lamantin popklasszikus
Post on 04-Aug-2015
1.563 Views
Preview:
TRANSCRIPT
Baráth Katalin
Lamantin popklasszikus
Mitch elzsibbadt a piros műanyag székben. Hosszú, vékony combja, rajta a foltokban őszülő,
göndör szőrcsomókkal odatapadt az öreg strandbútorhoz, és ez volt az egyetlen, amiért a férfi
habozott a föltápászkodást illetően: közel négy évtizedes tapasztalatból tudta, hogy milyen
kegyetlenül fáj, amikor a meztelen bőr leválik a hozzáragadt műanyagról. Ráadásul arra is
számíthatott, hogy a szék ülőkéjének tenyérnyi széles, fröccsöntött csíkjai a vékony,
szabályos hézagokkal röhejes mintát rajzolnak a bőrére, és ez a minta messziről is látható,
ahogy kötelességből végigbotorkál a floridai Sunnyside végtelenbe nyúló strandján.
Mitch tudta, hogy a kövér, hetvenes nők, akik, miután megunták a keleti part
divatlapjaiba írt saját cikkeiket a republikánus férfiuralomról, a halál (agyérgörcs vagy
petefészekrák) órájáig napfürdőt ígérő öregotthonok valamelyikébe költöztek, az ellenőrző
körút közben mindenképpen szemügyre veszik a hátsóját. A legtöbben le is szólítják,
meghívják egy koktélra Juan piszkos kis bárjába, vagy odaígérik neki nemrég jobblétre
szenderült férjük oxfamos turkálóban vásárolt ruhadarabjait. Őszintén szólva mikor amiatt a
kisfiú miatt Stephanie kirúgta kényelmes, kitaposott-kiült kaliforniai állásából, sőt, a bíróság
még az életmentő igazolványát is bevonta, Mitch fejében megfordult, hogy barátkozni kezd
ezekkel a nőkkel. De csak míg eszébe nem jutott, hogy egyszerűbb nevet és óceánt váltani,
mint egy nőhöz alkalmazkodni. Akármilyen nőhöz.
Időnként persze hiányzott Los Angeles. Főleg a fia, Hobie, aki a tárgyalás óta nem állt
vele szóba, se személyesen, se mailben, se telefonon. Mitch nem lepődött meg, ismerte
1
Hobie-t, tudta, milyen forrófejű, és számított rá, hogy előbb-utóbb megenyhül (amikor az
anyja elköltözött, a fiú három napig kuporgott egy gumicsónak alatt), ezúttal azonban nem így
történt. Mitch várt négy hónapot, és amikor észrevette, hogy a nyugdíjcsekkeket hiába várja,
összepakolta piros egyenfürdőnadrágjait, széldzsekijét az Életmentők felirattal, bedobált
mindent a horpadt motorháztetős, sárga Ford Rangerbe, és otthagyta a Csendes-óceánt.
Bár az unokái legalább annyira hiányoztak, mint a fia, az öregnek be kellett vallania,
hogy a sunnyside-i part kétségkívül több izgalmat kínált, mint a nyugati strandok, amiket
Mitch úgy ismert, akár a tenyerét. Az örökké napfényes Los Angelesben például soha nem
ereszkedett alá az a mindig előjel nélkül érkező, kékesszürke, sűrű köd, ami most is kezdte
belepni a hullámokat.
Mitch előráncigálta a sapkát a pulóvere zsebéből, és a fejére húzkodta. A sapka
szűkebbnek tűnt, mint azelőtt.
– Nem kellett volna a centrifuga – mormolta a sötétlő ködbe, és boldogtalan
nosztalgiával gondolt Zuzanára, lengyel bejárónőjére, akit a házával együtt Los Angelesben
kellett hagynia.
– Egy sör? – ért el hozzá Juan hangja a koktélbárból. Mitch csak a zöldre mázolt
nádtető csúcsát tudta kivenni a ködben. Nem volt benne biztos, hogy Juan őt kínálgatja.
– Anyádat, köcsög! – kiabált rá valaki hirtelen. Juan?
Mitch nedvességet érzett a lábfején. A sör habozva folyta körül a lábujjait, aztán
beszivárgott a talpa és a papucs közé.
– Nana – tolta félre óvatosan az alacsony, sör- és zsírszagú öregasszonyt, akinek a
felemelt könyöke Mitch csípőjével találkozott a ködben. Annak a sörösdoboznak az aljáról,
amivel az asszony grálként, a magasba tartva igyekezett a part felé, még javában csöpögött a
langyos sör.
– Remélem, nem úszni megy – tette rá Mitch gyengéden a tenyerét az asszony csontos,
bikinipántos vállára. – A köd egyre csak sűrűbb…
– Leszarom a ködöt, köcsög – talpalt tovább a nő a homokban. Sötétkék
bikinibugyiján egy darabig még kivehető volt a Speedo felirat, aztán elmosta a köd, akár az
asszonyt magát.
Mitch vállat vont. Biztos volt benne, hogy a nő csak addig lesz ilyen elszánt, míg
rozoga térdére rá nem csattan a hirtelen lehűlő, októberi óceán hulláma. Floridában az
öregnek már akadt dolga jó néhány makacs nyugdíjassal, akik minden figyelmeztetés ellenére
nekirontottak a víznek. Kihalásznia azonban még egyiküket sem kellett a habokból, mert az
utolsó pillanatban mindegyik próbálkozóba belehasított az isiász, a reuma vagy a vizelési
2
kényszer. Úgyhogy Mitch nyugodtan tovább sétált. Összecipzárazta gyűrött pulóverét, és
próbált nem gondolni a nyugdíjra, amit már soha nem kap meg. Itt kell föl-alámenetelnie, a
hideg floridai homokban, amíg ki nem fut alóla a part, és a sors elfelejti kihúzni az óceánból,
talán mert éppen Juan langyos sörét iszogatja a bárban.
Csobbanás.
Mitch megtorpant. Fejét a víz felé fordította, hátha újra hallja a csobbanást. A hülye
részeg nő mégis beúszott volna az óceánba?
A part továbbra is kitartóan ködbe és némaságba burkolózott. Ha Mitch megerőltette a
szemét, itt-ott ki tudta venni a grafitszürke vonalat, ami a vizet és az eget elválasztotta. Az
öregember merev, kissé hajlott háttal állt szemben az óceánnal, mint Don Quijote a
szélmalom elleni roham előtt, de hiába: a köd kárörvendően eltakarta a teljes horizontot.
Fuldoklónak, fürdőzőnek nyoma se látszott.
Mitch vállat vont, és ballagott tovább. Egy pillanatra eszébe jutottak a látcsövek,
amiket húsz éve a genfi kollégák küldtek ajándékba a Los Angeles-i vízimentőknek. „Biztos
most is ott vannak a központ konyhájában fölakasztva, Bush képe mellett” – morfondírozott
az öreg.
Hirtelen föltámadt a szél, és keresztülvágta magát a ködön. Mitch ijedten kapott a
sapkájához. A szél nem egyedül érkezet: hangfoszlányokat hozott magával.
– Segííííííts! – kiabálta valaki a tenger felől. – Segííííts, köcsöööööög! – A szavakat
hangos csobbanások szakították el egymástól.
Mitch másodszor is az óceán felé fordult. A nyers szél szinte a tenyere élével törölte
képen, ösztönösen összehúzta hát magát.
– Meg… megfulla… dooook! – A dühös kiabálásból keserves rikácsolás lett.
Mitch ügyetlenül lehúzta magáról a pulóvert. Kelletlen léptekkel indult a víz felé.
Elképzelte, ahogy a mellkasa a hullámok hideg falába ütközik, a sós víz becsordul a szájába,
az ujjai le-lecsúsznak az öregasszony püffedt hasáról. Aztán a lélegeztetés, persze szájon át. A
torkában érezte a sör és az avas zsír ízét.
– A rohadt életbe – gondolt harmadszor is a nyugdíjcsekkekre, és a vízbe vetette
magát.
Tempózott pár másodpercig. A víz még sokkal hidegebb volt, mint képzelte. Néha
kiemelte a fejét, hátha hallja kiabálni a nőt, de a csönd ugyanolyan sűrű volt, akár a köd.
Emlékezetből megtippelte, merről hallotta utoljára a segítségkérő ordítást, és bizonytalan
csapásokkal arra vette az irányt.
3
Újra meg újra alábukott. Amikor kidugta a fejét, hogy levegőt vegyen, nem tudta
eldönteni, valóban a ködöt látja, vagy inkább az óceán párállik olyan erősen, mintha a Nap
alig pár méterről lehelné rá a forróságot.
Ismét alámerült. Az óceán süket volt és sötétszürke. Mintha keményre fújt matracok
között kellene kapálóznia. A haját folyton a szemébe sodorta az ár. Rég nem járt már
fodrásznál, azelőtt mindig Hobie vágta a haját.
Hirtelen megrántották a jobb bokáját. Valaki belekapaszkodott. „Na végre” – sóhajtott
föl magában a férfi, mert jócskán fogytán volt a levegője. Erős csapásokkal igyekezett elérni a
felszínt, remélve, hogy a nő nem engedi el a lábát.
A másik bokájára is ujjak fonódtak. Hiába tempózott, rémülten érezte, hogy lefelé
húzzák, de olyan erővel, aminek képtelen ellenállni.
Rugdalni kezdett, rángatta a lábát, összefüggéstelenül, teljes pánikban. Alig volt már
oxigén a tüdejében, mégis megpróbált visszanézni, hogy lássa, mivel harcol.
Az öregasszony volt az. Kibomlott ősz haja vadul áramlott a feje körül, akár egy óriás,
dühös medúza tapogatói. Protézise kibukott a szájából, a füle mellett lebegett. A bikinijét
elhagyta valahol, és Mitch halálfélelme megkétszereződött, ahogy meglátta a nagy, sebesen
terjedő, mohazöld foltokat az asszony aszott bőrén és betegesen kidudorodó szemgolyóján.
Mitch utolsó erejével megpróbálta lerázni magáról a nőt. Végre sikerült kiszabadítania
a bal lábát. Ettől mintha új erőre kapott volna, és mintha közeledett volna a felszín is… A nő
felsikoltott, és Mitch még a halálfélelmen túl is döbbenten észlelte, hogy a víz ezúttal nem
tompítja a hangot, a sikoly akárha közvetlen közelről vert volna szöget a dobhártyájába.
Recsegés-ropogás töltötte be az óceánt. Hatalmas falak omlottak alá a mélyben, a víz
fölkavarodott, és oszlopvastag barna iszapsugarak törtek föl a láthatatlan mélységben fölsejlő
tengerfenékről. Mitch inas, öreg testét hirtelen óriás, szürke, hengeres törzsű állatok fogták
közre, és szorították, csak szorították…
A férfi abbahagyta a kapálózást. Nem azért, mert föladta volna, hanem mert a
csodálkozás kiszívott belőle minden akaraterőt.
– Trichechus manatus! – bugyborékolta, ahogy még most, a halál küszöbén is
felidéződtek benne az életmentő-tanfolyam negyven éve hallgatott tengerbiológia-órái, és a
házi feladatként bemagolt állatnevek.
Valóban, nagyra nőtt, kövérre hízott lamantinok tucatjai vették körbe. Az állatok
nyugati part aquaparkjaiból jól ismert, ostoba arckifejezését ilyen közelről Mitch szinte
emberinek találta. Saját fülével hallotta, ahogy szilánkokra roppannak a bordái a lamantinok
szorításában, de közben elámult a lamantin-szemekből tükröződő eltökélt lemondás láttán.
4
Érezte, ahogy szétpattan a tüdeje, mégis fölismerte a lamantinok szemében a pillantást, amivel
ő maga is régóta próbált megbarátkozni reggelente, a tükör előtt borotválkozva. Az óceán
elfeketült, de Mitch szájából még mindig elő-előbugyborogtak a szavak.
– Lamantinok… lamantinok…
Amikor Mitch legközelebb kinyitotta a szemét, pillantása egyenesen az asszony tompa,
céltalan, zöldhályogos tekintetével találkozott. Még mindig a víz alatt lebegtek, de a nő
ezúttal nem tűnt öregnek: a bőre teljesen bezöldült, így inkább hasonlított a francia kertek
gondosan szoboralakra nyírt bokraira, mint egy emberre. Haja fűzölden, méter hosszúságban
csavarodott rá a szelíden szeszélyes hullámokra.
A nő fölemelte a kezét, és tollhegyes, kék körmével rákarcolt valamit Mitch szürke
mellkasára. A vízben vékony, sötét, erőtlen sugárban áramlott szét a vér.
A hályogszemű nő befejezte a munkát. Félrebillent fejjel mosolygott Mitch-re, majd
egy pillantás alatt messzire siklott, anélkül, hogy úszott volna. Az óceán forrni kezdett, és
százkilencvenkilenc lamantin súlyos teste iramlott a nő nyomába, akár százkilencvenkilenc
célra tartó, súlyos torpedórakéta.
Mitch lenézett a mellkasára. Barnásszürke lamantinbőrén ez állt:
Κίρκη.
5
top related