konrad lorenz az agresszió
Post on 14-Jan-2015
1.513 Views
Preview:
DESCRIPTION
TRANSCRIPT
Das sogenannte Böse
Copyright © 1983 by
Deutscher Taschenbuch Verlag,
München, Germany
E könyv a Katalizátor Iroda
1994-es kiadása alapján készült
Fordította: Tandori Dezső és Zoltai Ildikó
ISBN 963 9303 01 1
Cartafilus Kiadó, Budapest 2000
Felelős kiadó: Moldován László és Szász Zsolt
Hungarian translation
© by Tandori Dezső & Zoltai Ildikó 1994, 2000
Nyomás: Regiszter Kiadó és Nyomda Kft.
Tartalom
Előszó
1. fejezet: Tengerbéli prológus
2. fejezet: Laboratóriumi folytatás
3. fejezet: Mire jó a rossz?
4. fejezet: Az agresszió spontaneitása
5. fejezet: Szokás, rítus és varázslat
6. fejezet: Az ösztönök nagy parlamentje
7. fejezet: Az erkölccsel analóg magatartás
8. fejezet: A névtelen sereg
9. fejezet: Társas rend szeretet nélkül
10. fejezet: A patkányok
11. fejezet: A kötelék
12. fejezet: Az alázat dicsérete
13. fejezet: Ecce homo
14. fejezet: A remény hitvallása
Feleségemnek
Előszó
Egy barátom, engedelmeskedve „baráti
kötelezettségének", vállalta e könyv kéziratának kritikai
olvasását. Mikor eljutott a feléig, így írt nekem: „Ez már a
második olyan fejezet, melyet parázsló érdeklődéssel, ám
emésztő nyugtalansággal olvasok. Miért? Mert nem igazán
látom, milyen összefüggésben állnak az egésszel. Nem
könnyítenél a dolgomon?" A bírálat jogos, és ez az előszó
azért született, hogy az olvasót még időben tájékoztassa
arról, mit is tart a kezében, mi a célom ezzel a könyvvel, és
hogyan szolgálják ezt a célt az egyes fejezetek.
A könyv az agresszióról szól, vagyis az állatnak és az
embernek a saját fajtájára irányuló harcias ösztöneiről. Hogy
miért fogtam hozzá? Két körülmény véletlen egybeesése
érlelte meg bennem e könyv gondolatát. Az Egyesült
Államokban jártam, pszichiátereknek,
pszichoanalitikusoknak és pszichológusoknak tartottam
előadásokat az összehasonlító viselkedéstanról és viselkedés-
lélektanról, emellett pedig Florida korallzátonyain végre
természeti körülmények között akartam ellenőrizni egy
akváriumban tartott halak megfigyelése alapján felállított
hipotézisemet, amely a halak harci viselkedését és színezetük
fajfenntartó funkcióját érintette. Az ottani klinikákon először
beszélgethettem olyan pszichoanalitikusokkal, akik Freud
tanításait nem kikezdhetetlen dogmaként kezelték, hanem -
tudományhoz illően - munkahipotézisként. Ez a
szemléletmód új megvilágításba helyezte Freud számomra
addig érthetetlen elméleteit is, amelyek vakmerőségükkel
inkább csak ellenszenvemet váltották ki addig.
Ösztönelméletével kapcsolatos vitáink során váratlan
egyezéseket fedeztünk fel a pszichoanalízis és a magatartás-
lélektan eredményei között, amelyek épp a kérdésfelvetés, a
módszerek és mindenekelőtt a két tudományágat jellemző
indukciós alapeltérésekből adódóan igen jelentősnek
tekinthetőek.
Áthidalhatatlan véleménykülönbségekre számítottam a
halálösztön fogalmával kapcsolatosan, amely Freud egyik
elmélete szerint szöges ellentétben áll - romboló elvként! -
minden életfenntartó ösztönnel. Ez a biológiától idegen
hipotézis a magatartás-kutató szemében nemcsak
szükségtelen, de téves is. Az agresszió, amelynek
megnyilvánulásait és kihatásait gyakran azonosítják a
halálösztön megnyilvánulási formáival, ugyanolyan ösztön,
mint az összes többi, és természetes körülmények között
ugyanúgy élet- és fajfenntartó jellegű, mint azok. Való igaz,
az embernél, épp azért, mert teremtő ereje révén túl gyorsan
megváltoztatta saját életfeltételeit, az agresszió ösztöne
sokszor jár pusztító következményekkel, de ugyanez
elmondható más ösztönökről is. Amikor a halálösztönnel
kapcsolatos álláspontomat ismertettem pszichoanalitikus
barátaimmal, a legnagyobb meglepetésemre azt tapasztaltam,
hogy nyitott kapukat döngetek! Sőt ők maguk mutattak rá
Freud írásainak több olyan helyére, amelyekből kiderül,
hogy ő maga is milyen kevés bizalmat helyezett saját
dualisztikus hipotézisébe, amelyet mint derekas monistának
és mint mechanikus szellemben gondolkodó
természetbúvárnak alapvetően s eredendően idegennek
kellett éreznie.
Amikor nemsokára a meleg tengerekben szabadon élő
korallhalakat tanulmányoztam, melyeknél az agresszió
fajfenntartó funkciója egészen nyilvánvaló, akkor kaptam
kedvet ennek a könyvnek a megírására. A viselkedéskutatás
olyan sokat tud az agresszió természettörténetéről, hogy a
hibás működéséből adódó és az embereknél is jelentkező
tünetekre is van mondanivalója. Ha belelátunk egy betegség
okaiba, az korántsem jelenti még azt, hogy a hatékony
terápiát is megtaláltuk, de mindenképpen hozzájárulhatunk a
beteg gyógyulásához.
A feladat nagysága, és ennek tudatában vagyok,
meghaladja írói képességeimet. Szinte lehetetlen szavakba
foglalni egy olyan rendszer működését, ahol minden
mindennel kölcsönös ok-okozati összefüggésben áll! Ha csak
egy benzinmotor működését akarjuk elmagyarázni, már
akkor se igen tudjuk, hogy kezdjünk hozzá, mert az, aki az
információt várja, csak akkor értheti meg a forgattyútengely
lényegét, ha a hajtórúd, dugattyú, henger, szelep, áttétel
szerepével már tisztában van. Egy rendszer egészének
elemeit vagy összességükben értjük meg, vagy sehogy.
Minél bonyolultabb felépítésű egy rendszer, annál nagyobb a
kutatásra és a tanításra háruló feladat, és talán mondanom se
kell, hogy az ember társas életét alkotó, ösztönszerű és
kulturális úton szerzett magatartási módok hatásegyüttese a
legeslegbonyolultabb szisztéma ezen a földön. Amennyiben
azt a néhány ok-okozati összefüggést, amelyek - hitem
szerint - a kölcsönhatásoknak ebben a gubancában
ténylegesen követhetőek, érthetővé akarom tenni, akkor félő,
hogy igen messziről kell kezdenem.
Szerencsére a megfigyelési tények mindegyike
önmagában is érdekes. A korallhalak territoriális harca, a
társas viszonyok közt élő állatok erkölcshöz hasonlatos
ösztönei és gátlásai, a bakcsó szeretettelen házas- és társas
élete, a vándorpatkányok véres tömegküzdelmei és még sok-
sok különleges magatartásforma az állatvilágban - remélem!
- leköti az olvasót, és így szinte észrevétlenül jut el a
mélyebb összefüggések megértéséhez.
Odáig pedig azon az úton szeretném végigvezetni,
amelyet magam is végigjártam, s ezt elvi okokból teszem.
Az induktív természettudomány mindig az egyedi esetek
elfogulatlan - „előfeltétel nélküli" -megfigyelésével kezdi, és
innen jut el a törvényszerűség elvonatkoztatásáig: az
általános elvig. A tankönyvek többsége a rövidség s a
könnyebb áttekinthetőség kedvéért pont a fordítottját teszi
ennek, s a „sajátosságok"-at bemutató részeket rendre
megelőzik az „általános ismeretek"-et tartalmazó fejezetek,
szakaszok. A bemutatás így ugyan áttekinthetőbb lesz, de
sokat veszít meggyőző erejéből. Persze sokkal könnyebb
megoldás az, ha felállítjuk először az elméletet, majd pedig
megfelelő példákkal megtámogatjuk. Hisz a természet olyan
sokszerű alkotás, hogy szorgos kutatással a legelképesztőbb
hipotézis is bizonyíthatóvá válik. Igazán meggyőző akkor
lenne ez a könyv, ha az olvasó tisztán az elébe tárt tények
alapján ugyanarra a végkövetkeztetésre jutna, mint én. De
mert ennyire fáradságos utat azért mégsem kívánok neki,
ezért most így elöljáróban röviden ismertetem az előttünk
álló fejezetek tartalmát.
Az első két fejezetben az agresszív magatartás jellegzetes
formáival kapcsolatos egyszerű megfigyeléseket tárom az
olvasó elé, a harmadik fejezetben áttérek az agresszió
funkciójának taglalására, a negyedikben bővebben szólok az
általánosságban vett ösztön-megnyilvánulás és a sajátosan
agressziós ösztön fiziológiájáról, méghozzá azért, hogy
érthetővé tegyem az agresszív magatartás
feltartóztathatatlan, ritmikusan ismétlődő kitöréseinek
spontaneitását. Az ötödik fejezetben bemutatom a
ritualizáció folyamatát és az általa létrehozott ösztönjellegű
késztetések önállósulásának mechanizmusát attól a céltól
vezérelve, hogy ezek agressziógátló hatásának későbbi
megértését megkönnyítsem. Ugyanezt a célt szolgálja a
hatodik fejezet is, amely általános körképet próbál adni az
ösztönjellegű késztetések hatásainak
összefüggésrendszeréről. A hetedik fejezet konkrét példákon
mutatja be, milyen mechanizmusokat „talált fel" a fajok
evolúciója, hogy az agressziót ártalmatlan mederbe terelje,
ennek a feladatnak melyik részét vállalta magára a rítus, és
hogy mennyire hasonlóak az így kialakuló magatartási
módok azokhoz, amelyeket az embernél a felelősségteljes
erkölcs irányít. Ezek a fejezetek megteremtik a lehetőségét
annak, hogy a társas rend négy igen eltérő típusát
megérthessük. Az első az anonim csapat lesz, amely mentes
ugyan bárminemű agressziótól, de nélkülözi az
individuumok személyes ismeretségét és összetartását is. A
második a bakcsók és más kolóniákban költő madarak
kizárólag a védendő territórium struktúrájára felépített
családi és társadalmi élete. A harmadik a patkányok érdekes
nagycsaládja, amelynek tagjai nem egymást, hanem inkább
egymás szagát, a nemzetségszagot „ismerik" fel, így a
családon belül fejlett szociális érzékenységről tesznek
tanúbizonyságot, de az idegen, más nemzetséghez tartozó
patkánnyal kíméletlenül harcolnak. A társadalmi rend
negyedik fajtája végül az, ahol a személyes szeretet és
barátság köteléke megakadályozza, hogy a kötelék tagjai
egymás ellen küzdjenek vagy bántalmazzák egymást. A
társas viszonynak ezt a formáját, amely számos egyezést
mutat az emberek társas viszonyaival, a nyári lúd példáján
fogjuk megismerni.
Azt remélem, hogy ez a tizenegy fejezet rávilágít az
emberi agresszió hibás működésének okaira. Az alázat
dicsérete című fejezet azokat a mélyről jövő ellenérzéseket
szeretné megszüntetni, amelyek sok embert akadályoznak
abban, hogy saját magukat is a világegyetem részének
tekintsék, elfogadva azt, hogy az ő magatartásukat is a
természet törvényei irányítják. Ez az ellenkezés egyrészt a
kauzalitás negatív értékelésével magyarázható, amely sokak
számára ellentmondani látszik az akarat szabadságának,
másrészt pedig az ember szellemi gőgjével alapozódik meg.
A 13. fejezet az emberiség pillanatnyi helyzetét próbálja
objektíven bemutatni, valahogy úgy, ahogy egy földön kívüli
biológus látna minket. A 14. fejezetben megpróbálok
ötleteket adni, hogyan s mit tehetnénk az agresszió hibás
működéséből adódó zavarok kiküszöbölésére, amelyek okait,
azt remélem, jól ismerem.
1. fejezet
Tengerbéli prológus
Kezdetül térj a tágas tengerekre!
Ott nyit az öröm, kicsiben
Kisebbeket bekebelezve;
Jár fokról fokra, s végre fenn -
Úgy érzi, hivatott a nemesebbre.
Goethe
A repülés régi álma megvalósult: nehézkedés nélkül
lebegek a láthatatlan közegben, napfény járta „mezők"
mellett suhanok el könnyedén. Nem úgy mozgok, ahogy azt
egy magára valamit is adó nyárspolgár kötelességének
érezné, vagyis hassal előre, fejet fölszegve, hanem az ősi és
szent gerincesállat-testtartásban, háttal az ég fele fordulva,
fejjel előre. Mikor előretekintek, a nyakemelés nehézsége
emlékeztet arra, hogy igazából egy másik világ lakója
vagyok. Erre azonban nem, vagy csak ritkán vágyom;
pillantásom, mint ahogy az egy földi kutatóhoz illik, lefele
irányul, az alattam lévő dolgokra.
„Ám iszonyatra, nézni e mélybe! S az ember az isteneket
ne kísértse, tekinteni egyre, mohó-szerű vággyal, mit fednek
ők éjjel s borzadállyal." Ám mikor nem ezt teszik, sőt, épp
ellenkezőleg, megengedik a délvidéki nap barátságos
sugarainak, hogy az állatoknak és növényeknek csodálatos
színeket kölcsönözzenek, akkor az ember igenis próbáljon
mélybe hatolni, míg túl vén nem lesz aztán egy ilyen
utazáshoz. Nincs másra szükség, mint egy búvármaszkra,
egy műanyag pótgigára, és amennyiben barátunk nagyon
meg akarja adni a módját, akkor bizony egy gumiuszonnyal
is fel kell szerelkeznie - és persze ha a kedvező szél nem
repíti le egyenesen délre, akkor vigyen magával némi
költőpénzt is, hogy elérhesse a Földközi-tengert vagy az
Adriát.
Előkelő hanyagsággal lebegtetve uszonyaimat siklom át e
mesés tájon. Nem az igazi korallzátonyok világa ez, ahol
vad-szakadékos, eleven hegyek és völgyek uralkodnak,
hanem az ugyan kevésbé heroikus, de nem kevésbé eleven
part közeli kis korallmész szigeteké, az úgynevezett „Keys"-
eké, amelyek a part mentén hosszú láncolatot alkotva
szegélyezik Florida déli csücskét. A koralltörmelékkel
beborított talajon ott csücsülnek az agykorallok különös
félgömbjei, kissé elszórtabban a szarvasagancskorallok ág-
bog tövei, a szarvkorallok lengedező bokrai, valamint a
legkülönfélébb gorgóniák, és közöttük barna, vöröses és
aranyszín moszatok dús vegetációja, amelyet beljebb
haladva az óceánban, a korallszigetek világában már nem
lelhetünk fel. Egymástól jókora távolságra állnak a szépnek
nem mondható, de az emberi alkotások szabályosságát idéző,
ember vastagságú, asztal formájú képződmények, a
kehelyszivacsok. Élettelen kőfelületet semerre sem látni: az
említett organizmusok közötti teret a mohaállatkák,
hiproidpolipok és szivacsféleségek uralják, ibolyaszín és
narancsszín fajok hatalmas felületeket lepnek el, és számos
gubancos, színpompás bevonatról nem tudnám megmondani,
állati vagy növényi lepedék-e.
Pihentető utam egyre sekélyebb vizekbe vezérel, a
korallok száma csökken, a növényeké viszont nő. Alattam
egy elbűvölő alga roppant erdőségei - a formák és arányok
az afrikai ernyős akácra emlékeztetnek, és a látvány
óhatatlanul is azt a képzetet kelti bennem, hogy nem az
atlanti korallfenék fölött lebegek embermagasságban, hanem
százszor magasabban, valahol egy etiópiai fás sztyepp egén
húzok át. A tengerifű széles és a törpe tengerifű keskenyebb
mezői alattam... és ahol már csak alig méteres a víz,
előrepillantva hosszú, sötét, szabálytalan keresztfalat látok,
amely oly messzire nyúlik jobbra és balra, ameddig csak a
szem ellát, maradéktalanul kitöltve így a megvilágított
tengerfenék és a felszín tükörsíkja közti teret; íme a tenger
és szárazföld határa, Lignum Vitae Key, az Életfa-sziget
partja.
Ugrásszerűen megnő a halak száma. Tucatjával suhannak
el alattam, és megint az afrikai légi felvételek jutnak
eszembe, mikor a repülőgép árnyékában vadak csordái,
nyájai futnak széjjel minden irányba. Máskor a sűrű
tengerifűmezők fölött a vicces-kövér gömbhalak
gabonamezőről felröppenő foglyokra emlékeztetnek, melyek
hosszabb-rövidebb röpte után lebuknak újra. Más halak,
gyakran a leghihetetlenebb színűek, ám tarkaságuk ellenére
mindig ízlésesek, épp az ellenkezőjét művelik, közeledtemre
alábuknak a tengerifűbe, ott, ahol éppen vannak. Egy kövér
sündisznó ultramarin szemgolyói fölött ágaskodó csodaszép
ördögszarvakkal nyugodtan terpeszkedik előttem, vigyorog
rám, érthető, nem bántottam őt még soha - nem úgy, mint
egy társa engem. Mikor pár napja egy ilyen halat, az
amerikaiak bőröndhalát óvatlanul megérintettem, pengeéles,
két szemközti fogából összeálló papagájcsőrével tekintélyes
bőrdarabkát tépett ki a jobb mutatóujjamból. Lebukom a
kiszemelt példányhoz, és a sekély vízben halászó kacsák jól
bevált, energiatakarékos technikáját alkalmazva hátsómat
közben a víz felszíne fölé emelem - óvatosan megragadom a
fickót, és már vele bukkanok fel. Néhány sikertelen harapási
kísérlet után kezd ráébredni helyzete komolyságára,
felpumpálja magát, és ahogy kezemmel átfogom a testét,
tisztán kitapinthatóvá válik a hal nyelőizomzatának apró, föl
s alá ugráló „dugattyúja''. Mikor a külső burka már szinte
pattanásig feszül, és a hal tüskegolyóbisként fekszik
kezemben, szabadon engedem, s mulatok groteszk sietségén,
amint a magába pumpált vizet kifröcsköli, s hamar eltűnik a
tengerifűben.
Aztán a tengert a szárazföldtől elválasztó szegély-fal felé
fordulok. Első pillantásra azt hihetnénk, hogy alkotóanyaga
tufa, olyan fantasztikusan tépett és tagolt a felszíne, és oly
sok üreg mered feneketlen halálfej-szemüregként ránk. Tény,
hogy a szikla ősi korall csontváz, annak a jégkorszak előtti
korall szirtsornak a maradványa, amely a Sangammon-
jégkor idején szárazra került, aztán elhalt. A sziklában
mindenütt ma is élő korallfajok lenyomatait láthatjuk,
közéjük dermedve pedig az itteni vizeket manapság is
benépesítő kagylók és csigák vázai-héjai. Két korall szirtsor
előtt állunk tehát, az egyik ősidők óta, immáron több tízezer
éve halott; a másik a régi tetemén növekszik, mint ahogy a
korallok és a kultúrák az elődök csontvázán
továbbsarjadozni szoktak.
Odaúszom a megtépázott „waterfront"-hoz, vele
párhuzamosan haladok, míg egy barátságos, nem túl éles
szegélyű kiszögelléshez nem érek, melyet jobbommal meg is
ragadok, hogy lehorgonyozzak. Mennyei súlytalanságban,
minden földi gondtól távol hagyom, himbáljanak a
hullámok, megfeledkezem magamról, egyetlen néző vagyok
- egyetlen lélekkel lelkes, kötött léggömb.
Körülöttem mindenütt halak. S mert alacsony itt a víz,
szinte kizárólag kis halak. Messzebbről érkezhettek, talán
rejtekhelyükből bukkantak elő, ahova közeledtemkor
húzódtak vissza, most felém úsznak kíváncsian, majd egy
pillanatra megint visszahőkölni látszanak, mikor műanyag
gigámmal „hortyantok" egyet, és kiköhögöm a nagy nyomás
hatására benyelt vizet. Most újra halkan, nyugodtan
lélegzem, ők is közelebb merészkednek, és a gyengéd
hullámzásban mozognak-lengenek föl s alá, szinkronban
velem, én pedig hűen klasszikus neveltetésemhez citálni
kezdek: „Imbolygó alakok, hát újra jöttök, kiket borúsan
láttam egykoron? Próbálom még, hátha hozzám kötődtök,
dobban szívem még ily vak-vágy nyomon?"
Halakon figyeltem meg az állati viselkedés néhány
általános törvényszerűségét először, még valóban „borúsan",
nem látva tisztán - keveset értve; és e vak-vágy nyomot,
melyre szívem ma is dobban, örök hajlamával, hogy még
ebben az életben - látva lásson! Az alakok végtelen
bőségének megragadása sem a zoológus, sem a
képzőművész számára nem lehet sosem „lezárt fejezet".
Az alakok végtelen bősége, mely körbenyüzsög engem,
oly közelről méghozzá, hogy öregedő szemem előtt egy
elmosódott kép lebeg, első látásra valóban elképesztőnek
tűnik. De kis idő elteltével már nem idegenek az ábrázatok,
és az alakérzékelés, az emberi megismerés legcsodásabb
szerve átfogó képet kezd rajzolni lassan e tömérdek
jelenségről. És már nincs is olyan sok faj körülöttem, mint
először hittem, persze akad azért elég. A halak két fajtáját
tudom nyomban megkülönböztetni egymástól: azokat,
melyek csapatostul úsznak, méghozzá többnyire a nyílt víz
felől, netán a sziklafal mentén, és azokat, melyek az
érkezésemkor bekövetkezett pánik elcsitultával lassan,
óvatosan bukkannak elő valamelyik üregből vagy más
rejtekhelyről, és mindig - egyesével! Ezekről már tudom:
ugyanazt az állatot rendszeresen, napok-hetek elteltével is
ugyanabban a lakásban találjuk. Egy csodás pávaszem-
pillangóhalat Key Largó-i tartózkodásom ideje alatt
rendszeresen, néhány naponta felkerestem a Donna hurrikán
által meggyötört kikötőhíd alatti lakásán, s bizony, mindig
otthon is találtam őkelmét. A csapatokban kódorgó, hol itt,
hol ott felbukkanó halak közé tartoznak az apró, ezüstös
kalászhalak - milliószám! -, sok parányi, a part közelében élő
heringfajta, nemkülönben veszélyes vadászuk, a nyílsebes
tűhal, valamint a kikötőstégek, rakpartfalak és meredek
partok alatt ezrével álldogáló szürkészöld csattogó halak
zord figurái és sok más mellett az elbűvölő kék-sárga csíkos
bíborszájú halak, melyeket az amerikaiak grunt - „röfi" -
névvel illetnek, lévén, hogy a vízből kiemelkedve ilyen
hangot préselnek ki magukból. Különösen gyakoriak s
szintén gyönyörűségesek a kék csíkos, a fehér és a sárga
csíkos bíborszájú halak, épp csak a nevük nem igazán találó,
mert mindhárom, ha más-más módon is, alapvetően kék és
sárga mintás. És ahogy megfigyeltem, gyakran úsznak együtt
vegyes rajokban. Elnevezésük, már ahol ezt használják, a
száj nyálkahártyájának különös, égőpiros színezetéből ered -
ami akkor látszik, mikor a hal tágra nyitott pofával fenyegeti
fajtársát, mely hasonlóképpen válaszol. De azt még sem
szabadban, sem akváriumban nem láttam soha, hogy ez a
látványos fenyegetőzés komolyabb harccá fajult volna.
Az imént említett és még sok más, szintén színpompás
bíborpofájúnak, valamint a velük gyakorta kötelékben úszó
csattogóhalaknak igen vonzó tulajdonsága az a félelmet nem
ismerő kíváncsiság, amellyel a bugy-grugy-kurutty
búvárkodót követik. Egyébként az ártalmatlan nagy halakat
meg a mára már sajnos kihalófélben lévő manateát, a
legendás tengeri tehenet szintén megkörnyékezik annak
reményében, hogy halacskákat vagy más kis élőlényeket
kaphatnak el így, melyeket a termetesebb állat felriaszt.
Amikor első ízben úsztam ki honi kikötőmből, vagyis a Key
Haven Motel mólójától - Tavernierben, Key Largón -, mély
benyomást gyakorolt rám a röfik és a csattogók roppant
sokasága - olyan szorosan körülvettek, hogy szinte nem is
láttam, és mintha mindig ugyanolyan hihetetlen bőségben
lettek volna jelen, bárhova úsztam is. Csak lassan jöttem rá,
hogy ezek ugyanazok a halak, végig ők kísértek tehát,
méghozzá - szerény becslésem szerint is - jó pár ezren! Ha
pedig a parttal párhuzamosan tempóztam, mondjuk a
legközelebbi, úgy 700 méternyire lévő mólóhoz, félútig így
is elkísértek, aztán villámsebesen megfordultak, és
hazairamodtak. Amikor a másik kikötőhely kiszögelléséhez
közeledtem, és az ott lakozó halak észlelték jöttömet, a
„stég" alól egyszer csak iszonyatos méretű, sötétlő, több
méter hosszú és ugyanilyen széles és magas szörnyalakzat
vágódott ki, egyenesen felém tartott, és csak az utolsó
pillanatban derült ki, hogy barátságos bíborpofájú halak
milliárdjairól van szó. Mikor ez először esett meg velem,
majd szörnyethaltam! A későbbiekben pont az ellenkező
érzést váltották ki belőlem ezek a halacskák: amíg hatalmas
rajban kísérnek, holtbiztos, hogy nincs a közvetlen
közeledben a nagy barrakuda. Merőben más jellegűek azok a
kisebb - „nyalka"! rablók, a tűhalak vagy szarvascsukák,
melyek apró kötelékekben, ötösével-hatosával barangolnak
közvetlenül a felszín alatt, szó szerint szálkavékony hal-
alakzatok, pillanatnyi perspektívámból szinte láthatatlanok,
lévén, hogy ezüstuszonyaik a fényt ugyanúgy verik vissza,
mint a légtér alsíkja, mely számunkra másik Janus-arcként,
mint a víz felszíne ismerős. Ám fentről nézve ezek a halak is
kékeszölden villódznak, pontosan a közeg színeiben, s még
nehezebben észlelhetők, mint alulnézetből. Legyezőként
szétterült rajalakzatban portyáznak közvetlenül a víz felszíne
alatti rétegekben a kis kalászhalakra, a „silverside"-népre
vadászva, melynek milliói és tízmilliói erezik a vizet, mintha
örök hóesés lenne itt alant, és ezüst-lamellák zuhogása-
lengése. E törpék tőlem egyáltalán nem félnek, mert egy
akkora „hal'", mint én, már nyilvánvalóan nem tekinti őket
vágyott zsákmánynak, átúszhatom rajaikon, s olyannyira
nem térnek ki, hogy olykor akaratlanul is visszafogom
lélegzetemet, műgigámba ne áramoljanak, amiként
szúnyogok és muslicák felhőjébe kerülve oly gyakran
megesik. Az, hogy egy egész más közegben lélegzem, mit
sem változtat ezen a reflexemen. De ha egy bármily parányi
szarvascsuka közelít is, az ezüsthalak villámsebesen
szétiramlanak, föl és le, sőt akár a felszínen is átszökkennek,
és hirtelen eláll a lametta-hóesés, üres lesz a tér, míg a rabló
tova nem tűnik.
Bármennyire más formájúak is a kövér fejű viccfigurák -
a röfik és a csattogók -, mint a szarvascsukák tűi,
egyvalamiben azért hasonlóak, nevezetesen abban, hogy nem
cáfolnak rá a „hal" fogalommal párosított alapalakképzetre.
A helyhez kötötten élő üreglakókról ugyanez nem mondható
el. A pompás kék angyalhalat, sárga keresztcsíkjával, mely
fiatalkori ruháját ékesíti, egy kis jóindulattal még „normális"
halnak tekinthetjük. De már az a valami, ami ott két
koralltömb réséből habozva ide-oda ingadozva előlebeg, ez a
bársonyfekete tárcsa, rajta a rikító sárga, félkör alakú
keresztöltésekkel, az alsó szegély világító-ultramarin
keretével - no, ez még hal lenne? Vagy az a két kis
teremtmény, mely kuszán-bolondul száguld tova, és alakra
inkább poszméh, kicsattanóan narancsvörös testükön kerek,
fekete, világoskékkel befogott szem... hadd szögezzük le, a
törzs hátsó harmadán...? Vagy az a kicsiny ékszer, amely
amott egy üregből villan elő, és testét egy elölről lentről
induló és haránt hátulra felfutó határvonal osztja két részre,
méghozzá egy ibolyakék és egy citromsárga félre? Vagy az a
világoskék fénypettyecskékkel teleszórt csillagoség-darabka,
mely minden térbeli irányt paradoxmód összekuszálva épp
alattam kezd előtündökölni egy koralltömb alól?
Közelebbről szemlélve aztán kiderül, hogy ezek a
meselények természetesen teljesen átlagos halak, méghozzá
nem is állnak olyan távoli rokonságban öreg barátaimmal és
munkatársaimmal, a tarka sügérekkel. Ráadásul az
égdarabka, vagyis a „jewel fish", azaz ékszerhal meg a kék
fejűhátú, sárga hasú-farkú halacska, a „Beau Gregory"
egészen közeli hozzátartozójuk. A narancs poszméh a
helybeliek által jogosan „sziklaszépség"-nek nevezett hal
gyermeke, a fekete-sárga tárcsa pedig egy ifjú fekete
angyalhal. De micsoda színek - és a színeknek milyen
hihetetlen kombinációja! Már-már azt hihetnénk, a cél az,
hogy jó távolról nézve is elérjék a kívánt hatást, úgy, mint
egy lobogó vagy még inkább, mint egy plakát!
Fölöttem a ringó óriástükör, alattam, ha kicsiben is, a
csillagos ég, magam súlytalanul lebegek az áttetsző
közegben, köröttem angyalok, átadom magam a
szemlélődésnek, elmerülök a teremtésnek s szépségeinek
imádó csodálatában - s hála a Teremtőnek, igenis képes
vagyok lényegi részletek megfigyelésére. És a következőkre
leszek figyelmes: a fakó vagy - mint a bíborpofájúak -
pasztellszínű halakból egyidejűleg a fajta sok-sok
képviselőjét látom együtt, vagy legalábbis jó párat belőlük,
raj vagy más alakzat formájában. A színesek közül viszont
látóteremben mindannyiszor csak egy jelenik meg, egy, csak
egy kék és egy fekete angyalhal van a vidéken, egyetlen
Beau Gregory, ugyanígy egy csillagos egecske, a két
sziklaszépségű bébi közül, pedig melyek épp az imént
villantak tova mellettem, az egyik vadul s dühödten üldözte a
másikat.
Folytatom a megfigyelést, bár mozdulatlanul, kikötött
léggömbként lebegve a langyos vízben is dideregni kezdek.
És épp most pillantok meg messze-messze - s ez a táv még
igen tiszta vízben is csupán10-12 méter - egy másik Beau
Gregoryt, és látom, ahogy - nyilván táplálékot keresve -
egyértelműen felém tart. A közelemben tanyázó Beau csak
nagy késéssel fogja észrevenni a betolakodót; az én
megfigyelőállásom előnyösebb; s tessék, akkor észleli a
jövevényt, amikor az már csak úgy négyméternyire van tőle.
Hanem akkor a helybeli lakos példátlan dühvel veti magát az
ellenfélre, s az, bár valamivel nagyobb, azon nyomban irányt
változtat, és erőltetett iramban, cikcakk vonalban menekül,
de üldözője követi, és halál komolyan, faltörőkos-szerű
lökésekkel próbálja eltalálni, amelyeknek bármelyike
komoly sebesülést okozhatna. Egyszer sikerül is neki, ezt
abból látom, hogy csillámló pikkely hull alá fonnyadt
falevélként. Mikor az idegen eltűnik a derengő, kékeszöld
messzeségben, a győztes azonnal visszatér üregéhez.
Békésen kígyózik át a fiatal bíborszájú halak sűrű
együttesén, ezek a barlangüreg bejáratánál keresnek
táplálékot, és az a teljes közöny, amellyel halam ezeket az
idegeneket szinte kövekként kerülgeti, élettelen
akadályokként csupán, mutatja, mennyire érdektelenek a
számára. Sőt még a tőle színre-formára nem is olyan
különböző kis kék angyal sem kelti fel a támadókedvét.
Nem sokkal később az előbbihez szinte minden
részletében hasonló összecsapást figyelhetek meg két, alig
ujjnyi hosszú fekete angyalhalacska között, a különbség csak
az, hogy ez a harc valamivel drámaibb. A támadó még
elszántabbnak látszik, a menekülő betolakodó páni félelme -
és menekülése - még nyilvánvalóbb, de lehet, hogy csak
azért hiszem ezt, mert lassú emberszemem az angyalhalak
mozgását jobban tudja követni, mint a Beau Gregoryk
szélsebes „vágtáját", igen, ez utóbbiak túlságosan is
„gyorsított idejű", felpörgetett színjátékot mutattak be.
Fokozatosan döbbenek rá, hogy kissé fázom; ahogy pedig
a korallfalon felkapaszkodva ismét Florida meleg levegőjét
és arany napfényét élvezhetem, a látottakat pár kurta
mondatba foglalom: a rikítóan tarka „plakát"-színekben
pompázó halak helybeliek, és csak őket láttam területet
védeni. Dühödt támadókedvük tárgya mindig saját fajuk
valamelyik példánya, sosem láttam, hogy különböző
fajokhoz tartozó halak csaptak volna össze, bármilyen
agresszívek voltak is.
2. fejezet
Laboratóriumi folytatás
Nem fogjátok fel? Nem tiétek az.
Nem igazodtok hozzá? Nem igaz.
Nem mérhetitek? Nektek súlytalan.
Nem számoltok vele? Mi haszna van?
Goethe
Az előző fejezetben költői szabadsággal éltem.
Elhallgattam tudniillik, hogy akváriumban végzett
megfigyelések révén már tudtam, milyen dühösen harcolnak
a tarka korallhalak fajtársaik ellen, és hogy előzetes
véleményt formáltam e küzdelem biológiai jelentéséről.
Floridába azért mentem, hogy ezt a hipotézist ellenőrizzem.
Esküszöm, kész voltam kidobni a hajóból, ha a tények nem
támasztják alá, pontosabban, kész lettem volna műgigámon
visszaprüszkölni a tengerbe az egészet - mert nehéz bármit is
„kidobni a hajóból", ha a víz alatt úszkálunk közben.
Egyáltalán, a kutató számára jó hajnali sport, ha nap mint
nap, mondjuk reggeli előtt, vízbe fojt egy-egy hipotézist - az
ilyesmi segít megőrizni a fiatalságot!
Mikor - pár éve - hozzákezdtem a kikeriki színvilágú
korallszirti halak tanulmányozásához, az akváriumban
látható szépség bódító örömén kívül „szimatom" vezérelt:
hogy érdekes biológiai kérdéseknek jöhetek rá a nyitjára.
Elsőként az a kérdés vetődött fel bennem: a csudába is, miért
ilyen színpompásak ezek a halak?
Ha egy biológus ilyen formában kérdez rá a „miért "-re,
korántsem a világ létezésének kulcsát óhajtja fellelni, s az
adott kérdéskörben a bölcsek kövét se - ugyan már! Sokkal
szerényebb igényekkel lép föl, valami merőben egyszerűt
keres, elvileg megmagyarázható dolgok ügyében nyomoz.
Amióta Charles Darwint követően a szerves világ történeti
kialakulásáról, sőt az ezt előidéző okok némelyikéről is
tudomásunk van, nekünk bizony a „miért?", a „mi végre?"
kérdése érthető módon végeset jelöl, valami egészen
pontosan körüljárhatót. Tudjuk ugyanis, hogy a szervezet
teljesítménye az, ami formáját is átalakíthatja aztán. A jobb
mindenütt ellensége a jónak! Ha valamiféle örökletes
változás folytán egy organizmus - legyen bármilyen csekély
s véletlenszerű is ez a másság! - parányit változik, „jobbul",
és ezáltal teljesítőképessége is növekszik, akkor ennek a
jegynek a hordozója, utódaival egyetemben, olyan
konkurenciája lészen a többieknek, amilyenre ők egyáltalán
nincsenek fölkészülve. Ezek a kevésbé tehetséges fajtársak
előbb - inkább, mint utóbb! - el is tűnnek a földgolyóbisról.
Ezt a mindenütt jelen lévő történést nevezzük természetes
kiválasztódásnak vagy szelekciónak. A szelekció a fajok
változását előidéző két Nagy Konstruktőr egyike! A másik,
amely ehhez az anyagot szolgáltatja, az átörökléses változás,
avagy mutáció; Darwin ezt, zseniális előrelátással, már akkor
szükségszerűségként határozta meg, amikor létezését még
korántsem bizonyították.
A legkülönbözőbb állati és növényi testek
megszámlálhatatlanul sokszínű, komplex és célszerű
felépítése ama türelmes munkának köszönheti létezését,
melyet évmilliók mutációja és szelekciója végzett. Erről
szilárdabban meg vagyunk győződve, mint maga Darwin
volt, és, mint hamarosan látni fogjuk, a legnagyobb joggal.
Némelyek számára talán csalódást okoz majd, hogy íme, az
élet formai gazdagsága, melynek harmonikus
törvényszerűsége ámult tiszteletünket váltja ki, szépsége
pedig esztétikai érzékünknek hízeleg, ennyire prózai és főleg
ilyen okságilag meghatározott módon jött létre. Ám a
természetkutató számára mindig is a megújuló csodálat
tárgya marad az, hogy a természet saját alaptörvényei ellen
sosem vétve hozza létre megszámlálhatatlan értékeit.
„Miért?" kérdésünkre csak ott kaphatunk értelmes választ,
ahol mindkét nagy konstruktőr jelen volt, s az imént vázolt
módon közre is működött. És akkor ez egyet jelent a
fajfenntartásra irányuló kérdéssel. Ha azt kérdezzük: „Mi
végre van a macskának hegyes, görbe karma?", s egyszerű
feleletünk így hangzik: „Hogy egeret fogjon!", nos, ez nem a
metafizikai teleológia melletti hitvallás, hanem egyszerűen
azt állítja, hogy az egérfogás egy olyan sajátságos funkció,
amelynek fajfenntartó ereje a macskák mindegyikénél
kitenyésztette ezt a karomféleséget. Ugyanerre a kérdésre
nem adhatunk értelmes választ, ha nem az örökletes változás
törvényszerűségére irányul. Ha tehát például a házityúknál
vagy más domesztikált állatoknál, melyeket az ember
védelmez, s ily módon a természetes szelekció
védőszínezettel kapcsolatos kérdésköréből kivonja őket,
mindenféle tarka, foltos elszíneződések jelentkeznek,
értelmét veszti ez a kérdés: miért ilyen színűek ezek a
lények. Ha azonban igen magas fokon differenciált,
szabályszerű képződményekre bukkanunk, melyek épp
szabályosságukból adódóan oly elképesztően
valószínűtlenek, mint például egy madártoll bonyolult
struktúrája vagy egy bizonyos ösztönszerű magatartásmód
szerveződése, akkor kizárhatjuk a véletlenszerű keletkezés
gyanúját. És itt fel kell tennünk a kérdést, miféle szelekciós
nyomásra tenyésztődtek ki, más szóval, mi végre vannak e
világon. Ezt a kérdést az érthető válasz jogos reményében
tesszük fel, hiszen ilyet már gyakran kaptunk, sőt a kérdező
megfelelő ügybuzgalma esetén szinte mindig ezt kapjuk.
Ezen az a csekély számú kivétel sem változtat, mikor a
kutatás minden biológiai kérdések eme legfontosabbikára
nem - vagy még nem - tudott feleletet adni. Miért például a
puhatestűek héjainak csodás alakja és színe, mikor a
fajtársak gyönge szeme az ilyesmit akkor se látná, ha nem
rejtőznének el, mint gyakorta, a köpeny bőrredője alatt, a
mély tengerfenéken méghozzá?
A korallhalak rikítóan tarka színei szinte rikoltanak
magyarázatért. Milyen fajfenntartó teljesítmény tenyésztette
ki őket?
A legszínpompásabb halakat vásároltam meg magamnak,
s összehasonlításul hozzájuk még pár kevésbé tarkát, részben
egyszerű álcázószínű fajokat. Mármost érdekes fölfedezést
tettem: a fölöttébb tarka, „plakátos" vagy „lobogós"
színezésű korallhalak legtöbbjének esetében teljes
képtelenség kis akváriumban egy fajnak egynél több egyedét
tartani! Ha ugyanabból a fajból több halat összezártam,
hamarosan vad küzdelmek kezdődtek, és végül csak egyetlen
példány, a legerősebb egyed maradt életben. Később
Floridában mély benyomást tett rám. hogy a nyílt tenger
vizében ugyanez a kép fogadott, mint az én „medencémben",
megannyi gyilkolás-öldöklés után csak egy egyed úszkált
békés együttélésben vadul tarka társaikkal, de más
fajtájúakkal - és mindegyik fajból csak egyetlen. Egy kis
mólónál, lakhelyemhez közel, csak egy Beau Gregory, egy
kis fekete angyalhal és egy szemfoltos pillangóhal éldegélt,
tették pedig ezt egymással legnagyobb egyetértésben.
Bármely plakátszínű faj két egyedének jámbor együttese
akváriumban vagy nyílt vízben csakis akkor képzelhető el,
ha tartós házasságban élnek, szakasztott a madarak
mintájára. Efféle házaspárokra bukkantam a szabadban a kék
angyalhalaknál és a Beau Gregoryknál, akváriumban a barna
és a fehér-kék pillangóhalaknál. Az ilyen párok
elválaszthatatlanok egymástól, és érdekes módon
fajtársaikkal szemben még agresszívebbek és harciasabbak,
mint fajuk nem házas példányai. Hogy miért van ez így, erre
a későbbiekben kapunk majd választ.
A nyílt tenger vizében vér nélkül valósul meg az elv:
„Hasonló a hasonlóval meghasonlik!" - a legyőzött
elmenekülhet a győztes territóriumáról, s annak határán túl
az nem üldözi már. Az akváriumban viszont, ahol nincs kiút,
a diadalmaskodó fél gyakran azonnal megöli a gyengébbiket.
Vagy legalábbis olyannyira saját birtokának tekinti a
medenceteret, hogy a birtoktalan állandó zaklatásoknak lesz
kitéve, elsatnyul, végezetül a győztes fölénye minden
vonatkozásban teljessé válik, s ez vezet az alulmaradt egyed
pusztulásához.
Ha azt akarjuk megfigyelni, hogyan viselkednek a terület
gazdái egymással szemben normál körülmények között,
akkora akvárium kell, hogy a vizsgált fajnak legalább két
egyede elférjen benne. Készítettünk ezért egy 2,5 méter
hosszú, 2 tonna űrtartalmú medencét, mely a partközelben
élő kis halak számára több territóriumot is kínált. A
plakátszínes fajok fiatal egyedei többnyire a felnőtteknél is
tarkábbak, jobban ragaszkodnak a területükhöz és
rosszindulatúbbak, így a vizsgálandó folyamatokat ezek a
miniatűr halacskák viszonylag kicsiny térben is jól
szemléltethetik.
Ebbe az akváriumba kerültek tehát a kettőtől öt
centiméterig „terjedő" halacskák, a következők: hét
pillangóhalfaj, két angyalhajfaj, nyolc faja ama csoport
„demoiselles"-jeinek, amelyhez a csillagos egecske és a
Beau Gregory is tartozik, két faj az „íjhalak" közül, három
ajakoshal-féle, egy faj a tisztogató halakból, meg még
néhány másféle, nem plakátszínű és nem agresszív faj, mint
például a bőröndhalak, gömbhalak, stb. Körülbelül 25 faj
volt tehát képviselve, és mindegyikből átlagosan 4 darab volt
medencénkben, némelyik fajból több is, de akadt,
amelyikből csak egy, összességében mintegy 100 egyed. A
halak remekül megvoltak egymással, megszokták a
körülményeket, megélénkültek - és szinte programszerűen
kezdték egymást „ütni-verni".
Itt volt a remek alkalom, hogy valamit végre számolni is
lehessen. Az „egzakt" természetkutató, ha valamit számolhat
vagy méricskélhet, olyan örömet érez, amely egy kívülálló
számára néha teljességgel érthetetlen. „Nagy
Természetetek...? Számba mivel vehető...?" Ezt kérdi
Friedrich Schiller azoktól a tudósoktól, akik a természetet
csak a számbavehetőségéből kifolyólag tartanák jelesnek.
Igazat kell adnom a költőnek annyiban, hogy a fajokon belüli
agresszió jelenségével kapcsolatos ismereteim csak csekély
mértékben lennének hiányosabbak e számolósdi nélkül,
viszont jóval kisebb biztonsággal állíthatnék bármit, ha
annyit mondanék csak, hogy a tarka korallhalak szinte
kizárólag saját fajtársaikat harapják meg. Ugyanis a
harapásokat számoltuk, méghozzá a következő eredménnyel:
azoknak a halaknak az esetében, amelyek három fajtárssal
éltek együtt 96 másféle hal mellett a medencében, annak a
valószínűsége, hogy véletlenül trafálják el testvérüket, 4 a
96-hoz. Ennek ellenére a fajtársi harapások aránya a nem
fajtársi harapásokéhoz képest 85 lett a 15-höz, s ez utóbbi
parányi szám is leginkább a „demoiselles", a
kisasszonyhalak vagy korallsügérek számlájára írható. Ők
ugyanis csaknem mindig fenn „csücsülnek", kívülről nem
láthatóan, a maguk üregeiben, és ha bármiféle hal benyomult
rejtekükbe, válogatás nélkül harapnak. Nyílt vizeken más
fajokkal szemben nem létezik e dühük. Közönyösek
maradnak. Ha a csoportból ezt a fajt a kísérlet során
kiengedjük, ahogyan mi is tettük, még kedvezőbb adatokhoz
jutunk.
A más fajokat sújtó harapósdi további hányada azokra az
egyedekre esett, amelyek fajtárs nélkül éltek a
medencénkben, s egészséges mérgüket kénytelenek voltak
így idegen tárgyakon levezetni. Az azonban, hogy milyen
tárgyakat választottak e célra, ugyanúgy feltételezésünk
helyességét bizonyítja, mint ahogy az egzakt számadatok is.
Ott volt például egy csodaszép hal a pillangóhalak
számunkra ismeretlen fajtájából, mely a fehér-sárga és a
fehér-fekete pillangóhal között formára és rajzolatra is
tökéletes átmenetet jelentett, olyannyira, hogy el is neveztük
így: a fehérsárgafekete. Ez a kis hal nyilván osztotta a
véleményünket hovatartozását illetően, lévén, hogy
támadásaival csaknem kizárólag ezen két faj jelen levő
példányait boldogította. Azt viszont nem észleltük, hogy
bármely más, egy harmadik fajból származó halat harapott
volna meg! Hasonlóan érdekesen viselkedett a faját szintén
csak egymagában képviselő kilincshalunk, latin nevén
Odunis niger, „fekete foghal". A zoológus, aki elnevezte,
nyilván csak a tetemét láthatta formalinban, mert az élő
példány nagyon is kék, világítóan az, színezése finom ibolya
és rózsa, de ezek az árnyalatok is inkább az
uszonyszegélyeknél jelentkeznek. Mikor az Andreas Werner
céghez e halakból új szállítmány érkezett, eleve csak egy
példányt vásároltam, láttam ugyanis, hogy az én viszonylag
nagy medencém is túl kicsi lenne e hatcentis faj két
példányának. Mert nem volt jelen fajtársa, az én íjhalam
eleinte igen jámboran éldegélt, azt a néhány harapást
azonban, jellemző módon, két merőben eltérő fajnak
tartogatta: üldözte elsősorban a kék ördögöt, vagyis a Beau
Gregory közeli rokonát, amelyhez színben hasonlított,
másrészt pedig az íjhalak másik fajának jelen lévő példányát,
az úgynevezett Picasso-halakat. Mármost ez a halfajta,
ahogy neve is sejteti - amolyan amatőr névadás jegyében -,
igen tarka, bizarr mintázatú, s formára, bár színre nem,
hasonlít a kék íjhalhoz. Mikor a két Picasso közül az
erősebbik a gyengébbet a haltúlvilágra, vagyis a formalinba
küldte, erős rivalizálás alakult ki a túlélő és a kék íjhal
között, amelynek során is ez utóbbinak agresszivitását
nyilvánvalóan fokozta az a körülmény, hogy a kék ördögök
közben az élénkkék ifjonti ruhából átöltöztek a felnőttek
galambszürkés diszkrétkékjébe, s azért kevésbé hatottak
küzdelemre ingerlőnek. Végezetül a kék megölte a Picassót.
Még számos példát említhetnék, ahol is az említett
kísérlethez használt halakból csak egy maradt, mint például a
királyhalból. Azokban az esetekben, ahol a párosodás két
hallelket egyesített, maradt mindig egy pár, miként a barna
és fehér-kék pillangóhalakból. Számos eset ismeretes, mikor
olyan állatok - nemcsak halak! -, melyek agresszivitásukat
fajtársak híján más objektumokon vezették le
kényszerűségből, e célra azért közel rokon vagy színben
hasonló fajokat választottak.
Az elbeszélt akváriumi kísérletek és értékelési
eredményeik maradéktalanul alátámasztják azt a szabad
tengeri környezetben tapasztalt szabályszerűséget, hogy a
halak fajtársaikkal szemben sokkalta agresszívebbek, mint
más fajtájú halakkal szemben.
Egész sora létezik azonban fajoknak, mint ahogy ez már
az első fejezetben a szabadon élő halak viselkedéséről
elmondottakból kitűnik, melyek már eleve jóval kevésbé
agresszívek, mint a kísérleti célra felhasznált korallhalak. Ha
a csekély tűrőképességűeket és a viszonylag nagy
tűrőképességgel rendelkezőket lelki szemeink előtt
felvonultatjuk, egyértelművé válik az összefüggés a színezet,
az agresszivitás és a helyilletőség között: a szélsőséges,
helyilletőséggel párosuló és fajtársakra irányuló támadókedv
az általam szabadban megfigyelt halak közül kizárólag
azokat a formákat jellemzi, amelyek harsány,
plakátszínezetű, nagy felületen „felrakott" színeikkel már
messziről hirdetik faji hovatartozásukat. S tény, mint ahogy
már említettem is, hogy ez a rendkívüli színvilág keltette fel
figyelmemet, ébresztette fel kíváncsiságomat - és így
találtam magam szembe ezzel a problémával. Az édesvizek
halai is igen tarkák és szépek olykor, ebben a tengeriekkel
méltán fölveszik a versenyt; ellentétes jellegük eredője nem
a színükben, hanem más dolgokban keresendő. Az édesvízi
halak többségénél a mesés színezést külön „színezi"
múlandósága, alkalmi jellege: nézzük akár a tarka sügért -
beszédes név! - vagy az őt tarkaságban sokszor túl is
szárnyaló labirintushalat, a piros-zöld-kék pikókirályt, a
szivárványszín öklét - honi vizeinkből - vagy a hazai
akváriumokban úszkáló gyakoribb halfajtákat, közös
mindegyikükben, hogy csodás színeik csak a szerelem
állapotában vagy a harc hevében izzanak föl. Színezetüket
mindenkor kedélyállapotuk mutatójának tekinthetjük, és
segítségével mérhetjük, hogy küzd bennük az uralomért az
agresszivitás, a szexuális izgalom és a menekülési ösztön.
Ahogy a szivárvány tűnik el, ha felhő borul a napra hirtelen,
úgy halványulnak el e pompás színek, mihelyt a kiváltó
izgalom megszűnik, vagy ha más érzetnek, elsősorban ha
félelemnek adja át helyét, ilyenkor ugyanis a hal kisvártatva
rejtekezőszíneit ölti fel. Más szóval a színek a halaknál
kifejezőeszközök, melyek csak akkor vannak jelen, ha
szükségesek. Ennek megfelelően a fiatalok és a nőstények
többnyire itt is eleve rejtőszínűek.
Más a helyzet az agresszív korallhalaknál. Pompás
ruhájuk oly maradandó, mintha fedőfestékkel lenne
törzsükre pingálva. Szó sincs arról, hogy képtelenek
volnának a színváltásra. Ékes bizonyítéka ennek az, hogy
elalvás előtt hálóinget húznak, melynek színmintázata a
nappali viseletétől meglepő módon eltér. Ám nappal, amíg
éberek és aktívak, megőrzik rikító plakátszíneiket,
függetlenül attól, hogy diadalmasan üldözik-e fajtársukat
éppen, vagy vesztes félként cikcakkban menekülnek. A
fajukra jellemző lobogót ugyanúgy nem vonják le soha,
amiképpen egy angol hadihajó se a magáét mondjuk egy
Forester-regényben. Még a természetes közegüknek végképp
nem mondható szállítótartályban és betegségük végső
fázisában is ragyognak színeik, sőt az élettelen egyed is csak
lassan veszíti el árnyalatait.
A plakátos színű korallhalaknál nemcsak a hím és a
nőstény tündököl, hanem apró kicsinyeik is hihetetlen
színeket öltenek magukra, és meglepő módon néha még a
felnőtt egyedeken is túltesznek. Gyakran merőben mások,
mint a kifejlett példányok! S ami a legfurcsább: előfordul,
hogy kizárólag az ivadékok tarkák, ahogy a már emlegetett
csillagos egecske vagy a kék ördög esetében láthattuk. Ezek
felnőtt korukra fakóbb, galambszürkés színt öltenek,
halványsárga is csak a farokuszonyuk marad.
A színek plakátosan kihívó elhelyezkedése, a felületek
éles és „feltűnősködő" kontrasztja nem csupán a legtöbb
édesvízi hal színezetétől tér el, de a legtöbb kevésbé
agresszív s kevésbé helyőrző fajétól is. Ezeknél a
színelosztás finomsága nyűgöz le minket, a szelíd
pasztellszínek ízléses átmenete, az apró részletek már-már
„szeretetteljes" kivitele. Ha az általam annyira szeretett
bíborszájúak valamelyikét messziről nézi valaki, először
csak egy zöldes-ezüstös, semmiképpen nem feltűnő halat lát,
és csak ha egészen közel kerül hozzá, ami a félelmet
jószerével nem ismerő, apró, kíváncsi lények esetében nem
nehéz dolog, akkor kezdenek előtündökölni az arany és
mennykék hieroglifák, melyek meanderesen indázva az
egész halat művészies brokátként borítják. Semmi kétség,
ezek a minták is jelzések, hogy saját fajtájuk felismerje őket,
de elsősorban arról lehet szó, hogy az egészen közel elúszó
fajtabéli jól lássa őket. Ugyanígy semmi kétség, a
plakátszínezésű, agresszív korallhalak harsánysága arra jó,
hogy nagy távolságból felismerjék őket, azt már jól tudjuk,
milyen őrjöngő agresszivitást vált ki ennek a fajnak az
egyedeiből a másik megjelenése.
Sokan nyilván, bármennyire értsék és szeressék is a
természetet, furának s mintegy fölöslegesnek tartják, hogy
mi, biológusok épp csak meglátunk úgymond valami színes
foltot egy állaton, és azon nyomban az a fajfenntartó
teljesítmény kezd el minket érdekelni, amelyre ez a folt
képes, valamint a természetes kiválasztódás, amely a
színfelület kialakulásához vezethetett. Sőt jó néhányan az
értékek iránti közös materializmussal vádolnak minket. De
hát minden olyan kérdés jogos, amelyikre értelmes, ésszerű
válasz adható, s számomra teljességgel érthetetlen, hogyan
és miért csorbítaná valamely természeti jelenség értékét és
szépségét az, ha bizonyítani próbáljuk, miért ilyen s nem
másmilyen. A szivárvány attól még nem kevésbé elragadó s
gyönyörűséges, hogy értelmezzük a fénytörés jelenségét, s
felfogjuk, hogy létezését annak köszönheti; ugyanígy halaink
rajzolatának, színezetének és mozgásmikéntjének elragadó
szépsége és szabályossága is csak még jobban elbűvöl
minket, ha tudjuk, milyen lényegi jelentőségű ama faj
fennmaradásának történetében, melyet díszít. S éppen a
korallhalak fenséges harci színeiről tudjuk már meglehetős
bizonyossággal, milyen sajátos teljesítményt szolgálnak: a
fajtársakból - és csak belőlük! - dühöngő területvédelmi
ösztönt váltanak ki, ha zónájukba idegen tör be, s fordítva,
jelzik a félelmet nem ismerő elszántságot, ha az illető hal
idegen felségterületre téved. Mindkét funkciójukkal egy
másik természeti jelenségre emlékeztetnek, az ugyancsak
megejtően szépséges madárdalra, a csalogány énekére,
melynek ékessége „költőket versre ihletett" mint műremek,
ahogy ezt Ringelnatz oly találóan megfogalmazta. Ahogy a
korallhalak színezete, a csalogány éneke is azt szolgálja,
hogy a fajtársaknak - mert kizárólag rájuk tartozik - messze
„földön" hírül adja, hogy itt egy terület, melyet gazdája az
utolsó csepp véréig kész védelmezni.
Ha összevetjük ugyanazon rokoni csoportok s életterek
plakátszínű és nem plakátszínű halainak harci viselkedését,
ékesen igazolódik ez az elmélet, különösen akkor, ha egy
plakátszínű és egy másképp színezett faj ugyanahhoz a
nemhez tartozik. Így például a keresztszalagos hal, mely a
korallsügérek családjának tagja, s amelyet az amerikaiak
főtörzsőrmesternek - sergeant major - neveznek, békés
rajzóhal. Nembéli rokona viszont, a hegyes fogú abudeduf,
ez a pompásan bársonyfekete hal, mely világoskék sávjelzést
visel a fején s teste elülső felén, továbbá a törzsén keresztbe
vetve középen kénsárga szalagot, a rettegett területőrzők
legrettegettebbike, amellyel én megfigyeléseim során valaha
is találkoztam. A mi nagy medencénk is túl kicsinek
bizonyult e faj két parányi, alig 2,5 centis fiatal példányának!
Az egyik birtokba vette a teljes akváriumteret, a másik
csupán látszatéletet élt a bal felső elülső sarokban, a
szellőztető-berendezés buboréközönének „védelmében", ott
legalább nem láthatta őt a harcias-vad fivér. Ugyancsak
jó példa a pillangóhalak összehasonlítása. Az egyetlen
viszonylag nagy tűrőképességgel rendelkező faj közülük
éppen az, amelyiknek jellegzetes mintázata olyan apró
elemekből áll össze, hogy csak közvetlen közelről ismerhető
fel.
Legfigyelemreméltóbb azonban az a tény, hogy a
korallhalak, melyek fiatal állatként plakátszínűek és érett
korukban egyszerű színezetűek, hasonló megfelelést
mutatnak színeződés és agresszivitás viszonyában is:
„gyermekként" vad területőrzők, felnőttként sokkal nagyobb
a tűrőképességük, barátkozóbbak, sőt némelyiküknél már-
már azt hinnők, le is kellett vetniök a harci ösztönt kiváltó
színeket, hogy egyáltalán lehetővé tegyék a nemek békés
közeledését. Egészen bizonyosan áll ez a korallsügérek egyik
tarka, gyakran fekete-fehér jelzetű halacskájára, melyet
akváriumban gyakran láttam ikrát rakni-eregetni úgy, hogy e
művelet során a kontrasztos-vad színeket monokróm
fakószürkére cserélte, hogy aztán a művelet végeztével ismét
kitűzze a harci lobogót.
3. fejezet
Mire jó a rossz?
Tere az erő,
Mely csak rosszat akar és csak jót ad elő.
Goethe
Miért harcolnak egymás ellen az élőlények egyáltalán? A
természetben a harc mindenütt jelen lévő folyamat, a
magatartási módok és mind a támadó, mind a védekező
fegyverek, amelyek e harc szolgálatában állnak, annyira
fejlettek és oly nyilvánvalóan a mindenkori fajfenntartó -
szelekciós - nyomás hatására alakultak ki, hogy
kötelességünk feltenni ezt a darwini kérdést.
A laikus, akit félrevezet a szenzációhajhász sajtó és a
film, a dzsungel „zöld poklának" „vad szörnyetegei" között
bármiféle viszonyt úgy fog fel, mint mindenki „vérszomjas"
harcát mindenki ellen. Még nemrégiben is látni lehetett a
mozivásznon olyasmit, hogy egy bengáli tigris küzd egy
óriáskígyóval, aztán emez rögtön egy krokodillal. Nyugodt
lelkiismerettel állíthatom, hogy ilyesmi természeti
körülmények között sosem fordul elő. Milyen érdeke
fűződne ahhoz ezen állatok bármelyikének is, hogy
elpusztítsa a másikat. A legcsekélyebb mértékben sem
veszélyeztetik egymás érdekeit!
A kívülálló a darwini „harc a létért" kifejezés hallatán -
amellyel már nemegyszer visszaéltek -, tévesen, a különböző
fajok egymás közötti harcára gondol. Valójában az a „harc",
amire Darwin gondolt, s amely az evolúció mozgatórugója,
főként egymással közeli rokonságban állók
konkurenciaharca. Az, ami egy fajt a mai mivoltában eltüntet
vagy mássá alakít át, csak egy előnyös „találmány", mely
valamely fajtársnak - vagy ezek kis csoportjának - az
öröklések játékában merő véletlenségből az ölébe hull. A
szerencsés egyed utódaival nem versenghetnek a többiek, s
végül az adott faj csak olyan egyedekből áll, melyek az új
„találmány" birtokosai.
Vannak persze harc jellegű összecsapások különböző
fajok közt is. Az uhu éjszaka a legvakmerőbb, a legjobban
fölfegyverzett ragadozó madarat is agyonverheti s
fölfalhatja. Ám nappal ugyanezt a roppant baglyot
reménytelen helyzetben találják támadói. Minden így vagy
úgy fogságba került állat, a legparányibb rágcsálótól fölfelé,
vadul küzd, ha nem látja a menekülés útját. A fajok közti
harc e három típusán kívül vannak még más, kevésbé
speciális esetek is. Két, odúban költő madár küzdhet
ugyanazért a fészekhelyért, jóllehet más-más faj képviselői
stb. Az iméntiekben vázolt, példával illusztrált három
harcváltozatról, mely valóban fajok közötti, azonban még el
kell mondani egyet s mást, hogy sajátságaik bemutatásának
segítségével a jelenségkör elhatárolódjék a fajon belüli
agresszióétól, mely ennek a könyvnek tulajdonképpeni
tárgya.
A harc fajfenntartó funkciója sokkal egyértelműbben
nyilvánul meg a fajok közti összecsapások esetében, mint a
fajon belülieknél. A ragadozók és a zsákmányállatok
evolúciója, amely kölcsönös fejlesztést eredményezett,
tökéletes példája a valamely meghatározott teljesítmény
szelekciós nyomására kialakuló és annak megfelelő
alkalmazkodásnak. Az üldözött patások gyorsasága az őket
űző nagymacskák roppant szökkenőerejét fokozza, kifejleszti
a félelmetes mancsokat, másfelől a zsákmányállat egyre
finomabb érzékelést s nagyobb fürgeséget mondhat
magáénak. A támadó és a védelmi fegyverek efféle
evolúciós versenyfutásának ékes példája a következő,
paleontológiailag jól bizonyítható differenciálódás: a fűevő
emlősöknek egyre keményebb és a rágásra alkalmasabb
fogazata alakul ki, és ezzel párhuzamosan a táplálékul
szolgáló növények fejlődése is zajlik, melyek a kovasav
raktározásával s más „óvintézkedésekkel" védekeznének
lehetőség szerint a szétrágatás ellen. De a felfaló és a felfalt
közti „harc" sosem vezet oda, hogy a ragadozó a zsákmányt
kiirtaná, épp ellenkezőleg, mindenkor létrejön valamiféle
egyensúlyi állapot, mely - fajként tekintve őket - mindkettő
számára elviselhető. Az utolsó oroszlánok rég éhen vesznek,
mikor még mindig élni fog az utolsó szaporodni képes
antilop vagy zebrapár, kommersz emberi fordításban tehát a
bálnavadászat rég csődöt jelent, mikor még mindig lesznek
kiirtatlan bálnák. Ami egy állatfajt a létében fenyegethet, az
sosem a „jó étvágyú ellenség", hanem mint mondottuk,
mindig a konkurens. Amikor - a szürke előidőkben - a
dingót, e primitív házikutyát az ember Ausztráliába vitte, s
ott e faj elvadult, bizony zsákmányállatainak egyetlen faját
sem irtotta ki, megtette viszont ezt azokkal a nagy erszényes
ragadozókkal, melyek ugyanazokra az állatokra vadásztak,
mint ő. Harci erő tekintetében a dingót az őshonos erszényes
ragadozók - az erszényes farkasok s az erszényes ördögök -
jócskán felülmúlták, ám régimódi, viszonylag ostoba és
lassúbb fajtájuk alulmaradt a „modern" emlőssel szemben. A
dingó olyannyira megritkította ezeknek a fajoknak az állagát,
hogy konkurenseinek módszerei nem hoztak többé igazán a
„konyhára". Ennek következtében az említett fajok ma már
csak Tasmaniában élnek, ahová a dingó nem jutott el.
De a ragadozónak és zsákmányának efféle összecsapása
más szempontból se a szó szoros értelmében vett harc. Bár
az oroszlán mancsának ama csapása, mellyel zsákmányát
megragadja, mozgássor tekintetében hasonlít arra,
amelyikkel vetélytársának ken oda egyet - amiképpen egy
vadászfegyver és egy katonai karabély sem lényegien idegen
egymástól. Mégis a vadász benső, magatartás-lélektani
indítékai alapvetően különböznek a harcoséitól. A bivaly,
melyet az oroszlán leterít, ugyanúgy nem váltja ki „Leó"
agresszióját, amiképpen bennem sem ébreszt agresszív
vágyakat az a szép pulyka, melyet a kamrában kedvtelve
nézegetek. A benső késztetések különbözősége már a
kifejezésmozgásokról is könnyedén leolvasható. A kutya
pofáján, mikor szenvedélyes vadászként a nyúlra veti magát,
ugyanaz a feszült öröm tükröződik, mint mikor urát üdvözli,
avagy más, vágyva vágyott eseménynek néz elébe. S az
oroszlán ábrázatán is látszik, ezt számos kiváló felvétel
bizonyítja, hogy mikor a szökkenés drámai pillanata
elérkezik, koránt sincs szó haragról: a morgás vagy a fül
hátracsapása s más efféle, a harci magatartásból ismerős
kifejező mozgások a ragadozóknál csak akkor
tapasztalhatók, ha védekezni képes zsákmányállatuktól
kimondottan félnek - s akkor sem több a jelenség, mint
puszta jelzés.
Annál, mikor a vadász becserkészi áldozatát, sokkal
közelebb áll a valódi agresszióhoz az az érdekes - ellentétes
irányú - folyamat, melyet a zsákmányállat „offenzívájának"
nevezhetünk az őt felfalni vágyó ellenséggel szemben.
Különösen a társas viszonyban élő állatok szoktak csoportba
verődve a ragadozóra támadni, bárhol is bukkannak rá
éppen. Ezért nevezi az angol a „mob" (csőcselék) szó
jelentéséből kiindulva „mobbing"-nak, csúfolódásnak a
jelenséget. A varjak és más madarak is csúfolják az uhut, a
macskát vagy más éji vadászellenségüket, ha nappal látják.
De még „Hubertus legényei", a vadászok is
megütközéssel hallgatnák, ha arról mesélnénk, hogy egy
dakszlit egy szarvascsorda kicsúfolt, holott mint rögtön látni
fogjuk, ugyanerről a jelenségről van itt is szó.
A felfalásukra készülődő ellenséggel szembeni támadás
fajfenntartó jellege teljesen nyilvánvaló. Még ha kicsiny és
fegyvertelen is a támadó, igen jelentős kárára lehet a
megtámadottnak. Hiszen a magányosan vadászó állatok csak
akkor reménykedhetnek a sikerben, ha meglepetésszerűen
csapnak le végül az áldozatukra. Ha a rókát egy szajkó
követi rikácsolva, vagy a karvaly mögött ott repül egy
csapatnyi csicsergő, figyelmeztető jeleket szétrikácsoló
barázdabillegető, hát akkor bizony vége a vadászatnak. Ha
egy madársereg egész nap hangosan csúfol egy baglyot, az
így „kiszúrt" éji vadásszal egyszersmind „ki is szúrtak" - s
így az kénytelen lesz távolabbra áthelyezni áldatlan
tevékenységének színhelyét. A csúfolódás szerepe különösen
érdekes némely társas hajlamú madárnál, például csókáknál
és sok libafajtánál. Amazoknál a csúfolódás legnagyobb
fajfenntartó értéke abban áll, hogy a tapasztalatlan
fiatalokban tudatosítják az ellenség küllemét. Mert ez a tudás
nem születik velünk. Egyedi esete a madaraknál a
hagyományozódó ismeretnek!
A ludak ugyan „tudják", szelektíven velük született
kiváltómechanizmusok révén, hogy az a prémes,
vörösesbarna színű, hosszan elnyúlva lopakodó roppantul
veszedelmes, ennek ellenére a „mobbing" jelensége, mikor is
sok-sok lúd gyűlik össze s csúfolódik, esetükben is
fajfenntartó jellegű teljesítmény, s messzemenőkig tanítási
természetű. Az az egyed, amelyik nem tudta még netán, most
megtanulhatja: Itt rókák fordulnak elő! Mikor tavunk
partjának csak egy részét védte még rókabiztos
vadkirekesztő rács a ragadozóktól, a libák nagy ívben
elkerültek minden olyan helyet, ahonnét róka leselkedhetett
volna rájuk, megtartották az olykor 15 méteres távolságot is
a veszélyesnek ítélt zónától, miközben a védett területeken
aggodalom nélkül besétáltak a fiatal fenyők közé. E
didaktikus teljesítményen túl a ragadozók elleni
gyűlölködésnek a csókák és a ludak esetében természetesen
megvan az az elemien egyszerű eredménye is, hogy az
ellenfelet elriogatja. A csókák nyomatékosításképpen néha a
tettlegességtől sem riadnak vissza, a libák pedig a
kiáltozásukkal, súlyos tömegükkel és rettenthetetlen
fellépéssel próbálják az ellenséget elrémiszteni. A nagy testű
kanadai ludak a rókát még zárt falanx formájában üldözőbe
is veszik, s még sose láttam, hogy a ravaszdi ilyenkor csak
egyetlen támadóját is megkísérelte volna elkapni.
Hátracsapott füllel, kimondottan undorodó pofával sandít
hátra gyötrőire, aztán „tekintélyét" őrizni igyekezvén, lépteit
gyorsítván - eliszkol a harsányan tülkölő-trombitáló csapat
elől.
Különösen hatásos a csúfolódás a nagyobb - s valódi -
növényevőknél, melyek csapatba verődve akár jelentős erejű
ragadozókat is megfutamíthatnak. Zebrák, hiteles beszámoló
szerint, még a leopárdot is zaklatják, ha a sztyeppnek oly
helyén bukkannak rá, ahol a nagymacskának nincs fedezéke.
Háziállatok - marhák és disznók - „körében" a farkas iránti
ellenszenv oly erősen él, hogy könnyen bajba kerülhetünk,
ha legelőiket, makkolóhelyeiket félénk és tapasztalatlan
kutya társaságában keressük fel, s az eb nem ugatja meg
„agresszíven" a sokaságot, hanem a gazda lábánál keres
védelmet menekülés helyett. Stasi nevű szukámmal egyszer
bizony a tóba kellett ugranom egy fiatal állatokból álló
marhacsorda elől, olyan keményen körülvettek bennünket.
Fivérem az első világháború idején Dél-Magyarországon egy
nyesett fűzfán volt kénytelen eltölteni egy kellemes délutánt:
skót terrierjével kényszerült felmászni oda, lévén, hogy
bekerítette őket az erdőn makkoltatott derék magyar sertések
kondája, s egyre szorosabb, fenyegető gyűrűt vont köréjük.
Sokat lehetne mesélni még az ilyen vélt vagy tényleges
ellenség ellen irányuló gyakran hatásos támadásokról.
Néhány madár- és halfajtánál e sajátos folyamat elősegítése
érdekében alakultak ki rikító-tarka „aposzematikus" vagy
figyelmeztető színek, melyeket a ragadozó jól megjegyezhet,
társítván a látvánnyal ama kellemetlen élményeket,
melyekben az adott faj egyedei már részesítették. A
méreghordozó, rossz ízű vagy más módon védett állatok
nagy része, tartozzon bármely nemzetséghez is, védelmi
célokra s figyelmeztetésképpen piros, fehér és fekete
színegyütteseket fejlesztett ki, és meglepő módon még két
lény teszi pontosan ugyanezt, jóllehet e mérgező fajokhoz -
természet adta mérges alaptermészetükön kívül - semmi
közük nincs: a bütykös ásólúd és a szumátrai márna. A
bütykös ásólúdról régóta köztudott, hogy igen intenzíven
tudja gyűlölni a ragadozókat, s hogy például a róka már a
puszta látványától is oly nagyon retteg, hogy a bütykös lúd
nyugodtan költhet a róka közelében. Ami a szumátrai márnát
illeti, azért vásároltam belőle párat, mert kíváncsi voltam,
miért olyan rémisztő a küllemük; hamarosan megkaptam a
választ, lévén, hogy a nagy közös akváriumban a tarka sügért
olyannyira „mobolták", hogy a ragadozó óriást nekem kellett
kimentenem végül a csak látszólag ártalmatlan méretű törpék
nyüzsgéséből.
És ahogy a ragadozó zsákmányszerző támadása, valamint
a zsákmányállatnak a „fogyasztóra" irányuló gyűlölete
könnyen magyarázható a harmadik harci viselkedés, a
fajfenntartás jegyében - ezt a „teljesítményt" H. Hedigerrel
kritikus reakciónak nevezzük. A „fighting like a cornered
rat" (harcol, mint a sarokba szorított patkány) kifejezés az
angolban szinte jelképe a végső elkeseredésben vívott
küzdelemnek. A sarokba szorított állatnak semmi reménye a
menekülésre, s kegyelmet se várhat. A harci magatartásnak
ezt a formáját a félelem motiválja, a legintenzívebb
menekülési vágy, mely meddő kényszerűség marad, hiszen
kiút nincs, mert a veszély túl közeli. Az állat nem is merne
már hátat fordítani ennek, s támad, „a kétségbeesés
vakmerőségével". És pontosan ugyanaz következhet be, mint
a sarokba szorított patkány esetében, ha a menekülésnek a
térbeli kiúttalanság a gátja; de ezt látjuk akkor is, ha az
ivadékok, a család védelme nem enged megfutamodást.
Kritikus reakciónak tekintendő az is, ha támadásba lendül
egy kotlós vagy egy gúnár, mert a fiókákhoz, a csibékhez
valaki-valami túl közel merészkedett. Ha félelmetes ellenség
jelenik meg váratlanul egy bizonyos kritikus távolságon
belül, igen sok állat hevesen támad máris, jóllehet nagyobb
távolságra tőle inkább menekült volna, csak esetleg nem látta
meg idejekorán a veszélyt. A cirkuszi idomárok
nagyragadozókat manővereztek a manézs tetszőleges
helyein, veszedelmes játékot űzve a menekülési távolság és a
kritikus távolság arányaival, határértékével, ahogy ezt
Hediger igen szemléletesen leírja. Számtalan vadászhistória
is beszámolt már arról, hogy a ragadozók sűrű fedezékből a
legveszélyesebbek. Ez elsősorban azért van így, mert ott a
menekülési távolság roppantul összeszűkül; az állat védve
érzi magát, s arra számít, hogy a bozótba behatoló ember
akkor se veszi észre őt, ha jószerével mellette halad el. Ha
azonban a betolakodó ember az adott állat kritikus távján
belül kerül, akkor következik (általában) az úgynevezett
„tragikus vadászbaleset".
Az itt taglalt eseteknek, amelyekben különféle fajú állatok
küzdenek egymással, közös ismertetőjegye az, hogy teljesen
világos, milyen előnyökre tesz szert, illetve a fajfenntartás
érdekében milyen előnyökre törekszik a két fél. A fajon
belüli agresszió, vagyis a szó tulajdonképpeni, szorosabb
értelmében vett agresszivitás is fajfenntartó teljesítmény.
Ezzel kapcsolatosan is fel lehet s fel kell tenni a darwini
kérdést: „miért?", „mi végre?" Ez a bizonyos „minek" nem
biztos, hogy mindenkiben kellemes képzeteket kelt, és a
klasszikus pszichoanalitikus gondolkodáshoz szokott kedély
számára esetleg az életpusztító alapelv, a Gonosz melletti
védőbeszédként ható bűnös törekvés jegyeit hordozza. Az
átlagos civilizált ember tudniillik akkor találkozik csak a
tőrőlmetszett agresszióval, ha embertársai vagy netán
háziállatai hajba kapnak, s így igazából a rossz oldalát látja
bármi ilyesminek. Vannak továbbá a valóban riasztó
átmeneti példák, nevezetesen kakasok veszekedése a
szemétdombért, kutyák marakodása, egymást nyüstölő-
gyötrő kölykök, süvölvények, netán söröskorsókkal
„fejbekelő" legények - meg politikai nézeteltérések durva
levezetései, kezdve a kocsmai veszekedéseken át egészen a
nemzetiségi öldöklésekig, az atomháborúig.
Jó okunk van rá, hogy az „intraspecifikus" agressziót az
emberiség mai kultúrtörténeti és technológiai
alaphelyzetében minden veszélyek legsúlyosabbikának
ítéljük. De kilátásainkon, hogy szembe tudjunk ezzel nézni,
bizonyosan nem javítunk úgy, hogy metafizikus,
elháríthatatlan jelenségként kezeljük, ellenben sokat érhet, ha
végigkövetjük természetes kialakulásának láncolatát. Bárhol
is került az ember olyan helyzetbe, hogy egy természeti
jelenséget a maga kénye-kedve szerint irányíthat, azt mindig
annak köszönhette, hogy belelátott a jelenséget kiváltó
oksági folyamatba. A normális, saját fajfenntartó
teljesítményére képes életfolyamat tana, az úgynevezett
pszichológia képezi elengedhetetlen alapját az életfolyamat
zavarodottságáról szóló tannak, a patológiának. Feledjük
tehát el egy pillanatra, hogy az agresszió ösztöne a
civilizáció létfeltételei közepette igencsak „kizökkent" dolog
- s fordítsuk kutató figyelmünket lehetőség szerint
elfogulatlanul ezen ösztönjelenség természet adta okaira. Jó
darwinistákként, s az imént felvázolt - hasonlóképpen jó -
okoknál fogva, fordítsuk figyelmünket először is arra a
fajfenntartó teljesítményre, amely a fajtársak elleni harcból
természeti, jobban mondva kulturális körülmények között
kialakul, és amely kifejthette ama szelekciós nyomást,
melynek oly sok magasabb rendű élőlény magasabb fokú
fejlettségét köszönheti. Mert korántsem csak a halak
harcolnak fajtársaik ellen az imént ismertetett módon - ezt
cselekszi a gerinces állatok túlnyomó többsége is.
Köztudott, hogy a harc fajfenntartó értékének kérdését
már maga Darwin is feszegette - és világosan meg is
válaszolta. Nevezetesen: a faj számára és a jövő
szempontjából mindig előnyös, ha két vetélytárs közül az
erősebbé lesz a terület vagy a kívánt nőstény. Mint oly
gyakran megesik, ez a tegnapi igazság sem hamis mára, de
ma már speciális esetként értelmezik, és az ökológusok az
utóbbi időben egy sokkal lényegibb fajfenntartó
teljesítményét is kimutatták az agressziónak. Az ökológia
szó a görög ház szóból származik, és annak a sokféle
kölcsönhatásnak a tana, amely az organizmus és természetes
élettere, „háza-hazája" között áll fenn, mely utóbbihoz
természetesen a többi, ugyancsak ott élő állat és növény is
hozzátartozik. Ha tehát valamely társas szerveződés külön
érdekei nem kívánnak szorosabb együttélést, zártságot,
könnyen belátható okoknál fogva az a legkedvezőbb, ha egy
állatfaj viszonylag egyenletesen oszlik el az adott élettérben.
Az emberek szakmai életéből vett hasonlattal: ha valahol
orvosok, kereskedők, kerékpárszerelők etc. jelentősebb
száma óhajt boldogulni, okosan teszik, ha szaktársaiktól
rendre viszonylag távolabb települnek le!
Azt a veszélyt, hogy a rendelkezésre álló biotóp valamely
részén egy túlzott sűrűségben előforduló állatfaj egyedei
minden táplálékforrást kimerítenek s végül éheznek, míg a
terep más része kihasználatlan marad, a legegyszerűbben a
fajtársak egymásra gyakorolt taszító hatása előzheti meg,
küszöbölheti ki. Összefoglalva tehát ez a fajon belüli
(intraspecifikus) agresszió legfontosabb fajfenntartó
teljesítménye. És most arra is választ kapunk, miért épp a
helyőrző korallhalak a legőrültebb színezésűek. Kevés
biotópja van a földkerekségnek, ahol oly sok, elsősorban oly
sokféle táplálék áll rendelkezésre, mint a korallszirten. Itt
egy halfaj, törzstörténetileg szólva, „a legkülönfélébb
foglalkozásokban kipróbálhatja magát". A hal „képesítetlen
segédmunkásként" azt teheti, amit egy átlaghal eleve tud,
vagyis vadászhat azokra a kicsiny, nem mérgező, nem
páncélozott, nem tüskés, semmivel külön nem védekező
élőlényekre, amelyek a nyílt tenger felől érkeznek vagy
sodródnak ide a zátonyra, részben tehát mint „planktonok",
passzívan a szél s a hullámzás jóvoltából, részben viszont
aktívan, úszva, azzal a „szándékkal", hogy maguk is
megtelepszenek a szirten, a szirtnél, ahogy ezt szabadúszó
lárvák formájában minden korallzátonylakó organizmus
milliói, milliárdjai ősidők óta teszik.
Másfelől egy halfaj szakosíthatja magát arra is, hogy a
zátonyon élő, így valami módon mindig védett élőlényeket
fogyassza, és védekezési mechanizmusukat így vagy úgy
hatástalanítja. Maguk a korallok egész sor halfajnak
szolgálnak táplálékul, éspedig igen sokféleképpen. A hegyes
pofájú pillangóhalak vagy tüskés fogúak többnyire mint a
korallok s más csalánozók parazitái táplálkoznak. Állandóan
vizsgálgatják a korallszárakat, keresvén a rajtuk fennakadó
kis zsákmányállatokat, melyeket a korallpolipok csalánkarjai
fogtak el. És mikor a tüskés fogú észrevesz egy ilyet, akkor
mellső uszonyának mozgatásával vízáramlást idéz elő, mely
annyira pontosan a vágyott zsákmányra irányul, hogy az
adott helyen „választék" formálódik a korallállatok közt,
melyek csalánnedves fogókarjaikkal egyetemben lelapulnak,
és így a hal elcsípheti zsákmányát, s nem égeti meg közben
az orrát. Persze azért egy kicsit megcsípi a „csalán", s
látszik, hogy „tüsszent", rázza kicsit az orrát, de mint a
paprika, ez is csak még kellemesebbé teszi az örömteli
ingert. Tény ugyanis, hogy az efféle halak, például az én
szép sárga és barna pillangóhalacskáim, ugyanazt a falatot,
mondjuk valami hal darabkáját, szívesebben fogyasztják, ha
már egy csalánállat csápjaira tapadt, mint ha még a vízben
szabadon úszkál. Más rokonaikban erősebb immunitás
alakult ki a csalánméreggel szemben, s ezek a zsákmányt az
azt foglyul ejtő korallállattal együtt fogyasztják, megint
mások pedig egyáltalán nem törődnek az űrbelűek
csalánkapszuláival, és falják a korallállatokat, a
hidroidpolipokat, de még a nagy, erős csalánnedvet
kibocsátó tengeri viaszrózsákat is, úgy, ahogy tehén rágja a
füvet. A papagájhalak a méreggel szembeni immunitáson
kívül még egy erős törőollópofát is kifejlesztettek, s a
korallokat szó szerint nyelestül-tövestül pusztítják. Ha
lemerülünk e pompásan tarkálló halak rajának közelébe,
halljuk a recsegést-ropogást, a törést-zúzást, mintha kis
zúzó-malom működne ott - és ez tulajdonképpen meg is felel
az igazságnak! Mikor egy ilyen hal ürít, fehér homokeső
hull, és a megfigyelő ámulva ébred tudatára annak, hogy ez a
hószerűen tiszta korallhomok, mely a korallerdő minden
tisztását borítja, már átvándorolt a papagájhal testén is.
Más halak, például a forrt állkapcsúak, melyekhez a
mulatságos gömb-, bőrönd- és sündisznóhalak tartoznak,
kemény héjú puhatestűek, rákállatok és tengeri sünök
feltörésére álltak rá; megint mások, így a császárhalak ama
szép tollkoronák villámsebes letépésének mestereivé nőtték
ki magukat, melyeket bizonyos csővágó férgek nyújtanak ki
kemény mészköveikből, de mert ugyanakkor képesek igen
gyorsan visszarándulni, védve vannak mások - mondjuk,
lassabb „rablók" - rajtaütéseitől. A császárhalak azonban
oldalazva, settenkedve mozognak, és pofájuk ugyanilyen
rándulása, oldalvágása ellen a féreg nincs kellőképpen
felvértezve. Az akváriumban egyébként, ahol az esetleges
zsákmány nem képes hirtelen visszahúzódásra, a
császárhalak ettől függetlenül ezt az oldalazó mozgást
alkalmazva csapnak le áldozatukra.
A korallzátony még sok más „szakmai lehetőséget" kínál
a specialista halaknak. Vannak halak, melyek más halakról
szedegetik le a parazitákat. Még a leggonoszabb rablóhalak
is megkegyelmeznek nekik, pedig ők nemegyszer pont a
ragadozók száj- vagy kopoltyúüregében tevékenykednek,
hogy „áldásos munkájukat" nyugodt körülmények között
végezhessék. Akadnak más, még őrültebb halak, melyek az
igazi nagy halakon élősködnek, s még ki is metszenek jókora
darabokat ezek külső burkából, sőt olyanok is akadnak - és
ez már tényleg mindennek a teteje -, melyek azt a bizonyos
pucolóhalat utánozzák színben, formában, sőt még
mozgásukban is, s így hamis képzeteket keltve siklanak oda
áldozatukhoz.
Vizsgálódásunk szempontjából fontos, hogy ugyanabban
a köbméternyi tengervízben adva van gyakorlatilag minden
vagy legalábbis majdnem minden szakfoglalkoztatási
lehetőség, ezeket nevezzük egyébként "ökológiai fülkék"-
nek. S mert - bármi is legyen a specialitása - a korallszirt
roppant táplálékbőségéből minden egyed megtalálja alig pár
négyzetméternyi területen azt, ami fennmaradásához
szükséges, így e kis térben sok-sok hal élhet együtt, sőt akar
is együtt élni - s így aztán annyi ökológiai földlakó él itt,
hogy csak győzzük csodálni a szirt gazdagságát! Ám e halak
mindegyike csak abban érdekelt, hogy az ő kis
felségterületén ne legyen egyetlen fajtársa sem! A többi
„szakma" specialistái ugyanúgy nem zavarják üzletmenetét,
mint ahogy a korábbi példánkban szereplő orvosunk sikerét
sem csorbítja a kerékpárszerelő műhelyének virulása.
Kevésbé sűrűn lakott biotópokban, ahol ugyanaz a
téregység mindössze három-négy fajnak biztosít
életlehetőséget, az ott lakó hal vagy madár „megengedheti
magának", hogy távol tartson onnét minden más fajtájú, az ő
megélhetését végső soron nehezítő élőlényt. Mármost ha egy
területvédő korallhal próbálkozna effélével, tönkrenyűhetné
magát, s még így sem sikerülne saját territóriumát
megtisztítani a különféle foglalkozási ágak vele nem
konkurálóinak nyüzsgésétől. Minden helyhez kötötten élő
organizmusnak - fajnak - ökológiai alapérdeke, hogy
egyedeinek térbeli elosztását más fajokra tekintet nélkül
végezze el. Az első fejezetben említett tarka „plakát"-színek
meg az általuk szelektíven kiváltott harci reakciók azt
eredményezik, hogy minden fajból minden hal csak a vele
azonos táplálkozási vetélytárssal szemben akarjon szükséges
távolságot tartani. De azt igen! Ez a nagyon egyszerű válasz
arra a sokszor és sokat vitatott kérdésre, mi is lenne a
korallhalak színeinek funkciója.
Mint már mondtuk, az énekesmadarak fajjelölő dala
ugyanolyan fajfenntartó hatású, mint a bemutatott halak
optikai jeleinek mindegyike. Az énekből egészen bizonyosan
rájönnek más, még birtok nélkül repdeső madarak, hogy az
adott helyen egy hím területi igényeket támaszt, s arra is,
melyik fajhoz tartozik. Fontos lehet még az is, hogy sok faj
énekéből egészen egyértelműen kiderül, milyen erős, netán
az is, milyen idős az adott madár, más szóval, mennyire kell
félnie tőle a betolakodónak. Területüket akusztikusán
kijelölő madárfajták némelyikénél feltűnő a
hangmegnyilvánulások individualizált sokfélesége, s vannak
kutatók, akik szerint az ilyen fajoknál a személyes
névjegynek is jelentősége van. Heinroth a kakaskukorékolást
így fordítja le emberi nyelvre: „Itt egy kakas!" Ellenben
Baumer, a legkiválóbb baromfikutató sokkal sajátosabb
üzenetet vél kihallani: „Itt áll a kakas Baltazár!"
Emlősöknél, lévén, hogy többnyire az „orrukkal
gondolkoznak", nem olyan nagy csoda, hogy a birtokuk
határát szagnyomokkal jelölik. És teszik ezt a legkülönfélébb
úton s módon. A legváltozatosabb szag-mirigyeket
fejlesztették ki, s egész furcsa ceremóniákra kerítenek sort
vizeléskor vagy ürüléklerakásnál, melyek közül a kutya
lábemelése a legismertebb. Emlősállat-szakértők azon
ellenvetése, hogy az ilyen szagjeleknek a területbirtokláshoz
semmi köze nem lenne, lévén, hogy társasan élő, egyéni
birtokot nem védő emlősöknél is előfordul, csakúgy, mint a
bóklászó állatoknál, csak részben tekinthető jogosnak.
Először is a kutyák - és más, falkában élő állatok is -
bizonyíthatóan individuálisan ismerik föl egymást a
szagjelekből, és a banda tagjainak azonnal feltűnne, ha
valamely hozzájuk nem tartozó illető merészelné az ő
vadászterületükön a hátsó lábát emelgetni. Másrészt pedig
fennáll az a Leyhausen és Wolff által felvázolt igen érdekes
lehetőség, hogy azonos fajú állatok térbeli eloszlása a
rendelkezésre álló biotópban nem csupán térbeli terv, de
ugyanígy időterv alapján is megvalósulhat. Találkoztak
szabadon szaladgáló, nyílt terepen élő házimacskákkal,
melyek közül több egyed használja ugyanazt a
vadászterületet, ennek ellenére sem adódnak köztük
viszályok, lévén, hogy a vadászterületet adott órarend szerint
látogatják, pontosan, ahogy a mi seewieseni intézetünk
háziasszonyai a mosókonyhát. Járulékos biztosíték a
nemkívánatos látogatók ellen minden olyan szagjel, melyet
ezek az állatok - mármint a macskák, nem a háziasszonyok -
bizonyos távolságokban hagynak, bárhol álljanak vagy
kószáljanak is a felségterületükön. Ezeknek a jelöléseknek a
funkciója ugyanaz, mint a vasútnál a „blokkszignálé", ahol is
a térközjelző szó szerint a térközt hivatott biztosítani, nehogy
összeütközzenek a szerelvények. A macska, mikor
vadászútját járva rátalál egy társa jelére, meg tudja állapítani
a korát, majd habozik, és ha friss a nyom, irányt változtat, ha
viszont nem, akkor nyugodtan folytathatja útját, úgysem
botlik bele senkibe.
De ha a „territórium" nem időbelileg, hanem egyszerűen
csak térben van kijelölve, akkor sem szabad a felségterületet
földbirtoknak képzelnünk, melynek földrajzi határai
kitűzettek egyszer, s aztán ez bevezettetett a telekkönyvbe.
Sokkal inkább meghatározó az a körülmény, hogy az adott
állat harckészsége a számára legismertebb ponton, tehát a
középpontban a legnagyobb, más szóval a küzdelemkiváltó
ingereknek ott a legalacsonyabb a határértékük, ahol az állat
a „legbiztosabban érzi magát", ott tehát, ahol nem nyomja el
agresszivitását a fenyegetettség érzete, a menekülés
kényszere. Távolodva a „főhadiszállástól" a harckészség oly
arányban csappan, ahogy az állat számára a környezet
idegenebbé és félelmetesebbé válik. A csökkenés íve tehát
nem okvetlenül egyforma minden irányban; azoknál a
halaknál, melyeknek revierközéppontja lent van a
tengerfenéken, a harci kedv csökkenése függőleges irányban
a „legmeredekebb", nyilván azért, mert fentről leselkedik
rájuk a legnagyobb veszély.
Azt a terepet tehát, melyet az állat „birtokolni" látszik, a
támadókedv helytől függően változó értékei jelölik ki,
amelyet aztán különféle helyi jellegű tényezők gátolnak. A
terület középpontjához közeledve a távolság csökkenésével
mértani haladvány szerint nő az agresszió kényszere. Ez a
kényszer olyan nagymérvű, hogy azonos fajú felnőtt,
ivarérett állatok mindenfajta nagyságbeli, erőbeli
különbözősége megszűnik szerepet játszani. Tehát egy adott
területhez kötődő élőlények esetében, mint például a kerti
rozsdafarkú a házunk előtt vagy a tüskés pikó az
akváriumban, attól függően, hogy a terület mely pontján
találkoznak a betolakodóval, nagy biztonsággal
megállapítható, hogy ki kerül ki győztesként az
összecsapásból. Ugyanis az fog győzni - ismételjük -,
amelyik közelebb van a birtokközépponthoz, tehát
otthonához.
Ha aztán a legyőzött menekülni kezd, a két állat
reakciójának „tehetetlensége" vezet ahhoz a folyamathoz,
mely akkor zajlik le, ha egy önmagát szabályozó eseménysor
késleltetést szenved. Jön az ingajelenség. Nevezetesen: az
üldözött, ahogy saját főhadiszállásához közeledik, megint
felbátorodik, míg az üldözőnek, a perifériához közelítve,
inába száll a bátorsága. Végül az üldözött megfordul, s
ugyanolyan hirtelen támadásba megy át, amilyen sebesen
menekült addig. Ez az egész még jó párszor megismétlődik,
míg a küzdő felek megelégelik az ingajáratot, és megállnak,
és most már kialakult egyensúlyi helyzetben fenyegetik
egymást a támadás szándéka nélkül.
A felségterület „határai" tehát nincsenek kijelölve, hanem
kizárólag az erőegyensúly határozza meg, éppen hol
húzódnak, s ha az a legcsekélyebb mértékben felborul,
mondjuk, mert az egyik hal épp telefalta magát, ezért lusta,
létrejöhet merőben másutt is, talán pont az ilyeténképpen
gátolt egyed főhadiszállásához közelebb. Ezt illusztrálhatja
egy régi megfigyelésről készült jegyzőkönyv két pár tarka
zebrasügérről és területhatáraik ingadozásairól. A négy - egy
nagy medencébe helyezett - hal közül az A hím, a legerősebb
foglalta el a bal hátsó sarkot, és a másik három halat
kíméletlenül űzni kezdte a medencében körbe-körbe. Más
szóval az egész akváriumot ki akarta sajátítani. Pár nap
múlva a másik hím megszerzett magának egy parányi helyet,
nevezetesen a medence jobb felső elülső sarkában,
közvetlenül a felszín alatt, s itt bátran állta már a
nagybirtokos hím támadásait. Az, hogy a felszín közelében
foglal magának területet, a hal részéről afféle kétségbeesett
döntés, mert így különböző veszélyeknek teszi ki magát
csupán azért, hogy eredményesen védekezhessen fajtársával
szemben, amely a már elemzett okokból kifolyólag itt azért
kisebb hevességgel támad. Az ilyen veszélyeztetett birtok
gazdája a gonosz szomszéd felszíntől való rettegését tekinti
„szövetségesének". A következő napok során szemmel
láthatólag nőtt a B által védelmezett tér, s egyre lejjebb
terjedt, míg ő maga végül elért a jobb elülső
akváriumsarokig, s így annak rendje és módja szerint igazi
főhadiszállást harcolt ki magának. Ám ettől fogva A-val
szemben azonosak voltak az esélyei, s A-t csakhamar vissza
is szorította olyannyira, hogy a két hal a medencét nagyjából
fele-fele arányban birtokolta. Szép látvány volt, ahogy a
határ mentén őrjáratoztak, és fenyegették egymást. Ám egy
reggel mire ébredtem? A határ átnyomódott B térfelére! S B
alig pár deciméternyi területet mondhatott a magáénak.
Azonnal tudtam, mi történhetett! Párosodott az A hím, s
ilyenkor a tarka sügéreknél a pár is egyenlő arányban vállal
szerepet a terület védelmezésében. Így B-nek túlerővel
kellett szembenéznie. De másnapra megint az akvárium
közepén húzódott a határ, s nem volt kétséges, B is párt
választott magának, és az ő „neje" is védelmezni kezdte
birtokukat. Egy hét elteltével a határ áttolódott az A család
akváriumrészébe, ennek az volt az oka, hogy ez a pár ívott, s
mert az egyik házasfél végig az ikrákkal foglalatoskodott,
csak egy fő védhette a terrénumot. Aztán mikor a B pár is
leikrázott, megint kiegyenlítődtek a tér- és erőviszonyok.
Julian Huxley ezt a magatartást igen ügyesen egy fizikai
hasonlattal modellezte: a territóriumokat léggömbökhöz
hasonlította, melyek azonos térbe vannak zárva, s az egyik
belső nyomásától függően változik a másik helylehetősége. S
így folyvást nagyobbodnak, majd kisebbednek.
A territoriális harcnak ez a viselkedéspszichológiailag
igen egyszerű mechanizmusa már-már eszményien oldja
meg azt a problémát, hogy azonos fajú állatok
„igazságosan", tehát a faj összessége szempontjából
kedvezően osztozzanak egy adott területen. S így, bár
szerényebb körülmények között, de a gyengébb is
lehetőséget kap a fennmaradásra és a szaporodásra.
Különösen olyan élőlényeknél van ennek jelentősége,
amelyek - mint némely hal és hüllő - már igen korán, a végső
testméret elérése előtt ivarérettekké válnak, ám közben
értelemszerűen tovább nőnek. A „gonosz elvnek" mely
békés sikere!
Ugyanez a siker tapasztalható bizonyos állatoknál
agresszív viselkedés nélkül is. Elméletileg elegendő, hogy
ezek az állatok „ne állják egymás szagát se", és ebből
kifolyólag kölcsönösen kerüljék egymást. Bizonyos fokig ez
a helyzet a korábban tárgyalt macskáknál is. Bár a szagjelek
mögött lapult azért fenyegetés. Vannak viszont gerincesek,
melyek híján vannak minden fajon belüli agresszivitásnak.
Például bizonyos békák, főleg a fán lakók, a szaporodási
időszakot leszámítva tökéletesen magányos lények. És
értelemszerűen igen egyenletesen oszlanak el az adott
élettérben. Ez, mint amerikai kutatók újabban kiderítették,
azzal magyarázható, hogy fajtársának brekegése elriasztja a
békát. Persze ez az elképzelés nem ad magyarázatot arra,
hogyan oszlanak meg a terepen a nőstények - mert ők
békáéknál köztudottan némák.
Biztosra vehetjük, hogy az azonos fajú állatok egyenletes
eloszlása az adott térben a fajon belüli agresszió legnagyobb
teljesítménye. De nem az egyetlen! Már Charles Darwin is
jól látta, hogy a nemi tenyészválasztást, a legjobb és
legerősebb állatok kiválasztódását a szaporodáskor nagyban
elősegíti az, hogy a vetélytársak, elsősorban a hímek
harcolnak egymással. Közvetlen előnyt az utódok
szempontjából az apa ereje persze csak azoknál a fajoknál
biztosít, amelyeknél a hím is részt vesz az
ivadékgondozásban, elsősorban pedig védelmezésükben.
Hogy a hím gondozó szerepe és a rivalizálási harc mennyire
összefügg, elsősorban olyan állatok esetében szembeszökő,
amelyek nem a fentebb vázolt módon „territoriálisak",
hanem nomád módon vándorolnak, mint például a nagy
patások, a földfelszínlakó majmok és társaik. Az ilyen
állatoknál a fajon belüli agresszió nem játszik jelentős
térelosztó szerepet, nincs ilyen „spacing out"-ja az adott
fajnak, gondoljunk például többek közt a bölényekre,
antilopokra, lovakra, melyek igen nagy köteléket képeznek, s
így területhatárolás és térféltékenység jószerint nem is
létezik, hiszen táplálékuk aztán mindig bőven van, ha van.
Ezeknek az állatformáknak a hímjei mégis heves, drámai
küzdelmeket vívnak egymással, és nem kétséges, hogy az
ilyen harcos magatartásból adódó kiválasztódás azután
egészen rendkívüli méretű, erőteljes család- és
közösségvédelmezők kialakulását segíti elő, és megfordítva,
afelől sem lehet semmi kétségünk, hogy a közösség
védelmének fajfenntartó funkciója rivalizáló harcok
kiválasztódását eredményezte. Így alakultak ki az impozáns
harcosok a bölényeknél vagy a nagy páviánfajok hatalmas
hímjei, melyek azután a csoport bármiféle fenyegetettsége
esetén a gyengébb egyedek köré szinte védelmező falat
vonnak.
A rivalizáló harcokkal összefüggésben hadd említsünk
meg még egy tényt, mely a biológia világán kívül mozgókat
tapasztalataim szerint meglepi, de annak a megértéséhez,
amit még e könyvben el akarunk mondani, igen fontos: a
fajon belüli kiválasztódás olyan formák s magatartási módok
kialakulásához vezethet, amelyek nem csupán híján vannak
bármiféle igazodási értéknek, de a faj fennmaradásának
egyenesen árthatnak! Ezért hangsúlyoztam nyomatékosan az
előző szakaszban azt, hogy a családvédelem - tehát a fajon
kívüli külvilággal zajló összecsapás egyik formája - a
riválisok harcát eredményezte, s csak ez segítette elő a
védelemre képes, erős hímek kialakulását. Ha viszont a nemi
rivalizálás önmagában, merőben függetlenül a külvilággal
szembeni fajfenntartó teljesítménytől, a kiválasztást
bizonyos irányba tereli, adott esetben bizarr képződmények
jönnek létre, melyek a fajnak mint olyannak egyáltalán
nincsenek hasznára. A szarvasok agancsa például
kifejezetten a rivalizáló harc céljaira alakult ki, s ha valamely
egyednek nincs agancsa, arra sincs esélye, hogy utódokat
nemzzen. Különben az agancs köztudottan semmire se jó.
Rablókkal-ellenségekkel szemben a hím szarvasok a mellső
patájukat használják harci eszközül, az agancsot soha. Mese
- mint kiderült - az is, hogy a rénszarvasok nagy
lapátszarvukat hókotrásra használnák. Akkor már sokkal
inkább szolgálja a szem védelmét egy egészen speciális,
ritualizált mozgás folyamán, mikor is a rénszarvas az
agancsát alacsony bokrokba vágja. Mint ahogy a rivalizáló
harc, ugyanígy a nőstény - a tojó stb. - szexuális viselkedése
is szelektív hatású. Ahol a hímek extrém tarka tollakkal,
bizarr formákban stb. díszelegnek, felmerül a gyanú, hogy a
hímek nem is harcolnak egymással, hanem a párválasztáskor
az utolsó szót a nőstény mondja ki, s a hímnemű egyednek e
döntés ellen semmiféle „jogi eszköze" nincs. A
paradicsommadarak, a pajzsos cankók, a mandarinkacsák és
az árgusfácánok ékesen példázzák ezt. Az árgusfácán tojója
a kakas nagy, csodaszép szemfoltokkal ékesített szárnyának
lengetésére reagál, amikor e látványnak sem akármilyen
csoda az ő körüludvarolt színe előtt szétterül. Akkorák e
szárnyak, hogy a kakas alig tud „tőlük" repülni, és minél
nagyobbak, annál jobban felizgul a tojó. Az utódok száma,
melyet a kakas egy adott időegységen belül nemzeni tud,
egyenes arányban áll a tollak hosszával. Még ha sok
szempontból hátrányára is van e különleges képződmény,
például hamarabb falja föl egy ragadozó, mint vetélytársát,
melynek udvarlószerve kevésbé őrültül eltúlzott, de még így
is legalább annyi, ha nem több utódot hagy hátra, mint egy
jelentéktelenebb kakas. Persze mennyivel egyszerűbb lenne
a helyzet, ha az árgustojó a hím szárnyának pici piros
pontjára reagálna, amely a szárnyak összecsukásakor
eltűnne, és sem a madár repképességét, sem színharmóniáját
nem befolyásolná "károsan". De hát ha egyszer az
árgusfácán evolúciója ebbe a zsákutcába torkollott...! Más
szóval ezek az állatok sosem fognak józan megoldást találni
erre a problémára, így hát úgy „határoztak", maradjon
inkább ez a badar képtelenség.
Meghökkentőnek, és ha jobban belegondolunk, talán még
zavarbaejtőnek is érezzük ezt a törzstörténeti fejleményt.
Pedig jól tudjuk, hogy a vaktában való kísérletezgetés
módszere, amivel a nagy konstruktőrök is szívesen élnek,
óhatatlanul is olyan tervekhez vezet, amelyeket még a
legnagyobb jóindulattal sem lehet célszerűnek nevezni.
Teljesen természetes, hogy az állat- és növényvilágban a
célszerű mellett adva van sok olyasmi is, ami nem annyira
célszerűtlen, hogy a szelekció kivesse. Ám itt valami
merőben másról van szó. A célszerűség szigorú őre nem
csupán „a fél szemét hunyja le", engedve így, hogy valami
másodosztályú konstrukció jöhessen létre, nem, a kiválasztás
maga az, ami itt romlást hozó zsákutcákba téved. És ezt
mindig akkor teszi, amikor a fajtársak versengése a fajon
kívüli külvilágtól függetlenül, kizárólag a kitenyésztődés
jegyében zajlik.
Mesterem, Oskar Heinroth szokta volt mondani tréfásan:
„Az árgusfácán szárnylengetése mellett a nyugati civilizáció
emberének munkatempója a fajokon belüli szelekció
legostobább terméke." Az a hajsza, melybe az iparosodott
emberiség belehajszolta magát, valóban jó példája a céltalan
fejlődésnek, melyet kizárólag a fajtársak közti versengés
határoz meg. A mai kor embere „menedzserbetegségben"
szenved, magas a vérnyomása, vesezsugora van, neurózisok
gyötrik, barbárrá válik, mert nem marad ideje a kultúra
céljaira, s mindez teljesen szükségtelen! Hiszen az emberek
nyugodtan megegyezhetnének, hogy ettől és ettől a
pillanattól fogva mindegyikük kicsit lassabban dolgozik
majd, vagyis hát elméletben megegyezhetnének, de
gyakorlatilag erre éppoly képtelenek, ahogy az árguskakasok
sem határozhatnák el, hogy ezentúl rövidebb szárnytollakat
növesztenek.
Az intraspecifikus szelekció kártékony hatásainak az
ember érthető okoknál fogva nagyon is ki van téve. Mint
előtte még soha egyetlen élőlény sem, úrrá lett ő a külvilág
valamennyi ellenséges erején. A medvét és a farkast kiirtotta,
és most, való igaz, ahogy a latin mondás tartja, önmaga
ellensége lett, ember embernek farkasa. Modern amerikai
szociológusok ezt a tényt a maguk kutatási területén
világosan körvonalazták; A titkos csábítók című könyvében
Vance Packard hatásosan mutatja be azt a reménytelen
helyzetet, amelybe a kommercializmus fokozódó
versenyszelleme sodorhat. Munkáját olvasva az a
benyomásunk támad, hogy a fajon belüli konkurencia
bizonyos értelemben inkább „forrása minden gonosznak",
mint az agresszió eddig valaha is volt.
Annak az oka, hogy itt, az agresszió fajfenntartó
funkciójáról szóló fejezetben a fajon belüli szelekció
veszélyeire ilyen részletesen kitértem, a következő: az
agresszív viselkedés minden más tulajdonságnál és
funkciónál könnyebben fordul át groteszkbe és céltalanba. A
következő fejezetekben látni fogjuk, milyen
következményekkel járt ez bizonyos állatok, például a nílusi
lúd vagy a vándorpatkány esetében. Elsőként azonban le kell
szögeznünk, hogy több mint valószínű, hogy az agresszió
ösztönének az a veszedelmes mértéke, mely bennünk
emberekben gonosz örökségként csontunk velejéig ott él, az
intraspecifikus szelekció egy bizonyos folyamatának
eredménye, s ez a folyamat több évezreden át, nevezetesen a
korai kőkorszak alatt végig hatott őseinkre. Amikor az
emberek már ott tartottak, hogy fegyverzetük, ruházatuk és
társadalmi szervezettségük révén a kívülről fenyegető
veszélyeket - mint az éhhalál, fagyhalál vagy az, hogy
ragadozók martalékaivá válhatnak - némiképpen
kiküszöbölték úgy, hogy ezek már nem voltak lényegi
szelektív tényezők, akkor vehette kezdetét egy rosszindulatú
fajon belüli kiválasztódás. A „válogatásban" új faktor kapott
szerepet, a háború, amit a szomszédos, ellenséges emberi
hordák vívtak. Ez vezethetett oda, hogy az úgynevezett
„harcos erények" a végletekig kitenyésztődtek, amelyek -
sajnos! - sok ember szemében mindmáig követendő
eszményként jelennek meg, de erre majd könyvünk záró
fejezeteiben térünk vissza.
Visszakanyarodva korábbi témánkhoz, vagyis a riválisok
harcának „teljesítményéhez", megállapíthatjuk tehát, hogy az
hasznos válogatást csak ott végez, ahol olyan harcosokat
tenyészt ki, amelyek nem csupán a fajon belüli párbajozás
hősei lesznek, de a fajon kívüli ellenséggel is képesek
felvenni a versenyt. A vetélytársi harc legfontosabb
funkciója a harcos családvédelmező kiválasztása - s ez így a
fajon belüli agressziónak további, ivadékvédelmi
vonatkozását tételezi fel máris. Ez annyira magától értetődő,
hogy nem is kell erre több szót vesztegetnünk. Ha mégis
kétségeink merülnének fel ezzel kapcsolatban, szolgáljon
bizonyossággal az a tény, hogy számos állat esetében, ahol
csak az egyik nem képviselője ápolja az ivadékokat, csak ez
a nem lesz valóban agresszív a fajtársakkal szemben, vagy
legalábbis összehasonlíthatatlanul agresszívebb a másiknál.
A tüskés pikóknál a hím játssza ezt a szerepet, néhány törpe
tarka sügérnél a nőstény. Baromfiaknál és kacsaféléknél,
ahol csak a tojó ivadékgondozó, a nőstények sokszor sokkal
agresszívebbek, mint a hímek. És az embereknél is hasonló a
helyzet.
Tévedés lenne azt hinnünk, hogy az agresszív
magatartásnak e fejezetben taglalt három funkciója -
nevezetesen: egy adott faj egyedeinek együttes eloszlása a
rendelkezésre álló élettérben, a vetélytársi harc általi
szelekció és az utódok gondozása - lenne a fajfenntartás
szempontjából kizárólagosan fontos funkcióegyüttes.
Később még látni fogjuk, milyen elengedhetetlen szerepet
játszik az agresszió az ösztönök nagy koncertje során, s
hogyan lesz motorja és „motivációja" olyan magatartási
módoknak is, amelyeknek látszólag semmi közük az
agresszióhoz, sőt minden jel arra mutat, hogy merőben
ellentétes jellegűek. Az, hogy pont az élőlények közötti
legbensőségesebb személyes kapcsolatokban rejlik roppant
mértékű agresszió, olyan tény, amelyről nem tudjuk
eldönteni, paradox állapotnak vagy inkább közhelynek
tekintsük-e. Mindeközben még sok egyebet kell
elmondanunk, mielőtt rátérhetnénk az agresszió
természettörténetének központi kérdésére. Azt a fontos
funkciót, amelyet a szervezet egészén belüli késztetések
demokratikus kölcsönhatásában az agresszió nyújt, nem
könnyű megérteni, és ha lehet, még nehezebb bemutatni.
Amit viszont már most fel tudunk vázolni, az az a szerep,
melyet az agresszió valamely fölérendelt, mégis könnyebben
megérthető rendszeregységben játszik a szociális állatok sok
egyedből összetevődő társadalmában. Az a rendező elv,
mely nélkül magasabb rendű állatok szervezett együttélése
nyilvánvalóan ki sem alakulhat, a rangsor.
Ez egész egyszerűen azt jelenti, hogy az adott
közösségben élő egyedek mindegyike tudja, ki erősebb és ki
gyengébb nála, s hogy neki magának az erősebb elől minden
további nélkül meg kell hátrálnia, s ugyanígy elvárhatja a
gyengébbtől, hogy az adott esetben harc nélkül kitérjen az
útjából. A rangsor jelenségét házityúkokon elsőként
Schjelderup-Ebbe vizsgálta, és csípésrendnek nevezte el.
Igen mulatságos, amikor nagyobb emlősállatok esetében is
csípésrendről beszélnek, merthogy azok ugyan nem csípnek,
hanem sokkal inkább harapnak, döfnek stb. A rangsor
fogalmának elterjedtsége (ahogy erre már utaltunk) ékesen
szól fajfenntartó értékei mellett, s így mi sem kerülhetjük
meg ezt a kérdést.
A legkézenfekvőbb válasz persze az, hogy: a rangsor
kiküszöböli a közösség tagjai közti küzdelmeket. Ám akkor
azonnal felmerül a kérdés, miért nem inkább a társas
együttlétre kényszerülő egyedek közti agresszivitás mértéke
csökkent? Természetesen erre a kérdésre is egész sor válasz
adható. Éspedig egyfelől: mint azt a 11. fejezetben (A
kötelék) igen részletesen tárgyaljuk még, bekövetkezhet az
az eset, hogy a társaság, mondjuk egy farkasfalkáé vagy
majomcsapaté, feltétlenül igényli a többi, hasonló fajú
közösséggel szembeni agresszivitást, s hogy a harcot csupán
a hordán belül kell elkerülni. Másfelől azonban az agresszió
ösztöne, hatása, valamint a rangsor következtében a
közösségen belül is kialakulhatnak feszültségek, amelyek
egy üdvösebb, szilárdabb struktúrához vezetnek. A
csókáknál, de még igen sok más, társasan élő madárfajnál is
a rangsor közvetlenül vezet a gyengébbek védelméhez. Mert
minden egyed örökké arra törekszik, hogy a rangsorban
előrébb jusson, s így elsősorban a közvetlenül egymás felett,
illetve alatt álló individuumok között jellemző a feszültség,
sőt az ellenségesség, de ez fordítva is igaz: minél távolabb
helyezkedik el egymástól két állat a ranglistán, annál
feszültségmentesebb a légkör. Mivel azonban a legrangosabb
csókák, elsősorban a hímek képtelenek megállni, hogy
minden viszályba beavatkozzanak, mely két „alattvaló" közt
zajlik, a szociális feszültség eme lépcsőzetes
különbözőségének az az eredménye, hogy a magasabb rangú
csóka a harcban megannyiszor a gyengébb helyzetű mellett
áll ki, látszólag ama lovagias elvet követve, hogy - „Csak
mindig a gyengébb pártjára...!"
Már a csókáknál is összekötődik az állat agresszíven
kiharcolt rangjával a „tekintélynek" egy másik formája: a
magasabb rangú, főleg a már idős hím kifejező mozgásait a
közösség tagjai sokkal inkább figyelembe veszik, mint a
rangban lejjebb elhelyezkedő fiatal állatét. Ha például egy
fiatal madár valami jelentéktelen inger hatására megriad, a
többiek, elsősorban az idősebb madarak, jószerével
figyelembe se veszik rémületének megnyilvánulásait. Ha
viszont egy idősebb hím ad ki ugyanilyen riasztó jelzéseket,
az ezt észlelő csókák azonnal menekülnek. Mert a csókákkal
érdekes módon nem születik együtt a tudás, hogy milyenek
az ellenséges rablók, hanem minden egyed az idősebbek
viselkedéséből tanulja ezt meg. S így roppant jelentősége
van annak, hogy az idősebb, magasabb rangú és tapasztalt
madár „szava" a vázoltakhoz hasonló súllyal esik latba.
Egy állatfaj magasabb fejlettségi fokával általában az
egyedi tapasztalás és tanulás szerepe is növekszik, míg a
születéstől fogva adott magatartási formák szerepe ugyan
nem veszít jelentőségéből, de egyszerűbb elemeire
redukálódik. Az evolúciónak ezzel az általános
előrehaladásával mind nagyobb jelentőséghez jutnak a
tapasztalt, idős állatok, sőt már-már azt mondhatnánk, a
legokosabb emlősök szociális együttélése épp ezáltal fejleszt
ki valami új, tartós funkciót, hogy ezáltal megteremtődik az
egyedileg megszerzett információk hagyományos
továbbadásának lehetősége. A fordított állítás természetesen
ugyanígy sok igazságot tartalmaz. Semmi kétség, a társas
együttélés szelekciós nyomást fejt ki a tanulási képesség
jobb kifejlődésének irányába, lévén, hogy ez a bizonyos
képesség azután nemcsak az egyednek, de a közösségnek is
hasznára válik. Ekképp lesz a hosszú élettartam, mely
alkalmasint messze meghaladja az utódnemzés és -nevelés
idejét, fajfenntartó erejűvé. Ahogy Fraser Darlingtól és
Margaret Altmanntól tudjuk, a szarvasok számos fajtájánál
egy vénséges öreg hölgy vezeti a csordát, amelyet az
anyasággal járó feladatok réges-rég nem akadályoznak társas
kötelezettségeinek teljesítésében.
Nos tehát amennyiben az egyéb körülményeket
azonosnak tekintjük, akkor az állat életkora és rangsorban
elfoglalt helye megfeleltethetők egymásnak. Ezért igen
célszerű, ha a viselkedés „konstrukciója" erre a
szabályszerűségre hagyatkozik, és a közösség tagjai, melyek
a tapasztalt vezérállatok korát semmiféle keresztlevélből
nem tudhatják, vezetőjük megbízhatóságára annak
rangsorban elfoglalt helye alapján következtetnek. Robert M.
Yerkes munkatársai már rég arra a rendkívül érdekes, sőt
izgalmas megállapításra jutottak, hogy a csimpánzok,
amelyek az utánzás általi tanulásra köztudottan igen
alkalmasak, csak rangidős fajtársaiktól hajlandók bármit is
eltanulni. E majmok egy csoportjából elkülönítettek egy
alacsonyabb rangú egyedet, megtanították arra, hogy a külön
e célra szerkesztett etetőkészülékből kiszedjen egy banánt.
Amikor a majom mellé a készülékhez odavitték a csoport
többi tagját is, a rangban fölötte állók megpróbálták ugyan
tőle elszedni a banánt, de hogy a megvetett lényt munkája
közben megfigyeljék, és a módszert esetlegesen eltanulják,
az eszükbe sem jutott! Ekkor a kutatók a rangidős majmot is
megtanították a banángép kezelésére, s azt tapasztalták, hogy
társai fenntartás nélkül utánozni kezdték őt, és elsajátították
„tudományát".
S. L. Washburn és Irven de Vore a szabadon élő
páviánokon megfigyelte, hogy hordájukat nem egyetlen állat,
hanem vénségesen vén hímek egész „grémiuma" vezeti, s
ezek a vezéregyéniségek a csoport fiatalabb, testileg sokkal
fejlettebb, erősebb tagjai felett azzal tartják fenn uralmukat,
hogy jóban-rosszban összetartanak, s így összefogva eleve
fölényben vannak minden ifjabb hímmel szemben. A
konkrétan megfigyelt esetben a három szenátor egyike egy
vénségesen vén agg volt, amelynek már szinte fogai se
voltak, s két társa sem volt éppen élete virágjában. Amikor a
csapatot egyszer az a veszély fenyegette, hogy egy oroszlán
karjai - pontosabban karmai - közé fut a fátlan terepen, az
állatok megtorpantak, s a fiatal, erős hímek védőgyűrűt
formáltak gyengébb társaik köré. Az aggastyán viszont egy
szál magában előrement, s körültekintően megoldotta a
veszélyes feladatot - kiderítette, hol az oroszlán, de úgy,
hogy a ragadozó ne vegye észre őt -, visszatért a hordához,
aztán jókora kerülő úton vezette el őket az alvófák
oltalmába. Mindenki vak engedelmességgel követte, és nem
akadt egy se közöttük, aki ne ismerte volna el tekintélyét.
Tekintsünk most vissza mindarra, amit ebben a fejezetben
állatok objektív megfigyelése révén arról tanultunk, mily
módon szolgálja valamely állatfaj fennmaradásának érdekét
a fajon belüli agresszió: az életteret a fajtársak közt úgy
osztja fel, hogy lehetőség szerint mindegyik egyed
elboldogulhasson. A legjobb apa, a legjobb anya választódik
ki az utódok üdvére. A gyermekek védelmet élveznek. A
közösséget úgy szervezik meg, hogy a szenátus, néhány
bölcs hím olyan tekintélyhez jusson, amely nélkülözhetetlen
ahhoz, hogy ne csak meghozzák a közösség javát szolgáló
döntéseket, de keresztül is vigyék azokat. Sosem
találkoztunk olyasmivel, hogy az agresszió célja a fajtárs
megsemmisítése lett volna, még ha valamely szerencsétlen
véletlen folytán a területért vagy a vetélytárs ellen folytatott
küzdelem során bele is szalad egy szarv a szembe vagy egy
fog a nyaki ütőérbe, s ha természetellenes körülmények
között - amelyek a faj „elképzelhető" történetébe nem
lehettek bekalkulálva, mint például a fogságban - az
agresszív magatartás pusztító hatású is lehet. De nézzünk
egy kicsit magunkba, és próbáljuk meg minden nagyképűség
nélkül, de az elvetemült bűnöző lelkiismeret-furdalásától is
mentesen végre egyszer elfogulatlanul kimondani, mit is
kívánunk agresszív, felindult állapotban az azt kiváltó
embertársunknak. Azt hiszem, nem tüntetem föl magamat
jobb színben, mint amilyen vagyok, ha azt állítom: a célt
jelentő, ösztöneimet kielégítő végcselekvés nem ellenségem
megsemmisítése. Az igazán boldogító élmény ilyenkor,
minden kétséget kizáróan, néhány ízesen csattanó pofon,
esetleg izgalmasan ropogó állkapcsok zenéje, ám sosem a
hasfelmetszés vagy az agyonlövés. A kívánatosnak tartott
végeredmény sem az, hogy az ellenfél holtan heverjen
lábainknál, ó, nem, legyen csak jól megpuhítva, és ismerje el
testi, vagy ha pávián az illető, szellemi fölényemet is. S mert
jómagam alapvetően csak olyan alakokat tángálnék el,
akiknek a leigázás ilyetén formája semmit se ártana, hát
idevágó ösztöneimet sem tudom mélyen elítélni. Persze be
kell látnunk, hogy egy kiadós verésből könnyen lehet
emberölés, például, ha véletlenül fegyver van a kezünkben.
Ha tehát mindezt összefoglaljuk, meg kell állapítanunk, hogy
az intraspecifikus agresszió nem maga az ördög, sem nem
pusztító elv, mint ahogy azt se mondhatjuk, hogy „az az erő,
mely csak rosszat akar, és csak jót ad elő", egész egyszerűen
része minden lény rendszer- és létfenntartó organizációjának,
s - mint a földön minden - hibásan is működhet, életet
semmisíthet meg, ám a szerves alakulás nagy történésében
alapvetően a jóra rendelődött. S akkor még figyelembe se
vettük azt, amiről majd csak a 11. fejezetben olvashatunk,
hogy a két nagy konstruktőr, a mutáció és a szelekció,
minden törzs- és családfa nevelője, épp a fajon belüli
agresszió rakoncátlan és durva ágát választotta ki, hogy a
személyes barátság és szeretet megannyi ékes szirma
virágozzék rajta.
4. fejezet
Az agresszió spontaneitása
Hadd, az ital bensődre hasson,
S Heléna néked minden asszony.
Goethe
Az előző fejezetben azt hiszem, kellőképpen
bizonyítottuk, hogy az oly sok állatnál jelentkező, fajtársakra
irányuló agresszió általában korántsem hátrányos az adott
fajra nézve, épp ellenkezőleg, a faj fennmaradása
szempontjából nélkülözhetetlen ösztön. Ez azonban ne
csábítson az emberiség jelenlegi helyzetével kapcsolatos
optimizmusra. A velünk született magatartási módok a
környezet feltételeinek legcsekélyebb változásaira is
kizökkenhetnek az egyensúlyi állapotból, s olyannyira
képtelenek a gyors alkalmazkodásra, hogy szerencsétlen
körülmények között ez a faj pusztulásához vezethet.
Ráadásul azok a változások, melyeket az ember a saját
környezetében előidézett, még csak jelentéktelennek se
mondhatók. Ha elfogulatlan megfigyelőként néznénk az
embert, ahogy ma itt áll, kezében a hidrogénbombával,
melyet szellemének köszönhet, szívében az antropoid
ősöktől örökölt agresszív hajlammal, melyet értelme nem bír
leküzdeni, hát bizony nem jósolnánk neki hosszú életet! Ha
viszont érintettként figyeljük ezt a helyzetet, akkor az egész
egy eszelős rémálomnak tűnik, és nehéz elhinnünk azt, hogy
az agresszió nem a jelenkori kulturális romlás patológiai
szimptómája. És bár az lenne! Épp az a felismerés teszi
félelmetessé a szemünkben, hogy az agresszió ösztöne
őseredeti, elsődleges, fajfenntartó elemünk. Igen, pontosan
spontán mivolta az, amiben a legnagyobb veszély rejlik.
Mert ha csak reakció volna bizonyos körülményekre, ahogy
sok szociológus és pszichológus feltételezi, az emberiség
nem volna olyan veszélyes helyzetben, mint a valóságban.
Ebben az esetben az ember alaposan megvizsgálná, majd
pedig kiiktatná a kiváltó tényezőket! Freudé joggal a
dicsőség, hogy az agressziót elsőként ismerte föl öntörvényű
mivoltában, s ő mutatta ki azt is, hogy a szociális
kapcsolatok hiánya (szeretetvesztés) egyike a jelenséget
jócskán elősegítő faktoroknak. Az önmagában véve helyes
elképzelésből jó néhány amerikai nevelő helytelen
következtetést vont le, nevezetesen azt, hogy a gyerekek
kevésbé neurotikus, a külvilághoz könnyebben
alkalmazkodó, főképpen pedig kevésbé agresszív emberekké
válhatnának, ha kicsi koruktól fogva megkímélnék őket
minden csalódástól (frusztrációtól), és mindenben
engednének nekik. Egy merőben erre a feltevésre épülő
amerikai nevelési módszer aztán ékesen bizonyította, hogy
az agresszió hajlama, miként igen sok más ösztön is,
„spontánul" fakad az emberi lény bensőjéből. Számtalan
elviselhetetlenül pimasz gyereket sikerült így felnevelniük,
akik utána igazán mindenfélék voltak, csak szelídek nem!
A tragikomikus ügy azonban még tragikusra is fordult,
nevezetesen akkor, amikor ezek a gyerekek kikerültek a
családból, és az alázatos szülők helyét a részvétet nem
ismerő közvélemény foglalta el, például a college világában.
A hirtelen társas beilleszkedés kényszerének
következményeként amerikai pszichiáterek állítása szerint
sokuk csak most lett aztán úgy istenigazából neurotikus. A
szóban forgó nevelési felfogás mai napig él: tavaly egy igen
tiszteletreméltó amerikai kollégám, aki vendégként dolgozott
intézetünkben, arra kért, hadd maradhasson még három
hetet, és kéréséhez nem fűzött tudományos indoklást, hanem
minden további kommentár nélkül elmesélte, hogy sógornője
vendégeskedik náluk három „jaj-már-nehogy-frusztrált-
legyen!"' fiúgyermekével egyetemben.
Annak a teljességgel tévutas tanvéleménynek, hogy
tudniillik az állati és az emberi viselkedés túlnyomóan
reaktív lenne, s ha tartalmaz is velünk született elemeket, a
tanulás révén ezek megváltoztathatóak, mély és nehezen
kiirtható gyökereit bizonyos demokratikus elvek
félreértésében kereshetjük. Ezek az elvek ugyanis arról
szólnának, hogy az emberek születésüktől fogva egyenlőek s
egyformák, ezért „igazságos" módon hasonló lehetőségeik és
„azonos" kilátásaik vannak arra, hogy derék állampolgárok
váljanak belőlük. Ráadásul sok-sok évtizeden át legalábbis a
komolyan vehető pszichológusok a magatartás alapelemének
kizárólag a reakciót, a reflexet tekintették, s közben az állati
viselkedés „spontaneitása" holmi vitalisztikus beállítottságú,
értsd, mindig kicsit misztikus hajlandóságú
természetbúvárok domíniuma maradt.
A szorosabb értelemben vett viselkedéskutatás területén
mindenekelőtt Wallace Craig volt az, aki a spontaneitás
jelenségét tudományos vizsgálat tárgyává tette. Már őt
megelőzően William McDougall a Descartes-féle „Animal
non agit, agitur"-ral szemben, melyet az úgynevezett
behavioristák amerikai pszichológusiskolája tűzött
zászlajára, a maga sokkal helyesebb harci kiáltását hallatta,
nevezetesen: „The healthy animal is up doing" - az
egészséges állat tehát aktív és tesz valamit. Ő maga viszont a
spontaneitást ama misztikus életerő következményének
tekintette, melyről senki se tudja, mit is kellene alatta
igazából érteni. Ezért nem is jutott eszébe McDougall-nak,
hogy a spontán magatartási módok ritmikus ismétlődését
közelebbről megvizsgálja, és az azokat kiváltó
ingerküszöböket mérje, ahogyan ezt később tanítványa,
Craig tette.
Craig kacagógerle hímekkel végzett kísérleteket, melyek
során a tojókat fokozatosan egyre hosszabb időre „elvonta",
és azt vizsgálta, milyen tárgyak képesek a hímet udvarlásra
ingerelni. Pár nappal az után, hogy a fajazonos tojó eltűnt
mellőle, a kacagógerle kész volt egy fehér házigalambnak
udvarolni, holott korábban tudomást sem vett róla. Nem
sokra rá egy kitömött galamb előtt kezdett hajlongani,
gurrogni, még később egy összegyűrt kendőt tisztelt meg
rajongásával, végezetül, már sokheti kényszermagányát
követően, udvarlásával a ládaketrec üres sarkát boldogította,
ahol az egyenes élek összetalálkozása legalább egyfajta
optikai fogódzót kínált neki. A fiziológia nyelvére lefordítva
ezek a megfigyelések azt bizonyítják, hogy valamely
ösztönszerű viselkedési mód - itt az udvarlás - hosszan tartó
kiiktatása esetén az ingerküszöb egyre alacsonyabb lesz. Ez
persze annyira köztudott s törvényszerű, hogy a népi
bölcsesség már számos pajzán tréfában megerősítette például
az ördögről állítva azt, hogy jobb híján legyek után kapkod.
Goethe Mefisztója is ugyanezt fogalmazza meg: „Hadd, az
ital bensődre hasson, / S Heléna néked minden asszony."
Bizony, ha kacagógerle vagy, a végén kacagva ingerkedsz az
asztalkendővel vagy a ládasarokkal.
A kiváltó ingerek küszöbértéke szélsőséges esetekben a
nulláig is lecsökkenhet, ami azt jelenti, hogy adott
körülmények között a meghatározott ösztöncselekvés
bármilyen bizonyítható külső inger híján is „működni" kezd.
Egy fiókából fölnevelt seregélyem néhány éve a
következőket produkálta: soha életében nem fogott legyet,
más madártól sem látta ezt, táplálékát mindig is a kalitkában
található edénykékből szerezte, melyeket naponta
feltöltöttem neki újra meg újra. Egy napon azonban azt
látom, hogy ott ül szüleim bécsi lakásában egy bronzszobor
feje búbján, s igen különösen viselkedik. Félrebiccentett
fejjel mustrálgatja a szoba mennyezetét maga felett; fej- és
szemmozgásából pedig egyértelműen kiderült, hogy valamit
figyel. Mozgó tárgyat, tárgyakat. Végül felrepült, s a
mennyezet alatt kapkodni kezdett valami számomra
láthatatlan dolog után, visszatért őrhelyére, végrehajtotta a
rovarevő madarakra jellemző mozgássort, pontosan úgy,
ahogy azok áldozatukat megölik, és még nyeldesett is hozzá!
Aztán megrázta magát, mint oly sok madár teszi, ha belső
feszültsége alábbhagy, és szép nyugodtan ücsörgött tovább.
Tucatszor is felkapaszkodtam egy székre, még egy létrát is
becipeltem - a jó öreg magas mennyezetű bécsi lakások! -,
hogy rátaláljak seregélyem eledelére, de az égadta világon
semmilyen bogarat, még egy incifinci muslicát sem találtam.
Az ösztöncselekvés „gátlásának" azonban, amely a
kiváltó inger hosszú időn át tartó elvonása esetén lép fel, a
fentebb vázolt abszurdul nagy reakciókészségen kívül sokkal
mélyebb, az organizmus egészét befolyásoló
következményei is vannak. Alapvetően minden igazi
ösztöncselekvés, melynek lehetőségét megszüntetjük, képes
végezetül az állatot egészében nyugtalanná tenni, és a kiváltó
ingerek keresésére késztetni. Ez a keresés, amely a
legegyszerűbb esetekben összevissza futkosást, repkedést,
úszkálást jelent, komplikáltabb esetekben azonban a tanulás
és a megértés megannyi viselkedési módját is magában
foglalhatja, Wallace Craigtől az appetenciós, azaz
„étvágyviselkedés" nevet kapta. Faust ül ott, vár, míg szeme
előtt nők futkosnak már, s habozás nélkül vállalja az
anyákhoz vezető veszélyes utat, csak hogy Helénát elnyerje!
Küszöb alá szállás és étvágyviselkedés - sajnos meg kell
mondanunk, kevés ösztönszerű magatartási mód esetében
vannak olyan világosan jelen, mint épp az intraspecifikus
agresszióban! Az első fejezetben már találtunk példákat a
fent nevezett jelenségre, mikor is a pillangóhal, fajtársak
híján, a hozzá legközelebb álló rokon fajokat választotta
póttárgyul, s ugyancsak emlékezhetünk a kék íjhalra, mely
hasonló helyzetben nem csupán a vele legszorosabb
rokonságban álló íjhalakat támadta meg, hanem egészen más
jellegű halakra is rárontott, csak mert ezek kék színükkel a
saját fajára jellemző ingert válthattak ki belőle. Fogságban
tartott tarkasügérek esetében - az ő csaknem idegtépően
izgalmas családi életükkel még igen részletesen kell majd
foglalkoznunk! - a „felgyülemlett" agresszió, mely
természetes életfeltételek között ellenséges
birtokszomszédokon vezetődne le, roppant könnyen vezethet
az „élettárs" legyilkolásához. Csaknem minden akvarista, aki
e különleges halakkal foglalkozik, elkövette már az alábbi,
csaknem elkerülhetetlen hibát: beeresztették egy nagy
akváriumba ugyanazon faj jó néhány fiatal példányát, hadd
legyen lehetőségük a kényszertől mentes, természetes módon
történő párzásra. A kívánt fejlemény be is következik, és a
medencében, amely már egyébként is szűkösnek bizonyult
az időközben felcseperedett halak számára, egy felséges
dísznász-ruhában pompázó szerelmespár mindent megtesz
annak érdekében, hogy testvéreit kiűzze a territóriumból. De
a boldogtalanoknak nincs hová menekülniük, így csak
álldogálnak tépázott uszonyokkal a sarkokban, a felszín alatt
közvetlenül, és ha „rejtekükből" is tovariasztják őket, akkor
vadul száguldoznak az akváriumban fel s alá. Humánus
állattartóként ki-ki nyilván együtt érez az üldözöttekkel is, a
párral is, mely addigra alkalmasint ívott is már, s az
utódokkal törődik-bajlódik nagy gonddal és aggodalommal.
Kifogjuk hát a felesleges halakat, hadd legyen a párocskáé a
teljes akvárium. Az állatbarát megnyugszik, hogy minden
tőle telhetőt megtett - és épp ezért az elkövetkező napokban
nem is figyel úgy az akváriumra s eleven tartalmára. És pár
nap elteltével döbbenten látja, hogy az ifjú pár hölgytagja
teljesen szétszaggatva, élettelenül úszik a vízben, az
utódokból és az ikrából pedig semmi se maradt!
Ezt a szomorú fordulatot, mely főleg a kelet-indiai sárga
tarkasügérek és a brazíliai gyöngyházhalak körében gyakori,
sőt szinte várható, roppant egyszerűen megelőzhetjük,
méghozzá úgy, hogy „bűnbakot", vagyis egy azonos fajtájú
halat hagyunk az akváriumban, vagy ha humánusabban
akarunk eljárni, s elég nagynak ítéljük a teret két pár számára
is, az akváriumot középen üveglappal kettéválasztjuk, így
mindkét pár egy fél akváriumot birtokolhat, és a távolból
vezetheti le természetes haragját a vele azonos nemű
szomszédon; érdekes egyébként, hogy a hím mindig a hímre
dühös, a nőstény a nőstényre; de ezzel vége is, és egyik
férjnek sem jut eszébe a feleséggyilkolászás. Viccesen
hangzik talán, de minket rendszeresen az figyelmeztetett
arra, hogy osztott tenyészmedencénk algás, és ki kéne
tisztítani, hogy valamelyik hím zsörtölődni kezdett a nejével.
Pucolni! Hadd legyen tiszta és átlátszó megint a válaszfal, s
kezdődhessen a heves, de kimenetelében ártalmatlan, végső
soron tárgytalan viszály az elérhetetlen szomszéddal - és
mindkét területen ismét „tiszta lett a lélektani levegő"!
Hasonló figyelhető meg az embereknél is. A boldog
békeidőkben, mikor még állt a Duna menti monarchia, és
hozzá cselédlányok is voltak, a következőket tapasztaltam
megözvegyült nagynéném házában: cselédlány nála 8-10
hónapnál tovább nem maradt. Az újonnan felfogadott
háztartási segéderőtől nagynéném rendre el volt ragadtatva.
Igazgyöngynek nevezte az újoncot - s önmagát, hogy végre
megtalálta az igazit. A következő hónapok során lelkesedése
alábbhagyott, előbb csak apró hibákat fedezett fel, később
már komoly kifogásai támadtak, és a már említett időszakasz
elteltével kimondottan gyűlöletes tulajdonságait fedezte fel
minden szegény leányzónak, s következett nagy hűhóval a
botrányszagú elbocsátás. Ám miután ily módon levezette
indulatait, az idős hölgy kész volt ismét a legnaivabb
várakozásokkal fogadni az új alkalmazottat.
Távol álljék tőlem, hogy rég elhunyt, egyebekben igen
kedves nénikémen élcelődjek. Ilyen jellegű folyamatokat
komoly, elképesztő önuralommal rendelkező férfiembereken
- s természetesen saját magamon - is tapasztaltam, jobban
mondva kénytelen voltam tapasztalni. Merthogy a
hadifogság szolgáltatta a megfigyelés terepét. Az
úgynevezett sarki kór vagy az expedíciós epidémia kis
embercsoportokat támad meg olyan helyzetekben, mikor
kizárólag egymásra vannak utalva, senkivel nem
érintkezhetnek, aki ne lenne sarki vagy másvalahová tartó
kiruccanásuk részese. A korábban elmondottakból kiviláglik,
hogy a felgyülemlett és elfojtott agresszió feltorlódása annál
veszélyesebb, minél jobban ismerik, értik és szeretik
egymást a nevezett csoport tagjai. Ilyen helyzetekben - és ezt
saját tapasztalataim mondatják velem - az agressziót és a
fajon belüli harci cselekményeket kiváltó ingerküszöb
szélsőségesen alacsony. Szubjektíven ez abban nyilvánul
meg, hogy az ember a legjobb barátai krákogására,
köhécselésére, tüsszentésére - csekélységekre! - szíve
szerint úgy „válaszolna", mintha egy részeg randalírozó
vágta volna képen. Ha belelátunk e mindenképp aggasztó és
ugyanakkor érthető jelenségnek nem is oly mély pszichés
törvényszerűségeibe, akkor jó barátunkat ugyan nem
gyilkoljuk le, de a gyötrelem nem csillapul. A kiutat szó
szerint a megkínzott egyed számára az jelentheti, ha
kimászik a sátorból, kunyhóból a szabadba, s ott összetör ...
no nem csontokat, hanem valami nem túl drága, de jó feltűnő
zajt hallató tárgyat. Ez kicsit segít, és a viselkedés-
lélektanban is van neve, átorientált (irányított) cselekvésnek
hívjuk, vagy Tinbergen angol változatában: „redirected
activity". Látni fogjuk még, hogy a természet igen gyakran
választja ezt a kiutat, hogy az agresszió káros
következményei elkerülhetőek legyenek. Akiben azonban
semmi belátás nincs, az ténylegesen megöli felebarátját -
ahogy ezt számos példa mutatja!
5. fejezet
Szokás, rítus és varázslat
Nem ismertél-e még embert, emberi szót?
Goethe
A támadás átirányítása vagy helyettesítése minden
bizonnyal a legzseniálisabb felvilágosító eszköz, amit csak a
fajok evolúciója kitalált az agresszió ártalmatlan mederbe
terelésére. Ugyanakkor viszont korántsem ez az egyetlen
eszköz: a fajok fejlődésének, az átöröklésnek és a
természetes szelekciónak nagy konstruktőrei ritkán
szorítkoznak egyetlen módszerre. Kísérletező kedvük szent
szeszélyéből adódik, hogy többféle lehetséges variációt is
kidolgoznak, s így kétszeresen-háromszorosan bebiztosítják
ugyanazon probléma megoldását. Különösen igaz ez
különféle magatartáslélektani mechanizmusokra,
amelyeknek az a funkciójuk, hogy a fajtársak bántalmazását,
illetve legyilkolását megakadályozzák. Hogy mindez érthető
legyen, kicsit messziről kell kezdenem. Először is egy, a mai
napig rejtélyekkel övezett törzsfejlődési folyamatot kell
felvázolnom, amely olyan áthághatatlan törvényeket alkotott,
amelyeknek a magasabb rendű állatok igen nagy része
ugyanúgy engedelmeskedik, mint ahogy a kulturált emberek
az erkölcsi parancsolatoknak, a legszentebb szokásoknak.
Mikor tanárom és barátom, Sir Julian Huxley röviddel az
első világháború ideje előtt szó szerint úttörő tanulmányokat
folytatott a búbos vöcsök magatartásával kapcsolatosan, azt a
rendkívül érdekes dolgot fedezte fel, hogy bizonyos
magatartás-mintázatok a filogenezis során elvesztik
tulajdonképpeni, eredeti funkciójukat, és tisztán
„szimbolikus" ceremóniákká válnak. Ezt a folyamatot
nevezte ő ritualizálódásnak. Ezt a meghatározást nem is tette
idézőjelbe, más szóval az emberi rítusok kialakulásához
vezető kultúrtörténeti folyamatokat egyszerűen azonosította
azokkal a törzstörténeti folyamatokkal, amelyek az állatok
ezen figyelemre méltó ceremóniái mögött húzódnak. Tisztán
funkcionális szempontból a közéjük tett egyenlőségjel jogos,
amennyiben tudatában akarunk maradni a történeti és a
törzsfejlődésbeli különbségeknek. Az tehát a feladatom,
hogy a filogenetikus és a kulturális úton keletkezett rítusok
bámulatba ejtő analógiáit kimutassam, és rávilágítsak arra,
hogy ennek magyarázata a funkcióazonosságban rejlik.
A filogenetikus rítusnak, annak, hogy milyen jelentést
hordoz, valamint annak, hogy ez aztán az idők folyamán
milyen változásokon megy keresztül, szép példája a
kacsafélék tojójának egyik ceremóniája, az úgynevezett
heccelés. Mint a hasonló családi életet élő madarak egész
sorára, úgy a kacsafélékre is igaz az, hogy a tojó ugyan
kisebb, de semmivel sem kevésbé agresszív, mint a hím.
Gyakran előfordul két kacsapár viszályában, hogy az egyik
kacsa felindultságában már túl közel merészkedik a
„megtámadott" párhoz, majd pedig megszeppenvén saját
bátorságától, visszamenekül az erős hímhez. De amint
biztonságban tudja magát, felbátorodik, és elölről kezdi a
dolgot, fenyegeti az ellenséges szomszédot, persze most már
egy tapodtat se mozdulva a gácsér mellől.
Eredeti formájában a magatartásmódoknak ez a sorrendje
a kacsát „mozgató" ellenérzések és késztetések
kölcsönjátékának megfelelően változik. Az események
időbeli sorrendje, vagyis hogy mikor kerül túlsúlyba a
támadókedv, mikor a félelem, a védelemkeresés vágya, s
mikor fogja el ismét a düh, jól leolvasható a viselkedés külső
megnyilvánulásaiból, mindenekelőtt a kacsa más és más
jellegű térorientációjából. A mi európai bütykös récénk
esetében a folyamatnak a maga meghatározott
hangjelenségén s az ezt kísérő fejmozdulaton túl
ritualizálódással rögzült alkotóelemei is vannak. A kacsa,
mint minden fajtájabéli madár, ha támad, hosszan,
alacsonyan előrenyújtott nyakkal fut az ellenfél irányába,
majd magasba szegett fejjel nyomban vissza a gácsérhoz.
Menekülés közben igen gyakran fut a gácsér mögött, vagy
éppenséggel félkört ír le körötte úgy, hogy végül aztán,
mikor ismét fenyegetőzni kezd, férje mellett, az ellenséges
pár felé nyújtott fejjel áll le. Gyakran viszont, ha a
menekülés nem volt túlságosan pánikszerű, a tojó
megelégszik annyival, hogy a gácsér mellett fut, aztán
megáll, s mert most mellel férje felé fordul, fejét és nyakát
válla felett kicsit meg kell tekernie. Ha - és ez is előfordul -
keresztben áll a gúnár mögött vagy előtt, nyakát testének
hossztengelyéhez képest derékszögben nyújtja, röviden
tehát: a test hossztengelye és a kinyújtott fej által bezárt szög
mindig attól függ, hol áll éppen a gúnár s hol a támadott
ellenfél. A tojó egyik térbeli helyzetet vagy mozdulatmódot
sem részesíti „előnyben". (1. ábra)
A bütykös réce közeli, kelet-európai, ázsiai rokonánál, a
vörös ásólúdnál a heccelés egy parányit tovább
ritualizálódott. Míg ennél a fajnál a tojó „még" a gúnár
mellett állva egyenesen előrefelé fenyegetődzik, vagy párja
körül futkosva mindenfajta szög alkotására képes a test
hossztengelye s a fenyegető fej-nyak közt, hecceléskor az
esetek nagy többségében mégis mellel a gúnár felé fordul, és
a válla fölött fenyegetődzik hátrafelé. Amikor jómagam is
láttam egyszer az „üresjáratban" izoláltan tartott pár tojóját -
vagyis amikor nincs ingert kiváltó tárgy a közelében, mégis
bekövetkezik a jelenség -, a liba a vállán ugyanúgy
fenyegetődzött hátrafelé, mintha ellenséget látna ott.
A récéknél, melyekhez a mi tőkés récénk is tartozik,
vagyis a szokvány házikacsa ősformája, a vállon át hátrafelé
történő heccelés az egyetlen kialakult, lehetséges, obligát
mozgáskoordináció, és a réce tojója, mielőtt heccelni kezd,
mindig a lehető legközelebb húzódik mellel a hímhez, vagy
mellette fut, illetve úszik, vagy esetleg közvetlen mögötte
halad. A fej mozdulatában - hátrafelé a vállon át - érdekes
módon ott vannak még az eredeti tájékozódási reakciók is,
melyek az ásóréce-lúd fajoknál fenotipikus, vagyis külső
megjelenésformájukat tekintve azonos, mégis variábilis
kifejezési módozatokat hoztak létre. A legjobban ez akkor
látható, mikor a tojó egészen alacsony izgalmi fokon kezd
heccelni, és csak fokozatosan „gerjeszti" dühét. Ilyenkor
ugyanis előfordul, hogy először - ha az ellenség épp előtte áll
- előrefele is fenyegetődzik, de ahogy fokozatosan
izgatottabbá válik, valami ellenállhatatlan erő kezdi a fejét a
vállán át hátrafelé fordítani, vonni. Hogy eközben a
tájékozódási reakció is működésbe lép, mely mindenkor az
ellenséghez való igazodásra törekszik, szó szerint „a
szemekből olvasható ki": a tojó szeme ugyanis, bár az új,
rögzített irányú mozgásminta más irányba vonz és mutat,
egyre a harag tárgyára szegeződik! S ha beszélni tudna az
úszóhártyás madár, bizonnyal ezt mondaná: „Szeretném ezt a
gyűlölt idegen gúnárt (gácsért, hímet) heccelni, de a fejem
mégis valami más tárgy felé húz!" Objektíven és
mennyiségileg kimutatható, hogy egyszerre két, egymással
vetélkedő mozgás- és kifejezésmintázat van jelen. Ha
ugyanis a fenyegetett idegen madár a tojóval szemközt áll,
akkor legcsekélyebb a váll fölött hátrafelé fenyegető
fejmozdulat kilengése, és pontosan oly arányban növekszik,
minél nagyobb lesz a tojó testének hossztengelye és az adott
irány által bezárt szög (az ellenség irányáról van szó). Ha az
ellenség pontosan a tojó mögött áll, vagyis ha a szög 180
fokos, a tojó heccelés közben csőrével megérinti a saját
farkát.(2. Ábra)
Ez a konfliktusos magatartás, melyet a réce tojója a
hecceléskor tanúsít, csakis egy helyes magyarázatra enged
következtetni, bármily furcsának tűnjék is ez első hallásra.
Azokhoz a könnyen áttekinthető tényezőkhöz, melyek az
ismertetett mozgásokat eredetileg előidézhették, a
törzstörténeti fejlődés során egy újabb csatlakozott. Mint
láttuk, a bütykös récénél a vissza-menekülés a hímhez és az
ellenség támadása „még" maradéktalanul megmagyarázza e
kacsa viselkedését. A tőkés réce tojójánál ugyanezek a
késztetések nyilvánvalóan szintén jelen vannak, de az általuk
meghatározott kifejezési módokhoz egy független, merőben
új minta is társul. Van itt azonban egy zavarba ejtő elem,
amely a folyamat egészének analizálását megnehezíti,
nevezetesen az, hogy a „ritualizálódással" újrakeletkezett
mozgásmintázat így örökletesen rögzült másolata annak a
mozgási módnak, mely eredetileg más késztetésekre
következett be. Az eredeti forma természetesen az egymástól
függetlenül, de egyidejűleg működő ösztönök változó
erősségének megfelelően esetről esetre igen eltérő módon
alakul, az újonnan keletkező merev mozgáskoordináció csak
valamiféle átlagost képvisel. Ez aztán oly módon
„sematizálódik", hogy az erősen emlékeztet az emberiség
kultúrtörténetének szimbólumképzésére. A tőkés récénél az
irányok eredeti változtathatósága - vagyis hogy miként
helyezkedik el a társ és az ellenség - sematikusan odáig
szűkül, hogy előbbinek a tojó előtt, utóbbinak a tojó mögött
kell lennie: a menekülés által motivált „hímhez ide" és az
agresszív „ellenséghez oda" egyetlen, nagy szabályossággal
zajló, összeforrott ide-oda merev ceremóniája lesz, mely már
önmagában is elegendő, hogy a kifejezésértéket fokozza. Az
újonnan keletkezett ösztönös mozgás nem hirtelen ragadja
magához az uralmat, hanem eleinte mindig ritualizálatlan
előképe mellett van jelen, s erre az előzményre kezdetben
csak egészen gyengén rétegződik. A vörös ásólúdnál például
abból a mozgáskoordinációból, mely hecceléskor a fejet a
vállon át hátrakényszeríti, csak akkor látunk valamit, amikor
a ceremónia „üresjáratra fut", vagyis mikor távol az ellenség,
amelyre a fenyegető mozdulat különben, az eredeti
orientációs mechanizmusok uralkodásakor kényszerűen
irányult.
A tőkés réce példáján bemutatott heccelés minden
filogenetikai ritualizáció esetében tipikus. Ez a ritualizálódás
minden esetben abból áll, hogy új ösztönös mozgás jön létre,
amely formájában egy korábbi, több ösztön hatására
kialakult magatartásmódot utánoz.
Az örökléstan és a törzsfejlődés iránt érdeklődőknek hadd
tegyem hozzá, hogy az imént tárgyalt folyamat pontos
ellentéte az úgynevezett fenokópiának. Erről nem csupán
akkor beszélünk, ha külső, egyedileg hatékony befolyásokra
létrejön egy megjelenésmintázat, egy „fenotípus", mely a
más esetekben örökletes tényezők által meghatározotthoz
hasonlít, tehát azt „másolja". Ritualizálás esetében
érthetetlen módon újonnan keletkező öröklődési tényezők a
magatartás olyan formáit másolják, melyek fenotipikusan,
különféle külső tényezők együttes hatására már kialakultak.
Joggal használhatnánk a genokópia kifejezést, amelyet
szatirikus intézeti zsargonunkban, ahol még a
szakkifejezések sem szentek, „girnyó-kópiá"-nak nevezünk.
A „heccelés" példája a rítusképződés egyéb
jellegzetességeinek bemutatására is szolgálhat. A búvárréce
tojójának heccelése egy kicsit más, és bonyolultabb módon
ritualizálódott. A kontyos récénél például nemcsak az
ellenség felé irányuló fenyegetődző mozdulatot, hanem a
hímnél védelmet kereső vissza-futást is rítus, tehát egy ad
hoc keletkező ösztönmozgás szabályozza. A kontyos réce
ritmikusan váltogat: fejét a vállán át hátralöki az ellenség
felé, és hangsúlyosan fordítja a társa felé is, minek során a
fej megannyiszor fölszegett állal mozog fel és le, ami a
mimikailag eltúlzott menekülésmozgás megfelelője. A fehér
szemű récénél a heccelő tojó először fenyegetődzve az
ellenség felé úszik, majd ismételten felszegve állát - amely
nem, vagy csak alig különbözik a fölrepülési mozdulattól -
visszatér a gácsérhoz. A kercerécénél pedig a „heccelés"
már-már egészen függetlenedett az „ellenséget" megjelenítő
fajtárs jelenlététől. A tojó ott úszik hímje mögött, és ritmikus
szabályossággal hajtja végre jókora nyak- és fejmozdulatait,
váltakozva hol jobbra hátra, hol balra hátra, melyeket aligha
vélnénk fenyegető mozgásoknak, ha nem tudnánk a
törzsfejlődésbeli köztes fokozatokról.
Ezek a mozgásformák a ritualizáció előrehaladtával
messze eltávolodnak a nem ritualizált előképtől, és ugyanez
történik jelentésükkel is. A bütykös réce-lúd heccelése
„még" tökéletes hasonlóságot mutat e faj szokásos
fenyegetőzésével, és a gácsérra tett hatása sem tér el
lényegien attól, ami a nem heccelő kacsa-, réce- és
lúdfajoknál történik, mikor egy baráti egyed rátámad egy
idegenre: a jó barát haragja „átragad" a hímre, és az azonnali
késztetést érez, hogy megtámadja az idegent. A valamivel
erősebb s egyszersmind harciasabb vörös ásólúdnál, de főleg
a nílusi lúdnál a heccelésnek ez az eredetileg csak szelíden
buzdító hatása sokkal jelentősebb. Ezeknél a madaraknál
meg is érdemli a nevét, mert a hímek itt reszkető orrcimpájú
kutyákhoz hasonlatosak, melyek csak uruk szavát lesik, hogy
az áhított jelre szabadjára engedhessék indulataikat. A
tárgyalt fajok esetében a heccelés funkciója szorosan
összefügg a territórium védelmével. Heinroth arra a
megállapításra jutott, hogy a vörös ásólúd hímek jól viselik
egymás társaságát, ha a tojókat eltávolítják körükből.
A récéknél és a bukórécéknél a heccelés jelentése egész
más irányba fejlődött. Előbbieknél viszonylag ritkán fordul
elő, hogy a gácsér a tojó heccelő viselkedésére meg is
támadja az „ellenséget" - és itt az idézőjelet valóban ki kell
tennünk. A nem párban élő tőkés récénél például a heccelés
közönséges házassági ajánlatot jelent, persze nem
párosodásra, párzásra való felhívást: mert az ilyen
felszólítás, az úgynevezett „pumpolás" merőben másképp
fest. A heccelés tartós párba állást javasló gesztus.
Amennyiben a hím - a gácsér, a gúnár - hajlandó az ajánlat
elfogadására, megemeli az állát, fejét kicsit elfordítja a
tojótól, és gyorsan efféle hangot hallat: „Rebreb! Rebreb!"
Vagy pedig, ami különösen a vízben fordul elő, felelete egy
igen határozott, szintén ritualizálódott ceremónia, a „ráivás
és a látszattisztálkodás". Mindkettő azt jelenti, hogy a gácsér
az őt körüludvarló tojónak „igen!"-t mond; a „rebreb"-ben az
agresszió nyomait is felfedezhetjük, az emelt állal történő
elfordulás a megelégedettség jellegzetes gesztusa. Ha a
madár rendkívüli mód felizgul, előfordulhat, hogy kisebb
látszattámadást indít a közelben álldogáló más hímek
valamelyike ellen. A másodjára említett ceremóniánál -
ráivásnál és látszattisztálkodásnál - ez sosem következik be.
Heccelés az egyik oldalon, ráivás és látszattisztálkodás a
másikon - egymást kölcsönösen kiváltó jelenségek, s így a
pár hosszasan művelheti ezt. S bár a ráivás és a
látszattisztálkodás olyan zavargesztusból fejlődött ki,
melynek létrejöttében egykor az agressziónak is szerepe volt,
de mint a közönséges récénél is látjuk, e ritualizált
megnyilvánulásban már nincs jelen. A ceremónia itt a
megkönnyebbülés jelének tekinthető. A kontyos récénél és
más bukórécéknél sosem láttam, hogy a tojó heccelése a
heccelt gácsért komolyabb mérvű támadásra ingerelte volna.
Míg tehát a vörös ásólúd és a nílusi ludak esetében a
heccelés szavakba foglalva valahogy így hangzik: „Adjál
neki, intézd el, öld meg! Tüntesd el a föld színéről!", a
bukómadaraknál annyit jelent: „Szeretlek!" Néhány faj,
például a karattyoló- vagy a füttyöskacsa esetében e
szélsőséges cselek közti átmenetként a heccelés a
következőket jelenti: „Te vagy az én hősöm, bízom benned!"
Persze ezeknek a szimbólumoknak a közlésben elfoglalt
funkciója a helyzettől függően ugyanazon faj esetében is
nagy változatosságot mutat, de hogy a szimbólum
jelentésváltozata a jelzett úton ment végbe, az
kétségbevonhatatlan.
Analóg folyamatokra még sok-sok példát lehetne
felhozni. A díszsügéreknél egy egészen átlagos
úszómozdulat csalogatja oda a fiatalokat, sőt adott esetben a
fiatalok figyelmeztető jelként értelmezik, a tyúkféléknél a
táplálkozást kísérő hang egyben a kakast is hívja, és
bizonyos hangmegnyilvánulásokhoz meghatározott nemi
jelentés kötődik stb. stb. Már csak egyetlen, a rovarok
életéből vett differenciálódási sort szeretnék tárgyalni itt a
rituális viselkedési módok témaköréből. Nem csupán azért,
mert az eddigi példáknál is jobban illusztrálja a párhuzamot
egy ilyen ceremónia filogenetikus kialakulása és a
szimbólumalakulás kultúrtörténeti folyamata között, hanem
azért is, mert ebben az egyedülálló esetben a „szimbólum"
nemcsak a magatartás módjában jelentkezik, hanem testi
alakot is ölt, és szó szerint halvánnyá válik.
Az úgynevezett táncos legyek némely fajánál - közeli
rokonai ezek a rablólegyeknek - kialakult az a kedves,
ugyanakkor célszerű rítus, hogy a hím közvetlenül a párzás
előtt szíve választottjának, a légyhölgynek egy megfelelő
méretű, zsákmányolt rovart nyújt át. Míg a nő falatozik, a
hím elintézheti az aktust, s nem kell attól félnie, hogy szíve
hölgye esetlegesen őt falja fel - pedig ez valós veszély a
légyfaló legyeknél, ahol a hím ráadásul kisebb is a
nősténynél. Semmi kétség, a veszély fejtette ki ezt a
szelekciós nyomást, amely aztán ezt a fura viselkedést
kialakította. De maga a ceremónia csak egy fajnál, az északi
táncos légynél maradt fenn, ahol a nőstény ettől a bizonyos
nászlakomától eltekintve nem is eszik legyeket! Egy észak-
amerikai fajnál a hím szép fehér ballont sző, amely optikai
úton kelti fel a nőstény érdeklődését, valamint néhány apró
rovart is foglyul ejt, melyeket aztán a hölgy az aktus alatt
elfogyaszt. Hasonló a helyzet a mór táncos légy esetében,
ahol a hímek apró áttetsző fátyoltáskát szőnek, s amelybe
ugyan csak olykor-olykor, de eleség is kerül. Az alpesi
vidékeken előforduló harmatos táncos légy esetében pedig,
mely minden társánál jobban megérdemli a „táncos" nevet, a
férfinép egyáltalán nem fog rovarokat a nagy eseményhez,
ellenben mindegyik sző egy gyönyörű szép fátylat, melyet
középső és hátsó lába között hurcol, erre a látványra reagál
aztán a nőstény. „Ha ilyen kis fátyolhordozók százai
kavarogva játszadoznak a légben, aprócska, mintegy két
milliméteres, a napfényben opálosan csillogó szövedékek
együttese csodás látványt nyújt" - így jellemzi Heymons az
új „Brehm"-ben ezeknek a legyeknek a kollektív udvarlását.
A kacsafélék tojóinak heccelését tárgyalva megpróbáltam
bemutatni, hogyan jut igen lényeges szerephez az új rítus
kialakításában egy új öröklési koordináció keletkezése,
hogyan alakul ki ezúton egy autonóm és messzemenőkig
rögzült formájú mozgássor, vagyis egy új ösztönkifejeződés.
A táncos legyek példája - táncmozgásuk még részletesebb
elemzésre vár! - reményeink szerint jól szemlélteti a
ritualizáció másik, ugyanilyen fontos oldalát, nevezetesen azt
az újonnan keletkező reakciót, amellyel aztán a fajtárs a
szimbolikus közlésre válaszol. Azon táncos légyfajok
nőstényei, melyek csak jelképes ballont vagy fátylat kapnak,
ugyanolyan lelkesedéssel reagálnak erre a bálványra - ha
nem még lelkesebben! -, mint a maguk materiális ajándékára
azok, amelyek ténylegesen találnak valami ehetőt a hálóban.
Tehát nem csupán egy meghatározott közlésfunkcióval
rendelkező, addig sosemvolt ösztönmozgás jön létre az egyik
fajtársnál, az „aktornál", hanem egyúttal annak veleszületett
megértése is a másik félnél, a „reaktornál". Ami a felületes
szemlélődő számára első látásra ceremóniának tűnik, az
gyakran egymást kölcsönösen feltételező és kiváltó
viselkedési elemek egész sora.
A ritualizált magatartásmód újonnan keletkezett
motorikája egy önálló ösztönmegnyilvánulás jegyeit
hordozza, s a kiváltó helyzet, melyet ilyen esetekben
messzemenőkig a fajtárs válaszadó magatartása határoz meg,
az ösztönkielégítő végszituáció minden sajátosságával
rendelkezik. Más szóval az eredetileg más objektív és
szubjektív célok szolgálatában álló cselekvési lánc öncéllá
lesz, amint autonóm rítussá válik.
Egyenesen félrevezető volna, ha - mondjuk - a heccelés
ritualizált mozgásmintázatát a tőkés réce tojójánál a szerelem
vagy az összetartozás „kifejezésének" tekintenénk. Az
önállósult ösztönmozgás nem melléktermék, nem a két
állatot összefűző kötelék „epifenomenonja", hanem maga a
kötelék. A párt összetartó ceremóniák állandó ismétlődése
pontos mutatója az azokat elindító autonóm ösztönkésztetés
erejének. Ha egy madár elveszíti a párját, s ezáltal
ösztönének tárgyát is, a mód, ahogy az elveszített partnert
keresi, magán viseli annak az ősi erejű törekvésnek, az
úgynevezett óhajviselkedésnek valamennyi jegyét, amely azt
a környezeti alaphelyzetet próbálja visszaállítani, amelyben a
felgyülemlett ösztön levezetődhet.
Amire ennek kapcsán mindenképpen fel kell hívni a
figyelmet, az a felmérhetetlenül fontos tény, hogy a
törzstörténeti ritualizáció folyamán mindenkor egy új és
teljességgel autonóm ösztön keletkezik, mely ugyanúgy
önálló, mint az úgynevezett „nagy", tehát a táplálkozásra,
párosodásra, menekülésre vagy az agresszióra irányuló
alapösztönök bármelyike. Ahogy a fent említetteknek, úgy
az újonnan keletkezett ösztönnek is helye és szavazati joga
van az ösztönök nagy parlamentjében. Témánk
szempontjából ez azért különösen fontos, mert gyakran pont
a ritualizáció révén keletkezett ösztönöknek jut az a szerep,
hogy ezen a bizonyos országgyűlésen szembeszálljanak az
agresszióval, ártatlan csatornákba tereljék azt, és a
fajfenntartás szempontjából káros hatásait megfékezzék. A
személyes kötődésről szóló fejezetben látni fogjuk, milyen
kiválóan megfelelnek ennek a roppant fontosságú feladatnak
az átirányított támadási mozgásokból keletkezett rítusok.
Az emberi kultúrák történetének során keletkező rítusok
nem az öröklődő anyagban gyökereznek, hanem
továbbhagyományozódnak, és az egyén mindenkor
újratanulja őket. E különbözések ellenére mégis oly sok a
párhuzam, hogy az idézőjelet teljes lelki nyugalommal
elhagyhatjuk - ahogy ezt Huxley meg is tette. Ugyanakkor
viszont épp ezek a funkcionális analógiák mutatják, milyen
merőben eltérő oksági mechanizmusokkal hozzák létre a
nagy konstruktőrök nagyjából ugyanazokat a
teljesítményeket.
Nemzedékről nemzedékre hagyományozódó
szimbólumok az állatoknál nincsenek. Ha „az állat" az
embertől definíció szerint egyáltalán megkülönböztethető,
akkor ez az, ami segíthet kijelölni a határt. Előfordul ugyan
állatoknál is, hogy az egyedileg szerzett tapasztalatot az
idősebb állat a fiatalabbaknak tanítás-tanulás révén adja
tovább. Ilyen valódi tradíció csak azoknál az állatfajoknál
létezik, amelyeknél a tanulási képesség fejlettsége a társas
szerveződés magas fokával párosul. Bizonyítottan
előfordulnak ilyen folyamatok, például a csókáknál, nyári
ludaknál és patkányoknál is. Az így továbbadott ismeretek
azonban csak igen egyszerű dolgokra korlátozódnak, mint
például a követendő utak betanulása, bizonyosfajta táplálék,
illetve a veszedelmes ellenség felismerése, a patkányok
pedig tisztában vannak azzal, hogy a méreg veszélyes.
Az a nélkülözhetetlen elem pedig, amely ezekben az
egyszerű állati hagyományokban és az ember legmagasabb
rendű kulturális hagyományaiban közös: a szokás. Ez a már
megszerzett melletti makacs kitartásával hasonló szerepet
játszik, mint az örökletes anyag a rítusok törzstörténeti
kialakulásakor.
Hogy egy madárútvonal-betanulásnál jelentkező, a szokás
által alakított jellegzetesség hatásait tekintve milyen
döbbenetes hasonlatosságot mutat az ember komplex
kulturális rítusalkotásával, azt egy mai napig feledhetetlen
élmény világította meg számomra. Főfoglalkozásomban
akkortájt épp egy fiatal, tojásból felnevelt nyári ludat
tanulmányoztam, amely az én személyemre vitte át a normál
körülmények között egyébként szüleinek szóló magatartási
formákat annak a sajátos folyamatnak az eredményeként,
melyet bevésésnek nevezünk, s amelyről csakúgy, mint
Martináról, a nyári lúdról egy korábbi könyvemben írtam
részletesebben. Martinának már kiskorában kialakult egy
szokása: körülbelül egyhetes volt, már tudott lépcsőt mászni,
mikor megkíséreltem, hogy este „lábon" csalogassam be a
hálószobámba, ne pedig ölben vigyem be, ahogy azt addig
alkonyatkor tettem. A nyári ludak mindenfajta „fogdosást"
rossz néven vesznek, félelmek fogják el őket, s az ember
okosabban teszi, ha efféle élményektől megkíméli őket.
Altenbergi házunk halljában a középső ajtótól jobbra indul
egy lépcső - föl az emeletre. Az ajtóval szemközt egy igen
nagy ablak van. Mikor Martina engedelmesen követve
engem belépett ebbe a helyiségbe, megriadt a számára
szokatlan helyzettől, s mint minden madár, ha fél, ő is a
világosság felé törekedett, vagyis az ajtótól egyenest az
ablakhoz rohant, el mellettem, aki már a lépcső alsó fokán
álltam. Az ablaknál pár pillanatig elidőzött, aztán
megnyugodhatott, mert követett szépen, föl a lépcsőn, az
emeletre. Ugyanez történt a rá következő este is azzal a
módosulással, hogy az ablakhoz vezető út kevésbé volt
körülményes, valamint a megnyugváshoz szükséges idő is
lerövidült. Aztán ugyanez nap mint nap megismétlődött
azzal a különbséggel, hogy az ablaknál nem időzött, és
érezhető volt, hogy már nem fél - az ablak felé megtett kis
kerülő afféle szokássá vált, és bizony szinte nevetséges
látványt nyújtott, ahogy mindannyiszor eltökélten odaszaladt
az ablakhoz, majd hátraarcot csinált rögtön, s ugyanilyen
határozottan visszagyalogolt a lépcsőhöz, és feltotyogott a
nyomomban. Az ablak felé megtett kerülőút egyre rövidült,
az eredetileg 180 fokos fordulási szögből hegyesszögféle
lett, és egy év elteltével az egészből egy derékszögű fordulat
maradt -ami azt jelentette, hogy a lúd az ajtón belépve nem
mászott fel rögtön a lépcsőn, hanem elsétált mellette, a
„végénél" megtorpant, majd éles fordulatot véve feltotyogott
a lépcsőn.
Ekkortájt történt, hogy egy este elfelejtettem Martinát
idejében beengedni a házba, és szobámba „vezérelni" őt;
amikor erre rádöbbentem, már igen sötét volt odakint.
Odasiettem a ház ajtajához, alig résnyire nyitottam csak ki,
de Martina sietősen-ijedten már be is furakodott a lábam
mellett, majd pedig szokásától merőben eltérően megelőzött,
és elindult a lépcső felé. Aztán valami olyat tett, ami
végképp ellentétes volt addigi szokásaival: eltért megszokott
útvonalától, s a lehető legrövidebb utat választva érte el a
lépcső alsó fokát, majd levágta a lépcső kanyarulatát, és már
sietett is felfelé. S ekkor valami egészen megrázó dolog
történt: Martina az ötödik lépcsőfok táján hirtelen
megtorpant, és iszonyatos félelem jelei mutatkoztak rajta -
nyújtogatta a nyakát, és szárnyait úgy mozgatta, mintha fel
akarna röppenni. Egyidejűleg figyelmeztető hangot hallatott,
s kis híján menekülni kezdett. Majd pár pillanatig dermedten
állt, megfordult, lesietett a lépcsőfokokon, s odalent, mint aki
elfelejtett, de még pótolhat valamit, sietősen megtette
hajdani szokásos kerülő útját az ablakig, s ahogy illik, az
alsó lépcsőfok bal sarkához sétált vissza, s elindult szépen
fölfelé. De ez még nem volt minden: mikor az ötödik fokra
lépett, megint megállt, körülnézett, megrázta magát és
köszönt - a nyári ludak ezt akkor teszik, mikor valami nagy
ijedelem után végre megnyugszanak. Nem akartam hinni a
szememnek! Számomra nem volt kétséges, hogyan kell
értelmezni a történteket: a megszokás kötelező érvényű
szokássá vált, szent szabállyá, amely ellen egy rendes nyári
lúd nem véthet, vagy ha igen, hát akkor rettegéssel fizet érte!
A fent vázolt eseménysor s magyarázata talán
nevetségesnek tűnik, de biztosíthatok mindenkit, hogy a
magasabb rendű állatok ismerőinek az ilyesmi korántsem
újdonság. Margaret Altmann, aki a kanadai szarvasokat és az
amerikai jávorszarvasokat szabad körülmények közt
tanulmányozta, és vénséges vén lován, valamint még
vénségesebb öszvérén hetekig-hónapokig követte
csapásaikat, igen érdekes megfigyeléseket tett két egypatájú
munkatársával kapcsolatban. Ugyan csak néha-néha
telepedett meg pár napra valahol, mégis képtelenség volt
elkormányozni a két derék állatot régi táborhelyük mellett
úgy, hogy legalább jelképesen ne érintsék a „szent" pontot,
meg ne álljanak, kénytelen volt fel- s lepakolászni, így
mímelve a táborverést, illetve -bontást. Van egy régi,
tragikomikus történet egy kisvárosi prédikátorról, a színhely
a vadnyugat. A prédikátor tudtán kívül egy részeges alak
lovát vásárolta meg. Rozinantéja pedig a szent életű Don
Quijotét arra kényszerítette, hogy minden kocsmánál
megálljon, s legalább néhány percre betérjen. Ezzel a
szerencsétlen a gyülekezet szemében máris
kocsmatölteléknek számított, s kétségbeesésében valóban
inni kezdett. A jobbára csak viccként mesélt történet,
legalábbis a ló viselkedését illetően, színtiszta igazság is
lehetne.
A gyereknevelő, a pszichológus, az etnológus és a
pszichiáter számára a magasabb rendű állatok fentebb vázolt
magatartásmódja ismerős. Akinek van gyereke, vagy
legalább többé-kevésbé aktív nagybácsiként tevékenykedik,
saját maga is tapasztalhatta, mennyire ragaszkodnak a kicsik
egy-egy szokás legapróbb részleteihez is; kétségbeesnek, ha
az ismert mese elmondásakor csak egy kicsit is eltérünk az
eredeti történettől. És aki képes arra, hogy önmagát
megfigyelje, kénytelen lesz beismerni, a szokás hatalma
felnőtt, kulturált emberek életében is sokkal nagyobb súllyal
van jelen, mint ahogy mi azt szeretnénk, például egyszer
csak tudatosodott bennem, hogy Bécs városában autókázva
egy bizonyos hely megközelítésekor más utat választottam
odafelé, és megint másikat visszafelé, jóllehet akkoriban
még nem voltak egyirányú utcák, amelyek erre
kényszerítettek volna. Megpróbáltam tehát legyőzni
ostobának minősített szokásomat, és oda-vissza ugyanazon
az úton mentem. A kísérlet eredményeképpen kínos
nyugtalanság vett rajtam erőt, és ez olyan méreteket öltött,
hogy kénytelen voltam visszafelé jövet rátérni a jól bevált,
megszokott útra.
Az etnológusnak történeteimet olvasva talán a természeti
népek úgynevezett „mágikus gondolkodása" jut eszébe, ami
azért persze a civilizált emberektől sem teljesen idegen, sőt
olykor valamennyiünket hatalmába kerít a hókuszpókusz
varázsa. Vigyázzunk, hogy el ne kiabáljuk!, hogy ki ne
dőljön a só a fehér abroszra, lekopogjuk háromszor a fán.
Megszámoljuk elalvás előtt a sarkokat, és még
folytathatnám.
Ez utóbbi „példa" a pszichológia és pszichiátria világába
vezet át minket, és a neurózisra, azon belül is a „kényszer"-
neurózisra kell gondolnunk, amely enyhe formában nagyon
sok gyermeknél jelentkezik. Én például tisztán emlékszem
rá, hogy kiskoromban bebeszéltem magamnak, rémes dolgok
fognak történni, ha a bécsi városháza előtt egyszer nem a
kőlapokra lépek, hanem a köztük lévő rések valamelyikére.
A. A. Milne is felülmúlhatatlanul ábrázolja a gyermeki
fantázia játékait költeményeiben és regényeiben.
Ezek a jelenségek annyiban kötődnek egymáshoz, hogy
közös gyökerük egy olyan magatartási mechanizmusban
keresendő, amelynek fajfenntartó szerepe könnyen belátható:
ha valamely élőlénynek nincsen tudatos rálátása bizonyos
összefüggésekre, akkor igen nagy hasznára válhat, ha kitart
adott magatartásformák mellett, melyek egyszer-kétszer-
sokszor már beváltak, célhoz vezettek és veszélytelennek
bizonyultak. Ha fogalmunk sincs, mely tényezők biztosítják
a sikert, illetve a biztonságot, a legjobb, ha szolgai
pontossággal ragaszkodunk a formai részletek
mindegyikéhez! A régi mondás, hogy: „Sose lehet tudni, mi
történhet még!" a babonában is jelen van. Félünk attól, hogy
bajba keveredhetünk, ha nem veszünk részt a varázslás
szertartásaiban.
Ha tisztában is vagyunk kedves szokásaink merőben
véletlenszerű kialakulásával, és felnőtt, értelmes ember
módjára azt is belátjuk, hogy az ilyen „parancsok"
megszegése semmiféle bajjal nem járhat, mégis - és erre
kényszeres autóutam a példa - egy tagadhatatlanul
szorongásos izgalom kerít minket hatalmába, hogy igenis ki
kell tartanunk szokásaink mellett, s bizony épp így lesz a
beidegzett magatartásmódból „kedves" megszokás. Ez mind
az embereknél, mind az állatoknál így működik. Fontos
különbség ellenben az, hogy az ember a szokásait nem
feltétlenül maga alakítja ki, hanem a szüleitől, a kultúrájától
kapja. Egyrészt nem tudja, milyen okok vezettek az adott
magatartásbeli előírás létrejöttéhez; a hithű zsidó vagy
muzulmán elutasítja a disznóhús élvezetét, bár fogalma sincs
arról, hogy a trichinosis heveny veszélye miatt hozták meg
ősei ezt a szent tiltást. Másrészt a törvényalkotó magasztos-
zord apa alakja, aki időtlen idők távlatából ködlik fel
előttünk, a tőle származó előírásokat valóban isteni
jellegűnek tünteti fel, s hát akkor nyilván bűn ellenük véteni.
Az észak-amerikai indiánok kultúrája egy csodás
megbékélési ceremóniát hozott létre, amely igencsak
megmozgatta a fantáziámat, mikor kiskoromban indiánosdit
játszottam: a békepipa elszívásáról van szó, a barátság
kalumetjéről. Később, amikor többet tudtam már a velünk
született rítusok törzstörténeti keletkezéséről, agressziógátló
hatásukról, főképpen pedig a szimbólumok filogenetikus és
kulturális keletkezésének bámulatos analógiáiról, egyszerre
csak a napnál világosabban láttam magam előtt azt a
jelenetet, amelynek akkor kellett lejátszódnia, mikor két
ellenséges indián azáltal lett ellenségből baráttá, hogy
elszívott egy pipát.
Mondjuk Foltos Farkas és Suhanó Sas, két szomszédos
sziú törzs öreg, tapasztalt, a gyilkolászásban már kissé
megfáradt, de azért harcos törzsfőnöke elhatározza, hogy egy
eddig szokatlan kísérletbe fognak, minthogy nincs kedvük
újra kiásni a csatabárdot: megpróbálják tárgyalásos úton
rendezni a kis Hód folyó szigetének kérdését, vagyis azt,
hogy kit illet ott a vadászati jog. Vállalkozásuk kezdettől
fogva kicsit kínos, mert mindketten attól félnek, hogy
tárgyalási készségüket valaki máris a gyávaság jelének
tekinti. Ezért a két férfiú, mikor végre kíséretük s fegyvereik
hátrahagyásával találkozik, jókora zavarban van. Mivel
azonban ezt mégsem vallhatják be egymásnak - még
önmaguknak sem! -, így hát különösen büszke tartást
erőltetnek magukra, így ülnek le, kihívóan nézik egymást,
merevek, gőgösek, méltóságteljesek. Hosszú ideig semmi, de
semmi nem történik. Aki valaha is tárgyalt már osztrák vagy
bajor paraszttal birtokvétel vagy - csere dolgában, tudhatja,
félig már vesztett ügye van annak, aki elsőként hozza szóba
a dolgot, amiért is pedig tulajdonképpen összejöttek. Az
indiánoknál is hasonló a helyzet, s így ki tudja, meddig
ücsörögnek ott egymással szemben. Ha azonban az ember
csak ül és ül, és még az arcizma sem rándulhat, mert akkor
elárulja magát, és oly nagyon szívesen tenne valamit, sőt
nagyon sok mindent tenne, ha nem szólna ellene annyi
minden, röviden tehát konfliktushelyzetben nagy
megkönnyebbülést jelent, ha valami olyan semleges dologba
foghatunk, aminek a konfliktus tárgyát képező ügyhöz az
égadta világon semmi köze, sőt mi több, teljes közönyünket
hangsúlyozza. A kutató az ilyesmit helyettesítő aktivitásnak,
az átlagember pedig „pótcselekvésnek" nevezi. Aki
dohányost csak ismerek, mindnél jelen van valamilyen
módon ez a kényszercselekvési motiváció. Adott esetben így
nyúlnak a zsebükbe cigarettáért, szivarért, pipáért. No hát
miért lett volna ez másképp annál a népnél, mely a
dohányfüstölést „feltalálta", és amelytől mi is eltanultuk.
Ezért Foltos Farkas - de lehet, hogy Suhanó Sas - rágyújtott a
pipájára, amely ekkor még nem békepipa volt, azután
rágyújtott a másik indián is. Ki ne ismerné a dohányzás
feszültségoldó katarzisát? A két főnök lassan
megnyugodott, magabiztossá vált megint, a tovatűnt
feszültséget tárgyalási készség váltotta fel, és szépen dűlőre
is jutottak. Aztán a legközelebbi tárgyaláson esetleg egyikük
nyomban meggyújtotta a pipáját, következő alkalommal
valamelyikük otthon felejtette dohányzóholmiját, mire társa
előzékenyen kisegítette. És ki tudja, hányszor ismétlődött
meg ez így, vagy másként, míg lassan át nem ment a
köztudatba, hogy egy pipázó indián kellemesebb
tárgyalópartner, mint a nem pipázó. Az pedig talán
évszázadokba telt, míg az együtt pipázás a békesség
jelképévé vált. Egy dolgot állíthatunk nagy biztonsággal, ami
eredetileg a zavar jele volt csak, rítussá szilárdult, kötő erejű
törvényszerűséggé - minden indián számára! -, olyannyira,
hogy a pipa elszívása után már eleve teljes lehetetlenségnek
tűnt az ellenséges támadás gondolata. Alapjában véve
ugyanazokról a parancs erejű gátlásokról van itt is szó,
melyek Margaret Altmannt lovastul-öszvérestül egy-egy
adott táborhelyre visszakényszerítették, vagy amelyek
Martinát arra sarkallták, hogy megtegye szokásos kerülő
útját az ablakhoz.
Persze végképp egyoldalú szemléletmódot jelentene, és
pont a lényeget hagynánk figyelmen kívül, ha a
kultúrtörténetileg létrejött rítusnak csak kényszerítő vagy
tiltó hatását akarnánk hangsúlyozni. Bár az egyénen túli, a
hagyományhoz kötött és kulturális Felettes Én adja
parancsba és szentesíti, a rítus változatlanul őrzi „kedves"
szokás jellegét is, sőt kedvesebb szívünknek, és jobban
igényeljük már, mint a mindennapok közönségesnek
mondható apró-cseprő szokásait. Épp ebben rejlik a
kulturális ceremóniák mozgásvégrehajtásának és külső
pompájának mélyebb értelme. A képromboló téved, mikor a
rítus „hivalkodását" nem csupán lényegtelennek, de az igazi
elmélyedés lealacsonyításának, jelképes külsőségnek tekinti.
A kulturálisan és a törzsfejlődés során kialakult rítusok egyik
legfontosabb, ha nem a legfontosabb teljesítménye éppen az,
hogy mindegyik, mint a társas viselkedés önálló, aktív
ösztönzője hat. Ha bevallottan örömünket leljük régi
szokásaink tarkabarka világában - mint például a
karácsonyfa-díszítésben vagy a gyertyagyújtásban stb. -, nos
ez az alapfeltétele annak, hogy a ránk hagyományozódott
szokást szeressük. Ennek az érzésnek a melegétől függ
viszont az, hogy mennyire maradunk hűek az adott
szimbólumhoz, illetve annak jelentéséhez. Az érzés melege
az, ami számunkra értéknek mutatja a kultúránk által
létrehozott javakat. A kultúra önálló létezése az egyén feletti,
őt túlélő közösség létrejötte, egyszóval mindaz, ami az
embert emberré teszi, a rítus önállósulásán alapszik,
amelynek folyamán a rítus az emberi cselekvés autonóm
motívumává lesz.
A hagyományszerű rítusképzés minden bizonnyal ott volt
az emberi kultúra őskezdeteinél, amiképpen a maga sokkal
alacsonyabb szintjén a filogenetikus rítusképzés is ott volt a
magasabb rendű állatok társas együttélésének kezdetekor. A
kettőjük közötti analógiák, amelyekre most az
összefoglalásban nagy hangsúlyt szeretnénk fektetni, a közös
funkciókból adódó követelményekkel magyarázhatók.
Mindkét esetben arról van szó, hogy valamely magatartási
mód, melynek révén emitt egy faj, amott egy kulturális
közösség a külvilág adottságaival kapcsolatba kerül és
szembenéz, teljességgel új funkciót kap, nevezetesen a
kommunikációét. Az eredeti funkció a továbbiakban is
megmaradhat, de általában mind hátrább és hátrább szorul,
végül esetleg maradéktalanul el is tűnik, s így következik be
az igen jellegzetes funkcióváltás. A kommunikációból
megint két egyformán fontos funkció adódik, s ezek akkor
még egy bizonyos fokig közlésnek hatnak. Az első
ártalmatlan mederbe tereli az agressziót; a második pedig
megteremti azt a szilárd köteléket, mely két vagy több
fajtársat összetart. Mindkét esetben a szelekciós nyomás
hozza létre az eredeti, a nem ritualizált magatartási
módoknak az új funkcióval analóg formaváltozásait. A
cselekvési lehetőségek variábilis sokaságának egységesülése
egyetlen akciószekvenciává - magától értetődőleg csökkenti
a félreértés veszélyeit. Ugyanezt a célt szolgálja a
mozgássorrend frekvenciájának és amplitúdójának szigorú
szabályozása. Desmond Morris mutatott rá erre a törekvésre,
és a jelenséget a jelként hatékony mozgásoknál azok „tipikus
intenzitásának" nevezte. Az állatok udvarlási és fenyegetési
gesztusai számos példát szolgáltatnak arra, mint ahogy a
kulturális úton keletkezett emberi ceremóniák is. A rektor és
a dékánok „méltóságteljes" léptekkel vonulnak be az aulába;
a katolikus papok miseénekének hangmagasságát, ritmusát
és hangerejét a liturgia előírásai szabályozzák. A gyakori
ismétlések is még egyértelműbbé teszik a közlést. Mind az
ösztönszerű, mind a kulturális természetű rituálék közös
jellemzője egy bizonyos mozgás ritmikus ismétlése. A
ritualizált mozgások közlésértéke mindkét esetben fokozódik
azon elemek eltúlzásával, melyek már a ritualizálatlan
ősformában is optikai vagy akusztikai jeleket közvetítettek a
befogadónak, míg azok az elemek, amelyek eredetileg más,
mechanikus úton voltak hatékonyak, visszaszorulnak vagy
teljességgel kiiktatódnak.
A „mimikai eltúlzás" olyan, a szimbólummal rokon,
színpadias hatást keltő ceremóniába torkollhat, hogy Sir
Julian Huxleynak is ez tűnt fel először a búbos vöcsök
megfigyelésekor. Az a forma- és színgazdagság, mely ennek
a speciális funkciónak a szolgálatában fejlődött ki, mind a
filogenetikus, mind a kulturális rítusképződésnek kísérője. A
sziámi harcihaluszonyok csodás formái és színei, a
paradicsommadár tollazata, a mandrill elülső és hátulsó
felének bámulatos színvilága - mind-mind azért jöttek létre,
hogy egy bizonyos rituális mozgás hatását erősítsék. Nem
kétséges, hogy eredetileg minden emberi művészet
valamilyen rítus szolgálatában állt, s az „öncélú művészetet"
csak a kulturális folyamat következő fokozatában értük el.
Minden változásnak, amelyek a filogenetikusan és a
kulturálisan keletkezett rítusokat egymáshoz oly
hasonlatossá teszik, kétségkívül az a szelekciós nyomás a
közvetlen oka, melyet a befogadó teljesítménykorlátozása
gyakorol az ingerkibocsátó kialakulására - az
ingerkibocsátóéra, akinek vagy aminek a jelzéseire a
rendszer működése érdekében szelektíven kell „reagálnia".
Minél egyszerűbb s mégis minél félreérthetetlenebb maga a
jel, annál könnyebb egy szelektíven egyetlen jelzésre felelő
befogadót konstruálni. Természetes, hogy az adó és a vevő is
szelekciós nyomást gyakorol egymásra, ez befolyásolja
további fejlődésüket, és így egymáshoz igazodva mindketten
rendkívül magas differenciáltsági fokot érhetnek el. Sok
ösztönös rítus, sok kulturális ceremónia, sőt az emberi
nyelvek szavai is ennek az adó és befogadó közti egyetértési
folyamatnak köszönhetik jelenlegi formájukat; a jel
kibocsátója és a jel befogadója partnerek egy történetileg
fejlődő kommunikatív rendszerben. Ezekben az esetekben
gyakran lehetetlen a ritualizálatlan előképet, a rituálé
eredetét kinyomozni, hiszen annak eredeti formája a
felismerhetetlenségig megváltozott. Ha azonban
lehetőségünk nyílik közbeeső fokozatok vizsgálatára más élő
fajok fejlődéstörténetében vagy még ma is élő kultúrákban,
az ilyen összehasonlító kutatás kiderítheti és feltérképezheti
azt az utat, melyet egy-egy bizarr és komplikált
ceremóniának végig kellett járnia, míg jelenlegi formája
kialakulhatott. Épp ez a feladat teszi az összehasonlító
tanulmányokat oly vonzóvá.
Mind a filogenetikus, mind a kulturális ritualizációban az
önállóság egészen sajátos formájáig jutnak el az újonnan
keletkezett viselkedési minták. Mind az ösztön jellegű, mind
a kulturális rítusok azáltal lesznek a viselkedés autonóm
motiválóivá, hogy ők maguk olyan új végcselekményekké
vagy célokká válnak, amelyek elérése az organizmusok
szükségletévé válik. A rítusoknak mint függetlenül motiváló
tényezőknek a lényegében leledzik, hogy meghaladják
eredeti kommunikációs funkciójukat, s ezzel képesek
lesznek két további, ugyanilyen fontos feladat teljesítésére,
nevezetesen az agresszió kontrolljára, valamint az adott faj
egyedei közötti kötelék megteremtésére. A korábbiakban
már láttuk, mely módon válhat egy ceremónia szilárd
kötelékké, mely bizonyos individuumokat összefűz; a 11.
fejezetben pedig részletekbe menően meg fogom világítani,
hogyan lehet egy agressziógátló ceremóniából a szociális
viselkedések összességét meghatározó tényező, amely
hatását tekintve hasonlatos az emberi szerelemhez és
barátsághoz.
A fejlődésnek az a két lépése, mely a kulturális
ritualizációban a megértéstől az agresszió kontrolljához,
majd innen egy bizonyos kötelék létrehozásához vezet,
analóg azokkal a folyamatokkal, melyek az ösztönös rítusok
evolúciójában zajlanak, ahogy ezt majd a 11. fejezetben a
ludak diadalkiáltásának példáján láthatjuk. A hármas funkció
- a harc megakadályozása a csoport tagjai között,
összetartásuk egyetlen egységben, végül elhatárolásuk más
hasonló csoportoktól - olyan feltűnő hasonlóságot mutat a
kulturálisan kifejlődött rítusokkal, hogy ez további fontos
megfontolások alapját képezheti.
Azoknak az emberi csoportoknak a létezése, amelyeket
nagyságuknál fogva a személyes szeretet és barátság
önmagában már nem tud összetartani, a kulturálisan
ritualizált magatartási módoknak ezen a háromféle
funkcióján nyugszik. Az ember társas viselkedését
olyannyira áthatja mindenhol és mindenkor a kulturális
ritualizálódás, hogy az többnyire nem is tudatosodik
bennünk. Ha olyan emberi magatartásformákat kellene
megneveznünk, melyek biztosan nem ritualizáltak, csak azok
jöhetnének szóba, amelyek nem a nyilvánosság előtt
„zajlanak", mint például az ásítás, a nyújtózkodás, az
orrtúrás, a vakarózás bizonyos „kimondhatatlan" nevű
testtájakon. Mindent tehát, amit illemnek vagy jó modornak
nevezünk, a kulturális ritualizáció határoz meg. „Jó"
modornak (illedelmes viselkedésnek) per definitionem az
számít, ami saját csoportunkat jellemzi, (ami körünkben
illik); alkalmazkodunk előírásaihoz, mintegy második
természetünkké válik. Mindennapi életünkben eszünkbe sem
jut elgondolkozni azon, milyen fontos funkciót töltenek be:
megfékezik az agressziót, és társas köteléket hoznak létre.
Arról is elfeledkezünk, hogy a szociológusok által
„csoportkohéziónak" nevezett jelenség mögött is ezek az
okok húzódnak meg.
Az illem funkciója - a csoporttagok közötti feszültség
szüntelen csillapító tényezőjeként - azonnal nyilvánvalóvá
válik, ha „mellőzésének" következményeit tanulmányozzuk.
Nem az erkölcsök-szokások elleni súlyos kihágásokra
gondolok, hanem azon jelentéktelen udvarias gesztusok,
pillantások elhagyására, amelyekkel például egy szobába
belépve embertársainkat „üdvözöljük". Ha valaki sértve érzi
magát, és ezért a fent említett udvariassági gesztusokat
mellőzve lép be valahova, ahol társai üldögélnek, és
egyszerűen levegőnek nézi őket, akkor ez a magatartása
ugyanolyan bosszús és ellenséges reakciókat vált ki a
jelenlévőkből, mint a nyílt agresszió megnyilvánulásai. S
való igaz, a normális engedékenység ceremóniaelemeinek
ilyenfajta mellőzése egyenértékű a nyíltan agresszív
magatartással.
Mivel a csoportot jellemző érintkezési formáktól való
eltérés is agressziót vált ki, ezért a csoport tagjai egész
egyszerűen kényszerítik egymást a társas viselkedés ezen
normáinak maradéktalan betartására. A nonkonformistát -
mint kívülállót - kedvezőtlen elbánásban részesítik, s
egyszerűbb csoportokból, mint például egy-egy iskolai
osztály vagy egy kisebb katonai egység, könyörtelenül ki is
taszítják. Biztosan minden egyetemi oktató, akinek vannak
gyerekei, és vállalt már állást az ország különböző részein,
észrevette már, hogy a „zsenge palánták" mily hamar
megtanulják annak a tájegységnek a nyelvjárását, ahol
iskolába járnak. A gyerek kénytelen elsajátítani ezeket a
helyi ismereteket, ha nem akarja, hogy társai kirekesszék.
Odahaza persze a család dialektusát beszéli. Az sem véletlen,
hogy az ilyen gyereket igen nehéz rávenni arra, hogy otthon,
családi körben az új, helyi dialektust beszélje. Legföljebb
mondjuk egy vers szavalásakor tudjuk ezt elérni. Gondolom,
a gyerekek árulásnak érzik, hogy a családjukon kívül egy
„másik" csoporthoz is tartoznak.
A kulturális úton kialakult szociális normák és rítusok
ugyanolyan jellemzői egy kisebb vagy nagyobb emberi
csoportnak, mint a filogenezis során szerzett, velünk
született jegyek az alfajoknak, fajoknak, nemeknek és
nagyobb rendszertani egységeknek. Keletkezéstörténetüket
az összehasonlító vizsgálatok módszereivel
rekonstruálhatjuk. Ahogy a történeti fejlődés során
különbözni kezdenek egymástól, és ezáltal a kulturális
egységek között korlátok, sorompók alakulnak ki, az nagy
hasonlóságot mutat a különböző fajok között a fejlődés
divergenciája révén kialakuló különbségekkel. Joggal
nevezte Erik Erikson ezt a folyamatot
„látszatfajképződésnek". Bár a látszatfajképződés
összehasonlíthatatlanul gyorsabban zajlik, mint a
filogenetikai fajképződés, idő azért ehhez is kell. Kezdetének
alig észrevehető jeleit, a szokások kialakulását egy csoporton
belül, a beavatatlan kívülállók diszkriminálását minden
gyerekközösségben megfigyelhetjük, de ahhoz, hogy
valamely csoport társadalmi normái és rítusai
megszilárduljanak és áthághatatlanná váljanak, úgy tűnik,
legalább egy nemzedéken át jelen kell lenniük az adott
csoport életében. Ezért, véleményem szerint, az elképzelhető
legkisebb kulturális látszatfaj egy nagy hagyományú iskola
diáksága lehet; elképesztő, hogy egy ilyen embercsoport
mennyire meg tudja őrizni látszatfajjellegét akár sok-sok
éven át is. A manapság oly gyakran kinevetett, az alma
materhez való kötődés igenis létezik. Ha találkozom
valakivel, aki a „skót gimnázium" előkelősködő orrhangján
beszél, bizonyára akarva-akaratlan vonzódni kezdek hozzá,
hajlandó vagyok akár meg is bízni benne, és mindenképpen
kedvesebb az eszemnek és a szívemnek, mint egy „kívülünk
álló"!
A jó modor szerepének tanulmányozására kiváló terepet
nyújtanak az emberi kultúrák különböző csoportjainak vagy
alcsoportjainak társas összejövetelei. Az illem által
meghatározott szokások jelentős része olyan alávetési
gesztusok kulturálisan ritualizált eltúlzása, melyeknek
legtöbbje valószínűleg hasonló jelentőséggel bír, mint a
filogenetikus viselkedési módok. A jó modor helyi
hagyományozódása különböző kulturális alcsoportokban
csak mennyiségileg kíván különböző hangsúlyozást. Jó példa
erre az udvarias odafigyelés gesztusa, mely abból áll, hogy
nyakunkat előrenyújtjuk, fejünket oldalra billentjük, a
beszélőnek mintegy „odakínálva fülünket". Ez a magatartási
forma pontosan kifejezi azt, hogy készek vagyunk
figyelmesen meghallgatni őt, sőt talán még hallgatunk is a jó
szóra. Néhány ázsiai kultúra udvariassági „szertartása"
erősen eltúlozza a dolog mimikai részét; Ausztriában, főleg
jó házból származó hölgyek esetében egyike a
legáltalánosabb udvariassági gesztusoknak, míg más közép-
európai országokban mintha nem is lenne ekkora
jelentősége. Észak-Németország bizonyos részein szinte a
minimumra redukálódik, vagy teljességgel ismeretlen. Ebben
a kultúrkörben korrekt és udvarias magatartásnak számít az,
ha a hallgató fölszegett fejjel néz a beszélő arcába, ahogy az
egy katonától a parancs fogadásakor elvárható. Mikor
Bécsből Königsbergbe kerültem - két város, amely az előbb
említett szokások tekintetében igen nagy különbséget mutat -
, nem kevés időbe telt, míg hozzászoktam a keletporosz
hölgyek udvarias odafigyelési gesztusaihoz. Mivel én azt
vártam, hogy a hölgy, akihez beszélek, állát - ha csak egy
kicsit is, de - oldalra fogja billenteni, így aztán amikor
fölszegte a fejét, és keményen a szemembe nézett,
óhatatlanul is azon kezdtem morfondírozni, hogy milyen
hibát követtem el.
Persze az ilyen udvariassági gesztus - jelentése - kizárólag
a jelküldő és a -befogadó közti, az azonos kommunikációs
rendszerben történő megegyezésen alapszik. Ha két kultúra
között nem jött létre ez a közmegegyezés, elkerülhetetlenek
a félreértések.
Keletporosz mércével mérve a japánok „fülfelkínálása"
megvetendő megalázkodás, míg japán szemmel nézve az
udvariasan figyelő keletporosz hölgy nem tesz egyebet, mint
hogy ellenséges érzületét leplezetlenül kimutatja.
Az ilyen vonatkozású konvenciók legparányibb
különbségei a kulturálisan ritualizált kifejezések
félreértelmezéséhez vezethetnek. A délvidéki embereket az
angolok és a németek hajlamosak „megbízhatatlannak"
titulálni pusztán azért, mert saját konvencióik szellemében a
túláradó szívélyesség megnyilvánulásai mögött több valódi
érzelemnek és tartalomnak kellene meghúzódnia. Az, hogy
az északi németek, elsősorban a poroszok a déli országokban
oly kevéssé népszerűek, gyakran pont az ellenkező irányú
félreértésből adódik. Az udvarias amerikai társaságban
nyilván gyakran keltettem goromba ember benyomását,
egyszerűen azért, mert nehezemre esett annyit mosolyogni,
amennyit az amerikai illem megkíván.
Az ilyen apró félreértések kétségkívül jelentősen
hozzájárulnak a kulturális csoportok közti gyűlölködés
kialakulásához. Az, aki a fentiekhez hasonlóan félreérti más
kulturális körök tagjainak szociális gesztusait, bizony
csúnyán becsapottnak és sértettnek érzi magát. Már
önmagában az, hogy egy idegen kultúra kifejezőeszközeit és
rítusait nehéz megérteni, bizalmatlanság és félelem forrása
lesz a maga módján, s ez igen könnyen vezethet
agresszióhoz.
A nyelv és a viselkedés jelentéktelen sajátságaitól, melyek
a legkisebb egységeket tartják össze, lépcsőzetesen vezet az
út ama végsőkig összetett, tudatosan kivitelezett és
szimbólumként értelmezett szociális normákig s rítusokig,
melyek az emberiség legnagyobb szociális egységeit egy
nemzetté, egy kultúrává, egy vallássá vagy egy politikai
ideológiává kovácsolják össze. Bizonyára lehetséges lenne
ezt a rendszert is összehasonlító módszerrel vizsgálni, más
szóval a látszatfaj-kialakulás törvényeit tanulmányozni,
jóllehet ez a különféle, például nemzeti vagy vallási
csoportfogalmak gyakori átfedéseiből adódóan bizonyára
nehézkesebben menne, mint a fajok kialakulásának
vizsgálata.
Hangsúlyoztam már, hogy a társas viselkedés minden
ritualizált normájának az értékek emocionális háttere
kölcsönzi a hajtóerőt. Erik Erikson nemrég kimutatta, hogy a
jó és a rossz közti különbségtevés már kora gyerekkorban
megkezdődik, s egész életünket végigkíséri. Elvileg
ugyanolyan mereven ragaszkodunk a kiskorunkban
elsajátított tisztálkodási szokásaink parancsolataihoz, mint
azokhoz a nemzeti vagy politikai normákhoz és rítusokhoz,
amelyekkel csak életünk későbbi szakaszában találkozunk. A
hagyományos rítus merevsége és makacs ragaszkodásunk
ehhez rendkívül fontosak a rítus funkciójának
szempontjából. Egyidejűleg azonban a rítus ugyanúgy, mint
a merev, ösztönös szociális magatartási mód hozzá
hasonlítható funkciója, felelős erkölcsiségünk felügyeletét is
igényli.
Igenis helyes és legitim felfogás, hogy azokat a
szokásokat - erkölcsöket -, melyekre szüleink tanítottak,
„jónak" ítéljük, és hogy a kultúránkból ránk
hagyományozódott szociális normákat és rítusokat szentnek
tartjuk. De felelősségünk teljes tudatában értelmünk minden
erejével védekeznünk kell az ellen, hogy engedjünk
természetes hajlandóságainknak, és más kultúrák rítusait s
normáit alacsonyabb értékűnek tekintsük. Igazából ez a
látszatfajképződés árnyoldala. Sajnos fennáll a veszélye
annak, hogy más látszatfajok tagjait nem is tekintjük
embereknek, ahogy ezt egyébként sok primitív törzs nyíltan
meg is teszi, lévén, hogy nyelvükben csak a saját törzsükre
vonatkoztatva használatos az „ember" szó. Az ő
szemszögükből nézve nem kannibalizmus, ha egy másik
törzs elesett harcosait megeszik. A látszatfajképződés
természettörténetének morális tanulsága az, hogy meg kell
tanulnunk toleránsnak lenni más kultúrákkal szemben,
levetkőzve saját kulturális és nemzeti arroganciánkat, és
világosan kell látnunk azt, hogy más kultúrák társadalmi
normái és rítusai, melyekhez azok tagjai ugyanúgy hűek,
mint mi a sajátjainkhoz, ugyanúgy jogosultak arra, hogy
tiszteljék és szentnek tekintsék őket. Ha nincs jelen az ebből
a felismerésből fakadó tolerancia, nem nehéz azt a gonosz
megtestesülésének látni, amit szomszédunk a legszentebbnek
tart. A szociális normák és rítusok legfőbb értéke
megszeghetetlenségükben rejlik, és pont ez az, ami minden
háborúk legszörnyűbbikéhez, a vallásháborúhoz vezethet - s
ma pontosan ez fenyeget bennünket. Itt most, mint oly
gyakran, mikor emberi magatartásformákat a
természettudomány nézőpontjából írok le, fennáll annak a
veszélye, hogy ez esetleges félreértésekhez vezethet.
Valójában azt állítom, hogy az ember hűségét a
hagyományos szokások értékeihez az egyszerű megszokások
kialakulása és a megszegésükkel kapcsolatos állati félelem
eredményezi. Nagy hangsúlyt fektettem továbbá arra a
tényre, hogy minden emberi rituálé természeti úton jött létre,
és ez messzemenő hasonlóságot mutat a társas ösztönök
állatnál és embernél jelen lévő evolúciójával. Külön
felhívtam a figyelmet arra, hogy amit az ember a
hagyományban tisztel és szentnek tart, nem jelent abszolút
etikai értéket, hanem csak egy bizonyos kultúrán belül szent.
Mindez persze semmiképp sem vonja kétségbe annak az
eltökélt hűségnek az értékeit és szükségszerűségét, amellyel
egy rendes ember saját kultúrájának rá hagyományozódott
szokásaihoz ragaszkodik.
Ne gúnyolódjunk tehát a „szokás hatalmán", azon a
mélyen bennünk rejtőző „állatkán", amely egy pillanatnyi
szeszélyből, úgymond, rítust alkotott, s aztán oly makacs
kitartással ragaszkodik hozzá, hogy már csak ez az érzület is
különb tárgyat érdemelne; bizony kevés különb tárgy van
ennél! Ha a szokás nem rögzülhetne és önállósulhatna a fent
vázolt módon, ha nem emelkedhetne megszentelt öncéllá,
bizony nem létezne hiteles közlés, bizalmat érdemlő
megegyezés, igazi hűség és törvény se ezen a világon. Eskük
nem köteleznek, szerződések nem érvényesek, ha a feleket
nem fűzik össze alapvetően megszeghetetlen, rítussá vált
szokások, és ha vétenek ezek ellen, akkor azt a
megsemmisüléstől való mágikus félelmet érzik, amelyet az
én kis Martinám érzett ott a lépcső ötödik fokán.
6. fejezet
Az ösztönök nagy parlamentje
Minden mily szövevény Egész,
S így hat és él részben a rész.
Goethe
Mint az előző fejezetben hallhattuk, a ritualizálódás
törzstörténeti folyamata mindenkor egy új, autonóm ösztönt
hoz létre, amely a többi ösztönös késztető nagy
hatásösszefüggésébe független erőként avatkozik be.
Teljesítménye, mely - mint tudjuk - eredetileg mindig
valamilyen közlésből, „kommunikációból" áll, az agresszió
káros hatásait azzal gátolja, hogy csökkenti a fajtársak
közötti félreértések kialakulásának lehetőségét. Nem csak az
embereknél fordul elő, hogy valamelyik fél tévesen azt hiszi,
a másik ártani akar neki, s ebből viszály adódik. A rítus már
ebben az összefüggésben is nagyon fontos témánk
szempontjából. Ám ezen túlmenőleg, mint majd a ludak
diadalmi kiáltásának példáján látni fogjuk, önálló
késztetőként is oly nagy hatalomra tehet szert, hogy az
ösztönök roppant parlamentjében sikeresen opponálhat az
agresszió hatalmával szemben. Hogy érthető legyen, hogyan
tudja kordában tartani az agressziót anélkül, hogy
meggyengítené, és így végső soron fajfenntartó funkciójának
kifejtésében akadályozná (ez utóbbiról a harmadik fejezetben
szóltunk!), egyet s mást el kell mondanom az ösztönök
hatásösszefüggéséről. Annyiban hasonlít ez egy
parlamenthez, hogy sok független „változó"
kölcsönhatásainak többé-kevésbé egységes egésznek
tekinthető rendszere, valamint abban, hogy valóban
demokratikus eljárásmódja történeti próbatételek eredménye,
és ha nem is tud mindig hamisítatlan harmóniát teremteni,
elő tudja segíteni olyan elviselhető kompromisszumok
létrejöttét, amelyek megteremtik az élet lehetőségét.
Tulajdonképpen mi az, hogy ösztön? A
meghatározásokhoz, melyeket manapság a köznyelvben
különféle ösztön jellegű késztetésekre használnak, a
„finalista" gondolkodás gonosz öröksége tapad. Finalistának
a szó rosszabbik értelmében azt nevezzük, aki összetéveszti
a „Mi végre?" kérdést a „Miért?"-tel, s ezért azt hiszi, hogy
egy adott funkció fajfenntartó értelmének felmutatásával
létrejöttének okát is megtalálta. Kézenfekvő és csábító
megoldásnak tűnik, hogy minden jól megnevezhető
funkcióhoz, melynek fajfenntartó értéke is nyilvánvaló, mint
például a táplálékfelvétel, a szaporodás vagy a menekülés,
egy-egy ösztönt társítsunk. Milyen egyszerűnek tűnik
például a „szaporodási ösztön" kifejezés! Csak épp azt nem
szabad elhitetnünk magunkkal - ahogy ezt sajnos számos
ösztönkutató elhitte -, hogy egy-egy ilyen kifejezéssel az
adott folyamat magyarázatát is megadtuk. Az ilyen
megjelöléseknek megfelelő fogalmak semmivel sem
különbek, mint a „horror vacui" vagy a „phlogiston" s más
ehhez hasonlók, amelyek csak a folyamatot magát nevezik
meg, de „csalfán úgy tesznek, mintha már a magyarázatát is
megadták volna", John Dewey kemény szavaival élve. Mivel
mi ebben a könyvben arra törekszünk, hogy oksági
magyarázatát adjuk egy bizonyos ösztön, történetesen az
agresszió hibás működésének, nem elégedhetünk meg a „Mi
végett?"-re adott válasszal, amely harmadik fejezetünk
tárgya volt, igenis az okokat kell feltárnunk, hogy a zavarok
okait is megérthessük, s amennyiben ez lehetséges, a zavar
kiküszöbölésének módját is megtaláljuk.
Egy élőlény funkciója alapján elnevezett teljesítménye,
mint például: a „táplálékfelvétel", a „szaporodás" vagy az
„önfenntartás" természetesen sosem egyetlen indítóok,
egyetlen késztetés eredménye. Az olyan fogalmak, mint
„szaporodási ösztön", „önfenntartási ösztön" stb. körülbelül
annyira képesek magyarázatát adni az általuk megnevezett
dolognak, mintha olyasmit mondanék, teszem azt, hogy
„gépkocsierő", merthogy ezt az elnevezést is hasonló
„joggal" használhatnám, ha azt akarnám megvilágítani, miért
is megy még mindig ősrégi tragacsom. Aki azonban
megfordult már néhány szerelőnél (és fizetett is!), egész
biztos nem misztikus erőkre fog gondolni - tudja, hogy a
javításon van a lényeg. Aki az ösztönöknek nevezett, velünk
született viselkedési mechanizmusok patologikus működési
zavaraival tisztában van, sosem térhet ki annyira egészséges
hitéből, hogy azt állítsa, az állatokat vagy éppenséggel az
embereket iránymutató, csak finálisan megérthető tényezők
vezérlik, melyeknek nem szükséges és nem is lehetséges
oksági magyarázatát adni.
Egy olyan funkcionálisan egységes magatartási módot,
mint amilyen például a táplálékfelvétel vagy a szaporodás,
igen sok fiziológiai ok nagyon bonyolult összjátéka hoz
létre, melyet a fajok alakulásának két konstruktőre, a
mutáció s a szelekció „talál fel", s majd alaposan próbára is
tesz. Ez a sok-sok fiziológiai ok néha kölcsönösen
ugyanazon mértékben hat a másikra, van úgy, hogy ez az
egyensúly felborul, és az egyik erősebben kezdi befolyásolni
a másikat, mint az viszont. Ismerünk olyanokat is, amelyek
viszonylag függetlenek az Egész hatás-összefüggésétől, sőt
jobban befolyásolják azt, mint amennyire az őket. Jó példája
az ilyen „viszonylagos függetlenséget élvező építőköveknek"
a csontváz megannyi eleme.
A magatartás területén ilyen, viszonylagos függetlenséget
élvező építőköveknek tekinthetjük az öröklött
mozgáskoordinációkat. Csakúgy, mint a legkeményebb
csontvázrészek, ezek is állandó formával rendelkeznek, s
mindegyikük ott lengeti a maga vésőjét az organizmus
egésze fölött. S mint tudjuk, ha elhallgattatják őket, annál
erősebben hallatják aztán szavukat, és arra kényszerítik az
állatot, illetve az embert, hogy ez ne egy másik
mozgáskoordinációt kiváltó ingerszituációt keressen, hanem
azt, amely megteremti számára a megkönnyebbülés
lehetőségét. Nagy tévedés lenne tehát azt hinni, hogy az
éhség vált ki minden olyan ösztönmozgást, melynek
fajfenntartó funkciója például a táplálékfelvételt szolgálja.
Tudvalevő, hogy a kutyák az olyan mozgássorokat, mint a
szimatolás, a kotrás, a futás, az űzés, az odakapás és az
áldozat halálra rázása akkor is a legnagyobb lelkesedéssel
gyakorolják, mikor nem az éhség hajtja őket, és a
kutyabarátok azt is tudják, hogy a vadászat szenvedélyének
hódoló ebet a legeslegjobb falatokkal sem tántoríthatjuk el
kedvenc szórakozásától.
Ugyanez a macska zsákmányszerző ösztönmozdulataira
és a seregély „körözésére" is igaz, ez utóbbi egy hosszan
tartó történés, s szinte teljesen független a madár éhségének
mértékétől, valamint igaz ez a fajfenntartás minden olyan kis
szolgálójára, mint a futás, repülés, rágás, felcsippentés-
odacsípés, ásás, tisztálkodás stb. Ezen öröklött
mozgásminták mindegyike spontán jellegű, s ebből adódik
sajátos óhajmagatartásuk. Ezek a kis részleges ösztönök
tehát teljesen függetlenek lennének egymástól? Mozaikot
alkotnának, amely csak a fajok változásának - e változás
konstrukciójának - köszönheti teljességét? Szélsőséges
esetekben előfordulhat ez is. Nem is oly régen még ezeket a
kivételes eseteket tekintették általánosnak. Az összehasonlító
magatartás-kutatás hőskorában ugyanis azt gondolták, hogy
csak egyetlen ösztön létezik, de az viszont az egész állatot
uralja. Julian Huxley egy gyönyörű hasonlatot alkotott,
amelyet én is éveken át idéztem előadásaimon: az embert és
az állatot egy olyan hajóhoz hasonlította, melyet sok
kapitány vezényel. Az embernél ezek a kapitányok
egyidejűleg, egyszerre állnak a parancsnoki hídon, s
mindegyik mondja a magáét - ebből olykor okos
kompromisszum sül ki, amely jobb megoldást kínál az adott
problémára, mint akár a legokosabb kapitány saját
elgondolása, előfordul azonban, hogy nem tudnak
megegyezni, és ebben az esetben a hajót igazából nem
vezérli senki. Az állatoknál ellenben a kapitányok ahhoz a
megállapodáshoz tartják magukat, hogy mindig csak egyikük
mehet föl a parancsnoki hídra, s amint egy másik parancsnok
a hídra lép, az előzőnek el kell hagynia a terepet. Ez utóbbi
hasonlat egy konfliktushelyzetbe kerülő állat magatartását
sok esetben valóban hűen tükrözi, és így könnyen érthető,
hogy azokban a bizonyos régi időkben nem vettük észre,
hogy azok csak igen ritkán előforduló, kivételes esetek.
Ráadásul az egymással viszályba kerülő két késztetés
kölcsönhatásának legegyszerűbb formájában az egyik vagy
elnyomja, vagy kiiktatja a másikat; így hát teljességgel jogos
és törvényszerű elgondolás volt előfutáraink részéről, hogy a
legegyszerűbb s a legkönnyebben elemezhető folyamatokat
tekintették mérvadónak, még ha nem is ezek voltak a
leggyakoribbak.
A valóságban két függetlenül változó ösztön rendkívül
bonyolult kölcsönhatásban áll egymással. Előfordulhat, hogy
az egyik egyoldalúan támogatja és serkenti a másikat,
segíthetik kölcsönösen is egymást, lehetséges, hogy anélkül,
hogy kapcsolatba lépnének egymással, ugyanarra a
magatartási módra „telepednek rá", és adott esetben
gátolhatják is egymást. A további lehetséges variációk
felsorolása túl messzire vezetne, de az a ritka és speciális
eset mindenképpen említést érdemel, mikor az erősebb
ösztön a gyengébbiket valami „mindent vagy semmit"
törvény szerint működő keljfeljancsi-reakció keretében
kiiktatja. Csak ez az egyetlen eset felel meg Huxley
hasonlatának, és csak egyetlen ösztönről, a menekülési
ösztönről mondható el általánosságban, hogy minden más
ösztönt elnyom. De még ez az ösztön is „emberére" talál
olykor!
A hétköznapi, a gyakori, a többféleképpen felhasználható,
készséges és „olcsó" ösztönmozgások, melyeket az imént „a
fajfenntartás kis szolgálóinak" neveztem, gyakorta állnak
több „nagy" ösztön rendelkezésére. Elsősorban a
helyváltoztatás mozgásmódjai, például a futás, repülés, úszás
stb., de mások is, mint a csippentés-csípés, rágcsálás, ásás
stb. állnak a táplálékszerzés, a szaporodás, a menekülés, az
agresszió - tehát az itt „nagynak" nevezett ösztönök -
szolgálatában. S mivel bizonyos értelemben eszközként
szolgálják a különböző nagy, fölébük rendelt rendszerek,
elsősorban az említett „Négy Nagy" ösztön érdekeit, és mint
ilyenek, a motivációforrások alá tartoznak, ezért másutt
eszközaktivitásoknak neveztem őket. Ez persze korántsem
akarja azt sugallni, hogy az ilyen mozgási formák híján
volnának a spontaneitásnak, épp ellenkezőleg: a természeti
ökonómia általános érvényű elvének megfelelően például
egy kutya vagy farkas esetében az egyes ösztönök spontán
produkciója - mint a szimatolás, felhajtás, futás, üldözés,
agyonrázás stb. - az éhség nagyságához igazodik. Ha az
éhséget mint késztetőt kiiktatjuk, olyan egyszerűen például,
hogy az etetőedényt mindig megtöltjük finomságokkal,
hamarosan azt fogjuk tapasztalni, hogy az állat ugyan kisebb
hévvel, de azért szimatol, nyomoz, rohan, űz, ráz... - mintha
ezek a tevékenységek elengedhetetlenek lennének éhsége
csillapításához. Ha viszont a kutya tényleg éhes, bizony
mennyiségileg mérhetően többször műveli mindezt. Bár
tehát az említett eszközösztönök spontán módon is
működnek, az éhség nagyobb teljesítményre ösztönzi őket,
mint amennyit magukra hagyatva tennének. Bizony egy
ösztön is ösztönözhető!
Valamely önmagában spontán funkció ösztönzése egy
máshonnét érkező inger által a fiziológiában korántsem ritka
vagy éppenséggel új jelenség. Az ösztöncselekvés annyiban
reakció, hogy külső inger vagy más ösztön hatására is
bekövetkezhet. Spontánná csak az ilyen késztetések
elmaradásakor válik.
Analóg folyamatot a szív ingerkeltő központjaiból már
régóta ismerünk. A szívverést normál körülmények között az
a ritmikus-automatikus inger váltja ki, melyet az úgynevezett
szinuszcsomó produkál, az a rendkívül specializált
izomszövedékű szerv, amely a véráramnak a szív pitvarába
vezető „ajtajától" nem messze helyezkedik el. Valamivel
lejjebb, a vér áramlásának irányában, a kamraátmenetnél
található egy másik ilyen szerv, az atrioventricularis csomó,
melybe az előbbiből egy kötegnyi ingertovábbító izomrost
vezet. A két csomó ingerlökéseket produkál, s ezek képesek
a szívkamrát összehúzódásra késztetni. A szinuszcsomó
gyorsabban dolgozik, mint az atrioventricularis csomó. Ezért
ez utóbbi normál körülmények között sosincs abban a
helyzetben, hogy spontánul viselkedjék, hiszen valahányszor
el szeretné küldeni a maga ingersorát, az elöljárója
megsarkantyúzza, s így valamivel hamarább „lő", mint azt
önszántából tette volna. Így az előtte járó elöljáró
rákényszeríti a saját munkatempóját. Ha elvégezzük Stannius
klasszikus kísérletét, és az ingervezető köteg elszorításával
megszakítjuk ezt az összeköttetést, s megszabadítjuk az
atrioventricularis csomót a szinuszcsomó zsarnokságától, az
atrio azt teszi nyomban, amit az elnyomottak ilyenkor tenni
szoktak, nevezetesen, megszűnik dolgozni, más szóval a szív
egy pillanatra leáll. Ezt nevezik régtől fogva
„preautomatikus szünet"-nek. Rövid pihenő után tudniillik az
atrioventricularis csomó rádöbben, hogy ő maga is
ingerképző, s kis idő múltán szívesen működésbe lépne. Erre
ez idáig nem nagyon nyílt lehetősége, mert a kérdéses
pillanatot megelőzően mindig megkapta hátulról a
tűzparancsot jelentő rúgást.
Ahogy az atrioventricularis csomó a szinuszcsomóhoz,
valahogy úgy viszonyulnak az ösztönmozgások a motiváció
különböző, fölébük rendelt forrásaihoz. Esetünkben a
helyzetet az bonyolítja, hogy mint az eszközreakciók
esetében is, egy szolgának gyakran több ura van, és ezek az
urak igencsak különböző természetűek. Lehetnek, mint a
szinuszcsomó, automatikusan-ritmusosan ingereket keltő
szervek vagy külső-belső receptorok, melyek külső és belső
ingereket vesznek fel, majd izgalom formájában
továbbítanak, s amelyek közé a szövetek olyan szükségleteit
soroljuk, mint az éhség, a szomjúság vagy az oxigénhiány.
Lehetnek végezetül belső elválasztású mirigyek, melyeknek
hormonjai meghatározott idegi folyamatokra hatnak
serkentőleg. (A „hormon" görög szó, jelentése: űzök, hajtok,
ösztönzök.) Az ilyen felsőbb szintekről parancsba adott
aktivitás azonban nem mindig „reflex jellegű"; vagyis az
ösztönmozgás szerveződése nem „gépiesen" működik,
használaton kívül nem pihen tehát passzívan arra várva,
hogy valaki megnyomja az indítógombot. Ellenkezőleg,
inkább olyan, mint egy ló, amelynek ahhoz, hogy urának
engedelmeskedjék, igenis szüksége van a zablára és arra,
hogy megsarkantyúzzák, ugyanakkor viszont igényt tart arra
is, hogy nap mint nap „megjárassák", hogy a felgyülemlett
fölös energiáit levezethesse, melyek bizonyos szituációban -
például a számukra legizgalmasabb ösztön, a fajon belüli
agresszió számára ideális körülmények között - igen
veszélyesek lehetnek.
Mint már utaltunk rá, valamely ösztönmozgás spontán
eredményessége (a „produkció") nagyjából igazodik a
várható szükséglethez. Olykor ez a takarékosság igen
célszerű, mint például az atrioventricularis csomó esetében,
hiszen ha atriónk többet „teljesít", mint amennyire a
szinuszcsomó „vevő", jön az ideges emberek által olyannyira
ismert extraszisztolé, vagyis a szívkamrának a normális
szívverés ritmusába udvariatlanul belekotyogó-zavaró
összehúzódása. Máskor viszont egyáltalán nem ártalmas, sőt
adott esetben hasznos is lehet, ha állandó teljesítménytöbblet
áll rendelkezésre. Ha egy kutya többet fut, mint amennyi a
zsákmány eléréséhez szükséges lenne, vagy egy ló minden
ok nélkül szökellni kezd (a ragadozók menekülő vagy
védekező mozgásmintázatait produkálja), nem más ez, mint
puszta izomgyakorlat, bizonyos értelemben felkészülés az
élesebb helyzetekre...!
Az eszközaktivitások produkciótöbblete itt válik
hasznossá, ahol nehezen megjósolható, hogy végül is mennyi
kerül majd felhasználásra belőlük. A vadászó macska néha
kénytelen órákat kuporogni lesben állva az egérlyuknál,
máskor a véletlenül útját keresztező egeret egy szempillantás
alatt minden előkészület nélkül el tudja kapni. Az esetek
többségében azonban hosszú időn át kénytelen lopakodni és
leselkedni, míg végre elkaphatja, agyonharaphatja és
elfogyaszthatja áldozatát. Az ilyen cselekvési láncolatok
megfigyelésekor nagy a csábítás, hogy rosszindulattól
vezérelve összevessük őket az ember céltudatos
viselkedéseivel, s így óhatatlanul is arra a következtetésre
jutunk, hogy a macskát a zsákmányszerzést kísérő
mozgássor leírására csakis „falánksága" készteti. Hogy ez
mennyire nem így van, kísérletileg bizonyítható. Leyhausen
egymás után adogatta az egereket a vadászni vágyó
macskának, és megfigyelte azt a sorrendet, ahogy a
zsákmányul ejtés és a felfalás bizonyos részcselekvései
lassan elmaradoztak. A macska elsőként az evést hagyta
abba, és ugyan megölt még néhány egeret, de már nem nyúlt
hozzájuk. Következő lépésként már meg se ölte áldozatait,
de továbbra is üldözte és leste őket. Lassan ez a vágya is
alábbhagyott, és ugyan folytatta a vadászatot, de érdekes
módon mindig egy olyan egeret pécézett ki magának, amely
lehetőleg jó messze, mondjuk a szoba túlsó sarkában
futkározott, azokkal viszont nem foglalkozott, amelyek kis
túlzással a pracliján másztak át.
E kísérlet során meg tudták számolni, hányszor került sor
egy-egy részcselekményre, míg el nem hagyta őket teljesen.
A számok és az átlagos elhasználódás között nyilvánvaló az
összefüggés. Természetes, hogy egy macskának igen sokat
kell lesnie és lopakodnia, hogy zsákmányához egyáltalán
kellő közelségbe kerüljön, és zsákmányszerzési akciója
sikerrel kecsegtessen. Csak számos eredménytelen kísérlet
után kerül végre karmai közé a zsákmány, akkor jöhet a
halálos harapás, de ez sem sikerül mindig elsőre, vagyis
egyetlen egér elfogyasztásához több halálos harapás
szükséges. Hogy a részcselekvések valamelyike ösztönösen
lép-e fel, vagy valamelyik másik ösztönzésére, ez az ilyen
komplex magatartásformák esetén azoktól a külső
körülményektől függ, amelyek az egy-egy mozdulatmód
iránti „keresletet" meghatározzák. Tudomásom szerint ezt
elsőként René Spitz gyermekpszichiáter fogalmazta meg,
megfigyelve, hogy azok a csecsemők, akiknek a tejet egy túl
könnyen „járó" cumisüvegben adták, miután kiürítették és
elutasították az üveget, még „meghagytak maguknak" pár
szopó-szívó mozdulatot, melyeket aztán pótlólagos tárgyakra
vittek át. Hasonló történik a ludaknál is, ha olyan tavon
tartjuk őket, ahol nem áll rendelkezésükre táplálék, melyet az
úgynevezett „görgicsélés"-sel, a víz alá bukva kereshetnének
meg. Ha az állatokat kizárólag a parton etetjük, előbb-utóbb
megfigyelhetjük, hogy „üresjáratban" is görgicsélnek. Ha
jóllakásig teleetetjük őket úgy, hogy végül már elutasítják az
eleséget, s a maradék magot a vízbe szórjuk, azonnal
újrakezdik a görgicsélést, s a magokat ténylegesen el is
fogyasztják. Mondhatni, „azért esznek, hogy
görgicsélhessenek". A kísérlet megfordítható, ilyenkor az
állatokat arra kényszerítjük, hogy még fokozottabb
görgicséléssel keressék meg táplálékukat a számukra még
épp elviselhető vízmélységekben. Ha hagyjuk, hogy
teleegyék magukat, s utána a maradék tápot a szárazon adjuk
oda nekik, még jelentős mennyiséget elfogyasztanak belőle,
bizonyítván, hogy az imént „csak azért görgicséltek, hogy
egyenek".
Teljes bizonyossággal tehát nem állapíthatjuk meg, hogy
két spontán motivációt létrehozó ösztön közül melyik
ösztönzi a másikat, illetve hogy melyik a „domináns".
Eddig csak olyan részösztönök kölcsönhatásáról
beszéltünk, amelyek olyan közös funkciókban működnek
együtt, mint például a szervezet táplálása. Valamelyest
másképp alakul az olyan ösztönforrások viszonya,
melyeknek mindegyike más-más funkciójú, s így más
ösztönszerveződéshez tartozik. Ebben az esetben nem
serkentik és nem is támogatják egymást, hanem bizonyos
értelemben vetélytársakká válnak: az ösztönzők mindegyike
„a maga igazáért" küzd. Elsőként Erich v. Holst mutatta ki
azt, hogy már a legparányibb izomrándulások szintjén
megkezdődhet az a folyamat, amelynek során az ingerképző
elemek nem csupán versengenek egymással, de kölcsönösen
és törvényszerűen befolyásolva a másikat ésszerű
kompromisszumkötésre is törekszenek. Ez a befolyásolás
igen durván fogalmazva abból áll, hogy a két endogén ritmus
mindegyike igyekszik a másikra erőltetni a maga
frekvenciáját, megőrizve közben saját konstans
fázisviszonyait. Az, hogy minden idegsejt, amely egy adott
izom rostjaihoz kapcsolódik, ésszerűen és mindig egyszerre
működik („tüzel"), ennek a kölcsönös befolyásolási
folyamatnak az eredménye: ha a folyamat csődöt mond,
következnek a fibrillációs izomrángások, ez az
idegkimerültség szélsőséges eseteiben figyelhető meg. Egy
végtag valamivel magasabb fokú integrációjának esetén,
mondjuk egy haluszonynál, ugyanezek a folyamatok
értelmes kölcsönhatást („játékot") eredményeznek az
„antagonisztikus" izmok között, vagyis azok közt, amelyek
az érintett végtagot váltakozva mozgatják a tér más-más
irányába. Az állatoknál egy uszony, egy láb vagy egy szárny
minden ide-oda megtett ritmikus mozdulata az
„antagonisták" közös tevékenykedésének eredménye,
beleértve ebbe a részt vevő izmokat és az idegrendszer
ingerkiváltó központjait is. Független s egymással versengő
impulzusforrások konfliktusának következménye, hogy ezek
energiái a „viszonylagos koordináció" törvényszerűségeinek
megfelelően (ahogy v. Holst a kölcsönös befolyásolás
szóban forgó folyamatait nevezte) rendezettek, és az egész
üdvét szolgáló pályákra vezetődnek.
Következésképpen nem a háború minden dolgok atyja,
hanem az egymástól függetlenül ösztönzéseket eredményező
impulzusok konfliktusa az, mely az Egész szerkezetén
feszültségeket teremt, amelyek szó szerint feszes huzalként
viselkedve struktúrát és szilárdságot kölcsönöznek annak.
Nemcsak olyan egyszerű teljesítményekre igaz ez, mint a
halak uszonymozgása, amelyen v. Holst a viszonylagos
koordináció törvényszerűségeit fölfedezte, hanem igen sok
más késztetés-forrásra is, amelyet jól bevált parlamentáris
szabályozók arra kényszerítenek, hogy szavazataikkal a köz
érdekét szolgáló harmónia kialakulásának lehetőségét
támogassák.
3. ábra
Egyszerű példaként tekintsük a kutya arcizomzatának
mozgását. Nézzük példaként egy, a támadás és menekülés
ösztöne közt tétovázó, konfliktushelyzetbe került kutya
arcizomzatának mozgását. A mimikának ez a fajtája, amelyet
fenyegetésnek szokás nevezni, akkor jelentkezik, ha az
állaton erőt vesz a félelem, még ha csak enyhébb formában
is, és ez megzavarja a támadó tendenciát. Ha nincs jelen a
félelem, az állat mindenfajta fenyegetés nélkül, nyugodt
arccal harap, ahogy ezt ábránk bal felső sarkában láthatjuk, s
az arcvonásaiban jelentkező feszültség is csak körülbelül
akkora, mint mikor az etetőtálat figyeli, amelyet gondozója
épp elé rak. Ha az olvasó jól ismeri a kutyákat, tegyen egy
próbát, próbálja meg maga utánozni az ábrákon látható
arckifejezéseket. Próbálja meg elképzelni azt a szituációt,
amelyben a kutya ilyen képet vágna. Aztán találja ki azt is,
mit tenne az állat a következő pillanatban.
Pár képpel kapcsolatban elmondom a magam megoldását.
A felső sor közepén látható kutyáról azt gondolnám, egy vele
egyforma erejű, általa tiszteletben tartott, de nem éppen
rettegett riválissal áll szemközt, mely ugyanúgy nem merne
tettlegességhez folyamodni, ahogy ő sem; s előrejelzésem itt
az lenne, hogy nyilván álldogálnak így egy-két percig, utána
pedig „tekintélyüket megőrizve" elvonulnának, aztán tisztes
távolból mindketten megemelik a hátsó lábukat. A jobb
oldali kutya fent szintén nem fél, de már haragosabb, a
találkozás a fentiek jegyében folyhatott le azzal a
különbséggel, hogy itt - ha a másik némi bizonytalanságot
árul el esetleg - kitörhet hirtelen a lármás, kíméletlen
küzdelem is. Az intelligens olvasó, aki könyvemben idáig
eljutott, egészen biztosan észrevette már, hogy a képeket egy
bizonyos rendszer szerint rendeztem el, jobb felé haladva
fokozódó agresszióról, lefelé haladva fokozódó félelemről
árulkodnak az állatok arcvonásai.
A magatartás-értelmezés s -előrejelzés a szélsőséges
esetekben a legkönnyebb, s így a jobb sarokban látható ábra
kecsegtet a legnagyobb sikerrel. Ennyire nagy düh ekkora
nagy félelemmel párosulva csak akkor jelentkezhet, ha a
kutya valamely gyűlölt, de pokolian rettegett ellenségével
kerül szembe, és - valamilyen okból kifolyólag - már nem
tud kitérni előle. Két olyan helyzetet tudok elképzelni,
amikor ténylegesen ez történhet. Vagy oda van kötözve
(láncolva stb.) valahová az eb, sarokba szorították, csapdába
esett; vagy pedig a szuka állat védelmezi az almot az
ellenséggel szemben. Persze arról a vadromantikus
variációról sem szabad elfeledkeznünk, hogy egy hűséges
kutya áll őrt súlyos betegen vagy sebesülten heverő,
magatehetetlen gazdája mellett, s védelmezi őt. Ugyanilyen
nyilvánvalóan meg lehet jósolni, mi történik majd a
következő pillanatban: ha az ellenség, legyen bármily
fölényben is, csak egy lépéssel is közelebb merészkedik,
bekövetkezik az általunk a korábbiakból már ismert
kétségbeesett támadás, a Hediger-féle kritikus reakció.
Mármost amit az én kutyaszakértő olvasóm az imént
művelt, az pontosan ugyanaz, amit N. Tinbergen és J. van
Iersel motivációanalízisnek nevez. Ez a folyamat alapvetően
három lépésből áll, amelyek a tudás három forrásából
merítenek információt. Először is megpróbáljuk - lehetőség
szerint - a különféle jelentésű ingertartalmak szempontjából
megvizsgálni a helyzetet. Fél-e a kutyám a másiktól, s ha
igen, mennyire? Gyűlöli netán, vagy éppenséggel tiszteli,
mint idősebb barátját, mint „falkavezért", és így tovább.
Másodjára aztán megpróbáljuk összetevőire bontani a
megfigyelt mozgást. Az ábrákon láthatjuk, hogy a menekülés
vágya a fület felfelé, a száj sarkát lefelé és hátra húzza,
miközben az agresszió indulata a felső ajkat is felrántja, így
az állat kitátja a pofáját, mindkettőt a harapásra tett
előkészületnek tekinthetjük. Ezek a mozdulatok, illetve
attitűdök (helyzetek) mennyiségileg jól meghatározhatók.
Mérhetőek, s így szó szerint megállapíthatjuk, hogy ennek
vagy annak a kutyának hány milliméternyi a félelme, hány
milliméternyi a dühe. A mozgáselemzést harmadik lépésként
azoknak a magatartási módoknak az összegyűjtésével
folytatjuk, melyek az elemzett mozgásmikénteket elvileg
követhetik. Ha a helyzetelemzésből és a mozgásanalízisből
levont következtetéseink helyesek, vagyis például a jobb
felső kutya valóban csak dühös, és igazából nem fél, akkor
az állat támadni fog, nem pedig menekülni. Ha igaz az, hogy
a középső, „e" kutyában a düh és a félelem körülbelül
egyenlő mértékben van jelen, akkor ugyanakkora az esélye
annak, hogy ezt a mimikát támadás, avagy megfutamodás
követi. Tinbergen és munkatársai alkalmas objektumokon,
elsősorban sirályok fenyegető mozdulatain nagy számban
végeztek ilyen motivációelemzéseket, és az említett három
tudásforrásból származó információk egybeesése a
legszélesebb statisztikai alapon igazolta feltevéseik
helyességét. Azok a fiatal, állatbarát hallgatók, akiket
bevezettünk a motivációelemzés technikájába, eleinte
csalódottak voltak, mert az eredmény, amit a fáradságos
elemzés, aztán a sok ügyes-bajos „statisztikázás" után
kaptak, érdemben nem volt más, mint amit bárki józan
paraszti ésszel, egy kis éleslátással és az állatok ismeretében
kapásból megmond. De hát a látás és a bizonyítani tudás
közt különbség van, s épp ez az, ami a művészetet a
tudománytól elválasztja. A nagy látó, a látnok hajlamos a
bizonyítékokat követelő tudósra a „földkerekség
legnyomorultabb fiának" szerepét kiosztani, és fordítva, az
analizáló tudós szemében felettébb kétes és gyanús ügy az,
ha valaki a közvetlen érzékelést tekinti ismeretei forrásának.
A magatartás-kutatásnak is van olyan iskolája, az amerikai
ortodox behaviourista iskola, amely komolyan megpróbálja
kiiktatni metodikájából az állat közvetlen megfigyelését. Ha
véres-verejtékes munkával is, de érdemes ezeknek az
embereknek és „szem-teleneknek", akik egyébiránt nagyon
is okos elmék, megmutatni azt, hogy amit látunk, azt
bizonyítani is tudjuk, méghozzá úgy, hogy el kell hinniük,
hogy mindenkinek el kell hinnie!
Másrészt a statisztikai elemzés felhívhatja figyelmünket
olyan rendellenességekre is, melyek addig, a merő alaki
megfigyelés során, elkerülték figyelmünket. A szem arra
való, hogy megfigyeléseket tegyen, fölfedezzen - s mint
ilyen, mindig kicsit szebbnek és szabályosabbnak látja a
dolgokat, mint amilyenek azok a valóságban. Az így belénk
szuggerált problémamegoldás ugyan roppant „elegáns", de
erősen leegyszerűsített munkahipotézisnek tekinthető.
Pontosan a motivációkutatás területén sikerül a racionális
analízisnek nem is ritkán az alaki megfigyelés hibáira
rábukkanni, és a nem egészen rendben lévő dolgokat
kiigazgatni.
Az eddig végzett motivációelemzések nagy többsége
olyan magatartási módokkal foglalkozik, melyeknek
létrejöttében csupán két egymással versengő ösztönnek van
része, méghozzá főleg a „Nagy Négy", az éhség, a szerelem,
a menekülés és az agresszió közül kettőnek. Tudásunk
jelenlegi szerény szintjén mindenképpen jogosnak látszik,
hogy lehetőleg egyszerű eseteket válasszunk az
ösztönkonfliktus tanulmányozásának tárgyául, mint ahogy a
viselkedéskutatás klasszikusai is olyan esetek felé fordultak
szeretettel, ahol az állat egyetlen ösztön hatása alatt állt csak.
De tisztában kell lennünk azzal, hogy a merőben két
ösztönkomponensű viselkedés is rendkívül ritka jelenség,
alig gyakoribb, mint az az eset, ahol az impulzust egyetlen,
zavartalanul ható ösztön váltja ki.
Ha olyan objektumot keresünk, melyen az egzakt
motívumelemzés mintapéldáját produkálhatjuk, a legjobb, ha
olyan viselkedést választunk, amelyről többé-kevésbé
tudjuk, hogy csak két egyenértékű ösztönnek van benne
része. E cél elérésére olykor technikai
4. ábra
trükköt is alkalmazhatunk, ahogy munkatársnőm, Helga
Fischer tette, amikor nyári ludakon a fenyegetés
témakörében végzett motivációelemzést. Hogy az agresszió
és menekülés együtthatását bizonyos értelemben „tiszta
kultúrában" vizsgáljuk, a mi ludaink esetében az Ess-tónál,
pátriájukban, azért bizonyult lehetetlennek, mert a madarak
mozgásmintázata túl sok más motívumot, például szexuális
összetevőket is tartalmazott. Ugyanakkor néhány
alkalommal mintegy véletlenszerűen kiderült, hogy a
„szexualitás szava " elnémul, ha a ludak idegen tájakon
mozognak. Ilyenkor ugyanis úgy viselkedtek, mintha
csapatban vándorolnának, sokkal szorosabban összetartottak,
riadékonyabbak lettek, és szociális érintkezéseikben,
összetűzéseikben sokkal tisztább formában mutatták a két
vizsgálandó ösztön hatásait. A kutatónő épp ezért
táplálékszoktatással elérte, hogy lúdcsapatunk - némi
keresgélés után - kijárjon az intézetünkön kívüli, számára
idegen terepre, s ott táplálkozzék. A különböző színű gyűrűk
kombinációival megjelölt ludak közül aztán „kiemelt" egyet-
egyet, esetünkben egy gúnárt, amely agresszív
viselkedésével s ezek során jelentkező fenyegetés-
kifejezéseivel már korábban felkeltette a figyelmét. Mivel
ezt a libacsapatot már egy éve figyeltük, tisztában voltunk a
rangsorbéli különbségekkel, főleg az öregebbeknél; így
minden adott volt egy pontosabb helyzetelemzéshez. A
mozgásanalízis, valamint a mozgásra következő viselkedés
regisztrálása úgy történt, hogy Helga Fischer mindig
magával vitte a mellékelt mintalapot, melyet intézetünk
rajzművésze, Hermann Kacher készített ludak
fenyegetéseinek nagyszámú, pontosan jegyzőkönyvbe foglalt
esetei alapján; így Helgának csak diktálnia kellett: „Max
gúnár D-t csinál Hermesszel szemben, aki lassan legelészve
közelít felé, Hermes E-vel válaszol, erre Max F..." A
finoman megrajzolt képsor fokozatossága csak kivételes
esetekben tette szükségessé az olyan feljegyzéseket, mint
például D-E vagy K-L, így jelölte a kutatónő az átmeneti
jelenségeket.
Még az ilyen, a két motiváció „tiszta formája" számára
eszményi feltételek között is jelentkeztek olykor olyan
mozgásformák, melyek nyilvánvalóan nem voltak
magyarázhatóak a két kérdéses ösztön összjátékával. Az A
és B jelzésű fenyegető mozdulatokról például, mikor is a
nyak ferdén fölfelé mutat, tudjuk, hogy egy harmadik,
független motiváció, nevezetesen a felszegett fejjel történő
biztosítás fedi át őket. Az agresszivitás az A-C és a D-F
sorokban is állandó értéket mutat, amelyekben még a
szociális félelem mértéke balról jobbra növekszik, az, hogy a
két sor között mégis eltéréseket tapasztalunk, valószínűleg a
két ösztön intenzitáskülönbségéből adódik. Ezzel szemben
az M-től az O-ig terjedő mozgásformákban egy további
motivációnak is része van, de ennek természete egyelőre
ismeretlen számunkra.
Mint mondottuk, jól megválasztott stratégiának bizonyul
az, ha olyan eseteket választunk a motívumanalízis tárgyául,
amelyekben - mint a fentiekben is -csak két ösztönforrás
játszik lényegi szerepet, azonban még az ilyen kedvező
körülmények között is oda kell figyelnünk az olyan
mozgáselemekre, amelyek nem magyarázhatóak a két ösztön
viszályával, illetve versengésével. A legelső kérdésnek,
amelyet egy ilyen elemzés megkezdése előtt fel kell tennünk,
a mozgásmódban részes motivációk számára és jellegére kell
irányulnia. Az utóbbi időben néhány kutató a tényezőanalízis
egzakt módszerét alkalmazza sikerrel ennek
megválaszolására.
Az eleve három fő összetevőre figyelő motivációelemzés
szép példája tanítványom, Beatrice Oehlert lektori
értekezése. A vizsgálat tárgyául a bölcsőszájú halak azon
viselkedését választotta, amely akkor tapasztalható, mikor a
faj két, egymás számára ismeretlen egyedét összeeresztjük.
Olyan fajokat választottunk, melyeknél a hím és a nőstény
külsőre gyakorlatilag egyáltalán nem különbözik egymástól,
s ebből kifolyólag az egymás számára ismeretlen egyedek
mindig úgy közelítenek egymás felé, hogy viselkedésüket a
menekülés, az agresszió és a szexualitás egyaránt motiválja.
Az egyes mozgási módok, melyeket egy alapösztön indukál,
e halaknál különösen jól megkülönböztethetőek, mert az
adott ösztön legcsekélyebb fokú jelenléte esetén is a tér más
és más irányába mutatnak. A szexuálisan motivált
mozgások, mint a fészekgödör ásása, az ívókő
megtisztogatása, de az ikrák lerakása és megtermékenyítése
is a talaj felé irányul, a menekülés még legenyhébb
formájában is az ellenféltől elfelé, általában a felszín felé
tart, míg az agresszió mozgásai néhány fenyegető jellegű
mozgás kivételével, amelyek egyben a menekülés
mozdulatainak jellegzetességeit is magukon viselik, az
ellenfelet célozzák meg. Ha ismerjük ezeket az
alapszabályokat s hozzá még a ritualizált kifejezésmozgások
sajátos motivációit is, akkor ezeken a halakon kiválóan
tanulmányozhatjuk az említett ösztönök egymáshoz való
viszonyát. Sokat segít az is, hogy ezeknek a halaknak a
többsége szexuális, agresszív és szorongásos „hangulatban"
más és más színt ölt.
E motivációanalízis váratlan melléktermékeként Beatrice
Oehlert egy nyilvánvalóan nemcsak ezeknél a halaknál,
hanem igen sok gerincesnél is meglévő mechanizmust
fedezett fel: a két nem kölcsönös „egymásra ismerésének"
aktusát. Mivel a vizsgált cichlidáknál a hím és a nőstény nem
csupán küllemre, de mozgásra is ugyanolyan, sőt még a nemi
aktus, az ikrázás és a megtermékenyítés mozgásaiban sincs
náluk különbség, egész idáig rejtély volt, hogy végül is mi
akadályozza meg az azonos nemű partnerek összekerülését.
A magatartás-kutató megfigyelőképességét leginkább
próbára tevő feladatok közé tartozik az, hogy észrevegye, ha
bizonyos, máskülönben elterjedt viselkedési formák egy
adott állatnál vagy állatcsoportnál nem jelentkeznek, például
a madaraknál és a hüllőknél hiányzik az ásításnak nevezett,
mély belégzéssel párosuló száj-, csőr-, pofakitátás, ez egy
olyan, taxonómiailag fontos tény, melyet Heinroth előtt
senki sem vett észre. S még sorolhatnánk a hasonló példákat.
Annak fölfedezése, hogy bizonyos magatartási módok
hiánya a hímnél és megint mások hiánya a nősténynél a nem
azonos nemű cichlidák párzásához vezet, a
megfigyelőképesség bravúros teljesítményének tekinthető. A
szóban forgó halak hímjénél és nőstényénél a három nagy
ösztönforrás, az agresszió, a menekülés és a szexualitás
keveredési aránya különböző: a hímnél a menekülés és a
szexualitás motivációja nem keveredik. Ha a hím a vele
szemben állótól egy kicsit is fél, szexuális vágya azonnal
kialszik. A nősténynél ugyanez a viszony az agresszió és a
szexualitás között áll fenn: ha a nőstény a párját nem
„akceptálja" eléggé, és így agresszivitása sem szűnik meg
teljesen, akkor szexuálisan nem képes ráhangolódni a hímre.
Igazi Brünhildává válik, és annál vadabbul támadja a hímet,
minél inkább kész lenne - potenciálisan - a szexuális
reakciókra, vagyis minél közelebb áll ováriumainak és
hormonszintjének tanúsága szerint az ikrák lerakásához
szükséges állapothoz. A hímnél ellenben az agresszió és a
szexualitás kiválóan megfér egymással, minden további
nélkül durván fel s alá kergeti nőstényét a medencében, s
mindeközben szexuális és egyéb keverékmozgásokat is
észlelhetünk. A nőstény ugyanakkor félhet nagyon a hímtől
anélkül, hogy szexuális motivációjú viselkedési módjában
bárminemű változást tapasztalnánk. A halszűz miközben
riadtan menekül az agresszív hím elől, kihasznál minden
parányi szünetet, melyet goromba barátja engedélyez neki,
és szexuálisan motivált udvarlási mozdulatokat végez. A
menekülésnek és a szexualitásnak ezek a keverékformái a
ritualizáció révén igen elterjedt, egészen sajátos
kifejezésértéket hordozó ceremóniákká fejlődtek, ezeket
nevezzük szemérmeskedésnek.
A három nagy ösztönforrás ezen kevert, ráadásul
nemenként más és más arányt mutató viszonya okozza azt,
hogy a hím csak egy alacsonyabb rangú, következésképp
könnyebben megfélemlíthető partnerrel, míg a nőstény csak
egy magasabb rangú, s ennek megfelelően félelmet ébresztő
hímmel tud párosodni. Így biztosítja a különböző nemű
halak párba találását a fentebb ismertetett viselkedési
mechanizmus. Különféle változatokban és különféle
ritualizációs folyamatok eredményeképpen, némiképpen
átalakulva, az egymásra találás folyamata a magasabb rendű
gerinceseknél, de még az embernél is fontos szerepet játszik.
Ugyancsak jó példája ez az agresszió nélkülözhetetlen
fajfenntartó teljesítményének, amely a többi motivációval
kialakuló harmonikus összjátékban jön létre - erről a
teljesítményről a 3. fejezetben még azért nem szólhattunk,
mert akkor még nem tudtunk eleget az ösztönök
parlamentáris versengéséről. Ez a jelenség továbbá azt is
kiválóan példázza, milyen különböző lehet a „nagy"
ösztönök viszonya egyazon faj hímnemű és nőnemű
egyedeinél: azok a motívumok, amelyek az egyik nem
esetében alig gátolják egymást, sőt kiválóan tudnak egymás
mellett létezni, a másik nemnél igen hamar felborítják az
egyensúlyt! Ahogy ezt már tisztáztuk, nem mindig a „Nagy
Négy" válik az állati vagy éppenséggel az emberi magatartás
legfőbb motiválójává. Még kevésbé szabad azt hinnünk,
hogy egy „nagy" és ősi ösztön mindig domináns szerepben
tetszeleghet egy másik, specializáltabb, törzstörténetileg
fiatalabb ösztönnel szemben, vagy hogy kiiktathatná ez
utóbbit! Olyan, kétségkívül „modern" viselkedési
mechanizmusok, mint a társas állatok tartós együttmaradását
biztosító speciális ösztönök, sok fajnál annyira uralmuk alatt
tartják az egyedet, hogy adott körülmények között bármely
más (nagy) ösztönt maguk mögé utasítanak. A birka, mely a
vezérkost követve leugrik a szakadékba, már szinte
közmondásossá vált! Ha egy nyári lúd elszakad a csapattól,
akkor mindent megtesz, hogy társaira rátaláljon, olyannyira,
hogy a valahova tartozni vágyási ösztöne még a menekülési
ösztönét is legyőzi; hozzánk is „bepottyantak" időről időre
vad nyári ludak, s a házunk körül tanyázó csoporthoz
csapódva végül nem húztak tovább, hanem maradtak! Ha
ehhez még azt is tudjuk, hogy a nyári ludak igen félénkek,
akkor megkockáztathatjuk azt a megállapítást, hogy a
„csapatszellem" minden más motivációt legyőzött. Hasonló a
helyzet igen sok fejlettebb gerincesnél és a csimpánzoknál is,
amelyekről Yerkes joggal mondta: „Egy csimpánz nem
csimpánz!"
Még azok az ösztönmozgások is, melyek -
filogenetikailag szólva - „éppen csak hogy" önállósultak a
ritualizáció révén, és mint az előző fejezetben felvázoltam,
az ösztönök parlamentjében a legifjabb tagokként foglalták
el helyüket, s kaptak szavazati jogot, igen, még ezek is
lehurroghatnak adott körülmények között oly hatalmas
ösztönopponenseket, mint az éhség vagy a szerelem. A ludak
diadalkiáltásának tárgyalásakor megismerünk majd egy
ceremóniát, mely ezeknek a madaraknak az életét bármilyen
más ösztönnél jobban befolyásolja. Persze akad azért épp
elég olyan ritualizált mozgási mód is, sőt sok is, mely még
alig függetlenedett a nem ritualizálódott előképétől, és az
összmagatartásra gyakorolt szerény hatása kimerül abban,
hogy az általa „akart" koordinációk és mozgások, ahogy azt
a rozsdáslúd heccelésénél láttuk, kicsit gyakoribbak lesznek,
előnyt élveznek más, lehetséges mozgási formákkal
szemben.
Függetlenül attól, hogy egy ritualizált mozgási mód
„erős" vagy „gyenge" hang-e az ösztönök koncertjében, meg
tudja nehezíteni a motívumanalízist, mégpedig azért, mert
képes több független ösztön által létrehozott viselkedés
tévképzetét kelteni. Az előző fejezetben olvashattunk arról,
hogy a több komponensből egyetlen egységgé összeolvadt,
ritualizált mozgás egy nem örökletes koordinációval rögzült,
gyakran több ösztön konfliktusából kipattant mozgássor
formáját másolja, mint azt a lúdféléknél a tojó heccelésének
példáján igazoltuk is. Mivel pedig, mint erre ott szintén
rámutattunk, a másolat és az eredeti többnyire ugyanabban a
mozgásban jelentkezik, ezért rendkívül nehéz kielemezni,
mennyit írhatunk az előbbi és mennyit az utóbbi számlájára.
Csak ha az eredetileg egymástól független összetevők
valamelyike, a heccelés esetében például a megfenyegetett
„ellenség" felé irányulás kerül viszályba a ritualizálódás által
rögződött mozgáskoordinációval, ekkor ismerhettünk rá az
új független változóra.
A hím pikó „cikcakktánca", amelyen Jan van Iersel a
legelső motívumelemzést végezte, kitűnő példa arra, hogyan
lopózik be egy egészen „gyenge" rítus alig észrevehető
harmadik független változóként két „nagy" ösztön
konfliktusába. Van Iersel rájött, hogy az a különös, egészen
addig udvarlásnak hitt cikcakktánc, melyet a nemileg érett,
territóriumot birtokló tüskés pikó hím az arra közlekedő
nőstényeknek eljár, minden alkalommal másként fest. Hol a
nőstény felé irányuló „cik", hol a nősténytől eltartó „cakk" a
hangsúlyosabb. Ha ez utóbbi hangsúlyosan jelentkezik,
akkor világos, hogy a cakk a fészek felé irányul. Ebben az
egyetlen szélsőséges esetben a hím, megpillantva a felé
közeledő nőstényt, gyorsan elindul felé, valamivel előtte
lefékez, megfordul, és főleg akkor, ha a nőstény azonnal
odamutatja neki kövér hasát, visszaúszik a fészeknyíláshoz,
amelyet oldalára billentve egy bizonyos ceremónia
kíséretében meg is mutat a nősténynek. A másik szélsőséges
esetben, amely leginkább akkor következik be, ha a nőstény
még nem egészen ikraérett, az első, a nőstényt megközelítő
„cik"-et nem követi semmiféle „cakk", hanem a hím azonnal
támadásba lendül.
Ezekből a megfigyelésekből van Iersel helyesen arra a
következtetésre jutott, hogy a nőstényhez közelítő „cik"-et az
agresszió, míg a fészket megcélzó „cakk''-ot a szexuális
ösztön motiválja. Következtetésének helyességét kísérletileg
is sikerült bizonyítania. Olyan módszereket talált ki,
amelyekkel mérni tudta az agresszió és a szexualitás
ösztönének hatóerejét egy adott hímnél. Művetélytársat
készített a hímnek, s e standard nagyságon mérte a harci
reakciók intenzitását és időtartamát. A szexuális ösztön
erejét úgy vizsgálta, hogy egy nőstényutánzatot mutatott a
hímnek, majd egy kis idő elteltével hirtelen eltávolította a
trükkös tárgyat. Ebben az esetben a hím a hirtelen
blokkolódó szexuális ösztönt ivadékgondozó cselekvéssel
„vezeti le", vagyis vizet legyez a fészekbe az ikráknak,
illetve az ivadékoknak. A „helyettesítő legyezés" időtartama
megbízható mérője a szexuális motivációknak. Van Iersel
ezeknek a méréseknek az alapján helyes előrejelzéseket
tudott adni arra vonatkozóan, hogyan fest majd az érintett
tüskés pikó hím cikcakktánca, s fordítva, a tánc formájának
közvetlen megfigyeléséből előre meg tudta határozni a két
ösztön arányát, valamint a következő mérések várható
eredményét.
Hogy a hím tüskés pikó ezen mozgásmintázatában a két
meghatározó ösztönön kívül - melyek persze a mozgás
formáját alapvetően kialakítják - egy harmadik, ugyan
kétségkívül gyengébb komponensnek is szerepe van, a
ritualizált mozgási módok ismerője már sejti, látván azt a
ritmikai szabályosságot, mellyel a pikó ciket cakkra s
fordítva vált. Egy ilyen váltakozó „ide-oda" két ellentétes
ösztönző uralma között ugyanis aligha hoz létre ennyire
szabályos alternációt, ha nem játszik szerepet ebben egy
ritualizált mozgáskoordináció is. Enélkül a különböző
térirányokba mutató kis rángások jellegzetes, szabálytalan
eloszlását tapasztalhatnánk csak, amely a tanácstalan
emberek tétovázásához hasonlatos. Ezzel szemben a
ritualizált mozgás - a korábban ismertetett okokból, a
pontosabb jelzésértékek érdekében - hajlik a pontosan
azonos elemek pontosan azonos ismétlésére.
Gyanúnk, hogy a ritualizálódásnak igenis szerepe van a
dologban, bizonyossággá válik, mikor azt észleljük, hogy a
táncoló tüskés pikó hím időnként a „cakk"-nál teljességgel
feledni látszik, hogy a szexuális ösztön által motivált
mozdulatnak pontosan a fészek felé kellene mutatnia, s
ehelyett csodaszép, szabályos cakk-koszorút fon a nőstény
köré, ügyelve persze azért arra, hogy minden „cik" a hölgy
irányába és minden „cakk" tőle elfelé mutasson. Bármilyen
gyenge is még viszonylag az új mozgáskoordináció, mely
cikből és cakkból egy ritmikusan szabályos cikcakkot
szeretne csinálni, a mérleg nyelveként mégis képes a két
motiváció között mindkettő szabályos alternálását előidézni
a motorikus hatások közepette. A másik fontos teljesítmény,
amelyre azonban a ritualizált koordináció akkor is képes, ha
még egyébként nincs is ereje teljében, a még nem ritualizált,
más ösztönzők által létrehozott mozgás térirányának
megváltoztatása. Erre a rítus klasszikus előképének,
nevezetesen a lúdféle tojó heccelésének tárgyalásakor már
láttunk példákat.
7. fejezet
Az erkölccsel analóg magatartási módok
Ne ölj!
(Ötödik parancsolat)
Az 5. fejezetben, amely a ritualizáció folyamatával
foglalkozott, megpróbáltam rámutatni, hogyan teremt ez az
okait tekintve még mindig oly rejtelmes történés merőben új
ösztönöket, amelyek ugyanúgy öntörvényű parancsokat
osztogatnak a szervezetnek, mint ahogy az állítólag
egyeduralkodó „nagy" ösztönök, az éhség, a félelem vagy a
szerelem. Az előző, a 6. fejezetben annak a jóval nehezebb
feladatnak a megoldására törekedtem, hogy röviden és
érthetően felvázoljam, hogyan zajlik a kölcsönhatások játéka
a különböző autonóm ösztönök között, milyen általános
szabályoknak engedelmeskedik, s hogy minden nehézség
ellenére is miféle módszerek segítségével pillanthatunk be a
több egymással vetélkedő ösztön által kialakított viselkedési
módok hatásmechanizmusába.
Lehet, hogy illúziókba ringatom magam, de úgy érzem,
hogy mindkét feladatot sikerrel megoldottam, és így most
nemcsak a két előző fejezetben mondottak szintézisét
alkothatom meg, hanem az eredményeket annak a kérdésnek
a megválaszolására is felhasználhatom, amely itt ebben a
fejezetben foglalkoztat bennünket: hogyan képes a rítus a
lehetetlenre, hogyan képes a fajon belüli agressziót
mindenben, amivel a faj fennmaradását komolyan
veszélyeztetné, meggátolni úgy, hogy a faj fennmaradásának
szempontjából nélkülözhetetlen funkciókat egyáltalán nem
károsítja? Az iménti mondat dőlt betűvel szedett részében
foglalt feltétel máris felelet az ugyan kézenfekvő, de az
agresszió lényegét teljességgel félreismerő kérdésre,
nevezetesen arra, hogy azoknál az állatfajoknál, amelyek
számára a társas együttélés előnyös, miért nem épül le
teljesen az agresszió. A válasz egyszerű: azért, mert a 3.
fejezetben taglalt funkciói nélkülözhetetlenek!
A fajok alakulásának két nagy konstruktőre által felvetett
probléma mindig azonos módon oldódik meg: a közhasznú,
nélkülözhetetlen ösztön változatlanul megmarad, azokban a
speciális esetekben pedig, ahol káros hatást fejthetne ki, egy
egészen sajátos, ad hoc szerveződésű gátló mechanizmus
iktatódik be. Az emberiség kultúrtörténeti fejlődése megint
csak analóg módon zajlik, és ez az oka annak, hogy mind a
mózesi, mind az egyéb törvénytáblák legfontosabb
felszólításai tiltások, nem pedig ajánlások. A későbbiekben
részletezni fogjuk, amire itt egyelőre csak utalunk,
nevezetesen azt, hogy a hagyomány útján továbbadott és a
szokásnak megfelelően tiszteletben tartott tabunak legföljebb
a kegyelemben járó törvényalkotóknál, de korántsem a hívő
törvénykövetőnél van köze az Immanuel Kant-i értelemben
vett észérvű erkölcshöz. Amiként az állatoknál az aszociális
magatartást akadályozó ösztönelvű gátlások és rítusok, a
tabu is olyan magatartást eredményez, amely a valóban
morálissal csak funkcionális tekintetben analóg, minden
egyébben viszont ugyanolyan messze jár tőle, mint
amekkora különbség állat és ember között van! Ennek
ellenére azt, aki ezeket az összefüggéseket valóban átlátja,
újra és újra bámulatba ejti, hogy bizonyos pszichológiai
mechanizmusok ugyanolyan önzetlen, a közösség üdvét
szolgáló viselkedést kényszerítenek rá az állatokra, mint
amelyeket nekünk embereknek az erkölcs törvénye
parancsol.
Hatásos példája az ilyen, az emberi morállal analóg
magatartásnak az úgynevezett bajtársi harc. A párhuzam
abból adódik, hogy a harc célja itt sem a másik elpusztítása
vagy a gyengébb kiirtása, az egész inkább a rivalizálás
küzdelmeit helyettesítő lovagi tornára emlékeztet. S való
igaz, mint minden sport, ez is némiképp felemelőleg hat
nézőjére, óhatatlanul is a „lovagiasság" áhított szellemét
érezzük magunk körül lengeni, s a „fair play" jelszava dobol
szívünkben-fülünkben... Mármost a cichlidák között van egy
faj, a fekete sávos bölcsőszájú hal, amely legendás
sportszerűségével érdemelte ki, hogy amerikai rajongói a
híres ökölvívó-világbajnok után egyszerűen „Jack
Dempsey"-nek nevezik.
A halak bajtársias harcairól, különösképpen pedig a
ritualizálódás azon folyamatairól, amelyek békésebb útra
terelték az eredetileg a másik bántalmazására irányuló
ütközeteket, viszonylag sokat tudunk. Szinte valamennyi
csontos halnál fenyegető gesztusok előzik meg a
tulajdonképpeni küzdelmet, amelyek, mint ahogy arra már
rámutattunk, mindig a támadás és a menekülés „vágyának"
konfliktusából fakadnak. Közülük elsősorban az úgynevezett
szélte-imponálás fejlődött sajátos rítussá, amely eleinte
nyilván félelem motiválta elfordulás volt az ellenféltől, s
ugyancsak a félelem motiválta a vertikális uszonyok ezt
kísérő kiterjesztését is. Mivel ezeknek a mozdulatoknak a
segítségével a hal legnagyobb kiterjedésében mutatkozhat az
ellenség előtt, az uszonyok tényleges morfológiai
növekedésének mimikai eltúlzásával kialakult a szélte-
imponálás ma ismert rítusa, melyet majd minden akvarista
ismer, a sziámi harci halak s más népszerű társaik jóvoltából.
Szoros összefüggésben a szélte-fenyegetéssel alakult ki a
csontos halaknál az úgynevezett farokcsapás igen elterjedt
riogató gesztusa. Ilyenkor a már amúgy is látszólag testesebb
hal mereven, jól széttárt farokuszonnyal, faroktőből az
ellenség felé csap. És bár nem találja el, de nyomásérzékelő
szervei a másik halat tájékoztatják a hullámzás okozta
víznyomás alapján arról, hogy ellenfelének harci kedve a
tetőfokára hágott, ha a szélte-fenyegetés még nem ébresztette
volna rá erre.
A fenyegetés más formája alakult ki sok sügérszerű halnál
s egyéb csontosoknál - alapja a félelem által fékezett
frontális összecsapás. A halak az „összeütközésre"
készülődvén rugóként S alakba hajlanak, s aztán így
kezdenek el szép lassan egymás felé úszni, többnyire
fölemelintik a kopoltyúfedőt, vagy legalább a maximumig
fölfújják kopoltyúikat, ami megfeleltethető a szélte-
imponálásnak, hiszen itt is a testméret látszólagos
megnöveléséről van szó. A frontális fenyegetésből igen sok
halnál azután az lesz, hogy az ellenfelek egymás
kicsücsörített szája felé kapnak, méghozzá a
konfliktushelyzetnek megfelelően, amelyből az egész
frontális fenyegetősdi adódik, korántsem vadul, eltökélten,
faltörő kosként, hanem kissé tétován, gátlásosan. A
szájharcnak ebből a formájából néhány halcsaládnál, például
a labirintushalaknál, melyek csak laza összefüggésben állnak
a sügérfélékkel, továbbá a cichlidáknál, melyek igazi
prototípust képviselnek, létrejött egy igen érdekes, ritualizált
harcmód, amely lehetővé teszi, hogy a két ellenfél szó
szerint „összemérje erejét" anélkül, hogy kárt tenne a
másikban. Megragadják egymás állkapcsát, amelyet - a
bajtársi harcot űző fajoknál - vastag, nehezen felsebezhető
bőr fed, s teljes erőből elkezdik egymást ráncigálni.
Küzdelem ez a javából, igazi birkózás, talán a svájciak népi
tusájára emlékeztet a leginkább, az úgynevezett
nadrágnyüstölőre, ami, ha az ellenfelek közel egyforma
erősek, akár órákig is eltarthat. A szép, kék, széles homlokú
tarkasügér két pontosan egyformán erős hímje egyszer -
megmértük! - reggel fél kilenctől kora délután fél háromig
küzdött.
Ezt az úgynevezett „szájtépést" - néhány fajnál inkább
csak „szájtuszkolást", mert a halak egymást inkább
taszigálják, mint húzkodják - az eredeti véres harc fajonként
változó időszaka követi, mikor is a halak minden gátlás
nélkül arra törekednek, hogy egymás uszonyát letépjék, a
másik testén súlyos sebeket ejtsenek. A bajtársi harc a
fenyegetőzéssel és az erőpróbával eredetileg valószínűleg
csupán előjáték volt a valódi „férfias" küzdelmekhez.
Viszont alkalmat adott arra, hogy a leendő ellenfelek
megbizonyosodhassanak a másik erejéről, s a kilátástalannak
látszó harcot még időben feladhassák. Egymás
elpusztításáról tehát szó sincs, a vetélytársi harcnak
jószerével senki sem esik áldozatául; csak igen ritkán fordul
elő, akkor is csak egyenlő erők harcában, hogy mindkét fél
az „utolsó csepp véréig" kitart.
Ha összevetjük a fajokat a bajtársi harc fejlettségének
szintje szerint, és fejlődésének azokat a lépcsőfokait is
tanulmányozzuk, amelyeket a még vadul összevissza
verekedni kész fiatal állat végigjár, mígnem sportszerű Jack
Dempseyvé válik, megtudhatjuk, hogyan alakultak ki ezek a
tornaviadalok a törzstörténeti fejlődés során. Három
egymástól jól megkülönböztethető és független folyamatra
kell odafigyelnünk, ezek segítették elő azt, hogy a véres,
szabadfogású „birkózás" rémségéből lovagias fair play,
bajtársias vívás lett. Az előző fejezetben tárgyalt ritualizáció
ugyan csak egy e három folyamat közül, de kétségkívül a
legfontosabbik.
A véres harctól a bajtársias vívásig vezető első lépés az
időszakasz-hosszabbítás, annak az időnek a
meghosszabbítása tehát, amely az egyre jobban eldurvuló
fenyegetőzések gesztusai és a tényleges tettlegesség közt
eltelik. A valódi véres küzdelmet vívó fajoknál, amilyen
például az afrikai tarka szájköltő, az egyes fázisok -
fenyegetés, uszonytárás, szélte-imponálás, az állkapocs
bőrének megfeszítése, száj-tépázás - csak másodpercekig
tartanak, és máris következnek az első súlyos sebeket ejtő,
„faltörőkos-szerű lökések" az ellenfél oldalába. Amilyen
hirtelen jön, ugyanolyan gyorsan alább is hagy e szökkenő-
mérges halacskák dühe, s így érthető, hogy néha kimaradnak
fokozatok, sőt egy-egy különösen hirtelen haragú hímecske
„úgy belejöhet", hogy az előzetes szertartást mellőzve rögtön
faltörő kosként kezdi a meccset. Ilyesmit a velük igen közeli
rokonságban álló, szintén afrikai Hemichromis fajoknál
sosem látunk, ezek mindig szigorúan betartják a fenyegető
mozgások sorrendjét, minden egyes műveletnél elég
hosszasan - olykor percekig - elidőznek, s csak ezek után
térnek át a következőre.
A műveletek ilyen pontos beosztása pszichológiailag
kétféleképpen magyarázható. Vagy távolabb tolódtak
egymástól az izgalom küszöbértékei, melyeknél a külön-
külön mozgásmódok a harci düh fokozódása során egymást
mintegy kihívják úgy, hogy sorjázásuk némi felszítódások s
csitulások ellenére is nagyjából ugyanazt a haragfokozatot
őrzi s viszi tovább, vagy pedig az izgalom fojtódik el, s így
laposabb, egyenletes pályára kényszerül. Bizonyos okok,
melyeknek taglalása túl messzire vezetne, inkább az első
változatot valószínűsítik.
Az egyes fenyegető mozgások növekvő időtartamával
szinte kéz a kézben halad előre ritualizálódásuk, amely -
mint ahogy ezt már korábban bemutattuk - mimikai
eltúlzáshoz, ritmikus ismétlődéshez, optikailag pedig a
mozgást hangsúlyozó struktúrákhoz és színekhez vezetett. A
megnagyobbodott uszonyok tarka színmintákkal, feltűnő
szemfoltok a kopoltyútetőkön és kopoltyúbőrön, amelyek a
frontális fenyegetéskor válnak láthatóvá és a legelképesztőbb
csiricsáré díszek a bajtársi bajvívás megfigyelését a
magasabb rendű állatok viselkedését tanulmányozó
kísérletsorozatunk idején az egyik legpompásabb mulatsággá
tették. Az izgalomban felizzó színek tarkasága, a fenyegető
mozgások kimért ritmikája, a riválisok kicsattanó ereje, igen,
mindez szinte feledtette, hogy valódi harci cselekményt
látunk, nem pedig öncélú előadást.
Végül a harmadik folyamat, amely nagymértékben
hozzájárul, hogy a veszélyes küzdelemből bajtársi bajvívás,
nemes versengés legyen, főtémánk szempontjából legalább
olyan fontos, mint a ritualizáció: sajátos magatartás-
pszichológiai mechanizmusok fejlődnek ki, melyek a
károsító, támadó mozgásokat gátolják. Példaként
szolgáljanak a következők.
Ha két „Jack Dempsey" már elég időt elpazarolt szélte-
fenyegetésre meg farokcsapkodásra, könnyen megeshet,
hogy valamelyikük hamarabb akar áttérni a szájtépősdire,
mint a másik. Ilyenkor kipördül a testét szélesebbnek mutató
pozícióból, s kitátott állkapcsokkal ront rá riválisára, amely a
maga részéről a továbbiakban is folytatja a fenyegetőzést, s
ezért az előrelendülő ellenfél fogainak bizony védtelen
oldalát kínálja. Ám a támadó ilyenkor sosem él az
alkalommal, mindig leáll, és fogai még csak nem is érintik a
másik hal testét.
Egy ezzel a legapróbb részletekig egyező történést írt s
filmezett le az én megboldogult Horst Sievert barátom a
dámvadaknál. A végsőkig ritualizált agancsharcot, melynek
során a „koronák" ívben egymásba csapnak, aztán egészen
pontos koreográfia szerint ide-oda lengenek, a szélte-
imponálás előzi meg, mikor is mindkét dámbika fürge,
peckes lépésekkel flangál a másik mellett, fejét oldalra
billenti, és így löki oldalra nagy lapátszarvát. Aztán hirtelen,
mintha parancsszóra tennék, megállnak, egymás felé
fordulnak, fejüket leszegik, s így az agancsok a földhöz
eléggé közel recsegve-ropogva összecsapnak, egymásba
akadnak. Ártatlan birkózás következik ezután, melyet -
szakasztott, mint a „Jack Dempsey"-k szájtépését - az nyer
meg, aki tovább bírja. A dámvadaknál is előfordul, hogy
valamelyik küzdő előbb akar átlendülni a harcnak egyik
fázisából a másikba, s így az ellenfél védtelen oldalával kerül
szembe, és ez bizony nem sok jót ígérne, mert ezek a
harcosok komoly agancsokkal vannak felszerelve. De
hirtelen, a tarka sügérnél is gyorsabban, a szarvas is lefékezi
mozdulatait, felemeli fejét, figyeli és békén hagyja ellenfelét,
amely továbbra is peckesen sétálgat, aztán követni kezdi, fel
s alá járkál, mígnem elérkezik a pillanat, mikor immáron
felkészülve a harcra egymás felé fordulnak.
Az ilyen, a fajtárs védelmét szolgáló gátlásoknak a
magasabb rendű gerincesek világában se szeri, se száma.
Gyakran ott is lényeges szerepet játszanak, ahol az állati
viselkedés antropomorfizáló megfigyelője nem is tételezné
föl agresszió s így az azt kordában tartó mechanizmusok
jelenlétét. Nem is gondolnánk, hogy például anyaállatokat
külön gátlásoknak kell visszatartaniuk attól, hogy saját
ivadékaikat, elsősorban újszülöttjeiket vagy még a tojásból
éppcsak kikelt kicsinyeiket agresszíven ne fogadják;
egyenesen paradox ügynek tűnik ez, ha hiszünk a
„csalhatatlan" anyai ösztön „mindenhatóságában".
Valójában azért szükségesek ezek az agressziót gátló
különleges tényezők, mert az ivadékgondozó állat, amikor
kicsinye(i) van(nak), szükségszerűen agresszív minden más
élőlénnyel szemben. A madáranya, ha kotlik, fészekaljának
védelmében minden olyan idegent kénytelen megtámadni,
amellyel szemben legalább némi esélye van. A kotlósnak,
míg fészkén ül, kötelessége, hogy készen álljon az egerek,
patkányok, görények, varjak, szarkák „elhárítására", de teljes
erőbedobással kell viszonoznia a bárdolatlan kakas vagy a
fészket kereső másik tyúk zaklatásait is, lévén, hogy fajtársai
ugyanúgy veszélyeztethetik családja épségét, mint azok,
amelyek táplálékuknak tekintik. Szükségszerűen-célszerűen
annál agresszívabbnak kell lennie, minél közelebbről
fenyegeti veszély a saját kis világát, vagyis a fészkét. S
közben saját fiókáját, a tojásból kibújó kis csemetét nem
bánthatja...! Mint munkatársaim, Wolfgang és Margaret
Schleidt kimutatták, ezt a gátlást a kotlósnál kizárólag egy
akusztikai inger váltja ki. A pulykakakas akusztikai
ingerekre való egyéb irányú reagálását vizsgálandó,
megsüketítettek néhány kotlóst is a belső fülére. S mert ilyen
operációt csak frissen kikelt fiókákon lehet elvégezni, s
mivel a nemek ilyenkor bajosan állapíthatók meg, így
véletlenül a „kakasok" közé tojók is kerültek. Ezeken, mivel
más egyébre nem voltak jók, az anya-gyermek viszonyban
oly fontos válasz-viselkedéssel kapcsolatos kísérleteket
folytattak. Tudjuk például a nyári ludakról, hogy a tojásból
kibújva szinte nyomban azt a valamit kezdik anyjuknak
tekinteni, ami hangjelenségekkel válaszol az ő „elhagyatott
sipákolásaikra". Schleidték tojásból frissen kibújt
pulykafiókákkal kísérleteztek, arra akarták rávenni őket,
hogy válasszanak: kaptak ehhez egy jól halló, sipákolásaikra
szabályszerűen válaszoló tojót meg egy megsüketített
példányt, várható volt, hogy ez utóbbi csak úgy találomra
fog majd válaszolgatni a pulykacsibék kétségbeesett
hangjelenségeire.
Már ahogy az a viselkedéskutatási kísérletek során lenni
szokott, nem várt eredményre jutottunk, egészen más
irányúra - de annál sokkal érdekesebbre! -, mint amire
számítottunk. A süket pulykatojók teljességgel normálisan
költöttek, amiképpen társas és nemi viselkedésük is
maradéktalanul megfelelt a szokványnak. Mihelyt azonban
csibéik kibújtak, a kísérleti állatok anyai viselkedése drámai
változáson ment keresztül: a süket pulykakotlósok
mindegyike azonnal nekilátott felfalni „porontyait"! Ha egy
süket tojóhoz, mely a normális kotlóidőt leülte a
műtojásokon, közel engednek egy „naposcsibét", bizony
nem veszi körül anyai melegséggel, hanem
szárnyszétvetéssel, fenyegetőzéssel reagál az ifjú fajtárs
megjelenésére, dühödten fúj, és a csőre közelébe érkező
csibe felé oly vadul vagdos, ahogy csak bír. Hacsak nem
tételezzük fel azt, hogy hallásán kívül e pulykatojó másban is
fogyatékos, egyetlen megoldás marad: születésétől fogva
halvány sejtelme sincs róla, hogyan is fog „kinézni" majd
leendő utódja! Üt-vág a tojó, ha bármi közelít fészkéhez,
feltéve, hogy az a bizonyos dolog nem olyan elrettentően
nagy, hogy agresszivitását elnyomja, és menekülésre
késztesse. Tehát csakis és kizárólag az utódok sipákolása
váltja ki nála a veleszületett anyai ösztön reakcióit és szab
gátat az agresszivitásnak.
A következő normális, jól halló pulykatojókon végzett
kísérletek is ezt bizonyítják. Ha egy kotló pulykához egy
élethű, kitömött fiókát lengetünk be dróton, a pulyka,
csakúgy, mint süket társa, nyomban támadni kezd. Ha
azonban ezzel egyidejűleg kétségbeesett sipákolás hangjait
játsszuk be magnóról, az agresszió egy roppant erejű gátlás
hatására ugyanúgy visszaszorul, mint ahogyan ezt a
cichlidáknál vagy a dámvadaknál láttuk; a pulykatojó
szokvány vezérlőhangokat hallat, ami leginkább a házityúk
kotkodácsolásához hasonlítható.
A tapasztalatlan tojók, ha először kotlanak, kivétel nélkül
minden olyan objektumot megtámadnak, amely fészkük
közelébe kerül, és mérete úgy nagyjából egy egér és egy
macska mérete közé esik. Egy ilyen madárnak nincs
veleszületett „tudása" arról, milyen is egy ragadozó, az
elűzendő ellenség. Ha némán odamutatnak nekik egy
menyétet vagy egy aranyhörcsögöt, nem támadnak
hevesebben, mint ha kitömött csibebábukat raknak eléjük,
ellenben nyomban készek volnának az előbb említetteket is
anyai védőszárnyaik alá vonni, ha a sipákoló jelzés hiteles
helyről megszólalna. Csuda élmény végignézni azt, ahogy az
a kotlós, mely az imént még „gyilkos" vadsággal vagdosott a
némán közelítő csibe felé, olyannyira nem kap „szagot",
hogy anyai hívó szóval kész volna a sipákoló görényt is
fészkébe fogadni.
A jelek szerint az egyetlen külső jegy, mely a fészek
ősellensége iránti reakciót fokozza: a szőrös-bundás felület.
Mi legalábbis azt tapasztaltuk első kísérleteink során, hogy a
prémből készült bábuk erősebben hatottak a tojóra, mint a
simák. Ha tehát egy pulykacsibe helyes méretű, a fészek
közelében mozog, ráadásul dunyhapihe bundácskát visel,
akkor a fészekvédés magatartásformáját hívja elő a tojóból, s
csak a sipákoló hang akadályozza meg abban, hogy
legyilkolja saját gyermekét. Mindenesetre az első ízben kotló
tojóknál ez volt a helyzet - lévén, hogy semmiféle
tapasztalatuk nem lehetett még saját gyermekeik külleméről.
Az említett magatartásmód aztán az egyedi tanulás révén
hamar megváltozott.
Az „anyai" magatartás itt vázolt, furán ellentmondásos
összetettsége a pulykatojó esetében joggal elgondolkodtatott
minket. Az tehát, amit addig egészében „anyai ösztönnek"
vagy „ivadékvédelmi hajlamnak" neveztünk, nem létezik,
mint ahogy nem létezik egy olyan velük született „séma"
sem, amely segítségével az állat fel tudná ismerni az övéit.
Az, hogy a csibéket az anyaállat a fajfenntartás céljából
gondozza vagy inkább elfogadja, törzstörténetivé vált
mozgásmódok, reakciók és gátlások együttes hatásának
következménye. A nagy konstruktőrök úgy szervezik, hogy
normál környezeti körülmények között e tényezők
rendszeregészként viselkednek, „mintha" az adott állat
tudná, mi áll a faj továbbélésének érdekében, mit kell tennie
tehát neki magának a faj egyedeiért. Ezt a rendszert
nevezzük közönségesen ösztönnek, tojómadarunk esetében
pedig az ivadékgondozás ösztönének. Ugyanakkor ez a
fogalom, még ha a fentiek értelmében értjük is, annyiban
félrevezető, hogy egy lehatárolt rendszerre utal, amely képes
a fogalmat meghatározó teljesítmények véghezvitelére.
Pedig szervezetébe olyan ösztönzők is beépültek, amelyek
merőben más funkciók hordozói, mint például a szóban
forgó agresszió és az agressziót kiváltó receptorikus
mechanizmusok. Az, hogy a pulykatojó a fészkét
körbeszaladgáló pelyhes csibe láttán igencsak dühbe gurul,
korántsem holmi nemkívánatos mellékhatás, hanem igenis
roppantul fontos az ivadékvédelem szempontjából, hogy az
anya a gyermekei láttán, főleg ha azok ilyen szép pihe-puha
bundát viselnek, izgalmi állapotba kerüljön, és támadókedve
felébredjen! A csibék sipákolása viszont olyan gátlást
ébreszt benne, amely megakadályozza abban, hogy fiókáit
megtámadja, s így haragját más mozgó és őt megközelítő
élőlényekre viszi át. Az egyetlen specifikus, csak ebben az
egy viselkedési rendszerben működésbe lépő szerveződés az
odaütés meggátlásának szelektív működésbe lépése a
csibecsipogásra.
Hogy az ivadékaikat gondozó anyaállatok az utódaiknak
nem ártanak, semmiképpen sem egy magától értetődő
természeti törvény tehát, hanem minden egyes esetben egy
adott gátlás biztosítja az utódok épségét, ahogy ezt a
pulykatojó példáján is láthattuk. Majd minden állatkerti
gondozó, nyúl- vagy prémesállat-tenyésztő mesélhetne egyet
s mást arról, milyen látszólag apró zavarok is elégségesek
ahhoz, hogy ezek a gátló mechanizmusok csődöt mondjanak.
Ismerek egy esetet, mikor egy menetirányától a nagy ködben
eltérő Lufthansa-repülőgép túl alacsonyan szállt el egy
ezüstrókatelep fölött, s valamennyi anyaállat felfalta addig
dédelgetett fiókáját.
Sok gerinces állatnál, amelyek nem ivadékgondozók, és
némelyeknél, melyek csak egy bizonyos ideig azok, az
utódok nagyon fiatalon, még messze a teljes, kifejlett
testméretük elérése előtt ugyanolyan ügyesek, csaknem
olyan erősek és - mert az ilyen fajok eleve nem képesek túl
sok mindent megtanulni - megközelítőleg olyan okosak is
lesznek, mint a felnőtt állatok. Ezért nem szorulnak
különösebb védelemre, és többnyire nincsenek is tekintettel
rájuk idősebb fajtársaik. Egészen másképp áll a dolog
azoknál a magasrendűen fejlett élőlényeknél, ahol a tanulás
és az egyéni tapasztalás nagy szerepet játszik, s amelyeknél
így a szülői gondoskodás már csak azért is hosszabb ideig
tart, mert a „gyerekek" életre iskolázása időigényes. A
tanulási képesség és az ivadékgondozási idő összefüggésére
már számos biológus és szociológus utalt.
Egy fiatal kutya, farkas vagy holló, miután elérte teljes
testméretét - ha felnőttkori súlyát még nem is -, formára
ugyan kész állat, de különben ügyetlen, esetlen lény,
képtelen védekezni idősebb fajtársai támadásai ellen, arról
nem is beszélve, hogy menekülni végképp nem tudna előlük.
Mármost azt hihetnénk, hogy ez esetben a védekezés s a
menekülés képessége különösen fontos, mert az e fajokhoz s
hasonló, magasabb rendű formációkhoz tartozó állatok
nagyon is ki vannak téve a fajtársi agresszió veszélyeinek,
sőt még annak is, hogy társai felfalják, lévén, hogy komoly
ragadozókról van szó. A kannibalizmus a meleg vérű
gerinceseknél mégis igen ritka. Az emlősök esetében ezt
alkalmasint az indokolhatja, hogy a fajtársak nem jelentenek
ízletes falatot. Ezt sarkkutatók tanúsíthatják a legékesebben,
ha már megpróbálták elhullott vagy kényszerűen leölt
kutyáik húsát az életben maradottakkal megetetni. Csak a
leghamisítatlanabb ragadozó madarak, mint például a héják
képesek, de ők is csak szoros összezártságban vagy
fogságban fajtársaikat agyonverni, felfalni, ám jómagam
egyetlen olyan esetről sem tudok, hogy a szabadban történt
volna ilyesmi. Egyelőre nem ismeretes, mi okozza ezeket a
gátlásokat.
A már felnőttforma, de még ügyetlen fiatal állatok
számára a fajtárs madarak vagy emlősök kannibáli
„ösztöneinél" sokkal komolyabb veszedelmet jelent
agresszív viselkedésük. Ezt a veszélyt szigorúan
szabályozott, nagyrészt még ma is meglehetősen rejtélyes
gátló mechanizmusok egész sora hárítja el. Kivételt képez a
bakcsó szeretettelen társas életének könnyen áttekinthető
viselkedési mechanizmusa - ennek még szentelünk egy kis
fejezetet. Itt a már repképes fiatal madár a településen
maradhat, jóllehet e szűk keretek között szó szerint minden
faág heves viszály tárgya. Amíg a fiatal bakcsó a fészek
elhagyása után még „kér", önmagában ez a tevékenysége
abszolút védelmet biztosít számára az idősebb madarak
agressziójával szemben. Mert mielőtt egy idősebb bakcsó
egyáltalán odáig jutna, hogy csőrével lecsapjon a fiatal
madárra, az már szárnyával verdesve, kérő hangokat hallatva
siet felé, megpróbálja csőrön ragadni, mintegy „fejő"
mozdulattal lefelé húzni, ahogy a fiókák húzkodják lefelé a
szülő csőrét etetéskor. A fiatal bakcsó nem ismeri személy
szerint a szüleit, és nem vagyok biztos abban sem, hogy ezek
a fiókáikat egyedileg felismerik; teljes biztonsággal csak az
azonos fészekaljba tartozó fiókák ismerik fel egymást. Az
öreg bakcsó, ha nincs épp „etető-hangulatban", menekül
saját fiókáitól, ám ugyanígy az idegenektől is, és így
véletlenül se támadja meg őket. Sok állatnál tapasztalható
ugyanez, nevezetesen hogy a gyermeki magatartás jelenti a
fajon belüli agresszió elleni védelmet.
Egy ennél még egyszerűbb mechanizmus teszi lehetővé a
már független, de a felnőttekkel méltóképp megharcolni még
messze nem tudó fiatal állatoknak, hogy a kolónia határain
belül valami kis területhez jussanak. A csaknem három éven
át csíkos fiatalmadár-öltözetben repkedő bakcsó sokkal
csekélyebb mérvű agressziót vált ki az idősebb madarakból,
mint a már „felnőtt"-színekben pompázó társa. Ez a
következő érdekes, a szabadon költő és fészkelő bakcsóknál
megfigyelhető történéshez vezet. Leszáll valahol a
költőtelepen, minden különösebb cél nélkül egy bakcsó, és
ráadásul olyan szerencséje van, hogy nem a buzgón védett
fészkek egyikének közvetlen közelében, tehát nem egy
territóriumközpontban ér földet. Jelenlétével ezzel együtt
ingerli a „tulajdonost", s ezért az, amúgy bakcsó módra, szép
lassan lopózva elindul a betolakodó felé. Ezenközben
óhatatlanul elhalad egy ott költő-kotló bakcsópár fészke
mellett, s ezek a madarak az ő pompás tollruhája láttán
agresszívvá válnak, sokkal agresszívabbá, mint a közelben
csöndesen kuporgó ifjonti-ruhás fiatal madár láttán. Így
rendszerint nem a fiatal jövevényt, hanem szomszédjukat
pécézik ki s támadják meg. Sőt mikor pengeélesen épp
mellette húznak el, még meg is védik őt az eredeti agressziós
szándéktól. Ezért aztán a még csíkos ruházatban díszelgő
bakcsók rendszeresen az erőteljesen védett territóriumok
közti senki földjén telepszenek le, ahol is aztán az imént
vázolt eseménysor következtében teljes védettséget
élvezhetnek.
Kevésbé egyszerű áttekinteni azt a gátló mechanizmust,
mely az európai kutyafajtáknál a felnőtt ebeket
megbízhatóan megakadályozza abban, hogy a kölykök
bármelyikét is komolyabban megharapják úgy 7-8 hónapos
koráig. A grönlandi eszkimókutyáknál ez a gátlás, mint
Tinbergen kimutatta, csak a saját falkájuk „kiskutyáira"
vonatkozik, idegen fiatal állatokat nem véd; s ez alkalmasint
a farkasoknál is így van. Az, hogy miből jön rá az idősebb
állat, hogy egy fiatalabbal áll szemben, további magyarázatot
igényel. A testméret nem játszik szerepet. Egy agresszív,
dühösködő kis foxterrier a hatalmas, „borjúnyi" bernáthegyi-
sarjjal szemben ugyanolyan barátságos, és agresszivitása
ugyanúgy gátlás alatt áll, mint saját fajtájának parányi
kölykeivel szemben. A gátlást aktiváló tényezők kulcsa
valószínűleg a fiatal kutya viselkedésében, esetleg szagában
rejlik. Ez utóbbira utal az is, hogy a fiatal kutya szinte
azonnal kész szagvizsgálatnak alávetni magát, ha felnőtt
állattal találkozik: mihelyst a felnőtt eb közeledését
veszélyesnek találja, hanyatt vágja magát, odamutatja ifjonti
zsenge hasát, sőt eligazításképpen pár csepp vizeletet is
kiprésel magából.
A felnövekedett, ám még ügyetlen ifjú állatokat védő
gátlásoknál még érdekesebb és titokzatosabb az a
viselkedésimechanizmus-együttes, mely megakadályozza,
hogy a „gyengébb nemmel" szemben ne a „lovagiasság"
szabályai érvényesüljenek. A táncos legyeknél, melyeknek
viselkedését a korábbiakban már ismertettük, az ájtatos
manóknál és sok más rovarnál, csakúgy, mint sok más
pókfajtánál is, köztudottan a nőnem az erősebbik nem, s
különleges védőmechanizmusok szükségesek, nehogy a
nőstény a boldog vőlegényt idejekorán felfalja. Az ájtatos
manóknál a nőstény köztudottan jó étvággyal elfogyasztja a
hím elülső felét, miközben a hátulsó fél zavartalan
ügybuzgalommal végzi áldásos tevékenységét.
De minket itt elsősorban nem a bizarr szélsőségek
foglalkoztatnak, hanem azok a gátlások, melyek számos
madárnál és emlősnél, „de még" az embernél is
megnehezítik, sőt olykor meg is akadályozzák, hogy az
asszonyok-lányok „eltángáltassanak". „Nőt ne üss meg" -
nos, ami az emberi lényt illeti, ez csak korlátolt érvényű
maxima. A fekete vagy legalábbis pepita berlini humor
„mély emberségéről" tanúskodik a következő vicc. Azt
mondja az elnáspángolt asszony a segítségére siető
lovagnak: „Mi köze magának ahhoz, ha engem a férjem
elver? Ha egyszer már a felesége vagyok!" Az állatoknál
azonban egész sorát ismerjük az olyan fajoknak, ahol
normális, tehát nem patologikus körülmények között soha
nem fordulhat elő, hogy egy asszonyt egy férfi elverjen.
A kutyára és a farkasra ez minden kétséget kizáróan igaz.
Ha egy hím kutya megharapna egy szukát, jómagam bizony
szemernyit se bíznék többé benne, és óvakodnék őt
kisgyerekkel egyedül hagyni a házban, lévén, hogy az ilyen
eb társas „ösztöneivel" valami nyilván nincs rendben. A
gátlások működésének jó példája volt viszont, mikor Stasit,
az én szukámat egy jókora szibériai farkassal próbáltam
pároztatni, s ő féltékenységében, mert én a farkassal is
játszottam, éktelen haragra gyulladt, és nekiesett vélt
riválisának. Válaszul a farkas csak vicsorgott, s mindössze
annyit tett, hogy kevésbé érzékeny, óriási világosszürke
vállát tartotta oda nemesebb részei helyett, hadd harapja őt
Stasi, majd abbahagyja. Néhány pintyfajtánál, például a
süvöltőnél szakasztott ilyen, abszolút gátlásokat találunk, elő
nem fordulhat, hogy a hím a tojót megcsípje, megüsse, és
hasonló a helyzet néhány hüllőfélénél, nevezetesen a
zöldgyíknál is.
A zöldgyík hímjéből a vetélytársak pompázatos ruhája,
elsősorban a torok ultramarinkék színe és a test névadó
zöldje váltja ki az agresszív magatartásmódot. Ugyanakkor
az a gátlás, mely a tojó megharapásától visszatartja,
nyilvánvalóan szageredetű. Ezt tapasztaltuk G. Kitzlerrel,
mikor ravaszdi módon legnagyobb zöldgyíkunk nőstény
párját zsírkrétával átszíneztem. Saját színváltozásáról mit
sem sejtve a nőstény már száguldott is vissza a szabadba,
párjához. Ahogy ez aztán megpillantotta őt territóriumán,
vadul rontott a hímnek vélt betolakodóra, és már tátotta is a
pofáját, hogy harapjon. De akkor szagot kaphatott, hogy ez
itt csak egy „kisminkelt" hölgy, megtorpant, és
átbukfencezett a fura tüneményen. Majd rögtön
összenyalogatta a nőstényt, s a továbbiakban nem is törődött
a felfoghatatlan elszíneződéssel, ami önmagában véve sem
kis teljesítmény egy hüllőtől. A legérdekesebb mégis az volt,
hogy ez a lovagias gyíkhím jó darabig minden riválist
megnyalogatott, szagukat akarta venni, mielőtt támadásba
lendült volna. Ennyire felkavarhatta őt, hogy kis híján
rárontott egy hölgyre!
Joggal gondolhatnánk, hogy azoknál a fajoknál, ahol a
hímeken ilyen abszolút gátlások uralkodnak, ott a nőstények
elszemtelenednek, és cudarul bánnak az erősebbik nem
képviselőivel. Rejtélyes módon épp az ellenkezője történik.
Nagy, agresszív zöldgyík nőstények, amelyek különben
fajtársnőikkel szinte pankrátori vad harcokba keverednek,
szó szerint hasra esnek a legifjabb, leggyengébb hím előtt is,
holott az náluk jóval kisebb, testsúlyuknak a harmadát sem
teszi ki, s férfiasságát, mint egy gimnazista pelyhedző
szakálla, épp csak most kezdi jelezni a torok halványkékje.
Ám a zöldgyík nőstény fölemeli mellső lábát, szép sorjában
mind a kettőt, mintha zongorázni óhajtana a semmiben, s
trillázik is hozzá. Egyébként minden gyík így fejezi ki
alázatát, ezt nevezi Kramer „lábacskázás"-nak. Szukák, főleg
az északi farkashoz közeli fajokból, ugyanazt az alázatos
tiszteletet tanúsítják az általuk kiválasztott kannal szemben,
jóllehet az sosem harapta meg őket, és semmiféle más
tanúbizonyságát nem adta fölényének - a szuka mégis
majdnem úgy viselkedik velük, mint a gazdájával. A
legérdekesebb s a legkevésbé átlátható ügy mégiscsak a
tojók és hímek rangsorrendjének kérdése néhány pintynél az
igen jól ismert Cardueliák családjából - itt elsősorban a
csízre, a tengelicére, a süvöltőre, a zöldikére és a kanárira
gondolunk.
A zöldikénél például R. Hinde megfigyelései szerint a
tulajdonképpeni szaporodási szakaszban a tojó uralkodik a
hím madár fölött, míg az év további részében a hímé a
vezető szerep. Ezt abból láthatjuk, hogy ki kit püföl, ki kinek
a csőre elől hajol el. A süvöltőnél - ezt a fajt egyébként
Nicolai tanulmányai alapján ismerhetjük meg igen jól -, ahol
a párok éveken át együtt maradnak, hasonló megfigyelések
és következtetések alapján arra az eredményre juthatunk,
hogy itt a tojó a hímmel szemben egyszer s mindenkorra
„megszerezte" a primátust. A süvöltőhölgy egy kicsit mindig
agresszív, nemritkán oda is csíp férjének, s még az
úgynevezett „csőrflört" ceremóniájába is, amely egyébként a
tojó részéről az üdvözlés gesztusának felel meg, ha ugyan
ritualizált formában is, de nagymértékű agresszió keveredik.
A süvöltőhím viszont sosem üt neje felé, és ha
leegyszerűsítő-objektív módon a rangrendet pusztán az oda-
ütések alapján akarnánk meghatározni, azt kellene
mondanunk, hogy a tojó igencsak fölényben van a hímmel
szemben. De ha alaposabban szemügyre vesszük a dolgokat,
kiderül, hogy mindennek pont a fordítottja igaz. A
süvöltőhímen, mikor a tojó megcsípi, sosem jelentkeznek az
alávetettség vagy éppenséggel a félelem jelei, épp
ellenkezőleg, a szexuális imponálás, sőt a gyengédség jeleit
észlelhetjük. A hímet tehát a tojó csipkedései nem
kényszerítik alárendelt szerepre, épp ellenkezőleg,
passzivitása, az, hogy a nő támadásai nem teszik
agresszívvé, ráadásul még szexuális hangulatában sem
zavarják meg, kimondottan „imponáló", s szemmel
láthatólag nem csupán az emberi megfigyelő szemnek.
Hasonlóképpen viselkednek a kutyák és a farkaskanok is
a hölgyek hasonló támadásaival szemben. Még ha a szuka,
mint az én Stasim komolyan gondolja is a dolgot, a rituálé
okvetlenül azt kívánja a kan kutyától, hogy ne harapjon
vissza, hanem rendületlenül „jó pofát vágjon" az ügyhöz,
nevezetesen úgy, hogy fülét hátravágja, és homlokbőre
oldalvást kisimul. Keep smiling! Az egyetlen védekező
mozdulat, amit ilyen esetekben valaha is láttam, s amelyről
érdekes módon Jack London is említést tesz
kutyaregényében, a „Farkasvér"-ben, a test hátulsó felének
oldalra lendítése, ami igazi „eltaszító" mozdulat, főleg ha
egy nagy testű kan kutya műveli, s anélkül hogy pofájáról
lehervadna a mosoly, jókat repít a tolakodó szukán.
Talán nem gyanúsítanak minket a kutya- vagy
süvöltőhölgyek antropomorfizálásával, ha megállapítjuk,
hogy igen nagy hatást gyakorol a nőstényekre, hogy
agressziójukat a hím teljes passzivitásba vonulva tűri, ez
pedig megint csak egy általános elv érvényesülésének jele,
ahogy ezt G. Kitzler fürgegyíkokon végzett megfigyeléseiből
is kiderül. A fürgegyíkok csodálatosan ritualizált bajtársi
bajvívásai során a vetélytársak először imponáló-állásban
odatartják páncélozott fejüket a másiknak, mígnem az
odakap végül, de egy rövid kis birkózás után elengedi társát,
hogy most némi várakozás után az megismételje a jelenetet.
Ha az ellenfelek egyforma erősek, számos ilyen menet
következik egymás után, míg az egyik harcos kimerülten, de
sértetlenül fel nem adja a küzdelmet. Mármost a gyíkoknál,
mint sok más hideg vérű állatnál is, a kisebb példányok
valamivel hamarább lendülnek bele a harcba, mint a
nagyobbak, vagyis az újonnan jelentkező izgalmi állapot
többnyire gyorsabban áll be náluk, mint termetesebb s
idősebb fajtársaiknál. Ez a körülmény a fürgegyík bajtársi
küzdelmei során bizonyos szabályszerűséggel oda vezet,
hogy a két küzdő közül elsőként a kisebbik ragadja „tarkón"
a másikat s ráncigálja ide-oda. Amennyiben jelentős a hímek
közt a nagyságkülönbség, előfordulhat, hogy a kisebbik,
miután elengedte a nagy ellenfelet, nem várja meg annak
„válaszát", hanem rögtön lábacskázni kezd, vagyis
alázatosan megadja magát, és menekülésre fogja a dolgot.
Vagyis az ellenfél merőben passzív magatartásából arra a
következtetésre jut, hogy az jócskán fölényben van vele
szemben.
Ez a rendkívül komikus jelenet engem mindig egy rég
elfelejtett Chaplin-film egyik jelenetére emlékeztetett:
Charlie súlyos „prakkerral" oson óriási vetélytársának háta
mögé, nagy lendületet vesz, és minden erejével odasóz a
tarkójára. Az óriás ámuldozva néz fel, s odakap lapát
kezével, de csak úgy, mint aki azt hiszi, hogy egy légy szállt
rá, és az csiklandozza. Erre Charlie hátraarcot csinál, és
elszalad, ahogy csak Charlie tud szaladni.
Galamboknál, énekesmadaraknál és papagájoknál van egy
igen érdekes rítus, a társ etetése, amely igen titokzatos
viszonyban áll a házasfelek rangsorrendjével. Ez az etetés,
melyet a felületes szemlélő többnyire „csőrös puszizásnak"
hisz, érdekes módon, mint megannyi más, látszólag
„önzetlen" és „lovagias" viselkedésmód állatnál s embernél,
nem csupán társas kötelesség, hanem egyszersmind előjog is,
mely mindig a rangidős felet illeti meg. Alapjában a
házastársak mindegyike szívesebben etetné a másikat, mint
fordítva, amaz elv alapján jószerével, hogy „adni jobb, mint
kapni", vagy mivel a táp a begyből jön fel, boldogság
„megkönnyebbülni"... Kedvező körülmények között
megfigyelhető, hogy a házastársak között kisebb perpatvarra
is sor kerül, hogy eldöntsék, ki etethet, s ki játssza a
gyámolítandó „gyermek" cseppet sem áhított szerepét, s lesz
kénytelen szépen kitátott csőrrel fogadni a már megcsócsált
táplálékot.
Mikor Nicolai egy kis afrikai csicsörkefaj egy párját
hosszabb szétválasztás után ismét összehozta, a felek rögvest
fölismerték egymást, boldogan repültek egymás felé, ám a
tojó elfelejthette régi rangsorbéli helyét, mert azonnal
„önteni" kezdte bögyéből a táplálékot, etetni akarván a
hímet. Mivel azonban a hím ugyanezt cselekedte, először
kisebb nézeteltérés támadt közöttük, amelyből a hím került
ki győztesen, ugyanis a tojó lemondott az etetési jogáról, és
hagyta, hogy párja táplálja. A süvöltőnél, ahol a társak egész
évben kapcsolatban maradnak, előfordulhat, hogy a hím
korábban kezd vedleni, mint a tojó, és mind szexuálisan,
mind szociálisan mélypontra kerül, miközben neje minden
szempontból rendben van. Ebben az esetben, amely
természeti körülmények között gyakran előfordul, valamint
akkor, mikor a hím patologikus okoknál fogva veszíti el
rangbéli elsőbbségét, a táplálékátadás megszokott iránya
megfordul, és a tojó kezdi el etetni legyengült társát. Az
antropomorfizáló megfigyelő meghatónak, kedvesnek találja,
hogy a nej így dédelgeti rászoruló, gyengélkedő párját, ám
ez az értelmezés az imént mondottak fényében hibásnak
bizonyul; a tojó már régebben is szívesen etette volna
„férjét", ha a rangsorbéli dominancia nem gátolta volna meg
ebben.
A tojó szociális rangelsőbbsége a süvöltőnél ugyanúgy,
mint a kutyaféléknél is csupán látszat, és a „férfinép" azon
gátlásából adódik, hogy nem merik elpáholni a nőt. Ha
összevetjük az emberi kultúra bizonyos vonásait az állatok
ritualizáltságával, a nyugati civilizáció népeinél ugyanezt a
jelenséget figyelhetjük meg. Még Amerikában, a korlátlan
nőtisztelet országában sem örvendezhet igazi
megbecsülésnek egy eleve behódoló, alázatos férfi. A
férfieszménynek az a minden szempontból - szellemileg,
testileg - fölényben lévő „hím" felel meg, aki igenis
tiszteletben tartja a nő megannyi szeszélyét, és boldog, ha a
gyengébb nem kedvében járhat. Jellemző, hogy az angol
nyelv a korábban említett alázatos, meghunyászkodó
férfitípusra a „henpecked", azaz tyúkcsípte kifejezést
használja. Igazi kakas nem hagyja, hogy a tyúk
megcsipkedje; mellesleg a kakasokból hiányzik is minden
olyan irányú gátlás, amelynek segítségével a tyúk
megúszhatná a verést.
A nőstény bántalmazását megakadályozó legerősebb
gátlás az európai hörcsög hímjében él. Ennek talán az az oka,
hogy a hím - mind méretre, mind pedig súlyra - sokkalta
nagyobb a nősténynél, rágcsálófogai is aránytalanul
fejlettebbek, ha tehát aktívan agresszív lenne, annak bizony
tragikus következményei volnának. Mikor a párzás rövidke
idejében a hím megjelenik a nőstény territóriumán,
betolakodónak számít, s mint Eibl-Eibesfeldt megállapította,
jó időbe telik, míg a két megrögzött magányos legalább
valamelyest összeszokik, s a nőstény egyáltalán elfogadja a
hím közeledését. Ebben a periódusban, de valóban csak
ebben, a hörcsögasszony félénknek és odaadónak bizonyul.
Bármely más esetben viszont igazi fúria, amely gátlástalanul
harapdálja férjét. Fogságban tartott állatok esetében a párzás
után hamar szét kell választani a feleket, mert ha
késlekedünk az elkülönítéssel, akkor annak számos hím esik
áldozatául.
Három tényező van - s ezek a hörcsög
magatartásmódjával kapcsolatban szóba is jöttek -, melyek a
fajtársak legyilkolását, illetve bántalmazását meggátoló
mechanizmusok kialakításával kapcsolatban általánosan
jellemzőnek tekinthetőek. Valamely állatfaj fegyvereinek
hatékonysága és azon gátlások között, hogy ezeket az
eszközöket fajtársuk ellen fel is használja, összefüggés
található. Másodjára: vannak bizonyos rítusok, melyek
ezeket a gátlásmechanizmusokat előhívják. Harmadszor: a
gátlásokban sem lehet abszolút érvénnyel megbízni;
előfordulhat, hogy csődöt mondanak.
Másutt részletesen szóltam arról, hogy a fajtársak
leöldösését vagy bántalmazását megakadályozó gátlások a
legerősebbek, s a leginkább megbízhatóak szükségszerűen
azoknál az állatfajoknál lesznek, amelyek - egyrészt - mint
„főállású" vadászok nagy zsákmányállatok gyors és biztos
megölésére alkalmas fegyverzetet mondhatnak magukénak,
másrészt pedig szociális kötelékben élnek. Magányosan élő
ragadozóknál, mint például néhány nyest- és macskaféle,
elegendő, ha a szexuális izgalom eltompítja, legátolja az
agresszióra s a zsákmányszerzésre irányuló vágyat, s a
nemek veszélytelenül egyesülhetnek. Ahol viszont nagyobb
állatokra specializálódott ragadozók tartósan élnek együtt,
mint például a farkasok vagy az oroszlánok, megbízható,
biztos, hatékony és tartós gátlásmechanizmusokra van
szükség, melyek merőben önállóak, függetlenek az állat
pillanatnyi hangulatától. Így áll elő az a bájos paradoxon,
hogy a legvérengzőbb ragadozók, elsősorban a farkasok,
jóllehet Dante „bestia senza pace"-ról beszél, a
legmegbízhatóbb ölésgátlások uralma alatt álló állatok közé
tartoznak. Ha unokáim velük egykorú gyerekekkel játszanak,
elengedhetetlen a felnőtti felügyelet, ám a legnagyobb lelki
nyugalommal, jó szívvel hagyom őket „magukra" nagy,
vadászatkor egyébként igen vérszomjas csau-juhászkutya
keverékünkkel. Azok a szociális gátlások, melyekre
hagyatkozom, minden kétséget kizáróan nem háziállattá
válásának folyamán alakulnak ki a kutyában, hanem a
farkastól - „bestia senza pace"-tól! - szerzett örökségnek
tekinthetők.
Nyilvánvaló, hogy a szociális gátlásmechanizmusokat
működésbe léptető jegyek fajonként változnak. Mint láttuk, a
gátlás, amely a zöldgyík hímet megakadályozza abban, hogy
a nőstényt megharapja, vegyi ingerektől függ, és bizonyára
ezért nem harapja meg a kan kutya sem a szukát; ugyanakkor
egészen biztos, hogy a kiskutyák viselkedésükkel érik el azt,
hogy a felnőtt állatok kímélik, oltalmazzák őket. Mivel a
gátlás, mint ahogy azt még közelebbről megvizsgáljuk,
rendkívül aktív folyamat, és egy ugyanolyan aktív ösztönnel
áll szemben, fékezvén, illetve módosítván azt,
mindenképpen helyes a gátlási folyamatok kiváltásáról
beszélni, mint ahogy ezt egy ösztönmozgás kiváltásának
kapcsán tettük. Az igen sokféle alakban előforduló
ingerküldő apparátusok ugyanis, melyek minden magasabb
rendű állatnál az aktív válaszmagatartást szolgálják,
alapvetően nem különböznek a szociális gátlásokat életre
hívó apparátusoktól. Az ingerküldők mindkét esetben feltűnő
struktúrákból, tarka színekből és ritualizált mozgási
módokból állnak, többnyire e három kombinációiból. Igen
kedves példája annak, hogyan keletkeznek aktivitáskiváltó és
gátláskiváltó ingerkibocsátók azonos konstrukciós elvek
szerint, a harc kiváltója a darvaknál és a fióka megtámadását
gátló mechanizmus kiváltója a guvatoknál. A madár fejének
hátsó felén mindkét esetben egy kis tonzúra, egy kopasz hely
alakult ki, a bőr alatt pedig egy igen szerteágazó finom
véredényhálózat, az úgynevezett duzzadótest található. Ez a
szerv mindkét esetben megtelik vérrel, s ebben az állapotban
a kidomborodó rubinsapkácska a fej hátsó felének elfordítása
esetén a fajtárs számára is láthatóvá válik. Ennek a két
kiváltónak a funkciói, melyek a két madárcsoportnál
egymástól merőben függetlenül fejlődtek ki, a lehető
legellentétesebbek: a darvaknál ez a jelzés agresszív
hangulatról árulkodik, s így az ellenfélből az
erőviszonyoknak megfelelően vált ki ellenirányú agressziót
avagy menekülési kedvet. A vízi guvatnál s némely
rokonánál ez a szerv mint érzületkifejező csak a csibéknél
van jelen, és kizárólag azt a célt szolgálja, hogy az idősebb
madarakból kiváltsa azt a gátlást, amely megakadályozza
őket abban, hogy a kicsinyeiket bántalmazzák. A vízi guvat
csibéi azonban igen nagy tévedés áldozatai, és tragikomikus
módon nemcsak fajukbéli agresszornak mutogatják
bíborsapkájukat. Egy nálam felcseperedett madárka például
egy kiskacsának kezdte magát mutogatni, amely viszont
csöppet sem mutatkozott gátlásosnak ebben a helyzetben, és
nekiesett a csibének. Bármilyen puha is a kiskacsa csőre,
végül mégiscsak jobbnak láttam, ha szétválasztom őket.
Azokat a ritualizált érzületkifejezéseket, amelyek a
fajtársakból olyan gátlásokat váltanak ki, melyek
visszaszorítják az agressziót, általában alázat- vagy
megbékélésgesztusoknak szokás nevezni: ez utóbbi
meghatározás talán találóbb, mert kevésbé csábít az állati
magatartás szubjektiválására. A ceremóniáknak ez a fajtája,
mint ahogy a ritualizált érzületkifejezések általában,
sokféleképpen kialakulhat, a ritualizáció tárgyalásakor már
hallottunk arról, hogy milyen módon keletkeznek
konfliktusos magatartásokból, intenciós mozgásokból stb.
közlésfunkciót hordozó jelzések, s hogy mekkora erőt
képviselnek aztán. Ennek ismerete elengedhetetlenül fontos
a most tárgyalandó megbékélésérzület kifejezések
megértéséhez.
A legkülönbözőbb állatoknál jelen lévő
megbékélésgesztusok igen nagy száma érdekes módon a
szelekció nyomására alakult ki, s e nyomást a harckiváltó
magatartás-mechanizmusok gyakorolták. Az az állat, amely
meg akarja enyhíteni egy fajtársát, mindent megtesz annak
érdekében - emberi fogalmakkal élve -, hogy azt ne
ingerelje. Amennyiben egy hal azzal váltja ki a fajtársak
agresszióját, hogy díszruháját mutogatja, az uszonyait
széttárja, a kopoltyútetőt megemeli, a lehető legnagyobb
terjedelmét mutatja a másiknak, és erőt sugárzóan rángva
mozog, a kegyelemért esdeklő egyed mindennek pontosan az
ellenkezőjét teszi, elsápad, uszonyait, amennyire csak lehet,
be-, illetve összehúzza, a kiengesztelendő fajtárs felé teste
keskenyebbik felét tolja, és lassan, szinte „lopakodva"
mozog. Szó szerint kikerülni igyekezvén minden agressziót
kiváltó ingert. A vetélytársi harcban derekasan eltángált
kakas eldugja a fejét valami sarokba, vagy fedezékbe
húzódik, nehogy ellenfelét a nyilvánvalóan harci kedvet
kiváltó jelvénnyel, vöröslő taréjával izgassa. Bizonyos
korallhalak, melyeknek tarka ruhája az ábrázolt módon vált
ki fajon belüli agressziót, mint azt korábban hallottuk,
lecserélik ezt a színezetet, mikor párosodáskor békésen
kénytelenek közelíteni a másikhoz.
A harckiváltó jelzések elhagyása eleinte a fajon belüli
agresszió kiváltódását akadályozza csak meg, de a
folyamatban lévő támadást már nem tudja meggátolni.
Törzstörténeti szempontból azonban nyilvánvaló, hogy csak
egy lépés választja el az egyiket a másiktól, és erre épp a
„negatív" harckiváltó jelzésekre keletkező megbékéltető
gesztusok szolgáltatnak jó példákat. Természetesen a
fenyegetés igen sok állatnál abból áll, hogy az ellenféllel
szembefordítják a fegyvert, legyen az állkapocs és fogsor,
csőr, mancs, szárnygöb vagy ököl, teszik pedig ezt igen
kifejező módon, nagy „meggyőző erővel", hogy még a vak is
láthassa. Mivel az említett fajok születésüktől fogva értik
ezeket a jeleket, így azok az erőviszonyoknak megfelelően
ellenfenyegetést vagy megfutamodást váltanak ki a
címzettekből. Így a harcot meggátló gesztusnak
természetszerűleg abból kell állnia, hogy a békességre
törekvő állat elfordítja az ellenféltől fegyverét.
Mivel azonban a fegyver nemcsak a támadás, hanem
egyúttal a védekezés eszköze is a „testvérháborúban", a
békességre törekvés gesztusából is hibádzik valami: hogy
tudniillik a békülési szándékot kinyilvánító állat szó szerint
legsebezhetőbb pontját kínálja oda potenciális támadójának.
Ennek ellenére az alázatgesztus roppant széles körben
elterjedt, s különféle gerinces csoportok mind egymástól
függetlenül „találták fel". A farkas elfordítja fejét a
fölényben lévőnek vélt ellenféltől, s így nyakának rendkívül
sebezhető, előreívelő részét nyújtja oda neki. A csóka
védtelen tarkóját nyomja a csőr alá, s így pont azt a helyet
kínálja fel a támadónak, amelyre egyébként az ölési szándék
irányulni szokott. Ez az összefüggés annyira szembeszökő,
hogy sokáig azt gondoltam, a legsebezhetőbb rész
felkínálása az ilyen alázataktusok legfontosabb eleme. A
farkasnál és a kutyánál valóban így fest a dolog, a
kegyelemért könyörgő lény szinte ajánlgatja a nyaki ütőeret.
Ha minden kétséget kizáróan a fegyver elfordítása is a
szóban forgó kifejezésformák eredetileg egyedül hatásos
eleme, azért az én régebbi meglátásom sem járt olyan messze
az igazságtól.
Persze valóban öngyilkos vállalkozás lenne, ha az állat
hirtelen odakínálná a még nagyon is felindult, harcos kedvű
ellenfelének valamelyik - könnyen sebezhető - testtáját,
bízva abban, hogy a harckiváltó ingerek azonnali
megszűnése elegendő ahhoz, hogy megmentse életét. Jól
tudjuk már, mennyire bizonytalan az ösztönök
arányviszonya, s nyugodtan állíthatjuk, hogy a harckiváltó
ingerek egyszerű kiiktatódása csak fokozatos csökkenést
hozna a támadó állat agresszív hangulatában. Ahol tehát az
áldozat alázatos testtartása meg tudja gátolni az ellenfél az
imént mégoly fenyegető támadását, ott joggal
feltételezhetjük, hogy az érintett specifikus ingerhelyzet
valami aktív gátlást váltott ki nála.
Bizonyos, hogy a kutyánál ez így van - elégszer láttam,
mint vesz fel egyszer csak alázatos tartást a legyőzött, s
kínálja oda védtelen nyakát a diadalmaskodónak, amit a
halálra rázás „mintázata" követett, tehát a győztes fél a
legyőzött nyakához igen közel, de zárt pofával, harapás
nélkül hajtotta végre a műveletet. Hasonló a helyzet a
sirályoknál a csüllőnél, a varjúfélék közül pedig a csókánál.
A sirályok közt, amelyek magatartását Tinbergennek, illetve
tanítványainak a kutatásaiból ismerhetjük jól, a csüllő
annyiban foglal el rendkívüli helyet, hogy egy bizonyos
ökológiai sajátossága révén - hogy tudniillik meredeken
leszakadó szirtek keskeny párkányain lakik - fészekülő lett.
A fészekben fiókái hatékony védelmet kívánnak idegen
sirályok „magas reptű" támadásai ellen, és nagyobb
veszélyben vannak, mint a földfelszínlakók, amelyek ilyen
esetben egyszerűen elfuthatnak. Ennek megfelelően az
alázatgesztus a csüllőnél nem csupán gyakoribb s fejlettebb
jelenség, mint egyéb fajoknál, de a fiatalabb madarak
tollazatának bizonyos elszíneződése is ezt hivatott
elősegíteni. A csőr elfordítása a sirálynál a békevágyat
jelképezi. Míg azonban ez a gesztus az ezüst- és
heringsirálynál vagy akár a többi nagy testűnél - a Larus
nemzetségből - kevéssé feltűnő, s nem is tűnik külön
rítusnak, a fekete fejű sirálynál pontosan meghatározott,
táncos ceremónia, ahol az egyik fél megalázkodik a másik
előtt: a házasfelek vagy olyan sirályok, amelyek nem
viseltetnek rosszindulattal egymás iránt, pontosan 180 fokos
fordulattal a tarkójukat nyújtják oda a másiknak. Ez a „head
flagging", ahogy angol szerzők nevezik, optikailag azáltal is
hangsúlyosabbá válik, hogy a fekete fejű sirály fekete-barna
arcmaszkja - az álarca - és sötétpiros csőre a békességkérő
gesztus során hirtelen eltűnik, s helyét a hófehér tarkótollazat
foglalja el. Míg a fekete fejű sirálynál az agressziót kiváltó
sötét maszk s a pirosló csőr eltűnése az alapvető jel, fordított
a helyzet a fiatal csüllő esetében, ha tarkóját tartja oda: a
fehér alapon egyszerre megjelenik egy jellegzetes körvonalú
sötét rajzolat, amely mégis egészen nyilvánvalóan az
agresszív támadó szándék legátlódását eredményezi. A
sirályok agressziógátló jelzéseivel hasonló jelenséget a
varjúféléknél is találunk. A nagy testű, fekete és szürke fajok
a békevágy gesztusaként elfordítják fejüket az ellenféltől.
Némelyiküknél, így a dolmányos varjúnál és az afrikai
pajzsos varjúnál az odakínált fej hátsó fertálya világosabb
színezetű, s így a címzett könnyebben felfedezheti a békülés
szándékát. A kolóniákban társaival szoros összezártságban
élő csóka értelemszerűen hatékony engesztelő
mechanizmusokra szorul, ezért tollazatának az a része nem
csupán csodásan selymes, világosszürke színezetével tűnik
ki az egyébként feketésszürke tollruhából, hanem e tollak
erősen meg is hosszabbodtak, és - ugyanúgy, mint néhány
gémfélénél a dísztollakon - nincsenek a szárakon
horgocskák, így az egész tündöklő koronaként hat, mikor a
meghunyászkodó madár tollazatát szétbontva próbálja
kiengesztelni társát. Az, hogy a másik ilyenkor nekimenne,
sosem fordul elő, még akkor sem, ha már éppen ütötte-vágta
volna az időközben meghunyászkodott csókatársat. Sőt a
legtöbb esetben a korábbi támadó ilyenkor a társas
tollászkodásnak szenteli magát, és gondosan pucolgatni,
cibálgatni kezdi a tarkótollakat - valóban megindító formája
a békekötésnek!
Vannak olyan megalázkodási gesztusok is szép számmal,
melyek az infantilis, gyermeki magatartásmódokból
eredeztethetőek, megint mások egyértelműen a tojó
párosodáskor tanúsított viselkedéséből adódnak. Jelenlegi
funkciójukban azonban semmi közük a gyerekességhez vagy
a női szexualitáshoz, jelentésük emberi nyelvre lefordítva
ennyi: „Kérlek, ne bánts!" Kézenfekvő a feltételezés, hogy
az itt érintett állatcsoportok, mielőtt még ezek a kifejezési
formák (mozgások) általánosabb szociális jelentéshez
jutottak volna, speciális gátlásokkal akadályozták a fiatal
állatok, illetve nőstények-tojók megtámadtatását, mi több,
tovább folytathatnánk a spekulációnkat olyképp, hogy náluk
a nagyobb szociális csoport a párból és a családból fejlődött
ki. Olyan agressziógátló alávetés gesztusok, melyek a fiatal
állatban megragadt mozgásmintázatokból alakultak ki,
elsősorban a kutyaféléknél találhatók. Ez azért sem meglepő,
mivel ezeknél az állatoknál eleve erős a gátlás, hogy
gyerekeket támadjanak meg. R. Schenkel kimutatta, hogy
igen sok aktív megalázkodási gesztus, vagyis a barátságos
„hódolat" egy tisztelt, de tulajdonképpen nem rettegett
rangidőssel szemben, közvetlenül az anyaállat és a kölyök
közötti kapcsolatból eredeztethető. Orrösszedugás, tappan-
csolás, a száj sarkának nyaldosása, amiket a barátságos-
boldog kutyáknál jól ismerünk, Schenkel szerint alapvetően
a szopásból, tehát a táplálék megszerzésének
mozdulatsorából származnak. Pontosan úgy, ahogy
udvarias emberek kölcsönösen kifejezhetik „alázatos
tiszteletüket", jóllehet nincs köztük rangkülönbség, s nem
lenne szükség „alázatra" - két kutya is így válthat infantilis
alázatjeleket, különösen ha hosszabb idő után találkoznak
újra, s barátilag üdvözlik egymást. Ez a kölcsönös
előzékenység a vadon élő farkasoknál is odáig jutott, hogy
Murie rendkívül eredményes, szabadban végzett
megfigyelései során - a Mount McKinleynél - sok esetben
nem tudta kideríteni a találkozásokkor látott üdvözlő
kifejezésekből (mozgásokból), hogy a két felnőtt hím farkas
között mi is a rangbéli különbség, ha egyáltalán van ilyen. A
Lake Supe-rior szigetén, az Isle Royal nemzeti parkjában S.
L. Allen és L. D. Mech az üdvözlési ceremónia nem várt
funkciójára lett figyelmes. A mintegy 20 farkasból álló falka
télen jávorszarvasokkal táplálkozik, méghozzá - mint
kiderült - kizárólag legyengült állatok húsával. A farkasok
feltartóztatnak minden jávorszarvast, amely útjukba kerül, de
ha az állat védekezik, nem bocsátkoznak harcba vele,
„elengedik". Ellenben mikor olyan jávorszarvasra lelnek,
amelyet legyengített a betegség, vagy paraziták, fertőzések
támadtak meg, vagy netán - gyakori eset! - fogsipoly gyötri,
azonnal potenciális zsákmányuknak tekintik. Ebben az
esetben a falka valamennyi farkasa összeszalad, s közös
ceremóniát rendeznek. Orrukat összeérintik, csóválják a
farkukat - pontosan úgy, mint a fogságból szabadult kutyák,
mikor sétálni viszik őket. Afféle „nose-to-nose-conference"
ez (orr-összedugdosási értekezlet!), s tárgya nyilván az, hogy
akkor hát rajta, most komolyra fordultak a dolgok, vadászat
következik, érdemes stb. Ezt olvasva óhatatlanul is a massai
harcosokra asszociálunk, akik táncos ceremóniáikon
gyűjtenek erőt az oroszlánvadászathoz!
A társas megalázkodás olyan mozgásgesztusaival,
amelyek a nőstény párosodási felhívásaiból alakultak ki,
elsősorban a majmoknál, azon belül is a páviánoknál
találkozunk. Alkalmasint a ceremónia érdekében egészen
hihetetlen színezetű hátsó fertály rituális odafordítása a
másik felé jelenlegi formájában már aligha kapcsolódik a
szexualitáshoz s motivációihoz. Jelentése csupán annyi, hogy
a rítust „bemutató" majom elismeri a rítus címzettjének a
rangsorban elfoglalt előkelőbb helyét. Már igen fiatal
majmocskák is hódolnak e szokásnak, jóllehet aligha
tanították meg rá őket. Katharina Heinroth születésétől fogva
emberi felügyelet alatt felnőtt fiatal páviánhölgye, Pia
ünnepélyesen bemutatta a „popó-odafordítás"
ceremóniáját, mikor egy ismeretlen szobába beengedték: a
címzettek a riadalmát alkalmasint kiváltó székek voltak! A
páviánhím eléggé brutálisan bánik a fajtájabéli hölgyekkel -
bár Washburn és De Vore megfigyelései szerint a szabadon
élő állatok esetében korántsem olyan elvetemültek a hímek,
mint azt fogságbéli tapasztalatok alapján hitték, de azért szó
sincs afféle ceremóniás gyengédkedésről, mint a
kutyaféléknél és a ludaknál. Így érthető, hogy ezeknél a
majmoknál nagyon rokon jelentésű e két kifejezés:
„Nőstényed vagyok", „Rabszolgád vagyok". Ezen gesztus
szimbolikájának eredetét a mozgásformán kívül az a mód is
tükrözi, ahogy a címzett tudomásul veszi a közlést. Láttam
egyszer a berlini állatkertben, ahogy két erős, öreg hím
pávián egy pillanat alatt összeverekedett. A következő
másodpercben azonban az egyik már menekült is, a másik
kíméletlenül üldözni kezdte, és sarokba is szorította. S mert
semmi más kiút nem kínálkozott, a gyengébbnek bizonyuló
fél az alázat-kifejezés gesztusába menekült - ettől a győztes
le is csillapodott rögvest, otthagyta a megvert páviánt, és
imponáló léptekkel elpályázott. A megbékélés önmagában
azonban nem lehetett elég a legyőzöttnek, mert a nyertes
után sietett, s addig „tolakodott", míg az nem fogadta annak
rendje-módja szerint az ő alázatgesztusát - és nem tett az
odakínált hátsó fertály irányába néhány lanyha kopulációs
mozdulatot. A legyőzött csak most nyugodott meg, és ő is
elégedetten távozott annak biztos tudatában, hogy lázadása
megbocsáttatott.
A különféle - és különböző gyökerű - megbékítési
ceremóniák sorában még azokról kell itt szólnunk, amelyek
véleményem szerint tárgyunk szempontjából a
legfontosabbak, nevezetesen az újjá- vagy átorientált támadó
mozgásokból kialakult megbékítő és üdvözlő rítusok,
melyekről már röviden esett szó. Az eddig tárgyalt
megbékélési procedúráktól abban különböznek, hogy az
agressziót nem meggátolják, hanem elterelik, és átirányítják
egy másik fajtársra. Már említettem, hogy az agresszív
magatartásnak ez az átirányítása a fajok evolúciójának egyik
legzseniálisabb leleménye - de még több is annál. Mindenütt,
ahol új orientációjú megbékítési rítusokat látunk, a benne
részt vevő partner individualitásához kötődik a ceremónia.
Az egyik egyedi lény agresszióját egy másik lény eltereli,
ellenben nem gátolja, hogy ez az agresszió a többi, névtelen-
jeltelen fajtársra zúduljon. Így válik el egymástól a barát és
az idegen fogalma, és ekkor jelentkezik a föld színén először
az individuumok közti személyi kötődés. Ha valaki most erre
azt mondja, hogy az állatok nem emberi személyiségek,
akkor csak azt felelhetem: a személyiség fogalma ott
kezdődik, ahol két egyedi lény olyan szerepet játszik a másik
életében, melyet egyetlen másik fajtárs sem vehetne át
minden további nélkül. Más szóval a személyiség ott
kezdődik, ahol először alakul ki személyre szóló barátság.
Eredetüket és eredeti funkciójukat tekintve a személyes
kapcsolatok az agressziót gátló, megbékítő magatartás-
mechanizmusok közé tartoznak, és így a morállal analóg
viselkedés fejezetében tárgyaljuk őket. Ám az emberi
társadalom felépítésének olyan nélkülözhetetlen pilléreit
alkotják, s e könyv témájának szempontjából is olyan
fontosak, hogy részletekbe menően kell beszélnünk róluk.
Ám e tüzetesebb vizsgálatot még három másiknak kell
megelőznie, mert ismernünk kell a közösségi élet más
lehetséges struktúráit is, melyekben a személyes barátság és
a szeretet nem jut szerephez, s csak akkor mérhetjük fel,
milyen rendkívüli fontosságúak az emberi társadalmak
szempontjából. Ezért iktatom ide be az anonim csapatról, a
bakcsók szeretet nélküli társas együtteséről s végül a
patkányok társadalmának bizonyos fokig tiszteletet,
ugyanakkor viszolygást keltő szerveződéséről szóló
fejezeteket, s csak azután térek vissza ama kötelék - vagy
szövetség - természettörténetének taglalására, amely a
legerősebb s a legszebb e földön.
8. fejezet
A névtelen sereg
Tömeget csak tömeggel kényszeríthetsz.
Goethe
Három társas formát szeretnénk összevetni - mintegy ősi,
eredeti, sötét háttérként - a személyes barátságra és szeretetre
épülő közösséggel, s e trió első tagja az úgynevezett névtelen
sereg, vagy ahogy az etológusok nevezik, az „anonim
csapat" lenne. A társas együttélésnek ez a leggyakoribb s
kétségkívül a legprimitívebb formája, és már igen sok
gerinctelen állatnál, például a tintahalaknál és a rovaroknál is
föllelhető. Ez persze korántsem jelenti azt, hogy magasabb
rendű állatoknál ne fordulna elő - sőt adott, többnyire igen
borzalmas körülmények között az ember is
„visszasüllyedhet" az „anonim csapat" állapotába, ez
általában pánikszituációban történik.
„Sereg", „csapat", „csorda" alatt semmiképpen sem az
azonos fajtájú-jellegű egyedi lények véletlenszerűen
összeverődött együtteseit, az „aggregációt" vagy
gyülekezetét értjük. Nem azt, mikor legyek vagy keselyűk
rajzanak, keringenek a dög körül; vagy mikor az apály és a
dagály által kedvezően kialakított partszakaszon csigák,
tengeri viaszrózsák gyülekeznek roppant tömegben. A sereg,
csorda, csapat fogalma azt fedi, hogy egy faj egyedei egymás
felé fordulnak, vonzódnak egymáshoz, tehát olyan
magatartási módok tartják össze őket, amelyeket egyedi
lény(ek) vált(anak) ki a többieknél. Ezért jellemző a csapat
képződésére, hogy több egyed sűrű kötelékben azonos
irányba vándorol.
Azok a magatartás-lélektani kérdések, melyeket az
anonim csapatok összetartása fölvet, nem csupán az
érzékszervek és az idegrendszer mechanizmusait érintik,
melyek odafordulást, „pozitív taxis''-t eredményeznek,
hanem elsősorban ennek a reakciónak a magas fokú
szelektivitását. Mindenképpen magyarázatot igényel az,
hogy egy ilyen hordalény mindenáron sok más lény
közvetlen közelében akar tartózkodni, és csak végszükség
esetén elégszik meg más fajtájú állatokkal,
pótlékobjektumokkal. Ez lehet velük született tulajdonság,
mint például sok lúd- és kacsafélénél, amelyek a fajtársak
szárnyelszíneződésére követő repüléssel reagálnak, de lehet
egyéni tanulás eredménye is.
Sok „miért?" merül fel az anonim csapatok
összetartásával kapcsolatosan, és addig nem fogunk tudni
igazából megnyugtató válaszokat adni, míg a „miért?"
kérdés „mi célból?', „mi végre?" értelmezését a korábban
mondottaknak megfelelően el nem végezzük. Már a kérdés
felvetésekor is paradoxonba ütközünk: amilyen könnyen
megtaláltuk a meggyőző választ arra a látszólag értelmetlen
kérdésre, hogy a „gonosz" agresszió, amelynek fajfenntartó
funkcióival a 3. fejezetben ismerkedtünk meg, mi végre jó,
olyan nehéz megmondani, mi célt szolgál az olyan hatalmas
anonim csapatok összetart(oz)ása, mint amilyeneket a
halaknál, madaraknál és sok emlősnél is látunk. Túlságosan
hozzászoktunk ezeknek a társaságoknak a látványához, és
így - lévén, hogy magunk is társas lények vagyunk -
átérezzük a magányos hering, seregély vagy bölény
helyzetét, és megértjük, hogy nem kíván egyedül maradni.
Távol áll tőlünk tehát, hogy a jelenség céljára érdemben
rákérdezzünk. De be kell látnunk, hogy mégiscsak jogos ez a
kérdés, ha elgondolkozunk azon, milyen nyilvánvaló
hátrányokkal jár a nagy csapatok képződése, például
mennyire keserves lehet ennyi állatnak "egyszerre"
táplálékot találnia, rejtve maradnia, az élősködőktől
megszabadulnia és a járványokat elkerülnie, és így tovább.
Azt gondolnánk, hogy a világtengerekben magányosan
bóklászó hering, az ősszel társak nélkül útra kélő fenyőpinty
vagy egy magányos lemming, amely „szólózva" próbál
kitörni az éhínség kényszerkorlátai közül, táplálékban
gazdagabb terepeket keresve, esélyesebb a túlélésre, mint a
szerencsétlenkedő nagy seregek tagjai, hiszen ez utóbbiak a
„ritkítás" műveletét is szívesen gyakorló illetékes vadászok
számára is nagy kihívást jelentenek, melyeknek sorában még
az Északnémet Tengeri Halászati Rt.-t is ott találjuk. Tudjuk,
hogy az állatokat valami roppant erejű ösztön tartja össze, és
hogy a csapat nagyságával egyenes arányban növekszik az a
vonzerő, melyet nevezett sereg az egyedekre vagy kisebb
csoportjaikra gyakorol. Ez néhány állatfajnál, például a
seregélyeknél halálos circulus vitiosus, egy igazi ördögi kör
kialakulásához vezethet. Ha telente egy adott vidéken
bizonyos madarak száma valamely véletlenszerű körülmény
- például a szokatlanul gazdag bükkmakktermés - hatására
megsokszorozódik, a képtelenül nagy szárnyasseregre
tömeges éhhalál vár, lévén, hogy csapatuk nagysága
meghaladja az ökológiailag elviselhetőt. Egy ilyen sereg
alvófája alatt 1951 telén a Thunersee partjainál nap mint nap
tömérdek holttest hevert. S a szúrópróba szerint végzett
boncolások rendre azt mutatták, hogy a halál oka az éhezés
volt.
Azt hiszem, nem meddő gondolat csupán, ha azt állítjuk:
a nagy csapatokban való együttélésnek hátrányai mellett más
vonatkozásban számos előnye kell, hogy legyen, és hogy
ezek az előnyök nem csupán felérnek a hátrányokkal, de el is
törpítik őket, olyannyira, hogy megindult egy olyan
kiválasztódási folyamat, amely kitenyésztette a csapat-
összetartozás bonyolult magatartási mechanizmusait.
Ha az ilyen csapatokban élő állatok csak megközelítőleg
is olyan jól tudnak védekezni, mint a csókák, a kisebb
kérődzők vagy az apró majmok, akkor máris érthető, hogy a
mondás azt tartja: egységben az erő. A ragadozó elzavarása,
netán az általa megtámadott állat védelme nem is kell, hogy
„ezerszázalékos" legyen, és máris fajfenntartó ereje van a
csapatnak. Ha a csókák társas védekezési reakciója nem
lehet is eredményes a héja által megtámadott fajtárs
megmentésének ügyében, annyit azért elérnek vele, hogy a
héja nagy általánosságban kevésbé szívesen üldözi az ő
csapataikat, inkább zaklatja és tizedeli - mondjuk - a
szajkókat. Így a fajtársak-bajtársak védelme máris
eredményesnek mondható! Ugyanez áll a „vészkiáltásaival"
a ragadozókat üldöző őzbakra vagy azokra az apró
majmokra, amelyek fenn a fák koronájában csúfolódva
kísérik a tigrist vagy a leopárdot, és szinte az idegeire
mennek. Ilyen kezdeményekből alakultak ki, jól követhető
átmenetek során, a bölénybikák, a páviánhímek s más
béketeremtő hősök nehézfegyverzetű védelmi szervezetei,
amelyek erejétől a legvadabb ragadozók is rettegnek.
De milyen előnyökkel jár a teljességgel védtelen állatok
rajainak összetartása, a heringek és más halak sűrű rajzása, a
roppant hadakban vándorló kis madarak együttese, és még
folytathatnánk a sort. Magyarázatra egyetlen javaslatom van
csupán, melyet kissé félve adok elő, mert magamnak is kissé
hihetetlennek tűnik, hogy a ragadozók egyetlen parányi
gyengesége ilyen messzemenő következményekkel, ilyen
védelmi mechanizmusok kialakulásával járna a
zsákmányállatok körében: a ragadozók csak egyetlen
célponttal tudnak elboldogulni, csak egyetlen célpontra
tudnak összpontosítani, és ha kiszemelnek egy áldozatot, de
körötte tömérdek hasonló mozog, fickándozik, villog és
kavarog, megzavarodnak. Próbáljunk csak meg egy
madarakkal teli kalitkából kifogni egy meghatározott
példányt. Nem lesz könnyű. S ha nincs is ilyen
„kiválasztottunk", tapasztalni fogjuk, hogy azt a madarat sem
egyszerű elkapni, amelyikkel véletlenül elkezdtük a
műveletet, mert a könnyebbnek ígérkező prédák
folyamatosan elterelnek eredeti szándékunktól. És az is
megnehezíti a feladatot, hogy nem figyeltük előtte, mit
csinál, mire készül, s így minden pillanatban valami teljesen
váratlant művelhet. Meg aztán két valós irány közül igen
gyakran a harmadikat, a „nagy semmit" választjuk, olyan ez
nagyjából, mintha két szék között a pad alá esnénk.
Igen sok ragadozó is így jár - ugyanez történik vele -, ha
több célpont kínálkozik egyszerre. Aranyhalaknál figyelték
meg kísérletek során, hogy paradox módon kevesebb
vízibolhát pusztítanak, ha túl nagy bőségben szórják be
nekik a tápot. Ugyanígy viselkednek a rakétalövedékek,
amelyek automata célkövetővel találják el a repülőgépeket:
az eredőt „találják el", ha a két célpont egymáshoz túl közel
s túl szimmetrikusan halad. Átsuhannak köztük! A ragadozó
hal, akár a rakéta, képtelen vakon kikapcsolni az egyik
célpontot, hogy csak a másikra összpontosíthasson.
Valószínű tehát, hogy a heringek azért úsznak sűrű rajokban,
amiért a lökhajtásosok is zárt, tömör formációban húznak el
az égen - persze az ilyesmi még a nagy tudású pilótákra
nézve is igen veszélyes.
Bármennyire erőltetettnek tűnhet is ez a magyarázat a
kívülálló számára, helyessége mellett komoly érvek szólnak.
Tudtommal egyetlen olyan szoros csapatösszetartásban élő
állatfaj sem létezik, amelynél az egyedek nyugtalanító
körülmények felbukkanásakor, vagyis az őket felfalással
fenyegető ellenség közeledtekor ne „bújnának összébb". Ezt
az apró, végképp védtelen állatok teszik a legfeltűnőbben,
sőt számos hal esetében csak az ivadékokra jellemző az
összebújás, a felnőtt egyedekre már nem. Számos halfajta
példányai veszély esetén oly szorosan egymáshoz lapulnak,
hogy azt hisszük, egyetlen nagy hal úszik ott, így az eléggé
buta nagy ragadozók némelyike, például a barrakuda, amely
a fulladástól való félelmében óvakodik túl nagy
zsákmányokra rontani, elkerüli inkább őket - mégiscsak van
tehát némi védelmi szerepe a csapatformátumnak.
Emellett szól az a tény is, hogy a főállású vadászok közül
egy se ront be zsákmányszerzés végett az áldozatok sűrű
sokaságába. Nemcsak a nagyragadozók, mint az oroszlán és
a tigris gondolják meg kétszer is, hogy például rárontsanak-e
egy kafferbivalyra, de a kisebb vadászok is szinte mindig
megpróbálják a kiszemelt áldozatot előbb leválasztani a
csapatról, s csak aztán merik megtámadni. A vándor- és
kabasólymok különleges mozgásmintázatot állítottak csakis
és kizárólag ennek a célnak a szolgálatába. Halakon a nyílt
tenger vizében W. Beebe hasonlót figyelt meg. Egy nagy
tövises makréla addig úszott türelmesen egy sündisznóhal-raj
után, míg a végén egy halacska levált a többiektől, s a
makréla erre az egy szál védtelen áldozatra csapott le.
Ilyenkor aztán rendszeresen a ragadozó akarata teljesül,
vagyis a nagy hal megeszi a kis halat.
Seregélyek vándorló seregei a rabló célkereső
elbizonytalanodását használják ki, hogy megleckéztessék a
tökéletlent! Ha ilyen seregélyraj kerül az arra repülő karvaly
vagy kabasólyom látótávolságán belülre, s fordítva, a csapat
olyannyira összetömörül, hogy a madarak alig tudják
használni szárnyaikat a repüléshez. Ám ebben a formációban
a seregélyek nem menekülnek a rabló elől, hanem űzőbe
veszik azt, bekerítik, akár egy amőba az idegen testet,
táplálékát. Megfigyelők állítják, hogy ilyenkor a megmaradó
„vakuólában" szó szerint vákuum keletkezik, a seregélyek
ugyanis „elszívják" a ragadozó szárnyai alól a levegőt, így
annak nincs mire támaszkodnia, s pórul jár. Ha ez képtelen
túlzás is, de annyi azért igaz belőle, hogy jól semmiképp sem
jár a karvaly vagy a sólyom, s alighanem megjegyzi a leckét.
A seregélyek magatartása tehát fajfenntartó értékű lett.
Több szociológus van azon a véleményen, hogy a család
lenne a szociális összetartás legősibb elemi formája, s ebből
alakult volna ki aztán a törzsfejlődés során a társas
együttélés minden olyan más formája, amelyeket a magasabb
rendű élőlényeknél találunk. Ez némely államalkotó rovarra
és talán pár emlősre is érvényes lehet, beleértve a
főemlősöket is, az emberrel együtt, ám általánosítani
semmiképpen sem szabad. A „társadalom" legeredetibb-ere-
dendőbb formája, a szó legszorosabb értelmében, az anonim
csapat, amire a nyílt világtengerek halai szolgáltatnak
jellegzetes példát. A rajon belül nincs semmiféle további
struktúra, nincs vezér és nincs alárendelt, azonos elemek
egyetlen nagy halmaza létezik csak. Semmi kétség,
befolyásolják azért egymást, bizonyára létezik a
„megértésnek" néhány elemi-egyszerű formája a rajt alkotó
individuumok között: ha veszélyt észlel valamelyikük s
menekül, ez átragad a többiekre, érzékelik riadalmát, s vele
azonos „hullámhosszra" állnak rá. Mekkora lehet a pánik egy
halrajnál, képes-e az egész óriási tömeget megtorpanásra,
megfordulásra, egyáltalán irányváltoztatásra késztetni,
tisztán mennyiségi kérdés, a válasz attól függ, hány
individuum ijedt meg, s mennyire intenzíven menekültek
aztán. Olyan ingerekre, melyek odafordulást, „pozitív taxis"-
okat váltanak ki s eredményeznek, felelhet az egész raj is,
függetlenül attól, hogy csak egyetlen egyed fogta a jelet. Ha
ő eltökélten úszik a megfelelő irányba, egészen biztos, hogy
példája magával ragadja a többieket, és megint csak
mennyiségi kérdés az, hogy az egész rajt tudja-e
befolyásolni.
A hangulatátvitel e fajtájának merőben mennyiségi,
bizonyos értelemben igen demokratikus jellegéből
következik aztán, hogy egy halraj annál nehezebben dönt,
minél több individuumból áll, s minél erőteljesebb a
„hordaösztön". Ha egy hal, ki tudja, mely okból, más irányba
kezd el úszni, hamarosan kívül találja magát a seregen,
magányosan a tenger mélyén. Ugyanakkor érzi azokat az
ingereket, melyek visszahúzzák a sokaságba. Minél több
hallal történik meg ugyanez, minél több kis egység indul el
egy másik irányba, annál nagyobb az esélye annak, hogy a
rajt maguk után vonják, és minél nagyobb a raj, annál el-
képzelhetőbb, hogy visszaszippantja a szökevényeket. Sűrűn
tömörülő kis halak nagy csapata tulajdonképpen siralmas
tükre a határozatlanságnak! Újra meg újra kialakul egy-egy
kis nyúlvány, mintha egy amőba mozogna, ezek a
„rendhagyók" aztán egyre jobban elvékonyodó csapatban
haladnak, együttesük összetartása is gyengül, és egyre
nagyobb a valószínűsége annak, hogy a sereg
visszaszippantja őket. Elhamarkodták a menekülést!
Beleborzongunk a látványba, és óhatatlanul is kételkedni
kezdünk a demokrácia előnyeiben, s a hatalmi politika mellé
tesszük le voksunkat.
Hogy ez az álláspont mégsem tartható, azt egy igen
egyszerű kísérlet bizonyítja, melynek szociológiai
jelentősége szinte felbecsülhetetlen - Erich von Holsté az
érdem, ő végzett ilyen jellegű kísérleteket fürge cselléken.
Kioperálta a faj egyik egyedének előagyát, mivel innen
indulnak, legalábbis a halaknál, a raj összetartásához
szükséges reakciók. Az előagy nélküli fürge cselle ugyanúgy
lát, táplálkozik és úszik, mint a normális egyed, kivételt csak
egyetlen magatartásbéli jegy képez nála, az tudniillik, hogy
számára mindegy, együtt van-e a rajjal, elúszik-e tőle, s az
sem zavarja, ha nem követik. Nem habozik, nem mérlegel,
mint az átlaghal, nincs tekintettel senkire - mert nem is lehet!
A normális hal, hívjuk így, bármily szent meggyőződéssel
úszik el a rajtól, körülnéz, hogy hol vannak a társai, s
óhatatlanul is befolyásolja az, hogy sokan követték-e vagy
csak kevesen. Mindez az előagy nélküli társnak mindegy
volt; ha táplálékot pillantott meg, vagy ha bármilyen más ok
is késztette erre, arra úszott, amerre neki „kellett" - és
lássunk csodát, az egész raj követni kezdte. A megoperált
állatot épp fogyatékossága emelte a többiek fölé: vezér lett.
A fajon belüli agresszió azon hatása, melynek
következtében az azonos fajú állatok elkülönülnek s
távolságot tartanak, pontos ellentéte a „hordaösztönnek", és
az erős agresszió s a nagyon szoros összetartozás ösztöne
kizárja egymást. Mi sem természetesebb! De a két véglet
kevésbé végletes változatai nem okvetlenül
összeegyeztethetetlenek. Néhány faj például hatalmas
együtteseket képez, de az individuumok egy bizonyos
távolságnál soha nem kerülnek közelebb egymáshoz. Kiváló
példái ennek a seregélyek, amelyek szabályos közökkel
ülnek távíródrótokon, akár ha gyöngysor szemei volnának.
Az egyedek közti távolságot itt akár csőrtávolságnak is
nevezhetnénk - pont olyan messzire telepednek le ugyanis
egymástól, hogy csőrükkel nem érhetik el a másikat.
Leszállás után egy darabig még összevissza helyezkednek, s
csak aztán kezd kialakulni ez a „rend", az „előírt" személyes
távolság, Hediger igen találó elnevezésével élve. Azt a teret,
melynek rádiuszát a személyes távolság mutatja, egészen kis
- bizonyos értelemben „hordozható" - territóriumnak
foghatjuk fel, lévén, hogy a magatartási mechanizmusok,
melyek fennmaradását biztosítják, alapvetően ugyanazok,
mint amelyek az imént vázolt terület elhatárolását
elősegítették. Vannak valódi territóriumok is, például a
kolóniában költő bölömbikáé, melyek ugyanúgy jönnek
létre, mint a seregélyeknél az ülésrend: egy bölömbikapár
parányi területe épp akkora, hogy a két szomszédos, szintén
„birodalmuk" középpontjában fészkelő pár
csőrösszeütődések nélkül elférjen, így zavartalanul
nyújtogathassák a nyakukat.
Csak a teljesség kedvéért említettük meg, hogy a
seregösszetartás és a fajon belüli agresszió nem zárja ki
egymást teljesen. Azonban általában, a tipikus esetben a
seregállatoknál eleve hiányzik mindenfajta agresszió, vele
minden individuális távolságtartás. A heringfélék és a
pontyszerű rajhalak nyugtalanság esetén, de pihenéskor is
„összebújnak" úgy, hogy testük érinti egymást, és sok hal
esetében, melyek a szaporodási időben territoriálisak és
rendkívül agresszívek, mint a tarkasügér vagy a pikó, eltűnik
minden agresszív magatartásforma, ahogy az állatok a
költőidő után rajokká egyesülnek. A nem agresszív
rajhangulat többnyire a hal sajátos színeiből, illetve
mintázatából is kitűnik. Nagyon sok madárfajnál is él az a
„szokás", hogy költési időn kívül a nagy raj névtelenségébe
húzódnak vissza. Például a gólyák, a gémfélék, fecskék és
igen sok énekesmadár, ahol a párok őszre és téli időszakra
nem maradnak együtt házastársi kötelékben.
Csak kevés madárfajnál tartanak össze a nagy
vándorrajokban is a házaspárok, illetve szülők és utódok.
Példa erre a hattyú, a vadlúd és a daru. A legtöbb nagy
madársereg tagjainak roppant száma és a szoros, tömeges
összetartás érthető módon megnehezíti az individuális
kapcsolatok fennmaradását. Persze az ilyesmi a legtöbb állat
számára nem is igazán fontos. A társadalmiasodás jellege
elsődlegesen anonim, az együttes minden tagja ugyanolyan
kedves a többiek számára, mint bármelyik másik társuk. Az
a személyre szóló barátság, melyet a népszerű katonadal oly
szépen fejez ki: „Volt egy bajtársam nékem, különb se
földön, égen...", itt merőben ismeretlen. A hordaseregben
mindenki egyformán jó bajtárs, nem is kell „különbet"
keresni, minek is, megteszi, aki épp ott van. Rosszabbtól se
kell félni, az is igaz. Nincs értelme erre vagy arra az egyedre
barátként tekinteni.
Az a kötelék, mely az ilyen névtelen sereget összetartja,
más természetű, mint a személyes barátságé, mely a magunk
társas viszonyainak erőt és tartósságot biztosíthat. Ennek
ellenére hihetőnek látszik, hogy a személyes barátság és
szeretet a faj békés, társas létének alapján is létrejöhet. Ez a
gondolat annál is inkább kézenfekvő, mert az anonim
csoport, mint tudjuk, a személyes kötődések kialakulását
megelőzve jött létre. A félreértések elkerülése végett már itt
jó előre leszögezem, hogyan is foglalhatjuk össze végül majd
ennek a fejezetnek a mondandóját: a névtelensereg-képzés s
a személyes barátság azért zárja ki egymást, mert ez utóbbi
(a személyes barátság tehát) érdekes módon mindig
agresszív magatartással párosul. Egyetlen lényt sem
ismerünk, amely - aki - személyes barátságra képes ugyan,
de távol áll tőle az agresszivitás bármelyik formája!
Különösen érdekes „párosítás" ez olyan állatoknál, melyek
csak a szaporodás idején agresszívek, különben szó sincs
náluk ilyesmiről, sőt névtelen sereget képeznek. Ha ezek az
állatok egyáltalán részesei személyes kötődéseknek, ezek
jellemző módon szétbomlanak az agresszivitás
megszűntével. Éppen ezért a gólyák, seregélyek,
tarkasügérek házasfelei nem is maradnak együtt, mikor
megkezdődik az ősi vándorlás az anonim csapat kötelékében.
9. fejezet
Társas rend szeretet nélkül
...mind-szívig hűvösen
Goethe
Az anonim csapat s a személyes kötődés szembeállítása
az előző fejezet végén csak annyit akar jelenteni, hogy a
társas viselkedésnek ez a két mechanizmusa igencsak kizárja
egymást, azt azonban nem, hogy másféle kötődések ne
léteznének. Az állatok közt is fennállnak olyan kapcsolatok,
melyek hosszú időn át, esetleg egy életen át is összekötik az
egyedeket anélkül, hogy közben személyes kötődés alakulna
ki közöttük. Ahogy az emberi társadalomban is vannak üzleti
kapcsolatok, mikor is a felek remekül együttműködnek, de
eszük ágában sincs például együtt kirándulni - az állatoknál
is léteznek olyan individuális összefonódások, ahol is a
partnereknek közvetetten van közük egymáshoz, a közös
érdek hozza össze őket, és kapcsolatuk csak a közös
„vállalkozás" keretében létezik. Az antropomorfizálásra
hajló állatbarát talán meghökken, meg is rémül azt hallván,
hogy igen sok madárnál, köztük az életre szóló
„házasságban" együtt élőknél is, sem a hímet, sem pedig a
tojót nem foglalkoztatja közös boldogságuk szent ügye, szó
szerint „levegőnek nézik a másikat", amennyiben nincs
éppen valami közös tennivalójuk a fiókák vagy a fészek
körül.
Egy ilyen individuális, de nem a partnerek individuális
kölcsönösségére - megismerésére és szeretetére - épülő
kapcsolat szélsőséges példáját tárgyalta Heinroth
„helyházasság" címszó alatt. A zöldgyíknál például a
nőstény és a hím egymástól függetlenül foglal területet
magának, s mindegyik kizárólag a nembéli társak ellen
védelmezi azt. A hímet nem zavarja, ha nőstény hatol be
területére, de nem is tudna semmit se tenni ellene, hiszen a
korábban ismertetetteknek megfelelően gátlásos a „hölgyek"
megtámadását illetően. A „nőstény" pedig a maga részéről a
nála fiatalabb, kisebb és gyengébb hímet nem támadja meg,
mert - amint olvastuk - eleve tiszteletet érez a hím jelvényei
iránt. A hím és a nőstény ezért külön-külön területen éli
életét, territóriumaikat határ választja el -ahogy ezt már a
fajon belüli elkülönítést alapjában nem igénylő fajoknál
láttuk. Az, hogy a hím és a nőstény zöldgyík ugyanahhoz a
fajhoz tartozik, abból látszik, hogy hasonló „ízlésűek", ha
odúválasztásról vagy terepfoglalásról van szó. Gyakran akár
egy negyven négyzetméteres, alkalmas fekvésű
rezervátumterepen, de még a szabad természetben sem áll
rendelkezésre okvetlenül elegendő csábító lakás, vagyis
kellő méretű odvas kő, lyuk, üreg, ilyesmi. Mivel pedig a
gyíkok nem igénylik okvetlenül a kölcsönös távolságtartást,
előfordulhat, hogy ugyanabba az ideálisnak minősülő odúba
egy hím és egy nőstény is beköltözik. A mi zárt terepünkön
például a legeszményibb, déli fekvésű lyukat hamarosan a
gyíkkolónia legerősebb hímje és legerősebb nősténye
foglalta el. Az ily módon összezárt gyíkok persze magától
értetődően sokkal gyakrabban párosodtak egymással, mint a
territóriumba tévedő más példányokkal, ugyanakkor a közös
fedél alatt lakók a személyes vonzalomnak semmilyen más
tanújelét nem adták. Ha valamelyik hosszabb időre eltűnt
ezért vagy azért, hamarosan híre ment a tágabb
territóriumban, hogy megürült egy ideális lakóhely, ahová -
egy ugyancsak ideális hölgy vagy úr mellé - be lehet
költözni. Az érdeklődők közt megkezdődött a harc, mely
előreláthatóan oda vezetett, hogy a győztes már másnap
költözhetett is, övé lett a társbérlet, a nemi partnerrel
egyetemben.
Meglepő módon a mi gólyáink szinte lemásolják ezeknek
a hüllőknek a viselkedését! Ki ne hallott volna már
gólyalakta vidéken érzelmes, szívszorítóan szép történeteket
a gólyák hűségéről. Ezeket a „sztorikat" mindenki
készpénznek vette - például azt is, hogy Afrikába
visszaindulva a gólyák törvényt ülnek, s a nagy gólyagyűlés
elítéli az évad bűnöseit, elsősorban a házasságtörő
gólyahölgyekkel szigorúak, olyannyira, hogy őket
halálbüntetéssel sújtják, s kegyetlenül ki is végzik!
Valójában a gólyát cseppet sem érdekli a neje, mi több,
igencsak kétséges, hogy a fészken kívül megismeri-e
egyáltalán feleségét. A gólyapáros két tagját nem fűzi össze
olyan „gumikötelék", mely annál jobban feszül, minél
távolabb kerülnek egymástól a házastársak, mint ahogy a
lúdféléknél, darunál, hollónál vagy csókánál történik. A
gólyahím és tojója sosem repül olyan állandó távolságra
egymástól, mint az imént említettek, és gyakran nem is
ugyanabban az időszakban indulnak el vándorútjukra.
Tavasszal a hím gólya rendre hamarabb tér vissza a fészekre,
mint asszonya - helyesebben, mint annak a fészeknek az
asszonya. Ernst Schütz, a rossitteni madárvárta vezetője a
házán fészkelő gólyákkal kapcsolatban igen sokatmondó
megfigyeléseket tett. A hím madár a megfigyelés évében
korán tért vissza, és már néhány napja ott időzött, mikor egy
idegen tojó tévedt arra. A hím kelepelve üdvözölte, a tojó
behuppant hozzá a fészekbe, s ott viszonozta a köszöntést. A
hím minden további nélkül hagyta, hogy ott lakjon, s
egyáltalán úgy bánt vele, ahogy a gólyahím szokott „rég
várt" párjával. Schütz professzor meséli, megesküdött volna,
hogy ez a tavalyi nej, ha a lábán a gyűrűk el nem árulják,
hogy egy új asszony! Túl sokat hitt a gólyákról, vagy inkább
túl keveset?!
Mármost ezek ketten épp nekiláttak a fészek
helyrehozatalának, csinosítgatásának, mikor is megjelent a
volt nej. A két tojó közt élethalálharc kezdődött, melyet a
hím közönyösen szemlélt, mintha semmi köze nem lenne
hozzá, s egyik tojónak se fogta pártját. Végezetül a régi
asszony győzött, s az új elmenekült. Helyreállt a „törvényes"
rend, s a gólyahím a régi-új asszonnyal az oldalán ott
folytatta a munkát, ahol a pórul járt hölggyel abbahagyta. S
még annak se mutatta jelét, hogy észrevette volna a kétszeres
nejcserét; legalábbis semmi sem mutatott erre! Micsoda
égbekiáltó - kelepelő! - ellentétben áll ez a történet a
szokvány gólyahistóriákkal; főleg az olyanokkal, ahol a
gólyahím „in flagranti" találja párját a szomszéd tetőn egy
másik hímmel, és ez mélységesen felháborítja - annál is
érdekesebb lenne ez, mert, ismétlem, alkalmasint meg se
ismeri a feleséget.
A bakcsóknál ugyanaz a helyzet, mint a gólyáknál, ám
korántsem igaz ez minden gémfélére, ahogy Otto Koenig
nagyon helyesen rámutatott; igen sok fajnál kétségkívül
megismerik egymást a házastársak a fészektől messze
eltávolodva is, és bizonyos fokig megmarad köztük az
összetartás. A bakcsókat meglehetősen jól ismerem, lévén,
hogy több éven át figyelhettem őket a kertembe
mesterségesen telepített kolónián, és közelről láttam párba
állásukat, a fészeképítést, a kotlást, a fiókák nevelését. Ha
egy pár semleges területen, vagyis a kicsiny
fészekterritóriumtól jó messze találkozott össze, akár a
tavacskában halászva, akár etetéshez egy rétre leszállva,
amely úgy százméternyire volt a fészkelőfától, bizony
semmi, de semmi sem vallott arra, hogy ezek a madarak
ismernék egymást.
Ugyanolyan dühödten kergették el egymást az alkalmasint
kedvező halászóhelyről, és ugyanolyan haragosan küzdöttek
a megszerzett falatért, mintha csak szomszédok lennének,
rossz szomszédok, akik közt napirenden van a veszekedés. A
pár két tagja soha nem is repült együtt sehova. Amikor több
bakcsó repült le alkonyatkor a Dunára halászni, alkalmi
társulásnak, anonim csapatnak tűntek csupán.
Ugyanilyen anonim jellegű a költőkolónia, amely ebben
végképp különbözik a csókák szilárd és zárt baráti körétől. A
tavasszal, párosodáskor ide megtérő bakcsók szeretnék
fészküket a másikhoz közel, de mégse túl közel telepíteni;
valahogy az az ember benyomása, hogy a madár biztosítani
akarja azt, hogy adott esetben „egészséges dühét"
levezethesse a szomszédon, és hogy ez jó hangulatának néha
elengedhetetlen feltétele. Egy költőterritórium minimális
nagysága pontosan akkora, mint a bölömbikáé vagy mint a
seregélyülőhely, amelyet a két szomszéd nyakmozgása és
csőrének hossza határoz meg. Két fészek középpontja tehát
sosincs e táv kétszeresénél messzebb egymástól. De ennyire
mindig van; s a hosszú nyakú gémek esetében ez már
jelentős távolság.
Hogy a szomszédok megismerik-e egymást, teljes
bizonyossággal nem tudnám megmondani. Sosem támadt az
a benyomásom, hogy akár csak egy bakcsó is hozzászokott
volna valamelyik fajtársa közeledéséhez, ha ennek például a
fészek közelében vitt el az útja. Azt hinnénk, hogy a buta
jószág, mikor már úgy századszorra ismétlődik meg ugyanaz
a jelenet, megérti, hogy a szomszédnak, aki szorongva,
lefeszített tollazattal húz el mellette, esze ágában sincs
területet hódítani, egyszerűen csak "el akar pucolni". De a
bakcsó képtelen felfogni, hogy az említett szomszéd úr vagy
asszonyság szintén csak kisbirtokos, és nem tud különbséget
tenni szomszéd és a közönséges betolakodók között. Még az
állati viselkedés antropomorfizálására nem hajlamos
szemlélő is óhatatlanul felbosszantja magát a bakcsótelep
állandó, éjjeli-nappali zaját, a felháborodott civódás hangjait
hallgatva. Azt gondolnánk, hogy ez a teljességgel felesleges
energiabefektetés elkerülhető volna, hiszen a bakcsók elvben
képesek lennének fajtársaik individuális felismerésére. A
fiókák már a fészekalj tagjaiként nagyon jól ismerik
egymást, és így az idegenek, még a szomszéd „gyerek" ellen
is dühödten harcolnak. Kirepülés után is jó ideig
összetartanak még, egymásnál keresnek menedéket, és zárt
falanx módjára szállnak szembe bármilyen külső
veszedelemmel. Épp ezért elképesztő az, hogy később a
költő madarak a szomszédos territórium tulajdonosait sosem
kezelik úgy, „mintha tudnák", hogy tisztességes
szomszédjuk jár csupán arra, amelytől - ismétlem - igen
távol áll bárminemű hódító szándék.
Hát a jó ég áldja meg, mondhatná erre valaki, hogy a
csudába nem „fedezi fel" végre a szerencsétlen bakcsó ezt az
elemi igazságot, mit pazarolja erejét fölöslegesen, miért nem
támaszkodik inkább nagyon is territóriumszomszédjára mint
„megbízható elemre"? A kérdésre bajos lenne választ találni,
a dolog nyitja nagy valószínűséggel abban keresendő, hogy
már maga a kérdésfeltevés is hibás. A természetben nemcsak
a tartósan célszerűnek minősülő dolgok létezhetnek, hanem
olyanok is, amelyek nem annyira ésszerűtlenek, hogy a faj
fennmaradását veszélyeztessék.
Arra, amire a bakcsó képtelen, tehát, hogy hozzászokjon a
szomszédjához - amelyről pedig lehet tudni, hogy nem
támadó szándékkal közelít - s épp e hozzászokás révén a
feleslegesen kitörni kész agresszió „ingerét" elnyomja, igenis
képes arra egy igen figyelemreméltó halacska, méghozzá a
már sokat emlegetett cichlidák csoportjából.
Az észak-afrikai Gafsah oázisban él egy kis „szájköltő"
(szájban költő) hal, melynek társas viselkedését Rosl
Kirchshofer szabadban végzett megfigyelései alapján
ismerhetjük. A hímek afféle „fészektelepet" alakítanak ki,
azaz ikralyukak egész sorát hozzák létre, ahová a nőstények
csupán az ikrákat rakják le, melyeket aztán a hímek
megtermékenyítenek, s ezt követően az anyák azonnal
visszaveszik ezt a „matériát" a szájukba, s a gazdag
aljnövényzetű vizekben valahol másutt költik ki az
ivadékokat. A partok közelében, az alacsony vizekben - ahol
minden körülmény adott, hogy megfelelően gondozhassák is
őket. A hímek mindegyikének csak egy icipici territóriuma
van, melyet egyébként csaknem teljesen az ikragödör foglal
el - ezt a hal a farka csapkodásával és szájának munkájával
alakítja ki szépen, fokról fokra. Ehhez a gödörhöz hívogatják
a hímek az összes „arra járó" nőstényt, méghozzá bizonyos
rituális, udvarló mozdulatokkal meg az úgynevezett
vezetőúszással. Ezzel aztán a hím halacskák az év java részét
szépen el is töltik, sőt nem lehetetlen, hogy örökké ott
lófrálnak az ívóhely körül. Annak feltételezésére sincs túl
sok okunk, hogy változtatnák a gödreiket. Így hát van elég
idejük, hogy szomszédaikat alaposabban szemügyre
vehessék, megismerhessék, azt meg eleve tudjuk, hogy a
tarkasügérfélék erre igencsak alkalmasak. Dr. Kirchshofer
nem riadt vissza a nagy műgondot igénylő munkától, és
befogta a keltőkolónia valamennyi hím példányát, majd
mindegyiküket megjelölte. Kiderült, hogy valamennyi hal
ismeri az ivó-szomszédját, visszatér hozzá, s nincs köztük
„gond" a továbbiakban sem. Eltűrik egymást, vagy
legalábbis közönyösek a másik iránt - ellentétben azzal, ha
valóban idegen úszik el a gödröcske közelében, mert akkor
vadul támadnak.
A gafsahl, szájban ívó hím magatartása, hogy tudniillik
megismeri az ismerőst, majd barátságosan viselkedik vele,
még korántsem jelent baráti köteléket, de erről majd a
következő fejezetben olvashatunk. E halfajnál hiányzik
ugyanis az egymást személyesen ismerő egyedek kölcsönös,
térbeli vonzása-vonzódása, amely aztán tartós együttélésüket
eredményezné, pedig a barátság objektíve erről ismerszik
meg. De egy olyan erőtérben, amelyet az állandó, kölcsönös
taszítás jellemez, minden, ami két adott objektum között a
taszítás mértékét csökkenti, olyan, korántsem lebecsülhető
következményekkel jár, amelyek jószerével a kölcsönös
vonzódással egyenértékűek. Még egy pontban emlékeztet a
szájköltő kishalak kölcsönös megnemtámadási egyezménye
az igazi barátságra: mind a taszító agresszivitás csökkenése,
mind a baráti kötelékben való létezés vonzó hatása nagyban
függ attól, mennyire ismerik egymást az adott lények.
Alkalmasint a társas viselkedés terén minden személyes
kötődésnek és valószínűleg törzsfejlődési előzményeinek is
az ismert egyedekből kiinduló ingerekhez való hozzászokás
az alapja.
Természetesen csak általánosságban és ceteris paribus, de
hogy önmagában már a fajtárs puszta ismerete is
agressziógátlóként hat, a legjobban a vasúti fülke világában
mérhető le; ami egyébként egyúttal arra is a legalkalmasabb
helyszín, hogy a fajon belüli agresszió taszító hatását és az
abból következő elhatárolódást tanulmányozhassuk. Minden
olyan magatartási mód, amely ilyen helyzetekben a területre
aspiráló vetélytárs és a behatolók elüldözését szolgálja, mint
például a szabad helyek lefedése kabátokkal, kézitáskákkal,
továbbá a lábfelrakás, undort keltő alvás színlelése stb. stb.,
kizárólag az individuálisan ismeretlenek elleni „fegyver", s
azonnal letesszük, ha csak valamelyest is jó ismerősnek
minősíthető egyén tűnik fel fülkénk ajtajában.
10. fejezet
A patkányok
Mert minden ördög-lakomája
Dús alkalom a pártviszályra:
Dúljon egy ízig, borzadály.
Goethe
A társas rendnek van egy típusa, melyet az agresszió
eddig még nem ismertetett formája jellemez, nevezetesen,
hogy valamely közösség kollektíven küzd egy másik ilyen
közösség ellen. Mint majd megpróbálom bemutatni, a fajon
belüli agressziónak elsősorban ez a szociális formája az,
melynek működéshibái a szó szoros értelmében a gonosz
„elszabadulásához" vezethetnek. Éppen ezért a társadalmi
rend itt szóban forgó válfaja olyan modell, amelyen néhány,
bennünket fenyegető veszély is kiválóan szemléltethető.
Ami az egymás iránt tanúsított viselkedésüket illeti, saját
közösségükön belül ezek az állatok a társas erények
gyakorlásában élen járnak. De valódi szörnyetegekké
változnak, mihelyt saját közösségükön kívüli fajtársukkal
kerülnek szembe. Az ehhez a típushoz tartozó közösségek
mindig igen sok egyedből állnak, s így az egyedek sem
ismerhetik egymást „személyesen", az ugyanazon
közösséghez tartozás csalhatatlan jele a szag.
Az államalkotó rovarokról rég köztudott, hogy milliós
közösségeik lényegében családok, mivel valamennyien a
kolóniát alapító pár, tehát ugyanazon hím és nőstény
leszármazottai. Ugyanígy régóta tudjuk, hogy méheknél,
termeszeknél és hangyáknál az ilyen nagycsaládok tagjai a
kaptár, halom és boly szaga alapján kölcsönösen fel tudják
egymást ismerni, s öldöklés a vége, ha egy idegen
betolakszik a másik kolónia stb. felségterületére, vagy ha,
isten ne adja, az emberi megfigyelő olyan embertelen
kísérletre vetemedik, hogy két társaságot „összeelegyít".
Tudomásom szerint csak 1950 óta ismeretes az, hogy az
emlősök, nevezetesen a rágcsálók is nagycsaládokban élnek -
s ebből következően hasonló magatartást tanúsítanak, mint a
rovarok. F. Steiniger és I. Eibl-Eibesfeldt egymástól
nagyjából függetlenül - de körülbelül egy időben - jutott erre
a jelentős fölfedezésre, egyikük a vándorpatkányok, másikuk
pedig a házi egerek tanulmányozásakor.
Eibl, aki ekkoriban még Otto Koenig mellett dolgozott a
wilhelminenbergi biológiai állomáson, azt az egészséges
alapelvet követte, hogy a megfigyelt állatokkal a lehető
legszorosabb kapcsolatban kell élnünk, és a barakkjában
szabadon élő házi egereket nemcsak hogy nem üldözte, de
rendszeresen etette is, nyugodt és gondos magatartásával
elérte azt, hogy hamarosan megszelídültek az állatok,
annyira legalábbis mindenképpen, hogy akadálytalanul és
egészen közelről tanulmányozhatta őket. Történt aztán egy
nap, hogy kinyílt véletlenül egy nagy tartály, amelyben Eibl
kísérleti egereket tenyésztett - nagy, sötétszürke, a szabadon
élő fajtól nem túlságosan eltérő példányokat. Amint ezek az
állatok a rekeszeikből kiszabadultak, a „helybeli lakosok"
példátlan vadsággal vetették rájuk magukat, s a
szökevényeknek csak nagy üggyel-bajjal sikerült fogdájuk
menedékébe visszavonulni. Ezt aztán sikeresen védelmezték
a házi egerek meg-megújuló ostromával szemben.
Steiniger különböző helyeken összefogott
vándorpatkányokat zárt össze egy igen nagy térben,
természetes feltételeket biztosítva számukra. Az állatok
eleinte mintha féltek volna egymástól. Nem voltak
éppenséggel támadó hangulatban. Ennek ellenére komolyabb
harapásokra is volt példa, ha véletlenül szembekerültek
egymással, különösképpen akkor, ha nagy sebességgel
valamelyik térszegélyező elem mentén futottak össze. Igazán
agresszívvé azonban akkor váltak, amikor kezdtek
beilleszkedni, territóriumokat foglalni. Megindult a
párkeresés és -választás is, természetesen egymást nem
ismerő, idegen területekről odakerült patkányok között. Ha
több pár is összekerült egyidejűleg, a hosszan elhúzódó
harcokból végül mindig egyetlen páros került ki győztesen,
amelyek egyesített erejük segítségével zsarnokként
uralkodtak a többieken, olyannyira, hogy az már a további
párok kialakulását is lehetetlenné tette. A pár nélkül maradt
szerencsétlen patkányok szemmel láthatólag lejjebb kerültek
a ranglistán, és helyzetüket súlyosbítandó, az uralkodó pár
állandó üldözésének és ki voltak téve. Egy ilyen
patkánypáros a mintegy 64 négyzetméternyi elkerített
terepen két-három hét alatt valamennyi lakótársát kivégezte,
ami 10-15 jól kifejlett, erőteljes patkányt jelentett!
A győztes hím és nőstény ugyanolyan kegyetlenül bánt el
minden alulmaradó fajtárssal, ám a hím inkább a hímeket, a
nőstény pedig a nőstényeket kínozta és harapta hevesebben.
A vereséget szenvedő patkányok alig védekeztek, eleinte
kétségbeesetten próbáltak menekülni, aztán - patkányoktól
szokatlan módon - fölfelé, a magasba kapaszkodtak. A
gyakoribb előfordulási helyeken Steiniger majd mindig
leharcolt, súlyosan sebesült patkányokat talált fényes nappal,
teljesen védtelenül ücsörögtek a bokrok tetején, fák ágain,
nyilvánvalóan eltévedt, nem a territóriumhoz tartozó
példányok voltak. Többnyire a far táján, a faroknál sérültek
meg, ott, ahol az üldözők a menekülőbe marhattak. A halál
ritkán áll be kegyesen, mondjuk egyetlen harapás nyomán
vagy akár elvérzés következtében; sokkal gyakoribb az
általános vérmérgezés, főleg a hashártyát, illetve hasfalat ért
harapások nyomán. Többnyire azonban az állatot a
kimerültség viszi el, az idegeik mondják fel a szolgálatot - a
mellékvesék működésében zavar keletkezik, s így lassú
kínhalál vár rájuk.
Steiniger a fajtársak legyilkolásának különösen hatékony,
alattomos módszerét figyelte meg a nőstény patkányoknál,
melyek a gyilkolás igazi specialistáivá nőtték ki magukat.
„Lassan lopóznak oda az áldozathoz, hirtelen vetik rá
magukat, lesből s orvul, és a nyakat támadják, harapásuk
sokszor a nyaki ütőeret éri. A szerencsétlen állat ilyenkor
pillanatok alatt kimúlik, a halál oka belső vérzés, ezt
tanúsítják a testüregekben s a bőr alatt talált roppant
vérömlenyek" - írja megfigyelőnk.
Ha valaki szemtanújává válik ezeknek a tragédiáknak,
amelyek végül az egyetlen erős patkánypárost a teljes terep
egyedüli uralkodójává és birtokosává teszik, aligha hinné,
hogy rövid idővel a tragédiák bekövetkezte után a gyilkosok
utódaiból szoros, ön-megtartó közösség alakul ki. A békés
„szemlélet", sőt gyengédség az utódállatok közül nemcsak az
anyát és az apaállatot jellemzi, hanem a nagyszülőket, a
nagynéniket, nagybácsikat, való igaz, az egész családot,
illetve nemzetséget, a ki tudja, hányadik generációig
visszamenően. Az anyák ugyanabban a fészekben utódaik
egész seregét nevelik fel, és nehezen elképzelhető, hogy
mindegyik csak a maga kölykéről gondoskodna. Komoly
harcok a nagycsaládon belül, hiába vannak együtt tucatjával
az állatok, jószerével sosem adódnak. A farkasfalkáknál, bár
a tagok roppantul udvariasak egymással, előfordul, hogy a
rangidősek tépnek elsőként a zsákmányból. Patkányoknál
ezzel szemben nincs rangkülönbség! A csapat - a falka,
horda - „egy patkányként" támadja meg a jókora
zsákmányállatot, s a legerősebbekre hárul a küzdelem
oroszlánrésze. Evéskor - faláskor - azonban, és most hadd
idézzem szó szerint Steinigert, „a kisebb állatok a
legtolakodóbbak, és a nagyobbak készséggel hagyják,
vegyék csak el tőlük a legjobb falatokat. Ami a szaporodást
illeti, az élénkebb, félig-háromnegyedig érett állatok inkább
fölényben vannak a felnőttekkel szemben, mint fordítva.
Minden lehetőség nyitva áll előttük, s még a legerősebb öreg
patkány is enged nekik."
A csapaton belül komolyabb harcok nincsenek, legföljebb
kis súrlódások adódnak, a verekedéskor azonban csak a
mellső lábakat használják, vagy rúgások formájában a
hátsókat. Sosem harapják meg egymást! Egyének közti
távolságtartás a csapaton belül nincs, sőt, Hediger szavával
élve, a patkányok inkább kontaktusállatok, szívesen érintik
meg egymást. A barátságos kapcsolatteremtés ceremóniája
az úgynevezett alámászás, ezt a kisebb, fiatalabb állatok
gyakorolják, ennek megfelelője a nagyobbak részéről a
fölémászás. Érdekes módon leginkább még az ennek során
kialakuló „tolakvás" szolgáltat okot az összetűzésre a
nagycsaládban. Főleg ha egy öreg patkány éppen falatozik, s
a kisebb állat tolakodásával zaklatja, zavarja, alakulhat ki
kisebb csetepaté: az idősebbik odacsap, odarúg.
Féltékenység és „kosztirigység" azonban sosem vezet
tettlegességhez.
A patkányfalkán belül igen jól működik a hírközlés
rendszere, ki-ki értesül mások hangulatáról, s ami még
fontosabb, a tapasztalatcsere is élénk, ápolják s továbbadják
a hagyományokat, tanulságokat. Vagy ha valami új
táplálékféleségre bukkannak, általában az első állat, mely
kapcsolatba kerül a dologgal, elbírálja, alkalmas-e a
fogyasztásra. Erről így számol be Steiniger: „Ha egy-két
állat megszagolta, megkóstolta az étket vagy csalétket, s nem
tetszett, nem ízlett neki, a többiek azonnal követik példáját, s
nem nyúlnak az ételhez. Különösen igaz ez, ha mérgezett
ételről van szó, ilyenkor vizelettel, széklettel szennyezik, ez
a véleménynyilvánítás módszere. Még ha a térbeli
viszonyokból adódóan nehéz is rárakni az ürülékpakkot,
akkor is meglelik a módját, és ott a válaszuk szinte mindig."
Ami pedig a legbámulatosabb: az információ, hogy az adott
étel mérgező, nemzedékről nemzedékre öröklődik, s a
tapasztalatok jócskán túlélik azokat az egyedeket, amelyek
szert tettek erre a tudásra. Az, hogy az ember legsikeresebb
biológiai ellenjátékosát, a vándorpatkányt oly nehéz
sikeresen leküzdeni, elsősorban abból adódik, hogy a
patkány alapvetően az emberéhez hasonló eszközökkel
dolgozik, tapasztalatok hagyo-mányozásával s
elterjesztésével egy adott - és összetartó - közösség keretei
között.
Komolyabb harcra a nagycsalád tagjai közt csak
egyetlenegy esetben kerül sor, de ez azonban igen sok
szempontból árulkodó és valóban végsőkig „érdekes"
jelenség: ha idegen patkány kerül a területükre, ekkor az -
katalizátorként - előhívja a fajon, illetve családon belüli
agressziót. Amit a patkányok művelnek, mikor balsorsa egy
idegen család leszármazottját sodorja közéjük, vagy a
kísérletező kedvű kutató teszi a szerencsétlennel ugyanezt, a
legfelkavaróbb, legborzalmasabb és legelrettentőbb dolgok
közé tartozik, ami csak állatoknál megfigyelhető. Az idegen
patkány percekig ide-oda futkározik, nem is sejtve rémes
sorsát, és egy darabig a helybeliek is folytatják megszokott
tevékenységüket, míg az egyikük szagot nem fog, mert az
idegen túl közel került hozzá. Ilyenkor ez az állat úgy
összerándul, mintha áramütés érte volna, és egy
szempillantás alatt az egész kolónia értesül a
hangulatváltozásról. A vándorpatkányoknál ez csak
mozdulataikban nyilvánul meg, a házi patkány hangot is
hallat, éles, velőtrázó, jószerével sátáni visítást, mire az
összes kolóniatag átveszi ezt a reakciót. Irtózatos
felindultságban, kigúvadó szemekkel, égnek álló szőrrel
kezdik el a patkányok a patkányvadászatot. S ha ilyenkor
ketten közülük összeütköznek, bizony meg is harapják
egymást. „Négy-öt másodpercig küzdenek így - tudósít
Steiniger -, aztán jobban megszagolgatják egymást,
előrenyújtott nyakkal - még az üldözés mozdulatával! -, az
eredmény pedig mindig a békés szétválás." Ennek ellenére
az idegen patkány üldözésének napján a csapat tagjai
bizalmatlanok és ingerültek. Nyilvánvaló tehát, hogy a
nagycsalád tagjai nem ismerik egymást személyesen, mint
ahogy a csókák, a ludak vagy a majmok sem, hanem a
bandaszagból állapítják meg, ki kicsoda, ahogy a méhek és
az államalkotó rovarok is így ismerik fel a hozzájuk tartozót.
S ahogy ez utóbbiak, úgy a patkányok is ellenségnek
hiszik azt az egyedet, amelynek megfelelő beavatkozással
megváltoztatjuk a szagát. Eibl kiemelt egy állatot egy
patkánykolóniából, áttette másik, megfelelően előkészített
terráriumba, ott tartotta pár napig, s amikor visszahelyezte
társai közé, azok máris idegenként kezdték el kezelni. Ha
ellenben vitt a patkánnyal egy kis talajmintát vagy bármi
mást, ami az alom szagával volt átitatva, s így helyezte az
állatot elszigetelten egy üvegedénybe, akár hetek múlva is
szívélyes fogadtatásban részesült a távol járt egyed - a
csoport a sajátjaként ismerte fel és el.
Annak a patkánynak a sorsa viszont, amelyet Eibl a
korábban ismertetett módszerrel kezelt, és idegen szaggal
„megverten" helyezett vissza társai közé, valóban szívbe
markoló volt. Maga az állat természetesen nem felejtette el
kolóniájának szagát, arról viszont sejtelme sem volt, hogy a
sajátja megváltozott, Így tökéletesen otthon érezte magát, s
amikor az első harapások érték, nem tudta mire vélni a
dolgot, és továbbra is szívélyesen viselkedett. Nem a
megszokott - kétségbeesett - menekülési kísérletekkel
reagált, ahogy azt a valóban idegen patkányok teszik, ha az
ellenséges nagycsalád támadni kezdi őket. Mármost a
lágyszívű olvasót hadd nyugtassam meg, tudósként ugyan
csak habozva merem bevallani, a jelenlétemben végzett
kísérlet azzal végződött, hogy a balsorsú patkányt Eibl kis
drótketrecbe zárta, így helyezte vissza régi kolóniájába, hogy
az életmentő akklimatizáció végbemehessen.
E szentimentális beavatkozás nélkül az iménti patkány
sorsa maga lett volna a borzalom. Még legjobb, ami ilyenkor
történhet, hogy az állat, S. A. Barnett megfigyelései szerint,
szörnyethal, a riadalom végez vele. Máskor fajtársai lassan
„aprítják fel", szaggatják szét. S csak kevés állat magatartása
árulkodik ilyen egyértelműen a kétségbeesésről, a páni
félelemről, a borzadályos halál elkerülhetetlenségének
tudásáról, mint a patkányé, látszik, hogy már érti, hogy saját
fajtársai fogják ízekre marcangolni-tépni: és nem is
védekezik már! Óhatatlanul azt érezzük, hogy ugyanezt
tenné, ha egy nagy ragadozóval állna szemben, sarokba
szorítva, annak biztos tudatában, hogy nincs menekvés - csak
itt a saját fajtája tör ellene. Ennek ellenére ősellenségeinek
bármelyikével igenis felveszi a harcot, „a legjobb védekezés
a támadás" szellemében. Végsőkig küzd. Akinek ugrott már
az arcába vándorpatkány ilyen körülmények között, tudja,
miről beszélek. Mármost mire jó a pártgyűlölség a
patkánynemzetségek között? Miféle fajfenntartó
teljesítményt rejthet magában ez a magatartás, mi
tenyésztette ki? Nos, a dolog rémsége, a minket, embereket
végsőkig nyugtalanító mivolta abban rejlik, hogy a jó öreg
darwini gondolatmenet igazából csak azokra az esetekre
alkalmazható, ahol valami külső, a fajon kívüli külvilágból
származó ok eredményezi ezt a kiválasztódást. Csak ebben
az esetben indukál a szelekció igazodást. Ott viszont, ahol
kizárólag a fajtársak közti rivalizálás eredményezi a fajtabéli
kiválasztódást, fennáll, mint ahogy láttuk, annak a veszélye,
hogy a fajtársak egymást a vak konkurenciaharc révén az
evolúció legostobább zsákutcáiba hajtják. Megismertük már
az árguspáva „kilengését", s a nyugati civilizáció
munkatempóját - mint a fejlődés tévutainak kiváló példáit.
Lehetséges tehát, hogy a patkánynemzetségek közt uralkodó
gyűlöletes pártviszály is csak „az ördög találmánya", s
érdemben semmire se jó. Természetesen nem zárhatjuk ki
annak a lehetőségét sem, hogy számunkra egyelőre
ismeretlen külvilági tényezők játszanak itt szerepet, egyet
azonban bizton állíthatunk: azoknak a fajfenntartó
funkcióknak, melyeket a fajon belüli agressziót tárgyalva a
Mire jó a rossz? című fejezetben megismerhettünk, a
nemzetségi harcok semmiben sem felelnek meg. Nem
szolgálják sem a térbeli elhelyezkedést-szétosztódást, s
erőteljes családvédelmezőket sem termelnek ki; ezek, mint
láttuk, csak ritkán az utódok atyái, s egyáltalán, a 3.
fejezetben taglalt funkciók egyikét sem töltik be. Az is
könnyen belátható, hogy az állandó hadiállapot, mely a
különféle patkánynemzetségek közt fennáll, az állandóan
fokozódó harckészség kifejlődésének irányába fejt ki
szelekciós nyomást, s hogy amennyiben egy nemzetség ezen
a téren a legcsekélyebb mértékben is „lemarad", óhatatlanul
rajtaveszt. Valószínűleg a nagycsaládok létszáma is fontos
tényező, lévén, hogy a kolónia tagjai feltétlenül kiállnak
egymás mellett, s így a kevesebb tagot tömörítő nemzetség
esélyei jóval rosszabbak. Steiniger az Északi-tengeren,
Norderoog szigetén azt tapasztalta, hogy a terepet jó néhány
patkánynemzetség osztotta föl egymást közt, de meghagytak
maguk között egy körülbelül 50 méteres senki földjét,
amelyen örökös harcok zajlottak. S mert egy kisebb népséget
a frontvonal védelme nagyobb feladat elé állít, nem tudnak a
harcosok tömött sorokban felvonulni a határ mentén,
helyzetük kedvezőtlenebb, mint a nagy létszámú kolóniáké.
Az ember óhatatlanul is eltűnődik: ezen a szigeten
folyamatosan csökkenni fog a patkánynemzetségek száma, s
a fennmaradók mind vérszomjasabbakká válnak majd,
hiszen a gyűlölködés jutalma a „szerencsés" kiválasztódás, a
túlélés. A magatartás-kutatóról pedig, aki az emberiséget
fenyegető romlásról sosem feledkezhet meg, pontosan azt
mondhatjuk el, amit az Auerbach-pincében Altmeyer
Siebelről:
Balsorstól enyhül s szelídül,
A felpuffadt patkány-alakban (!)
Teremtett képmása kerül.
11. fejezet
A kötelék
Mit se félek - véled karöltve, így,
Sorompóba szólítom századom.
Schiller
Az előző fejezetekben tárgyalt három társadalmi rend
minden különbözősége ellenére egyvalamiben azonos, az
egyedek közötti kapcsolatok személytelenségében. Az
individuumok az egyén feletti társaság elemeiként jószerével
tetszés szerint felcserélhetők. A személyes kapcsolatok,
ugyan csak kezdetleges állapotban, a gafsahi szájköltők
territóriumot birtokló hímjeinél tapasztalhatóak először, itt
arra a bizonyos megnemtámadási szerződésre gondolunk,
amelyet szomszédjaikkal kötnek meg, míg az idegen
betolakodókkal szemben igen agresszívak. Itt még csak a jól
ismert szomszéd passzív eltűréséről van szó. Még egyik fél
sem gyakorol vonzó hatást a másikra, amely arra késztetné
ez utóbbit, hogy kövesse társát, ha elmegy, vagy éppen
ellenkezőleg, hogy kedvéért a helyén maradjon, pedig szíve
szerint továbbállna.
Pedig az objektíven észlelhető összetartásnak, a kölcsönös
vonzódásnak ezek a magatartásformái képezik az összetevőit
annak a személyes kötődésnek és kötésnek, amely mostani
fejezetünk tárgya, s amelyet tömören köteléknek fogok
nevezni. Arra a társas formára pedig, amelyet ez magában
foglal, a csoport kifejezést fogom használni. Ez utóbbit úgy
határozzuk meg, hogy - egyrészt - az anonim csapathoz
hasonlatosan egyik tagjának a másikból kiváltott reakciója,
ezek összessége fogja egybe, másrészt viszont - a
személytelen viszonyokra épülő társulásokkal ellentétben - a
csoportot összetartó reakciók szigorúan a csoporttagok
individualitásához kötődnek.
Ahogy tehát a gafsahi szájköltők egymás eltűrését
megcélzó szerződések, úgy az igazi csoport kialakulásának is
alapfeltétele, hogy az egyedállatok képesek legyenek
bármelyik másik tag individualitására szelektíven reagálni. A
szájköltő csak egyetlen helyen, a saját fészekgödrében reagál
másképp a szomszédra, mint az idegenre, tehát a
megszokásnak e sajátos folyamatába mellékkörülmények
egész sora játszik bele. Kérdés, hogy vajon a hal a
megszokott szomszéd jelenlétét akkor is ugyanúgy
„elviselné-e", ha egyszerre csak valahol egészen másutt
bukkanna fel. Az igazi csoportképzést azonban épp a helytől
való függetlenség fémjelzi. Az a szerep, melyet a tagok
bármelyike a tagok bármelyikének életében játszik, a
külvilág adta helyzetek meglepő sokaságában azonos marad,
összefoglalva tehát: a partnerek személyes felismerése
minden elképzelhető életszituációban - ez minden
csoportképződés alapja. Ez sosem épülhet kizárólagosan az
egyedekkel született reakciókra, mint ahogy az anonim
csapatok esetében igen gyakran előfordul. A partnerek
felismerésének képességét magától értetődően egyedien kell
elsajátítani.
Ha az élőlényeket a „felszálló ág" mentén, azaz az
egyszerűbbektől a bonyolultabbak felé haladva
végigmustráljuk, csoportképzéssel - a fentiek értelmében -
először a magasabb rendű csontos halaknál találkozunk, s
közülük is elsősorban a sügér formájúakhoz tartozó
cichlidáknál, továbbá három, velük közeli rokonságban álló
halnál, az angyalhalaknál, a pillangóhalaknál és a
korallsügéreknél. A tengeri halak e három fajával már az
első fejezetekben találkoztunk, méghozzá, és ez rendkívül
fontos, mint a fajon belüli agresszióra különösen hajlamos
lényekkel.
Az anonim csapat kialakulását tárgyalva megpróbáltam
nyomatékosítani, hogy a társulásnak ez a legelterjedtebb és
legeredendőbb formája nem a családból, tehát nem a szülők s
az utódok egységéből alakult ki, mint ahogy azt a patkányok
„kétes" nemzetségeinél, valamint az emlősök hordáinál s
falkáinál láttuk. Más értelemben természetesen a személyes
köteléknek s a csoportképzésnek a törzstörténeti ősformája
egészen bizonyosan az utódokról gondoskodó pár összetartó
közössége. Ebből köztudottan kialakul a család, de az a
kötelék, melyről itt kell szólnunk, egészen speciális jellegű.
Kezdjük talán a felvilágosító szándékot oly kiválóan
szolgáló díszsügéreknél. Ha az állatokat értő és jól ismerő
megfigyelőként szemléljük a nem azonos nemű párok
egymásra találásának folyamatát, bizony beleborzongunk
abba, milyen gonoszkodásokat engednek meg maguknak a
leendő házasok. Jószerével állandó hadiállapot áll fenn
közöttük, és ez a nagyfokú, veszedelmes méreteket öltő
agresszió kis híján gyilkosságba torkollik. Aggodalmunk
nem a halak önkifejező mozgásmintázatának
félreismeréséből, illetve félremagyarázásából adódik.
Minden gyakorló haltenyésztő tudja, milyen veszélyes dolog
a díszsügérfaj hímjeit és nőstényeit közös medencébe
ereszteni, s hogy hamarosan hullák fognak medencénkben
úszkálni, ha párosodásuk alakulását nem lessük vigyázó
szemmel.
Természetes körülmények között az összeszokás
nagymértékben hozzájárul ahhoz, hogy a leendő násztársak
közt mégse törjön ki a harc. Akváriumban a szabad élet
feltételeit úgy mímelhetjük a legsikeresebben, ha a lehetőség
szerint nagy medencében több, egymás társaságát még
viszonylag jól viselő, fiatal egyedet nevelünk. A párválasztás
úgy zajlik, hogy a nemi érettséget elérve valamelyik hal,
legtöbbször egy hím magának igényel egy territóriumot, s a
többieket elzavarja onnét. Ha később egy nőstény hajlik a
párosodásra, óvatosan közeledni kezd a territórium
birtokosához, és - amennyiben a hímet feljebbvalójának
ismeri el - annak kezdetben teljességgel komolyan gondolt
támadásaira a korábbiakban már vázolt, úgynevezett
ridegségnyilvánítással felel, amely, mint ismeretes, olyan
magatartáselemekből tevődik össze, melyek részben a
párosodási, részben a menekülési ösztönből fakadnak. Ha a
hím ezekre a gesztusokra egyértelmű agressziógátló hatásuk
ellenére tettlegességgel reagál, a nőstény kis időre távozik a
területéről. De aztán előbb-utóbb csak visszatér oda. Ez
váltakozó időtartamú szakaszokban addig ismétlődik, míg a
két adott állat mindegyike olyannyira megszokja a másikat,
hogy a partnerből akaratlanul is sugárzó agresszivitás
érdemben elveszíti a hatását. Mint a nagyon sajátlagos
összeszokás sok hasonló folyamatánál, eleinte itt is minden
mellékkörülmény az össz-szituáció részévé válik, amihez az
állat előbb-utóbb hozzászokik. A kísérő körülmények egyike
sem hiányozhat - mert akkor az összeszokás folyamata
megakad. Ez elsősorban a békés együttélés kezdeti
szakaszára érvényes, ilyenkor a partnereknek mindig a
megszokott úton, a megszokott oldalról kell feltűnniük, a
világításnak mindig azonosnak kell lennie stb. A halak
áthelyezése ebben a stádiumban egy másik akváriumba
kísérletezéseink teljes csődjét jelentheti. Az ismeretség
előrehaladtával aztán a partner képe egyre jobban
függetlenedik a háttértől - a lényeg kiválasztódásának
folyamata ez, amelyet mind az „alakpszichológus", mind
pedig a feltételes reflex kutatója jól ismer. Végül a
partnerhez kötődés olyannyira függetlenedik a
mellékkörülményektől, hogy a párokat nyugodtan
szállíthatjuk is, kötelékük nem szakad szét. Legföljebb
visszafejlődik a párkapcsolat egy korábbi fokára, vagyis az
udvarlás, a megértő megbékélés ceremóniái ismét
jelentkeznek, olyasmit láthatunk tehát, ami a sokat próbált
régi házasfeleknél rég a mindennapok taposómalmába
veszett.
Ha a párválasztás zavartalanul zajlik, a hímnél a szexuális
magatartásformák egyre jobban előtérbe kerülnek. Sőt ezek
nyomokban már a nőstényre irányuló első, komolyan
gondolt támadásaiban is jelen lehetnek - most azonban
felfokozódik az intenzitásuk s gyakoriságuk anélkül, hogy
közben eltűnnének azok a kifejező mozgások, melyekből
agresszív hangulatra következtethetünk. Ami viszont
gyorsan alábbhagy: a nőstény kezdeti menekülési vágya,
„alázatossága". A félelmet - illetve a menekülés vágyát -
kifejező mozdulatok a párkapcsolat megszilárdulásával
párhuzamosan fokozatosan megszűnnek a nősténynél, s ez a
folyamat úgy felgyorsulhat, hogy jómagam például a
cichlidákon végzett megfigyeléseimkor észre sem vettem, s
így éveken át hittem tévesen, hogy a házaspárok tagjai közt
nincs rangsorbéli különbség. Már láttuk, milyen szerepet
játszik a rangsorrend abban, hogy a nemek kölcsönösen
egymásra ismerjenek. Látensen ez akkor is megmarad, mikor
a nőstény radikálisan beszünteti alávetettségének
kinyilvánítását. Csak ritka alkalmakkor folyamodik ehhez a
módszerhez, például ha hosszú együttélésük során
keverednek valamilyen belviszályba.
A kezdetben szorongásos, elnyomott - és megadó -
nőstény a hímmel szembeni félelmét levetkőzve
mindennemű gátlását elveszti, már ami az agresszió
kinyilvánítását illeti; hirtelen vége az addigi félszeg
félénkségének, és bizony, pimaszul s hatalmaskodva
kifeszített uszonyokkal, imponáló tartásban áll a férj
territóriumának közepén, s ráadásul díszruhában, amely a
szóban forgó fajoknál a hím öltözetétől alig különbözik! A
hím mi mást tehetne, dühös, mert az új ruhában pompázó nej
által kialakított ingerszituáció semmit sem nélkülöz az
általunk már jól ismert harcikedv-kiváltó kulcsingerek közül.
A hím tehát asszonya felé indul, de ehhez elébb ugyancsak
imponáló-széltéző tartásba helyezkedik, és a másodperc
töredékéig úgy fest, mintha faltörő kosként ténylegesen rá is
rontana a nőstényre, és akkor következik az, ami engem
ennek a könyvnek a megírására késztetett. A hím talán a
másodperc töredékéig, de lehet, hogy ez is csak érzéki
csalódás, és még addig se „foglalkozik" neje letámadásának
gondolatával, hanem minden gondolatnál sebesebben
tényleges akcióba lendül, de nem a feleségére ront, hanem
pengeélesen elhúzva hölgye mellett egy másik fajtársra
támad, természeti körülmények között legtermészetesebben a
szomszédos territórium gazdájára.
Klasszikus példája ez annak a folyamatnak, melyet
Tinbergen óta átirányított aktivitásnak nevezünk.
Meghatározója, hogy egy bizonyos magatartási mód -
amelyet egy bizonyos tárgy vált ki, amely egyidejűleg gátló
ingereket is sugároz - egy másik tárgyon reagálódik le. Ezért
van aztán az, hogy ahelyett, hogy embertársunk képébe
vágnánk, inkább az asztalra csapunk, pedig dühünk kitörni
készülő vulkánként fortyog. Az átirányított indulatok több
ismert esete olyan agresszív magatartást érint, amelyet egy
egyszersmind félelmet is keltő objektum vált ki. Az
átirányítás elvét elsőként B. Grzimek ismerte fel és írta le, az
úgynevezett „biciklistareakciónak" nevezett speciális eseten
szemléltetve ezt. „Biciklistának" azt nevezi, aki felfelé
görnyedezik, hajlong - lefelé pedig tapos. Jó példája ennek a
mechanizmusnak, mikor egy állat nagy távolságból indít
támadást, és csak közelebb érve észleli, hogy az ellenfél
mennyire ijesztő, mivel azonban felpörgetett
támadómechanizmusát már nem tudja leállítani, dühét egy
hozzá közel eső ártatlan tárgyon tölti ki.
Természetesen még számtalan további formája van az
átorientált indulatkifejeződésnek: a „viszályra irányuló"
késztetések legkülönfélébb együttesei kiválthatnak effélét. A
díszsügér hím különleges esete azért jelentős a mi témánk
szempontjából, mert analóg folyamatok sok magasabb rendű
állat és az ember családi és társas életében is fontos szerepet
játszanak. A gerincesek nyilván többször, egymástól
függetlenül is „fölfedezték", hogy ha a partner által kiváltott
agressziót nem fékezik meg, akkor az az ellenséges
szomszéddal szemben kitűnően felhasználható.
A nemkívánatos, a partner által kiváltott agresszió
elhárítása, majd áthárítása a territóriumszomszédra - a
kívánatos irányba - a díszsügér hím dramatizáltan ábrázolt
esetében nem a pillanat leleménye: az állat döntése a kritikus
pillanatban nem véletlenszerű. Ellenkezőleg - ez a
magatartás rég ritualizálódott, és már az adott faj
ösztönkészletének „darabja". Mindaz, amit az 5. fejezetben a
ritualizálódásról tanultunk, elsősorban annak a ténynek a
megértését szolgálja, hogy átorientált indulatmozgásból egy
rögzült rítus alakulhat ki, és ezzel megszületik a cselekvés
szükséglete, önálló motívuma.
A ködbe vesző előidőkben, egykoron, körülbelül úgy a
felső krétakor táján (egymillió év ide vagy oda - itt nem
számít!), úgy nagyjából az történhetett, mint a két
indiánfőnök pipázásának esetében; máskülönben egy rítus
sem alakulhatott volna ki. A fajok alakításának egyik nagy
konstruktőre, a szelekció ugyanis mindig rászorul egy
véletlenül adódó támpontra, s csak így tud aztán
beavatkozni, és ezt „az anyagot" vak, de szorgalmas
kollégája, az átöröklés szállítja számára.
Mint sok testi jegy és sok ösztönös mozgás esetében a
ritualizált ceremónia individuális fejlődése, ontogenezise is
azt az utat követi nagy vonalakban, amelyet a törzs
fejlődésének alakulása. Pontosabban az ontogenezis nem az
ősök formáinak sorát követi, hanem rendre azok
ontogeneziséét, mint már Carl Erns von Baer helyesen
fölismerte, de számunkra az elnagyoltabb elképzelés is
megfelel. Az átirányított támadásból keletkezett rítus tehát
első fellépésekor sokkal jobban hasonlít nem ritualizált
előképére, mint később, kifejlett formájában. Ezért az ifjú
cichlidaférj viselkedésén, főként ha teljes reakciójának
intenzitása nem túl erős, világosan látszik, hogy újsütetű
nejét nagyon is szívesen „elpáholná", ám a legeslegutolsó
pillanatban egy más jellegű motiváció megakadályozza
ebben, s így dühe a szomszédra zúdul. A ceremónia végső
formájában a „szimbólum" sokkal messzebb távolodik a
„szimbolizálttól", és eredetét az egész cselekmény
„teatralitása" mellett az a körülmény is elfedi, hogy a dolog
szemmel láthatólag saját akaratának megfelelően történik.
Így a funkció és a szimbolika sokkal szembetűnőbb, mint az
eredet. Annak megállapításához, hogy az eredetileg
konfliktusban álló ösztönzők egyedi esetekben még
előfordulnak-e benne, pontosabb elemzésre van szükség.
Mikor Alfred Seitz barátommal úgy negyedszázada először
ismerhettük meg az itt ábrázolt rítust, hamarosan felismertük
a díszsügér „felváltó" és „üdvözlő" ceremóniáit,
törzsfejlődésbeli eredetéről ugyanezt sajnos nem mondhatom
el.
Ami azonban a közelebbről is vizsgált fajnál, az afrikai
ékszerhalnál mindjárt feltűnt nekünk, az a fenyegetés s az
„üdvözlés" gesztusainak roppant hasonlósága volt. Bár
hamar megtanultuk, hogyan különböztessük meg a kettőt, s
jelezzük helyesen előre, hogy az adott mozgási mód harchoz
vagy párba álláshoz vezet-e majd, nagy bosszúságunkra
sokáig nem tudtuk kideríteni, milyen jegyek alapján tudjuk
ezt viszonylag nagy biztonsággal eldönteni. Csak amikor
közelebbről elemeztük azokat a finom átmeneteket,
amelyekben a hím a menyasszony fenyegetéséről a békülési
ceremóniára tér át, akkor vált nyilvánvalóvá számunkra a
különbség: a fenyegetésnél a hal hirtelen fékez a fenyegetett
mellett, teljesen leáll, főleg ha kellőképpen izgatott ahhoz,
hogy ne csupán imponáljon, de az oldalirányú
faroklebegtetést is végrehajtsa. A megbékülési, illetve
„leváltási" ceremóniánál viszont a hal nemcsak hogy nem áll
meg partnere mellett, de túl is úszik rajta, és így a tovaúszás
során hajtja végre az oldalvást imponálást és a
farokcsapdosást. Az az irány, amelyben a hal végrehajtja a
ceremóniáit, hangsúlyozottan más tehát, mint az, amelyikkel
támadásba lendült. Ha a ceremónia előtt a házastárshoz közel
„állt" a vízben mielőtt imponálna és a farkával csapdosna,
nagy határozottsággal kezd előrefelé úszni, szinte
„szimbolizálja", hogy támadása nem házastársára irányul,
tárgya valahol máshol, messzebb, a hal úszásának irányában
keresendő.
Az úgynevezett funkcióváltás olyan eszköz, amellyel a
fajok alakításának két nagy konstruktőre gyakran él, hogy az
organizáció az evolúció során funkciójuktól megfosztott
tartalékait új célok szolgálatába állítsa. Merész fantáziával -
hogy csak pár példát említsünk - egy vizet vezető
kopoltyúhasítékból levegőt tartalmazó és hanghullámvezető
hallójáratot csináltak, az állkapocsízület két csontjából két
apró hallócsontot, egy koponyacsontba zárt szemből belső
szekréciójú mirigyet, a tobozmirigyet, így lesz a hüllőkarból
madárszárny, és még folytathatnánk a sort. De mindezek az
átszerkesztések szelídnek és szerénynek bizonyulnak ama
zseniális huszárvágáshoz képest, hogy egy nemcsak
eredetileg, de még jelen formájában is legalább részben a
fajon belüli agresszió által motivált magatartási módból a
rituálisan rögzülő átirányítás egyszerű eszközével
megbékélési folyamatot alkottak. Mert ez nem több s nem
kevesebb annál, mint hogy az agresszió minden taszító
hatása önnön ellenkezőjébe csap át: a rituálisan önállósult
ceremónia, mint a ritualizáció fejezetében láttuk, a törekvés
tárgyává, öncéllá, szükségletté lesz, mint bármely, már
autonóm ösztönkifejeződés. És épp ezáltal válik a
partnereket szorosan összefűző szilárd kötelékké. Hiszen a
megbékélési ceremónia e különleges fajtájának pont az a
lényege, hogy a köteléktársak csak a jól ismert társsal és nem
bármelyik másik társukkal szemben gyakorolják.
Világosan kell látnunk, hogy egy teljességgel
megoldhatatlannak tűnő feladat a legegyszerűbb, a
legelegánsabb és a legtökéletesebb módon oldódik meg
mégis: két, jószerével őrjöngésig agresszív állat, amelyek -
küllemük, színezetük és magatartásuk révén - ugyanúgy
hatnak a másikra, mint a bikára a vörös posztó, eljut odáig,
hogy a legszűkebbre szabott térben, a fészkelés helyén,
territóriumuk középpontjában tehát, ahol fajsajátlagos
agressziójuk különben a tetőpontra hág, súrlódások nélkül
elviselje a másikat. És ezt az eleve keserves feladatot csak
tovább nehezíti, hogy a fajtajellegű agresszivitás a
házasfelek egyikénél sem lanyhulhat, hiszen a 3. fejezetből
tudjuk: a támadó kedv legkisebb mértékű csökkenése is
azonnali területvesztéssel - a szomszéd területnyerésével -
járna, s ezzel a várható utódállomány élelmezése jóval
nehezebb feladattá válna. Ilyen körülmények között a faj
nem „engedheti meg magának", hogy a házastársi harcok
megakadályozása céljából olyan békülési ceremóniákhoz
nyúljon vissza, amelyek - mint az alázatgesztusok vagy az
infantilis megnyilvánulások - az agresszivitás eredendő
csökkenését vonnák maguk után. A ritualizált átirányítás,
amellett hogy elhárítja a nemkívánatos következményeket, él
az egyik félből óhatatlanul kiinduló harckiváltó kulcsingerek
adta lehetőségekkel is, hogy a partnert a birtokszomszédja
ellen feltüzelje. A magatartásnak ezt a mechanizmusát
egyszerűen zseniálisnak tartom, és sokkal lovagiasabbnak,
mint az emberekre oly nagyon jellemző analóg-ellentétes
jelenséget, mikor is a férj a kedves szomszéd vagy a főnök
helyett szegény feleségén tölti ki esténként bosszúját.
Az élőlények nagy családfája egy-egy sikeres megoldást
számos ágon-gallyon használ fel újra és újra, s így van ez az
említett fölfedezésekkel is. Egymástól függetlenül „jönnek
rá" a fajok - ugyanarra. A szárnyat a rovarok, a halak, a
madarak és a denevérek; a torpedóformát a tintahalak és sok
egyéb halfajta, az ichtioszauruszok és a bálnák is felfedezték.
Nincs azon mit csodálkozni tehát, hogy a támadás ritualizált
átirányításán alapuló, a harcot megakadályozó magatartás-
mechanizmusok egészen különböző állatoknál is analóg
formában jelentkeznek.
Itt van például a darvak „táncának" nevezett csodálatos
megbékélési ceremónia, amely, ha szimbolikáját egyszer
megértjük, szinte tálcán kínálja, hogy jelentését lefordítsuk
emberi nyelvre. A madár kihúzza magát, így „billeg" a másik
előtt, hatalmas szárnyait széttárja, legyez velük, csőrét a
másikéhoz feni, szemében éles fény villog; komoly
fenyegetésnek tűnik ez a színjáték, s a megbékélés ezen
gesztusai e pontig valóban a támadás előkészítésére irányuló
mozgásoknak tűnnek. De egyszer csak ez az ijesztő,
elrettentő bemutatkozás átfordul valami egészen másba. A
madár 180 fokos fordulatot vesz, és kitárt szárnyakkal
odatartja a másiknak testének legsebezhetőbb pontját, a
nyakát, amelyet, mint sok más fajnál, a darvaknál is egy
csodaszép rubinpiros sapkácska díszít. A „táncoló" madár
másodpercekig ebben a pozícióban marad, azt jelezve, hogy
agressziója nem a partnerére irányul, épp ellenkezőleg, a
rajta kívül eső gonosz külvilágra - s ebben már a jó barát, a
társ megvédésének motívumát is felfedezhetjük. Ezek után a
daru megint barátja felé fordul, s ismét végrehajtja az erejét
és nagyságát demonstráló „műveletét", majd elfordul, és
színlelt támadást hajt végre valami pótobjektum, a
legszívesebben egy közelben álldogáló, nem baráti daru
ellen, de célpontnak akár egy ártatlan liba is megfelel, vagy
ha nincs más, hát egy fadarab vagy egy kő, melyet csőrébe
kap, s háromszor-négyszer feldob a levegőbe. Az egész
szinte magáért beszél: „Nagy vagyok és rettenetes, de nem
neked akarok ártani, hanem ennek itt, ennek itt, ennek itt,
látod!"
Talán kevésbé drámai kifejezőeszközökkel, de még
jelentősebb tartalommal rendelkezik a kacsa- és lúdfélék
megbékélési ceremóniája, amelyet Oskar Heinroth
diadalkiáltásnak nevez. Ez a rítus azért különösen jelentős a
mi szempontunkból, mert az említett madárcsoport
különböző fajainál különböző erősségben van jelen, és így
fokozatait nyomon követve nyilvánvalóvá válik, hogy ebben
az esetben a törzsfejlődés során egy haraglevezető
zavargesztusból kötelék lett, mely titokzatos rokonságot
mutat azzal a kötelékkel, amelyik az embereket fűzi össze, s
amely e földön a legszebbnek s a legerősebbnek látszik.
Primitív formájában, ahogy például a tőkés réce reb-reb
palávere mutatja, a fenyegetés csak igen-igen kevéssé
különbözik az „üdvözléstől". Számomra mindenesetre a reb-
reb zajongás alig eltérő orientációja (fenyegetésnél, illetve
üdvözlésnél) csak akkor vált nyilvánvalóvá, amikor az
átirányítás nyomán kialakuló megbékélési ceremónia elvét a
cichlidák és a ludak alaposabb tanulmányozása révén
megértettem, ugyanis ezeknél az állatoknál a folyamat
könnyebben áttekinthető. A kacsák egymással szemközt
állnak, csőrüket kicsit a vízszintes fölé emelik, és igen
gyorsan ismételgetik azt a kéttagú hangulatkifejező jelet,
mely a gácsérnál általában „reb-reb"-nek (háp-háp) hangzik;
a tojó hangjelensége inkább nazális, valami „kveng-kveng"-
féle. S mert ennél a fajnál - s általában a kacsáknál -
nemcsak a szociális támadásgátlók, de a partnertől való
félelem jelei is eltéréseket eredményezhetnek a fenyegetés
célirányához képest, két egymást komolyan, nagy „reb-
rebbel" fenyegető gácsér nem okvetlenül egymásnak
szegezett csőrrel áll egymással szemközt. Ha mégis így
állnak fel, akkor a következő pillanatban valóban egymásnak
esnek, és tépázni kezdik a másik melltollazatát. Az esetek
többségében azonban a legellenségesebb hangulatú
találkozáskor is elvonulnak egy kis távolságra egymástól. Ha
viszont a hím a tojóval „paláverezik", s főleg ha ezzel a
ceremóniával válaszol menyasszonya heccelésére - lásd a
korábbiakat -, világosan látszik, hogy a gácsér annál
határozottabban fordítja el udvarlás közben a csőrét a tojótól,
minél erősebben eluralkodik rajta a nemi izgalom. Ez
szélsőséges esetben odáig vezethet, hogy a hím, miközben
folyamatosan paláverezik, a tarkóját tartja oda a tojónak, ami
formáját tekintve teljesen megegyezik a sirályok korábban
megismert megbékélési ceremóniájával, amely viszont
minden kétséget kizáróan az ott vázolt módon, nem pedig
átirányítás útján keletkezett - óvakodjunk tehát az elsietett
„homologizálásokkal"! A hím récéknél leírt fejelfordításból
a további ritualizálódás során kialakult az az oly sok réce- és
lúdfajtát jellemző tarkóodafordítási gesztus, amely a tőkés, a
csörgő és a nyílfarkú récénél, valamint a pehelyrécéknél, de
sok más lúdfajtánál is fontos szerephez jut az udvarlás során.
A tőkés réce hím főleg akkor reb-rebezik erőteljesen, ha a
két madár elszakadt egymástól, s hosszabb idő után ismét
találkoznak, ilyenkor teljes odaadását fejezi ki. Ugyanez áll a
szélte-imponálásra és a farokcsapkodásra is, amelyet a
cichlidáknál ismerhettünk meg. S pontosan azért, mert ez a
jelenség a hosszabb idő után egymásra találó pároknál
gyakran tapasztalható, első megfigyelői „üdvözlésként"
értelmezték.
Ez az értelmezés kétségkívül igaz a faj néhány igen
specializált ceremóniájára, azonban a megbékélési gesztus
nagy gyakorisága és intenzitása ebben a helyzetben egészen
biztosan valami mással magyarázható; a társ megszokása
csökkenti, tompítja az agresszív reakció mértékét, azonban
ez a folyamat már a szokáskialakító ingerszituáció rövid
megszakadásának esetén is megakad! Ennek igen hatásos
példája, mikor együtt nevelkedett, összeszokott, így még
nagy tűrőképességgel rendelkező békés fiatal kakasok,
sámarigók, cichlidák, harcos halak vagy más, hasonlóan
agresszív állatfajok csapatából-seregéből kiemelünk egy
egyedet - és ha csak egy órára is, de elszigeteljük a
többiektől, majd pedig visszaengedjük társai közé. Az
agresszió jelenléte azonnal érezhetővé válik, fortyog szinte,
mint forraláskor a víz. De az alaphelyzet más apró változásai
is képesek a megszokást, mint ahogy azt láttuk, egy csapásra
hatástalanítani. Egy nálam nevelkedett öreg sámarigópár
1961 nyarán egy első költésből származó fiókát, amely
ugyanabban a szobában élt egy kalitkában, ahol a
költőszekrény is volt, nem űzött ki annak rendje s módja
szerint a territóriumból, ahogy azt a szülők egy bizonyos idő
elteltével megteszik. Ahogy azonban áttettem a fiatal madár
kalitkáját az asztalról egy könyvespolcra, az öreg madarak
olyan agresszíven kezdték támadni, hogy még arról is
elfeledkeztek, hogy kirepüljenek a szabadba újabb fiókáik
eledeléért. A megszokáson alapuló agressziógátoltságnak ez
a hirtelen „összeomlása" olyan veszély, amely a párban élő
állatokat mindig fenyegeti, bármilyen rövid időre is
választjuk el őket egymástól. Ugyanígy nyilvánvaló, hogy az
az igen jellegzetes megbékélési ceremónia, melyet egymásra
találásukkor megfigyelhetünk, ezt a veszélyt próbálja
elhárítani. E kivétellel összhangban áll, hogy az „üdvözlés"
annál izgatottabb és intenzívebb, minél hosszabb ideig tartott
kényszerű különélésük.
Emberi nevetésünk ősi formájában ugyancsak
megbékélési vagy üdvözlési ceremónia volt. A mosoly és a
nevetés nyilván ugyanazon magatartási mód különböző
intenzitási fokozatainak felel meg, vagyis különféle
küszöbökkel „felel" az aktivitásspecifikus izgalmi állapot
azonos minőségére. Legközelebbi rokonainknál, a
csimpánzoknál és a gorilláknál sajnos nincs a nevetésnek
formai és funkcionális szempontból megfelelő üdvözlési
megnyilvánulása, van azonban sok makákónál, melyek a
megbékélés gesztusaként - vagy eközben - a fogukat
csikorgatják, fejüket cuppogva vetik ide-oda, fülüket jócskán
hátravágják. Érdekes, hogy sok távol-keleti ember tesz így
üdvözlő mosolygás közben. A legkülönösebb viszont az,
hogy ezek az emberek intenzíven mosolyogva a fejüket úgy
tartják, hogy arcuk nem arra fordul, nem néznek a köszöntött
személyre, hanem ferdén „elnéznek" mellette. A rítus
funkcionális vizsgálatának szempontjából itt mindegy, hogy
formája mennyiben rögzült genetikusan, és mennyiben
kötődik az udvariasság kulturális hagyományához.
Tény, hogy csábító lehetőség az üdvözlő nevetést
megbékélési ceremóniaként értelmezni, mely a lúdfélék
diadalkiáltásához hasonlatosan egy átirányított fenyegetés
ritualizálásából jött létre.
A rendkívül udvarias japánok vicsori vigyorát látva
bizony hajlik az ember erre a feltételezésre!
Nézetünk mellett szól, hogy két jó barát valóban
érzelmes, nagyon intenzív üdvözlésekor a kölcsönös
mosolygásból nevetés lesz, hahotaféle, melyet az ember
maga is furamód összeegyeztethetetlennek érez a saját
mélyebb érzelmeivel, amikor az igen hosszú távollét utáni
első találkozáskor - sokszor váratlanul - a vegetatív rétegek
mélyéről előtör. Az objektív magatartás-kutatót ez az emberi
jelenség óhatatlanul is a lúdfélék diadalkiáltására
emlékezteti.
Bizonyos szempontból a kiváltó szituációk is analógok.
Mikor több naiv ember együtt - esetleg kisfiúk - csapatban
valaki mást vagy valaki másokat, akik nem tartoznak
közéjük „ki"-nevetnek (mintegy maguk közül!), a
reakcióban, mint más átorientálódott megbékélési gesztusban
is igen sok az „egyebekre", a csoporthoz nem tartozókra
irányuló agresszió. A különben nehezen érthető jelenség, a
konfliktushelyzet megszűntével bekövetkező
megkönnyebbült nevetés, sok állat megbékélési és üdvözlési
gesztusaival rokon. Kutyák, ludak és valószínűleg sok más
állat is intenzív üdvözlősdibe fog, ha a kínos
konfliktushelyzet megszűnni látszik. Saját példám alapján is
bizonyossággal állíthatom, hogy a közös nevetés nemcsak
kiválóan elhárítja vagy levezeti az agressziót, de az együvé
tartozás érzetét is megteremti.
A harc megakadályozása, s nem több: ennyi lehetett az
imént tárgyalt rítusok eredeti, sok esetben a legfőbb
funkciója. Ennek ellenére azokon a viszonylag egyszerű
fejlettségi szinteken is, mint – mondjuk - a tőkés réce „reb-
reb" hápogópalávere, már eléggé autonómok ahhoz, hogy
öncélúvá válhassanak. Mikor egy tőkés réce makacsul
hajtogatja a „reb-reb"-et, ezzel a hangjelenséggel hívogatva
nejét, és rátalálva végül, a „reb-reb" valóságos orgiája, a
nagy hápogópaláver következik, állelőreszegés és tarkó-
odafordítgatás kíséretében, a megfigyelő nem zárkózhat el
attól a szubjektív értelmezéstől, hogy az állat roppantul örül,
mert megvan a hölgy, s hogy lázas keresése jelentős
mértékben az „áhítóceremónia" utáni vágy jegyében zajlott!
A tulajdonképpeni diadalkiáltás magasabb fokon ritualizált
formái, amelyek a bütykös ásóludaknál, de igazából csak a
valódi ludaknál tapasztalhatóak, erőteljesen fokozzák ezt a
benyomásunkat, és az ember hajlik rá, hogy az „üdvözlő"
szó mellől az idézőjelet el is hagyja.
Semmi kétség, minden récefélénél - de azoknál a bütykös
ásóludaknál is, amelyek a diadalkiáltást vagy a
hápogópalávert tekintve rokonaik közül a leginkább
hasonlítanak a récékhez - e ceremóniának még egy funkciója
van, ahol csak a hím gyakorolja a megbékélési ceremóniát, a
tojó viszont a korábbiakban elemzett módon heccel. Csak
egy rendkívül aprólékos motívumelemzés mutathat rá, hogy
itt a hím, amely fenyegető gesztusát egy szomszédos hím
ellen irányítja, szíve mélyén a nejével szemben agresszív,
miközben a nej a férj iránt semmiféle agressziót nem érez, ő
csakugyan a fajtársra dühös. A férj átorientált fenyegetéséből
és a tojó hecceléséből kombinált rítus funkcionálisan analóg
a diadalkiáltással, ahol is a két partner „el"-fenyegetőzik a
másik mellett. Ez az igen szép ceremónia nagy
valószínűséggel az európai füttyös récénél és a bütykös
ásólúdnál egymástól függetlenül fejlődött ki. Ugyanakkor a
chilei füttyös réce hasonlóképp magas fokon differenciált -
diadalkiáltásszerű - ceremóniája során mindkét fél
átorientáltan fenyegetőzik, ahogy az igazi ludak meg a
bütykös ásólúdfélék legtöbb egyede. A chilei füttyös réce
tojója a hím díszruháját, a zölden csillámló fejet és a
vörösesbarna mellényt is hordja; ez valóban páratlan eset a
récéknél.
Míg a vörös ásólúd, a nílusi lúd tojója sok más
rokonukkal egyetemben homológ hecckifejezést mutat, a
hím sokszor a nej melletti elfenyegetőzés rítusával válaszol,
valódi támadást hajt végre, tettlegességhez folyamodik a nő
által kijelölt ellenséges szomszéd irányába. Csak ha azt
legyőzte, vagy legalábbis nem szenvedett megsemmisítő
vereséget, akkor következik a szűnni nem akaró
diadalkiáltás. Ez sok fajnál, így az Orinoco-lúdnál, az andesi
lúdnál stb. nemcsak a hím és a tojó hangjának másságából
adódóan igen érdekes hangszínfolt („hangfestmény"), de a
roppantul komikusnak ható színjáték mimikailag eltúlzott
gesztusai miatt is. Filmszalagra vettem egy andesi lúdpár
magatartását, ahogy kedves barátom, Niko Tinbergen fölött
aratott jeles diadalukat ünneplik - meg kell szakadni a
nevetéstől. A tojó előbb ráhecceli férjét a híres etológusra;
aztán a gúnár szarufegyverzetű szárnyával csapkodva
valóban támadásba lendül. Niko menekülése igen
meggyőzőre sikeredett, mert hogy lábát meg alkarját
mindenhol kék-zöld foltok, a lúd csípésének nyomai
díszítették. Ahogy az ellenfél elűzettetett, azonnal kezdetét
veszi a szűnni nem akaró diadalceremónia, amely olyan
„emberi", hogy nehéz megállni nevetés nélkül.
A bütykös ásólúdfélék minden más fajánál jobban uszítja
férjét az észak-afrikai nílusi lúd tojó, méghozzá minden
elérhető fajtárs ellen, vagy ha ilyen nem akad, sajnos más
madarak ellen is, az állattartók nagy bánatára, akik ezért
kénytelenek ezeket a szép madarakat repképtelenné nyesni, s
párosával elszigetelni. A nílusi lúd tojó a férj minden
küzdelmét a szakavatott birkózóbírák tárgyilagos
figyelmével kíséri, ám soha nem segít be, ahogy ez pedig a
nyári ludaknál gyakran, a cichlidanősténynél pedig mindig
bekövetkezik, sőt képes uszonyait büszkén lebegtetve átállni
a győztes oldalára, ha férje húzza a rövidebbet.
Az ilyen magatartás mindenképpen jelentős hatással van a
fajtabéli nemi kiválasztódásra, lévén, hogy a hím harci
erejének és kedvének arányában szelekciós „díjra" számíthat.
Itt újra felmerül az a gondolat, amely már a harmadik fejezet
végén is foglalkoztatott bennünket. Talán - sőt ez a
valószínű! - a nílusi lúd verekedős kedve, melyet a
megfigyelő gyakran már-már hibbantságnak tart, a fajon
belüli szelekció következménye, és nem sok haszna van a faj
fennmaradásának szempontjából. Ez a lehetőség a mi
számunkra azért nyugtalanító, mert - mint később látni
fogjuk - ez a gyanú az ember agresszív ösztönének
törzstörténeti alakulásával kapcsolatosan is felmerül.
A nílusi lúd egyébként azon ritka fajok közé tartozik,
melyeknél a diadalkiáltás a maga megbékélési ceremóniában
betöltött funkciójában csődöt is mondhat. Ha két pár egy
átlátszó, de áthatolhatatlan rács két oldaláról acsarkodik
egymásra, s egyre nagyobb haragra gerjed, gyakran
előfordul, hogy a ludak saját párjuknak esnek, s tojó a hímet,
hím pedig a tojót kezdi el püfölni. Nagy valószínűséggel
elérhetjük ugyanezt úgy is, hogy egy azonos fajú „bűnbakot"
helyezünk a pár kifutójába, és - mikor a csetepaté nagyban
áll már - szépen eltávolítjuk a sokat szenvedett áldozatot. A
ludak először megtorpannak, aztán következik a
diadalkiáltozás, ez egyre vadabbá válik, mind kevésbé
különbözik a ritualizálatlan fenyegetőzéstől, s akkor hirtelen
egymásnak esnek, megverekszenek, és ez a küzdelem
általában a hím győzelmével végződik. Hogy „a gonosz
szomszéd" hiánya esetén - ha tartós e hiány - a kiéletlen
agresszió házastársgyilkolásig fajulna, az említett
cichlidapéldán kívül sosem jutott tudomásomra.
Tény, hogy a nílusi lúdnál és az ásóludaknál a
diadalkiáltás legjelentősebb funkciója a villámhárítás.
Elsősorban akkor élnek ezzel a lehetőséggel, mikor
viharfelhők tornyosulnak felettük, vagyis, mikor mind az
állatok benső hangoltsága, mind a külvilági szituáció
elősegíti a fajon belüli agresszió kialakulását. Bár a
diadalkiáltás főleg a mi európai bütykös ásóludunknál igen
differenciált, táncosan eltúlzott mozgásmódok kíséretében
hangzik fel, nem vált el mégse annyira az eredetileg a
konfliktus alapját képező ösztönöktől, mint ahogy azt
mondjuk a récefajok némelyikének kevésbé fejlett
„üdvözlése" esetén a mozgásformákban megmutatkozik. A
bütykös ásólúdnál ez a jelenség még egészen nyilvánvalóan
azokból az ősösztönökből meríti energiáit, amelyek
konfliktusa az átirányított mozgást egykor létrehozta;
kötődik egyrészt a valódi, a pillanatnyi támadó kedvhez,
valamint az ezzel ellentétes irányba ható tényezőkhöz. Ennek
megfelelően a ceremónia az említett fajoknál erőteljes
évszak szerinti ingadozást mutat, a szaporodási szakaszban a
legerősebb, kevésbé intenzív - el is tűnik szinte - a nyugvási
időszakban, s nemi érettségük elérése előtt a fiatal
madaraknál teljességgel hiányzik.
Mindez a nyári lúdnál meg egyáltalán minden valódi
lúdnál teljesen másképp fest. Egyrészt az ő diadalkiáltásuk
már nem kizárólag a házaspárok ügye, hanem olyan
kötelékké vált, mely nem csupán a párokat tartja össze,
hanem hasonlóképpen az egész családra is kihat, sőt
egymással szoros, baráti viszonyban álló egyedek
csoportjaira is. A nemi ösztönöktől a ceremónia csaknem -
vagy teljesen - függetlenedett, jelenléte az év egészére
vonatkozik, és már az egészen fiatal, „kis" madaraknál is
megfigyelhető.
Az indulatkifejezés lefutása is hosszabb, bonyolultabb,
mint minden, eddig ismertetett megbékélési rítusé. Míg a
díszsügéreknél s gyakran a bütykös ásó-lúdféléknél is az
agresszió, melyet a partner az üdvözlési ceremóniával
levezet, utólagos támadáshoz vezet az ellenséges
szomszéddal szemben, a ludaknál ez mindenkor megelőzi a
gyengéd üdvözlést, méghozzá ritualizált mozgássorral. Más
szóval a diadalkiáltás általában úgy alakul, hogy az egyik
partner, többnyire a csoport legerősebb tagja, párok esetében
ezért mindig a hím, támadásba lendül egy valós vagy képzelt
ellenféllel szemben, legyőzi, azután a többé-kevésbé
meggyőző diadal után fennszóval köszönti társait, akikhez
visszatér. Ez a jellegzetes eset vált aztán (Helga Fischer
sematizált bemutatása nyomán) a jelenség névadójává.
5. ábra
Támadás és üdvözlés időbeli sorrendje elégségesen
ritualizálódott ahhoz, hogy az izgalom magasabb intenzitása
esetén akkor is ceremóniaegészként hasson, amikor valódi
agressziónak nyoma sincs. A támadás ilyen esetben persze
már eleve látszatakció egy ártatlanul ott álldogáló libuska
ellen, vagy csak úgy a semmibe, egy fojtott, érdes, a
diadalkiáltás első ütemeit szertartásosan kísérő trombitálás
hangjai mellett, amit másképp pergetésnek neveznek. Bár
kedvező körülmények között létrejöhet a kizárólag a rítus
autonóm motivációi által meghatározott pergetéses támadás,
kiváltódásához lényegien hozzájárul, ha a gúnár komoly
agressziógerjesztő ingerhatásoknak van kitéve. Ahogy a
pontosabb motívumelemzés rámutat, a pergetés főként akkor
jelentkezik, ha a madár konfliktushelyzetbe kerül: egyrészt a
támadás vágya, másrészt a félelem, harmadrészt a szociális
kötöttség irányítja. A kötelék, amely nejéhez s gyermekeihez
fűzi, a gúnárt helyhez is láncolja, s így nem menekülhet
akkor sem, ha ellenfele agresszión kívül menekülési ösztönt
is kivált belőle. A helyzet ugyanaz, mint a sarokba szorított
patkány esetében, és az a látszólag hősies bátorság, mellyel a
családapa még a fölényben lévő ellenségre is ráront, a
korábban megismert, kritikus reakció kétségbeesett
bátorságával magyarázható.
A diadalkiáltás második fázisa, a halk gágogás közepette
való „odafordulás" a társhoz, megnyilvánulási formájában
erősen emlékeztet a fenyegetés gesztusára, és csak az
irányában tapasztalható kis eltérés különbözteti meg attól -
ezt a módosulást a rituálisan rögzült átorientálódás
eredményezte. Ennek ellenére ez a jó barát melletti
elfenyegetés normális körülmények között kevés agresszív
motivációt tartalmaz (ha egyáltalán!), és jószerével kizárólag
a rítus autonóm késztetője ösztönzi, aktiválója tehát az a
sajátos ösztön, melyet joggal nevezhetünk társasnak.
A gágogó-hápogó üdvözlés agressziótól mentes
gyengédségéhez nagymértékben hozzájárul a kontraszthatás
is. A gúnár a színlelt támadás és a búgás során az agresszió
jelentős részét levezette, kiadta, és hirtelen elfordulása az
ellenféltől, odafordulása a szeretett társhoz, hangulati
átcsapás jegyében megy végbe, és ilyenkor, a fiziológia és a
lélektan szabályszerűségeinek megfelelően, az inga a másik,
az agresszióval ellentétes irányba leng ki. A ceremónia
kismértékű önmotiváltságának esetén az üdvözlő gágogásba-
csattogásba némi agresszió is vegyülhet. Egészen sajátos,
később taglalandó körülmények között az üdvözlési
ceremónia „regressziót" is szenvedhet, vagyis visszacsúszhat
egy törzstörténetileg korábbi stádiumba, ahol igazi agresszió
jelentkezhet.
Mivel az üdvözlés és a fenyegetés gesztusa csaknem
azonos, ez a ritka és nem egészen normális elegye az
agressziónak alig vehető észre az indulat kifejeződésében
végül. Hogy ez a baráti gesztus, minden - alapvető - eltérése
ellenére, ideértve más jellegű motivációt is, mennyire
hasonlatos a régi fenyegetésmimikához, kiderül, ha
összehasonlítjuk őket. A csekély irányeltolódás szemből
ugyan látható, az tehát, akinek szól, értheti - ám oldalról,
profilból nem érvényesül, s ez nemcsak az emberi
megfigyelő esetére áll, hanem a másik vadliba
„szemléletére" is. Mikor tavasszal a családi kötelékek szép
fokozatosan felbomlanak, és a fiatal gúnárok szabad
„lovagokként" indulnak el a nagyvilágba, előfordulhat, hogy
az egyik fivérnek még közös a diadalkiáltása a másikkal,
pedig már egy idegen ifjú libának szeretne házassági
ajánlatot tenni, ami persze korántsem párosodásra biztató
gesztusokból áll, hanem abból, hogy az ifjú lovag idegen
ludakat támad meg, aztán pedig a körüludvarolandó hölgy
üdvözlésére totyog. Ha fivére ezt oldalról látja,
természetszerűleg azt hiszi, hogy testvére azt az idegen „nőt"
meg akarja támadni, s mivel a diadalkiáltás kötelékének
tagjai egymás mellett a harcban is kiállnak, azon nyomban a
- különben csak udvarolni szándékozó - fivér segítségére
siet, s kezdetét veszi a leendő ara püfölése! A segítőkész
fivér mindezt olyan hevesen teszi, ahogy az ifjú lovag tenné,
ha nem csupán udvarolni akarna, persze, csak ha hagynák. A
hölgy persze riadtan elmenekül, udvarlója pedig hoppon
marad. Esetünkben szó sincs a dolog antropomorfizálásáról,
hiszen minden zavarnak, zavarodottságnak egymásnak
ellentmondó ösztönök képezik az objektív fiziológiai alapját,
és a fiatal gúnár pontosan ilyen zavarral küzd: a szürke
lúdban mindennél erősebb a tojó megvédésének ösztöne, de
ha szabad így mondani, „ugyanilyen" elemi erősségű az a
gátlás is, hogy fivérét, amely társa még a diadalkiáltásban, ő
pedig soha meg nem támadhatja! Hogy milyen erős ez a
gátlás, később majd hatásos példákkal szemléltethetjük.
A diadalkiáltás legföljebb első, „búgással" párosuló
szakaszában tartalmaz jelentősebb agresszióadagot a partner
irányában - de már a gágogó üdvözlés során nem -, ezért
Helga Fischer felfogása szerint ez utóbbi (az üdvözlés)
semmiképpen sem kiengesztelődési gesztus. Ugyan „még"
az átirányított fenyegetés jelképes formáját másolja, de a
partnerek között szó sincs már olyan heves agresszióról,
hogy eltérítésre lenne szükség.
Csak egy egészen határozott, gyorsan megtett individuális
fejlődésszakaszban bizonyíthatóak nyilvánvalóan az
üdvözlésben is az eredeti, az átirányítás alapját képező
ösztönök. Egyébként a diadalkiáltás - szintén Helga Fischer
által vizsgált - egyedi fejlődése a szürke lúdnál nem ismétli
meg törzstörténeti kialakulásának folyamatát; nem szabad
sematikusan túlbecsülni az ismétlődés elvének szerepét. Az
újszülött lúd, még mielőtt járni, állni, enni tudna, képes
nyújtogatni a nyakát, s ezt a jelenséget valami egészen finom
„gágogás"-sal kíséri. Ez a hang eleinte kéttagú, pontosan
mint a „reb-reb" jelenség a kacsáknál. Néhány óra elteltével
többtagú „vivivi" lesz belőle, s ez már a felnőtt ludak
üdvözlő hangjának ritmusvilágára emlékeztet. Nyaknyújtás
és vi-hangok: nem vitás, előfokozatok, méghozzá mind a
fenyegetés kifejezéséhez, mind pedig a diadalkiáltás
második fázisához. Az összehasonlító kutatások révén
tudjuk, hogy törzstörténetileg az üdvözlés egészen biztosan a
fenyegetés átirányításából és rítussá válásából alakult ki. Az
egyedfejlődésben viszont a formáját tekintve azonos gesztus
előbb az üdvözlés jelentését hordozza. Amikor a kisliba
végrehajtja a cseppet sem könnyű és veszélytelen feladatot,
és kibújik a tojásból, majd ott fekszik, mint egy kis rakás
nyirkos szerencsétlenség, ernyedten előrenyújtott nyakkal,
egyetlen reakció váltható ki belőle azonnal. Ha fölébe
hajolunk, és lúd-szerű hangokat hallatunk, bizonytalanul,
imbolyogva megemeli fejecskéjét, és „tarkóból" köszön.
Mielőtt bármi mást tenne vagy tenni bírna, a kis vadliba
üdvözli környezetét!
Mind kifejezési gesztusként, mind pedig a kiváltó
alaphelyzetre vonatkoztatva: a kis nyári lúd nyaknyújtása és
suttogó gá-gája az üdvözlés, nem pedig a felnőtt állatokat
jellemző fenyegetőzés jele. De érdekes módon formájában ez
utóbbihoz hasonlít, mert a partnert megközelítő, üdvözléshez
nyújtogatott nyak jellegzetes oldalt-moccanása hiányzik a kis
nyári lúdnál. Csak amikor a kisludak már néhány hetesek, s a
pihék alatt már látszanak végérvényes tollaik, akkor változik
meg ez is. A fiatal madarak ekkor már észrevehetően
agresszívek idegen családok hasonló életkorú tagjaival
szemben. Nyakukat nyújtogatják, gágognak, harapni
próbálnak. De mivel ilyenkor még azonosak a két csapat
fenyegető és üdvözlő gesztusai, összetűzéseik gyakran
félreértésekhez vezetnek, és a testvérek az „ellenség" helyett
egymást csípik meg. Az ontogenezis során ebben a sajátos
helyzetben láthatjuk először az üdvözlés ritualizált
átirányítódását: a testvére által megcsípett kisliba nem csíp
vissza, hanem intenzíven gágogni kezd, nyújtogatja a nyakát,
s ez a mozdulat egészen határozottan „el"-mutat a szemben
álló mellett, ám még tompább szögben, mint később, a
teljességgel kialakult ceremónia során. A fent említett
gesztus agressziógátló hatása egyértelmű, a még az imént
agresszív kistestvér azonnal „enged", s megismétli az
átirányító üdvözlést. A fejlődésnek ez a fázisa, amelyben a
diadalkiáltás ilyen egyértelműen kibékítőleg hat, csak pár
napig tart. A ritualizált átirányítás állandósul, s attól fogva,
ritka kivételektől eltekintve, minden félreértést meggátol.
Továbbá: az üdvözlés a ritualizált ceremónia érlelődésével
az autonóm, szociális ösztönök uralma alá kerül, és nem
tartalmaz a partnerrel szemben agressziót, vagy ha mégis, hát
akkor oly keveset, hogy elhárításához nincs szükség
semmiféle sajátos mechanizmusra. A diadalkiáltás funkciója
a továbbiakban kizárólag a családtagokat összetartó kötelék
jelzésére korlátozódik.
A csoport, melyet egybetart, különösen „exkluzív". A
frissen kibújt fiatal madár születésénél fogva élvezi
odatartozásának jogát, „látatlanba" elfogadják őt, még akkor
is, ha nem is igazi ludacska, hanem egy becsempészett
idegen, mondjuk egy mexikói kacsa. A szülők és utódaik pár
nap múlva kölcsönösen megismerik egymást, s attól fogva
nem is hajlandók más ludakkal együtt „diadalkiáltani".
Ha végrehajtjuk azt a meglehetősen borzalmas kísérletet,
hogy egy idegen családba „bepottyantunk" egy kisludat, azt
fogjuk tapasztalni, hogy annál nehezebben veszik fel a
diadalkiáltó közösségbe, minél később szakítjuk ki őt előző,
valódi családjából. A gyermek fél az idegenektől, s minél
inkább fél, ezek annál jobban hajlanak rá, hogy meg is
támadják.
A gyermeki bizalom megható jele, mikor a teljesen
tapasztalatlan, a tojásból épphogy csak kibújt kisliba a felé
elsőül közelítő idegen lénynek odasuttogja diadalkiáltását,
„föltételezvén", hogy az illető csak valamelyik szülője lehet.
Teljesen idegeneket a nyári lúd csak egyetlen kivételes
esetben „ajándékoz" meg diadalkiáltásával - tehát az örök
szeretet és barátság jelével -, nevezetesen akkor, amikor egy
temperamentumos ifjú lúd beleszeret egy vadidegen
leányzóba; s ezt itt most nem tesszük idézőjelbe. Az erre
irányuló kezdeményezések arra az időszakra tehetők, amikor
a fiatalok elhagyják az új költéshez készülődő elődöket.
Ilyenkor, ha teljesen nem is szakadnak szét, de
mindenképpen meglazulnak a kötelékek.
Az imént tárgyalt lúdféléknél is jobban kötődik a libáknál
a diadalkiáltás a partner ismeretéhez. A kacsák is csak
ismerős társaikkal palávereznek, ám itt az egyedek közötti
kötelék nem olyan erős, a csoporthoz tartozás előjoga pedig
nem annyira nehezen kivívható, mint a valódi ludaknál. Ez
utóbbiaknál előfordulhat, hogy az adott településre véletlenül
berepült - vagy a szelíd ludak tulajdonosa által vásárolt -
egyednek szó szerint évekre van szüksége ahhoz, hogy
befogadják. Hamarabb bekerül a diadalkiáltozós csapatba a
hirtelen szerelemre lobbanó idegen, amely mint ilyen
családias viszonyt alakít ki a csapathoz tartozó társával. A
beleszeretés és beleszületés sajátos eseteitől eltekintve a
diadalkiáltás annál intenzívebb, a csoporttagokat összefűző
kötelék annál erősebb, minél régebb óta ismerik egymást az
állatok. Ha azonosnak tételezünk fel minden más
körülményt, azt mondhatjuk, hogy a diadalkiáltásos kötelék
ereje egyenes arányban áll a partnerek kölcsönös
ismeretségének fokával. Tovább sarkítva a kérdést
megállapíthatjuk: a diadalkiáltásos kötelék csak akkor jöhet
létre, ha a ludak (két vagy több állat) kölcsönös ismertsége,
meghittsége elér egy bizonyos fokot.
Mikor kora tavasszal az öreg lúdpárok költeni készülnek,
sok fiatal lúd meg a szerelemre, nagyon sok különböző korú
- érett - lúd marad „pártában", „árul petrezselymet", s ezek,
erotikus foglalkoztatottság híján, kisebb-nagyobb csapatokba
verődnek. Ezeket röviden a „nem költők" csoportjának
nevezzük. A kifejezés pontatlan, mert sok fiatal pár ugyan
együtt él, mégsem költ még egy ideig. Az ilyen „nem költő"
együttesekben is kialakulhat a diadalkiáltás szoros köteléke,
de ez esetben semmi köze a szexualitáshoz. Előfordulhat,
hogy két elmagányosodott, egymásra szoruló hím és tojó
alakít „nem költő" közösséget. Az idén épp ez történt az
Ammersee mellett, mikor egy nyárilúd-,,leánytelepülésre"
visszatért egy megözvegyült liba, és ott összetalálkozott egy
seewieseni özveggyel, amelynek a neje akkortájt szenderült
jobblétre. Gondoltam, végre tanúja lehetek egy párkapcsolat
kibontakozásának. Helga Fischer ellenben kezdettől fogva
azt állította, hogy jellegzetes „nem költő" diadalkiáltást
hallunk, mely egy hímet és egy tojót akkor is összeköthet, ha
nem alkotnak szexuális párost. Minden ellenkező
híreszteléssel ellentétben létezhet ugyanis igazi barátság férfi
és nő között, olyan kapcsolat, amelynek a szerelemhez
semmi köze. Igen, legalábbis a libák-ludak világában
feltétlenül van erre példa. A ludak pároztatására törekvő
tenyésztők régi trükkje, hogy egy hímet s egy tojót
„odapottyantanak" más lúdféle szárnyasok közé, ahol aztán
„messziről gyütt idegenekként" - nemszeretem módon -
bánnak velük, s így jobb híján rászorulnak egymás
társaságára. Annyi bizton elérhető ezzel, hogy „nem költő"
diadalkiáltást hallassanak, s remélhető, hogy előbb-utóbb
párba is állnak. Nemegyszer tapasztaltam, hogy az ilyen
párok, miután visszakerültek eredeti környezetükbe,
szétmentek megint.
Nem könnyű áttekinteni azokat a kapcsolódásokat,
melyek a diadalkiáltás és a szexualitás, a tulajdonképpeni
párosodási ösztön között fennállnak. Tény, hogy ezek a
kapcsolatok, mint minden a vadludak életében, ami a
nemiséggel függ össze, alárendelt szerepet játszanak csupán.
Ami a lúdpárost összetartja, az a diadalkiáltás, nem pedig a
felek kölcsönös szexuális vonzalma. Sőt pont az erős
diadalkiáltás-kapcsolat segítheti elő, hogy a két egyed között
szexuális kötődés is kialakuljon. Ha két lúd - lehet két gúnár
is - nagyon hosszú időn át kötődött egymáshoz ebben a
ceremóniában, a végén általában megpróbál párosodni.
Ugyanakkor viszont az egyéves, tehát szaporodásra még
alkalmatlan fiatal madarak párosodási kísérletei semmiképp
sem segítik elő a diadalkiáltás-kötés kialakulását. Gyakran
látjuk, hogy két fiatal lúd újra meg újra megpróbálkozik a
dologgal, de ebből nem szabad messzemenő
következtetéseket levonni esetleges későbbi párosodásukat
illetően.
Ezzel szemben még a legapróbb jele is annak, hogy egy
fiatal gúnár diadalkiáltás-ajánlatot tesz egy tojónak, amely
ezt még viszonozza is, azt valószínűsíti, hogy kettőjükből
egyszer stabil pár lesz. Az ilyen gyengéd kapcsolatok,
melyeknél a párosodás konkrét reakciói nem játszanak
szerepet, nyár derekán, kora ősszel látszatra teljességgel
felbomlanak, ám a látszat csal, a fiatal ludak életük második
tavaszán, mikor a komolyabb udvarlást elkezdik, előző évi
szerelmükhöz találnak vissza. A diadalkiáltás és a kopuláció
közti laza, bizonyos értelemben egyoldalú kapcsolat (a
ludaknál) erősen analóg a szerelembeesés és a nyers,
szexuális viselkedés közötti kapcsolattal az embernél. A
„legtisztább" szerelem a leggyengédebb kedvesség útján
vezet(het) testi közeledéshez, s a szereplők nem ez utóbbit
tekintik az adott kapcsolat leglényegesebb elemének.
Fordítva viszont ugyanez nem áll, a partnerek heves
megnyilvánulásai nem vezetnek (nem vezethetők vissza) a
valódi szerelem állapotához. E két funkciókör a nyári
ludaknál ugyanúgy elválhat egymástól, függetlenedhet,
jóllehet „normál esetben" a kettő összetartozik, és ahhoz,
hogy fajfenntartó funkciójukat betölthessék, ugyanarra az
individuumra kell irányulniuk.
A „normális" fogalma az egész biológia egyik
legnehezebben definiálható kérdése, ugyanakkor pedig
sajnos éppoly nélkülözhetetlen, mint ellenpólusa, a
„beteges", vagyis a patologikus. Barátom, Bernhard
Hellmann, valahányszor bármi bizarr vagy
megmagyarázhatatlan tényező bukkant fel egy-egy élőlény
felépítésében vagy viselkedésmódjában, látható naivitással
tette föl mindig a kérdést: „Vajon a konstruktőr szellemében
lévő-e ez?" Való igaz, a „normális" struktúra és működés
jelölésének egyetlen lehetősége, ha megállapítjuk, hogy épp
ez az, amely a fajfenntartó teljesítmény nyomására
kiválasztódott, kialakult, méghozzá ebben a formában s nem
másban! Igen szerencsétlenül ez a definíció mindent
figyelmen kívül hagy, ami merőben véletlenszerű, de nem
több annál, és ezért nem tartozik a patologikus, a nem
normális tartományába. Mindazonáltal a „normális"
fogalmán semmiképpen sem az egyedileg megfigyelt esetek
mechanikus átlagolását értjük, hanem egy típust, amely a
fajok kialakulása folyamán szerkesztődött, s amely érthető
okoknál fogva sosem jelentkezik „vegytiszta formában".
Erre a letisztázott és véglegesített alakra azonban mégis
szükségünk van, hogy a zavarokat s eltéréseket
regisztrálhassuk. A zoológia-tankönyv nem teheti meg, hogy
nem írja le ezt a bizonyos „eszményített" lepkét mint a
pillangók (ezen fajának) képviselőjét, jóllehet az „ebben a
formában" föltehetően nem is létezik, lévén, hogy minden
ténylegesen létező példány valamivel „több" vagy
„kevesebb" (módosult, sérült stb.). Ugyanígy a nyári lúd
vagy egy másik állatfaj úgynevezett „normális viselkedését"
sem írhatjuk le, hiszen élete folyamán mindegyik egyed
módosított valamit az eszményinek nevezhető, elképzelt
alapképleten. Mint hibátlan lepke, standard nyárilúd-
viselkedés sincs. Olyan emberek, akik jó alakfelismerő
készséggel rendelkeznek, képesek szinte közvetlenül látni
egy struktúra vagy viselkedési mód eszményi alaptípusát,
vagyis képesek a típus „lényeges elemeit" a háttértől, a
véletlenszerű kis módosulásoktól, a tökéletlentől
elkülöníteni. Mikor mesterem, Oskar Heinroth klasszikussá
vált anatidadolgozatában (1910) a nyári lúd életre szóló
házastársi hűségét „normálisként" jellemezte, helyesen
vonatkoztatta el a zavartalanul kialakult eszményi típust,
jóllehet a jelenséget a maga teljességében sosem
tanulmányozhatta, lévén, hogy egy lúdélet egy fél
évszázadon át tart, a házasság pedig alkalmasint csak két
évvel rövidebb ideig. Megállapítása ennek ellenére helytálló,
és a viselkedés leírásának s elemzésének általa kialakított
típusa éppoly nélkülözhetetlen, mint a számtalan egyedi eset
megfigyelésének összegzésére épülő módszer eredményei.
Amikor valamivel e fejezet papírra vetése előtt Helga
Fischer segítségével egytől egyig végiglapoztam Heinroth
„lúdjegyzőkönyveit", minden (az imént kifejtett)
helyeslésem ellenére is némi csalódottsággal vettem
tudomásul, hogy a mesterem által leszögezett házastársi
hűség a konkrét esetek oly nagy százalékában mégsem áll.
Erre Helga mélységesen felháborodva a következő
klasszikus érvényű kijelentést tette: „Mit akarsz, a lúd is csak
ember!"
A házastársi és a társas viselkedés normáitól a
vadludaknál - méghozzá bizonyítottan a szabadon élők
körében is - jócskán akadnak eltérések. Az egyik
leggyakoribb ezek közül azért különösen érdekes számunkra,
mert - bár bizonyos emberi kultúrákban szigorúan tiltják -
ludaknál meglepő módon fajfenntartó jellegű és nem káros:
két hímnemű egyed közötti szoros kötelékre gondolok. A
ludaknál a két nem külsőre nem nagyon különbözik
egymástól. Az pedig, hogy a párosodás egyetlen
ceremóniája, az úgynevezett nyaktekerés igen nagy, nemek
szerinti eltérést mutat, azzal magyarázható, hogy a leendő
partnerek „annak előtte" nem ismerték egymást, s így
kölcsönös félelmek élnek bennük. Ha ezt a rítust valamilyen
okból elhagyják, előfordulhat, hogy a gúnár diadalkiáltását
nem szíve hölgye, hanem egy másik hím „örömére" hallatja.
Ez egy igen gyakori jelenség, s mondom, nem csupán akkor,
ha az összezártság következtében túlságosan is jól ismerik
egymást az egyedek. Míg viselkedéskutatási osztályom a
Max Planck Intézet vesztfáliai telepén működött, és egy
viszonylag kis tavon voltunk kénytelenek a vízimadarakat
tartani, olyan gyakran fordult elő, hogy hosszú ideig azt
hittük: a nyári lúdnál az ellenkező nemű párok csak hosszas
kísérletezések és tévedések után találnak egymásra. Csak
jóval később fedeztük fel a nyaktekerési ceremóniát,
amellyel azonban itt részletesebben nem foglalkozhatom.
Ha egy fiatal gúnár diadalkiáltását egy másik hím madár
„tiszteletére" hallatja, s ez fogadja is a köszöntést,
mindketten alkalmasabb partnernek s pajtásnak tekintik
egymást az adott funkcionális körben, mint amilyen egy tojó
lehetne. S mint ahogy a fajon belüli agresszió a gúnárban
sokkal erősebb, mint a tojó libában, a diadalkiáltás hajlamára
ugyanez érvényes; s a felek így igencsak „merész" dolgokra
ösztökélik egymást. S mivel a nem azonos neműekből álló
párok nem vetekedhetnek velük, ha harcról van szó, az ilyen
párok jószerével uralkodó szerephez jutnak az adott
lúdtelepülésen. S ugyanoly hosszú, „végtelen" időn át hűek
maradnak egymáshoz az azonos nemű felek, mintha
különneműek volnának. Amikor legöregebb
gúnárpárosunkat „feloszlattuk" (Max és Kopfschlitz
együttesét), s előbbit Fürstenfeldbruckba helyeztük át, az
Amper-tárolótó melletti kolóniába, mindketten tojókkal
párosodva próbálták feledni bánatukat, s mindkét pár sikerrel
költött. De mikor Maxot - neje és gyermekei nélkül,
amelyeket nem bírtunk befogni - visszahoztuk az Ess-See
mellé, Kopfschlitz azonnal otthagyta családját, a feleséget s
az utódokat, és megint Maxhoz csapódott. Kopfschlitz neje
és gyermekei meglepő módon érteni vélték e különös
fejlemény okát, és dühödten próbálták Maxot elkergetni, ez
azonban nem sikerült nekik. Ma a két gúnár még mindig
együtt él, és Kopfschlitz elhagyott asszonya tisztes távolból
gyászolja csak a megváltoztathatatlant.
Az a fogalom, melyet a „homoszexualitás" szóval
próbálunk jelölni, tulajdonképpen igen rosszul, pontatlanul
meghatározott. Homoszexuálisnak nevezzük a nőnek
öltözött, kikent-kifent ifjoncot a mulatóban, de ugyanígy a
görög mondabéli hőst is, jóllehet az előbbi viselkedésében és
küllemében is idomulni igyekszik a másik nemhez, míg ez
utóbbi, nagyszerű tettei révén, igazi csúcs férfi, s csak nemi
aktivitásának objektumában tér el a normálistól. A mi
„homoszexuális" gúnárjaink ez utóbbi kategóriába tartoznak.
Tévelygéseik ráadásul „bocsánatosabbak" is, mint
Akhilleuszé s Patrokloszé, hiszen a ludaknál a két nem alig
különbözik egymástól. Ráadásul annyiban is kevésbé
„állatias" a viselkedésük, hogy - szemben az emberi
homoszexualitással - ők csak egészen kivételes esetekben
kerítenek sort valamiféle pótcselekvésre vagy párzásra stb.
Tavasszal persze „végrehajtják" a szépséges nyakceremóniát,
melyet Hölderlin a hattyúknál figyelt meg, s dicsőített is
csodás versében. Mikor ezek után (esetleg!) párosodni
akarnak, mindketten megpróbálnak „felhágni" a másikra,
egyiküknek se jut eszébe, hogy tojó módjára elterüljön a víz
színén. Ha a dolgok menete ily módon elakad, kicsit
bosszúsak persze egymásra a gúnárok, de aztán végül
annyiban hagyják. Ha nem, hát nem. Mindketten nőneműnek
hiszik a másikat, s az, hogy „az asszony" kicsit frigid, és
nem hajlandó, az nem zavarhatja meg csodálatos
szerelmüket. A tavasz múltán a dolog aktualitását veszti, és a
tél folyamán olyannyira megfeledkeznek rossz
tapasztalataikról, hogy tavasszal ismét megpróbálkoznak
egymással.
Gyakori, de korántsem törvényszerű jelenség, hogy a
diadalkiáltással így egymáshoz kötődő gúnárok párzási
ösztöne máshol találja meg a kielégülést. Valószínűleg a két
gúnár egyesített ereje és ezzel kivívott társadalmi rangja
teszi, mindenesetre tény, hogy előbb-utóbb követni kezdi ezt
a „furcsa duót" egy tojó, s megfigyelések bizonyítják, hogy
idővel beleszeret egyikükbe. Ha persze a két gúnár hozzáfog
hiábavaló próbálkozásaik egyikéhez, a fura hölgy kissé
elárvultan nézi őket, de mikor végképp bebizonyosodik,
hogy milyen meddő a kísérlet, gyakran közéjük furakszik,
hátha „neki is csurran-cseppen valami", azaz őt hágja meg
szíve választottja; és érdekes módon mindig csak szíve
választottjának kínálja fel magát. Az aztán eleget is tesz
kötelességének, figyelme és szeretete azonban csakhamar
megint a hímnemű társra összpontosul, mintha csak azt
akarná mondani: „Közben tulajdonképpen rád gondoltam!"
Az utójátékban már rendszeresen részt vesz a másik gúnár.
Egy feljegyzés szerint egy ilyen furcsa pár egyik tagjába
szerelmes hölgy a tó egy bizonyos pontján várakozott
mindig, a gúnár rendszeresen oda is úszott hozzá, majd a
párosodás megtörténtével visszaúszott vagy visszarepült
„utójátékra" a barátjához. És a tojó egyáltalán nem volt
„megsértve"!
A gúnár részéről az ilyen kapcsolat lassan „kedves
szokássá" válhat, a libahölgy részéről pedig látens készenlét
a diadalkiáltásba való bekapcsolódásra. Az ismeretség
előrehaladtával csökken a távolság, amelyről a tojó a két
hímet követi, és lassan a másik hím is megszokja a
„nélkülözhetetlen" harmadikat. A tojó így, ugyan hosszas
kerülő utakon, többé-kevésbé kívánatos és nemkívánatos
utánfutóként-úszóként eljut a páros egyik feléhez, sőt
alkalmasint - bár csak nagyon sokára - a diadalkiáltás
kötelékének is egyenrangú tagjává válik.
Ez a folyamat adott körülmények között egy igen sajátos
fordulat révén lerövidülhet. Akkor tudniillik, ha a tojó
védtelen „magánzóként" fészkelőhelyet kerít magának, s így
megeshet, hogy a gúnárok egyike már a költés során vagy
később, a fiókák kibújásakor felfedezi s adoptálja őt.
Pontosabban magáénak ismeri el a fészekaljat, és elfogadja,
hogy a kicsiknek anyjuk is van, amely együtt hangoskodik
velük és a fogadott gyerekeikkel, ha ők diadalkiáltást
hallatnak, s amely persze valamelyikük utódainak anyja is
egyben. Az, hogy őrt állhat a fészek mellett, és vezetgetheti
utódait, olyan csúcspontja a gúnár életének - elemzi már
Heinroth is -, hogy ez az élmény messze felülmúlja azokat az
örömöket, amelyeket az előjáték vagy maga a párosodás
nyújt számára. A két egyed közelkerülésének, valamint a
közös diadalkiáltás kialakulásának tehát ez az igazán
üdvözítő útja. Így azután lassan, néhány év elteltével hármas
házasság alakul ki közöttük, tehát a másik gúnár is hágni
kezdi a tojót, s így ez mindkettejük utódainak anyja lesz. Az
ilyen hármas házasságok legérdekesebb eleme az, hogy
biológiailag roppant sikeresnek mondhatók; a település
rangsorában ezek a kis közösségek igen előkelő helyet
foglalnak el, sosem űzik el őket a fészkelőhelyükről, és az
utódok száma is igen nagy. Tehát két gúnár „homoszexuális"
diadalkiáltását semmiképp sem lehet patologikus
jelenségnek minősíteni, annál is kevésbé, mert szabadon élő
ludaknál is előfordul a dolog: Peter Scott Izlandon a vadon
élő rövid csőrű ludaknál azt figyelte meg, hogy a családok
nagy hányada két hímből és egy tojóból áll. Az a körülmény,
hogy két apa is védelmezheti a fészket, a szabadban még
jelentősebb előny, hiszen ott a „rablólovagok''
fenyegetéseinek az utódok még jobban ki vannak téve.
Elég részletesen bemutattam, hogyan nyer felvételt
hosszú ismeretség révén új tag az exkluzív diadalkiáltás-
szövetségbe. Már csak azt a folyamatot kell ábrázolnom,
amelynek folyamán egy ilyen kötés hirtelen, szinte
robbanásszerűen létrejön, és elemi erővel egymáshoz láncol
két individuumot. Ilyenkor idézőjel nélkül mondhatjuk, hogy
ezek egymásba szerettek. Az angol „falling in love", vagy
más nyelvekben a „belezúgni" vagy épp a „szerelembe esni"
- jól kifejezi a dolog hirtelenségét, elementaritását.
A tojóknál csakúgy, mint a fiatal hímeknél a magatartás
megváltozása egyfajta „szemérmeskedésből" kifolyólag nem
olyan nyilvánvaló, bár nem kevésbé komoly, mint az érett,
öreg hímeknél - sőt! A nemileg érett gúnárok nagy
harsonázással adják tudtul, hogy szerelmesek, és szinte
hihetetlen, milyen külső változásokon mennek keresztül
ilyenkor, pedig nem büszkélkedhetnek udvarlószínnel, mint
a hal, nem tudnak sátorozni, mint a páva, és semmilyen más
különc, fölösleges tollazattal nem rendelkeznek. Bizony
előfordult, hogy szó szerint nem ismertem fel az egyik
gúnárunkat, mikor egyik napról a másikra szerelembe esett.
Ilyenkor a feszült izomzat megváltoztatja a testtartást, a
madár körvonalait, s az állat szinte kicsattan az életerőtől, a
nehézkes lúd kolibrikönnyedséggel röppen fel, és repül,
mikor minden józan lúd csak totyog, és harsány
diadalkiáltások közepette „jelentkezik" szerelmesénél. Úgy
fékez és gyorsít, mint egy vad motoros, és egyáltalán,
viselkedése leginkább egy huligánéra emlékeztet.
A fiatal szerelmes tojó nem tolakvó, nem követi szerelmét
mindenhova, legföljebb „véletlenül" van ott, pont azokon a
helyeken, amelyeket „ura" látogat. Hogy a tojó kíváncsi-e az
udvarlására, azt a gúnár a hölgy tekintetéből olvashatja ki. A
tojó nem bámulja ugyanis meredten a hím imponáló
viselkedését, hanem úgy tesz, mintha „másfelé" nézne.
Valójában ez persze nem igaz, mást se csinál, mint az
udvarlóját lesi, valahogy úgy, ahogy azt az ember lánya is
teszi.
De ahogy az lenni szokott, előfordul, hogy Ámor nyila
csak az egyik felet találja el. Hogy ez a feljegyzések szerint
gyakrabban lesz a fiatal hím, mint a nőstény, az a megfigyelő
felszínességéből is adódhat: mert a hölgyek szerelmének
gyengédebb, „diszkrétebb" jelzésrendszerét a ludak
világában is nehezebb felismerni, mint a férfinép egyértelmű
közléseit. A hím ludak megtehetik, hogy még a
reménytelennek tűnő esetekben is látványos akcióba
fogjanak. Állandóan az imádott nyomában vannak,
tolakodóan viselkednek, lehetőség szerint elpáholják
vetélytársaikat, s kitartó küzdelmüknek meg is lesz az
eredménye, végül az a hölgy is beadja a derekát, amely
korábban a vonzalomnak a legkisebb jelét sem mutatta.
Diadalkiáltásukkal is fokozzák esélyeiket, néha ugyanis „a
nő" önkéntelenül is velük kiált - s ez már komoly
fegyverténynek számít. Boldogtalan, sikertelen szerelemre
szinte csak akkor vannak kárhoztatva, ha imádatuk tárgya
már foglalt. A gúnár, ha ilyesmit tapasztal, igen hamar abba
is hagyja az udvarlást. Egy szelíd, kezemből fölnevelt
libahölgyről viszont az áll a jegyzőkönyvben, hogy négy
évnél is tovább üldözte szerelmével azt a már boldog
házasságban élő gúnárt, amelyet kiszemelt magának.
Mindig, ha csak tehette, „tisztes" távolságban tartózkodott a
családtól, igencsak tisztességtelen szándéktól vezérelve.
Hogy ő maga híven kitart érzelmei, a hím madár pedig
családja mellett, ezt a libahölgy évről évre egy fészekalja
csírátlan tojással bizonyította!
A hűség a diadalkiáltás vonatkozásában és a hűség a
párosodás vonatkozásában sajátos korrelációban áll
egymással, méghozzá hímnél s tojónál némiképp különböző
mód. Az eszményi „normális" esetben, amikor minden
összejön, és semmiféle zavaró körülmény nem lép fel, vagyis
ha két életerős, pompás, temperamentumos nyári lúd
idejében egymásba szeret, egyik sem téved el, egyiket sem
eszi meg a róka, nem lesz cérnaférgek szenvedő áldozata, a
szél nem veri a távírópóznához, illetve dróthoz stb., akkor a
két házastárs egy életen át hű lesz egymáshoz, mind a
diadalkiáltást, mind a párosodási illetően. Ha a sors széttépi
valahogy a köteléket, gúnár is, tojó is képes újabb
diadalkiáltás-kötelékbe keveredni, s annál könnyebben,
minél hamarabb következett be előző kapcsolatukban a törés.
De az új köteléknek már nem jellemzője a monogámia, főleg
a gúnár részéről nem. Persze továbbra is őrzi a fészkét, részt
vesz a diadalkiáltásban, és minden másban is jeleskedik -
csak olykor meghág más tojókat is. Efféle eltévelyedésekre
leginkább akkor hajlamos, ha távol jár a fészektől, s
mondjuk társnéja éppen kotlik. Persze ha ilyenkor idegen nő
közelít a magánterülethez, a gúnár hevesen rátámad és elűzi.
Antropomorfizáló megfigyelők szerint a gúnár ezzel a
heveskedésével akarja „eltitkolni" neje előtt, hogy az adott
hölggyel viszonya van. Nos, ez az értelmezés messze
túlbecsüli a gúnár értelmi képességeit! Valójában csak
ösztöneinek engedelmeskedik, elemi erővel védi családját,
fészkét stb. Ezzel szemben, ha semleges területen találkozik
ugyanezzel a tojóval, akkor családapai kötelességei már
semmiben sem gátolhatják meg. A gúnár ezt a hölgyet
kizárólag a nemi aktusra használja. Különben tudni sem akar
róla. Vagyis ha sikerül a költés, a nő kénytelen egyedül
felnevelni a fészekaljat.
Az idegen tojó kerülgeti alkalmi partnerét, a szokásos
„csak úgy véletlenül" módon. A hím nem szereti őt, ő annál
inkább szereti a hím madarat, s szívesen fogadná
diadalkiáltását, ha egyszer ebben a szerencsében
részesülhetne. A nyári lúd tojónál ugyanis a párzásra
irányuló vágy erősen kötődik a másik iránt érzett
szerelemhez, és az is említést érdemel, hogy lúdféle tojók a
párkapcsolat szétszakadása után jóval nehezebben találnak új
társat, mint a gúnárok. Más szóval a valódi szerelem és a
puszta szerelmeskedésre (párzás) való hajlandóság a
ludaknál is hasonló képet mutat, mint az embereknél: adva
van bizonyos disszociáció a férfiaknál. A lúdféle tojók
körében több az özvegy. Ugyanakkor minél többször
vesztette el párját így vagy úgy egy tojó, annál könnyebben
vállal újabb kapcsolatot, s ez a kötés annál kevésbé lesz
szilárd. A többszörösen megözvegyült vagy „elvált"
libahölgy messze nem a tipikus esetet képviseli fajában.
Szexuálisan érettebb, mint a fiatal tojók legtöbbje, jószerével
bármikor kész diadalkiáltást hallatni - ludaknál ő az igazi
„femme fatale", a végzet asszonya. Az egy egész életre szóló
kapcsolatra vágyódó ifjú gúnárok udvarlását szinte
provokálja, de kis idő elteltével egy újabb románc
reményében elhagyja őket, temérdek fájdalmat okozva így a
cserbenhagyott lovagoknak. A mi Adánk életének és
szerelmeinek története remek példája a klasszikus
libasorsnak, bár a történet vége rendhagyó, mert egy igazi
„grande passion" lett osztályrésze, amely egy kései, de igen
boldog házassággal záródott. Ada jegyzőkönyve az
erkölcsök izgalmas regénye - de ez már egy másik történet.
Minél hosszabb ideig élt együtt egy pár, s minél
boldogabb volt a kapcsolat, annál nehezebben megy bele a
magára maradt fél újabb diadalkiáltás-kapcsolatba. (A tojó,
mint mondtuk, még a hímnél is nehezebben.) Heinroth
beszámol olyan esetekről, mikor a megözvegyült libahölgy
egy életen át magányos, szexuálisan pedig teljesen inaktív
maradt. Gúnároknál soha nem tapasztaltunk ilyesmit. A
későn megözvegyültek legtovább egy évig „gyászoltak",
aztán kezdték a párkeresést elölről, és ha a korábban
ismertetett kerülő utakon is, de többségük eljutott egy új
diadalkiáltás-kapcsolathoz. Kivételek persze itt is akadnak
ezerszám. Láttuk, ahogy egy látszólag tökéletesen boldog
házasságban élő libahölgy közvetlenül a hím elvesztése után
újabb kapcsolatra lépett, ami arra utal, hogy valami azért
mégsem volt rendben közöttük.
Ezek a kivételek azonban ritkaságszámba mennek, és
talán jobban tettem volna, ha meg se említem őket, és inkább
a diadalkiáltás szilárdságára helyeztem volna a hangsúlyt,
amely nemcsak az idealizált esetekben, hanem nagy
általánosságban is igaz. A diadalkiáltás, hogy egy kicsit
játsszunk a szavakkal, a lúdfélék mindennapi életének kiáltó
diadala. „Itt vagyok, te hol vagy?" Ez a kérdés is ott rezeg
benne, ahogy Selma Lagerlöf, az írónő emberi nyelvre
lefordította. Könnyed a dallama, ha szent a béke, kissé
ellenséges, ha különböző családok találkoznak, vadul harsog,
ha veszély van, és menekülni kell. Mihelyt azonban elült a
veszély, elmarad ez a mellékzönge, s marad, mint láttuk, az
üdvözlő gágogás, amelyet mint a diadalkiáltás legenyhébb
formáját mi is megismertünk. A diadalkiáltás kötelékével
összefűzött együttesek tagjai jószerével egész nap biztosítják
egymást: „Itt vagyunk, összetartozunk. Közösen lépünk fel
mindenkivel szemben, aki ellenünk merészel fordulni!"
Más ösztöncselekvések kapcsán már megismertük azt a
különös spontaneitást, az izgalom mélyről jövő termékét,
amely sajátos jellemzője egy-egy magatartási módnak, és
amely pontosan igazodik az adott indulat „igényeihez",
vagyis - annál bővebben árad, minél gyakrabban kell az
állatnak ezt a bizonyos cselekvést végrehajtania. Az
egereknek rágcsálniuk kell, a tyúkoknak csipegetniük, a
mókusoknak szökdelniük. Normál körülmények között az
állatoknak meg kell küzdeniük fennmaradásukért. Ha
mesterséges (laboratóriumi) körülmények között ez a
szükségszerűség nem áll fenn, az állatok akkor is
„küzdenek", mert belső ingerek hatására cselekszenek,
amelyet az „itt és most" csak az alkalomszerűség elemével
egészít ki. A nyári lúdnak akkor is kell diadalkiáltást
hallatnia, ha nincs rá „oka", és ha megfosztják ennek
lehetőségétől, önmaga torz, valóban patologikus mása lesz
csak. A nyári lúd nem képes póttárgyon kiélni ösztöneit,
mint az egér, mely bármit megrágcsál, vagy a mókus, amely
a kalitkában-ketrecben is ugyanúgy bukfencezik, hogy
kimozogja magát, mint a szabadban. A nyári lúd, ha nem
talál társat a diadalkiáltáshoz, szomorúan, leverten üldögél,
álldogál. Yerkes találó megállapítása, hogy „egy csimpánz
nem csimpánz", a vadlibákra is ugyanúgy igaz. Sőt rájuk
még fokozottabban áll, és akkor sem veszíti érvényét, ha a
vadlúd népes településen tanyázik, de neki magának nincs
társa. Ha mesterségesen előidézzük valamely szerencsétlen
kísérlet során a nem kevésbé szerencsétlen kis lúdfélével ezt
a helyzetet, „Kaspar Hauser" lesz belőle, ugyanolyan torz
kapcsolata alakul ki a külvilággal, mint azt René Spitz
kórházban tartott, emberi kapcsolatoktól elzárt gyerekeknél
tapasztalta. Az ilyen lény nemcsak azt a képességét veszíti
el, hogy a külvilág ingerhelyzeteinek „részese" legyen,
hanem ő maga is arra törekszik, hogy ezekből az
ingerhelyzetekből lehetőség szerint kivonja magát. Ezt az
állapotot jól jellemzi egy bizonyos testhelyzet: hasmánt,
arccal a falnak, persze ez csak a diagnózis megállapításához
elégséges. A „lelkileg" megnyomorított ludak is csőrrel a
szoba egyik sarka felé fordulva állnak, s ha ketten kerülnek
egy szobába, két - egymással átlósan átellenes - sarok felé
tekintve helyezkednek el. René Spitz, akinek bemutattuk ezt
a kísérletet, egyenesen megrázónak találta a félelmetes
hasonlóságot a ludak és az általa vizsgált árva gyerekek
viselkedése között. De a gyerekekkel ellentétben a lelkileg
megnyomorított ludak gyógyíthatóak. Hogy teljesen-e, nem
tudjuk, mert ez a folyamat is hosszú éveket vesz igénybe.
Szinte még drámaibb helyzet alakul ki, mint a
diadalkiáltástól való megfosztás esetében, ha mesterségesen
szétszakítunk egy párt, pedig ilyesmi a valóságban gyakran
megtörténik. A partner eltűnésére a lúd először lázas
kereséssel reagál. Szó szerint éjjel-nappal hívogatja társát
ugyanazzal a háromtagú „távjellel", izgatottan rohangál fel s
alá, bejárja a terepet, ahol tartózkodni szoktak, melyen
laktak, e keresőexpedíciója során végig riadtan repdes. A
partner elveszítésével hirtelen kihal a lúdból a harci szellem
is, nem védekezik fajtársainak támadásaival szemben, s
hiába kiabál nagy hangon, hamarosan kuss a neve, és a
kolónia rangsorában alacsonyabb szintre zuhan vissza. A
menekülési ösztön is megcsappan, a fajtársakkal szembeni
gyáva meghunyászkodást csak az egyéb külvilági ingerekre
való passzív reagálás múlja „felül-alul". Az addig szelíd lúd
hirtelen végletesen vad lesz az emberrel szemben.
Olykor azonban ennek a fordítottja is megtörténhet, és az
emberek között felnevelkedett, elmagányosodott madár
tökéletesen a gondozóhoz szelídülhet. Ahhoz az emberhez
tehát, „akit" addig észre se vett, figyelemre se méltatott -
hiszen háborítatlan boldogságban élt partnerével. Ezt tette
egyébként gúnárunk, Kopfschlitz is, amikor, mint arról már
beszámoltam, Maxot elszakítottuk tőle. A normálisan a
szülők által fölnevelt vadludak az elmagányosodásra a
szülőkhöz vagy a testvérekhez való visszatéréssel is
reagálhatnak, holott ezekkel már jó ideje semmiféle
kapcsolatuk nem volt, látensen azonban, mint a
megfigyelések bizonyítják, még kötődnek hozzájuk.
Kétségkívül ugyanebbe a jelenségkörbe tartozik az is, hogy
azok a libák, amelyeket már felnőtt korukban tettünk át az
Ammersee mellé, az Amper-víztárolótóhoz vagy
leánykolóniánkra, Fürstenfeldbruckba, visszatértek a régi
lúdtelepre, az Ess-See mellé, ha élettársukat, illetve
diadalkiáltás-partnerüket elveszítették.
A fent ismertetett, a vegetatív idegrendszert vagy a
viselkedést érintő szimptómák mindegyike a szomorkodó
embereknél is megtalálható. John Bowlby a kisgyerekek
bánatáról írt dolgozatában szemléletes és megrázó leírását
adja ezeknek a folyamatoknak, szinte hihetetlen, milyen
hasonlóságokat mutat ember és madár ezekben a
helyzetekben! Ahogy az emberi arcra a szem körül ráncok,
karikák és barázdák formájában ül ki a szomorúság, a rossz
„sors", a ludak szeme köré gyűrűt fon. Mindkét esetben a
sympathicotonus tartós leengedése az ok. Ez a bánat jele! A
szeme körüli árulkodó jelekről szeretett, öreg Ada ludamat
ezer másik közül is megismerem. S hogy ezt nemcsak a
nagyképűség mondatja velem, arra egy tudós madárkutató
kollégám a példa, aki Adát megpillantva így kiáltott fel: „Mi
mindenen mehetett át már ez a lúd!"
Alapvető, ismeretelméleti megfontolásokból kiindulva
nem tartjuk tudományosan elfogadhatónak az állatok
szubjektív átélésével kapcsolatos megállapításokat. Az állat
idegrendszere másmilyen, mint a miénk, s ugyanígy a benne
játszódó pszichés történés is, és joggal feltételezhetjük, hogy
az ezzel járó élmény is minőségileg más, mint a miénk. Ez a
vegytiszta ismeretelméleti megállapításrendszer az állat
szubjektív átélésével kapcsolatban persze sosem jelenti az
ilyen átélés meglétének tagadását. Mesterem, Heinroth arra a
zord kijelentésre, hogy az állat lélektelen gép lenne,
mosolyogva szokta volt felelni: „Épp ellenkezőleg, én az
állatokat érzelmi lényeknek tartom, vagyis csekély értelmű
embereknek!" Nem tudjuk, és nem is tudhatjuk, mi játszódik
le abban a lúdban szubjektíven, amelyen az emberi gyász
minden objektív tünetét felfedezhetjük. De nem tudunk
szabadulni attól az érzésünktől, hogy szenvedései igenis
rokonok a miénkkel.
Tisztán objektív szempontból nézve a diadalkiáltás
lehetőségétől megfosztott nyári lúdon ugyanazokat a
tüneteket láthatjuk, mint az otthonához különösen
ragaszkodó állaton, ha erőszakkal kiragadjuk megszokott
környezetéből, s idegen terepre helyezzük. Ugyanazt a
kétségbeesett keresést, a támadó kedv teljes hiányát
tapasztaljuk, s ez addig így megy, míg az állat vissza nem
talál otthonába. Az értő számára sokat mond, ha
leszögezzük: a társával diadalt kiáltó vadlúd ugyanúgy
viselkedik s érez, mint bármely territóriumot birtokló állat a
maga kis territóriumának centrumában. Annál jobban
ragaszkodik a territóriumhoz, minél nagyobb az „ismertségi
fok". A territórium középpontjának a közvetlen közelében
nemcsak a fajspecifikus agresszió, hanem az adott faj többi
autonóm élettevékenysége is felfokozódik. Monika Meyer-
Holzapfel a személyes barátot „otthonos állatká"-nak
nevezte, s ezzel mintegy kontraantropomor-fizálta az állati
viselkedést.
A költők és pszichoanalitikusok rég tudják, milyen közel
lakozik egymáshoz szeretet és gyűlölet, és hogy nálunk,
embereknél a szeretett "lény" „ambivalens" módon egyben
az agresszió tárgya is. A ludak diadalkiáltás-ceremóniája, és
ezt nem győzöm elégszer hangsúlyozni, analóg esete csupán,
s nem pontos megfelelője, kifejezője, „modellje" az emberi
barátságnak és szerelemnek, ennek ellenére igen jól
példázza, hogyan alakulhat ki egy ilyen ambivalens viszony.
Bár a nyári lúdnál a ceremónia második felében, a jóbaráti
odafordulásban már semmi agresszió nincs, de azért a
folyamat, főleg az első, a „pergetéssel" kísért rész, ha csak
látensen is, de jócskán tartalmaz a jó barát, illetve a partner
ellen irányuló autokhton agressziót. Azt, hogy ez így van,
nemcsak az előző fejezet törzstörténeti fejtegetéseiből
tudjuk, hanem olyan kivételes esetek leírásaiból is, ahol fény
derült az eredeti agresszió és az autonómmá vált
diadalkiáltás-motiváció mélyebb összefüggésére.
Legöregebb sarki ludunk, Paulchen életének második
évében párba állt egy vele egykorú sarki lúddal, ugyanakkor
diadalkiáltás-kötődésben élt egy másik gúnárral,
Schneerottal is, aki nem volt ugyan a fivére, de kettejük
viszonya felért egy testvéri kapcsolattal. Mármost a sarki
ludaknak megvan az a ludakra kevésbé, inkább kacsákra-
récékre jellemző rossz szokásuk, hogy az idegen tojókat
megerőszakolják, főleg akkor, ha ezek a fészken ülnek és
kotlanak. Amikor a következő évben Paulchen neje tojásokat
rakott, a következő érdekes, ugyanakkor borzalmas dolog
történt: Schneerot brutálisan megerőszakolta az asszonykát,
és Paulchen az égvilágon semmit sem tett ellene! Amikor
Schneerot lerohanta a fészket, Paulchen azonnal a kéjencre
akarta vetni magát, hogy elűzze, mikor azonban már
majdnem odaért, hajtűfordulattal elkanyarodott, és hagyta...
majd dühét ártatlan póttárgyakon töltötte ki, például
szorgalmasan kattogtató fényképészünkön. Soha, se előtte,
se utána nem találkoztam a ritualizált átirányítás hatalmának
ilyen egyértelmű megnyilvánulásával: Paulchen igenis meg
akarta támadni Schneerotot, alig látott a dühtől, ám képtelen
volt a támadást végrehajtani, mert a ritualizált indulatforma
hatalma meggátolta ebben. Mint mikor átállítják a váltót, s a
mozdonyt mellékvágányra térítik, úgy száguldott-zúgott el
Schneerot mellett Paulchen.
Ahogy ennek a sarki gúnárnak a viselkedése is
egyértelműen példázza, cáfolhatatlanul agressziót kiváltó
ingerhatások is csupán diadalkiáltást eredményeznek, ha a
partner a kiindulópont. Nincs támadás! A sarki lúdnál maga
a ceremónia sem olyan egyértelmű, mint a nyári lúdnál, ahol
két felvonásra oszlik, az első, mint már mondtuk,
agresszívebb, a második merőben köszöntő jellegű,
kedveskedő. Maga a sarki lúd és a ceremóniája is
agresszívabbnak tűnik, mint jámbornak nevezhető nyári
ludunk és megfelelő szertartása. Ebből kifolyólag a sarki lúd
diadalkiáltása primitívebb, mint szürke (nyári) rokonáé. Így
alakulhatott ki az imént vázolt abnormális esetben egy olyan
viselkedés, amely késztetésének mechanizmusát tekintve
egyértelműen megfeleltethető az átorientált, a partner mellett
elcélzó támadásnak, erre a díszsügéreknél láthattunk példát.
A regresszió freudi fogalma jól alkalmazható ebben az
esetben.
Egy más jellegű regressziós folyamat a nyári lúd
diadalkiáltásában, méghozzá ennek második, kevésbé
agresszív fázisában is eredményezhet olyan változásokat,
amelyek jól mutatják az agressziós ösztön eredeti szerepét.
Ez a végsőkig drámai jelenet csak akkor játszódik le, ha két
erős gúnár lép egymással diadalkiáltásos kapcsolatba. Ez
azzal magyarázható, hogy mint már említettem, még a
legharciasabb liba sem vetekedhet egy gúnárral, ebből
következőleg egy „vegyes" páros mindig alulmarad a
hímegyüttessel vívott küzdelemben, azok fölénye tehát
teljes. Ahogy múlnak az évek, a rangsorrendben elfoglalt
előkelő helyük megszilárdul, győzelmük garantált, egyre ön-
tudatosabbá válnak, és ezzel párhuzamosan az agresszió
ösztöne is elhatalmasodik rajtuk. Mint ahogy azt már
korábban láttuk, a partnerek ismeretségének fokával, tehát a
közösen eltöltött idővel párhuzamosan a diadalkiáltás is
intenzívebbé válik. Így könnyen érthető, hogy egy ilyen
gúnárpáros kapcsolatceremóniája az intenzitásnak egy olyan
fokát éri el, amelyet a különnemű egyedekből álló pároké
soha. Kitartó, harsány diadalkiáltásukról már messziről
megismerem Maxot és Kopfschlitzot, akik idestova kilenc
éve élnek „házasságban".
Olykor előfordulhat, hogy az ilyen gúnárok diadalkiáltása
mindent felülmúló eksztázisig fokozódik, és ilyenkor valami
egészen különös, hátborzongató dolog történik. A hangok
mind erősebbé, fojtottabbá válnak, és egyre gyorsabban
törnek elő, a nyakak a vízszintes felé közelítve előrenyúlnak,
felveszik tehát a ceremóniát jellemző tartást - és a szög,
melyben a nyak az átirányított indulatkifejezés során a
partnertől elhajlik, egyre kisebb lesz. Más szóval a
ceremónia intenzitásának fokozódásával párhuzamosan
egyre jobban eltűnik az a mozgáselem, amely a ceremóniát a
hajdani agressziótól megkülönbözteti. Igazi regresszió ez, a
szó freudi értelmében visszatérés tehát az eredeti állapothoz.
J. Nicolai ezt a „rítustalanodást" süvöltőkön figyelte meg
először. A tojó üdvözlő ceremóniája ezeknél a madaraknál a
vadlibák diadalkiáltásához hasonlóan eredetileg a fenyegető
gesztusból alakult ki. Ha a süvöltőtojónál a szexuális
késztetést az abszurdig fokozzuk - hosszabb magányos
fogságra kényszerítve őt -, aztán összeengedjük egy hímmel,
akkor szerelmét olyan intenzíven üldözi, hogy annak
agresszív tartalma a napnál is világosabb, s ez az agresszió a
felhalmozódott és visszafojtott (szexuális) késztetés erejével
egyenes arányban áll.
Az ilyen eksztatikus szeretet-gyűlölet a gúnár-párnál a
végletekig fokozódhat, és bármikor le is állhat; lecsenghet. A
még továbbra is izgatott diadalkiáltás gyengéd gágogássá-
krékegéssé szelídül, s ez akkor is így történik, ha a korábbi
mozdulatok már valós agressziót, dühöt tükröztek. Ha az
ember először lát is ilyesmit, s fogalma sincs az események
fent vázolt hátteréről, akkor is zavarbaejtőnek találja a
szeretetnek ezt a furcsa megnyilvánulását. Akaratlanul is
olyan buta mondatok jutnak eszünkbe, mint hogy „úgy
szeretlek, majd' megeszlek", és arra a régi freudi
bölcsességre gondolnak, amit a mester is oly gyakran
hangsúlyozott: hogy tudniillik a köznyelvnek kiváló érzéke
van a mélyebb pszichés folyamatok iránt.
Néhány esetben persze - a sok-sok év alatt, amelyek során
ludakat tanulmányoztunk, láthattunk ilyeneket is - a végső
eksztázis nem kanyarodik vissza a ritualizálatlansághoz,
hanem valami végzetes történik, olyasmi, ami a két részt
vevő fél egész további életét meghatározza, sokszor
visszavonhatatlanul! A két gúnár fenyegető és harcias
alapállása egyre tisztább formákat ölt, az izgalom a tetőfokra
hág, és akkor... az addigi társak valóban egymásnak esnek.
De nem akárhogy. Az ilyen halálosan komoly, tényleg vérre
menő harc zajait kilométerekről hallani. Máskor, ha a tojó
vagy a fészkelőhely a küzdelem tétje, néhány másodperc
után abbahagyják - ilyenkor nem. Az a két addigi
diadalkiáltás-társ például, amelyeket mi láttunk, negyedórán
át küzdött! Az ilyen harcok riasztó, elkeseredett mivolta
nyilván csak részben magyarázható azzal, hogy nagyon jól
ismerik egymást a küzdők, és ezért kevésbé félnek
egymástól, mint egy idegentől. S a házastársi veszekedések
különös kegyetlensége (az embernél) szintén nem
magyarázható ezzel. Sokkal inkább hajlok arra a
feltételezésre, hogy minden igazi szeretetben/szerelemben a
kötés által - nem szójáték! - lekötött agresszió oly
nagymértékben van jelen, hogy a szakadás, mondjuk, ha
„elszakad a cérna", óhatatlanul is ahhoz a borzalomhoz
vezet, amit gyűlöletnek nevezünk. Nincs szeretet agresszió
nélkül, de gyűlölet sincs szeretet nélkül!
A győztes sosem üldözi a legyőzöttet, és azt se
tapasztaltuk soha, hogy második harcra is sor került volna
közöttük. Ellenkezőleg, a gúnárok attól fogva kínosan
kerülik egymást, s a libalegelőn lehetőleg minél távolabb
totyorásznak a másiktól, elveszve a nagy sokaságban. Ha
valahogy (netán kísérletező kedvük hajtja őket arra) mégis
egymás közelébe kerülnek, akkor olyan furcsán viselkednek,
hogy az egyedülálló az állatok világában, és erről nehéz úgy
beszámolni, hogy az ember ne essen óhatatlanul is az
antropomorfizálás hibájába. A gúnárok ugyanis zavarban
vannak. Kerülik egymás pillantását, és tekintetük ide-oda
kalandozik. Persze mágikusan vonzza őket szeretetük és
gyűlöletük tárgya, ugyanakkor el szeretnék kerülni az
összenézést, mint ahogy a tüzes vasat engedné el az ember
azonnal, ha tehetné. A madarak a tollazatukkal, a nyakukkal;
a csőrükkel stb. mindenféle furcsaságot művelnek.
Állandóan átugranának valami ott nem lévőt, letisztítanának
valami nem létezőt. Elpályázni, csak úgy egyszerűen, szintén
képtelenek. Ebben megakadályozza őket az ősi parancs: a
tekintélyt mindenáron meg kell őrizni. Az ember óhatatlanul
is sajnálja mindkettejüket, s a helyzetet felettébb kínosnak
érzi. A fajspecifikus agresszió kutatója viszont mindent
megadna azért, hogy az összefüggések mélyére láthasson, és
hogy pontos mennyiségi motívumelemzéssel határozhassa
meg, mekkora a szerepe abban az eredeti agressziónak, és
mekkora a diadalkiáltás autonóm módon önállósult
ösztönének-rítusának. A feladat, azt gondoljuk, nem
megoldhatatlan, de részletes taglalása itt túl messzire
vezetne.
Viszont át szeretnénk még egyszer tekinteni, mit is
tanultunk ebben a fejezetben az agresszióról és azokról a
gátló mechanizmusokról, melyek nemcsak hogy kizárják a
harcot az egymást rég ismerő felek közt, de létrehoznak
köztük bizonyos köteléket is, amelyet a ludak
diadalkiáltásának kapcsán ismerhettünk meg közelebbről.
Meg akarjuk vizsgálni továbbá azokat a kapcsolatokat is,
melyek az ilyen kötés, valamint a társas együttélés egyéb
mechanizmusai között állnak fenn, ez utóbbiakat az előző
fejezetekben mutattam be. Ahogy e célból az érintett
fejezeteket még egyszer átolvastam, bevallom, nagyon
elkeseredtem: látom, mily kevéssé sikerült „felnőnöm" a
törzstörténeti események nagyságához és jelentőségéhez,
holott tényleg tudni vélem, mindez így volt, másképp nem is
történhetett, és a legnagyobb igyekezettel fogtam a dolog
ismertetésébe. Azt hinnénk, hogy egy olyan tudós, aki az
írással is elboldogul valahogy, s egy életen át foglalkozik
egy bizonyos témával, a végén csak képes lehet átadni
hallgatóságának vagy olvasójának a fáradságos munkával
összetanultakat és feltártakat - s nemcsak azt, amit tud, de azt
is, amit érez. Most aztán csak remélhetem, hogy az olvasót a
tények tisztán lapidáris felsorolása ellenére is meg-
megérintette valami abból, amit nem sikerült szavakba
foglalnom a rendelkezésemre álló, szűkre szabott
tudományos eszköztár s kifejezéskincs segítségével.
A 8. fejezetből tudjuk: vannak állatok, melyeknél a
fajspecifikus agresszió teljességgel hiányzik, s egész életre
szóló összetartás jellemzi őket a nagy sereg névtelen
kötelékében. Azt hinnénk, ezek a lények eleve arra vannak
„teremtve", hogy igaz barátságban éljenek egymással, és
békés testvéri szeretet jellemezze őket. De mint mondottuk,
itt teljes az anonimitás! Csak olyan állatok között létezik
barátság, ahol agresszió is van. Sőt annál mélyebbek ezek a
kapcsolatok, minél agresszívabb az adott állatfaj. Nehéz
elképzelni agresszívabb halat a díszsügérnél, agresszívabb
madarat a nyári lúdnál. A legendásan legagresszívabb
emlősállat a dantei farkas („bestia senza pace") -minden
barátok leghűségesebbike. Évszaktól függően ezek az állatok
egyszer agresszívak és territoriálisak, máskor mentesek az
agressziótól és társasak - azonban mindenfajta személyes
kapcsolat és kötődés az agresszív periódusra esik.
Személyes kötődés a nagy Alakulás Folyamata során
minden bizonnyal azon a ponton jelentkezett először, ahol-
amikor az agresszív állatoknál két vagy több egyed
együttműködése valamiféle fajfenntartó cél érdekében,
többnyire nyilván ivadékgondozáskor elengedhetetlenné
vált. A személyes kötődés, a szeretet - semmi kétség - sok
esetben a fajspecifikus agresszióból fejlődött ki, a támadás
vagy a fenyegetés ilyen olyan átorientálódása, ritualizálódása
révén. S mert az így létrejött rítusok kötődnek a partner
személyéhez, és mert a továbbiakban önállósult
ösztöncselekvésként szükségszerűséggé, igénnyé váltak, a
felcserélhetetlen partner jelenléte is feltétlen igényként
jelentkezik, és így kialakulnak a „háziasult állatok".
A fajspecifikus agresszió évmilliókkal régebbi keletű,
mint a személyes barátság és szeretet. A földtörténet hosszú
korszakain át éltek itt állatok, melyek minden bizonnyal igen
vadak, könyörtelenek és rosszindulatúak voltak -
másmilyenek se. Csaknem minden, ma ismert hüllő
agresszív, és nincs okunk azt feltételezni, hogy elődeik
másmilyenek lettek volna. Személyes kapcsolat csak a
csontos halaknál, a madaraknál és az emlősöknél létezik, s
ezek egyikénél sem jelentkezett a föld kései középkora előtt.
Létezhet tehát fajra jellemző agresszió „ellenjátékosa" a
szeretet nélkül is, de szeretet nem létezhet agresszió nélkül.
A fajtajellegű agressziótól élesen el kell különítenünk
fogalmilag a gyűlöletet, a nagy szeretet/szerelem rút
kistestvérét. Az agresszióval ellentétben ez egyetlen
meghatározott egyedre irányul, ugyanúgy, mint ahogy a
szeretet/szerelem is egy lényhez kapcsolódik, és a kettő
valószínűleg kölcsönösen feltételezi egymást: csak azt
gyűlölhetjük, akit szerettünk, és bevallottan vagy nem
bevallottan még most is szeretünk.
Fölösleges azokra az analógiákra utalnunk, amelyek az
ember s néhány állat, elsősorban a vadludak fentebb vázolt
tulajdonságai között fennállnak. Közmondásaink, szólásaink
elkoptatott igazságai, úgy tűnik, madarakra is állnak. Mint
sokat látott törzstörténészek, s mint ilyenek, hű darwinisták,
mit tehetünk mást: levonjuk a szükséges következtetéseket.
Először is tudjuk, hogy a madarak és az emlősök közös ősei
a felső devon korszak igen alacsony szinten álló hüllői
voltak, amelyek nem éltek magasan fejlett társadalmi életet,
és alig voltak okosabbak, mint a békák. Ezért a nyári lúd és
az ember társas viselkedése közötti hasonlóságok nem
magyarázhatóak a közös őssel, nem a „homológ", hanem
egészen biztosan az úgynevezett konvergens evolúció révén
alakultak ki. Nem kétséges, hogy létezésük nem a véletlen
műve, erre oly kicsi az esély, hogy az teljességgel
elhanyagolható a valós mérlegelések során.
Ha a magatartás olyan komplex normái, mint amilyen
például az egymásba szeretés, a barátság, a hatalomvágy, a
féltékenység, a bánat stb. a nyári lúdnál nem csupán
hasonlatosak a megfelelő emberi jelenségekhez, de szinte
nevetségesen a részletekbe menően azonosak, nos, ez akkor
azt jelenti, hogy ezen ösztönök mindegyike valami egészen
határozott fajfenntartó funkció letéteményese és produkálója,
méghozzá egy olyané, amely a lúdféléknél és az embernél
teljesen vagy csaknem azonos. A viselkedésükben
tapasztalható egyezések csak így alakulhattak ki. Ha jó
természettudósok akarunk lenni, s nem óhajtunk
„csalhatatlan ösztönökben" és más csuda-csodákban hinni,
magától értetődően azt feltételezzük, hogy ezeknek a
magatartási módoknak mindegyike a szervezet, az
idegrendszer, az érzékszervek funkciójával magyarázható,
más szóval szelekciós nyomásra jött létre. Képzeljük csak el,
mondjuk egy elektronikus modell példáján, hogy milyen
bonyolultnak kell lennie annak a fiziológiai apparátusnak,
amely képes irányítani egy olyan szociális viselkedést, mint
a ludak diadalkiáltása. Ehhez a teljesítményhez képest a még
oly csodálatraméltó szervek, mint a szem vagy a fül is
egyszerű szerkezetnek tűnnek. És minél bonyolultabb és
összetettebb két hasonlóan felépített és azonos teljesítményt
nyújtó szerv, annál nagyobb joggal tehetjük meg azt, hogy
egyetlen funkcionálisan meghatározott fogalom alatt
egyesítjük, és ugyanúgy nevezzük el őket, bármilyen
különböző legyen is törzstörténeti eredetük. Ha például a
tintahalak vagy a lábasfejűek és a gerincesek egymástól
teljesen függetlenül „feltalálták" a szemet, a látás szervét,
mely a lencsés kamera mintájára működik - lencse, írisz,
üvegtest, recehártya stb. -, épelméjű ember nem ütközhet
meg azon, hogy mindkettőt (a tintahal és az ember
látószervét is) „szem"-nek nevezzük, és az idézőjelet is
elhagyjuk. Ugyanilyen joggal beszélhetünk az állatok társas
viselkedéséről is, amely oly sok tekintetben hasonló az
emberéhez.
Az önhitt emberek számára legyen figyelmeztetés ez a
fejezet. Még az olyan állatoknál is, amelyek még az emlősök
kiemelt osztályához se tartoznak, léteznek olyan viselkedési,
magatartásbeli mechanizmusok, melyek
egyedeket/egyéneket életre szólóan összefűznek, s olyan
uralkodó motivációkká tudtak válni, hogy még az „állatias"
ösztönöket is, mint az éhség, a szexualitás, az agresszió s a
félelem is legyőzik, és fajspecifikusan társadalmi rendeket
határoznak meg. Ez a kötelék, amelyet a lúdféléknél
ismertünk meg, pontról pontra analóg azokkal az emberi
érzésekkel, amelyeket barátságnak és
szeretetnek/szerelemnek nevezünk, tisztelettel övezünk és
szentnek tartunk.
12. fejezet
Az alázat dicsérete
Bogon egy ág, külön tiéd,
A gyalu csügghet, csünghet itt:
A büszkeség, meggyötrő birtokod,
mely szűk csizmába kényszerít.
Christian Morgenstern
Ami az előző tizenegy fejezetben áll -
természettudománynak tekinthető. A bemutatott és elemzett
tények nagyjából helytállóak, igazolhatóak, már amennyire
ezt egy olyan tudományág kapcsán állíthatjuk, amely maga
is annyira új, mint az összehasonlító viselkedéskutatás. Most
azonban ne részletezzük tovább, mi mindent tudhatunk meg
az állatok viselkedéséről a magatartás-vizsgálat segítségével,
foglalkozzunk inkább azzal, mi az elmondottak tanulsága
ránk, emberekre nézve. Alkalmazható-e mindez az emberre,
ki tudjuk-e védeni, el tudjuk-e kerülni segítségükkel saját
agressziónk veszélyeit?
Akadnak köztünk olyanok, akik már magát a
kérdésfeltevést is személyes sértésnek érzik! Az ember túl
szívesen tekinti magát a világmindenség középpontjának,
mintha ő nem is a természet része lenne, hanem valami
alapvetően „más", sőt: Más, így, nagy kezdőbetűvel.
Magasabb rendű, mint a földön bárki bármi egyéb. Az pedig,
hogy makacsul ki is tartson tévhite mellett, sok embernek
szinte lelki szükségletévé, második természetévé vált. Ezek
az embertársaink süketek a bölcs görög mondás igazságára:
„ismerd meg magadat"! Kheilon mondotta ezt, jóllehet
általában Szókratésznek tulajdonítják. Mi akadályozza meg
az embert abban, hogy hallgasson az okos szóra? Három fő
akadálya van ennek, amelyek mögött komoly érzelmi
motivációk húzódnak meg.
Az első akadály még könnyen leküzdhető lenne, csak egy
kis belátás szükségeltetne hozzá. A másodikkal már több baj
van, mert minden káros „felhangja" ellenére sok értéket
hordoz magában. A harmadik meg szellemtörténetileg
érthető, és ezért megbocsátható - ugyanakkor viszont a
legnehezebben kiküszöbölhető a három közül.
Ám ne legyünk ilyen rejtélyesek. A három akadály
szervesen összefügg egymással, és egyvalamiben közös:
mindhármat a gőg irányítja, amelyről már az ókori
bölcsesség is azt mondja, „bukásunk záloga". Sorra fogom
venni ezeket az akadályokat, és külön ki fogok térni
mindegyiknél arra, miért ártalmas. Ezt követően pedig
legjobb tudomásom szerint „megteszek" mindent, hogy
leküzdésükhöz hozzájáruljak.
Az első akadály a legprimitívebb. Ez azzal tesz rosszat az
ember önismeretének, hogy nem engedi, hogy belelásson
saját kialakulásának történetébe. Érzelmi ereje paradox
módon onnan ered, hogy legközelebbi rokonaink olyannyira
emberszabásúak. Ha az ember nem ismerné a csimpánzt,
könnyebb lenne minket eredetünkről meggyőzni. De így, ha
egy ilyen „majompofába" belenézünk, mintha önmagunk
torz karikatúráját látnánk. Kicsivel távolabbi rokonunktól, a
gorillától már nem irtózunk ennyire, az orangutántól pedig
egyáltalán nem. Az idős „emberek" feje mint afféle ördögi
maszk, komolyan vehető, szinte szépnek is mondható. A
csimpánzoknál ugyanez a „mutatvány" nem sikerül nekünk,
embereknek. Nevetségesnek, vulgárisnak, visszataszítónak
találjuk, a kétes egzisztencia prototípusát látjuk benne. Ez a
benyomásunk nem egészen indokolatlan. Sok minden szól a
mellett a feltételezés mellett, hogy az ember és a csimpánz
közös őse magasabb fejlettségi szinten állt, mint a mai
csimpánz. Akkora tehát az ellenkezés „részünkről", hogy
néhány filozófus kerek perec tagadja a rokonságot. Nem
riadnak vissza a legnevetségesebb logikai bukfencektől sem.
Azt, hogy az ember az állatvilágból származik, még be is
látják, csak ezzel a csimpánztörténettel nem tudnak
kibékülni, és inkább szofisztikus kerülő utakat járnak.
Önmagunk megismerésének második akadálya az, hogy
érzelmi okoknál fogva képtelenek vagyunk belátni azt, hogy
tetteinket - vagy éppen azt, hogy nem teszünk meg valamit -
a természet törvényei irányítják. Bernhard Hassenstein ezt
„antikauzális érték-ítélkezés"-nek nevezte. Az, hogy sokan
klausztrofóbiás módon bezártnak érzik magukat a természeti
törvények rendszerébe, s ezt elfogadhatatlannak tartják, a
bennünk élő elemi szabadságvággyal, az úgynevezett
„szabad akarat" fogalmával magyarázható. Végül is érthető
az a vágyunk, hogy tettünket ne a véletlen, hanem magasabb
rendű célok vezéreljék.
Az emberi önmegismerés harmadik nagy akadálya -
legalábbis a mi nyugati kultúrköreinkben - az idealista
filozófia öröksége. Ez pedig abból ered, hogy ez a
gondolkodásmód „felező" jellegű; volnának, szerinte,
egyfelől a külvilág dolgai, s ez a szféra az idealista
gondolkodás számára elemien-elvien értékközömbös; a
másik oldalon áll az ember benső törvényeinek belső logikus
világa, s csakis ez képviselhet értéket. Ez a kettősség erősen
összefügg az ember öntetszelgő egoizmusával, szinte tálcán
kínálja természeti lény mivoltunk tagadását, nincs is azon
mit csodálkozni, hogy ilyen népszerűvé válhatott. Ezt
mutatja az a jelentésváltozás is, melyen az „idealista" és a
„realista" szó átment. Eredetileg csakis filozófiai tartalmuk
volt, manapság erkölcsi értékítéletek hordozói. Látnunk kell,
mennyire meghonosodott a nyugati gondolkodásban a
következő azonosítás: „természettudományosan feltárható"
és „alapvetően értékközömbös". Azonnal tiltakoznom kell az
ellen a vád ellen, miszerint én csak azért ostorozom e három
akadályt, mert tudományos és filozófiai nézeteimmel
szemben állnak. Bár ízig-vérig darwinista vagyok, sem a
leszármazástan kifogásolói ellen nem prédikálok, sem
főhivatású kauzalitáskutatóként nem küzdök az okságot
mellőzni vágyó értékfelfogások ellen, s ugyanígy nem
kenyerem, hogy meggyőződéses realistaként az idealizmust
bíráljam. Más okokból kifolyólag foglalkozom ezzel a
kérdéssel. Manapság a természettudósoknak gyakran
felróják, hogy borzalmas veszedelmeket hoztak az
emberiségre, amennyiben az ember számára túlságosan is
nagy uralmat biztosítottak a természet felett. Ez a
szemrehányás csak akkor lenne jogos, ha a kutatóknak
egyszersmind azt is a szemükre lehetne vetni, hogy
mindezen közben az ember kutatását elhanyagolták. Bajaink
oka nem abban keresendő, hogy „úrrá lettünk" a
természeten, hanem hogy önmagunknak nem vagyunk urai.
Saját magunkat illetően csődöt mond a tudományunk.
Magam arra szeretnék rámutatni, hogy e tehetetlenségünk fő
oka a kauzális ismeretek hiánya, s ezért tárgyalom
részletesen az említett három nagy akadályt. Ezek a gátak
ugyanis igencsak lehetetlenné teszik, hogy az emberi élet
olyan folyamatait tanulmányozzuk, melyeket pedig nagy
értékeinknek tartunk, amelyekre büszkék vagyunk. Nem
fogalmazhatunk eléggé élesen: azt, hogy manapság az
emésztőrendszer működését részletekbe menően ismerjük, és
hogy ennek köszönhetően a sebészet évente sok ezer, tízezer
ember életét mentheti meg, kizárólag annak a „szerencsés"
körülménynek köszönhetjük, hogy nem meghatott
áhítattal nézzük a bélrendszer csodáját, hanem körültekintő,
tényfeltáró alapossággal. Ezzel szemben az, hogy az
emberiség tehetetlenül áll társadalmi struktúrájának
patologikus felbomlásával szemben, hogy kezében az
atomfegyverrel sem viselkedik értelmesebben, mint
bármelyik állatfaj, jórészt az emberiség hihetetlen
elbizakodottságával magyarázható, azzal, hogy egész
magatartásával olyasmit akar bizonyítani, hogy a természet
szerves rendjén kívül áll.
A természettudósokat tényleg semmi felelősség nem
terheli az emberiség ilyen irányú s mérvű
önismerethiányáért. Giordano Bruno máglyán égett el, mert
szemébe merte mondani korának, hogy a Föld is csak egy
porszem a világmindenség milliárdnyi hasonló porszeme
közül. Amikor Charles Darwin fölfedezte, hogy az állatokkal
ugyanazon törzs leszármazottai vagyunk, legszívesebben őt
is agyonverték volna, így jobb híján megkísérelték
elhallgattatni. Amikor Sigmund Freud megpróbálta az ember
társas viselkedésének okait feltárni, ugyan a szubjektív, a
lélektani oldalról, de az igazi természetkutatás módszeres
kérdésfeltevéseinek eszközével, szitkok özöne zúdult rá:
hiányolták tudósi felkészültségét, az emberélet iránti
tiszteletét, szemére vetették, hogy vak az értékek iránt, hogy
materialista, sőt még pornográfiával is megvádolták. Az
emberiség minden eszközzel védelmezi önbecsülésének hiú
lehetőségét, ezért hát nagyon is helyénvaló, hogy alázatot
hirdessünk, megkísérelvén levegőbe röpíteni az
önmegismerés említett torlaszait, torz gátjait.
Kezdem azokkal az „ellenérvekkel" - vagy
ellenérzésekkel -, melyek Charles Darwin munkásságát
érintik. Biztató jelnek tekintem, hogy a
természettudományos műveltség, úgy tűnik, annyira azért
elterjedt, hogy legalább Giordano Bruno ügyének nem kell
utólagos védelmére kelnem. Azt hiszem, ismerem az utat,
amelyen bárkit elvezethetek annak felismeréséhez, hogy az
ember a természet szerves része. S ebből következően csak a
természet törvényeinek megfelelően, azokat át nem hágva,
meg nem erőszakolva alakulhatott ki. A kételkedőknek elég
csak körbemutatni: nézzétek, ti büszke lelkek, mily szép a
világmindenség, hát akkor, ha az ember, szerintetek, minden
lények legtökéletesebbike, nem méltó keret s eredet ez neki?
Azt gondolom, hogyha valakinek csak sejtései is vannak a
természettudományokról, minden előképzettség és hangulati
rávezetés nélkül könnyedén beláthatja, és nap mint nap
tapasztalhatja is, hogy organizmusunk a világ organikus
része, és létét is annak köszönheti. Ennek valószínűsége, és
ezt bizton állíthatom, igen nagy. Ennek nem mond ellent az a
sok-sok szépség sem, amivel a természet felruházott minket,
gondolok itt arra a szellemi erőre, művészi képességre és
lelki nagyságra, amellyel az ember rendelkezik.
Aki ezt felismeri, nem irtózhat attól a darwini gondolattól,
hogy az ember és az állat ugyanazon törzsből származik, és
elhiszi Freudnak, hogy hasonló ösztönök igazgatnak
bennünket, mint ős-őseinket. Aki részese ennek a tudásnak,
sokkal inkább fogja tisztelni az ész és a felelős erkölcs
teljesítményeit, amelyek csakis az ember színre lépésével
jelentek meg a földön - s amennyiben nem fordul el gőgösen
tőlük, korunk embere is birtokosa marad ezen
„adományoknak".
A másik oka annak, hogy az ember eredetének tanát
sokan elutasítják, abban keresendő, hogy tisztelni szoktuk
őseinket, származásunk büszkeség tárgya. Gondoljunk a
„családfa" elkészítésének szép hagyományára. Az „eredet"
szóban azonban ott van a természeti elem! Folyók erednek,
hajtások erednek meg. De honnét sarjad a fa? Nem az égből
pottyan, nem lombjától növekszik lefelé, hanem a
gyökereiből felfelé. Két szülő, négy nagyszülő, és így tovább
- mennyi és mennyi elágazás. Darwin csak annyit „mondott",
hogy a törzsek vagy akár egy fa nem az égi istenektől,
„fentről", hanem a földből vétettek. S a föld mélyebben
fekvő rétegei olyan korok emlékét őrzik, amikor emberi
életnek még nyoma sem volt a földön.
Nem állt szándékomban bármit is vulgarizálni. De nem
sokkal jobb a helyzet a „fejlődés" és az „evolúció" szavakkal
sem. Akkor keletkeztek, amikor az ember a törzsfejlődés
történetéről nem tudott sokkal többet, mint hogy a csibe
kibújik a tojásból, hogy a mag kicsírázik stb.
Az élet családfájával merőben más a helyzet. Semmi
kétség, az eredeti ősforma elengedhetetlen feltétele a későbbi
magasabb rendű formák kialakulásának, de az új formációk
nem vezethetőek le mechanikusan az ősformából vagy
tulajdonságaiból. Az, hogy a dinoszauruszokból madarak
lettek, a majmokból pedig emberek, ez a törzstörténeti
fejlődésnek, alakulásnak mindig egy historikusan egyedi,
egyszeri mozzanata, vívmánya. Igaz, az összes élőlényre
érvényes törvények igazgatják s vezérlik a folyamatot - de a
részleteket, a tényleges végeredményt mindig az úgynevezett
véletlen határozza meg, előre nem is sejthető
mellékkörülmények sokasága, vagy ha úgy tetszik,
kuszasága. „Véletlen" a szónak ebben az értelmében, hogy
Ausztráliában a primitív előzményekből eukaliptuszfák és
kenguruk, Európában és Ázsiában viszont tölgyfák és
emberek alakultak ki.
Az új vívmány, az újonnan keletkező, amely az előző
fokozatból nem vezethető le maradéktalanul, az esetek
túlnyomó többségében egy magasabb (rendű) valami, mint a
korábbi volt. Az a naiv értékítélet, amelyet például a jó öreg
Brehm első kötetének fedőlapján aranybetűkbe foglalva
olvashatunk, hogy tudniillik „Alacsonyabb rendű állatok",
minden elfogulatlanul érző és gondolkodó ember számára
logikus meghatározásnak tűnik. Áltudományosság és
mesterséges objektivitáshajhászás lenne, ha akadékoskodni
kezdenénk. S ha valaki mégis erre vetemedne, annak
javaslom, tegyen egy próbát, persze inkább csak
gondolatban. Ha nagyon muszáj lenne, melyiket segítené át a
túlvilágra: egy salátamagot, egy legyet, egy békát, egy
tengerimalacot, egy macskát, egy kutyát vagy egy csimpánzt.
Más-más gátlások fogják (vagy nem fogják) megakadályozni
abban, hogy „öljön". És ezek a gátlások, ha akarjuk, ha nem,
híven vallanak azokról az értékekről, amelyeket ezeknek az
élőlényeknek tulajdonítunk.
A természettudományok értékszabadságának jelszava
semmiképp sem jelentheti azt, hogy a törzstörténet, minden
természetesen megmagyarázható eseménysorok, láncolatok
legcsodálatosabbika, képtelen új értéket teremteni. Egy
magasabb rendű életforma kialakulása egy másik,
egyszerűbb előzményből igenis értéknövekedés, és
ugyanolyan tagadhatatlan tény, mint saját létezésünk.
Nyugati nyelveinkben tulajdonképpen nincs megfelelő
kifejezésünk arra a folyamatra, amikor egy kezdetlegesebb
formációból egy fejlettebb alakul ki, amelynek pont
leglényegibb elemét, újdonságát nem tartalmazza az előző
fokozat. Ez a törzstörténet minden igaz, nagy lépésére áll:
gondoljunk akár a szerves élet kialakulására, akár arra a
fordulatra, mikor az emberszabásúakból ember lett.
A biokémia és a víruskutatás minden (valóban) korszakos
jelentőségű és roppantul izgalmas fölfedezése ellenére is -
egyelőre! - az a helyzet, hogy az élet keletkezésének kérdését
továbbra is teljes homály fedi. A szervetlen és a szerves
létezés közti különbséget csak egy úgynevezett „injunktív
definícióval" lehet érzékeltetni, amely az elevennek
egyszerre több alapjegyét foglalja össze, amelyek így
együttesen határozzák meg az életet. Ezeknek az
ismérveknek mindegyike, mint az anyagcsere, a növekedés,
az asszimiláció, számos szervetlen példára is jellemző.
Mindenesetre jól tesszük, ha leszögezzük: az életfolyamatok
vegyi és fizikális folyamatok. Tehát minden kétséget
kizáróan mindegyikük magyarázható természeti úton. Nincs
szükségünk semmiféle csodára sajátságaik magyarázatához,
elegendőnek bizonyulnak azok a molekuláris és egyéb
jellegű struktúrák is, melyek között ezek a folyamatok
zajlanak.
Téves viszont az a gyakran hallott kijelentés, hogy az
életfolyamatok tulajdonképpen nem mások, mint vegyi és
fizikai folyamatok. Ebben ugyanis szinte észrevétlenül jelen
van egy téves, folyamatosan vita tárgyát képező értékítélet.
Itt van például rögtön a „tulajdonképpen", hát igen, annak
tekintetében, ami valóban sajátos bennük, nagyon is
különböznek az általában vegyinek-fizikainak nevezett
folyamatoktól. Vagy a következő kizáró stílusfordulat, a
„nem mások, mint" is hibás. Olyan folyamatokról van itt szó,
amelyek az anyag struktúrájából adódóan - amely anyagban
végül is lejátszódnak - az önfenntartás, az önszabályozás, az
információgyűjtés, elsősorban a reprodukció igen sajátos
teljesítményeit produkálják a mindezek számára fontos
struktúrák érdekében. Ezek a funkciók, bár semmi kétség,
elvileg megmagyarázhatóak, de más, netán kevésbé összetett
anyagokban nem mehetnének végbe.
Ahogy az élet folyamatai és struktúrái viszonyulnak a
nem organikus folyamatokhoz és struktúrákhoz, ugyanígy
viszonyulnak a szerves világon belül a magasabb rendű
életformák azokhoz az alacsonyabb rendűekhez, melyekből
„vétettek". Amiképpen a sas szárnyát, a fölfelé törekvés
jelképét sem nevezzük „tulajdonképpen csak" egy hüllő
átalakult mellső végtagjának, ugyanígy az emberről sem
állíthatjuk, hogy „tulajdonképpen nem más", mint egy
majom.
Egy szentimentális embergyűlölő fogalmazhatta meg a
gyakran szajkózott aforizmát: „Amióta ismerem az
embereket, szeretem az állatokat." Én a fordítottját állítom:
aki az állatokat, beleértve a magasabb rendűeket, a hozzánk
legközelebb állókat is valóban ismeri, és van némi rálátása a
törzstörténeti folyamatokra, az lesz csak igazán képes arra,
hogy az embert önmaga teljes valójában megértse. Mi
vagyunk a legmagasabb rendű lények, melyeket a fajok
alakításának Nagy Konstruktőrei e földgolyóbison eddig
megformáltak, mi vagyunk a legújabb „dobás", de korántsem
biztos, hogy egyben a „legutolsó is". A természettudós, de
még az ismeretelmélettel foglalkozó tudós sem beszélhet a
„végsőről", ez halálos bűn lenne. A „minden változó"
alaptörvényének szentségét kérdőjelezné meg. Panta rei, ne
feledjük! Mit is mondott Hérakleitosz? A folyóról, mely
kétszer nem ugyanaz... A ma emberét fejlődésének ebben az
oly gyorsan tovarohanó szakaszában a teremtés koronájának
tekinteni nemcsak képtelenségnek tűnik a természettudós
számára, de a korlátoltság, a veszedelmes dogmatizmus
megnyilvánulásának is. Ha az embert Isten végérvényes
képmásának tekinteném, bizony belebolondulnék a tudatba,
hogy ilyen Istenünk van nekünk. Viszont ha arra gondolok,
hogy az ember a földtörténet során fokról fokra alakult ki, és
hogy legközelebbi rokonunknak ez idő szerint az
emberszabású majmok közül a csimpánz tekinthető, akkor ez
némi reményre ad okot. Akkor talán még „vihetjük
valamire", van esélyünk arra, hogy valóban emberré
válhassunk.
S ezért tiszteletteljesen állok Isten s a Teremtés színe
előtt, azt remélve, hogy lehetőségeink kimeríthetetlenek.
Nem mások vagyunk, mint az oly régen keresett átmeneti
lények az állat és a valóban humánus ember között!
Az emberi önmegismerés első nagy akadálya, az, hogy
nem hiszünk állati eredetünkben - miként megpróbáltam
bemutatni -, abból származik, hogy nem ismerjük vagy
inkább nem értjük a szerves teremtés titkait. Elvileg tehát
tanulással leküzdhető ez az akadály, meg kell tanulnunk
megérteni és megértetni saját világunkat. Ugyanez a
következő akadályra is igaz, nevezetesen arra, hogy sokan
elutasítják, hogy a világtörténés okságilag meghatározott. Ez
a félreértés azonban nehezebben tisztázható, és csak bajosan
küszöbölhető ki.
Gyökere abban az alapvető tévedésben keresendő, hogy
egy okságilag meghatározott folyamatnak nem lehet
egyidejűleg határozott célja is. Persze a világegyetemben
számtalan olyan folyamat zajlik, amely nem irányul
semmilyen célra, s amely kapcsán a „mi végre?" kérdését
felesleges lenne feltennünk. Kivéve azokat az eseteket,
mikor az ember saját fontosságát hangsúlyozandó ráerőltet
valamiféle célt az adott dologra, folyamatra, amiképpen
nagyképűen a holdat is „lámpásnak" hitték, amely annak a
szent célnak a szolgálatában áll, hogy világítson nekünk,
embereknek a sötét éjszakában. Olyan folyamat azonban,
amelyre rákérdezni ne lehetne, egyszerűen nem létezik.
Mint ahogy arról már a 3. fejezetben is olvashattunk, a
„mi végre?" kérdésének csak ott van értelme, ahol a nagy
konstruktőrök vagy egy általuk létrehozott élő, eleven
konstruktőr tevékenykedett. Csak ahol egy rendszeregésznek
a részei, a munkamegosztás jegyében, különböző, egymást
kiegészítő teljesítményekre szakosodtak, ott van értelme a
„mi végre?" kérdésének, ugyanúgy igaz ez az élet
folyamataira, mint azokra a nem organikus struktúrákra és
funkciókra, melyeket az élet saját céljainak szolgálatába
állított, például az emberek által készített gépekre. Ezekben
az esetekben nemcsak érdemes, de egyenesen szükséges is
rákérdezni az adott dolog céljára. Soha nem jöttünk volna rá,
miért fejlődtek ki a macska karmai, ha nem a célját próbáljuk
megfejteni.
Hogy a „mi célból?" kérdése nem teszi feleslegessé a „mi
okból?" kérdését, hogy az egyik „miért?" nem zárja ki a
másikat, kiderült a 6. fejezet elején, ahol is az ösztönök nagy
parlamentjéről olvashattunk. Hogy ez mennyire így van, egy
igen egyszerű hasonlattal szemléltetném. Régi
gépkocsimmal épp úton vagyok, vidéki útról van szó, egy
kisváros felé igyekszem, ahol előadást kell tartanom.
Útközben eltűnődöm, mi is az én autóm rendeltetése,
„finalitása", és hogy mennyire képes megfelelni ennek a
feladatnak - s örülök, hogy jól, nagyon is jól. Eljuttat oda,
ahová igyekszem. Ekkor a motor rendetlenkedni kezd, majd
pedig leáll. Ebben a pillanatban döbbenek rá valamire. Hogy
tudniillik célom, úti célom - illetve az, hogy el kéne jutnom
valahová - nem működteti a gépkocsit. Ettől még nyugodtan
leállhat. Célszerűsége nem tevődik át közvetlenül
működésére. Arra kell tehát rájönnöm, miért állt le a motor,
és mit kéne tennem, hogy ismét funkcionáljon -
produkálnom kell tehát működésének valós okát.
Még jobban szemléltethető „minden tudományok
királynőjének", az orvostudománynak a példáján, mennyire
helytelen az a felfogás, hogy az oksági és célszempontú
összefüggések kizárnák egymást. Nincs az életnek oly
„értelme", nincs oly „fontos kötelesség", amely segíteni
tudna a nyomorult betegen, ha átfúródott a vakbele, de a
legfiatalabb sebésztanonc, amennyiben helyesen
diagnosztizálta a baj okát, tud segíteni. A kettő tehát
nemcsak hogy nem zárja ki egymást, hanem csak együttesen
van értelmük. Persze ha az ember nem törekedne valamiféle
cél felé, akkor az oknyomozás értelmét vesztené; de hiába
áhítozunk célunk elérésére, ha nem vagyunk tisztában az
események okaival.
Magam úgy gondolom, hogy ok és cél ilyetén
összefüggése magától értetődő. S mégis azt kell látnom,
hogy sokak számára ez közel sem ilyen egyértelmű. A
célpszichológia megalapozójának, W. McDougallnak a
„Bevezetés a pszichológiába" című alapmunkája klasszikus
példája annak, hogy még a legnagyobb szellemek is
áldozatává válnak a fent ismertetett tévedésnek. A szerző
elutasítja a kauzális állati viselkedés minden esetét, egy
kivételével: a fényiránytű-orientáció hibás működési esetét,
tudniillik hogy a rovarok éjjel a lángokba repülnek,
úgynevezett tropizmusokkal, vagyis okságilag elemzett
orientációs mechanizmusokkal magyarázza.
Az emberek a kauzális szemlélettől valószínűleg azért
rettegnek annyira, mert balga félelem gyötri őket: ha
maradéktalanul belelátnának a világtörténés titkaiba, oda
lenne az ember szabad akaratának illúziója. Valójában persze
az a tény, hogy én vagyok „az, aki akar", ugyanúgy nem
vonható kétségbe, mint saját létezésünk. Ha belelátunk saját
cselekedetünk okaiba, az semmit sem változtat azon a
tényen, hogy cselekedni akarunk, ellenben előfordulhat,
hogy ez az új tudás arra ösztönöz majd, hogy mást akarjunk.
Csak egy ilyen felszínes szemléletmód nevezheti azt az
akarat szabadságának, hogy minden törvényen kívül „azt
tehetjük, amit akarunk". Azok, akik klausztrofóbiásan
menekülnek a kauzalitástól, ezt vallják. Emlékezzünk csak
arra, milyen lelkes fogadtatásra talált a mikrofizikai történés
determinálatlansága, a sok sok „akauzális" kvantumugrás, és
mennyi elmélet született ennek alapján, amelyek a fizikai
determinizmus és a szabad akaratba vetett hit között
próbálták a közvetítő szerepét betölteni, jóllehet ez utóbbiból
csak a merő véletlenségből aláeső kocka nyomorú
szabadsága maradt meg. Senki sem gondolhatja komolyan,
hogy a szabad akarat azt jelentené, hogy mint egy zsarnok,
azt tesszük, amit jónak látunk, és mindenki a saját kénye-
kedve szerint rendelkezik az események felett.
Legszabadabb akaratunkon is erkölcsi törvények uralkodnak,
és szabadságvágyunk egyebek közt azt a célt szolgálja, hogy
ezeknek és ne más törvényeknek engedelmeskedjünk.
Jellemző, hogy a szabadság elvesztésének érzetét, félelmét
sosem az a felismerés idézi elő, hogy cselekedeteink
ugyanúgy alávetettjei a morál parancsainak, ahogy a
fiziológiai folyamatok a fizikának. Valamennyien
egyetértünk abban, hogy az ember legfőbb, legszebb
szabadsága azonos a benne élő erkölcsi törvénnyel. Saját
magatartásunk természeti okainak megismerése
képességeink tárházát is gyarapíthatja, hisz hatalmunkban
fog állni, hogy szabad akaratunkat tettekre váltsuk. Ez a
tudás sosem lesz akaratunk gátja. És ha az okelemzés teljes
sikerének utópisztikus birodalmában, ahova persze soha nem
juthatunk el, valaki a világtörténés oksági láncolatát teljes
egészében megértené a saját szervezetének történéseivel
egyetemben, akkor se szűnne meg „akarni", hanem...?
Ugyanazt akarná, amit a világmindenség, amit a „Világ-
Ész", a logosz. Ez a gondolat csak a mai nyugati filozófiától
(s hétköznapi „gyakorlatától") idegen. Az óindiai filozófia és
a középkor misztikusai nagyon is jól ismerték.
Ezzel elérkeztem az emberi önmegismerés harmadik nagy
akadályához, ahhoz a mi nyugati kultúránkban mélyen
gyökerező hiedelemhez, hogy az, ami természeti úton
magyarázható, nem hordoz értéket. Ez a védekezés a kanti
értékfilozófia aránytalan eltúlzásából vezethető le, amely a
maga részéről a világ idealista kettéosztottságának
következménye. Mint már utaltunk rá, a fentebb tárgyalt
kauzalitásfélelem egyike a feltárhatatlanság állítólagos
értékeinek felmagasztalását motiváló okoknak; de más
öntudatlan tényezők is közrejátszanak. Kiszámíthatatlan az
uralkodó vagy az apaalak magatartása, lévén, hogy ennek
alapképletéhez némi önkény s igazságtalanság mindig
hozzátartozik. Az, ami természeti úton magyarázható,
elveszíti rejtelmes mivoltát, és nem állítható bizonyos
érdekek szolgálatába, hisz nem kelt már félelmet. Benjamin
Franklin Zeusz nyilát - vagy nevezzük bárhogy - közönséges
anyagi jelenséggé, elektromos szikrává változtatta, amely
ellen manapság a villámhárító tökéletes védelmet nyújt. Az
attól való félelem, hogy a megismert természet elveszti
„isteni" jellegét, képezi a kauzalitástól való rettegés második
nagy okát. Ez újabb gátat jelent a kutatás számára, főleg
akkor, ha az ember szereti „a szépet", van érzéke a
Mindenség esztétikuma iránt, s tisztelni szeretné a rejtélyes
természetet.
Az itt jelzett tragikus összefüggés annál veszélyesebb a
kutatásra nézve, minél kevésbé tudatosodik. S általában ez a
helyzet. Mert ha megkérdeznénk az érintetteket, minden
bizonnyal büszkén állítanák, hogy ők „a haladás" hívei.
Nemcsak a természetet imádják, de a
természettudományokért is lelkesednek. Valóban, a saját
behatárolható területükön akár nagy kutatók, fölfedezők is
lehetnek. A baj ott van, hogy valami módon eltökélték,
kimondva-kimondatlanul: eddig és ne tovább! Tisztelik, amit
illik, és inkább nem nyúlnak hozzá, mert akkor nem lehetne
tovább tisztelni... ördögi kör! A hiba nem is ott van, hogy
ismeretlen tartományok létezésében hisznek. Sőt senki sem
tudja jobban, mint éppen a természettudós, hogy az emberi
megismerésnek határai vannak. De egyről nem szabad
elfeledkezni: nem tudhatjuk, hol húzódnak ezek a határok.
„A természet bensejébe behatol jelenségeinek megfigyelése
és taglalása. Nem tudjuk, az idők során ezzel meddig
jutunk." - mondja Kant. A kutatás ama gátja, amely így
keletkezik, a mesterségesen meghúzott határvonal a
megismerhető és a megismerhetetlen között. Sok igen
kitűnő, érzékeny tudós annyira tiszteli magát az életet, s az
élet velejáróit, hogy az élet eredeténél húzza meg a határt.
Valamiféle sajátos életerőben hisznek, franciául force vitale-
nak nevezik, s ezt olyan mérvadó és teljességteremtő
tényezőként kezelik, hogy nem tartják indokoltnak, hogy
behatóbban foglalkozzanak vele. Mások ott húzzák meg a
maguk határát, ahol szerintük az emberi méltóság megálljt
parancsol mindenfajta természeti jellegű megismerési
törekvésnek.
Hogy hogyan tekintsen az igazi természettudós az emberi
megismerés tényleges határaira - vagy hogyan kellene
tekintenie ezekre -, azt számomra egy feledhetetlen ifjúkori
élmény, egy nagy biológus talán önkéntelenül elhangzott
szavai világították meg. Alfred Kühn előadást tartott az
Osztrák Tudományos Akadémián, és egy Goethe-idézettel
zárta az elmondottakat: „A gondolkodó ember legnagyobb
boldogsága az, ha a feltárhatót feltárta, a feltárhatatlant pedig
nyugalommal tiszteli." Ezen utolsó szavakat követően
hátrahőkölt, kicsit színpadiasan, de már zúgott a taps, és ő a
tapsviharba kiáltotta bele: „Csak ennyit, uraim, nem
nyugalommal, dehogy nyugalommal, csak ennyit...!" Az
igazi természetkutatót talán azzal a képességgel lehetne
definiálni, hogy képes tisztelni a feltártat „azután" is. Az
ilyen ember nem fél attól, hogy az okok felfedése ahhoz
vezetne, hogy a természet elveszti isteni jellegét. A
természettel sosem fordulhat elő az, ami a hetivásár sarlatán
bűvészével, aki elrontja a produkcióját, és ócska trükkjével
csúfosan lebukik. Varázslatos erejébe vetett hitünket,
teljesítményei iránti végtelen tiszteletünket a természet
sosem veszítheti el, sőt: az okozati összefüggések láncolata
nagyobb csodálattal tölti el a szemlélőt, mint akár a
legszebbnek tűnő misztikus magyarázat. A természetet
szerető és értő embernek nincs szüksége a
megmagyarázhatatlanra ahhoz, hogy bensőséges tiszteletet
érezzen tárgya iránt. Számára csak egyetlen csoda létezik:
az, hogy a világon minden, a legkisebb virágtól a
legtökéletesebb szerveződésig, a szó elcsépelt értelmében
vett „csoda" nélkül jött létre. A világegyetemet az igazi
természettudós akkor látná csökkent értékűnek, ha kénytelen
lenne megbizonyosodni afelől, hogy bármi e földön a nagy,
szent, elemi alaptörvényeknek ellentmondva, azok ellen,
mintegy vétve jött létre, legyen az akár az ember ész s morál
által kormányzott magatartása - az igazi természettudós
abban reménykedik, hogy minden a Mindenség roppant
törvényszerűségei szerint működik a végtelen univerzumban.
Hogy mit érez a természettudós a természeti törvények
egysége láttán, nem is lehetne szebben érzékeltetni, mint az
alábbi szavakkal: „Két dolog tölti el a lelket egyre újabb,
egyre fokozódóbb csodálattal: a csillagos ég fölöttem és az
erkölcsi törvény bennem." Ámulata és áhítata sem gátolta
Immanuel Kantot abban, hogy a csillagos ég
törvényszerűségeire természeti magyarázatot keressen,
méghozzá olyat, amely azt kialakulásából vezeti le. Ugyan
miért tiltakozna Kant, aki nem tudhatott még a szerves világ
kialakulásának nagy, törvényszerű folyamatáról, annak
láttán, hogy mi az erkölcsi törvényt sem afféle, a priori
adottságnak, hanem természeti képződménynek tekintjük,
állandóan alakulónak és keletkezőnek, pontosan olyannak,
amilyennek ő a csillagos ég törvényeit látta.
13. fejezet
Ecce homo
Erre én, éjfeketéllő csizmám
bütykömről lehúzva, szóltam:
„Ez, démon, az ember rém-jelképe,
láb, goromba bőrből,
nem természet immár,
ámde szellemmé se lett még;
átmenet - állati lábból
Merkur-talppá, szárnyvetővé
Christian Morgenstern
Tegyük föl, hogy egy objektívnak mondható
természettudós üldögél valahol egy másik planétán, mondjuk
a Marson, és az ember viselkedését egy olyan távcső
segítségével vizsgálja, amely nem nagyít annyira, hogy
egyéneket, egyéni magatartásformákat is megfigyelhessen,
de látszanak a nagyobb, durvább mozgások, mint a
népvándorlások, népek csatái stb. Barátunk valószínűleg
sosem jutna arra a gondolatra, hogy az emberi viselkedést az
ész vagy éppenséggel a felelős erkölcsiség kormányozza.
Amennyiben feltételezzük, hogy földön kívüli
megfigyelőnkön nem uralkodnak ösztönök, és így azok
létezéséről és mibenlétéről sejtelme sem lehet, valamint nem
tud az agresszióról, szerepéről és működési zavarairól sem,
nem túl valószínű, hogy létünket, történelmünket megértheti.
Történelmünk állandóan ismétlődő fordulatai nem
vezethetőek le az emberi értelemből, az ész elveiből.
Közhely, de igaz, hogy mindezek oka magában az „emberi
természetben" keresendő. Az esztelen és logikátlan emberi
természet hajtja a nemzeteket egymás ellen, és áll amögött
is, hogy a különböző politikai pártok vagy vallások az őket
összefűző meglepő azonosságok ellenére is irtják egymást,
hogy egy Nagy Sándor vagy egy Napóleon milliók és
tízmilliók „értelmetlen" halálát okozza, mert az egész világot
saját jármába akarja hajtani. Az iskolában arra tanítottak
minket, hogy ezeket az embereket szent áhítattal tiszteljük,
és nagyra tartsuk. Továbbá arra neveltek bennünket, hogy
higgyünk az állami vezetés bölcsességében, és hódoljunk
meg akarata előtt. Lassan azután annyira megszoktuk a
szóban forgó jelenségeket, hogy boldogtalan együttesüket
szinte a világ második természetének kezdtük tekinteni, és
eszünkbe se jutott megkérdőjelezni társadalmi-történelmi
hasznosságukat. Elfeledkeztünk arról, hogy milyen károsak
az emberiségre és az emberségre egyaránt.
Ha viszont mindezt felismerjük, akkor nem térhetünk ki a
kérdés elől, hogy tudnak állítólag értelmes emberek ilyen
esztelenül viselkedni? Nyilvánvaló, hogy itt valahol komoly
erők munkálkodnak, ezek tépik ki észközegéből az embert,
lelkét-agyát, olyannyira, hogy képtelen saját tapasztalataiból
okulni. Mint ahogy Hegel mondotta, a történelem
tapasztalatai arra tanítanak minket, hogy a történelem
tapasztalataiból sosem tanultunk. Következésképp:
következetesen nem vontuk le a következtetéseket.
Persze ezeket a bámulatos ellentmondásokat is könnyedén
meg lehet magyarázni, és hézagmentesen be is lehet sorolni
„a maguk rendszerébe", ha felismerjük, hogy az ember társas
magatartását korántsem az értelem s a kulturális hagyomány
irányítja, hanem még mindig ama törvényeknek
engedelmeskedünk, amelyek minden filogenetikusan
létrejött ösztönviselkedésben ott munkálnak.
Törvényszerűségek, amelyeket az állati viselkedés
tanulmányozása, a magunk „állati stúdiumai" révén jól
ismerünk.
De tegyük fel, hogy földön kívüli megfigyelőnk tapasztalt
etológus, aki mindezt jól tudja, ismeri tehát a korábbi
fejezetekben elmondottakat. Nos, akkor óhatatlanul is arra a
következtetésre kell jutnia, hogy az ember „társas élete"
leginkább a patkányokéhoz hasonlatos, amelyek szintén
békések és összetartóak a saját nemzetségeiken belül, de
valódi szörnyeteggé változnak az idegennel szemben. Ha a
Marson üldögélő megfigyelőnk még a robbanásszerűen
növekvő lélekszámról, a fegyvergyártásban tanúsított
buzgalmunkról és arról a néhány politikai táborról is tudna,
bizony nem látná rózsás színben a jövőnket. Pedig az ő
prognózisa még optimistának is mondható, hisz a
patkányokról tudjuk, hogy még a nagy tömeggyilkolászások
után is épp elegen maradnak, amit viszont az emberiségről a
hidrogénbomba árnyékában sajnos nem mondhatunk el.
Mély igazság rejlik a tudás fájának gyümölcsjelképében.
A tudás, mely a fogalmi gondolkodásból sarjadt, kiűzte az
embert a paradicsomból, ahol ösztöneinek engedelmeskedve
azt tehette, amit csak akart. A környezettel kialakított
párbeszédes kapcsolatból aztán, a fogalmi gondolkodás
eredményeképpen, megszülettek az első szerszámok: a
kőbalta és a tűz. Az ember élt is az új eszköztár adta
lehetőségekkel: agyonverte fivérét, sőt, mint a pekingi ember
lakhelyén talált maradványok, széttört, összeégett emberi
csontok bizonyítják, meg is sütötte őt. A fogalmi
gondolkodás megteremtette a lehetőségét annak, hogy az
ember úrrá lehessen a saját faján kívüli világon, és ezzel
elszabadult a fajspecifikus kiválasztódási folyamat „pokla".
Erről és a fajtán belüli szelekció káros következményeiről,
amelyektől a mai napig szenvedünk, már sokat hallottunk az
előző fejezetekben. A fogalmi gondolkodás ajándékozta meg
az embert a nyelvvel, és így annak lehetőségével, hogy a
szavak révén továbbadhassa egyénileg szerzett tapasztalatait,
amelyek aztán közös tudássá formálódhattak, s gyors,
mindent átható változásokat eredményeztek, amelyek viszont
olyan hirtelen megváltoztatták életkörülményeit, hogy
ösztönei végül nem tudtak alkalmazkodni az új feltételekhez.
Hogy az emberiség jelenlegi biológiai helyzetének
bemutatását valamelyest áttekinthetőbbé tegyem, abban a
sorrendben tárgyalom a ránk leselkedő veszélyeket, mint a
fenti bekezdésben, ezt követően pedig a felelős morál
kérdéseivel, teljesítményeivel s ezek korlátaival kívánok
foglalkozni.
Láthattuk a gátló mechanizmusok morál-analóg
„viselkedését" taglaló fejezetben, hogyan csökkentik ezek az
állati agressziót, s akadályozzák így meg, hogy a fajtársak
kárt tegyenek egymásban. Mint mondottam, ezek a
jelenségek elsősorban azoknál az állatoknál fontosak (és a
legfejlettebbek is!), amelyek képesek a nagyjából velük
azonos méretű élőlényeket minden különösebb nehézség
nélkül megölni. Egy varjú vagy főleg egy holló
szemrebbenés nélkül ki tudná vájni a másik szemét; a farkas
minden további nélkül végezni tudna (főleg legyengült)
fajtársával. Rég nem lennének ilyen állatok a földön, ha
valamiféle gátló mechanizmus nem állná útját imént említett
„tevékenykedésüknek". Egy galamb, egy nyúl, de még egy
csimpánz sem képes arra, hogy fajtársát egyetlen harapással,
egyetlen ütéssel „elintézze". Ráadásul ezekben az állatokban
igen erős a menekülési ösztön és az arra való képesség,
mivel a „hivatásos" ragadozóktól szorongattatva rászoktak a
fokozott óvatosságra. Ellenségeik (a ragadozók) pedig
sokkal gyorsabbak, ügyesebbek és erősebbek, mint a
fajtársaik. Szabad körülmények között tehát kicsi az esélye
annak, hogy a fajtársak maradandó károsodásokat okozzanak
egymásnak. Az a szelekciós nyomás nem lehet hatékony,
amely „kitenyészti" a gyilkolás gátlásait. Az állattartó maga
is tapasztalhatja, milyen szörnyeteggé változnak ártalmatlan
védencei is a fogság természetellenes körülményei között. S
mert a lehatárolt térben a megtámadott és legyőzött egyed
nem tud elmenekülni, gyakran előfordul, hogy a csata
nyertese szép alaposan, aprólékos műgonddal „elintézi" a
vesztest. Könyvemben, a „Salamon király gyűrűjé"-ben a
Morál és fegyver című fejezetben bemutattam, hogy az
egyébként békésen turbékoló gerle mindenfajta komolyabb
gátlás nélkül nyugodt lélekkel megöli fajtársát.
Elképzelni is rossz, mi lenne, ha a természet fura tréfája
folytán a jámbor „gerlicének" akkora csőre nőne, mint egy
hollónak. Erről a torzszülöttről önkéntelenül is a valamikori
ember jut eszünkbe, aki feltalálta első ölőszerszámát, a
buzogányt. Már a gondolatába is beleborzongunk: egy
csimpánzhoz hasonlatos vérméksékletű, tehát heves
természetű lény, kezében a gyilkos szerszámmal.
A közvélemény, de a szellemtudományok művelői közül
is sokan úgy vélekednek, hogy az emberi viselkedésnek azon
módozatait, melyek nem az egyén javát, hanem a közösség
érdekeit hivatottak szolgálni, a felelősség ésszerű írott vagy
íratlan szabályai irányítják. Ez az elképzelés bizonyíthatóan
téves, és ezt konkrét példákon is igazolni fogjuk.
Csimpánzzal közös ősünk bizonyára éppoly kedves és hű
barátja volt „felebarátjának", mint egy vadlúd, egy csóka,
egy pávián vagy egy farkas, s nyilván ugyanolyan halált
megvető bátorsággal ment szó szerint tűzbe-vízbe
közösségének üdvéért, védelmezéséért. Minden bizonnyal
gyengéd volt fiatalabb fajtársaival szemben, nyilván
okítgatta, tanítgatta őket, és éltek benne olyan gátlások,
amelyek megakadályozták abban, hogy saját fajtársait
legyilkolja. Szerencsére még ma is elég sok efféle „állati"
ösztön él bennünk.
Azok az antropológusok, akik az afrikai előember, az
australopithecus életmódjával foglalkoztak, megállapították,
hogy nagyvadakra vadászó őseink veszélyes ösztönvilágot,
nevezetesen „ragadozó ösztönöket" hagytak az emberiségre.
A veszélyt én inkább abban látom, hogy a kannibalizmus és
a ragadozó fogalma összecserélődik: pedig a kettő szinte
kizárja egymást. Kannibalizmus a ragadozók között csak
ritka, kivételes esetekben fordul elő. Valójában az a baj,
hogy az embernek nincs „ragadozó természete". Az embert
fenyegető veszélyek jelentős része abból ered, hogy
természetétől fogva ártalmatlan mindenevő, s hiányoznak
természet adta fegyverei ahhoz, hogy nagy állatokat
ölhessen. Ebből adódóan aztán hiányoznak belőle azok a
természetes védekezési mechanizmusok is, amelyek a
„hivatásos" ragadozókat meggátolják abban, hogy jól fejlett
gyilkolási képességüket fajtársaik ellen fordítsák. Persze
előfordul, hogy egy oroszlán vagy egy farkas megöli egy
idegen fajtársát, ha az bemerészkedik territóriumukra, sőt az
is megtörténhet, hogy hirtelen haragjában, egy
„szerencsétlen" pillanatban, halálos sérülést okoz társának,
de ez inkább csak fogságban fordulhat elő. Ezek a kivételek
nem feledtethetik azt a tényt, hogy - mint már a morállal
analóg viselkedési módok fejezetében taglaltuk - ezeknél az
„állig" felfegyverzett ragadozóknál a gátló mechanizmusok
fejlettsége is magas fokú, s ennek köszönhetően a faj
fennmaradását nem fenyegeti veszély.
Az emberiség őstörténetében nem volt szükség
különösebben hatékony belső védő mechanizmusokra a
hirtelen felindulásból elkövetett emberölés veszélyének
elhárítására, lévén, hogy ilyesmire nem nagyon nyílt
lehetőség. Ugyanis a támadó áldozatát csak marással,
karmolással, harapással, fojtogatással tudta elintézni, s
ellenfelének így bőven volt ideje és módja arra, hogy
ellenálljon, meneküljön, vagy esetleg alázatos megadással
bírja jobb belátásra támadóját. A kevéssé felfegyverzett
állatoknál érthető módon nem működött olyan szelekciós
nyomás, mely a jócskán felfegyverzetteknél azokat a belső
gátlásokat kialakította, amelyek megakadályozták abban,
hogy fajtársát megölje. Azonban a mesterséges fegyverek
feltalálásával egy csapásra megváltozott a helyzet. A
viszonylag gyenge ember a vele szemben addig hatalmas
fölényben, túlerőben lévő állatok kiirtására ugyanúgy képes
lett, mint saját fajtársai elpusztítására. Az emberiség, nem
vitás, első nagy felfedezései révén elpusztíthatta volna
önmagát, ha - csodás módon - a felfedezés képessége és a
felelősségtudat nagy adománya nem ugyanannak a fának,
illetve annak a kizárólag az emberek számára adott
lehetőségnek a gyümölcse lenne, hogy az ember képes
kérdéseket feltenni. Az, hogy az ember legalábbis eddig még
nem tette tönkre magát a felfedezései segítségével, azt az
imént említett képességének köszönheti, vagyis annak, hogy
rá tud kérdezni tetteinek várható következményeire. Ez a
nagy adomány azonban semmiféle biztosítékot nem jelent
arra nézve, hogy az emberiség a jövőben se fogja magát
elpusztítani. Bár az erkölcsi felelősségérzet s vele az ölést
tiltó gátlás jócskán kifejlődött az emberben a kőbalta
feltalálása óta, azért közben a gyilkolás eszközei is fejlődtek,
a dolog mintegy könnyebbé vált, s a pusztítás kifinomult
technikái áttételesebbé is tették az ilyen cselekvést, tehát az
elkövető elvontabban cselekszik, számára nem oly
szívbemarkolóak saját tettének következményei. A messze
hordó fegyverek jóvoltából az, aki gyilkol, tulajdonképpen
nem is „tudja", mit tesz. Tettének borzalmas következményei
nem kavarják fel, mert nem szembesül közvetlenül a ténnyel,
hogy miután ő meghúzta a ravaszt, egy ember csontja
eltörik, a láthatatlan ellenfélnek szétszaggatva fordul ki a
bele! Épelméjű ember ma el nem indulna vadászni, ha a
nyulat vagy az őzet foggal-körömmel kellene szétszaggatnia.
Tetteink következményeinek észlelésétől tehát megvédtük
magunkat, s így fordulhat elő az, hogy valaki, aki még egy
rossz kölyöknek is csak nehezen tudna egy pofont lekeverni,
öldökölni indul, nem is szólva arról, hogy képes megnyomni
az atomkioldó gombot, vagy kilőni egy rakétát, pályára
indítván a halált, amely száz meg száz gyerek pusztulását
jelenti. Derekas családapák városok százait bombázták szét.
Ma más időket élnénk? Manapság ez a mi vidékükön,
házunk táján elképzelhetetlen? A demagógok nagyon is jól
ismerik az emberi „lélek" működési mechanizmusait, és
tesznek róla, „oda hatnak", hogy a sokszor nacionalista
színezetű pártérdek megsemmisítse a gátló tényezőket,
igenis „abszolút" érvényű legyen adott helyzetben az inger,
semmibe vesszen a „ne ölj" belső parancsa.
A fegyver felfedezésével közvetlenül összefügg a fajon
belüli kiválasztódás, és ennek minden borzalmas
következménye. A harmadik fejezetben, ahol az agresszió
fajfenntartó funkciójáról szóltam, valamint a tizedikben is, a
patkányok társadalmi rendjének tárgyalásakor, kellő
részletességgel rámutattam már, milyen elképesztő és
végletes cselekvésekre sarkallja a fajtársakat a
konkurenciahelyzet, amennyiben külvilágot érintő
érdemleges kapcsolatok nélkül zajlik a fajtán belüli
kiválasztódás. Mesterem, Heinroth az árgusfácán és a
nyugati világ munkatempójának példáján szemléltette ezeket
a végletes torzulásokat. Mint már utaltam rá, úgy hiszem, az
emberi agresszivitás „hipertrófiája" is hasonló okokból ered.
1955-ben a fajtársak öléséről szóló kisebb dolgozatomban
azt írtam: „Gondolom - de az emberi lélekkel foglalkozó
pszichológusok, elsősorban a mélylélektan-kutatók és a
pszichiáterek dolga lenne, hogy alaposabban utánajárjanak -,
a mai kor civilizált embere az agresszív ösztöncselekvésekre
adható kellő mennyiségű válaszlehetőség hiányában
szenved. Több mint valószínű, hogy a Sigmund Freud által
halálösztönöknek is nevezett emberi agresszióösztönök
gonosz következményei egyszerűen onnan eredeztethetek,
hogy a természetes szelekció az emberben még a sötét
előidők során roppant mennyiségű agresszivitást termelt ki,
melyet azonban a mai társadalmi berendezkedés
körülményei között nem képes levezetni." Ha e szavakban
némi szemrehányás rejlik, feddő várakozás, akkor azt
visszavonom. Már akkoriban is foglalkoztak - s nem is
akármilyen - pszichoanalitikusok ezzel a kérdéskörrel, s nem
hittek a halálösztönben, hanem ellenkezőleg, az önpusztító
agresszióváltozatot nagyon helyesen a fajfenntartó funkció
kudarcának tartották. Magam is ismerek olyan tudóst, aki
ezzel a felfogással már akkortájt is tökéletesen egyetértett, s
az említett kérdést a természetes szelekció által okozott
agresszió-hipertrófiaként „kezelte".
Sidney Margolin pszichiáter és pszichoanalitikus (Denver,
Colorado) igen alapos pszichoanalitikai és
szociálpszichológiai vizsgálatokat végzett a préri-
indiánokon, főleg az utéken. Kimutatta, hogy ezek az
emberek túltengő agressziós ösztönöktől „szenvednek",
amelyeket a mai észak-amerikai indiánrezervátumok
körülményei között képtelenek levezetni. Margolin
véleménye szerint az a - különben viszonylag rövid időnek
számító - pár évszázad, amelyet ezek az indiánok a prérin
kizárólag rablással, gyilkolással, vadászattal „nyers
szabadságban" töltöttek, valami egészen rendkívüli erejű
szelekciós nyomást gyakorolhatott rájuk, amely felfokozott
agresszivitásban jelentkezik. Hogy ennek következtében az
öröklés anyagában is jelentős változások történtek, könnyen
elképzelhető. Bizonyos háziállatoknál ugyanez történik,
olykor a „beltenyészet" következtében. Valamint Margolin
feltevésének helyessége mellett szól az is, hogy a már
merőben másféle körülmények és hatások között
felnevelkedett ute indiánok ugyanúgy szenvednek, mint
idősebb törzstársaik, továbbá hogy a szóban forgó
patologikus jelenségeket csak azokon a préri-indiánokon
észlelték, akik ugyanúgy kényszerhelyzetbe kerültek, mint az
ute indiánok.
Az ute indiánok olyan gyakran szenvednek neurózisban,
hogy azt még egyetlen más embercsoport esetében sem
észlelték; a betegség okát Margolin ugyancsak a kiéletlen
agresszióban látja. Az indiánok közül sokan maguk is
betegnek érzik s vallják magukat, és arra a kérdésre, miből
áll ez a betegség, nem tudnak jobb választ adni, mint hogy:
„Ute vagyok." Napirenden vannak közöttük az
erőszakcselekmények, de jószerével mindig csak
„idegeneket" bántalmaznak, gyilkolnak, saját törzstársaikat
ritkán választják agressziójuk tárgyául - ebben ugyanis
szigorú tabuk gátolják meg őket, s ezeknek könyörtelen
szigora ugyancsak az uték őstörténetéből érthető meg. Mivel
állandó háborúságban álltak a szomszédos törzsekkel és a
fehérekkel, félre kellett tenniük minden belvillongást. Aki
mégis megölte saját törzsének valamelyik tagját, azt a
tradíció szigora arra kötelezte, kövessen el maga is
öngyilkosságot. Ehhez a szigorú „ute szolgálati
szabályzathoz" tartotta magát egy ute rendőr is...! Aki
kénytelen volt törzsének egyik tagját őrizetbe venni, s ennek
során, önvédelemből, végül megölte az illetőt. A
letartóztatott combon szúrta saját apját, aki elvérzett. Persze
nem szándékos emberölés volt ellene a vád. A naiv ute
őrmester pedig eleve tiltakozott feljebbvalójánál: minek
egyáltalán letartóztatni, hiszen a bűnös máris öngyilkosságra
van „ítélve". Végül aztán kénytelen-kelletlen nekilátott
szolgálati kötelessége teljesítésének, ami a már említett
tragédiába torkollott. Margolin jegyzetei számos ilyen vagy
ehhez hasonló eset leírását tartalmazzák, mintha a görög
tragédiák világába csöppentünk volna. Akaratlanul
elszenvedett „bűnökért" önként magukra szabott
büntetéseket hajtanak végre a szerencsétlen, már-már
sorsüldözöttnek nevezhető uték.
Meggyőző és Margolin elméletét támasztja alá az a tény
is, hogy az ute indiánokat igen gyakran éri baleset. Margolin
ezt is a kíméletlen agresszió számlájára írja. Bizarr dolog, de
a gépkocsibalesetek száma is az ute indiánoknál a
legmagasabb a világon - mármint az autót egyáltalán
használó, ismerő népcsoportok közül. Aki vezetett már gyors
kocsit úgy, hogy közben mérhetetlen düh feszítette, nagyon
jól tudja, milyen könnyen támadnak ilyenkor az embernek
önpusztító gondolatai. Úgy tűnik, az ute indián nemcsak
eljátszik a halál gondolatával. A „halálösztön" élő-holt
példájának is tekinthetjük a végzetes sorsú rézbőrűt.
Természetes, hogy a fajtán belüli szelekció még ma is hat,
s szedi áldozatait - de a furcsa esetek tárgyalása elterelne
minket eredeti témánktól, az agressziótól. A birtoklás,
gyűjtés, szerzés, érvényesülési vágy „polgári erényei"
szintén lehetnek negatív hatásúak. Napjaink kereskedelmi
versenyszelleme ugyanolyan borzalmas fejleményekhez
vezethet, mint a szomszédok, népcsoportok, törzsek stb.
közti nyíltan ellenséges viszony. Az az egyetlen szerencsénk,
hogy a gazdagodás, tollasodás, a hatalomhajhászás nem jár
együtt gyakori gyermekáldással, sőt ellenkező irányba hat,
ha ez nem így lenne, akkor még sötétebb színben kellene
látnunk az emberiség helyzetét.
A fegyverek és a belső kiválasztódás után a harmadik
tényező, amelyről beszélnünk kell, a fejlődés felfokozódott
üteme. Az emberiség, cserében a megannyi adományért,
kénytelen volt roppant problémákat is magára vállalni, és
végignézni önnön kárhozatát. A fogalmi gondolkodás, és
minden, ami ebből következik, elsősorban az elvont,
általánosító nyelv használata, az emberiséget olyan
teljesítményekre ösztönözte, ami egyetlen más fajjal sem
fordult még elő. Mikor a biológus a szerzett tulajdonságok
átörökítéséről beszél, csak az öröklődési anyag, a gének
változásainak problémája érdekli. Nem gondol arra, hogy az
„örökölni" szónak, már évszázadokkal Gregor Mendel előtt,
megvolt a jogban használatos alapjelentése, és a biológia
csak átvette ezt a merőben „társadalmi" fogalmat. Manapság
már olyan elterjedt ebben a második jelentésében is, hogy
félreértéseket okozhatna, ha nem részletezném, mire
gondoltam pontosan. Tehát: kizárólag az ember képes saját
megszerzett tulajdonságait, tulajdonait örökül hagyni.
Feltalál, elles vagy lemásol valamit (ötletet, eszközt,
eljárásmódot), s attól fogva olyan az egész, mintha ezek a
vívmányok velünk született adományok volnának, szerves
részeinkké válnak, és használatukat ugyanúgy nem felejtjük
el, ahogy létfontosságú testrészeinkét sem!
Ha csak egyetlen individuum tesz is szert az új képességre
vagy tulajdonságra, az hamarosan közkinccsé válik, és ez a
villámgyors folyamat biztosítja az emberiség már említett
szélsebes fejlődését. A fogalmi gondolkodásnak s
vívmányainak következtében ma napok, hetek, hónapok alatt
válnak világjelenséggé olyan dolgok, amelyek elterjedése
korábban évszázadokat vett igénybe. A mai történeti
alakulásokhoz képest lassú törzsfejlődésre rétegződik rá a
jelen historikuma, a filogenetikusan csigalassúsággal
kialakult átöröklési „masszára" a tömérdek új eredmény, a
szerzett vagy pillanatok alatt ránk hagyományozódott kultúra
és civilizáció.
Ahogy a fegyverek és a szerszámok használata, s az
ember korlátlan uralma a világ felett, úgy a fogalmi
gondolkodás szép adománya is számos veszedelmet hordoz
magában. Az ember kulturális vívmányainak csak egy
hátulütője van: csak olyan emberi tulajdonságokat és
teljesítményeket befolyásolnak, amelyek individuális
módosításokkal, tanulással alakíthatók, kormányozhatók.
Fajunkra jellemző, tehát velünk született örökségünket ezek
az újdonságok nem érintik, magatartásmódunkat, mely az
örökletes anyag terméke, nem tudják előnyünkre változtatni.
A viselkedési módok változásának üteme a törzsfejlődésben
ugyanolyan lassú, mint a testi jegyeké. Míg tehát a fogalmi
gondolkodásban nagyot léptünk előre, „testi valónkban" nem
sokat változtunk.
Vajon mi játszódhatott le, amikor az ember először
szorongatott a kezében bunkót? Valószínűleg hasonló, mint a
két-három éves gyerekek agyában, akik súlyos,
„életveszélyes" tárgyakat hajigálnak egymás fejéhez, s nem
fogja vissza őket semmiféle erkölcsi tiltás, gátlás. Az első
bunkó feltalálója valószínűleg nem sokat habozott,
agyonüsse-e embertársát, ha a helyzet úgy kívánta. Nagy
haragjában semmiféle érzelmi tapasztalat nem fogta vissza
kezét, nem alakult - nem alakulhatott! - ki benne ölésre
vonatkozó gátlás. Hogy érzett-e zavart aztán, mikor
törzstestvére, embertársa holtan hevert a földön? Bizonyosra
vehetjük. Társas kapcsolatokban élő állatok is drámaian
reagálnak a fajtárs halálára. Nyári ludak sziszegve, a
támadásra a végsőkig elszántan állnak elpusztult fajtársuk
mellett; Heinroth számol be egy ilyen esetről: az állat
családjának jelenlétében „lőtt agyon" egyszer egy ludat.
Magam is átéltem egyszer egy hasonló jelenetet: egy nílusi
lúd úgy fejbe vert egy nyári ludat, egy fiatal madarat, hogy
az épp csak odatámolyoghatott övéihez, s ott szinte azon
nyomban kimúlt. Elvérzett. A szülők nem voltak tanúi a
jelenetnek, nem látták a halálos ütést, mégis az említett
módon reagáltak. Münchenben egy elefánt, Wastl, aki játék
közben véletlenül súlyosan megsebesítette ápolóját, úgy
megriadt, hogy kifelé támadólag, de a sebesültnek védelmet
nyújtva fölébe állt, és gyakorlatilag megakadályozta, hogy az
orvosi segítség idejében megérkezhessen. Bernhard Grzimek
mesélte, hogy egyszer megharapta őt egy csimpánzhím, első
dühének csillapultával azonban rögvest megpróbálta a jókora
sebet „eltüntetni", széleit összébb nyomogatni, a dolgot
jóvátenni.
Az első „Káin" valószínűleg azonnal felismerte, hogy
borzalmas dolgot cselekedett. S társai rövid tanakodás után
rájöttek, hogy ez nem mehet így tovább, mert a csoport ereje
hamarosan vészesen megfogyatkozhat, s ez fennmaradásukat
is veszélyezteti. Nem tudjuk, milyen „szankciókat" hoztak,
tény, hogy kialakult a felelősség s a kényszerű
felelősségvállalás ősformája, ami aztán az emberiséget
megvédte attól, hogy saját magát elpusztítsa.
A felelős erkölcs első teljesítménye az emberiség
történetében tehát az volt, hogy az ember megpróbálta
visszaállítani a fegyverek felfedezése és az ölésre vonatkozó
gátlás közti egyensúlyi viszonyt. Az egyénre kiszabott
tilalmak rendszere őseinknél, az első embereknél még
valószínűleg igen egyszerűen és hatékonyan működött.
Nem csupán spekuláció, ha azt feltételezzük, hogy az első
embereket, úgy a cro-magnoni embertől számítva, nagyjából
ugyanazok az ösztönök és hajlamok vezérelték, mint minket.
Társas viszonyaik és összetűzéseik tekintetében pedig nem
különbözhettek nagyon a mai „természeti" népektől, például
Pápua Új-Guinea úgynevezett őslakosságától. Itt minden
egyes kisebb közösség háborúban áll szomszédaival,
méghozzá egy „enyhe, kölcsönös fejvadászat" keretein belül.
Margaret Mead szóhasználatában az „enyhe" annyit jelent,
hogy a vágyva vágyott fejek megszerzésére csak ritkán
indítanak szervezett hadjáratot, és inkább csak a területükre
tévedő balga nők s gyerekek fejét „szerzik meg maguknak".
Próbáljuk meg elképzelni, úgy tizenöt férfi él együtt
feleségestül, gyerekestül. A férfiakat természetesen
„barátság" fűzi egymáshoz, a szó legszorosabb értelmében
tartoznak is ezzel egymásnak, nyilván sokszor mentették
meg egymás életét stb. Valamit valamiért. Ha e pár tucatnyi
férfiember közt volt is egykoron rivalizálás, gyűlölködés, ez
szükségszerűen már a múlté - az adott közösség tagjai csak
együttesen tudnak védekezni a szomszédaikkal szemben. A
belső, „fajtaspecifikus" agresszió értelemszerűen kifelé
fordul, és külső ellenségre fog irányulni. Biztos vagyok
benne, hogy ilyen körülmények között mindegyikünk
megtartaná természetes hajlandóságától vezérelve a mózesi
törvényeket, és nem kívánná meg felebarátja feleségét, nem
lopna stb. A férfiember hamarosan nemcsak a feleségeket és
anyákat, de az öregeket s a bölcseket is tisztelni és védeni
kezdené. Fraser Darling ezt a jelenséget egyébként
szarvasoknál is megfigyelte, de Vore, Washburn s Kortland
páviánokon végzett megfigyelései pedig ugyanezt támasztják
alá.
Más szóval az ember természetes hajlandóságai azért
mégsem olyan kétségbeejtően hitványak, reménytelenül
rosszak. Az ember nem „kora ifjúságától fogva" rossz,
csupán a modern társadalom követelményeihez nem képes
felnőni.
Önmagában egy adott közösség lélekszámának
növekedése is két olyan következménnyel jár, melyek
mindegyike zavarja a kölcsönös vonzások és taszítások
arányának rendszerét, vagyis romlani kezd az egyensúlyi
viszony a személyes kötődés s a fajtán belüli agresszió
között. Először is minőségi romlás következik be a
személyes kapcsolatokban, ha túl sok van már belőlük. Régi
bölcsesség, hogy olyan túl sok jó barátja azért nem lehet az
embernek. A „milliónyi" ismerős, amely minden nagyobb
közösségnek velejárója, csökkenti a valódi, mélyebb
kapcsolatok intenzitását. Továbbá sokak együttélése
viszonylag szűk térben a szociális kapcsolatok megkopását,
elfáradását eredményezi. A modern nagyvárosi ember, akit
tömérdek kötelesség és feladat emészt, a legjobb barátjának
sem tud mindig örülni. Rosszkor jön a jó barát! Vagy ha
vacsora közben megcsörren a telefon, elsőre mindenki
kelletlenül reagál. Az összezártság fokozza az agresszivitást,
a szociológusok a maguk tapasztalataiból már rég tudják ezt.
„Túlzottan" társas mivoltunk nemkívánatos
következményeinek sorát az is bővíti, hogy a fajtánknak
megfelelően belénk programozódott agresszív ösztönöket
nehezen tudjuk levezetni. Mivel pedig a polgári béke minden
szűkebb közösség alapelve és követelménye, a bennünk
fortyogó indulat óhatatlanul is „mások", szomszédaink vagy
más népek stb. ellen irányul.
Ahogy a civilizáció fejlődése - feltartóztathatatlanul -
halad előre, mind reménytelenebbé válik természetes
hajlandóságaink helyes működtetésének álma. Úgynevezett
felebarátunkról hamar látnunk kell, hogy még felerészben
sem a barátunk, hiszen esetleg nem rokonszenves nekünk,
sérti érdekeinket stb., ráadásul mit szeressünk rajta, sose
láttuk; a józan ész ráadásul azt parancsolja, hogy még az
ellenségeinket is „szeressük", de hogy fér ez meg
természetes hajlandóságainkkal? A sok prédikáció, hogy a
lemondás és az aszkézis szükségszerű, hogy nem szabad
zabolátlanul élnünk, mértéktelenül hódolnunk az
élvezeteknek, meg aztán az eredendő bűn tana, amely szerint
az ember „zsenge ifjúságától fogva" eleve bűnös - mind
egyetlen közös igazságtartalmat hordoz: nevezetesen azt,
hogy az emberiség felismerte, nem teheti azt, amit örökölt
hajlandóságai diktálnak neki, épp ellenkezőleg, tanulnia kell,
egyebek között önmérsékletet; nem rohanhat vakmerően a
vesztébe, felelős előrelátással kell mérlegelnie, mi lehet
tetteink várható következménye.
Várható, hogy civilizációnk - reméljük, hogy a kultúrát
nem maga mögött hagyva - egyre gyorsabb ütemben fejlődik
majd a továbbiakban is. Ennek megfelelően az erkölcsi
felelősség tudatának is erősödnie kell bennünk. A
diszkrepancia, a hasadás aközött, amit az ember alapvető
hajlandóságaitól vezérelve a szűkebb vagy tágabb
értelemben vett közösségért megtenne és aközött, amit ez a
közeg követel tőle, növekszik, és ez a két végpontot áthidalni
próbáló felelősséget egyre keservesebb feladat elé állítja. Ez
a felismerés azért igen nyugtalanító, mert a legnagyobb
jóakarattal sem találunk olyan szelektív tényezőket,
amelyeket az ember felelős igyekezete vagy netán vele
született sok jó hajlandósága termelt volna. Ellenkezőleg,
komolyan kell aggódnunk, hogy a mai, ízig-vérig
kereskedelmi alapszínezetű társadalmi viszonyok az ember s
ember között uralkodó, valóban ördögi versenyszellem
következtében igen rossz irányba terelik a belső
kiválasztódást. A felelősségünk tehát ebből a szempontból is
egyre nagyobb.
A felelős erkölcs dolgát szemernyit se könnyítjük meg
azzal, ha erejét túlbecsüljük. Akkor már többre megyünk
annak elismerésével, hogy ez a bizonyos erkölcs „csak" egy
kompenzációs mechanizmus, amely eleve adott ösztöneinket
a valóban kulturáltnak nevezhető életvitel kívánalmaihoz
próbálja igazítani, ezekkel mintegy rendszerbéli egészet
alkotva. Ez a felfogás érthetővé tesz sok mindent, ami
egyébként nem az.
Valamennyien szenvedünk attól, hogy ösztöneinken
uralkodnunk kell, van, aki jobban, van, aki kevésbé, ki-ki
társas ösztöneihez vagy hajlandóságához mérten. Egy régi jó
pszichiátriai meghatározás szerint pszichopata az a személy,
aki vagy maga szenved a közösség által reá rótt
kötelességektől, vagy ő maga okoz szenvedést ugyanilyen
formában a közösségnek. Bizonyos értelemben tehát
mindannyian pszichopaták vagyunk, hiszen mindannyian
szenvedünk attól, hogy ösztöneinket - a köz kívánalmainak
megfelelően - el kell fojtanunk. Ez a meghatározás
különösen azokra igaz, akik e követelmények súlya alatt
összeroppannak - neurotikusak lesznek, sőt esetleg bűnözővé
válnak. E pontosabb definíció szerint sem különbözik
azonban a „normális" a pszichopatától, a „derék
polgárember" a deviánstól olyan nagyon. A különbség
valami olyasmi, mint a kompenzált szívzavarokkal élő ember
és a „dekompenzált vitium"-ban szenvedő közötti különbség,
ez utóbbi betegség esetében a szív nem bírja már a reá háruló
többletfeladatokat, izomzata csődöt mond, egy billentyű már
nem zár jól, vagy szűkület alakul ki. Ez a hasonlat rávilágít
arra a tényre is, hogy a kompenzáció többlet
energiafelhasználással jár.
A felelős erkölcs lényegi teljesítményének ilyen felfogása
feloldja a kanti erkölcstan egyik ellentmondását, amely már
Schillernek is feltűnt. Ő, aki Herdert „minden kantiánusok
legszellemesebbiké-nek" nevezte, nem volt hajlandó
elfogadni Kant részéről azt, hogy az erkölcstanával
mindenfajta természeti hajlandóságot lealacsonyít. Pompás
„Xéniájában" is ezt gúnyolja: „Számíts rám, hívem - sajnos,
kedvellek, azért ez! / Lelkem bűntudatos - nem közöny éltet
ilyet?"
Persze amellett, hogy vakon szolgáljuk barátunkat,
elbíráljuk azt is, hogy egyáltalán rászolgál-e önzetlen
barátságunkra, illetve viszonozza-e teljes odaadásunkat.
Persze ha igazi kantiánusok lennénk, ennek pont az
ellenkezőjét kellene tennünk, s akkor becsülni őt a
leginkább, ha ugyan nem szível minket, de a felelős erkölcs
parancsára mégis a javunkat szolgálja. Való igaz, akadnak
ilyen „jótevőink", de minden erőfeszítésünk ellenére nekik
csak hűvösen tudunk köszönetet mondani, és szeretni azt
fogjuk, aki önzetlenül, bár nem minden viszontszolgáltatás
nélkül tesz nekünk jót.
Mikor feledhetetlen tanárom, Ferdinand Hoch-stetter 71
évesen a búcsúelőadását tartotta, a bécsi egyetem akkori
rektora meleg szavakkal köszönte meg hosszú, áldásos
tevékenykedését. Erre a köszönetnyilvánításra Hochstetter
úgy válaszolt, hogy abban a természetes vonzalmak összes
paradoxona benne volt: „Köszönetet mond nekem
olyasmiért, amiért pedig nem kellene! Ha valakit, akkor
szüleimet, az őseimet illeti köszönet, hogy ilyen
hajlandóságokat örököltem tőlük, s nem másmilyeneket.
Viszont ha valóban engem kérdez, mit cselekedtem életem
során, s miért is tettem azt, amit tettem, erre csak azt
felelhetem: ártani nem akartam, de tulajdonképpen mindig
azt tettem, amit úri szeszélyem diktált, amihez kedvem volt!"
Félre a tréfát? A nagy természettudós, akiről teljes
bizonyossággal állíthatom, hogy soha nem olvasott Kantot, e
szavaival különös módon mégis a kanti „értékközömbösség"
mellett foglalt állást, miközben ad absurdum vitte a kanti
tanok bírálatát – és Schillernél is jobban rámutatott Kant
értékelméletének képtelenségére. Ennek a
látszatproblémának - mert az! - roppant egyszerű a
megoldása. Amint a felelős morált kompenzációs
mechanizmusnak tekintjük, a természetes hajlandóságok
megszűnnek értéktelennek lenni.
Ha meg kell ítélnünk egy ember „cselekedeteit vagy akár
a sajátjainkét, természetesen annál többre tartjuk azokat,
minél kevésbé vezethetőek le a természetes
hajlandóságainkból. Ha azonban jó barátot választunk
ugyanilyen alapon, szívünknek az lesz kedves, aki szintén
szívbéli kedvességből cselekszik, s nem a józan ész érveit
követve. (Legyenek azok bármily erkölcsösek is!) És nincs
ebben semmi különös, sőt könnyen érthető, hogy más
értékmérővel dolgozunk, ha egy ember cselekedeteit és
megint mással, ha magát az embert ítéljük meg.
Aki már természetes vágyaitól vezérelve is „társas
lényként" cselekszik, általában kevés energiát kénytelen a
kompenzációra fordítani, és így az idők során jókora erkölcsi
tartalékok halmozódnak föl benne. Aki viszont mindennapi
élete követelményeinek is csak nehezen és nagy áldozatok
árán tud csak megfelelni, az a feladat nagysága alatt előbb-
utóbb összeroppan. A szívelégtelenségről szóló hasonlatunk
tökéletesen illik ide is. Nem a hirtelen ránk zúduló
többletteher alatt roppanunk össze, hanem az állandó
túlfeszítettség, igénybevétel, viselkedéskényszer áll a
háttérben. Az éhezés, a nyomor, a feszültség, a félelem, a
túlhajszoltság, a reménytelenség mind mind ugyanoda
vezetnek. Aki háborúban, hadifogságban látott már végsőkig
elcsigázott embereket, tudja, mennyire váratlanul következik
be az összeomlás, áll be a dekompenzáció állapota.
Emberek, akikről azt hittük, sziklakövek, s ki tudja, mi
minden építhető rájuk, egyik pillanatról a másikra
kártyavárként omlanak össze. Látszólag kimeríthetetlen
energiájukat annak köszönhették, hogy belső tartalékukat
teljesen felélték. Aki átélt már ilyesmit, jól tudja, hogy más
dolog a jó szándék, és az is, hogy mennyire tud tartós lenni.
Aki ezt belátja, nem érzi magát fölényben összeroppant
társával szemben, mert jól tudja, hogy bármikor rá kerülhet a
sor. Még a legerősebb is eljut arra a pontra, mikor végső
fájdalmában már csak fohászkodni képes: „Istenem, Istenem,
miért hagytál el engem?"
A kanti erkölcstan, az emberi ész benső törvényszerűsége
az - kizárólag, mintegy magára hagyatva -, amely a felelős
önvallatás kérdésére a helyes választ megadja. Imperativus
ez, afféle elemi, eleve elrendelt parancs tehát. Kant számára
magától értetődő, hogy az észlény nem is adhat másféle
választ, azaz - nem akarhat rosszat a magához hasonlónak.
Az ő számára az egzisztencia így mintegy evidencia;
egyetlen megoldása létezik, nincs variációja. A magatartás-
kutató nem indulhat ki ilyen a priori elvekből; kötelessége
utánajárni, miért nem ártunk embertársunknak, ha nem, s
miért, ha mégis igen. Persze a nagy gondolkodó
levezetésében is van némi következetlenség, s ez teszi
elméletét a biológia szemszögéből vizsgálódó tudós számára
sokkal elfogadhatóbbá. Ugyanis maga Kant sem hiszi, hogy
ha valakit természetes hajlandósága késztet bármiféle
cselekedetre, akkor a dolog logikus végiggondolása
visszatarthatná. Természetes, hogy mikor egy felismerést
tiltássá, imperatívusszá teszünk, egy érzelmi faktor is
szerepet játszik. Ha kiiktatnánk életünkből az érzelmi
szempontot, például az evolúció különböző szintjeinek
megítélésekor, ha egy ember, egy emberélet nem jelentene
emocionálisan is értéket a számunkra, akkor értelmünk egy
üresen kattogó gépezetté változna, amiből csak
működésének alapja, a motor hiányozna. Mert a tiszta
értelem csupán az eszközöket biztosítja számunkra, amelyek
segítségével céljainkat megvalósíthatjuk, de magukat a
célokat nem. Milyen alapon „parancsolhatnánk" akkor
magunknak? Miért vágynánk bármilyen imperativusra is? Ha
Mefisztó-féle nihilisták volnánk, azt vallván: hogy „jobb, ha
semmi nem is keletkezik", cselekvési maximáink
rendszerében az sem minősülne abszurdumnak, hogy igenis
megnyomjuk azt a bizonyos gombot...
Az értékérzékelés, az érzés az, ami az önmagunknak
feltett kérdésekre pozitív vagy negatív választ ad,
imperatívusszá vagy tiltássá téve azt. Egyik sem az ész
szikrájaként pattant ki valahonnan, a sötétségnek abból a
„birodalmából" való, amelybe józan értelmünk nem tud
behatolni. Ezekben az emberész számára csak közvetett úton
megközelíthető rétegekben az ösztönös és a tanult elem igen
bonyolult szerveződésben él együtt, s ez a képződmény
bennünk a magasrendű állatokéval nem csupán rokon, de sok
mindenben azonos is. A különbség csak annyi, hogy az
embernél a kulturális hagyomány is beépül a tanultakba.
Ezeknek a csaknem kizárólag a tudatalattiban zajló
kölcsönhatásoknak a szövedékéből ered minden
cselekvésünk késztetése, azoké is, amelyek pedig a
legerősebben kötődnek a józan észhez, tehát az értelem
„alárendeltjei". Innen a szeretet - a szerelem és a barátság -,
az érzelmek melegsége, a szépérzék, a művészi alkotás
igénye és lehetősége, a tudományos megismerés vágya. A
minden úgynevezett állatitól megfosztott, a sötétség
késztetéseitől elzárt ember korántsem lenne angyal: tiszta
észlényként pont az ellenkezője volna annak!
Mindeközben nem nehéz belátni, miért terjedhetett el az a
nézet, hogy a jó - és csakis a jó -, vagyis minden, ami az
emberi társadalmakra nézve hasznos, az erkölcs produktuma;
ellenben az „egoista", a közösség kívánalmaival rosszul
összeegyeztethető cselekvési motívumok az „állati"
ösztönökből erednek. Ha ugyanis föltesszük magunknak
Kant kategorikus kérdését: „Cselekvésem maximáját
természeti törvény erejére emelhetem-e, avagy e kísérlet
során olyasmi történne, ami az észnek ellentmond?", nos,
akkor minden magatartási mód, még a merőben ösztönösek
is a végsőkig ésszerűnek minősülnének, feltételezve persze,
hogy a fajok alakulásának nagy konstruktőrei által
megszabott hivatásukat töltik be. Ésszerűtlen magatartás
csak az ösztön hibás működéséből adódhat. Ezeknek a
hibáknak a felkutatása a kategorikus rákérdezés feladata,
kompenzálásuk pedig a kategorikus imperativusé. Azokat az
ösztönöket, amelyek valóban a konstruktőrök szellemében,
tehát jól működnek, semmilyen rákérdezés nem tudja
megkülönböztetni az észelvűtől! Ha egy ilyen esetben
tesszük fel a kanti kérdést, hogy tudniillik: „Cselekvésem
maximáját természeti törvény erejére emelhetem-e?", a
válasz egyszerű. Miért kellene, ha már az!
Egy gyerek a vízbe esik, egy férfi utánaugrik, kihúzza,
aztán megvizsgálja cselekvésének maximáját, és úgy fogja
találni, hogy a természeti törvény erejére emelve ez
körülbelül így hangzik: ha egy felnőtt férfi, egy homo
sapiens azt látja, hogy egy gyerek életveszélybe került, akkor
kötelessége megmenteni. Tartalmaz ez az elvonatkoztatás
bármiféle észelvű önellentmondást? Ugye, hogy nem! Így az
életmentő gondolatban megveregeti saját vállát, büszkén
kihúzza magát, és örömmel állapítja meg, hogy milyen
okosan, erkölcsösen és átgondoltan cselekedett. Holott, ha
szépen megtanakodta volna a dolgot magával, alaposan
körüljárva a kérdést, akkor már csak a gyerek hulláját
horgászhatta volna ki. Az ember, már amennyiben a mi
nyugati kultúrkörünkbe tartozik, ennek ellenére sem hall
szívesen olyasmit, hogy teljesen ösztönösen cselekedett, s
hogy a helyében egy pávián is ugyanezt tette volna.
A régi kínai bölcsesség, mely szerint az emberben
megvan minden állati, az állatban azonban nincs meg
minden emberi, nem azt akarja mondani, hogy az „állat az
emberben" valami eleve gonosz, megvetendő és irtani való
lenne. Van az embernek egy olyan reakciója, mely minden
másnál jobban szemlélteti, mennyire nélkülözhetetlen lehet
egy kétségkívül „állati", az antropoid őstől örökölt
magatartási mód, méghozzá az olyan cselekvések
szempontjából, amelyek nemcsak saját megítélésünk szerint
sajátosan emberiek és erkölcsösek, hanem valóban azok. Ez
a reakció a lelkesedés. Már a szó is azt fejezi ki, hogy itt
valami mélyen emberi dolog munkál. Ennek megfelelője a
görög enthuziazmus (lelket említve), eredetileg azt jelenti,
hogy az embert valamelyik isten kerítette hatalmába.
Valójában régi barátunk, új ellenségünk, a fajon belüli
agresszió az, amely a lelkes embert uralja, méghozzá a
szociális védekezés ősrégi, egyáltalán nem szublimált
reakciójának formájában.
A jelenséget ennek megfelelően egyenest reflexszerű
előrejelezhetőséggel olyan külső helyzetek váltják ki,
amelyek harcos nekibuzdulást kívánnak, és ezen belül is
elsősorban olyanok, amelyeket már szentesített a kulturális
hagyomány. Képviselheti ezeket a család, a nemzet, az alma
mater, netán a sportegyesület vagy bármi olyan elvontabb
fogalom, mint a régi „mesterlegény-szellem", a művészi
alkotás megvesztegethetetlenségének képzete avagy az
induktív kutatás munkaetikája. Egy lélegzetre felsoroltam
most olyan dolgokat, amelyeket valós értékeknek tartok, és
olyanokat is, amelyek számomra teljességgel érthetetlen
módon mások szemében képviselnek értéket, ezzel azt
kívánom szemléltetni, milyen veszélyeket hordozhat
magában a szelektálás hiánya.
A lelkesedést eszményien kiváltó ingerhelyzetek közé
tartozik az az egyébként a demagógok köreiben is hihetetlen
népszerűségnek örvendő állítás, hogy a fent említett értékek
valamelyikét veszély fenyegeti. Ellenséget mindig lehet
találni, vagy ha más nem, művileg előállítani. A „mindenre
képes" szörnyeteg lehet konkrét és elvont is. „A" zsidók, az
oroszok, a németek, a franciák, a zsarnokok, az elnyomók
stb. ugyanolyan jól megteszik, mint a világkapitalizmus, a
kommunizmus, a fasizmus stb. vagy bármelyik -istára és -
izmusra végződő szavunk. Aztán szükség van még egy
lehetőség szerint szuggesztív, magával ragadó
(„karizmatikus") vezetőre, egy „Führer"-re, ilyet egyébként
még a leghangosabb antifasiszta körökben is találunk, mert
mi tagadás, a merőben ellentétes politikai táborok eszköztára
igen hasonló, ha nem azonos, és a természeti hajlamainál
fogva lelkesedésre mindig kész kisember aztán ide-oda
csapódhat e végletek között. A harmadik és talán a
legfontosabb tényező a minél több főt számláló „hívők"
tábora. Emlékezzünk a 8. fejezetre és az „anonim csapatról"
tanultakra, minél nagyobb egy adott közösség, annál
nagyobb vonzerőt gyakorol az egyedre, és annál inkább tudja
döntéshelyzetben befolyásolni. Aki valaha életében érzett
már elragadtatottságot, jól tudja, milyen tünetei vannak
ennek az állapotnak. Borzongunk, szinte „feláll a hátunkon a
szőr". Úgy érezzük, kiszakadtunk a hétköznapok
sivárságából, és csak „szent kötelességünk" lebeg előttünk.
Teljesen azonosulunk az „üggyel", nem ismerünk
akadályokat, és szinte megszűnik működni az a gátlás, amely
a fajtársak legyilkolását megfékezhetné. A józan észérvek,
az ellenjavallatok ilyenkor már senkit nem érdekelnek - a
nagy ügy szent és sérthetetlen, és minden létező eszközt a
szolgálatába kell állítani. A „másmilyen" értékek
megszűnnek létezni, a harc mámora elsöprő diadalt arat,
hadd álljon itt példaként a „szép" ukrán jókívánság: „Szent
zászló lengjen nekünk, trombitáljon víg eszünk - harcba így
megyünk!"
Félre a tréfát - egy népet vagy nemzetet sem akarunk
megbántani. A jelenséget kísérő testi tünetek önmagukért
beszélnek. Valóban ki-a-mell, be-a-has, feszüljön a váll,
roppanjon egészségesen a gerinc... és így tovább... Felszegett
fej, előreszögezett áll, már-már díszlépés, a lélek „mezején"
is. Hőstudat, küldetéstudat járja át a föllelkesített egyént.
Szent áhítat, fékezhetetlen harci kedv. Boldogság, hogy ő,
aki idáig csak „egy ember" volt (egy senki, egy nímand),
most Egy Emberként dacol a világgal.
Hogy mennyire „szent" ez az áhítat, a borzongás és az
ügy maga, azt pontosan tudja az, aki csimpánzok
megfigyelése révén is szert tett már némi tapasztalatra. A
csimpánzhím, az elhivatott vezér, veszély esetén hasonló
tüneteket produkál. A szőre égnek áll, a karok és a vállak
tartása az emberéhez hasonló, sőt mi több, a karját is úgy
lengeti, hogy a legszőrösebb rész forduljon kifelé, azt
demonstrálandó, hogy „itt minden égbe kiált". Az állat
minden kétséget kizáróan blöfföl, nagyobbnak,
hatalmasabbnak, ellenállhatatlannak kívánja feltüntetni
magát. A mi szentnek nevezett elhivatottságunk ez esetben
tehát nem más, mint az imént ismertetett állati jelenség
reprodukálása.
Az idők során levedlett dús szőrzetünk híján „más
köntösbe öltöztetve"!
A majom szociális védelmi reakciója, higgyük el, végső
soron ugyanolyan hősies, önfeláldozó cselekedet, mint a mi
lelkesedésünk. A csimpánzhordák védelmi reakciójának és
az emberi lelkesedésnek, a lelkes összetartásnak rokon
jellegében semmi okunk kételkedni. Sőt nagyon is
elképzelhető, hogy a csimpánzok védelmi reakciójában
kereshetjük lelkesedésünk alapformáját. A védelmezendő,
szent értékek az embereknél is társas jellegűek, közösek.
Emlékezzünk csak vissza a szokást, a ceremóniát s a
varázslást tárgyaló fejezetre, az a reakció, amely eredetileg
az ismerősök, az egymáshoz közel álló egyedek értékeinek
védelmét szolgálta, fokozatosan a csoport érdekeit kezdi el
védelmezni. S ezt a folyamatot a kulturális tradíció
felfokozza és tartósítja.
Akit ez most jeges zuhanyként ért, az tekintse mindezt
figyelmeztetésnek; a számunkra legszentebbnek tűnő dolgok
védelme ugyanolyan idegpályákon zajlik, mint antropoid
őseinknél. Az az ember, akiből ez a társas védelmi
reakcióképesség hiányzik, érzelmi nyomorék, s bizony nem
szívesen nevezném a barátomnak. Az viszont, akit vakon
magával ragad a lelkesedés, óhatatlanul is a demagógok
könnyű prédájává válik, s mint ilyen, veszélyes az
emberiségre. Mert a „vezérek" s alvezéreik ugyanolyan
könnyen manipulálnak minket, mint a magatartás-kutatók az
állatokat! Zászlólobogást látva, trombitaszót vagy régi
dalokat hallva engem is átjár valami furcsa borzongás, de
ilyenkor inteni próbálom magamat: ember, vigyázz, túl ne
értékeld azt, amit már a csimpánz is sajátjának mondhatott.
Ha te is rágyújtasz az indulóra, ha te is „egy emberként
menetelsz a többiekkel", máris kisujjadat nyújtottad az
ördögnek.
A lelkesedés az ember valódi, autonóm ösztöne, és
hasonlatos a ludak diadalkiáltásához. Tartalmaz
óhajkifejezést, sajátos kiváltómechanizmusoknak
engedelmeskedik - saját tapasztalatainkból tudjuk, hogy
olyan „jó érzés"-sel jár együtt, amelynek nehéz ellenállni.
Ahogy a diadalkiáltás a ludak társas életét strukturálja,
ugyanúgy a lelkes harci nekibuzdulás is befolyásolja az
emberiség történetét, társadalmi és politikai
berendezkedését. Nem arról van szó, hogy az emberi nem
eleve agresszív és „kötekedő" volna, csak mert pártokra
oszlik és táborokba áll, amelyek aztán ellenségesen néznek
szembe egymással - nem, az emberiség strukturáltsága eleve
ilyen, hiszen ez az az ingerhelyzet, mely a társadalmi
agresszió megválaszolásához („lereagálásához")
szükségeltetik. Erich von Holst írja: „Ha egyszer valamilyen
üdvtan csakugyan a föld egészét meghódítaná, akkor azonnal
szétesne két táborra (az egyik lenne az igazhitűeké, a másik
az eretnekeké), fellángolna a harc, és nem is szűnne, mert az
emberiség már csak ilyen, ha tetszik, ha nem."
Íme a Janus-arcú emberiség: az ember az a lény, amelyik
lelkesen képes magát a Legfőbb Jó szolgálatának szentelni,
ez azonban olyan magatartás-lélektani szerveződést igényel,
amely - állati elemeiből kifolyólag - azzal jár, hogy az imént
még magasztos célokat szolgáló lény a felebarátját, de akár
testvérét is elpusztítja. Méghozzá abban a szent
meggyőződésben, hogy ezt is valami Legfőbb - vagy
legalábbis a - Jó érdekében cselekszi. Ecce homo!
14. fejezet
A remény hitvallása
Nem képzelem:
bármit is taníthatnék,
Hogy megtérjen az ember
s jobb legyen még.
Goethe
Fausttal ellentétben én igenis azt képzelem, hogy
szolgálhatok valami tanulsággal-tanítással az ember
jobbítására. Úgy érzem, nem nagyképűség, amit állítok, sőt
inkább az lenne gőgös magatartás, ha azt mondanám, hogy
kár okítanunk, javítanunk az emberiséget, főleg ha ezzel nem
a saját tanári képességeimet kérdőjelezném meg, hanem a
„nebulót" minősíteném javíthatatlannak, nevelhetetlennek,
reménytelen esetnek. Ilyesmit csak az a szellemóriás érezhet,
aki legalább egy évszázaddal a kora előtt jár. Neki viszont
számítania kell arra, hogy megkövezik, megégetik, a
legkevesebb az, hogy egyáltalán nem értik meg, esetleg
agyonhallgatják. Ha a kortársak valakire odafigyelnek, sőt
még a könyveit is olvassák, akkor az biztosra veheti, hogy ő
bizony nem szellemóriás. A legjobb esetben azzal hízeleghet
magának, hogy „korszerű", hogy „fontos". Mondjuk ő volt
épp - esedékes. Gyenge, sőt szánalmas vigasz! Az emberek
befogadják gondolatait, mert az az érzésük, hogy „ejha, ezt
akár én is mondhattam volna... erre én is gondoltam, úgy
hiszem". Barátunk egy fejhosszal, vagy ha jó szimatának
köszönheti a sikert, egy orrhosszal járt kora előtt.
Nos magamnak se hízeleghetek mással, mint hogy azt
remélem, hogy e könyv eszméit hamarosan széles körben
természetesnek fogják tartani, közhelyszerű igazságokká
válnak a fajspecifikus agresszió defektusaival kapcsolatos
fejtegetéseim, s így „dörgedelmeimnek" talán lesz némi
foganatja. Adná az ég.
Most, hogy szeretném megvonni munkám mérlegét,
miként már a görög bölcselők is tették, igen praktikus
előírásokba sűrítem mondandómat, úgy érzem, elsősorban az
a vád érhet, hogy semmiségeket mondtam el; abban ugyanis
biztos vagyok, hogy érdemben senki sem tudja
meghazudtolni az említett alapigazságok érvényességét.
Ahhoz, amit az utolsó fejezetben vázoltam, hozzá kell
tennem, hogy a fenyegető veszélyekkel szemben hozott
ellenintézkedéseink ez idáig bizony elég erőtleneknek
bizonyultak. Ezzel most nem a vészharangot akarom
megkongatni, és attól sem tartok, hogy a fenti állítás
megkérdőjelezné állításaim érvényességét. A kutató nem
változtathat a világ menetén. Sőt inkább attól kell óvakodnia,
nehogy többet ártson, mint használjon. A tudomány
vívmányainak bármiféle „hasznosítása" nagyon nagy
odafigyelést, lelkiismeretes aprómunkát igényel. Magától a
kutatótól elsősorban.
Az első és a legfontosabb dolog, amit tehetünk, hogy
megfogadjuk a régi görög mondás tanácsát: „Ismerd meg
tenmagadat!", és megpróbáljuk saját cselekedeteink okait
feltárni. Mostanság kezdenek kirajzolódni azok az irányok,
amerre az alkalmazott viselkedéstan fejlődése tarthat. Az
egyik lehetséges út annak az objektív-fiziológiai vizsgálata,
hogyan lehet az eredeti formájában létező agressziót
póttárgyakon levezetni, mert azt azért tudjuk, hogy van jobb
megoldás, mint mondjuk a tányérok földhöz csapdosása. A
másik valószínű fejlődési irány az úgynevezett szublimáció
vizsgálata a pszichoanalízis módszereivel; várható, hogy a
katarzisnak ez a sajátosan emberszabású formája
hozzájárulhat a felhalmozódott agresszív késztetés
levezetéséhez.
Bár ma még keveset tudunk az agresszió
természetrajzáról, de már ez a tudás is hasznosítható. Például
már az is valami, hogy nagy biztonsággal meg tudjuk
mondani, hogy mi az, ami nem megy. Az agresszió
megfékezésére két igen kézenfekvőnek tűnő megoldás is
kínálkozik, amelyekről az ösztönök és az agresszió
működésének ismeretében sajnos le kell mondanunk.
Egyfelől biztos, hogy az agressziót nem iktathatjuk ki azzal,
hogy megpróbáljuk magunkat távol tartani az azt kiváltó
ingerektől. Másfelől az sem megoldás, hogy morális
tilalomfákat állítunk. Körülbelül olyan „jó" ötlet mindkettő,
mintha a lakásban uralkodó túlnyomást azzal próbálnánk
csökkenteni, hogy lezárjuk a szelepeket és a csapokat.
Van még egy megoldás, amely ugyan elméletileg
lehetséges, de gyakorlati kivitelezését még nem tartom
üdvözítő módszernek: arról van szó, hogy az agresszió
ösztönét eugenikus úton visszatenyésszük. Az előző
fejezetben láthattuk, hogy a fajtaspecifikus agresszió ott
rejlik az emberi lelkesedés természetes reakciójában, amely
minden veszélyessége ellenére is elengedhetetlen feltétele a
magasabb rendű emberi célok elérésének. Azt is tudjuk a
kötésről, az összetartozásról szóló fejezetből, hogy az
agresszió igen sok állatnál, de még az embernél is
nélkülözhetetlen része a személyes barátságnak. Végül pedig
az ösztönök nagy parlamentjéről szóló fejezetben részletesen
ismertettem, milyen bonyolult a különféle ösztönök
viszonya. Beláthatatlan következményekkel járna, ha ezen
ösztönök bármelyikét is kiiktatnánk. Nem tudhatjuk, hány és
hány magatartásformánkban van jelen az agresszió motiváló
tényezőként. Azt gondolom, nagyon sokban! „Megragadni"
valamit - már önmagában ez agresszív cselekedetnek számít.
Holott jól tudjuk, hogy tárgyakat ugyanúgy meg kell
ragadnunk, mint alkalmakat, problémákat... s bizony
mindennapos tevékenységeink java része lehetetlenné,
kivitelezhetetlenné válna, ha ez a mozzanat egyszer csak
eltűnne. Viccesnek tűnhet, de még borotválkozni se tudnánk;
és nagy valószínűséggel eltűnne az életünkből egy igen
fontos, csak ránk, emberekre jellemző képességünk: a
nevetés.
Most, hogy ilyen pontosan felsoroltam, hogy mi az, ami
véleményem szerint kivihetetlen, jogos az elvárás, hogy
most arra is adjunk választ, mit lehet akkor tehát tenni. Ne
nehezteljen rám senki, de csak feltételes módban
beszélhetek, biztosat nem tudhatok, és csak olyan
javaslataim vannak, amelyek sikerében legalább
reménykedhetünk.
A legtöbbet még mindig az agresszivitás póttárgyakon
történő levezetése után beálló katarzistól remélhetjük. Ezt az
utat, ahogy azt a A kötelék című fejezetben láthattuk, már a
nagy konstruktőrök is kijelölték, amikor megpróbálták
megakadályozni bizonyos egyedek egymás elleni gyilkos
harcát. Derűlátásra ad okot továbbá, hogy minden -
önmegismerésre valamelyest is képes - ember, ha kicsit is
körülnéz, talál az agressziója levezetésére alkalmas
póttárgyakat. Amikor jómagam például, mint ahogy arról az
Agresszió spontaneitása című fejezetben beszámoltam, a
fogolytáborban nem barátomnak estem dühömben, hanem
egy kannát tapostam-rúgtam szét, nyilván olyasmi vezérelt,
csak azért is „ellenállok" az agresszió csábításának!
Nagynénikémnek pedig, akinek annyi baja volt a
személyzettel, valószínűleg eszébe sem jutott, hogy saját
agresszivitásában, és ne pedig a szerencsétlen cselédlányban
keresse a hibát. Ha megvizsgáljuk magatartásunk
indítóokait, akkor lehetőséget adunk a józan észnek és az
erkölcsnek, hogy közbeavatkozzanak ott, ahol önmagában
szegény kategorikus imperativus tehetetlen.
Az agresszió átirányítása az egyetlen kézenfekvő és
sikerrel kecsegtető lehetőségünk. Ugyanis minden más
ösztönnél „hajlamosabb" arra, hogy póttárgyakra irányuljon,
és ott tökéletes kielégüléshez jusson. Már a régi görögök jól
ismerték a katarzis fogalmát, azt, amikor megtisztító
megrendülés révén vezetjük le a bennünk felgyülemlett
„rosszat". A gyakorló pszichoanalitikusok jól tudják, milyen
hasznos és üdvös fordulatok következhetnek be az agresszió
ilyen levezetődéseinek eredményeként. A „szublimálás"
természetesen nem egyszerű átirányítást jelent. Igen nagy a
különbség mondjuk aközött, ha valaki az asztalra vág, nem
pedig felebarátját törli képen, és aközött, ha valaki a
feletteseivel (a hatalommal stb.) szemben érzett haragját
világmegváltó, embernemesítő irományok formájában vezeti
le.
A kulturált emberi élet kialakította a harci szellem
levezetésének egy ritualizált és igen jól működő formáját: a
sportot. Mint a filogenetikus úton kialakult bajtársias
küzdelmek, a sport is békésebb mederbe tereli a
társadalomra káros agressziót, ugyanakkor fajfenntartó
funkcióitól nem fosztja meg. Ezenkívül: a harcnak ez a
kulturálisan ritualizált formája kiválóan hozzásegíti az
embert ahhoz, hogy megtanulja ösztönös, harci reakcióit
kordában tartani, hogy képes legyen uralkodni önmagán. A
„fair play" elve, illetve a sportban alapszabálynak tekinthető
„lovagiasság", amelyek az agressziós késztetések
szélsőséges eseteiben is megzabolázzák a játékost,
rendkívüli fontosságú vívmányai az emberiségnek. A sport
egészséges versenyszellemet alakít ki, és az egoisztikus,
merőben öncélú törekvés fölé közösségi érdekeket rendel.
Felhívja a figyelmet a másik értékeire, és lelkesítő célokat
tűz ki egy egész társadalom elé. Olyan magatartásformákat
elevenít fel, melyek az emberiség „ősanyagában" is jelen
voltak már, és igen jelentős hatást gyakoroltak a fajon belüli
szelekcióra. Az idők folyamán aztán felértékelődtek, és a
mai napig él az a felfogás, hogy a harc, a háború nem
megvetendő és elítélendő jelenségek. Ezért kell üdvözölnünk
olyan veszélyes sportágak kialakulását, mint a hegymászás, a
búvárkodás és az expedíciók, mert ezek a teljesítményt
hajhászó emberiség számára kiváló terepet biztosítanak a
„bizonyításra". Erich von Holst úgy véli, még az űrutazások
mögött is ez a késztetés húzódik meg, és ezzel magyarázza
azt, hogy az űrkutatás eredményei ennyire az érdeklődés
homlokterébe kerültek. Ha ez így van, akkor ezt csak
üdvözölni tudjuk!
A nemzetek közötti sportversenyek megteremtik a
lehetőségét annak, hogy a nemzeti lelkesedés levezetődjék,
és még további szempontból is hozzájárulnak a háborús
veszély elkerüléséhez: egyrészt személyes ismeretségeket
teremtenek különböző nemzetek és táborok egyénei között,
másrészt elérik azt, hogy egyébként igen különböző
érdeklődésű emberek azonos célokért lelkesedjenek. Olyan
nagy agressziógátló erőt látok e két utóbbi lehetőségben,
hogy röviden ki szeretnék térni arra, hogyan fejtik ki áldásos
hatásukat, és hogyan lehetne ezt még jobban az előnyünkre
fordítani.
A kötelék című fejezetből már tudjuk, hogy a kölcsönös
ismeretség nem csupán előfeltétele bonyolult, agressziógátló
mechanizmusoknak, de már önmagában is tompítja az
agressziót. Az anonimitás nagyban elősegíti az agresszió
kialakulását. A naiv ember a maga fatornyos hazájából
komoly ellenérzésekkel viseltetik a „svábok", a
„macskaevők", a „ruszkik", a „zsidók" iránt. Esténként a
kocsmában dühödten veri az asztalt, haragja gyilkolásig
fokozódik - ellenben ha szemtől szemben áll az adott
népcsoport stb. valamely képviselőjével, természetes
körülmények között eszébe sem jut, hogy akár csak
udvariatlan is legyen vele szemben. A demagógok
tökéletesen tisztában vannak a személyes ismeretség
agressziógátló hatásával, és mindent megtesznek annak
érdekében, hogy ennek lehetőségét a minimálisra
csökkentsék. Ugyanígy a katonai vezetők is tudják, hogy
milyen veszélyes mértékben károsodhat a katonák eredeti
agressziós szándéka, ha lehetőségük nyílik arra, hogy a
lövészárkok között a senki földjén az ellenséges katonákkal
szóba elegyedjenek.
Említettem már, milyen alaposan ismerik a demagógok az
emberi ösztöncselekvések mozgatórugóit. Próbáljuk meg az
általuk alkalmazott módszereket saját céljaink elérésére
felhasználni. Ha - mint ahogy azt ők joggal feltételezik - a
közvetlen emberi kapcsolatok ilyen mértékben károsítják az
agresszió erejét, akkor igyekezzünk módszeresen közelebb
hozni egymáshoz a különböző népeket. Nem gyűlölhet „egy
nép" egy másik népet mindenestül, ha személyes ismerősei,
netán jó barátai is akadnak a másik táborban. Már a
legkisebb személyes kötődés is azt eredményezi, hogy
megszűnnek az olyan kategóriák, mint a „németek", a
„franciák", az „oroszok"... netán a „poroszok", a „lusta
délvidékiek" stb. Tudomásom szerint Walter Robert Corti
barátom volt az első, aki ezzel a céllal nemzetközi
találkozókat szervezett svájci falujában, és a legkülönbözőbb
nemzetiségű gyerekeket gyűjtötte maga köré. Bárcsak
számos „nagystílű" követője akadna.
A harmadik lépés, melyet azonnal meg kellene és meg is
lehetne tenni az egyik legértékesebb emberi ösztön káros
hatásainak megfékezésére, hogy megpróbáljuk az előző
fejezetben tárgyalt lelkesedést hozzáértően kezelni. Megint
csak nem kell szégyenkeznünk, hogy a demagógok
módszereivel élünk, „hisz a cél szentesíti az eszközt". Amit
azok a háborús uszítás értelmetlen és gonosz céljaira
használnak, próbáljuk meg mi az üdvünkre fordítani. Mint
már tudjuk, a lelkesedést legerősebben három ingerhelyzet
tudja kiváltani. Az első: mikor védelmezni kell valamit,
amiben az adott közösség értéket lát. A második: az
értékeinket fenyegető ellenség jelenléte. A harmadik: az a
társaság, kompánia, amelynek tagjaival közösen lehet éltetni
az értékeink védelmére indított harcot. S kell okvetlenül egy
„vezér", aki a szentnek kikiáltott harc élére áll.
Mint azt már elemeztük, ezen dráma szerepeit bárkire
kioszthatjuk, lehetnek a „szereplők" elvont és konkrét,
eleven és kitalált személyek is. Mint sok más ösztönreakció,
a lelkesedés is az úgynevezett ingerösszesség szabályának
engedelmeskedik. Vagyis az indulatok és késztetések
összeadódnak, és a gyenge vagy éppen hiányzó késztetést a
többi pótolja. Így lesz aztán lehetséges az, hogy a lelkesedést
valami jó ügy érdekében is ki lehet váltani, és ehhez még a
konkrét ellenfél vagy kreált „ellenségkép" jelenléte sem
szükséges.
A lelkesedés funkciója több szempontból is hasonló a
nyári ludak diadalkiáltásának funkciójához, és ugyanígy
számos egyéb reagálási módhoz is, amelyek közösek abban,
hogy eredetük a szoros kötelék-összetartozásban, az
ellenséggel szemben megnyilvánuló agresszióban keresendő.
A 11. fejezetben kimutattam, hogy még a kevéssé
differenciált ösztön-cselekvéseknél, amelyeket például a
díszsügérnél vagy a récéknél láthattunk, az ellenség jelenléte
még elengedhetetlen, magasabb fejlettségi fokon, például a
nyári ludaknál már nem - itt ennek híján is fennmarad a jó
barátok kötése, együttműködése. Hinni szeretném, hogy az
embernél a lelkesedés reakciója ugyanígy függetlenedhet a
mások iránti agressziótól. vagy hogy legalábbis ebbe az
irányba mutat az emberiség fejlődése.
Tény, hogy az ellenségkép kialakítása manapság még igen
hatásos eszköznek bizonyul. Az ellenségkép kiválóan
alkalmas arra, hogy a tömegeket feltüzelje és összetartó
közösséggé kovácsolja - köztudott, hogy mindig is a
„harcos" szellemű vallások voltak politikailag a
legeredményesebbek. Nem könnyű a jó ügy érdekében
ellenségkép hiányában az embereket olyan hatásfokkal
aktivizálni, mint azt a demagógok egy kreált ellenségkép
segítségével teszik.
Kézenfekvőnek tűnik az a megoldás, hogy az embereket
„a gonosz" ellen uszítsuk, így formálva ellenségképet
számukra, de tudom, hogy ez a lehetőség sokakban
aggályokat ébreszt. Pedig „a rossz" meghatározása szerint
éppen az, ami „a jó", tehát az „értékes" megsemmisítésére
tör. Viszont a tudós szemében a legfőbb érték a megismerés,
így érthető, hogy zavarja minden, ami ennek útjában áll. Ami
engem illet, én bizonyos ellenségeimet azokban látom, akik
szellemtudományi alapállásból megvetik a
természettudományos kutatást, akik tagadják és szívük
szerint el is tüntetnék a föld színéről a származástant. És ha
nem tudnám, milyen pszichológiai okok húzódnak meg a
háttérben, mi motiválja reflexszerű viselkedésüket, talán még
hajlanék is rá, hogy szent vallásháborúba kezdjek ellenük.
Jobb tehát, ha eltekintünk „a gonosz" bármiféle
megszemélyesítésétől. Ám két csoport között a lelkesedés
egyesítő hatása így is eredményezhet ellenségeskedést, akkor
tudniillik, ha mindegyik közösség kizárólag egy bizonyos
eszméért-eszményért rajong, azzal „azonosul" - a szó
leghagyományosabb értelmében.
J. Hollo joggal mutatott rá, hogy korunkban a nemzeti
önazonosulások azért olyannyira veszélyesek, mert túl éles
határokat vonnak. „Az oroszokkal" szemben „ízig-vérig
amerikainak" érezheti magát valaki és fordítva. Ha valaki
sok értéket ismer - és ismer el -, sokféle emberrel
azonosulhat, például nemcsak a tudomány, de a zene, az
irodalom, a természet „szerelmeseivel" is, és csak akkor
kerül bajba, ha olyanokkal találkozik, akik a fent nevezett
értékek egyikéért sem lelkesednek. A feladat tehát az, hogy
az ilyen jellegű azonosulási lehetőségek számát szaporítsuk.
Ezt kizárólag az ifjúság műveltségi színvonalának
emelésével érhetjük el. Az emberi értékek megismerése, a
kedves emberi kapcsolatokra irányuló vágy kialakítása a
szülői házban, az iskolában kezdődik. Ez a felfogás és ez a
szellemiség teszi az embert emberré. Nem minden ok nélkül
nevezi magát a műveltség egy bizonyos ága „humánnak".
Csak a mindennapok harcaitól, a kereskedőszellemtől, a
politikától távol eső értékek jelenthetnek reményt a
„megmenekülésre". Ehhez nem szükséges, nem is kívánatos
és alkalmasint nem is lehetséges -, hogy a nemzetek, pártok,
táborok nézetei azonosak legyenek, és ugyanazon
eszményekért lelkesüljenek. Ha már abban bizonyos
egyezéseket mutatnak, hogy mit tartanak értéknek, és mit
lennének hajlandóak védelmezni, akkor elhárul a nemzetek
közötti gyűlölködés veszélye.
Ezek az értékek olykor egészen speciálisak lehetnek.
Szilárd meggyőződésem, hogy bármilyen táborokba is
tartozzanak az űrkutatással foglalkozó férfiak, egymás iránt
csak tisztelettel viseltethetnek. Elismerik egymás értékeit,
függetlenül attól, hogy „máskülönben" hol lakik számukra az
isten. Bizonyos vagyok benne, hogy a világűrkutatás -
egészen konkrétan - ilyen emberközi eredményekkel is
járhat.
Van azonban még egy, a szó legszorosabb értelmében
kollektív vállalkozása az emberiségnek, melynek keretei
között igen sok lehetőség nyílik a szembenállások
tompítására, az értékek közelítésére. A művészetre és a
tudományra gondolok. Beláthatatlan s vitathatatlan érték
mindkettő; s még eddig egyetlen demagóg sem merészelte a
másik tábor vagy „párt" által képviselt kultúrát, az ellenfél
tudományát mindenestül hitványnak minősíteni. (Jóllehet
támadások azért ezeket az értékeket is érik.) A zene és a
képzőművészet ráadásul nem ismer nyelvi határokat,
korlátokat. Ennélfogva hivatottak arra, hogy a „függöny"
túloldalán élő emberek iránt is rokonszenvet ébresszenek -
rámutatva, hogy mások is a jó és a szép ügyét szolgálják. A
művészetnek és a tudománynak ezért kell politikamentesnek
maradnia. Jogosan érzünk ellenszenvet az „átideologizált"
művészettel vagy művészetszemlélettel szemben!
A tudomány és a művészet abban közös, hogy minden
párton és politikai irányzaton felül áll. A tudomány még
annyira sem „közérthető", mint a művészet, így közös
lelkesedést csak kevés emberből tud kiváltani, belőlük
viszont annál nagyobbat. A művészet valódi és kétes
értékeiről állandó viták folynak, bár a tiszta búzát az ocsútól
itt is meg lehet különböztetni. A természettudomány
eredményei ennél sokkal könnyebben elbírálhatóak. Nem a
különböző, sokszor egymásnak ellentmondó vélemények
minősítik egy tudományos felfedezés értékét, hanem a
további kutatások eredményei döntik el, hogy értéket
teremtett-e az adott tudományág.
Elsőre képtelenségnek látszik, hogy a modern tudomány
legújabb vívmányai iránt nagy tömegek érdeklődését fel
lehetne kelteni. A lelkesedésről nem is beszélve. A
tudományos igazság túl elvont, és vértelen dolog, hogyan is
szállhatna szembe a demagógok nagyon is konkrét
tevékenységével. Hiányzik ehhez az „aréna", nincsenek
közös érintkezési pontok, állítják sokan. De közelebbről
nézve vitába lehet szállni ezzel a pesszimista felfogással. Az
igazság nem modelljáték, nem is fikció. A
természettudomány valójában az ép emberi értelem
gyakorlati felhasználása - és semmiképpen sem tekinthető
életidegennek. Sokkal könnyebb az igazságot elmesélni,
mint kusza hazugságokat összetákolni.
A tudományos igazság a kultúra bármely más értékénél
közvetlenebbül az emberiség közkincse. Elsősorban azért,
mert objektív. Nem az emberi agy szülötte, mint a művészet
vagy a filozófia. A tudományos igazságot nem az emberi
elme „termeli" ki magából; a tudományos kutatás a politikai
táborok határain innen és túl ugyanazokra az eredményekre
jut. A szó legnemesebb értelmében sem tapad hozzá
semmiféle szubjektivizmus. Mert ha egy tudós akarva-
akaratlan politikai céloktól akár csak érzelmileg is
befolyásolva „kozmetikázni" kezdi tudományos igazságait,
hát a valóság adja meg a csattanós választ: nem! A keleti
táborban például kialakult egy bizonyos átörökléstani
felfogás, mely nyilvánvalóan politikai célok érdekében - s
remélhetőleg nem rosszhiszeműen - azt állította, hogy a
szerzett tulajdonságok biológiailag átörökíthetőek. Aki csak
parányit is hisz a tudomány egységében és
oszthatatlanságában, mélységesen nyugtalanítónak találta ezt
a fejleményt. Elcsöndesültek a nyilván mesterségesen kavart
vihar hullámai - a világ genetikusai újra egyesültek. Nem
állítom, hogy ez lenne a végső győzelem, de mindenképpen
diadal, és a részlegesnél nagyobbnak nevezhető siker.
Sokan panaszkodnak korunk túlzott józanságáról, az
ifjúság szkepsziséről és teljes közönyéről. Nagyon remélem,
ez is, az is abból a védekező mechanizmusból vezethető le,
amellyel az ember a közelmúlt világfejleményeire válaszol:
túl sok csapdába csalták, túl sok hamis szóval, tettel,
eszménnyel, üggyel tévesztették meg, zavarták össze az
elméket. Ebből a világ nem kér. Inkább választaná a
józanság útját. Szent meggyőződésem, hogy épp a „száraz",
netán számszerű tényeket kell szembeállítanunk a
valótlanságokkal. Azt gondolom, hogy pont a józanok és
kétkedők azok, akiket a cáfolhatatlan igazságok ereje meg
tud győzni.
Semmi kétség, az elvont igazságokért igen nehéz
lelkesedni, és csak örülhetünk, hogy adva van egy másik
emberi viselkedésmód, amely az ilyen dolgok védelmére
sikerrel alkalmazható, s ez - a nevetés. A nevetés sok
szempontból hasonlít a lelkesedéshez, és mind
tulajdonságait, mind fejlődéstörténeti kialakulását tekintve az
agresszióból származtatható ösztönös magatartás; elsősorban
azonban társas funkciójában mutat egyezéseket a
lelkesedéssel. Mint ahogy a lelkesedés a szent ügyért, úgy a
nevetés is megteremti az együvé tartozás otthonos érzetét.
Az együtt nevetés nemcsak előfeltétele a mélyebb
barátságnak, hanem az első lépés is a barátság felé vezető
úton. Tudjuk a szokást, a ceremóniát és a varázslatot taglaló
fejezetből, hogy a nevetés, mint ahogy a ludak diadalkiáltása
is egy irányított fenyegetésmozzanat ritualizálódásából
alakult ki. Mint ahogy a diadalkiáltás és a lelkesedés, a
nevetés is tartalmaz éppen közösségformáló ereje révén némi
kifelé, a kívülállókra irányuló agressziót. Aki nem tud együtt
nevetni a többiekkel, kívülállónak, kirekesztettnek érzi
magát. Még akkor is, ha a nevetést nem az ő személye
váltotta ki, tehát nem ellene irányul. Ha viszont ez történik,
tehát kinevetnek valakit a társai, akkor az agresszív tartalom
még szembeszökőbb, ugyanúgy, mint ahogy azt a
diadalkiáltás megfelelő mozzanatainál láttuk.
És mégis a nevetés a lelkesedésnél valahogy sokkal, a szó
egy emelkedettebb jelentésében emberibb.
Formai szempontból és funkcióját tekintve is jobban
eltávolodott a fenyegetési gesztustól - amely egyébként
mindkét magatartási módban föllelhető -, mint a lelkesedés.
Ellentétben a lelkesedéssel, a nevetésnek még szélsőségesen
intenzív stádiumaiban sem fenyeget az a veszély, hogy kitör
az eredeti agresszió, s a nevetés tettlegességig fajul. A kutya,
bár ugat, olykor harap! De azok az emberek, akik nevetnek,
sosem használnak fegyvert, nem lőnek egymásra! És bár a
nevetés motorikus mechanizmusa spontánabb és
ösztönösebb, mint a lelkesedés, ennek ellenére a nevetést
kiváltó mechanizmusok az emberi ész által
kontrollálhatóbbak. A nevetés sosem tesz kritikátlanná.
Mind e tulajdonságai ellenére a nevetés borzalmas
fegyver, komoly károkat okozhat; rombolhat, ha jogtalanul
éri a védtelent. Gyereket kinevetni bűn. Mindazonáltal az a
körülmény, hogy az értelem megbízhatóan uralkodik a
nevetésen, lehetővé teszi, hogy a nevetéssel olyasvalamit
tegyünk, amire a lelkesedés nem alkalmas: tudatosan, egy jól
ismert ellenségünkre tudjuk irányítani. Ez az ellenség pedig
a hazugság egy bizonyos formája. Kevés dolog van a
világon, amit annyira gonosznak, kártékonynak és
kiirtandónak kell tartanunk, mint azt a kitalációt, amely a
lelkesedést mesterségesen váltja ki, és kevés annál
mulatságosabb dolog van, mint mikor egy ilyen hazugság
lelepleződik. Hirtelen szétpukkad - és többé se tiszteletet
nem ébreszt, se nem mozgósít. Ha ez bekövetkezik, és lehull
a sok éve viselt álarc, a „színész" lekerül nemes magaslatáról
(koturnusáról) stb., akkor szívből nevethetünk. Kevés olyan
emberi ösztöncselekvést ismerünk, melyet a kategorikus
rákérdezés olyan egyértelműen igenelne, mint a felszabadító
nevetést.
G. K. Chesterton, a katolikus filozófus-író egyszer azt az
igen meglepő kijelentést tette, hogy a vallás a jövőben
nagymértékben a humor magasabb szintű, szubtilis
formájára épül majd. Talán ez azért egy kis túlzás, ennek
ellenére hiszem - és hadd kockáztassak meg én is egy
paradoxont -, hogy a humort még komolyabban kell
vennünk, mint ma tesszük. Azt hiszem, áldás a humor, és
olyan üdvös eszköz, amely a mai korban a túlterhelt
felelősségvállaló erkölcsnek méltó szövetségese tud lenni.
Azt hiszem, hogy ez az erő nemcsak a kultúra fejlődésében,
de a törzsfejlődésben is mindinkább „növekvő" tendenciát
mutat!
Kezdtem annak ismertetésével, amit tudok (tudni vélek), s
aztán beszámoltam arról, hogy mi az, amit nagyon
valószínűnek tartok; hadd végezzem azzal, mi az, amiben
hiszek. Engedtessék meg a természettudósnak is az ilyen
vallomástétel.
Hiszek tömören szólva az igazság győzelmében. Hiszek
abban, hogy a természettel és törvényeivel kapcsolatos tudás
egyre inkább az emberiség közkincsévé válik, mi több,
meggyőződésem, hogy már most jó úton vagyunk ehhez.
Hiszem, hogy a gyarapodó tudás az embereknek
eszményeket adhat, és hogy az egyre fejlettebbé váló
humorérzékünk megteremti a lehetőségét annak, hogy a
hazugságokat, visszaéléseket kinevessük. Hiszek benne,
hogy a kettő együtt már elegendő ahhoz, hogy a
kiválaszt(ód)ást a kívánatos irányába terelje. Azok az emberi
tulajdonságok, melyeket a paleolitikumtól kezdve egészen a
közelmúltig szentként és legfőbb erényként tiszteltünk, az
olyan jelszavak, mint helyes, nem helyes, urambocsá, hazám,
igen, ezek a nemrég még oly nagy lelkesedést kiváltó dolgok
mostanság inkább elgondolkodtatónak, a töprengő ember
szemében már-már veszélyesnek, a humorral megáldott elme
számára mulatságosnak tűnnek. És ettől csak jót
remélhetünk. Ha az ute indiánoknál, e minden népek
legszerencsétlenebbikénél néhány évszázad elég volt ahhoz,
hogy az agresszió ösztöne képtelenül felfokozódjék, akkor
joggal reménykedhetünk abban, hogy nálunk, a kulturált
embereknél a fentebb emlegetett áldásos jelenségek a
szelekció egészen új fordulatait hozzák majd magukkal.
Korántsem hiszem, hogy a fajok kialakulásának nagy
konstruktőrei az emberiség problémáit azzal akarnák
megoldani, hogy a fajtaspecifikus agressziót teljességgel
felszámolják. Nem illene ez eddig megismert
módszereikhez. Ha egy ösztön károkat kezd okozni egy
meghatározott, újonnan alakult élethelyzetben, nem
tüntethetjük el teljesen, mert az rendkívül fontos
teljesítményeitől is megfosztana bennünket. Kialakul inkább
valami sajátos gátló mechanizmus, amely - az új
alaphelyzethez igazodva - az ösztön káros hatásait elhárítja.
Ahogy a törzsfejlődés során némely lény agressziójának
fékeződnie kellett ahhoz, hogy két vagy több egyed békésen
együttműködhessen egyáltalán, kialakult - igen, így jött
létre! - a személyes szeretet és barátság kötése, melyre a mi
társas viszonyaink is épülnek. Az emberiség mai, újonnan
formálódott helyzetében megint valami gátló mechanizmusra
volna szükség, hogy ne csupán a barátainkkal szemben
fékeződjék agressziónk, de a többi emberrel szemben is.
Ebből ered a magától értetődő, mintegy a természettől
ellesett követelmény, hogy minden felebarátunkat,
látatlanban is, szeressük. Nem új ez a követelmény, eszünk
felfoghatja, szépségét szívünk beláthatja, adva vannak „a
pályák" - és mi mégsem akarunk engedelmeskedni. A
szeretet és a barátság érzése bennünk csakis a kevés számú
„kiválasztottra" irányul, s a jelek szerint ezen mintha nem
lehetne változtatni. Nekünk nem is. A nagy
konstruktőröknek viszont igen. Azt hiszem, meg is fogják
tenni ezt, hiszek ugyanis az emberi ész és értelem erejében, a
kiválasztódás hatalmában, és hiszem, hogy az ész és az
értelem józanul válogat. Hiszem végezetül, hogy a nem is
oly távoli jövőben élő utódaink képesek lesznek már az
emberiség legjelesebb és legszebb rendeltetésének
betöltésére.
A Cartafilus Kiadó eddig megjelent könyvei:
Hermann Hesse: Peter Camenzind
Ürmös Attila: Pink Floyd
Hermann Hesse: Rosshalde
Konrád Lorenz: Ember voltunk hanyatlása
Birtalan Balázs: Halállal lakoljanak? (A homoszexuális
ember és a kereszténység)
Hermann Hesse: Knulp
Csapody Tamás - Vit László: Ámokfutás a NATO-ba
Hermann Hesse: Gyermeklélek
Klein és Wagner: Klingsor utolsó nyara
Konrád Lorenz: Az Orosz Kézirat
Döbrentey Ildikó: Égbőlpottyant új mesék (második kiadás)
Hermann Hesse: Gertrúd
Hermann Hesse: A fürdővendég - A nürnbergi utazás
Döbrentey Ildikó: Égbőlpottyant esti mesék(második kiadás)
Jim Morrison: A zenének vége (Földes László (Hobó)
fordításai)
George Orwell: Hódolat Katalóniának (második kiadás)
Mesekönyv (vál.: Scháffer E., rajz.: Csíkszentmihályi B.)
Bohumil Hrabal: Búvópatakok (második kiadás)
Konrád Lorenz: A tükör hátoldala
Előkészületben:
George Orwell: Esszék
George Orwell: Párizs és London csavargói
Scháffer Erzsébet: Találkozások útközben
Hermann Hesse: Pillantás a káoszba (tanulmányok)
Kányádi Sándor: Fából vaskarika (mesék, Csíkszentmihályi
Berta rajzaival)
Frederick Leboyer: Gyöngéd születés
Konrád Lorenz: Salamon király gyűrűje
Konrád Lorenz: Ember és kutya
Hermann Hesse: A pusztai farkas
Hermann Hesse: Legendák
Bereményi Géza: A Dalok
A Kiadó árusítóhelyei:
Pavilon a BKV-metró Kálvin téri állomásán
Könyvesasztal a Corvin Filmpalotában
top related