sławomir mrożek - zuhanás közben
Post on 06-Nov-2020
86 Views
Preview:
DESCRIPTION
TRANSCRIPT
EURÓPA • ZSEBKÖNYVEK
SŁAWOMIR MROŻEK
ZUHANÁS KÖZBEN
ELBESZÉLÉSEK
EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST 1983
EURÓPA • ZSEBKÖNYVEK
MÁSODIK KIADÁS
VÁLOGATTA
GIMES ROMÁNA
ISSN 0324-2722
A ZSIRÁF
Józsefkének (annak a mulatságos kölyöknek, akinek
előrefele nőtt a haja) két nagybátyja volt. Ezek merőben
különböztek egymástól.
Az egyik, az öregebbik, a Szent Komaasszonyok utcája
közelében lakott, a kolostor melletti sikátorban, a földszinten.
(„Én már jobb szeretem a földszintet, szentatyám - szokta
mondani -, mint azokat a modern csalafintaságokat, emeleteket
meg miegymást.") Tágas szobában tanyázott, vaskos, vén
salabakterek között. A könyvek polcokon sorakoztak, s félig
megrágta őket a szú - azért csak félig, mert közben belehalt az
unalomba, bár teli volt még fával a szája. Előfordult, hogy
Józsefke egyik látogatása alkalmával meglökte a polcot, s fejére
esett egy könyv; a gyerek összerogyott, s a nagybácsi szolgálója
patikába kellett hogy menjen, sebkötő pólyáért. A könyv címe
így hangzott: A szellem az anyag ellen.
A bácsi soha nem hagyta el szobáját. Mindig ott ült magas
pulpitusánál, és írt. Könyvet. Érdekes mű lehetett; negyven év
óta szünet nélkül dolgozott rajta. Munkájának alaptétele e
szavakban foglalható össze: „A világ rövid a priori leírása, avagy
milyen lenne a világ, ha a föld nem gömbölyű lenne, hanem
megfordítva."
Egy alkalommal Józsefke megkérdezte a bácsit:
- Bácsikám, milyen a zsiráf?
A bácsinak fogalma sem volt róla, hogy milyen a szóban
forgó állat, mert huszadik életévétől kezdve fent említett művét
írta, s nem lépett ki szobájából. S nem is olvasott egyebet,
csupán bonyolult értekezéseket az abszolút eszméről, az
abszolút akaratról, a világ szubjektív eszményiségéről, az
atranszcendentalitásról, az élmények őskomplexivitásáról és a
szolipszizmusról, no meg az imént emlegetett A szellem az
anyag ellen című könyvet.
Hát húszéves koráig mit csinált? - kérdezitek.
Nos, húszéves koráig annyira foglalkoztatták a pattanások,
melyek sehogy sem akartak eltűnni az arcáról, hogy örökösen a
tükör előtt ült. Az állatkertbe pedig azért nem ment el soha,
mert attól félt, hogy ott szemtanúja lehet az állati élet parázna
jeleneteinek.
Unokaöccsének kérdése meghökkentette, de ügyesen
leplezte zavarát. Merthogy még csak nem is az agnoszticizmus,
hanem a tiszta metafizika híve volt. Buzgó vakhite életének
eddigi hatvan esztendeje alatt hozzászoktatta a bizonyossághoz,
hogy a világegyetem lényegének ismerete kezdettől fogva a
priori kinyilatkoztattatott az embernek; így hát a zsiráf
ismerete csupán csekélyke részletkérdés volt az
egyetemességben.
- Gyere el holnap - válaszolta -, akkor majd megmondom.
A fiúcska távozása után a nagybácsi behúzta a függönyt,
gyertyát gyújtott, s egy halálfejet tett az asztalára. Fél éjszaka
feküdt kitárt karokkal, arcra borulva a földön, fél éjszaka a
könyveit bújta.
Másnap megjelent Józsefke.
- Szeretnéd tudni, hogy milyen a zsiráf? A zsiráf olyan állat,
amelynek három lába van, lófarka, a fején szarvak, s kizárólag
tejfölös gombát eszik. Elmehetsz.
- És télen mit eszik? Amikor nincs gomba?
- Télen savanyított gombát eszik.
Józsefke megköszönte, és elment. Ez a nagybátyja mindig
bátortalanná tette, s tiszteletet ébresztett benne. De a
zsiráf-ügyet mégsem érezte elintézettnek. Főleg a gomba miatt.
Elhatározta, hogy fölkeresi a másik nagybátyját.
Ez a másik nagybácsi, ahogy az néha előfordul egy
családban, egészen másmilyen volt, mint az első. Mindketten
úgy tettek, mintha nem ismernék egymást. Ez a bácsi igen
tevékeny életmódot folytatott: újságszerkesztő volt.
Ezt a nagybácsit sosem lehetett otthon találni, úgy elfoglalta
a munkája. Józsefke felhívta telefonon a szerkesztőségben.
- Halló, bácsikám, itt Józsefke!
- Parancsolj, elvtársam!
- Bácsikám, szeretném megkérdezni, milyen a zsiráf.
- Nézd meg az Előadók kézikönyvé-ben!
- Nincs benne.
- Akkor a Ludwig Feuerbach-ban.
- Azt is kivettük már, de abban sincs.
- Akkor az Anti-Dühring-ben.
- Abban sincs.
- Benne kell lennie!
- De ha nincs!
- Hogyhogy?! Az Anti-Dühring-ben sincs? Mit képzelsz te
tulajdonképpen?!
A bácsi lecsapta a kagylót.
Valaha, mikor olyan kicsiny fiú volt, amilyen Józsefke most,
látott egy zsiráfot, képen, az Állatvilág sorozatban. Ezeket a
képeket a Kneipp cég mellékelte ingyenes reklámként a
cikóriadobozokhoz. Ezért ennek a nagybácsinak volt valami
fogalma a zsiráfról, de nem akarta bevallani, mert ez még a
háború előtt volt, a reakciós világban. Ezért meghagyta, hogy
senkit se eresszenek be dolgozószobájába, s nekilátott a
marxista szakirodalom tanulmányozásának. Ám Józsefkének
igaza volt. Sem a Ludwig Feuerbach és a klasszikus né-
metfilozófia alkonya, sem az Anti-Dühring, sem A tőke nem
magyarázta meg a zsiráfot. Sőt, elő se fordult bennük a „zsiráf
szó!
Sorra tanulmányozta a legkisebb cikkeket is, aztán
dermedten bámult maga elé: mérlegelte a helyzetet. A
következő gondolatok cikáztak át agyán:
Bevallja a Kneipp-cikóriát? Nem, ezt nem akarta Úgy vélte,
ez ama százezrek mögé szorítaná vissza, akiknek a háború előtt
még cikóriára sem telt.
Kijelentse, hogy nem tudja, milyen a zsiráf? Nem ezt sem
lehet. Hová lenne a presztízse? Annyira magáévá tette az
objektív világ megismerhetőségének tézisét, hogy köztudomású
lett: immáron mindent tud mindenről. S még ha nem tudott is
valamit, szentül hitte, hogy ezt nem szabad bevallania.
Végül: megkeresse a zsiráf leírását valamilyen állattani
szakkönyvben? Nem, ezt sem teheti, semmi áron, ez afféle
szakmai beszűkülés lenne, az objektivista tudomány mocsarába
süllyedés.
Mikor Józsefke ismét fölhívta telefonon a zsiráf ügyében,
nyersen rámordult:
- Zsiráf nincs. Ha akarod, megmondhatom, milyen a kutya
vagy a nyúl.
- Hogyhogy... nincs zsiráf?
- Nincs hát. Se Marx, sem Engels, sem nagy folytatóik nem
írnak a zsiráfról. Ez azt jelenti, hogy nincs zsiráf.
- De...
- Mi az, hogy „de"? Miféle „de"?...
Józsefke letette a kagylót, nagyot sóhajtott, azután
fölkeresett egy bizonyos fiatalembert, az iskolai úttörőcsapat
pártfogóját.
Ez a fiatalember normális volt. Így szólt:
- Nincs nagyobb gondod? No, akkor várj szerdáig.
Elmegyünk az állatkertbe, ott a helyszínen utánanézünk a
dolognak.
És csakugyan elmentek, megnézték a zsiráfot, megbeszélték
... Józsefke megköszönte szépen, s elindult a gesztenyesoron át
hazafelé, mély gondolatokba merülve, egy gallyacskával
végigzörgetve a kerítések vasrúdjait. Útközben eladta
iskolatáskáját, aztán betért egy írószerboltba, majd egy
virágkereskedésbe.
S másnap, pont délben, egy küldönc állított be a szerkesztő
nagybácsi hivatalába; egy szép rózsacsokrot hozott, ezzel a
levélkével:
Édes Öcsém,
mért nem nézel be már egyszer hozzám? Elbeszélget-
hetnénk közös fiatalságunkról, a családról, Józsefkéről, a
zsiráfokról...
Adjon Isten jó egészséget.
Szerető bátyád
Az első nagybácsi pedig, mikor Józsefke következő
látogatása után ismét hozzáfogott nagy művéhez, a tin-
tatartóban egy döglött egeret talált.
Az ilyen kisfiúknak két rózsacsokorra már nem futja a
pénzükből.
Kerényi Grácia fordítása
AZ ELEFÁNT
Kiderült, hogy az állatkert igazgatója közönséges karrierista.
Az állatokat csupán lépcsőfoknak tekintette saját
előmeneteléhez. Azzal sem törődött eléggé, hogy munkahelye
fontos szerepet tölt be az ifjúság nevelésében. Az általa
igazgatott állatkertben a zsiráfnak rövid volt a nyaka, a borznak
nem volt odúja, s a mosómedvék csak nagy ritkán mostak, ha
épp elunták magukat. E fogyatékosságok annál
kárhoztatandóbbak, mivelhogy a tanulóifjúság gyakran
látogatta csoportosan az állatkertet.
Afféle vidéki állatkert volt, hiányzott belőle néhány alapvető
állat, így például az elefánt is. Megpróbálták ideig-óráig
helyettesíteni, háromezer házinyulat tenyésztettek helyette - de
ahogy országunk fokról fokra előbbre haladt a fejlődés útján,
tervszerűen pótolták mindenütt a hiányosságokat. Így végül sor
került az elefántra is. Július 22-e1 alkalmából értesítették az ál-
latkertet, hogy az elefántkiutalás ügye végleges elintézést nyert.
Az állatkert lelkes, odaadó dolgozói nagyon megörültek a
hírnek. Annál nagyobb volt csodálkozásuk, mikor megtudták,
hogy az igazgató beadványt küldött Varsóba, melyben
lemondott a kiutalt elefántról; ehelyett javaslatot terjesztett elő
egy elefánt gazdaságos házi előállítására.
„Én magam s üzemünk valamennyi dolgozója - írta -
tisztában vagyunk azzal, hogy egy elefánt hatalmas teher a
lengyel bányászok és kohászok vállán. Az önköltségcsökkentés
érdekében javaslatot teszek a vonatkozó iratban szereplő
elefánt saját gyártmányú elefánttal való helyettesítésére. Az
elefántot gumiból készíthetjük el, megfelelő nagyságban,
megtöltjük levegővel, s odaállítjuk a rács mögé. Szakszerű
1 Lengyelország nemzeti ünnepe, az ország felszabadulásának évfordulója.
festéssel elérhetjük, hogy semmiben se különbözzék az igazitól,
még közelebbi szemügyre vétel esetén sem. Ne feledjük, hogy
az elefánt nehézkes állat, nem futkároz, nem ugrándozik, s nem
is hempereg. A kerítésen feliratot helyezünk el, mely közli, hogy
ez egy különösen nehézkes elefánt. Az ily módon megtakarított
pénzt egy új lökhajtásos repülőgép építésére vagy néhány
műemlék templom konzerválására fordíthatjuk. Kéretik tekin-
tetbe venni, hogy a kezdeményezés és a tervezet kidolgozása
egyaránt az én szerény hozzájárulásom közös munkánkhoz és
harcunkhoz. Maradok alázatos hívük ..." - és az aláírás.
A beadvány nyilván egy lélektelen hivatalnok kezébe jutott,
aki bürokratikusan fogta fel kötelességét, s nem hatolt be a
dolog lényegébe, csupán az önköltségcsökkentés irányvonalát
tartotta szem előtt - ezért elfogadta a tervet. Az állatkert
igazgatója, alighogy megkapta az engedélyt, hatalmas
gumiburkot csináltatott, amit azután meg akart töltetni
levegővel.
Két altisztet bízott meg e feladattal: a két ellenkező végénél
fogva kellett fölfújniok a burkot. A munkát éjszaka kellett
elvégezni, hogy titokban maradjon; a város lakói úgy tudták,
hogy igazi elefánt érkezett, s látni akarták. S azért is sürgős volt
az igazgatónak, mert prémiumot remélt, ha siker koronázza
ödetét.
Az altisztek bezárkóztak a szerszámszínbe, s megkezdődött a
felfújás. Kétórai megfeszített munka után megállapították,
hogy a szürke gumihuzat alig emelkedett föl a földről; a
gumószerű, lapos alakzat semmiképp sem hasonlított elefántra.
Egyre jobban benne jártak az éjben, elcsitult minden emberi
hang, csak a sakál üvöltése hallatszott az állatkertből. A két
altiszt elfáradva megállt egy kicsit, csak arra ügyeltek, hogy a
belefújt levegő ki ne szivárogjon az elefántburokból. Idősebb
emberek voltak, nem szokták meg az efféle munkát.
- Ha így megy tovább, csak reggelre fejezzük be - mondta
egyikük. - Mit mondok a feleségemnek, ha hazamegyek? Csak
nem hiszi el nekem, hogy elefántot fújtam egész éjszaka?
- Csakugyan - helyeselt a másik. - Ritkán fúj az ember
elefántot. S ez mind azért van, mert az igazgatónk baloldali
elhajló.
További fél óra múlva megint elfáradtak. Az elefánt törzse
megnövekedett, de még távolról sem telt ki a formája.
- Egyre nehezebben megy - állapította meg az első.
- Úgy bizony - bólintott a másik. - Keserves dolog. Pihenjünk
egy kicsit.
Ahogy ott pihentek, egyikük észrevett a falon egy gázcsapot.
Eszébe ötlött: gázt is tölthetnének az elefántba levegő helyett!
Közölte ötletét a kollégájával.
Elhatározták, hogy kipróbálják. Ráhúzták az elefánt farkát a
gázcsapra, s ím, örömmel látták, hogy néhány pillanat múlva
ott állt az elefánt a szín közepén, életnagyságban. Olyan volt,
mint az igazi: tagbaszakadt törzs, oszlopszerű lábak, nagy fülek,
no és az elmaradhatatlan ormány. Az igazgató, minthogy nem
kellett semmire tekintettel lennie, s fűtötte a becsvágy, hogy
minél nagyobb elefántja legyen, hatalmas modellt készíttetett.
- Pompás - jelentette ki a gázcsapmegoldás felfedezője. -
Hazamehetünk.
Kora reggel átvitték az elefántot a számára berendezett
kertrészbe, központi helyre, a majomketrec közelébe.
Félelmetesen hatott, ahogy ott állt egy természetes szikla előtt.
Elébe, a rácsra, táblát függesztettek: „Különösen nehézkes
elefánt - egyáltalán nem jár.
A helybeli iskola növendékei voltak az első látogatói aznap. A
tanáruk hozta ki őket az állatkertbe, hogy szemléltető előadást
tartson az elefántról. A csoport megállt a ketrec előtt, s ő
magyarázni kezdett:
- Az elefánt növényevő állat. Ormányával kitépi a fiatal fákat,
s lerágja róluk a leveleket.
A fiúk mind az elefánt köré gyűltek, s áhítattal nézték.
Várták, mikor tép ki egy fácskát, ő azonban mozdulatlanul
állott a kerítés mögött.
- Az elefánt a ma már kiveszett mammutfajták egyenes
utóda. Ezért nem csoda, hogy a legnagyobb szárazföldi állatok
egyike.
A szorgalmasabb nebulók buzgón jegyeztek.
- Csupán a bálna nehezebb az elefántnál, az azonban a
tengerben él. Ezért bátran mondhatjuk, hogy az elefánt az
őserdő királya.
Könnyű szél lebbent át a kerten.
- Egy felnőtt elefánt súlya négy- és hatezer kiló közt mozog.
Ekkor az elefánt megrázkódott, és fölemelkedett a levegőbe.
Néhány pillanatig közvetlenül a föld színe fölött ringott, de a
szél csakhamar fölkapta a magasba, s hatalmas alakját
kirajzolta a kék égre. Még egy pillanat-s egyre magasabbra
lebbenve, négy szétvetett lábának tappantyú-korongját,
gömbölyű pocakját s ormánya hegyét fordította az alant
bámészkodók felé. Aztán vízszintesen fújta a szél tovább;
elvitorlázott a kerítés fölött, majd eltűnt a fák koronája mögött
a magasban. A majmok elképedve néztek utána.
A közeli füvészkertben akadtak rá végül; estében egy
kaktuszra huppant, és szétpukkadt.
Azok a diákok pedig, akik ott voltak akkor az állatkertben,
nem törődtek többé a tanulással; fittyet hánytak a
tudománynak, s huligánok lettek. Állítólag vodkát vedelnek, s
ablaküvegeket vernek be. S egyáltalán nem hisznek az
elefántban.
Kerényi Grácia fordítása
GYEREKEK
Ezen a télen annyi hó hullt, hogy kívánni se lehetett volna
többet.
A téren hóembert építettek a gyerekek.
A tér igen nagy volt, sok-sok ember járt rajta naponta.
Számos hivatal ablaka nézett a térre. S a tér föl se vette,
nyugodtan terpeszkedett magában. Ennek a térnek a kellős
közepén, nagy lármával és ujjongással mulatságos figurát
csináltak a gyerekek hóból.
Először egy hatalmas gömböt formáltak. Ez volt a hasa.
Azután egy kisebbet: ez volt a melle meg a háta. Végül egy még
kisebbet: ez lett a feje. Fekete széndarabkákból csináltak neki
gombokat, hogy be tudjon gombolkozni, a nyakától a talpáig.
Az orra sárgarépából volt. Vagyis egyszerű, közönséges
hóember volt, amilyen tízezrével születik évről évre az
országban, ha elég hó esik.
A gyerekek jól elszórakoztak vele. Nagyon boldogok voltak.
Mindenféle ember ment arra, megnézték a hóembert, és
továbbmentek. A hivatalok továbbra is működtek, mintha mi
sem történt volna.
Az apjuk nagyon örült, hogy a gyerekek kint hancúroznak a
friss levegőn, hogy rózsás lesz tőle az arcuk, s megnő az
étvágyuk.
Ám este, mikor már mind otthon ültek, valaki kopogtatott az
ajtajukon. Az újságárus volt, akinek ott van a bódéja a téren.
Bocsánatot kért, hogy ilyen későn alkalmatlankodik, de
kötelességének érezte, hogy közölje észrevételeit az apával.
Mert hát a gyerekek, mint tudni való, még kicsik, s vigyázni
kell, mert különben nem lesz belőlük ember. S nem is merészelt
volna eljönni, ha nem lenne tekintettel a gyerekek érdekére.
Pedagógiai szempontból. A miatt a sárgarépaorr miatt, amit a
hóembernek csináltak a gyerekek. Hogy vörös. Neki, az
újságárusnak, éppilyen vörös az orra. Mert megfagyott. Nem a
pálinkától, a világért sem. De hát illik-e így nyilvánosan
kicsúfolni az ő vörös orrát? Azért kéri, hogy többé ne forduljon
elő ilyesmi. Csak úgy, pedagógiai szempontból.
Az apa nagyon szívére vette az újságárus észrevételét.
Csakugyan, a gyerekeknek nem szabad gúnyolódniuk, még
akkor se, ha valakinek vörös az orra. Ők még nem értik ezt.
Behívta a gyerekeket, s az újságárusra mutatva, szigorúan
megkérdezte:
- Igaz, hogy erre az úrra gondoltatok, s azért csináltatok a
hóembernek vörös orrot?
A gyerekek ugyancsak elcsodálkoztak; először meg sem
értették, miről van szó. Mikor végre fölfogták, azt válaszolták,
hogy szó sincs róla.
De az apa a biztonság okáért büntetésből nem adott nekik
vacsorát.
Az újságárus megköszönte, és elment. Az ajtóban találkozott
a községi szövetkezet elnökével. Az elnök üdvözölte a ház urát,
aki nagyon örült, hogy ilyen köztiszteletben álló személyt
fogadhat házában. Mikor az elnök meglátta a gyerekeket,
összeráncolta a homlokát, s rájuk förmedt:
- Jó, hogy látom ezeket a csibészeket! Rövidebb pórázra kell
hogy fogja őket! Kicsik még, de annál szemtelenebbek. Kinézek
ma a raktárunk ablakából a térre, s mit látok? Hóembert
építenek teljes lelki nyugalommal.
- Ó, a vörös orráról van szó? - kérdezte az apa találékonyan.
- Az orra nem érdekes, de képzelje csak el, előbb csináltak
egy nagy gömböt, azután egy másodikat, végül egy harmadikat,
és aztán? Ezt a másodikat az első tetejébe rakták, s a
harmadikat a másodikra. Nem felháborító?
Minthogy az apa nem értette, mi a felháborító, az elnök még
idegesebb lett.
- Hogyhogy? Hiszen világos, hogy mit akartak ezzel
kifejezni! Azt akarták kifejezni, hogy a községi szövetkezetben
tolvaj tolvaj hátán nyüzsög. De ez rágalom. Még ha az újságban
közölnek ilyesmit, akkor is bizonyítani kell, hát még ha így
közhírré teszik, a főtér kellős közepén. - De ő, az elnök,
tekintettel van a tettesek zsenge korára és
meggondolatlanságára. Nem kíván helyreigazítást, csak hogy
többé ne forduljon elő ilyesmi.
A gyerekek, mikor megkérdezte az apjuk, hogy a hógömbök
egymásra rakásával csakugyan azt akarták-e kifejezni, hogy a
községi szövetkezetben tolvaj tolvaj hátán nyüzsög - fejüket
rázták, és sírva fakadtak. De azért az apjuk a biztonság okáért
büntetésül sarokba állította őket.
De még ezzel sem fejeződött be a nap. Odakint száncsengő
csilingelt, majd hirtelen elhallgatott, épp az ő házuk előtt.
Egyszerre ketten kopogtattak az ajtón : az egyik kövér, bundás
ismeretlen, a másik maga a községi tanács elnöke.
- A gyerekei ügyében jöttünk - jelentették be kórusban a
küszöbről.
Az apa már megszokta az efféle látogatásokat, így hát hellyel
kínálta vendégeit. Az elnök szeme sarkából az ismeretlenre
sandított, csodálkozva: vajon ki lehet az? - majd ő szólalt meg
elsőnek:
- Meglepő, hogy eltűri az ilyen ellenséges aknamunkát a
házában. Úgy látszik, politikai öntudata nem eléggé fejlett.
Jobb, ha rögtön bevallja.
Az apa nem értette, miért ne volna az ő politikai öntudata
eléggé fejlett.
- Mert a gyerekein rögtön meglátszik. Kik gúnyolják a népi
hatalom képviselőjét? A maga gyerekei. Azt a hóembert épp az
én irodám ablaka alá állították.
- Értem - suttogta az apa bátortalanul -, hogy tolvaj tolvaj
hátán.. .
- A tolvajok nem érdekesek! De hát nem tudja, mit jelent, ha
egy ilyen vízfejű figurát állítanak épp a tanácselnök ablaka alá?
Én pontosan tudom, mit beszélnek rólam az emberek. Miért
nem állítanak a gyerekei hóembert például Adenauer ablaka
alá? Mi? Ugye, hallgat? Ez a hallgatás mindent elárul. Én ebből
levonhatom a megfelelő konzekvenciákat.
A „konzekvenciák" szó hallatára a kövér ismeretlen fölállt, s
körülnézve, lábujjhegyen kilopózott a szobából. Az ablak alatt
ismét felcsendült a száncsengő, s lassan halkulva a távolba
veszett.
- Igen, kedves uram, ajánlom, fontolja meg a dolgot -
folytatta az elnök. - Ahá, és még valami. Az az én magánügyem,
hogy kigombolkozva járok odahaza. A maga gyerekeinek nincs
joguk tréfálkozni ezen. Azok a gombok a hóemberen, a nyakától
a talpáig, ugyancsak kétértelműek. Én mondom magának, akár
nadrág nélkül is járhatok otthon, ha kedvem tartja, s a maga
gyerekeinek nincs hozzá semmi közük. Ezt jól jegyezze meg
magának.
A vádlott előhívta gyerekeit a sarokból, s követelte, hogy
ismerjék be rögtön: az elnök úrra gondoltak, mikor azt a vízfejű
hóembert odaállították a tanács ablaka alá, s azért nyomtak rá
gombokat a nyakától a talpáig, hogy tapintatlanul csúfot
űzzenek ama tényből, miszerint az elnök úr kigombolkozva jár
odahaza. A gyerekek zokogva, könnyeket ontva bizonygatták,
hogy a hóembert csak úgy, a maguk mulatságára csinálták,
minden hátsó gondolat nélkül. De azért a biztonság okáért az
apa büntetésből nemcsak a vacsorát vonta meg tőlük, és
sarokba állította őket, hanem le is térdepeltette a kemény
földre.
Még néhányan bekopogtak ezen az estén, de a házida már
nem nyitott ajtót.
Másnap elmentem a kertjük mellett, s láttam kint a
gyerekeket. Nem engedték meg nekik, hogy a téren játsszanak.
Épp azon tanakodtak, milyen játékot válasszanak.
- Csináljunk hóembert - javasolta az egyik..
- Eh, olyan közönséges hóembert? Az nem érdekes - mondta
a másik.
- Akkor csináljuk meg hóból azt a bácsit, aki újságot árul.
Csináljunk neki vörös orrot. Azért vörös az orra, mert pálinkát
iszik. Ő maga mondta tegnap - jelentette ki a harmadik.
- Eh, én inkább csinálok szövetkezetet!
- Én inkább megcsinálom az elnök urat, az olyan vizfejű. S
gombokat is csinálhatunk neki, mert kigombolkozva jár.
A gyerekek civakodni kezdtek. Végül elhatározták, hogy
megcsinálják sorjában mindet. Nagy kedvvel láttak munkához.
Kerényi Grácia fordítása
A FORRADALMÁR SZOBRA
Egy hősi emlékmű áll városunkban: az 1905. évi forradalom
Ismeretlen Katonájának szobra. Ez az ember a zsarnok
bosszújának esett áldozatul a forradalom alatt, s polgártársai
sírhalmot emeltek fölébe; erre a halomra ötven év múlva
talapzatot építettek, s ezt a feliratot vésték rá: „Emléke örökké
él." A talapzatra szobrot állítottak: egy ifjút ábrázol, amint
széttépi láncait. Nagy ünnepség keretében leplezték le az
emlékművet 1955-ben. Számos szónoklat hangzott el, rengeteg
virágot meg koszorút hoztak.
Egy idő múlva a helybeli iskola nyolc növendéke elhatározta,
hogy kifejezi hódolatát a Forradalmár előtt. Aranyszájú
történelemtanáruk oly mélységesen megindította őket
előadásaival, hogy tanítás után összegyűltek, s közös pénzen
vettek egy koszorút. Kisebb menetet alakítottak, s elindultak az
emlékmű felé.
Az első utcasarkon egy közepes termetű, sötétkék kabátos
ember jött szembe velük. Alaposan megnézte őket, majd
nyomukba szegődve, követte a csoportot bizonyos távolságból.
Az Óváros Főterén át mentek. Az emberek nem vetettek
rájuk ügyet, megszokták a felvonulásokat.
A Főtéren szinte senki sem lakik, alig néhány épület veszi
körül: Olajbafőtt Szent János temploma s néhány hivatallá vagy
múzeummá alakított ház.
Mikor a szoborhoz értek, a kék kabátos férfi gyors léptekkel
közeledett hozzájuk.
- Erőt, egészséget! - kiáltotta. - Hódolatunkat fejezzük ki?
Nagyon helyes. Évforduló van, ugyebár. Annyi a dolgom, nem
emlékszem pontosan...
- Nem, mi csak úgy... - válaszolta az egyik fiú
- Hogyhogy „csak úgy"? - húzta félre a férfi az orrát, s
kapkodva szívta orrlyukába a levegőt. - Hogy hogy „csak úgy"?
- Tisztelettel adózunk a nép szabadságáért elesett
forradalmár emlékének.
- Ahá, szóval a kerületből jöttetek.
- Nem, az iskolából.
- Hogyhogy? Nincs itt a kerületből senki?
- Nincs.
Elgondolkozott.
- Talán az iskolában szólítottak fel benneteket?
- Nem, mi magunktól jöttünk.
Elment. A fiúk le akarták tenni a koszorút, de egyikük
fölkiáltott:
- Visszajött!
Csakugyan. A kék kabátos férfi ismét feltűnt a színen. Ezúttal
megállt tíz-tizenkét lépésnyire tőlük, onnan kérdezte:
- Talán most van az Ismeretlen Forradalmárok Tisztelete
Elmélyítésének Hónapja?
- Nem! - kiáltották kórusban. - Magunktól jöttünk!
Megint eltávozott. A fiúk elhelyezték a koszorút, már
indultak volna vissza, ám újból megjelent az ismeretlen, ezúttal
egy rendőr kíséretében.
- Kérem az igazolványokat - fordult a rendőr a fiúkhoz.
Átnyújtották iskolai igazolványukat. A rendőr végignézte
mindet, azután tisztelgett.
- Rendben! - jelentette ki.
- Dehogy van rendben! - ellenkezett a kék kabátos férfi, s a
diákokhoz fordult: - Ki parancsolta nektek hogy koszorút
hozzatok ide?
- Senki! - válaszolták.
A férfi arca felragyogott.
- Szóval beismeritek? - kiáltott fel. - Szóval magatok is azt
mondjátok, hogy ezt az Ismeretlen Forradalmár tiszteletére
rendezett tüntetést nem az iskola igazgatója rendelte el, nem a
Diákszövetség szervezte, sem a kerületi, városi vagy járási
bizottság?
- Nem hát!
- Hogy ezt a koszorúelhelyezést nem a Nőszövetség
kezdeményezte, s nem is az Ezerkilencszázötös Év Barátainak
Társasága?
- Persze hogy nem.
- Hogy nincs évforduló, sem tiszteleti hónap vagy más efféle?
- Nincs hát.
- Hogy még körlevelet se kaptatok? Hogy magatoktól
jöttetek?
- Magunktól.
Megtörölte homlokát zsebkendőjével.
- Őrmester - szólt -, tudja, ki vagyok. Vegye el tőlük a
koszorút, de azonnal. Ti pedig oszoljatok szét!
A fiúk szótlanul távoztak. Mögöttük baktatott a rendőr, a
koszorút cipelve. Az emlékműnél csak a kék kabátos ember
maradt. Gyanakodva nézegette a szobrot, majd tekintetét
körbejártatta a téren. Nemsokára megeredt az eső. Apró
csöppekben esett a sötétkék kabátra meg a Forradalmár
kőzubbonyára. Borús és szürke lett az ég és a föld. Az ezüstös
cseppek lassan végigfolytak a szobor fején, függőként
ringatóztak a kőfüleken, nedvesen fénylettek az üres gránit
szembogarakban.
S csak álltak így, szemben egymással.
Kerényi Grácia fordítása
AZ UTOLSÓ HUSZÁR
Lucust a fontosság és titokzatosság köde lengte körül. Sokan
tudtak róla egyet s mást - barátai, ismerősei -, de mindent csak
kevesen tudtak. Mindent csak Lucus felesége, Lucus anyja és
Lucus nagyanyja tudott. A többiek - Lucus rokonai, sőt még
gyermekei is - csupán sejtésekre hagyatkozhattak.
Lucus felesége minden este - mikor a gyerekek már
lefeküdtek, s Lucus a lámpánál ült, lábán papucs, kezében újság
- odament hozzá, fejét ura térdére fektette, s hosszan, mélyen a
szemébe nézett.
- Az isten szerelmére, Lucuskám, vigyázz magadra... -
suttogta.
Lucus nem szerette a borjúcsontlevest és a rendszert.
Lucus hős.
Gyakran előfordul, hogy ragyogó arccal, szótlanul jön haza,
de a család tudja, hogy sokat mondhatna, ha akarna és lehetne.
Este aztán a felesége megkérdi, bátortalanul, nem titkolt
csodálattal:
- Megint?
Lucus bólint, s kinyújtózik, vállát ropogtatva. Egész alakja
férfiasságot és erőt sugároz.
- Hol? - kérdi az asszony tovább, önnön vakmerőségétől
elfogódottan.
Lucus fölkel, az ajtóhoz lép, felrántja, s megnézi, nem
hallgatózik-e valaki. A redőnyt is megvizsgálja az ablakon. Majd
halkra fogja hangját, úgy felel:
- Ott, ahol máskor...
- Te... - mondja az asszony.
Ebben az egy szóban benne van minden.
Lucus közeli ismerősei körében, mint már említettük,
homályos, izgató hír kering: Lucusnak vigyáznia kell... Veszély
fenyegeti Lucust?... Ó, az a Lucus... Lucus ellátja a bajukat, el
ám...
Anyja aggódik Lucusért, de büszke rá. Csak úgy emlegeti,
hogy „az én fiam". Lucus nagyanyja viszont, e töretlen lelkű
matróna, ki egyedül éldegél, csupán büszke. Nem látszik rajta
félelem. Meg is mondja a lányának, Lucus anyjának:
A mi időnkben kockáztatni kell. Ügyünk rettenthetetlen
férfiakat kíván. Ha Eustachy élne, ő is úgy cselekedne, mint
Lucus.
Mikor dédunokáival beszélget, ugyancsak célzásokat tesz:
- Örüljetek, hogy ilyen apátok van - s régi képeket mutat
nekik, a síkságon vágtató, tollbokrétás lovagokkal. - Ő erre is
képes lenne. Az ő lelke rendítheteden.
Közben Lucus betér a nyilvános árnyékszékbe. Gondosan
bezárkózik a fülkébe. Néhány pillanat múlva villogó
tigrisszemmel még egyszer körülnéz, hogy egyedül van-e, aztán
villámgyorsan előveszi zsebéből ceruzáját, s fölírja a falra: „Le a
bolsevizmussal!"
Kirohan az illemhelyről, beugrik az első taxiba vagy
konflisba, s kerülő utakon hazahajtat. Este megkérdi a felesége:
- Megint?
Lucus régóta tevékenykedik, s bár ez az izgalmas élet felőrli
idegeit, s elrabolja álmát - nem mond le róla.
Lucus óvatos. Gyakran változtatja írását, sőt: időnként
kölcsönkéri a hivatalban felettesének töltőtollát. „Ha
kinyomozzák, kinek a tollával van írva... Hahaha..." - s
félelmetes kacajra fakad, mert elképzeli: hogyan háborodik fel e
gyanúsításra az igazgató, hogyan vezeti ő, Lucus, tévútra
üldözőit, azokat a pribékeket !
Néha olyan helyzetbe kerül, hogy megfagy ereiben a vér. Úgy
érzi, nincs kiút. Egy ízben például, mikor épp azt írta a falra,
hogy „A katolikusok nem adják be a derekukat" - valaki
erőteljesen megzörgette az ajtót, Lucus szíve megdermedt.
Biztos volt benne: ők azok. Izgatottan letörölte a friss feliratot.
A zörgetés nem szűnt. Lucus lenyelte a ceruzát, s csak aztán
nyitott ajtót. Kövér, aktatáskás férfi rontott be („Az ügyész
lenne?" - villant át Lucus agyán), rákvörösen, szó nélkül kilökte
Lucust, s magára zárta az ajtót. De Lucus sokáig nem feledte ezt
a pillanatot.
A klozettos nénik arckifejezése is nyugtalanította. Hátha
csak álcázzák magukat?
Egyszer aztán, egy téli napon, mikor szokott küzdőterére
indult, riadtan torpant meg a bejárat előtt. A nyilvános
árnyékszék zárva volt, az ajtón keresztbe brutális krétafelirat,
nyilván egyik pribék keze munkája: „Átalakítás".
Lucus úgy érezte magát, mint a huszár, ha az ütközet
hevében hirtelen kiverik kezéből a szablyát - tanácstalanul néz
körül, s nem leli fegyverét.
Ám elhatározta, hogy nem adja föl a harcot. Kiment a
pályaudvarra. Épp egy század katona özönlött ki a peronról, s jó
néhány közülük ugyanoda tartott, ahova Lucus. Gyanú ébredt a
hős szívében. Tehát nem elég, hogy az „Átalakítás"
cselfogásához folyamodnak, ráadásul még kivételes állapotot
rendelnek el! Lucus látta lelki szemeivel, hogy az összes peront
és nyilvános illemhelyet katonaság veszi körül. De nem, Lucus
fortélyosabb annál, Lucus fölismerte a helyzetet. Nem győzik le
Lucust olyan könnyen!
Nem kétlette, hogy a pribékek a város többi objektumát is
megszállták: biztosan eljutottak már a Polonia Szállóba s a
Gastronom I. közétkezdébe is. De úgy döntött, hogy mégiscsak
övé lesz az utolsó szó. Fölült a vonatra. Itt is betartotta az
óvatossági rendszabályé kat, s kiszállt a következő állomáson.
Szegényes falucska volt. Elgyalogolt az első házhoz, s az
árnyékszék után érdeklődött.
- Micsoda ? - csodálkoztak. - Mi az erdőbe járunk, uram...
A berekre már leszállt az est homálya. Annál jobb - gondolta
Lucus. Begázolt a bokrok közé, s odaírta egy gallyacskával a
hóba: „Franco tábornok majd megmutatja nektek!"
Aztán hazatért. Ezen az estén sokáig állt a tükör előtt:
méregette, hogyan illenének sasszárnyak a vállaira.
Kerényi Grácia fordítása
EGY HONPOLGÁR ÚTJA
Az ország egy távoli, de azért jelentős zugában éppúgy
váltakoztak az évszakok, esett az eső, fújt a szél, és sütött a nap,
mint másutt; ebből a szempontból egy csöppet sem különbözött
ez a földdarabka a fővárostól, épp ezért különös és félelmetes,
hogy miért született meg ez az ötlet. Ugyanis e körülmények
figyelembevételével meteorológiai állomást létesítettek itt;
akkorka volt csak, mint egy négyszögletű kertecske, körülötte
fehér kerítés, közepén műszeres szekrény, magas, vékony
lábakon. Mellette lakott az állomás vezetője, akinek a
hidrográfok és aerométerek gondozásán kívül az volt a feladata,
hogy jelentéseket küldjön a felettes hatóságoknak az időjárás
pontos leírásával - hogy a hatóság ne jöjjön zavarba, ha az
időjárás felől kérdik: csupán egy pillantást vet az íróasztalra, s
máris tudja, mit kell mondania.
A vezető lelkiismeretes ember volt. Szép, nagy, olvasható
betűkkel írta a jelentést, s mindig arról, ami volt: ha esett az
eső, nem nyugodott, míg le nem írta az esőt minden
szempontból: hogy mikor esett, mennyi és meddig... Ha a nap
sütött, ugyancsak. Nem tett különbséget. Tudta, hogy az állam
nehéz munkával szerzi meg neki a betevő falatját, így hát
végezte a dolgát odaadón. Munkája volt mindig, mert hisz min-
dig volt valamilyen idő a megfigyelésére bízott területen.
A nyár derekán gyakoribbak lettek a záporos, zivataros
nappk. Leírta őket részletesen, az igazsághoz híven, s elküldte
jelentéseit a központba. A viharos időjárás csak tartott tovább.
Egyik nap átutazóban beköszöntött hozzá egy öreg
meteorológus. Megtekintette házigazdája munkáját, s
elmenőben megjegyezte:
- Tudja-e, kartársam, hogy a jelentései szomorúbbak a
kelleténél?
- Hogyhogy? - csodálkozott a vezető. - Hiszen kartársam is
látja, hogy szakad az eső!
- No igen, hogyne, de hisz ezt mindenki tudja. Csakhogy,
ugye érti, kellő öntudattal kell ezekhez a dolgokhoz közelíteni.
Tudományosan. Nem, nem, nekem semmi közöm hozzá, én
csak úgy, jóindulatból, barátilag mondtam.
Az öreg meteorológus felhúzta kalocsniját, s fejcsóválva
elutazott. A fiatal ott maradt, s tovább írta jelentéseit.
Aggodalmasan pillantott az égre, de csak írt tovább.
Egyszer váratlanul behívatták a felettes hatóságához. Nem a
legfelsőbbhöz, az igaz, de mégiscsak a hatósághoz. Fogta az
esernyőjét, és elutazott. A hatóság egy szép házban fogadta. Az
eső kopogott a tetőn.
- Azért hívattuk - mondta a hatóság -, mert csodálkozunk
jelentéseinek egyoldalúságán. Egy idő óta pesszimista
hangulatot tükröznek. Jön az aratás, s másról se ír, csak az
esőről. Tisztában van a munkájával járó felelősséggel?
- De hiszen esik... - mentegetőzött a behívott.
- Ne akarjon kibúvót keresni - ráncolta homlokát a hatóság, s
öklével az asztalra ütött, melyen egy köteg papír hevert. - Itt
van az utóbbi időben beküldött valamennyi jelentése, ezek
tények, kérem! Szorgalmas dolgozó, csak nincs politikai
öntudata. Nem tűrhetjük az ilyen defetizmust!
A meteorológus - kilépve a hatóságtól - becsukta az ernyőjét,
s úgy ment haza, mintha mi sem történt volna. De hiába volt a
jóakarat, rettentően megázott, náthás lett, s ágynak esett. Ám
nem engedte magához férkőzni a gondolatot, hogy az eső az
oka. S nagyon megörült, mikor másnapra kitisztult egy kicsit az
idő. Nyomban megírta a jelentést:
„Az eső teljesen elállt, bár igazában nem is esett soha
különösképpen. Csak épp hogy néhány csepp itt-ott... Most
viszont ragyogó napsütés van!"
Csakugyan. A nap ragyogóan sütött, forróság volt, gőzölgött
a föld. Az állomás vezetője dúdolva sürgölődött a dolgai körül.
Délután lassan felhők vonultak az égre, így hát behúzódott a
tető alá. Tán még kint is maradt volna a szabad ég alatt, de félt
az influenzától. Közeledett a jelentéstétel órája. Fészkelődött a
székén, úgy írta: „A nap, ahogy az már a napnál szokás - hisz
már Kopernikusz bebizonyította, hogy csak látszatra nyugszik
le, mert valójában mindig süt, és csupán...”
Mikor idáig jutott, hirtelen nehéz lett a szíve. S mikor
lecsapott az első villám, lerázta magáról az opportunizmust, s
leírta egyszerűen: „17 óra - vihar, villám és mennydörgés."
Másnap megint dörgött az ég. Beírta a jelentésbe
Harmadnap nem dörgött, de jég esett. Beírta. Különös
nyugalmat, szinte elégedettséget érzett. Csupán akkor
szontyolodott el, mikor a postás idézést hozott. Ezúttal a
központi hatóság hívatta.
Mire visszatért állomáshelyére, szívében nem volt semmiféle
kétely. Vagy egy tucat jelentést írt sorjában a szép, verőfényes
időről. Időnként dialektikus jelentéseket fogalmazott. Például:
„Hellyel-közzel futó záporok, melyek némi kis áradást okoznak.
Ám ennek ellenére semmi nem törheti meg utászaink és
mentőosztagaink harci készségét."
Aztán megint csak a napsütésről szóltak a jelentések
Némelyik még versbe is volt szedve. Csak két hónap múltán
került ki megint olyan jelentés a tolla alól, mely megfontolásra
késztette a hatóságokat. Így hangzott „Becsapott a
mennydörgős ménkű." S alatta, már ceruzával, szemmel látható
sietséggel, ez az utóirat: „De az a poronty, akit most szült egy
falubeli özvegy, jól van, pedig már mindenki azt hitte, hogy
kinyiffan."
A vizsgálat kiderítette, hogy ezt a jelentést részegen írta:
eladta az aerométert és a hidrográfot feketén, s az árából leitta
magát a sárga földig. A jelentés második részét már a postán
firkantotta oda, az utolsó pillanatban.
S többé már soha semmi nem zavarta a szép verőfényes időt
azon a környéken. A meteorológiai állomás vezetőjét végül a
villám sújtotta agyon, egy vihar alkalmával, mikor körbejárta a
földeket a lourdes-i csodás csengővel, hogy szétoszlassa a
fellegeket. Mert alapjában véve mégiscsak becsületes ember
volt.
Kerényi Grácia fordítása
AZ OROSZLÁN
A caesar már jelt adott. Fölemelkedett a rács, s vészjósló,
egyre erősbödő dörgés morajlott fel a sötét odúból. A
keresztények összebújtak az aréna közepén. A tömeg fölállt a
helyén, hogy jobban lásson. Rekedt morgás gurgulázott elő,
mint kőlavina hegyomlás után, s izgatott lárma, rémült
kiáltozás követte. Kirohant az alagútból - gyorsan, könnyedén
váltogatva lábait - az első nőstény oroszlán. Megkezdődtek a
játékok.
Az oroszlánok őre, Caius Bondanius, egy hosszú nyárssal
felfegyverkezve ellenőrizte, hogy valamennyi állat részt vesz-e a
rettenetes mulatságban. Már-már megkönnyebbülten sóhajtott
fel, mikor hirtelen észre-vette, hogy az egyik oroszlán megállt
közvetlenül a kapu előtt, s esze ágában sincs kimenni az
arénára; csak ácsorog, s nyugodtan rágcsál egy sárgarépát.
Caius elkáromkodta magát, ugyanis az ő kötelessége volt
vigyázni, hogy egyetlen ragadozó se lopja a napot a cirkuszban.
Megközelítette hát az oroszlánt, s a biztonsági és
munkaegészségügyi előírások által megszabott távolságból
farba bökte a nyárssal, hogy fölingerelje. De az oroszlán,
legnagyobb ámulatára, csupán hátrafordította fejét, s legyintett
a farkával. Caius másodszor is megbökte, most már kissé
erősebben.
- Tágulj innen - mondta az oroszlán.
Caius megvakarta fejét. Az oroszlán világosan értésére adta,
hogy nem kíván semmiféle agitációt. Caius nem volt rossz
ember, de félt, hogy a felügyelő, ha hibát talál a munkájában, őt
is az elítéltek közé dobja. Másfelől viszont az oroszlánnal sem
óhajtott összetűzni. Megpróbált hát a lelkére beszélni.
- Megtehetnéd az én kedvemért - unszolta.
- Nem estem a fejem lágyára - válaszolt az oroszlán, s tovább
rágcsálta sárgarépáját.
Bondanius halkabbra fogta a hangját.
- Nem mondom, hogy mindjárt falj föl valakit, csak legalább
forgolódj egy kicsit az arénán, s üvöltözz a többiekkel! Csupán
az alibi miatt.
Az oroszlán megcsóválta farkát.
- Ember, mondom neked: nem estem a fejem lágyára. Ha
meglátnak ott, megjegyeznek maguknak, s azután senki el nem
hiszi nekem, hogy nem faltam föl senkit.
Az őr felsóhajtott.
- De tulajdonképpen... mért nem akarod megtenni? -
kérdezte, egy árnyalatnyi szemrehányással a hangjában.
Az oroszlán figyelmesen nézett rá:
- Te használtad az imént az „alibi" szót. Soha nem
gondolkoztál azon, hogy ezek a patríciusok mért nem
szaladgálnak saját maguk az arénán, s mért nem falják fel ők a
keresztényeket, ahelyett hogy velünk, oroszlánokkal
helyettesíttetnék magukat?
- Nem tudom. De hát túlnyomórészt idősebb emberek,
asztmásak, göthösek...
- Idősebbek - dörmögte szánakozva az oroszlán. - Mit se
konyítasz a politikához. Ők egyszerűen alibit akarnak szerezni.
- Már hogy ki előtt?
- Az új előtt, ami még csak csírázik. A történelemben mindig
afelé kell tájékozódni, ami új, ami csírázik. Soha nem jutott
eszedbe, hogy a keresztények egyszer még hatalomra
juthatnak?
- Ők? Hatalomra?
- Hát persze. Csak olvasni kell tudni a sorok közt. Az az
érzésem, hogy Nagy Konstantin előbb vagy utóbb szót ért velük.
És akkor mi lesz? Felülvizsgálatok, rehabilitációk. Akkor azok,
ott a páholyban, könnyen mondhatják: „Nem mi voltunk,
hanem az oroszlánok."
- Csakugyan, erre nem gondoltam.
- No látod. De rájuk van legkevésbé gondom. A magam bőrét
féltem. Ha valami történik, mindenki látta, hogy sárgarépát
ettem. Bár köztünk szólva, ocsmány eledel ez a sárgarépa.
- A kollégáid mégis jóízűen fogyasztják a keresztényeket -
jegyezte meg rosszmájúan Caius.
- Mert együgyűek - szólt gúnyos fintorral az oroszlán. -
Rövidlátó konjunktúralovagok. Kapnak minden koncon. Nincs
bennük taktikai érzék. A gyarmati elmaradottság áldozatai.
- Ide figyelj - suttogta Caius.
- Nos?
- Ha ezek a keresztények, tudod...
- Mi van a keresztényekkel ?
- Hát, ha ők jutnának hatalomra...
- Nos?
- Akkor te igazolnád, hogy nem kényszerítettelek semmire?
Salus rei publicae summa lex tibi esto 2 - válaszolta az
oroszlán felsőbbségesen, s visszatért a sárgarépájához.
Kerényi Grácia fordítása
2 Az állam üdve legyen számodra a legfőbb törvény. (latin)
A DOBOS KALANDJA
Szerettem a dobomat. Mindig a nyakamban lógott, széles
szíjon. Nagy volt a dobom, s halványsárga felületét tölgyfa
pálcikákkal vertem. E dobverők az idő múltán kifényesedtek
ujjaimtól, szorgalmam és munkakedvem ékes bizonyítékaként.
Gyalogoltam, meneteltem a dobommal a végtelen országutak
hosszú során, portól fehér, sártól fekete utakon, s a világ zöld,
arany, barna vagy fehér volt körülöttem, mikor milyen évszak
volt éppen; de mindezek felett szünet nélkül ott
pattogott-kalapált a dobom pergő, friss muzsikája, mert nem az
enyém volt már a kezem, hanem az övé, s ha csak egy percre is
elhallgatott a dobom, valósággal rosszul éreztem magamat.
Egyik este épp vígan dobolgattam, mikor odajött hozzám a
generális. Nem egészen tökéletes öltözékben jelent meg
előttem: nyakánál nyitott kincstári zubbonyban és
alsónadrágban. Köszönt, megköszörülte a torkát, dicsérte
illőképpen a kormányt és az államot, végezetül pedig - szinte
mellékesen - megkérdezte:
- Maga örökösen így dobol?
- Igenis! - üvöltöttem, s kettőzött erővel vertem dobomat. - A
haza dicsőségére!
- Helyes, helyes - bólogatott, bár kissé mélabúsan. - És még
sokáig fog dobolni?
- Amíg erőmből futja, jelentem generálisságodnak! -
ordítottam rá vidáman.
- Legény a talpán! - dicsért meg a generális, s megvakarta
fejét. - És még sokáig futja az erejéből?
- Mindhalálig! - kiáltottam büszkén.
- Nono... - csodálkozott a generális, s egy pillanatra
elhallgatott: tűnődött valamin. Aztán másra terelte a szót:
- Már késő van - jegyezte meg.
- Csak az ellenségnek lehet késő, nekünk soha! -
rikkantottam. - A holnap a mienk!
- Nagyon helyes, nagyon helyes - értett egyet a generális
kissé ingerülten. - De én az órára mondom, hogy késő már.
- A harc órája ütött végre! Dördüljenek meg az ágyúk,
zúgjanak a harangok! - kiáltottam igazi doboshoz illő, nemes
hévvel.
- Ne, ne, a harangok ne! - horkant fel a generális. - Vagyis... a
harangok is, hogyne, de csak néha, nagy ritkán.
- Helyes, tábornok polgártárs! - kaptam el a szót, s szinte
lángolt minden tagom. - Mit nekünk harangok, amikor dobunk
van! Ha megperdül az én dobom, hallgasson el minden harang!
- S bizonyítékul rohamra vertem dobomat.
- És nem lesz soha másképp, igaz? - kérdezte a generális
bizonytalanul, s alig észrevehetően eltakarta száját.
- Soha! - dördültem rá. - Dobunk peregni fog szüntelen;
generálisom, soha nem fog a dobosában csalatkozni! - s
éreztem: elborít, magával ragad a lelkesedés tüzes hulláma.
- Hadseregünk büszke lehet magára - szólt a generális
savanyúan. Kissé didergett, mert már leszállt a táborra az éj
köde. Csupán a tábornoki sátor kúpja meredt elő a szürke
párafelhőből. - Igen, büszke lehet. Nem hagyjuk abba, ha
menetelnünk kellene is, igen... igen, bajtárs, ha menetelnünk
kellene is éjjel-nappal, egyfolytában. S minden egyes
lépésünk... igen, minden egyes lépésünk...
- ... minden egyes lépésünk a győzelem sohasem szűnő
dobszava! - löktem ki magamból diadallal, boldogan pergetve
dobomat.
- Igen, igen, ez az - dörmögte a generális. - Így van. Pontosan
így - s elindult a sátra felé.
Egyedül maradtam, de ez a magamra maradás csupán
növelte áldozatkészségemet. „Elmentél, generálisom -
gondoltam -, de tudod, hogy a te hű dobosod éberen őrködik.
Te gondolataidba mélyedve, összeráncolt homlokkal töröd
fejed a stratégiai terveken, parányi zászlókkal jelölöd ki a
térképen közös győzelmünk útját; te is, meg én is, mindketten a
felvirradó hajnalért harcolunk, a napfényes holnapért, amit én -
a te nevedben s a magam nevében - dobom pergő muzsikájával
adok hírül a világnak." S oly gyöngéd szeretet fogott el a
generális iránt, oly forró vággyal kívántam ügyünknek szentelni
életemet, hogy - ha egyáltalán lehet - még gyorsabban s még
gyorsabban s még hangosabban vertem dobomat. Mélységes éj
borult ránk, de én ifjúi szívem egész hevével, eszménktől fűtve,
teljesen eggyé váltam magasztos feladatommal. Csak néha
hallottam, egy-egy dobverés közt, a tábornoki sátor felől a
rugós matrac csikorgó neszét - mintha valaki álmatlanul
forgolódna ágyán. Végül éjféltájban egy fehér alak lebbent elő a
sátorból. A generális volt, hálóingben. Hangja rekedten
recsegett.
- Szóval azt mondja, hogy... izé... hogy dobolni szándékozik
továbbra is? - kérdezte. Megindultan néztem rá: éjnek évadján
kedve kerekedett kijönni hozzám! Igazán jóságos atyánk ő
nekünk, közkatonáknak!
- Igenis, generálisom! Nem rettent el sem a hideg, sem a
szememre nehezedő álom! Kész vagyok dobolni, amíg csak
élek, ahogy kötelességérzetem kívánja, s nagy ügyünk, melyért
harcolunk, ahogy a szolgálati szabályzat s dobosi becsületem
parancsolja! Isten engem úgy segéljen!
Mikor ezt kiáltottam, nem akartam hivatalbeli buz-
galmammal kérkedni, vagy generálisunk kegyeibe férkőzni.
Nem volt ez afféle számító hencegés, mely előléptetést vagy
kitüntetést áhít. Eszem ágába sem jutott, hogy így is lehet
magyarázni. Mindig őszinte, egyenes lelkű és hűséges dobos
voltam, teringettét!
A tábornoknak megcsikordult a foga; azt hittem, a hidegtől.
Aztán tompán csak ennyit szólt: - Jó, nagyon jó. - És elment.
Nem sokkal ezután letartóztattak. A végrehajtó osztag
szótlanul vett körül; levették nyakamról a dobot, kivették
elgyengült, dermedt ujjaim közül a dobverőket. Hirtelen csend
szállt a völgyre. Nem beszélhettem bajtársaimmal, akik
szuronyok közé fogva kivezettek valahova a tábor mögé. Nem
engedi meg a szolgálati szabályzat. Csupán egyikük adta
értésemre, hogy a generális parancsára tartóztattak le, árulás
vádja miatt. Én és árulás!
Épp pitymallott. Az égen feltünedeztek az első rózsaszínű
felhőcskék. Egészséges horkolás köszöntötte őket - világosan
hallottam, mikor a generális sátra mellett vonultunk el.
Kerényi Grácia fordítása
A LÉGY AZ EMBEREKHEZ
Október vége
- Látjátok? Már alig vagyunk. Ti magatok akartátok. Mennyit
hallgattuk átkaitokat! S te is, aki most a szoba mélyén
teszel-veszel, te esetlen óriás, jól emlékszem, hogy zsörtölődtél
egész nyáron át: „Micsoda ötlet volt az Úristentől, szárnyat adni
a férgeknek!"
Ismétlem: már nem vagyunk, s reggelenként nyugodtan
heverészhettek félálomban, tátott szájjal, csupasz karotok
szétvetve a paplan tetején. Számunkra véget ért a kellemes
üldögélés orrotok hegyén, fületek finom röptű körülzsongása,
mely ki tudja, nem élvezetesebb-e, mint egyenest beszállni
hangos döngéssel orrlikatokba...
De ma, amikor már mindennek vége, megmondhatjuk
egymásnak sine ira et studio, kik és hol vagyunk. Tehát - mi
már alig vagyunk, teljesül a vágyatok, amit dühödten
ismételgettetek egy fél éven át, többször is naponta. De mi
hasznotok belőle? Milyen árat kellett fizetnetek érte? Mi nem
vagyunk, de nincsenek a hosszú napok sem, nincsen strand,
forró alkonyat, s nincsen remény sem. A fákon itt-ott árválkodó
levélmaradványok csupán nyomorúságos paródiái a múltnak,
csak azért nem hullottak le, hogy annál fájóbb legyen
megaláztatástok. Vége, vége... s midőn leírom e sorokat, be kell
vallanom, keserű elégtételt érzek, hogy velem, „szárnyas
féreggel" együtt, ahogy nevezni kegyeskedtél, odalett a
reménységetek is, a szép, nemes remény.
Hárman vagyunk itt, a két ablaküveg közt; már minden rést
gondosan eltömtetek fagyapottal, aggályoskodón
beragasztottatok papírcsíkokkal. Egyfelől a szoba homályba
borult belsejét látom s benne az arcod fehéres foltját, másfelől
az ég végtelenjét. Emitt még döngicsél egy sorstársnőm; a
másik már mozdulatlanul fekszik alant, hanyatt esve, hat kis
lába fölfelé mered. Mert bár „szárnyas férgek" vagyunk,
szebbek leszünk a halálban, mint ti.
Kerényi Grácia fordítása
LEJJEBB
- Észrevetted - kérdezte Artúr -, hogy egyre jobban lejt az út?
Csakugyan, egy óra óta folyton lefelé mentünk. Az út mentén
olykor fel-feltünedező házaknak egyre laposabb volt a teteje.
Egyre több lett a terasz.
- Miért nézel úgy rám? - kérdeztem Artúrt.
- A homlokod - mondta -, szegény homlokod.
Belepillantottam a zsebtükrömbe. Homlokom feltűnően
alacsonyabb lett. Az a vonal, ahonnan nőni kezd a hajam,
lehúzódott, majdnem a szemöldökömig.
- Rendben - dörmögtem, bár önuralmam csak látszólagos
volt. - Inkább nézd meg a saját lábadat. Azt hiszem, soha nem
volt ilyen lapos a lábfejed. A lúdtalpak netovábbja.
Artúr fölkiáltott. Meg kellett állapítania, hogy lábfeje olyan
lapos, mint egy szemétlapát, s ez a tendencia egyre fokozódott.
Most már egészen nyilvánvaló volt, hogy lejtőn haladunk
lefelé.
- Tulajdonképpen nem mondhatni - elmélkedtem -, hogy
nincs itt semmiféle magaslat. Épp ellenkezőleg: van, egész idő
alatt. Csak valahogy úgy alakul a dolog, hogy nekünk nem jut
belőle semmi, s mindennek ellenére be kell vallanunk, hogy
lefelé csúszunk. Úgy fogalmazhatnám meg, hogy a fonákján
vagyunk annak, amit hegyszerűségnek nevezünk. - Ekkor egy
lapított koponyájú járókelő suhant el mellettünk.
Artúr hallgatott. Szemmel láthatólag rágódott valamin. Majd
hirtelen felélénkült:
- Ismered az özvegy meg a kéményseprő történetét? Volt
egyszer egy özvegy...
- Hagyd abba - vágtam közbe. - Hagyd abba, azonnal.
Pontosan tudom, mit akarsz elmesélni: lapos történet!
Artúr duzzogva hallgatott el. A horizont kétoldalt egyenes
vonalban elhajolt, s bár egyik szemem közepén kezdődött, már
átfutott a másik alá, oly alacsonyra, hogy félre kellett hajtanom
a fejem. Ez enyhe, de állandó fáradtságérzést okozott. Az volt a
benyomásom, hogy valamilyen cél felé tartunk.
- Artúr! - kiáltottam fel. - Mi történik velünk
tulajdonképpen?!
Rám emelte szemét, de valahogy laposan, rézsútos
mozdulattal a ferde síkban.
- S voltaképpen mért is ne?! - kiáltott fel vakmerőn. Füle
reszketett. - Tulajdonképpen mért is ne legyen elég ebből az
átkozott három dimenzióból? Szállj magadba, s meg fogod
érteni, hogy a vízszintes, csakis a vízszintes foglalhatja magába
a teljes szépséget.
Fájó szívvel állapítottam meg, hogy Artúrnak már vége. Ami
engem illet, egy ideig még volt erőm ellenállni.
- Ember! De hiszen ha megszűnik a három dimenzió, sőt
esetleg a dimenzió egyáltalán, akkor megszűnik, és nem lesz;
hát hogy akarhatod, hogy legyen ott, ahol nem lesz, sőt, hogy is
mondhatod, hogy lesz, amikor nem lesz? Ne fecsegj hát a
vízszintesről és a teljes szépségről.
- No látod! - makacskodott Artúr diadalmasan. - Te magad
mondod, hogy ha nem lesz, akkor nem lesz. A vízszintes foglal
magába mindent, mert rajta kívül nem lesz semmi, de semmi!
- De én tudom, én érzem, hogy rajta kívül, hogy nemcsak a
vízszintes! Nekem az van a fejemben, hogy föl és le, jobbra és
balra!
Artúr elnevette magát. Nem lehetett értelmesen beszélni
vele. Az út mentén egy csapat nő vonult el. Vállukon vízhordó
kapcsot vittek; fából faragott, sima volt mind, akár a mérleg két
karja. Eszembe jutottak a karcsú, kopjás daliák, akikkel sokkal
előbb találkoztunk. Milyen szépen lövellt a magasba a
szálegyenes kopják erdeje, milyen szép, függőleges hangsúlyt
hirdettek! S nem láthatjuk már őket soha. Ezek a földdel,
láthatárral, mindennel párhuzamos vízhordó kapcsok baljósan
vízszintesítették a tájat. Éreztem, hogy lecsúszik a harisnyám.
- Ha lenne egy lapos browningom, gondolkozás nélkül
lelőnélek - mondtam keserűen.
- Vízszintes... - hajtogatta Artúr elérzékenyülten. - A függőón
és a libellum, vagyis Wasserwaage örökös küzdelmében én ez
utóbbi pártján állok. Függőón! Mily undorító! Egy óndarab,
spárgára kötve! Azért szeretem a tengert! A tenger a
legtökéletesebb sóvárgás a síkság iránt! Hegyek! Iszonyat!
Legföljebb fennsík!
- Artúr! - próbáltam megmenteni, bár éreztem, hogy
koponyám teteje szájpadlásomhoz tapad. - Gondold meg!
Tegyük fel, hogy még igazad is van. Keressünk egy neked való
példát: egy hulla a felszínen és egy hulla a sírban. Mindkét
esetben tökéletes vízszintes helyzettel van dolgunk, a te
eszményképeddel. Jó. De ahhoz, hogy az első helyzetből
elérhessünk a másodikba, szükség van a függőleges vektorra,
mely a sírásó függőlegesen lefelé, az anyagba irányított
ásójában testesül meg. Tehát függőleges, Artúr, mégiscsak
függőleges !
Most egyre lejtősebb erdőn át suhantunk, tele volt gombával,
de csak kalapja volt mindnek, szár nélkül. Artúr eszelősen
nevetett.
- Függőleges! - gúnyolódott. - Nem érted, hogy nincs két
vízszintes, egy alsó szint meg egy felső, csak egyetlenegy,
pompás, abszolút vízszintes van? A lélek, a lélek is vízszintes,
fiam!
Kiértünk az erdőből. Artúr fölkiáltott elragadtatásában:
hosszú híd tűnt fel előttünk, rajta egy csapat hosszú testű, apró
s ráadásul görbe lábú tacskó.
- Tacskók! Nem zsiráfok! - kiáltott fel, s térdre esett. - Előre!
Négykézláb! Hosszában!
Éreztem, hogy egy hatalmas erő ugyanerre kényszerít.
Maradék tudatommal csodálkozás nélkül állapítottam meg,
hogy a gerincemben van a láthatár. Utolsó térbeli
pillantásommal Artúrra tekintettem, ki szemem láttára immár
csak vízszintesedő vonallá vált, s azután két párhuzamos
egyenessé változtunk mind a ketten, így futottunk tovább, a
végtelenségbe, hogy ott messük egymást.
Kerényi Grácia fordítása
TALÁLKOZÁS
Az út üres volt. Azt akarom ezzel mondani, hogy nem volt
rajta sem ember, sem állat, sem élettelen tárgy. Ezen az úton
mentem én. Én ember vagyok. De akármerre néztem, nem
láttam senkit.
De csak egy bizonyos ideig volt így. Egyszer csak megjelent
valaki. Szembejött velem. Kissé magasabb volt nálam, a válla
sokkal szélesebb, és kalap volt a fején, nem úgy, mint nekem:
én mindig fedetlen fővel járok.
Megfelelő arckifejezést öltöttem magamra: energikusnak és
szépnek akartam látszani.
Azt hittem, minden úgy lesz, ahogy lenni szokott. Egy
pillanatra visszatartom a lélegzetemet, hogy be ne hatoljon a
tüdőmbe a levegő, amit az ismeretlen kettéhasított, s ami őt
körülveszi - aztán elmegyünk egymás mellett.
Ő azonban elállta utamat, és így szólt:
- Álljon meg, uram. Holnap, pontosan hét órakor, eljön
hozzám, és kitakarítja a lakásomat.
Annyira meglepődtem, hogy csak egy szót bírtam kibökni: -
Én?
- Persze hogy ön.
-De mit jelentsen ez?! - Végre megtaláltam a kellő
hangnemet; így kell válaszolnom annak, aki belém köt. - Mit
képzel?! Engedjen, kérem, továbbmenni!
- Csak semmi izgalom! Hallgasson ide, kérem. Van folyó víz
és törlő is, meg felmosórongyok.
- Csakugyan azt hiszi, hogy én...
- A munka látszatra nehéz, nem tagadom, de porszívónk is
van.
- Miféle porszívó?!
- Nagyszerű porszívó, kész öröm dolgozni vele. Különben
lent az udvarban lehet porolni.
- Hányadik emelet? Biztosan a hatodik!
- Dehogyis! Negyedik. És még lift is van. Láthatja, milyen jó
feltételek.
- De miért takarítsam én ki az ön lakását?!
- Mert már piszkos, és okvetlenül rendbe kell hozni egy
kicsit. Kötényt is kap. Különben kérem, ne tegyen
megjegyzéseket.
- De mit jelentsen ez tulajdonképpen?!
- Hiszen nem takaríthat kötény nélkül. Különben, ahogy
óhajtja.
- Nem, nem, a kötény okvetlenül szükséges. De... hogy
merészel...
- A kamrában, a fürdőszoba mellett, talál seprűt. A villanyt
az előszobában kell felgyújtania, mert a kamrában kiégett a
körte.
- Ez igazán hallatlan!... Néhány filcdarab is elkelne... De
minek néz engem tulajdonképpen?
- Filc nincs, csak flanell, azt is megtalálja a kamrában. Csak
kérem, ne használjon túl sok padlópasztát. Mindig annyi fogy
mindenből, hogy nem győzi az ember.
- Azt képzeli, lehet azt csak úgy tessék-lássék csinálni? Ha
már nekifog az ember, annyit használ, amennyi kell, nem lehet
csak úgy csipegetni, mit gondol...
- Ne vitatkozzék, kérem. Könnyedén keni, aztán megvárja,
míg beszívódik. Padlókefét a szomszédból kér kölcsön.
- Hogyhogy, nincs saját padlókeféje? Nem lehetett volna
venni egyet?
- Ez nem önre tartozik. A szomszédba csak reggel nyolc óra
előtt csöngethet be, mert azután mind elmennek hazulról.
Megmondja, hogy én kérem. A konyhában a kredencen talál
ementáli sajtot, ehet belőle, de ne egye meg az egészet. A
lefolyót kipumpálja, a gerániumot meglocsolja, a linóleumot
felgöngyölíti, nem ereszt be idegeneket.
- És meleg víz van? Hideggel nem mosok fel. Reumás
vagyok.
- Ne szamárkodjon. Van autogejzír, csak a csapot kell
kinyitni. Felnőtt ember, ha nem tévedek!
- Szóval gáz van?
- Persze hogy van. Ne kérdezzen butaságokat.
- Félek, hogy gázmérgezést kapok.
- Ostobaság. A piszkos törlőket egy helyre rakja. Eltolja a
szekrényeket, kiporolja a matracokat, leszedi a függönyöket,
megszidolozza a kilincseket; a falat ne fröcskölje be, és az
ablakokat törölje szárazra, tisztességesen, mert ellenőrzöm. A
rádiót kapcsolja ki, ne hallgassa, mert csak eltereli a figyelmét.
Nos, körülbelül ennyi az egész. A viszontlátásra.
Elment, rugalmas léptekkel, hátra sem nézve. Én utána
néztem, míg el nem tünt. Csak úgy forrt bennem a sértett
büszkeség, megsebzett emberi méltóságom.
Hirtelen elképedtem: gyámoltalannak, védtelennek éreztem
magam... hisz nem adta meg a címét!
Kerényi Grácia fordítása
AZ ŐRANGYAL
Halk, liliomos gyerekszoba. Az ágyacskában épp jóízű
álomba merül egy fiúcska, elmulasztva esti imáját. A szoba
sarkában röstelkedve, tenyerébe temetve szégyenpírban égő
arcát, tanácstalanul áll az őrangyal.
A fiúcska megint bűnt bűnre halmozott egész nap
torkoskodott a befőttesüvegekből, görnyedten járt, nem figyelt,
és futkározott. Az angyal hasztalan vette körül szárnyainak
könyörgő fuvallatával, hasztalan suttogott fülébe
útmutatásokat a tiszta és erényes életről. Görnyedésből
görnyedésbe, futkározásból futkározásba, térdfelverésből
ruhaszaggatásba bukdácsolt újra meg újra a kis szerencsétlen.
Semmi nem tarthatta vissza. Nem hatott a figyelmeztetés, hogy
apus soha nem tesz ilyet, sem a hivatkozás Piotrus
Pokrowskira, a kis hősre, sem szelíd énekek dúdolása - sőt, a
kerületben közismert púpos varga szakadékba taszítása sem,
aminek meg kellett volna szabadítania a fiúcskát a rossz példa
befolyásától.
Ott állt az angyal tehetetlenül. Íme, az őrangyalok
megengedett eszközei mind csődöt mondtak. A jóság,
nyájasság, szelíd rábeszélés, csillapítás... mind hiába, íme, itt
fekszik, megmakacsolva magát vétkeiben és kevélységében -
nem imádkozott, süket a jó szóra, álomba szenderülve
bizonyára azon töri a fejét, hogy fog holnap újra görnyedten
járni.
Hirtelen túláradt az angyal szívében a keserűség. Hogyhogy?
Vajon a Törvény a maga nemes fenségében nem ér semmit
egyetlen poronty akaratával szemben? Hirtelen fölcsapott
benne a Törvény iránti rajongás hulláma, s megindította a rossz
iránti undor egyenletes hullámát. Eljött ama pillanat, mikor a
szolga kicsiny szíve forróbb szeretettel dobbant meg az Ügy
iránt, mint az Ügy nagy szíve maga. A Törvény iránti
szeretetből megszegni a Törvényt! Ez az igazi önfeláldozás.
Elrántotta homlokáról a kezét, halkan odalépett az
ágyacskához, s a fiúcskát teljes erejéből fültövön vágta.
Az ijedten pattant fel; az ütés hatására gyorsan ledarálta az
imát, majd érthetetlen mormolás közepette lefeküdt újra, és
elaludt.
Az angyal remegve és boldogan, hosszan, mozdulatlanul
bámult az éjszakába.
Üdítő, friss reggel virradt fel másnap. Az álom eltörölte a
fiúcskában az előző este emlékét. Behozták a reggelijét. Megint
nem akarta meginni a tejet. Mindig rosszul lett tőle. De hirtelen
célirányos rúgást érzett. Megértette. Szótlanul kiitta a tejet.
Elbúcsúzott anyuskájától, s elindult az iskolába. Szép
rendesen ment végig az utcákon, nem ácsorgott, nem
nézelődött közben. Résen volt. De még nem volt egészen biztos
a dolgában. Mikor az üres fasorba ért, körülnézett, s
villámgyorsan összegörnyedt. Egy erős kupán vágás nyomban
rendre utasította. Nem lehetett kétsége: az őrangyal verte fejbe.
A jó szellem rájött az új módszer ízére: kápráztató
könnyedséggel tudta elérni mindazt, ami azelőtt rengeteg
jóakarattal és türelemmel is elérhetetlen volt. Csakhamar
fölfedezte, hogy módszerét tovább tökéletesítheti: különféle
ütésfajtákat dolgozhat ki, differenciálhatja őket, s ez olyasféle
élvezetet nyújt, mint amit egy ájtatos kántor érezhet, ha
ügyesen nyomogatja az orgona különféle billentyűit. Tehát: az
ebéd végig-nem-evéséért farba rúgás, görnyedt járásért kupán
vágás, imamulasztásért nyakleves, futkározásért és izzadásért
horogütés, pocsolyába lépésért csavart horogütés, lármázásért
apus munkája közben fültövön vágás, és a többi.
Ez a módszer szemmel láthatólag nagyszerű eredményre
vezetett. Már nem kergette esténként a megaláztatás érzése
sarokba az őrangyalt, hogy ott arcát tenyerébe rejtve
szégyenkezzék. Épp ellenkezőleg: kényelmesen letelepedett, s
jobb kezét dörzsölgetve vagy ujjaival dobolva az asztallapon,
elégedetten felügyelt az ima szófogadó, folyamatos
elmondására. S néha már-már el is unta magát, s ilyenkor
kettőzött éberséggel ügyelt a fiú minden rebbenésére, égve a
vágytól, hogy egyetlen, mesterien irányított ütéssel
figyelmeztethesse: a jó uralkodik a rossz felett.
Sőt az is előfordult egynéhányszor, hogy amikor fiúcska nem
adott rá semmi okot, akkor is le-lecsapott rá a fenyítő kéz.
Vagyis az angyal már csak úgy, a biztonság okáért is verte, hogy
ki ne jöjjön a gyakorlatból.
A fiúcska nagyon megjavult. Nem futkározott, nem járt
görnyedten, nem lármázott, rendszeresen imádkozott, mindent
szépen megevett. Külsőleg is megváltozott: minthogy mindig
végigette az ebédet, s rengeteg tejet ivott - a szülők ugyanis,
látva, hogy mindig kiissza az egész pohárral, azt hitték, hogy
megszerette a tejet, s újra meg újra utánatöltöttek -, nagyon
meghízott és megsápadt. Miután valamennyi szokásos gye-
rekbűnről lemondott, tömérdek szabad ideje maradt, s
megtanulta, hogy a belső életre összpontosítsa erőit.
Megkomolyodott. Figyelni kezdte környezetét. Érdeklődése
azután a vegytan felé fordult.
Mikor kint ült a parkban egy padon, kövéren nyugodtan,
rejtélyesen magába zárkózva (meg se próbált futkározni, mert
tudta, hogy nyomban lesújt rá az őrangyal ökle), míg más
gyerekek vidáman kergetőztek a gyepen, ő többnyire a
tankönyve fölé hajolt, s a molekulák titokzatos világába merült.
Egy makacs, mélyen rejlő gondolat szántotta fel gyermeki
homlokát.
Már kezdett csodagyerek híre lenni, s nagyon örült
mindenki. Ő pedig kitartóan dolgozott. Apuskája kisműhelyt
rendezett be neki, s szerény anyagi eszközöket is biztosított
számára.
Telt-múlt az idő. Egyszer egy éjszaka hatalmas tűzoszlop
lövellt a város fölé, s fülsiketítő robbanás rázkódtatta meg az
épületeket. A fiúcska szülőháza repült levegőbe - egy háztartási
trotilból amatőr eszközökkel, de csodálatra méltó tehetséggel
előállított akna robbantotta fel. A fiúcska a mezőkön át, sietve
távozott a tett színhelyéről. Hátán előre összecsomagolt
hátizsák, némi élelemmel és pénzzel, zsebében hajójegy
Dél-Amerikába.
Az őrangyal loholt utána árkon-bokron át, hogy legalább egy
horogütéssel büntesse.
Kerényi Grácia fordítása
KI KICSODA?
Fölszálltam a vonatra, s letelepedtem az egyik kupéban. Már
bent ült egy tüzértiszt, egy serdülő leányka, egy kereskedő
külsejű szakállas úr, egy szerzetes, egy nemes arcélű öregúr, egy
púpos kis gnóm, majdhogynem törpe, s a sarokban egy szerény,
sovány emberke. Mikor a vonat megmozdult, a leányka - még
jóformán gyermek - tapsikolni kezdett, s föl-fölugrált a padról
együgyű, gyerekes örömében.
- Indulunk! Indulunk! - kiáltotta, s két kis copfja a magasba
lebbent.
A szerzetes keresztet rajzolt a levegőbe. Csuhájának széles,
barna ujja fölcsúszott a csuklóján, elővillantva napégette bőrét
s alkarján egy tetovált rajzot.
A vonat lendületbe jött, s robogva futott egy vashídra.
Zakatolása sértette fülünket. Folyó csillogott alant.
- Kicsi koromban egy széken hintáztam, és túlságosan
hátrahajoltam - magyarázta a púpos. Túlbuzgóságát nem
éreztem helyénvalónak.
Tekintetem ekkor a sápadt, fáradt arcú, sovány utas
pillantásába ütközött. Le nem vette szemét a jelenlevőkről.
Félelem lapult benne.
- Minden Isten kezében van: a szék, a fotel meg vitrin -
sóhajtott fel a szerzetes. - Sőt, még a legkiseb polc is.
A szakállas, aki kétségkivül gazdag kereskedő volt, vastag
combjára fektette kezét. Vidám, nyílt természet lehetett, nem
szerette a szomorú vagy túlságosan mély értelmű
beszélgetéseket.
- Talán énekelnénk valamit? - kérdezte gurgulázó basszus
hangon. - Mifelénk, Sünfalván, mindig énekelünk útközben.
Megrázta sűrű, fekete üstökét. Becsületes arcán némi kis
ravaszság bujkált.
- Énekeljünk! Énekeljünk! - tapsikolt a leányka ismét.
- Tulajdonképpen csak menetelés közben szokás énekelni -
szólalt meg a katona. - Tudom, mert tiszt vagyok.
- Az ének az ifjúság kiváltsága - vágott vissza az öregúr. Mily
nemes volt a tartása, ahogy mindkét kezét régimódi sétapálcája
gombján nyugtatta! - Csupán a romlott ifjúság fél az énektől,
miként a gonosztevő, ki messze kerüli a világos, tiszta helyeket,
s az erdő szélén húzódik meg legszívesebben.
Az aggastyán szelíd szavai váratlan riadalmat keltettek a
hallgatag utasban. Még jobban behúzódott a sarokba, s még
tágabbra nyílt a szeme.
- „Megkondult, hej! de megzendült a nagyharang amottan..."
- javasolta a kereskedő. - Ismerik?
- Nagyharang! - tapsikolt a leányka.
Éreztem, hogy minden egyes szökkenésekor valami kemény,
szögletes tárgy fúródik az oldalamba.
- „Megkondult, hej! de megzendült a nagyharang amottan,
atyánk a fehér toronyból..." - zendített rá a kereskedő.
- A harangokból ágyúkat kell önteni - követelte a tiszt.
A kereskedő tiszta, bár kissé mesterkélt hangon énekelt. De
hirtelen valami rettenetes dolog történt a torkában. A basszus
váratlanul véget ért, s a következő hang már csengő, tiszta
szopránban szólalt meg. Az énekes egy ideig nem vette észre, s
mámorosan dalolt tovább; majd hirtelen föleszmélt,
elhallgatott, és megköszörülte a torkát.
- Az időváltozás mindig így hat rám - magyarázta. - Az újhold
meg a szárazság. - S közben iparkodott megigazítani
álszakállát, mert kissé levált.
- Inkább egy parti máriást ajánlanék! - kiáltott fel tiszt, hogy
véget vessen a kínos helyzetnek. - Az ezredünkben az járja!
- Nincs asztalunk - jegyezte meg az aggastyán.
- Itt vagyok én! - kiáltott a púpos. - Megállok középütt, s a
hátamra verdeshetik a kártyákat. Tudok egyenesen állni.
Megint az volt az érzésem, hogy ez az ember a kelleténél
feltűnőbben viselkedik.
- Nincs nálam a kártyapaklim - jelentette ki a tiszt, miután
köpenyének valamennyi zsebét átkutatta. Kint maradt a
fronton.
Volt ebben az önmutogatásban valami meghökkentő...
Ekkor - egészen váratlanul - teljes sötétség borult ránk;
alagútba futott be a vonat. Torzultan zakatolt körülöttem a
visszhang. Elvesztettem tájékozódóképességemet.
Egy kéz keresgélte a karomat; végül megtalálta, s kissé
megszorította.
- Az Isten szerelmére, menjünk innen - suttogta valaki a
fülembe.
Fölálltam, bár fogalmam se volt róla, hol vagyok. Hagytam
magamat vezetni; csak azt vettem észre, hogy kinyitottuk s
becsuktuk magunk után az ajtót. Nyilván a folyosóra értünk.
- Maga kicsoda?!
- Halkan, ezek profik. Azt hiszi, hogy a tiszt tiszt, a púpos
púpos? Nem, mindnyájan tettetik magukat, mindegyik úgy
tesz, mintha ő lenne a másik. Az első állomástól kezdve együtt
utazom velük.
- És miért tettetik magukat ?
-Hogy megtévesszék egymást. Valamennyien
kémszervezetek, kémelhárítók és titkos irodák dolgozói.
- Valamennyien?
- Valamennyien. Régebben is, hogyne, tettettük magunkat
egy kicsit egymás előtt, de soha nem így, soha nem ennyire. Az
utóbbi időben ugyancsak elharapódzott a tettetés. Az ősember
nem tettetett semmit.
- No jó - hagytam rá, de hirtelen szeget ütött a fejembe
valami. - És mi?
Megint világos lett. Ott álltunk, szemtől szembe egymással. A
vonat lassított.
- Hogyhogy mi?
- Hát mi ketten. Maga meg én...
Még álltunk egy pillanatig, szótlanul, azután lassan,
oldalazva hátat fordítottunk egymásnak, s elindultunk kétfelé,
mintha mi sem történt volna, a folyosó két vége felé.
A vonat egy parányi kis állomáson állt meg. Egy őrház a
pusztán, semmi egyéb. Azt gondoltam: jobb lesz, ha nem az
állomás felé szállok ki, hanem a másik oldalon. Lassan
leereszkedtem a magas lépcsőről a salakra, s a szemem
sarkából láttam, hogy beszélgetőtársam ugyanezt teszi a kocsi
másik végén.
Aztán kalapunkat a szemünkre húzva, görnyedten
elsompolyogtunk, két ellenkező irányba, neki a puszta
síkságnak, csak minél messzebbre a vonattól és egymástól.
Kerényi Grácia fordítása
N. GRÓF SORSA
Ahhoz, hogy olyan élményekben legyen része, amilyenekhez
minden egészséges férfiember könnyűszerrel hozzájuthat, N.
grófnak sajátságos ösztönzőkre volt szüksége, melyeket a nép
egyszerű fia legalábbis színpadiasnak nevezne. Valahányszor a
gróf érdeklődni kezdett egy másnemű lény iránt, s vágy ébredt
benne, hogy az illetővel kicsiny allegorikus csoportot alkosson,
olyan nehézségek tornyosultak elébe, melyek jóval túlnőttek a
gróf szorosan vett magánéletének keretein. Hogy kissé
világosabban fogalmazzuk meg a dolgot - anélkül azonban,
hogy drasztikussá válnánk -, azt kell mondanunk, hogy a
grófnak olyan körülmények együttes meglétére volt szüksége,
melyek közül mind egyik már eleve, önmagában is összetett.
Először is: az ablaka előtt épp akkor egy gyalogos századnak
kellett elvonulnia. Nyilvánvaló, hogy ha a gróf e tekintetben
csakis a szerencsés véletlenre bízta volna magát, szerelmi élete
természetszerűen igen szegényes lett volna, különösen
békeidőben. Itt azonban egy eléggé lényeges kérdésre kell
rávilágítanunk. A gróf a legfőbb hatalom birtokosa volt
hazájában, magas állása lehetővé tette, hogy természet adta
sajátosságainak olyan széles társadalmi bázison nyugvó
kielégítési módozatokkal hódoljon, amilyenekről egy
átlagpolgár még csak nem is álmodhat. Tehát csak épp
telefonálnia kellett valamelyik alárendelt generálisnak, s máris
tetszés szerinti mennyiségű zászlóalj jelent meg, állig
fegyverben, a kastély ablaka előtt, s föl-alá masírozott. Ám meg
kell adni, hogy a gróf nem élt vissza fővezéri előjogaival, s nem
vonta el a hadsereget legfőbb feladatától: attól, hogy
védelmezzék az ország határait az ellenséges támadásokkal
szemben. Inkább speciális segédszázadot tartott fenn: ez
állandó harci készültségben leste parancsát. Főképpen azok a
parasztok teljesítettek itt szolgálatot, akik nem fizették meg az
adót, s ezért ily módon rótták le az állam iránti
kötelezettségüket. Vagyis büntetőosztag volt, s példás katonai
fegyelemmel végezte dolgát. Nem is lehetett másként, mert a
grófnak még az a gyengéje is megvolt, hogy ha a kritikus
pillanatban az ablak alatt vonuló katonák bármelyike elvétette
a lépést, ő nyomban kudarcot vallott.
A gróf e sajátosságát csak úgy magyarázhatjuk meg, hogy
visszanyúlunk a múltba. A gróf kamaszkora ugyanis Bruszilov
offenzívájának időszakára esett.
A gróf ösztöneinek felkorbácsolásához szükséges kö-
rülmények második összetevője (már eddig is láthattuk, milyen
nehéz ember volt őkelme) egy hatalmas vonószenekar volt, s
nem csupán a játéka, hanem a jelenléte is. A katonákkal
kapcsolatban a gróf annak puszta tudatával is beérte, hogy ott
masíroznak az ablaka előtt, a zenekarnál viszont a vonók
látványának is hozzá kellett járulnia a dallam szépségéhez.
Elképzelhetjük, mekkora nehézséggel járt a zenekar és a
katonai szemle szinkronizálása. De ne feledjük, hogy az ország
minden anyagi és erkölcsi energiaforrása, vagyis különösen
bonyolult esetekben még az elektronikus agy is a gróf
kizárólagos rendelkezésére állott.
Lojálisan meg kell állapítanunk, hogy a gróf lelki alkatának
fent említett muzikális momentuma előnyös hatással volt az
ország egész zenei életére. Nagy művészeket vettek föl a
zenekarba, és szép honoráriumot kaptak. Egyik-másik
muzsikus házában nemegyszer megesett, hogy amikor az
asszony sírva kért konyhapénzt, a muzsikus férj így válaszolt:
„Nincs, de pénteken a grófhoz megyek." Vagyis pénteken este
már lesz mit ennie a művészcsaládnak. Nem csoda hát, hogy
verekedtek a zenekari tagságért. Még néhány festő vagy író is
megpróbálta becsempészni magát az együttesbe, ha tudott egy
kicsit hegedülni, de a gróf kitűnő fülével fölfedezte, ha
valamelyik tag nem volt igazi mestere hangszerének, s az
efféle haszonvágy sarkallta kísérletek rendszerint csúfos
felsüléssel végződtek.
De ez még mind semmi a gróf harmadik igényéhez képest.
Jó közérzete ugyanis azt kívánta, hogy végül, ama
pillanatban, amikor a gyalogság léptei már az ablak alatt
dobogtak, s valamennyi hegedűs eljátszotta az első futamot, egy
medve jelenjék meg egy műszikla ormán.
A medve vad kellett hogy legyen, természetes nagyságú és
igazi. Csak a medve adta meg a grófnak a teljességet. Csupán az
eleven medve láttán - a hadsereg és a művészegyüttes
részvételével - volt képes a gróf arra, hogy megfejtse a lét szent
titkát, betöltse férfiúi hivatását.
Rendkívül nehéz volt megoldani a dolgot, főleg az állatok
vadsága miatt. Azt kérdezhetné valaki: nem lett volna elegendő
egy medvét tartani? Éppen ez az, hogy nem. Mindegyik medve
már első alkalommal eszét vesztette, üvöltött, le akart jönni a
szikláról, és sértegette a grófot, úgyhogy le kellett utána lőni.
Külföldről hozattak újabb és újabb medvéket, értékes devizáért.
A medve ma már ritkaságszámba megy, s egyre magasabb az
ára. Ezért a gróf különösen szenvedélyes időszakaiban az állam
súlyos gazdasági válságokat élt át.
S ismét a múltban kell keresnünk a magyarázatot: a gróf
gyermekszobájában, ahol a leendő uralkodó még épp csak
bimbózó ifjúságában vadászkalandokkal telezsúfolt útleírások
lapjai közé rejtette megboldogult grófi apja szigorú pillantása
elől a balettkar tagjait ábrázoló képeslapokat. Ez a körülmény
mély nyomot hagyott a hajdani gyermek viaszpuha, érzékeny
lelkében,
Így hát a gróf Don Juan-i hírnevet szerzett, a gyalogosok
masíroztak, a vonószenekar muzsikált, a medvék üvöltöttek. S
ez a helyzet bizonyára természetes módon ért volna véget, a
gróf férfikorának leáldozásával, ha közbe nem jön a
forradalom.
Ettől fogva a parasztok továbbra sem fizettek adót, de most
már másnak nem fizettek.
A grófra a forradalom után néhány évvel sikerül újra
ráakadnunk. A történelem kerekének fordulata óta egy szerény
bérház udvari melléképületében éldegél, hatalomvesztetten,
száműzötten, s lassan teljességgel a feledés homályába
merülve.
A gróf bukása érdekes lehetőséget kínál arra, hogy
megvizsgáljuk a kölcsönös összefüggést az ember egyéni
élményei és a társadalmi hierarchiában betöltött szerepe közt.
Az eredmény felettébb sajnálatos: míg a magas pozíciót
betöltő személy szinte talapzaton áll, s minden kis mozdulata
nagyszerűen látható, bár ő maga elérhetetlen, a közönséges
polgár életének legfontosabb eseményei is elkerülik
figyelmünket.
Ezért nem ellenőrizhetjük a szállongó mendemondákat a
házmesterről, aki néhány garasért dobogva trappol az udvaron,
s a „Gyalogság, te szürke gyalogság" kezdetű dalt énekli, sem a
„Kezdők hegedűiskolájá"-ról meg a szekrény tetején ugató
tacskóról.
Azt azonban teljes bizonyossággal megállapíthatjuk, hogy az
a komoly, deres fejű úriember, akiben nem nehéz fölismernünk
a hajdani grófot, munka után, szabad óráiban egészséges és
mindenki számára elérhető foglalatosságokkal és
mulatságokkal tölti idejét. Eljár a zeneakadémiára, ahol
különös élvezettel hallgatja a hegedűversenyeket - s ez valóban
dicséretes, kulturált szórakozás; az állami ünnepeken meg a
járda szélén tolongó néptömegbe vegyül, és megtapsolja a
felvonuló katonai menetoszlopokat.
Vasárnaponként pedig jegyet vesz az állatkertbe, és sokáig,
sokáig - míg meg nem szólal a zárórát jelző csengő - elüldögél
egy padon a medveketrec előtt.
Kerényi Grácia fordítása
LAKODALOM ATOMFALVÁN
Hej, fölszökött ám nálunk a technika színvonala, föl biz ám,
a magasba!
A vőlegénynek takaros darabka laboratóriuma volt az
erdőszélen, s vagy két reaktora a régi országút mentén, odahaza
meg egy csinos kis háztáji vegyelemző üzeme. A
menyasszonynak az apja egy egész erőművet adott
hozományul, jó helyen: a falu közepén, a templom mellett, s
volt még a tulipántos ládájában vagy hat biokémiai patentja.
Nem csoda, hogy a fiatalok jól megértették egymást, s a szülők
is szívesen beleegyeztek a házasságba. Meghirdették hát a
lakodalmat Atomfalván.
Épp egy fémlemez hideghengerlésével foglalatoskodtam,
amikor a menyasszony bátyja beköszöntött, hogy a lagziba
hívjon. Szép szál tudós volt, hajdani tanszék-szomszédom az
egyetemen. Dicsérte a Jézust, megtörölte mezítlen lábát a
szalmatörlőn, s leült egy vargazsámolyra.
Kissé nehezen ment a beszélgetés, mert a szokottnál több
lökhajtásos repülőgép szállt le a falunkba az idén, s a csűr
mögött raktak maguknak startpályát; minduntalan föl-fölrepült
valamelyik, s hangos csicsergésüktől alig hallottuk egymás
szavát.
- Hát, férjhez adjuk a lyányt - sóhajtott a vendég - Csak
valami botrány ne kerekedjen a lakodalmon! - tette hozzá
gondterhelten.
- Már mért kerekednék? - válaszoltam. - Hiszen ez békelagzi,
vagy nem?
Elüldögéltünk még vagy negyedórácskát, elnéztük a
gyerekeket, akik épp jöttek haza az egyetemről, meg az öreg
Jóźwát, hogyan hordja a csűrbe a gépolajat; aztán elbúcsúzott a
koma, és elment.
Ránk virradt a lakodalom napja. Kissé rossz időpontra esett,
mert épp akkor kezdték nálunk átalakítani a természetet; ahol
eddig erdő volt, ott most civilizációt teremtettek, s egyúttal
meliorizálták a talajt, a pusztaságokat pedig erdősítették. A
folyót megfordították, hadd folyjék ellenkező irányba, ezért
most kerülő úton kellett a templomba menni, s épp az udva-
romban hatalmas gazdasági jelentőségű gát jött létre, úgyhogy
nem lehetett tőle kinyitni a házam ajtaját, s csak nagy
üggyel-bajjal tudtam kijutni a szobámból.
Épp a fejbekötő ünnepség kezdetére értem oda.
A gerendát nézd csak,
ha bekötik fejed,
attól lesz fekete
szemű a gyereked
- énekelték a nyoszolyólyányok. Aztán elektrolízist csináltak
az ifjú mátkának s kivezették a nyomáscsökkentő kamrába.
Közben a vendégsereg egyre szaporodott. Valamennyien
népi termosztatoszba öltözve jöttek el, amit sötétkék kord
teniszruhájukra húztak föl. Egyikük-másikuk már eregette
bujkájából a füstöt. Az udvaron kapatos pilóták kattogtatták
kipufogócsöveiket. A kutyák ugattak.
De csak a templomi esküvő után kezdődött az igazi mulatság.
Kint álltam az eresz alatt, a tornácon, s élveztem az alkonyi
hűs levegőt. A pitvarból pattogó, friss muzsika hallatszott ki:
dodekafonikus és szintetikus dallamok váltogatták egymást.
Hol itt, hol ott csendült fel a nóta, perdült táncra egy-egy pár.
Valósággal gomolyogtak, forrtak a féktelen termelőerők. Az
égen feltűnt az első csillag. A gyerekek megdobálták kaviccsal.
Javában állt a bál, amikor úgy tizenegy óra tájt kiszökkent a
középre a túlparti Smyga fiú, faluszerte híres táncos, versfaragó
és mókamester. Néhányat perdült, azután megállt a zenekar
előtt, s azon nyomban költött egy nótát:
Falunk fölött immár
virrad a fényes ég, —
boldog társadalom:
boldog emberiség!
Oj dana, oj dana!
Nagyon tetszett a nóta mindenkinek, volt nagy kacagás meg
éljenzés. De máris előugrott a Pieg gyerek, egyet dobbantott, a
magasba szökkent, sipkáját félrecsapta, s rázendített
válaszképpen:
Kezdjük hát a dolgot
erkölcsi vonalon,
mert a tiszta lélek
boldog társadalom!
Hopp, la!
Erre megint nagy nevetés lett, meg tapsvihar. Néhányan
odakiáltottak Smygának, biztatgatták, hogy vágjon vissza. De az
nem szólt semmit, csak szép csendesen Pieg háta mögé
sompolygott, s váratlanul fejbe vágta egy atomfogantyúval,
amit az inge alatt készenlétben tartott. Pieg megtántorodott, és
sugározni kezdett, de még volt annyi ideje, hogy előbb
megnyomja a zakója gombját: így aztán sikerült a jobb
nadrágszárába rejtett fellövő állomásról egy közepes hatásfokú
rakétát épp a másik legény homloka közepébe bocsátani.
Kétségkívül végzett volna Smygával, ha a rakéta utolsó íze be
nem döglik, s le nem tér pályájáról. Smyga hátrébb húzódott,
megingott, és a hőkorlátra támaszkodott, de az abban a
pillanatban megrepedt, s a legény egyenest belerepült a
hőmérséklet mélyébe, állandóan növekvő koefficienssel.
- Mit műveltek, atyámfiai? - kiáltott föl a menyasszony apja,
a régimódi Geiger-féle feszültségmérőre mutatva.
De máris nagy rumli lett, meg galiba, a szoba közepén
hirtelen óriási kék páfrányok nőttek, ami a zárt helyiségben
kifejtett fokozott radioaktivitás természetes következménye.
Már más rakéták is röpködtek, egyedül csak Bańbula tartotta
magát az illendőséghez, s beérte egy kis hagyományos
bicskázással. Ekkor hirtelen éles fütty hasított a levegőbe: a
házigazda, amikor látta, hogy nem bírja másképp lecsillapítani
vendégeit, odaugrott a házi tartályhoz, kinyitotta a csapot, s
mérgező harci gázokat eresztett a szobába. Mindenki a vé-
dőöltönye után kapott, de az enyémnek nem volt légmentes a
szigetelése, meg aztán már álmos is voltam egy kicsit, így hát
elhatároztam, hogy otthagyom a mulatságot, s lassan
hazabaktatok.
Világos volt az éj: olyan sugárzás áradt a lakodalmas házból,
hogy könnyen megtaláltam a hazavivő utat. Frissen lépkedtem,
mert szemergett egy kis radioaktív eső is. Csupán az zavart
némileg, hogy valami szívásfélét éreztem egész
szervezetemben, no de hát ez természetes dolog mulatság után,
meg hogy hirtelen egy csomó lábacskám nőtt, három-három
pár jobbról-balról, meg egy zöld szarvacska a homlokomon, és
szarupáncél a hátamon. Valahogy mégiscsak hazajutottam, be-
másztam az ablakkeret egyik résén, kerestem magamnak egy jó
csendes kis zugot a szekrény mögött a gerendán, kellő
távolságban a pókoktól, s álomba szenderedve elmerengtem
rajta, hogyan s miképpen zajlott le az a híres-nevezetes
atomfalvi lakodalom.
Kerényi Grácia fordítása
IFJÚKORI EMLÉK
Véletlenül tanúja lettem egy eseménynek, mely eléggé nagy
port vert föl annak idején, de azután nem beszéltek róla többet.
Akkor még csak szerény kis agronómus-gyakornok voltam, s
feletteseim eléggé gyakran küldtek ki az ország távoli zugaiba.
Úgy alakult, hogy egyszer el kellett utaznom késő ősszel D.
járásba, valamilyen földmérésre. Emlékszem, különös belső
ellenkezés támadt bennem, mintha előre éreztem volna, hogy
megrázó élményben lesz részem. De hiába, mennem kellett, így
hát már utazásom harmadik napján megérkeztem D. járás
székhelyére, R. városkába. Itt fogatot kellett bérelnem, hogy
továbbmehessek. Ezért betértem a kocsmába, mert ott
érdeklődhettem legkönnyebben fuvaros iránt.
Z. gazdaságba igyekeztem, mely azelőtt a grófé volt, most
pedig az államé, vagyis a népé. Odaléptem a söntéspulthoz, és
megkérdeztem az ott ácsorgó kocsisokat, nem tér-e vissza
véletlenül valamelyikük Z.-be. Végül akadt egy rókaképű
paraszt, s némi alkudozás után rá is állott, hogy fölvesz a
bricskájára. De alig kötöttük meg az alkut, egyszer csak fölkelt a
helyéről, és odajött hozzám egy ember, aki ez ideig magányosan
üldögélt az ablaknál. Ruházata nagyvárosi volt, és jómódra val-
lott, haja hosszú, művészies, homloka sima. Tisztességtudóan
érdeklődött, nem csatlakozhatna-e hozzám, mert ő is messziről
jött, és Z.-be tart; mint idegen, nem ismeri a járást, egyedül
nem boldogul, és ahhoz sem ért, hogyan kell fuvarost
felfogadni. Szívesen beleegyeztem, mivel az ismeretlen
nyomban tiszteletet és kíváncsiságot keltett bennem, meg aztán
jobb is kettesben utazni, mint egyedül. A kocsis pedig, bár
agyafúrt fickó volt, egészen elkábult, amikor szemtől szembe
került az ismeretlen férfiúval; annyira meglepte és lenyűgözte
az idegen sugárzóan nemes arckifejezése, hogy csak a sapkáját
gyűrögette zavarában, s alázatos hangon elfogadta az első
általunk ajánlott árat. A parasztok, akik eddig lökdösődve
gyűltek a söntéspulthoz, most hirtelen elcsendesedtek, s
önkéntelen tisztelettel engedtek utat a jövevénynek, s ez még
meghökkentőbb, ha tekintetbe vesszük, hogy a jelenlevők közül
senki sem ismerte. Nyilván a komoly szeméből kikandikáló
fennkölt szellem és lelki méltóság hatott mindenkire.
A kocsis végig se itta pálinkáját - ez aztán végképp
meggyőzhetett róla, milyen rendkívüli dologról van szó -,
csupán fokozott gonddal párnázta ki számunkra az ülést, majd
fölugrott a bakra, csettintett a lovaknak, és elindultunk.
Csak ekkor mutatkoztunk be egymásnak, ahogy az illendőség
kívánja, s így tudtam meg, kivel lesz szerencsém együtt utazni.
Íme, a sors abban a különös kegyben részesített, hogy egy
híres írószövetségi költő útitársa lehettem, olyasvalakié, akinek
a neve közismert, és nagy becsületnek örvend széles e hazában,
sőt egynémely külföldi országban is. Nem tartozott azok közé,
akik hol ezt írják, hol meg azt. Ó, nem! Különben elég volt egy
pillantást vetni átszellemült zarándokarcára: magatartása még
a nem öntudatosodott falusiakra is lenyűgözően hatott.
Mindenki tudta róla, hogy nem saját magának ír, hanem a
népnek. Ezért csodálkoztam is, miért igyekszik esőben-fagyban
egy eldugott járás távoli zugába, amikor a fővárosban bőven
kijut neki fűtött szobából, szerető gondoskodásból. Nem
mertem megkérdezni, de a hangomban vagy pillantásomban
nyilván ott rezgett ez a kérdés, mert magától elegyedett
beszélgetésbe velem:
- Bocsásson meg, hogy csak így, kertelés nélkül megkérdem,
meg tudná-e mondani, hogy sokat lopnak-e ezen a környéken?
Azt feleltem, hogy én se vagyok idevalósi, de úgy első
benyomásom alapján föltételezem, hogy eléggé gyakran
előfordul ilyesmi.
- Mert tudja - magyarázta az író -, én, bár privát utazom,
félig-meddig azért mégiscsak hivatalosan. Maga a földek
agronómusa, én a lelkek agronómusa vagyok. Különösen Z.
gazdaság érdekel, ahova épp megyünk. Holnap felolvasást
tartok a verseimből az ottani népnek, hogy ezzel könnyítsek
munkájukon. Azért szeretném tudni, mi ellen kell ott harcolni.
Azt mondtam erre, hogy nagyon örülök, legalább én is
meghallgathatom, mert a kötelesség engem is Z.-ben tart a
holnapi napon. Ezzel nagyjából félbe is maradt a
beszélgetésünk, az író ugyanis gondolataiba merült, csak néha
vett elő papírt a zsebéből, s jegyezgetett valamit.
Én pedig, bár leszállott már az est homálya, mire a hajdani
kastély elé értünk, nyomban észrevettem, hogy sejtelmeim nem
csaltak meg. Még a kocsifelhajtó köveit is elhordták. Az elnök,
egy vörös hajú bicebóca, nagy tisztelettel fogadott bennünket, s
azonmód panaszkodni kezdett a rossz termésre, de látszott
rajta, hogy a szemünkbe hazudik; közben kezeit dörzsölgette, és
ravaszul hunyorgott. Tüstént intézkedett, hogy hozzanak
nekünk egy kis híg levest; egy kiéhezett, deszkasovány fehérnép
szótlanul hozta be az ételt - utóbb kiderült, hogy néma. Azután
átmentem az íróval együtt a vendégszobába. Még a vakolat is le
volt kaparva a falról, s kiderült, hogy csak egy ágy van; a
másikat - délelőtt még kettő volt - elvitték. Nem volt mit tenni:
átengedtem a tisztes vendégnek az ágyat, s jómagam egy
pokrócra dőltem le a szoba sarkában, és úgy aludtam, mint a
tej. Azt álmodtam, hogy valaki kihúzza alólam a pokrócot, de
reggel frissen és vidáman ébredtem. Az író viszont szótlan és
komoly volt, amikor fölkelt; alig nyúlt a leveshez, amit a néma
fehércseléd behozott. Engem viszont várt odakünn a munka, jól
belaktam hát, fölkaptam a sapkámat, és kimentem a határba.
Nem sokat végeztem ezen a napon, mert a föld, amit föl
kellett mérnem, egyszerűen nem volt sehol. Az erdő szélén
kellett volna lennie, sokáig kerestem, végül kiderült, hogy az az
erdő már nincs meg, ekkor aztán megtaláltam a földet, de
mintha kisebb lett volna. Így hát elölről kellett kezdenem az
egész fölmérést, s végül fáradtan és dühösen - mert
megszaporodott a munkám, és nem stimmelt semmi - tértem
vissza este a gazdaságba.
A kastélyban már nagy volt az izgalom meg a sürgés-forgás;
a fiatalabbak padokat hordtak be a kultúrterembe, a terem
közepére pedig valaki visszalopott három padlódeszkát, hogy
ne jöjjön huzat az író lábára. Az elnök nyilván bejelentette
mindenkinek, hogy ünnepi irodalmi est lesz.
Az író, amikor rányitottam, még komolyabb hangulatban
volt, mint reggel. Talán még várt is rám, mert alighogy a
cipőmet lehúztam, visszafordult az ablaktól - eddig ugyanis a
kert feltúrt maradványait nézte -, s gondterhelt hangon szólalt
meg:
- Nem először lépek föl, de úgy látom, itt föl kell ráznom az
emberi lelkeket. Máskor „Út a világosság felé" című
regényemből szoktam felolvasni egy fejezetet. Ez a nemes,
tiszta elbeszélés vágyat ébreszt a hallgatóságban, hogy ezentúl
jobb legyen, mint eddig volt. Nehezebb környezetben verseket
is olvasok, azok ugyanis e vágy felkeltésén túl még tettekre is
ösztönöznek. Ezért nagyobb az erkölcsnemesítő erejük. De van
még valami a tarsolyomban... ezt még sehol nem alkalmaztam,
ez a nagyágyú... egy prózai költemény, a címe: „Fenségesen
együtt". Mi a véleménye?
Nem akartam megijeszteni, ezért tiszteletem jeléül
abbahagytam foglalatosságomat - épp cipőtalpam réseiből
kotortam ki a sarat -, s szerényen megkérdeztem:
- Lenne szabad megtudnom... más nincs?
- Ezenkívül már csak aforizmáim vannak.
Csak álltam, lehajtott fővel, s pillantásom egy svábbogárra
esett. Nem volt mit takargatni:
- Én rögtön a nagyágyúval kezdeném, s a tetejébe az
aforizmákat.
- Gondolja? - suttogta. - Gondolja?... De én hiszek az
emberben.
A kultúrterem zsúfolásig megtelt, akárha gyűlés lett volna.
Amikor az író belépett, szinte meghajolt előtte mindenki, olyan
apostoli arca volt. S ő nyomban, habozás nélkül kigöngyölítette
papírtekercsét, és olvasni kezdett.
A versekkel kezdi - állapítottam meg. Még mélyebb lett a
csend, csupán itt-ott rebbent egy-egy sóhajtás, akár egy halódó
madár. Még ma is csupa szárnyaló szó tolakszik a nyelvemre,
ha rágondolok. Nem voltak ezek holmi élettől elszakadt művek,
ó, nem! Egyenest az ember szívébe találtak, vágyat ébresztettek
benne, hogy jobb akarjon lenni, hogy megjavítsa saját magát, a
szomszédját, s azután akár kirohanjon a világba, s megjavítson
mindent, ami csak az útjába akad.
Tekintetem a hallgatóságra siklott. Úgy ültek ott, mintha
megkövültek volna. Csupán az itt-ott felcsukló zokogás törte
meg a csendet. Mit szaporítsam a szót? Még én is úgy éreztem,
mintha valami bűn terhelné lelkemet, pedig csak átutazóban
voltam. De végül is magamhoz tértem, s amikor az író befejezte,
mind úgy ültek ott, ahogy az előbb - bár egyik-másik, főleg a fe-
hérnép, kisírt szemmel -, s csak azt nézték, haza lehet-e már
menni.
De ő akkor hozakodott elő a nagyágyúval.
Kihúztam magam. Ó, ennek már fele se tréfa! Olyan
nemesség sugárzott a költeményből, olyan fortélyosan volt
megírva, akkora feladatot töltött be, hogy nem csupán jobbulási
vágyat ébresztett, nem csupán nemességre ösztönzött, hanem
szinte fojtogatta az embert a jó megkívánása, s nem a magunk,
hanem a társadalom számára. Most már gátlás nélkül szakadt
föl a zokogás a terem minden pontján. Egyre erősebb lett a
zúgás, míg egyszer csak hirtelen robaj s hatalmas csattanás
szakította félbe a felolvasást. Minden fej odafordult: a
főkönyvelő vágódott végig a földön, s a padlóhoz verte
homlokát. „A mérleg, a mérleg! - kiáltotta. - Három évig
csaltam, a saját zsebembe dugtam a társadalom pénzét, jaaaj!"
De máris melléje zuhant az alelnök, s könnyeket ontva húzta el
a könyvelő arcáról a kezét. „Testvérem! - kiáltotta. - Hisz te
nem magadtól, hanem az én felbujtásomra, az én
beleegyezésemmel és az én zsebemre is vétkeztél, én, én vagyok
a bűnös!" - s öklével verte széles mellét.
Valóságos ítéletnap támadt. Az író emelt hangon,
könyörtelenül olvasott tovább, s korbácscsapásai alatt egymás
után hullottak földre a bűnösök. Hol innen, hol onnan
hallatszott zuhanás, percről percre erősödött a
sírás-jajveszékelés. A főkönyvelő és az alelnök után a kisebbek
és gyengébbek is megtörtek. Szó esett ott szögekről és
szalmaszálakról, tyúkokról és libákról - az egyik azt kiáltotta,
hogy kutyát lopott, szánta-bánta, és büntetést követelt önfejére,
a másik azt kívánta, vágják a szemébe a reteszek
eltulajdonítását, a dörzsöltebbek, megátalkodottabbak pedig a
jószág, a lovak meg a termés elhordását vallották be; én csak azt
vártam, mikor kerül sor arra a bizonyos földre, legalább
megtudom, mekkorának kellene lennie, nem kell újból
fölmérnem, s megtakarítom a fáradságot. Egyesek már a
sapkájukat keresgélték, hogy azonmód rohanjanak a
rendőrségre, följelenteni magukat. De azt is meg kell
mondanom, hogy még nem ütött a mű mindenkit szíven:
egyesek hol elsápadtak, hol fülig vörösödtek belső küzdelmük
hevében, szemük könnyel telt meg, de iparkodtak elnyomni
nemes tettrekészségüket, ahogy csak tőlük telt. Ám látni
lehetett, hogy ernyednek, hogy ellenállásuk nem tarthat sokáig
- pedig még messze volt a költemény vége, s én tudtam, hogy
ott vannak még tartalékban az aforizmák is.
Minthogy nem voltam a járásban ismerős, a kívülálló
higgadt kíváncsiságával néztem körül a zűrzavarban, s legott
észrevettem, hogy az igazi nagykutyák, akik nyilván tudnak
valamit az erdőről, a földről s Isten tudja, miről még,
összeverődtek a falnál, s gyanúsan súgnak-búgnak. A felolvasás
szemmel láthatólag rajtuk is sebet ütött, gyengítette
ellenállásukat, de olyan emberfeletti erő lakozott bennük,
akkora megátalkodottság, hogy nemcsak bűneiket nem
vallották be, hanem úgy sustorogtak, mint akik rosszban sánti-
kálnak, s csoportjukból messze láthatóan kiemelkedett az elnök
tar koponyája.
Ám hirtelen másfelé fordult figyelmem: éles fájdalom
hasított a lábamba, mert ráesett egy öregember, s dadogva tett
vallomást valamiféle kerítéslécekről, melyeket a vejével,
Maciejjel, kihuzigált a telihold fényében. Jó néhány pillanatig
tartott, míg kiszabadítottam a lábamat a töredelmes lelkű
bácsika alól, s még sokáig dörzsölgettem utána. Csak akkor
pillantottam fel, amikor hirtelen nagy kiáltozás támadt a
teremben. Egy szempillantásig még láttam az írót, amint
kezében a papírlappal tovább olvassa költeményét, de közben
egy kóczsákot dobnak a fejére, aztán kialudt a villany.
Fölpattantam, de egy horogütés a sötétségbe és a semmiségbe
döntött.
Akarják tudni, uraim, mi lett a történet s ifjúkori kalandom
vége? Semmi különös: amikor magamhoz tértem, befejeztem a
munkámat, fölmértem a földet, bár nem minden fáradság
nélkül, s azután visszakocsikáztam R. járási székhelyre, majd
hazatértem vajdasági városunkba.
És hogy az író hogy járt? Három nap múlva találták meg,
messze, egy út menti fűzfa odvas törzsében. Fejére zsák volt
tekerve, keze hátracsavarva és megkötözve. Úgy jajgatott, hogy
megriadtak a lovak, s így akadt rá a főtisztelendő káplán úr,
amikor épp ördögűzésre ment valahova. A szóbeszéd szerint az
író azóta már nem az az ember, aki addig volt: egész nap a
kocsmában ül, és mélabús, érthetetlen verseket ír, melyek
nincsenek hatással az életre.
Kerényi Grácia fordítása
A KIS BARÁT
Egyszer szemtanúja voltam, hogyan kerget egy kegyetlen
kutya egy kismacskát. Minthogy lelkes állatbarát vagyok,
nyomban felkaptam egy követ, s úgy megdobtam vele a kutyát,
hogy felbukott, s még jó ideig mozdulatlanul feküdt ott. A
gazdátlan macska, szegényke majd meghalt az ijedtségtől. Nem
sokat töprengtem: magamhoz vettem tüstént. Szép kis macska
volt, szőre selymes, szeme csillogó. Hazaérve bezártam a
lakásba, s elmentem dorbézolni.
Mekkora volt csodálkozásom, amikor - fölébredve másnap az
éjszakai részegeskedés s egy árva lány megbecstelenítése után -
semmit nem éreztem ama kellemetlen tünetekből, melyek az
efféle kicsapongások sajnálatos, de elkerülhetetlen
utóhatásaként jelentkezni szoktak. Nyoma sem volt a szokott
fejfájásnak, görcsöknek, szédülésnek. Sőt, épp ellenkezőleg:
friss és üde voltam, mintha jól kialudtam volna magamat, Az
élvezet, amit az alkoholmámornak és önnön
becstelenségemnek köszönhettem, s amiért a vezeklés terhét
kellett volna viselnem, elevenen és csábítóan élt
emlékezetemben, s nem sújtott semmiféle büntetés. Az árva
miatt sem éreztem semmiféle lelkifurdalást. Meg kell vallanom,
hogy nem szívesen becstelenítettem meg, ugyanis ismerem
magamat, és tudom, hogy soha nem menekülhetek mardosó
bűntudatom elől. Most azonban nemcsak hogy nem éreztem
belső nyugtalanságot, sem undort vagy kellemetlen szájízt,
hanem épp ellenkezőleg: alighogy kinyitottam a szemem, már
vidáman, tettre készen néztem körül; hol egy újabb árva, akit
megbecsteleníthetnék?
Tekintetem ekkor a macskára esett. Micsoda változás ment
végbe e tegnap még oly víg és egészséges állaton! Szeme
zavaros lett, szőre megfakult. Tántorogva járt, az erős
alkoholmérgezés tünetei közepette, s ráadásul még halkan
miákolt is néha, mintha súlyos gond terhelné a lelkét.
Fütyörészve mentem el hazulról. Lehet-e csodálkozni rajta,
hogy ilyen körülmények közt - mivel nem gátolt a rossz
közérzet, mely azelőtt legalább néhány napig mindig
visszatartott az újabb elbukástól - ismét a szeszes ital
mértéktelen élvezetébe süllyedtem, s megbocsáthatatlan bűnt
követtem el egy bizonyos özvegy ellen? S mikor másnap csodás
hangulatban fölébredtem, távol állt tőlem mindennemű
erkölcsi aggály, sőt még a legcsekélyebb testi gyengeség is. A
macska viszont siralmas látványt nyújtott. Hebegve támolygott,
csuklott, rosszul volt, s fátyolos szemében mardosó
lelkifurdalás égett.
Leszaladtam sörért, egy tálkába öntöttem neki, s elnéztem,
mily mohón hörpöli; közben elmélkedni kezdtem a dolgon.
Immár kétségtelen, hogy a macskám - hálából vagy
jámborságból - magára vállalta összes bűneimet, jobban
mondva: csupán bűneim erkölcsi és fizikai következményeit, a
jobbik részt nekem hagyván. Az is lehet, hogy - a fajták közti
különbségek ellenére, elvégre ez is állat, meg az is - távoli
rokonságban van ama bizonyos kecskebakkal, melyet az ókori
zsidók, amikor már roskadozott reáruházott bűneik terhe alatt,
kiűzték a sivatagba, s ezáltal megtisztultak, megszabadultak
ocsmány terhüktől.
Figyelmesebben szemügyre vettem a macskát. A
gyomorbántalmak és idegrendszeri zavarok tünetei ellenére jól
megtermett, erős macskának látszott, nyilvánvalóan sokat kibír
még. Szó sem lehet semmiféle sivatagba űzésről. Olyan napok
következtek ezután, melyeket elérzékenyülten emlegetnék
holtomig, ha lenne rá időm. Rendszerint hajnaltájt érkeztem
haza; a megbecstelenített árvák és özvegyek jajkiáltásaitól
visszhangzott az egész környék. Rövid idő alatt oly nagy számú,
páratlanul élvezetes bűnt követtem el, hogy azt hiszem, senki
nem vetekedhet velem e téren; nincs ember, aki erre - mind
fizikailag, mind erkölcsileg - képes lenne. A kimerültség s az
önmaga iránti undor előbb-utóbb végezne azzal, aki ezt
megkísérelné; én azonban mindig egyformán friss voltam,
élénk és jókedvű, tiszta, mint egy angyal, s további, még
undorítóbb cselekedetekre kész. A macska, az én kis barátom,
magára vett mindent.
Lefogyott. Megrühesedett, s fekélyek lepték el a testét,
cselekedeteim erkölcsi színvonaláról árulkodva. Valahányszor
sikkasztottam, újabb kelés támadt a bőrén. Valahányszor
hazudtam, megdagadt a pofája. Ha káromkodtam, szemölcsei
nőttek, ha átkozódtam, rángógörcsöt kapott, ha nem tiszteltem
az idősebbeket és elöljáróimat, lerohadt a farka. Ha
megkívántam a másét, felebarátom feleségét, házát vagy
jószágát, kitörte a nyavalya, ha mértéktelen voltam az evésben,
a nyombele fölmondta a szolgálatot. Minden egyes hitszegésem
gennyes tályogként ütközött ki rajta, lóversenycsalásaim
furunkulusokat támasztottak, s amikor a hitvesi ágyak
beszennyezésére specializáltam magam, minden szőre
kihullott. Igen - igaz ugyan, hogy én büntetlenül lubickoltam a
bűnökben, de ő egyre siralmasabb állapotba jutott.
Végül lassítanom kellett az iramot. Annyira leromlott, hogy
kímélnem kellett, ha nem akartam, hogy a kelleténél előbb
pusztuljon el. Márpedig ezt nem akartam semmiképp sem.
Tehát ritkábban rúgtam ki a hámból, a kockázattól tartva.
Fokozatosan elhagytam a főbűnöket, csupán kisebb,
takarékosan adagolt bűnöcskékre szorítkoztam, s közben
rettegtem, hogy a macskám bármely pillanatban kiadhatja
páráját. Kizsákmányoltam őt tudományos szempontból:
táblázatot készítettem a fontosabb bűnök és az állatka egészségi
állapota közti összefüggésekről. De mindez csupán lassíthatta a
pusztulás folyamatát, holott végleges megoldást kellett találni.
Most már szívesen osztoztam volna a macskával, fele-fele
alapon, de ő továbbra is kérlelhetetlenül magára vette minden
disznóságomat. Végül teljesen meg kellett tartóztatnom
magam: a macskán már csak egyetlen bűnre volt hely, egy
egészen picinykére - bármilyen apróság végezhetett vele.
Példás életmódot folytattam hát, s közben lázasan törtem a
fejem, kiutat kerestem. Megpróbáltam jó cselekedetekkel
gyógyítani a macskát. Néhány jó cselekedet - gondoltam -, s
rendbe jön a bőre, kezdhetem megint elölről. E célból
átkísértem egy anyókát az úttesten, s alamizsnát adtam egy
koldusnak. De a macska szemmel láthatólag csak egy irányban
működött: a jótettek nem használtak neki semmit. Úgy látszik,
a reformáció komor, kemény alapelveit tette magáévá, a
predestinációt, azt a felfogást, hogy az egyszer elkövetett bűnt
nem lehet eltörölni soha. Ezért hasba akartam rúgni az
anyókát, és fültövön vágni a koldust, de még jókor eszembe
jutott, hogy a macska biztosan nem élné túl - s türtőztettem
magam.
Estéimet odahaza töltöttem, hogy mindenképp elkerüljem a
kísértést. Józanul, összefont karral, erényesen és evangéliumi
jósággal eltelve ültem a cicussal szemben, s hogy örömöt
szerezzek neki, köténykéket hímeztem a néger lelencgyermekek
otthona számára, ő rám nézett, mintha ezt akarta volna
mondani nekem: „Kérlek, ölj meg, tégy erőszakot, hazudj,
gyújtogass, nagyon kérlek." Azt gondoltam: képen vágom, de ez
nem lett volna szép tőlem, mert a hálátlanság bűnébe estem
volna, s bizonnyal beledöglik. Már gyűlöltem.
Éjjelente komoran számolgattam, mennyivel több bűn férne
el rajta, s mennyi ideig bírná, ha nagy macska lenne,
vadmacska vagy tigris, s nem ilyen közönséges kis háziállat.
Végül rájöttem a megoldásra: elhatároztam, hogy
megszaporítom.
Bár nem remélhettem, hogy az utódai nagyobbak lesznek
nála, de számukkal segíthetnének rajtam. Tegyük fel, hogy
hatan lesznek. Ha mind a hat örökli értékes tulajdonságát,
egy-egy macska takarékos bánásmód mellett fél évig elegendő
lenne nekem, tehát összesen három évig el lennék látva. S
közben ők is tovább szaporodnának...
A boldogságtól kábultan pattantam föl az ágyból. Az ilyen
természetű macskák ésszerű tenyésztése lehetővé tenné, hogy
büntetlenül hemperegjek a fertőben életem végéig, s ki tudja,
tán még tovább is.
Ám hirtelen leküzdhetetlen akadályba ütköztem.
Macskámról - vele született szemérmessége következtében, s
mivelhogy irtózott mindentől, ami nem lelki célokat szolgált -
nem lehetett tudni, fiú-e vagy lány. Azonkívül ugyanezen
okokból kategorikusan tiltakozott mindennemű szaporodás
ellen. S harmadszor: rettenetes állapota miatt egyetlen
egészséges macska sem volt hajlandó - nemére való tekintet
nélkül - közelebbi kapcsolatba kerülni vele.
Mégis reménykedve vártam a tavaszt. Arra számítottam,
hogy a természet ellenállhatatlan szava leküzdi ellenállását, s
gyengíti esetleges partnerei idegenkedését is. Március
tizenötödikén - párás, meleg este volt - kinyitottam az ablakot, s
a párkányra állítottam a macskát. Megvető pillantást vetett rám
- e tekintet félreérthetetlenül azt mondta: „Soha!" -, s visszatért
a kuckójába.
Tehetetlennek éreztem magam. Ez ideig úgy volt, hogy
mindig én követtem el a vétkeket, s ő passzívan viselte a
következményeket. Hogyan kényszerítsem most aktivitásra?
Azt még megtehetném, hogy én magam másszak fel a tetőre, s
szerencsét próbáljak - de az efféle igyekezetnek nem lenne
macskaszaporító törekvéseim szempontjából semmi értelme.
„Ó, te ájtatos cica! - gondoltam vérfagyasztó indulattal. -
Végre elérted a célodat. Sakk-mattot adtál nekem. De
megelégeltem a zsarolást. Most megmutatom én neked, mi az a
zsarolás!"
Gyorsan számba vettem a lehetőségeket. Késő van... Minden
zárva... Nyakon ragadtam a macskát, és bekopogtam a
szomszédba, egy beteges öregúrhoz. Mikor ajtót nyitott s
jókedvűen üdvözölt, én beléptem, becsuktam magam mögött az
ajtót, eleresztettem a macskát, és torkon ragadtam az öreget.
- Vagy szaporodsz, de azonnal - mondtam a cicának -, vagy
megfojtom az öreget, s tudod jól, hogy ezt a gaztettet nem éled
túl, tisztában vagy vele, hogy bármilyen apróságtól kinyiffansz,
elég lenne cifrán káromkodnom, vagy leköpnöm valami
nemzeti szentséget, és máris megdöglenél!
A macska nem szólt semmit - s az öregúrnak kidülledt a
szeme.
- Fogsz szaporodni vagy sem? - kérdeztem.
Nem reagált, így hát kissé erősebben szorongattam meg a
szomszéd torkát, a nagyobb hatás kedvéért.
- Ne hozz ki végképp a sodromból! - mondtam. -
Végeredményben a szaporodás nem bűn. Az más lenne, ha a
paráznaság kedvéért csinálnád, de így? Alighanem tudod, mire
gondolok.
A macska oda se bagózott.
„Színlel - állapítottam meg magamban. - A türelmemet teszi
próbára. Idegháború. Jól tudja, hogy nem fojthatom meg az
öreget, mert semmiképp sem akarom, hogy az én nagybecsű
cicuskám megdögöljön. Nos, lássuk csak, melyikünk bírja
tovább. Szegény öreg, egészen elkékült, mindjárt eleresztem.
Nem lesz semmi baja, s végre megtöröm a macska ellenállását.
Mindjárt rohan szaporodni."
Sajnos én is bírtam, a macska is, de az öreg nem.
„Úgy? - gondoltam erre. - Szóval így állunk? No akkor már
igazán mindegy!"
S gyorsan kiszaladtam, hogy kedvemre erőszakoskodjam és
gyújtogassak.
A cicus valószínűleg nem élte túl mindezt.
Mert ha élne, akkor őt akasztanák föl holnap, és nem engem.
Magára vállalná ezt is.
Kerényi Grácia fordítása
AZ UGUPU-MADÁRKA
Kiskoromban a bátyám tüzes bádoglemezre ültetett. Ez arra
ösztönzött, hogy időnek előtte vegyem fontolóra „Az ember és a
természet" problémáját. A hőmérséklet hatása
magatartásunkra döntő lökést adott, de ezzel még korántsem
fogytam ki azon kérdésekből, melyekre - eltökélésem szerint -
választ kell találnom. Hol az ember helye a természet nagy
körforgásában? Mi a szerepe? A bádoglemezen kapott
kalóriaadagot nyomban a légkörnek adtam át, minekutána a
hőenergiát fonetikává változtattam, vagyis - legjobb tudomá-
som szerint - kinetikai energiává, figyelembe véve, hogy a hang
rezgésekből, vagyis mozgásból áll. Így hát már életem hajnalán
rádöbbentem, hogy a természet nagy körforgásában csupán egy
láncszem vagyok. Mikor kapcsolódik az ember az elemek
játékába és válik részévé, és mikor őrzi meg sajátos jellegét?
Egyszóval az ember és a természet közti határ, kapcsolat és
egybeolvadás problémája - hála bátyámnak - már zsenge
ifjúságomtól szenvedélyemmé vált.
A megnyugtató válasz egészen gyakorlati erőkifejtést,
meghatározott szakismeretek elsajátítását követelte. Nem
kalandoztam messzire. A bujkáló természet legszembeötlőbb
formáját, a botanikát, s elsősorban a zoológiát választottam. A
szakadatlan törekvés, kísérlet és igyekezet, melynek
hajtómotorja a kívülállók számára ismeretlen titkos
szenvedélyem volt, a világ előtt a tudósi hírnév dicsőségével
övezett. Én azonban örökké kielégítetlenül nem értem be ezzel.
Minden eddigi megoldásom hiányosnak tetszett. E
telhetetlenségnek, az elért eredményekkel való örökös
elégedetlenségnek tulajdonítható, hogy ötvenéves koromban
soron következő állomáshelyemen: egy őserdő kellős közepén
találtam magam, egyetlen ember társaságában.
Az éghajlat pokoli volt. A fauna és flóra bámulatra méltóan
gazdag. Nem messze a mocsártól cölöpökre épített bungalóban
tanyáztunk az őserdő mélyén. Egyetlen munkatársam, C.
főhadnagy társaságában hónapok óta derekasan helytálltam a
környék ezernyi csapása ellen hadakozva, s rendületlenül
folytattam kísérleteimet a témakörben, mely mindenekfölött
érdekelt: a különböző állatfajták együttélésének s egymásra
gyakorolt hatásának titka.
C. főhadnagy derék ember volt. Szó nélkül viselte a
megerőltető munkát, farkasszemet nézett a veszedelmekkel, és
igen éles szemű megfigyelőnek bizonyult.
Nyomorúságosan tengettük életünket. Kánikula. A közeli
mocsár fölött ragályt hozó gőzök emelkedtek, iszonyú
felhőszakadások, a mérgező teremtmények és növények
sokasága, betegségek, teljes elzártság a civilizált világtól,
mindenféle ragadozó - ilyen körülmények közt kellett nem
csupán élnünk, hanem kimerítő kísérleteket folytatnunk.
Csakhamar, akarva, nem akarva, alkalmazkodnunk kellett a
körülöttünk levő valósághoz, külsőleg és belsőleg is
hasonulnunk a természethez. Arcunkat hosszú szőrzet
borította. Körmünket sose vágtuk le, és lassan karmokra
emlékeztettek. Beszédünk érdes, szilaj és artikulálatlan lett.
Szellemi állapotunkat tekintve, az intellektus finom árnyalatai
teljesen feledésbe merültek, csupán szakmai tudásunkat
őriztük meg. Ha a természettől el akarjuk ragadni titkait,
legalább részben el kellett tüntetnünk a köztünk levő
különbséget. Akkoriban még nem rettentem vissza a
természettel kötött ideiglenes kompromisszumtól. Úgy véltem,
még marad időm a visszavonulásra, és a feladat teljesítése után
visszatérhetünk a civilizációba.
Délelőtt tizenegy és délután három közt szenvedtünk a
legjobban az elviselhetetlen hőség miatt. Még a munkát is félbe
kellett szakítanunk. Ezt az időt mindegyikünk másként töltötte.
Én elcsigázva leheveredtem a priccsre, fiatal barátom pedig
eltűnt a sűrűben, ahol állítása szerint valamivel hűvösebb volt.
Mint már említettem, az állatok együttélésének problémáját
vizsgáltuk. Megfigyeléseinket meghatározott, másutt már
kipusztult orrszarvúfajtára összpontosítottuk. Az egyetlen
példány állomáshelyünk közelében, a mocsarakban élt.
Magányos, hatalmas - s mint egykori leírásokból és a saját
tapasztalatunkból is tudtuk -, igen vad és veszedelmes állat.
Megfigyeléseinket tehát csupán nagy távolságból, távcsővel és
az óvatossági szabályok szigorú betartásával folytathattuk.
Csakhamar megfigyeltem, hogy az orrszarvú körül egy apró
termetű s jelentéktelen róka forgolódik, és gyakran surran vele
a mocsarak felé. Azután megláttuk őket, amint együtt az erdőbe
tartottak. E talány megfejtése jó néhány hetet vett igénybe.
Nos, az előrefutó róka megmutatta az óriás állatnak azokat a
helyeket, ahol vadtormagyökér, vagyis a kolosszus kedvenc cse-
megéje nőtt. Az orrszarvú egyetlen dobbantása feltörte a föld
kérgét, s ezzel megnyílt az út a borzok föld alatti odúihoz. Ekkor
a róka nyomban beugrott az odúba, és gyors kopulációt hajtott
végre a nősténnyel, fölhasználva a hím távollétét, aki ilyentájt
mindig az erdő mélyén tartózkodott. Az orrszarvú ilyen módon
hozzájutott kedvenc falatjához, a róka pedig kibújt a saját csa-
ládalapítással járó felelősség alól. A dolog mélyen megrázott.
Zoológus lévén jól ismertem a természet kíméletlenségét és
szégyentelenségét, de itt az ősi állapotok közt oly intenzitással
tört felszínre, hogy szinte elviselhetetlennek éreztem.
Haditervet készítettem.
- Először is meg kell állapítani, honnan tudja meg a róka,
hogy mikor megy el hazulról a borz. Enélkül egyetlen lépéssel
sem jutok előbbre.
Eleinte azt hittük, hogy az erdei egerek tájékoztatják valami
módon a rókát, mert rájöttek, érdekükben áll, hogy a szexuális
élet minél több idejét eméssze föl, s ezzel elterelődjék a
figyelme a racionális táplálkozás kérdéséről. Mint tudjuk, a
rókák egyebek közt egerekkel is táplálkoznak. Ez a feltevés
tévesnek bizonyult. Kiderült, hogy a természet még ennél is
álnokabb. A nőstény páviánok tájékoztatták a rókát. Ezek a
körmönfont perszónák minden kínálkozó alkalomról érte-
sítették, jól ismervén páviánférjük fejlett utánzóösztönét, és
ezzel alkalmat nyújtottak neki, hogy híven követhesse a róka
viselkedését.
- Ez iszonyú! - mondtam este a társamnak. - Két érzés
viaskodik bennem. Az egyik az iszonyaté és rémületé, a másik
az önkéntelen csodálaté a természet tökéletes szervezettsége
láttán.
- Nekem mindenekfölött a szervezettség imponál - válaszolta
a fiatalember eltűnődve.
- Eljön az idő - folytattam -, mikor a természet ezen
függőségi láncolatában az ember is elfoglalja a helyét. A vak
ösztönök világát erkölcsi értékkel gyarapítja majd. Nem
akadályozza a természet körforgását, ellenkezőleg: tudatos
láncszemévé válva új, nemesebb tartalommal gazdagítja.
Efelől nem voltak kétségeim. Pillanatnyilag a következő
kérdés nyugtalanított: miért járnak el a borzok oly gyakran az
erdőbe, ha feltehető, hogy távollétük ily végzetes hatással lehet
fajtájuk biológiai fejlődésére. Ennek megfejtése annál is
nagyobb nehézségekbe ütközött, mivel gyakran dolgoztam
egyedül. A főhadnagy fejfájásra és szédülésre panaszkodott,
gyakran félrebeszélt, mintegy lázálomban, azután kőkemény
álomba zuhant, és hangosan horkolt.
Nem is foglalkozhattam tovább a dologgal, mert újabb,
megdöbbentő felfedezést tettünk. A tigriskígyó kihasználva a
páviánoknak a róka gyalázatos magatartása okozta
szórakozottságát, odasettenkedett, és elragadta a
páviánkölyköket.
- Ez förtelmes! - jegyeztem meg este. A főhadnagy a priccsen
feküdt. Aznap különösen rosszul volt, s először töltötte a
tizenegy és három közti időt - amikor különben a rengeteg
mélyén szokott sétálni - a bungalóban. - Micsoda
elmaradottság! - fakadtam ki. - Bárcsak tudnám, hol az ember
helye a nyers szenvedély és mohóság világában! Mi a véleménye
erről ?
- Tudom is én... - dünnyögte álmosan a főhadnagy.
Váratlan hatalmas rázkódás ingatta meg kalyibánkat.
Fölkaptam a flintámat, és kinéztem: a holdfényben láttam,
amint az orrszarvú megrohamozza a házat tartó cölöpöket.
Nem sok vesztegetni való időm volt. Lövésre emeltem a
fegyvert...
- Ne lőjön! - kiáltott fel vadul a főhadnagy, és jól irányzott
ütésével égnek irányította puskám csövét. - Hallott már az
Ugupunak nevezett madárkáról?
- Maga megőrült!
- Az Ugupu-madárka elpusztul, ha leteríti az orrszarvút!
- Képtelenség!
- A tigriskígyó fölfalja az Ugupu-madárkát, ha nem kötik le a
páviáncsemeték!
- Hát aztán?!
- Ha az orrszarvú nem jár ki többé a rókával vadtormára,
akkor a páviánok több időt szentelhetnek kölykeiknek, és a
tigriskígyó fölfalja az Ugupu-madárkát!
Torkig voltam vele.
- Ide figyeljen! - ordítottam. - Mi közöm a maga
Ugupu-madárkájához? Még egy pillanat, és az orrszarvú romba
dönti a kunyhónkat!
- Az Ugupu-madárka nem közönséges madár. Különleges
levelekkel táplálkozik, és emésztés után...
Hangja elcsuklott.
- ...alkoholt ad - fejezte be suttogva. - Fél liter vízhez egy
deka szárított ugupuürülék.
Most már derengett valami.
- Mindezért mit műveltél az orrszarvúval? - kiáltottam a
puskát a mellének szegezve. - Ki vele, de gyorsan!
- Mindennap megmasszíroztam tizenegytől háromig. A
masszázs után többnyire kedve kerekedett egy kis vadtormára.
Mindent megértettem. Aznap a főhadnagy túlontúl sokáig
időzött az Ugupu-madárkánál, és megfeledkezett az óriásról. Az
orrszarvú eljött, hogy számon kérje az elmaradt masszázst. Fél
órával később, minekutána a főhadnagy a szemem láttára
megmasszírozta, elégedetten távozott.
A főhadnagy nem volt hajlandó visszatérni a civilizáció
világába. Elnyelte az őstermészet.
Csak jóval később tudtam meg, hogy miért jártak a borzok
olyan gyakran az erdőbe: a békesség kedvéért.
Gimes Romána fordítása
REMÉNY
Egy szép napon levelet kaptam. Ebben nem lenne semmi
különös, ha nem lett volna olyan furcsa tartalma, illetve ha
egyáltalán bármilyen tartalma lett volna. Annak rendje szerint
föltéptem a borítékot, és egy fehér, érintetlen papírlapot
találtam benne. Egy betű sem volt sem az egyik, sem a másik
oldalán. A borítékon mindössze a cím az ismert város
postahivatalának bélyegzőjével. A feladót nem tüntették föl.
Szórakozottságból, vagy talán valami idétlen tréfa az egész?
Néhány nap múlva szakasztott ilyen küldeményem érkezett.
- Talán mégse szórakozottság, inkább valami ostoba tréfa -
mondtam rossz szájízzel, miközben az üres levelet a
papírkosárba hajítottam. Ám a megvetésnek, fölénynek s
közömbösségnek e tüntető mozdulata mindjárt gyanús volt
nekem. Kinek szólt? Hisz a levél feladója, a tréfa szerzője nem
volt jelen, s nem lehetett e manifesztáció tanúja. A mozdulat
tehát saját belső használatomra készült, úgy látszik, lelkem leg-
mélyén nevetségesnek éreztem magam kíváncsiságom miatt,
érzékenyen érintett, hogy becsaptak. Szégyelltem magam, hogy
rá tudtak szedni.
Elhatároztam, hogy ezentúl nem bontom föl az ilyen
leveleket. De honnan tudhatnám, hogy ilyen-e, vagy csak
közönséges levél, ha előtte nem bontom föl? A legtöbb levél a
szokásos, nem átlátszó borítékban érkezett.
„Majd megismerem a postabélyegzőről" - gondoltam.
Igen ám, de a levelet egy meglehetősen nagy városban adták
föl. Az is elképzelhető, hogy valaki, akinek valóban fontos
közölnivalója van, onnan ír nekem. Enyhén szólva oktalanság
volna egy bolond miatt megszakítani a kapcsolatot a
külvilággal.
Ezután még három üres papírlapot kaptam. Mindannyiszor
ugyanazt a megszégyenítő csalódást éreztem. Valamennyien
ismerjük azt az örömöt, ha a levélhordó kezéből átvesszük a
még ismeretlen, de minden ember közül csak nekünk rendelt
küldeményt. Úgy rémlett, mintha valaki elhatározta volna,
hogy brutálisan leszoktat a kíváncsiságról és várakozásról, s
ezzel megfoszt az élet értelmétől, egyszóval megöl, látszólag
életben hagyva, hogy ilyen módon elkerülje a leleplezést és
büntetést.
Dühömben megragadtam az első alkalmat, s elutaztam abba
a bizonyos városba. Titokban arra számítottam, hogy talán
ismerősökkel akadok össze, akik viselkedésükkel, önkéntelen
arckifejezésükkel, mozdulataikkal elárulják magukat, és
bevallják, hogy ők küldözgetik e kellemetlen leveleket.
Senkinek se említve a dolgot, megvalósítottam szándékomat.
Alighogy befutott a vonat, már a pályaudvaron gyanakvóan
fürkésztem a peronokat, mintha az utasok nem szükségszerűen
e város lakóiból álló tömegében fölfedezhetném üldözőimet.
Mikor a szállodában a bejelentkezéssel kapcsolatos
formaságokat intéztem, a portás nevem hallatára így szólt:
„Van itt valami az ön számára" - s ezzel egy rekeszből előhúzott
egy levelet. Önkéntelenül is felbontottam, mert ki gondolta
volna, hogy ismét csak egy üres papírlap. Pedig az volt.
Üldöznek - gondoltam az első pillanatban. De a
postabélyegzőn feltüntetett dátum azt bizonyította, hogy a
levelet két nappal ezelőtt adták föl, sőt az is kiderült: éppen
abból a városból érkezett, melyet alig néhány órával ezelőtt
hagytam el.
Nem tesz semmit! Hisz a dátumot és a postabélyegzőt is meg
lehet hamisítani. De honnan tudták, hogy éppen ide utazom? A
portás azt állította, hogy a levél már tegnap óta vár rám. Nem
küldték vissza, abban a hiszemben, hogy ismerem a feladót, s
magam közöltem vele a szálloda címét, ahol megszállok.
Különben sem ismerték a feladót.
A portás is összeszűrheti velük a levet. Ilyen bonyolult
machinációhoz nem egy, hanem jó néhány személy
szükségeltetik. Tréfáról szó sem lehet. Túlontúl sok
vesződségbe és energiába kerül. Nem tréfa, de akkor mi?
Ezen a kérdésen törtem a fejem még aznap éjjel a vonaton,
mely visszafelé robogott velem, és még azután is sokáig. A
következőképpen okoskodtam: ha nem tréfa, akkor az a
lehetőség is elesik, hogy a levél semmit se jelent, hogy
önmagában való eszköz, s minden szándék nélkül íródott.
Tehát vissza kell térni az eredeti feltevéshez, miszerint minden
üres papírlap valami egyéni mondanivalót tartogat a
számomra, mindegyik mást. Láthatatlan írású tinta! Titkosírás,
mely csupán megfelelő vegyszerek hatására válik olvashatóvá!
Talpra ugrottam. A laboratóriumi vizsgálatok minden kétséget
kizártak: valamennyi csak üres papírlap, semmi egyéb.
És mégis, kell, hogy valami rejtett tartalmuk legyen! Mivel
csődöt mondott szó szerinti megfejtésükre irányuló kísérletem,
feladójuk lelki indítékai felől kell megközelíteni a kérdést.
Félénk szerelmi vallomás? Hát persze! A vallomás
kényszerétől hajtva, de szeméremérzetétől bilincsbe verve,
valami ismeretlen hölgy küldözgeti nekem az üres lapokat. Az
érzelem és illem közt létrejött kompromisszum in bianco
formát öltött. Ez a felfedezés nagyon megörvendeztetett.
Vásároltam magamnak egy új nyakkendőt, és két napig
dudorászva borotválkoztam. Valami nyájas megbocsátással és
derűvel elegyedő jóindulattal gondoltam a bájos ismeretlenre. -
Szegény kicsike... - mondogattam magamban ravaszkás,
jámbor mosollyal. - Félénk s egyben szenvedélyes, mennyire
elragadó!
Kicsike? - töprengtem. Nem, ha valaki ilyen eszközökkel,
meglehet egész apparátussal rendelkezik, igazán nem illethető
ezzel a szóval. Valami nemzetközi síkon tevékenykedő
nagyvilági dáma! Annál meglepőbb! Mily hatalmas érzés
dúlhatott szívében, melytől még ez a rendkívüli nő is szinte
zárdanövendékké változott! Kamásnit is kéne még venni!
Ezen örömteli hangulat szertefoszlott, s végképp eltűnt,
amint egyre újabb üres lapok érkeztek. Kissé sokáig tartott ez a
flört ahhoz, hogy az ember önkéntelenül ne gondoljon rá, hátha
nem is szívügyről van szó. Még a legfélénkebb bakfis is csupán
egy, legfeljebb két ilyen lapot küldözget imádottjának, és nem
tudja megállni, hogy a második vagy harmadik levélben
kevésbé homályosan fejezze ki magát. S hirtelen, sajnos,
egészen más gondolat ötlött fel bennem.
Zsarolás! A feladó sápot követel. Már maga a tény, hogy e
célra üres papírlapokat használ, a bandita agyafúrtságáról,
galádságáról és perfid óvatosságáról tanúskodik. Nem volt ez
holmi primitív, otromba fenyegetés, mint teszem azt: „Ha ilyen
meg ilyen összeget nem helyez letétbe itt meg itt, akkor..."
Szemlátomást minden hájjal megkent gengszter lehet, akit nem
könnyű lépre csalni. A kellemes közérzet egyszeriben
szertefoszlott. Elfogott a rémület.
Éjszakánként eltorlaszoltam az ajtót. Míg aztán döbbentem,
hogy ez így nem mehet tovább. Hogy tulajdon agyrémeim
áldozata lettem, és ha nem veszem elő a jobbik eszemet és nem
szánom rá magam a döntő lépésre, ki tudja, még miféle
értelmet tulajdonítok a néma leveleknek.
Egy időre mindenesetre meg kell szabadulnom tőlük. Ó, ha a
legközelebbi levélben legalább ezt irná „Te szarházi!" - tüstént
jobban érezném magam. Még a szidalmakat is inkább
elviselném, mert legalább artikuláltak. Ezek a levelek semmit se
mondtak, de éppel lényegüknél fogva olyasvalaminek az
elfogadására kényszerítettek, amit képtelen voltam megfejteni.
Mert hisz volt bennük valami üzenet, utasítás vagy fölszólítás,
talán akartak, követeltek, kértek tőlem valamit, én pedig nem
tettem eleget e követelésnek, s ezért bűnösnek éreztem magam.
A korlátlan kötelezettség, parancs nélküli kényszer
meglehetősen fárasztó.
Ezért mohón elfogadtam a meghívást az ország egyik
legtávolabbi zugába, a nagy mocsarak kellős közepén
rendezendő vadlibavadászatra. E hatalmas vajdaságra kiterjedő
területen csak csónakon lehetett közlekedni. Kedvemre való
volt ez a fizikai erőfeszítéssel és sok izgalommal járó élet,
valamint a postahivatalok teljes hiánya.
Éppen egy kis szigeten ültünk lesben, már alkonyodott.
Fölöttünk vízimadarak csapata húzott el. Vezetőnk, az állatok
szokásainak kitűnő ismerője az eget fürkészte, szemét
tenyerével védve a fénytől.
- Különös - mondta végül. - A fejemet teszem rá, hogy az
utolsó előtti ott balra nem vadliba.
Merően néztem a távolba, de nem vehettem föl a versenyt a
vadász sasszemével. Megragadtam a távcsövet, és a madarakra
irányítottam. Baloldalt, az utolsó előtti helyen egy postagalamb
röpült.
Habozás nélkül előrántottam a vadászpuskámat, s minden
képességemet összeszedve elsütöttem. A galamb kihullott a
rajból, és tehetetlenül keringve beleveszett a tó vizébe, jókora
távolságra a kis szigettől. A megriadt vadlibák irányt
változtattak, és eltűntek a látóhatár mögött. Társaim hangosan
átkoztak, hisz elhamarkodott lövésemmel egész vadászatukat
tönkretettem.
Már a nap is leáldozott, mikor a part mentén csobbanás
hallatszott, a nád hullámzani kezdett, és előbukkant az én derék
vizslám, szájában az elejtett postással, önkéntelenül is a csónak
felé hátráltam.
- Hé! Ez neked szól! - kiáltották felém a társaim, kezükben
világoskék borítékot lobogtatva. Viaszosvászon zacskó védte az
elázástól.
Úgy tettem, mintha egyedül akarnám elolvasni a levelet, és
egészen a part szélére húzódtam. Semmi kétség, ugyanaz a
boríték volt. Nagyon is jól ismertem már ezt a kézírást, hogy
sokáig áltathattam volna magam. Anélkül, hogy felbontottam
volna, apró cafatokra téptem, és a nád közé szórtam.
Már majdnem teljesen besötétedett. A felszított tűz köré
telepedtünk.
- Valami fontos? - kérdezték a többiek.
- Nem, dehogy - vágtam rá, s hirtelen rádöbbentem,
voltaképp nem tudom, igazat mondok-e vagy sem.
Belegázoltam a vízbe, előbb derékig, majd vállig; merültem, s
lázasan kutattam át a nádat. Már késő. Mind sötétebb lett, a
papírdarabkák eláztak, és a tó fenekére süllyedtek. A víz lomha
árja széthordta őket tóban, a vízinövények gyökerei közé
sodorta.
Talán nem is volt a levélben semmi, biztosan nem. Miért is
lett volna éppen most?
Nem volt benne semmi.
De ha mégis?
Gimes Romána fordítása
A HŰSÉGES JUHÁSZKUTYA
Szerelmi csalódásom után vettem magamnak egy kutyát. Azt
akartam, hogy hűséges barátommá váljék. Ezért egészen kis
kutyakölyköt vásároltam. Egy felnőtt kutyának már kialakult az
életszemlélete, kikristályosodott az ítélőképessége és
jellemismerete, ezért könnyen gyanút foghat. Számítottam a
fiatalságára.
A kutya fajtáját tekintve juhászkutya volt. Mennyi mindent
föltalált az emberiség azóta, hogy a kutyám ősei megtanultak
nyájat őrizni! Vízvezeték, csatornázás - hogy a filozófia
fejlődéséről ne is beszéljünk.
A kutya egészen kicsi volt és gyámoltalan. Valósággal
megindított, gyöngéd, pártfogói érzést váltott ki belőlem.
Szándékosan nem vettem orrszarvút vagy vízilovat. Csupán a
kiskutyák, a cicák és a méhecskék hatnak meg bennünket,
vagyis azok a lények, melyekről tudjuk, hogy szükség esetén
elbánhatunk velük. Amelyek gyengébbek nálunk.
A kutyus szépen felcseperedett. Élénk volt és vidám, nem
észleltem rajta semmiféle nyugtalanító jelenséget.
Szemlátomást férfiasodott. Minthogy én magam már rég
túljutottam a biológiai fejlődés zenitjén, némi irigységgel
néztem, hogy vastagodik a nyaka, izmosodik a háta, növekszik a
termete. Hatalmas, erős kutya lett belőle. Már nem lehetett
eltitkolni, hogy testi ügyességben jóval felülmúlt, erősebb volt
és fürgébb is, mint én. A legnagyobb különbség azonban - az ő
javára - a fogazat tekintetében volt közöttünk.
S csupán most derült ki, hogy - szerencsémre - milyen
tisztességes, jó természetű kutya. Hűséges volt, engedelmes,
odaadó, tekintélytisztelő. Ennek annál jobban örültem, minél
őszintébben csodáltam szervezetének felsőbbségét. Ebből
merítettem vigasztalást a csüggedés pillanataiban.
De sajnos az idei tél végén, épp amikor az érett férfikorba
lépett, bántani kezdte valami. Időnként térdemre fektette fejét,
s hosszan nézett a szemembe - nyilván meg akarta osztani
velem a gondját. Rosszul aludt, sóhajtozott. Pedig hát felnőtt,
remekül fejlett, vasszervezetű juhászkutya volt már. Nyilván
valami lelki bánat mardosta. Barna szemében nyugtalanság
vibrált, s árnyak sötétlettek az alján. Nagyon aggódtam érte, de
nem tudtam, miképpen segíthetnék rajta.
A tavasz közeledtével nőttön-nőtt a kínja. S mikor kiserkent
a tereken az első fű, odáig fajult a dolog, hogy már nem bírtam
a szenvedését nézni.
Egyik reggel, mint mindig, dolgozószobámban ültem. A kert
fele sarkig kitárt ajtón beáramlott az enyhe levegő, s magával
hozta a duzzadó föld illatát. Ekkor éreztem, hogy egy hideg orr
finoman, de határozottan megböki hátamat. Hanyagul
hátranyújtottam a kezem, abban a hiszemben, hogy
megelégszik a szokásos fültövön vakarással. A nyomás azonban
nem szűnt. Fölálltam, hogy le ne lökjön a székről.
- Ej, te, te! - fenyegettem meg ujjammal. - Micsoda mókák,
kora reggel! - S ijedten ugrottam föl, mert kurtán, parancsolón
vakkantott rám, a szemében izgalom és elszántság csillogott.
Mögöttem haladva, lépésről lépésre, kivezetett a kertbe. Volt
benne annyi tapintat, hogy a legtávolabbi zugot választotta ki,
ahova nem látnak be a szomszédok. Itt még egy utolsó, rövid
küzdelem zajlott le közöttünk, ugyanis én szerettem volna
megtartani álló helyzetemet, ám ő a vízszintes pozíció
elfogadására kényszerített. Az eredmény eleve eldőlt. Csak
mikor négykézlábra estem, derült fel a kedve; vidáman s bo-
csánatkérőn ugrándozott körül. Orrával bökdösni kezdte a friss,
jóízű füvet, félre nem érthetően arra biztatott, hogy lássak
hozzá.
- Csak semmi hisztéria - nyugtattam magamat
naplementekor, kiegyenesítve megmerevült térdeimet;
leporoltam a nadrágom, s megtörölgettem a földtől ragacsos
kezem. - Utóvégre nem lehet az ösztönöket teljesen elfojtani. -
Kiderült, hogy a kereskedő, aki kezeskedett a kutya
fajtisztaságáért, becsületes ember. Hiszen vérbeli juhászkutyát
akartam. A tökéletesség óhajának teljesülése néha nem éppen
kívánatos eredményre vezet, elkelne itt-ott egy kis
fogyatékosság - no de már késő. A kutya egészséges, normális
példány, s a városban él, természetellenes körülmények közt,
ahol híre sincs semmiféle nyájnak. Különben is, nem éppen így
mutatja-e ki - a lehető legjobban, ahogy csak telik tőle -,
mennyire ragaszkodik hozzám? A saját lelkiismerete
szempontjából példásan teljesíti kötelességét. Vagyis nemcsak
a saját kedvéért csinálja. Pozitív erkölcsi tulajdonságai, a
kötelességtudat és a szolgálattétel vágya, erősebbeknek
mutatkoztak a gazdája iránt érzett tiszteletnél. Lehet-e ezért
kárhoztatni? Valósággal kegyetlenség, állatkínzás lenne, ha
másképp viszonyulnék a dologhoz. Gondolkozó lény vagyok,
tehát az én vállaimon nyugszik a felelősség az alacsonyabb
rendű teremtményekért is. Azért adatott nekem a tudat, a
tudatalatti és a tudatfeletti, hogy az efféle adományokat
nélkülöző teremtmények őszinte, ösztönös cselekedeteit
megfelelően értékelhessem.
Azonkívül mekkora s mily előnyös változás ment végbe a
külsejében s egész közérzetében! Ez már önmagában is elég
jutalom lett volna számomra. Ismét áradt belőle az életöröm, s
igazi juhászkutya-szépség sugárzott róla.
Így hát egyetértésre jutottunk. Engem főképpen az állatok
szeretete vezetett, s a gondolkozó lény kiváltsága, aki megértve
a jelenségek összetett voltát, ama bonyolult irányvonalakhoz
igazodik, melyeket a tudat isteni készüléke tűz ki elébe. Ő pedig
ösztönével és nemes ragaszkodásával járult szövetségünkhöz.
Lehet, hogy egy műveletlen, egyszerűbb ember kevésbé
finom magatartást tanúsított volna az én helyemben,
ösztönösen ellentmondott volna a kutyának, sőt talán valami
drasztikus ellenakcióhoz folyamodott volna. De ilyen fejlett,
magas fokú énnel, amilyen az enyém, csakis így alakulhatott a
dolog, nem másképp.
S végül is már régóta sokkal erősebb volt nálam.
Megfigyeltem őt nemegyszer, miközben úgy tettem, mintha
egy kákics- vagy lósóska-csomóval foglalatoskodnék. Nagyon
sokat fejlődött az első próbálkozások óta. Csalhatatlan ösztöne
megmutatta neki az utat pásztormesterségének tökéletesítése
felé. Nagy szakértelemmel futkosott körül, buzgón szimatolt,
nem közeledik-e valaki. Ha úgy találta, hogy túl sokáig
tartózkodom egy helyen, táplálékom mennyiségét és minőségét
veszélyeztetve, gondosan odább terelt, egy másik kertrészbe.
Mindig egy adott órában hajtott ki, s mindennap ugyanakkor
tértünk haza; a természet ritmusa, a föld és a csillagok mozgása
szabott törvényt a pásztori tevékenységnek, örök időktől fogva.
Ha esett az eső, kutyám megengedte, hogy az esőkabátomat is
magammal vigyem.
Hivatásbeli munkám nem szenvedett csorbát. Az órákig
tartó, ütemesen egyhangú, nyugodt fű-fölé-hajolás, a lábunk
alatt szinte észrevétlenül burjánzó mikrokozmosz titkainak
közelről való szemlélete - mily kevés figyelmet szentelünk nekik
különben! - termékenyítőleg hatott gondolataimra,
megkönnyítette az első megfogalmazás munkáját. Azonkívül -
hála a vérbeli juhászkutya rendíthetetlen éberségének - legelés
közben senki nem zavart, senki nem háborgatta elmélkedésem
csendjét. Kutyám elkergette a sürgönyhordókat, a csevegésre
vágyó ismerősöket. Bíztam benne, hogy háború esetén a
katonai behívó kézbesítőjét is elkergeti. A fák mögé bújva
néztem, hogyan menekülnek el mind, csöppet sem ártatlan
fenyegetései elől. Csupán a reumától féltem.
Hogy a kedvében járjak, vettem egy csengőt a nyakamra.
Tombolt örömében. Ám ez elhamarkodott lépés volt: merész
előretörésem közös eszményünk felé őt is nagyobb igyekezetre
ösztönözte. Tán a becsvágya is megnövekedett időközben -
mindenesetre akkor fedezte fel, hogy míg látszatra mohón
habzsolom a füvet, csupán mímelem az ízletes hajtások
leharapását és rágását. Ettől a pillanattól fogva közelről
szemlélt, s oly figyelmesen, hogy rá kellett szánnom magam
erre a döntő lépésre is, végképp letéve a garast szövetségünk
mellett. Ezen a nehéz időszakon a vegetáriánusok ta-
pasztalatainak tanulmányozása s a takarmánynövényekről
szóló szakmunkák olvasása segített át.
Azt is észrevettem, hogy minden bizonnyal gyöngéd
érzelmeket táplál irántam. Szinte meghatódik tőlem.
Kapcsolatunk így nagyjából el is rendeződött. Ekkoriban
történt, hogy egyik reggel nagyobb társaság gyűlt össze nálam:
komoly, kulturált emberek. Érdekes vita alakult ki. Egy óra volt
még a kihajtásig, de a beszélgetés oly érdekes volt, s a vendégek
olyan jól érezték magukat, hogy lopva, nyugtalanul nézegettem
az órámat. Én a magam részéről szívesen lemondtam volna a
legelésről, de tudtam, hogy derék pásztorom, a
kötelességérzettől és törvénytisztelettől vezettetve, nem tűr
megalkuvást. Egyszer-kétszer megemlítettem, hogy mily
bámulatosan repül az idő, de senki se vetett rá ügyet. A helyzet
veszélyessé vált. Nem lévén más kiút, már radikális
eszközökhöz akartam folyamodni, mikor hirtelen felhangzott
kintről a parancsoló ajtókaparás.
- Ah, nem is tudtam, hogy kutyája van! - kiáltott fel a híres
színésznő. - Miért nem akarja beereszteni? Szegényke, be akar
jönni hozzánk. - Ekképp szólván, kinyitotta az ajtót, mielőtt
megakadályozhattam volna. A küszöbön ott állt ő. Körülnézett,
s olyan boldogság sugárzott az ábrázatáról, hogy rögtön
megértettem mindent.
Csapat, nyáj - ez az, amire egy valóságos, vérbeli juhászkutya
vágyik. Talán úgy-ahogy sikerült eddig becsapnia magát
egyetlen példánnyal, mármint velem, de most megértettem,
hogy mindig ott élt benne elfojtva a vágy egy nagy-nagy terelés
után. S tudtam már, hogy semmiféle erő nem tarthatja vissza e
nagyszerű alkalom kihasználásától.
El kell ismerni, hogy mindent megtett, ami tőle telt. Alig
néhány pillanat múlva kint voltunk már mindnyájan a kertben.
- Visszatérve El Grecóhoz - folytatta fejtegetéseit az ügyvéd,
egy kakukkfüvet tépdesve -, véleményem szerint a modern
művészetre gyakorolt hatása sokkal messzebb menő, mint
gondoljuk.
- Mhmm - motyogtam válasz helyett, mert beakadt egy
kocsány a fogaim közé.
A vendégek naplementekor hűvösen búcsúztak tőlem.
Igen, a hatalmában voltam. Korlátozta szabadságomat, az
igaz. Lehet, hogy kissé egyoldalúvá vált a fejlődésem - erről
tanúskodott például, hogy egy idő óta el-elbégettem magam. De
ennek fejében micsoda nyugalom lett az osztályrészem, mióta
egyenes lelkű, becsületes kutya-őröm gondjaira bíztam
magamat! Imént már szóltam a postásokról, ismerősökről s
általában mindazokról, akik föl akartak keresni, hogy
megzavarják életemet, kavarodást okozzanak, felkeltsék ambí-
cióimat, vágyakat ébresszenek bennem, föltüzeljék
képzeletemet, vagy más módon nyugtalanítsanak. Elmondok
most még egy esetet.
Épp kint legelésztem, mint máskor szoktam, s íme, egy bájos
lény tűnt föl a fasor végében. Fölemeltem fejem a nedvdús
fűből - épp a második kaszálás időszaka volt, szinte már a nyár
illata lengett az átforrósodott kertben. Messziről is
megismertem: az a nő volt, akiről elbeszélésem kezdetén
szóltam. Télen láttam utoljára, s most meglepett a nyári ruhája.
Gyomrom fájón összeszorult - még nem szokta meg eléggé a
zöldtakarmányt. Mindenről megfeledkezve, kezemre támasz-
kodtam, hogy talpra álljak. Jött felém, a fasoron át, és
mosolygott: nem tudom, rám-e vagy csak úgy magában, s nem
tudom, miért.
Juhászkutyám teljesítette a hűséges pásztor kötelességét.
Lebuktam, arccal a földre. A zöld fűszálakon bogarak
sétáltak, legyek vagy hangyák. Mikor abbahagyta a bősz
ugatást, fölemeltem a fejem, de már nem volt a fasorban senki.
Kimerülten néztem rá. Hosszan. Ő is rám. Arc és pofa,
szemtől szembe.
- Fel, a havasra! - suttogtam végül rekedten. - Ott a mi
helyünk, barátom, az esztenán, a havasok közt, hiába...
S még egyszer fölsóhajtottam:
- Hiába...
Kerényi Grácia fordítása
A SASFÉSZEK ALKONYA
Március végén meghívást kaptam a hercegtől. Fölszólított,
hogy - amennyiben elfoglaltságom engedi, és el tudok
szabadulni a távoli, füstös alföldi várostól (a vén szirti sas
mindig némi lekicsinyléssel s megvetéssel emlegette az
alföldet) - látogassam meg a déli hegyormok közt magasan
fekvő várában. A levél e mondattal zárult: „Elbeszélgetünk, s
vadászunk is egy kicsit."
Ez a mondat kissé megdöbbentett. Legjobb tudomásom
szerint tavasszal minden állatot vadászati tilalom óv. Nem
láttam a herceget évek óta, de jól ismertem. Ritkán vadászott, s
csak módjával, hogy eleget tegyen a rangjához illő szokásnak.
Csodálkoztam hát e hirtelen fellobbant vadászszenvedélyen.
Nagyon csábított a lehetőség, hogy néhány napot a üdítő
hegyi levegőn tölthetek. Hamarjában elintéztem hát minden
ügyes-bajos dolgomat, s legott útnak indultam.
Még eléggé messze voltam a hegyek láncolatától, de máris
érzékeltem és láttam az éghajlat üdvös változását. Minél
közelebb kerültem a hegyekhez, annál jobban áthatott a
frisseség és a verőfény. A tavasz volt immár az egyeduralkodó,
hónak sehol semmi nyoma, csupán a csúcsok szemkápráztató
fehérsége tündökölt a láthatáron. Patakcsörgedezés és
madárcsicsergés közepette jutottam el egy helységbe, mely már
csak egy napi járásra volt utam végcéljától.
Takaros kis szálloda volt itt, egy svájci ember vezette. A
derűs, szinte forró nap után hűvös levegő áradt a csúcsok felől.
Az utazás meglehetősen elcsigázott, így hát jóízű álmot
reméltem. De alighogy elszenderedtem, furcsa nesz ébresztett
fel: mintha valami felvonulás lett volna, zörgés-zizegés, hol
halk, puha, hol meg hangosan kopogó léptek. Odafüleltem, míg
a fáradtság el nem nyomta kíváncsiságomat, s újból el nem
aludtam.
Csodás, ragyogó napsütésre ébredtem másnap. Az ablakhoz
szaladtam. A távoli sziklák izzottak a nap fehér tüzében.
Jókedvűen nyúltam ruhámért, hogy magamra kapjam, de a
folyosóról behallatszó hangos beszélgetés hirtelen
mozdulatlanságra késztetett.
- Megint csak mentek és mentek egész éjszaka - mondta a
szobalány.
- Csak valami bajt ne hozzanak a fejünkre - válaszolta a
kapus öreges, zsémbes hangján. - Ne adja a Jézus Krisztus...
- Ej, mit beszél?
- Mit tudom én? Az ördög nem alszik. A hegyek közt már így
van. Sajszen.
Óvatosan kinyitottam az ajtót, de nem volt a folyosón senki,
s később, a reggelinél, mikor az éjszakai zajra próbáltam terelni
a szót, a svájci házigazdai teendőire hivatkozva odébbállt, s
engem válasz nélkül hagyott.
Nem sokáig töprengtem a dolgon. Oly szép volt az idő, s
különben is tudtam, hogy még aznap találkozom rég nem látott
barátommal.
Csakugyan, jó egészségben s nagyszerű kedélyállapotban
találtam; már türelmetlenül várt. Csupán az lepett meg, hogy
egy rendkívül szép ifjú hölgy is volt a várban; a herceg
megmagyarázta, hogy az unokahúga, s megrendült egészsége
helyreállítása végett tölti a tavaszi vakációt a hegyekben. A
kisasszony valóban igen sápadt volt. Ritkán szólalt meg, mintha
valami rejtett gond nehezedne a lelkére.
Egy csöppet se fájt a szívem otthoni foglalatosságaim miatt, s
az utazás fáradalmait se bántam. Már leszállt az est. A vár, akár
egy sasfészek a legkopárabb szirtek csúcsán, csodás kilátást tárt
szemünk elé: láthattuk a hegyvidék valamennyi láncolatát,
egészen az alkonypírba borult nyugati láthatárig. Vacsora után
leültünk hármasban a faragott griffekre támaszkodó kandalló
köré. A herceg karosszéke mögött furcsa szolga állt: nem
komornyik volt, hanem a herceg kedvelt vadásza, egy barázdált,
sötét, napbarnított ábrázatú vén jáger. Hogy a tekintete milyen,
nem lehetett megállapítani, mert nehéz szemhéja félig eltakarta
szemgolyóját.
- Nos, barátom! - kiáltott fel a herceg vígan, s intet a
szolgának, hogy töltse meg serlegeinket. – Igyunk a te sikeres
itt-tartózkodásodra! Mint alföldi ember sok mindenen
csodálkozol majd itt, e sziklás magányban. S bár ne ítélkeznél
túl szigorúan semmiről, amit itt találsz, hisz tudod, mily sokra
becsülöm véleményedet!
Lovagiasan azt válaszoltam, hogy semmi nem képes nagyobb
csodálatba ejteni, mint unokahúgának szépsége - még bizonyos
titokzatos jelenségek sem. Akkor elmeséltem nekik az elmúlt éj
élményeit. A történtem hallatára a herceg a combját csapkodta
örömében, a kisasszony viszont összerezzent, s a sáljába
burkolódzott, mintha a hideg rázná. Csupán a szolga maradt
mozdulatlan.
- Ez igen! - kurjantott a herceg. – Biztosíthatlak, hogy ma
éjjel is hallasz egyet s mást!
- Bácsikám! - szólalt meg kérő hangon a kisasszony, de ő
jókedvében szemmel láthatólag ügyet se vetett rá, s így kiáltott:
- A völgyekből jelentik, hogy megkezdődött az általános
exodus. Holnap indulunk vadászatra!
- Nincs puskám - jegyeztem meg. - Ha ugyan kölcsön nem
adsz egyet a fegyvertáradból, hercegem.
- Puskád? - álmélkodott a herceg. - Nem kell, mi hókusokra
fogunk vadászni.
Bevallottam, hogy nincs tudomásom ilyen állatfajtáról.
- Nem hallottál soha a hókusokról? Nem, ezt nem hiszem el.
Biztosan csináltál magad is nem egyet gyerekkorodban.
- Hóemberek? - hibáztam rá.
- Így is lehet mondani. De ez olyan gyerekes név. A férfias
vadászelnevezés hókus. Schneemann, de itt, a hegyekben, a mi
nyelvünkön Winterzwergeknek hívják.
- Bácsikám! - kiáltott fel újból a bájos unokahúg.
A herceg ezúttal hozzája fordult:
- Kisasszonyom! Meghívtam a barátomat vadászni, aligha
hiheted, hogy nem teszek eleget várakozásaiknak. Azért meg
kell hogy magyarázzam neki a dolgot. Johann!
A jáger gyorsan teletöltötte poharainkat. Észrevettem, hogy
közeledtére a kisasszonyka behúzódik karosszéke mélyébe,
félős undorral, mintha nem is ember, hanem valami
visszataszító lény lenne. De úgy tettem, mintha nem lámám.
- Hohó! - kiáltott vígan a herceg. - Egyesek dámvadra
vadásznak, mások zergére, de egyetlen nemes se dicsekedhet
ilyen választékos mulatsággal: hókusokra csak én vadászom!
Én meg a vendégeim.
- Bizonyára tudod - folytatta, letéve üres poharát, amit az
éber Johann nyomban újra megtöltött -, hogy országunkban a
hosszú téli hónapok alatt a gyerekek jókedvükben, mókából
vagy mulatságból, a városokban és falvakban a hókusok egész
seregét hívják életre. Ott díszelegnek minden udvaron és téren,
ott sorakoznak az országutak mentén, s minden újabb havazás
és minden szabad délután, amikor nincs tanítás, tovább
szaporítja számukat. Némelyek tekintélyesek és művésziek,
mások idétlenek és közönségesek, de valamennyien kemény
hóból készülnek, s élnek és virulnak, míg e számukra előnyös és
egészséges évszak tart. De íme, közeledik a tavasz. A nap első
sugarai bátortalanul áttörik a felhőfüggönyt, egyre melegebb
lesz, és a gyerekek, elunva a hosszú telet, otthagyják eddigi
játékaikat, s epedve várják az új évszakot. A hókusok jól tudják,
hogy közeleg a végük, s mint minden a természetben, harcolni
próbálnak az életükért. Hogyan csinálják? Éjjelente, mikor még
vissza-visszatérnek a fagyok, elindulnak messzi útra.
Porhanyósan, olvadozva, csalhatatlan ösztöntől vezettetve
vonulnak dél felé, a hegyek felé, ahol még tartja magát a tél
birodalma, Először egyenként vándorolnak. A legtávolabbi
vidékek, a tengerpart meg a nagy alföld hókusai sok-sok száz
mérföldet tesznek meg; nappalra megállnak bárhol, árnyékos
helyen, vízmosásokban vagy berkekben hogy azután a
következő éj leszálltával továbbinduljanak, egyre csak délre.
Némelyik, ha megváltó menedéktől távol éri a napfelkelte,
elpusztul, de a többiek feltartóztathatatlanul mennek tovább.
Minél közelebb jutnak a hegyekhez, annál többen vannak, s
most már csoportokba verődnek. S kitartásuk végül is elnyeri
jutalmát: behatolnak a hűvösség országába, csókolgatják a
fenyők közt fehérlő hófoltokat - s a legerősebb példányok az
örökös jég határán is átjutnak. Ilyenkor élénkül fel a mi
vadászkompániánk, jönnek a vidám napok. Nincs jobb
mulatság, mint a hókusvadászat, épp a legjobbkor érkeztél.
Azután a vadászat módjáról világosított fel a herceg. A vadászok
spirituszos gyorsforralóval felfegyverkezve - amilyennel vizet
szokás melegíteni, kávét vagy teát forralni - támadnak a
Winterzwergre, miután bekerítették a hajtók, s közelről
ráengedik a lángot. Gyakran kell sötét, hűvös barlangok
mélyére nyomulni, a hókusok kedvelt rejtekhelyeire.
- Elég! - hasította át a leány éles kiáltása a szoba levegőjét.
Fölállt, felháborodva szorította sálját hullámzó kebléhez; a
tűzhely vérvörös fénye meghátrált arcának sápadtsága elől. -
Elég! - ismételte. - Hát soha nem tudja meg a világ az
igazságot?
- De kislányom - kezdte a herceg.
- Mondd meg neki! Mondj el neki... mindent! - kiáltotta, de
hangja hirtelen megcsuklott, s kiszaladt a szobából.
- Szentimentális kis teremtés - nevetett a herceg
kényszeredetten. - Rossz néven veszi tőlem, hogy a
Schneemannokra vadászom. A nők soha nem értik meg az
ilyesmit.
- Erre gondoltál, mikor felszólítottál, hogy tartózkodjam a
szigorú ítélkezéstől? - kérdeztem.
- Bevallom, hogy igen. Bár nem terheli a lelkiismeretemet
semmi, a városi emberek mégiscsak másképp látnak sok
mindent.
- Hát aztán? A vadászat vadászat - válaszoltam.
- Tudtam, hogy úgy fogsz felelni, mint egy igazi férfihoz illik!
- kiáltott fel a herceg megkönnyebbülten. - Johann!
De már nem tért vissza az előbbi vidám hangulat, s
csakhamar elváltunk, jó éjszakát kívánva egymásnak.
A reggelit a bolthajtásos teremben szolgálták fel. Az asztalnál
ülve a legzordabb sziklás csúcsokban gyönyörködhettünk. A
herceg elnézést kért távollétéért - a vadászatra való
előkészületeket tekintette meg.
A kisasszony hallgatott. Csupán sápadtsága vallott előző napi
felindulására. Szinte nem is nyúlt az ételhez. Ott ült velem
szemben a mahagóni asztal túlsó végén, kiegyenesedve, s
pillantása messzire révedezett, túl a vár fokain. Időnként
be-behallatszott az udvarról a hajtók vidám kurjongatása; az
egész vár a vadászatra készült.
Nem annyira a herceg iránti barátságból - ugyanis a barátság
véleményem szerint még nem kötelez arra, hogy családi
ügyeibe avatkozzam (bár nem emlékszem, hogy valaha is
említést tett volna unokahúgáról) -, mint inkább az ifjú hölgy
iránti részvétből, azért, hogy eloszlassam komor hangulatát,
mely, úgy véltem, nagyrészt túlzott és fölösleges
aggodalmaskodásból fakadt, s derűsebb gondolatokat
ébresszek benne, így szóltam hozzá:
- Nincs rá semmi szükség, hogy olyan borzalmakon jártassa
az eszét, melyek tulajdonképpen nem is olyan borzalmasak. A
vadászat létjogosultságát még az egyház is elismerte - fő, hogy
bizonyos elvek betartásával történjék.
- Ó, ne beszéljünk erről... - suttogta.
- Ahogy óhajtja, de nem szeretném, ha a kisasszony túl
könnyelműen és ifjúi elvakultsággal ítélkezne nagybátyjáról.
Voltaképpen galambszívű ember. Hisz mindenki tudja, hogy az
árvák legfőbb jótevője és pártfogója az egész birodalomban.
Alig ejtettem ki e szavakat, már meg is bántam. A bájos hölgy
arcát egy pillanat alatt oly különös kifejezés változtatta el, hogy
fölpattantam a székről, abba a hiszemben, hogy segítségére kell
sietnem.
- Jól van - szólt nyugodtan, elhárító kézmozdulattal. - Nem
akartam beszélni róla, de ha már ön hozta szóba az árvák
ügyét... Különben is önnek, éppen önnek ismernie kell a teljes
igazságot.
Azt válaszoltam, hogy semmit sem kívánok ennél jobban.
- Igen, a bácsikám az árvák gyámolítója. Az egész ország tele
van a róla elnevezett árvaházakkal. S tudja hogy miért?
Tisztában van vele, hogy mi történik az árvaházak falai mögött?
Alig dereng fel a szürke, téli virradat az udvaron, máris
könyörtelen ébresztő riasztja fel a gyermekeket álmukból. A
gondozók és nevelők parancsnoksága alatt, kik mind elvakult,
odaadó hívei a bácsinak, párosával kivonulnak az udvarra.
Megkezdődik a hóemberek, a hókusok készítése ahogy a bácsi
mondja. Ez már nem mulatság! Hány hóembert csinálhat egy
gyerek a maga szórakozására? Kettőt, hármat! De ott
hóembereket készítenek kora hajnaltól késő éjszakáig, a rövid
ebédszünetet kivéve parancsra, füttyszóra teszik. Kékre
fagynak, lehanyatlanak a fáradtságtól a kicsiny kezek, s a
parkok mélyén az e célra rendelt, külön elkerített területeken
egész télen egyre szaporodnak az újabb meg újabb hókusok
sorai. Mit gondol, azok a hóemberek, melyeket úgy egyszerűen,
önként, játékból csinálnak a gyerekek, képesek lennének a
bácsi... szenvedélyének a kielégítésére? Hisz annyian
elpusztulnak útközben! Hány rendes, természetes hóembert
készítenek egyáltalán? A bácsi nem hazudott, mikor e fehér
halálraítéltek impozáns, nagy felvonulásáról beszélt tegnap, de
azt elfelejtette hozzátenni, hogy ki áll emögött. Ez már nem az
ember nemes küzdelme a természet erői ellen, nem a véletlen
játéka. Ez mészárlás, kezdettől fogva aprólékosan eltervezett
gyilkolás, csupán áldozatai vannak az első perctől kezdve... Ez
...
Elhallgatott. Egyikünk se szólt egy ideig.
- Szadizmus? - törtem meg a csendet.
Hirtelen pír öntötte el arcát, nyakát és keblét.
Ekkor váratlan dolog történt. Nem annyira az esemény volt
számomra fontos, mint inkább bizonyos kísérőjelenségek.
Johann rontott a terembe, a herceget kereste. A szakácsok
izgatottan jelentették, hogy egy óriási hókus, melyet, úgy
látszik, útközben hirtelen ért a napos reggel, belopózott s
bezárkózott a jégszekrénybe; bizonyára arra számított, hogy ott
erőt gyűjt, s kihúzza éjszakáig.
- Kivételesen nagy és fehér - állapította meg Johann kéjsóvár
hangon, szavait, úgy vettem észre, nem nekem, hanem a
kisasszonynak szánva. A hölgy arcán a pír ismét meghátrált a
sápadtság elől, mely még feltűnőbb volt, mint előző este.
Johann eltávozott. Hirtelen önmagamnak is váratlanul
megkérdeztem:
- Mindent elmondott nekem, kisasszony?
Nem válaszolt; szótlanul kiment a szobából.
A jégszekrénybe bújt hókussal nem sokat teketóriáztak. A
herceg meghagyta, hogy ne nyissák ki és csak kívülről
melegítsék föl a jégszekrényt szurkos kóccal, és velem együtt
kihajtott a kapu elé, hogy még egy utolsó szemlét tartson a
vadászatra kivonuló csoport felett. Gyönyörű látvány volt. A
lovas és gyalog vadászok színes menetben özönlöttek ki a
kapun. A nap csillogott a gyors forralók vörösréz markolatán,
szelíd sugaraival bearanyozta a lovas vadászok meleg pokrócait.
A hajtók már előbb kivonultak.
Az utolsó lovas is elvágtatott mellettünk. Már meg akartuk
fordítani lovunkat, hogy az élre kerüljünk, mikor egy karcsú kis
alak tűnt fel a boltozat alatt, pompás pejkón, férfiöltözetben,
csinos kerek kalapkával a fején.
- Krucifix! - kiáltott a herceg az orra alatt, egy árnyalatnyi
csodálkozással a hangjában; nem hitt a saját szemének.
Könnyen kitalálhatjuk, hogy a kisasszonyka ez ideig még
nem vett részt a hókusvadászatokon. Miért szánta rá magát ily
hirtelen-váratlan? Nem árulta el nekünk. Lovam megtorpant,
kengyeleink szinte súrolták egymást. A herceg nem volt képes
titkolni örömét, se uralkodni rajta. Hiába kerestem a hölgy
vonásain bármi nyomát az imént lefolyt beszélgetésünknek,
nem lehetett mostani érzelmi állapotára következtetni, se
sejteni a jövőt.
Megkezdődött a vadászat. A hajtók mentek elől, szájukhoz
verdesve tenyerüket, fel-felkurjantottak:
- Meleg van! Meleg! Istenem, micsoda hőség! E kiáltások
szerteáradtak a levegőben, messzire hordta őket a visszhang, fel
a távoli hegyoldalakra, ahol a mély, zöld fenyvesek sűrűjében
rejtőzködtek a hókusok. Rémületükben - minthogy mindennél
jobban féltek a hőmérséklet emelkedésétől - nem ellenőrizték a
harsogó közlések hitelességét, hanem fölkerekedtek a
biztonságos, árnyas pagonyokból, s elindultak, szembe a
hajtókkal, teljesítve üldözőik óhaját.
Most következett a vadászat második szakasza, melyben a
lovas vadászoké a döntő szerep. Ezek a bátor legények - a
legügyesebb, legmerészebb fickókat válogatták ki erre a célra -
állottak elsőkként szemtől szembe a hókusokkal. Mikor a
hókus, megrémülve a kiáltásoktól, felbukkant a tisztáson, a
lovas vadász hátrahajolt nyergében, s rádobta a meleg
pokrócot. A hókus a takaró alatt egyre növekvő hőmérséklettől
olvadozva, könnyű zsákmánya lett a gyorsforralós
vadászoknak, kik gyalog, láncban vagy egyenként, már égő
gyorsforralóval a kezükben közeledtek áldozatukhoz, s
bevégezték a művet.
Egyórai lovaglás után a herceg hallgatást parancsolt.
Közeledtünk a pagonyokhoz. Végül mi is leszálltunk a lóról, s
átadtuk a lovászoknak a gyeplőt. A további utat, egészen a
vadászállásokig, gyalog kellett megtennünk, a kellő óvatossági
szabályok szem előtt tartásával.
Egy adott pillanatban megállt a herceg, s csak jelbeszéddel
adta ki a csapatnak a parancsot, hogy gyújtsa meg a
gyorsforralókat. Nálam nem volt gyorsforraló, azzal mentettem
ki magam, hogy nem értek e lőfegyver használatához. A herceg
gyakorlott mozdulattal, szemmel látható élvezettel gyújtotta
meg gyöngyház intarziás, kétlángú sárgaréz gyorsforralóját.
Elértünk az erdő szélére. Nesztelen, mozdulatlan
várakozásba dermedtünk. Halántékomban lüktettek az erek.
Rézsút előttünk, a kiugró, meredek hegyoldalon, hóborította
kis tisztás fehérlett. A hajtók tompa, összemosódó kurjantásai a
szemközt falként sorakozó fenyők mögül hallatszottak; egyelőre
nem harsogták túl az erdő ünnepélyes zúgását.
- Jönnek - suttogta a herceg, megszorítva gyorsforralóját.
Még nem hallottam semmit, de kimeresztettem a szemem.
Valahol ott, oldalt, rejtőzködtek a lovasok. Csak jó néhány perc
után ütötte meg fülemet az a lágy, zörgő-zizegő nesz, mely
annyira felkeltette kíváncsiságomat ama fogadóban töltött
éjjelen.
- Meleg van, meleg! Istenem, micsoda hőség! - dördült föl
hirtelen egészen közelről a hajtók hangja, s a hókuscsapat
kiszaladt a tisztásra. - Meleg van, meleg! - kurjantotta a herceg
teli tüdőből, s utána az egész csapat. A rémült hókusoknak
földbe gyökerezett a lábuk.
Hirtelen lódobogás hangzott fel az erdőből; a lovasok
kitörtek a bal oldali sűrűségből, akár a szélvész, s nyergükben
előrehajolva terítették szét pokrócaikat. A bekerített hókusok
közt észrevettem egyet, mely - míg a többiek pillanatnyi riadt
megtorpanás után szétszaladtak a síkságon, menedéket keresve
- alig egy lépést tett csak előre. Csakhamar fölfedeztem lomha-
ságának okát. Egy tavaszi kökörcsin átszúrta hópotrohát,
nyomorékká tette. Nyilván utolsó pihenője alkalmával a hókus
véletlenül olyan helyen állt meg, ahol ez a rugalmas virág, mely
a legkeményebb hóréteget is át tudja döfni, teljesítette a
természet által beléje oltott kötelességét.
Felszisszent a kétlángú gyorsforraló, rosszindulatú, kékes
fénnyel, s a herceg a rokkant szerencsétlen felé indult, ki - nem
tudván kellőképpen odébb húzódni - gyámoltalanul várta
sorsának beteltét. A herceg keskeny ajka körül különös mosoly
játszadozott.
De mielőtt a megolvadt hókus szisszenése felhangzott volna,
valamilyen árnyék borult a tisztásra. Mindnyájan a szemközti
fák felé néztünk. Ott állt valaki, s már jó ideje sötét tekintettel
méregette a herceget. Egy óriási, szinte hihetetlenül nagy hókus
bukkant elő a sűrűségből; még himbálóztak jötte nyomán a
gallyak.
Mily szép volt a maga nagyságában, ahogy ott uralkodott a
tisztás ormán, melyre egy szempillantásra síri csend borult! A
hatalmas, golyó formájú, szeplőtlenül fehér fejből két tiszta
szem kőszén csillámlott elő, szurkosan és tompán, mint a
legnemesebb szénfajták. A fény és árny, a felület élessége és a
mélység köde utolérhetetlen bájt kölcsönzött e szemnek.
Hosszú orra, egészséges, pirosló répából - nem holmi rothadt
pincezöldségből -, amarántszínű nyílhegyként szökkent elő a
két fekete szem közül. Tökéletes vonalú, izmos feje tömör,
vakítóan fehér törzsön nyugodott, mintha acélból öntötték
volna.
- Meleg van! Warm! Warm! - üvöltötték a hajtók de már
későn. A királyi Schneemann féloldalt hajolt, mint egy leomló
katedrális, s tompa dörejjel oldalára esett; aztán gurulva, egyre
gyorsabban forogva, mint valami rohanó henger, görögni
kezdett a herceg és társai felé.
Egy pillanat alatt megremegtek s megmozdultak a dermedt
hófoltok, töredezni, tornyosulni kezdtek, s ő a rohanás iramával
magával ragadta őket, megnövekedett velük, s lavinaként
száguldott felénk, nagy dörgés s porzó hófellegek kíséretében;
olykor-olykor, ha a nap sugara beleütközött a hóörvényekbe,
valódi szivárvány gyúlt ki a tisztás felett.
Még volt, aki tartani akarta állását, volt, aki még felkiáltott:
- Pokrócot rá, pokrócot! - de már valamennyi hajtó, lovas és
gyalog vadász egymás hegyén-hátán, vak rémülettel menekült
szanaszét.
Görcsösen átöleltem a legközelebbi fenyő törzsét. A lavina
erősbödő zúgása közepette megpillantottam a kisasszony tágra
nyílt szemét. Nyergében kiegyenesedve, merőn nézett egy
irányba, melyet meghatározni nem tudtam, olyan érzéssel, amit
nem tudnék szavakba foglalni.
Mikor a lavina utolsó moraja is elhalt a völgyben, előbújtunk
rejtekhelyünkről. A herceg parancsot adott a hazatérésre. Az
elválhatatlan Johann mentette meg életét: épp jókor rántotta
félre a támadó hókusok útjából. A Winterzwergek a lavina
segítségével valamennyien megmenekültek, az óriás vezetése
alatt épen hordták el hóirhájukat.
Hazafelé menet senki sem szólt egy szót sem, bár a herceg
iparkodott olyan képet vágni, mintha mi sem történt volna.
Vacsora előtt, átöltözve és felfrissülve, ismét találkoztunk a
kandallónál. A kisasszony még nem volt kész. Miközben
vártunk rá, igazi férfias beszélgetést folytattunk a dohányfüst
felhőiben, pohárral a kezünkben.
- Mindent tudok - mondtam.
- Mindent? - szólalt meg gúnyosan, de azért nyugtalanul a
herceg.
- Igazad van - helyesbítettem. - De sokat tudok, legalábbis
ami őket illeti ottan... - s az ablakon át látható hegyek felé
mutattam, arrafelé, ahonnan már lassan beszivárgott a
sötétség. - Gondolkoztál-e valaha is komolyan erről a dologról?
Hogyne, nyilvánvaló, hogy hóemberek voltak, vannak és
lesznek, ez elkerülhetetlen. De jól tudod, hogy ha csak erről
lenne szó, nem emelnék kifogást.
- Látom, hogy már megnyert a maga igazának - próbált
tovább védekezni, tréfára fordítani a dolgot, mintha nem
értené. - Ó, ezek a nők...
- Nem, barátom - válaszoltam. - Először is: őt kapcsoljuk ki
beszélgetésünkből. Alighanem ismersz engem annyira, hogy ne
ess abba a tévhitbe: megelégszem holmi felületes
megfigyeléssel. Vadászat, szentimentális leányzó, egzaltált
tiltakozás - erről, csak erről vitatkozz másokkal, ha akarsz.
Másfelől meg jobban tisztellek annál, s a kelleténél kevesebbet
tudok ahhoz, hogy bármiféle indoktól vezettetve
megpróbáljalak... De elég. Az a kérdés: erkölcsös dolog-e, hogy
nem éred be a természetes hóemberekkel, hanem magad kelted
őket életre, ráadásul árva gyerekek kezei által - erkölcsös-e
megteremteni őket, becézni, dédelgetni, s ha elmúlik a tél,
könyörtelenül kiirtani; tavasszal, amikor már úgyis
fölöslegesek, nevetségesek, idejüket múlták? Hóembert
teremteni, némiképp ráruházni a saját hercegi tekintélyedet, s
ezáltal, már akár a teremtés aktusa által is, örök hólétet ígérni
neki - csupán azért, hogy később, nem bízva természetes
pusztulásában, égő gyorsforralóval siettesd azt? Mi a válaszod
erre?
A herceg válasz helyett kibámult az ablakon, s csupán
néhány pillanat múlva szólalt meg, lassan, szinte mélabúsan:
- A nép azt hiszi, hogy a hókusvadászat, a nálunk oltalmat
kereső Schneemannok kiirtása szerencsétlenséget hoz... Nem
szeretnek itt engem, a hegyek közt. Még egy legenda, afféle
jóslat is kering a köznép ajkán: „Ha a nagy, fehér hógörgeteg
leszáll a hegyekből, elpusztul a Sasfészek." Nem tudom,
hallottad-e - tette hozzá -, hogy így hívják a váramat?
Halk, szinte távoli hangon mondotta e szavakat, de nyomban
szokott hangnemében folytatta, s dacos, kötekedő mosollyal,
hetykén kiáltott fel:
- De te csak nem hiszel ezeknek a faragatlan tahóknak?!
Utóvégre ez az óriási hókus, amely ma lejött a hegyekből, nem
tudott kárt tenni bennünk, csupán ráijesztett a vadászaimra!
Most értettem meg, miért nem akartak az emberek a
fogadóban a hókusokról beszélni előttem.
- Ki van itt? - kiáltott fel hirtelen a herceg.
Egy alak jelent meg a félhomályban. A herceg fölragadott a
kandallóból egy zsarátnokot, s magasba emelte. A villódzó fény
megvilágította a belépő arcát: Johann volt. Észrevettem, hogy
most először nem takarta el kerek, sárga szembogarát nehéz
szeme héja.
- A kisasszonyka eltűnt - jelentette. - Nincs sehol az egész
várban.
A herceg odalépett, megragadta ruháját a mellén, s fojtott
hangon sziszegte:
- Hol van? Te tudod!
- Tudom - mondotta a jáger. - Hívassa össze a csapatot,
kegyelmes uram.
A lovasok fáklyákkal nyomultak előre a szűk hegyi ösvényen.
Legelöl Johann, közvetlenül utána a herceg és én. Valóban: a
völgybeliek bizonyára babonás félelemmel vetettek keresztet, a
távoli lángcsóvákat látva, amint cikcakkban kapaszkodtak az ég
felé.
Már hajnalodott, mikor a legmagasabb szirtekhez értünk.
Lovaink már rég elmaradoztak mögöttünk. A herceg maréknyi
válogatott vadászcsapatával belépett az örök jég országába.
Egyszer csak feltűnt egy barlang bejárata. - Megállni! Majd én,
egyedül! - kiáltott a herceg.
A vadászok csoportba verődtek. A herceg, gyorsforralójának
mindkét kanócát fölcsavarva, belépett a barlangba. Néhány
lépésnyi távolságból követtem.
De nem volt fegyverre szükség. A látvány, mely szemünk elé
tárult, erős lelket kívánt, nem fegyveres kezet.
A barlang közepén ott térdelt a kisasszonyka, átölelve a
hókusok vezérét, s keblére szorította arcát. De minő változás
ment végbe e királyi hóemberen! A hatalmas, tömör hótömb,
mely oly csúnyán elbánt velünk a tisztáson, olvadozott a szűz
forró ölelésétől. Csupán a szeme volt ugyanaz, tompán csillogó,
szenes és gyöngéd - s az orra a két szeme közt, a hosszú, formás,
pirosló répa.
Ránéztem a hercegre.
A gyorsan fellobbanó tüdőgyulladás orvosi gondozást
igényelt. De a kisasszony különben sem akart a várban feküdni,
ezt makacsul hajtogatta önkívületében, egy lázálomban
vergődő betegnél szokatlan következetességgel.
Meglátogattam, már jóval később, a kórházban, az alföldön.
Ez már a lassú lábadozás időszaka volt. Bájosan, félig fekvő
helyzetben pihent, s közvetlenül és szívélyesen üdvözölt.
- Nem szép dolog ennyi ideig megfeledkezni egy betegről! -
kiáltott fel tréfásan. - Már azt hittem, örökre megszökött!
- Nem akartam zavarni egyéb látogatóit - válaszoltam.
- Hogyhogy? Nem tudta, hogy nem jár ide hozzám senki?
Tekintetem a hatalmas vörös rózsacsokorra esett, ott állt egy
vázában, az ágya mellett; oly pompázatos volt, hogy csakis
valami rendkívüli lény küldhette.
- Megölte őt... - mondottam halkan.
- De... a bácsikámról nem hallott? – kérdezte percnyi
hallgatás után.
- Állítólag otthagyta a várat. Nem tudok róla semmit... Olvad
minden - tettem hozzá, hogy megtörjem a csendet. - Majdnem
minden... - helyesbítettem, a rózsákra nézve.
Gyorsabban köszöntem el, mint eredetileg szándékomban
volt.
A herceg csakugyan elhagyta várát. Senki sem tudott róla
semmiféle felvilágosítást adni. Csakhamar szétszóródott a
kompánia is. Az elhagyatott, magára maradt Sasfészek
omladozik, kikezdte a romlás. Üres termeiben a szél süvít. Csak
egy ember lakik benne: Johann. De ritkán jár le a völgybe, s a
környékbeli hegyilakók nem nagyon igyekeznek találkozni vele
- kitérnek az útjából, ha néha megpillantják, amint egyedül
bolyong az erdőben.
Kerényi Grácia fordítása
AZ ÁLLOMÁSON
Kimentem bricskán P. állomásra, Teodor bácsi elé; azt
ígérte, az esti vonattal érkezik. P. több mint
harmincversztányira van tőlünk - erdős, sík vidéken át vezetett
az út, csak itt-ott szakította meg egy-egy hatalmas irtás a fák
sűrű rendjét. A mi kormányzóságunk nem tartozik azok közé,
melyeknek báját és termékenységét verseikben dicsőítik a népi
poéták - szépsége nehezebben hozzáférhető, szinte megbúvik a
meddő, fanyar iszaprétegek alatt, elrejtezik a vadon renge-
tegben, ahol a könnyű haszon, a jóllakott élet hívének nincs mit
keresnie. Sajátságos körülmény: tán a nap se jár szívesen ott,
ahol a föld nem tükrözi hálásan a képét, vagy a szelek és az
éghajlat marsrutája így van már elrendezve - annyi bizonyos,
hogy legtöbbször nyers, darabos az időjárás mifelénk,
egyhangúan borús, gyakori az apró szemű, szakadatlanul
szemerkélő kis eső. Tehát éppen ilyen, kormányzóságunkra oly
jellemző időben érkeztem meg késő este P. állomásra; már
messziről megláttam lámpásainak sárga fényét.
Az állomás eléggé kicsiny, mindössze egyetlen épület: lent
van a pénztár meg a büfé, az emeleten az állomásfőnök lakása.
Pokrócot dobtam a lovak hátára, megabrakoltattam őket, aztán
kimentem a peronra, hogy a vonat, illetve Teodor bácsi
érkezését várjam.
Az eső csak szemerkélt szüntelen; a lámpások szinte
könnyeztek a nedvességben, s valami szívszorító búbánatot
árasztottak - tán a körülöttünk honoló, néma csendből fakadt e
mélabú, de az is lehet, hogy abból, ami általában benne van
életünkben, s megérteni nem tudjuk.
Vártam, nyakig beburkolózva bekecsembe, míg abból az
irányból, ahonnan a bácsikámnak érkeznie kellett, végre feltűnt
egy vörös szikrakéve meg egy rózsás páragomoly; a vonat
lihegve, nagyokat fújtatva begördült P. állomásra, és megállt.
A vagonokhoz szaladtam; jó néhány pillanatba telt, míg
csodálkozva, majd növekvő rémülettel rádöbbentem, hogy
hihetetlenül üres és kihalt valamennyi. Rendszerint ki szokott
szállni néhány helybeli polgár meg környékbeli paraszt is P.
állomáson - azok az utasok pedig, kik távoli fővárosok felé
igyekeznek szerencsét próbálni, fölvillantják sápadt arcukat az
ablakokban, hogy álmosan és közömbösen bár, de mégiscsak
vessenek egy pillantást állomásunkra. Ám most, ahogy fülkéről
fülkére végigfutottam a vonat mellett, csak sötét, vak ablakokat
láttam mindenütt, embernek nyoma sem volt. Nincs
szomorúbb látvány, mint ha kivilágítatlan, néptelen vonat
robog át kormányzóságunkon, melyet fentebb leírtam.
Egyébként alig hat vagonból állt a vonat, nem tartott hát
sokáig, míg a végéhez értem. Az utolsó fülkéből egy gyertya
méla fénye villant felém.
Megörültem, hogy végre emberi lényre akadok; fölugrottam
a lépcsőre, s benéztem az ablak üvegén. Két férfi ült egymással
szemben. Mindkettőnek sűrűn nőtt, őszes haj keretezte a fejét,
s ugyanilyen szőrzet borította arcukat és állukat is; kezük
térdükön nyugodott, szenderegni látszottak. Egyikük
zsandáregyenruhában volt, szuronyos puska támaszkodott a
vállához. Az ablak alatti asztalkára erősített gyertya öreges,
reszkető fénnyel tárta e képet szemem elé.
Az ajtót kinyitván, megköszörültem a torkom; mikor
fölemelték fejüket, megkérdeztem, hogy utazásuk folyamán
nem láttak-e egy tekintélyes testalkatú, fekete zekés, fityegős
óraláncú, filcköpenyes honpolgárt, vagyis Teodor bácsit.
Mindketten a fejüket rázták, s a mundéros, oly rekedt
hangon, ami már suttogásnak is beillett, közölte hogy ez a vonat
bizonyára nem azonos azzal az utasszállító vonattal, mely épp
ebben az időpontban szokott P. állomásra érkezni, s melyre én
várok. Kissé zavartan, de udvariasan megköszöntem a
felvilágosítást, majd lassan végigballagtam a peronon -
továbbra se volt sehol egyetlen élő lélek -, bizonytalan lépteimet
ismét a váróterem felé irányítva. Közben a mozdony szuszogása
elcsendesedett; ez kétségtelenül arra vallott, hogy a vonat nem
indul azonnal tovább.
Nem tehettem okosabbat, mint hogy még egy ideig
elidőzzem P. állomáson, míg az igazi vonat, melyet Teodor
bácsi jelzett, meg nem érkezik. Úgy vélekedtem, hogy erre a
célra a legalkalmasabb hely - mind természeténél, mind az
illetékes hatóságok előírásánál fogva - a már fentebb említett
büfé, ahol az állomásfőnök felesége szerény fizetségért
megvendégelte az utasokat kívánságuk szerint: teával, főtt
virslivel, sőt szeszes italokkal is.
Így hát asztalhoz ültem, s épp felkészültem a szükséges
várakozásra, mikor ama két férfi tűnt fel az ajtóban.
Ám nem lépték át a küszöböt, mint azok az emberek, akiknek
következő cselekedete eleve kiszámítható, hanem megállva, oly
különös tekintettel szögezték rám a szemüket, mintha atyjuk és
anyjuk volnék. Igaz, hogy rajtam kívül nem láthattak az
étteremben senkit, sőt úgy tetszett - bár észrevételem bizonyára
furcsa, valóban csak szánakozó mosolyra méltó -, mintha az
épület falain kívül se lenne sehol senki, az egész nagy,
ugyancsak népes kormányzóságban.
Tudni való, hogy természetemnél fogva érzékeny vagyok
mindenre, ami a körülöttem lévő világból indul ki, s engem
érint. Épp ezért, ha olyan jelenséggel kerülök szembe, mely a
szokásostól eltér, s ezáltal lényemet kétszer oly érzékenyen
érinti, egész énem arra törekszik, hogy minél gyorsabban
meghatározza, ismertté tegye, megfossza a különösség
látszatától, mely óhatatlanul kínos töprengést és zavart kelt az
enyémhez hasonló lelkekben. Így hát e feszült pillanat minél
gyorsabb föloldására törekedvén - s a két utas még mindig ott
állt, s merőn nézett rám -, azt a módot választottam, mely által
a lehető legegyszerűbben szabadulhatok e helyzetből:
megkérdeztem, nem akarnának-e asztalomhoz ülni, s
társaságukkal megtisztelni. Mindketten szemmel látható
örömmel kaptak ajánlatomon.
Hogy pedig ne tartsam vissza sokáig az ügy természetes
folyását - mily hívságos s önmagunk ellen való a tiltakozás ama
dolgokkal szemben, melyek a természet rendje szerint
egymásból következnek -, rendeltem egy üveg kisüstit.
Mint már mondottam, vendégeim egyidőseknek látszottak,
már javakorabelieknek. Egyformán sárgás volt az arcbőrük, s
szemükből ama távoli fáradtság és fásultság tükröződött, mely
az igen hosszú utazások folyamán lép a kezdeti izgalom és a
tájak iránti érdeklődés helyébe. Öltözetük, bár más-más
rendbéliségre vallott, egyformán nyűtt és elhanyagolt; éppoly
siralmas az egyiké, mint a másiké.
Mondhatni, két testvér, nem születésük, hanem sorsuk
közössége folytán, mely hasonlóvá tette őket.
- Üzleti út, rokonlátogatás vagy egészségügyi kirándulás? -
kérdeztem udvariasan, mikor már együtt ültünk hárman.
A zsandár szinte alázatos, kérdő tekintetet vetett útitársára.
Az meg csak rábólintott, a fa egyik göbét szemlélve az asztal
lapjában.
- Hogy is mondjam? - felelte a zsandár. - Voltaképpen
szolgálati ügy. Én parancsvégrehajtóként utazom, ő pedig
bírósági ítélettel.
Kínos zavaromban - hogy is lehettem ilyen ügyetlen, hogy
nem találtam ki: egy elítélttel és kísérőjével van dolgom? -
megpróbáltam helyreütni a csorbát, s hadarni kezdtem:
- Vannak téves ítéletek is. Nem a bírák rosszakaratából -
tettem hozzá, hogy most meg a zsandárt ne sértsem meg. - De
félrevezetők lehetnek a bűnjelek, vagy a tanúk eszelnek ki Isten
tudja, mit, s igazságként adják elő.
- Itt nem lehet szó tévedésről - szólt szigorúan a zsandár, s a
társa is fölélénkült; helyeslően bólintott, majd mesélni kezdett:
- Ön is be fogja látni, ha megismeri az ügyet. Hát úgy
kezdődött, mint hogyha rendben lett volna minden. Egyik este
ott üldögélek egyedül a szobámban, s azon gondolkozom, hogy
a mi szeretett vezérünk milyen jóságos, bölcs atyuskája
mindnyájunknak. S örvendezek rajta, hogy úgy gondolkozom,
ahogy gondolkozni kell. S ezen gondolkoztam jó néhány
pillanatig, és csak azután kezdődött a szerencsétlenség. A
fejemben kezdődött, mondom, a fejemben!
Fölemelte kezét, s megdörzsölte homlokát, mint ahogy a
beteg tapogatja sebét, s maga is csodálkozik rajta.
- Mikor már jó ideig így gondolkoztam, s tudják, milyen
nehéz dolog folyton ugyanarra gondolni, elfáradtam, s mintha
valami átrendeződött volna a fejemben, elkezdtem ugyanarról
gondolkozni, csakhogy másfelől nézve.
„Milyen jó - gondoltam -, hogy itt üldögélek magamban, és
éppen így gondolkozom, és nem másként. Mert hiszen - s most
erősen tessék figyelni - azt is gondolhatnám, hogy nem úgy
gondolkozom, ahogy gondolkozom, hanem épp ellenkezőleg,
hogy a mi jóságos atyuskánk - Isten ments - púpos, vagy van
valami a jellemében, amitől nem is jóságos atyuskánk. Csak
üldögélek, s keblem dagad az örömtől, ahogy arra gondolok,
hogy nem úgy gondolkozom, ahogy olyasvalaki gondolkozik,
aki nem olyan, mint én, hanem a haza ellensége."
No és akkor - épp alkonyodott - félelem fogott el, ahogy arra
gondoltam, hogy - Isten ne adja - olyasvalamit gondolhatnék,
amit nem gondolok, vagy hogy szabatosabban fogalmazzam
meg a dolgot, amiről azt gondolom, hogy milyen jó, helyes és
kellemes, hogy épp nem azt gondolom. Mert hiszen, gondolják
csak meg, uraim, az ember feje olyan, hogy magától gon-
dolkozik, és akkor, mint mondottam, egész testemben
megremegtem, mert megértettem, hogy a gondolat szinte
önmagában létezik.
Pillanatnyi szünetet tartott; mind a ketten - én meg a
zsandár (bár ő bizonyára nem először hallotta a történetet) -
feszülten figyeltünk, mozdulni se mertünk. Körülöttünk
mélységes csend borult az egész kormányzóságra.
- Közben a nap már rég lement, s akkor én, szerencsétlen,
megértettem, hogy kevélységemben fölfuvalkodván, míg
törvényhű örömöt merítettem ama gondolatból, hogy nem úgy
gondolkozom, ahogy a törvényellenesen gondolkozók, a haza
ellenségei gondolkoznak, ezáltal mégis egy pillanatig úgy
gondolkoztam, ahogy az ellenség gondolkozna. Megborzad-
tam... Ismétlem, egyedül voltam, de fölkaptam a sapkámat, és
kiszaladtam a folyópartra.
De rút vétkem itt is csak hízott, növekedett tovább. Mert
ahogy elgondolkoztam azon, amit épp az előbb elmondottam
önöknek, még egyszer sorba vettem valamennyi átkozott
gondolatomat, újra meg újra fölidéztem őket, s kétségbeesetten
láttam, hogy valami pokoli ármány folytán a mi atyuskánk újra
meg újra púposan jelenik meg előttem, s olyasmivel a jellemé-
ben, ami által nem lehet a mi jóságos atyuskánk.
Világos, hogy ha már így történt, önként kellett volna
jelentkeznem a helybeli parancsnoknál, mindent bevallani, s
kérni a méltó büntetést. Föltétlenül így cselekedett volna a
mindnyájunk által ismert gimnazista, Piotrus, kinek a szobra
ott áll városunkban, s az iskolás gyerekek kívülről tudják a róla
szóló olvasmányokat. De kiderült, hogy gyarló vagyok és
gyenge, s ahelyett, hogy megtettem volna, ami a kötelességem,
csak azon törtem a fejem, hogyan titkoljam el az egész dolgot. S
épp akkor jött az idézés, hogy jelenjek meg a garnizonban a
parancsnok színe előtt.
Az idézés önmagában véve persze nem volt meglepő, mert a
parancsnok időről időre el szokott beszélgetni
mindegyikünkkel erről-arról, érdeklődött az egészségünk meg a
szomszédok felől, s magam is jártam már előzetesen kétszer
vagy háromszor a parancsnoknál. Csak épp az a bökkenő, hogy
most már nem volt tiszta a lelkiismeretem. S bár nem látszott
valószínűnek, de valószínűtlennek sem, majdnem biztos voltam
benne, hogy a hatóságunk már tudja, mit gondoltam.
A parancsnok most is, mint mindig, az egészségemről
kérdezősködött, meg a szomszédaimról, Maria varrónőről és
Mikolaj nyugdíjasról, s én felelgettem, ahogy tudtam, bár
lelkem összezsugorodott a félelemtől, olyannyira, hogy végül
akkorka volt csak, mint egy újszülött házinyúl. Elbeszélgettünk
mindenféléről, míg végül a parancsnok, ki épp a hatalmas
Arckép alatt ült, hirtelen-váratlan megkérdezte:
- No és maga mit gondol?
És ekkor megpillantottam az ablakon át, hogy Józek
vízhordó, aki minden kétséget kizáróan púpos, ott tolja a
kétkerekű hordóját. Lehetett véletlen, de az is lehet, hogy a
parancsnok rendezte így a dolgot, szembesítés végett.
Beismertem bűnömet.
Mindnyájan fellélegeztünk, mintha az elbeszélés vége,
bármily szomorú is, jobb lenne a bizonytalanságnál. Nyomban
tele is töltöttük újból poharunkat. Az elítélt pedig, félretéve az
italt, befejezte a történetet:
Kaptam is húsz évet, az N.-beli északi bányákban kell
letöltenem, s éppen oda tartunk az itt jelen levő Antoni
zsandárral.
Azt a helységet említette, melynek neve rettegéssel tölti el
mindazokat, akik áthágják a törvényt meg a rendeleteket.
Valami mégis szöget ütött a fejembe, megkérdeztem hát:
- Hogyhogy, uraim? Hisz ez a vonat, amin utaznak, épp
utazásuk célpontjával ellenkező irányba tart.
A zsandár és a fogoly sóhajtottak.
- Ez megint más lapra tartozik - mondta a zsandár. - Épp ma
tizenöt éve, hogy vonatunk, melynek számát a rabszállítási
parancsba beírták, különféle okok folytán nem ért még el
rendeltetési helyére.
- Miféle okok folytán? - kiáltottam fel.
- Voltaképpen ezek az okok is országunk hatalmáról s
nagyságáról tanúskodnak - válaszolta szigorúan, magasba
emelve mutatóujját. - Erről soha nem szabad
megfeledkeznünk. Leissza magát a mozdonyvezető, majd
ellopnak egy darab sínt, s a vonat csak megy, megy... S néha, ha
valahol el van zárva a pálya három hónapra vagy akár fél évre
is, hej, akkor érzi csak az ember, hogyan ölel át és szorít szívére
mindnyájunkat ami örökszép, hőn szeretett anyácskánk... hej!
S a zsandár dúdolni kezdett egy nosztalgiával s ismeretlennel
teli, lassú-vad nótát. De félbehagyta, s fájó szívvel jegyezte meg
(s ez még szomorúbb, szinte bensőséges közelségbe hozta őt
hozzám):
- Csak ne lenne olyan nehéz mentolos pasztillát kapni a
büfékben! Tíz évvel ezelőtt még egészen tiszta volt a hangom.
De ez a folytonos huzat meg az őszi zúzmara...
- Gyorsan múlik az idő - mondottam vigasztalón. - Magam is
emlékszem rá, hogy valaha ilyen kicsi voltam, ni, s ma már
választási jogom van, meg egyre ritkuló hajam.
Ekkor megszólalt a peronon a csengő, háromszor egymás
után, s azután lassan, szorgosan pöfögni kezdett a mozdony.
Asztaltársaim fölemelték fejüket, mintha egy távoli, hatalmas,
csak általuk ismert hívás szállna feléjük a légen át.
- Itt az idő - szólt a zsandár.
- Itt... - visszhangozta a társa.
Szótlanul búcsúztunk, háromszor átölelve egymást, őseink
szokása szerint.
Mikor kimentem a peronra, a vaskerekek zakatolása s a
mozdony füttye már a távolba veszett. Esik, vagy köd szitál, a
lámpások könnyeznek, mint azelőtt, mindenütt néma csend.
Gondoltam: el kell látnom a lovakat, s ideje hazatérnem.
Vagy tán mégis, mindennek ellenére, várnom kellett volna
még Teodor bácsira?
Kerényi Grácia fordítása
TÁBOROZÁS
BŰNÜGYI ELBESZÉLÉS
Úgy éreztem: veszély fenyeget, örökös rettegésben éltem.
Féltem az emberektől.
Annyira vágyódtam a biztonságérzet után, hogy a
menedékhely gondolata lassanként rögeszmémmé vált. Szabad
ember létemre nem örvendeztem kellőképpen e
kiváltságomnak. Mit is várhattam az emberektől, akik utamba
akadtak? Mind sorra rám kényszerítették jelenlétüket, de
valódi szándékaikat nem árulták el. Ez csak növelte
nyugtalanságomat. Görcsös belső remegéssel készültem
minden újabb találkozásra. Amikor például megálltam egy
kisebb téren, s láttam, hogy messziről közeledik hozzám valaki,
arca már üdvözlő mosolyra rándul, keze kinyúlik felém - egy
szempillantásra felvillant bennem a kétségbeesett remény,
hátha visszafordul, s magamra hagy. Mégis mindig sor került a
találkozásra, a közösségre, az alkalmazkodásra, s a veszedelem
sötét felhője emelkedett fölénk, bármily kegyes is volt aznap az
időjárás.
Elutazni valahova, a pusztaságba? De hiszen az még
rosszabb. Nem. A magányba vonulni, csak azért, hogy
naphosszat lessem, nem bukkan-e fel valamilyen ember az
úton?
Mindenfelől veszély leselkedett rám, s végül elvisel-
hetetlenné vált.
Vettem egy sátrat, meg mindenféle felszerelést, ami a
táborozáshoz föltétlenül szükséges, s a rendőrkapitányságra
siettem. Az őrszoba sarkában, nem messze a korláttól, mely
előtt éjjel-nappal őrködött az ügyeletes őrmester, tábort
ütöttem. A levegő fülledt volt itt. A porfogó kenőccsel és
mocsokkal vastagon borított padló kellemetlen szagot árasztott.
Az ablak egy tűzfalra nézett; ezért még nappal is félhomály
uralkodott a szobában, éjjel pedig egy fájdalmas fényű, csupasz
villanykörte minden repedést és foltot láthatóvá tett a barna
falakon. Az őrszobát kettéválasztó kerítés lécei közt az őrmester
örökösen poros csizmáját láttam, a bal csizmasarka kopottabb
volt, mint a jobb. De biztonságban éreztem magam,
békességben, oltalom alatt - először életemben.
Az utcán, még a kapitányság közelében is, sőt még a lépcsőn
is, bárki meglophat, arcul üthet, elgáncsolhat. Mi haszna, ha
rendőrt hívok, sőt, ha a rendőr meg is jelenik nyomban, s
elfogja a támadót? Itt végre megpihenhettem. Önmagam
lehettem.
Embereket kísértek be az őrszobára, olyanokat, akiknek
puszta látása is a félelem görcsös rohamát idézné fel bennem,
ha másutt találkoznék velük. Tolvajokat, részegeket, duzzadó
izmú verekedőket. Itt nem féltem tőlük, hisz fogva voltak, sőt
mi több: csakhamar valami sajátságos öröm forrásává váltak
számomra.
Például éjszaka, ahogy elnéztem őket, hogyan várják a padon
ülve, mikor kerül az ő kihallgatásukra sor, nemegyszer
kiolvastam a szemükből, micsoda fájdalmat okoz nekik az én
takaros kis táborom látványa. Minő érzések tükröződtek az
elvadult, a gonosztettek és a mértéktelenség bélyegétől
elrútított arcokon, amint színes plédjeimre, csillogó kis
fazekaimra, plasztikbögréimre néztek, erre a hordozható kis
háztartásra, melyből az egészség, derű, a tiszta és higiénikus
életmód levegője áradt! Gyűlölet, mohó bírvágy, az ártal-
matlanná tett brutális pusztító erő kínja. Órák hosszat elnéztem
őket, fortélyosan felfújt matracomon, az államig felhúzott,
tiszta fehér paplanhuzat alatt. Gonosz káröröm csírázott ki
bennem - a mesterséges, hivatalos hatalom által oltalmazott
gyenge ember szadizmusa.
Odáig fajult a dolog, hogy csalódást éreztem, ha a
rendőröknek néha nem akadt tennivalójuk. Felélénkülve
vártam minden szombatról vasárnapra virradó éjszakát.
Ilyenkor zsúfolásig megtelt a helyiség, s én teát forráztam
turista módszerrel, lyukacsos alumínium tojásban, közvetlenül
e durva szenvedélyektől űzött férfiak lába előtt, kiket az éjszaka
viharos hullámai ide vetettek ki valahonnan, az őrszoba
meghitt falain kívül acsarkodó város mocsaras örvényéből. Hi-
szen gonosztevők voltak mind.
Egyszer épp egy ilyen éjszakán különösen riasztó külsejű
részeget kísértek be. Széles majomvállak, mélyen ülő szemek az
alacsony, benőtt hajú homlok alatt. Az imént ölt meg egy
embert.
- Ártatlan vagyok - jelentette ki rögtön a kihallgatás elején.
- Igen? - kérdezte az őrmester. - Akkor talán megmondaná
nekünk, hogy ki ölte meg?
- Ő! - felelte a gonosztevő, s rám mutatott. - Ő!
Idétlen vádaskodás, nyilvánvaló ostobaság. Föltételezem,
hogy a rendőrök is átlátnak rajta.
Épp egy dzsemes konzervet nyitottam ki, amikor kivezették a
szobából. Istenem, hova jutnánk, ha minden gyilkosnak hinne
az ember!
- Ő volt az, ő! - kiabált cellájából a gonosztevő.
- Kimegyek a szükségemet végezni, mindjárt visszajövök -
jelentettem be az őrmesternek.
Meglapultam a folyosón. Megkönnyebbülten állapítottam
meg, hogy senki sem őrzi a kaput. Otthagytam gondosan
berendezett kis táboromat, s kereket oldottam.
Elmenekültem a sötétségbe, a nedves szélben imbolygó utcai
lámpák közé.
Kerényi Grácia fordítása
HOGYAN HARCOLTAM
Mikor reggel lementem tejért, észrevettem, hogy a házunk
előtt, az utcán, barikád áll. Nemrég emelhették, mert négykor,
mikor fölkeltem, még nem volt ott.
- Micsoda meglepetés - mondtam magamban. Legjobb lesz,
ha egyáltalán vissza se fekszem az ágyba.
A barikád, ahogy az lenni szokott, a legváltozatosabb
tárgyakból épült. Középpontját egy hatalmasi akácfa szekrény
alkotta, melyet egy ív páncéllemez borított. A paradicsomok,
melyek a szekrény tetején érlelődtek, szanaszét gurultak. Mikor
odaértem, a harci építmény megszilárdításán fáradozó emberek
épp veszekedtek.
- Az ördögbe is! - kiáltott fel egy magas, napbarnította férfi,
aki vezetőjüknek látszott. - Válaszolj végre határozottan: akarsz
meghalni az ügyért, vagy sem?!
Az apró kis emberke, akihez szólt, hosszú puskájára;
támaszkodva állt, s egy gyufával piszkálta a fogát - szemmel
láthatólag időt akart nyerni.
- Ha nem akarsz, nem kényszerít rá senki! - kiáltotta a
magas. - Ahogy veted ágyad, úgy aluszod álmod!
- Meghalhatok - egyezett bele a kicsi békítő hangon. - Hova
álljak?
A parancsnok kijelölte a helyét. Hirtelen megirigyeltem.
Mindig is lázadoztam a szürkeség, a kilátástalan élet
mindennapos ritmusa ellen: minden reggel lemenni tejért,
aztán hazatérni, félretenni aludttejnek, no meg kimosni a
lábast... Harcolni akartam. Különben is, épp nem volt állásom.
- Szeretnék harcolni - fordultam a parancsnokhoz. -
Életre-halálra - tettem hozzá jelentőségteljesen.
A parancsnok végigmért tekintetével.
- Értelmiségi? - kérdezte röviden.
- Igenis. De nem mondhatni, hogy sokat olvasnék -
mentegetőztem.
- Szükségünk van értelmiségiekre - vágta el a szót a
parancsnok. - Feküdjön le ide - mutatott helyet a barikádon. -
Lőni nem tud, viszont a feje eléggé kemény ahhoz, hogy a
pribékek golyói erejüket vesztve megakadjanak benne. Ne
féljen, nem használnak sok puskaport. A puskaporukat ellopják
a szállítóik meg a tisztjeik. A lábasa is jól jön.
Teljesítettem a parancsot. Lefeküdtem a kijelölt helyen, a
barikád hosszában. Jobbomon a szekrény ajtaja meredezett,
lábam egy kitömött medvét érintett. Gyönyörűnek ígérkezett a
nap.
A barikádon még mindig nagy volt a sürgés-forgás.
Megelégedéssel töltött el, hogy már kiszabták a feladatomat, s
most kedvemre szemlélhettem bajtársaimat, figyelhettem a
szomszédos bérházakat. Jobbra a második emeleten az egyik
ablakba fehér zászlót tűzött valaki. A parancsnok által kiküldött
őrszem azzal a hírrel tért vissza, hogy a fehér zászlót egy
színvak akasztotta ki. Nyomozást indítottak.
A nap egyre magasabbra emelkedett. A kapu elé kijött a
házmesterünk. Odahívtam halk szisszentéssel. Gondterhelt,
komoly arccal közeledett. Föl akartam küldeni, hogy hozza le a
kispárnámat, a szekrény sarka ugyanis egyre erősebben nyomta
a fejemet. Az utolsó percben mégis meggondoltam magam:
féltem a parancsnokságtól, hátha rossz szemmel nézik az
ilyesmit. Ezért csak megkérdeztem, hogyan vélekedik minder-
ről.
- Elsőrendű - válaszolta a házmester óvatosan. S kis idő
múlva hozzátette: - Ki fogja majd mindezt eltakarítani ?...
Egy zöldséges kocsi közeledett: a belváros felé tartott, a
piacra. Láttam, hogy a parancsnok néhány percig beszélget a
kocsissal. A kocsis nyomban ráállott, csakhamar hatalmas
krumplis, káposztás, sárgarépás és karalábés kosarak
erősítették barikádunkat. Magasabb lett tőlük egy jó fél
könyékkel.
Alig birkóztak meg a harcosok a zöldségek elhelyezésével,
kisebb menet bukkant fel a sarkon. Az óvoda jött, élén az
óvónővel. Minden gyermek babát, mackót vagy fakacsát hozott.
Fölálltak két sorban, s megszámlálták magukat. Aztán az óvónő
tisztelgett, s jelentette a parancsnoknak, hogy az óvoda is
szeretne hozzájárulni az ellenség visszaszorításához, ezért
fölajánlja játékáit a barikád megerősítésére. A parancsnok
átvette a jelentést, majd elvonult az óvodások frontja előtt,
megkérdezte, gyakorolták-e már a gyermekszurony-harcot.
Azután elmasírozott az osztag, nagyokat dobbantva apró
lábaival. A mackókkal és babákkal a jobb szárnyat erősítették
meg.
- Csak próbálkozzanak - szólt hozzám egy ön hadfi,
fenyegetően mozgatva bajszát. Az ellenségre gondolt. - Álljon
már föl, és segítsen odébb tolni ezt a szekrényt.
A szekrény nehezebb volt, mint gondoltam. Mikor
elvégeztük a munkát, a hadfi cigarettát sodort, s engem is
megkínált. De el kellett oltanunk, mert épp pergamenek
érkeztek a levéltárból és a történeti múzeumból, s csakhamar
könyvek is a Tudományos Akadémiáról. Mindez úgy
megszilárdította a balszárnyat, hogy bevehetetlennek látszott.
Bármely pillanatban jöhetett az ellenség.
Még nem volt tíz óra, s barikádunk már elérte az első
emeletet. Percenként érkeztek az újabb építőanyag-
szállítmányok. Nagyszerű előretolt bástyát építettünk az
ellenség felőli oldalra a közeli kórházból szerzett matracokból.
Most már szinte teljes kényelemben feküdtem, s egyre tágasabb
kilátás tárult szemem elé. A parancsnok nagyon elégedettnek
látszott. Következő szemleútja során megállt mellettem.
- Rendben - állapította meg, szemügyre véve elhe-
lyezkedésemet. - Ezek a barbárok még képesek lőni magára.
- Csirkefogók - válaszoltam teljes meggyőződéssel.
- Latrok - tette hozzá a parancsnok, s éreztem, hogyan önt el
a fegyverbarátság forró hulláma. - Nem is várhatunk tőlük
mást.
Elment, hogy teljesítse kötelességét, s olyan büszkeség
töltötte el szívemet, hogy a kispárna gondolatát, mint hozzám
méltatlant, végképp elvetettem. Egyébként a kórházi matracok
se voltak éppen rosszak.
Barikádunk egyre változatosabb látványt nyújtott. A
rokkantak egyesülete elküldte művégtagjait. A középpontban
helyezték el őket, s szorosan a grízes zsákok köré illesztve
ugyancsak felemelően hatottak. Hanyatt feküdtem, s fölnéztem
az égre. Egy idő óta nem volt kivel beszélgetnem, a vén hadfi
ugyanis, a legénység egy részével, elment ágyneműt rekvirálni.
A hatalmas halom mindenféleség, melyre egyre büszkébbek
voltunk, csakhamar magasabb lett egy paplan- és
dunyhatöltéssel. Az én szakaszomra azonban varrógépek
jutottak, s - be kellett vallanom magamban - szúrták az
oldalamat irgalmatlanul. Ám a hadászati szükségszerűséggel
magyaráztam a dolgot. „Tegyük fel - bizonygattam magamnak
-, hogy az ellenség épp az én szakaszomon támad. Arra számít,
hogy ágyneművel találja magát szemben. S íme, nem ágynemű
állja útját, hanem varrógépek. Milyen kavarodás támad a tá-
bornokok közt! S következésképpen micsoda vereség!"
A legfrissebb hírek szerint az ellenség délfele volt várható.
Nem unatkoztam, állomáshelyemről ugyanis - tudni való, hogy
mindig a csúcsponton feküdtem - beláttam a harmadik emeleti
lakásokba. A növekvő hőség miatt tárva voltak az ablakok. Már
minden helyiségből hiányzott valami. A tizenhatosban például,
az ereszcsatorna melletti ablakban, két félkezű ember
sakkozott. Ráadásul a földön fekve játszottak; rég kihordták
már az összes bútorukat a barikádunkra. Az egyik sakkozó,
nyilván az ellenség titkos szövetségese, kiöltötte rám a nyelvét.
Jelentettem a vén hadfinak, az nyomban kiküldött egy
őrszemet. A sakktáblát feldobták a barikád tetejére, s jóleső
elégtétellel néztem, hogy a félkezűek, más foglalatosság híján,
legyeket fogdosnak, bújócskáznak vagy híres embert próbálnak
játszani kínjukban.
Mily tágas látvány tárult immáron szemem elé! Előttem az
utca, a végében kis zöld terecske, padocskákkal - onnan vártuk
az ellenséget. Jobbra és bal ereszcsatornák, s bennük - ó, mily
felemelő érzése korlátlan szabadságnak! - cseréptörmeléket,
iszapot pillantott meg szemem; sőt még döglött verebet is.
Távolabb háztetők, kémények meg antennák, szélkakasok fura,
forgó bádogalkotmányai, s még távolabb templomtornyok
hegye. Ha hátranéztem, magam mögé, a hatalmas, meredek
építményre, szorgos hangyabolyban gyönyörködhettem: a
honpolgárok vég nélküli sora hordta, szállította, cipelte, tolta és
gurította barikádra mindazt, amije csak volt: lámpákat,
körhinta-alkatrészeket, vasat, kartondobozt és fénymázt,
befőttesüvegeket, szalagokat, fényképeket, fehérneműt és
gramofonlemezeket. A szívem csak úgy repesett látványtól, s
szinte kívántam, hogy jöjjön már az ellenség, jöjjön és
semmisüljön meg a hatalmas barikád előtt. Néha ugyan az is
eszembe ötlött, hogy esetleg nem is jön egyáltalán, de nem
mertem hangosan kimondani, hogy defetizmusomért meg ne
büntessenek. Talán az éhség támasztott bennem efféle
kételyeket, mely eleinte bátortalanul, később azonban egyre
hevesebben gyötört. Több ízben próbáltam kiszámítani, hol
lehet a tejeslábasom e pillanatban. Megvigasztalt a gondolat,
hogy a parancsnok tervei szerint bizony oda került, ahol
legcélravezetőbben teljesíti erődítési feladatát, mindvégig.
A délutáni nap, a szakadatlan, bár távoli lárma lentről,
mögöttem - minthogy előretolt őrhelyen feküdtem -, s bizonyos
testi gyengeség volt az oka, hogy időről időre elszenderedtem.
Félálomban azt hittem, hogy már meg is volt a csata, s láttam a
lábasomat, amint ott áll a sorban, s a harcban való részvételéért
és vitézségéért érdemrenddel tüntetik ki - ott csillog a rendjel
kék zománcú domborulatán. Azután megint másképp láttam:
kis gáztűzhelyemen, s benne a tej fehér foltja - lassan melegedő,
illatos tejecske. Hirtelen fájdalomra ébredtem: az orromon
vagy fülemen koppant valami. Fölpattantam, mert azt hittem:
az ellenség - de csak a félkezűek lövöldöztek rám borsót egy
üvegcsövön át. A vén hadfi nem volt a közelben, s különben is
vigaszt csöpögtetett belém a meggyőződés, hogy még a
rosszindulatból és bosszúvágyból rám hajított borsószemek is
erősítik barikádunkat a maguk módján.
Nagyon kívántam már, hogy jöjjön végre az az ellenség,
legkésőbb tizenhét óráig, vagy legföljebb tizenhét harmincig.
Közben kiderült, hogy miért volt a szekrény olyan nehéz.
Fölfedeztek benne egy öregembert: azért bújt el, mert nem
akart a barikád építésében részt venni. Mentegetőzött, hogy
már három háborút végigcsinált, és nagyon fájnak a lábai.
Már égett a testem az egészségtelen napozástól, hisz egész
nap sültem. Ekkor vita ütötte meg fülemet: egy hosszú flintás
ember handabandázott mögöttem.
- Igazán nem értem! - kiáltotta izgatottan. - Azt ígérte, hogy
meghalhatok az ügyért. Most már legfőbb ideje, nézzen csak az
órára! Ezt nevezik megbízhatóságnak? Feleljen végre!
Fülelni kezdtem.
- Türelem - csillapította a vén hadfi. - Nem lehet mindent
olyan hirtelen. Nézzen csak rám. Öreg hadfi vagyok, s még
nekem se sikerült eddig. Különben is, nem én tehetek róla,
hanem az ellenség.
- Az engem nem érdekel - makacskodott a flintás, mint
valami önfejű, rakoncátlan gyerek.
Odalépett hozzájuk a parancsnok.
- Mi történik itt? - kérdezte élesen. - Nekem sem hisz?
Szavamat adom, hogy jönni fog az ellenség, még ha magamnak
kellene is megostromolnom a barikádot. Fegyverbe!
- Ha szavát adja, akkor jó - dörmögte az elégedetlenkedő.
A vén hadfi odajött hozzám.
- Fáj a fejem - szólt rosszkedvűen. - Nem látta valahol a
fejfájás elleni port?
- A fejfájás elleni porok a varrógépek táján vannak - jutott
eszembe. - Valahol a második emeletnél, a betonkeverő gépek
alatt.
A barikád mögött már alig-alig volt mozgás. Csak néha
hoztak valami ritkább tárgyat, amit eddig megvetettek:
rézkarcokat, múmiákat, kékítőt... Megszomjaztam.
Közeledett az este.
A város sötétségre volt ítélve. A villanykörték, ha jól
emlékszem, valahol az építmény kellős közepén erősítették a
barikádot.
Már egészen sötét volt, mikor megpróbáltam óvatosan lefelé
ereszkedni. Kéz- és lábujjaimmal segítetten magamnak, kiálló
pontokat, fogódzókat tapogattam ki. Egyszer csak szembe
találtam magam a vén hadfival, aki egy betonkeverőgép-réteg
és egy varrógép közé beékelődve piszkált-matatott. Szótlanul
szálltam lejjebb. A parancsnokot is láttam: épp kalapot keresett
magának.
Sokáig kutattam. Gázolva, ugrálva, kúszva. Néha bemásztam
a barikád mélyére, az anyagába, ott, ahol a rétegek nem
tapadtak eléggé szorosan egymáshoz; alkotóelemei közt
tekeregtem, majd meg újból ide-oda szökdelve a külső
kiugrókon, ízlésem, tapintásom szaglásom segítségével
iparkodtam megkülönböztetni a porcelánt a bakelittól, a lent a
gyapjútól, a fűzvessző a nádtól, a rezet a vastól. Ezer- meg
ezerféle felületet és illatot, állagot és formát hagytam magam
mögött, míg végül a felkelő hold fényében elém villant az
ismerős kék zománc. Kirántottam.
Előbb halk koppanás hallatszott valahol a mélyben, aztán
sziszegő nesz, mint amikor egy töltésről patakokban
omlik-szóródik le a homok.
Emlékszem, hogy tejeslábasomat magasba emelve,
lélekszakadva menekültem egy kicsiny mellékutcába.
Mögöttem dőlt lefelé a barikád.
Kerényi Grácia fordítása
MON GÉNÉRAL
Hideg volt; a park hólepte fasoraiban nem találkoztam egy
árva lélekkel sem. Talán az időpont sem volt épp sétára
alkalmas. Erősen fagyott, tél derekán jártunk. Bár csak nemrég
múlt dél, már a közelben bujkált a est. Az én szellemem
azonban messze kalandozott, a verőfényes Hellász napsütötte
tájain; mondhatni születésem óta rajongtam a görögök derűs,
távoli honáért, s tanulmányaim és foglalkozásom még
szilárdabb alapokra helyezték e kedvtelésemet az idők
folyamán.
A fákkal szegélyezett főúton közeledtem a pavilonhoz, mely
nyáron zsibongástól, kacagástól, a zenekar játékától hangos,
most azonban kietlen, elhagyott. A gömbölyű tetőt jón oszlopok
tartják. Fölmentem a dobogóra, s mélabús pillantást vetettem a
park távoli sűrűjébe. Ekkor a kopár cserjék, gallyak és ágak
szövedékén át hirtelen valami villódzás tűnt a szemembe:
valami eléggé gyorsan föl-alá mozgott. Csakhamar
megállapítottam, hogy egy katona korcsolyázik magányosan a
tőlem nem messze fehérlő, vastag jégréteggel borított tavon. A
látvány némi ösztönös ellenérzést keltett bennem: természettől
fogva mizantróp vagyok, törékeny és magányos elmélkedésre
hajlamos embernek tartom magam, s ezért mindenféle
egészséges szórakozás - különösen ha a friss levegőn folyik -
kellemetlenül érint. Hát még ha katonáról van szó, vagyis
olyasvalakiről, aki amúgy is eleve az erő és az egészség
megtestesítője. De csakhamar leküzdöttem önkéntelen
ellenérzésemet, s megmagyaráztam magamnak, hogy mi sem
természetesebb, mint egy katona a jégpályán – és nem volna
értelme, hogy ez megzavarja gondolataimat, így hát nyugodtan
folytattam kedvelt elmélkedésemet Démoszthenész erős
akaratáról, aki úgy küzdötte le beszédhibáját, hogy kavicsot tett
a szájüregébe. Az önnevelés és természetkorrigálás ilyen
csodálatos lehetőségeinek buzdító példája most is, mint már
annyiszor, új reménységet öntött belém: kellő erőfeszítéssel én
is csakhamar más emberré formálhatom magam. De sajnos épp
ekkor vettem észre - mert a korcsolyázó a cserjék azsúros
spanyolfala mögött ide-oda kacskaringózva, épp közelebb
került hozzám -, hogy a katona nem közönséges mundért hord,
hanem tiszti egyenruhát. Ez az észlelet ismét megingatta épp
megszilárdult lelki egyensúlyomat, s ettől még idegesebb
lettem, hiszen semmi okom rá, hogy nagyobb jelentőséget
tulajdonítsak ennek a körülménynek - márminthogy a
korcsolyázó alak nem közkatona, hanem tiszt. Annál is inkább,
mert én nem ismerem el a mesterséges hierarchiát.
Némi fáradsággal sikerült visszatérnem az ókorba, ezúttal
azonban nem Démoszthenész, hanem Héraklész nagyszerű
cselekedeteinek csodálatába merültem. Az a könnyedség,
amivel ez a mitológiai hős legyőzte példának okáért a lernai
hidrát, ámulattal és bizalommal töltött el: hisz nyilvánvalóan
bizonyítja, hogy csak merni kell - s valaha én is képes leszek
legyőzni minden nehézséget. De közben valamelyik látóidegem
alighanem akaratomtól függetlenül működött, mert néhány
pillanat múlva azt az észrevételt továbbította tudatomig, hogy
nem afféle egyszerű tiszt az illető, hanem magas rangú,
valószínűleg vezérkari törzstiszt.
- Na és ha vezérkari - vontam vállat. - Hát aztán? A
vezérkariaknak még több mozgásra van szükségük, hisz
naphosszat a térképek fölött görnyednek, hadászati terveket
készítenek. Ugyan mi különös van abban, hogy szeretnek
korcsolyázni? Ám ujjaim közben kabátom gombjait tapogatták,
s miután kiderült, hogy egy be van gombolva, és kettő hiányzik,
csupán a sálamat igazítottam meg. Senki nem volt a
közelemben, de akkora a felsőbb hatóságok tekintélye, hogy
még a sivatagban is lehengerlően hat - bár szellemem szabad
szárnyalása ismét visszaszállt az ókorba.
Talán még túlságosan is távoli ókorba: ugyanis a
Minotaurosz példájához folyamodtam, az életerő démoni
tartalékaival rendelkező bikaember mítoszához. Elmélkedésem
néhány rövid pillanat alatt ismét reménységet csöpögtetett a
szívembe... de hiába, már nem siklott simán tovább
gondolataim fonala, mert figyelmemet egyre inkább lekötötte a
korcsolyázó katonatiszt. „Szépen korcsolyázik" - állapítottam
meg, szemmel kísérve a vállrojtos alakot, hogyan cikázik
könnyedén ide-oda, hol itt, hol ott villantva fel színeit a holt
gallyak arabeszkjei közt. Alighogy ezt végiggondoltam,
egyszerre tompa csattanás hallatszott, s az eddig mozgékony
figura hirtelen eltűnt, mintha elnyelte volna a föld.
Nem volt töprengésre idő. Otthagytam a pavilont, és
lefutottam - árkon-bokron át - a tóhoz; s épp a legjobbkor, mert
láthattam, hogyan áll ki két aranypaszományos mundérba
bújtatott kar a lékből, s hogyan kapaszkodnak az ujjak - egyiken
arany pecsétgyűrű - a jégpáncél szélébe.
Körülnéztem. Sehol senki, egyetlen teremtett lélek se akadt a
kékbe hajló parkban. Minden bizonnyal csak én menthetem
meg, senki más; és kötelességen is. Meg kell jegyeznem, hogy
nem vagyok a tettek embere, másképp szólva: nem szívesen
kerülök az események középpontjába, s most is azt kívántam:
bárcsak felbukkanna egy harmadik személy, s az húzná ki
szerencsétlent a jég alól; én pedig foghatnám például, még
szívesen is fognám a merev lábát vagy effélét. De sajnos nem
remélhettem, hogy bárki is felbukkan, vállalja a feladatot, s
ezért felettébb mérges voltam. Az meg ott nem akarja elengedni
magát, mindegyre kapaszkodik a lék szegélyébe, s buborékokat
ereget föl a mélyből bámulatos mennyiségben: egymás után
pukkannak szét, rejtélyes bugyborékolással.
Rángatni kezdtem a vezérkari korcsolyázót, előbb a
karpaszományánál, aztán a pofaszakállánál, végül a
vállrojtjánál fogva, s amikor már ott feküdt a tükörsima
felületen, a tejjel kevert ólom színét idéző kora esti ég felé
fordítva arcát, csupán akkor fogtam fel az esemény nagy
horderejét. Az előttem fekvő generális nem volt más, mint
maga a Főkormányzó őfőméltósága, saját személyében. Úgy
látszik, kedve szottyant inkognitóban korcsolyázni, s ez a
mozgási és kikapcsolódási szükséglete kis híján az életébe
került.
Sajnos nem alkalmazhattam nála másféle légzést, csupán
mesterségeset. Azért említem sajnálattal ezt a körülményt,
mert köztudomású, hogy őfőméltósága a dolgok természetes
rendjének volt a híve, s mindig mindenből csak valódit
használt. Most hát, míg ütemesen hol a magasba húztam, hol
leengedtem mindkét karját, olyan illetlennek éreztem
tevékenységemet, mintha például mesterséges, művi úton
előállított mézzel kínáltam volna egyenesen a kasból csöpögte-
tett, valódi méz helyett. Ezért hát, alighogy kinyitotta a szemét,
levettem kalapomat, és vigyázzállásba vágtam magam előtte.
Őfőméltósága kicsavarta szakállából és bajuszából a vizet,
felült, és zsebéből noteszt húzott elő.
- Soha nem felejtem el, hogy megmentette az életemet -
mondta. - Fölírom a nevét és a címét. Van valami kívánsága?
Hogy megy a sora?
- Nem könnyű az élet - vallottam meg. - Különösen az
emberek közötti kapcsolatokkal van baj. Az emberek
barátságtalanok egymáshoz. Én a saját lehetőségeimhez mérten
iparkodom magasabb szintre emelkedni, különféle ókori
példák szem előtt tartásával. Önmagam tökéletesítésén
munkálkodom. De a többiek? Elvárhatja-e az ember
mindenkitől az antikvitás ismeretét?
- Vagyis mit akar? - kérdezte a generális.
- Meg kellene nevelni az embereket - mondtam erre én. -
Különben egymás nyakára másznak. Nézzük például az én
életemet. Magányosnak érzem magam, elveszettnek és
gyámoltalannak. Sehol semmi támasz, semmi segítség. Az
ember egy kis pártfogásra, oltalomra, támogatásra vágyik...
Akkor az én egyéniségem is kibontakozhatna, s eloszlana az
emberektől való félelmem. Mert így mi mindennek van kitéve
az ember? Kimegy az utcára, vagy akár csak a lépcsőházba, és
soha nem tudhatja, nem törlik-e képen – bocsánat a triviális
kifejezésért, Főméltóságú uram. S ez képletesen is érvényes. Az
egyén gyenge, s a felsőbbrendűségben keres támaszt.
- Mindent följegyeztem, amit mondott - jelentette ki a
Főméltóságú úr, és csakugyan, buzgón jegyzett a nedves
noteszba. Azután lecsatolta a korcsolyáját, vállára vetette, kezet
nyújtott nekem, s elindult palotája felé. Én sem időztem tovább
a parkban, visszatértem a városba.
Mint már említettem, valahányszor meg akartam szilárdítani
lelkierőmet, fel akartam vérteződni a kétségekkel és saját
gyengeségemmel szemben, hogy ne rettenjek vissza semmiféle
veszedelemtől, az emberek közt uralkodó anarchiától, a
művészet világában próbáltam meglelni a hőn áhított rendet.
Most azonban az a tudat, hogy Őfőméltósága közvetlen oltalma
alatt állok, sokkal több erőt adott, mint a leggyönyörűbb mű-
alkotások. Egyéni gyámoltalanságra, gyarlóságra és tö-
kéletlenségre kárhoztatott, parányi személyem fogyatékos
létlehetőségeit most egy magasrendű szervezet hatalma
egészítette ki.
„Egyén plusz őfőméltósága - gondoltam magamban -, az már
valami..."
Míg Őfőméltósága be nem lépett az életembe, egyensúlyom
másik fő bástyája - az ókor mellett - a biliárd volt. Most nem
annyira belső szükségletből – hisz Őfőméltósága immáron
mellettem állott -, mint inkább megszokásból, ennek a napnak
hátralevő részét is egy kocsmában, a biliárdasztalnál töltöttem.
S mint mindig, észre se vettem, s máris késő este lett. Ez azért
kellemetlen körülmény, mert annak a bérháznak a kapuját,
ahol szobát béreltem, egy különösen durva természetű
házmester nyitogatta, egy barátságtalan, mogorva tuskó, aki
orcátlanul megkövetelte a busás borravalót, s közben
legorombította a lakókat. Legjobban pedig azokat utálta, akik
későn tértek haza, s fölverték álmából. Kénytelen-kelletlen -
minthogy egyre csípősebb lett a fagy -, figyelmemet csak azért
is a Periklész-kori Athénra összpontosítva, közeledtem a végze-
tes kapuhoz, s remegve, szívszorongva rántottam meg kétszer
egymás után a csengő fogantyúját.
Fölsivított a ház mélyén a csengő, s utána az ismerős,
nehézkes csoszogás és szitkozódás zaja közeledett felém.
De amint megcsikordult a kapu, s feltűnt a hatalmas, fehér
gatyás alak a küszöbön, egy elegáns törzskari segédtiszt
bukkant elő az éjből, s nagy lendülettel háromszor képen
törölte a fickót; majd tiszteletteljesen szalutált nekem, és
elnyelte a sötétség. A megdöbbent házmester alázatosan
esdekelt, ne tagadjam meg tőle a kegyet, és méltóztassak
befáradni. Eleget tettem kérésének. Fent, a szobámban,
végigvágódtam ágyamon, s iparkodtam rendbe szedni élmé-
nyeimet.
Őfőméltósága megtartotta szavát.
Igen, kétségtelen: mai találkozásom a házmesterrel végre
nem volt kimondatlan szavakkal terhes. Egymáshoz való
viszonyunk a törzskari segédtiszt által csodás tisztasággal
kristályosodott ki. Elhatároztam, hogy még ezen az estén a
lehető legnagyobb mértékben gyümölcsöztetem Őfőméltósága
kegyelmét, s haladéktalanul továbbfejlesztem egyéniségemet. A
generális ily hamar megnyilvánuló háládatosságának ugyanis
az volt számomra a legfőbb haszna, hogy ezen az estén épen
hoztam át egyéniségemet a ház küszöbén, nem csorbította a
zavar és a megaláztatás, amit a brutális házmestertől a mai
napig minden alkalommal el kellett szenvednem. Most tehát
kitűnő eshetőség nyílt rá, hogy végre sértetlenül maradt
egyéniségemet továbbfejlesszem. Nyomban neki akartam látni,
de már késő volt, s akaratom ellenére elnyomott az álom.
Elalvás előtt még eszembe jutott, hogy egy szál segédtiszttel
valahogy olyan ügyetlen, tapintatlan az egész, az lenne az igazi,
ha két segédtiszt kerülne szembe egymással, s míg ők
összeverekednek, a házmester kinyitja a kaput, és én besétálok.
Természetesen úgy lenne jó, ha ebben az esetben a házmester
segédtisztje lenne a gyengébb, s ő húzná a rövidebbet.
Hajnaltájt riadtam fel; kibújtam az ágyból, és kimentem,
hogy eleget tegyek természetes szükségletemnek. Félálomban
nem fogtam föl rögtön, hogy kilépve szobám ajtaján, mezítelen
lábammal két hadnagyra taposok, akik a lábtörlőn
szundikálnak. Nyomban fölpattantak, illedelmesen tisztelegtek,
s bocsánatot kértek, majd megkérdezték: kit verjenek meg.
- Tudom is én... - válaszoltam elgondolkozva. - Nyolc óra tájt
fog jönni a tejes. Talán őt? Az igazat megvallva, vele szemben is
kisebbségi érzéseim vannak. Följön a negyedik emeletre, hogy
fölhozza nekem a tejet, s azt gyanítom, nem szívesen teszi. Meg
is kérdeztem egyszer: „Jó magasan lakom, mi? Jó sok lépcső,
biztosan kifullad, mi?" De ő csak hallgat és bólogat, nem vall
színt, titokzatosságba burkolódzik. Talán őt?
- Lehet. Nekünk mindegy - válaszolták udvariasan a daliák,
az én oltalmazó sólymaim. Még visszafeküdtem egy kicsit, de
elaludni már nem tudtam. Minduntalan az volt az érzésem,
hogy már hallom a tejes lépteit a lépcsőn. Forgolódtam
jobbra-balra, végül fölkeltem, és nadrágot húztam.
- Megint - mondtam a hadnagyoknak: ők nem küldtek már
vissza. - Úgy látszik, valamit ehettem tegnap... - s rájuk
kacsintottam, mintha tréfálnék, vagy mi.
- Kérem, kérem - mondták, s előzékenyen utat nyitottak.
A folyosóról gyorsan befordultam a lépcsőházba, és
leszaladtam. Már nyitva volt a kapu; a házmester ott állt, s
kinézett az utcára. A legszívesebben visszahúzódtam volna, de
mégse húzódtam vissza. Ám ő sem fordult meg, én meg csak
álltam a háta mögött, s ez így tartott egy ideig.
- No, mi újság? - szólaltam meg végül, de sajnos a kelleténél
halkabban és nem eléggé nyomatékosan; így hát észrevettem,
hogy kibomlott a cipőfűzőm, és lehajoltam, hogy megkössem,
de ő épp akkor fordult meg, és meglátott engem, ezért nem
kötöttem meg, hanem hanyag mozdulattal nekitámaszkodtam
a kapufélfának, s kinéztem az utcára.
- Ha jönne a tejes, kérem, mondja meg neki, hogy ma nem
kell tej... és... - s hirtelen fölordítottam: - Megértette?! - s ekkor,
nem tudni, miért, ha már fölordítottam, roppant indulatba
jöttem, és fölemeltem a karomat, hogy teljes erőmből fültövön
vágjam a házmestert, aki nyugodtan állt ott, de az utolsó pilla-
natban mégis inkább úgy tettem, mintha a gallérom mögé, a
nyakamba hullott volna valami, s karlendületem vakaródzásba
ment át. Vakaródzva nyargaltam föl ismét az emeletre, s
kétségbeesetten zárkóztam be az illemhelyre, szívem hevesen
vert.
Mert most már nem is a házmesterről volt szó, hanem a
tejesről. Kimondhatatlanul ragaszkodtam reggeli tejecskémhez,
de még csak nem is ez bántott. A tejes iránti gyűlölet elemi
erővel tört rám. Fejemben eszményi terv született. A tejesnek
nem a tejjel kell feljönnie, hogy meg ne verjék, hanem tej nélkül
kell feljönnie, hogy azért verjék meg, mert meghagytam, hogy
ne jöjjön föl tejjel vagy tej nélkül, különben megverik. S
elsősorban a vakaródzásomért kell megverni. Azonkívül attól is
féltem, hogy a hadnagyok megsejtenek valamit.
Kifulladva értem le; a házmester most is ott állt, éppúgy,
mint előbb, és kinézett az utcára.
- Itt volt? - kérdeztem színlelt közönnyel.
- Nem volt itt - válaszolta a házmester, olyan egyszerűen,
hogy megtántorodtam.
- Ha jönne, hagyja itt a tejet, és jöjjön föl.
- Tessék? - fűztem hozzá, mert azt hittem, hogy a házmester
mondott valamit, mielőtt mondott volna valamit. De mivel
egyáltalán nem mondott semmit, néhány karlendítés és
guggolás után (meg akartam állapítani, milyen benyomást tesz
a házmesterre, hogy csupán egy kis testgyakorlat végett
szaladtam le újból) fölrohantam a lépcsőn.
A hadnagyok az ajtóban álltak, a lépcsőházra szegezve
tekintetüket, feszesen és figyelmesen.
- Én vagyok az! - kiáltottam már messziről, a biztonság
okáért. Iparkodtam ruganyos léptekkel, kecsesen elmenni
mellettük, hogy értésükre adjam: az ő emberük vagyok. S ekkor
hirtelen rémület szorította össze szívemet: eszembe villant,
hogy megsejthetnek valamit, hogy nem kerülheti el
figyelmüket, mennyi kifulladtam. El akartam oszlatni
gyanakvásukat, egyúttal megnyerni rokonszenvüket tréfás
közvetlenségemmel, bizalmaskodni akartam, közéjük
keveredni, összeszűrni velük a levet... mindez egyetlen pillanat
műve volt:
- Fogalmuk sincs róla - röhentettem el magam - hogy
kifullad az ember, mire... hehe!... izé... no, tudják, uraim!
Párnámba rejtettem szégyenpírban égő arcomat. Hisz ez az ő
stílusuk akart lenni - hajtogattam magamban -, a katonák közt
szokásos szabadszájúság, hát akkor miért nem nevettek? Meg
se nyikkant egyik sem. Várták a tejest.
Én is vártam. Nyolc óra körül csakugyan jött valaki fölfelé a
lépcsőn. „Mindjárt megverik" - gondoltam megkönnyebbülten.
De nem történt semmi. Csend, szűnni nem akaró csend.
Végül már nem bírtam uralkodni magamon. Halkan
kinyitottam az ajtót, és kinéztem.
- Nem volt itt - jelentették engedelmesen. - Valamilyen alak
jött ugyan, ide-oda ténfergett, azután megfordult és lement; de
nem volt nála tej.
- Köszönöm. Biztosan jönni fog - hazudtam, és
visszahátráltam az ágyhoz. Leültem a szélére, és tompán
bámultam a falra. Egész bonyolult tervem, mely annyi lelki
kínomba került - hogy a lépcsőn föl-le szaladgálásról ne is
beszéljek -, romba dőlt, egy egyszerű tejes miatt! - Tehát nem
érek semmit - hajtogattam magamban. - Egy több emeletes
intellektuális építmény leomlik egy perc alatt az olyan
közönséges valóság érintésétől, mint amilyen egy tejes. Sikerült
büntetlenül elmennie, egyszerűen, természetesen! Vereség,
leégés, posvány. Becsapott, túljárt az eszemen! - kiáltottam.
Megalázottnak, alsóbbrendűnek éreztem magam.
Dél körül végre gyűjtöttem annyi lelkierőt, hogy elhagyjam
lakásomat.
-Bemegyek a városba, hogy kibontakoztassam
egyéniségemet - közöltem a hadnagyokkal. - Önök
szíveskedjenek tovább is várni rá. Néha megesik, hogy délután
jön, sőt, ha épp nem erre visz az útja, akár este.
A nap hátralevő részét a reggeli vereségek szorgos
elfelejtésével töltöttem. Estére határozottan megjavult a
közérzetem.
„Üsse kő! - gondoltam. - Ami volt, elmúlt. Viszont ma
éjszaka megint becsöngetünk a kapun. Én és a segédtiszt."
Bekövetkező megtisztulásom gondolata jókedvre derített.
Szándékosan halogattam a hazatérést. Minél később csöngetek
be, annál jobban fog átkozni a házmester, annál teljesebb,
zaftosabb lesz az én esti megváltódásom. Csak akkor indultam
haza, amikor már az utolsó vendégek is elszállingóztak a
biliárdszobából. Útközben meg-megálltam, hogy kellőképpen
kiélvezzek minden finom kis árnyalatot, s egyre jobb
hangulatban közeledtem házunkhoz. A kapu be volt zárva, utca
üres, holdfényben úszó. Mosolyogva dörzsöltem meg a kezem, s
szinte borzongató gyönyörűséggel húztam meg a csengőt.
Felhangzottak az ismerős, nehézkes léptek.
Türelmetlenségemben egyik lábamról a másikra álltam.
Megcsikordult a retesz. A kapuban feltűnik a hatalmas, fehér
gatyás alak - s ugyanabban a pillanatban előbukkant a ház
sarka mögül egy elegáns vezérkari segédtiszt, s hatalmas
lendülettel háromszor pofon vágott.
Még magamhoz se tértem ámulatomból, máris bezárult
mögöttem a kapu, s a lépcsőházban találtam magam, melyet
csak a földre állított kézilámpás fénye világított meg; a lámpás
mellett a házmester lábikrája villogott szürkésfehéren, akár a
Parthenón-templom márványoszlopa.
Néhány pillanatig hallgattam, azután megpróbáltam
bátortalanul rálépni az első lépcsőfokra. A házmester nem
mozdult, tehát elindulhatok a lépcsőn, s fölmehetek a
szobámba.
- Ma mentem-mendegéltem a parkon át - szólalt meg
hirtelen, szinte éneklősen. - És... Tudod-e, cicuskám, mi
történt? Őfőméltósága, a mi kegyelmes Főkormányzó urunk... -
e szavaknál előrelépett a faltól, s megállt előttem szál
egyenesen, vigyázzállásban - korcsolyázás közben majdnem
belefulladt a tóba, s akkor én megmentettem.
„Már megint?" - gondoltam, hangosan pedig így szóltam:
- Értem, az emberek közt uralkodó anarchia, a támasz és a
lelkierő hiánya...
- Eh, nem - válaszolta a házmester. - Elsősorban lakókról
meséltem neki. Őkegyelmessége mindent föl jegyzett.
- Ahá. Mon général - csúszott ki váratlanul a számon. - No,
akkor én már megyek.
A házmester ismét hanyagul nekitámaszkodott a falnak.
- Menj csak, cicuskám, menj. Már várnak rád odafent.
Ugyanazok, akik reggel.
Megálltam, de csak egy pillanatra. Azután görcsösen
megmarkoltam a lépcső korlátját, s lehunyt szemmel, lassú
léptekkel elindultam fölfelé, minden lelkierőmet arra
összpontosítva, hogy hinni tudjak Orpheusz kalandjában.
Kerényi Grácia fordítása
A KÖVÉR, AKI NEVETETT
Az ember, aki szembejött velem, már messziről rendkívül
kövérnek látszott. Mellénye ki volt gombolva vastag mellén,
gallérja kigombolva hájas nyakán, nadrágja is kigombolva
óriási pocakján. Hatalmas könyökének hajlatán, alsó és felső
karjának hústömegei közt kosárka lógott, bizonyára vásárlás
céljából, olyan áruk számára, melyekre a háztartásban s
legfőképpen a konyha tartásához szükség van. De nem ez volt a
meglepő, hanem egész testét megremegtető, harsogó nevetése.
A kövér elment mellettem, anélkül hogy figyelemre méltatott
volna - teljesen átadta magát a zengő kacagásnak. Testének
minden kis halma és völgye ugrált - s olyan volt ez a test, mint
egy hatalmas birodalom, mely nem ismeri pontosan saját
határait. Gyors léptekkel távolodott - nevetéséről ítélve, a piac
felé.
Én pedig továbbmentem a csinos kis fasorban. Két felől
kertes házikók és villák árasztottak kellemes hangulatot
lakóikra és a járókelőkre. Vegyük még hozzá a déli verőfényt és
a májusi zöldet - s megkapjuk a nap képét és illatát.
Ekkor ismét dörgő nevetés ütötte meg fülemet, s két
rendkívül kövér emberre esett pillantásom: tarka festékfoltos
kék darócruha volt rajtuk, s ugyanolyan sapka - az egyik a
házikó utca felőli drótkerítését festette zöldre. A kerítést
belülről sűrű élősövény fedte, s mögüle harsány kacagás és
kertészolló-csattogás hallatszott. A kövér mázolók ecsetjükkel
hadonásztak, s közben gurultak a nevetéstől - s minden
nevetésükre hasonló kacaj felelt a túloldalról. Megálltam, és a
félig nyitott kerti ajtón át benéztem. Barátságos, nagy villát
pillantottam meg; inkább kövér volt, mint magas, falai
gondtalan pasztellszínekre festve, ablakbélései fénylettek a friss
fehér máztól. A tiszta üvegek mögött függönyök és virágok. A
piros tetőn csillogó, ezüstös bádogkakas is meglehetősen
kövérnek látszott, majdhogynem gömbölyűnek.
Az élő sövény mögött három hústorony állt; kordbársony
nadrágjuk kínlódva szorult vastag derekukra, nadrágtartójuk
pattanásig feszült. A gallyakat nyesték, de nagyon kellett
vigyázniok az ujjaikra, mert rázkódva nevettek, mint az
eszeveszettek. „Különös ház - gondoltam. - Vajon lakik-e benne
még valaki, s ha igen, az is ugyanilyen kövér-e vajon? És miért
nevetnek mind?"
Annyira fúrta oldalamat a kíváncsiság, hogy kihasználva a
hájasok vidám és szorgos óvatlanságát - bár nem szeretek
tolakodni -, besurrantam a kertbe.
- Megpróbálok benézni a hátsó ajtón - mondtam magamban.
- Ha észrevesznek, úgy teszek, mintha én lennék a tejes.
Bár el voltam rá készülve, mégis, mikor már a ház sarkához
közeledtem s újabb hahotázást hallottam, elégedettséggel
vegyes félelem fogott el. Óvatosan kinéztem a sarok mögül.
Hatalmas kert tárult elém, de nem volt benne zöldség, csak
virág, éspedig rózsa; nem emlékszem, hogy valaha életemben
láttam volna egy helyütt ennyi rózsatövet. Húsz-harminc
lépésnyire tőlem négy hájgombóc hengerelte a salakos kis
fasort - be voltak fogva egy kertészhenger elé, mint a régimódi
négyes fogatokba a lovak. Színes ruhájukban, kockás ingükben
még kövérebbnek látszottak. Minthogy most már érzékenyebb
volt a fülem a nevetéssel kapcsolatos dolgokra, világosan meg
tudtam különböztetni az első mély hangú „hu-hu-hu"-ját a
második őszinte „ha-ha-ha"-jától, a harmadik szkeptikus,
intellektualizált „he-he-he"-jétől. Azt is megállapítottam, hogy
éppúgy, mint a kerítésnél meg az élő sövénynél
foglalatoskodók, nem egyénileg nevetnek, egymástól
függetlenül, hanem szinte egyetértésben, valamin, amiről csak
ők tudnak. Semmit nem szóltak, csak időről időre felkacagtak, s
ha csak ránézett egyikük a másikra, mintha valamire célozna,
máris elemi erővel tört ki belőlük a jókedv. A kitörések közti
szünetekben szuszogva, apró léptekkel húzták a hengert a kert
mélye felé.
Fölhasználtam egy ilyen pillanatot, s belopództam a sötét
előszobába. Két ajtó nyílt innen, az egyik jobbra, a másik
szemben. A szemben lévő mögül nagy kopogás, darálás,
kaparás, zúgás, bugyborékolás és hahotázás hallatszott.
Benéztem a kulcslyukon. Egy nagy fehér konyhában öt rengő
hájú szakács sürgölődött buzgón, s közben dülöngéltek a
nevetéstől. Körülöttük ragyogott, csillogott minden: a csempék,
az alumínium fazekak, a kifényesített sárgaréz edények és az
ezüst evőeszközök.
Belöktem a jobb oldali ajtót: hosszú folyosó vezetett a lakás
belsejébe. Mikor becsuktam az ajtót magam mögött, nem
hallottam már nevetést, se egyéb lármát: csend borult rám
hirtelen. A fényesre kefélt parkett sötéten ragyogott. Kétoldalt
rengeteg ajtó nyílt, jobb is, meg balra is. Némelyik ki volt tárva,
úgyhogy benézhettem a hájasok szobáiba: mindenütt széles
díványok, párnák, kerevetek, pamlagok és szófák. Így érkeztem
a folyosó végére. Az utolsó ajtó előtt egy nagy kutya feküdt;
kövér volt, túlságosan kövér ahhoz, hogy bármi iránt is
érdeklődnék. Ráadásul úgy tetszett, hogy egy bizonyos, sajátos
kutyaásítással ásít: úgy húzza szét a száját, mintha ő is nevetne.
Kinyitottam az utolsó ajtót.
A szoba ablakát vastag függöny takarta, de a délutáni nap
átvilágított a négyszögletes, narancssárga-vörös csíkos
vásznakon. Egy mély karosszékben (bőrhuzatok illata töltötte
be a hűvös, félhomályos szobát) egy inas, sovány ember ült.
Arca hosszúkás volt, aszott, vékony, igazi agárarc. Előtte egy
asztalkán földgömb állt.
„Tehát csak tizennyolcan vannak - gondoltam meg-
könnyebbülten. - A kutyával, a szélkakassal és a földgömbbel
együtt tizennyolc kövér."
A sovány ember szótlanul nézett rám a szomorú szemével.
- Min nevetnek annyira? - kérdeztem.
A sovány elfordította tekintetét. Hosszú, vékony, csontos
ujjával meglökte a földgömböt; az könnyedén, lassan
megfordult a tengelye körül.
- Hogy min? - szólalt meg végül. - Hát rajtam!
Kerényi Grácia fordítása
SAKK
Felhős, borús nap volt. Engem nem zavart, de találkoztam
egy barátommal, aki ugyancsak búslakodott emiatt.
- Kezdek reumás lenni, sajnos. Ezzel még csak nem is
törődnék. Nagyobb baj, hogy nemrég megfáztam. Épp az
hiányzik, hogy megázzak ma. Egyelőre még csak kezdődő
influenza: a csontjaim fájnak. De mi lel aztán? Senki nem
láthatja előre, nem lesznek-e veszélyes szövődményei.
Azt válaszoltam, hogy hiszen egyáltalán nem kell megáznia.
Elég, ha tető alatt várja be az eső elmúltát. Tetőnk, hál'
istennek, van bőven.
- Könnyen beszélsz, neked nincsenek kötelességeid a
szabadban. De én dolgozom, akár esik, akár süt, s éppenséggel
kint, a szabad ég alatt. Élni kell.
Megkérdeztem, hol dolgozik jelenleg. Régóta ismerjük
egymást: valaha együtt statisztáltunk a színházban. Bizonytalan
volt a foglalkozásunk, mindig a körülményektől függött:
voltunk szállítók, kísérők, félőrök, büntetésleülők,
tizennegyedikek az asztalnál, pillanatnyi vigasztalók, ideiglenes
világfiak és hivatásos vendégek.
Megmagyarázta, hogy most aránylag könnyű munkát talált, s
ha nem lenne a természete olyan érzékeny a
hőmérséklet-ingadozásokra, nagyjából meg is lenne elégedve
vele.
- Tudod, mi az az élő sakk? Ugyanaz, mint a rendes,
csakhogy nem kis asztali sakktáblán játsszák, hanem nagy,
szabad térfelületen. Apró, élettelen figurák helyett a
sakkfigurák jelmezébe öltözött emberekkel. A játékosok
természetesen egy-egy emelvényen foglalnak helyet, a
sakktábla két szemközti oldalán, hogy az egész felületet
áttekinthessék. Szabadtéri játékok és mulatságok keretében
szoktak élő sakkot rendezni, minthogy igen csábító
látványosság. A közönség szívesen nézi az efféle mérkőzést.
Hány ember kibicelhet kényelmesen a sakkozóknak a kis asztali
tábla mellett? Három, legföljebb öt, s közben még zavarják is a
játékosokat. Az élő sakkot viszont tetszés szerinti tömeg
nézheti, s a sakkozók, tőlük elkülönítve, zavartalanul
elmélkedhetnek a győzelem lehetőségein. Vegyük még hozzá a
színes jelmezek varázsát, s megértjük, miért oly vonzó látvány
az élő sakk. Zárt klubokban is rendeznek élő sakkot, ha van
megfelelő terepük hozzá.
A terepfeltételeken kívül természetesen személyzetre is
szükség van. Tizenhat ember a fehér oldalra, tizenhat a
feketére, néhány tartalékba (hisz emberek vagyunk), s
megfelelő jelmezkészlet. Az önkéntesek nem válnak be.
Kíváncsiságuk, mely jelentkezésre ösztönözte őket, alig
tíz-tizenöt perc alatt elmúlik. Hamar elfáradnak,
türelmetlenkednek, aztán bármi ürüggyel (családtag halála, ki
nem kapcsolt vasaló odahaza, állítólagos fejfájás) kiszállnak, s
elrontják az egész, nemegyszer érdekesen alakuló játszmát.
Ezért bérfigurákat kell fölfogadni. Csupán azoknál nem kell az
érdeklődés megszűntétől félni, akiket kezdettől fogva nem
érdekel a dolog, s épp ezért egyenletesen, belső törések és szár-
nyalások nélkül vesznek részt mindvégig a játékban. Díjazásért
dolgoznak, s mint szakemberek, biztosítják a figuráktól
megkívánt, kellő színvonalat.
Viszonylag könnyű a munka, vagyis elviselhetősége
különféle, változó körülményektől függ. Nyáron, napos időben,
egészen kellemes, hacsak nem kap valaki könnyen napszúrást.
Ősszel, a hosszú esőzések időszakában, náthát és
búskomorságot idézhet elő. A legrosszabb télen. Vannak olyan
játszmák, mikor a hófúvás miatt nem látni két mezőnynél
messzebbre, s nagyon kell vigyázni, hogy ne a sajátját üsse ki az
ember az ellenfél helyett.
Most azonban nyár volt, csak borús nyár.
- Nem panaszkodnék - fejezte be a barátom elbeszélését -, ha
nem lenne olyan felhős az ég, s olyan érzékeny a mandulám. Ha
ma nem megyek munkába, kidobhatnak. Futár vagyok. Sok
igyekezettel, a kollégák irigykedése közepette értem el ezt a
rangot. Nagyon kérlek, helyettesíts; csak ma! Holnapra talán
kiderül az idő. Átadom az egész napidíjamat. A futárokat
jobban fizetik, mert többet szaladgálnak. Különben valamennyi
tisztnek jobban fizetnek, rangjuk szerint. Nyár végére talán
király is lehetnék!
- Nem tehetem - válaszoltam. - Mindig rettentő rosszul
érzem magam, ha nagyobb tömeg néz. Már akkor, a színházban
is voltak nehézségeim, emlékszel? A bámuló tömeg mindig
szégyenkezést ébreszt bennem, s ez érthető
rekompenzációképpen túlságos nyílt és őszinte viselkedésre
késztet. Azonkívül azt képzelem ilyenkor, hogy ha már azért
jöttek el, hogy lássanak engem, tisztességtelen dolog lenne, ha
ne mutatnék meg nekik mindent. Ezért dobtak ki a színházból
is, amikor a premieren a felém fordított rengeteg tekintet
hatására megmutattam a közönségnek furunkulusomat. S épp
te mondtad, hogy az élő sakk egyúttal nagyszerű látványosság
is.
- Ó, efelől nyugodt lehetsz - biztatott a barátom. - Ebben az
esetben nincs látványosságról szó. Két öregúrnak dolgozom,
akiknek az orvos azt ajánlotta, hogy mozogjanak sokat a friss
levegőn. Ezért abbahagyták a házi sakkozást, s áttértek az élőre.
Magánjáték, a személyzeten kívül nem találkozol senkivel,
egyetlen kibic sincs.
Fontolóra vettem a dolgot. Utóvégre úgyse volt aznap más
munkám. Szívességet teszek a barátomnak, s közben még
keresek is - nincs rá semmi ok, hogy visszautasítsam a
kínálkozó lehetőséget.
- Jól van - állottam rá -, de vajon el tudom-e látni
feladatomat?
- Az egészen egyszerű, s a legszükségesebb útmutatásokat
megkapod a lótól. A fehér oldalon vagyok, egymás mellett
állunk a balszárnyon. Mint szomszédok, mindig váltunk
egymással néhány szót, mielőtt kibontakozik a játék, s
elválasztanak bennünket.
- No, akkor megyek is!
- Menj. Én hazamegyek, és lefekszem.
Elbúcsúztunk.
A játék az udvaron folyt, melyet kerengők vettek körül
kétemeletnyi magasságban. Egy ódon kastély belső udvara volt.
Átmentem a kapun, mely előcsarnoknak, sőt szinte alagútnak is
beillett. Az ég szürke négyszöge fedte e hatalmas doboz belsejét;
olyannyira tágas volt, hogy az aljára rajzolt sakktábla rendkívüli
nagysága nem tett rám különösebb hatást. A falakon itt-ott
függőleges tavakat alkotott a vadszőlő; a kerengők egy része e
szabálytalan alakú sötétzöld foltokba olvadt. Talán ezért merült
smaragdszín félhomályba az egész udvar - s e félhomály
sűrűsége a felhők és ködök vonulása szerint váltakozott. A
közepén ott sürgölődtek a figurák - különösen kicsinyeknek
látszottak, ami azért lepett meg, mert megszoktuk, hogy zárt
helyiségekben a távlatok hiánya miatt meglehetősen nagynak
látjuk az alakokat. Itt azonban, bár zárt helyiségben voltam,
egyúttal szabad ég alatt is, s az építészet szerencsés egységbe
foglalta a tág teret a zártsággal.
Pedig egynémelyik figura csakugyan természetfölötti
méreteket öltött jelmezében. Az élő gyalogok csöppet sem
különböztek egy átlagos ember nagyságától és termetétől, ám a
futárok, bástyák, lovak óriásiak voltak. Csupán a fantasztikus
építmények alól kilátszó, különféle kopott cipőkbe bújtatott
lábuk volt természetes. Följebb sörényes lónyakak, vicsorító
lópofák, csempe nagyságú fogakkal, lőréses bástyák, szigorú,
mértani mintájú párkányzattal, s csipkézett tányérgalléros
futárok.
Önkéntelenül is elbátortalanodva torpantam meg a térség
szélén, melyen át kellett kelnem; most valósággal meghittnek
és otthonosnak éreztem a sötét kapualjat, mely kellemetlen
készséggel verte vissza a leghalkabb neszt is. Észre se vettem,
mikor állt meg mögöttem a fekete bástya.
- Nem szabad - jelentette ki egy hang a belsejéből.
Közelről láthattam a fehér festékkel meghúzott vízszintes
hosszú és függőleges rövid vonalakat, melyek a téglák közeit
mímelték. Ösztönösen fölnéztem a csipkés párkányzatra, bár
tudtam, hogy a beszélő fejének körülbelül az én fejem
magasságában kell lennie.
Udvariasan felvilágosítottam, hogy nem véletlen kibic
vagyok, hanem beteg barátomat szándékozom helyettesíteni. A
bástya szótlanul hallgatta, majd köpésszerű sercenés süvített ki
belőle; aztán eltávozott - vastag talpú cipője alatt csikorgott a
salak. Beléptem az udvarra.
A fehérek balszárnyán megpillantottam a lovat, akinek
oltalmába ajánlott a barátom. Megszólítottam; nehézkesen
felém fordította papírmasé szügyének tömör gomolyagát s
festőien kusza sörényét, úgyhogy kitágított orrlyukai a fejem
fölé nyúltak.
- Jól van - mondta -, segítek neked beöltözni. Van
cigarettád? Munka közben nem szabad dohányozni, de addig
rágyújthatsz, míg el nem kezdődik. Csak tudni kell, hogyan
csinálja az ember, hogy a füst ne fölfelé szálljon, mert akkor
meglátják, s a főnök akadékoskodik. A nadrágba fújd a füstöt,
akkor lent száll ki a nadrágod szárából, s minden rendben van.
Meg kell az efféléket tanulnod.
A ló útmutatása alapján bebújtam a futáröltözet belsejébe.
Sötét volt benne, és fülledt levegő. A szemnyíláson át
körgallérom szélét láttam, s a zöldes félhomályba merülő udvar
egy részét.
- Bizony, öcsém - mondta a ló -, itt is tudni kell, mit és
hogyan. Például most. Még rá lehet gyújtani, csak óvatosan,
még reggelit is lehet enni papirosból, fő, hogy ne szemetelj
magad alá. Később már rosszabb a helyzet.
Jobbomon a királynő állt. Önkéntelenül lenéztem a lábára;
rojtos hajtókájú nadrágot láttam, s repedezett, ócska csukát.
Odébb a király fenséges sziluettje magaslott. Teniszcipős láb
kandikált ki alóla.
- A királyért fizetnek a legtöbbet - magyarázta a ló -, mert az
a legnehezebb. Mégis egy idősebb pacák játssza, mert a jelmeze
nehéz ugyan, de keveset kell mozognia, s az is számít ebben a
korban. Öreg napjaira jól jön az embernek néhány garassal
több. Ha a közelében vagy, és látod, hogy rajta a sor, de nem
mozdul, kopogtasd meg a falát. Megállapodtunk vele.
Láttam a feketék sűrűsödő rendje fölött a kerengőket. A
levegő nem volt átlátszó, fátyolba vonta a sűrű pára, s a fellegek
elnyomtak minden fényt; a széles eresz beárnyékolta az épület
szintjeit. Ezért az oszlopok, a boltívek és korlátok a vadszőlő
itt-ott elmosódó foltjai közt olyan hatást keltettek, mintha
ködből rajzolták volna oda őket kusza vonalakkal, egy síkba
valamennyit.
- Ohó! - szólt előttem egy gyalog. - A feketék jobb futárja
megint beszopott.
- Nem lenne szabad neki - jegyezte meg a ló. - A futár mindig
egyenes vonalon szalad. Az más, ha lóban dolgozik az ember.
Még ha kissé félrelépsz is lendületedben, nem szúr szemet
senkinek. Mindenki tudja, hogy a ló ide-oda szökdel.
- Figyelem, kezdünk! - szólt ránk a gyalog.
Valaha tudtam sakkozni, még csak nem is rosszul, de nem
kellett különösebb szaktudás ahhoz, hogy megállapítsam: mily
alacsony színvonalú játékban veszek most részt. Először is oly
sokáig vártunk minden egyes húzásra, hogy a lépések közti
szünetekben már elfogott bennünket a kétség: nem aludtak-e el
a játékosok véletlenül, vagy nem mentek-e haza, megfeledkezve
arról, hogy ezt velünk is közöljék. A kerengők rejtekébe
húzódva, töprengtek a végtelenségig, s nekünk közben
elzsibbadt a lábunk. S a hosszas töprengésnél mindig siralmas,
értelmetlen húzás lett a vége - nem lehetett semmiféle általános
koncepcióra következtetni, sem az egyik, sem a másik oldalon.
Néhányszor ide-oda huzigáltak engem is, éppúgy, mint a
többieket, minden különösebb cél nélkül. Végül is
nyugtalanítani kezdett a dolog.
- Mi ez? - kérdeztem a lovat, mikor ismét a közelébe
kerültem.
- Agyérelmeszesedés - suttogta válaszképpen. - Még
nemrégen is le tudták bonyolítani öt-hat óra alatt, de úgy
látszik, rosszabbodott az állapotuk.
- Melyik a jobb játékos?
- Egyformák. Éppen azért megy olyan nehezen. Előfordul,
hogy nem bírják befejezni estig, s akkor hagynak bennünket,
úgy, ahogy állunk, egész éjszakára, s csak másnap játsszák
végig. Félek, hogy ma is így lesz. Valahogy gyengén megy, és az
idő is bizonytalan.
Ide-oda vánszorogtunk a sakktáblán, mindig újabb és újabb
mezőnyökre. Néhány gyalogot kiütöttek. Irígyen néztük,
hogyan lépnek le a pályáról.
Közben szitálni kezdett az eső, halkan, szemerkélve. Az ilyen
eső nem múlik el egyhamar. Komolyan, megfontoltan kezdi,
hisz tudja, hogy van néhány napja tartalékban, ezért nem siet,
lassan jön lendületbe. Egyelőre óvott a papírmasé jelmez; csak
a lábamat féltettem, mert könnyű félcipő volt rajtam.
- Látod azt a vastag talpú bástyát? - mutatott a ló az egyik
feketére. - Tartsd szemmel. Kiütéskor szereti bokán rúgni az
embert, azonkívül spicliskedik, ha nagyon fáj a lábad, s
leguggolsz egy kicsit. Hazafi. Ne adja Isten, hogy a feketék
veszítsenek; olyankor a legrosszabb. Néha még sír is, úgy a
lelkére veszi.
- Az övé a játszma, vagy mi?
- Nem, de ilyen szenvedélyes természetű.
Kezdett a galléromba csöpögni valami. A papírmasé kupola a
fejem fölött szétvált egy helyen, s áteresztette a vizet. Hidegek
voltak a cseppek, kegyetlenül.
A húzások közti szünetek mind hosszabbra nyúltak; látszott,
a játékosok egyre nehezebben tekintik át a helyzetet. Az
ereszcsatornák díszes, sárkányfejű nyílásai halkan muzsikálni
kezdtek odafenn a magasban; előbb csak félénken, aztán egyre
hangosabban, mikor sűrűbben kezdett esni. Az eső egyenletes,
öblös moraját különböző magasságból csöpögő, sokféleképpen
neszező csöppek tarkították. A fekete futár kellemes
alkoholmámora már elmúlt, s szemmel láthatólag elnyomta a
buzgóság; ott bóbiskolt kétkockányira tőlem. A lovat megint
elvitték mellőlem valamerre.
Mérges lettem. A többiek, mint régi sakkmunkások, már
hozzászoktak az efféle kényelmetlenséghez. De nekem lassan
átázott a lábam, s nem bírtam belenyugodni. Semmi jelét nem
láttam, hogy ez a vontatott játék a végéhez közeledne.
„Hátha kiüt valaki? - ötlött az eszembe. - Hazamehetnék. De
ez csak szerencsés véletlen lehet, nem számíthatok rá. Így hát
mi marad hátra? Várnom kell. És ha itt hagynak bennünket
éjszakára? A ló azt mondta, az is megesik néha."
Annyi lehetőség lett volna a játék meggyorsítására, s mind
elszalasztották... A legkézenfekvőbb, nyilvánvaló esélyeket
következetesen nem használta ki egyik fél sem. A gondolatra,
hogy ügyefogyottságuk miatt tüdőgyulladást kaphatok, még
jobban dühbe gurultam. Éreztem: nem bírom tovább nézni a
dolgot. Elhatároztam, hogy a saját szakállamra meggyorsítom a
végkifejletet.
Egy apró kis csalás, egy-két mezőnyi önkéntes odébb
húzódás bizonyára sikerül. Ernyedt lomhaság uralkodik az
egész pályán; a két agyalágyult öreg önmagával van elfoglalva,
tehát nem vesz észre semmit. Feltűnés nélkül, testem súlyát
áthelyezve lábujjaimra és vissza, kezdtem átlósan átcsúszni a
szomszéd kockára. Csak túlzásba ne essem, csak betartsam az
illendőség elemi szabályait, s ne változtassam meg orcátlanul a
mezőny színét - hisz tudni való, hogy a futár a játék kezdetétől a
végéig ugyanazon a színen fut -, akkor sikerülni fog.
Most kellett megtennem a döntő lépést: összeszedni a
bátorságomat, s a saját szakállamra kiütni a fekete futárt, aki
ugyanazon az átlón állt, mint én. Kockázatot vállaltam: még ha
nem is veszik észre soron kívüli lépésemet, a fekete játékosnak
eszébe juthat, hogy ő üssön ki engem a fekete futárral, persze
csak ha meglátja hogy egymással szemben állunk. De nem volt
mit tenni. Várnom kellett egy kicsit, nem akartam túl sokat
sürgölődni a sakktáblán. Múltak a percek, nem történt semmi.
Százig számoltam magamban, aztán mindent egy kártyára téve,
határozottan átmentem a köztünk levő kockán, s odaléptem a
feketéhez.
- Kiütöttem magát, barátom - mondtam. - Hazamehet.
Azért választottam éppen őt első áldozatul, mert
feltételeztem, hogy a szesztől elhomályosult elméjével még
kevésbé figyel a játékra, mint a többiek. S csakugyan: csupán
megtántorodott egy kicsit, s tompa krákogás hangzott fel a
jelmez belsejéből. Nem titkolta örömét.
- No, akkor rohanok! - kiáltott fel. - Micsoda, egy kis sört se
szabad innom? - tette hozzá váratlanul kihívóan, s választ se
várva, elkotródott a sakktábláról. Elfoglaltam a helyét, mintha
mi sem történt volna.
Számításom helyesnek bizonyult. Olyan általános közöny és
unalom honolt a pályán, hogy senki se tudta, s nem is
gondolkozott rajta, hogy a feketéknek kell-e lépni vagy a
fehéreknek. Ami a játékosokat illeti, szemmel láthatólag
el-elszundítottak, s az eső és a félhomály is nekem kedvezett.
Mégis lapultam, míg biztos nem voltam a dolgomban. Aztán
kiütöttem egymás után két gyalogot. Pisszenés nélkül,
szófogadóan, nyilvánvaló megkönnyebbüléssel szaladtak le a
sakktábláról. A saját érdekemben kifejtett tevékenységemmel
jó szolgálatot tettem kollégáimnak is.
A fehérek győzelméért dolgoztam, de ez a győzelem csöppet
sem érdekelt. Csupán siettetni akartam a végkifejletet. Azt
reméltem, hogy ha a feketék valamennyi figuráját kiütöm, még
a legnagyobb hülye is tud sakk-mattot adni az árván maradt
királynak. Egyre vakmerőbb lettem, ütöttem, akit csak értem - s
mind kisebb szüneteket tartottam közben. Csupán a
vastagtalpú-cipős fekete bástyától óvakodtam. Nemcsak hogy
békén hagytam, de iparkodtam tőle minél távolabb tevékeny-
kedni, hogy ne vegyen észre semmit. Épp az egyik fekete ló
ellen készültem, mikor rájöttem, hogy valami nincs rendjén.
Minden erőfeszítésem ellenére a két fél számaránya változatlan
maradt, igaz, hogy sok szabad hely lett a sakktáblán, de
ugyanannyi fehér is kiesett, ahány fekete. Lehet, hogy a feketék
játékosa hirtelen felriadt, s kitört rajta a vállalkozási kedv?
Kezdtem figyelmesebben szemlélni, mi történik körülöttem. S
fölfedeztem, hogy a vastag talpú fekete bástya is mesterkedik.
Most értettem csak meg, miért nem leplezett le, még ha
gyanított is valamit. Neki sem volt tiszta a leiismerete.
Ugyanazt csinálta, amit én, csakhogy más okból: ő volt a pálya
egyetlen sovinisztája. Minden fáradságom kárba veszett: nem
változott a felek közti egyensúly, s csöppet sem lett több
reményem a játék befejezésére. A fekete bástya egyre
orcátlanabbul tevékenykedett. Láttam, milyen brutálisan,
szinte szemérmetlenül ugrott oda királynőnkhöz, hogy kiüsse, s
közben csúnyán belerúgott vasalt cipőorrával annak kopott,
ócska cipőjébe. Nem maradhattam el mögötte, ezért azon
nyomban eltávolítottam a fekete királynőt. Nem fért hozzá
kétség, hogy a fekete bástya tud rólam, de az is bizonyos volt,
hogy tudja, hogy én is tudok őróla. Ő is kerülte a velem való
találkozást. Azt is tudtam, hogy gyűlöl engem.
A mieink közül, rajtam és természetesen a királyon kívül
csak ló barátom és néhány gyalog maradt a sakktáblán.
Hasonló volt a helyzet a feketéknél.
- Én nem avatkozom a dologba - mondotta a ló -, de ajánlom,
légy résen. Segítenék neked, de én kinevezett dolgozó vagyok.
Ha lebukom, kidobnak. Nem akarom elveszteni az állásomat.
Nálad más a helyzet, akkor se történik bajod, ha rájönnek, mert
napidíjas vagy. Au! - szisszent fel hirtelen, mert a fekete bástya
e pillanatban melléje lopózott, s a szokásos rúgással ütötte. -
Szevasz! - kiáltott oda nekem, s leszaladt sakktábláról. Egyedül
ő tudta, mi megy itt végbe. Sajnos nem búcsúzhattam el tőle,
mert nyomban rohannom kellett, hogy kiüssem a fekete lovat.
Aztán még gyalogok kerültek sorra. Gyorsan elbántunk velük,
szinte minden gátlás nélkül. A sakktáblán csak a két király
maradt, a fekete bástya meg én. A nyílt, üres téren már nem
áltathattuk egymást.
Az eső alaposan eleredt. Gallérom megduzzadt, összelappadt
az esőtől, cipőmben is tocsogott a víz. Elázott a bástyán a
párkányzat, folyt a királyokról a festék. Eltűnt a csöppek és
erecskék rafinált zenekara, nyelte az udvart betöltő, egyhangú
zuhogás. A játékosok még tettek néhány primitív lépést,
kölcsönösen sakkot mondtak egymásnak, de ez természetesen
nem járt eredménnyel. Aztán megint nagy szünet következett, s
igazán nem lehetett tudni, hogy ott van-e még a két öreg, vagy
már hazamentek. Csak álltunk négyen, egyre jobban átjárt
bennünket az eső, s kétségbeesve láttam, hogy a játéknak nem
lesz vége. Sőt, ami még rosszabb: talán bekövetkezett az, amiről
a ló beszélt - itt hagytak bennünket éjszakára, abban a balga
hitben, hogy holnap reggel be tudják fejezni a játszmát. Egyre
sötétebb lett, s egyre hangosabban zuhogott.
Éberen figyeltem a bástyát. El voltam rá szánva, hogy én
rúgok bele először, ha csak közeledik hozzám. Nyilván sejtette
szándékomat, mert távol tartotta magát. Egy ideig
mozdulatlanul méregettük egymást, végül ő adta be előbb a
derekát: a fehér királyhoz fordult.
- Sakk! - mondta rekedten.
Elhatároztam, hogy véget vetek a dolognak.
- Ide hallgasson, kolléga - mondtam -, ne bolondítsuk már
egymást. Sötét van, és ömlik az eső. Az öregek már biztosan
hazamentek. Én értem, hogy maga hazafi, s szívén viseli a
győzelmet, de maga is látja, hogy a játszma döntetlen. Remi.
Inkább menjünk haza.
- Ha azt mondom, hogy sakk, akkor sakk - válaszolta
komoran.
Megértettem, hogy itt nincs értelme vitatkozni. A királyom
nem mozdult, nyilván elaludt, a nedvesség ellenére. Nem
tettem volna rá a fejemet, hogy a megvadult fekete nem tesz-e
kárt testi épségében. Megkopogtattam hát a falát.
- He? Mi az? - riadt föl az öreg.
- Sakk, apuskám! Nem hallotta?
- Ja, megyek már, megyek - s áttotyogott a szomszéd
kockára. A bástya nyomban sakkot adott neki újból. Óvatosan,
ügyelve, hogy semmiképp se kerüljek a fekete útjába, szelíden
odébb toltam a királyt a sakktábla széle felé. Csupán egy-egy
rekedt „sakk" szakította meg újra meg újra a zuhogásból és
locsogásból szőtt csendet.
- Hazamegyünk - sikerült odasúgnom halkan a fekete
királynak, mikor kockáról kockára haladva elhúztunk mellette.
Ásított egyet, jó éjszakát kívánt, és elment. Olyan sötét volt
már, hogy a nekibőszült bástya nem vett észre semmit.
Mikor a pálya szélére értünk, hirtelen lelöktem a királyt a
sakktábla területéről, aztán futásnak eredtem a kerengők felé,
magam után vonszolva az öreget. Kifulladva bújtunk el egy
oszlop mögé. Meghagytam a királynak, hogy legyen csendben, s
a pálya felé füleltem.
Patakokban ömlött az eső, egyhangú, sűrű
zúgással-csobogással szakadt a láthatatlan udvarra. Vártam,
mikor csikordul meg a salak a vasalt cipők alatt, de nem
hallatszott semmi ilyesmi. Jó néhány percig vártunk.
- Vége - mondtam. - Megyünk.
- Sakk! - tört föl az üvöltés a sötétben, közvetlen a hátunk
mögött.
Eliramodtunk, átvágva az udvaron, a kapu felé. Teljes
erőmből futottam, s közben rájöttem, milyen cselt eszelt ki: az
árkádok alatt került mögénk, cipőjét levéve, zokniban.
Már a kapu-alagútban rohantam. Mikor a megváltó
kijárathoz értem, észrevettem, hogy az öreg elmaradt
mögöttem: meglett kora s a víztől kétszer olyan nehéz jelmeze
hátráltatta. Lihegése s tornacipős csoszogása a visszhangtól
felerősödve, akár egy hangszóró, úgy recsegett-ropogott a
boltívek alatt. Ráébredtem, hogy így nem menekülünk meg.
Ekkor - azt hiszem, a félelem adta az ihletet - megváltó ötletem
támadt. Ledobtam jelmezemet, visszafordultam, lázasan
lerángatta a királymezt az öregről is, s eldobtam, amilyen
messzire csak tudtam. A hatalmas, merev báb nagyot koppant a
kövezeten. Félreugrottunk.
A bástya már odaért, s megtalálta, amit kívánt. Nyilván
megállt, mert elcsitultak a léptei. Ám a fekete visszhang most
tompa döféseket sokszorozott meg diadalmasan; mint amikor
kést szúrnak egy bábuba – a király üres, szétázott papírmasé
hüvelyébe.
Lassan elindultunk haza. Már nem volt miért sietni.
Kerényi Grácia fordítása
KÉT LEVÉL
I. LEVÉL
Tisztelt Uram!
Bár az eltelt sok hosszú esztendő elválasztott bennünket
egymástól, remélem, mégsem lettünk közömbösek egymás
iránt. Bízom ebben. S ha szorongva bontaná fel levelemet,
megnyugtathatom, nem olyan szándékkal írok, amilyet
föltételez rólam, s amitől esetleg még mindig fél.
Egyébként, még ha meg akarnám is tenni azt, amitől nyilván
rettegett annak idején, s Istenemre mondom, nem az ártatlanul
üldözött áldozat félelmével (nem, nem! csupán önkéntelenül
csúszott ki ez a néhány szó a tollamból, mindjárt meggyőződhet
róla, hogy nem táplálok haragot szívemben), még akkor is,
mielőtt e borítékot felbontaná, leküzdve első riadalmát, e
hosszú évek óta első riadalmat, már amennyiben az elmúlt
esztendők alatt mindennek ellenére biztonságban érezte magát
- meg kellene értenie magától is, hogy a dolgok már réges-rég
elévültek, s még ha meg tudtam volna is őrizni magamban
mindazt, amit annak idején az ön személyével kapcsolatban
éreztem, akkor is komoly akadályokba ütközne a megfelelő
tanúk előállítása, a nyomozás, meg a per lefolytatása... Igaz
ugyan (ezt csak azért jegyzem meg, hogy egy halovány kis
bizonytalanságot hagyjak önben), hogy ezek a nehézségek mind
legyőzhetők.
Közelebb járna az igazsághoz, ha az a sejtelem ébredne
önben, hogy nem a szervezett igazságszolgáltatáshoz
folyamodom, hanem személyes elégtételt kívánok.
Vegyük fontolóra, mit is várhat ön tőlem. Nem kétlem, hogy
e sorok olvasása közben nem csupán az eszmefuttatásomat
követi, hanem tulajdon gondolatait is fölleli. Idézzünk csak
emlékezetünkbe bizonyos eseményeket életünknek egy
bizonyos időszakából. Tudom, ki volt ön valójában, s milyen
minőségben tartózkodott házunkban. Még azt is tudom, hogy
mily eszközökhöz nyúlt feleségem elcsábítása érdekében,
Hiszen ha csupán az ön egyéni bája hatott volna rá! (Bár máig
sem értem, mi szépet láthatott az ön már korán kopasz fején,
ami pedig a fogazatát illeti, mely még toldozott-foldozottnak
sem nevezhető, úgy elcsúfította egy olcsó fogorvos a dilettáns
praktikáival - hordja még azt az undorító aranyhidat a
zápfogain? -, azzal szemben belátásom végképp tanácstalanul
torpan meg; s ahogyan a levest hörpöli - remélem, hogy máig
sem szokott le róla -, ez az undorító szokása ugyancsak
megnehezíti, hogy akár a legjobb akarattal is a „báj” szót
használjam az ön külsejével és viselkedésével kapcsolatban.) De
hogy zsarolással!... Már megbocsásson, de a hódításnak ez az
eszköze nem tartozik a tisztességes férfiak kelléktárába. Ó, ha
ezt sejtettem volna akkor, az elején, amikor ön megjelent
nálunk, mielőtt idáig fajult volna a dolog! Kiállítottam volna a
kertbe dísztörpének. Legalább elhihettem volna, hogy a
képzelet játéka vette le a lábáról a feleségemet! S ha ráadásul
tollbokrétát dugtam volna az ön ülepébe, végső soron még
romantikus képzeteket is kelthetett volna. Ugye érti?
Könnyebben találtam volna rá magyarázatot, s ami ezzel együtt
jár, könnyebben viseltem volna el azt a tudatot, hogy
felszarvaztak. De így? Istenem, milyen zseniális a nők
fantáziája, hogy olyan lapos és színtelen dolgot is, amilyen ön,
fel tudnak ékesíteni ábrándjaikkal! S milyen önálló ez a
fantázia, hisz az üres tér vagy egy akármilyen deszka is elég
neki, épp erre van szüksége, hogy minél szabadabban
vázolhassa fel rá a maga fantasztikus szüleményeit! Szinte
csodálkozik az ember, hogy miért van több férfi, mint női költő.
S most, amikor már teljes biztonsággal tudja, hogy figyelmemet
nem kerülte el semmi, annál nagyobb okkal riadozhat levelem
továbbolvasásától.
Hiszen ha csupán csábításról lenne szó! Annyira bonyolult
fogalmak körében mozognánk akkor, annyira finom, törékeny,
titokzatos és - bizonyos értelemben - metafizikus kérdéssel
lenne dolgunk, hogy nem emelhetnék jogi kategóriákkal
megfogalmazható, világos és megsemmisítő vádat ön ellen.
(Vajon önnek is eszébe jutott a tollbokréta annak idején? Nem
hiszem. Ez meghaladja az ön értelmi képességeit.) Bármilyen
érzéseket keltett is bennem az ügy, körvonalai elmosódtak az
idők folyamán. De egészen másként, sokkal egyszerűbben
alkothatna véleményt a bíróság ama készpénz-eltulajdonításról
(az összeget nem említem, bár nyugodtan megtehetném
anélkül, hogy kicsinyességgel vádolhatnának, már maga az
összeg nagysága fölmentene minden efféle szemrehányás alól),
amire ön hajlékomban vetemedett. Bár, sajnos, bizonyos
mellékkörülmények nem engedik meg, hogy cselekedetét a
lopás alacsony kategóriájába soroljuk. Éspedig az, hogy a
készpénz-eltulajdonítást az én fejbeverésem előzte meg, s
ennek folytán inkább rablásnak minősíthető, mint lopásnak. S
ha ennek ellenére is megtagadom cselekedetétől a rablás
rangját, csakis azért teszem, mert a támadást orvul követte el,
megfosztva engem a védekezés lehetőségétől. Tette inkább
kierőszakolásnak minősíthető.
Ám ugyanakkor, amikor teljesen megértem cselekedetének
indítékait, mind a csábítás (mert ha még egy olyan barom sem
maradt érzéketlen feleségem bájai iránt, mint amilyen ön,
akkor az önnél sokkal magasabb fejlődési fokon álló ásványok
kétségkívül eszeveszetten szerelmesek belé), mind a
készpénz-eltulajdonítás esetében (indítóokainak belátása itt
semmiféle nehézséget nem okoz), ami a következő, életembe
vágó cselekedetét illeti, arra már - Isten a tanúm -, bárhogy is
igyekszem pártatlan lenni, nem találok semmiféle
magyarázatot. Mi késztette önt arra, miféle meggondolatlanság,
hogy rendelkezésére bocsátott vendégszobánkban álomra
hajtván fejét, elalvás előtt ne oltsa el cigarettáját? Talán
sajnáltam öntől a hamutálcát? Nem tudott volna lemondani
arról, hogy az ágyban dohányozzék, akár egészségügyi okokból
is? Miféle lustaság, büntetést érdemlő lomhaság volt az ön
részéről, hogy nem oltotta el a cigarettáját, ahogy illik, hanem a
gyúlékony szőnyegre ejtette! Ó, nem, nem a lepedőre, persze
hogy nem oda! Akkor még az is megeshetett volna, hogy ön ég
el előbb, s csak aztán ég le az egész ház. Ki tudja, hogy akkor -
mérlegelvén összes érvet pro és contra - nem beszéltem volna-e
rá én magam is, hogy egy utolsó kis cigarettával édesítse meg az
éj leszálltát megelőző perceit! De nem így történt. Önnek volt rá
ideje, hogy felöltözzék, s kilépjen az ablakon át, miközben
szülői házam hamuvá égett. S milyen nagyszerű alvási
képességről tett tanúságot, milyen irigylésre méltó idegekről,
vagy éppenséggel hiányukról! De az csak természetes, hogy
nem szenvedett álmatlanságban akkor. Hisz önnek nem volt rá
semmi oka.
Nem helyes-e tehát föltételeznem, hogy a nyugtalanság,
mellyel ön levelemet fölbontotta, nagyon is indokolt? S most,
amikor már megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy nem
szándékozom bíróság elé idézni, újabb félelemhullámnak
engedem át, mert még nem tudja, miféle elégtételt kívánok.
Nem jelentem föl, följelentés nélkül is a markomban tartom. S
ön előre tudja, hogy feltételeimet el kell fogadnia.
Bevallom, kissé zavarban vagyok. Mielőtt a dologra térnék,
szeretném némileg előkészíteni, enyhíteni várható
csodálkozását, ha nem tudom elejét venni. Igazán kínos, hogy
mennyire feszélyez mindig az aggodalom: vajon mit gondolnak
rólam mások. Olyannyira, hogy még önnel szemben is -
hangsúlyozom: még önnel szemben is! - fontosnak tartom,
hogy szándékaimról legalább megközelítően úgy vélekedjék,
ahogy én szeretném.
Emlékszik-e vajon, milyen naplementék voltak akkor,
micsoda alkonyok? (Ne kívánja, hogy azt is megkérdezzem:
micsoda éjszakák?) Akkor, sok-sok évvel ezelőtt. Azt mondja
erre: „Mért, most talán nincsenek?" S igaza van. Mert a
meteorológus szempontjából a mai naplementék semmiben
sem különböznek a hajdaniaktól. S egyáltalán, van-e a
naplementének bármilyen jelentősége, ha mentesek vagyunk a
banális szentimentalizmustól és a vásári esztétika nyűgétől?
(Ezt én kérdezem, nem ön.) Márpedig mindketten mentesek
vagyunk tőle, én - hadd hízelegjek magamnak - azért, mert
fölötte állok, ön viszont azért, mert még erre az alacsony
kultúrfokra sem emelkedett fel. Hát akkor miért említem ama
régi naplementéket? Az indítóok bennünk volt. (Könyörgök, ne
tagadja meg tőlem ezt a „bennünk"-et, ne különítse el magát, és
ne szorítson vissza a magányos „bennem"-re, egyezzék bele,
még akkor is, ha hazugság, ha a maga részéről nem lát semmi
különbséget az akkori, hajdani, nyáresti nyolc órák és a
mostaniak közt. Majd meglátja, miért oly fontos ez nekem.)
Úgy látszik, akkor még több élet volt bennünk, mint amennyit
magunkba tudtunk fogadni, azért még arra is futotta, hogy egy
ennyire tág s lényegében könyörtelenül üres jelenséget is
megajándékozzunk vele, amilyen ez az esti légköri fénytüne-
mény.
Most bizonyára azt kérdezi, hogy mit is jelent az a „több
élet". Ne várjon erre kimerítő választ. De arról biztosíthatom,
hogy bőven volt akkor bennünk élet, nagyon is bőven.
Valamiképpen mindig meggyőződhet az ember önnön létéről,
létezéséről. Nyilván ismeri a népszerű módszert a valóságérzet
visszanyerésére olyan helyzetekben, amikor az ember elveszti.
Az ember egyszerűen belecsíp a saját karjába, arcába, vagy más
érzékeny s könnyen hozzáférhető testrészébe. Fáj? Éppen az
kell, hogy fájjon. Épp a fájdalom által fokozza önnön létérzetét
az egyszerű szakácsnő is, ha éjnek évadján megijed a vélt
kísértet folyosón felhangzó lépteitől. Hát még a fejlett tudatú
egyének, akiknek annyival nehezebb védekezniök a lét rájuk
támadó valótlansága, szava-nem-hihetősége, jelentéktelensége
ellen!
Uram, hogy mennyire szenvedtem én akkor ön miatt! Az
nagyszerű volt! Persze hogy a feleségem később még jó
néhányszor megcsalt. De a későbbi partnerei olyan emberek
voltak, akikben még én is föl tudtam fedezni valamiféle testi
vagy szellemi erényeket. De ön oly csodálatos, tökéletes nulla
volt, s ezáltal éppúgy, mint a nulla, mely önmagában nem jelent
semmit, s mégis oly sokat jelent a mennyiségtanban, jelentett
ön is oly sokat élményeim matematikájában. A puszta
szörnyűség volt ön, az ön segítségével ütköztem bele valamibe,
ami érthetetlen, és mégis létezik, valamibe, aminek nem lett
volna szabad lennie, mégis volt. S vajon nem éppen ez az élet
pontos meghatározása?
Mert, kérem szépen, az imént zsarolásról beszéltem. Ön
nagyon jól tudja, éppúgy, mint én, hogy nem mondtam igazat.
Szó sem volt zsarolásról az ön részéről. Csak kitaláltam a
zsarolást, mert nem volt bátorságom elfogadni a dolgot
pontosan úgy, ahogy volt. Még most, sok-sok év után is, még
ezelőtt egy negyedórával is vigasztalni próbáltam magamat, be
akartam magamat csapni. Hiszen tudom, hogy ön nem
zsarolással csábította el a feleségemet. Gyönyörködve nézte
önt, amikor ön a levest hörpölte, és én... még most is, amikor
erről írok... De nem, nem. Hazudok, előbb azért hazudtam,
hogy ne szenvedjek annyira. De most kétszeres a hazugságom,
mert amikor abbahagytam a hazudozást, épp az imént,
kiderült, hogy ma már egyáltalán nem fáj nekem semmi. De ezt,
épp ezt nem akarom bevallani, mint végső vereséget.
Hogyhogy, hát semmi sem maradt az egészből, egyáltalán
semmi? S mikor egy negyedórával ezelőtt azt a gyáva hazugsá-
got mondtam a zsarolásról, hazudtam, hogy egyáltalán érzek
valamit, önmagam előtt is eltitkoltam az igazságot, hogy ma
már csöppet sem érint mindez.
Mert, kérem szépen, igen kevés élet van már bennem.
Kevesebb, mint önmagam. Arra sem elég, hogy saját
személyemet betöltse, hát még hogy egy egész darabka eget
elevenítsen meg! Kicsinyke kis élet zörög még bennem, ide-oda
csúszkál, akár üres zsákban a babszem. Még jó, hogy
mindennapi elfoglaltságaim között megfeledkezem róla, de ma
oly nehéz például azzal a szerencsétlen naplementével
szembenéznem, mely valaha... megengedi, hogy latin kifejezést
használjak ... oly hálás „recipiense" volt önnön bőségemnek.
Olyanformán vagyok vele, mint a kiöregedett cirkuszi atléta, aki
nem mer nehezebb súlyzókra nézni, mert valaha könnyedén,
tapsvihartól kísérve emelte őket a magasba, s ma már ahhoz
sincs ereje, hogy fölemelje a földről.
Most már látja, hogy jogom van „mi"-t és „bennünk"-et írni,
amikor múltunkat említem, bárha ön akkor is (nem kétlem)
úgy nézett a világra, mint most, vagyis mint borjú az új kapura.
Valamiképpen általam létezett ön, ahogy én is ön által, s ez
újabb bizonyítéka a világmindenség egységének. Ugye érti,
miért félek attól, hogy megtagadja tőlem ezt a jogot? S még
jobban megérti, mihelyt megtudja, mit kívánok öntől, mit kérek
esedezve...
Térj vissza, barátom! Ha maradt még benned némi halovány
nyoma a lelkifurdalásnak, lásd, megmutatom az utat, melyen
lecsendesítheted. Ha nem indít meg a kérésem, ha nem
vonzanak a teljesítésétől várható előnyök, bírjon rá a
visszatérésre az a tudat, hogy tartozol nekem valamivel.
Jelenem immár oly gyatra, hogy még csak múlttá se válik. Te
talán segítségemre leszel, hogy élettel töltsem meg nem csupán
önmagamat, hanem azt a darabka esti eget is. Mert nagy
örömökre, melyek éppúgy életre kelthetnének, mint a
szenvedések, nem számíthatok többé. Nem mintha nem
kerestem volna őket. S nem is azért, mert nem találtam meg
őket. Hanem azért, mert már nem voltak s nem is lesznek soha
többé valóban nagyok. Vajon nagy fájdalmam lehet-e még?
Mindennek ellenére azt hiszem, rá inkább hagyatkozhatom, bár
néha ezzel kapcsolatban is elfog a kétség. Ezt is bevallom neked
őszintén, bár nem akarok túlságosan engedni az őszinteség
ingerének. Egyébként akkora barom vagy, hogy remélem,
erősebbnek bizonyulsz az időnél, s gazemberséged
diadalmaskodik az elmúláson.
Térj vissza hát! Hadd emlékezzünk újra az elmúlt időkre.
Feleségem még mindig virul, házunk, hál' istennek, felépült
újra, s cigaretta is akad benne.
2. LEVÉL
Nagyságos Uram!
Legyen szabad előrebocsátanom, hogy már nem dohányzom.
A feleségem nem engedi, és a tüdőm is meg van támadva. Ami
meghívását illeti, sajnos, nem engednek el a hivatalból, mert
már kivettem az idei szabadságomat, legföljebb
betegszabadságot kérhetnék, de az orvos nem ír ki, mert
általában egészséges vagyok, amit önöknek is kívánok.
Egyébként a feleségem úgysem engedne el egyedül, úgyhogy
legföljebb együtt köszönthetnénk be önökhöz valamelyik
ünnepen, de csak rövid időre.
Viszont arra kérném, ha lenne olyan szíves elintézni, hogy
valami más munkát kapjak, mert nehéz helyzetben vagyok, és a
házunkat részletfizetésre építettük, azért ha tudna számomra
valamilyen állást, nagyon fontos lenne nekem.
Ha nem tudna állást szerezni, esetleg akad egy ócska bábu a
gyereknek, vagy egy rossz kabát az én számomra, amit már nem
hord. Önöknek vannak gyermekeik? Nekem ugyanis van kettő,
nagy áldás a gyerek, a fiú egészen rám ütött.
Esetleg egy kis pénzt. Azzal kapcsolatban, amiről írt, igazán
bocsánatot kérek, szívesen visszavonok mindent, csak ne
jelentsen föl a bíróságon, különben ha mégis föl akar jelenteni,
hát a sógorom a rendőrségen dolgozik.
Minek kell olyan dolgokat irkálni, hogy nem szégyenli az
Úristen előtt, ön annyira művelt, hát maga is tudhatja, hogy
elmúlt az ifjúság. Már nem vagyunk abban a korban, uram,
nem bizony. Nem szabad vétkezni.
Még egyszer kegyeibe ajánlom magam, feleségének pedig
kezét csókolom.
A levelezés ezzel véget ér.
Kerényi Grácia fordítása
MONIZA CLAVIER
Velencében történt, a Lídón. A meglehetősen széles, sóderral
felszórt járdán nehezen emelgettem a lábam. Bal kezem felől
aszfaltozott úttest, azon túl pálmafák, távolabb kertek, a
kertekben zöld zsalugáteres házak.
Nagyon meleg volt. Fejemen vörös szalagos szalmakalap.
Ember sehol. Autó is csak nagy ritkán suhant el mellettem.
Már attól tartottam, hogy olyan negyedbe keveredtem, ahol, ki
tudja, talán nem illik gyalogszerrel járni.
De ha most leülök, ha egyáltalán volna mire, csak rontok a
helyzetemen. Ha megyek, olyan ember benyomását keltem,
akinek valami elintéznivalója van, aki valamilyen céllal halad el
a házak előtt. Meg kell hagyni, nem épp a legmegfelelőbb
időpont, rajtam kívül senki sincs az utcán. De annyi baj legyen.
Sőt. Elképzeltem, hogy valaki néz az egyik zsalugáter mögül, és
ezt gondolja magában:
„Milyen sürgős és fontos elintéznivalója lehet ennek a
fiatalembernek, ha ilyen kánikulában is nekivág a városnak.
Fantasztikus."
És nemcsak hogy nem nevet ki, de még valami tisztelettel
vegyes kíváncsiságot is érez irányomban.
Kezemben koffer, igaz, csak papírmasé, de új, takaros,
messziről senki meg nem mondaná, hogy nem valódi bőr. A
kofferban a ruhaneműm, valamint az élelem, ami nélkül nem
indul el az ember hosszú útra.
Meglehetősen gyorsan szedtem a lábam, mert aki valahova
siet, az nem mehet lassan. Meg aztán reméltem, hogy ha
gyorsan megyek, hamarabb érek valahova.
A levegő mozdulatlan, levél se rezdült. „Szó, ami szó -
mondtam magamban -, az igaz, hogy nem heverészek ilyen szép
házban, mint ők, a zöld zsalugáterek mögött, ellenben járni, azt
tudok." S erre még gyorsabban szedtem a lábam.
De a sóderon nehéz, kényelmetlen volt a járás. Elöntött a
méreg. Pálmákat ültetni, azt igen, de hogy egy tisztességes
járdát csinálnának a gyalogosoknak, azt nem. Nálunk
nincsenek pálmák, ellenben a járdák olyanok, amilyennek egy
járdának lennie kell.
Legszívesebben lementem volna az úttestre. Ott sokkal
kényelmesebb. De nem illett. Még azt gondolják, hogy nem
tudom, mire szolgál a járda, de az is lehet, hogy az úttesten nem
szabad gyalogolni. Minden országban mások a közlekedési
szabályok. A nap magasan, az ég kék, én megyek, egyenesen,
mint az ökörhugyozás.
Mögöttem megcsikordult a sóder, csörgés, sűrű lódobogás.
Hátraforduljak, vagy ne forduljak hátra? Ha hátrafordulok, azt
mondják, hogy már a lódobogásra is megfordulok, holott
nekem most komolyan, gondolataimba merülve, közömbösen
kell mennem, mint akit teljesen lekötnek a saját ügyei. De a
lódobogás egyre közelebbről hallatszott. Nem bírtam tovább,
hátrafordultam.
Két úr és egy hölgy közeledett felém, mindhárman lovon.
Fénylő szőrű, gondosan nyírt lovak, lakkozott lószerszám. A
hölgy pedig micsoda szépség! Aranyszőke haj, szobortermet.
Kezében lovaglópálca, azzal üti a lovat. Mindjárt utolérnek.
Félrehúzódtam, és egy bozontos, bundás törzsű fa alá álltam.
Közben az ismeretlen lovasok egyre közeledtek, s amikor
már-már egy vonalba értek velem, a hölgy lova, amely eddig
békésen ügetett, hirtelen megállt, mintha földbe gyökerezett
volna a lába. Ezt látva, az urak is megrántották a gyeplőt, s az
egész társaság, vagy egyméternyire tőlem, megállt.
A hölgy elmosolyodott, megveregette a hátasló nyakát, és
valamit mondott neki angolul. A ló egy helyben topogott,
jobbra-balra vetette a fejét, de menni, azt nem. Erre az egyik
jóképű, deresedő, lebarnult úr, akinek elegánsan nyírt bajusza
volt, rám mutat, és ugyancsak mond valamit angolul. A hölgy
megrázza a fejét, mosolyog, mire a férfi megint mond valamit
angolul. Én illedelmesen félrehúzódva állok, komoly képpel,
még a koffert sem tettem le a földre. Egyszer csak látom, hogy a
másik, a fiatal, fekete hajú, széles vállú és ugyancsak nagyon
jóképű férfi leszáll a lováról, és felém tart. Hallom, hogy mond
valamit, aztán várja a válaszomat.
Fejemben egymást kergették a gondolatok, de nem tudok
angolul. Bevalljam, hogy nem tudok? Mi mást tehettem,
erőlködni kezdtem.
2 Nem először erőlködtem életemben. Elmesélem az egyik
esetet.
A város, amelyben laktam, nem volt éppen nagy. De kicsi
sem. Az értelmiségi klubba jártam ebédelni. Csupa
törzsvendég, egytől egyig értelmiségiek. A pultnál álldogáltak,
közben megrendelték az ételt, leggyakrabban pirogot.
Sötét és nyirkos napra ébredtünk, ebben a városban
megdöbbentően magas volt a sötét és nyirkos napok száma,
mintha mindig ősz lenne, a nyár csak félreértésből látogatott
meg bennünket. Az volt az ember érzése, hogy az igazi élet
mindig valahol másutt zajlik, mindezek tetejébe szegénység
uralkodott a városban! Pontosabban nem is szegénység, hanem
a jólét hiánya. Megesett, nagyon ritkán, hogy valaki végképp
elköltözött a városból. Még az utcán járkált, még beszélgetett
velünk, de már idegen volt. Aztán kikísértük az állomásra.
Néztük a vagonokat. Mi egyszerű, közönséges vagonoknak
láttuk, de ő már nem. Titokban arra gondoltunk, hogy vajon ő
milyennek látja ezeket a vagonokat. Leszállt a köd, korán
meggyújtották a lámpákat. Elbúcsúztunk egymástól. Aztán
elindult a vonat.
Kiléptünk a pályaudvarról. A téren, az utcákon egyre sűrűbb
lett a köd. És azt kérdeztük magunktól: hogyan lehet, hogy
mintha történt volna valami, holott semmi sem történt?
Amikor aztán a pulthoz léptem, ugyanazok az emberek
vettek körül, akiket nap mint nap láttam. Valószínűtlennek
tűnt, pedig így volt. De hát miért valószínűtlen, ha egyszer
természetes? Képtelen voltam megfejteni ezt a talányt, és a
gondolat nem hagyott békén.
Ekkor eszembe jutott, hogy biztosan lehetne ezen
változtatni. Minden izmomat megfeszítve erőlködni kezdtem.
És megtörtént: dalra fakadtam. De nemcsak úgy, egyszerűen,
ahogy az ember néhanapján dúdolgat magában. Szépen
énekeltem, meglepően mély, csodálatos, zengő hangon.
Fejemet hátravetettem, lábamat keresztbe tettem, és
könyökömmel a pultra támaszkodtam. Olasz dalt énekeltem, az
O sole mió-t. Ámulattal néztek rám. Senki sem tudta, hogy ilyen
csodálatos hangom van, én sem. Én pedig könnyedén, feszte-
lenül daloltam, mert átléptem a lehetetlenség küszöbét, és
végtelen boldogság töltött el. Bár a kívülállók számára úgy
tűnhetett, hogy én csak úgy mellékesen énekelek, mint akinek
éppen erre támadt kedve. Huncut mosollyal az ajkamon, kissé
szórakozottan, mert fölöttébb lefoglalt dalom szépsége,
elszakadva a világtól, mint a művész, akit elragad ugyan saját
művészete, mégis nyájas, bőkezű, jólelkű, mert nem akartam
megfosztani őket e szépségtől, amelynek forrása és ura lettem.
A konyhalány, aki éppen a rántott húst hozta, elbűvölten
megállt, „Jézusom!", kiáltotta, és összecsapta a kezét, a tál a
rántott hússal a padlóra esett. Akárcsak ő, a többiek is
megdöbbentek, a villára szúrt falat félúton megállt, elmerültek
velem a varázslatban, akarat nélküli, lelkes kis nyáj, amely
követi pásztorát, aki más országba vezeti őket.
Az étteremből székhúzogatás zaja hallatszott, egyesek az
ajtóban tolongtak, mások pisszegtek: „Pszt, pszt, nem hallják,
hogy énekel?" Egy öregasszony a szeméhez emelte
zsebkendőjét, talán ifjúkori szép napjait juttattam eszébe,
amikor újdonsült férjével, a hajdani báróval, a jelenlegi
megboldogulttal, Sorrentóban nyaralt. És én kissé
szégyenkeztem a tapsok miatt, elvégre csak a magam kedvére
kezdtem énekelni. Énekeltem, mert nem tehettem mást,
énekeltem, mert dalolt a lelkem.
Egyszer csak észrevettem, hogy egy idő óta nem úgy megy az
éneklés, ahogy kellene. Mint amikor az ember végighúzza
tenyerét egy sima deszkán, s váratlan szálkára, szilánkra,
dudorra bukkan. A fal és a pult között lapuló sötét sarokból jött
az akadály. Gyengén, rendületlenül kúszott felém. Egy
meghatározhatatlan korú, szerényen öltözött férfi állt ebben a
sarokban. Mindennap láttam, mindig ugyanazon a helyen,
mindig ugyanabban az időben. Mint mindig, most is pirogot
evett, nekem csak az oldalát mutatta. Minden figyelmét a
pirognak szentelte, engem észre se vett. Ó, ha legalább azt
hihetném, hogy nem akarja, hogy énekeljek, hogy tiltakozik
ellene, hogy dühös... De nem, egyszerűen észre se vett, csak
tömte magába a pirogot.
Hogy ne érezzem annyira a visszautasítottság kínjait, úgy
döntöttem, hogy biztosan süket. Elhatároztam, hogy
hozzálopózom, mint a kis virág, amely látva, hogy a természet
szerelmesei nem veszik észre a bozótban, maga fut az ösvényre,
és jó szívétől vezérelve ontja illatát.
A zenés filmekben látott énekeseket utánozva indultam felé,
akik - miközben dalolva ballagnak, tegyük fel, egy kisváros
utcáján - felborzolják egy gyerkőc haját, megpaskolják egy
csacsi hátát, tovább lépegetnek, a fiatal mosónőnek, ki a ruhát
teregeti éppen, megfogják az állát, továbbállnak, könnyedén
átugranak egy sövényen, s közben egyre csak dalolnak. És
amikor már majdnem a sarokban voltam, a rendületlenül
falatozó ember mellett, az utolsó hangot hosszan kitartva,
hirtelen befejeztem a dalt. Felzúgott a csend. Koncentráltam, és
máris áradt az Indián szerelmi dal merőben más, sóvárgó
dallama.
Egyenesen a tányér és az álla közé énekeltem. A villájára
szúrt egy pirogot, és szájához emelte, szenvedélyesen
felbúgattam a hangom, de a pirog simán áthatolt dalom
patakján. Hangom már a fülét ostromolta, amely, néhány
jellegzetes formabeli apróságtól eltekintve, semmiben sem
különbözött más emberi fültől. De az, mint egy titokzatos
szakadékba nyíló tölcsér, elnyelte dalomat. Teljes erővel e
fülkagylót ostromoltam, de mindhiába, ahogy én egész
valómmal énekeltem, ő egész valójával pirogot evett. Észre se
vett.
Helyzetem elviselhetetlenné vált. Éreztem, hogy erőm
fogytán, de képtelen voltam elhallgatni. Ha most megfordulnék
és elmennék, hagynám őt, hadd egyen... de hát ez leheteden.
Végső elkeseredésemben bedobtam az utolsó adut.
Abbahagytam az Indián szerelmi dal-t, kezem a mellemre
tettem, leguggoltam, s hol egyik, hol másik lábamat rúgva ki
magam alól, kozáktáncba kezdtem, ugrás, guggolás. „Hu-ha,
hu-ha!", rikoltoztam vadul, s őrült, féktelen hévvel daloltam
hozzá. Egyenesen neki, hetykén, mint a sztyeppék fia. Tegyük
fel, hogy süket, de látni biztosan lát. Szállt a por, én meg csak
táncoltam, mint a szolgalegény, ki a lagziban, sapkáját a
csizmaszárhoz veregetve, ifjúi szenvedéllyel, a muzsika
ritmusára felugorva és leguggolva igyekszik szíve választottja
felé, s e csudamutatványokkal csalogatja őt táncba és
szerelembe.
Minden hiába. A pirog egy pillanatra sem tért le pályájáról.
Nem fordult felém a fej, nem egyenesedett ki a tál fölé hajló hát.
Hirtelen megsajdult a lábam, testemet kiverte a verejték,
elakadt a lélegzetem. Ő pedig, amikor az utolsó pirogot is
megszabadította pirog voltától, valami mássá alakítván,
kenyérhéjjal gondosan kitörölte a vajat a tányérból, aztán
nyugodtan megette. Ám nekem meg kellett őriznem arcom
duhaj vidámságát, hajamat, mintegy a féktelen jókedv jeleként,
fel kellett borzolnom e szilaj táncban. Így dobáltam magam
faltól falig, még mindig ifjonti „hu-há, hu-há"-val ajkamon,
holott kétségbeesés töltötte el a lelkemet, mert rádöbbentem,
hogy hiába táncolok.
A többieket valósággal megőrjítettem. Ütemes tapssal
kísérték kurjongatásaimat és guggolásaimat, egyesek pedig
hajlongani kezdtek, félénken, ám egyre bátrabban topogva
lábukkal, egyikük, egy professzor, egészen jól aprózta cúgos
cipőjében, mert annyira tűzbe jött.
De mit nekem ezek, ezeket már rég meghódítottam. Nekem
az az egy kellett, úgy kellett, mint az élet, de ő a füle botját se
mozdította.
Végül is, ó, milyen egyszerű az egész, elképesztően egyszerű,
és milyen borzalmas, hihetetlen a maga köznapiságában,
olyannyira, hogy csupán egy erőtlen „nem, nem"-mel lehet
nyugtázni. Bár miért nem, ha olyan mindennapi? Felállt és
kiment.
Én még rúgtam néhányat, egyre lanyhábban, mint a hátára
fordított, döglődő csótány. Még dobbantottam egyet-kettőt, bár
a „hu-ha" már lehervadt ajkamon, erejét vesztette, „hu-ha",
ismételtem meg, „hu-ha"-ra, aztán egyre halkabban, egyre
ritkábban, végül suttogva. Fölegyenesedtem, lábam
rogyadozott. Nem éreztem a térdem. A pulthoz tántorogtam. A
por lassanként leült. Körös-körül arcok, de nem néztem a
szemekbe. „Mit fizetek?" - kérdeztem. Ennyit és ennyit.
Fizettem, kimentem.
3 Erőlködésem eredményeképpen megértettem, mit mondott
nekem a fiatalember:
- Legyen olyan szíves, vegye le a kalapját. Miss Clavier
hátaslova megbokrosodott, és nem megy tovább, amíg ön le
nem veszi a kalapját.
Általában nemigen tudom, hogyan kell viselkedni ilyen
helyzetekben. De most kapásból válaszoltam. Letettem a koffert
a sóderos útra, és az amazonhoz léptem. A ló a fülét hegyezve
leült a hátsó felére, és kimeresztette a szemét.
- Hölgyem - mondtam folyékony angolsággal -, roppantmód
sajnálom, hogy kalapommal ily kellemetlenséget okoztam.
Higgye el, őszintén fájlalom. Mindazonáltal, ha leveszem
kalapom, az nem a lónak szól, hanem az ön szépségének
hódolok vele.
Így szólva levettem a kalapom, és meghajoltam.
A hölgy elmosolyodott, és enyhén elpirult.
- De uram! - kiáltotta. - Hogyan említhet engem egy napon
az én Elizámmal? Nézze, milyen csodálatos, nézze ezt az ívelt
nyakat, ezt a könnyed járást. - És megveregette a ló nyakát.
- Moniza - szólalt meg az idősödő gentleman -, úgy látszik,
elfelejtetted, hogy várnak bennünket az Excelsiorban.
Induljunk. Köszönjük, uram - fordult hozzám hűvösen.
- Ha nem tévedek, ön is az Excelsior felé tart - szólt Moniza,
válaszra sem méltatva az urat.
- Természetesen, bizonyos tekintetben - válaszoltam.
- Pompás, akkor együtt mehetünk!
- De Moniza, az úr gyalog van! - jegyezte meg amaz felemelt
hangon.
- Akkor Mike leszáll a lováról, és felajánlja az úrnak. Várjon
itt, majd érte küldjük Vladiszlávot.
Így szeretett belém Moniza Clavier, a világhírű
filmszínésznő.
4 Bár Moniza nagyon könyörgött, hogy költözzem át az
Excelsiorba, nem teljesítettem kívánságát. Akkor, az első
találkozás után, a hotel előtt elváltak útjaink. Moniza ugyan azt
javasolta, hogy várjuk meg a hallban, amíg a sofőr visszajön a
kofferommal és Mike-kal. De én udvariasan elhárítottam a
meghívást, tudván, hogy újdonsült ismerősnek nem varrja
nyakába magát az ember, továbbá hogy minél hűvösebb az
ember a nőkhöz, azok annál inkább kapaszkodnak utána. Ezért
azt mondtam, hogy inkább a hotel előtt várok. Moniza szólt,
hogy hozzanak ki három széket, de én méltóságteljesen
közöltem, hogy majd állok. Az idősödő gentleman egy
pillanatra se hagyott magunkra, de Moniza felküldte őt a
lakosztályába egy üveg kölnivízért, erre elment, bár kelletlenül,
és mi kettesben maradtunk. Akkor Moniza gyorsan
megkérdezte, meddig szándékozom Velencében maradni. Azt
válaszoltam, hogy még nem tudom pontosan, ugyanis ez
ügyeim állásától függ. Bár nem határoztam meg közelebbről
ügyeim természetét, azt azért tudomására hoztam, hogy fontos
és bonyolult ügyekről van szó. Valójában semmi elintéznivalóm
nem akadt sem Velencében, sem másutt, de úgy éreztem, hogy
ezt nem illik bevallani. Emígyen álldogáltunk az Excelsior előtt,
és észrevettem, hogy az emberek kíváncsian és hódolattal
nézegetik Monizát, közben rám is vetnek egy-egy pillantást, és
bizonyára azt találgatják, hogy ki vagyok, és hogy lehet, hogy
ilyen bizalmasan csevegek a világ minden táján ismert és
imádott filmcsillaggal. Amikor Moniza megtudta, hogy Keletről
származom, bár pontosabban nem neveztem meg hazámat,
rendkívül élénk érdeklődést tanúsított. Követelte, hogy
részletesen meséljem el neki, hogyan néz ki a sztyepp, amiről
annyit hallott már életében. Széles körívet írtam le kezemmel, s
így szóltam! „Vot, daleko, daleko...", mire fölragyogott a szeme,
mint két csillag, és megvallotta, hogy fuldoklik a civilizáció
szűk keretei között. Ekkor a hotel ajtajában megjelent az
idősebb úr a kölnivízzel. Moniza még gyorsan megkérdezte,
hogy elégedett vagyok-e a szállodával, amelyben lakom, és
hozzátette, hogy az Excelsior, mint a mondén világ minden
szállodája, unalmas, de minden igényt kielégít. Azt válaszoltam,
hogy mi, keleti emberek, megszoktuk az egyszerű életet, nem
törődünk a komforttal, különben is ügyeim bizonyos
mértékben kapcsolatban vannak az általam választott
lakóhellyel. Állításom alátámasztására elmeséltem, hogy
nálunk a régi szép időkben a lovas a nyereg alá tette a nyers
húst, ami az egész napos nyargalástól megpuhult, és
fogyasztásra alkalmassá vált. Ekkor odaért a deresedő
gentleman, és átadta Monizának a kölnisüveget, amelyet
Moniza közömbös arccal vett át, meg se köszönte. Ebben a
pillanatban befordult a sarkon a Chrysler a kofferommal és
Mike-kal. Vladiszláv kiugrott, levette a sapkáját, a mellére
szorította, ajtót nyitott Mike-nak, majd elővette a
csomagtartóból a kofferomat. Féltem, hogy a koffer kinyílik, és
tartalma kipotyog, mert az egyik zár elromlott, csak én tudtam
bánni vele. Szerencsére nem történt semmi baj. Fogtam a
koffert, és megköszöntem szívességüket. Kínos csend lett.
- Jerry, egy pillanatra - fordult Moniza ideges élénkséggel és
mesterkélt könnyedséggel az idősödő gentlemanhez. - Igazán
meghívhatnánk az urat a mai estélyre. Fogadás lesz a fesztivál
tiszteletére - magyarázta hozzám fordulva. - Tömény unalom,
de engedje meg, hogy kitegyem e szörnyűségnek, jöjjön el a
kedvemért. Szabad az estéje? Utána szűk körben elszóra-
kozunk.
Köszönetet mondtam a meghívásért, és közöltem, hogy ha
nem jön közbe semmi - ezzel titokzatos és bonyolult ügyeimre
céloztam -, akkor bátorkodom élni az alkalommal. Majd
meghajoltam, elhárítottam Moniza javaslatát, hogy Vladiszláv a
kocsival elvisz az általam megjelölt helyre - mondván, hogy
csak rendkívüli esetekben használok autót -, s a lehetőségekhez
képest ruganyos léptekkel átszeltem a gyepágyás mellett
húzódó teret. Amikor a fasorba értem, óvatosan hátralestem,
Moniza még az Excelsior előtt állt, és engem nézett.
A nap hátralévő részét gondokba merülve és változó
hangulatban töltöttem. Hol úgy határoztam, hogy nem élek a
meghívással, és ily módon örökre eltűnök Moniza életéből,
bánatot s teljesületlen vágyakat hagyva magam után, mivel
attól féltem, hogy nem tudok megfelelni egy ilyen választékos
és nagyvilági fogadás követelményeinek, és elillan a varázslat,
amellyel kétség kívül megbabonáztam Monizát, majd ismét úgy
döntöttem, hogy elmegyek, és továbbfejlesztem ezt a különös
ismeretséget. Velencében, mint már mondtan nem volt semmi
elintéznivalóm. Aznap érkeztem mint fölöttébb szűkös anyagi
lehetőségekkel rendelkező szerény turista. Bár eddig cél nélkül
ténferegtem, a látványtól kábultan, élt bennem az időnként
ugyancsak pislákoló remény, hogy mindenek ellenére van
bennem valami, hogy e távoli és jelentéktelen országból
ideszakadt szegény és ismeretlen, bárdolatlan fiatalemberben
van valami, ami csak az alkalomra vár, hogy megnyilatkozzék,
és felzárkózzék a nagyvilághoz. Ne csupán felzárkózzék, hanem
túl is tegyen rajta. A saját méltóságunkért folytatott harc a
legnehezebb feladat minden, hozzám hasonló, azonos
helyzetben lévő ember számára. A harcnak különböző
módozatai vannak, és ha harcra nincs mód, marad a megvetés.
Reggel óta mást se tettem, mint a szárazkolbász segítségével hol
harcoltam Velencével, hol megvetettem.
A lengyel szárazkolbász amolyan füstölt kolbászféleség,
hazámban közismert, másutt ellenben alig ismerik. Külföldre
készülő hazámfiai között roppant népszerűségnek örvend,
ugyanis tömegéhez képest aránylag könnyű, következésképp
elég sokat lehet vinni belőle, nem romlik, vagyis hosszú ideig
fogyasztható. Kofferom tartalma jelentős mértékben
szárazkolbászból állt.
Vagyis a szárazkolbász hazai specialitás, itt nem találkoztam
vele sem a kirakatokban, sem a boltokban. Valóságos hegyeket
láttam különféle halakból, rózsaszínű rákokból és számomra
ismeretlen tengeri herkentyűkből, de lengyel szárazkolbászt egy
szálat se. Láttam szalámit és füstölt tarját, különböző sonkákat,
de lengyel kolbász mutatóba se akadt. Szárazkolbászom csak
nekem volt, csak én cipeltem a kofferomban ezt a specialitást, a
helybélieknek nincs. Még azt se tudják, szeretik-e a
szárazkolbászt vagy sem, mert nem ismerik. Következésképp a
szárazkolbász volt a pajzsom és kopjám. A szárazkolbász
segítségével vertem vissza az utcára is kiáradó hófehér
abrosszal letakart, virágokkal és gyümölcskosarakkal díszített,
illatfelhőket eregető asztalok támadásait. Magam is támadásra
lendültem, ravasz, ám egyszersmind büszke mosollyal ily
szavakat mormolva magamban: „Na és aztán? Nekik nincs
szárazkolbászuk."
Sajnos, már harmadik napja szárazkolbászt reggeliztem,
ebédeltem és vacsoráztam. És egyre nehezebb volt meggyőzni
magam, ha egy padra vagy egy falkiszögellésre kuporodva, a
papírról bekaptam egy-két falat szárazkolbászt, hogy ízletes
készítmény, és legszívesebben életem végéig ezt enném. A
szárazkolbász nem szereti, ha túl sokat fogyasztanak belőle.
És ekkor a lagúna partján, előttem a hullámok dobálta fekete
gondolákkal, hátam mögött a Doge-palotával - a
szárazkolbásszal kötött átokverte házasságban -, eszembe jutott
a pirog, amelynek kíséretében annak idején énekeltem. És a
múltbeli pirog és az itteni saláták között lebegve, mindkettőtől
megfosztva, az előbbi után vágyódtam, ez utóbbit kívántam.
Különben végül is a szárazkolbász miatt szántam rá magam,
hogy azon az estén elmegyek Moniza Clavier fogadására.
Ismétlem, hosszan tűnődtem, elfogadjam-e a meghívást,
abbeli félelmemben, hogy kompromittálom magam a
fogadáson, s elszalasztom a rám mosolygó szerencsét. Hogy e
szerencsét megtartsam, szívesen lemondtam volna a további
zsákmányról. Mert olyan ez, mint a szerencsejáték, hiába van
szerencséje az embernek kezdetben, az még nem biztosíték rá,
hogy dupla téttel is befut. Világéletemben nyomorult, óvatos
játékos voltam. A szárazkolbász váratlan elvesztése azonban
felpezsdített, elriasztotta rest félelmemet, és mindenre
elszánttá tett.
Nem, nem esett a tengerbe a szárazkolbász, és nem is lopták
el. A délután már estébe hajlott, dacos ifjúságom ellenére már a
látszatra se ügyelve, fáradtan vánszorogtam, amikor az egyik
mészárszék előtt egy hatalmas, kampón lógó füstölt tarját
pillantottam meg. Olyan hatalmas volt, hogy talán nemcsak
reklámcélokat szolgált, hanem metafizikai tartalommal is
rendelkezett. Az őrült, önmagán túllépő hentesáru diadala. E
füstölt tarjának nevezett valami hosszúsága úgy másfél méter
lehetett, vastagsága vetekedett egy jókora fa törzsével. Mint egy
agg tölgyfa mohos törzse: pergamenbe csomagolták, erős,
zsiros madzaggal jól átkötötték.
Ezzel már nem vehette fel a versenyt a szárazkolbász, mert
ugyan egyedi és különleges, de egyszerű hentesáru, semmivel
sem több. Kiütötték kezemből a fegyvert. Ezek után nem
maradt más választásom, mint vakon nekirohanni ennek a
világnak, birokra kelni vele, vagy legyőzöm, vagy belepusztulok.
És lám, a világ ma este, néhány óra múlva, ölelő karokkal vár.
Fogadás Moniza Clavier-nél.
5 Már a kezdet kezdetén két problémával találtam magam
szemben: egyrészt nem volt megfelelő ruhám, másrészt nem
tudtam, hogyan keveredem majd ki az Excelsior körül tolongó
tömegből, hogyan jutok át az ünnepi mundérba bújt, fehér
kesztyűs, lakköves, paszományos és kardos rendőrök alkotta
kordonon, de ha ez sikerülne is, hogyan magyarázom meg a
szállodai személyzetnek, hogy a meghívottak körébe tartozom.
Nem kaptam nyomtatott meghívót, Moniza valószínűleg
természetesnek vette jelenlétemet a fogadáson, úgy gondolta,
nincs szükség formaságokra. Az első problémát, a megfelelő
ruha hiányát, hamarosan pozitívummá alakítottam. Nem
tartozom közéjük, idegen világ küldötte vagyok, a sztyeppék fia,
következésképp hanyag eleganciám, a háromnapos utazástól
gyűrt öltönyöm csak növeli bájomat, s mintegy hangsúlyozza az
őket feszélyező, rám viszont nem vonatkozó formaságoktól,
bevett szokásoktól való függetlenségemet.
A második probléma is megoldódott, mert Moniza egy
pillanatra sem felejtkezett meg rólam. A koffert szorongatva
ácsorogtam a tömegben, a megvilágított térséget néztem, a
hotel bejáratát, ahol egyre-másra szép hölgyek és fehér
ingmelles férfiak szálltak ki a fekete autókból, s egyszer csak
egy rendőr világoskék karja fölött megpillantottam a
fénykörben a gyászos képpel járkáló Mike-ot. Szemmel
láthatólag keresett valakit a tömegben. Ez a valaki csakis én
lehettem. Moniza küldte elém. Fölemeltem a kezem, és
integetni kezdtem, de nem vett észre, mire a koffert jól marokra
fogva elindultam. Egy díszruhás rendőr éppen arra készült,
hogy visszapenderítsen a névtelen tömegbe, amikor Mike
észrevette a mozgolódást, odajött, és bevezetett a fény és az
előkelőség világába. A tömeg tekintetétől kísérve lépkedtünk a
hotel felé, amely most olybá tűnt, mint egy kristálytömböt rejtő
üveggömb. A hallban Mike elvette a kofferom, és átadta egy
boy-nak, majd továbbmentünk a szálloda mögött húzódó
kertbe, ahol a fogadást rendezték. A koffer miatt érzett
nyugtalanságom elnyomta a rám váró próbától való fé-
lelmemet, amely az erőlködés ellenére betöltött. Diszkréten a
koffer után lestem, hogy legalább lássam, mi történik vele, de a
boy eltűnt a hotel forgatagában, nekem nem maradt más, mint
kofferomat Isten kegyelmére bízva követni Mike-ot.
Kiléptünk a szellemesen bokrok közé rejtett lámpákkal,
lampionokkal és reflektorokkal megvilágított kertbe, a
csoportokban álló, poharat tartó hölgyek és urak közé:
mindenütt nevetés, zsibongás és jóked.
Mike azt mondta, hogy mindjárt jön Moniza, érezzem
magam otthon. Könnyed bólintással hoztam tudomására, hogy
ez természetes, kár róla beszélni. Aztán elment, és én egyedül
maradtam. Azonnal kiválasztottam magamnak egy pálmafa
mögötti sarkot, amelynek megvolt az az előnye, hogy egy
italokkal megrakott asztalka mellett félrehúzódhattam.
Elhatároztam, hogy azonnal felhajtok egy kis lélekerősítőt,
ugyanis nem voltam benne biztos, hogy a külön nagyfokú, a
helyzethez illő erőlködés képessé tesz-e ilyen társaságban
nélkülözhetetlen könnyed, fesztel viselkedésre és csevegésre.
Kényelmesen elhelyezkedtem egy kerti székben, a pincérek
azonnal megrohantak, hogy elejét vegyék a kívánságaim
tudomásul nem vétele okozta kellemetlen következményeknek.
Feltehetőleg abbeli félelmemben, hogy sokára kerülök a
megfelelő hangulatba, és nem leszek kellőképpen felkészülve a
nyilvános fellépésre, már az első poharat túl gyorsan hajtottam
fel. De mit számít ez, amikor már egy perc múlva feloldódtam,
és ami ennél is fontosabb, már nem érdekelt, hogy milyen
benyomást teszek a személyzetre. A vendégek csoportokba
verődtek, beszélgettek, üdvözölték egymást, egyszóval úgy
viselkedtek, ahogy Mike nekem is javasolta: otthon érezték
magukat. Csak én ültem félrehúzódva. De hamarosan arra a
meggyőződésre jutottam, hogy ha egyáltalán meghívtak erre az
exkluzív fogadásra, akkor a személyzet számára éppoly fontos
személyiség vagyok, mint a többiek, sőt mi több, ha magamban
üldögélek, ez azt jelenti, hogy nekem van min gondolkodni nem
úgy, mint nekik, például egy új filmszerepen vagy éppen
rendezésen. Ezért, kivonva magam e sekélyes vidámságból,
igyekeztem még komolyabb képpel, gondolataimba merülve
üldögélni.
Hamarosan észrevettem, hogy a pálma túlsó felén alakulgat
a garden party központja. Nem minden megindultság nélkül
fedeztem föl a filmlapok és képes újságok címlapjáról ismert
arcokat. Egyre többen csatlakoztak a csoporthoz, egyre szebb
nők, egyre hangosabban és vidámabban beszélgettek,
nevetgéltek, szórakoztak. Úgy viselkedtek, mint régi ismerősök,
a kis társaságon kívül semmi sem érdekelte őket, s ezt látva,
még fájóbb volt a tudat, hogy minden erőlködésem ellenére én
még kívül vagyok, ők pedig a világ legeslegközepében állnak.
Magabiztosságuk, függetlenségük egy idő után ingerelni
kezdett. Én mély gondolatokba merülve üldögélek itt, ki tudja,
milyen problémáim vannak, erre utal például a pohárral való
gyakori érintkezésem, ők meg, e sekélyes és felületes emberek,
egyre csak nevetgélnek. És miért? Ők talán fontosabbak?
Mindenki őket nézi, körülöttük villognak legsűrűbben a vakuk,
mint villámok a viharban, amely nem pusztulást hoz, hanem
pénzesőt és dicsőség-szivárványt, miközben én ülök, fennkölten
és világot megvetően, mit sem törődve az emberekkel, akik
ugyancsak nem törődnek velem. Bár ez egészen logikus, mégis
igazságtalannak éreztem. Keserűség töltött el, és sértve éreztem
magam. Hát semmit sem számít a nagy lélek, a gondolat, az
eredetiség ebben a korrumpált, csak a látszat után loholó
világban? „Szemfényvesztés, szemfényvesztés - ismételgettem
megvetően. - Szemfényvesztés és talmi csillogás."
Ebben a pillanatban társadalmi szinten kezdtem
gondolkodni, ahogy az általában lenni szokott, amikor az egyén
képtelen önmagának elégtételt szerezni. Már nem egyén
voltam, hanem egy megsértett társadalom képviselője. Egy
északi, kemény, a történelem viharaiban edzett nép fia, aki
magában hordja nemzete sajátos vonásait, drága áron szerzett
bölcsességét, amely mások számára éppoly elérhetetlen, mint a
lengyel szárazkolbász. „Ha! - gondoltam magamban. –
Nevessetek, nevessetek csak, olyan vagyok, mint egy szobor,
amelynek lábánál gyerekek játszadoznak." És ismét kiürítettem
egy poharat a számlájukra.
Mintha meghallották volna a felszólítást, egyre hangosabban
nevetgéltek. És annak ellenére, hogy én magam szólítottam fel
őket, és ez okból semmi alapom nem volt rá, hogy nevetésük
bosszantson, mégis egyre bosszúsabb lettem. Ugyanis ez csak
amolyan ironikus felszólítás volt, amit pont ellenkezőleg kell
érteni, következésképp hallatlanul bosszantja az embert, ha szó
szerint értelmezik. Emlékszem, apám is így volt ezzel, mert igen
gyászos bizonyítványom láttán maga mondta, hogy „csak így
tovább, csak így tovább", mégis éktelen haragra gerjedt, amikor
a következő bizonyítványom, ha lehet, még siralmasabb lett.
Mindezek tetejébe nem láttam Monizát. Délután, miközben
Velencében ténferegtem, egyre csak azon csodálkoztam, hogy a
fasorban történt találkozás ilyen, számomra kedvező s éppen
ezért váratlan fordulatot hozott. Vagy csak egy rossz tréfa
áldozata vagyok? Egyszerűen nem értettem, hogy egyáltalán
miért vett észre, érzelmeiről nem is szólva, amelyeknek határo-
zott, noha álcázott bizonyítékaival halmozott el beszélgetésünk
és búcsúnk alkalmával. Bár a mai napig ismeretlen eredetű
gőgöm azt súgta, hogy engem illet a világ minden kincse, és a
hegyen kísértő Sátánnak nem lenne velem nehéz dolga - ám ez
a gőg csak mint bizonytalan és komor hajnalpír lebegett lelkem
fölött, nem volt se törzse, se lába, és amikor valami változás
zajlott le belső optikám törvényeiben, és eltűnt a bűnös
derengés, végtelenül elkeseredtem, és biztos voltam benne,
hogy én vagyok a világ legnyomorultabb teremtménye. Most
viszont még ezt a véletlenül elhúzódó távollétet is
méltatlanságnak, sőt mi több, árulásnak éreztem, mintha évek
óta esküvel megerősített kötelék fűzne össze bennünket. És
mindezt azért, mert szükségem volt rá, az ő segítségével akár
felül is emelkedhettem volna ezeken, sőt, elkápráztathattam
volna őket, mert maga az a tény, hogy a társaságában
mutatkozhatom, hogy kimutatja irányomban érzett érzelmeit,
olyan előny, amely csak keveseknek jut osztályrészül.
De Moniza csak nem került elő. Hogy jobb kedvre hangoljam
magam, megpróbáltam felidézni a mosolyát, a tekintetét, sőt mi
több, sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítottam mindennek,
mint amennyire jogom lett volna. De mindhiába. Annál inkább
rossz néven vettem tőle, hogy még mindig nincs mellettem.
Hirtelen valami gyűlöletféle lobbant fel bennem, és azon
tűnődtem, hogyan büntetem majd meg a késésért, az árulásért,
ha megjelenik. De nem jelent meg. Már láttam Monizát, amint
bocsánatért könyörög, s én hűvösen és közömbösen
visszautasítom. De közben féltem is, hogy elveszítem őt,
addig-addig, míg - a jelentős mennyiségű alkoholtól tüzelve -
kétségbeesett tettre szántam el magam. Nemcsak hogy
elszántam magam, hanem egyszerűen kívántam ezt a tettet.
A társaság egyik tagja éppen egy anekdotát mesélt. Nem
ismertem sem az anekdota szereplőit, sem a körülményeket,
éppen ezért vérszemet kaptam. A társaság pukkadozott a
nevetéstől. Csodálkozva állapítottam meg, hogy állok, a szék
mögöttem maradt. Úgy vágyódtam utána, mint viharba került
vándor a meghitt kunyhó után, de a két lábon járás minden
energiámat lekötötte, továbbá a visszavonhatatlanság érzete s
annak tudata, hogy felégettem magam mögött a hidat, eleddig
ismeretlen erővel és magabiztossággal töltött el. A pompásan
mulató társaság közepébe léptem.
- Itt ni! - kiáltottam fel, és szélesre tátva számat, ujjammal a
zápfogaimra mutattam. - Itt ni, uram, kiverték, a szabadságért
verték ki!
Zavart csend lett. Elhallgattak, rám néztek, és nem értették,
hogy miről van szó. Holott én csupán világosan és
kézzelfoghatóan, mintegy szemléletesen tudatosítani akartam
bennük nemzetem szenvedéseit. Az a tény, hogy szemmel
láthatólag nem értékelték e mártíriumot, nagyon feldühített.
- Ide nézzen, uram - mondtam az egyik kövér férfihoz lépve,
s még jobban kitátottam a számat. - Itt, ááá...
A kövér alak köhécselni kezdett, és elfordult. - Bocsánat -
mondta, és azzal otthagyott.
Erre a következőhöz léptem, s annak is megmutattam.
- Itt, ni! Csak a helye látszik, kiverték, uram, a szabadságért!
Ááá!
De ez is elhúzódott tőlem. Észrevettem, hogy a társaság
szétszéledt. Azt gondoltam, hogy a rossz megvilágításban nem
látják, hogy mit mutatok nekik. Utánuk eredtem, de egyre
sebesebben menekültek előlem. Aztán végképp eltűntek a
szemem elől, elrejtőztek az ösvénylabirintusban, a mediterrán
növényzet spanyolfalai mögött. Tehetetlenül vergődtem a fény-
és növényhálóban. Hol panaszos, hol követelőző hangom
sokáig visszhangzott még e paradicsomi kertben:
- Kiverték, uram, a szabadságért verték ki...
6 Egy ismeretlen, rendkívül magas mennyezetű, félhomályos
szobában ébredtem fel. Iszonyatosan fájt a fejem. Az
elfüggönyzött ablakon lágy fény szivárgott be. Selyempizsama
volt rajtam, az elején hímzett, színes embléma, amelynek betűit
csak nagy nehezen tudtam szavakká kapcsolni, mert fejjel lefelé
álltak, és valósággal beleszédültem az igyekezetbe: YALE BOYS.
Az ágy széles és kényelmes volt. A szoba mélyén emberi
alakokat pillantottam meg. Eszembe jutotta kofferom, és
nyugtalankodni kezdtem. Hol lehet, mi történt vele?
- Alszik? - kérdezte az egyik alak.
- Pszt... - mondta a másik. - Még alszik, ne ébresszük fel.
Behunytam a szemem. Valaki óvatosan az ágyamhoz lépett,
és fölém hajolt. Parfümillat csapta meg az orrom. Valaki
gyöngéden megigazította a párnámat. Fél szememet óvatosan
résre nyitottam, és termékeny, zöld dombokat pillantottam
meg magam fölött: Moniza Clavier-t smaragdzöld ruhájában.
Gyorsan behunytam a szemem.
- Good boy - mondta egy férfi sportszerű elismeréssel.
Erre kinyitottam a másik szemem, mert az egyik már
megfájdult a fénytől, amely, bár a függöny megszűrte,
egyenesen a pupillámba hasított. A hang gazdájában
csodálkozva ismertem fel a nyírt bajuszú, deresedő gentlemant.
Eddig nem mutatott túl sok jóindulatot irányomban.
Amikor kimentek, még vártam egy kicsit, nem akartam
kockáztatni. Aztán óvatosan felkeltem. Nekivágtam a szobának,
micsoda távolságok, sikeresen eljutottam az ablakig, s a fal és a
függöny közé dugtam a fejemet. Amikor sajgó szemem
megszokta a fényt, fölismertem a szálloda előtti teret, amelyen
tegnap, kofferomat szorongatva, a bámészkodók tömegében
álltam.
Elviselhetetlenül kék és derűs volt a világ. De ez a derűs
kékség sehogy sem illett a hangulatomhoz, megsebzett, mint
egy üvegcserép. Most is sokan szorongtak a hotel előtt, de ez
egészen más népség volt. Csupa férfi, nő alig akadt köztük,
mindegyiküknél fényképezőgép vagy filmfelvevő,
egyiknél-másiknál kettő is. Úgy festettek, mint egy civil ruhás
katonai osztag. Cigarettáztak, le-föl sétálgattak, vagy egy
helyben álltak, nekem legalábbis úgy tűnt, és az eget nézték.
Időnként megigazgatták magukon a szíjakat, a muníciós táskát
és az állványt.
Felöltöztem, és óvatosan kilestem a folyosóra. Üres volt.
Csak egy-egy titokzatos fény pislákolt, a személyzetnek szóló
hívó lámpák. Kofferomat a sors kegyére bíztam - majd csak
megszerzem valahogy, esetleg levélileg -, és kiszöktem a
szobából.
Lementem a lépcsőn. Feltárult előttem a hall s benne a porta
éber szeme. Előre! De alighogy kiléptem, megtorpantam, és
behunytam a szemem, mert mellbe vágott a forróság és a fény.
A fülemet megcsapta a vakuk kattogása, a filmfelvevők
rovarzümmögése. Térdeplő, álló, a keresőbe meredő
riportereket pillantottam meg. A lencsék pillátlan szeme rám
szegeződött. Megfordultam, de már későn. Szitává lőttek a
kamerák, leterítettek a mesterlövészek. És egy férfi karjaiban
ocsúdtam fel, aki a nagy G. M. B. titkáraként mutatkozott be.
Elmondta, hogy mi járatban van. G. M. B. tiszteletteljes
üdvözletét küldi, és reméli, hogy elfogadom a velencei
tartózkodásom tiszteletére rendezett fogadásra szóló
meghívást. Fölöttébb nagy megtiszteltetés és öröm lenne ez
számára.
Hogy ez a G. M. B. sem tudott jobbkor jönni! Mi ez, rossz
tréfa, lehetőség vagy veszély? Bizalmatlanul mustrálgattam a
fiatal titkárt. Tudtam, hogy nem utasítom vissza a meghívást.
Visszautasítani sokkal nehezebb, mint elfogadni, még akkor is,
ha később megbánom. Vajon csak azért kellek ennek a G. M.
B.-nek, hogy kegyetlen tréfát űzzön velem? Talán már tudo-
mást szerzett a tegnap esti afférról? Mindegy. A lehető
leggyorsabban meg akartam szabadulni tőlük, nem volt annyi
erőm, hogy visszautasítsam. Elfogadtam.
A sikerületlen szökési kísérlettől kimerülten fölmentem a
szobámba. Lefekvés előtt kinéztem az ablakon. A fotóriporterek
még mindig lesben álltak. Nem volt menekvés.
A szobát közben már kitakarították, a kisasztalon új-
sághalom. Feléjük se néztem volna, ha nem pillantom meg a
címlapokon a hatalmas fotót. Fölvettem egy újságot, de sokáig
képtelen voltam az alkohol által knockoutolt szememet a
megfelelő élességre állítani. Amikor végre sikerült, egy férfit
pillantottam meg: egyik kezében poharat tartott, másik kezével
szélesre tárt szájüregébe mutatott. Egyfelől Mike, másfelől
Moniza Clavier támogatták. Ez a férfi én voltam.
Fogalmam se volt, hogy mikor kaptak lencsevégre.
A kép fölött nagybetűkkel, mintha a háború kitörését adnák
hírül, a következő szöveg:
MONIZA CLAVIER ÉS EGY OROSZ FIATALEMBER
SZERELME.
7 Természetesen nem vagyok orosz. Ugyanakkor ez az új
szerep merőben más színezetet adott helyzetemnek, új
távlatokat nyitott meg előttem. Először is orosznak lenni, az
már valami. Bár eddig is nyugodtan tarthattam magam
„valakinek", esetleg sokkal többnek, mint orosznak, de
nemhogy másokat, még magamat se tudtam meggyőzni ezen
állításom igazáról. Ám orosszá való kikiáltásom után már
senkit sem kell meggyőznöm semmiről, orosz voltom
önmagában is elég. S hogy ráadásul le is fiatalembereztek,
annál jobb. Azt majdnem mindenki tudja, milyen az öreg orosz,
de fiatal oroszt még nemigen láttak, a fiatalságom megnövelte
az orosz férfi mint olyan attraktivitását. Mondhatnók, a világ
jövője függ attól, hogy milyen ez a fiatalember. Hetet-havat
összehordtak róla, de biztosat senki se tudott.
Ha jól meggondoljuk, végtére is nem én állítottam, hogy
orosz vagyok. Bár meglehet, hogy a sztyeppre való
célozgatásommal, a meghatározhatatlan, keleti hangulattal,
amit magam körül keltettem, tán kissé én is ludas vagyok
benne. Sztyeppék... igen, igen, ebben volt némi kis hencegés.
Még hogy sztyeppék! Eszembe jutottak kicsinyke hazám bús
nadrágszíj parcellái és fenyői, a részben sík, részben hegyes,
nem valami civilizált, s mindezek ellenére, ha nem is teljesen,
valamennyire mégis kulturált tájai. Hol van mindez a
sztyeppéktől! De közvetlenül, egyenesen, soha nem állítottam
ilyesmit, és falhoz szorítva biztosan nem hazudnék ekkorát. Az
újságnak viszont az olvasók érdeklődését szem előtt tartó
hírekkel kell szolgálnia. Mi mást írhattak volna? Talán ezt:
„Moniza Clavier és egy kelet-európai kis ország polgárának
szerelme?" Keleti voltam, de oroszon alul nem lehet valóban
keleti az ember, ezért bizonyos kiegészítésre volt szükség, ők ezt
megtették helyettem, részemről elég, ha nem helyesbítek.
Az orosszá levés megajándékozott az eddig nélkülözött
formával. Most már nem kell magyarázgatnom, nem kell
tudomásukra hoznom azt, amiről magam se tudom, hogy
micsoda. Vége a kétértelmű mosolyoknak, szájhúzogatásoknak.
Üdvöz légy, orosz barátom!
Az, ami eddig csak bohóckodás volt, most extravagancia lett.
Az, ami hisztéria volt, mintegy varázsszóra az igazi keleti
ember csodálatos, fantáziadús kitörésévé lényegült át. A
gyengeség erősséggé változott, a kissé ostoba tapintatlanság
erős, markos tenyérrel kimért büszke pofonná. Az úriháznál
házitanítóskodó, nyúzott egyetemista ügyefogyottsága a barbár
harcos gesztusává lett, amely előtt elsápadnak a hölgyek, és
meghajtják fejüket a királyok.
„Elvégre és utóvégre jogom van hozzá - próbáltam
meggyőzni magam, feloldozást keresve. - Hisz egy és
ugyanazon család tagjai vagyunk, úgy is mondhatnám, sógorok.
És ha az emberek félnek, tartanak a sógoromtól, nem jár-e ki
nekem is valami e tiszteletből? Mit számít az, hogy otthon,
családi körben, a sógor az asztallábhoz kötöz, és dühében néha
fültövön vág? Akkor is a sógorom, családtag, közös konyhán
élünk, következésképp a szomszédoknak édes mindegy, hogy
én én vagyok-e vagy a sógorom."
És ily módon megacélozva magam, a tükör elé álltam, s a
szemem vágását vizsgálgattam nyugtalanul, ugyanis túl
vízszintesnek találtam. Éjszakára leukoplaszttal kissé
felhúztam a szemhéjamat, de amikor reggel leszedtem róla a
leukoplasztot, megint vízszintes vonalban zárult a szememre.
Továbbra is az Excelsiorban laktam, ahová azon a bizonyos első
éjszakán, a fogadás után Moniza Clavier parancsára hoztak, és
ahol Moniza barátjának, a deresedő gentlemannek a
pizsamájában aludtam. Moniza nagyon elfoglalt volt ezekben a
napokban. A munkája és a társasági élet, valamint a
lakosztályával egybenyíló lakosztályban lakó, deresedő Jerry
éber és állandó jelenléte megnehezítette köztünk a
gondolatcserét, és hátráltatta kapcsolatunk kibontakozását. A
hotel előtt állandóan riporterek tanyáztak, s az a gyanúm, hogy
a hotelban is akadt jó néhány.
Már első nap megtagadtam néhány riporternek az interjút.
Az e téren megmutatkozó szilárd álláspontomnak kettős haszna
volt: növelte titokzatosságomat, és megvédett a leleplezéstől.
Leleplezés? Ó, nem! Ravasz játékot folytattam. Valójában nem
tiltakoztam az újságokban közölt hírek ellen, de nyíltan nem
vallottam magam orosznak. Ami pedig az údevelemet illeti,
amely elárulhatott volna, radikális megoldást választottam:
csípős zöldségsalátát, sót, borsot, ecetet és olívaolajat hozattam
a szobámba, és a fűszeres salátával együtt, némi vesződséggel
ugyan, de megettem.
Úgy-ahogy elsimítva a személyazonosságom körüli
bonyodalmakat, Moniza felé fordultam. Nyugodt napjaim
voltak, következésképp érzelmi életem felpezsdült. Már
elfogódottság nélkül gondoltam a Monizával való sorsdöntő
találkozásra, vártam, tervezgettem és kívántam. Annál is
nyugodtabb fejjel szentelhettem magam e kérdésnek, mert
visszakaptam a kofferomat. Felhozták a szobámba.
Az ügy, mint már említettem, nem volt egyszerű. Nemcsak a
riporterektől kellett őrizkednem, hanem Jerrytől is. De
felmerült egy másik, szubtilis jellegű probléma is. Mind ez ideig
Moniza volt a kezdeményező, ezért többé-kevésbé biztonságban
éreztem magam. Elfogadtam irántam tanúsított kegyeit, de ha
valami elromlana közöttünk, emelt fővel léphetnék ki az
egészből. Én nem angazsáltam magam, következésképp nem is
kockáztattam. Senki se tudja, hogy viszonoztam-e az érzelmeit
vagy sem, ha akarom, még azt is megjátszhatom, hogy engem
hidegen hagyott, csupán udvariasságból mentem bele a játékba.
Elvégre nem illik visszautasítani egy hölgyet.
De saját használatra be kellett vallanom, hogy nagyon is
fontosak számomra Moniza érzelmei, hogy igénylem őket, és
szívesen siettetném az eseményeket, ha tudnám, hogyan kell.
És ha nem félnék. Ugyanis olyan valószínűtlennek tűnt az
egész, olyannyira méltatlannak éreztem magam, hogy - bár a
lehető legunottabb képpel fogadtam a hódolatot - magamban
csöndeskén arra gyanakodtam, hogy a sors csupán gúnyt űz
belőlem, hogy valami galádság készül ellenem.
De orosz voltom ezen a problémán is átsegített. Bár amikor
megismerkedtünk, még nem voltam orosz, amióta azzá lettem,
összehasonlíthatadanul nagyobb képességet éreztem
magamban arra, hogy elkápráztassam Monizát.
Következésképp az ő érzelmeit is sokkal megalapozottabbaknak
éreztem. Végül is akkora magabiztosságra tettem szert, amely
már elegendőnek bizonyult az első önálló lépések megtételére,
az érzelm aktív viszonzására.
Ám mielőtt aktivizáltam volna magam, mielőtt bárhogyan is
viselkedtem volna, mielőtt bármit is tettem volna, pánikba
estem, megrohantak a kétségek, félni kezdtem, hogy sután
látok neki, hogy ügyetlenségemmel kiábrándítom Monizát,
egyszóval, hogy nevetségessé válok. Ezért egyelőre csak néhány
tapogató próbahadműveletre korlátozódtam. Például némileg,
de nem túlságosan hangsúlyozott „jó napot"-tal köszöntem
neki. A „jó éjszakát"-ot viszont igyekeztem gúnyosan mondani,
mintegy ironikus értelmet kölcsönüzve e banális kívánságnak: a
tőlem távol töltött éjszaka semmiképp sem lehet jó éjszaka.
Közben a hatást lesve buzgón figyeltem tekintetét. De a
tekintetében mindig ugyanazt a kifejezést találtam: szelíd
meghökkenést, ugyanis Moniza szerelmes volt belém, és
akármit tehetek, akár négykézlábra is ereszkedhetem, Moniza
mindent elragadónak, páratlannak találna. Következésképp
érzelmileg aszinkronban voltunk, én válogattam az
eszközökben, számítgattam és kalkulálgattam, hogy a lehető
legjobb színben tűnjek fel, ő pedig teljesen elmerült ebben az
ábrándos döbbenetben, mondhatnánk önkívületben. Emiatt
nemegyszer nyomot tévesztettem, mert én állandóan a
szenvedély rezgéseit és nyomait kerestem az arcán, s ehelyett
meghökkenést, a távollevő ember szórakozott és eszméletlen
mosolyát találtam. Nem tudtam, mit gondoljak efelől,
szerintem az lett volna a normális viselkedés, ha remegett,
elsápadt volna a jelenlétemben, majd sietve egy sötét sarokba
húzott volna. Én csak így tudtam elképzelni a nőkre gyakorolt
férfias és dicsőséges hatást.
Szerencsére észrevettem, hogy Moniza olyan
beszámíthatadan állapotban van, hogy kissé suta vagy egy-
szerűen brutális közeledési kísérleteimet is ugyanazzal a
túlvilági, szelíd és megdöbbent mosollyal fogadja. A
mennybemenetel magasságából egyszerűen nem vesz észre
semmit. Mivel sejtettem, hogy úgysem ítél el semmiért, teljesen
elszemtelenedtem. Úgy éreztem, hogy édes kettesben is egyedül
vagyok, olyannyira elválaszt bennünket érzelmeink
különbözősége. Az ő ki tudja, hol járó gondolatait s az én
konkrét terveimet nem lehet közös nevezőre hozni.
Másrészről az a körülmény, hogy Moniza nem igyekezett
következetesen és gyorsan a helyzet megoldására, kissé
megzavart. Csupán ezt az igyekezetet látva tarthattam volna
bizonyítottnak Moniza szerelmét. Egyszerűen nem tudtam,
hogy mit gondoljak: az nyilvánvaló volt, hogy teljesen
megbűvöltem, de hol vannak szerelmének bizonyítékai? Mivel
magamat általában teljesen értéktelennek tartom - a gőg komor
és hisztérikus kitöréseit nem számítva -, ez a legkisebb
tényeknek is híján lévő imádat felkeltette bizalmatlanságomat.
Állandóan arra gyanakodtam, hogy valami cselt szövöget
magában, tréfál velem, de elsősorban nevetségessé akar tenni.
És ez a szintbeli különbség volt az oka annak, hogy Monizát
idegennek, sőt ellenségesnek éreztem, mindenesetre rendkívül
távolinak, távolibbnak, mint bármely nőt.
Férfiúi hiúságom is sürgetett. Nincs férfi a világón, aki ne
irigyelne már csak azért is, hogy ismerem Moniza Clavier-t, a
világhírű filmcsillagot, a bennünket összefűző gyengéd
szálakról nem is beszélve. Egyszer s mindenkorra
leszámolhatnék minden férfival. S ez okból még erőszakosabb
lettem - természetesen csak gondolatban -, de belül kétségek
marcangoltak.
Moniza arra kért, hogy vegyek részt minden fogadáson,
amelyre őt meghívják. Arra vágyott, hogy mindig mellette
legyek, a férfiak udvarlása hidegen hagyta. Jerry, mióta orosz
fiatalembernek hitt, természetesen nem vetkőzte le teljesen a
féltékenységét, de megkönnyebbülten felsóhajtott, ugyanis
most már érthetőbbé vált számára Moniza eleddig teljesen
megmagyarázhatatlan érdeklődése személyem iránt. Aduim
iránt érzett tisztelete jól hatott közérzetére, megítélése szerint
az egész ügy fair play jelleget öltött. Egyszóval az üdvös orosz
akcióba lépett, és e környezetben elfoglalt helyem kellő
hangsúlyt kapott. Következésképp már elfogadhattam a
meghívásokat anélkül, hogy kitettem volna magam az első
fogadás kínjainak. Csakhogy fáradt voltam, és pihenésre volt
szükségem. Nehezen viselem nemcsak a rendkívüli, de a
teljesen köznapi eseményeket is, és amikor csak tehetem,
elmenekülök előlük. Ezúttal idegeim kúrálása címén a
szobámba menekültem. Minek siessek? Soha véget nem érő
heteket tölthetek még Moniza mellett, gondoltam. S
elhatároztam, hogy amint kipihenem magam, ismét belépek e
csodálatos világba, amelyet már sajátomnak éreztem. Monizát
illetően nyugodt voltam. Tudtam, hogy Jerry vigyáz rá, és
senkit sem enged a közelébe. Bankettek után hazakíséri,
egészen a szomszédomban lévő osztály ajtajáig. Naphosszat a
széles ágyon heverésztem, különböző haditerveket
szövögettem. Időre volt szükségem, hogy hozzászokjak új
szerepemhez.
8 Egyik este ismét egyedül maradtam. Az ablakhoz álltam.
Néhány verőfényes nap után esőre állt az idő. Mintegy az
időváltozás következményeképpen, eltűnt a szálloda elől az
ügyeletes fotoriporter. Bár az is lehet, hogy csak elbújt, de én
már ismertem búvóhelyeiket. Elhatároztam, hogy járok egyet a
városban, és szembesítem vele magamat új helyzetemben,
ízlelgetem a fölényemet, vagy legalábbis azt a viszonylagos
egyensúlyt, amely, elképzelésem szerint, az utóbbi időben
jellemzi a várossal való kapcsolatomat. Úgy gondoltam,
megnézek néhány helyet, utcát, amely különösen sok
kellemetlenséget okozott nekem. Újgazdagi minőségemben,
hogy úgy mondjam, farkasszemet nézek velük. Tiszta őrültség,
mert úgyse győzhetjük le a nálunk erősebb helyeket, de hát ezt
sokáig nem hiszi el az ember, próbálkozik, s a próbák eleinte
megnyugtatónak tetszenek.
Kisurrantam a szállodából, s a kikötőben felültem a
voltaképpeni Velence felé tartó hajóra. A Velencében való
közlekedés, függetlenül attól, hogy vízi járművel vagy gyalog
történik, az égtájak állandó összekeverését vonja maga után.
Talán ezért is tűnik úgy, hogy itt olyan irreális az élet, s
irrealitásában olyan megcáfolhatatlanul igaz. A szárazföld és a
tenger lépten-nyomon egybeolvad, és sohasem lehet tudni, mi
sül ki az egészből. Esténként, az általában kettőzött, a vízben
tükröződő fények még erősítik ezt a kavargást és egybeolvadást.
A fények mozgása összeolvad a hatalmas vízfelület végtelen
változatosságában látszólag szabálytalan hullámzásával. S e
díszlet hátterében dohognak és tülkölnek a kicsi és nagy hajók.
Későre járt. Kiszálltam a hajóból, természetesen azonmód
elvesztettem tájékozódási képességemet, és vakon nekivágtam
a városnak. De hát nem mindegy? Bármerre is mentem,
mindenütt a keresett helyeket találtam, azokat, amelyeknek
imponálni akartam, hogy tiszteljenek, hogy elfelejtsék régi,
nyomorult énemet. Most egészen más képpel néztem őket, már
nem ellenségesen, mint annak idején, hanem békülékenyen
mint egyenrangú felet. Ám az volt az érzésem, hogy nem
vesznek észre. Nem löktek félre, de hát ezt annak idején se
tették. Az volt a gyanúm, hogy éppolyan közömbös vagyok
számukra, mint annak idején. Aktív ellenszenvük csak az én
eszmeszüleményem volt, olyan vagyok, mint a kisebbségi
komplexusban szenvedő részeg, aki makacsul egyre csak ezt
ismételgeti: „Tudom, hogy maga megvet engem, ne tagadja,
tudom én azt." Így akarja partnerét aktív viszonyulásra
késztetni, legyen az bármilyen, akár megvetés. Inkább azt, mint
az igazságot: hogy teljesen közömbös, hogy az ember
egyszerűen csak unja.
Az emberek irányunkban tanúsított figyelmének fokát
könnyű meghatározni: szeretnek, kedvelnek, tisztelnek stb. A
helyekkel már nem ilyen egyszerű a dolog. Valószínűleg észre se
veszik az embert, bár ki tudja. Talán épp ez a bizonytalanság
késztet bennünket az erőfeszítésre, az e helyek előtt való
dicsekvésre, talán ezért igényeljük fokozottabban a
barátságukat. Képzeljük el, hogy az egész világ ismer és tisztel
bennünket. Ha mi vagyunk a világ királya, ez esetben már csak
egy dolgot tehetünk: szépen összecsomagolunk, és olyan helyre
utazunk, amelyet térdre akarunk kényszeríteni, olyan helyre,
ahol egyszer már bosszúért lihegtünk. Nem kell feltétlenül
piramisokra vagy hatalmas vízesésekre gondolni. Lehet ez egy
teljesen érdektelen, de mégis sajátos hely, egy vidéki park,
amelyre bizonyos okokból még gyermekkorunkból vagy a
későbbi évekből emlékszünk. Egy utca vagy domb, amely mö-
gött másképpen ment le a nap. És itt kezdődik az igazi
haddelhadd. Megállunk, leülünk, oldalt fordulunk, emígy,
amúgy, bal láb előre, aztán a jobb - és semmi, pontosabban
semmit se lehet tudni. Meg kellene ragadni valamit, el kellene
tűnődni valamin, de azt se tudjuk, hogy min. Ember már sehol,
de saját magunkkal is éppen elég bajunk van. Szerelmi hódítás,
szövetségkötés? Ugyan! Már saját magunknak is útban va-
gyunk, úgy érezzük magunkat, mint a nagylány mellé kirendelt
unokaöcs, aki egy pillanatra sem tágít mellőlünk, s az ember
legszívesebben egy kis pénzt nyomna a markába, mozira. Ha
viszont félreállunk, akkor nem vagyunk ott. Nehéz ügy.
Biztosan vannak emberek, akik nem ragadtatják el magukat
ennyire. De ez csupán szemlélet kérdése. Bár kétségkívül jobb
nekik. Nem veszik észre, hogy hiába számoltak le példának
okáért a szomszédaikkal, máris ott a következő kellemetlenség:
egy kő vagy egy halom korhadt léc.
Egy biztos: én a saját bosszantásomra róttam Velence utcáit,
vakmerő séta volt, meg kell hagyni, teljesen elgyöngített és
elszürkített, addig-addig, hogy végül is egy kis pihenőt
engedélyeztem magamnak. Épp kikeveredtem egy sikátorból,
előttem a csatorna, fölötte egy lámpával megvilágított boltíves
híd az élettelen paloták között, amelyek mint ünnepi, de
kifordított ruhák, a modern világ iránti megvetésből hátat
fordítottak nekem.
S ekkor, egészen egyszerűen, megpillantottam Monizát. A
hídon közeledett felém.
Olyan egyszerű, olyan mindennapi volt az egész, hogy
megrémültem. Bár magam is akartam, hogy találkozzunk, hogy
kettesben legyünk, de az isten szerelmére, nem így, minden
előkészület, koncentrálás, manipuláció nélkül. Brutális
találkozás volt. A Monizával való első találkozás és a mostani
találkozás között akkora volt a különbség, mint amikor az
ember a cirkuszban, a biztonságos nézőtérről pillant meg egy
oroszlánt, vagy pedig vasárnapi sétánk alkalmával ugrik elénk
az egyik bokorból.
A sors elrendelése, amely újból elibém hozta Monizát, azt a
gyanút ébresztette bennem, hogy valami makacs szándéka van
velem, és rosszul éreztem magam, mint mindenki, amikor
felsőbb erők kezében vergődik.
Őszintén megvallom, Moniza is roppant zavarba jött,
szemmel láthatólag megijedt, de igyekezett leplezni félelmét, és
erőlködve, bár látszólag nyugodtan így szólt:
- Hello!
-Hello! - válaszoltam, látszatra ugyancsak gondtalanul.
Egyedül voltunk ebben a késői órában, víz jobbról, víz balról, a
hídon. Hogy szökjek meg?
- Mi újság? - kérdeztem.
- Megszöktem a fogadásról - mondta ő. Majd hozzátette: -
Összevesztem Jerryvel.
A sors sarokba szorított. Nem sikerült a rajtaütés, hiába volt
a könnyed, vidám, társasági formában feltett kérdés. Az a hír,
hogy Moniza összeveszett Jerryvel, a riválisommal,
visszavonhatatlanul egyértelművé tette a helyzetet.
- Miért? - kérdeztem az öngyilkosok merészségével, mert
mást nem tehettem.
Nem válaszolt, csak hozzám lépett, és hirtelen, váratlanul
rám emelte a szemét.
Hát igen: Most már semmit se lehetett megelőzni,
visszatartani, késleltetni... És mondani is mit mondhattam
volna? Saját következetlenségem, amely olyannyira
különbözött a sors következetességétől, lehangolt és
elszomorított. Lefokozott a saját szememben. Dühös voltam
magamra, amiért sem bódulatot, sem boldogságot nem érzek. A
híd gúnyt űzött belőlem.
És ekkor a közeli falon megpillantottam egy hatalmas
méretű plakátot. Moniza Clavier-t, a filmcsillagot ábrázolta,
aranyszőke haja szétterült a falon, száján érzéki mosoly, soha
nem láttam így mosolyogni. Természetellenes méretű szája
kissé nyitva, a szeme is óriási, mintha egy nagyítón keresztül
nézné az ember, külön-külön mind a kettőt. A plakát azzal a
bizonyos szuggesztív, naturalista fotótechnikával készült, amely
a vonalak precizitásával, az elrendezés perfid célszerűségével,
az arcvonások elképesztő expresszivitásával és
egyértelműségével, az abszolút rózsaszínekkel, az abszolút
kékekkel fölkavarja lelki békénket, és megzavarja a valóságról
alkotott fogalmainkat. A plakát az egész Monizát mutatta,
hangsúlyozom, az egészet, félmeztelen keblekkel, s az a tény,
hogy testének minden részét azonos intenzitással ábrázolta,
valami meghökkentő egyértelműséget adott Moniza egyes
testrészeinek.
A falon a Moniza Clavier-t ábrázoló plakát, előttem pedig az
élő Moniza Clavier. Zavarba jöttem. Az előbbinek olyan sima
volt az arca, mint napnyugtakor a jégmező, a szeme pedig,
amire azt mondja az ember, hogy „szem". A másiknak pedig -
közelről tisztán láttam - olyan szeme volt, amire semmit se
lehet mondani. Szem, túl a szavakon, fiziológiai szem,
amelynek a fiziológiája, a pupillák valósága, a szivárványhártya
csillogása, a szemhéj reszketése ad életet. A szemfesték ilyen
közelről elvesztette értelmét. A ragasztott szempilla, a színes
festék értelmetlennek bizonyult, s ez lehangolt. Úgy éreztem,
hogy az igazi Moniza ott van a plakáton, s előttem csak egy
névtelen lény áll, akinek nincs semmi esélye riválisával
szemben, annyival szegényesebb. Egy lény, akinek apró kis
szemölcsök vannak az arcán, az arca és a nyaka határvonalán
egy ránc fut, alig látni, de ott van, eltüntethetetlenül, mert
maga az élet szülte, ott volt, mert ez a Moniza mozgott, élt,
elfordította a fejét, beszélt és mosolygott.
Amannak abszolút, végérvényes, érintetlen szája volt.
Legfeljebb a plakáttal együtt lehetne megsemmisíteni, de
magának a szájnak nem lehet ártani. Ennek itt előttem, lágy a
szája, pontosan soha le nem írható, változó. A smink, bár
gondos kezek munkája, kissé zavarba ejt, mert voltaképpen azt
bizonyítja, hogy az élő szövet a plakátideál felé törekszik, s
törekvése kudarcra ítéltetett. Tehetetlen voltam. S a tehetetlen
ember először szégyelli magát, aztán ellenszenv és harag ébred
benne, védekezésül a megszégyenítés ellen, aztán gúnyolódni
kezd. Első reakcióként ez a harag és ellenszenv ébredt fel
bennem, mert úgy éreztem, hogy becsaptak, hogy a
rosszindulatú sors nem azt a Monizát adta nekem, amelyiket
akartam, hanem a hamisítványt. Megismertem a hitvány
szégyent, amit az a világi dáma kegyeire áhítozó férfi érez,
amikor a hölgy in flagranti találja a szakácsnővel, aki ráadásul
csúnya is. Ez a közönséges jelenet nem ébreszt féltékenységet,
egyszerűen csak kompromittáló. Ez a bizonyos hölgy ott volt a
plakáton, mosolyának riasztó, statikus változatlanságával, s e
változatlanságnak csak én adhatok jelentést, attól függően,
hogy mit gondolok róla.
De épp az igazi Moniza eltörpülése, esendősége mentett meg
mindkettőnket. Mert e hitvány szégyenérzettel és dühvel együtt
valami lázadásféle ébredt bennem a másikkal szemben, akinek
a haja szétterül a falon, akinek hófehér a mosolya, és piros a
szája. Szabadulni akartam a plakát-Moniza erőszakosságától,
vonzásától, amely éppoly abszolút volt, mint az
elérhetetlensége. Ki tudja, tán megszólalt bennem annak az
élőlénynek a szolidaritása, aki ugyancsak elítéltetett, mert
ugyancsak élő, mint az előttem álló Moniza. Lehet, hogy épp a
riválisával szembeni teljes védtelensége hatott meg - és az, hogy
csak én tudtam e védtelenségről. Felelősségérzet ébredt
bennem, mint abban az emberben, aki a hegyekben viharba
kerül, s rájön, hogy ő a legerősebb a társaságban, és akár
akarja, akár nem, neki kell megmentenie a társaságot a
szerencsétlenségtől. Hármunk közül csak én vállalhattam a
felelősséget. Az élő Moniza semmiről sem tudott, a
plakát-Moniza az élők világán kívül helyezkedett el, és egyre
mosolygott. Csak én maradtam.
Most már olyan kedvesnek találtam az arcán lévő kis ráncot,
hogy kész voltam megvédeni azzal a kegyetlen, mechanikus
simasággal szemben. És a szánalom és a gyengédség elfojtotta
bennem a Monizával kapcsolatos régi bikaérzelmeket. Ha nem
támad föl bennem ez a gyöngédség, minden bizonnyal
Monizára vetettem volna magam, mint egy részeg matróz,
részint őszinte indulatból, részint hódító terveimhez való
hűségből. De mivel nem voltam magamban egészen biztos, ki
tudja, hátha mindent elrontottam volna primitív erő-
szakosságommal.
Egyelőre azonban ez szóba se jöhetett. Már felmelegedtem
saját nemességemtől és gyengédségemtől, ízlelgettem az új
érzelmeket, s roppant hálás voltam nekik, amiért elhalasztották
a döntő lépést, amelytől, mint minden döntő lépéstől, féltem. A
lustaságomról nem is beszélve.
Gyengéden átöleltem Monizát, és megcsókoltam a homlokát,
és a fensőbbséges pártfogó szerepe, a felelősségérzet teljes
kielégülést adott, igaz, más jellegűt, mint amilyenre áhítoztam.
De ez egyáltalán nem akadályozott meg abban, hogy egy órával
később ne átkozzam magam gyengeségemért.
Aztán elindultunk, ahogy a szerelmesek szoktak, egy szót se
szólva, amire hál' istennek amúgy is feljogosított a fátyolos
holddal tetézett velencei díszlet szépsége, amely nem kíván
magyarázatot, mert olyan szép, hogy szóval úgysem fejezhető
ki. Különben ugyancsak nagy gondban lettem volna.
Nyugodtan átadhattam magam a ravasz találgatásoknak,
eltervezgettem első közös éjszakánkat. De a szálloda előtt Jerry
várt bennünket. Egy szót se szólt, ült és cigarettázott. Sőt úgy
tett, mintha észre se vett volna bennünket.
9 Mintha nem lett volna elég gondom, bajom és vereségem
Velencével, a külfölddel, a kofferommal, az orosszal, meg
mindennel.
Most, amikor már nyugodtan gondolok vissza az egészre,
arra a következtetésre jutottam, hogy Moniza Clavier egyáltalán
nem is létezett. Vagy legalábbis abban a formájában nem,
ahogyan a hídon jelent meg előttem, az élő, tökéletlen sminkes
formájában. Csak a plakát-Moniza létezett, a halhatatlan és
arany Moniza, ő volt Velence, a lagúna, a dicsőség és a külföld.
Most már úgy érzem, hogy ha ugyanebben a fizikai valóságban
otthon pillantottam volna meg, nem lovon, hanem egy
másodosztályú vagon fülkéjében, nem a hollywoodi Jerry és
Mike társaságában, hanem a kemény tojásos szendvicset
falatozó nagybácsija társaságában, észre sem vettem volna, és
nem is lett volna belőle semmi. De eleinte, mindenek ellenére,
egészen a hídon történt találkozásunkig, egyáltalán nem voltam
bele szerelmes. Túl győzedelmes volt, túl makulátlan. Egyszerre
vonzott és, dühített, elkeseredett vágyat ébresztett bennem,
hogy összemérjem magam vele, hogy legyőzzem, és uralkodjam
rajta. És amikor kiderült, hogy erre képtelen vagyok, a gyengék
fegyveréhez nyúltam: megvetettem, de megvetésem nem volt
őszinte. Elég volt kifestett szemére, a nyakán lévő kis ráncra
gondolnom, hogy az aranygolyó tökéletességű simaságban
felfedezzem a gyengeséget. Csak erre vártam, csak ez hiányzott
eddig.
Most már biztonságban éreztem magam. Valahányszor
nyomasztani kezdett a vereségem, az alárendeltségem és
gyengeségem, a ráncokra gondoltam. Vagyis kívántam is meg
nem is az alárendeltséget. A rabságra éppúgy vágytam, mint az
uralkodásra. Alávetve magam megőrizni a szabadságomat.
Azonos jogokat követeltem, és azt, hogy bármelyik pillanatban
megszökhessem. Ha kizárólag szabadságra vágyom,
kihasználom az alkalmat, s igyekszem megundorodni Moniza
végre fölismert gyengeségétől. Dc nem erre vágytam. Úgy
éreztem, hogy végre félelem nélkül szerethetem.
Mint a priori orosz gondosan készülődtem G. M. R.
fogadására. Reméltem, hogy a vendégek között nem akad senki,
aki leleplezhetne. Egy biztos: egyedi kosztümöt várnak tőlem.
Két adut tartogattam erre az alkalomra: a végtelen szláv lelket
és a világnézeti elvhűséget. Ez a kettős alapelv teljes védelmet
nyújtott. Ha az egyik álnokul cserbenhagyna, a másik kihúz a
csávából.
Már nem féltem a nyilvános fellépéstől, mint az előtt a
szerencsétlen első fogadás előtt. Most már valaki voltam.
Milyen nehéz - egyáltalán lehetséges? - úgy menni valahova,
hogy az ember nem valaki. Vajon az, hogy az ember önmaga,
jelent-e valamit? Nem tudom.
Értem jöttek kocsival, és mint oroszt egy Velence környéki
kastélyba vittek. Meg kell hagyni, az orosz olyan, mint a
váltópénz, rengeteg van belőlük! De az itteni szőlőskertek
között, szerencsére, én voltam az egyedüli orosz.
G. M. B. titkára szóval tartott, a környékről beszélt. Mivel én
mindig magammal vagyok elfoglalva, roppant terhesnek érzem,
ha érdeklődést kell tanúsítanom a környezet iránt. Mindig
nehezemre esik úgy tenni, mintha magamon kívül bármi is
érdekelne, s ha mégis úgy teszek, akkor sincs benne sok
köszönet. De most már nyugodtan terpeszkedhettem a
kocsiban, mint egy tuskó, kizárólag saját testem súlyát kellett
elviselnem, mert tunyaságom az orosz rovására ment. A titkár
feje fájt, nem az enyém. Nekem már volt súlypontom. Igaz,
hogy csak amolyan álsúlypont.
A hegyláncok közül előbukkant a fakó, sokablakos kastély.
Méltóságteljesen uralkodott a nyugat felé húzódó, egészen a
tengerig nyúló síkság fölött. Északon az Alpok zárták le a
láthatárt. Ráhajtottunk a sóderes bekötő útra. G. M. B. már
várt.
Azonnal fölismertem a híres önarcképein látható fehér
hajáról és fekete szeméről. Ezúttal kozáksapkát viselt, s a lábán
új csizma sárgállott.
- Zdrasztvujtye - mondta, s levette a sapkát. Mire én hátba
vágtam, és felkiáltottam:
- Nyicsevo!
Szemmel láthatólag megörült, bár kissé megingott és csak
nehezen szerezte vissza egyensúlyát. Viszonzásul ő is rám vert,
én se maradtam adósa, csak úgy döngött a mellkasa a nyílt,
játékos őszinteségtől. Szó, ami szó, nem volt már éppen fiatal.
Belém karolt.
- Parancsoljon - mondta -, fáradjon a dácsámba.
Az agarak lustán körülszagolgattak. A kastély előtt, a
gondozott gyepen álldogálva vártak a vendégek. A kitárt
ajtókon-ablakokon át glóbuszokra, ókori szextánsokra és
csillogó antik bútorokra láttam. Régi könyvtárak illata csapta
meg az orrom.
G. M. B. sorban bemutatta a vendégeit, mint leltárának egyes
darabjait, hanyagul, de akkurátusan. Volt köztük egy élete
virágkorán túl járó hölgy, aki május elsejei vörösbe öltözött.
- Ó, a hercegnő... - ötlött fel bennem, és megfenyegettem az
ujjammal.
- Örökké ugyanaz - sóhajtotta kissé túlzott rezignációval. -
Pedig reméltem, hogy legalább ön nem tulajdonít olyan nagy
jelentőséget az ilyen apróságoknak.
Zavarba jöttem, mert rádöbbentem, hogy sznobizmussal
gyanúsít. Ez a nő belém lát?
- Nagyon jó, minden ember egyenlő - dicsértem meg.
G. M. B. már pohárköszöntőre készült:
- Za pomüszlnoszty, za zdrovoszty!
- Ó, nem! - kiáltottam, majd a kíváncsi tekintetek
kereszttüzében, komolyan így folytattam: - Először a
történelemre.
- A történelemre, a kultúrára! - zúgták megkönnyebbülten az
összegyűltek.
Én pedig, hogy megfelelő pátoszt adjak e tevékenységnek,
poharamat kiürítve, régi jó szokás szerint földhöz vágtam. De
arról, sajnos, megfeledkeztem, hogy angol módra nyírt gyepen
állunk, és a pohár, ahelyett, hogy eltört volna, csak ugrott egyet,
még csak meg se csendült. Megijedtem, hogy félreértik tettem
indítékát. Gyorsan lehajoltam, hogy fölvegyem a poharat, de
homlokom a lakáj fejének ütközött, aki megelőzött. Tompa
koppanás hallatszott. A vendégek együttérzően álltak körül.
- Fáj? - kérdezte nyugtalanul G. M. B. - Mindjárt hozatok rá
borogatást.
- Nem kell! - kiáltottam. - Nálunk, a Don partján,
kimondottan szeretjük ezt. A fiúk gyakran játszanak
bumm-fejecskét, tréfából és okulásul. Vot, amolyan egyszerű
szórakozás. Ide nézzenek!
És ezzel olyan erővel vertem a fejem a mit sem sejtő lakáj
orrába, hogy a fájdalomtól elsötétült körülöttem a világ. A lakáj
elterült.
- Bocsáss meg, bátyám - súgtam oda neki. - Én csak a
nemzetközi mozgalom nevében.
- Micsoda temperamentum! - kiáltotta az elképedt hercegnő.
- Akár a falnak is nekimehetek! - kiáltottam meg-
gondolatlanul, annyira felhergelt a hercegnő dicsérete. -
Akárminek!
Szerencsére idejében visszafogtak. Egy kerti székbe ültettek.
Bizonytalanul álltam a lábamon. Pokolian fájt a fejem, de
boldog voltam, mert a fejem árán sikerült megmentenem az
arcomat. G. M. B. elvitette a proletárt.
- Önnek láza van - aggódott, kezét a homlokomra téve, a
hercegnő.
- Nekünk ilyen gyors a vérkeringésünk - magyaráztam
makacs elvhűséggel.
Körülfogtak, és a szemem előtt kavarogtak. Nemes vonású
fejek, dekoltázsok, vékony csuklók. Közvetlenül mögöttük a
valószínűtlen messzeség, ködbe vesző országutak és folyók,
kumuluszok. Az agyrázkódástól, úgy látszik, látnoki
képességekre tettem szert, mert úgy tetszett, hogy az emberek
ezekből a kumuluszokból hajolnak ki felém, és evilági
szerelemmel nyújtják felém kezüket. És mind Moniza
Clavier-re hasonlítanak, ugyanaz a felém irányuló mohó
passzivitás. „Gyere - mintha ezt mondták volna. - Szép vagy,
erős vagy, csodálatos, a mienk vagy." „És ha csúnya vagyok,
gyenge, nyomorult?" - kérdezem öntudatom maradékával. „Ez
lehetetlen." „Miért?" „Mert mi csodálni akarunk téged. Csak
add meg magad, és legyél olyan, amilyen akarsz, mert rajtad
semmi se segít, mindig szép leszel, erős és csodálatos, mert mi
csodálunk téged." „Szóval így állunk? Csakhogy ez azt jelenti,
hogy szerelmetek képére formálva engem, megsemmisítitek
azt, aki igazából vagyok." „Igen, ez az egyetlen feltételünk. Ezt
még az Istennek is el kell fogadnia. Bármit is küld híveire,
legyen az járvány vagy rossz termés, nincs menekvés, a hívek
mindent elfogadnak, és feloldják őt szeretetükben."
Nem véletlen, hogy elsősorban nőket láttam magam körül. A
férfiak meghunyászkodtak, igyekeztek elfojtani férfiasságukat,
nőiesen jóságosak voltak hozzám, alázatosan tudomásul vették,
hogy férfiasságuk zavarja és gátolja őket irántam érzett
imádatukban, hogy emiatt nem versenyezhetnek a
kokettálásban a nőkkel, akiket a természet bőkezűen ellátott
kacérsággal. Amikor a bemutatkozásnál megmondták a
nevüket, s minden egyes név vagyont, dicsőséget, jó családot
jelentett, azon voltak, hogy az a tartózkodó és megvető
magatartás, amelyet ezekkel az értékekkel szemben tanúsítot-
tak, összhangban legyen az én vélt értékrendszeremmel.
Mintha ezt mondták volna: „Nézd csak, mennyire nem érdekel
bennünket mindaz, amink van." Ily módon akarták elejét venni
megvetésemnek, így akarták magukhoz ragadni a
kezdeményezést, hogy megvetésem beolvadjon a most már
közös megvetésbe. Legyünk haverok és barátok, együtt
teremtsük meg az új világarisztokráciát. „Mi vagyunk a múlt, ön
pedig a jövő elitje. Legyünk barátok."
Aztán asztalhoz ültünk, a teraszra és a végtelen messzeségre
nyíló szobában, ennyi fehéret és ezüstöt, ennyi virágot
gyermekkoromban, a májusi ájtatosságokon láttam utoljára.
Mindenki beszélt, kivéve a bal kezem felől ülő púpos emberkét,
aki némán evett, és a púpját masszírozta...
A szerelmesek lakomája volt ez. Én Európába voltam
szerelmes, Európa az oroszba, az orosz pedig - ezt nem tudom,
mivel nem vagyok orosz. De ez cseppet sem zavart,
mindenbiztos kosztümje oltalmában semmitől sem féltem.
Mintha egy hatalmas varázsszóra bukkantam volna. A szó
testet öltött. Ó, hála néked, szent Oroszország! Védőfalad
mögött kedvemre szagolgathattam Európa virágát.
- Elmondok egy anekdotát - szóltam, vérszemet kapva, a
jobbom felől ülő hercegnő-lobogóhoz. - A régi időkből való.
Nálunk, az udvarházban, lakott egy szép földbirtokosné.
Naphosszat a parkban üldögélt, az árnyékos lugasban, és
francia verseket olvasott, parfümös volt és törékeny. Vaszilko, a
vizesember, ott hajtott el nap mint nap, a sövény mögött,
napbarnított legény, bicepsze mint a hordó.
- Egyszerű ember? - tudakozódott a hercegnő.
- De még mennyire. Magas volt a sövény, mert hogy is
lehetett volna alacsony. Másnap is arra hajt Vaszilko, nézi, hát a
sövény megkurtult, vagy lábfejnyivel alacsonyabb.
Álmélkodott, de ment az útjára. Ám amikor megint arra esett az
útja, és a sövény már csak kétarasznyi volt, morfondírozni
kezdett, de mint hívő pravoszlávhoz illik, keresztet vetett, és
egészséggel továbbhajtott.
De másnap csak nézi, a kerítésnek híre se maradt, a
földbirtokosné a függőágyában hintázik. „Mit viszel a
szekereden, Vaszilko?" - kérdi. „Vizet vinnék, kegyelmes
asszonyom." „Adj már egy kicsit, megszomjaztam." Megrémült
az istenadta, de a dugót kihúzta, s iszik a földbirtokosné, már
hogyne inna! Iszik, iszik, fél hordóját kiitta. És így tett
másodnapon és harmadnapon újfent, szegény ember garasait
kortyonként kiitta.
Búsult szegény Vaszilko, mert a falu szomjan, ő meg kenyér
nélkül maradt. Addig-addig, míg elkeseredésében spirituszt
öntött a hordóba, és szokása szerint elhajtott az udvarház előtt.
Az asszony már megszokta, szót se szólva a hordóba kortyolt.
Aztán haját leengedte, a hordóra ült, és így szólt: „Mondd meg
nekem, Vaszilko, miért üldözöl engem? Elébb a sövényt
szétszedted, aztán vízzel itatsz, korbács kell neked."
Könnyekre fakadt Vaszilko az asszony sorsán, és
bűnbánatában azonmód felgyújtotta az udvarházat, emígyen
ítélve magát örök kárhozatra, s hogy az asszonyt megmentse a
földi szenvedéstől, a túlvilágra küldte. És ez lett a veszte, mert a
gazdagok becsapták és elnyomták a dolgozó népet.
- Miért? - kérdezték kórusban a lakoma résztvevői,
- Mert akkor még nem tudta, hogy nincs Isten, és síron túli
élet sincsen, és hiába volt minden erőfeszítése. Sem magát nem
ítélte örök kárhozatra, sem az asszonyt jobb életre nem
szenderítette. Így csapta be Vaszilkót az igazságtalan rendszer.
- Szegény... - érzékenyült el a hercegnő.
- Más idők - bólogattam. - Most már Vaszilko is művelődött,
és a vízvezetéket is feltalálták nálunk.
- Szomorú történet - sóhajtotta G. M. B. - De szép. Nem
csoda, hogy annyi tehetség van önöknél.
- Segg - szólalt meg váratlanul a púpos szomszédom.
Az elnyomott Vaszilkóról szóló történet szemmel láthatóan
megrázta őket, vétkesnek érezték magukat.
- Én kizárólag használt holmikat hordok - jelentette ki G. M.
B. - Megnézi? - És fölemelte a lábát. - Nézze, milyen kopott a
talpa, mint az egyszerű embereké. Ha szétmegy, másik cipőt
veszek, és azt hordom.
- Imádom Pantyelejevet - szólt közbe a hercegnő. - De mi van
magával ? Elsápadt!
Valóban, váratlanul borzalmas hányinger tört rám, és
teljesen feldúlta lelki békémet.
Az útlevél, az útlevelem, amit annak idején megettem...
Vajon a kemény fedőlap bizonyult emészthetetlennek, vagy a
nyomdafesték?...
Eszembe jutott, hogy ki vagyok. Fizikailag kimerülten,
verejtékes homlokkal képtelen voltam tovább hordozni az
oroszt. Nem tudtam már sem anekdotát mesélni, sem a
Don-parti fenegyereket adni. Mindjárt kiderül, hogy ki vagyok.
Lehetetlen, hogy rá ne jöjjenek. Egy orosz mindent megeszik, és
kutya baja se lesz tőle. Mindent kibír. Télvíz idején átkel a jeges
gázlón, és vidáman danolászik hozzá, én pedig... A púpos
figyelmesen nézett rám, gondolom, már az esendő, nyomorék
sorstársat látta bennem. Sérelem, sérelem, már megint
megsértettek. Elöntött a méreg, hát mit követtem el, alighogy
valaki lettem, a rosszindulatú sors máris mindent elvesz tőlem.
Dühöm a társaság ellen fordult. Mivel nem volt elég erőm
hozzá, hogy továbbra is azonos maradjak azzal, akinek kiadtam
magam, már csak a barbár kegyeiért rimánkodó dekadens nép-
séget láttam bennük. Még az orosz ült előttük, de már csak
bábu volt, én, e bábu lelke, elszálltam belőle, és mint harmadik
személy néztem a világot. Visszatért nemzeti érzékenységem,
bár, sajnos, váratlan, fiziológiai formában. Mintha tegnap lett
volna, olyan világosan láttam az Excelsior kertjében lejátszódó
jelenetet, amikor hiába tártam eléjük a saját, a nemzeti
mártíriumom bizonyítékait. És megint szenvedni kezdtem. „A
szenvedés, a nemes áldozat, ez mind nem érdekli őket. Ám
amint egy erősebbel találják szemben magukat, rögvest térdre
borulnak, kitárják karjukat, és hízelegni kezdenek. Ha ti így,
akkor én most megmutatom."
És abban a hitben, hogy úgyis minden elveszett, teljes
önkívületben, az elveszett boldogság vagy nemzetem örökös
vereségei miatti bánatomban, vagy a csalástól, vagy a
jutalmazatlan erénykomplexustól tüzelve fölkaptam az
asztalról az ezüst cukortartót, és a fal mellett álló nagy vázához
vágtam.
Alighogy eldobtam, megrémültem. A váza pozdorjává tört.
Dermedten néztem a csodálkozó arcokat, igyekeztem leolvasni
róluk, mennyit bír ki az oroszom. Csak ő menthetett meg.
Ijedtemben arra számítottam, hogy az egészet a hatalmas orosz
lélek számlájára írják. Megint az orosz lett egyetlen
menekvésem és védelmem.
- Hát igen... - szólalt meg egy perc múlva G. M. B. -
Rendkívül csúnya váza volt. Ezek a kínaiak ugyan feltalálták a
porcelánt, de fogalmuk se volt, hogy mit kezdjenek
találmányukkal. Köszönöm. Sajnos, nagyon sok értéktelen
dolog akad a házamban.
Felsóhajtottam. S az én reszketeg lelkem már épp kézcsókra
akart járulni, és bocsánatot kérni a ház urától. Milyen
szerencse, hogy a rémülettől mozdulni sem tudtam, még
kompromittáltam volna magam. De várjunk csak, mit is
mondott? Hogy sok, nem éppen színvonalas dolog van a
házában? Elbizonytalanodtam, nem tudtam, hogy az általuk
gyakorolt önmegvetést nem kellene-e készpénznek vennem, s
ezáltal felemelkednem az arisztokratikus jólneveltség
magasságába? Mert olyan az én nemzeti lelkem, hogy
mindennél jobban áhítja az arisztokráciát, legyen az
akármilyen, az előkelőséget, a bontont, a jó modort, és
örökösen attól retteg, hogy kinevetik emiatt. De ha ez a fajta
megvetés jó modornak számít, akkor rajta, tegyük magunkévá,
vegyünk részt a felső tízezer játékában. Csakhogy mi lesz, ha
nem tudom megkülönböztetni az értéktelen műtárgyat az
értékestől, és megkegyelmezek egy hamisítványnak? Éreztem,
hogy szakértőnek kell bizonyulnom. Egyelőre az volt a
legfontosabb, hogy a házigazda viselkedésére hasonló
eleganciával válaszoljak. „La Rochefoucauld, La Rochefoucauld
- tűnődtem tompa aggyal. - Hogyan viselkedne a helyemben La
Rochefoucauld? Vagy Richelieu bíboros?" Ó, oroszom, miért
nem kapaszkodtam beléd, miért nem engedtem meg, hogy
eluralkodjon rajtam a saját nemzeti lelkem, a sznob perszóna,
aki attól való félelmében, hogy nem úgy viselkedik a
társaságban, ahogy illik, a legnevetségesebb és legostobább
dolgokra ragadtatja magát?
Komoly képpel szétnéztem, hogy tekintetem a műértő
tekintetének lássék. Lesz, ami lesz, állapodtam meg az egyik
képnél, amely elég sötét volt ahhoz, hogy értékes legyen, vagy
ellenkezőleg, mindenesetre eléggé homályos ahhoz, hogy ne
lássam, mit teszek tönkre. Felálltam, és megkereszteltem egy
adag mártással.
- Bravó - szólt rekedt hangon a házigazda. - A holland
mártásnál megfelelőbbet elképzelni sem lehet Van Dyck
számára. És még azt mondják, hogy az oroszoknak nincs
érzékük a festészet iránt. Kérem, ne zavartassa magát. Régóta
idegesített ez a kép.
- Igen? - kiáltottam megjátszott vidámsággal, és nekem
legalábbis úgy tűnt, francia esprit-vel. – Hát akkor nézzük a
többit!
A házigazda elsápadt, de felállt.
- Jöjjön utánam - mondta.
A vendégek vidáman követték. Nem az övék sem a kastély,
sem a sok muzeális érték. Elindult a menet, elől a lakájok,
magasra emelt gyertyatartókkal. Aztán én és G. M. B.
Mögöttünk a vendégek. Útközben felfegyverkeztem egy
golfütővel.
Már az első teremben hatalmas választék tárult a szemem
elé. Különböző műtárgyak. Mindjárt a küszöbről telibe találtam
a komódon álló empire órát, a házigazdának szeme se rebbent,
csak megdicsért. Meg akartam neki mutatni, hogy nemcsak az
üveg- és porcelánművészetben, továbbá a festészetben vagyok
járatos, hanem a bútorokhoz, kelmékhez, falkárpitokhoz is
értek. De hát egy golfütővel nem sokra megy az ember, sokkal
több hasznát vettem volna egy közönséges bicskának. Azon
tűnődtem, ne kérjek-e tőle egy baltát, de letettem róla. Nem
akartam zavarba hozni, hátha nem is akad balta a háznál.
Szerencsére a hányingerem kissé enyhült, bizonyára a
mozgás hatására. Sorba vettem a különböző szervizeket és
képeket, összehúzott szemmel mustrálgattam őket, mint egy
vérbeli műértő, de a lelkem mélyén így bizonytalankodtam:
„Lecsapjak vagy ne csapjak le?" A műtárgyak gazdája azonban,
valahányszor szétrepültek a cserepek, vagy tompán hasadt a
vászon, előkelően tudomásul vette a tényt, s ez bátorsággal és
lelkesedéssel töltött el.
Hamarosan roppant jó kedvem támadt. Ilyen alkalom sem
adódik mindennap, a dolog művészeti aspektusáról nem is
beszélve. „A nemzetemért, a ti gazdagságotokért, a kultúráért" -
gondoltam magamban komor elégtétellel, miközben lecsaptam
a következő antik darabra. „Az oroszért, az Excelsiorért." És
repültek a szilánkok, rongycafatok, cserepek. A menet szobáról
szobára vonult. A lakájok szenvtelen arccal emelték magasba a
gyertyatartókat, egyre újabb dolgozószobák, hálószobák és
szalonok nyíltak meg előttünk, és én már a látszatát sem
őriztem meg annak, hogy válogatok. Csurgott rólam a verejték,
és mindenre lecsaptam, ami a kezem ügyébe került.
Természetesen hamar kifogyott a szuflám, már a golfütőt is alig
tudtam felemelni.
- Ne pihenjünk egy kicsit? - kérdezte G. M. B., amikor
beléptünk egy tágas szalonba. Nekem úgy tűnt, hogy hamisan
cseng a hangja. A társaság letelepedett a fakó antikságokra.
Lihegtem, de nem akartam alulmaradni.
- És ha tüzet raknánk? - kiáltottam. - Orosz módra,
egyszerűen. Megmelegszünk a tűz mellett, énekelgetünk ...
- Igazi tüzet? - kérdezte elsápadva G. M. B.
- Igen, igazi orosz lovassági tábortüzet. Nem, nem kell ahhoz
kandalló - tettem hozzá, amikor elkaptam a komor, évszázadok
óta fűtetlen kandalló felé révedő tekintetét. - Az nem az igazi.
Ezek a székek teljesen szárazak, egykettőre lángra kapnak, mint
a burján, mint az orosz nyírfa. Majd meglátjuk, ha kell,
rádobjuk a kanapékat meg a gobelineket is...
- Ez a kastély már jó néhányszor égett - mondta G. M. B. -
Szerintem már elégszer. Utoljára a franciák átvonulásakor.
- A franciák rothadt népség - jelentettem ki keményen. -
Békát esznek, és gyenge a szaporulat. Na, mi lesz, tüzet rakunk
vagy nem?
- Nem szeretném, ha félreértene - mondja erre G. M. B.
- Hát akkor mitől fél? Nálunk Keleten állandóan ég valami,
akkora a cúg. Rá se rántunk, szegénység reménység. Ide azzal a
gyufával!
Ebben a pillanatban Mike lépett a szalonba. Már messziről
integetett nekem.
- Elnézést, hogy egy pillanatra megzavarom a kedves
társalgást - fordult a házigazdához. - Sürgős levelet kell
átadnom a vendégének. - És a kezembe nyomott egy fehér
cédulát.
- Monizától - tette hozzá halkan.
Teljesen megfeledkeztem Monizáról. Félrehúzódtam, és
olvasni kezdtem. A társaság sietve elhagyta a termet.
„Darling - böngésztem Moniza nehezen olvasható, sebtiben
papírra vetett betűit -, Jerry magával visz Hollywoodba.
Mindent tud. Holnap tizenkettőkor indul a gép. Könyörgök,
gyere azonnal. Tíz órakor kiszököm a Szent Márk térre. A
bazilika előtt várlak. I love you."
- Azonnal vissza kell mennem Velencébe - mondtam
Mike-nak. - Kocsival jött?
- Vladiszláv a kapu előtt vár - válaszolta kelletlenül. Szent
meggyőződésem, hogy titokban szerelmes Monizába. Csupán a
Jerry iránti ellenszenvből vállalta el ezt a missziót.
A kihalt folyosókon át a kijárathoz rohantam. Az ajtóban álló
lakájok mozdulatlanul tartott gyertyatartókkal mutatták az
utat. Az ebédlő üres volt. Se vendégek, se személyzet. Csak a
május elsejei vörösbe öltözött hercegnő szemlélgette a széttört
vázát. A nyitott ajtókon az éjszaka friss fuvallata áradt be.
Moniza elutazik, mindennek vége.
- Levetkőzni! - ordítottam a hercegnőre. - Háromszáz
hadosztály áll mögöttem!
Egyedül voltunk. Levetkőzik? Ha tiltakozik, egy árva
zászlóaljat sem tudok felvonultatni ellene. De a hercegnő
engedelmesen megvált a ruhájától. Fölkaptam a piros rongyot,
és kiszaladtam a teraszra. A végtelen éjszakában pislogtak a
városok fényei, a völgyben reflektorfények kúsztak.
Megtaláltam a zászlórudat, amelyre ünnepélyes alkalmakkor
felvonták a lobogót. A madzaghoz kötöztem a ruhát, és
felhúztam, majd tisztelegtem. Aztán lekaptam az asztalról
néhány üveg sört, éa a zakóm alá dugtam. Jól jön az még. Meg
aztán… olyan szép üvegjeik vannak!
Vladiszláv valóban a kapunál várt.
- Lépj a gázba, Wladek koma! - kiáltottam, miután
levetettem magam a puha ülésre. - Lesz, ami lesz, üsd-vágd,
nem apád. Ami volt, elmúlt.
De Vladiszláv az idegenben bizonyára elfelejtette már a hazai
nyelvet, mert egy szót se válaszolt, csak feltette a sapkáját, amit
előzőleg a tisztelet jeléül levett, a helyére ült, becsapta az ajtót,
és némán elindította a kocsit. Mögöttünk, a kastély előtt,
lobogott a vörös brokát.
10 Moniza... ő volt az egyetlen mentsváram. Száguldottunk,
esztelenül rohantak mellettünk az útszéli fák. Vladiszláv háta és
feje, kerek, öblös sapkája úgy meredezett előttem a ragyogó
kavalkád hátterében, mintha filmvásznon látnám.
„Elmegyünk innét - gondoltam -, Hollywoodba utazunk.
Jerryt egyszer s mindenkorra el kell intéznem. Csak az a
bökkenő, hogy biztosan tud dzsúdózni. Ezek az úri népek már a
gyerekszobában elsajátítják ezt a japán sportot meg a jó
modort. De mivel amerikai, az is lehet, hogy az isten háta
mögött nevelkedett, és a maga erejéből lett valaki. Amerikában
ez gyakran megesik, pláne filmes körökben. De akkor meg bok-
szolni tud."
Mindegy, majd csak lesz valahogy. Moniza biztosan
végiggondolta az egészet. Egyelőre rajtaütünk, s mindig az van
fölényben, aki támad. Az a legfontosabb, hogy valamiképp
megszökjünk innét. Ha már Hollywoodban leszünk, magától
elrendeződnek a dolgok. Monizának biztosan van ott egy villája,
tekintélyes kerttel és magánstranddal. Jerry pedig... talán
rájön, hogy vesztett, s félreáll. Hallottunk már ilyesmit. Elvégre
nem egy filmben láttam olyan erős és bátor férfiakat, akik
lemondtak jogaikról, csak hogy boldoggá tegyék a szeretett nőt.
Vagy inni kezd bánatában, leromlik, elsősorban fizikailag. Egy
részeges alakkal könnyebb elbánni, ha úgy hozná a sors.
Elsatnyult izomzat, szapora légzés, zavaros tekintet, az ilyet
elég elgáncsolni. Különben lehet, hogy ilyen állapotban már
verekedni sem akar, csak a kocsma jár a fejében. Minden iránt
közömbös lesz.
Nyugodt, csendes életre rendezkedünk be. Felkelünk, reggeli
után Moniza a filmgyárba megy, én selyemköntösben
elüldögélek még egy kissé a csokoládé mellett, aztán kimegyek
a teraszra, nézegetek. Szép lehet az a Kalifornia. Biztosan van
úszómedence is a kertben. Olvasgatok, járok egyet, aztán
borotválkozás és fürdő. Moniza telefonál a filmgyárból, csak
egy-két szót, randevút beszélünk meg estére. Koktél a
Metro-Goldwynban vagy másutt. De nem mindennap, a
közérzetünktől függően.
Már nem csapok botrányt egyetlen fogadáson sem. Minek,
úgysem értik meg. Soha nem értik meg tapasztalatainkat,
sohasem tudják meg, min mentünk keresztül, milyen mostohán
bánt velünk a történelem. Annál inkább fölébük kerekedhetem
a horizontom gazdagságával, az érzékenységemmel, a
történelmi érzékemmel.
Nagy néha, szűk baráti körben elgondolkodom egy percre, a
pletykák és tréfák közepette elhallgatok, félrehúzódom,
pohárral a kezemben megállok a tó tükre mellett, a vízben
látom fehér torzóm a fekete csokornyakkendővel, s keserű
gondolataimba mélyedek. Ki tudja, tán ruhástul bemegyek a
vízbe, ott, Amerikában ez nagy divat. De ha nem is lenne az,
mindenki tudni fogja, hogy messziről jöttem, hogy idegen
vagyok, nem tartozom közéjük. Az is lehet, hogy
összebarátkozom egy szegény bevándorolt statisztával. Együtt
elüldögélünk szegényes kis hónapos szobájában, iszogatunk,
igaz, nem hazait, de az idegen itóka is enyhülést ad,
emlékezgetünk. Leveszi a gitárt a falról, és dúdolni kezd egy
dalt, amit az óhazából hozott, s éppolyan idegen itt, mint mi. És
mindenki csodálkozik, hogy mi köt össze engem a névtelen
emberek tömegéből való ifjúval, akinek nem sikerült semmi.
Bizonyára valami közös titok. Senki sem sejti, milyen egyszerű
ez a titok: a honvágy.
- Gyorsabban, Wladek koma - mondogatom türelmetlenül. -
Gyorsabban.
Nem feledkezem meg hazámról. Nem, nem hagyom magam
behúzni semmiféle politikai akcióba. De veszek egy halom
robogót, tíz-, tizenöt-, harmincezer darabot, és mind elküldöm,
vadonatújakat, ajándékba hazám ifjainak. A vámot is kifizetem,
parancsoljanak. Hadd legyen valami kárpótlásuk a nehéz
gyermekkorért, a tüntetéseken való kötelező részvételért, azért,
hogy látniuk kellett édesapjukat, amint a menekülések után a
lavórban áztatja hólyagos lábát. Zenedobozt is veszek nekik, s
gondom lesz rá, hogy megkapják a legújabb lemezeket, úgy
szeretik a dzsesszt. Elvégre és utóvégre a barikád túlfelén
nevelkedtem, és az új nemzedékhez tartozom. Ha gyűjtést
rendeznek valami emlékműre, bedobom a magamét. Ha egy
ismerősöm ki akarja csempéztetni a fürdőszobáját, vagy egy
szép csaptelepre áhítozik, hogyne, megveszem és elküldöm.
Úgy imádnak mindent, ami modern, ki tudja, milyen modernek
lennének, ha megfelelő körülmények közé jutnának. Nem
tagadom az eredményeket, az analfabetizmust kiirtottuk.
Egyszer tán haza is látogatok. Annyi filmfesztivál van
mostanában, miért ne hívnák meg egyszer Monizát? A
külföldiek számára fönntartott hotelban szállunk meg,
szétnézek, milyen változások zajlottak le távollétemben, a
személyzet angolul beszél velem, és én anyanyelvemen szólalok
meg: „Kérem ezt meg ezt." Hogy fognak csodálkozni meg
örülni. Ha az ember ismeri a nyelvet, többet lát az országból.
Kocsit is viszünk magunkkal, esetleg kettőt, például egy
szeladon-zöld Buickot, aminek úgy csillog a reflektora, mint a
betlehemi csillag. Csődület támad az autó körül, én pedig,
amikor elutazunk, az utcán hagyom a kocsit. A szállodaigazgató
lihegve fut utánam, és kiabál: „Mister, mister, az autója!" Mire
én: „Itt hagyom." ő nem érti. „Hogyan? Itt hagyja az autóját,
egy ilyen autót?" „Igen, már unom." „Szóval nem viszi
magával?" „Nem, fáradt vagyok. Itt hagyom, csináljon vele,
amit akar." Ilyen stílusban.
Meglátogatom a várost is, amelyben annak idején éltem.
Bemegyek a büfébe, ahova ebédelni jártam. Megismernek, már
hogyne ismernének meg, bár a halántékom már deres, és a
ruhám extra. Könnyű kis kabát, de meleg, az Elité cég modellje,
spicces cipő, ott mindig ez a divat. Mintha mi sem történt
volna, pirogot rendelek, mint annak idején, évekkel ezelőtt,
mint a helybeliek, mintha semmi se történt, semmi sem vál-
tozott volna. Micsoda tolongás lesz! Árad a tömeg az étterembe,
irigykednek, nem is leplezik irigységgel vegyes lelkesedésüket.
Én meg, mintha észre se venném, szerényen eszegetem a
pirogot, jólelkű, közvetlen, barátságos idegen. Tréfálkozom, ha
látom rajtuk, hogy szeretnék megsimogatni a kabátom,
megengedem, tőlem akár fel is próbálhatják. Hogyne, tessék,
nekem semmiség egy ilyen kabát.
De az is megeshet, hogy találkozom a barátom húgával és
annak barátnőjével. Érett, virágzó asszonyok. Randevút
beszélek meg velük egy kávéházban. A szomszéd asztaloknál
sustorognak, egymáshoz hajolnak a fejek, lopva felém lesnek, s
Moniza Clavier nevét ejtik ki félhangosan. Süteményt rendelek.
„Mennyit?" - kérdezi a pincérlány. „Minden mennyiségben.
Ahá... Virágjuk nincs?" „Nem, nem tartunk." „Különös, New
Yorkban a kávéházak halljában is árulnak virágot. Akkor
viszont legyen szíves, hozasson virágot a hölgyeknek. A pénz
nem számít.
A nők bátortalanok, remegők... Hanyagul ecsetelem előttük a
hollywoodi társasági élet unalmait. „Önöknél másképpen van,
valahogy egyszerűbb az élet, közvetlenebb, emberibb. Itt
könnyebb kapcsolatot teremteni az emberekkel. Szerényen
élnek, minek is tagadnánk, de emberibben." Ők bátortalanul,
kerülő úton Moniza Clavier felől érdeklődnek. „Moniza? Persze,
kedvelem, becsületes lány. De tudja, színésznő... néha úgy
vágyódom egy normális, intelligens nőre, a vászonnak erről és
nem amarról az oldaláról. Mire ő: „Találkozunk még?" Én:
„Sajnos, ma este utazom. Tizenegy húszkor indul a gép
Zürichbe."
- Gyorsabban, Wladek koma, gyorsabban!
Még hosszú az út Velencéig. Éppen csak pitymallik
Vladiszláv becsületesen tapossa a gázt. Enyhe hányingerem
van, különösen a kanyarokban. Moniza, egyetlenem, Moniza...
Nemsokára meglátom. Amint megszabadulunk Jerrytől,
elrejtőzünk egy kis hotelban. Vége a kínoknak, már csak egy
van hátra: akadály nélkül találkozni. Falnám a perceket és
kilométereket, amelyek elválasztanak. Monizához, Monizához!
11 Már látom őt, a Szent Márk téren áll, a bazilika előtt,
könnyed és bájos. Körös-körül vidám tömeg, az ég kék, mint
első találkozásunkkor. Átvágok a fényképezgető tömegen, a
rövidnadrágos németek, a virágos fejű amerikai nők, az
udvariasan mosolygó japánok között. Szárnysuhogás, s a
galambok a levegőbe repülnek. Átgázolok a galambcsapatokon.
A bokámig érnek, a térdemig, a vállamig, a fejem fölé
emelkednek. A kékes lencsék visszatükrözik az egészet,
fényképezőgép, filmfelvevő, mellre akasztott, szemöldöktelen
gépszemek, mint megannyi egyszemű küklopsz, akik a kö-
zépkori metszetek szerint a föld peremét lakják. Aztán
magukkal visznek, a véletlenül lencsevégre kapott ismeretlent,
viszik a színesben megörökített fülemet, lábamat, megdermedt
lépteim mozdulatlanságát, vagy lassú, görcsös lépteimet a
filmszalagon, és valahol és valamikor egy család fölém, a nyári
emlék fölé hajol. Csak most kezdődik a nap, a kipihent turisták
teli vannak lelkesedéssel és abbeli szándékkal, hogy hasznosan
és kellemesen töltsék el a napot. Megkerülöm a sűrűbb
csoportokat, időnként megállok egy magát fényképeztető
társaság előtt, svájci mosollyal elnézést kérek valakitől,
gépiesen, mint a fényképezőgépek klikk-klakkjai. Néha
eltakarják előlem Monizát a törökös, papírfezbe öltözött
bajorok, elégedettek, hogy sikerült nekik, vagy a strandernyők,
a sortba öltözött nők, e júliusi százlábú népség. Eltakarják
Monizát a valahova mutató kezek, a mexikói szalmakalap
pereme, de látom őt, megint látom, egy ősz ember térdepel a
bazilika előtt, és könyörög, hogy lefényképezhesse Monizát.
Megyek felé, egyre közelebb vagyok, még húsz lépés, még tíz.
Végre észrevett, mosolyog, én visszamosolygok, integetünk, de
ahhoz még kissé messze vagyunk egymástól, hogy szót is
válthassunk.
Ekkor egy koffert cipelő ember lép közénk. Észre kellett hogy
vegyem, mert az első pillanatban azt hittem, hogy az én
kofferomat viszi. Az enyém vagy nem az enyém? Ugyanaz a
méret, ugyanaz a bőrt imitáló papírmasé, de engem nem csap
be! Ismerem én ezeket a kopott sarkokat, amelyek felfedik a
felpuhult kéregpapír szégyentelen szürkeségét. Nézem a
meggörbült zárat, és látom, hogy egyik a másik után kipattan.
„Vigyázzon!" - kiáltom ösztönösen az anyanyelvemen, de már
későn. A koffer kinyílik, és kiesik belőle egy halom fehérnemű,
egy kopaszodó fogkefe ugrál a Szent Márk téren, száraz zsemlék
és tartalék nadrág.
- Honfitárs! - kiált a koffer tulajdonosa, és ölelésre tárja
karját. - Szavamra, honfitárs!
Nem sokat tűnődtem. Csak arra gondoltam, hogy minél
hamarabb eltüntessem a szétszóródott gyászos intim dolgokat,
elrejtsem őket, visszagyömöszöljem kofferba, hogy meg nem
történtté tegyem az egészet. Úgy éreztem, hogy ha ezt
megteszem, akkor minden helyére zökken, minden úgy lesz,
mint előtte volt. Lehajoltam, és ide-oda repkedő kézzel
szedegetni kezdtem. Erre ő is lehajolt, szedegetni kezdte, s
közben szünet nélkül beszélt:
- Kinyílt a zár, gyakran kinyílik, örülök, hogy látok egy
honfitársat, régóta van itt, még sokáig marad?
Mindketten négykézláb mászkálunk, és a honfitárs feje fölött
látom, hogy Moniza kétségbeesetten integet felém.
Fölpattanok. Nem szedegetem tovább, Moniza úgyis látta az
egészet. De már késő, Szent Márk kőoroszlánja mögül előugrik
Jerry, elkapja Moniza kezét és húzni kezdi. Moniza tiltakozik,
de hiába, mint két ugrándozó táncos lépnek le a színről. Moniza
felém fordul, látom az arcát, valamit kiabál, nem hallom. És
eltűnik. Volt, nincs.
Eközben a honfitársam karon fogott. Biztosan ő is észrevette
Monizát és Jerryt, mert hozzám hajolt, jelentőségteljesen így
szólt:
- Ismerősök? Nem lehetne megvágni őket néhány líra
erejéig? Láttam itt egy cipőt, nagyon olcsó..
Nem is próbáltam szabadulni tőle. Nagy fáradtság fogott el,
mint amikor egy hosszú előadás után fel kell állni a székről, de a
zsibbadt térd megtagadja az engedelmességet.
- Kész - mondja, miközben az utolsó alsógatyákat is
begyömöszöli a kofferba. - Hálásan köszönöm a segítségét.
Induljunk, harapni kéne valamit. Mit ajánl, hova menjünk?
A segítségét! Ez azt gondolja, hogy segíteni akartam neki!
Segíteni, ez nem is olyan egyértelmű. Hagytam, hadd vezessen.
Áttörtük magunkat a tömegen, ezúttal ellenkező irányba.
Állandóan beszélt. Amikor végre egy mellékutcába értünk,
fültövön vágtam.
Azonnal visszaadta. Rúgni próbáltam, de megjelent két
karddal felszerelt rendőr, és egyikünk sem akart kockáztatni.
Egy percig kart karba fűzve, hangosan beszélgetve mentünk. A
téma magától adódott: a hazautazás. A rendőrök gyanús
szemmel méregettek, biztosan megint a koffer miatt. Végre
eltűntek az utcasarkon, s akkor elsőként nekem sikerült őt
alaposan bokán rúgnom. Fél lábon ugrálva káromkodott. De
erre csúnyán ráfizettem, mert ettől kezdve én vihettem a kof-
ferját. Ő sántikálva kapaszkodott a karomba. És ráadásul
állandóan résen kellett lennem, mert néhányszor meg akarta
harapni az ujjam.
12 Mit mondjak még? Egy koszos hotelt választottunk, a
pályaudvar mellett, hosszas alkudozás után beköltöztünk egy
ablaktalan szobába. Amikor becsukódott mögöttünk az ajtó,
egymás felé fordultunk, szemtől szembe, s hogy nem kellett
már tartanunk sem a rendőröktől, sem a botránytól, sokáig
csépeltük egymást, hangtalanul, lihegve, csak nagy néha
hangzott fel egy-egy tompa kiáltás: „Engedj el, engedj el!", vagy
„Majd adok én neked!" „Mi? Te nekem? Te nekem?" A szoba a
folyosó legvégén volt, a lépcső alatt, a csámpás és primitív
bútorok senkit sem érdekeltek, senki sem nézett felénk, és
valószínűleg nem is hallották a szűnni nem akaró csattanásokat
és puffanásokat. A napszakok észrevétlen szálltak el fölöttünk,
mert csak egy csupasz körte - amely úgy lógott alá a
mennyezetről, mint egy másik, a fejünk fölött áradó fény aljáról
ledugott szonda - világított egyhangúan, sápadtan és
közömbösen. Kint talán már éjszaka lehetett, amikor kimerülve
a szoba két távoli sarkába húzódtunk, egymást néztük, s közben
lihegve igazgattuk a ruházatunkat. Megfésülködött, én is meg
akartam fésülködni, de nem adta kölcsön a fésűjét. Aztán
ettünk egy kis lengyel szárazkolbászt a készletéből. Vacsora
után még harcoltunk, de már nem szívből, erőtlenül
huzakodtunk. Aztán lefeküdtünk a szoba egyetlen ágyára.
Éjszaka lehúzta rólam a pokrócot.
Lassanként kialakult együttélésünk rendje. Még harcoltunk,
de csak a ki nem mondott megállapodás értelmében, bizonyos
időpontban abbahagytuk, kifújtuk magunkat, ettünk valamit,
kismosást csináltunk, sőt még a városba is kimentünk. Indulás
előtt sódert szórtam a tornacipőjébe, amit hétköznap hordott.
A beszélgetésnek is eljött az ideje. Társam az ágyon ült egy
szál alsógatyában, kékfoltos szemmel, cigarettázott, ugyancsak
a hazai készletből, telifújta a helyiséget savanyú füsttel, amely
berágta magát a ruhaszövetbe, átjárta a hajunkat és a tüdőnket,
és sokáig tartott, mint a makacs bűz. Én a kagylóban mostam
valamit, időről időre a fogkefémmel kipiszkáltam az eldugult
lefolyót. A hering elkészítésének különböző módozatairól
beszéltünk, arról, hogy azért nálunk mégiscsak másképpen van,
a télről, amely nemsokára beköszönt, bár azért nem holnap.
Aztán eloltotta a cigarettát, és hozzám vágta az első, keze
ügyébe kerülő tárgyat, én befejeztem a kismosást, és még
verekedtünk egy vagy két órát.
Egy ízben sikerült teljes győzelmet aratnom fölötte. Cselhez
folyamodtam. A szobánkban, ahol a felesleges holmikat
tartották, volt egy hatalmas, lakattal zárható fehérneműs kosár.
Egyik alkalommal, ennivalót keresve, kinyitotta a kosarat, bár
elég kicsi volt a valószínűsége annak, hogy valami ehetőt
találunk benne. Éltem az alkalommal. A fejére ugrottam, a
kosárba nyomtam, majd utánalöktem a maradékot is.
Lecsuktam a kosár tetejét, és ráültem. A fonadék résein át
tompa szitkok szálltak felém, de nem tudott kimászni.
Különböző gondolatok rajzottak a fejemben. Éjszaka van,
kidobhatnám a csatornába. Ez lenne a legegyszerűbb. Az, hogy
csomagként feladjam a postán, a dolog anyagi vetülete miatt
nem jöhetett szóba. Az is felmerült bennem, hogy az esetleges
nyomozástól vagy büntetéstől sem kell tartanom, ha
egyszerűen itt hagyom, és titokban kisurranok a szállóból.
Elszökni, levakarni magamról, pontosan erre vágytam.
Szabadon járkálni, menni, bárhová, ki tudja, hátha megint
találkozom Monizával, és elölről kezdődik az egész?
Emígyen ábrándozva üldögéltem rajta, s múlt az idő.
Foglyom lassanként elcsendesedett, mert berekedt a szitkoktól,
és elfáradt a káromkodástól. Csend volt és nyugalom. Egyre
bátrabb, egyre távolibb terveket szőttem. Végül is
belefáradtam. Egy idő után a legszebb ábrándok is veszítenek
frisseségükből, már nem bűvölik meg az embert. Minden
idegszálunkat megfeszítve tűnődni kezdünk: „Mindjárt,
mindjárt, miről is ábrándoztam, olyan kellemes volt... Aha, már
tudom. Képzeljük el, hogy..." De ez már munka, közönséges
agytorna, amely nem hozza meg a várt örömöt.
Egy idő után tehát unni kezdtem magam, a kosáron való
ücsörgés sem volt a legkényelmesebb. Úgy látszik, túl sokáig
ízlelgettem a lehetőséget, végül is belefáradtam az előttem
feltáruló lehetőségek elképzelésébe. Nyomasztani kezdett a
csend.
- Itt vagy? - kérdeztem félhangon.
Nem válaszolt. Furcsán éreztem magam.
- Itt vagy? - kérdeztem hangosabban.
Csend.
- Miért nem szólsz ?! - üvöltöttem dühösen.
- Itt vagyok, na és aztán? - válaszolta kelletlenül.
- Csak úgy. Azt hittem, hogy nem vagy ott - jelentettem ki
vágyálmaimnak megfelelően. És kiengedtem.
Aztán már csak egyszer volt az az érzésem, hogy minden
elölről kezdődik. Ugyanabban a fasorban történt, ahol
Monizával találkoztam. Magamban azon tűnődtem, hogy mit
csinálok a társammal, hogyan mutatom be az elegáns
hármasnak, amelyik mindjárt megjelenik. Végül is
megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor rövid hallgatózás
után megállapítottam, hogy nem hallom a lódobogást. Sem a
sirályok rikoltozását, sem a hajók szirénáját, sem a harangszót,
sem a tenger mormolását. Egyáltalán semmit.
Fejér Irén fordítása
Ő Megesik, hogy a balszerencse nemcsak az embereket üldözi.
Példának okáért elmondok egy történetet a puskáról.
Barátom, a nagy utazó, tisztázatlan körülmények közt hunyt
el, s rám hagyta a puskáját. Ritka szép darab.
A legkülönösebb pedig, hogy még a vadnak is kedvére volt.
Elvittem az első vadászatra, s rögvest igen érdekes
megfigyelést tettem: minden vad egyenesen ránk akaszkodott.
Lett légyen az farkas, vaddisznó vagy szarvas, mind azon volt,
hogy cső végére kerüljön. Lélekszakadva rohantak ki az
erdőből, és sorba álltak. Sőt még tülekedtek is. Ebből aztán
nagy tumultus és kavarodás támadt. Mindenünnen csak úgy
rajzott az egyébként eléggé ijedős és nem valami szolgálatkész
vad, mert általában nem kerül közelebb, de nem is igen hagyja,
hogy közelebb kerüljön hozzá az ember. De úgy látszik, egy szép
puska igen meggyőzően hat, és szelídebbé varázsolja a
szokásokat.
Látom, semmi okom a sietségre, a tölgy alatt szépen
rágyújtok, és bevárom, majd csak fölsorakoznak valami rend
szerint. Végre valahogy kiegyeztek. Egy vaddisznó részesült
abban a megtiszteltetésben. Valóban olyan volt a kardja, akár
egy huszáré, a szeme apró és mérges, ő mutatott a legnagyobb
hajlandóságot a dologra. Ezért intek neki, hogy jöhet.
Fölhúzom a puska kakasát, s célba veszem. A vaddisznó
örömében fölkunkorította a farkát, és már indul a rohamra.
Meghúzom a ravaszt. De lövés helyett a puska csak ennyi hallat:
- P... p... p...
Nem volt időm soká tűnődni, mert alig tudtam egy fa mögé
ugrani. A vaddisznó elviharzott mellettem, és az ágakat
törve-zúzva tűnt el az erdőben. A puska meg továbbra is csak
így tesz:
- P... p... p...
A vaddisznó úgy nekilódult, hogy hiába fékezett, nem tudott
megállni csak estefelé, a falu előtt. Ezt parasztoktól tudtam meg
később, akik látták.
A puska meg egyre csak azt hajtogatta:
- P... p... p...
Világos, hogy valami nincs rendben.
A vad megállt, állt egy darabig, aztán elvonult, igen
elégedetlenül. A tetejébe a többi még ki is nevette.
A puska meg változatlanul csak:
- P... p... p...
Leültem a tölgyesben. A puskát fölváltva, hol reménykedve
simogattam, mert attól talán megnyugszik, hol meg ököllel
vertem mérgemben. Végül a mohára fektettem, magam is
melléje heveredtem, a sapkát meg a szemembe húztam. Már
nem csépeltem, de nem nyugtatgattam. Csak a fejemet törtem.
Sokáig feküdtem így, azután újra megrázta ez a:
- P... p... p...
Hát csak rázza.
És akkor elsült végre:
- P... p... p... Piff-paff!
Talpra ugrottam. Egy kissé elszundíthattam, mert a nap már
lenyugodott. Vagyis egész délután kínlódott szegény.
Csak most döbbentem rá: ez a puska hebeg.
Sokféle puskáról hallottam már. Akad állítólag olyan,
amelyiket nem tanácsos gyerekek előtt használni, mert trágár.
Egy másik fajta pedig - ha jól emlékszem, a rövid vadászpuska -
csak idegen nyelven tud odapörkölni. De mindig csak azt tették,
amit kellett. Egy hebegő puska azonban? Először történt meg
ilyen, és éppen énvelem. Nagy szégyen és különben is
kellemetlen.
Most mihez kezdjek vele? Nem illő túladni rajta. Akárhogyan
is vesszük, a barátomtól kaptam. Ha békén hagynám, és nem
használnám... Igen, majd nem használom. De megsajnáltam
szegényt. Az ő hibája talán, hogy nyomorék?
Mindez csak kibúvó volt. Mit tagadjam, nagyon hozzánőtt a
szívemhez.
Egy puskaműveshez vittem. Alaposan megvizsgálta. Sokáig
nézegette. Végül azt mondta:
- Uram, rég nem láttam ilyen gyönyörű puskát. Nincs ennek
semmi baja.
Említettem neki azt a hebegést.
- Talán túl ideges. Ez a fajta puska nagyon érzékeny, éppen
azért, mert kitűnő minőségű. Honnan vette?
Megmondtam neki, hogy honnan vettem.
- Tehát egzotikus országból való? Ki tudja, mi történhetett
vele ott?... Valami megrázkódtatás érhette vadászat közben.
Vannak dolgok, melyek kitörölhetetlen nyomokat hagynak.
- Gyógyítható?
- Egyelőre nagy nyugalomra van szüksége és tapintatra.
Vadászatra még gondolni sem szabad, amíg nem tér magához.
Azután óvatosan valami háziállattal lehet kezdeni, és az
eredménytől függően fokozatosan áttérni az apró mezei vadra:
muslincára, zsizsikre... Néhanapján vigye ki magával az erdőbe,
és figyelje meg, hogyan viselkedik. Ha jobban érzi magát,
próbáljon célba venni vele valami gombát. De óvakodjék a
légyölő galócától, mert rosszindulatú fajta. Mihelyt valami
zavart észlel, azonnal szakítsa félbe a kísérletezést. Az igazi
vadat még sokáig nem ajánlom. Kérem, néhány hét múlva
keressen föl újra.
És megsimogatta a puskámat, gyengéden - sőt véleményem
szerint túlságosan is gyengéden. Sehogy se tetszett nekem ez a
mozdulat.
- És ha nem boldogulna vele...
- Akkor? - kérdeztem tőle nyersen.
- ... esetleg átvehetnem - mondta, és közönyösen bámulta a
mennyezetet. Úgy éreztem, nagyon is közönyösen.
Hűvösen köszönetet mondtam neki, és megígértem, hogy
utasítása szerint járok el.
A lehető legnagyobb nyugalom kedvéért a melegházban
helyeztem el a puskát. Oda nem hallatszik el a lárma, és senki
sem teheti be a lábát a kertészen kívül. Ő pedig annyira
bolondul a növényekért, hogy ügyet sem vet a lőfegyverre. A
melegház a kert mélyén fekszik, olyan otthonos és nyugalmas.
A puska az asztalon pihent, a fegyvertáskában, a virágok és
citromfák közt. Jó dolga volt. Állat sehol, csak növény.
Összeszedheti magát.
Gyakran meglátogattam. Kinyitottam a fegyvertáskát, és
leültem vele szemben. A melegház szelíd, egyenletes fényében
oxidált csöve gyönyörűen és csillogva rajzolódott ki, intenzíven
és sötéten, de tisztán, mint valami kis tengerszem. Hamarosan
a kertésznek is megtiltottam, hogy ide belépjen, és magam
láttam el a virágokat. Nem akartam, hogy idegen zavarja. Azt
hiszem, az a mély érzés kerített hatalmába, amit a védtelen és
oltalmunkra utalt lények tudnak csak fölkelteni bennünk.
Egyik nap eljött hozzám a puskaműves. Sokáig
köntörfalazott, mielőtt megkérdezte tőlem, hogy hogyan érzi
magát a puska. Udvariasan azt válaszoltam, hogy napról napra
jobban, de nem engedtem belépni a melegházba. Hirtelen
másra tereltem a szót, de a szeme rebbenéséből, a keze
reszketéséből láttam, hogy nem tud másra gondolni.
Napközben rendszerint a puska mellett üldögéltem, ám
olyasvalami történt, ami meghatványozta éberségemet. A
kertész tudatta, hogy éjjel valaki letaposta az ágyásokat.
Megvizsgáltam a nyomokat. Valaki a melegház körül koslatott.
A puskaművesre gyanakodtam.
Egy tábori ágyat állítottam föl a melegházban, és éjszakára is
ott maradtam. Micsoda felejthetetlen esték voltak! Teliholdnál
még gyengédebben ragyogott az üvegtetőn áthatoló
derengésben, az orchideák bódító illatában, mint nappal.
Hosszú órákat virrasztottam mellette egészen hajnalig. Csak
azután feküdtem le.
Egy alkalommal elnyomott az álom. A melegházban fullasztó
volt a levegő. Valami csattanásra riadtam föl és
ablakcsörömpölésre, megcsapott a friss levegő. Ösztönösen
cselekedtem, mintegy álomban. Megragadtam, céloztam és
lőttem.
Igen, lőttem. Mert ki tudja, meggyógyult-e valóban, vagy
csak az én kedvemért ragadtatta magát erre a végső, halálos
erőfeszítésre?... Lövés dördült, megragadóan szép, a legszebb,
amit valaha hallottam az életben. Ott feküdt előttem a
vaddisznó, szíven találva. Szemében megkövesülő
elragadtatással.
Ez az incidens azonban nagyon sokba került neki. Már
sohasem tért magához. Nem is hebegett, örökre elhallgatott.
Mindent megadnék azért, ha még egyszer hallhatnám tőle:
- P... p... p...
Ma is gyötör a gondolat, hogy ezt az egyetlen, utolsó lövését,
vissza nem térő lehetőségét, belenyugvását, irgalmát egy buta
vadnak engedtem át.
Gimes Romána fordítása
MALOM, MALOM, CSUDAMALOM
Legény voltam a molnárnál, aki vízimalmot bérelt. A malom
tulajdonosa katonatiszti és politikai babérokra tört, messze élt,
és nem érdekelte a malom. Azt beszélték, sokra vitte, nagy
címet-rangot szerzett.
Nem voltam már olyan fiatal, mint a „legény" szó sugallja.
Persze, mikor elszegődtem a malomba, duzzadt bennem az erő
és a fiatalság. Az évek múltával megfogyatkozott az erőm, és
biztosan az ifjúságom is. Azt az egyet tudom, hogy az évek
repülnek, és alighanem megöregedtem. Mindenesetre
régebben fiatalnak mondtak, ma már nem. Azért említem a
koromat, hogy jelezzem: sok embert ismertem életemben. Meg
az illem kedvéért is. Nem illendő említetlenül hagyni, hogy mit
gondolnak az emberek, amikor rám néznek. Találkozom
például egy magam korabeli katonapajtással. - Kopaszodol? -
kérdi. - Kopaszodom - válaszolok. És nevetünk mind a ketten.
És nevetünk azon, hogy nevetünk. És azon is, hogy... és így
tovább. De mi van az utolsó nevetés alatt, legalul?
Tisztességtudóan alkalmazkodom a szokáshoz, de érzem, hogy
nem erről kellene beszélni. A kopaszodás, az csak kopaszodás,
végeredményben nem érdekes...
A malom a domboldalon állt, a vízen. Fából épült, fekete
már...
A folyócskát bokrok és fák szegélyezték, fekete volt az is,
örökös árnyékban. A domboldal a napsütésben világosan
zöldellt. Télen megfehéredett a folyó és a parti berek,
összeolvadt a fehér domboldallal. Csak a malom maradt fekete,
még feketébb. Éjszaka az ég a legsötétebb - télen - és a malom.
Nyári éjszakákon viszont fekete a folyó meg a malom, világos az
ég. Ha behunyom a szemem, és az elmúlt évekre gondolok, csak
azt látom, hogyan váltogatta a helyét a világosság és az árnyék,
mintha meg sem állna közben. Úgy képzelem, a kisgyerek, aki
még nem ismeri fel a körvonalakat, effélét érzékel, ha moziba
viszik. Ilyesformán villog előttem az egész.
A szélre csak nyárról emlékszem. Talán azért, mert télen,
amikor nincsenek lombok, a szél közönyösen haladt át az ágak
hálóján, nem maradt velük. Nyáron, főként verőfényes
napokon, elidőzött a lombok között, kiváltképpen ott, ahol a
falevelek fonákja világosabb, mint a háta, az ilyen pikkelyes fák
és bokrok szüntelenül villódznak, mint a víz a napsütésben. Az
öreg fákra ez nem vonatkozik, de a kisebbje meg a sűrű berek
egész lágyan elnyúlt, elmerült a szélben, szinte furcsa, hogy
aztán megint felszínre bukkant, kiegyenesedve, alkonyatkor,
mikor beállt a csend. Az alacsony nap alatt a különféle zöldek
hosszú hullámai futottak át a domboldalon, ez duzzadozott,
lobogott, mint a száradni kiterített lepedők a kertben; azok meg
hol sötétebb, hol világosabb fehéren ragyogtak.
Ha eszembe jutnak az ilyen napok, olykor egész hetek, nem
értem, hogy ebben az egész mozgásban és változatosságban
miért nem úsztunk el valahová messzire, miért nem vetett ki a
víz valamilyen partra, hajótörötteket vagy szerencsés
megmenekülteket, de mindenesetre valahol másutt.
A molnár aludt. De amikor nem alva láttuk, például az
étkezéseknél, maga elé meredt, nem nézett se a tányérra, se az
arcunkra, még a falra sem, nem lehetett hát tudni, akkor
alvóbb-e, mikor nem alszik, vagy álmában kevésbé éber.
Váratlan helyeken aludt, nem volt kedvenc fekvőhelye. A kertbe
kimenve éppúgy belebotolhatott az ember a nedves fűben
elterült testébe, mint ahogy inkább megérezhette, mint láthatta
lélegző terjedelmét a félhomályos padlás szénából, szalmából,
porból elegy, bomladozó állagában. És nem tudni, akárhol
dőlt-e le, vagy valamilyen törvény igazgatta fekhelyeinek
váltakozását, teste vándorlását a malom, az udvar és a környék
firmamentumán. Olykor szabályosan aludt, tehát forró
napokon az árnyékban, hűvös időben meleg helyen, de
néhanapján éppen megfordítva, az árnyék már régen elsiklott
keletre, kétségbeesetten nyújtózkodva próbált valamit elérni és
átölelni - délután mindinkább az estére sóvárog az árnyék, este
beleolvad -, ő meg arccal nyugat felé feküdt, pedig a nap
áttűzhetett a szemhéján.
A malommal nem túl sokat foglalkozott. Régebben sem,
amikor még ott állt a kis irodában, átvette a gabonát a
parasztoktól, és úgy tetszett, van valami szándéka vagy terve.
De az is inkább a terv szándéka és a szándék óhajtása volt, s a
liszt, amelyet malomkövei őröltek, nem volt egészen valóságos,
noha kenyeret sütöttek belőle, s azt az emberek végtére el is
fogyasztották. Ez a lisztszerűtlen lisztség nem maradhatott
sokáig titokban, és az emberek, akik úgy megszimatolják a
valószerűtlenséget, mint lovak a farkast, kezdték másutt őrletni
gabonájukat. Nekünk nem számított. A malmunk körüli
földecskén, ha kicsi volt is, megtermett, ami nekünk kellett. És
mivel a tulajdonos sem kérte a bérleti díjat, mindenben
helyreállt a legszebb harmónia. Ők másutt őrlettek, az én
molnárom meg így is molnár maradt.
Amazok a malmok igazi malmok voltak. Még éjszaka is
kelepeltek buzgó malomságukban. Megnyugtató látvány az
ilyen malom. Fénykör a sötét tájban, amelyet még a
kutyacsaholás sem tudott valami értelmes egésszé
összeöltögetni, az is csak azt mutatta, hogyan potyog szét egyre
távolabbi térentúlba és jövőntúlba (ebben vitorlázgatott valahol
a mi malmunk). Szépen összerakott, beindított kerekek, szíjak,
hengerek, csigák és fogaskerekek mozgásának köre. Egészen
más, mint az az átfoghatatlan mozgás, amikor fölkel a szél (a
malmunk körül).
Hideg októberi éjszakákon a parasztok úgy vonultak az ilyen
malomhoz, mint az igazsághoz. Nyikorgó szekerek sorai
övezték csillag alakban az ilyen malmot, és mikor a gazdák az
őrlésre várva, vidáman fecsegve pálinkáztak a zsúfolt udvaron,
emelkedett hangulatuk, melyet a közösség melege, az ital és a
ritka éjszakai összejövetel váltott ki, bizalommal támaszkodott
arra a leigázott mozgásra a malom belsejében, arra a szilaj és
mégis állandó mozgásra, amely biztonságos és mozdulatlan,
mint a kőszikla.
A molnárné - az megint más história. Én voltam az egyetlen
férfi ott az isten háta mögött, persze a férjén kívül. Még ha nem
akartuk is - és alkalmasint nem akartuk, nem, szavamra, nem
akartuk -, én férfi voltam, ő meg asszony. Néhanapján,
bevallom, berzenkedtem ellene, mert úgy rémlett, korlátozza a
szabadságomat. Nem mintha lett volna közöttünk valami, olyan
egyszerűen, ahogy a katonapajtás elképzeli. De magam sem
tudom, mi a rosszabb (vagy jobb), az-e, amit a pajtás elmesél a
pajtásnak szombaton a pohár mellett, vagy az, amit pajtás a
pajtásnak semmiképp sem mesélhet el. Ami volt, azaz volt is,
meg nem is, mert úgy viselkedtünk, úgy beszéltük meg beszéd
nélkül, mintha nem is lett volna.
Mégpedig, már nem emlékszem, mikor történt először,
hébe-hóba, és sohasem láthattam előre, mikor... íme, az egyik
ilyen esemény, vagyis inkább egyik perce egy ilyen eseménynek,
amelyről azt mondanám, évekig tartott, ha nem úgy állna a
dolog, hogy az éveknek itt nincs semmi jelentőségük, és az
esemény önmagában létezett, az időn kívül, tehát még azt sem
mondhatom : „egyik perce", mert percek sem voltak.
Ő meg én a nyitott ablakban állunk, véletlenül találkoztunk
ott össze. Az ablak a lezárt zsilipre és a malomkerékre nyílik, a
mozdulatlan, mohos, de most is nagy, kerek malomkerékre. Az
ablak alatt, odalent, a mély árnyékban zúg a folyó. Hűvösség
száll fel a vízről, egészen páratlan. Akkor egy ideig egymás kezét
fogjuk. Nem is pillantunk egymásra, még azt sem tudom,
tudja-e, hogy mellette állok. A keze egyébként érdes, nehéz,
többnyire hideg. Mivel nem tekintek rá sem most, sem azelőtt,
sem később, hát még azt sem tudom, hogy néz ki ez a kéz.
Tudom, hogy kéz, mert másképp hogyan tudhatnék valamit a
kézről. De közben tudom, hogy csak ennyit tudok, és
belemerülök abba, ami ezen a tudáson túl, ennek a határán túl
van, s ez a tudás csak arra jó, hogy véges legyen, és hogy a
határán túl lehessek. Nem mondom, hogy ez kellemes volt, de
nem is a kellemességről van itt szó; nem mondom, hogy ezt
kerestem. Egy percig, ha ugyan lehet megint percről beszélni,
kívül találom magam a saját állapotomon, mert semmilyen
állapotban nem vagyok. És a „találom magam" sem megfelelő
szó. Hát akkor? Elveszítem magam? Az sem jó. Csak attól a
pillanattól - akkor már pillanattól - mondhatok valamit valami-
ről, amikor újra külön találom - akkor már találom - a kezemet.
Voltaképpen micsoda megkönnyebbülés! Lopva elnézem a
kezem, gyöngéden és rokonszenvvel. Ő pedig, a molnárné, már
elmegy, már nincs. Hiszen véletlenül találkoztunk az ablaknál,
annál jobb, vagy talán mindegy. Mert még kerülnöm sem kell a
pillantását, sem nyugtalanul fürkésznem. Mikor később
rátalálok a szemére, üres - vajon az enyém is? Illetve, hogyne,
van benne minden, de semmi olyan, ami kapcsolatban lehetne
amazzal. Úgy látszik, az én szemem is üres, mert a szememből
semmi nem tükröződik vissza az ő szemében. Nemcsak a
molnár, hanem ő is, én is, nyugodtan alhatunk. Az, ami történt,
ha ugyan történt, valahol másutt történt, és azonkívül az az
asszony nem él.
No hát akkor, katonapajtás, igyunk még egyet, holnap
vasárnap, lehet sokáig aludni. A meleg bűz mozdulatlanul áll a
kocsmában, tisztára mint Lót felesége, csak a pálinkától meredt
sóbálvánnyá és nem a csodálkozástól. De ebből a bűzből ki nem
mennénk semmiért, soha, legalábbis most úgy érezzük.
Feltárom neked a szívem. Elmondom neked, mit csináltam vele
a létrán, illetve éppen fel akart a létrán mászni - gondolná az
ember, de hát tudod, testvér, hogy van ez - a malom padlására.
Azt a Lót feleségét is el lehetne kapni hátulról, amint bámulja a
tüzet. Mert aztán nem vált ám sóbálvánnyá, csak úgy tett, mert
tudod, testvér, én is tudom, tudjuk mi azt. Az életben, a
padláson, a pincében...
A molnárné már korosodott, és elcsigázta a munka meg a
gyerekek. Mert töméntelen gyerek volt ott.
Ha a molnár meg is lepte az embert az alvásával, hol itt
hevert, hol ott, ő legalább mozdulatlanul feküdt, és mindig én
botlottam belé, sohasem ő belém. Azonkívül ha feküdt, akkor
feküdt, és ha egyszer fölfedeztem a helyzetét, már tudtam, hol
van. A molnárné útvonalát pontosan megszabta
kötelességeinek változatlan rendje. Konyha, takarítás, kerti
munka. Olyan pontosan keringett, mint egy bolygó, amelyet a
csillagászok rég leírtak. A gyerekekkel egészen másképp állt a
dolog. A legváratlanabb helyeken bukkantak fel, olyan zugokból
ugrottak elő, ahol az imént még nem voltak, és eltűntek onnan,
ahol lenniük kellett volna. Megvoltak a rejtekeik és a látható
helyeik, ahol léteztek, nyíltan szemérmetlenek vagy
szemérmetlenül nyíltak voltak, még akkor is, amikor egyszer
csak egész illedelmesen viselkedtek. Ez még bonyolódott,
amikor eltűntek, minden zugot kibélelt a jelenlétük, amelyről
akkor már semmit sem lehetett mondani. Hol csapatosan buk-
kantak fel, mint a seregélyek, amelyek egyszer csak ismeretlen
okból mind ugyanarra a fára telepszenek, hol meg hirtelen
elnyelte őket a föld, aztán egyik vagy másik éppily riasztóan
érthetetlen gyermeki magányban gubbasztott a dombtetőn,
vagy lovagolt a szarufán, vagy kuporgott valami faággal az
udvar közepén. Néha ordítozva rohangásztak körül a házat és a
kertet, mintha az ördög bújt volna beléjük, máskor némaságba
burkolóztak, még ha szem előtt voltak is. Máig sem tudom,
hányan voltak tulajdonképpen, pedig az aritmetika törvényei
szerint könnyen megszámlálhattam volna.
Mindenféle homályos galádsággal gyanúsítottam őket, mint
a szabadjára eresztett falusi gyerekeket szokás, aztán meg
elszégyelltem magam, hogy ilyen gyanúk élnek bennem, mert ki
tudja, nem a saját felnőtt ocsmányságomból születtek-e. Abból
az ocsmányságból, amely irigyen és gyanakodva lesi a
gyerekeket még akkor is, amikor az asztalnál ülnek velünk,
szabadsággal gyanúsítja, vagyis - micsoda kínszenvedés - ártat-
lansággal gyanúsítja őket.
A szemük jobbára fekete volt, és mintha tűhegyesen szúrna.
Egyszer a víz partján ültem, és néztem a forgó kereket. Járt a
malom, köhécselt, csikorgott, de őrölte a mi házi gabonánkat,
kiőrölte a lisztet, amelyre szükségünk volt. Forgott a kerék,
forgásra kényszerítette a zsilipből zuhogó víz. Egyszer csak
mintha lehervadt, elapadt volna a zúgó, már nem forgatta a
kereket, nem volt sem ereje, sem súlya. A zsiliphez mentem. Ott
már magasra emelkedett a zavarosan örvénylő víz. Idesodort
valamit, eltorlaszolta a nyílást. Belenyúltam, kitapintottam azt
a jókora, puha valamit, kezem egy fémtárgyra tévedt,
megrántottam. Leszakadt, és a víz alatt feltűnt egy aranycsillag,
megvillant a folyó mögül ráeső ferde napsütésben, felcsillantott
egy „nyuszit", olyan visszavert fényfoltocskát, amilyennel a
gyerekek játszanak, tükröt mozgatva a napon. A „nyuszi" átszö-
kött a folyó túlsó oldalára, önkéntelenül utánanéztem, és
megpillantottam egy pézsmapatkányt, amely figyelmesen
szemlélt. Mindenesetre megfenyegettem az öklömmel, aztán
nekiláttam kihúzni azt, ami a zsilipet eltorlaszolta. Könnyen
húztam fölfelé, amíg a vízben úszott. Aztán a víz tükre alatt
megjelent egy idősebb, jóképű, bajuszos férfi arca. Sötét
ruhájára nem esett fény, ezért úgy rémlett, csak egy arc
emelkedik ki a mélyből. A pézsmapatkány elszaladt.
Kiráncigáltam a hullát, és háttal a falnak támasztottam.
Lehorgadt a feje, karja ernyedten lógott az oldalán, de csöppet
sem látszott bánatosnak, mintha csak mosakodni ment volna
be a vízbe. Bizony, még mosolygott is annak az embernek a
mosolyával, aki jobban tudja, vagyis csak úgy magában.
Bajszáról csöpögött a víz. Ezt csak én vettem észre, ő nem.
Mellét szalag övezte, arról szakadt le a csillag.
Ismerős volt az arc, ismertem azelőtt, még a víz túloldaláról.
Úgy értem: ismertem, amikor a víz tükréhez kívülről, a
levegőből közelített, még mielőtt áthatolt ezen a tükrön. Így
most, amikor a mélyből bukkant fel, és belülről hatolt át a
síkon, azon a megfoghatatlanul vastag vagy vékony síkon,
amely elválasztja, mert valahogy csak el kell választania, a vizet
a levegőtől - ismerős volt ugyan, de olyan, aki a másik oldalról
jött.
A malom tulajdonosa volt. Ki ne ismerné a mi gazdánkat?
Tehát igaz, amit beszéltek róla, hogy nagy méltóság lett belőle,
marsall, vagy még annál is több. Mert ez az aranycsillag meg ez
a fensőbbséges, atyai mosoly... Csillagot még csak feltűzhet
akárki, de ez a mosoly a beavatottság és a hatalom mélységeiből
fakad. Régebben azt csinálhatott velem, a béressel, amit akart,
most meg én csinálhatok vele, amit akarok. A falnak
támasztottam, de miért nem fektettem például végig a földön?
Vagy miért nem akasztottam fel a lábánál fogva? Amikor ő
csinált velem, amit akart, lehettünk egy véleményen, vagy
ellenkezhettem. Neki most semmilyen véleménye nincs arról,
amit csinálok vele, és nem is ellenkezik.
Közben megindult a malom, a megnyílt zsilipből megint
zuhogott a víz a kerékre. Az ablakban feltűnt a molnár, ásítva
bámult a folyó túlsó oldalára. Felkiabáltam neki, túlordítva a
vízcsobogást és a malom kelep lését. Nem tudom, mit válaszolt,
mert a csobogástól kelepeléstől nem hallottam a szavait... Vagy
csak egyetlen szót mondott? Eltűnt az ablakból, én ott vártam
rá a vízihulla mellett, biztosra vettem, hogy mindjárt lejön, és
tanácsol valamit.
Sokáig vártam, de a molnár nem jött. Dühös voltam rá,
végtére ő bérli a malmot, neki kell eldöntenie, csináljunk a
tulajdonos tetemével. Ettől függhet egész jövőnk. Kifektettem a
hullát a napra, hogy egy kicsit megszáradjon, megfésültem a
bajuszát, és a molnár keresésére indultam. Nem volt sem a
malomban, sem sehol a portán, biztosan elbújt a berekben,
mentem a bokrok közé. Széthajtottam a lombot, hogy lássam,
merre ment, de a lomb csak lombot takart, ahogyan a víz a
vízben vizet takar. A nézelődésnél többet ígért a hallgatózás.
Meglapultam, és hegyeztem fülem, hogy a folyó megszokott
zúgásából és a lomb susogásából kihalljam az egyéb, jelentős
neszeket, léptek csosszanását a fűben, ágak recsegését. De
nyilván ő is lapult, mert semmi effélét nem hallottam. Tudtam,
hogy a várakozásban nem múlhatom felül, hiszen ő elalhat, és
egy helyben átszunyókálja az egész napot. Addig cserkésztem
hát, vaktában és süketen, míg rá nem bukkantam. Már nem
szökött előlem, sőt nem is feküdt szokása szerint, hanem ott állt
velem szemben, furkósbotot szorongatva, és olyan eltorzult
arccal meredt rám, hogy sarkon fordultam, és otthagytam.
Megértettem, hogy nemcsak választ nem kapok tőle, de még
kérdést sem fogok neki föltenni.
Magamnak kellett hát föltennem: mihez kezdjek a hullával?
Értesítsem a rendőrséget? Azt lehet. De akkor jön a halál
megállapítása, kihallgatás, jegyzőkönyvek... Meglehet,
előállnak az örökösök, és nemcsak a bérleti díjat kezdik
követelni, hanem a sokévi hátralékot is. Ha nem fizetünk,
elveszik tőlünk a malmot, elkergetnek. És ha fizetünk is - de
miből? -, akkor is elzavarhatnak, büntetésből, vagy azért, hogy
másnak adják bérbe a malmot. És hová megyek én akkor? Jól
megvagyok itt, csöndben, nyugodtan. Sok év eltelik még, mire
törvényesen is eltűntnek nyilvánítják a gazdát, amennyiben a
holttestet nem találják meg. Tehát szép halkan, suttyomban
eltemetni - úgy van, ez itt a legjobb megoldás.
Eltemetni... Technikailag egyszerű a dolog. Ásót ragadni,
gödröt ásni. És valahogy mégis viszolyogtam tőle. Nem a
bíróságok meg az örökösök miatt furdalt a lelkiismeret. A
bíróságoknak úgyis mindig lesz miről bíráskodni, az örökösök
is majd csak dűlőre jutnak, ha nem most, akkor a következő
nemzedék. Hát akkor miért? Talán azért, mert ha átadom az
ügyet a bíróságnak, akkor valamiképp tisztázódna, honnan és
miért került ide, mi történt ott a felső vidéken. Kiderülne az
igazság. No igen, de én elveszteném az állásomat, a meleg
kuckómat és biztos menedékemet. És az az igazság, kell az
valakinek? (Különben is, mi a biztosíték arra, hogy kiderül? -
győzködtem magamat.) Nekik elég, hogy eltűnt, nekem elég,
hogy nem él. Az igazság harmadik fokára nincs szükség.
Nézzétek meg őt magát, itt a parton. Még ő is szelíden, de
makacsul lefelé nehézkedik, maga mutatja az irányt, amerre
minden halad, bizonyos idő elteltével.
És mégis csalódást éreztem a döntésem miatt. Talán
másképp kellene lefolynia az ügynek, nem ilyen nyilvánvalóan,
nem ilyen egyszerűen, még csak nem is az igazság kedvéért,
hanem valami másért - vagy még nagyobbért, mint az igazság...
De hát nem is tudtam pontosan, mi az, amin tépelődöm.
Megvártam, amíg a nap lemegy - lefelé az is -, és hátamra
vettem a gazdát. Nehéz volt. Furcsa így vinni, személyesen. Az
emberek most, ameddig a szem ellát, asztalhoz ülnek, behívják
a gyerekeket az udvarról, kigombolják az ingük gallérját, én
meg itt cipelem fölfelé, egy szál magam, a sötétedő réten, amely
fölött már esti köd párállik.
És ami váratlan és illetlen volt: a bajusza csiklandozta a
nyakam, még el is nevettem magam, és ez szintén váratlan és
illetlen volt.
Még aznap éjjel eltemettem, titokban, a domb tetején. Volt
egy kis lámpásom, azt beállítottam a gödörbe, hogy jobban
lássak ásás közben. Mit ki nem ás az ember, ha így ásogat
éjszaka, mikor a fénykörben csak az ásó látszik, meg az, amibe
belemélyed! Tehát mindenféle kavics és göröngy, meg gyökér,
amit át kell vágni, s ha az ember mindezt számba veszi, és az
egyéb dolgokról megfeledkezik, különféle tájakat fedezhet fel
odalent, gondoltam is magamban, hogy a sírásó mestersége
éppolyan izgalmas lehet, mint az utazás, csak figyelni kell.
És ez volt az első holttestem.
Csak az aranycsillag maradt utána. Későn jöttem rá, hogy a
zsebemben felejtettem. Nemesfémből lehet, ha nem tett kárt
benne a víz, ha nem rozsdásodott meg... Nem tudtam, mihez
fogjak vele. Egy darabig magammal hordtam, aztán
megpróbáltam odaadni a templomnak mint fogadalmi
ajándékot a lelke nyugodalmáért. - Kinek a lelkéről van szó? -
tudakolta a plébános, bizalmatlanul forgatva kezében a
csillagot. Nem mertem megmondani, így a plébános
visszautasította. Amint hazafelé tartottam a földeken át, vihar
tört ki. Eszembe jutott, hogy a villám a fémtárgyakba szeret
belecsapni, hát elhajítottam jó messzire, és vártam, hogy
belecsapjon a villám. De a villám is visszautasította. Elvonult a
vihar, fölszedtem a csillagot, és hazamentem. Most
borotválkozó tükörnek használom. Naponta nézegetem magam
benne, s ez a közönséges tevékenység jócskán leapasztotta
méltóságát és jelentőségét. Ha nem lehet elintézni valamit, a
legjobb hozzászokni.
A következő estefelé jött, nem is ismertem fel rögtön.
Sejtettem, hogy valami efféle várható, mert a pézsmapatkány
már dél óta futkosott a túlsó parton, pedig kövekkel hajigáltam,
hogy elkergessem. Elszaladt, de vissza is tért, csak a bajuszát és
fürge szemecskéit dugta ki a fűből. Lement a nap, és már azt
hittem, előérzetem megcsalt, amikor a zúgó csobogása
megváltozott, a dübörgő zuhatagból vékony, csipogó erecske
lett. Tudtam már, mit jelent ez, és siettem a zsiliphez.
Kiráncigáltam, akit kellett, és leraktam ugyanoda, ahová
előtte a gazdát. Csökönyös egy hajlandóság: ismételgetni a
cselekvéseinket. Talán máshová kellett volna tennem? A
katonapajtásom volt. Nem is kell már kérdeznem a molnárt, ez
szigorúan az én privát hullám. És ezúttal senkit sem érint a
dolog, a barátomnak nincs sem malma, sem örökösei. Marad az
igazság kérdése. Az igazság... Persze hogy érdemes volna
megismerni. De ha kiderítenénk, hogy mi történt voltaképpen a
barátommal odafent, a felső vidéken, kitudódhatna az is, ami a
marsallal történt; hátha ugyanaz volt odafent a vesztük?
Megint eltemetni? Egyhangúság. Azonkívül a barátom volt.
Többet kellene tennem érte, mint a marsallért. Habár ugyanazt,
mégis többet. Nem puszta elhantolás, hanem temetés
szertartással, nem éjszaka és nem gödörbe, hanem nappal és
sírba. Talán így eleget teszek kötelességemnek, amelynek
természetét nem tudom meghatározni, de amelyet rám
lőcsöltek. Ha nem jutok is el sehová, legalább futok valami elől.
Megtettem, amit tudtam. Sírt ástam. Nem gödröt - sírt,
hangsúlyozom. Koporsónak való deszkám nem volt, de
virágfüzérrel szépen feldíszített kordéra fektettem a barátomat.
És mivel a kordét nekem kellett húznom, igyekeztem temetési
lóhoz hasonlítani, hogy a kordéból is halottaskocsi legyen: piros
papírrózsát vettem a fogam közé. A molnár családja a ház elé
telepedve, bizalmatlanul szemlélte készülődésemet. Barátom
szépen festett, kezét összekulcsoltam a hasán, s közé helyeztem
egy vízililiomot (valamit oda kellett helyezni). Sarkai égnek
meredtek, feje hátrahanyatlott, így egyenesen az égre nézett, és
úgy rémlett, mindjárt felugrik oda. Vagyis le (a sírba), de mégis
fel. Éppen így akartam.
Fölfelé is húztam. Az a fajta szeles nap volt, amilyet leírtam.
A papírrózsa lobogott a fogam között, erősen szorítottam, és
magasra kapkodtam a térdemet, mint egy igazi temetési ló. S
amikor már a domboldal közepén jártam, odalent maradt a
malom és a kíváncsian utánam bámuló kis csoport - előttem, a
csúcson, a domb mögött tornyosuló felhőkön hullámzott a fű,
körülöttem hosszú pászmákban fektették le a szélrohamok -,
harsányan fölnyerítettem, egyszer és másodszor is, ámbár nem
olyan élethűen, mint szerettem és tudtam volna - mert hát a
rózsa.
Barátom! Jó néhány üveget ürítettünk ki együtt, és különféle
históriákat meséltem neked valamikor. Például a molnárnéról.
De csakugyan elmondtam-e? Ki tudja ma már? Én azt
mondhatom, hogy igen, te cáfolhatod vagy megerősítheted, de
az az elbeszélés, amely már akkor a múltról szólt, immár maga
is múlt, amely a régmúltról szól, és mindez együtt még
mélyebbre süllyed, mélyebbre, mint te meg én, noha fölfelé
ügetünk, noha égnek mereszted a lábad, és így temetlek el, hogy
azt láthassam, zuhantodban mégis a levegőbe emelkedsz.
Magasabbra, mint akár a molnárné meg a gyerekei, akik
odalent állnak, bár rájuk is gondolnom kell majd egyszer. És
hogy miként van igazában, hát szavamra, szavamra, szavamra...
Szavamon kívül egy kis sírkövet is adtam neki, és így
kezdődött a temetőcském. Mert a második után megjött a
harmadik, a negyedik is... Ott valahol, a felső vidéken, csak úgy
sorra halnak? Maguk esnek a vízbe, vagy beledobják őket, ilyen
év van, vagy ilyen évszak - a víz egyre hozta őket. És jóllehet
különbözőek voltak ezek az én ismerőseim, egyikkel sem
tudtam semmi mást csinálni, semmit azon felül, amit a legjobb
kiadásban a katonapajtásommal csináltam. Egyébként lassan
elmúlt a lelkiismeret-furdalásom. A harmadiknál még kínzott,
még úgy éreztem: valahogy másképpen, jobban kellene ezt
megoldani. De hát mit akartam? Hogy szárnyuk nőjön, és
felrepüljenek? Mert ha nem le, akkor hová - fel? Vagy mellém?
Olykor az a kínos, mit kínos: szörnyű érzésem támadt, hogy a
hullákat egyszerűen meg kellene enni, hogy bennem legyenek.
Így hát kétségek közepette temetgettem őket, de aztán
megjött a rutin, és elapasztotta aggályaimat. Minden
elősegítette, hogy érzéketlenné váljak. Az ismétlődés is, meg
valami, amit társadalmi mechanizmusnak nevezhetnék, ha kis
csoportunkat társadalomnak tekintem. Az oly gyakori és
rendszeres kihalászás, ásás, elhantolás nem folyhatott a háziak
tudta nélkül. Aztán részvételük nélkül. Eleinte rémüldöztek és
bizalmatlankodtak, de idővel megszokták, felbátorodtak, és a
temetések szórakozássá váltak unalmas mindennapjainkban,
mindenki részt vett bennük a maga módján és lehetősége
szerint. A gyerekek segítettek az előkészületekben,
gyászmenetként működtek közre, a molnárné a siratásban
jeleskedett. Mindig megcsodáltam kimagasló tehetségét,
amellyel könnyeket ontott és szívszaggatóan jajveszékelt olyan
személyek teteme fölött, akiket nem is ismert. Mégsem
gyanúsíthattam cinizmussal vagy tettetéssel. Bár a szertartás
után bánata nyomtalanul eltűnt, a szertartás alatt valószínűleg
őszinte volt. Úgy látszik, mint némely személyek, bánkódni
tudott az emberi sorson általában; így gyászol az anya minden
elesett katonát, holott egyik sem a fia. Az sincs kizárva, hogy a
temetések alkalmat adtak neki az érzelmekre, melyeknek
hiányát unalmas létünkben éreznie kellett. Temetések után
mindig csinosabb volt, felfrissült, és kipihentnek látszott.
Nyilván az érzelmek hiánya fonnyasztja el.
A molnár is részt vett, de valahogy ímmel-ámmal. Ott is volt,
meg nem is, mintegy véletlenül oldalgott a gyászmenet után,
„megyek, de aztán szót se róla". Szokása szerint ama határon
haladt, amelyről bármikor letérhet erre vagy amarra, azokon a
vonalakon járt, amelyek elválasztanak egy meghatározott
területet másiktól, cselekvést a cselekvéstől. De azért ő is részt
vett, új csücsök jelent meg lehetőségei sokszögében, amelyben
hangyaként mászkált.
Rendszerint így történt a dolog: a gyerekek, alig várva az
újabb attrakciót, messzire kóboroltak a folyó partján, szemben
az árral, hogy jó előre kifigyeljék, nem hoz-e valakit. Már nem
kellett a zsilipnél őrködnöm, sem a zúgóra hagyatkoznom.
Messziről figyelmeztetett a gyerekzsivaj: - Jön, jön, jön! - Aztán
felbukkantak, ugrálva szaladtak lefelé a folyó mentén,
kavicsokat és faágakat dobáltak a vízbe. Nekigyürkőztem, és
belelábaltam az árba. A gyerekek körbefogtak, lökdösődtek,
kihasználták a kavarodást, hogy bokán rúgják az öcsikét, vagy
hátulról megrángassák a húgocska haját. Elhessegettem őket,
de fölösleges fáradság volt. Ha rájuk kiabáltam, leültek a
parton, és figyelmesen néztek. Egy percre néma, áhítatos csend
lett. És amikor fölegyenesedtem, karomban tartva valakit,
kitört a félig csúfondáros, félig diadalmas lárma, a gyerekek
felugrottak, és rohantak haza, hogy megvigyék szüleiknek a jó
hírt.
Kis időre magam maradtam, de nem egyedül. Egy kidőlt fa
alól óvatosan elődugta orrocskáját a pézsmapatkány. Amióta
mindenki részt vett a dologban, ő diszkréten, sőt elegánsan a
háttérben maradt. Most emiatt nem szerettem: noha már nem
volt pimasz, úgy rémlett, hogy tartózkodó magatartásával
holmi szemrehányásokat tesz nekem.
Ha a hét második felében történt a dolog, félretettük a
jövevényt vasárnapra. Temetéseink vasárnaponként sikerültek
a legjobban, bár hétköznap is összehoztunk egypár olyat,
amelyet aztán még sokáig emlegettünk. Egy zenekar rosszabb
és jobb napjaihoz hasonlóan, nekünk is voltak rosszabb és jobb
előadásaink, és ez nemcsak tőlünk függött, hanem különböző
tényezőktől, a hangulattól, a hangszerektől, az időjárástól...
Mint a zenekar vezetője, idővel továbbfejlesztettem a
szertartást, különféle variációkat vezettem be a partitúrába,
ami bánat és nyugtalanság régebben még volt bennem, csupa új
leleménnyé alakult át, technikánkat mind tökéletesebbre
csiszolgattam. De az ötletek hamar elkoptak, és voltaképpen
soha, még akkor sem, amikor sikerült a gyerekeket
gyászhuszárkák csoportjára és a rekviemet (hamisan) éneklő
kórusra osztanom, mikor a molnárné a kétségbeesés csodáit
művelte, mikor bonyolult beszédeket tartottam a nyitott sír
fölött, a sírkövecskék egyre művészibbek voltak, sőt a
molnárnak is könnyes lett a szeme - még akkor sem sikerült
elérnem azt a belső állapotot és azt az őszinteséget, amelyet
valaha átéltem, csupán egy egyszerű papírrózsával a fogam
között.
Ebből az állapotból, amelyet minden művész ismer, mikor a
művészet csábítására megfeledkezik önmagáról, újabb esemény
zökkentett ki. Egy lányt hozott nekem a folyó. Talán meg sem
ismertem volna, mert a haja ismerős volt a másik két elemből,
de nem a vízből. Hogy megszárítsam, tulajdonképpen föl kellett
volna gyújtanom a malmot, amire természetesen nem tudtam
rászánni magam. A rendkívüli naplemente jóvoltából - vörösen
ment le aznap este - sikerült nem tagadnom meg az emléktől,
hogy egyensúlyomból kizökkentsen. - Temetés lesz, temetés
lesz! - visongtak a gyerekek. Ne féljetek, madárkáim, hát
mondtam én, hogy nem lesz? Olyan lesz, amelyen talán még én
is elsírom magam, a szertartásmester. De ezúttal, mint addig
soha, vagy talán addig soha ilyen mértékben, paradoxon előtt
álltam. Tudtam, hogy eltemetem őt, de azt is akartam, hogy
olyan legyen, mintha élne. Logikusan véve, az elhantolandó
személyeket apró darabokra kellene metélni, hogy minél
kevésbé emlékeztessenek az élőkre, hogy fizikailag
hozzáidomítsuk, hozzászabjuk, szabdaljuk őket a vállalkozás
természetéhez. Nem könnyebb-e valamire szórni földet, mint
valakire - és méghozzá valakire, aki olyan, mintha élne? És
ráadásul még szépen kiöltöztetni, kifesteni, hogy a megszó-
lalásig hasonlítson arra, akivel az imént az asztalnál be-
szélgettünk? Ha legalább keresztények volnának a temetéseim,
vagy akár pogányok! Akkor úgy-ahogy megindokolnám azt,
amire éppen kedvem támadt. De nem, én a halottaimat nem a
jövőnek temettem el, semmiféle örök vagy meghosszabbított
életre, hanem kizárólag a múltból a múltnak. Így ezek a
temetések kegyetlenebbek, igazibbak voltak mindannál, amit az
emberek kitalálnak ezen a téren. És ezért voltak a szertartások,
amelyeket celebráltam, olyan kétségbeejtően üresek, üresek
minden kifinomultságuk ellenére, mert alapjában véve semmit
sem szolgáltak.
Mielőtt átadtam őt a társadalomnak, igyekeztem visszaadni
régi öltözékét és külsejét. Talán volt ebben egy kis hiúság:
„Nézzétek, milyen gyönyörű nőt ismertem!" De annak nemigen
éreztem szükségét, hogy fájjon: tudtam, hogy elfelejtem őt, de
annál inkább akartam, hogy amit elveszítek, a legértékesebb
legyen, a legjobban megközelítse a valóságot. Megtettem hát
mindent, hogy minél pontosabban felidézzem magamban az
arcát, minden részletében rekonstruáljam - nekem szóló -
szépségét. Éppen ebben állt a paradoxon, amelyet nem tudok
megoldani. Hiszen mikor elfelejtem, úgyis elveszítem, azt
célozták hát ezek az erőfeszítéseim, hogy annyira megnöveljem
a veszteség érzését, hogy maga ez a veszteség átváltozzon
valamivé, ami megmarad, a bánat színtiszta érzése legyen
belőle, igen, a bánaté ugyan, de olyan erős érzés, hogy mikor
tartalma elvész, legalább az érzés megmaradjon? Hogy legalább
ez az egy megmaradjon, hogy bármi megmaradjon? Hogy akár
csupán maga az emlék emléke megmaradjon?
Befontam a haját, és kisimítottam a ruháját, sőt még a
körmét is kifényesítettem. És hogy sikerült, azt a molnár
hízelgő pillantása tanúsította, aki az ünnepség kezdetét váró,
türelmetlen csapat nevében bekukkantott a szobába. Büszke
voltam a lányra és magamra, bár az etika, különösen a temetési
etika szemszögéből igencsak súroltuk az illetlenség határát, én
még inkább, mint a molnár.
Következett a tetem kivitele. A molnárné figyelmesen
szemügyre vette, aztán olyan sírásba, jajveszékelésbe tört ki,
olyan gyönyörűen adta elő a „desperatio maxima" számot, hogy
az ő koncertjében is volt valami kétes, mint az orgonamisében,
amely ünnepélyes ugyan, és hiteles istentisztelet alatt tölti be a
katedrálist, de a művészet olyan csúcsain járó orgonista adja
elő, önnön ihlete révületében szárnyaló művész, hogy már nem
is lehet tudni, mi több ebben: a diadal és a világi eszmény,
avagy a magasabb célok szolgálata.
Odafent, a többi sírhant között, némelyiket már benőtte a fű,
némelyike még friss, először gondoltam rá, hogy ha egyszer
mindörökre elveszítem az emlékezetemet, erre a veszteségre
(az emlékezetem elvesztésére) még emlékezni fogok.
Aztán minden visszatért a rendes kerékvágásba. És sokszor
emlegették, hogy ez volt az egyik legszebb temetésünk.
Megfigyeltem azt is, hogy a molnárné még aznap
megváltoztatta a frizuráját. Most ugyanúgy fésüli a haját, mint
az a másik. Csakhogy én emlékezetből fésültem meg amazt, így
a frizura divatjamúlt, és nem kezeskedem róla, hogy sikerült
híven rekonstruálnom.
Aztán megjöttek az esők, a folyó megáradt, és egy ideig nem
hozott senkit. Már kezdtük érzékenyen hiányolni. Temetések
nélkül siváran vánszorgott az idő. Nem lévén semmi dolgom,
feljártam a dombra, a temetőbe. Helyrehoztam az eső
szétmosta sírhantokat, felraktam még egy-két követ,
elüldögéltem a kis falon, igyekeztem emlékeimet felidézni.
Sehogy sem ment, dideregtem a nyirkos levegőben, a víz
egyhangúan zúgott és csobogott, mintha a folyó megállt volna,
elmosódott a határ víz és levegő között, a folyó ide is feljött,
hogy szétmossa még azt is, amit igyekeztem sírkövekkel
világosan megjelölni. Azon kaptam magam, hogy a sírok helyett
inkább sárga agyaggal borított, vizes, csöpögő és émelyítő
gumicsizmámat bámulom. Akkor már jobb volt az ágyban
feküdni a szobácskámban, a mennyezetet bámulva. Szürkeség
vett körül, szürkéllett a mennyezet, és szürkéllett a szoba,
ablakom az avarral teli vízmosásra nézett. A malomban csend
volt, a molnár biztosan aludt valahol a tető alatt, a molnárné
zoknit stoppolt, a gyerekek eltűntek a zugokban. Nem maradt
más hátra, mint várakozni, ezúttal már nem tudtam, mire.
Régóta nem voltam már kíváncsi, hogy kit hoz a folyó, elhozott
már mindenkit, akire vissza tudtam emlékezni, különben is
micsoda szórakozás ez, eleinte talán volt még benne némi
türelmetlenség és igazi várakozás, vagyis várakozás valamire
vagy valakire, még ha ez a valaki már csak valami volt is. De
idővel ez is elmosódott, és minden, mintha kört írt volna le,
visszatért a helyére, ahol azelőtt volt, kezdetben. Minek a
kezdetén? Volt egyáltalán valami kezdet? Ott volt-e a kezdet a
víz felső folyásánál, vagy itt, a zsilipnél, ahonnét kihalásztam
őket, vagy talán ott, a dombon? És miféle folyó ez -
emlékezetem folyója? -, amely elnyelte őket, de egyben el is
hozta, tehát még az sem mondható teljes pontossággal, hogy
elveszejtette, alámerítette őket, hiszen az ő jóvoltából leltem
újra rájuk. El kellett süllyedniük, hogy megtaláljam őket? De
miféle megtalálás ez, ha most még a sírhantok is szétmosódnak,
és kezdem lassan felejteni, hogyan találtam rájuk,
összetévesztem a sorrendet, a körülményeket, és megint
egyedül fekszem, a mennyezetet bámulva, és ez az egész nyár,
amikor mintha történni kezdett volna valami, amikor a
kihalászás meg a temetések valami változatosságot, szenzációt
látszottak ígérni - legalább azt, hogy míg a parton vártam rájuk,
úgy tetszett, én magam is úszom az árral, mintha a part és a
föld, a dombok, az erdők, a malom fölfelé úszna a mozdulatlan
folyó mentén -, most eltávolodott, de másfelé, már nem is az
árral vagy ár ellenében, szétesett minden irányba, felritkulva,
itt hagyva engem az egyre üresedő ürességben, a
mozdulatlanság közepében, ahol nincs többé irány, se fönt, se
lent, se jobb kéz, se bal.
Nem aludtam, mégis úgy rémlett, hogy felébredtem
valamire: fojtott nevetgélés az ajtó mögött, sugdosódás,
vihogás, elnyújtott szavak, alamuszi gúnyolódás. Fölkeltem - jól
hallottam az elrebbenő kis csapat lábdobogását, amint elfutnak
a folyosón. Kinyitottam az ajtót - senki, pedig biztosan volt itt
valaki az imént.
Gyanítottam, hogy a gyerekek. Vacsoránál nem lármáztak a
szokásos módon, mégis kibírhatatlanul viselkedtek. Titkos
jeleket váltottak, az asztal alatt rugdosták egymást, és amikor
megrovóan néztem rájuk, kipukkant belőlük a nevetés, aztán
gyorsan elfojtották, és álságosan, pimaszul elkomolyodva
lesütötték szemüket a tányérjukra. Megkönnyebbültem, amikor
fölkelhettem az asztaltól.
Kimentem az udvarra. Az eső elállt, de a nedvesség már úgy
átjárta a világot, hogy ez csöppet sem vigasztalt, nem ígért
változást, súlyosan, ázottan, tehetetlenül, véglegesen terült el
minden. Fölfelé sétáltam a folyó mentén, csak úgy, éppen hogy
egy időre eltávolodjam tőlük, kicsit egyedül maradjak. A
pézsmapatkány a parton szaladgált, keresett valamit.
Gondolkodás nélkül, ösztönösen lehajoltam egy kőért, ezúttal
nem látott, ezen a parton volt, nem a túloldalon, orrocskáját a
víz felé fordította, megdobtam, bár nemigen reménykedtem,
hogy eltalálom, és ahogy olykor előfordul, mikor rég
lemondtunk valamiről, és egyszer csak az ölünkbe hullik -
eltaláltam. Magam is megrémültem, hiszen ösztönös mozdulat
volt, önmagáért való, a következmények mérlegelése nélkül, és
tulajdonképpen már egyáltalán nem akartam agyoncsapni.
Most, hogy sikerült, rájöttem, hogy olyasmi történt, amit
egyáltalán nem kívántam. És mi sikerült voltaképpen? Még
rosszabb: olyasmi történt, ami felborította az egyensúlyt, eddig
én dobáltam, ő elszaladt, ez így volt, de most már nem lesz így.
Valami megmásíthatatlan történt. Mi lesz most? Ráadásul
felvinnyogott, csak egyszer, röviden, fájdalmasan, és törött
gerinccel vonszolta magát a bozótba, biztosan azért, hogy ott
haljon meg. És miért csináltam én ezt tulajdonképpen?
Lehangolt ez az esemény, továbbmentem, de nem jutottam
messzire, mert belebotlottam valakibe, félig a vízben, félig a
parton feküdt, testének felső felével emelkedve ki a zavaros,
sárga folyóból, arccal földnek, karjai a törzséhez simultak. Ó,
istenem - gondoltam magamban. - Még egy, aki azt hiszi, hogy
éppen én tehetek érte valamit.
Nem is sejtettem, milyen helyesnek bizonyul ezúttal az
észrevételem. Ismerősnek rémlett, ismerősebbnek, mint a
többi. Hanyatt fordítottam. Hát persze, jól ismerem. Bár valami
mindig elválasztott minket, mégsem tudtam soha elszakadni
tőle. Elszámolásaim vele fölöttébb kuszák, de annál kevésbé
tűrnek haladékot, minél nehezebben rendezhetőek.
Sietve visszafordítottam, arccal az agyagnak, és riadtan
néztem körül, nem volt-e valaki tanúja ennek a
szembesülésnek. Úgy látszik, senki, bár nem esküdtem volna
meg, hogy nem hallatszott-e a bokrokból ugyanaz a kaján
nevetés és menekülő lábdobogás, amelyet korábban az ajtó
előtt hallottam. Nincs kizárva, hogy követtek.
Megragadtam a lábánál fogva, és bevonszoltam a sűrű
fűzfabokrok közé, ahhoz hasonló bozótba, amelybe a
pézsmapatkány mászott be az imént, hogy elrejtsem a tetemet.
Gallyakkal fedtem be az arcát, és leültem, hogy az ügyet
átgondoljam.
Tisztában voltam a dolog jelentőségével és mérhetetlen
bonyodalmaival. Mert önmagamat halásztam ki a folyóból.
Tehát logikusan véve, ez az én holttestem. És én tartottam a
karomban, tehát kiében: az övében vagy az enyémben? Ez a
kérdés egyébként másodrendű ahhoz a tényhez képest, hogy ő
fekszik, és én gondolkodom mellette róla. Én, tehát akárhogyan
áll is a dolog, az én feladatom, hogy most határozzak.
Átkozott felelősség: már magam sem tudtam, irigyeljem-e a
pihenést a fűzfabokorban... kitől - tőle? Tehát magamtól; az
irigységnek itt nincs értelme, mégis megmaradt bennem az
érzés, hogy igazságtalanul hárul rám ez a teher. Akkor hát talán
ott vagyok igazából, mellettem, itt pedig csak ottani jelenlétem
szükségtelen meghosszabbítása vagyok, fölösleges folytatódás,
túlzás, felfuvalkodott nemlét, amely létnek tetteti magát, azaz
pontosabban: ízetlen nagyravágyás ottani, valódi jelenlétem
részéről, amely itt színlel jelenlétet, itt, ahol nincsen, ahol nem
szabadna lennie.
Mindamellett itt gondolkodom, tehát itt vagyok, függetlenül
attól, hogy ő igazán ott van. És tudtam, hogy nem kerülhetem el
magamat sem azzal, hogy ott vagyok, sem azzal, hogy emitt.
Alteregó? Sajnos, kár áltatni magam. Előfordult ugyan,
roppant ritkán, hogy sikerült úgy meglepnem magamat a
tükörben, mintha valaki egészen más volna, de ez akaratlanul
esett meg, és egy végtelenül rövid pillanatig tartott, amely
egyébként nyomban elmúlt, maradéktalanul, végleg, egyáltalán
nem tudtam emlékezetemben felidézni, és az, ami megmaradt,
már csak magam magamról való állandó és változatlan emléke
volt, mindig készséges és engedelmesen jelenlévő, sőt
tolakodóan, kéretlenül jelenlévő. És tudtam, hogy ülhetek én
egész éjjel a fűzfabokorban, arcomba világítva a lámpással, egy
másodpercre sem sikerül kiváltani magamban azt a
meggyőződést vagy hitet, hogy ez nem én vagyok. Hagyjuk hát a
jámbor óhajokat, és foglalkozzunk azzal, ami elkerülhetetlen.
Féltem-e tőle, a holttestemtől? Ó, ha legalább félni tudok, az
már valami reményt keltett volna, hogy nincs hozzá semmi
közöm. Inkább az említett ritka pillanatoktól féltem, amikor
idegenként leptem meg magam a tükörben. Tőle nem féltem,
de ami sokkal rosszabb: tönkretette addigi hitemet, hogy
ártatlan vagyok. Ki tudja, nem vagyok-e bűnös?
Mindjárt megmagyarázom. Azokkal az ismerősökkel
szemben, akiket eddig hozott a folyó, mindmáig nem volt
bűntudatom, legfeljebb valami kötelességfélét éreztem, hogy
csináljak velük valamit, olyan kötelességet, amelyről egyébként,
mint eddigi beszámolóm tanúsítja, sohasem sikerült
elégségesen meghatároznom, miben is áll, még kevésbé sikerült
kielégítően teljesítenem. De ami a kezdetüket illeti, ha
kezdetnek tekintjük azt, ahonnét idekerültek, a felső vidéket,
ahhoz nem volt semmi közöm. A folyó nyelte el őket, idehozta,
én csak vártam rájuk a zsilipnél - ez minden, e tekintetben
legalább tiszta volt a lelkiismeretem. De most kiderült, hogy én
is ott voltam valamikor, ott a felső vidéken, mi hát a biztosíték,
hogy nem vettem részt abban, ami ott történt, és aminek
következtében holtan úsztak le hozzám ? Mit csináltam én ott,
hogyan viselkedtem? Még ha nem volt is részem ebben az
úsztatásban - és honnan tudhatnám -, védelmeztem-e őket,
próbáltam-e megmenteni? Mi volt ott az én szerepem? Teljesen
tiszta, ártatlan-e? Erre a kérdésre csak az tudna válaszolni, aki
mellettem fekszik, de ő voltaképpen már sohasem mond
semmit. Tehát ártatlanságom (ott, a felső vidéken) nem
egészen biztos, nem lehetek már olyan bizonyos benne, mert
semmit nem tudok róla.
Nem, sajnos, nem féltem a holttestemtől, de féltem most
valami mástól - attól, ami a felső vidéken történt. És nemcsak
az ártatlanságom miatt. Egész egyszerűen attól féltem, ami
előidézte azt, hogy engem is vízbe fojtottak, leúsztattak. Ez
természetes; amíg másokról volt szó... Márpedig tőlem - és
tőlük - független valaminek kell lennie, hiszen elképzelhetetlen,
hogy én magam, szándékosan, vízbe dobtam magamat odafent,
aztán gyorsan leszaladtam, gyorsabban az árnál, hogy itt várjak
magamra, és kihalásszam magam. Valami bedobott, valami,
ami nem én voltam, tehát amitől félnem kell, ha megfordítom
ugyanazt az elvet, amely szerint nem féltem a magam meghitt
holttestétől!
Tetemem hajó volt, amelyen a félelem és a bűntudat érkezett
meg hozzám. Szomorú utasok.
Ami a bűnt illeti, az még a könnyebbik dolog. Eszembe
jutott, hogy a félelemmel levezekelhetem. (De mivel vezekelem
le a félelmet?) Nemcsak attól féltem, ami eddig történt velem,
hanem attól is, ami most vár rám, bőviben voltam tehát a
félelemnek. Így okoskodtam: még ha, tegyük fel, vétkeztem is
valamikor régebben mindazok ellen, akiket aztán kihalásztam a
folyóból, most jóformán ugyanabban a helyzetben vagyok, mint
ők - de az én helyzetem sokkal, sokkal nehezebben oldható
meg. Mert velük, az idegenekkel sem tudtam ugyan mit
csinálni, de végtére temetést még rendezhettem nekik. De hát
eltemessem önmagamat? Ez a dupla félelem és ez a nehezebb
helyzet - reménykedtem - feloldoz a bűnöm alól.
Egyelőre mindenekelőtt attól féltem, hogy a háziak rájönnek,
mi történt velem. Először megtudják, hogy megint hozott
valakit a víz, majd szokás szerint - és én, én magam szoktattam
rá őket - el akarják temetni - mi sem természetesebb - a
halottat. Ha ellenkezem, csodálkozni kezdenek, és addig
fürkészik az okát, míg ki nem derítik az igazságot, de még
annyira sem foghatják fel, amennyire én felfogtam, fejbe veri
őket, hát védekezésből engem fognak verni. Isten tudja, mivel
nem gyanúsíthatnak, esetleg még azzal is, hogy mindig halott
voltam? Ekkora szégyenben mégsem maradhatok.
Hogy ne maradjak, az első mozzanatnál kell kezdenem:
elsősorban annak kell elejét venni, hogy tudomást szerezzenek
az új megboldogultról.
A füzesbeli rejtekhely nem elég biztos, valaki rá (rám)
bukkanhat, akár véletlenül. Akkor már jobb, ha kéz alatt van
(vagyok), egy lépésre sem tágítok tőle, nem hagyom őrizetlenül.
Elhatároztam, hogy beviszem a házba, és elrejtem a
szobámban, azután majd meggondolom, hogyan tovább.
Hátamra vettem magamat, s elindultam a malom felé. Közben
besötétedett. Megálltam - élőhulla - a berek szélén, éberen
figyelve, hallgatózva. Csend és sötétség, biztosan már aludni
mentek. Elszántam magam, és szélsebesen, amennyire az
élőnek a hulla megengedte, átrohantam az udvaron. Micsoda
pech: belülről elreteszelték az ajtót! Erre számíthattam volna,
éjszakára bezárjuk a házat.
Nem volt ebben semmi furcsa, de nekem úgy rémlett,
szándékosan tették. Lehetséges, hogy már tudják, vagy sejtenek
valamit, már szabadulni akarnak a holteleventől?... Olyan
sóváran vágytam be a házba, mint még soha. Már nem is azért,
hogy elrejtsem a hullámat az ágy alá, hanem hogy emberek
között legyek. De hullával emberek közé menni... Nem volna
illendőbb, ha mégis kinn maradnék vele, nincs-e igazuk, ha
bezárkóztak előlem? (Előle.) Illőbb helye van neki (nekem)
idekint az éjszakában, a csöpögő eresz neszében, csend és távoli
kutyaugatás közepette, éppen ebben a térentúlban - kívül a
négy falon, itt inkább és nem ott, a négy fal között, amelyek már
nem határolhatják be halálos társam mindenség-dimenzióját.
Hiszen afféle szentkettősség vagyunk, egyik a másikban, és ha a
szám kisebb is, az egyáltalán nem jelenti, hogy titkunk kisebb
volna a Szentháromság titkánál. De másrészt - honnan ez a gőg
bennük, akik most ágyban feküsznek, összegömbölyödve vagy
elterülve, átfogva saját térdüket, vagy arcukat saját karjukra
fektetve, meleg közösségben a saját testükkel, honnan ez a
bizonyosság, hogy máris joguk van elzárkózni tőlem, aki
hullámat cipelem a hátamon? Márpedig olyan benyomást
tesznek, mintha cáfolhatatlan joguk volna, magától Istentől
kapott joguk (aki alkalmasint a hullát is teremtette), hogy ne
engedjenek be a házba, erre a dimenziótlanságra ítéljenek
engem, nemfalságra és küszöbtelenségre, nemszobaságra és
nemkuckóságra, mindarra, ami nem a ház a maga belsejében.
Istent káromolják - vagy talán én káromolom? Hiszen az
Úristen még nem mondta meg világosan, kinek az oldalán van
az igazság, csak megengedte, hogy én itt álljak, a hátamon vele,
ők meg ott bezárkózzanak a házba. Vajon azok, akiket
eltemettem... talán ugyanígy be akartak jönni valaha?... Akkor
megnézhetem magam az irántuk tanúsított részvétemmel, a
ceremóniáimmal, amelyekkel, úgy gondoltam, kielégíthetem
őket is, magamat is. Ne túlozzunk, az más história volt. Mindig
ők voltak meg én, de most csak én meg én vagyok. Én temettem
el őket, nem ők saját magukat, tehát még nekik is könnyebb,
kényelmesebb volt, míg most...
Ki beszél temetésről? Még itt állok, és élőhulla létemre is
jogom van ehhez a házhoz. No jó... de hát bezárták.
Dörömböljek, felébresszem őket? Elsősorban ezt szeretném
mindenáron elkerülni, s éppen ez mutatja, hogy valami már
nincs velem rendjén.
Így mindenek ellenére megingott a bizonyosságom, hogy
igazam van, és vele a háziak ellen érzett felháborodásom.
Találtam hát egy közbenső helyet, nem az emberek között
ugyan, de nem is a réten: bementem az istállóba. Nem is rossz
hely. Meleg. A tehenek megadták azt az érzést, hogy van valaki
körülöttem, és mégsem kellett félnem, hogy kérdésekkel
kezdenek okvetetlenkedni. Amolyan diszkrét, nem túlságosan
abszolút magány. Beleburkolózva vártam ki a hajnalt.
Másnap sikerült becsempésznem az istállóból a szobámba -
zsákban vittem, de ezzel még korántsem vetettem el a gondját.
A házban könnyebb ugyan elrejteni a hullát, de nehezebb is
megfeledkezni róla. Márpedig én elhatároztam, hogy
várakozóban - mire, a feltámadásra? - valamiképpen így húzom
ki. Egyelőre elrejtem, azután majd meglátjuk. Senki sem tudja,
milyen nehéz az embernek együtt élni a saját hullájával.
Normálisan kell élnie, levegőt szívni a tüdejébe, megszagolni a
virágokat, és azt mondani, hogy ezek virágok, örvendezni,
aminek kell, és búsulni, amin illik, de közben egész idő alatt
kénytelen arra gondolni, hogy amaz ott van, üldögél és vár.
Mire? Természetesen énrám, hogy csináljak vele valamit. És én
mire várok? Az én várakozásom voltaképpen csak várakozás az
ő várakozására, vagyis nincs semmi értelme. Mert várni csak
valamire vagy valakire lehet, de nem lehet várni valakinek a
várakozására. Ő tehát jogosan várakozott, én viszont
rosszhiszeműen.
Eszembe jutott a feltámadás. Eleinte azzal áltattam magam,
hogy hátha sikerül feléleszteni, hiszen hallottam már
mesterséges lélegzésről, masszázsokról... Kipróbáltam minden
módszert, végül pofozni kezdtem, kettős szándékkal: hogy
netalán felébred, amennyiben csak tetszhalott, de igazság
szerint dühömben, büntetésből. Persze hiába. Egyébként nem
is csodálkozom rajta. Hát feléledhetett? Mi lett volna akkor:
kettő belőlem, élve? Lehetetlenség; már az is, hogy kettő
vagyok, jóllehet az egyik élő, másik halott, épp elég nehezen
elgondolható, bár sajnos igaz. Átvillant a fejemen az
öngyilkosság: eleve képtelenség. Hiszen halott is vagyok már.
Akkor hát mégis eltemetni... Mindig erre lyukadtam ki,
egyedül ez volt lehetséges, sőt szükséges… Csinos síremléket
állítok magamnak, mint a többieknek, kijárok magamhoz a
dombra, elsóhajtozom: aludj, egyetlenem, mindörökké.
Eltemetem, szépen elsimítom a sírhantot. De még a többieknél
sem tudtam egészen megbékélni ezzel a megoldással, hát még
akkor, ha rólam van szó. Nem tudom, hogy volt vele ő, a
tetemem, de én, az élő, nem bírtam, nem akartam be-
lenyugodni. Együttesünk itt megbomlott. Ez volt az egyetlen
mozzanat - éppen az én nemakarásom -, amikor kizárólag én,
az élő jutottam szóhoz; az én kizárólagos, élő elutasításommal.
Amíg nem akartam eltemetni, amíg nem temettem el, addig
még megtaláltam magamat, kizárólag élő magamat. Eltemetni -
függetlenül immár az emberek vélekedésétől - azt jelentette
volna, hogy elismerem, mindörökre megbékélek vele, elveszítek
minden reményt.
Istenem, milyen nagyon akartam élni, az ő ellenére, őellene!
Ez talán nem hangzik őszintén, hiszen ő már van, vagyis ő már
lehalt belőlem valamicskét, de mégis, szavamra, időnként az
élet olyan teljességét éreztem magamban, olyan változatlan
életerőt, nem, nem is életképességet, hanem egyszerűen életet,
hogy a világ minden halottját feltámaszthattam volna vele, és
még maradt volna belőle egyéb, nem is tudom, hogy miféle
vállalkozásokra. Ilyenkor még érthetetlenebbnek találtam,
hogy mit csinál itt, és nagy kedvem lett volna türelmetlenül
felkiáltani: - Vigyék ezt ki innét! -, amíg rá nem ébredtem, hogy
nincs kinek kiabálnom, és magamnak kellene megjelennem az
ajtóban a saját szolgám gyanánt, akit beszólítottak, hogy
takarítson el egy fölösleges és útban lévő tárgyat.
Tehát rejtegetni, egyre tovább, mindenáron. Csak ez maradt
hátra, bár nem maradhatott, befejezett múltban értve. És a
gyakorlatban sem volt olyan egyszerű a dolog. Féltem, hogy
kiderül az igazság, hogy megtudnak valamit. És maga a
rettegés, hogy máris tudnak valamit, hogy sejtik. A háziak úgy
viselkedtek velem, mint szoktak, de igazán-e? A gyerekekről
már nem is beszélek, ők mindig kétértelműek voltak. Ha tehát
valamelyikük fél lábon ugrált, és kajánul hajtogatta: - Tudok
ám valamit, tudok ám valamit! -, ez éppúgy vonatkozhatott a
titkomra, mint arra, hogy a kisöccse suttyomban felfalta a
lekvárt. De másfelől... Nem lestek-e ki már akkor, a víznél? Sőt,
talán még előbb - nem láttak-e a partra vetődve, mikor én még
semmiről sem tudtam? Még rosszabb, hogy például a molnár,
aki rendszerint sohasem nézett senkire, most időnként rám
nézett. No igen, amúgy semmiség, sőt nevetséges dolog. De hát
még az is elég, ha egy tehén a legelőn megfordul, és hosszan,
békésen, de merőn ránk néz, hogy homályos nyugtalanság
ébredjen bennünk. És akármilyen képtelenül hangzik, a molnár
tekintete jobban megzavart, pedig kevesebb okkal, mint a
gyerekek célzásai, akik esetleg csakugyan tudhattak valamit.
Étkezéseknél a szokásos (de biztosan a szokásos?) módon
beszélgettünk. Hogy unalmas így, és jó volna megint valakit
eltemetni, hogy rég nem volt már temetés - azelőtt is
beszélgettünk effélékről. Bólogattam, sőt magam hoztam szóba
a témát, nehogy a kerülésével gyanút keltsek. De ha úgy
tetszett, hogy ily módon elaltathatom a többiek gyanakvását,
ugyanakkor gyanút keltettem magamban, hogy ez az elaltatás
nem sikerült, sőt ellenkezőleg, gyanússá teszem magamat. A
titkolózás kettéhasítja a lelket, így hát rosszul éreztem magam.
Odáig jutottam, hogy már megkönnyebbültem, ha édes
kettesben bezárkózhattam vele. Rossz bőrben volt szegény, de
sorvadoztam én is. Szakasztott egyformák voltunk. Talán a
bennem levő élet okozta, hogy ő nem enyészett túl gyorsan, és a
benne levő halál, hogy én egyre nyamvadtabb lettem. Így hát
félúton találkoztunk, és együtt haladtunk, egyazon küllemet
öltve.
Eljött a halottak napja. A kis temetőt a dombon teljesen
elhanyagoltam. Akinek saját holtteste van, bajosan foglalkozhat
idegenekkel. Se ideje nincs, se a feje nem áll rá. Különben is, az
idegenek a magamét juttatták eszembe, én meg el akartam
feledkezni róla. Így aztán rég nem jártam ott. De ilyen napon
nem illik kiválni a közösségből, hát elhatároztam, hogy
meglátogatom őket, ezúttal mint kolléga. Nemcsak az illem
kedvéért. Általában megjátszhatom, hogy nincs hozzájuk
semmi közöm, de eljön egy perc, amikor szükségét érzi az
ember, hogy az övéi között legyen, úgy mégiscsak kedélyesebb.
Talán egy percnyi fegyverszünetre, pihenőre is vágytam, vagyis
megkörnyékezett a beletörődés. Most látom, milyen
veszélyesen közel voltam ahhoz, hogy megadjam magam,
beszüntessem a harcot. Elfáradtam már, és noha magamnak
sem vallottam be, az egyezséget kerestem, a megállapodás elő-
feltételeit. A halottak napja kitűnő alkalmat nyújtott, hogy
megszégyenülés nélkül, tisztesen, semleges talajon közeledjem
az ellenfélhez. Mi sem természetesebb, mint hogy az élők
meglátogatják a halottakat az ünnepükön. Afféle szalon, ahol az
egyébként és másutt haragosok összetalálkoznak. Így hát,
mintha mi sem történt volna, megpihenhetek ott,
szusszanhatok egyet, elengedhetem magam, és közben joggal
jelenthetem ki: - Én még nem mondtam semmit. Még semmi
sincs elintézve. Csak ne higgyék, hogy kötélnek állok. -
Odamentem. Utolsó látogatásom óta a kis temető besüppedt, és
mintha összezsugorodott volna. Megfájdult a szívem. Talán
azért, mert titkon már láttam a magam sírját a többi között,
ugyanolyan elhanyagoltan, elfeledve. Gyomlálni kell,
felhantolni, gereblyézni, a falacskát magasabbra rakni -
gondoltam, s a szemem sarkából, magam se tudva róla,
körülvizslattam, és helyet választottam magamnak, nagy
ravaszul, minél jobbat, belül kellően szárazat, suvadástól,
talajvíztől minél védettebbet.
Akkor eszembe jutott, nem, nem is eszembe jutott, hiszen
előzőleg nem voltam tudatában - rádöbbentem, kínosan belém
hasított, hogy hazulról eljövet nem zártam kulcsra a szobámat.
Bemehetett valaki, és a hullámat, mondhatnám, in flagranti
érhette. Titkolt megadási készségem nyomtalanul eltűnt. Mint
a szökevény, aki ereje fogytán leroskad az erdő sűrűjében, be-
hunyt szemmel azt gondolja: történjen akármi, de amikor
hirtelen a közelében csahol fel a falka, talpra ugrik, és tovább
rohan - úgy rohantam haza. Más dolog lassan közelíteni a
kapituláció felé, kanyargósan és az önkéntesség látszatát
megőrizve, és más egy visszavonhatatlan tény fenyegetése.
Különben is, közeledni még nem jelenti: kapitulálni. Közeledés
közben megőriztem a visszafordulás édes lehetőségét. A
leleplezés elvenné ezt a lehetőséget.
A lépcső tetejére érve megállapítottam, hogy a folyosó
világosabb a szokottnál, ami arra mutat, hogy szobám ajtaja
tárva-nyitva. Lassú léptekkel az ajtóhoz osontam.
A következő látvány tárult elém: az ajtóval szemben az ablak.
Az ablak előtt egy szék, azon ült a holttestem, háttal fordulva
nekem. Mellette állt a molnárné, és a kezét fogta. Már
sötétedett, de a kép tartalmához nem férhetett kétség. Az én
kezem (a hullámé) meg az övé a molnárnéé, szorosan
összefonódott, nagyon is jól tudtam, hogyan...
Mit tehettem? Bemenjek, és megmagyarázzam, hogy téved,
hogy az nem én vagyok, hanem ő, illetve hogy az nem ő, hanem
én? Féltékenységből párbajra hívjam a tetememet? Vagy
megvádoljam a molnárnét hogy megcsal a saját hullámmal?
Kinek vádoljam be? A molnárnak? Vagy őt magát teremtsem
le? De hiszen ő nem tudja. Nem tudja mindaddig, amíg meg
nem lát minket hármasban, önmagát, őt, engem... Jobb
szeretném, ha meglátna hármunkat, és minden kiderülne, csak
igazán foghatnám a kezét, élő magam, és megszabadíthatnám
attól a kézfogástól, amelyet tudatlanságban az enyémnek hitt?
De csöppet sem látszott rajta, hogy valami rendelleneset
érezne, ugyanúgy fogta kezemet (kezét), mint máskor, olyan
eksztázisban, mintha igazán én volnék. És míg tehetetlenül
néztem ennek ellenére, az ő hite és érzése ellenére, meg voltam
fosztva attól a kézfogástól, a halott elvette tőlem azt az egyetlen
percet, amely ebben a malomban többet számít, mint az élet.
Tehát nemcsak az életet vette el tőlem, hanem még ezt is. De
tudna-e, akarna-e még a molnárné kézen fogni engem, ha
kitudódna, mi az igazság? És az az igazság, hogy ő azelőtt is,
mint most, mindig egyedül volt, ha most nem érez semmi
különbséget, ha ugyanúgy elfogad, akár hulla vagyok, akár élő.
Ha tehát most előlépnék, akkor aláznám meg legjobban, mert
megmutatnám, hogy az, amit kettőnknek vélt, mindig csak és
kizárólag ő maga volt.
Lábujjhegyen visszahúzódtam, s úgy szégyenkeztem, mint
még soha. És tudtam már, hogy mostantól még az ilyen lét is
lehetetlen, és még az este valami megoldást kell találnom. Ha
már ő sem különböztet meg a tetememtől, az azt jelenti, hogy a
dolgok túl messzire mentek, a holttestem túlságosan belém
hatolt. De nem is tiltakozhatom fennhangon ez ellen, mert az
meg csak egyet jelentene: a temetést.
Kimentem a vízhez. Ugyanúgy folyt, mint azelőtt, mint
közben... Hát eszembe jutott, hogy azután is folyik, és ez az
egyszerű felfedezés adta az ihletet.
Ha így maradni lehetetlen, ha a temetésbe nem tudok, nem
akarok beleegyezni, ha tehát már nem maradhatok vele tovább,
és ugyanakkor el sem válhatok tőle (a temetés úgyis csak
látszólagos elválás lenne, valójában mindörökre érvényesítené
őt), akkor mit tehetek? Nagy talány, de - ítéljenek meg, ahogy
akarnak - úgy tetszett, hogy ráleltem a megoldásra.
Természetesen bizonyos áldozatokat követelt. Le kellett
mondanom arról, amit annyira védelmeztem, mikor a marsall
teteme felbukkant. Oda az állásom, a biztonságom, a nyugodt
éldegélés ebben a korhadozó, de mégis oly otthonos malomban,
amelynek varázsa nem idegen tőlem, mint arról elbeszélésem
alighanem épp eléggé árulkodott. A folyó, ugyanaz a folyó,
amely idehozta nekem, most segíthet rajtam. Az ő jóvoltából
meglazul mozdulatlan ölelésünk, amelyből eddig nem volt
szabadulás. Nem adom ki senkinek a holttestemet, nem is kell
cipelnem. A tetemem mindörökre hozzám kapcsolt test marad,
de én visszanyerem mozgási szabadságomat. Ő mozdulatlan
marad - ez természetének lényege -, de mégsem lesz soha egy
helyben, belesüllyesztem a folyamatosságba, én is ahhoz
csatlakozom, és az megbékéltet minket. Ő úszik az árral, én
megyek a folyó mentén, sohasem tévesztve őt a szemem elől.
Hiszen a folyó tovább folyik, nem végződik itt a malomnál.
Nem tudom, hol van a torkolata, de azt sem tudom, hol a
kezdete, és mégis itt vagyok. Tehát ott is lehetek. Követve a
folyót, amely a testemet viszi, nem függök már egyenesen a
testemtől, mert az, tehát én is, mi ketten, egyformán a folyótól
függünk. Tehát a folyó lesz a mi frigyszekrényünk. Valahová én
is eljutok, ő is elsodródik.
Persze, ez a szabadság viszonylagos. De nem jobb-e akkor
már a mozgástól függni, mint a mozdulatlanságtól? A folyótól
és nem a hullától?
Megvártam, míg a molnárné lemegy, és a vacsora körül kezd
sürgölődni. Felosontam. Gyorsan összecsomagoltam a
legszükségesebb holmit. Egy kis meleg fehérnemű, a
borotválkozó csillag... Elkészültem, csak arra vártam, hogy
asztalhoz üljenek. Kezembe a bőrönd, hátamra a hulla. A
konyhaajtó mögött kanalak és tányérok csörömpölnek. Milyen
szívesen ülnék megint asztalhoz velük! Isten veled, malom! Túl
sok fűz össze minket.
Lementem a vízhez, a malomkerék és a zsilip alatt. A hulla
lágyan csobbant, elmerült, lassan megfordult maga körül, és
elindult az árral. Nem hiszem, hogy haragudott volna rám.
Végtére ugyanabba az elembe helyeztem, amely elhozta nekem.
Így kezdődött a vándorlásunk. Nem volt könnyű. Mindig a
part mentén kellett gyalogolnom, nem gyorsabban és nem
lassabban, mint ahogy őt vitte a víz. Itt-ott meredek volt a part,
négykézláb kapaszkodtam a meredély alján, magam után
vonszolva a bőröndöt, meg-megcsúszva földomláson,
kavicsgörgetegen. Vagy felhágtam a partfal tetejére, folyton
lefelé figyelve, nehogy szem elől tévesszem. Máskor meg a parti
bozót nehezítette a járást, és eltakarta a vizet. Néha felgyorsult
az ár, futnom kellett utána. Máskor meg örvénybe került,
különösen a zuhatagoknál, ilyenkor körben forgott, én pedig
kihasználtam a kurta pihenőt, leültem a sziklafalra, elnéztem,
amint lubickol, felbukkan és alámerül, akár egy pajkos delfin.
Később aztán, amikor már a síkságra értünk, lassan
hömpölygött a folyó, iszapos tocsogókká terült szét, lármásan
rebbentek fel a vadmadarak a náddal, kákával benőtt
semlyékekről. Ott meg a mocsárban gázolni volt nehéz. Az is
megesett, hogy elakadt egy-egy morotva szélén, lustán lebegve
a barnás pocsolyában, ilyenkor kiadósat szunyókáltam, tudván,
hogy nem mozdul el, míg vissza nem taszítom az árba, zoknit
mostam, tüzet raktam, meleg ételt főztem, egyszóval pihentem,
olykor napokig sem avatkoztam közbe, hogy erőt gyűjtsek a
további úthoz. Nem volt hát olyan rossz sorom, egyhangúságra
legalábbis nem panaszkodhattam. Néhanapján még arra is
akadt időm, hogy szemezzek a környéken, világot lássak, vagy
futó ismeretségeket kössek, no meg keressek is néhány garast,
alkalmi munkát vállalva hol itt, hol ott, de sohasem távolodva el
a parttól.
Csáklyát fabrikáltam, és bizonyos mértékig megtanultam
irányítani őt, gyorsítani az úszását, vagy megkurtítani
veszteglését. Arrafelé fordítottam, ahol a leggyorsabb az ár,
vagy letaszítottam a zátonyról, belátásom szerint. Egyszer, nagy
aszály idején, amikor a folyó elpárolgott, és hosszabb
szünetünk volt, sikerült elvégeznem a parti városkában egy
műszaki rajzoló tanfolyamot, így további vándorlásunk során
jobban kereshettem. A tutajosoknál is szert tettem egy kis
mellékesre. Ez azért is jó volt, mert munka közben rajta
tarthattam a szemem.
Egyszer kis híján elveszítettük egymást. Elmentem egy
mulatságra a halászklubba, miután őt lehorgonyoztam a
parton. Éjszaka, míg én keringőztem, vihar támadt, ömlött az
eső. Sajnáltam otthagyni a mulatságot, húztam az időt, míg
aztán hajnaltájban hírét hozták, hogy árad a folyó, elsodorja a
csónakokat a kikötőből. Rohantam, de hűlt helyét találtam.
Fölkapta és elragadta az ár. Szörnyű izgalomban loholtam a
folyó mentén, megelőzve a víz hátán úszó faleveleket és ágakat,
nagy kedvem volt kiabálni, szólongatni, de úgysem hallotta
volna. Csak déltájban pillantottam meg messze, a széles hátú,
szelíd dombok közt hömpölygő folyó közepén a tükörsima,
nyugodt vízből kiálló jellegzetes orrot. Szivárvány ívelt az orr
fölött. Kiderült az ég, sütött a nap az eső után. Hidd el, orr,
megtanultam a leckét. Soha többé el nem hagylak.
Friss levegőn éltem, ha kissé kényelmetlenül is, és ez jót tett
az egészségemnek. Megedződtem, eltöltött a vállalkozó szellem.
Az idén, kora tavasszal, a járási székhelyre vetődtem,
természetesen az is a folyó mentén fekszik. Nagyon kemény
telünk volt, beállt a folyó, de most már repedezett a jég, a
jégtáblák fennakadtak a híd pillérein, és napok óta egymásra
torlódtak. Valahol ott a torlaszban volt ő is, megakasztva, akár a
jég, szabad mozgásában. Én is megálltam hát. A híd
recsegett-ropogott, összeomlás fenyegette, úgy hírlett, utászok
jönnek, és felrobbantják a torlaszt, hogy megmentsék a hidat,
és megindítsák a jeget. Nem lévén semmi dolgom, elmentem
megnézni a vásárt. Igazi kristálytiszta, kora tavaszi nap volt,
fényes fehér a napsütésben ragyogó hótól, azúrkék az égtől, a
jégcsapoktól és jeges utaktól, fekete mindentől, ami emberi.
Nyüzsgött a nép a vásáron, beszekereztek a parasztok az egész
vidékről.
A kofaasztalok között sétálva megpillantottam a tömegben
egy kis csoportot, amely ismerősnek tetszett. Parasztszekér
fonott kassal, ló a zabostarisznyával, a szekéren... az ám, ezek
alighanem a molnárék. A molnár a kasban szundikált, a
molnárné, istenem, már majdnem öregasszony, a batyuját
bogozgatta, és azok a hetyke pillantású fiatalemberek - ők
volnának a gyerekek?
Nem tudom, elfutni akartam-e előlük, vagy odamenni
hozzájuk. A molnárné észre is vett, megrázta az ura vállát, a
molnár felkapta őszbe csavarodott fejét, rám nézett - a
molnárné fölemelte a karját, kiáltott valamit, tehát alighanem
megismert, de ebben a pillanatban nagy dörrenés hallatszott, a
csókák fölrebbentek a templomtoronyról, s az emberek
seregestül futni kezdtek a híd felé, megnézni, hogyan
robbantják az utászok a jeget. Hát elfutottam én is, nem
bámészkodni, hanem hogy megtaláljam magam, és rögtön,
amint megindul a jég és én elindulok, elinduljak én is.
Murányi Beatrix fordítása
ÉJSZAKAI SZÁLLÁS
Egy alkalommal fogtam magam és elutaztam. Nem lévén
közvetlen összeköttetés úticélommal, egy közbenső állomáson
szálltam ki, és a másik vonatra akartam átszállni.
Este volt. A következő vonat csak másnap reggel indult.
Kiléptem az állomásról, és valami éjszakai szállás keresésére
indultam a kisvárosban.
A szállodában nem akadt hely. Másutt se. Végül kaptam egy
címet, ahol - esküdöztek rá - befogadnak.
Tágas, alacsony, kertes ház volt.
- Ahogyan óhajtja - jelentette ki a házigazda. - De erre
kísértetek járnak.
Az álmatlan éjszakánál jobban féltem a hajlék nélkül eltöltött
éjszakától. A hajlék nélküli éjszaka különben is szükségszerűen
álmatlan éjszaka.
- Hogyhogy járnak erre kísértetek?
- Csak úgy általában.
Általában - hol jobban, hol kevésbé ijesztgetik az embert.
Kevésbé azért, mert végül is nem lehet tudni. Jobban,
ugyanezen okból. Kötélnek álltam.
- Én figyelmeztettem - mondta a házigazda, és a szobámba
vezetett, ahol egyéb tárgyakon kívül még egy nagy szekrény is
volt.
Mikor egyedül maradtam, kinéztem az ablakon. Semmit se
lehetett látni.
Azon tűnődtem, mi is az, hogy kísértet. Levetettem a
zakómat, és a szék támlájára akasztottam.
- Mi vár rám?
Fogtam a korsót, és vizet öntöttem a lavórba.
Csontváz, szemfedő, halálfej?
Megmostam az arcom.
Ütemes kopogás valami sípcsonttal az ablakon?
A törülközővel megtöröltem az arcom.
Vagy csak egy guruló fej a padlón?
Levetettem a cipőmet.
Óriási fekete kutya?
Benéztem az ágy alá.
Vagy csupán ektoplazma?
Maradék ruhámat is levetettem, aztán bebújtam az ágyba.
Nem tudtam elaludni.
Egy akasztott ember a szekrényben?
Fölkeltem, és kinyitottam a szekrényt. Üres volt.
Becsuktam a szekrényt, és visszafeküdtem. Semmi sem
villogott az óra lapján kívül. Már jóval éjfél után jártunk. A
kritikus idő elmúlt.
Úgy látszik, a házigazda megtréfált.
Végül halk, de határozott mocorgást hallottam.
Fölkeltem, és meggyújtottam a villanyt. A szekrényben
mocorgott valami.
Lámpával a kezemben lábujjhegyen odalopakodtam a
szekrényhez. A félig nyitott ajtón át benéztem, és a lámpával
bevilágítottam.
Megláttam egy közönséges egeret.
Becsaptam a szekrényt, és a székre ültem.
Tehát az a valami még annyi fáradságot se vesz magának,
hogy előjöjjön és rám ijesszen.
Ha csak az nem öltötte föl az egér alakját.
Csakhogy abban az esetben az már nem is ijesztő.
De valóban nem ijesztő-e?
Ha az egér annak képviseletében jött el, ha valamit jelez,
akkor az ijesztőbb, mintha egy kísértet, vámpír vagy csontváz
jelent volna meg előttem. Egy szokatlan kísértet nem más, mint
egy szokatlan kísértet. De mi lesz egy közönséges egérből, ha
egyszer nem közönséges egér?
Mi rejlik emögött?
A hajam égnek állt.
Aztán újra lekonyult.
Tehát vagy sokkal ijesztőbb a kísérteteknél, vagy egyáltalán
nincs mitől félnem.
De honnan tudjam?
Óvatosan még egyszer benéztem a szekrénybe. Ott
gubbasztott a sarokban, szürkén. Valamit jelez vagy nem? Nem
látszott rajta semmi. Csak forgatta két mákszemhez hasonló
szemgolyóját. Mit lehet kiolvasni két mákszemből?
Bevágtam az ajtót. Kivert a veríték.
Lehet, hogy nem is az. De ha mégis?
Fölkaptam a cipőmet, és agyonvágtam. Fölsóhajtottam.
De akkor megláttam, hogy a cipőt tartom a kezemben.
Azelőtt sosem figyeltem föl rá.
A cipőt a padlóra tettem, és szemügyre vettem.
Afféle cipő.
De épp ez volt gyanús.
Mert valahogy túlságosan is cipő volt.
Elhatároztam, hogy végére járok a dolognak. Elővettem az
újságot, és úgy tettem, mintha belemerülnék. Majd váratlanul
hátrafordultam. Mintha mi sem történt volna, egyszerűen
továbbra is cipő maradt.
Ez még nem bizonyít semmit.
Többször megismételtem a kísérletet. Azonos eredménnyel.
Leoltottam a villanyt, és lefeküdtem. De nem bírtam
elaludni. Ott volt. A sötétben, de ott lapult.
Hirtelen fölpattantam, és fölültem az ágyban. A szívem
hevesen dobogott.
És ha nem is egér, ha az...
Egér is meg az is...
Fölkeltem, fölgyújtottam a villanyt, az ablakot kinyitottam,
és a cipőt kihajítottam a kertbe.
Bezártam az ablakot, odaléptem a lavórhoz, hogy a kezem
megmossam. Fölemeltem a kezem.
A pizsamakabátom ujja túlságosan rövid volt. Talán ennek
tulajdonítható, hogy megállapítottam, hogy a kezem egy kéz.
Igen, hiába próbáltam áltatni magam. Ez egy kéz.
Az én kezem.
De kéz.
Az enyém.
De mégiscsak kéz!
Leültem az asztalhoz. Magam elé raktam. A kíméletlen
igazság napfényre került. Kéz volt. És ott feküdt előttem.
Tehát nem is az enyém, ha előttem fekszik.
A kéz csak abban különbözik a cipőtől, hogy kéz. És az
egértől is. De ezenkívül nincs semmi különbség köztük.
És ha a cipő is meg az egér is nem más, mint az?..
Hajnalban a házigazda bekopogott hozzám. Reggelit hozott.
Mivel a kopogtatására nem válaszoltam, rám törte az ajtót.
Mesterséges légzést alkalmazott, és lassan visszanyertem
eszméletem.
Gimes Romána fordítása
AKIK VISZNEK
Visznek. Hanyatt fekve, arccal az égnek, úszom a föld felett.
Nem mindig volt így. Emlékszem, lefeküdtem pihenni. Már
semmire sem számítottam. Levetettem a cipőmet, de az sem
volt kihívás. Belenyugvás inkább. Azt jelentette, hogy már
sehová sem szándékozom menni, nem akarom már keresni a
boldogságot. Nem is lestem az ajtót - már nem várakoztam.
Én magam tehát semmi olyat nem csináltam, amit e
hordozás okának lehetne tekinteni.
Különös állapot, ha az embert így viszik. Nem ismerek
kellemesebbet. Lényege, hogy mozgásban vagyunk, de nem
szedjük a lábunkat. Amikor megyek, elméletileg tudom ugyan,
sőt bizonyítékaim is vannak rá, hogy haladok a környezethez
viszonyítva, de semmi sem változtat a tényen, hogy egy helyben
szedem a lábam, mindig egy helyben, akárhol legyen is az a
hely. Ez a kellemetlenség eltűnik, ha viszik az embert.
Amikor megyek, általában tudom, hová. Mielőtt célhoz
érnék, gondolatban már ott vagyok, ezért mindig későn
érkezem. Most nem tudom, hová igyekszem, hová igyekeznek
velem, de biztosan valahová, hiszen nem visznek egyszerre
mindenfelé. Igaz, nem én választom ki a célt, de olyan nagy
jótétemény a célválasztás, hogy érdemes szót ejteni róla?
Hiszen egyetlen cél sem az igazi. A legjobb bizonyíték erre, hogy
mihelyt elérünk egy célt, nyomban másik felé törekszünk.
Most nem tudom, hol vagyok, azt sem, hol leszek egy perc
múlva, tehát nem törődöm vele, ott vagyok vagy másutt. Életem
immár nem csupán folytonos lábat lábbal követés, örök
martalóckodás, életfogytiglani hátvédkedés saját magam
mögött. Szívesebben vagyok tudatlan lovas, mint előrelátó
hátasló. Fölöttem feltűnt egy madár. Amikor nem visznek
minket, mikor függőleges helyzetben leledzünk, ritkán látunk
ilyen madarat. Fölfelé kellene nézni. Tehát jobbára verebeket
látunk, amelyek alacsonyan és aprókat röpködnek a föld fölött,
mint a kövek, inkább ugranak, mint szárnyalnak, kész siralom
az ilyen repülés. Ez meg itt igazi madár, madarak madara.
Lebeg fölöttem, kering. Ó, madár, közelebb vagyok hozzád
most ezen a kanapén, mintha a torony csúcsán állnék.
Nem emlékszem pontosan, mikor szűntek meg vinni. A
felhők serege a hibás, mert égi suhanása azt az illúziót kelti,
hogy még mindig visznek, holott már itt hagytak és elmentek.
Megmozgattam ujjaimat, kezemet: már nem üdeség lengi
körül, megint izzad a hőségben a kezem, döglött hal a tóban,
még csak nem is folyóvízben, ahol - döglött létére - legalább
mosogatná az ár.
A madár elvált tőlem, most közönyösen repül fölöttem,
elveszítettem vele a közösséget. Ezekből a jelekből és még
valamiből, amit nem tudok másképp meghatározni, mint
hirtelen bizonyosságot, hogy itt hagytak, rájöttem, hogy
valóban így történt. Fölemeltem a fejem. Milyen undorítóan
mozdulatlan most minden. És mégis, ha valaki netán
feltételezné, hogy minden eddigi puszta illúzió volt, íme a
megdöntheteden bizonyíték: máshol vagyok, ismeretlen
vidéken. Miért éppen itt hagytak? Tüzetesen körülnézek, hogy a
tájban megleljem a választ. A kanapé árokparton áll, az árok-
ban bogáncs terem, arcomtól jobbra virít a bogáncsvirág vad,
lila koronája. Távolabb kerítés, de olyan foghíjas, hogy
négylovas hintóval lehetne áthajtani a hiányzó lécek helyén.
„Ellopták - gondolom - tüzelőnek." Ez persze csak találgatás, de
mindjárt jobban érzem magam, ha legalább kitalálok valamit. A
kerítésen túl elvadult park, az ágak között épületekre látni.
Lássuk a bal oldalt. Poros falusi út, még egy árok,
szederindák, a földeken elszórtan néhány fa és bokor,
messzebb-messzebb, egészen a fehér templomtoronyig a
láthatáron, a fák összesűrűsödő csoportjában. Hová mentek?
A táj konkrétsága értelmetlenebbnek tetszett, mint az én
mégoly indokolatlan és mint reméltem, csak időlegesen
megszakadt kalandom. Viszolyogtam a szederindától meg attól
a kerítéstől, mert nem volt az égvilágon semmi okuk, noha
bizonyára tartogattak számomra valamiféle következményt.
Nem kérdeztem én azelőtt, míg a kanapén vittek, hogy ki és
miért, eszembe se jutott efféle kérdés, és most, mikor mindaz,
amit láttam, ilyen nyilvánvalóan nyilvánvaló volt, óvást jelen-
tettem be: minek ez a kerítés, mire jók azok az épületek?
Jelenlétük mély undorral töltött el. Ebből az egészből igazán
semmire sem volt szükségem. Olyan iszonyú unalom vett
rajtam erőt, hogy behunytam a szemem: legalább egy percig ne
lássam ezt az egészet. Az árok az esővíz elvezetésére szolgál, az
árok az esővíz elvezetésére szolgál - ismételgettem magamban
magyarázat címén. És olyan szomorú lettem, hogy kis híján
sírva fakadtam.
Egyébként csakugyan olyan új ez az egész? Az árkot, a
kerítést, a templomtornyot, az elemek mindegyikét, és ha még
apróbb részekre bontom őket - mert ugyan ki tiltja meg, hogy
osszak, osszak -, mindegyik elem mindegyik legapróbb elemét
jól ismerem valahonnan, csak éppen más konfigurációkban.
Másutt talán balra volt a kerítés, nem jobbra, talán vörös tégla-
templom és nem fehér, de a vörös színt megint csak ismerem
ezer más példából, millió kombinációban, hogy mást ne
mondjak, a plüsskanapémról, a plüsst pedig... Doboz a világ,
benne kirakós játék, mindig újra lehet kombinálni, de folyvást
csak ugyanazokból a kockákból. A gyereknek, aki ilyen játékot
kap ajándékba, öngyilkosságot kéne elkövetnie, ha nem akar
felnőtt korában hülye lenni, noha nagyon intelligens hülye.
Nincs más hátra, várok, amíg visszajönnek, és megint visznek.
Fekszem tehát, de attól, ami körülvesz, már nem bírok
szabadulni. Hallom a levélkék susogását, amint más
levélkékhez törleszkednek (vagy az utóbbiak törleszkednek az
előbbi levélkékhez), mikor enyhe szellő támad, hallom, amint a
dongó vagy méh közeledik és elrepül, az épületek táján pedig
valami mászkál, és valamit csinál.
Még mindig nem jönnek, de bármelyik percben
visszajöhetnek. Talán csak vizet inni mentek? Vagy mi...
Messziről csörömpölést, csilingelést, egyre hangosabb
nyikorgást hallok, kétségkívül közeledik valami, és a valamitől
már csak egy lépés a valakiig, a valaki pedig mi egyéb, mint
ember. Arra számítani, hogy vak, merő szerencsejáték. Meglát
itt engem, ezen a bíborszínű kanapén, amely csak úgy rikít a
zöld háttér előtt (annál is mélyebb zöld, mivel árnyékos). A
kanapé az út szélén áll, több fény esik rá. Meglát - biztosan
beszélni is tud, akárcsak én -, tehát megkérdezi, mit csinálok
itt, ezzel a kanapéval, én meg, én meg... No nem!
Tehát egyelőre elrejtettem a kanapét a bozótban, magam
pedig megálltam az út szélén. Szívesen elrejtettem volna
magamat is, de attól tartottam, hogy közben visszajönnek, és ha
engem se találnak, meg a kanapét sem, akkor elmennek és itt
hagynak, immár végleg. Látom már az alkotmányt, amelynek
elemei: egy ló szemtől szembe, kissé feljebb valami, ami
kétségkívül emberi arc, továbbá egy holt tárgy, amely mindazon
fogalmak szerint, melyekre megtanítottak, szekér. (Általában
véve.) És ha csak arc volna! Sajnos, az arc egy paraszthoz
kapcsolódik (okoskodom sebesen és logikusan), mert
parasztnak nevezik az olyanfajta vidék lakóját, mint ahol most
tartózkodom.
Közeledik. Minden része tökéletesen megmagyarázza
egymást. Kerek egész a maga teljes kiterjedésében) beragyogja
a tisztes és egészséges azonosság fénye. Borostás képű, de a
küllem elhanyagolása természetes a mezei munkának szentelt
életben. Kék szemek és egységes antropológiai típus, de ez
éppen mint igazolás megnyugtatóan hat a nézőre, aki a priori
tudja, hogy az évszázadok óta letelepült és helyi anyagokból
reprodukált élet nincs alávetve a vad faji kalandoknak. Gya-
korlottan hajt, de oda se figyelve, ami azt tanúsítja, hogy
vérében van, élethelyzetéből következik a szekerezés. Ez a kép
megnyugtathatna, csak az a baj, hogy bűnösnek érzem magam,
mert én heterogén vagyok.
Már messziről rám függesztette kék szemeit, amelyeknek
nincs saját életük, akár két nyílás egy fakókék háttér elé
akasztott pokrócon. Az ilyen szemek fölénye megsemmisítő,
mert a holt tárgy erejét egyesítik az emberi tekintet erejével.
Tárgynak vélhetnéd, és mégsem lehet nem gyanítani, hogy a
reflexió képessége rejlik benne. Mert mégis ember, mint én.
Lidérces látomás ez a rád néző fal. Pillantással felelsz neki, ő
csak fallal. Döngeted hát, mint a falat, és ütésed áthatol rajta,
mint másvalaki gondolatán. Ezt már a mesékben észrevették,
mikor leírták a varázslókkal vívott párviadalokat. Tűznek
tekinted - ő vízzé változik. Ki akarod inni - égeti a gyomrod.
Rátaposol - ő madárrá, te íjásszá - ő nyíllá változik.
Éppen engem néz, és noha én is őrá nézek, a fölénye abban
áll, hogy én tudom, hogy ő rám néz, míg ő úgy néz rám, mintha
nem látná a pillantásomat. Ámbár mit lehet tudni?
Kinek nézhet? Mit gondol rólam? Ó, csak viselnék
valamilyen egyenruhát, katonait vagy vasútit. A katona az
katona, a vasutas az vasutas. Láttam egy katonát (vasutast) -
mondhatná aztán a feleségének. De nincs rajtam egyenruha,
semmi sincs, ami az egyes részeket összekapcsolná bennem,
nem vagyok leírható. Annál is kevésbé, mivel a kanapét
eldugtam ugyan, de még mindig zokniban állok az út szélén.
Pedig biztosan megpróbál meghatározni. Talán azt gondolja,
hogy tolvaj, csavargó, őrült vagyok. Elhíreszteli a faluban, hogy
felbukkant egy gyanús alak. Idecsődül a népség, megbámulnak,
faggatóznak, ki tudja, talán meg is vernek. És hogyan fogok, ha
itt az idő, újra fölemelkedni? Hiszen csak egyszer történt meg, s
akkor egyedül voltam, és nem a csőcselék kellős közepében.
Mondanom kell valamit, be kell valahogy mutatkoznom,
hogy elmenjen, és ne sokat törje rajtam a fejét. Jelenlétem
valamilyen hiteles okára van szükség. Azt mondom neki
például, hogy az iskolát keresem. Éppen mivel idegen vagyok,
nem csodálkozhat a kérdésemen. Idegenségem megmagyarázza
a kérdésemet, kérdésem idegenségemet. Honnan tudhatnám,
hol van itt az iskola, ha idegen vagyok? Tehát megkérdeztem:
- Messze van innét az iskola?
- Ott ni - felelte, ostorával maga elé bökve. És hozzátette,
megállítva a szekerét: - Üljön csak fel, odaviszem.
Erre nem számítottam. Ha visszautasítom, kétszeresen
gyanús leszek a paraszt szemében. Először az iskoláról
érdeklődöm, aztán nem akarok odamenni. Ha nem utasítom
vissza, hátha közben értem jönnek, hogy továbbvigyenek? De ez
nem egészen biztos. Ha viszont nem megyek vele, holtbiztosan
kitalálja a paraszt, hogy becsaptam. A kisebbik rosszat
választottam tehát. Kompromisszumban is reménykedtem:
vele megyek, aztán ha majd sikerül lerázni, visszalopakodom.
Felültem a hordóra, mert mégsem szekér volt az, hanem
kerekes, nagy fémhordó, ammóniákszagú - csaknem
százszázalékos bizonyíték, hogy trágyalé szállítására szolgál.
Tisztázandó még a zokni ügye. Valaki, aki az iskolát keresi,
az rendben van. De miért ácsorog ott zokniban?
- Meleg ilyenkor a cipő - mondtam. Nem helyeselt, de nem is
tagadta, ami egyformán jelenthetett egyetértést és
ellenvéleményt.
- Mezítláb meg túl hideg van - egészítettem ki, hogy cipőtlen,
de nem is csupasz lábamat a rendjén valóság kellős közepébe
helyezzem. Ezt is szótlanul fogadta.
Elhajtottunk a park mellett. A lombok között megcsillant egy
tó, félig-meddig benőtte a zöld békalencse. Aztán kettéágazott
az út, s a paraszt rákanyarodott egyikre.
- Gólya - mondta, ostorával ezúttal oldalra bökve.
Csakugyan, egy fekete-fehér madár állt a réten. Netán
ugyanaz, amelyik az előbb fölöttem repült? De valamit
válaszolni kellett a parasztnak.
- Nini - mondtam nem túl megerősítőleg, hogy kétkedésnek
is felfoghassa. Akkor lenne témánk a további beszélgetéshez. A
kétkedés mindig élénkíti a társalgást. Ő azonban remekül
megvolt társalkodás nélkül, az újra beállt csönd, úgy láttam,
nem nyomasztja.
- Az iskola - mondta végül, egy alacsony, fehér épületre
mutatva. Meghúzta a gyeplőt. Lemásztam a hordóról,
megköszöntem a szívességét. Most várok, amíg elhajt, hogy
visszaosonhassak oda, ahonnét elhozott. Ő azonban nem
szándékozott elhajtani. Felém fordult, és nézett. A ló viszont
elfordult tőlem, és legelészni kezdett. Szeretem az állatokat.
Nem lopózhattam hát vissza a park felé, kénytelen-voltam
bemenni az iskolába. Kőpadlós tornácra jutottam. Innen ajtó
nyílt jobbra és balra. Benéztem a jobb oldali kulcslyukon, és
üres padokat láttam. Benéztem a bal oldali kulcslyukon, és
könyvespolcot láttam, rajta szürke csomagolópapírba kötött
könyvek, kék szélű fehér címkével a gerincükön. Csend és
karbolszag volt. Úgy látszik, ilyenkor üres az iskola, ez
felbátorított, sőt vakmerővé tett.
Lenyomtam a kilincset a bal oldali ajtón - zárva.
Lenyomtam a kilincset a jobb oldali ajtón - kinyílt. Hirtelen
megpillantottam egy fiatal nőt a létrán. Papírfüzért tartott
fölemelt kezében. Két feszülő fehér lábszára magasan kivillant,
még a térdhajlatnál is feljebb.
Megfordult, s elejtette a papírfüzért. Lehajoltam, és gálánsan
fölemeltem.
- Tessék - mondtam. - Le tetszett ejteni...
Lenézett rám. Apró szögeket tartott a szájában, fényes
sötétkék selyemköpenyének zsebéből kalapács kandikált elő.
Kivette a szögeket a szájából, és válasz helyett felvihogott.
Biztosan meglátta, hogy zokniban vagyok. De ezúttal cseppet
sem jöttem zavarba. Különneműek lévén, találkozásunknak
megvan a maga értelme, akárhogyan nézek is ki.
- Mi már ismerjük egymást valahonnét - jelentettem ki
merészen.
Most együtt tartottuk a füzért. Én föladtam lentről, ő elvette
fentről. Mintha ajándékot nyújtanék át, hódolatom jeléül.
Ennek ellenére, lábszárával a fülem mellett, egyáltalán nem
éreztem magam megalázva.
- Nem emlékszik rám? Pedig már láttuk egymást.
Ez igaz. Nő volt, és naponta láttam nőket. Lábszára irányába
nézve, megláttam az ablakon át, hogy a paraszt végre elhajtott.
Én meg itt ragadtam, megbénított ez a buta girland. Furdalt a
lelkiismeret, hogy itt vesztegetem az időt, mikor amott talán
már szólongatnak, keresnek...
- Majd máskor elmesélem. - Türelmetlenül kezébe nyomtam
a papírfüzért, és az ajtóhoz szaladtam. Ott maradt a létrán, két
kézzel szorongatva a füzért, mint valami rózsaszínű, papír
holttetemet. Észbe kaptam, és az ajtóban megállva, immár
udvariasabban és józanabbul hozzátettem:
- Ötkor. A parkban, a tónál.
Már a tornácon voltam, de megint eszembe villant, hogy
nem viselkedtem elég illedelmesen. Visszafordultam, hogy
kiegészítsem:
- De biztosan eljöjjön!
A kanapét ott találtam, ahol hagytam. Vajon eljöttek értem,
amíg nem voltam itt? Semmi sem mutatott erre. Megint
lefeküdtem, kifáradtam a futásban, külöben is az a helyem.
Talán jól végződik minden. Igyekeztem rendszerezni
gondolataimat, és így rendszereztem:
Primo - ha vittek, akkor nyilván fontos voltam nekik.
Secundo - ha egyszer megtaláltak, most is megtalálnak.
Tertio - ha távollétemben jöttek volna, akkor megvárnak. Ez
az előbbi két pontból következett.
A bokrok között kissé hűvösebb volt a levegő, sőt a kánikula
ellenére nyirkos. Fejemből lassan kiszellőztek a kommentárok,
a különféle neszekből ki kezdett válni néhány. Először a
rovarzümmögés, majd egy kaszán fent kaszakő sivalkodása, egy
mérges banya kerepelése valahol a kertek alatt. Aztán a
rovarzümmögés egyesült a kaszakő-kasza zümmögésével,
mintha az is egy nagy rovar volna, s ugyanakkor a banya
kerepelése a kasza-kaszakőével, s lett belőle banya-rovar
káricsálás. Ami a látványt illeti, kezdettől fogva egyhangú:
összefonódott lombok sátra.
Igazán láttam a felhőket, az eget. Annál nehezebb volt
elhinnem, hogy mégis lomb van a fejem fölött, és a szúnyogok
csípnek. Szunyókáltam. De hátha - utolsó reményem fölébredés
után - megint vittek legalább egy kicsit, míg aludtam, és
valóban az eget láttam, félálomban is? Hátha ezek már más
lombok? Nem, ugyanazok. Az ágakon ugyanaz az út, ugyanaz a
foghíjas kerítés kandikál át. Az elveszített suhanás emléke
annyira fájt, hogy könnyes volt a szemem. Nem szégyelltem,
mert öntudatlanul fakadtam sírva, még felébredés előtt, amikor
enyém volt az ég, de úgy látszik, már tudtam, hogy elveszítem.
Mindenesetre a könnyek - a könnyek igaziak voltak.
Eszembe jutott a megbeszélt találka, és feltápászkodtam a
kanapéról. Jelenleg így láttam a dolgot:
Primo - lehet, hogy csak véletlenül vittek. A kanapét akarták
vinni és nem engem, az pedig, hogy éppen a kanapén
tartózkodtam, puszta véletlen volt. Egyébként az is lehet, hogy
egyszerűen vinni akartak valamit, akármit.
Secundo - nincs rá bizonyítékom, hogy akkor kerestek. Tehát
most sem kell, hogy keressenek.
Tertio - még ha vissza is jöttek esetleg távollétem alatt, még
ha vártak is rám, megunhatták a várakozást.
És hátha megunták ezt az egész vivést?
Mi lesz, ha ma már nem jelennek meg?
Se holnap.
Még holnapután sem.
Elmentem a tóhoz. Lábam kellemetlenül belesüppedt a vizes
talajba. Még leülni sem volt mire.
Noha könnyedén töltök el hosszú órákat üldögélve, az egy
helyben állást konkrét foglalatosság nélkül, akár kis ideig is,
gyötrelmesnek találom, akkor már inkább fel-alá járok
ugyanolyan bambán, bár aközben is szenvedek.
Járkáltam hát a part mentén, míg meg nem láttam, hogy a
túlsó parton áll egy ember. Mozdulatlanul áll, azért nem vettem
eddig észre. Megriasztott a gondolat, hogy ő talán már előbb
észrevett, és régóta figyel. Csak akkor nyugodtam meg, mikor
alaposabb szemrevételezés után megállapítottam, hogy
horgászbotot tart a kezében. Tehát horgász, a horgászok pedig
az úszót lesik, és nem bámészkodnak összevissza. Nem is a
parton áll, hanem a part közelében, egy csónakban. Szürke
pufajkás férfi, arca kissé különös, amit messziről hajlamos
voltam a bajusznak tulajdonítani.
Abbahagytam a járkálást, először is azért, hogy magamra ne
vonjam a figyelmét, másodszor, mert lévén már mit néznem,
visszanyertem az egy helyben maradás képességét. Így
bámultunk, ő az úszóra, én őrá, és mindketten vártunk, ő a
halra, amely megfogatja magát, én az ismerősömre, ő a hal
jóvoltából nem unatkozott, én a hal és az ő jóvoltából.
Ennélfogva mikor hirtelen kirántotta a horgot a vízből (hal
nélkül), botja köré tekerte az innét láthatatlan zsinórt, kikötött
a parton, és elment - feldúltnak és elhagyatottnak éreztem
magam. Tovább ődöngtem fel-alá, míg végre megjött a lány.
Frissen vasalt, fehér galléros kék ruha volt rajta, haja is
frissen göndörítve. Az én kedvemért csinosította ki magát, de
éppen ez feszélyezett. Sétálgattunk, hátráltatva szívügyünk
fejlődésében, zavartabban, mint az első találkozáskor. Mesélt
vidéki tanítónői életéről. Nemrég kapott itt állást, apuka és
anyuka jól van, egy távoli községben laknak, de évente
meglátogatják, ő meg hazajár az ünnepekre. Bátyja, akivel
gyerekkorukban sokat veszekedtek, katonaidejét tölti. Most
kedvelik egymást, leveleznek. Még a bátyja fényképét is elővette
fekete lakktáskájából, és megmutatta. Igen, egészen bátyszerű,
csak barnább. Ő egy gazdacsaládnál lakik és étkezik, a ruháit
maga varrja. Hiányzik neki a szórakozás, meg a társalgás
művelt emberekkel.
Így csevegve, többször is körüljártuk a tavat. A hold túl korán
kelt föl - ez szép időben előfordul -, mint a részeg színész, aki
tévedésből becsörtet a színpadra a jelenése előtt, és mindent
összezavar. Számítottam a holdra, de majd csak később,
sötétedéskor. Most ő sürgetett, ahelyett, hogy én vártam volna
őrá. És mint az előadás rendjét összekutyuló, kótyagos színész
partnere, kénytelen voltam felgyorsítani a cselekményt, hogy
megmentsem a művet a közönség szemében. Fütyülve a
zűrzavarra, amelynek ő az oka, gondtalanul vigyorgott a még
világos és egészen kék égen, mint szerencsepénz a kútban.
Szép kis szerencse!
Az én szerencsém másutt volt, nem ennél a tónál és nem
ezzel az egyébként kedves teremtéssel. De az emlékezés
annyiban hasznomra vált, hogy arra a kalandra gondolva,
másról kezdtem ugyan beszélni, de akkora lelkesedéssel,
amilyet sohasem csiholtam volna ki magamból, ha a jelenre
gondolok. Elmondtam neki, milyen mély benyomást tett rám
(és nem felhőfehér lábára gondoltam, hanem az akkori
felhőkre), beszéltem az örök egymáshoz tartozás rendkívüli
érzéséről, amely nyomban elfogott, mikor először megláttam
(és arra gondoltam, milyen kapcsolatban voltam a térrel és a
magassággal, mikor vittek), arról, hogy nincs más vágyam,
mint örökre megőrizni a pillantását (közben saját pillantásom
járt az eszemben, amely - vigasztaltam magam - ott maradt
abban a térben, mert amikor engem kidobtak belőle, madár
formáját öltötte, s ez a madár - hittem - tovább szárnyal, mikor
én már nem vagyok ott) - meg más effélékről.
Mivel így áttolódott minden, mivel hamisat beszéltem, de
igazán gondoltam, szavaimat váratlan meggyőző erő hatotta át,
s egészen lenyűgözték. Elbűvölten csüggött rajtuk, nyilván úgy
érezte, hogy ez már több, mint felületes flört. Egyébként
emlékeimbe révült énem engem is elragadott, mind
magasabbra szárnyaltam, s amint emelkedőben egyre
távolodtam tőle, annál könnyebben ment a beszéd, mert
elfeledkeztem őróla, s ennek jóvoltából egyre szebben, meggyő-
zőbben beszéltem. Végül belefáradtam, és visszaestem. Sokáig
beszélhettem, mert közben besötétedett. A hold megnőtt, és
vörös lett. Duplán tükröződött vissza most a tóban. Szomorú
voltam.
- Ne csónakázzunk? - javasoltam. Nem annyira a
holdfényparti csábított, mint az, hogy a csónakban le lehet ülni.
Odamentünk a ladikhoz. De kiderült, hogy tele van vízzel,
gumicsizma nélkül kellemetlen volna beszállni.
Tovább keringtünk hát a tó körül, és igazán szerettem volna
végre lerogyni valahol. A hold közben feljebb vándorolt, és
elsápadt.
- Van itt a közelben egy kanapém - mondtam. - Nehogy
félreértsen - tettem gyorsan hozzá, észbe kapva, milyen
kétértelmű a javaslatom. - Idehozhatnánk a tóhoz, és
nézhetnénk, milyen szépen tükröződik a hold a vízben.
Az ügy ilyetén felfogását ártatlannak találtam, sőt nemesnek,
esztétikai jellegénél fogva. Elmentünk a kanapéért. Két oldalról
megragadtuk a bútort, és a tóhoz vittük. Letettük a partra,
szándékunknak megfelelően, hogy gyönyörködjünk a tájban. És
valóban, csak a vízre kellett nézni, hogy lássuk az égboltozatot
meg a sápadt holdat.
A hajdani kúriában szálltam meg, amely jelenleg a község
tulajdona. Ott lakik a megbízott, aki a maradék földön
gazdálkodik. Unokafivérként mutattak be neki, kaptam egy
üres földszinti szobát, beállítottuk a kanapét. Első éjjel ruhástul
aludtam, másnap a tanítónő ágyneműt és cipőt hozott.
A ház üres volt, mert a megmaradt kevéske bútort a
megbízott a konyhába vitte, ahol berendezkedett. Legényember
lévén, bőven beérte azzal az egy helyiséggel. Bajuszos volt, és
szeretett horgászni. Korábban kelt nálam, és ment a dolgai
után.
Én későn keltem. Kényelmesen megreggeliztem, majd
senkitől sem zavarva sétálgattam a nagy házban, Megnéztem a
majorságot, kimentem a parkba. Délután a lány végzett a
tanítással, és ikerfazékban elhozta az ebédemet. A nap
hátralevő részét együtt töltöttük, mindig az épületek és a park
körében maradva. Csak ritkán mentünk ki a rétre, este.
A ház rossz állapotban volt. A falak beázva (ablaküveg sehol,
kivéve a konyhát), a vakolat hámlik, így a szobák napsütésben
is komorak. Ajtó sincs közöttük. A félig lebontott kályhák - vagy
legalábbis a rostélyt szedték ki belőlük - már egyértelműen
romokra emlékeztettek. Kőlépcső vezetett az emeletre, falépcső
az emeletről a padlásra. A padláson találtam egy tárgyat, amely
jeladásnak rémlett, de mindenesetre felszakította a sebemet.
Kell-e hangsúlyoznom, hogy folyton az járt az eszemben, ami
a legelején történt velem, s aminek következtében idekerültem?
Teltek-múltak a napok, de olyan egyhangúan, hogy számolni
sem tudtam őket. Különben is kétlem, hogy akár egymástól
különböző napok, olyan napok, amikor más dolgom is van,
mint szobáról szobára őgyelegni, elszakíthattak volna az
emlékezéstől. Mert nemcsak az emlékezés volt a lényeg, hanem
a remény is. Hiszen ha itt időztem, hát csakis azért, mert
szüntelenül reméltem, hogy megismétlődik, vagy helyesebben:
folytatódik eredeti kalandom, az egyetlen, amelynek valamiféle
jelentőséget tulajdonítottam.
Ha itt ragadtam, ha lődörgéssel és álságos enyelgéssel
töltöttem a napjaimat, méghozzá kényelmetlenül és
korlátozottan, hát csakis azért, mert reménykedtem. Azonfelül
féltem, hogy ha eltávolodom onnét, ahol megszakadt az
alapvető ok, amelyért éltem, akkor nem tudom többé fölvenni a
fonalat. Itt veszett el a nyom, itt kell keresni. Máskülönben rég
megszöktem volna.
Máskülönben nem is igen bírtam volna ki itt. Bármilyen
kényelmetlen volt a helyzetem, túl sokat nem kínlódtam miatta,
mert folyton azon az egyetlen témán rágódtam, amely érdekelt
- minden egyéb hidegen hagyott. Azok a napok, azok a
körülmények csak véletlen háttérül szolgáltak az én nem
véletlen értelmemhez. Talán őrültség volt, hogy a megbízottat -
kétségtelenül igazi bajuszával, falon túli horkolásával - non-
szensznek tartottam, gondolataimat pedig (tudjuk, ugye, miről)
az igazság ápolgatásának. A reális szúnyogokat és az eleven
tanítónőt nem szükségszerű eseményeknek tekintettem, azt
viszont, ami a történet kezdetén esett meg velem,
szükségszerűségnek. Ám ebből az őrültségből, ha őrültség volt,
gyakorlatilag az következett, hogy kevésbé szenvedtem a
horkolástól, a szúnyogoktól és a tanítónőtől, mintha több
figyelmet szenteltem volna nekik, mintha egyedüli valóságnak
ismertem volna el őket, és nem minősítem puszta epizódnak.
Végeredményben átutazónak éreztem magam, és kényelmetlen
életmódom csupán az utasember kényelmetlensége volt, aki
lekéste a vonatját, s eltölt néhány órát egy kis állomáson, de
nincs hozzá semmi köze.
A padláson egy gyaloghintót találtam. Rég nem használták,
mégis csorbítatlanul őrizte magában rendeltetését, amelyre
teremtették. Minden része a rendeltetéséről beszélt. A négy
rúd, végükön kézhez álló, kényelmes fogantyúval, jobbat nem is
álmodhatnak, akik vinni fogják. Annak a számára pedig, akit
visznek, szintén a legcélszerűbben terveztek el mindent. A kis
fülke lakkozott bőrborítása megvédi széltől, esőtől, kíváncsi
pillantásoktól, a nemezzel kárpitozott, fehér atlasszal bevont
padocskán kényelmesen ülhet. A sértetlen ablakokon függöny,
hogy elzárkózhasson a világtól, ha kedve tartja. Még a fülke
tapétája is, noha kizárólag díszítő feladatot tölt be, összefügg az
általános célszerűséggel. Egy magasabb terv szerint van
elrendezve minden.
Ez a látvány olyan brutális célzás volt, mint akasztott ember
házában a kötél. Ráadásul micsoda különbség e tökéletes
alkotmány és az én kanapém között! A kanapét csak
üggyel-bajjal, jobb híján lehet vivésre használni, természete
ellenére. Vigyetek - látszott mondani ez az alkotmány, oly
kategorikusan, hogy szinte felharsant a helyeslő kurjantás:
nosza, vigyük, vigyük! Engem pedig az én szegény, szerény
kanapémon vittek. De ha a kanapén tudtak vinni, akkor
mennyivel inkább...
Beszuszakoltam magam a fülkébe, és becsuktam az ajtaját. A
gyaloghintó seb volt emlékeimnek, de a remény jele is egyben.
Nehéz volt a szűk kamrában lélegzetet venni, még, nehezebb,
mint a mindenféle limlommal zsúfolt padláson, a forró tető
alatt. Eddig sötétnek tűnt a padlás, most némi fény szűrődött
be a kis ablakokon. Mintha egy bőröndben ülnék, sötétségbe
csomagolva. Elképzeltem, hogy bennem, a testemen belül, még
sötétebb van. Úgy éreztem, én vagyok a sötétség magja, és
többféle réteg vesz körül. Az első: a kékség odakint, a fák
hajladozó csúcsa, csicsergő madarak. A második: a padlás
dohos, poros félhomálya. A harmadik: a sűrűbb sötétség a
légmentesen zárt gyaloghintóban, penész és egérürülék.
Legbelül én, maga a sötétség szubsztanciája. De arra is
gondoltam, hogy ezt az egész sötétséghagymát, noha kifelé
világosodik, a kozmosz még tökéletesebb feketesége veszi körül.
Tökéletesebb, vagy ugyanolyan, mint ami bennem van? Jobban
örülnék, ha ugyanolyan volna. Akkor úgy érezném: azonos
anyagból lévén, rokona vagyok a világmindenség antifényének.
Hallgatóztam. Egyébként megérezném, ha fölemelnének.
Hát nem csábítja őket ez a pompás hordszék? Mennyivel
könnyebb volna nekik, mint az ormótlan, nehéz kanapéval
veszkelődni. Mi sem természetesebb, mint hogy kihasználják az
alkalmat, amíg itt bent ülök. Igyekeztem nem gondolni erre,
számoltam ötvenig, százig. Csak az udvarról hallatszó női hang
győzött meg végleg, hogy semmi sem történt. A tanítónő meg-
jött az ebéddel.
A hang nehezen hatolt be a gyaloghintóba, de azért érthető
volt. A nevemen szólít. És ha úgy tennék, mintha ez a név nem
rám vonatkozna? De ez nem is színlelés: rám vonatkozik-e
csakugyan? Miért volnék én ez a szó? Mi okozta, hogy
azonosultam vele? Alkalmasint semmi, csak a passzivitás és a
megszokás. Hűvös kábulatban ültem egy ideig, e név
idegenségét szemlélve. Nem feleltem hát egyre türelmetlenebb
hívására, korántsem rosszindulatból, csak mert akit hívott, az
más volt, nem én. Nem voltam én rosszindulatú, se kegyetlen,
se gyáva. Mindezek a tulajdonságok a nevemhez tartoztak,
amelyhez semmi közöm.
Ez nem tartott sokáig. Észre sem vettem, és megint
hallgattam a nevemre, ki is szálltam a gyaloghintóból,
méghozzá igen gyorsan. Őt odalent találtam, nyugtalanul
járkált a ház körül. Kezében a tiszta vászonkendővel letakart,
agyag ikerfazék.
- Hol bujkáltál ilyen sokáig, miért nem jöttél mindjárt? Nem
hallottad, hogy hívlak?
Nem tudtam mit válaszolni a szemrehányásra, mivel most,
hogy a nevem visszajött hozzám, magam sem értettem akkori
állapotomat, mikor a nevem nem volt jelen. (Hová ment?
Honnan jött vissza? Megjött valahonnan, vagy nem is ment el
sehová, csak megsemmisült, aztán újjászületett a semmiből?
De hogyan születhetett a semmiből pontosan ugyanolyannak?)
Hogy magyarázhattam volna meg neki, amit már magam sem
értettem? Igyekeztem gyöngéd és bocsánatkérő lenni, mivel
bántott, hogy nem tudok választ adni. De ez, csodák csodájára,
sokkal eredményesebben megnyugtatta, mint a legpontosabb
magyarázat. Úgy látszik, nem is a válaszom volt neki fontos,
inkább az, hogy olyan legyek hozzá, amilyennek elképzelt. A
választ kizárólag azért követelte, mert gyanakodni kezdett,
hogy nem vagyok olyan. Most, hogy olyannak bizonyultam,
gyöngédnek és kedvesnek, meg is szűnt a faggatózás oka.
Leültünk a kúthoz, a nagy hársfák árnyékába, az öreg
vályúra. Duzzogásának nyoma sem maradt, elmesélte, mi volt
délelőtt az iskolában, apró-cseprő gondok, hétköznapi bajok.
Figyelmetlenül hallgattam, mert lekötött a probléma: lám,
olyan vétségért feleltem, amelyet nem követtem el. (Bocsánatot
kértem tőle, amiért megvárattam, pedig az, aki megváratta,
nem az volt, aki bocsánatot kért.) Csakhogy voltaképpen az sem
követte el, aki elkövette, mert effajta vétséget csak olyan valaki
követhet el, akinek kötelességei vannak ezzel a nővel szemben,
és aki az én nevemet viseli. Tehát az a névtelen ott a
gyaloghintóban semmiképpen.
Akkor ki a vétkes?
Többek között elmesélte, hogy az iskolai könyvtárban már
nem fértek el a könyvek, intézkedni kellett. Megvan rá a pénz,
és ma délelőtt meghozták a polcot.
A „meghozták" szóra tüstént felfigyeltem. Folytattam a
témát:
- Nahát, meg is hozták?
- Hiszen mondom. Nem figyeltél?
Ha tudná, mennyire figyelek most. De éppen ez az, amit még
sejtenie sem szabad.
- És kifélék voltak? - kérdeztem közönyt tettetve.
- Kik?
- Hát akik hozták.
- A sírásó.
- Hogyhogy a sírásó?
- A sírásó meg a fia.
- A sírásó hozza a polcot?
- Asztaloskodik otthon. Ami csak kell, a sírásó meg tudja
csinálni.
- És csak ők ketten hozták? - kérdeztem kissé csalódottan.
- Hát kivel hozták volna?
- Á, semmi. Azt hittem, segített nekik valaki.
Nem, ez nem az. De mégiscsak jelenthet valamit, hogy a
sírásó vitte a polcot. Nem árt, ha elmegyek a sírásóhoz
puhatolózni.
Kimentem a temetőbe. A sírásó egy kriptán ült, és
cementhabarcsot kevert a vödörben. Ráköszöntem, és
megkérdeztem, mit csinál. Megmutatta, hogy az alapfalban rés
van, amit be kell tömni. Ez volt az egyeden kőkripta a
temetőben, az egyházközség tulajdona, ide temetik a helybeli
plébánosokat.
Kicsavartam a literes üveget az újságpapírból, és a kőlapra
tettem, hogy volna-e szíves kinyitni. Letette a vakolókanalat, és
tenyerével gyakorlottan kiütötte a dugót. Húzza már meg,
javasoltam, nem is illett másképp. Aztán húztam egyet én is, így
kezdődött az ismeretségünk.
A sírásó barátságos ember volt, aki nem avatkozik a mások
dolgába, de a magáéról is tartózkodóan beszél. Szívesen
társalgott viszont általános témákról. Az újság, amelybe az
élelmiszerboltban az üveget csomagolták, hírt adott a messzi
amerikai országban folyó háborúról. A sírásó, minthogy
intelligens embernek ítélt, megkérdezte, mennyi idő alatt
lehetne szerintem gyalog odaérni, ha leállna a vasút. Arra a
megállapításra jutottunk, hogy a gyalogosnak jó pár hónapjába
telne az út, de visszafelé még sokkal többe, tekintettel arra,
hogy odamenet elfáradt.
- Ámbár ki tudja? - vetette fel a sírásó. - Hátha mégis
visszaérne ugyanannyi idő alatt, sőt talán még hamarabb, mert
már ismeri az utat, emitt-amott átvághat, de legalábbis nem
téved el.
- No igen, de az is számít, milyen évszakban jövünk vissza -
figyelmeztettem. - Mert világos, hogy télen vagy olvadáskor
sokkal nehezebb gyalogolni, és némelyik útszakasz járhatatlan
is lehet.
- Eriggyen már, miféle tél? - vitatkozott a sírásó. - Csupa
meleg ország.
Kellemesen elüldögéltünk. A kis dombon elterülő temetőből
látszott az út fehér sávja, mellette a park (innen messziről
tömör szigetecske a földek között, közepén a háztető csúcsával),
a falu, a fehér iskolaépület, és legközelebb a templom. Tornya
nem hegyes, hanem kupolás, a világosszürke bádoggal fedett
kupola kis oszlopban végződik, tetején aranygömb és -kereszt.
A templom mellett a plébánia, tiszta és rendes, a sötétre mázolt
ablaktáblák négyszögecskéivel.
Kellemes volt mindezt így egyszerre látni, pillantásommal
átfogni az egész vidéket, édes semmittevés közben megkeresni
a földeken itt-ott serénykedő kis pontocskákat, ámbár kevés
akadt, mert a sürgős tavaszi munkákat már elvégezték, az
aratás pedig még előttünk volt.
Annál is kellemesebb, mivel még éppen csak hozzáfogtunk
az üveghez, és lágyan hűsítgetett a szellő. Megint kortyoltunk
egyet, és rágyújtottunk.
- Attól függ - mondtam, továbbszőve a témát -, hogy üres
kézzel megy az ember, vagy visz valamit.
- Mi a csudát vinne?
A szemembe hazudik, vagy semmit sem tud. De az is lehet,
hogy ajtóstul rontottam a házba, és megriasztottam. Nem
szabad falhoz szorítani.
- Például hátizsákot. Elemózsiával. Vagy ilyesmit.. .
A fejét csóválta.
- Ha már nekivág, akkor nem olyan buta, hogy ne kapjon
étkezési kuponokat. Akár ingyen.
Nem sugalmazhattam, hogy feltételezett gyalogosunk
szellemi képességei nem teljes értékűek. Ez valahogy sértő lett
volna ránk nézve, hiszen már-már azonosítottuk magunkat a
védencünkkel.
Nem makacskodtam hát. Különösen mivel a sírásó újabb
témát pendített meg:
- Ide hallgasson, uram. Azt beszélik, máshol is vannak
emberek. De nem tudják, hol. Egyszer azt mesélik, hogy itt,
máskor azt, hogy amott... És kezdik elölről. Minek mondják,
hogy vannak, ha még azt se tudni, hogy hol?
Elmagyaráztam, hogy ha egyszer nincsenek az egyik
bolygón, akkor nyilván egy másikon vannak. - Egy másik
bolygó viszi őket - így fogalmaztam, és mélyen a szemébe
néztem.
- Bolondság az egész. Még ha vannak is egy másik bolygón,
minek kellenek nekünk? Vagy ugyanolyanok, mint én meg
maga, és akkor mi értelme. Akkor már inkább magával
üldögélek itt, elegánsan. (Itt nagy rokonszenvvel meghúztuk az
üveget egymás egészségére.) Minek keresgélni őket? Vagy nem
olyanok, mint mi, és akkor le vannak... (Itt közönséges
kifejezést használt.)
Ez a vallomás megindított. Lám, megvallja, hogy milyen
nagyra becsül, és társaságomat többre tartja még a legtávolabbi
bolygókról való személyek társaságánál is.
- Tegeződjünk - javasoltam.
- Rágcsálj hozzá egy kis sóskát - biztatott, zöld levélkéket
tépve. Egyszerű és szívélyes volt ez a felszólítás. És egy ilyen
embert akartam én becsapni. Kizárólag azért környékeztem
meg, hogy bizonyos információkat szedjek ki belőle.
(Amennyiben birtokukban van.) Bántott a dolog.
- Egészségedre - mondtam érzelmesen. Szégyelltem
eltévelyedésemet, és valahogy jóvá akartam tenni. Különben is,
ez a temető egyre jobban tetszett nekem.
- Vagy az állatok - folytatta a sírásó. - Az egyik van, a másik
nincs. A macska például van. A kutya is van, Az olyan meg,
amelyik nincs, egyáltalán nem állat.
Egyszerűen csak ennyit mondott, de nekem úgy rémlett, a
problémáimra céloz. Úgy fogadtam szavait, mint
szemrehányást, életvitelem kritikáját, kételkedést kutatásom
eredményességében és esetleges eredménye értelmében.
Megjegyeztem hát, hogy gyakran azt hisszük, hogy valami
van, és aztán kiderül, hogy csakugyan.
- Előfordul, de másképp is szokott lenni - és megkoccantotta
az üveggel a kripta fedőlapját. - Mit gondolsz, mi van odabent?
- A plébános úr - feleltem magabiztosan.
- Semmi sincs. Igaz, volt egyszer nálunk egy nagyon öreg
tisztelendő. Már mindenki azt gondolta, hogy meghal, aztán
eltemetjük. És csakugyan meghalt, de máshol temették el.
Talán igaza van. Talán nincs is az, amit keresel. Talán volt
valamikor, de már nincs. Akkor pedig: olyan, amelyik nincs,
egyáltalán nem állat." De eszembe jutott, hogy ha a plébános
nem nyugszik ebben sírban, akkor másutt nyugszik.
- És hol? - kérdeztem.
- A másik egyházközségben.
Tehát mégis! Nem mindenütt, az még nem jelenti: sehol.
Nem mindig, az még nem jelenti: soha többé. Abból, hogy nem
most és nem itt, még nem következik, hogy nem máskor és nem
másutt. Türelem. Azt követelni, hogy valami folyton történjen,
olyan, mint azt követelni, hogy a plébános úr itt is nyugodjon,
ott is, és még száz helyen egyszerre. Csak elegendő kitartás kell,
hogy várjak, elég erő, hogy keressek.
- Hát akkor az ő egészségére - kaptam fel reményre gyúlva a
palackot.
- Hiszen meghalt.
- De élt, mielőtt meghalt.
- Ja, úgy már más. - És elfogadva ezt a pohárköszöntőt,
jóváhagyta világszemléletemet, melyet így foglalhatnék össze:
„Minden a maga helyén, minden a maga idejében."
Gyönyörű idő volt, és a hely se csúnya. Először találtam
kevésbé fontosnak a kanapét, a gyaloghintót, azokat a
csalódásokat és azokat a reményeket. Mit is akarok
tulajdonképpen? Nem jó nekem ezen a kövön, mikor melenget
a napocska, és a barátommal diskurálok?
- Ide figyelj - mondtam -, disznóság azzal a plébánossal. Nem
kellett volna megengedni.
- Hogyhogy? - ellenkezett a sírásó. - Hisz még életében
átvitték a másik plébániára.
Az „átvitték" szóról eszembe jutott valami. Nem is annyira
azért, hogy próbára tegyem (elborzasztott most az ilyen
fondorlatos eljárás a barátommal szemben), nem is annyira
azért, hogy megtudjak valamit (már nem nagyon számított, hisz
nem értettem többé, miért akartam tulajdonképpen változtatni
a sorsomon, mikor ilyen jó dolgom van) - inkább csak a
lelkiismeretem megnyugtatására, mert még emlékeztem, miért
jöttem ide, no meg azért is, hogy ne legyen már köztünk
semmiféle titok, férfiasan megkérdeztem:
- Ki vitte át?
- A püspök.
Világos! Hogy én erre nem gondoltam eddig. A püspök vitt
engem a kanapén, sőt talán több püspök, főpapi ornátusban,
pásztorbotjukra támaszkodva. Egyenesen hízelgő lett volna
számomra ez a felfedezés, csak éppen már nincs semmi
jelentősége. Mit érdekelt most a püspök, a kanapé, mindaz,
amit eddig olyan fontosnak találtam? Semmi áron el nem
váltam volna a barátomtól, kibírhatatlan lett volna, ha el kell
válnunk. A puszta gondolatra, hogy a püspök elszakíthat tőle,
könnybe lábadt a szemem.
- Szeretlek, barátom - mondtam.
Elérzékenyültem, majd kicsordult belőlem a bánat. Úgy
gondoltam az elválásra, mintha a püspök már a fejem fölött
állna. Gyűlöltem az emberrablót, aki a lelkembe tipor.
- Nem szeretem a küspököt! - kiáltottam.
- Nem szeretsz? - fortyant fel a sírásó, mivel rosszul értett.
- Téged szeretlek, a küsköpöt nem szeretem.
Így mondtam: „küspököt" és „küsköpöt". Már a szeszes ital
hatása alatt álltam.
Aztán néhányszor eltűnt előlem, én meg őelőle. Türelmesen
kerestük és meg is találtuk egymást. Én beleestem valami
gödörbe, ő nótára gyújtott. Én könyörögtem, hogy legyen
ember, és mikor nem akart, megsértődtem. Kibékültünk,
megállapítva, hogy mindenkinek élnie kell.
- Mert tudod - hajtogatta csökönyösen -, én már ilyen
vagyok. Amim van, az az enyém.
Tökéletesen egyetértettem vele, csak annyit jegyeztem meg,
hogy ki így, ki úgy, de én tudom, amit tudok. Ez újabb vitát
lobbantott fel. Annyi mondanivalónk volt egymásnak.
Elhatároztam, hogy mindent elmagyarázok neki. Ő is nekem.
Elfogyott a cigarettánk. A sírásó kijelentette, hogy elugrik
egy új csomagért. És még valamiért - tette hozzá. Ez már abban
a szakaszban volt, amikor megint egyedül éreztem magam, és
magányosságomat semmi sem fokozhatta, sírásóval vagy
nélküle. Sőt idegen lett számomra, ugyanolyan közömbös, mint
a püspök az elején, mielőtt meggyűlöltem (a püspököt).
Egyébként már a püspök iránt sem éreztem gyűlöletet. Minden
mindegy, a sírásó vagy a püspök, senki sem segíthet rajtam. Az
is lehet, hogy a cinkosa mind a kettő. Minek? Talán az életnek,
amely olyan rútul elbánt velem. Leselkednek rám, de én se
vagyok ám akárki, majd én megmutatom nekik.
És visszatért hozzám az, amiről mindenek ellenére sem
adatott elfeledkeznem.
Kószáltam a sírok között, haragomon emésztődve, míg egy
kőangyalhoz nem értem, amely alacsony talapzaton térdelt,
kezét imára összetéve. Elhatároztam, hogy kiöntöm előtte a
szívem.
- Mert tudod - mondtam -, én kutyába se veszem őket.
Kutyába se veszem az egész bandát. Azt hiszik, hogy én semmit
se tudok. Azt hiszik, hogy velem csak úgy lehet, egyszer emígy,
máskor amúgy. Hát én azt mondom nekik: pardon, egy
pillanatra. Hátha nekem nem tetszik valami? Hátha nekem van
elegem? Hátha én nem akarom? Mert hátha szép óvatosan kell
énvelem, szőrmentiben. Mert hátha fáj nekem.
Közben észre se vettem, mikor odajött a menyasszonyom, és
megállt mellettem. Egyébként azt se vettem észre, mikor múlt
el a délelőtt, a dél és a délután, hogyan történt, hogy már
lenyugvóban a nap.
- Berúgtál - mondta.
- Be én - feleltem, hirtelen nagyon fáradtan. - De ebből nem
következik semmi.
Tehát nem tudtam meg semmit, ha nem számítjuk a részeg
káprázatot a püspökkel. Józanul már kiáltóan nyilvánvalónak
láttam, milyen hülye volt akkori feltevésem, sőt
bizonyosságom, hogy a püspök vitt. Kedvetlenül elejtettem ezt
a nyomot. De a sóvárgás jobban gyötört, mint valaha. És még
ha csak sóvárgás lett volna. Szükséglet volt, olyan parancsoló,
mint az éhség. Azt hihetné az ember, hogy már hozzászoktam
nemlebegő állapotomhoz, ehhez a látszatélethez. Szó sincs róla.
Néha elátkoztam a boldogságot, mert ha meg nem ismertem
volna, most nem érezném ennyire a szükségét. De az átkozódás
nem segített. Legfeljebb azt mutatta, hogy még a szükségletnél
is hatalmasabb valami gyötör: szenvedély.
Csakugyan: szinte rögeszmés állapotba kerültem. Valószínű,
hogy ha mindjárt az elején belemegyek valami
kompromisszumba, elkezdek valahogy berendezkedni, tovább
számítva ugyan arra, hogy visszajönnek és megint vinni fognak,
de bebiztosítva magam arra az esetre is, ha nem jönnének
vissza olyan hamar, ha kettős játékot játszom, megmenekülök
ettől a monotóniától. Már csak azért is, mert legalább részben
mással volnék elfoglalva. De én rögtön megmakacsoltam ma-
gam, semmilyen kompromisszumra nem álltam rá. (Ha nem
számítjuk az olyan szükséges apróságokat, mint az élelem, a
tető a fejem fölött, meg a cipő.) Semmi sem vont hát el a
rögeszmémtől, teljesen neki szenteltem magam. Sőt, ez az egész
szükséges élet tulajdonképpen szükségtelen volt nekem, nem az
lévén, amit elképzeltem. Ideiglenes rossznak tekintettem, és ha
volt számomra bármi értéke, hát csak annyi, hogy akármikor
átváltozhat valami mássá. De ez az ideiglenesnek hitt élet csak
folyt tovább, és az egyetlen valóságnak bizonyult, egyelőre.
Végéhez közeledett a tanév. Már nem sokáig lesz dolga az
iskolában, és én elveszítem szabad délelőttjeimet. Így sincs elég
időm a gondolkodásra. Reméltem, hogy a szünidőre elutazik a
szüleihez. De mi lesz akkor velem? Ki fog eltartani?
Hát már aggódom a jövőmért? Hiszen ez azt jelenti:
elismertem, hogy itt maradok. Márpedig ennek tagadása és el
nem ismerése volt a legfőbb foglalatosságom. Bebörtönözve a
park határai közé, mint a narkomániás, akitől elvették a
kábítószert, de sem örökre meg nem tagadták, sem nem ígértek
semmit, lehetővé téve minden kétségbeesést és minden
reményt - ingerlékeny és mogorva lettem a környezetemmel,
vagyis a tanítónővel, mert rajta kívül senki sem volt körülöttem.
Nem panaszkodott, ami csak fokozta dühömet, mert látva, hogy
bármit is csinálok, tovább gondoskodik rólam, és nem tesz
semmi szemrehányást, bizonyossággá vált a gyanúm, hogy ez a
história kifizetődik neki. Tudniillik azzal gyanúsítottam: csak
azért segít rajtam, hogy függővé tegyen magától. Elfogadtam
hát a szolgálatait, de értésére adva, mennyire terhemre vannak.
így akartam hangsúlyozni függetlenségemet. A legegyszerűbb
lett volna beszélni vele a jövőről. De nem óhajtottam ilyen
beszélgetést. Viszont az is idegesített, hogy hallgatunk erről a
témáról. Hajlandó a hallgatásra - gondoltam -, tehát úgy véli,
nincs is miről beszélni. Természetesen sohasem vallottam be
neki, miért vagyok ezen a vidéken. Még kevésbé mondtam el,
mit várok minden percben. Joga volt hát úgy viselkedni,
mintha előttünk állna az egész élet. Viselkedése
tudatlanságából következett, amelyben tudatosan hagytam
meg. De én azt olvastam ki a viselkedéséből, hogy nem hiszi,
amit én hiszek, vagyis azt, hogy bármelyik percben elmehetek.
Ez a szkepticizmus megbocsáthatatlan volt.
Egyszer, amikor a kanapén feküdtem (mind gyakrabban
heveredtem le a kanapéra; az egyetlen anyagi jel, amely
megmaradt nekem, híd a másik dimenzióba, sajnos olyan híd,
amelyen csak feküdni volt módom), küldönc jött a plébános
úrtól - annak az utódjától, akit másik egyházközségbe helyeztek
-, és levelet hozott, uzsonnára szóló meghívással. „Bár nem
ismerjük egymást - írta a plébános -, remélem, uraságod nem
veti meg a szerény uzsonnát, amelyre egy papi személy in-
vitálja." Ezzel értésemre adta, hogy a találkozás magánjellegű
lesz, világnézettől független, vagyis elfogadja fenntartásaimat,
ha ateista vagyok. Ugyanakkor némiképpen megzsarolt, mert
ha elutasítom a meghívást, az azt jelenti, hogy nem tudok az
ideológiák fölé emelkedni, mint ő.
De különben sem szabad visszautasítanom. Falun a pap
fontos személy, és ha már magamra vontam a figyelmét,
ügyelnem kell, hogy ne váljon rosszindulatú figyelemmé. Jobb
lesz odamenni, ahogy hivatalos személyeket meglátogat az
ember, hogy rendjén legyen a környezete szemében. Szükségem
van erre, hogy békében maradhassak.
Megüzentem a fiúval, hogy ott leszek, és megborot-
válkoztam, mert a pap nem nő ugyan, mégis van benne valami
nemünktől idegen, ami körültekintésre és éberségre késztet.
A plébánia bizonyos városi eleganciával párosította a falusi
bájt. Orgona nézett be az ablakon, linóleum fénylett a padlón,
frissen, hűvösen, kellemesen hatott. Kristálytálban cseresznye,
a könyvespolcon jobbára fekete kötésű (alighanem teológiai)
könyvek, fonott hintaszék, politúros asztalkák és székek. A
falakon feszület és vallásos festészet klasszikusai, de teljesen
világias reprodukciók is, noha mértéktartó témájúak: hegyi tó
látképe a ködben, zerge a sziklán, tanulmányrajz
parasztemberekről.
A pap még fiatal, telt arcú ember, csak a szeme különös.
Koromsötét pillái keretében feketének tűnik, holott jobban
megnézve kék.
- No lám, a mi Robinsonunk! - köszöntött szívélyesen. - Isten
hozta, isten hozta a mi szigetünkön.
Hellyel kínált, cigarettát tett elém egy kis fakupában, szőke
dohánnyal töltött, vékony, szopókás cigarettát. Maga is
rágyújtott, de finoman, nem szívta le a füstöt. Beszélgettünk az
itteni mikroklímáról, majd a helyi sajátosságokat fejtegette,
többek között a porták történelmileg kialakult szerkezetét, a
vidék folklórját, a lakosság jellemét és szokásait. Csupa olyan
téma, amely egy cseppet sem érdekel. Ennek jóvoltából fesz-
telenül társalogtunk, mígnem belépett egy asszonyság, és
közölte, hogy kész az uzsonna.
Áttelepültünk a tornácra. Innen szép kilátás nyílt, úgyhogy
pillantásom az udvariasság megsértése nélkül messzire
kalandozhatott, s elkerülhette azt a különös tekintetét.
Porcelánnal, friss zsemlével, vajjal, sajttal, gyümölcsízzel rakott
asztal várt bennünket. Milyen rég nem ettem porcelán
tányérról, folyton agyagcsuporból etetnek. Más okból is
megörvendeztetett ez az asztal. A közös étkezés mint meghitt
gyönyörűség és együtt kielégített szemérmes szükséglet, valami
függőséget teremt az asztaltársak között, mindenkit egyformán
kompromittál, s arra vezet, hogy attól az embertől, akivel együtt
ettünk, kevésbé kell félni.
A nap már lenyugodott a temetődomb mögött, de a torony
fényesen ragyogott, mert oldalról sütötte a nap, nem felülről,
mint délben. Eszembe jutott, hogy amióta ideérkeztem, egy
csepp eső sem esett. Észrevételemet közöltem a pappal.
- Szent Bonifác előtt sohasem esik. Csak a körmenet után
várható időváltozás. Helyi sajátosság - tette hozzá, jelezve, hogy
korántsem ragaszkodik a jelenség misztikus értelmezéséhez,
teret enged a világi oknak is: a meteorológiának.
Előzékenységét hasonlóval akartam meghálálni, hát Szent
Bonifácról érdeklődtem.
- Ő az egyházközség védszentje. Minden évben nagy
ünnepséget rendeznek a tiszteletére, körmenettel.
A temető innét alig látszott temetőnek, viszont remekül
látszott mint liget a bársonyos zöld dombon. A templomtól
ösvénynél több és útnál kevesebb vezetett hozzá, a
gyászmenetek taposták ki, népesebbek annál, hogy csak
keskeny ösvényt tapossanak, de túl ritkán járják ahhoz, hogy
úttá szélesedjen. Annak, aki nem tudná, mi van a dombon,
csak ez a se-nem-út, se-nem-úttalanság jelezné, hogy valami
különleges van ott.
Uzsonna után a pap ismét rágyújtott egy vékony cigarettára,
és megkérdezte, fekete (kék) szemével a dombra nézve, vagy
talán még messzebb:
- No és hogy érzi magát nálunk?
Én is kifújtam buzgón a füstöt, de igen gyengécske volt ez a
függöny. Azt mondtam, elég jól. Ha az igazat mondom, rögtön
megkérdezné, hogy minek élek itt akkor.
- Nagyon örülök. És sokáig marad még nálunk?
Az feleltem, hogy ez bizonyos ügyeimtől függ.
- Családi ügyek?
- Nem. Inkább személyesek.
Későn kaptam észbe, hogy bután feleltem. Elárultam
magam, hogy a családi ügyeket nem tartom személyesnek,
vagyis a legfontosabbnak.
- Máskor is szívesen látom. Mert akkor az sincs kizárva, hogy
sokáig, elég sokáig velünk marad. Az ám, de nem önzés tőlem,
ha örülök, hogy még többször eltársaloghatunk? No lám.
Mindannyian hajlamosak vagyunk az önzésre. Ilyen az emberi
természet. Ámbár - tette hozzá rövid gondolkodás után - én
nem szándékozom magát kisajátítani. Ez feloldoz a vétek alól.
Igaz?
Azt mondtam, én is örülök ismeretségünknek, de nem
hiszem, hogy annyira érdekes partner volnék.
- Ugyan már! Egy magafajta komoly, művelt, színvonalas
ember... A szerénység dicséretes, de ismernünk kell saját
értékünket.
Megköszöntem a szerintem túl hízelgő bókot.
- Igazán túlbecsül a tisztelendő úr.
- Gondolja? - és rám pillantott váratlanul, kéken,
- Egyébként igaza van. Maga tudja a legjobban.
Ez szemtelenség volt. Már fogalmaztam a hasonlóan éles
visszavágást, mikor másfelé siklott a pillantása, ezúttal feketén,
s az előbbi hangon, komolyan, sőt ünnepélyesen kijelentette:
- Maga bizonyára nagyon rendes ember. - És hozzátette: -
Igyunk talán még egy teát.
Én már szerettem volna véget vetni a látogatásnak. A tea jó
volt, az uzsonna kitűnő, és mikor üldögéltem én utoljára ilyen,
már-már fényűző jólétben. De a beszélgetés túlságosan
személyesre fordult. Az a röpke pimaszság okozta, hogy nem
mozdultam a helyemről, Megsértett, igaz. De nyugtalanná,
kíváncsivá is tett. Mintha nemcsak a tisztelendővel ülnék most
itt. Még valakivel, aki a pap ugyan, de egy percre kizökkent a
pap szerepéből, és a saját számlájára megsértett. Kíváncsi
voltam, ki az.
- Örömmel - mondtam. - Szívesen innék még egyet.
Az asszonyság friss teát készített. A temető árnyéka jócskán
megnyúlt, már a plébániakert csücskét is beborította. Csak a
torony ragyogott egyre fényesebben.
- Nem nézi meg holnap a körmenetet? Nagyon érdekes a
folklór kutatóinak is.
Azt feleltem, hogy általában eléggé műveletlen vagyok. Az
egyetlen terület, amelyhez értek valamit, a bélyeggyűjtés.
Gyerekkoromban foglalkoztam vele, de régen abbahagytam.
Hazudtam egyébként, mert még a bélyegek sem érdekeltek
soha. De hiú lévén, mégsem akartam teljesen műveletlennek
látszani.
- Nagyon érdekes kérdést vetett fel. Gyerekkorunkban az az
érzésünk, hogy egyedül vagyunk a világon. Megvannak a
szenvedélyeink, a kizárólagos érdeklődési körünk, s abba
zárkózunk. Csak később fedezzük fel mások létezését. Éretlen
személyeknél - folytatta, megint feketén nézve rám - ez a vakság
a későbbi évekig is elhúzódhat. Nem akarják elismerni azt a
tényt, hogy társadalomban élnek. Elhárítják maguktól a
kérdést, hogy rendezzék a viszonyukat a többi emberrel. Ez kü-
lönben alapvető kérdés: foglalkozhat egy felnőtt személy csakis
önmagával? Hiszen ez gyakorlatilag lehetetlen. Foglalkozunk
felebarátainkkal, ha akarjuk, ha nem. Egyszerűen azért, mert
bizonyos kapcsolatokba kerülünk az emberekkel. De milyen
alapon? Tudatosan, valamely etika szerint, vagy önkéntelenül,
mintegy anarchikusan? Ha egyetértünk abban, hogy az
anarchia senkinek sem használ...
- Az anarchizmus nem olyan primitív magatartás, mint
amilyennek látszik - vetettem közbe. Nem érdekelt az anarchia,
de ösztönösen megéreztem, hogy ellent kell mondanom,
önvédelemből.
- Maga anarchista?
- Nem.
Semmi sem akartam lenni, még anarchista sem.
- Hát akkor? Mit akar?
Hallgattam.
- No, vegyen cukrot... Még a lakatlan szigeten is megtalálta
Robinson a maga Péntekjét - folytatta teáját kavargatva. - Hát
még a társadalomban. Mert nem is vagyunk lakatlan sziget,
igaz?
Bólintottam. Mit mondhattam volna?
- És ezt maga tudja a legjobban. Apropó, mi a véleménye a
tanítónőnkről?
Hát erre akart kilyukadni. Megkönnyebbültem, mert végre
tudtam, mi fenyeget.
- Kétségkívül nagyon értékes egyéniség.
- Az bizony. Rég nem volt ilyen derék iskolavezetőnk.
Rendkívüli kötelességérzet van benne. Sajnos, ritka ez
manapság, amikor az élet kellemességei kerülnek az első
helyre. Pedig fiatal teremtés, tapasztalatlan... Mi a véleménye
erről?
Megjegyeztem, hogy az emberek mindig szerettek
kellemesen élni. Felsóhajtott.
- Sajnos, igaza van. De nekünk, művelt, öntudatos
embereknek annál inkább tudatában kell lennünk a fe-
lelősségnek, amely bennünket terhel. De terhel-e valóban?
Helytelen szó. A felelősség különböztet meg bennünket az
állatoktól, és nem tehernek kellene éreznünk, hanem
kitüntetést, lehetőséget látni benne. Igazis, mi a véleménye a
házasságról?
Nahát, ebből elég. Mi a véleményem, mi a véleményem, mi a
véleményem... Mindenkinek joga van, hogy kérdésekkel
árasszon el, és nem tudom, miért muszáj nekem válaszolnom.
Tévedtem, ez csak a pap. Jobban tettem volna, ha akkor felállok
és elmegyek. Most is megtehetném, rögtön, dühösebb vagyok
annál, hogy a következményeket mérlegeljem. De már annyira
mindegy minden, hogy nem megyek el mégsem. Most rajtam a
sor. Gondolkodás nélkül, pillanatnyi szünet nélkül a kérdése és
aközött, ami a válaszom lett volna, de nem volt, egyenesen
sarkába lépve a kérdésnek, felkiáltottam:
- Vitték valaha a tisztelendő urat?
- Értem - és hirtelen felkacagott, először a találkozásunk óta,
s először láttam meg szép, fehér fogait.
Tehát válasznak vette. Tulajdonképpen igaza volt.
Higgadtsága felbőszített: fölény az én izgalmammal szemben.
Tovább rohamoztam.
- Ez nem nevetnivaló! Ha a tisztelendő urat csak egyszer is...
- és elakadtam, mert nem tudtam, hogy ha csak egyszer is...
mit? Illetve tudtam, de a „vitték volna", az még nem minden.
- Bocsánat - mondta. - Nem nevetek. - És csakugyan, már
nem nevetett olyan egészen, úgyhogy nem is tudtam, csak
nekem rémlett-e, vagy valóban nevetett az előbb.
- Vajon miért nem harangoznak? Ideje már - nézett a
karórájára. - Hol maradhat? No végre.
A temető irányából apró figura bukkant fel, rőzseköteggel a
hátán. A sírásó sietett a templom felé, hogy úrangyalára
harangozzon. Talán tudta, hogy a pap nézi, mert tüntetően
sietett, meg-megbotlott az úttalan úton, hajtotta a bűntudatos
lelkiismeret, a följebbvaló tekintete meg a rőzseköteg súlya.
Eddig a dombon üldögélt, mint bogár a fűben, csak most
sikerült előcsalogatni. Nem jutott eszembe, mikor az előbb a
dombra néztem, hogy egész idő alatt ott van.
- Nem merem több teával kínálni - fordult hozzám a pap. -
De ihatnánk egy kis likőrt.
Nem akartam likőrt. Az igazságot akartam. Fel-alá járkáltam
a tornácon, már titkolni sem szándékoztam izgalmamat. Az,
amit oly sokáig rejtegettem a világ elől, magányosan éltem át,
most felszínre törekedett, szavakba robbant. Lázasan
hadartam, félve attól is, amit mondok, attól is, hogy elhallgatok.
- A tisztelendő úr felebarátokról, felelősségről, kötelességről
prédikál itt nekem... De ki vállalja azt a felelősséget, ki teljesítse
a kötelességét, ki szeresse felebarátait? Én! Hát akkor miért
nem kezdjük az elejénél, nálam! Rólam beszéljünk, aztán majd
beszélhetünk a többiről! Nem bánom, nevezze így vagy amúgy,
de én vagyok, tisztelendő úr, én igenis vagyok, és ezen se maga
nem tud változtatni, se én, se más! Illetve..! - itt meginogtam. -
Én majdnem vagyok.
Habozásom nem kerülte el a pap figyelmét.
- Tehát van vagy nincs? - kérdezte.
- Illetve már-már vagyok. Mintha már majdnem volnék.
- Maga sem tudja, és úgy beszél, mintha biztosan tudná.
- De tudja, miért? Mert egyszer már voltam. És ha egyszer
voltam, akkor lehetek még egyszer, újra meg újra, folyton! És
erről van szó elsősorban, nem azokról a papokról...
- Nyugalom, nyugalom... - szakított félbe a pap. - Hiszen
tökéletesen egyetértünk, semmi oka, hogy így elragadtassa
magát. Ha jól értem, az üdvösségről beszél. Igaz?
- Így is lehet nevezni...
- No tessék. Az alapvető dologban nincs köztünk semmi
nézeteltérés. Maga üdvözülni vágyik, és én lennék az utolsó, aki
ettől eltéríti. Mi emberibb ennél, mi különböztetne meg jobban
az állatoktól... - (Pont ezt kellett mondania. Mintha másképp
nem lehetne dicsérni az embert, csak szegény disznó vagy kutya
rovására.)- ... mint ez a felfelé törekvés, vágyódás az örök élet
után...
- Miféle örök élet?! - fakadtam ki. - Ami velem! történt...
- Ne szakítson félbe!... Az örök jutalom után. Az üdvösségre
vagyunk teremtve, és módot is kaptunk rá, hogy elérjük. Csak a
helyes úton és a helyes irányban kell haladni. Ha így teszünk,
teljesítve kötelességeinket és betartva a törvényt, bizonnyal
elérjük. És éppen itt van közöttünk az a csekély nézeteltérés.
Megköszörülte a torkát.
- Mert gondoljuk csak meg. Ugyanarra a dologra függesztjük
a szemünket, és ha különbözünk, hát csupán abban az egyben,
hogy más szemszögből látjuk. Maga azzal kezdi, ami a cél, és
tévesen kezdetnek nevezi. Az élettől kell az üdvösség felé
haladni, nem az üdvösségtől az élet felé. Az élet, kedves uram,
nem üdvösség, hanem csupán az üdvösség eszköze. Maga pedig
rögtön a lényegre vágyik. Máris, azonnal. Forrófejű ember
maga - tette hozzá elnézően, s ez végleg felbőszített. Mert míg
én egész valómmal előre törekszem, ő, úgy tetszik, egyre távol
tart, és mosolyog hozzá, mintha azt gondolná: Látlak.
- Szóval: lassan menjünk messzire, úgy érünk a végire!
Türelem és munka. Boldogságnak könny az ára. Nem,
tisztelendő úr, ismerem én ezeket a parancsolatokat, és torkig
vagyok ezzel a bölcsességgel. Tudja, mi a véleményem az
egészről? Hogy csupa kibúvó, üres mentség annak, aki lusta,
gyáva, ügyefogyott, gyönge! Mondja ezt a híveinek, a bégető
báránykáknak, akik sohasem fognak üdvözülni, mert kevés
hozzá a sütnivalójuk. Jobb ezt titkolni előlük, hadd áltassák
magukat, hogy sasok lesznek a jövőben. Nem, még később,
majd a haláluk után - pedig csak birkák, és sohasem lesz semmi
más belőlük. Nekik kell ez a szöveg, hogy jó legyen a
közérzetük, és elviselhessék reménytelen birkaságukat. De
nekem ne jöjjön vele, tisztelendő úr, énnekem ne jöjjön!
- C, c... - cöcögött furcsán a pap, fejét ingatva. - Hát ennyire
vagyunk?
- Ennyire. Kár az időt vesztegetni, beszéljünk inkább nyíltan.
- No jó. Tehát maga élve akar az égbe jutni?
- És miért ne? Talán nem szabad? Hiszen egyszer már
voltam ott. Egyszer már sikerült. Nem mondtam, hogy. ..
- Psszt... - pisszegett a pap, szájára tette ujját, és nyugtalanul
nézett körül.
- Igenis, voltam. És mindig ezt fogom hajtogatni. Érdem!
Törekvés! Jutalom! Hát én talán rászolgáltam valamivel?
Egyáltalán nem, a kisujjamat se mozdítottam... Mégis
megtörtént már egyszer. Azért, mert csináltam valamit, vagy
mert valamit nem csináltam? Vagy annak ellenére? Attól
függetlenül? Én csak annyit tudok, hogy semmit sem csináltam,
hogy megtörtént, és aztán megszűnt. Miért? Azt sem tudom. De
az érdemnek nincs hozzá semmi köze, ez az egy, amit biztosan
tudok.
Már szónoklatom közben integetett, de engem semmi sem
állíthatott meg. Végre szóhoz jutott:
- Mindenről szabad beszélgetni, de ésszerűen, nyugodt
légkörben. Legyen kissé megfontoltabb. Nyugodjon meg,
kérem.
Nem annyira a csillapítástól, inkább a kimerültségtől végre
elhallgattam, abbahagytam a járkálást a tornácon, és
visszaültem a helyemre. A pap igencsak megváltozott. Már nem
volt elnéző, sem kioktató, még olyan magabiztos sem, mint az
előbb. Szemlátomást furdalta valami. Töprengve játszott a
kiskanállal.
Megkondult a harang. A pap megváltozása és az esteli
harangszó szelídebbre hangolt. Hajdanában úrangyalára
beszüntették a veszekedést, félbehagyták a csatát. Hallgattunk
hát, ki-ki magában. Tüzes szónoklatom után kiürült a fejem.
Végül a harang is elnémult, még egy hármas, kettős, egyes
kondulással.
- Amit említett, a roppant kényes témákhoz tartozik - kezdte
a pap, mikor az utolsó, leggyöngébb visszhang is elhalt.
Ledobta a kiskanalat, összekulcsolta és tördelte a kezét. - Mint
talán hallotta, vannak bizonyos tanúságok, mondhatni,
dokumentumok, amelyek megerősítik, hogy a dolog
előfordult...
- Tehát nem tagadja, hogy lehetséges!
- Egy pillanat. Olyan személyekkel fordult elő, egészen
sajátos állapotban... egészen sajátos szerepet... Szóval kivételes
személyekkel. Egyébként roppant kevéssel. Nagyon kevéssel.
Tulajdonképpen egyel.
Nehezére esett a beszéd, s ennek láttán minden dühöm
elpárolgott. Magamra sem haragudtam már gáttalan
őszinteségemért. A beszélgetés most inkább kölcsönös
vallomásra hasonlított, mint kihallgatásra. Nem attól, amit
mondott, de legalábbis attól, hogy olyan nehezen mondta.
- Tehát ha azt állítja, hogy magával is megtörtént,
megtörténhet, meg kell történnie, akkor ezt a legnagyobb
körültekintéssel kell kezelni, nehogy a hevesség a
meggondolatlan lépések kiszámíthatatlan következményekre
vezessenek. Nehogy... nehogy fölmerüljenek bizonyos
egybevetések, összehasonlítások, melyek aztán bizonyos jogi
természetű... kerülni szeretnem azt a szót, hogy teológiai...
következményekkel, kihatásokkal járnának, egyébként
mindannyiunkra nézve. Jogi, tehát szükségképpen:
büntetőjogi...
- Szóval nekem nincs hozzá jogom?
Megint fölvette a kiskanalat, s ujjai közé fonta, ujjbütykei
kifehéredtek az erős szorítástól. Az asztalra bámult.
- Miért nem szenteli magát valami tevékenységnek, mint
annyi más fiatalember? Például a karriernek mondta halkan. -
Annyi szép és hasznos foglalatosság van.
- És amaz?
- Hagyjuk egyelőre. Felhasználhatná valahogy fiatal erőit, a
maga és mások hasznára. Jobb lenne mindenkinek, és
magának is...
- Nem, tisztelendő úr, ez engem nem érdekel - jelentettem ki
határozottan. - Azt tanácsolja, hogy karriert csináljak?
Képzeljük el, hogy vezető leszek ebben a községben, aztán a
járásban, a vajdaságban. Aztán az egész országban. Miért ne?
Szerényen kezdve is sokra lehet vinni. Pártot alapítok, vezér
leszek, legendák szólnak rólam, híres vagyok, sőt szeretnek,
elsősorban azok, akik soha nem láttak szemtől szembe. És
ilyenek most millióan vannak. Megfestik a képmásaimat, és
viszik a diszmenetben. És akkor mi van? Elhiggyem, hogy
engem visznek? Csak bemázolt kartonlapokat visznek. Semmi
értelme, hát inkább el se kezdem. Csodálom, hogy ilyesmire
beszél rá.
- Csak a maga javáért.
- Mi jó van benne, mikor ez egyáltalán nem az üdvösség? És
a lelkem is, amely a tisztelendő úr szerint halálom után elválik
tőlem és a mennybe kerül, ugyanolyan, mint az arckép, amelyet
a rajongóim visznek. Rajtam kívül van, messze tőlem. Ő ott, én
itt. Ugye megérti, hogy én osztatlanul, egészben érdeklem ma-
gamat.
- De éppen a lelke...
- Én az üdvösséget akarom.
- Megint csak mondja a magáét. Mi van már megint? -
kérdezte az asszonyságtól, aki bedugta a fejét a folyosó ajtaján.
- Mindjárt megyek! - állt fel a székről. - Bocsásson meg, de úgy
látszik, szükség van rám. Kis időre magára kell hagynom.
Már nagyon fáradt voltam. Most töredékekben láttam
mindent. Az asztal, amely az elején olyan rendezett volt, mint
egy díszszemle, a felbomlás képét mutatta, mint hadsereg a
csata után. Zsemlyemorzsa, pecsét az asztalkendőn,
ételmaradék, összevissza rakott tányérok és csészék, nem a
rend, hanem széttartó cselekvések alakzatában - semmit sem
lehetett már belőlük összehozni, legföljebb leszedni az egészet.
Cigarettára gyújtottam, hamuíze volt, de hamuszerűsége elle-
nére tovább szívtam, ragaszkodva hozzá, hogy kellemesnek és
megnyugtatónak kell lennie. Besötétedett már, egyik égtáj sem
volt világosabb a másiknál, egyforma árnyék borult a
plébániakertre, a dombra, a toronyra, elfolyt belőlük a fény,
mintha sebet kaptak volna. Az égbolt elvált a földtől, már
semmi köze sem volt hozzá, elvágta tőle a láthatár - púposan,
ahol azelőtt a domb volt, csipkésen a fák helyén, nyílegyenesen,
ahol azelőtt a rét volt. Az égnek még maradt fénye, de csak a
saját szükségletére, önmaga megvilágítására. A föld már
kifogyott minden készletéből.
A pap gondterhelten tért vissza. Felálltam a székről, de ő már
nem ült le.
- Attól tartok, félbe kell szakítanunk a beszélgetésünket.
Hívek jöttek a holnapi körmenet ügyében. - Felsóhajtott. - Nagy
tisztességnek tartják, ha vihetik a szent szobrát, dicséretes
jámborság, de némi gondot okoz. Legföljebb hat-nyolc ember
viheti a szobrot, és mindenki jelentkezik. Egyik sem akarja
másnak átengedni a helyét. Nem csoda, hiszen mindegyik az
áldást akarja.
- Nem lehetne több szobrot készíteni?
- Ugyan! Szobor csak egy van, sőt a nép csodatévőnek tartja.
Pedig hivatalosan tartózkodunk e tézis elismerésétől, mivel a
dokumentáció nem teljes.
- Akkor meg lehetne cáfolni. Biztos kevesebben je-
lentkeznének.
- A cáfolat elsietett lépés volna. A megfelelő eljárás
folyamatban van, mindamellett nem várható egyhamar döntés.
- De hát - latolgattam a dolgot - más községekben, más
templomokban biztosan vannak hasonló Szent
Bonifác-szobrok. Kisebb vagy nagyobb tömörülés kérdése az
egész. Nem lehetne akkor elfogadni, hogy egy helyen, egy
templomban több azonos szobor van? Semmiben sem
ellenkezve az elvvel.
- Gondolja?... Erről sokáig lehetne vitatkozni. Egyelőre a
tényeket kell figyelembe vennünk. Például ma. Hozzám
fordultak, hogy eldöntsem a vitájukat, így van ez évről évre. -
Megint felsóhajtott.
- Hát akkor én megyek.
- Nincs kedve megvárni ? Adok valami olvasnivalót...
- Nem, inkább megyek.
Gyors pillantást vetett rám.
- Hová siet annyira?
- Még van valami dolgom.
- Hát akkor... De nem veszi rossz néven? Megérti, ugye, a
plébános kötelességei...
Kikísért a kertajtóig.
- Remélem, hamarosan találkozunk - mondta, míg búcsúzóul
kezet szorítottunk. - És ami azt a dolgot illeti, gondolkodjon
még rajta.
Megígértem, hogy biztosan gondolkodni fogok.
- És arra kérem, vigyázzon magára.
Ezt az utolsó mondatot valahogy másképp mondta. De a
sötétben már nem láttam, melyik volt a szeme: kék vagy fekete.
A templomban sötét volt, csak a piros burás olajmécs égett a
főoltár előtt. De annak, amit kerestem, épp a főoltár közelében
kellett lennie, a díszhelyen. Levettem a cipőmet, hogy ne
kopogjon a padlón, és zokniban, mint történetem elején,
végigosontam a templomhajón. Cipőmet elrejtettem az
előtérben, a szenteltvíztartó mögé.
Az oltár felé nézve a bal oldalon, a szószék és az oltár között,
egy fülkében talapzat állt, cserepes virágokkal körülrakva. A
talapzaton a szent lábánál is feküdt egy csomó friss virág.
Félretoltam a cserepeket, és lábujjhegyre álltam. Benyúltam a
virágok közé, a püspöki ornátus szegélye alá, s megérintettem a
szent lábát. Megkapartam, és éreztem, hogy fából van.
A mécses lángja nem világította meg eléggé a szobrot.
Kivettem egy gyertyát a legközelebbi gyertyatartóból,
meggyújtottam a mécsnél, magasra emeltem, és szemügyre
vettem a szentet. Szerencsére életnagyságú, bár a püspöksüveg
magasabbá teszi. Arca csupasz, mint a papoké általában, ez is
kedvező körülmény. (Nem viselek bajuszt.) Durván faragott,
leegyszerűsített elemekből áll az arca. Függőleges orr, víz-
szintes száj. Olyan sematikus, hogy könnyen felcserélhető. Csak
a szeme jellegzetes: fehér zománc intarzia, kerek, gyűrűs,
alighanem festett pupillával. Ilyen messziről nem tudtam
megítélni.
A szobor többi részét elfedi a redőzött, díszes ornátus,
semmiben sem különbözik egy élő püspöktől. Úgy látszik,
időnként új köntöst készítenek neki, mert noha maga a szobor
évszázados, öltözéke kitűnő állapotban van.
Bal kezében tartja a pásztorbotot, jobbját vállmagasságba
emeli föl, két kinyújtott ujjával áldást osztva vagy fenyegetve.
Egészében véve nem nehéz testtartás.
Odahúztam egy széket, felálltam rá, s közelebbről
megszemléltem a szobrot. A fa megsötétedett, de a napbarnított
bőrre is hasonlíthat, én pedig mostanában, mióta falun élek,
eléggé lesültem. Némi kendőzés megteszi a többit. A szemekkel
voltam a legnagyobb gondban. Igen, azok a karikák kékek. (Hol
is láttam legutóbb ilyen szemeket?) Nemhiába népművészek
alkotása, olyan országban, ahol még a szent családnak, de még
a jeruzsálemi főpapoknak is búzavirágkék a szemük a
szentképeken. Az én szemem nem fekete ugyan, ám a
kékségében sem bízom valami nagyon.
De hát ki figyelne ilyen apróságra a fényes, lármás, nyüzsgő
és kavargó körmenetben? A szemle kedvező eredménye után
áttérhettem a cselekvésre.
Visszatettem a gyertyát a gyertyatartóba, s a székről
felmásztam a talapzatra. Majdnem lezuhantam, mikor
egyensúlyomat veszítve derékon kaptam a szentet, hogy
belekapaszkodjam. Nem gondoltam rá, hogy nincs odaerősítve
a talapzathoz, hiszen évente leveszik. Mindketten
megtántorodtunk, elengedtem, és nekitámaszkodtam a falnak.
Kevés hely volt a talapzaton, vigyáznom kellett, nehogy a
semmibe lépjek.
Először is levettem a süvegét. Mindjárt másképpen nézett ki,
sokkal szegényesebben, egyenesen megsajnáltam. De
érzékenykedésre nem volt idő. Nem tudtam, hány órakor
jelennek meg a hívek, hajnal előtt kész akartam lenni.
Az volt a szándékom, hogy levetkőztetem, aztán eldugom az
oltár mögé a ruhámmal együtt, holnap este pedig, amikor már
vége lesz mindennek, csöndesen és senkinek kárt nem okozva
megint átöltözöm. Ráadom az ornátusát, és visszaállítom a
helyére. A hívek nem tudnak meg semmit, maga a szent pedig
biztosan nem sajnálja tőlem ezt az egy körmenetet. Neki már
annyi volt, és annyi lesz még.
A süveggel nem volt baj, de az ornátust nem lehetett olyan
könnyen lehámozni róla. Át kellett húzni a fején. Ledobtam a
süveget a padlóra, hogy mindkét kezem szabad legyen, de így
sem boldogultam. Kevés volt a hely, és féltem, hogy leesem. -
Elhatároztam, hogy mindenestül leemelem, és majd odalent
vetkőztetem le. Ez volt a legegyszerűbb megoldás. Sohasem
találjuk meg rögtön a legegyszerűbb megoldást, csak később,
amint a nehézségek szaporodnak.
Derékon ragadtam, és fölemeltem. Nehéz volt, de elbírható.
Lassan, előbb a karjánál, majd a vállánál fogva szándékoztam
leengedni a padlóra.
- Ne! - harsant fel egy hang a hátam mögött. - Ne csinálja ezt!
Összeszorult a gyomrom, és kitágult a szívem. Fájdalmasan
nyomta a mellemet. Arccal a szent ornátusa felé fordulva csak
fatestébe menekülhettem, és szívesebben lettem volna a
legapróbb szú, mint én magam. Ha most belém suhanhatna,
vagy én belé! De ő halott tölgyfa, én élő test - összeolvadni
lehetetlen. Márpedig itt csak egyikünknek van hely, és sajnos
nem nekem. Olyan vagyok, mint eszméjébe kapaszkodó
majom, sértő. Mint fakín a tölgyfán, élősdi. Le kell vágni kard-
dal, hogy az oszlop lábához zuhanjon, humusszá enyésszen.
Még semmimet sem vágták le. Így álltunk ott, mint kéttagú
fürt.
- Nem szabad - ismételte a boltívekről visszaverődő hang. -
Nem szabad.
Eltéptem arcomat a szenttől. Őbelé nincs menekülés. A
fénykörben nem láttam semmit. Jobban örülnék, ha az a hang
természetfölötti. Hallottam esetekről, amikor a felbőszült nép
sokkal kisebb vétkekért meglincselte a vakmerőket.
Léptek koppantak a templomhajó mélyén. Eszembe jutott,
hogy idétlenül, fenekemet kidugva állok, pedig ennek ilyen
helyzetben igazán nem kellene számítania. Úgy látszik, a hiúság
nem gyengébb a félelemnél.
- Hála istennek, idejében jöttem - mondta a pap, kilépve a
sötétségből. - Hát mégis...
Elnémult, megállt az oszlopnál, és fölfelé bámult. - Hogy
mászott fel oda? - csodálkozott.
- Hát mégis? - kérdeztem agresszívan. Kerülni akartam
minden témát, amely a helyzetemmel függ össze.
- Hát mégis igazam volt, hogy hamarosan találkozunk. No de
hogy maga micsoda tornász!
- Ühüm - feleltem tompán, mert szavait nem tekintettem
bóknak.
- Bámulom, igazán bámulom az ügyességét. De úgysem bírta
volna ki. Tudja, meddig tart a körmenet?
- Nekem mindegy.
- Maga nem szentnek való.
- Miért?
Mert maga desperátus. Előbb-utóbb elájult volna. Két órát a
tűző napon, nem számítva az istentiszteletet! Méghozzá
mozdulatlanul, hunyorítás nélkül. Vétkes könnyelműség. És mi
lett volna, ha megcsípi egy méh?
- Kibírom.
-De feldagad az arca. És már az is elárulja. Szép
slamasztikába keveredett volna.
A csodatevő szobor is feldagadhat. Egészen normális dolog...
- Mondtam, hogy a szobor talán csodatevő, de nem biztosan.
Fészkelődtem a talapzaton, mint tyúk a kerítésen.
Legnagyobb félelmem elmúlt. Már nem fenyeget verés, sőt,
mint sejteni kezdtem, még az sem, hogy galádságom kitudódik.
A plébános szívesebben elkerüli a botrányt.
- Ez csak hipotézis - szögeztem le. - A méhcsípés. Egyáltalán
nem biztos, hogy megcsíp. Ha tehát van esély...
- De kockázat is van. Nem, drága uram, ne legyünk gyerekek.
Különös a hálátlan ember logikája. Azért jött, hogy megóvjon
egy őrültségtől. Nem csődítette be a népet, nem csapott
botrányt, még csak nem is kiabált. Szelíden, megértően beszélt
velem, nem erkölcsi prédikációval próbált eltéríteni a
szándékomtól, holott igazán joga volna hozzá, hanem arra
mutatott rá, hogy szándékom végrehajthatatlan. És nemhogy
hálás volnék neki, még jobban elpimaszodtam. Emberséges
volt, elnéző, és az ilyenek gyengébbnek látszanak. Hátha sikerül
valamit kialkudnom? (Elfelejtettem, hogy az alkudozáshoz
nincs semmiféle érvem. Vesztett állásban vagyok.) Hátha elönti
valami bódító szánalom, és megteszi a kedvemért, hátha
megengedi? Olyan voltam, mint a fuldokló, aki a
megmentőjével viaskodik, mert nem érti, hogy az hozza a
szabadulást.
- Kockázat? Nincs semmilyen kockázat. Hiszen előfordulnak
ilyen jelenségek, dervisek, fakírok, meg éppen a szentek.
Minden a lelkiállapoton múlik. Ó, ha tudná, mekkora erő van
bennem! Kibírom én, esküszöm, kibírom!
Megdöbbenthette valami a hangomban, mert hátrább lépett,
és semmit sem szólt, csak nézett. Ebből arra következtettem,
hogy hatottak rá a szavaim. Még tovább merészkedtem hát.
- Hiszen tudja, tisztelendő úr, mit jelent ez nekem. Mit
számít a parasztok eufóriája, a tömegpszichózis, az a
közönséges, kollektív hisztéria az egyén sóvárgásához képest?
Hát nem megmondatott: „Többet ér egy pálma a sivatagban,
mint száz fa az olajligetben"? Hiszen tudja, hogy az aszály
ördögei, a hőség és a szárazság urai ostromolnak. Saját kezével
vetne a törzsemre fejszét? Miért baj, ha ugyanaz a forrás, amely
az olajfákat öntözi, engem is megment? És nekik ott a kertész,
ott vannak a fortélyos zsilipek, de én elpusztulok, ha magam
bele nem növök a forrásba gyökereimmel. Nézd, ó, pap, miként
száradnak le a leveleim.
Az utolsó szavakat állva mondtam el, mert a szónoklat
folyamán kiegyenesedtem, sőt széttártam a karjaimat, a
keskeny peremen egyensúlyozva, amelyet a szent meghagyott
nekem.
- Különben is, elvesszük-e a parasztságtól, amire vár?
Semmiképpen. Kit fognak tisztelni? Tudomásuk szerint egy
faszobrot, noha, nem tagadom, szentet. De a valóság még jobb
lesz. Nem vagyok-e a teremtés koronája, emberi test, százszor
megszenteltebb minden emberi műnél, beleértve a vallásos
művészet alkotásait is? Nem állítom, hogy szent vagyok. De a
szentség edényéül jobban megfelelek egy halott szobornál. Ha
bennem nem bízik a tisztelendő úr, bízzon meg ebben a
hierarchiában.
- Elég! - szólt élesen. - Másszon le, és felejtsük el az egészet.
Fájdalom: amit én habozásnak véltem, s ami arra indított,
hogy lázas erőfeszítéssel próbáljam meggyőzni, csupán
pillanatnyi megrökönyödés volt. Már összeszedte magát, és
megértettem, hogy nincs többé számomra remény.
- Hát nem érti az egészet?! - fakadtam ki türelmetlenül, mint
általában, ha napnál világosabbnak találunk valamit, és a
többiek nem képesek felfogni.
- Sajnálom, hogy idáig fajult a dolog. Maga túlment minden
határon. Többé nem vitatkozom magával. Lesz szíves rendbe
hozni a szobrot, és távozni a templomból. Ellenkező esetben
hívom a személyzetet.
- Ne! - ordítottam, csak úgy zengett a boltívek alatt.
Lehajolt a püspöksüvegért, hogy felnyújtsa nekem.
Szándékolatlanul, hiszen a kutyánál sem jár szándék az ugrás
előtt, ha elveszik tőle a csontot, meglöktem a szentet.
Könnyedén áthajolt a talapzat szélén. Egy pillanatra eltakarta
előlem a papot, odalent kétszer koppant, egyszer puhán,
másodszor keményen - és a pap nem állt fel. Egyedül maradtam
a talapzaton.
Aggódni kezdtem. Leültem a talapzatra, kezemmel a
párkányra támaszkodva, hogy a padló felé hajolhassak, és
lássam, mi történt. A pap az oldalán feküdt, lábát felhúzva.
Mellette a szent, hanyatt, bal kezében a pásztorbottal, két
kinyújtott ujjával áldást osztva vagy fenyegetve. Volt valami
szórakozottság ebben a változatlan gesztusban.
Egyre nagyobb pánikba esve, lecsúsztam a talapzatról.
Tanácstalanul megérintettem a papot. De még a pánik is kicsi
volt ahhoz, hogy a tény elférjen benne: a pap, úgy látszik,
alighanem... meghalt. A tény túlnőtt a pánikon, átlépte a
határait, tovább terjedt rajta kívül, a felfoghatatlan térségben, a
közönyben.
Világos nappal ocsúdtam fel, csodálkozva, hogy nem a
megbízott szokásos reggeli krákogására és jövés-menésére
ébredtem, s hogy ilyen mélyen aludtam. Úgy látszik, elalvás
előtti gondolataim a pánik térségében voltak, alvásom pedig
rajta kívül, abban az ismeretlen övezetben. Elnéztem
fektemben a falat, a mennyezetet és a széket, rajta a ruhámmal.
Mert szemembe ötlött, hogy ugyanolyanok, mint azelőtt,
ugyanaz a foltok mintája a mennyezeten, ugyanazok a falak,
ugyanaz a szék.
Vagy csakugyan nem változott semmi, vagy mesterien
színleli. De alapos szemlélődéssel sem sikerült semmi változást
megállapítanom. A dolgok és a tárgyak ugyanazok voltak.
Kimentem az udvarra. Ott is szószerintiség és azonosság
uralkodott. Arról már nem is beszélek, hogy egyetlen fa sem
nőtt máshol, mint tegnap. De az állatokon sem látszott meg
semmi. Az élő természet utánozta az élettelent a zavartalan
folytatódásban. Ugyanazok a hülye tyúkok kapirgáltak a
homokban, vagy bámultak a messzeségbe, forgatták a fejüket
ringatózó mozdulatokkal, idegesség és tompaság elegye.
Mélázásuk azzal végződik, hogy csőrükkel váratlanul lecsapnak
egy szalmaszálra, vagy valamire, ami csak emlékeztet a
gabonaszemre. Ugyanaz a komédia. Nem konstatáltam viszont
a tehén jelenlétét, hétköznap kihajtják a rétre, vasár- és
ünnepnap a ház előtt legel, a földbe vert karóhoz csomózott
kötőféken. Pedig ma ünnep van. Szent Bonifác védszent, érsek
és vértanú napja. Benéztem a parkba, ott sem volt. Végül is az
istállóban találtam, szomorúan bőgve az üres jászol előtt.
Továbbá: nincs itt a megbízott sem, aki vasár- és ünnepnap,
amikor nem megy munkába, ki szokta rakni a küszöbre a
cipőpasztás ladikot, és tükörfényesre pucolja a csizmáit, mielőtt
a nagymisére megy. Ma eltűnt, s a csizmák ott állnak az ágynál
pucolatlanul. Tehát a nem-mindennapiság nem az ünnepség
jeleiben mutatkozik (ami pedig rendjén volna, hiszen
ünnepnap van), hanem mindenfajta, ünnepi és hétköznapi
rutin hiányában. Ez valami rendkívüli ünnep.
Leültem a kordéra, a fáskamra mellé. Az úton, a park
mentén, motorkerékpár robogott el. Tovább hallgatóztam. A
gyümölcsösből erre fut valaki, mint a ribizlibokrok hullámzása
mutatja, mert ha kutya vagy malac volna, lent a földön
csörtetne át, nem az ágak között. Felálltam a kordéról. Ő
bukkant elő a bokrokból kék ünneplő ruhájában, amelyet
ismerek (ebben jött az első találkára), de máskor sohasem jött
errefelé, bár ez a legrövidebb út a faluból, a bokrokon át. Még a
hétköznapi ruháját is féltette, nehogy elszakadjon, mindig az
úton jött, aztán be a kapun. És most ráadásul futott, ez sem
fordult elő soha. Ennyire még sohasem sietett hozzám, a
leggyöngédebb találkára sem.
- Meghalt a pap! - kiabálta már messziről.
- Na és - mondtam elégedetlenül.
- Mi az, hogy na és... - állt meg elbámulva.
- Meghalt... - ismételte, azt gondolva, hogy nem értem.
Megsértődtem, hogy ezzel az újsággal jobban sietett, mint
valaha hozzám. Az én kedvemért sohasem szaladt így, sem a
ruháját nem kockáztatta. Ezt azonban nem mondhattam meg
egyenesen, igyekeztem neheztelésemet kerülő úton kimutatni,
nevezetesen úgy, hogy semmibe veszem a hírt, amelyet olyan
fontosnak talál.
- Másnak meséld.
De ő úgy vélte, egyszerűen nem hiszem el a hírt, mert olyan
rendkívüli, sőt hihetetlen.
- Azt hiszed, mese? - kiabálta diadalmasan. - Ma reggel
találták meg a templomban. Ráesett a szobor, és agyonütötte.
Biztos igazított valamit a szobron a körmenet előtt, olyan
szorgalmas volt szegény... Mindenkinél korábban kelt. Biztos a
mennybe jut - tette hozzá rövid gondolkodás után.
Fellélegeztem. Tehát a valószínűség szerint alakult minden.
Áldott logika. A pap halálát az adatok nyomán értelmezték, az
adatok pedig olyanok, hogy csakis a munkabaleset lehet az
okoskodás logikus végeredménye.
- Kijött a rendőrség? - kérdeztem tárgyilagosan.
- Kint volt. Meg az orvos. Már elmentek.
- Motorkerékpáron?
- Meg egy tiszt. Más faluból is jönnek az emberek megnézni.
És a papok, akik a búcsúra jöttek. Mindenki sír. Olyan szent
ember volt, olyan csinos... - Sírva fakadt ő is, amint eszébe
jutottak az imént látott jelenetek.
Nekem ez a női megjegyzés sértődöttségemet juttatta
eszembe.
- Ne bőgj - mondtam férfiasan. - Megtörtént, kész.
Mindenkire ugyanez vár, előbb-utóbb.
Észrevételem helytálló volt. Csak egyetlen különbségről nem
tettem említést: akárki elmondhatná az én helyemben,
mindenki elmondhatná, a pap kivételével.
Leültünk együtt a kordéra. Fejét vállamra hajtotta,
simogattam a haját, és vigasztaltam. Olyan fiatal, bizonyára
kevés halált látott, s érthetetlennek érzi ezt a balesetet, mint egy
gyerek. Nekem viszont jobb nézőpontom volt.
- Mindannyian meghalunk (mintha ez azt jelentené, hogy ő
nem halt meg), és a papnak ráadásul megvan az az előnye, hogy
nemcsak ember, hanem pap is. A pap pedig tulajdonképpen
nem hal meg. Jön a helyére másik. No és? Az is pap,
ugyanolyan, mint emez. Mindig van valamilyen pap.
- De ő ember is volt.
- Hát aztán? Csak mint ember halt meg, de mint pap
egyáltalán nem. Tehát mint ember, aki pap volt, szintén éppen
csak hogy. Ide figyelj, ha én meghalok - mondtam bánatosan,
bár egyáltalán nem hittem benne -, velem együtt véget ér
minden ügyem. A pappal egészen más a helyzet. Minden,
amivel foglalkozott, megmarad. Semmi sem ér véget, semmi
sem változik. Tehát mintha egyáltalán meg sem halt volna. Ez
nagy vigasz volna neki, ha élne. Vagyis biztosan nagy vigasz
neki - helyesbítettem. - Te is mondtad, hogy a mennybe jutott.
Még az a szobor is szent volt, ami agyoncsapta.
Nem voltam benne biztos, figyel-e rám, és ha igen, megérti-e
fejtegetésemet. De nem ez volt neki a legfontosabb. Ha írásban
adnám, a legcsekélyebb hatást se tenném rá. De mellettem ült,
vállamra hajtotta a fejét, megfelelő hangon adtam elő az
egészet, tehát hatásosabb volt, mint a tudományos társaság
ülésén a sokkal bölcsebb eszmefuttatások.
- Nagyon egészséges nézetei voltak. Olyan szakácshoz
hasonlított, aki maga is megeszi a vendégeknek készült főztjét,
hát biztos lehet az ember, hogy egészségesek. Ámbár nem
mind. - Eszembe jutott ugyanis, hogy ismeretségünk elején a
pap meg akart házasítani, jámbor törvény szerint rendezni
ügyemet a tanítónővel, pedig ebben az esetben nem
buzdíthatott személyes példamutatása. Ráébredtem, hogy nem
fog többé molesztálni, távozása e tekintetben megszabadít a ve-
szélytől, és különleges gyöngédség fogott el a lány iránt.
Magamhoz szorítottam.
- Odafent az égben jobb lesz neki... - (Nem lehetett rossz neki
a plébánián, de honnan tudhatnám, milyen bajai voltak.) - Jobb
lesz...
Elhallgattam. Tudtam már, hogy voltaképpen semmit se
tudok. Beszélgetésünk alatt az én kérdés-felkiáltásomra, hogy
„vitték valaha a tisztelendő urat?", voltaképpen nem válaszolt
semmit. Később meg a beszélgetés csak énrám vonatkozott, az
én ügyeim körül forgott. Akkor ez kedvemre való volt, szívesen
fogadtam ezt a felállítást. Nem ismételtem meg a kérdésemet.
Természetesnek találtam, hogy csak rólam beszélünk, hogy
csak én gyónok, kiabálok, követelőzöm, akarok vagy nem
akarok valamit. Róla egy szó sem esett. Elszomorodtam, de ez a
bánat is önző jellegű volt, az bántott, hogy már késő, semmit
sem tudok meg tőle.
És eszembe jutott éppen az ellenkezője. Hogy ő volt önző,
nem én. Én segítettem neki, mikor magamról beszéltem. A
titkom bevallásával többet adtam neki, mint ő nekem. Mert
végtére is, mit adott ő nekem? Olyan volt, mint a professzor, aki
az előadáson elismétli ugyanazt, amit a diák otthon elolvashat a
tankönyvből, melynek ráadásul nem is ez a professzor a
szerzője. Talán úgy vélte, hogy így kell, ez a kötelessége. De
nekem, nekem mi közöm hozzá, hogy miért volt önző?
Mit tudott igazán? Miért rejtőzött a pap mögé, a reverenda
spanyolfala mögé? Talán ha magáról beszél, nem mint
egyetemes, felcserélhető, örök pap, akkor valami többet is
megtudhattam volna. Talán nem volnék ilyen kétségbeejtően
magányos.
Hiszen valami felvillant benne időnként, valami mozgott a
spanyolfal mögött. Vagy talán csak nekem rémlett úgy? Őt
keresve talán magam helyeztem őt a fal mögé, talán még a
spanyolfalat is magam találtam ki? Csak hogy megőrizzem a
sorrendet: „Keressetek, és találtok", holott a „Van, tehát
kaptok" volna az igazság.
Eszembe jutottak még egyéb variánsok: „Nincs, tehát
keressetek." „Van, tehát nem találtok." De bármit akarnék tőle,
már késő.
- Igazad van - mondtam. - Meghalt.
Újra láttam két nap múlva a plébánián, ott feküdt a nyitott
koporsóban, hogy hívei megadhassák neki a végső tiszteletet.
Nem változott semmit, vagy teljesen megváltozott. Illetve olyan
teljesen megváltozott, hogy a legnagyobb figyelemmel
fürkésztem, miben áll ez a változás, de a részletekről, a
kezekről, az arcról ítélve csak arra a következtetésre jutottam,
hogy semmit sem változott. És megint elölről kezdtem,
figyeltem az arcát, a kezét, megpróbáltam nemcsak profilból
nézni, hanem szemből is, amennyire lehet (csak oldalról sike-
rült odaférkőznöm, az összekulcsolt kezek magasságában) -
mindig ugyanazzal az eredménnyel. Nem volt sok időm. A
hívek tömege kitaszigált a szobából, mintha a bútorok egyike
volnék. Mert minden bútort kivittek, leakasztották a hegyi tavat
is a ködben, a zergét is a sziklán, a tanulmányrajzot is a pa-
rasztemberekről, még a vallásos festészet klasszikusait is, csak
a feszület és a linóleum maradt. Az orgonabokrot azonban nem
vágták ki, benézett a nyitott ablakon, mint azelőtt - mint
azelőtt, elvirágozva, apró, barna szirmaival.
Fülledt volt hát a szoba, az ablak ellenére, és zajos, bár
mindenki igyekezett csendben maradni, az asszonyok
szipogásától, lábak csoszogásától, buzgó sóhajoktól, elmormolt
imáktól és a gyerekek pofozásától, akik semmit sem akartak
megérteni.
Egyedül mentem a plébániára, nem akartam a tanítónővel
mutatkozni, a pletyka miatt, mint magyaráztam, de
voltaképpen azért, mert ha együtt mutatkozunk, az a kihirdetés
egy formájának, eljegyzésfélének számíthatott volna - ahogy én
magam éreztem. Ki előtt? Bizonyára nem az emberek előtt, akik
semmit sem tudtak a megboldogulttal folytatott utolsó beszél-
getésemről. Tehát őelőtte? Nevetséges, hiszen meghalt. Akkor
pedig halálának tudata talán nem hatolt igazán belém, tudom,
hogy meghalt, de ez igazán felületes tudás, ha félek olyasmit
manifesztálni a jelenlétében, amit ígéretnek tekinthetne. (De
hogyan, ha egyszer nem él?)
Mégis találkoztam ismerősökkel. Az asszonysággal a
plébániáról, aki három napja felszolgálta nekünk az uzsonnát.
Nem virrasztott a halott mellett, ezt nyilván bőségesen
megtehette, amikor csak kedve támadt rá, tehát - a birtoklás
magasabb foka - másoknak osztotta ki, felszolgálva a papot,
mint egykor a papnak, némi részrehajlással, mert észrevettem,
hogy egyes asszonyokat, nyilván az ismerőseit, előnyben
részesít, soron kívül engedi be őket, és jobb helyre állítja, fejtől
és lábtól.
A koporsó másik oldalán egy paraszt állt fekete
posztóruhában, kétségkívül az ünneplője lehetett, de porréteg
fedte az egészet, pedig mintha csak most vette volna elő a
szekrényből. Úgy látszik, az ilyen posztót nem lehet kitisztítani.
Keményített, gallértalan fehér inge egyetlen gombbal
gombolódott a nyakánál, fekete kalapját mereven tartotta a
hasa előtt. Rá sem ismertem volna ebben az öltözékben, ha
mindvégig lefelé néz, a halottra. De fölnézett, rám pillantott.
Ekkor felismertem a parasztot, aki érkezésem első napján
fölvett a szekerére. Akkor ártatlan voltam, mégsem tudtam el-
viselni a tekintetét. Most cseppet sem zavart, mivel nyilvánvaló,
hogy miért jöttem: elvégezni a halottnak az utolsó (vagy utolsó
előtti) szolgálatot.
A halottnak szolid tölgyfa koporsója volt, mint plébánoshoz
illik. A koporsón ezüstszínű, díszes fémveretek - az ezüst
gyászosabbnak tetszik az aranynál. De fénytelenek, nem
csillognak, mert olcsó anyagból készültek, vagy szándékosan, a
komolyság kedvéért.
A koporsófedél a folyosón állt, a falnak támasztva. Belseje
rovátkás, egészen a pereméig.
A templomban világosabb volt, mint előzőleg.
Nemcsak az olajmécs égett a főoltár előtt, hanem négy
gyertya is a koporsó körül.
Ezúttal nem féltem, hogy rajtakap valaki. Az idevalósiak csak
csoportosan és csak napvilágnál látogatják a halottakat.
Megint hárman voltunk: én, a szent és a pap. Csupa régi
ismerős. De viszonyunk most másképp alakult. Már semmit
sem akartam a szenttől, és a szent se tőlem. A szent és a pap
között is vége volt mindennek. Tehát csak köztem és az utóbbi
között maradt elintéznivaló.
Igaz, hogy ő megszakította velem a kapcsolatot. Egyébként
nemcsak velem. Relációi a világgal, mióta ráesett a szobor,
egyoldalúak. Vagyis még törődnek vele (egyelőre), de ő teljesen
közömbös, már semmire sem törekszik.
Nem nyugodhattam bele, hogy így érjenek véget mind az ő
általános kapcsolatai, mind a kettőnk személyes ismeretsége.
Ez a befejezés sem az ő szempontjából, sem az enyémből nem
helyénvaló.
Először is az ő szempontjából. Egyoldalúan érintkeznek vele,
viszonzásra nem számítva. Nem kommunikáció ez, úgy bánnak
vele, mintha tárgy volna. Persze gondoskodnak róla.
Megmosták, forgatták, ládába rámolták.
De ha megmaradnak ennél a szükséges tárgyilagosságnál,
abba még bele lehetne törődni. Végső soron ő is vétkes a
dologban (ha szabad vétekről beszélni), hiszen olyan bosszantó
közönyt tanúsított. Ezt a bánásmódot tehát amolyan kicsinyes
visszavágásnak is lehet tekinteni. Csakhogy nem érik be a
mosással, forgatással, rámolással. Holmi mulatságot
rendeznek, amelyben a manipuláció túlmegy a szükségesség
határán, önkényes, szándékos, szükségtelen jelleget ölt, és
gúnnyal határos.
Képzeljük el, hogy egy vállalkozó főszerepre szerződtet egy
színészt, hajdani hírességet, aki valami szerencsétlen baleset
következtében süket, néma, vak és béna lett. Mire számít a
vállalkozó? Természetesen arra, hogy a közönség mulatni fog a
nyomorék tehetetlenségén. Főszerepet ad neki, jól tudva, hogy
egy tizedrangú szerepet sem képes eljátszani. Hogy csúnyábban
leég, mint a leggyengébb statiszta. Ha tehát ünnepi előadást
rendez, kizárólag a megcsúfolás a célja.
Csak egyvalami mentheti meg a szerencsétlent: ha az utolsó
pillanatban valaki felölti a jelmezét, és eljátssza a szerepét - de
az ő nevében és az ő nevével -, olyan gyönyörűen, ahogyan ő
maga játszotta volna valaha.
Az a szerencsétlen, aki így megmenekült a kegyetlen tréfától,
nem lesz-e utána hálás a helyettesének? Ebben igazán nem
kételkedtem.
Az én szempontomból: igaz, hogy ő véget vetett is-
meretségünknek. De arra az álláspontra helyezkedhetem-e,
hogy amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten? Hiszen
kénytelen volt rá. Talán nem tehetett másként. És ha ő nem
tehetett, én viszont tehetek? Akkor az egyszerű lojalitás
parancsolja, hogy megtegyem, amit kell, magamért és érte. De
mivel most az én szempontomról van szó, kimondom nyíltan:
érdekem fűződik a dologhoz.
Adósom volt, mikor elment. Adósomként ment el. Arra az
utolsó (pontosabban utolsó előtti) találkozásunkra célzok,
amikor én minden személyes tulajdonomat odaadtam neki, ő
meg általánosságokkal bújt ki a válasz alól. Ha élne, talán nem
hánytorgatnám fel a tartozását. Napról napra halogathatnám az
ügyet, hiszen mindig volna még elég idő. De hát elment, és ha-
marosan eltűnik a szemem elől. El kell vele intézni a dolgot,
amíg még a láthatár fölött van, elkapni, mielőtt bottal üthetem
a nyomát.
Talán ez a véglegesség sem késztetne arra, hogy igazságot
szolgáltassak magamnak (és neki). Senki sem szereti a
járandóságát követelni. De én nagy ínségben, keserves
szükségben vagyok, és ostobaság volna lemondanom arról, ami
az enyém.
Nem fizetheti vissza ugyanabban a pénzben, amelyben
átvette. (Hallgat, és már nem mondhat semmit.) De azt a pénzt
át lehet egy másikra számítani. Ha tehát most bizonyos
szolgálatot igénylek tőle, sőt csupán a beleegyezését egy
bizonyos szolgálatba, hát jogom van hozzá mint hitelezőnek.
Sőt úgy vélem, könnyebben fizeti meg adósságát más
pénznemben. Mert beszélni nem könnyű, de ugyan mibe kerül
neki a visszafizetés abban a formában, melyet javasolok?
Semmibe, sőt még rengeteget nyer is rajta.
Mert a hasznához, melyet az ő szempontjának kifejtésekor
ismertettem, hozzá kell most tennem még legalább kettőt.
Említettem már, hogy dologként kezelik. Én most, mikor a
régebben, még életében fölvett hitel visszafizetését követelem
tőle, továbbra is személynek tekintem. A visszafizetés
lehetőségével egyben megadom neki az életben maradás
lehetőségét. Tagadom a halálát. És még ez sem minden.
Nemcsak a személyt mentem meg, hanem a becsületét is.
Hiszen nem gyanúsítom sikkasztással, rosszhiszeműséggel.
Ha élne, bizonyára maga jönne el egyszer hozzám, hogy
pótlólag elmondja mindazt, amitől megfosztott abban az
olyannyira egyenlőtlen cserében. De a halál megakadályozta
ebben, és a kifizetetlen adósság most biztosan nyomja a lelkét.
Hiszen mindenki becsülettel akar eltávozni, nem hagyva hátra
sérelmeket. Előbb minden számlát kiegyenlíteni. Tehát segíteni
kell rajta. Nem vetni oda a sors kényének, amely megfosztotta a
cselekvés lehetőségétől, és nem válni el tőle az elintézetlen
számadások keserűségével. Némi erőfeszítés árán
elrendezhetem az ügyeinket, és harag nélkül búcsúzhatom tőle.
Úgy éreztem, végrendelete rám vonatkozó részének
végrehajtója vagyok, jóllehet a végrendeletet már nem volt ideje
megírni.
Sürgetett az idő. Ha elfut a kurta éjjel, megjönnek a nagy
előadásra, és már késő lesz jelmezt cserélni. Mert nehezen
kezelhető a jelmez, és nem könnyű a csere.
- Látod? - mondtam, félretolva a gyertyatartókat. - Itt van,
amit akartál. A lelked ott, a tested itt. De ebből az következik,
hogy téged csak látszólag vinnének.
- Igazad volt - mondtam, amikor már kint jártunk a mezőn. -
Szent Bonifác elmúlt, változik az idő.
Nem esett, de tegnap óta lógott az eső lába. Talán csak azért
nem esett, mert az erős szél elfújta a felhőket, mielőtt
elhullajthatták volna az esőt. Jöttek újak, de azokat is gyorsan
elterelte, és még arra is maradt energiája, hogy a
gabonatáblákat, a köztük virító gyomokat és a mezei körtefákat
sanyargassa. A legkisebb fűszálat sem hagyta békén, s minden
megfeszült ebben a mozgalmas harcban a fennmaradásért, a
zizegésben, fütyülésben, a végső ellenkezésben, míg ő mindent
el akart söpörni. Bár józan ésszel senki sem kételkedhet e
viaskodás végeredményében (a gabonának, gyomnak,
körtefának segítségére siet a gyökér mozdulatlansága) a
bizonytalanság, hogy ezúttal sikerül-e, a változás nyugtalansága
gyötörte a vidéket.
Nekünk jól jött, hogy az elemek egymással voltak elfoglalva.
Háborúban büntetlenül lopakodnak a szökevények. Tanúk nem
tanúskodnak, mert ők magukra vannak utalva. Jobban éreztem
magam, mintha csend és mozdulatlanság, tehát fürkész
figyelem uralkodna ma éjjel.
A kordé kereke megugrott egy kemény gömbölyűségen. -
Várj - mondtam, és megálltam. Jókora kő látszott ki a földből.
Kiástam, és a zsákba dugtam. Találtam még egypárat. Jólesően
melegített ez a mellékes munka, mert még mindig fáztam, bár
előzőleg nem éreztem hidegnek a szelet. Megizzadtam a
templomban, azért didergek most.
- Magad is megérted - mondtam, folytatva az utat -, hogy a
temetés nem neked való. Ha a lelked üdvözült, annál jobb neki,
de te csúnyán pórul jártál volna. Menteni kell a menthetőt, és
főleg nem űzni gúnyt a testből, hisz nem tehet róla, hogy
magára maradt. Nem csinálni bohócot belőle. Nem vinni,
mikor nincs benne lélek. Téged úgy vinnének, mint az udvari
bolondot, engem úgy visznek, mint a királyt. Magad is látod,
ugye, a különbséget?
Fel-felvillant az ég, ilyenkor vakító fény öntötte el a tájat.
Sebesen és alacsonyan rohantak a felhők, élesen elválva a hold
körül legvilágosabb, távoli zafírtól. Ha nem rendszertelenek a
villanások, olyanok volnának, mint a világítótorony ki-kigyúló
fénye, hiszen a magas gabona vad hullámzása is vetekedik a
tengerével. Ebben a fényben láttam a sötét szigetet: a parkot
(fölötte új, használatlan ólomkatona színben ragyogott a tető),
balra a domb púpját, hátrapillantva pedig a templom fehér
tornyát. Távolabb és körös-körül, az ezüst messzeségben rétek
és erdők, amelyeket már nem ismerek. Sóvár vágy fogott el a
kezdetem tere után. Ó, ha oda vinnének holnap, nem a
temetőbe. De nem illik panaszkodni. - Így is jó - mondtam
félhangon magamnak.
Véget értek a földek. Átvágtam az úton, s a foghíjas kerítésen
át bementem a parkba. Itt nem fújt a szél, de százszorosan
zúgtak a lombok. Nehezen gurult, elakadt a talicska.
Megfordítottam, fogójával előre, és nem toltam, hanem
húztam, így vonszoltam egy darabon, aztán tengelyig süllyedt a
sárba, és nem bírtam többé kirángatni.
A zsák, most már kövekkel is megrakva ráadásul, olyan
nehéz volt, hogy nem bírtam vinni. Vonszoltam a földön. Már
messziről hallottam, a lombzúgáson át, a csónakhoz verődő
apró hullámok csobogását, a nádas cuppogó neszeit. Kiértünk a
partra. A tó ugyanaz volt, de mennyire megelevenedett. Fürge
kis hullámok száguldoztak mindenfelé, visszafordultak, megint
eltévesztették az irányt, még egyszer körkörös karikákba
gyűltek, és újra szanaszét kergetőztek vagy menekültek. De a
víz már nem tükrözött vissza semmit, zavarosan viaskodott
önmagával.
Beszálltunk, és ellöktem a csónakot a parttól, egyre
mélyebbre merült a csáklya. Végül, amikor már nem ért
feneket, leraktam. A csónak imbolyogva sodródott az árral.
- No - mondtam meghatottan, búcsúzós hangulatban -, hát
akkor mi végeztünk is. Itt az idő. Köszönöm a... - Azt akartam
mondani: „a segítséget", de eszembe jutott, hogy neki is van
köszönnivalója, és számláinkat kölcsönösen kiegyenlítettük.
Két csücskénél megragadtam a zsákot, és a csónak peremére
emeltem. Aztán átlendítettem rajta. Leeresztettem, de még
mindig fogtam, míg a víz a könyökömig nem ért. Így megyünk a
peronon a lassan távolodó vonat után, amely szerettünket viszi.
Aztán elengedtem, és elmerült.
Kiderült, hogy a koporsó rövid. Hiába próbáltam behúzni
kiálló térdeimet. Folyton kiálltak a koporsóból, és a födelet
sehogy sem sikerült becsukni. Megpróbáltam hasra feküdni, de
akkor a sarkam állt ki, a födél szempontjából ugyanazzal az
eredménnyel.
Erre nem számítottam, pedig mindent kiszámítottam. Illatos
mentából vetettem meg a nyoszolyámat, láthatatlan lyukakat
fúrtam az ezüst pálmalevél alá, és bekészítettem fejtől két
csomag cigarettát, hogy addig se nélkülözzem, amíg a holnapi
éjszaka leple alatt kisurranok a kriptából.
A födél belső oldalára rézfogantyút erősítettem: egy remekbe
kovácsolt ajtókopogtatót. Az udvaron találtam. Ebbe
szándékoztam kapaszkodni, hogy le ne csússzon a födél, mikor
fölfelé visznek. Már csak be kellene fűrészelni a szögeket a fejük
tövénél, aztán visszadugni a födélbe. Ennyi utánjárás, ennyi
munka, és füstbe ment az egész.
De nem a füstbe ment fáradozást sajnáltam én a legjobban.
Ég veled, életem törzse, beteljesületlen perc, amikor újra -
mert reméltem, hogy újra, és nemcsak végül lebegek négy erős
hordár vállán, mindegy, merrefelé, mindegy, hová. Legalább a
templomtól a temetőig. Legalább csak addig, ameddig a
temetés tart.
A sors elbánt velem, vagy én nem álltam a sorsom
magaslatán. Mikor szent akartam lenni, megakadályozott a
pap. Mikor halott akartam lenni, megakadályozott egypár
vacak centiméter testmagasság. Sem egyik, sem másik nem
azért akartam lenni, mintha sokat érdekelne a szent vagy a
halott. Csak mint egyazon cél különböző eszközeit próbáltam ki
őket. Talán rosszul választottam, de tulajdonképpen nem volt
választásom. Minden lehetőséget megragadtam, és Isten a ta-
núm, hogy egyik esetben sem kíméltem az erőmet.
Halott ugyan csak látszólag akartam lenni. De éppen így
kellett. Csak a látszathalott az igazi halott, illetve csak az ilyen
tudja kihasználni az állapotát, élvezni azt, ami jár neki. Nem
sikerült.
Talán azért, mert mindenki csak a saját halottja lehet, én
meg a barátom bőrébe akartam bújni. Úgy látszik, én nem
voltam ő, és ő nem volt én, már csak a különböző magasság
miatt sem.
Biztosan megérem egyszer én is, megkapom a saját,
legsajátabb koporsómat. De akkor már késő lesz nekem,
ahogyan késő volt a plébánosnak.
Nincs itt semmi dolgom. Felálltam, helyére raktam a födelet,
és visszaszögeztem. Összeszedtem szerszámaimat, s elindultam
a kijárat felé. Hajnalodott, a templom szürkén derengett, mint
alkonyatkor. Hajnal és alkony azonos, ami nem mondható el a
nappalról és éjszakáról.
Requiescat in pace - ezt az egyes szám harmadik személyű
felhívást iróniának éreztem. „Requiescat" - vagyis „nyugodjék".
Nem volt nyugalmam, amióta az eszemet tudom, és ha mégis,
akkor nyugtalan voltam, hogy a nyugalom megfoszt a
nyugtalanságtól.
De ráébredtem, hogy nem én vagyok odabent, a szavak
másnak szólnak. Régóta magamat tartottam a címzettnek, és
nehezemre esett elszokni ettől a gondolattól.
Csakhogy ő sem volt ott. Így a felszólítás - gazdátlanul - még
egypárszor ünnepélyesen visszaverődött a boltívekről, önmagát
elfogyasztva, és ez az ünnepélyesség volt belőle az egyetlen
haszon.
Szenteltvíz cseppjei koppantak a koporsón, azután
következett a halott kivitele. Négy merev arcú, markos paraszt
megragadta a koporsót, s a vállára vette. Az asszonyok zokogása
magasra csapott, ugyanolyan elkerülhetetlenül, mint ahogy a
huzat becsapja az ajtót. A templom előtt a sírásó nyitotta meg a
menetet, életnagyságú fekete feszület hajladozott fölötte. A szél
és a sírásó birokra kelt a keresztért.
Fölfelé kapaszkodtunk az úttalan domboldalon. Eleredt az
eső, s a menet észrevétlenül meggyorsította lépteit. Szuszogás,
kivörösödő arcok. Nem volt nagy eső, de ferdén suhogó, metsző
cseppjeivel nagyobb ijedelmet keltett, mint amekkorát érdemel
egy júniusi csepergés.
A temetőben felbomlott a hadrend, a szabályos oszlopban
vonuló gyászmenet szétszakadozott, a hátsó sorokban haladók
előrefurakodtak, lerövidítve az utat, hogy idejében helyet
szerezzenek a célnál. Belül tömör, a peremén ritkuló gyűrűként
fogta körül a tömeg a sírt. Folyton lökdöstek, taszigáltak, végül
is visszafordultam, és ugyancsak lökdösődve, de ellenkező
irányban, kivergődtem az ostromgyűrűből. Elmentem néhány
vénember és nyomorék mellett, és leültem a közelben, a
kőangyal talapzatára.
A csoport összébb húzódott, előrehajolt, és úgy el-
csöndesedett, hogy a kutyaugatást is hallottam a távoli házak
felől. Aztán elszéledt a szélrózsa minden irányába.
Megvártam, míg a most odaférő aggastyánok és rokkantak
kigyönyörködik magukat. A végén, mikor az utolsó nyomorék is
elvánszorgott, én is odamentem. Hátrabökött sapkájában a
sírásó fenyőkoszorúkkal borította el a kripta fedőlapját.
- Mit gondolsz, mi van odabent? - kérdeztem a kőlapra
mutatva.
Sértődötten pillantott rám.
- Mi volna? Hát a plébános úr.
Azt akartam felelni: „Semmi sincs", de eszembe jutott, hogy
ha itt nincs, akkor másutt van, és hazamentem.
Murányi Beatrix fordítása
LOLO
Ó, ez a Lolo.
De jól tudja nyomni azokat a billentyűket. Vagyis a megfelelő
billentyűket. Mert csak úgy egyszerűen megnyomni a
billentyűket, azt még én is tudom. Nem azért tartanak azonban
itt minket, Lolót meg engem, hogy csak úgy akármit, ami épp a
kezünk ügyébe akad, akárhogyan nyomogassunk. Ha csak erre
menne ki a játék, hát nem is vesztegetném rá a szót. Vagyis ha
itt csak megfelelő vagy nem megfelelő billentyű akadna. De
ennek a szakállas úrnak az elképzelése épp abban rejlik (vagy
talán csak engem akar vele megalázni, és Lolót fölmagasztalni),
hogy kétfajta billentyű van. Az, amelyiket meg kell nyomni, és
amelyiket nem kell megnyomni. És ami ennél is rosszabb,
szemre egyáltalán nem különböznek egymástól. Vagyis addig
nem látszik, míg az ember meg nem nyomja őket. Azután
persze kiderül a különbség, sőt nagyon is szembetűnő. Amikor
az ember a megfelelő billentyűt nyomja le (vagyis mikor Lolo
nyomja le, mert nekem még sohasem sikerült), kinyílik egy
szelep, és egy darabka szalonna ugrik ki belőle, amit az eszik
meg, aki a billentyűt lenyomta (vagyis Lolo). Ha azonban a nem
megfelelő billentyűt nyomja le az ember (vagyis azt, amit én
szoktam, bár mindig a másikat akarom), nem nyílik ki semmi.
És ez miért van így? Miért nem tudom én soha a megfelelő
billentyűt lenyomni? (Neki pedig mindig sikerül.) A szakállas
úr, aki az egészet eltervezte, szabad kezet adott nekünk, a
választás tehát tőlem függ. Sőt mi több, mintha ez az úr
valósággal elvárná, sőt megkövetelné, hogy a megfelelő
billentyűt nyomjam le. Mivel magyarázható ugyanis, hogy Lolo
mindig azt nyomja le, amit kell, én pedig soha? Csakis azzal,
hogy Lolo ért a dologhoz, én pedig nem. Vagyis én butább
vagyok, mint Lolo.
Hogy föl ne forduljak az éhségtől, valahogy segítenem kellett
magamon. A dolog a következőképpen fest.
Mondjuk, Lolo megnyomta a billentyűt, és én is lenyomtam
épp ellenkező eredménnyel, amint már említettem. Lolo elülső
lábacskájával fogja a fölséges illatú szalonnát (számomra még
fölségesebb illatú, mert én éhes vagyok, ő pedig nem), az én
mancsomban nincs semmi, és korog a hasam. Ő még nem lát
neki az evésnek (mert bezabált a bestia), én meg szívesen látnék
hozzá, de nincs mihez. A szalonna Lolónál van. Így hát azt
mondom neki:
- Tudod, csodállak, Lolo. Olyan okos vagy, intelligens, hogy
alig van annyi eszem, hogy mindezt fölfoghassam, és kellőképp
értékelhessem. Ha egyáltalán van egy kis eszem, hát csak azért
van, és annyi van belőle, hogy téged csodáljalak.
- Hm, hm - dörmögi Lolo. - Hát milyen vagyok én?
Minden rendben, gondolom magamban, és újra elmondom
neki:
- Okos vagy, intelligens, kiváló és utánozhatatlan.
- Azt mondod, hogy utánozhatatlan? - csap le mohón Lolo, és
olyan az ábrázata, mintha a világ legfinomabb szalonnáját
kapná be. - Utánozhatatlan?
- Persze. Itt vagyok például én. Nem értek semmihez, mert
buta vagyok, korlátolt, és tompa az eszem. Viszont te zseniális
vagy.
- Hm, hát akkor itt van, nesze - mondja Lolo, és átnyújtja a
szalonnát. Igazán megengedheti magának, mert tudja, hogy ha
újra lenyomja a billentyűt, ismét kiugrik a következő
szalonnadarabka. És mély megvetéssel fűzi hozzá: - Csak
vigyázz, nehogy megfulladj.
Megjegyzése helyénvaló. Ki vagyok éhezve, és túlontúl
mohón vetem rá magam a szalonnára. De Lolo megvetése
ellenére sem tudok uralkodni magamon. Különben is ő
gyönyörködik a mohóságomban.
- Ó, igen... te... nagy... vagy... hatalmas... mnyam, mnyam
mlam, mlam... Hallatlan... mnyam, mnyam... csodálatos...
Nehéz egyszerre enni meg szónokolni, de tudom, beszélnem
kell, ha azt akarom, hogy Lolo elégedett legyen. Élni kell. Bár ha
valaki megkérdezné tőlem, hogy miért, hát igazán nem tudnám,
mit feleljek.
Lolo szívesen vitázik általános témákról. Kedve is van hozzá,
meg világos feje, mert mindig jóllakott. Nekem örökké csak az
evésen jár az eszem, de nem háríthatom el a vitát, ha ő
absztrakciókról óhajt társalogni. Elvégre joga van hozzá.
Többnyire esténként szoktunk beszélgetni, mikor a
laboratórium már zárva van, a billentyűk nem működnek, és
senki se figyel ránk. Akkor Lolo rákezdi:
- Az én küldetésem bebizonyítani, hogy igenis képesek
vagyunk kezünkbe ragadni a hatalmat a világ fölött. Patkány -
mily büszkén hangzik. Én hallatlanul intelligens vagyok, de ez
még mind semmi. Élve az intelligenciámmal, tovább fejlesztem
és mélyítem, s olyan eredményeket érek el, melyekről nem is
álmodtak.
- De Lolo - próbálok félénken ellenkezni -, egyelőre kalitkába
vagyunk zárva.
Ő semmibe veszi figyelmeztetésem. - A tény, hogy én ilyen
kiváló vagyok, azt bizonyítja, hogy a mi fajtánk páratlan. Az én
hivatásom az evolúció, az pedig egész fajtánk élére állít majd
engem, egyszersmind valamennyi létező faj legelejére. Helyt
kell állnunk.
- Te biztosan helyt fogsz állni. De én nem.
- Sose búsulj. Elvégre te is patkány vagy, igaz, hogy buta.
Ugyanahhoz a fajhoz tartozol, mint én.
Lolo kibontja képzeletének szárnyait. A találmányokról
beszél, melyeket megvalósít, persze nem jelöli meg őket
pontosan, mert még fogalma sincs, milyenek lesznek. De van
intuíciója, képzelete és ihlete. Példának okáért megvallja
nekem:
- Tudod, már dereng valami... Majd csak kifundáljuk.
Olyasvalamit, ami...
Mivel képtelen szavakba önteni, bizonytalan köröző
mozdulatot tesz...
- A körre gondolsz?
- Hát persze, a körre! - vidul föl. - A kör fölfedezése majd
megnyitja előttünk az utat egyéb találmányok felé.
- Hát persze - bólintok rá nem valami őszintén. - Úrrá
leszünk a kozmoszon. Szalonna.
- Mi?
- Á, semmi, csak úgy kiszaladt a számon.
És így el szoktunk beszélgetni.
Az utóbbi időben nyugtalanság emészt. Nem a szalonna
miatt aggódom, amit nagyon is jól ismerek már. Ez valami más.
Azt mondom Lolónak:
- Képtelen vagyok meghatározni, hisz csak egy egyszerű buta
patkány vagyok. De valami hangot hallok, azt mondja: „Rágd
szét a kalitkát, próbálj kiszabadulni. Ugorj a vízbe."
- Ostobaság - nevet Lolo. - Félbeszakítani a kísérleteket?
Szétrágni? És miért éppen a vízbe?
- Nem tudom. Ez egy titokzatos hang, és nem hajlandó
bemutatkozni. Fogalmam sincs, honnan eredhet. Csak azt
tudom, nagyon parancsoló.
- Annál kevésbé kell törődni vele. Ne állj szóba idegennel.
Nyomd meg.
És Lolo lenyomja a billentyűt, megkapja a szalonnát, eszik.
Nekem nincs kedvem lenyomni. Már nem is azért, mert
úgysincs belőle semmi hasznom. A hang nem hallgat el, újra
elismétli ugyanazt, nem hagy nyugton. Ez a hang azt mondja,
hogy a kalitka, ez a helyiség, amelyben a kalitka van, meg az is,
ahol a helyiség van, veszélyben forog. Hogy itt kell hagyni ezt az
egészet, kiszabadulni valahogy, és elmenekülni. Nem tudom,
hogy hová, de menekülni kell, menekülni, menekülni ... Az
óceánról álmodom, Lolo meg én lábacskáinkkal kapálódzva
úszunk benne, és eltávolodunk a veszedelemtől.
De ő hallani sem akar róla.
- Miféle óceánról beszélsz te, minek nekünk óceán, te
megőrültél? Éppen az óceán a legveszedelmesebb.
- Igen, de ott még van némi esélyünk. Itt pedig...
- Mi van itt?
- Itt elpusztulunk.
- Lehet, hogy te elpusztulsz, de én nem - sértődik meg -, én
az én intelligenciámmal...
Igaza van. Ő az intelligenciájával remekül föltalálja magát.
Mihez is kezdene az óceánon? Ott nincs billentyű, amit
lenyomhatna, vége lenne a presztízsének. Itt nem pusztul el, és
én sem mellette.
Hát akkor minek nyugtalankodni?
Gimes Romána fordítása
A BOLOND
De Calvo úr ajánlólevelet adott San Juan kormányzójához.
Elindultam, hogy egy alkalmatos hajót keressek. De csak
egyetlen hajó készült Palosból a Karib-tengerre, s az sem volt
valami bizalomgerjesztő. Ódon, szúette, mindössze egyárbocos
bárka. Ráadásul a kapitány nem is tudta, mikor indul. A
kocsmában lopta a napot, nem volt még sem legénysége, sem
rakománya, sem utasai.
Áldozócsütörtökön, éppen délben, a mólón üldögéltem, és
nehéz szívvel bámultam nyugat felé, arra, amerre nem
kerekedhettem fel. Ekkor déli irányból nagy, határbocos gálya
tűnt fel kifeszített vitorlákkal, s befutott a kikötőbe.
Összeszaladt az egész város. Még nem láttak itt ilyen remek
hajót. Gazdagon díszített, vadonatúj gálya, három sor ágyúval,
orrán Salamon király fejével, s a kifeszített vászon alatt, amely a
naptól védi a fedélzetet, zenekar játszik. A hajó, mint kiderült,
Cádizból jött, és San Juan kormányzójának vitt embereket meg
árut. Csak kis időre állt meg, hogy édesvíz-készletét kiegészítse,
aztán nyomban továbbindul végső célja felé.
Érthető, hogy örömmel csatlakoztam az utasokhoz, másnap
korán reggel felszedtük a horgonyt. Az a másik hajó némán,
elhagyottan vesztegelt a kikötőben, mint valami roncs, amely
soha többé nem fog tengerre szállni. Sajnálkozás nélkül
méregettem elfeketült köteleit, rozsdás gyűrűvel megpántolt,
repedt árbocát, a szétgurult hordókat a fedélzetén, amelyen
nem volt egy teremtett lélek.
Micsoda rozzant ladik a mi Salamonunkhoz képest!
A Salamon hamarosan maga mögött hagyta ezt a szomorú
kísértetet. Eltűnt a kikötő is. Aztán az egész városka
összemosódott a parttal, végül pedig a part is ellaposodott, és
beleolvadt a láthatárba. Az egész, addig végtelen világ a
Salamon méreteire zsugorodott össze.
Kiderült, hogy egy hajó messziről nézve sokkal nagyobb,
mint ugyanaz a hajó, amikor közeledik hozzánk. Még kisebb,
mikor felszállunk a fedélzetére, és annál jobban
összezsugorodik, minél több időt töltünk el rajta.
Nem sokáig tartott, amíg megismerkedtem ezzel a korlátolt
világgal, eljutottam határaihoz, és azontúl csak az embereket
fürkészhettem, akik lakják. Csak mi, a Salamon lakói, tápláltuk
és élesztgettük most egymás kíváncsiságát. Az óceánon kívül,
amelyen elveszett a pillantásunk, csak a mi életünk, a mi
foglalatosságaink, gondjaink és reményeink voltak végtelenek.
A többit, e kicsiny és véges anyagi edényt, amely körülzárt ben-
nünket, egykettőre megismertük.
De az óceán, habár végtelen, üres volt. Nem válaszolt sem
szavainkra, sem gondolatainkra. Csak mi maradtunk hát
magunknak, mi, a Salamon utasai.
Gyorsan összeismerkedtünk. Nem volt nehéz, hiszen
megosztottuk asztalunkat és ágyunkat. Kénytelenek voltunk
közös kondérból enni a hajókosztot; naponta egyszer
szobánkba hozták a konyhából a matrózok. Fej fej mellett
aludni az emeletes rekeszekben, mint méhek a kasban, vagyis
inkább mint a herék, mert nem tartozván a legénységhez, nem
volt semmi dolgunk.
Főként azok voltak közülünk semmittevésre ítélve a tengeri
úton, akik a szárazföldön valami szolid mesterséget űztek. A
kereskedő itt nem tudott adni-venni, a kézműves termelni, de
leginkább talaját vesztette az ültetvényes, hiszen sem alattunk,
sem a széles láthatárig nem akadt egy talpalatnyi föld sem.
Azzal tartották hát magukban a lelket, hogy elmesélték, mit
csináltak a szárazföldön, és mit fognak csinálni, ha majd partra
szállnak. Csak néhányan, nevezetesen azok, akik a földön nem
ilyen földhözragadt foglalkozást űztek, voltak kevésbé
elveszettek a vízen. Közéjük tartozott: a pap, a festőművész és a
hamiskártyás.
Amazok csak meséltek a ténykedésükről, emezek itt is
folytatni próbálták, de azok is, ezek is minden tőlük telhetőt
megtettek, hogy el ne veszítsék azonosságukat, mellyel a hajóra
szálltak. Volt azonban egyvalaki, aki nem alkalmazkodott ehhez
a szabályhoz.
Korosodó férfi, kopasz feje búbja alatt merev szálú, deres
hajjal. Különös arca volt. Más arcokon ilyen vagy olyan
kifejezés uralkodik. Egyiken átszellemültség, másikon bánat és
merengés, harmadikon jókedv, negyediken furfang, ötödiken
butaság tanyázik, ha nem is állandóan, de ahhoz elég gyakran,
hogy többé-kevésbé egységes jellegűvé változtassa. Ám ennek
az embernek az arca olyan volt, mint a kocsma, amelyben
különféle alakok bukkannak fel, de sohasem laknak benne. És
mint a kocsma, olyan mozgalmas is volt ez az arc, semmilyen
rendet nem ismert, legfeljebb üresség honolt rajta néha.
Ilyenkor természetellenes és kellemetlen benyomást tett, éppen
olyat, mint egy elhagyott kocsma.
Foglalkozása nem kötötte a földhöz. Hivatásos tréfacsináló
volt, mókamester és udvari bolond. De ha ő el nem mondja,
soha ki nem találtuk volna. Félrehúzódott, meg sem próbált
mulattatni bennünket. Nyoma sem volt benne egy
mókamesterhez illő, vele született vidámságnak és
elevenségnek. Ifjúsága elvirult már, tehetsége sem lehetett
valami fényes, nem csoda, hogy mindeddig elkerülte a siker.
Nyilván rosszul ment a sora otthon, ha az óceánon túl próbál
szerencsét. Köztudomású, hogy a gyarmat új kormányzója
királyi mintára szervezi udvartartását, így hát biztosan udvari
bolondra is szüksége van. Egyébként valamennyien a
kormányzó emberei voltunk, vagy reméltük, hogy azok leszünk.
Közvetlenül a szolgálatában, vagy legalábbis annak révén, hogy
az általa kormányzott szigeten szállunk partra. És mindnyájan
alig vártuk, hogy partra szálljunk, türelmetlenül számolgattuk,
mikor tehetjük végre a szárazföldre a lábunkat.
Pedig az utazás fáradalmaitól nem szenvedtünk sokat.
Kellemes időben, jó széllel hajóztunk. Többnyire fent
tanyáztunk a fedélzeten, friss levegőn, napsütésben. Csak
aludni és enni mentünk le a hajó belsejébe. Idefent
mindegyikünk a maga módján érintkezett a elemekkel - a
levegővel, a vízzel - meg a társaival.
A lelkipásztor magasabb szintézis segítségével kötötte össze
az emberek és az elemek világát. Mindkettőt alárendelte egy
felsőbb erőnek: Isten akaratának. Az elemek nem kifogásolták,
hogy beilleszti őket a maga rendszerébe, ámbár látható
beleegyezésüket sem adták. Az emberek viszont okoztak némi
gondot. Különösen a hamiskártyás, aki érzéketlen lévén az
elemek iránt, és a magasabb szintézissel sem törődve, teljesen
az emberi kapcsolatoknak szentelte magát. Szorgalmasan
fosztogatott bennünket, egyetlen vágya az volt, hogy minél több
pénzhez jusson. Az utazást pedig jó alkalomnak tekintette, mert
az unatkozó, tétlenségre kárhoztatott utasok szívesen ráálltak a
játékra.
A festő ellenben túlságosan is a természetnek szentelte
magát. Le akarta festeni a repülőhalakat, vázlattömbbel a
kezében leselkedett rájuk. Makacsabb volt a halászoknál, akik
nem annyira a halat kívánják, mint inkább a húsát. Ő viszont az
egész halra sóvárgott megszállottan, a halra mint olyanra, a
halra önmagában véve, a halra és hal titkára.
Utunk harmincadik napján a szél elült, a tenger sima lett,
mint az asztal. Tejszínű fátyol fedte el az a addig állandóan kék
és bárányfelhős eget. Az egyforma mozdulatlanság zsibbadt,
néma és közönyös egyformaságba mosta össze az eget és a
tengert. A vitorlák elaléltak, és a kapitány felgöngyöltette őket.
Más parancsokat is adott, a hajón sürgés-forgás támadt, éles
ellentétben a halott környezettel. Mindazt, amit nem lehetett
levinni a hajó belsejébe, kötelekkel és vaspántokkal a
fedélzethez erősítették. És amikor láttuk, hogy még a
kormánykereket is rögzítik, mintha most már örökké így
maradna, megértettük, hogy valami rendkívüli készül.
Kérdésünkre, hogy mit kell tennünk, a kapitány kurtán azt
felelte: „Imádkozzanak."
Már lent ültünk a hajó belsejében, ahol csak a gerendáról
láncon függő lámpa fénye segítségével különböztettük meg
egymás arcát. A titokzatos félhomály jelentőséget nyert, úgy
rémlett: az óceánon uralkodó sötétség hírnöke, kém és áruló
erődünk falai között. Megviszolyogtatott a jelenléte itt, a fekete
űrtől elválasztó falnak ezen az oldalán. Már nem kártyázott
senki, mert olyan eseményekre vártunk, amelyek közeledtekor
nem ajánlatos a kártyajáték, e bűnös foglalatosság. De még
senki sem imádkozott, mintha attól tartanának, hogy az idő
előtti ima siettetheti a vihar elérkezését.
Amikor megjött, mind meghajoltunk a hajóval együtt,
köszöntve a lámpát, immár az egyetlen szilárd pontot az egész
óceánon. A nehézkedés törvényének engedelmeskedve, mindig
éppen a föld középpontja felé mutatott. Csekély vigasz. Minden
más tárgy életre kelt, és fölkerekedett. Még a deszkafülkék is,
bár egymáshoz, a falhoz és a padlóhoz voltak ácsolva, recsegve
erőlködtek, hogy megindulhassanak. Eluralkodott a széthullás
általános vágya. Minden szét akarta tépni kapcsolatát minden
mással, megszüntetni mindenfajta közösséget, és elszakítani
minden köteléket. Nemcsak a hajó egészén, hanem részein is
úrrá lett a lázadás önnön mivoltuk ellen. A felbomlás sóvárgása,
a centrifugális erő, az ismeretlen antitézis őrülete. Kivéve a
lámpát, amely a bolygó középpontjával lévén közvetlen
kapcsolatban, s inkább ahhoz tartozván, mint a hajóhoz, nem
hajolt el a helyéről.
Eljött hát az ima ideje. A helyiség közepén térdelve és a
masszív asztalba kapaszkodva, amely a maga részéről
akaratlanul is a padlóba kapaszkodott, a lelkipásztor
rázendített a litániára. A többiek felelgettek, ki-ki letérdelve,
ahol tudott, és megfogódzkodva, amibe lehetett. De kisvártatva
nem tudtunk már térdelni, és nem volt mibe kapaszkodni.
Olyan vadul hánykolódott a hajó, hogy összekeveredtünk a
tárgyakkal és egymással, mintha valaki kockázni akarna velünk,
és előbb összerázna a dobópohárban.
Megfogódzkodtunk mindenben, ami a kezünk ügyébe került.
De minden éppolyan mozgásban volt, mint mi, tehát semmiben
sem leltünk támaszt. Többször előfordult, hogy egy gerendát
vagy szögletet keresve, megragadtam valakinek a lábát vagy az
orrát. Nemsokára már megfogtam bármit, válogatás nélkül. De
úgyis minden kicsúszott a kezemből.
Behatolt a víz. Ömlött felül, benyomult oldalt, a hirtelen
támadt réseken át. És bár mindenki külön-külön keringett
részeg pályáján, valamennyien megértettük ugyanazt: a hajó
süllyed, menekülni kell.
Nagy tömörülés követte a szétszóródást. Mindannyian a
kijárathoz zsúfolódtunk. Vízsugarak taszigáltak bennünket.
Akik lejjebb voltak, visszahúzták a följebb levőket. A huzavona
ellenére, fittyet hányva a nehézkedés törvényének,
felnyomakodtunk a lépcsőn. Kigurultunk a fedélzetre, éppen
úgy, mint egy méhraj, amely összevissza verve, rázva, ázottan
és vakon, repülésre képtelenül, mégis összeszorulva, végtagok
tucatjaival akaszkodik össze, elevenen.
A szél sem fújt szét bennünket, a hullámok sem mostak
széjjel. A gomolyag előbb a fedélzet egyik oldalára gurult, majd
a hajó átdőltével a másikra, aztán még egypárszor ide-oda
gördült, eső verte és hullámok fürösztötték, mígnem végül
átbukott a mellvéden, és a tengerbe pottyant.
Bizonyára el is süllyedt volna mindenestül, ha arra nem
sodródik egy tutaj. Már előbb leengedték a tutajokat és a
dereglyéket. De a dereglyék elsüllyedtek, csak a tutajok
maradtak. Akik úszni tudtak, megragadták, a többiek őbeléjük
kapaszkodtak, és így az egész raj a tutajhoz tapadt. Felmászott
rá, odaragadt, és le sem vált róla többé.
Csak most volt érkezésem, hogy kissé körülnézzek. Messze a
hajó egy vízdombra kapaszkodott fel. Fölötte rézvörös, rőtes,
komor ég.
A hajóból csak a törzse maradt. Minden árboc nyomtalanul
eltűnt. Annál jobban látszott, az égre rajzolódva, Salamon
király feje, s azonkívül egy másik, nem várt alak.
A legmagasabb csúcson megpillantottam a bolondot.
Fehér-fekete rombuszmintás dominója pompásan kiemelte
alakját. A szél cibálta ezt a bohócruhát, rángatta a bohócsipka
háromcsengettyűs bojtját. Hideg visszfény verődött vissza a
mészfehér arcról. Két kézzel a kormánykerékbe kapaszkodott,
és úgy rémlett, mulatságos bakugrásokat végez. Sem a
csengettyűk hangja, sem a kiáltások, amelyekre szájának
mozgása vallott, nem értek el hozzánk. Csak a bolondos
fintorokat és mozdulatokat láttuk. Rögtönzött-e, vagy betanult
számot adott elő? Nehéz lett volna megítélni. Egyébként
biztosan nem számított közönségre. Nem remélhette, hogy
bárki is észreveszi, még kevésbé, hogy bárkit is mulattathat.
Megőrült, és már nem érzékeli a valóságot? Vagy ellenkezőleg,
látva, hogy mindennek vége, elhatározta, hogy még egyszer,
utoljára fellép? De akkor ki előtt és kinek? Ő, aki nekünk soha-
sem mutatta be mókáit, most a viharnak mutatja be. Akkor hát
százszorosan bolond, vagy mivel bolondabb a kelleténél,
egyáltalán nem az?
Vízdombokra emelkedve, majd vízvölgyekbe zuhanva,
távolodtunk a hajótól. Még egynéhányszor megláttam a
Salamont valamelyik magaslat csúcsáról egy másik, egyre
távolabbi csúcson, a bennünket elválasztó hegyhátak fölött.
Súlyos fatuskóként merült alá, feketén a szürkészöldben, és
csak az élénk foltocska, annak jeléül, hogy a bolond még ott
van, virított az egyre nagyobb messzeségben. Tarka lepke,
amely a fatuskóra telepedett. Utoljára villant meg, aztán már
nem látszott semmi, a tenger mozgó hegyein kívül.
De mi is ott vesztünk volna hitvány tutajunkon,
étlen-szomjan, ha három nap múlva föl nem szed bennünket
egy hajó, amely a Salamonhoz hasonlóan, ám nagyobb
szerencsével, San Juanba tartott. Ugyanaz az ódon, lyukas
bárka volt, amelyet Palosban lekicsinyeltem. Három nap sem
telt belé, s a kék tenger és az égbolt között feltűnt a borzas, zöld
pálmafák csíkja, piros háztetők és a fellegvár szürke bástyái, a
vidám Puerto Rico.
Murányi Beatrix fordítása
ZUHANÁS KÖZBEN
Kezdetben egészen kótyagos voltam, és nem is tudtam, hogy
zuhanok. Megzavarodott érzékeim egymásnak ütköztek, mint
macskák a zsákban. Nem tudván, hogy zuhanok, nem féltem a
zuhanástól. Csak émelyített a zűrzavar.
Aztán hozzászoktam. A megszokás unalmat szült.
Unalmamban az unalom okát kerestem, és megállapítottam,
hogy azért unatkozom, mert hozzászoktam. De mihez szoktam
hozzá?
A zűrzavarhoz, természetesen. De mitől van zűrzavar?
Rájöttem, hogy saját súlypontom körül forgok, vagyis
bukfencezem. Miért? Nem tudom meg, amíg abba nem hagyom
a bukfencezést. Végtagjaimmal manőverezve végre sikerült
függőleges helyzetbe kerülnöm. Vagyis olyanba, hogy a
sziklapárkányokon növő mohák, zuzmók és csenevész bokrok a
lábam felől érkezve húztak el mellettem, s a fejem fölött tűntek
el. Csak ekkor értettem meg, hogy zuhanok, és kezdtem félni.
Persze nem annyira magától az eséstől féltem, inkább a
következményeitől. A zuhanás, noha önmagában ártalmatlan,
nem tarthat örökké. De már jó ideje féltem, s a vég nem
következett be. Megszoktam hát a félelmet is, legalább annyira,
hogy helyzetemet megvizsgálhassam.
Egy fal mentén zuhantam, mindenütt végtelen tér volt. A
falból helyenként párkányok és szirtek ugrottak ki. Eszembe
jutott, hogy felhasználhatnám a fal kiugróit, megragadnék egy
sziklafokot, fát, vagy akár fűcsomót, megkapaszkodnék
valamiben, hogy ne zuhanjak tovább. Vizsgálódva néztem
lefelé, és vártam az alkalomra. Feltűnt egy borókabokor.
Kinyújtottam a kezem, s amikor melléje értem, megragadtam.
Nagyot reccsent, és lám, repülök tovább, két kezemben a bo-
rókabokor, mintha látogatóba készülnék, ilyen képtelen csokrot
szorongatva.
Elengedtem hát, repüljön csak egyedül, ha már nem
vehettem hasznát. Talán jobb alkalom is adódik. Amott egy elég
nagy fácska, szemre sokkal szilárdabb a borókabokornál. Ismét
szétterpesztem ujjaimat, és amint melléje érek, elkapom.
Égszakadás, földindulás, megint repülök, de ezúttal álmélkodva
veszem észre, hogy négy kezem van, mind a négy markolja
görcsösen a letörött ágat. De nem, csak kettő az enyém, a másik
kettő egy illetőé, aki - míg én lefelé néztem - észrevétlenül
mellém ért odafentről, és ugyanakkor ragadta meg a fácskát,
amikor én. Kövérebb lévén, súlyosabb nálam, gyorsabban
repült. (Az űrben minden test egyforma sebességgel esik, de
úgy látszik, nem az űrben estünk, vagy mit tudom én.) Utolért,
és most együtt repülünk, szemtől szembe, bámuljuk egymást
közvetlen közelről. Közöttünk az ág, amelyet együttes erővel
tartunk. Végül ő levette róla egyik kezét, s udvariasan kalapot
emelt.
- X. Y. - mutatkozott be. (A fene jegyzi meg.) Biccentettem,
de korántsem töltött el baráti érzés iránta. Miatta zuhanok
tovább, mert a fácska kettőnk súlyát nem bírta el. Ha ő nem
jön... akkor. Ha magam lehetnék... most. Hiszen most még
gyorsabban esem, mint addig, meg a kettőnk súlykülönbsége is
terhel. Mégsem engedtem el az ágat, bár így egyszerűen
megszabadulhattam volna tőle.
- Maga is zuhan? - érdeklődött együgyűen. Szemlátomást
extrovertált, piknikus alkat.
- Ühüm...
- Akkor együtt fogunk zuhanni - örvendezett, mintha bizony
lenne rá oka.
Miért ilyen biztos benne? Nem gondol arra, hogy bármikor
elengedhetem a fát? De még mindig haboztam. Hátha igaza
van, hogy kedélyesebb társaságban zuhanni? Kettesben, sőt
talán hármasban, mert az ágon egy kis zöld bogár mászott.
- Kiszakadt - mondtam szemrehányóan. Legalább ne higgye,
hogy el vagyok ragadtatva, amiért tovább zuhanhatok, az ő
hibájából. Legalább érezze, hogy ő a ludas.
- A fára gondol? - nevetett. - Nem az első és nem az utolsó.
Elkaptam én már egypárat, de mindig így jártam. Rá se
rántson.
Rá se rántsak! Mintha a kávéházi asztalnál üldögélnénk!
Ostoba ez vagy pimasz?
- Nicsak, oda nézzen!
Szemével és fejével intett, hogy nézzek hátra. Vagy
háromszáz méterre tőlünk egy csiptetős, idősebb úr repült
lefelé, tisztes egyetemi tanárnak látszott. Egy zergét tartott
átölelve, amely vadul rúgkapált, szarvával pedig a levegőt
döfködte. Nyilván belekapaszkodott röptében, mint mi a fába,
és most együtt zuhannak tovább, de valami esztelen remény
visszatartja attól, hogy elengedje kapálózó foglyát.
- Tehát nem vagyunk egyedül?
Válaszul fél kézzel elengedte az ágat, és nagy félkört írt le.
Pillantásommal követtem a mozdulatát. Csak most vettem
észre, hogy a tér tele van hulló alakokkal. Eddig annyira
elfoglalt a saját sorsom, meg a fal figyelése, hogy nem is néztem
oldalt és hátra, az ürességbe.
Néhányan bukfenceztek, mint korábban én is, mások fejjel
lefelé zuhantak, vagy fejjel felfelé, ahogyan én most. Voltak
olyanok is, akik vízszintes helyzetben estek, mintha láthatatlan
heverőn feküdnének. Általában a zuhanás két módját lehetett
megkülönböztetni: egyesek kapaszkodtak valamibe, mások
lemondtak a kapaszkodásról, és szabadon estek. Az utóbbiak
voltak kevesebben.
E kisebbségben akadtak olyanok, akik arszlános eleganciával
zuhantak. Látszott, hogy sokat adnak a stílusra. Lábak egymás
mellett, kezek könnyedén csípőre téve, büszke fejtartás, hetyke
tekintet. Mások meg csak úgy potyogtak, hadonászva, vagy
egyszerűen elhagyva magukat, mint laza testrészek halmaza.
Egy fiatalember húzott el mellettünk. Kezében havasi
gyopárt tartott. Belekapaszkodott, bár aligha remélte, hogy az
megtartja.
- Széplélek - kacsintott rám cinkosan útitársam, amannak
pedig odakiáltott: - Ó, de gyönyörű!
Még tapsolni is készült, de észbe kapott. Ő sem akarta
elengedni az ágat. Ragaszkodott hozzá, mint a professzor a
zergéjéhez.
Koros hölgy szállt el mellettünk, gyökerestül kitépett füveket
szorongatott. Nyilván beléjük kapaszkodott valamikor.
Valamikor régen, mert a füvek elhervadtak, elszáradtak, de úgy
dédelgette őket, mintha friss virágok volnának. Azonkívül
mindenféle gallyat, kórót aggatott magára, szatyrában pedig
kavicsokat tartott.
- Emlékek - magyarázta útitársam. A hölgynek gavallérosan
köszönt.
- Ismeri?
- Nem, de sajnálom.
Abbahagytam a nézelődést, mert viszketett a kezem. A bogár
rám mászott az ágról, és sétára indult a kezem fején. Ráfújtam,
erre megállt, mozdulatlanná dermedt és láthatatlan, szőrös
lábaival erősen belém kapaszkodott. Úgy tett, mintha nem
létezne. Megint le akartam fújni, de útitársam visszatartott.
- Hagyja, mit árt magának!
- Viszket.
- Mondja már. Úgyis...
Nem fejezte be, de kitaláltam, mit akart mondani. Békén
hagytam a bogarat. Várt egy ideig, aztán továbbsétált.
Társamat új színben tüntette fel ez a kimondatlan célzás.
Tehát mégis tisztában van helyzetünk tragikumával -
amennyiben a zuhanást helyzetnek nevezhetjük -, nem olyan
bárgyú optimista, mint hittem. Komolyan beszélhetek vele.
- Soká tart még? - kezdtem, szintén a célzásnál maradva.
- Honnan tudhatnám? Először meg kellene tennem az egész
utat lefelé, aztán meg visszafelé, hogy valamilyen fogalmam
legyen róla.
- Visszafelé... Látott már valakit visszajönni?
- Nem láttam.
Ebben a pillanatban erős fájdalmat éreztem a derekam táján.
Rögtön hátranéztem, és még éppen láthattam a puffadt, kövér,
eltorzult arcot és a szitkokat kiabáló, tátott szájat. Meg a
távolodó lábat, amely belém rúgott.
- Miért?! - És visszaordítottam, bár a támadó már nem
hallhatott.
- Még kérdezi? A zuhanásért.
- De hát nem az én hibám, hogy ő zuhan!
- Persze hogy nem a magáé, sem az enyém, sem senkié. De ő
mindenkin bosszút áll. Az ilyen azt rúgja, aki elébe kerül. És ha
nem éri el, akkor legalább leköpi. Nagyon fáj?
- Nagyon.
- Akkor legalább nem viszket. - (Csakugyan, ehhez a
fájdalomhoz képest a viszketés semmiség volt.) - Van nálam
köhögéscsillapító tabletta, nem kér?
- Hiszen nem köhögök.
- Mindegy, csak az a lényeg, hogy bevegyen valamit.
Meglátja, hogy használ.
Bevettem, és valóban használt. Útitársam tapasztalt ember.
Szerencsére nem mindenki viselkedett úgy, mint az a
briganti. Az egyik úgy zuhant, mint a többiek, de folyton az
óráját nézte, és azt kiabálta:
- Sietek, rohanok!
- Hová siet annyira? - kérdeztem csodálkozva.
- Felfelé!
- Hogyhogy felfelé, hiszen...
- Psszt... - hallgattatott el útitársam. - Hagyja rá.
- Repülök felfelé! Halleluja! - kiáltott amaz, és nyílsebesen
zuhant lefelé.
Csak egyszer találkoztam olyannal, akinek a zuhanása
irigységet keltett. Azt hiszem, ha én magam is nem potyogtam
volna, és meglátom ezeket a zuhanókat, elragadtatásomban
rögtön utánuk ugrom. Azért mondom, hogy „utánuk", mert
ketten voltak. Nagyon fiatal mind a kettő, összeölelkezve
zuhantak, és egymás szemébe néztek. Valószínűleg olyasmit
láttak ott, amit rajtuk kívül nem látott senki. Ügyet sem
vetettek a környezetükre, talán nem is tudták, hogy zuhannak,
de ha tudták is, teljesen közömbös volt nekik.
Társam szintén felfigyelt rájuk, de hallgatott, ahogyan én is,
mert valamiféle szégyen és bosszúság vett erőt rajtunk. Kerülni
igyekeztünk egymás tekintetét, és haragudtunk egymásra. Én
nehezteltem rá, hogy ő az, ő pedig énrám, hogy én vagyok.
De mindez semmi volt ahhoz a kalandhoz képest, amely
ezután várt ránk. Éppen nem néztem semerre, mert a bogarat
figyeltem, amely ide-oda mászott, végül bal kezem kisujjának
hegyére telepedett, ott egy kicsit téblábolt, majd hirtelen
széttárta apró szárnyacskáit.
- Oda nézzen! - kiáltottam. - Nem kellene kitépni?
Társam elsápadt, de nem a javaslatom miatt. Másfelé nézett,
a lába alá.
- Ott, ott... - dadogta, s képtelen volt többet kinyögni.
Én is lenéztem, és rögtön megfeledkeztem a bogárról.
Mivel megszoktam, hogy ki-ki magában zuhan, először meg
sem értettem, hogy az a sötét, szürkés tömeg emberekből áll.
Ők is estek, de hogyan! Zárt gömböt alkottak, az átmérője
lehetett vagy egy kilométer, és úgy akaszkodtak össze, hogy
egyikük sem fordult arccal kifelé, hanem mindegyikük befelé
nézett. Nem látszott egyetlen arc sem, csak kidomborodó hátak
és fenekek. Egymásba ékelve, sajtolva, gyömöszölve, szabályos
gömbalakzatot alkottak. Afféle kis bolygót. A gömb erős szagot
árasztott.
- Nagyszerű! - kiáltottam, mert lenyűgözött a gigászi látvány.
- Megőrült?! Hiszen egyenesen feléjük repülünk. Tenni kell
valamit, különben végünk!
- Miért? Messziről szépen fest.
- Messziről, de nem közelről. És egyre közelebb jön!
Csakugyan, a gömb közeledett, felszínének görbéje
szemlátomást laposodott, már horizontot alkotott, igaz, még
íveset. Már nem is gömböt láttam, csak egy óriási
domborulatot, s tompa moraj hallatszott belőle.
- Gombolja ki, gyorsan!
- Mit gomboljak ki?
- A zakóját!
Nem gondolkoztam a különös parancson, hanem követtem
példáját. Ő a kabátját gombolta ki, én a zakómat. A kabát
szétterült, mint egy ejtőernyő, a zakóm is, de ez nem volt olyan
hatásos, mint a nagykabát. Kicsit lelassultunk, de hamarosan
megint a régi sebességre gyorsultunk fel.
- Hiába! Ez a nyavalya vonz minket!
Valóban, a gömb tömege, az ismert fizikai törvénynek
megfelelően, gravitációs mezőt hozott létre. Már úgy látszott,
nincs menekvés, mindenképpen ott kötünk ki a morajló,
fortyogó masszán.
Ekkor elfacsarodott az orrom, és hatalmasat tüsszentettem.
A tüsszentés úgy hatott, mint a reaktor bekapcsolása az
űrhajóra; irányt változtattunk. Függőleges zuhanás helyett
oldalra szálltunk, s elrepültünk a bolygó felszíne mentén. Mire
az ellenlökés hatása megszűnt, túl voltunk a bolygó
periméterén, nem messze tőle, de elég távol ahhoz, hogy
amikor ismét felülkerekedett a szabadesés - amely erősebb a
bolygótömeg vonzásánál -, biztonságosan elkerülhessük. Elég
jól láttam hepehupás, hullámzó felszínét, amely végtagok
nélküli hátakból és fenekekből szövődött össze, mivel a
gyökerekként mélybe nyúló végtagok nem látszottak. És
egyetlen arc sem. Megsüketített a lárma és a zúgás, hőség
csapott felénk, a bűz megfosztott érzékeinktől, de hamarosan
mindenen túl voltunk. A gömb elmaradt oldalt és felettünk,
távolodott, ismét egyre inkább golyóformát öltött.
- Keblemre, pajtás! - kiáltott útitársam, miután kissé
magunkhoz tértünk. - Maga aztán legény a talpán. Ha maga
nincs... Elgondolni is rémes. De hogyan csinálta?
Hízelgett a bámulata és elismerése, de az átélt kaland engem
is megrázott, a veszély megnemesített, és nem akartam idegen
tollakkal ékeskedni.
- Nem én, hanem a bogár - vallottam be, az igazsághoz híven.
Valóban a bogár volt; a bogár a kritikus pillanatban
kiterjesztette szárnyacskáit, felszállt, és egyenesen az orromba
repült, az áldásos tüsszentésre ingerelve. Ő mentett meg
bennünket. Nem az enyém az érdem.
- Hol van?
De a bogár már sehol sem volt. Megmentett bennünket, és
nyomtalanul eltűnt, ahogy egy hőshöz illik. Isten fizesse meg
neki. Mindig megőrizzük hálás emlékezetünkben.
Aztán hosszan megtárgyaltuk a szörnyű kalandot. Kiderült,
hogy barátom tud egyet-mást a gömbről.
- Eggyel kezdődik. A legközepén van egy, belekapaszkodik
közvetve az összes, közvetlenül az a néhány, aki körülötte
zuhan. Ebbe a néhányba csimpaszkodik egy tucat, azokba
megint több tucat, őket fogja pár száz, és így tovább, tovább,
fölmehet akár milliókra. Elméletileg nincs határ.
- Miért jön létre az ilyen golyó?
- Hát, amikor így összebújnak, befelé fordulva, nem látják,
hogy zuhannak. A belsők azért, mert hogyan is láthatnák, a
külsők meg azért, mert arccal befelé fordulnak, csak a hátuk
domborodik kifelé. Azonkívül olyan melegük van, és annyira
összepréselődtek, hogy állandó kábulatban élnek, afféle
álomban. Hallotta azt a zümmögést? Attól elbódulnak és
megnyugszanak.
Lassan elfeledkeztünk a kalandról (és vele együtt a bogárról
is). Folytatódott az egyhangú zuhanás. Különféle alakokkal
találkoztunk még. Volt, aki úgy tett, mintha madár volna.
Karját lengette és csicsergett, azt állítva, hogy nem zuhan,
hanem kedvére röpköd. Egy másik élettelen tárgynak tettette
magát. Akadt mindenféle. De nem sorolom fel őket.
Végül a köd zónájába jutottunk. Hideg és nedvesség vett
bennünket körül. Alig láttuk egymás arcát, pedig a távolság oly
kicsi volt köztünk.
- Ez már... - kezdtem ezúttal én, óvatosan.
- Bizony, alighanem már közel van.
Sűrűsödött a köd. Már csak társam arcának körvonalait
láttam.
- Azt hiszem, el kell búcsúznunk.
Most csak két keze beszélt, mert arcának már a körvonala is
szertefoszlott. Azon a helyen, ahol az imént volt, szürke üresség
támadt, mint egész környezetünk. Még azt is nehéz
megmondani, hol volt az a hely.
Négy kéz, kettő az enyém, mellette kettő az övé - az ágon.
Csak csuklótól látszanak, mintha levágott kezek volnának. És
maga az ág - elhervadt, mint annak az egykor véletlenül látott
asszonynak a füvei, aki emlékeit dédelgette. Mikor
történhetett?
Két kéz elengedte az ágat, egyik az enyém, másik az övé.
Megszorították egymást a térben. Aztán eltűntek valahová. Az
ágon még kettő.
Már nincsenek ott. Csak az ág.
Még egy perc.
Egy p...
Murányi Beatrix fordítása
TARTALOM
A zsiráf (Kerényi Grácia fordítása)
Az elefánt (Kerényi Grácia fordítása)
Gyerekek (Kerényi Grácia fordítása)
A forradalmár szobra (Kerényi Grácia fordítása)
Az utolsó huszár (Kerényi Grácia fordítása)
Egy honpolgár útja (Kerényi Grácia fordítása)
Az oroszlán (Kerényi Grácia fordítása)
A dobos kalandja (Kerényi Grácia fordítása)
A légy az emberekhez (Kerényi Grácia fordítása)
Lejjebb (Kerényi Grácia fordítása)
Találkozás (Kerényi Grácia fordítása)
Az őrangyal (Kerényi. Grácia fordítása)
Ki kicsoda? (Kerényi Grácia fordítása)
N. gróf sorsa (Kerényi Grácia fordítása)
Lakodalom Atomfalván (Kerényi Grácia fordítása)
Ifjúkori emlék (Kerényi Grácia fordítása)
A kis barát (Kerényi Grácia fordítása)
Az Ugupu-madárka (Gimes Romána fordítása)
Remény (Gimes Romána fordítása)
A hűséges juhászkutya (Kerényi Grácia fordítása)
A Sasfészek alkonya (Kerényi Grácia fordítása)
Az állomáson (Kerényi Grácia fordítása)
Táborozás (Kerényi Grácia fordítása)
Hogyan harcoltam (Kerényi Grácia fordítása)
Mon général (Kerényi Grácia fordítása)
A kövér, aki nevetett (Kerényi Grácia fordítása)
Sakk (Kerényi Grácia fordítása)
Két levél (Kerényi Grácia fordítása)
Moniza Clavier (Fejér Irén fordítása)
Ő (Gimes Romána fordítása)
Malom, malom, csudamalom (Murányi Beatrix fordítása)
Éjszakai szállás (Gimes Romána fordítása)
Akik visznek (Murányi Beatrix fordítása)
Lolo (Gimes Romána fordítása)
A bolond (Murányi Beatrix fordítása)
Zuhanás közben (Murányi Beatrix fordítása)
top related