utca másik oldalára, ahol elveszítette a nyomot és ennyibe maradtunk. Számomra gyanús volt a kertész, akit körülbelül két hete vettem fel, mert a füvet folyamatosan vágni kellett, és valahogy nem volt igazán jó érzésem vele kapcsolatban. Mondtam a rendőrnek, akit megbízott a főrendőr az ügy felderítésével, hogy véleményem szerint, talán ez a gyerek lehetett a tippadó. A kertész kihallgatása, természetesen semmilyen eredményre nem vezetett, de megfogadtuk ezt a rendőrt éjjeliőrnek és ezt követően már semmilyen atrocitás nem ért minket a hátralevő két hónapban. A Ministry of Work kiküldött néhány embert, hogy az ablakokra rácsokat szereljenek fel. Biztosan nagyon hasznos volt ez azok számára, akik utánunk jöttek a házba. A lényeg az volt, hogy ellopott cuccokból semmit nem találtak meg és természetesen tettes sem volt, pedig rengeteg nyomot hagyott hátra, de ez nem zavarta a rendőrséget. Szerencsére, nagyobb kár nem ért minket.

62

Mivel sok országot látogattunk meg, ahova vízum volt szükséges, le kellett mennünk Lagosba, hogy beszerezzük a szükséges dokumentumokat. Előre tájékoztattuk levélben a követséget és a Tesco megbízottat, hogy mikor és milyen célból érkezünk Kadunából Lagosba és milyen járattal. Az út meglehetősen viszontagságos volt, amíg eljutottunk a lagosi magyar nagykövetségre. Kora délutánra érkeztünk meg, nagyon meleg volt, fáradtak és szomjasak voltunk. Udvariasan bekopogtattunk a követségre, ahol néhány szemlátomást unatkozó, flegma titkárnő nézett ránk, hogy mi a fenét akarunk ebben a melegben. Már tudtuk, hogy melyik az a követségi főmunkatárs, akihez mennünk kell ilyen vízum ügyekkel, ezért bátorkodtunk előadni, hogy mi járatban vagyunk. A titkárnő közölte velünk, hogy az illetékes elvtárs éppen étkezik és pihen, ilyenkor nem illik zavarni, de az udvaron megvárhatjuk, amíg fogadni tud minket. Olyan fel sem merült, hogy ne az udvaron, a tűző napon állva várakozzunk, vagy esetleg adnának egy pohár vizet a messziről érkezett honfitársaknak. Kit érdekelt! Az illetékes elvtárs mindössze csak egy órát várakoztatott, majd nyájasan közölte, hogy az ügyünkben intézkedett és rábízott minket egy ott élő magyar családra, ahol lakhatunk is. Ők, akik már tudtak az érkezésünkről, hamar megérkeztek és a viselkedésükkel ellensúlyozták azt a megalázó, lekezelő bánásmódot, amelyben az illetékes elvtárs részesített bennünket. Végtelenül kedvesek voltak velünk. Este elvittek a lagosi Ikeya klubba, ami egy, vélhetően a brit időkből fennmaradt, nagyon szépen kiépített és felszerelt klub volt. Előtte még este, holdfénynél, elmentünk a tengerpartra, oda, ahol a kivégzések voltak. Nagyon erős holdvilág volt, jól látszott az árnyékunk a fehér homokon, és különös hangulata volt ennek a tengerparti trópusi éjszakának. A klubban megvacsoráztunk, majd a családdal még beszélgettünk este és nyugovóra tértünk. Már nem emlékszem, hogy hívták őket, ők is már készültek haza és nem találkoztunk később sem, de az a kedvesség, ahogyan minket, az akkor odaérkezett vadidegeneket körülvettek, nagyon emlékezetes volt és éles kontrasztot képezett a már említett hivatalos fogadtatással. A szükséges vízumokat, miután a papírjainkat már sokkal korábban leküldtük az illetékes követségekre, másnap gond nélkül kiadták és mehettünk haza. Addig a házra a Hapsi vigyázott, aki elég szomorú volt, hogy elmegyünk.

A cuccaink elhelyezésére, mivel gyönyörű, igazi mahagóni deszkákat lehetett kapni, csináltattunk egy nagy mahagóni ládát és abba pakoltuk bele azokat a nigériai cuccokat, népművészeti és dísztárgyakat, amelyeket haza akartunk vinni. A láda üresen 90 kilós volt és megrakva elérte a háromszáz kilót. A kivitelhez a vámhivataltól és más hatóságoktól mindenféle papírokat kellett beszerezni, de bizonyos mennyiségű naira felhasználásával, ez nem okozott nagy gondot. A vámhivatal lepecsételte a ládánkat és vihettük a repülőtérre. A szállításhoz természetesen igénybe kellett vennem bizonyos segéderőket, akik fogták, hozták, stb., de amikor arra került sor, hogy a ládát a repülőtéren levegyük a kis teherautóról, amin odaszállították, a két segítség, a láda egyik sarkát megemelve lecsúsztatta a platóról és nekem szóltak, hogy tartsam a végét, amíg ők kiállnak alóla az autóval. A fiúk fennmaradtak az autón én meg egyedül tartottam, néhány másodpercig, amíg bírtam a háromszáz kilós láda egyik felét és próbáltam elkerülni, hogy az teljes súlyával a földre csapódjon. Mire a két „segítő” visszaért, a láda már a földön volt, amit vigyorogva konstatáltak. A ládát el kellett vinni Kanoba, hogy feladjuk, mert Kadunában nem fordultak meg olyan méretű repülőgépek, amelyek elvitték volna a ládát.

A kórházban együtt rendeztek nekem és az idős sebész kolléganőnek búcsú fényképezkedést, és kaptunk valamilyen emléktárgyat is. A fordítósom, még az utolsó napok egyikén mesélte mosolyogva, hogy jött egy beteg, aki engem keresett és a kapunál ülő portástól érdeklődött utánam. A portás azt mondta neki, hogy Allah azt a csapást mérte rájuk, hogy már el kellett mennem és mindenki nagyon sajnálja a dolgot. Az utolsó napon, amikor már kifelé indultam a kórházból, mindent eladtunk, átadtunk, elszámoltunk és már a Durbar Hotelben laktunk, ahogy ez indulás előtt szokott lenni, a kapu előtt utolért egy ember, aki kérte, hogy segítsek rajta. Nem igazán tudtam, hogy ezt hogyan tehetném, de fordítósom, aki

63

még elkísért, elmagyarázta, hogy nem ezzel az úriemberrel van gond, hanem a feleségével, mert az asszonynak legalább két hete kilóg a nyelve és nem tudja visszatenni a szájába. Ilyen betegségről nem hallottam még és szemügyre vettem az asszonyt, aki a fejét hátrahajtva, hosszan kidugta a nyelvét. El sem tudtam képzelni, hogy ezt valaki miként tudja fenntartani ilyen hosszú ideig. Megvizsgáltam az inkriminált nyelvet, amely teljesen normálisnak látszott, sem duzzadt, sem kiszáradt nem volt és egyáltalán semmilyen rendellenességet nem láttam rajta. Miután hosszas differenciál diagnózisra, vagy bármilyen vizsgálatra nem volt lehetőség és azt gondoltam, hogy a nő hisztériázik, ami nem volt igazán ritka dolog, megfogtam a nyelvét, és az ujjammal visszagyömöszöltem a szájába, majd összenyomtam a száját és így tartottam egy darabig. Utána még vártam egy kicsit és kijelentettem, hogy a beteg meggyógyult. A hölgy szemlátomást meg volt szeppenve, nem merte kidugni megint a nyelvét, a férj meg nem győzött hálálkodni a csodálatos gyógyulásért. Ez volt Nigériában az utolsó gyógyító tevékenységem.

Hapsit búcsúzóul igyekeztük ellátni egy kis pénzzel és különböző felszerelési tárgyakkal, amire szüksége volt és vettünk neki egy villany varrógépet, amit lábbal is tudott működtetni, mert a taxi sofőrség nem jött össze. Amikor végleg elbúcsúzott könnyes volt a szeme és mi is meghatódtunk. Igen rendes ember volt, tisztességesen és szorgalmasan segített minket és végig kitartott mellettünk. Később még írt egyszer nekünk és arról tájékoztatott, hogy a varrógép hajtószíja elszakadt és küldjünk neki egyet. Nem igazán tudtunk akkor már ebben segíteni.

*************************

A Durbár Hotelben csak egy éjszakát töltöttünk és a cuccainkkal együtt elmentünk Kanóba, ahol az Egypt Air Lagos-Kairó járatára volt jegyünk. A repülőgép késett Lagostól Kanóig vagy két órát, és amikor megérkezett, mély megdöbbenéssel szereztünk arról tudomást, hogy nem vagyunk rajta az utaslistán. Várólistára helyeztek bennünket, mivel nem erősítettük meg a helyfoglalásunkat a gép indulása előtt néhány nappal, ahogyan ez kellett volna. Sajnos ezt nem tudtam, és azt hittem, hogy mivel már régen lefoglaltuk a helyeket, ezek biztosan meg lesznek. Végül az utolsó pillanatban kiderült, hogy ráférünk a gépre és elindulhatunk Kairó felé. Már késő éjszaka volt, amikor elindultunk és világos, amikor megérkeztünk Kairóba. A Hilton szállóban volt foglalva szállásunk, ami akkor naponta csak 20 dollár körüli összegbe került, ha jól emlékszem. Augusztus nem volt turistaszezon, mert akkor volt a legmelegebb, nem volt nagy tolongás a repülőtéren. Csomagjaink is rendesen megérkeztek, bár sok cuccot az utazásra nem vittünk magunkkal. Mivel csak három napig maradtunk ott és mentünk tovább, még a repülőtéren elintéztük egy turistairodával, hogy ezeket a napokat a lehető legjobban szeretnénk kihasználni. Ez azt hiszem elég jól sikerült. Az irodának éppen akkor más ügyfele nem volt, így az idegenvezető csak minket kísérgetett. A szállodában szuper kiszolgálásban részesültünk, mert még a megrendelt sör mellé is hoztak egy szál rózsát. Szobánkból gyönyörű kilátás nyílt a Nílusra és miután megfürödtünk, az idegenvezető körbejárta velünk, amennyire lehetséges volt a zsúfolt közlekedésben, a várost és elmentünk a múzeumba. Este elmentünk a piramisok mellett levő beduin sátorba, ahol hastáncosnők szórakoztatták a nagyérdeműt, és rengeteg kaját kaptunk. Az egyik hölgynek az volt a feladata, hogy körbejárta a vendégeket és minden férfinek az ölébe ült, melyet egy fotós megörökített. A képeket utána meg kellett venni, bár nem voltak olcsók, de nem minden nap jár az ember ilyen helyen. Másnap kirándultunk a királyok völgyébe, megnéztük a temetkezési helyeket, bemásztunk a Kheops piramisba, ahol a sötét és szűk, felfelé vezető folyosó egyik oldalán felfelé lihegett egy sor turista, abban a hiszemben, hogy majd fent fognak valamit látni, és a másik oldalon lefelé egy sor turista, akik már tudták, hogy fent nincs

64

semmi érdekes. Kimászva a piramisból, már vártak a tevék a tevehajcsárokkal (szegény nagymama, ha ezt tudta volna) és teveháton le lehetett menni a Szfinxhez, közben persze készíthettünk számos fotót. Az utazási iroda képviselője, más vendége nem lévén, egyedül vitt minket egy ócska, nyitott kocsival az egyik helyről a másikra és az autót mindig úgy állította meg, hogy az orra lehetőleg egy lejtőn lefelé álljon, mert az autócsoda mindig csak úgy indult be, hogy a sofőr a lejtőn lefele tolva, rohant mellette, és amikor kellően felgyorsult, beugrott a sofőrülésre és gázt adott. Drukkoltunk, hogy le ne maradjon a kocsiról. Azon a napon Kairóban 46 fok volt árnyékban, ezt hallottuk a rádióban. Estére igen elfáradtunk, de valóban nagy élmény volt ez a kirándulás. A harmadik napon repülővel elmentünk Luxorba és megtekintettük a csodálatos Karnaki templomot és a környékét, majd este visszaérve még össze kellett rendezni a cuccainkat, mert indultunk Madridba. Szerettem volna venni egy hosszabb bőrszíjat, hogy a bőröndünket össze tudjam fogni, mert féltem, hogy szétesik, de csak nadrágszíjakat mutattak, amelyből ugyan megvettek a leghosszabbat, de ez sem felelt meg a célnak. Vettünk néhány szuvenírt, amit lépten-nyomon árultak, és minden utcai árus égre, földre megesküdött, hogy az ő portékája minimum kétezer éves, de lehet hogy több. A szálloda butikjában viszont számtalan, nagyon újkori, fáraószobrot árusítottak, amelyeket hatalmas pénisszel ábrázoltak, melyek hossza megfelelt általában a figura magasságának. Lehet, hogy gondoltak a magányos hölgyekre is, de elég bizarr látvány volt.

A repülőnk Athénen keresztül érkezett Madridba és már esteledett, amikor a szállodába érkeztünk, melyet szintén előre lefoglaltunk. A szálloda szemlátomást elég üres volt, a hallban néhány viharvert prostituált integetett az arra véletlenül elhaladó uraknak. A szállodai szoba igen tágas volt, bár a bútorzata nem túl kényelmes, különösen az ágyak nem, de nagyon tetszett, hogy telefon még a fürdőszobában is van. Amikor a portán megérdeklődtem, hogy mibe kerül itt egy éjszaka, azt hittem nem jól hallok, mert az összeg közelítette a 100 dollárt. Spanyolországban egy hetet akartunk eltölteni, autót bérelni, és egy kicsit körbejárni a vidéket, ezért ez a szállásköltség, enyhén szólva, szíven ütött. Másnap már kora reggel felkerekedtem és gyorsan körbejártam a környező utcákat, ahol találtam egy barátságos, és nem drága szállodát, amelyet Hotel Pradonak hívtak, és gyorsan átköltöztünk ide. Elmentünk bikaviadalra is, és bár a bikának drukkoltam, egyszer sem sikerült a szegény állatnak győznie. Többször elmentünk a Prado múzeumba, mert az ott látható csodálatos dolgokat nem lehet hamar áttekinteni. Befizettünk még néhány kirándulásra a környéken, elmentünk Toledóba és városnézésre. A harmadik napon béreltünk egy autót és elmentünk az északi partra. Nem volt igazán jó időnk. Sokat esett az eső és hűvös volt. Megnéztük, az ősemberek barlangfestményeit Altamiraban, illetve egy közeli barlangban, mert azt akkor nem lehetett látogatni, és próbáltam megfürödni a tengerbe, életemben először, ha már ott vagyok, de egy nagy hullám úgy kivágott a partra, csakúgy nyekkentem és elterültem a homokon. Azóta sem fürödtem tengerben.

Visszatértünk Madridba, ami nem volt igazán könnyű, mert a téves sávválasztás miatt többször elmentem a sztrádán a város mellett, de végül beértünk és ismételten a Hotel Pradoban szálltunk meg. A hátralevő időt is a Prado Múzeumban töltöttük, majd Londonba mentünk, ahol már szerettünk volna egy kis bevásárlást is csinálni Katiék segítségével. Első osztályon utaztunk, mert drága jegyet vettünk Nigériában és szuper kiszolgálásban volt részünk. Örültünk, hogy újra találkoztunk Katival és Jenővel, de megdöbbentett, hogy minden milyen drága, legalábbis a mi pénzünkhöz képest. Egy nagy zöld alma ára majdnem fél font volt és a metrójegyek ára is közelítette az egy fontot. A legfontosabb dolog, amit vásároltunk, az egy infrasütő volt, melyből akkor (1978-ban), nem hiszem hogy sok volt Magyarországon. Nem is igen vásároltunk mást még egy-két ruhadarabon kívül és folytattuk utunkat Münchenbe ahol izgatottan vártuk, hogy végre megkapjuk a megtakarításunk ellenértékét a 180S típusú Mercedest. Fantasztikus érzés volt beleülni. Horribilis összeget fizettünk ki érte, de a három és fél éves munkánk minden megtakarítása ez a Mercedes volt. Mivel nem ültünk

65

még ilyen autóban, nagyon óvatosan vezettem. Hihetetlenül kényelmes volt, tágas, gyors és az elkövetkező hat hétben, amíg birtokolhattam az autót, mielőtt a megrendelőnek eladtam, nagyon büszke voltam magamra, hogy ilyen autó van a fenekem alatt. A Mercedes megvételében segített minket az a Kadunában megismert német-magyar házaspár, akik akkor szintén otthon tartózkodtak Németországban.

Németországban több dolgot vásároltunk és mentünk a Mercedessel Hágába a rokonokhoz, ahol már a szüleim is vártak minket és utána tűztünk haza. Nagyon kényelmes volt az utunk. Mikor a nagyszülőkhöz mentünk, hogy nekik is bemutassuk a szép Mercedest, az beragadt a sárba az udvaron, így a nagypapának lovakat kellett hozatni a faluból, hogy ki lehessen húzni a csodaautót.

Nem volt igazán könnyű a visszailleszkedés, sem az otthoni körülményekhez, sem a munkahelyünkön. Legfontosabb dolgom volt, hogy a megbeszélt vevőnek eladjam az autót, aki végül 530 ezer forintért volt hajlandó megvenni, de korábban 550-et ígért érte. Nem akartam vállalni a kockázatát annak, hogy félmilliós autóval villogok itthon, mikor még benzint sem tudok igazán bele venni. Vettem egy használt Ladát 110-ért, szerintem rendesen átvágtak ezzel (is), de ami a lakást illeti, szerencsénk volt. Találtunk egy idős hölgyet, aki Pécsett, a Hunyadi utcában, egy kétszintes kertes ház alsó szintjén lakott egyedül, és hajlandó volt, hogy ráfizetéssel elcserélje velünk az Éva utcai másfél szobás lakást. Hamar megegyeztünk és megtörtént a csere. A lakást szépen felújítottuk, szépen berendeztük és utána hamarosan elváltunk. Előtte még a nejem úgy gondolta, hogy az angol nyelvtudását csiszolni kell, és ehhez London a legalkalmasabb hely, mely természetesen így volt, és beiratkozott egy külföldi nyelvvizsgával egybekötött, azt hiszem 8 hónapos kurzusra. A maradék valutánk elég volt még erre a célra, bár abból a pénzből, amink volt, nagyon szűkösen lehetett csak ott megélni. Hazatérését követően, még egy darabig nyűglődtünk egymással, de mindketten beláttuk, hogy ez így nem mehet tovább, mert egymás idegeire mentünk. Én már akkor készülődtem egy újabb kiküldetésre, ő új munkahelyet keresett magának és ebben maradtunk. Semmi gondunk nem volt a nem régen szerzett javak elosztásával, miután egy bőrönddel indultam el elölről kezdeni az életemet. Egy kollégától, aki 2 hónapig Laoszban volt, valamilyen állami küldöttséggel, hallottam, hogy lehet oda jelentkezni gastroenterológusnak. Hogy miért éppen annak azt nem igazán tudtam, de ismerős kollégáktól igyekeztem megtanulni, hogyan kell gastroscopiát készíteni (gyomortükrözés), mert hátha kénytelen leszek ilyen vizsgálatokat is végezni, ha már ott vagyok.

A külföldi munkavállalásra való jelentkezésemet már nagyon rutinosan intéztem. 1980. márciusában benyújtottam a szükséges papírokat a Tescoba és novemberben már mehettem is. Előtte, még augusztusban, egy baleset következtében a jobb térdemben számos izületi szalag elszakadt, meg kellett operálni, majd hat hétre begipszelték, aminek következtében a jobb lábam izomzata a felére lesorvadt. Meg kellett tanulnom, hogy milyen kellemetlen kinyújtott (begipszelt) lábbal ülni a WC-n, amikor még az ajtót sem lehet becsukni. Az elutazásom előtt néhány héttel vették le a gipszet, és minden megterhelésre remegett a lábam, mint az újszülött macskáé. Különösen, amikor a nehéz bőröndömet cipeltem a vasútállomásra.

Mint kiderült, más szakértőkkel együtt utaztam. Jött egy közgazdász, akinek a családja később érkezett, valamint egy állatorvos nő, ahol a férj volt a háztartásbeli és magukkal hozták a kisfiúkat. November 20-án indultunk Moszkvába, ahonnét Vientianeba, Laosz fővárosába mentünk. Közben még három helyen leszálltunk üzemanyagért, egyszer Taskentben, egyszer Karachiban és egyszer Rangoonban (Burma). Nagyon érdekes volt felülről látni megint a trópusi tájat. Rangoonban tudtam még néhány képeslapot venni, amit az ismerősöknek gyorsan hazaküldtem.

Laosz akkoriban már az úgynevezett baráti országok sorát gazdagította. A vietnami háború végével, természetesen teljesen önként (és dalolva) a laoszi nép is úgy gondolta, hogy

66

a szocializmus útjára lép és mindenki úgy gondolja majd, hogy csak egy igaz isten van: Marx és Engels, akiknek egyetlen hithű prófétájuk van: Lenin illetve az összes többi elvtárs, akikről tudniuk kell, elsősorban a vietnami „szakértők” tömkelegétől és az őket kiegészítő szovjet szakértőktől. A millió elefánt kedves országa, csaknem Franciaországnyi terület, de kevesen, mintegy ötmillióan lakják. Sem úthálózat, sem vasút nem volt. Valahogy sohasem kerültek olyan helyzetbe, hogy ezt a jelentős befektetést megvalósítsák., mert a Mekong folyó teljes hosszában végig folyt az országon és földutak azért voltak. Az egyetlen betonút, akkoriban, a fővárostól északi irányba néhány 10 kilométer hosszú volt csupán, ami a Nam Ngum vízerőműhöz vezetett, mely az ország számára termelte a villanyáramot. Kiegészítésül néhány öreg AN-2-es szovjet repülőgép tartotta fenn a közlekedést, mely a fővárost kötötte össze néhány nagyobb várossal. Korábban, az ország jelképe a háromfelé néző elefánt volt, mielőtt a szocialista címert bevezették volna, mivel Laosz tulajdonképpen három királyságból egyesült.

A szocializmus kezdetén (1975-ben), az un. forradalom után, az ország királyát és a királyi családot letartóztatták. A lakosság ideológiailag fejletlenebb része, akik nem gondolták úgy, hogy szocializmust akarnak építeni, átúszott a Mekongon Thaiföldre. Minden gazdagabb család ott hagyott néhány idős rokont, hogy őrizzék a hátrahagyott vagyont, vagy, ahogyan ott hallottuk, az egy-egy nagyobb fa alá elásott családi kincset.

Kiérkezésünkkor, velünk együtt, már húsznál több magyar szakértő dolgozott Vientianeban. Csaknem mindenki családostól volt ott, tartósan egyedül csak én voltam. A szakértők legnagyobb része a mezőgazdasági termelés fellendítése szándékával akartak jó tanácsokat adni a baráti ország baráti kormányának, de nem sok foganatja volt. Orvos egyedül és voltam és a velem együtt utazó állatorvosnőn kívül még egy állatorvos dolgozott ott. A kiküldetés ideje kétszer egy év volt és közte 2 hónapi szabadság.

Akkoriban a társadalmi élet a követségen zajlott, akol a nagykövet elvtárs igyekezett társadalmilag és ideológiailag is összefogni a bandát. A nagykövet elvtárs igen barátságos ember volt, csak ritkán vonta össze a szemöldökét és az érkezésünk napján hivatalosak voltunk hozzá ebédre. Családtagjai is nagyon kedvesek, barátságosak voltak. Egy idő után megértettem, hogy a laoszi elvtársak azért „kértek” magyar orvost elvtársi segítségként, hogy legyen egy orvosa a magyar kolóniának.

Mint orvos kiváltságos helyzetben voltam, mert megengedték, hogy a követségen, a futárszobába lakjak, melyhez egy fürdőszoba is társult. Az állatorvos kolléganő a családjával beköltözött egy megüresedett lakásba, abba az épületbe (building), mely egy 2 emeletes blokkház volt, ahol a szovjet szakértő elvtársak laktak és néhány magyar család is. Az egyedül érkező közgazdász kolléga egy lepusztult szállodában kapott helyet.

Másnap, a követségi titkár, aki a követség egy másik munkatársával együtt a képviselet épületében lakott a családjával együtt, elkísért a város legnagyobb kórházába, a Mahosoth Hospitalba, ahol az igazgató úr nyájas mosollyal üdvözölt. Elmondta, hogy mióta az ország szocializmust épít, 5 éve, a szegény, szerencsétlen betegeknek nem kell a kórházi ellátásért fizetni. Mióta kitört a szocializmus, azóta az országban már nincs szifilisz. Nem tudom, hogyan beszélték ezt meg a betegséggel, de biztosan igazuk volt. Istenem! Eszembe jutott, hogy fiatal orvos koromban Pécsett olyan betegséget nem lehetett kimondani, hogy egy bányásznak szilikózisa van, mivel egy szocialista bányában nincs szilikózis! A szocializmus, akárhol üti fel a fejét a világon, mindenütt egyforma. Akkor a szilikózis létezését kellett lehazudni, most meg Laoszban, a szifiliszt. Szerencsére a gonorrhoea (kankó) azért még illeszkedett a szocializmushoz, mert abból igazán termett rendesen. Utána kórháznézésre indultunk. A kórházban egy jobb napokat látott, nagyobb emeletes épület állt az udvar közepén, amelynek a szerkezetéről szobáiról azért lehetett látni, hogy fénykorában egy jól kinéző és jól felszerelt intézmény volt. Bizonyos osztályokon, például a. szülészeten, alig lézengett beteg. A kórház területén levő más pavilonok, sokkal lepusztultabb állapotban

67

voltak, nagymértékben hasonlítottak a kafanchani „Specialist” Hospital-ban észlelt körülményekhez. Az igazgató úr az egyik pavilon folyósólyának a végén kijelölt számomra egy kórtermet szobának egy másik szobával együtt és a hozzátartozó WC-vel együtt egy deszkaajtóval elkülönítette a folyosó többi részétől. A szobába betettek egy ágyat, ahol beteget lehetett vizsgálni, és egy íróasztalt meg egy széket. Megérdeklődtem, hogy tulajdonképpen mi is lenne a feladatom. Mondták, hogy majd kapok egy pavilont, ahol az ott elhelyezett betegeket láthatom el és minden olyan „gastroenterológiai” beteget, akiket hozzám küldenek konzultációra. Ezen kívül megnézhetem, hogy mi van a gastroscoppal. Mint kiderült, a kolléga, aki a készüléket működtette, nem lévén ideológiailag eléggé fejlett, átúszott a Mekongon és már egy éve nem tudták használni. A készüléket, amely még használható volt, bizonyos tisztítás után üzembe helyeztem és gondoltam, hogy majd küldenek valakit, akinek belenézhetek a gyomrába, amire már itthon készültem. A kórházban elég sok orvos dolgozott, egy részük jól képzett volt, még Franciaországban tanultak, és sok fiatal kolléga is dolgozott ott, akik egy része Vietnamban tanult. Sajnos őket, mivel csak valamilyen mezítlábas orvos képzőbe járhattak, nem nagyon lehetett alulmúlni. A Szovjetunióban végzettek már képzettebbek voltak. Jóllehet, papírforma szerint működött Vientianeban orvosegyetem, ahol körülbelül húsz, a Szovjetunióból érkezett doktor tanított francia nyelven, illetve oroszul, a diákok teljesen képzetlenek maradtak és ez nem az ő hibájuk volt. Semmilyen tankönyv, orvosi könyvtár, vagy más segédeszköz nem állott a rendelkezésükre, csupán amit az elvtársi segítségként ott dolgozó szovjet kollégák elmondtak, és aki megértette, le tudta jegyzetelni, az képezte a tudás alapját. Voltak a már említett és jól képzett odavalósi kollégák, akik gyakran hihetetlenül féltékenyek voltak a tudományukra és keményen védték azt a vélt területet, amelyikről úgy gondolták, hogy szakmailag hozzájuk tartozik. Ennek gyakran a betegek itták meg a levét.

A gastroscóp üzembe helyezését követően, a sebész főorvos kolléga örült az eseménynek, majd gondosan elzárta az eszközt. Fel sem merült, hogy ezzel esetleg dolgozni fogok. Próbáltam valamilyen szakmai és egyéb, számomra ésszerű érveknek vélt észrevételeket felhozni, mondván, hogy mivel rajtam kívül senki nem tudja használni, és eddig sem használta senki, esetleg hasznos lehet a betegek számára. A főorvos úr és néhány munkatársa, árgus szemekkel figyelték, nehogy ellopjam az eszközt. Ez így ment néhány hónapig, majd egy napon rohanva jött hozzám az egyik sebész orvos kolléga, hogy azonnal menjek a műtőbe gyomortükrözést végezni, mert az anatómiát tanító vietnami professzor úr vért hány. Nem volt bonyolult megállapítani, hogy a nyelőcső belsejében kialakult tágult vénákból vérzik a beteg, melyek egy előrehaladott májbetegség következtében fejlődtek ki. Ezt követően már lehetőségem volt arra, hogyhasználhassam az eszközt.

Egy fiatal, hosszú copfos, vékony fiatalasszonyt adtak mellém segítségül, aki úgynevezett „medical assistant”, orvosi asszisztens volt és bár nem volt orvosi végzettsége, igen lelkesen és jól dolgozott, sok mindenhez értett és messze felülmúlt számos, korábban említett kollégát. A kórteremben, ahol a betegeket naponta viziteltem, és délután is meglátogattam őket, ha kellett, még három másik fiatal kolléga is dolgozott, időnként cserélődtek, de nem igazán tudtam, hogy abból, amit javasolok nekik, mi az ami megtörténik a betegekkel és mi az ami nem. Az igazgató úr javasolta, hogy nézzek meg más kórtermeket is, amit meg is tettem, de érzékeltem, hogy néhány kolléga nem szereti, hogy beleszólok az ő dolgába, vagy legalábbis javasolni próbálok valamit, amit a beteg állapota, a véleményem szerint, indokolttá tesz. Gyakran észrevettem, annak ellenére, hogy a beteggel semmit nem csináltak, azokat a vizsgálatokat sem végezték el, amiket javasoltam, annak ellenére, hogy nyájasan mosolyogva értettek egyet mindennel, amit mondtam.

Laoszban soha nem tudtam, vagy legalábbis nagyon ritkán, hogy azok, akikkel beszélek, vagy esetleg a véleményemet próbálom elmondani, miként vélekednek erről, mert soha ellentétes véleményt nem mondtak, legfeljebb nagy ívben fütyültek az egészre.

68

A szocialista Laoszban, ahol ha nagy is volt a szegénység, mindenkinek jutott annyi rizs, hogy ne haljon éhen, az élet, mint később rájöttem, a vietnamihoz képest nyugati életszínvonalat jelentett. A szocializmus építése ezekben az országokban, tulajdonképpen a karikatúrája volt még annak is, ami Magyarországon az ötvenes években történt. Az országban volt néhány Magyarországon tanult diák, akikkel tudtam beszélni az ottani viszonyokról. Az orvosok, illetve az állami alkalmazottak körülbelül havonta 1-2 dollárnyi, az ottani „valutában”, a Kipben kapták a fizetéüket, melyhez 20 kiló rizs, mosópor, esetleg néhány más árucikk, és/vagy 10-20 liter benzin tartozott, amit ha tudtak, értékesítettek a feketepiacon, mivel működő benzinkút a városban nem volt. Benzint azért lehetett kapni az út mellett, a földön árusító eladóktól, akik kólás üvegekben tárolták az üzemanyagot, amelyet, hogy több legyen, egyéb folyadékokkal, olajjal, vagy vízzel, dúsítottak. Általában sárgára színezett benzint lehetett vásárolni, mivel ezt a hadseregtől lopták el. Az enyhén rózsaszínes árnyalatú, az más forrásokból származott.

A helyzetet jól jellemezte, hogy akkor a kip hivatalos átváltási aránya a dollárhoz 1:14 volt, és ennek a duplája a feketepiacon. Mire hazamentünk, ez az arány a feketepiacon már 1: 100 körül volt és 1999-re a elérte az 1: 9000-et, jelenleg 1:10000 körül van. Akkor a legnagyobb címlet az 50 kipes bankjegy volt, és ezen is, mint az összes többi címleten, melyből a legkisebb az 1 kip volt, a szocializmus építésének jellegzetes kellékei voltak láthatók. A munkások és parasztok szövetsége, a vízerőmű és a rizskoszorúval övezett ötágú csillag, valamint néhány szabadságharcos ékesítette még a bankjegyeket. Ha több pénzt kellett beváltani, az több kiló kip cipelését jelentette.

A napi rutinom az volt, amíg az úgynevezett futárszobában laktam, hogy reggel küldtek értem egy lepusztult kórházi Volkswagent, ami dél körül ebédelni hazahozott, majd visszavittek és délután ismét hazahoztak. A követségen a szobámban olvasgattam, vagy beszélgettem az ott dolgozókkal, vagy azok családtagjaival illetve a betoppanó más szakértőkkel. Esetleg kiültem egy padra a követség kertjébe. Ott is szokás volt, hogy elsősorban az újonnan érkezetteket meghívják azok, akik már berendezték az életüket.

A követségi titkár úr, bár lehet, hogy más volt a pontos beosztása nem tudom, még a megérkezésünket követően nem sokkal, a két egyedülálló férfit, a közgazdász kollégát és engem, meghívott magához ebédre. Elmesélte, hogy ő a Szovjetunióban az un. IMO-n végzett, amiről eddig nem tudtam, hogy mi, de kiderült, hogy az volt a béketábor diplomata képző főiskolája Moszkvában. Még a levesnél voltunk, amikor néhány megjegyzést bátorkodtunk tenni a laoszi szocializmusra, az ott észlelhető, enyhén szólva lesújtó benyomások alapján. A titkár úr magából kikelve, emelt hangon lehordott minket, hogy vegyük tudomásul, hogy a laoszi nép forradalma kivívta a függetlenséget, és hogy most már igen nagyon fejlődnek. Megállt a kanál a kezünkbe és a hátralevő idő alatt nem nagyon beszélgettünk. A későbbiekben már azért a titkár úr is barátságosabb lett és talán érzékelte, hogy nem vagyunk igazán fogékonyak a primitív népnevelésére.

Gépkocsit szerezni, pláne újat, a mi fizetésünkből egyszerűen lehetetlen volt. A legolcsóbb új autó is, amit nem könnyű engedélyeztetési procedúra után esetleg be lehetett volna hozatni Thaiföldről, legalább 5-6 ezer dollárba került volna. Nagyon lepusztult, minimum 10-15 éves gépkocsikat lehetett csak venni igen ritkán. Néhány család úgy oldotta meg a dolgot, hogy összeálltak és együtt vettek egy használt autót, vagy követségek, kirendeltségek hazamenő tagjaitól lehetett vásárolni még működő autókat. Az egyik, a magyarok által is elérhető típus volt a Citroen 2CV, mely igen egyszerű szerkezetű volt, és amikor már teljesen ledöglött, még akkor is lehetett tovább javítani.

Egyszer a követségen hírét vettem, hogy egy még működőképes Volkswagen gépkocsit (bogarat) ad el valamelyik követség. Erről a többi követséget is hivatalosan tájékoztatták, hogy tendereztetés lesz, tehát aki a legtöbbet ígéri, az kapja majd meg az autót és az ajánlatokat zárt borítékban kell eljuttatni a követségre. Nem igazán tudtam akkor még,

69

hogy ezt a tendereztetést, civilizáltabb helyeken, komolyan veszik. Mivel az egyik magyar szakértő ismerte azt a követségi dolgozót, aki ezt az egészet szervezte és így énnekem is lehetőségem volt vele beszélni, gondoltam, hogy elég, ha megállapodunk a követségi dolgozóval, hogy majd én ugyan beadok valami javaslatot, és ha kiderül, hogy mennyi a legtöbb, akkor arra majd ráígérek és így megkapom az autót. A követségi munkatárs (nem szocialista országból) erre nem mondott semmit, csak diplomatikusan mosolygott és természetesen nem nekem jutott az autó.

Nagyon kínos volt ott autó nélkül létezni. Ezt a kórházban is többször elmondtam, ahol egy raktárban ott rohadt egy Volkswagen bogár, amit nem túl sok pénzből és szívesen felújítottam volna, ha hagyják, de inkább hagyták ott tovább rohadni, nehogy én használjam. Ehelyett előbányásztak egy amerikaiak által otthagyott terepjárót, ami egy hatalmas monstrum volt, 4 literes motorja zabálta a drága benzint és majdnem egyhavi fizetésem ráment, mire mozgásképessé sikerült varázsolni a dögöt. Egyszerre 12 személy ülhetett bele és iszonyatosan erős volt, ha ment, de általában nem ment, legalábbis ritkán. Kulcs nem kellett bele, csupán a slusszkulcs helyének az elforgatása által sikerült, ha sikerült, beindítani a motort. Gyakran lemerült az akkumulátor is és orrán száján folyt belőle az olaj.

Később egy hazakészülő olasz nőtől, aki valamilyen ENSZ alkalmazott volt, erős felindulásból, megvettem egy öreg és lepusztult Opelt, melynek a futóműve olyan állapotban volt, hogy sáros úton, ha az első kerekek egy kissé beleragadtak a sárba, a kocsi eleje végigszántotta a talajt, maga előtt túrva a földet. A motorja is hasonló állapotban volt. Egyetlen dolog működött rajta hibátlanul, az az automata rádióantenna volt, mely a kocsi sikeres indítása esetén, ha bekapcsoltam a rádiót, előbújt, majd a lekapcsoláskor vissza. A rádió nem működött. Szerencsére, később, mivel több svéd „magán” betegem volt, honorárium gyanánt azt kértem tőlük, hogy javítsák meg ezt az Opelt, amennyire lehetséges, ezért mikor már hazafelé készülődtem a második félidő végén, már elég jó állapotban volt. Ennek az volt a haszna, hogy amikor hazaindultam, még el tudtam adni. Még később kellett motort és biciklit is vennem, hogy mozdulni tudjak, így járművekkel bőven el voltam látva.

Elérkezett Laoszban az első karácsony és akkor más sikerült néhány levelet kapni otthonról, melyet a követségre küldtek. Ilyen ünnepeket nem jó egyedül, pláne külföldön, eltölteni, de ez a nap, illetve ezek napok is éppen úgy múltak el, mint bármelyik másik. Hivatalos levelet kaptam otthonról, hogy most már jogerősen is el vagyok válva. Tudomásul vettem, de a levél elgondolkodásra késztetett az eddigi életemről és a hogyan továbbról is.

A nagykövet elvtárs kihirdette, hogy a szakértők, ha netán másképpen gondolták volna, kizárólag a követségen tölthetik a szilvesztert, még otthon sem maradhatnak. Megnyugtatásul, vigasztalásul közölte, hogy még filmvetítés is lesz, mert a szovjet nagykövetségről kapunk kölcsön egy filmvetítőt és egy filmet, valamint szabadon ihatunk a követség készletéből. Egyébként ez a szeszkészlet igen jelentős volt. Szilveszterkor délután a követség két fiatal munkatársával a vetítővásznat, egy lepedőt, próbáltunk rögzíteni a követségi garázsban, ami a mozi helyiséget jelentette, és megpróbáltuk üzembe helyezni a mozigépet is. A kapott film a már ismert Stirlitz történet volt, a fasiszta hadseregbe beépülő szovjet kémé (A tavasz nemtudomhány pillanata), amelyet korábban otthon a TV-ben már láttunk, nemcsak egyszer, és igen nagy népszerűségnek örvendett. Ideje volt itt, Vientianeban is, ismételten megnézni. A filmet, mivel hosszú volt, nyolc tekercsben kaptuk meg és este héttől csaknem éjfélig tartott a vetítés, de közben többször elszakadt, leállt, és egyéb ilyen macera történt a filmmel, illetve a mozigéppel. A lényeg az volt, hogy közben bőségesen tudtunk enni, inni és nekem nem kellett messzire hazamennem, hogy lefeküdjek aludni. Volt a hűtőszekrényemben egy üveg Campari, vagy Martini, már nem emlékszem, amit az egyes családok hölgytagjai kedveltek leginkább, mivel az talán hiányzott a követségi készletből. Éjfélkor a hozzátartozók könnyes szemmel borultak össze, mi meg a még facér közgazdász kollégával, poharainkat szorongatva álltunk, nem nagyon boldogan. Másnap, miután az

70

itthoni, magyarországi újév hatórás csúszásban volt az ottanihoz képest, kénytelenek voltunk még egyszer megünnepelni az éjfélt.

A külföldiek társadalmi életének központja Vientianeban az úgynevezett Ausztrál klub volt, ami az ausztráliai nagykövetség által működtetett uszodát és a hozzá tartozó bárt jelentette, ahol különböző italokat, leginkább Heineken sört, és kínai levest, amit akkor ettem először, illetve valamilyen más ennivalót lehetett kapni. Időnként volt filmvetítés is és a legfőbb előnyét képezte, hogy ide beengedték a „szocialista” követségeket és szakértőket is, illetve az általuk hozott vendégeket. A nagykövet elvtárs, aki igen barátságos volt velem, elvitt az Ausztrál klubba és élvezhettem a vendégszeretetét, ami nagyon megtisztelő volt és jól esett. Sajnos, amíg a lepusztult amerikai terepjáró nem került olyan állapotba, hogy már lehetett vele közlekedni, mindig rá voltam utalva mások segítségére, hogy valahonnan, valahova eljussak, ami igen kínos volt. Az Ausztrál klub a Mekong folyó partján volt, és a Mahosoth kórház is. Később, amikor már sikerült házat bérelnem, mindig a Mekong partján jártam dolgozni, ami igazán nagy élmény volt. Az Ausztrál klubban néha tanúi lehettünk annak, hogy a folyó partjára megérkezik egy népes család, amelyből többen, úszógumikkal, bemennek a vízbe, hosszan integetnek az itthon maradóknak, majd átúsznak a Mekongon a túlsó partra, ahol már Thaiföld volt. Akkor már nem lőtt rájuk a határőrség, amit korábban gyakran megtettek. Ha akkor fogták meg őket, mielőtt a vízbe mentek volna, akkor az egész társaságot börtönbe zárták volna, ahogyan ez korábban számtalan esetben megtörtént. Többek között, két alkalommal, az egyik kollégámmal is, aki a Mahosothba dolgozott és jól képzett kardiológus volt. A szobáját számos, kardiológiai műszer, különböző monitorok, stb. díszítették, melyek már régen nem működtek. Persze az is lehetséges volt, hogy a határőr elvtárs kapott pár dollárt, hogy másfelé nézzen, és akkor nem volt gond. A legveszélyesebb az a helyzet volt, amikor a menekülő családok egy embercsempészt próbáltak felbérelni, de ezek a banditák gyakran a folyóba ölték a menekülőket, és mindenüket elvették. Így történt ez, már sokkal később, egy Magyarországon tanuló diákkal is, aki fiatal feleségével próbált menekülni egy embercsempész segítségével.

Véletlenül nekem is volt személyes élményem arról, hogy milyen kellemetlen dolog egy sikertelen „disszidálás”. Még 1957-ben, márciusban (!), elsősorban édesanyám értelmetlen erőszakossága nyomán, a szüleim úgy döntöttek, hogy megpróbálunk disszidálni, amikor a határok már le voltak zárva. Ha utólag belegondolok, hogy milyen őrültség is volt ezt megpróbálni négyünknek, a hideg futkos a hátamon. Az állami gazdaságban, Nagykapornakon, ahol édesapám akkor, 1956-ban bérelszámoló volt, dolgozott egy kovács, aki a határ mellett lakott és azt mondta, hogy nem gond átsétálni a határon Jugoszláviába. Ebbe a faluba, 1955-ben költöztünk Izbégről, miután nagyapám jelezte, hogy esetleg volna munkalehetőség édesapámnak is ebben az állami gazdaságban, ahol ő akkor bérelszámolóként dolgozott. Kaptunk lakást is a cselédsoron, mivel ez egy uradalmi gazdaság volt, már nem tudom ki volt a tulajdonos korábban, de a cselédlakások egy hosszú, masszívan épített téglaépületben voltak elhelyezve. Egy-egy lakás egy szoba-konyha-kamra elrendezésű lakhely volt, padlással és gerenda mennyezettel. Az épület végében álltak a mellékhelyiségek, disznóólak, ahol ki-ki, tarthatta a maga jószágait és az udvaron egy kemence volt, ahol bizonyos beosztás szerint mindenki süthetett kenyeret. Iskola után többnyire disznópásztorkodással töltöttem az időmet és az én feladatom volt reggelenként a néhány tyúk monyázása is, ami orvosi nyelven rektális vizsgálatot jelentett és azt a praktikus célt szolgálta, hogy azok a tyúkok, melyekben tojás volt, ne kóboroljanak el, hanem a tojásaikat a tyúkketrecben rakják le. A mi lakásunk volt a legszélső, és egy hosszú vascső vezette ki a konyhából a szennyvizet a házon kívülre az udvarra, ami bárkinek a nyakába folyhatott, ha rosszkor járt arra. Az épület máig áll és mindig megnézem magamnak, ha Zalaegerszeg felé megyek. A major udvaron, ha eső esett, legalább félméteres sár volt, amely felül belefolyt a gumicsizmánkba, és volt olyan is, hogy a húgom nem bírta kivenni a csizmáját a sárból,

71

hanem azt visszahagyva mezítláb jött haza az iskolából, végig bőgve az utat. Ritkán, egy-egy kocsis megsajnált minket és elhozott a házig. Emlékszem rá, hogy az egyik lovát Dullesnek hívták, az akkori amerikai külügyminiszterről elnevezve. Szóval március közepén nekiindultunk a határnak, miután Lenti mellett egy faluban, 2 napot meghúzódtunk az említett kovács rokonságánál. Este indultunk el gyalog a megadott irányba a következő faluig, mely után már a határnak kellett volna következni. Csupán néhány ruhadarabot és pár oldal szalonnát, meg kenyeret vittünk magunkkal, és az első határőr megfogott minket. Még csak meg sem lepődhettünk a dolgon. A határőrségen, ahova bevittek minket, nagyon barátságosak voltak a katonák, rendesen kaptunk enni, de édesapámat elkülönítették tőlünk, és többször kihallgatták. Ennek a részleteiről sohasem beszélt. Utána hamarosan visszazavartak minket Nagykapornakra, ahol természetesen nem dolgozhatott már, hanem visszaköltöztünk Nemesapátiba a nagyszülőkhöz és édesapám Budapestre ment munkát vállalni a kábelgyárban, hogy valamilyen jövedelmünk legyen. Egy ágyat bérelt valahol 120 forintért és mindig nagy élmény volt, amikor hét végéken hazajött. Utólag sem tudtam meg, hogy mi a fenének kellett 1957 márciusában „disszidálni”, mivel 56 októbere Nagykapornakon, nem volt igazán nagyon izgalmas dolog. Ahogy emlékszem, mindenki megszeppenve várakozott, hallgattuk a rádióban az eseményeket, és jóllehet édesapámat is megbízták, valamilyen forradalmi bizottsági pót-helyettesi feladatokkal néhány napig, illetve nagyapám egy hatalmas kokárdával gyalog jött át Nemesapátiból, mely az erdőkön keresztül csak 10-12 kilométerre volt, kiabálva, hogy győztünk, győztünk, semmilyen említésre méltó esemény nem történt és a Dulles nevű lovat sem keresztelték át másra.

Laoszban, azonban egészen más volt a helyzet. Miután, ahogy a követségi titkár úr mondta, a laoszi nép a szocialista forradalom által kivívta a függetlenségét és a szocializmus útjára lépett, aki nem tudott időben elmenekülni és valamilyen, a szocializmus építése szempontjából nem igazán megfelelő tevékenységet végzett, esetleg prostituált, vagy más lumpen elem volt, azokat gond nélkül elvitték, olyan helyekre, ahonnan egészen biztosan nem lehetett megszökni. A nőket és a férfiakat, akiket elfogtak, a Mekong 1-1 szigetére vitték, ahol a szigeten belül szabadok voltak ugyan, illetve dolgozniuk kellett és népnevelésben (ugye ismerős a dolog?) kellett részesülniük, de a veszélyesebb politikai elemeket, az ország északi részébe, valamilyen dzsungelbe vitték, ahol fakitermeléssel foglalkoztak és szintén, büntetésből, hallgatniuk kellett a szocializmus dicsőségéről szóló ostobaságokat. Megszökni nem lehetett, mivel legfeljebb csak az első tigrisig jutottak volna el a szökevények, akik, mint közismert, nem igazán vegetáriánusok. Így került oda Laosz korábbi teniszbajnoka is, akinek a legnagyobb bűne az volt, hogy térképészettel foglalkozott, ami igen gyanús tevékenységnek számított és a laoszi-amerikai geográfiai társaság elnöke volt. Felesége, egy francia gyermekgyógyász doktornő, igyekezett mindent megtenni a férje kiszabadításáért, de hosszú évekig eredménytelen volt az igyekezete. Egyszer azzal fordultak hozzám, akkor még nem tudtam, hogy ki ez az illető, hogy van egy beteg, akinek valamilyen végbél gyulladása van és meg kellene vizsgálni. A kórház raktárából előkerült egy rektoscóp (végbéltükör), amely nem igazán mutatott eltérést, de miután megtudtam, hogy mi az ábra, mindjárt értettem, mi az elvárás és a szerencsétlen embernek igazán súlyos elváltozásokat találtam. Az igen szimpatikus és okos úr felajánlotta, hogy megtanít teniszezni és ezért beszereztem a teniszütőket, teniszlabdákat és kora reggelente találkoztunk a teniszpályán. Miután eléggé antitalentum voltam minden sporthoz, nem igazán értem el sikereket az első leckéken. Nem volt véletlen, hogy mindössze egyetlen „sport” sikerrel büszkélkedhettem eddigi életemben, amikor még középiskolás koromban, Baján, a III. Béla Gimnázium III. C osztályos tanulójaként, sikerült sakkcsapat versenyben első helyezést elérni és nagyon büszke voltam az arany éremre. A harmadik, vagy negyedik órán hiába vártam az urat. Az ott játszó többi laoszi teniszező megnyugtatott, hogy biztosan megjön majd, csak egy kicsit késik, de egyáltalán nem jött. Később tudtam meg, hogy ő is sikerrel átkelt a Mekongon és pillanatok alatt

72

Párizsba ment a családjához. Tulajdonképpen mindenki tudta, hogy ezért engedték el a táborból, és hogy mik a szándékai. Szerintem az illetékes elvtársak megkapták a maguk kis részét, hogy olajozottan menjenek a dolgok. Egyébként érdekes volt, hogy amikor egy már régebb óta ott levő magyar (!) nemzetközi szakértőnél rendezett vacsorán többen beszélgettünk vele, az úr, nagyon okosan, a tábori élményeiről úgy beszélt, hogy ez milyen jó és hasznos volt számára, mintegy sajnálja, hogy ideiglenesen nem lehet ott. Vélhetően ő már tudta, hogy a társaságban számos besúgó van, csupán én nem tudtam még akkor, hogy a magyarok körében ki az az illető. Csak akkor döbbentem rá, amikor virágnyelven, nagyon komoly figyelmeztetést kaptam, hogy ki előtt nem tanácsos beszélni, közömbös dolgokon kívül másról is, mivel kemény jelentések íródtak rólam. Utólag, miután az évek múlásával az ember az érelmeszesedésen kívül még élet-tapasztalatokat is szerez, jöttem rá arra, hogy többnyire azok a hölgyek és urak vannak megkülönböztetett pozícióban és látnak el besúgói feladatokat, akiknek szemlátomást minden pozíció, elsősorban nemzetközi állás megszerzése, minden különös gond nélkül sikerül és gyakorlatilag azt csinálnak, amit akarnak. Már a rendszerváltás után, egy azóta is magas rangú, a külügyek területén jártas, politikustól hallottam, hogyha egy követségre, illetve valamilyen magyar képviseletre ilyen speciális feladatokkal megbízott személy került, azt mindig onnét lehetett megismerni, hogy azonnal drága kocsit vásárolt magának és nagyon sok pénze volt.

Szemináriumokban azonban nemcsak a munkatáborokban, hanem a magyar nagykövetségen is kellett részesülnie az ott dolgozóknak, nehogy ideológiailag fellazuljanak. Bizonyos időközönként a nagykövetségen pártfoglalkozásokat szerveztek. Voltak valamilyen brosúrák, amelyeket kiosztottak és azokat meg kellett, természetesen pártszerűen, vitatni. A Vientianei pártszervezet mindössze háromtagú volt akkor, a nagykövetség három munkatársa tartozott ide és a párttitkár a követség nem diplomata beosztású harmadik alkalmazottja volt. A szakértők közül, tudtommal, senki nem volt párttag, legalábbis nem hencegett vele, és mindössze egy, igen intenzíven dolgozó besúgóról tudtam, de lehet, hogy voltak többen is.

A megfelelő ideológiai kondícióban tartást a szovjet nagykövetség szervezte, hogy még Vientianeban is legyen lehetőségünk megfelelő csapásokat mérni az imperializmusra. Az volt a szokás, hogy mivel a szovjet elvtársak egy kórház építésébe fogtak, kommunista szombatokat szerveztek a szocialista követségek valamennyi munkatársa és a szocialista szakértők számára. Ez abból állt, hogy a szovjet követségen kellett gyülekeznünk reggel, majd hosszú kocsisorban elmentünk az építendő szovjet kórház helyszínére, ahol mindenki kapott valamilyen kéziszerszámot és általában két óra hosszat, mindenkinek úgy kellett tenni, mintha ásna, cipelne, tevékenykedne valamit. A magasabb rangú elvtársaknak természetesen valamilyen ellátmány (enni és innivaló) állt rendelkezésre, nehogy megviselje őket a nagy munka. Utána haza lehetett menni.

A kórházban, heti egy alkalommal rendeztek nagygyűlést az ott dolgozóknak, általában szombaton, melyet reunion-nak neveztek és arról beszéltek, hogy milyen fényes jövő vár majd rájuk, igaz, hogy a „szocialista” jelen az igen pocsék, de majd milyen igen nagyon fel fog lendülni minden, ha nem térnek el a szocializmus építésétől. Ezt követően, nyomatékul, mindenkinek takarítania kellett a kórházat egy darabig és ápolni a kertet. Az egyik, Moszkvában végzett szemész, még azt is kitalálta, ahogyan hallottam, hogy a virágágyások helyett zöldségeket ültessenek, mert azt mégis csak meg lehet enni és szétoszthatják a dolgozók között. Ezt, amikor ott voltam már nem csinálták, vélhetően azért, mert föld az igazán bőségesen állt mindenkinek a rendelkezésére és semmi szükség nem volt a kórházi virágágyak bevetésére.

Laoszban nem volt igazán sok munkalehetőség, ha valaki állást akart magának szerezni valamilyen ipari üzemben, mivel ilyen nem sok volt. Egy coca-cola, illetve üdítő italt gyártó üzem és egy cigarettagyár működött, valamint volt még néhány kisebb vállalat, amelyek bútort, parkettát, illetve egyéb termékeket gyártottak Rizs föld volt dögivel, tehát

73

mezőgazdasági munkára bőven volt lehetőség. Az egyik, még Magyarországon tanult fiatalember, aki a parkettagyárban dolgozott, elmondta, hogy állandóan „reunion” van, ahol megbeszélik, hogy milyen szédületes módon fog emelkedni a termelékenység és a gyár bevétele az elkövetkező tíz évben a szocializmus építése miatt. A munkavégzés helyett tartott gyűlések idején semmilyen termelés, illetve eladás nem történt, de ez nem zavarta őket, mert az nem volt igazán fontos. Laoszban pedig igen jó minőségű keményfa termett, amiből igen értékes termékeket állítottak elő, és ezeket a világ bármely részén el lehetett adni, de az ideológia megfelelő szinten tartása és fejlesztése, sokkal fontosabb volt, és ez alatt dolgozni sem kellett.

Kiérkezésünk előtt nem sokkal adott át a FAO, az ENSZ mezőgazdasági szervezete, Laosznak egy nagy teljesítményű, új takarmánykeverő gépet, amely csak annyi ideig működött, amíg legyártotta, azt a néhány száz kiló takarmánykeveréket, az átadó ünnepség idején, amelynek az alapanyagát, korábban összehordták. A takarmánykeverő gép hatékony működéséhez, megfelelő mennyiségben rendelkezésre álló alapanyag kellett volna, ami azonban nem volt. Szervezett módon, gyakorlatilag semmi nem állt rendelkezésre. A kubai elvtársak 100 tejelő bivalyt ajándékoztak a laoszi elvtársaknak, melyeket a takarmánykeverőben előállított takarmánnyal kellett volna etetni, de a szerencsétlen állatok jórészt elpusztultak, heveny éhenhalás következtében, miután a számukra elkerített területen, valamilyen állami gazdaságban, nem volt elég ennivaló. Ha esetleg odaadták volna a parasztoknak hasznosításra a bivalyokat, úgy legalább életben maradtak volna, és mindenki jól jár. Természetesen a helyzet ennél sokkal bonyolultabb volt és túl egyszerű lenne mindenért a laosziakat blamálni, akik önmagukban semmit nem tehettek a szovjet és a vietnami „tanácsadók” nélkül. A FAO munkatársai is jól látták, hogy az égvilágon semmilyen nagyüzemi takarmánytermelés nem folyik, a családok csak maguknak termelnek mindent. Hallottam olyanról, hogy a kukoricatermés kint rohadt a földeken, mivel a kukorica kombájn nem működött. Az fel sem merült, hogy a kukoricacsöveket kézzel is le lehet törni. A nemzetközi állásokban levőket igen jól fizették, ezért nyilvánvaló volt, hogy igyekeztek minél hosszabb ideig ebben a pozícióban megmaradni, és ha kellett, számos szívességet tudtak tenni, elsősorban dollárban kifejezve, mindazon elvtársaknak, akiknek a nemzetközi szervezetek központjai felé jelezni kellett, hogy az adott tevékenységre és szakembere szükség van. A FAO, teljesen értelmetlen vállalkozást támogatott az említett esetben, de több ember kapott ezért jó fizetést, nem beszélve a beszállítók hasznáról és egyebekről. Miután eljutottak az átadásig, a FAO kipipálhatta magának, hogy milyen segítséget nyújtottak néhány millió dollár felhasználásával. Tulajdonképpen, ha jól végig gondoljuk, semmilyet.

Nem voltak sokkal hatékonyabbak a béketábor támogatásai sem. Mániájuk volt, hogy kórházakat kell építeni, valamint különböző tanszerekkel támogatni az oktatást. Ennek az egyik igen jellegzetes példája volt a magyar állam által nyújtott egészségügyi segítség. Már az első napon, amikor a kórházigazgató úr bemutatta a kórházat, megálltunk az udvaron egy betonváznál, ami valamilyen megkezdett épület alapjainak felelt meg. Az igazgató úr azt mondta, hogy ez lesz a magyar segítséggel épülő, úgynevezett szülészeti és gyermekgyógyászati kórház. Ezek az ég felé meredő betongerendák szemlátomást úgy néztek ki, hogy már legalább 10 éve ott vannak változatlanul. Érdeklődésemre elmondták, hogy eredetileg az amerikaiak kezdték építeni, valóban csaknem 10 évvel ezelőtt, de ez a kábítószereseknek szánt építmény lett volna, ahol az elvonókúrákat végezhetik. A magyar-laoszi államközi egyezményben 50 millió forint segítséget ígértek meg, melynek jelentős részét erre a kórházra kellett volna fordítani. Az egyezmény szerint a laoszi fél vállalta volna az épület felépítését és a magyar fél a felszerelést. A probléma csak az volt, hogy a laoszi félnek egy fillér beruházni való pénze nem volt az épületre, de mindig rögzítették a 10%-os készültségi állapotot, ami a kintlétem ideje alatt is így maradt. Az már csak hab volt a tortán, hogy a meglevő, tágas szülészet-nőgyógyászati osztályon alig voltak betegek, mivel semmi

74

nem állt rendelkezésre és a lakosság biztonságosabbnak tartotta az otthoni szülést. A leghasznosabb segítség az lett volna, ha a magyar állam, vagy bármelyik más, igazán segíteni akaró ország vagy szervezet, felvállal egy tevékenységet, melynek minden elemét a támogató szervezi és tartja fenn, különben minden más segítség kidobott pénz. Az Egészségügyi Minisztérium udvarán állt 10 új lengyel Nysa mentőautó, melyeket soha senki nem használt, mivel nem volt mentőszolgálat és szépen elrohadtak. A különböző kórházi raktárakban, ahova nagy nehezen beengedtek, hogy megnézzem milyen gyógyszerek állnak rendelkezésre, hegyekbe halmozva voltak a különböző, már régen lejárt gyógyszerek. Elsősorban penicillin és streptomycin. Senkinek nem volt érdeke, hogy megnézze milyen gyógyszer is van raktáron, amit a betegeknek esetleg oda lehet adni. Azért a havi 1-2 dolláros fizetésért a raktárkulcsot sem találták meg egy darabig az illetékes dolgozók. Ehhez hozzá kell még tenni azt is az igazság kedvéért, hogy a gyógyszerrel segítők sem igazán cselekedtek önzetlenül, mivel a saját, már lejárati időhöz közeledő készleteiktől akartak megszabadulni.

A kórházban a betegek számára gyakran nem volt gyógyszer, jóllehet, ahogyan említettem, számos orvosság rohadt a raktárban, de kit érdekelt. A városban működő gyógyszertárak azonban rendesen el voltak látva és a piacokon is volt minden, még infúziót is lehetett kapni. Így nem ritkán, a betegeket a piacra kellett küldeni gyógyszerért. Nem ritkán, hosszú, műanyag tasak-sorokban lógtak, mintegy dekorációként, a gyógyszerek az egyes árusító bódék előtt. A tasakokon semmi jelölés nem volt, de mindegyik tartalmazott egy kék, egy fehér és egy piros színű orvosságot. A kék az egy antibiotikum volt, a fehér fájdalom és lázcsillapító, a piros vitamin volt. Kívánságra, természetesen más gyógyszereket is lehetett venni. A helyzet, hasonló volt a kafanchanihoz.

A kórházigazgató úr elfelejtette elmondani, az intézmény bemutatásakor, hogy lehetséges ugyan, hogy a kapitalizmus idején, ha a beteg nem tudott fizetni, nem vették fel a kórházba, de most teljesen ingyen be lehet kerülni a kórházba, ahol semmi nem áll rendelkezésre, tehát teljesen ingyen, éppen olyan sikeresen meg lehet halni.

A Kip nevű pénz, különben, ellentétben a magyar forinttal, az országon belül, teljesen konvertibilis volt, természetesen a fekete piaci árfolyamon. Fizetésünket dollárban kaptuk, mely a követségre érkezett és ott tartottuk a páncélszekrényben. Ha kellett, kértünk belőle és elvittük a piacra beváltani, természetesen feketén, mivel a hivatalos és a fekete árfolyamok között legalább kétszeres eltérés volt, de esetenként több. Kialakult helyek voltak a piacon, ahol a pénzt be lehetett váltani. Mi magyarok általában egy tojásárusnál váltottunk, igen kedvező áron, de a Kip értéke igen gyorsan süllyedt. A piacon általában mindjárt tisztázni kellett, hogy szovjetek vagyunk-e vagy nem. Ha mondtuk, hogy nem vagyunk szovjetek, mindjárt más volt az átváltási tarifa és a bánásmód is.

A bankban ugyanis nem volt értelme pénzt tartani. Volt valamilyen nemzeti bank, ahol a hivatalos árfolyamon váltották a dollárt és a betett pénzt nem lehetett kivenni, mert mindenféle korlátokat állítottak a pénz kivételének. Adtak ki ugyan csekkfüzetet, mellyel a diplomata boltban lehetett fizetni, ahol csak dollárért lehetett vásárolni, méregdrágán, de másra nem volt használható. A diplomata boltban, a helyi lakosság számára az jelentette az üzletet, ahol ők nem vásárolhattak, hogy megkérték külföldi ismerőseiket, hogy vegyenek nekik néhány karton márkás cigarettát, vagy italt, amit egy kis felárral megvettek a külfölditől, majd ennek az ár duplájáért adták tovább a feketepiacon, mert ezek az import termékek hiánycikkek voltak és másképpen nem nagyon lehetett hozzájutni.

Egyébként ilyen trükkök itthon is léteztek. Még a Nigériába történő elindulásunk előtt hallottuk itthon, hogyha egy kis plusz bevételre akarunk szert tenni, akkor a hazai diplomata boltokban, amelyeknek volt egy olyan válfaja, ahol a szakértők vásárolhattak vámmentesen, be kell vásárolni sok cigarettát, italokat és neszkávét, melyet csaknem dupla áron lehet értékesíteni ismerős vendéglátósokon keresztül. Bár amíg volt pénzem, én is szerettem

75

ezekben a boltokban vásárolni, ilyen üzleteket nem csináltam, mert ügyetlennek éreztem magam, és féltem a lebukástól.

Röviddel a megérkezésünk után „ünnepelte” az ország a szocializmusra való áttérés ötödik évfordulóját. Az azt megelőző háborúról, mely a vietnami eseményekhez szorosan kapcsolódott, Magyarországon is beszámoltak akkoriban a különböző híradások. Az ország északi részében, természetesen a hatékony elvtársi segítség nyomán megerősödött „népi” erők (Phateth Lao) megdöntötték a királyságot és elfoglalták a fővárost, illetve az ország többi részét, ahonnét a lakosság jelentős része elmenekült. Az ünnepség része volt, hogy egy nagy mozi teremben, a lengyel nagykövetség által megszervezve, levetítették, lengyelül, a Négy páncélos és a kutya című, nem egészen Oscar díjas filmet, melyre a béketábor képviseletei, szakértői, valamint magas laoszi párt, és állami vezetők voltak hivatalosak. A filmet, a Stirlitz történethez hasonlóan, már ismertük itthonról. Meggyőződésem, hogy a szegény meghívott laosziak, akik igen barátságosan és udvariasan mosolyogtak, semmit nem értettek az egész történetből, pedig a lengyel követség tolmácsnője igen szép francia nyelvre igyekezett fordítani a szöveget. A történet lényege az volt, hogy a négytagú lengyel páncélos egység a szovjet hadsereggel együtt harcolva, lényegében elfoglalja Berlint, miközben segíti őket a harckocsiban „szolgáló” kutya is. Piszok izgalmas volt, majd’ összekarmoltuk magunkat.

Egyik reggel a kínai rádió angol nyelvű adásából hallottam, hogy aznap (!), ellenforradalmi támadás történ Vientianeban, hogy megzavarják az ünnepeket. Az történt, hogy a már említett, elsősorban szovjet szakértők által lakott „building” őreihez odadobtak egy kézigránátot, de szerencsére csak néhány sebesülés történt. Érdekes volt számomra, hogy a hírt a kínai rádió az események után ilyen gyorsan bemondta.

A városból, egyébként, nekünk egyszerű szakértőknek, sehova nem volt szabad elmenni a szerződésünk ideje alatt. Igaz, hogy utak nem is vezettek sehova. Azok, akiknek a munkájuk miatt kellett vidékre menni, megfelelő kísérettel, megtehették. Bár nem volt deklarálva, hogy kijárási tilalom van, és ha véletlenül éjszaka kellett a kórházba mennem, vagy későn értem haza vendégségből, senki nem háborgatott, de nem volt célszerű este 10 óra után sétálgatni. Rendkívül ritkán ugyan, de volt 1-1 merénylet, vagy valamilyen harci cselekmény, bár mindig nagyon erős volt a katonai jelenlét mindenütt. Egy hasonló évfordulón, a város egyik forgalmas kereszteződésében, melynek sarkán a szovjet kultúra háza (korábban az amerikai volt) állt, egy arra haladó motoros eldobott egy kézigránátot, mely néhány sebesülést okozott. Az esetnek tanúja volt egy éppen ott dolgozó magyar FAO szakértő is, akiről nem derült ki igazán, hogy Laoszban mivel foglalkozott, de korábban Magyarországon a Földművelésügyi Minisztériumban, ahogy elmondta, a trágyázás tervszerű megvalósításával volt elfoglalva. Ahhoz, hogy valaki ilyen szakmai háttérrel egy éves nemzetközi állást kapjon, ahhoz otthon, akkor, a megfelelő szervekhez kellő kapcsolattal kellett rendelkeznie. Mivel akkor éppen egyedülálló volt, esténként megpróbált olyan helyeket meglátogatni, ahol volt kilátása hölgyek felcsípésére, bár ez a szocialista Laoszban, nem ment olyan könnyen, illetve a megfelelő helyek megtalálása nem volt egyszerű. Éppen belépett egy ilyen, általa ígéretesnek látszó helyre, amikor nem messze mögötte felrobbant a kézigránát. Szerencsére az ijedtségen kívül más baja nem történt, de mindjárt elrohant hozzám, hogy elmesélje a történetet. A nemzetközi szakértőknek a hivatalos munkához rendelkezésre állott ugyan hivatali autó, de magán célra ezt nem lehetett volna használni. Az említett szakértőt ez egyáltalán nem zavarta. Számtalan panaszt hallottam rá azoktól, a más országokból érkezett ENSZ-es szakértőktől, akik kénytelenek voltak vele dolgozni. Fütyült bármilyen munkarendre, vagy elvárásra, de nagyon jól érezte magát. Az ott tartózkodásának ideje alatt nem is igazán józanodott ki, mert amit csinált, azt így is képes volt elvégezni. Amikor már házban laktam, szeretett volna úgy odaköltözni hozzám, hogy tartósan együtt lakunk, de erre nem voltam hajlandó. Természetesen arra volt lehetősége, hogy időnként ott aludjon a vendégszobában, amíg megfelelő helyet talál magának.

76

A futárszoba, bár számomra megfelelő volt, de nyilvánvaló, hogy nem a tartós berendezkedés célját szolgálta. Azt is érzékeltem, hogy a nagykövet elvtárs már nem annyira nyájas és nem viseli igazán könnyen már a jelenlétemet. Sajnálatos módon messze nem volt egyszerű megfelelő lakást találni. A minisztérium által felajánlott, igen lepusztult szállodákban való elhelyezés nem volt megoldás, mert a mérhetetlen kosz és a néhány törött bútordarab valamint a nem ritkán használhatatlan mellékhelyiség nem igazán vonzott. A város egyetlen, csak mérsékelten lepusztult szállodájában viszont nem akartak lehetőséget biztosítani az elhelyezésre, így szívességből beköltözhettem az egyik szabadságon levő nemzetközi szakértő házába, ami nagyon kellemes, jól felszerelt, otthonos hely volt. Amíg ott laktam sikerült egy üresen álló házat találni, melyben volt néhány bútor és igen tágas volt. Hatalmas nappali, ebédlő, három hálószoba, két fürdőszoba, konyha, valamint a „személyzetnek” szintén két hálószoba és fürdőszoba állt rendelkezésre. A házhoz egy garázs és nagy kert is tartozott, a ház előtt hatalmas fedett terasszal. A kertben gyümölcsfák teremtek és számos nagy bambuszfa nőtt. A házat, természetesen ki kellett festeni kívülről és belülről, valamint beszerezni a hiányzó bútorokat, de végül is jó volt ott lakni. A ház felszerelése és a berendezése nem volt olcsó, de szép rotang, vagy rattan (kúszópálma) bútorokat sikerült vásárolnom. Az ilyen bútorzat itthon nagyon drága, jó lett volna hazaszállítani ezeket, de ez horribilis összegbe került volna, illetve ilyen bútorokhoz kellően tágas lakásra lett volna szükség, mely akkor nem állt rendelkezésre. Sajnos később sem. Amikor fekhelyet szerettem volna venni, azt mondták, hogy kész ágyat úgysem kapok, hanem kell venni a piacon egy matracot, és ahhoz kell készíttetni egy ágyat. Problémát elsősorban az jelentett, hogy mivel a ház az út szintjénél kicsit mélyebben feküdt, ahányszor esett az eső, az udvaron és a kertben fél lábszárig érő víz volt. Halak úszkáltak a kertben a gyümölcsfák alatt és a víz visszahúzódása után össze lehetett ezeket szedni a fák alatt, mintha csak a fákon termettek volna. Voltak olyan helyek a kertben, ahol a több mint félméteres víz megmaradt a halakkal együtt. Ilyen volt a házunk hátsó fala és a betonkerítés közötti terület, mely egy mini halastóként funkcionált. Ezt abból vettem észre, hogy a laoszi szomszéd a pecabotjait átlógatta a kerítésen és a kertben, a ház mögött pecázott. Ahogyhallottam, nem is sikertelenül. A nedves és hűvös garázsba húzódtak be a békák, hogy rovarokat fogjanak, és a nyomukban megjelentek a kígyók, akik a békák kedvéért látogattak a garázsba. Ennek nem igazán örültem, de mindig résen voltam.

Vettem cserepes virágokat, illetve kaptam néhányat ismerősöktől is. Ezek nagy páfrányok voltak, hatalmas cserepekben és jól néztek ki, valamint kaptam néhány orchideát is, melyeket a teraszon körben felakasztgattam, hogy szebb legyen. Egyik délután, amikor egy szerelő próbálta javítgatni a terepjáró monstrumot, hogyhasználni tudjam, a szerelő szólt, hogy egy kígyó van a növények között és bebújt a cserepek közé. Mivel jól látszott, hogy elég vastag és olyan százhúsz centi körüli jószágról van szó, kerestem egy ásót, és jól odavágtam, ahol a kígyót gyanítottam. A virágcserép azonnal szilánkos törést szenvedett, de a kígyó megindult a lépcsőn felfelé a lakásba. Ettől egy kissé megrémültem, mert a lakásban kergetni egy ilyen dögöt, nem lett volna kellemes dolog. Fogtam az ásót és próbáltam eltalálni a lépcsőn felfelé igyekvő kígyót, de csak a farka legvégéből sikerült egy néhány centiméteres darabot levágni, amitől a hüllő vélhetően igen mérges lett, ki ne lenne mérges, ha a farkából levágnak egy darabot, melynek következtében csaknem teljes hosszában felágaskodott, és mint egy rugó eldobta magát felém. Erre igazán nem számítottam, mivel az eddig megtapasztalt kígyók nem voltak ilyen ugrálósak, de még sikerült idejében félreugranom és így nem tudott megmarni. Kiismerve ezt a harci taktikát, amit még eljátszottunk néhányszor egymással, rájöttem, hogy akkor célszerű fejbe vágni, ha az aktuális ugrás után, leesik a földre, mert akkor pár pillanatig nem tud még reagálni. Így is történt és sikerült likvidálni a betolakodót. Hasonló kígyóval utána már nem találkoztam, csak amikor hazafelé menet részvettünk Bangkokban az úgynevezett kobra show-n, ahol az egyik műsorszám az volt,

77

hogy kihoztak zsákban egy ilyen kígyót, és a műsort bemutató fiatalember, meghúzogatta egy kicsit a farkát, mire a kígyó szintén felágaskodott, és eldobta magát az őt inzultáló felé. Ott hallottam, hogy ez egy kobrafajta, amelyiknek nincs csuklyája, hanem ilyen ugrálós mutatványokra képes.

A háztartási munkákat, az egyik korábbi magyar követnél dolgozó idős vietnami asszony látta el, akit az egyik szakértő ajánlott. Mivel ő franciául beszélt és én még nem tudtam rendesen beszélni vele, de sok mindent megértettem, nem volt tökéletes a párbeszéd közöttünk, de a szükséges mértékben megértettük egymást. Kitűnően főzött, mindenre figyelt, és mindent rendben tartott. Ha vendégek jöttek, ami elég sűrűn volt, mivel egyedül éltem, pillanatok alatt készített vacsorát. Amikor szabadságra hazamentem, a házat nyugodtan rá lehetett bízni. Mivel a ház magántulajdon volt és havonta 50$-t fizettem érte, a szabadság ideje alatt is fenntartottam, nem vette el tőlem senki. A tulajdonos egy öregasszony volt, állítólag az egész utca valamennyi háza valamikor az ő tulajdona volt. A férje egy nagyon magas rangú ember volt és állítólag valamilyen Laosznak nyújtott pénz eltérítéséből épültek a házak.

A hatalmas ház, bár nagyon kényelmes volt, és gyakran hívtam vendégeket is, egy embernek sok volt. Jobban örültem volna egy kisebb háznak, de ilyen nem volt. Amikor már volt autóm, a napi rutinom úgy alakult, hogyha beindult az autó, ez volt a gyakoribb, bementem reggel a kórházba, majd hazajöttem ebédelni és délután vissza. A kórházban megnéztem azokat a betegeket, akikhez hívtak, illetve azt a kórtermet, amelyiket nekem osztottak ki. Igen gyakori volt a B1 vitamin hiányában kialakult, úgynevezett beriberi nevű betegség, melynek az volt a lényege, hogy a csak hántolt rizst fogyasztók körében kialakuló vitaminhiány következtében az izmokat mozgató idegek károsodnak és a beteg nem lesz képes egy idő után, mozgatni a végtagjait. A mozgáshiány miatt lesorvadnak az izmai és ennek következtében hosszú ideig mozgásképtelen marad akkor is, ha már kapja a megfelelő vitamint. A kórházban az egyik fából készült kórházi pavilon végében volt egy kis elkülönítő szoba, ahol egy ilyen szerencsétlen fiatalember csúszkált a földön, végtelenül mocskos körülmények között, mert előrehaladott beriberiben szenvedett. A beteg létezéséről, mivel a kis szoba ajtaját állandóan zárva tartották, hosszú ideig nem is tudtam. Még előttem is szégyellték.

Az esős évszak végén, október másodikán és harmadikán, nagy ünnepséget rendeztek az országban, mely egy hagyományos buddhista, vallási ünnep, a víz ünnepe. A pontos eredetét nem tudom, illetve nem érdeklődtem utána. Az ünnep első napján alkonyatkor a templomok körül adománygyűjtés folyik, majd gyertyát gyújtanak és hálát adva a folyó szellemének, este a Mekongon apró, virágokkal ékesített fatutajok tömkelegén égő gyertyák lebegnek a víz felszínén és úsznak lassan lefelé a folyón. Az emberek a gyertya meggyújtásakor és a vízre helyezésekor jókívánságokkal halmozzák el egymást és a folyó a gyertyával együtt, elviszi a bajokat, a fájdalmat, a gyászt és mindent, ami bánthatja az embert. Másnap az ünneplők széles szalagot kötöttek a homlokukra és csónakversenyeket rendeztek a Mekong folyón. Hatalmas volt a nézők serege és az ünneplők ellátására rengeteg árus sütött és főzött. A folyó partján ejtőernyőkből készült sátrak alá lehetett beállni a tűző nap elöl. Érdekes volt a bambuszba töltött és tűzön megsütött rizs, amelybe húst is kevertek, a parázson sült fűszeres csirkedarabok és még sok egyéb étel. A számtalan levesfélét, ha a vendég nem akarta megenni a kitett kis asztalnál, elvihette magával egy nejlon zacskóban. Hasonlóképpen, a jég közé tett palackozott üdítő italokat is kitöltötték nejlon zacskókba és adtak hozzá egy szívószálat. A csónakokban legalább 30 ember evezett és az ütemet a csónak orrában álló dobot verő adta meg, míg hátul a kormányos állt, aki igyekezett irányítani a hajót. A helyezettek nagyon praktikus ajándékokat és nem érmeket kaptak. Ezek az ajándékok kerti szerszámok, kapák, ásók, csákányok voltak.

78

Laosz különben csak a térképen látszik kicsinek, Magyarországnál csaknem háromszor nagyobb. Tengere éppen úgy nincs, mint hazánknak. Tulajdonképpen az égvilágon minden természeti kinccsel rendelkezik ahhoz, hogy gazdag ország legyen, de szerencsétlenségére, a szomszédai gyakran befolyásuk alá vonták az ország egyes részeit, illetve az egészet. Ha a történelmük során véletlenül nem bántotta őket senki, akkor egymás ellen küzdöttek, gyakran egymással közeli rokonságban álló családok hadakoztak egymással, melynek végül az ország látta a kárát.

Laosz népessége eredetileg Kína déli részéről vándorolt a jelenlegi területre, melynek nyugati határa gyakorlatilag a Mekong folyó, a keleti határa Vietnam felé, egy magas hegység, melyet Annamite hegységnek neveznek. A Mekong, a mellékágaival együtt kb. 2700 kilométer hosszan szeli át az országot, de ennek csak a harmada hajózható. Az ország 70 %-a hegyes, különösen északon, ahol a legmagasabb hegycsúcs megközelíti a 3000 métert. Atörténelme kezdetén először a Khmer birodalomhoz tartoztak, majd a Sziámi királysághoz és csak a Sukhothai dinasztia bukása után hozhatta létre a laoszi királyságot egy Fa Ngum nevű laoszi herceg, aki a kambodzsai Angkor Wat-ban nevelkedett. Az új királyságot „Lan Xang”-nak nevezte, a millió elefánt országának, melynek területe gyakorlatilag megfelelt a mai Laosz területének és magában foglalta Thaiföld északi részét is. Fa Ngum nem tudta elfoglalni az ország északi részén, a hegyekben lakó törzsek területeit, ezek függetlenek maradtak Lan Xang-tól. Ezekkel a törzsekkel a történelem folyamán, a mai napig, mindig gondja volt az aktuális hatalomnak. Fa Ngum egy kambodzsai hercegnőt vett feleségül és Khmer királyi udvar a Lao királynak ajándékozta a szent, színarany úgynevezett Pra Bang Buddhát, hogy védelmezze az országot. A király székhelyén emelt várost Luang Prabangnak nevezték el és a város melletti hegyen áll az ország legősibb buddhista kolostora is. Ezt a színarany Buddhát, Luang Phrabangban tett látogatásunk alkalmával én is láthattam a múzeum egy ablakán keresztül, mert ebbe a terembe nem lehetett belépni. Ahogyan elmondták, ez a közepes méretű Buddha (kb. 60-70 cm magas, ha jól emlékszem), mintegy 300 kiló színaranyból van. Ez a város volt az elkövetkező 200 éven keresztül a laoszi kultúra bölcsője. Fa Ngum király fia, Samsenthai, akiről Vientianeban egy főutca, illetve a főutca van elnevezve, megerősítette a királyság hatalmát. Halála után a hatalomra került uralkodók alatt nem volt béke és Luang Prabangot a vietnami, majd a burmai behatolók fenyegették. 1563-ban Settathirat király az ország fővárosát Vientianeba helyezte át és Ceylonból érkező Smaragd Buddha elhelyezésére, felépítette a Wat Pra Keo buddhista templomot, mely pont a Mahosth kórházzal szemben van. A Smaragd Buddhát, mely kb. 40 cm magas, mélyzöld színű Buddha, később a thai király elvitte onnét és manapság Bangkokban a királyi palota épületkomplexumában tekinthető meg. Lenyűgöző látvány. Settatirat király eltűnt egy hadjáratban és ezt követően az ország burmai fennhatóság alá került. Később egy másik király, aki hosszú ideig uralkodott (Soulinga Vongsa), békét és nyugalmat hozott az országra, mely időszak a millió elefánt országának az aranykoraként vonult be a történelembe. Halála után az ország szétesett három királyságra, majd fokozatosan a sziámi királyság része, mellékállama lett. A thai király, hogy országát megmentse az idegen fennhatóságtól, a befolyása alatt álló laoszi területeket illetve Kambodzsa jelentős részét átengedte a franciáknak, akiknek az uralma alatt a három királyság (hercegség) megmaradt. A Laosz elnevezést tulajdonképpen a franciák vezették be, akik ezt a gyarmatot, mint másod-harmadrangú területet tartották számon és ezen idő alatt semmilyen lényeges fejlesztés nem történt. Ez az elhanyagoltság, a korábbiakban leírtak szerint, rányomta a bélyegét az ország infrastrukturális helyzetére. Egyedül az ópiumkereskedés virágzott, amelyből jelenleg is a világ harmadik helyén állnak. Az adók durva begyűjtése nyomán gyakoriak voltak a zendülések, különösen a hegyekben és a békét gyakran akkor sikerült helyreállítani, amikor a franciák visszaküldték az adók egy részét. Ezt az adóbegyűjtési módot egyébként a Phatet Lao is gyakorlota. Ottlétem idején hallottam, hogy a katonák időnként végigjárták a piaci árusokat,

79

és mindenkitől begyűjtötték, amit lehetett, adófizetés címén. Az ellenállókat azonnal elvitték, esetleg lelőtték. 1946-ban Sisavang Vong királyt koronázták az egész Laosz királyává, de tulajdonképpen a franciák alattvalója volt, és ahogy ott hallottuk, még a fizetését is tőlük kapta. A Pathet Lao győzelmét követően, 1975-ben, amikor a vietnami háború sorsa is eldőlt, a királyi családot simán letartóztatták, de egyik gyermekének sikerült elúsznia a Mekongon keresztül, illetve később néhány távoli rokonát menekítették még külföldre. Sisavan Vong királyt elvitték a férfiak szigetére (Don Thao), ahol kemény mezőgazdasági munkát végeztettek vele, és ahol meg is halt később. A negyvenes évek végén kialakult Pathet Lao mozgalom az ország északi részén Souphanouvong herceg vezetése alatt a vietnamiak és a kínaiak támogatását élvezte, míg a féltestvére Souvanna Phouma herceg Vientianeban megalakította a Lao Királyi Kormányt. Annak ellenére, hogy a franciák 1953-ban függetlenséget adtak az országnak, a franciák kivonulása után, mely a Dien Bien Phu-i francia vereséget követte, az ország sorsát a nagyhatalmak aktuális erőegyensúlya és befolyása határozta meg. A franciák kivonulását követően az amerikaiak léptek a helyükbe és kezdték támogatni a királypártiakat. Amint a vietnami háború befejeződött, a Phatet Lao is elfoglalta a városokat „felszabadította” az országot és éppen olyan módszereket alkalmaztak, mint amilyenek nálunk, az ötvenes években voltak. A városi lakosságot kivezényelték a földekre, illetve a nőket is katonai kiképzésnek vetették alá. Szép szocialista világ köszöntött Laoszra. Jóllehet az elmúlt két évtizedben a magánvállalkozások működését engedélyezték, és azok szerint, akik mostanában ott jártak, nem is lehet ráismerni az országra, olyan sok minden megváltozott, de Laoszt, a környező országokhoz hasonlóan a kommunista egy párt rendszer működteti máig is. A „választásokon”, természetesen teljesen demokratikusan, kizárólag ennek az egy pártnak a jelöltjei kapták a szavazatok csaknem 100 %-át. Mivel más párt nincs, ezért nem egészen világos, hogy azt a néhány szavazatot, amely a 100%-hoz kellett volna, kik kapták. Könnyű lenne elítélni őket, hogy miért nem vezetik be a többpárti demokráciát, amikor az úgynevezett kommunista világrend gyakorlatilag összedőlt, de amíg ez az egy párt rendszer a környező országokban, kiváltképpen Kínában megmarad, ezekben az országokban is így lesz.

Az országban 68 hivatalos etnikum él, de tulajdonképpen három fő csoportba sorolhatók. A legnagyobb, az úgynevezett Lao Loum népcsoport, mely a síkvidékeken lakik és az ország lakosságának a felét alkotják. A Lao Tai illetve más népcsoportok a hegyvidékek lankáit foglalják el, míg a Lao Sung, vagy Hmong törzsek, a meók, melyeket a népviseletük alapján még különböző alcsoportokba sorolnak, a magasabb hegyvidékeken laknak. Nyelvük a Tai nyelvcsaládba tartozik, betűírásos nyelvezet, mely nem különböztet meg kisbetűket és nagybetűket, de ránézésre igen dekoratívnak látszik, olyan, mint egy sordíszítés. A nyelv jellegzetesen tónusos hangzású és hat tónus különíthető el, leginkább azok számára, akik ezt képesek megtanulni. Például az az egyszerű szó, hogy „má”, attól függően milyen tónusban mondják, jelenthet lovat, kutyát, meg azt, hogy gyere ide.

1981 vége felé, vagy 1982 elején, már nem tudom, egy népesebb magyar csoport érkezett, akik hídépítők voltak, és a feladatuk egy Vietnamba vezető úton a folyó felett átívelő híd megépítése volt. Tulajdonképpen az anyag nagy részét is ideszállították, illetve már nem tudom pontosan milyen elemeket sikerült helyben beszerezni. A csapattal külön orvos és szakács is jött és letelepültek hamarosan a vietnami határ mellé. A házban, ahol laktam, néhányszor vendégül láttam őket és érdekes volt látni azt az igyekezetet, ahogyan az egyes tagok milyen vehemenciával próbálták tanúsítani egymás és a környezetük előtt, hogy ők igazán nagyon hithű és elvhű elvtársak, akik megérdemelték, hogy bekerüljenek a csapatba. A csapat vezetője, a többiek elmondása szerint, az építésen úgy viselkedett, mint egy szocialista cowboy. Széles karimájú kalapot hordott és pisztolyt az övében. Én kifejezetten viszolygok a kalaphordástól, bár ez az én hibám, mert feltehetően fiatal koromban olyan kulcsélményem volt, ahogy a pszichológusok mondanák, amely örök életre meghatározta nézeteimet a

80

kalaphordással kapcsolatban. Szegény édesanyám szeretet volna nekem, már nyolcadikos koromban egy kalapot venni, mivel akkor már nagyobbacska fiú voltam. Vett is egy sötétzöld színű, két makkal díszített vadászkalapot, amit feltetetett velem. Miközben a zalaegerszegi pályaudvaron a vonatra várakoztam a váróteremben, a több száz utassal együtt, fejemen a kalappal, belépett egy rendőr és körbenézve a váróteremben, mindjárt kiszúrta a gyanúsabb alakokat, nevezetesen engem. Odajött, tisztelgett és kérte a személyazonossági igazolványomat, mialatt a várakozó utasok döbbenten figyelték, hogy mit követhettem el már ilyen fiatalon. Édesanyám éppen kiment a váróteremből, így közöltem a közeggel, hogy sajnos nekem még csak úttörő igazolványom van, de azt szívesen megmutatom. Ettől a rendőr is elbizonytalanodott, de megnézte az igazolványomat és eltűzött. Ennyit a kalaphordásról.

Örültem, hogy jött egy magyar kolléga, akinek nagy örömmel mutattam meg a kórházat, illetve azt a részleget, amelyik az én „fennhatóságom” alá tartozott. Az egyik nap egy meo (Hmong) család érkezett, fekete ruhába öltözve, egy nyolcéves formájú kisfiúval. Néhány ketrecben tyúkokat és egyéb élelmiszert is hoztak magukkal. A gyermek nagyon sovány volt, hatalmas a mája és nagyon fulladt. Nem volt nehéz kitalálni, az elkészült mellkas röntgen vizsgálat alapján, hogy a gyermeknek vélhetően szívburok gyulladása van, azaz a szív körül jelentős folyadékgyülem alakult ki. Szóltam a sebész kollégáknak, hogy le kell szívni ezt a folyadékot és kértem, hogy a beavatkozást minél hamarabb végezzék el. Bár többen konzultációt tartottak a gyermek felett, semmi nem történt. Éppen az említett magyar kollégának mutattam meg a kórtermemet, amikor láttam, hogy a gyermek szülei ott térdepelnek a gyermek ágya mellett és sírnak. A gyermek eszméletlen volt, a végtagjai rángatóztak. Ilyenkor az életmentésre az egyetlen esély, ha azonnal megkíséreljük eltávolítani a szívburokban felgyülemlett folyadékot. Az éppen ott levő nővérek segítségével ezt tettem és a gyermek látványosan magához tért. A szívburokból csaknem egy liter folyadékot távolítottam el. Jóllehet a kis beteg még rászorult volna a kezelésre, de a szülök, miután az állapota nagyot javult, hazavitték.

Sok olyan betegem volt, akik tüdőgyulladásban szenvedtek, és gennyes mellhártyagyulladás is kialakult ezt követően. Ennek az volt a terápiája, hogy a beteg mellkasából le kell engedni ezt a gennyes folyadékot. Normál körülmények között ez nem lett volna gond, de itt, a mellkasba beültetett elszívó csövön keresztül történő gyakori szívással nem sikerült meggyógyítani a beteget, mivel az elképesztően koszos körülmények között végzett beavatkozások elősegítették a mellűr fertőzését, és ha megszüntettük az elszívó cső alkalmazását, a folyadék mindjárt felszaporodott és mindent kezdhettünk elölről. Gyakran alakult ki az érintett mellkasfél összeesése, légmell, vagy a tüdő súlyos károsodása. Egyébként számos „kolléga” nagyon szerette ennek a csőnek a beültetését elvégezni. Hogy milyenek az anatómiai viszonyok, az a beavatkozót nem nagyon érdekelte. Magam láttam, hogy egy 5-6 éves formájú gyermeknek, aki szerencsétlen egy hordágyon ült, miközben az anyja tartotta, legalább hüvelykujjnyi csövet óhajtott beültetni a csöppség mellkasába. Nem volt igazán sikeres a beavatkozás, de nem tudtam lebeszélni, hogy újra megpróbálja.

Gyakori volt a súlyos malária is, amely eszméletvesztéssel járt és a kialakuló agyoedema miatt rövid idő alatt halállal végződött. Azon a területen járványos volt az úgynevezett Japán B agyvelőgyulladás és nagyon sok májgyulladásos beteget is észleltünk. Nagyon sok súlyos beteg érkezett a kórházba, akikkel már nem sok mindent lehetett tenni. Volt olyan betegünk, aki néhány tekercs WC-papírral és néhány palack, üdítővel felszerelkezve érkezett a kórházba, nagyon leromlott állapotban. Elmondta, hogy őt ne vizsgálja meg senki, semmilyen gyógyszert nem akar bevenni és csak azért jött, hogy meghaljon. A magával hozott „felszerelést”, szemlátomást az utolsó pénzéből vette, hogy utolsó napjaiban ne szenvedjen szükséget, és ne szoruljon mások segítségére. Három nappal később már halott volt és még csak körülbelül sem tudtuk, hogy mi volt a betegsége. A kórházi laboratóriumban lehetett néhány vizsgálatot is elvégeztetni, természetesen a

81

legegyszerűbbeket. A vérből végezhető rutin vizsgálatok egyik legfontosabb része volt a beteg vérszegénységének vizsgálata. Erre a leggyakrabban végzett vizsgálatok egyike volt az úgynevezett haematocrit vizsgálat, ami azt jelentette, hogy az alvadásában gátolt vért, egy erre a célra kialakított csőben, kellően hosszú ideig kellett centrifugálni és a cső aljára leülepedő vörösvértestek aránya jelezte a vérszegénység mértékét. Nem vérszegény emberben ez az arány 40-43% körüli érték, és ha ennél alacsonyabb az már valamilyen fokú vérszegénységre utal, amely súlyos esetben egészen alacsony, akár 20%-nál is kisebb értékű lehet. Csak specifikus betegségek esetén és nagyon ritkán fordul elő, hogyha a vörösvértestek száma megszaporodik, a haematocrit értéke megnő. Egy alkalommal megfigyeltem, hogy a betegek közül csaknem mindenkinek a haematocrit érték 70% felett van, ami igazán furcsán nézett ki, de szemlátomást, rajtam kívül, senkinek nem tűnt fel. Miután utánajártam az ügynek, kiderült, hogy a laboratóriumban már nem volt több használható kémcsőállvány, ezért a kémcsöveket, amibe a vért levették, vattával bedugaszolták, és vízszintesen lefektették az asztalra. Ennek következtében a vatta felszívta a vérsavót és így a vizsgált vér sokkal sűrűbb lett, amit a lecentrifugálás után mért magas haematocrit érték is jelzett. Az egyik laoszi kolléga azt mondta, hogy az egyetemen működik mikrobiológiai laboratórium, és lehet oda küldeni különböző vizsgálatokra mintákat. Nagyon megörültem ennek a lehetőségnek és küldtem egy mintát. Ez körülbelül két hónap múlva érkezett vissza, hogy negatív. Elmentem megnézni, hogy néz ki ez az intézet, ahol ezeket a vizsgálatokat végzik. A kollégák felvilágosítása alapján ez az úgynevezett pathológiai és mikrobiológiai intézet volt, ahol csupán egy irodában üldögélő kollégát találtam, aki igen barátságos volt velem. Érdeklődtem, hogy évente hány szövettani, illetve kórbonctani vizsgálatot végeznek. Azt mondta, egyet sem. Ezek után megkérdeztem, hogy a mikrobiológiai vizsgálatok száma mennyi évente, mire azt felelte, hogy kettő-három. Több kérdésem nem volt.

A hegyi törzsek körében gyakori volt az ópiumszívás, amit a hatóságok is eltűrtek. Viszonylag gyakran lehetett látni, hogy a fekete ruhás Hmong beteg számára a vele érkező hozzátartozó, általában a felesége, előkészíti az ópiumpipát, melynek a legfőbb jellegzetessége, hogy a pipa öblös végén, csak egy kis lyuk van melyre rá kell helyezni a megizzított ópiumgolyót, és egy nagyot szippantani. A belélegzett ópiumfüst ezután megteszi az elvárt, jótékony hatását. Az ópium igen olcsó volt a piacon, de nem akartam megpróbálni. Marihuánát szárított csokrokban árultak Vientianéban a piacon, és a háziasszonyok fűszerként használták, elsősorban a húslevesbe tették, mely nemcsak az étel ízét javította, hanem mindenki megvidámodott tőle, akik megkóstolták a levest.

Jóllehet abban az időben még sok diák tanult Magyarországon, mindössze egy orvossal találkoztam, aki Magyarországon végzett és még ott dolgozott, amikor kiértem. A magyarok Attilának nevezték el az egyszerűség kedvéért és nagyon barátságos volt a magyarokkal. Sebészettel foglalkozott, de világosan megmondta, hogy mihelyt lehet, néhányidősebb rokont hátra hagyva, elmegy Thaiföldre: hamarosan így is történt. Elmondta, hogy a nyomorult „jövedelméért” nem tud a kórházban dolgozni, mert vigyázni kell az állatokra otthon és dolgozni kell a rizsföldeken is, hogy valamiből megéljenek. Még a Laoszba való indulásom előtt, Pécsett, az osztályon feküdt egy laoszi diák, akivel a kiutazásomat követően nem sokkal ismét találkoztam. Magyarországon műszaki főiskolára járt és ott semmilyen állást nem kapott. Egy darabig megpróbált csempészetből megélni, az hiszem cigarettát csempésztek a társaival a Thai – Laoszi határon keresztül, de mivel többször rájuk lőttek, felhagyott ezzel és eltávozott Thaiföldre. Hasonló volt a helyzet az ottani „orvosegyetemet” végzett diákokkal is, akik számár az oktatási körülmények teljességgel lehetetlenné tették, hogy hozzáértő orvosként működjenek. Az általam ismert évfolyamon 19-en végeztek egy évben, és mivel vidékre elmenni senki nem akart, a végzést követően 1 évvel még csak egy „orvos” dolgozott kertészként az egyik külföldi szakértőnél.

82

Még 1981 novemberében, amikor délután éppen a Mahosoth Kórházban üldögéltem a szobámban, lélekszakadva érkezett hozzám a követség munkatársa, mondván, hogy az MSZMP Központi Bizottságának egyik prominens tagja, a kíséretével együtt ott álnak a Mahosoth Kórház előtt, mert meg akarják a szemben levő pagodát, a híres Wat Pra Kheot, ahol a Smaragd Buddhát tartották. Mielőtt bemennének, velem is váltatnának néhány szót. A magas rangú küldöttséget, amely a vietnami elvtársak pártkongresszusára igyekezett, a Hanoi repülőtér nem tudta fogadni, mert köd volt, ezért Vientianéban landoltak. A küldöttséget kísérte a hazai, akkori főinfektológus, aki arról volt nevezetes, hogy a trópusi betegségekben tanúsított járatosságot, de borzasztóan félt a trópusi betegségektől, soha nem dolgozott trópusi országban, de könyvet azért írt erről. Szédületes karrierjét az infektológia területén azzal alapozta meg, hogy kiváló kapcsolatai voltak magas rangú elvtársakkal, akiket a távoli országokba történő utazásuk alkalmával elkísért. Igen megörültem, hogy ilyen magas rangú szakmai látogatónak be tudom mutatni néhány betegemet és esetleg valamilyen megbeszélést is folytathatunk az adott esetről, de sajnos erre nem került sor. A professzor úr néhány fényképet készített a bejáratról, ahol együtt pózoltunk, de a kórházba semmi pénzért nem akart bemenni. Hogyisne, hiszen ott betegek vannak, és esetleg még kap valamit. A főelvtárs nyájasan kezet fogott velem, váltottunk néhány barátságos szót, majd bementek a pagodába és másnap elrepültek Hanoiba. A professzor úr, ahogyan később halottam, felvett egy fehér köpenyt, amit magával hozott és megvizsgálta a hanoi magyar követség dolgozóit.

Egy évvel a kiutazásom után, lassan elérkezett az idő, hogy mehettem haza, szabadságra. Nem volt nagyon bonyolult most a hazatérés intézése, mivel nem állt szándékomban, hogy másik országba megyek látogatóba, és a menetrend szerinti Aeroflot járattal mehettem haza. Abban az időben minden szerdán indult repülő Moszkvába. Egy-egy szakértő érkezése és indulása mindig esemény volt, mert ilyenkor az volt a program, hogy kimentünk csapatostól a repülőtérre, vagy vártunk, vagy búcsúztattunk valakit, és jól besöröztünk, illetve jól eldumáltunk. A normális repülőtereken szokásos, a kísérők és az utasok elkülönítése, miután a vám és útlevélvizsgálat megtörtént, itt nem volt szokásban. Ahogyan ott hallottuk, több évvel korábban, semmilyen vizsgálat nem volt, mindenki mehetett amerre látott. Most az volt a szokás, hogy a repülni szándékozó utas a földszinten bement a váróterembe, miután megtörtént a vám és útlevélvizsgálat, majd feljött az étterembe, ahol a többi kísérő sörözött, vagy ha csak beszélgetni akartak, az éttermen keresztül a kísérők lementek az utas váróba. A kint tartózkodásom vége felé, már időnként szóltak a katonák, hogy aki nem utazik, az menjen fel az étterembe, de nem igazán volt foganatja a dolognak.

Több szakértő jött-ment Laoszban, akik néhány hetet tartózkodtak ott és mentek haza. Ezek részben nemzetközi szakértők voltak, részben országok közötti egyezmények alapján jöttek. Az egyik ilyen kéttagú csapat a „csirkések” voltak, akik a környező baráti országokban csirkefarmokat építettek és működtettek. Gyakori vendégek voltak Laoszban és Vietnamban is. A kéttagú csapatot ilyenkor gyakran meghívtuk vacsorára és nálam is, vendégeskedtek. Egyik alkalommal megbeszéltük, hogy nálunk vacsorázunk egy másik mezőgazdaságban dolgozó szakértővel együtt, de amikor értük mentünk a Lan Xang szállodába, az egyik olyan nagyon be volt már rúgva, heveny whisky fogyasztás eredményeként, hogy nem tudott lejönni a lépcsőn, és még megállni is alig tudott a lábán. Ennek következtében úgy döntöttem, hogy csak a józan állapotban levő csirkést viszem el, mivel nem igazán volt kedvem egy hullarészeg vendéget vacsoráztatni. Minden alkalommal, amikor Vietnamba, vagy Laoszba látogattak, az volt a szokásuk, hogy egy hatalmas, beszélésre is megtanítható papagájfélét vittek haza eladni, de voltak olyan nagy fekete madarak is, amelyek szinte azonnal megismételték a hallott szöveget. Egy ilyen madárért itthon 15 ezer forintot lehetett akkor kapni.

A kórházigazgató úr, amikor meghallotta, hogyhazamegyek, valamilyen kis fogadást rendezett nekem, ahol voltak szendvicsek, meg üdítő és nagyon meg lettem dicsérve, hogy

83

milyen piszok jó munkát végeztem, amelyről, néhány kolléga arcát nézve, akikről már korábban is volt szó, nem voltam igazán meggyőződve, de ők is lelkesen bólogattak és rágták a szendvicseket, titokban remélve, hogy nem fogok visszajönni.

Szóval ki lett tűzve a hazaindulás napja, meg volt a jegyem a Vientiane-Moszkva-Budapest útvonalra és vissza. Az ott tartózkodó kollégák, akik néhányan elkísértek a repülőtérre, jöttek velem. Az indulás ideje délelőtt 11 óra körül volt és kiértünk 9 óra után. Vártunk, vártunk, vártunk, fogyott a sör és a repülőnek nyoma sem volt. Mondták, hogy majd jön. Délután 5 óra körül kiderült, hogy már nem is fog jönni, mehettünk vissza. A repülőtéren azt mondták, hogy majd esetleg másnap, próbáljuk meg akkor is, hátha megérkezik a gép. Abban az időben a hosszú távú utazásra használt szovjet gépek közül a legmenőbb az IL2-es volt, amely egy négy hajtóműves tágas gép volt, de az utastér hátsó részébe helyezték el a csomagokat, és az utastér csak félig volt utasokkal. Ennek az volt az oka, hogy mivel a hajtóműveknek az egy utasra számított tolóereje nem ért el bizonyos szintet, ezért nem vehetett volna részt a nemzetközi utasforgalomban. Abban az időben egy Budapest-Moszkva-Vientiane repülőjegy igen olcsó volt, nem érte el a húszezer forintot. Tehát csak nem sokkal több, mint egy nagy papagáj ára.

Hazamentünk tehát a repülőtérről és valamelyik kolléga megvendégelt vacsorával, illetve folytattuk az ivászatot, majd hazavittek a házba aludni. A vietnami házvezetőnő, mielőtt hazaindultam, még a lelkemre kötötte, hogy kellene hoznom egy madámot a házhoz, mert így nagyon üres a ház. Ebben teljesen igazat adtam neki. Igen meglepődött, amikor a hazautazás helyett este hazamentem. Másnap megint elvittek a kollégák a repülőtérre és most már tényleg jött egy AN2-es gép, mely lehet, hogy már korábban megérkezett, de nem volt kedvük visszaindulni. A gépek érkezését nem lehetett látni, csak amikor a betonon odagurultak az épület elé. Már csaknem éjfél volt, mire megérkeztem a Seremetyovó repülőtérre, melyet az olimpia miatt építettek és nagyon impozáns épület volt. A kollégák, csak „Semerremotyó” repülőtérnek hívták, mivel nem volt ritkaság, hogy nem érkeztek meg a csomagok. Mivel a korábban lefoglalt Budapestre szóló jegyemet újra kellett volna foglaltatni, próbáltam valakit keresni, aki a repülőtéren meg tud szólalni angolul. Nem volt könnyű. Végül annyit megértettem, hogy Budapestre csak másnap, késő délelőtt indul járat, ahova csak reggel lehet bejelentkezni. A szép várócsarnokokban egyetlen szék nem volt, ahova le lehetett volna ülni. Elmentem a szép mellékhelyiségre, ahol egy lélek sem volt, amikor elvégeztem a dolgomat, mély megdöbbenéssel tapasztaltam, hogy nem lehet belülről kinyitni. Tehát be voltam zárva gyakorlatilag a WC-be. Szerencsére, hogy az ajtó felett volt annyi rés, hogy azon ki lehetett mászni, miután felálltam a WC ülőkéjére és rálépve belülről a nem működő ajtózárra, átmásztam az ajtó felett, magam után vonszolva a csomagomat. Évekkel később valahol olvastam, hogy ezt szándékosan csinálják, és figyelik, hogy a bennszorult utas miként reagál az eseményekre. Biztosan halálra röhögték magukat, ahogyan kikecmeregtem a WC-ből. Ez még így utólag is hihető, mert miután földet értem kívülről, az ajtó magától kinyílt. Úgy döntöttem, hogy megérdeklődöm, hol lehet éjszaka aludni, mivel a repülőtéren még leülni sem lehetett. A néhány angol szót ismerő alkalmazott elmondta, hogy van nem messze egy tranzit szálló, amit ingyenesen igénybe vehetek, mivel a járat kimaradásáért a társaság, felelős. Kimentem a repülőtér elé és konstatáltam, hogy szakad a hó, és legalább mínusz húsz fok van. Erre a lehetőségre készültem, mert volt velem egy vékony kabát, pulóver és kesztyű. Amikor Vientianéból elindultam, plusz harminc fok volt. Szerencsére volt taxis, aki azért tudott annyit, hogy három dollárért elvisz a 800 méterre levő szállodába. Nagyon örültem, amikor végre lefekhettem a meleg szobában aludni és volt jó meleg víz is, megfürödhettem. Egy darabig még izgultam, nehogy betegyenek valakit a még üresen levő ágyra, de szerencsémre, nem így történt.

Másnap időben lementem és a recepciósnál megérdeklődtem, mikor megy valamilyen buszjárat a repülőtérre. „Szicsasz” (mindjárt), volt a jól ismert válasz, melynek hosszát

84

általában nem lehetett tudni, de ez a „szicsasz” most valóban nem volt hosszú idő és megérkezett egy autóbusz, melyre az ott várakozó többi utassal felszálltam. A busz azonban nem akart elindulni. Hamarosan felszállt a buszra egy katona, és leszállított. Nem egészen értettem miért, de mivel ő tudott angolul valamennyit, a buszon elmagyarázta, hogy azért kell leszállnom, mert a buszon kapitalista országokból való utasok vannak, és én nem keveredhetek velük, mert én szocialista országból jöttem. Teljesen megdöbbentem ezen, mivel az a 800 méter, ami a repülőtérig tartott, nem volt alkalmas arra, hogy ideológiailag fellazuljak. A kapitalista svédek, akik a buszon voltak, majd meg szakadtak a röhögéstől, én meg a bosszúságtól. Miután a következő busz érkezése teljesen bizonytalan volt, elindultam gyalog, mivel már elállt a hóesés. A budapesti járatra sikerült még időben helyet foglalnom és dél körül megérkeztem Budapestre. Mivel senki nem várt a repülőtéren, mert a hazaérkezésem idejével nem akartam a hozzátartozóimat idegesíteni, elmentem a nővéremhez, ahol néhány napot tartózkodtam. Korábban már leleveleztem azzal az úrral, aki a Mercedest eladta, hogy fogok kölcsön kapni tőle egy autót, amit a hathetes szabadságom alatt használhatok. Ez az autó egy hatalmas, 605-os, automata sebességváltós Peugeot volt, amely szerintem még akkor is zabálta a benzint, amikor nem ment, de nagyon kényelmes volt vele utazni. Mihelyt megkaptam az autót, elindultam meglátogatni Nemesapátiban a rokonságot és izgultam, hogy még mindenkit életben találjak. Nagymama, már megírták, hogy szegény Kati beteg, kórházba kellett vinni. Korábban is találtak már „foltot” a tüdején, amely vélhetően egy daganat lehetett, de most már szegényem nagyon beteg volt. Bementem meglátogatni a kórházba és alig ismertem meg. Nagyon le volt fogyva, de még a tudatánál volt. Nagyon boldog volt, amikor meglátott és azt mondta, hogy csak azért imádkozott, hogy engem még lásson, mielőtt meghal. Azt hiszem, elbőgtem magam a meghatottságtól, mert nagyon szerettük egymást, és utána másnap, vagy harmadnap meghalt. Előre gyűjtögetett egy kis pénzt a temetésére, hogy ne okozzon gondot senkinek. Élt még egy testvére, a Teri néni, aki időnként meglátogatta Nemesapátiban, és neki átadtuk a kis maradék holmiját, majd eltemettettük. Szakadt a hó és csak néhányan álltuk körül a sírt, amikor kívánságának megfelelően, bátyjának a sírjára rátemettük.

Mivel már el voltunk válva egymástól a nejemmel, és nem akartam visszamenni tartósan a korábbi lakásba aludni, ezért folyamatosan látogattam körbe a rokonokat, amíg elérkezett az indulás napja. Szegény rokonaim már eléggé leromlott állapotban voltak, idős koruk miatt. Szegény nagymama, aki magukat csak temetőszökevényeknek tartotta, elmondta, hogy ők is gyűjtöttek nagypapával öröklakásra, így a temetéssel nem lesz gond. Csaba állapota is romlott és a helyzetet tovább rontotta, hogy a hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején, Magyarországon ismét megerősödött az elvtársak kemény vonalas irányzata, megint lehetett szakérettségit tenni és Csabának megtiltották, hogy a grafológiát hirdesse az újságokban, így kitalálta, hogy beszerzi az összes létező telefonkönyvet az országban és ezekre a címekre ír levelet. Még korábban elhatározta, hogy könyvet ír az íráselemzésről és még emlékszem rá, hogy szigorló orvos koromban írásmintákat gyűjtöttem neki betegektől, elsősorban a psychiátrián ápolt betegektől. A kézirat hamar elkészült, de az a megalázó kuncsorgás, amit kiadóról kiadóra később végig kellett folytatni, egyszerűen megalázó volt és éveken keresztül tartott. Egyszer megérkezett egy nevezetes, a TV-ből, illetve médiákból ismert személyiség, aki nyájasan ajánlkozott arra, hogy ő majd segít megjelentetni a könyvet. Rövid idővel később valóban meg is jelent a könyv, melyet az illető úr írt, de sűrűn hivatkozott Csaba munkásságára is. Azóta ő az egyik fő grafológus az országban. Ezt követően, miután az első grafológiai tárgyú könyv megjelent, már semmilyen érvet nem lehetett felsorakoztatni, hogy milyen ideológiai oka van annak, hogy Csaba könyve nem jelenhet meg, így a 80-as évek közepén, több mint 10 évvel a kézirat elkészülte után végre megjelent a könyv. Szegény Csaba ezt más nem tudta megvárni, és 1982-ben meghalt, súlyos szívelégtelenség tünetei között. A temetésén sajnos nem tudtam részt venni, mert akkor még

85

Laoszban voltam. Így már ketten eltávoztak a rokonaim közül és szegény Bábi néném is már olyan állapotban volt, hogy nem bírt felkelni az ágyából és egy szociális otthonban várta az élete végét.

Nehéz szívvel tértem vissza Laoszba és folytattam a munkámat. Sajnos nem tudtam madámot hozni a házhoz, amit szegény Ming, a vietnami házvezetőnőm igen zokon vett. Nem volt elég szókincsem elmagyarázni, hogy a helyzet messze nem olyan egyszerű, mint ahogy gondolja.

Szerettem volna magammal vinni, nyaralni a nővéremet Laoszba és sikerült elintéznem, hogy együtt induljunk vissza. A visszafelé vezető út Hanoin keresztül volt lehetséges, mert ez volt a legolcsóbb. Hanoiban a Thang Loi szállodában szálltunk meg, amely részben egy tóra épült. A szobák viszonylag normálisan be voltak rendezve, de patkányok sokasága tette nehézzé az életet. Ezek olyan agresszívak voltak, hogy még a műszálas pulóveremet is megrágták, illetve a rohangászásuktól nem lehetett éjszaka aludni. A Vietnamban dolgozó magyar szakértők nagyon segítőkészek voltak. Kijöttek elénk a repülőtérre és bevittek a szálláshelyünkre. Mivel még nem jártam Vietnamban, elcsodálkoztam azon az elképzelhetetlen lepusztultságon és nyomoron, ami ott volt abban az időben. A repülőtér, amikor először láttam, még a Vientianéban működőnél is lepusztultabb volt. Csaknem 50 kilométerre volt a várostól és miután sem taxi, sem más tömegközlekedési eszköz nem működött, csak az juthatott be a városba, akiért kijöttek és bevitték. A keskeny, hatalmas lyukakkal „ékesített” úton hatalmas forgalom volt és mindenki ment amerre látott. A fővárost átszelő folyón átívelő egyetlen híd, melyen vonat is járt és az összes forgalom azon keresztül bonyolódott le, olyan állapotban volt, hogy bármelyik pillanatban összedőlhetett volna. Az utcákon szemlátomást minden cél, foglalkozás nélkül csellengő emberek, fiatalok sokasága igen elszomorító látványt nyújtott. Az egyetlen működő villamost, melyen lógtak az emberek, állítólag még a húszas években építették, és erős kötélzettel erősítették a villamos kaszniját az alvázra. A barátságos ottaniak elvittek minket néhány helyre, megnézhettünk egy magyarok által működtetett varrodát és elvittek egy boltba is, ahol csak a külföldi szakértők vásárolhattak. Itt a legfontosabb termék, amit érdemes volt megvenni, az a Magyarországon készült diólikőr és a barackpálinka volt.

Annak ellenére, hogy a repülőgépem 2 nap múlva indult Vientianeba és félig üres volt, a nővéremnek nem adtak helyet, ő csak néhány nappal később érkezett meg. A Hanoi-Vientiane járat egy lepusztult AN2-es szovjet repülőt jelentett, amelynek a futóműve annyira el volt kopva, hogy a kerekeken helyenként kilátszott a vászon. Miközben a fedélzeten majszoltuk a „catering” által felkínált földimogyorót és szezám magos édességet, arra gondoltam csak, hogy remélem, túléljük ezt a kalandot, de gond nélkül landoltunk Vientianeban, ahol már vártak a repülőtéren és elvittek a házba, ahol laktam és csalódást keltő módon, madám nélkül érkeztem meg.

Nővérem, aki épségben megérkezett 2 nap múlva, nagyon élvezte a hathetes kirándulást. Nap közben nagyokat sétált a környéken, és nagyon tetszett neki a piac is. Amikor ment az autóm, elmentünk időnként várost nézni, ahogyan lehetett, és mivel akkor már volt egy kis Honda motorom is, amelyen követségi rendszám volt, bár elég gyakorlatlan vezető voltam, elvittem a nővéremet a motorral még a repülőtérre is. Igazán érdekes látványt nyújthattunk, miután egyikünk sem volt kis súlyú és a ház felé vezető keskeny úton, mivel ki kellett térnem egy szembe jövő jármű elöl, megcsúsztunk egy kövön és nagyot borultunk, amit a környező, az eseményeket szájtátva figyelő lakosság, nagy örömmel nyugtázott, nagyon tetszett nekik, ahogy a két nagydarab külföldi elterül az úton. Szerencsére nagyon lassan mentünk, nem volt komoly az egész és utána gond nélkül hazaértünk. Egy másik alkalommal, amikor egyedül mentem a főutcán motorral, ahol mindkét oldalon a boltok előtt kint ültek az emberek, az egyik oldalról egy kislány szaladt át a másik oldalra és bár nem mentem gyorsan és erősen fékeztem is, nem sikerült elkerülni az ütközést, ami azt jelentette,

86

hogy a kislány beleszaladt a motor kormányába és elesett, én meg átszállva kormányon, néhány méteren keresztül feltöröltem az utat. A kislány szegény erősen bőgött, de mint kiderült, néhány horzsoláson kívül semmi baja nem lett szerencsére. A nézők közül senki nem mozdult. Egykedvűen nézték végig az előadást, majd megkerült az apuka is és együtt bevittem őket a kórházba, ahol a kislány sérüléseit ellátták, majd kapott fájdalomdíjul az apuka néhány kipet, és el volt rendezve a dolog.

Vientianeban a postahivatalon a megérkezésemet követően hamarosan postafiókot nyitottam, és az itthonról érkező Dunántúli Napló, valamint az Orvosi Hetilap, mindig fontos esemény volt, mert ebből tudtam tájékozódni, hogy mi történt itthon és az orvostudománnyal kapcsolatban is volt néhány újabb információ. Minden nap mentem a postára és egyik nap a posta előtt rám mosolygott egy feltűnően szép kis fiatal nő. Mindjárt eszembe jutott Ming javaslata, hogy kéne már egy madám a házhoz és arra gondoltam, lehet, hogy a feleségem mosolyog rám. Nem tudtam ki ő és nem is láttam később, de ez a gondolat csak ott motoszkált az agyamban. Egyik nap, a Lan Xang szállodával szemben, a Mekong partján álló lepusztult sörözőben iszogattam azzal a laoszi diákkal, aki Magyarországon a betegem volt, amikor a korábban látott szép hölgy arra sétált a barátnőjével. Mindjárt mondtam Keonak, a laoszi diáknak, hogy ez a hölgy tetszik nekem és meg akarok vele ismerkedni. Mondta, hogy jól ismeri őt. Leültette őket az asztalunkhoz és attól kezdve felgyorsultak az események, melynek az eredménye tényleg az lett, hogy feleségül vettem ezt a kis különleges szépséget és már húsz éve élünk együtt. Így került végül madám a házhoz, de Ming nagyon meg volt sértődve és azonnal felmondott, mert ő nem helyi madámot képzelt el magának.

Persze nem volt minden olyan egyszerű, ahogyan ezt elképzeltem. Mivel a majdani nejem is elvált asszony volt és már külön lakott a barátnőjénél, kislányai pedig a szüleinél, a legalkalmasabb megoldásnak az látszott, hogy oda költözik hozzám és bejelentjük, mint háztartási alkalmazottat, mivel akkor külföldivel együtt élni, a szocialista Laoszban teljességgel elképzelhetetlen volt. Olyan meg egyenesen börtönnel fenyegetett esemény lett volna (Don Nang, Nők Szigete), ha netán este sétálgatok vele az utcán. Mivel akkor még szerény angol nyelven tudtunk csak beszélgetni egymással, elmondta, hogy már majdnem eladta a kis motorját, mert a gyermekeivel és az unokatestvérével együtt Thaiföldre készültek, ahova csaknem valamennyi testvére elúszott és már az óta Franciaországban, illetve az USA-ban vannak. Összesen 10-en voltak testvérek. Igyekeztem szegényt felruházni és a követségi rendszámú motorral közlekedett, ami igen feltűnő volt, úgy hogy az illetékes szervek meg is érdeklődték a magyar követségtől, hogyan lehetséges az ilyen, nem egészen szocializmus-komform cselekmény, nem beszélve arról, hogy nem a mindenkinek kötelezően viselendő, a Pathet Lao által elrendelt ruhákban, a hagyományos laoszi szoknyában, hanem csinos más öltözetben járt. A követségről felvilágosították az elvtársakat, hogy a hölgyet feleségül óhajtom venni és hazavinni Magyarországra, a kislányokkal együtt. Ez újabb komoly fejtörést okozott, mert ilyen a szocializmus fennállása alatt nem történt még Laoszban. Korábban számtalan ilyen volt már, mert az ott dolgozó, többnyire amerikai férfiak, előszeretettel vittek haza szép és szorgalmas, családszerető laoszi hölgyeket, de mióta kitört a szocializmus, ilyen még nem volt. Próbálták kideríteni, hogy mitévők legyenek. Abban maradtunk, hogy én lefordíttatom laoszi nyelvre a saját anyakönyvi kivonatomat és azt a dokumentumot, amely azt bizonyítja, hogy el vagyok válva, és ugyanilyen dokumentumokat beszerez majd a nejem is, akit Boualom-nak hívták, ami Szélvirágot jelentett. Megfelelő dokumentumokat kellett kiállítani a kislányoknak is, hogy az útlevél beszerezhető legyen. Ezt követően engedélyt kellett szerezni arra, hogy házasságot köthessünk, ami szintén igen bonyolult volt és hivatalosan le kellett fordítani a laoszi szöveget magyarra. A hosszú és bonyolult irományban az állt, hogy a kerület vezetése, ahol nejem lakott, és a más forradalmi és egyéb szervek, nem látják akadályát annak, hogy a nejem házasságra lépjen velem. Boualom mindig kitűnően tudta, hogy melyek azok a szervek, akiktől a megfelelő engedélyeket be kell szerezni, melyik

87

az a személy, akinek kell venni egy pár cipőt, adni 20 dollárt, vagy meghívni egy ebédre, hogy az ügyek intézése ne maradjon el és ne húzódjon el a végtelenségbe. Több hónap után eljutottunk odáig, hogyhasonló bonyodalmak árán, de bejegyezték a hivatalos szervek a házasságunkat és ezek a magyarországi szabályoknak is megfeleltek. Közben természetesen elmentem Boualom szüleihez, akiknek elmagyaráztam, mit is szeretnék a lányukkal. Nagyon aranyosak voltak és szemlátomást örültek az eseményeknek. A kislányok nagy, csodálkozó szemekkel nézték, hogy mit akar ez a nagydarab, erősen kopaszodó „falang”, ami fehér embert jelentett, de ők is barátságosak voltak velem.

Az élet ezután, már így folytatódott a házban és Boualom, a látszat kedvéért, rövid ideig, mint „házvezetőnő” tevékenykedett. A magyar szakértők is csodálkoztak néhány napig, hogy már nem Ming néni sürgölődik a házban, de hamar megértették, hogy mi a helyzet, és elfogadták a kialakult viszonyokat. A férfi kollégáknak igen tetszett Boualom, akiről később kiderült, hogy valamilyen butácska filmben is kapott a szépsége miatt egy kis szerepet, illetve egy szépségversenyen valamilyen helyezést is elért.

Szélvirág a kis öreg Honda motorját, amelyet majdnem eladott nagyon ügyesen használta, még engem is fuvarozott vele. Később, amikor eldőlt, hogy a sorsunkat összekötjük, tényleg eladta és a kétszáz dollárért, amit kapott érte, vettünk két szép faragványt. A motort a velünk szemben lakó szomszéd vette meg.

Egyszer elmentünk az egyik rokonához, vagy ismerőséhez, már nem tudom, aki egy fiatalasszony volt és a jobb lábfejét deformáló, már hatalmasra megnövő daganatban szenvedett. A beteg lábát, vélhetően már nem nagyon érezte, egy forró vizes edényben tartotta és ez igen kellemetlen szagot árasztott. Sajnos nem tudtam mást javasolni, mint a lehetséges amputációt, de nem tudom, hogy végül is mi történt vele.

Szeptember közepén (1982) Szélvirág szülei egy úgynevezett „básszit” rendeztek a tiszteletünkre, ami tulajdonképpen az egybekelésünk szertartását is jelentette. A nagyszobában, ahol a vendégsereg a földön ült szőnyegeken, két, nagy, virágokkal feldíszített, karácsonyfaszerű „bokor” díszelgett, nagy ezüst vázákban, melyekről hosszú, fehér pamutfonalak lógtak le. Ezeket a fonalakat a szoba egyik oldalán, jellegzetes, sáfrány színű ruhájukban, sorban ülő buddhista szerzetesek fogták, akik hangosan imádkoztak. Az átalagosnál valamivel díszesebb öltözetükből és életkorukból azt a következtetést lehetett levonni, hogy bizonyára magasabb rangú szerzetesekről lehetett szó. Szélvirág népes családjának egyik férfitagja két, a szerzetesek sáfrányszínű ruhájához hasonló vékony gyertyát vett elő, ezeket összefonta, meggyújtotta és a lefolyó, olvadt viaszt egy ezüst tálban fogta fel, ezzel jelképezve a mostantól közös sorsunkat. A „karácsonyfákról” lelógó pamutfonalakból ezután mindenki vett néhány szálat és jókívánságok kíséretében rákötötték a másik vendég, ismerős, rokon, stb. csuklójára. Ettől kezdve, miután a hatósági részét a házasságnak már szentesítettük az aláírásunkkal, Szélvirág már hivatalosan is a feleségem volt és együtt készültünk a hazatérésre.

A kórházban a betegellátás változatlanul zajlott. Sikerült szereznem valamilyen nemzetközi szervezeten keresztül még egy gastroscopot, amely gyermekek vizsgálatára is alkalmas volt és most már nem volt kérdéses, hogy a gastroscop helye hol is van, illetve ki végzi a vizsgálatot.

A nemzetközi szervezetek munkatársai is, ha valamilyen betegségük volt, általában engem kerestek fel. Igen változatos betegségben szenvedtek. Volt olyan fiatalember, aki az egyedülléttől és a szokatlan körülményektől egyszerűen becsavarodott, haza kellett küldeni. Levetközött alsóneműre és az úton végigmenve az utca két oldalán megdobálta a házakat és bedobta az ablakokat, már ahol volt. A rendőrök bevitték, de hamar kiderült, hogy miről is van szó és az adott ország képviseletén keresztül, hazaküldték. Lehet, hogy ki sem kellett volna utaztatni, mert már otthon gondjai voltak, de a körülmények fokozták csak a psychiátriai betegség megjelenését. Nagyon sok volt az úgynevezett Dengue-láz, amely a

88

kanyaróhoz hasonló, erős csontfájdalmakkal járó lázas megbetegedés. A betegség vége felé súlyos depresszió alakulhat ki, melynek következtében a beteg öngyilkosságot követhet el.

Ott találkoztam egy svájci nővel, aki az UNICEF-nek dolgozott és az alapfoglalkozását tekintve, ha jól emlékszem, antropológus volt, de ebben nem vagyok biztos. Számos országban dolgozott már és legalább nyolc nyelven beszélt, közöttük kínaiul és japánul is. Egy szép házban lakott, melyet belülről feldíszített igen értékes szőnyegekkel, amelyekre nem volt szabad rálépni, hanem a nemzetközi vendégseregnek kinn kellett hagyni a cipőjét az ajtó előtt, amitől nem volt senki igazán boldog. Tőle hallottam, hogy a szakdolgozatát abból írta, hogy megfelelő kapcsolatokon keresztül elintézte, hogy együtt élhessen egy afgán törzzsel, mint a törzsfőnök lánya. Abban az időben még relatív béke volt Afganisztánban, a törzsek csak egymással hadakoztak. Megfigyelte a szokásaikat és velük együtt élt, étkezett, ette a faggyús birkahúst, amitől a bőre is ilyen szagú lett. A törzs asszonyainak a sátrában aludt éjszaka, a többiekkel együtt, de felhívták rá a figyelmet, hogy nagyon fontos a megfelelő sorrend betartása, mert a családi szaporulatot fenntartó férfiak abból tudják, hogy kit kell megtermékenyíteni, aki a megfelelő helyen van, tehát nem célszerű a helyek összecserélése. Elmondta, hogy ott a férfiak szexuális igényeit elsősorban bizonyos állatok elégítették ki, például tevék, akikhez, hogy az aktus könnyebben végezhető legyen, kis létrák álltak rendelkezésre. Voltak olyan rituálék is, hogy éjszaka, mindegyik férfi fogott egy csirkét, körbeállta, a szerencsétlen csirkéket szexuálisan inzultálták, és amikor már nagyon kezdték jól érezni magukat az „aktus” során, elvágták, a csirkék nyakát, mert az így csapkodó és megfeszülő jószágok tovább fokozták az izgalmat. Ezt az eseményt, miután a csirkék nem tudták igazán hang nélkül élvezni a beavatkozást, és ha nem is a szexuális élvezet következtében, de hangosan rikoltoztak, a sátorban lakók közül mindenki tudta, hogy másnap csirke lesz az ebéd. Egyik nap muzulmán papok érkeztek a törzshöz, akik a nagy megtiszteltetéssel kapcsolatos elvárásnak eleget téve igyekeztek vendégül látni őket. Távozáskor viszont el akarták vinni a törzs néhány lovát és nem volt illő nemet mondani nekik. A törzsfőnök viszont, akinek fontosabb volt, hogy a törzs napi életviteléhez szükséges állatok a rendelkezésre álljanak, mégis csak nemet mondott. A mollahok gyalog és átkozódva indultak el. A törzsfőnök tudta, hogyha a másik törzsnél elmondják, hogy csorba esett a tekintélyükön, akkor kemény megtorlásban, bosszúban lehet részük, ami a törzs megsemmisítésével egyenlő, ezért az elindulásuk után röviddel ők is felkerekedtek, és gond nélkül megölték a követelőző papokat.

A viharos életű, világlátott hölgy még átélt egy repülőbalesetet is, mint egyetlen túlélő. Elmondta, hogy barátnőjével éppen Tajvan szigetén dolgoztak és a sziget egyik végéből a másikba egy helyi járatú géppel akartak menni. Mivel már elég későn értek a repülőtérre, a számukra fenntartott helyek egyike a gép elején illetve a végén voltak üresen hagyva és mivel a barátnője magas teremtés volt, ezért abban állapodtak meg, hogy a barátnő fog előre ülni. A svájci hölgy mellette egy amerikai pilóta ült, akinek valamilyen „csipogója” volt, és amikor ez a jelző hirtelen megszólalt, a pilóta előreszaladt. Kinézve az ablakon azt látta, hogy a gép egyik szárnya ég és erősen lefelé mennek, majd a következő emléke az volt, hogy hideget érez, és egy fáról lóg lefelé, ahova az ülése beakadt. Mint utólag kiderült, a gép kigyulladt és egy hegynek ütközött. A szerencsétlenséget, a svájci hölgyön kívül senki nem élte túl és ő is többszörös töréseket szenvedett, de felépült. A barátnőjét, aki szénné égett, a gyűrűje alapján tudta azonosítani. Az a közmondás, hogy „sors bona, nihil aliud”, vagyis az élet jószerencse, semmi más, gyakran beigazolódik.

A házunkban gyakran ápoltunk beteg magyar szakértőket. Egyik alkalommal értesítést kaptam, hogy a hidászokkal levő egyik magyar bizonyára szívinfarktust kapott és helikoptert küldenek érte, az egyik magyar követségi munkatárs fogja kísérni. Kiderült, hogy a beteg pont a csapat orvosa, aki olyan erős hasmenést, vélhetően szalmonellózist kapott, hogy a nagy folyadékveszteség miatt először elájult és ezért gondoltak infarktusra. Szerencsére hamar

89

rendbejött. Maga a helikopterezés Laoszban nem volt egészen veszélytelen, mivel senki nem lehetett abban biztos, hogy milyen üzemanyag van a gépben. Ahogyan hallottam, ilyen alkalmakkor a pilóta dolga, hogy az üzemanyag megfelelő legyen, mert ő a felelős a szállított személyek életéért. Azt hiszem ilyenkor elég kínos lehet, ha a helikopterbe való üzemanyagot, kólásüvegenként kell összevadászni a piacról Hallottam olyan eseményt is, hogy a már említett AN2-es repülőgép egyik motorja állt le, mert vizes üzemanyag került a repülőgép benzintankjába.

Egyik holdfényes este hangos fegyverropogás csattant fel. Számos kézifegyverből lőttek, nem igazán lehetett tudni honnét, valószínűleg mindenhonnan. Szélvirág izgatottan pakolni kezdett, hogy most aztán futás. Nem igazán tudtam elképzelni, hogy egyáltalán ki elől és hova kell futni, meg merre, és ha az ember már ilyen helyzetbe kerül, akkor meg már úgyis teljesen mindegy. Szélvirág izgatottan kiszaladt a teraszra és onnét már mosolyogva tért vissza. Azt mondta, hogy azért lövöldöznek, mert a béka éppen eszi a holdat, és ilyenkor el kell kergetni, nehogy megegye. Mivel nem értettem egészen, hogy miről is van szó, kimentem megnézni a holdat, amelyen éppen szép holdfogyatkozás vette kezdetét. Azóta már tudom, hogy a béka ilyenkor eszi a holdat és a lövöldözés igen hatékony a béka ellen.

Az év vége felé már elkészültek az úti okmányok is és tervezhettük a hazaindulást. Úgy gondoltuk, hogy először csak ketten megyünk haza, mert teljesen bizonytalan volt, hogy egyáltalán hova fogok menni. Akkor már tudtam annyit, hogy először Pécsett kezdek, utána, ha elfogadják a Szekszárdra benyújtott pályázatomat az ottani fertőző osztály osztályvezetői pozíciójára, akkor oda fogunk menni. Terveztük, hogy a hazaindulás előtt teszünk egy rövid, néhány napos utazást Vietnamban és onnét átmegyünk Bangkokba, majd vissza Vientianeba, ahonnét már a cuccainkkal együtt Hanoin keresztül indulunk haza. Javasolták, hogy ne a direkt, Vientiane – Moszkva járaton menjünk, hanem Hanoi felé, mert így azért az árért, amiért a Tesco jegyet vesz nekünk, első osztályon is utazhatunk, és több cuccot vihetünk magunkkal.

Szélvirág igyekezett beilleszkedni a magyar kolóniába. A gyerekek részt vettek a Mikulás napi ünnepségen, ahol a Mikulás, egy laoszi nyelven is tudó fiatal diplomata volt, aki szintén az IMO-n tanult és a nyelv gyakorlása miatt küldték Vientianeba helyettesíteni, illetve gyakorolni, mert az egyik követségi munkatárs éppen szabadságon volt. A kislányok rémült arccal nézték a piros ruhába öltözött Mikulás bácsit, aki az anyanyelvükön szólt hozzájuk, de a kis ajándékok láttán, már megnyugodtak.

Feltérképeztük a lehetőségeket, hogy a hátrahagyott bútorzatot kinek fogjuk eladni. Volt egy ausztrál szakértő, aki a szomszédságunkban lakott és azt mondta, hogy a mi házunk jobban tetszik neki, ezért, ha mi hazamegyünk, szeretne oda beköltözni, és természetesen megveszi a berendezési tárgyakat, még a Kenwood robotgépet és az edényeket is. Találtunk vevőt az Opelre, valamint eladtuk a motorokat, amelyeket Szélvirág beköltözése után vettünk. Miután az év eleje óta nem voltam már egyedül, és lehetett Hong Kong-ból különböző árucikkeket rendelni postán, én rendeltem egy fekete-fehér televíziót és egy úgynevezett svájci bicskát, mely az óta is meg van. A televízión lehetett látni a sok Thaiföldi adást, mivel laoszi adás nem igazán volt, ahol rengeteg, ostobábbnál ostobább filmet vetítettek, de néhány jobb is akadt. Otthoni beruházás céljára, a már tapasztaltabb szakértők azt javasolták, hogy célszerű aranyat venni, melyet itthon hitelesíteni kell, és ha benne van a hazai aranyjel, jól el lehet adni. Számba véve megmaradó pénzemet, amely a jelentős rezsi és beruházások miatt meg sem közelítette a nigériai eredményességet, nagyjából kikalkuláltam, hogy mennyit költhetek, mit lesz még lehetőségem vásárolni. Szélvirágnak is vettünk néhány meleg holmit a piacon, ahol még télikabátot is árultak, valamint egy vastag bakancsot, ami elég furcsán nézett ki rajta, de mivel télen utaztunk haza, mindenképpen kellett.

Röviddel a hazaindulásunk előtt értesültem róla, hogy a kiküldetés lejártával az a szokás, hogy a szakértő elvtársakat elviszik országjárásra, aminek igen megörültem. Ez az

90

országjárás azt jelentette, hogy elmehettünk a Nam Ngum erőműhöz, amely igazán lenyűgöző volt és ahogyhallottam, Japán segítséggel készült, és közben megtekinthettünk különböző idegenforgalmi falvakat is, ezek is nagyon érdekesek voltak. Bemutatták, hogy a háborús eszközök maradványaiból milyen használati dolgokat állítottak elő. Elkísért minket egy Magyarországon tanult diáklány, illetve már akkor végzett és azt hiszem közgazdaságtant tanult, egy illetékes elvtárs a Minisztériumból, meg egy másik valahonnét máshonnan. Repülővel mentünk először Luang Phrabangba, amely a korábban már említett királyi főváros volt. Pont karácsonyeste, december 24-én, érkeztünk meg a szállodába egy csapat kelet-német turistával együtt. Egy kivénhedt AN2-es gépen tettük meg a félórás utat szerencsésen. Mivel hivatalos, elvtársi látogatáson voltunk, a megyei párttitkár egy kis fogadást rendezett a tiszteletünkre. Legalább húszan voltak a vendéglátók és a szálloda különtermében, ahol voltunk, a fogadóbizottság télikabátban ülte körül az asztalt, mert nem volt melegebb 8-10 foknál. Még tüzet is raktak a kandallóban, mivel a „téli” hónapokban nem volt szokatlan az ilyen hűvös időjárás. Mi is felvettünk pulóvereket és dzsekit, hogy ne fázzunk, de éjszaka, mivel a szállodai szobában semmilyen fűtés nem volt, nagyon hideg volt. A hivatalos vendégnek kijáró tisztelettel, rizspálinkával mondott köszöntőt mindenki és éltette a laoszi-magyar barátságot. Abban az időben minden béketáborbeli országgal kapcsolatban volt valamilyen barátságdal, amit néhány, Magyarországon tanuló laoszi diák még el tudott énekelni, de nagyon egyformáknak tűntek ezek a dalköltemények. Miután minden felszólalást követően fenékig kellett ürítenem a rizspálinkás pohárkát, a többedik üdvözlő szöveg után már nem éreztem, hogy fázok, és később már csak arra volt erőm, hogy felmásszak a szobába, és mély kábulatba merültem. Nem emlékeztem arra, hogyan ért véget az ünnepség, de a lent maradottak biztosan jól érezték magukat és elfogyott a felhalmozott étel és ital.

Másnap sétát tettünk a városban és megcsodáltuk a sok, gyakran egészen apró pagodát, melyek mindegyikében egy hatalmas Buddha szobor volt. Elmondták, hogy tulajdonképpen a Buddha szobrot építik körül a pagodával és nem az épületbe viszik be a szobrot. Egy hosszabb csónakkirándulást is tettünk a Mekong folyón és meglátogattunk néhány buddhista emlékhelyet, amelyek a folyó melletti barlangokban voltak. Ott is rengeteg szobor volt, mondták, hogy ezek igen régi zarándokhelyek és illő gyertyát gyújtani, amit mi is megtettünk.

Meglátogattuk a kórházat is Luang Phrabangban. A kárházban két orvos dolgozott. Az egyik röntgenes volt és igazgatta az intézményt, a másik kolléganőről nem derült ki, hogy mi a kedvenc terülte. A kórház, amelyről az igazgató úr azt mondta, hogy 200 ágyas, igen romos állapotban volt. megkérdeztem, hogy mégis milyen osztályok vannak. Azt mondta, hogy csak két osztály van, az egyikben a dolgozók, a másikban a nem dolgozók fekszenek. Megrökönyödésemet látva elmagyarázta, hogy dolgozó az, aki állami munkát végez és a nem dolgozó kategóriába, tartozik az összes többi. Az úgynevezett állami alkalmazottak, az ottani tapasztalataim szerint, általában nem nagyon jelentek meg a munkahelyükön a havi 1-2 dolláros fizetésért, míg a számos gyermeket nevelő asszonyok, akik egész nap dolgoztak, vagy a rizsföldeken szorgoskodó emberek, az igazgató úr fogalmai szerint nem tartoztak ebbe a kategóriába. A kórház egyébként csaknem teljesen üres volt, amit meg lehet érteni, mert ellátás hiányában minek mennének oda betegek. Egy-két, szemlátomást a halálát váró, nagyon leromlott beteg feküdt az ágyakon, de hogy ezeknek egyáltalán mi volt a baja, nem derült ki.

Végül is ez a korlátozott országjárás nagyon érdekes volt, hiszen a fővároson kívül semmit nem láttam korábban. Visszatérve, az igazgató úr, néhány minisztériumi elvtárssal együtt, egy barátságos vacsorát rendezett a tiszteletemre, ahol külön kiemelte, hogy milyen sok műszert szereztem a kórháznak, mely megfelelt a valóságnak.

A külföldi kirándulás első állomása Hanoi volt, ahol Szélvirágnak dolgozott valami rokona, akit elment meglátogatni. A vietnamiak érdeklődéssel figyeltek minket, mert szocialistáéknál elég szokatlan dolog volt az ilyen vegyes páros. Még azt is feltételezték,

91

ahogyan ezt később hallottam, hogy Szélvirág biztosan valamilyen magas rangú ügynök, vagy rendőr, ahhoz elég szép volt, és csak a munkáját végzi egy külföldi férfivel kapcsolatban. Hanoiban ismét a Thang Loi Hotelben laktunk, ahol a patkányok a régi vehemenciával nyargalásztak. A szállodában lakott egy szabadságra hazakészülő, a magyar segítséggel működtetett varrodában dolgozó művezető nő, aki egy kis majmot akart hazavinni. Ez a kis majom, bár nagyon aranyos volt, mindenhova odapisilt és kakilt, a gazdája nem győzte a takarítást utána, melynek következtében a szobában igen büdös volt, de ez a körülmény a gazdit nem zavarta. Hanoiban dolgozó magyar ismerőseink elvittek minket megvacsoráztatni az úgynevezett „Galamboshoz”, akit nem tudom, miért hívtak így, de akkor Hanoiban igen romantikus helynek látszott. A helyiségben, ahol néhány asztalnál szorongtak a vendégek és készült az étel is egy tűzhelyen, ott lakott a család egy része is, meg néhány háziállat. A frissen készült étel ízletes volt, de nem igazán tudtam, hogy mit ettünk. Béka az volt benne, azt tudom. Ide vitték el vendégségbe, a Hanoiba, a pártdelegációval együtt odaérkező professzor urat is vacsorázni és nagyon élvezték, hogy a professzor úr nem mer semmihez sem hozzányúlni.

Hanoiban nem időztünk sokáig, hanem mentünk tovább Saigonba, amit akkor már Ho Shi Minh városnak hívtak. Egy ott lakó magyar hölgy várt minket, aki nagyon kedves volt velünk és nekünk is szerzett szobát ugyanabban a szállodában, ahol annak idején Graham Green is lakott és a Csendes amerikai című könyvet írta. Már nem emlékszem, hogy mivolt a szálloda neve, amelyben akkor csupán néhány szakértő lakott és annak ellenére, hogy ott is minden nagyon lepusztult volt és az emberek nagyon szegények, a két város között hatalmas eltérés volt. Saigonban működtek a telefonok és látszott, hogy bizonyos infrastruktúra azért létezett. A szállodában egy hatalmas lakosztályt kaptunk napi 70 forintnak megfelelő összegért. Az alapterülete nagyobb volt, mint egy háromszobás lakótelepi lakás alapterülete. A tetőn volt az étterem, ahol fehér kesztyűs pincérek szolgáltak fel és fillérekért lehetett jókat enni.

A barátságos idős hölgy, aki valamilyen magyar segítséggel működtetett üzemben dolgozott, eljött velünk a piacra is, mert ilyen helyeken mindig meg kell nézni a piacot is. Nagyon sűrű embertömeg hullámzott a piacon és már kifelé mentünk a piacról, amikor egy kislány elénk állt és kézzel-lábbal mutogatva elmagyarázta, hogy a táskámat felvágták ügyes zsebtolvajok. Szerencsére, számítottam ilyenre, ezért a táskámat, amelyben az útlevelem és pénz is volt, magam előtt, a hasamhoz szorítva vittem, így nem esett ki belőle semmi. Visszaidézve a történteket arra emlékszem, hogy egy kis, hegyes szalmakalapos kis öregasszony furakodott keresztül a hónom alatt, mint aki másfelé nem tud kikerülni, míg egy másik fiatalember elidőzött előttem egy pillanatig, fenntartva a haladásomat és tartósan az ellenkező irányba nézett, mint aki nem is érzékeli, hogy arra jövök. Talán ez lehetett az akció, mely végül is nem járt eredménnyel számukra. Utána már nem voltam kíváncsi a piacra. Hanoiban és Saigonban is vettünk néhány tárgyat, amelyeket igen szépnek találtunk. Ezek közül kiemelkedik egy kb. 60 centiméter magas, fából készült, lótuszvirágon ülő Buddha, valamint több bronz szobor, melyek közül az egyik egy sokkarú istennőt ábrázolt, amelynek a mellkasán a horogkereszt díszelgett, melyről európai embernek igen rossz emlékek jutnak eszébe, de ott egy fontos jelkép. Meglátogattunk egy vietnami templomot is és több, érdekes épületet, majd folytattuk az utunkat tovább Bangkokba.

Volt rendes repülőjárat Saigon és Bangkok között is. Bangkokban, egy kisebb szállodában laktunk, ahol a magyarok szoktak megszállni, napi harminc dollárért. A kirándulásból még vissza levő néhány nap mindegyikén ellátogattunk valahova. A szálloda portáján be lehetett fizetni mindenféle túrákra és viszonylag ne voltak drágák. Megnéztük a királyi palotát, a már említett smaragd Buddhát, a legnagyobb, 60 méteres fekvő Buddhát, valamint számos színaranyból készült hatalmas Buddhát, amelyek többtonnányi aranyból készültek. Az ott hallott történet szerint, az egyik aranyból készült Buddhát a burmai támadók

92

elől a szerzetesek úgy rejtették el, hogy bevakolták a szobrot. A monda szerint csaknem kétszáz évvel később, egy villámcsapás következtében bukkant elő belőle az elrejtett aranyszobor.

A városban számtalan helyen lehetett hatalmas tekergő óriáskígyókkal találkozni, melyeket, néhány bath (thai pénz) befizetése ellenében az ember a nyakába akaszthatott. Nem próbáltuk meg a dolgot, annak ellenére, hogy ezek a kisebb fajták voltak. Az egyik kirándulás alkalmával, amikor megálltunk valamilyen árusnál, láátuk, hogy egy legalább 4-5 méteres vastag kígyó tekereg az egyik utcai padon és barátságosan nyújtogatja a nyelvét a turistákra. Valahogy elvéthette a tekergést, mert hangos puffanással leesett a porba. Egy kisgyerek szaladt oda a közeli házból, talán a tulajdonos gyermeke, és segített a háziállatnak visszakapaszkodni a padra, majd gondosan letörölgette a poros bőrét.

Tettünk egy tengerparti kirándulást is, ahol az üvegfenekű csónakokból jól láthattuk a színes korallokat, majd a parttól nem messze levő kis szigeten levő étteremben a tenger gyümölcseiből készült ebédet fogyasztottunk el, ami nagyon finom volt ugyan, nem igazán ettem még ilyet. A polipokból és egyéb tengeri herkentyűkből készült ennivaló némelyike inkább úgy nézett ki, mintha radírgumit főztek volna meg és az íze is olyan volt. Szegény Szélvirág még sohasem ült ilyen hajón és a tenger hullámzásától erősen szédült, így inkább lefeküdt a hajó padlójára, amíg partot értünk.

Meglátogattuk a másik bangkoki turista látványosságot is a vízi piacot is, ami valóban lenyűgöző élmény. Különösen az, hogy ezeken a csónakokon mennyi mindenféle ennivalót tudnak elkészíteni, illetve cipelni magukkal az árusok. Ezt a látványosságot gyakran mutogatják Bangkokról szóló kiadványokban, reklámfilmeken. Szélvirág minden lehetőséget igyekezett megragadni, hogy hite szerint életében utoljára, még jól teleegye magát ázsiai kajákkal. Már Saigonban kezdte, de itt pláne nem tudott betelni a sok kajálási lehetőséggel. Mindent igyekezett kipróbálni és mindenből egyszerre kettőt vett. Különösen a tintahalból készült ennivalókat és a számtalan variációban felkínált leveseket ette.

Érdekes kirándulást bonyolítottunk le a régi fővárosba Ayutthaya-ba. A XIV.-ik század közepén erősödött meg ez a város és vált az ország fővárosává és 417 évig az maradt, amikor burmaiak elfoglalták. A hatalma, téglából épített tornyok, úgynevezett stupák, részben temetkezési helyül, részben a kincsek elrejtésére szolgáltak. Lenyűgöző és egyúttal szomorú volt a lefejezett Buddhák sorának látványa, melyek megcsonkítását az eszeveszett műemlék kereskedelem eredményezte. Azóta ilyen Buddha szobrot nem lehet az országból kivinni, de korábban sokkal egyszerűbb volt megcsonkítani ezeket a szobrokat, mint a több tonnás egész szobrot elvinni. Az épületkomplexum hasonló módon épült, mint a kambodzsai Angkor Wat.

Thaiföld államformája királyság, és igen virágzó gazdasággal rendelkezik, melynek egyik jelentős bevételi forrása a turizmus. Természetesen ebben benne vannak a lányok is, akik igazán keményen dolgoznak, megfogják a munka végét. Annyira természetesnek tekintik, hogy még a borbélyhoz menő férfiak részére is lehetőség van lányok szolgáltatásának igénybevételére, hogy amikor Szélvirággal egy taxiban utaztunk valahova, a taxisofőr megkérdezte, hogy ő a Phatphongról jött-e (vöröslámpás negyed) és nehezen hitte el, hogy a feleségem. A jelenlegi királyi dinasztia, melynek megalapítója a Chakri dinasztiából I. Rama király néven került trónra, 1782-ben alapította az új fővárost, Bangkokot. A jelenlegi IX. Rama király (Bhumipol király) igen nagy tekintélynek örvend. Amikor elmentünk moziba, a műsort minden esetben a királyi családról készült néhány kép vezette be, miközben a thai himnusz szól és a nagyérdeműnek fel kellett állni.

Meglátogattuk a Kway folyó hídját is, azon a vasútvonalon utaztunk, amelyet a hadifoglyok építettek abban az időben. Meglátogattuk a Háborús Múzeumot és jöttünk vissza. Nagyon érdekes volt. Elmentünk még egy úgynevezett Thai faluba is, ahol bemutatták a hagyományos táncokat, a kakasviadalt, az elefántokat, valamint a rövid kardokkal való vívást és a thai bokszot, végül megnéztünk egy kobrashow-nak nevezett mutatványt is, melynek az

93

volt a lényege, hogy zsákokban behoztak néhány közepes méretű kobrát és azokat ingerelték támadásra. Köztük volt az az ugrálós fajta is, amit én is megtapasztaltam, pedig nem igazán vágytam rá, hogy egy show-műsort rendezzek otthon magamnak. Érdekes volt, ahogy bemutatták a mongúz és a kobra párharcát, mivel ismeretes, hogy a mongúz elpusztítja a kobrákat. A két szerencsétlen állatot betették egy nagy üvegkalitkába, ahol szemlátomást mindkettő félt a másiktól, a kobra azonnal, a jellegzetes támadó pozícióját vette fel, és néhányszor a mongúz felé csapott, amelyik ügyesen félreugrott, majd pillanatok alatt kitépte a kobra szájából a méregfogakat. Tehát nem kapta el a nyakát és marcangolta, vagy ette meg a kígyót, hanem egy gyors fogorvosi beavatkozással tette alkalmatlanná, hogy a továbbiakban táplálékot fogyasszon, és tulajdonképpen így pusztult el. A bemutató előtt elmondták, hogy ez fog történni és utána megmutatták, hogyan vérzik a kobra szája. Végül körbe hordoztak egy kobrát, és akinek volt bátorsága, megsimogathatta a fejét, hátha szerencsét hoz.

Ezek a felsorolt utazások mind egy napos kirándulások voltak és maga a látványosság megtekintése nem tartott sokáig, hanem az idő legnagyobb részét a katasztrofálisan zsúfolt forgalomban történő buszozás tette ki. Azt hiszem a turista társaságok legfőbb haszna abból adódhatott, hogy a turistát feltették egy buszra, ahol a nap legnagyobb részét eltöltötte, majd rövid idő alatt megtekintett valamit, és zötykölődött vissza.

Bangkokban egyébként minden nagyon olcsó, de az árúk minősége nem jó. Ezért az árért nem is várható el jó minőség. Természetesen egy olyan országban, mint Thaiföld, ezernyi látványos dolog akad a turisták számára, de ez alatt a néhány nap alatt csak erre volt lehetőségünk. Menet közben még megnéztük, hogyan termelik ki a sót a tengervízből, és ahogyhajókáztunk a Bangkok melletti kis folyón (Chao Phraya folyó), mely esőzések alkalmával hatalmasra duzzad, rengeteg gólyát láttunk a partokon.

Most már csak az volt hátra, hogyhanoin keresztül haza induljunk. Szélvirágot beöltöztettem a téli ruházatába, szegény csetlett-botlott a nagy bakancsokban, de sikeresen felszálltunk az Aeroflot Moszkvába induló járatára, első osztályon és irány volt a „Semerremotyó” reptér. Ezen a reptéren még az volt a „jó”, hogy amikor az ember már azt hitte, hogy túl van a számos útlevél és vámvizsgálaton, még a bejáratnál ott ült egy íróasztalnál két babuska, aki a biztonság kedvéért még egyszer megnézték az útleveleket.

Az első osztályon, rajtunk kívül, csak a biztonsági tiszt utazott, mást nem láttunk. Sok enni és innivalót kaptunk és az ülések is tágasak és kényelmesek voltak, ami elengedhetetlen egy ilyen hosszú úton. Ahogyhanoiban elstartolt a gép és megemelkedett az orra, mivel az első sorban a kijárat mellett ültünk, észrevettük, hogy az ajtó kezd befelé dőlni. Gondoltuk, hogy itt a vége, fuss el véle, de szerencsére, pillanatok alatt kiderült, hogy tulajdonképpen csak az ajtó belső borítása szakadt le, de ez is eléggé rémületes volt. Ekkor ugrott elő a biztonsági tiszt és a bájos utas kísérő hölggyel együtt rutinosan rakták vissza az ajtót borító lemezt. Lehet, hogy ez már máskor is előfordult.

Moszkvában, bár nem kellett kimenni a repülőtérről, de látni lehetett, hogy szakad a hó és a repülőteret is hó borította, amit Szélvirág még közelről nem látott. Budapesten is elég hideg volt, de nem esett a hó, és ahogy jöttünk befelé a repülőtérről, Szélvirág elcsodálkozott azon, hogy itt olyan fák vannak, amelyeken nincs levél. Megnyugtattam, hogy azért szokott rajtuk levél lenni. Az életünk megszervezése nem volt nagyon könnyű, mert először, gyorsan valamilyen albérletet kellett keresnünk Pécsett, utána autót szerezni, melyet szerencsére barátoktól sikerült kölcsönözni, amíg tudtam venni egy új Dacia gépkocsit, hitelesítettük és eladtuk az aranyakat, mely négy darab 30 grammos karperec volt és a Pénzverdében mért karátszám, valamint a súly is hajszálpontosan megegyezett azzal, amit Vientianeban a piacon mértek egy pálcikából és néhány fonalból álló mérlegen. Szélvirágot a rokonság nagyon barátságosan fogadta, rácsodálkoztak kedvességére és exotikus szépségére, de mivel napközben dolgoztam, nem akartam, hogy egyedül legyen és hát kellett volna, hogy kezdjen egy kicsit magyarul tanulni. Albérletet a kórháztól nem messze, egy panelház hetedik

94

emeletén találtunk, ami önmagában egy jelentős kihívás volt Szélvirágnak, azért, mert nem mert egyedül lemenni, nem tudta használni a liftet és nagyon magasról látott mindent. Ilyen magas épület Laoszban nem volt. Egy idős nyugdíjas ápolónőt kértem meg, hogy vigyázzon rá és menjen vele mindenhova, próbálja meg tanítgatni őt magyarul. Egyik nap nagydarab fekete hölgy állított be hozzá, aki velünk szemben lakott és ő is Magyarországon tanult. Nigériai diák volt és nagyon kedves volt Szélvirággal. Hamarosan kiderült, hogy nem mesze tőlünk, van egy kollégium, ahol sok laoszi diák van. Ez igazán jó dolog volt, mert így már nem érezte magát egyedül és meg volt a társsága is. Mindenféle laoszi ünnepre elhívták, ilyenkor felöltözhetett a szép népviseletbe és táncolták együtt a laoszi nemzeti táncot, amit „lavong”-nak hívtak. A legfontosabb ilyen ünnepük volt a hold újév, melyet Laoszban is sikerült megünnepelnem. Ez az ünnep április elején van és az a szokás, hogy ilyenkor egymást locsolják az emberek, amiért nem szabad haragudni. Az ünnepség vége felé már mindenféle festékkel is öntözik egymást, ami igen kellemetlen. Laoszban nagy örömet jelentett a helyieknek, hogy egy motorral közlekedő „falanghoz” vághatják oda a vízzel töltött nejlon zacskót, vagy locsolhatják le slaggal. Még a Mahosoth kórházban is volt ilyen ünnepély, melyet a „kedvemért” a szobámban rendeztek és miközben mímelve, hogy lavong táncot járok körbe a többiekkel együtt, az egyik dolgozó gumislaggal locsolt le mindenkit. A csúcs az volt, amikor a vízvezetéket bedugták a nadrágomba. Nem igazán tudtam élvezni az alvázmosást, de az ünneplőknek az attrakció nagyon tetszett.

Ilyen locsolkodást Magyarországon is rendeztek a laoszi diákok, de természetesen ez nem volt olyan, mint az árvíz. Abban az időben legalább 2-300 laoszi diák tanult Magyarországon és voltak többen, akiknek nem volt kedvük hazamenni építeni a szocializmust. A fiúk és lányok egy része, már akinek alkalma volt erre, megpróbált itt családot alapítani, mivel más országokban élő rokonaikhoz nem tudtak elmenni.

Szélvirág úgy döntött, hogy az egyszerűség kedvéért valamilyen magyar nevet választ magának és az Anita tetszett meg neki legjobban, ezért attól kezdve mindenkinek azt mondta, hogy őt Anitának hívják. Már több magyar szót ismert és ezért úgy gondolta, hogy egyedül elmegy egy boltba bevásárolni. Az első ilyen sikerélménye volt, amikor a hozzánk nem messze levő boltban vásárolt magának egy disznó fület, két forintért, és megfőzte magának. Nagyon boldogan rágcsálta, mert szerette a porcos falatokat és ezt önállóan szerezte be.

A laoszi diákok jelentős része csak nagy nehézségek árán, bukdácsolva és kihagyva éveket, tudta csak az iskoláit elvégezni, de sok volt olyan is, aki feladta. Abban az időben a „fejlődő” országokból érkező diákoknak Budapesten egy évig nyelvet kellett tanulniuk, majd csak utána mehettek abba az iskolába, ahova irányították őket. Néhány kivételtől eltekintve, igen nehezen vették az akadályokat. Emlékszem rá, hogy még medikus koromban volt három igen fekete évfolyamtársunk, ketten Kenyából jöttek és az egyik Ghánából. Bár nem kellett évet ismételniük, számtalanszor megbuktak és igen sokat kínlódtak, mire sikerült elvégezniük az egyetemet. Volt később egy Joseph nevezetű afrikai fiú is, aki viszont végig kitűnő tanuló volt. Ezek a fiúk a kollégiumban laktak, és egyszer valamilyen afrikai országból egy ottani főember gyermeke érkezett taxival a kollégium elé, és miután a taxis kipakolta a bőröndjeit, a fiatalember, mert ehhez volt szokva, várta, hogy majd érkezik a kollégium portása, vagy a „boy”, aki felviszi a cuccait, de egy idő után rájött, hogy hiába várakozik.

A laoszi diákok otthoni kiválogatása, és az egyéb baráti országokból származó diákoké is, nem egészen a tanulmányi eredményen alapult, nem beszélve az otthoni középiskolai tudásanyag minőségéről, hanem protekciós alapon, illetve a „munkásmozgalmi” háttér alapján történt. Érkezett egy nap, egyenesen Laoszból továbbképzésre egy „doktor”, akinek az volt a szándéka, hogy gastroenterológiai szakvizsgát akar Magyarországon tenni és ehhez kellett nekem segítséget nyújtanom. A fiatalember, akit Boun Noy-nak (Kis Ünnep) hívtak, igen barátságos természetű volt, de mint kiderült őt azért küldték el először Laoszból Vietnamba tanulni, mert igen hatékonyan tudott rizst beszerezni a falujának illetve gondoskodott a

95

szabadságharcosok ellátásáról. Vietnamban egy hároméves képzésen vett részt és így lett belőle „doktor”. Szegényt megint elküldték Laoszból, mivel azért ott is érzékelték, hogy nem célszerű, ha doktor Boun Noyt betegekhez engedik, ezért elküldték, hogy tanuljon gastroenterológiát. Így ismerkedtünk meg. Közvetítőn keresztül és később, amikor már egészen jól tudott magyarul, sok mindenről lehetett vele beszélni, de orvosi dolgokról nem, fogalma sem volt semmiről. Később Szekszárdon, az ottani gastroenterológián működött igen hasznosan, sokat segített a nővéreknek és nagyon ügyesen elő tudta készíteni a vizsgálathoz az eszközöket, illetve utána gondosan megtisztítani, de hogy mit kell látni azon a csövön keresztül, az már fehér folt maradt. Ennek ellenére, mivel mindenki megértette a helyzetét, senki nem cikizte és mivel agglegény volt, néhány facér hölgynek még voltak vele elképzelései, de ahogyhallottam, ezeket a feladatokat nem igen vállalta.

Szélvirág, most már Anita, fokozatosan felfedezte a környezetét, igyekezett beilleszkedni és mivel egyre több szót megértett, ezért tudott már valamennyit beszélgetni is, de hiányoztak a kislányok és egyéb rokonai. Mikor Magyarországra érkeztünk sikerült csaknem minden rokonának telefonálni, akik megnyugvással értesültek arról, hogy sikerült Laoszból eljönnie és majd a kislányok is fognak érkezni.

1983 szeptemberében kineveztek Szekszárdra főorvosnak, így átköltöztünk oda. A nővérszálláson kaptunk egy szobát, melyhez főzőfülke és fürdőszoba is tartozott. Bár szűken voltunk és a Laoszból illetve a környező országokból hozott cuccainkat sem tudtuk elhelyezni, de a lehetőségekhez képest komfortos elhelyezésünk volt. Anitát „beadtam” dolgozni a fizikoterápiára, mivel Laoszban már csinált ilyet, és a nyelvet is így könnyebben tudta elsajátítani. Közben kaptunk egy kétszobás szolgálati lakást is, így már várhattuk a gyerekek érkezését.

A két kislány egy évvel később, áprilisban érkezett. Szegénykék, igen elhanyagolt állapotban voltak, de nagy boldogan szorongatták a két nagy babát, amit Moszkvában vettek a kis pénzükért. Egy Magyarországra látogató laoszi betegcsoporttal utaztak, akiknek nagyon hálásak voltak, hogy a gyerekeket magukkal hozták, és Anita is sírt a boldogságtól. Mivel elég hűvös volt még és a kislányok csak egy vékony ruhában érkeztek, mindjárt elmentünk néhány melegebb ruhadarabot venni nekik. A kisebbik akkor csak öt és fél éves, a nagyobbik már 12 éves volt, de nyolcnak sem látszott, ezért mindkét gyereket beírattuk a kórházi óvodába, hogy gyorsan tanulják meg a nyelvet. A nagyobbik, gond nélkül megértette a helyzetet, de a kisebbik szegény visítozni és rugdalózni kezdett, mondván, hogy ő nem érti ezt a sok szovjetet. Nagyon mély értelmű szavak hangzottak el a pici lány szájából, melyek jól jellemezték az akkori politikai helyzetet Laoszban, mivel akkor az ott működő „falang”-ok túlnyomó többsége szovjet volt, tehát a kislány agyában természetes volt az összefüggés, hogy a fehérbőrű emberek mind szovjetek. Laoszban ez akkor majdnem így nézett ki. A kezdeti nehézségek után hamarosan beilleszkedtek az óvodai közösségbe, és élvezték a sok játékot, a többi gyerekkel együtt. Számukra különösen nagy élményt jelentett az első tél. Igaz, hogy igen hideg volt és nagy hó esett, és már agyon fagytak, de nem tudták abbahagyni a szánkózást és a hógolyózást. A következő évben már iskolába mentek és együtt tanultak. A nagyobbik, igaz, hogy jelentősen túlkoros volt a többiekhez képest, de kis termete miatt nem nagyon lógott ki a sorból.

A nyolcvanas évek második felében, mint az országban mindenütt, érezni lehetett, hogy a szocializmus nem biztos, hogy hosszú életű lesz. 1988-ban Szekszárdon szerveztem egy úgynevezett orvos klubot, melynek a rövidítése SZOC-volt, abból, hogy Szekszárdi Orvos Club. Ez inkább közéleti klubnak felet meg, orvosi témákról nem igazán beszéltünk, bár az első vendégünk az akkori egészségügyi miniszter volt. Ezt követően számos nagy embert sikerült meghívni, majdnem az összes miniszter lejött, több nagykövet is és vendégünk volt Marc Palmer az akkori amerikai nagykövet, az első izraeli nagykövet, aki életének első húsz évét Budapesten töltötte és az első dél koreai nagykövet is. Hosszas

96

konspiráció után, nehogy az ellenség megtudja, az utolsó pillanatban lejött a szovjet nagykövet is, akivel igen érdekes megbeszélést folytattunk, mivel abban az időben zajlott a Gorbacsov által meghirdetett „glasznoszty” és „peresztrojka”. Megkérdeztük, hogy erről a szovjet emberek mit tudnak, illetve mennyivel lesz jobb nekik, hogy ezt kitalálták. A nagykövet elvtárs barátságosan elmosolyodott és azt mondta, hogy képzeljük el, hogy egy erdőben fúj a szél, mely megmozgatja a leveleket és a kisebb ágakat, de a fák törzse és a gyökerek mit sem mozdulnak. A beszélgetések általában úgy folytak, hogy nem egészen udvarias kérdésekkel illettük az illetékes főelvtársat és ez a beszélgetés, intelligens főelvtársak, miniszterek esetében egy kemény, de érveléseken alapuló párbeszéd képében zajlott, míg más esetekben, mint amikor a nem régen alakult Münnich Ferenc Baráti Társaság vezetőit hívtuk, a kérdések dühöt váltottak ki. Az egyikük kilátásba helyezte, hogy bár nem tartja annyira ostobának a magyar népet, hogy egy demokratikus választás esetén ne a szocializmusra szavazzon, de ha netán ilyen bekövetkezik, számíthatunk a baráti tankok ismételt megjelenésére.

A klub működéséről nemcsak a helyi, hanem az országos sajtó is hírt adott, mivel idézték az ott megjelent főemberek megnyilatkozásait. A városban elterjedt, hogy ez egy ellenzéki tevékenység, ami tovább növelte a népszerűségünket. Akkoriban zajlottak az MSZMP-ben a párt további sorsát meghatározó úgynevezett pártértekezletek és 1989 elején, mint ellenzéki értelmiségit, engem is meghívtak a városi pártértekezletre és megengedték, hogy felszólaljak. A felszólalást előző este írtam le egy papírra és a lényege az volt, hogy máig nem tudjuk, hogy mi az a szocializmus, melyek azok a szocialista vívmányok, amelyekre minduntalan hivatkozunk, mert más országok, ahol nem a szocializmus építése van napirenden, hanem a kapitalizmus rohad, sokkal több és magasabb szintű „vívmánnyal” büszkélkedhetnek. Hacsak azt nem tartjuk szocialista vívmánynak, hogy a béketábor országaiban, a születéskor várható átlag élettartam meredeken zuhan és Magyarországon már elértük a húszas-harmincas évek színvonalát. Nem mondhatnám, hogy megtapsoltak. Csend volt. A felszólalásomról beszámolt a rádió Déli Krónika című műsora is, hogy én Szekszárdon azt mondtam, hogy a szocializmus csődbe viszi az országot. A városban elterjedt, hogy letartóztattak. Ezt akkor már nem merték megtenni, de hogy egy ideje figyelnek, abban egészen biztos voltam. Az MSZMP megyei értekezletére viszont már nem hívtak meg. 1989 végén megkeresett az MDF helyi szervezete, hogy szeretnének országgyűlési képviselőnek állítani a következő, az első szabad választásokra. Rövid gondolkodás után igent mondtam és nagy izgalommal készültem erre a feladatra. Úgy véltem, hogy Magyarország, a táborban először egy történelmi lehetőség küszöbére érkezett, és ha az a megtiszteltetés ért, hogy egy ilyen feladatra kérnek fel, ezt nem szabad visszautasítani.

A választási kampányban érezni lehetett, hogy nekem áll a zászló, bár az első fordulóban, nagyon kevéssel bár, de alulmaradtam az SZDSZ-es jelölttel szemben, melyet a második fordulóban átfordítottam. Azt azért minden jelölt tudta akkor, hogy aki győz, az a következő választásokon nagyon ki fog kapni, mert a mostani győztes fogja elvinni az összes balhét, és mindenki őket fogja szidni mindenért, mert a rendszerváltozás számtalan nehézséggel fog járni.

Szóval megválasztottak országgyűlési képviselőnek és négy éven keresztül nagyon érdekes tevékenységet kellett folytatnom. Ez nemcsak a képviselői helyzetből adódott, hanem elsősorban abból, hogy ez a rendszerváltás első négy éve volt. Ez a négy év, ha lett volna időm jegyzeteket készíteni az eseményekről, vagy hangulatom hozzá, külön könyvet érdemelt volna. Többen megtették ezt a maguk részéről és a négy év lejártával, megjelentették a saját művüket. Volt olyan képviselőtársam, szintén orvos, aki a saját beszédeit jelentette meg könyv formájában.

Biztos, annak ellenére, hogy igyekeztem a képviselői munkámat lelkiismeretesen ellátni, életemben nem kaptam annyi mocskolódást, mint ebben a négy évben. Különösen

97

döbbenetes volt számomra, hogy az embereknek, a választópolgárok túlnyomó többségének fogalma nem volt, hogy mi ez az egész. Talán csak egy jobban működő szocializmust akartak, ahol többször lehet banánt kapni, minden olcsó és nem kell a Trabantra 5 évet várni, hanem mondjuk csak kettőt. Az egyik faluban, az elszaladó infláció miatt, egy öreg parasztember azt mondta, hogy mi (a rendszerváltó parlament), rosszabbak vagyunk, mint a korábbiak, mert a kevéske jövedelméből nem tudja, hogy cigarettát vegyen, vagy ennivalót. Azt mondtam neki, hogy a fő különbség abban van, hogyha valami ilyesmit mondott volna 10 évvel ezelőtt, akkor haza sem ér, mert elviszi a rendőr, most meg nyugodtan szidalmazhatja a kormányt, illetve bármilyen politikai pártot, vagy politikust. Azt hiszem nem sokan, értették akkor az országban, hogy olyan a helyzet, mint amikor az árvízkárosultnak, a düledező házból, ki kell költözni az udvarra egy sátorba, hogy új házat építhessen, és amíg az új ház el nem készül, addig minden rosszabb, mint korábban. Mindenesetre igen érdekes, izgalmas és tanulságos négy év volt. Érdekes volt látni, hogy a korábban a szocializmust lihegve építő elvtársak, miként csatlakoznak lihegve különböző pártokhoz, hogyha akármi van, akkor is ők legyenek a felszínen. Ez a törekvésük általában nem volt sikertelen. Egy kollégám, aki még 1989-ben is arra volt büszke, hogy elvégezte a pártfőiskolát, a rendszerváltozást követően minden követ megmozgatott, hogy már nagykorú gyermekeit megkereszteltesse és gond nélkül a ott feszített a rendszerváltás utáni első húsvéti körmeneten, miközben előtte legfeljebb csak azért járt templomba, hogy lebuktassa azokat az egyetemistákat, akik a tiltás ellenére, mégis elmentek.

Ősszel már hírét lehetett venni annak, hogy Irak környékén fokozódik a helyzet és küszöbön áll Kuwait lerohanása, mely később be is következett. A parlament novemberben zárt ülést tartott. Arról szavaztunk, hogy Magyarország is csatlakozik az Irak elleni koalícióhoz és egy egészségügyi kontingenssel vesz részt Kuwait visszafoglalásában. Úgy véltem, mivel már jelentős időt „szolgáltam” ilyen országokban, morális kötelességem, hogy jelentkezzek a csapatba. Már sok jelentkező volt akkor. Először szóltam a frakcióvezetőnknek, aki akkor Kónya Imre volt, hogy mi a véleménye a dologról. Azt mondta, hogy ő értékeli ezt a szándékot, és ha nem jönnék vissza, hiányozni fogok a frakcióból, de keressem meg Antall miniszterelnök urat. A miniszterelnök úr támogatta, morálisan nagyra értékelte a döntésemet és azt javasolta, hogy keressem meg a hadügyminisztert, aki tovább küldött a vezérkari főnökhöz. A tábornok úr elővette a papírjait, és azt mondta, hogy a tárgyalások jelenlegi állása szerint brit parancsnokság alá fogunk kerülni és a kiutazás előtt még egy kiképzésen kell részt vennünk Angliában. Egyébként egy tábori kórházban fogunk szolgálni a harci érintkezés vonalától (front) húsz kilométerre. A fronttól 20 kilométerre tartózkodni, a jelenlegi haditechnika mellett, tulajdonképpen semmi biztonságot nem jelentett volna. Még hozzátette, hogy pontosan nem tudják mikor mi fog történni, majd szólnak. Telt múlt az idő és tényleg nem történt semmi. 1991 januárjában felgyorsultak az események. Bush elnök ultimátumot intézett az irakiakhoz, hogyha január tizenötödikéig nem vonulnak vissza, indul a támadás ellenük. Az újévet követő első hétfőre behívták azt az 50 embert, akikből kikerült volna a csapat. A jelentkezők fele civil, a másik fele hivatásos katonaorvos volt és senkinek nem „kellett” mennie, aki nem akart. A kiképzés helyszíne a Központi Honvéd Kórház volt és a kiképzés első órájában arról hallottunk, hogy milyen jogaink vannak a genfi egyezmények szerint, ha hadifogságba kerülünk. A szerződés szerint nem szabad kínozni, éheztetni és verni a hadifoglyokat. Erre mindjárt elmentek haza egy páran. A hátralevő időben megtanultuk, hogy milyen tünetei vannak a mérges gáz hatásának, valamint a különböző harci eszközök alkalmazásának eredményeként hogyan dobhatjuk fel a talpunkat a leggyorsabban. Szépen fogyott a társaság, mivel sokan azt gondolták, hogy ez csak egy jópofa kaland lesz, ahol katonaruhában hülyéskedünk majd egy kicsit, és jövünk haza. Fel sem merült bennük, hogy a hazatérés egyáltalán nem biztos. Még a hét elején, kedden, elindult Szaúdi Arábiába egy tárgyaló delegáció, szerződést kötni a fogadó országgal. A hét végén, pénteken ért vissza a delegáció, akik hoztak egy jó hírt és egy rosszat.

98

Kiderült, hogy Szaúdi parancsnokság alá kerülünk és nem a frontra, hanem egy rendes korházba megyünk Dhahranba, mely a Perzsa (Arab) öböl partján terült el és hatalmas légi illetve tengeri bázis működött mellette, ez volt a jó hír. A rossz hír az volt, hogy azonnal kell indulni, mert a háború hamarosan kezdődik.

A sajtó korábban már hírét vette annak, hogy egy képviselő is fog menni a csapattal, mivel a frakcióülésen Imre kihirdette, hogy a frakció számára milyen megtisztelő, hogy én fogok menni a háborúba. Nem voltam igazán vidám, hogy ez elhangzott, miután minden jelentkező nevét titokban tartották. Féltem attól, hogy valamilyen beszivárgó terrorista, aki bosszút akar állni azért, hogy az ország csatlakozott az Irak elleni háborúhoz, esetleg könnyű célpontként megtalálhat engem, vagy a családomat. Hírét is vettem annak, még a kiképzésre való behívás előtt, hogy egy társaság átjött a határon, de hamar elkapták és elzavarták őket. Természetesen nem az én kedvemért jöttek, de azért akadt volna bőven célpont a közelben, például Pakson az atomerőmű, vagy Budapesten a repülőtér, esetleg valami más.

Szegény Anita nagyon szomorú volt. Megbeszéltük, ha elhagyom az országot, ők is azonnal elhagyják a lakást, és amíg a megfelelő okmányokat el tudják intézni, meghúzzák magukat a laoszi nagykövetségen, Budapesten. Nem akartam, hogy őket valamilyen bántódás érje. Pénteken ebéd után véget ért a kiképzés és a közelgő indulás miatt, mindenki kapott valami pénzt, arra az esetre, ha a hét végén valamit kell még vásárolni, vagy intézni, illetve arra, hogy a családoknak legyen valami segítség. Nekem a péntek délután állt rendelkezésre, arra, hogy gyorsan el tudjam intézni a család kijuttatását Franciaországba, Anita húgához. A külügyminisztérium rendkívül segítőkész volt és végül a kiutazás zökkenőmentesen sikerült. A munkahelyemen természetesen csak az igazgatót értesítettem, de mivel kénytelen voltam a hangommal nyilatkozni különböző TV csatornáknak, több betegem rám ismert.

A kórházban igyekeztem úgy viselkedni, mintha mi sem történt volna. Szombaton bementem vizitelni és még vasárnap reggel is, mivel ezt mindig így szoktam, jelenleg is így teszem. A vasárnap ügyelő kollégával korán leviziteltünk és mivel volt még néhány apró-cseprő dolog, amiben dönteni kellett, mondtam neki, hogy most éppen valamit gyorsan el kell intéznem, és majd jövök. Később óvatosan érdeklődött Anitától, hogy mikor fogok menni, de ő mondta, hogy valami közbejött és aznap már nem tudok visszamenni. Otthon már össze volt pakolva a holmi, amit vinni akartam. A rövid búcsú nem volt könnyű, mivel nem tudhattam, hogy milyen hosszú időre kell búcsúznom, és ha az ember háborúba megy, minden lehetőséget számításba kell venni. Mindenesetre kaptam egy kis családi Buddhát, ami Anita családjából származott és nem vettük, hogy vigyázzon rám. Megbeszéltük, hogy telefonálok, ahogy tudok, vigyázzanak magukra, illetve egymásra és igyekezzenek minél gyorsabban kijutni Franciaországba. A gyülekező 11 órakor volt a Honvéd Kórházban. Mivel a szerződésben megállapodott kontingens elfogyott, gyorsan behívtak olyanokat is, akik ugyan nem voltak ott a kiképzésen de hajlandók voltak kijönni. Így összeállt a csapat. A parancsnokkal és a tolmácstisztekkel, valamint a technikai munkatárssal együtt harmincheten voltunk. A manuális szakmai munkacsoportokba, teamekbe, asszisztensnők is tartoztak. Az én feladatom a biológia és a vegyi támadás elleni védekezés volt.

A honvéd kórházból egy busszal elvittek minket a honvédség valamilyen raktár bázisára, ahol felöltöztettek minket. Bőségesen kaptunk ruhákat, még téli viselet is tartozott a felszereléshez, valamint vegyvédelmi eszközök, melyek kipróbálására nem volt lehetőségünk. Egy öltözet ruhát felvettünk és a többit katonai zsákokba tettük. Ezt követően egy kis ünnepséget rendeztek számunkra, ahol mindenki megkapta a rendfokozatát és ennek megfelelően feltettük a rangjelzéseket. Mindenki megtudta, hogy ehhez milyen fizetés jár itthon és külföldön. Igen bőkezű ellátásban részesültünk. Az öltözékünk leginkább a kommandósokéhoz volt hasonló, melyhez egy zöld ejtőernyős sapka is dukált, bár ejtőernyőnk nem volt. Igaz, hogy a sivatagban a zöld ruha nem igazán terepszínű, de az amerikaiaknak is ilyen volt eleinte az egyenruhájuk és csak később cserélték ki barna foltosra,

99

hogyhasonlítson a terephez. Mire véget ért a háború, a sivatagi vihar, a Desert Storm, vagy más fordítás szerint a sivatagi roham, már minden amerikai katona ilyen ruhát kapott.

A bázison meglátogatott minket még Antall miniszterelnök úr, aki szerencsés visszatérést kívánt és különböző feladatokat kaptam tőle, felhatalmazott, hogy a kapcsolatok fejlesztése céljából próbáljak megbeszélést folytatni magas rangú szaúdi politikusokkal. Erre később írásbeli felhatalmazást is kaptam. Egy papírra írtam néhány mondatot búcsúzóul a parlamentnek, amit Szabad György házelnök úr, a mindenki által tisztelt és szeretett Gyuri bácsi, napirend előtt felolvasott a plenáris ülésen.

A beöltözés és a rangjelzések kiosztása után vacsorára voltunk hivatalosak, ahol jelen voltak a hadsereg vezetői is, koccintottak az egészségünkre, de ahogy fogyott az étel és az ital, körbenézve a munkatársakon, katonatársakon, láttam a szemekben az elbizonytalanodást, minta némelyek azon kezdtek volna gondolkodni, hogy vissza jövünk-e. Az este azért hangulatosan, vidáman telt el és a vacsora végeztével elvittek minket a Honvéd Hotelbe a Mexikói útra. Senki nem mondta, hogy mikor fogunk indulni. Azt hittük, hogy még az éjszaka, de az volt a legvalószínűbb, hogy másnap reggel. Reggel korán keltünk és összepakoltunk. A szállodából még tudtam haza telefonálni. Szerettem volna kimenni még reggel egy újságért indulás előtt utoljára a szállodától 20 méterre levő újságos standhoz, de a civil ruhás ügynökök, akik vigyáztak ránk, már nem engedtek. A repülőtéren már ott volt a televízió, Juszt Lászlóval az élen, akinek nyilatkoztam, mert mindenki más kiutazása titkos volt, de engem meg lehetett mutatni nyilvánosan mindenkinek.

A repülőút Dhahranig körülbelül öt óra hossza volt. Ez alatt rendesen ittuk a gép szeszesital készletét, mert úgysem volt semmi lehetőség, legalábbis így tudtuk. Az utaskísérők nem csinos lányok, hanem katonák voltak, ami kissé gyanússá tette a dolgot, hogy az utazás talán mégsem olyan veszélytelen. Hallottuk, hogy a légteret le fogják zárni és tulajdonképpen, Jordánia felett, mivel az az ország nem volt része az Irak ellenes szövetségnek, esetleg le is lőhettek volna minket, mivel ellenséges katonákat szállító gépről volt szó. Ezt már a háború után, a minket kifelé szállító pilótának egy itthoni újságnak tett nyilatkozatából tudtuk meg.

Mire leszálltunk Dhahranban, nem igazán tudtunk egyenesen állni, amikor felsorakoztunk, de elnézték nekünk ezt a kis malőrt. A kórházparancsnok tábornok, aki kijött elénk, valamilyen maláj-arab keverék lehetett, mindig igen nyájasan röhögcsélt, de éreztette velünk, hogy mélységesen alattuk álló náció vagyunk, akiket valamilyen kommunista országból szalasztottak ide. Az útleveleinket mindjárt elszedték, bár később visszaadták a parancsnoknak, és másnap kaptunk egy kis katonai igazolványt, amelyet mindig magunknál kellett hordani. A repülőtérről elvittek egy szállodába, ahol lepakolhattunk, és végre lepihenhettünk, mivel már esteledett. Innét lehetett telefonálni haza is, hogy megérkeztem, de akkorra Anita és a kislányok már biztonságban voltak a laoszi nagykövetségen.

Másnap, kedden, jött értünk egy busz és megnéztük a leendő munkahelyünket, ami egy szuper módon felszerelt kis kórház volt, mindössze kétszáz ágyas. Ez a légierőhöz tartozott. Tulajdonképpen csak belgyógyászati, sebészeti illetve nőgyógyászati-gyermekgyógyászati részlegei voltak és a kórtermek minden kényelemmel el voltak látva. Megmutatták a királyi lakosztályokat, ahol a fürdőszobákban a csapok aranyból voltak. Ezeknek a bútorzatát kiürítették és a földre matracokat helyeztek, hogy a szolgálatban levők, ha éjszaka nincs mit tenni, pihenni tudjanak. A kórház szemlátomást ki volt ürítve, beteg nem volt benne, de sok ápolónő és több orvos jött-ment, velünk együtt. Ezek egy része Fülöp-szigeti, illetve indiai kolléga volt. A belgyógyászati részleg vezetője egy Dr. Thuhy nevű, idős amerikai katonaorvos, iszonyatos tapasztalattal rendelkezett és a pályafutását még a Koreai háborúban kezdte. Igen okos volt és sokat lehetett tőle tanulni. Arab orvos nem nagyon volt, ahogyhallottuk, nyilván merő véletlenségből, éppen akkor vették ki a szabadságukat. Amikor érkeztünk, a kórházi étterem előtt, ahol fogadásokat szoktak tartani, ki volt kötve egy kis barna kecske, de mire végeztünk és az ebédre került sor, már nem volt ott. Vélhetően az is

100

részét képezte az ebédnek. Igazán bőséges lakomában részesültünk. Arab vendéglátóink igen szívélyesek voltak velünk. Sok édességet, tortát, gyümölcsöket szolgáltak fel és számos üdítőt hoztak, de leginkább egy sört szerettem volna inni, azt hiszem mások is, de az nem volt.

Délutánra kiderült, hogy egy másik szállodában helyeznek el minket. Ez egy ötcsillagos szálloda volt a tenger partján, a szobák tágasak és szépen berendezve, a minbár feltöltve és örömmel fedeztem fel, hogy sör is van, bár erről kiderült, hogy alkoholmentes. Az illúzió kedvéért azért ittam belőle. Mivel akkor már tizenötödike volt, tartottunk tőle, hogy indul a háború, de semmi nem történt. A parancsnok úr elkészítette a társaság beosztását, hogy minden műszakra jusson mindenféle szakember. A gázálarcokat mindig magunknál kellett tartani, mert nem tudtuk, hogy mikor részesülünk gáztámadásban. A beosztás szerint 12 órás műszakokban dolgoztunk és 24 órás pihenőnk volt. A szálloda igazgatója még nem látott Magyarországról származó vendégeket és estére meghívott minket a tetőteraszra vacsorázni. Igen szedett-vedett banda benyomását keltettük, mert nem kellett katonai ruhában megjelenni, hanem felvettük mindazt, ami kéznél volt. Bőségesen kaptunk mindent enni, és literszám kaptuk az üdítőket, a hölgyek még 1-1 szál rózsát is és éjszaka elindult a háború. Figyeltük a CNN adását, ahol többek között láthattam magamat is, ahogyan elindul az őrnagy úr a háborúba.

Jelezetem a Miniszterelnök úrnak, akivel a háború során gyakran beszéltem és mindig nagyon bölcs tanácsokat adott, hogy csapataink harcban állnak és a helyünkön vagyunk. Mondta, hogy ő már ezt tudja, mert Bush elnök felhívta és mondta neki, hogy fél órán belül elindulnak a vadászbombázók. A CNN – ben láttam, hogy a riporter, akit Charles Jaco-nak hívtak, izgatottan jelenti be, hogy az irakiak Scud rakétát lőttek ki Szaúdi-Arábia keleti tartományára, mert most hallotta az amerikai parancsnokságtól. Az épület, amely előtt állt, nagyon ismerősnek tűnt. Kiderült, hogy a szállodánk mellett van.

Néhány perc múlva óriási robbanás rázta meg az épületet. Gondoltam, na, ez megérkezett. Az épületet, szerencsére, semmilyen találat nem érte. A robbanás a Scud rakéta lelövését jelentette és az egész együttes, az elhárító rakéta és a Scud, a szálloda és a tengerpart közé esett le. A Scud robbanó töltete még a levegőben megsemmisült. Ezt hallottuk. A CNN-ben, később, ha riadó volt, mindig megszakították az adást. Valamilyen lassú indulót játszottak és arabul illetve angolul bemondták, hogy támadás jön. A riadónak mindig két fokozata volt. A készültséget a „Yellow case” (sárga készültség) bemondása jelentette. Ilyenkor össze kellett pakolni, és ha nem a kórházban voltunk, hanem a szállodában, illetve később már egy másik házban, akkor olyan helyiségben, illetve szobában kellett összegyűlni, amelynek az ablakai le voltak szigetelve és beragasztva. Ha bemondták a „Red case” jelzést, akkor már semmi mozgás nem volt és mindenkinek fel kellett tenni a gázálarcokat. Így vártuk heteken keresztül, hogy mikor szakad ránk egy Scud, mivel a célponton ültünk, csak ezeket a rakétákat nem lehetett pontosan célba juttatni.

Néhány nappal az intenzív bombázások megkezdése után, még amikor az ötcsillagos szállodában laktunk, a kórház parancsnoka felkérte a mi parancsnokunkat, hogy önkéntesek jelentkezését várják a szaúdi-kuwaiti határ melletti Kafciba, mivel ott üresen áll a kórház. Nem igazán értettük, hogy lehet ez, hiszen masszív amerikai katonai jelenlét volt azon a helyen és rengeteg orvos, kórház állt rendelkezésre, messze meghaladva, ahogyan utólag megtudtuk, a szükségleteket. Miért pont ránk gondoltak? Elmondtam az esetet Antall miniszterelnök úrnak, aki azt javasolta, hogy ragaszkodjunk a szerződésünkhöz, és ha nem muszáj, ne legyünk hősi halottak. A csapat álláspontja, végül a szerződéshez való ragaszkodás lett. Mint utólag kiderült, azért volt üres ez a szaúdi-arábiai városi kórház, mert az iraki csapatok tüzérségének lőtávolán belül volt, majd később, egy páncélos rohammal, néhány napra elfoglalták a várost. Ha netán a kórházban dolgoztunk volna, simán megölnek, vagy fogságba kerülünk. Igazán jól mutattunk volna a bagdadi TV-ben, mint magyar hadifoglyok, esetleg hősi halottak.

101

A napi rutinunk abból állt, hogy reggel jött értünk egy busz, amely elvitte az aktuális műszakot. A szolgálat reggel héttől este hétig tartott és 24 óra pihenő. A pihenő idején, legalábbis a háború első napjaiban, nem hagyhattuk el a szállodát. Ha valaki kiindult, akár civil ruhában is, azonnal több arab indult utána, akik vigyáztak rá, mert féltek, hogy a külföldieket valamilyen támadás éri. A szolgálat csak azt jelentette, hogy 12 óra hosszat készültségben kellett lennünk, miközben figyeltük a CNN adását és még a WC-re is vittük magunkkal a gázálarcot. Riadó napjában több alkalommal is volt, gyakran éjszaka. Nem igazán értettem, hogy ilyenkor miért kell összegyűlnünk egy helyen, mivel ezek a helyek semmilyen védelmet nem jelentettek, és ha netán ott megtalál egy Scud, akkor mindannyian ott maradunk. Amíg a szállodában laktunk, mindenkinek a recepciónál, a szálloda halljában kellett gyülekezni, ahol a különböző nemzetiségű katonákon kívül, rengeteg civil is volt. Elsősorban attól tartottunk, hogy ezek a rakéták biológiai fegyvert, esetleg mérges gázokat hordozhatnak. A kórház udvarán számos sátor állt, amelyet arra az esetre telepítettek, hogyha gáztámadás van, a sérülteket oda kell elhelyezni. A mi gázálarcainkban még a levegővétel sem volt könnyű, az amerikai maszkokban még inni is tudtak egy csövön keresztül. Fogalmunk nem volt, hogy mennyi időre elegendő a gázálarcban a szűrőbetét, mikor kell cserélni. Már vége volt a háborúnak, amikor megtudtuk, hogy húsz perc. Nem hoztunk magunkkal antidotumot a mérges gáz belégzés esetére és már majdnem 2 hete ment a háború, amikor az amerikaiaktól kaptunk fejenként egy sorozat ilyen injekciót, melyet a tünetek kialakulása esetén a ruhán keresztül kell beszúrni.

A kórházban, amikor az első nap megjelentünk, a parancsnok legfontosabb dolga az volt, hogy a hölgyeknek kiosszák a fekete lepleket (abbaya), melyet viselni kellett, ha nem egyenruhában voltak. Amikor néhányan megkísérelték, hogy e ruhadarab nélkül menjenek valahova, a környező gyermekek megdobálták, illetve vízzel leöntötték őket, vagy a rendőr visszakísérte a hölgyet a szálláshelyre.

A kórházban, minden szövetségi egészségügyi dolgozónak, ha nem éppen betegellátással foglalkozott, egy kijelölt helyen, egy váróteremben, vagy előadóteremben kellett tartózkodnia. Az étkezésünket biztosították a kórházban és folyamatosan rendelkezésünkre állt kávé, tea. Éjszakánként, ha valaki elálmosodott, lefekhetett valamelyik matracra. Ha riadó volt, mindenki maradt a helyén és feltettük a gázálarcokat. Érdekes látvány volt éjszakánként, ahogy a Scudokat kergették az elhárító Patriot rakéták. Ezt egyébként a CNN is gyakran mutatta.

A háború első sebesültje, legalábbis a mi kórházunkban, az egyik magyar kolléga volt, aki az első munkanapon megcsúszott a küszöbön és szilánkosra törte a térdkalácsát. Ő volt az egyetlen beteg a sebészeti osztályon, melynek ablakából, illetve a televízióból követhette nyomon a háborús eseményeket. Nem nagyon szerette, de neki is kellett viselnie a gázálarcot riadó idején.

Ebben a kórházban működött egy amerikai, „air borne” (légi telepítésű) egység is, amelyik sátrakban volt elhelyezve a kórház mellett. Egyszer elmentünk meglátogatni őket. Fantasztikus felszereléseik voltak még tábori körülmények között is. A tábor parancsnoka, egy fiatal ezredes, a többi tiszttel együtt, egy sátorban lakott, legfeljebb a függőágya körül volt egy kicsivel nagyobb hely a többiekhez képest. A műtőkben a sebészek, gáztámadás esetén, át tudtak öltözni vegyvédelmi ruhákba. Hatalmas készültséggel voltak jelen, de szerencsére semmi nem történt. A katonák személyes felszereléséhez tartozott a Ciprobay nevű tabletta is, melyet fertőző hasmenés idején kellett volna szedni, mert egy esetleges hasmenés járvány jelentősen csökkentette volna az alakulatok harckészültségét és egy hadseregnek egyáltalán nem mindegy, hogy a katonák az ellenséget, vagy a latrinát rohamozzák.

A kórház megközelítése nem volt könnyű. A minket szállító busz is mindig számos ellenőrző ponton haladt keresztül, ahol egyenként megnézték az igazolványainkat, mire

102

megérkeztünk. A kapu egy kis erődítmény volt, páncélosok is őrizték. A bázis igen nagy területen helyezkedett el, és ahogy a minket szállító kis busszal bementünk, az utak mellett számos géppuskafészek volt kiépítve, néhány helyen hatalmas bombák voltak összerakva kupacokba. Reggelente az út csaknem fél óra volt a bázisig és a buszokat sorba állították, mivel a bázison számos más nemzetiségű személyzet is dolgozott. Ezeket a buszokat időnként félreállították és minden alkalommal mindenkit leszállítottak egyenként átvizsgálva őlket. A takarítási feladatokat Bangladesi, pakisztáni és indiai vendégmunkások végezték, akik a kicsivel jobb megélhetési lehetőségekért csapatostól jöttek Szaúdi-Arábiába dolgozni. A fizetésük nagyjából 4-500 Rial volt. Akkor 100 $, 300 Rialnak felelt meg. Ezek a vendégmunkások tartották tisztán a városokat, szedegették fel a szemetet éjjel-nappal a nagyváros utcáiról és a kivilágított sztrádákról.

A légibázisról szinte percenként, kétpercenként szálltak fel a gép párok bevetésre. A gépek dübörgése megremegtette az ablakokat és ettől nem igazán lehetett pihenni. A bombázások csúcsán sok száz repülőgép állomásozott a bázison. Egy átlagos teljesítményű, URH sávval felszerelt rádió segítségével néha hallhattuk a repülőgépek és a torony beszélgetését és az volt néha a benyomásunk, hogy nem egészen úgy zajlik a háború, mint ahogy a CNN mutatja. Azt hiszem ez teljesen normális dolog volt, mert nem tartozott minden a tv nézőkre.

Az első háborús napok nagyon lassan mentek. Feszültek voltunk, de mindenki precízen tette a dolgát. A második héten új szálláshelyre költöztünk, mert vélhetően magasak voltak a költségeink a szállodában. Tulajdonképpen jó helyre kerültünk, egy kétszintes blokk-házba, amelyben háromszobás lakások voltak. Hármasával voltunk tehát betelepítve a lakásokba. Mindegyikben volt két fürdőszoba, konyha, mosási lehetőséggel (mosógép) és egy nagy nappali. Természetesen a szobák, illetve a lakások között voltak különbségek, mert voltak olyanok, melyekben a tengerre nyílott a hatalmas, erkélyes ablak, és voltak olyanok, amelyeken még ablak sem volt, csak szellőző. Az én szobám egy koszos mellékutcára nyílott, és jól megfigyelhető volt az utcai jövés-menés. A szobák mindegyikében volt egy normális ágy, egy íróasztal székkel, egy polcos szekrény és egy ruhás szekrény. A kórházi étkezdében ebédeltünk, és ha nem voltunk szolgálatban, kis műanyag tálcákon megkaptuk az ebédünket és a vacsoránkat. Az étel ízletes volt, de mindössze 4-5 féle ennivalóból lehetett választani. Érdekes volt, hogy a marhahúsból készült angol szalonna éppen olyan rétegződést mutatott és sütve olyan ízű volt, mintha disznóhúsból készítették volna.

Már néhány napja a lakásokban laktunk, amikor a ház másik felét, ahol ugyanilyen lakások voltak, egy Lengyelországból érkezett ápoló különítmény foglalta el, melyek között többségében nők voltak. Az angol nyelvismeret nem volt erős oldaluk, ezért leginkább az egyik tolmácstisztünk tudott velük társalogni, aki perfektül tudott lengyelül is. Egyszer riadó alatt, amikor éppen az egyik kijelölt szobában kornyadoztunk a gázálarcokban, hangos dobogást, futást hallottunk, majd beeset az ajtón a lengyel csapat egyik tisztje és megkérdezte angolul, hogy hol itt a pince. Hangosan felröhögtünk, mivel pince az nem volt. Azt hiszem még háborús filmekből, emlékezhettek arra, hogy ilyen helyzetekben, a légópincében kell elbújni. Attól, hogy nincs pince, megnyugodtak. Persze az is igaz volt, hogy az egyik hivatásos tisztünk váltig nem értette, miért nincs elsötétítés a riadó alatt. Azt hiszem nem volt igazán bonyolult erre a kérdésre magyarázatot találni, részben azért, mert a Scudok nem oda mentek, ahol világos volt, arról már nem is beszélve, hogy iraki vadászgépek el sem tudták hagyni a saját légterüket a nyomasztó amerikai légifölény miatt, de ha netán jöttek volna, akkor ezek sem a lámpások után tájékozódtak volna, mert tök sötétben is el tudják találni a kijelölt célpontokat.

Amikor már a házban laktunk, ha pihenősök voltunk, gyakran besétáltunk a városba nézelődni. Elsősorban egy közeli bevásárlóközpontot néztünk meg, ahol többnyire vásárolgatni is szoktunk, de gyalogosan bejártuk a belváros legtöbb utcáját, ahol rengeteg bolt

103

működött, különösen rengeteg aranybolt és mindenféle, luxuscikkeket áruló áruház, de számos más, a hazai szupermarketekhez hasonló bevásárlóközpont is üzemelt. Az árak, elsősorban a műszaki cikkeké, de más termékeké is, viszonylag nem volt magas, így inkább ilyeneket vetünk (rádiós magnót, fényképezőgépet, stb.). Érdekes volt, hogy a ruházati cikkeket árusító boltokban nem volt női próbafülke, vallási okból. A felpróbálásra szánt ruhákat, a hölgyeknek el kellett vinni a legközelebbi női mosdóba, ami gyakran elég messze esett a bolttól. Reggelente, öt óra körül, a lakásban mindenki a müezzin hangjára ébredt. Megtanultuk, hogy naponta ötször van imaidő, és erre az időre mindenkit kizavarnak a boltokból, bezárják az ajtókat és húsz perc múlva vissza lehet menni vásárolni. Szaúdi-Arábia egy igen szigorú moszlim ország, ahol a nőknek maximum a szemük látszhat ki az abbayából, nem vezethetnek autót és még számos más tiltás van, aminek a betartását a vallási rendőrség ellenőrizte. Szigorú volt az alkoholtilalom is, így az ott működő külföldiek mindegyike megtanulta, hogyan kell különböző szőlőlevekből alkoholos italokat erjeszteni. Egyszer Newsweeket vettem magamnak, melyre még Nigériában előfizettem és még a szocializmus idején is általában rendszeresen kaptam, bár néhány szám, amikor például az afganisztáni szovjet invázióról volt szó, nem érkezett meg, furcsa módon. A Newsweeket nagyon vékonynak találtam és észrevettem, hogy oldalakat vágtak ki belőle. Később, már az itthoni Newsweek példányok megnézése után kiderült, hogy azokat az oldalakat vágták ki belőle, ahol egy futball sztár, Maradona, gatyában pózolt. Próbáltam szakmai könyveket is vásárolni, ami nem volt drága, de azokból is kivagdalták azokat az ábrákat, amelyek betegek intimebb részeit mutatták, vagy esetleg halott volt a képen, akinek a nemi szervei látszhattak. Az utcákon, kézen fogva nem férfiak és nők, hanem fiatal férfiak sétáltak. A háború végeztével nem kevés számban kellett a sebészeinknek olyan tályogokat operálni férfiakban, amelyek a végbélnyílás környékén alakultak ki. Nem volt nehéz kitalálni az okokat. A pazarló gazdagság nyomai mindenütt jól látszottak. Sokan már nem tudták igazán, hogy mit kezdjenek a sok pénzükkel.

Erről a társadalomról, melyet meggyőződésem szerint, csak az olajból származó gazdagság tart egyben, számos könyv jelent meg, leírva a nőkkel szemben tanúsított bánásmódot és hogy a társadalom tetején állók, mivel megtehették, más országokban, vagy zárt palotáikban éltek olyan életet, amelyet másoknak tiltottak. A háború alatt számos helyi, kisebb nagyobb konfliktus adódott abból, hogy a vallási rendőrség a fennhatósága alá akarta vonni az amerikai hadsereget is, mivel ott több nő szolgált. Ha valamilyen kávéházban együtt látták a katona férfiakat és nőket, akkor a nőket ki akarták küldeni, illetve letartóztatni. Az amerikaiak kemény fellépése nyomán az arab hatóságok leállították a vallási túlbuzgó rendőrséget. Volt olyan eset, még a rádióban is bemondták, hogy az egyik ilyen „közeg” megállított egy amerikai katonai autót, melyet egy nő vezetett és a katonanőt kiparancsolta a volán mögül, hogy ő ezt az autót nem vezetheti tovább. A nő nem ijedt meg, hanem elővett egy nagy katonai pisztolyt, melyet a vallási rendőrség képviselőjének az orra alá dugott és megígérte, ha azonnal nem takarodik el az útjából, lelövi. Biztosan meg is tette volna, ha az úr nem kotródik el.

A háború alatt a városban civil ruhába mentünk, nehogy valamilyen támadás érjen, de a gázálarcot mindig vittük magunkkal. Ha a riadó valahol az utcán érte a sétálókat, be lehetett menni a legközelebbi üzletbe. A házunktól a városig körülbelül két kilométeres út vezetett, mely kiadós sétának is megtette. Egy idő után megfigyeltem, hogy néhányan sétálni indultunk a házból, követtek minket gyalog, vagy autóval és a városban is megfigyelhető volt, hogy szemmel tartanak. Ezt mi inkább valamilyen védelemnek vettük és nem tolakodásnak. Ha véletlenül eltűntünk a megfigyelők elől, például hirtelen lekanyarodtunk a tengerpartra és ott sétáltunk, az ügyeletes „nyomkövető” lélekszakadva jött utánunk és szemlátomást megkönnyebbülve nyugtázta, hogy esetleg ott ülünk egy padon, vagy a köveken. Ilyenkor egy kicsit távolabb ő is leült, és jött velünk sétálni, ha elindultunk. A városba vezető út egy

104

arab laktanya mellett vezetett el, és az őr, erre volt tanítva, mikor meglátta, hogy a szövetséges hadsereghez tartozó magasabb rangú katona közeledik, díszlépésbe vágta magát, elém jött és jelentett valamit arabul. Biztosan igaza volt, de mondtam neki, hogy „pihenj” és így visszavonult az őrbódéjába. Mikor először történt ilyen, csak a csattogó lépésekre figyeltem és nem igazán tudtam, hogy mi a fenét akar az arab bajtárs. Az egyenruháink még az amerikaiaknak is tetszett, gyakran megállítottak minket az utcán, hogy együtt fényképezzenek le minket. Az egyik fekete katona, altiszt, még elrohant a közeli boltba, hogy a fényképezésért egy after shave-el megajándékozzon. Azóta is meg van. Az amerikaiak öltözete valóban szinte kopottasnak látszott a mienkhez képest, de az egyik legfontosabb különbség az volt, hogy az ő ruhájuk éghetetlen anyagból készült, mi meg szépen porig értünk volna, ha a ruhánk tüzet fog.

A folyamatos bombázások már csaknem öt hete tartottak és mindenki arról beszélt, hogyhamarosan megindulnak a szárazföldi támadások is, hogy Szaddam hadseregét végleg visszaszorítsák. Számtalan találgatás volt, hogy ez a támadás milyen irányból fog megindulni, melyek lesznek a legfontosabb célpontok, és hogy meddig fog tartani még a háború egyáltalán. A közelgő támadást jelezte, hogy a kórház udvarán több száz koporsót raktak le, halomba. Nem volt valami biztató látvány. Végül, már március vége felé megindult a szárazföldi támadás és akkor már kezdték hozni a sebesülteket is a kórházba. Tulajdonképpen nem volt sok és ide csak az arab katonákat hozták. Azok, akik nem operáltak, például jómagam, a beteg, vagy valamilyen panasszal orvoshoz forduló katonákat láttuk el. Az amerikai katonahölgyek nem ritkán, nagy örömmel újságolták, hogy bizonyára terhesek, mert ilyenkor haza lehetett menni, nem kellett részt venni a hadműveletekben. A CNN-ből tudtuk, hogy a gyalogság hatalmas területeket foglalt el az iraki katonáktól, akiknek már teljesen elegük volt ebből a háborúból és még a bunkerjuk mellett elhaladó olasz tévéseknek is megadták magukat. Már Bagdad közelében folytak a harcok, amikor az egész abbamaradt, a szövetséges katonák visszavonultak, megelégedtek Kuwait visszafoglalásával, ahol azért búcsúzóul a visszavonuló irakiak felgyújtották az olajkutakat és Saddam Husszein kihirdette, hogy Irak megnyerte a háborút!

A szárazföldi hadműveletek utolsó napján, amikor hazatértünk a műszakból, megint riadót fújtak, és a ház tetején a ruháikat teregető kollégák még látták is az érkező Scudot, amint elmegy a ház felett és tőlünk légvonalban körülbelül egy-másfél kilométerre, becsapódik egy katonai raktárba. A levegőt megtöltötte a robbanóanyag, illetve a rakétahajtómű anyagának a jellegzetes szaga. Mint utólag kiderült, az elhárító Patriot egységnek nem működött a radarja, ezért az 500 kiló robbanóanyagot tartalmazó rakétafej felrobbant. Ebben az amerikai katonai raktárban a néhány órával korábban Pensylvániából érkezett fiatal nemzeti gárdisták voltak elszállásolva, akiknek az volt a dolga, hogy a hadsereget ellássák, tehát nem harcoló, hanem ellátó alakulat voltak. A robbanás 28 fiatal katonát azonnal megölt és 98-at megsebesített. A halottakat és a sebesülteket a város kórházaiba vitték, a legtöbbet a légibázis kórházába és így valamennyien visszamentünk dolgozni. A szétrobbantott fiatal katonák látványa megdöbbentő volt. Természetesen mindenki igyekezett tenni a dolgát és a fő feladat a sebészekre hárult, de a nem manuális szakmákban dolgozók is segítettek a betegek vizsgálatában és tették, amit lehetett. Ezért később az amerikaiak nagyon hálásak voltak. Az akkori alelnök, később, amikor látogatást tett Magyarországon, a Parlamentben találkozott a csapat tagjaival és abban a több mint 30 másodpercben, ami a parlamenti WC meglátogatása és lépcsőn való lehaladása között volt, kezet fogott a csapat tagjaival. Hiába, nagy embereknek a másodperceik is be vannak osztva, na de ennyire? Mindenesetre amerikai alelnökkel nem fogtam még kezet. Másik ilyen nagy kézfogásom 1992-ben volt, amikor Mitterand elnöknek bemutattak, összetévesztvén a delegációkat, mint a csehszlovák küldöttség vezetőjét.

105

Ez a Scud volt a háború utolsó rakétája és szerencsésen megúsztuk az egész háborút ennyivel. Nagyon örültünk annak, hogy végül is semmilyen közvetlen veszélyben nem voltunk, a Scudokat kivéve. Sem biológiai, sem vegyi fegyvereket nem tudott Saddam bevetni, de mint utólag kiderült, a rakéták fel voltak szerelve ilyenekkel is. Nem világos, és erre különböző magyarázatok vannak, hogy miért nem kerültek ezek az eszközök bevetésre. Az egyik magyarázat szerint a parancsnoki láncolatok szétbombázása lehetett az egyik ok, a másik az a körülmény, hogy Szaddam Husszeinnek megígérték a neutron bombát arra az esetre, ha megpróbálkozik a vegyi és biológiai hadviseléssel. Mindkét feltételezés igaz lehetett.

Hirtelen kitört a béke. Már nem volt szükség a készültségre. A szerződésünk hat hónapra szólt, mert a megkötés idején feltételezhető volt, hogy a háború elhúzódik. Most már legfeljebb olyan feladatokat kellett ellátni, amely a civil lakossággal volt kapcsolatos és újra kellett szervezni a munkarendünket. Az itthoni foglalkozásunkból és az angol nyelvtudás szintjéből adódóan a csapat egy részének rendszeres napi elfoglaltsága volt, más részének időnként volt dolga és voltak olyanok, akik nem tudtak igazán részt venni a meglevő feladatok ellátásában. Már a kiutazásunkat követően kiderült, hogy kellő szintű angol nyelvismeret nélkül, teljesen felesleges volt a kiutazás. Azt hiszem a kiválogatás körülményei és a szakmai, emberi alkalmasság eldöntése nagyon fontos, alapkövetelmény lett volna egy ilyen kiküldetéshez. Voltak olyan kollégák, akik ott kezdték el az angol nyelv tanulását. Szerencsére, ezekből a hiányosságokból semmilyen konfliktus nem adódott, de a tanulságokat mindenképpen le kellett vonni belőle. Ez a helyzet vélhetően abból is adódhatott, hogyhasonló kontingens kiküldésére még nem került sor és itt más kapcsolatrendszerben kellett dolgozni a magyar honvédségnek, mint a Varsói Szerződésben. Nem is igazán tudták a szövetségesek, hogy ott vagyunk. A háború során kiadott úgynevezett koalíciós képeslapon, mely a résztvevő nemzetek zászlóiból állt, a magyar zászló nem szerepelt. A háború vége felé, a bölcs Thuhy doktor megkérdezett engem, hogy ugye részt szoktunk venni a szövetséges erők egészségügyi szolgálatának a minden szerdán Rijádban rendezett egyeztetésén. Erről nem is hallottunk. A parancsnokunk úgy tudta, hogy a kórház parancsnoknak kell ezen részt venni. Gyors telefonálgatások után a parancsnokkal együtt lementünk Riádba, ahol már ugyan csomagoltak az amerikaiak és az amerikai kontingens főparancsnokával Swartzkoppf tábornokkal nem is tudtunk találkozni. A helyettese, Johnston tábornok fogadott minket, aki végtelenül udvarias és segítőkész volt. Az amerikai katonai egészségügy működésével kapcsolatban olyan sok információt sikerült kapni fél óra alatt, mint amennyit a Varsói Szerződésben 20 év alatt sem. Ezt a parancsnokunktól hallottam. Egyébként, ahogy azt a CNN-ben is hallottuk, Swartzkopf tábornoknak még hat órára volt szüksége ahhoz, hogy elfoglalja Bagdadot, de leállították. Ebből nézeteltérés támadt a tábornok és az amerikai felső hadvezetés illetve a kormány között, melynek következtében Swartzkopf tábornok lemondott és hazatérését követően nyugdíjba vonult. Találkoztunk a Szaudi hadsereg egészségügyi főcsoportfőnökével is, akinek a lakására (palotájába) is ellátogattunk. Mindent összevetve nagyon jól telt a nap, de már nem volt több szerdai összejövetel.

Később még két-három alkalommal voltam Riadban, a Miniszterelnök Úrtól kapott felhatalmazás alapján, hogy próbáljak meg olyan kapcsolatokat teremteni, amelyek használhatnak a későbbi diplomáciai kapcsolatfelvételnek, de ezek az erőfeszítések teljesen sikertelenek voltak. Így meglátogattam a szaúdi hadügyminisztert is, akinek egy emléktárgyat adtam át a csapatunk nevében. A Saudi Airlines gépei tágasak és újak voltak. A felszállás előtt, mindig megálltak a kifutópálya szélén és meg kellett hallgatni Mohamed próféta intelmeit a Koránból, midőn Mekkából Medinába ment (vagy fordítva). Külön műsor volt mindig az utasok leültetése, mert a szaudi férfiak nem voltak hajlandók olyan hölgyek mellé ülni, aki nem volt a hozzátartozójuk. Ez elsősorban a szerencsétlen hölgyeknek volt kínos. Egyik alkalommal az amerikai nagykövet fogadott Riadban, aki ígéretet tett, hogy segít a

106

kapcsolatok felvételében, de akkor nem igazán jött össze a dolog. Az amerikai nagykövetség olyan volt, mint egy erőd. A helyiségeket kívülről még egy fal védte, úgy hogy az egyes szobák ablakai a külső fal síkjától sokkal beljebb helyezkedtek el. A kapunál az égvilágon mindent elszedtek a látogatóktól. A követséget őrző egyik katonalányt Tótnak hívták, mondta, hogy ő magyar származású, de nem tud beszélni magyarul. Dhahranban is volt az amerikai egészségügyi alakulatoknál egy magyar katonalány, aki tudott magyarul és még levelezett is a kontingens egyes tagjaival a hazatérés után. A Riadi repülőtér, ahol legalább két alkalommal voltam kénytelen üldögélni éjszaka, mert késő este végeztem a feladatommal, de csak kor hajnalban ment vissza a repülőgép, számomra egyszerűen fantasztikus volt. Soha nem láttam még ilyet. Szökőkutak, kis medencék, fák, növények voltak a váróteremben. Ha a reggeli géppel mentem Riadba, a repülőtéren ott sorakoztak a vadonatúj taxik és a sofőr Allahú Akhbar kiáltással, vetette bele magát a forgalomba. A városba vezető sztrádán, ha nem találta a forgalmat elég gyorsnak, a két betoncsík közötti homokon előzött. A városba érve nem igazán respektálta a piros lámpákat és mindig jókat röhögött, hogy ezt is megúsztuk, ha sikerült átérni.

Egy más alkalommal az idős Thuhy kolléga helyi ismerőse, aki egy kereskedő volt, jelentkezett, hogy segít valahogy egy hercegen keresztül, a királyi család valamelyik befolyásos tagját megközelíteni, aki elő tudná mozdítani a kapcsolatok felvételét. A kereskedő megvette a repülőjegyet és a gép este fél 10-kor indult Riadba. Körülbelül este 11 órára értünk a herceghez, akinek elmondtam, hogy mi járatban vagyok. Mindent megígért, aztán ebben maradtunk. Legközelebb a kereskedő egy másik herceget keresett, de akkor sem történt semmi. A diplomáciai kapcsolatok felvételére több évvel később került csak sor.

Bejelentkeztünk udvariassági látogatásra a tartomány főnökéhez is, aki a király fia volt, a sorrendben az ötödik a király után. Hatalmas palotában élt, szolgák hada vette körül. Nagyon meg voltunk illetődve, amikor fogadott minket és fegyelmezett léptekkel, katonásan igyekeztünk megjelenni a színe előtt. Igen nyájasan fogadott minket, megdicsérte a tevékenységünket és szóró ajándékként kaptunk 1-1 Rolex órát, melynek a lapján arab felirat volt olvasható, hogy a tartomány kormányzójának az ajándéka.

A hatalmas légibázis parancsnoka is egy herceg volt, akihez szintén bejelentkeztünk udvariassági látogatásra. A parancsnok úrral együtt egy vacsorán vettünk részt, ahol az arab főemberek egy hatalmas teremben körben ültek a falak mentén, majd a ételek kihordásakor mindenki leült a székek előtti szőnyegre. Minket az a megtiszteltetés ért, hogy a herceg mellett ülhettünk, és nagyon vigyáztunk arra, nehogy a tűzforró levest véletlenül az ölünkbe lötyögtessük. Mivel egyenruhában voltunk nem kellett levetnünk a cipőnket, ellentétben a társaság többi tagjaival.

Április második felében valamennyi szövetséges katona számára egy búcsúpartit rendeztek. Mindegyikünk kapott egy öltözet arab ruhát és egy fejkendőt. Nagyon jópofán néztünk ki benne. A partin számos főember megjelent, mindegyik mondott valamilyen beszédet, majd jókat ettünk és ittunk, majd hazamehettünk a lakásainkba.

A hazatérésig még több mint egy hónap tellett el, láthatóan nem tudtak velünk mit kezdeni, mivel a szerződésünkben hat hónap volt, de azt kitölteni, hogy ellötyögjük az időt, semmi értelme nem lett volna. A civil betegellátásban csak néhányan vettünk részt, és ez igen érdekes volt, sok érdekes betegséget láttunk. Időközben az eltávozott arab orvosoknak is „lejárt” a szabadsága, ami teljesen véletlenül egybeesett a háború időtartamával. Sok fiatal arab orvos is jött, akikről Dr. Thuhynak nem volt igazán kedvező véleménye. A kórházban ügyelnünk is kellett és akkor ébresztettek, ha a felvételen ambulancia azt gondolta, hogy látnunk kell a beteget, vagy ha az osztályon volt valami gond. Csaknem minden éjszaka volt valamilyen műsor az ügyeletekben és hetente 1-2 alkalommal került ránk a sor. A magyar orvos csapatot áttelepítették a korábbi helyről a fertőző megbetegedések idejére tartalékolt

107

épületszárnyba, és ha nem volt dolgunk, ott el lehettünk. Az volt az ügyelőszobánk is és az egyik kórteremben felállított ágyakban lehetett aludni.

A kórház tulajdonképpen egy mátrix elrendezésű kórház volt. A működő „szolgálatoknak” és az egyes orvosoknak nem osztályaik és kórtermeik voltak, hanemcsak bizonyos betegek tartoztak hozzájuk. Az én esetemben például, ha az ambulancia nekem referálta a beteget, vagy a betegség jellege miatt (fertőző betegség gyanúja), más kolléga tette ezt, akkor a betegről nekem kellett dönteni. Ha közben a betegről kiderült, hogy valamilyen műtétre van szüksége, a beteget átadtam a sebész kollégának, miközben a beteg még mindig ugyanabban az ágyban feküdt. A „legrosszabb” kórtermek négy ágyasak volta, igen drága, motoros ágyakkal felszerelve, és mindegyikben volt két színes tv, hogy mindenki láthassa a műsort. Az ágyakat egy külön függönnyel lehetett a többitől elkülöníteni, mert arra nagyon vigyáztak, hogy avatatlan szemek, ne lássák a vizsgálatot. A beteggel előtte mindig közölték, hogy most mi következik, és hogy beleegyezik-e a vizsgálatba, vagy bármibe, ami az érdekében történni fog. Számos vizsgálat, komputer tomográfia is állt rendelkezésre, de az amerikai hadsereg szállítható komputer tomográfokat használt már közvetlenül a frontvonal mögött, mert a különböző sérülések megítélésére ez volt a legalkalmasabb. A nővérek rendkívül jól ki voltak képezve. Nem jelentett számukra gondot a különböző profilú betegek ellátása. A kórház teljes mértékben számítógépesítve volt, tehát minden vizsgálatot és gyógyszert számítógépen keresztül lehetett csak rendezni. Még nekem is gondot okozott a kórházban egyetlen fejfájás elleni tabletta beszerzése, mivel csak az ambuláns doktor írásos engedélye alapján adták ki a patikából az egy szem gyógyszert. Az egyetlen kézírásos dokumentum a kórrajz volt, mely gyakran meglehetősen kaotikus állapotokat tükrözött, pláne, ha nagyon sok doktor látogatta a beteget. Itt is visszaköszönt az a mentalitás, amivel már Nigériában találkoztam, hogy a fiatal doktor, aki úgy érzi magáról, hogy az orvostudomány teljességének birtokában van, a beteg észlelése, ellátása és folyamatos követése helyett, néhány soros általános útmutatót ír le egy papírra, de hogy ezt ki fogja megcsinálni, ellenőrizni és a beteg állapotát követni, arról senkinek nincs fogalma.

Az ott tartózkodásunk alatt sikerült még elintézni, hogy egy ócska busszal elvigyenek minket a környékre kirándulni, mert azon a körön kívül, amit gyalog be lehetett járni, semmilyen más mozgási lehetőségünk nem volt. Május elején tudtuk meg, hogy a hónap végén indulunk haza. Mindenki igyekezett bevásárolni magának mindenféle műszaki cikket, egyesek hatalmas televíziókat cipeltek haza, voltak, akik csónakmotorokat vásároltak. Az egyik kollégánk inkább azzal tűnt ki, hogy semmit nem vásárolt, hanem az igen kis helyen elférő készpénz összegyűjtését látta célszerűnek. Így teltek a hétköznapjaink. Megtudtuk, hogyhazafelé nem azzal a hazai géppel megyünk, mint amivel jöttünk, hanem az a megtiszteltetés ér, hogy a kormányzó saját tulajdonában levő C131-es szállítógép áll majd rendelkezésünkre. A hazautazás előtti napokban még ellátogattunk az Aramco olajtársaság telepére, amely egy külön kolónia volt, mivel számos amerikai és más külföldi család élt itt. Külön iskolájuk is rendelkezésre állt a gyermekek számára. Merő véletlenségből volt ott (is) egy magyar hölgy, aki a férjével, családjával együtt élt a telepen és úgy döntöttek, hogy az egész csapatot vendégül látják. Nagyon jól esetett, hogy civilizált környezetben lehetünk. Volt házilagosan készített vörös és fehérbor, amiből rendesen beszivattyúztunk, de igen jól esett. Nagyon vidáman tértünk haza.

A végleges hazatérésünk előtti 2 napban megérkezett otthonról két magas rangú katonatiszt, akik Riádban kitüntették, akiket kellett és megköszönték, hogy jól bántak velünk. Erre valóban semmilyen panaszunk nem lehetett. Néhány nappal korábban egy igen nagy búcsúpartit rendeztek külön nekünk, amelyen megjelent a szaúdi hadügyminiszter is. Hegyekben állt az ennivaló, az édesség és a gyümölcs, hektoliterszám a mindenféle gyümölcslé, hogy legyen mitől „berúgnunk”. Beszédek hangzottak el és mindeni mindenkit

108

agyba-főbe dicsért, majd elfogyasztottunk a felhalmozott kajákból amennyit bírtunk, végül csoportképet készítettek rólunk a kórház lépcsőjén.

Május 29-én reggel, néhány önként vállalkozó kiment a repülőtérre, hogy a korábban becsomagolt cuccainkat berakják a csomagtérbe. Visszakaptuk azt a koffernyi katonai adó-vevő készüléket is, melyet kivittünk ugyan magunkkal, de azonnal elvették a csapattól, mondván, hogyha netán megpróbáljuk használni, lehet, hogy mindjárt kilőnek minket. Így a napi jelentés a sima telefonon keresztül zajlott a kórház igazgató úr szobájából, amit így legalább biztosan le tudtak hallgatni, nem kellett vacakolni valamilyen kódok feltörésével, de nem hiszem, hogy sok érdekes hír hallottak volna.

A csónakmotorok és néhány televízió kivételével végül minden befért a gépbe. A parancsnok készített egy ülésrendet, hogy ebből ne legyen vita és helyet foglaltunk a gépben. A gépbe két oldalt elhelyezett székek egyszerűen szét voltak szakadva, ülni sem nagyon lehetett bennük. A mellékhelyiség leginkább egy falusi budihoz hasonlított, a nyílás alatt elhelyezett tartály nem volt fedett, hanem jól lehetett látni, ahogyan a „melléktermék” lötyög benne, és csak gyűlik az út folyamán. Erősen drukkoltunk, hogy mivel sokan vagyunk, ne teljen meg.

A repülőgép nagyon simán szállt fel és már jó ideje repültünk, mire rájöttem, hogy a levegőben vagyunk, mivel nem láttunk ki az ablakon, ugyanis az nem volt, kivéve a gép elején. A pilóta megengedte, hogy bemenjünk a pilótafülkébe, ami igazán érdekes látvány volt és onnan gyönyörködhettünk az alattunk megjelenő tájban.

Délután érkeztünk haza. A hozzátartozókat megkérték, hogy a honvédség Stefánia úti épületében várjanak minket. Rengetegen gyűltek össze. A fogadásunkra megjelent a miniszterelnök úr is, aki mindenkit megdicsért, hogy milyen egészségesnek látszik mindenki és szép barnára le van sülve, kivéve a képviselőurat, aki elég sápadtan néz ki. Megköszönte a munkánkat és kihirdette, hogy majd néhány hét múlva lesz egy hivatalos fogadás a tiszteletünkre. Büszkék is lehettünk magunkra, mivel Mátyás király óta a magyar hadsereg soha nem volt a győztesek oldalán. Én magam is büszke voltam arra, hogy a csapat tagja lehettem, és ha valamilyen dicsőséget szereztünk az országnak, vagy a magyar honvédségnek, abból egy-harmincheted rész rám is jutott. A sajtó, rádió, televízió folyamatosan tudósított a helyzetünkről. Szerepeltünk a tv híradóban is, ahogy gázálarcokban üldögélünk együtt egy szobában, és éppen ott tartózkodott egy fotoriporter is, amikor az utolsó Scud lejött.

Anita és kisebbik kislány, aki az egyszerűség kedvéért a Kati nevet kapta, illesztve választotta, vártak. A nagyobbik Franciaországban maradt és hamarosan férjhez ment. Még Szaudi Arábiából megbeszéltem egy itthoni autókereskedővel, hogy a megtakarításból milyen autót szeretnék vásárolni, ami tulajdonképpen egy katalizátoros Lada volt és Anita, akinek fantasztikus érzéke van a különböző dolgok eladásához és üzleteléshez, eladta a korábbi autónkat, ami egy Zastava volt. A szervezés, ilyen távolból is sikeres volt annyira, hogy a hazaérkezésünk másnapján már lehetett menni az autóért.

A hazatérő csapat tagjai egy darabig fürödtek a népszerűségben, a parlamentben a házelnök külön üdvözölt a plenáris ülés után és az élet ment tovább.

A parlamenti munka részeként az Európa-tanácsi delegációban dolgoztam, ami sok utazással járt és igen érdekes volt.

Egy alkalommal az Európa Tanács Canberrában rendezett valamilyen tanácskozást, ami elég távoli hely. Több régi képviselő, különböző európai országokból, családostól vállalkozott arra, hogy ide elmennek kirándulni, de valakinek el kellett mennie előtte még Pápua Új-Guineába is, mivel a parlamentáris demokráciáról tartottak valamilyen tanácskozást és az Európa-tanácsnak ott kellett képviseltetnie magát. Mivel ide már senki nem akart elmenni, ezért engem is megkérdeztek, és én vállalkoztam az utazásra. Ahhoz, hogy időben megérkezzek, két nappal korábban el kellett indulni, mivel nem voltak megfelelő csatlakozó járatok. Londonból valamikor délután indultunk, ahova én reggel érkeztem Budapestről. A

109

gép másnap reggel landolt Szingapúrban, ahonnét csak este tízkor volt a következő járat, mellyel Ausztrália észak-keleti partvidékén levő városba (Cairns) jutottam el, ahonnét kora délután volt csatlakozás Pápua Új-Guinea felé. Mire Ausztráliába értem, már eléggé untam az utazást és mivel más utas nem várakozott a csatlakozásra, a repülőtér egyik barátságos alkalmazottja megengedte, hogy bemenjek az első osztályú utasok részére fenntartott zuhanyozóba, ahol rendesen megtisztálkodhattam, borotválkozhattam és egy kicsit emberi formában vártam a járatot. Az utazás nem volt hosszú a fővárosba, Port Moresbybe, ahol már vártak a repülőtéren, amely elég lepusztult volt. A csomagom elveszett, ezért utolsónak jöttem ki, mert a jegyzőkönyvet fel kellett venni. Itt is, mint Ausztráliában, mindenütt figyelmeztető táblák voltak kitéve a repülőtéren, hogy tilos ételt bevinni, még a szendvicset, almát is ki kell dobni, mert ha nem, akkor büntetés lesz. Azért pár almát és egy darab sajtot sikerült „becsempésznem” az országba.

A konferencia, amin végül részt vettem a parlamenti demokrácia működéséről szólt Pápua Új-Guineában és engem, mint egy volt kommunista országból érkezettet kérdezgettek. A Pápua Új-Guineai parlament demokrácia működtetésének az volt az egyik legnagyobb akadálya, hogy a rengeteg sziget és a 700-nál több különböző nyelv és nyelvjárás a kommunikációt igen megnehezítette. Ahogy kiderült az ottani beszélgetésből, a szigeteken működő helyi önkormányzatokon az egyes nagy családok főnökei beszélik meg, hogy mi hogyan legyen, és az képviseli a jó pártot, akármelyiket, amelyik a lakosoknak munkát, megélhetést és villanyáramot tud szolgáltatni. Ha egy kicsi modernebb formában is, de talán Magyarországon is, meg más országokban is, egy ilyen jó pártra lenne szükség.

Port Moresby gyönyörű helyen van, az afrikaihoz hasonló trópusi körülményeknek örülhettem. Szállásom, az úgynevezett Travelodge Hotel már bizonyára elég régen épült és a falai árasztották azt a jellegzetes dohos szagot, amely a trópusokon elég jellegzetes. A város, részben hegyre épült és az egyik legnagyobb kincs a víz volt, melyet nem olcsó pénzért lehetett vásárolni és tartálykocsikban vitték fel a hegyre, a lakóházakhoz. Este a német konzul látott vendégül néhányunkat, ahol találkoztam az egyik miniszterrel is, akivel másnap indultunk Canberába. Igazi pápua bennszülött volt a miniszter úr, mélyfekete bőrrel, de az afrikaiaktól eltérő fejformával. A konzul úrtól hallottam, hogy a második világháborút követően sok magyar bányamérnök dolgozott itt, mivel csak akkor kaptak ausztrál állampolgárságot, ha ide jöttek dolgozni. Mindig szeretem olvasni a helyi újságokat, amelyekből elég jól kivehető, hogy melyek azok a napi ügyek, melyek az embereket foglalkoztatják. A napilapjukban, a Papua New Guinea Post-Courier 1992 október 20-i, keddi számában beszámoltak a helyi politikáról, meg hogy a tizedikesek elkezdték a vizsgák letételét. A másnapi újságban az elszakadni akaró Bougainville sziget körüli eseményekről, vulkánkitörésről, a rendőri atrocitásokról és a hajléktalanok problémáiról írtak, sok egyébbel együtt. Másnap egy fogadáson vettünk részt a szállodában, ahol a kedvünkért, fűszoknyás leányok és szakállas urak lejtettek valamilyen emberevő táncot, utána lefényképeztek a lányok társaságában. A pápuai légitársaság neve Air Niugini volt, amely az angol elnevezés fonetikusan leírt változata. A hivatalos nyelvük az angolból eredő úgynevezett „pidgin” english, melyet, ha jól odafigyelt az ember, lehetett érteni.

Az Air Niugini zsúfolt és elég viharvert járatán utaztam vissza a korábbi ausztráliai városba, majd onnét Sydnybe, ahova késő este értem és másnap mentem tovább Canberrába, ahol a már említett tanácskozás zajlott. Az ausztráliai magyar nagykövet látott vendégül és meghívott az októberi 23-i ünnepségekre. Nagyon érdekes volt, jól éreztem magam és különösen érdekes volt az ausztrál parlament épülete, melyet részben föld alá építettek és az egész úgy nézett ki, mint egy domb.

Még 1992 tavaszán az Európa Tanács úgynevezett Nem-tagországok Bizottsága kihelyezett ülést tartott Minszkben. A program szerint először Vilniusban találkoztunk és egy megbeszélést tartottunk, majd a litvánok megmutatták a szovjet hadsereg által lelakott

110

helyeket és a földúlt épületeket. A delegációhoz csatlakozott a korábbi litván elnök is, Vitautas Landsbergis, akivel lehetőségem volt, hosszasan beszélni. Utunkat busszal folytattuk tovább Minszkbe. A szálloda nevére, ahol megszállhattunk már nem emlékszem, de arra igen, hogy amikor bementünk a szálloda halljába, próbáltunk abba az irányba tovább menni, ahol a recepciót sejtettük. A recepciónak megfelelő pult, amely a hall egyik végében volt, csak egy ruhatárnak bizonyult. Az igazi recepció valahol egy másik folyósón helyezkedett el, az egyik szobában, nyilvánvalóan azért, hogy az ellenség eltévedjen. Próbáltam telefonálni haza, hogy megérkeztem. A hölgy, aki roppant segítőkész volt, felhívott egy számot, amiről kiderült, szerencsére, hogy az egyik ismerősöm száma volt, így meg tudtam üzenni, hogy megérkeztem. Kérdeztem, hogy mibe kerül, gondoltam nem sokba, mert az egész nem tartott tovább egy percnél. A hölgy gondosan kikalkulálta, hogy 20 dollár. Ezt követően még egy telefont bonyolítottam le, amikor legalább öt percet beszéltem. A hölgy osztott, szorzott, kalkulált és megállapította, hogy a tarifa húsz dollár. Másnap került sor a bizottság ülésére, amely a pártbizottság üléstermében volt. A falat egy hatalmas gobelin díszítette, mely a kommunizmus világméretű győzelmét mutatta be az eszkimóktól fekete Afrikáig. Nem hiszem, hogy készítettek volna az óta másikat, mely a szocializmus világméretű összeomlását ábrázolta volna. A tolmácsok a terem egyik végében ültek, tolmácsfülke nélkül, de mindegyikük mikrofonjából egy hosszú drót vezetett végig az asztalon, melyre rá lehetett csatlakozni a fülhallgatókkal. A drótok közül ki kellett válogatni, hogy melyik fordítás a megfelelő. Ha egy bizottsági tag megszólalt, angolul, vagy franciául, a teremben iszonyatos hangzavar alakult ki, mivel minden tolmács egyszerre kezdett el beszélni. A felszólaló hangját sem lehetett hallani. Végül abban maradtunk, hogy inkább nem kérjük a tolmácsolást, mert a résztvevők általában tudtak angolul és franciául, így nem volt gond a hozzászólás megértésével. A bizottság tárgyalt az akkor újonnan alakult pártok vezetőivel is. Az volt a benyomásunk, hogy az SZKP párthatározatot hozott, hogy elosztják egymást különböző pártokba és az egyik lesz a liberális, a másik a szociáldemokrata, a harmadik meg valamilyen más és máris kész a többpárti demokrácia. Érdekes volt hallani, hogy mióta kitört a demokrácia a fehéroroszok nem értik az orosz nyelvet. A bizottság egyik tagja, egy fiatal angol lord, a szünetben szerette volna meglátogatni a mellékhelyiséget, ezért odament a ruhatáros hölgyhöz és ékes angolsággal megkérdezte: „Where is the toilette?” (Hol van a WC). A hölgy egykedvűen nézett maga elé, mire a lord egyre emeltebb hangon tette fel neki a kérdést, vélhetően úgy gondolta, hogy itt is mindenki tud angolul. Tulajdonképpen a hangos szóra figyeltünk fel és sürgősen elkísértük a lordot a mellékhelyiségre, mielőtt baj történt volna. A bizottság mellé egy államtitkári pozícióban levő, angolul jól tudó elvtársat osztottak be. Mivel nekem a tervezettnél egy nappal hamarabb kellett volna hazautaznom, a repülőjegyem is már így volt kiállítva, érdeklődtem tőle, miként lehetséges, hogy elérjem a Vilnius-Bécs járatot. Az úr el kezdett össze-vissza beszélni mindenről, hogy menjek el vonattal Moszkvába, és a jegyemet cseréljem ki a Moszva –Budapest járatra. Ez kicsit nehezen ment volna, ezért mondtam az úrnak, hogy van erre húsz dollárom, ha meg tudja szervezni, hogy eljussak Vilniusba. Kérdeztem hova fizessem be a húsz dollárt, mire egyáltalán nem félreérthető, ráutaló mozdulatokkal jelezte, hogy a zsebébe. Ez megtörtént. Másnap reggel egy vadi új Volga várt feltankolva a szálloda előtt és a sofőr meg sem állt a Vilnusi repülőtérig. A sofőr is kapott öt dollárt, így mindenki nagyon boldog volt, elsősorban én, hogy időben sikerül hazaérnem. A vilnusi repülőtéren akkor, az utasokat a repülőgépekhez szállító „buszokat” csupán kerekekre szerelt fém ládák helyettesítették, melyeket UAZ teherautók vontattak.

Érdekes volt részt venni ebben az Európa Tanácsi munkában, mert azok az országok, amelyek még nem voltak a tanács tagjai, és az átalakulás gondjaival küzdöttek, igen nehéz időszakokat éltek át. Albániában, ahol akkor, Enver Hohxa (Hodzsa) után Sali Berisha, egy kardiológus volt az elnök, különösen nehéz volt a helyzet. Albánia volt Európa harmadik

111

világbeli országa. A fővárosban is mérhetetlen lepusztultság látszott. Oda az egészségügyi bizottsággal látogattunk el, mert az egyetlen, de nagy kórház kazánja a felrobbanáshoz közeli állapotba került és csak a gyors beavatkozás, a kazáncsere tette lehetővé, hogy a kórház ne maradjon melegvíz és fűtés nélkül. Külön élmény volt bejutni a városba a repülőtérről és döbbenetes látvány volt a számos, a szocializmus fénykorában épített bunker. Ezek a földből kiálló, különböző méretű, félgömb alakú építmények, a mérettől függően több lőréssel voltak ellátva és az utak mellett, illetve a környező dombokon álltak. A feladatuk az volt, hogyha a kapitalizmus ezeken az utakon keresztül óhajt bejutni az országa, megakadályozzák, hogy az ellenség betegye a lábát az országba. A kisebb bunkerek ára is annyi volt, mint egy lakótelepi lakás, mivel a cementet és az acélt is Japánból importálták, ahogyan ott hallottam. Ha ezt a pénzt lakásra fordították volna, ma mindenki rendes lakásokban lakhatna Albániában. A hirtelen kitört demokrácia sok érdekes helyzetet teremtett. Tele lett a város igen lepusztult személyautókkal, és a magánvállalkozásokat a városban elszaporodott kioszkok képezték (ott is így hívták), amelyek élelmiszereket és üdítőket árultak. Az elnök, Berisha is abban látta a jövőt, hogy minél több kioszk legyen. A nagy szabadságban, szintén ott hallottuk, már a közlekedési rendőrökre sem figyeltek, mivel közlekedési lámpa nem volt, korábban nem kellett, mert a saját szabadságjogaiknak a korlátozását vélték felfedezni abban, ha a közlekedés irányát igyekezett mutatni a szerencsétlen. A rendőrt ezért néha megverték. Részt vettünk egy sajtógyűlésen is, ahol a hirtelen megszaporodott újságok szerkesztői és újságírói értékelték a kialakult helyzetet és beszéltek a sajtószabadságról. Érdekes volt hallani, hogy a korábban létező egyetlen kommunista lap a Zerrit i Populit újságírója, akinek korábban csak az az egy dolga volt, hogy a fennálló hatalmat dicsőítse, panaszkodott a sajtószabadságra. Ismerős téma, nem? Vendéglátóink igen barátságosak voltak. Elvittek minket mindenféle kormányházba, ahol fogadásokat rendeztek a tiszteletünkre. A mi delegációnk mindössze 5-6 főből állt, de ezeken a fogadásokon, ahol többnyire kecskesajt, csirke és helyi, vagy bulgár import borok képezték a választékot, általában 30-40 albán jelent meg. Azt hiszem azért, hogy ők is egyenek egy jót. Különben a kecskesajt nagyon finom volt. Az egyik vacsora Enver Hohxa (Hodzsa) tengerparti rezidenciájában volt, ahol valamilyen sülteket is kaptunk, paradicsomsalátával. A rezidencia a 70-es évek körüli divat szerint minden kényelemmel, szőnyegekkel és süppedő fotelekkel volt felszerelve. Másnap reggel a Hotel Dajti szállodában, indulás előtt mindannyian gyomorfájdalmakról panaszkodtunk, és sűrűn látogattuk a mellékhelyiséget. Talán a saláta nem volt kellően tisztított, de a pontos ok rejtve maradt.

1993 elején a Parlamentben jelentkezőket gyűjtött az Interparlamentáris Unió az első Kambodzsában megrendezett „szabad” választások felügyeletére. A már korábban említett közgazdász, akivel együtt indultunk Laoszba időközben elvált a nejétől, aki szintén bekerült a parlamentbe az SZDSZ színeiben. Mindketten jelentkeztünk és öt másik úrral együtt, akik különböző biztonsági szolgálatoktól érkeztek indultunk Kambodzsába megfigyelni a választásokat. A tervek szerint először Bangkokba mentünk, ahol két hetes képzésen vettünk részt egy Bangkoktól körülbelül 200 kilométerre levő tengerparti szállodában. Az ellátás nagyon jó volt és a környezet is igen kellemes. Számos előadást hallhattunk a különböző szakértőktől, melyek Kambodzsáról szóltak, de mi elég jártasak voltunk már ebben a dologban. Legalább kilencszáz megfigyelő érkezett a világ különböző részeiből. A legfontosabb előadások a megtervezett választások technikai lebonyolításáról szólt, melyeket nekünk kellett ellenőrizni. Külön előadások szóltak a biztonságról, melyet amerikai biztonsági tisztek tartottak. Meghallhattuk, hogy milyen aknák vannak, miután rengeteg aknamező volt Kambodzsába. Bemutatták, hogyan néznek ki azok az embermaradványok, akik ráléptek aknára, illetve, hogy milyen sok lábvesztett szerencsétlen, többnyire gyerekek élnek az országban, akiknek az volt a „szerencséjük”, hogy csak a lábukat veszítették el az aknarobbanás következtében. Igen sok aknafajtát telepítettek mindenhova, melyek egy része még az első világháborúból megmaradt, fadobozban elhelyezett robbanószerkezet volt, de

112

rengeteg maradt a második világháborúból is. Kérdeztük, hogy mit kell csinálni, ha valaki aknamezőre téved. Mondták, hogy akkor már nem sokat lehet tenni, csak imádkozni. Megtudhattuk, hogy Kambodzsában a külföldi szakértőket nem ritkán érik támadások, mely nem politikai okokból, hanem rablás szándékával történnek. Ilyenkor nem kell ellenállást tanúsítani, nyugodtan hagyjuk magunkat kirabolni, mert ez a lehetőség még mindig jobb, mintha agyonlőnének.

Az egyik biztonsági tisztnő, akiről első ránézésre nem lehetett mindjárt megállapítani, hogy nőből van, elmondta, hogy az ő szolgálatuk az égvilágon mindent megtett a mi biztonságunk érdekében, de ha netán megdöglünk, arról nem ők tehetnek, ugyanis a vörös khmerek mindenütt ott vannak. Meggyőződésem, hogy ezt a kommunikációs formát keményen oktatták nekik, mert a nevezett hölgy bátran a szemébe nézett a jelenlevőknek és igyekezett a biztonság érzetét, árasztani. A biztonságos viselkedés oktatására az amerikaiak mindig nagy hangsúlyt fektettek. Szaúdi-Arábiában, ahol általában az amerikai hadsereg rádióját hallgattuk, kellemes zene kíséretében, nyugodt hangon figyelmeztették a szövetséges hadsereg katonáit, ha bárhova mennek, mindig teljesen feltankolt kocsival induljanak el, hogy ne kelljen megállni benzinkútnál, valamint az autó mindig legyen belülről bezárva. Ha az idegen országban, szállodában kell megszállni, lehetőleg a második emelet felett kérjenek szobát. Ne villogjanak egyenruhában, ha nem muszáj. Egyébként mi is egy idő után, még a háború alatt, civilben jártunk be dolgozni, miután egy amerikai egyenruhásokat szállító buszra a palesztin fegyveresek rálőttek. Később, még ott, hallottam, hogy a merénylőket simán megfogták és lefejezték őket, nem volt semmi „cicó”. Közben hazafias, amerikai dalok szóltak és az amerikaiak mindig ügyeltek arra, hogy a csillagsávos lobogó mindenütt virítson. Számukra nem volt olyan kérdés, mint itthon, és ezért irigyeltem is őket, hogyha a nemzeti színek a korábbinál (ld. szocializmus) gyakrabban fordultak elő, mindjárt a nacionalizmus és a magyarkodás vádját hangoztatták azok, akik csak a vörös színt ismerték és a honfoglalásról is maximum csak Zsukov marsall bevonulása jutott eszükbe.

A kambodzsai választásokat megelőzően az előkészületek legalább egy évig tartottak. Igyekeztek a nagyon megritkított szerencsétlen lakosságot megszámolni, és regisztrálni a választópolgárokat. Minden választópolgár kapott egy fényképes igazolványt. Az újonnan megalakult számos párt mindegyikének valamilyen szimbóluma volt, mert a nevüket nem lett volna könnyű megjegyezni a választóknak, volt vagy húszféle, nem beszélve arról, hogy ezeknek mi a programjuk. Végül is csak két-három nagyobb párt volt az amelyik egyáltalán labdába rúgott. A választások egyfordulósak voltak. Kambodzsa tartományait a veszélyesség szempontjából, különböző színekkel jelezték. A nagyon vörös szín azt jelentette, hogy ott a vörös khmerek igen aktívak. Voltak kisebb foltok is, illetve olyan területek, amelyek a különböző tartományok határvidékén helyezkedett el. Izgatottan vártuk a diszlokáció, az elhelyezés kihirdetését, mert egyáltalán nem volt mindegy, hogy kit hova tesznek. Ez csak az utolsó este került kihirdetésre egy nagy faliújságon és mindenki kézhez vehette azokat az okmányokat, amelyek az adott területre vonatkoztak. Kiderült, hogy különböző helyekre kerülünk, mi a képviselőtársammal egy Pre Veng-nek nevezett tartományba, mely Pnom Phentől, a fővárostól keletre a vietnami határ mentén helyezkedett el. Ebben óriási szerencsénk volt, mert ebben a tartományban dolgoztak, azok a magyar rendőrök, akiket Magyarország delegált egy nemzetközi rendőri kontingensbe. Nagyon sok mindenben segítettek a későbbiek folyamán.

Az elindulás előtti napon, miután már megtudtuk, hogy hova megyünk, még egy búcsúpartit is rendeztek számunkra, ahol jelentkezni lehetett egy nemzeti énekversenyre. Képviselőtársam, akinek szép hangja volt, a nemzetbiztonságban dolgozó néhány fiatal kolléga segítségével egy magyar népdalt adott elő, bár nagyon szépen szólt, a nagyérdemű nem volt igazán fogékony az előadásra, így a győztes más lett. Mondták, hogy aki nyer, az jutalomból még részt vehet egy aknaszedő tanfolyamon.

113

Másnap reggel, egy előre beosztott terv szerint a buszok mindenkit elvittek Bangkokba a repülőtérre. A forgalom egyszerűen iszonyatos volt a városban. A legkülönbözőbb járművek sokasága csaknem lehetetlenné tette a közlekedést. Ezekből is kiemelkedtek a motorosok és a háromkerekű motoros riksák, mely utóbbiakat az egyszerűség kedvéért csak tuk-tuk-nak neveztek, mindenütt ott voltak és iszonyú bűzt árasztottak, de velük, sokkal gyorsabban lehetett közlekedni, mint bármi mással. Ezért kitalálták, hogy motoros taxik működnek, az utas kap egy bukósisakot és felül hátulra. Fantasztikus ötlet! A sok megfigyelő mindegyike kapott a reptérre való indulás előtt még egy kék ENSZ-es sapkát, melyre ráírták a misszió rövidítését: UNTAC. Felhívták a figyelmünket, hogy fel ne tegyük, mert esetleg kilőhetnek minket. Rengeteg különböző náció delegálta azt a csaknem kilencszáz megfigyelőt. Voltak közöttük igen idősek is, feketék, sárgák és mindenféle, csak UFO-k nem. Emlékszem, hogy az egyik nagydarab fekete asszonyság annyi csomagot hozott magával, hogy egyszerűen nem bírta megfogni őket és az egyiket maga előtt rugdosta végig a betonon a repülőgéphez. A szállításunkat hatalmas C131-es csapatszállító gépek végezték, ahol az ejtőernyős katonák egymással szemben, hosszú sorokban ültek bevetésre várva. A minket kísérő altiszt, a tréfa kedvéért meg is kérdezte, hogyha ugrani kell, hol vannak az ejtőernyőink. Nem értékeltük a vicceit.

Rövid repülőút után érkeztünk meg Kambodzsa fővárosába, és szerencsénkre sehol nem kellett kiugrani útközben. Nem mentünk be a fő váróterembe, hanem egy melléképületbe vittek bennünket, amely fából volt, leülni nem lehetett, csak ott ácsorogtunk és nézegettünk körbe. Nem messze tőlünk volt egy hangár, ahol vélhetően a kambodzsai légierő mindkét gépe porosodott és rozsdásodott. Volt valamilyen büfé, ahol lehetett venni üdítőket is megvettük az aktuális kambodzsai napilapot is, angol nyelven, melyben az akkori párt és ország vezető nyilatkozott, hogy ezt a választást úgyis fölényesen meg fogják nyerni. Hülyeség ez az egész.

Néhány órás ácsorgás után tartományonként összeszedték a csoportokat és minden csapata a cuccaival együtt, beülhetett 1-1 hatalmas helikopterbe. Pre Veng városába, mely a tartomány központja volt, rövid helikopterezés után érkeztünk meg és igen megörültünk, hogy magyar rendőrök várnak minket a repülőtéren. Arra, hogy ebben a maximum 20000 körüli lélekszámú városban a legalább száz megfigyelőt elszállásolják, semmilyen infrastruktúra nem állt rendelkezésre. A néhány lepusztult „szállodában” elhelyezési lehetőség nem volt, ezért különböző házaknál és iskolákban próbálták lefektetni az érkezetteket. Nekünk az volt a szerencsénk, hogy a magyar rendőrök segítettek és megengedték, hogy náluk aludjunk. A rendőr egység parancsnoka, mindent megtett, hogy semmiben ne szenvedjünk hiányt.

Másnap a megfigyelőknek gyülekeznie kellett az egyik iskolában, mely a központja volt ennek az operációnak. Itt megtudtuk, hogy ki hova kerül, mert még tovább kellett menni a járási központokba és onnét még tovább az egyes választási körzetekbe, ahol mindenkinek felügyelnie kellett 1-1 körzetet. Ebbe a járási központba, mely egy falu volt tulajdonképpen, másnap az egyik rendőr vitt el és a mindössze 40 kilométeres utat bő két óra hossza alatt sikerült megtenni azon a töltésen, amely lehet, hogy korábban út volt.

A faluban, ahova mentünk, egy kis szögesdróttal elkerített tábor volt a szálláshelyünk. A tábor vezetője egy pakisztáni úr volt, aki mindent tudott a választásokról. A tábor melletti kőépületben egy indiai (szikh) zászlóalj állomásozott, akik az ENSZ színeit jelképezve, kék turbánt viseltek. Az épületben levő mellékhelyiséget és zuhanyozót a mi táborunk lakói használhatták. A táborban volt néhány lakókonténer, egy mellékhelyiséget és zuhanyozót tartalmazó konténer, valamint néhány sátor is. Az egyik nagyobb fa alatt levő sátort kiválasztottam, mivel az összes többi hely foglalt volt már, de ez nagyon kellemesnek bizonyult. A kis tábornak külön víztartálya volt a mosdáshoz és egy generátor is működött, így volt áramunk. Már az első nap be akartak hozzánk dobni egy kézigránátot, üdvözlésül, miután az én területem a nagyon piros övezetbe tartozott, de a katonák megfogták a

114

delikvenst. Valahogy az első nap, amikor megérkeztem, a pakisztáni táborvezetővel folytatott beszélgetést követően az a téves hiedelem alakult ki bennem, hogy a konyha konténerben levő hűtőszekrényben időnként vannak palackos italok, amelyeket meg lehet inni. Később kiderült, hogy csak olyan italok voltak, amelyeket mindenki magának vásárolt, de én, mivel csak utólag tudtam meg hogy így áll a helyzet, egy darabig gond nélkül megittam másokét, amelyért most is szégyellem magam, ha eszembe jut. Még az indulásunk előtt mindenki kapott egy nagydoboz lefóliázott, az amerikai hadseregben rendszeresített ételcsomagot, melyet én már Szaúdi Arábiában is megismertem, valamint egy nagydoboz, ivóvizet tartalmazó csomagot és mielőtt kimentünk volna a terepre, acélsisakot és golyóálló mellényt kaptunk, valamint egy vékony hálózsákot. A vastag, barna fóliában megkapott ételcsomagban, melyet hűtés nélkül évekig el lehetett tartani, tulajdonképpen minden volt, a fogpiszkálótól a coca-kóla porig. Zacskónként legalább kétezer kalóriát tartalmazott és körülbelül tízféle menü volt. Nekem ízlett ez az ennivaló, mások húzták az orrukat. A rendőröktől kaptam egy hazai kemping ágyat, így a sátorbeli szállásom igazán kényelmes volt, senkivel nem kellett megosztanom, kivéve egy egeret, amit hiába üldöztem a hátralévő napokban. Szálláshelyem a fa alatt, körülbelül 10 kilométerre volt a vietnami határtól és az igen piros zónába tartozott. A sátramba sikerült bevezetni a villanyt és szert tettem egy álló ventillátorra is, így igazán semmi okom nem volt a panaszra. A mellékhelyiség konténerhez vezető út mindössze tíz méter volt, de esténként, amikor a táborunk ki volt világítva, hatalmas rovarfelhőkön kellett áttörni magunkat, amelyek legnagyobb részét hatalmas tücskök képezték. Ezek a tücskök itthon kis fekete, aranyos, ciripelő rovarok, de ott akkor hatalmas tömegben repülő, nagyra nőtt, vöröses-barna színű jószágok voltak, amelyek még az ember szemébe, szájába is berepültek Legalább három centis törzsük volt és egyetlen előnyüknek az bizonyult, hogy a helyiek gond nélkül, akár nyersen is, megették őket. Reggel, amikor világosodott 6 óra körül, a környezetünkben levő lakóépületekből elősereglett falusiak, kis botokkal turkálták a földet, eleinte nem tudtam miért, de később rájöttem, hogy ezek a tücskök éjszakára a fölben levő apró üregekben bújnak meg és onnét igyekeztek az emberek előkotornia reggelire valót. Ha sikerült 1-1 nagyobb példányt találni, igen megörültek neki. Egyébként mindig hangos gyerekcsapat vette körül a tábort, akik a kerítésbe csimpaszkodva figyelték a sok furcsa külföldit. Különösen tetszett nekik a namíbiai hölgy, aki ha megjelent, mindig hangos ováció fogadta. Az igazat megvallva el sem tudtam elképzelni, hogyan tud egyáltalán beférni a szűk zuhanyfülkébe.

Viszonylag hamar rájöttem hogyha még sötétben, a reggeli világosság előtt, átmegyek a szikheknél levő mosdóba, az sokkal jobb. Ekkor még senki nem kel fel, és nyugodtan locsolhatom magamat a tisztálkodásra szolgáló slaggal. Minden reggel fogtam egy elemlámpát és mielőtt még a tábor felébredt volna, már végeztem a mosdással. Napközben igen meleg, fülledt volt a levegő és éjszakánként hatalmas dörgés, villámlás felhőszakadás érkezett. A dörgéstől és az eső zajától nem mindig lehetett aludni, illetve a meleg párás éjszakában, csak verejtékezni lehetett, aludni nem nagyon. Volt velem egy kicsi, de igen jó rádió, amelyet még Szaúdi – Arábiában vettem és hajnalonként hallgattam az akkor még működő Szabad Európát. Ebből értesültem, hogy mi történik a nagyvilágban, illetve itthon. Ennek a rádiónak a hallgatása különben már kora gyermekkoromban is izgalmas dolog volt, amikor nagyszüleimnél szert tettünk egy „világvevő” készülékre és esténként a család összeült, hogy a recsegő, folyamatosan zavart adásból megtudjuk, hogyan is néz ki a szocializmus valójában, mivel sem az akkori rádióadásokból, sem az újságokból ezt nem lehetett tudni. Az én feladatom az volt, hogy amikor a nagyok hallgatták az adást, nekem körbe kellett járnom az épületet, hogy véletlenül nem hallgatózik-e valaki az ablak alatt, de szerencsére ilyennel nem találkoztam.

A táborhelyet elfoglaló csapat létszáma tíz fő lehetett és mindenki felelős volt egy választási körzetért. Itt is mindenféle náció dolgozott, volt két ausztrál, egy malaysiai, japán,

115

thaiföldi, német és volt még egy borzasztóan kövér nő Namíbiából, akinek a csodájára jártak mindenütt, ahol megálltunk, vagy látták a hölgyet. Állandóan egy csodáló csapat vette körül, de ez cseppet sem zavarta, nagyon vidáman reagált a bámulásra. Testsúlyából kitellett volna több kambodzsai is. A választást megelőzően néhány próbát tartottunk, hogy mindenki begyakorolja, mi a teendőket.

A falu, ahol voltunk, több, elég elhanyagolt, lábakon álló faházból állt, és ha nem közlekedtek volna motorok, vagy autók a földutakon, nyugodtan lehetett volna mondani, hogy a tizennyolcadik században vagyunk. A disznó és a bivaly volt itt a két legfontosabb háziállat. A disznó igen okos jószág volt, mert kiengedték reggel, visszatért este és útközben még evett is. Hogy mit, azt senki nem tudta, de ha „véletlenül” valaki megfogta a más disznaját abból komoly nézeteltérés támadt, még vér is folyt. Az egyes falvak, ahogy ott hallottuk és szerencsére ez nem ilyen volt, éjszakára aknazárat telepítettek maguk köré, tehát ha valaki későn érkezett haza, simán felrobbant. Természetesen volt egy – két téglaépület is, elsősorban iskolák, de villany az nem.

Az érkezésem utáni napon, a többiekhez hasonlóan, megtekintettem a választási körzetemet. Ez körülbelül félórányi út volt autóval, úttalan utakon keresztül. A választókörzet egy iskolaépület volt, ami három helyiségből állt. Mindegyik szobában ott ült a választási „bizottság” és az egyik falusi tanító volt a szavazókörzet vezetője. Volt egy fordítósom is, akinek az lett volna a dolga, hogy angolról khmer nyelvre fordítsa, amit mondok, de hamar kiderült, hogy húsz szónál nem tud többet és azokat is rosszul, így már első nap kértem, hogy valaki mást küldjenek. A szavazókörzet barátságos vezetője még ennyit sem tudott, nem az ő hibája, és ahogy később megtudtam, khmer irodalmat tanított a helyi iskolában. Szerencsétlen megúszta a mészárlást, amelyet a vörös khmerek rendeztek. A lakosságnál rengeteg fegyver volt, ahogy ott hallottuk, még a gyermekek zsebében is ott lapult 1-2 kézigránát a rend kedvéért. A nézeteltérések megbeszélése általában Kalasnyikovval történt. Még a tartományban való érkezésünkkor hallottuk a magyar rendőrök parancsnokától, hogy bulgár rendőrök vacsoráztak együtt khmer kollégáikkal, és valamin összevitatkoztak. A khmerek hazamentek, és már Kalasnyikovokkal tértek vissza, majd a három bulgárt gond nélkül lelőtték és mentek haza, mint aki jól végezte a dolgát. Az élet arrafelé, ilyen egyszerű volt és a problémásnak látszó ügyeket hamar elrendezték. Néha, ha a problémás „eset” már otthon volt, ezt is ott hallottam, odamentek a házhoz, és a lábakon álló ház alá menve, beleeresztettek 1-2 sorozatot a vékony lécekből, a szellőzés miatt ritkán letett padlóba alulról. Ez az eljárás igen hatékonynak bizonyult.

A választási bizottság minden tagjának meg volt a maga feladata. Az elsőnek, hogy megnézze a szavazásra jogosult azonosító kártyáját, a másiknak a delikvens jobb kezének középső ujját ultraviola lámpa alá kellett helyezni, hogy nem mutat-e festéknyomokat, tehát hogy nem szavazott-e korábban már és ha nem, ezt a körmét be kellett kenni ilyen festékkel. A következő odaadta neki a választási ívet, ahol a pártok nevei és a szimbólumai voltak feltüntetve, majd elvezették a szavazót a fülkébe, ahol meg kellett jelölni, hogy a sok közül melyiket választja.

A következő három napban zajlottak a választások. Beosztottak mellém egy fegyvertelen marokkói rendőrt, akinek az lett volna a dolga, hogy egy fémdetektorral megvizsgálja a választókat, mielőtt bemennek a szavazóhelyiségbe. Reggel nyolc óra körül értünk az iskolához és döbbenetes látvány fogadott. Az iskola körül legalább kétezer ember ült a földön, néma csendben. Szemlátomást ők is izgultak, hogy mi lesz a választásokkal. A szavazókörzet vezetője elmagyarázta még egyszer mindenkinek, hogy mi a feladata, majd felszólította a szavazókat, hogy egyenként fáradjanak a szavazóhelyiségekhez és álljanak sorba. Ilyen fogalom, hogy sorbaállás, nem volt arrafelé ismeretes. A legalább kétezer ember csaknem egyszerre rohamozta meg a három helyiséget, és egymást tolták be az ajtókon. A biztonsági rendőr, a fémdetektorával együtt hamarosan valahol a tömeg közepén találta

116

magát, mert egyszerűen elsodorták. Voltak más biztonságiak is, akiket a helyiekből szerveztek, de ők sem tudták a tömeget jobb belátásra bírni. Az egyik helyiség ajtajába odaálltam a kilencven kilómmal és ezt azért respektálták, így egyszerre csak egy tudott bejönni, de a másik két helyiség hamarosan megszűnt működni, mert tele lett emberekkel. Amíg az egyik helyiségből a másikba átküzdöttem magam, tele lettem kék foltokkal, mert mindenki meg akart fogni, mivel ilyet még nem láttak. Szóltam a főnök úrnak, hogyha ez így folyik tovább, a választást felfüggesztem, ehhez jogom volt. Megijedt ettől a szándéktól és néhány rendfenntartó közeget összeszedve, kiszorították a választókat a másik két helyiségből. Ezt követően csak abból adódott probléma, hogy azok, akik leszavaztak, nem tudtak a tömeg miatt kimenni, ezért az ablakokon keresztül távoztak. Akik kint voltak és meglátták, hogy az ablakokon keresztül is lehet közlekedni, hamarosan megpróbáltak ugyanott bejönni. Ismét szóltam a főnöknek, fenyegetve a választások azonnali megszüntetésével, így megint rend lett. A tömeg nagyobbik része kora délutánra leadta szavazatát, így tarthattunk egy kis szünetet. A nagyfőnök barátságosan invitált, hogy „go nyam-nyam”, ami azt jelentette, hogy menjek vele enni, de inkább az amerikai hadsereg ellátmányából bontottam fel egyet és ittam utána egy kávét, amit korábban elkészítettem magamnak egy termoszban. Emlékeztem még arra, hogy Nigériában az egyik indiai kolléga azt mondta, hogy ilyen munkákra mindig kell egy „good thermos flask”, tehát egy jó termosz. A következő napon már nem volt ilyen nagy tömeg, mivel csak az első nap volt igen érdekes a helyiek számára. Esténként magunkkal hoztuk az urnákat, melyeket le kellett zárni és lepecsételni. Az egyik nap egy élelmes árus hozott magával egy levágott kecskét, amelyet felakasztott az egyik faágra és a választópolgárok vehettek maguknak húst az alkalmi boltostól. A kambodzsai pénzt reálnak hívták és mivel igen értéktelen volt, már nem emlékszem hány ezer reál volt egy dollár.

A japán kollégánk állandóan figyelte a japán rádió adását és tőle, valamint a táborparancsnoktól hallottuk, hogy a környékünkön vörös khmer aktivitás van. Harmadnap már katonai kísérettel mentünk a választókörzetbe. Az engem szállító terepjáró tetején is gumipapucsos katonák ültek, állig felfegyverkezve, oldalukon gránátvetőkkel. Nem igazán örültem volna, ha valamelyik véletlenül felrobban, de végül megúsztuk a dolgot. A választások sikeres befejezésével mindenki nagyon boldog volt. Erős katonai kísérettel érkezett vissza mindegyikünk a táborba és másnap visszatértünk a tartományi székhelyre, Pre Veng-be, ahol a szavazatok számlálása folyt. Megint a magyar rendőrök pártfogoltak minket. A város jellegzetes kis ázsiai lakóépületekből állt. A főutcán téglaházak emelkedtek, éppen úgy mint Laoszban, ahol a földszinten valamilyen üzlethelyiség volt és az emeleten a lakások. A rendőrség központi épületéből még telefaxot is tudtam hazaküldeni és telefonálni is sikerült. A tömegközlekedés a kis városban általában motoros riksákkal és lovas kocsikkal történt. Olyan kis termetű lovakat, amelyek nem hasonlítottak apóni lvakhoz , még nem láttam. A motoros riksák igen jópofa szerkezetek voltak és komoly találékonyságra vallottak. Egy hosszú, általában nagy gumikerekekre szerelt kocsi elejéből kinyúló két rúd közé helyezték el a vontató motorkerékpárt, mely mögé, a kocsira, nagyon sokan felültek, és sok árút tudtak rakni. Ez a fakocsi, a két gumikeréken, mely többnyire szintén motorkerekek voltak, jól ki volt egyensúlyozva, és jól tudott manőverezni a járhatatlan utakon is.

A szavazatok számlálására háromfős számláló bizottságokat alakítottak és én a már említett japán kollégával, illetve egy thaiföldi hölggyel kerültem egy csapatba. Folyamatos munkarendben dolgoztunk, hat órás váltásokban, hogy a sok százezer szavazatot meg tudjuk számolni. Minden háromfős csapatnak kellett választani egy csoportvezetőt, így a japán úr és a thaiföldi hölgy, egy ellenszavazattal, megszavazott engem. Már a harmadik napja tartott a számlálás, éjjel nappal, amikor hajnali 4 óra körül, a japán kollégától, aki változatlanul, folyamatosan hallgatta a japán rádió adását, arról értesültünk, hogy a párt első embere nyilatkozott a kambodzsai rádióban és azt mondta, hogy választási csalások történtek.

117

Különösen azt a tartományt emelte ki, ahol mi dolgoztunk. Féltünk attól, hogy valamilyen atrocitások érnek minket, hogy elég ok legyen a választások megsemmisítésére, ezért szóltunk az ott dolgozó UNTAC főnököknek, hogy mi várható, akik már szintén tudtak erről és rendesen meg voltak ijedve. Szóltak az UNTAC katonai parancsnoknak, aki riadoztatott valamilyen indiai zászlóaljat. Ezek aknavető állásokat kezdtek kiépíteni a számlálásnak helyt adó vásárcsarnok köré, illetve géppuskákat hoztak és vártuk a fejleményeket. Reggelre ugyanis kiderült, hogy a volt királypárti erők, akiket Szihanuk fia vezetett, nyerték meg a választásokat. Ez mélységesen megdöbbentette a khmer elvtársakat, és azt hiszem a Szihanuk pártiakat is. A gond alapvetően az volt, hogy a Vietnam által támogatott rendszer híveinél voltak a fegyverek és minden posztot gyakorlatilag ők foglaltak el. Az államelnöki tisztet ellátó korábbi kambodzsai király, Szihanuk, végül nem hirdetett győztest, nagy bölcsen, mivel ha kihirdette volna a választások végeredményét, azonnal kitört volna a polgárháború. Így azt mondták, mindenki győzött. A választásokat megnyerő párt első embere lett a kommunista pártvezér helyettese és az élet ment tovább, bár később számos fegyveres konfliktus zajlott még le. Nem mindenki akarta tudomásul venni, hogy a választási győzelem ellenére még mindig a korábbi elvtársak vezetik az országot. Ha valaki netán valamilyen hasonlóságot vél észrevenni a kommunizmus hazai története és a kambodzsai választások között, az nem a véletlen műve. Azt hiszem a lehetőségekhez képest mégis csak a legbékésebb megoldást választották.

A szavazatok számlálását követően volt még néhány napunk arra, hogy körülnézzünk. Az egyik rendőr, akinek dolga volt a Phnom Penh-i magyar nagykövetségen, elvitt magával. Az utunk igen érdekes volt. A rengeteg gödörrel „ékesített” lepusztult aszfalt úton igen nagy volt a forgalom, mindig rettegni kellett, nehogy valamilyen baleset történjen. A már említett, és púposan megrakott motoros riksák, amelyek nem ritkán 8-10 embert is szállítottak a hozzátartozó csomagokkal együtt, igen megnehezítették a közlekedést. Phnom Pehn-ben meglátogattuk a magyar nagykövetséget és elmentünk a piacra. Itt is minden volt. A piac csarnok bejárata előtt sült tücsköket árultak. Bent nyüzsgött az élet. A kint tartózkodó kollégák javasolták, hogy mivel itt olcsó, célszerű aranyat és köves ékszereket venni, elsősorban rubintot, melyet Kambodzsában bányásznak. Így is történt. A Phnom Pehn – i utcán találkoztam azzal a fiatal diplomatával, Lacikával, akit még Vientianéban megismertem és aki a télapó szerepét alakította, amikor a követségre vittem első alkalommal a gyerekeket. Kicsi a világ. Az ott állomásozó rendőrökkel még volt egy utolsó kedélyes vacsoránk, ahol megköszöntük nekik a segítséget és a nagy orosz helikopterrel visszatértünk Phnom Pehn – be, majd a már megismert szállítórepülőkkel vissza Bangkokba, ahol találkoztunk a többi kollégával is. Nagyon megörültünk egymásnak és az hiszem rendesen beittunk. Képviselőtársammal hivatalosak voltunka magyar nagykövetség fogadására, illetve másnap, a Thaiföldi parlament egyik elnökhelyettese fogadott minket. Mivel a Kambodzsai szavazás megfigyeléséhez nem gondoltam, hogy öltönyre lesz szükségem, ezért nem is hoztam magammal. Ebből a szempontból a nők mindig előnyösebb helyzetben vannak, mert az ők rendesebb ruhadarabjai kis helyen is elférnek. Elindultam tehát Bangkokban körbejárni a nagyobb áruházakat, amelyeket felleltem, de az eladólányok, amikor megnézték, hogy nekem milyen méretű öltönyre lenne szükségem, majd megszakadtak a röhögéstől. Nem voltam nagyon vidám, amikor visszaértem a szállodába. Ott nézegettem az üzleteket és véletlenül betévedtem egy szabóműhelybe, ahol azt mondták, hogy száz dollárért délután hatra készen lesz egy öltöny a számomra. Kiválasztottam a szövetet, amiről úgy gondoltam, hogy jó lesz, levették a méretet és a ruha este hatra készen lett. Így nem kellett szégyenkeznem a követségi fogadáson, illetve másnap, amikor látogatást tehettünk a thai parlamentet. Szerettünk volna néhány fényképet készíteni, de nem engedték, helyette ők csináltak néhány felvételt azzal, hogy majd utánunk küldik a képeket, melyek máig sem érkeztek meg.

118

Bangkokban még két napot töltöttünk. Az egész kiküldetés hat hétig tartott és eseménytelenül tértünk haza, melyet már nagyon vártunk.

A frissen esett esőtől nedves föld és a burjánzó növények illata töltötte be a levegőt, ahogyan a keskeny ösvényen, mely a lakóhelyünktől a kórház kertjén keresztül a kórtermekhez vezetett, igyekeztem a betegekhez. A vörös, laterites sáros ösvényen, melyet mindkét oldalon magas fű övezett, vigyázni kellett, nehogy az ember kígyóra lépjen, vagy skorpió kerüljön az útjába, jóllehet ezek a skorpiók nem voltak halálosak felnőtt emberre, csak nagyon fájdalmas volt a csípésük, de egy fekete mambával, vagy viperával való találkozás kimenetele, enyhén szólva is, kétesélyes. Az ösvény a kórházi hullaház mellett vezetett el, mely csaknem mindig zsúfolt volt, természetesen hűtés nem állt rendelkezésre. Ahogyan közeledtem a kórtermek felé és feltűntek a szolgálatban levő nővérek, akik többnyire férfiak voltak, köztük a tetovált arcú főnővérem, Paul, aki éppen nagyon szerelmes volt, mert a következő feleségének udvarolt, hirtelen eltűnt minden és az idillinek látszó képet, az ébredést sürgető vekker hangja szakította meg. Már megint ott jártam…………….

119