Mosoni László

Perzsia-Irán

Egy diplomata feljegyzéseiből

1

Tartalom

I. ElőszóII. Rövid betekintés Perzsia-Irán történelmébeIII. Teherán, az ország fővárosaIV. Dél felé1. Kom – a szent város – a síizmus központja2. Káshán – oázis a sivatag szélén3. Iszfahán irányában – a kézművesség központja4. Perszepolisz – Paszargadai – Naks - E Rusztám, a Perzsa Birodalom

első fővárosa5. Siráz – a költészet városa6. A sivatag szívében7. A Perzsa-öböl környéke – a fekete arany hazáj8. Irán és a kőolaj9. Bandar Abbász10. Abadán11. Idill12. Ahváz13. SzúzaV. Nyugat felé- HamadánVI. Észak felé1. Damavand2. A Szeif Rud duzzasztógát3. Rudbari régészeti felfedezések4. Ghazvin5. Rást6. Bandar Pahlavi – kapu Europára7. Ardabil – a Szafarida család Mekkája8. Lahizsán – a tea hazája9. Szári – a legendák, a szokások városa

VII.A perzsa kultúra:

a. Nyelv, b. Irodalom, c. Színház, d. Mozi, e. Oktatás, f. A szőnyegszövés művészete, g. Miniatűr festés, h. Zene, i. Sport

A Perzsa Birodalom történelme

2

Időrendi felsorolás

Könyvészet

Önéletrajzi jegyzet

Ez a mű a tisztelet szerény kifejkezése Perzsia több évezredes dícsőséges múltja iránt, amellyel nagyban hozzájárult az egyetemes civilizáció és műveltség fejlődéséhez.

A Szerző

3

I. Előszó

Már diákkoromban foglalkoztatott Irán – Perzsia – évezredes történelme (mindkét elnevezésnek hivatalos kettős értéke van, 1934 óta nevezik Iránnak).

A perszepoliszi maradványok – a Dárius és Xerxész híres palotái – az építészet remekei voltak az akropoliszi együttes előtt. A fekete bazaltba vésett Hammurabi Törvénykönyve minden más törvényt megelőzőtt. A Nagy Kürosz (Cyrus) létesítette állam, Szúza fővárosával, a föld első államai között említhető. Ferdauszi „A Királyok Története” című írásműve egyedüálló a világirodalomban, Abu Ali Ibn Sinna orvosi kézikönyvei az elsők között voltak olvashatók. A bennük leírt elméletek közül sok még ma is érvényes és alkalmazható, úgy a matematikában mint a csillagászatban. A régi perzsa felfedezések sokban hozzájárultak a tudomány különböző ágainak a fejlődéséhez.

Ezek az érvek azonban csak néhányak azok közül, amelyek meggyőznek Irán – a régi Perzsia – érdemeiről az ókori világból ránkmaradt örökség tekintetében.

Annyira elvarázsolt Perzsia művészete, hogy eldöntöttem a nyelv megta-nulását. De hamarosan le kellett mondanom e tervemről, mivel egyidőben három nyelvvel is kűzdöttem. Erre csak sokkal később kerülhetett sor, amikor diplomataként kikerültem a teheráni román követségre, 1960-ban.

Már az ott tartózkodásom első heteiben rájöttem, hogy egy ilyen ókori gyökerekkel rendelkező műveltség nem kapja meg a neki járó és kiérdemelt helyet a világ civilizációi között. Ennek oka, hogy túl kevés régi perzsa művet fordítottak le és tettek ismertté a föld minden táján.

Munkám lehetőséget biztosított ahhoz, hogy alaposan megismerhessem az embereket, a gazdag, sok évezredes történelmet és műveltséget, a műemléke-ket, a szokásokat, vagyis mindazt, ami egy népet, egy országot jellemez.

Jelen írásom csupán egy szerény szándék és egyben alkalom, hogy egy kis ízelítőt ajánljak fel az olvasónak, akit valamelyest érdekel legalább egy-egy egyszerű utazás Irán tájaira.

Szintén ezen az íráson keresztül szeretném megköszönni munkatársaimnak azt

4

a segítséget, amely nélkül könyvem nem jelenhetett volna meg.

Román – iráni kapcsolatok

Ezek a kapcsolatok még a feudalizmus (középkor) idején gyökereznek. Gardizi, perzsa földrajztudós írásaiban megemlíti hogy a Duna északi partján él egy nép, amely a római birodalomból származik. Egy perzsa történész, Rasid-El-Din 1300-ban lejegyzi az itt megtelepedett románok harcát a mongolok ellen. Később, Nagy István moldovai vajda és Uzun Hasszán, Perzsia török eredetű sahja közötti szerződés bevonta ebbe a szövetségbe a Velencei Köztársaságot is a Török Porta ellen.

Több esetben támogatták a moldovai fejedelmek más európai szövetségessel Perzsia háborúit a Török Birodalom ellen 1578-1590-ben, 1595-ben. Vitéz Mihály egyezsége a perzsákkal győzelemre vitte a háborút, amit Perzsia Abbász Sahja vívott és amely felőrölte a Román Fejedelemség határán összegyűlt török hadakat.

A Román Fejedelemségekkel való katonai kapcsolatokon kívül nem voltak elhanyagolhatóak a kereskedelmiek sem. Egyfelől mert a Közép-Kelettel, Perzsiával, Ázsiával való kereskedelmi út a Román Fejedelemségeken ment át, másfelől kereskedelmi hajók gyakran kötöttek ki Konstancán és Galacon.

Akkoriban, (1880 táján) az elég fejlett színvonalnak köszönhetően, Románia kormánya megbízza Keun lovagot a teheráni Holland Követségről, hogy vegye át a mi perzsiai érdekeink képviseletét is, mint tiszteletbeli általános konzul. Ez főleg politikai lépés volt, amelyet a román kormány Románia állandó kapcsolatai és függetlensége elismertetése céljából tett meg. Ez a siker az 1881-es kitüntetéscserében csúcsosodott ki Perzsia követe és Románia királya között azért, hogy Bukarestben egy állandó perzsa diplomáciai képviselet alakuljon meg.

Románia és Perzsia között a diplomáciai kapcsolatok hivatalosan 1902. július 24-én jöttek létre. Ennek következtében Romániában 1902-1910 között perzsa konzulátusok nyíltak Bukarestben, Galacon, Jászvárosban és Konstancán, általában tiszteletbeli szinten.

A két ország között a diplomáciai kapcsolatok, a meghatalmazott miniszterek kölcsönös kinevezése és a posztok tényleges elfoglalása Bukarestben és Teheránban, 1936 márciusában indulnak meg.

5

Annak ellenére, hogy az említett összeköttetések nagyon szívélyesek voltak, nem jelent meg semmilyen kormányrendelet, amely megalapozta volna a tényleges kereskedelmi kapcsolatot. A bel- és külkereskedelem elenyésző volt és az is zavarosan működött. Inkább az Irán és Nyugat-Európa közötti áruk utaztak át a mi országunkon.

Az első Kormányszintű Egyezményt ami kereskedelmi és fizetési téren jött létre Románia és Irán között, csak 1964-ben írták alá, a mi teheráni kiküldetésünk különleges nehézségei árán.

II. Rövid betekintés Perzsia – Irán történelmébe

Lehet, hogy a földkerekség legnagyobb népvándorlásának a színhelye volt Közép-Kelet az ókorban. Itt közlekedtek, találkoztak, harcoltak, telepedtek le ideiglenesen vagy véglegesen a különböző földrajzi égövről, vagy földrészről érkezők.

A nagyméretű népvándorlásokat főként az éghajlati változások, a fejlődés különböző aránya, a kereskedelem megjelenése és fejlődése, a kontinensek és tartományok közötti útvonalak, Közép-Kelet nagy háborúi stb. váltották ki. Az irániak (perzsák) az indo-európai családból valók, akiknek az eredeti hazája még mindig nincs tisztázva. Letelepedtek a mai helyen, a Kaszpi-tenger déli medencéjében, és Kr.e. a 6. és az 5. évezredekben megalkották a Gilan, Szialk és Liszár helységeket. Nagyjából ugyanebben az időben nyugatabbra, Közép-Keleten a Tigris és Eufrátesz folyók medencéjében, amit a bőséges Mezopotá-miának nevezünk, kevesebb ember élt. Szintén a Kr.e. 6. - 5. évezredekben egy intenzív népvándorlás kezdődött az afrikai kontinens központjából, észak-keleti irányba. Ez a földrész déli részének az elsivatagosodásának volt az eredménye.

Az Arab Félsziget északi része és a Kaszpi-tenger medencéjének a természeti gazdagsága jótékonyan hatott a népvándorlásokra. A dús növényzet, később a vas- és a rézérc felfedezése okolhatóak egy hosszú népvándorlásért, a külön-böző népcsoportok és népek összeütközéseiért és háborúk kirobbanásáért. Kr.e. körülbelül 3300-ban a Kaszpi-tenger keleti részéről való nép – a sumé-rok – jönnek és letelepednek a Tigris és Eufrátesz folyók medencéjében, rá-nyomva saját bélyegüket a mezopotámiai civilizációra. Ugyanebben az idő-szakban, a két folyó közti tartományokban megjelenik a képírás, ezzel a törté-nelem előtti időszak végét és az emberiség történelmének kezdetét jelezve. Agyagtáblákon, vagy ritkábban, kőtáblákon, vázlatos rajzokat, emberi-, háziállat-, vadászati alakokat, korabeli egyszerű eszközöket, fegyvereket stb.

6

találunk, melyek ugyanakkor bizonyos eszméket, gondolatokat fejeznek ki. Nagyon valószínű, hogy ezek a rajzok, egy és fél ezred múlva, a föniciai első ábécé alapjai.

Szárgon, egy vízkihordó fia volt az első császár, akinek Kr.e. a 2. évezredben sikerült egy államot alapítania, amely a Perzsa-öböl (a Tenger, ahol a Nap felkel) és a Földközi-tenger (ahol a Nap lenyugszik) közötti részen terült el. Szárgon bronzba öntött feje a ránk maradt mezopotámiai művészet egyik legkíválóbb alkotásai közé tartozik. Szúzában találták, az elamita császárság volt fővárosában, ahova állítólag, mint trófea került, miután az elamiták Kr.e. a 2. évezredben meghódították egy rövid időre Mezopotámiát.

Hammurabi (Kr. e. 1792–1750) egy új császárságot alapít keleten a Perzsa-öböl, a Középső Eufrátesz és a Tigris felső folyásán, a nyugaton fekvő terü-letek között, amit Babilóniának nevezünk. Ő vezette be az első törvényköny-vet, amely 282 bazaltba vésett törvényből áll. Ez „Hammurabi Emlékműve”, amely Szippar város főterén áll. Egy hatalmas palotát építtett, amely csillo-gásával minden más közép-keleti kortárs építményt meghalad. A 300 szobát festmények és szobrok ékesítik. Több mint 20 ezer ékírású kerámialemez volt található a korabeli könyvtárban. Az akkori életet és történelmet, az ókor művészetét és civilizációját írják le, így Közép-Kelet tanulmányozásának egyik alapforrását alkotják. Szintén ebből az időszakból valók a híres, Szemi-rámisz királynő függőkertjei, amelyeknek a legenda Babilónia megalapítását tulajdonítja.

A nagy népvándorlások legfőbb idején (Kr.e. a 3. évezredben) a Perzsia déli részén lévő fennsíkot az elamiták foglalták el, akik magas műveltségükről, a kerámia előállításáról és a bronz megmunkálásásáról voltak híresek. Ők alapították meg Szúzát az ókor egyik legrégibb városát. Kapcsolatban voltak a sumérokkal és az akkádokkal.

Kr.e. a 3. évezred vége felé egy újabb nép, a mézek foglalták el Perzsia észak-nyugati részét.

Kr.e. az első évezredben Perzsia történelmének színpadán megjelentek az asszirok, egy jól szervezett, egységes nép, amely Asszurbanipál vezetése alatt tönkretették az elamita civilizációt.

Nagy Kürosz, perzsa eredetű herceg, az Ahemenidák leszármazottja, Kr.e. 533-ban egy felkelést szervezett a mézek ellen (akik az asszirok leszármazott-jai). Vezetése alatt, akit Dárius követett, a perzsa császárság az Industól a Nilusig terülő vidékeket foglalta magába. Dicső időszakában Dárius, majd Xerxész, Artaxerxész és III. Dárius megalkották a perszepoliszi székhelyet, az

7

ókori világ egyik legnagyobb épületét. A császári palota lépcsője Dárius megajándékozásának a momentumát fejezi ki, a 23 szatrapától (meghódított nemzet) kapott ajándékot.

Dárius meghódította Tráciát, átment a Boszporuson és elért Dobrudzsába is. Utóda Xerxész elfoglalta Görögországot és Kr.e. 480-ban felgyújtotta Athént. A bekebelezett területeken Dárius megalapította a 23 szatrapot (királyság) és sahinsahnak (a császárok császárának) kiáltattja ki magát.

A perzsa terjeszkedés eredményezi Nagy Sándor (a Makedonnak is neve-zettet) hadijáratát és Maratonnál le is győzte a perzsákat. III. Dárius kénytelen volt visszavonulni, miután több vereséget is elszenvedett. Ktiszefont és Ekbatánát a görög csapatok leégették és tönkretették. Ezután elesett Szúza és Perszepolisz – ez utóbbi a perzsa birodalom fővárosa volt.

Nagy Sándor anélkül, hogy bármilyen vereséget elszenvedett volna érkezett el Perzsia keleti határához, innen visszafordult és 33 éves korában elvett egy hercegnőt, aki a perzsa királyi család leszármazottja volt. Nagy Sándor azon-ban hamarosan meghalt. Idő előtti halála meghiusította azt a tervét, hogy egy világuralmat hozzon létre. A meghódított területek szétfoszlottak és helyükön önálló államok jöttek létre. Mindegyiküket egy-egy volt katonatisztje vezette: Egyiptomban Ptolemájosz; Babilóniában Szeleukosz; Kis-Ázsiában, Antigonéban, Szíriában és Palesztinában Laomedon uralkodott. A régi bajtársi testvériség, amely Nagy Sándor tisztjeit egyesítette a perzsa ellenes kam-pányban, a hatalomért vívott harcban egy kegyetlen ellenségeskedéssé alakult.

Közép-Kelet történelmének ebben a zavaros iőszakában új katonai, hódító erők jelentek meg, mint a párthok és a rómaiak. Kr.e. 130 körül a párthok elfoglalták az Eufrátesz medencéjét és az Indus folyóig elterülő vidékeket.

A római légiók behatoltak Kis-Ázsiába és elfoglalták az Eufrátesz meden-céjétől nyugatra elterülő tartományokat, leigázva Szíriát és Jeruzsálemet, ahol a Pártha elleni hadjáratra készültek.

A Szíriában, Jeruzsálemben és Mezopotámiában kirobbant felkelések arra ösztönözték a rómaiakat, hogy egy időre halasszák el a Pártha elleni hadjá-ratot. Eközben a párthai császárságban egy sor politikai változás történt. Szasszám, egy Anahita templom papjának a fia Kr.u. 224-ben egy felkelést szervezett és megölte V. Artabánt, Partha királyát. A szaszanida dinasztia megpróbálta visszaállítani az ahemida császárságot (Kürosz és Dárius idejé-ben létező birodalom), de ez a rómaiak ellenállásába ütközött, akiknek sikerült hódító poziciójukat megerősíteni az Eufrátesz nyugati részein levő

8

területeken.

A szaszanidáknak a rómaiak elleni villámgyőzelmében fogságba esett maga Valerianus császár is 70 ezer katonájával együtt.

Diocletianus uralma alatt a rómaiaknak sikerült visszahódítaniuk a szaszanidák által elfoglalt területek egy részét, de a fővárosban folyó politikai zavargások miatt kénytelenek voltak egy 40 évre szóló békeszerződést kötni, lemondva mezopotámiai uralmukról.

338-350 között II. Szapur többször is megtámadta a bizánciakat, azért hogy az ahemida császárság régi határait visszaállítsa. Végül is, 614-ben, egy sikeres kampány után, a szaszanidák elfoglalták Szíriát és Jeruzsálemet, elűzve a bizánci helyőrséget. Ám egy idő után a bizánci seregek visszafoglalták korábbi területeiket Mezopotámiában így a bizánci-perzsa határ újraalakult az Eufrátesz jobb- és balpartján.

Kr.u. a 6. és 7. századokban, természeti gazdagságainak, főleg legelőinek köszönhetően Perzsia vonzotta az arab vándortörzseket, akik mezőgazdaságuk és állattenyésztésük számára megfelelőbb területeket kerestek. Az arabok megjelenésekor a perzsák zoroasztriánusi hívők voltak. Szent könyvük az „Avesta” a jó és a rossz közötti kettősségre alapult, a Megváltó megjelenését, a világ végét, a halottak feltámadását és az utolsó ítéletet hirdették. A zoro-asztriánusok hódoltak a tűz, a csillagok, a Nap, a Hold előtt. Az istenházak teraszos tornyok voltak, ahol tüzet gyújtottak a szertartások alatt.

Arábiában az iszlám megjelenése 600–620 körül különleges befolyással volt általában egész Közép-Kelet, de főleg Perzsia történelmének fejlődésére. A könnyebb megértés végett Perzsia történelmét párhuzamosan fogjuk kezelni az iszláméval.

Mohammad ibn Abdullah proféta születése 570 körül egy arab településen, a szent város, Mekka közelében abban az időben jelentéktelen eseménynek szá-mított. Hamarosan azonban nemcsak Perzsia, hanem egész Közép-Kelet fejlődésére rányomta bélyegét. Mohammad egyszerű családból származott. Már gyermekkorában megárvult. Nagyon fiatalon kereskedelemmel kezdett foglalkozni. Becsületességével, remek ítélő képességével tűnt fel és hamaro-san nagyon népszerű személlyé vált, akit egész Mekka észrevett. Többisten-hitű nevelésben részesült és ismerte a zsidók és a keresztények egyistenhitét is. Ismerte az Ótestamentumot, az Újtestamentumot, sok írást Jézus életéről és tanításairól. Kis baráti csoporttal egy új vallás alapjait tette le: az iszlámét és a Szentírást – a Koránt - ő dolgozta ki. Így jelent meg az új egyistenhit, amelyben sok a keresztény vonás és Ábrahám (Ibrahim), az arabok szellemi

9

atyja téziseinek alkotó eleme is megtalálható. Az iszlám (arabul islām Istennek való alárendelést jelent) tehát a 7. században alakult meg. A Szentírás – a Korán -, amit az Isten (Allah) Mohamednek Gábor angyalon keresztül nyilatkozott ki 612 és 632 között, a hagyománnyal együtt, amely a szentek életét és szokásait mutatja be, a vallási és politikai élet alapjául szolgálnak. A kánoni törvény (sharia) a hívők öt alapvető kötelességét tartalmazza. Ezek:

1. hitvallás, vagyis az a tan, hogy nincs más Isten Allahon kívűl és Mohamed Allah küldötte

2. a napi ötszöri rituális imátkozás

3. a ramadani böjt

4. a mekkai zarándokút (haj) egyszer az életben

5. a rituális adakozás

Mohamedről azt tartják, hogy egyike Isten küldötteinek, akit Isten arra választott ki, hogy átadja az embereknek az üzenetét. A Próféta felvilágosító tevékenységet végez egy létező vallás keretein belül, ami nem mond ellent más próféták üzeneteinek, vagyis a keresztény, zsidó, budhista, hindu és más hitnek. A Korán tisztán kifejezi, hogy nem létezik nép, amelynek Isten ne küldött volna hírnököt.

Mohamed alapvető hitvallása különleges befolyást gyakorolt az egész iszlám világra. Habár Mohamed Arábiában élt, elvei ellenmondtak, elsősorban egyes Mekkából eredő helyi arisztokrata imámok anyagi érdekeinek akik, a Kábába (Fekete Kő, amely egy, a város központjában lévő templomban volt elhelyez-ve és szent helynek számított) irányuló zarándokutakkal kapcsolatos intézmé-nyek igazgatásával foglalkoztak. Minden muzulmán köteles életében legalább egyszer idejönni. A zarándokutak kimagasló jövedelmet biztosítottak az imá-moknak, mivel az arab és nem arab népek több istenének imádói nagyon nagy számban jöttek el. Mohamednek a Koránban található tézisei jelentősen le-csökkentették volna ezt a jövedelmet. A helyi imámok ellenállása a prófétát arra kötelezte, hogy elhagyja Mekkát és Medinába meneküljön néhány követőjével együtt.

Mohamed medinai letelepedésének dátumától (Kr.u. 622) kezdődik a mohamedán naptár a Hagir.

Mohamed halála után Alit, a vejét ismerték el, mint utódát. Mekka és Medina

10

hívői között számos ellentét alakult ki, hogy hogyan válasszák ki az utódot, aki vagy egyenes leszármazottja, vagy a hívők gyülekezetének választottja. Végül is nyilt ellentét alakult ki a két tábor között. 658-ban Ali képviselője egy határozatot bocsájt szavazásra az utód megválasztása érdekében. Ettől kezdve azokat, akik úgy gondolták, hogy az utód egy leszármazott legyen, szunnitáknak, akik elfogadták a megegyezésre alapuló utódválasztás elvét, amit a törzsek vezetői fogadnak el, síitáknak hívnak. A 661-es döntőbírósági határozat alapján elfogadott dokumentumot az iszlám „Nagy Szakadás Iratának” nevezi.

Az első nagy összeütközések az ortodoxok – szunniták és az újítók – síiták között népi és népi-vallási különbségekben gyökereznek. Ali fiai, Hasszán, majd Husszein folytatták az iszlám megosztását. 680-ban Hasszánt megölték a szunniták, akit hamarosan Husszein követett. Ettől kezdve az iszlám szaka-dása végleges. Husszein halála gyászba borította az egész síita világot. A Próféta halála óta folytatódnak az összetűzések a két irányzat között. Ezek erősebbek Iránban ahol a síiták aránya a legnagyobb (meghaladja a 80%-ot az összlakosságból). A szunniták kb. 9%-ot képeznek, 11%-ot más vallásúak. Husszein halálának évfordulójáról évszázadok óta megemlékeznek, a síiták és szunniták közötti gyűlölet ugyanolyan erővel mutatkozik, vagy talán fokozó-dott. A Moharam, vagy ashura – a gyász – megtartása hátul kivágott fekete ingbe öltözött több tízezer férfit mozgat meg. Ők végtelen oszlopokban járják végig a városok utcáit, vasláncokkal ritmikusan verve a hátukat. Ez az önkín-zás egy pszichózist eredményez, amely mind a résztvevőket, mind a közön-séget, amely főleg női csoportokból áll, elkapja. Gyakori az ájulás, sőt a halál a férfiak között, amit a kiváltott sebek okoznak. A körmenet élén egy férfi-csoport viseli a megtorlás jelképét, egy fekete zászlót, amelyen Husszein neve áll. A zászlótartó végére egy pléh kezet tűznek ki, két nyitott ujj mutatja a megtorlás esküjét.

1956-ban a Moharam alkalmával két csoport – egy síita és egy szunnita – összeverekedett a Nagykövetségünk előtt. Egy szunnita résztvevőt leszúrtak a zászlótartóval és a támadó bedobta a zászlót a mi udvarunkba.

A gyász napján az útkereszteződésekben fekete gyolccsal borított, Husszein nevével ellátott vizeshordók állnak. Ezek azt jelképezik, hogy az ostromolt erődöt, ahova Husszein menekült, csak az összes vízforrás elvágása után sikerült bevenni.

A Medinai Alkotmány, egyfajta viselkedési útmutató, ami arra kötelez minden muzulmánt – muslim arabul hívőt jelent –, hogy védje meg a többi muzul-mánt, ha kívülről, nem muzulmán környezetből bántalmazzák. Törvénnyé válik minden hitvalló számára, attól függetlenül, hogy hol tartózkodik. Arra

11

hívatott ma is, hogy a muzulmán hívőket egy nagy családba fogja össze, valamint az egész arab világ népi és vallási kapcsolatainak alapjául szolgál. Földrajzi térben és időben az iszlám történelem több szakaszt ismer. Előírásai nem változtak, továbbra is egy olyan hittételt képeznek, amit kis gyerek-korukban ad litteram tanulnak meg. Verseit a gyerekek megtanulják úgy, hogy olvassák, vagy nekik felolvassák. Az istentisztelet alatt kórusban szavalják a résztvevők. Az imaszőnyegeken nyújtott karral térdelnek, úgy téve, mintha a kezükben tartanák a Szent Könyvet. Ezt a szertartást megis-mételi minden muszlim, amit szigorúan betart bizonyos órákban, függetlenűl attól hol van a hívő: a sivatagban a karavánnal, kocsiban, vagy vonaton. (Ez utóbbi esetben, ahogy személyesen láttam, pont 12 órakor leállt a vonat, az utasok kiszálltak, leterítettek egy imaszőnyeget, vagy egy újságot és arccal Mekka felé elmondták a megszokott imát, utána felszálltak és mentek tovább.)

Az összes arab egy hitben való egyesítése fontos lépést jelentett politikai és szervezési szempontból. A kalifák, mint az iszlám vallás megválasztott fő-nökei egyben világi vezetők is. Ahogy az iszlám, mint vallás sorra meghódí-totta az arabok által lakott területeket, úgy alapozódott meg az iszlám államok megalakításáért folyó mozgalom. Ez a folyamat megerősödött a 600-as évek közepe felé, egy, a hitetlenek elleni háborúvá alakulva (a szent háború – a jihad), amelynek céljai nem csak hittérítés, hanem területi hódítások is voltak. 638-ban az arabok elfoglalták Szíriát, Palesztinát, Mezopotámiát és Perzsiát, azután Észak-Afrika vidékeit, eljutva az Ibériai Félszigetre is.

A Korán tanaira alapuló iszlám elterjedésének a következő következményei voltak: jól elhatárolt bizonyos arab államok kialakulása, egyes törzsek és vándornépek közötti konfliktusok megszünése, a közigazgatási vezetés bizo-nyos szerveinek a megteremtése, a határvédelmi rendszer kialakítása, a Korán tiszteletén alapuló bizonyos viselkedési szabályok kialakítása, egy társadalmi rangsor megállapítása. Ezért, az iszlám fontos szerepet játszott a mindennapi életben, megerősítette a családokat. Tehát vallási és állami hatalommá vált. Allah, a mindenható nevében az imám, a mecset vezetője és a kalifa, a világi vezető az ő földi helytartói lettek. Felfogásuk szerint, a Korán egyetemes érté-kű minden, bárhol élő ember számára. Arabul írták, világos, vagy egyes olva-só számára kétértelmű 114 fejezetet – surate-nak nevezett verset - tartalmaz. A Korán, amit a Próféta viselkedési életmódjaival bővítettek, minden moha-medán számára kötelező szabályokat tartalmaz. Ezek összességét, amit a hí-vők elfogadtak a mindennapi életben Sunna-nak neveznek. A vallás egy írott, vagy íratlan része a szentek életéből és cselekedetinek részeiből áll. Ez a rész az időtől vagy a szentek és a hívők születési helyétől függ. Gyakran meg is kérdőjelezik a gyakorló vallásosak. E különbségek miatt több változat jelent meg, ami az egyes vallási tanítások betartását illeti, magatartásukat a minden-

12

napi, gazdasági, kulturális, politikai, társadalmi és még az állammal kapcsola-tos gondokat is. A többi arab állammal szembeni magyarázat Iránban, ahogy látni fogjuk később, az ország háború utáni történelmében különleges követ-kezményekkel járt.

Visszatérve Perzsia történelméhez, látjuk, hogy az arab terjeszkedés minden irányban haladt előre: északon a bizánci foglalók ellen, akiket rövid idő múlva sikerült elűzniük Jeruzsálemből, kelet felől a perzsa birodalom ellen, ahol meghódították Kteszifon, Iszfahán és Hamadán városokat. Perzsiában az arab uralkodás több mint öt évszázadig tartott és ennek csupán az 1219-es mongol áradat vetett véget.

Perzsia továbbra is mongol felügyelet alatt maradt a 16. század elejéig, amikor megszületett a Szafarida uralkodóház. 1502-1524 között elűzték a mongolokat és megkezdődött egy újabb, nyugat felé irányuló terjeszkedés. Abbász Sah idején (1632–1638) rövid időre visszaállították a perzsa uralmat Bagdad fölött is, ahonnan elűzték a törököket. Abbász Sah hatalomra kerülésével véget ért a mai felépítésében létező perzsa állam szervezeti és területi alakulásának és megerősítésének folyamata. Az ország történelmének egy új fejezete kezdődött, amelyet a nyugati befolyás és a modernizáció jelez. Ebben az időszakban a síizmus uralkodó vallássá vált.

A Szafarida uralkodóház idejében, 1722-ben kezdődött egy erős perzsiát gyarmatosító irányzat az oroszok és az angolok részéről. A hazai monarchia nemhogy semleges, de együttműködő politikát folytatott a külföldiekkel. Az európai országok ipari fejlődése, új alapanyagok és energiaforrások, a piacok keresése a fejletlen és gyengén fejlett országokban, a tengeri és szárazföldi közlekedési utak kiterjesztése, a gazdag hatalmak figyelmét többek között a közép-keleti országokra terelte.

Németország megépítette az első Bagdadig érő vasutat. Reuter – az angol távirati iroda – elkezdte a drótos hálózatot kiépíteni Iránban. A franciák régészeket küldtek, akik az ókori perzsa műveltség maradványait keresték. 1872-ben a Reuter, távirati oszlopainak alapját ásva kőolaj forrásokra akadt. 1901-ben a nagy angol mágnás William Knox d’Arcy, akit országa kormánya támogatott, egy szakértői csoportot küldött, hogy tanulmányozzák azokat a tartományokat, ahol a gazdag kőolaj források jelenlétét tételezték fel. 20 ezer font sterlinggel d’Arcy megvásárolta a kőolajlelő helyeket és ezzel egyidőben Moza Efered-Din sahtól megkapta a kutatási, kiásási, feldolgozási és keres-kedelmi kiváltságos jogot ami a kőolajat és az aszfaltot illeti az egész perzsa birodalom területén 60 éven keresztül. Ugyanez az engedmény biztosítja az angol cégeknek azt a kiváltságos jogot, hogy vezetékeket építsenek a kőolaj-vidékektől a Perzsa-öbölig. Ezért a perzsa kormány megigérte, hogy a kon-

13

cessziótulajdonosok rendelkezésére bocsájtja a műveletlen területeket ingyen és a magántulajdonban lévőket pedig a külföldieknek szokásos áron. A kon-cessziótevékenységek ellenőrzését odaadta egy, a perzsa állam által kinevezett és a koncesszionárusok társasága által fizetett biztosnak. Hét évi kutatás után, a „First Exploitation Company”-nak 1908. május 26-án a Meidan-E-Naft-Tun tartományban sikerült kitermelnie az első kereskedelmi mennyiségű kőolajat.

1925-ben, az állam modernizálásának keretében, az első Alkotmány elfoga-dásával Iránt alkotmányos monarchiának nyilvánították. Kétkamarás törvény-hozó szerve van: a Majles és a Szenátus, a sahnak végrehajtó szerep jut. Valójában a sahnak végtelen hatalma volt, mivel a parlament megbízható emberekből és a monarchiát híven szolgálókból tevődött össze. A Mecsetnek nem volt egyenes beleszólása az állam ügyeibe, de fontos gazdasági befolyás-sal rendelkezett, mivel jelentős mezőgazdasági területeket tartott kézben. Egyben fontos vallási hatást gyakorolt a nagyon hívő falusi népesség fölött.

Ugyanabban az évben született meg az Iráni Kommunista Párt (TUDEH), amely azonban hamarosan illegalitásba volt kénytelen vonulni. A Második Világháború után, az üldöztetések miatt, elhagyta az országot és a Szovjetuni-óban telepedett le, a nép vallásos befolyásolása nem tartozott a tevékenységei közé. Fő célja az a harc volt, amit az uralkodó ellen vívott, aki az idegenek érdekeinek szolgáltatta ki az országot.

Idővel, a kőolaj lelőhelyek felfedezésével Irán, ami a szénhidrát tartalékokat illeti, a leggazdagabb országok soraiba emelkedett. Így a gazdasági és politi-kai harcok színterévé vált, amelyek törekvése a kőolajforrások megkapa-rintása lett.

Az elején a harc a Szovjetunió és Anglia között folyt, főleg ami a befolyási területeket illeti. Még a szovjet hatalom megalapításának első éveiben Orosz-országban az oroszok, hogy bebiztosítsák a hátsó védelmet egy háború esetén, egy egyezményt írtak alá az angolokkal. Ennek értelmében, ha valamelyik fél veszélyeztetve látja érdekeit, Iránt elfoglalja. A Szovjetunió az északi részt Teheránig, az angolok pedig a délit, az iráni fővárosig lephették volna el. Tör-ténelmi szerepét az egyezmény főleg a Második Világháború alatt játszotta, amikor Németország az 5. oszlop segítségével készült elfoglalni Baku környé-két az egyedüli fűtőanyag forrást a szovjet hadsereg számára.

Az 1922-es egyezmény értelmében 1942-ben a Szovjetunió és Anglia úgy döntött, hogy elfoglalja Iránt a lefektetettek szerint. A sah családja elhagyta Teheránt és számüzetésbe vonult Egyiptomba, 1946-ig. Az iráni uralkodó 1944-ben meghalt Kairóban , így Réza Pahlavi Ariamer Sah trónra került még

14

apja élete folyamán, 1944-ben.

A Második Világháború befejezése után, a Szovjetunió és Anglia közötti 1942-ben létrejött egyezmény értelmében a két ország csapatai elhagyták Iránt. Következésképpen, a Szovjetunió befolyása alatt létesült Azerbajdzsán Demokratikus Köztársaság megszűnt Irán északi részén (a Szovjetunió határa és Teherán között). Ugyanez az egyezmény alapján 1946 decemberében visszaállították Irán Azerbajdzsán fölötti uralmát, Anglia pedig visszavonta a délen állomásozó csapatait egészen Teheránig.

A háború utáni években 1946-tól kezdődött egy erőteljes polgári-nacionalista mozgalom amelyet az váltott ki, hogy az ország idegen, főleg a nyugati ér-dekeknek volt kiszolgáltatva. Konkrétan azt kifogásolták, hogy a kőolajtár-saságok uralkodnak és ezek korlátokat szabtak az iráni érdekeltségű kutatásra és feldolgozásra. A mozgalom élén az Iránban és a nyugati egyetemeken végzett fiatalság, valamint az imámok álltak. A Nemzeti Frontot Mosszadek vezette, amit a TUDEH (a Moszkában működő Kommunista Párt) támogatott.

A forrongás 1952-ben hágott a tetőfokára. A sah az Egyesült Államokban tartózkodott, amikor a Nemzeti Front kihasználva az uralkodó távollétét államcsínyt követett el. A sahot megfosztották a trónjától és kikiáltották a köztársaságot. Mosszadek elrendelte a kőolajforrások államosítását. Az ország fő bevétele a kőolaj kivitelből állt, amelyet a Nemzetközi Olaj Társaság kezelt, az ország gazdasága fulladozni kezdett.

A gazdasági nehézségek, amelyeket a Társaság tagországai egy erős, össze-hangolt tevékenysége követett, kezdték meggyengíteni, később megfojtani a fiatal, tapasztalatlan köztársaságot, amelyből hiányoztak az új kormányhoz szükséges edzett politikusok. A CIA azon volt, hogy visszaállítsa a régi rendszert. Ehhez nagyban hozzájárult egy harcos csapat, melyet a sah testvére vezetett. Ezek egy olyan klub tagjai voltak, ahol vallásos jellegű sportot űztek. Több százra becsülték a különösen erős férfiak számát, akik több tízkilós hokiütővel voltak felszerelve. Ez a csoport elijesztette a lakosságot.

A külföldről ihletett és vezetett események, amelyeket a főváros lakói sem-legesen szemléltek, célba értek. A sah visszatért az országba, feloszlatta az ad hoc szervezésű parlamentet. Mosszadeknek, aki túl nagy népszerűségnek örvendett az országban, kényszerlakhelyet jelöltek ki az Ahmabadban lévő birtokán azért, hogy fizikailag eltávolítsák. Itt hunyt el 1967-ben. 1953-ban, a bukaresti Ifjúsági Nemzetközi Fesztiválon résztvett egy nagyszámú, haladó nézeteket valló iráni küldöttség is. Többen közülük, félvén a következmé-nyektől, nem tértek haza még azután sem, hogy garanciát kaptak az iráni vezetéstől arra, hogy nem lesz bántódásuk. Sokan kellemes emlékeket őriznek

15

a fesztiválról és barátságban maradtunk. Közreműködtek a teheráni külde-tésünk rendezte kulturális és egyéb események lebonyolításában.

A monarchia visszaállítása nem vetett véget a tömegek elégedetlenségeinek, főleg ami a fiatal értelmiségieket illette.

A világon végbemenő gyarmatosítási politika elleni harc ihlette a haladó iráni irányzatot. 1960 elején, amikor megerősödött a Nemzeti Front tevékenysége, Mosszadek újra feltűnt egy nagy népgyűlés alkalmával. Az egész gazdasági-társadalmi politika megújítását követelték: előrelépést a fejletlenség miatt, a szegénység csökkentését, a gazdaság modernizálását és főleg a Nemzetközi Kőolaj Konzorcium működésének a korlátozását. Kérték a talajkutatás és az ásványi lelőhelyek feldolgozásának a szabadságát, amiket a Konzorcim csupán Irán ellen alkalmazott.

A legtöbb tiltakozás főleg a monarchia ellen nyilvánult meg.

1949. február 4-én a Teheráni Egyetem megalapításának évfordulóján, egy fényképésznek álcázott fiatalember tüzet nyitott a sahra, akinek súlyosan megsebesítette az arcát és a vállát. 1962-ben a sah, aki különösen kitűnő pilóta volt, egy kétmotoros repülőt vezetve kényszerleszállást volt kénytelen végre-hajtani Iszfahán mellett. Az ok műszaki hiba volt, ami valószínűleg nem a véletlen műve volt.

1964. április 4-én több lövést adtak le a sah vezette autóra, miközben a Már-ványpalotában levő irodájába igyekezett. A palota bejáratánál újabb sortűz fogadta. Az ellene elkövetett merényletekről nem jelent meg semmilyen hír. Az emberek csupán szóbeszédekből, vagy következtetésekből értesült. Egy esetben a sahnak Irán északi részéből kellett visszaérkeznie. Szokás szerint a diplomata testület, a magánrepülőtér hivatalos épülete előtt felsorakozva várta, de hiába álltunk ott majdnem két órán át. A résztvevők, információ hiányában, ami egyébként a protokol szerint kötelező, lassan elszéledtek. Másnap, nem hivatalosan, egy rendkívüli esetre utaltak. Úgy tűnt, hogy a sah kocsival tért vissza, mert nem ismeretes körülmények között a repülőgépet tönkretették. A Teheránba kiküldött diplomaták többsége egyetértett abban, hogy a sah ellen támadás történt, amelyet egyedül ő élt túl valami csoda folytán.

Az ország ipari ellehetetlenülését az eredményzete, hogy északon a Szovjet-unió volt. Az Azerbajdzsán Köztársaság létrehozása egyfelől az Irántól való gazdasági elszakadást jelentette, másfelől pedig az angol jelenlét volt megha-tározó, ami Teherától délre, a Perzsa-öbölig és az Omán-öbölig terjedt.

A mezőgazdaságban középkori eszközöket és módszereket használtak. A pa-16

rasztok jelentéktelen részének volt csak földje. Teljesen hiányoztak a munka-eszközök és az annyira szükséges vízforrások a zord időjárási viszonyok között. A javak elosztása szintén feudális rendszerben működött. A falusi bir-tok négy összetevőből állt. Ezek: a föld, a vízforrás, a termelőeszközök és a vetőmag, valamint ezekhez járult hozzá a földműves munkája. A termés mennyiségét a hozzájárulás szerint osztották el, tehát a falusi ember a termés ötödrészét kapta, ami után még adót is kellett fizetnie.

A vallási vezetők és a nagy földbirtokosok kezükben tartották a földek és főleg a jó termőterületek jelentős részét. A földesurak nagyrésze Svájcban, Franciaországban, Németországban élt. Az intézők odaküldték a bevételeket, amelyeket azután különböző üzletekbe fektettek be, főleg bankokba, kereskedelembe és szórakozásba.

A császári udvarnak hatalmas teaültetvényei terültek el a Kaszpi-tenger partján. A halászati kiváltság szintén a sah tulajdonát képezte. Iránt a feketeikra termelői és kivitelezői között ismerték a világon.

A királyi család a kőolaj kitermelésből keletkezett javakat is élvezte. Az előállítás és a kivitel 10 %-át kapta. Irán, a hidegháborúban elfoglalt stratégiai helyéért az amerikai segítség oroszlánrészét is megkapta. Az Egyesült Államoktól kapott 600 millió dollár nem volt elhanyagolható összeg az udvar eltartása és a fényűzés érdekében, annál inkább, mivel távol tartózkodott attól a területtől, amit meg kellett védenie. Így, 1960–1970 között a sahot a földkerekség leggazdagabb embereként ismerték. Bankbetéteit hét milliárd amerikai dollárra becsülték, aminek egy jó részét épp az ottani bankokba helyezték el. Vele szemben állt az ország lakosságának a nagyrésze, körülbelül 26 millió lélek, akinek közel 80%-a a legnagyobb nyomorban élt. Megközelítőleg 5%-a állandó váltakozó legeltetéssel állatokat tartott a Zagrosz hegység sziklás hegyei különösen mostoha területein. Növényzet csak itt-ott élt meg a keskeny völgyekben, a katlanokban, a síkságokon, a meredek lejtőkön, a hegyek lábainál. Állattartással főleg a déli törzsek foglalkoztak. Ezek közül a legnépesebb és a legjobban megszervezettként a kashkay és a mamaszáni tagjai tüntek ki.

A középosztály főleg kereskedőkből, állami hivatalnokokból és magánvállal-kozókból állt. Legtöbbjük Teheránban tevékenykedett a közigazgatásban, a központi bazárban és a nagy városok hivatalaiban. A nagyon nagyszámú imámok mindenütt megtalálhatók, nemcsak Teheránban, de Komban, Mashadban, Iszfahánban, Khorramshahrban és az ország tartományainak legkissebb lakható helyiségeiben is. Így a Mecsetnek a térképen található legeldugodtabb településein is kapcsolatai vannak a néppel. Érthető tehát,

17

hogy a legnagyobb befolyást tudja gyakorolni a különösen vallásos hívőkre.

Politikai szempontból, az első csoport – a parasztság – egy közömbös réteget alkot. Az imámok erős befolyást gyakorolnak elsősorban rá, de részben a középosztályra is, főleg a kereskedőkre, ahogy az 1960-1979-es események be is bizonyították. Ezek idővel a monarchia megszűnéséhez vezettek.

Az 1952-es államcsíny, habár időben korlátolt eredményei voltak, egy erős hajtóerőt képezett a monarchia feloszlatása felé. Az elszigetelt és a spontán tiltakozások idővel népi mozgalmakká váltak, amelyek ellen a hatalom elnyomó fegyverei nehezen tudtak hatásosan harcolni. A sah elleni merényle-tek egymást követték. A Sztálin halála utáni Kelet és Nyugat közötti enyhülés, amely a Szovjetunióban gyengíti a megrendendíthetetlen kommunista hatal-mat és a kommunista mozgalmakat, kedvező hatást vált ki a népesseg köré-ben, főleg az iráni középrétegben. A diktatúrákon alapuló rendszerek hanyat-lása kezd sok iráni politikust elgondolkodtatni, főleg azokat, akik az ország demokratikus vezetéséhez álltak közel.

Nagy lendületet adtak a monarchia ellenes mozgalomnak az Egyesült Államokbeli események J. F. Kennedy 1961-beli hatalomra jutása után.

Az 1952-es államcsíny után, Irán azoknak az országoknak a listáján szerepelt, amelyek közvetlen segítséget - pénzbeli és más katonai felszerelést, stratégiai szempontból fontos alépítményeket, utakat, különleges hadi berendezéseket, az iráni fegyveres erők fejlesztését szolgáló helyi ipari létesítményeket, és mást - kaptak.

Az új amerikai vezetésnek J. F. Kennedy elnökkel az élén, egyik első intézkedése az volt, hogy eltörölte a hadi segítségeket, amelyeket különböző formában azoknak az országoknak adtak, amelyek már nem szolgáltak az Egyesült Államok megvédésére. Ez a monarchia számára megrázó és hirtelen csapást jelentett, azt a benyomást keltve, hogy védtelenül maradt a fenyegető északi szomszédjával szemben, ráadásul elvesztette az annyira fontos, közvetlen és vissza nem fizetendő külföldi gazdasági segítséget.

Ennek a támogatásnak a megszűnése és pszichológiai hatása hatalmas lökést adott a tömeg ellenállási mozgalmának. Ime a sah saját szavai: „Eljött az idő, hogy válasszunk a Vörös és a Fehér Forradalom között”. Elég furcsán hang-zik, mivel tudjuk, a forradalmak színüktől függetlenül, a királyi fejek lehullá-sával végződtek, vagy legalábbis a trón végleges elvesztésével. Nem ezt akar-ta mondani, ám ez lett az iráni monarchia drámai végzetének a kezdete.

A Fehér Forradalom amelyet a sah 1952-ben hírdetett meg, abban az időben 18

történt amikor a nép legnagyobb része kibírhatatlan nyomorban élt. A királyi kincstár, hirtelen elveszítve egy olyan pénzforrást, mint az amerikai segítség más, belső erőkből próbálta behozni a kieső bevételt. A gazdasági megterhelés növelésével elmélyítette a tömegek szegényesedését.A Fehér Forradalom kikiáltásának évében Irán 23 milliós lakosságának évi összjövedelme csupán 3 millió amerikai dollár volt, ami 225 milliárd riálnak felelt meg (szemben a sah különböző amerikai bankokban elhelyezett betétjeivel, amelyek mintegy 7 milliárd amerikai dollár tettek ki). A lakosság 82 %-ának havonta 500-2,5 ezer riálja, 11%-ának 5–5 ezer riálja, 0,3%ának több mint 40 ezer riálja volt. Amikor egyszer Irán déli tájára látogattunk, egy hegyvidéki településen utazva körülbelül 2 riál érteket akartam kifizetni egy 50 riálos pénzjeggyel. Legna-gyobb meglepetésemre, a helyi lakos nem ismerte a pénzt! A mezőgazda-ságban az 50 ezer helységből (falvak, tanyák), 10 ezer a sahé volt, a földes-uraké pedig 7–100 egység tartozott. A mecset uralta a legnagyobb és a legtermékenyebb tulajdonokat, mivel a legjobb helyeken terültek el.

A Fehér Forradalom a következő intézkedéseket foglalta magába:

- az agrárreformot: amely a nagy földbirtokosok tulajdonainak az elkobzá-sából és ezek átadásából állt. A parasztok birtoklevelet kaptak volna. Az állam kielégítette volna a tulajdonosokat olyan értékpapírokkal, amiket 20 éven keresztül vásároltak volna vissza. Attól kezdve, hogy megkapták, 15 év alatt a falusiaknak ki kellett volna fizetniük a földjük árát. A munkák megkezdése érdekében az értékpapírok 5 év halasztási időt nyertek, ami alatt egy bizonyos számú banktól kérhettek kölcsönt. Ezt a hitelt a tulajdonjogi levéllel garantálták volna.

- az egészségügyi reformot: A katasztrófális egészségügyi helyzet miatt, a népesség átlagélethossza mindössze 40 év körül volt. Ezerből kétszáz gyer-mek meghalt 0-12 éves kora között. 24 millió lakosra csak 20 ezer kórházi ágy jutott, ebből is 8 ezer Teheránban. Az egészségügyi személyzet: orvo-sok, védőnök, gyógyszerészek 5131-en voltak. Az ország egyes területein semmiféle orvosi ellátás nem létezett. Kezdetben, az egészségügyi reform az ország minden részén elsősegélyhelyeket próbált kialakítani.

- nők társadalmi helyzetének a megváltoztatását: A csador kötelező viselé-sének az eltörlését, a férfiakkal egyenlő jogok megadását, főleg a választási és a megválaszthatósági jogot.

- széles írni-olvasni tanítási kampány beindítását: 1960-ban a lakosság 80%-a írástudatlan volt. Ennek felszámolása érdekében egy hadjáratot terveztek indítani. Elsősorban a diákságot akarta mozgósítani, akik vakációban, vagy a katonai szolgálat helyett, kötelesek lettek volna akár az ország

19

legtávolabbi részein is tanfolyamokat szervezni.

- a helyi ipar fellendítését: Az állami vállalatok magánkézbe való juttatását tervezték. Úgy gondolták, hogy ezzel a gazdagokat érdekeltté teszik az üzemek megújítására és új üzemek létesítésére.

De a sah ötletei nem arattak sikert. Fehér Forradalom többi részletéért sem lelkesedtek a lakosság körében sőt, az agrárreformbelieket növekvő ellensé-geskedéssel fogadták nemcsak az érintett földbirtokosok, hanem a középosz-tály és a mecset is. Az imámok amiatt lázadoztak, hogy a sah által kezdemé-nyezett program veszélyezteti a mecset létezésének anyagi alapját. Követke-zésképpen ő lett a reform ellenes lépések és egyben a monarchia elleni moz-galom kezdeményezője. Célja az volt, hogy az állam politikájában is vezető szerepet kapjon.

A mecset, fő vezetőjével az élén, Boroudzserdi ajatolahhal (aki akkor 80 éves volt), lelki vezérré, a komi mecset pedig az egész országot átölelő ellenállási mozgalom központjává vált. Az állam- és monarchiaellenes lázadás, újra napirendre hozta az iszlám régi vitáját a hatalmi elsőség szempontjából.

A reform elleni magatartás gyorsan áttért az ellenállásról ellenségesre, utána pedig az általános tüntetésre és hamarosan az ország minden rétegét átfogó lázadásra. A földbirtokosok, akik jórészt külföldön éltek, fegyvereket és lőszereket csempésztek be az észak-iráni törzseknek. Ezek fellázadtak és megkezdődött egy partizánháború a katonaság ellen. A bazárbeli kereskedők (a legnépesebb középosztály) csatlakoztak a felkelőkhöz, megtámadták és felgyújtották az állami- és magáncégek épületeit és kocsijait. Az imámok ellenállásra és a monarchia megdöntésére buzdítottak.

Egy pár hét alatt Teherán, főleg a bazár környéki utcák és terek, a kormánybeli negyed valóságos hadszintérré változtak. A hadsereg gépesített egységei, amelyek fegyverrel és lőszerrel voltak felszerelve teljes erővel lőttek, áldozatokat szedve minden nap.

A síiták fő vezetőjének központja, a komi mecset, erkölcsi központtá vált, ahonnan a felkelők megmozdulásait irányították. Egyébként, Kom az iszlám előtti időkből származik. Miután Perzsia elarabosodott és áttért a mahomedán vallásra, azután, hogy az iszlámban szakadás történt, a város a síita hit központjává vált. Ezzel a szunniták hite ellen fordult. Itt épült fel a szent mecset, amely hasonló az „Ezeregy éjszaka” palotáihoz, sok aranyozott kupolája lévén. Világviszonylatban, a város és a mecset a síiták központja és zarándokhely.

20

A monarchia, látván a helyzet elmérgesedését, egy taktikai hibát követett el. Ebben rejlik a végzet kiindulópontja. A katonaság azzal a céllal, hogy véget vessen annak a kialakult ellentétnek, amelyet az imámok bátorítottak, behatolt a komi mecsetbe és durván bánt Boroudzserdi ajatollahhal, aki ezután meg is halt. Helyét a fiatal Khomeini ajatollah vette át. 1962-1963 között az össze-tűzések elmélyültek és kezdtek az utcán is megnyilvánulni. Teherán véres összetűzések színterévé vált. Abban az időben, követségünk tárgyalásokat folytatott az iráni kormánnyal a Kereskedelmi és Fizetési Kormányegyezmény megkötése érdekében. Gépkocsink beszorult több tüntető csoport közé akik a Belügyminisztériumot támadták, amely a kormány székhelye irányában helyezkedett el. Páncélozott tankokkal közeledtek és figyelmeztető lövéseket adtak le a forrongó tömeg felé. Ahogy várni lehetett, elérve a Gazdasági Minisztériumhoz, ahol a tárgyaláshoz szükséges feltételek megbeszélésének kellett volna lefolynia, a miniszter irodáját üresen találtuk. Ő 45 perc mulva tért csak vissza azután, hogy a felkelőket eltávolították a minisztérium környékéről. Küldöttségünk, a miniszter segítségével, katonai kísérettel tért vissza a követségre.

Az imámok bátorításának hatására megkezdődött a felkelés. Bezárták a népesség erkölcsi barométerét, a bazárt. A mecset többek között azért támadta a kormányt, mert abban kulcsszerepet kaptak egyes bahaj (nyugati irányítású iszlám vallási szekta) személyek, akik éppen az iráni-izraeli konfliktus megol-dását tűzték ki célul. Ez ellent mondott a Korán elveinek, amelyek a választói és megválaszthatósági feltételeket írta elő: „esküdjön fel a Koránra, muzulmán vallású, és hímnemű legyen”. A Muzulmán Tanács úgy találta, hogy hátsó szándékokról van szó és elítélte a bahaj vallásúak felvételét, azzal indokolva, hogy ezt a sah az amerikaiak ösztönzésére tette és arra szolgál, hogy elterelje a muzulmán világ figyelmét az idegen gazdasági érdekeknek való alávetésről.

Khomeini hevesen tiltakozott a sah azon határozatai ellen, hogy a nők megkapják a szavazati jogot és eltöröljék a csadorviselés kötelezettségét. Mitöbb, üzenetet intézett hozzá, amelyben az Alkotmány, a Vallási Tanács határozatának és végül is, a Korán előírásainak a megszegésével vádolta. A kormány a miniszterelnök kijelentésével válaszolt: nem fogják visszavonni az ország modernizálásáért kitűzött reformokat. Végül, az imámokkal való összeütközés elkerülése végett a sah engedett és a médián keresztül közölte azt a döntését, hogy pillanatnyilag lemond arról a törvényről, amely a nők szabadságát illeti, azzal a feltétellel, hogy a „ Vörös Forradalom helyett Fehér Forradalom” jelszava alatt kezdeményezett program népszavazásnak legyen kitéve. Az imámok beleegyeztek, de elképzelésük tévedett, mivel a népsza-vazás jóváhagyta a sah által javasolt terv életbeléptetését. Ennek ellenére a vallásos méltóságok Khomeinivel az élükön megkérdőjelezték a népszavazást

21

és továbbra is a reform ellen dolgoztak.

A sah és Khomeini közötti találkozás kudarcba fulladt. Khomeini megfe-nyetette a sah-ot, hogy a reformok folytatódni fognak, még ha vér is folyik és a mecseteket le is fogják rombolni. A sahnak volt még egy megbékélésre való próbálkozása Khomeinivel és az imámokkal. Személyesen ment Komba 1963. január 22-én, de Khomeini biztatására az ulma (itteni Vallástanács) megaka-dályozta a találkozást. A sah eredmény nélkül tért vissza Teheránba.

Khomeini, a konzervatív irányzat ellenállása miatt, pillanatnyilag megelége-dett azzal, hogy a hívők akadályozzák meg a reformokat. Emiatt, az imámok nem vettek részt a muszlim Újév megünneplésén. Khomeini egy hadijáratba kezdett, ahol a sahot azzal vádolta, hogy Izraellel és az Egyesült Államokkal való kapcsolatokat kezdeményez.

Ekkor született meg az ötlet, hogy a Perzsa Birodalom létezésének 2500. évfordulóját különleges ünnepi formában tartsák meg. A terv, ami egy az udvarhoz közelálló tudósé volt, hátsó gondolatokat is rejtett. A diplomata körökben terjedő hírek szerint, az esemény célja egyrészről az volt, hogy újra emlékeztesse a népet a régi dinasztiák dícsőségére, akik a Közép-Kelet és Európa dél-keleti része meghódításának élére vitték az országot. Másfelől fel akata hívni a világ figyelmét a Perzsa Birodalom fenségére.

Az évforduló 1971 októberében zajlott le Perszepoliszban, a Dárius uralko-dása alatt építtetett palota romjainál. Ezen a pompás ünnepélyen, szertartásain a világ legtöbb uralkodója, számos állam- és kormányfő részt vett. A szerve-zők és Irán uralkodó családja be akarták mutatni, hogy a látszat ellenére a mo-narchia érvényes és az ország sikereit a haladás útján. Távozáskor az ünnepély minden résztvevője megkapta a sah arcképét, amit azeri művészek szőttek.

Az utókor számára fennmaradt egy különlegesen átvitt értelmű, sokkal fontosabb ajándék. Egy égetett agyaghengerre írt Kürosz eredeti üzenet (amely a British Museumban található) lemásolták és átadták az ottlevőknek. Ez vallástól függetlenül, minden uralkodóhoz szól: tiszteljék alattvalóikat, biztosítsák ezek kényelmét és anyagi jó létét, állítsák helyre (a háborúk által) tönkretett lakásukat és szenvedéseiket enyhítsék. Valószínűleg, a ceremónia-mester a Fehér Forradalom vívmányait Kürosz tanácsaival hasonlította össze. Az ünnepségből nem maradtak el az iráni monarchia ellenes bírálatok sem. Az akkori film- és színházfesztiválon egyes külföldi művészek utaltak, vagy közvetetten bírálták a királyi önkényuralmat.

A megemlékezés szervezőinek egyértelmű szándéka az volt, hogy reklámot csináljanak a királyi család lépéseinek és a helyzetet úgy mutassák be, mint

22

egy valódi akaratot az ország gazdasági és társadalmi haladására, a rendszer és a közintézmények demokratizálására. Amikor a sah feleségét megkérdezték az ország lemaradásáról a többi, szomszédos államhoz képest azt próbálta megmagyarázni, hogy az iráni gazdaság erőforrásai még túl gyengék ahhoz, hogy a nyugati értelemben vett teljes felszabadulást túléljék. „Az országnak a haladáshoz még évtizedes szilárdságra van szüksége. Reméljük, hogy Rezának (a sah elsőszülött fiának) egy, a demokráciára megért államot hagyunk örökségül”.

Az ünnepi események összpontosították a tüntető tömegek figyelmét és távolról sem csendesítették le a monarchia elleni belső és külföldi elégedetlenkedőket. Továbbra is beszüntették a politikai szabadságokat. A sah elleni egyik mozgalmat erőszakosan leverték és a biztonsági erők (SAVAC) ellepték az egész országot.

A végső megoldás a levegőben lógott.

Március 22-én, Tabrizban összeütköztek a rendőrök és a teológiai tanulmá-nyokat folytató diákok. Khomeini nyíltan támadta a sahot a rendőrség és a katonaság fellépései miatt, amiket bűncselekménynek tartott. A sahot Izrael cinkosának nevezte. Áprilisban a komit és több iráni város ulmáját a mo-narchia elleni erőszakos események alatti fellépésük gyengesége miatt hibáztatta, együttműködéssel vádolva őket. Ő a sah, Szaddám Huszein, Jimmy Carter, Ronald Regan ellen volt. Gyakran azzal vádaskodott, hogy nem hisznek Istenben, Sátáni eredetű a népre erőszakolt rendszerük és ők ezt szol-gálják ki. Egy olyan személyiségnak tartotta magát, aki beteljesítette az iszlám forradalmat és ezért nincs hozzá hasonló a földkerekségen. Sőt, tovább ment a monarchia utolsó óráiban, amikor a nép megelégedett a „szabad választások kijelentésével, az alkotmányos rend életbeléptetésével”, kérte „az amerikaiak elleni felkelést és, hogy a sahot állítsák egy népi ítélőszék elé”.

Khomeini a külföldi muszlimok támogatását is élvezte. Neki és az egész Teológiai Tanácsnak Hakim, a názsáfi ajatollah azt tanácsolta, hogy meneküljenek Szíriába. Khomeini visszautasította ezt, sőt meghívta az arab országok vallási vezetőit, hogy közösen álljanak ellen az iráni sahnak és Izraelnek. Az idő múlásával egy, a teheráni rendszerrel szembeszegülő egyenes támadásra készült. Azt hirdette, hogy Mohamed megjövendölt érkezéséig, a politikai és vallásos vezetés a legelső teológus tudósok kezében kell legyen. Kihasználta Husszein imám megölésére rendezett évfordulót (a gyászt Ashura néven ismerik). A Szurát Márványpalotája elé érve, az imámok biztatására a felkelők sah elleni jelszavakat kezdtek hangoztatni. A következő napokban hasonló jeleneteket lehetett látni az egyetem, a bazár és Nagy-Britannia követsége előtt. A monarchia ellenes tüntetések alkalmával,

23

Khomeini a sahot titkos Izraellel való együttműködéssel vádolta.

Másnap a SAVAC, az állam titkosszolgálati szervei megjelentekTeheránban és Komban, majd az összes fontos városban, az imámok lakásán, tömeges letartóztatásokat hajtva végre. Személyesen Khomeinit is elfogták és a fővá-rosba vitték. A mozgósított hadsereg, hadi felszereléssel kezdte lőni a tünte-tőket, Teherán utcáin megjelentek a páncélkocsik. A lökhajtásos repülőgépek a hangsebesség áttörésével igyekeztek megfélemlíteni a népet. A következő napokban itt és Komban kihírdették a hadiállapotot. Mindezek ellenére, a tüntetések folytatódtak és a legtöbb mészárlássá fajult. Hadszíntérré váltak a bazárhoz közeli, a kormány felé vezető utcák. Elérkezett az a pillanat, ami Khomeini szerint az „Irán Népi Iszlám Forradalmának kezdetét jelentette”. Szavaiból kitűnt, hogy a baloldali elemek (az Iráni Komunista Pártra célozva) nem vettek részt a felkelésben. A szovjet hatóságok, a sajtó és a rádió, az iráni eseményeket „igazi forradalmi jellegűnek ítélték, ami a sah haladó reformjai leállítását célozzák meg”.

Kihirdették a hadiállapotot, Khomeinit letartóztatták és fogságban maradt egészen 1964 kezdetéig, ítélkezés nélkül. Úgy tervezték addig tartják fogva, amíg csend nem lesz. Később az imámok befolyásának enyítése érdekében és a vallás monarchia ellenes propagandája hatékonyságának csökkentése érdekében Khomeinit szabadon engedik. De a SAVAC egy finomabb lépéshez folyamodik: ellentétet igyekszik az egyszerű vallásos tömegek és a mecset vezetői között kelteni, ez utóbbiakat, mint a sah kezdeményezte „fehér forradalom” bukásának kezdeményezőinek, a „sátán” ihletettjeinek nevezve.

Kiszabadulva, Khomeini folytatja a monarchia, az Egyesült Államok, Anglia és a Szovjetunió elleni küzdelmét, minden iráni rosszal és az összes arab ország ellenére, Izrael támogatásával vádolva őket. Bizonyítékként azt a kormánynyilatkozatot használja, ami garantálta az Iránban tartózkodó amerikai honpolgárok biztonságát. Ezúttal eredményei jóval gyengébbek voltak, mert a szigorúbb imámok kivándoroltak, a többiek pedig egy semleges állásponttal inkább érdekeik megvédését keresték.

Az újabb bujtogatás elkerülése végett, épp az esti imádkozás alatt Khomeinit letartóztatták, Mehrabad (Teherán) repülőterére vitték és egy katonai repülő-vel és kíséretükkel Ankarába szállították. Kényszerlakhelyet kapott, amit a tőzsdén eltitkoltak és ahol az iráni és török biztonsági erők felügyelete alatt tartották kizárva minden külső kapcsolattartás lehetőségét. Teljesen elszige-telve maradt itt tizenegy hónapig. Az iráni kormányra nehezedő különböző arab országbeli hívő csoportok nyomására, Törökországból Irakba, Nazsafba szállítják. Itt száműzetésben élt tizenhárom évig. Názsáfban egyetemi tanár lesz, ahol az arab országokból érkezett, teológiát tanuló diákok veszik körül.

24

Idővel egy olyan központot alakít ki, ahol az új iszlám forradalom eszméit terjeszti.

Khomeini ajatollah bíztatására, 1977 januárjában, egy újabb lázadás kezdődik Teheránban, Komban és tizenhét városban. Elrendelik az ostromállapotot. A felfegyverzett hívőkhöz a termelésben dolgozó munkások és sok állami akalmazott is csatlakozott. Khomeini egyenes beavatkozása miatt, az iráni és iraki külügyminiszterek úgy döntenek, hogy Khomeinit Franciaországba szállítják. Ettől fogva onnan irányította a felkelést.

1978-ban, az iráni Újév alkalmával, útban India felé, Jimmy Carter, az Egye-sült Államok elnöke leszállt Teheránban, ahova látogatóba érkezik Huszein is, Jordánia királya. Carter nyíltan dicsérte a sahnak, a Fehér Forradalomban végrehajtott intézkedéseit, az országhoz, a néphez való kötődését, a jólét iránti gondját és az emberi jogok tiszteletben tartását. Biztosította őt az Egyesült Államok barátságáról és személyes támogatásáról. Ugyanakkor egy nyílt levélben, az Alkotmány tiszteletbentartását és teljes szólásszabadságot kért, úgy mint Európában és az Egyesült Államokban. Az amerikai elnök teheráni látogatása szorosan összefüggött az Egyesült Államok gondjával, ami az általa vezetett CENTO, (Irán, Pakisztán és Törökország részvételével) katonai egyezmény jövőjét illette egy iráni politikai puccs esetén.

1978. január 7-én, egy nagyszámban kiadott teheráni lapban, megjelenik egy, Khomeini ajatollahot, mint egyetemi tanárt sértő cikk, miszerint ő lázító tevé-kenységet folytat a sah és reformjai ellen. Az Egyesült Államok elnökének jelenléte, a sah iránti dícsérete és barátságáról való biztosítása felgerjeszti a tűntető tömeget. Aznap a komi teológiai egyetem diákjai megtámadják a köz-épületeket és felszólalnak a sah reformjai életbeléptetése ellen. A nemzeti gárda, a sah katonai jellegű egysége erőszakkal lép közbe, megölve néhány lázadót. Ezután monarchiaellenes tüntetések következtek Tabrizban és több iráni városban.

Jimmy Carternek a sah védelmére szóló kijelentésein feldühödve 1979. november 4-én a komi incidens után alakult Iszlám Forradalmi Gárda tagjai megtámadják a teheráni amerikai nagykövetséget.

Időközben Komban és több más városban különböző ellenállási mozgalmat szerveztek. Ezek közül a legdrámaibb egy mozi felgyújtása, ahol több mint 400 civil égett el vagy fulladt meg. Khomeini személyesen vezetett harcai felújulása láttán a Nemzeti Front biztatására, az értelmiségiek, beismerve a helyzet súlyosságát, nyílt levelet intéznek a sahhoz, kérvén, hogy újra az Alkotmány előírásai szerint kormányozzon: garantálja a sajtószabadságot, engedjék szabadon a politikai foglyokat és fogadja el a nép választotta

25

kormány döntéseit. Úgy tűnt, hogy ez az amerikai kormány ihlette megoldás volt, a helyzet megmentése érdekében, (hogy a CENTO ne essen szét - féltvén a kőolajból származó javakat).

A sah elfogadta az ötletet és 1978 augusztusára, az Alkotmány ünnepére szabad parlamenti választásokat hirdetett ki. Ez a lépés nem hozta meg a várt eredményeket. Az erőszakos események mind számosabbak lettek az egész ország területén. A meglevő és az egész társadalmat nyugtalanító bajok mellett, egy újabb szerencsétlenséggel kellett szembenézniük. Szeptember 8-án hatalmas földrengés rázza meg Irán keleti részét. Majdnem 3 ezer ember lelte halálát több város romjai alatt. A nép szerint, ez a csapás Allah haragja miatt érkezett.

A börtönök csordultig tele voltak több száz és ezer politikai fogollyal. A sah és családja el volt reteszelve, nem tudta elhagyni a palotát. Kérelmére katonai kormányt alakítottak. Közben az a hír járta, hogy a sah, néhány ismerős segít-ségével, Amerikába szállíttatott több milliárd amerikai dollárnyi pénzt és a koronaékszert, amely addig biztos helyen volt elrejtve a Melli (Nemzeti) Bank kincstárszobájának páncélszekrényében, az alagsorban. Úgy tűnik azonban, hogy a vagyon sokkal korábban kikerült az országból, az 1960-as években, amikor egy nagy, nemzetközi ékszerkiállítást szerveztek az Egyesült Álla-mokban, amiben a sah felesége is résztvett. Amikor a Külügyminisztérium protokolja a kiráyi kincsek látogatását megszervezte a diplomata testület számára, egy újságíró, aki előzőleg meglátogatta országunkat, elmondta, hogy a kiállított tárgyak másolatok voltak, mert az eredetieket jó helyre vitték külföldre.

A rémület fokozatosan és gyorsan elterjedt az egész országban. A haditörvény nem nyugtatta meg az embereket. Teheránban is, ahol a nyugalmas években politikai és gazdasági döntéseket hoztak, beállt a feszültség. A megmaradt egyetlen pénzforrás, az olaj elakadása miatt az ország ipara csődbe jutott.

A sahot kétségbe ejti a monarchiát fenyegető belső, súlyosbodó ellentét. Ekkor egy megalkuvó lépéshez folyamodik: beleegyezik a számüzetésben élő Khomeini ajatollah hazatérésébe - lépés, ami végzetessé vált a sah és a monarchia számára. 1978. február 1-én Khomeini 14 évnyi távollét után visszatért. Otthon négy és hat millióra becsült óriási tömeg várta és éljenezte. Első lépése Bazargani kinevezése volt az Ideiglenes Forradalmi Kormány élére. Bazargani a sah ellenes harcokban 1952-ben az olajipar államosítása alatt különleges érdemeket szerző imám volt.

A hadsereg jó része, politikusok, a királyi családhoz és az udvarhoz közelálló számos politikus megpróbált egy iszlám kormány megalakítása ellen szervez-

26

kedni, kihasználva a haditörvény létezését. A királyi gárda az új rendszer megalapítását tervező nyilvános mozgalom elfolytására készült, de hamarosan kihírdették a monarchia megszűnését. Az iráni mohamedánok a politikai és állami erők kialakításában kivívott sikerét lelkesen fogadták a vallásos szélsőségesek (fundamentalizmusnak nevezett mozgalom) tagjai. A változás híre egész Nyugat-Európában viszont nyugtalanságot keltett, mert úgy gon-dolták, hogy ez az ország demokratizálásának elfojtása felé vezet. A gondok-nak komoly okai voltak. Léteztek már beszédes példák számos iszlám állam-ban. A hagyományosan demokratikus és az erre törekvő országok kételkedő, vagy elítélő magatartást tanusítottak az Iránban lefolyó eseményekkel kap-csolatban.

1979. január 4-én Jimmy Carter, az Egyesült Államok elnöke, Helmuth Schmidt, a német kancellár, James Callaghan, az angol miniszterelnök és Valery Giscard d’Estaing, Franciaország elnöke, Guadelupe-ben találkoztak és megegyeztek, hogy elfogadják az iráni rendszer megváltozásának lehetőségét.

Az általános sztrájkok egymást követték. Biztonság hiányában, a cégek csökkentették a tevékenységüket. A Diplomata Testület gyengén működött az Amerikai Nagykövetség ellenes támadás és más diplomata képviselőséghez intézett fenyegetés miatt. Az ad hoc forradalmi törvényszékek olyan felületes határozatokat hoztak, amelyek nyomán kezdték kivégezni a sah udvarához közelálló politikusokat. Egyesek szerint elszabadult az ördög, mások a helyzetet a kommunista rémuralomhoz hasonlították, mivel sok, előzőleg elkövetett merényletet a TUDEH-nek tulajdonítottak.

A közelállók azt tanácsolták a sahnak, hogy hagyja el az országot, legalább is addig, amíg a hangulat lecsedesedik. Gyors elhatározás születik minden előkészület nélkül, 1979 január végén, a királyi család elhagyja Teheránt. A négy gyermek már korábban elment és letelepedett az Egyesült Államokban. Ide igyekezett a sah feleségestől, ahol két nagy óhajt remélt megvalósítani: biztos menedéket találni és visszaállítani az egészen megrongált egészségi állapotát, amit főleg az 1960 óta folyó drámai események idéztek elő és azok, amelyeken a királyi család átment ezt csak súlyosbítottak. Ezekből egy sem teljesedett be. A tragikus végzet megkezdődött.

A repülő, amely Teheránban szállt fel, Kairóban ért földet, ahol a sahot és feleségét régi barátként fogadta Anwar al-Sadat, aki menekéket ajánlott fel nekik Egyiptomban. (A sah apja, 1941 óta számüzetésben élt itt fiával együtt, akit apja halála után, a trón örökösévé nyilvánítottak).

Megkezdődtek a család letelepedésére irányuló lépések az Egyesült 27

Államokban. Egy váratlan huzavona után az Amerikai Külügyminisztérium részéről a királyi családot váratlan csapás éri: kérésüket minden magyarázat nélkül visszautasítják. Ez a későbbi tudósításokból derült ki: a Khomeini alkotta kormány arra kérte az Egyesült Államok kormányát, hogy adja ki a sahot, teljes családjával és az összes ottani bankbetétjével együtt. Az iszlám szélsőségesek azt állították, hogy közvetítői segítségével a sah körülbelül 30 milliárd amerikai dollárt vitt ki, ami egyenlő az ország éves kőolaj kivitelével. Az amerikai kormány visszautasította az irániak követelését. Ezt látva, az iráni fél nemzetközi törvényszék felállításának a megszervezését kérte, amely arra lett volna hivatott, hogy eldöntse a királyi család és az Amerikai Egyesült Államokban lévő összegek sorsát.

Egy időre Mexikó fogadta be a családot, de a sah betegsége súlyosbodoot. Egy orvosi beavatkozás elkerülhetetlenné vált. Az amerikai orvosok diploma-tikusan ugyan, de visszautasították a műtét elvégzését és javasolták, hogy Panamába menjen. Ott teljes titokban megvizsgálják az amerikai orvosok, de visszautasítják a beavatkozást. Végül a sah és felesége úgy döntött, hogy Sadat meghívására Kairóba mennek. Szintén titokban, több ország orvosainak részvételével a műtétet elvégzik, de a betegség előrehaladottsága miatt, 1980 júliusában a sah meghalt. A sah felesége több országtól kért vízumot, de visszautasították. A legidősebb fiú a család hagyományát követve, apja trón-örökösének nyilványította magát anélkül, hogy óhaja teljesedéséhez bármilyen reményt fűzött volna.

Miután a királyi család elhagyta Iránt, elkezdődött egy utolérési és felszá-molási folyamat, amely a császár körüli személyek, a katonai vezetők és azon politikusok felkutatására irányult, akik bármennyire is, de ellenálltak az imámok lépéseinek. Több millióan ezért inkább a kivándorlást választották. Minden fontos állást vallási vezetők foglaltak el.

A Perzsa-öbölben dolgozó OPEC tagországok, akiket zavart egy náluk is lehetséges, hasonló mozgalom eshetősége, az Iránban létrejött forradalmi kormány elbátortalanítását kezdték el. Első lépésük ebben az irányban a kőolaj kivitelének jelentős csökkentése lett, ezáltal versenyképtelenné téve az iráni kitermelésű olaj árát. A kivitel majdnem nullára esett, mivel hosszú ideig leállították ezt azoknak a sztrájkoknak következtében, amelyeket a mecsetek és személyesen Khomeini szervezett, a sah eltávolítása érdekében. Mindez súlyosan érintette a nemzetgazdaságot, amelyet már amúgy is eléggé megráz-tak az elmúlt események.

A politikai- gazdasági bizonytalanság és ingadozás különösen mély nehéz-ségeket okoztak. Azon kívül, hogy az eljövendő új rend iránt meg volt a bizal-matlanság, a fenyegetés ami az összes külföldi, főleg a kőolajtermékek

28

gyártására és kivitelére szakosodott cégek államosítására vonatkozott, tartóz-kodást váltott ki a nyugati országok soraiban.

Az iszlám kormány követelését az Egyesült Államokkal szemben, ami az uralkodót és családját, pénzbetéteinek zárolását (körülbelül 22 milliárd amerikai dollárra becsülték a kérvényezők) illeti, visszautasították. Ezért összeütközésbe kerültek az amerikai kormánnyal.

Az új kormányzók kételkedőkké váltak sikerük és rendszerük tartósságát illetően. Következésképpen, olyan lépéseket tettek, amelyek Khomeini ellen irányultak. Ezért, kapcsolatot teremtettek a kurdok szeparatista mozgalmával és az iraki BAATH párt képviselőivel.

Khomeini kezdeményezésére, elfogadták az új Alkotmányt, amely szentesíti az iszlám Forradalmat és kihirdették az Iszlám Alkotmányos Gyűlésbe (a mostani parlamentbe) való választásokat.

A forradalmi kormány vezetője, Bazargani kihasználta Khomeini ajatollah betegségét és Algériában titokban találkozott a Fehér Ház nemzetvédelmi tanácsosával. Ez a hír eljutott Teheránba és nagy dühhel fogadja a tömeg. Khomeini, kihasználva ezt az esetet, eltávolítattja Bazarganit és javaslatára, egy kommandó megtámadta az Amerikai Nagykövetséget, ahonnan elfog 66 személyt és ismeretlen helyre szállíttatta. Villámként terjedt el a hír ami a diplomácia történetében egyedülálló és az összes civilizált ország tiltakozását váltotta ki. Az amerikai repülők próbálkozása, hogy kiszabadítsák a túszokat kudarcaba fulladt a kedvezőtlen időjárási viszonyok miatt.

Miután Egyiptomban meghal a sah, az amerikai kormány és Jimmy Carter beleegyezik a kért, zárolt pénzek visszaadásába, viszont az irániak szabadon bocsátották a foglyokat, akiket több mint egy évig fogságban tartottak. A 66 közül, csak 60 tér haza, hatan életüket vesztették a letartóztatás idején.

Bazargani kegyvesztett lett, helyét a kormányban Abdul Hasszán Bani Szadr foglata el aki a sah uralkodásának idején száműzetésbe kényszerült. Ő megér-tette, hogy az iszlám vezetési forma nem életképes, egyrészt vallásos jellege, az ország gazdasági-társadalmi helyzete, másrészt több muzulmán ország bizalmatlansága miatt. Ésszerű nézetei alapján, elkezdte a vallásos elemek kiiktatását a kormányból és helyüket politikában járatos emberekkel helyette-sítete. Ám a zavaros helyzet és az országos szegénység az iszlám rendszer elleni véres lázadáshoz vezetett. Szónoklata közben egy teheráni mecsetben bomba robbantásban Khomeini súlyosan megsérült. Másnap újabb robbanás történt a kormány székhelyén, itt több képviselő, miniszter és az Igazságügy Legfelsőbb kamarájának elnöke estek áldozatul. Egy másik bomba robbant az

29

Iszlám Köztársaság Pártja központi székhelyén. Rövid időn belül a köztársasági elnök és a miniszterelnök is áldozatul estek.

Az Irakkal való összeütközések még az egyeduralmi vezetés alatt is gyakoriak voltak. Főleg Irán déli részén, területi követelőzések és a Kurdisztánnal való gondok miatt kerültek sorra szinte havonta.

Az iszlám politikai rendszer megteremtése után, a két ország között újabb ellentét éleződött ki. Száddám Huszein teljhatalmú kormányzása nem tudta elképzelni, hogy az országvezetés sorsa a vallási vezetők kezébe kerüljön, annál inkább, mivel hagyományos ellentét állt fenn az iszlám két ága, a többségben levő iráni síiták és az iraki szunniták között. Az Irakban élő síitákat üldözte Száddám Huszein, miközben az iráni szunniták állandó harcban voltak a síitákkal.

Az Iszlám Forradalom győzelme után az Iráni Iszlám Köztársaság kikiáltáskor Khomeini bejelentette azt a törekvését, hogy minden muzulmán ország vegye át ennek a forradalomnak a szellemét. De ez veszélyt jelentett a muzulmán országok számára, mert ott monarchikus és/vagy egyeduralmi rendszerek működtek. A gazdasági ellentétekhez hozzáadódtak ezek az újabb konfliktu-sok és ezek összessége elégséges volt egy Irán-ellenes háború kirobbantásá-hoz. Az, ami 1980-ban, a monarchia megszűnése után tört ki, nyolc évig tartott. Óriási gazdasági-szociális károkat okozott, főleg Iránnak, mert anyagi-lag (hadi felszerelés) és erkölcsi-lelki téren felkészületlenül érte, mivel a támadás egy iszlám ország részéről indult.

Száddám Huszein csapatai gyorsan haladtak előre a kőolajban gazdag és a legérzékenyebb déli területeken, ahol a világ legnagyobb kőolajfeldolgozó komplexuma működött Abadánban és környékén, valamint Kuvait szom-szédságában, Közép-Keleten Khorramshahrban, ahol a legfontosabb tengeri kikötő volt akkor. Az iraki légierők Teheránt bombázták és hamarosan öt tartomány állt megszállás alatt. A háború kedvezőtlen irányba haladt az irániak számára, főleg mert teljesen váratlanul kezdődött. Az iszlám forrada-lom megszüntette a szükség esetén fontos fő szerkezeteket. A katonaság megosztott volt. Nem tudták kinek az oldalán álljanak, főleg mivel az új rendszer nemcsak megtisztogatta, hanem tömegesen ki is végeztette a vezető-séget. Sokáig, még a sah távozása után is a régi, monarchikus rendszert szol-gálták hiszen kétséges volt a jövő, még maga a sah is meg volt győződve arról, hogy visszatér. A katonaság birtokában került, amerikai eredetű techni-kai felszerelés amihez a túszok elfogásával jutottak túl bonyolult volt ahhoz, hogy használni tudták volna. Az általános sztrájk, amelyet a Khomeinihez hűséges és az ő egyenes befolyása alatt lévő csoportok szerveztek, tönkre-tették az ország gazdaságát, teljesen leállítva a kőolajipari termékek kivitelét,

30

amely addig az egyetlen jövedelemforrást képezte. A vallásos vezetők nem voltak képesek megszervezni a támadás elleni védekezést.

Az inkább elfogadtatott, mint meggyőződéses forradalom az ország és a társadalom szétzilálásához vezetett. Az Allah és Khomeini nevében vívott harc kezdte elveszíteni erejét a nehézségek miatt. Sőt, mindinkább negatív eredményt váltott ki a nép körében, ahogy az iraki csapatok mind beljebb hatoltak az ország központja felé és az irániak harci és megélhetőségi lehe-tőségei napról-napra csökkentek. A rövidre remélt háború végtelennek tűnt. Khomeininek nem sok eszköze maradt, hogy fenntartsa a harci kedvet, csupán olyan idézeteket hozott bátorításul a Koránból, mint: „akármilyen kicsi csapa-tod is legyen, Allah segítségével le tudsz győzni egy nagyszámú hadsereget”.

Ráadásul a bajokat súlyosbította, hogy az ummák (vidéki vallásos tanácsok) vezetői áldozatul estek azoknak a merényleteknek, amiket a hadsereg azon tisztjei szerveztek akik a sahhoz hűek maradtak és reménykedtek a vissza-térésében.

Khomeini üzenete, amelyben idézte a muzulmánok egymás megsegítésének a szükségességét, amit az iszlám ország vezetőinek is küldött, nem talált megértésre. Azt igérte a népnek, hogy a győzelem kivívása három nap alatt lehetséges, de a harc nyolc évig tartott.

Irán azzal vádolta az Egyesült Államokat és a nyugati országokat, hogy az iraki beavatkozást azért szervezték, hogy elfojtsák az iszlám forradalmat és visszaállítsák a monarchiát. Irakot pedig terület foglalási szándékkal és a forradalmi eszmék a muzulmán világban való terjedésének megakadályozá-sával támadta. Az iráni irodalomban párhuzamot vonnak Irak tervei és a Kuvait ellenes háború között. Az iszlám országok – a palesztinok kivételével, akiket Khomeini az eszméihez legközelebb állóknak tekintett különösen azért, mert mellette állt az Izrael elleni harcban -, elég tartozkodóan viszonyultak az Iránban folyó események iránt. A monarchiához különösen közelálló Egyip-tom légierővel és egyéb fegyveres felszereléssel segítette Irakot. A hatás nem maradt el: Anwar al-Sadat elnököt az Iránnal hasonló gondolkodású ultrana-cionalista hívők meggyikolták. A Száddám Huszeinnek nyújtott segítség, amit a muzulmán világ nagyrésze, főleg a Perzsa-öbölben található Emirátusok nyújtott azoknak akik a kőolajat kitermelték és feldolgozták, megerősíti azt a gondolatot, hogy ahelyett, hogy sajnálták volna és segítettek volna egy Mohamedben testvér országot, a valóságban Iránt nem elhanyagolható vetélytársnak tekintették. Ez a viszonyulás volt az alapja annak, hogy a nemzetközi piacon egyhangúlag csökkentették termékeik árát, azért, hogy bojkottálják és rossz fényt vessenek az iráni kivitelre.

31

A Khomeini által „reakciós”-nak nevezett arab államok nyomást gyakoroltak Iránra, hogy fejezze be a katonai hadműveleteket és kössön békét Irakkal, akkor, amikor az ország 1/5-ét már elfoglalták. Végül, a harcoknak az ENSZ Biztonsági Tanácsa 598-as határozata vetett véget. Ez kötelezte a hadviselő feleket arra, hogy a régi határokat állítsák helyre és a térségben álljon vissza a satus quo.

A monarchia megdöntése, az Iráni Iszlám Köztársaság kikiáltása és az iraki-iráni háború Iránban gyökeres változásokat eredményeztek mind politikai, mind gazdasági, társadalmi és művészeti téren. Az új politikai- és állam-rendszer, a központi és a helyi intézmények teljes átszervezését hozta. Állami ellenőrzés alá vonták az összes külföldi társaságot, a fontos tevékenységű cégeket, elfojtottak minden olyan mozgalmat, amely a megalakult hatalom ellen irányult, keményen jártak el minden olyan művészeti irányzat ellen, amely megszegte a cenzúra szigorú törvényeit. Eltöröltek minden olyan refor-mot, amelyet a monarchia alatt hoztak. Az államgépezet minden tisztségét vallási vezetők foglalták el. Mindez hamarosan kihatott az ország teljes egészére.

A politikai életben állandó összeütközésekre kerül sor a Haszemi Rafszandzsani által vezetett mérsékelt, konzervatív és a Mahmud Ahmadinezsád fundamentalista irányzata képviselői között. A két tábor összecsapásai erős összetűzésekben, utcai harcokban nyilvánultak meg, melyekbe olykor-olykor még a katonaságnak is be kellett avatkoznia. Az erőszak meghaladta a monarchia alattiakat.

A gazdasági változások is jelentősek voltak. Azok a fő ipari tevékenységek, amelyek a kőolaj kutatásához, kitermeléséhez, feldolgozásához és kiviteléhez kötődnek, az állami gépezet ellenőrzése alá tartoztak. Az összes külföldi cég szintén. Csupán, a kis- és, esetleg a középvállalatokat ellenőrzik kevésbé, sőt, bátorítotják őket a behozatal csökkentése érdekében. Ezek a gazdasági változtatások pozitív hatást eredményeztek az ország iparára. Ma a gazdasági fejlődés nemzetközi rangsorában Irán a 18. helyet foglalja el. De fejlődési lehetősége meghaladja ezt a színvonalat, ha számba vesszük óriási erőforrá-sait, pl. a kőolajat, (az ország világviszonylatban a negyedik helyen áll), az ásványi kincseket (urániumot, kemény fémeket), a szőnyeg- és textil ipart, a gyümölcs, gyapot és tea termesztést, a halászatot (főleg a fekete ikráét). A gazdaság szerkezetében bekövetkezett változások, a monarchia megszüntetése után, a belső termelés értékének látványos növekedésében nyilvánult meg. Egyes hivatalos adatok szerint 2010 belső bruttó terméke 858,652 milliárd dollárra emelkedett az 1960-as éveki 38,3 milliárddal szemben. (Ebben az időszakban igazi népességi robbanás történt, a lakosság száma 20 millióról

32

nagyjából 72 millióra nőtt).

Ami a versenyképességet illeti Irán a leggyengébbek közé tartozik. A 69. helyen áll, közli a Világ Versenyképességét felmérő Beszámoló.

Az ország egy viszonylagos elszigetelődésben van, mert hiányzik a fejlett gyártási eljárás. Az egyetlen terület, ahol nincs korlátozás, az az idegenfor-galom. Itt viszont, a megszorítások a hivatalos szervektől jönnek, amelyek, a sok esetben fennálló túlzott gyanakvás miatt, visszautasítják még a hivatalos küldöttségek fogadását is. Sajnálatosan igaz ez még ha ezek valamilyen balesetet követnek is.

Belpolitikai téren is fontos változások történtek. Két gyökeresen különböző irányzatú párt vetélkedik állandóan, ami inkább a választások előkészítésében és lefolyásában nyilvánul meg. 2009-ben a lakosság hatalmas tüntetéseket szervezett, amelyeket azonban, (mint 1963-64-ben) katonai erők levertek és számos emberi és anyagi kár keletkezett. Haszemi Rafszandzsani a gazdag osztály képviselője választási programját a külügyi politika, főleg az atom-energia átvizsgálására, az elszigeteltség megszüntetésére, a megveszteget-hetőség, a kábítószerek elleni harcra alapozta. A ruházkodási kötelezettségek (a fátyol hordására kiszabott női kötelesség) megszüntetése, az emberi jogok és a társulási szabadság tiszteletben tartása mellett emelte fel szavát.

Az Iszlám Tanácsadó Gyűlésébe való választások alkalmával, 1997 és 2001-ben, egy reformista elnök került hatalomra, Mohamed Khatami személyében. Ennek ellenére, (2004-től) a kormány politikáját konzervatív erők kezdték ellenőrizni. 2009 nyarán, a választási előkészületek alkalmával Hosszein Ali Montezeri ajatollah, a nem megalkuvó nézetű szellemi vezető, erősen bírálta Ahmadinezsád programját és politikáját, úgy gondolván, hogy vezetése alatt Irán se nem köztársaság, se nem iszlám ország lenne. Az építő ellenzék részéről a reformista nézetekkel bíró Mir Hosszein Musszavi jelöltette magát. Egyes Teheránból érkező hírek szerint, a választás eredményeit meghamisí-tották. Emiatt a több ezer tiltakozó és a katonaság közötti összecsapások napi-renden voltak, a megtorló intézkedések pedig különösen kemények voltak. Az említett forrásból lehet tudni, hogy ugyanabban az időszakban, Hosszein Mosszavit, valamint a volt elnök, Mohamed Katami testvérét letartóztatták.

Visszahelyezésekor Mahmud Ahmadinezsád, az ultrakonzervatív felfogású elnök megerősítette a politikában az Izraellel való kibékülés elleni vonalat és az atomenergia békés felhasználását. Felfogása szellemében, egy „vallásos demokráciát” támogató kormányt alakított, de a népi lázongások újra kitörtek. Úgy számítják, hogy ezek az utóbbi idők legsúlyosabb összeütközései.

33

Barack Obama az Egyesült Államok elnöke az Iránhoz fűzödő kapcsolatokra utalva megerősítette, hogy nem lehet elfogadni az esetleges választási csalásokat, mivel az Egyesült Államok nem küldtek megfigyelőket ebbe az országba. Németország Külügyminisztere magyarázatot kért Irántól a tüntetők elleni erőszakos beavatkozás miatt.

III. Teherán – az ország fővárosa

A város, a többi nagy településhez képest előnyös földrajzi elhelyezkedésnek örvend. A tengerszínt fölött 1200-1300 méterre, a sivatag északi széle és az Alborz hegylánc déli határán fekszik, így egy sor előnnyel rendelkezik. Rész-ben védve van a tipikus északi tartományok hidegétől és a jellegzetes déli megyék fullasztó melegétől is, ugyanakkor azonban, majdnem egész évben csapadékhiányban szenved. Az ami a többi iráni városhoz hasonlóan a hát-ránya az a folyóvíz nélkülözése. A Karadzs patak vizét, amely a hasonló nevű, a főváros északi részén lévő gyűjtőtóba ömlik, részben ivóvíznek és villamos-energia forrásként is használják. Az„Avesta” a Kr.e. 9. századból való leg-régibb irodalmi- vallásos írás megemlíti Rey települését, amely jelenleg Tehe-rán külvárosában található. Más forrásokban ez a név a híres babilóniai központok, Ninive és Babilónia nevei mellett szerepel, ami létezésének körülbelül 3 ezer évét bizonyítja. Rey-ben megállt Nagy (Makedón) Sándor is, amikor Dáriust üldözte. Akkoriban Teherán Rey külvárosát alkotta és békeidőben a helység éléskamrájaként ismerték, háború alatt pedig biztos menedékként szolgált az ostromló ellenség elől. Ruydi Clavijo, II. Henrik Tamerlán udvarába küldött nagykövete feljegyzéseiből tudjuk, hogy abban az időben (a 14. században) Teherán egy erődítmények nélküli, növényekben gazdag, nagyváros volt. Idővel, fekvésének köszönhetően, kereskedelmi köz-ponttá vált. 1593-ban egy 5 ezer méter hosszú fal vette körül, amelyet 14 ágyúval és 4 kapuval láttak el. Ezeket a négy égtáj irányába állították és biztosították, vagy tűz esetén elzárták a város felé vezető közlekedést.

Karim-Kán a Zandieh dinasztia alapítója felépíttete a szasszanida stílusú Semirán palotát amely, különlegesen vegyítette bele a perzsa építészeti elemeket egy nyugati együttesbe és ezért világviszonylatban is egyedülálló.

Aga Mohamed Kán, a Kádzsár dinasztia megalapítója 1822-ben átköltöztette a fővárost Sirázból Teheránba. A Siráz-i királyi palotát lerombolták és elemeit Teheránba szállították, ahol megépítették a Takht-E-Marmar palotát. Naszer-Ed-Din sah uralkodása alatt megerősödött a perzsa birodalom. A főváros folyamatosan fejlődött. A század elejétől nyugati építészeti elemek törtek be, emiatt a város kezdte elveszíteni tipikus keleti vonásait. Ugyanakkor azonban

34

az egész gazdasági, politikai, kereskedelmi, ipari és művészeti tevékenység központjává vált. Bizonyíték: 1960-ban, 23 millióra becsülték Irán lakosságát és ebből több mint 2 millió Teheránban lakott. Társadalmi felépítése ez volt: 45 ezer állami tisztviselő, 160 ezer utcai kereskedő, 200 ezer üzletember, egyéni kereskedő és szabad foglalkozású. 5131 orvosból 4 ezer a fővárosban fejtette ki tevékenységet. Az egész ipar nagyrészét ide összpontosították. 1963-ig, amikor egy nagyméretű írás-olvasási kampányba kezdtek, a főváros lakosságának több mint 50 százaléka írástudatlan volt. Majdnem minden mesterséget két szélsőség között folytattak: fényűző helyiségek és irodák, nyugati ízlés és túlfinomítás szerint és ennek ellentéte: bódék, vagy kinti tevékenység. Ugyanazt az elsőrangú ügyvédi tanácsot csillagászati összege-kért, vagy néhány frankért megkaphattad egy másiktól, aki az Igazságügyi Palota falánál, vagy épülete mellett görnyedt egész nap. Éhséged csillapít-hattad a legújabb nyugati különcségekkel berendezett legelőkelőbb vendéglő-ben, vagy a nálunk is ismert – micset – kolbászkákat, vagy roston sűlt halat vásárolva egy mindig jelen lévő vándorszakácstól. Csupán ízlés és, főleg pénz kérdése volt a választás. Ugyanannak az árunak az ára dupla volt az üzletben és fele a bazárban.

Építészeti emlékművek

A legfontosabbak elég újak, legfeljebb a 18-19. századból valók, amikor Te-herán fejlődni kezdett. Számos régi épületet leromboltak egyes városrendezés során, mások a meggazdagodás áldozataivá váltak, mivel nagy összegekért lehetett értékesíteni őket nem annyira művészi értékük, mint központi fek-vésük miatt. Amikor azután lebontották, hatalmas évi járadékok ellenében, modern épületeket húztak fel helyükbe. Egyike ezeknek a műemlékeknek amely, csodálatos módon megmenekült és amelynek a szépségét minden utazó megcsodálja, az a Mars Mezei Kapu. A város központjától délre, a Nagyposta és az Iráni Nemzeti Kőolaj Társaság igazgatósága régi épülete között helyezkedik el. Szászánida (a Kr.e. 4. századból származó régi perzsa stílus) elemekből épült és színes csempével fedték be. Évekkel ezelőtt, a boltív fölötti szobában, egy hagyományos hangszerekből álló zenekar naponta jelezte a nap felkeltét és lenyugvását.

A Parlament közelében (a fenti részen) található a Szepahszalar mecset, amely építészeti összetettségének, díszítése gazdagságának és szépségének köszönhetően, azok az épületek közé tartozik amelyek Iránban ilyen stílusban

35

elsők között épültek.

A bolthajtásos magas kapuzat, melyen kétoldalt egy-egy mecset-torony helyezkedik el, olyan együttes, ami a legtöbb mecsetet jellemzi. Két folyosóra ágazik, amelyek a belső, négyszögű udvarra vezetnek. Ezek minden oldalán, két toronnyal ellátott kapu emelkedik. A déli hatalmas kupolával fedett – központi iwonnak nevezett – nagy helyiséghez vezet, amit vallásos szertar-tásoknál használtak. A központi hajó, vagy iwon négyszögű. Az alsó részében sztalagtit bordázások függnek, melyeket mozaikokkal, színes perzsa motívu-mú cserepekkel díszítettek, ami elég gyakori az ilyen fajta perzsa épületekben. A mihrab-nak nevezett falfülke, elhelyezése szerint, Mekka irányát mutatja.

A mecset azon kevés szenthely közé tartozik amelyet bizonyos napokon és órákban a nem muzulmánok is meglátogathatnak.

A naptár 1867. december 11-ét mutatott. A kormány tagjai, a város elöljárói, fontos személyek a bazár felé haladtak, amely közelében a nagyszámú részt-vevők társadalmi rangja, a keleti császári központokban szokásos szertartá-sokból következtetve egy fontos esemény bekövetkezését lehetett sejteni. A sah jelenlétével az új uralkodói palota, a mai Szamszol Emareh felavatása következett. Az öt emeletes, 32 előkelően bebútorozott lakosztállyal rendelke-ző palota, ritka magasságával, és a keleti-nyugati stílusok keverékével, az akkori idők építészeti csodájának számított. Az erre az alkalomra szervezett ünnepségek napokig tartottak és végtelennek tűntek. A sah elragadtatásában székhelyét ide helyeztette. Napokig figyelte az utolsó emelet ablakából a lába elé terülő város látképét. Az ábrándozás pillanatai egyhamar zavarossá váltak. A mollahok - a muzulmán vallási vezetők - hamarosan hangot adtak elége-detlenségüknek, azért mert a sah sokórás szórakozását, miközben az udvariak és a gyalogosok feleségeit figyelte, elítélendőnek tartották. Panaszaik nem-sokára a császár fülébe jutottak. Ő, ismerve ezek hatalmas erejét, kényszerítve érezte magát, hogy elhagyja a palotát, odaköltöztesse a háremét, ő pedig visszavonult a régi székhelyére. Kevéssel ezután pedig, egy újabb kellemet-lenség következett. Ezúttal, azzal gyanusították a feleségeket, hogy kihasznál-va a helyzetet és a palota magassága által nyújtott kilátást, a közeli férfiakra fecsérelték szerelmüket.

Az épület mintha el lett volna varázsolva, a kellemetlenségek sorozata nem ért véget. A sah elhatározta, hogy a cári Duma mintájára Képviselő Testületet hoz létre. Miután a tagokat kinevezték, termeit az utolsó emeleten rendezték be, ezáltal eldőlt a palota új rendeltetése. A Testület heti gyűlésekre ült össze, de mind kissebb létszámban. A tagok, akik főleg a veteránok soraiból kerültek ide, már nem bírtak felmenni az ötödik emeletre. Így egyenként lemondtak a tiszteletbeli állásukról. A sah és örökösei végleg elhagyták a palotát, amely

36

idővel régiség lerakattá vált.

A Golesztán Palota. (Golestan annyi mint a virágok kertje) .

A 19. század elején épült. Eleinte a sahok székhelyéül szolgált, de ez később változott. Ma állam- és kormányfők szállnak itt meg, fogadási teremmel is rendelkezik és múzeum is. Építészeti szempontból, kívülről, semmi különle-geset nem árul el. Méretei és díszítése alapján - ha nem szerepelne rajta a császári címer és nem állna elötte az őrségi fülke - teljesen észrevétlen maradhatna az óriási Pénzügyi Palota mellett amit ultramodern stílusban építettek, vagy az Igazságügyi, Gazdasági Minisztérium mellett, vagy a bazár közelébe elhelyezett bankok mellett, melyek körülveszik.

A palota épülete egy négyszög alakú kert egyik oldalán fekszik. Ahhoz, hogy a főlépcsőre érjünk, a különleges figyelemmel, műértéssel tervezett, elrende-zett és gondozott kert legalább felén kell áthaladjunk. A várost kínzó száraz-ság ellenére, amikor a hőség elpusztítja a legmelegebbnek és a szárazságnak is legellenállóbb növényeket is itt, mint egy sivatagban lévő oázisban, rózsákat és más fajta virágokat találunk, melyek frissességgel tele illatukkal megtöltik a levegőt és mélyen lélegeztetnek, elfelejtetik a rekkenő hőséget, amihez az oxigénhiány is társul. Körülbelül a palota közepén, egy esztergált elemekből álló nagyszabású lépcső és karzat válik ketté félmagasságban. Felmenve, egy négyszögű fő terembe érünk, melyet múzeumnak rendeztek be, de fogadó helyiségül is szolgál a kormány és a diplomata testület tagjai számára. A belső díszítés egyszerűségével tűnik ki, viszont a vitrinekben értékes tárgyak és gyűjtemények találhatók. Javarészt idegen uralkodók ajándékai: egy Sèvres-i porcelán készlet, amit I. Napoleon ajánlott fel; egy Nagy Pétertől kapott óra; selyemből szőtt keleti tájak stb., amelyek művészi szépségükkel elvarázsolják a látogatókat. A terem végében helyezkedik el a híres Pávatrón, melyet fából építettek és Sugár alakban a pávatollak állását megformálva 27 ezer drága-kővel kirakott aranylemez díszít. Innen az elnevezése is. A trónt a 17. században készítették Indiában, ahonnan Náder Sah hozatta Perzsiába, az indiai kampány során és a koronázási szertartások alkalmával használják. A főterem mellett található egy átjáró, majd az ebédlő helyezkedik el, melyet két, francia eredetű vadászjeleneteket ábrázoló goblein díszít. Az ebédlőt egy másik terem követi, melynek falait teljes egészükben tükrök borítják és a bennük tükrözödő fény egy óriási helyiség látszatát kelti.

A mecset északi oldalán a Parlament szerény épülete található, amely erede-tileg egy gazdag udvaronc tulajdonát képezte a múlt században. A Parlament, mint intézmény, a 19. század végi és a 20. század elejei politikai forrongások

37

eredménye. A termelés fejlődése az idegen tőke segítségével, amely fokozato-san szivárgott be főleg az iparba és a kereskedelembe, megteremtette az új társadalmi osztályt, a polgárságot. A középkori viszonyok és az udvari magas tisztviselők visszaélései, akik a nép hátán gazdagodtak meg, komoly akadályt jelentettek az alakuló réteg számára. A liberális felfogású polgárság hamaro-san átalakult egy jelentős erővé, amely helyet követelt magának az állam ügyeinek intézésében.

Az oroszországi 1905-ös forradalom hatalmas visszhangra talált Perzsiában. Politikai jellegű események törtek ki a főbb városokban, melyek élén az új polgárság képviselői, kereskedők és kisiparosok vettek részt, akikhez az elégedetlen imámok egy része is csatlakozott. A sah intézkedései ellen tiltakoztak, földjeik elkobzása miatt. Félve a mozgalom növekvésétől, amely-hez főleg Teheránban, a lakosság szegényebb rétegei is csatlakoztak 1906. augusztus 5-én a sah aláírta azt a törvényerejű rendeletet, amely alapján megalakult az első Parlament. Működését október 8-án kezdte és december 30-án lépett életbe az első Alkotmány. Az új kormányzási formában – alkot-mányos monarchia – a Parlament feladatai nagyon korlátozottak voltak: az egyöntetűen megszavazott törvényeket jóvá kellett hagynia a sahnak, aki vétó joggal rendelkezett. Megalakulásával egyidejűleg megszervezték a helyi közi-gazgatási szervek reformját is, a sah által kinevezett kormányzók hatáskörét csökkentették a választásokkal alkotott tanácsok (endjumen-ek) közreműködé-sével. A Parlamentbe nagy földbirtokosok és vallási vezetők kerültek, akiknek az érdekei a feudalista társadalom fennmaradásához fűződtek, a Szenátusba pedig az uralkodó megbecsülésének örvendő művészeti és politikai élvonal-beliek jutottak be.

A főváros központjában 1934-ben épült a Márványpalota, amely építészeti szempontból különböző stílusok keveréke. Kupolája az iszfaháni Lotfollah Seik-ét utánozza és egy 101 éves mester műve. Az épület törzse egy nagy, négyzet alakú teremből áll, magas felső boltozatú ablakokkal, melyeket arab stílusú minták díszítenek, rámáikat ritka fából faragták. Külseje elég szerény, nincs rajta cifra díszítés. Bizonyos értelemben kicsit európaias, kocka alakja ellentétben áll a felső részében kissé, elnyújtott és keleti mintákkal díszített gömbölyű kupolájával. A palota déli részén, a szintén jelentéktelen, csupasz bejárat előtt emelkedik egy pazar márványlépcső, amely a nagy fogadó terem-be vezet. Ezt Kamal-El-Molk, az első modernista perzsa festő képei gazdagít-ják, melyeket a nyugati művészetekben uralkodó irányzatok befolyásoltak. Az egyhangúság elkerülése végett, a menyezetet és a kupola belső részét virág-fűzér alakú díszítések és csúcsívek borítják. Az előcsarnokban található vitrinben helyezkedik el a perzsa birodalom létezéséről szóló iratok egyike: egy aranylemezre az első perzsa uralkodó, Kürosz neve, eredete, harcai és

38

győzelmei vannak rávésve. A lemezt Paszargadaiban, annak ősrégi palotájá-nak romjai alatt találták. A fogadóterem mellett helyezkedik el egy kisebb méretű szoba csillárok fényében szikrázó többezerre rúgó apró tükördarabok-kal bélelt falakkal. Itt tartják a császári udvar nagyobb rendezvényeit, pl. a diplomácia testületi fogadásokat a nemzeti ünnepek alkalmával, valamint az akkreditált nagykövetek megbízó leveleik átadásának ceremóniáit. Mellette volt a sah 6x8 méteres, faberakásos falú és butorzatú dolgozószobája. Ez a mozaik pici, ritka színes fa-, elefántcsont- és bronzdarabok berakásokból áll, amiket falemezekre ragasztottak, különböző mértani rajzokat képezve. Ami a kivitelezés csodáját és a színek művészi hatását illeti, így az alkotás egyedül-álló a világon. Az ország leghíresebb 500 kézművese éjjel-nappal két évig dolgozott rajta. A palota alapjainak letétele, valamint felavatása különleges jelentőséggel bírt. Azt mondják, hogy a sah (az utolsó előtti), az építkezés megkezdésének dátumát az 1313-as év 13. napját (a mi naptárunk szerint 1934. április 2-át) választotta, a babona elleni tüntetése jeléül. Egy régi babona szerint ugyanis az év 13. napján minden lakos elhagyta a várost, hogy ne találja otthon őket a balszerencse.

A palotát egy fogadás alkalmával avatták fel, amelyet az uralkodó család adott a csador - a vallás által kötelező fátyol - hordásának eltörlésére.

IV. Útban Dél felé

1. Kom – a szent város – a síizmus központja

Bármely perzsa lakost ha erről a városról kérdezel, vagy csak kiejted előtte a nevét, akkor szemében különös tisztelet villan fel, melyet megfelelő mozdu-latok követnek. Akaratlanul, feltesszük magunknak a kérdést: miben különbö-zik ez a szentnek nyilvánított város az országban lévő hasonló, többitől? Az átvizsgált anyagokból megtudtam, hogy a város gazdasági fontossága, mű-vészi hagyományai, természeti erőforrásainak, művészetének, értékei alkotóe-lemeinek sokfélesége, melyek érdekessé tehetnek egy várost hiányoznak Komból. Az iskola padjaiban elsajátított ismeretek, amelyek összefonódnak az „Ezeregy éjszaka” meséiben olvasottakkal, képzeletünkben fantasztikus palo-tákat, kupolás mecseteket és arany minareteket rajzolnak ki. A világ minden sarkából, bűneik megbocsájtása végett, a szent helyre érkezett zarándokok tülekedése, szerelmi jelenetek, ahol egy odavetett pillantás másodpercek alatt

39

hatalmas szenvedéllyé fejlődik, ami ellen szülői tiltakozással, vagy vallási tilalommal kell megküzdeni és más megoldás híján, a szerelmes lány elszök-tetésével folytatódik azért, hogy a legmerészebb álmok beteljesedésével fejeződjék be. De álljunk meg egy pár percig az említett város történelmi múltjánál. Annak ellenére, hogy nem hihetünk minden, a legkülönbözőbb legendának amelyek a város megjelenését és múltját mesélik el, van számos jel, mely az iszlám megjelenése előtti korra utal. Ma is látható a kőhíd a dél-nyugati oldalon ami körülbelül a szasszanida korszak idejéből való és a nyugati részben található egy kis, zoroasztriánusi templom romjai. Mindkettő az ókori civilizáció kivételes maradványa ebben a tartományban.

Semmi kétség afelől, hogy a város a 7. században fejlődött nagyot az Ará-biában folyó mélységes vallási mozgalmak idején. Ez a szomszédos ország volt az, ahonnan a síiták Komba vándoroltak, mivel az ellenséges ariánok, a szunniták ellenségei voltak, habár mindkettő a muzulmán valláshoz tartozott. A hívő bevándorlók, nagy többségükben jómódú emberek, hozzájárultak a város fejlődéséhez és főleg az ipari, kultúrális lendületéhez és ahhoz, hogy politikai-vallási központtá váljék. A Közép-Kelet vallásos gyötrődései idején, a síita vagy a szunnita ághoz való csatlakozás politikai lépést jelentett. Földrajzi helyzetének (Mekkához és Medinához van közel, ezek vallási központok és az illető mozgalmak arénái), a nagyszámú ideköltöző hívőnek köszönhetően, körülbelül a 7. században, Kom egy vonzó szent várossá, a vallási szertartások központjává válik nemcsak az arab, de az egész világ muzulmán zarándokai számára. Az 1221-beli mongol beözönlésig, amikor a várost teljesen elfoglalták, a lakosság nagyrészét lemészárolták, Kom folytonos ellentétben állt az arab kalifákkal, kitartóan megtagadva, hogy alávesse magát nekik.

Egy fél évszázaddal később, Komot újból lerombolják és kifosztják, ezúttal Tamerlán hordái.

1474-ben, a várost két velencei szerzetes, G. Asofo és Ambrogio Contarini látogatta meg. Contarini feljegyzéseiből megtudjuk, hogy abban az időben Kom újra egy virágzó város volt, terjedelmes szőlőkkel és kertekkel, megközelítőleg 20 ezer lakossal.

A 17. században ismét fontos vallásközponttá válik, melyet számos távoli ország vándorai is felkeresnek.

Don Garcia de Silva Figuera, I. Abbász sah udvarában Spanyolország meg-bízott nagykövete, egyike azoknak a elsők közé tartozó diplomatáknak, akik meglátogatták a várost. Emlékei között megemlíti, hogy mélyen meghatotta a város lakosságának nagy száma és főleg az utcán közlekedő nők hiánya mivel,

40

ahogy ezt később megtudta, ezek vallása megtiltja hogy nyilvános helyen mutatkozzanak. Érdekes megjegyezni, hogy útban Iszfahán (az akkori főváros) felé, A. P. Volonszky, Nagy Péternek az Iszlám császári udvarba küldött nagykövete, a Fatima-i mecset belsejének meglátogatására kapta a kivételes és rendkívül ritka előjogot. Tudva levő és a mai napig is érvényes, hogy a más mint muzulmán vallású embereknek tiltott dolog átlépni a mecset küszöbét. Sok idegen, akit a kíváncsiság és a hely szépsége odavonzott - akár álruhában -, drágán megfizetett merészségéért, mert ha a hívők felfedezték, meggyilkolták őket.

A következő évszázadokban a város nem szenvedett sokat. Az afgán betörést és az afgán-perzsa háborút különösebb károk nélkül vészelte át.

Habár 1960-ban Kom körülbelül 80 ezer lakost számlált, igen jelentéktelen szerepet játszott az ország gazdasági életében. Fontossága arra korlátozódott, hogy a világ három vallási központjának egyike. (A másik kettő az Irán-i Mashhadban és az Irak-i Názsáfban található.)

De íme, a fullasztó nap hevítette földből felszálló porban először egy óriási aranykupola körvonalai rajzolódnak ki, amelyet előbb légies tornyok vesznek körül, utána mutatkozik az egész épület. Ahogy a távolság csökken, a többi, a várost alkotó építészeti elem is kibontakozik. Megpróbáljuk megfigyelni és bemutatni az egység összes jellegzetes részletét. Egy pár óra elteltével, úgy tűnik, hogy kimerítettük a szent fogalmának tartalmát, vagy legalábbis, ennek formai megnyilvánulásait: az egész városban nem találtunk egy vendéglőt, vagy egy olyan üzletet, amely szeszes italt árult volna. Teljesen hiányoznak a mozik, a színházak és a bármilyen nemű szórakozó helyek, melyeket erkölcs-telennek tartanak. Ellenben szent mecsetet minden lépéskor találhatunk, ami nem meglepő. Szem előtt kell tartanunk a tényt, hogy a kevés lakóház és középület mellett, a mecsetek száma 444-re emelkedik. Ehhez hozzáadjuk a város szélén elhelyezkedő Masszumeh mecsetjét ahol a legenda szerint XII. imám (próféta) fog megjelenni és ahol, minden pénteken, nagyszámú hívő egész éjjel virraszt az ő érkezését várva. Meglep, de nem csodálkozunk egy ritkábban tapasztalható dolgon, amit a különböző tartományokban tett utazásaink során észleltünk: az utcán elég ritkán található nő közül egy sem mutatkozik csador nélkül. Mikor pedig közelünkbe érnek, különösen, ha észreveszik, hogy idegenek vagyunk, a kiváncsi tekintetek elől eltakarják a teljes arcukat. Később tudtam meg, hogy semmiféle nyilvános megjelenés nem engedélyezett így állásuk sincs. 12 órakor, az ima idején senkihez sem lehet szólni, függetlenűl attól, hogy szolgálatát teljesíti a munkahelyén, vagy a mecset szentélyében, vagy otthon van. Az üzletben lévő kereskedő, vagy akár az alkalmazott bármikor készen állnak kuncsaftjaik becsapására, főleg a

41

külföldiekére, dupla, háromszoros, tízszeres árat, vagy tiszteletdíjat követel-vén az áruért, vagy a szolgáltatásért. Viszont, mecsetjét egyetlen centtel sem fogja soha becsapni sőt, dézsma formájában, jövedelme körülbelül 10%-t felajánlja. Ájtatottságának megnyilvánulása egészen megható. Tanúi voltunk a Moharam – hagyományos gyász, a síita próféta 1300 évvel ezelötti tragikus vége – emlékére tartott vallási megmozdulásoknak. Sokezer hátul kivágott fekete inges férfi végtelen sorokban, néhány napig járja a várost, ütemesen lánccal verve a hátukat, megesküdve, hogy megbosszulják a husszein mártirhalálát okozó vétkeseket. Régebben a Moharam két hónapig tartott ám 1964-ben csupán néhány napra csökkentették. Ebben az időszakban, minden nyilvános hely zárva tart, megszakítják a televízió és a rádió adásait. Nem ritkán, a vallásos érzelem lelki felborulást okoz, tragikus események is bekövetkezhetnek. Egyes fizikailag kimerült és az önkínzás miatt legyengült tüntető kómába esik és kórházba kerül.

Napjainkban, a Mecset és a város szent helyei, nagyjából a vallási nyugta-lanságok idejéből, az Arábiából érkezett síita bevándorlók sírjai fontos köz-pontot képeznek, melyeket évente, főleg a ramadan és a moharam alatt az egész világból idesereglett zarándokok látogatnak. De a város vallási és erköl-csi szerepe nem csak ebből áll: a Komban székelő síiták vezetője rendeleteket bocsájt ki, kiváltsága van a Korán különböző elveit magyarázni, az egész világ muzulmánjaira érvényes kötelező vallási szertartásokkal kapcsolatos rendeleteket érvényesít.

A mecset általában és a Komban székelő egyházi vezetők személyesen, min-dig fontos szerepet játszottak az ország egészének gazdasági és politikai éle-tében. Így 1941-ig az imámok kezében volt a törvénykezés. Hiányzott bármi-lyen törvényszék, ezért a bíró szerepét mindig ők töltötték be. Lakásuk és a mecset minden kétségen felül álltak, akárcsak a középkori Európában ezek szent helynek számítottak. A mecset vezetőinek joguk volt értelmezni a vallá-si dogmákat, akár semmisnek nyilváníthatták azokat a császári és törvényhozó szervek által kibocsájtott rendeleteket, melyek ellentmondtak a hittételeiknek.

Az Iráni Iszlám Köztársaság kikiáltásáig, az imámok a Majles-be (Parlamentbe) küldött képviselőik által, ellenőrizték és befolyásolták ennek működését. A haladás elleni akadály, amit a vallás állított, a dogmák és az erkölcs megvédése érdekében való ürügy alapján, idővel elégedetlenségeket váltott ki minden társadalmi osztályban, beleértve a vezetőket is. Nem kívánva tovább megosztani a hatalmat egy reakciós, kompromittált és elavult felfogású réteggel, az élenjáró vezetők a sah vezetésével megkezdték a vallás és az állam szétválasztását.

1930-ban megjelentek a helyi bírósági törvényszékek, 1937-ben eltörölték a 42

csador viselésének kötelezettségét. 1961-62-ben az imámok, történelmük legnagyobb csapását kapták. Az agrárreform megvalósítására alkalmazott törvény előírta többek között, a mecsetek által az évszázadok során szerzett földek kisajátítását és a parasztoknak a megvásárlási jogot. Egyidejűleg pedig az új választási rendszer szerint csökkentették a vallási képviselők számát a drejdi-kben. Az 1963-ban kezdődő kormányellenes lépések hatására, ame-lyeket a kisajátított földesurak és egyes imám rétegek indítottak, megjelent egy törvény, amely kimondta a síiták vezetője - egyike ezen akciók fő szervezőinek - kitiltását az országból. Számos vallási vezetőt terrorista cselekményekkel vádoltak meg és bebörtönözték őket. Ugyanakkor, a kormány intézkedéseket tett a szertartások korlátozására és a vallási ünnepek rövidítésére. A Moharam-ot három napra csökkentették.

Kom város, amelyet jellegzetes perzsa stílusban építettek:s zűk, kacskaringós utcákkal, mintha a hit felsőbbrendűségét akarná kifejezni az egész élet felett. Mértani központjában fekszik az egyszerű, de büszke, előkelő és egyedül-állóan parancsoló külsejű Mecset, amelynek árnyékában összehasonlítha-tatlanul szerényebb épületek, közigazgatási irodák, módosabb kereskedők üzletei húzódnak meg.

A Mecset ugyanúgy mint régen, nemcsak a szent központ szerepét tölti be, ha-nem egyidejűleg talákozó hely is, ahol a kereskedelmi ügyeket intézik, egyes társadalmi-művészeti intézmények tevékenységének központja is. Ugyanak-kor egy kórház, a város legnagyobb könyvtára, egy múzeum gazdag régészeti gyűjteménnyel, szőnyegekkel, bélyeggyűjteménnyel és a város egyetlen, a muzulmán síita világban különleges hírnévnek örvendő felsőoktatási intéz-ménye található. Egyben mauzóleum is, hiszen szentélyeiben számos Szaffa-rida és Kádzsár uralkodóház leszármazottjai alusszák örök álmukat.

A bazár, a város kereskedelmi életének központja, a mecset falaihoz tapad és hosszú, tekervényes csarnokokból áll, melyeket mindkét oldalról cellaszerű, egymásba tömörülő pultok fednek és bélelnek. Ugyanitt találtak biztonságot a különböző mesteremberek, kézművesek, akik elrejtve a cellák mélyén, kezdetleges, középkori eszközökkel készítik árujukat, amiket elöl árulnak, egy kis, rögtönzött üzletben, vagy elszórva akár csak egyszerűen a földön. A kovács fújtatója okozta füst összekeveredik a sokezer gyalogos által felvert porral, akik naponta bejárják a bazár folyosóit gyakran csak időtöltésből, vagy szórakozásból és ritkán azért, hogy vegyenek valamit. Mindez már-már elviselhetetlenné teszi a levegőt.

Mindenütt a városban érezhető az ipar hiánya mert a legtöbb áru külföldi. Sok az idetévedt külföldi aki a hazájában értékesítési nehézségei miatt itt próbálkozik. Ez a termékek silány minőségével, vagy a sikertelen mintákkal

43

magyarázható. Csak most értettem meg egy idegen kereskedő szavait, akivel kevéssel komi látogatásom előtt találkoztam. Ő mondta, hogy nincs áru, amit Iránban ne lehetne eladni. De azt sem kell elfelejtenünk, hogy az iráni vásárlók többsége nagyon kevés jövedelemmel rendelkezik, így a drágább cikkeknek kevesebb esélyük van az értékesítésre.

A körútak, az utcák, a lakóházak, a középületek jellegzetesen keletiek. A házakat egymás mellé zsúfolták. De még a helyhiány sem győzte meg a lakosságot, hogy lemondjon egy, akármekkora apró, medencével ellátott, magas falkerítéssel védett udvarról. Ezek a szalmaporral kevert agyagból épített házak falaihoz lapulva a légmentesen zárt kapu mögött, mint valami áthatolhatatlan titok rejtőzködnek az idegen szemek elől. Eltávolodva a fő útvonalaktól, az utcácskák lassan összeszűkülnek annyira, hogy egy adott ponton már csak a gyalogosok tudják használni őket. Közepén általában egy, téglával bélelt sánc halad, mely minden udvarba leágazik amin az életet adó víz befolyik. Ugyanakkor csatornaként is használják. Ezek a szerepek a nap órái, vagy időszakai szerint cserélődnek.

Az épületek egyszerűsége, amit se nem vakolnak se nem meszelnek és ezért egyszínűek, valamit stílusuk azonossága - hiszen mind kocka alakú – a várost egyhangúvá teszi. Csupán az eső, ami nagyon ritkán esik errefelé, mossa le időnként a port, amely a sivatag felől száll és száll. A házak falaira, a tetőkre pedig lerakodik. Az erős esőzéseket mégsem kívánják, mert ha bőségesek, tönkreteszik ezeket a szerény épületeket.

A külváros, főleg a város déli része, omladozó. Mindenütt mutatkoznak az alultermelési krízis jelei.

1950 körül, Komban létesítettek egy gyapotfonódát, amely a hazai termelésre alapozott. Termékei a kereskedelemben rég keresett áruk voltak. A gyár megépítése mutatja, hogy sajátos ipart igyekeznek kialakítani.

Az ország gazdasági fejlődése érdekében, de főleg turistacsalogatóként asz-faltozott országutat építettek, mely összeköti a várost észak felől a fővárossal, dél felöl pedig Iszfahánnal, a perzsa birodalom egykori fővárosával.

Kom fontos vasúti gócponttá kezdett válni. Miután befejeződött a Van tó (Törökország) és Tabriz, Yazd és Zahedán közötti vasútvonal építése Irán be-lekerül az Európát és Ázsiát összekötő rendszerbe. A vasút megépülése hozzá járult a Nyugat-Európa és Ázsia legtávolabb pontjai közötti szárazföldi kap-csolat megteremtéséhez. Ez magával vonta természetesen, az átszelt országok jelentős gazdasági fejlődését. A Yazd–Zahedán szakasz egyedülállónak igérkezett a maga nemében, mivel át kellett szelnie a hatalmas sivatagot,

44

azután Pakisztán határa közelében egy igen megközelíthetetlen hegylánc vonulatát, ami többszáz völgyhíd és alagút megépítését igényelte volna.

2. Káshán – oázis a sivatag szélén

Este felé kezdett lenni, amikor Káshán irányába indulva elhagytuk Kom utolsó házait. Az út sok kívánnivalót hagy maga után. Tele van gödrökkel és vastag porréteg borítja, ami a kocsi haladtával nagy felhőként emelkedik fel és sokáig eltakarja az eget, mélyen a sivatagot követve. A nap sugarai, melyek ferdébb szögben érik a homok felszínét, már nem haladják meg a déliek erejét. A napközben összegyűlt meleg kezd elfogyni és helyét hideg, a hegyes vidékekről érkező légtömegek foglalják el. Ahogy az esti órákhoz közeledünk, a szél mind erőszakosabb lett, mintha ellen akart volna állni a meleg utolsó áramlatainak. Hatalmas homokszálak söpörték végig az utat és bármilyen csekély akadályt is találtak, mellételepedtek és reggelig, amikor a szél irányt változtatott, vagy elállt, nagyocska dűnékké alakultak. A körülbelül 100 kilométeres távolságot sokkal hosszabbnak éreztük, mint amennyi a valóság-ban. Emiatt, amikor megpillantottuk Káshán első építményeit, megkönnyeb-bülten lélegeztünk fel.

Az egyetlen ottlévő szállodába, az elég szegény Városi Hotelbe indultunk. Hamarosan elfelejtettük az utazás okozta kellemetlenségeket, mivel elérve a kívánt helyre, eszünkbe jutott az ismerőseink figyelmeztetése. Akik megtud-ták hogy ide igyekszünk a lelkünkre kötötték: vigyázzatok a Káshánban élő halálos csípésű skorpiókra! Tehát az első kérdés, amit Aga Dzsánnak, a város mindenesének feltettünk az említett állatok szobáinkban esetleges fellelhető-ségéről szólt. A kép, amit a fiú vágott csodálkozása és felháborodása jeléül és főleg magyarázata, miszerint a skorpiók mindenütt hemzsegnek, kivéve a szállodát, ahol egy sem létezik, egyáltalán nem nyugtatott meg, sőt! Ezek el-lenére, voltak pillanatok, amikor a veszélytől való félelem kezdett csökkenni és helyét egy derűlátó nemtörődömség váltotta fel remélve, hogy talán a fiú-nak igaza van, a hotelben nincsenek, nem lehetnek skorpiók és ha van is vala-mi, az út és főleg a meleg okozta kimerültség álmatlan alvásba fog ringatni.

A városban kevés történelmi nevezetesség van. Hírnevét, mondhatjuk világ-hírét a szőnyegszövés művészetével érte el, amely itt, egyes szakértők szerint a tökéletesség csúcsára hág. Ezért első utunk egy ilyen műhely felé vezetett. Egy szobában néhány, egy a következő szőnyegek rajzait ábrázoló ív fölé hajló személyt találtunk. Kinézetre és jellemükben egyszerű, öreg és fiatal em-

45

berek voltak. Nem bizonyultak túl bőbeszédűeknek lehet, hogy már megszok-ták a majdnem mindennapi látogatásokat. Közömbösek voltak azokhoz akik többségének halvány fogalma sincs arról mennyi munka, izzadság és képze-leterő rejlik azokban a szőnyegekben, amelyeken minden nap nyugodtan jár-kálnak. Az itteni emberek különleges fantázival bírnak. Abban a pillanatban, amikor dolgozni kezdenek, agyukban ki van már alakulva a téma, a főmotí-vum, amellyel díszíteni fogják a szőnyeget, a részletek, a különböző változat-ban ábrázolt virágok, melyek elhelyezkednek és betöltik az űrt, az arányosan keverendő színek, aláhúznak és kiemelnek bizonyos részeket, vagy tompíta-nak egyes elemeket, anélkül, hogy bármilyen mérőműszert használnának, tökéletesen észreveszik a minták arányai közötti kapcsolatot. Fejükben készek már ezek a minták, akárcsak a festőében, aki az állványa előtt már látja a kép-zeletbeli képen kirajzolandó táj körvonalait és színeit. A maguk módján ezek az emberek művészek, akik eszközként elbűvölő nyelven rajzokat és színeket használnak. A kásháni szőnyegek pont ilyen részletekkel bűvölnek el, mintá-iknak alakja lenyűgözőek, színeik nem rikítóak, hanem kellemesen árnyaltak. Ezeket a jó tulajdonságokat a finom gyapjúszálak hangsúlyozzák ki és ame-lyeket gyakran selyemszálakkal kevernek, vagy egészében helyettesítenek. Át-mentünk a kimondott műhelybe, ahol a munkások ügyes keze alatt a korább látott rajzok hatalmas felvetőkre tevődnek át. A dolgozók többsége kivétel nélkül 6-17 év közötti sovány, sápadt gyerek vagy serdülő. Napi 10-14 órán keresztül mozgás nélkül, görnyedve ülnek, ugyanazokat a mozdulatokat hihe-tetlen gyorsasággal és hozzáértéssel százszor, meg ezerszer ismételve. Sebes-ségük miatt, ujjaik majdnem láthatatlanok, amikor behúzzák a gyapjúszálat, amikor csomót csomó után kötnek, utána, ugyanolyan sebesen, egy késsel el-vágják a fonalat. Majd miután a mozdulatot többször megismétlik, egy villa-szerű kalapáccsal addig verik a csomókat, amíg a kívánt sűrűséget elérik. A gyermeki munkaerőt azért használják, mert az ő idegrendszerük jobban bírja a végtelenül gépiesen ismételt mozdulatokat. Éberségük és látásuk évek múltán, a túlhajszolás miatt meggyengül és az sem egy elhanyagolható szempont, hogy gazdaságos őket foglalkoztatni, mert munkájuk olcsóbb, mint a felnőtteké.

3. Útban Iszfahán a kézművesség központja felé

Aszfaltos volt az az országút, mely Iszfahánba, a Perzsa Birodalom egykori virágzó fővárosába vezetett. A gépkocsival megtett néhány kilométer után, bal oldalon elhagytuk a majdnem egész évben kiszáradt Dast-E-Namak sóstó mezejét. Távolról figyelve, a tó fenekén lerakodott só hatalmas hómező

46

benyomását kelti, amely szélei elvesznek a messzi láthatáron. A fullasztó meleg és a légbe emelkedő áramlatok emelte por szaga, a növények teljes hiánya amíg a szem ellát és még azon túl is, tudomásunkra hozzák, hogy Irán egyik legnagyobb, ugyanakkor a világ legszárazabb sivatagának a belsejébe kerültünk a Dast-E-Kavir-ba. A 2% alatti páratartalom és a 40 fok feletti hőmérséklet szinte elviselhetetlen. Az utat egyes helyeken, homokdűnék borítják, amik mellett el kell haladni és kilométereken át a sivatag közepén gyalogolunk tovább. Ki gondolta volna évtizedekkel ezelőtt, hogy ez a pusztaság olyan kincseket rejt, amiket a Második Világháború után fedeztek fel és amelyek magukra vonták a világ kőolaj monopóliumainak figyelmét? A kis Alborz nevű helyiségben, pár kilométerre Kom várostól, eleinte kilenc kutat ástak. A szakértők véleménye szerint ezek mutatták meg a különösen fontos lelőhelyeket, azt, hogy a homoktenger alatt létezik mondhatni egy valóságos kőolajtenger is.

A Nemzetközi Kőolaj Érdekcsoport törvényesen csak az 1979-es államosí-tásig tartotta meg az Irán észak-nyugati részein engededélyezett kutatási, kitermelési, feldolgozási és kereskedelmi kiváltságait. Azonban, minden alkalmat kihasznált például a közigazgatási hatóságok és szakértői vélemé-nyek kinyilatkoztatása, melyek szerint az ország többi részében található leletekben nem létezik elég tartalék ahhoz, hogy elégségesek legyenek az ipari kitermeléshez. Tette mindezt azért, hogy rávegye az iráni kormányt, hogy mondjon le az átadott zónán kívül fekvő kőolajtartalékok kitermeléséről. A Társaság érdeke világos volt, nem kívánta, hogy másik, a területén kívül eső kőolajkitermelési és feldolgozási állami ipar fejlődjön ki, amely adott pillanatban a világpiacon újabb versenytársként jelentkezhet.

Az aszfaltozott út, mint egy óráskigyó amelynek a sugarai egész évben a sivatag homokjára lövellő napon lustán terül el, nagyjából követi a vulkáni eredetű Zagrosz hegyláncot, amelyből a sivatag irányába két hegyrendszer válik ki: Kuarhud és Kunbenan. A hegyvidék, akárcsak a sivatag, melynek a lábaitól kezdődik, különösen száraz egész évben. Csupán késő ősszel és télen hullik csapadék, amely azonban a meredek oldalakon gyorsan lefolyik a völgybe, erős kopásokat keltve, hogy azután elnyelje a sivatag megszomjazott homokja. A vízhiány rányomta bélyegét az egész vidék kilátására. A hegyeket nem borítja semmilyen erdő, csupán néhol a hegyoldalakon láthatunk vadrózsa és pisztácia bokrokat.

A nem túl magas, csúcsos hegyláncok között széles völgyek húzódnak meg. A vízforrások közelében különböző nagyságú települések láthatók, melyek mérete egyenesen arányos a megművelhető föld és a vízmennyiség arányával. Itt is, akárcsak az ország legtöbb részében, az öntözésre alapozó mezőgaz-

47

daságban a legkezdetlegesebb eszközökkel dolgoznak. Ott, ahol a vízerecske kiszárad, a termékeny föld hirtelen eltűnik és megjelenik a sivatag.

A falvak néhány paticsból (kiégetettlen agyagból és szalmatöredékből, vesszőből épült házból) állnak. Szintén paticsból készített 3-4 méteres fal belsejéhez ragasztják a rendszerint sejt alakban elhelyezett házakat. Az ablakokat kicsi lyukak helyettesítik, amelyen nehezen hatol be a világításhoz és szellőztetéshez szükséges fény és levegő. A lehető legszerényebb a bútor-zat, majdnem kivétel nélkül a gyékényre fektetett ágyból, vagy egy kopott szőnyegből áll, amin alszik az egész család, továbbá van egy szamovár és néhány apró háztartási eszköz. A gyerekek, férfiak és nők nagytöbbsége soha életében nem ismeri meg egy új öltöny, kosztüm viselésének jóérzését.

Ha szóbaállunk a falusiakkal, ugyanazt az igazságot hallhatjuk, hogy a föld a földesúré, aki amióta csak az eszüket tudják, soha el nem jött mégcsak megnézni se a birtokát. Képviselője, a gondnok csak a termés behajtásakor jelenik meg, a falusiak verejtékének eredménye ismeretlen célokat szolgál majd. A kevésből ami nekik marad, adókat fizetnek a helyi közigazgatásnak, a mecsetnek, ajándékokat adnak a földesúrnak és rokonainak.

Felmérések szerint, az 1962-ben elkezdett mezőgazdasági reform előtt, az irá-ni földműves évente 12-16 ezer riálra becsült általános jövedelemmel rendel-kezett, ami 20 dollárnak felel meg. Ebből kellett eltartson általában öt gyere-ket (Iránban nagyjából öt gyerek az átlag) és néha két-három feleséget. Van-nak falvak, ahol a lakosok életükben nem láttak még 200 riálos bankjegyet.

A mezőgazdasági jövedelmet a tulajdonjogi forma öt alapeleme szerint osztják el: 1. a termőföld, 2. a víz (öntözési hálózat, csatornák, vagy kútak), 3. termelési eszközök, 4. vetőmag, és 5. az elvégzett munka mennyisége. Ezek szerint a termény elosztásakor a paraszt az 1/5-öt kapta amivel hozzájárultak a terméshez. A családok 80%-ának a mezőgazdasági jövedelem 1/5-e jutott, mi-vel csupán a termelőerejéveltudott ahhoz hozzájárulni. A földesúri osztály a termésből kapott jövedelemet új földterületek megvásárlására fordította, teljesen elhanyagolva a javítási munkákat, a termelékenység növelését. Emi-att, a II. világháború után a mezőgazdaságban kezdett érezhetővé válni a ter-melés és a termelékenység lassú hanyatlása annyira, hogy az utolsó években már a belföldi szükségleteket sem tudta kielégíteni. Egyes cikkek, mint a ku-korica, a búza, a rozs eltűntek a kiviteli listáról és kezdtek a bevitelin sze-repelni, miáltal súlyosbodott a külkereskedelmi mérleg állandó vesztesége.

Egyrészt a mezőgazdaság hanyatlása a minden velejáró következménnyel a nemzetgazdaság számára, másrészt a falusiak kétségbeejtő nyomora parancso-lóan felvetette a falvak középkori viszonyainak a felszámolásának szükséges-

48

ségét, vagy ahogy a sah jellemezte, választani kellett a „vörös” és a „fehér forradalom” között.

Az Iszfahán felé vezető aszfaltozott út egyhangúságát csupán néha váltja fel a sivatag. Ennek az időtálló száraz és sziklás tartománynak az egyetlen növénye a szamárbogáncs. Ahogy haladunk a pusztaságban, egyenlő távolságban kráterszerű, vagy hangyabolyszerű apró magaslatokat veszünk észre. A messzeségben véget nem érő sorban helyezkednek el, egyenes vonalat képezve. Ezek, egy perzsául kiariz-nak nevezett eredeti és leleményes vízvezetékrendszer szellőztető aknái. A folyosók 1,2 m magas és egy méter széles alagutak, amelyek a hegyaljai források vizét a sivatagbeli településekig viszik el és itatják az ott élőket. Az alagutak mélysége az agyagréteg fekvésétől függ, mivel ez az anyag vízhatlan, ezért nem engedi hogy a víz elillanjon a talaj ritkább rétegeibe. Mintegy 75 méterenként a folyósokból aknák vezetnek fel, melyek szellőztetésre, a légnyomás szabályozására és a lerakódott homok eltávolítására szolgálnak. Hogy mikor épült az első folyosó? Nehezen tudna valaki is erre a kérdésre válaszolni. A legrégibb perzsa írások már megemlítik a létezését. Az ókorban is, a nyár megérezésétől az esős időszak kezdetéig tartó szárazság a legnagyobb természeti csapást jelentette. De az emberek nem tűrték tétlenül. Az ezzel szembeni kűzdelem az emberiséggel egykorú, csak a felhasznált eszözök változtak.

A cserépcsövek túl drágák voltak, a fémből valók hozzáférhetetlenek a falu fejlettségét nézve, mind az ókorban, mind ma. Ezért, a falusiak egyszerűbb megoldást találtak: a csöveket földalatti alagutakkal helyettesítették, amelyek a legkevesebb veszteséggel biztosították az életet jelentő víz több tíz méterre való szállítását. Ezeket a folyosókat ma is épp olyan kezdetleges eszközökkel építik, mint őseik idején. Először egy adott számú, 60–80 cm átmérőjű függőleges aknát ásnak, addig amíg egy vastag agyagréteghez nem érnek. Itt kezdődik az alagút készítése. Az agyagréteget követve haladnak a következő akna irányába. Ehhez a munkához semmiféle bonyolult szerszámot nem használnak. Úgy tűnik, hogy a legnagyobb nehézséget a soros akna eltalálása jelenti. Ezt a legegyszerűbb eszközökkel oldják meg: egy darab fonalat kihúznak az egyik aknától a másik felé. Amikor a nap a tetőfokán van, a szál árnyéka az akna mélyére vetődik a kívánt irányt mutatva. A helyhiány miatt, benn csak egy ember dolgozhat, a csoport többi tagja – még 4-5 ember – a fenti munkákkal van elfoglalva. A földet rövidnyelű ásóval ássák, gumivödrökbe rakják, amit kötél segítségével a felszínre húznak

A folyosóásó emberek munkája nagyon nehéz és veszélyes. Hosszú gyakor-latot, különleges bátorságot és önmegtartóztatást igényel, mivel bármilyen té-vedés az irány eltalálásában a következő akna elkerülését és így egy hatalmas,

49

hiábavaló munka kezdetét jelentheti. A karbantartó munkások életét a beomlás vagy a váratlan áradás veszélye fenyegeti. De a legnagyobb veszedelmet a hirtelen gázömlés okozza, amely az éppen bennlévő munkás fulladásával jár, vagy földalatti robbanást vált ki. Azért hogy, ha ez bekövetkezne meg tudják menteni a munkást, derekára kötelet erősítenek amellyel bármely veszély jelére az tudatja a felszínen levőkkel, akik rögtön felhúzzák. Az itteni munka ellenértéke távol áll kockázata arányától. Például, 75 méter kiásása hat ember körülbelül három hónapi munkájába kerül. Ezért a megfeszült munkáért egy dolgozó 2,5 ezer riált kap minden hónapban, ami 35 dollárnak felel meg.

Ezekhez a folyosókhoz sok legenda fűződik, épp a hatalmas, megfeszítő munka mennyisége és a lakosság mindennapi életében való meghatározó fontossága és életének ettől való teljes függősége miatt. Így, egy néphit szerint, az a tény, hogy a folyosó vize időnként kiszárad, a hegyek lélegzésének tulajdonítható. Egyes településen az a legenda volt ismeretes, hogy minden folyosó forrásánál áll egy koronás óriás, aki a víz elosztását vezényeli. A folyosókat ásó és karbantartó munkások különösen babonások. Bármilyen jel, ami a természetfölötti erőktől jön leállítja a napi munkálatokat.

A folyosók rendszerint magántulajdont képeznek és azé akiké a föld, vagy a falu, amelyet ellát. Ha egy földesúré (mert csak ők engedhetik meg maguknak a fényűzést, hogy egy folyosójuk legyen) a föld pedig a paraszté, akkor ez utóbbi köteles megfizetni az öntözésre használt vizet aszerint, hogy mennyi ideig bocsájtják rendelkezésére a folyosó vizét. Rendszerint a locsoláshoz használtért a megöntözött föld termésének 1/5-ét fizeti.

Ahogy Iszfahánhoz közeledünk a folyosókat jelző emelkedések száma megsokszorozódik. Egy adott pillanatban, az országút bal felén lévő mező apró kráterek lelőhelyévé változik. Az est csendjében, ha fülünkkel odahajolunk, hallhatjuk az életet adó víz erőteljes zubogását.

Iszfahán városa, földrajzilag úgy jelenik meg, mint egy oázis a Dast-E-Kavir sivatag szélén. Körülbelül 1500 méteren a tengerszint fölött, a Kuhe-Karbus és Kuhe-Aladhuk hegyek lábainál fekszik, melyek megvédik az erőteljes és száraz széltől amely délfelől és a hatalmas arab sivatag felől fúj. A város déli részén folyik a Zayandeh folyó, amely a Zagrosz hegylánc csúcsán lévő örök hó olvadásából táplálkozik és miután elhagyja a várost, elnyeli a sivatag száraz homokja.

Kivételes földrajzi fekvésének köszönhetően feltehető, hogy első emberi települései ezen a helyen visszavezetnek az ókorba. A maihoz hasonló neve először Nabukodonozor, Babilónia utolsó császára (Kr.e. 604-562) idején jelent meg, az ő parancsára létesült Iszfahánban egy Jeruzsálemből

50

ideszállított fogolytábor. Kr.e. 249-ben Iszfahán Pártha tartomány fővárosa volt. Jelenlegi nagyságát és jelentőségét 1598-tól kezdve kapta, amikor az ország fővárosát Gazvinből Iszfahánba költöztették. Az új főváros megépítéséhez a távoli Európából, Indiából és Kínából hoztak építészeket.

A Meidan-E-Sah építészeti együttes, amely a főváros három legfontosabb elemét tartalmazza: a sah palotáját, a mecsetet és a bazárt a város szívében lévő négyszögű téren találhatjuk. Ezek építése, elemei és gazdag díszítése elárulja az udvar akaratát, miszerint igyekeztek megújítani a műépítészet remeklését és tökéletességét amelyet az egész perzsa kultúra elért a mongol beözönlés előtt. Ezért méltán számíthatjuk Iszfahánt a perzsa reneszánsz ered-ményének, amely a perzsa birodalom hősi múltját és építészeti elemeit ará-nyosan ötvözi a nyugat-európai reneszánsztól kölcsönzött elemekkel. Érdekes jelenség történik: a nyugati művészet, amely az arabok közvetítésével, átvettek a perzsáktól a reneszánsz művészet alapvető elemeit pl. a kupolát, a patkóformájú tojásdad alakot, a falak stukkós díszítését, a zománclemezeket, most a perzsa reneszánsz művészet korában széles körben visszahozzák és használják őket.

A Meidan-E-Sah, vagy lefordítva „a sah tere” mint már említettem a város közepét foglalja el: egy négyszögű park, amely 512/160 méteren terül el. Szemben található az Ali Kapu, a volt királyi palota egy része, amit különböző ünnepségekkor használnak. A másik oldalon pedig, a Sejk-Lotfollah mecset ami a királyi család különleges és mindennapi vallási szertartásainak színhelye. Ezért a palotát és a mecsetet egy földalatti alagút köti össze, ezen keresztül jut el és kerüli ki a sah családja az utcai tülekedést.

A tér rövidebb oldalain – délen – van a Sah mecsetje. Ez az ország, de mond-hatni a világ egyik legnagyobb és legszebb ilyenfajta épülete. A piac északi oldalán található az Új Bazár (a régi a város északibb részében fekszik). Erről az együttesről az a vélelem, hogy a 16. század utolsó évtizedéből, vagy a 17. század elejéről származik hacsak el nem hisszük Ferdauszi író állítását, hogy a tér 2000 éve létezik, azóta, amióta lerakták a város alapköveit.

Az épület, amely méretei és díszítése gazdagságának köszönhetően uralja a várost, a Sah mecsetje, melyet 1612-1630 között építettek. Ami legelőször feltűnik az a rendkívüli nagysága. A mecset egy 146x84 méteres területet foglal el, minarettjei, melyeket a bejárat két oldalán helyeztek el, 48 méteresek, a központi kupola mellettiek 52 méter magasságúak és 80 centiméter átmérőjűek.

Az építkezés terve megegyezett az általános nagy mecsetek tervével: az udvar négyszögű oldalán, minden részen, szemben négy hajó van, mindegyik

51

bejárata és kapuja az udvar felé néz. Ezek közül egy nagyobb, két minaretes, a kapu két oldalán van, a felettük levő kupola pedig hatalmasabb méretű mint a többi hajóé. A kaput és a minareteket kerámialemezek borítják. Rendszerint, a másik három hajó kupolája kissebb, kerámiából készült és a megszokott kapu felett nincs minaret. A Sah mecsetjének építéséhez a szükséges márványt és követ Iszfahántól majdnem 200 kilométerre fekvő helységből szállították ide. A kaput és a mecset kapu felőli homlokzatot a kor leghíresebb művészei kerámiával díszítették és ritka szépségűek. Az óriás méretű kapu ezüstből van és domborművek ékesítik. A kapu feletti arhivoltát domborműves függő cseppkövekből dolgozták ki. A két minaret közötti első részen, magas boltozatot képeznek, aminek a felső részén tipikus perzsa, méhlépszerű elemek láthatók. A két minaret alapjából, két oldalán két rész indul, amelyek kiegészítik és meghosszabbítják az épület homlokzatát, előtérbe helyezve azt. A hajó és a minaretek homlokzatánál a bejáratéhoz hasonló díszítési elemeket használtak. A főhajó terve egy négyszög, mely a kupola felé menet, nyolcszöggé alakul. A kupola alatti rész világításra szolgáló nyílásokkal van ellátva. A belső felületet teljes egészében, stílizált virágokkal és a Koránból vett idézetekkel borított mázas porcelánlemezkék borítják. A négy hajót folyósok és egy egész sor másodlagos hajó köti össze, amelyeket csupán csúcsíves, vagy ritkábban, boltíves oszlopok választanak el.

Az udvart is vallásos szertartásokra használják. Egy óriási medencéje van ahol amikor a város vízhiányban szenvedett az ivóvizet és a hit által kötelező mosakodásokhoz szükséges vizet tartották.

A Seik-Lotfollah mecset amely a Sahé mellett van, sokkal szerényebbnek tűnik ez utóbbihoz hasonlítva. Kissebb méretű, minaretek nélküli, de a Lotfollah részei egységének, díszítésének és színeinek köszönhetően külön-leges. Kupoláját zománcozott csempelemezek borítják, amelyek, sárga mező-ben stílusos virágokkal kirajzolva a tiszta égbolton különösen kellemes benyo-mást keltenek. Belsejét szintén zománcozott csempelemezek fedik, de azok kékes-lilás színűek ás ezeket nagyon finom művészettel készített díszes rajzok takarják. Körös-körül az egyetlen fényforrást a kupola alatti ablakok előtti arab mintás rácsokon keresztül beszűrődő napsugarak biztosítják, amik a nap minden órájában a fényes csempelemezekre esnek és onnan visszatükröződve gyönyörű fényjátékot képeznek abban a félsötét térben. A kezdetben nőknek szánt mecsetet 1618-ban építették, de idővel királyi szentéllyé alakult, ahova vallásos szertartásokra jártak az uralkodó család tagjai.

Szemben a Lotfollah mecsettel az Al Ghapoo fekszik, ami egy hétemeletes épület. Abban az időben ez ritkaság. A Sah palota díszbejárata közepén, több négyzetméteren épült és uralkodói fogadások és szertartások megrendezésére

52

használták. A harmadik emeleten, a piac felől, a palotának egy tribünhöz ha-sonló fedett terasza van, ahonnan a királyi család, a sah udvarába akkreditált diplomata testület tagjait és az uralkodói udvart figyelhette és az ünnepi játékokat és díszszemléket, melyek a palota előtti hatalmas piactéren folytak. Chardin, egy szemtanú így írja le a palota előtti szórakozásokat: ”A trombiták, a tramburinok és a csörgődobok hangja adta meg a jelt a játékok és a harcok megkezdésére. Először egy pár bikát engednek az arénába, amelyekre vadál-latok rohannak. Azután 300 csillogó egyenruhába öltözött lovag két táborra oszlik és harci bemutatókat, versenyeket és különböző játékokat ad elő. Éjjel a teret számos tűzijáték világítja meg.” A terasz közepén egy fémlemezekkel bélelt medence van, aminek a közepére szereltek egy kutat. Ezt egy erre a célra épített, néhány kilométerre a várostól, a hegyek között fekvő, duzzasz-tótóból táplálták. A terasz mögötti két emeleten hangversenytermeket ren-deztek be. A központi, valamint a melléktermekben gipszlemezekkel borított nyílásokat perzsa hangszeralakú ajtócskákkal zárnak el. Ezek a nyílások együtthangzási dobozokként szolgálnak, ezáltal az egész kupola különleges akusztikával rendelkezik. Naplemente után, amikor a játékok befejeződtek, a királyi család az idegenekkel együtt visszavonult a szalonokba, hogy egy zenekar muzsikáját élvezzék ami kamancsából, gadzsakból (a hegedű őse), tarból (ami gitárszerű), zurzunából, farnaiból (egyforma az oboával), naiból (pánsíp szerű, a legrégibb perzsa eredetű fúvóshangszer) és dairából tevődött össze. A termekben mélabús, szomorú dallamok hallatszottak, amiket Perzsia távoli múltja ihletett, tele szemlélődő, álmodozó, titokzatos és a külső világgal szembeni érdektelenséggel.

A festmények, amelyek a palota legkissebb helyiségeit is díszítik, körülbelül 20 évig készültek (az építőmunkákkal szemben, melyek csak hat évig tartot-tak) és a Sah és a Seik Lotfollah mecsetek zománcos csempéi legsikeresebb rajzait utánozzák. A palota számos tatarozása miatt a különlegesen finom, drapp alapon aranyból (arany porból) készült falfestmények eltűntek a legtöbb teremből. Az északi rész kis oldalán található bazár, évszázadokkal ezelőtt, megkerülte majdnem az egész teret. Jelenleg, csupán az északi, déli és keleti oldalt foglalja el, vagyis a Lofollah, Al Ghapoo és a Bazár bejárata közötti részt.

A bazár homlokzata építészeti szempontból, egy mecsetéhez hasonlít: egy magas, négyszögű falból egy tojásdad alakú boltív nyílik, amit zománcozott lemezkék és márvány borítanak. A bejárat fölött egy páholy van, ahol a múlt-ban egy népi hangszerekből álló zenekar jelezte a nap felkeltét és lementét. A bazár belsejét egy csomó boltozatos folyosó alkotja, amelyek később szétszé-lednek és valóságos labirintust képeznek. Nagyobb, vagy kissebb távolságon-ként ezek a folyosók teres, négyszögű helyiségekké válnak, melyeket nyílásos,

53

légzést és világosságot biztosító kupolák fednek. A bazár nagyjából két részre oszlik: a keleti és déli folyosók majdnem kizárólag kézműves műhelyeket tar-talmaznak, az északiak pedig a kereskedők üzleteit és bódéikat, ahol a helyi mesteremberek termékei és a külföldi áruk a fogyasztók kezébe kerülhetnek.

Átlépve a bazár küszöbén úgy tűnik, hogy egy csoda útján visszamentünk a múltba, a középkorba. Egy sötét sarokban ugyanis gyermekkorú fiúcska kez-detleges fújtatót működtet, miközben a mester, elébe akasztott bőrköténnyel, néhány céhtárssal együtt, pontos mozdulatokkal, izzó vasdarabokat vernek patkóvá, szeggé vagy egyéb, a gazdaságban használt tárgyakká. Itt mindent kézzel készítnek. A munkaeszközök is hasonlóak az évszázadokkal ezelőtti-ekhez. Miért? Számos oka van: első sorban az, hogy az új munkaeszközök, főleg a gépesítettek, befektetést követelnek, amit kevés bazárbeli mesterember engedhet meg magának. Másfelől a fogyasztás és a munkaerő közötti viszony meg sem engedné ezt. De az évszázados hagyományt sem lehet semmibe venni, amivel a városi kézművesek dicsekednek, nevezetesen azt, hogy az ő szerszámaik teljesen megfelelnek a kitűzött célnak: olyan művészi termékeket állítani elő, amelyek már sokszáz évvel ezelőtt vitathatatlanul világhírnévre tettek szert. És nem utolsó sorban, mint érdemet, meg kell említeni a mesterek csodálatos összetartását, ami az új technika bármilyen behozatali módját illeti. Tartózkodásuk részben hasonlít az angol munkásokéhoz, akik attól tartva, hogy elveszítik a kenyerüket, összetörték a gépeket, melyeket a legve-szélyesebb ellenségüknek tartottak.

A Meidan-E-Sah mind a négy oldalán elterülő bazárt és a környékén található üzleteket látogatva rájövünk, hogy Iszfahán tényleg az ország művészeti fő-városa. A kézművesség számos területén, mint például a szőnyeg- és selyem-szövésben, az ezüstművészetben, a miniatűrök, a zománcozott tárgyak festésé-ben, a kerámiában, a fafaragásban, a faberakásban, intarziában stb., Iszfahán döntő szerepet játszott és játszik ma is Iránban. A kézművesség egyes ágai ebben a városban születtek meg és emelkedtek valóságos művészi szintre. Idő-vel, ezekből az ágakból mások alakultak ki és valódi iskolai rangra emelked-tek. A háború és a kézműves tárgyak iránti érdektelenség és az elvont, mond-hatnánk olcsóbb művészi darabok iránti növekvő vonzódás komoly válságot okoztak, ami sok iszfaháni kézműves tönkremenését eredményezte. Az 1960-as években a kormány időben felfigyelt a perzsa mesterembereket fenyegető helyzetre - a külkereskedelem körülbelül 20 %-a tőlük eredt - , ezért hanyat-lásuk megelőzését és megsegítésüket célozta meg. Lépéseket tett a kézműves termékek előállítása érdekében. Megtiltotta a gépesített munka használatát minden területen, ösztöndíjjal támogatta a művészi technikai iskolák létre-jöttét és más segítő határozatot hozott azok számára, akik odajártak.

54

Átmenve a piactéren, nem bírjuk ki, hogy ne álljunk meg a kézműves üzletek előtt rögtönzött „műhelyek” mellett. Órákig el lehet nézni, anélkül hogy mű-gyűjtő vagy szakértő lenne valaki, ahogy a mesterek keze közül kikerül egy-egy csodálatra méltó tárgy. Ha megkérdeznék mi hatott meg leginkább, nehéz lenne hirtelen választ adni. Kétség kívül ami legelőször szembetűnik, az a leg-kissebb kézműves „mesterek” zsenge kora. Elsősorban meglep, hogy a művek nagyszámú készítői még csak nem is serdülők, hanem 9-14, sőt 5-7 éves gyerekek. Szó sincs csodagyerekekről, se koraérésről, csupán az élet egyik törvényéről: ahhoz, hogy megélhess, dolgoznod kell. Nem ritkán fordul elő, hogy egy törékeny kisgyermek nemcsak a maga, hanem a család többi tagját, talán az egész családot kénytelen eltartani. És ez a kényszer az, ami egy kis segítséggel, a gyermeket valódi művésszé alakítja. Például egy kilenc éves fiú, mestere műhelyében már négy éve segédkezett, elsajátította a mesterséget a legegyszerűbb eljárással kezdve, nevezetesen: egy benzinlámpa segítségével megolvasztotta a kátrányt, amelyet azután azokra a tárgyakra öntött, melyekre később rajzok kerültek. Idővel jól megtanulta ezt a munkafázist. Eleinte kis-sebb méretű és értékű tárgyakon, azután a nagyobbakon. Így kilenc éves korá-ban már kipróbált dolgozó, magas művészi értékű edények készítője: egy ezüsttálon emlékezetből, semmilyen rajz nélkül, kezdetleges eszközökkel, ki-csiben feléleszti a Sah mecsetje (Kék Mecset) kupolája belsejében látott díszí-téseket. Néha oda sem pillant a használt eszközökre, mégis hiba nélkül – e-gyébként bármilyen tévedés nehezen, vagy egyáltalán nem javítható – csinálja anélkül, hogy a mű minősége érezhetően ne veszítene az értékéből. Szintén meglep a művészek emlékező tehetsége, amely segítségével a leghíresebb me-csetek, Iszfahán palotáinak rajzait megjegyzik és kitűnő ízléssel, találékony-sággal, valamint művészi érzékenységgel párosulva tízesével és százasával alakul át különböző tárgyakká. Ugyanazt a képet, de más formában találjuk a szőnyegszövő, miniatűr vagy olyan műhelyekben, ahol a zománcot fémre dol-gozzák, vagy ezüsttel kombinálják. Nem kevesebb csodálatot váltanak ki a faberakás (egyfajta mozaik) mesterei hihetetlen ügyességük és türelmük, ami-vel egyenként ragasztják be a ritkanemű fa-, arany- vagy bronz-, elefántcsont-darabkákat, ezekkel különböző mértani alakzatokat képezve. Később, ezek a lemezek képrámává, dobozokká, sakktáblákká sőt, néha bútorokká alakulnak. Egyes készítmények, például íróasztal, több millió ilyen részből áll, 2-3 ember néhány évi munkájának az eredménye. Nem csoda, tehát, hogy egy-egy ilyen tárgy ára hihetetlen összegekbe, több százezer riálba (1 dollár=75 riál) kerül.

Ennek a kézművességnek az eredete nehezen azonosítható. Többszáz éve művelik Iránban és más szomszédos arab országban. Később, kissé megváltozott alakban, nagyobb elkészített művészi tárgyak használata divattá vált a középkori Olaszországban.

55

Meidan-E-Sahtól északabbra található Dzsiomeh (Péntek) mecsetje, ami a város igazi történelemkönyve. 700 körül itt egy zoroasztriánus templom állt, amelyet, valószínűleg az arab elfoglalás és a zoroasztriánusok elleni üldözés idején, részben leromboltak. Helyére egy szerényebb méretű mecsetet építet-tek, amelyet idővel kibővítettek. Hagyománnyá vált, hogy minden sah, akik egymást követték az ország trónján, valami újdonsággal tágították a mecsetet: egy hajóval, egy toronnyal, egy kapuval stb. Ma 96 ilyen adalékot tudunk megkülönböztetni. A zoroasztriánusi templom falából körülbelül egy m2 lát-szik amit a mecset egyik falába kereteztek be. Építészeti szempontból a legfontosabb a különböző korok jellegzetes rajzaival díszített nyolc kapu. A mecset északi felében található egyik mellékhajó bejáratát és a szentély nyílását megszokott kerámialemezek helyett domború, arab rajzos és a Korán-beli idézetes, rendes falak képezik.

Abban az időben, amikor az ország fővárosát Iszfahánba helyezték, Abbász sah udvarában élt egy fiatal, libanoni bevándorló, Bahaj Sejk, aki különös tehetségekkel bírt. Ismert író, számtantudós, csillagász, természettudós, filo-zófus és nyelvész volt. Sokoldalú ismeretei révén, alkalmazása után, hamaro-san helyettesíthetetlen személyiséggé válik Abbász sah mellett. Nevéhez több olyan alkotás fűződik, amely az igazat megvallva, a világ csodái közé tartoz-hatnának és ezek titkait máig sem tudták megfejteni. Bahaj Sejk nevéhez kötődik a Monár-Dzsionban mecset építésének terve is, melynek ingadozó tornyai a város déli részén láthatók. Távolról figyelve, a mecset semmi különöset sem árul el. Szerény formájú és méretű, homlokzatának mindkét oldalán egy-egy, körülbelül 6 méteres minaret áll. Ám ezek a tornyok különös tulajdonsággal bírnak. Amikor valamelyiknek egy lengő mozgást adnak (távolról is láthatót) a másik is elkezd az elsővel egyforma mozgásba jönni. Közelről látszik, ahogy a homlokzat egész felső része inog. Habár a minaretek és az egész épület több mint háromszáz éve folytonosan leng, semmiféle repedés sincs a minaretek téglái között, vagy a mecset felső részén. Az építő anyagok fizikai és vegyi, valamint az X sugarakkal elvégzett elemzése sem tudta feltárni hajlékonyságuk titkát. A hatóságok megtiltották, hogy lebontsák az egyik minarettet a megfejtés érdekében sőt, az utókor számára való megtartás érdekében nemrég bezárták az egyiket.

Bahaj Sejk nevéhez sok anekdota és legenda fűződik. Állítólag, egy nap a királyi család valamelyik tagjától egy jótékonysági célokra szánt adománylevelet kapott. Ez egy földbirtokot és hatalmas jövedelmet igért, viszont mindezért helyet kért az adakozónak a Paradicsomban. Bahaj Sejk visszaadatta a tulajdonlevelet azzal a javaslattal, hogy az adakozó egynesen a Paradicsom kapusához forduljon, de ha feltétel nélküli jótékonysági tettet akar végezni, akkor önzetlenül rendelkezésére áll. Természetesen ekkora

56

szembeszállást a királyi családdal és annak következményeit semmibe venni csak az engedhette meg magának, aki különleges hírnévnek örvendett, mint például Bahaj Sejk. Ő nemcsak olyan műépítészeti csodákat hagyott hátra, amelyek fittyet hánytak a természet törvényeire, de az ő tollának tulajdonítanak számos irodalmi és tudományos munkát is. Több mértani, algebrai, iszlámjogi, filozófiai tanulmányt közölt. Humoros és szellemes elbeszéléseket, prózai és verses anekdótákat is írt.

Ha nem is a város ritkaságai közül való, de minden esetre egyik különleges vonzó pontja a Zajandeh folyó hídja amelyen a Siráz felé vezető út halad át. A híd abból az időből való, amikor Iszfahánban a legtöbb épület keletkezett. Méreteiben elég nagy – 295 m hosszú és 14 m széles – érdekes alakú. Mindkét szélén korlát helyett 33 boltív helyezkezdik el, amelyek egy-egy mélyedést foglalnak magukba. A nyári forró napokban sok lakó itt, árnyékukban talál menedéket, mert a tartóoszlopokba ütköző hullámokból felemelkedő pára lehűti őket. Egyesek a keleti részen lévő lépcsőkre ülnek az oszlopok alá, közel a víz szintjéhez, élvezve a hűvöst és a bőséges növényzetet, ami a folyó medrében nő.

Nem tudni, hogy a Chehel Dokhtar - „A 40 oszlopos palota” - Abbász Sah vagy utódja idejéből való. Homlokzatával egy óriási medence felé fordul, a valóságban csak 20 oszlopa van, de a sima víztükörben a duplája látható. Ez a palota a szafarida időszak tipikus példája, értékes műépítészeti alkotás rend-kívüli szépségű és ritka falfestmények láthatók rajta. Ezek történelmi szem-pontból, témáik, jeleneteik és alakjaik hitelessége révén tűnnek ki. Így sok értékes részletet mutatnak az udvar elfoglaltságairól, a kor erkölcsi vonásairól, történelmi pillanatokról. A freskók, melyek a palota belsejének minden négy-zetméterét befedik a kor szellemében óriási méretekkel rendelkeznek. Fontos főurakat, hölgyeket, nyugati ruhás udvarhölgyeket, ilyen modorú és kinézésű fiatal alakokat ábrázolnak. A nagyszalonban a falakat korabeli történelmi jelenetek borítják. Az egyik Abbász Sah törökök elleni győzelmét, a másik Náder Sahot ábrázolja ahogy elfoglalja Delhi városát, a többi a császár és családja bensőséges életét vagy elfoglaltságát örökítik meg. Egyes jeleneteken díszes ruhába öltözött fiatalokat látunk, akik a mezei ünnepségek alkalmával táncolnak. Minden festményen meglep a mozdulatok dinamizmusa, finomsága és aprólékossága, amellyel a ruhákat ábrázolják, az arcok színei és teljes ki-fejező képességük. Mindez a flamand és olasz iskolákhoz tartozó festmények hatalmas befolyását igazolja. Művészi értéke mellett, a palota Perzsia törté-nelmének egy érdekes időszakát tanusítja a 16. század végét, a 17. elejét.

Abbász Sah uralkodása a küföldiek óriási benyomulásának ideje. D’Essex gróf Iránba a Shirley fivéreket küldi, a törökök elleni szövetség céljából. Az

57

angolok átszervezik a perzsa hadsereget és új fegyverekkel látják el. Idegen segítséggel visszahódítják az elfoglalt területeket. 1600-ban, az Ost India társaság hajóival a perzsák visszaszerzik a portugáloktól Hormozt, amelyet ezek 1593-ban foglaltak el.

Abbász Sah védelme alatt, az európai kereskedők Perzsia felé való áramlása kezdődik, akik, árujuk ellenébe perzsaszőnyegeket és más kézműves tárgyakat visznek. A portugálok átadják a Perzsa-öbölben való halászás jogát.

A kereskedelmi kapcsolatok fejlődésével egyidejűleg, megerősödik a Nyugat művészi befolyása is: az olaszok hatnak a perzsa festészetre, ami addig a kínait utánozta. Kezdenek megjelenni az olasz és flamand képekről ismert madonnák arcai, miközben Rembrant lefesti a mongol uralkodók arcképeit, melyeket Perzsiából az Ost India társaság tagjai hoztak.

A Kádzsár dinasztia uralkodása idején (18. század végén) a divatjamúltnak számított freskókat egy réteg gipsszel borították be és ezzel, el is felejtették őket. Alig nemrég fedezték fel a palota felújítási munkái során. Állítólag az északon elterülő Zsolfa város látogatásakor Abbász Sahot meglepte az ittlakó örmények fürgesége és ügyessége. Elhatározta, hogy többezer örmény csalá-dot Iszfahánba telepíttet, a kézművesség és a kereskedelem fejlődése érdeké-ben. Az elvándorlás siettetéséért megparancsolta, hogy tegyék tönkre az öntö-ző csatornáikat ezzel sivataggá változtatva az addigi termőföldjeiket.

Iszfahánban az örmények rendelkezésére bocsátottak a város déli részén, a Zajandeh folyó partján egy egész negyedet, ahol megengedték templomok, de még egy vár építését is amikor a törökök fenyegették őket. A negyedet, az északi város emlékére Kis Zsolfának nevezték. A 17. század második évti-zedében az iszfaháni örmény telepen több mint 10 ezer lelket számoltak.

A fővárosi ipar és a kereskedelem fejlesztése érdekében az Udvar nemcsak az örmény bevándorlást támogatta, hanem meghívta az angol és holland társa-ságokat, hogy képviseleti irodákat nyissanak és az iszfaháni kézművességbe fektessenek be. Szintén az európai kereskedők és iparosok Iszfahánba és más, perzsa városokba való megtelepedése érdekében megengedték, hogy a hivatalos valláson kívül mást is gyakorolhassanak - ha hihetünk a virágzó- vagy aranykornak nevezett egyes kortárs idegenek feljegyzéseinek.

Iszfahán körülbelül egy millió lakost számlált és a világ egyik legnagyobb városának számított. (Akkoriban Londonban csupán 670 ezer ember élt.) Ugyanannak a feljegyzésnek köszönhetően, a fővárosban 162 mecset, 41 kollégium, 273 közfürdő, 1802 karavánszeráj és 12 temető volt).

58

Abbász Sah 1629 januárjában bekövetkezett halála, egy hanyatló korszak kezdetét jelentette, amely 1722-ig tartott Perzsia történelmében. Nemcsak hogy nem épültek új monumentális épületek, de a régieket is hagyták idővel rombadőlni, mert karbantartásukat teljesen elhanyagolták.

1720-22 között Perzsiát megtámadták az afgánok és a törökök. Majdnem fél évi ostrom után Iszfahán az afgán seregek kezeibe került, százezrek az éhség és a járványbetegségek áldozataivá váltak. A várost sújtó szerencsétlenségek túlélői között találjuk az óramester Jacob Rousseaut, Jean-Jacques Rousseau nagybátyját is. Az előző Iszfahánban élt 48 évig és ott halt meg 1753-ban.

Egy felkeléstől tartván, Mahmud, a perzsa trón afgán bitorlója, az összes férfi megölését és a város lerombolását parancsolta meg. Az afgán csapatokat a hí-res Nader Ghuli Bég űzte el, aki 1736-ban elfoglalta a trónt és sahnak kiáltatta ki magát. Megölése után 1747-ben, Iszfahánt megint megtizedelték, ezúttal bákhtiári törzs harcias csapatai. Az 1960-as évek Iszfahánja a textilipar köz-pontja kezdett lenni. A város 16 ilyen ipari egységet és 10 ezernél több mun-kást számlált. A régi épületek mellett, melyek egy kiváló, de rövid művészet tanúi voltak, fémállványok emelkedtek, amik téglával bevonva, modern épüle-tekké váltak és iskolákat, üzleteket, a helyi közszolgálati irodákat, szállodákat szállásolták el bennük. A városnak Egyeteme és Orvosi Kara is volt.

4. Perszepolisz – Paszargadai – Naghsh-E-Rostam, a Perzsa Birodalom első fővárosa

Irán fejlődését a történelemírás több, időben elég jól elhatárolható fejlődési időszakra osztja, a civilizáció különböző lépcsőfokait véve alapul. Ezek, nagyjából, a következők:

- őstörténet, a neolitikummal kezdődően, vagyis a vas és a bronz feltalálása után Rezajeh, Kasán, Loresztán, Azerbajdzsán területén,

- középkor, Kermansah, Ghaleh-E-Davoud, Khosravi, Ekbátán és Rey vidékén,

- az achemenida kor, amely magába foglalja Behiszturi, Hamadán, Kermanshah mellett, Perszepolisz, Naghsh-E-Rázsáb, Shush, Siráz, Pandazs zonákat,

- szaszanida kor, mely Szapur, Fársz, Iszfahán tartományokat öleli fel.

Az iszlám kor azok a zonák, ahol a 18. században relikviákat fedeztek fel:

59

Siráz, Masad, Tabriz, Kerman, Iszfahán, Avoh, Hamadán környékén.

A civilizáció fejlődési színtjét a korszak épületei, a mesterségei, az ottlévő fel-iratok, a lakosság főfoglalkozásai, az építészetben használt díszítések és jelké-pek, a helyi közszolgálat megszervezésének felépítése stb. határozták meg.

Perszepolisz eredete

Kezdetben Takht-E-Jamsid-nak, vagyis Jamsid Trónjának nevezték, aki egy ókori mitológiai személy volt, állítólag számos szokás és hagyomány szerzője, többek között a Norooz-é is, vagyis a perzsa naptár Újévé.

Azt mondják, hogy ő választotta ki a helyet, ahol sokkal később, felemelkedett nemcsak Perszepolisz műépítészeti együttese, hanem sok más település és mű-emlék is, amelyek későbbi szerzői Dárius és Xerxész voltak. Szimorgh, Per-zsia legendás madara eleinte emblémája, idővel, Perszepolisz jelképévé vált.

Az együttes megalapításához Jamsid hozzájárulásához sok monda fűződik, melyek egyelőre nem igazolt hiedelmek. Maga a király személyének léte-zéséről csak feltételezés van, irat semmi. Feltehető, hogy évszázadokkal, sőt évezredekkel 513 előtt élt. Ezt az időpontot találták egy hatalmas kőlemezen, amit az erőd déli részén végzett ásatások alkalmával találtak meg.

Perszepolisz együttesről beszélünk mivel három, különböző helyen található részből áll: Perszepolisz palotából, Paszargadaiból és Naghs-E-Rosztámból. De Kr.e. a 6. századtól, különféle kerámialemezekre és kőlapokra vésett írások jelennek meg, amelyekről az építkezés kezdetét és az ”erődítmény” létezését tudjuk meg. Íme néhány a Dáriustól származó kijelentésből, amelyeket kőlemezeken találtak az együttesen végzett régészeti ásatások során: “A Hatalmas Ahuramazda, aki Dáriust királyként kente fel, neki ajándékozta ezt a királyságot. Ahuramazdának köszönhetően lett Dáriusból király.” “Ami az erődítmény e helyen való építkezését illeti, azelőtt nem létezett más erődítmény (épület)”. “Ahuramazda jóvoltának köszönhetően én felépíttettem ezt az erődítményt és Ahuramazda azt parancsolta, hogy ezt az erődítményt emeljük fel… és így, én felépíttettem, hogy biztonságos és megfelelő legyen, ahogy azt elvártam.”

A felfedezett felíratok perzsa, elamit és akkád nyelven vannak írva, biztos azért, hogy a különféle tartományok népei el tudják olvasni. Dárius utódai

60

folytatták az együttes építését.

Stein Aurel, magyar származású angol régész (1862-1943) az Angol Királyi Régészeti Akadémia tagja, aki Perszepolisz környékén végzett ásatásokat, Nagy (Makedon) Sándor nyomain haladva, agyagedényeket és egy férfi síremlékét fedezte fel, amely körül élelmet, fegyvereket és kőeszközöket tartalmazó edényeket de vas- és bronzeszközök, valamint felírások nélkülieket is talált. A tárgyak kora több mint ötezer évre becsülhető. A felfedezés Jamsid valódi létezésének lehetőségét mutatja.

Az erről szóló mondák lehetnek igazak vagy hamisak, de a Perszepolisznál lé-vő együttes minden idők egyik legnagyobb építményének számít, tehát a műé-pítés művészetének remekműve és méltó ahhoz, hogy az ókor csodái között kapjon helyet. Megteremtése több mint két évszázadra terjed ki, kezdve Kr.e. 513-ban és Kr.e. 331-ben félbehagyva anélkül, hogy teljesen befejezték volna.

Mielőtt az együttes részleteibe bocsátkoznánk érdemes Jamsid király mondá-jára visszatérnünk, mivel úgy tartják, hogy ő volt az, aki felfedezte/vagy megjelölte a tervnek megfelelő helyet. Egyes akkori iratok megemlítik hogy a hely, ahol Dárius lerakta a palota alapkövét, egy óriási, tektónikus eredetű sziklakő fennsík. Ez a Zagrosz hegység lábaitól, vagy aljától keletre elterülő, sok négyzetméter nagyságú terület. A fennsík déli széle a Dast-E-Kavir (Lut-E-Kavir), a világ egyik legszárazabb sivatagába olvad. A Perszepoliszba vezető ókori út a sivatagon és Zagrosz hegység szorosain visz át.

A mi utunk Perszepoliszba egy igazi kínszenvedésnek bizonyult. A sivatagon átvezető részek néha láthatatlanokká váltak, a szél állandó munkája miatt, amely hatalmas homokbuckákat tolt ide-oda, kényszerítve, hogy keressük (hollétüket feltételezve) a térképen megjelölt utat, vagy önkényesen, néha, az iránytű segítségével válasszuk meg az irányt. Elindultunk a sivatagban csupán a látóhatárt követve a nap égető sugarai alatt, melyek vakítóvá váltak a visszatükrözödő homokfelületen. Amikor Teherán felől a hegyek irányába indulunk, a perszepoliszi romok képei hol előbukkannak, hol eltűnnek a láthatáron, az óriási kőoszlopok miatt, melyek 25 évszázada állnak itt. A sivatagi egyhangú út megváltozni tűnik, amikor a délibáb hirtelen megjelenik és két, hegyével hegycsúcsot, vagy egy agyagvár romjait mutatja, melyeket ki tudja mikor építettek és régóta elhagytak, ezek is felfordított, egymásra rakott háztetejükkel jelennek meg. Emberi településekkel száz kilométeren át nem találkozunk és órákon át élőlényt sem látunk. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mivel nincsenek szélrohamok, a szél csupán hatalmas homoktömeget szállít, amely a lehető legrövidebb idő alatt el tud temetni és behatol a kocsi motorjába is. Mi szerencsére elkerültük az ilyenfajta veszélyt,

61

csak a fullasztó meleggel és az állandó vízhiánnyal kűzködtünk.

Perszepolisz körképe bámulatos hatást tett ránk. Eleinte, egy valódi könnyed és magas, tökéletes rendben elhelyezett kőoszlop erdő, azután, amíg a szem ellát, az alapkövek négyszögű mértani formái egy hatalmas területen jelennek meg. Miután a méretek elámítottak, ahogy közeledünk, meglepnek a műépí-tészeti részletek változatosságai és sokasága, habár a legtöbbjük különösen tönkrement a fölöttük eltelt idő miatt. Elcsodálkoztunk az oszlopfők alakja-inak sokféleségén, sok olyan stílizált, allegórikus állatokat mutatnak, mint: bi-kákat, oroszlánokat, kentaurokat, madarakat, de egyes, jól megmaradt emberi mellszobrokat is. Méreteik az egyetemes műépítészet ritkaságai közé tartoz-nak: 3,70 m hosszúak, 2,3 m magasak és minden figurát egy-egy kivételes súlyú, néhány tonnás oszlopfő tart. A részletek kidolgozásának művésziessége csodálatos. Megtámad a kérdés: hogyan tudták felemelni és elhelyezni ezeket az elemeket a magas, többtízméternyi oszlopokra? A legmagasabb oszlopfő tartja a palota tetejét és egy óriási, emberfejet kifejező, szárnyas madarat áb-rázol. És mégis, az egész perszepoliszi együttes legjellegzetesebb része, a fo-gadóterem felé vezető fekete márványba faragott lépcsők és falak. A díszí-téses mellszobrok emberi alakokat mutatnak, akik Újév alkalmából ajándéko-kat – adót – visznek Dáriusnak a Perzsia által leigázott 27 ország népeitől.

Átmegyünk Xerxész Palotájának ki- és bejárati kapuin. A Nemzetek Kapuján - ezt maga a császár nevezte így - a kőtrónuson ülő Dáriusnak hódoló népek képviselői haladtak át. A többihez hasonló, szintén megrendítő méretű kapuk hatalmas kődarabokból épültek, melyeket 4,5 m magas szárnyas bikák őriznek. A kapu egy 625 m2 –es tetőt tart. Sajnos számos díszt nemcsak az idő, de a háborúk is tönkretettek az évszázadok folyamán. A komplexus nagyságát bizonyító épületek között meg kell említeni a 100 oszlopos Palotát. 70x70 m-en terül el, 100 oszlopot foglalt magába, de ezekből csupán 13 áll és kihall-gatási és fogadótermet alkotott. Orgiákat szerveztek itt, melyek olyan királyi sikereket utánoztak, amilyenek I. Dárius uralkodásától III. Dárius (Kr.e. 521-331) ideje végéig voltak. Az ő győzelmeik Ázsia, Afrika és Európa népeire terjesztették ki a perzsa hatalmat. Tiszavirágéletű orgiáik a vesztüket hozták. Egy fáklya hatalmas égést okozott, amely a 100 oszlopos terem és mellékhelyiségei majdnem teljes megsemmisülését okozta. Nemcsak a faburkolatok égtek el, megrongálódtak – az óriási hőség miatt – a kő- és márványdíszek is.

A dicsőség mámora, melyet a szeszé követett, a birodalom végének a kezdetét jelentette. Ha elhisszük az egyes korabeli feljegyzéseket, a 27 nép meghódítá-sa után összegyűjtött kincs egy milliárd kétszáz millió aranyfrankot tett ki, aminek Szúzába való szállítására háromezer tevét és óriási számú szamarat

62

használtak.

A perszepoliszi együttes számos olyan épület maradványaiból tevődik össze, melyeket, szerepük szerint, három csoportra oszthatunk:

1. A ma Perszepolisznak nevezett épületcsoportok, amit valaha Takht-E-Jamsid-nak neveztek. A palotákban I. Dárius és utódjai, beleértve II. Dáriust is, székeltek. Ez a dinasztia majdnem két évszázadon át ült a trónon. Ugyanitt találhatók a feleségek palotája, a közigazgatási épüle-tek, a katonaság épületei, a kincstár stb., összesen 20 létesítmény.

2. Paszargadai, az épületegyüttes tíz kilométerre fekszik Perszepolisztól, amely a birodalom fővárosa volt Nagy Kürosz alatt, akit az első császárnak és a birodalom megalapítójának tartanak. Innen indult a mézek ellen. Döntő győzelemet aratott és megalapította a birodalom fővárosát. Az utókor számára fennmaradt romok között megtaláljuk Kürosz sírkövét, amit az elhunyt akarata szerint vésett felírat bizonyít: ”Én vagyok Kürosz, aki megalapította a Perzsa Birodalmat. Tehát, megkövetlek azért, mert elfoglalom ezt a talpalatnyi földet, amely beborít.” A műemlék nemesien egyszerű. Az együttesből csak néhány oszlopmaradvány és a királyi palota alapzatának részei maradtak meg.

3. Naghs-E-Rosztámot a Halottak Városának is nevezik. Egy hatalmas sziklatömbből áll. Az egyik egyenes, függőleges oldalán két vagy három sor mélyedés van, egy vagy több személy részére. Régen, a bejáratokat óriási kőlapokkal fedték, amelyek csúszással, föl- és lefele önműködően bezárultak. A megoldás arra szolgált, hogy megakadá-lyozza, vagy legalábbis megnehezítse a tolvajok behatolását az ottani, tisztes magasságú kriptákba.

A kőtömb előtti téren láthatunk egy 4x4 m alapú és 15 m magas egy szobás épületet, amelyet szintén kőből emeltek és valaha egy külső kőlépcsőn lehetett megközelíteni. Úgy tűnik, hogy a perzsák templomként – zoroasztriánus oltárként használták. Itt temetkezési szertartásokat tartottak.

1971-ben a teljes társadalmi, gazdasági és politikai válság idején, a monarchia elhatározza, hogy megünnepli az első Pezsa Birodalom születésének 2500. évfordulóját, elsősorban azért, hogy elvonja Irán lakosságának figyelmét az égető gondokról, amelyek heves kitörésekkel fenyegettek. Az uralkodó szavai szerint. „mindenkinek megengedte, hogy túlhaladja apró, mindennapi elégedetlenségeit és bizonyítsa be honnan jövünk és merre tartunk.” Hamarosan az esemény nemzetközi méreteket öltött, mivel az uralkodóház eldöntötte, hogy minden állam- és kormányfőt meghív, azzal a világos szándékkal, hogy bebizonyítsa a világ előtt a rendszer és az ország korszerűsége érdekében meghozott lépések életképességét. Azt óhajtották,

63

hogy azok a reformok, amiket a sah kijelentett, Iránt a jó útra terelték és hogy „a pahlavi korszak az iráni újraszületés időszaka.”

Ahogy azt várni lehetett, az ünnepségek helyéül Perszepoliszt, Perzsia talán a világ első császárságának a születési helyét választották. Mivel azonban az ókori főváros romjai a sivatag belsejében vannak, a legközelebbi város körülbelül 60 km-re fekszik, számos szervezési gond merült fel, kezdve a nagyszámú magas meghívottak, újságírók, művészek, az ellátással foglalkozó technikai személyzet megfelelő elszállásolásával, az élelem biztosítása érdekében stb. Több mint 30 hazai és külföldi iránológus tudóst is meghívtak. A díszszemlén 1720 méda, perzsa, kádzsár, achemenida és modern egyenru-hába öltözött katon vett részt, beleértve a harcirepülők női pilótáit is, akik az ünnep megnyításakor a résztvevő hivatalos személyek előtt vonultak fel. A sah megtisztelő beszédet mondott a Naghsh-E-Rostam-i, Nagy Kürosz sírjá-nál, a meghívottak jelenlétében. Befejezéskor, minden állam- és kormányfő egy-egy jelképes ajándékot kapott: a sah arcképét és egy kerámiahengert, amely Nagy Kürosz mondásainak részletét tartalmazta. Furcsa módon az idé-zetnek, a tulajdonos értelmezése szerint, több jelentése volt. Ez a nagy előd hitvallását foglalja magába, amelyet a Babilóniában végzett régészeti ásatások alkalmával fedeztek fel. Íme a végrendelet, az utókor számára, az uralkodók-nak hátrahagyott üzenet: „Én vagyok Kürosz, a Világ királya, valóságos uralkodó, Babilónia... Marduk királya, a legfelső Isten áll a babilóniaiak irántam való ragaszkodása mögött... Én egy katonának sem engedem meg, hogy rémületet okozzon Akkád... és Sumér földjén... én tisztelni fogom a babilóniaiak szellemét és be fogom tartani kívánságaikat, el fogom tüntetni a jármot, amely a babilóniaiakat gyötri, vissza fogom adni tönkretett házaikat... visszaállítom isteneiket... melyeket az (előző) dinasztia idején elhagytak...”

A királyi törvénykönyvet sokat és sokféle képpen magyarázták mind a ven-dégek, mind a hazaiak. Egyes idegenek úgy gondolták, hogy az üzenetet elsősorban a házigazda kell megtartsa. Mások pedig, úgy értelmezték, hogy ez azt akarja jelenteni, hogy következnek a megkezdett reformok által a szerző ajánlatainak betartása. Megint mások, rossz előjelnek érezték az ajándékot.

5. Siráz, a perzsa irodalom bölcsője

A város egy magas, körülbelül 1480 méteres fennsíkon fekszik, Kuhe-kum, Kuhe-Rahmaj, Kuhe-Bemu és Kuhe-Amed hegyláncok között. Földrajzi fek-vésének köszönheti, hogy habár egy nagyon meleg és száraz vidéken épült,

64

egész évben kellemes, nedves éghajlatnak örvend, tehát dús növényzet veszi körül.

A városba egy keskeny szoroson át lehet bejutni, amely egy meredek lejtővel ereszkedik le a város északi oldaláról. Egy adott pillanatban az országút áthalad egy keskeny völgyön, amelyet jobbról és balról kapu alakban magas sziklák vesznek körül. Itt az út másik oldalán, egy perzsa stílusú építmény áll, olyan mint a Diadalív. Ezt az Iszlám Kapujának nevezik. Ebben az építmény-ben van egy szoba felül, melyben valaha egy olyan hatalmas Koránt tartottak, aminek minden lapja három kilogramot nyomott. Az épületet elhagyva hirtelen felbukkan a város szokatlan, gyönyörű látképe.

Amikor a 7. században az arabok elözönlötték Perzsiát, megdöntötték az élet-erős szaszanida császárságot, tönkeretéve a perzsa, preiszlámi irodalmat, amely több mint ezeréves múlttal dicsekedhetett. Perzsiában az arab hódítók nemcsak saját politikai és vallási szervezésüket, hanem nyelvüket is bevezet-ték, ennek minden irodalmi és művészi szabályaival. Minden ellenállás ellené-re rövidebb, mint 150 év múlva a régi, „pahlavi” perzsa nyelv eltűnt és az arabbal helyettesítették.

A 10. század végén, Perzsiában egy hatalmas, arab ellenes mozgalom jött létre, a szaszanida dicsőség újraszületésének jegyében. Az észak-keleti Khoraszán tartományból indult egy Sámán nevű embertől – innen a sámán mozgalom megnevezése. Az irányzat megindulása után hamarosan egy hatalmas, India határától Bagdadig, a Kaszpi-tenger és a Perzsa-öböl között elterülő zónában az arab hódítókat elűzték és egy erős politikai és kulturális újraszületés kezdődött, de ezt idővel lelassítottak, így egyfajta álomkórba ment át amikor egy újabb szerencsétlenség sújtotta Perzsiát. 1214-ben beözönlöttek a mongolok, akik óriási anyagi károkat és emberi áldozatokat is követeltek. Az észak-keleti Fársz vidék maradt az egyetlen, amit elkerültek a betolakodók. Siráz, a tartomány legfontosabb központja a 13. század végén, kiemelkedő szerepet játszott az ország politikai, gazdasági és kulturális életében. Jelentősége még jobban megnőtt azáltal, hogy a mongol megszállás idején itt az élet többé-kevésbé normálisan tudott folyni.

A 16. században a mongol betolakodók, miután Közép-Keleten több vereséget szenvedtek, kezdik lassan elhagyni Perzsiát. Az ellenük folytatott harcot belülről a Fársz tartományban székelő szafarida dinasztia tagjai vezették. Az innen származó csapatok, akik a mongol bandák visszahúzódását célozták, szétterjednek és egész Perzsiában helyőrségeket szerveznek és szigorú, katonai ellenőrzés alá vonják őket. A Fárszból eredő nyelv elterjed, ezzel alapozva meg a modern perzsa nyelvet.

65

A mongol seregek kiűzése után, a sirázi gazdasági élet egy virágzó és haladó időszakot élt át. Mialatt Abbász Sah elkezdi az új főváros, Iszfahán alapjait lerakni, Fársz tartomány főkormányzója igyekszik Sirázt egy modern szék-hellyé alakítani a főváros mintájára. Olyan mecsetet építettek, mint az isz-faháni Mejdane Sah. A város történelme folyamán a felvirágzó és letűnő, váltakozó időszakokat jórészt előbb Iszfahánban a tartományi, később a Teheránban székelő országos kormányok közötti kapcsolatok határozták meg. Az egyes sirázi kormányzók önállósodási igyekezeteit a lakosság megtizede-lésével és a város teljes lerombolásával szigorúan büntették, amiket a kor-mány hadserege hajtott végre. Egy ilyen, az iszfaháni kormányellenes enge-detlenségi cselekedet után, Náder Sah, Perzsia egyik legszigorúbb uralkodója, 1744-ben egy négy és fél hónapos ostrom után, legyőzte a várost. Kifosztatta, fellégette és bosszúból a város közepén piramist állíttatott a megtizedelt lakosok fejéből.

Karim Kánról, Náder Sah utódjáról, viszont azt mondják, hogy annyira jósá-gos volt és Siráz lakóiról annyira gondoskodott, hogy ha valamelyik szomorú, vagy kiábrándult volt, odaküldte a zenészeit, hogy vidítsák fel és álljon vissza a régi jókedve. Mondják, hogy egyszer, amikor Karim Kán vissza akart húzódni abba a terembe, ahol alattvalóit kihallgatásra fogadta, figyelme egy kiabáló, igazságot követelő férfira irányult. ”Ki vagy” – kérdezte a sah. Az illető azt válaszolta: „Kereskedő vagyok és a tolvajok ellopták minden vagyonomat.” Karim Kán megkérdezte, hol volt azalatt? „Aludtam”, válaszolta az. „És miért aludtál?” szólt a kérdés. „Mert tévedtem, azt hittem, hogy Ön őrködik.” A sah inkább meghatva a belevetett bizalomtól, mint megsértve, hátrafordult a nagyvezér felé és megparancsolta, hogy a kincstárból kártalanítsák a kereskedőt, majd próbálják elfogni a tolvajokat. Néhány évtized múlva Agha Mohamad sah, a Kádzsár dinasztia megalapítója, Karim Kán egyik halálos ellensége, a fővárost Teheránba költöztette. Kiásatta Karim Kán csontjait és a palota falai alá temettette, hogy ellensége hamvain taposhasson. Szintén az ő parancsára rombolták le a város védőfalait. Siráz történelmében egy hanyatló korszak következett. A 19. század harmadik évtizedében hatalmas földrengés, utána a zuhogó esők és az elolvadt hó okozta áradások romhalmazzá változtatták a várost. Egy új, lassú fejlődési korszak majd csak a 20. században kezdődött, amikor a külföldi tőke kezdett beáramlani az ország gazdaságába.

Siráz megtartja Fárszt tartománynak, mint az egyik legnagyobb megye közi-gazgatási központját. A város közelében fekvő Busehr kikötő hanyatlásával és Bandár, Sahpour és Koramsáhr kikötők fejlődésével, melyeket vasútvonal köt össze a fővárossal, Siráz elveszítette kereskedelmi fontosságát. Most termé-szetjáró központ, műépítészeti emlékeinek, valamint olyan régészeti közpon-

66

tok, mint Perszepolisz és Naghsh-E-Rostam közelségének köszönhetően. A város figyelemre méltó kézműves - főleg az ezüst és bőrművesek – munká-inak, valamint híres borainak köszönheti hírnevét. Ez utóbbiakról mondják, hogy legyőzték Mohamed törvényeit (a szeszes italok vallási tiltását).

A szerencsétlenségek miatt azon műemlékeinek a száma, melyeknek sikerült átvészelnie a sok évszázados történelme alatt a várost sujtó eseményeket, nagyon kevés. Azok viszont, amelyek részben vagy egészben de túlélték a természeti katasztrófákat és az ember pusztító tevékenységét, őrzik annak az időnek a nyomait, amely megalkotta őket. Néhány építményt utóbb felújí-tottak, többé-kevésbé az elmúlt kor ízlése szerint, mások mostanában épültek és a műépítészek szerény igyekezetét tükrözik, akik újra akarják teremteni mindazt, ami a rég letűnt korhoz tartozik. Ezeken a próbálkozásokon könnyen felismerhetjük a mai világ nyomait, ami a felfogást és a kivitelező eljárásokat - az építő anyagokat, a rajzok mintáját stb. - illeti. A megmaradt épületek között találjuk a Cheragh Sah mauzóleumát is, amely különleges népszerű-ségnek örvend a város lakossága körében. Mindennapos zarándokhely, amely a város egyik legrégibb negyedében található. Az épületet könnyen fel-fedezzük szokatlan, körtealakú kupolájának köszönhetően. Bejárata a mecsetnek átalakított múzeumba, az udvar felől közelíthető meg, ott ahol egy egész történelmi-vallásos épületegyüttes alakult ki. A mecset bejáratát, valamint belsejét, többezer apró tükörrel díszítették, ezek betakarják a cseppkő alkú domború cifra elemeket. Hajnaltól egészen napnyugtáig a mecsetet számos lakos látogatja, akik napi tevékenységük megkezdése előtt, délben és az egésznapos munka után térnek be ide. Itt diákokat, alkalmi munkásokat, kereskedőket, köztisztviselőket, katonákat lehet látni, akik egymást követik. Szintén nagyszámúak azok az emberek, akik munkaerejüket ajánlják fel az épp arra járóknak, remélve, hogy így találnak valami munkát, legalább egy napra, megszabadulva az éhezés szenvedő érzésétől.. Sokan közülük, főleg az idősek, a nap közepén kétségbeesve elindulnak amerre látnak koldulni, hogy élni tudjanak, ha nem a munkájukból, legalább a többiek jóvoltából. Ha egy idegent meglátnak arra több tíz munkanélküli ráveti magát, sajnálatát igyekezvén kicsikarni, megosztva vele nyomorát rövid szavakkal és mozdulatokkal, amelyekből meg lehet érteni, hogy éhesek és az éjjeli hideg megdermesztette őket, mivel csupán néhány olyan ronggyal takaróztak, melyekről bő fantázia kell, hogy egykori új ruhának képzeljük őket.

Az udvarból, ahol a Cheragh Sah Múzeum bejárata található, egy keskeny utcán át - amelynek jobb oldalán magas falakat, a másikon kunyhókat lát-hatunk - Siráz egyik leghíresebb mecsetjéhez, a Dzsomeh (Péntek) Mecsethez érkezünk. Az épület terve, a többi Iszfahánban és Irán más városában lévő mecsettel megegyező. Megkülönböztetés képpen itt az udvarban egy

67

építményt helyeztek el, amely a Mekkában lévő Kaabetet utánozza. Ez megszakítja a belső összhangot amely az egyesített három iwon-ból áll, amelyeket másodlagos építészeti folyosókból álló elemek kötnek össze. A mecsetet 875-ben építették, de a mai alakja már egyetlen eredeti elemet sem tartalmaz. A mecset napközben majdnem üres, csupán egy-egy idegen téved be, aki meg szeretné ismerni azokat a műemlékeket, amelyek növelik a város hírnevét. Az idevezető utcácska és a közeli helyek csupán naplemente után válnak mozgalmassá. A nyüzsgés a sötétség beállta után kezd felerősödni, majd halkul a teljes csendig, mire a napsugarak ismét megjelennek. Az éjszaka leple egy más a nappalinál erősebb, szerencsétlen nyomorközpontot rejt magába, a piac másik felén, a Cheragh Sah Múzeum körül. Ide tartanak a város más-más sarkából a legkülönbözőbb korú lányok és asszonyok, hogy az éjszaka leple alatt néhány riálért felajánlják testüket, hogy saját és népes családjuk létfenntartását biztosítsák. Szenvedésük még kínzóbb, amikor nem ritkán, a majdnem ingyen adott kegyeikért kicsúfolják a piac másik oldalán váró férjeik, vagy a hatóság emberei megverik és kinevetik őket.

Fársz tartományt úgy tartják számon, mint az ókori perzsa kultúra egyik fő bölcsőjét. Perszepolisz és Naghsh-E-Rosztamon kívül, ahol a dícsőséges perzsa birodalom első évszázadaiban épült települések romjai láthatók, Fársz tartományban több fontos történelmi központ volt. Ilyen pl. Firuzabád, Shahpur, Bushehr.

Firuzabád körülbelül 130 km-re felszik délre Siráztól. A szerény várost amely, 4500 körüli lakost számlál, a szaszanida dinasztia idején a térség egyik legfontosabb városaként tartották számon. A dinasztia megalapítója I. Ardezir építtette arra a helyre, ahol ő 224-ben V. Artabán felett győzedelmeskedett. A város, megalapításától a 10. századig a Gur nevet viselte. Fő épületeit – egy palotát és egy zoroasztriánus templomot – egy hatalmas a négy égtáj felé nyíló mesterséges fennsíkra helyezett kapuval ellátott fal vette körül. A város megalapításától származó, égetetlen téglából készített épületeket az idő vas foga teljesen lerombolta. Ma csak körvonalait, határait láthatjuk. Manapság Firuzabád a káskáj törzs fő központja, ők Irán déli részén, a hegyvidéken lakók közül a legnépesebbek.

Bandár-Shahpur nyugatra, körülbelül 150 km-re fekszik, félúton a valaha virágzó Bushehr kikötő felé. Shahpur, vagy Bishahpurnak ahogy szintén nevezik, amelyet Kr.e. az első században I. Shahpur sah alapított, akiről a nevét is kapta, Fársz tartomány egyik fontos városa volt. A Nagy Sándor elnyomása alatt még virágzó település romjaira épült. Városszervezésén erős görög befolyás érezhető. Fő ókori épületei – a királyi palota és egy zoroasztriánus templom – habarccsal összerakott kőből készültek, amit ritkán,

68

vagy sosem használtak a korabeli perzsa kézművesek. Ugyanitt találtak Shahpur idejéből származó, feliratos, dórikus oszlopokat. A városban egy Görögországból ismert csatornázási rendszer működik. Városszerte találunk olyan domborműveket, amelyeket a szaszanida korszakban készítettek. Találni pl. I. Shahpur a Valerianus császár elleni, Edesszében 240-ben kivívott győzelmet megörökítő jeleneteket ábrázólókat is.

Bushehr a Perzsa-öböl egyik kis félszigetén épült kikötő. Fejlődése a 18. században indult meg, amikor a Nyugat-Indiai Társaság Perzsiában bizonyos kivételes jogokat kapott és amikor az ország fővárosa Iszfahán majd Siráz volt. A virágzó időszak azonban elég rövidnek bizonyult. Két másik, szintén a Perzsa-öbölben található kikötő, pontosabban a Tigris beömlésénél található Bandár-Shahpur és Khorámsháh megjelenésével és fejlődésével, melyeket a vasút köt össze az ország belsejével, Bushehr elvesztette jelentőségét és teljesen leromlott. Ez a hanyatlás a legjobban a külvárosban tapasztalható. A kikötői épületek teljesen elhagyatottak. A halászcsónakokon kívül ritkán köt itt ki egy-egy hajó, az is csak kényszerből azok is a Perzsa-öböl északi részén lévő két másik kikötő felé tartanak. Az apály naponta hatalmas mennyiségű tengeri növényt dob ki a kikötő homokos és alacsony partjára, ezek pedig a magas hőmérséklet és páratartalom miatt bomlásnak indulva kiállhatatlan bűzt terjesztenek.Történelmi feljegyzésekből tudjuk, hogy Kr.e. a 4. században itt horgonyzott Neárque, Nagy Sándor egyik hajósa.

6. A perzsa sivatag szívében

Az utazó, aki bejárja Iránt meglepődik, látván a táj sivatagi jellegét, melyet csak ritkán élénkítenek meg az életet adó oázisok, vagy az egyhangúságot néha megszakító hegyek. A rekkenő hőségtől repedezett talajt egy finom ké-reg borítja, ami többszáz négyzetkilométerre nyúlik. A központi és észak-keleti sivatag homok és só keverékéből áll, amit az idő megszilárdított és tömör kéreggé alakított. Sokszor éles, megtört ráncok alakját ölti, melyeket mozgó homokrészek váltanak fel. Amikor egy hosszabb sivatagi területen megyünk át, akkor az az érzésünk, hogy a végtelenben, az idő és a hely elvont fogalmai testet öltenek a szemeink előtt. A táj egyhangúsága és a hőség, ame-lyet mintha egy óriási kályha ontana, egy idő után, ahogy a végtelen homok-tengerben haladunk, nyomasztó, melankolikus érzéssé válik. A gyakorlatlan utazó pánikba esik, főleg, ha víz nélkül marad, vagy motordefektet kap, vagy

69

a várva-várt fogadó több kilométerrel tovább költözött a régi helyéről, vagy, egyszerűen, nyom nélkül eltűnt. Csupán már csak egy dolog tud felfelvidítani ebben az égető pusztaságban – a vég nélküli ég hihetetlen tisztasága és kéksége. Hosszú utazás után az az érzésünk, hogy elértünk a világ végére, oda ahová még a természet sem jutott el. Elképzelhetetlen, hogy itt ahol a látszat szerint, nincs semmi meg az élethez a különlegesen ritka levegőn kívül mégis lenne élet, sőt emberi élet. És mégis, az ember, akinek sehogy sem sikerült le-győznie a természetet, meg tudta eleveníteni ezeket a tartományokat, ame-lyeket az irodalom, nem ritkán, metaforikusan pokolnak minősít. Ottlétünk pár napját és az alábbi néhány sort szenteltük ennek.

Utunk Kavir-E-Lutból indul, Zahedán városából Pakisztán határa mellől Komám felé. A nap forró sugarait majdnem függőlegesen irányítja a Föld felé, mintha egy hatalmas tűz ontaná őket az égből. Szándékunk, mint bármely utasé, hogy kora reggel induljunk, „hogy megcsodálhassuk a tájat”, a helyi la-kosok rosszalásába ütközik, akik a nappali utazás veszélyéről igyekeznek meggyőzni, a meleg miatt. De az éjjeliből hiányzott volna bármilyen varázs. Ezért, megköszönjük a jóindulatú figyelmeztetést és rögtön indulunk is. Ám váratlan nehézségbe botlunk: nem lévén saját közlekedési lehetőségünk, kény-telenek vagyunk egy terepjáró kocsit fogadni, amely a célhoz visz. Az elég nagyszámú taxisofőrökből senki sem vállalja a sivatag átszelését fényes nappal. Kérésünket hallva olyan arcot vágtak, mintha valami gyanusat kértünk volna tőlük. De mivelhogy a pénz itt sem veszítette el varázserejét, végülis találunk egy taxist, amely persze, jelentősen magasabb áron ugyan, de megi-géri, hogy elvisz Khomámba. A nap még nem érte el a látóhatárt, de a hő-mérséklet már kibírhatatlanná vált. Ahogy haladtunk a teljesen egyforma úton anélkül, hogy bármi is megkülönböztette volna a sivatag többi részétől, egy finom porréteg kezdett felemelkedni: behatolva a kocsiba, lélegzésünket még jobban megnehezítve. Egy idő után a kemény talajréteg eltűnt és helyébe ho-mokos, néha hosszú, kígyózó dűnnékkel beszórt területek jelentek meg. A talaj hirtelen megváltozása arra késztet, hogy mondjunk le a járműről és gyalog tegyük meg a Khomámba vezető nagyjából húsz kilométert. Örömmel lélegzünk fel, amikor néhány kilométerre megpillantunk egy pár fát és közöt-tük egy kupolát, amely közepében egy kémény díszeleg. A szürkés-kék füst, amely ebből felszáll, arra enged következtetni, hogy itt népes város van és biz-tosak lehetünk, hogy vendégfogadó házigazdákra találunk. Félelmünk, hogy nem fogunk emberi lényt találni, ahogy azt később megtapasztaltuk, nem volt indokolatlan. A sivatagban gyakran előfordul az, ami Khomámban történt, a vízforrások hírtelen elapadása, vagy a hatalmas homok orkánok miatt, egyes települések pár óra alatt teljesen kiürülnek, a lakosok máshol keresnek mene-déket, ott, ahol vízforrásra lelnek, vagy ahol védekezni tudnak a homok betö-rése ellen. A fogadó felé igyekezvén meglepetésünkre, két kutya fogad, ame-

70

lyek teljes erőből nekünk rohannak. Egy pár másodperc után az ugatásra, kijön a gazda és egy néhány egyszerű szóval, a tartományra jellemző vendég-szeretettel, behív. Minden kérdés nélkül, vizet ad, szomjúságtól elkínzott arcunkról biztos leolvasta, hogy majd szomjan halunk. Meglepetésünkre, a víz jéghideg, pedig világos volt, hogy a fogadónak semmiféle hűtőberendezése, jégtömbjei pedig de pláne, nem voltak. Kiváncsiságunkat hamarosan kielé-gítette a fogadós magyarázata: a vizet hatalmas lyukacsos agyagedényekben tárolják, amiket a kéményben tartanak. Az itt áthaladó légáramlatok gyorsan elpárologtatják az edények pórusain beszivárgott vizet és ez a párolgás lehűti a tartalmat. A fogadós válaszaiból megtudjuk, hogy mi, valóban nem Khomámba, csupán a közelébe jutottunk és hogy a várost részben beborítja egy vastag homokréteg, ami meggyőzte őt és még másokat is, hogy menjenek tovább. Beszélgetés közben hirtelen ciripelésre leszünk figyelmesek. Olyan, mintha egy tücskökkel tele mezőről jönne a hang. A nyitott ajtón át észre-vesszük a fiát, aki azzal alkalmatoskodott, hogy nyársra húzott sok, tücsökhöz hasonló bogarat. Csodálkozásunkat látva, a házigazda elmagyarázta, hogy egy különleges „kebáb”-ot, a sivatag ingyen ételét készítették el számunkra. Itt a tücsök megbecsülendő étel, amit a természet kínál fel és amit a szegények, de a gazdagok is különösen értékelnek. Nyársra fűzve, a bogarak amelyeket né-hány percig a tűzön tartanak, apró darabkává zsugorodnak, szaguk hasonlít a félig sült, félig égett disznóbőréhez. A házigazda vendégszeretete, udvarias-sága és ünnepélyes mozdulatai arra hívnak meg, hogy asztalhoz üljünk. Ha nem is eszünk, legalább kóstoljuk meg a tiszteletünkre elkészített kebábot. Látva a „finomságot”, hányinger fog el, amelyet igyekszünk legyőzni, hogy ne sértsük meg a ház tulajdonosát. És végül is, mennyivel rosszabb egy tücsök mondjuk egy tengeri sáskánál, vagy a kagylóknál, a békáknál, vagy azoknál az állatoknál, amelyeket a különböző ízlésű emberek oly nagyra értékelnek? Így elmélkedve, megkostóljuk a szalonnabőr ízű kebábot. Azt is megtudjuk, hogy a tücsök minden évszakban megtalálható. Tavasszal és nyáron jelennek meg, amikor jutazsákokba gyűjtik össze őket és ebben egész őszig örzik őket. Cso-dáljuk a kocsmáros és a sivatag összes lakóinak hősies bátorságát, amellyel ellenállnak a mostoha, majdnem kibírhatatlan természeti adottságoknak. Azon gondolkodunk, milyen magyarázat van arra, hogy életüket állandó, élet-halál harccá alakítsák, azért hogy a megfagyott, vagy égetően száraz sivatagi terü-leteken tengődjenek, ahol hiányoznak még a valamennyire megfelelő létezés legcsekélyebb feltételei is. Vajon a természet- és az elemei elleni dacos kűzde-lem próbálkozás a legyőzés érdekében, vagy az ember ösztönös ragaszkodása ahhoz a földhöz, ahol dolgozott, szenvedett és ahol számos nemzedéke már odaveszett? Ez a kérdés milliószor feltevődhetett, meggyőző válasz nélkül. A lakosok számára feltenni ezt a kérdést, pont olyan értelmetlen, mint amilyen a számunkra lenne a mi életviszonyainkra vonatkozóak.

71

Zahedánban tartózkodván, amennyire furcsa, annyira érdekes részleteket tudunk meg az említett témáról. Nem messze innen, a puszta szívében egy bizonyos Amir Tavakol Kambizián telepedett le, akiről csupán annyit hallottunk, hogy egy vékony, magas, hallgatag ember volt, aki 1924 és 1928 között Balucsesztán tartomány pénzügyi közigazgatási igazgatójaként tevékenykedett, amit ismeretlen okokból otthagyott. Eleinte visszahúzodó természete és különleges viselkedése miatt, senki se törődött vele. Kambizián elkerített egy nagy területet, azután árkokat és sáncokat kezdett ásni, amiken át víz jelent meg a föld felszínén. Víz, ami itt, életet jelent. Ahogy az idő telt, a sivatagot megszégyenítő busás növényzetű kertek jelentek meg. A zöld felszínek nőttek, mintha a világűrt akarták volna meghódítani. A ”paradicsom”-nak nevezett furcsa jövevény császársága közepén megjelent egy széles épület, melyet feleségével és gyermekeivel emelt fel. Később kitudódott, hogy nem csupán az történt, hogy gondolt egyet és elhagyta a megszokott környezetét. A fáradságos munka után félrevonul egy tágas terembe, ahol tovább dolgozik több mint 10 ezer kötet társaságában. Ezek nagy része a talajjal foglalkozik, vegyi és természettani kérdésekkel, a föld hasznosítását tanulmányozta a városka minden földrajzi elszigeteltsége ellenére. Kambizián nincs egyedül, naponta érkeznek a levelek a világ minden táján élő tudósoktól, akik a talajt kutatják, így élénk és értelmes párbeszéd alakul ki közöttük.

Kambizián esete egyedülálló Iránban. Ritka, de ékes példája azoknak az embereknek, akik meg akarják hódítani a természetet, megváltoztatni az évszázados, berögződött elméletet a sivatagról mint a földi pokolról, ahol az emberi erő tehetetlen marad.

7. A Perzsa-öböl vidéke – a fekete arany hazája

Siráz és a Perzsa-öböl között a Sibkuh hegység található, amely hol közeledik, hol távolodik az Öböl vonalától, különösen termékeny mezőket hagyva maga mögött. Ennek a vidéknek bőséges növényzetű szubtrópusi időjárása van, mivel a hegyek megvédik az Irán központi fennsíkján uralkodó egész évi hőségtől és szárazságtól és bőséges csapadékot kap az Öbölnek köszönhetően.

A víz és a növényzet jelenléte, az Öböl közelsége, vagyis a földrajzi környezet már a régmúltban egy kivételes kultúra megjelenését segítette. Alapját a földművelés képezte, az állattenyésztés, a kézművesség, főleg a fazekasság fejlődése. A gazdasági élet és a civilizáció felvirágoztatásához nagymértékben

72

az is hozzájárult, hogy az ókori Közép-Kelet és Ázsia dél-keleti része, főleg Kína és India közötti útvonalon helyezkedett el. Az 1960-as években a tartománynak kivételes jelentőséget tulajdonítottak az altalajában fellelt kőolaj tartalékok és a tengeri közlekedési lehetőségei miatt.

A Perzsa-öböl

Az Öböl vize viszonylag alacsony, 20-30 m között ingadozik, partja erősen tagolt, közelében sok a félsziget és sziget.

Az egyetlen nagyobb méretű sziget Kark, mely körülbelül tíz kilométer hosszú. Ezen a napjainkig majdnem puszta szigeten mostanában egy fontos esemény történt. 1960 novemberében felszentelték Közép-Kelet egyik legnagyobb kőolajkútja megépítésének munkálatait.

Az utóbbi években, az Öböltől körülbelül 120 kilméterre,  a Bakhtiari hegyek környékén felfedezett, a világ leggazdagabbjainak vélt tartalékait csak kismértékben dolgozták fel és értékesítették. Az Öböl környékbeli kőolaj, nyersanyag formájában külföldre ment, hogy ott a legnagyobb finomítókban dolgozzák fel.

Az Öböl alacsony, homokos partjai általában földrajzilag kedvezőtlenek nagyobb kikötők megépítéséhez. Ezért a szakemberek figyelme a parttól körülbelül negyven kilométerre fekvő, az Öböl vizéből kilépő sziklás felépítésű, magas, egyenes falakkal rendelkező Kark sziget különösen kedvező elhelyezése keltette fel. A hegylánc, amely végigvonul a szigeten, védelmet nyújt a dél-nyugat irányból erősen fúvó szél ellen, ugyanakkor gát is a dagály és az erős tengeri hullámokkal szemben. Ezen kívül a földrész partvidékeivel ellentétben, itt gazdag, már az ókorban ismert és használt ivóvízforrásokat találtak. Így körvonalazódott egy modern kőolajkikötő lehetősége, mely képes lesz tengeralatti vezetékeken keresztül, több mint egy millió tonna kőolajat szállítani 48 óránként.

Kark szigete, a kontinentális tartomány többi részével szemben, egy virágzó, paradicsomi kertnek tűnik. A földrajzi utazók leírásaiból tudjuk, hogy év-századokkal ezelőtt a sziget egész területét pálmafák, szőlő és gyümölcsfák borították. A szigetet megemlíti Sztrabon, Ptolemaiosz, a görög földrajztudó-sok és Pliniu római író művei is. Írásaiban Plinius, Posszeidónnak a tenger istenének felajánlott templomról ír, ami azt jelenti, hogy a szigetet gyakran

73

látogatták azok a hajók, amelyek a tengeren az ókori Közép-Keletet és Távol-Keletet kötötték össze. A templom romjai a mai napig láthatók. Itt fedezték fel számos, az ókor leghíresebb kereskedőinek sírját, akik megrakott karaván-jaikkal járták Róma és India útjait.

Az achamenida korszakban Dárius uralkodása idején, egy Kis-Ázsiai születésű görög tengernagy, a kariandai Scylax vezetése alatt, olyan hajóhadat építettek, amelyet azzal bíztak meg, hogy a Perzsa-öböl és a Vörös-tenger közötti utat tanulmányozza.

Az ókorban Kark szigete fontos kikötő volt ahol a soktonnás, Kínából és Indiából érkező hajók álltak meg, hogy gyarmati árujukat kissebb hajókra rakják át, amelyek felfelé mentek a Tigrisen és az Eufráteszen Bejrutig és Szíriáig, ahonnan tevekaravánok a föniciai kikötőkbe vitték. Itt újra hajóra rakva Rómába kerültek. Ezen az úton szállították a drágaköveket, az elefánt-csontot, a fűszereket, a különböző illatos olajakat, a pálmafaolajat, a szantál-fát, az ébent, a selymet, az indigót és a nagyszámú rabszolgát. Az ókorban játszott, Kelet és Nyugat közötti kereskedelmi szerepnek köszönhetően, meg-jelenhetett és kifejlődhetett a földrészre addig nem jellemző magas műveltség. A sziget 1497 után kezdte elveszíteni a fontosságát, amikor Vasco de Gama felfedezte az Európa és India közötti tengei utat.

Manapság - majdnem öt évszázad eltelte után - újabb fejlődési lehetőségek nyílnak a sziget és lakói előtt. Ismét nemzetközi jelentőségű kereskedelmi központ lesz, ezúttal nem a fűszerek és a selyem, hanem a kőolaj számára.

Néhány évtizeddel ezelőtt, a Kark lakosai a szárazföldiekétől teljesen eltérő, kezdetleges társadalmi életmódot folytattak. Az ingatlantulajdonjog ismeret-len volt. Minden család csak azt használta, ami a sziget földrajzi és gazdasági körülményei között lehetséges volt: egy kunyhót, egy csónakot és az ehhez a nyomorúságos életfeltételek között elfogadott életmódhoz szükséges eszközö-ket. A lakosság alapfoglalkozása a halászat és a gyöngykeresés volt. Ez utóbbi veszélyes és – kellemes és kellemetlen – meglepetéseket tartogató foglalkozás magyarázza az emberek babonás és vallásos voltát. Még 1960-ban is hittek Busalme és Mantilpo szörnyek létezésében, amelyek a hiedelem szerint főleg vihar esetén feljönnek a tengerből és áldozatokat követelnek. A lakosok, akik nappal férfias bátorsággal szállnak szembe a természet erejével, éjjel nem merik elhagyni a kunyhóikat, attól félve, hogy a sötétség leple alatt meghúzódó emberfeletti lények bármelyik pillanatban megtámadhatják őket. A szigeten lefolyt feltárás és a gazdasági fejlődés lehetőségei gyökeres változást hoztak a sziget társadalmi életében. Az emberekben, akiknek csak halvány fogalmuk volt a tulajdonjogról, főleg a földéről, hirtelen felébredt a szerzési vágy és minden darab földért csillagászati árakat kértek. A kunyhók

74

helyére, a drágulás után, emeletes házak kezdtek emelkedni.

8. Irán és a kőolaj körüli gondok

A híres angol kalandor Iulius Reuter báró 1863-ban megkapta Nasszer-E-Din sahtól az első távíró vonal Perzsiai szakaszának a megépítéséhez a jogot. Ez a távíró vonal köti össze Angliát Indiával. Majd 1872-ben a történelem leghihetetlenebb engedményét kapja: 60 éven át Perzsia minden természeti kincsét, az arany és a drágakövek kivételével, kitermelheti. Egy másik, 1889-ben aláírt szerződés szerint, a báró megszervezheti Perzsia Császári Bankját, amely által kizárólag ő szerezheti meg és használhatja az összes vas, réz, ólom, mangán, szén, higany, kőolaj, bronz és azbeszt forrásokat.

Mindez, a soha még nem tapasztalt engedély arra készteti Curzon lordot, Perzsia problémáit ismerő egyik legnagyobb orientalistát, hogy így kiáltson fel: ”Ez egy ország legteljesebb és leglehetetlenebb lemondása minden ipari kincséről, egy idegen javára”.

De a két engedmény alapján elkezdődnek az olajkútak fúrása - 1891-ben és 1893-ban Dalekiben és Salakban - de nem találnak kőolajat. A fúrások sikertelensége meggyőzte az angol bárót, hogy mondjon le perzsiai üzleteiről és az ottani előjogairól.

Wiliam Knox D’Arcy, ausztráliai mérnök, aki aranyásásból gazdagodott meg, hallotta, hogy Pezsia hatalmas kőolaj gazdagságáiról beszélnek. A gyors meggazdagodások szakembere hajóra szállt és Perzsia felé vette az irányt. Keresgélései során, különböző társadalmi osztálybeli emberekkel találkozik. Ezek: politikusok, kereskedők, szatrapák és nomád törzsfőnökök. Elkezd gépfelszerelésekkel kereskedni. Egy vasútvonalat épít, amellyel Nasser-E-Din sah barátságát is megnyeri. A perzsa uralkodó D’Arcy-ban inkább egy jóindulatú embert lát, aki az ország felújításán munkálkodik, mint egy kalandort ezért egy firman-on keresztül (királyi határozat) Perzsia természeti kincsei kibányászásának jogát adja neki, 60 évre. Eltelik egy pár év, anélkül, hogy D’Arcy-nak valamilyen haszna is lett volna. Ő továbbra is ipari üzletekkel foglalkozik, amikor az egyik kereskedő jelzi, hogy a Perzsa-öböl környékén hatalmas aszfaltpecsétekkel borított mezőket látott. D’Arcy rögtön fúrómunkát kezd a térségben. A siker váratlannak bizonyult: a kőolaj szokatlan erővel és mennyiségben szökellt az égnek. D’Arcy meggyőzte a törzsfőnököket és az ország déli tartományában található területek

75

tulajdonosait, hogy adják el neki a területeket.

A 20. század elején Anglia, Franciaország és Németország mind jobban kezdett Perzsia természeti kincsei felől érdeklődni. Német cégek építették meg az első, Bagdadig vezető vasútvonalat, Bismarck pedig „az összes arab barátjának” vallja magát. Anglia iparosokat, politikusokat és az Intelligence Service ügynökeit küldi Közép-Keletre azzal a céllal, hogy ezen a világrészen megerősítsék politikai és gazdasági helyzetüket.

Mivel vetélytársai saját hazafiak kezdenek lenni, akik minden lépésében zavarják, D’Arcy elhatározta, hogy lemond a Perzsiában tervezett meggazdagodásáról és más vidékek felé indul. Az egyik utazása alkalmával, megismerkedik egy protestáns lelkésszel, aki a vallásról, a gazdagságról és a lelki nyugalomról beszél neki. D’Arcy elmeséli a tulajdonában lévő értékes írat történetét. A lelkész azt tanácsolja, hogy lelke megnyugvása érdekében, adja át az egyháznak. Így történt, hogy egy jelentéktelen összegért cserébe, a sah firmanja Rosenblum lelkész kezébe került, aki a valóságban Sidnez Reillz, az Intelligence Service egyik legjobb ügynöke. A kőolajszondák megjelennek mindenütt ahol feltételezték, hogy jelen lehet.

1903-ban alakult a First Exploitation Company, utána 1908-ban az Anglo-Persian Oil Company. Az angol társaságok Perzsiában való befektetései ijesztő arányban kezdtek szaporodni. Ha 2 milliót jelentettek 1909-ben, 1914-ben már majdnem 8 milliót, 1935-ben pedig körülbelül 14 millió font ster-linget tesznek ki. A perzsa kőolaj bevétel gyorsan nőtt: 1903-ban 200 ezer frankról 1928-ra 600 millió frankra. Reuter Lord báró és utána D’Arcy sikereit Perzsiában nyugodtan összehasonlíthatjuk Lawrence Philby Rhodes eredmé-nyeivel. Az engedmények melyeket ez a két kalandor megszerzett és amelyek végül is az angol kormány kezébe kerültek, Perzsiát angol koronagyarmattá alakították. 1909. április 14-én Londonban megalakul az Angol-Iráni Kőolaj Társaság. Ebből 52,55 százalék az angol kormány tulajdonában van és így ezen a Társaságon keresztül ellenőrzés alatt tudja tartani egész Perzsia gazda-ságát és politikáját. Perzsia kőolajforrásaiból elért hatalmas bevétel megtömi a brit társ zsebeit és fontos munkálatokat kezdhet Irakban és Dél-Amerikában. A szakértők és a közalkalmazottak számának növekedésével, akik a petróleum kutatása, kitermelése és eladása céljából kerültek ide, valamint Perzsia számos politikusa, katonai szakértője, az angol flotta egységei érkeztek. Mindegyi-küket egy cél vezérelte, hogy megakadályozzák más ország érvényesülési lehetőségeit. Főleg Franciaországról és Németországról volt szó, akik látva az angolok sikereit, egyensúlyozni akarták ezek eredményeit és társak akartak lenni a Közép-Kelet kőolajforrásainak kitermelésében.

Az Angol-Iráni Kőolaj Társaság hatalmas bevételeit csak az angol kormány és 76

részvényesei kapták. Habár az engedmény amit D’Arcy szerzett előírta, hogy a kőolajforrások tiszta jövedelmeiből Perzsia 16 százalékot kap, az angolok hamarosan elfelejtették ezt az ígéretet. A perzsa kormány semmiféle jövedel-met nem kapott 1901 és 1914 között. 1914-ben a Társaság az engedményért 9 ezer font sterlinget adott majd 1919-ig ismét elfelejtkezett róla. Az angol cé-gek úgy kezelték a perzsiai kőolajat, mindha a saját területükön lett volna, fel-tárási és fúrási munkákat hajtottak végre bárhol, ahol gondolták, hogy kőolajat találnak. Ha találtak akkor azt kitermelték, kiszállították anélkül, hogy a per-zsa ügynök tudtára hozták volna, akit a Társaság ellenőrzésével bíztak meg.

Ez a munkamódszer növekvő ellenségeskedést váltott ki a helyi vezetőségek-ben. A fiatal nemzeti polgárság kezdte észrevenni, hogy országuktól elveszik a hatalmas meggazdagodási lehetőséget. Egy olyan mozgalom kezdett kifej-lődni, amely az idegen befolyás csökkentésére irányult azzal, hogy felhívták a figyelmet az angolok engedményeire és megszüntették az idegeneknek nyúj-tott előjogokat. Hamarosan az egész társadalom hozzájuk csatlakozott.

1921-ben Réza Kán, aki egy erőteljes és tehetséges ember volt, a perzsa had-sereg vezérévé válik és mindjárt hadügyminiszter lesz. Átszervezi a hadsere-get, kiterjeszti az ország önállóságát a déli tartományokra, ahol a tözsfőnökök megtagadták a teheráni kormány rendeleteit. 1925. október 31-én Réza Kán, egy államcsíny segítségével, eltávolítja a trónról a Kádzsár dinasztia utolsó leszármazottját, aki egy bábu volt az angolok kezében. December 12-én a parlament kikiáltja Réza Kánt, mint a Pahlavi család első „sah”-ját.

Pahlavi Réza Sah, akit a nacionalista irányzatú polgárság támogatott meg-győzte az Angol-Iráni Kőolaj Társaságot, hogy tárgyalásba kezdjen a D’Arcy-nak adott engedmény feltételeiről. A megtámadott központi kérdés a számítás formája és a perzsa kormánynak fizetett alacsony jövedelem volt. Eleinte az Angol-Iráni KőolajTársaság figyelembe se vette az átvizsgálási kérvényeket, de mivel ezek mind sürgősebbek lesznek, ígéretekhez folyamodott. A perzsa kormány kérvényét egy új egyezmény megfogalmazásával megbízott bizott-sághoz küldték. Réza Sah megértette, hogy ez csak az iráni követelés megol-dása helyett annak halasztására i ürügy, 1932. december 5-én egy firman-t bo-csátott ki, amelyben eltörölte Knox D’Arcy előjogait. Ahogy ez történni szo-kott, az angolok gyorsabbnak bizonyultak, mert egy flotta rögtön megjelent Bandar Abbász kikötőben, hogy „megvédje az angol alattvalók érdekeit”.

Az erős politikai és diplomáciai nyomást ágyuk támogatták amik meggyőzték az iráni kormányt, hogy 1933. február 3-án egy ideiglenes egyezményt aláírjon, amelyben megengedte az Angol-Iráni Kőolaj Társaságnak, hogy a korábbi feltételek szerint tevékenykedhessen. Ezután hamarosan, 1933. május 28-án újabb 60 éves egyezményt írtak alá, amiben semmilyen változtatás

77

nincs a korábbi feltételekhez képest.

Perzsia különböző vidékein felfedezett petróleumforrások feltárása idején, az amerikai tőke tanulmányozta a talajt, hogy befektetéseket indítson kihaszná-lásukra Reuter majd Knox D’Arcy-nak adott engedmények érdekében. De terveik nem jártak eredménnyel, mivel nem tudtak bejutni a kőolaj lelő terü-letekre. Az amerikaiak rendszeresen próbáltak betörni a perzsa ipar más ágai-ba is. A két világháború alatt jelentek meg az első amerikai tanácsosok, akik tanulmányozták és javasolták a kormánynak a gazdaság átalakítását.

W. Morgan Shuster, 1911-ben és Arthur C. Millspongh 1922 -1927 között kitűntek számos, Perzsiában dolgozó amerikai tanácsos közül. 1937 elején befolyásuknak köszönhetően, az amerikai cégeknek sikerül fontos területeket szerezni, így Irán kőolajlelőhelyeinek majdnem 1/3-át birtokolták. Ekkor jelent meg az amerikai kőolaj társaság az American Oil Company, amelyet a Delaware Oil Company és a Texas Oil Company ellenőriz. Az amerikaiaknak adott engedmény 60 évre szólt és a Perzsa-öböltől – az ország legdélibb részétől – a Kaszpi-tengerig terjedt.

A német cégek szintén a gazdag kőolajforrások felé kacsintgattak. Az Iránban megjelenő „szakértők” száma naponta nőtt. Pahlavi Réza Sah hatalomra kerülése után iráni kormányküldöttségek hosszas tárgyalásokat folytattak Berlinben a Führerrel és a német katonai gépezet személyeivel. Az iráni kőolaj szerves részét alkotta a Führer politikájának, annak, amit a drunk nach osten néven ismert terv jelent be, sőt az 5. menetoszlop alapját képezte.

A két világháború alatti időszakban az iráni gazdaság a gyarmatországokra általában jellemző mély válság jeleit hordta magában. Saját ipar hiánya, a nagyon alacsony termelésű mezőgazdaság, az állandóan növekvő behozatal, íme néhány a helyzetet jellemző vonásból. Egyfelől a gazdasági válság, másfelől az idegenek által kihasznált kőolajforrások kiszélesedése és Irán nemzetközi szerepvállalása mint kőolaj exportáló, a világ negyedikévé válása meghatározták, főleg a középosztály keretein belül, egy gyarmatellenes szellem kialakulását. Ebbe a mozgalomba bekapcsolódtak az értelmiségiek is elsősorban a diákok, a kereskedők és az imámok egy része. Az irányzat ihletői között volt számos parlamenti képviselő, mint például dr. Mosszadek, aki később fontos szerepet fog majd játszani az ország politikai életében.

A Második Világháború csak megerősítette az országban jelenlévő idegenek hatalmát. Az 1922-es orosz-iráni megegyezés alapján a szovjet csapatok el-foglalták a Teherántól északra, az angolok pedig az innen délre terjedő terü-leteket. Kihasználva ezt a helyzetet, az amerikaiak a háborús termékek a Szovjetunióba való szállításának megszervezése ürügyén hatalmas, Irán gaz-

78

dasági, politikai és katonai életébe való beavatkozásukat kezdték meg. Millspaugh vezetése alatt, egy amerikai tanácsadó testület létesült az iráni csendőrség mellett.

Az idegenek Iránba való behatolásával egyidejűleg, megerősödött a gyarmatellenes mozgalom is. Mosszadek vezetése alatt, megszervezték a „Szabad Választások Partizánjai” nevű szervezetet, amely soraik szélesedésével, „Nemzeti Front”-tá alakult, kitűzve a kőolajforrások államosítását, a hazai ipar megteremtését, a feudális termelési viszonyok felszámolását a falvakban, művelődési reformot stb. Az 1947-es választások alkalmával, a Nemzeti Front 40 képviselővel volt jelen a Parlamentben. A Front tevékenysége állandóan nőtt. Sikerült megakadályoznia egyes, a nemzeti érdekek ellen irányuló törvényeket.

A Razmara vezette iráni kormány, amely az angol monopolisták érdekeit szolgálta, figyelmen kívül hagyta a folyton növekvő közvéleményt, amely az említett társaság önkényuralma ellen fakadt ki. A Második Világháború után ugyanis kihasználva az 1933-ban kiadott engedményt, működését tovább bő-vítette. A Nemzeti Front tagjainak a vezetése alatt komoly tüntetésekre került sor az Angol-Iráni Petróleum Társaság és Razmara kormánya ellen. Ramarant 1951. március 7-én megölték az „Iszlám Keresztes Háborúja” nevű szervezet tagjai. Egy törvénytervezet alapján, amit a Nemzeti Front kezdeményezett, a Parlament a petróleumipar államosítását támogatta, Mosszadek doktort pedig a Minisztertanács elnökévé választották. 1951. június 1-én az Egyesült Álla-mok elnöke, H.Truman egy üzenetet küldött Anglia és Irán kormányainak, arra kérve őket, hogy vessenek véget a válságnak. Június 12-én az Angol-Iráni Petróleum Társaság egy küldöttsége tárgyalni érkezett Teheránba. Irán első feltételét, hogy a Társaság elismerje az államosítási iratot, a nyugati monopó-liumok visszautasították. Az angol kormány kérésére az államosítás kérdését a Hágai Nemzetközi Törvényszék elé vitték, amely azonban elhárította a fele-lősséget egy olyan összetűzésben, amelyben része van az iráni kormánynak. Szeptemberben, az idegen monopóliumok felfüggesztették az iráni kőolaj ki-vitelét, ugyanakkor megtiltották minden érdekeltnek, hogy onnan vásároljon. A blokádnak az volt a célja, hogy gazdaságilag folytsák meg Mosszadek rend-szerét, hiszen tény volt, hogy az ország jövedelme, jórészben a kőolajból szár-mazott. Mosszadek elutazott az Egyesült Államokba. Megpróbált egy 120 millió dolláros kölcsönt szerezni, de határozottan visszautasították. 1952. feb-ruár 25-én a Mosszadek kormány rendeletére minden külföldi társaság tevé-kenysége leállt, október 22-én pedig az angol nagykövetség épületéről leve-szik a brit zászlót, ami a dipomáciai kapcsolatok megszünését jelentette. Amíg az angol kormány kitartóan tartotta magát az Iránnal szembeni kemény álláspontjához, addig az amerikai kormány egy rugalmasabb politikát folyta-

79

tott. 1951-1952 között Mosszadek hatalomra jutásának első éveiben, az ameri-kai nagykövetség alkalmazottai száma rohamosan nőtt. 1952 tavaszán egy egész had technikus és szakértő jelent meg, akiket Iránba küldtek a Trumann programm 4. pontja értelmében (a Marshall Terv helyett). Következett az amerikai kormány 23 millió dolláros segítsége. Ugyanakkor szintén amerikai támogatással létre jött a „Földműves Hitelbank” aminek a feladata tulajdon-képpen a falusi gazdaság tevékenységének az ellenőrzése volt.

Katonai téren 1952-ben az amerikai kormány áttért egy új programra, amely az iráni egységek modern felszerelését tűzte ki maga elé. Így, az amerikaiak az összes tevékenységet szemmel tarthatták.

Az 1953-ban bevezetett kőolaj kivitelének blokádja miatt, a gazdasági nehéz-ségek tetőfokra hágtak: az intézmények szőnyegeit kiárusításba bocsátották, a közalkalmazottak fizetése hónapokig elmaradt, a kereskedők egymás után mentek csődbe, a kőolaj-kitermelési és feldolgozási ipar teljesen leállt. 1953 nyarán hatalma megerősítése érdekében Mosszadek feloszlatta a parlamentet. Államcsíny következett a külföldi kőolajtársaságok támogatásával, aminek célja Mosszadek kormányból való eltávolítása volt. Zahedi tábornok lett a miniszterelnök aki az amerikaiak támogatásával egy 45 millió dolláros segítséget kapott. A várakozásnak megfelelően, Zahedi megjelenése gyökeres változást eredményezett a kormány külföldi monopóliumokkal szembeni politikájában, de ezúttal az amerikai cégek jutottak fölénybe.

1954. október 24-én egy újabb egyezmény született az Iráni Nemzeti Kőolaj-társaság képviselte iráni kormány és a Kőolaj Nemzetközi Érdekcsoportja között amelyet Anglia, az Amerikai Egyesült Államok, Hollandia és Francia-ország monopóliumai alkottak a következő részvétellel:

- British Petroleum Company 40%- Saconny, Texaco and Standard Oil Company 40%- Royal Duch / Schell 14%- Compagnie Française des Pétroles 6%.

A Kőolaj Nemzetközi Érdekcsoportján kívül, az Iráni Nemzeti Kőolajtársaság egyezményt írt alá 1957. október 23-án Agip Minerariával, akinek átadta az Ománi-öböl, a Perzsa-öböl és a Zagros hegytömb környéki kőolaj leleteit. 1958. júniusában, aláírtak egy egyezményt a Panamerican Oil Company-val, amely a Perzsa-öböl tartományában található ásványokat termeli ki.

A Kőolaj Nemzetközi Érdekcsoportjával való egyezmény előírja, hogy ennek kihasználására engedik át az Irán dél-, dél-nyugat tartományában lévő körül-belül 200 ezer km2–es - kőolajban a leggazdagabb - területet. A koncesszióba

80

adás 25 évig érvényes azzal a joggal, hogy háromszor öt évre szóló meg-hosszabbítási lehetőségről rendelkezik. Tevékenysége érdekében, egy-egy fel-kutatási-, kitermelési- és eladási társaságot létesítettek. A Konzorcium tiszta jövedelmét 50–50%-ban elosztották az Iráni Nemzeti Kőolajtársaság által képviselt iráni kormánnyal. Az országban maradt 50% így osztódik el:

- a kitermelt kőolaj 12,50% termékekben, vagy az ellenértékükben,- bérekben.

Az 1954-ben megkötött egyezmény olyan kikötéseket tartalmazott, amelyek megengedték a Konzorciumnak, hogy megkerüljön bármilyen ellenőrzést, tehát Iránban zavartalanul működhetett. Így joga volt kézben tartani a kőolaj terén a két legfontosabb politikai mozgatóerőt: a kitermelés mennyiségét és a kőolaj és készítményei kiviteli árának megszabását, de azt is amit az iráni kormány kapott az 50 százalék fejében. A kormánynak csupán annyi joga maradt, hogy felkérje a Konzorciumot, hogy számoljon be az országbeli tevékenységéről. A Konzorciumnak viszont megmaradt az a joga, hogy – ezt a kérést akár el is utasíthassa. A nemzetközi körülmények hatására, a Konzorcium leszállította a kőolajtermékek árát. Két árleszállítás: az 1959. februári 10%-os és az 1960. augusztusában meglépett 6%-os súlyosan érintette az iráni kormányt és az egész nemzetgazdaságot. A termelés nagyon alacsony szintjével a tartalékok bőségéhez, a kitermelési és a feldolgozási lehetőségekhez viszonyítva, a Konzorciumnak lehetőségében állt a világpiaci árak megszabása.

Az iráni hivatalos szervek állandóan bírálták mindkét feltételt. A külföldi befektetők hatalmas ellenállásába ütköztek, amikor a bevételek emelésének lehetőségét keresték az 1961-1963-as gazdasági válság kitörése után. Az iráni kormány elhatározza, hogy kibővíti az külföldi tőke bevonásának lehetőségét azzal, hogy iráni-külföldi vegyes vállalatokat hoznak létre, vagy engedmé-nyeket ad más országok cégeinek is. Az 1963-as árverezés felkelti a japán, német és indiai tőkések figyelmét. A belső politikai helyzet súlyosbodni látszó drámai eseményei megakadályozták ezeknek a terveknek a megvalósítását. A hazai felfordulások sora, melyek a monarchia felszámolásához vezettek, gyökeres fordulatot hozott az iráni kőolaj kitermelés történetében. Az Iráni Iszlám Köztársaság kikiáltása után a hatalomra jutott imámok államosítottak minden idegen céget, beleértve a kőolajipariakat is.

9. Bandar Abbász

81

Napjainkban, Bandar Abbász csupán egy kis halászkikötő Irán déli partjainál a Perzsa-öböl bejáratánál. Régebben Hormuz-nak nevezték és ahogy Kark szigete is az ókorban fontos központ volt, mivel útba esik Európa és India közötti tengeri úton. Az angol, francia és portugál gyarmatosítás fénykorának idején Bandar Abbász fontos stratégiai szerepet játszott. 1507-ben a várost Hormuz és Gheshm szigetével együtt Albuquerque portugál parancsnok foglalta el, aki igyekezett az öböl bejáratánál való helyét megerősíteni. A kikötőt azonban Abbász Sah elhódította a portugáloktól és innen a város új neve. De mivel abban az időben Perzsia nem rendelkezett egy olyan tengeri flottával, amely képes lett volna megvédeni a kikötőt az idegen támadásoktól, Abbász Sah a portugálokra bízta a város védelmét és cserébe megengedte nekik, hogy gyárakat építsenek és megosztotta velük az országból, a kikötőn keresztül be- és kijövő árukra kiszabott adót. Amikor azonban Bushehr és Khoramshahr kikötők megépültek Bandar Abbász elvesztette régi fontosságát és gyors és erőteljes hanyatlásnak indult. A kikötő és az ország egész déli része mára a legelmaradottabb terület minden szempontból.

Néhány, még a portugálok idejében létesített kis konzervgyáron kívül a tartománynak semmilyen ipara nincs. Mezőgazdaság alig néhány helyen pl. a hegyek lába és az öböl közötti földcsíkon lehetséges. A lakott területek száma alacsony, az a néhány amely még meg van, egymástól távoli területeken fekszik. A lakosság alultáplált, orvosi ellátás majdnem egészen hiányzik. A kibírhatatlan meleg, az ivóvíz hiánya, a sivatagból érkező por és a sáskák, hatalmas károkat okoznak az embereknek. A levegőben állandóan lebegő por okozta trachoma miatt évente sok ember veszíti el a látását. Egy „zar”-nak nevezett idegbetegség évente tizedeli meg a tartomány lakosságát. Az Iránban dolgozó O.M.S. különbizottságának lépései ellenére, a maláriát sem sikerült megszüntetni. A betegségeket továbbra is házi receptekkel kezelik, ezekhez egy sor vallási- vagy népszokás társul. Orvosságok hiányában, a „zar”-nak nevezett idegbetegséget a legeredetibb módon kezelik: a város minden betegét összegyűjtik és a lakosok körülveszik őket, várva az „orvosok” megjelenését. „A doktorok” (három férfi) akik közül kettőnek dobja és a harmadiknak trombitája van, a betegekhez mennek a ceremóna megkezdése előtt. Megjön az atyamester - egy öreg -, akinek ősz a szakálla, száraz az arca, és révedező tekintettel olvassa az ismeretlen nyelvű zsoltárokat. A dobok és a trombita jelére elkezdődik egy dallam, aminek a ritmusa folyton nő és pokoli zajjá erősödik, majd végül egy harmónikus, kellemes dallamban hallgat el. Néhány ilyen, egymásutáni változat végén kezdődik a „kezelés” utolsó része. A mester finom jelére, a résztvevők egy-egy száraz, a végén égő ágat vesznek kézbe. A kör fokozatosan szűkül a betegek körül, a feléjük fordított égő ágakkal. Az

82

ágakat a betegek mellett hagyják és a nézők a zenekar kíséretében eltávolodnak. A zene hirtelen elnémulása a kezelés végét jelenti. Ha ez a kezelés nem hatott, másnap újrakezdik.

10. Abadan

Abadan a modern épületek városa, körülbelül 150 ezer lakossal, a Shat-El-Arab folyó partján, amely a Perzsa-öbölbe ömlik. Itt található a világ legna-gyobb kőolajfinomítója, amely 1954-ben kezdte meg működését és ahol 19 millió tonna nyersanyagot dolgoznak fel évente. A helyi nyugati cégekkel való megegyezés után épült a város, ahová a déli ásvány jórésze egy sűrű, olajvezetékes hálózaton keresztül jut el. Modern kikötői vannak és innen indul útjára a kőolaj és készítményei majdnem az egész világba. A város negye-dekre tagozódik amelyek az Iráni Nemzeti és a nemzetközi Kőolajtársaságok közigazgatását végzik. Egy külön negyedben helyezkednek el a külföldi szakértők lakhelyei. Az Irak – Irán közötti háború (1980-1988) idején, a finomító teljesen tönkrement. Mára az iráni termelés majdnem 20 százaléka finomított formában megy külföldre. Európa fűtőanyagának 93 százalékát innen kapja. Már 1950-1960-ban a kőolaj több mint kétezer feldolgozott formában hagyta el az országot. Ez a szám megsokszorozódott a vegyi- és gyógyszeripar fejlődésével.

A föld legkegyetlenebb összetűzései közvetve, vagy közvetlenül, mindig a kőolajhozhoz fűződtek.

11. Az idill

A Perzsa-öbölben Kark szigetétől körülbelül egy kilométerre, egy tenyérnyi szárazföld tűnik fel, ez Khargo. Kark felöl tekintve, Khargo az Öböl kék végtelenjében, majdnem földöntúli szépségnek tűnik. A többi perzsa sivata-géhoz hasonló, vastag, sárgás színű homokréteggel borított felszínének egy-hangúságát csak néha bontja meg egy-egy véletlenül kinőtt pálmafa. A sziget levegőjét megtölti a por, amely növekvő áramlatokkal jön a föld nappali felmelegedése és a bőséges sósvízből felemelkedő pára miatt. A sziget semmi-vel sem látszik különbözőnek az Öbölben elszórtaktól. És mégis, a környező lakosok tisztelettel tele pillantásokat vetnek feléje naponta, mintha egy

83

szerencsét hordozó talizmán lenne, mivel a legnemesebb szerelem jelképévé vált, amiből hiányzik a vallási, vagy társadalmi előítélet, amely sajnos a mindennapi életben a boldogságot kínná változtatja. Adjuk hát át inkább a szót mesélőnknek, egy odavaló 60 éves halásznak, a tényleg mondába illő események szemtanúi egyikének.

A dolgok 1927 körül történtek. Az Amman-tengeren egy kis jármű haladt elő-re, Irán déli partjai felé szállítva utasait. A tenger nyugodt volt, hullámai gyen-gék ahhoz, hogy veszélyt jelentsenek számukra. Egy nem várt pillanatban azonban, mint derült égből a villámcsapás, fekete, fenyegető felhők jelentek meg. Egy erős szél hatalmas hullámokat keltett, a hullámok pedig a bárkában lévőket eláztatták. A tenger háborgása mind nőtt, végzettel fenyegetve. A bárka szédítő táncba kezdett, amely tragikus fordulattal fejeződött be: egy hegy magasságú óriási hullám ömlött be a bárkába, darabokra törvén azt... Csupán három lélek élte túl: egy nő, egy férfi és egy juh. A fiatal, jól úszó és lélekjelenlétét megőrző férfi látva a feléje közeledő nő kétségbe esett harcát a halál ellen, kihalászta őt és egy megmaradt faroncsra húzta. Ezután észrevette a juhot is, amelyet megsajnált és a mentődeszkára segített. A roncs tovább úszott a megnyugodott hullámokon, a sorsra bízva magát. Senki sem tudná megmondani, legkevésbé az érintett személyek, hogy hány óra vagy nap telt el így. A nap újból ragyogott, a víz pedig hatalmas tükör volt. A hajótöröttek mély álomba merültek, amely idővel, rémálommá vált. Egy adott pillanatban óriási zajra ébredtek: a roncs valami keménybe ütközött! Ez Khargo sziget partja volt. Néhány nappal az emlékezetes vihar után - meséli tovább az öreg Aboud -, ismét kimentem halászni a sziget közelébe. Este, amikor a halászok a tűz köré gyűlnek, az egyik fiatal elmesélte, hogy a nap folyamán, amikor Khargo sziget közelében halászott, egy embert látott a szigeten. Látomását senki sem hitte el, mert emberemlékezet óta tudott dolog, hogy senki a tarto-mányból nem mert ott kikötni, mivel a gonosz szellemek tanyájának tartották. De hamarosan elterjedt a halászok között az emberi lény megjelenésének híre a szigeten. A történet lassan mondává alakult, mivel mindenki azt kérdezte, hogy ki más mert volna kikötni a létfeltételek hiányában szenvedő szigeten, mint egy földöntúli lény, aki biztosan egy másik bolygóról érkezett. Ezzel a sziget a lakosságának a fő beszédtémájává ez vált. A sziget közelében min-denkit elfogott egy bizonyos félelem, ami arra ösztönözte őket, hogy más ha-lászati helyet keressenek maguknak. Kark sziget kíváncsibb lakói napokat töltöttek a háztetőkön, azt remélve, hogy megoldják a titkot, de minden próbálkozásuk hiábavalónak bizonyult. Nem láttak mást csupán egy fekete pontot, amelyről nem tudták, hogy mozog-e, vagy csak a képzeletük, vagy optikai csalódásuk szüleménye. Egyik nap, egy fiatal halász elhatározta, hogy megoldja a titkot. Hosszas tárgyalások után, meggyőzött még három barátot, hogy részt vegyenek vele egy kalandon. Így egy reggel elindultak egy bárká-

84

val a rejtelmes sziget felé. Merészségüket siker koronázta. Beszélgetni tudtak a sziget lakóival, tudomást szereztek a történtekről, amelyek odavettették őket. Az Öböl halászai, akiket vendégszeretetükről és összefogó szokásaikról is-mernek, többször megpróbálták közösségükbe fogadni őket, de hiába. Mind-két fiatal elveszítette a családját és hozzátartoóikat a vihar idején. Magukra maradván, eldöntötték, hogy ott új életet kezdenek, amelyben mindkettő a má-siknak szenteli magát. Ezeknek a valódi 20. századi Robinsonéknak az élete a napfelkelte és lenyugvása szerint folyt le. A természeti csapások ellen sátrat emeltek, pálmalévélből ruhát készítettek, gyümölcsöt és halat fogyasztottak. A környező lakosok, látva hogy a két fiatal semmiképpen sem hagyja el a szigetet, eldöntötték, hogy nem zavarják a csendjüket. A velük való kapcsolat csupán abból állt, hogy bizonyos javakat cseréltek a bárkában pl. élelmet, ruhát, halászfelszerelést vittek nekik. A fiatalok élete és boldogsága valóságos modern legendává vált a tartományban. Három év múlva fel kellett áldozzák a juhot, amely az egyetlen élőlény volt számukra. Kicserzett bőre képezte az egyetlen ajándékot, amit a férj felajálhatott a feleségének. Egy nap a környező halászok azt vették észre, hogy a férfi szomorúan, távolba révedező szemmel ül a parton. Eltelt egy néhány nap és ő még mindig ott volt, ugyanabban a helyzetben, csupán könnyei folytak szüntelen. Megtudták, hogy beteg a fiatalasszony. Erősködésükre a férfi megigérte, hogy ha három nap múlva nem lesz jobban, akkor partra szállítja. Három nap után egy mosolygós, sétáló embert találtak, mert meggyógyult a felesége.

30 év telt el az emlékezetes vihar óta, amely egy elszigetelt életre kény-szerítette őket. Napjaink Robinsonja, most már egy javakorabeli férfi aki büszkén meséli a halászoknak, hogy a lehető legboldogabb házasságban volt része. Ez idő alatt sohasem veszekedtek. Nem léteztek sem ünnep-, sem gyásznapok, csupán boldogság. Egyetlen szórakozásuk a pengető hangszer dallamai voltak, amelyet kezdetlegesen készítettek. Ennek a húrjain fejezték ki amit éreztek, dallamok, amelyeket a szél a távoli tájak felé sodort...

De, mint minden ezen a földön, ez a monda is véget ért. A 31. évben, a sziget, mint a Perzsa-öböl legtöbb része, nagyméretű munkálatok színhelyévé változott, ahol kőolaj után kutattak. A szondák, mintha a földből nőttek volna ki. Egy szép nap a khargoi szerelmespár - ahogy a környékbeliek nevezték őket -, hirtelen ahogy megjelent, úgy el is tűnt. Hova? Miért? Senki sem tudta és talán soha sem fogja megtudni. Élnek még vajon? Semmi hír sincs róluk. A két szerelmes története újból legenda lett és tanúi a Kark sziget és a Perzsa-öböl számos lakója. Ők tovább élnek azok szívében, akik megismerték őket, akiknek az érzelmei ihlető jelek voltak és az ő boldogságukra törekedtek.

Ezekkel az utolsó szavakkal egyidőben, a mi öreg mesélőnk, Aboud acán két

85

könnycsepp gördült le, amit gyorsan elnyelt a finom homok.

12 . Ahváz

Kr.e. a 6.-ik században Nagy Kürosz a perzsa birodalom fővárosává alakította át Shush városát. Célja az volt, hogy egyesítse az ország földrajzilag különálló déli tartományait a Pasztigrisz (ma Zsoszátre Karun-nak nevezett) folyón keresztül, ahol hatalmas hidat építtetett, ami biztosította a két oldal közötti közlekedést. A híd két végén alakult ki Tarejána és a mai Ahváz város.

Úgy tűnik, hogy Nagy Sándor híres tengerjárója, Neárchusz tengernagy volt az első, aki hadihajón eljutott Tarejánáig és a Kürosz által megépített híd mellett kötött ki. Már a szaszanida korszakban elterjedt a termékenységéről híres Karun folyó és mellékvizeivel öntözött föld neve. A kuzsi törzsek, az elamitok leszármazottjai idejöttek és leteledtek, a tartományt fontos mező-gazdasági zónává alakítva át. A vidék nagy fontosságot kapott, elsősorban széles cukorrépa ültetvényei révén, amelyek innen Szíriába is eljutottak és onnan, a keresztes háborúk idején Európába is. A cukorrépa megművelésére afrikai rabszolgákat használtak. A feldolgozott terméket a kis Kuzsi-Vazsar-i, a későbbi Khuzesztán-Bazárrá alakult kézműves műhelyekben árusították. Innen ered a Bazár, vásár név, és innen indul el a cukor az ókori Közel-Kelet kereskedelmi útjaira.

A cukor termelése teljesen lehanyatlik a 15. és a 16. századokban, azzal, hogy felfedezték a Távol-Kelet felé vezető tengeri utat, Afrika megkerülésével eltűnt a Perzsián átvezető szárazföldi kereskedelem. Ahváz, amely tartományi székhellyé való emelkedését köszönhette a cukor előállításának és kereskedé-sének, elveszítette régi ragyogását és egy szerény várossá vált, ahol néhány karavánszeráj volt csak található a Karun fölött átívelő híd egyik és másik oldalán. Ami a cukor kitermelésének és forgalmazásának hanyatlását illeti, több ellentétes vélemény létezik. Egyesek szerint a néger rabszolgák az embertelen bánásmód és a különlegesen nehéz életkörülmények ellen keltek fel, mivel számtalan betegségnek estek áldozataivá. Ezek megsemmisítették volna az öntözőrendszert, a répaültetvényeket és a feldolgozó műhelyeket.

Az Ahváz környéki kőolajlelőhelyek felfedezése a múlt század hajnalán a város számára egy új korszak kezdetét jelentette. Mialatt Nasid-E-Szulejmánnál az első szondát ásták és kezdett kialakulni a kőolajkitermelése, Ahvázban szerveződtek az Angol-Iráni Társaság irodái. Sorra épültek a kőolaj

86

felhozatalához szükséges anyagok tárolásához szükséges raktárak. Ahváz lassan fontos kikötővé változott, ahol lerakták ezeket az anyagokat és ahonnan a nyers kőolaj első tonnái kezdték meg hosszú útjukat. 1911-ben Ahváz és Abadán között olajvezetéket építettek, ezen szállították a kőolajat a Majed Szulejmánnál felállított szondáktól az Abadánnál lévő finomítóhoz, vagy a Abadánban horgonyzó tartályokhoz. Nemsokára megépítették az Ahváztól Khoramsárig és a fővárosig vezető vasútvonalat.

13. Shush

Shush város romjait és környékét tartják az ókori perzsa civilizáció böl-csőjének. Régészeti felfedezések bizonyítják egy kezdetleges műveltség léte-zését ezen a vidéken már Kr. e. a 10. és a 15. századok között. Az ősember, vagy inkább az asszony foglalkozott a vadászattal, a növénygyűjtéssel, ami táplálékuk jórészét alkotta. A matriárhátus asszonyai tartották ébren a tüzet is. E tevékenység közben fedezték fel az égetett agyagot, természetesen a legkez-detlegesebb alakjában. Ekkor tették meg az első lépéseket a mezőgazdaságban is. A hordalékból kapott földek kedvező feltételeket teremtettek a mező-gazdaság fejlődéséhez és a nagyobb települések kialakulásához.

Ez a tartomány képezte Perzsia első, Ilámnak nevezett állama kialakulásának lehetőségét.

Párhuzamosan a babilóniai civilizáció felemelkedésével, amely közvetlenül a város szomszédságában és befolyása alatt működött, Szúzában elkezdett kifej-lődni egy független műveltség, amit protoelamitának neveztek. Főleg égetett, vörös, csőalakú, mértani rajzokkal díszített cseréptárgyak jelentek meg. Felfedezik a protoelamitának nevezett képírást, amely elterjed az ország mai, dél-keleti tartományaiban. Ebben az időszakban, északon, a Kaszpi-tenger dél-keleti részén, Damghán tartományban, megjelent egy másik civilizáció is, melyet egy vándornép hozott magával a mai Türkmenisztán környékéről. Ez a két tartomány képezi az ókori perzsa műveltség bölcsőjét. Az eleinte békés együttéles az ókori szomszéd Ilám és Babilónia között kölcsönös befolyást és hatást eredményezett. Miután Ilám nyugati szomszédjától átvette és módosí-totta az írást, Mezopotámiában megismerték a kerámiatárgyak feldolgozásá-nak művészetét, amely Szialkban érte el fejlődésének csúcspontját. Ez utóbbi a nagy perzsa síkságon található (a mai Kásán helyén).

Kr. e. a 3. évezredben Ilámot egy rövid időre meghódították a szemiták.

87

Shusht a Szargon dinasztia kinevezte a kormányzó székhelyévé.

Kr. e. a 2. évezredben, Mezopotámia gazdasági fejlődése terjeszkedési politikát eredményezett minden téren. Elsősorban a keleti, Tigrisen túli tartományokat célozták meg, amiket az elamiták kormányoztak. Utakat építettek, amiken az örmény ólom, a médiai arany és más ércek Mezopotámia felé vándoroltak. Növekvő nyersanyagkészletre volt szükség a vallási és közszolgálati intézmények építéséhez, valamint a hercegi és a többi gazdag ember otthonának díszítéséhez, ami a szomszéd országokat Mezopotámia gyarmataivá tette. Ezt a gazdasági gyarmatosítást később kifejlesztették és a katonai, majd a politikai követte. A 2. évezred végén Ilámot elfoglalta Nabukodonozor, aki dícsőségesen vonul be Shushba.

Shush későbbi történelmét egy sorozatos idegen hódítás alkotja, főleg a Babilónia királyaié, az elamita királyok visszahódítása, sőt uralmuk kiter-jedése a szomszédos Babilónia hatalmas birodalma fölé. A Shushban végzett régészeti ásatások során felfedezték Hammurabi, a babilóniai király diorit csillagát, aki az első törvénykönyv szerzője. Ez az elamita állam Babilónia felett aratott győzelmének egyik bizonyítéka.

Shush hosszú történelmében a legnagyobb természeti csapások egyike az Asszubarnipál, assziriai király Kr. e. 645-ben történt elfoglalása. Ő kifosztotta az évszázadok alatt összegyűjtött legendás kincstárat, megsemmisítve ugyanakkor a város gyönyörű, zománcozott lemezekkel borított épületeit.

Shush aranykora Nagy Kürosz, a Perzsa Birodalom megalapítója hatalomra kerülésével kezdődött. Ő a fővárost Paszargadaiban alakította ki, de innen hamarosan Shushba tette át, mivel ennek a földrajzi fekvése megfelelőbb volt, mert a Csoaszpesz, a mai Dez folyó közelében terül el. A mondák szerint, amikor hadjáratba indult külön ezüsttartályokat vitt magával a Csoaszpesz ivóvizével. Alatta épült az az út, amely Shushon keresztül átmegy Kisázsia egy részén és Paszargadaival köti össze a várost. Kr.e. 517-ben Shushban, Dárius emeltet magának egy csodálatosan ragyogó palotát, amihez az építőanyagot Babilóniából és a távoli Libanonból, Kandarából, Karmániából, Szardiszból, Bartuából, Jóniából, Egyiptomból és Indiából hozatta. A stílus harmónikusan elegyíti az asszir-babilóniai építészetet valamint az egyiptomi és görög iskolákét, amiket a mesterekkel együtt hoztak be. Sajnos, minden adat, amit az ókori Közép-Kelet egész világa dícsért - a palota nagysága, csodálatos építése - csupán írásokon keresztül jutott el hozzánk, ugyanis egy óriási tűzvész, amely az 5. század közepén tört ki, teljesen tönkretette a palotát. Építészeti csillogása szerint Shush messzi fölülmúlja Babilóniát és Perszepoliszt, pedig mindkettő az ókor híres fővárosa volt.

88

Shush dícsősége és virágzása fénykorát éli amikor Xerxész győzelmét ünnep-lik Athén és Delfi meghódítása után. Ezekben a napokban a város diadala ragyogott, igaz nem sokáig csak a távoli Földközi-tengerig. Hamarosan azon-ban a sors a perzsák ellen fordult. A görög csapatok hangzatos győzelemet arattak a perzsák fölött Száhimisznél, Arbelánál, ami után hamarosan Nagy Sándor Kr. e. 331-ben egy ütközetben véglegesen legyőzte a perzsa csapatokat és diadalmasan bevonul Shush városába. Akárcsak Aszurbanipál, három év-századdal azelőtt, ráteszi a perzsák híres kincstárára, amit nagylelkűen szét-oszt katonái között. Miután elfoglalja Indiát is, Nagy Sándor visszatér Perzsiába és elvesz egy ahemenida származású hercegnőt. Shushból egy görög-perzsa birodalom fővárosa lesz, amely Görögország hűbéresévé válik. Hamarosan azonban, Nagy Sándor tragikus halála után, mind a birodalom, mind fővárosa, Shush, egy hosszas hanyatló korszakba lépnek át.

A Perzsa Birodalom új virágzó korában, amely Kr.e. a 4. században kezdődik a görögök elűzésével. Később a római csapatok kivonulásával Perzsia terüle-téről Kr. e. a 3. században egy sor új város jelenik meg az ország térképén, ezek között van Sustár, Dezful és Ahváz. Ez utóbbi válik a birodalom fővá-rosává. Shush továbbra is egy fontos kézműves központ marad, főleg a selyemszövésé, amely hírnevét messzi tájakra viszi el.

A legenda szerint, Shusht miután meghódítják az arabok, itt találták meg a koporsót, amelyben Dániel próféta földi maradványai nyugodtak és amelyek-nek az arabok csodálatos erényeket tulajdonítottak. Egyesek szerint, akié volt a koporsó, bámulatos módon kigyógyult akármilyen betegségből, mások szerint, tulajdonosai rövid idő alatt meggazdagodtak. E miatt a hiedelem miatt, állandó vita volt a várost kettéosztó Szaur folyó két partján lakók között, azért hogy kié legyenek ezek az ereklyék. Mondják, hogy az ellentétek sokszor véres háborúkkal végződtek a két fél között, mivel mindegyik meg akarta szerezni a koporsót. Egy ilyen harc után, ami teljesen kimerítette az ellenfeleket, végülis, megegyezés született: eldöntötték, hogy a folyón át, építenek egy hidat, ami alatt a víz közepére helyezzék a koporsót, azért, hogy mindkét fél élvezhesse a csodálatos hatásokat.

Egy másik legenda szerint, a próféta holttestét pont a víz közepébe temették volna, éppen az említett okok miatt, az illető hely fölé egy piramis alakú emlékművet emeltek, ami a mai napig látható.

A mongol betörés idején, Shusht, a cukorrépa feldolgozó iparáért ismerték. A mongolok hullámszerű megjelenései a város hanyatlásához vezettek és ebből soha sem tudott felemelkedni.

A 19. századtól kezdve, a város régészeti kutatóközponttá alakult, idővel a 89

világ egyik legnagyobb telepévé változott, ahol az ásatási munkákat főleg francia régészek vezették.

Dezfulban, az ősrégi Shush romjai közelében, emelkedik Irán egyik legnagyobb duzzasztógátja, összetett vízierőmű és öntöző rendszerrel. A Zagrosz hegységben épített gát elzárja a Dez patak útját ott, ahol előbb ez a hegyek legkeskenyebb nyílásán haladt át, ezzel egy hatalmas tavat képezvén. A 6,6 millió kw villamosenergia, amit a turbinák termelnek, akárcsak a 145 ezer hektár, amit a tó vize évente megöntöz, nagyban hozzájárulnak Huzestán tartomány gazdasági fejlődéséhez.

V. Útban nyugat felé

Hamadan

Ha elhisszük a nagy görög történetíró Herodotosz feljegyzéseit, Hamadán az ókorban virágzása idején, egy óriási város volt, amit különbözö színűre festett védőfal vett körül. A két belsőt ezüst- és aranylemezek borították. Mivel a görög történész siha nem látogatott el a perzsa városba Hamadan leírását fenntartással kell olvasni. Az asszír időkből származó leírásokból kitűnik, hogy a mai város helyén egy emberi település létezett már Kr. e. a második évezredben. Ez idővel, fontos központtá alakult azon az úton, ahol Mezopotámiát Kínával kötötték össze és amely jelentős útja volt a Közép-Kelet és Távol-Kelet közötti kereskedelemnek.

A hegy lábánál fekvő település, amely forrásokban és növényzetben egész évben, de főleg a forró nyári időben gazdag, a Perzsa Birodalom alakulása alatt Ekbatánnak hívtak, amely az ahemenida uralkodóház tagjai nyári székhelye volt. Amikor a görög csapatok Nagy Sándor vezérlete alatt Kr. e. 331-ben beözönlöttek, Hamadán hatalmas vagyonát elprédálták. Mondják, hogy az Anahita templomot borító és diszítő aranylemezekből több mint 4 ezer talant (egy millió font sterling) értékű érmeket vertek, amikor pedig Nagy Sándor kedvenc parancsnoka megbetegedett és meghalt, elpusztítottak Hamadán környékén minden települést.

A város történelmében virágzó és hanyatló időszakok váltakoztak a mongol betörésig. 1295-ben Baidu Kán, a mongol uralkodó koronázási ünnepségét tartották itt. Ez a dátum egy újabb felemelkedő időszak kezdetét jelenti Hamadan számára, de később, 1386-ban a Tamerlán vezette mongol bandák teljesen eltörölték a föld felszínéről, lemészárolva a lakosság nagyrészét is.

90

A 11. században, Abu Ali Ibn Sina (Avicenna), a híres perzsa filozófus és költő letelepedett Hamadánban, ahol rövid idő után meg is hal. A nagy Avicenna születésének ezredik évfordulóján megtartott ünnepségeken felavattak egy emlékművet, amely a perzsa tudós sírkövét és könyvtárát tartalmazza. Ebben annak a lexikonnak a példányai is helyet kaptak, melyeket Avicenna írt, és ez több fordításnak és széles elterjedédésnek örvendett a középkor Európájában, akárcsak az ő filozófiai művei, amelyekben egyértelműen fellelhető a neoplátoni és az arisztoteleszi befolyások, melyek ismertek voltak Európa szerte.

A város különcségei közé tartozik egy hatalmas, talán médakori kőoroszlán. Ez a mai város dél-keleti részén fekszik és lehet, hogy egyfajta védelmező ereklyének számított a kegyetlen telek ellen. Az arab megszállás idején, az egyik kalifa hiába próbálkozott az oroszlánt egy óriási talapzatra felrakva Bagdadba szállíttatni, olymódon, hogy azt elefántok húzták. Harminc évvel később hasonlóan próbálkozott az elszállítással az egyik elamita törzsfőnök is. De az oroszlán túl nehéznek bizonyult, leborították a talapzatról, megcsonkították az önfejűsége miatt - mivel szülőföldjén akart maradni – majd otthagyták, ahol ma is fellelhető.

A város műemlékei közé tartozik a Gunbad-I-Alavian Múzeum, amin egy 13. századbeli tégla- és stukkódíszítésű szobor áll.

VI. Út észak felé

A fővárostól északra fekvő vidékek gyökeresen különböznek azoktól, amiket eddig láttunk az ország központi részében. A hatalmas, Alborznak nevezett hegyív, amely több rendből áll, ezek pedig több láncból és ezek váltogatják a sivatagot és a félsivatagot, a sztyeppét és hegyvidéket.

Az északi táj különbözősége kitűnik nemcsak a növényzet bujaságával az ország többi részével szemben, hanem a tömböt képező egyes elemek sajátos rendjével: az aktív vulkáni működés óriási kúpokat, lávalefolyásokat, üledékes sziklaformákat alkotott. Rétegeik több tíz- és százméterig emelkednek, azért, hogy utána hirtelen leereszkedjenek és eltűnjenek a föld mélyében. A tenger jelenléte ezeken a magasságokon az üledékes és tárolási sziklák kialakulásához vezetett. A hegyek keletkezésekor számos völgy és átjáró alakult ki: egyesek hirtelen lefutó oldalakkal, a vetődéses mozgások és elmozdulások eredményeként, mások enyhébb lejtőkkel, melyeket a jégkori

91

jégtömbök mozgása váltott ki. A hegyvidéken, főleg az északi oldalon és az átjárókon lehulló nagymennyiségű csapadéknak köszönhetően, gazdag növényzet virul. Alborz hegység magasságait az 5636 méteres kialudt Demavand vulkán kúpja uralja, amit tiszta időben 300-400 kilométer távolságról is láthatunk. Habár tevékenysége évezredek óta megszűnt, a vulkán kráteréből és hasadékaiból víz és kéndioxid gőzök emelkednek. A déli oldalon számos kénes, 70-80 C fokos hőforrás található.

Az Alborz hegységen számos átjáró halad át Teherán-Pahlavi, Teherán-Nusáhr, Teherán-Amol, Teherán-Gorgán irányába. Mindegyik a Kaszpi síkságra vezet. Az Alborz északi lejtői lassan haladnak lefelé és végül összeolvadnak a Kaszpi-tenger parti zónáival. A tartományban lehulló jelentős esőzésnek és a mérsékelt éghajlatnak köszönhetően a hegyeket és a dombokat változó növényzet borítja. A vizek, amelyek lefolynak az északi oldalon, mély szakadékokat ástak a sziklákban, helyenként egész sor kissebb-nagyobb vízesést képezve. A bőséges csapadék és az enyhe éghajat öntözésmentes mezőgazdasági művelésre adnak lehetőséget. A természet bőkezűsége révén itt terem meg az ország össztermékének körülbelül két harmada a legváltozatosabb ültetvényeken például a rizs, a dohány, a búza, a gyapot, a citromfélék, a hires Lahizsáni tea stb.

1. Damavand

Amint a fejezet elején már említettem, a hatalmas észak-iráni ívet egy óriás uralja, végigvonulva ennek összes bércén, mint a természet valami titánja és fenn egy állandó hókoronát, lenn pedig egy vízsugárkoronát hord, amit az itteni hőforrások emelnek az ég felé. Szemben a déli sivatagokból felszálló meleghullámokkal, amelyek elcsendesednek és hatástalanok maradnak, a fenyegető északi felhők elszélednek, vagy szófogadóan kirázzák fekete köpenyeiket az életadó Eává alakítva őket. Az évezredek óta itt a hegy ölében, a Lar-völgyben élő emberek ennek a „titokzatos” erénynek tulajdonítják a javaikat és a természet istenének nevezték el őt.

Egy idő után, a környékbeli népek ismeretei általában és főleg a hegy jelleméről kibővültek. Mindezek ellenére, a kőkolosszus néhány furcsa megnyilvánulását ma is félelemmel figyelik, olyan fenntartással, amely az embernek a természet jelenségei elleni tehetetlenségét bizonyítja. Az elég gyakori földrengéseket, amelyek megrázzák a környékbeli településeket, sziklaomlást idézve elő, a hegy oldalaiból kiszivárgó kénes víz páráiból alakuló ködöt és vastag felhőket ma is a közeledő utolsó ítélet jeleiként értelmezik. Nem ritkán ezek az események arra késztetik a lakosság egy

92

részét, hogy lakásaikat elhagyva a mezőségre meneküljenek.

Észak felől, Szári-Teherán irányából közeledvén, útunkat a kanyargó kis patak völgyeiben követve, Damavand hirtelen, semmilyen bevezetés nélkül tűnik fel, első elbűvölő jellegzetességét feltárva, hatalmas kőtömb méreteivel, amely egy tökéletes, kicsiszolt hegyű kúphoz hasonlít aminek a hegye a felhők között tűnik el és lejtőin fehér meg sötétszürke csíkok váltakoznak a hó– és jégtömbök lecsúszásából, még a harmadkori korban kialakult sáncokban. Körülbelbelül a magasság feléig a hatalmas kúpon egy kígyózó vonal emelkedik felfelé. Ez a sziklába vájt út, amely a hőforrások körül alakult kis fürdőkbe vezet. A 70-80 C fokos, kénben gazdag vizet felfogják és sok, káddal ellátott, fülkébe vezetik, ahova főleg júniusban, amikor az út járható számos helybeli jár kezelésre. Háromezer méter magasról a csúcs irányába kevéssé járt ösvények vezetnek, amiket inkább a pásztorok használnak, akik nyájaikat nyáron legelni hozzák ide.

A vulkán kráteréig a hegymászás különösen nehéz és veszélyes. Azokat, akik be merészeltek hatolni a vulkán titkaiba négyezer-ötszáz méternél magasabban jégtáblák, megkövesedett lávadarabok fenyegetik minden lépésnél. A nehézségek miatt a csúcsig való első hegymászás csak 1931-ben történt. A vulkán hegye egy tökéletes kúpban végződik, aminek a közepében található a több tízméteres, csigavonalú kráter, amit egy megfagyott hatalmas tó tükre alkot. Az évezredes vastag jégréteg bizonyítja a rég kialudt vulkán békés nyugvását. Szélét egy vastag, mintegy túl tele edényből való lávakifolyásból képződött gallér alkotja. Ez idővel megkövesedett és az időjárástól függően aranysárga, kékes-fekete vagy zöld mázzal borítja a vulkán szélét és oldalát. A megfagyott tó, a láva lefolyásából és a hófehér hóból alkotott kristálykéreg bámulatos csillogásba kezd a nap ragyogó sugarainak a fénye alatt.

Damavand lábainál, a Lar patak folyása mentén terül el a hasonló nevet hordó, egyik legfestőibb völgy. A Damavand oldalairól megolvadó hó, a hőforrások és a hidegforrások vize, amelyek a patakot bővítik, nagy zajjal zúdúlnak le és öntözik a völgy igen termő földcsíkjait. A táj termékenysége és a kellemes éghajlat legyőzték az ősember a hegy isten iránt érzett félelmét és már a kőkorszakban elkezdtek településeket létre hozni. Semmi sem bizonyítja jobban ennél a tájnál, hogy a víz az iráni természet fő irányító művésze, hogy ott, ahol bőven van jelen, a táj költőien megszépül. A víz döntötte el, a szakértők véleménye szerint, évezredekkel ezelőtt, hogy az ősember a szervezett társadalmi életformára térjen át.

A Lár-völgye folytatásában, Teherántól körülbelül hatvan kilométerre helyezkedik el a híres Ab-Ali fürdőhely és ásványforrás. Ez Irán egyetlen

93

ilyen helye. Itt az ásványi sókban gazdag vizet palackozzák és az egész országba szállítják. A több mint ezer ásványvízforrásból gyógyítás céljából csupán a Ramsar Lahidzsánit, Mahallate-it és a Damavand-it használják. Ab-Ali és Rámszár ásványvízforrások kitermelését Reza Sah kezdeményezte és ezért szállodákat, vízgyűjtőket, melegítő berendezéseket és fürdőket építtetett. Ab-Aliban pedig egy szénsavdúsító és palackozó központ épült.

Ahogy a különlegesebb természeti tüneményekhez, úgy a meleg- és ásvány-vízforrásokhoz is számos legenda fűződik. Mondják, hogy egy nap az egyik mondabeli király fürödni szándékozván egy melegvíz forrásban, megpa-rancsolta a dzsinneknek (gonosz szellemek), hogy keressenek egy olyan for-rást, amelyből melegvíz szökik fel. Ezek körbejárták a földet, de ilyet nem ta-láltak. Erre dühös lett a király és leküldte őket a föld mélyére, hogy melegítsék meg a vizet és küldjék fel. Amikor a szellemek végrehajtották a parancsot, a király, hogy megakadályozza a titok feltárását, elnémíttatta, megvakíttatta és megsüketíttette őket. Így a szellemek továbbra is teljesítették a király parancsát, tehát nem tudhatták meg ennek halálát, ezért folytatják munkájukat a világ végéig.

Ardabil környékén, Száráján helyiségben található a „Becse Badzsilár” nevű ásványvízforrás, amit „Az öt növér forrása” néven lehet lefordítani.  Ezt ma is látogatják a férjhez menni kívánó lányok. A legenda szerint, a forrás közelében élt valaha öt növér de sajnos egyik csúnyább volt mint a másik ezért nem tudtak férjhez menni. Egy éjszaka a legidősebb azt álmodta, hogy egy lovas azt tanácsolta: ötször fürödjön meg a „Becse Badzsilár” nevű forrás vizében, mert utána megszépül. Hallgatva a tanácsra, lábujjhegyen kiosont a forráshoz és megfürdött. A várt hatás kezdett mutatkozni, nővérei megrö-könyödésére. Egy éjjel meglesték, utánamentek a forráshoz és a többiek is megfürödtek. A monda szerint, egy idő után a legszebb lányokká váltak és hamarosan a környék legcsinosabb, legszorgalmasabb és leggazdagabb ifjai feleségei lettek.

2. A Szefid Rud gát

A Szefid Rud és a Quizil Uzun összefolyásánál, Ghazvintól körülbelül nyolc-van kilométerre található az óriási Szefid Rud felduzzadt tó, a gát és a vizierőmű. A gát megépítése előtt, a délen lévő Kárun után a második nagyságú Szefid Rud folyó vizét a Kaszpi-tengertől dél-nyugatra fekvő vidékek öntözésére használták. Az évi körülbelül négyezer millió m3 vízből nagyjából ezer-hétszáz m3-t használtak el, a többi a tengerbe ömlött. Nyáron, amikor az esők megritkultak, a folyó vizét csupán a legközelebbi földek

94

megöntözésére használták, az egyenlőtlen talaj és a mederhez képest, különböző magasságú földrészek miatt. A gát építési munkálatai 1957-ben kezdődtek el és 1963-ban fejeződtek be. Az egész vizierőmű együttes megépítése 151 millió dollárba, amiből 61 millióba a gát, 72,3 millióba az öntözőrendszer és 17,6 millióba a vízierőmű került.

A felduzzadt tó és az öntözőrendszer 120 ezer hektár megöntözésére szolgál, amin főleg rizsültetvények vannak, amelyek évente 4,8 millió dollárnyi jövedelmet hoznak. A tó felülete 57 ezer km2, ez napos időben egy hatalmas tükörnek tűnik, amelyet kékes-zöld, a környező hegyek alkotta ráma vesz körül minden felől.

A gát felső része járható és egy völgyhíd mintájára, összeköti a tó két partját.

Utunk a gát déli oldalán folytatódik, amely csendesen ereszkedik le a Szefid Rud folyó régi medre irányába, amin keresztül, a valaha örvényes vizek he-lyett egy keskeny ér folydogál, amit a gát lábainál elhelyezett vizierőmű turbinái lecsendesítettek és régi energiáját villamosenergiává alakították át.

A nyolcvanöt méteres magasság különbség okozta nyomás több tíz méterre dobja a turbinák alsó részéből kitörő vízsugarakat. A levegő ellenállásába ütközve, az áradatból kiszabaduló vízcseppek ködréteget alkotnak, azután felemelkedve a völgy mélyéből, nedvesítik és hűtik az átforrosodott levegőt.

3. Ghazvin

Teheránból észak felé indulva az első fontos város a „Paradicsom Kapuja” néven ismert Ghazvin. Ez az elnevezés nem véletlen, ha szem előtt tartjuk földrajzi elhelyezését. A nagy perzsa fennsík észak-nyugati sarkában található, amit az Alborz és Zagrosz hegyláncok találkozása alkot. (Az első kelet-nyugat, a második észak-dél irányban). Körülbelül ezerháromszáz méter magasan, egy széles völgyben helyezkedik el, egy átmeneti zónában a majdnem teljesen növénytelenből átmegy Irán növényekben leggazdagabb-jába, így legalább költői elnevezése teljesen helytálló.

A helyiség Kr.u. a 2. évszázadban, I. Shahpur idején létesült, aki megépítette, megerősített falakkal vetette körül, a déli, dejlamita törzsek behatolásai ellen, akik a Kaszpi-tenger környékén laktak és akik elég gyakran fosztogatták az ország északi területeit. A város régiségét főleg földrajzi fekvésének köszönheti: kulcshelyzetben található a legfontosabb átkelőhelyen, amely az ország északi, leggazdagabb termőföldjét köti össze Irán többi részével. Ezen

95

az úton már az ókorban közlekedtek a kereskedők. A karavánszerájokban tevekaravánok és északi kereskedők pihentek meg, akik mezőgazdasági termékeket, sót, citromféléket hoztak és perzsaszőnyegekkel, selymekkel, a Perzsa-öbölben kirakott behozatali cikkekkel tértek vissza.

644-ben, Ghazvin az arab hódítók kezébe került, ezek az északon uralkodó, harcias dejlamita törzsek elarabosítása és eliszlámosítása székhelyévé alakították. Ezeknek a törzseknek a gyakori behatolása, a hatalmas földrengések sokszor romhalmazzá alakították át a települést, azért hogy azután újjászülessen és virágzó várossá alakuljon. A dejlamiták támadásai olyan gyakoriak voltak, hogy a lakosság állandó készenlétben állt és a támadás kivédésére készült. A mecsetek tetejére és a magasabb pontokra állított őrök követték a törzsek mozgását és minden gyanús jelre riadót fújtak. Erre a kereskedők, a karavánszerájok tulajdonosai, a mesteremberek és min-den munkás abbahagyta a dolgát, bezárták az üzleteket, megragadták az állan-dó készenlétben levő fegyverüket és megindultak a támadás visszaverésére. Ha a veszély elmúlt, folytatták a félbehagyott tevékenységüket.

A 9. században, a dejlamita törzseket áttérítették az iszlám vallásra és ezáltal megszűntek a város elleni támadások. De majdnem egyidejűleg egy újabb, semmivel sem elhanyagolhatóbb ellenség jelent meg: 1090-ben Hasszan-I-Szabbah megalapította a „Gyilkosok Rendjé”-nek nevezett Iszmailiták Rendjét, aminek a nehezen megközelíthető, Ghazvintól néhány kilométerrel északabbra fekvő Alamut várában volt a székhelye. Tagjait Hasszan-I-Szabbah a dejlamita törzs fiataljaiból válogatta, akiket eleinte hasissal (indiai eredetű kábítószerrel) tömött, utána a kábítószer hatása alatt gyönyörű kertbe vezetett, ahol különleges vízesések, ártézi kutak és mindenütt virágok voltak. A paradicsomi légkör beteljesedésére nem hiányoztak az italok és a mesebeli szépségű nimfák sem. Pár napos itt tartózkodás után a Rend fiatal tagjait, szintén a hasis befolyása alatt, visszavitték a várba, ahol kijózanodva meggyőzték őket, hogy tényleg a paradicsomban laktak.

Hasszan-I-Szabbahnak, aki ha meg akart öletni egy tartománybeli gazdag embert, vagy ellenséget, hogy óhaját rögtön végrehajtsák elég volt megigérnie a Rend tagjainak, hogy újból a Paradicsomba kerülnek, ha megölik vagy kirabolják a jelöltet. Ilyen kérések teljesítéséért a Rend tagjai szívesen áldozták fel akár életüket is, gondolván, hogy eképp a Paradicsom örökös tagjai lehetnek.

A Gyilkosok Rendjének túlkapásai meggyőzték a szeldzsuk dinasztia tagjait, hogy több hadjáratot szervezzenek ellenük, de azok csekély sikerrel zárultak. Szandjár Szultán egy hadsereg élén támadásba indult a Rend ellen. A harc előtt Alamut környékén táborozva, egy reggel egy földbeszúrt tőrt talált maga

96

mellett. A nap folyamán egy üzenetet kapott a Gyilkosok Rendje részéről, amiben megtudta, hogy ha a Rend nem lett volna jóindulatú vele szemben, akkor a tőrt nem a földbe, hanem a szívébe döfték volna. Amikor Szandjár Szultán mégis eldöntötte a harc folytatását, megtudta, hogy titokzatos körülmények között, megölték a testvérét. Erre a hírre, beszüntette az ütközet folytatását és békét kötött a Renddel.

1220-ban, egy újabb szerencsétlenség sújtotta a várost. Ezúttal Ghazvin a mongol betörők kezei közé kerül, akik kifosztják és romhalmazzá teszik. Három, a létező négy közül, ezek között Alamut is, amely a Gyilkosok Rendjéé volt, szintén a mongolok tulajdonába került.

A 16. század első felében egy újabb felvirágzás következett amikor a törökök többszöri támadása alkalmával kifosztott Taiz helyett fővárossá nyilványítják. Azalatt a fél évszázad alatt amíg Perzsia fővárosa volt határai kibővültek, műépíteszete új közigazgatási, vallási épületekkel és egy hatalmas palotával gyarapodott. Mondják, hogy 1562-ben meglátogatta egy Anthony Jenkinson nevű angol kereskedő aki átadta Erzsébet, Anglia királynőjétől hozott levelét. Jenkinsont nagyon jól fogadták és kezelték a palotában, egészen addig amíg a sah megtudta, hogy az angolok nem muzulmánok és a küldött keresztény. Ekkor dühbe gurult és a legcsúnyább káromló szavakkal űzte el őt.

Tahmasb alatt Alamut várát a számüzetés és a sah ellenségei számára fenntartott börtönné alakították át.

1598 tavaszán Abbász Sah elhatározza, hogy a királyi székhelyet, ami egyben főváros is, Iszfahánba költözteti, mert melegebb éghajlatú és védettebb az ide-genek betörései ellen. Ebben az időben Ghazvin virágzása fénykorát éli, 150-200 ezer lakost, nagy kereskedelmet, fejlett kézművességet, gazdagon díszített mecseteket, hatalmas kerteket, külföldi gyümölcsfákat és virágokat számolha-tott. Így írják le az angol diplomaták, Sir Anthony Shirley, Sir Dodmore Cotton és Thomas Herbert, akik a 16. század végén és a 17. század elején látogattak ide, amikor épp Iszfahánba költöztetik a fővárost. Ez jelentette Ghazvin hanyatlásának kezdetét és egyben kereskedelmi és kézművességi fontosságának elvesztését. 1722-ben a város az afgán elfoglalás veszélye miatt szenvedett, akik rövid uralmuk alatt kifosztották a volt fővárost. 1729-ben azonban végleg kiűzték őket és a város megkezdi békés életét, középszerű vidéki városok mintájára.

Ottlétünk rövid ideje alatt megtapasztalhattuk, hogy a régi, Teherán-Tabriz útvonal mentén és egyes főutcákon elterülő épületek legtöbbje - kevés kivé-tellel - elveszítette dicső múltja emlékeit. Mindenütt észlelhettük a gazdasági élet középszerűségét. Számos, az országút mentén elhelyezkedő épület árnyé-

97

kában meghuzódó üzletben még a világítás is alig pislog. Kevés az áru, amely vagy helyi eredetű, vagy nyugatról azzal az íratlan címkével került ide, hogy „bons pour l’Orient”, vagyis a leggyengébb minőségű. Mindez azt mutatja, hogy a helyi lakosság csökkent vásárlási és használati igényű.

Az új épületek, amelyek előbújtak a külvárosban, leginkább a helyi katonaságé, mivel a tartomány különleges stratégiai jelentőséggel bír.

A karavánszerájok előtt, a város ki- és bejáratainál, amelyek keveset változtak az évszázadok folyamán, a tevés karavánok helyett, az est leszálltával óriási teherautók sora kígyózik, ugyanazokat az árukat szállítva, mint mindig. A sofőrök és segédeik, mint a karavánkereskedők, szőnyeggel beborított priccseken alusznak, teát szürcsőlgetve, vagy vizipipájukat szívva. Közben mesélgetnek az útközben látott és átjárt tájakról. Ők a legjobban tájékozottak mindarról ami az országban történik, ugyanis életük során, akárcsak a karavánkereskedők, sokszázezer kilométeren haladnak át, szerte-szét az országban. Ugyanakkor, a legjobb szívűek közé tartoznak. Látva, hogy bajban van az országút szélén valaki, vagy észrevéve egy szegény gyalogos vándort, nem tudnak nem segítő kezet nyújtani. Ezt azért teszik, mert arra gondolnak, hogy egy hasonló baleset őket is akármikor elérheti.

A rudbári régészeti felfedezések

Ghazvinból utunk északnak, Rudbár (vagy Alamut, a Gyilkosok Rendje hírhedt vára) felé visz, amely az utóbbi időben Irán egyik elsőrendű régészeti központja lett. Rudbárig a távolságot könnyen megtesszük, mivel egy kevéssé forgalmas helyi utat találunk. Közeledvén megtudjuk, hogy a régészeti telepre csak a Szefid Rud folyón keresztül jutunk el, azután pedig meg kell másznunk a Cseragali domb északi oldalát. Elindulunk, átkelünk a Szefid Rud csendes vizein a régészek bárkái segítségével. Átérve a másik partra, újra meggyőző-dünk arról, hogy a természet szépségei nem mutatkoznak meg valamilyen önfeláldozás és erőfeszítés nélkül és, hogy léteznek olyan helyek, amelyek megérdemlik, hogy bármilyen kényelemről lemondjunk. Egy pár száz méter dombos, egyhangú táj után egy széles lépcsőkből alkotott, kényelmesen emelkedő hágót veszünk észre. Mindkét oldalán két patak folyik lefelé, kis vízeséseket képezve amelyek tiszta vize mint egy tükör ragyogja vissza a napsugarakat. A lépcsőket valószínűleg - mint ahogy évezredek óta – rizsmű-velésre használják ma is.

98

Fölfelé haladva, a lépcsők elkeskenyednek. Végül, mint két őrtorny balról és jobbról elhelyezkedve a domb felső részéhez érnek. A két domb között két kissebb emelkedő hívta fel magára több évtizeddel ezelőtt a régészek figyelmét. Azt, hogy mi késztette őket az ásatások megkezdésére, nehéz lenne megmondani. A csapat egyes tagjai szerint a táj különleges szépsége és az alkotó elemek rendszeressége sugallták a Teheráni Régészeti Múzeum kutatóinak, hogy ehhez a szépséghez talán valaha az ügyes emberi kéz is hozzájárulhatott. Mások szerint a buzdítást azok a mondák és történelmi-régészeti anyagok adták, amelyek azt sugallták, hogy ezen a tájon fejlett műveltség létezett, amit a lakosság alkotott és bővített. 1961-ben, számos sikertelenség és kevésbé sikeres élmény után, egy egész sor sírt tártak fel, melyekben gazdag szertartási-vallási ereklyéket találtak, valószínűleg a Kr. e. 11. századból. Egyetlen itt talált tárgy sincs feliratozva. Alakjaikból, rajza-ikból, a szertartásosan elrendezett tárgyakból feltételezhető, hogy egy királyi és felsőbbrendű állami vezetői sírról van szó, akik a mézek behatolása előtt éltek ezeken a tájakon. A fontosabb, itt felfedezett tárgyak között egy szárnyas oroszlán formájú aranyserleget, egy kupát, amelyen négy oldalt ülő sasokat és egy sorozat rubinnal díszített aranyékszert láthatunk.

Az ásatások folyamán olyan fekete nyelű szerszámokat is felfedeztek amelyek a műanyaghoz hasonlítanak, de ami a levegő hatására felbomlott és morzsákra esett szét. Bronz- és kerámiafétiseket is találtak.

5.Rasht

Ahogy a Kaszpi-tengerhez közeledünk, a vidéki táj hirtelen megváltozik. Az országút mindkét oldalára hatalmas fákat ültettek, amelyek a városhoz közeledvén, valóságos erdővé válnak. A lapos tetejű házak helyett, amiket máshol láttunk, itt az európai falvakhoz hasonlítanak: egyéniek, lejtős tetővel, megszokott méretű ajtókkal és ablakokkal. A házakat általában, égetett téglából építik és vakolják. Udvaruk, valamint gyümölcsös- és veteményes-kertjük is van. A sivatag pora nem ér el idáig, vagy ha egy erős szél át tudja vinni az Alborz magas hegyei felett, akkor megtelik vízcseppekkel, amelyek a levegőben libegnek állandóan és eső formájában hullik le. A száraz, légzéskor orrégető sivatagi levegő itt nedves légkörré alakul, ez mérsékli a nyár melegét és főleg a főváros lakói számára, kellemes klímát idéz elő akik erre áhitoznak a nagy melegben. Rasht már a fürdőhelyek közé tartozik, habár odáig még tíz kilométert kell megtenni. Az éghajlat és a táj hirtelen megváltozása a sivatagban láthatóval ellentétben arra késztet, hogy lépéseinket lelassítsuk,

99

mélyebb lélegzetet vegyünk és csodáljuk a természet szeszélyeit.

Rasht város elég fiatal. A történelemben először 1494-ben említik, amikor a Fehér Mecset befogadja Iszmail Mirzát, a későbbi Szafarida dinasztia alapítóját. Eseményekben szűkölködött a város egészen addig, amíg 1615-ben egy borzalmas történelmi gyilkosság tanúja nem lesz. A kegyetlen és büszke Abbász Sah - Perzsia központi erejének a megerősítője - ellen egy összees-küvést szerveztek a trónról való eltávolítása érdekében. A terv az volt, hogy a nagyobbik fiát hozzák a helyébe, aki nagy népszerűségnek örvendett. Fia, aki megtudta mi készül a sah ellen, értesítette őt. Elfelejtve, hogy életét fia hűségének köszönhette, egy év múlva Abbász Sah felfogad egy gyilkost, aki gyalázatosan megöli a fiút. Majd saját tettének kísértése és lelkifurdalásai miatt úgy dönt, hogy a merénylet helyére oltárt építtet.

A város megjelenését és felemelkedését eleinte a hajózásnak, a tenger kin-cseinek kitermelése és a mezőgazdaság kezdetleges termékei feldolgozásának köszönhette. Később a kereskedelem virágzása, a rizs-, a teatermesztés, a selyem előállítása majd a város amely mint fürdőhely már széles hírnévvel rendelkezett, Ghilán tartomány székhelyévé tette.

Rasht szerepet játszott a 20. század elején kibontakozó alkotmányos mozgalomban is. Mohamad Ali Sah 1907-ben történt államcsínye után, amely valóban az 1906-os alkotmányt semmisítette meg és visszaállította az önkényuralmat, Rashtban egy erős nacionalista-alkotmányos mozgalom születik meg. A nacionalista önkéntesek elfoglalják a tartományi kormányzó székhelyét, azután mind többen elindulnak és elfoglalják Ghazvin városát, utána a fővárost, megfosztják a tróntól Ali Sahot és visszaállítják az alkotmányos monarchiát. Mirza Kuchek Kán 1917-ben az „Iszlám Egysége” nevű tisztán nacionalista politikai szervezetet alapítja meg. 1918-1920-ban ez a csoportosulás részt vett a beavatkozó angol csapatok leverésében, akik a fiatal szovjet hatalom elleni sikertelen háború után igyekeztek visszavonulni.

6. Bandar Pahlavi - kapu Europa felé

A Bandar Pahlavi kikötőtől elválasztó körülbelül tíz kilométernyi út megtétele után próbáljuk őt elképzelni azok alapján, amiket teheráni és más

100

ismerőseinktől hallottunk. Mindenki úgy ajánlotta, mint a hőség előli csodálatos menedékhelyet, vendégszerető fürdőhelyet, amelyet kevert keleti-nyugati ízléssel rendeztek be. De egyik ajánlásból sem hiányzott, hogy kóstoljuk meg a kivételes feketeikrát, amelyet lépten-nyomon „feketén” árulnak nagyon olcsón a hivatalos árhoz képest. A kikötőhöz fűzött elvárásunk a távolság csökkenésével nőtt. Este nyolc óra körül érkezünk meg és igyekeztünk a szállodába érni még napvilágnál. A központban lévő szállodáknál hiába próbálkoztunk a szobák vagy ki voltak adva, vagy a főváros fontos lakói telefonon lefoglalták őket. Sok keresés után, végre sikerült egy városszéli, a tengertől távoli panzióba megszállnunk. Habár a nyári nap sugarai rég lenyugodtak a hatalmas parton nyüzsögtek az emberek és a gyermekek. Az egymás mellé épített, sátor fomájú, oldalt csupán vászonnal takart és felül nyitott faházikókból az éjszakába a jellegzetes perzsa zene- és énekfoszlányok, hangos beszéd, nevetés vagy valamelyik sátorból feltörő kurjantásra felsíró gyerek panasza hallatszott. A tenger felől jövő nedves és langyos szellő fellibbentette néha a bejárati függönyt és így, egy pillanatra beláthattunk a perzsa családok belső életébe, amit itt is különös gonddal védenek. A muzulmán nők itt se vetik le a csadort, sőt napozás közben, vagy fürdés idején is eltakarják vele az arcukat.

Reggel, még virradás előtt, felébresztett a kereskedők elnyújtott éneke, akik zenei hangon ajánlják a vásárlóknak a „legjobb minőségű”, a „legolcsóbb” árujukat. Rossznyelvek szerint ezzel ők ébresztik fel a madarakat, azok pedig elsőként jelzik a hajnalt. Nem lep meg a kereskedők szorgalma, amellyel kora reggeltől késő estig igyekeznek eladni valamit a poros, napokig az utcán hordott áruból. Ez a fáradozás alig elég ahhoz, hogy a nyomorúságos életüket biztosítsák maguknak és családjuknak. Bárhol meg lehet találni őket, kissebb-nagyobb városokban, bazárokban, falvakban, a sivatagban mindenhol, ahol jobb sorsot keresnek. Koruk a négy-öt éves gyermektől kezdődik és felső határa nincs. Nem válogatnak a portékában, ennek csupán néhány jellegze-tessége kell legyen: ne romoljon el hamar és ne kerüljön nekik sokba. Egyesek inkább cukorkát, mások gyufát, cipőfűzőt vagy borotvapengét árulnak. Van aki árat se mond, csak annyit kér, amit „szíve szerint” megítél a vevő. Sokan akik kevésbé voltak ügyeskedők, miután a tőkéjüket elveszítették és az utolsó fillérjüket élelemre költötték, áttérnek a kéregetők táborába.

A város megismerése megérdemli, hogy ellenálljunk egy kis lustálkodásnak. Első utunk természetesen a kikötőbe vezet. Megtudjuk, hogy bejutni csak különleges engedéllyel lehet, mivel a kikötő egyben a határ Oroszországgal. Nem erősködünk, mivel egy pillantásból megértjük, hogy mekkora a tét. Néhány pár tonnányi rizst, gyapotot, szárított gyümölcsöt Oroszországba szállító hajón kívűl, amelyek onnan különböző ipari termékeket hoznak, a

101

kikötőt egy héten kétszer orosz utasokat szállító hajók látogatják. Ezek, Oroszországon áthaladva, Iránt is meglátogatják és utána százával telik meg minden alkalommal a visszamenő hajó.

A kikötő földrajzi elhelyezkedését távolról se használják ki maximálisan. A közelmúltig Bandar Pahlavi a nyilt tengeren működött. Miután a Szovjetunió-ban megépítették a Volga-Don csatornát, a Kaszpi-tengeren járó hajóknak megnyilt egy kapu a Fekete-tengeren Európa és a világ többi tengere és óceánja felé. Az észak-iráni termékeket nem kell már vasúton vagy teherautó-kon a Perzsa-öbölbe szállítani, ahol hajóra rakják és utána a legrövidebb úton Európába vagy az Egyesült Államokba viszik, hanem a termelő egység mellett felrakhatják és a legrövidebb úton célba szállíthatják. Ez az új közlekedési út nagymértékben hozzájárult az iráni áruk eladási árának a csökkentéséhez, versenyképességüket megnövelve ezzel a világpiacon. Ugyanakkor elősegíti a különböző európai országból behozott áruk árának csökkenését.

A tengeri kikötő mellett találni egy másik kikötőt amely sokkal nagyobb. Ezt halászbárkák lepik el. Itt főleg reggel lüktet az élet, percenként jönnek és mennek az ország egyik legfontosabb árujával, a hallal megrakott csónakok. A város főleg a halászatnak köszönheti létezését, amely nagyban a 16. században kezd el fejlődni. Ebben az időben Enzeli (a város régi neve) egy kis halászkikötő volt. A vízből előtte kiemelkedő homokzátonyok megkönnyí-tették a bárkák kikötését és a halászatot is, viszont ellehetetlenítették a nagytonnájú hajók kikötési lehetőségét. Fürdőgyógyászati szempontból sem mutatott semmi érdekességet, sőt az idegenek és más város lakói elkerülték egészségtelen éghajlata és a rengeteg, a pocsolyákban nyüzsgő és maláriát okozó szunyog miatt. Alig a 19. század elején, (Fat Ali Sah idején) kezdték felmérni előnyeit, amelyeket az öböl tengeri vihar idején nyújt, menedéket nyújtva, amelybe meghúzódhatnak a veszélybe került hajók. Azóta a város gyors fejlődésnek indult. Annyira, hogy ma Irán egyik legmodernebb városává nőtte ki magát. Számos idegen turista jön látogatóba és a Mediterán-parti olasz és francia kikötőkhöz hasonlítják.

Ma Bandar Pahlavi világviszonylatban is előkelő helyét a feketeikra elké-szítésének és kivitelének köszönheti. A Kaszpi-tengerből kihalászott halakból a világ össztermelésének közel 99%-a származik innen. Ebből Irán körülbelül 14-15 tonnát kap. A vágótok, amely a feketeikra eredetét jelentette, csak itt - elenyésző mennyiségben még a Fekete-tengerből és a Kaszpi-tenger keleti részéből körülbelül 3% kerül kifogásra - található. Ez a vándorhalak osztá-lyába tartozó hal, amely nagyjából egy hónap alatt hétszáz kilométernyi útat tesz meg. Habár a többi halhoz viszonyítva, gyorsan fejlődik 3-4 év alatt eléri a 100-130 cm-t és 5 éves korára a 160-180 cm-t, mégis sokára, csak 7-9

102

évesen kezd szaporodni. Kifogni a legmegfelelőbb időszak június 20. és július 21. közé korlátozódik, amikor a halak csoportosan behúzódnak a tengerből a folyóvizekbe, ahol lerakják az ikráikat. Ebben az időszakban, a halászok több tíz méteres hálókat feszítenek ki a folyók tengeri torkolatában. A kaviár és a ritka fajú vágótok feldolgozását a Shekeat-E Sikat társaság végzi el. Annak ellenére, hogy mindez a királyi család monopóliuma volt, az orvhalászat vi-rágkorát éli. Ezek a halászok éjjel mennek ki a vízre, hogy elkerüljék a ható-ságok figyelmét. Szintén éjjel, ikrával megrakodva térnek haza és ezt kezdet-legesen fel is dolgozzák a tengerparti szerájokban, az elhagyott házikókban. A feldolgozás, alapjában véve, nagyon egyszerű, a feketeikrát egy vízbe-sűlyesztett edényben teszik a tűzre. Amikor a víz majdnem elkezd forrni, az ikrát egy fakanállal megkeverik és a hártyája erre rácsavarodik. Miután az így megtisztított ikra kihül, megsózzák és higított bórsavval tartósítják.

7. Ardebil – a Szaffaride család Mekkája

Elveszve a Kaszpi-tenger dél-keleti vonalát híven követő dombok között, amelyek az Alborz hegység északi ágát alkotják, a kis Ardebil város semmivel sem árulja el az ország életében játszott szerepe hajdani fontosságát.

Légköre a vidéki városokéhoz hasonlít, ahol soha sem történik semmi. Ami a városiak nyugodt életét illeti és ami a látszat szerint nehezen képzelhető el, a történelmében tájékozatlan utasnak fogalma sincs arról, hogy itt, egy évezreddel ezelőtt komoly katonai erődök léteztek, amelyeket a Kaszpi környékére és Azerbajdzsánba betörő barbár törzsek ellen emeltek.

Az arab származású Estakri földrajzkutató, aki Ardabilba látogatott a 10. században, azt írja, hogy ez volt Perzsia legfejlettebb városa. Létezéséről nin-csenek korábbi adataink, hacsak ezentúl a régészeti ásatások nem vezetnek más eredményre. De ott, ahol nincsenek tárgyi bizonyítékok, ott a mondák helyettesítik ezeket. Így történik itt is. A legendák szerint, a város neve két, Arde és Bil, nevű sárkányokhoz kötődik akik beleharapva Szabalan hegyébe, befolyatták vérét – a forrásokat – a Kaszpi-tengerbe. A várost ezért nevezik Arbebilnek. Ferdauszi, a „Shahnameh” című elbeszélő költeményében szintén a legendákkal magyarázza a város keletkezését és fejlődését. Ezek szerint Keykavusz, nem tudván eldönteni hogy a két fia, Fariborz és Khosrou közűl melyikre hagyja a trónját, próbára tette mindkettőt azzal, hogy meghódíttatta a

103

Szabalan hegység oldalán lévő várat. Aki elsőnek odaér, azé a trón. Az aki el-foglalta Ardebilt, az Khosrou volt így tehát őt választották meg Keykavusz utódjának.

Vajon miért választották a szafarida dinasztia tagjai Ardebilt, mint székhelyet és fővárost? Ebben a kérdésben sok vita van. Egyesek szerint politikai-katonai szerepéért, amelyet az idegen hódítók ellen képviselt a szafarida dinaszti. Mások szerint elődük Szafi-Ed-Din Sejk iránti tiszteletből, akit a próféta 12-ik leszármazottjaként és a szuffi szekta vezéreként ismernek. Ardebilben temették el, ahol született és ahol, minden egyes leszármazottja műemléket emelt, vagy felújítatta a mauzóleumát. Az összes szafarida ágú sah igyekezett valamivel hozzájárulni a város nagyságához. Miután Ghazvinba tették át a fővárost, Ardebil továbbra is valóságos zarándokhely maradt - Mekka Szafid-Ed-Din Sejk követői számára. Az ősök tiszteletére Ardebilben egy hatalmas szőnyeget szőttek, amely betakarja a mauzóleumot és amely körülbelül 32 millió csomóból áll – annyiból, amennyi a csillag az égen, az akkoriak számítása szerint. Ma a szőnyeg a Victoria-Albert Múzeum tulajdona és a világ egyik legértékesebb ilyen nemű alkotásai között szerepel.

Manapság a városnak egy körútja és egy kevésbé kényelmes és vendégszerető szállodája van. Vendéglője a jobb karavánszerályokban talált ebédlőkhöz hasonlít, a tisztaság várat magára. De a gazdahozta sült hús, objektíven ítélve, eltekintve hatalmas, időközben kialakult éhségünktől, kitűnő. A fogad-tatásunkból látszik, hogy errefelé ritkán téved egy-egy turista és ha igen, csak kis időre. Rövid látogatásunk alatt megtudtuk, hogy a várost évente számos, nomád törzs látogatja meg, főleg a shahsaván nyáron, amikor vezetőik itt szervezik meg összejövetelüket. A kormány erőfeszítései az öntözőrendszer tartományi kiszélesítését célozzák, hogy a vándortörzseket állandó életre buzdítsák. Egyelőre azonban a várt lépések eredmény nélkül maradtak, mivel a shahsaván törzsek kizárólag állattenyésztéssel foglakoznak, amit őseiktől örököltek és ami folytonos vándorlást jelent, az évszak függvényében. Nyáron az Ardebil környéki hegyekben legeltetnek, télen, amely itt kemény, a tenger közeli, enyhébb éghajlatú völgyekbe ereszkednek le.

Lahizsán – az iráni tea hazája

Asztarából, Oroszország közeléből kiindulva Babolszárba érve, a Kaszpi-tenger partvidékét Irán legszebb országútja szeli át. A tenger partját követve,

104

kígyózik ennek a déli síkságain és útjába kerül minden felszíni forma: Asztara közelében egzotikus völgyeken és erdőkön, Bandar Pahlavi felé viszont egy olyan tartományon halad át ahol hordalékos, a hegyek északi oldaláról lefolyt vizek homokja uralkodik. Kelet felé térve Rashttal kezdődően az út széles mezőket vág át, amelyeket a hegyek lábainál összegyűlt víz és a Kaszpi-tenger partjain homokdűnék lepnek el. Itt termelik Irán rizsének körülbelül 90 százalékát. Imitt-amott a szárazabb földrészeken búzát és kukoricát növelnek. Itt is, mint egyébként az ország minden részében, a termelés technikai színvonala nagyon alacsony. A paraszti gazdaságok fő eszköze az úgynevezett omali – egy vashegyű faeke, vagy az azal – ökör-, vagy szamárhúzta eke. Ehhez hozzátehetjük az olyan kézi eszközöket, mint a kapa, ásó, sarló. Az agrárreform megvalósítása után, traktorok, vontatott ekék és cséplőgépek kezdtek megjelenni. Erre a tájra érkeztek 1967 folyamán az első román traktorok.

Lahizsán irányában a hegylánc és a tenger közötti távolság 30 kilométerre nő meg. Itt találhatók Irán legnagyobb és leghíresebb teaültetvényei. A tea művelésére szánt terület 1962-ben meghaladta a 21 ezer hektárt, és a szárított tea termelése több mint 12 ezer tonna volt.

A tea termesztése ebben a tartományban nem véletlenszerű. Bizonyos, a nö-vény által megkövetelt, jól meghatározható feltételek szükségesek: éves eső-zés körülbelül 150-200 mm, amely egyenletesen oszlik el az érés ideje alatt, a levegő magas páratartalma, a nulla fok alá soha sem süllyedő hőmérséklet, a talaj bizonyos fokú, nitrogéntartalmú termékenysége. Ilyen feltételek mellett, a teafa 50 évig is elélhet és évente, hektáronként ötszáz-háromezer kilogram teát is adhat. Perzsiában az első teafák 1898-ban jelentek meg, amikor Kashef-E-Szaltaneh Indiából behozta azért, hogy próbálják ki őket Lahizsánban. A teát Indiába Kínából vitték be, ahol már ötezer év óta termesztették. Eleinte a gyapjú festéséhez szükséges cserzőanyag előállításához használták. Csupán évszázadok után fedezték fel gyógynövényként és serkentő hatású italként. Egyes elméletek szerint Európába a teát Marko Polo hozta be, mások szerint alig a 17. században került ide, amikor még az arannyal vetekedett az ára. Az első behozott teafák sikerei után, termesztése fejlődésnek indult, eleinte Lahizsánban, amely a mai napig a fő teatermelő központ. Innen lassan kiterjedt a Kaszpi-tengerpart más területeire is, de ott kissebb mennyiséget és gyengébb minőségűt érnek el. Az itteni termelőktől megtudtunk néhányat a tea „szeszélyeiből”, amelyeket növekedésük és érésük idején mutatnak, olyanokat, amelyek véglegesen befolyásolják a minőséget. Ilyen például, hogy a tealeveleknek bizonyos számú esős és napsütéses napra van szükségük, egyik vagy másik megváltozása nemcsak hogy csökkenti a minőséget, hanem teljesen tönkre is teheti a termés egészét abban az évben. A nyári meleg

105

enyhítése és a levelek idő előtti elszáradása végett, a termést a szárító szél elleni védelem érdekében kissebb vagy nagyobb területeken a fákat élő cserjékből vagy fákból álló kerítésekkel óvják meg. A tea minősége attól a távolságtól is függ, amelyet a leszedett levelek megtesznek a feldolgozó helyig. Cél, hogy a szállítás távolsága és ideje minél rövidebb legyen, hogy a romlás és a száradás mennyiségét minél kissebbre csökkentsék a nem megfelelő feltételek miatt. A szárításhoz azokat az eszközöket használják, amelyek a természetes körülményekhez a legjobban közelítenek. Ezért az egész termést a közelben elhelyezett szárítókban dolgozzák fel: olyan polco-kat állítanak fel, amelyeken áthaladnaka napsugarak. Kétféle teát dolgoznak fel: a feketét és a zöldet. A különbség a tein tartalomtól függ. A zöldben több tein található, ezért nagyobb az idegrendszerre gyakorolt serkentő hatása. Maga a tea teljesen semleges, a szervezetet csupán a hozzáadott cukor táplálja. Az adott teintartalom serkentően hat a központi idegrenszerre, növeli a szívizmok működését, felgyorsítva a vérkeringést, buzdítja a periférikus idegrendszert, és mindennek eredményeként az ivás után eltünteti vagy elég rövid idő múlva csökkenti a testi fáradságot. Melegen vagy forrón fogyasztva felmelegíti a szervezetet, közelítve a környezet hőmérsékletéhez, a fogyasztó gyengébben érzi a nagy meleg hatását és így kevesebbet izzad.

Pont ezek a tulajdonságok határozták meg a tea széleskörű fogyasztását Közép-Keleten, Indiában, Észak-Afrikában és sok más, meleg éghajlatú országban. Iránban például egy ember általában naponta tíz pohárral fogyaszt el. De vannak, akik még többet isznak belőle. Az évi teafogyasztás körülbelül 20 ezer tonnára becsülhető, ami az országos fogyasztás kevesebb mint 60 százalékát teszi ki. A többi szükségeset főleg Indiából hozzák be.

A teatermelőkkel folytatott beszélgetésünk befejezésekor készülünk elbúcsúzni de visszatartanak még egy rövid időre, hogy felszolgálhassák a minden látogatónak kijáró teát. Szokva vagyunk a figyelmességhez, mert Iránban bárhova lépnénk be, az üzletekben vásárláskor, a közigazgatási irodákban, családi látogatáskor, függetlenül attól, hogy ismernek-e vagy nem, teaivásra tessékelnek, ami tiszteletet és vendégszeretetet mutat.

Utunk az ismert változó táj közepén folytatódik. Balra, Lahizsántól egy pár kilométerre, visszatér a Kaszpi-tenger. Jobbra, amíg csak a szem ellát végtelen rizsföldek terülnek el. Épp a melegágyakból hozott vékony, gyenge rizspalánták elültetésének ideje van. Meglep, hogy a sokszáz dolgozó között asszonyokat, sőt szoptatós anyákat is felfedezünk. A babákat erre a célra készített zacskókban a hátukra kötik, így kényelmesen alusznak, lábukat anyjuk dereka köré csavarva. A nők derékig lehajolva ültetnek, hajnaltól

106

naplementéig, csupán 12 órakor vesznek egy rövid ima- és ebédszünetet. A rizsültetvényeken a munka nagyon aprólékos és egészségtelen. A legtöbb mozdulatot lábbal végzik a majdnem térdig érő vízben, bármiféle védőeszköz nélkül. Minden műveletet kézzel folytatnak, egészen az aratásig azért, hogy egy szem se vesszen el. Különleges, rövidebb és görbébb hegyű sarlót használnak mint mi. Az elhaladóknak, akik mit sem tudnak minderről, a táj festői szépségűnek tűnik: egy óriási, a májusi kellemes napsütötte tükör felületén százszámra női alak tükröződik, akik hosszú, vízig érő, élénk színű ruhát viselnek, ezekből is kiemelkedik a kék szín. Csípőjük aljáig érő blúzt hordanak és a szines vagy fehér fejkendő betekeri a nyakukat. Lassan, ütemesen haladak, mintha egy hagyományos táncot járnának.

Lahizsántól körülbelül 80 kilométerre a hegyek és a tenger közötti távolság 1,5-2 kilométerre szűkül. A hegy lábánál, amelynek alakja a zöld erdőkkel borított sziklákra vetődik, tekintélyes, az egyik régi, a másik új, kocka alakú stílusban alkotott épületek emelkednek. Mindkettő a rámszári turisztikai központ része, a királyi család tulajdona. A szállodák fényűző berendezése, a nyugati konyhaművészet válogatott remekei és természetesen az árak elfelejtetik, hogy a Kaszpi-tenger és nem valahova a Földközi-tenger partjára jutottunk. Csupán a gazdag polgárság és a diplomata testület tagjai engedhetik meg maguknak, hogy „szabadságukat” itt, a szálloda lakosztályain, a vendéglőben és a bárban töltsék. A tenger partjára lefutó dombokat és mindent egzotikus parkká varázsoltak. A hotel ajtajától középen egy sétány fut lefelé, amely kígyózó és amelyen pihenőket létesítettek a kocsik számára.Nagyjából a fele utnál egy más épületegyüttest találunk. Itt egy öltöző, egy hatalmas medence és egy kicsi földszintes szálloda van, amelynek ajtaja és ablakai a tengerre néznek. Ezt azoknak a turistáknak szánták, akik a hullámok ütemes ringásában szeretnének aludni.

Rámszár többi részének elhelyezése, amely a turistaegyüttestől nyugatra fekszik, semmiben sem tér el a megszokott perzsa településektől. A házak nagy részét úgy rendezték be, hogy fogadni tudják a tengerpartra kívánkozó látogatókat. Rámszár partvidéke, az említett, elkerített központiéval ellentétben, keskeny és köves.

A következő pihenőt körülbelül száz kilométer után tartottuk Chalusban, azon a fürdőhelyen, amely a Kaszpi-tenger partján, a tengert Teheránnal összekötő szoros kijáratánál fekszik. Az átjáró, amelyen átmegy a körülbelül kétszáz kilométer hosszúságú országút, az Alborz hegyív legszebbjének számít.

Miután elhagytuk az utolsó házakat is, a Teheránból jövő és Mehrabad mellett elhaladó út elágazik, a jobb egy ideig egyenesen halad nyugati irányba, utána dél felé kanyarodik. Néhány falvat, egy Pepsi-töltő állomást, a Parsz-i

107

olajfinomítót, a CENTO által létesített, a Mezőgazdasági Intézet kísérleti mezőit hagytuk el. Azután, az út kanyarogni kezd és a felvivő hágó mind meredekebbé válik. Észrevétlenül, a tenger fölött kétezer méterre kerültünk. Bal felé egy hirtelen kanyar után a Kárádzson átvetett vashíd után az azonos nevű helyiségben találjuk magunkat. Néhány kilométerre tőle, kanyargó szerpentinek, meredek hágók komoly, megbírkózandó nehézségeket helyez-nek kilátásba. A hegy lábánál, a tajtékzó vizű Kárádzs ásta völgyben jobbra és balra is láthatóak voltak még a hatalmas, leállt építőtelep szerszámai és anyagai, amit az építőknek még nem volt idejük elszállítani és alkotásukat egészen befejezni. A harmadik kanyar és a néhány méteres alagút után, szemünk előtt feltűnik a hegy oldalába szúrt hatalmas betontömb, amely az óriási Kárádzs duzzasztógát északi részét képezi.

Az építkezést 1957-ben kezdte az amerikai Morrison-Knudsen cég és a gát születési bizonyítványát 1961. október 25-én írták alá. Méretei meglepőek: 1637 m magas, 390 m széles, 750 ezer m3 betont öntöttek be az építkezés idején. A tó, ami egy 14 km-es gát eredménye, 205 millió m3 vizet tartalmaz. A gát lábánál egy db két turbinás, 85 ezer kw-os vizierőmű van. A turbinákat csak akkor működtetik, amikor a villanyáram használata megközelíti a csúcspontot. A nap többi részében, egy különleges berendezés segítségével, a tó vizét a környező mezők öntözésére használják.

Az út miután elhalad a gát és a gyűjtőtó mellett, csavaros kanyargókon vezet hol le-, hol felkapaszkodva. A táj, a növényzet változatosságán kívül, egyhangúvá válik. A növények hiánya, a szikláknak hol szürke, hol barnás árnyalatot kölcsönöz, ami Irán legtöbb hegyére jellemző. A tisztavizű patakocskák és növények csak a tengerhez 80 kilométernyire közel kezdnek el jelentkezni és hozzá közeledve, bőségesebbekké válnak. Mindez a természeti gazdagság azt jelenti, hogy az országút az Elbursz hegység északi oldalára tért át. Az itteni meredek lejtőkön az út egyenetlenebbé válik, a magas sziklafalak hol balfelől, hol jobbfelől fenyegetnek, néhol a sziklák magasan kinyúlnak az út felett, azt az érzést keltve, hogy az országútra készülnek lezuhanni és elzárni azt. Ez tulajdonképpen gyakran megtörténik főleg tavasszal, hó- és jégolvadáskor, amikor hatalmas szikladarabok válnak le a hegyből és az országútra zuhannak, amelyet órákra, sőt napokra elzárhatnak a forgalom elől. A nem napos szakadékokban és völgyekben a hó egész évben megmarad, télen viszont, az út majdnem járhatatlanná válik a sok veszély és meglepetés miatt, amiket okozhat. Ezért télen  az út a tengerre Ghazvinon, Amonon vagy Firuzkuhon vezet át.

Chalusnál a tengerpart teljesen el van hanyagolva. Azok, akik a napot és a tengeri fürdőt keresik a várostól körülbelül hat km-re fekvő motelben, vagy

108

Nousháhrban szállnak meg. Szezon idején a motel teljesen foglalt. Főleg a középosztályok, a kereskedők és a kézművesek látogatják, akik itt töltik az éjszakai „tivornyáikat” a zene, a nők és az ital társaságában. A partot finom, a Mamaiaéhoz hasonló homok borítja, a víz pedig átlátszó és kevésbé mély a homokos fenék fölött.

Noushahrban, amely keletre egy pár kilométerre fekszik Chalustól, a sah egyik nyári hajléka volt. Ez a partvidék Bandar-Pahlavi után az egyik leglátogatottabb.

Amint az út kelet felé halad, a hegyek eltávolodnak a tengertől és dél felé vonulnak. Babolszárnál már 45 km-re jutottak és a távoli láthatár elnyeli őket. Itt a mező talaját nagy esőzések és hóolvadás alkalmával a hegyekből a tengerbe folyó patakokból és az ideiglenes vízesésekből lerakott hordalék alkotja. A bő csapakék miatt a vidék mocsaras. Az itt talált leggyakoribb ültetvények a citromfélék, a gyapot és szűkebb körben, a dohány. Az évi gyapottermelés 70-90 ezer tonna, a dohányé 12-14 ezer tonna körül van.

Utunkat Babolszárnál a Kaszpi-tengerpart legkeletibb helyiségénél fejezzük be. A fővároshoz képest távoli várost régen kevesen látogatták. Egy új, virágzó időszak 1962-ben kezdődött, amikor megnyílt a Teherán-Amol közötti országút amely összehasolíthatatlanul könnyebb és csak húsz km-rel hosszabb, mint a Teherán-Chalus közötti. A tengerbe ömlő, azonos nevű folyó mindkét partján elhelyezkedő Babolszár a szintén a korona javaihoz tartozó Ramszárhoz hasonló turisztikai együttessel rendelkezik. A tengeri áramlások és a nagymennyiségű hordalék miatt, amit a folyó mindennap hoz, a tengerfenék a partmentéhez közel, majdnem naponta változik, állandó veszélyt jelentve azok számára, akik nem tudanak úszni. Ezért a víz szélén, a szállodák előtt fürdőmedencék épültek.

Babolszártól keletre, a tengerpart mocsaras, ezért ott kellemetlen és egészségtelen szagok terjednek.

Utunkat dél delé folytatjuk, Szári-Firuzkuh irányába azért, hogy a fővárosba az ország térképén leírt, nagy háromszög harmadik oldalán térjünk vissza. Néhány percre megállunk Babolban, amely Babolszár és Szári között fekszik. Elbeszélgetünk a helyiekkel, akiktől a hátralévő út iránt, a felszínről, az érdekes látnivalókról, hegyekről érdeklődünk. Többek között, azt is megtudjuk, hogy a tartomány többségben ismeretlen barlangban gazdag. Kérdésünkre, hogy merre vannak, beszélgetőtársaink szemében furcsa fények jelennek meg, kitérő, vagy semmilyen válaszra sem méltatnak. Akik eddig vendégszeretőknek bizonyultak, most hátat fordítanak, eszükbe jutva, hogy sürgős dolguk akadt, gyorsan elsietnek. Majd később, visszatérve a fővárosba,

109

amikor a barlangokról kerül szó, akkor tudjuk meg a lakosok furcsa viselkedésének okát. Mivel nem tudtuk meglátogatni őket, megelégszünk azzal amit a barlangkutatóktól és a hozzájuk fűzött mondákból megtudunk, mindez, végülis, megmagyarázza miért nem kaptunk ott kérdéseinkre választ. Íme egy legenda, aminek történetét a Kahal-i, cseppkövekkel borított barlangról mesélték. Ez élőszóban, több nemzedéken keresztül, szájról-szájra terjedt. Valamikor ott, ahol a bejárat van éjfél után többször megjelent egy driad (nimfa), akit a kíváncsiság hajtott, mert tudni akarta mi történik a földön. Egy nap, amikor újból megjelent, hallotta, hogy egy pásztor kellemes és vágyakozó dallamokat furulyázott. Az eset második, harmadik éjszaka is megismétlődött, mert jó legelőt találván, a bojtár felhúzta ide a sátrát. A driád mindig meghallgatta a furulyaszót. Végül beleszeretett a fiúba és saját élete feledésbe merült. Egy szép nap, szerelmének nem bírván ellenállni, elhagyta a helyét és a pásztor lábai elé vetette magát. Hatalmas szerelem gyúlt ki mindkettő szivében. Minden búcsúzáskor és visszatéréskor a driád egyre hevesebb és ellenállhatatlanabb szerelmi dalokat hallott. A nimfa nem tért vissza többé országába és férjhez ment a pásztorhoz. Ugyanaznap, találkozásuk helyén megnyílt a föld és egy hatalmas barlang, a Kahak-i keletkezett. A driáda császára, feltételezve, hogy a többiek is cinkostársak, büntetésből leküldi őket dolgozni a barlang mélyére, ahova óriási szövőszékeket helyeztetett el. Itt szövik azt a fonalat, amellyel azokat kötik meg, akik világukba merészkednek és így bosszulja meg a nem kívánatos látogatókat.

A barlang bejáratánál, egy szikla található, ami alól kistálytiszta vizű forrás fakadt. Állítólag annak a fiatalembernek a vére az, aki a józanészt semmibevéve be mert hatolni a driádok közé és akit ezért büntetésből egy sziklához láncoltak. A pásztor és felesége, akik a mások szenvedését okozták, elhagyták a tartományt, visszavonultak a hegyek közé, ahol megalapították a „driádok törzsét”. Itt tilos a furulyázás. Amikor egy vándortörzs arra halad, minden eladó lányt bezárnak a házb, nehogy szüleik bűne megismétlődjön.

Később tudtuk meg, hogy a monda egy kis igazságot is tartalmaz. A barlang mélyén egy valódi cseppkőerdő létezik, amelyek óriási gyapjúfonó orsókhoz hasonlítnak.

10 Szári a legendák, a hagyományok és szokások városa

110

Maga a város eredete ködbe vesz. Ferdauszi a „Shahnameh” című remekművében megírja, hogy Manucer – Perzsia királya – állítólag ide rejtette el óriási vagyonát és ugyanitt bosszulta volna meg apja, Irádzs halálát, mivel megölte Salmet és Turt. A legenda szerint, Salme, Tur és Iradzs fivérek a világot három részre osztották és mindegyiknek az egyiken kellett uralkodnia. Turnak jutott a Szir Darja folyó keleti része, Salme kapta Afrika északi részét és Arábiát, Iradzsnak pedig Perzsia és a környező országok maradtak. Állítólag, Iradzs nevéből származik az Irán név.

Tur, aki büszke, nagyzó és hatalomvágyó ember volt, Salmeval együtt összeesküvést készítettek elő, amely szerint Iradzsot megölik és országait elosztják maguk között.

A hiányos, hozzánk eljutott történelmi adatokból tudjuk, hogy a város, az évezred első századaitól kezdve, kevező földrajzi elhelyezkedésének és jó éghajlatának köszönhetően, több önálló vagy a központi kormánynak alárendelt királyi család székhelye volt. Perzsiában az arab terjeszkedés első évtizedeiben a várost többször ostromolták a kalifák seregei és nem egyszer ki is fosztották és romhalmazzá változtatták. Miután lakói áttértek az iszlám vallásra, csendes fejlődési időszak következett. A Ziarid Buid és Ghaznavi dinasztiák sahjai székhelyükként választották a települést. Abbász Sah idején építették a máig meglévő Száriig vezető utat.

Az ország más vidékével szemben, a város lakossága, a megszokott vallási ünnepeken kívül, egy sor helyi ünnepet is megtart minden évben. Ilyen például, hogy ősszel, a rizs aratásakor adományokat, rizst és halvát osztogatnak (amit lisztből, cukorból, vajból és sáfrányból – shofran – készítenek) stb. A mondák szerint ez a szokás még Nagy Fereidun korából való, és seregei hőseit tisztelik, akik megverekedtek és legyőzték a zsarnok Zahakot abban az ütközetben, amelyet Damavánd (Teherántól északra, az Alborz hegység központjában lévő vulkán) lábainál vívtak meg. Egy másik népünnepséget júniusban tartanak és a termékenységnek szentelik. A hagyomány szerint éjszaka, egy lakos házról-házra jár egy pálcával és többször megérinti az eladó lányokat, azokat az anyukákat, akiknek még nincs, de szeretnék, ha lenne gyerekük, a még nem ellő állatokat, a még terméketlen fákat, boldog házasságot és hamaros termékenységet kívánva mindnyájuknak.

Szári egy gazdag mezőgazdasági vidéken fekszik és mégis, a város és

Mazandárán tartomány vidékén sok az írástudatlan. A kampány elején

111

arányuk több mint 90 százalék volt. Ezzel magyarázható a lakosság hiszékenysége minden babonaságban és a varázsigék hatalmában, amelyekkel megszelidíthetik a természetet és elnyerhetik a jószellem bizalmát, vagy megkerülhetik a rosszét. Így, az eső megszüntetéséért, egy ív papírra ráírják 40 kopasz, vagy ótvaros személy nevét, akik közül az első és az utolsó a Proféta leszármazottja kell legyen. Az utolsó név után követekezik az arab ábécé K és L betűje és utána a lapot az esőbe akasztják.

Az ételbe jutott hámozott rizsszemek a megfelelő fogadtatásban részesítendő vendég megjelenését jelentik. Ha nem kívánod sokáig tartani, sót szórsz a cipőjébe, hogy eszébe jusson a családja és mindjárt el is menjen.

A háziasszonyok, hogy levesük finom legyen, három, boldog házasságban élő nő nevét ejtik ki, de hozzátéve, hogy ezek boldogtalanok.

A közfürdőknek különböző betegségekre való gyógyító hatást tulajdonítanak. Köszönetül, az illető két kockacukrot dob be a vízbe, az istennő számára.

Mazanderán tartományban nagy kiterjedésű erdők találhatók, ahol más állat mellett sakálok is élnek. Ezek üvöltése, ha ezt egy ház előtt teszik, bajt jósol. Ennek megelőzésére, a gazda kimegy és esdeklő szavakat mond.

Súlyos betegségek neveinek kiejtése gyerekek és állapotos asszonyok jelenlétében óvatosan történik, az akinek ki kell ejtenie, olyan kézmozdulatot tesz, amivel elűzi a gonosz szellemet, amely oda is el tudná azt vinni.

Azért, hogy az állapotos asszonyokat megóvják az igézettől, hagymába szúrt melltűt tesznek a párnája alá. Akik a gyerekváró családba látogatnak, nem hordhatnak arany- holmit vagy ékszert. Távozáskor egy ruhaszálat hagynak ott. Este, amikor a gazda lámpát gyújt, gondosan meggyújtja a szálat, nehogy a leendő mamát megigézzék.

A zoroásztriánus vallás szerint, amely az ókori Közél-Keleten volt elterjedve, (Zarathustra, perzsa nyelven, pap lehetett, aki észak Iránban élhetett 2500 évvel ezelött) Mehrtet, a termékenység istenét Ahura Mazda – a Teremtő a perzsa mondavilágban - alkotta meg. Életet lehelve bele, kezébe egy kardot és egy fáklyát adott, hogy világítsa meg az emberek útját és győzze le a rosszat. Születésénél csupán néhány bárányka, kecske és borjú tartózkodott.

Mehrt meglátva, egy hatalmas isten erőpróbát akart vele tenni. Mivel egyenlőnek bizonyultak, a kűzdelem egyezséggel végződött és birodalmaikat örök életre megosztották.

112

Egy nap, amikor Mehr sétálni indult, elébe került egy bika, az első állat, akit Ahura Mazda alkotott. Mehr szarvainál ragadta, de ez megdühödött és futásnak eredt. Mehrnek fáradsággal le is sikerült győznie. A holtfáradt bika lerogyik a földre, de Mehr megsajnálja és a barlangba vonszolja. A Nap, egy küldönc – a varjú – révén, arra kéri, hogy ölje meg. Habár elégedetlen az isten kérésével, visszamegy a barlangba és megöli a bikát. Ennek véréből, a földből sok növény kel ki. Lassan megtelik a völgy és utána az egész Föld felszíne.

Ahriman, a Gonosz szellem istene, a teremtés és az állandó megtermékenyülés titkát keresve, elküld egy néhányat a teremtményei közül, kígyókat és skorpiókat, hogy ezek falják fel a bika testét. Megparancsolta, hogy igyák meg a vérét és mérgezzék meg az összes vizet – a forrásokat – amelyek az életet jelentik. De, Ahriman küldöttei megkésve érkeztek. A Hold, a bika haldokló testével már megtermékenyített minden háziállatot. A bika lelke, Mehr kutyáival együtt, felszállt az égre és a Bika csillagképévé változott.

A perzsa naptár első hónapját Mehr-nek nevezik. Az év kezdete március 21., a földi élet kialakulásának és állandó megújulásának mondájához füződik, Noruz, az Újév mindig a természet felébredését jelenti.

A Noruz megünneplése körül nagyon sok hagyomány alakult ki és az év leg-gazdagabb és leghosszabb népünnepének számít, mivel hat napig tart. Régen, az Újév hajnalán, szokás volt jelképes ajándékokat osztogatni: egy vidám kifejezésű zebu jólétet és boldogságot, egy ló bátorságot és hősiességet, egy papírlap és a toll inkább az írást, mint a beszédet, egy arany- vagy ezüstérem anyagi jólétet, egy tőr a vitézséget és egy talpas pohár bor, a hagyomány szerint, egész évi gazdagságot és örömet jelent. Ezt a szokást, természetesen a lakosok mindennapi anyagi feltételei szerint, ma is megtartják.

Az Újév kezdetével, az egész országban egyfajta karnevált tartanak. A férfiak vidám, főleg piros, vászonöltönyöket hordnak, arcukat feketére festik, bajuszt és szakállat, a fejükön papírdíszt hordanak, így vonulnak végig az utcákon, a tamburin, vagy a daira hangjai mellett verses jókívánságokat hallatnak és időnként a földre borulnak.

Amikor a tavaszi nap utolsó sugarai lenyugszanak, és a város sötétbe kezd borulni, a lelkesedés a csúcspontra hág. A járdák szélén, a kapuk és üzletek előtt a sivatagokból hozott tövisekből kis tüzeket gyújtnak. Aki otthon van, begyújt a kályhába, vagy kinn az udvaron rak tüzet. Aki távol tartózkodik, igyekszik egy tűz mellé húzódni, amit baráti, vagy ismerős házban gyújtottak meg. A népi felfogás szerint, amit minden társadalmi rétegbeli átvett, ezeknek a napoknak a tüze minden nemkívánt dologtól megvéd. Kezdetben az emberek tekintete a tűzbe révedez, de egy pár percnyi lélekbetekintés után

113

vidámság kezdődik, amely örömünnepélybe csap át, amely sokszor a tűz kialvása után is folytatódik.

Nem ritkán látható az ünnepek alatt, hogy egy-egy fiatal lány kis lakatban végzödő láncot hord a nyakában. Az első férfit, akivel találkoznak arra kérik, hogy nyissa ki a lakatot. Ha ennek sikerül, azt jelenti, hogy a lánc tulajdonosa még az év folyamán férjhez fog menni.

A hatodik nap a nagy reményeké, úgy számítva, hogy a Teremtő akkor osztotta ki a boldogságot. Találkozol folyóvízben fürdő emberekkel azért, hogy az esőistenek kegyelmeit elnyerjék, vagy más felfogás szerint test- és lélektisztító hatása van.

A Noruz-hoz fűződő ünnepségek csupán a 13. Sinzdeh Bedar-nak nevezett napon befejeződnek, mivel ezt balszerencsésnek vélik. A sors elkerülése végett, mindenki igyekszik elhagyni a lakását és eltávozni a városból. Minden tevékenység megszűnik, a rendszerint zsúfolt utcák soha nem látott módon kihalnak. Kora reggel, lehetőségeikhez mérten, gyalog, biciklin, kocsival az oázisok, az erdők, vagy a közeli mezőkre igyekeznek. A máskor elhagyatott helyek igazi hangyabolyokká válnak, és a kissebb-nagyobb, családokból, rokonokból, barátokból alkotott, tűz körüli csoportok szokatlan vidámságától hangosak, beszélgetnek, minél gyorsabb időtöltést keresve.

A nők fátyla, ami a fejük búbjától a lábuk hegyéig ér le, a magas falak, amelyek elrejtik a kiváncsi szemek elől a legapróbb családi jeleneteket is, az állhatatosság, amivel a vallás igyekszik megakadályozni a nők személyes megnyilvánulásait, mindig biztatást jelentettek az idegen látogatók előtt, hogy próbálják megfejteni társadalmi és családi szerepüket.

Járkálva az utcákon, akaratlanul feltesszük magunknak a kérdést: melyikkel lehet összehasonlítani a nőket, melyik kép felel meg az irodalomból, a vallás meghatározásaiból, az írott, vagy a hagyományokból ismert íratlan törvényből, a szemed előtt megjelenő, Seherezádé, a kívánatos „Ezeregy éjszaka” meséiből ismert, vagy Anahita, a védő anya-istennő vagy a rabszolga alakjának, akit a férfi pénzért, vagy a szülők által elfogadott bármely értékként mehr-nek nevezett tárgyért vesz meg.

A nők ábrázolása mindig a költők fő foglalkozását jelentette. A perzsa irodalom klasszikusai több változatban is, de alapjában ugyanazt a női ideált jelenítették meg, akinek a jellemvonásai a testi szépség, az értelem, a gyors észjárás, a lelki jóság és a meleg vérmérséklet. A régi perzsa szólásmondások szerint, a megálmodott nő betegségben húgod, rabszolgád a házasságban, jó tanácsadód ha baj ér, gyermekeid jóságos anyja, a Föld megtestesítője kell

114

legyen. A termékenység imádata a társadalmi és családi viszonyokba is bekerült. Eszerint a nő szaporasága az istenség jóságának a megnyilvánulása, a terméketlenség pedig, a istentelenség bizonyítványa. A nő társadalmi és családi helyének és szerepének meghatározása az évszázadok és évezredek során nagyon keveset változott. Így a mehr, az esküvői hozomány, már az őskorban is létezett. Alapjában, egy pénzösszeg, vagy bármilyen ingó vagy ingatlan tárgy, amiről feltételezik, hogy eléri azt az értéket, amelyet a férj a feleségnek, rendszerint a házasság megtörténése előtt ad és abban az esetben bármikor, a feleség kérésére, ha a házasság már megtörtént és az ajándékot még nem adták át. A mehr mennyiségét a felek felbecsülésére bízzák, de jól meg kell határozni és a feleség javai közé kerül, ahogy a házasságot megkötötték. A nő megtagadhatja házassági kötelességeit, ha az ajándékot nem adták át. Mégis feleségnek számít, lakáshoz, ételhez és ruházathoz van joga. A házassági ajándék nem feltétele a házasság érvényesítésének, amikor ez állandó jellegű. Ilyenkor később állapítják meg. A házasság egy vallásos szerződés. A férj és a feleség, vagy ennek megbízottjai, minden más (bérlési, adakozási stb) szerződés szerint írják alá. A síita vallás és a törvények elismerik az „ideiglenes házasság” valóságát is, amely által, a felek eldöntik, hogy egy adott ideig együtt élnek, de miután megegyeztek a mehr-ben. A valóságban ez egy törvényes prostitúció, mivel nem létezik az együttélés sem alsó, sem felső határideje.

A többnejűséget szintén elismeri a vallás és a polgári jog, amit főleg a középrétegek és a falusiak gyakorolnak, ritkábban a gazdag polgárság és az értelmiségiek. A törvénynek megfelelően, a férj bármikor elűzheti a feleségét. Ez két tanú jelenlétében megy végbe úgy, hogy adott arab szakramentális – szertartásos - kifejezést mondanak ki. Az elűzés lehet határos, vagy határtalan. Visszavonható, ha a férjnek jogában áll visszahívni az asszonyt egy bizonyos bizalmi időszak után. Ezalatt a nő nem mehet férjhez. A férj megtartja házassági jogait és visszaveheti a feleségét ennek beleegyezése nélkül is. A visszavonhatatlan elűzés által eltűnnek a házassági kötelékek. Ha a férj mégis vissza akarja venni utóbb a feleségét akkor új a megszokott szertartás szerinti szerződést kell kötni.

A férj az egyoldalú elűzésre kiírt joga a Koránban lévő felfogásra alapszik: az asszony a férfi rendelkezésére áll. Az asszony csak úgy űzheti el a férjét, ha visszaadja neki a mehr-t.

1963. február 27- én tették közzé azt a királyi firman-t, amely a nőt a férfival egyenlőnek nyilvánítja mind a társadalmi, mind a családi életben. Ez, a tagadhatatlanul haladó lépés a vallási körök óriási ellenállásába ütközött. Alkalmazása a nagyon hívő népesség elmaradott felfogásaival is meg kellett

115

ütközzön. Nem kevés az az eset, amikor maguk a jogászok úgy gondolják, hogy a Koránban parancsszerűen megjelenik a nő szerepe és a törvények ezt nem tudják megszegni.

Hogy milyen mély gyökerei vannak ezeknek a felfogásoknak, azt az a tény is bizonyítja, hogy 1937-ben amikor Mohamad Reza Sah (az apa) kezdeményezéséből megjelent egy törvény, amely eltörölte a csador viselését, ezt komoly ellenszenvvel és ellenséges megnyílvánulásokkal fogadták az imámok és a lakosság egyes tagjai, akárcsak 1963-ban.

Anélkül, hogy a férfi és nő kapcsolatát, ennek társadalmi szerepét, életmódját megváltoztatnánk, megjegyezhetjük, hogy mindez aszerint változik, hogy az adott városban, vagy a törzsben mennyire érződnek a patriárkátus befolyásának maradványai. A házassági szertartás és mindaz ami megelőzi, a fiatal házasok és az „öreg korosztály” közötti kapcsolatok, egyes jellemző és erős színezetű helyi szokások érdekeseknek, sőt furcsáknak tűnnek az európai nézelődő szemében.

Egy ilyen furcsaságot láttunk Makuban (Irán távoli, észak-nyugati felében található település), egy kurd törzsben. A törzs szokásai szerint, a lányok 12-15 éves korban mennek férjhez. Egyes helyi ünnepségek alkalmával, a fiatalember ki tudja választani a leendő feleségét. De sohasem vallja be a családjának, hogy nősülni szeretne. Előbb egy jó barát tudja meg, aki elmondja az illető apjának. Akkor ez összehívja a családi tanácsot, természetesen a fiú nélkül és határozatot hoznak mellette, vagy ellene. Ha elfogadták akkor az apa és még két családtag felkeresi a jövendő feleség családját. A kérők csak azután kapnak választ, miután a lány családja szintén összeül és megvitatja és elfogadta a kérést. Csupán ezek a formaságok után gyűlnek össze a két család gyermekei, hogy eldöntsék milyen összeggel, mehr-ként, fizetnek a fiúék a menyasszonyért. Ez az ajándék körüli vita jellegzetes szertartással jár: a lány családtagjai lóháton jönnek ki a kérők fogadására, akik szintén lovon jelennek meg és így kezet fognak. Ezek egy régi, törzsi szokás megnyilvánulásai, ami által a fiatalok szülei között megszületik egy kereskedelmi üzlet, ami a feleség tulajdonba adását jelenti. Csak ez után kezdődik az igazi leánykérési szertartás. A két család tagjai és számos meghívott összegyűlnek az ünnepségre. A vígság csúcspontján, az egyik szobában elhelyeznek egy tükröt (ez egyetlen perzsa szertertásból sem hiányozhat) a fiatal pár számára, amelyre a meghívottak elhelyezik az ajándékaikat, amelyeket a házastársak családtagjai között fognak kiosztani.

A házasságra kitűzött napon, a lovas menyasszonyt egy csapat táncoló fiatal lány a leendő férje házáig kiséri. A lóról leszálló menyasszony a küszöbön kötelezően fakanalakon kell átlépjen, melyeket, szűzessége jeléül, ösze kell

116

taposson. Majd a két család idősebb tagjai menyegzői szobájukba kísérik a fiatal párt.

Minden évben egy adott időszakban, Kermanshahban (Irán déli felében), észrevehetők egy vándortörzs, ghareh tei sátrai. Tagjai Khoramshahr hegyvidékein élnek és ide egész évi munkájuk terméseit jönnek eladni és beszerezni a szükséges holmikat, ami jövőig ellátja őket.

A sátor előtt elhaladva, első látásra meglep a nők viselkedése az ország többi részével szemben. A sátor nyílásán megjelennek és eltűnnek a különböző vastárgyakkal: kanalakkal, késekkel, villákkal, és ruhaneművel felszerelt nők. Nagyon izgatottnak tűnnek mialatt a férfiak kinn, törökülésben nyugodtan vizipipájukat szívják.

Próbálunk bemenni. Szóba elegyedünk az egyik férfivel. Még ki sem nyitotta a száját, amikor a sátor mélyéből megszólal egy erélyes, majdnem rikácsoló hang, amitől akaratlanul is megrezzenünk és ami beszélőtársunkat elnémítja. Egyidejűleg egy erős, férfias arcvonású, szúrós tekintetű nő jelenik meg, aki arra készül, hogy megint ránk és férjére ripakodjon. Ez a bevezetés, ami a legjobb jóindulattal sem jellemezhető vendégfogadónak, utunk folytatására késztet. De, íme egy öreg, aki egy másik sátor előtt ül, szemtanúja volt a kapott vendégfogadásnak és látszólag egyedül lévén, kedvesen fogadja a köszönésünket és hellyel kínál maga mellett. Csodálkozásunkat látva, elkezdi magyarázni, hogy törzsükben a nők játszák azt a szerepet, ami másoknál a férfiaké. Minden helyzetben ők döntenek és semmilyen beavatkozást nem tűrnek férjeik részéről. A ghareh tei asszonyok rendkívül tevékenyek minden téren, kivéve a háztartást. Szőnek, ruhát varrnak, fémtárgyakat készítenek és adnak el a cserevásáron. Az anyajogi szerep, amit a törzs családi és társadalmi életében betöltenek, másképp is megnyilvánul. Így, ha egy lány jól elver és megfutamít egy fiút, arról majdnem biztosan lehet állítani, hogy hamarosan össze fognak házasodni. A lány csodálatát fejezi ki, köveket dobva utána. A házassági szertartás lényege egy alapos verésben áll, amit a szeretett vőlegény a hátára kap. Az ünnepélyesség a két harcoló fél elválasztásából áll. Akkor férj és feleségnek nyilvánítják őket és házasságuk „rendes” kerékvágásba kerül.

VII. A perzsa kultúra

117

A perzsa nyelv

A perzsa nyelv történetének fejlődése kezdetétől máig, három nagy időszakra osztható:

1. A régi nyelv, amelyet Kr. e. a 9. és a 6. századokban beszéltek az ország északi és észak-nyugati részén (a Kaszpi-tenger környékén). Ebbe a nyelvbe tartozik az aveszta, ezen jelenik meg az első perzsa írás, az „Aveszta”, melynek történelmi, erkölcsi és vallásos jelentősége van, a méda és az óperzsa nyelvjárás. E a három között, melyek a régi nyelvet alkották, nincs nagy különbség. Az aveszta és méda nyelvjárás a képírást, míg az óperzsa az ékírást használta és nagyon egyszerű ábécével rendelkezett.

2. A középnyelv magába foglalja azokat a nyelvjárásokat, amelyeket az arszacsid (6. század) időszakból az arab beözönlésig (632) használtak. Ehhez tartoztak a pahlavi arszacsid vagy északi, a szaszanid vagy párszi, a szogdián, tokharán stb. nyelvjárások.

3. A középnyelv forgalomba kerülésével, a perzsa nyelvből eltűnnek a régi elemek. A szókincs bővül és a nyelvtan leegyszerűsítödik. Az írás betűrendjének iránya jobbról balra tart. Az arab bejövetel után ez a nyelv fontos változásokon ment át az arab hatására.

4. A modern nyelv. Ehhez tartoznak az Iráni Fennsíkon lakó, az arab bejövetel utáni népességek nyelvjárásai kurd, dari, lor, fársz, mazanderan, baluch stb. Mindebből a fársz lesz az ország hivatalos nyelve. (Innen a fárszi perzsa nyelv elnevezése.)

Évszázadok folyamán, a perzsa nyelv sokat fejlődött, Irán sok évezredes történelme gyökeres változásai miatt. Ezeknek, nem ritkán, meghatározó jellegük volt, Nagy Sándor, a rómaiak, a mongolok és utóbbi időben az arabok bejövetele miatt, amelyek a kereskedelem és gyakran a helyi kultúra tönkremenését eredményezték és ezek romjain új társadalmak születtek.

A perzsa nyelv kialakulásában fontos szerepet játszottak a vándornépek is, akik gyakran, főleg Kr. e.a 3.-1. évezredben vonultak át. A 2. évezredi mongol betörés nagy jelentőségű kulturális és nyelvészeti befolyással járt az örmény lakosságra. Ez visszahatott az észak-perzsiai népességre is, eljutva egészen Európa közepéig, az arab bejövetel pedig – arab nyelvet, vallást és műveltséget hozva – egész Perzsiára, Észak-Afrikára és az Ibér Félszigetre is.

118

Irodalom

Ferdauszi

Az 5. és 6. századokban, Perzsia egyes felvilágosult sahjai idején megszületett már az az ötlet, hogy az ország múltját örökítsék meg a hősies események és tettek leírásával.

Daneshvar, a perzsa udvarnokok egyik legtanultabbja és legnemesebbje, parancsot kapott, hogy eposzt írjon a sahok életéről, megkezdve a legen-dásokéval. Verssorai elbeszélik azokat a történéseket, amelyek Perzsiában a zoroasztriánus időszakban mentek végbe és pahlavi nyelven szólnak.

Mohamed születése után, Perzsiát kezdik elfoglalni az arabok, egy hadsereggel jól felszerelt nép és terjesztik az iszlám vallást.

Az arab elfoglalás vallási és művelődési téren új irányzatot jelentett. A két nép keveredése, szokásaikkal, hagyományaikkal, különböző gazdasági színvona-lukkal új, az arab-perzsa civilizációt hozta létre.

Mindebben a mozgalmas történelmi időszakban, az udvari költők össze-gyűjtötték és lejegyezték a szokásokat, hagyományokat, a zoroasztriánus időszakbeli mondákat, a háborúk és az arab hódítás alatti hőstetteket. Ezeket az írásokat Shahnameh (A Sahok Krónikája) cím alatt gyűjtötték össze. Időnként, kiegészítették és napirendre hozták, ami hagyománnyá vált. A sah udvaránál olyan költőket alkalmaztak, akik a megfelelő idő szerint gyűjtötték, de ki is egészítették ezeket a szájhagyományokkal. 980 körül Perzsiában megjelent egy fiatal, tehetségéről híres, Tus-i (a mai Afganisztánhoz tartozó). Abu-E-Kasim nevű költő. Őt egy szintén költő barátja, hozta az udvarba. Hamarosan bizonyságtételt tesz a tehetségéről. A többi udvari költővel együtt találkozóikat Paradicsommá - Ferdowsi perzsául – változtatja. Innen álneve, ami híressé teszi. Művén 35 évig dolgozott. Megígérték, hogy ezer aranypénzt fog kapni minden ezer verssorért. De becsapták. A megigért összeg ezüstté változott. A fellázadt költő visszautasította a pénzt.

A Sahok Krónikája magába foglalja Perzsia legendás történetét, amit a mitológia és a költő kora ihletett. Az eposz olyan vonzó, hogy inkább szájról szájra terjedve, majdnem minden perzsa kívűlről tud idézni belőle.

Hafez mellett Szaadit és Ferdauszit számítják a perzsa irodalom minden idők 119

legnagyobb klasszikusainak. Egyidőben, a világirodalom legismertebb alakjai közé tartoznak.

Szaadi

A perzsa költészet másik hatalmasa 1200 körül, valószínűleg 1213-ban, egy szegény hitszónok fiaként Shirázban, Fársz tartományban született. Eredete ellenére a vallásnak megfelelő válogatott nevelést kapott. Kora ifjúságában árván maradt. Tanulmányait Shirázban kezdte, majd Bagdadban, az iszlám tudósainak városában folytatta. A szufizmus, az aszkétizmus és a világi javakról való lemondás szellemében nevelkedett. Sokat, minden környező arab országot bejárt és élményei a Golestan (Virágoskert) című művében találhatók. Egy Baalbek-i mecsetben helyezkedett el, vizet hordott Jeruzsálem utcáin, amit a szegényeknek és a szomjazóknak osztogatott. A keresztesek kezei közé került és kőművesként dolgozott. Később, végigjárja Szíriát, Yement, Mauritániát, Indiát, Egyiptomot. Öregkorára befejezte a két életművét: Golestan-t és Bustan-t. Ezekben úti és zarándoki kalandjait és élményeit írta le.

Hafez

Vagy Hafiz a szerelmes és titokzatos versek perzsa költője. Nincs szüksége részletesebb bemutatásra, annyira ismert a nyugati és dicsőített a keleti irodalomban a Nílustól a Japán-tengerig. Lírája mindenkor megihlette a filozófusokat és a nagy gondolkodókat, úgyszintén a korabeli költőket, írókat, miniatűrfestőket. Mindenkori költőfejedelemként ismerjük.

Shirazban 1325-ben született és valószínűleg 1390-ben halt meg. Múzeuma abban a parkban található, amelyet örök életében imádott. A műemléket a közönség és a korona emeltette művészete iránt érzett elismerése jeléül. Lírája olyan szeretett és népszerű volt és az ma is, hogy nincs az országában olyan ember, aki verseiből ne szavalna legalább egy pár sort.

120

A színház

Az iráni színészi művészet elég fiatal. Kezdetét körülbelül a 19. század hatvanas éveiből származtatjuk. Se rég, se ma az iráni nép nem mutat különös érdeklődést és hajlamot a drámai alkotások iránt.

A 16. században, arab befolyás hatására, megszületett és hamarosan elterjedt az egész országban egy fajta vallásos színház. Ez a Taazieh-nek nevezett műfaj amely a királyi család támogatását élvezi. Célja, a síita vallás megerősítése és a hívők erkölcsi felkészítése a szunniták (a törökök és az afgánok) elleni háborúra. E színdaraboknak a szerepőli, általában a síita vallás áldozatai voltak. A színészek olyan ruhába öltöztek, amelyet egyes halvány és ellentmondó leírások szerint, a vértanúk viseltek és a színpadon ezek szenvedéseit idézték, igyekezve, hogy a nézőket minél jobban meghassák és a szunniták ellen lázítsák.

Idővel a vallásos színház fejlődött, a színpadon több szereplő jelent meg, a szöveg gazdagodott, néha még zenei aláfestés is kísérte. A színészek mozgásai mind gyakrabban arcjátékkal párosultak. Erről a műfajról a szakértők ellentmondóan vélekednek: egyesek szerint a Taazieh a perzsa drámairodalom kezdetét jelenti, mások szerint csak vallásos jellegű, egy rövid ideig divatos volt, de utána úgy eltűnt, hogy nem hagyott nyomot a modern drámai színdarabokban.

Egy dolog biztos, a kortárs iráni színház, amelyről beszéltünk, fiatal lévén, a nyugati művek hatására keletkezett. Az első perzsa nyelvű darabok az európaiak fordításában láttak napvilágot. Így a 18. században Molière, Alexandre Dumas műveit tolmácsolták és ezeket a 18. és a 19. század közepén mutatták be a királyi családnak.

Az első perzsa mű a 19. század végén jelent meg, Mirza Molkem Kán tollából és az önkényes monarchia ellen egész sor bírálatot tartalmaz. Mirza Ahmad Kamabol Vezareh drámaíró az 1916-ban írt. „Haji Riai Khan” vagy a „ Kelet Tartüffje” címú színdarabbal vált híressé. Más ismertebb művek: „Dzsáfár Kán visszarér Európából” amit Hosszein Moghadam írt, „Irani Bazi” pedig egy ismeretlen szerző műve.

Közelebbiek: „Nader utolsó emléke”, amit Szaid Nafizi professzor írt, „Rosztam és Szohrab” Kazemzadeh Iranshaar műve, „Maziar Parvin,

121

szaszanid lány” és a „ A Teremtés Legendái” Szadegh Hedayat alkotásai. Mindezek a színdarabok ihletői a perzsák történelme vagy legendás múltjuk.

Az 1960-70-es években, az európai értelemben vettek szerint egyetlen állandó színház sem működött. Ideiglenes előadásokat mutattak be a Teheráni „NASR” Színházban. Ezek ritkák és általában idegen műveket vittek színpadra. Ilyen például a Shakespeare születési évfordulóján bemutatott. Egy művészcsoport a Szépművészeti Adminisztráció keretében folytatta munkáit. Ez az Iráni Televízió egyes műsorait a „NASR” Színház termében mutatta be. Még egy drámai művészeti kör is létezett a Rádió-televízió keretében. Ennek a tagjai, általában, hónaponként egy színdarabot adtak elő.

d. A filmművészet

Az iráni Iszlám Köztársaság kikiáltásáig a filmművészet képezte a kultúra ismertetésének legfőbb eszközét a széles néptömegek körében és ugyanakkor a legismertebbjét minden társadalmi réteg és kor szórakoztatásában.

Régen évente, nevelő hatású Filmfesztiválokat szerveztek, amelyeken azon országok képviselői vettek részt, amelyekkel az ország diplomáciai kapcsolatban volt. Az első ilyet 1963 június-júliusában szervezték. Az 1964-ben megrendezésre kerülőn már 28 ország vett részt közöttük a mienk is. A meglevő öt csoportban résztvevő öt film közül : „Năică”, „A hazug kislány”, „Fény és Kő”, „ Tél a Deltában” és „Darclée”, kettő I. díjat: „Năică” és „A hazug kislány”, egy pedig, a „Fény és Kő”, II. díjat kapott.

A fesztiválon bemutatott filmekből kitűnt, hogy a résztvevő országokban (közöttük az Egyesült Államok, Anglia, Franciaország, Japán, India stb), a gyártott filmekben nem a nevelő hatásra tették a hangsúlyt. A mieink nagy sikerenek örvendtek, éppen ilyen jellegük miatt, valamint művészi és technikai kivitelükért. Ennek a legjobb bizonyítéka az, hogy a 28 résztvevő ország közül Románia kapta meg az első helyezést.

e. Oktatás

122

Elemi és középiskolai tanítás

Az 1906-os Alkotmány értelmében minden hetedik életévét betöltő gyerek számára ez kötelező. Habár az Alkotmány beiktatása óta már sok évtized telt el, az írástudatlanok száma nagy. 1963-ban az „Irás-olvasás megtanulásáért felelős Testület” által kezdeményezett törvény elfogadásáig, hivatalos adatok szerint, vidéken az írástudatlanok száma meghaladta a 80-90 százalékot.

1910-ben, Iránban 123 elemi iskola létezett, ahol körülbelül 20 ezer gyerek tanult. 1953-54-ben az iskolák száma 5960-ra nőtt, többségük a nagyvárosokban létesült, körülbelül 21 ezer tanítóval és 746 ezer tanulóval (19 millió lakost számlálva). A monarchia alatt egy széles írás-olvasási programot fogadtak el. A diákokat arra kötelezték, hogy katonaság helyett a távoli tartományokba menjenek és ott iskolákat és írás-olvasási leckéket vegyenek. Az 1960–1970-es évi zavargások ezt a folyamatot lelassították majd az Iráni Iszlám Köztársaság kikiáltása véget vetett az összes a sah által 1962-ben kezdeményezett rendeletének. A monarchia megdöntése előtt közel ugyanannyi a számú diák tanult Irán és Európa felsőoktatási intézményeiben.

f. A szőnyegszövés művészete

Ma, amikor már minden munka már gépesített, a kézi szőnyegszövés tovább fejlődik a tökéletesség csúcsai felé haladva. Ám nem a szerszámok miatt, mert azok a legkezdetlegesebbek - egy évszázad, vagy évezred óta ugyanazok - hanem az ember művészete, képzelőtehetségének állandó bővítése emeli fel ezt a kézművességet díszítő művészetté. A szőnyegszövés elemei közé tartoznak: a nagyon bonyolult mértani, a stilizált, vagy témás rajzok előállítása, a színek kiválogatása úgy, hogy kiemeljék a rajzok szépségét. Ha egy osztályozást próbálnánk felállítani, könnyedén felsorolhatnánk körülbelül 40 félét, mintájuk, színük, az anyagukat képző száluk, ezek hosszúsága, rendeltetésük stb. szerint. Az iráni gyapjú különleges minőségének titkát a hosszú, száraz nyaraknak köszönhető erőssége, a növényi eredetű festékek alkalmazása, a tiszta körvonalú rajzok és az évszázadokon át az eredeti színek kopásállósága eredményezik. A kézzel szőtt szőnyegeket ritka művészi értékük miatt utánozzák, vagy géppel szövik, utána pedig eredetiként árulják. Az ilyen hamisítások megelőzése érdekében, osztályozzák őket és eladásra csak azután kerülnek miután aprólékosan ellenőrizték. Az eredetiek után

123

készített és a gyártó műhely jóváhagyásával ellátott fényképeikkel, színes diapozitív felvételeikkel hasonlítják össze ezeket. A hamisítványt rögtön felfedezik, miután alaposan megvizsgálják a csomók sűrűségét és a színek tartósságát.

Mióta szőnek szőnyegeket?

Ez, mint a ruha és a nomád életmódhoz nélkülözhetetlen tárgyak fonása, szorosan összefügg Irán ősi történelmével, a hegyekben lakó állattenyésztő népek életével. Kétségen kívűl az ember ahhoz a szükséges anyagi lehetőségeihez kötődik, amelyek törvényszerű fejlődéséhez tartoznak. Ilyen például az a törekvése, hogy a lakását minél kényelmesebbé és vonzóvá tegye. Az ókorban, Herodotosz levelei szerint, a perzsa szőnyegeket ismerték és külföldön is nagyra becsülték, mivel nemcsak a királyok és magas rangú tisztviselők palotáit, hanem sírjaikat is díszítették és kényelmessé tették velük. Egy ilyen sírban maradhatott meg egy perzsaszőnyeg több mint 25 évszázadon keresztül. Néhány évvel ezelőtt Mongólia határához közel az Altáj hegységben található Pazidirban egy csoport orosz kutató egy szkita, a perzsiai ahemida dinasztiával egyidejűleg uralkodó király sírjára bukkant. Ezen a temetkezési helyen ahol szokás szerint a halottal együtt elhantolták élete kedvenc tárgyait is, egy Perzsiából hozatott szőnyeg is előkerült. Valószínűleg a temetés után a sírt kirabolták és ekkor nyitva maradt. Hóval és vízzel telt meg, ami azután megfagyott és a jég lefedteta a szőnyeget. Ez 2500 évig tartósította azt. A díszítő rajzok és minták a bahtiári törzs szőnyegjeiéhez hasonlítanak. Középen mértani rajzok, körös-körül pedig ahemenida ruházatba öltözött lovasok, gazellák és szárnyas elefántok láthatóak.

Ferdauszinak a „Királyok Könyvé”-ből megtudjuk hogy a 4. században a szőnyegszövés művészete szélesen elterjedt foglalkozás volt egész Perzsiában.

A középkori Európában létezett az a századunkig megmaradt szokás, hogy a királyi házasságokkor a menyasszonynak keleti szőnyegeket adjanak át. Így II. Zsigmond Lengyelország király a lányának, Kashanban az egyik leghíresebb központban rendelt és készíttetett szőnyegeket ajándékozott. Úgyszintén a dúsgazdag erdélyi kereskedők templomaikat magukkal hozott, keleti szőnyegekkel díszítették.

Azok a perzsaszőnyegek amelyek Giotto, Rubens, flamand, holland és olasz művészek alkotásain vallásos és világi jelenetekben díszletként felbukkannak a bizonyíték arra, hogy ezek a műalkotások mennyire elterjedtek és milyen megbecsülésnek örvendtek Európa szerte.

Idővel, a perzsaszőnyegek gyűjtése, ugyanúgy, mint a nem kevésbé drága 124

festményeké valóságos szenvedéllyé vált. Ismert a Mazarin kardinálisé, aki, halála után, 46 ilyen, a leghíresebbek közé tartozó szőnyeget hagyott hátra. Mindezek után, nem lepett meg az amit a Golestan Múzeum látogatásakor tudtunk meg. Az egyik 1937-ben az Egyesült Államokban megszervezett kiállításon egy 1 m2-es szőnyeget 85 ezer dollára értékeltek.

A motívumok, az alakok és a méret a szőnyeg rendeltetésének felelnek meg és ezek alapján a következő nagyobb csoportokra oszthatóak:

- -a kelengyeszőnyegek: nagysága szerényebb, gazdag a díszítésük, amely piros, bíbor színű, rendetlenűl elszórt rózsákból áll.

- az imaszőnyegek: szintén kissebb méretűek, amelyek dísze rendszerint egy háromszög, vagy egy mecset, vagy egy kefe, vagy gyöngyök, amelyek a hívők eszébe juttatják, hogy ima előtt mosakodni kell. a „Tasbih” (Tasbih Allah megengedte száz nevét jelentő cérnára fűzött 99 és egy nagy gyöngyöt tartalmazó) gyöngysort kell hordaniuk,

- a megszokott, otthonokban, lakásokban, sátorokban, nyilvános helyeken stb. használt általános szőnyegek: Rajzaik, színeik és méreteik a legkülönbözőbbek lehetnek.

A felhasznált anyagok után osztályozzuk a gyapot vagy selyem felvetőszálúakat, a gyapjú, selyem vagy a kettő keveréséből alkotott csomósakat, ebben az esetben a selymet inkább csak a rajzok körvonala megjelőlésére használják.

A megnövekedett kereslet hatására a háború utáni években a szőnyegkészítés nagyobb erőre kapott. Uralkodó helyet foglal el a kézművesség ágai és Irán exportcikkei között. A legtöbbet Németország, a többi fejlett európai ország és az Egyesült Államok felé exportálták különleges megbecsülést érdemelve ki. De mivel az érték megállapításánál a szőnyeg kora is fontos, a kereskedők meg találták arra is a megoldást, hogy lehet egy pár nap alatt több évtizeddel „öregbíteni” az árut. Színükkel lefelé a járdára, sőt az utcára fektetik a kínált szőnyegeket, a járókelőket arra kérik, hogy bátran tapossanak rájuk, így korukat, illetve értéküket növelve.

A minták többnyire egyediek, de van amit több példányban is elkészítenek. A műhelyekben rendszerint 4-6 alkalmazott dolgozik, akik a megadott minta után egyszerre több példányt csinálnak. Mivel a rajzok leolvasása összetett, nehéz és időtöltő munka, a minta olvasása, a színek váltakozása és a felvetőszálon a csomózás a mester „diktálása” szerint folyik. Eközben a szövéshez szükséges minden információt tartalmazó éneket énekel. A módszer segítségével, a takácsok és hihetetlen gyorsasággal dolgoznak.

125

A miniatűr festészet

A perzsa miniatűr festészet különböző elbeszélő irodalmi mű illusztrálására szolgál. Ezek hősies kalandokat tartalmaznak sárkányok, démonok és vitézek szerepeltetésével ahol, rendszerint az erény végül is győzedelmeskedik. A festmények témája világos, akárcsak a mű fő cselekménye: a vitéz legyőzi a sárkányt, ártatlansága bizonyítékaként a legnehezebb próbáknak van kitéve, melyekből sértetlenül kerül ki stb. Ezeken a festményeken a fő hangsúly a kevésbé fontos részletekre tevődik, mint például a ruhák hímzésére. Nagyon fontos az alapanyag, az arany, ezüst, gyöngy, drágaköves ékszerek. Hangsúlyos a cselekmény helyszíne és a háttér részletei, a bútorok, a szőnyegek, ha a cselekmény egy palotában játszódik akkor a környezet növényzete, állatvilága stb. A festő különös figyelmet szentel arra ahogy kifejezi magát, vagy inkább arra, amit meg akar értetni a nézőkkel a festményen keresztül. Hogy biztos legyen, ismert gesztusok ábrázolását használja pl. ha csodálkozást, értetlenséget, zavart akar mutatni hősét ajkára tett ujjal ábrázolja. Vagy elvontabb fogalmak kifejezésére, a festő olyan szöveget ír a képre, amely a szereplők párbeszédét, egyes körülmény magyarázatát tartalmazza. A világos és sötét közötti hiány, a színárnyalatokat, sőt az összetűzéseket, majd a megoldást is a festmény egyik sarkában, vagy a szélén található szöveggel magyarázza.

A perzsa miniatűr festészet gazdagsága és szépsége azzal magyarázható, hogy a nézőnek szemét és nem eszét, vagy érzéseit keresi, így teljesen elbeszélő jellegű. Emiatt a festményből teljesen hiányzik a művész egyénisége. Ő nem magyarázza, nem ítélkezik a bemutatottak felett. Szokásos elemeket használ: az emberi alakok majdnem mind egyformák, sokszor csupán ruhájuk után tudjuk felismerni őket, a természet elemei: a fák, a sziklák, a virágok, a felhők szintén majdnem vázlatosan jelennek meg, hiányzik az arány a természetes méretek szerint. A tiszta égbolt, a szinek szintén egyezményesek. A legtöbb esetben, ezekből a festményekből hiányzik a harmadik dimenzió, a kilátás. Ritka az a helyzet, amikor félénken, meggyőző erő nélkül jelenik meg, mivel az elő- és háttérben található tárgyak arányai nem érzékelhetőek.

A mongol beözönléssel egyidőben, a perzsa miniatűr festészetben erősen érzékelhető a kínai befolyás, főleg a színek és egyes emberi alakok ismert megjelenítése tekintetében. A különböző külföldi gyűjteményekben, de Iránban ritkán található festményekből kitűnik, hogy a perzsa miniatűr festészet kiemelkedő fejlődésnek indult a 14. század második felében, amikor

126

két központot lehet kiemelni: Shirázt és Haratot. Shirázban születik és folytatódik egy széles, erőteljes stílus, miközben a mongol megszállás alatt sínylődő. A teljes keleti befolyás alatt lévő Tabrizban gazdag, a színek összeállításában bővelkedő, a természet elemeit jobban visszaadó ágazat fejlődik ki. A két iskola későbbi összeolvadása során, a mongol hódítók elűzése után, a 16. és 17. századokban egységes irányzat alakult ki és terjedt el az egész országban. A 18. században elkezd az európai festészet befolyása érződni, ami a perzsa miniatűr festészet hanyatlásához vezetett.

Zene

A perzsa zenéről túl kevés ismeretünk van. Tudjuk, hogy a szaszanida korszakban – a 3.-4. évszázadban, már elterjedt az udvari és vallásos zene. Az arab beözönlés nem gyakorolt különösebb hatást a zenei életre. Sőt, az arabok merítettek ihletődtek a perzsa zenéből, fejlesztették és elterjesztették minden meghódított országban. A 10. században jött létre a népi ódákból merítő lírai zene. Ezek szövegét hangjegyekre tették át és így jelentek meg a gazelnek nevezett románcok. A 11. században működtek már hivatásos táncosok és énekesek, akik a világi szertartásokban résztvevő udvarnokokat és a gazdagokat szórakoztatták Régen a zenei művészet szájhagyomány útján terjedt. A perzsa zene felépítése mindenkor különbözött az európaiétól. Alig a 20. század elején kezdték elfogadni a nyugati rendszert, ezt pedig ma is művelik széles körben az ismert régi perzsáéval együtt.

Ez a perzsa – jobban mondva keleti – felépítés különbözik a nyugatitól szerkezetében, hangközében és mondhatni, hogy teljesen más érzelmeket fejez ki. A perzsa zene, ugyan úgy mint a keleti, a moll skála félhangjához többé kevésbé közeli rövid hangközöket használ, ami nyugaton nem is létezik. Egy keleti ember füle megkülönbözteti ezeket a rövid hangközöket, élvezi őket, miközben egy európait - a két: dur és moll skálához szokottat –, zavarja.

A perzsa zenei művészet két különböző zenéből tevődik össze: a művelt klasszikusból, aminek megvannak a sajátos szabályai, formái, alapja és hagyományai, valamint a népzenéből.

A klasszikus zenében találjuk a dastgash nevű, hét hangból álló skálát, amelyeket az európai rendszernek megfelelő magasság szerint rendeznek el. A hang hossza és a szünet kiválasztása az előadó belátására van bízva. Ez a viszonylagos szabadság azonban arra kényszeríti a művészt, hogy ismerje az

127

előadás szabályait, a dastgash másodlagos hangnemeit, hanghordozásukat, rendszerezésüket, mindez a szabály pedig szájról szájra terjed. A dastgash különleges ének és hangszeres technikákat követel, amelyek néha mesteri hozzáértést, egyes szabályok ismeretét ajánlja, az előadás rögtönzésből áll. Lényegében monodikus, ez a zene aprólékos, dallamos díszítésű összetettséget nyer. Az arabeszk fontos szerepet játszik. Ez egy diszítési sorozatból, olyan vokalizálásokból (több, különböző magasságú, néha ritmusos hang váltakozásából) áll amelyek miatt a dallam változatosabb, vidámabb lesz, egy oázis megjelenésének a képét kelti a sivatag pusztáiban tévelygőnek hitt hallgató előtt. Az ének – a dallam – folytatódik ugyanazon a hangon, amelyen megszakadt a díszítések bevezetésének pillanatai előtt.

A zene általában szomorúságot, élvezeti rangra emelt révedést fejez ki. Egyes fajok megnevezése is erre utal. Például hazin szomorúságot, mouye sóhajt, ghan-anguiz kétségbeesést jelent. Egyes zenekutatók szerint az ebben a zené-ben kifejezett fájdalom a régi, történelmi múltba vezethető vissza, amikor az ország és népe az idegen hódítók miatt szenvedett. Álmodozó jellege van, ami semleges a jelen világgal szemben. Szerkesztése szerint a népzene hasonlít a klasszikuséhoz és a dastgashon alapszik, de ütemesebb és élénkebb. Általában szabályosan hangsúlyos 6/8–3/8-os, a táncéhoz hasonló üteme van. Felépítése és alakja egyszerű. Legtöbbször a versnek megfelelnek a refrénes kuplék, csak monodikus. Tartalmilag sokban különbözik a művelt zenétől. Hiányzik belőle a szenvedélyes tépelődő érzés. Legtöbbször édes, derűs álmodoás, egyszerű, néha naiv elemek hatják át. Szokás szerint a versek rövidek, leginkább négy-sorosak. Az ártatlanság néha az ütem minden áron való keresésének, és a vers dallamosságának tudható be. Tárgya a legváltozatosabb lehet: szerelem, ka-landok, nevelő, vagy elbeszélő, mesélő, altató, táncoló stb. jelleggel.

Hangszerek

Pán sípjuk olyan mint a mienk; kamance egy húros hangszer, a hegedű elődjének mondhatjuk, sok keleti országban használják; ennek őse a ghidjac, amelyet ma ritkán szólaltatnak meg - négy húrja van (korábban három volt) fel lehet hangolni és a perzsa zenekarok egyetlen régi, vonós húros hangszere. Lassan a hegedűvel helyettesítik;- a zurna az európai oboához hasonlít; a barbat, majd az alcud pengetős húrokkal szól; a zar szintén pengetős húrjaival a gitárhoz hasolít, 8-as alakú rezonáló dobozzal, ökörhólyag hártyával; a cintour olyan mint a citera; a naghare kis ütőhangszer, a zenekarban az ütem hangsúlyozására használják; a daira azonos a spanyolországiéval. Ezeket a

128

hangszereket falun használják. A fővárosban a megfelelő európaiakkal kezdték helyettesíteni.

Az európai klasszikus zene Iránban

1953-ig csupán egy kis értelmiségi gyülekezet ismerte és művelte. Ekkor azonban egy zenészcsoport, aki Európában végezte tanulmányait, hazatérve megalapította a Teheráni Filharmonikus Társaságot. Heshmat Szandzsári vezetése alatt célul tűzte ki, hogy bevezesse és művelje az európai klasszikus zenét, eleinte lemezes előadásokat szervezve. Csatlakoztak a Szépművészeti Társasághoz, kezdetben inkább impreszáriós szerepet vállalva, de hamarosan megszületett a Teheráni Filharmonikus Zenekar, aminek előbb Luigi Passanari, (aki néhány évig a Bukaresti George Enescu zenekarban játszott), később 1960-tól Heshmat Szandzsári állt az élén aki 1963-ban eljött országunkba és egyszer a Brassói Filharmonikus Zenekart vezényelte.

A zenekar többi tagja tanárként is dolgzott a teheráni Konzervatoriumban. A Filharmonikus Zenekar ritkán hangvesenyezett, néha az udvar és meghívottai előtt játszott. Rendszeres hangversenyeket terveztek.

Az egyetemes színvonalra emelkedett zenészek közé tartoznak Tania Ashot zongoraművésznő, aki 1957 nyarán a Chopin Fesztiválon megnyerte a III. díjat, Halle Alp zongoraművésznő, Monir Vakili, Saba, és a mezzoszoprán Evelina Bachceban énekesek.

Számos iráni énekes és zenész Nyugaton telepedett- vagy szerződött le, mivel otthon nem volt esélyük ismertekké válni.

A fővárosban egy Konzervatorium van, amely kéttagozatos. Az egyik tagozata elemi-, a másik középfokú. Ezen felül egy szintén kéttagozatos balettiskola működött még.

Ottjártunkkor épp dolgoztak egy épületen, amit az Operának és hangver-senyteremnek szántak. 1963. október 26-án első ízben mutattak be operát - az Orfeusz és Euridice-t – amivel meg nyitották az operaházat, amit olasz mű-vészek adtak elő, így ez az időpont az iráni Operaház megalapítását jelenti.

Az európai klasszikus zenehangversenyeken nagyszámú közönség szokott részt venni. Egy előadást egyetlen alkalommal mutattak be körülbelül 500-600 fős közönség előtt. A népművészeti előadásokat sokkal többre becsülték,

129

főleg, ha ezeken népviseletben szerepeltek.

A román-iráni zenei kapcsolatok

- 1954-ben Teheránban a Giuleşti Együttes népművészeti előadással szerepelt. Az előadások különös sikernek örvendtek.

- 1958-ban a Teheráni Filharmonikus Zenekar hangversenyén George Enescu, Ion Dumitrescu és Paul Constantin műveit játszották el.

- 1960-ban, Teheránban egy nemzetközi zenei kongresszust tartottak, ahol Ovidu Varga és Ţarălungă, két román küldött is résztvett.

- Az 1963-1964-es évadban nyilvános hangversenyen és az Iráni Televízióban a Teheráni Filharmonikus Zenekar előadta G. Enescu I. Rapszódiáját.

- 1963 decemberében Heshmat Szandzsári karmester meglátogatta országunkat és a Szimfonikus Zenekar hangversenyeit Brassóban és Kolozsváron vezényelte.

A sport

Egy kis létszámú, főleg a hadsereg soraiból kikerülő, vagy néhány, kereskedelmi célokat kitűző sportklubba tömörült fiatalokból álló csoport különböző sportot űzött. 1960-1965-ben a legfontosabb klubok közül a következőket említhetjük meg: Tadzs, Sportklub, Teherán Dzsáván, Deyhim, Daray, Shahin, Ararat, Teherán, Ferdauszi, Dariush stb.

Az iráni sportéletben fontos szerepet játszott a Dzsáfári klub, amely egy vallásos, hagyományos sportágat űzött. Irán klasszikus, szabadfogású és görög-római stílusú harci bajnokai innen kerültek ki. 1953-ban a klub jelentősen hozzájárult a dr. Mosszadek tábornok elleni államcsíny megszer-vezésében és a monarhia visszaállításához. A császári udvar támogatásának és segítségének örvendett.

A nemzetközi sportversenyeken a legjobb eredményeket a szabadfogású har-cokban érték el, de ebben a sportágban mind jelentősebb csökkenés tapasz-talható. Ellenben a labdarúgásban meglátszik a minőségi javulás, mivel az egyéni sportklubok idegen csapatokkal megszervezett mérkőzésekre töreked-

130

nek. Fő céljuk fontos nyereségek megszerzése volt, mivel ezeken nagy számú szurkoló közönség vett részt. A legjobb eredményeket elérő csapat tagjait a Tadzs, Daray, Shahin klubokból toborozták össze. Az iráni labdarúgás listáján ez szerepelt Teherán válogatottjaként, ami egyenlő volt az országoséval.

A román-iráni sportkapcsolatok

1963 márciusában, a „Steaua,” labdarugó csapat Iránban turnézott és a teheránival három mérkőzést játszott és nyert. Szép, technikai játékot mutattak be. Az újságok és a szakértők értékelték, hogy a Teheránba látogató első román csapat egy nagyszerű játékkal bizonyított és így, az iráni labdarúgás történetének legszebb találkozását biztosította.

1964 április – májusában a Tadzs és Daray klubok meghívására, a „Rapid” három meccset játszott Teherán csapataival. Az utolsót, a házigazda Teherán válogatottja nyerte. Általában, a mérkőzések gyengén folytak le, mivel a „Rapid” legjobb játékosai otthon maradtak, a listát más, a „Petrolul”-ból toborozták. A három találkozó rossz benyomást keltett a román labdarúgásról, gyenge technikájuk, a játékosok közti egybehangolatlanság, legalább egy szép mozzanat hiánya miatt a játék közben. Mivel az UCFS nem tartotta be az iráni klubokkal történt megegyezését, a mi csapatunk összetételét, sok zavart okozott és végül, a házigazdák nem tartották be a pénzügyi megegyezéseket.

A Perzsa Birodalom történelme

Időrendi táblázat

Kr. e. 4500-4000 – a Szialk város ésműveltség megalapítása

3300 az északiráni népek vándorlása Mezopotámia felé,a szumérok vándorlása

3000 a képírás megjelenése, Szárgon megalapítja első birodalmát a Perzsa-öbölben

2350 Szuza város megalapítása 1792 Hammurabi Császársága a Perzsa-öböl, a Tigris felső folyása és a

Középső Eufrátesz közötti térségben131

1300 (megközelittőleg) egy újabb, 22 betűből álló föníciai írás megjelenése

594 az Asszir Birodalom bukása 558-330 az Ahemidák dinasztiája – a Perzsa Birodalom újjászületése 539 Kürosz (549-529) megalapítja a Perzsa Birodalmat Kambisz (529-521) Dárius (521-486) Xerxész (486-463) III. Artaxerxész (359-338) III. Dárius (339-330) 330 a görögök beözönlése, Makedon Sándor (331-323) meghódítja

Szúzát, Perszepoliszt 250 (megközelítőleg) a Nilus és a Perzsa-öböl közötti Makedon Sándor

császársága szétbomlik 250-226 a Pártha uralkodó család, a Perzsa Birodalom kiterjedése az

Industól a Nílusig III. Antiokosz (223-187) IV. Antiokosz (175-164) Epifán Karhes 53

Kr.u. 115-116 a rómaiak beözönlése

Kteszifon bukása Traianus alatt 115-116, 165 a rómaiak jelenléte rövid ideig a Perzsa-öbölben 226-651 Szaszanizida dinasztia 260 elfogják Valerianus császárt 283 békekötés a római Diocletianus császárral – a rómaiak kivonulása 324 Konsztantinusz –első bizanci császár Ardasir (224-241) Shahpur (241-272) Kavadh (488-531) Khosro Anusirvam (531-578) II. Khosro (578-590) III Yazdgerd (628-651) 338-350 Shahpur megpróbálja visszahódítani a Szaszanizida

birodalmat, a határt az Eufrátesznél állapítják meg 629 a bizánciak elűzése  Sziriából és Jeruzsálemből 629 az arabok megjelenése 632 az arabok beözönlése 632-651 elesnek Kteszifon, Iszfahán, Hamadán 747-750 Abu- Muszlem vezette arab ellenes felkelés Khorasanban az

arab befolyás csökkenése

132

874-999 Szamanida dinasztia (keleten) 932-1055 buyiok dinasztiája (nyugaton) 1071 Szeldzsuk dinasztia (Kis-Ázsia 2/3 része) 1095-1258 Keresztes Háborúk 1206-1227 a mongolok beözönlése 1258 Bagdad eleste 1258-130 Hulagu dinasztia 1380-1393 Tzsmur meghódítja Perzsiát (1369-1405?) 1502-1736 Szafavida dinasztia 1587-1628 Abbász Sah 1721-1722 az afgánok meghódítják Iszfahánt 1736-1747 Nader-Shah 1763 angol-iráni egyezmény 1794-1925 Kádzsár dinasztia

Könyvészet

Az idézett művek

1.     Jean Delumeau: Religiile lumii

2.     Hossein Soheily: Essai sur l’industrialisation de l’Iran

3.     Philippe Gaudin: Marile religii

4.     A. T. Olmstead: History of the Persian Empire

5.     Hamid Ansari: Biografia imamului Ruhollah Khomeiny

6.     R. Khomeiny: „A Call to Divin Unity”, scrisoare adresata lui M. Gorbaciov şi intregii lumi

7.     R. Khomeiny: Dernier message – Testamentul poltic adresat intregii lumi

8.     Farah Pahlavi: Mémoires

9.     Iran Almanac 1962 – date statistice

10. Dr. Georges Conteneau: L’âme de l’Iran

11. Curatorium Villa Hugel 7000 Jahre Kunste in Iran

133

12. R. Ghirshman: L’Iran des origines à l’islam

13. Pierre Fontain: La guerre froide du pétrole

14. Ann K. S. Lambton: Landlord and Peasant in Persia

15. National Iranoil Co: Rapoarte periodice 1960-1964

16. Internet

17. Le Petit Larousse Compact, 2003

Életrajzi jegyzék: MOSONI LÁSZLÓ

Brassóban, 1931. május 2-án született,ahol az elemi iskolát és a Kereskedelmi Líceumot – Ipari Líceumot fejezte be.

Tanulmányait 1950-1956 között, Kijev Állami Egyetemén a Nemzetközi Kapcsolatok Karát végezte. 1956-tól a Külügyminisztérium Dél-Amerikai Kapcsolatok Igazgatóságán dolgozott.

1960-1965 között Románia teheráni képviseletén Titkár és politikai, gazdasági, kultúrális és konzulátusi Ideiglenes Ügyvivő volt.

Tagja a Hivatásos Nagykövetek és Diplomaták Társaságának.

Cikkeket közölt a román-iráni kapcsolatokról a 20. század hatvanas évtizedében, ezek „Pagini din diplomaţia României” I. és II. kötetében jelentek meg.

Jelenleg, turizmussal foglalkozik a Duna-deltában.

134