adalÉkok a kolozsvÁri zsidÓsÁg mÚltjÁhozcomevcluj.ro/wp-content/uploads/2015/10/ie-hu.pdf ·...

ADALÉKOK A KOLOZSVÁRI ZSIDÓSÁG

MÚLTJÁHOZ

A kötet megjelenését támogatták:

a Kolozsvári Magyar Főkonzulátus,

a Kolozsvári Városi Tanács és a Polgármesteri Hivatal

MAGYARORSZÁG FŐKONZULÁTUSA, KOLOZSVÁR

CONSULATUL GENERAL AL UNGARIEI, CLUJ

Proiectul susţine candidatura oraşului Cluj-Napoca

la titlul de Capitală Culturală Europeană 2021

Adalékoka kolozsvári zsidóság

múltjához

III.

Szerkesztette

Schwartz Róbert

MEGA Könyvkiadó

Kolozsvár

2015

A kötet a File din istoria evreimii cujene

(Mega Könyvkiadó, Kolozsvár, 2015) című kiadvány fordítása.

Az eredeti román nyelvű kiadás tudományos referense:

Lucian Nastasă-Kovács

Lektorálta: Nagyi Orsolya

Nyomdai előkészítés: Virág Péter

Borító: Baja Ferenc

ISSN 2360-3518

ISSN-1 2360-3518

© Szerzők, 2015

EDITURA MEGA | www.edituramega.ro

e-mail: [email protected]

A kötet

a Kolozsvári Zsidó Hitközség és a

Román Akadémia George Bariţiu Történeti Intézete kolozsvári fi ókjának

gondozásában jelent meg.

TARTALOM

Előszó ..............................................................................................................7

1. Történelem és sors

Adina BABEŞ – Alexandru FLORIANA keleti háború kezdete és a zsidó lakosság elleni intézkedések

felgyorsulása .................................................................................................. 11

Lya BENJAMINMentőakcióktól a kollaborálásig ..................................................................30

Ioana COSMANA holokauszt feledés és emlékezés között:

a veszteség új jelentései ...............................................................................39

GIDÓ AttilaKolozsvár zsidó népessége. Urbanizációs szint és lakószerkezet ............ 44

Carol IANCUA kolozsvári és észak-erdélyi zsidók helyzetének visszhangjai a francia

diplomáciai levelezésben (1940–1944) ........................................................ 61

KÁSA ZoltánA kolozsvári Wald Ábrahám matematikus családja ................................... 81

LŐWY DánielVaiszlovich Emil – a kaftános magyar ........................................................90

Lucian NASTASĂ-KOVÁCSEmlékezet és hálátlanság a holokauszt után.

A Kardos Marianne-eset .............................................................................. 101

Liviu ROTMANA holokauszt különböző politikai övezetekben.

Összehasonlító áttekintés ........................................................................... 118

TIBORI SZABÓ ZoltánA holokauszt Erdélyben ............................................................................. 129

2. Visszaemlékezések

Egon BALAȘ1944 szeptemberében elfogták, és Budapesten bebörtönözték ............... 165

George BISHOPEmlékek a kolozsvári gettóról és a Kasztner-vonatról .............................. 170

LUSTIG TiborA munkaszolgálat túlélője voltam ..............................................................177

MUREȘAN (KERTÉSZ) Judit Megkésett letartóztatás, szokatlan út a megsemmisítés felé ................... 182

NUSZBAUM László Auschwitzba deportálták, Buchenwaldban felszabadult .......................... 189

VASS Iohanan Apám, dr. Vass Zoltán lágernaplója .......................................................... 195

3. Abstracts .............................................................................................. 201

Szerzők ......................................................................................................... 211

ELŐSZÓ

A 2014-es, azaz az 5774-es zsinagógai esztendőt különlegessé

tette a holokauszt hetvenedik évfordulója. Talán ez az utolsó

olyan kerek évszámú évforduló, amikor a szemtanúk, a

holokauszt-túlélők még közöttünk vannak.

Ebből a kerek évfordulóból magától értetődően adódott az Adalékok

a kolozsvári zsidóság múltjához című szimpóziumsorozat immár III.

fordulójának témájaként a holokauszt.

Holokauszt – kiirtott családok, magányosan árvuló zsinagógák, el-

néptelenedett zsidó közösségek, az egykori Kolozsvár minden ötödik

polgárának pusztulása.

Sokat tudunk a holokausztról, sokat beszélünk róla, de nem eleget

ahhoz, hogy az emlékezés a legméltóbb, a történelmi visszatekintés

hiteles legyen és főleg ahhoz, hogy ez a gyalázat ne történjék meg

többé senkivel, még csak elemeiben sem.

Az utóbbi 10-15 évben azáltal, hogy a levél- és irattárak tanulmányoz-

hatóbbakká váltak, főleg Kelet-Európában és így Romániában is, új né-

zőpontokkal, összehasonlító tanulmányokkal és általában új adatokkal

bővült a holokausztkutatás. A jelen kötet a szimpózium neves előadó-

inak köszönhetően betekintést enged az újabb aspektusok világába.

A szimpózium időpontjának körültekintő és egyeztetett megválasz-

tása lehetővé tette, hogy azt a Zsidlic-találkozóval egy időben tartsuk.

Ez volt a Zsidlic véndiákjainak 11. találkozója, azé a líceumé, amely az

ellenséges, antiszemita világban is biztos menedéket nyújtott diákjai-

nak. A legerősebb kapocs, ami még hetven év után is így összetartja a

8

véndiákokat – ahogy azt egyikük megfogalmazta –, az 1944-ben közö-

sen elszenvedett tragédia, amely a tanulók kétharmadát kiirtotta.

Jelenlétük a szimpóziumon néhány felbecsülhetetlen értékű visz-

szaemlékezéssel gazdagítja kötetünket. Köszönet érte, köszönet, hogy

megnyíltak előttünk.

A kerek évfordulót koronázta meg a holokauszt-emlékmű felállí-

tása, amely, amellett, hogy elevenen tartja az elpusztult zsidók em-

lékét, remélem, hogy az egymás iránti tisztelet szimbóluma lesz, de

ugyanakkor vészjelző is arra, hogy ha gyűlölettel, elvakultsággal talál-

kozunk, azonnal fel kell lépnünk ellene, hogy ilyen tragédiák soha,

egyetlen nép életében se történhessenek meg.

Az Adalékok a kolozsvári zsidóság múltjához szimpóziumsorozat

minden reményünk szerint folytatódni fog.

A kötet megjelenésének anyagi támogatásáért köszönet illeti a Ko-

lozsvári Magyar Főkonzulátust (Mile Lajos főkonzul urat). Köszönet

a szerzőknek, Gidó Attilának, Kása Zoltánnak, Lőwy Dánielnek, akik

az eredeti román nyelvű dolgozat magyar változatát is elkészítették.

Ugyanakkor köszönet a kötet technikai megvalósításában önzetlen

munkájukkal közreműködő személyeknek: Ghiţă Andrea-Julikának,

Kerekes Györgynek, Lucian Nastasă-Kovácsnak, Nagyi Orsolyának,

Schwartz Anikónak és Virág Péternek, valamint a MEGA nyomdának.

Kolozsvár, 2015. szeptember 15.

SCHWARTZ Róbert

aKolozsvári Zsidó Hitközség elnöke

1. Történelem és sors

A KELETI HÁBORÚ KEZDETE ÉS A ZSIDÓ LAKOSSÁG ELLENI

INTÉZKEDÉSEK FELGYORSULÁSA1

Adina BABEŞ – Alexandru FLORIAN

A romániai zsidóságnak a második világháború első hónap-

jaiban elszenvedett tragédiájáról részletesen ír Jean Ancel,

Radu Ioanid,2 meg több más történész az ebben az idő-

szakban lejátszódott explozív eseményeknek szentelt munkáiban. E

munkák számottevő része a iași-i pogromra koncentrál. Az eddig elért

eredményekből és a levéltári források kutatásából kiindulva cikkünk

azt a tényt kívánja igazolni, hogy a régi Regátban élő zsidóság ugyan-

annak a nyomásnak és kockázatoknak volt kitéve, mint a felszabadí-

tott és román közigazgatás alá vont területeken (Besszarábiában és

Bukovinában). Különbséget legfeljebb az agresszivitásban, valamint

annak intenzitásában találhatunk, ahogyan a törvényeket, a kormány

és a hadsereg, illetve a belügyminisztérium rendeleteit és utasításait a

helyi hatóságok végrehajtották.

1941. június 21-ének éjszakáján Németország Olaszországgal, Ma-

gyarországgal és Romániával együtt megnyitotta a keleti frontot. A

Barbarossa-terv a Szovjetunió gyors és rövid villámháborúban való

1 A dolgozat első változata angol nyelven jelent meg a Holocaust. Studii şi Cercetări

című folyóirat vol. VI. 1(7)2014 számában.2 Jean Ancel: Contribuţii la istoria României. Problema evreiască 1933-1944. Editura Ha-

sefer, Bucureşti 2003; Radu Ioanid: Holocaustul în România. Editura Hasefer, Bucu-

reşti, 2006.

12 AD I N A BA B EŞ – AL E X A N D R U FL O R I A N

szétzúzását irányozta elő. Ion Antonescu számára a háborúban való

részvétel több lehetőség időszerűségét is jelentette: az elveszített terü-

letek, Besszarábia és Bukovina visszaszerzését, a „zsidókérdés” meg-

oldását és „a szlávok elleni harc megvívását”.

Az 1941. június 17-én tartott kormányülésen Mihai Antonescu, a Mi-

nisztertanács alelnöke az etnikai megtisztulás történelmi időszerűsé-

géről beszélt:

„Uraim, én úgy vélem, ki kell használnunk az alkalmat, bár néhány

hónapja, amikor bizonyos diplomáciai tárgyalások nyomán szót ejtet-

tünk erről a kérdésről, Antonescu tábornok úr azt mondta, megalo-

mán vagyok, ha azt kívánom, toljuk ki határainkat a Bugig, szerezzük

vissza régi történelmi településeinket, és vívjuk meg nagy csatánkat

a szlávokkal. […] Következésképpen, ami Besszarábiát és Bukovinát,

nem kevésbé a Dnyeszteren túli területeket illeti, amelyeket román

közigazgatás alá fogunk majd vonni, fajunk megtisztulását és egy-

ségbe kovácsolását szolgáló politikát kell folytatnunk egy nagy emig-

rációs folyamat beindításával. […] A legégetőbb probléma, amely száz

meg ezer ok miatt felmerül, hogy használjuk fel az adott történelmi

pillanatot, rendezzünk nagytakarítást azon a területen, és tisztítsuk azt

meg az ottani elemektől. Szervezzünk exodust, de ne túl későn.”3

1941. július 8-án ismét visszatért a kérdésre, és a témát bővebben

kifejtette:

„Kockáztatva, hogy a még önök között helyet foglaló tradicionalisták

nem fognak megérteni, én a besszarábiai és bukovinai teljes zsidó

lakosság erőszakos kitelepítése mellett vagyok: át kell dobni őket

a határon. Úgyszintén az ukrán elem kitelepítése mellett is vagyok,

amelynek e pillanatban semmi keresnivalója sincs itt. […] Csak ezen

az alapon menthetjük meg nemzetünket az idegenek beszüremlésétől

és bomlasztó hatásától, ami egyszer már határaink összeomlásához

vezetett. A lényeg az, hogy békét szerezzünk, a békét pedig csak ezen

3 Lya Benjamin (ed.): Evreii din România între anii 1940-1944. II. köt. Problema evreiască

în stenogramele Consiliului de Miniştri. Editura Hasefer, Bucureşti, 1996. 234–235.

13A keleti háború kezdete

az úton szerezhetjük meg. Az engem hidegen hagy, ha barbárokként

kerülünk majd bele a történelembe.”4

Két hónappal később, miközben a háború a Dnyeszteren túli terü-

letekre is kiterjedt, Ion Antonescu államfő minden kertelés nélkül ki-

jelentette:

„Eltekintve attól, hogy morálisan, de katonai szempontból is teljesen

kizárt volt, hogy a németeket magukra hagyjuk, önök ne felejtsék el,

hogy nekünk az oroszokkal szemben számos követelésünk van, hogy

egyebet ne említsek, csak a moszkvai aranykincset… amiként most

azért harcolok, hogy Besszarábiát és Bukovinát a zsidóktól és a szlá-

voktól megtisztítsam. Ily módon köztünk és a szláv tömeg között a

Balti-tengertől a Fekete-tengerig nyúló választóvonalat húzunk. Ezért

én ezután is előremegyek, elsősorban azért, hogy a szláv kérdést meg-

oldjuk, másodsorban azért, hogy kárpótoljuk magunkat a moszkvai

aranyért, amelynek mai értéke 470 milliárd lej. És végül, harmad-

sorban, azért is megyek előre, hogy biztosítékot szerezzek a nyugati

országrészt [Észak-Erdélyt – szerz. megj.] illetően, ahol a régi határt

vissza akarom állítani. Nem vetettem fel mostanig ezt a kérdést, mert

nem akartam gyengíteni a pozíciómat, de ez volt az én mindenkori

válaszom.”5

Ezekben a kijelentésekben gyakorlatilag koncentráltan bennük van

a legfőbb politikai motiváció, amely miatt a román kormány úgy dön-

tött, hogy Németország oldalán belép a Szovjetunió elleni háborúba.

A zsidók számára az elnyomó rendszer ezzel újabb szakaszába lépett.

Az Antonescu-kormány etnikai purifikációs politikája, amiként az a

Minisztertanács gyorsírásos jegyzőkönyveiben tükröződik, a XX. szá-

zad negyvenes éveinek folyamán különböző akciók formáját öltötte.

A romániai zsidó lakosság ellen foganatosított intézkedéseket néhány

nagy kategóriába lehet sorolni, mint: a zsidóságnak a zsidótörvények

által a társadalom peremére történő szorítása, pogromok, a zsidók el-

szigetelése, kitelepítése, gettózása és meggyilkolása.

4 I. m. 266.5 I. m. 302.


Ezek az akciótípusok azonban a teljes időszak során más-más súly-

lyal és intenzitással jelentkeztek. Így például a vasgárdista uralom ide-

jén, amikor a zsidóellenes állampolitika különösen hangsúlyossá vált,

törvényerejű rendeletek, minisztériumi határozatok születtek, fizikai

erőszak bevetésére, rombolásokra és kitelepítésekre került sor.

A legfontosabb viszont az a tény volt, hogy a jogalkotás által az an-

tiszemitizmus törvényessé vált. A zsidógyűlöletet bárki nyíltan kife-

jezhette, ami a legkülönbözőbb magatartásformák manifesztálódását

tette lehetővé, a jelképes cselekedetektől a rombolásokig és a gyilkos-

ságokig. A vasgárdista rendőrség nem csupán szemet hunyt a dolgok

fölött, hanem az atrocitások elkövetésében maga is részt vett.6

A Szovjetunió elleni háború első hónapjai a zsidókérdés megoldásá-

nak különleges szakaszát jelentették. Témaválasztásunk fő argumen-

tumát éppen a társadalmi-politikai körülmények olyatén alakulása

szabta meg, amely a román hatóságok számára lehetővé tette, hogy a

zsidó lakossághoz különböző módokon viszonyuljon.

Politikai értelemben az időszak Antonescu tábornok híres hadpa-

rancsának – „Románok, lépjetek át a Pruton!” – kiadásától szeptem-

berig terjed, a tighinai és tiraszpoli egyezmény aláírása utánig, amely

Transznisztriát román közigazgatás alá rendelte. Rövid néhány hónap

alatt a zsidók elleni pusztító akciók felgyorsultak és diverzifikálódtak:

kitelepítések, pogromok, gettózások, elkapkodott deportálások váltot-

ták egymást.

Egyszersmind – attól függően, hogy az intézkedések közül éppen

melyek voltak túlsúlyban – a romániai zsidó közösség élete a legkü-

lönfélébb fenyegetések jegyében zajlott. Mi több, az 1941 nyarán lefoly-

tatott akciók előrevetítették azokat az eseményeket, amelyek szeptem-

ber végén játszódtak le. 1941 októberétől a zsidó és a cigány népesség

tragédiája a deportálások és gyilkosságok által addig nem tapasztalt

méreteket öltött.

1941 nyári hónapjai, amiként a korabeli dokumentumokból kitűnik,

néhány olyan partikuláris vonással vonták magukra a figyelmünket,

amelyek az egész időszakra rányomták bélyegüket: a sietségre, aho-

6 Lásd Matatias Carp: Cartea albă. Editura Hasefer, Bucureşti, 1996.


gyan ezeket az intézkedéseket foganatosították és végrehajtották, a

mindezeket jellemző erőszakra, az elszigetelésre, a kitelepítésre, a

deportálás cselekményeiben közvetlenül részt vevők durva agresszi-

vitására.

Másrészt, jóllehet egész zsidó közösségeket tönkretevő törvényeket

már a háború kitörése előtt is alkottak, most ezek egy részét a zsidóel-

lenes intézkedések végrehajtásában közvetlenül érintett szervek saját

rendeleteikkel és határozataikkal újra életbe léptették.

A kitelepítés

1941 őszén a vidéki zsidó vagyonok állami tulajdonba való helyezé-

séről szóló október 5-i 3347. számú és az azt kiegészítő 3810. számú

törvényerejű rendelet a zsidókat nem csupán vidéki vagyonaiktól,

hanem lakásaiktól is megfosztotta.7

Ezek az intézkedések, amelyeket azzal a céllal foganatosítottak, hogy

a nyár folyamán átadott területekről elmenekült lakosságnak megélhe-

tést biztosítva egyszersmind „etnicizálják a vidéki gazdálkodást”, azzal

a közvetlen következménnyel jártak, hogy a vidéken élő zsidók egy

részét elmozdították lakóhelyeikről. A zsidók falvakból való elköltöz-

tetésének a problémáját valószínűleg nem tudták megoldani. Ezért,

1941. június 21-én, a háború kitörése előtt egy nappal kiadott 4147.

számú körlevélben a belügyminisztérium közölte a hadsereg nagyve-

zérkarával, a csendőrség főparancsnokságával, valamint a rend őr ség

és prefektúrák főigazgatóságával Ion Antonescu tábornok „bizalmas

és sürgős” parancsát a zsidók kiköltöztetéséről:

„1. Valamennyi 18 és 60 év közötti egészséges zsidót a Szeret és a Prut

közötti falvakból a Târgu Jiu-i gyűjtőtáborba, illetve az e város körüli

falvakba kell evakuálni. Az első vonatok a mai napon, f. é. június 21-én

7 A mezőgazdasági, erdőgazdálkodási stb. tevékenységhez kapcsolódó gazdasági

következményeket, illetve potenciált lásd Lya Benjamin (ed.): Evreii din România între

anii 1940-1944, 67. old. 2. jegyzet és 84. old. 2. jegyzet.


indulnak. A Szeret és a Prut között lakó többi zsidó családot, valamint

a moldvai falvakban lakó zsidó családokat a létfenntartásukhoz szük-

séges javakkal az érintett megyék városias nagyközségeibe kell átköl-

töztetni a megyei prefektusok felügyelete alatt. A moldvai falvakban

élő zsidók átköltöztetését a parancs vételétől számított 48 órán belül

kell eszközölni.

2. Az ország többi falvaiban élő összes zsidó családot a létfenntartás-

hoz szükséges javakkal a parancs vételétől számítot 4 napon belül kell

átköltöztetni a nagyközségekbe a megyefőnökök felügyelete alat.”8

A parancs ugyanakkor előírta, hogy a kiköltöztetettek minden va-

gyonát át kell adni a helyi közigazgatási szerveknek, azokat a zsidókat

pedig, akik a kiürítést megelőzően megpróbálják vagyonukat vagy ter-

mékeiket megsemmisíteni, hadbíróság elé kell állítani, halálbüntetés

terhe alatt. A zsidóknak a Târgu Jiu-i gyűjtőtáborba történő küldése

azt sugallhatja, hogy az intézkedés katonai-stratégiai megfontolásból

történt. Tudniillik azért, hogy a fronthoz közel eső területeken a bol-

sevista veszélyt megszüntessék. Csakhogy a judeobolsevizmussal kap-

csolatos prekoncepciók ellenére, az a tény, hogy Antonescu parancsa

az egész ország vidéki zsidóságára kiterjedt, elégséges bizonyíték arra,

hogy valójában az etnikai tisztogatás volt a kitűzött cél. A zsidók váro-

sokba történő gyűjtése, gettósítása az első lépés volt a deportálás felé.

A parancs nagyon rövid idő alatt meghozta a kívánt eredményt.

Mekkora volt a kilakoltatott népesség?

Statisztikai adatok szerint Románia ókirálysági részének falusi

településein 1930-ban 43 094, 1941-ben 23 133, 1942-ben pedig már

csak 2439 zsidó élt.9 Megjegyezzük, hogy a Románia összlakosságát

felmérő (1936. és 1941. évi) általános népszámlálás adatairól, illetve

a zsidó fajúak felmérésének adatairól van szó. A népszámlálásokat

mindkét esetben tavasszal tartották. Következésképpen a falusi zsidó

vagyonok kisajátítására vonatkozó 1940. októberi törvényerejű rende-

letet követően mintegy 20 000 zsidót lakoltattak ki, újabb húszezret

8 Ottmar Traşcă (ed.): Chestiunea evreiască în documente militare. 1940-1944. Editura

Institutul European, 2010. 121.9 Congresul Mondial Evreiesc. Populaţia evreiască în cifre. 1945. 53.


pedig 1941-ben, a falvakból való kiköltöztetést elrendelő parancs nyo-

mán.

A Minisztertanács 1941 októberében tartott egyik ülésén Ion Anto-

nescu ezeknek a számoknak közel háromszorosát jelentette be:

„Ötven-hatvanezer zsidót távolítottunk el a falvakból és a vásárhelyek-

ről, és szállítottuk őket városokba, ahol jelenlétük valóságos istencsa-

pása a helybeli zsidó közösségek számára, hiszen nekik kell róluk

gondoskodniuk. Egyesek közülük azonban a községekben, ahonnan

kiemelték őket, állami hivatalt is betöltötek.”10

A kiköltöztetést követő kevesebb mint három hónap elteltével a ha-

tóságok kétkedésüknek kezdtek hangot adni az intézkedés gazdasági

eredményességét illetően. Viszont egyszer sem fejezték ki sajnálko-

zásukat vagy azt, hogy egyáltalán foglalkoztatná őket a lépés hatása az

ellenségeskedések kibontakozásában vagy a zsidó lakosság sorsának

alakulásában.

A fenti arányoknak ellentmond Matatias Carp és a történész Jean

Ancel. Előbbi Fekete könyvében 40 000 zsidó kiköltöztetéséről beszél

a háború kitörésének első két hónapja során. Ezeknek „közel felét – ret-

tenetes körülmények között – lakóhelyüktől több száz kilométerre szállítot-

ták, ahol két hónapon át a legmélyebb nyomorban éltek”.11 Az internáló- és

munkatáborokról van szó. Jean Ancel, átvéve Matatias Carp és Wil-

helm Filderman információit, úgy látja, hogy csupán az 1941. június

21-i kiköltöztetési rendelet „több száz településen felszámolta a zsidók és

számos zsidó közösség jelenlétét. Az első szakaszban 40 000, a második-

ban további 20 000 zsidót üldöztek el.”12 Ebből az következik, hogy 1941-

ben az Ókirályságban mintegy 60 000 zsidó élt. Ez a szám azonban

nagyobb, mint az 1930-as népszámlálás adataiban feltüntetett.

10 Evreii din România între anii 1940-1944. Volumul II. Problema evreiască în steno-

gramele Consiliului de Miniştri. 1996. 305.11 Matatias Carp, 2. köt. 43.12 Jean Ancel: Contribuţii la istoria României. Problema evreiască. 1933-1944, 2. köt. 2.

rész. Editura Hasefer, Bucureşti, 2003. 278.


A Szovjetunió elleni hadba lépés pillanatától a zsidók összeszedé-

sével és a hatóságilag kijelölt helyekre történő gyűjtésével a zsidók et-

nikai ellenőrzésére irányuló intézkedések újabb lendületet vettek. A

kiköltöztetettek egy részét városokba vitték, és arra kényszerítették,

hogy – eufemisztikusan szólva – úgynevezett zsidónegyedekben te-

lepedjenek le, ahol szigorú szabályoknak kellett alávetniük magukat,

és a számukra előírt kötelező munkát végezniük; másokat gyűjtőtábo-

rokba internáltak, és munkára fogtak.

Ezzel a masszív népességmozgatással egyidejűleg olyan rendeletek

is megjelentek, amelyek térben és időben korlátozták a zsidók mozgás-

terét. A kiköltöztetési rendeletet egy másikkal egészítették ki, amely a

zsidó lakossággal szemben újabb megszorításokat foganatosított: köz-

lekedési tilalmat és túszok szedését írta elő. Ahhoz, hogy megértsük,

miként továbbították és teljesítették a Ion Antonescutól kapott paran-

csokat, tudni kell, hogy ezeket a belügyminisztérium és a hadügy to-

vábbította az ország egész területére végrehajtás végett. Noha az átira-

tok lényegüket tekintve azonosak voltak, az egyes dokumentumokat

összevetve azt tapasztaltuk, hogy a különböző forrásokból származó

iratokban eltérések vannak. Így a IV. hadsereg vezérkarának II. osz-

tályától az alárendelt parancsnokságokhoz, a iași-i és galați-i Rendőr-

ségi és Csendőrségi Főfelügyelőséghez intézett 206.820/30.06.1941.

számú átirat, illetve a belügyminisztérium által a Covurlui megyei

prefektúrának küldött távirat szövegében a következő eltérések van-

nak.13 Az utóbbi lényegében a belügyminisztériumnak az ország azon

körzeteibe küldött átiratát ismétli meg, amelyek közvetlenül érintettek

voltak a háborúban.14

13 Arhiva INSHR-EW, fond Ministerul Apărării, Rg 25003, rola 11, dosar nr. 781, fi la 66

és rola 141, dosar nr. 2371, fi le 632–633.14 Átirat a moldvai prefektúrákhoz, a főváros rendőr-főkapitányságához, a csendőrség

országos parancsnokságához, a rendőrség országos főfelügyelőségéhez, Prahova,

Buzău, Râmnicu Sărat és Constanţa prefektúráihoz. Ottmar Traşcă: i. m. 134.


A IV. hadsereg vezérkara által kibocsátott dokumentum

Indoklás: Iași-ban és Konstan-

cán szovjet kémek kapcsolatba

lépnek a judeobolsevista lakos-

sággal, és szabotázsakciókat szer-

veznek

A parancsvégrehajtás hatás-

köre: a nagyobb zsidó lakossággal

rendelkező városok, Bukaresttel

bezárólag

Rendszabályok:

– kijárási tilalom a zsidók szá-

mára este 6 és reggel 7 óra között

– a zsidók egyes városnegye-

dekbe való csoportosítása, na-

gyobb épületekbe való begyűjtése

– túszok szedése a közösség

kommunista vezetői közül, akiket

lázadás vagy terrorcselekmények

esetén agyon kell lőni

A belügyminisztérium által kibocsátott dokumentum

Indoklás: a szovjetek szabo-

tázsakciókat szerveznek a front

mögött, a szovjet kémek evégett

kapcsolatba lépnek a kommu-

nista zsidó lakossággal

A parancsvégrehajtás hatás-

köre: Covurlui megye városai

Rendszabályok:

– a 18 és 60 év közötti férfiak

begyűjtése a zsidónegyedekből,

őrizetbe helyezésük nagyobb épü-

letekben, iskolákban

– kijárási tilalom a zsidók szá-

mára este 8 és reggel 7 óra között

– túszok szedése a közösség

kommunista vezetői közül, akiket

lázadás vagy terrorcselekmények

esetén agyon kell lőni

Antonescu tábornok június 21-én és 30-án kiadott parancsainak

különböző hatása volt. A dokumentumok szerint bizonyos esetekben

különbségek voltak a zsidók számára az adott városoktól vagy foglal-

kozástól stb. függően biztosított életfeltételek tekintetében. Például a

Tecuci megyei prefektúra 1941. július 1-jén kiadott 10399. számú ren-

delete kimondja:

„1. Tecuci város zsidó lakossága számára kötelező lakhelyet jelölünk ki

az […] utcák által határolt »zsidónegyednek« nevezett városnegyedben

[…]. 2. Azok a zsidók, akiknek jelenleg máshol van a lakhelyük, csak

a Tecuci negyei prefektúra engedélyével lakhatnak más negyedben. 3.

A »zsidónegyben« lakók kötelesek befogadni a város más negyedeiből


kilakoltatott zsidó családokat. 4. Tecuci város teljes zsidó lakosságának

az 1. pontban kijelölt negyedbe való átköltözésének határideje jelen

rendelet kihirdetésétől számított 72 óra. Az átköltözés kötelező, ellen-

kező esetben, az eset súlyosságától függő büntetés mellett elrendeljük

az erőszakos kilakoltatást.”15

Ezután következett a településeken belüli szabad helyváltoztatásra

és a túszszedésre vonatkozó június 30-i rendeletből származó többi

tiltás felsorolása. Tecuci-ban 20 túszt szedtek. Hasonló intézkedésekre

került sor olyan városokban is, mint Buzău vagy Râmnicu Sărat.16 Így

Galacon és Râmnicu Săraton 15-15, Buzăuban 16, Bârladon 10 túszt

szedtek. Focşani-t tekintve viszont a dokumentumok más, sajátsá-

gos helyzetről tanúskodnak. A zsidókat illető ostromállapot itt csak

négy napig tartott. Amint a focşani-i helyőrség parancsnokságának a

IV. hadsereghez intézett 1062/19. 07. 1841. számú átiratából megtud-

juk: „a zsidók zsidónegyedekbe való átköltöztetésére vonatkozó rendeletet,

valószínűleg a belügyminisztériumban tett zsidó közbenjárás hatására

visszavonták, úgyhogy a zsidók ma 7 és 20 óra között az egész városban

szabadon mozoghatnak.”17 Ugyanebből az átiratból azt is megtudjuk,

hogy a megkülönböztető jel kötelező viselésére vonatkoró rendeletet

szintén visszavonták, emiatt azt kérik, hogy a két tiltó rendeletet ismét

helyezzék hatályba. A Galac megyei Rendőr-főfelügyelőség Állambiz-

tonsági Szolgálata (Sziguranca) által a IV. hadsereghez küldött ugyan-

olyan keltezésű jelentése arról számol be, hogy Focşani-ban „a Putna

megyei prefektúra 657/1941. számú, július 4-én kelt utasítása elrendelte a

lágerekbe gyűjtött valamennyi zsidó szabadon bocsátását, csupán 65 túszt

tartva vissza. A Putna megyei prefektúra utasításának megfelelően az Ad-

judról és Mărăşeşti-ről kiköltöztetett zsidókat Focşani városába szállítot-

ták.”18 A két forrásból származó információkat összevetve szembetű-

15 Evreii din România între anii 1940-1944. III. köt. Perioada unei mari retrişti. 3. rész. Ed.

Ion Şerbănescu. Editura Hasefer, Bucureşti, 1977. 291.16 Arhiva INSHR-EW, fond Ministerul Apărării, Rg 25003, rola 11, dosar 781, fi le 174–

177.17 Uo. fi le 169–170.18 Uo. 176.


nik, hogy azok legfeljebb kiegészítik egymást, de semmiképpen sem

nyújtanak teljes képet. Megszüntették a megkülönböztető jel viselését,

illetve egyes épületek lágernek nyilvánítását? Visszavonták a kijárási

tilalmat is? Visszaadták a zsidóknak azt a jogot, hogy a „zsidónegyede-

ken” kívül más negyedekben is lakhassanak? Azáltal, hogy a zsidókér-

dés megoldásába legkevesebb két minisztériumot is bevontak, és hogy

ezek nem működtek együtt, az a helyzet alakult ki, hogy a levéltári

forrásokból nem a teljes valóság rajzolódjék ki, hanem egy olyan való-

ság, amelyben a szubjektív tényező fontos szerepet játszott. Miközben

a galați-i tartományi rendőr-felügyelőség tájékoztatójából az derül ki,

hogy más városokban a vidéki zsidók kitelepítésére, elkülönítésére, a

kijárási tilalomra, túszok szedésére stb. vonatkozó rendeleteket vég-

rehajtották, Focşani-ban az utasítások csupán néhány napig voltak

érvényben. Ugyanakkor a focşani-i rendőrség állambiztonsági szolgá-

latának július 22-én kelt, Putna megye prefektusához intézett „szemé-

lyes és titkos” átiratából arról értesülünk, hogy a jogfosztó szabályokat

ismét visszaállították: „fent említett napon [ július 22-én – Szerz. megj.]

4,30 óráig a 18 és 60 év közötti zsidó férfiakat begyűjtöttük a zsidó orvosi

rendelő Gr. Bălănescu utca 70. szám alatti épületébe. Itt elosztottuk őket a

zsidó iskolába… az orvosi rendelőbe és 35 házba az […] utcákban, amelyek

zárt kört alkotnak a zsidók által lakott negyed körül…” Az iratban azt is

följegyzik, hogy 70 túszt szedtek, az orvosokat és gyógyszerészeket ki-

vették a zsidótörvények hatálya alól, mivelhogy kevés ilyen szakember

van a városban. Továbbá „probléma adódott a bérkocsisokkal, a bérkocsi-

sok 95 százaléka ugyanis zsidó, mivel a románok mind bevonultak. Emiatt

a városban nem közlekedhetnének bérkocsik, és az sem volna, amivel a

sebesülteket az állomásról kórházba szállítsuk.”19

A megkülönböztető jel

Ami a megkülönböztető jel, a hatágú csillag viselését illeti, az vi-

dékek és városok szerint különbözött. A háború kitörése úgymond a

hatóságok figyelmének középpontjába állította a zsidók, a judeobol-

19 Evreii din România între anii 1940-1944. III. köt. 1977. 311–312.


sevista ellenségnek a nap bármely szakában történő azonosítására al-

kalmas rendszer bevezetését. Jóllehet az államfőtől érkező központi

utasítások a zsidóknak a falvakból való kiköltöztetését, városokba való

begyűjtését, illetve túszok szedését irányozták elő, helyi szinten a ka-

tonai vagy a közigazgatási hatóságok a Dávid-csillag viselését is kötele-

zővé tették. Emellett a Nagy Hadtestek Parancsnoksága 1/06.07.1941.

számú rendeletével megtiltotta a zsidók számára az éjszakai kijárást,

és megkülönböztető jel viselésére kötelezte őket. „1. cikkely: Minden 12

évnél idősebb zsidó nemre való tekintet nélkül köteles öltözete bal mellső ol-

dalán sárga posztóból készített zsidócsillagot viselni (a csillag két egymásra

fektetett szabályos háromszög, melyeknek oldalhossza 6,6 cm).20 Hasonló

rendeletet adott ki 1941. július 4-i keltezéssel a bákói rendőrség,21 amely

az utasítás focşani-i visszavonása miatti elégedetlenségének is hangot

adott.22

A központi hatóságok azonban sohasem voltak túlságosan meg-

győződve a megkülönböztető jel viselésének hatékonyságáról. A zsidó

vezetők nyomására legkevesebb két alkalommal is a rendelet visszavo-

násáról döntöttek. Így például a belügyminisztérium 15790/31.07.1941.

számú rendelete közli: „Kérjük, intézkedjenek, hogy egyetlen zsidó se vi-

seljen valamilyen megkülönböztető jelet csak azért, mert zsidó, ilyen jel vi-

selése ugyanis számunkra nemkívánatos megnyilvánulásokhoz vezethet.”23

Más szóval szerették volna elkerülni a zsidóellenes megnyilvánuláso-

kat a lakosság részéről. Ennek ellenére az augusztus 5-i kormányülé-

sen Mihai Antonescu, a Minisztertanács alelnöke a megkülönböztető

jel viseléséről dönt.24 Augusztus 13-án viszont a belügyminisztérium

ismét a jel viselésének elhalasztásáról szóló utasítást küld szét az or-

szágban a lakossági államkölcsön jegyzésének a sikeres véghezvitele

érdekében, amiben a zsidóknak részt kellett venniük.25 Szeptember

20 Uo. 297.21 Uo. 298.22 Archiva INSHR-EW, Fond Ministerul Apărării, Rg 25003, rola 11. dosar 781, fi la 169.23 Evreii din România între anii 1940-1944. III. köt. 1977. 310.24 Evreii din România între anii 1940-1944. II. köt. Problema evreiască în stenogramele

Consiliului de Miniştri. 277.25 I. m. 328.


folyamán azonban a Temes-Torontál megyei prefektust arról értesíti,

hogy a megkülönböztető jel viselése megint kötelező: „van szerencsém

közölni, hogy a területükön élő összes zsidó (férfiak, nők és gyermekek)

köteles megkülönböztető jelként hatágú csillagot (Dávid-csillagot) viselni,

amelyet egy 8,5 × 8,5 cm méretű négyszögben kell elhelyezni. A csillagot ké-

pező egyenlő háromszögek oldalhossza 6 cm. A négyszög és a háromszögek

széleinek vastagsága 6 mm.”26 A csillag színe fekete. De ez is csak rövid

ideig volt érvényben, szeptember 9-én ugyanis, a Minisztertanács ülé-

sén Ion Antonescu utasítására a rendeletet visszavonták.27 Könnyen

észrevehető tehát, hogy a jel, illetve méreteinek és színének leírása

mindössze három hónap alatt többször is megváltozott, viselési köte-

lezettsége pedig többnyire a helyi hatóságok belátására volt bízva.

A gyűjtőtáborok

1940 októbere és 1941 júliusa között a falvakból gyakorlatilag 40 000

zsidót költöztettek ki. Jelentős részüket, talán legtöbbjüket arra köte-

lezték, hogy közigazgatási központokban telepedjenek le. Ezekben a

városokban kényszerlakhelyet jelöltek ki számukra, túszokat szed-

tek közülük, és kötelező munkaszolgálatot kellett teljesíteniük. Más

részüket viszont az ország különböző pontjain felállított gyűjtőtábo-

rokba deportálták. Megjegyezzük, hogy ezeket a táborokat kifejezetten

a Moldvából és a háborús helyzettől közvetlenül érintett területekről

kitelepített zsidók számára rendezték be, a zsidót ugyanis az állami

propagandában és az intézményi gyakorlatban a legfontosabb belső

ellenségnek tekintették, aki információkkal támogatja a szovjet hadse-

reget. A táborokat a legnagyobb sietség és kapkodás jegyében állították

fel. Nemsokára kiderült, hogy fenntartásuk költséges, emiatt a zsidó

közösségeket szólították fel, hogy az internáltakat támogassák, s végül

több tábort fel is számoltak, és kényszermunka-táborok, lágerek felál-

lítása mellett döntöttek.28

26 I. m. 425.27 I. m. 419.28 Jean Ancel, 2003. 299.


A belügyminisztérium 1941. augusztus 6-i kimutatásában fölsorol-

ják a zsidók főbb gyűjtőtáborok szerinti felosztását. A craiovai, cala-

fati, urziceni-i, Turnu Severin-i, caracali, videlei, Turnu Măgurele-i,

călăraşi-i, târgoviştei (teişi) és giurgiui táborba legkevesebb 8721 zsidót

internáltak, 5740 férfit, 1622 nőt és 1059 gyermeket.29 A Târgu Jiu-i tá-

borba moldovai zsidókat vittek, a călăraşi-iba a iaşi–călăraşi-i halálvo-

nat túlélőit, a giurgiuiba besszarábiai zsidókat Bălţi városából, a târgo-

vişteibe (Teiş) Prahova megyeieket, legnagyobbrészt Ploieşti városából.

A prahovai, miként a konstancai és galaci zsidókat veszedelmes judeo-

bolsevista ügynököknek tartották, és azért deportálták őket, mivel stra-

tégiailag fontos övezetben vagy a front közelében laktak. A giurgiui

táborról két forrás is rendelkezésünkre áll, amelyek egymástól eltérő

statisztikai adatokat közölnek. Így a fentebb említett dokumentum 813

zsidót, 250 férfit, 345 nőt és 218 gyermeket jegyez föl. Ezzel szemben a

iași-i katonai parancsnokságnak a Iaşi megyei prefektúrához intézett,

a besszarábiai zsidók Giurgiuba irányítot transzportjáról szóló átirata

813 zsidót említ, akik közül 275 férfi, 377 nő és 177 gyermek.30 A meg-

jegyzésben az áll, hogy a 829 zsidó közül 16 beteget beutaltak a iași-i

kórházba. Az összlétszám tehát egyezik, 813 Giurgiuba internált zsidó,

de a nemek és életkor szerinti elosztás lényegesen különbözik.

A táborokbeli életkörülményekről a craiovai táborra vonatkozó do-

kumentum fest képet:

„l. Az internáltak csak rendőri kísérettel vagy a craiovai rendőrkvesz-

túra által kibocsátott kilépővel hagyhatják el a tábor udvarát.

2. A rendőrkvesztúra csak rendkívüli esetekben ad kilépőt, a városba

pedig csak 8–9 és 16–17 óra között lehet kimenni.

3. Craiovai és környékbeli lakosoknak a tábortól számított 200 méteres

körzetben tilos tartózkodni.

4. Este 21 és hajnali 5 óra között a tábor területén tilos tüzet vagy gyer-

tyát gyújtani.

29 I. m. 297.30 Evreii din România între anii 1940-1944. III. köt. Perioada unei mari retrişti. I. rész.

308.


5. Minden szemetet a rendőrök által kijelölt helyekre kell gyűjteni, a

tábor udvarán és a hálótermekben a rendőri szervek felügyelete alatt

tökéletes rendet és tisztaságot kell tartani.

6. Általános orvosi vizsgálatot hetente kétszer, kedden és pénteken

délután tartanak a városi orvosok.

7. A férfi ak haját hármas géppel le kell nyírni.

8. Napi élelmiszer-fejadag személyenként: a) napi 500 gramm

puliszka, b) egy csajka leves vagy zöldségfőzelék (egy ebédre, egy

vacsorára), c) 20 gramm cukor, d) hársfatea.

9. Szigorúan tilos tojást, tejet, kenyeret és szárnyasokat vásárolni vagy

beszerezni, mivel ezekből hiány van, és csak kis mennyiségben lehet

hozzáférni a helyi lakosság ellátására.”31

A határvárosnak számító Galați-on az internált zsidó férfiak lét-

száma 3305 és 2706 között változott. Ugyanakkor a fogva tartásra

és a kényszermunkára szolgáló épületek száma 19 és 22 között talál-

ható.32 A gyűjtőtábor 1941 végéig működött. Számos tábor fölszámo-

lása azt jelzi, hogy a hatóságok logisztikailag nem voltak felkészülve

a koncentrációval kialakult helyzet kezelésére. Noha a falvakba való

visszatérést tiltó rendelkezések továbbra is életben maradtak, a ki-

szabadultakat vagy visszaköltöztették a városi zsidónegyedekbe, vagy

Transznisztriába deportálták. Az utolsó eset a Dorohoi és Rădăuţi me-

gyéből kiköltöztetett zsidókhoz fűződik. „Augusztus 25-én a belügymi-

nisztérium elrendeltea a Dorohoi és Rădăuţi megyéből 1941 júniusában

kiköltöztetett 6774 zsidó visszaköltöztetését. Alig egy hónap múlva ezeket

a zsidókat Transznisztriába deportálták. A táborból való szabadulást meg-

előzte egy megtévesztő és pénzkicsalási akció, amelyet a pénzügyminiszter

vezetett Mihai Antonescuval és más miniszterekkel összejátszva.”33

A történész arra céloz, hogy a zsidókat arra kényszerítették, jelentős

összegekkel vegyék ki részüket a „belső hitel” jegyzéséből. Amint azt

már említettük, ez volt a magyarázata annak, hogy a megkülönböztető

jel viselését elhalasztották. A zsidóknak 10 milliárd lejjel kellett a „köl-

31 I. m. 296.32 Laura Degeratu: Tipuri de ghetouri. Studiu comparativ. Holocaust. Studii şi cercetări

c. folyóirat, III. köt. 1(4). szám, 2011. 95.33 Jean Ancel, 2003. 302.


csönhöz” hozzájárulniuk, ami 1941-es árfolyamon 100 millió dollárnak

felelt meg.34 Hogy lehetővé tegyék ennek a horribilis összegnek a lefi-

zetését, amely messze meghaladta a zsidóság pénzügyi lehetőségeit, a

hatóságok azzal hitegették a zsidó vezetőket, hogy hajlandóak lesznek

lazítani a kifosztó, ellenőrző és elnyomó rendszeren. Augusztus 7-én

a belügyminisztérium az alábbi táviratot küldi a prefektúráknak, és a

következőkre utasítja őket: „tegyék lehetővé, hogy az internált vagy túsz-

ként őrizetben tartott rabbik és az izraelita közösség vezetői Bukarestbe

utazhassanak, hogy utasításokat vegyenek át az Ókirálysági Zsidó Közös-

ség vezetőjétől, Filderman úrtól a pénzügyminisztérium által jelenleg bein-

dított kölcsön jegyzéséről.”35

A „zsidóság elleni háború” október elején hágott a tetőpontra, ami-

kor elkezdődött az ókirályságbeli zsidók Transznisztriába való de-

portálása. A célállomásokig megtett utak az első halálos áldozatokat

is meghozták a deportáltkonvojokból. 1941–42 folyamán Dorohoi,

Câmpulung, Suceava és Rădăuţi megyéből 21 229 zsidót deportáltak

Transznisztriába.36

Konklúziók

Az ókirályságbeli zsidók számára az 1941 júniusa és szeptembere

közötti időszak az állam által szervezett bűncselekményekkel kezdő-

dött és végződött: a iași-i pogrommal, a Transznisztriába történő de-

portálásokkal. E két tömeggyilkosság között az államhatalom arra kon-

centrált, hogy létrehozza a „végső megoldást” előkészítő intézményi

kereteket. A rendelkezésre álló rövid idő sietést követelt meg a holo-

kauszt politikájának megvalósításában. Emiatt több alkalommal is el-

lentmondások bukkantak fel a döntéshozó és a végrehajtó szervek kö-

zött: kommunikációs rövidzárlatok, az akciók leállítása és újraindítása

34 I. m. 304.35 Evreii din România între anii 1940-0944. III. köt. 1940-1942: Perioada unei mari

restrişti. I. rész, 323.36 Raport fi nal. Ed. T. Friling, R. Ioanid, M. Ionescu. Editura Polirom, Bucureşti, 2005.

136.


stb. A magyarázat politikai jellegű, de gyakran logisztikai vagy gaz-

dasági természetű. Voltak esetek, amikor a döbbenetesen nagyszámú

emberrel szembesülve a központi vagy helyi közigazgatás, a hadsereg

vagy a csendőrség egyszerűen nem talált megoldást azoknak a jelensé-

geknek a kezelésére, amelyeket a törvényhozás a nyakába varrt.

Másfelől az a tény, hogy az Országvezető szóbeli utasításai külön-

böző csatornákon jutottak el a végrehajtó szervekhez, illetve az, hogy

az ily módon kommunikált rendeletek túl általánosak voltak, önálló

értelmezésekhez és a végrehajtás módozatainak ugyanilyen megvá-

lasztásához vezettek. Ugyanakkor egy eddig kevéssé vizsgált aspektus

is előtérbe kerül: a többségi lakosság reagálása mindazokra a politikai

intézkedésekre, amelyek a települések életében kézzelfogható változá-

sokat eredményeztek. Mindezen realitásoknak a helyi vezetők szub-

jektivitásával való kombinációja többféle diszkriminatív javaslat vagy

intézkedés megszületéséhez vezetett, kriminális lépésekhez csakúgy,

mint megkülönböztető rendelkezésekhez.

Például Krassó-Szörény megye prefektusa, a lakosság elégedetlen-

ségével találkozva, azzal a javaslattal állt elő a belügyminiszternek,

hogy a lugosi zsidók ne jelenhessenek meg a lakosság által látogatott

közterületeken, mert az kihívás a hős román katonákkal szemben.

Idézzük ezt a dokumentumot, mert hű tükre a mentalitásnak és a ko-

rabeli társadalmi klisének:

„Az utóbbi időben panaszok érkeztek hozzám a zsidó, elsősorban a

gazdag zsidó lakosokkal szemben, akik a jelenlegi nehéz idők ellenére,

amelyeket valamennyien kénytelenek vagyunk átélni, tovább korzóz-

nak a város főutcáin, vagy henyélnek a strandokon, kávéházakban stb.,

a jelen körülményekhez nem illő fényűzésükkel hivalkodva vagy pro-

vokálva kihívó viselkedésükkel a szerény román és német lakosságot.

Amely harcolni küldte legjobb fi ait a judeobolsevista járomban térdre

kényszerítettek felszabadításáért. Továbbra is eltűrni ezt a pökhendi

viselkedést egyet jelent a túlzásba vitt toleranciával, amit semmi sem

indokol.

Ezért bátorkodom tisztelettel arra kérni, szíveskedjék jóváhagyni, hogy

az alábbi törvényes intézkedésekre sor kerüljön:

tiltsák meg a zsidóknak a központi városnegyedekbe való belé-

pést, vagy legalábbis korlátozzák a szigorúan szükséges esetekre, és


semmiképpen se engedélyezzék, hogy a leglátogatottabb sugárutakon

és utcákon sétáljanak;

tiltsák ki a zsidókat a cukrászdákból, vendéglőkből és főleg a kávéhá-

zakból, ahol naphosszat munka nélkül henyélnek kényelmes karszé-

kekben terpeszkedve, és rémhíreket eszelnek ki, vagy terjesztenek;

tiltsák ki a zsidókat a nyilvános strandfürdőkből, és jelöljenek ki szá-

mukra külön fürdőhelyeket;

annak érdekében, hogy a fentiek betartását ellenőrizni lehessen, köte-

lezni kell a zsidókat megkülönböztető jel viselésére, amelynek segítsé-

gével az ellenőrző szervek könnyen azonosítani tudnák őket.37

A romániai zsidók második világháború idején elszenvedett tragé-

diája egy embertelen politika és a vezetők ama eltökéltsége, hogy ezt a

politikát megvalósítsák, a belső és külső geopolitikai konjunktúra és az

időtényező megfontolatlan kombinációjának az eredménye. Jóllehet

az ókirálysági zsidók sorsa különbözött a besszarábiai, bukovinai vagy

transznisztriai zsidók sorsától, amely különbség elsősorban a prioritá-

sok, az időpontok tekintetében vagy az emberi életek elpusztításának

intenzitásában mutatkozott meg, ideológiai vagy döntéshozatali síkon

a kettő alapvetően azonos volt.

Bibliográfia

1. Ancel, Jean: Contribuţii la istoria României. Problema evreiască.

1933-1944. Editura Hasfer, Bucureşti, 2003.

2. Arhiva INSHR-EW, fond Ministerul Apărării, Rg 25003, rola 11,

dosar 781, file 174–177.

3. Benjamin, Lya: Evreii din România între anii 1940-1944. I. köt. Legis-

laţia antievreiască. Editura Hasefer, Bucureşti, 1993.

4. Benjamin, Lya (ed.): Evreii din România între anii 1940-1944. II. köt.

Problema evreiască în stenogramele Consiliului de Miniştri. Editura

Hasefer, Bucureşti, 1996.

37 Evreii din România între anii 1940-1944. III. köt. 1940-1942: Perioada unei mari

restrişti. I. rész, 308–309.


5. Carp, Matatias: Cartea neagră. 1. köt. Editura Diogene, Bucureşti,

1996.

6. Congresul Mondial Evreiesc: Populaţia evreiască în cifre. 1945.

7. Degeratu, Laura: Tipuri de ghetouri. Studiu comparativ. Holocaust.

Studii şi cercetări c. folyóirat, III. köt. 1(4). szám, 2011.

8. Friling, Tuvia; Ioanid, Radu; Ionescu, Mihail (ed.): Raport final.

Editura Polirom, Bucureşti, 2005.

9. Şerbănescu, Ion (ed.): Evreii din România între anii 1940-1944. III.

köt. 1940-1942: Perioada unei mari restrişti. I. rész. Editura Hasefer,

Bucureşti, 1997.

10. Traşcă, Otmar: Chestiunea evreiască în documente militare române.

1940-1944. Editura Institutului Elie Wiesel, Editura Institutului

European, 2010.

MENTŐAKCIÓKTÓL A KOLLABORÁLÁSIG

Lya BENJAMIN

A zsidók holokauszthoz való viszonyulása a történelmi kon-

textustól, a helyi lakosság magatartásától, a német megszál-

lás természetétől, a helyi zsidó vezetőség vezetési hagyomá-

nyaitól függően országonként különbözik.

A zsidó nép számára a katasztrofális következményekkel járó vész-

korszak egyik legeredetibb megnyilvánulása a romániai zsidóság hoz-

záállása volt – írja Yehuda Bauer a zsidó ellenállásról szóló egyik ta-

nulmányában.1

Az ellenállás formáit tanulmányozva Yehuda Bauer két alaptípust

különböztet meg: a fegyveres és a fegyvertelen ellenállást. Meglátásá-

ban a fegyvertelen ellenállás éppen annyira fontos szerepet játszott,

mint a fegyveres, ha általa sikerült emberi életeket megmenteni.

Ebből a perspektívából veszi górcső alá a Magyarországon lejátszódott

eseményeket és Kasztner Rezső szerepét.2

A jogtudomány doktora, az Új Kelet című napilap belső munkatársa,

a kolozsvári cionista mozgalom cselekvő résztvevője és Kolozsvár hű

fiaként Kasztner a bécsi döntést követően, 1941-ben Budapestre köl-

tözött. A magyar szociáldemokráciához közel álló baloldali cionista

volt. Egy szorosabb értelmiségi körtől eltekintve akkor még kevesen

1 Yehuda Bauer: Rethinking the Holocaust. Yale University Press, New Haven and

London, 2002. 164.2 I. m. 183, 227–228, 231–240.

31Mentőakcióktól a kollaborálásig

ismerték. A budapesti cionista mozgalom legenergikusabb vezetője

Komoly Ottó mérnök volt. 1943 elején Kasztnerrel karöltve létrehozta

a Budapesti Segélyező és Mentő Bizottságot (héberül Va’adah). Ma-

gyarország német megszállásáig a Va’adah feladata a lengyelországi

és szlovákiai menekült zsidók segélyezése, a zsidóellenes intézkedé-

sek egész Európában való figyelemmel követése, valamint a szabad

világbeli vezetői körök tájékoztatása volt. Ugyanakkor a Palesztiná-

ból Isztambulba érkezett kiküldöttek egy csoportjával is kapcsolatot

teremtett, amely bizonyos pénzalapokat biztosított, és bátorította a

Va’adah tevékenységét, sőt utasításokkal is ellátta őket arra az esetre,

ha netán fegyveres felkelésre kerülne sor. Be is szereztek valamennyi

fegyvert, de csupán egészen jelentéktelen mennyiségben. Csakhogy a

magyar zsidóság, vonja le a következtetést Bauer, a német megszállás

körülményei között ilyen „kalandra” nem volt felkészülve. Az itteni

zsidók törvénytisztelő emberek voltak. És nem is létezett olyan zsidó

közösség vagy földalatti mozgalom, a maroknyi cionistán kívül, amely

fegyveres akcióra szánta volna rá magát. Mit lehetett tehát tenni a náci

Németországtól megszállt Magyarországon? Csakis a fegyvertelen el-

lenállás valamilyen formáját lehetett választani, kompromisszumokat

keresni, nem engedelmeskedni a parancsoknak, a menekülés vagy

önmegmentés lehetőségeit kutatni olyan körülmények között, amikor

a kiirtásra ítéltetettség kézenfekvő tény volt. A fegyvertelen ellenállás

ezen formáihoz való ragaszkodásnak kulcskérdése volt a tájékozódás

és az információszerzés, illetve a szerzett információk feldolgozása,

ahogyan Yehuda Bauer mondja: megérteni azt, hogy deportálás kö-

vetkezik, amelynek célja a zsidóság kiirtása. Noha az információszer-

zés jelentéktelen kérdésnek tűnt, lényeget érintő fontossága lehetett

annak az eldöntésében, hogy a lehetséges utak közül melyik a kevésbé

végzetes. Sajnos azonban, mondja Bauer, a magyar zsidók, annak el-

lenére, hogy az információ birtokában voltak, nem akarták elfogadni,

nem tudták elhinni, hogy az elpusztításuk veszélye áll fenn. Amikor a

fiatal cionisták próbálták meggyőzni a gettókba internáltakat, hogy ne

engedjék magukat barmokként marhavagonokban szállítani, elkerget-

ték és azzal vádolták őket, hogy provokátorok.

Az erdélyi zsidók magatartásának tekintetében az Auschwitz-túlélő

Erdélyi Lajos marosvásárhelyi újságíró visszaemlékezései is sokat-

32 LYA BE N J A M I N

mondóak. Hatvan év elteltével is gyötör a kérdés, hogyan lehettünk

annyira vakok – emlékezik. Családunk történetének egyik fejezete

cseppként a tengerben tükrözi az erdélyi magyar zsidók tragédiáját.

1942-ben vagy ’43-ban Marosvásárhelyen krakkói menekültek tűntek

fel. Szombatonként nálunk ettek. Folyton arról próbáltak meggyőzni

bennünket, hogy próbáljunk elmenekülni vagy elbújni, mert miránk

is a lengyel zsidók sorsa vár. Persze hittünk nekik, csakhogy apám el-

magyarázta, hogy ami ott történt, az nálunk nem ismétlődhet meg: a

háború menetében nagy változások történtek, meg aztán Erdély és az

erdélyiek sohasem engednék, hogy itt is ugyanaz megtörténjen, ami

Lengyelországban volt. Azért persze voltak kivételek, néhány ezer zsi-

dónak sikerült Romániába menekülnie, más esetben Kolozsváron is

el tudtak bújni.

Ilyen körülmények között milyen megoldást talált Kasztner? Eich-

mannnal tárgyalni és néhány életet jelentős pénzösszegekkel, éksze-

rekkel, meg egyéb ajándékokkal megvásárolni.

Yehuda Bauer ekképp foglalja össze Kasztner akciójának az ered-

ményeit:

– végső soron hozzájárult kétszázezer budapesti zsidó megmenté-

séhez;

– előmozdította tízezer zsidó megmentését, akiket Auschwitz he-

lyett a Bécs melletti Strasshofba deportáltak;

– sikerült megmentenie 1684, közöttük 388 kolozsvári zsidót, akiket

Bergen-Belsenbe, majd onnan Svájcba szállítottak.3

Ez az 1684 személyből álló transzport a „Kasztner-vonat” elnevezés-

sel került be a történetírásba, Yehuda Bauer is ezt a címet adta a témá-

nak szentelt tanulmányának. Mint ismeretes, a vonat 1944 júniusának

végén indult a bergen-belseni koncentrációs tábor felé, s a csoportot

innen két szériában (augusztusban és decemberben) Svájcba szállítot-

ták át.

Bauer véleménye szerint a csoport tagjai a magyarországi zsidóság

reprezentatív kategóriáit képviselték. Voltak köztük ultraortodoxok,

3 Yehuda Bauer: i. m. 239.


neológok, a cionista mozgalom fiatal tagjai, Kasztner családtagjai és

kolozsvári barátai.

Bauer úgy látja, hogy vonatával Kasztner precedenst akart terem-

teni, azt igyekezve demonstrálni, hogy tárgyalások útján, váltságdíj

lefizetésével a teljes pusztulást meg lehet akadályozni. Az a motiváció

vezette, hogy mentse, ami menthető.4

A háború után Kasztnert, okkal vagy ok nélkül, súlyos vádak érték,

sőt mentő tevékenységéért életével fizetett. Az első vádak 1945–46-ban,

az Egység című napilapban kerültek napvilágra. Azt vetették a szemére,

hogy a kolozsvári gettóban klikkszellem és konspiráció uralkodott, a

vezetők élet-halál urainak tekintették magukat. Az újságban felhozot-

takkal szemben Kasztner mindössze annyit jegyzett meg, hogy Ko-

lozsváron jelentős számú deportáltat mentett meg.

Akkor tehát melyek is voltak a Kasztner ellen többek között az 1954-

ben Izraelben lefolytatott perben felhozott vádpontok?

I. Az Eichmann-nal folytatott tárgyalások tartalma. Az a gyanú, hogy

Kasztner az abszolút zsidó többség kárára engedményeket tett. Bizo-

nyítékul egy Eichmann-nal készített interjút hoztak fel, amelyben az

Oberstumbannführer azt állította, Kasztner vállalta, hogy megakadá-

lyozza a zsidókat abban, hogy szembeszálljanak a deportálással, és a

lágerekben a rend megőrzésére kötelezi őket, ha a németek szemet

hunynak néhány ezer zsidó Palesztinába történő illegális emigrációja

fölött.

Eichmann általában is a Kasztnerrel fenntartott jó viszonyával di-

csekedett. Izraeli perének tárgyalása során ezt nyilatkozta: „Az első

találkozásokat leszámítva Kasztnernek nem volt oka félni tőlem mint

a Gestapo emberétől. Egyenlő felekként tárgyaltunk. Politikai ellen-

feleknek tekintettük egymást, de kerestük a megegyezést, és közöt-

tünk mindenképpen kölcsönös bizalom létezett. Kasztner oly fesztele-

nül tárgyalt, mintha csak kávéházban ültünk volna. Tárgyalás közben

4 Uo.


egyik cigarettáról a másikra gyújtott. Viselkedése annyira magabiztos

volt, hogy akár egy gestapós szerepét is eljátszhatta volna.”5

Eichmann kijelentéseit olvasva Hansi Brand megjegyzi: „Mindösz-

sze annyi volt a különbség, hogy kettejük közül csupán az egyik küld-

hette gázkamrába a másikat. Hogyan volt képes ez a tömeggyilkos –

teszi fel a kérdést Brand – összehasonlítani magát Kasztnerrel, akit e

találkozások során egyetlen cél vezérelt: hogy életeket mentsen?”6

Azt azonban a tárgyalások köré szőtt gyanakvás ellenére le kell szö-

gezni, hogy az adott időszakban (1944 tavaszán) végbemenő tárgyalá-

sok lebonyolítása nem csupán a zsidók, hanem a nácik érdeke is volt,

akik „vér helyett termékeket” kértek.

1944. május 8-án, néhány nappal a deportálások megkezdése előtt,

Eichmann Kasztnerrel együtt Joel Brandot is magához rendelte, hogy

Himmler új ajánlatát ismertesse velük. Egy abszolút premierszámba

menő ajánlat hangzott el. Nem térek ki rá részletesen, hiszen az aján-

lat jól ismert: a németek tízezer teherautóért meg egy sor más termé-

kért cserébe emberi életeket ajánlottak fel. Hogy mindezeket megsze-

rezhesse, Brand elutazott, hogy kapcsolatba lépjen a szövetségesekkel.

Tudjuk, hogy a nagy premierből semmi sem lett. A britek letartóztat-

ták Brandot.

Nahum Goldmann, a Zsidó Világszövetség elnöke az amerikai zsi-

dókat arról próbálta meggyőzni, hogy a tárgyalásokat késleltessék, de

az ajánlatot ne utasítsák vissza véglegesen. „A politika és a filantrópia

közötti törés a háború éveiben az amerikai zsidóság legnagyobb ab-

szurditásai közé tartozott” – állapítja meg Nahum Goldmann, miután

az ajánlatot az amerikaiak is elutasították.7

Így hát, írja Raul Hilberg, „azoknak, akik az erőfeszítései miatt

Kasztnert elítélik, nem volna szabad megfeledkezniük arról, hogy a

budapesti Segélyező Bizottság csupán önmagára számíthatott. A szö-

vetségesek nem támogatták, a világ judaizmusa nem segítette.”8

5 Anna Portner: Kasztner’s Train. New York, 2007. 366.6 Uo. 367.7 Nahum Goldmann: Mein Leben als Jude. Lebensbilder, Frankfurt M., 1980. 342.8 Raul Hilberg: Exterminarea evreilor din Europa. Hasefer, Bucureşti, 1997. 741.


„Ők kívül voltak, mondta a Nyugatról Kasztner, mi odabenn. Őket

nem érte bántódás, az áldozatok mi voltunk. Ők moralizáltak, mi a

haláltól rettegtünk. Ők rokonszenvvel tekintettek miránk, de magukat

tehetetleneknek tartották, mi élni akartunk, és meggyőződéssel hittük,

hogy kötelességük volna bennünket megmenteni.”9

Himmlert, amikor ezzel az ajánlattal állt elő, nem a zsidók meg-

mentése, hanem az angolokkal és amerikaiakkal kötendő különbéke

érdekelte, hogy aztán együtt folytathassák a háborút a Szovjetunió

ellen. A tehergépkocsikat a keleti fronton használták volna, de Himm-

ler nem vette észre, hogy a szövetségeseket a szovjetekkel kötött szö-

vetség jobban érdekelte, mint a magyar judaizmus megmentése, vonja

le a következtetést Raul Hilberg.10

Kasztner tudta Eichmanntól, hogy ha a németek az autókat meg-

kapják, a zsidókat élni hagyják, ha nem, a gázba küldik őket. És még

tudott valamit: „Eichmann a magyar kormánynak megígérte, hogy

Magyarország Judenrein lesz.”11 Ilyen körülmények között próbálta

Kasztner Eichmannt „megvásárolni”, hogy 750 útlevéllel rendelkező

cionistának semleges országokba történő emigrálását engedélyezze. A

lefizetett összeg fejében aztán eljutottak 1684 személyhez, akik közül

388 kolozsvári volt. Kimagasló eredmény, állapítja meg Raul Hilberg,

de a katasztrófa méreteihez képest a siker elenyésző.

„Ha emberéletek megmentéséről van szó, a sikertelenség a halállal

egyenlő. Sok százezer zsidónak lett osztályrésze ez a rémálom a halál

útján.”12

II. Másik vádpont az 1684 kiválasztott és ezen belül a 388 kolozsvári

névsorának az összeállítása.

Szemben Yehuda Bauerrel, aki szerint a kiválasztottak névsora a

zsidó összlakosság tekintetében, de a kolozsvári zsidóság struktúrá-

jának a szempontjából is általában reprezentatív volt, Lőwy Dániel azt

9 Uo.10 Uo.11 Lőwy Dániel: A Kálváriától a tragédiáig. Kolozsvár zsidó lakosságának története.

Koinónia Kiadó, Kolozsvár, 2005.12 Raul Hillberg: i. h.


állítja, máig (2005-ig) sem tisztázott, milyen kritériumok szolgáltak

a csoport kiválasztásának alapjául. Lőwy kiemeli, hogy a kolozsváriak

névsorát a legnagyobb titokban állították össze, hivatalosan nem jelen-

tették be, hogy ilyen lista készül.13

III. Újabb vádpont volt Kasztner felelőssége abban, hogy a zsidókat

a deportálásról és annak útirányáról nem vagy félretájékoztatták, jólle-

het Kasztner a helyzettel tökéletesen tisztában volt.

E tekintetben különösen súlyos volt az a vád, amelyet Rudolf Vrba,

az auschwitzi jelentés egyik szerzője fogalmazott meg, miszerint a

zsidó vezetők általában és Kasztner különösképpen „elárulták a külde-

tésüket akkor, amikor a magyar zsidókat nem tájékoztatták, és a rájuk

leselkedő veszedelemre nem figyelmeztették őket. Ezt sohasem lehet

megbocsátani nekik.”14

„Kasztner 1944. május 8-i kolozsvári látogatása, amikor a gettósítás

már a végéhez közeledett, az egyik leghevesebb vitát váltotta ki a zsidó

vezetők magatartását illetően a holokauszt idején” – írja Braham.15

Olyan változat is létezik, miszerint Kasztner, bár a végső meg-

oldásról pontos értesülései voltak, sem a helyi zsidó tanácsot, sem

Va’adah-beli társait nem tájékoztatta. Amikor pedig az izraeli per

során Benjamin Halevy bíró ugyanezt a kérdést szegezte neki, Anna

Porter szerint előbb sokáig hallgatott, majd csupán ennyit jelentet ki:

„Elmondtam mindent, amit tudtam.” „Akkor – folytatta Halevy – a ko-

lozsvári zsidók miért nem tudtak semmiről?” „Sajnálom, hogy ezt kell

mondanom – válaszolta Kasztner –, de az itt jelen lévő kolozsvári zsi-

dók, akik azt állítják, hogy nem tájékoztattam őket, nem a kolozsvári

zsidóságot képviselik.” E feszült légkörben váratlanul Hansi Brand

szemrehányással teli kérdése hangzott fel: „Miért nem mondod meg,

hogy nem tudtad rávenni az embereket a menekülésre vagy a harcra?

Miért vállalod magadra az egésznek a felelősségét?”16

13 Lőwy Dániel: i. m.14 Randolph L. Braham: Politica Genocidului. Holocaustul din Ungaria. Editura Hasefer,

Bucureşti, 2003. 216.15 Uo.16 Anna Porter: i. m. 358.


Braham szerint Kasztner beismerte, hogy néhány sejtéséről beszá-

molt az apósának, Fischer Józsefnek, a kolozsvári Zsidó Tanács elnö-

kének; Fischernek tehát tudnia kellett, hogy mi következik: a deportá-

lás és a megsemmisítés.

„Ha kijelentései igazak, a kolozsvári tanács tagjainak sok informáci-

óval kellett rendelkezniük. Ami Kasztnert illeti, úgy tűnik, ő már bir-

tokában volt az auschwitzi jelentésnek.”17

Kasztner felelősségének a tisztázására irányuló makacs igyekezet a

magyar és azon belül a kolozsvári zsidók tájékoztatását illetően nem

véletlenül történt. A nácik, különösen a varsói felkelést követően, min-

dent elkövettek, hogy a zsidóság elpusztítására irányuló politikájukról

semmi se derüljön ki, így akarták elejét venni bárminemű ellenállás-

nak vagy túlélési kísérletnek. Ezért is igyekeztek a zsidó vezetőket, kü-

lönösképpen annak a Zsidó Tanácsnak a tagjait megtéveszteni, ame-

lyet a megszállás után az ő parancsukra hoztak létre. Ez a magyarázata

annak is, hogy 1944. március 31-re Eichmann értekezletre hívta össze

Budapesten a Zsidó Tanács tagjait a „lelkek megnyugtatása” végett.

Ez alkalommal Eichmann – Lévai Jenő történész beszámolója szerint

– valósággal „hipnotizálta a Zsidó Tanácsot és általa az egész magyar

zsidóságot”.18

„A zsidóknak semmi okuk a nyugtalanságra – mondta ekkor Eich-

mann –, nincs mitől félniük, kivéve azt az esetet, ha nem hajlandók

együttműködni. A most foganatosított intézkedések ideiglenes jel-

legűek. A háború után a németek ismét gutmutigok (jóindulatúak)

lesznek. De addig is semmilyen brutalitást nem engednek meg a zsi-

dókkal szemben.”19

A zsidók fellélegeztek – írja Raul Hilberg, a lehetetlen megtörtént.

A Zsidó Tanács vezetősége a németek kezében engedelmes esz-

közzé vált. Gyanú lengte be Kasztner tervét is, hogy tudniillik meg-

mentett egy maréknyi zsidót, de a félretájékoztatással feláldozott – a

kolozsváriak esetében – 18 ezret.

17 Randolph L. Braham: i. h.18 Lévai Jenő: Eichmann Magyarországon. Budapest, 1961. 263.19 Raul Hilberg: i. m. 741.


A Zsidó Tanács vezetőségének Eichmannal történt találkozására

utalva Braham leszögezi: „A hiszékenység, amellyel a zsidóság képvi-

selői Eichmann és a többi SS-tiszt ígérgetéseit fogadták, éppoly meg-

lepő volt, mint amennyire tragikus, hiszen az adott körülmények közt

sokan közülük elegendő információval rendelkeztek a németek mód-

szereiről.”20

IV. Kasztner ellen további vádpont volt, amelyet egyébként az izra-

eli per során is felhoztak, hogy részt vett a nürnbergi perben, és két

SS-vezető, Becher és Krumley mellett tanúskodott. Ezek a személyek

ugyanis, még ha jelentős pénzösszegek fejében is, Kasztner mentőak-

cióját elősegítették, emiatt ő kötelességének érezte, hogy mellettük ta-

núskodjék.

Az 1954-es izraeli per Kasztner számára megsemmisítő volt, írja

Braham. Benjamin Halevy bíró arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy

Kasztner eladta a lelkét az ördögnek; a zsidóság érdekeit feláldozta,

hogy csak a „kiválasztottakat” mentse meg.21

A fellebbezések nyomán a pert újra lefolytatták, a felmentő ítélet

négy év múlva született meg, de Kasztner akkor már nem volt életben:

1958 márciusában, tel-avivi háza előtt meggyilkolták.

Azok között a történészek között, akik Kasztner Rezső emlékét tisz-

tára mosták, Yehuda Bauer is felsorakozik. „Kasztner, Weissmandel,

Pető, Krasnianky vagy Saly Mayer biztos, hogy nem voltak tökéletes

emberek, de próbáltak segíteni, és ez összehasonlíthatatlanul több,

mint amennyit háború utáni befeketítőik tettek. Akkor is és most is

– összegez Bauer – nem az információ, hanem a megértés hiányzott.

Kasztner a holokauszt vészkorszakának tragikus alakja marad.”22

20 Randolph L. Braham: i. m. 218.21 Uo. 220.22 Yehuda Bauer: i. m. 240.

A HOLOKAUSZT FELEDÉS ÉS EMLÉKEZÉS KÖZÖTT:

A VESZTESÉG ÚJ JELENTÉSEI

Ioana COSMAN

A holokauszt és a veszteség jelentése

Amikor a holokausztról beszélünk, bennefoglaltan a veszteségről is

szólunk: emberi életek elvesztéséről, anyagi veszteségről vagy annak

az elvesztéséről, ami emberi bennünk. 1945-ben, amikor a lágerekből

hazatértek, az észak-erdélyi zsidóknak óhatatlanul szembesülniük kel-

lett a gyötrelmes VESZTESÉGGEL.

Ha a lágerek időszakában, az éhség, az apátia, az elszigeteltség álla-

potában a „szabad ember szomorúsága”, amelyről Primo Levi beszél,

még nem mutatkozott meg, a szabad emberek világába való visszaté-

rés pillanatában a túlélők lelkén és gondolatain az elszenvedett veszte-

ség okozta szenvedés hatalmasodott el. A túlélőknek (családtagjaik és

barátaik halála miatt) az emberi és az anyagi támogatás hiányával egy-

aránt meg kellett küzdeniük. Visszatérésük után lakásaikat kifosztva

vagy más „tulajdonosok” által elfoglalva találták.

Az újrakezdés roppant nehéz folyamat volt, és csak fokozatosan

ment végbe, új házasságok kötésével vagy továbbtanulással. A túlélők,

a volt deportáltak főleg egymás között házasodtak, hiszen azonos ta-

pasztalataik garantálták múltbeli életük kölcsönös megértését és je-

lenlegi életük alátámasztását. Egyes túlélők számára azonban a kü-

lönböző egészségi problémák (szív- és vesebetegségek stb.) mellett a

lágerben töltött idő azzal a következménnyel is járt, hogy nem lehetett

gyermekük.

40 IO A N A CO S M A N

Feledés vagy emlékezés

A lágerből hazatérő túlélőnek az anyagi gondokkal, a lakásnélkü-

liséggel és a javak hiányával, illetve a család elvesztése által okozott

lelki traumákkal egyszerre kell szembenéznie. Szenvedése azonban itt

még nem ér véget, hiszen, immár szabadon, egy másik gyötrő problé-

mával is szembesül: AZ EMLÉKEZÉSSEL.

Minden túlélő erkölcsi problémája a nem felejteni parancsa körül

forog – hogy tanúi legyenek azok életének és halálának, akiknek nem

adatott meg az a szerencse, hogy a velük történteket saját maguk me-

sélhessék el.

„A túlélő számára, aki a tanúságtételt vállalja, világos: kötelessége bi-

zonyságot tenni a halottakról és az élőkről. Nincs joga megfosztani a jö-

vendő nemzedékeket attól a múlttól, amely közös emlékezetünk része lett.

Mert feledni nem csupán veszélyes, de sértő is; elfelejteni a halottakat azt

jelenti, hogy újfent megöljük őket.”1 De vajon megkímélik-e az emlékek

és az emlékezés a túlélőt, ha csupán azért választja a feledést, hogy

ne kelljen ismét átélnie a szenvedéseket? Leo Eitinger 1964-ben 227

túlélőről készített felméréséről beszélve2 Isaac Marks brit pszichiáter

rámutatott, hogy ezeknek az „anxietásban” szenvedő túlélőknek az

esetében „az emlékezetvesztés rémálmokkal és más alvászavarokkal jár

együtt. A legártalmatlanabb hétköznapi események is […] rettenetes múlt-

beli emlékeket ébresztenek bennük újra és újra.”3 Ebből az következik,

hogy a túlélő számára nem létezik a könnyebbik út, és nem létezik

a menekülés útja. Akár azt választja, hogy beszélni fog, akár hallgat,

az elszenvedett veszteség förtelmes arca minden lépésén elkíséri. A

holokauszt-túlélő szatmárnémeti S. asszonnyal beszélgetve, interjúa-

lanyom a következőket tárta fel előttem:

1 Vö. Elie Wiesel: Előszó, in Uő: Noaptea. Editura Corint, Bucureşti, 2012.2 Leo Eitinger (ed.): Concentration Camp Survivors in Norway and Israel. Universitets-

forlaget, Oslo, 1964.3 Isaac Marks: Living with Fear. Understanding and Coping with Anxiety. McGraw Hill,

New York, 1978. 57.

41A holokauszt feledés és emlékezés között: a veszteség új jelentései

„Azt nem lehet elmondani, és leírni sem lehet. Beszélni sem jó róla.

Egész éjszaka nem hunytam le a szemem emiatt. Elárasztottak az

emlékek… ahogyan mindannyian meghaltak. Ott, a gettóban, ha vala-

kiről tudták, hogy sok pénze van, kegyetlenül megverték, hogy mondja

meg, hova rejtette. Mi is hallottuk, hogy üvöltenek a megkínzottak,

mert pont szemben laktunk azzal a házzal, ahova vitték őket. Zenét

tettek fel, hogy ne lehessen hallani az üvöltést, de úgy is hallatszott.

Azóta sem szeretem Strausst, tudniillik mindig Strausst tettek fel.”4

Akárcsak a Norvégiába vagy Izraelbe került túlélők esetében – tud-

juk meg Eitinger 1964-es tanulmányából –, ennek az észak-erdélyi túl-

élőnek az esetében is egy semleges inger, Strauss zenéje, elgendő volt

ahhoz, hogy visszavigye egy rendkívül fájdalmas és traumákat okozó

múltba. Egy másik példa D. asszony esete, akit a dési gettóból depor-

táltak. Ő ezeket mondja:

„Hosszú ideig képtelen voltam elviselni a mozdonyfüttyöt, mert foly-

ton azt juttatta eszembe, hogyan érkeztek oda a transzportok. Sokáig

nem tudtam, és ma sem tudok egy farkaskutya mellett úgy elmenni,

hogy össze ne rezzenjek.”5

Valamely traumatizáló esemény elszenvedése után a leggyakoribb

poszttraumatikus szindróma a rémálmok megjelenése. A megkérde-

zett holokauszt-túlélők legtöbbike azt mondja, hogy a lágerből történő

visszatérésük után gyakran szörnyű rémálmokból ébredtek.

A történelem során a pszichológiát és az irodalmat mélyen áthatot-

ták az álmok. Az álmoknak valóban lélektani implikációik vannak, de

nem kevésbé morális implikációik is. A tudat nem képes ellenőrzése

alá vonni őket, mint napközben a gondolatainkat, így a sötétben az

álmok megmutatnak minket önmagunknak.

4 Ioana Cosman (ed.): Depoziții despre viaţă şi moarte. Holocaustul din Nord-Vestul

Transilvaniei. Cercetare de istorie orală. Argument, Cluj-Napoca, 2009. 274.5 Ioana Cosman (ed.): Shoah în Transilvania de Nord. Depoziţii despre viaţă şi moarte.

Argonaut, Cluj-Napoca, 2010. 168.

42 IO A N A CO S M A N

Egyik könyvében Elie Wiesel, a pszichoterapeutájával folytatott kép-

zelt beszélgetésében leírja néhány álmát. Az egyik álom különöskép-

pen megragadta a figyelmemet:

„Repülőn utazom. A gép parancsnoka bejelenti, hogy motorhiba miatt

le kell szállnunk. Az utasok között pánik tör ki. Egy gyerek zokog. Anyja

nem tudja megnyugtatni. Váratlan szerencse: az utasszállító egy szige-

ten landol. Vidám társaság fogad, bizarr táncokkal. Valakik szónokla-

tokat tartanak, amelyekből egyetlen szót sem értünk. Az egyik nő pró-

bál magával cipelni. Vérben forgó szeme mintha egész arcát felfalná.

Ellenkezem. Magamban azt gondolom, vagy valamiféle boszorkány,

vagy őrült, kötözni való, eszement bolond, akit láncra kellene verni.

Mindenki őrült itt. Igazam van. Itt nem a törvény uralkodik, hanem az

őrület. Ez ragadta meg a hatalmat. A repülőt keresem. Eltűnt, beleme-

rült a tengerbe. A pilóta? Eltűnt a többi utassal együtt, akiket talán épp

megkínoznak, megbüntetnek, feláldoznak. Nem ismerem őket. Egyet-

len szót sem váltottam velük. Összeesküvés történt? Vajon nem éppen

az utasok állították nekem ezt a csapdát? A nő azt mondja: színházban

vagyunk. Épp színre viszünk egy darabot az őrületről. Olyan világban

élünk, amelyben az őrület uralkodik. Mindenki szerepet játszik benne.

Választanom kell: hóhér leszek vagy halálraítélt. Elönt a rémület, nehe-

zen lélegzem, kiabálok: Nem akarom! Hallod? Nem akarom! A nő

nem tágít. Segítséget hív. Egy csupasz mellkasú őrjöngő megragadja

a hajamat, és üvölt: Engedelmeskedj! Mostantól velünk vagy! Ha nem

engedelmeskedsz, lefejezünk! Azt felelem: Dehogy! Hiszen valameny-

nyien csak az elmémben léteztek, és minden jogom megvan ahhoz,

hogy elűzzelek benneteket!”6

A holokauszt-túlélő életében a dilemmák egyre inkább elmélyülnek.

Ha lehetősége lett volna akkor vagy volna most, hogy választhasson,

mit választana: hogy hóhér legyen vagy elítélt?

C. úr, marosvásárhelyi túlélő így meséli el az egyik álmát, amely a

lágerből való hazatérése után évekig elkísérte:

6 Lásd Elie Wiesel: Nebuna dorinţă de a dansa. Editura Tei, Bucureşti, 2007. 1. fejezet.

43A holokauszt feledés és emlékezés között: a veszteség új jelentései

„Azt álmodtam, hogy apám és anyám mennek valahova egy helyen,

amely pont olyan, mint az, ahol a gázkamra állt. Torkom szakadtá-

ból kiáltom: anya, apa, ne menjetek oda! De moccanni sem tudok. És

akkor azt éreztem, hogy odajön a nővérem, és egy törülközővel letörli

arcomról a verejtéket.”7

A választás hóhér és elítélt között szörnyűséges. Nyilván, álmában

Wiesel is szabadulni akart ettől a választástól. És a túlélő Elie Wiesel

is verejtékben úszva ébred a valóságra. Csak álom volt! De mégsem,

mert most, a jelenben új választás elé kerül: vállalja a tanúskodást,

vagy hallgasson, és ekképp ismét halálra ítélje a meggyilkoltakat?!

A holokauszt nem egyéb, mint magának a veszteségnek a definíci-

ója. A halálra ítélt elveszíti az életét. A hóhér elveszíti azt, ami legér-

tékesebb az emberben: AZ EMBERSÉGÉT! A tanú pedig elveszíti az

ártatlanságát. Mindannyiuk közül azonban leginkább a túlélő marad

egyedül, mert kétszeresen is szemben találja magát a szenvedéssel:

A FELEDÉSSEL ÉS AZ EMLÉKEZÉSSEL. Ha azt választja, hogy be-

szélni fog, a rémségeket újra és újra át fogja élni. Ha pedig a feledést

választja, az a kötelességtudat fogja gyötörni, hogy hallgatásával ne

ölje meg ismét a halottakat. Ily módon pedig, bármit választ is, a túlélő

örök VESZTESÉGRE van ítélve.

7 Ioana Cosman: Depoziţii… 168.

KOLOZSVÁR ZSIDÓ NÉPESSÉGE. URBANIZÁCIÓS SZINT ÉS LAKÓSZERKEZET

GIDÓ Attila

A 19. századtól tapasztalható gyors városiasodás, a falvakról

városokra történő betelepülés általános jelenségnek számí-

tott a régióban. Az izraelita lakosság esetében hatványozot-

tabban érvényesült mindez, hiszen 1851-ig, Gyulafehérvár kivételével,

törvényesen nem telepedhettek le városokon. A tilalom feloldásával,

amely egyébként nem vonatkozott a bányavárosokra, a zsidók körében

megkezdődött a gyors ütemű városiasodás. Az Erdélyi Nagyfejedelem-

ségben, 1785/1786-ban az izraelita lakosságnak alig 7,3 százaléka élt

városon és közülük 98,7 százalék Gyulafehérváron rendelkezett lak-

hellyel. Az 1813-as összeírás szerint, a városi zsidó lakosság aránya 6,5

százalékra csökkent, viszont közülük már csak 88,6 százalék lakott a

korábbi fejedelmi székhelyen. Mindez azt jelentette, hogy egy jelentős

részüknek sikerült hosszabb-rövidebb időre más városokban is meg-

telepedni. Az 1840: XXIX. törvénycikket és az 1851-es bécsi miniszteri

határozatot követően, 1848-ban a gyulafehérvári zsidók aránya az erdé-

lyi zsidóságon belül 42,5 százalékra, majd 1857-ben 19,3-ra fogyatko-

zott.1

Miközben a fehérvári izraeliták fokozatosan elveszítették a jelen-

tőségüket, több nagyobb urbánus zsidó közösség is létrejött az oszt-

1 Ladislau Gyémánt: Evreii din Transilvania. Destin istoric. Institutul Cultural Român –

Centrul de Studii Transilvane, Cluj-Napoca, 2004. 49–50.

45Kolozsvár zsidó népessége. Urbanizációs szint és lakószerkezet

rák–magyar kiegyezés környékén a Történelmi Erdély, a Bánság és a

Partium területén (Nagyvárad, Arad, Temesvár, Kolozsvár, Szatmár-

németi, Máramarossziget, Marosvásárhely, Tasnád, Szilágysomlyó). A

városiasodás folyamatának köszönhetően 1910-re a három régió izra-

elitáinak már 44 százaléka élt városon. Az 1930-as román népszámlá-

lások időszakára az arányuk elérte az 58 százalékot, és ezzel a városi

összlakosságnak 11,6 százalékát tették ki.2

A regionális fejlettségi eltérések a városiasodás mértékében is meg-

mutatkoztak. A Történelmi Erdélyben élő izraelita vallású lakosoknak

57 százaléka, a bánságiaknak 85,9, az erősen rurális jellegű Márama-

rost is magában foglaló Partium területén élőknek pedig 54,8 szá-

zaléka élt városon. Ezek a mutatók jelentősen meghaladták a régiók

össz népességén belül tapasztalható városiasodás mértékét, amely,

amint azt később látni fogjuk, nemcsak a foglalkozásszerkezetben ta-

pasztalható eltérésekkel, de az egyes etnikai és vallási csoportok mo-

dernizációban betöltött szerepével is összefüggésben állt.3

1. táblázat. A városi lakosság aránya az erdélyi izraelita vallású népesség

körében 1930-ban:

Városi lakosság Izraelita vallásúak Össznépesség

Történelmi Erdély 44 515 57,0 519 675 16,1

Bánság 9 631 85,9 167 489 17,8

Partium 46 267 54,8 276 254 19,9

Összesen 100 413 58,0 963 418 17,4

Az 1930-as népszámlálás adatai lehetőséget teremtenek arra, hogy

a városiasodás mértékét ne csak a vallási és etnikai, hanem az anya-

nyelvi mutatók alapján is megvizsgáljuk. Mindez azért fontos, mert a

jiddis anyanyelvű zsidóság elsősorban a tradicionálisabb, az integrá-

ciós és az asszimilációs folyamatok által kevésbé érintett rétegekből

2 Recensământul general al populaţiei României din 29 decemvrie 1930. II, Institutul Cen-

tral de Statistică, Bucureşti, 1938, LXXXV–LXXXIX., Sulyok István – Fritz László

(szerk.): Erdélyi Magyar Évkönyv 1918–1929. I, Juventus Kiadás, Kolozsvár, 1930. 112.3 Recensământ 1938. II: XXXII–XLIII. és LXXXV–LXXXIX.

46 GI D Ó AT T I L A

került ki. Ezt támasztják alá a népszámlálási adatok is, amelyek szerint

a körükben az urbanizáció mértéke jelentősen elmaradt a teljes zsidó

lakossághoz képest. A legszembetűnőbb a Partium esete, ahol a jiddis

nyelvű lakosságnak csak alig több mint egyharmada élt városon:4

2. táblázat. A városi és falusi lakosság aránya a jiddis anyanyelvű népes-

ség körében 1930-ban:

Város Falu Összesen

Történelmi Erdély 25 259 48,6 26 749 51,4 52 008

Bánság 532 70,3 225 29,7 757

Partium 22 415 38,3 36 095 61,7 58 510

Összesen 48 206 43,3 63 069 56,7 111 275

Ha csak az egyes megyék szintjét vesszük alapul, akkor a Kolozs

megyei zsidóság, Temes-Torontál, Arad és Bihar mellett etnikai, anya-

nyelvi és felekezeti szempontból is az egyik legvárosiasodottabb kö-

zösségnek számított. A skála másik oldalán Szilágy, Máramaros, Na-

szód és Szamos megyék álltak, ahol a városon élő izraeliták alig 31-41

százalékot tettek ki. A jiddis anyanyelvűek körében még alacsonyabb

volt ez az arány, ahogy egyébként ez Kolozs megye esetében is megfi-

gyelhető:5

3. táblázat. A városi lakosság száma és aránya az izraeliták, zsidó nem-

zetiségűek és jiddis anyanyelvűek körében az ötezer fős izraelita népességet

meghaladó megyékben 1930-ban:

Városi lakosság a

megyékben

Izraelita

vallásúak

Zsidó

nemzetiségűek

Jiddis

anyanyelvűek

% % %

Arad 7 801 77,8 7 057 78,0 687 68,6

Bihar 21 061 75,7 15 731 56,6 4 347 58,0

4 Recensământ 1938. II: LVIII–LXIX.5 Recensământ 1938. II: XLIII–LXIX.


Városi lakosság a

megyékben

Izraelita

vallásúak

Zsidó

nemzetiségűek

Jiddis

anyanyelvűek

% % %

Kolozs 14 530 82,3 14 080 82,0 7 523 75,6

Máramaros 10 609 31,1 10 526 31,1 9 989 30,1

Maros 6 780 64,6 6 384 64,1 3 549 55,9

Naszód 2 623 41,1 2 596 41,0 2 312 39,1

Szamos 4 397 41,4 4 365 41,4 3 964 40,8

Szatmár 13 885 54,7 12 953 54,0 7 392 44,1

Szilágy 4 391 31,9 4 266 31,9 2 562 27,0

Temes-Torontál 9 623 87,6 7 382 87,0 445 71,9

Kolozs megyében a zsidó nemzetiségű személyek 82 százaléka,

a jiddis anyanyelvű népességnek pedig 75,6 százaléka élt városon,

amely lényegében Kolozsvárt és Bánffyhunyadot jelentette. A két te-

lepülés között az izraelita vallású lakosság igen egyenlőtlenül oszlott

meg, hiszen 92,9 százalékuk, azaz 13 504 személy a megyeközpont-

ban élt. A magukat jiddis anyanyelvűnek valló Kolozs megyei váro-

siaknak valamivel kevesebb, 88,9 százaléka volt kolozsvári lakos. Ha

viszont a jiddis nyelvű népesség arányát nézzük a városiakon belül,

akkor azt látjuk, hogy azok alig haladták meg az 51 százalékot, azaz az

urbánus közegben élő zsidóknak közel fele már nyelvileg valamilyen

más közeghez (elsősorban magyar) tartozott.

A két világháború közötti időszakra a magyarok, a románok és a

németek után a zsidók alkották a negyedik legnagyobb városi etni-

kai-vallási csoportot. Az 1930-as népszámlálás szerint az erdélyi városi

lakosságnak 37,9 százaléka volt magyar (1910-ben az arányuk 55,6 szá-

zalék volt), a románok 35, (1910-ben 17,6%), a németek 13,2 (1910-ben

14,2%), az izraeliták pedig, amint korábban jeleztük, 11,6 (1910-ben

9,6%) százalékot tettek ki.6 Amennyiben az etnikai mutatókat vesz-

szük figyelembe, a magukat zsidó nemzetiségűnek valló személyek

6 Irina Livezeanu: Cultural Politics in Greater Romania. Regionalism, Nation Building,

and Ethnic Struggle, 1918–1930. Cornell University Press, Ithaca and London, 1995. 135.


56,2 százaléka élt városon 1930-ban, és ezzel 10,4 százalékot képeztek

az urbánus lakosság körében.7

Az első világháborút követő időszakban a városiasodás szempont-

jából két jelentősebb tendencia érvényesült: a városi rangú települé-

sek számának növekedésével (1920-ban 40, 1941-ben 50) és a nagyobb

arányú beköltözéseknek köszönhetően megnőtt a román és a zsidó

urbánus népesség aránya, amellyel párhuzamosan viszont csökkenni

kezdett a magyarok és a németek részesedése.8 Mindezek ellenére, a

két világháború közötti erdélyi városok képét továbbra is a magyar, a

zsidó és a német lakosság határozta meg. Érvényes volt ez Kolozsvárra

is, ahol a 19. század második felét követően a zsidó lakosság száma

jelentős növekedésen ment keresztül.

A továbbiakban arra keresünk választ, hogy milyen mobilitási pá-

lyán keresztül érkeztek a városba a zsidó családok és mely városré-

szekben alakultak ki kompakt zsidó közösségek.

Az erdélyi zsidóság földrajzi mobilitására vonatkozóan igen kevés

kutatást végeztek. Egyes települések izraelita lakosságának származá-

sára nézve pedig alig léteznek konkrét utalások. Az egyik legfontosabb

szerzőnek Marton Ernőt, a két világháború közötti erdélyi cionista

mozgalom kolozsvári képviselőjét tekinthetjük, aki 1941-ben publikált

egy azóta is hivatkozási alapnak számító hosszabb önálló tanulmányt

A magyar zsidóság családfája címmel.9 Marton és a későbbi generációk

kutatói szerint a 19. és 20. századi erdélyi zsidó közösség kialakulásá-

nak gyökerei a 16–17. századi Erdélyi Fejedelemség koráig vezethetőek

vissza (Bethlen Gábor 1623-as kiváltságlevele).10 Ez a közösség viszont,

az utóbbi két-három évszázadban lezajló bevándorlásoknak köszön-

7 Gyémánt 2004: 111–112.8 Varga E. Árpád: Fejezetek a jelenkori Erdély népesedéstörténetéből. Tanulmányok, Püski,

Budapest, 1998. 187.9 Marton Ernő: A magyar zsidóság családfája. Vázlat a magyarországi zsidóság település-

történetéhez. Fraternitás, Kolozsvár, 1941.10 Gonda László: A zsidóság Magyarországon 1526–1945. Századvég, Budapest, 1992.

29., Moshe Carmilly-Weinberger: A zsidóság története Erdélyben (1623–1944). MTA Ju-

daisztikai Kutatócsoport, Budapest, 1995. 34–37., Sebestyén Mihály: Nyúlgát az idő

ellen. Az erdélyi zsidóság történetéhez. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2000. 30–43.,

Marton 1941: 37–40., Gyémánt 2004: 12–15.


hetően nagyrészt kicserélődött, és a korábbi szefárd (spanyol zsidó)

eredetű népességet egy askenázi típusú zsidóság váltotta fel. A 18. szá-

zad elején főként nyugati irányból (Morávia, Bohémia, Magyarország,

Ausztria, Németország) és kisebb mértékben észak-keletről (Lengyel-

ország), valamint délről (Török Birodalom, Román Fejedelemségek)

folyt a bevándorlás. Lengyelország 18. század végi felosztását és ezzel

együtt Galícia és Bukovina osztrákok általi bekebelezését követően az

askenázi zsidók többsége már észak-keleti irányból érkezett az Erdélyi

Nagyfejedelemség területére.11

A Galícia és Bukovina irányából folyó bevándorlások a 19. század

közepén tetőztek. Egyes vélemények szerint ez 1821–1840 között tör-

tént meg, újabb kutatások viszont 1846–1850-re és 1860-ra teszik a

csúcspontot.12 A Magyar Királyság területére érkező zsidók első állo-

mását általában az északi és észak-keleti megyék képezték (a 18. szá-

zad végén az erdélyi zsidók közel háromnegyede még az északi várme-

gyékben lakott), majd innen költöztek be fokozatosan az ország és így

Erdély belső vidékeire, például Kolozs vármegyébe is.13

Az előbb falvakon megtelepedő Kolozs vármegyei zsidóság a 19.

század közepétől kezdett nagyobb mértékben Kolozsvárra és Bánffy-

hunyadra beáramolni, amelynek köszönhetően az idők folyamán a vá-

rosi és vidéki arányokban jelentős elmozdulások következtek be. Az

első modernkori magyar népszámlálás szerint, 1869-ben a vármegye

területén élő zsidóknak 77,7 százaléka élt falvakban és 22,3 százaléka

városi rangú településen. A következő cenzus már 37,1 százalék városi

izraelitát, az 1910-es 72,9-et, az 1930-as pedig 82,3-at regisztrált.14

A 20. század első évtizedeiben Kolozsváron élő zsidó népesség

tehát több lépcsőben alakult ki. Előbb a vármegye falvaiba zajlottak a

beköltözések, elsősorban északi irányból, de nagyon gyakran a szom-

szédos nyugati és keleti vármegyékből is. Majd ezt követően került sor

11 Gyémánt 2004: 23–25.12 Gyurgyák János: A zsidókérdés Magyarországon. Osiris, Budapest, 2001. 63.; Gyé-

mánt 2004: 46.13 Gyémánt 2004: 23. és 46–47.14 Kepecs József (szerk.): A zsidó népesség száma településenként (1840–1941). Budapest,

Központi Statisztikai Hivatal, 1993. 180.; Gyémánt 2004: 95. és 110.


a Kolozsváron való megtelepedésre, amely vagy a környező falvakból,

vagy pedig vármegyén kívüli területekről történt.

Amikor a két világháború közötti kolozsvári zsidóság földrajzi mo-

bilitását szeretnénk megvizsgálni, a legkézenfekvőbb megoldás az,

ha a korszakban keletkezett állampolgársági listákat használjuk for-

rásként. Az 1924-ben és 1938-ban elfogadott állampolgárságokat felül-

vizsgáló román törvények elsősorban az ország zsidó lakossága ellen

irányultak. A törvények bürokratikus járuléka volt a különböző névlis-

ták, kimutatások összeállítása. Ennek az eredményeként vezették be

külön regiszterekbe azokat a kolozsvári zsidó családokat és egyedülál-

lókat, akik az 1938-as felülvizsgálatokat követően megtarthatták román

állampolgárságukat.15

Az általunk elemzett kolozsvári állampolgársági lista feltehetően

1938–1939 folyamán keletkezett, viszont nem tekinthető teljesnek.

Amennyiben a bevezetett adatokat jobban szemügyre vesszük, feltű-

nik, hogy az egyes családfők rubrikájában szereplő családtagok szinte

mindegyike 1924-ben vagy ez előtt született. Mindezek mellett, a jól

beazonosítható utólagos pótlások ellenére, több olyan közéleti személy

neve is hiányzik, aki 1930 után érkezett a városba (pl. az 1934-ben neo-

lóg főrabbinak megválasztott Weinberger Mózes). Így valószínűnek

tűnik, hogy a lista összeállításakor tulajdonképpen egy, a közvetlenül

az 1924-es felülvizsgálatok után készült kimutatást használtak fel a

városi hivatalnokok, és azon tüntették fel az 1938-as eredményeket.

A forrásunk 2011 zsidó családfő és egyedülálló, valamint további 4

523 családtag, azaz összesen 6 534 személy adatait tartalmazza, az első

csoport esetében a születés helyét is feltüntetve.16 A családfők és egye-

dülállók születési helye alapján a bevándorlások irányát viszonylag

nagy pontossággal tudjuk megállapítani, és ha mindezt összevetjük

az életkorra vonatkozó adatokkal, akkor a 19. század második felének

demográfiai viszonyairól is fogalmat alkothatunk. Szembetűnő, hogy

a két világháború között Kolozsváron élő zsidó családfők és egyedül-

15 Serviciul Judeţean al Arhivelor Naţionale Cluj (Román Állami Levéltár Kolozs Megyei

Kirendeltsége. A továbbiakban: SJAN Cluj), 136. fond, 41/1938. dosszié (Registru alfa-

betic cu cetăţenii evrei care moştenesc cetăţenia română, Oraşul Cluj), 1–298.16 SJAN Cluj, 136. fond, 41/1938. dosszié, 1–298.


állók azon részének a korátlaga, amelyik az északi és észak-keleti vár-

megyékből, vagy Felvidék, Kárpátalja, Galícia, Bukovina és Észak-Kelet

Magyarország területéről származott jóval magasabb volt (nagyjából

47 év), mint az egyéb területeken születetteké (megközelítőleg 35 év).

Ha ugyanezt az összehasonlítást a Kolozs vármegyei és a kolozsvári

születésű zsidó családfők és egyedülállók esetében is elvégezzük, ha-

sonló eredményekre jutunk. Az előbbieknek a korátlaga 39, míg az

utóbbiaknak 34,5 volt. Mindez arra utal, hogy a 19. század második

felétől, végétől, az északi bevándorlást fokozatosan kiegyenlítette az

egyéb irányból történő beköltözési hullám. Ezzel párhuzamosan a

földrajzi mobilitás sugara is leszűkült, és a zsidó lakosság számának

növekedésében egyre nagyobb szerepet kapott a helyi népesség szapo-

rulata.

Az állampolgársági felülvizsgálaton pozitívan elbírált 2011 kolozsvári

zsidó családfő és egyedülálló születési helye azt mutatja, hogy szárma-

zását tekintve a kolozsvári zsidó népesség igen összetett volt. Alig 15,7

százalékuk született helyben és további 10,1 a megye területén. Ezzel

szemben 31,5 százalékuk származott valamelyik szomszédos várme-

gyéből és további 18,6 százalékuk a Történelmi Erdély, a Bánság és a

Partium olyan területeiről, amelyek nem voltak szomszédosak Kolozs

vármegyével (lásd a 18. sz. táblázatot). A város összlakosságának ada-

taihoz viszonyítva egyértelműen kitűnik az, hogy a zsidó lakosság egy

fiatal közösséget alkotott, amelynek a nagy részét a friss bevándorlók

tették ki. Az 1930-as népszámlálás szerint Kolozsvár össznépességé-

nek 35,6 százaléka született a városban és további 14,8 százalék Kolozs

megyében.17

17 Recensământul general al populaţiei României din 29 decemvrie 1930. IV. Institutul

Central de Statistică, Bucureşti, 1939. 8–9.


4. táblázat. Az 1924-es és 1938-as állampolgársági felülvizsgálaton po-

zitívan elbírált kolozsvári zsidó családfők és egyedülállók születési helye:

Születési hely

Családfők és

egyedülállók

%

Kolozsvár 316 15,7

Kolozs vármegye/megye 204 10,1

Szomszédos

vármegyék/megyék

Északi szomzédos 454 22,6

Egyéb szomszédos 180 9,0

Összes szomszédos 634 31,5

Nem szomszédos

vármegyék/megyék

Északi nem szomszédos 161 8,0

Egyéb nem szomszédos 213 10,6

Összes nem szomszédos 374 18,6

Felvidék és Kárpátalja 71 3,5

Galícia, Bukovina, Lengyelország 20 1,0

Magyarország (trianoni határok) 125 6,2

Regát 12 0,6

Vajdaság 7 0,3

Egyéb 9 0,4

Ismeretlen 239 11,9

Összesen 2011 100,0

Amennyiben a főbb bevándorlási irányokat kívánjuk megállapítani,

azt látjuk, hogy az 1491 nem Kolozs vármegye területén született zsi-

dónak 41,2 százaléka az északi vármegyékből érkezett (lásd a 19. sz.

táblázatot). Ha ehhez hozzáadjuk a felvidékieket, kárpátaljaiakat, ga-

líciaiakat, bukovinaiakat, a lengyelországiakat és a trianoni Magyaror-

szág észak-keleti területeit (a Dunától keletre és a Budapest–Debre-

cen vonaltól északra fekvő területek Debrecennel együtt), akkor 50,4

százalékos északi bevándorlási arányt kapunk. A többiek elsősorban

Bihar és Maros-Torda vármegyékből érkeztek.


5. táblázat. A nem Kolozs vármegye/megye területén született családfők

és egyedülállók területi megoszlása, 1938/1939:

Születési hely

Családfők és

egyedülállók

%

Északi vármegyék

Szomszédos 454 22,6

Nem szomszédos 161 8,0

Összesen 615 41,2

Egyéb nem Kolozs vármegyei 876 58,8

Összes nem Kolozs vármegyei 1491 100,0

Az Osztrák–Magyar Monarchia területén letelepedő városi zsidó-

ság településszerkezete kisebb-nagyobb különbségekkel, de nagyjából

egységes képet mutatott. A 18–19. század folyamán az erdélyi váro-

sokba érkező zsidók is először valamelyik városkapu környékén keres-

tek lakhelyet. A városokban történő letelepedést engedélyező 1840-es

törvény és az 1851-es rendelet után indult meg a zsidó népesség beköl-

tözése a városok belső területeire, elsősorban a piacterek környéké-

re.18 A jelenséget Kolozsváron is megfigyelhetjük: a kis számú zsidó

lakosság előbb az akkor még Kolozsvártól különálló Monostoron élt és

innen járt be a városba, majd a város peremének számító Kül-Magyar

utcában épített magának imaházat 1818-ban. Ez lényegében azt jelen-

tette, hogy a 19. század első felében két zsidó mag alakult ki a város

dél-nyugati (Monostori út) és észak-keleti (Hóstát városhoz közel eső

része, Szentpéteri templom környéke, Kül-Magyar utca) peremén.19 Az

1851-es kőzsinagógát már a városmaghoz közelebb, a belső területnek

számító észak-keleti Pap (később Párizs/Paris) utcában emelték.20

18 Gazda Anikó: Zsinagógák és zsidó községek Magyarországon. Térképek, rajzok, adatok,

MTA Judaisztikai Kutatócsoport, Budapest, 1991. 59.19 Izvoare şi mărturii referitoare la evreii din România. (szerk. Ladislau Gyémánt – Lya

Benjamin) III. Editura Hasefer, Bucureşti, 1999. 275–276.20 Lőwy Dániel: A Kálváriától a tragédiáig. Kolozsvár zsidó lakosságának története. Ko-

lozsvár, Koinónia, 2005. 19.


Általános jelenségnek számított az, hogy az imaházakat és a zsina-

gógákat is a zsidók által legsűrűbben lakott településrészeken építet-

ték,21 így feltételezhető, hogy az 1850/1851-es összeíráskor regisztrált

479 kolozsvári izraelita túlnyomó többsége a Kül-Magyar utca (a két

világháború között a Calea Victoriei, majd Calea Mareşal Foch nevet

viselő utcának a városközponttól távolabb eső, külső része) és a Pap

utca környékén, valamint a Monostori úton élt.22

A következő közel száz évben a kezdeti zsidó településmag nem

tűnt el, hanem mindvégig zsidók által sűrűn lakott városrész maradt.

Mellette viszont több környékbeli utcára és térre is megindult a zsidók

beköltözése, amelynek köszönhetően a 20. század elejére kialakult/

véglegesült a kolozsvári zsidóság topográfiai szerkezete. Jellegzetesen

„zsidó környéknek” számítottak a város központi részén, de már az

északi városfalak külső oldalán elhelyezkedő Széchenyi tér (a két világ-

háború között és ma Mihai Viteazul tér) és a tőle észak-keletre fekvő

utcák, a Malomárok, a Kis-Szamos és a vasút által behatárolt három-

szög a város észak-keleti részében és a keleti oldalon fekvő Pata utca

(Ştefan Cicio-Pop) környéke.

Az egyes városrészekben élő nagyobb zsidó közösségeknek a kiala-

kulási folyamata és a városi belső migráció iránya tehát több tényezővel

függött össze. Mindenképpen meghatározó szerepet kell tulajdoníta-

nunk a 19. század első felében megtelepedő zsidók lakóhelyválasztásá-

nak, hiszen ezekre épült, és ezekből fejlődött ki a későbbi lakószerke-

zet. Az első években a külső városrészekben és ezek közül is azokon

a területeken állapodtak meg, amelyek a városba vezető főbb utak

mentén feküdtek. Ennek köszönhetően alakult ki a monostori közös-

ség a Nagyvárad irányából érkező Monostori úton és egy újabb popu-

láció a Máramarossal, Besztercével és Déssel összeköttetést biztosító

Kül-Magyar utcai fertályon. A zsidó lakosság számbeli növekedésével

párhuzamosan jelentek meg a vallásos és a mindennapi életvitelben

is kulcsszerepet játszó intézmények. Így a már korábban említett mo-

21 Gazda 1991: 60.22 A kolozsvári helynevek, utcanevek változására lásd: Asztalos Lajos: Kolozsvár. Hely-

név- és településtörténeti adattár. Kolozsvár Társaság – Polis Könyvkiadó, Kolozsvár,

2004.


nostori imaház és a Pap utcai zsinagóga körzetében a zsidó lakosságot

kóser hússal ellátó vágóhidak nyíltak az 1830–1840 körüli években.23

A következő évtizedekben elsősorban a Pap utca környékére folyt a

betelepedés, amelynek következtében a monostori zsidó közösség nö-

vekedése jelentősen lelassult. A város észak-keleti részében fekvő Pap

utcában és a tőle nyugati, északi és keleti irányban elnyúló utcákban,

valamint a városi piac színhelyéül szolgáló közeli Széchenyi téren/

Piaţa Mihai Viteazul ezzel szemben koncentrált zsidó lakosságtömb

jött létre.

A kolozsvári zsidóság topográfiájának ilyen módon történő alaku-

lását a későbbiekben már nem csak a főbb útvonalak fekvése, a piac

közelsége és az újabban érkezettek csoportazonosság alapján eldön-

tött lakókörnyezet-választása határozta meg. Már a 19. század korai

szakaszában a város északi és észak-keleti szélén épültek a főbb ipari

üzemek, műhelyek. Ez a tendencia a későbbiekben is folytatódott, a

Kolozsvár északi részét átszelő vasút közvetlen közelségének köszön-

hetően. A 19. század végén és a 20. század elején gyufagyár, bútorgyár,

papírgyár, bőrgyár, szeszgyár, dohánygyár, falerakatok, porcelángyár,

villamosművek és gázgyár működött itt, a környékükön pedig etnika-

ilag vegyes munkáskolóniák alakultak ki. A betelepülő zsidó lakosság

tehát, függetlenül attól, hogy ipari vállalkozó, kisiparos, kézműves,

vagy alkalmazott volt, olyan területet részesített előnyben, amely az

általa folytatott tevékenységhez földrajzi közelséget biztosított. A Szé-

chenyi tértől észak-keletre elterülő, a Szamos, a Malomárok és a vasút

által behatárolt utcákban így, a jövedelmi kategóriák alsóbb fokán elhe-

lyezkedő kispolgári vagy szegény életszínvonalon élő kézműves, kis-

kereskedő, munkás és napszámos zsidó közösség jött létre. Hasonló

kolónia alakult ki a dél-keleti Pata utca környékén. Nem véletlenül, a

legtöbb zsinagóga és imaház is ezeken a környékeken épült meg, de

a Zsidó Kórházat is a Széchenyi tér mögött zsidók által sűrűn lakott

tömbben alapították 1927-ben. A szegényebb zsidó réteg említett te-

rületeken történő tömbösödését jelzik a korabeli munkanélküli-nyil-

vántartások is. A gazdasági válság végén, 1934 januárjában Kolozsvá-

23 Izvoare şi mărturii III/2. 1999: 275–276.


ron nyilvántartásba vett 188 zsidó állástalan személy (családtagokkal

együtt 734 fő) fele a város északi és észak-keleti részén fekvő III. és IV.

kerületben élt.24 A zsidó közép- és nagypolgárság a város belsőbb terü-

letein, a reprezentatív jelleggel bíró lakókörnyezetek területén telepe-

dett meg, illetve ezeken a helyeken fektetett be ingatlanokba (Majális/

Regală utca, Szentegyház/Maniu utca, Deák Ferenc/Eroilor utca stb.).

Későbbi források is azt erősítik meg, hogy Kolozsvár IV. kerülete volt a

zsidók által legsűrűbben lakott rész.25

Utcák szintjére lebontott, konkrét zsidó településszerkezet-vizsgá-

latot a két világháború közötti időszakra nézve – korábbi keltezésű

források hiányában – egy második világháború utáni forrás bevoná-

sával tudunk végezni. A holokauszt alatt elpusztult kolozsvári zsidó

lakosság után 1412 kolozsvári és 91, a környékbeli falvakban fekvő gaz-

dátlan ingatlan, lakás maradt hátra, amelyek felügyeletére 1944–1946

között gondnokokat neveztek ki. A gondnokokra bízott ingatlanok

pontos fekvéséről (utca, házszám) és esetenként az eredeti tulajdono-

sok személyéről jegyzék készült, amelynek segítségével viszonylagos

biztonsággal meg lehet rajzolni a kolozsvári zsidóság településszerke-

zetét.26 Természetesen, a vizsgálatunk néhány hibalehetőséget is ma-

gában rejt: a két világháború közötti időszak és a leltár által rögzített

deportálások előtti, 1944-es állapotok nem föltétlenül egyeztek meg,

hiszen időközben több ingatlan is gazdát cserélhetett. Ugyanakkor a

dokumentum csak olyan ingatlanokat vett számba, amelyeknek a tu-

lajdonosai zsidó származásúak voltak, és nem tértek vissza a deportá-

lásokból. Így a zsidóság jelentős része, amely nem rendelkezett tulaj-

donnal, hanem bérlőként élt a lakásában, kimaradt a felsorolásból. Az

is igaz viszont, hogy ezeknek a bérlőknek a többsége zsidó tulajdonú

ingatlanban élt.

24 SJAN Cluj, 1. fond, 2/1934. doboz, 1895/1934. dossz., 1–6. f.25 László Béla: 16 000 ember szorong a téglaszárítókban. Világosság 1944. november

15. (23) 2.26 Arhiva Centrului pentru Studiul Istoriei Evreilor din România, Bucureşti (Romániai

Zsidóságkutató Központ Levéltára, Bukarest. A továbbiakban: ACSIER), 3. fond, 158.

dosszié (Lista administratorilor de bunuri evreieşti, Cluj), 1–49. f.


A zsidó ingatlanok jegyzékében feltüntetett utcák megjelölésére az

1940–1944 közötti magyar adminisztráció idején, vagy az 1945-ben ér-

vényben lévő elnevezéseket alkalmazták. Az utcák helyes beazonosítá-

sát két kiadvány segítségével lehet véghezvinni.27

A kolozsvári zsidóság topográfiája a két világháború közötti időszak

végére jelentős bővülésen ment keresztül. A város mintegy 600 utcá-

jából 270-280-ban állt zsidó ingatlan ebben az időszakban. Ezeknek

a többsége viszont elszórtan feküdt, és alig néhány utca esetében be-

szélhetünk magasabb koncentráltságról. Az 1944–1946-os hitközségi

jegyzék szerint hat utcában volt 30-nál több gondnokság alá helyezett

zsidó tulajdon (összesen 218 ingatlan), 10 és 30 közötti zsidó ingatlan-

nal pedig 32 utca rendelkezett (összesen 471 ingatlan). Feltételezhető

tehát, hogy a kolozsvári zsidóságnak közel fele (megközelítőleg 49%)

nagyjából 38 utcában koncentrálódott, míg a további 236-ban elszórt

volt a jelenlétük. A legsűrűbben lakott utcák neveit és a gondnokság

alá vett ingatlanok számát az alábbi táblázat közli:28

6. táblázat. Az 1944–1946 folyamán gondnokság alá vett kolozsvári

gazdátlan zsidó ingatlanok:

Utcanév, 2004Utcanév,

1944–1946Utcanév, 1937

Gondnokság

alá vett zsidó

ingatlanok

száma

Decebal Szent István Decebal 44

Traian Árpád Traian 41

Mărăşeşti Krizbai Mărăşeşti 40

Porumbeilor Galamb Gheorghe Tămaş 33

Paris Pap Paris 30

Nicolae Titulescu Pata Ştefan Cicio-Pop 30

Regele Ferdinand Horea Regele Ferdinand 26

27 Asztalos 2004, Boga Ödön – Zámbó Aurél – Gál Ernő: Kolozsvári lak- és címjegyzék.

Kolozsvár, 1943.28 ACSIER, 3. fond, 158. dossz., 1–49. f., Asztalos 2004, Boga–Zámbó–Gál 1943.


Utcanév, 2004Utcanév,

1944–1946Utcanév, 1937

Gondnokság

alá vett zsidó

ingatlanok

száma

21 Decembrie

1989

Magyar utca

és Kossuth

Lajos utca

Mareşal Foch 25

Dorobanţilor Honvéd Regele Carol II. 22

Piaţa Mihai

ViteazulSzéchenyi tér

Piaţa Mihai

Viteazul22

Petrila és Patriciu

BarbuCsaba Horea 21

Moţilor Mócok Moţilor 20

Emil Racoviţă Erzsébet Regina Elisabeta 19

Regele Ferdinand Dózsa György Regele Ferdinand 18

Republicii Majális Regală 17

Oaşului Kajántói Cernăuţi 15

Muncitorilor Munkás Muncitorilor 15

Calea Turzii TordaiEpiscop Nicolae

Ivan15

Cardinal Iuliu

HossuFürdő Băii 14

Cetăţii PekryGeneral

Praporgescu14

Henri Barbusse Szamosközi Romulus 14

Someşului Dézsma General Poetaş 13

General

DrăgălinaFellegvári General Drăgălina 13

Bariţiu Malom Bariţiu 13

Amennyiben a fenti utcákat megpróbáljuk földrajzilag is behatá-

rolni Kolozsvár térképén, a korábbi időszakokban is megfigyelhető

erőteljes észak-keleti (a Malomárok, a Szamos és a vasút által beha-

tárolt háromszög, illetve a Magyar/Mareşal Foch utca) és dél-keleti (a

Honvéd/Regele Carol II. és a Pata/Cicio Pop utcák környéke), vala-


mint egy központi (az óváros északi külső pereme, a Fellegvár délke-

leti oldala, a Ferenc József/Regele Ferdinand utca és a Szamos közötti

rész a vasútállomásig) tömbösödést figyelhetünk meg. A holokauszt

és az 1948-at követő államosítások ezt a fajta elrendeződést átalakítot-

ták, a kolozsvári zsidóság addig kialakult lakószerkezeti sajátosságai

a 20. század második felében felbomlottak. Ez a történet viszont már

nem egy épülő, hanem egy rohamos fogyásnak és pusztulásnak in-

duló közösség történetévé vált.

Könyvészet

Asztalos Lajos: Kolozsvár. Helynév- és településtörténeti adattár. Kolozs-

vár Társaság – Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2004.

Boga Ödön – Zámbó Aurél – Gál Ernő: Kolozsvári lak- és címjegyzék.

Kolozsvár, 1943.

Moshe Carmilly-Weinberger: A zsidóság története Erdélyben (1623–

1944). MTA Judaisztikai Kutatócsoport, Budapest, 1995.

Gazda Anikó: Zsinagógák és zsidó községek Magyarországon. Térképek,

rajzok, adatok, MTA Judaisztikai Kutatócsoport, Budapest, 1991.

Gonda László: A zsidóság Magyarországon 1526–1945. Századvég, Bu-

dapest, 1992.

Ladislau Gyémánt: Evreii din Transilvania. Destin istoric. Institutul Cul-

tural Român–Centrul de Studii Transilvane, Cluj-Napoca, 2004.

Gyurgyák János: A zsidókérdés Magyarországon. Osiris, Budapest, 2001.

Izvoare şi mărturii referitoare la evreii din România. (szerk. Ladislau

Gyémánt – Lya Benjamin) III, Editura Hasefer, Bucureşti, 1999.

Kepecs József (szerk.): A zsidó népesség száma településenként (1840–

1941). Budapest, Központi Statisztikai Hivatal, 1993.

Irina Livezeanu: Cultural Politics in Greater Romania. Regionalism,

Nation Building, and Ethnic Struggle, 1918–1930. Cornell University

Press, Ithaca and London, 1995.

Lőwy Dániel: A Kálváriától a tragédiáig. Kolozsvár zsidó lakosságának

története. Kolozsvár, Koinónia, 2005.

Marton Ernő: A magyar zsidóság családfája. Vázlat a magyarországi zsi-

dóság településtörténetéhez. Fraternitás, Kolozsvár, 1941.


Recensământul general al populaţiei României din 29 decemvrie 1930. II,

Institutul Central de Statistică, Bucureşti, 1938.

Recensământul general al populaţiei României din 29 decemvrie 1930. IV,

Institutul Central de Statistică, Bucureşti, 1939.

Sebestyén Mihály: Nyúlgát az idő ellen. Az erdélyi zsidóság történetéhez.

Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2000.

Sulyok István – Fritz László (szerk.): Erdélyi Magyar Évkönyv 1918–1929.

I, Juventus Kiadás, Kolozsvár, 1930.

Varga E. Árpád: Fejezetek a jelenkori Erdély népesedéstörténetéből. Tanul-

mányok, Püski, Budapest, 1998.

A KOLOZSVÁRI ÉS ÉSZAK-ERDÉLYI ZSIDÓK HELYZETÉNEK VISSZHANGJAI

A FRANCIA DIPLOMÁCIAI LEVELEZÉSBEN (1940–1944)

Carol IANCU

A francia külügyminisztérium levéltárában nemrég folytatott

kutatásom során betekinthettem Magyarország második

világháború idejebeli bel- és külpolitikai viszonyaiba, úgy,

ahogyan azok a budapesti francia külképviselet tagjainak a vichyi kor-

mányhoz küldött jelentéseiből kirajzolódnak. A levelezés tekintélyes

része fényt vet a zsidóság helyzetére ebben az országban, amelynek a

tengelyhatalmak 1940. augusztus 30-i bécsi döntése nyomán Észak-Er-

dély is része lett. Az egyes táviratok, levelek és jelentések beszámolnak

a zsidótörvényekről, a „rendezetlen állampolgárságú” zsidók letartóz-

tatásáról és deportálásáról, a hadsereg keretében szervezett munka-

szolgálatos zászlóaljak kérdéséről, Magyarország 1944. március 19-én

történt német megszállása után pedig a zsidóellenes végső intézkedé-

sekről, amelyek a zsidók gettóba zárásával és deportálásával érték el

tetőpontjukat. A levelezés döntő része a magyarországi és ezen belül

észak-erdélyi zsidóság általános helyzetével foglalkozik, és csak kisebb

részben kifejezetten az észak-erdélyi és még inkább a kolozsvári zsi-

dókkal, vagy tartalmaz rájuk vonatkozó utalásokat. Tanulmányomban

időrendi nézetben fogom bemutatni a francia diplomaták által bemu-

tatott aspektusokat.

62 CA R O L IA N C U

Zsidóellenes törvényhozás: az 1941. évi XV. törvénycikk

Mint ismeretes, az első világháború befejezését és az Osztrák–Ma-

gyar Birodalom összeomlását követően az új Magyarországon az anti-

szemitizmus alapvető változáson ment keresztül, ami a „beiskolázási

arányszámok” törvényének az elfogadásával elsősorban jogi téren mu-

tatkozott meg. A törvény faji és nemzetiségi alapon élesen megkülön-

böztetve a magyar állampolgárokat az összlakossági arányszámokhoz

kötötte az egyes etnikai csoportokból származó, a felsőoktatásba felve-

hető diákok számát. A numerus clausus 1920. szeptember 21-én elfo-

gadott törvényéről van szó, amelynek 3. paragrafusa (alkalmazását az

1920. szeptember 27-i 123033. számú eligazítás és az 144652. számú

rendelet a gyógyszerészekre is kiterjeszti) kimondja: „Az engedély

megadásánál a nemzethűség és az erkölcsi megbízhatóság követelmé-

nyei mellett egyfelől a felvételt kérők szellemi képességeire, másfe-

lől arra is figyelemmel kell lenni, hogy az ország területén lakó egyes

népfajokhoz és nemzetiségekhez tartozó ifjak arányszáma a hallgatók

közt lehetőleg elérje az illető népfaj vagy nemzetiség országos arány-

számát, de legalább kitegye annak kilenctizedét.”1

A numerus clausus egyetemi bevezetése együtt járt a zsidók teljes

kirekesztésével a katonai pályáról, illetve a minisztériumi és közhiva-

tali állásokból. A két világháború közötti időszakban az országgyűlés

újabb zsidóellenes törvényeket készítet elő és szavazott meg, Horthy

és Hitler közeledése pedig tovább erősítette a zsidók elleni lépéseket.

Így 1938. május 29-i dátummal megjelent az 1938. évi XV. törvénycikk,

amely 20 százalékra csökkentette a zsidók létszámát az egészségügy-

ben és a jogi területen, illetve a 10 főnél több alkalmazottat foglalkoz-

tató kereskedelmi, ipari és pénzügyi vállalatokban. Az 1939. május

4-én kihirdetett IV. törvénycikk a zsidóságot faji alapon határozta meg,

1 Vö. Thomas Spira: Hungary’s Numerus Clausus the Jewish Minority and the League of

Nations. Ungarn Jahrbuch. Zeitschrift für die Kunde und Verwandete Gebiete. I. köt.

1969. 119; vö. úgyszintén Nathaniel Katzburg: Hungary and the Jews. 1920-1943. Bar

Ilan University Press, 1961. 50–79. és Victor Karády et István Kemény: Antisémitisme

universitaire et concourence de classe: la loi du numerus clausus en Hongrie entre les deux

guerres. Acte de la recherché en scienses sociales 1980. 24. sz.

63A kolozsvári és észak-erdélyi zsidók helyzetének visszhangjai

és 6 százalékra korlátozta létszámukat az ipari üzemekben. Egy évvel

Észak-Erdély Magyarországhoz csatolása után, 1941. augusztus 2-án

elfogadtak egy újabb zsidótörvényt (1941. évi XV. törvénycikk), amely

akár versenyre is kelhetett a náciknak a német vér védelmére hozott

1935-ös hírhedt nürnbergi faji törvényeivel. E törvénycikk szerint zsi-

dónak számított az a személy, akinek legalább két nagyszülője etnikai

származásától függetlenül az izraelita hitfelekezet tagjaként született.

Tilos volt a házasságkötés vagy szexuális kapcsolat létesítése zsidók és

nem zsidók között.

Ez utóbbi törvény hatályba lépése előtt a budapesti francia nagy-

követ, Robert de Dampierre 1941. június 16-án Vichybe küldött je-

lentésében beszámol a zsidókat érintő különböző határozatokról és

törvénytervezetekről. A jelentéshez csatolja a „zsidók közéleti és gaz-

dasági térfoglalásának korlátozásáról szóló” 1939. évi IV. törvénycikk

francia fordítását. Ezt a törvényt számos utasítással és rendelkezéssel

is ellátták, amelyek együttvéve vaskos kötetet tennének ki. A nagykö-

vet idézi Bárdossy László 1941. április 21-én elmondott programbeszé-

dét, amelyben a miniszterelnök bejelenti, hogy hamarosan törvényt

terjeszt az országgyűlés elé „az izraelita elem kizárásáról a nemzet

társadalmi, kulturális, politikai és szellemi életéből”. Nyilatkozatát két

törvénytervezet követte, amelyeket csakhamar az országgyűlés elé is

terjesztett. Az első kötelezővé tette a házasságkötés előtti „egészség-

ügyi vizsgálatot”, és megtiltotta zsidók és nem zsidók házasságkötését.

A tervezet faji eredetétől függetlenül zsidónak tekintett minden olyan

izraelita vallású személyt, de még a keresztény hitfelekezetűeket is,

akiknek legalább két nagyszülője izraelita vallású volt. Kivételt csak

azok képeztek, akiknek apjuk, anyjuk és saját maguk is kereszténynek

született, és az is maradt.

A második törvénytervezet az ügyvédi kamara működésére vonat-

kozott, és kötelezővé tette az addig is létező 6 százalékos részarányt a

szervezet vezetősége, a teljes tagság, illetve valamennyi jogi tevékeny-

ség körében.

Az új törvénytervezetről tájékoztatva a francia nagykövet megjegyzi:

„az antiszemita magyar törvényhozás, úgy tűnik, az izraelita elem

kvázi teljes kiküszöbölésére törekszik az ország gazdasági és társa-

dalmi életéből.” Hozzáteszi, hogy e két rendelet szigorát szabadelvű,


sőt katolikus körökben is túlzottnak tartják, és erre legutóbbi vatikáni

látogatása alkalmával a Szentatya is felhívta Bárdossy miniszterelnök

figyelmét. Két távirat és egy jelentés (keltezésük július 19., 24., illetve

28.) a zsidók és nem zsidók házasságkötését megtiltó törvénytervezet-

ről számol be, a parlamenti viták lényege ugyanis arra irányult, hogy

melyek azok a kategóriák, amelyeknek tagjai zsidóknak számítanak,

tekintettel arra, hogy igen sok zsidó már évekkel korábban kikeresztel-

kedett, de számos olyan keresztény is volt, aki zsidó felmenőkkel ren-

delkezett (számukat 12 000 és 100 000 közöttire becsülték). A herceg-

prímás és más keresztény egyházi vezetők (főképpen egy lutheránus

és egy református püspök) kategorikus elutasító álláspontja ellenére a

törvénytervezetet elfogadták, és 1941. augusztus 2-án Horthy Miklós

kormányzó és Bárdossy László miniszterelnök aláírásával ki is hirdet-

ték. A IV. fejezet 9. paragrafusa leszögezi:

„Zsidók és nem zsidók házasságkötése tilos. Zsidó nő házasságát

idegen állampolgárságú nem zsidó férfival a törvénycikk nem tiltja. A

törvénycikk szerint zsidónak tekintendő az, akinek legalább két nagy-

szülője – származásától függetlenül – izraelita vallású. Akinek két

nagyszülője izraelita, nem tekinthető zsidónak, ha kereszténynek szü-

letet, és keresztény maradt, szülei pedig házasságkötésük pillanatában

keresztények voltak. Ennek ellenére az ebbe a kategóriába sorolt sze-

mélyek nemcsak hogy nem köthetnek házasságot zsidóval, de olyan

nem zsidóval sem, akinek a nagyszülei izraelitáknak születtek.”

Más rendelkezések azokra a házasságon kívül született gyerme-

kekre vonatkoznak, akiket akkor is zsidóknak kell tekinteni, ha csupán

egyik nagyszülőjük izraelita. A 15. paragrafus megtiltja házasságon kí-

vüli nemi kapcsolat létesítését „egy zsidó és egy nem zsidó, jó erkölcsű

nő” között, az aktust a törvény bűncselekménynek minősíti, és öt év

elzárással bünteti.

A VI. fejezet (Vegyes és záró rendelkezések) 15. paragrafusa az egyet-

len, amely külön utal Észak-Erdélyre, és leszögezi: „az úgynevezett er-

délyi szombatos2 vagy ivadéka, aki származásánál fogva nem zsidó […]

2 E közösség sorsáról vö. Ladislau Gyémánt: Sabatarianismul în Transilvania. In Roma-

nie, Izrael, France. Jewish Trails. Volume in Honor of Professor Carol Iancu. Ed. Danielle


és nem tagja az izraelita hitfelekezetnek, mind a jelen törvény 9., 10.,

14. és 15. paragrafusának, mind a zsidókra vonatkozó egyéb szabályok-

nak alkalmazása szempontjából a nem zsidókkal esik egy tekintet alá.”

Érdekes, hogy az új „házassági jogról […], valamint az ezzel kapcsolat-

ban szükséges fajvédelmi rendelkezésekről” szóló törvénycikk főbb fe-

jezeteinek szövegét, miután birtokába került, a francia külügyminisz-

térium átküldte a franciaországi zsidóügyekkel foglalkozó központi

rendőrhatóságnak. A téma ugyanis rendkívüli módon érdekelte ezt az

intézményt, amely pár hónappal korábban már kezdeményezte a má-

sodik „Zsidó szabályrendelet”3 néven ismert 1941. június 2-i törvényt,

amely kiterjesztette az első, 1940. szeptember 30-i szabályrendeletben

már megfogalmazott „zsidóságfogalmat”.

2. A „rendezetlen állampolgárságú”, köztük az észak-erdélyi zsidók letartóztatása és deportálása 1941-ben

Miután Magyarország 1941. június 27-én hadat üzent a Szovjetuni-

ónak, a Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság (KEOKH)

tervet készített a „rendezetlen állampolgárságú” zsidók áttelepítésére

a „felszabadított” területekre. Ebből az időszakból keltezett az egyik

dokumentum, amely kifejezetten egyes erdélyi zsidókra vonatkozik.

Robert de Dampierre 1941. augusztus 6-i táviratáról van szó, amely-

ben a francia követ Magyarországon régóta letelepedett vagy éppen-

Delmaire, Lucian-Zeev Herscovici, Felicia Waldman. Editura Universităţii din Bucu-

reşti (sub egida the „Goldstein Goren” Center for Israel Studies), 2014. 161–168. és

Miriam S. Hamenahem: La réligion secrète des Sicules de Transilvanie. In Romanie, Is-

rael, France: parcours juif. Homage au professeur Carol Iancu. Textes ressemblés par

Danielle Delmaire, Lucian-Zeev Herscovici, Felicia Waldman. Éd. Honorré Cham-

pion. Paris, 2014. 423–434.3 Íme a meghatározás: „Est regardé comme juif: 1. celuiou celle, appartenant ou non à une

confession quelconque, qui est issu d’au moins trois grand-parents de race juive, ou de deux

seule-ment si son conjoint est lui-même issu de deux grands-parents de race juive. Est regardé

comme étant de race juive le grant-parent ayant appatenu à religion juive; 2. celui ou celle

qui appartient à la religion juive, ou y appartenait le 25 juin 1940, et qui est issu de deux

grand-parents de race juive.” Journal Offi ciel, 14 juin 1941. Vö. Michaël Iancu: Vichy et les

Juifs. L'exemple de l’Hérault (1940-1941). PULM, Montpellier 2007. 306.


séggel ott született nagyszámú zsidó kitoloncolásáról számol be, akik

nem kaptak magyar állampolgárságot, mivel elmulasztották idejében

kérelmezni azt. Ezek olyan magyar anyanyelvű zsidók voltak, akik a

trianoni békekötés nyomán Magyarországtól elcsatolt országrészekből

származtak, és mivel magyar állampolgároknak tekintették magukat,

Budapesten telepedtek le, de nem töltötték ki az előírt opciós iratokat.

Ami a Magyarországon születetteket illeti, nekik a szüleik nem állít-

tatták ki a szükséges iratokat, mivelhogy teljes joggal magyaroknak

tartották magukat. Hasonlóképpen elutasították a magyar férfiakkal

házasságban élő „idegen” zsidó nők férjeik állampolgárságához való

jogát.

„Ezeket az izraelitákat – írja a francia diplomata – mind letartóztat-

ták, rendkívül penibilis körülmények között őrizetben tartották, majd

a magyar–lengyel határra szállították, és ott felszólították őket, hogy

hagyják el az országot, és az oroszoktól visszahódított hajdani lengyel

területeken telepedjenek le, de ehhez előzőleg semmilyen feltételt

nem teremtettek meg. A zsidók a nyílt mező kellős közepén találták

magukat, bárminemű megélhetési forrás nélkül. A Magyarországról

ily módon kitoloncolt »idegenek« számát 12 000 főre becsülik, közöt-

tük rengeteg a nő és a gyermek. Bárdossy László, akinél szabadelvű

képviselők közbenjártak, azt a választ adta, hogy a nyilaskeresztesek

nyomására volt kénytelen ezt a lépést megtenni, és megígérte, hogy a

jövőben körültekintőbben fognak eljárni, hogy legalább az egyes csa-

ládok tagjait ne válasszák el egymástól, de az ígéret, úgy tűnik, kissé

megkésve érkezett…”4

Az intézkedés a Nagy-Románia más tartományaiból Erdélybe áttele-

pedett zsidókat is érintette, akiket szintén hontalanoknak nyilvánítot-

tak. Ez történt a bukovinai származású Münczer Albert újságíróval is,

akinek a felesége Nagyváradon született, valamint Márta nevű leányá-

val, Heyman Éva, az Oly keveset éltem. Napló a nagyváradi gettóban című

megrázó feljegyzések szerzőjének legjobb barátnőjével. Az újságíró

felesége és leánya, mivel Nagyváradon születtek, elkerülhették volna

a deportálást, de ők nem akartak elválni szerettüktől. „Azt mondják –

4 Archives M.A.E. Vichy Europe, v. 412 (Série Z. carton 153., dossier 2.), f. 28.


írja Éva a naplójában –, ha Márta mamája azonnal elvált volna, neki

és Mártának nem kellett volna elmennie, de nem akarta, és Márta is

visszautasította, hogy apja nélkül Váradon maradjon.”5 A kitoloncoltak

között lengyel zsidók is voltak, akik Lengyelország függetlenségének

elveszítése és területének a náci Németország és a Szovjetunió közötti

felosztása után menekültek Magyarországra.

A francia diplomata akkor nem tudta, milyen sors vár a kitoloncolt

zsidókra. Randolph L. Braham történész számol be arról, hogy a „be-

szivárgott” zsidókat marhavagonokba zsúfolva átszállították a határon,

ahol 1941 augusztusának végén SS-alakulatok kivégezték őket: a Ka-

menyec-Podolszkban agyonlőtt 26 000 zsidó közül mintegy 16 000

magyarországi volt, az oda deportált 18 000 személyből csupán kéte-

zernek sikerült megmenekülnie lengyel parasztok segítségével, vagy

mert lefizették a magyar katonákat.6

3. Egy zsidóellenes „népi” tüntetés Kolozsváron (1941. november)

A budapesti kormány antiszemita politikája felbátorította a szélső-

jobb pártokat, és ennek folyományaként néhány városban, így 1941.

november végén Kolozsváron is zsidóellenes kilengésekre került sor.

Az eseményekről Charles-Marie Claudon kolozsvári francia konzul

számol be részletesen 1941. december 4-én kelt, a budapesti francia

követhez intézett levelében. Az eseményeknek maga is szemtanúja

volt, és kiemelte, hogy 1926 (valójában 1927)7 óta ezek voltak a legsú-

5 Eva Heyman: J’ai vécu si peu. Journal du ghetto d’Oradea. Préface de Carol Iancu,

traduit de hongrois par Jean-Léon Müller. Edutions des Syrtes, Genéve, 2013. 21.6 Randolph L. Braham: Politica genocidului. Hasefer, Bucureşti 2003. 32.7 Vö. Carol Iancu: Les Juifs en Roumanie (1919-1938). De l’émancipation à la marginali-

sation. Peeters, Paris-Louvain 1996. 226–333. (a „Les excés d’Oradea Mare et Cluj sous

le guvernement de Vintilă Brătianu” című fejezet. Vö. továbbá Maria Ghitta: Un épi-

sode violent de la »lutte estudiantine« Oradea: Oradea 1927. in Carol Iancu, Alexand-

ru-Florin Platon (coord.): Pogromul de la Iaşi şi Holocaustul în România / Le Pogrom de

Iaşi et la Shoah en Roumanie. Editura Universităţii „Alexandru Ion Cuza”, a Histori-

ca-Dagesh sorozat 3. sz. Iaşi, 2015. 93–101; Lucian Nastasă: Preludii ale Holocaustului.


lyosabb kilengések a városban. A jelentés rámutat, hogy fizikai erősza-

kot már korábban, 1941 tavaszán is elkövettek a kolozsvári egyetemen,

akkor az egyik zsidó hallgató belehalt az elszenvedett verésbe. Az iz-

raelita hitfelekezethez tartozás kötelező feltüntetése az üzletek bejá-

ratán és kirakatain megkönnyítette a kolozsvári zsidók molesztálását

és brutális megtámadását 1941 novemberének végén. Az antiszemita

„kampány” nyomán jelentősen megnőtt az Amerikába emigrálni kí-

vánó vízumkérők száma, a numerus clausus kérdésköréről beszámoló

konzul ugyanakkor érdekes képet fest az ortodoxokra és neológokra

oszló zsidó közösségről:

„Tisztelettel jelentem, hogy az elmúlt héten heves zsidóellenes tün-

tetések zajlottak le Kolozsváron. A tüntetés az utcákon kezdődött, a

fiatal alkalmazottakból, munkásokból összesereglett tömeg a „Zsidó-

mentes magyar hazát!” jelszót kiáltozva vonult és tüntetett a piac kör-

nyéki zsidó üzletek előtt (ezeket könnyű felismerni, mióta tulajdonosa-

iknak kötelező módon fel kell tüntetniük felekezeti hovatartozásukat),

majd az egyetemeken folytatódott, ahol a keresztény diákok üldözőbe

vették és súlyosan bántalmazták a zsidó diákokat (az elmúlt tavaszon

valaki belehalt a verés során kapott sebeibe). Természetesen a nappali

tagozaton tanuló hallgatókról van szó, ahol – noha a numerus clausust

minden karon alkalmazzák, tehát a zsidóknak a helyek 9 százalékára

van joguk – egyes karokon előfordulhat a helyek nem számarányos

elosztása. Így például a Természettudományi Kar vegyészeti részlegén

9 magyar, 9 zsidó és 6 román szerepel. Az Orvostudományi Karon

viszont a zsidók aránya mindössze 2-3 százalék, ez azonban egyáltalán

nem tartotta féken a randalírozókat (Kolozsváron több kar működik:

bölcsészeti, orvostudományi, jogtudományi és természettudományi

kar). Nemrégiben a minisztérium utasította az egyetem rektorát, hogy

állítsa helyre a rendet, és engedélyezze a nappali tagozat hallgatóinak,

hogy folytathassák tanulmányaikat. Az előző rektor ama tanácsa a

Congresele studenţeşti antisemite în anii ’20. in Carol Iancu, Alexandru-Florin Platon

(coord.): Pogromul de la Iaşi şi Holocaustul în România / Le Pogrom de Iaşi et la Shoah en

Roumanie. Ibi. 59–92.


zsidó hallgatók részére, hogy a tüntetések végéig maradjanak otthon,

nyilván nem jelenthetett tartós megoldást ebben a kényes kérdésben.

Basilides Mária ismert budapesti operaénekesnő szólóestjét, mely-

nek múlt szombaton kellett volna lezajlania a Diákház nagytermében,

a kíséretet adó zongorista megbetegedésére való hivatkozással váratla-

nul lemondták. Jól értesült személyek viszont arról beszélnek, hogy az

igazi ok a tüntetéstől való félelem volt, a zenei rendezvényeket ugyanis

sok zsidó szokta látogatni, másrészt a művésznőt kolozsvári tartózko-

dása idejére egy zsidó ügyvéd és felesége látta volna vendégül, akiknek

a lakásán egyébként rögtönzött kamarazenei hangversenyt rendeztek

is.

Jelenleg a zsidókkal szembeni ellenségeskedés újabb fellángolását

tapasztalhatjuk; őnekik azonban pénzzel sikerül elérniük, hogy ez

mértéken felül ne érintse őket ezekben a nehéz időkben. Megfigyel-

hető továbbá, hogy sok idővel ezelőtt létesített bankbetéteiket felhasz-

nálva egyeseknek sikerül amerikai vízumot szerezniük, hiszen 1926

óta nem voltak még ilyen súlyos kilengések.

Erdélyben, mint az ország más területein is, a zsidók számának

gyors növekedése egy súlyos probléma megjelenéséhez vezetett. Az

első világháború után bekövetkezett politikai változások lehetővé tet-

ték az igen nagyszámú bukovinai zsidóság számára, hogy minden ne-

hézség nélkül mozoghasson Nagy-Románia határain belül, és egész

területén, elsősorban Erdélyben elterjedhessen.

Ennek a tartománynak a zsidósága két fő csoportra oszlik. Az orto-

doxok tisztáknak tekintik magukat. Megvannak a saját zsinagógáik, és

csak bizonyos rabbikat ismernek el. Külsejük könnyen felismerhetővé

teszi személyüket a városokban, de a falvakon is: széles karimájú fe-

kete kalapot, két fülük mellet lecsüngő hosszú hajtincset, hosszú csá-

szárkabátot viselnek. A legszigorúbban betartják a hagyományokat, így

házasságkötéskor asszonyaikat kopaszra nyírják, és hozzá sem nyúl-

nak a nem kóser ételekhez, emiatt, ha kórházba kerülnek, otthonról

hordanak nekik táplálékot. Ezek a zsidók természetesen külön életet

élnek, a társadalomtól elkülönülten, így könnyen szem elé kerülnek,

magukra vonva az emberek figyelmét és ellenséges érzületeit.

A neológok sokan vannak, náluk a kereskedelmi érzék minden más

tulajdonságot fölülmúl, megjelenésükben is különböznek a többi zsi-


dótól, nincs sasorruk, szemük szép, könnyen összetéveszthetők a ke-

resztényekkel.

Végül a szefárok [sic!] nyugati, portugáliai, elzászi, németalföldi zsi-

dók; szám szerint kevesebben vannak, mint a többiek.

A zsidók elleni tüntetések nem magyarázhatók csupán néhány tör-

vénnyel és az ellenük irányuló valóságos hadjárattal. Az biztos, hogy

az ortodox zsidók mintegy hivalkodóan kimutatják, hogy ők a válasz-

tott nép, a többieknek szemére vetik, hogy nagy és erős brancsba tö-

mörülve minden jó üzletre ráteszik a kezüket a kereskedelemben és

az iparban, és a szabadfoglalkozásokat, az ügyvédi, orvosi vagy gyógy-

szerészi stb. pályát is elárasztják.”8

4. A zsidó vagyon elkobozásáról szóló rendeletek

Bárdossy László miniszterelnök (1941. április 3. – 1942. március 9.)

helyét Kállay Miklós (1942. március 9. – 1944. március 22.) foglalta el.

Az új miniszterelnök tíz nappal kinevezése után, 1942. március 19-én

nagy beszédet mondott a képviselőházban. A magyar belpolitikai hely-

zettel foglalkozva rámutatott a zsidók áldatlan szerepére, és törvényes

intézkedéseket helyezett kilátásba ellenük. Szerinte a zsidók „az idők

folyamán a vezető rétegek és a nemzet élő erői, elsősorban a parasz-

tok közé furakodtak, megakadályozva ezzel a legjobb magyar eleme-

ket abban, hogy eljátszhassák országunkban azt a szerepet, amelyre

normális módon elrendeltettek”. Abból kiindulva, hogy szigorú poli-

tikára van szükség az izraeliták gazdasági és társadalmi befolyásának

a felszámolására, bejelentette, hogy egy új, 1942. március 19-én kelt

kormányrendelet előírja a zsidók földtulajdonának, mező- és erdő-

gazdasági ingatlanjainak azonnali teljes kisajátítását; a rendelet pedig

nemcsak a zsidókat érinti, hanem minden zsidó fajú (vagyis az 1941.

évi szigorú faji törvény által annak minősülő) ingatlantulajdonost is. A

rendelet összesen körülbelül egymillió holdnyi földterületre terjedt ki

8 Archives M.A.E. i. m. f. 39–40. Vö. továbbá Carol Iancu: La Shoah en Roumanie. Les

Juifs sous le régime d’Antonescu (1940-1944). Documents diplomatiques français inedits.

Université Paul Valéry, Montpellier, 2000. 165–167.


(1 hold = 0,5755 ha), és a miniszterelnök leszögezte, hogy a tulajdono-

sok földjeikért és erdőikért, az infláció elkerülése végett, pénz helyett

csak kötvényeket fognak kapni, egyszersmind megtiltották nekik ja-

vaik eladását vagy e javak tulajdonságainak megváltoztatását.

Vajon miért lett a zsidók iránt korábban látszólag semmilyen ellen-

érzést nem tanúsító miniszterelnök ennyire szigorú? Erre a kérdésre

a francia követ azt a választ adja, a miniszterelnök most látta elérke-

zettnek az időt, hogy a kimondottan antiszemita kormánypártnak

elégtételt szerezzen, de a náci Németországnak is, amely Teleki Pál

miniszterelnöksége idején (1939. február 16. – 1941. április 3.) többször

is kifejezést adott ama óhajának, hogy a zsidók jelenlétét valamennyi

tevékenységi területen visszaszorítsák. Bármi legyen is Kállay szán-

dékának motivációja, állapítja meg a francia diplomata, „Magyaror-

szág nem lehet meg egyik napról a másikra a zsidók nélkül; a zsidók

legjobb védelmezője éppen a hasznosságuk. Ha minden állásból és

beosztásból eltávolítanák őket, ez jelen körülmények között súlyos kö-

vetkezményekkel járhatna mind a földterületek kiaknázásában, mind

pedig az iparban. Ahogyan egy magyar mondta nekem a minap, a

zsidók teljes felváltására egyedül a németek volnának képesek, és ezt

alighanem igyekezni is fognak megtenni, csakhogy ez gazdaságilag

teljesen alárendelné Magyarországot a Reichnak.”9

1942. május 23-án elküldött jelentésében a követ visszatér a zsidó

földtulajdon kisajátítására vonatkozó törvényre, és leszögezi, hogy a

jelenlegi (zsidó és „zsidó fajú” keresztény) tulajdonosoktól elvett me-

zőgazdasági földek mintegy 830 000, az erdők pedig 500 000 hol-

dat tesznek ki. 1942. október 22-én elmondott újabb beszédében (az

erről készített jelentést két nappal később küldték el Vichybe) Kállay új

zsidóellenes intézkedéseket jelentett be: egy törvénytervezetet a zsidó

vagyonokra kivetendő adókról, amelynek „a zsidóknak a háborús ter-

hek viseléséhez való hozzájárulása” címet adták, illetve további terve-

zeteket a zsidó lakások kiutalásáról keresztény magyarok számára,

a kisajátított zsidó ingatlanoknak a kataszteri hivatal általi kezelésé-

ről, a hadköteles zsidó férfiak munkatáborokba való bevonulásának

9 Archives M.A.E. i. m. f. 43.


kötelezettségéről, ahonnan a frontra vitték őket a magyar frontkato-

nák feladatainak a megkönnyítésére.10 Az ország egész területén, így

Észak-Erdélyben is bevezetett intézkedések a zsidók marginalizálodá-

sát és gazdasági összeomlását eredményezték, de a legnagyobb csa-

pást a középosztály tagjaira és a szegényekre mérték.

5. Munkaszolgálatos egységek a hadsereg kötelékében

1942. március 25-én Robert de Dampierre táviratot küld Párizsba,

amelyben a Budapestre kirendelt katonai attasé jelenti, hogy a ma-

gyar zsidókat kizárták a fegyveres szolgálatból, hadkötelezettségüknek

pedig munkaszolgálatos zászlóaljakban kötelesek eleget tenni: egyen-

ruhát viselnek, de fegyvert nem kapnak, bal karjukon pedig sárga

karszalagot kell hordaniuk. Két századot Vinica (Nyugat-Ukrajna)

körzetében, egyet Sztankiban és még egyet Obscilóban (?), Budapest

közelében említ. Ezekben a századokban 200-250 zsidó „katona” szol-

gált. A hadsereg kötelékében teljesített munkaszolgálatot már 1939.

április 12-i dátummal bevezették, amikor a honvédelmi minisztérium

jóváhagyta a zsidótörvények hadseregen belüli alkalmazásának irány-

elveit. Kezdetben a munkaszolgálatos századok fegyvernem jelzése

nélküli katonai egyenruhát viseltek, az egyetlen különbség a zubbony

bal felső zsebére varrt M betű volt (M = munkaszolgálatos, „muszos”).

Észak-Erdély 1940 szeptemberében történt Magyarországhoz csato-

lása után a munkaszolgálatosok helyzete alapvetően megváltozott. Ra-

dikális változást hozott Magyarország Jugoszlávia elleni hadba lépése,

ettől kezdve a behívott férfiaknak két évig kellett a hadseregben dol-

gozniuk, katonakönyvükbe pedig náci mintára egy nagy Zs betűt (Zs =

zsidó) pecsételtek. 1942 tavaszától a („kisegítő századoknak” nevezett)

munkaszolgálatos egységek „egyenruhája” saját civil ruhájuk volt kar-

szalaggal és minden jelzés nélküli katonasapkával. A francia forrás

sárga karszalagot említ, de tudni kell, hogy a kikeresztelkedettek és a

fajvédelmi törvények szerint zsidónak minősülő keresztények fehér

karszalagot viseltek. Ezeket külön „keresztény munkaszázadokba”

10 Ibidem f. 66 – f. 69.


osztották be. De akár sárga, akár fehér karszalagot viseltek, mindkét

fajta század beosztottjainak a hatalommal való visszaélés számos pél-

dáját kellett elszenvedniük.

1942. július 23-i jelentésében Robert Dampierre ismét foglalkozik

a témával, és beszámol az aznapi parlamenti vitáról. A vita arról az

új törvénytervezetről folyt, amely előírta a „jelenleg érvényben lévő

honvédelmi törvény módosítását és kiegészítését és újabban hatályos

törvényekkel való összhangba hozását”. A tisztázandó kérdést az je-

lentette, hogy eldöntsék: valamely magyar illetékes milyen mértékben

tekinthető zsidónak, és ennek eldöntése után fegyveres vagy kisegítő

munkaszolgálatot kell-e teljesítenie. Végül az országgyűlés, Bartha Ká-

roly honvédelmi miniszter hozzájárulásával a kormány szövegváltoza-

tát fogadta el, amely kizárta a zsidó férfiakat a fegyveres szolgálatból, a

zsidóság megállapításához pedig az 1941-es törvénycikket vette alapul

(zsidó az, akinek születésekor legalább két izraelita vallású nagyszülője

volt, valamint származásától függetlenül az izraelita hitfelekezet min-

den tagja). 1942. november 2-án a Budapestre kirendelt francia kato-

nai attasé azt jelenti, hogy Magyarországon összeírták az 1894–1924-es

korosztályú zsidó férfiakat, és elrendelték az 1909–1918 közötti évjá-

ratúak mozgósítását munkaszázadok létesítése érdekében. Randolph

Braham történész megállapította, hogy a magyarországi kötelező mun-

kaszolgálat intézménye a maga nemében egyedülálló volt a második

világháború idején. „A tengelyhatalmak egyetlen országának sem volt

olyan szerteágazó és összetett munkaszolgálati intézményrendszere,

mint Magyarországnak.11 Katonai alakulatokba sorolva néhány száz-

ezer, köztük több ezer észak-erdélyi zsidót vezényeltek útépítésekhez,

vasútvonalak karbantartásához, erődítmények kiépítéséhez Magyaror-

szágon, de a Jugoszláviában vagy Ukrajnában megszállt területeken is.

6. Zsidóüldözés 1944. március 19. után

A német csapatok 1944. március 19-i magyarországi bevonulása és

Sztójay Döme (1944. március 22. – 1944. augusztus 29.) miniszter-

11 Rnadolph L. Braham: Politica genocidului. i. m. 35.


elnökké való kinevezése tragikus következményekkel járt az egymást

követő drasztikus intézkedések áradatától sújtott zsidóság számára.12

A francia külügyminisztérium 1944. április 24-i jegyzéke felsorol né-

hányat ezek közül: a sárga csillag kötelező viselése, a zsidók besorolása

egy új és egyedülálló szervezetbe, a zsidó élelmiszergyárak bezárása

és raktári készleteinek kisajátítása, vaj és tojás vásárlásának megtiltása

zsidók számára, az, hogy tejhez csak a viselős nők és dajkák juthattak.

Egy 1944. július 1-jén Párizsba küldött jelentés listát állít össze a

zsidók ellen foganatosított és a magyar sajtó által közzétett intézkedé-

sek hosszú soráról. Joggal jegyezte meg a jelentés szerzője bevezető-

jében: „Szélsőjobboldali politikusokat állítva az ország élére, akiknek

hitvallása az antiszemitizmus és a hitleri Németország iránti abszolút

imádat, az 1944. március 19-i események, elméletileg szólva, nem te-

remtettek a zsidókkal szemben új ideológiát, de a gyakorlatba ültették

a már létező ideológiát, és a végletekig vitték az ebben rejtőző összes

konzekvenciát.” A zsidóellenes kampány már a német bevonulás utáni

első órákban megmutatkozott: zsidóbizottságot hoztak létre, amelyre

egyfelől a német hatóságok és a zsidó lakosság közötti közvetítés sze-

repét osztották, másfelől a magyar hatóságok által foganatosítandó

intézkedések ellenőrzése hárult. Ezen intézkedések között ilyenek

szerepeltek: a telefonhasználat és a rádióhallgatás megtiltása katonai

okokra való hivatkozással; a sárga csillag kötelező viselése hatéves kor-

tól fölfelé mindkét nem esetében; a zsidók törlése az újságírói, ügy-

védi, színházi vagy filmes szervezetekből; a gyógyszerészet megtiltása

zsidók számára; annak tilalma, hogy az ipari és kereskedelmi válla-

latok megtarthassák zsidó alkalmazottaikat; a zsidó üzletek végleges

bezárása; vagyoni nyilatkozat beadása a lakásaikon tartható holmikról

és ruhadarabokról, azzal a feltétellel, hogy azok összértéke ne haladja

12 Az észak-erdélyi zsidók tragédiájára vonatkozóan Ioana Cosman doktori értekezé-

sére hívjuk fel a fi gyelmet, melynek szakirányítói Doru Radosav professzor (kolozs-

vári Babeş–Bolyai Tudományegyetem) és Carol Iancu professzor (Université Paul Va-

léry, Montpelier): L’Holocaust en Transilvanie de Nord-Ouest. Montpellier, 2009. 372.

Vö. továbbá Ioana Cosman (ed.): Depoziţii despre viaţă şi moarte. Argonaut, Cluj-Na-

poca, 2009. 505; Uő: Shoah în Transilvania de Nord. Depoziţii despre viaţă şi moarte.

Argonaut, Cluj-Napoca, 2010. 317.


meg a 10 000 pengőt; utazási korlátozások; közfürdők, kávéházak,

vendéglők, színházak látogatásának betiltása; zsidó szerzők műveinek

közkönyvtárakból való kivonása és szimbolikus elégetése; azoknak az

óráknak a csökkentése, amikor a zsidók élelmiszereket vásárolhattak;

a 18 és 30 év közötti zsidó nők kötelező katonai munkaszolgálata; a

zsidók és nem zsidók közötti érintkezés maximális lecsökkentése ér-

dekében kétféle gettók létesítése: egyik féléket városon kívül, leszerelt

gyárakban és üzemekben, a másik féléket városokban, 2 méter magas

kerítéssel hermetikusan lezárt negyedekben… A hosszú felsorolás a

vidéki zsidók helyzetére vonatkozó utalásokkal zárul, esetünkben az

észak-erdélyi zsidókkal kapcsolatosokkal:

„A sajtóból kiderül, hogy a vidéki zsidók ellen hozott intézkedések

a végsőkig fokozódtak. A deportálásokról egyetlen szó sem esik [kiemelés

tőlem – C. I.]. Csupán a belügyminiszter egyik hivatalos nyilatkoza-

tában hangzik el: »Egymillió fertőző gócot kell eltávolítani a magyar

szervezetből. Sokan beszélnek a zsidókérdés megoldásáról, arról, hogy

legyünk tekintettel az emberiesség szempontjaira. Semmi értelme,

hogy bárki egyénileg elkövetett kegyetlenkedésekről tegyen tanúbi-

zonyságot azokkal szemben, akiknek végleges eltávolítása a nemzet

életéből eldöntött tényt.« Ez a kijelentés, még ha nem tartalmaz is exp-

licit utalást a deportálásokra, pontatlansága ellenére is teljesen világos.

Mert vajon nem maga a belügyminiszter jelentette ki a német–

orosz háború kitörésének évfordulóján mondott beszédében: „a nem-

zet testét elfekélyesítő fertőző gócokkal szemben a modern sebészet

eszközeivel kell fellépni és kimetszeni azt, ami a halál principiumát

hordozza”?13

7. A gettósítás és a deportálás

Az észak-erdélyi zsidók gettóba zárásának hírét Moshe Weinberger

(Carmilly), kolozsvári neológ főrabbi, akinek sikerült átjutni a román–

magyar határon, és 1944. május 7-én Bukarestbe érkezett, vitte el

13 Archives M.A.E. i. m. f. 87.


Alexandru Şafran romániai országos főrabbinak.14 Alexandru Şafran

késedelem nélkül felvette a kapcsolatot monsignor Andrea Cassulo

bukaresti pápai nunciussal, akinek a közvetítésével jelentés jutott el a

Vatikánba XII. Pius pápához az erdélyi zsidók gettókba gyűjtéséről és

a nekik adandó segítségről. A tájékoztatást Alexandru Şafran a svájci

és a svéd nagykövetségre is eljuttatta, de közbenjárása sajnos semmi-

lyen eredményt nem hozott.15

A gettóba hurcolást hamarosan követte a rendkívül gyorsan lebo-

nyolított deportálás, amelyből különös ügybuzgalommal vette ki ré-

szét a magyar csendőrség és a közigazgatás. 1944. május l6–27. kö-

zött a Magyarországhoz csatolt Észak-Erdélyből 131 633 zsidót szedtek

össze a 13 fő gettóból, 45 vonatszerelvényre zsúfolták, és embertelen

körülmények között, élelem és víz nélkül az auschwitzi kivégzőtá-

borba irányították őket.16

Christian de Charmasse, a budapesti francia diplomáciai kiren-

deltség ügyvezetője Pierre Laval francia kormányfőhöz intézett, 1944.

július 1-jén keltezett levelében megrázó képet fest az erdélyi zsidók

gettóba zárásáról:

14 M. Carmilly Weinberger: The Tragedy of Transylvanian Jewry. In Memorial Volume for

Jews of Cluj-Kolozsvár. Ed. By Carmilly-Weinberger, Sepher Hermon Press, New York,

1988. 300. Ami a titkos határátlépést illeti vő. Antonio Faur: România poartă deschisă

pentru salvarea evreilor (aprilie-august 1944) din Ungaria şi Transilvania de Nord. Contri-

buţii documentare. Editutra Universităţii, Oradea 2000. 403; Uő: Implicarea diplomatu-

lui român dr. Mihai Marina în acţiuni de salvare a evreilor în Transilvania de Nord şi

Ungaria (1944). Editura Muzeului Ţării Crişurilor, Oradea, 2014. 104.15 Vő. Carol Iancu: Alexandru Şafran. O viaţă de luptă, o rază de lumină. Hasefer, Bucu-

reşti, 2008. 173. Pár hónappal később, 1944 októberében Alexandru Şafran az Egyesült

Államok elnökéhez is fordult a meggyilkolással fenyegetett magyar zsidók mengmen-

tése érdekében, vö. Alexandru Şafran şi Şoahul neterminat în România. Culegere de do-

cumente (1940-1944). Hasefer, Bucureşti, 2010. 355.16 Vö. Randolph L. Braham: Politica Genocidului. i. m. 128–136. Ez a könyv rövidített

változata több kiadást is megért munkájának: Randolph L. Braham: The Politics of

Genocide: the Holocaust in Hungary. City University of New York, Columbia University

Press, 1994. 2. köt. 1486. (Más kiadásai közül megemlítjük a Detroitban a Wayne

University Press gondozásában 2000-ben közreadott kötetet.) Vesd össze továbbá

Moshe Carmilly: The Road to Life. Shengold Publishers, New York, 1996. 94–99

(„Ghettoization and Deportation”).


„A lakásukról minden poggyász nélkül elhurcolt férfiakat, nőket,

gyermekeket, öregeket ezrével valamilyen körülkerített helyre, rend-

szerint téglagyárakba vitték, ahol a szárítószíneken kívül nincs más

menedékük. A zsúfoltság akkora, hogy legtöbben még ezekben a han-

gárokban sem húzhatják meg magukat. Másutt, amint erről egy szem-

tanú beszámolt, egy szögesdróttal körülkerített erdőcskében helyezték

el a gettót: ebben az »állatkertben« (az elbeszélő kifejezése) az egymás

hegyén-hátán bezsúfolt zsidóknak nincsen se hajlékuk, se orvosi ellá-

tásuk. Hetek óta a tűző napon, az éjszakák hidegében, sárban-piszok-

ban kénytelenek élni, tele vannak élősködőkkel, nincs se élelmük, se

ruhájuk.”17 A zsidók gettóba zárásának tragédiáját Heyman Éva napló-

jából is ismerjük, amelyet Oliver Lustig18 – aki ugyancsak szüleivel és

hat testvérével együtt a kolozsvári gettó foglya volt – fordított románra.19

Ugyanez a francia diplomata számol be a kolozsvári zsidók depor-

tálásának embertelen körülményeiről: „Kolozsváron láthattuk, hogy a

zsidókat korra és nemre való tekintet nélkül marhavagonokba zsúfol-

ják, a vagonokat lezárják, és legsürgősebb szükségük elvégzésére sem

engedik ki őket. A bevagonírozás délben történt, de az indulásra csak

az éjszaka folyamán került sor. Addig a szerelvények a tűző napsütés-

ben vesztegeltek.”20

Végül álljon itt egy rendkívüli tanúságtétel a deportáltkonvojok úti

céljáról: „Egyes információk szerint a zsidókat úgymond munkára

küldik Németországba és Lengyelországba. Ezzel szemben egy semle-

ges diplomata azt nyilatkozta, bizonyítékai vannak arra, hogy a zsidó-

kat speciális lengyelországi intézményekbe viszik, ahol gázkamrákban

elgázosítják őket, a tetemeket pedig tökéletesített krematórium-rend-

17 Carol Iancu: Shoah în România. Evreii în timpul regimului Antonescu (1940-1944).

Documente diplomatice franceze inedite. Polirom, Iaşi, 2001. 185.18 Eva Heyman: Am trăit atât de puţin. Micul meu jurnal. Editura Alex, Bucureşti, 1991.

A naplót Lustig magyarból fordította, és ő jegyzi az előszót is.19 Eva Heyman: J’ai vécu si peu. Journal du ghetto d’Oradea. Préface de Carol Iancu,

traduit du hongrois par Jean-Léon Müllet. i. m.20 Carol Iancu: i. m. 185–186.


szerekben elégetik, nyomtalanul eltüntetve őket. Ez a tanúság annál is

inkább értékes, mert egy németbarát diplomatától származik.”21

Egy 1944. július 25-én kelt levél két francia nemzetiségű személy

esetéről számol be; ők Magyarországon tartózkodtak, és annak elle-

nére, hogy francia állampolgárok voltak, mindkettőjüket letartóztat-

ták, és deportálták.

Az első személy Madeleine Rivière-Cherel (lánykori családneve

Fodor). Szegeden tartóztatták le, amikor meglátogatta a város gettó-

jába zárt édesanyját. „Nem vették figyelembe az általa bemutatott fran-

cia útlevelet” – jegyzi meg a francia ügyvivő, és hozzáfűzi: „Madame

Rivière-t még a [nagyon szigorú] magyar törvények szerint sem lett

volna szabad zsidónak tekinteni, szülei ugyanis már az ő születése

előtt kikeresztelkedtek, és őt protestánsként nevelték. Ráadásul a férje

keresztény, s így ő házassága révén francia.”22

A második személy egy 14 éves kislány, Olga Myriam (családneve

kiolvashatatlan). Párizsban született, és épp látogatóban volt a nagy-

nénjénél, akit 1944. május 6-án gettóba vittek, ahonnan néhány nap-

pal később több más gettóbeli zsidóval együtt „ismeretlen úti céllal”

mindkettőjüket elszállították.23 A francia ügyvivő tiltakozott a magyar

kormánynál a két francia állampolgár önkényes és törvénytelen letar-

tóztatása miatt, de tiltakozását válaszra sem méltatták.

A magyar külügyminisztériumi tisztviselők, akiket az ügyben meg-

keresett, megalapozottnak ismerték el tiltakozását, de tehetetleneknek

bizonyultak a belügyminisztériumi illetékesekkel szemben, akiket „a

német hatóságok is támogattak”.

Konklúziók

A francia külügyminisztérium levéltárában fellelhető, a magyaror-

szági zsidók általános helyzetére és ezen belül különös tekintettel az

21 Carol Iancu: i. m. 186.22 A jelentés teljes francia szövegét lásd a Függelékben.23 Uo.


észak-erdélyi zsidók helyzetére vonatkozó dokumentumok figyelmes

tanulmányozása az alábbi kijelentéseket teszi lehetővé:

– Töredékessége ellenére, és bár a dokumentumok főként az 1942–

1943-as időszak tekintetében számos helyen hézagosak, a francia dip-

lomáciai levelezés egyáltalán nem elhanyagolható forrás a háborús

helyzet nyomán megnagyobbodott Magyarországon folytatott zsidóül-

dözés jobb megismerésére.

A zsidóellenes törvényeket Észak-Erdélyben éppolyan kegyetlen szi-

gorral alkalmazták, mint Magyarország egész területén.

– A vichyi francia kormányt megfelelő időben tájékoztatták a zsidó

közösség száműzetéséről a megnagyobbodott Magyarország határai

közül.

– Noha a francia diplomaták a vichyi kormányt képviselték, tehát a

kollaboráns Franciaországot, jelentéseikből egyértelműen kiviláglik a

zsidók kálváriája iránti együttérzés, különösen érvényes ez a kolozs-

vári zsidók deportálásának leírására.

– A francia diplomaták nem tudtak fellépni, vagy közbenjárásuk

eredménytelen maradt, sem a magyar zsidók jogainak védelmében, de

még a deportálás veszélyétől fenyegetett zsidó származású állampol-

gáraik védelmében sem. Ez történt például Madeleine Rivière-Cherel

vagy a kiskorú Olga Myriam esetében, amelyről az 1944. július 25-i

jelentés tesz említést.

Függelék

Pierre Charmase, a budapesti francia diplomáciai kirendeltség ügy-

vivőjének Pierre Laval francia kormányfőhöz és külügyminiszterhez

küldött kiadatlan jelentése.

Budapest, 25 juillet 1944

M. de Charmasse, Chargé d’Affaires de France en Hongrie

À Son Excellence Monsieur Pierre LAVAL, Chef du Gouvernement,

Ministre Secrétaire d’Etat aux Affaires Etrangères

Je dois signaler au Département l’enlèvement et la disparition de 2

personnes de nationalité française résidant en Hongrie.


1°) Madame de la RIVIERE-CHEREL, demeurant à Szeged, a été

arrêtée le 26 juin dans les conditions suivantes: Madame de la RI-

VIERE, née Madeleine FODOR, hongroise d’origine, se trouvait de-

puis quelques semaines à Szeged chez sa mère. Son mari, M. André

de la RIVIERE, ancien correspondant à Budapest du “Journal des Dé-

bats”, y avait été lui-même arrêté quelques semaines auparavant par

les autorités allemandes. (Télégramme de cette Légation en date du

24 avril); l’arrestation de Mme de la RIVIERE n’a aucune relation avec

celle de son mari. Sa mère Mme FODOR, ayant été enfermée dans le

ghetto de Szeged, Mme de la Rivière est allée la voir. Elle y a été arrê-

tée, et aussitôt emmenée avec un certain nombre d’Israélites déportés.

Il n’a pas été tenu compte du passeport français qu’elle a présenté. Aux

termes mêmes de la loi hongroise, Mme de la RIVIERE n’aurait pas

dû être considérée comme juive, ses parents ayant été baptisés dès

avant sa naissance et l’ayant fait élever dans la religion protestante. En

outre, elle est marié avec un chrétien, et enfin elle est Française par

son mariage.

2°) Mlle Olga Myriam ? [nom de famille illisible] née à Paris le

28 mars 1930, se trouvait à Kolozsvar chez sa tante Mme WEISZ.

Quelques jours plus tard, elle a été enlevée de Kolozsvar en compagnie

d’autres Israélites du ghetto et dirigée vers une destination inconnue.

Notre Consul de Kolozsvar n’a malheureuselment été avisé de ce fait

qu’après le départ; il l’a aussitôt signalé à la Police locale en la priant

de faire effectuer d’urgence une enquête et des recherches; jusqu’à

présent, il n’a reçu aucune réponse.

De mon côté, j’ai protesté auprès du Gouvernement hongrois contre

les arrestations arbitraires et illégales de ces deux Françaises et de-

mandé des sanctions contre les fonctionnaires responsables. Jusqu’à

présent, je n’ai eu aucune réponse officielle. Les fonctionnaires des

Affaires étrangères avec qui je me suis entretenu de la question, ont

pleinement reconnu le bien fondé de mes réclamations, mais se sont

déclarés impuissants en présences des agissements des fonction-

naires du Ministère de l’Intérieur, soutenus d’ailleurs par les autorités

allemandes.

A KOLOZSVÁRI WALD ÁBRAHÁM MATEMATIKUS CSALÁDJA

KÁSA Zoltán

Wald Ábrahám (1902–1950) világhírű matematikus Kolozs-

váron született, itt járt iskolába, itt végezte az egyetemet.

Doktori címet Bécsben szerzett, majd az Amerikai Egye-

sült Államokban telepedett le, ahol egyetemi tanár volt. A matematikai

statisztika egyik előfutára, a játékelmélet korai alkalmazója. Egy indiai

matematikai körúton, repülőszerencsétlenségben halt meg, 48 éves

korában. Családtagjai, Herman öccse kivételével, elpusztultak a náci

lágerekben.

Ez az írás Wald Ábrahám családjának állít emléket.

2012-ben Oláh-Gál Róbert cikket írt

a kolozsvári Szabadság c. napilapban

Wald Ábrahámról, amely már a címé-

ben arra szólított fel, hogy emléktáb-

lával kellene megemlékezni a híres

matematikus születésének 110. évfor-

dulójáról. A szülőház helye akkor még

nem volt közismert, ezért megpróbál-

tunk utánajárni. A kolozsvári levéltári

zsidó anyakönyvek nagyon hiányosak,

ezekben csupán Wald Ábrahám egyik

testvérének, Wald Hermannak a szüle-

tési bejegyzésére bukkantunk, de lak-

cím nincs megadva. Az időszakosan,

82 KÁ S A ZO LTÁ N

de nem rendszeresen kiadott lak- és címjegyzékeket áttatnulmányozva

sok lakhelyre fény derült, de az 1902-es cím nem ezekben szerepel.

Az 1. táblázatban összefoglaltuk ezeket, és beírtuk az 1902-es lakcímet

is, amelyet a polgármesteri hivatal anyakönyvi osztályától hosszas utá-

najárásra tudtunk csak megszerezni.

1. táblázat. Wald Menyhért és családja lakhelyei

Év Név és foglalkozás Cím Cím forrása1899 Wald Menyhért kereskedő Széchenyi tér 7. lak- és címjegyzék

1902 Wald Menyhért Széchenyi tér 17. anyakönyvi hivatal

1904 Vald Menyhért bőrkereskedő Magyar u. 19. lak- és címjegyzék

1905 Wald Menyhért borkereskedő Magyar u. 19. lak- és címjegyzék

1906–

1907

Wald Menyhért magánhiva-

talnokMagyar u. 2. lak- és címjegyzék

1914

Glasner Simon és Wald Meny-

hért (Wald Menyhért házbirto-

kos pászkasütő)

Major u. 17. lak- és címjegyzék

1943 Wald Menyhért magánzó Rákóczi u. 6. lak- és címjegyzék

Ma: Széchenyi tér = Piața Mihai Viteazul; Magyar utca = B-dul 21

Decembrie 1989; Major (később Mikes) utca = str. Croitorilor; Rákóczi

utca = str. Grigorescu

Az egykori Széchenyi tér 17 szám helyén ma a Florin Piersic (volt

Republica) mozi van, tehát ide kellene emléktáblát helyezni.

Wald Ábrahámról és a családjáról kevés adatunk van. A halálakor

megjelent nekrológ szerint Kolozsváron végezte az egyetemet, ezt

azonban, mivel megbízható információ nem volt róla, sokan kétségbe

vonták (pl. Filep László). A kolozsvári I. Ferdinánd Király Tudomány-

egyetem 1927/28-as évkönyve (amely ma már az interneten is hozzá-

férhető) azonban tartalmazza azt az információt, hogy ebben a tanév-

ben Wald Ábrahám befejezte tanulmányait a matematika szakon. A

levéltárban a matematika kar vizsgakönyvére is rábukkantunk, ebben

tíz vizsgájáról van adat (2. táblázat).

83A kolozsvári Wald Ábrahám matematikus családja

A kolozsvári I. Ferdinánd Király Tudományegyetem évkönyve az 1927/28-as tanévre, amelyben a 187. oldalon Wald Ábrahám a végzettek között szerepel

2. táblázat. Wald Ábrahám vizsgái a kolozsvári egyetemen

Sor-

számTantárgy neve Vizsgáztató neve

Vizsga

dátuma

Ered-

mény

1. Analitikus geometria Nicolae Abramescu 1925. jún. 29. jó

2. Függvényelmélet I. Aurel Angelescu 1925. okt. 6. jó

3. Ábrázoló geometria Nicolae Abramescu 1925. okt. 25. elégséges

4. Racionális mechanika I. Theodor Angheluță 1925. okt. 25 halasztott

5. Matematikai analízis I. Nicolae Abramescu 1926. kitűnő

6. Racionális mechanika I. Theodor Angheluță 1926. jún. 15. kitűnő

7. Matematikai analízis II. Gheorghe Bratu 1926. jún. 12. kitűnő

8. Függvényelmélet II. – 1926. okt.19. jó

9. Csillagászat – 1927. febr. elégséges

10. Mechanika II. – 1927. febr. jó

Annak is van nyoma, hogy Wald Ábrahám előadást tartott az Erdélyi

Múzeum-Egyesület A hilberti axiómarendszer kritikájáról címmel tar-

tott rendezvényén. Sajnos, az összefoglaló nem közöl évszámot, csu-

pán annyit, hogy az 1925–1934 időszakban négy matematikai tárgyú

előadás hangzott el, és ezek egyike a Wald Ábrahámé.

Családjáról is próbáltunk adatokat keresni. Apja, Wald Menyhért

(Beregszász, 1872–1944/45) kereskedő volt, később kóser pékséget

működtetett. Az 1914-es lak- és címjegyzékben pászkasütőként szere-


pel. Anyja, Glasner Dina/Dóra (1878)1, a híres kolozsvári rabbi, Glas-

ner Mózes (1856–1924) leánya.

Az 1910-es évekbeli árajánlat a pécsi hitközség számára

1 Kolozsvári Állami Levéltár, 136. fond (Colecţia Registre de Cetăţenie), 82/1924-es

dosszié, 13. verso.


A nekrológban az szerepel, hogy öt testvére volt, ezek a következők:

Wald Márton (1898–1944/45)2 villamosmérnök, aki sokat segített

testvérének a tanulásban, mivel Ábrahám magántanulóként végezte

tanulmányait a piarista gimnáziumban, hogy vallásos zsidóként ne

kelljen szombaton iskolába mennie. Kolozsvárról, a Fellegvári úton

lévő 83. sz. alatti lakásából gettósították 1944 májusának elején, a fele-

ségével, Wald Tónival együtt. 1944. június 9-én vették nyilvántartásba

Auschwitzban, ahonnan június 24-én Buchenwaldba került.3

Wald Teréz (1900– ?)4 tisztviselő.

Wald Herman (1904. szept. 27. – 1983. április, utolsó lakhelye: Rego

Park, Queens County, NY 11374) egyedül menekült meg a lágerből. Fi-

zikus volt. Felesége Marmorstein Margit (1913–?) volt, akitől 1944-ben

született meg Ervin nevű fia.5 A második világháború alatt munkaszol-

gálatosként szolgált. 1944. április 15-én a nagybányai munkaszolgálatos

századba, innen 1944 augusztusában Törökbálintra, majd Budapestre

került. 1944. november 7-én a budapesti SIPO (Sicherheitspolizei) de-

portálta. Trockheimbe, majd 1945 januárjában Kauferingbe, ezt köve-

tően Dachauba vitték. 1945. augusztus 16-án került vissza Budapestre.6

A második világháború után Amerikában telepedett le (a családban

Hersey becenéven ismerték), ahol mérnökként dolgozott, egy mérési

rendszerekkel kapcsolatos szabadalma is ismert. Rajta kívül létezett

még egy Wald Herman (1906–1970), aki unokatestvére volt, és szin-

tén Kolozsváron született, a Wald Jakab (Beregszász, 1870 – Kolozsvár,

1928) rabbi fia volt, aki az 1930-es évek végén Dél-Afrikába költözött,

és híres szobrász lett. Monumentális kültéri szobrai vannak Johannes-

burgban és más dél-afrikai városokban. A szobrász Wald Hermannak


dosszié, 13. recto.3 Wald Márton buchenwaldi nyilvántartó lapja, 1944. június 6. International Tracing

Service Digital Archive, Bad Arolsen, Zentrale Namenkartei, Nr. 7364978.4 Kolozsvári Állami Levéltár, 136. fond (Colecţia Registre de Cetăţenie), 82/1924-es

dosszié, 13. recto.5 Kolozsvári Állami Levéltár, 136. fond (Colecţia Registre de Cetăţenie), 83/1924-es

dosszié, 7. verso.6 Wald Herman adatlapja. International Tracing Service Digital Archive, Bad Arolsen,

Zentrale Namenkartei, Nr. 87320889.


hét testvére volt: Antónia (1897), Fanni (1900), Marcus (1901), Malvina

(1902), Ernő (1904), Jolán (1908) és Edit (1914).7

Wald Bella (1906–1944/45) francia–német nyelvtanár. Az 1934–35-ös

tanévben Die Freiheitskampf der Niederlander in der deutschen Literatur

címmel szemináriumi munkát mutatott be. A Ferdinánd Egyetemet

1936 februárjában végezte el, 1940–1944 között a Zsidó Líceumban

tanított .

Wald Renée (1909–1944/45) zenész, zongoratanárnő. Pongrácz

Ádámtól kezdett zongorázni tanulni. A Tarbut gimnáziumban vég-

zett, majd a román zeneakadémián Voileanu Ana tanítványa volt. Szi-

gethy József 1939-ben megjelent könyvében nagyon dicsérőleg ír róla:

„Az 1936. évi záróvizsgán Liszt A-dúrját biztos és

gyakorlott kézzel oldotta meg, s meleg általános

tetszésnyilvánítás mellett adta elő a nagy mester

zongoraversenyét. Ezen már az elismerés taps-

vihara is felcsendült, s az egész akadémia tanári

kara szép jövőt jósolt a végzett zongoratanárnő-

nek.” Diamantstein Ernővel kötött házasságát

követően Marosvásárhelyen élt. Innen deportál-

ták 1944-ben Auschwitzba. Később Stutthofba

került. A stutthofi nyilvántartó lapja szerint 1944.

november végén még életben volt.8

Az 1943-as lak- és címjegyzékben a következő Wald családnevűek

szerepelnek:

Wald Bella, tanár, Rákóczi út 6.

Wald Béla, dr. orvos, Wesselényi út 19.

Wald Ernő9, rabbi, Árpád út 30–32.


dosszié, 11. verso.8 Wald Renée stutthofi nyilvántartó lapja, 1944. november 24. International Tracing

Service Digital Archive, Bad Arolsen, Zentrale Namenkartei, Nr. 4450117.9 Az 1924-es kolozsvári állampolgársági lista szerint Kolozsváron született 1904-ben.

Kolozsvári Állami Levéltár, 136. fond (Colecţia Registre de Cetăţenie), 83/1924-es dosz-

szié, 8. recto.


Wald Hermann, tanár, Mikes u. 17.

Wald Jenő, felügyelő, Dézsma u. 44.

Wald Márton, dr. mérnök, Fellegvári út 83.

Wald Mátyás10, fodrász, Kócsag u. 1.

Wald Menyhért, magánzó, Rákóczi út 6.

Wald Teréz, tisztviselő, Rákóczi út 6.

Wald Ábrahám 1941-ben megnősült, felesége: Lucille Lang. Két gye-

reke született: lánya, Betty 1943-ban, majd fia, Robert 1947-ben (fizi-

kus, a chicagoi egyetem tanára). 1950-ben az indiai kormány előadás-

körútra hívta meg, ahol decemberben repülőgép-szerencsétlenségben

feleségével együtt meghalt. Gyermekeit felesége testvére nevelte fel.

Wald Ábrahám előadás közben A fi atal Wald Ábrahám

Amerikában Wald Ábrahám irányításával a következő matematikusok dok-

toráltak:

Meyer Girshick (1908–1955), Columbia University, 1947.

Herman Chernoff (1923–), Brown University, 1948 (formálisan James

Krumhansl volt a vezető tanára, de Walddal dolgozott).

10 Az 1924-es kolozsvári állampolgársági lista szerint Nagybecskereken született 1894-

ben. Kolozsvári Állami Levéltár, 136. fond (Colecţia Registre de Cetăţenie), 83/1924-es

dosszié, 16. recto.


Milton Sobel (1919–2002), Columbia University, 1951. Magyar emigránsok

gyermeke. Wald Ábrahám és Jacob Wolfowitz voltak az irányítói. Ő volt

az első matematikus, aki matematikai statisztikából doktorált.

Charles Stein (1920–), Columbia University, 1947. (Az MGP11-ben 1953 sze-

repel.)

A mai kolozsváriak vajmi keveset tudnak a híres matematikus Wald

Ábrahámról és a szintén híres Wald Herman szobrászról. Megérde-

melnék, hogy emléktábla elhelyezésével emlékezzünk rájuk.

Irodalom

1. Filep László: Wald Ábrahám (1902–1950), Acta Academiae Paedago-

gicae Nyíregyháziensis, 1982. 125–135. old.

2. Filep László: Magyar matematika Erdélyben a két világhá-

ború között, Magyar Tudomány, 2001. 5. sz. http://epa.oszk.

hu/00700/00775/00030/603-610.html.

3. Oláh-Gál Róbert: Állítsunk emléktáblát Wald Ábrahámnak!, Szabadság,

2012. jan. 6.

4. J. J. O’Connor, E. F. Robertson: Abraham Wald, http://www-gap.

dcs.st-and.ac.uk/~history/Biographies/Wald.html.

5. Szigethy József: Monografia Clujului–Kolozsvár története, vol. 3,

Kolozsvár, 1939.

6. Tibori Szabó Zoltán: Zsidlic. A Kolozsvári Zsidó Gimnázium törté-

nete (1940–1944), Mega Kiadó, Kolozsvár, 2012.

7. *** Anuarul Universităţii Regele Ferdinand I din Cluj pe anul şcolar

1927/28., Cluj 1929.

8. *** Az Erdélyi Múzeum-Egyesület háromnegyedszázados tudomá-

nyos működése 1859–1934. EME kiadása, Kolozsvár, 1937. http://

mek.oszk.hu/07900/07981/pdf/eme1.pdf.

9. Colecţia Registre de Cetăţenie, Kolozsvári Állami Levéltár, 136. fond,

82/1924-es dosszié.

10. International Tracing Service Digital Archive, Bad Arolsen.

11 Mathematics Genealogy Project


11. *** Kolozsvári cím- és lakjegyzékek 1899, 1904, 1905, 1907, 1914, 1943.

Kolozsvári Egyetemi Könyvtár és Kolozsvári Akadémiai Könyvtár.

12. *** Macesz árajánlat (1910-es évek) http://magyarzsido.hu/.

13. *** Mathematics Genealogy Project. http://genealogy.math.ndsu.

nodak.edu/id.php?id=36887.

14. *** Registru de examene al facultăţii de matematică, Fond 798/74.

Kolozsvári Állami Levéltár.

Köszönetnyilvánítás

Köszönetet mondok Gidó Attilának, Horváth Annának és Oláh-Gál

Róbertnek, hogy segítettek abban, hogy hozzájussak a nehezen besze-

rezhető információkhoz. Az 1–10. lábjegyzetek Gidó Attilának köszön-

hetők.

VAISZLOVICH EMIL – A KAFTÁNOS MAGYAR

LŐWY Dániel

Az egyéni sorsba sűrített korszak

Vaiszlovich Emil virilis nagyváradi polgár egyéni sorsában egész

korszak tükröződik, a Monarchia ún. Aranykorától az impériumválto-

zás utáni kettős kisebbségi sorig. A két világháború közötti időszakban

számos kellemetlenség érte azért, mert a magyar lojalitása fontosabb

volt számára a felekezeti hovatartozásnál. A nagyváradi diákkongresz-

szus túlkapásainak egyik fő áldozata volt; ekkor a magyarországi lapok

nemzeti hősként írtak róla, míg az erdélyi román nyelvű sajtó „kaf-

tános magyarnak” minősítette. Miután húsz éven át a magyarságáért

érte meghurcoltatás, a II. bécsi döntést követően visszatért magyar

közigazgatás a zsidótörvények hatálya alá vonta. Sorsa targikus körül-

mények között teljesedett ki, részben a meggyőződéses magyarságtu-

data, részben a karakán természete miatt.

A szigorú szabályzatú Park Szálló, ahonnan a trónörököst és a királyt is kiutasították

Vaiszlovich Emil alakját és a tulajdonát képező európai hírű Park

szálló működését valóságos legendák övezték.1 E történetek mintegy

1 Különböző forrásokban a szállodatulajdonos neve több változatban szerepel. Kulcsár

Beáta például Vaiszlovich Emilként említi, mert így szignált egy saját kezűleg írt, 1904-

91Vaiszlovich Emil – a kaftános magyar

hidat vernek a „békeidős” Magyarország Nagyváradja és a két világhá-

ború között román közigazgatás alá került város közé.

A tulajdonos a szállodát a Nagysándor József (ma Aurel Lazăr) utca

sarkán levő egykori Bethlen-kúria átalakításával hozta létre, és igen

vonzó módon rendezte be.2 A Bethlen-kúriát Vaiszlovich Emil és fi-

vére, Gyula, 1903-ban vásárolták meg gróf Bethlen Gergelynétől, majd

körültekintően szállodává építették át. Nagy Andor szerint „egymás

nélkül látni sem lehetett őket; »Gyula bátyám« és »Emi öcsém« el-

választhatatlanok voltak és félelmetes ellenfelek, minden téren.”3 A

két fiatalember „a dzsentrinél is dzsentribb”; az angol lordok divatja

szerint öltözködnek, „Egyiptomba és Indiába járnak vadászni, válo-

gatják és váltogatják szeretőiket, birtokaikon háborút folytatnak szom-

széd birtokosok felfegyverzett béreseivel, és párbajkódexhez igazodó

úriemberek. […] Különben meg 48-as magyarok.”4 Vaiszlovich Emil

büszke volt arra, hogy tartalékos magyar huszártisztként szolgált.5

Dutka szerint „ez a két rablólovag külsejű figura” a város kitöröl-

hetetlen színfoltja, a későbbiekben azonban különcből történelmi fi-

gurává nőnek. Szívesen sétáltak végig a korzón dr. Kecskeméti Lipót

főrabbi társaságában, és Biró Lajos is szívesen tartott velük a kocsi-

kázásaikon. A két fívér merész szerelmi kalandjairól regélt a város;

Ady Endre volt e történetek egyik érdeklődő hallgatója és terjesztője.

ben keltezett levelet, amit a nagyváradi levéltárban őriznek. Lásd: Kulcsár Beáta Közel-

harc a Park szállóban és a „hős zászlótartó” legendája. Pro Minoritate, 2012. nyár, 31–53.

old. 8. szövegvégi jegyzet. Másutt Weiszlovichként vagy Weiszlovitsként említik, mivel

az édesapja, a sírkőfaragó műhely tulajdonosa és temetkezési vállalkozó, Weiszlovits

Adolfként volt ismert a városban. Mivel az apa–fi a viszony rossz volt, feltételezhető,

hogy Emil megváltoztatta a nevét. – Mostantól: Kulcsár: Közelharc.2 A XVIII. századi barokk stílusú épület a Fő utca 5. szám alatt állt, az Orsolya-zárda

sarki szárnyával szemközt. Lásd: Dukrét Géza Ady Endre regényes életrajza Nagyvára-

don. (Budapest: Noran Könyvkiadó, 2007.) 20. old.3 Nagy Andor: Tavasz Váradon. Regény a fi atal Ady Endre életéről. (Budapest: Epocha

Könyvkiadó, 1938. 170. old. – Mostantól: Nagy Andor: Váradi tavasz.4 Kulcsár Beáta: A Vaiszlovich–Pallay affér és a nagyváradi párbajellenes szövetség. Lásd:

Várad folyóirat (Nagyvárad), 2014. 3. szám. http://www.varad.ro/node/1082 (2014.

május 4.).5 Katona Béla: Várad a viharban. Zsolt Béla előszavával. (Nagyvárad: Teala Kórháztá-

mogató Egyesület, 1946.) 124. old. – Mostantól: Katona: Várad a viharban.

92 LŐW Y DÁ N I E L

Emil „nagy kedvelője volt az irodalomnak, és az afrikai vadászatairól

maga is igen szép, választékos útleírásokat írt.”6 Idősebb korában igazi

agg legényként viselkedett; pontosan déli 12-kor lépett ki a szálloda ka-

puján, és a korzóra indult, a napi sétájára. Az első világháború előtti,

idejétmúlt divat szerint öltözködött; kecsegorrú cipőt, szűk nadrágot,

színes mellényt, még akkor is kemény gallért viselt, amikor már min-

denki puha ingeket hordott.7

Az épület átalakítása tizenkét évnyi erőfeszítést követelt meg; 1915.

tavaszáig tartott. A szálloda homlokzatán palmettalevelek és amforát

tartó alakok láthatók.8 A szálloda berendezése kiemelt értékű volt, a

kertje pedig valóságos főúri park:

Apartmanjaiban valódi keleti szőnyegek, indiai szőttesek díszelegtek.

[…] Köztudomású, hogy a szálloda udvara idillikusan, szépen parkíro-

zott tágas térség, platánjai, gondozott virággruppos, betonozott útjai,

borostyánokkal befuttatott műgrottái és terméskövekből emelt műom-

ladékai tették romantikus szépségűvé a […] kertjét.9

A szállodaszobákban indiai selyemtakarók voltak, és a vendég len-

batiszt párnahuzatra hajthatta a fejét. Híres volt arról, hogy az ablak-

redőnyök, a folyosók vasrácsa és az udvarra néző falak mozaikkövei

mind lilában pompáztak, mivel az volt a kedvenc színe.10 A példás tisz-

taságú szálloda szigorú rendszabályzatát senki sem szeghette meg.

Nő egyedül nem szállhatott meg, továbbá férfi és nő csak akkor kap-

hatott szobát, ha igazolták, hogy házastársak. A magasrangú katona-

tisztek tisztiszolgái nem mehettek fel a szállodaszobákba; helyettük

Vaiszlovich egész sereg egyenruhás küldöncöt alkalmazott.11 Az első

6 Nagy Andor: Váradi tavasz. 172. old.7 Katona: Várad a viharban. 124. old.8 Mózes Teréz: A zsidóság szerepe Nagyvárad architektonikus arculatának kialakításá-

ban. Lásd: Izraeli Szemle, 2006. január–február, 24–27. old.; Péter, Ady Nagyváradon.

20. old.9 Ötvös Béla – Horvát Ernő: Porrá és hamuvá. (Nagyvárad: Nagyváradi Keresztény Ku-

tatóközpont – Pelikán Kiadó, 1996.) 19. old. – Ötvös–Horvát, Porrá és hamuvá.10 Katona: Várad a viharban. 124. old.11 Katona: Várad a viharban. 123. old.


világháború idején, 1916-ban az osztrák–magyar hadsereg egyik fő-

hadiszállása Nagyváradon volt. Ekkor történt, hogy Vaiszlovich Emil

kiutasította szállodájából a hadseregparancsnokot, nem mást, mint a

trónörökös Károly főherceget, a későbbi IV. Károly királyt. A kiválóság

ugyanis női vendéget fogadott. Károly főhercegnek át kellett költöznie

a római katolikus püspöki rezidenciába.12

Az eset az impériumváltozás után megismétlődött, amikor II. Ká-

roly román király rangrejtve szándékozott ott megszállni. Amikor a

küldötte felment Nagyváradra, hogy lefoglalja a Park szálló lakosztá-

lyát, Vaiszlovich megkérdezte, hogy Őfelsége kivel szeretne nála meg-

szállni, mert ha a királynével jön, megtiszteltetésnek veszi, és ingyene-

sen felajánlja a királyi lakosztályt, ha azonban más nővel, akkor semmi

pénzért nem fogadja. Hajthatatlansága miatt II. Károlynak végül más

szállodába kellett mennie.13

Horváth Imre költő is felidézte, hogy a Park szálló rendkívül exklu-

zív helynek számított a városban. Akkor nyert oda bebocsátást, ami-

kor a régi barátja, Gáldi László nyelvészprofesszor, irodalomtörténész

1941-ben néhány napot töltött Nagyváradon:

Ekkor, őt meglátogatva sikerült belépnem a hires Vaislovics-szállodába

(sic!), ahova magamfajta halandó csak olyan esetben tehette be a lábát,

ha a „tulaj” szalonképesnek ítélte meg, vagy ha az illető valamely, már

elszállásolt vendéget jött meglátogatni.14

Vaiszlovich Emil a két világháború közötti időszakban elhíresült

nemcsak a karakán, az igazságért bárkivel szembeszálló természeté-

ről, hanem a lépten-nyomon kinyilvánított magyar érzelmei által is.

Az 1920-as években az Országos Magyar Párt nagyváradi tagozatának

helyi választmányában tevékenykedett.15 Amikor 1926-ban elrendelték,

12 Ötvös–Horvát: Porrá és hamuvá. 19. old.13 Dezső István dr.: Egy erdélyi sebész emlékei. 1947–1961. (Budapest: Szerzői kiadás,

2006.) 283. old. – Mostantól: Dezső: Erdélyi sebész. 14 Horváth Imre – Fábián Imre, Gyónásom. Horváth Imrével beszélget Fábián Imre.

(Nagyvárad: Literatus Könyvkiadó, 1992.) 31. old.15 Kulcsár: Közelharc.


hogy a színházi és mozielőadások kezdetén a zenekar a királyhim-

nuszt eljátssza, Vaiszlovich nem volt hajlandó a közönséggel együtt

felállni. Ezért Popoviciu rendőrkvesztor, akit a túlzott méretei miatt a

nagyváradiak „Duci bácsinak” neveztek, letartóztatta; egy hónapi bör-

tönbüntetésre ítélték. Az eset a következő évben megismétlődött, egy

cirkuszi előadás alkalmával; visszaesőként, Vaiszlovich akkori ítélete

már egy évi fegyház volt.16

A nagyváradi George Bota újságíró az antiszemitizmusát éppen az

asszimiláns zsidók révén indokolta, és a legreprezentatívabb képvi-

selőiket, Vaiszlovich Emilt és dr. Kecskeméti Lipót főrabbit kaftános

magyaroknak (ungurii cu caftan) minősítette, magyarbarátságukat ért-

hetetlennek nyilvánította.17

Vaiszlovich kereken megtagadta az 1927. december 4. és 6. között

a nagyváradi kongresszusra egybegyűlt román diákok elszállásolását.

Arra hivatkozott, hogy a Park szálló szmirnaszőnyegekkel és értékes

műtárgyakkal berendezett szobái és a fényűző lakosztályai nem diák-

szállásnak valók. A hangadó román nacionalista diákok azonban nem

nyugodtak bele a kiutasításba; bezúzták a kaput, és közülük heten be-

rontottak a szállodába, ahol törtek-zúztak, megtámadták, és ütlegelték

a tulajdonost is. Vaiszlovich azonban birokra kelt velük, a zsebkésével

(más vélekedések szerint a tőrével, a buzogányával, illetve a revolve-

rével) védekezett, két diákot megsebesített, mígnem legyűrték, és sú-

lyosan bántalmazták. Végül csendőrök szabadították ki, és a kocsiját

kivont szuronyokkal kísérték a kórházba. (Más forrás szerint a járőr

mentette meg.)

Ennek a történetnek mind a romániai, mind a magyarországi saj-

tóban jelentős visszhangja volt, amit a vonatkozó tanulmányában

Kulcsár Beáta igen részletesen adatolt.18 Mivel az események idején

Nagyváraddal megszakadt a telefonösszeköttetés, az újságírók csupán

a szemtanúk egymásnak ellentmondó közléseire, vélekedésére tá-

maszkodhattak. A sérült szállodást a nagyváradi Zsidó Kórházba szál-

16 Ötvös–Horvát: Porrá és hamuvá. 19–21. old.17 Bota, George: Ungurii cu caftan (Kaftános magyarok). Lásd: Vestul României, 1924.

február 17., 1. old. Idézi: Kulcsár: Közelharc.18 Kulcsár: Közelharc.


lították, ahol Fischer Imre főorvos 16 centiméter hosszúságú repedést

és agyvérzést állapított meg; a vérzést elállította, és koponyalékeléssel

megmentette Vaiszlovich életét. A család kérésére Budapestről leuta-

zott Czukor István főorvos megállapíthatta, hogy Vaiszlovich megfe-

lelő orvosi ellátásban részesült. Az már történet a történetben, hogy

Vaiszlovich sokallta a 154 ezer lejes orvosi honoráriumot, ezért 1 és 2

lejes pénzérmékben fizette azt ki.19

Vaiszlovich Emilt mind a gondolkodásmódja, mind a megjelenése

Jókai tollára kívánkozó regényalakká varázsolta. Nagyvárad második

leggazdagabb embere volt, de a világért nem gyújtott volna rá egy

egész cigarettára. Húsz fős személyzetet tartott, de a lakosztályát maga

takarította, és reggelenként az ágya szélén ülve maga tisztította meg

a cipőjét. Másfelől jótékony célokat nagy összegekkel támogatott, és

az arra rászorulóktól adományt soha sem tagadott meg.20 A Nagyvá-

rad híradása szerint 1928 tavaszán a zsidó fiúárvaháznak, leányárva-

háznak és az aggok házának összesen 5300 lejt adományozott, ami

jelentős összegnek számított.21 Vaiszlovich soha sem nősült meg. A

diáktámadásról tudósító hírlapírók szerint „kemény veretű figura”

volt, aki „a Kinizsiek erejével vetette magát a rátámadó túlerőre, amíg

véresen, összemarcangolva rogyott össze szállodája halljában”. A ma-

gyarországi lapok egyféle nemzeti ellenállót, „hős zászlótartót” fa-

ragtak belőle. Ezzel éles ellentétben, a román nyelvű lapok „kaftános

magyarnak”, a románok ellenségének, veszélyes alaknak kiáltották ki,

aki a szállodába békésen belépő Diaconescu diákot megsebesítette.22

Amikor a diákzavargások után Vlădescu hadbíró kihallgatta, magyar

nemzetiségű zsidó vallású embernek vallotta magát. Amikor a had-

bíró ezredes úgy vélekedett, hogy aki zsidó vallású, nem lehet magyar

nemzetiségű, Vaiszlovich azt felelte, hogy inkább ragaszkodik a ma-

gyar nemzetiségéhez, mint a vallásához.23

19 Dezső: Erdélyi sebész. 283–285. old.; Kulcsár: Közelharc.20 Ötvös–Horvát: Porrá és hamuvá. 19. old.21 Kulcsár Beáta: Közelharc.22 Uo.23 Uo.


A németek iránt mindenkor ellenszenvet táplált. Az első világhá-

ború éveiben német tiszteknek nem adott ki szobát az akkor még

Gyula bátyjával közös tulajdonú szállodájában; az elutasítás indoklása

az volt, hogy a háborút Németország robbantotta ki, háborús bűnösö-

ket pedig nem hajlandóak elszállásolni. Vaiszlovich meggyőződéses

magyar volt, aki a következetes magatartásáért Magyarország németek

általi megszállása után a zsidótörvények hatálya alóli mentesítést ka-

pott. Továbbra sem mérsékelte azonban a németekkel szembeni ne-

gatív érzelmeit, az irántuk érzett megvetését nyíltan kinyilvánította. E

hozzáállás végül az életébe került, ezt egy későbbi fejezetben mondom

el.

A magyarok lakta településeken a bevonuló hondvédcsapatokat leír-

hatatlan ünneplés fogadta, és a helyi zsidó lakosság is rokonszenvvel

fogadta őket.24 „Édes Erdély itt vagyunk! / Érted élünk és halunk!” –

énekelték az 1940. szeptember 6-án Nagyváradra bemasírozó magyar

honvédek és „szép magyar” leventék.25 A város zsidó lakossága is ki-

tűzte a nemzeti színű kokárdát a vezérkara élén fehér lován bevonuló

vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó tiszteletére.26 A városban

beszélték, hogy Vaiszlovich Emil, a Park szálló tulajdonosa,27 ezüstpat-

kót veretett a kormányzó legendás hírű fehér lovának.28 A legenda más

változata szerint, carrarai márványból építtetett volna jászolt a lónak.29

24 Ablonczy Balázs: A visszatért Erdély. 1940–1944 (Budapest: Jaffa Kiadó, 2011.) 55–57.

old. – Mostantól: Ablonczy: Visszatért Erdély. 25 Lőwy Dániel: Édes Erdély itt vagyunk. Lásd: Kortárs, 2012. 6. szám, 78–83. old.26 Beszterce környékén viszont a magyar lobogók helyett gyakran horogkeresztes

zászlókkal fogadták a honvédséget, és Robert Clemens, az észak-erdélyi németek terü-

leti vezetője fekete egyenruhában, a karján horogkeresztes szalaggal köszöntötte Hor-

thy kormányzót. Lásd: Ablonczy: Visszatért Edély. 56. old. 27 Vaiszlovich Emil és Gyula 1903-ban megvásárolták a Nagysándor József (ma Aurel

Lazăr) utca sarkán álló Bethlen-kastély épületét, és 1915 tavaszára szállodává építették

át. Lásd: Dukrét Géza – Péter I. Zoltán Nagyvárad városismertető. Lásd: Partiumi füzetek

44. (Nagyvárad: a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Bizottság, a Király-

hágómelléki Református Egyházkerület és a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség,

2006.) 65. old.28 Dr. Mózes Teréz műtörténész közlése Lőwy Dánielnek, Tel-Aviv, 2008. február

8-án.29 Dezső: Erdélyi sebész. 285. old.


A legenda harmadik változata rálicitál az előző kettőre, miszerint Va-

iszlovich arany patkókkal és arany vederrel fogadta volna a Nagyvá-

radra belovagoló Horthy Miklóst.30

A város zsidó lakosságával egyetemben, a magyarságához hű szálloda-

tulajdonos is nagy reményeket fűzött a visszatérő magyar közigazga-

táshoz, az első világháború előtti, úgynevezett békeidő jog- és esély-

egyenlőségének újbóli bevezetését remélte.31

Vitéz Rajnay Károly tábornok, Nagyvárad város katonai parancsnoka

gyárak, vállalatok, sőt kávéházak tulajdonosait váltotta le, és a helyükre

a maga embereit ültette be. Az áldozatai között sok volt a román nem-

zetiségű,32 és amint azt az alábbi példák szemléltetik: igen sok a zsidó.

Hasonlóképpen a magyar érzelmeiről elhíresült Vaiszlovich Emilre is

nyomást gyakorolt, hogy az a szállodáját eladja. Tanúvallomás szerint

azáltal sikerült a szállodáját megtartania, hogy Horthy kormányzóhoz

folyamodott, és sikerült is nála kihallgatást kapnia.33 Észak-Erdélyben

azonban mindössze 66 zsidó személy kapott mentességet, köztük ti-

zenegy nagyváradi, név szerint Hegedűs Nándor újságíró, író, politi-

kus, Hegedűs Boldizsár vegyész, Vaiszlovich Emil szállodatulajdonos,

Konrád Ferenc és Berkes József magántsiztviselők, Berkes Péter, Hol-

lós Péter főiskolai hallgató, Moskovits Jenő János mérnök, Moskovits

István, Moskovits György tisztviselő és Bíró József művészettörténész.34

30 Réhon József: Ami eszembe jut. Tanúságtétel – közlés Lőwy Dánielnek. Arad, 2012.

augusztus 29. – Mostantól: Réhon: Tanúságtétel.31 Szabó Eugen (Salzberger Jenő): Însemnări (Feljegyzések). (Izrael: Szerzői kiadás, év

nélkül). 58. old. – Mostantól: Szabó Eugen: Însemnări. 32 Ablonczy: Visszatért Erdély. 74. old.33 Kajari Gábor nagyváradi mérnök tanúvallomása a Magyar Állami Rendőrség Buda-

pesti Főkapitányságának Politikai osztályán (év nélkül). Közli: Lustig, Oliver (szerk.):

Procesul ghetourilor din Nordul Transilvaniei (Az észak-erdélyi gettóperek). II. kötet:

Mărturii (Tanúságtételek). (Bucureşti: Editura AERVH, 2007.) 8–9. old.34 Gidó Attila – Sólyom Zsuzsa: Kolozsvár, Nagykároly és Nagyvárad zsidó túlélői. A

Zsidó Világkongresszus 1946-os felmérése. (Cluj-Napoca: Institutul pentru Studierea

Problemelor Minorităților Naționale, 2010.) 14. old.


„Politikailag megbízhatatlan egyének” az Immaculata-zárdában

Április 7-én, a hajnali órákban a Gestapo megkezdte a „politikailag

megbízhatatlan egyének” letartóztatását. A nagyváradi zsidó közösség

szellemi vezéreit, a legmódosabb polgárokat és a baloldali értelmiségi-

eket őrizetbe vették.

A későbbi letartóztatottak között voltak Vaiszlovich Emil szálloda-

tulajdonos, Nagyvárad második leggazdagabb embere, Leichner Jó-

zsef szűcsmester, szőrmegyáros, a korszerű szőrmegyártás egyik

éllovasa,35 Weisz Jenő, a We-Ego női luxuscipő-gyár igazgatója,36 Ro-

senberg cipőgyáros, dr. Adorján Emil ügyvéd, az Industria Bank Rt.

volt vezérigazgatója, dr. Klein Ernő orvos, Komlós Aladár, Mező Ernő

gyógyszerész, Wasserstrom Sándor újságíró, lapszerkesztő, Katona

Béla félzsidó újságíró, lapszerkesztő és az antifasiszta meggyőződésű

keresztény Ötvös Béla újságíró,37 Incze Andor és Haas I. mérnökök,

Heymann Béla építész (a naplóíró Éva édesapja),38 valamint Steiner

László pékiparos, akit bizonyára virilis polgárnak hittek.

Április 17-én (más forrás szerint április 14-én39) újabb 107 jómódú

nagyváradi zsidót tartóztattak le. Miután kihallgaták őket, fokozato-

35 Leichner Józef szőrmeáru raktára 1923. október 1-jén nyílt meg az Uri (akkor Episco-

pul Ciorogariu) 4. szám alatt. Lásd: Ghidul Oraşului Oradea-Mare – Nagyvárad város

Útmutató Tanácsadó Címtára (Összeállította: Iosif Horváth József rendőrkapitány, ren-

dőr-büntetőbíró). (Oradea-Mare: Kosmos-Nyomda, 1923.) 138. old.36 A We-Ego kizárólag női luxuscipőt gyártott. A gyártelepe és a központi irodája az Uri

utca (az impériumváltozás után: Episcop Ciorongariu utca) 14. sz. alatt volt. Lásd: Vá-

rady Aladár – Berey Géza: Erdélyi Monografi a. (Satu-Mare: Gloria Könyvnyomda és

lapkiadó vállalat, 1934.) 591. old.37 Ötvös–Horvát: Porrá és hamuvá. 15–16. 22. old.38 Indig Ottó A nagyváradi újságírás története. (Nagyvárad: Bihari Napló Kiadóvállalat,

1999.) 130. old.; Heyman, Naplórészletek. Április 5-i bejegyzés. Lásd: A tegnap városa.

328. old.; Ötvös–Horvát: Porrá és hamuvá. 16. old.39 Leitner Sándor: A nagyváradi zsidók tragédiája. Emlékirat, 1944 március 19. – június

6. Lásd: Schön Dezső (szerk.) A Tegnap városa: a nagyváradi zsidóság emlékkönyve. (Tel-

Aviv: Kiadta a Nagyváradról Elszármazottak Egyesülete Izráelben, Láháv nyomda,

1981.) 261–320. old. Április 14-i bejegyzés. Lásd: A tegnap városa. 271. old. – Mostantól:

Leitner: Emlékirat.


san szabadlábra kerültek. A továbbra is bent tartott 53 személy május

másodikán, vagyis közvetlenül a gettóba szorítás előtt hagyhatta el a

fogdát. A hajthatatlansága és az éles nyelve miatt egyedül Vaiszlovich

Emilt nem engedték ki.40 A városban beszélték, hogy a szállodájából a

kéjnőkkel mulató német tiszteket bottal verte ki.41

A hajthatatlan Vaiszlovich Emil sorsának tragikus beteljesedése

Katona Béla, a nagyváradi vészkorszak történetírója, a könyvében

Vaiszlovich utolsó gesztusa címen a szállodatulajdonos sorsának külön

fejezetet szentel.42 A szállodatulajdonos azon elenyésző számú nagy-

váradi zsidók közé tartozott, akik – nem katonai, hanem politikai vagy

más érdemek alapján – a kivételezettséget kérvényezhették. Ezen a

listán családjaikkal együtt neves értelmiségiek szerepeltek, közöttük

dr. Hegedűs Nándor író, főszerkesztő a Magyar Párt két világháború

közötti szenátora a bukaresti parlamentben, dr. Biró József művészet-

történész, az erdélyi kastélyok szakavatott leírója, dr. Berkes József

ügyvéd, dr. Moskovits József kereskedelmi és iparkamarai elnök, va-

lamint a repülőszerencsétlenségben elhunyt dr. Konrád Béla orvos, a

neológ hitközség volt elnökének családtagjai. A magyarság iránt tanú-

sított elkötelezettségéért a listára került Vaiszlovich Emil szállodatulaj-

donos is. Az elbíráláshoz a belügyminisztérium az eredeti okiratokat

vonta be, és kilátásba helyezte, hogy a kérelmek elbírálását követően a

mentesítésre érdemeseknek új iratokat bocsát ki. A kérelmezők attól

tartottak, hogy az elbírálás az eredetileg megszabott határidőnél hosz-

szabb ideig tarthat, és a kijelölt időpont lejárta után a zsidótörvények

rendelkezéseit Nagyvárad helyhatósági közegei rájuk is kiterjesztik

majd, ezért sietve Budapestre utaztak, hogy a jóváhagyást ott várják ki.

Egyedül Vaiszlovich maradt helyben, és a korábban megkapott kivéte-

40 Leitner: Emlékirat.41 Réhon: Tanúságtétel.42 Katona Béla: Várad a viharban. Zsolt Béla előszavával. (Nagyvárad: Teala Kórháztá-

mogató Egyesület, 1946.) 121–125. old. – Mostantól: Katona: Várad a viharban.


lezettség megerősítése érdekében egyetlen lépést sem tett. Továbbra is

a Park szálló bal szárnyán levő magánlakásában lakott. Ekkor történt,

hogy ameddig a városban járt, a német rendőrség a kivételezettségét

semmibe véve a lakását lepecsételte. Feltette a monokliját, megnézte a

pecsétet, majd azt letépve magától értetődően besétált a lakásba. Ami-

kor ezért később felelősségre vonták, azt válaszolta, hogy ő csak olyan

pecsétet tart tiszteletben, amelyen a magyar szent koronát látja. Azon

viszont, amit az ő otthonának ajtajára ragasztottak, idegen pecsét volt.

Ezzel a maga módján az ország németek általi megszállása ellen tilta-

kozott.43

Vesztét az újabb karakán kiállása okozta: nyolcvanévesen a sárvári

büntetőtáborba internálták, amit SS-tisztek rendszeresen ellenőriztek.

Végül parancsot kaptak az ott lévő, túlnyomórészt politikai internáltak

Németországba történő szállítására. Az elszállítást megelőző napon

azonban Vaiszlovich összetűzésbe került az egyik német tiszttel, aki

rárivallt, hogy miért nem köszön neki levett kalappal. A szállodatulaj-

donos magyarul válaszolta, hogy nincs olyan előírás, miszerint a né-

meteknek előre kellene köszönni. A német tiszt nem törődött azzal,

amit egy öreg úr magyarul mond, de a tábor magyar őrségéhez tar-

tozó sváb legény ezt meghallotta, és jelentette a tisztnek. Vaiszlovichot

bevitték az őrszobára, ahol két fiatal SS-katona addig verte, ameddig

eszméletét vesztette, és többé nem is nyerte vissza. A zsidó internál-

tak másnapi bevagonírozásakor a megalkuvás valamennyi formáját

szigorúan elutasító Vaiszlovics Emil már a sárvári temető szegélyén

nyugodott.44

43 Katona: Várad a viharban. 121–122. old.44 Katona: Várad a viharban. 123. old.

EMLÉKEZET ÉS HÁLÁTLANSÁG A HOLOKAUSZT UTÁN.

A KARDOS MARIANNE-ESET

Lucian NASTASĂ-KOVÁCS

Amikor egy évtizede publikáltam A romániai zsidóság (1945–

1965)1 című kötetemet, nem gondoltam volna, hogy több

mint tíz év elteltével visszatérek az egyik akkor megismert

élethelyzethez, egy náci haláltábor volt fogvatartottjának – aki ennek a

státusznak minden borzalmát ismerte – újabb néhány évnyi börtön-

büntetésre történő elítéléséhez, miután – beszélték – a holokausztnak

vége volt. Ezekben az években azonban, szinte naponta megadatott,

hogy Dávid Ferenc utca 17. szám alatti lakása mellett elhaladjak, folyton

a szóban forgó ingatlan fele nézve, csak megpillantom valahogyan az

egyik ablaknál, hogy az arcát meglássam, hogy az életrajza egy részét

az arckifejezése alapján is megpróbáljam valahogyan felderíteni.

Ahogyan az magától értetődő, ugyanakkor hezitáltam, hogy meg-

keressem, hogy párbeszédbe bocsátkozzam vele, egyrészt azért, mert

a zsidó túlélők hallgatása nagyon is ismert, amit egyébként több száz-

ezer más hallgatás magyarázhat, és igazol, másrészt a diszkréció által,

amelyre elszántam magam, tekintettel a koncentrációs táborokból tör-

ténő hazatérését követő éveire – ezt a magatartást néhány közös isme-

rősünk tanácsai is némileg megerősítették. Így van az, hogy a kérdéses

szereplő rejtélyes maradt, fennakadva valahogyan aközött, ami a hőst

1 A romániai zsidóság. Beszámolók (1945–1965), szerk. Lucian Nastasă, Kolozsvár, Etno-

kulturális Kisebbségek Forrásközpontja, 2003; a témában lásd 137–147.

102 LU C I A N NA S TA SĂ -KO VÁ C S

jelenti, és ami ugyanakkor a közösség akár elenyésző részének a meg-

vetését feltételezné.

Nemrég azonban meghívást kaptam az említett házba, megünne-

pelni azt, ami nem történik meg túl gyakran: az én rejtélyes hősöm

életének száz évét, ami egyébként a mostani elmélkedésre, visszaem-

lékezésre ösztönzött. Valójában ki ez a személy, és mi lehet annyira

különleges számomra és történész kollégáim számára (akik ezer meg

ezer iratot láttunk, gondolatban áthaladva számtalan tragédián, ame-

lyen az idők során az emberek átmentek stb.) egy portrénak a megis-

merésében és másokkal való megosztásában, egy elbeszéléssel együtt,

amelynek bármi felróható, kivéve az, hogy kitalált lenne! Amit most

elmondok, az csak az arhív forrásokra alapozott személyes kutatások

eredménye és nem az oral history (ami nem ritkán torzít) terméke, bár

a túlélő tanúbizonyságát is meg lehetett volna és még meg lehet hall-

gatni. Valójában ez egy több értelemben vett kísérlet, a vitába bocsátott

témától a történetírói és emlékiratírói termék egybevetéséig.

Pollak Marianne-ról fogok beszélni, aki alig néhány hónappal az

első világháború kitörése előtt, 1914. április 10-én született, Kolozsvá-

ron. Pollak Sándor (sz. 1887) ügyvéd és Aurélia (sz. Boskovics, 1887)

lányaként, bátyja, Tibor (sz. 1911) mellett nőtt fel egy jó hírnevű orto-

dox zsidó családban, amelyben a zsidó hagyományt szentül tisztelték;

a város központjához közeli házban, az impozáns Brassai Sámuel lí-

ceumtól és szigorú unitárius templomától mindössze száz méterre.

Marianne vallásos nevelésben részesült, az apja ugyanis nemcsak egy

lenyűgöző régi zsidó könyvekből álló könyvtár (amelyet a csodával ha-

táros módon megmentettek a holokauszt éveiben) tulajdonosa volt,

hanem valódi tudós, a Tóra jó ismerője és megbecsült talmudista.

Nemcsak aktív tagja volt a kolozsvári zsidó hitközségnek, de évekig bo-

nyolította annak jogi ügyeit, több teológiai tanulmány szerzője, ame-

lyek nagyrésze kiadatlan, egy részük viszont az Új Kelet című helyi

újságban volt olvasható.

Egy régi zsidó hagyománynak megfelelően Pollak Marianne a ko-

lozsvári orvosi egyetemre járt, fogászatra szakosodott, alapos isme-

reteket sajátítva el a legkülönbözőbb kórok esetében történő beavat-

kozásokról és kezelésekről. Egyik munkatársához ment feleségül, a

szintén fogorvos Kardos Sándorhoz, akivel aztán saját rendelőjükben

103Emlékezet és hálátlanság a holokauszt után. A Kardos Marianne-eset

gyakorolták szakértelmüket, nemcsak népes klientúrának, de jelentős

megbecsülésnek is örvendve.

Az 1940 őszi területi változások és a világháború első évei az erdélyi

zsidók többségéhez hasonlóan őket is kevéssé érintette, mi több, bár

az akkori Magyarországon léteztek antiszemita jogszabályok, 1944 ta-

vaszáig szinte egyáltalán nem érte őket erőszak, miközben a romániai

Ókirályságban már 1940 végétől végbement néhány pogrom, 1942-

ben aztán megszervezték a transznisztriai munkatáborokat, a törté-

netírás által nyilvánosságra hozott borzalmakkal.2

Egyfajta paradoxonnak lehetünk tanúi, abban az értelemben, hogy

Magyarország volt az, aki, közvetlenül a háborút követően militáns an-

tiszemitizmust léptetett életbe, olyan zsidóellenes törvényekkel, mint

az 1920. évi XXV. Törvénycikk, amely a nemzetiségek számarányát ha-

tározta meg az egyetemeken. Jól ismert azonban a tény, hogy Magyar-

országon az ún. antiszemita közhangulat éveiben a hatóságok hoz-

záértően kijátszották a zsidóellenes intézkedéseket, sem pogromok,

sem deportálások, sem elszigetelt zsidóellenes támadások nem voltak,

legalábbis a második világháború alatti német megszállásig.3

Csak most, 1944 áprilisában, bizonyos jelentős politikai változások

összefüggésében robban ki Budapesten a magyarországi zsidók elleni

gyűlölet, akiknek a náci koncentrációs táborokba történő deportálását

Adolf Eichmann SS-ezredes személyesen szervezte meg.4

2 Lásd Radu Ioanid: Zsidók az Antonescu-rendszerben, Hasefer kiadó, 1997; A román és

ukrán zsidók kivégzése az Antonescu-korszakban, Randolph Braham, ford. Lucia Vit-

cowsky, Bukarest, Hasefer kiadó, 2002; A Harmadik Birodalom és a holokauszt Romá-

niában. 1940–1944. Iratok a német arhívumokból, Ottmar Trașcă és Dennis Deletant,

Bukarest, kiad. Elie Wiesel Romániai Holokausztkutató Országos Intézet, 2007; A

„zsidóügy” a román katonai iratokban, 1941–1944, Ottmar Trașcă, Dennis Deletant

előszavával, Iași/Bukarest, Európai Intézet/Elie Wiesel Intézet, 2010 és mások.3 Nathaniel Katzburg: Hungary and the Jews. Policy and legislation 1920-1943, Ra-

mat-Gan, Bar-Ilan University Press, 1981 (bővített magyar nyelvű kiadással, Bábel

Kiadó, Budapest, 2002).4 Lásd Arieh Ben-Tov, Facing the Holocaust in Budapest. The International Committee of

the Red Cross and the Jews in Hungary, 1943–1945, Geneva, Henry Dunant Institute,

1988; Vera Ranki, The politics of inclusion and exclusion. Jews and nationalism in Hun-

gary, New York, Holmes & Meier, 1999; Randolph L. Braham, The politics of genocide.

The Holocaust in Hungary, Detroit, Michigan, Wayne State University Press, 2000


Így, alig egy hónappal harmincadik életévének betöltését követően,

Kardos Marianne-t – kolozsvári hittestvéreihez hasonlóan – az Írisz-te-

lepi5 téglagyári gettóba internálják, ahol a szüleire talál, akiket egy

vagy két nappal korábban vittek be. Más gazdagnak vélt zsidókhoz

hasonlóan, az ő apját is megkínozták, egyébként élő tanúja azoknak

a borzalmas kihallgatásoknak, amelyeknek ezeket alávetették. Az új

körülmények között Marianne, szakmai készségeinek köszönhetően

a gettóba internáltak számára rendkívül hasznossá válik, megértve,

hogy a hozzáértéstől és az orvosi segítségnyújtástól függ nemcsak a

fogvatartottak élete, hanem elsősorban az övé.

Nyilván, kezdetleges gondolkodásmódnak tűnik, de a pszichológu-

sok mintegy hét évtizede szeretnék megmagyarázni a náci táborokban

fogvatartottak esetében az önfenntartás tudattalan mechanizmusait,

az orvos foglyok esetében hangsúlyozva nemcsak a felelősségeket,

hanem a Kardos Marianne által is a kolozsvári gettóban megszerzett

– a továbbiakban megismétlődő – „kiváltságos” helyzettel járó kom-

promisszumokat is.

Hogy a szüleivel együtt legyen, Marianne közbenjárt a gettó ve-

zetőségénél, hogy aztán az első transzportok egyikével Auschwitzba

menjen, ahova 1944. május 27-én érkezett, az ismert körülmények kö-

zött, öt nap és öt éjszaka tartó utazás után. Itt újabb dráma történik,

elválasztják ugyanis a szüleitől, s csak később ismeri fel, hogy azok a

gázkamrákban azonnal meghaltak, az ő maradványaikat is a nehéz és

fojtogató füst – amely a barakkban, ahol az első priccset6 kapta, erősen

érződött – hordta a levegőben.

Auschwitzban csupán két hétig maradt, ami után valódi zarándok-

lat kezdődött mindenféle lágereken vagy kényszermunka-táborokon

(rövidített román változattal, Bukarest, Hasefer Kiadó, 2003); Ronald W. Zweig, The

gold train. The destruction of the Jews and the looting of Hungary, New York, Morrow,

2002 és mások.5 Valamivel korábban a férjét elvitték munkaszolgálatra. Erről a gettóról lásd Gh. I

Bodea, Az észak-erdélyi zsidók tragédiája, 1944, Kolozsvár, Hiparion Kiadó, 2001. 190–

203. o.6 Vö. Kardos Marianne vallomásai Orvosnő a pokolban címmel, Miryam Chanit álné-

ven írt kötet, megjelent a Romániai Zsidó Történelmet Tanulmányozó Központ égisze

alatt (Füzetek, 4.)


keresztül, szám szerint körülbelül hatról van szó, amelyeket mindösz-

sze nyolc hónapnyi fogvatartás alatt megismert, hosszú és kimerítő

utak során Dél-Nyugat Lengyelországtól szinte Rigáig (Lettország),

visszatérve aztán Gdansk közelébe, a régi „lengyel folyosóhoz”, szinte

mindig gyalog, a szovjet csapatok ellentámadása és a szörnyű tél kö-

rülményei között.

Így ismerte meg az Albert Sauer SS Obersturmführer által vezetett

kaiserwaldi tábort (bár számos tanúvallomás Hand Brüber SS-kapi-

tányt jelöli meg a tábor tényleges vezetőjeként7), ahol egy hét kime-

rítő munka után, mivel orvost kerestek, Marianne-nak, lévén, hogy az

egyetlen volt ilyen képesítéssel, még ha fogászatban is, kínálkozott a

lehetőség, hogy az egészségügyi tömbbe kinevezzék. Nevezzük egy-

fajta „esélynek” hiszen, abból, ami náci tábort jelent, semmihez nem

társulhat szerencse, kedvező körülmény, a légkör magáért beszélt. Pél-

dául a betegszobát a többi barakkal összekötő út sírkövekkel volt kikö-

vezve, amelyeken látszottak a héber feliratok és amelyek valószínűleg

a rigai, dvinski esetleg a Vilniusz melletti régi temetőkből származtak.

Aztán, még ha nem is haláltábor volt, az internált férfiakkal és nőkkel

kimerítő munkát végeztettek, különösen a bányákban, de gyárakban

és a mezőgazdaságban is, ahol a balesetek gyakoriak voltak.

Itt nem sokáig maradt, mivel a szovjet hadsereg közeledése miatt

a lágert kiürítették, így Kardos Marianne a Lettország északi részén

levő Dundanga I női táborba került, ahol a fogvatartottakat egyszerűen

erdőirtásra használták. Itt is orvosként dolgozott, hozzávetőleg 600

nőt gondozva, és annak ellenére, hogy az orvosi ellátáshoz minimális

egészségügyi felszerelés állt rendelkezésére (csak papírkötszerek vol-

tak, gyógyszerek pedig egyáltalán), nagy hozzáértéssel kezelte főleg az

égéseket és a lábsérüléseket.

Amit a fogvatartottak általában kevésbé tudtak, hogy parancsnoki

rendelet szerint nem volt szabad egyszerre 25-30 embernél többet a

munka alól felmenteni, így az orvosnak kellett választania. Mindig

voltak betegek, akik azt hitték, hogy nekik több jár, mint másoknak,

7 1967. március 2-ig élt, soha nem állították bíróság elé. Sauer máig tisztázatlan körül-

mények között lelte halálát, 1945. május 3-án, Berlin közelében.


főleg egy náci munkatábor körülményei között. Ahogyan az magától

értetődik, a fogvatartottak között számtalan olyat találunk, utólag, akik

tanúi Kardos Marianne áldozatkészségének, de olyanokat is, akik azt

nyilatkozzák, hogy megtagadta tőlük a várt orvosi segítséget. Egy pil-

lanatig sem feledhetjük el, hogy a táborok parancsnokai számára nem

léteztek „betegek, csak dolgozók és halottak”!8

És mégis, a betegek ellátásán túl, mindenütt, ahol megfordult, Kar-

dos Marianne-nak sikerült a fogvatartottak higiéniai helyzetét eny-

hítenie, kivívva a lehetőséget, hogy vizet kapjanak, minél több vizet,

tekintettel lévén a személyes higiéniára is. A Dundanga III táborban

még bonyolultabb helyzetbe került, itt ugyanis terjedt a hastífusz, a

skarlát és a diftéria, így, egy lengyel orvosnő irányítása alatt naponta

körülbelül 200-250 nőt kezelt. Ahogy a front közeledett, ezt a tábort is

evakuálni kellett, majd Marianne 80 kilométernyi utat tett meg gyalog

öt nap alatt, élelem nélkül, aggódva az úton a fáradtságtól összeeső

társaiért, esetleg helyet keresve nekik valamelyik betegeket szállító

szekéren, mert a feladás a halált jelentette.

A łubowoi (Lengyelország) táborba érve három másik orvossal hoz-

závetőleg 6000 beteget kellett ápolnia, még egy műtéti beavatkozást

is elvégezni kényszerült, szinte hihetetlen körülmények között: az

éjszaka közepén, sötétben, egy üzemben, felébresztve egy kimerítő

nap után, ebben a kontextusban kiejtve néhány keresetlen szót, ame-

lyek később vádpontot képeznek majd. Néhány nap múlva a foglyok a

Gdansk közelében levő stutthofi láger felé irányulnak, amelyet 1944

júniusától vettek be a „végleges megoldás” programjába, nemcsak a

gázkamrák által, hanem néhány speciálisan előkészített tehervagon

használata révén is, amelyekben mérgező gázzal körülbelül 150 sze-

mélyt öltek meg vagononként. Itt működött egyébként azon szomorú

emlékű gyárak egyike is, amelyek emberi tastből szappant gyártottak.9

Bár az orvos-foglyok blokkjában maradt, a Kardos Marianne által

Stutthofban töltött időszak egyáltalán nem volt könnyű, egyrészt azért,

8 A romániai zsidóság (1945–1965): id. kiad., 137. 9 Danuta Drywa: The extermination of Jews in Stutthof Concentration Camp, Stutthof

Museum in Sztutovo, 2004. Lásd még Macha Rolnikaite: Le journal de Macha. De

Vilnius à Stutthof, 1941–1945, Paris, Liana Levi, 2003.


mert fennállt a veszélye annak, hogy az oroszok közeledése okozta

nyomás miatt tömegsírban végzi, másrészt azért, mert a táborban a

lengyel politikai foglyok voltak túlsúlyban (kápói minőségben), akiket

a legtöbb itt megforduló zsidó nő kifejezetten rossznak, agresszívnek

írt le, olyannak, aki lelkiismeretlen és mindenre képes. Ez az egyik oka

annak, hogy kihasználta orvosi végzettségét, hogy Dörbeckbe helyez-

zék át, ahol nem voltak barakkok, csak sátrak, és a diftéria általánosan

elterjedt, így egy egész hónapon át bizonyította találékonyságát a szen-

vedések enyhítésében, majd a guttaui munkatáborba került, ahonnan

a világégést követően sok szenvedése származott.

Valójában ezt a tábort nemrég hozták létre, ezért az elején a foglyo-

kat sátrakban szállásolták el, és csak az ősz elején emeltek 12 barakkot

(amelyekben 70-80 személy lakott) és egy „Rewier”-t (kórház-barakk),

az ennivaló szinte nem létezett, ahogyan a higiénia sem, s mindehhez

még ráadásként jött, Európának ebben az északi sarkában, egy nyomo-

rúságos ősz. Nem véletlen, hogy a kelet felől történő hosszú menete-

lések után és a fogvatartás egyre szörnyűbb körülményei között a nők

ereje és érzelmi állapota elérte az alsó határt, szinte eltűnt belőlük az

élni akarás, szinte mindenki csak egy pillanatnyi pihenésre vágyott.

Ehhez az is hozzájárult, hogy a guttaui foglyokat többnyire árkok ásá-

sára használták, ami meglett emberek számára is kimerítő munka,

nemhogy az alultáplált és a fogvatartás körülményeitől kimerült asszo-

nyoknak, akik cipő nélkül, rongyokban olyan mogorva időben dolgoz-

tak, amikor úgy tűnt, hogy a sár mindent elnyel. Ilyen körülmények

között a beteg nők száma folyamatos növekedésben volt, miközben a

tábor egészségügyi ellenőre vagy a német orvos megszabott egy kvó-

tát az internálások és a munkából való hiányzások tekintetében (nem

több mint 32-35 személy), míg a kérések ennek legalább tízszeresét

képezték. A tábor létszáma megközelítőleg 1000 személy volt, amely-

hez hozzáadódott a közeli munkatábor (Negalstahl) 600 lakója, akiket

a mi szereplőnk hetente kétszer meglátogatott.

Kardos Marianne-nak így, mint addig is, ésszerűsítenie kellett a ma-

gatartását, megalkotva a saját besorolását a környezetén belül, amely

egy beteg vagy kimerült nőkből álló zárt univerzum volt, ahol mind-

egyiknek fizikai regenerálódásra volt szüksége. Csakhogy, bár orvos

volt, aki fogadalmat tett stb., tevékenysége a visszaélés állandósága és


a lázadás vagy változtatás lehetetlensége alatt zajlott. Elég vallomás ta-

núskodik arról, hogy sokat tett azokért, akiknek azonnali szakképzett

orvosi segítségre volt szükségük – és nemcsak –, a ruhák és lábbelik

beszerzésétől (semmi egyebet, mint a híres fapapucsokat) a „Rewi-

er”-be internáltak étrendjének a bővítéséig, nem kerülve el az SS-pa-

rancsnok figyelmeztetéseit. Ahogyan a többi bejárt táborban is, Mari-

anne-t a látszólag kiváltságos pozíciójáért csodálták, és értékelték, vagy

éppen gyűlölték, ócsárolták.

1945 januárjának végén, a szovjet csapatok előrenyomulásával

egyidőben, megérkezik a guttaui láger éjszakai evakuálásáról szóló

parancs is, hirtelen fagyban, gyalog, egy szinte apokaliptikus, robba-

násokkal és a jelző lövedékek fényével teli háttérrel. Amikor a szov-

jet csapatok megérkeztek, a németek által a barakkokban hagyottakat

mind holtan találták – mivel képtelenek voltak mozdulni –, vagy meg-

mérgezték, vagy agyonütötték őket. Kardos Marianne, az összes többi

fogollyal együtt, akik az egész éjszakát egy elhagyott farmon töltötték,

egyszerre szabadon ébredtek, ahogyan a hasonló esetekben mindig

történt, az SS-őrök mintha a semmibe vesztek volna.

Kardos Marianne életének egyik fejezete így lezárult, aminek egy-

ben a szenvedések végét kellett volna jelentenie, legalábbis azokéit,

amelyeket a nácik a második világháború éveiben okoztak, és ame-

lyeknek az elsődleges célja főleg a zsidók szisztematikus kiirtása volt.

Csakhogy a dolgok nem voltak ennyire egyszerűek, nem jöttek az ösz-

szes fogvatartotthoz a felmentő seregek, hogy a tábor ajtaját kinyis-

sák, és az elhagyottaknak orvosi és humánus segítséget nyújtsanak,

ahogyan a filmekben gyakran láttuk. A történelem olyan fejezete ez,

amelyet elemezni kell és szisztematikusan papírra vetni a maga sok-

színűségében.

Kardos Marianne és a többi guttaui túlélő esetében amolyan látszó-

lagos felszabadulás történt, mivel azonnal leírhatatlan káoszra ébred-

tek, amely egyébként a front körüli területek jellemzője volt. A pokol-

ból való élve szabadulás örömét máris mérsékelte a bombázások és a

két oldalról történő lövöldözések miatti halál veszélye. A volt foglyok

ilyen körülmények között folytatták a menetelést, mindenféle veszé-

lyeken keresztül, kezdve attól, hogy meghalhatnak egy felgyújtott ház


lángjaiban, eladdig, hogy a Vörös Hadsereg katonái megerőszakolják

őket.

Marianne ebben a helyzetben is munkába állította hozzáértését,

a frontzónából való kijutás során folyton más-más, különböző nem-

zetiségű menekültcsoportokkal találkozva, azoknak orvosi segítséget

nyújtott, a specifikus fertőző betegségeken kívül, valóságos sebésszé

válva egész sor sebet látott el, amputálta a fagyás és fertőzés miatt

üszkösödött végtagokat, gyógyszereket adott be stb., mindezt mint-

egy utolérhetetlen ütemben tette és egyre nagyobb számú beteggel.

És nem kell azt képzelnünk – a társaihoz hasonlóan –, hogy jobban

öltözött, vagy táplálkozott, mivel a hiányosságok egyformán nagyok

voltak, talán nem annyira, mint a volt náci táborokban.

Sőt mi több, ha a németek általában felmentették az orvos-foglyokat

a munka alól, hogy a fogvatartottakat kezeljék, egyik szovjet táborba

„internálva”, Kardos Marianne-t időnként fizikai munka végzésére

is kiküldik, némelyik ezek közül egészen kimerítő, hiszen a szovjet

vasúthálózattól jövő vagonokat kellett kipakolnia. Nyilvánvalóan, ezút-

tal nem hiányoztak a lelki megnyugvás pillanatai, megörvendeztetve

magát például a francia foglyokkal folyatatott „intellektuális” társalgá-

sokkal, Marianne számára ez „lingua franca” volt.

A háború vége fokozatosan magával hozott egy jobb életet a volt

foglyok számára, akiket Európa délebbi részére küldtek, Marianne-t

éppen egy tengerparti szanatóriumban szállásolták el. A későbbiekben

Bukarestbe is eljutott, ahol nem a hatóságok, hanem a hétköznapi em-

berek, egyszerű járókelők különleges figyelemben részesítették, látva,

hogyan néz ki, és megtudva, hogy „Auschwitzban” volt, egyből rendkí-

vül figyelmessé és nagylelkűvé váltak, ebédre hívták, kis ajándékokat

adtak neki stb., de leginkább mosolyokat és egy jobb jövő reményét.

De nem így történt! Kolozsvárra visszatérve örvendezhet a férjével

való találkozásnak (magyar munkaszolgálatos zászlóaljnál szolgált),

aki nemrég érkezett vissza, és már nyitott egy fogorvosi rendelőt; a

szülői házat úgy találja, ahogyan hagyta, gyakorlatilag érintetlenül

a volt szakácsnő odaadásának köszönhetően, ugyanakkor azonban

rájön, hogy az anyja, apja és bátyja örökre eltűnt. Ha a különböző tá-

borokban sikerült megtartania valamelyest elfogadható állapotban az

egészségét, Kolozsvárra visszatérve diftériás lesz. Ez éppen az a peri-


ódus, amikor néhány volt társa a náci táborokból (nem több mint hat-

hét) „feladták” a fogság idején tanúsított „magatartása” miatt, amikor

Kardos Marianne nem adta meg nekik a kért orvosi ellátást, miközben

a „barátnőivel” kivételezett, és gondoskodott róluk az egészségügyi ba-

rakkokban.

Elindult így egy kivizsgálás,10 1945 nyarán, alig egy hónappal a ha-

zatérése után, Kardos Marianne védelmében számtalan bizonyság-

tétellel (többek között külfödről), befejeződvén anélkül, hogy eljárást

inditottak volna ellene, az állítások nem nyertek megerősítést. Az ösz-

szes hír, amely végigkísérte ezt a vizsgálatot, az orvosnő számára egy

kényelmetlen légkört hozott létre a hitsorsosai körében, különösen a

polgártársak között, a régebbi antiszemita érzések az üldöztetés óta,

és különösen egyesek óhaja, hogy elfelejtsék a zsidók iránt tanúsított

hozzáállásukat, akiket összeszedtek Kolozsvári otthonaikból és bein-

ternáltak az Írisz-telepi gettóba, ahol megalázták, sértegették őket, és

kirabolták a házaikat stb.

Már tudjuk, hogy ezen évek hangulata, 1945 nyara óta egyáltalán

nem volt világos, a második világháború éveiben szenvedő zsidók

iránti aggodalmat, túlzottnak, sőt bosszantónak tartották, mert Romá-

nia újraaktiválta 1944 őszén a régebbi segítő, szociális szervezeteket

a szegény zsidóknak, a legtöbb városban „népszerű kantinokat”, „tej-

központokat”, árvaházakat, kórházakat, szanatóriumokat stb. hozva

létre, más szóval elkezdődött mindazoknak az intézményi struktúrák-

nak az újjáépítése, amelyek megtartották idővel a közösség kohézióját,

ezáltal védve őket az ellenséges vagy obstruktív megnyílvánulásoktól.

Ezen felül, a The American Jewish Joint Distribution Committee (Joint)

és a Zsidó Ügynökség nagyrészt fedezték a szükségleteket, mivel a helyi

közösségek még nem rendelkeztek elegendő anyagi lehetőséggel, a

román állam pedig tönkrement a háborús erőfeszítések és a szovjet

hadsereg karbantartása miatt.

A világégés éveiben üldözötteknek a javára történő mozgósítás, aki-

ket túl kevés nem-zsidó védett, a populáció nagy többsége számára

10 A nyilatkozatokért lásd Kolozsvári Állami Levéltár, Kolozsvári Rendőrfelügyelőség,

inv. 399, dossz. 630/1945, f. 2–16.


„diszkriminációnak” tűnt, amelyből egy alattomos, kimondhatatlan,

de bizonyos figyelmesebb vizsgálatok keretében látható antiszemitiz-

mus helyreállítása származott. Ráadásul, míg a zsidó népesség elvárta

az új hatóságoktól az előző évek visszaéléseinek és kifosztásainak

kiegyenlítését (faji jogszabályok eltörlése, az ingatlanok és a vagyon

visszaszolgáltatása, vagy a kártérítés stb.), a régebbi előítéletek elho-

mályosítása nehézkes volt.

A Minisztertanács keretében, 1945. október 2-án például, amikor az

ingatlanok igénybevételéről tárgyaltak, Petru Groza miniszterelnök ki-

jelentette – ami elsőre ésszerűnek tűnik –, „mi visszaadtuk a jogaikat,

de nem tudunk létrehozni egy kiváltságos helyzetet számukra […]; visz-

szaadtuk az ingatlanjaikat. De ezentúl kiváltságot adjunk a zsidóknak

a románokkal szemben? Meddig és milyen címen? […] Ennél többet

nem vagyunk kötelesek megtenni. Nem kötelezem el magam, hogy

ezután többet tegyek a zsidókkal, mint a többi román állampolgárral.

Miután visszaállítottam a jogaikat nem igényelhetnek semmilyen pri-

vilégiumot, azért mert zsidók. Szilárd elhatározással tértem vissza a

tartományból. Láttam ott kávézókat tele zsidókkal. Kérem a zsidó ve-

zetőket, hogy vessenek véget egy olyan helyzetnek, amelyet nem lehet

sokáig fenntartani. Ami Lugoson, Temesváron, Nagyváradon történik,

az szörnyű. A zsidók valósággal botrányos életet élnek. A tartomány-

ban és itt olyan légkör teremtődik, amely a zsidóknak és a demok-

ráciának kedvez. Nő a sovinizmus és az antiszemitizmus gyomnövé-

nye, amelyeket ki akartam irtani, és adott pillanatban úgy tűnt, hogy

kipusztultak”.11 És ez a fajta beszéd nem az egyetlen volt azokban az

években, nyilván, több szempontból, főleg a régi sztereotípiák részét

képező zsidó „parazitizmus” szempontjából.

A kontextus könnyen magyarázhatónak tűnik, számos zsidónak si-

került újraindítani a vállalkozásokat, különösen a kereskedelemben,

kihasználva a termékek hiányát. A tény – amelyet a régebbi antisze-

mita impulzusok is tápláltak – azt a képet generálta, hogy a zsidók

képezik a piacról hiányzó termékek okát, ők a fő „spekulánsok” – a

11 Bukaresti Állami Levéltár, A Minisztertanácsi elnökség iratai, dossz. 10/1945, f. 36–

37.


megszállottságig használt kifejezés és egy durva és megalázó jogsza-

bálynak tárgya. Mindazokat, akiket spekulációval vádoltak „leleplez-

tek”, és nyilvánosan meggyaláztak (nyakhoz kötött plakátot hordtak,

a közterekre állították őket stb.), különleges bíróságok ítélkeztek fe-

lettük, és hosszú börtönbüntetésre ítélték őket. Ebben a tekintetben a

rendőrség és a csendőrség rengeteg jelentése kiemeli a zsidók „meg-

vesztegethetőségét” az áruk tárolásában és értékesítésében, amelynek

nagy része a zsidó segélyszervezetektől származott. Más zsidóknak

sikerült felügyelet alá vonniuk számos vállalatot, amelyek az Ellensé-

ges Vagyonokat Kezelő és Felügyelő Pénztár vagyonát képezték, és ez

az őslakosok elégedetlenségét eredményezte. Most felejtés tárgya, de

akkor figyelmen kívül hagyták azt a tényt, hogy a háború végén súlyos

társadalmi problémák léteztek, és a hatalmas zsidó tömeg – amelyen

nyomot hagytak a deportálások szenvedései és a holokauszt traumája

– megpróbált újra normális életet élni, nem téve egyebet, mint hogy

próbálta visszaszerezni azt, amit a tisztességtelen antiszemita jogsza-

bályok 1938 óta elvettek tőle.

Ebben a kontextusban Kardos Marianne sem lehetett nagyon „sze-

rethető”, rátalálva otthon biztonságban a férjére, egy virágzó fogá-

szati rendelővel, egy érintetlen házzal és sértetlen tulajdonokkal, de

olyan légkörben, amelyben „leleplezik” és megbüntetik az Antones-

cu-rendszer, vagy, a jelen esetben, az észak-nyugat erdélyi horthysta

adminisztráció, vagy a náci koncentrációs táborokban levő vezetés

volt kollaboránsait. De mindezt a légkört nem lehet elválasztani attól

a ténytől, hogy nem kevés zsidót, köztük nagyon régi vezetőket, akik

elviselték a közösség nehézségeit az üldöztetésben és a holokauszt-

ban, fokozatosan „kompromittáltak”, és eltávolítottak, a helyükön más

véleményformálók jelentek meg, akik beálltak a kommunista pártba,

vagy annak engedelmeskedtek. Or, Marianne apja, a kolozsvári zsidó

közösség jogásza volt a két világháború között, családját a zsidó orto-

doxia dominálta, anticionisták lévén, de rendkívül hívők, a Tóra és a

Talmud tanulmányozása felé irányulva, amely nem egyezik a kommu-

nista ateizmussal vagy a koncentraciós táborokból visszatért számos

zsidó agnoszticizmusával.

Bár 1945 őszén Kardos Marianne dossziéját bizonyítékok hiánya

vagy nem meggyőző vallomások miatt érvénytelenítették, négy év


múlva újra kinyitották, ezúttal Bukarestben, ahol a kihallgatások alatt

be is börtönözték, minden gyorsan történt, más zsidó férfiak vagy

nők ellen indított perekkel párhuzamosan, amelyek alapját szintén

„kollaborálásért” történő feljelentések képezték. Egyre több izraelitát

kom promittáltak ilyen módon, egy cionista alapokon nyugvó, jól ki-

dolgozott kampány keretében, így 1948 és 1950 között, különböző ürü-

gyekkel a közösség egész sor vezetőjét letartóztatták, és elítélték, mint

például Goldstein Moisét, a Dr. Niemirower Népegyetem elnökét, az

Ortodox Zsinagógák Egyesületének főtitkárát, akit (1948. november

22-én) két év börtönre ítéltek, mert engedély nélkül pénzösszegeket

gyűjtött; a brăilai „Haoved Haționi” szervezet vezetőjének dossziét

„gyártanak”, amelynek megfelelően az a háború előtt a volt titkosszol-

gálat ügynöke volt, és több kommunistáról szivárogtatott, ezért 1948.

december 2-án letartóztatják; Avram Hahamut, a iași-i zsidó hitközség

volt elnökét, aki 1945 után a Mizrahi cionista szervezet vezetője lett,

elítélték, mivel a háború éveiben vélhetően kollaboráns volt;12 1950 feb-

ruárjában Konstancán a helyi Zsidó Demokratikus Bizottság (Comite-

tul Democratic Evreiesc – CDE) egy ülés keretében „zsidó nacionalista

polgári elemet” „leplezett le”, köztük volt Ghers Golgenkranz (nagy-

kereskedő), Solomon Izrael (nagyiparos) és Marcel Sternberg13; 1950

májusában a CDE nyilvános üléseket tart Marosvásárhelyen, amelyek

keretében cionistákat „lepleznek le”, mint Marc Ludovic, éppen a hely-

ség CDE-titkára, Fekete Șt. (kereskedő, akit Iosif Spilman egyetemi

tanár „leplezett le”), Matin Tihany (ügyvéd), Maurițiu Berner (orvos)

és mások14; 1949 júniusában „leleplezték”, és letartóztatták a bukaresti

szakmai átképzési központ cionista vezetőit, Willy (Zeev) Lazarovici-

csal, a „Hașomer Hațair” szervezet vezetőjével az élen; a cionista Aurel

Rozei-Rosenberg rajta volt a Duna–Fekete-tenger-csatorna szabotálói-

nak a listáján – de a példákat több oldalon keresztül folytathatnánk.15

12 Unirea, IV, 1948, 191. sz., (december 8.), 4.13 Ibidem, VI, 1950, 305. sz. (február 8.), 1.14 Ibidem, VI, 1950, 334. sz. (május 27.), 1.15 A politikai kontextusért lásd Liviu Rotman, Romanian Jewry. The fi rst decade after the

Holocaust, in The tragedy of Romanian Jewry, ed. R. Braham, New York, Columbia

University Press, 1944, 287–331.; idem, The Politics of the Communist Regime concerning


Ilyen körülmények között, a bukaresti bíróság II. büntetőjogi osz-

tályának 3320-as számú 1950. december 20-i ítélete és a Legfelsőbb

Bíróság büntetőjogi osztályának 1951. március 5-i 538-as számú hatá-

rozata Kardos Marianne-t az 1948. évi 207-es törvény 3. bekezdésének

a) és f) pontja, valamint a 4. bekezdés értelmében az emberiség ellen

elkövetett bűncselekményért három év börtönre és teljes vagyonelkob-

zásra ítélte.

Nem áll szándékunkban itt és most a kommunista börtönben töltött

fogság éveiről beszélni, bár megilletné egy összehasonlítás a náci tá-

borokban töltött periódussal, hiszen Kardos Marianne sorsa a „túlélés”

volt. És egy éve megérhette a századik életévét, átélve két világháborút

és több politikai rendszert, a börtönévek után visszatérve Kolozsvárra,

ahol valamivel több mint egy évtizedig a helyi hitközség Talmud Tó-

ra-tanára volt. A Legfelsőbb Bíróság (alelnök Leonida Pastor, bírók:

V. Boroi, Em. Gherguț, L. Giurgiu, N. Ionescu, Florica Palaghiciuc,

Florica Robescu, I. Tiucă és Ov. Zărnescu) csak 1997. június 9-én ér-

vénytelenítette a teljes egészében teljesített ítéletet, az érvénytelenítési

fellebbezés során, amelyet Románia főügyésze mondott ki, eltörölve

a vagyonelkobzásról szóló kiegészítő bűntetést is. 2000 elején Kar-

dos Marianne a visszakapott, Kolozsvár központjában levő négy apart-

manból álló ingatlant a Romániai Zsidó Hitközségek Föderációjának

adományozta, ebből egyben – haszonélvezeti életjáradékkal – az ado-

mányozó lakik.

*

Az itt bemutatott eset felhívja a figyelmet a holokauszt történeté-

nek legalább két irányba történő elmélyítésének szükségességére, az

orvosoknak a náci koncentrációs táborokban való jelenlétének, kezdve

a gyenge orvosi ellátással, el egészen a szörnyű „áltudományos” kí-

sérletekig, valamint a fogvatartott orvosok holokauszt utáni sorsának,

különös tekintettel ezek „életrajzának” a közép-kelet európai kommu-

the Jews: Contradictions, Ambivalence and Misunderstanding (1945–1953), in The Jews in

the Romanian History, Papers from the International Symposium, Ion Stanciu, Buka-

rest, Silex kiadó, 1996, 230–240.; Hildrun Glass, Minderheit Zwischen Zwei Diktaturen.

Zur Geschichte der Juden in Rumänien, 1944–1949, München, R. Oldenbourg Verlag,

2002.


nista rendszerek általi manipulálására. Az utóbbi aspektus tele van

elemzési csapdákkal, még ha a második világháború utáni években a

téma hosszasan vitatott is volt, még az akkori események és a pillanat-

nyi izgalmak hatása alatt.

Anélkül, hogy részletekbe bocsátkoznánk, nem felejthetjük el, hogy

egy koncentrációs táborban a foglyok egy eléggé bonyolult rendszer-

ben voltak hierarchizálva, amely az internálás okától, az itt betöltött

funkciókig terjedt, kiegészítve a különböző fogolykategóriák közötti

versengéssel a vezető pozíciókhoz történő hozzáférésért, amelyek bi-

zonyos előnyökhöz juttathatták őket (könnyebb munka, plusz élelem,

vízhez való hozzáférés, jobb ágy, cigaretta, egy valamelyest lazább kap-

csolat az őrökkel stb.), több esélyt biztosítva ezáltal a túlélésre. Ebben

az egész polivalens rendszerben egy hivatalos hierarchia is működött,

amelyben a zsidók és a cigányok voltak az utolsó helyen, míg a bűnö-

zők és a német származású politikai foglyok a csúcson voltak, mivel a

nemzetiség is plusz megkülönböztetési okot képezett.

Másik nézőpontból tekintve a lágerek egy specifikus önigazgatási

rendszer szerint is működtek, a különböző tevékenységekre bizonyos

képességekkel rendelkező foglyokat toboroztak. Ez nem jelenti azt,

hogy ezek „kivételezettek” voltak, a kockázat mindig és mindenhol lé-

tezett, bár egy szűk kategóriát (talán legfennebb 1%) a többiek „boldog-

sorsúnak”, felsőbbrangúnak tartottak, és ezek között voltak az orvosok

is.

Egy ilyen – itt nagyon kezdetlegesen bemutatott – összetett mozaik-

ban az internáltak közötti szimpátia- vagy antipátiaérzés megjelenése

természetes, mert objektív módon minden fogvatartott olyan környe-

zetben találta magát, ahol a túlélésért való versenyzés dominált, amely

ítéleteket, értékeléseket, stratégiákat, tetteket generált. Még azok is,

akik utólagos tanúvallomásukban „erkölcsös” magatartásra utalnak –

másoknak szemrehányást téve ennek hiánya miatt – nem tettek mást,

mint maszkírozták ugyanazt az létversenyt, mivel – Kardos Marianne

„feljelentői” esetében – benne rejlik a nyilvánvaló vágy, hogy örültek

volna az egészségügyi okból nyújtott minimális védelemnek, a szá-

mos okból visszautasított kezelésnek. Nyilván, nem állnak rendelkezé-

sünkre a megfigyelési lapok, hogy a vádak valóságtartalmát megvizs-

gáljuk, de összevetve a vádló tanúvallomásokat a védelem tanúinak


vallomásaival, az eredmény az egyértelmű szembehelyezkedés a ve-

szély és a túlélés vágya között, ahogyan az utóbbiaknak ez sikerült,

hogy aztán vallomást tegyenek.

Ebben az egész gépezetben, amelyben az opciókat valaki mindig

megfellebbezi, hangsúlyoznunk kell a tényt, hogy Kardos Marianne

nem volt azon fogoly-orvosok között, akik aktívan részt vettek az életre

vagy halálra történő szelekcióban, ahogyan más esetekben történt:

Klein Ella esetében, akit az SS-sel történő cinkossággal vádoltak, és a

háború után Csehszlovákiában halálra ítéltek, mivel egy kórházi tömb-

ben dolgozott, és nyíltan részt vett a gázkamrákba küldöttek szelekci-

ójában;16 vagy Margareta Glas-Larson, akinek az utólagos vallomásai17

a holokauszt történetében18 érdekes reflexiókat és vitákat váltottak ki.

Ellenkezőleg, Kardos Marianne élete állandó veszélynek volt kitéve

olyan feltételek között, ahol állandó fertőző gócban dolgozott, ismert

lévén a tény, hogy a higiénia hiánya és a járványok állandóan veszélyt

jelentettek, nemcsak a foglyok, hanem a SS-őrök, sőt a koncentrációs

táborok közelében lakók számára is. Bár az élete folyton egy hajszálon

múlott, ezek a valóságok időnként egyfajta szabadságot is adtak neki

abban, hogy a parancsnokok által kitűzött szabályokat áthágja, abban

az értelemben, hogy az egészségügyi barakkokba a megengedett két-

szeresét is be tudta utalni, a nácik ugyanis nemritkán elkerülték az

efféle létesítmények ellenőrzését, biztos fertőző gócnak tartva azokat.

Másrészről, a jelen eset elemzése révén a beszéd tárgyát képezi az

„alapos törvénykezés” kérdése is, amely dilemmától szinte már nem

tudunk szabadulni (emlékezzünk csak a jó és rossz szekusokra, a párt-

aktivistákra, a kifejezésre, hogy elfogadta az együttműködést, hogy ne

hagyja, hogy azt mások, rosszabbak tegyék stb.). Éjjel-nappal szembe-

kerülve a halál látványával és kínjával, Kardos Marianne-nak – akire

16 Lásd E. Lingens: Eine Frau im Konzentrationslager, Wien, Europa Verlag, 1966. 27–

29.17 Margareta Glas-Larson, Ich will reden. Tragik und Banalität des Überlebens in Theresi-

enstadt und Auschwitz, Wien, Molden, 1981.18 Lásd Gerhard Botz, Michael Pollak, Margareta Glas-Larsson, Survivredans un camp

de concentration, in Actes de la recherche en sciences sociales, Vol. 41., février 1982.

3–28.


abban a periódusban egyfajta fizikai törékenység volt jellemző, amely-

hez a lelki is csatlakozott (sajátosan minden deportáltnál) –, az em-

berekkel való kapcsolataiban egyfajta durvaságot kellett alkalmaznia,

főleg a foglyokkal, amit éppen az eredményezett, hogy lehetetlen vagy

bonyolult volt megoldást találni mindazok kérésére, akik hozzá fordul-

tak. A náci táborok esetében, ahogyan a kommunista börtönökében

is, a méltósággal történő túlélés szintjeit, a mi erkölcsi törvényeink

szerint, nehéz megérteni. Talán ezért nincs nagyon sok hősünk ilyen

körülmények között, amelyekben a domináns érzelmek a bűnösség,

főleg a hallgatás, számos túlélő ellentmondásos magatartást tanúsítva:

egyrészt örül annak, hogy életben maradt, másrészt azt kérdezi ma-

gától, a többiek miért nem, miért tűntek el a kedves hozzátartozók

(szülők, házastárs, gyerekek stb.), miért vannak a hóhérok még min-

dig életben!

Valószínűleg Kardos Marianne-nak is ez a szerep jelentette a leg-

szörnyűbb gyötrelmet. Talán emiatt, Kolozsvárra visszatérve, és egyik

ítélet végrehajtása után, soha többé nem gyakorolta orvosi mestersé-

gét, hanem a zsidó vallás ápolásának szentelte magát az itteni zsidó

hitközség keretében, hogy a Mindenhatót megismertesse.

A HOLOKAUSZT KÜLÖNBÖZŐ POLITIKAI ÖVEZETEKBEN. ÖSSZEHASONLÍTÓ ÁTTEKINTÉS

Liviu ROTMAN

A holokauszt tanulmányozásának elmélyülése különböző

területeken, ahol ez megtörtént megújult, összehasonlító

tanulmányokat szolgáltat az egyetemes történelem legdrá-

maibb időszakáról, és segít abban, hogy megpróbálkozzunk a holo-

kauszt egy fogalmi elemzésével, annak teljes európai méreteiben. Úgy

vélem, hogy a holokauszt kutatása Európában és Romániában jelentős

előrelépést tudhat magáénak az utóbbi 15-20 évben. A levél- és irattá-

rak robbanásszerű feltárása, főleg a kelet-európai levél- és irattáraké

– elsősorban az 1990-es év körüli politikai változásoknak tulajdonít-

hatóan – nem azonnal, de biztosan –, valamint egyes kutatók (a világ

különböző részéről) fokozódó érzékenysége e téma iránt maga után

vonta a holokauszt valóságának aláhúzását, kiemelését olyan politikai

kultúrájú területeken, ahol teljesen vagy részlegesen tudomást sem

vettek arról.

A romániai holokauszt tekintetében egyes kutatók rendkívüli mun-

kája, és itt elsősorban néhai barátunkat, Jean Ancelt említeném, de

megemlítem a tíz évvel ezelőtt megjelent kiemelkedő jelentőségű do-

kumentumot, a Wiesel-jelentést, határkövek voltak az emberiség tör-

ténelmének egyik legsötétebb és nehezen magyarázható korszakának

kutatásában.

Az említett 15-20 év figyelemre méltó eredményei többsíkúak:

119A holokauszt különböző politikai övezetekben. Összehasonlító áttekintés

a) néhány jelentős dokumentumkötet megjelentetése – akadémiai

szintű kiadásokban1

b) a tudományos kutatás szenszibilizálása a téma iránt (néhány je-

lentős dolgozat megjelenése, doktorátusi dolgozatok, amelyek igazol-

ják a növekvő érdeklődést a téma iránt)

c) növekvő érdeklődés a holokauszthoz kötődő emlékezések bemu-

tatásában és rendszerezésében, elsősorban a túlélők vallomásainak

kiadása

d) a holokauszt téma – igaz, hogy egyelőre nagyon félénk – térnye-

rése a különböző oktatási formák tanrendjében

e) a téma megjelenítése kiállítások formájában, ami mélyebben rög-

zíti azt a kollektív memóriában.

A különböző megemlékezések, amelyek az akadémiai közeg, az ál-

lami intézmények, a civil társadalom, a zsidó közösség részvételével

valósultak meg, ugyancsak jelentős szerepet játszottak abban, hogy

stimulálják a holokauszt köztudatba történő beültetését.

Mindezekkel együtt, a témában elmélyülve nem lehet nem észre-

venni a hiányosságokat a holokauszt problematikájának konceptuali-

zálásában, annak keresésében és felszínre hozásában, hogy mi van

egy drámai történet „elbeszélésének” hátterében. Lehet, hogy azért is,

mert a holokausztot elsősorban mint történelmi tényt kutatták, ke-

vésbé fordultak filozófiai, pszichológiai, teológiai stb. megközelítés-

hez.

Létezik egy, a szociális pszichológia vonzáskörébe tartozó magyará-

zat is; mihelyt ismertté vált – több évtizedes hallgatás után – a felfogás

érzelmi jellegű volt, ami természetes. Ez inkább az elbeszélő arculat

felé és kevésbé a téma alapvető problémáinak elemzése felé terelte

a figyelmet. Hisszük, hogy ez a szakasz szükséges volt a társadalom

figyelmének felkeltésében, beleértve a kutatásét is, e kényes és nehéz

1 Transnistria. 1941–1942. The Romanian Mass Murder Campaignes. 3 vols, Tel Aviv

University, 2003., Documente (editor: Lya Benjamin ), Comisia internaţională pentru

studierea Holocaustului, Polirom, 2005, Ottmar Traşcă, Denis Deletant, Al III-lea

Reich si Holocaustul in România. 1940–1944. Documente din arhivele germane, Institutul

Naţional pentru studierea Holocaustului din România „Elie Wisel”, 2007.

120 LI V I U RO T M A N

téma iránt. Elérkezett a holokauszt kutatásában egy újabb szakasz, a

holokauszt különböző aspektusainak teoretizálása.

Ezt elősegíti, ha a holokausztot a maga egészében és egyedi jellegé-

ben nézzük. A definícióval kezdve – de inkább definíciókat mondanék

– a holokauszt könnyebben elemezhető és egyedivé tehető a történe-

lem más jelenségeivel szemben, olyanokkal, amelyekkel közös voná-

sai vannak, de amelyektől különbözik is (a genocídium különböző for-

mái és főleg az örmények 1915-ös népirtása, gulág stb.).

Az összehasonlító kutatás, az átfogó elemzés elmélyítésének érde-

kében megpróbáljuk bemutatni a romániai, a magyarországi és az

észak-erdélyi – amit 1940 augusztusában Magyarországhoz csatol-

tak – holokauszt közös jellemzőit, valamint különbségeket, utalunk

ugyanakkor az európai holokauszt egyéb területeire is.

Már az elején leszögezném, hogy ezt nem azért tesszük, hogy „bi-

zarr” és „nemkívánatos” sorrendet állítsunk fel, ahogyan az sajnos a

holokauszt vonatkozásában megtörténik. Hol volt súlyosabb, hol volt

„jobb”. Nagyon vastag idézőjelekkel. Isten mentsen! A szocio-politikai

jelenségek nem alkalmasak ilyesmire (nem vagyunk olimpiai játéko-

kon!). Úgy mondják, nincs jó holokauszt és rossz holokauszt. De nincs

olyan se jó, se rossz sem. Nincs „soft” holokauszt vagy az újabb… be-

fejezetlen holokauszt.2

A holokauszttal foglalkozó nagy történészek egyikétől, Raul Hilberg-

től tudjuk, aki – átveszi Rudolf Kasztner 1945-ös értékelését – nagy

pontossággal határozza meg a holokausztot általában jellemző szaka-

szokat: definíció (meghatározás), kisajátítás, koncentráció és megsem-

misítés.3

Ezeknek a szakaszoknak a jelenléte – érezhető különbségekkel a kü-

lönböző zónák között – megkönnyíti a holokauszt egyedi és egységes

jellegének igazolását a legkülönbözőbb zónákban.

2 Egy bizarr értelmezés és fogalomalkotási kísérlet Carol Iancu munkájában: Ale-

xandru Şafran şi Shoah-ul neterminat. Culegere de documente (1940–1944), Hasefer,

2010.3 Raul Hilberg: Exterminarea evreilor din Europa, Bucureşti, Hasefer, 1997, vol. 1, 49–

50.


Természetesen vannak – ahogy már mondtam – különbségek, néha

jelentős különbségek a népirtó politikák alkalmazásában. Ezek szá-

mos tényezőnek tulajdoníthatók, mint:

a) a különböző országok politikai kultúrájának tradíciói – és itt el-

sősorban az antiszemitizmus jelentőségét kell szem előtt tartanunk

– és annak helye az adott zóna politikai kultúrájában. Ezzel szoros

összefüggésben a zsidók részvételének lehetősége vagy kizárása a tár-

sadalmi mozgalmakban;

b) az adott ország ideológiai és politikai közelsége a hitleri Német-

országhoz; mi volt a státusa: szövetséges, elfoglalt zóna, politikai hatás

alatt álló zóna;

c) az adott ország politikai rendszerének jellemzői;

d) az élen álló, ún. 1-es számú személyiség (a diktátor) jelleme;

e) a civil társadalom egy adott, általában nagyon törékeny részének

akciólehetősége, de inkább annak lehetetlensége;

f) az adott ország általános belföldi és külföldi problémái.

Az első közös jellemző a holokauszté, mint politikai terv, mint a

koherens politikák komplexuma, amelyek a zsidók eliminálását kellett

hogy eredményezzék – bizonyos időszakaszokban és zónákban más

emberi csoportokét is.

Aláhúznám ezt, mert sokszor elkövették – és elkövetik most is –,

hogy összetévesztették – a népirtó politikát – vagy még inkább poli-

tikákat – az üldöző és diszkrimináló intézkedésekkel. Ez utóbbiak,

bármennyire kegyetlenek voltak, bármennyi áldozattal jártak is, jól kö-

rülhatárolhatók, korlátolt hatáskörűek, és beleilleszkednek egy hosszú

múltú antiszemita tradícióba. Ebben az értelemben vannak olyan ta-

gadó dolgozatok, amelyek nagy erőfeszítések árán kizárólag csak né-

hány „üldöztetést” ismernek el.

De, Hilberg vonalán haladva, kezdjük annak a csoportnak a megha-

tározásával, amely a genocídium fő célpontja volt: a zsidókkal. Euró-

pai szinten ezt a szakaszt az 1935-ös nürnbergi náci törvény jelöli. Ez

modellként szolgált azoknak, akik, így vagy úgy, de felkarolták a zsidók

kiirtására létrehozott náci politikai tervet. Törvény a németek vérének és

becsületének védelmében. Nürnbergben – mint modell – a zsidó defi-

nícióját különböző törvények duplázták, megfosztva a zsidót polgári

jogaitól.


Romániában ez a kettős célkitűzés – a jogfosztás és a definíció –

1940 augusztusában valósul meg, a II. Károly által aláírt dekrétumban,

kevesebb, mint egy hónappal lemondása és a Ion Antonescu vezette

nemzeti-legionárius állam színre lépése előtt. A zsidók statútuma a

nürnbergi törvényt alapul véve határozza meg a zsidó fogalmát, sőt

tartalmaz néhány súlyosbító kitételt is. A részletekre nem térünk ki.

Csak annyit mondunk, hogy ez a dokumentum – ami a román alkot-

mánytörténelembe először vezeti be a vér rasszista elvét – tekinthető

a holokauszt rajtjának. Korai megjelenése és az említett elv bizonyos

radikalitása a romániai holokauszt két sajátos jellemzőjével magyaráz-

ható: első sorban a román politikai gondolkodásban meggyökerese-

dett egyenlettel, amely szerint zsidó = idegen és a zsidók kiközösíté-

sének állandó folyamatával, amelyben az 1919-es törvény és az 1923-as

alkotmány, amely a zsidóknak, mint közösségnek megadja a román

állampolgárságot, csak zárójelek, amiket könnyű átugrani az antisze-

mitizmus erősödése közepette.

Magyarországon a zsidók definíciója és értelemszerűen a kiközösí-

tése megközelítőleg egyidőben történik. Három zsidóellenes törvény-

ről van szó. Az első (1938 májusa) 20%-ban korlátozza a szabadfoglal-

kozást űző, a kereskedelemben és iparban dolgozó zsidók arányát, a

második (1939. március 4.) ezt az arányt 6%-ra csökkenti, a harmadik

(1941. augusztus 2.) betiltja a házasságot és a szexuális kapcsolatot zsi-

dók és nem zsidók között. Fontos megjegyezni, hogy a három törvény-

ből a második a definíció tekintetében a nürnbergi törvényből próbált

inspirálódni, de annál még korlátozóbb.

A történelmi háttér gyökeresen eltérő, hiszen a magyar társadalom

elfogadta a zsidót a kettős monarchia által megadott teljes emancipá-

cióval (1867!). Vagyis a zsidó = idegen felfogás tradíciója nem létezett

Magyarországon. A töréspont a két világháború közti időszak kezde-

tén következik be, amikor a Trianon utáni frusztráció teljesen megvál-

toztatta a magyar politikai réteg magatartását a zsidókkal szemben.

A zsidók lettek az „összeomlás” bűnbakjai a fent említett helységben

aláírt békeszerződés után. Ne felejtsük, hogy Horthy első törvénye ha-

talomra kerülése után, 1919-ben a „numerus clausus” az első ilyen tí-

pusú törvény a két világháború közötti Európában, a magyar rendszer

az európai antiszemitizmus példaképévé vált. A helyzet még rosszabb


lesz, főleg a Gombos-kormány beiktatása után, 1933-ban, amikor pro-

náci magatartásával teljesen elszakad a békés együttélés múltjától, és

amikor Magyarország, Randolph Braham megfogalmazása szerint

„előkészítette a talajt” az Auschwitzba vezető útnak.

A magyarosító és románosító gazdasági törvények között bizonyos

párhuzamosság van a közös célpont a nemzeti „tisztogatás” lényegé-

ben, elsősorban a zsidók kirekesztésében, de számos különbség is fel-

lelhető köztük.

Így ezeket Romániában már hamarabb meghozták és szélesebb kö-

rűek voltak. De nemcsak ennyi. Az Antonescu-féle „románosító” prog-

ram koherensebbnek tűnt, és jelentős elméleti háttérnek örvendett.

Mindkét politikai terület közös problémája a zsidókérdés (kirekesz-

tés és megsemmisítés) elsőrendűsége a két ország egyéb, összetett cél-

jaival szemben. Két példát említünk, amik a hasonlóságot húzzák alá,

de különböző időpontokban történtek.

Megemlítenénk, hogy 1941 nyarán, amikor a román hadsereg Ion

Antonescu kondukátor parancsára megkezdi katonai tevékenységét a

hitleri Németország mellett (a híres jelszó „Români, treceţi Prutul”),

a katonai hatóságok legfőbb gondja a kelet felé tartó útjukon talált

zsidó lakosság felszámolása volt. Az első község Sculeni volt. Itt, jú-

nius 27-én a román katonák számos helyi önkéntessel 311 zsidót öltek

meg, férfiakat, nőket, öregeket és gyerekeket.4 A sculeni-i pogrom csak

egyike volt a kegyetlenkedéseknek. Hasonlókra került sor a következő

helységekben is: Siret, Herţa, Noua Suliţă, Hotin, Lipcani és Cetatea

Albă.5

Eltérő körülmények között, a zsidók megsemmisítésének abszolút

fontossága jelen van Magyarországon 1944-ben, amikor a hitleri és a

magyar hatóságok megállították a frontra ellátmányt szállító szerelvé-

nyeket, hogy a zsidókat a halálba szállító vonatok szabad utat kapja-

nak. És ez olyan pillanatban történt, amikor a háború sorsa már eldőlt.

4 Vladimir Solonari: Purifi carea naţiunii. Dizlocări de populaţie şi epurări etnice în

România lui Ion Antonescu, Polirom, 2015. 166.5 Lásd Jean Ancel: Contribuţii la Istoria României. Problema evreiască. Hasefer, 2001,

vol. 1, partea a doua, 120–125.


És mégis, a magyar hatóságok úgy döntöttek, hogy a megsemmisítési

akcióban a nácik mellett maradnak.6

Közös jellemző mindkét országra a barbarizmus és cinizmus. Ro-

mániában a hatóságok beszédei – különböző szinten – gyűlölettel és

cinizmussal mélyen átitatottak. Ékesen szóló példa erre a iaşi-i köz-

igazgatási hatóságok körlevele közvetlenül az 1941. június 27–29-i

pogrom után, amiben felszólítanak a iaşi-i Rendőrkapitányság udva-

rának fertőtlenítésére, amit a „zsidó mikrobák fertőztek meg”.7 Az ál-

dozatokat azzal vádolták, hogy „megfertőzték” azt a helyet. Nehezen

érthető cinizmusra példa ez.

A barbarizmust megtaláljuk a magyaroknál is, főleg a gettósítás

idején a rendfenntartók brutalitásában. Ahogy arra Braham rámutat,

minden gettóban volt egy „pénzverde”, az a hely, ahol a rendőrség és

csendőrség barbárjai kínozták a zsidókat, hogy vallják be, hol rejtették

el értékes tárgyaikat.8 És ez, emlékezzünk, egy olyan országban tör-

tént, ahol az 1867-ben emancipált zsidók erőteljes asszimiláció után,

már rég a magyar társadalom része lettek.

A holokauszt egyik meghatározó eleme az állami karhatalom – had-

sereg, rendőrség, csendőrség ás mások, látszólag a megsemmisítéssel

semmilyen kapcsolatban nem levők, mint a Nemzeti Bank a Vasút stb.

részvétele a speciális népirtó politikák kidolgozásában és főleg megva-

lósításában.

Romániában az Antonescu-rezsim megtorló akcióiban erőteljesen

bevetette a hadsereget, a csendőrséget, a különleges szolgálatokat és

az igazságszolgáltatás szerveit. De hát ezek ismertek megtorló jelle-

gükről, frappáns azonban olyan intézmények használata, amelyeknek

tradíciója és rendeltetése semmilyen kapcsolatban nincs a megtorlás-

sal. Így, Románia Nemzeti Bankja tárolja, és használja fel a román

állam szükségleteire azokat az értékeket, amiket erőszakkal, beleértve

a kínzást is, vettek el a Transznisztriába deportált zsidóktól és romák-

6 Randolph L. Braham: Politica Genocidului. Holocaustul din Ungaria. Hasefer, 2003.

140.7 A. N. Iaşi: Fond Chestura poliţiei, d. 114/1941, f. 162. Az információt Adrian Ciofl âncától

kaptam.8 Braham: i. m. 120–121.


tól. Íme, hogyan lett egy tiszteletnek örvendő intézmény a megtorló

apparátus része.9 Egy másik fontos intézmény, amit a specifikus holo-

kauszt-politikában felhasználtak, a Román Vasutak. Ez az intézmény

biztosította a zsidók deportálását, vagy ügykezelte az 1941 június végi

iaşi-i pogrom részét képező „halálvonatokat”.

Ion Antonescu a zsidó politikában szakosodott intézményeket hoz

létre. Így, 1941. május 3-án létrejön a Románosítási Nemzeti Központ,

ami a gazdasági rablás politikájának biztosítéka. Mint ahogy az alapító

okiratban szerepel, az új intézmény felel „az állami vagyonba kerülő

javak igazgatásáért, vezetéséért, elosztásáért és felszámolásáért, vala-

mint a kereskedelmi és ipari élet románosításáért”.10 Ez egy paramili-

táris intézmény volt és brutálisan lépett fel. Főleg kezdőbetűiről (CNR

– Centrul Naţional de Românizare) ismerték, maga volt a rémület a

romániai zsidók számára.

Magyarországon is teljes mértékben felhasználták az állami köz-

igazgatást, amely tökéletesen működött, rekordidő alatt állítva fel a

gettókat. A magyar közigazgatási szervek a gettósítást és deportálást

nagy buzgósággal hajtották végre, a hatásfok maximális volt.11

A zsidóellenes politikák dinamikájában és intenzitásában fellelhető

különbségek okai a hatalom gyakorlásában fellépő különbségek és

főleg a diktátor jelleme.

Ilyen értelemben Ion Antonescu személyisége, a próbálkozás, hogy

a nagy szövetségessel szemben bizonyos önállóságot megtartsanak és

hogy a zsidó probléma megoldására több idő álljon rendelkezésre, a

román függetlenség és kizárólag a román kezdeményezésű Transz-

nisztriába történő deportálás, a román hatóságok által őrzött titkok.

Egy német dokumentum feljegyzi a bukaresti német nagykövet, Man-

fred von Killinger elégedetlenségét a zsidók Transznisztriába történő

deportálásával kapcsolatban. A következőket írja, 1941. október 17-én:

Nem tudtam semmit – mondja M.K. Egyébként a németek ugyanaz

9 Jean Ancel: Distrugerea economică a evreilor români, Bucureşti, 2008. 229–254.10 Jean Ancel: i. m. 156.11 Braham: i. m. 138–140.


nap megkapták a hírt Radu Lecától, attól a román tisztségviselőtől, aki

a zsidó problémát felügyelte.12

1944-ben Magyarországon a dolgok Németország vezénylete alatt

történtek, előre látható volt, hogy 1944. március 19-én „a németek át-

veszik a teljes irányítást minden zsidókkal kapcsolatos kérdésben”. Ez

nem mentesíti a magyar politikai osztályt, amely buzgalommal közre-

működött a megsemmisítés folyamatában.

Bármilyen zsidó ellenállás felszámolása közös elfoglaltsága mindkét

zónának. Gustav Richter 1942. február elsejei jelentésében aláhúzza a

FUCER (Romániai Zsidó Hitközségek Uniójának Federációja) felosz-

lásának fontosságát. Az egyik követett cél Wilhelm Filderman eliminá-

lása volt, aki nagyon nehéz körülmények között megpróbált a hatósá-

gokkal kapcsolatot fenntartani, és ezáltal abszolút felügyeletet nyerni

egy „állami fennhatóság alatt” levő szervezetnek a zsidó élet felett. Így

jött létre a Centrala Evreilor kollaboráns szervezet.

Magyarországon 1944-ben megalakul a Zsidó Központi Tanács,

amelynek, ahogy arra Braham rámutat: „a kormány rendelkezésére

kellett állnia, és segítenie kellett azt a zsidóellenes intézkedések életbe

léptetésében”13. Kötelessége volt a nyugalom és csend illúzióját kel-

teni. Itt még meg kell tennünk egy a zsidó–magyar közegre jellemző

megjegyzést. A magyar zsidóság tradicionálisan hitt a magyar állam-

ban. Ez volt az az állam, amely megadta nekik az emancipálódást, le-

hetővé tette, hogy jelen legyenek Magyarországon valamennyi társa-

dalmi, gazdasági, kulturális, sőt politikai területen is. Így a magyar

zsidók és vezetőik, a két világháború közti kiemelkedő magyar antisze-

mitizmus ellenére, a magyar államba vetett bizalmat tovább ápolták.

Ugyanakkor Romániában a zsidók és vezetőik tradicionális ellenzé-

kiséget mutattak fel a krónikus román antiszemitizmussal szemben.

Ez a tradíció a „Filderman vonal”-ban nyilvánult meg, ami, bár töré-

keny ellenzék volt, de mégis ellenzék. Ebből az okból a Zsidó Központ

(Centrala Evreilor) nem élvezte a román zsidóság bizalmát. A bizalom

12 Ottmar Traşcă – Denis Deletant: Al treilea Reich şi Holocaustul din România. 1940–

1944. Documente din arhivele germane, Bucureşti, 2007. 316.13 Randolph Braham: i. m. 79.


megmaradt Filderman irányában, bár annak már nem volt hivatalos

funkciója. Ahogy azt Rene de Weck, svájci diplomata 1943-ban meg-

jegyezte, Wilhelm Filderman „megmaradt a kormányzók szemében

a különösen jelentős zsidónak”. Antonescu gyakran konzultált vele.

Izrael (a zsidók megnevezésére használt kifejezés, általában – L. R.)

nem esküdött, csak rá14.

Egy másik különbség a két ország között a civil társadalom reakciója

volt.

1941 Romániájában a civil társadalom ellenállását „blokkolta”

Bessza rábia és Bukovina felszabadulásának „hazafias lendülete”.

1942-ben az ellenállás kissé feléled, és megjelennek az első kritikák

Antonescu ellen, beleértve a zsidókérdést is, de ez nem kap jelentős

szerepet az ellenzék „beszédeiben”. Mégis meg kell említenünk Iuliu

Maniu és D. Brăteanu emlékezéseit, 1942-ből.

Magyarországon, bár létezett a pro-német vonal bírálata, a Trianon

utáni jogi problémák a szomszédos országokkal (Románia, Szerbia,

Szlovákia) ugyanazt az ellenállást gátló szerepet töltötték be.

A holokauszttal szemben a két állam közeli állásponton van. Mind-

kettő Németország szövetségese volt, és nem foglalták el őket, mint

Lengyelországot vagy a balti államokat. A szövetségi mivoltuk bizto-

sított számukra bizonyos mozgásteret a döntések meghozatalában,

így a „végső megoldás” alkalmazásában is. Ez a mozgástér Románia

esetében nagyobb, hangsúlyosabb volt. Hitler érdekei jobban kötődtek

Romániához akár titkos katonai téren, akár a nyersanyagok, főleg a kő-

olaj tekintetében. Az érdek Magyarország felé kisebb volt. Egyébként

Magyarország hozzájárulása a Szovjet-Oroszország elleni háborúhoz

minimális volt. Természetesen, meg kell említenünk, hogy Magyaror-

szág mozgástere az 1944. március 19-ei megszállás után megszűnik.

A Wermacht elfoglalja Magyarországot, Horthy kormányzót – gyakor-

latilag Németország foglyát – kényszerítik, hogy nácibarát kormányt

hozzon létre. Ez az a korszak, amikor a magyar államban élő zsidók

megsemmisítésének utolsó fázisára kerül sor.

14 Rene de Weck: Jurnal. Jurnalul unui diplomat elveţian în România: 1939-1945, Bucu-

reşti, 2000. 196.


Nem kell figyelmen kívül hagynunk, hogy a megsemmisítést célzó

különböző intézkedéseket 1944 márciusa előtt is hoztak, amikor Hor-

thynak még volt hatalma.

A holokauszt összehasonlító tanulmányozása a két politikai környe-

zetben megkönnyíti a népirtó politikák sajátosságainak és alkalmazá-

sának megértését.

A HOLOKAUSZT ERDÉLYBEN

TIBORI SZABÓ Zoltán

A náci haláltáborokról 1945 őszén, Kolozsváron,

a Minerva által kiadott Füst című könyvében első-

ként beszámoló Kornis Ottó újságíró emlékére.

Azt követően, hogy 1867-ben az egyenjogúságról, majd 1895-

ben a vallásuk recepciójáról szóló törvények megszülettek,1

az akkoriban az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozó

Erdélyben2 élő zsidóság sokrétű gazdasági, társadalmi, kulturális és

vallási élet feltételeit teremtette meg. A zsidóság ettől kezdve a monar-

chia egyetlen olyan kisebbségévé vált, amely a teljes asszimiláció és a

feltétel nélküli lojalitás útját követte. A zsidók számára Magyarország

vonzó és biztonságos megoldássá vált. Következésképpen a monarchia

valamennyi tartományából vándoroltak zsidók Erdélybe, ahol a zsidó

lakosság lélekszáma fokozatosan emelkedett. A magukat izraelita

1 Az 1895. évi XLII. törvénycikk az izraelita vallást a „receptált” magyarországi vallások

sorába emelte, és egyenlőnek minősítette a többi religiones receptae-vel (elfogadott

vallással), mint amilyen a katolikus és a fő protestáns vallások is voltak. Az izraelita

felekezet megkapta tehát az egyenlőséget a történelmi keresztény egyházakkal. A jog-

szabály elfogadása előtt, az izraelita egyház előbb a „megtűrt”, majd az „elismert” val-

lási minősítést élvezte.2 Erdély, beleértve a Partiumot, Máramarost és a Bánságot, 1920-ig része volt az Oszt-

rák–Magyar Monarchiának, azt követően pedig, 1920-tól 1940-ig, a Román Királyság-

nak. Az 1940. augusztus 30-án meghozott második bécsi döntés nyomán, 1940 és

1944 között, Észak-Erdély ismét magyar uralom alá került. 1947 óta a fentebb defi niált

teljes Erdély ismét Románia része.

130 TI B O R I SZ A B Ó ZO LTÁ N

vallásúnak valló erdélyi lakosok száma 1920-ban 182 489-re, 1930-ban

192 833-ra, 1941-ben pedig több mint 200 000-re növekedett.

Az első világháború végéig a zsidó közösség tagjai fontos pozíciókat

értek el az erdélyi társadalomban, sikeresen hozzájárultak a helyi ipar

és a pénzügy fejlesztéséhez, számos gyönyörű zsinagógát emeltek, és

a magyar asszimilációs utat szinte mindegyikük őszintén magáénak

érezte. Létezett antiszemitizmus az osztrák–magyar dualizmus ide-

jén, de a zsidók meg voltak győződve arról, hogy a hatóságok bármiféle

végzetes következményekkel járó kilengéstől megvédik őket.

A zsidók részvétele a rövid életű szovjet típusú magyarországi kom-

munista rendszerben, 1919-ben, továbbá a háború utáni területi vesz-

teségek nyomán, a magyarság antiszemita érzelmei és meggyőződései

felerősödtek. Ezt követően, Magyarország már 1920-ban elfogadta Eu-

rópa első zsidótörvényét, a numerus claususként ismertet, és az antisze-

mitizmust fokozatosan az állami politika szintjére emelte.

A trianoni békeszerződést és Erdély 1920-beli román bekebelezését

követően, az újonnan létrehozott Nagy-Romániában az erdélyi zsidó-

ság kettős kisebbségi helyzetben találta magát. A román többség a ma-

gyar etnikumhoz tartozókként azonosította őket, mert anyanyelvük és

kultúrájuk magyar volt, míg a magyar nyelvű közösségen belül azért

alkottak kisebbségi csoportot, mert izraelita hitűek voltak.3

A következő két évtizedben a román hatóságok igyekeztek elsza-

kítani az erdélyi zsidókat a magyar kultúrától és nyelvtől, és ezzel a

disszimilációs folyamattal párhuzamosan, asszimilálni, azaz román

nyelvűvé és kultúrájúvá tenni őket. Kétségtelen, hogy a politikai, a gaz-

dasági és a pénzügyi érdekek az erdélyi zsidóság bizonyos részét egyre

inkább Bukaresthez vonzották és kapcsolták. Ennek ellenére, a közös-

ség nagy többsége magyar kultúrájához és anyanyelvéhez mindvégig

hűséges maradt. Számukra azonban a monarchia „aranykora” kétség-

telenül véget ért, és másságukról, időről időre, mind a román, mind

pedig a magyar fél emlékeztette őket.

3 Gidó Attila: Úton. Erdélyi zsidó társadalom- és nemzetépítési kísérletek (1918–1940). Pro-

Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2009. 35–41.

131A holokauszt Erdélyben

Ez a kulturális viselkedés részben megmagyarázza, hogy az erdélyi

zsidók miért ünnepeltek, amikor a második bécsi döntés nyomán, a

magyar csapatok Észak-Erdély valamennyi települését elfoglalták. Ez

a döntés Észak-Erdélyt visszajuttatta Magyarországnak, aminek kö-

vetkeztében, 1940 szeptemberének első heteiben a magyar katonai és

polgári közigazgatás átvette a 43 ezer négyzetkilométert kitevő terü-

letet, amelyen közel 2,5 millió ember élt, akik közül zsidóknak – az

akkor már hatályos magyar faji jogszabályok értelmében – mintegy

165 ezren számítottak. A határrevíziót a román uralom alatt maradt, a

magyarsághoz hasonló mértékben asszimilálódott dél-erdélyi zsidóság

szomorúsággal és csalódottsággal fogadta. Egyik fő oka annak, ami-

ért a túlnyomó többségében asszimilálódott, urbanizált észak-erdélyi

zsidóság örvendett a második bécsi döntésnek, az a tény volt, hogy

mindössze néhány héttel a bécsi döntés előtt, Romániában drasztikus

zsidóellenes törvény lépett hatályba. A zsidók tisztában voltak ugyan

azzal, hogy Magyarországon hasonló zsidóellenes törvényeket fogad-

tak el,4 de a magyar államban sokkal jobban bíztak, mint a románban.

Furcsa fintora a sorsnak, hogy végül azon erdélyi magyar zsidók

bizonyultak szerencsésebbeknek, akik Dél-Erdélyben román fennha-

tóság alatt maradtak. Soraikban a túlélők aránya jóval magasabb volt,

mint a magyar uralom alá került észak-erdélyi hitsorsosaik esetében,

annak ellenére, hogy nekik is meg kellett küszködniük deportálások-

kal, illetve a megalázó és brutális körülmények között végzett kény-

szermunkával.

Az észak-erdélyi zsidóság, az 1940 és 1944 közötti magyar uralom

idején, többféle atrocitáshullámnak volt kitéve: előbb a kiutasítások és

a Galíciába történő deportálások áradata, másodszor a „golyók általi

holokauszt”, harmadsorban a munkaszolgálat idején a nehéz munka,

az éhezés és a betegségek által véghezvitt megsemmisítés, és végül a

4 Karsai László szerint a Horthy-korszakban (1920–1944) a magyar parlament 22 zsi-

dóellenes törvényt fogadott el, s ugyanezen idő alatt a magyar kormány, a miniszterel-

nök és a különböző minisztériumok mintegy 300 zsidóellenes rendeletet léptettek

életbe. Részletekért lásd: http://www.hdke.hu/fi les/csatolmanyok/09_KarsaiLaszlo_

AMagyarorszagi_zsidotorvenyek.pdf; letöltve: 2014. február 11.


tömeges deportálás Auschwitz-Birkenauba, amit a német náci halál-

és munkatáborokban a szinte teljes megsemmisítés követett.

A holokauszt idején az észak-erdélyi zsidóság több mint háromne-

gyede – 125-130 ezer tagja – elpusztult, miközben a dél-erdélyi zsidó

közösség 42 ezer tagjából körülbelül ezer embert vesztett el. Ennek

a hatalmas népirtásnak a végeredménye pedig az volt, hogy a borzal-

makat az egész erdélyi területen, beleértve a Partiumot és a Bánságot,

a holokauszt előtti több mint 200 ezres zsidóságnak kevesebb, mint

egyharmada, azaz csupán mintegy 75-80 ezer tagja élte túl.

A jelen tanulmány célja áttekinteni a teljes erdélyi zsidóság sorsát a

holokauszt idején, és újradefiniálni az erdélyi zsidóság megsemmisí-

tésének különböző fázisait.

I. A Holokauszt Észak-Erdélyben

1. Visszaélések, kiutasítások – a gyilkos deportálások első hulláma

Mindössze néhány héttel Észak-Erdély újra történő bekebelezése

után, a zsidók állampolgársága ellenőrzésének ürügyével, a magyar

hatóságok a régió legtöbb vármegyéjében atrocitások sorát követték

el. Az a sorozata a visszaéléseknek, a kitoloncolásoknak és a deportá-

lásoknak, amelynek jelentős része 1940 őszén, októbertől decemberig,

székely településeken zajlott, alig ismert fejezete a magyar zsidóság

tragédiájának.

A magyar hatóságok számtalan általuk „hontalan”-nak nyilvánított

zsidó családot szedtek össze, és arra kényszerítették őket, hogy a ma-

gyar–román határt lépjék át. Mivel ez az akció a legtöbb esetben si-

kertelennek bizonyult, az üldözött személyeket saját költségükön szál-

lították el a kárpátaljai Kőrösmezőre,5 olyan határ menti településre,

amely abban az időben a magyar–szovjet határ magyar oldalán állott.

Onnan kényszerítették őket 1940 decemberében arra, hogy menjenek

át Galíciába, a Szovjetunióba, s váljanak az észak-erdélyi holokauszt

első áldozataivá. Azok, akik nem fagytak meg a nagy hóban, vagy aki-

5 Ukránul: Ясіня [Jászinjá]; szlovákul: Jasyna; románul: Frasin – ma Ukrajnában.


ket nem téptek szét vadállatok a Kárpátokban, galíciai szovjet koncen-

trációs táborokba kerültek. Közülük a második világháborút nagyon

kevesen élték túl.

Az 1940 decemberében deportáltak többsége Erdélyben született,

és tanúsítványokkal igazolta magyar állampolgárságát. A brutális, sőt

esetenként hisztérikus zsidóellenes propaganda eredményeként azon-

ban sem a keresztény erdélyi lakosság, sem a magyar katonai vagy

polgári hatóságok nem rokonszenveztek azokkal, akik a deportálásnak

voltak kitéve.

Az észak-erdélyi holokauszt ezen korai szakaszának egyik szemlél-

tető példája a Csík6 vármegyében élő zsidók esete. A Csík vármegyét

irányító katonai közigazgatás élére 1940 szeptemberében Éder Elemér

ezredest nevezték ki. Az egyik legelső cselekedete az volt, hogy a vár-

megyében élő zsidók ellen radikális intézkedéseket vezetett be. Zsidó

hallgatókat ezt követően nem vettek fel a középiskolákba,7 és a zsidók-

nak különböző célokra magas összegeket kellett fizetniük. Éder ezre-

des ugyanakkor utasította az új hatóságokat, hogy minden egyes zsidó

állampolgárságát ellenőrizzék, és megtiltotta, hogy a zsidók számára

új magyar személyigazolványokat bocsássanak ki.

A helyi zsidók túlnyomó többsége Erdélyben született és nevel-

kedett, és a két világháború között román alattvaló volt. A második

bécsi döntést követő magyar jogszabályi rendelkezések világosan ki-

mondták, hogy „[m]indazok a román állampolgárok, akik az 1940. évi

augusztus hó 30. napján a visszacsatolt keleti és erdélyi területen állandó

lakóhellyel bírtak, hatósági intézkedés nélkül megszerzik a magyar állam-

polgárságot”, továbbá, hogy „[a]zok a magyar nemzetiségű román ál-

lampolgárok, akik az 1921:XXXIII. törvénycikkbe becikkelyezett trianoni

szerződéssel Romániának átengedett és az 1940. évi augusztus 30-i bécsi

döntőbírói határozat értelmében Romániánál megmaradó területen bírnak

állandó lakóhellyel, visszaszerzik a magyar állampolgárságot, ha a döntő-

bírói határozat 4. pontjában biztosított optálási jogukat a magyar állam-

6 Románul: Ciuc.7 Braham, Randolph L.: A népirtás politikája. A Holocaust Magyarországon. Budapest,

Belvárosi Kiadó, 1997. 187. (A továbbiakban: Braham 1997)


polgárság javára gyakorolják”.8 Időközben a magyar hatóságok titkos

rendeleteket bocsátottak ki, megkülönböztetve azokat a lakókat, akik

Észak-Erdélyben születtek, azoktól, akik nem születtek ott, továbbá

az Erdély más részein született lakosokat azoktól, akik a valamikori

Nagy-Magyarország területén kívül látták meg a napvilágot.9

Éder ezredes 1940 októberében elrendelte, hogy a csíkszeredai10 zsi-

dók három napon belül, háborús hozzájárulás (más források11 szerint:

közmunkadíj) címen 80 000 pengőt fizessenek be a „Horthy Alap-

ba”.12 Az érintetteknek a határidőt nem sikerült betartaniuk, ezt pedig

Éder ürügyként használta fel ahhoz, hogy mindazokat a zsidókat, akik-

nek az állampolgárságát az új hatóságok „kétségesnek” minősítették,

összegyűjtsék, és kiutasítsák őket Romániába. Ezt az intézkedést a leg-

több zsidó, de néhány keresztény is jogellenesnek ítélte.13 Valójában, a

8130/1939-ME. számú miniszterelnöki rendelet lehetővé tette a „nem-

kívánatos elemek” kiutasítását bizonyos településekről, de az ország-

ból történő kiutasítás még a korszak faji törvényeivel is ellentétes volt.14

8 1940. évi XXVI. törvénycikk, 4. §; lásd: http://www.1000ev.hu/index.php?a=3&pa-ram=8140; letöltve: 2014. február 5. A zsidó lakosságot érintő korabeli jogi keret kiváló áttekintését nyújtja: Karsai László, Holokauszt. Pannonica Kiadó, Budapest, 2001. 209–254 (A továbbiakban: Karsai 2001); illetve Frojimovics, Kinga, I Have Been a Stranger in a Strange Land. The Hungarian State and Jewish Refugees in Hungary, 1933–1945. The International Institute for Holocaust Studies, Jad Vasem, Jeruzsálem, 2007. 57–102. (A továbbiakban: Frojimovics 2007)9 Lásd például: 196/1/1940. VII.b. res. BM rendelet, idézi: Frojimovics 2007. 87–88.

10 Román neve: Miercurea Ciuc.11 Frojimovics 2007, 94.12 Bács Béla János – Szabó Katalin (szerk.): Voltak. Emlékezés a Csíkszeredai zsidó közös-

ségre. Státus Kiadó, Csíkszereda [Csíkszereda], 1999. 7–12. (A továbbiakban: Bács–

Szabó 1999)13 Majsai Tamás: Egy epizód az észak-erdélyi zsidóság második világháború alatti tör-ténetéből: Slachta Margit fellépése a Csíkszeredáról kiutasított zsidók érdekében. Medvetánc [Budapest], 1988. 4. sz.; 1989. 1. sz., 3–33; Majsai, Tamás, The Deportation of Jews from Csíkszereda and Margit Slachta’s Intervention on Their Behalf, in Stu-dies on The Holocaust in Hungary, Randolph L. Braham (szerk.). Social Science Monog-raphs, Boulder – The Csengeri Institute for Holocaust Studies, New York, 1990. 113–163. (A továbbiakban: Majsai 1990)14 Tibori Szabó Zoltán: Csík vármegye zsidósága a betelepüléstől a megsemmisítésig, in Tanulmányok a holokausztról – 3, Randolph L. Braham (szerk.). Balassi Kiadó, Buda-pest, 2004. 115–121.


Más források szerint, a csíkszeredai zsidóktól Éder 40 000 pengőt

követelt. Mivel a zsidó előljárók megpróbáltak alkudozni vele, az ez-

redes súlyos következményekkel fenyegette őket, és néhány nappal

később utasította a zsidó hitközséget, hogy nyújtsa be neki a tagok

névjegyzékét. Éder és politikai tanácsadói a csíkszeredai zsidóságot

három kategóriába sorolták. Az első listára került azok neve, akiket

azonnal át akartak dobni a magyar–román határon, s ez a város zsidó

lakosságának mintegy 20 százalékát tette ki. A második csoportba a

zsidóság további körülbelül 60 százaléka került, akiket az ország más

régióiba kívántak áttelepíteni. A harmadik kategória, a maradék 20

százalék, Csíkszeredában maradhatott; őket később besorozták mun-

kaszolgálatra, internálták, és végül 1944-ben Auschwitz-Birkenauba

deportálták.15

Az első kiutasításra 1940 novemberében került sor.16 November

4-én, Éder ezredes elrendelte, hogy aznap délig 24 zsidó család, be-

leértve egyes hitközségi előljárók és a közösség más neves tagjainak

családjait, fizessen be 20-100 pengőt a városi pénztárba. Mivel a kö-

vetelésnek senki nem tudott eleget tenni, a családfőket berendelték

Albrecht főhadnagynak, a város helyettes katonai parancsnokának a

hivatalába. Ott 30 percet kaptak az összegek kifizetésére. Akkorra már

mindegyikük kész volt fizetni, de a pénztáros megtagadta, hogy az ösz-

szegekről számlákat állítson ki.

November 7-én este valamennyi családfő idézést kapott, hogy

másnap reggel 8 órakor jelenjen meg a rendőrségen. Ezúttal mind-

egyiküknek be kellett fizetnie a városi pénztárba 100-150 pengőt, de

nyugtát ezúttal sem kaptak. Aztán közölték velük, hogy a város kato-

nai parancsnoka határozatának értelmében, valamennyiüket azonnal

deportálják, családjaikkal együtt. A rendőrség semmilyen érvekre nem

hallgatott. A családfőket csendőri kísérettel hazaküldték, hogy szedjék

össze holmijaikat, „amennyit magukkal bírnak vinni”, majd családtag-

jaikkal együtt visszakísérték őket a rendőrségre.

15 Bodea, Gheorghe I.: Tragedia evreilor din nordul Transilvaniei – 1944. Cluj-Napoca,

Editura Hiparion, 2001. 63–64. (A továbbiakban: Bodea 2001)16 Majsai 1990. 149–150.


Elsősorban felnőtteket, de velük együtt újszülötteket, általános isko-

lás gyerekeket és időseket tereltek be csendőri szuronyokkal a hátuk

mögött a városi börtönbe. A 79 embert számláló csoportot17 később

a vasúti állomásra hurcolták, majd onnan vonaton Gyimesfelsőlokra

vitték.18 Jókora gyaloglást követően, a Gyimesi-hegység legvadabb ré-

szén, az Ugra patak völgyében arra kényszerítették őket, hogy lépjék

át a határt Romániába. A román határőrök azonban mindenkit vissza-

hajtottak. A fiatalabbak elmenekültek a sűrű erdőbe. A magyar karha-

talmiak a csoport nagy részét ott tartották étlen-szomjan a határmenti

erdőben hat napig, és naponta megkísérelték őket átkényszeríteni a

határon Romániába. Amikor november 14-én nyilvánvalóvá vált, hogy

a művelet nem sikerült, a zsidókat visszahozták a csíkszeredai városi

börtönbe. Egyesek a csoportból eltűntek, soha többé nem látták őket,

és nem lehetett tudni azt sem róluk, hogy a hideg, az éhezés, esetleg

a vadállatok áldozataivá váltak-e, vagy pedig sikerült elmenekülniük.

Két nappal később, november 16-án, a helyi börtönben őrzöttek egy

részét, 13 család összesen 42 tagját, vonatjegyeik kifizetése mellett,

vasúton a magyar–szovjet határ magyar oldalára, Kőrösmezőre szál-

lították. A deportáltak 1940. november 21-én érkeztek Kőrösmezőre.

Ott, a határőrök elszállásolására használt településen kívüli laktanya

helyiségeiben kellett várniuk sorsukra. December 5-én, a magyar ha-

tárőrök családtagokat szétválasztva kisebb csoportokat alkottak. Az

éjszaka folyamán a járőrök ezeket a csoportokat a Páncélháza és a

Mohelk határőrségi épületektől, a Tatár-hágón át, Galíciába vezették,

a határ három különböző pontján, ahol kénytelenek voltak átlépni a

Szovjetunió területére.

Dacolva a másfél méteres hóval, a hideggel és a magyar határőrök

kegyetlenségével, néhány deportáltnak sikerült visszatérnie Magyar-

országra, amelyet hazájuknak tekintettek. Ezek a műveletek, amelyek

során magyar hatóságok magyar embereket dobtak át a magyar–szov-

jet határ szovjet oldalára, december 9-ig tartottak, amikor a budapesti

17 Más források szerint a csoportban 81-en voltak. A részletekért lásd: Arhivele Națio-

nale ale României, Serviciul Judeţean Cluj, Fond Parchetul General al Curţii de Apel,

Dosar nr. 3/1946. 74–75.18 Románul: Lunca de Sus.


belügyminisztériumból érkezett távirat19 elrendelte a csoport tagjai-

nak a szabadon bocsátását. Addigra azonban csak négy személy ma-

radt a laktanyában. Őket másnap, megfelelő papírok birtokában szaba-

don engedték, és visszaküldték Csíkszeredába.

A családtagok fellépése következtében később vizsgálatot rendeltek

el, amelynek során megállapították, hogy hat család eltűnt. Azt felté-

telezték, hogy azokat, a legjobb esetben, szovjet határőrök vették őri-

zetbe. Nem zárható ki azonban az sem, hogy a nagy hóval és a hideggel

küszködve többen megfagytak. Azt is megállapították, hogy a határon

átkényszerített 36 személy közül 21 eltűnt. Néhány nappal később, az

erdőben egy holttestet találtak, de azt azonosítani nem sikerült.20

Néhány héttel később, Kozma Miklós, Kárpátalja kormánybiztosa,

szintén elrendelte az ügy kivizsgálását.21 Átfogó jelentésében Meskó

Arisztid, a kárpátaljai határrendőrség Ungváron szolgálatot teljesítő

főnöke tagadta, hogy az erdőben valóban fagyott holttestet találtak.

Nem történt vizsgálat azonban annak megállapítására, hogy az Éder

Elemér ezredes által elrendelt deportálások jogszerűek voltak-e, és

hogy a belügyminisztérium, illetve a honvédelmi tárca ebben az ak-

cióban pontosan milyen szerepet játszott. Dr. Adler Miklós, a csíksze-

redai Zsidó Hitközség utolsó előtti elnöke utóbb kijelentette, hogy az

eltűnt egyének legtöbbje a nagy hideg és hó áldozatává vált. Mindössze

három kiutasított személy tért vissza keletről, sok évvel a háború után.22

Csík vármegyében, 1940 és 1942 között, a magyar hatóságok szám-

talan alkalommal szedték össze zsidók százait olyan székely települé-

19 A táviratot azt követően küldte a Belügyminisztérium Kőrösmezőre, hogy Slachta

Margit, a Szociális Testvérek Társasága elnevezésű római katolikus apácarend alapí-

tója és vezetője, valamint Pál Gábor ügyvéd, a Magyar Országgyűlés volt csíkszeredai

tagja a deportáltak érdekében több alkalommal is interveniált.20 Tibori Szabó, Zoltán: Csík County, in The Geographical Encyclopedia of the Holocaust

in Hungary, vol. 1, Braham Randolph L. (ed.). Northwestern University Press–United

States Holocaust Memorial Museum–Rosenthal Intitute for Holocaust Studies,

Evanston, Ill.–Washington–New York, 2013. 302–304. (A továbbiakban: Braham 2013)21 Kozma Miklós az ügy kivizsgálását Slachta Margit újabb intervenciója nyomán ren-

delte el.22 Dr. Adler Miklós levele Vántsa Zoltán csíkszeredai református lelkészhez, Csíksze-

reda, 1974. február, in Bács-Szabó 1999. 9–10.


sekről, mint például Bélbor, Borszék, Ditró, Csíkszentmárton, Csík-

szentsimon, Galócás, Gyergyóbékás, Gyergyóhodos, Gyergyótölgyes,

Gyimesbükk, Gyimesközéplok és Szárhegy,23 valamint Csíkszereda és

Gyergyószentmiklós24 városából, akiket aztán Galíciába deportálták,

vagy pedig Észak-Erdély más városaiba telepítettek.

A háború után, 1946-ban, Andrei Paul, a Kolozsvári Népbíróság fő-

vádlója,25 az egyik kolozsvári román napilapnak adott interjújában azt

állította, hogy Éder ezredes parancsára körülbelül 400 zsidót távolí-

tottak el erőszakkal Csíkszeredából és Csík vármegye más települé-

seiről. A fővádló kijelentette, hogy a szóban forgó egyéneket katonai

kísérettel Máramaros26 vármegye határ menti térségébe hurcolták, ott

pedig átdobták őket a határon, szovjet területre. Andrei Paul szerint,

Éder Elemér deportálási műveleteinek eredményeként, mintegy 200

székelyföldi zsidó vesztette életét.27

Ugyanebben az időszakban, Maros-Torda28 vármegyében, a kiuta-

sítások 678 zsidó és román lakost érintettek. Fegyveres bandáival,

Dobay Sándor csendőr őrnagy, Nyárádtőtől29 Mezőszabadig30 fésülte

át az erdélyi településeket, és mindenhol nyilvánosan megveretett

60-80 férfit és nőt annak érdekében, hogy rákényszerítse őket, hogy

meneküljenek át a határon Romániába. Marosvásárhely31 katonai pa-

rancsnoka, Vida Gyula tábornok is megpróbált sok zsidót rávenni arra,

hogy hagyják el Észak-Erdélyt. E célból a marosvásárhelyi zsidók bir-

23 Románul: Bilbor, Borsec, Ditrău, Sânmartin, Sânsimion, Gălăuţaş, Bicazul Arde-

lean, Hodoşa, Tulgheş, Ghimeș-Făget, Lunca de Jos, Lăzarea; ma valamennyi Romá-

niában.24 Románul: Gheorgheni.25 Erdélyben inkább Pollák Endreként ismerték.26 Románul: Maramureș.27 Isacu, Gheorghe: Comandamentele militare horthyste. Mijloc de samavolnicii în

stil mare, cercetate de Tribunalul Poporului din Cluj. Tribuna Nouă [Cluj], 100. sz.,

1946. március 1., 1–3.28 Románul: Mureș-Turda.29 Románul: Ungheni.30 Románul: Voiniceni.31 Románul: Târgu-Mureș.


tokában levő 55 alkoholforgalmazási engedélyből 50-et, továbbá a 27

dohányáru kereskedelmi engedélyből 25-öt azonnali hatállyal bevont.32

2. „Golyók általi holokauszt” – a deportálások második hulláma

A magyar katonai és polgári hatóságok által szervezett deportálások

1941-ben folytatódtak, s akkor már Észak-Erdély teljes területére kiter-

jedtek. A Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság (KEOKH)

már azelőtt látványosan fokozta tevékenységét, hogy Magyarország

1941. június 27-én belépett a Szovjetunió elleni háborúba. A KEOKH

tervet készített arra, hogy az „idegen” zsidókat szovjet területekre, Ga-

líciába áttelepítse. A kiutasításokra az ürügy az volt, hogy eltávolítsák

mindazokat a „lengyel és orosz zsidókat”, akik Kárpátaljára azt köve-

tően szivárogtak be, hogy Németország 1939-ben lerohanta Lengyelor-

szágot, s 1941. június 22-én megtámadta a Szovjetuniót. Csakhogy az

elkészült terv és a kiadott hatósági utasítások megannyi értelmezést

tettek lehetővé, és nagyon sok olyan ember kiutasítását és deportálását

is előidézték, akiknek felmenőik is magyar állampolgárok voltak.

Körültekintő kutatások megállapították, hogy a tömeges deportá-

lások tervét 1941. június végén Bartha Károly honvédelmi miniszter

és Werth Henrik, a hadsereg vezérkari főnöke kezdeményezte. A

kidolgozott tervet 1941. július 1-jén a magyar kormány is jóváhagyta,

beleértve Bárdossy Miklós miniszterelnököt. A terv már kezdetek-

től fogva elnyerte sok kormányzati tisztségviselő tetszését, beleértve

Kozma Miklós alezredest, aki 1940. szeptember 12-től kezdve Kárpát-

alja kormánybiztosa volt.33 Nem kétséges, hogy maga Horthy Miklós

kormányzó is tudott a tervről, és a deportálások gondolatát támogatta.

A Kárpátalja kereteit túllépő terv végrehajtását Kozmára bízták. A

kiutasítások jogi keretét egész sor bizalmas rendelet határozta meg,

32 Arhivele Naționale ale României, Serviciul Judeţean Cluj, Fond Parchetul General al

Curţii de Apel, Dosar nr. 3/1946, 81.33 Gellért Ádám – Gellért János: Az 1941. évi kőrösmezői deportálások. A kitoloncolásokat

jóváhagyó minisztertanácsi döntés háttere. Betekintő [Budapest], 2. sz., 2012; lásd:

http://www.betekinto.hu/2012_2_gellert_gellert; letöltve: 2013. december 28.


amelyeket a KEOKH készített el, és amelyek nyilvánvalóan ellent-

mondtak az alapvető magyar jogszabályoknak.34

Kozma június 7-én közölte a miniszterelnökkel elképzeléseit a ki-

utasítások mielőbbi megkezdéséről. Aktivitásának növekedését tükrö-

zik sűrű találkozói vezető budapesti kormányzati tényezőkkel: június

10-én a belügyminiszterrel, június 14-én a miniszterelnökkel, június

21-én pedig Horthy Miklós kormányzóval tárgyalt.35 Mindössze két

héttel azt követően, hogy Magyarország belépett a Szovjetunió elleni

háborúba, 1941. július 10-én, Kozma levelet írt Bárdossynak, s közölte

vele, hogy a „galíciai zsidóknak, exponált ukrán agitátoroknak és cigá-

nyoknak” a határ túloldalára történő kiutasítását célzó akciót egy héten

belül elindítja.36

Ennek következtében a hatóságok csaknem mindegyik észak-erdé-

lyi település zsidó lakosságának számos tagját szedték össze, azokat

„idegennek” vagy „kétséges állampolgárságúnak” nyilvánították, és de-

portálták. Az észak-erdélyi deportáltak nagy többsége a térség északi és

észak-keleti részéről, nevezetesen Szatmár,37 Ugocsa,38 Máramaros és

Beszterce-Naszód39 vármegyéből származott, amelyek az erdélyi zsidó

lakosság legszegényebb rétegeinek adtak otthont, köztük mintegy 25

000 hászid zsidónak is. Nyilván, a többi észak-erdélyi vármegyében

is folyt azon zsidók összegyűjtése, akiktől valamilyen okból kifolyó-

lag meg akartak szabadulni, beleértve a székely vármegyéket is (Csík,

Háromszék,40 Maros-Torda és Udvarhely41), hiszen a deportálásokban

34 Randolph L. Braham: Historical Overview, in Braham 2013, XXIII-XXVIII; lásd még:

Frojimovics 2007. 57–102.35 Eisen, George – Stark, Tamás: The 1941 Galician Deportation and the Kamenets-Po-

dolsk Massacre: A Prologue to the Hungarian Holocaust. Holocaust and Genocide Stu-

dies [Washington], vol. 27, no. 2, Fall 2013. 219.36 Ormos Mária: Egy magyar médiavezér: Kozma Miklós, II. kötet. PolgART, Budapest,

2000. 758. (A továbbiakban: Ormos 2000)37 Románul: Satu-Mare.38 Románul: Ugocea.39 Románul: Bistrița-Năsăud.40 Románul: Trei Scaune.41 Románul: Odorhei.


sokan remek lehetőséget láttak például a zsidó versenytársaiktól tör-

ténő megszabadulásra.

Ezen embertelen intézkedések által érintett személyek közül na-

gyon sokan Magyarországon születtek, de magyar állampolgárságukat

nem tudták bizonyítani, akár azért, mert a hatóságok az ehhez szük-

séges dokumentumok kiadását megtagadták, akár pedig azért, mert

ezek a dokumentumok egyszerűen nem voltak beszerezhetők. 1941

márciusa és augusztusa között jelentős zsidó tömegeket fogdostak

össze, és szállítottak el tehervonatokkal Kőrösmezőre. Onnan a ma-

gyar honvédség – általában gyalog vagy tehergépkocsikkal – hurcolta

át a deportáltakat Nyugat-Galícia területére, hogy aztán onnan tovább

az SS szintén teherautókkal vagy gyalogszerrel, körülbelül napi ezer

embert kitevő ütemben, Kolomeába,42 végül pedig a Galíciától keletre

eső Podólia43 nyugati térségébe, a Dnyeszteren túli Kamenyec-Po-

dolszkijba44 szállítsa őket. A deportáltak nagy többsége Galíciában tö-

meggyilkosságoknak volt kitéve, s ott pusztult el, a „golyók általi holo-

kauszt” fázisában annak a tragédiának, amely a magyar zsidóságot a

második világháborúban érte.45

42 Ukránul: Коломия [Kolomijá]; lengyelül: Kołomyja; románul: Colomeea.43 Ukránul: Поділля [Pogyilljá]; lengyelül: Podole; oroszul: Подолье [Podoljé];

románul: Podolia.44 Ukránul: Кам’янець-Подільський [Kámiánéc-Podilszkij]; lengyelül: Kamieniec

Podolski; románul: Cameneţ-Podolsk/Camenița.45 A zsidók összegyűjtésére, deportálására és tömegmészárlására vonatkozó részlete-

ket fontos tudományos kötetek és tanulmányok tartalmaznak, az alábbiak szerint:

Braham, Randolph L., The Kamenets-Podolsk and Délvidék Massacres. Prelude to

Holocaust in Hungary. Yad Vashem Studies [Jeruzsálem], IX. évf., 1973. 133–156; Majsai

Tamás, A kőrösmezei deportálás 1941-ben. A Ráday Gyűjtemény Évkönyve [Budapest],

IV–V. évf., 1984–1985. 59–86; Majsai Tamás, A magyar Holocaust első felvonása, 1941.

in Holocaust emlékkönyv a vidéki zsidóság deportálásának 50. évfordulóján. Teljes Evangé-

liumi Diák- és Ifjúsági Szövetség – TEDISZ, Budapest, 1994. 303–309; Braham, Ran-

dolph L., The Politics of Genocide. The Holocaust in Hungary. Columbia University

Press, New York, 1994; Ormos 2000. 753–767; Karsai 2001. 228–232; Christian Ger-

lach-Götz Aly, Az utolsó fejezet. Noran-Kiadó 2004, Budapest, 2005. 71–77; Frojimovics

2007, 57–102; Randolph L. Braham – Tibori Szabó Zoltán (szerk.), Az Észak-erdélyi

holokauszt földrajzi enciklopédiája. Park Könyvkiadó–Koinónia, Budapest–Kolozsvár,

2008 (A továbbiakban: Braham–Tibori Szabó 2008); Komoróczy Géza, A zsidók tör-


Az egyik első csoport, amelyet 1941-ben összeszedtek, és deportál-

tak, a Máramaros vármegyei Borsa46 zsidó közösségének jelentős része

volt. Április 30-án este arra kényszerítették őket, hogy keljenek át a

Kárpátokon, és meneküljenek Romániába. Sokan a dermesztő hideg,

az éhség, a fáradtság vagy vadállatok áldozatává váltak, és ennek ered-

ményeként, ebből a csoportból 24 ember a havasokban elpusztult.47

1941 nyarán, 400 zsidót vagoníroztak be Tiszakarácsonyfalván,48 és

valamennyiüket kitoloncolták a galíciai Mezőhátra.49 Többségük azok-

nak a mészárlásoknak a során pusztult el, amelyeket Kamenyec-Po-

dolszkij környékén, több helyszínen, 1941. augusztus 27–28-án haj-

tottak végre. Azokat, akik ezeket a tömeggyilkosságokat túlélték, 1941

őszén ölték meg, Sztaniszlau50 és Horodenka gettóiban. Az egyik

forrás szerint a borzalmakat mindössze a közösség hat tagja élte túl,51

másik forrás viszont nyolc túlélő család tagjairól tud.52 További 450

zsidót deportáltak 1941-ben Máramarosszigetről.53 Egyetlen nap le-

forgása alatt, 1941. július 15-én pedig, 300 Szatmár vármegyei zsidót

deportáltak.54 Egyébként 1941 nyarán csupán a Szatmárnémetiből55

ténete Magyarországon, II. kötet. Kalligram, Pozsony [Bratislava], 2012. 619–629; Bra-

ham 2013. XXIII-XXVIII.46 Románul: Borsa.47 Arhivele Naționale ale României, Serviciul Judeţean Cluj, Fond Parchetul General

al Curţii de Apel, Dosar nr. 3/1946, 180.48 Románul: Crăciuneşti, ukránul: Кричунів [Kricsjniv]; jiddisül: Krecsnif/Krecsinef

– ma Romániában.49 Ukránul: Лазещина [Lazescsina] – ma Ukrajnában.50 Németül: Stanislau; ukránul: Станісла́в/Станісла́вів [Sztániszláv/Sztániszláviv];

lengyelül: Stanisławów – ma Іва́но-Франкі́вськ [Iváno-Fránkívszk], Ukrajnában.51 Kallós Miklós: Már 1941-ben deportáltak és kiirtottak 400 máramarosi zsidót. Egység

[Kolozsvár/Cluj], III. évf., 108. sz., 1948. június 11., 5.52 Frojimovics szerint a Tiszakarácsonyfalváról deportált zsidók száma 496 volt, és

csak nyolc család maradékai élték túl a mészárlásokat. A részletekért lásd: Frojimovics

Kinga, Máramaros vármegye, in Braham–Tibori Szabó 2008, 254–255.53 Románul: Sighetu Marmației; ukránul: Сигіт-Мармароський [Szigit Mármá-

roszjkij]; szlovákul: Sihot; jiddisül: Siget – ma Romániában.54 Hegyi Ágnes – Lőwy Dániel: Szatmár vármegye, in Braham–Tibori Szabó 2008, 305.55 Románul: Satu-Mare – ma Romániában.


deportált zsidók lélekszáma ezerhez közeli volt.56 Désről,57 Szamo-

sújvárról,58 Zilahról,59 Kolozsvárról,60 Marosvásárhelyről és számos

más erdélyi városból szintén fennmaradtak adatok deportálásokról. Az

egyik román forrás szerint, ők egy részét képezték annak az összesen

2000 zsidónak, akiket a magyar hatóságok, 1941-ben, Észak-Erdélyből

Galíciába deportáltak.61

Jellemző példája annak, hogy mi történt a Máramaros vármegyei

zsidókkal 1941-ben, Felsőapsa62 zsidó közössége, amely akkoriban

1289 lelket számlált. A település zsidó lakosait 1941 júliusában a csen-

dőrök a helyi iskolába terelték, ahol három napig a dokumentumaikat

vizsgálták. Kétharmadukat hontalannak nyilvánították, és őket gyalog-

szerrel a szomszédos Kisbocskó63 vasútállomására küldték. Ott vala-

mennyiüket bevagonírozták, és Kőrösmezőre vitték, ahonnan ismét

vonattal, a határ túloldalára, a németek által megszállt Horodenkába

szállították. Onnan folytatták útjukat kelet felé, gyalog, víz és élelmi-

szer nélkül, a Dnyeszter folyó túlsó oldalára, Tłuste városáig. A kö-

zösség tagjai közül sokan útközben meghaltak, részben az erőltetett

menetelés miatt, részben pedig az ukrán milíciákhoz tartozó őreik

brutalitásai következtében. Néhány nap múlva, Jazłowiecbe küldték

őket, ahol a csoportot két részre osztották. Az egyik csoport Kame-

nyec-Podolszkijba kerüt, ahol tagjai, augusztus 27–28-án, áldozataivá

váltak a német SS által szervezett és a nagyrészt ukrán milicisták által

végrehajtott agyonlövéses vagy gépfegyveres tömeggyilkosságoknak.

A második csoport jelentős része ukrajnai zsidó gettókba került, és

56 Hegyi Ágnes – Lőwy Dániel: Szatmár vármegye, in Braham-Tibori Szabó 2008, 350.57 Románul: Dej.58 Románul: Gherla.59 Románul: Zalău.60 Románul: Cluj.61 Bodea 2001. 67; lásd még: Arhivele Naționale ale României, Serviciul Judeţean Cluj,

Fond Parchetul General al Curţii de Apel, Dosar nr. 3/1946, 173–180; az Észak-Erdély-

ből deportált zsidók lélekszáma, a legújabb kutatások alapján, ennél jóval magasabb

volt.62 Ukránul: Верхнє Водяне [Vérhnjé Vogyáné]; románul: Apşa de Sus; jiddisül: Ober-

Apsa.63 Románul: Bocicoiel.


azok lakóinak sorsában osztozott, miközben e csoport kisebbik részé-

nek sikerült szeptemberben fokozatosan visszatérnie Felsőapsára. Egy

évvel később, 1942 őszén, éppen Ros Hásáná napján, a csendőrök be-

törtek a helyi zsinagógába, és ismét mindenkinek ellenőrizték a papír-

jait. Azokat, akiket ezúttal ismét hontalannak nyilvánítottak, második

alkalommal is Galíciába deportálták, ahonnan ezúttal senki nem tért

vissza. Az 1944 áprilisi hitközségi jelentésben az állt, hogy Felsőap-

sán a zsidó vallási közösség is megszűnt, mert 1941-ben a helyi zsidók

nyolcvan százaléka elpusztult Galíciában, a rabbit beleértve; a hitköz-

ségi előljárók közül csak a sakter maradt a településen.64

Alsóapsáról65 217 zsidót deportáltak Galíciába; legtöbbjüket Kame-

nyec-Podolszkij közelében ölték meg, másokat Stanisławów gettójába

vittek, és ott végeztek ki, 1941 őszén.66 Ugyanez a sors jutott Bustya-

háza67 994 lelket számláló zsidósága kétharmadrészének, akárcsak

Észak-Erdély sok más északi és észak-nyugati vármegyéjében élő zsi-

dónak. Egyik magyar sorkatona szemtanúja volt Dombó68 120 zsidója

meggyilkolásának, s ő később a mészárlásról tájékoztatta a helyi zsidó

hitközséget.

1941. július 15. és augusztus 9. között 17 306 személyt deportáltak

Kőrösmezőre, és közülük 15 567 személyt hurcoltak át Galíciába. Au-

gusztus 1. után a Kőrösmezőtől keletre fekvő galíciai területek német

katonai közigazgatás alá kerültek. Engedve a német követeléseknek,69

64 Frojimovics Kinga: Máramaros vármegye, in Braham–Tibori Szabó 2008, 195–196;

Frojimovics 2007, 114, 117.65 Ukránul: Нижня Апша [Nizsnjá Ápsá] vagy Дiброва [Dibrová]; románul: Apşa de

Jos; jiddisül: Unter-Apsa.66 DEGOB adatbázis, 129. számú tanúvallomás, 1945. június 21.; részletekért lásd:

http://www.degob.hu/index.php?showjk=129; letöltve: 2014. január 21.67 Ukránul: Буштинo [Busytino]; románul: Bustea.68 Ukránul: Дубове [Dubové]; románul: Dâmbu.69 A német katonai erők a magyarországi, a kárpátaljai és az észak-erdélyi zsidók tö-

meges deportálására akkor még nem voltak felkészülve, és hasonlóképpen tiltakoztak

a román hadsereg által véghezvitt, román területről Besszarábia és Transznisztriába

deportált zsidók „szervezetlen” tömeges meggyilkolása okán is. Magyarország nem

volt hajlandó visszavenni a mészárlásokat túlélt deportált zsidókat, és szigorú intézke-

déseket léptetett életbe annak érdekében, hogy Magyarországra történő visszatérésü-

ket megakadályozza. Részletekért lásd: Gellért Ádám – Gellért János, Menekülés a


augusztus 8-án, Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter elrendelte

a kitelepítések leállítását, a zsidók deportálását a galíciai területre azon-

ban a magyar hadsereg tovább folytatta. Augusztus vége fele további

mintegy 3000 zsidót adtak át az SS-nek Galíciában. Az akciót ideigle-

nesen 1941. augusztus végén függesztették fel, de az a következő hó-

napban aztán akadálytalanul folytatódott. A deportálásokat csak 1942

végén állították le, addig azonban, 1941 és 1942 folyamán, a Galíciába

hurcolt áldozatok lélekszáma jóval meghaladta a 20 000-et.70

A magyar hadsereg a deportáltakat Dnyeszteren túli területekre

szállította, és átadta őket a német hadseregnek. Az 1941. augusztus

27–28-án deportált 23 600 zsidót a Friedrich August Jeckeln SS-Ober-

gruppenführer parancsnoksága alatt álló Einsatzgruppe-C-hez tartozó

320. számú SS-rendőrségi zászlóalj ukrán milíciák segédletével le-

mészárolta. Túlnyomó többségük (10 000-15 000 személy) Magyar-

országról érkezett. Az áldozatok között volt sok helyi zsidó is, akiket

Kolomea, illetve Kamenyec-Podolszkij környékén gyűjtöttek össze.71

Sok áldozatot élve temettek el. Jelentésében Jeckeln tábornok meg-

erősítette, hogy a Kamenyec-Podolszkij környékén agyonlőtt zsidók

száma 23 600 volt. Ez volt az első öt számjegyű tömegmészárlás a ho-

lokauszt idején. Braham szerint a mintegy 18 000 magyarországi de-

portált közül körülbelül 2000-en élték túl a golyók általi holokausztot.72

A Szirtes Zoltán által 1998-ban kezdeményezett vizsgálatot köve-

tően, a magyar rendőrfőkapitányság bűnügyi osztálya arra a következ-

tetésre jutott, hogy a kamenyec-podolszkiji deportálásokat és tömeg-

gyilkosságokat a Belügyminisztérium és a Honvédelmi Minisztérium

közösen szervezte, és azok „a magyarországi holokauszt első szaka-

szát” képezték. Ezen megállapítás alapján 91 személyt azonosítottak,

népirtás elől. Az 1941-es deportáltak hazatérési kísérletei és a magyar állam ellenintéz-

kedései. Betekintő [Budapest], 3. sz., 2013; lásd: http://www.betekinto.hu/2013_3_gel-

lert_gellert; letöltve: 2014. január 3.70 Frojimovics Kinga: A galíciai deportálások. Népszabadság [Budapest], 2014. február

1. Részletekért lásd: http://nol.hu/lap/hetvege/20140201-a_galiciai_deportalasok; le-

töltve: 2014. február 8.71 Frojimovics 2007, 129.72 Braham 2013, XXVIII.


akik döntéseikkel és intézkedéseikkel a tragédiáért felelősséget visel-

nek; közülük 90 már halott volt, egyikük pedig a vizsgálatok ideje alatt

hunyt el. Következésképpen ezekért a bűncselekményekért senkit sem

állítottak bíróság elé.73

A deportálásokat 1942-ben folytatták. Újra meg újra „hontalan zsi-

dókat” gyűjtöttek össze az észak-erdélyi régió különböző részein, és

hurcoltak Galíciába. A Magyarországról deportált több mint 20 000

zsidó közül 1942 végéig több mint 16 000-et lőttek agyon, gépfegy-

vereztek tömegsírokba, csonkítottak meg, dobtak a Dnyeszter vizébe,

vagy öltek meg más módon. Ezek a Budapest által elrendelt deportá-

lások, amelyek Észak-Erdélyből összesen 4000-5000 zsidó áldozatot

követeltek, a Soá első nagyméretű tömeggyilkosságával értek véget.

3. Megsemmisítés kényszermunkával, éheztetéssel és betegségekkel – a

népirtás harmadik szakasza

Magyarországon azt megelőzően is létezett munkaszolgálat, hogy

1940 augusztusában Észak-Erdély újra magyar birtokba került, de e

területi gyarapodást követően, illetve különösen azután, hogy Magyar-

ország részt vállalt a Jugoszlávia elleni német háborúban, a munka-

szolgálati rendszer körülményei egyre rosszabbá váltak.

A Bárdossy László miniszterelnök által 1941. április 16-án aláírt

2870/1941-ME. szám ú belügyminisztériumi rendelet valamennyi had-

köteles zsidót érintette, akik arra kényszerültek, hogy kétéves „kisegítő

munkaszolgálatot” végezzenek.

A 250 000 fős, Jányi Gusztáv tábornok parancsnoksága alatt álló

második magyar hadsereget, amely 1942. április elején hagyta el Ma-

gyarországot, mintegy 50 000 munkaszolgálatos kísérte. Ez utóbbi-

akat később, Ukrajnában, a magyar és a német katonaság számára

fontos számtalan munkálat elvégzésébe vonták be, kezdve a köz- és

vasúti karbantartó, tisztító és építő tevékenységgel, és befejezve a rob-

banóaknák eltávolításával különböző területekről.74 A munkaszolgála-

73 Korn Horváth Zsuzsa: Adalék a magyar holokauszt első szakaszának történetéhez

és a Bárdossy-kormány felelősségéhez. Élet és Irodalom [Budapest], XLIV. évf., 1. sz.,

2000. január 7.74 Braham 2013, XXXIV.


tosok élet- és munkakörülményei rendkívül rosszak voltak, elsősorban

a parancsnokok és az őrök hevesen antiszemita magatartásának, de

ugyanakkor a minőségi élelem és az orvosi kezelés hiányának követ-

keztében.75

Az észak-erdélyi zsidó férfiak munkaszolgálatra történő behívása

1942 nyarán vette kezdetét. A mintegy 15 000 észak-erdélyi zsidó

munkaszolgálatost előbb magyarországi munkatáborokba irányítot-

ták, később pedig Ukrajnába, a frontvonalra. A Yizkor-irodalomból is

pontosan tudjuk, hogy az embertelen bánásmód, az elégtelen élelmi-

szer, a betegségek, a tömeggyilkosságok, a háborús sérülések miatt

nagy részük soha nem tért haza.

Észak-erdélyi zsidó munkaszolgálatosok haltak meg például Doro-

sicsban is, ahol a járványos tífusz által fertőzött tábori kórházat, 1943.

április 29. hajnalán, magyar honvédek felgyújtották.76 Ennek eredmé-

nyeként, a 670 súlyos beteg közül 478 élve elégett, azok közül pedig,

akik menekülni próbáltak, 56-ot a magyar katonák gépfegyverekkel

lőttek agyon. A 136 súlyos sebesült közül 80 később Korosteny katonai

kórházában hunyt el.77 Beszámolókból pontosan tudjuk, hogy e mé-

szárlás áldozatai között észak-erdélyi zsidó munkaszolgálatosok is vol-

tak, főképpen Kolozs,78 Bihar79 és Udvarhely vármegyéből származók.

A zsidó munkaszolgálatosokat érintő egyik különösen kegyetlen

tömeggyilkosság 1944 szeptemberében a Máramaros vármegyei Le-

75 A magyar munkaszolgálati rendszer áttekintéséért lásd: Braham, Randolph L.: The

Politics of Genocide. The Holocaust in Hungary. Columbia University Press, New York,

1994; Magyar változat: Braham 1997, 287–370; lásd még: Braham, Randolph L.

(szerk.): The Wartime System of Labor Service in Hungary. Columbia University Press,

New York, 1995.76 Más források szerint a mészárlás 1943. április 30-án történt, és a karantén

létesítményben gondozott betegek lélekszáma mintegy 800 volt; lásd: Braham 2013,

XXXVI.77 Részletekért lásd: Katona Béla: Várad a viharban. TEALA Kórháztámogató Egyesü-

let, Nagyvárad, [1946], 75; lásd továbbá: Lőwy Dániel: Valójában mi is történt Dorosi-

csban? A hetven évvel ezelőtti vizsgálat megbízhatósága. Kritika [Budapest], XLIII.

évf., 1–2. sz., 2014. január–február, 2–6; lásd még: http://nol.hu/kritika/20140226-va-

lojaban_mi_is_tortent_dorosicsban; letöltve: 2014. február 27.78 Románul: Cluj.79 Románul: Bihor.


ordina80 faluban történt. Miután a helyi zsidókat Auschwitz-Birke-

nauba deportálták, Leordina környékére több zsidó és román mun-

kaszolgálatosokból álló század érkezett. Parancsnokuk, Keren Antal

alezredes azt tervezte, hogy valamennyi munkaszolgálatossal végez,

mégpedig úgy, hogy aláaknázza azt az utat, amelyen dolgoztak. A terv

tudomására jutott a munkaszolgálatosoknak, akik szomszédos telepü-

lésekre menekültek, és végül sokan közülük Leordinán gyűltek össze.

Keren alezredes és magyar katonái azonban körülzárták a falut, fel-

gyújtották, és porig égették. Körülbelül 100 zsidó és 300 román mun-

kaszolgálatost gyilkoltak meg.81

A háború végéig az észak-erdélyi zsidó munkaszolgálatosok közül

sokan szovjet fogságba estek,82 és jelentős részük szovjet fogolyként

pusztult el, főképpen kényszermunka-táborokban. Körültekintés-

sel végzett kutatások kimutatták, hogy több ember halt meg szovjet

fogságban, mint a harctereken.83 Sajnos, a teljes lélekszámát azon

észak-erdélyi zsidóknak, akik a magyar munkaszolgálati rendszerben

vesztették életüket, nem ismerjük.84 Ugyanez a szovjet kényszermun-

ka-táborokban elpusztult áldozatokra is érvényes.

80 Román neve is Leordina; jiddis neve: Lerdina.81 Frojimovics, Kinga: Máramaros County and Máramaros Administrative District, in

Braham 2013, 597.82 Egyikük, Mihály Sándor hat és fél évet töltött szovjet fogságban. 1941-ben esett fog-

ságba, és 1947-ben szabadult. Mihály, aki kis szilágysági faluban, Szilágyzoványban

(románul: Zăuan) született, 1919-ben, megpróbáltatásairól memoárjában számolt be:

Mihály Sándor: Az ellopott fi atalság. Incitato Nyomda, Kolozsvár [Cluj], 2008. Társa,

mind a holokausztot, mind pedig a Gulágot túlélő Eisikovits Mihály, aki három évet

töltött magyar munkaszolgáltban, majd több mint négy évet szovjet munkatáborok-

ban, szülővárosába, Szamosújvárra (románul: Gherla) csak 1948 augusztusában tért

vissza. Részletekért lásd: Ghiţă, Andrea: Mihai Eisikovits: o victimă a Holocaustului şi

apoi a Gulagului; http://www.acum.tv/articol/21957; letöltve: 2011. február 7.; lásd

még: Eisikovits Mihály, Románia; http://www.centropa.org/hu/biography/eisiko-

vits-mihaly; letöltve: 2014. január 23.83 További részletekért lásd: Stark Tamás: Magyarország háborús embervesztesége; http://

www.rev.hu/sulinet45/szerviz/szakirod/stark.htm; letöltve: 2014. február 2.84 Lásd: http://www.yadvashem.org/yv/en/exhibitions/wiesel/holocaust_in_northern

_transylvania.pdf; letöltve: 2014. február 2.


4. Gázkamrák, krematóriumok és rabszolgamunka – a teljes megsem-

misítés fázisa

A Kállay-kormány számára 1943-ban már teljesen nyilvánvalóvá

vált, hogy a németek a háborút elvesztették, és emiatt próbált foko-

zatosan kapcsolatot teremteni a nyugati szövetséges erőkkel. Ezek az

erőfeszítések azonban a németek figyelmét nem kerülték el.

Adolf Hitler elhatározta, hogy mindenáron megakadályozza Ma-

gyarország kilépését a tengelyhatalmak szövetségéből, és annak érde-

kében, hogy az olasz kilépés megismétlődését elkerülje, úgy döntött,

hogy megszállja Magyarországot. Evégett Horthy Miklós kormányzót

1944. március közepén meghívták a Salzburg közelében található

Schloss Klesheimba, hogy a Führerrel találkozzék.

A Schloss Klesheimban március 17–18-án sorra kerülő német–ma-

gyar tárgyalások idején a német katonai erők elindították a Magyaror-

szág ellen irányuló Margarethe I. akciót. Schloss Klesheimban Horthy

személyesen is tárgyalt Hitlerrel, de engednie kellett a Führer érvelé-

sének, és végül beleegyezett, hogy akár 300 000 magyar zsidót átad-

jon a Harmadik Birodalomnak „háborús termelési célokra”.85

A németek (a Wehrmacht, a Gestapo, az SS, az SD, a SIPO) Magyar-

országot 1944. március 19-én szállták meg. Miután Budapestre vissza-

érkezett, Horthy, március 22-én, új nácibarát kormányt nevezett ki.

Az új miniszterelnök, Sztójay Döme volt berlini magyar nagykövet, az

államhatalom fő eszközeit (rendőrség, csendőrség és köztisztviselők)

alárendelte a németeknek és azok érdekeinek.

A Schloss Klesheimban kötött megállapodás képezte ugyanakkor a

végleges megoldást célzó (Endlösung) német náci tervek végrehajtá-

sának az alapját. Adolf Eichmann SS-Obersturmbannführer azonnal

megérkezett Budapestre mintegy száztagú kommandója (Sonderkom-

mando) élén. A célja az volt, hogy a Németországban kidolgozott vég-

leges megoldási tervet mielőbb végrehajtsa.

A magyar belügyminisztériumi államtitkárságok élére két kulcssze-

mélyt neveztek ki: Baky Lászlót (politikai államtitkár) és Endre Lászlót

(közigazgatási államtitkár). Mindketten nácibarát politikusok voltak,

85 Braham 2013, XLIV.


akik a zsidóellenes intézkedések lebonyolításával megbízott Ferenczy

László csendőr alezredessel együtt, a deportálások nagyon lelkes támo-

gatóinak bizonyultak.

A dühödt zsidóellenes kurzus április 7-én erőteljesen beindult, s

azzal vette kezdetét, hogy Baky aláírta a 6163/1944.res. rendeletet, azt

a jogszabályt, amely a zsidóság összegyűjtésének, koncentrációjának,

gettósításának és deportálásának eljárásait részletezte. Ez a rendelet

volt a jogi alapja annak a magyar–német találkozónak is, amelyre a

belügyminisztériumban április 4-én került sor, és amelyen a kisajátí-

tások, a gettósítás és a deportálás folyamatát részleteiben kidolgozták.

Az egész művelet részleteit egy sor szigorúan titkos rendelet és ké-

sőbbi végrehajtási utasítás pontosította.

Magát Eichmannt is meglepte az a támogatás, amelyet a frissen ki-

nevezett magyar bábkormánytól és annak nácibarát tagjaitól kapott,

akik az első pillanattól kezdve bizonyították, hogy mennyire lelkes

hívei a deportálási program mielőbbi megkezdésének és gyors lebo-

nyolításának.

Taktikai és technikai okokból az ország területét tíz csendőrkerü-

letre osztották, amelyek hat műveleti zónát alkottak. Az észak-erdélyi

terület jelentős része a II. műveleti zónához tartozott, s magába fog-

lalta a IX. csendőrkerületet (Beszterce-Naszód, Kolozs, Szatmár, Szi-

lágy,86 Szolnok-Doboka87 vármegyét, valamint Bihar vármegye keleti

részét), továbbá a X. csendőrkerületet (Csík, Háromszék, Maros-Torda

és Udvarhely vármegyét), azaz Székelyföldet. Máramaros és Ugocsa

vármegye az I. műveleti zónába tartozott, amely a VIII. csendőrkerü-

letet foglalta magába. Paksy-Kiss Tibor ezredest bízták meg a zsidóel-

lenes kampány vezetésével a II. műveleti zónában, Tölgyessy Győző

ezredes pedig az I. műveleti zóna parancsnoki szerepét töltötte be.

Annak érdekében, hogy a zsidók tömeges evakuálására elfogadható

magyarázatot kínáljanak, Észak-Erdélyt és Kárpátalját hadműveleti te-

rületekké nyilvánították.88 Az észak-erdélyi hadműveleti terület kor-

86 Románul: Sălaj.87 Románul: Solnoc-Dăbâca.88 Az 1944. április 12-én keltezett 1440/1944. ME. sz. rendeletet visszamenőleges,

április 1-jei hatállyal alkalmazták. (ME = miniszterelnöki rendelet)


mánybiztosává Ricsóy-Uhlarik Bélát nevezték ki. Eközben a hatósá-

gok azt az információt terjesztették, hogy a Németországba küldendő

„zsidó munkásoknak” megengedik, hogy családtagjaik is elkísérjék

őket. Tették ezt annak érdekében, hogy a zsidóság köreiben a bizton-

ságérzést növeljék, és hogy majdani munkateljesítményüket a német

hadiipari vállalatokban maximalizálják. Ezt az információt, rendkívül

cinikus nyilatkozataikban, Sztójay és Horthy is megerősítette.89

A németek március végén érkeztek meg az észak-erdélyi várme-

gyékbe, ahol – amint azt Budapesten és más magyar városokban már

megtették – a legbefolyásosabb és leggazdagabb zsidókat, valamint a

baloldaliakként ismerteket azonnal letartóztatták. Legalább 150 sze-

mélyt tartóztattak le Kolozsváron, 50-et Nagybányán,90 és további

százakat szedtek össze Nagyváradon,91 Marosvásárhelyen, Szatmár-

németiben, Besztercén és más városokban, akiket aztán magyar kon-

centrációs táborokba internáltak.

A zsidó értékek kisajátítását és a zsidók deportálását sokkal „haté-

konyabb és szakszerűbb” módon szervezték meg, mint az észak-erdé-

lyi holokauszt első és második fázisában. 1944 áprilisával kezdődően

Észak-Erdélyben is a zsidóság teljes kirablását és kisajátítását célzó

magyar kormányrendeletek léptek hatályba. Április 6-án a belügy-

minisztérium adta ki a 6138/1944. VI. res. BM. sz. bizalmas rendele-

tet, amely utasította az ország valamennyi rendőrkerületét, tegyenek

azonnali és hatékony intézkedéseket, hogy megakadályozzák a zsidó

ékszerek és más értéktárgyak elrejtését, magánúton történő értékesí-

tését, vagy (megőrzés végett) keresztény barátoknak történő átadását.92

Mindazokat a lakosokat, akik a hatályos faji törvények alapján zsidó-

nak számítottak, a szakmai szervezetekből kizárták,93 a közintézmé-

nyekből94 és magánvállalatokból menesztették,95 megtiltották nekik,

89 További részletekért lásd: Braham 1997, 388–389, 393.90 Románul: Baia Mare.91 Románul: Oradea.92 Braham 2013, LV.93 1220/1944. ME. sz. rendelet, 1944. március 29.94 1210/1944. ME. sz. rendelet, 1944. március 29.95 1540/1944. ME. sz. rendelet, 1944. április 21.


hogy gyógyszertárakat működtessenek,96 és fokozatosan megfosztot-

ták őket legértékesebb holmijaiktól. Egész sor rendelet írta elő, hogy a

zsidók nem használhatnak telefont, nem lehetnek rádióvevő készülék

tulajdonosai, és nem hallgathatnak külföldi rádióadásokat,97 nem tart-

hatnak lőfegyvereket,98 nem birtokolhatnak közúti járműveket,99 nem

foglalkoztathatnak nem zsidókat saját háztartásaikban,100 nem tulajdo-

nolhatnak kiadókat101 vagy oktatási intézményeket102 stb.

Mi több, megtiltották számukra az utazást,103 tilos volt belépniük

a boltokba, nem zsidókkal érintkezniük, és április 5-ével kezdődően

minden egyes 6 évesnél idősebb zsidónak, a bal mellén, jól látható

helyen, 10x10 cm méretű kanárisárga Dávid-csillagot kellett viselnie.104

A zsidó magántulajdont, kereskedelmi készleteket, gépeket és beren-

dezéseket lefoglalták,105 a zsidók élelmiszer-ellátását (fejadagját) csök-

kentették,106 és a zsidó diákoknak megtiltották az iskolai egyenruha

viselését.107

96 1370/1944. ME. sz. rendelet, 1944. április 12.97 1490/1944. ME. sz rendelet, 1944. április 18.; a kereskedelmi és közlekedésügyi

miniszter 217.300/1944. KKM. sz. rendelete, 1944. április 19.; a honvédelmi miniszter

33.000. el. 18/1944. sz. rendelete, 1944. április 20.98 1630/1944. ME. sz. rendelet, 1944. április 26.99 1230/1944. ME. sz. rendelet, 1944. március 29.100 1200/1944. ME. sz. rendelet, 1944. március 29.101 10740/1944. ME. 1944. április 27.102 A vallás- és közktatásügyi miniszter 8.960/1944. VKM. sz. rendelete, 1944. május

11.103 1270/1944. ME. sz. rendelet, 1944. április 5.104 1240/1944. ME. sz. rendelet, 1944. március 20. (A számáról ítélve, valószínűleg,

1944. március 30-án adták ki, de a hivatalos változatában a március 20-i dátum szere-

pel.)105 1600/1944. ME. sz. rendelet, 1944. április 14.; a kereskedelmi és közlekedésügyi

miniszter 50.500/1944. KKM. sz. rendelete, 1944. április 20.; a pénzügyminiszter

1,077/1944. PM. számú rendelete, 1944. április 28.106 A közellátásügyi miniszter 108.500/1944. KM. sz. rendelete, 1944. április 22.; A

közellátásügyi miniszter 109.000/1944. KM. sz. rendelete, 1944. április 25.107 A vallás- és közoktatásügyi miniszter 8.830/1944. VKM. sz. rendelete, 1944. május

2., A vallás- és közoktatásügyi miniszter 8.700/1944. VKM. sz. rendelete, 1944. május

4.


A helyi hatóságoknak elrendelték, hogy működjenek együtt a zsidó

szervezetekkel, és a zsidó lakosságról átfogó nyilvántartást készítse-

nek. Április 27-én a közellátásügyi miniszter elrendelte,108 hogy május

1-jéig minden zsidónak kötelessége személyes adatait a saját telepü-

lése polgármesteri hivatalával közölni annak érdekében, hogy az új

élelmiszer-jegyeket megkaphassa. Ezek a listák szolgáltak később arra,

hogy Észak-Erdély valamennyi zsidó lakosát összeszedjék, és gettóba

zárják. A zsidók a rendelkezések valódi céljáról, természetesen, sem-

mit nem tudtak.

Április 26-án Sztójay miniszterelnök kiadott egy rendeletet, amely

„a zsidók lakásával és lakóhelyének kijelölésével kapcsolatos egyes

kérdéseket”109 szabályozott, ám valójában olyan jogszabály volt, amely

az egész zsidó lakosság gettózását lehetővé tette. Mindazoknak a zsi-

dóknak, akik a fentebb felsorolt jogszabályokat betartották, át kellett

adniuk az utolsó ékszereiket, értéktárgyaikat és készpénzüket. Amint

a zsidókat összegyűjtötték, és akaratuk ellenére el kellett hagyniuk

házaikat és lakásaikat, holmijaik fosztogatása azonnal kezdetét vette.

Tisztviselők, akiknek a zsidó lakásokat át kellett venniük, és leltáraikat

el kellett készíteniük, a legértékesebb értékeket tulajdonították el. Ké-

sőbb, a zsidó lakásokat a magyar és a német katonák, valamint kapzsi

civilek is kifosztották.

Az észak-erdélyi zsidóság gettósításának részleteit a két műveleti

zóna helyi hatóságainak és bűnüldöző szerveinek részvételével meg-

rendezett három konferencián ismertették.

Az elsőt 1944. április 12-én, Munkácson110 rendezték, noha a gettók

létesítését előíró rendelet csak 1944. április 28-án vált hatályossá. Ez a

találkozó azokat az intézkedéseket részletezte, amelyeket a műveleti

zónát alkotó valamennyi vármegyében – köztük Máramaros várme-

gyében is – alkalmazni kellett, és eldöntötte, hogy a gettósítási folya-

108 A közellátásügyi miniszter 108.510/1944. KM. sz. rendelete, 1944. április 27.109 1610/1944. ME. sz. rendelet, 1944. április 26.110 Ukránul: Мукачеве [Mukacseve] vagy Мукачів [Mukacsiv]; ruszinul: Мукачово

[Mukacsovo]; oroszul: Мукачево [Mukacsevo]; szlovákul: Mukačevo; németül: Mun-

katsch vagy Munkatz; lengyelül: Mukaczewo; románul: Munceag vagy Muncaci; jiddi-

sül: Minkács – ma Ukrajnában.


mat április 16-án, vasárnap, Pészach utolsó napján induljon. A máso-

dik konferenciát április 26-án, Szatmárnémetiben hívták össze, ahol

tisztázták a IX. csendőrkerülethez tartozó közigazgatási egységekben

(Beszterce-Naszód, Bihar, Kolozs, Szatmár, Szilágy és Szolnok-Do-

boka vármegyében) sorra kerülő gettósítási folyamat részleteit. A har-

madik konferencia színhelyéül pedig Marosvásárhelyt választották,

ahol április 28-án a Székelyföldön – a X. csendőrkerületet alkotó Csík,

Háromszék, Maros-Torda és Udvarhely vármegyében élő zsidók ösz-

szegyűjtésének és gettózásának mikéntjét tárgyalták meg.

Az említett konferenciákon Endre László államtitkár elnökölt, aki

személyes megbeszélést folytatott a helyi tisztviselőkkel (főispánok,

alispánok, polgármesterek, csendőrségi és rendőrségi vezető tisztek

és más tisztviselők), s ellátta őket szóbeli utasításokkal azokra a mód-

szerekre és eszközökre nézve, amelyeket a zsidóság összegyűjtése,

koncentrációja és gettósítása során alkalmazniuk kell. A Baky László

államtitkár írásos utasításai alapján, a résztvevők kijelölték a zsidók

összegyűjtési helyeit, a gettók elhelyezését minden egyes térségben,

és létrehozták azokat a csapatokat, brigádokat és bizottságokat, ame-

lyeknek a zsidók begyűjtését, valamint a zsidó vagyonok és értékek

azonosítását és elkobzását kellett elvégezniük. Endre is arra utasította

a résztvevőket, hogy a zsidókat a különböző települések zsidó negye-

deibe vagy elhagyott üzemekbe, téglagyárakba, gazdaságokba, üres

raktárakba, továbbá zsidó iskolákba, közösségi épületekbe, zsinagó-

gákba vagy pedig a szabad ég alatt kialakított táborokba koncentrál-

ják. A zsidó magántulajdont, a kereskedelmi készleteket, a gépeket és

berendezéseket hiánytalanul lefoglalták, és végül a zsidóknak kellett

átadniuk az utolsó értéktárgyaikat és készpénzüket.

A gettósítás az I. műveleti zónában, amint már említettük, 1944.

április 16-án, a II. műveleti zónában pedig 1944. május 3-án indult.

Következésképpen, április 16-án a Máramaros és Ugocsa vármegyében

élő zsidókat szedték össze és különítették el, hogy aztán május 3-án, a

zsidó lakosság egybegyűjtése az összes többi észak-erdélyi vármegyé-

ben is kezdetét vegye. Az összegyűjtési, elszigetelési és gettósítási in-

tézkedéseket a magyar csendőrség és rendőrség helyi köztisztviselők-

kel és szélsőséges szervezetek tagjaival karöltve hajtotta végre.


A koncentrációs területeken és a gettókban a körülmények rendkí-

vül durvák és embertelenek voltak. A túlzsúfoltság, az éhezés, a víz-

hiány, a higiéniai lehetőségek és az egészségügyi feltételek hiánya,

valamint a napi kínzások sok feszültségre és incidensre adtak okot.

Csendőrök és detektívek kegyetlenül megkínoztak – általában a csa-

ládtagok előtt – sokat a fogvatartottak közül, akiket arra igyekeztek

kényszeríteni, hogy értékeik rejtekhelyét bevallják. Sokan öngyilkossá-

got követtek el, és meghaltak a barbár kínzások elől menekülve, vagy

különböző kezeletlen betegségek következtében.

Az észak-erdélyi zsidóság javainak kisajátítása, a közösség kon-

centrálása, gettósítása és deportálása kevesebb, mint két hónapot vett

igénybe. Azt követően, hogy hetekig elszenvedték a gettók kegyetlen

nélkülözéseit és atrocitásait, a zsidókat embertelen körülmények kö-

zött zsúfolták marhavagonokba, és deportálták Auschwitz-Birkenauba.

Május elejétől június elejéig legalább 135 000 zsidót deportáltak. Jú-

nius 10-én Észak-Erdély már a náci terminológia szerint „judenrein”,

azaz zsidómentes volt.

Nem teljesen világos, hogy a magyar hatóságok mikor indították az

első, észak-erdélyi vagy kárpátaljai magyar zsidókat szállító transzpor-

tot Auschwitz-Birkenauba,111 azt viszont biztosan tudjuk, hogy a nagy-

léptékű deportálás 1944. május 14-én kezdődött.112 Más források szerint,

az első vonat Máramarosszigetről indult tragikus útjára, május 16-án

lépte át a magyar határt, Kassánál,113 és elképesztő körülmények között,

3007 személyt szállított az auschwitz-birkenaui haláltáborba. Az utolsó

észak-erdélyi transzport pedig Nagyváradot június 26-án hagyta el,

111 Kortanúk szerint Máramaros és Ugocsa vármegyéből már május elején indítottak

szállítmányokat. Egyikük, Eugene Hollander például, azt állítja, hogy őt és családját a

técsői gettóból 1944. április 27-én deportálták, s transzportjuk három nappal később,

április 30-án, vasárnap érkezett Auschwitzba. Részletekért lásd: Hollander, Eugene:

From the Hell of the Holocaust. A Survivor’s Story. Ktav Publishing House Inc., Hoboken,

NJ, 2000, 33–36. Ezt és a hasonló állításokat azonban mindeddig dokumentumokkal

vagy legalább egybehangzó tanúvallomásokkal nem sikerült alátámasztanunk. 112 Bauer, Yehuda: Jews for Sale? Nazi-Jewish Negotiations, 1933–1945. Yale University

Press, New Haven–London, 1994. 156. 113 Szlovákul: Košice – ma Szlovákiában.


és 2819 embert szállított Auschwitz-Birkenauba. Igaz, ezek többsége

Bihar vármegyének a trianoni magyarországi részéből származott.

Felsoroljuk a következőkben azokat az észak-erdélyi városokat,

amelyek területén a legnagyobb gettók és bevagonírozó központok114

létesültek: Beszterce-Naszód vármegyében Besztercén, Bihar várme-

gyében Nagyváradon, Kolozs vármegyében Kolozsváron, Maros-Torda

vármegyében Marosvásárhelyen és Szászrégenben, Máramaros vár-

megyében Aknaszlatinán, Felsővisón, Máramarosszigeten és Técsőn,

Szatmár vármegyében Nagybányán és Szatmárnémetiben, Szilágy

vármegyében Szilágycsehiben, Szolnok-Doboka vármegyében Désen,

Ugocsa vármegyében pedig Nagyszőllősön. Átmeneti összegyűjtő tá-

borok és gettók működtek továbbá a csík vármegyei Csíkszeredában

és Gyergyószentmiklóson, a Háromszék vármegyei Sepsiszentgyör-

gyön, a Kolozs vármegyei Bánffyhunyadon, a Máramaros vármegyei

Bárdfalván és Dragomérfalván, a Szatmár vármegyei Nagykárolyban,

a Szilágy vármegyei Szilágysomlyón, a Szolnok-Doboka vármegyei

Szamosújváron, az Udvarhely vármegyei Bözödújfaluban, Parajdon,

Székelyudvarhelyen és Székelykeresztúron. Ezek zsidóságát szintén

marhavagonokban, vagy pedig tehergépkocsikon, illetve esetenként

gyalog szállították a bevagonírozási helységek gyűjtőgettóiba.

A deportáló vonatok Auschwitz-Birkenauba történő megérkezését

követően az érkezetteket az SS szelekciós folyamatnak vetette alá, amit

a nők, a gyermekek és az idősek gázkamrákban végrehajtott tömeg-

gyilkossága követett. A holttesteket végül krematóriumokban vagy a

szabadban elhamvasztották. Azon deportáltakat, akiket munkára alkal-

masnak találtak, nemsokára más halál- és/vagy munkatáborokba irá-

nyítottak, a németek által megszállt Lengyelországban, Lettországban,

Ausztriában vagy Németországban, ahol később halálra éheztették, és

munkára kényszerítették őket – főképpen német kényszermunka-tá-

borokban és gyárakban. Észak-Erdély 165 000 fős zsidó lakosságából

legfeljebb 35 000-40 000 élte túl a táborokat. A meggyilkoltak száma

tehát 125 000 és 130 000 közöttire becsülhető.

114 Olyan központokról van itt szó, ahonnan a deportáló vonatok közvetlenül

Auschwitz-Birkenauba indultak.


A vészkorszak idején Észak-Erdélyből viszonylag kevés zsidó mene-

kült át az akkor már biztonságosabbnak tűnő Romániába. A fő illegális

határátkelőhelyek a magyar–román határon Kolozsvár és Nagyvárad

környékén voltak. Azoknak a zsidóknak a lélekszáma, akik sikeresen

átmenekültek Romániába legfeljebb 6000-7000-re becsülhető, akik

közül körülbelül 3000-4000 lehetett észak-erdélyi. Az egyik 388 fős

csoportnak sikerült feljutnia az úgynevezett Kasztner-vonatra, amely

Budapestről összesen 1684 magyar zsidót szállított Bergen-Belsen

egyik különleges táborába. Életük megmentéséért a legtöbbjüknek fi-

zetniük kellett a németeknek, így aztán egy részük 1944 augusztusá-

ban, másik csoportjuk pedig 1944 decemberében, kijuthatott Svájcba.

A felszabadulás után, az észak-erdélyi túlélők jelentős része a német

megsemmisítő táborokból nem tért vissza a szülőföldjére, hanem

nyugati országokban, illetve Palesztinában igyekezett letelepedni;

azok, akik visszajöttek, az 1940-es évek végén kezdték el tömegesen

elhagyni az 1947-ben ismét Romániához csatolt Észak-Erdélyt.

II. A holokauszt Dél-Erdélyben

A második bécsi döntés értelmében, 1940. augusztus 30-án, Dél-Er-

dély,115 az ott élő mintegy 42 000 zsidóval együtt,116 román uralom alatt

maradt. A Romániában élő zsidó lakosságnak már 1936-tól kezdve

szembe kellett néznie az antiszemita törvényekkel és azok következ-

ményeivel. Mindössze három héttel a második bécsi döntés megho-

zatala előtt, 1940. augusztus 8-án, II. Károly király kihirdette a 2650.

számú törvényerejű rendeletet, amely „a zsidók statútuma” néven vált

ismertté. Ez a jogszabály a náci-típusú rasszizmus alapján állt, kizárta

a zsidókat a román társadalomból, és őket másodrendű állampolgá-

rokká minősítette. Jogi szempontból, a keresztény vallásokra kitért

115 Dél-Erdély magába foglalta a történelmi Erdély déli részét, továbbá a Bánság román

fennhatóság alatt álló területeit, illeve Arad városát és környékét, a dél-bihari területe-

ket beleértve.116 A Dél-Erdélyben élő zsidóság nagy többsége szintén magyar kultúrájú és anya-

nyelvű volt, de a területen német anyanyelvű zsidóság is élt, főképpen a Bánságban és

a Szászföldön.


zsidókat továbbra is zsidóknak tekintették, a nem vallásos zsidókra

alkalmazott definíció pedig a „vér szerinti zsidó” volt.

Azt követően, hogy 1940. szeptember 6-án Románia „nemzeti-le-

gionárius állammá” alakult, a román kormány egész sor zsidóellenes

jogszabályt bocsátott ki. A zsidókat megfosztották vállalkozásaiktól

és egyéb tulajdonaiktól, kizárták őket a katonai szolgálatból, és 1940

decemberétől kezdve, behívták őket munkaszolgálatra, és – a Nem-

zetvédelmi Minisztérium irányítása és felügyelete alatt – „közérdekű

kényszermunkára” fogták őket. A munkakörülmények a táborokban

kemények voltak, a román parancsnokok pedig könyörtelenek. A felté-

telek például az Aradtól keleti irányban 40 kilométerre található pán-

cotai117 munkatáborban rendkívül rosszak és kegyetlenek voltak, a ve-

rések és a kínzások pedig naponta megismétlődtek. A dél-erdélyi zsidó

munkaszolgálatosok zöme Olténiában, Filiaşi és Piatra Olt munkatá-

boraiban dolgozott, mások viszont Moldva déli részére, Focşaniba ke-

rültek. Megint másokat az Arad megyei Gyorokra,118 a Lugostól119 észak-

keletre fekvő Kiszető-Sziklás község térségébe,120 vagy pedig Predealra,

Fogarasra,121 Kolozsbósra122 és Kenderesre123 vittek kényszermunkára; a

két utóbbi az észak-erdélyi határhoz közeli helység volt.124

1942 augusztusában, a kommunista vagy baloldali orientációjú

dél-erdélyi zsidókat, azokkal együtt, akik szovjetuniói vízumkérelmet

nyújtottak be (annak érdekében, hogy a Szovjetunión át az Egyesült

Államokba emigráljanak), a Dnyeszteren túli Vapniarca koncentrá-

ciós táborába deportálták. Az ebben a lágerben szenvedők lélekszáma,

1942. szeptember 17-én, közel 1200 volt, akik közül több százan dél-er-

117 Románul: Pâncota.118 Románul: Ghioroc.119 Románul: Lugoj.120 Románul: Chizătău-Şanoviţa.121 Románul: Făgăraș.122 Románul: Boju.123 Románul: Cânepişti.124 Neumann, Victor: Evreii din Banat şi Transilvania de Sud în anii celui de-al doilea

război mondial. http://adatbank.transindex.ro/inchtm.php?kod=229; letölve: 2014.

február 12.; Caloianu, Ana-Maria: Istoria comunităţii evreieşti din Alba Iulia. Hasefer,

București, 2006. 125–148. (A továbbiakban: Caloianu 2006)


délyi településekről érkeztek.125 Sokan közülük ott pusztultak el, vagy

pedig más táborokban. Például azokat, akiket Aradról és a Bánság tér-

ségéből deportáltak, Tiraszpolban szelekciónak vetették alá, és két cso-

portra osztották. Az egyik csoport tagjait a román katonaság lemészá-

rolta, akik ez által a golyók általi holokauszt áldozataivá váltak. Mások

a kényszermunka nyomán vagy pedig a transznisztriai koncentrációs

táborokban (így Olgopolban, Grosolovóban, Rîbnițában és más láge-

rekben) uralkodó embertelen körülményekből kifolyólag pusztultak

el.

A román hatóságok 1942-től Mostovoi koncentrációs táborába gyűj-

tötték össze azokat az aradi és bánsági zsidókat, akik áttértek ugyan

keresztény vallásra, de nem a román ortodox felekezetet, hanem ma-

gyar vagy német történelmi egyházakat választottak.126

A román hatóságok meg voltak győződve arról, hogy a magyar és

a német nyelvet egyaránt beszélő dél-erdélyi zsidók könnyen elárul-

hatják a román érdekeket, és ellenséges kémekké válhatnak. Emiatt

1941-ben a hatóságok úgy döntöttek, hogy végrehajtják azt a „részletes

tervet”, amely a dél-erdélyi és bánsági zsidóknak a németek által meg-

szállt Lengyelországba történő deportálását célozta. A németekkel 1941

novembere és 1942 nyara között folytatott tárgyalássorozat nyomán, a

román állam vezetői, Ion és Mihai Antonescu személyében aláírták a

deportálásról szóló megállapodást. Ezután már előkészületek történ-

125 Marin, William – Oancea, Gheorghe I.: Mişcarea antifascistă şi revoluţia populară în

Banat. Secţia de propaganda a Comitetului Judeţean Timiș al PCR, Temesvár, 1971.

202–203.; további részletekért lásd: Neumann, Victor, Istoria evreilor din Banat. O

mărturie a multi și interculturalității Europei central-orientale. Editura Atlas, București,

1999; Vultur, Smaranda (szerk.): Memoria salvată. Evreii din Banat ieri şi azi. Editura

Polirom, Iaşi, 2002. 297–323.126 Marmorstein Lászlónak, a mostovoi-i tábor foglyának levelei Aradon élő feleségé-

hez. 1942. október 4., 1942. december 4., 1943. január 10–24. (Másolatok a szerző le-

véltárában.); lásd még: A) és B) csoport a tiraszpoli szétosztásnál… Aradiak, akik cso-

dával határos módon menekültek meg Iliescu ezredes transznisztriai tömeghóhér

kezéből. A Népbíróság az aradi vizsgálóbíró útján hallgatott ki szemtanúkat – Mosto-

voi: Ahol Köves és Mekler halálukat lelték. Szabadság [Arad], I. évf., 142. sz., 1945. ok-

tóber 19., 3; S. K., A Mosztovoj halálkastély. 250 ezer zsidót öltek meg a németek

Mosztovoj vidéken, közöttük huszonöt timişoarai-temesvárit. Timişoarai-temesvári

munkás riportja. Szabad Szó [Timişoara/Temesvár], 1944. november 16, 3.


tek Aradon, Temesváron127 és Tordán,128 a magyar–román határ menti

dél-erdélyi városokban, ahova Románia már korábban jelentős zsidó

közösségeket koncentrált. A helyi zsidó közösségek vezetőit arra uta-

sították, hogy készítsenek listákat a zsidó lakosságról, nem, életkor és

szakma szerinti felosztásban. Végül azonban az aradi Franz von Neu-

mann báró, a legfontosabb romániai textilipari üzem főrészvényese,

Alexandru Șafran, Románia főrabbija és Nicolae Bălan metropolita

püspök, a dél-erdélyi Román Ortodox Egyház vezetője közös erőfeszí-

tésének köszönhetően a deportálásokat a román hatóságok törölték a

napirendről.129

A dél-erdélyi zsidó közösség további veszteségeket szenvedett, ami-

kor a román–magyar határhoz közeli Segesvár130 területén, román

oldalon tehát, 1944 májusában összeszedték a zsidókat, és Székely-

keresztúr131 közelében átadták őket a magyar csendőröknek. Valameny-

nyien a marosvásárhelyi gettóba kerültek, majd onnan, a helyi zsidók-

kal együtt, Auschwitz-Birkenauba.132

A dél-erdélyi zsidó áldozatok száma tovább nőtt azt követően, hogy

az 1944 szeptemberében végrehajtott dél-erdélyi betörés során, a ma-

gyar hadsereg azonnal zsidóellenes intézkedéseket léptetett életbe a

dél-erdélyi településeken. Így például egyes térségekben a mintegy

egy hónapig tartó magyar katonai uralom alatt, a zsidókat kényszerí-

tették a sárga csillag viselésére. Az egész akció azonban központilag

ellenőrizhetetlennek bizonyult. Miközben egyes településeken – mint

például Aradon, Tordán és más helységekben – a magyar honvédség

a zsidóság mielőbbi gettósítását és deportálását tervezte, más helye-

ken kezdetét vette a zsidók azonnali megsemmisítése. Nagysármá-

127 Románul: Timișoara.128 Románul: Turda.129 Neumann, Victor: Between Hungary and Romania: The Case of the Southern

Transylvania’s Jews During the Holocaust. http://www.wilsoncenter.org/publica-

tion/236-between-hungary-and-romania-the-case-the-southern-transylvani-

as-jews-during-the; letöltve: 2014. február 11.130 Románul: Sighișoara.131 Románul: Cristuru-Secuiesc.132 Braham–Tibori Szabó 2008, 439.


son133 például, szélsőjobboldali magyar tisztek parancsnoksága alatt,

egyetlen éjszaka folyamán, 1944. szeptember 16-ról 17-re virradóan, a

magyar csendőrök agyonlőtték a település 126 zsidó lakosát (52 nőt,

43 gyermeket és 31 férfit). Az áldozatokat – néhányukat még élve – tö-

megsírba temették. Ugyanezen időszakban, a magyar csapatok Maros-

ludason134 17, Aradon pedig 6 zsidót végeztek ki.135

A dél-erdélyi holokauszt áldozatainak pontos számát nem lehet

már megállapítani. Ugyanakkor, a különböző levéltári és memoáriro-

dalmi forrásokból ismert számok azt valószínűsítik, hogy az áldozatok

száma több mint 1000, de nem több mint 2000 volt. Ennek nyomán

akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy a holokausztot Dél-Erdélyben 40

000 zsidó élte túl.

Következtetések

Ha összeadjuk a 35 000-40 000 észak-erdélyi és a 40 000 dél-er-

délyi zsidó túlélőt, azt állíthatjuk, hogy a holokauszt 75 000-80 000

erdélyi zsidó élte túl, ami a háború előtti több mint 200 ezres erdélyi

zsidó közösségnek körülbelül harmadát jelenti. Tragikusabb az arány

Észak-Erdélyben, ahol a közösségnek körülbelül négy-ötöde pusztult

el. Az Erdélybe visszatért túlélők nagy többsége már az 1940-es évek

végén, majd az 1956 utáni időszakban elhagyta Erdélyt.

Erdélyben, a 2011. évi népszámlálás szerint, 1103 személy vallotta

magát zsidó etnikumúnak, 1178 pedig izraelita vallásúnak.136 Ezek

közül azonban nagyon sokan a holokauszt utáni időszakban érkez-

tek Erdélybe, főképpen Románia más vidékeiről, vagy pedig a máso-

dik világháború után szovjet fennhatóság alá került Besszarábiából és

Észak-Bukovinából, ami azt jelenti, hogy a még mindig Erdélyben élő

egykori erdélyi zsidó túlélők lélekszáma még ennél is jóval kisebb.

133 Románul: Sărmaș.134 Románul: Luduş.135 Braham–Tibori Szabó 2008, 33.; Caloianu 2006, 150.136 Körülbelül a felük él az egykori észak-erdélyi régióban; közülük 564 vallotta magát

zsidó etnikumúnak és 601 izraelita hitűnek.

2. Visszaemlékezések

A Visszaemlékezések fejezetben helyet kapó írások a holokauszt kü-

lönbőző aspektusaira világítanak rá, azokra, amelyek a visszaemlékezők

életére hatással voltak: Auschwitzba történő deportálás, munkaszolgálat,

illegalitásban élés, illetve börtön, a budapesti gettó, valamint a halálmene-

tek és Kasztner mentőakciója. A szenvedéseken túl azonban a reménysugár

is felsejlik, olyan emberséges személyekkel történő találkozásokban, akik a

túlélésben segítettek. Mindezeket kiegészíti a második generáció egyik kép-

viselőjének írása, aki édesapja lágernaplóját mutatja be.

Andrea-Julika GHIŢĂ

1944 SZEPTEMBERÉBEN ELFOGTÁK, ÉS BUDAPESTEN BEBÖRTÖNÖZTÉK

Egon BALAŞ

Még mielőtt a saját sorsomról beszélnék – amely a maga

nemében rendhagyó volt –, néhány szót szeretnék mon-

dani Auschwitzról. Sok mindent elmondtak már róla,

van azonban még néhány frappáns dolog, ami a magyarországi és a

Magyarországhoz tartozó területeken élő zsidók kiirtásához fűződik.

1944 nyarán már teljesen egyértelművé vált, hogy Németország

s vele együtt Magyarország elveszítette a háborút. Ennek ellenére, a

Magyarország területén élő 450 000 zsidó összeszedésére hallatlan

erőket koncentráltak. Auschwitzban másfél millió embert gázosítot-

tak el, irtottak ki és égettek el a krematóriumokban. Ezek egyharmada

magyar zsidó volt. És mindez már majdnem a háború végén történt.

1944. június 6-án az amerikai és angol csapatok partra szálltak

Észak-Franciaországban, az Omaha Beachnek elnevezett partszaka-

szon. A partraszállás a világtörténelem egyik legnagyobb szabású had-

művelete volt. Azon a napon Omaha Beachen több mint 150 000 ameri-

kai és angol katona szállt partra, és hatalmas veszteségeket szenvedtek

el. Több ezer ember halt meg. Az Európába látogató amerikaiakat arra

szokták bíztatni, hogy látogassanak el az Omaha Beachen levő katonai

temetőbe. Nos 1944. június 6-án Auschwitzban több zsidót gázosítot-

tak el, mint ahány amerikai és angol katona esett el Omaha Beachen.

Ami engem illet, (2014.) június 7-én múlt 92 éve, hogy itt, az Emi-

nescu utcában Egon Blatt névvel megszülettem. Hogy a nevem mi-

képpen változott meg, és még sok egyebet, könyvben megírtam. Ez

166 EG O N BA L AŞ

2000-ben jelent meg angolul, Will to Freedom címmel. Több nyelvre is

lefordították: románra, magyarra, franciára, olaszra és németre. Most

az életemnek azokról a mozzanatairól kívánok beszámolni, amelyek

bizonyos mértékig ellensúlyozni próbálják a mindenfelől ellenségek-

kel körülvett zsidó képét. Olyan epizódok is akadtak, amelyek során a

zsidók némi segítséget kaptak.

A kolozsvári 7-es számú elemi iskola elvégzése után középiskolai

tanulmányaimat a George Bariţiu Líceumban kezdtem el. 1940-ben,

amikor Észak-Erdélyt Magyarországhoz csatolták, tizennyolc éves vol-

tam. Magyarország a törvényes renden alapuló ország volt. Az antisze-

mitizmus általában – néhány kivételtől eltekintve – nem erőszakos cse-

lekmények elkövetésében nyilvánult meg, hanem a törvények által. A

középiskolákba felvételt nyert diákok hat százaléka lehetett zsidó. Hat

százalék egy harmincfős osztályban 1,8 diákot jelentett. A számokat per-

sze ki kellett kerekíteni, ez pedig mindig lefelé történt. Tehát minden

osztályba egy zsidó gyerek juthatott, ráadásul a felvétel fő kritériuma

nem az érdem volt, hanem az, hogy meg voltál-e keresztelve, volt-e pro-

tekciód, meg effélék. Másfelől a hatóságok megengedték, hogy a helyi

zsidó tanárok líceumot nyissanak. Ez volt a híres Zsidlic, amely egy

rendkívüli kísérletet jelentett. Különösen magas színvonalú iskola volt,

s ennek egyszerű a magyarázata. Budapesten nagyon sok olyan kiváló

zsidó tanár volt (fiatalok és idősebbek), akiket az egyetemek nem fo-

gadtak be (vagy kitették őket), csak azért, mert zsidók voltak. Az iskola

tantestületét ezek közül toborozták, emiatt lett olyan kiváló tanintézet.

Jómagam tizennyolc évesen olyan világba csöppentem, amelyben

rettenetes dolgok történtek, olyasmik, amiket senki sem tudott meg-

győző módon megmagyarázni. Természetemnél fogva nagyon aktív

voltam. Megoldásokat kerestem. Demokrácia? 1940–1941-ben a de-

mokrácia eszméje Európában súlyosan kompromittálódott. Hitler

csapatai a jobban fölszerelt és nagyobb létszámú francia hadsereget

könnyen szétverték, de a belga, holland és norvég sereget is. Úgy tűnt,

az európai demokráciák valóban olyanok voltak, amilyeneknek Hitler

nevezte: őket: rothadóak. Mivel tenni akartam valamit – nem beszélni,

hanem tenni – azzal szemben, ami végbement, a Kommunista Párt-

hoz csatlakoztam. 2014-ben, azoknak az ismereteknek a birtokában,

amelyekkel a kommunizmus, de főleg a sztálinizmus rémtetteiről

1671944 szeptemberében elfogták, és Budapesten bebörtönözték

rendelkezünk, talán nem fogják megérteni, miért lettem kommunista.

Könyvemben röviden megmagyaráztam a folyamatot. Az elmélet, a

dialektikus materializmus meggyőzőnek tűnt számomra, de ezen túl-

menően is, a kommunisták konkrét akciókat terveztek és szerveztek

a háború ellen.

1941-ben Észak-Erdélyben a magyar csendőrség a Kommunista Pár-

tot teljesen szétzúzta. Én azután, azaz 1942-ben lettem párttag. Fela-

datunk az volt, hogy a nácizmus ellen harci csoportot szervezzünk.

Nagyon rövidre fogva, aktivitásom a következőkből állt: beszerveztem

tizenegy aktivistát, és a német hadseregnek termelő egyik vasgyárban

részleges sztrájkot szerveztünk, majd 1943 nyarán – és ez volt a legje-

lentősebb akcióm – az akkori Kolozsváron megszerveztem a Békepárt

háborúellenes kiáltványának a szétosztását; ezer darabot szórtunk

szét. 1943 nyarán a Kommunista Párt, mivel úgy érezte, hogy elszige-

telődik, feloszlatta önmagát, és a tagjaihoz meg a szimpatizánsaihoz

felhívással fordult, hogy a kommunistákból, szociáldemokratákból,

kisgazdákból és még néhány más demokratikus magyar párt tagjaiból

verbuválódott új Békepártba lépjenek be. Magam is beléptem, és meg-

szerveztem az ezer darab kiáltvány szétosztását.

Öt kéttagú csoportot alakítottunk, és Kolozsvárt öt körzetre osztot-

tuk. A szórólapokat úgy kellett szétosztani, hogy a csendőrség ne találja

meg őket: vagy a postaládákba dugtuk, vagy az ajtók alá csúsztattuk.

A csoportok egyetlen éjszaka végeztek a dolgukkal. Az akció azonban

csak részben sikerült. A kiáltványokat az öt körzetből csak háromban

osztottuk szét, két munkásnegyedben és a központban, a nő ugyanis,

aki a csoportoknak a kiáltványt tartalmazó csomagokat osztotta ki, hogy

aztán azok házról házra járva széthordják azokat, egy incidens miatt

megijedt, és az akciót nem fejezte be. Hatszáz darab kiáltvány így is

eljutott az „olvasók” kezébe. Másnap a munkások magukkal vitték, és

szétszórták őket a gyárakban. Természetesen nyomban elkobozták őket,

s az akció nyomán a magyar csendőrség budapesti kommunistaellenes

központja, a DEF vizsgálatot indított. A DEF ügynökei Szamosfalván

rendezkedtek be, és az aktivisták nagyobb részét letartóztatták. Engem

nem tudtak elcsípni, mert akkor már illegalitásba vonultam. Elköltöz-

tem otthonról, hamis iratokat szereztem, és Iszlai Gyula magyar kőmű-

ves munkásnál kaptam búvóhelyet. Hozzám hasonlóan azt a tizenegy

168 EG O N BA L AŞ

tagot sem kapták el, akiket én szerveztem be, rajtam kívül ugyanis senki

mással nem volt kapcsolatuk, s így szabadlábon maradtak.

Ami engem illet, az illegalitásban (1943 októberétől 1944 augusz-

tusáig, amikor aztán letartóztattak) egy sor kalandon mentem keresz-

tül. Budapestre szállítottak, és megkínoztak. A tizenegy társam nevét

akarták kiszedni belőlem, akikről a DEF az előttem letartóztatottaktól

szerzet tudomást. Alighanem most nem lennék itt, és nem beszélnék

– mivel megöltek volna, mint másokat –, ha nem az történik, hogy le-

tartóztatásom után három héttel az oroszok bevonulnak Kolozsvárra.

A DEF számára ugyanis ezzel érdektelenné váltam, hiszen akiket ke-

restek, már odaát voltak. Így aztán bíróság elé állítottak, kaptam tizen-

négy év börtönt, néhány hónapig a Margit körúti fegyházban aztán

Komáromban őriztek. Később gyalogmenetben Németország felé in-

dítottak, de egyik társammal, Fekete Károllyal megszöktem. Három

hónapot töltöttünk együtt a németektől még mindig megszállt Nyu-

gat-Magyarországon, leírhatatlanul fantasztikus, kalandos körülmé-

nyek között. Nem várt, végső soron szerencsés kimenetelű kalandok

sora után megmenekültünk, s ez lehetővé tette, hogy itt maguk előtt

beszélhessek.

Részletesebben szeretnék beszámolni kalandjaim egyik mozzana-

táról, amely megmutatja, hogy az árulás és a gyávaság mellett pozitív

hozzáállás, a szolidaritás kifejezése is létezik.

A történet Budapesten ment végbe, a Margit körúti fegyházban,

ahol az egyik elvtársam, volt fogoly, akit két évvel korábban tartóztattak

le, az adminisztrációban dolgozott. Az illető sok mindenről tájékozta-

tott bennünket, s néhányunkat a raktárba vagy más hasonló helyekre

osztott be dolgozni. Így sikerült tudomást szereznünk arról, hogy ha

a Vörös Hadsereg közelebb nyomul, a börtön lakóit kitelepítik. Fel-

készültünk, hogy majd a vonatból megszökünk. Evégett mindenféle

szerszámot szereztünk be, fűrészeket, kalapácsokat meg egyebeket.

Én is loptam a raktárból szerszámokat, és átadtam őket a vezetők cso-

portjának. Elítélt kommunisták olyan huszonöt-harmincan lehettünk.

A börtön többi lakója köztörvényes bűnöző volt. Amikor 1944 novem-

berében a börtön kiürítésére sor került, minket az állomásra vittek, és

három vagonba raktak fel. Én, mivel a nevem Blatt volt, tehát B betűvel

kezdődött, az első vagonba kerültem, a vezetőcsoport viszont a máso-

1691944 szeptemberében elfogták, és Budapesten bebörtönözték

dikba, márpedig a szerszámok náluk voltak. A vonat elindult. Egy óra

múlva a csoportnak sikerült lyukat vágnia a padlóba, méghozzá igen

leleményes módon. A vagon tele volt közjogi elítéltekkel, ők bármi-

lyen szökési kísérletet elárulhattak volna, de a csoportnak sikerült el-

szigetelnie őket, és tizenketten megszökhettek. Indulás előtt az irodai

emberünknek még sikerült ideadnia a személyi iratainkat, amelyek az

én esetemben s a hozzám hasonlók esetében fabatkát sem értek: elő-

ször is azért, mert zsidó, másodszor pedig azért, mert tizennégy évre

elítélt kommunista voltam. A vezetőcsoport ezért úgy határozott, hogy

a hozzám hasonlók olyan iratokat kapjanak, amelyek a jobb helyzet-

ben levők számára feleslegesek, azok ugyanis vagy keresztények vol-

tak, vagy pedig könnyebb büntetéseket kaptak. Így aztán én a Hegedűs

András nevű, velem egykorú keresztény műegyetemi hallgató szüle-

tési anyakönyvi kivonatát kaptam meg, akire kommunista tevékeny-

ség miatt egy év börtönt szabtak ki. (Később, a hatvanas évek elején ez

a Hegedűs András Magyarország miniszterelnöke lett.) Az iratai tehát

nekem jutottak, ő természetesen más iratokat kapott.

Amikor a Margit körútról a vonatunk megérkezett Komáromba (a

város a Duna két partján fekszik, az északi része ma Szlovákiához

tartozik), minket a Csillagerődbe kísértek. (Zárójelben jegyzem meg,

hogy ez egy csodálatos erőd.) Persze az őreinket feldühítette a tizen-

két fogoly szökése. Az erőd udvarán felsorakoztattak, és a parancs-

nok, Csonka főtörzsőrmester névsorolvasást tartott, hogy lássa, kik

szöktek meg. Én a névsor elején szerepeltem, de azonnal elhatároz-

tam magam, és amikor azt kiáltotta, hogy „Blatt Egon”, nem feleltem.

Megismételte: „Blatt Egon!” Most is hallgattam, de senki sem szólt

semmit. Erre ő folytatta a névsorolvasást, és amikor Hegedűs András

nevét kiáltotta, gyorsan rávágtam: „Jelen!” Most sem szólt senki. Ő

rám nézett, és tovább olvasta a neveket.

Azért meséltem el ezt az esetet, mert a raboknak abban a csoport-

jában legalább huszonöt-harmincan tudták, hogy Blatt Egon és nem

Hegedűs András vagyok. Egyikük sem próbált érdemet szerezni ma-

gának azzal, hogy beárul. Talán a bosszúmtól féltek? Szó sincs róla!

Amúgy sem állt volna módomban, hogy bosszút álljak. Később is be-

árulhattak volna, titokban. De senki sem tette. Tehát az emberi szoli-

daritás egyik (pozitív) példája volt ez.

EMLÉKEIM A KOLOZSVÁRI GETTÓRÓL ÉS A KASZTNER-VONATRÓL

George BISHOP

Az Adalékok a kolozsvári zsidóság múltjához című szimpózium ke-

retében, 2014. május 27-én tartott, a túlélők tanúságtételének szentelt

ülésszakon elmondott beszédem.

Hogyan éltünk a tragédia előtt

A nevem George Bishop, Gheorghe Bischitzként születtem Kolozs-

váron, 1927-ben.

A megemlékezésre feleségemmel, Dittával, négy unokámmal, Mi-

chaellel, Stevennel, Billyvel és Katie-vel, valamint két unokatestvérem-

mel, Ágival és Jennyvel érkeztem.

Boldog gyermekkorom volt, szerető szülőkkel, nagyszülőkkel, kiter-

jedt rokonsággal. Apám sikeres kereskedő volt. Tanulmányaimat a ko-

lozsvári egyetem pedagógiai szemináriumában kezdtem el. De min-

dennek vége szakadt, amikor a magyar csapatok a városba bevonultak.

Bevezették a numerus clausust, a zsidó diákokat és tanárokat az összes

iskolából kitették. A mi közösségünknek sikerült saját középiskolát

indítania, amelyet ZSIDLIC-nek neveztek el. Az iskola ideiglenesen

olyan épületben működött, amelyben, ha a saját osztályunkba akar-

tunk bemenni, más osztályokon kellet átvonulnunk. Kezdetben még a

székeket is otthonról hoztuk magunkkal.

Az iskola kitűnőnek bizonyult, kiváló tanáraink voltak, és mindany-

nyian keményen dolgoztunk. Hetente jártunk operába és kirándulni.

171Emlékeim a kolozsvári gettóról és a Kasztner-vonatról

Úsztam, futballoztam, s a tánciskolába jártam, ahol Herschkovitz Li-

divel, Léb Csilluval, Lőwy Edithtel, Nobel Mimivel meg Ritával táncol-

tam. Gyakran kijártam Kertész/Mureşan Jucikával a botanikus kertbe,

játszottam szőke fürtjeivel, és roppant romantikusnak éreztem maga-

mat. Az utcákon bandák garázdálkodtak, amelyek próbáltak elpáholni

bennünket, de Steinberger Norbival mi is bandát alakítottunk, és visz-

szavágtunk nekik.

Az iskola 1940-től 1944 márciusáig működött, amikor is a német

hadsereg bevonult Kolozsvárra. Épp születésnapom volt, betöltöttem

a tizenhetedik életévemet. A hatóságok azonnal több száz zsidót tar-

tóztattak le, közöttük apámat is. Április 5-étől kötelezővé tették a tíz

cm átmérőjű, sárga csillag viselését, amelyet a ruhánkra varrtunk. Új

szabályok léptek életbe, a telefon- és rádiótartást korlátozták. Judenrat,

Zsidó Tanács alakult, és én kerékpáros küldönc lettem.

A téglagyári gettóban

1944. május 2-án az újságok hírül adták, a zsidók készüljenek fel,

hogy a város szélén, a téglagyárban berendezett gettóba szállítsák őket,

ahova összesen két bőrönd holmit vihetnek magukkal. Engem a gettó

berendezéséhez osztottak be; egy rendőr mellett, két kisegítővel és egy

teherautóval dolgoztam. Házról házra jártunk, és mindenünnen elvit-

tük a fürdőkádakat, amiket azután téglákra állítva üstökként használ-

tak, azokban főzték nyílt tűz fölött 17 000 ember ételét. Az emberek

így reagáltak: „Miért viszitek el a kádakat? Mihez kezdünk, ha majd

visszajövünk a gettóból?” Egyedül az öreg Lőb úr volt kivétel. Lehúzta

ujjáról a gyűrűt, és azt mondta: „Add oda a rendőrnek, majd szemet

fog hunyni, ha feketén kell beszerezned az élelmiszereket a gettó ré-

szére.” Igaza lett, a dolog bevált. Nap mint nap bejártam a gettóba élel-

miszereket szállítva. Láttam az első napok teljes fejetlenségét, amint

az emberek hosszú sorokban várakoztak a néhány illemhely előtt,

mert a latrinákat még nem ásták ki.

Az én családomat az utolsók között szállították a gettóba, és minket

az utolsó barakkokban helyeztek el.

172 GE O R G E BI S H O P

Kaufman Öcsit meg engem kisegítő személyzetként a Vöröske-

reszthez osztottak be. Egy sátorban aludtunk, és éjjel-nappal a gettó-

ban sürgölődtünk, a nagybetegeket meg azokat, akik meghaltak vagy

öngyilkosok lettek hordágyon cipeltük. Aztán megtudtuk, hogy „saját

biztonságunk érdekében” Magyarország keleti felébe, Kenyérmezőre

fognak szállítani bennünket, távol a közeledő orosz csapatoktól.

Miközben az embereket szállító vonatok egyre-másra indultak

Kenyérmező irányába, a táborban azt suttogták, hogy egy csoportot

majd Budapestre irányítanak, és bizonyos listát emlegettek azokkal az

emberekkel, akik azon a vonaton utaznak majd. A listán az én csalá-

dom is szerepelt.

A mi transzportunk Budapestre ment

Eljött a nap, amikor menetoszlopba sorakoztattak, elmeneteltünk az

állomásig, s ott marhavagonokba raktak minket. Nagyváradon apám

és Paul Steiner üvegekkel leszálltak vízért. Közben az ajtókat bezárták,

s a vonatunk nélkülük továbbment.

Budapesten ideiglenes kórházba vittek, amelyet német SS-ek őriz-

tek. Olyan hírek keringtek, hogy Portugáliába megyünk. Vagy talán

Izraelbe. Azt hallottam, hogy a szállítmányt az újságíró és cionista ve-

zető, Kasztner Rezső szervezte, akit, mint szüleim barátját, évek óta

ismertem. Kasztner eljött, hogy a csoporttal beszéljen. Mama szólt

neki apámról. Néhány nap múlva mindkettőjüket megtalálták egy bör-

tönben, és a táborba szállították őket. Bergner István, aki azelőtt nem

volt a gettóban, szintén hozzánk került. Mivel a városon kívüli, Steiner

Norbi által szervezett munkaszolgálatos egységben dolgozott, sikerült

a gettózást elkerülnie. Visszatérve Kolozsvárra üzenet várta, hogy a

családját Budapestre vitték, így vonatra szállt, és hozzánk csatlakozott.

Istvánt és engem munkára fogtak, az egyik budapesti állomáson

deszkát kellett leraknunk. Az állomást bombatámadás érte, az SS-esek

az óvóhelyre szaladtak, mi pedig utánuk, és nem jutott eszünkbe, hogy

lelépjünk.


Utazás Németország felé. Fritz, az SS-katona arra biztat, szökjem meg

Az őrök között volt egy fiatal SS-katona, Fritznek hívták. Motorke-

rékpárjával, a hátsó kerékre ágaskodva száguldozott a lágerben. Egyik

nap felborult, és a motorkerékpár alá esett, a ráömlő benzin pedig

lángra lobbant. Én a közelben épp homokot lapátoltam, s néhány lapát

homokkal sikerült a tüzet elfojtanom.

Szóltak, hogy készüljünk az utazásra, kivittek minket az állomásra,

és marhavagonokba raktak. Fritz utánam jött, és Istvánnal együtt elvitt

az SS-esek vagonjába, ahol azt a feladatot kaptuk, hogy a bakancsokat

pucoljuk.

Néhány nap múlva a vonat az ausztriai Linzben állt meg. Fölsora-

kozva fürdőbe vonultunk, hogy fertőtlenítsenek bennünket, a csoport-

hoz tartozó mintegy ötven nőt pedig kopaszra nyírták.

Később, másik megálláskor, valahol Németországban, Fritz leszedte

a vonatról a motorkerékpárját, azt mondta, vegyem le a sárga csilla-

got, és üljek mögéje az ülésre. A közeli falu bárjáig vezetett, s ott két

korsó sört rendelt. Üldögéltünk egy darabig, aztán hirtelen rám szólt:

„Verschwinde!” (Tűnj el!) Meglepődve néztem rá, majd megkérdeztem:

„Miért?” Ő csak ennyit válaszolt: „Mach dass du wegkommst!” (Húzd el

innen a csíkot!) Most sem értettem, és ismét megkérdeztem: „Miért?

Miért szöknék meg, mikor a szüleim meg a barátaim a vonaton van-

nak?” Nem felelt, és visszamentünk a vonathoz.

Sokkal később megértettem, így akarta meghálálni, hogy megmen-

tettem az életét. Sokat kockáztatott, amikor szökésre akart rávenni, de

félt megmagyarázni a helyzetet. Akkor nem sejtettem, mi is történik.

Bergen-Belsen

Néhány nap múlva megérkeztünk Cellébe, és gyalog kimasíroztunk

a Bergen-Belsen nevű lágerbe.

A lágerben az volt a dolgom, hogy az ételt hordtam a barakkokba.

Reggel pótkávéból főzött löttyöt, este valami kékes, vizenyős, néhány

marharépából készített levest. Utam egy csoport nő mellett vezetett el.

Holland foglyok voltak, akik az SS-konyha számára zöldséget tisztítot-


tak. Az egyik magához intett, és odasúgta, hogy az őrtoronyból nem

lehet odalátni, és pár szál sárgarépát nyomott a markomba, amelyeket

sietve az ingem alá rejtettem. A jelenet naponta megismétlődött.

Szerencsés érkezést Svájcba!

Egyik nap Krumey Obersturmbannführer érkezett Bergen-Bel-

senbe, és közölte, hogy az első csoport hamarosan indulni fog. Az

ábécé betűit vette találomra, s mivel a B betűnél állapodott meg, a mi

családunk is a 133 kiválasztott közé került. Gyalogmenetben kivittek

minket az állomásra, marhavagonokba raktak, az ajtókat bezárták, és

a vonat nekilódult. A vagon résein keresztül égő városokat láttunk.

Néhány nap múlva a vonat megállt, az ajtókat kinyitották, és egy ka-

tona azt kiáltotta: „Szerencsés érkezést Svájcba!” A kiállítási csarnokba

tereltek, és hatalmas vacsorával vendégeltek meg, amelytől mindany-

nyian rosszul lettünk, mert a gyomrunk elszokott a rendes ételektől. A

padlóra fektetett szalmazsákokon aludtunk.

Ezután többször is áthelyeztek, és különböző munkákat végeztünk.

Engem és Bergner Istvánt később egy Territet melletti iskolába küld-

tek, hogy franciául és angolul tanuljunk. Azután felvettek a genfi egye-

temre, de helyhiány miatt áthelyeztek egy gépészeti szakiskolába, ké-

sőbb egyik andelfingeni munkatáborba kerültünk.

A nővérem, Vera a velünk távoli rokonságban álló Csukás családnál

lakott, majd elvégezte a genfi École des Beaux Arts-ot.

A svájciak felszólítottak, hogy kérjünk vízumot valahova, és távoz-

zunk Svájcból. Én az Egyesült Államokat választottam, István Argentí-

nába ment, mások Magyarországra, Romániába vagy Izraelbe.

Közben Luzernben elvégeztem egy szállodai és kereskedelmi szak-

főiskolát, éjjelenként pincérként dolgoztam, hogy a tandíjat fizetni

tudjam.

Izrael megalakulása után úgy határoztam, hogy oda emigrálok. Be-

léptem az új izraeli ejtőernyős dandárba. A kommandós kiképzés után

ejtőernyős oktató és mester lettem. Hatvan ejtőernyős ugrásomra na-

gyon büszke vagyok.


Új élet az Egyesült Államokban

1955-ben megkaptam az amerikai vízumot, és az Egyesült Álla-

mokba emigráltam. Kezdetben a Hilton szállodaláncnál dolgoztam,

egy év múlva azonban egyik gumiipari részvénytársaság vezérigazga-

tói állást ajánlott fel, és e minőségemben cégemet beépítettem egy Los

Angeles-i, mexikói, magyarországi és indiai cégeket felölelő nemzet-

közi konglomerátumba.

A Kasztner-vonaton 388 kolozsvári zsidó utazott, köztük 52 diák

Legtöbbünk nem értette meg, hogy mi történik velünk. A koncent-

rációs táborokról és a németek „végső megoldásnak” elnevezett meg-

semmisítési programjáról sejtelmünk sem volt. Senki sem hitte, vagy

nem akarta hinni, hogy a megszorításokon és nehézségeken kívül a

zsidóknak egyebeket is el kell szenvedniük. Már csak azért sem, mert

közben teljesen egyértelművé vált, hogy a németek elveszítették a há-

borút.

Ki gondolta volna, hogy 1944 május–júniusában több mint 437 000

magyarországi zsidót deportálni fognak? Legtöbb rokonomat elveszí-

tettem a holokausztban, de a szűkebb családom túlélte. Mi ugyanis

bekerültünk abba a csoportba, amelyet Kasztner Rezsőnek sikerült

megmentenie.

Kasztner Rezső sokat vitatott személy volt, aki az összes magyaror-

szági zsidót próbálta megmenteni. Mert tárgyalni Eichmannal, ami-

kor a zsidó vezetőség nem kívánt túl nagy felhajtást csinálni.

Kasztner azt mondta a németeknek, hogy az amerikai és svájci zsi-

dók készek „teherautókat adni a zsidók életéért”. Még akkor is, amikor

kézenfekvővé vált, hogy nem képes megállítani a deportálást, a meg-

maradtakat próbálta megmenteni. Kasztner főszerepet játszott annak

a 20 000 budapesti zsidónak a megmentésében, akiket Ausztriában,

a strasshofi lágerben tartottak fogva. Egyszersmind arról is meggyőzte

Eichmannt, hogy tanúsítson jóindulatot, s így az amerikaiakkal és

svájciakkal elhitesse, hogy az elsőt újabb vonatok követik majd.


A Kasztner-vonaton 1684 zsidó utazott, közöttük 388 kolozsvári, s

ezen belül 52 a Zsidlic tanulója.

Mi, akiket Kasztner mentett meg, örök hálával tartozunk neki. Hi-

hetetlen, hogy miközben hallottunk a Lengyelországban történtekről,

nem hittük, vagy nem akartuk elhinni, hogy ilyesmi velünk is megtör-

ténhet.

A háború után a Zsidlic diákjai keresni kezdték egymást. Öt konti-

nens tizenhét országában háromszáz túlélőt találtunk. Ezer iskolatár-

sunk elpusztult a lágerekben.

1980-tól mostanig tíz találkozót szerveztünk, négyet Kolozsváron,

hatot Izraelben. A következő találkozónkat holnap és csütörtökön tart-

juk, itt, Kolozsváron. Sokan közülünk gyermekeikkel és unokáikkal

jöttek.

Köszönöm, hogy megoszthattam Önökkel a történetemet.

A MUNKASZOLGÁLAT TÚLÉLŐJE VOLTAM

LUSTIG Tibor

A második világháború idején a rendes katonai szolgálat

kiegészítéseként működött a kötelező munkaszolgálat

intézményrendszere, amely sok ezer olyan katonaköteles

állampolgárt érintett, akiknek – mivel „megbízhatatlanoknak” tekin-

tették őket – tilos volt fegyvert adni a kezükbe.

A jövendő fővezér, Horthy Miklós parancsára már 1918. december

6-áig 40 ilyen egységet hoztak létre, amelyekbe 6000 úgynevezett

„politikai foglyot” osztottak be. Ezek az egységek, rátermett és energi-

kus katonatisztek parancsnoksága alatt biztosították a halaszthatatlan

közérdekű munkák rendes és szakszerű elvégzését.

Kezdetben számos román, szerb és szlovák nemzetiségű személyt

soroztak be munkaszolgálatra, de kommunista nézeteket valló magya-

rokat is. Idővel azonban a behívottak legtetemesebb részét a zsidók

tették ki.

Észak-Erdélynek a bécsi döntés nyomán Magyarországhoz történő

csatolása és a horthysta csapatok bevonulása után csakhamar Nagy-

bányán is megkezdődött a „kisegítő munkaszolgálatra” kötelezettek

tömeges behívása.

A munkaszolgálatra behívott zsidók számának a növekedésével pár-

huzamosan nőtt a hadviselő országokba kiküldöttek száma is. A mun-

kaszolgálatos századokat útépítésekre és háborús szükségleteket kielé-

gítő munkálatok végzésére vetették be (drótakadályok és tankcsapdák

telepítésére, bunkerek építésére, aknák felszedésére). Az aknaszedés

178 LU S T I G TI B O R

rendszerint úgy történt, hogy a visszavonuló ellenség által telepített

aknamezőkre munkaszolgálatos csoportokat küldtek.

Ukrajnában és Jugoszláviában a munkaszolgálatos egységek külö-

nösen embertelen körülmények között dolgoztak. Nagyban hozzájá-

rult ehhez sok olyan parancsnok, akik a munkaszolgálatosokat megkí-

nozták és megalázták. Közismert a dorosicsi (Kijevtől nyugatra fekvő

település) parancsnokok és keretlegények kegyetlen embertelensége,

akik felgyújtották a volt kolhoz marhaistállójában rögtönzött kórhá-

zat, a tűzben pedig 800, súlyos tífuszban szenvedő munkaszolgálatos

esett a lángok áldozatául. Vagy a jugoszláviai Bor rézbányáiból való

visszavonulás során elkövetett mészárlások. A kisszámú életben ma-

radottat Buchenwaldba és Flossenburgba deportálták.

1944. március 19-e után, amikor a német csapatok megszállták Ma-

gyarországot, és megalakult Sztójay Döme kormánya, furcsa módon

a munkaszolgálat jelentős számú zsidó férfi számára a deportálástól

való megszabadulás és az életben maradás esélyét jelentette.

Az Ukrajnába és Jugoszláviába kivezényelt munkaszolgálatos szá-

zadokban szolgálókhoz képest az idehaza maradottak viszonylag jobb

körülmények között dolgozhattak, legalábbis a Szálasi-fasiszták hata-

lomra jutásáig.

A változás olyan embereknek köszönhető, akik – bár szám szerint

nem sokan, de mégis voltak – a fasiszta vészkorszakban nem csupán

humanizmusukról, hanem demokratikus cselekvőkészségükről is bi-

zonyságot tettek. Közéjük tartozott a nagybányai X. közmunka-szolgá-

latos zászlóalj parancsnoka, Reviczky Imre alezredes is. Ez az EMBER

sok ezer élet megmentéséért elnyerte a jeruzsálemi Jad Vasem Emlék-

bizottság „Világ Igaza” kitüntetését. Sem az észak-erdélyi románok,

sem a zsidók nem felejtették és nem felejtik el azt az embert, akinek

a parancsait az a vágy hatotta át, hogy embereket segítsen, és életeket

mentsen a terror uralmának évadján. Reviczky alezredesnek sikerült

meggyőznie az illetékes hatóságokat, hogy mi, 1923-ban születettek,

akiknek csak 1944 őszén kellett volna kötelező munkaszolgálatra be-

vonulnunk, korábban, már áprilisban megkapjuk a behívónkat. Így,

ahelyett hogy gettóba zártak és haláltáborokba deportáltak volna, mun-

kaszolgálatos egységekhez kerültünk az országhatárokon belül.

179A munkaszolgálat túlélője voltam

Reviczky alezredes érdeme az is, hogy meggyőzte az illetékeseket a

légoltalmi segédalakulatok felállításának szükségességéről. Ennek fo-

lyományaként alakult meg a szatmárnémeti, szászrégeni (ezt később

Kolozsvárra helyezték át) és a nagyváradi légoltalmi segédalakulat 1944

áprilisában, tíz nappal a gettózás előtt én is megkaptam a behívómat

Nagybányára, ahonnan a frissiben megalakult nagyváradi légoltalmi

segédalakulathoz osztottak be.

Azt, hogy Váradra kerültem és nem a dél-magyarországi Bajára,

ahova a kolozsvári zsidó líceumbeli, 1923-as születésű (és nem az 1924-

esek is) összes volt osztálytársamat irányították, a véletlen műve volt.

Az én behívómat ugyanis egy kolozsvári péksegédnek kézbesítették,

akit szintén Lusztig Tibornak hívtak. Emiatt én három nap késéssel ér-

keztem Nagybányára, és már nem ugyanabba az alakulatba osztottak

be, mint a többi kolozsvárit. Tulajdonképpen ez volt az én nagy sze-

rencsém. Az elkövetkező hónapokban a kolozsváriaknak végig kellett

szenvedniük Budapest ostromát, azokat pedig, akiknek nem sikerült

megszökniük, Ausztriába deportálták, ahonnan félannyian sem tértek

haza.

Én az osztagommal június 1-jén érkeztem Nagyváradra, másnap,

Kolozsvárral azonos időben, a várost légitámadás érte.

1944. június 6-án épp a váradi állomáson dolgoztam, a bombázás-

ban megrongálódott síneket hoztuk rendbe. Kilenc óra tájban meg-

állt az állomáson a kolozsvári deportáltak ötödik transzportját szállító

vonat. Néhány perc múlva elterjedt a hír, hogy a családom is a vonaton

van. Engedélyt kértem a munkát felügyelő őrmestertől, hogy a vonat-

hoz mehessek és találkozhassam a szüleimmel. Nem felelt, de más-

hol keresett magának dolgot. Bajtársaim irányításával futni kezdtem a

vágányt követő sánc mellett. Átugrottam a sánc túloldalára, és a pár-

huzamos vágányon időközben befutott vonat két vagonja között, egy

marhavagon rácsos ablakában megpillantottam őket.

A szüleim voltak, meg három nagyobb testvérem. Összeszedtem

magam, és megkérdeztem, hol vannak az ikrek meg az öcsém. Apám

sorra az ablakhoz emelte őket. Közben próbált megnyugtatni, hogy

csak Kenyérmezőre viszik őket. Anyám képtelen volt beszélni, és csak

sírt, mint a vagonban valamennyi anya vagy mint a mellettem álló baj-

társak. Még meg tudtam mondani nekik, hogy aznap hajnalban Fran-

180 LU S T I G TI B O R

ciaországban megnyílt a második front. A Mamát is igyekeztem meg-

nyugtatni, bizonygatva, hogy őszig mindennek vége lesz, és én majd

beiratkozhatom az orvosira. Ez volt az álmom. Közben a vonat elin-

dult, és én próbáltam a kerekek csattogását túlkiabálva közölni velük a

címemet, kérve, hogy mindenképpen írjanak nekem.

Szeretnék továbbá röviden beszámolni egy másik, szeptember végi

emlékemről. Két nagyváradi munkaszolgálatos osztagot bevagoníroz-

tak, és nyugat felé irányították. A mi egységünket Kardóra vezényelték

lövészárkokat ásni egy domb peremén a közeledő román–orosz front-

tal szemben. A föld agyagos volt, az eső pedig csontig hatolt. A ránk

vigyázó keretlegények dühöngtek.

Éjfél körül parancs érkezett, hogy vonuljunk vissza Váradra. A vá-

rosban nagy volt a zűrzavar, a hatóságok pánikba estek. Azt beszélték,

hogy délután négy órakor harc nélkül feladják a várost. A mi oszta-

gunk felbomlott. Bihary Miklós nevű idősebb bajtársammal az Aradi

utcában lakó magyar Anderka családnál kaptunk menedéket, a bajtárs

feleségének rokonainál.

Négy órakor nem adták fel a várost. Sőt, az ellenállás még elkese-

redettebbé vált. Nem adták fel másnap sem, harmadnap pedig, ami-

kor az utcáról tankok lánctalpainak csörömpölését hallottam, német

tankokat láttam vonulni. Néhány óra elteltével hangosbemondók hir-

dették, hogy minden szökevény térjen vissza az egységéhez, mert a

tovább bujkálókat felkoncolják. Halálbüntetés várt azokra is, akik a

szökevényeket bújtatták.

Sötétedés után elhagytuk menedékünket, hogy egy másik negyedbe

surranjunk át, de néhány lépés után egy járőrbe botlottunk, bekísértek,

és egy katona az Uránia mozi pincéjébe zárt bennünket. Az alagsorba

lemenve egy folyosón haladtunk át, amely tele volt sebesült román és

szovjet foglyokkal. A helyiség, ahova bekísértek, zsúfolva volt külön-

böző korú emberekkel, katonákkal és civilekkel.

Éjjel két óra körül kihallgatásra vittek. Az asztalnál egy zászlós ült.

Kikérdezett a személyi adataim felől, és amikor kiderült, hogy diák

vagyok, és beszélek franciául, megkérdezte, hogy ki írta a Le vase brise

című költeményt. Mondtam neki, hogy a verset kívülről fel tudom

mondani, de a költő neve nem jut eszembe. Erre azt javasolta, az éj-

szaka folyamán próbáljam felidézni, és közölte: másnap reggel kivisz-

181A munkaszolgálat túlélője voltam

nek Bors községbe, ahol mint szökevényeket, mindkettőnket agyonlő-

nek. De ne féljek, mert tarkólövéssel végeznek velünk.

Másnap reggel mindnyájunkat felsorakoztattak, kivittek Borsra, és

átadtak egy századosnak. Itt ismét kihallgattak, és kategóriák szerint

különféle elbánásban részesültünk. A munkaszolgálatosoknak mind

megkegyelmeztek. Úgy látszik, szükségük volt még a munkaerőnkre,

és visszavittek az egységünkhöz lövészárkot ásni.

1944. október 12-én a szovjet és román csapatok az egész 110/66-os

nagyváradi légoltalmi segédalakulattal együtt felszabadítottak – anél-

kül, hogy átléptem volna az országhatárt.

MEGKÉSETT LETARTÓZTATÁS, SZOKATLAN ÚT A MEGSEMMISÍTÉS FELÉ

MUREȘAN (KERTÉSZ) Judit

Körülnéztem a teremben, miközben az előttem szólókat

hallgattam. Rájöttem, hogy nemcsak az asztalnál, hanem a

teremben is a Zsidlic néven ismert kolozsvári zsidó gimná-

zium számos véndiákja ül. Ez az iskola csupán négy évig élt. Akkor

született (1940), amikor a zsidó tanárokat és tanulókat kitiltották az

észak-erdélyi állami iskolákból, és akkor szűnt meg (1944), amikor a

gyerekeket és oktatóikat meghalni küldték.

Öreg arcokat láttam magam körül, amelyeken a régi iskolatársak jól

ismert vonásait nehéz volt felismerni. Két kérdés futott át az agyamon.

Az első a véndiákokat összetartó erő forrásait keresi. Mivel magyaráz-

ható az a kohézió, amely a világ minden tájárol, kétévenként ennyi

öreg véndiákot képes összehozni? Mindezt azután, hogy a tragikus el-

szakadást követő évtizedekben nem is látták egymást.

Az első két elkésett találkozó után (1980 és 1990), ezek sűrűsége

fokozatosan nőtt, így ez a jelenlegi, már a 11. a sorban. Az időpont

megválasztása lehetővé teszi, hogy résztvevői (zsidlicista véndiákok,

ezek házastársai és utódai) jelen lehessenek a kolozsvári zsidók de-

portálásának 70. évfordulóján és az ezt kísérő rendezvényeken, tehát a

mostani szimpóziumunkon is. A zsidlicisták II. és III. generációjának

tagjai már az eddigi találkozókon is részt vettek. Nagy részük elhatá-

rozta, hogy a jövőben is folytatja a Zsidlic-találkozók megszervezését,

akkor is, amikor a véndiákok már nem lesznek közöttük.

183Megkésett letartóztatás, szokatlan út a megsemmisítés felé

Ez a szokatlanul erős összetartó erő minden bizonnyal több ténye-

zőnek köszönhető. Gondolom, elsősorban az iskola minőségének,

magas színvonalának, de nagyban hozzájárult az is, hogy az ellensé-

ges, antiszemita világban biztonságos menedéket nyújtott nekünk. A

legerősebb kapocs talán az 1944-ben közösen elszenvedett tragédia

volt, amely kiirtotta a tanulók kétharmad részét, és a többnyire család

nélkül maradt túlélő harmad életét gyökeresen megváltoztatta. Ez a

túlélési arány nyilván nem egyezik az átlagossal, annál jóval maga-

sabb, hiszen a kisgyerekeket és öregeket jóformán teljesen kiirtották.

A második bennem megszületett kérdés annak magyarázatát ke-

resi, hogy valamennyi túlélő évtizedekig képtelen volt az átélt borzal-

makról beszélni, és amikor végül megszólalt, szívesebben mesélt a

nem várt segítségekről, mint a saját megaláztatásairól és kínjairól. Ez

érződött az előttem szólók mondanivalójából, és magam is ezt készül-

tem tenni.

Belső kényszert érzek arra, hogy olyan eseményeket meséljek el,

amelyek különleges, névtelen – általam hőseimnek nevezett – embe-

rekkel kapcsolatosak. Nem tudok róluk semmit, csak azt, hogy, bár az

ellenség táborának tagjai voltak, emberségről tettek tanúbizonyságot,

sőt, néha kockázatot is vállaltak, hogy segítséget nyújthassanak. Léte-

zésük azt bizonyítja, hogy nemcsak az ismert személyiségek (mint pl.

Márton Áron püspök úr), hanem a kisemberek között is akad – még

ha kevés is – olyan, akit a legrafináltabb uszítási módszerekkel sem

lehet manipulálni.

Saját túlélésem történetéből annyit szeretnék elmondani, amennyi

az említett események megértéséhez szükséges.

Amikor 1944 májusában a kolozsvári zsidókat a gettóba hurcolták,

utánunk nem jöttek. Feltételezhető, hogy mivel más zsidó az utcánk-

ban nem lakott, minket otthon felejtettek. Végül azonban, amikor a

gettó már üres volt, értünk jött egy biciklis rendőr és annyi holmival,

amennyit a kezünkben gyalog vinni tudtunk, bekísért a rendőrségre.

Itt egy hétnél többet tartottak, és többszörösen megverve próbáltak

más „otthon felejtett” zsidókról vallatni. A legnehezebb azonban nem

a verések, hanem a cella priccsét megtöltő poloskák elviselése volt.

184 MU R EȘA N (KE R T É S Z) JU D I T

A kolozsvári rendőrségről Kistarcsára toloncoltak, gyüjtőlágerbe,

ahonnan rendszeresen indítottak szerelvényeket Auschwitzba. Sze-

rencsénkre az utolsó transzport még az odaérkezésünk előtt elment.

A táborban aránylag jól éltünk.Volt hol aludnunk, még enni is kap-

tunk. Ha keveset és gyengét is, de rendszeresen. Ez addig tartott, amíg

a hatalomra kerülő, kompromisszumos Lakatos-kormány, a háború el-

vesztését felismerve, csökkenteni igyekezett a tömeggyilkosságért való

felelősséget, illetve az ezekért kijáró utólagos megtorlásokat. Ezért,

budapesti tartózkodással kiengedte a kistarcsai tábor foglyait. Engem,

mint tizenöt éves kiskorút, már hamarabb kiengedtek. Amikor Buda-

pestre értem, nem lévén ott sem rokonom, sem ismerősöm, a zsidó

kórházban húzódtam meg a betegekkel, akik megosztották velem az

ágyukat.Végül, egy szerény körülmények közt élő hattagú család ma-

gához vett a Szív utca 14. szám alatti sárgacsillagos ház egyik pici la-

kásába, ahol nélkülem is szorongva éltek. Nagy hálát érzek irántuk,

de nem sorolom őket hőseim közé, mert szenvedő sorstársaim, nem

pedig az ellenséges tábor tagjai voltak.

Amikor a szüleim is szabadulásukat követően Pestre értek, újabb

sárgacsillagos házba jutottunk (Nagymező u. 66.). Itt húzódtunk meg,

és nem tudom, miből éltünk. Gyermek lévén csak annyit tudtam, hogy

megtakarított pénzünk nem volt, mert a Dermata gyár havonta levonta

apám fizetéséből annak a kölcsönnek a részleteit, amelyet sok évvel az-

előtt a családi házunk megvételére adott. Az utolsó részletet édesapám

1944 májusában törlesztette, amikor ahelyett, hogy végre teljes jogú

háztulajdonosnak érezze magát, meghalni hurcolták el.

Nagyon szerény, de aránylag nyugodt életünknek az október 15-én

bekövetkezett nyilas puccs vetett véget, amikor a Szálasi által vezetett

szélsőséges Nyilaskeresztes párt vette át az államhatalmat. A tizenhat

és hatvan év közötti férfiakat a házunkból már másodnap elvitték, köz-

tük édesapámat is. Valószínűleg, ez nem minden sárgacsillagos ház-

ban történt egyszerre, mert maradtak olyanok is, amelyeknek a lakóit,

jóval később, egyenesen a gettóba vitték.

Édesapámat akkor láttam utoljára, amikor elragadták tőlünk. Amint

azt utólag megtudtuk, sokadmagával az óbudai téglagyárba vitték és

onnan gyalog, nyomorúságos körülmények között, ún. halálmenet-

ben, fegyveres kisérettel Auschwitzba hurcolták. Pontosan egy hét


múlva, bennünket, a házban lakó nőket is ugyanolyan menetben vit-

tek el.

Az egyes számú hősöm az apám és a mi elhurcolásunk közötti

héten jelent meg. Ismeretlen férfi állt meg az ajtónkban, és név szerint

bennünket keresett. Ijedten engedtük be. És akkor átadta apám zseb-

óráját és jegygyűrűjét. Amint az kiderült, az országúton találkoztak,

ahol édesapám odaadta neki minden vagyonát, arra kérve őt, hozza el

nekünk, hogy valami élelemre cserélhessük. Úgy gondolom, hogy az

idegen a fegyveres csendőrök által kísért tömeggel ellentétes irányból

jött, és nem értette, hogy mi van e furcsa, vánszorgó menetoszloppal,

ezért beszédbe elegyedett a tagjaival. Apám, aki felismerhette helyzete

reménytelenségét, még ekkor is rólunk próbált gondoskodni. Nem

tudhatta, hogy hamarosan mi is követni fogjuk. Persze, semmi bizto-

sítéka nem lehetett afelől, hogy értékei valóban eljutnak hozzánk, de

eljutottak, és erről ma sem tudok könnyek nélkül beszélni. Egyrészt

apám miatt, aki legnehezebb pillanataiban is ránk gondolt, másrészt

az ismeretlen miatt. Hősnek érzem azt az embert, aki nem használta

ki az értékek kisajátítására tálcán nyújtott alkalmat, ellenkezőleg, fá-

radtságot nem kímélve teljesítette a szerencsétlen fogoly kérését.

Pontosan egy héttel apám után kezdtük meg édesanyámmal az

óbudai téglagyárból kiinduló kéthetes halálmenetet. Ebből hidegre,

esőre, szélre, tetvekre, vérhasra, éhségre és fáradtságra emlékszem,

meg arra, hogy nem volt szabad a menetoszloptól eltávolodni, ezért

az út szélén, mindenki szeme láttára kellett fiziológiai szükséglete-

inket elvégezni. Az éjszakai pihenés sem volt biztosítva, így például

Gönyűben, egy dunai slepben, ülve töltöttük az éjszakát, miközben

kondenzvíz csepegett a fejünkre. Sopronban marhavásártéren, sárba

feküdtünk le, és belefagyva ébredtünk. Emlékszem, egyik csendőr

megkérdezte, miért vonszolom olyan nehezen magam, hiszen nem

lehetek több negyven évesnél.

Mindezt azért mesélem el, hogy érthető legyen, miért tűnt luxus-

szállónak az a csűr, ahova az osztrák határon, Hegyeshalomban, 150

km megtétele után elszállásoltak. A csűrben valamikor disznókat tar-

tottak, kicsi, elkerített rekeszekben, ahol még szalmát is találtunk. Itt

nem fáztunk, és minden száraz volt. Még a levált talpú cipőmet is

kifűzhettem. Érthető, hogy amikor anyám a rekesz lakóinak azt ja-


vasolta, hogy menjünk a kijárat fele, hallani sem akartam róla. Nagy

nehezen vett csak rá, hogy a cipőmet visszafűzzem, és kövessem. A

bejáratnál egy civil neveket olvasott fel egy listáról. Amint az később ki-

derült, egyik semleges állam (Svédország vagy Svájc, már nem tudom)

követségét képviselte, és a lista azok nevét tartalmazta, akiknek az il-

lető állam mentelmi jogot biztosított (Schutzpasszal rendelkeztek). A

civil a nevünket kérdezte. A választ hallva azt mondta, menjünk vissza,

mert ezeket a neveket ő nem olvasta fel. Erre megszólalt a csűrt őrző

fegyveres kakastollas csendőr: „Hát magának nem mindegy, ha né-

hány emberrel többet visz ki innen?” Ezután aztán a civil megengedte,

hogy a csoporttal menjünk. Ennyit tett a csendőr, de ezzel az életünket

mentette meg. Neki köszönhettük, hogy nem jutottunk Auschwitzba.

Más lapra tartozik, hogy amint a csűrből kiléptünk, az egész csoportot

azonnal bevagonírozták a hegyeshalomi állomáson, és a vagont kívül-

ről lelakatolták. A legfontosabb azonban az volt, hogy a szerelvényt

nem Auschwitz, hanem Pest fele irányították.

A kakastollas csendőr időrendben a második, jelentőségében az

egyes számú hősöm. Kétségtelenül az életünket mentette meg. Nem

tudom a nevét, sőt, azt sem tudom, túlélte-e a háborút. Nem tudom

neki mindezt másként megköszönni, mint emlékezve rá.

Bár a vagonban nem voltunk annyian, mint a kolozsvári gettóból

Auschwitzba irányítottakban, nem volt helyünk arra, hogy mind leül-

hessünk. Mindenki halálmenet után volt, így nem csoda, hogy a va-

gonban a rüh, mindenféle tetű, az éhség és fáradtság mellett a vérhas

uralkodott.

A legyengült betegeknek nem volt erejük ülni, feküdniük kellett,

így a többiek elhúzódtak, nemcsak a betegek kedvéért, azért is, hogy

amennyire lehetett, elszigetelődjenek a hasmenéses és gyakran okádó

emberektől. Így történt, hogy minden éhségünk ellenére, nem ehettük

meg a Vatikán jóvoltából Győrben kapott ínycsiklandozó sült krumplit

és zsírt, mert a betegek megfertőzték. Ez nehezen elviselt, óriási áldo-

zat volt.

Megérkeztünk Budapestre, a kelenföldi pályaudvarra. Nem várt,

nem jött értünk senki. A követség küldöttjét órákig vártuk hiába, a

vagonba zárva. Úgy látszik, ez nem tehetett többet mint a csoport me-

netoszlopból való kimentését.


Egyszerre éles hangot hallotunk, valaki rájött, hogy ez a levert lakat

hangja volt. Valóban, belülről ki tudtuk nyitni az ajtót. A vagon körül

azonban senki sem volt. Aztán megláttunk egy német, wehrmachtos

katonát, aki se jobbra, se balra, se hátra nem nézve távolodott a vonat

mentén. Szemmel követtük, mert csak ő lehetett a kiszabadítónk. Egy-

szer csak azt láttuk, hogy egy másik vagon lakatját is leüti, amelyből

alma gurul a peronra. Nagy meglepetés volt számunkra. Inkább azt

vártuk volna, hogy ártson nekünk, mintsem azt, hogy nagy kockázattal

kiszabadítson, és még enni is adjon. Nem volt veszélytelen mindezt

nyilvánosan megtenni 1944 őszén, német katonai egyenruhában egy

budapesti pályaudvaron. A német katona a hármas számú ismeretlen

hősöm.

Miután a vagonból kiszabadultunk, egyik társunk felhívta az emlí-

tett követséget, de nem ők, hanem a nyilasok jöttek utánunk. Bevittek

az Andrássy úti központjukba. Itt jelent meg a következő, negyedik

hősöm. Így nevezem, bár tőle semmilyen segítséget nem kaptunk. Egy

szobába vittek, kb. tizedmagammal. A szobának saját őre is volt, egy ti-

zenhat éves fegyveres nyilas személyében. Alighogy beléptem, és leül-

tem, megkérdezte, hány éves vagyok. Amikor mondtam, hogy tizenöt,

a sarokba dobta a géppuskáját, letérdelt előttem, a fejét az ölembe haj-

totta, és zokogni kezdett. A velem egykorú kishúgát juttattam eszébe,

akiről nem tudott semmit, de amikor Szolnokrol nyilasnak vitték, tűzt

látott a lakásuk iriányában. Én a fejét simogatva vigasztaltam. Furcsa

helyzet volt, a fogoly vigasztalta fegyőrét. Bár nem nyújtott segítséget,

hősömnek tekintem, mert minden szélsőséges nevelése dacára meg-

őrizte emberi érzékenységét.

Ezzel, gondolom, befejeztem a hőseim felsorolását. Még el szeret-

nék azonban mondani egy eseményt, amely több hőssel is kapcsola-

tos. Ez is azáltal volt meglepő, hogy a legkevésbé várt helyről jelentett

segítséget. De hogy ehhez eljussak, folytatnom kell a történetet.

A nyilasok nem soroltak bennünket újabb halálmenetbe, talán azért,

mert ezeket Budapest körülzárása megszűntette. A nyilas házból a get-

tóba vittek. A Nagydiófa utca 6. szám alatti ház egyik földszintes gar-

zonlakásában szállásoltak el édesanyámmal, egy velem egykorú fiúval

és nyolc másik asszonnyal együtt. A lakás kamrájában egyetlen élel-

miszert, mégpedig cikóriakávét találtunk. Mivel ide mi már kiéhezve


és élelmiszertartalék nélkül érkeztünk, máig is érthetetlen számomra

az, hogyan sikerült túlélnünk az itt ránk váró, sok hétig tartó totális

éhezést. Valószínűleg ez annak volt köszönhető, hogy együtt voltunk,

és nagy szükségünk volt egymásra.

Ezzel elérkeztünk az utolsó elmondásra váró eseményhez. Hőse

a Vörös Hadsereg bennünket felszabadító egysége. Mindenki tudja

hogy a fronton harcoló vörös katonák és tisztek viselkedése rettene-

tes volt. Raboltak, erőszakoltak, sőt, öltek is. A bennünket felszabadító

egység tagjai azonban, akik egyenként jöttek óvóhelyről óvóhelyre,

megértették helyzetünket, amely számukra is megdöbbentő volt. Egyi-

kükkel kisebb-nagyobb sikerrel románul értekeztünk. Másrészt, saját

szemükkel is látták az ijesztő valóságot: a város többi részétől elszige-

telő kerítést az utcákon, a lakók „csont és bőr” állapotát, az éhenhaltak

hullahegyét a szomszédos rituális fürdő udvarán stb.

A felszabadulásunk napján kénytelenek voltunk az éjszakát az óvó-

helyen tölteni, nemcsak azért, mert ott nagyobb biztonságban éreztük

magunkat, mint a hadfiakkal tele szobában, hanem azért is, mert a há-

zunkat eltaláló 56-ik srapnel az alvóhelyeinket szétmarcangolta. Más-

nap, amikor a szobánkba felmentünk, nagy meglepetés várt ránk. A

katonák eltűntek, helyettük ott állt négy vagy öt üst gulyás és rengeteg

fekete kenyér. Mondanom sem kell, hogy az aznapi közös lakoma után

az egész ház megbetegedett.

Persze, az egység nem erre számított. Bár a fronton harcoltak, ennyi

nyomor láttán egyszerűen lemondtak a reggelijükről azért, hogy az

éhségünkön könnyítsenek.

Az elmesélt események és hőseik számomra igen fontosak, hiszen

az utóbbi időben az ultranacionalista és antiszemita megnyilvánulá-

sok világszerte elszaporodtak. A hőseimhez hasonló emberek létezése,

akik az uszítás ellenére megőrzik emberségüket, szívükre hallgatnak,

saját fejükkel gondolkoznak, egy kis reményt csillogtatnak arra nézve,

hogy a jövő történelmében ne forduljon elő újabb holokauszt, sem a

zsidók, sem más nép ellen.

AUSCHWITZBA DEPORTÁLTÁK, BUCHENWALDBAN FELSZABADULT

NUSZBAUM László

Nevem Nuszbaum László, 85 éves vagyok, a deportálások

idején tehát tizenöt éves voltam. A túlélők legfi atalabb

nemzedékéhez tartozom. A fi atalabbakat, mint például a

tizenhárom éves kisöcsémet is, elgázosították. Családomból én vagyok

az egyetlen túlélő. Bemutatkozásképpen ennyit most magamról.

Ez alkalommal nem egyéni lágertragédiámról, az Auschwitzban

elszenvedett szörnyűségekről fogok szólni, éppen ellenkezőleg, a

foglyok életének könnyítéséről, mi több, a náci koncentrációs tábor

körülményei között történt embermentésről. Amikor az Auschwitz

szót, vagy egyéb náci koncentrációs tábor nevét halljuk, önkéntelenül

is gázkamrára, gyilkolásra, kínzásra, az emberi méltóságot lábbal tipró

rabszolgamunkára gondolunk. Ez természetes is, hiszen ez volt ezek-

nek a lágereknek a célja, „hivatása”. Meg kell azonban mondani, hogy

a kínzások, szadista cselekedetek tekintélyes részét nem az SS-legé-

nyek, hanem éppen egyes tisztségeket viselő fogolytársaink követték

el. Egy darabka kenyér-, vagy levestöbbletért, aminek kétségtelenül

nem kis jelentősége volt a túlélésben, egyes foglyok vállalták a rab-

szolgamunka hajcsári posztját, fogolytársaik megkínzását. Gyakorta

jobban rettegtünk egy-egy kápótól, mint az SS-ektől.

Most azonban egy egészen másféle kápóról fogok szót ejteni, olyan-

ról, akire valamennyi fogolytársa hálával gondol. De minden szónál

beszédesebbek a tettek.

190 NU S Z B AU M LÁ S Z L Ó

1944 késő őszén Auschwitzból az egyik Buchenwaldhoz tartozó

munkakommandóba (Niederorschel) szállítottak. Megérkezéskor az

Appelplatzon felsorakoztattak. Hamarosan néhány régebbi fogoly ke-

rült elő. Az egyik, mellettem átsuhanva, azt súgta: „tizenhét éves vas-

esztergályos vagy”. Más fiatalok fülébe is sugdostak, de mindenkinek

valamilyen fémmegmunkáló mesterséget javasoltak. Ami engem illet,

nyurga létemre könnyen mondhattam, hogy tizenhét éves vagyok. De

hogyan mondjam, hogy vasesztergályos vagyok, amikor életemben

jóformán nem is láttam soha ilyen munkaeszközt? Amikor sorra ke-

rültem a fogoly-írnok elé, azt mondtam, hogy tizenhét éves vasesz-

tergályos inas vagyok. Persze, akkor nem tudhattam, hogy szó sem

volt arról, hogy önállóan dolgozni tegyenek, hanem egy ott már rég

óta működő, valódi vasesztergályos fogolynak lettem a segítségére a

megmunkálandó, illetve az elkészült munkadarabok mozgatásában.

A későbbiek során megértettük, hogy ennek a bejelentkezési javas-

latnak mi volt a célja. A munkatevékenység ebben a gyárban (a Jun-

kers vadászrepülőgép-gyárnak egyik részlege) két hatalmas hangárban

folyt. Az egyik hangár (a fémmegmunkáló részleg) a munkafolyamat

jellegénél fogva fűtött volt. „Valaki odafent” úgy akarta, hogy amennyi-

ben csak lehetséges, a fiatalok ebben a részlegben kapjanak munkát. A

túlélésben ennek nagyon is jelentős szerepe volt, a negyvenes években

ugyanis a telek rendkívül hidegek voltak. A fűtés nélküli hangárban a

kőmérséklet többnyire –10 ºC, vagy alatta volt.

A náci koncentrációs táborok egyik egyáltalán nem jelentéktelen

kínzóeszköze az Appel, azaz a létszámot meghatározó sorakozó volt.

Az Appelt naponta kétszer ejtették meg: a hajnali órákban és este,

munkából jövet. A sorakozókat kivétel nélkül mindig megtartották,

nyári hőségben, záporban, persze télen is, amikor a szél az arcokba

csapkodta a havas esőt. A sorakozókon, amelyek olykor, főleg estén-

ként órákig is elhúzódtak, mindenkinek jelen kellett lennie, élve vagy

holtan, hogy a létszám „stimmeljen”. Ilyenkor az volt a hivatalos for-

mula, hogy amikor a távolban feltűnt a számolást végző SS-tiszt alakja,

a legmagasabb tisztséget viselő fogoly elkiáltotta magát: „Stillstand!

Mützen ab!”, azaz Vigyázz, sapkát le! Nos, ezzel az auschwitz-birke-

naui tapasztalattal érkeztünk a niederorscheli táborba.

191Auschwitzba deportálták, Buchenwaldban felszabadult

Történt, hogy az egyik késő őszi napon, este, a munka utáni sora-

kozó idején rendkívül hideg volt, a fagyos szél átjárta az amúgy is vé-

kony anyagból készült rabruhánkat. A lágerkápó, a legmagasabb tiszt-

séget viselő fogoly, az SS-tiszt érkezésekor elmulasztotta a Sapkát le!

parancsot. Ekkor a mélyen felháborodott SS-tiszt rászólt a lágerkápóra,

elfelejtette a sapkalevételi parancsot!” A lágerkápó higgadtan, de han-

gosan, mindenki hallatára azt válaszolta, hogy „Nem, nem felejtettem

el, de immár tél van és ha megbetegszenek, akkor ki fog dolgozni?”

Ettől a naptól kezdve az Appelek sapkalevétel nélkül zajlottak le, és –

ami ennél is sokkal fontosabb – nem tartottak többet 15-20 percnél.

Most olyan esetről számolok be, amely velem történt. Az egyik reg-

geli sorakozó alkalmával feltehetően néhány centivel kilógtam a sor-

ból. A közelemben álló SS-katona puskájával nagyot ütött a jobb lábam

sípcsontjára. Noha összegörnyedtem, nem volt elégedett az ütésével,

és puskáját csövénél fogva válla fölé emelte, hogy így erősebb ütést

mérjen rám. Ebben a pillanatban rám ugrott a lágerkápó, és úgy ösz-

szevert, hogy ruhám, arcom, de még a fejbőröm is véres lett. Bármeny-

nyire is fájt, sajgott minden testrészem, elmentem a munkába. Az esti

sorakozó után első dolgom volt alaposabban mosakodni, ruhámról –

amennyire lehetett – eltávolítani a vért. Még nem is szürcsöltem végig

a híg káposztaleves vacsorámat, egy küldönc érkezett hozzám, hogy

jelentkezzem nyomban a lágerkápónál. Miközben a lágerkápó szo-

bácskája felé vánszorogtam, egyre csak azt kérdezgettem magamtól:

mit akarhat még? Hát nem vert véresre? További büntetésben fogok

részesülni?

Félelemtől reszketve értem a szobája elé. Fülemmel hallottam, hogy

dobog a szívem. Halkan kopogtam az ajtaján. „Herein mein Kind!”

(Gyere be, fiam!) – hallottam. Persze, nem mertem benyitni, ezek a

szavak bizonyára nem nekem szólnak. Ismét kopogtam, kissé hatá-

rozottabban, és ismét ezeket a szavakat hallottam. Benyitottam, még

mindig reszketve. „Ülj arra a székre, fiam” – mondta jól ismert, mély,

bariton hangján. Ő állva maradt, a szemembe nézett, és megszólalt:

„Bocsáss meg, fiam, hogy így megvertelek. Meg kellett verjelek, nem

engedhettem, hogy újra lesújtson rád a puskával. Szilánkokra törte

volna a csontjaidat. Én csak felkarcoltalak, azt akartam, hogy vért lás-

son, tudtam, hogy akkor megnyugszik. Ezek a karcolások néhány nap


alatt begyógyulnak. Különben szóltam már a gyengélkedő orvosának,

hogy néhány napra mentsen fel a munka alól.”

Hálával tartozom neki, megmentette az életemet.

A továbbiakban egészen különleges esetről teszek említést. Olyan-

ról, amely talán egyedi a náci koncentrációs táborok univerzumában.

Az említett második, fűtetlen hangárban a villanyszerelők dolgoztak,

akiknek az volt a feladatuk, hogy az elektromos vezetékeket beszerel-

jék a repülőgépek szárnyaiba. Az egyik szúrópróba alkalmával azt ta-

pasztalták, hogy az egyik repülőszárny elektromos berendezése nem

működik. Próbálkoztak a többivel is, és azt tapasztalták, hogy minden

szárny elektromos berendezése működésképtelen. Teljesen egyér-

telmű volt a szabotázsakció (amelyet főképpen az ott dolgozó orosz ha-

difoglyok követtek el). Ilyen esetben, a láger törvényei szerint, a bűnö-

söket felakasztották, s ezt – okulás végett – valamennyi fogolynak végig

kellett néznie. Félelemmel vártuk a fejleményeket. Teltek a napok, és

nem történt semmi. A későbbiek során kiderült – legalábbis az a szó-

beszéd járta –, hogy a lágerkápó figyelmeztette az SS-parancsnokot,

hogy amennyiben ezt a „technikai hibát” (amely különben könnyen

kijavítható) közölni fogják Buchenwald vezetőségével, kivizsgálásra

kiküldenek egy Gestapo-csoportot, amely majd felelősségre vonja őket

is. Ami azonban legalább olyan súlyos, a felakasztott szakembereket

hamarjában nincs kivel pótolni, így a haditermelés bizonyos időre le-

állna. Igaz vagy nem igaz a szóbeszéd, ki tudja? Tény, hogy a szabo-

tázsakciónak semmilyen következménye nem lett.

1945. április elseje éjszakáján felzavartak álmunkból. Kutyás SS-ka-

tonák robogtak be a hálószobákba, és ordítottak: „azonnal felkelni, tíz

perc múlva sorakozó!” Fáradtak voltunk, mint mindig, és arra gondol-

tunk – mi másra? –, hogy az SS-legényeknek április elsejei tréfája ez.

Rövidesen azonban rájöttünk, hogy szó sincs semminemű tréfáról:

élelmiszert osztottak ki mindannyiunknak. Ily módon nem tréfálko-

zik a lágeradminisztráció. Közölték, hogy hamarosan útnak indulunk,

el kell hagyni a lágert. Ezt megértettük, hiszen egy ideje már hallottuk

az egyre közeledő és felerősödő ágyúhangokat, vagyis, hogy a front

egyre közeledik. Dél felé indultunk, Buchenwald irányába, ami több

mint száz kilométernyi utat jelentett. Ezt a menetet, amint a többi

láger esetében is, halálmenetnek nevezik. „Erőltetett menetek” voltak

193Auschwitzba deportálták, Buchenwaldban felszabadult

ezek, a pihenőhelyek kijelölésében semmi köze nem folt a fáradtság-

nak. Azokat, akik az erőltetett menetkor nem tudtak lépést tartani, kí-

méletlenül lelőtték. Az éjjel-nappal tartó sorozatos repülőtámadások

és bombázások miatt azonban, csak meglehetősen lassan haladhat-

tunk a cél felé.

Számomra mind a mai napig talány, hogy annak idején, a lágerekre

jellemző erőteljes hírzárlat ellenére miként száguldottak a hírek nagy

távolságokra is, például Buchenwaldból a munkakommandókig és

vissza. Feltehetően éppen az SS-tisztek vagy katonák által. Tény azon-

ban, hogy a lágerkápó tisztában volt a politikai eseményekkel, a front

állásával, de mindenekelőtt azzal, hogy mi történik Buchenwaldban.

Egyheti gyaloglás után kis falucskába érkeztünk, mintegy tizenöt

kilométernyire a végcéltól. A lágerkápó tudomására jutott – feltehe-

tőleg éppen a konvoj SS-vezetőtisztjétől –, hogy Buchenwaldból na-

ponta indulnak, főleg zsidó foglyokból verbuvált „halálmenetek”. (A

felszabadulás után talált dokumentumokból kiderült, hogy a felszaba-

dulás előtti napokban Buchenwaldból 27 ezer foglyot evakuáltak.) Fi-

gyelembe véve ezt a helyzetet, a lágerkápó igyekezett megoldást találni

arra, hogy a konvojt (amelyben a legtöbb fogoly magyar és szlovák

zsidó volt) helyben tartsa, és amíg csak lehet, a menet utolsó szakaszát

elodázza.

Azzal kezdte, hogy négyszemközt beszélt a konvojt vezető SS-tiszt-

tel, és egyezséget ajánlott neki: „a szüntelen bombázások ürügyén

néhány napra állítsd le a menetelést, én pedig – jól tudod, rövidesen

vége lesz a háborúnak – tanúskodom majd a Szövetségeseknek a se-

gítségedről.” „Ez nem lehetséges – válaszolta. A kíséret többi SS-tagja

árulónak fog tekinteni engem, lelőnek, átveszik a vezetést, és nyom-

ban elindítják a menetet.” A lágerkápó végül is igazat adott neki, de a

tervét semmiképpen nem akarta feladni. Újabb ötletet eszelt ki. Miu-

tán kikérte néhány orvos fogolytárs véleményét, újabb ajánlattal állt

elő az SS-tisztnek: menjen egyedül a táborba, és mondja az SS-veze-

tőségnek, hogy a sok szenny és higiénia teljes hiánya következtében

rendkívül veszélyes járvány lépett fel. A fertőzésnek a konvojt kísérő

SS-katonák is ki vannak téve, és amennyiben bemennénk a lágerbe,

ott mindenkit megfertőznénk, ezért jó volna a menetelést egy-két nap-

pal elhalasztani. Cserébe, amint azt korábban ígérte, igazolni fogja őt


a Szövetségeseknél. Tény, hogy még három napig veszteg maradtunk

és csupán a negyedik nap, április 10-e estéjén léptük át a lágerkaput.

Április 11-e pedig, jelképesen, de a valóságban is verőfényes nap volt:

Buchenwald felszabadulásának a napja.

Nos, ki ez a lágerkápó, aki csupán a „halálmenet” alkalmával féle-

zernél több zsidó foglyot mentett meg? Otto Herrmann a neve, hallei

illetőségű német kommunista, akit a Gestapo 1939-ben tartóztatott le,

és azóta Buchenwaldban raboskodott. Azon kevesek közé tartozott,

akik magas rangú fogoly-tisztségviselőként mindig azon fáradoztak –

ügyességgel, találékonysággal, lemondással és sok, nagyon sok bátor-

sággal, hogy lágertársaik segítségére legyenek. Érdemeit sajnos csak

nagyon megkésve, azaz halála után, 2005-ben, Buchenwald felszaba-

dulásának 60. évfordulóján ismerték el, amikor a Jad Vasem a „Népek

igaza” címet adományozta neki.

Alkalmam volt részt venni az ünnepségen, amelyen a Jad Vasem

képviselője Otto Herrmann unokájának a kitüntetést átnyújtotta. Ezen

az ünnepségen értettem meg jobban ennek a kiváló embernek a jel-

lemét. Unokája, Sylvia Stolz asszony köszönő szavaiból többek kö-

zött megtudtam, hogy a felszabadulás után, mint NDK-lakos, magas

párt- és állami tisztségekben részesült. Lassacskán azonban eltávolo-

dott attól, amit tapasztalt, és egyre kelletlenebbül végezte, amit tennie

kellett, míg végül, 1948-ban lemondott minden funkciójáról, mert –

amint hivatalosan közölte – villanyszerelői mesterségét akarta foly-

tatni. A valóságos indoka az volt, unokája idézte otthon, a családban

mondott szavait: „nem ilyen kommunizmusért raboskodtam közel

hat esztendőn át.”

Az elmondottakban azt akartam hangsúlyozni, élő példával szem-

léltetve, hogy az önzetlen emberszeretet megnyilvánulása bármikor,

bárhol és bármilyen körülmények között lehetséges.

APÁM, DR. VASS ZOLTÁN LÁGERNAPLÓJA

Iohanan VASS

Kisgyermekkoromban, még az ötvenes évek közepén, bent jár-

tam apám dolgozószobájában, és ösztönszerűen keresgélni

kezdtem az íróasztala fi ókjában levő papírok között. A régi,

megsárgult fényképek között, a kifakult papírok alján két kisgyerek,

Péter és István képére bukkantam. (Zárójelben jegyzem meg, hogy

ezek a dokumentumok a fi loszemita és zsidóvédő Kemény Jánosnak

köszönhetően maradtak meg, aki a háború után visszaszolgáltatta eze-

ket a családnak.)

A két képpel apámhoz szaladtam, aki előbb megdorgált, amiért az

iratai között kotorásztam, majd elmesélte, hogy a háború előtt már volt

egy másik családja, de egyedül ő maradt életben belőle.

Ki volt a napló szerzője, akiről beszélni akarok? Apám később el-

mondta, hogy ő vetette papírra egy ceruzavéggel Auschwitzban, és

rövid ideig még a láger felszabadulása után is vezette.

Dr. Vass Zoltán Budapesten és Kolozsváron végezte fogorvosi ta-

nulmányait, majd szakismereteit Kolozsváron, Budapesten, Bécsben

és Zürichben tökéletesítette. Annak a Gheorghe Bilaşcu professzor-

nak lett a tanársegédje, aki 1918. december 1-je után a román fogorvos-

tudományi oktatás alapjait megvetette. 1931 és 1944 között apám a ko-

lozsvári Zsidó Kórház fogászati osztályának főorvosa volt, és 1924-ben

Ioan Aleman professzorral együtt szerkesztette a Revista Stomatologică

– Stomatológiai Szemle című első romániai fogászati szaklapot.

196 IO H A N A N VA S S

Aktív szerepet játszott a kolozsvári zsidó orvosok megszervezésé-

ben (Paul Elrlich Társaság), és a Goldmark Filharmónia keretében há-

romtagú kamarazenei együttest alapított. Egy operettet is szerzett, és

végül… naplót írt: Auschwitzi Naplót.

Talán kevésbé ismert mozzanat, hogy a német csapatok 1944. már-

cius 19-i bevonulása után néhány közismert orvost, a Zsidó Kórház

osztályvezetőit (de nem csak őket) „mentesítették” a téglagyári get-

tóba való bevonulás alól; azt mondták nekik, hogy tovább kezelhetik

a betegeket, mert mint tudott, a Zsidó Kórházban, amely az egyik leg-

jobban ellátott kórház volt a városban, mindenféle nemzetiségű bete-

geket gyógyítottak. A Gestapo azonban hatálytalanította a rendeletet,

úgyhogy 1944. május 22-én a magyar csendőrökkel együtt brutálisan

betörtek dr. Vass Egyetem utca 3. szám alatti rendelőjébe, apámat le-

tartóztatták, és más orvosokkal együtt a kolozsvári rendőrség udvarára

hurcolták, ahol megparancsolták nekik, hogy menjenek haza, és ké-

szítsék elő családjukat a deportálásra. Másnap reggel teherautó állt

meg a házuk előtt, és az állomásra szállította őket, hogy 1944. március

23-án bevagonírozzák a halálvonat egyik marhavagonjába. Négynapi

szörnyű utazás után, kerek hetven évvel ezelött, 1944. május 27-én, a

reggeli órákban megérkeztek Auschwitzba. Kerek hetven éve, abban

az órában, amelyben most beszélek önöknek.

Az Auschwitzba való utazás borzalmait Lengyel Olga pontosan

megírta Öt kémény című, New Yorkban megjelent, román nyelvre is

lefordított könyvében. Apám első felesége, a Bécsből származó Oly

alkalmasint megsejtette, hogy mi vár rá és a családjára, mert megpró-

bált öngyilkosságot elkövetni. Dr. Lengyel Miklósnak, a róla elnevezett

szanatórium tulajdonosának azonban, a rendelkezésére álló kezdetle-

ges eszközökkel, egy vödör víz és egy gumicső segítségével, sikerült

megmentenie.

Csakhogy Auschwitzba érkezve, 1944. május 27-én apám egész

családja elpusztult a gázkamrákban: felesége, két fia, édesanyja (aki

Új-Aradról költözött Kolozsvárra, azt remélve, hogy itt biztonságban

lesz), apósa, anyósa, akik az Anschluss után jöttek Kolozsvárra.

Mielőtt elmesélem, mi történt a család egyetlen túlélőjével, zárójelet

kell nyitnom.

197Apám, dr. Vass Zoltán lágernaplója

A bécsi döntés után a kolozsvári fogászati klinika igazgatója a fa-

sisztákkal rokonszenvező dr. Kopár Gerő lett. Kopár doktor a magyar

hatóságokhoz fordult, megírva, hogy dr. Vasst mint zsidót deportálták,

és többé nem tér vissza, ezért apám magánrendelőjének teljes felsze-

relését és valamennyi fogászati eszközét magának igényelte. 1954 után

dr. Kopár Gerőt Magyarországon elítélték.

De folytassuk ama fogoly, az A8661-es számú rab sorsának a be-

mutatását, akinek az a „szerencse” jutott osztályrészül, hogy Mengele

munkára választotta ki.

Július elején, az Auschwitz-Buna táborba került fogoly (Häftling)

az autógumigyárban dolgozott. 1944. augusztus 20-án a szövetséges

légierő bombázta a gyárat, s a légitámadásban apám is lábsérülést

szenvedett. De sérülten is tovább dolgozott, azt remélve, hogy így

megmentheti az életét. 1945. január 15-én, amikor a németek elhagyták

Buna lágert, apám a láger egyik sarkában feküdt, betegen, kiéhezetten,

negyven kilóra lefogyva. A németek félig (vagy talán egészen) halott-

nak nézték, ezért a halálmenetbe nem sorolták be, a hónap folyamán

pedig a szovjet csapatok felszabadították a tábort.

Fél Európát bebarangolva, 1945. május elején, miután az út bizo-

nyos részét egy szenet szállító vonat egyik vagonjának a tetején tette

meg, hazaérkezett Kolozsvárra. Itt, néhány rendes ember, zsidók és

nem zsidók segítségével, akik befogadták, és feltáplálták, rendre el-

kezdte helyreállítani az életét.

1946-ban a Zsidó Kórház utolsó igazgatója volt, és rövid ideig a

kolozsvári Orvosi Egyetem szájpatológia-professzora, élete vége felé

pedig az egyes számú poliklinika fogászati osztályát vezette. A lágerből

való hazatérése után feleségül vette édesanyámat, aki úgy menekült

meg a soától, hogy egyik utasa lehetett a sokat vitatott „Kasztner-vonat-

nak”. E házasságból születtem én, egyedüli (vagy egyik) tagja annak a

nemzedéknek, amely egyfelől Auschwitz túlélőihez, másfelől a „Kaszt-

ner-vonathoz” kötődik.

Az A8661-es fogoly naplója nem a szó szoros értelmében igazi napló.

Kézzel és ceruzával íródott, magyarul, német nyelvű betoldásokkal.

Mivel több mint hetvenéves, sok betű elmosódott benne. Rendkívül

nehéz körülmények között keletkezett szövegét a Jad Vasem kutatói

rekonstruálták. Szerzője nem az auschwitzi nap nap utáni eseménye-

198 IO H A N A N VA S S

ket mondja el, hanem mások élményeit és beszámolóit adja vissza, e

személyek és saját maga élményeit. Ezért nem tekinthető „klasszikus”

naplónak. És nem is csupán az én apám sorsához kötődik, hanem

más foglyok sorsához is, akiknek egy része lengyel zsidó volt, és már

néhány éve a láger lakója. Amit itt most bemutatok, a napló másolata,

az eredetit Jeruzsálemben őrzik.

Szeretném felidézni a napló néhány részletét, például a „Kanal des

Todes” (halálcsatorna) leírását: a foglyoknak csatornákat kellett ásniuk

a szennyvíz elvezetésére, azoknak pedig, akik halálos kimerültségük-

ben kérték, hogy megpihenhessenek, a csatorna fenekére kellett le-

feküdniük, s ott a szennyvízbe belefulladtak. Másokat a tiltott zónák

felé kergettek, s aztán, mivel úgymond szökni próbáltak, lelőtték őket.

Felkavaró jelenet az is, amikor egy futballkapura bizonyos magasság-

ban egy falemezt függesztettek fel, amely alatt gyermekeknek kellett

áthaladniuk, és azokat, akik, mivel túl kicsik voltak, nem érték fel a

lemezt, a gázkamrákba küldték. Kezdetben a nadrágokon zsebek vol-

tak, a rabruhákon viszont nem, 1944 nyarán ugyanis parancsba adták,

hogy az összes zsebet be kell varrni, hogy a hajnali négy órakor tartott

Appeleken a foglyok ne tudják zsebre dugni fázó kezüket. Emiatt a fog-

lyok szövetdarabokból varrtak maguknak zsebet a ruhájuk belsejére. A

kanalát mindenki a kabátja gomblyukában hordta.

Amikor 1945 januárjában a németek elhagyták a tábort, az SS-esek

megkérdezték, „ki nem bír ezer kilométert gyalogolni”. Azokat, akik

jelentkeztek, azonnal főbe lőtték (dr. Pártos és dr. Képes esete). Apám

barátja és szomszédja, Lengyel doktor tífuszban halt meg, közvetlenül

a tábor felszabadítása előtt. A táborba való bevonulásuk után az oro-

szok filmet készítettek a táborbeli élet rekonstruálására, és a foglyok-

nak sorokban kellett vonulniuk, mintha munkára kellett volna men-

niük. A felszabadulás után nők és férfiak szabadon együtt lakhattak, és

ilyen módon sok szerelmi történet szövődött.

Úgy gondolom, fontos megismerni ezeket a forrásértékű dokumen-

tumokat, az adott időszakban született naplókat, az utolsókat, amelyek

még előkerültek. Magam számos másolatot készítettem apám napló-

járól, és azokat szétosztottam olyan nevelők között, akik tanítványaik-

kal Izraelből évről évre Auschwitzba látogatnak, nevelő célzatú utakat

199Apám, dr. Vass Zoltán lágernaplója

szervezve, amelyek szerves részét képezik a holokauszt tanulmányo-

zása programnak.

Befejezésül szeretnék köszönetet mondani Julika Andrea Ghiţának,

gyermekkori barátnőmnek, akivel egy utcában laktunk, és aki buzdí-

tott, hogy eljöjjek szülővárosomba, Kolozsvárra, és ezt a dokumentu-

mot bemutassam.

Köszönöm a figyelmet.

3. Abstracts

203

The year of 2014, the Jewish year of 5774 was marked as a Holo-

caust remembrance from the perspective of 70 years since the peak

of this tragedy. It is possible that this commemoration was the last

one with witnesses, survivors of the Holocaust among us. Therefore,

it was understood that the topic of the third edition of the symposium

entitled Excerpts from the history of Jewry from Cluj to be the Holocaust

in Northern Transylvania.

In the last 10-15 years – because the study of archives, especially

those in Eastern Europe and therefore Romania were facilitated – Ho-

locaust research was enriched with new approaches, with the ability to

develop comparative studies and to have access to more comprehen-

sive data. This volume, thanks to important authors who signs on its

pages, reveals new aspects of Holocaust research.

Through proper coordination and correlation we managed that

commemorative events and the symposium take place simultaneously

with the eleventh meeting of alumni of the coeducational Hebrew

High School from Cluj (in Hungarian abbreviation Zsidlic), the edu-

cational institution which assured for Jewish students relatively safe

shelter and spiritual food since 1940 until the deportations to Aus-

chwitz in the summer of 1944. Two thirds of them perished in the gas

chambers or in the Nazi concentration camps.

The participation at the commemorative symposium of ex-students,

survivors, who came from all over the world enriched the material of

this volume with some priceless recollections brought together in the

chapter Testimonies. We thank them for they have confided.

Robert SCHWARTZ

President of Jewish Community of Cluj

204

Adina BABEŞ, Alexandru FLORIAN

THE BEGINNING OF WAR IN THE EAST AND HASTENING

THE APPROACHES AGAINST THE JEWISH POPULATION

This paper examines the anti-Semitic actions decided or applied

by the Romanian public authorities immediately after the Barbarossa

operation. For our analysis, we chose the three-month period from

the summer of 1941, June, August and September, before the massive

deportation of Jews in Transnistria. That time can be characterized as

tragic in the evolution of Jews in Romania and its administered terri-

tories. During that period, the life of Jews from the Old Kingdom was

neither easy nor immune to death when compared to the situation of

Jews in Bessarabia and Bukovina.

Lya BENJAMIN

FROM ACTIONS OF SALVATION TO ACTIONS OF COLLABO-

RATION

The Dissertation entitled “From actions of salvation to actions of

collaboration” refers to the controversial role of Kasztner Rezső in sav-

ing some of the Jews from Hungary namely from Northern Transyl-

vania during the period of occupation by the Nazi Germany when the

deportation of Jews to the Auschwitz Concentration Camp was im-

posed. R. Kasztner chose the path of personally negotiating with the

SS., namely with Eichmann granting important amounts of money to

SS officers who were in charge of practically imposing the final solu-

tion task as well. For this venture Kasztner was accused, after the war

that he succumbed to the Nazi requests and did not inform the mass

of Jews awaiting their extermination therefore inhibiting any attempt

of salvation whatsoever.

In accordance with Judge Benjamin Halevy’s statement, during the

trial filed in Israel against Kasztner, “he sold his soul to the devil”.

However, Yehuda Bauer, the Israeli historian, considered Kasztner as

being one of the persons who attempted to help, fact that was con-

205

siderably more than what his denigrators did after the war. Kasztner

remains a tragic figure of the Holocaust.

Ioana COSMAN

REMEMBERING OR FORGETTING THE HOLOCAUST. NEW

MEANINGS OF LOSS

When talking about the Holocaust implicitly we talk about loss – be

it loss of lives, economical loss or the loss of humanity. In 1945 when

the few Jews from Northern Transylvania returned home from the

Nazi concentration camps they had to face an unimaginable suffering.

As Holocaust survivors they have only two choices: to bear witness or

to try forgetting. If they choose to forget they will forever feel remorse

at the thought of killing the dead a second time. But if they choose to

bear witness they will have to deal with the ongoing pain of remem-

brance. So, no matter the choice he makes the survivor is condemned

to an eternal LOSS!

Carol IANCU

SOME ECHOES ABOUT THE SITUATION OF THE JEWS OF

CLUJ AND NORTHERN TRANSYLVANIA IN THE FRENCH DIP-

LOMATIC CORRESPONDENCE

Several dozen letters sent from Budapest by the French diplomats to

the Vichy government speak about the condition of the Jews of Hun-

gary, which following the Vienna Dictate of August 30, 1940 and the

arbitrage of the Axis also included Northern Transylvania. The paper

presents in a chronological order the main issues tackled by these

French diplomats – the anti-Semitic legislation: law XV of 1941; - the

arrest and deportation of the “foreign” Jews, including the Northern

Transylvanian ones, in 1941; - the anti-Jewish “popular” manifestation

206

of Cluj (November 1941); the decrees for the expropriation of the Jews;

the Jewish forced labour battalions organized in the army; the anti-

Jewish persecutions after March 19, 1944; the ghettoization and depor-

tations. The annex features a previously unpublished report of July 25,

1944 of Christian de Charmasse, the French charge d’affairs in Hun-

gary, in regard to two women, French citizens of Jewish descent, who

were arrested and imprisoned in the ghetto of Szeged and respectively

Cluj, from where they were deported to an unknown destination.

Zoltán KÁSA

FAMILY OF THE MATHEMATICIAN ABRAHAM WALD

This paper commemorates the family lost in the Holocaust of the in-

ternationally recognized mathematician Abraham Wald (1902–1950),

born in Cluj and became famous in America. Both parents and four

siblings have not returned home from the Nazi camp. The only sibling

who escaped, moved to America after the second world war.

In the archives of Cluj I found evidence that Abraham Wald has

completed his studies at the University of Cluj in 1927/1928, what was

not known until now. I managed to find the place (house demolished

in the meantime) where he was born in Cluj. However I managed to

get new information about his family, but there are still many uncer-

tainties.

Dániel LŐWY

THE TRAGEDY OF EMIL VAISZLOVICH – THE HUNGARIAN

WITH CAFTAN

Emil Vaiszlovich’s personal fate illustrates an entire historical epoch,

which started with the so-called Golden Era of Jews in the Austrian-

Hungarian Monarchy and spanned over the status of double minority

of Jews in the Romanian Kingdom. Over the interwar years, Vaiszlov-

207

ich, the owner of a famous luxury hotel in Oradea/Nagyvárad, had

suffered discrimination as a consequence of his loyalty manifested to-

ward the Hungarians. This loyalty had proven stronger than his devo-

tion to the Jewish faith. In December 1927, he was severely wounded

by extreme right wing Romanian students, who held their congress in

Oradea. It does not come as a surprise that his case was widely publi-

cized in both Hungary and Romania. Given that Vaiszlovich defended

himself against the aggression of Romanian students, the Hungarian

press celebrated him as a national hero. On the flipside, the Romanian

newspapers in Transylvania accused him of being a “Hungarian with

caftan.” In his capacity of enthusiastic Hungarian Jew, he had been

persecuted for two decades by the Romanian authorities. Neverthe-

less, after the Second Vienna Award, the Hungarian administration

placed him under the severely discriminatory anti-Jewish legislation

(zsidótörvények). Emil Vaiszlovich had a tragic destiny due to his in-

transigent character and for remaining a faithful Hungarian, despite

the intolerant laws and events in Hungary.

Lucian NASTASĂ-KOVÁCS

POST-HOLOCAUST MEMORY AND INGRATITUDE.

MARIANNE KARDOS CASE

The present study follows the tragic destiny of a distinguished Jew

from Cluj, Marianne Kardos, destiny marked in the same way by the

traumas she suffered in Nazi camps and hostile treatment to which

she was undergone after her return to Cluj. Born in April 10th 1914, in a

family of Orthodox Jews, daughter of Alexandru Pollak studied medi-

cine and became a dentist, like her future husband, Alexandru Kar-

dos. Like all members of her congregation from Cluj, after less than

a month from reaching 30 years she was interned in the ghetto estab-

lished in the perimeter of the brick factory in Iris neighborhood, in the

same place where her parents were brought in a few days before. In

order to be in the same place like her parents, Marianne made lobby

at the ghetto leadership to send her to Auschwitz in the first ship-

208

ments, reaching there in 27th May 1944. She remained there only two

weeks, after which began a long pilgrimage throughout various forced

labor camps during the next eight months of detention. All these

were brought with long and exhausting marches from south western

Poland near to Riga, to be returned to the old “Polish corridor” near

Gdansk, road that were made almost always by foot in the context of

a counter-offensive of Soviet troops and a harsh winter. Though, as

this chapter of Marianne Kardos`s life ended, it didn`t mark the end

of her sufferings. Returned to Cluj, she is happy to find her husband

and her home, but also she has the misfortune of being “denounced”

to the authorities by several former colleagues from Nazi`s camps for

her “attitude” during the detention, that of not being granted request-

ing medical assistance, while her “friends” were favored and extra care

within the medical places. The investigation that followed denuncia-

tion began in the summer of 1945 and ended without any criminal

charges due to the lack of evidence. The case was reopened in Bucha-

rest after four years, Marianne Kardos being sentenced, for political

reasons this time, to three years in prison for “crimes against human-

ity” and total confiscation of property. Only in 1997 the sentence, fully

executed, was annulled on appeal. The presented case focuses on the

need of deepen at least two directions related to the historiography

of the Holocaust, one regarding to the presence of detained MDs in

Nazi`s concentration camps, and the other on the post-Holocaust fate

of the prisoners doctors, with a special regard in terms of handling

of the “biography” of those doctors by the communist regimes from

Central and Eastern Europe.

Liviu ROTMAN

HOLOCAUST IN VARIOUS POLITICAL AREA. COMPARATIVE

PERSPECTIVE

My study analyzes the development of the Holocaust in two differ-

ent areas: Romania and Hungary. I tried to reveal both common and

different elements in the appearance and implementation of specific

209

genocidal policies. I started from Raul Hilberg’s formula, which de-

scribes the stages that formed the Holocaust, in general: definition

of the victims, their expropriation, their isolation – in various forms

– their deportation and extermination. At the same time, the present

study aims to identify the causes of the elements that make the Holo-

caust specific in each area of political culture, as well as the implicit

differences:

a. the political culture traditions of various countries. Here, we

must primarily refer to the importance of anti-Semitism and its place

in the political culture of the respective area. Directly connected to this

is the access - or lack of access - of the Jews to the social movement.

b. the level of ideological and political connection of a certain coun-

try to Hitler’s Germany, more precisely its status: ally, occupied terri-

tory, area under political influence.

c. characteristics of the political regime in the respective country.

d. character traits of the no. 1 personality (the dictator)

e. possibility of action – or, more often, the impossibility to act – of

a certain civil society, usually a frail one.

f. various issues stemming from the general domestic and foreign

policy of the respective state.

Depending on these parameters, my study makes a comparative

analysis of the various moments of the Holocaust in the two countries.

I tried to do this by analyzing the facts, by separating myself from the

historical narrative and by revealing my concepts on the events.

Keywords: Holocaust, anti-Semitism, ghettoization, deportation,

Romanianization, cleansing

Zoltán TIBORI SZABÓ

THE HOLOCAUST IN TRANSYLVANIA

The study deals with the situation of the Jewish community of Tran-

sylvania after the Second Viena Award of August 30, 1940, which gave

back the Northern part of the province to Hungary, while its Southern

part remained under the authority of Romania. During the following

210

four years the Jewish community of Northern Transylvania faced the

fate of the Hungarian Jewry; the men were enrolled to forced labor

units, and all other members of the community have been deported in

May 1944 to the death camp of Auschwitz-Birkenau. Out of the total

of 165,000 Jews of Northern Transylvania more than three quarters

perished during the Holocaust. The first casualties were recorded dur-

ing the deportations organized by the Hungarian military authorities

of Northern Transylvania between October and December 1940, while

other victims had to face deportation during 1941 and 1942. Between

4,000 and 5,000 of them died during the bloody mass executions of

Kamenec-Podolski in August 1941, many others lost their lives in the

ghettos of Galicia. The Southern Transylvanian Jews were eventually

not subjected to mass deportation to the Nazi death camps. Out of the

approximately 42,000 Jews of Southern Transylvania between 1,000

and 2,000 persons died in the Holocaust. A part of them lost their

lives in the Romanian forced labor camps; others were deported as

communists or as a punishment for converting to Christianity, but not

choose the Romanian Orthodox Church as their new religion. They

perished in the death camps of Bessarabia and Transnistria.

REMEMBRANCE

The reminescences come from the pen of persons who are con-

nected to the Holocaust in various ways, directly or indirectly. Their

reminiscences highlight different aspects of the Holocaust: depor-

tation to Auschwitz, forced labor, living in illegality and prison, the

ghetto of Budapest, death marches and the Kasztner train. Beyond

the sufferings could be seen the ray of hope, of providential meetings

with good people who contributes to survival. In addition, there is an

exposure of a representative of the second generation which presents

the camp diary of his father.

SZERZŐK

• dr. Adina BABEŞ, kutató, Elie Wiesel Romániai Országos Holo-

kausztkutató Intézet

• dr. Lya BENJAMIN, történész

• dr. Ioana COSMAN, történész

• dr. Alexandru FLORIAN, igazgató, Elie Wiesel Romániai Országos

Holokausztkutató Intézet

• dr. GIDÓ Attila, kutató, a Romániai Nemzeti Kisebbségkutató In-

tézet

• dr. Carol IANCU, egyetemi tanár, Montpellier Egyetem, Francia-

ország

• dr. KÁSA Zoltán, egyetemi tanár, Sapientia Tudományegyetem,

Kolozsvár

• dr. LŐWY Dániel, egyetemi tanár, Nova University, Alexandria,

Virginia, AEÁ

• dr. Lucian NASTASĂ-KOVÁCS, kutató, Román Akadémia, George

Barițiu Történeti Intézet, Kolozsvár

• dr. Liviu ROTMAN, egyetemi tanár, Országos Politikai és Közigaz-

gatási Főiskola, Bukarest

• dr. TIBORI SZABÓ Zoltán, előadó, BBTE, Politika-, Közigazgatás-

és Kommunikációtudományi Kar, Kolozsvár

Visszaemlékezések

• dr. Egon BALAȘ, Pittsburg, Pennsylvania, AEÁ

• George BISHOP, AEÁ

• dr. LUSTIG Tibor, Jeruzsálem, Izrael

• dr. MUREŞAN (KERTÉSZ) Judit, Kolozsvár

• NUSZBAUM László, Kolozsvár

• VASS Iohanan, Jeruzsálem, Izrael