módli éva tanulmány
Post on 24-Jul-2015
215 Views
Preview:
TRANSCRIPT
MÓDLI ÉVA
MIT SZÓL EHHEZ BOLOND MISKA?
Karikatúra és az 1868-as oktatási reform
„Hónapok óta nyíltan beszélik, a lapokban fennhangon hirdetik, hogy a m. kir.
közoktatásügyi miniszter nem csinál semmit. […] Négy évtizede már annak, hogy e szó
hangzik az ország minden részében: »Népnevelés jöjjön el a te országod.« s e hosszas idő
alatt e fontos tárgyban e hangzatos szavakon kívül, alig történt valami.”1 – olvashatjuk a Pesti
Napló 1868. június 20-án megjelent számában. A kormánypárti lap azt a kritikát jeleníti meg,
amely Eötvös József kultuszminisztert folyamatosan érte az ellenzék részéről azaz, hogy
semmit sem tesz a népnevelés ügyének rendezése érdekében. A korban ugyanis e kérdés
megoldatlansága és a körülötte kialakuló diskurzus többször felborzolta a kedélyeket, és egyre
többen emelték fel hangjukat a népoktatás színvonalának és a néptanítók életkörülményeinek
javítása érdekében, közben kritikát is megfogalmazva a korabeli népnevelés ügyéről, s
magáról a kultuszminiszterről, aki e diskurzus vitáinak és ellentétes érdekeinek kereszttüzébe
került.
Ez nem jelentette természetesen azt, hogy Eötvös József semmit nem tett a közoktatás
helyzetének megoldásáért, sőt épp egy teljes és átfogó népoktatási reformon dolgozott,
miközben ezen elmarasztalások érték, és miközben a korabeli ellenzéki élclapok karikatúra
hadjáratot indítottak ellene, többek között a tanítók és az adózó nép mellett állást foglalva.
Az alábbi képen, amely a Bolond Miskában, a kor egyik legkedveltebb élclapjában jelent
meg, a kultuszminiszter látható elgyötörten a népoktatási törvény vitáinak lezárása felé
közeledve, ahol épp minisztertársát Festetics Györgyöt kérdezi, hogy nem cserélne-e vele
tárcát, mert már nem bírja a folyamatos és több oldalról érkező támadásokat.
1. kép. B. Eötvös és a népnevelési törvényjavaslat című karikatúrájának részlete2
1 Pesti Napló 1868. június 20. 1.2 Bolond Miska 1868. október 25. 4.
1
A népnevelés ügyének megoldatlan helyzetére ösztönösen és indulatoktól fűtve reagáló
élclap felnagyítva és eltorzítva, de ugyanakkor szórakoztató formában mutatta be e
közvéleményt is foglalkoztató kérdést. A humor mögé bújva „bátran” fogalmazta meg
véleményét; reményeit, elvárásait, elmarasztalásait és aggodalmait is kifejezve, közben az
egyes társadalmi csoportok lelkivilágát és észjárást is prezentálva ezzel. Milyen volt azonban
a Bolond Miska karikatúrái által megrajzolt kép a kultuszminiszterről és reformjáról?
I. A kritikák élces szócsöve – a Bolond Miska
A kérdés megválaszolásához a karikatúrák mögé kell nézni, és észre kell venni azon
tényezők szövevényes hálóját, amelyek az 1865-től virágkorukat élő politikai élclapok körül
fonódtak. Ennek egyik szálát a felpezsdülő közélet és a megélénkülő politikai érdeklődés és
aktivitás jelentette, ami a polgári értelmiség megerősödését hozta, akiknek vicclapjai a közélet
„élénk szellemű megfigyelőivé és tevékeny részeseivé” váltak.3
Az ellenzék hamar felismerte e lapok igazi erejét, és hasábjaikon előszeretettel fogalmazta
meg a kormánypárttal szembeni kritikáját képi vagy szöveges formában, hiszen a műfaj
keretei nagyobb mozgásteret tettek lehetővé a gúny, a humor és a manipuláció terén. Ezek az
újságok éppen ezért, szorosan kötődtek a korabeli politikai pártokhoz, és nem ritkán a pártok
hívei tartották fenn őket.4 Népszerűségüket pedig az egyre gazdagodó polgári előfizető
bázisuknak köszönhették.
Közkedveltségük titka egyrészt a szókimondásban rejlett és abban, hogy a politikai életet
szórakoztató formában mutatták be, nem beszélve arról, hogy a kritikákat itt jóval merészebb
hangnemben fogalmazták meg, másrészt nagy vonzóerejük volt az illusztráció, mely a
karikatúrákban öltött testet. Az ellenzék és a kormánypárt folyamatos harca, pedig mindig
szolgáltatott új témát. A karikatúrák „a középosztályi rétegek számára e nagypolitika világába
való tiszteletlen betekintés élményét nyújtották.”5 Az olvasóközönség pedig nagyon jól tudta,
hogy melyik újságban, milyen szemüvegen keresztül értesülhet a hírekről.
Ennek ellenére a szerkesztők a közvéleményt manipulálni tudták azzal, hogy egy-egy
politikai eseményt, vagy személyt nevetségessé tettek, gyakorta megváltoztatva ezzel az
egyes pártok szavazóbázisát is. Ebből látjuk, hogy a propaganda eszközeként is működtek, de
ugyanakkor a közvélemény attitűdjét és véleményét is magukba olvasztották.6
A szövevényes hálóból ezzel azonban még mindig nem keveredtünk ki, hiszen nem csupán
a politikai elköteleződés, de a politikai háttértudás, sőt a vallási meggyőződés és az érzelmek
is befolyásolták abban az olvasókat, hogy melyik élclap mellett döntenek.
3 Buzinkay 1983: 395. 4 Kosáry - Németh G. 1985. 169.; Buzinkay 2008: 58-82.5 Buzinkay 2008: 129.6 Kemnitz 1973: 86.
2
Emellett a szerkesztők és az írók kezét sokáig cenzúra kötötte, mert a teljes sajtószabadságot
csak a kiegyezéskor iktatták törvénybe. A legmerészebb és ez által a legnépszerűbb élclapokat
azonban ez sem riasztotta vissza a sokszor inkább sértő, mint humoros karikatúrák
készítésétől abban a korban, amikor „[…] a közvetlenül politizáló vicclapok népszerűsége
Budapest egyik jellegzetessége volt […].7 A fentebb említett Bolond Miska is ebbe táborba
tartozott, mely 1869 előtt körülbelül 5400 előfizetővel büszkélkedhetett.8
A lapot 1860. június 4-én Tóth Kálmán indította el Emich Gusztáv kiadásában. Az ötlet
nem volt új, hiszen a Bolond Miska alakját kitaláló, Bécsben dolgozó tisztviselő, Frankenburg
Adolf, 1858-tól a Bolond Miska Naptára című lappal már ismertté vált, és ebből fejlődött ki
később az élclap.9 Gyorsan népszerű vált, ami főként Tóth Kálmánnak volt köszönhető, aki
nem csupán tehetséges szerkesztő volt, hanem hazafias versei által népszerűvé vált költő is.
Harcolt az 1848-as szabadságharcban, majd annak leverése után újságíróként tevékenykedett,
azonban a cenzúrát figyelmen kívül hagyva többször került börtönbe, ami később a lapja
iránti érdeklődést és olvasótáborát is növelte.
Parlamenti képviselőként kezdetben a Deák-párt oldalán állt, de az 1867-es kiegyezés nem
azt hozta, amit Tóth Kálmán remélt, ezért hamar ellenzékivé vált; Deák Ferenc politikájával
nem tudott egyetérteni, a szabadságharc emléke még mindig elevenen élt benne, és egyáltalán
nem akart Habsburg császárt a magyar trónon látni.10 Politikai pálfordulása élclapjára is
hatással volt, mely a balközép párt szószólójává vált, miközben Ágai Adolf távozása, és a
Borsszem Jankó, mint jelentős vetélytárs megjelenése a színen is hozzájárult az
olvasóközönség csökkenéséhez. 11
A Bolond Miska azért társaival együtt, például Jókai Mór lapjával, „[...] az Üstökössel
vállvetve próbálgatta a szabadság mértékét a lazuló abszolutizmusban.”12 – azonban
korántsem olyan nagy merészséggel, mint ahogy azt gondolnánk. Ezt mutatja a lapok két
meghatározó figurája, Bolond Miska és Kakas Márton között zajló, megjelentetett párbeszéd
is, 1865-ből:
„K. M.: No hát Miska most mit csinálunk; az ember nem tudja, hogy meddig mehet.
B. M.: Tudod Márton legjobb lesz azt próbálgatni. Te a múlt héten kiadtad Schmerling úr
képét és nem lett érte semmi baj; én már most megpróbálom a reichsratot x-szel írni, így:
reixrá . Ha ez is kijön, akkor már csakugyan nagy a szabadság. A következő héten aztán ismét
rád kerül a sor, akkor neked kell valamit tovább próbálni; und szó vajter.7 Kókay – Buzinkay – Murányi 2005: 185.8„Egyik legkitűnőbb munkatársának, Ágai Adolfnak kiválása és a Borsszem Jankóval vetélytársként való föllépte, meg Tóth politikai pálfordulása azonban mind hozzájárultak ahhoz, hogy 1869-re már harmadára, 1800-ra olvadjon le előfizetőinek száma.” In: Kosáry – Németh G. 1985: 178.9 Buzinkay 1983: 11.10 Hegedüs 1995: 296.11 Kosáry – Németh G. 1985: 178.; Buzinkay 1983: 25.12 Buzinkay 1983: 27.
3
K. M.: Hiszen jól van Miska, hanem én attól tartok, hogy úgy járunk mi ezzel a
próbálgatással, mint az egyszeri gyerek, aki azt próbálta, hogy meddig mehet a tóba…itt se
mély,…itt se mély,…még itt se…s egyszerre csak beleesett a paragr…akartam mondani
valami kátyú közé.”13
Nem merültek azonban el a tóban, sőt a felszínen maradtak, 1867-től kezdve pedig
virágkorukat élték, és egyre merészebb karikatúrákkal jelentkeztek.
II. „Mi nagyon soványak vagyunk” – a néptanítók
Az oktatás és nevelés főszereplői a tanítók voltak. A törvény megszületése, melynek célja
a népoktatás színvonalának növelése és egy új rendszer kialakítása volt, elsősorban az ő
érdekeiket igyekezett szem előtt tartani. Számukra e törvény jelentős változásokat
fogalmazott meg, és a jövőre nézve sokkal kedvezőbb helyzetet szeretett volna biztosítani,
mint amiben eddig éltek. A Bolond Miska következő két karikatúrájával éppen ezen
intézkedések megvalósítását sürgette a tőle megszokott gúnyos módon.
2. kép. Jó gondoskodás14
A Jó gondoskodás címet viselő karikatúrája alatt olvasható szöveg így szól: „A néptanítók
sorsának javitására még eddig nem tettünk semmit; hanem a jóakarat már alapított számukra
egy ingyenlapot, melyet majd a közelgő télen szükségből paplannak is használhatnak.”
A megfogalmazott vád, hogy eddig még nem tett semmit a kormány a helyzet javítása
érdekében, elég éles kritika, és nem veszi figyelembe, hogy a népoktatási törvényjavaslat
vitája ekkor már zajlik.
13 Bolond Miska 1865. július 9. 111. I.14 Bolond Miska 1868. szeptember 13. 4.
4
Mit mutat azonban a kép? A reprezentáción a tanító alakjának és lakókörnyezetének
korabeli tipikus ábrázolását figyelhetjük meg. Egy sovány, szegény, túlhajszolt és fáradt
embert láthatunk, aki nagyon szegényes körülmények között él. Ezt mutatja a szoba
egyszerű berendezése, ami tulajdonképpen csak egy ágyból, asztalból és székből áll,
valamint a háttérben lévő polcon is mindössze két könyvet fedezhetünk fel, amik közül az
egyik a Biblia, a másik pedig az oktatott tárgy tankönyve lehet. Természetesen a karikatúrán
megjelenik a Néptanítók Lapja is, amelyet a képen levő tanító a hideg idő miatt paplannak
használ. Ez arra utal, hogy a kultuszminiszter által alapított lap egyáltalán nem hasznos
segítség, de legalább paplannak használható.
A következő karikatúra ugyanezt a sanyarú sorsot mutatja be „Az a fő, hogy a néptanítók
jobb fizetést kapjanak; mi nagyon soványak vagyunk” felirattal. A képen vézna, rosszul
öltözött néptanítók hadát láthatjuk, akik kezüket összetéve könyörögnek a miniszternek,
hogy segítsen rajtuk, és a törvényében elsősorban az ő érdekeiket tartsa szem előtt.
3. kép. B. Eötvös és a népnevelési törvényjavaslat című karikatúrájának részlete15
Az ilyen típusú ábrázolás az ellenzéki sajtótól megszokott volt, főleg az élclapoktól, amik
egyáltalán nem kímélték a néptanítókat, és legtöbbször vézna, szegény, szerencsétlen és
részeges alakként jelenítették meg őket hasábjaikon, még inkább aláásva társadalmi
tekintélyüket. Nem csupán őket vették azonban célba, hanem velük együtt Eötvöst is, és az
általa alapított Néptanítók Lapját. Többek között azért, mert úgy gondolták, hogy a
miniszter pedagógiai lapalapítása korántsem oldotta meg a kedvezőtlen helyzetet, és csak
egy felesleges lépés volt megteremtése, nem beszélve arról, hogy mennyi pénzt emésztett
fel. Többször hangoztatták, hogy legelőször a néptanítók anyagi helyzetén kellene javítani,
és utána kellene a figyelmet képzésükre fordítani. A kritikák tehát folyamatosan érkeztek.
Mi rejlett a karikatúrák torzképei mögött? Valóban annyira nyomorúságos volt a
néptanítók helyzete, mint ahogy azt a képek mutatják, és a kultuszminiszter nem tett érdemi
15 Bolond Miska 1868. október 25. 4.
5
lépéseket helyzetük javítása érdekében? Tény, hogy a 19. században a néptanítók élet- és
munkakörülményei korántsem azt a képet mutatták, ami elvárható lett volna. Sokszor
nagyon szegényes körülmények között éltek, és a tanítás mellett más állást is kellett
vállalniuk, hogy megélhetésüket biztosítani tudják. Tulajdonképpen így a tanítás süllyedt a
legtöbb esetben hivatásból kötelező munkává, amire a legkevesebb idő jutott, hiszen a
legrosszabbul jövedelmezett. Mellette a különböző mezőgazdasági- vagy egyházi jellegű
munkák jobban fizettek, ezért több időt is szántak rájuk.16 Gyakran jegyzősködtek is az
egyes falvakban. Környei János a Néptanítók Lapjának szerkesztője is többször
megjegyezte, hogy: „Szomoruan igaz, hogy a tanitói állás mainap szolgai […]”.17
Felkai László, aki e kérdéskörben jelentős kutatásokat végzett, talált olyan forrásokat,
amelyek a tanítók hivatalba lépése előtti eljárás, azaz, ha mai szóval akarnánk
megfogalmazni, egy állásinterjú menetét mutatták be. A kérdések, amik itt elhangzottak,
egyértelművé tehetik számunkra, hogy mennyire megalázó volt az a bánásmód, ahogy velük
viselkedtek, és mennyire hiányzott az irántuk tanúsított tisztelet. Nézzünk meg a kérdések
közül néhányat: „Nem ajándék, ígéret vagy tandíj-elengedés útján jut állásához? […]
Mértékletes-e az italokban, vagy azonkívül rendez-e eszem-iszom játszótársaságokat? [...] A
maga és háznépe ruházatára nagyon sokat ad-e, vagy keveset?”18
Mindezekből látszik, hogy mennyire nehéz sorsa lehetett a tanítóknak, akiknek gyakorta
rendes öltözékre se futotta a fizetésből, és nem állt módjukban külsejükre adni, ami még
inkább aláásta tekintélyüket. Az anyagi megbecsülésük és életkörülményeik
katasztrófálisnak számítottak. A tanítók időhiánya és pénzhiánya egy olyan probléma volt a
korban, amire minél előbbi és hatásosabb megoldást kellett találni, nem beszélve képzésük
és képesítésük hiányáról.
Eötvös József tisztában volt ezekkel a problémákkal, és hozzá is fogott megoldásukhoz.
Első lépés a Néptanítók Lapjának megalapítása volt 1868 februárjában. A kizárólag
pedagógiai jellegű hetilap célja az volt, hogy a kormány hivatalos rendeleteit közölje,
szakmai segítséget nyújtson a tanítóknak a pedagógiai ismeretek terén, bemutassa a
pedagógia irodalmat, növelje a szakmai érdeklődést, és létrehozzon egy szakmai fórumot.19
Legelső számában a kultuszminiszter mindjárt a néptanítókhoz szólt, és itt már
előrevetítette, hogy a nehézségek nagyobb részét, amik most e téren tapasztalhatók, a
megfelelő oktatási törvény tudja majd megoldani, de a változáshoz a tanítók buzgalmára és
lelkesedésére is szükség lesz: „Egy részét azon akadályoknak, melyek népnevelésünk
emelkedésének utjában állnak csak a törvényhozás hárítja el, […] de nem kevésbé
16 Felkai 1983: 125-130. (Képek a tanítók életéből a népoktatási törvényt megelőző korszakban)17 Néptanítók Lapja 1868. április 2. 1. 18 Idézi: Felkai 1983: 126.19 Bődy 2004: 123.
6
kétségtelen az is, hogy az egész nemzet körében épen a néptanítók osztálya az, melytől e
nemzeti feladat megoldása leginkább függ.”20
A változás elindítója mindenképp az állam kell, hogy legyen, aki a megfelelő tőkével és
törvényi szabályozással a kezdő lépéseket megtéve, elindítaná az egész fejlődési folyamatot,
ami anyagi és társadalmi elismerést is hozna a tanítónak, hiszen, ahogy Környei János írja:
„[…] kell, hogy legyen neki tekintélye.”21
Mindezeket tudva, azt mondhatjuk, hogy a karikatúrák igyekeztek a tanítók helyzetét
sajátos stílusukkal, de „valósan” megfesteni, hiszen többségük valóban szegényes
körülmények között élt, ahogy a rajzok ezt be is mutatták. Ezzel céljuk tehát nem csak a
nevettetés volt, hanem épp ellenkezőleg a közvélemény felrázása, a problémákra fókuszáló
figyelem felhívása, és a politikai manipuláció, amely a kultuszminiszter tehetetlenségét és
rátermettségének hiányát a karikatúrák középpontjába állítva próbálta egyre szorosabbra
húzni a hurkot a kormánypárt nyaka körül. Ez utóbbi természetesen erős túlzásnak tűnt,
hiszen Eötvös ekkor is a törvényjavaslaton dolgozott, és igyekezett mindegyik fél érdekeit
szem előtt tartani, de ekkor még csak tervezetről és kezdő lépések megtételéről
beszélhettünk, és nem a végleges és megkezdett reformokról.
Az ellenzék ezért gúnyosan, karikatúráin a kezdő lépésnek szánt Néptanítók Lapját is
célba vette, és az olvasók érzelmeire alapozva próbált szánalmat és sajnálatot kelteni a
tanítók iránt, akiket túlzóan csontsovány és beteges emberekként ábrázolva igyekezett hatni
közönségének együttérzésére. A probléma ezzel csak az volt, hogy a tanítók épp azt
szerették volna elérni, hogy társadalmi megbecsülésük javuljon, de az ilyen jellegű
karikatúrák épp az ellenkező hatást váltották ki. Ez annak is köszönhető volt, hogy a képek
inkább az anyagi megbecsülés megteremtésének szükségességére hívták fel a figyelmet, és
ilyen szempontból pedig tökéletesnek bizonyultak a szánalomkeltő tanítóalakjaikkal és a
közös szerepvállalás fontosságának hangsúlyozásával. A Jó gondoskodás című ábrázolás
kísérőszövegében ugyanis a többes szám használatát („A néptanítók sorsának javitására még
eddig nem tettünk semmit”) figyelhetjük meg, ami arra enged következtetni, hogy az
ellenzék is fontosnak tartotta a megfelelő lépésék megtételét, és ezt láthatjuk abból is, hogy
a törvényjavaslat vitája során a tanítókkal kapcsolatos fejezet nagyon kevés kritikát kapott,
és csak kisebb módosításokon esett át elfogadása előtt. Egyetértés volt tehát a tanítók
helyzetének javítása ügyében, a balszárny egyik jeles képviselője, Schvarcz Gyula is
elsődleges célnak ezt tekintette, ahogy többször is hangoztatta: „[…] első teendőnk a tanítói
személyzetet anyagi nyomorából fölsegíteni.”22
20 Néptanítók Lapja 1868. február. 6. 1. 21 Néptanítók Lapja 1868. február 27. 1. 22 Idézi: Felkai 1983: 133.
7
Mindenki várta tehát a törvény mielőbbi megszületését és bevezetését, a probléma csak az
volt, hogy ennek megtörténte után nem úgy változott a helyzet, ahogy azt a néptanítók vagy
az ellenzék várta volna. Miért? Összességében a megszülető törvényről elmondhatjuk, hogy
valóban figyelembe vette a néptanítók érdekeit, és az őket megillető emberi és anyagi
elismerés lehetőségeit kívánta megteremteni. Érdeme az volt, hogy az oktatás színvonala a
reformnak köszönhetően jelentősen növekedni kezdett, viszont a tanítók anyagi helyzetét
nem sikerült megoldani, állandóak voltak a néptanítói panaszok, pedig a fizetésről szóló
paragrafus nem tűnt szűkmarkúnak, és kimondta, hogy jövedelmüket az iskolaszék állapítja
meg, de ez egy bizonyos minimum szint alá nem süllyedhet, ami egy lakás, ¼ holdnyi föld,
illetve a betöltött állástól függően: „[…] az elemi népiskolai rendes tanitóé 300 frt. o. é.;
elemi népiskolai segédtanitóé 200 frt. o. é.;- felső népiskolai tanitóé 550 frt. o. é.;- felső
népiskolai segédtanitóé 250 frt. o. é.;- polgári iskolai tanitóé nagyobb városokban 800 frt. o.
é., kisebb helyeken 700 frt. o. é.;- polgári iskolai segédtanitóé nagyobb városokban 400 frt.
o. é., kisebb helyeken 350 frt. o. é.” 23 Ennek ellenére a tanítói panaszok nem voltak
irreálisak, hiszen: „a […] megállapított 300 frt-os fizetésből alig maradt 100 frt, azaz 8-9 frt
élelmezésre, ha az eredeti összegből leszámítjuk a fűtést, világítást, ruházkodást.”24
Vajon mi állhatott ennek hátterében, miért nem sikerült elérni a kívánt célt és jobb anyagi
létet biztosítani a néptanítóknak? A feltett kérdésre a Bolond Miskának már korábban
megvolt a válasza, karikatúráival ismét a kormánypártot, a kultuszminisztert és az állami
költségvetést pellengérre állítva.
III. „Mi adózók is soványak vagyunk”- a nép
Az 1868-as júniusi napi- és hetilapok nem szóltak másról, mint a kultuszminiszter
reformjáról és arról, hogy vajon az államkassza mennyit szán a nép művelődésére.
Természetesen az ellenzéki politikai élclapok a tőlük megszokott módon szintén nem
hagyhatták szó nélkül az eseményeket.
Nézzük mit írt a Bolond Miska: „A kultuszminiszter gyönyörű beszédet tartott legközelebb
a népnevelésről; de hát, hogy van az mégis, hogy a költségvetésbe 200 000 ftot tettek a
népnevelésre, míg az állam csődöreinek fenntartására kétszer annyit jelöltek ki?!”25
Mi állhatott e kijelentés hátterében, mennyire volt túlzó ezen állítás? Ahhoz, hogy ezt
megtudhassuk, látnunk kell, hogyan alakult az állami költségvetés a kiegyezést követően,
mire költöttek, mi volt elsődleges, és mi szorult háttérbe, ha pénzről volt szó. A
kiegyezéskor hivatalba lépő Andrássy-kormány pénzügyminiszterének, Lónyai
Menyhértnek azzal kellett szembesülnie, hogy az állami pénztár üres, és csak adókkal lehet
23 1868. évi XXXVIII. tc. IX. fej. 142. paragrafus24 Idézi: Felkai 1983: 135.25 Bolond Miska 1868. június 28. 3.
8
megtölteni. A kezdeti években, az igazgatásra, az igazságszolgáltatásra, a honvédségre és az
oktatásra költötték az állami kiadások egyötöd részét, és emellett állandó kiadást jelentett a
közös ügyek költségeinek fedezése, valamint a birodalom átvállalt kamata és
törlesztőrészletei.26 Ezenkívül ott volt még a jobbágyfelszabadításból származó
földtehermentesítés összege, a kamatbiztosítás, valamint az állami üzemek fenntartása és az
állami beruházások fedezése.27 Természetesen nem volt mindegy, hogy mire mennyit
szántak.
A Bolond Miskában megjelent összegek nem voltak pontosak, csak közelítőlegesek, (mert
a költségvetési viták folyamatosan változtatták a kiadások összegét) de arányaikban jól
mutatták a valós helyzetet. Miután pedig decemberben szentesítésre került a népoktatási
törvény, értelemszerűen be kellett, hogy kerüljön a következő év költségvetésébe is egy
meghatározott, végleges kiadással. A végeredményt az 1868. évi L. törvénycikk (Az 1869-ik
évi államköltségvetésről) tükrözte, ahol sok érdekes, és sokak számára felháborító tényt
figyelhetünk meg, amelyeket az élclapok sem hagyhattak szó nélkül.
A Bolond Miska következő karikatúrájával már júniusban jól rátapintott a helyzet
abszurdságára, ami az év végén is teljesen megállta a helyét.
26 Fónagy – Kocsis 2001.27 Fónagy – Kocsis 2001.
9
4. kép. Régi adoma28
A kép tetején a következő szöveget olvashatjuk: „Arra az esetre, hogy az orsz.
költségvetésben a népnevelésre csak kétszázezer forint van szánva, a penziókra pedig két
milliónál is több.” Ez egy újabb összehasonlítást mutat az állami kiadásokat tekintve.
Összesen tehát három tényezőt figyelhettünk meg eddig: a népnevelésre, az „állam
csődöreire” és a penziókra szánt összegek összefonódását az ellenzéki politikai élclapban.
Hogyan kapcsolódik azonban egymáshoz e három tényező? A választ akkor kapjuk meg, ha
megnézzük az 1869. évi költségvetésre vonatkozó törvény ide vonatkozó fejezeteinek egyes
pontjait, amit a következő táblázatban összesítettem:
KIADÁS
Ménesek, méntelepek és
gazdaságok költségei
680. 400 frt
Népnevelés 396. 000 frt
Nyugdíjak (Penziók) 2,337. 500 frt
1. táblázat. Az 1868. L. törvénycikk alapján29
A táblázat jól mutatja, hogy mit rajzolt meg a politikai élclap ilyen gúnyosan. Ez pedig
nem más volt, mint az a tény, hogy az állami ménesekre majdnem kétszer annyi pénzt
fordítanak, mint a népnevelésre, a minisztériumi nyugdíjakra pedig majdnem hatszor annyit.
Most nézzük meg részletesebben az adott karikatúrát a rajta megjelenő alakokkal együtt. A
kép előterében négy figurát figyelhetünk meg, három felnőttet és egy gyermeket, az apa, az
anya és gyermekük egy családod alkot, a háttérben lévő rokonokkal együtt, míg a kép jobb
szélén feltűnő alak egy érdeklődő idegen személyét testesíti meg. A megértést pedig a kép
egy rövid párbeszéde is segíti: „- Ez a kis fiu is a családhoz tartozik?/- Nem; ezt csak mi
ruházzuk.” Emellett a karikatúra hátterében lévő négy alak is sokat elárul, a ministeriumok, a
megyék, a penziók és a vasutak feliratokat viselve. Mit jelenthet azonban mindez? Nem
mást, mint a költségvetés kifigurázását, az állami kiadások eloszlásának gúnyos kritikáját.
A képen megjelenő család maga a magyar kormány, a családtagok pedig a főbb
minisztériumok, a megyék felirattal például a belügyminisztérium Wenckheim Béla
vezetésével, a vasutak felirattal a közmunka-és közlekedésügyi minisztérium Mikó Imre
vezetésével. Az előtérben Eötvös látható női ruhában megjelenítve, aki szomorú
arckifejezéssel néz gyermekére, azaz a népnevelésre, miközben férje, aki egyébként a
miniszterelnök, Andrássy Gyula, az idegen kérdésére, hogy: „Ez a kis fiu is a családhoz
tartozik?”- a következő választ adja: „Nem; ezt csak mi ruházzuk.” A kritika, mely itt
megfogalmazódik egyértelmű. A népnevelés, mint a magyar minisztérium
28 Bolond Miska 1868. június 28. 4.29 1868. évi L. törvénycikk az 1869-ik évi államköltségvetésről. XII. fej. 4.; XIII. fej. 6.; XVII. fej. 1-8.
10
mostohagyermeke, családjától nem számíthat akkora összegű támogatásra, mint amekkorát
megérdemelne.
A ruházzuk kifejezés használata sem véletlen, egyrészt azért, mert érthetjük alatta a
gyermek testi fenyítését, ami átvitt értelemben jelenti a népnevelés sanyarú helyzetét,
másrészt viszont utal a gyermek öltöztetésére is, ami a szülők feladata kell, hogy legyen,
azaz a magyar kormányé (lenne), de mint látjuk a képen a gyermek szinte meztelen.
A Bolond Miska reprezentációjával tehát azt fogalmazta meg, hogy nem volt elegendő
pénz a nép művelésére, mert a kormány más, számára fontosabb dolgokra költötte az
államkasszába befolyó jövedelmet, mint például a vasútépítés, ami ekkor élte virágkorát, ha
csak a fiumei vasútvonal kiépítésére gondolunk. A másik a közigazgatás átalakítása volt,
amire a kormány szintén jelentős összegeket fordított, nem beszélve a honvédségről. A
balközéphez tartozó Tisza Kálmán is többször hangoztatta, hogy: „Én azon párthoz
tartozom, melyen valóban nem múlt, hogy az államnak néhány millióval többje maradjon
saját szellemi és anyagi érdekeinek előmozdítására, és ha volna miből, ha lehetőnek látnám,
semmire sem fognék oly kész szívvel adni, mint a népnevelés emelésére […]”30
A Bolond Miska tehát azt a következtetést vonta le, hogy az amúgy is sovány államkassza
inkább költötte a pénzét minden másra, csak a népnevelésre nem, amit a kormány a
szükséghelyzettel magyarázott. Ebből következett azonban, hogy a hiányzó összeget
valamiből elő kellett teremteni, ami az egész ország számára világos volt. A hiány
előteremtésének legegyszerűbb és leggyorsabb, de ugyanakkor legnépszerűtlenebb módja az
új adók bevezetése volt, ami leginkább az adózó állampolgárokat rémítette meg.
A Bolond Miska nagy karikatúrájának következő képe e rémület tökéletes kifejezőjévé
vált. Felirata: „Mi adózók is soványak vagyunk: csak valami új iskolai adót ne!”
5. kép. B. Eötvös és a népnevelési törvényjavaslat című karikatúrájának részlete31
30 Hazánk 1868. október 23. 1. 31 Bolond Miska 1868. október 25. 4.
11
A karikatúrán felháborodott állampolgárok hada látható, akik a kultuszminisztert
letámadva, és fenyegetően intve felé követelik, hogy az állam újabb terhekkel ne nehezítse
amúgy sem könnyű helyzetüket. Nem hiába vannak felháborodva, hiszen a kiegyezést
követően jelentős számú volt a különböző adók és illetékek száma, amiket 1868-ban
törvénybe foglaltak. A népiskoláknál azonban mindenképp szükség volt valamilyen szintű
állampolgári anyagi segítségre is, hogy létük biztosítva legyen. A törvény végül erről így
rendelkezett: „A községi népiskolák terheit első rendben a község viseli, mely e czélra
minden kebelbeli vagy hozzátartozó polgárra és birtokosra külön adót vethet ki. Ez adó
azonban az állami egyenes adóknak 5%-át nem haladhatja meg.”32
Az állami egyenes adók alapjául a ház-, földtulajdon, a kereset és a személyadó szolgált.
Ez egy ésszerű és vállalható kompromisszumos megoldásnak tűnt, ennek ellenére nem
nyerte el minden állampolgár tetszését, pedig ez az összeg az ő művelődésük célját
szolgálta.
Ezek tudtában már világossá válik, hogy a pénzügyek megoldatlansága miatt nem kerültek
olyan anyagi helyzetbe a néptanítók, amit megérdemeltek volna, annak ellenére, hogy
életkörülményeik némiképp javultak. 1869-től folyamatosan érkező panaszaik egyértelművé
tették, hogy még több pénzre lenne szükség, hogy áttörő változások menjenek végbe, de a
hiányt egyelőre nem tudták előteremteni. A pénzhiány az oktatás területén pedig annak volt
köszönhető, hogy a megfelelő nagyságú pénzösszegek nem a népnevelés kasszájába folytak,
hanem az állam számára fontosabbnak tartott területek fejlesztésére, mint például a
hadsereg. Schvarcz Gyula ezzel kapcsolatban gúnyosan így fogalmazott: „Csupán a
katonaság ruházatának díszítéséül szolgáló nyergeken, gombokon és egyéb cifraságokon
meg lehetne takarítani annyit, amennyiből máris emelhetnék a tanítóképzők pedagógusainak
fizetését.”33
Mi volt a célja a Bolond Miska karikatúráinak, milyen kép megfestésére törekedtek? Miért
pont a ménesekre és a penziókra fordított összegekkel hasonlították össze a népnevelésre
szánt költséget? Az államkassza miért költött kevesebbet ez utóbbira? A kérdések
megválaszolásakor talán érdemes azzal kezdeni, hogy nem hagyhatjuk figyelmen kívül,
hogy egy ellenzéki élclapról van szó és karikatúráiról, amelyek célja jelen esetben ismét
csak a közönség manipulálása és a kormánypárt rossz fényben való feltűntetése volt. Ez
természetesen nem jelenti azt, hogy a karikatúráik hazugságok lennének, de mindenképp
féligazságokat adnak, főleg ha más nézőpontból is megvilágítjuk e problémát.
Egyrészt a költségvetési törvény összege csak az állam által biztosított népnevelésre szánt
összeget mutatja, de természetesen ehhez még hozzájön a fentebb már említett 1868. évi
32 1868. évi XXXVIII. törvénycikk a népiskolai közoktatás tárgyában. V. fejezet 35. paragrafus33 Idézi: Felkai 1979: 177-178.
12
népoktatási törvény 35. paragrafusa értelmében az, az adó, amit a község vethet ki a
népiskolák fenntartása érdekében, amikkel a Bolond Miska nem számol, mint ahogy azzal
sem, hogy e paragrafus kiköti azt is, hogy a községi népiskolák költségeit elsősorban a
község viseli, és nem az állam. Emellett a költségek összehasonlításánál nem szabad
figyelmen kívül hagyni azt a tényt sem, hogy mindig a legnagyobb kontrasztok szembe
állítása vonzza a legjobban a figyelmet, párosulva a közönség kritikus megdöbbenésével. A
Bolond Miska olvasóit ugyanis azzal szembesítette, hogy az állam nyugdíjasaira és
méneseire több pénzt szánt, mint a jövő nemzedékének, az ifjúságnak a kiművelésére. Itt is
érdemes azonban a karikatúra mögé néznünk, és figyelembe venni azt a tényt, hogy a
penziókra szánt kiadásnál, az összes, azaz mind a hét minisztérium, illetve a
miniszterelnökség nyugdíjazottjainak nyugdíjköltségét tette ki a több mint két millió forint,
és nem csupán a vallás-és közoktatási minisztériumét, aminek nyugdíjköltsége egyébként
21000 forint volt.34 Harmadrészt a ménesekre szánt kiadás esetében nem szabad
elfelejtenünk azt sem, hogy ekkor a lovak nem csupán a lóversenyek miatt voltak
meghatározó szerepűek, hanem a hadsereg és a mindennapi közlekedés sem nélkülözhette
őket, azaz rövidebb vagy hosszabb utak megtétele is elképzelhetetlen volt hintós- vagy hátas
lovak nélkül. Ráadásul az sem hanyagolható szempont, hogy az 1869. év a reform
bevezetésének és kipróbálásának az éve volt, amikor előre még nem láthatta a kultusztárca,
hogyan fog működni az új rendszer, mennyi pénzt fog felemészteni, és hogy mennyire lesz
működőképes az állampolgárok tehervállalása e téren, ezért költségvetését sem lehetett
optimálisan meghatározni. Emellett nem volt megbízható és pontos felmérés a községi
iskolák számáról és állapotáról sem, ami nélkül lehetetlen volt egy megfelelő költségvetést
kialakítani. A kormánypárti Pesti Napló erről, így nyilatkozott: „A miniszter azzal sem
állhat elő, hogy hallottam, hogy Magyarországon 5000 helyen nincs iskola; beszélik, hogy a
népiskolai tanítás rossz karban van; nincsenek jó iskolai épületek, a tanítók tudatlanok is,
rosszul is vannak fizetve: ergo, adjon nekem az ország 5-10 milliót, hadd igazítsak a bajon.
Ily jöttünk-mentünk-féle számadásra az ország pénzt nem adhat, bármiként tisztelje a
közoktatásügyi miniszter kitűnő személyiségét.”35
E tényezők ismeretében a Bolond Miska képei már más megvilágításba kerülnek, és itt
mutatkozik meg igazán, hogy a karikatúrák kritikai értelmezésénél a korabeli
olvasóközönség politikai háttértudása, a politikai életben való tájékozottsága és nem utolsó
sorban humorérzéke tette lehetővé az eligazodást, és a manipuláció kivédését. Ez
természetesen nem jelentette azt, hogy e karikatúrák nem hatottak az olvasói érzelmekre és
ezáltal ne befolyásolták volna őket, hiszen sértő, gúnyos és bántó képeikkel gyakorta
34 1868. évi L. törvénycikk az 1869-ik évi államköltségvetésről. XVII. fej. 6.35 Pesti Napló 1868. június 20. 1.
13
indulatokat korbácsoltak fel a különböző politikai, vagy akár vallási meggyőződésű
lapvásárlók körében. Ez nem meglepő, hiszen céljaik között ez is szerepelt, és nem csupán a
kormánypárt intézkedéseinek éles kritikája.
Eötvös József is tudta ezt, és ezért igyekezett a támadásokat elkerülni azzal, hogy próbálta
mindegyik fél érdekeit szem előtt tartani, de mégis egy olyan törvényt alkotni, ami a
leginkább szolgálja a nép művelődését.
IV. Összefoglalás
A Bolond Miska karikatúráin keresztül kirajzolódó kép Eötvös Józsefről, népoktatási
törvényéről és a népnevelésről korántsem azt mutatta, amit vártunk volna. Az a törvény, amit
ma a magyar közoktatás egyik meghatározó mérföldkövének nevezünk, saját korában
különböző viták tárgyát képezte, és folyamatos kritikák célpontjává vált. Az élclap pedig a
kultuszminisztert egyáltalán nem kímélve jelentette meg hasábjain karikatúráit,
nemtetszésének mindig hangot adott. Ezek legtöbbször az indulatok kifejezői voltak, és a
valóság érzelmeken nyugvó szféráját mutatták be, vélemények, hitek, meggyőződések,
kritikák lenyomatai, de bennük ott rejlettek az érdekek és a tények is.
A Bolond Miska számára a legkritikusabb pont egyrészt a népnevelésre fordított kevés
pénzmennyiség, másrészt a tanítók és az adózók nehéz anyagi helyzete volt, amit karikatúráik
által reprezentáltak is. Ezek a rajzok nagyon jól bemutatták az egyes felek félelmeit és
elvárasait Eötvös reformjával szemben, viszont a kormány lejáratására törekedve gyakorta
túlzó megállapításokat közöltek a kultuszminiszter oktatáspolitikájával kapcsolatban. A
szerkesztők grafikusaikkal a hibákra és hiányosságokra élezték ki a rajzokat, miközben több
lényeges információt a háttérbe száműztek. A karikatúrák funkciója azonban pont ez volt a
szórakoztatás mellett, azaz a szándékos túlzás, torzítás és a hibák, hiányosságok előtérbe
helyezése és felnagyítása. Az a fontos tényező pedig, amit eközben a Bolond Miska
száműzött: az Eötvös valós igyekezete volt, hogy egy olyan törvényt alkosson, amely a
népművelés érdekeit szolgálja, megvalósítható, és megteremteni a magasabb tudomány
kifejlődésének lehetőségét, ahogy a kultuszminiszter megfogalmazta: „Nem akarom, hogy a
tudomány Magyarországon karácsonyfa módjára állítassék föl, fölékesítve mindenféle
csecsebecsékkel, különben pedig arra teremtve, hogy elszáradjon; én akarom, hogy a fa
gyökeret verjen a hazában, s erre nézve mindenek előtt szükséges, hogy a talaj elő legyen
készítve.” 36
Mindez egyáltalán nem volt egyszerű, és az ellenzék látva a minisztert a különböző érdekek
kereszttüzében, többször várta összeomlását. Ennek a várt összeomlásnak adta előképét a
36 Idézi: Felkai 2004: 23.
14
Bolond Miska már fentebb látott karikatúrája (1. kép), ahol Eötvös József a király személyi
körüli miniszterrel, a foteljában gondtalanul pipázgató Festetics Györggyel szeretne tárcát
cserélni, hogy kivonja magát a személyét és reformját érő támadások kereszttüzéből. A
Bolond Miska e víziója azonban nem valósult meg, bár tény, hogy a kultuszminiszternek a
törvénytervezet benyújtásától szentesítéséig viták sorozataival kellett szembenéznie, és
módosításokon is átesett tervezete, végül azonban az alapelveket megőrizve sikerült egy
modern népoktatási törvényt megalkotnia.
Ennek a folyamatnak az állomásait az élclap karikatúráival végigkísérte, és sajátos módon
mutatta be akkori, és mutatja be mai olvasóinak is, ahogy Buzinkay Géza fogalmaz, mint
kortársi jelentéseket „[…] amelynek utalásait megfejtve, életteli, sokszínű, közérthető és
szórakoztató beszámoló kerekedik ki […].”37
FORRÁSOK
-1865: Bolond Miska 1865. július 9. 111. I. (Bolond Miska és Kakas Márton között zajló
párbeszéd)
- 1868: Bolond Miska 1868. június 28. 3. (A kultuszminiszter beszéde a népnevelésről)
- Tisza Kálmán 1868: I-V. A népnevelési törvényjavaslatról In: Hazánk 1868. október 23. 1.
- 1868: Mit csinál a magyar közoktatásügyi miniszter? In: Pesti Napló 1868. június 20. 1.
- Eötvös József 1868: A néptanítókhoz. In: Néptanítók Lapja 1868. február 6. 1.
- Környei János 1868: A hazai tanítók helyzetéről. In: Néptanítók Lapja 1868. február 27. 1.
- Környei János 1868: A néptanítók társadalmi állásáról. In: Néptanítók Lapja 1868. április 2.
1.
- 1868. évi XXXVIII. törvénycikk a népiskolai közoktatás tárgyában. V. fej. 35.; IX. fej. 142.
- 1868. évi L. törvénycikk az 1869-ik évi államköltségvetésről. XII. fej. 4.; XIII. fej. 6.; XVII.
fej. 1-8.
KÉPEK FORRÁSJEGYZÉKE
- 1. kép: Bolond Miska 1868. október 25. 4. (IX. évfolyam 43. szám)
- 2. kép: Bolond Miska 1868. szeptember 13. 4. (IX. évfolyam 37. szám)
- 3. kép: Bolond Miska 1868. október 25. 4. (IX. évfolyam 43. szám)
- 4. kép: Bolond Miska 1868. június 28. 4. (IX. évfolyam 27. szám)
- 5. kép: Bolond Miska 1868. október 25. 4. (IX. évfolyam 43. szám)37 Buzinkay 2003: 549.
15
HIVATKOZOTT IRODALOM
- Bődy Pál 2004: Eötvös József. Budapest.
- Buzinkay Géza 2003: A politikai karikatúra és a magyar történelem. In: Viga Gyula – Holló
- Szilvia Andrea – Cs. Schwalm Edit (szerk.): Vándorutak – Múzeumi örökség. Tanulmányok
Bodó Sándor tiszteletére, 60. születésnapja alkalmából. Budapest. 541-550.
- Buzinkay Géza 1983: Borsszem Jankó és társai: Magyar élclapok és karikatúráik a XIX.
század második felében. Budapest.
- Buzinkay Géza 2008: Magyar hírlaptörténet 1848-1918. Budapest
- Buzinkay Géza 1983: Műferdítések és poétai rugamok –XIX. századi élclapjaink paródiái és
travesztiái. Budapest.
- Felkai László 1979: Eötvös József közoktatásügyi tevékenysége. Budapest.
- Felkai László 1983: Neveléstörténeti dolgozatok a dualizmus korából. Budapest.
- Felkai László 2004: Portrék a dualizmus korának kultuszminisztereiről. Budapest.
- Fónagy Zoltán - Kocsis Gyula 2001: Gazdaság és gazdálkodás. Encyclopaedia Humana
Hungarica 08. (http://mek.niif.hu/01900/01905/html/index7.html - Letöltés: 2012. március 7.)
- Hegedüs Géza 1995: A magyar irodalom arcképcsarnoka. Budapest.
- Kemnitz, Thomas Milton 1973: The Cartoon as a Historical Source. In: The Journal of
Interdisciplinary History Vol. 4. No. 1. 81-93. (http://www.jstor.org/stable/202359 – Letöltés:
2012. január 25.)
- Kosáry Domokos - Németh G. Béla (szerk.) 1985: A magyar sajtó története. II/2. 1867-
1892. Budapest.
- Kókay György - Buzinkay Géza - Murányi Gábor 2005: A magyar sajtó története. Budapest.
16
top related