45

Ács Pál (1954) irodalomtörténész,az MTA Irodalomtudományi Inté-zetének tudományos tanácsadó-ja, kutatási területe a 16–17. szá-zadi irodalom- és mûvelõdéstör-ténet.

A ráismerésSophoklés Élektrája Bornemisza Péter

színpadán

Ács Pál

Hiszed-é, ha mondom, hogy ezerötszázba már Pesten Sofoklésnek tragédiáját,mely magyarra Bornemisza Péter deák által fordíttatott, játszották? Elhiheted,mert a munka nyomtatásba megvan nálam” – írta Bessenyei György

1779-ben, A Holmi címû esszégyûjteményében. Az Electrát, az elsõ, teljes szövegébenfennmaradt magyar drámát – melyet 450 éve, 1558-ban nyomtattak ki Bécsben – ahoni felvilágosodás vezéralakja fedezte fel az irodalomtörténet számára, és azon módmeg is bírálta: „Ha Bornemisza Péter velünk tanácskozhatott volna, adhattunk volnatalán néki a mai magyarságból valamit” – mondta Bessenyei. Bornemiszánál a követ-kezõképpen olvasta Aegistus monológját:

„Mert ím egész Görögországot Agamemnonnak mind feleségével egyetembe bí-rom, gazdag urak, nagy fejedelmek, hatalmas királok hozzám hallgatnak, erõsvárakkal, kéncses várasokkal nagy bûséges vagyok.”

Ám ez nem tetszett neki, ezért versbe szedve tüstént át is fogalmazta, korának „klasszi-kus” ízlése szerint:

„

Bessenyei György az Electráról

43

Agamemnon ágyát, feleségét bírom.Hazája törvényét hatalmammal írom –Melynek fõrendjei jármomat felvették,S kevély rangjaikat lábamhoz letették […]

Noha Bessenyei György felfedezése az utána következõ száz-negyven évben szinte feledésbe merült, és a kezében forgott kö-tet is elkallódott, A Holmiban õ mégis azt a kritikai konszenzustfogalmazta meg Bornemisza Electrájáról, amely késõbb, a mû1923-as újbóli felbukkanása után kialakult. Bessenyei nagyraértékelte a tényt, hogy Bornemisza az ókori görög irodalomegyik legkiválóbb drámai alkotását magyarította, kiemelve aztis, hogy a darabot színre vitték, jóllehet ez nem Pesten történt,miként õ gondolta, hanem Bécsben. Másfelõl roppant régies-nek és szegényesnek, a nagy görög klasszikushoz némiképpméltatlannak érezte Bornemisza „régi magyarságát”, ezért isvállalkozott részleges „kijavítására”.

A 20. századi Bornemisza-elemzõk voltaképpen a Besse-nyei által kijelölt úton haladtak tovább. Köztudomású, hogyBornemisza Electráját Móricz Zsigmond Nyugat-beli tanulmá-nya emelte a magyar irodalom kiemelkedõ alkotásainak sorába– éppen eredetisége, Sophokléstõl való markáns különbözõsé-ge, darabos, ám zamatos, egyéni nyelvezete miatt. Tegyük hoz-zá: 1931-ben Móricz Magyar Elektra címmel átdolgozta, „fel-újította” a darabot. Az elsõ Bornemiszáról szóló irodalomtörté-

neti monográfia szerzõje, Nemeskürty István igyekezett szám-ba venni és rendszerezni a magyar Electra és görög forrása köz-ti tartalmi, szerkezeti különbségeket. Megállapította, hogy a 16.századi színmû Sophoklés ügyes aktualizálása a humanizmusés reformáció szellemében. A monográfus számára egyértelmûvolt, hogy Bornemisza irodalmi törekvései Katona József Bánkbánját elõlegezik, a dráma központi problémája nemzeti ügy: azsarnok királynõ megölése. Nemeskürty részletesen elemezteBornemisza újításait. A zömükben a dráma elején és végén ol-vasható szövegek hordozzák, úgymond, az aktuális mondani-valót, de azért „a sophoklési szövegekbõl is kibbukkan […] a16. század”.

Nemeskürty elemzésének szembeötlõ hiányosságai arrakésztették a klasszika-filológus Borzsák Istvánt, hogy Az antik-vitás 16. századi képe címû könyvében tüzetesen összevesseBornemisza fordítását Sophoklésszel, hiszen világossá váltszámára, hogy „Nemeskürty eredetijének szerzõje nem Soph-oklés, hanem Devecseri Gábor”. Az összehasonlító szöveg-elemzés végsõ következtetései érthetõ módon még tovább erõ-sítették a magyar feldolgozás és az eredeti közti kontrasztot, hi-szen, mint Borzsák írja, „Sophoklés kifinomult mûvészi nyelveutánozhatatlanul hajlékony, árnyalt és tömör” – és ezzel Bor-nemisza Péter nemigen kelhetett versenyre.

Borzsák sikerrel határozta meg a magyar Electra szövegfor-rását is, ám a fordítást alapvetõen befolyásoló egykorú szellemimozgalmak kérdéskörét csak a legújabb idõkben sikerült meg-nyugtatóan tisztázni. Ritoókné Szalay Ágnes MelanchthonSophoklés-stúdiumáról szóló tanulmánya – Borzsák elõfelte-vései nyomán – bebizonyította, hogy Bornemisza drámájánakigen gazdag magyar és latin paratextusaiban (címlap, illusztrá-ciók, ajánlás, elõszó, summák, hálaadás és intés, utószó, kísérõepigrammák stb.) szövegszerûen fellelhetõk a Phillipp Me-lanchthon Sophoklés-kollégiumán elhangzott alapvetõ tanítá-sok. Tudvalevõ, hogy Melanchthon – aki Bornemisza bécsi gö-rögtanárát, Georg Tannert (és a késõbbiekben magát Borne-miszát) is oktatta Wittenbergben – pártfogolta és inspiráltaSophoklés, Euripidés és Terentius darabjainak színpadi feldol-gozásait, és a reformáció szellemében értelmezte, aktualizáltaezeket, folytatva és kiteljesítve az interpretatio Christiana régihermeneutikai gyakorlatát. Köztudomású, hogy a melanchtho-niánus Tanner adta Bornemisza kezébe Sophoklést, és az õelemzései indították arra a bécsi magyar deákot, hogy a refor-máció fellegvárából kisugárzott szellemben fordítsa le azÉlektrát. Érdemes megjegyezni, hogy az egyetlen példány,amelyet Bornemisza könyvébõl ismerünk, Georg Tanneré volt.

A Bornemisza-filológia új eredményei elõsegítik a prédiká-tor-író gondolkodásmódjának megértését, egyszersmind jól il-leszkednek Bessenyei György egykori megfigyeléseihez. Arraa következtetésre vezetnek, hogy Bornemisza elsõdlegesennem az antik auktor szövegét, hanem Melanchthon tanításaitközvetítette „nemes tanuló barátainak”, akiknek kérésére a drá-mát megírta és megrendezte. „Olvastad a dolgokat, nem szük-ség hát, hogy a különbségekrõl többet írjak” – így zárja Bor-nemiszáról szóló esszéjét Bessenyei. Sapienti sat. Bornemiszadrámája nem felel meg semmilyen klasszikus ideálnak.

Vajon igaz-e ez? Az eddig felvázolt nézõpontból tekintvekétségtelenül igaz. A különbségek valóban nagyon szembeöt-lõk. Aegistus és Clytemnestra egy feslett életû magyar fõúri párjelmezében pózol. Az elvtelen köpönyegforgató, haszonlesõ

46

Tanulmányok

Bornemisza Electrájának címlapja

44

47

A ráismerés

„királszolgája” Parasitus Bornemisza„teremtménye”. Az antik kar néma sze-replõk, „leányasszonyok” csoportjakéntvan jelen a színpadon, a karvezetõ, egyChorus nevû „vénasszony” szolgálóváalakul. Orestés Mestere leginkább pro-testáns prédikátorra hasonlít örökösmoralizálásával. Mindezek nem illenekSophoklés tragédiájába. A „Nehéz azbékának az dér”; avagy „Vesztegj csak,kurvanõ leánya”; „Vesztegj, nagy kabo-la” jellegû tõrõlmetszett magyar köz-mondások és kiszólások sem antikcsengésûek. Ezek mind a Bornemisza-szakirodalom közhelyei.

Más perspektívából viszont azt ész-lelhetjük, hogy mégiscsak Sophokléshû fordítása ez a szöveg. Nemeskürtyészrevétele – és ebben Borzsákkalszemben is igaza van –, hogy ha „magáta tragédiát a görög eredetivel egybevet-jük, azt láthatjuk, hogy BornemiszaSophoklés mûvét teljes egészében át-vette, s az átdolgozás voltaképpen kibõ-vítés”. Azt viszont Borzsáknak sikerültbebizonyítania a teljes korábbi szakirodalom ellenében, hogyBornemisza Péter a görög eredetibõl, és nem valamely latinadaptációból dolgozott – természetesen görögprofesszorának,Georg Tannernek irányításával.

A dráma ajánlásában maga a szerzõ is világosan tisztázzaSophoklés eredeti tragédiájához való viszonyát: „Választámazért az bölcs Sophocles Tragödiáját, melyet Electrának hínak.Mely Sophoclest, értem tudós emberek könyvébõl, hogy azrégi bölcs görögök között jelesb ritkán volt volna, kinek min-den írása csudálatos és minden tudósok között nagy kedves.Mert noha pogán nemzet volt, de mindazonáltal oly eszesenminden dolgába cselekedett, hogy az községnek elõmenetelirelenne. Azért ez játék is (kit az bölcs jámbor gondolt és szerzett,én pedig csak magyarul fordítottam jobb részébe, jóllehet az já-téknak szebb voltáért sokat hozzáadtam és más módon rendel-tem, kit mindazonáltal neki tulajdonítok, mert az õ akaratját kö-vettem) oly bölcsességgel vagyon õtûle, kibõl nemcsak pogán,de minden jámbor keresztyén is örökkévaló példát vehet”.

Ez a szerzõi megnyilatkozás segíthet pontosabban látni amagyar Electra allegorikus értelmezésének egész problemati-káját. Gyakran olvashatjuk ugyanis, hogy Bornemisza keresz-tény drámává, reformációs színmûvé, nemzeti tragédiává ala-kítja át az Élektrát. Sokszor megállapítják azt is, hogy a mû aparáznaság és a gyilkosság bûnének isteni megtorlásáról, azsarnokok bukásáról, az isteni igazság gyõzelmérõl „szól” – sily módon nem is Electra alakja áll a középpontban, hanem –kinek-kinek az ízlése és elképzelése szerint – Aegistus, Cly-temnestra, Orestes vagy éppen Chrysothemis.

Bornemisza mûvében nem ez történik. Õ Sophoklés tragédi-áját nem azért választotta ki, hogy kiforgassa azt eredeti tartal-mából, ellenkezõleg, azért, hogy közvetítse, feltárja, és a játéksorán kibontsa a benne rejlõ mélyebb jelentésrétegeket. Más-képpen fogalmazva: itt a hipertextus nem írja fölül a textust,csak körülöleli és értelmezi. Nem véletlen, hogy a drámába be-

illesztett szövegbõvítmények leginkább a mû elején és végén ta-lálhatók. Amikor a szerzõ ezeket a saját invenciójából valótoldalékokat „az játéknak szebb voltáért” hozzáillesztette Soph-oklés tragédiájához, épp hogy nem a mû esztétikai hatását igye-kezett növelni, hanem oktatni akart általuk, hiszen a „szép” szóebben a 16. századi kontextusban nem mai jelentésében áll, ha-nem annyit tesz: ‘hasznos’, ‘tanulságos’, vagyis: ‘jó’. A dráma-szöveg Bornemisza-féle kiegészítése tehát szoros kapcsolatbanáll a protestáns paratextusokkal, míg maga a sophoklési mag lé-nyegileg érintetlen marad. Bornemisza a reformáció hermeneu-tikai elvei szerint mély tisztelettel fordult a mûvek szó szerintialapjelentéséhez – jelen esetben Sophoklés görög eredetijéhez–, és csak ezen keresztül engedte érvényesülni, lépésrõl lépésrehaladva, a morális és misztikus jelentéssíkokat. Ez a szemlélettette lehetõvé számára, hogy – szellemes és szép megfogalma-zással – a játékba bevezetett újításokat is Sophoklésnek tulajdo-nítsa. A mû egészének „rendelése”, kidolgozása az eredeti cse-lekmény menetére irányítja a figyelmet. Vagyis a magyar Elect-ra Bornemisza szándéka szerint nem parafrázis, nem isparabola, hanem a legnemesebb értelemben vett imitáció. Erreutalt az író akkor, amikor azt hangsúlyozta, hogy õ mindenbenSophoklés akaratát követte.

A tragédia középpontjában tehát Electra, a meggyilkolt „Aga-memnon királ leánya” áll. Az õ sötéten lobogó érzelmei – gyûlöletés szeretet, szenvedély és szenvedés – töltik be a dráma terét ésidejét, minden más szándék és akarat az õ szándékával és akaratá-val találkozik, és csakis a vele folytatott dialógusban képes meg-nyilatkozni. Húsz évvel az után, hogy a trójai háborúból hazatérõapját anyja, Clytemnestra, és annak szeretõje, Aegistus orvul meg-ölte, õt egyre csak a vérbosszú vágya hajtja és élteti:

Ó, szívem atyám, ó atyám, Agamemnon királ, mely hí-res-neves, mely gazdag, mely hatalmas királ valál te! Óatyám, én édes atyám, mint veszél te két förtelmes, hitván

Orestés és Élektra, Menelaos munkája. Kr. u. 1. század(Róma, Palazzo Altemps, forrás: Wikimedia)

45

lator miatt! Jaj, jaj, én is mint veszek! […] Ó, ki keserû azén atyám halála! […] Ó, ki keserves életem vagyon ne-kem! […] Ó, megfojt, megfojt ez engemet, hogy az énatyámnak tiszta ágyát undok ember megförtõzi. […] Vajhvesztené Isten azt, azki engem ily keserûségembe nemszán! (1. felvonás, 5. jelenet)

A kissé átszerkesztett prologosban Electra jajkiáltása hallat-szik. Siratja apját, és siratja önmagát. Ez a panaszhang a tragé-dia alapszólama, mely az összes többi szólam felett uralkodik.A kérlelhetetlen, minden belátást és megfontolást elutasító nõa-lak teljességében Sophoklés alkotása, érzelmeit tekintve Bor-nemisza alig változtat rajta. Élektra abszolút morális fölénye –amit a magyar változat specifikumaként tartanak számon – kö-vetkezetesen érvényesül a görög eredetiben is. Aigisthos ésKlytaimnéstra Sophoklésnál nem csupán gyilkosok, hanem„vérparáznák” is:

És azt is látom, áldozatot hogyan locsolA tûzhely mellett, hol megölte egykor õt;És végül azt, mi vétkeiknek legalja már,Apám ágyában hálni a gyilkost magátNyomorult anyámmal, hogyha még nevezhetemAnyámnak azt, ki avval összefekhetik,A förtelemmel vakmerõen együtt élS a bosszuló Erínysektõl nem remeg…

(Devecseri Gábor fordítása, 269–276. sor)

A Bornemisza-féle magyar változatból persze hiányzik az an-tik tragédia „igazi” szelleme, hiányzik az a földalatti istenvilág,amelyre a bosszúszomjas Élektra következetesen hivatkozik,megmarad viszont a vallásos elragadtatás – Kerényi Károllyalszólva „megragadottság” –, amely a görög hõsnõ pátoszát ala-kítja. Noha ez a mélyen átélt pietas Bornemiszánál nem az ár-nyak közt lakó Diké törvényét képviseli, mégis ahhoz hasonló,föld alá kényszerült, elnyomott, s onnan lávaként feltörõ erõ.Ezzel az erõvel a tragédia protestáns érzelmû hallgatósága nyil-vánvalóan szívesen azonosult.

A darab cselekménye a hõsnõnek a többi szereplõvel folyta-tott dialógusaiban bontakozik ki. Ezek a párbeszédek, a dráma„nagyjelenetei”, maradéktalanul megtalálhatók Bornemisza át-ültetésében. Ezekben jutnak érvényre Élektra legfontosabb ér-zelmei: a gyilkosok engesztelhetetlen gyûlölete, Orestés ki-mondhatatlan szeretete, és – két véglet közt egy harmadik érzés– a megalkuvó Khrysothemis iránti szánalommal vegyes meg-vetése. A gyûlölet, a megvetés és a rajongás három híres dialó-gusát vesszük most sorra, szó szerinti, sophoklési megfogalma-zásukban, és a reformáció szellemében megfogalmazott para-textusok fényében.

Élektra legfölényesebb összecsapása a „sötét oldal” erõivel:anyjával, Klytaimnéstrával folytatott vitája a második epeiso-dion kezdetén (Bornemiszánál ez a III. felvonás elsõ jelenete).„Sophoclesnél valami keménység, a mai érzés elõtt durvaság,nyilatkozik a különben pompásan stilizált jelenetben: két érc-keménységû lélek összecsapása szikrázik benne” – írja PéterfyJenõ. Bornemisza Péternek talán lett volna oka megkurtítanivagy átírni ezt a jelenetet, hiszen Clytemnestra elvetemültenbár, de mégiscsak emberi érzésekkel, józan érvekkel bocsátko-zik bele a vitába. Bornemisza azonban a merev kioktatás he-

lyett Sophoklés költõi dialógusait választotta. Bátran hagytaérvényesülni Clytemnestra érveit, melyekkel Agamemnonmegölését indokolta: Nem tagadom, azkit én míeltem, mert mél-tán míeltem – mondja a királyné, kifejtve, hogy bosszúból cse-lekedett, megtorolta leányának, Iphigeneiának szörnyû halálát,akit Agamemnon feláldozott, mert csak így engesztelhette kiDiana istennõ haragját: Én szültem véres verítékemmel, én tar-tottam nagy keserûséggel, nagy nyughatatlansággal. Azért éntöttem, én töttem, nem tagadom senki elõtt, mert megérdemlet-te. Ezek az érvek azonban eltörpülnek Electra riposztja mellett:Ha pedig azt mondtad, hogy halált halállal kell megfizetni, aztennen tõröddel magadat megölöd, mert te az én atyámatmegöléd méltatlan, kiért tahát te is méltó vagy halálra. De hakévánod hallani, ím megmondom ám, miért vesztéd el, áruló

48

Tanulmányok

Az Electra fametszetes illusztrációi(a címlap hátoldala)

46

49

A ráismerés

(mert az vagy) az én atyámat: Mertmindörökké telhetetlen valál az nagybujaságban!

A bûnös királyné összezavarodik, ésmegtörik lánya szavainak súlya alatt, ésezen túl már csak durvaságokat lövellfelé: Eredj, co, be innet, istenveszett –sziszegi, miközben Istenhez fohászko-dik. A görög eredetiben Apollón Lykei-oshoz, a pusztító erejû Farkas-Apollón-hoz szól az ima, ahhoz az istenséghez,aki már a prologosban rendelkezettKlytaimnéstra méltó büntetésérõl. Ez akönyörgés sem pogány, sem kereszténykontextusban nem találhat meghallga-tásra.

Mindez Sophoklésnál is olvasható, õaz, aki dialektikusan összekapcsolja aparáznaság és gyilkosság bûntetteit.Melanchthon Élektra-elemzései éppenezekbõl az összekulcsolódó fogalmakbólvonták le a legfõbb erkölcsi tanulságot,hangoztatva, hogy ezt a két fõbûnt elke-rülhetetlenül követi az isteni büntetés.Erre épül a wittenbergi szellemû miszti-kus elvonatkoztatás: a házasságtörés ér-telmében vett paráznaság a legfõbb bûn: az Istennel kötött frigymegszegése. Tudjuk, hogy ez az értelmezés bõséggel helyet kapa magyar Electra paratextusaiban, leglátványosabban a mû il-lusztráción, melyek Dávidnak Bethsabéval való paráználkodásátKáin gyilkos tettével foglalják egybe. Irodalmi szempontbólmindenképp nagy nyereség, hogy ezek a paratextusok nem ha-toltak be mélyebben a dráma szövegébe, és Bornemisza megelé-gedett azzal, amit Sophoklésnál talált.

A II. felvonás negyedik jelenetében lép föl a tragédia egyikkülönös – jellegzetesen sophoklési – karaktere: Chrysothemis,„Electrának öccse”, azaz mai szóval húga, aki hozzá hasonlóalávetettségben él a királyi udvarban, szereti nõvérét, megveti atrónbitorló bûnösök uralmát, de elfogadja a fennálló viszonyo-kat, és nem lázad. „Így lép szembe a heroikussal a gyöngébbtestvér, s esik az ellentét által még sötétebb, tragikus árnyékElektrára” – írja róla Péterfy Jenõ. Karl Reinhardt klasszikusSophoklés-monográfiájában még erõsebben fogalmaz. A hata-lommal szembeni meghunyászkodás és a következetes szembe-szegülés konfliktusa nem tud feloldódni, nem enyhül a nõvérekviszálya, és a fel-fellángoló vitákban Élektra kimondottan ag-resszívnek mutatkozik szelíd húgával szemben. PárbeszédeiketBornemisza is eredeti tartalmukhoz hûen közvetíti: Ó, ki nagybûn édes atyádrúl elfelelkezned és az te dögös anyádnak szol-gálnod! […] Hopp, mely kellemes bánat ez, kellemes sírás.Együtt tobzódol az latrokkal, élsz, mint asszony, különb-különbétkekbe gyönyörködöl – énnekem meg csak az kenyírben sincs –vádaskodik Electra.

Reinhardt a „bolondság” és „okosság” ellentétpárjába sûrítia testvérpár konfliktusát. Bornemisza nem fordítja le Sophok-lés azon sorait (345–346), melyekben Élektra választás elé ál-lítja húgát (ez a formula egyébként Devecseri Gábornál is ki-marad): „Válassz tehát: légy bolond, avagy okos: olyan, aki fe-ledi szeretteit”. Ám Bornemisza késõbb pontosan idézi a

fogalompárt a nõvérek elmérgesedõ vitájában, mikor – Oresteshalálhírének tudatában – Electra maga készül végrehajtani abosszúmûvet, és ebbe Chrysothemist is szeretné bevonni (IV.felvonás, második jelenet). A retorikailag gondosan kimunkáltrábeszélés (peithó) hiábavaló, Chrysothemis meghátrál, és akettõjük közti ellentét feloldatlan marad:

CHRYSOT: Édes néném, nem szégyenled-e mondani,nem ládd-e, tiszta bolondság, amit beszélsz […]

CHORUS: Igazat mond, jobb, ha ezt míveled. Emberneknagy bölcsesség idõhöz magát szabni […]

CHRYSOT: Nem hagylak, édes néném, csak bolondságotne beszélj!

ELECTRA: Nem bolondság az, mi megmaradásunkravaló tanács. [Kiemelés tõlem – Á. P.]

Ez a testvérvita a wittenbergi Sophoklés-elemzõket is foglal-koztatta, s „nem kétséges, hogy a pálmát Chrysothemis modes-tiája nyerte el az önfeláldozó, de mégiscsak izgága Élektrávalszemben” – fejti ki Ritoókné Szalay Ágnes. Tovább bonyolítjaa kérdést, hogy azt a figyelmeztetést, melyet a Bornemisza-féleElectra vezérgondolatának tekintenek, a Chorus akkor mondjaki, amikor végighallgatja a két nõvér civódását: „Nem siet, semkésik az Isten.” Ez az enigmatikus gondolat a mû paratextusai-ban sûrûn vissza-visszatér, és erre reflektál a könyv címlapján ahegyi beszédbõl való bibliai idézet is, melyben Krisztus a gaz-dagokat és jóllakottakat fenyegeti: „Jaj néktek, kik nevettekmost, mert még sírtok!” (Lk 6, 25)

A dráma cselekményében kétségkívül Sophoklés intencióiérvényesülnek, és Electra „bolondsága” gyõz Chrysothemis„okossága” felett. Morális értelemben is elutasításra talál amegalkuvás, mind antik, mind keresztény értelemben. Az is-teni büntetés siettetésének, a végítélet közelségének kérdésé-

A felismerési jelenet

47

ben tehát eltérés mutatkozik a wittenbergi szemléletû paratex-tusok és a dráma szövege között. Úgy látszik, e téren Borne-misza (és Sophoklés) radikálisabb felfogást vallott, mint Me-lanchthon.

Az Élektra fordulópontja a híres nagyjelenet, a „ráismerés”(az aristotelési anagnórisis), melyben a hõsnõ vad szenve-déllyel siratja, de végül felismeri halottnak hitt öccsét, Ores-tést. Orestes, Orestes, miért hagytál el engem? – sóhajtozikElectra még a ráismerés elõtt. Borzsák István meglátása, hogyBornemisza itt bibliai reminiszcenciákkal szövi át a sophoklé-si szövegeket: „A felismerési jelenet elemzésének legmegle-põbb eredménye az, hogy Bornemisza – korántsem a sophok-lési szöveg mélyreható vallástörténeti vizsgálata, inkább csakbizonyos hasonlóságok keresztény átértelmezése (interpreta-tio Christiana) révén – Orestésnek a meghaló és mégis élõ is-ten antik misztériumához hasonlított sorsát Krisztus halálá-nak és feltámadásának keresztény misztériumaként érzé-keltette”.

Érdemes ehhez hozzáfûzni, hogy Sophoklés úgy alakítottaaz események menetét, hogy a ráismerés a királyi palota elõtt,közvetlenül a bosszú bekövetkezte elõtt történjen meg, és ezzelis Élektra személyére kívánta irányítani a figyelmet. A mítosziés epikus hagyomány szerint ugyanis Élektra jóval korábban,még Agamemnón sírjánál ismert rá Orestésre, miként ez Ais-chylos Áldozatvivõk címû darabjában olvasható. Sophoklésnális Orestés a megszabadító, de a történet hõse mégiscsak nõvére,aki kimondhatatlan csalódásból jut végtelen örömbe. A lány ér-zelmei hatalmas hullámokat vetnek, míg Orestés kezdettõl fog-va tudja, hogy „halála” csupán látszat, kegyes csalás – mikéntezt Karl Reinhardt nyomatékosítja. Élektra azonban – lélekben– valóban meghal, majd valóban új életre kel. Nagyon jellem-zõ, ahogyan Jean-Paul Sartre modern Élektra-feldolgozása szí-nérõl visszájára fordítja a klasszikus dialógust: „ÉLEKTRA: Kivagy? ORESTÉS: Idegen.”

Ezt a tragikus állapotváltást rendkívüli nyelvi erõvel érzé-kelteti Bornemisza az V. felvonás második jelenetében:

Te vagy az, Orestes, jól esmérlek, ez bélyegrõl is meges-mérem! Ó, nagy örömömbe hová légyek? Most születtemez világra! Kész vagyok immár meghalni, penig Isten el-hozott, édes arám.

Nagyszerû dramaturgiai és költõi fogás ez: Orestés halálánakés feltámadásának látszat szerint való puszta gondolata Élektraszenvedése révén valósággá válik. A királylány ugyanis önma-gáról beszél. Õt éppen ezen a napon kívánta elveszejteni aljasmostohaapja. Idejében jött hát a „megváltó”:

Ó, szívem, édes arám, Orestes, jókor hozott az Úristen,mert ez mai nap kellett volna nekem elvesznem. Aegistusma ment ki, hogy az én veszedelmemre helyet keressen.

Bornemisza Electrája tehát még itt sem zökken ki antik kerék-vágásából. Értelmezni persze sokféleképpen lehet – lehetett.A nagy felismerési jelenet erkölcsi vonatkozásban a hitbenösszetartozók kötelékét, a „testvérek” közötti szeretetet példáz-hatta, míg az üldözött, ám végül gyõzedelmeskedõ nõalakban akiválasztottak közösségét ismerhette fel a protestáns hallgató-ság. Maga Bornemisza élete végén úgy gondolt vissza ifjúkoridrámájára, mint a reformáció érdekében kifejtett elsõ fáradozá-sára. Az aggkori emlékezetben persze sok minden összemosó-dik. Amikor Bornemisza Péter az Electrát megírta, még nemdöntött arról, hogy protestáns teológus-prédikátor legyen-e. Eza könyv még a „deák” mûve, ifjúkori egyetemi dolgozat, ha úgytetszik, iskoladráma. Az idõs író mégsem tagadta meg egykoriönmagát, amikor az Electrát vallásos mûnek látta. Végsõ soronezt Sophoklés sem gondolta másképp.

Felhasznált irodalom

Aischylos, Áldozatvivõk, ford. Devecseri Gábor: Aiszkhülosz drámái,Szepessy Tibor (utószó), Devecseri Gábor, Ritoók Zsigmond (jegy-zetek), Budapest, Magyar Helikon, 1971, 255–300.

Balogh Ilona Judit, Bornemisza Péter igehirdetõi magatartása írásaitükrében, Budapest, Eötvös Loránd Tudományegyetem, Tanárkép-zõ Fõiskolai Kar, Magyar Irodalomtudományi Tanszék, 1998 (kéz-irat).

Bartók István, „»Írás magyar nyelven«. Bornemisza Péter program-nyilatkozatának kritikatörténeti jelentõsége”: Ritoók ZsigmondnéSzalay Ágnes 70. születésnapjára, Budapest, MTA Irodalomtudo-mányi Intézet, 2001, 7–8.

Bessenyei György, A Holmi, szerk. Bíró Ferenc, Budapest, AkadémiaiKiadó, 1983 (Bessenyei György Összes Mûvei), 1983, 248–250.

Bornemisza Péter, Tragoedia magyar nyelven az Sophocles Electrájá-ból, nagyobb részre fordíttatott, és az keresztyéneknek erkölcsök-nek jobbítására például, szépen, játéknak módja szerint rendelte-tett, Bécs, Raphael Hoffhalter, 1558. – Fakszimile kiadás, szerk.,kísérõ tanulmány Ferenczi Zoltán, Budapest, Rényi Károly, 1923;online kiadás: http://www.elib.hu/00600/00625/00625.htm

Borzsák István, Az antikvitás 16. századi képe. Bornemisza-tanulmá-nyok, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1960, 15–132.

Borzsák István, „A magyarországi Melanchthon-recepció kérdésé-hez”: Irodalomtörténeti Közlemények 69 (1965) 433–446.

Borzsák István, „Sophokléstõl Bornemiszáig”: uõ, Dragma. Váloga-tott tanulmányok I., Budapest, Telosz, 1994, 30–39.

De Roguin, Claire-Françoise, „Apollon Lykeios dans la tragédie. Dieuprotecteur, dieu tueur, »dieu de l’initiation«”: Kernos. Revue inter-nationale et pluridisciplinaire de religion grecque antique 12(1999) 99–124.

Heltai Gáspár és Bornemisza Péter mûvei, Nemeskürty István(szerk.), Ritoókné Szalay Ágnes (az Electra latin utószavát fordí-totta), Budapest, Szépirodalmi Kiadó, 1980, 541–599, 1259–1261.

Kardos Tibor – Dömötör Tekla (szerk.), Régi Magyar Drámai Emlé-kek I., Budapest, Akadémiai Kiadó, 1960, 791–843.

Kerényi Károly, „Az örök Antigoné” (1934): uõ, Halhatatlanság ésApollón-vallás, Komoróczy Géza – Szilágyi János György (vál.,szerk.), Budapest, Magvetõ, 1984, 150–161.

Latzkovits Miklós, „Bornemisza Electrájának Chorusa. Néma szerep-lõk a 16. századi magyar színpadon”: uõ, A drámaírás gyakorlata a16–17. századi Magyarországon, Budapest, Argumentum, 2007(Irodalomtörténeti füzetek 161), 83–94.

Móricz Zsigmond, „Bornemisza Péter Electrája”, Nyugat 23 (1930),24. (karácsonyi) szám, 809–822.

50

Tanulmányok

48

51

A ráismerés

Nemeskürty István, Bornemisza Péter, az ember és az író, Budapest,Akadémiai Kiadó, 1959 (Irodalomtörténeti könyvtár 4), 47–71.

Péterfy Jenõ, „Sophocles”: Péterfy Jenõ összegyûjtött munkái II., Bu-dapest, Franklin-Társulat, 1902, 1–41.

Pirnát Antal, „A magyar reneszánsz dráma poétikája”: Irodalomtörté-neti Közlemények 73 (1969) 527–555.

Reinhardt, Karl, Sophokles, Frankfurt am Main, Vittorio Klostermann,1933.

Ritoókné Szalay Ágnes, „Melanchthon Szophoklész-kollégiuma”:Lelkipásztor 17 (2004) 259–263.

Sartre, Jean-Paul, A legyek, fordította Hubay Miklós, Jean-Paul Sart-re, Drámák I., Budapest, 1968, 5–87.

Schulek Tibor, Bornemisza Péter 1535–1584. A 16. századi magyarmûvelõdés és lelkiség történetébõl, Sopron–Budapest–Gyõr, Ke-resztyén Igazság, 1939.

Sophocles, The Plays and Fragments, with critical Notes, Commenta-ry and Translation in English Prose, Part VI., The Electra, R. C.Jebb (ed.), Cambridge, The University Press, 1894.

Sophoklés, Élektra, Devecseri Gábor (ford.): Sophoklés drámái, Tren-csényi-Waldapfel Imre (utószó), Szilágyi János György (jegyze-tek), Budapest, Magyar Helikon, 1959, 133–200.

Szabó András, „Bornemisza Péter Élektrájának hátteréhez”: CsonkaFerenc 80. születése napjára, Budapest, Balassi Kiadó, 1996, 19.

49