moobius.hu · web viewa múlt bűnei. lisa. elaludt. három doboz sör és egy számára élvezetes...
Post on 29-Mar-2021
0 Views
Preview:
TRANSCRIPT
A múlt bűnei
Lisa
Elaludt. Három doboz sör és egy számára élvezetes együttlét után, végre teljes erőbedobással
horkol. A szoba sötétségébe bámulva elgondolkodom rajta mikor élveztem utoljára vele a
szexet. Hosszasan rágódom ezen, talán többet is mind kéne, de végül mégis arra jutok, hogy
nagyon régen. Öt éve, hogy felhúzta azt a vacak gyűrűt az ujjamra, és ugyanennyi ideje
átkozom magam, hogy mekkora idióta voltam, hogy igent mondtam. Nagy az ember szája a
szüleivel szemben mikor még csak tizenkilenc éves és a tojáshéj ott van a fenekén. Mert egy
tizenéves mindent jobban tud. Neki már nem parancsolhat senki és azt csinál, amit csak akar,
egészen addig, amíg a férjétől meg nem kapja az első pofont. Azután, már valahogy mégsem
olyan nagylegény. Libabőrös leszek a gondolattól. Összeszorított szájjal a lehető
leghalkabban felkönyökölök az ágyon. Nézem, ahogy a mellkasa lassan fel - le mozog. Elkap
a vágy, hogy lássam, akkor is ilyen nyugodtan aludna-e, ha egy párnát nyomnék a fejére.
Elhessegetem a csábító gondolatot, mert tudom, hogy kettőnk közül az erősebb nyerne, és az
nem én vagyok. Teljesen felülök, majd a vállam felett őt bámulva leteszem a lábamat a
parkettára. Felszisszenek a hidegségétől. Felveszem a földről a selyem hálóingemet és
belebújok. Max mindig is ragaszkodott hozzá, hogy meztelenül aludjak. Azt mondta tetszik
neki, hogy a fedetlen testem az, amit elsőnek meglát reggelente. Én persze számtalanszor
kértem, hogy borotválkozzon meg gyakrabban, mert undorodom attól, hogy ilyen ápolatlan,
de fütyült rá. Bár, mára már azt gondolom, hogy sohasem ez taszított benne igazán, hanem az
egész lénye. A lehető leglassabban teszek pár lépést, de ennek ellenére egy másodpercre sem
veszem le róla a tekintetemet. Magabiztosan megindulok, azonban váratlanul megreccsen
alattam a padló. A francba! Azonnal Max-re tapad a tekintetem a földről. Hangos horkolása
abbamarad és csendesebben kezdi el venni a levegőt. Kezemet a mellkasomra teszem, mielőtt
a szívem kiugrana a helyéről. Csak ne kelj fel kérlek. Max hatalmasat horkant, én pedig
megkönnyebbülten kifújom a levegőt és a plafonra nézek. Köszönöm. Szerencsére Max nem
hajlandó zárt ajtó mögött aludni, mondván, hogyha hívja a természet ne legyen semmi
akadály előtte, főleg, ha sürgős. Amint kiteszem a lábamat a hálószobából, szaporábban
kezdek lépkedni a kövön. Már nincs sok időm. A fürdőszobába érve kulcsra zárom az ajtót,
hogy semmi esetre se tudjon bejönni. A lámpa éles fényétől hunyorogni kezdek és pár
másodpercre minden homályossá válik, viszont tudom, így is megtalálnám, azonnal, amit
keresek. Leguggolok a csap alatti szekrényhez és kitárom az ajtaját. Előveszek egy fekete kis
dobozkát és kihúzok belőle egy vékony, de éles borotvapengét. Bizonytalanul végig mérem.
Fogadok, ha Max most itt lenne, rám üvöltene, hogy ne kuporogjak a hideg csempén, mert
felfázom, ezzel is csökkentve annak az esélyét, hogy teherbe essek. Mindennél jobban
szeretne egy gyereket, ám én titokban fogamzásgátlót szedek. Elég, ha csak az én életemet
keseríti meg. Még mindig csak bámulom a pengét, pedig tudom, hogy már vészesen fogy az
időm, mégis… nem gondoltam volna, hogy ennyire megrémülök tőle. Mély lélegzetet veszek
és felemelem a végzetemet. Meg tudod csinálni. Csak egy vágás és többé nem kell
szenvedned Lis. Abban a pillanatban amint átfutnak az agyamon ezek a mondatok, végig
húzom az ereimen az éles tárgyat. Összeszorítom a szám, mielőtt sikoltanék a fájdalomtól és
figyelem, ahogy a vér végig csorog egészen a könyökömig, majd lecsöpög a hófehér
csempére. Hátra szegett fejjel a plafont kezdem bámulni. Max őrjöngeni fog, ha megtudja,
hogy összevéreztem a fürdőszobát.
Don
Már az utca túloldaláról látom Ashton fehéren világító kabátját a nagy köd ellenére is. Kezeit
a zsebébe bújtatva óvja őket a hideg ellen, miközben rendelőm ajtaját bámulja. Valószínűleg
azon gondolkodik, hogy miért vagyok fél órás késésben. Őt ismerve, biztosan a legrosszabbra
gondol, bár pesszimizmusa érthető számomra. Gyanítom, azt hiszi, hogy egy kórházi ágyon
fekszem a sürgősségi osztályon és az életemért küzdők, mert idefele jövet balesetet
szenvedtem. Pedig csak annyi történt, hogy a pszichológusa nem képes időben felkelni.
Megmosolyogtat a gondolat, hogy ő tizenkilenc évesen pontosan itt tud lenni a megbeszélt
időpontban, én pedig, érett, felnőtt fejjel nem vagyok képes kimászni az ágyból az ébresztőóra
csörgésére. Ash unottan az órájára pillant, bár arcát nem látom, de gyanítom, hogy harminc
perc várakozás után már kissé lehangolt. A kabát megfordul a szürkeségben és távolodni kezd
az épülettől. Gyorsítok a tempómon és a végén már azon kapom magamat, hogy kocogok. A
fagyos idő ellenére kinyitom a szám és érzem, hogy a hűvös levegő azonnal megfagyasztja a
hangszálaimat.
- Ashton! – Kiáltom utána mire a tejszínű dzseki megtorpan és a hangom irányába
fordul - Sajnálom, hogy késtem – Lihegem a térdemre támaszkodva.
- Többet kéne sportolnia Dr. Becker – Válaszolja tréfásan, ami meglep, mert az élete
nem mondható túl boldognak. Tisztelem azért, hogy a nehéz megpróbáltatások
ellenére mégis tud mosolyogni.
Nevetve bólintok és visszakísérem a bejárathoz. Ash már rutinos vendégként felkapcsolja a
lámpákat ezzel fényt varázsolva az egyszerű, semleges színű székekkel berendezett
váróterembe. Miután felakasztja dzsekijét a fogasra, lehuppan az egyik ülőhelyre és lábát az
előtte lévő üvegasztalra helyezi. Elég otthonosan mozog, de ez csöppet sem zavar. Mikor
először járt nálam, alig lehetett két szót kicsikarni belőle, úgyhogy ezt fejlődésnek könyvelem
el. Előveszem a másik kulcsomat és kinyitom a „barátság szoba” ajtaját. Nevetségesnek
hangzik elsőre, de azért neveztem el így, mert tudatosítani szeretném a pácienseimben, hogy
nem az ellenségük vagyok, hanem egy olyan személy, akire bármikor számíthatnak. Azt
hiszem Ash az a páciensem, akivel tényleg eljutottunk arra a pontra, hogy barátságot ápolunk.
Ránézek és fejemmel a nyitott terem felé biccentek. Azonnal veszi a lapot és felugrik a
székről. Ez a helyiség már sokkal vidámabb, mint az előtér. Ennek az az oka, hogy míg én
terveztem az előszobát, addig a tizenöt éves húgomra bíztam a „barátság szoba” berendezését.
Jobbnak láttam, hogyha ezt a feladatot neki szánom, mert ha rajtam múlna minden fal vagy
szürke vagy fehér lenne, ami nem biztos, hogy feldobná az egyébként sem életvidám
páciensek hangulatát. És hogy megmondjam őszintén, Sarah remek munkát végzett. A világos
nap sárga falak melegséget árasztanak és tökéletesen passzolnak a baba kék (ezt ő mondta)
kanapékhoz. A két heverőt egy apró tölgyfa asztal választja el egymástól, alatta pedig egy
bolyhos, sötétkék szőnyeg kapott helyet. Ashton lábát keresztbe téve, kezeivel átkulcsolva a
térdét helyet foglal a szófán. Csak most veszem észre, hogy a körmei rózsaszínre vannak
festve.
- Te csináltad? – Kérdezem, miközben előveszek egy üres papírt és leülök vele szembe.
Először értetlenül néz rám, majd miután leesik neki miről is beszélek, vigyorogva, ujjait
szétfeszítve gyönyörködni kezd a bennük.
- Bárcsak… én nem tudnám ilyen szépen megcsinálni. Anyukám.
Mosolyogva bólintok és felírom a lapra az első szót. Bátrabb.
- Örömmel konstatálom akkor, hogy anyukád támogat.
- Igen. Ő mindig elfogadott olyannak amilyen vagyok.
- Apukádról még mindig nem sikerült beszélnetek?
Ash érdektelenül megrántja a vállát, mintha kicsit sem foglalkoztatná a dolog. Már nagyon
régóta faggatja az anyját arról, hogy mi történt az apjával. Mindennél jobban szeretné
megtudni az igazságot, de rettentően fél is tőle. Nem mondta ki, de érzem rajta, attól tart, ő az
oka, hogy az édesapja elhagyta őket.
- Nem szeret róla beszélni. Mindig azt válaszolja, hogy nem érdemes szót ejteni arról az
emberről. Viszont szerintem meg fontos. Jogom van tudni mi történt – Fakad ki
Ashton.
- Megértelek, de édesanyádat is. Lehet még ő sem tette túl magát a dolgokon.
- Már több év eltelhetett a válásuk óta, hiszen én nem is emlékszem rá.
- Vannak olyan mély sebek, amiknek a történetét nem könnyű elmesélni. Főleg azoknak
nem, akik a legtöbbet jelentik nekünk, mert attól félünk ezzel őket is megsebezzük.
Ash a bölcsességem hallatán mély lélegzetet vesz. Egyértelműen látszik rajta, hogy nem tett le
a tervéről, de nem hibáztatom érte. Én sem tudnék válasz nélkül túllépni ezen a titkon.
- Látták az osztálytársaid? – Szegezem neki a kérdést a körme felé biccentve.
Bólintással felel – Történt valami?
- Csak a szokásos.
- Csak a szokásos mi?
Elhúzza a száját és kaparászni kezdi a körömlakkot, amit az előbb még olyan átéléssel
csodált.
- Hát… lökdöstek meg buzinak neveztek – Vonja meg a vállát mintha ez a világ
legtermészetesebb dolga lenne.
- Dühöt éreztél, amikor ezt tették veled?
A fiú hevesen megrázza a fejét.
- Nem, egyáltalán nem. Inkább… szégyent.
Összevonom a szemöldököm és egyenesen a szemébe nézek.
- Mégis miért kéne szégyenkezned?
- Restellem, hogy nem olyan vagyok, mint egy normális fiú. Bármit megtennék, hogy
olyan legyek, mint a többiek, de nem tudok változtatni magamon…- A szeme
megtelik könnyel és elhallgat.
Átnyújtok neki egy zsebkendőt az asztalka felett, ő pedig köszönésképp biccent.
- Itt nincs hiba Ash. Semmi hiba nincs benned, ne érezd ezt és legfőképpen ne hibáztasd
magad emiatt. Ugyanolyan teljes értékű ember vagy mint akármelyikük. Sőt, sokkal
jobb is vagy náluk.
Magam mellé teszem az irományaimat és térdemre támaszkodva előre hajolok.
- Mondjak el egy titkot?
- Titkot? – Tekintete a zsebkendőről rám vándorol.
- Egy titkot.
Határozottan bólint.
- Engem is bántottak ám az iskolában.
Elkerekedett szemekkel végigmér.
- Magát? Hát én biztosan nem kötözködnék magával – Nevetett fel, s kacagása zene
volt a füleimnek. – Ön magas és erős.
- De nem voltam mindig ilyen. – Feszítem meg elégedetten a bicepszemet, mire kitör
belőle a röhögés.
- Miért bántották?
Megrántom a vállam.
- Egy nagymenő csaj kifogott magának, és amikor csak tudott megalázott és megvert.
Ashton tekintete a parkettára siklik.
- Sajnálom.
- Tudod mit tettem?
- Mit? – Kérdi reménytől csillogó szemekkel.
- Semmit – Tárom szét a karjaimat és hátra dőlök a kanapén. – Az égegyadta világon
semmit. De én azt szeretném, ha te igenis tennél ez ellen. Nem kell, hogy megüsd
őket. De azt sem hagyhatod, hogy ők verjenek meg téged. Állj ki magadért! Ígérd meg
nekem, hogy nem leszel olyan amilyen én voltam!
- Megígérem – Az órájára pillant – Lassan mennem kell. Le fogom késni a buszom.
Előhalász a farzsebéből egy borítékot és felém nyújtja, de kezemmel eltolom.
- Ma tekintsünk el ettől. Fél órát késtem. Inkább nekem kéne fizetnem neked.
Ash vihogva a bejárat felé veszi az irányt, de még mielőtt kimenne, megáll a küszöb előtt.
- Köszönöm – Mondja hálásan, majd meg sem várva a válaszomat kilép a sűrű ködbe.
Amint bezárom a bejárati ajtót megcsörren a telefonom. Előkapva a hátsózsebemből Tom
száma jelenik mega képernyőn.
- Helló. Mi újság? – Kérdezem hátamat a falnak támasztva. Meglep, hogy hív, mivel
nem gyakran esik meg, ráadásul nem munkaidőben.
- Helló Don. Melóval kapcsolatban hívlak, de most elég sok a dolgom és arra
gondoltam, hogy ma este egy sör mellett megbeszélhetnénk a dolgot – Annyira hadar,
hogy beletelik pár másodpercbe, mire felfogom mit is mond – Mikor lenne jó neked?
A teremben lévő órára nézek. Kilenc múlt hat perccel. Végig pörgetem az agyamban kiket
várok még ma és mikorra.
- Don? Itt vagy még? – Szólal meg türelmetlenül.
- Persze, persze…- Felelem bizonytalanul, mert még most is a megfelelő időponton
gondolkodom – Hat óra? A La Moule-ben?
- La Moule? – Kérdezi zavartan – Az meg hol…
- Erre való az internet drága barátom – Veszem el a fülemtől a telefont, de még így is
tisztán hallom Tom szitkozódását egészen addig amíg ki nem nyomom.
Lisa
Már körülbelül tíz perce magamnál vagyok, de még mindig nem mertem kinyitni a szemem.
Tudom, hogy itt van, és iszonyatosan félek attól, hogy mi vár rám. Hallom a cipőjének
kopogását és még katonás lépteiben is érzem, hogy forr a dühtől. Három lépés az ajtó felé,
majd sarkon fordul és újabb három az ágyam felé. Érzem a tekintetét a bőrömön, szinte éget.
Ha hinnék a halál utáni életben, most azt gondolnám, hogy a pokolban vagyok. De nem kell
ahhoz meghalnom, hogy ezt érezzem. A cipő hirtelen megáll. Rájött, hogy már rég ébren
vagyok? Olyan hevesen kezd el verni a szívem, hogy csodálkoznék, ha Max nem hallaná
meg. Csak az infúzió csöpögése töri meg a szoba némaságát. Ha most kinyitnám a szemem,
öngyilkossági kísérlet nélkül is azonnal elájulnék. Ekkor az ujjaink váratlanul összefonódnak.
Jéghideg tenyere lebénít és lehűti izzadságtól nedves testemet. Talán mégis aggódik értem?
Összeszedem minden bátorságomat és hagyom látni az engem körülvevő világot. Az
ágyamtól pár méterre van az orvos íróasztala, rajta mindenféle papírral, azonban, a
helyiségben csak mi ketten tartózkodunk. Maxra nézek, aki leszegett fejjel guggol a
fekvőhelyem mellett. Megszorítom a kezét mire tekintetét rám szegezi. Szemében lángra
lobban a tűz és látom rajta, hogy cafatokra tudna tépni, ennek ellenére, a hangja mégis
gyengéd és kellemes.
- Jobban vagy már szívem? – Kérdezi mézesmázosan.
Szívem? Soha életében nem hívott még így.
Bólintok és szóra nyitom a szám, de ekkor mutató ujját az ajka elé tartja.
- Shhh… most én beszélek, te pedig csak annyit mondasz, hogy igen vagy nem.
Megértetted? – Még most is nyugodt, ám ettől még inkább félelmet kelt bennem.
- Igen – Felelem rekedtes hangon.
Sötétbarna hajába túr és felteszi az első kérdését.
- Normális vagy drágám? – Suttogja és a törődését gyűlölet váltja fel.
Hirtelen fogalmam sincs, mit feleljek erre. Azt se tudom, egyáltalán vár e rá választ, ezért
csak megrázom a fejem, de belül, szétfeszíti a mellkasomat a vágy, hogy rá üvöltsek, inkább ő
a nem normális.
- Max…én… sajná…- Abbahagyva a magyarázkodást felszisszenek, mert még jobban
megszorítja a kezemet.
- Mit mondtam az előbb Lis? – Kérdi jobbra- balra ingatva a fejét – Azt mondtad
megértetted.
Hevesen bólogatni kezdek, mire markolása enyhül.
- A következő kérdésekre helyes választ várok. Remélem, tudod mit várok el tőled.
Megvakarja borostás arcát és hogy lenyugtassa magát, kifújja a levegőt.
- Nem csinálsz többet ilyen butaságot?
- Nem.
- Jó feleség leszel?
- Igen.
- Szülsz nekem egy gyereket és mindent megteszel azért, hogy jó anya légy?
- Igen - Felelem halkan, mert a torkomban lévő gombóctól már alig bírok beszélni.
Max arcán elégedett mosoly ül ki, mintha minden gondja egy szempillantás alatt elszállt
volna. Homlokon csókol, amitől rögtön elfog a hányinger. Feláll és az ágyam melletti
éjjeliszekrényre mutat.
- Hoztam neked virágot. A kedvenced.
Tekintetem vázában lévő három szál búslakodó orgonára siklik. Őket látva könnycseppek
futnak végig az arcomon, de még véletlenül sem az örömtől.
Az ajtó nyílik, Max pedig még egyszer odahajol hozzám és megsimogatja az arcomat.
Ez az egész egy ostoba színjáték!
Ettől a gondolattól még több könny szökik ki a szememből.
Az orvos megáll az ajtóban és szótlanul minket figyel az orrnyergére csúsztatott szemüvegén
keresztül. Az arca kemény és érzelemmentes.
- Dr. Peterson – Szólítja meg végül türelmetlenül.
Max kiegyenesedik, és úgy tesz mintha az imént nem hallotta volna, hogy valaki belépett.
- Á, Dr. Fisher. Már vissza is jött? – Mondja hízelgőn és mellé lép.
- Elnézést kérek a zavarásért – Hangja kissé gúnyos ám tekintete még mindig nagyon
komoly – Tudnánk beszélni négyszemközt?
Max megvillantva a kamu mosolyát rám néz és kacsint egyet.
- Persze kolléga – Mindketten távoznak, a termet pedig végleg megtölti az üresség.
Csak én maradok egyedül a szobámban, az ágyamban, a szomorkodó orgonáimmal.
Don
- Tíz dollár egy sör?! Milyen puccos francia helyre hoztál te engem? – Morgolódik Tom
az étlapot bámulva – És ráadásul még elolvasni se tudom…Chi…Chim…ay… áh,
hagyjuk a fenébe! - Kiáltja és a pultra csapja az étlapot.
Néhányan felénk fordítják a fejüket, hogy megnézzék, mi történik, de szerencsére nagyobb
közönséget nem kapunk. Tommal az egyetemi éveim alatt ismerkedtem meg. Egy albérletben
laktunk, mert egyikünknek sem futotta saját lakásra. Én pszichológiát tanultam, ő pedig
belgyógyásznak készült. Érdekes irányát választotta az orvosinak, nem sok emberrel
találkozom, akinek ez lenne az életcélja. Általában mindenki fogorvos, sebész vagy szülész
akar lenni. Ezekkel elég sok lóvét lehet keresni. Amikor megkérdeztem Tomot miért pont ez,
csak annyit mondott: „Van fogalmad róla mennyi dögös ápolónő fog szaladgálni körülöttem
egész nap? Nem láttad a Pearl Harbor-t?”. Végül is, logikus. Bár, amilyen nagy Tom szája a
baráti körben, annál visszahúzódóbb az idegenekkel szemben, így nem hiszem, hogy
bármelyik kolléganőjével is lett volna bátorsága kikezdeni. Ezen kívül legfőbb ismertető jele,
hogy fukar. Ám azt hiszem, hogy az imént elhangzottak alapján ez nem új információ.
- Nem tudtam, hogy a csőd szélén állsz – Mondom mosolyogva és tudom, hogy ezzel
még inkább felbőszítem, azonban szeretem húzni az agyát.
Épphogy felpillantok a menüből, Tom szemei villámokat szórnak.
- Nem agysebész vagyok Don, csak egy belgyógyász – Közli sértődötten. Minden egyes
alkalommal ezt válaszolja, mikor egy olyan összeget kell kifizetnie, ami neki nem
tetszik. Azaz mindig.
- Meghívlak.
- Azt próbáld meg – Feleli és int a pincérnőnek, hogy rendelni szeretnénk.
- Akkor meg ne panaszkodj.
- A feleségemre és a gyerekeimre is gondolnom kell – Hadarja, miközben egyre
hevesebben integet a lánynak, aki egyelőre még csak ránk se hederít.
Teljesen lemerevedek a kínálat tanulmányozása közben.
- A midre? – Fordítom felé lassan a fejem – Amióta ismerlek még barátnőd se volt soha.
- De egy nap biztosan lesz, és erre a napra fel kell készülni. Nem akarom, hogy a nejem
dolgozzon, vagy, hogy bármiben hiányt szenvedjen.
- Mit hozhatok? – Vág közbe a felszolgálónő az elvárt műmosolyával az arcán.
- Ööö… egy Bavik pilsner-t kérnék – Feleli elvörösödve, a bárpult szélét kaparászva.
A hölgy felém fordul, de egy pillanatra sem néz fel apró jegyzettömbjéből.
- Ugyanezt kérném.
- Máris hozom – Válaszolja, majd sietve eltipeg fekete tűsarkújában.
Várok pár percet, hogy elég távol kerüljön tőlünk majd utána szólok:
- És ennek a szerencsétlennek itt, megadhatnád a számod, mert feleséget keres! –
Mutatok a hüvelykujjammal Tomra.
Egy erős ökölcsapás éri a karomat.
- Seggfej – Mormogja.
Majd leesek a székről a röhögéstől, ám Tom nem osztozik az örömömben.
- Fogalmam sincs, hogy lehet egy ekkora idióta Portland legjobb pszichológusa.
Komolyan mondom, soha többé nem ülök be veled sehova, akkor se, ha melóról van
szó.
A nevetéstől fájó hasamat fogva kiegyenesedek.
- Apropó meló. Miről is lenne szó?
Tom tekintete még keményebbé válik, ami rám is hatással van. Lehajolva felkapja az
aktatáskáját és egy piros mappát halász elő belőle.
- A következő beteged – Dobja elém.
- Páciensem – javítom ki – De miért hoztad el? Ezt az első találkozáskor szokták a
kezembe nyomni személyesen – Nyitom ki a mappát, Tom ideges arcát fürkészve.
Érzem, valami nem stimmel.
- Tudom, de ez egy különleges eset. Tudod ki az a Dr. Peterson?
Biccentek.
- Híres szülészorvos.
- Az ő feleségéről lenne szó – Mutat a lapokra.
„…Bal csuklóján éles tárggyal ejtett vágásnyomok találhatóak. A Főér sérülése miatt
életveszélybe került, ám férje időben rátalált, így meg tudták menteni az életét. A sérüléseit
saját maga okozta, feltehetőleg öngyilkossági kísérlet áll a háttérben…”
Összevont szemöldökkel olvasom végig a sorokat, ám amint a nő nevére téved a tekintetem
elönt a forróság. Ez nem lehet. Megdörzsölöm a szememet, de a név nem változik. Érzem az
izzadságcseppek égető csípését a homlokomon. Milyen meleg lett itt hirtelen. Hozhatnák
már azt a sört.
- Nekem valami itt sántít Don… szerintem a férj ludas a dolo…
- Nem vállalom – Szakítom félbe, de közel sem olyan magabiztosan, mint ahogy azt
gondoltam.
Tom szeme elkerekedik. Megrázza a fejét mintha az imént rosszul hallotta volna, amit
mondtam. Ekkor a pultos lány megérkezik a hűsítő italokkal, azonban esélyt sem adok neki,
hogy letegye. Kikapom a kezéből az enyémet és egy szuszra felhajtom. A lány tátott szájjal
teszi le Tom piáját az asztalra, ő pedig int neki, hogy minden a legnagyobb rendben. Pedig
semmi sincs rendben. Semmi.
- Mit mondtál? – Suttogja hitetlenkedve.
- Nem vállalom Tom – És olyan erővel csapom le magam elé a korsót, hogy kis híján
széttörik.
- De Don…ez…fontos. Értsd meg…
- Én megértem. Viszont ez most nem fog menni. Sajnálom – Felállok és egy húsz
dolláros bankjegyet hajítok az asztalra – Vedd úgy, hogy meghívtalak – Teszem Tom
vállára a kezem és amilyen gyorsan csak tudok, elrohanok az elől a név elől.
Max
Ledobom az ágya mellé a sporttáskát, amiben pár női hülyesége van, de még csak meg se
rezzen. Rengeteget alszik és ez idegesít. Persze, ez normális, és szüksége is van rá a történtek
után, ennek ellenére néha úgy érzem csak tetteti az egészet. Minden lépésemet, apró
mozdulatomat csukott szemmel figyeli. Olyan mintha a saját feleségem lehallgatna,
leskelődne utánam… vagy tudom is én! Leülök az ágy szélére és nézem. Nem is nézem,
inkább gyönyörködöm benne. Hosszú, vörösesbarna haja lágyam omlik a vállára, szempillái
olyan hosszúak, hogy úgy tűnik mintha sminkelne. Az ajka… az ajka pedig annyira telt, hogy
legszívesebben egész nap csak csókolgatnám. Álomszép nő. Nyilván régen szemrevalóbb
volt. Akkor még nem csúfították táskák a szeme alját és bőre is selymesebb volt, de hát a
háziasszonyi élet megviseli. Igyekszem megnevelni és jó feleséget faragni belőle, de makacs a
drága. Néha kénytelen vagyok durvább módszerekhez folyamodni, akárcsak apám anyámmal
szemben, azonban be kell lássuk, ha szép szóval nem megy keményebben kell fellépni. Lis
egyszer még hálás lesz nekem az okításaimért, ám egyelőre úgy látszik, nem tetszik neki ez a
helyzet, különben nem lenne most itt. Valójában nem értem a tettének az okát, mert más nő
összetenné a kezét, ha nem kellene dolgoznia csak a háztartást vezetnie. Bár Lis még erre az
egyszerű feladatra se képes néha. Utána pedig csodálkozik, hogy eljár a kezem. Ráadásul az
én hivatásomban emberi életek forognak kockán, emellett még a hírnevem megtartására is
ügyelnem kell, így nem meglepő, hogy ingerültebb vagyok a kelleténél. A másik problémám,
a Lisaval való szexuális együttlétek száma. Mondjuk meg tudom oldani a dolgot, hiszen elég
sok csinos ápolónővel vagyok körbevéve és üres kórterem is akad bőven, ennek ellenére azért
hiányzik a nejem közelsége. Javarészt tipikus női kifogásokkal rukkol elő, mint például „most
fáj a fejem”, „most álmos vagyok” „pont most jött meg” és ilyenkor, sajnos vagy nem sajnos
durvábbnak kell lennem. Meglepő számomra, hogy Lisanak nincsenek ilyen vágyai, mint
nekem, persze ő nő és így beéri kevesebbel is, de… megcsalni biztosan nem csal meg mert
tudja, ha rájövök azt senki sem éli túl.
Váratlanul egy kéz jelenik meg a vállamon. Beleborzongok az érintésbe, ami azonnal
visszaránt a valóságba. Az illetőre pillantva látom, hogy Dr. Fisher az. Megint olyan savanyú
pofát vág, mint a múltkor, pedig még túl fiatal ahhoz, hogy ilyen mogorva legyen. Felállok és
kezet rázunk.
- Szeretnék önnel beszélni. Ha nem gond… - Mondja miközben tekintete Lisara téved.
Kezd kicsit elegem lenni ebből a „tudnánk beszélni? „dologból. Valamelyik nap kihívott
magával és közölte az amúgy is egyértelmű tényt, hogy Lisa öngyilkos akart lenni. Ezt
követően hozzátette, hogy jobban oda kéne figyelnem rá. Még ő kér számon engem Lis
hülyeségei miatt. Persze biztosítottam róla, hogy jó kezekben lesz, de eszem ágában sincs
módosítani a módszereimen. Már ha sejti egyáltalán a dolgot.
- Hogyne.
Kisétálunk az ajtó elé, hogy Lis biztos, ami biztos alapon ne halljon semmit. Mikor kiérünk
megpördül előttem és fehér köpenyének zsebébe dugja a kezét.
- Nos, Dr. Peterson, tegnapelőtt szerencsém volt találkozni egyik barátommal, aki a
város legkiválóbb pszichológusa és…- Hirtelen elhallgat, száját pedig összeszorítja,
mintha nem lenne egészen biztos abban, amit mond -… volt olyan kedves, hogy
elvállalta a nejét.
- Ezt… ezt most, hogy érti? Hogyhogy elvállata? – Értetlenkedek és idegesen karba
teszem a kezem.
- Nézze, a feleségének kezelésre van szüksége.
- Nem, nincs.
- De, és mint a kezelőorvosa jogomban áll elrendelni, hogy mire van szüksége a
gyógyuláshoz. Jelenleg úgy látom, hogy a felesége lelki állapota instabil így…
- Megoldjuk – Vágok a szavába és már a szoba ajtajának kilincsére csúsztatom a kezem
mikor ismét megszólal.
- Amíg nem egyezik bele nem áll módomban hazaengedni Lisat – Feleli éles hangon.
- Akkor viszem haza, amikor csak akarom – Lépek hozzá olyan közel, hogy még azt is
hallom milyen gyorsan veszi a levegőt.
- Azt akarja, hogy elterjedjen a kórházban az a hír, hogy Dr. Peterson a híres
szülészorvos néha elpáholja az asszonykáját? - Dönti oldalra a fejét somolyogva –
Mert higgye el, el tud terjedni.
Pimasz a kis kölyök.
Csak most veszem észre, hogy az dühtől már vicsorgok rá.
- Rendben – tárom szét a karomat jelezve, hogy megadom magam.
- Csodálatos. Most pedig írja alá – Nyújt felém egy beleegyező nyilatkozatot – A
felesége aláírására is szükségem lesz, úgyhogy majd adja át neki, ha felébred.
Kis híján kettétörik a toll a kezemben az idegességtől. Van pofája fenyegetni! Engem!
Neki dobom a tollat ő pedig épphogy elkapja. Balfék.
- Holnap hazamehetnek – Jelenti be ünnepélyesen majd köszönés nélkül hátat fordít
nekem és elsétál.
Már nyitnám az ajtót, amikor hirtelen önelégült vigyorral az arcán visszakiált nekem a
folyosóról:
- Ja és csak hogy tudja, tudom ellenőrizni, hogy jár e Lisa, és ellenőrizni is fogom.
Kis mocsok.
Don
10 évvel ezelőtt
Egy fiú viharzik el tűzpiros kerékpárjával a házak között. Apró, gyönge testével épphogy
tudja irányítani, de mégis olyan sebesen száguld mintha az életéért hajtana. Ez a fiatalember
egy versenykerékpáros. Tekernek mellette a világhírű bajnokok, de egy sem éri utol, ő a
leggyorsabb. Fején megigazítja a bukósisakját, amit édesanyja elővigyázatosságból ráadott,
pedig semmi szükség nem lenne rá. Ő a legjobb bicajos. A tömeg ujjong és csak neki
szurkolnak. Mindenki az ő nevét kiabálja. A fiú pedig csak suhan és suhan akár a szélvész.
Hevesen kapkodja a levegőt, arca pedig ég a forróságtól. Az egyik ellenfele megközelítette,
már közel jár, a nyomában van. Még jobban hajszolja magát pedig már nem is érzi a lábát. Az
emberek sikítoznak, kék és sárga zászlóikat lobogtatják a tavaszi szélben. A férfi mellé kerül
és elszántan a szemébe néz. A srác megrázza a fejét és teljes testével előre dőlve repeszt el
mellette. Övé lesz az első hely, bármi történjék is.
- Életemben nem láttam még ilyen gyors fiúcskát! Tizennégy éves, de fürgébb, mint
maga Eddy Merckx – Mondja izgatottan a kamerának a sportriporter.
Konfettik hullanak az égből. Asszonyok és gyerekek szórják le rá nevetve az ablakból.
Visszakacag rájuk. Már látja a célt, már csak pár méte… Hirtelen egy hatalmas csattanás a
kerekek között. A fiú lenéz, de mire észbe kaphatna, előre repül. Arcával súrolja a perzselő
betont. Teste minden porcikája lángol a vértől és a fájdalomtól, de ő csak összekuporodik a
földön és sír. Zokog a kíntól és a szégyentől. Az embercsoport elnémul, a fények kihunynak, a
konfettik eltűnnek és az ellenfelek is felszívódnak. Már senki sem kiabálja a nevét. Minden jó
egy pillanat alatt megszűnt létezni. Az utca kihalt, de mégsem mer megmozdulni, még csak a
szemét sem meri kinyitni. Valaki egy követ dobott a kerekek közzé. Cipőkopogás. Egy pár
cipő… nem… kettő… talán még három is megvan. Hozzá jönnek, felé tartanak. A lábbelik
megállnak. Nézik. Röhögnek. Egy határozott mozdulattal felrántják remegő testét a talajról.
Kinyitja a szemét, de semmit se lát. Hol a szemüvege? Nincs rajta. Fejét kapkodva szétnéz
maga körül. Eltűnt, eltört, elhagyta.
- Ezt keresed? – Szólal meg egy egércincogásra hasonlító hang. Arcát felé fordítja, de
minden homályos. Szemét összehúzva arra következtet, hogy az imént keresett tárgyat
fogja a tenyerében az illető.
Az őt tartó kéz ingjénél fogva megrángatja.
- Válaszolj! – Utasítja. Az ő hangja mélyebb és durvább.
A kölyök nem túl meggyőzően, de bólint.
- Add rá! Hadd lássa kikkel áll szemben – Szól az egércincogásnak a durvább.
Mikor feladják rá, érzi, hogy tartania kell, nehogy leessen a fejéről. Milyen mérges lesz rá az
anyja, ha meglátja, hogy néz ki. Mekkora csalódást fog neki okozni. Ettől a gondolattól ismét
könnyekben tör ki. Az erőszakosabb elengedi és ellöki.
- Fejezd be a sírást te kis pisis!
Három lány áll csípőre tett kézzel vele szemben. Egy elöl, kettő mögötte. Azonnal tudja, hogy
a durva hangú a hozzá közelebb álló és bizonyára a „vezér” is ő. Öltözködésük kicsit sem
megszokott. Fekete nadrág, fekete póló… lényegében szinte minden fekete rajtuk. Fülükben
ezüst karika fülbevaló, minden ujjukon díszeleg egy-egy gyűrű, hajukat vörös sállal fogták fel
vagy egyszerűen csak a körbetekerték a fejükön. A főnöknek még egy orr piercingje is van. A
fiú ijesztőnek találja, de ugyanakkor mégis gyönyörűnek. A vörösesbarna haja tetszik neki a
legjobban. Váratlanul közelebb lép. A szájában lévő rágóval hatalmas lufit fúj. Körbejárja és
végig méri a srácot.
- Mi a neved pápaszemes bagoly? – Kérdezi mikor ismét előtte terem. Arca komoly és
rideg.
A fiúcska csak némán áll lehajtott fejjel. Nem fog válaszolni.
- Nézzétek, már hogy megnémult! – Néz hátra a válla felett barátnőire, akikből kitör a
nevetés – Pedig az előbb még itt játszotta a megállíthatatlant – Olyan közel hajol
hozzá, hogy érzi mentolos rágójának az illatát.
Felfordított tenyérrel kinyújtja oldalra a karját.
- Kim! Egy szál cigit! – Közben le sem veszi tekintetét az áldozatáról. Olyan, akár egy
ragadozó, egy percre sem tévesztheti szem elől, nehogy eliszkoljon.
A szőke hajú társa odafut hozzá és szó nélkül a kezébe adja a mérget. A vörös lenéz, a kezére
majd a Kimre mered.
- És szerinted, hogy gyújtsam meg? Ezen a kis takonypócon? – Int a fejével a
zsákmánya felé.
A szőke ciklon arca megrezdül, de továbbra sem szól egy szót sem. Bűnbánó tekintettel néz
rá, majd zsebéből előhalászva a gyufát beizzítja neki. A vörös jelt ad, hogy mehet.
- Nem válaszolsz? – térdére támaszkodva előre dől és arcába fújja a füstöt.
A fiú köhögni kezd a borzasztó szagtól és megrázza a fejét.
A főnök kiegyenesedik, és talpa alatt elnyomja a csikket, annak ellenére, hogy alig szívott
bele kettőt.
- Te akartad – Váratlanul megragadja az ingjénél a pihekönnyű fiúcskát és a szökőkút
felé cipeli – Koszosnak látszol, úgyhogy megfürdünk.
Az ifjú sikítozni kezd, mire a csaj banda felröhög. A lány nekilöki a márványkút szélének,
kezét pedig a tarkójára szorítja. Felszisszen a fájdalomtól.
- Nagy levegőt, pápaszemes barátom. Három... kettő… egy!
Olyan erővel csapódik a vízbe a feje, hogy beleszédül. Felüvölt a gyötrelemtől, annyira csípi a
hideg a frissen szerzett sebeit. Rángatózni kezd, mert érzi, hogy levegője nemsokára elfogy,
ám a szorítás nem enyhül. A vörös felrántja a felszínre. Annyi oxigén áramlik a tüdőjébe,
hogy az kis híján felrobban. Újabb becsapódás a vízbe. Teljes erőbedobással csapkod és
kapálózik, de semmi értelme. Ekkor valami meleg kezd végig csorogni a lábán. Maga alá
vizelt. Teste elgyengül és elernyed. Már nincs energiája küzdeni.
- Fúúúújjj! Ez idehugyozott! – Kiáltja a lány.
Nyakszirtjén teljesen megszűnik a nyomás. A kölyök kinyomja magát a felszínre, azonban
annyira elgyengült, hogy abban a pillanatban a földre zuhan. Fáj, hogyha áll, fáj, hogyha
fekszik, fáj, hogyha levegőt vesz. Minden fáj. Folyadékot köhög fel, mire tüdőjéből enyhül a
nyilalló érzés.
- Húzzunk, innen- Veti fel valaki és a trió futásnak ered.
Eltávolodnak, majd eltűnnek. A fiú oldalt fekve bámulja a bringáját, amivel majdnem célba
jutott és majdnem nyert.
***
Bessó hideg nyelve többször is végig simítja a tenyeremet mire felébredek. Csillogó kis
gülledt szemével rám néz. Nem tudja mi a baj. Nem érti miért remeg a kezem, hiába
nyalogatja és nem érti miért kapkodom a levegőt, annak ellenére, hogy csak fekszem.
Felkapom a kis mopszot és a hátamra feküdve a hasamra teszem.
- Jó reggelt Bessó
Válaszképpen vakkant egyet.
Bessó már két éve az életem része. Éppen hazafelé tartottam a rendelőből, amikor megláttam,
hogy a lábtörlőmön egy apró, világosbarna plüssjáték trónol. Legalábbis messziről annak tűnt.
Viszont amint odaértem ráeszméltem, hogy Bessó nem egy játék, hanem egy eső által
eláztatott kiskutya, aki menedékért könyörög hatalmas szemeivel. Természetesen befogadtam,
de megígértem magamnak, hogy mihelyt eláll az eső, kiteszem a szűrét. Így is tettem. Ám
amint másnap reggel munkába indultam, majdnem ráléptem, mert ő ugyanott ült, ahol
találtam. Az egész éjszakát a házam előtt töltötte. Úgy gondoltam, talán a sors akarta így (és a
kutya), hogy osztozzak valakivel az otthonomon. Ha már barátnőm nincs kutyám legyen.
Bessó leugrik az ágyról és pillanatok alatt a kedvenc lila pöttyös labdájával a szájában tér
vissza. Elveszem tőle, mire extázisba kerül és forgolódni kezd maga körül, le sem véve
szemét a gumicsodáról. Eldobom a fürdőszoba irányába, ő pedig villámgyorsan utána ered. Ki
dörzsölőm a szememből a fáradtságot és a digitális órára nézek.
Basszus! Fél tizenegy!
Fogmosás és zuhanyzás nélkül magamra kapom a farmeromat és az első pólót, ami a kezem
ügyébe kerül. Megmarkolom a kocsi kulcsomat és az ajtóból visszakiabálok Bessónak:
- Majd jövök. Légy jó kutya és kérlek, ne tedd tönkre megint a papucsomat!
Bessón szájában a labdával kifut az előszobába és rám mered. Amint meglátja a vadonatúj
pacskert kiesik a játék fogai fogságából. Nincs visszaút, megbabonázta.
***
Már az első csengetésre ott terem az ajtóban. Szokás szerint feketére festett haját kontyba
tűzte és nagy giccses hajdíszekkel dekorálta ki. Élénk vörös rúzzsal kikent ajka szinte bántja a
szemem, amihez most egy narancs színű koktélt emel és egy húzásra kiissza. Nem tagadás,
anyám mindig is egy modern és egyedi nő volt, de amióta rádöbbent, hogy már lassan ötven
éves lesz, fejest ugrott az élvezetekbe. Megértem, hogy most élvezi ki az életét, hiszen apám
mellett, a színes egyéniségű nőből néha át kellett változnia egy szürke háziasszonnyá. Nem
mondom, hogy apám rossz ember volt, sőt, nagyon is jó, ám szigorának és parancsának nem
lehetett ellent mondani. Mindig is keményen fogott minket a húgommal, de kezet egyszer sem
emelt egyikünkre sem. Arra nevelt, hogy az erőszak sohasem megoldás, a legfontosabb
tanítása pedig, hogy nőt semmi esetre sem ütünk meg. Ehhez ő is tartotta magát. Azonban
Sarah ötödik születésnapja után két nappal szívrohamban elhunyt. Álmában lelt rá a békére,
így voltaképpen szerencsés embernek mondható. Végrendeletében rengeteg pénzt hagyott
ránk. Annyit, hogy anyámnak továbbra se kelljen dolgoznia, emellett kényelmes életet
tudjunk élni. A hatalmas összeget édesapám pénzügyi érzékének és a szerencséjének
köszönhetjük. Sosem lottózott, de egyik reggel az újságot lapozgatva bejelentette, hogy ő
megálmodta a számokat és még aznap délután megteszi őket. Olyan komolysággal és
nyugodtsággal mondta ezt el nekünk, mintha a jóslata megcáfolhatatlan lenne. Meg is tette és
csodával hatályos módon mind a hat szám szerencsésnek bizonyult. Ám ahelyett, hogy mohón
elköltötte volna az amúgy sem kis összegű nyereményt, betette a bankba, hogy kamatozzon.
Ez az összeg a haláláig pedig megduplázódott. Édesanyámmal egy villába költöztünk, amihez
egy hatalmas kert is járt. Azóta is itt élnek Sarahval kettesben.
- Szia drágám! - Ölel át szorosan miközben puszit nyom az arcomra. Attól tartok ennek
az üdvözlésnek nyoma maradt a képemen.
- Szia. Már azt hittem nem is te fogsz ajtót nyitni, hanem a házvezetőnő – Lépem át a
küszöböt.
Nos igen, amilyen színes egyéniség a mama, olyan színes és díszes a hajléka is. A rózsaszín
márvány csempéből kirakott előtérből a nappaliba vezet. Éppen készülnék levenni a cipőmet
mert nincs szívem összekoszolni a hófehér bársonyszőnyegét, de int, hogy hagyjam csak. A
plafonról csüngő óriási csillár alá áll, amely a szalon központjává nőte ki magát.
- Ez az új szerzeményem. Mit szólsz? – Tárja szét a karját.
- Csodálatos – Felelem mosolyogva. Pontosan tudja, hogy közel sem ez a véleményem,
de ettől cseppet sem lesz rosszabb kedve.
- Ülj le Don – Mutat a fekete bőr kanapéra – Kérsz valamit inni fiacskám? – Fordul a
bárpulthoz és egy Jack Daniel’s – t csap az asztalra.
- Nem, kocsival vagyok.
- Nem is piára gondoltam – Néz rám gúnyos vigyorral az arcán miközben színültig tölti
a poharát.
Úgy érzem már attól is berúgtam, hogy láttam mennyit önt ki magának.
- Nem sok az egy kicsit? – Húzom fel a szemöldököm.
Leteszi az üveget és bájosan rám néz, miközben oldalra dönti a fejét.
- Helyetted is iszom – Huppan le mellém a fotelba – Meg amúgy is, ma ünneplünk.
A szememmel Saraht kezdem keresni. Ám mielőtt szóra nyithatnám a szám anyám már kiabál
is a lépcső felé.
- Saraaaaah… kicsikém gyere le! Itt van Don!
Pár perc néma csönd majd egy ajtó csapódás. A közeledő talpak megállnak a lépcső tetején és
a húgomat látva rádöbbenek, hogy mennyire keveset is vagyok vele. Felpattanok és a hátam
mögött megcserélem a tenyeremben lévő ajándékot, amit neki hoztam. Sarah felderül a
találkozásunktól és futva a nyakamba ugrik. Egy nőnek az ölelése sem tudja felülmúlni az
övét.
- Mennyit híztál te? – Teszem csípőre a kezemet – Nehezebb vagy mint mikor
megszülettél!
Sarah nevetve belebokszol a vállamba.
- Mit csináltál odafent? – Guggolok le elé és az arcán lévő ecset hagyta nyomokat
kezdem fürkészni.
- Festettem.
- Nem is tudtam, hogy művésznek készülsz.
- Mert nem is. Csak hobbi – Rántja meg a vállát mintha semmit sem jelentene számára a
dolog, azonban a szeme mindent elárul.
Előkapom a hátam mögül a két öklömet és keresztbe teszem előtte.
- Na melyikben van a szülinapi ajándékod?
Gondolkodás nélkül rábök a balra.
- Biztos vagy benne? – Nézek rá összeráncolt homlokkal.
- Don – Kezdi teljes komolysággal – Jobb kezes vagy tehát valószínűleg abban tartottad
eredetileg mert úgy kényelmes. Mivel váratlanul érkeztem meg és ugrottam a
nyakadba, így csak egyszer tudtad megcserélni.
- És ha most ismét megcseréltem a beszélgetésünk alatt? – Kérdem kötekedőn.
Sarah összehúzza a szemét és elgondolkodik, majd megrázza a fejét.
- Annyira örültél nekem, hogy teljesen kiment a fejedből.
Nem bírom megállni, hogy ne érjen fülig a szám.
- Na és azt is tudod mit rejt? – Rázom meg a markomat.
- Csak jó megfigyelő vagyok, nem gondolatolvasó – Teszi karba a kezét, de látszik
rajta, hogy majd meghal a kíváncsiságtól.
Szétnyitom a tenyerem, amiben egy arany lánc lapul, végén egy oroszlánnal.
Szája elé kapja a kezét és szemei felragyognak.
- Boldog születésnapot – Akasztom a nyakába az ékszert – Szép munka volt. Látszik,
hogy az én testvérem vagy – Nézek anyámra csipkelődőn, mire ő szemét forgatva
megrázza a fejét.
- Köszönöm Don. Ez gyönyörű – Néz le a mellkasára.
- Igazán nincs mit, de a legjobb még csak most jön.
Sarah összehúzza a szemöldökét és csak most jövök rá, hogy mennyire hasonlít apánkra. Ez
az apró mimika, azonnal őt juttatta eszembe.
- Mit szólnál egy állatkerti túrához?
- Jöhet – Válaszolja izgatottan és a fogashoz rohan a kabátjáért.
- Előbb mosd le az arcodat Sarah! Tiszta festékes – Ordítja anyám utána.
A lány tenyerét benyálazva megdörzsöli az arcát.
- Fújjj… normálisan! – mondja miközben jobbra- balra ingatja a fejét – Igazad van.
Kétségkívül a te testvéred!
Max
Beállok az autóval a garázs elé. Leállítom a motort és Lis-re pillantok, hátha végre
megmozdul, de ő továbbra is csak az ablakon bámul kifelé. A körmét rágva üreges szemekkel
a betont nézi. A vállára teszem a kezem és megrázom, mire riadtan felém kapja a fejét mintha
egy álomból ébresztettem volna fel. Egy rémálomból.
- Megjöttünk – Jelentem be és kikapcsolom a biztonsági övem.
Lisa is kiszáll az autóból, de ahelyett, hogy követne kétségbeesett tekintettel a házra mered.
Alaposan végig pásztázza a homokszínű kőfalakat, a sötétbarna tetőt, a bejáratot. Úgy
viselkedik mintha még sohasem járt volna itt, vagy legalábbis mintha rettegne attól, hogy be
kell tennie a lábát az otthonunkba. Olyan ellenszenvvel mered rá, amit még sosem láttam
rajta. Általában csendes és visszahúzódó, most mégis valamiért árad belőle a düh. Talán a
dokinak mégis igaza van, pszichológusra van szüksége. Nem normális, hogy így felhúzza
magát egy ajtón. Közelebb lépek és csettintek egyet előtte. Szemébe visszaköltöznek a
fények, vonásai ellazulnak.
- Mi van ma veled? – Kérdezem értetlenkedve.
Zavartan elmosolyodik és beletúr a hajába.
- Csak fáradt vagyok.
Hazudik.
Megrázom a fejem és belépek a lakásba. Semmi sem változott. Minden ugyanott van. De
valamiért mégis minden más. A légkör, a képek, a bútorok… és Lisa. Elszomorít a tudat,
hogy régen nevetve, csókolózva, egymásra vágyva robbantunk be ebbe a nappaliba. A
kanapéra dobtam és az egész éjszakát ott töltöttük. Most meg könyörögnöm kell neki, hogy
üljön kicsit közelebb hozzám, ha filmet nézünk, mert Egyéb dolgot biztosan nem csinálunk
rajta. A vállamat súrolva a konyhába siet. Csak egy akadály vagyok, akibe beleütközött.
Előveszi a serpenyőt és a tűzhelyre teszi. A bosszús Lisara gondolok. Talán még most is az.
Mögé osonok és lenge szoknyája alá csúsztatom a kezem.
- Max. Mondtam, hogy fáradt vagyok – Sóhajt fel panaszosan, de érzem a hangján,
hogy ő is akarja.
Végig csókolom a nyakát és lassan a bugyijába bújtatom az ujjaimat.
- Azt hittem éhes vagy.
- Igen. Rád vagyok kiéhezve – Magam felé fordítom, és már raknám fel a pultra mikor
eltol magától.
- Az orvos azt mondta pihenésre van szükségem.
- Ez nem elég jó pihenés? – Nyomom a homlokomat a vállának. Annyira jó illatú.
- Nem hiszem, hogy ilyenre gondolt.
Sóhajtva elengedem.
- De mást még csinálhatsz – Vigyorodom el.
- Mást? – Húzza össze a szemöldökét, de még mielőtt észbe kapna, lenyomom a vállát.
- Ne már Max! Tudod, hogy nem...- Próbál felállni, de továbbra is guggolásba
kényszerítem.
- Kérlek Lisa – markolom meg a haját.
Az újabb sóhajtást követően bontogatni kezdi a nadrágszíjam. Elégedetten hátra szegem a
fejemet és lehunyom a szemem. Már nem forróságot érzek, egyenesen lángolok. A feszült
Lisara gondolok. Látom magam előtt, ahogy áll és majd felrobban a méregtől. Az én Lisam.
Lisa
Szememet dörzsölve kicsoszogok a konyhába. A paplantól forró talpamat bántja a
márványkövek hidegsége. Elkeserít a gondolat, hogy néhány nappal ezelőtt ezeken a
csempéken siettem a fürdőszobába, hogy véget vessek az életemnek. Biztosan öngyilkos
akartam lenni egyáltalán? Ha igazán komolyan gondoltam volna, akkor csinálom, mikor Max
nincs itthon, de így esélyt adtam neki, hogy felfedezze a remekművét. Talán csak rá akartam
ijeszteni? Azt reméltem ettől megváltozik? Meglehet. Mindenesetre ez a terv nem jött be.
Valami mást kell kitalálnom. Talán fel kéne hívnom valakit… testvéreim nincsenek, a
szüleimmel pedig már évek óta nem beszélek. Még egy SMS – t sem szoktam nekik küldeni
karácsonykor, most pedig rontsak rájuk ajtóstól? Abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán
még élnek. Barátaim… azok nincsenek. Lassan már kezdem elfelejteni a szó jelentését is.
Max nem engedi, hogy közel engedjek bárkit is magamhoz. Attól tart, hogy egyszer csak arra
vetemedek, hogy riogatás képen megmutatom a kék és zöld foltokkal díszített hátamat. Max
okos ember. Tudja hol kell ütnie, hogy ne lássa senki, de azzal is tisztában van, hogy
mennyire fáj. Ezen kívül, ha fel is hívnék valakit, Max azon nyomban tudomást szerezne róla.
Minden egyes nap átnézi a híváslistámat és hogy kikkel váltottam üzenetet. Természetesen
mindig üres mindkettő. Így ő is boldog és én is… valamennyire. Kevesebb az esélye, hogy
nem kap dührohamot és nem kezd el pusztítani. Még a jelszót is ő állította be a
telefonomon! Hol van itt a magánélet? Leveszem a tűzről a kávéfőzőt és töltök magamnak
egy csészével. Csak állok és nézem, ahogy gőzölög. Ő csak úgy elillan. Annyira szeretnék
én is csak úgy elillanni. A számhoz emelem a bögrét, de azonnal elfog a hányinger. Felfordul
a gyomrom attól, amire tegnap Max kényszerített. A férjem. A férjem erőszakolt rá arra, amit
nem akarok, miközben pont ezektől a dolgoktól kellene megóvnia. Fogalmam sincs, hogy
alapjába véve ettől a fajta … kényeztetéstől undorodom vagy pedig attól, hogy Max az, akin
ezt végre kell hajtanom. Azt hiszem, ezt sosem fogom megtudni. Egy kéz csap le a pultra én
pedig annyira megijedek, hogy magamra öntöm a forró italt. Felsikítok és megengedem a
csapot, hogy lemossam a köntösömön éktelenkedő foltot.
- Mi az ördögöt csinálsz? – Kérdi Max miközben a nyakkendője megkötésével bajlódik.
- Kávézom – Felelem és még jobban súrolni kezdem a köntöst. Annyira fel tud
idegesíteni az értelmetlen kérdéseivel!
- Azt látom, de te nem szoktál kávézni.
Rádöbbenek, hogy igaza van. Elzárom a vizet és szembe fordulok vele.
- Nagyon fáradt vagyok.
- Bezzeg nekem nem tudtál volna önteni – Ragadja meg a poharamat elfogyasztva a
maradék feketét.
Hogy fulladnál meg.
- Amúgy meg… - Hajtja fel még egyszer, hogy biztosan kiigya az utolsó cseppet is -…
jobb lesz, ha összeszeded magad. Ma mozgalmas napod lesz.
Csak most veszem észre az apró sárga cetlit, amit levágott az asztalra. Minden nap összeírja a
teendőimet és általában időpontot is ír mellé. Amint lejár az időm, felhív, hogy készen vagyok
e vele. Persze valamikor nincs rá lehetősége, ilyenkor mindig nekem kell megcsörgetnem.
Beteges egy módszer. Felkapom a cetlit és átfutom a feladataimat.
1. Bevásárlás 10 - 11-ig
2. Számlák befizetése
3. Takarítás
4. Főzés
5. Mosás
6. Pszichológus 16-17-ig
Elszorul a torkom a hatodik pont láttán. Ez tényleg komolyan gondolta!?
- Ezt… Ezt te sem gondoltad komolyan!
- Melyiket? – Kérdezi flegmán pedig pontosan tudja melyikről beszélek.
- A pszichológust! – Nevetek fel keservesen.
- De. Viszont jó, hogy mondtad, mert elfelejtettem ráírni a címet – Egy szempillantás
alatt kiveszi a kezemből a papírkát és ráfirkantja az utcát.
- Nem megyek el. Nem megyek pszichológushoz!
Látom rajta, hogy kezd elszakadni a cérna, de nem érdekel. Nem megyek dili dokihoz és nem
fogom elmondani egy vadidegennek, hogy mitől szar az életem.
- Dehogynem – Fordít hátat és aktatáskájával a kezében megáll az ajtó előtt – Aláírtuk a
beleegyező nyilatkozatot.
- Igen, de nem tudod elin…
- Nem! És a munkámba fog kerülni, ha most nem fogod be a szád és nem takarodsz el
délután az orvoshoz! Felfogtad? – Hangja olyan éles, hogy szinte érzem a bőrömön,
ahogy vagdos.
Összeszorítom az ajkaimat és lesütött szemekkel bólintok.
- Helyes. Jó szórakozást a mai naphoz! – Csapja be maga mögött a bejárati ajtót, de
úgy, hogy velem együtt a falon lógó képek is beleremegnek.
Don
- Nem túl beszédes ma – Jegyzem meg a fali órára pillantva – Már csak tíz percünk
maradt.
Christina biccent, hogy tudomásul vette, de ennek ellenére továbbra sem néz rám. Kemény
dió ez a nő. Már harmadjára ül le velem szembe, de alig tartja a szemkontaktust és rendkívül
zárkózottnak bizonyul. Az első találkozásunkkor csak annyit tudtam belőle kicsikarni, hogy
két hónapja adott életet a lányának és hogy egyedül neveli. Azt, hogy ki az apa és mi történt,
még nem tudom. De ez a jövő zenéje majd, ha eljön az ideje erről is szót ejtünk. Most
azonban az az elsődleges célom, hogy megtörjem azt a jeget, ami elválaszt minket egymástól.
- Meséljen nekem Christina! Hogyan telik egy napja? Mit szeret csinálni? – Távolabb
helyezem magamtól a jegyzetfüzetemet, hátha ettől kicsit ellazul. Elég zavaró lehet,
hogy minden egyes szavadat papírra vetik. Ez nem egy rendőrségi kihallgatás. Ha a
pácienst nem zavarja, természetesen magamnál tartom a lapokat, azonban, ha látom,
hogy feszélyezve érzi magát tőle, inkább fejben jegyzem fel a fontos információkat.
A nő kezét tördelve felnéz. Meglepetten az irományaimra pillant.
- A… a papírjai…
- Nincs rájuk szükség – Legyintek - Csak beszélgetünk Christina. Mint két kedves
ismerős.
- Kedves ismerős? Maga az orvosom.
- Ne így tekintsen rám.
- Elég nehéz. Elvégre magázódunk és…
- Van egy Dr. a nevem előtt, értem mire gondol – Vágok közbe.
Christina felnevet a megjegyzésemen.
- Remekül halad.
Résnyire összehúzott szemekkel a szájához emeli a hüvelykujját, hogy rágni kezdje a körmét,
de végül elveti az ötletet.
- Most nevetett először – Mosolygok rá elégedetten és a kanapé karfájára támaszkodva
figyelem tovább.
Zavartan a füle mögé söpri szőke tincseit, mint egy szégyenlős tini, aki most kapta meg élete
legszebb bókját. Legalább most már tudom, mire van igazán szüksége. Biztatásra. A szülés
utáni depresszióval együtt önbizalom hiányban is szenved. Azonban zárkózottságából és
félénkségéből ítélve mindig is lehettek önbecsülési problémái.
- És csak, hogy csökkentsem azt az érzését, hogy egy orvossal beszélget,
tegeződhetünk?
Elvigyorodik és határozottan bólint.
- Szóval… felkelek, megetetem Amber-et, takarítok, bevásárolni megyek… - Hirtelen
elhallgat és megrántva a vállát jelzi, hogy nem jut eszébe több dolog.
- Hogy jellemeznéd a mindennapjaidat? Csak egy szóval!
A fiatal anyuka csücsörítve elhúzza a száját.
- Szürke
Csettintek egyet és felpattanok a helyemről. Christina kissé hátra hőköl a reakciómtól, de
látszik rajta, hogy szórakoztatom a folyamatos pörgésemmel.
- Erről van szó! Élj! Járj el a barátaiddal! Szórakozz!
- És mi lesz Amb…
- Attól még, hogy anyává váltál ugyanaz az életvidám nő vagy. Egy kisbaba sok
figyelmet igényel és érthető, hogy stresszessé válsz tőle.
- De…szörnyen bánt, hogy nem… nem érzem azt, amit kéne…rossz anya vagyok –
Feleli elkeseredetten.
Azt hiszem most jutottunk el arra a pontra, amikor végre kirobban belőle az a sok
kétség, amely már régóta marcangolja belülről. Legbelül én is ilyenkor könnyebbülök
meg igazán. Tudom, hogy innentől kezdve vége az elutasításoknak és hogy a
páciensek közelebb engednek magukhoz egy lépéssel. Egy lépés. Kevésnek hangzik,
azonban mérföldeket jelent.
Kellő távolságban lehuppanok mellé.
- Remek anya vagy, ebben ne kételkedj.
- De… - Hatalmasat sóhajt és hátradőlt a szófán – Valamit nem jól csinálok… Amber is
azonnal sírni kezd amint felveszem. A saját gyerekem sem szeret.
- Amber csak azt érzi, amit te érzel. Idegességet. Tudja, hogy valami nincs rendben és
ez aggasztja. Hidd el, ha több időt szentelsz magadra felszabadultabb és nyugodtabb
leszel. Kérd meg édesanyádat, hogy néhanapján ugorjon át hozzád és vigyázzon a
kislányra.
Christina hosszas gondolkodás után bólogatva a szemembe néz.
- Megfogadom a tanácsát… tanácsodat – Áll fel és a vállára dobja a táskáját.
- Szeretném, ha csökkentenéd a gyógyszered napi adagját egy szemre. Nemsokára
menni fog bogyók nélkül is – Kacsintok rá.
Az ajkába harapva próbálja elrejteni a mosolyát és csak most veszem észre, mennyire elpirult.
- Akkor jövő héten találkozunk – Vezetem végig a szobán egyenesen az ajtóhoz, de
amint kinyitom azt, kettőnk közül csak ő marad a derüs.
A rohadt életbe!
Lisa
A rohadt életbe!
Amikor megláttam a bejárati ajtó arany táblácskájába vésett nevet azt hittem elájulok.
Percekig azon gondolkodtam, hogy talán az lenne a legjobb, ha most azonnal felszállnék a
következő buszra és hazamennék. Azonban Max biztosan ellenőrizni fogja, hogy jártam-e a
pszichológusnál, így csak reménykedni tudtam, hogy nem ő az a bizonyos Don Becker. De
most, hogy itt áll előttem… teljes mértékig biztos vagyok benne, hogy ez a férfi Don. A
szobából váratlanul egy nő bukkan elő. A fagyos helyzetet látva kettőnk között, zavartan
elköszön, és gyors léptekkel távozik, azonban Don rá sem hederít. Elkerekedett szemeivel
csak engem figyel. Kiráz tőle a hideg, hogy ennyire bámul, persze én sem veszem le róla egy
másodpercre sem a tekintetem. Érzem, ahogy az izzadságcseppek végig csorognak a hátamon.
Istenem de kínos! Don szóra nyitja a száját, de végül csak nyel egyet. Az ismeretlen hölgy
távozása óta megdermedve, akár két kőszobor csak nézzük egymást és fogalmunk sincs mit
tegyünk. Hogy kéne reagálnunk? Mosolyogjunk? Legyünk közömbösek? Rejtsük el a
bennünk lakozó érzelmeinket? Tegyünk úgy, mint két idegen? Fogalmam sincs melyik
gondolatom hatására, de felállok. Don teste megrándul a nem várt mozdulatom láttán és mint
aki most tért vissza a Földre, pislog párat. Kezeit a nadrágzsebébe dugja és lehunyja a szemét.
Ettől még inkább remegni kezd a lábam és attól tartok el fogok esni a magassarkúmban.
Mikor elég közel kerülök hozzá, megtorpanok. Annak ellenére, hogy hosszú percekig csak ő
volt a figyelmem középpontjában, csak most veszem észre, hogy mennyire megváltozott.
Sötétebb és dúsabb lett a haja, arcát pedig ápolt borosta fedi. Már a szemüvege sincs meg.
Elgondolkodom rajta, mióta hordhat kontaktlencsét. Tekintetem akaratlanul a felső testére
vándorol. Kék ingje teljesen ráfeszül a karjára. Te jó ég milyen izmos! Azon kapom magam,
hogy összeszorított ajkakkal pásztázom végig a mellkasát. Amikor ismét felpillantok rá ő
egyik szemöldökét felhúzva engem vizslat. Basszus! Villámokat szóró szemeitől hátra
hőkölők és elvörösödőm. Dühösnek látszik. A szívem hevesen verni kezd, ám ennek ellenére
felé nyújtom a kezem.
- Lisa Peterson – Mutatkozom be határozottan, ami engem is meglep.
Don arcizma megrezzen a nevem hallatán. Mélyen beszívja a levegőt, mint egy támadni
készülő bika, de ahelyett, hogy nekem rontana, hátat fordít és a kisasztalon lévő telefonhoz
lép. Felkapja a kagylót és…
Don
… tárcsázni kezdem Tom telefon számát. Ez nem lehet! Megmondtam annak a
szemétládának, hogy nem! Kicseng. Visszacsapom a telefont a helyére. A franc essen bele!
Rátámaszkodom az asztalra. Nem tudok ránézni. Képtelen vagyok. Földbegyökerezett a
lábam amint megláttam. És az a jellegzetes vörös haj… amit bárhol, bármikor megismernék.
Egész életemben azért imádkoztam, hogy soha többé ne találjam magamat vele szembe. Erre
tessék! Most itt remeg az ajtóm előtt! Ököllel az az íróasztalra akarok vágni, de végül nem
teszem. Meg kell nyugodnom. Hallom a lépteit ahogy távolodni kezd a szobától. A „barátság
szobától”, amit most a pokol legsötétebb bugyrához tudnék hasonlítani.
- Azt hiszem… jobb, ha most… - Szólal meg félénken. Azt várja, hogy mondjak rá
valamit, de nincs erőm. Annyira összeszorult a torkom, hogy egy hang sem jön ki
rajta. Össze kell szedned magad Don!
Cipőjének kopogása a kinti ajtó felé tart. A kilincs kattanása hallatán elkiáltom magam.
- Jöjjön vissza! – Akaratom ellenére is kétségbeesettnek és gyengének hangzom.
Néhány másodpercig semmi sem történik, majd a bejárat becsukódik és a lábbelik megint
mögöttem állapodnak meg. Kiegyenesedem és átnézek a vállam felett. Lisa táskáját
szorongatva toporog a küszöb előtt és a belső teret szemléli. A kinti lámpa fénye megvilágítja
fehér selyemblúzát és ettől olyannak tűnik a sötét helyiségből, mint egy angyal. Annyira
gyöny… Jézusom! Milyen ostobaságok jutnak az eszembe! Felbőszítenek a gondolataim
ezért sokkal élesebben szólítom meg, mint ahogy szeretném.
- Üljön le!
Lisa engedelmeskedik és térdét átkulcsolva helyet foglal Christina helyén. Bármit megadnék
azért, hogy most ő üljön itt helyette. Vagy bárki, akárki, de ne Lisa. Kihúzom a fiókot és
elkezdem keresni a tájékoztató lapját, de hamar rájövök, hogy azt a Tommal való
találkozásunkkor a bárpulton hagytam.
- Ezeket keresi? –Emel ki a táskájából néhány papírlapot.
Biccentek és elveszem tőle, viszont még egy apró mosolyt sem vagyok képes az arcomra
erőltetni. Ráeszmélek, hogy tulajdonképpen nem is lenne rá szükségem, mert mindenre
emlékszem, amit olvastam, de időhúzásnak tökéletes ezért átfutom párszor. Eszembe jut Tom
egyik befejezetlen mondata: „Nekem valami itt sántít Don…szerintem a férj ludas a dolo…”
- Na mi van? Fordult a kocka? – Bukik ki belőlem, de amint kimondom, azonnal meg is
bánom. Ezt nagyon nem kellett volna!
Lisa felkapja a fejét és összehúzott szemekkel belém fúrja a tekintetét. Egy könnycseppet sem
ejt a megjegyzésem miatt. Rezzenéstelen arccal feláll és ridiküljével a kezében kiviharzik.
Amint a bejáró becsapódik, földhöz vágom a lapokat, azok pedig rendezetlenül elterülnek a
szőnyegen.
Lisa
A nyelőcsövemet marva csurog le az alkohol, kiabálástól sajgó torkomon. Mégis most ez a
legjobb gyógymód minden problémámra. Leteszem a szőnyegre, magam mellé a vodkát és a
kézfejemmel megtörlöm a szám. Megígértem anyámnak, hogy sosem fogom piába fojtani a
bánatomat. Hazudtam. És még mennyi mindenben nem mondtam neki igazat… ám ez a
legkeserűbb hazugság, amit valaha is ittam. Újabb ökölcsapás éri a hálószoba ajtaját, de már
tudomást sem veszek róla. A számhoz emelem az üveget és megint meghúzom. Úgysem tud
bejönni. Körülbelül egy órája érkezett haza, én pedig körülbelül fél órája leltem meg a
nyugalmamat zárt ajtók mögött egy Royal társaságában. Üdvözlés képen két hatalmas
pofonnal a padlóra küldött és az arcomba üvöltötte, hogy tudja, mit csinálok a háta mögött.
Illetve, hogy inkább mit nem csinálok. Egy hónapja be sem tettem a lábamat Don rendelőjébe.
Természetesen minden délután, pontban öt órakor felhívtam Maxet, hogy végeztem, azonban
azt nem vettem számításba, hogy nem csak ő ellenőrzi a látogatásaimat. Dr. Fisher is
tudomást szerzett a kis magán akciómról és volt olyan kedves, hogy tájékoztatta erről a
férjemet. Ha lett volna egy csöppnyi esze, engem hívott volna. Az egy másik kérdés, hogy
magasról tettem volna a kioktatására, de legalább megúsztam volna ezt a perpatvart. Miután
Max felráncigált a földről a falnak lökött és fojtogatni kezdett. „Miért nem tudod felfogni,
hogy az állásommal játszol?” kiabálta közben, ekkor én teljes erőmmel térden rúgtam. Ő
azonnal a földre rogyott én pedig felkapva a pultról az italt ide menekültem.
- Gyere ki Lisa! – Dörömböli.
Eszem ágában sincs kimenni. Ha kitenném innen a lábam azzal nem csak agyonveretném
magamat, de még azt az utolsó cseppnyi büszkeségemet is elveszíteném. Már annyi mindent
elvett tőlem. A családomat, a barátaimat, az egész életemet, de a büszkeségemet és
kitartásomat nem engedem. Eltorzul az arcom és összegömbölyödve lefekszem a kárpitra. A
könnycseppjeim a sötétbarnává változtatják az eredetileg bézs színű szőnyegszálakat. Rá kell
jönnöm, hogy már nagyon régen elvette az önbecsülésemet. Talán még hamarabb, mint a
szeretteimet. Max minden délután megállt a sulim előtt a kocsijával, hogy hazavigyen. Akkor
még annyira figyelmes volt és jó modorú, hogy ezt is megtette. Bár azt hiszem, ez csak egy
állarc volt. Az igazi énje most az előszobában tombol. Egyik nap, a régi Suzukija helyett egy
tűzpiros Ferrari mellett terpesztett. Az összes barátnőm oda meg vissza volt, hogy mennyire
szerencsés vagyok. Talán még én is elhittem. Mikor oda értem hozzá csak annyit mondott,
hogy ma felavatjuk. Arra gondoltam először, hogy furikázunk vele egy jót. Még azt is el
tudtam képzelni, hogy odaenged a kormányhoz annak ellenére, hogy nem is volt jogsim.
Azonban mikor egy üres parkolóba hajtott és lezárta a kocsit minden világossá vált. Nem a
kocsit avatta fel, hanem engem. Nem ellenkeztem, nem tiltakoztam. Hogy miért nem? Mert
fiatal voltam, tapasztalatlan és szerettem. Ezzel szemben mégsem voltam benne teljesen
biztos, hogy én is akarom. Volt pár barátom előtte, de azok csak mind futókapcsolatok voltak.
Egyikükkel sem feküdtem le, így amikor belém hatolt sikítani tudtam volna a fájdalomtól.
Sírtam miközben a száját az enyémhez nyomta. Egész végig az járt a fejemben, hogy nem így
akartam elveszíteni. Azt hiszem egy idő után már nem is gyötrelemtől sírtam, hanem a
bűntudattól, hogy egy autó hátsó ülésén kellett megtörténnie.
Mérgemben felülök és a bejáratnak vágom a félig teli vodkát. Az üveg, szilánkosra törik
nedves foltot hagyva a méregdrága bútoron. Max hatalmasat csap az ajtóra és olyan hangosan
ordít be, hogy az az érzésem támad, mintha mellettem állna.
- Ezt még megkeserülöd!
Hallom ahogy elsétál a szobától. Megkönnyebbülten kifújom a levegőt. Remélem megunta a
várakozást és most ledől a kanapéra a fenyegetőzésével együtt. Elég későre járhat már az idő.
Don jut eszembe. Mindig, minden nap, minden este. A hajamat tudnám tépni annak a
szemétládának a gondolatától. Amióta találkoztunk, egy éjszaka nem telt el anélkül, hogy ne
keltem volna fel egy rémálom miatt. Bárhol vagyok, bármit csinálok, ő mindig ott van. A
legrosszabb pedig, hogy sosem Dr. Becker néz vissza rám, hanem Don Becker. Az a
szemüveges kisfiú, aki minden egyes alkalommal könnyes szemeivel könyörög nekem, hogy
ne tegyem.
Valami nehéz ütődik az ajtónak. Ez nem Max ökle. Újabb mért ütés, mire a bejárat
megreccsen. Felkapom a fejemet és már csak azt látom, hogy egy baltának a feje lóg be a
szobába. Ez az őrült még arra is képes, hogy fejszével szétverje a házat! Minden
porcikám remegni kezd a félelemtől és hevesen jobbra- balra kezdem kapkodni a fejemet,
hová tudnék elbújni. Végül az ágy alá kezdek bekúszni, azonban egy erős kéz megragadja a
bokámat. Tévedtem mikor azt hittem nem tud bejönni.
Don
10 évvel ezelőtt
Sietve pakolom ki a tankönyveimet a padra mielőtt Miss. Bell, vagy ahogy mi hívjuk, Hell
belépne a terembe. Gúnynevét elbűvölő természetéről kapta, emellett fizikát tanít nekünk, ami
hozzá hasonló képen nem a szívünk csücske. A csengőszó hallatán a diákok olyan gyorsan
teremnek a helyükön, mintha onnan nőttek volna ki. Ha nem fizika óránk van, előfordul, hogy
még becsengetés után elidőzünk egy másik padnál és beszélgetünk, amíg a tanár be nem jön,
de ezt Hellnél nem érdemes eljátszani. Egyszer, az osztály nagyszájúját, James Northont
elkapta, ahogy a nyitott ablaknál cigizik. Azonnal felküldte az igazgatóiba és másnap még
meg is feleltette Newton törvényeiből. Hozzáteszem, hogy amilyen nagymenő James, akkora
egyesei és kettesei voltak a naplóban. Aznap mikor véget ért az utolsó óránk és hazafele
indultam, láttam a szüleit a dirivel beszélgetni. Sosem fogom elfelejteni, ahogy akkor Mr.
Northon Jamesre nézett. Szégyenkezett az igazgató előtt, a fiától pedig undorodott. Mikor az
iskola vezetője elvonult, tisztán emlékszem, hogy azt mondta neki „Még arra sem vagy
méltó, hogy felpofozzalak!” és otthagyta. Nem gondoltam volna, hogy valaki képes így
beszélni a saját gyerekével. James tekintete találkozott az enyémmel, de mintha fel sem fogta
volna, hogy hallgatózom az apja után rohant. Állítólag azt hazudta, hogy az édesapja adta neki
a cigit, hogy próbálja ki. Mint kiderült, ez csak egy mese volt, mivel a faterja menő ügyvéd,
így eszébe se jutna besározni azzal a hírnevét, hogy dohányt ad egy kiskorúaknak. Pár
hónappal az események után, rájöttek, hogy néhány negyedikes srác árult az iskola területén
bagót. Őket azonnal kicsapták. Amit láttam, azt sosem osztottam meg senkivel. Még a
mamával se, pedig neki mindenről beszámolok. Úgy gondoltam, hogy most Northonnak van
elég baja otthon, nem hiányzik neki, hogy még a suliban is piszkálják. Persze nem mintha
nem tudná megvédeni magát, mert annak ellenére, hogy milyen zűrös élete van a kosárcsapat
kiemelkedő játékosa. Talicskaszámra hozza a kupákat és az elismeréseket sulinak. Egyszer
csak benő a feje lágya- gondolom miközben őt bámulom, ahogy belenyomja a rágót az előtte
ülő Melanie hajába. A lány felsikolt és hátrafordulva csapkodni kezdi James karját. Ekkor az
ajtó kinyílik és Hell lép be. Melanie hirtelen elnémul, de tudja, hogy már késő. A tanárnő
ceruza egyenes háttal, kezeit maga előtt összekulcsolva áll és szemei csak úgy szikráznak a
dühtől. Azt hiszem, megvan a mai felelőnk. Csak most tűnik fel, hogy Hell nem zárta be az
ajtót.
- Gyere csak be – Int a bejárat felé és tőle nem megszokott módon vigyorog.
Érdekel ki az, aki mosolyt tud csalni ennek a banyának az arcára, ezért lábujjhegyen állva
próbálom meglesni ki áll odakint. Ám amikor belép, a döbbenettől elveszítem az
egyensúlyomat és lefejelem az asztal szélét. Az osztályból kitör a röhögés. Kipirult arccal
feltápászkodom és megigazítom a szemüvegem. Hell az asztalra csap mire újból csönd
telepszik a teremre.
- Elég legyen! – rikoltja – Don, te pedig ne bohóckodj! – A mellette álló vörös hajú
lányra pillant és tekintete ismét ellágyul – Bemutatom az új osztálytársatokat, Lisa
Wesley-t.
Ő az a lány! A vörös hajú! Aki miatt majdnem megfulladtam!
Szóra nyitom a szám, de amint előre lép és tisztábban látom eláll a lélegzetem. Teljesen
másképp fest, mint az első találkozásunkkor. A fekete szerelését egy halványrózsaszín térdig
érő ruhára cserélte, haját pedig leengedve hagyta, hogy a vállára simuljon. De nem csak a
külsőleg lett más. Ahogy idegesen a kezeit tördeli ártatlannak tűnik, mint a ma született
bárány. Néha vet egy- egy pillantást a többiekre, de amint meglát a sarokban, csak engem néz.
Fülig ér a szája.
- Nos… Lisa, válassz magadnak egy helyet. Ki mellett szeretnél ülni? – Abban a
pillanatban ahogy Hell száját elhagyják ezek a szavak, mindenki felélénkül.
Fiúk és lányok is egyaránt a nevét ismételgetve próbálják felhívni magukra a figyelmet, de
Lisa le sem veszi rólam csillogó szemeit. Leülök a székemre mert teljesen hidegen hagy a
dolog. Őszintén szólva, akármilyen elragadó is, rá sem bírok nézni azok után, amit velem tett.
- Don mellé – Töri meg a csendet csilingelő hangon, mire mindenki, még Hell is rám
mered.
Kinyitom a füzetemet mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy egy… egy ilyen
szép lány, vagy, hogy egyáltalán bárki mellém ül.
- Ugye most csak viccelsz? – Szólal meg valaki a tömegből.
Lisa válaszra sem méltatja csak lepakolja mellém a táskáját. Örülöm kéne, de van egy olyan
érzésem, hogy most mondták ki a halálos ítéletemet.
Max
Szó nélkül hagyom el a házunkat. Miután tegnap végeztem, Lisát a kanapéra száműztem így
egyedül maradtam a megrongált hálószobánkban. Látni sem akarom azt a nőt. Legalábbis
amíg meg nem nyugszom, addig biztos, hogy nem. Szerencsére ezt ő is tudja, és megfelelő
módon tartja is magát ehhez. Mikor felkeltem, a pulton gőzölgő rántottás szalonna fogadott
egy csésze kávéval. A kedvencem. Ám Lis nem volt a konyhában. Jól tudja, hogy legyen az
életem része és hogy járjon a kedvemben, anélkül, hogy találkozna velem a nehéz időkben.
Őszintén remélem, hogy tanult a hibájából és felfogta, mekkora súlya van a tettének, mert
nincs kedvem az egész lakást újjá építtetni. Nincsenek anyagi gondjaink, de úgy érzem, hogy
hetente új bútort venni és javíttatni elég nagy luxus. Így is több hónapomba fog kerülni mire
találok egy jó szakembert, aki megcsinálja a szobaajtót. A rengeteg munka mellett egyszerűen
lehetetlen lebonyolítani még egy ilyen apró ügyet is. Emellett Lisa viselkedése újabb
aggodalomra ad okot. Amikor öngyilkosságot kísérelt meg azzal magát bántotta. Azonban a
minap mikor térden rúgott, bennem tett kárt. A whiskys üveg összetörésével ellenem lázadt.
Sosem mert még szembe szállni velem. És ez idegesít, rettentően idegesít. Fogalmam sincs
mi ütött belé, amitől így erőre kapott. Talán tényleg nincs rá jó hatással ez a dili doki, de a
papírokat aláírtuk és mivel csak én dolgozom így nincs mit tenni. Mindenesetre be kell adnia,
hogy minden szép és jó. Akkor talán hamarabb felfüggesztik a kezelését. Nekem pedig vissza
kell fognom magam, hogy egy ujjal se érjek az arcához mikor elborul az agyam.
Levetkőztetni csak nem fogják a terápia során. Bár tegnap egy hajszál választott el attól, hogy
ne rendezzem át a pofáját. Lehet hagytam rajta egy - két kisebb sérülést, de nem vészes. Majd
kitalál valami hülye sztorit… például, hogy takarítás közben elesett. A rossz hangulatom
ellenére elnevetem magam. Ki az az idióta, aki tényleg elhiszi ezeket a „sablon” szövegeket?
Akár sablon, akár nem, ha jó színész az ember, senki sem fog kételkedni benne.
Elindítom a kocsit és belenézek a visszapillantóba ám ekkor teljesen meghűl bennem a vér.
Egyre szorosabbnak érzem a nyakkendőmet, mintha meg akarna fojtani ezért lazítok rajta egy
kicsit. Most ő áll bosszút rajtam a tetteimért. Ismét visszanézek a tükörbe. Ott van. Ott van az
a rohadt fekete autó. Azon a bizonyos helyen, az a bizonyos fekete autó. Pontosan az, aminek
belül bőr ülése van, négy személyes, N-nel kezdődik a rendszáma és ami lassan már egy hete
a nyomomban van. Olyan erővel csapok a kormányra, hogy megfájdul tőle a kezem.
- Már csak ez hiányzott bassza meg! – Üvöltöm a semmibe.
Végig simítom a hajam és mélyen beszívom a levegőt. Le kell nyugodnod haver! Nem
kelthetsz feltűnést! Tolatni kezdek a kocsi feljáróról, de egy másodpercre sem tévesztem
szem elől a járművet. Szokás szerint most sem ül benne senki. Az utóbbi egy hetet leszámítva,
még sosem láttam ezt a kocsit a környékünkön. Eleinte nem igazán érdekelt, mert azt hittem
valamelyik szomszédunknak új járgánya van, ám egyre gyanakvóbb vagyok amióta a
korházhoz vezető utam során egyik pillanatról a másikra a hátam mögé kerül. Ez megy
minden egyes nap. Elkísér a munkahelyemig, majd lefordul és tovább hajt. Viszont mikor
hazafelé tartok már nem követ és akárhányszor keresem, sosem találom az utcánkban. Lehet,
én vagyok paranoiás és túlreagálom ezt az egészet, de félek, hogy a zsaruk azok. Szaglásznak
utánam. Mindent ki akarnak deríteni rólam, Lisáról, a munkámról, az életemről. Még azt is
képesek megtudni ezek a szemétládák, hogy mikor járok a budira. A digitális órára pillantok.
Még egy percem van. Összeszorítom az ajkaimat és lelassítok. A mögöttem lévők dudálni
kezdenek, de nem reagálok rá. Megszivatlak akárki is vagy! A többi sofőr káromkodva és
mindenfélét mutogatva kikerül. Ekkor ott terem mögöttem. Ő az utolsó jármű a sor végén.
Nem előz meg.
- A francba! – Beletaposok a gázba és lehagyom az engem megelőzőket.
Újabb kiabálások hallatszódnak a hátam mögül, de nem érdekel. Lerázom ezt a barmot. Még
gyorsabban hajtok. A karom megfeszül és elnyomom magam a kormánykeréktől,
belepaszírozva a testemet az ülésbe. Minden erőmmel nyomom a gázt. A mutató a 70 mérföld
per órás sebességhez közelít. Már rég nem látom, de nem bírom abbahagyni. Úgy érzem most
hagy el minden gondom. Csak én létezem és a sebesség. Áthajtok egy piros lámpán és
gúnyosan legyintek felé, de hirtelen…
Tompa minden hang, mintha be lenne dugulva a fülem. Fel sem fogom, mi történik
körülöttem. A testem olyan gyengévé válik, hogy a becsapódás az ajtónak nyom. Elengedem
a kormányt, a lábaim elhagyják a pedálokat, egy pillanatra az összes testrészem szabaddá
válik az ülés fogságából. Lassított felvétel minden. A biztonsági öv megfeszül a testemen és
fájdalmasan a bőrömbe vág. Ennek nyoma lesz. Megpróbálom kikapcsolni, hogy szabaduljak
a kíntól, de nem érem el. Pedig olyan lassú minden. Üvegszilánkok hullanak az ölembe és
karcolják meg az arcomat. Annyira gyönyörűek, ahogy megvilágítja őket a reggeli napfény.
Csillognak és beterítenek, egyre több darabban, amitől én is fényleni kezdek. Papírok és tollak
csapódnak a mellettem lévő ablaküveghez. Dőlni kezd minden és az egész világ a tetejére áll.
A fejemet támasztó üveg betörik. A Süvítő szél hideg hurrikánként robban az autóba, de a
forró beton kárpótol mindenért amint az arcomhoz ér. Vége. Ismét csendes minden. Emberek
közeledését látom, beszélnek hozzám, de nem értek semmit. Nem hallok semmit. Ám a fekete
kocsi most is itt van. A pokolba is követni fog. Váratlanul megáll, nyílik az ajtaja, de már
nem látok semmit. Minden homályos és szürke. Az álom teherként nehezedik a szemhéjaimra.
De ne! Nem akarom! Még ne! Akárhogy kiabálok, minden korom sötétté válik. Sosem
fogom megtudni ki vezeti azt a tetves kocsit!
Don
Csinos. Végig mérem piros pántnélküli ruhába bújtatott testét. Az arcát még nem volt
szerencsém látni, de igényesen kontyba tűzött szőke haja, kifinomult stílusa és lágy nevetése
tökéletes első benyomást kelt bennem. Belekortyolok az italomba és lenyomok pár billentyűt
a laptopomon, mintha dolgoznék. Pontosabban, tényleg azért húztam meg magam a kávézó
legeldugottabb sarkában, hogy a munkámat végezzem, de sajnos nem tudok egyszerre több
dologra is odafigyelni. Illetve nem sajnos, én nagyon is élvezem ezt jelenleg. A körülbelül tíz
perce tartó megfigyelésem óta megállapítottam, hogy szingli. Ez jó hír. A rossz viszont az,
hogy nagy valószínűséggel elvált vagy éppen válófélben van. Ugyanis amikor felemelte a
kezét, hogy az asztalhoz hívja a pincért, az ujján nem volt jegygyűrű, viszont napbarnított
bőrének köszönhetően tökéletesen látszik, hogy a gyűrűs ujján van egy halvány fehér csík,
ami azt jelenti, hogy valamikor díszelgett egy vékony kis karika. Méghozzá nem is olyan
régen. Ahányszor megszólal a telefonja, kinyomja és idegesen hadonászni kezd. Gondolom a
férj próbálja kiharcolni magának a második esélyt. A vele szembe ülő barátnője pedig
támogatóan megfogja a kezét. Valamiért az az érzésem, hogy ez a lelki társ nem egészen az,
akinek mutatja magát. Amikor megérkeztek a hölgy egy repülőjeggyel lepte meg legjobb
barátnőjét, ami egyenesen Balira repíti, hogy kiheverje a szakítást. De egyedül? Ő maga vajon
miért nem tart vele? Hiszen ezekben a nehéz időkben az legjobb, ha a barátaink társaságában
vagyunk, olyan emberekkel, akikkel jól érezzük magunkat, ezáltal könnyebb feldolgozni a
negatív eseményeket. Lehet, hogy amíg a szőke bombázót masszőrök kényeztetik, addig a
barátnő gondoskodik arról, hogy az ex férj se szenvedjen semmiben sem hiányt. Persze ez
mind csak feltételezés.
Felhajtom a maradék kávémat, de amint leteszem az asztalra, arra leszek figyelmes, hogy a
védelmező társ villámokat szóró szemekkel bámul. Kiszúrta, hogy stírolom a barátnőjét.
Állom a tekintetét és az asztalon könyökölve gyönyörködöm tovább a vörös ruhás nőben. A
lányra pillant és mond neki valamit, mire ő hátrafordul és rám néz. Kicsit elszégyellem
magam, hogy lelepleződtem de ezt egy percig sem mutatom ki. Zavartan kisöpör néhány
kósza tincset az arcából megmutatva csábító gesztenyebarna szemeit. Lágyan elmosolyodik.
Sokkal szebb, mint vártam. A barátnője vállon veregeti így ismét neki szenteli minden
figyelmét. Pár perccel később mindketten felállnak és egy hosszú ölelés után elválnak útjaik.
Ám a kiszemeltem nem távozik. Mielőtt visszaülne a helyére, rám néz és elneveti magát. El
tudnám viselni, ha erre a nevetésre kéne kelnem reggelente az idegesítő ébresztőóra helyett.
Kikapcsolom a laptopom és a hónom alá csapom, hogy közelebbről is megismerkedjek vele.
Lehet nem a legjobb lépés a részemről, hogy egy frissen elvált nővel kezdek, hiszen
mindenhez idő kell, de a viselkedéséből ítélve, úgy látom nem ellenkezne, ha csatlakoznék
hozzá. Amint a háta mögé érek és szóra nyitom a szám, megcsörren a telefonom. A francba!
A csaj megugrik a széken az ijedtségtől és összevont szemöldökkel rám mered.
- Saj… sajnálom…csak a…a telefonom – Motyogom idegesen a mobilra mutogatva.
Nagyot nyelek és érzem, mindjárt elsüllyedek szégyenemben. Csak állok, kezemben a csörgő
telefonnal, mint egy idióta és vizslatom a kijelzőn megjelenő számot, de el sem jut az
agyamig, hogy egyáltalán ki keres.
- Nem akarja felvenni? - Tudakolja a hölgy értetlenkedve.
A hangja és a kérdése is egyaránt visszaránt a valóságba.
- Ööö…de! Máris – Nyomom meg a zöld kis mobilt, ami épphogy érzékeli izzadságtól
nedves ujjamat – Dr. Becker – emelem a fülemhez a készüléket.
- Jöjjön a kórházba…kérem…- Nyöszörgi egy női hang.
Elfordulok az asztaltól és a fülemre tapasztom a tenyeremet, hogy jobban halljam ki az, mert
az illető annyira sír, hogy teljesen felismerhetetlenné válik tőle a hangja.
- Ki az?
- Ashton anyja! Nem látta a számot?! – Üvölti idegesen.
Amint kimondja Ash nevét elszorul a torkom és az iménti mogorva számonkérése is
azonnal lepereg rólam.
- Mi történt? – Kérdezem és meg sem várva a válaszát már rohanok is a kabátomért.
- Ashton…kómában van…- Szipogja- Az osztálytársai annyira megverték, hogy…
siessen kérem – Zokogja és megszakítja a vonalat.
Előveszem a tárcámat, de meg sem nézem mennyit, csak kirántok belőle egy bankót és sietve
a kisasztalra dobom. Ügyetlenül sarkon fordulok és köszönés nélkül kiviharzok az épületből,
magam mögött hagyva, aki talán a jövőm lehetett volna.
Lisa
Max végig az ágyam mellett volt és fogta a kezemet amikor a korházban feküdtem. Még
virágot is hozott, méghozzá a kedvencemet. Igaz, ez mind csak színjáték volt, de én még a
látszat kedvéért sem tudom ezeket megtenni. Csak állok itt, a fekhelye mellett, néha teszek
egy-egy lépést jobbra, párszor a változatosság kedvéért balra is. Egy idegennek látszom
mellette. Rosszul kéne, hogy érezzem magam emiatt, de tulajdonképpen nem érzek semmit.
Se örömöt, se szomorúságot, se bűntudatot. Még attól is undorodom, hogy megsimogassam a
fejét. Szerencsére alszik, legalábbis úgy tesz. Lehet őt is ugyanannyira taszítja a látványom,
mint engem az övé. Pedig ő sokkal rosszabb állapotban van most, mint amilyenben én voltam
az ökölcsapásai után. Az arcát horzsolások és üvegszilánkok okozta vágások díszítik, emellett
még az orra is eltört. Elmosolyodom. Talán egy kicsit mégis szeret Isten, hogy így
megbüntette, de annyira már nem, hogy el is vegye tőlem. Az orvos azt mondta, nagy
szerencséje, hogy be volt csatolva a biztonsági öve, így pár bordatöréssel megúszta. Nem
tudom, hogy ezen most sírjak e vagy nevessek. Végigfut a tekintetem a mindenféle műszerrel
beborított mellkasán, az infúzióra kötött karján, a lélegeztetőn az orrán. A lélegeztető… csak
egy mozdulat lenne…befejezhetném, amit az Úr elkezdett. Lehet nekem szánta ezt a feladatot,
azt akarja, hogy édes legyen a bosszúm. Ezzel szabaddá teheted magad Lis! Soha többé
nem kell eltűrnöd semmit!
Végig simítom az ujjaimat a műszeren. Csak egy mozdulat Lisa! Libabőrös leszek a
gondolattól. Vagy az izgatottságtól? Magam sem tudom. Behunyom a szemem. Elképzelem
ahogy megrántom és egy csapás alatt elillan minden gondom. Nincs több kiabálás, nincs több
megaláztatás, nincs több… nincs több Don Becker! Elkapom a kezem mintha csak tűzbe
nyúltam volna és magam elé emelem. Remeg. Nem tudom megtenni. Ha képes lennék rá és
nem lennének aggályaim, már itt sem lennék. Nem tudok meggyilkolni egy embert. Még arra
se vagyok képes, hogy megöljek egy olyan valakit, aki tönkreteszi az életemet és rendszeresen
bántalmaz. Hátat fordítok Maxnek és kitör belőlem a nevetés. Egy ördögi kacaj, amely a
végén kétségbeesett sírásba torkollik.
Hirtelen betoppan az orvos, de ahelyett, hogy köszönne sajnálkozón lesüti a szemét amikor
meglát.
- Sajnálom asszonyom.
Letörlöm a könnyeimet és remegő ajkakkal mosolyt erőltetek az arcomra. Utoljára akkor
remegett ennyire a szám amikor nem sokkal a nászutunk után Max egyik munkatársa
megkérdezte, hogy élvezem-e a házas életet. A mai napig nem tudom, hogy őszintén
érdekelte-e, vagy csak gúnyolódni próbált velem.
- Híreket hoztam – tesz le néhány papírt Max ágya szélére.
- Na és ezek a hírek jó hírek?
- Mondhatni – feleli közönyösen és megrántja a vállát – Mint már korábban említettem
a férje szerencsésen túlélte a balesetet, viszont vannak elég súlyos sérülései ezért
jobbnak látom, ha még egy ideig itt tartózkodik.
- És…mégis mennyi időről lenne szó? – Fonom össze a karomat türelmetlenül.
A doktor Maxre néz, aki még mindig az igazak álmát alussza annak ellenére, hogy
hangosan beszélgetünk.
- Úgy gondolom, egy hónap elegendő a felépüléséhez. Ennek ellenére a hazatérte után
még pihenésre lesz szüksége. Ne engedje el dolgozni – Kacsint rám félmosollyal az
arcán.
Gondterhelten bólintok és az ajtó felé veszem az irányt. Örülök, hogy egy hónapra
megszabadulok tőle, viszont tudom, hogy ez az idő nagyon gyorsan el fog repülni, ezen kívül
pedig egy héten legalább háromszor, ha akarom, ha nem, meg kell látogatnom.
- Köszönünk mindent doktorúr. Viszlá…- Egy kéz finoman megragadja a vállamat.
- Sajnálom.
- Ezt már mondta – Nyomom le a kilincset, de a bejáratot nem nyitom ki.
- Most nem arra értem – Suttogja komoran.
Ránézek a vállam fölött könnybe lábadt szemekkel és rá kell jönnöm, hogy képtelen vagyok
tartani magam a szerepemhez.
Don
- Tessék – Nyújtom Joanne felé a gőzölgő teát.
A hangomra olyan gyorsan kapja fel a fejét a tenyeréből, hogy attól tartok álmából riadt fel,
pedig teljesen biztos, hogy nem aludt. Egy szülő nem tud békésen szunyókálni, amikor a
gyermeke beteg, pláne nem akkor, mikor élet és halál között lebeg. Joanne megtörli
fáradtságtól táskás szemét pulcsijának ujjával és elveszi a forró italt. Meg sem köszöni, de
nem haragszom meg érte. Az elmúlt évek alatt, ha az emlékezetem nem csal, kétszer
találkoztam vele, azonban sosem volt szimpatikus számomra. Azt hiszem sosem fogta fel
teljesen mennyire nehéz a fia helyzete. Buta liba, aki azt hiszi, hogy pénzzel bármit meg lehet
oldani. Elküldöm a fiamat egy neves pszichológushoz és akkor majd minden helyre jön. Ha
igazán érdekelte volna, már az első bántalmazáskor elvitte volna egy másik iskolába. Érzem,
hogy egyre inkább növekszik bennem az iránta érzett gyűlöletem. Úgy bámulja Ashtont,
mintha a nézésével magához tudná téríteni. Nem kellett volna hagynia, hogy idáig fajuljanak a
dolgok. Nagyon ajánlom neki, hogyha Ash felébred mindent megtegyen azért, hogy a legjobb
élete legyen ennek a gyereknek. Mert, ha valaki megérdemli, az ő. Már, ha egyáltalán valaha
is… hátat fordítok nekik és a szám elé kapom a kezem. Nem szabad ilyenekre gondolnom.
Nekem ugyan nincs gyerekem, de ez a srác olyan mintha az öcsém lenne. Mindenkinek van az
életében egy olyan személy, aki iránt úgy érez, hogy érdemes élnie, de meghalnia is érte.
Szerencsésnek mondhatom magam, hogy a húgom mellett még ő is az életem része.
- Tudja mi a véleményem? – Szólal meg Joanne rekedtes hangon.
Hátra szegem a fejem és behunyom a szemem. Kiráz a hideg a szánalmas hangjától.
- Hogy nincs Isten – Hallom, ahogy meggyújtja a cigarettáját – Hogy hagyhatja, hogy
ez történjen egy édesanyával? Hogy engedheti, hogy ilyen borzalmakat éljen át egy
anyai szív?
Nem bírom türtőztetni magam. Visszafordulok és teljes erőmmel, belerúgva a szék lábába
nekitámasztom őt a falnak. Joanne rémületében felsikolt de fütyülök rá ki hallja meg és ki jön
be. Kiveszem az égő cigit a kezéből és a gyújtóval együtt kivágom a nyitott ablakon.
- Tudja nekem mi a véleményem? – Hajolok hozzá olyan közel, hogy még érzem a
bőrén a dohány szagát – Hogy maga a szájára sem vehetné azt a szót, hogy édesanya.
Halványlila gőze sincs a jelentéséről. Az egyetlen gyermeke itt fekszik maga mellett
kómában és még van pofája saját magát sajnáltatni? Nézzen már rá arra kölyökre!
Nézzen rá! – Üvöltöm és érzem, hogy az erek kidagadnak a nyakamon.
Joanne alig észrevehetően oldalra pillant és tenyerébe temetve az arcát zokogásban tör ki.
Lehorgasztom a fejem és veszek pár mély lélegzetet, hogy teljesen megnyugodjak. Még
sosem éreztem ehhez hasonlót, még sosem borult el ennyire az agyam. Elengedem a
lábammal a székét. Joanne előrehajol, egészen a térdéig és még jobban bőgni kezd. Eléggé
megijeszthettem, de egy másodpercig sincs lelkiismeret furdalásom emiatt. Ash ágyához
lépek és végig simítom a kezemet a haján.
- Hozzá ne merjen érni maga rohadék! – Suttogja a nő, de elengedem a fülem mellett a
fenyegetését.
Fogalmam sincs miért, de Lisa jut eszembe. Ahogy állt ott velem szemben, és ahogy
visszamenekült a reménytelenségbe. Pedig azért jött el, hogy segítsek találni neki kiutat a
bajból… én pedig elküldtem. Elküldtem egy olyan dolog miatt, ami már régen volt, de abba
egy percre sem gondoltam bele, hogy ő is ugyanígy végezheti. Talán sosem fogom neki
megbocsátani, amit anno tett velem, de minden erőmmel azon leszek, hogy megvédjem.
- Köszönöm Ashton. Köszönöm, hogy segítettél rádöbbenteni erre – Utoljára
megszorítom a kezét és a szoba ajtaja felé veszem az irányt.
- Be ne merészelje tenni ide a lábát még egyszer! Felfogta!? Fel fogom magát jelenteni!
– Ordítja utánam Joanne.
Nem szólok egy szót sem, csak becsapom a bejáratot. Minél előbb meg kell találnom Lisat, ha
egyáltalán van még erre esély.
Lisa
Feszülten végig pörgetem a szerelők listáját. Nehezebb lesz találni szakembert, mint
gondoltam. Az ilyesfajta ügyeket mindig Max szokta elintézni. A munkája révén elég sok
emberrel találkozik így hasznos kapcsolatokra is szert tesz, és ha szerencsénk van még
kedvezményeket is kapunk. Viszont protekció nélkül igencsak borsosak az árak. Annak
ellenére, hogy a csapból is pénz folyik, Max rettentő fukar így szeretném a legolcsóbban
megoldani ezt az egészet. Természetesen magától semmit sem von meg, csak azoktól, akiket
magasról… lenéz. Autónk is csupán egy van, amit kizárólag csak ő használhat. Én álltalában
vagy gyalog vagy tömegközlekedési eszközzel megyek mindenhová, ami nem a
legkényelmesebb, amikor két megtömött csomagot cipelek haza a boltból. Reménytelenül
kikapcsolom a telefonom. Elhatározom, hogyha legközelebb látogatóba jövök megnézem
Max híváslistáját, hátha találok benne valami ismerős nevet. Indulásra készen megigazítom a
vállamon a táskámat, de egy tapodtat sem mozdulok. Miért hajtott Max úgy, mint a meszes?
Túlságosan féltette azt a méregdrága kocsit, mintsem, hogy megkockáztassa, hogy bármi baja
essen. A legkisebb karcolástól is óvta. Menekült volna valamitől? Vagy esetleg valakitől?
Ekkor bevillan.
- A fekete autó – Mondom magamnak halkan.
Max bele volt betegedve abba a járműbe. Váltig állította, hogy minden nap követi őt egészen
a munkahelyéig. Én is láttam reggelente mosogatás közben amikor kinéztem az ablakon, hogy
a házunk előtt parkol, de ostobaságnak tartottam az egészet. Mi okból vetemedne valaki arra,
hogy az őrületbe kergessen egy másik embert? Mi haszna származik ebből? Ha pénzre lenne
szüksége, egyszerűen csak ki kellene figyelnie mikor nem vagyunk otthon és biztonsági
rendszert tönkre téve simán kipucolhatná a házat. Érzem az egyre növekvő gombócot a
torkomban. Besietek a legközelebbi mosdóba, hogy felfrissítem az arcomat egy kis vízzel.
Felnézek és vissza hőkölök annak a nőnek a látványától, aki velem szembe áll. Szürke, üveges
szemekkel bámul, kócos haja rendezetlenül tapad nedves arcához, alsó ajkán egy éles tárgy
okozta vágás. De nem sír. Már nem. Nem azért, mert nem akar, egyszerűen csak nem tud.
Hová tűnt az az életvidám, mindig kacagó tizenkilenc éves lány? Talán nem is létezett soha,
ezért nem találom. Eszembe jut amikor egy órával ezelőtt elbőgtem magam az orvos előtt.
Azonnal tudtam, hogy nagy hibát követtem el, így megpróbáltam kimagyarázni magam.
Elmondtam neki, hogy tényleg csak nagyon aggódom a férjem miatt, ennek ellenére nem
hinném, hogy bevette. Attól tartok, kezd elterjedni, hogy Max és köztem finoman szólva sincs
rendben valami. Mindenesetre, össze kell szednem magam és muszáj fenntartanom a
látszatot, hogy ennél szebb életet nem is kívánhatnék.
Kisebb- nagyobb sikerrel ráncba szedem magam és elindulok a kórház kijárata felé, amikor
egyre gyorsuló léptekre leszek figyelmes a hátam mögött. Rossz érzés kerít hatalmába.
Begyorsítok, de hallom, ahogy a távoli lépések futássá változnak. Nem merek szembenézni az
üldözőmmel, ezért kétségbeesetten próbálom elkapni valamelyik ápoló tekintetét, azonban
egy sem figyel rám. Már csak pár lépés és kint vagyok, már csak pár méte… Valaki
megragadja a vállamat és maga felé fordít. Don a térdére támaszkodva lihegni kezd. A
megérzésem beigazolódott. Tényleg nem örülök neki, hogy látom, de jobb mintha egy
kétajtós szekrény követett volna.
- Többet kéne futnia a nők után – Nézek le rá.
Meglepetésemre, felkacag a cinikus megjegyzésemen.
- Futok én… de túl gyorsak – Egyenesedik fel és lazán hátra sepri a haját, ami teljesen
eltereli a figyelmemet.
- Nem csodálom, hogy menekülnek magától – Mérem végig és hátat fordítok neki, hogy
folytassam az utamat, de megragadja a kezemet.
Finom érintése ellenére elrántom a karomat. Pedig annyira jólesik a gyengédsége, hogy kiráz
tőle a hideg. Eljátszom a gondolattal milyen lenne minden éjszaka ilyen puha tenyerek között
álomba merülni.
- Eresszen már el! – Kiáltom ingerülten – Jövő hétre van időpontom, nem mostanra.
- Sajnálom – Nyögi ki csendesen.
Összevonom a szemöldököm, mert azt hiszem, rosszul hallottam. Tényleg ezt monda volna?
- Tessék?
- Szeretném, ha tiszta lappal tudnánk kezdeni.
- Megismételné, amit az előbb mondott?
- Mit? Hogy sajnálom? – Kérdezi értetlenkedve.
Kikerekedett szemekkel nézek rá. Hirtelen felém nyúl és a hüvelykujjával felnyomja az állam.
- Magának szó szerint leesett az álla – Mosolyodik el.
- Befejezné a tapogatásomat? – Csapok rá a kezére.
- Elnézést – Kulcsolja össze az ujjait bűnbánón– Hová megy?
- A buszmegállóba – Felelem közönségesen és most már tényleg kimegyek az ajtón, de
ő levakarhatatlanul a nyomomban van.
- Elkísérhetem?
- Belém van zúgva vagy mi van? – Pördülök meg, de azzal nem számolok, hogy ő
közben egész idő alatt a hátamban volt így, olyan közel kerülök hozzá, hogy kiver a
víz. Mindketten teszünk egy lépést hátra.
- Inkább a halál – Vágja zsebre a kezét – Csak, mint említettem, tiszta lappal akarok
kezdeni.
- És ez nem ér rá jövő héten?
- Akkor jobb kedve lesz?
Nagyot sóhajtok és fogalmam sincs miért, de intek neki, hogy kövessen.
Don
- Magának meg nem kéne ennyire rohannia a férfiak elől – Kiáltom oda Lisának, aki
legalább öt lépéssel előttem jár.
A többi járókelő kíváncsi tekintettel szemügyre vesznek és úgy döntenek az lesz a legjobb, ha
távolabb kerülnek tőlem. Nem semmi ez a nő. Úgy rohanok utána, mint egy kis pincsikutya és
fogadok, hogy még élvezi is… mondjuk én is élvezem. Kedvemre való, hogy ennyire
goromba és makacs. Ez egy újabb kemény munkát és kihívást jelent számomra.
Természetesen Lisa nem tetszik… mármint nem arról van szó, hogy nem szép…de
egyszerűen… nem. Viszont bejön a stílusa és még humora is van.
Lisa hirtelen megáll és felemeli a gyűrűsujját.
- Férjnél vagyok.
- És?
- Hallott már arról, hogy hűség? – Kérdezi flegmán.
- Meglepő számomra, hogy az ön esetében ez a szó szerepel a szótárában.
Nem szól semmit csak összeszorítja a száját és bólint, jelezve, hogy nem kíván erről a témáról
beszélni.
- És maga mit keresett a kórházban? Plusz lovettáért meg is lehet magát rendelni?
Összeszorul a szívem a kérdésétől, de ennek ellenére mégis mosolyt csal az arcomra.
- Az egyik legjobb barátom kómában van – Nézek fel az égre egy pillanatra, meglesve a
bárányfelhőket, de amint észbe kapok rájövök, hogy most én hagytam le Lisat.
Kezét a szája elé tartva áll, mint egy oszlop és a földre mered. A nagy tömeg néha lök rajta
egyet, valaki még rá is káromkodik, amitől pár másodperc után magához tér.
- Én… nem is tud…saj..
- Nem kell bocsánatot kérnie – Szakítom félbe – Nem tudhatta.
- De… annyira rosszul érzem magam emiatt…
- Ne érezze.
- Éhes?
- Parancsol?
- Azt kérdeztem, éhes?
- Meglehetősen.
- Ne legyen.
Elnevetem magam és a szemem sarkából látom, hogy egy kicsit ő is somolyog.
- Hogy hívják? – Kérdezi váratlanul teljes komolysággal, így nem nehéz kitalálnom kire
gondol.
- Mindig ilyen kíváncsi?
- Csak annyira, mint maga.
Ezután már egyikünk sem szól a másikhoz. Nem ronthatok rá ajtóstul, hiszen már az is nagy
szó, hogy egyáltalán megengedte, hogy vele tartsak. Ahogy áthaladunk a város központi
részén egyre több árus lepi el az utcákat. Nagyon népszerű Amerikában, hogy hot dogot és
különböző gyors kajákat próbálnak eladni a zsúfolt járdákon. Ez elsősorban inkább azoknak
az üzletembereknek kedvez, akik ide oda rohangálnak a városban, azonban úgy látom Lisanak
is fáj utána a foga.
- Ön is éhes?
- Nem. Honnan veszi?
- Amióta megjelentek a kajás bódék, le sem veszi a szemét róluk.
- Inkább ezt nézem, mint magát.
Mélyet sóhajtok és a szememet dörzsölve véletlenül nekimegyek egy virágárus néninek. A
hölgy az ütközés hatására elejti a kosarát, amiből az összes növény kiesik a betonra. Lisa
gondolkodás nélkül egy kupacba söpri a kezével a rózsákat, mielőtt a többi járókelő
széttaposná őket.
- Te jó ég! Annyira sajnálom asszonyom! – Guggolok le Lisa mellé, hogy segítsek neki
felszedni a virágszálakat.
Néha- néha összeér a kezünk, viszont mindketten abban a pillanatban elkapjuk egymásétól, de
még így is érezni mennyire hidegek az ujjai. Pedig nincs jégből a szíve.
- Semmi gond aranyom! – Legyint kedvesen – Hálás vagyok, hogy legalább segítenek
felvenni őket. Más nem tenné meg, ebben a rohanó világban.
Mosolyogva visszateszem a rózsákat a fonottkosárba.
- Nagyon szépek – Jegyzi meg Lisa és átköti őket egy rózsaszín szalaggal, amit a
táskájából halászott elő.
Eltűnődöm rajta, Lisa férje ajándékozta – e már meg őt valaha bármivel is, azonban az az
érzésem, hogy inkább ő volt az, aki folyton adott, de sose kapott.
- Fogja csak kedveském – Húz ki egy szálat és a kezembe nyomja – Csaljon mosolyt a
kis szerelme arcára vele.
Lisa szóra nyitja a száját, hogy kioktassa, nincs az az Isten, hogy a párom legyen, csakhogy a
nő lassú léptekkel ugyan, de elsétál. Egymásra nézünk, majd gyorsan elkapjuk a tekintetünket
a másikról, nehogy kiderüljön, hogy elpirultunk.
- Tessék – Nyújtom oda a rózsát – Anélkül, hogy ránéznék.
Arra számítok, hogy nagyképűn lehord, mondván, hogy neki nem kell tőlem semmi, ám pár
másodperc tétovázás után elveszi a virágot. Annyira meglepődöm, hogy nem tudom megállni,
hogy ne nézzek oda. Lisa csukott szemmel, ujjait finoman végig simítva a szirmokon
megszagolja az ajándékát. Fülig ér a szája a boldogságtól, ennek ellenére, amint meglátja,
hogy bámulom, ismét komollyá és megközelíthetetlenné változik.
- Khm – Köszörüli meg a torkát zavartan – Már ott van a megálló – Mutat a távolba –
Látja?
- Azért még elkísérném odáig, ha nem gond – Felelem, mire Lisa nem törődőn
megrántja a vállát. Jobb, mint egy újabb letorkollás.
A buszmegállóhoz érve az órájára pillant. Nem köszöni meg, hogy elkísértem, de nem is
várom el tőle. Őszintén szólva, lelombozó lett volna, ha hálálkodni kezd. Ez valahogy nem
illik hozzá, túl büszke ahhoz, hogy ezt megtegye. Szokatlan módon, most szótlanul állunk
egymással szemben, és egyikünk sem néz a másikra. Ő a cipője orrával piszkál egy kavicsot a
homokban, míg én a menetrendet fürkészem. Nem mintha annyira feszélyezne a kíváncsiság,
hogy megtudjam, hogyan járnak a buszok, csak jobb időtöltésnek találom, mint a kövek
rugdosását. Amikor a várt közlekedési eszköz megjelenik, még utoljára megszólítom.
- Miért döbbent meg annyira, amikor bocsánatot kértem?
Megtorpan az ajtó előtt és a válla felett visszanéz rám.
- Nem vagyok hozzászokva, hogy egy férfi elnézést kérjen tőlem.
Max
Tizenkilenc évvel ezelőtt
Szeretem a szobámat, hiszen két ablakkal is rendelkezik. Az egyik közvetlenül az ágyam
felett található, a másik pedig az íróasztalomnál. Viszont, a fekhelyemnél lévőt ki nem
állhatom, mert amikor valami rossz dolgot csinálok, anyu szobafogságra ítél és innen
tökéletesen rálátok az útra, ahol a gyerekek vidáman játszani szoktak. A múlthéten is ez
történt, amikor behúztam egyet az egyik osztálytársamnak, amiért felpróbálta a vadonatúj
kabátomat anélkül, hogy egyáltalán megkérdezte volna. Természetesen nem engedtem volna
meg neki, és ezt ő is tudta, ezért szerintem jogosan törtem be az orrát. Anyu viszont nem így
gondolta és rettentően mérges volt rám. Azonnal büntetést kaptam, hiába próbáltam vele
alkudozni, hogy bepótlom egy másik héten. Elmeséltem neki, hogy Robert, a legjobb
haverom most kapott egy gördeszkát és megdumáltuk, hogy mehetek vele egy kört, de anya
magasról tojt az egészre. Ilyenkor nagyon utálom őt. A másik ablak azonban sokkal
izgalmasabb. Ez egyenesen a szomszéd házra néz, azon belül pedig a hálószobára. Hazudnék,
ha azt mondanám, hogy nem szoktam meglesni a mellettünk lakó Jane meztelen testét amikor
átöltözik, de amíg nem tud róla addig nincs baj. A minap még azon is rajtakaptam, ahogy a
barátjával kefélnek. Tanultunk róla az iskolában, hogy működik ez… de élőben látni…
teljesen más volt. Mindenesetre nagyon irigylem azt a pacákot. Jane nagyon kedves csaj és
még dögös is. Amikor kisbaba voltam, előfordult, hogy anyu áthívta, hogy vigyázzon rám,
amíg ők haza nem jönnek. Néha azt kívánom bárcsak ő is itt élne velünk. Sőt, csak mi ketten.
Ő sosem szidna le és mindig minden megfőzne nekem, amit csak szeretnék. Anyától bármit
kérek mindig azt válaszolja, ő nem pincér, hogy felvegye mindenkinek rendelését, az van,
amit letesz az asztalra. Persze mindig olyat csinál, ami apa kedvence, hogy a kedvében járjon,
hátha akkor nem veri meg a legjelentéktelenebb dolog miatt. A papa elég hirtelen haragú így
elég sokat veszekednek a mamával. Nem is merek neki visszabeszélni, bár engem még nem
bántott. Azonban, szoktam leselkedni, amikor összeugranak és nagyon ijesztő dolgokat
szokott csinálni anyuval…
Sárga fény szűrődik be a helyiségbe a fejem felett. Feltápászkodom és alig észrevehetően
kikukucskálok az éjszakába. Megjöttek! Mama leparkol a házunk előtt és lekapcsolja a
fényszórókat. Mindig apa vezet, kivéve akkor, amikor részeg. Valószínűleg most is ez lehet a
helyzet. Kimászom az ágyból és előhúzom a párnám alól a zseblámpámat. Nem bírok itt
feküdni tétlenül. Látnom kell mi fog történni! Bekapcsolom a kézilámpát és kisurranok a
lépcsőhöz. Mire kiérek, már kattan is a zár ezért gyorsan leguggolok a lépcső tetején.
- Vedd le rólam a mocskos mancsodat! – Löki le a válláról anyám támogató kezét.
- George kérlek, hagyd abba! Mondtam már, hogy nem történt semmi köztem és aközött
a férfi között! – Kulcsolja össze mama az ujjait könyörgőn maga előtt.
Válaszként, papa akkora pofont kever le neki hirtelen, hogy a földre zuhan és sírni kezd.
- Fogd be a szád te kurva! Láttam, amit láttam!
- De George… csak beszélgettünk – Nyúl anya a lába után, talán azért, hogy
feltápászkodjon, talán azért hátha megsajnálja.
- Megmondtam, hogy fogd be a pofádat – Ragadja meg a hajánál fogva és húzni kezdi a
padlón.
Anyu kezét a fejéhez kapva fülsüketítő módon sikoltozni kezd. A kanapé elé vonszolja, a
szőnyegre és a hátára fekteti. Eltakarom a szememet egy pillanatra, de nem tudom megállni,
hogy ne lássam mi történik, így kilesek az ujjaim között. Szétszakítja az ingjét. Gombok
gurulnak végig a földön, egészen a lépcső aljáig. Menekülnek innen, ahogy nekem is tennem
kellene, de nem tudok. Képtelen vagyok felállni. Apa belemarkol a cicijébe és felnyög.
- Mutasd meg nekem mit csináltatok volna, ha csak ketten lettetek volna!
Csak most veszem észre, hogy remegek a félelemtől. A bilincs, amely eddig a feljáró
korlátjához láncolt, egyik pillanatról a másikra eltűnik. Nem akarom látni ahogy a szüleim
AZT csinálják, amit Jane és a barátja. Talpra ugrom és a hálószobám felé veszem az irányt,
amikor apu váratlanul elordítja magát.
- Max Peterson! Gyere csak, fiacskám!
Teljesen meghűl bennem a vér. Honnan a fenéből tudta, hogy itt vagyok? Az utasítása
ellenére egy tapodtat sem mozdulok. Attól tartok, hogyha még sokáig állok, az idegességtől
előbb, vagy utóbb, de el fogok ájulni.
- Ne akard, hogy én menjek fel érted! – Hangja nyugodt, de rájövök, hogy ez sokkal
rémisztőbb mintha üvöltene.
Nagyot nyelek és a falhoz simulva, lassan haladni kezdek lefelé. Egy pillanatra sem nézek a
nappali irányába. Minden lépcsőfok egyre forróbbá válik és egyre jobban égeti a talpamat
ahogy közeledek az utolsóhoz. Egyenesen az alvilágba vezet.
- George… kérlek…legalább a gyereket hagyd békén! Bánts, ahogy csak akarsz, de őt
hagyd ki ebből! – Könyörög édesanyám.
- Engedd, hogy tanítsam a fiamat! Tudnia kell, hogyan bánjon egy nővel – Feleli, fülig
érő szájjal. Azt hiszem, még soha életemben nem láttam ilyen undorító vigyort.
Felém nyújtja a tenyerét én pedig megfogom és a bőrébe vájom a körmömet. Meg sem érzi.
Mintha hipnózisba esett volna. Őrült szemében vörös foltok úszkálnak az elpattant ér miatt.
Átkarol és a mama felé fordít. Amint meglátom, biztos vagyok benne, hogy ezt a látványt míg
élek nem fogom elfelejteni. Anyám tehetetlenül fekszik a földön akár egy állat, melyet
puskájával leterített a kegyetlen vadász. Feje mellett kitépett haja csomókban áll, szájából és
orrából patakokban folyik a vér, fedetlen keblén korábbi ütések okozta véraláfutások futnak
végig. Nem néz rám. Szégyelli magát, hogy ilyen állapotban kell látnom. Ez a szemétláda
nem csak kiveri belőle az utolsó szuszt is, de még porig is alázza.
- Látod fiam? Nem értett a szép szóból – Suttogja a fülembe – Ők ezt szeretik, ezek az
élősködők csak ebből tudnak tanulni. Rád telepszenek, úgy költik a pénzedet mintha
minden nap azt szarnál a vécén, és emellett még enyelegnek is más férfiakkal. Meg
kell őket nevelni! Ha egyszer neked is lesz egy ilyened, már pedig akár akarod, akár
nem, lesz… neked is meg kell nevelned! Megértetted, amit mondtam?
Lehunyom a szemem és kötelességtudón bólintok, de legbelül megígérem magamnak, hogyha
egyszer lesz egy feleségem, egy ujjal sem fogok hozzáérni soha.
Don
- Elkaptak, miközben hajót loptál Port Royale-ban, irány a börtön. Ne haladj át a
startmezőn – Olvassa fel Sarah nevetve a varázskártyát.
- Add csak ide! – Kapom ki a kezéből.
- Nem bízol bennem? – Kérdezi karba tett kézzel – Meg amúgy is… honnan találnék ki
hirtelen egy ilyen szöveget fejből?
- Ki tudja hányszor játszottad már ezt. Lehet kívülről fújod az egész társasjátékot –
Nézegetem összehúzott szemekkel az aprócska lapot.
- Fogadd el, hogy Hófehérkének sittre kell mennie.
Elhúzom a szám és ráhelyezem a figurát a „börtönnek” elnevezett mezőre. Elkalandozik a
tekintetem Sarah szobájában, amíg ő a kockák megfelelő eldobásán ügyködik. Régen, amikor
beléptem ide, annyi plüss és Barbie baba fogadott, hogy még az ágyra sem tudtam
kényelmesen leülni. A faltól kezdve a szőnyegig minden rózsaszínben pompázott. Anyám
halomszámra vette neki a babaházakat és mini konyhákat, amiknek mára már hűlt helye. A
rózsaszínből szürke lett, a játékokból CD-k és mindenféle fiú bandáknak a poszterei a falon.
A mindig bájos kislány és a lázadó tinédzser. Nem tudom eldönteni melyik véglet tetszik
jobban.
- Te jössz – Szólal meg türelmetlenül.
- Van már barátod? – Téved ismét a tekintetem a One Directionos képre.
- Ezt inkább nekem kéne kérdeznem – Feleli teljes nyugodsággal.
- Hogy van e barátom?
- Ezt csak te tudhatod Don… de én jelen esetben lányra gondoltam. Úgyhogy… mesélj!
- Ezt meg, hogy érted?
- Nem én sétálgattam egy vörös bombázóval a múlt héten… - Pillant fel a játéktábláról
izgatott mosollyal az arcán.
A döbbenettől elakad a lélegzetem és hirtelen azt se tudom, mit mondjak.
- Tehát tetszik neked.
- Ezt meg honnan tudod?
- És még nem is tagadja… - Csapja össze a tenyerét lelkesen.
- Nem tetszik – Jelentem konokul.
- Persze, hogy nem.
- Honnan tudod, hogy kivel mászkálok?
- Vannak megbízható forrásaim.
Összeráncolt homlokkal rámeredek, mire ismét felnéz a Monopoly-ból.
- A kocsiból láttalak hazafele menet te lüke – Ingatja a fejét– Na de beszélj csak, ki ez a
csajszi?
- Honnan tartottatok hazafelé?
- Don! – Kiáltja sipákoló hangon.
- Nyugalom kisasszony! Nem kell ennyire féltékenykedni! Nekem csak egy nő van az
életemben és az maga.
- Pedig nem bánnám, ha lennének már kis Donok – Mondja csalódottan.
- Hogy mik?! – Szökik fel a szemöldököm és most az én hangom válik rikácsolóvá.
Sarah válaszként hanyagul legyint egyet.
- Szóval honnan is ismered?
- A páciensem.
- Mióta ismered?
- Túl régóta – Sóhajtom.
- Hány éves?
- Mi ez? Valami kihallgatás? Egyébként velem egyidős.
- Hm… és lefeküdtetek már?
- Sarah! – Csapok a térdemre idegesen.
- Jólvan, jólvan… befejezem! – Emeli fel a kezét mentegetőzve.
Hirtelen felpattan kezében a társasjátékkal és visszateszi a helyére. Észre sem vettem, hogy
idő közben összepakolta.
- De te még nem válaszoltál a kérdésemre – Kulcsolom össze a kezemet mosolyogva.
- Emlékeztetnél mi volt az? – Dobja le magát kimerülten az ágyára mintha legalább egy
maratont futott volna.
- Van már fiúd?
- Persze – Feleli, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
- Tessék?! És én erről miért nem tudok?!
Lisa
A sütőóra éles csörgésére a konyhába rohanok. Felhúzom a konyhakesztyűt és a sütőből a
pultra helyezem az édes nyalánkságokat. Elégedetten csípőre teszem a kezem és
gyönyörködni kezdek a csokis kekszekben. Amióta csak az enyém a ház és nincs senki, aki
megmondja, mit csináljak, elhatároztam, hogy kiélvezem ezt az időt. Nem akarok búslakodni,
nem akarok semmi rosszra gondolni. Most az egyszer boldog akarok lenni és gondtalan. Igaz,
kevesebb, mint két hetem maradt csupán hátra ebből a nyugalomból, de addig is annyit sütök,
amennyit csak lehet. Ez lett az új hobbim. Illetve… ez az első hobbim amióta férjhez mentem.
Eddig mindössze, egy almás pite receptet ismertem. Max kizárólag csak ezt hajlandó
megenni, sejtelmem sincs miért. Mostanra már legalább öt fajta sütit csináltam és
mindegyiknek az elkészítését papírra vetettem, hogy sose felejtsem el és talán egyszer majd a
gyerekeim is hasznát veszik. A gyerekeim… akik sose fognak megszületni. Ilyen világra nem
érdemes kisbabát szülni. Elképzelem, mi lenne, ha ez a szenvedély a munkám lenne. Minden
reggel elmennék dolgozni a cukrászdába. A saját cukrászüzletembe, ahol a pultok tele
lennének mindenféle finomságokkal. Csokis muffin, vaníliás krémes, vörös bársony torta…
minden, ami szem szájnak ingere. Olyan híres lenne a bolt, hogy még az utcán is kígyózna a
sor. Elnevetem magam, de a jókedvem hamar elillan. Kár, hogy ez az egész csak egy álom
marad.
Felszedem a kekszeket a sütőpapírról és egy szalvétával befedett tálra helyezem őket. Az
ablak elé teszem a tányért és előveszem a telefonomat, hogy lefotózzam az ínycsiklandó
eredményt, de amikor kinézek, kis híján elejtem a mobilom. A fekete kocsi a házunkkal
szemben parkol. Amióta Max kórházban van azóta nem láttam. Azt hittem, végleg
felszívódott erre most ismét ide ette a fene. Megcsinálom a képeket az aprósüteményekről, de
nem mozdulok. Úgy bámulom azt az autót, mint valami házőrző kutya. Fogalmam sincs
miért, de kihúzok egy kést a fiókból és amilyen erősen csak tudom, megmarkolom. Nem
érzem magam biztonságban. Milyen érdekes, hogy anno el akartam dobni magamtól az
életemet, most pedig foggal körömmel ragaszkodom hozzá. A késre téved a tekintetem és
azonnal a pultra dobom. Nem vagyok normális! Be se tudna jutni a házba és egyáltalán mit
kezdenék egy vajazó… egy nő jelenik meg az utca elején. Vörös magas sarkújában a jármű
felé tart. Hátrálni kezdek és a bejárati ajtó irányába kapom a fejem. Gyerünk Lis! Most vagy
soha! Kivágom az ajtót és a ballonkabátos nő felé veszem az irányt. Már éppen a volán mögé
ülne, amikor elordítom magam:
- Hé! Várjon! Kérem, várjon meg!
A rejtélyes hölgy meglepetten felkapja a fejét és leemeli a napszemüvegét, hogy jobban
lásson.
- Segíthetek valamiben? – Kérdezi, és hangja olyan mézédes, hogy valamiért azonnal
megnyugszom tőle.
- Ki… ki maga…? - Szuszogom a kocsijára támaszkodva, de látszólag őt ez cseppet
sem zavarja.
- Olivia Anderson – Nyújtja felém a kezét mosolyogva – Ingatlanügynök.
Döbbenten rá nézek és csak most veszem észre mennyire gyönyörű. Vörös rúzsa tökéletesen
illik bronz színű bőréhez és hosszú szénfekete hajához, amely lágyan a vállára simul. Vékony
arc, nagy, sötétbarna, őzike szemek és telt ajkak. Úgy néz ki, mint aki most lépett le a
VOUGE legújabb számának címlapjáról.
- Ingatlanügynök? – Kérdezem hitetlenkedve.
- Igen. Elég hosszú ideje a környéken van dolgom. Tudja, az egyik szomszédjuk új
lakhelyet szeretne és felkeresett, hogy segítsek találni neki egy megfelelőt. Nem
könnyű eset – Neveti el magát és végig húzza a tenyerét a homlokán mintha
izzadtságcseppeket söpörne le.
Nem osztozom a jókedvén, csak egyetértően bólintok. Majd elsüllyedek szégyenemben, ha
arra gondolok, hogy mik jártak az eszembe erről a szegény nőről. Ő békésen végezte a dolgát
én pedig úgy futottam és üvöltöttem utána, mint egy eszelős.
- És… ön üzlethelyiségekkel is foglalkozik? – Kérdezem bizonytalanul. Szerencsém,
hogy egyáltalán szóba áll velem és nem néz komplett idiótának.
- Természetesen – Feleli büszkén és arcán izgatottság jelenik meg az érdeklődésem
hallatán.
- Nos… én éppen gondolkodom valami ilyesmin és…most sütöttem pár kekszet –
Mutatok a ház felé – Nem lenne kedve esetleg bejönni és…néhány sütemény
mellett…- Csapom össze nyugtalanul a tenyerem.
- Érdekelné néhány eladó üzlet? – Segít ki.
- Igen… erről lenne szó – Mosolyodom el megkönnyebbülten. Nem tudom miért, de
jobban örülök, hogy ő mondta ki helyettem. Félek mit fog szólni Max ehhez az
egészhez.
- Állok rendelkezésére! – Kapja fel az aktatáskáját és magabiztosan megindul a bejárat
felé mintha csak a saját otthonába tartana. Nagyot sóhajtok és arra gondolok, milyen jó
lenne, ha tényleg ő lakna itt helyettem.
Don
- Min bazsajog ennyire? – Szegezem Lisának a kérdést anélkül, hogy felnéznék a
jegyzeteim közül.
Pedig semmi olvasnivaló nincs rajtuk. Különös módon Lisa az egyetlen olyan páciensem,
akinél egyáltalán nincs szükségem papírlapokra, ennek ellenére álcázásként mindig
magamnál tartom őket. Bármit mesél azonnal megjegyzem és akár hetekkel később is
képes vagyok felidézni minden egyes szavát. A pályám során még senki sem volt rám
ilyen hatással. Persze, ez kedvfüggő nála, hogy mikor hajlandó kommunikálni és mikor
nem. Az utóbbi időben, mióta egyedül él beszédesebbnek bizonyul. Elmesélte, hogy mi
történt a férjével és hogy sajnálja, ami vele történt. Amikor azonban megkérdeztem tőle,
várja e már, hogy hazaengedjék, elsötétült a tekintete és csak megrántotta a vállát. Azon a
napon hamarabb elbúcsúztam tőle, mert a tudakozódásomat követően egyszerűen nem
lehetett belőle több szót kicsikarni. Magas kőfalakkal veszi magát körbe és amikor egy
apró rés keletkezik a téglák között, azonnal betömi őket, hogy senki se láthasson be rajta.
Tudom, hogy előbb vagy utóbb ez a fal össze fog omlani, csak attól tartok, Lisat is maga
alá temeti.
- Semmin – Vágja rá gyorsan és látszólag most jutott el a tudatáig, hol is van éppen.
- Mesélje el! Érdekel.
- Engem meg az érdekel mi a fenének van maga előtt lap, ha egyetlen találkozásunkkor
sem írt még rá semmit.
Megmosolyogtat a szemfülessége.
- Jó megfigyelő.
- Ezt most dicséretnek szánta? Kapok pirospontot érte?
- Mindig ilyen jókedvű?
- Csak ha magát látom.
- Igazán hízelgő.
Elhallgat és az ablak felé fordul. Teljesen elmerül a kinti élet tanulmányozásában. Minden
egyes járókelőt figyelemmel kísér, amíg el nem tűnik a látóteréből. Kétségbeesetten keres
valakit, akinek az élete hasonló az övéhez. Akivel őszintén, aggályok nélkül tudna beszélni a
problémáiról. Szinte könyörög a szemével, hogy nézzenek vissza rá, ám néma
segélykiáltására senki sem figyel fel… még egy pillantás erejéig sem.
- Egyébként meg itt ül velem szemben. Nem nehéz kiszúrni, hogy csak ül – Töri meg a
csendet, de hangja már sokkal nyugodtabb.
- Visszatérve. Mi is az örömének a forrása?
- Semmi – Feleli makacsul.
- Van egy érdekes játékom, amit szeretnék, ha kipróbálnánk – Vetem fel.
- Amiből kideríti, hogy dilis vagyok-e?
- Majdnem, de nem egészen.
- Mi ennek a célja?
- Hogy jobban megismerjem magát.
- Ha maga ennyire szeret ismerkedni, iratkozzon fel egy társkeresőre.
- Egyrészt én magát szeretném megismerni, másrészt pedig azért nem kapok fizetést.
- Nem fogok részt venni a hülye kis játékaiban.
- Akkor sem, ha felhívom az orvosát?
Bosszúsan felém kapja a fejét.
- Szemétláda!
- Nem, csak simán Dr. Becker. Akkor kezdhetjük?
Szótlanul összefonja a karját és fújtat egyet. Ezt igennek veszem.
- Képzelje azt, hogy éppen a tenger mélyén úszkál, csodálja a vízi világot, amikor,
megpillant egy sellőt. Milyen színű az uszonya?
- Ezt most komolyan kérdezi? – Neveti el magát.
- A legkomolyabban.
Tekintete megkeményedik és gondolkodás közben az ajkába harap, ami nagyon vonzóvá
teszi. Azonnal elhessegetem ezt a megállapításomat.
- Kék.
- Kék? Miért?
- Mert így nem annyira feltűnő, senki nem veszi észre őket.
- De hát, ha léteznének sellők gyönyörködni akarnánk bennük nem?
- A vízben élő fenevadak nem, az ő szemükben csak zsákmányok.
Összeszorítom a szám és tovább folytatom.
- Ahogy mélyebbre úszik, meglát egy kagylót. Felnyitja. Mit talál benne?
- Semmit – Feleli kurtán.
- És mit gondol volt benne valami?
- Egy igazgyöngy – Néz mélyen a szemembe.
- Mi történt az igazgyönggyel? – Kérdezem, de már szinte alig bírok megszólalni a
gyomromban keletkezett görcstől.
- Porrá zúzták – Suttogja és egy könnycsepp gurul végig az arcán. Azonnal elkapja a
tekintetét rólam.
Nagyot nyelek, hogy erőt merítsek az utolsó kérdésemhez.
- Egy hatalmas cápát pillant meg és a víz felszínére úszik, hogy segítségért kiáltson.
Hányan sietnek, hogy kimentsék önt?
- Senki.
- Miért?
Keserűen elmosolyodik és ingatni kezdi a fejét. Ismét felnéz rám és tekintete olyan lággyá
válik amilyennek még sosem láttam. Olyan ideges, hogy már-már nyugodtnak tűnik.
- Mert senki sincs a parton Don. Senki, és soha nem is volt.
Szíven üt a válasza, és ezt valószínűleg ő is látja rajtam. Tudom, hogy nem szabadna
kimutatnom az érzéseimet, hiszen ez is nyugtalanságot válthat ki belőle, de reménytelenséggel
teli mondatai késként fúródnak a bordáim közé. Viszont most egy nagy kődarab esett ki a
falból, egyenesen a tenyerem közepébe. Ezt meg kell becsülnöm. Minden egyes apró kavicsot
összegyűjtök és utolsó lélegzetvételemig őrizni fogom őket.
- Elnézést kérek a tegezésért – Neveti el magát kínosan.
Csak most veszem észre, hogy minden egyes könnycseppje felszáradt az arcán és már csak
vörös szemei leplezik le szomorúságát.
- Semmi gond, elvégre tegeződhetünk – Felelem tetetett jókedvűséggel.
Egy másodpercre elmosolyodik és biccent.
- Kérhetek egy lapot? – Pillant rájuk, amiket az elmúlt öt percben folyamatosan
szorongatok.
Értetlenül a papírokra nézek majd ismét rá.
- Igen, abból – Szól bíztatón.
Átnyújtok neki egyet az asztal felett és gyorsan elkapom a kezem mielőtt meglátná, hogy
remeg. Kivesz egy tollat a táskájából és ráír valamit. Gyorsan körmöl, de biztos vagyok
benne, hogy ennek ellenére szépek és olvashatóak a betűi. Gondosan összehajtja a papirost és
az asztalka közepére csúsztatja.
- Csak miután elmentem.
Ridiküljével a hóna alatt feláll és magamra hagy a szobában.
A karfára támaszkodva, hosszú percekig bámulom a papír fecnit. Talán arra várok, hogy Lisa
visszatérjen, vagy arra, hogy a bátorságom. Váratlanul felkapom, mintha valaki el akarná
venni elölem és széthajtogatom. Egy sor. Egyetlen sor, amely mégis képes derűlátóvá tenni. A
zsebembe csúsztatom a cetlit, melyen az áll: „Köszönöm és nem csak ezt.”
Max
tizennyolc évvel ezelőtt
„Gyűlölöm az apámat.” – Vésem az előttem lévő papírra olyan erővel, mintha át
akarnám faragni a gondolataimat az asztalra. A papír végül megadja magát és
kiszakad. Nem bírta a nyomást, ahogy anyám sem. Ezért csomagol most a másik
szobában. Elmegy és tudom, hogy többé még csak vissza sem fog nézni. Reggel,
amikor szorosan a karjaiba zárt és boldog születésnapot kívánt, arra gondoltam, hogy
megkaptam azt amire mindig is vágytam. Egy anyát. Egy gondoskodó szerető embert.
Biztonságot nyújtó ölelése után homlokon csókolt és azt mondta, készít nekem
süteményt. Nekem, aki eddig csak az életet kapta tőle ajándékba. Bár néha, ez az
ajándék is csak egy átok, akárcsak apám, aki minden bajnak okozója. Magam elé
képzelem önelégült pofáját, ahogy issza a kávéját és olvassa a politikai szennylapokat.
Tekintetét leemeli az újságról és rám néz. Még annyit sem mond, hogy „boldog
születésnapot fiam”. Elhúzza a száját és ellöki magától a reggeliét.
- Csinál újat! – Utasítja mamát.
Anyám a mosogatónál állva megmerevedik. Amikor felfogja férje kérését, elzárja a csapot és
letörli eres kezeiről a vízcseppeket. Szófogadón elővesz egy újabb tojást és feltöri. A héj
repedésének hanga talán nem is a tojásé, hanem a szívéé. Váratlan csattanás, amelybe én is és
ő is belerezzen. Átnéz a válla felett egyenesen a földön tocsogó tojásra és a szilánkosra tört
tányérra.
- Ezt meg takarítsd el innen! – Mormogja apa széttárva maga előtt a folyóiratot.
Anyu a mosogatóban ázó késre néz. Úgy bámulja, mintha az teljesen megbabonázta volna.
Kiemeli és a csuklójához simítva szárítja meg az evőeszközt. Behunyja a szemét és
elmosolyodik.
Ekkor megpördülök a széken és a falhoz vágom a tollat. Gyűlölők mindent és mindenkit
ebben a házban! Gyűlölöm papát mert bántja mamát, gyűlölőm mamát mert engem bánt,
azzal, hogy mégsem vált igazi édesanyává. Rádőlök a székem háttámlájára és sírva fakadok.
Bőgök mint egy óvodás, pedig férfiként kellene viselkednem…habár még nem vagyok az.
A szomszéd hálószobában kivágódik az ajtó.
- El ne merészelj menni! Hallod?! Nem mehetsz el! – Rikoltja apám, ám anyám siető
lépteit ez sem állítja meg.
A szoba másik végébe settenkedek és résnyire kinyitom az ajtót. Nem tudom, hogy apa
haragjától féljek jobban, vagy attól, hogy most látom utoljára az édesanyámat. Apám háttal áll
nekem, anyám pedig a lépcső aljánál állva néz fel rá. Gyönyörűbb, mint egy angyal, de
pillantása ördögibb, mint valaha. Lassan ingatni kezdi a fejét.
- Soha többé nem fogsz látni, ezt garantálom! – Feleli és nehéz csomagjaival a kezében
kiviharzik a bejáraton.
Ő bezár egy ajtót, míg én kitárom az enyémet és rá sem hederítve apámra, kettesével szedve a
fokokat a nappali ablakához futok. A mama egy ismeretlen kék autóban ül egy ismeretlen
férfi mellett. Megcsókolják egymást, úgy ahogy a szüleimet sosem láttam. Szerelemmel. A
sofőr beindítja a kocsit és elhajtanak. Egy másodperc töredéke az egész, mégis egy egész
életre kihat. Apám összerogyva ül a földön és tehetetlenül bámul maga elé. Szánalmas, de
valamiért mégis a sajnálat érzését kelti bennem. Ezek szerint mégis van, ami elgyengíti.
Édes illat csapja meg az orromat, ami egyenesen a konyhába csalogat. A konyhapulton egy
hatalmas almáspite fogad mellette egy levéllel. Az üzenet felé emelkedek, hogy elolvassam.
„Drága Max!
Sajnálom, hogy ekkora fájdalmat kell okoznom neked. Hidd el rettentően nehéz volt
meghoznom ezt a döntést, de meg kellett tennem. Ígérem visszajövök érted. Nagyon
szeretlek és sok boldog születésnapot!
Mama.”
Összegyűröm a papírt és egy laza mozdulattal a kukába dobom. Nekem nincs többé anyám.
Egy hatalmas szeletet vágok a pitéből és amennyit csak tudok a számba tömök belőle. Lehet,
hogy rossz anya volt, de ez a sütije isteni.
Max
Végig követem a szememmel ahogy bezárja az ajtót és leül a mellettem lévő székre. Sokat
változott. Nem festette be a haját, nem lett vékonyabb, nem lett kövérebb, nem ment össze és
nem vált magasabbá. Egyszerűen csak kipihentebb és boldogabb. Ettől a gondolattól
összeszorul a szívem, mert tudom, hogy ez mind azért van mert nem vagyok a mindennapjai
része. Hihetetlen, hogy ez a nő képes lelkiismeretfurdalást kelteni bennem! Pedig ehhez
nincs joga. Ebben a szobában csak ő bánhat meg valamit, mégpedig, hogy nem elég jó
feleség. Ha aznap este nem hisztizett volna, nem lettem volna ideges még másnap reggel is és
most nem lennék egy kórházi ágyhoz…az összes dühöngő hang elcsendesedik bennem. Erről
nem is ő tehet. Kezét az enyémre helyezi, amivel egy pillanat alatt visszaránt a valóságba.
Lelassul a szívverésem és azonnal ellágyulok finom érintésétől. Ez az ő varázsereje. Felém
hajol és olyan szenvedéllyel csókol meg mintha újra tizenkilenc lenne. Eszembe jut amikor a
kocsiban elvettem az ártatlanságát. Úgy remegett alattam, mint egy kis őzike. A gondolat
hatására belemarkolok a fenekébe, mire mosolyogva hátrálni kezd.
- Itt most csak ennyit lehet – Feleli kacéran – Egyébként, hogy érzed magad?
- Megvagyok – Válaszolom közönyösen. Ostoba kérdés egy ilyen baleset után
Ahogy végig mérem, az ölében nyugvó, celofánnal befedett tálra leszek figyelmes.
- Az mi? – Bökök felé.
Lenéz majd ismét rám.
- Neked készítettem. A kedvenced, almáspite.
Mindkét kezemet az sütemény felé nyújtom, mint egy kisbaba, aki nem éri el a kedvenc
játékát. Amint kicsomagolom az egész termet betölti a friss alma illata. Behunyom a szemem
és mohón magamba tömök egy szeletet. Hátra döntöm a fejem a párnán és hagyom, hogy
elolvadjon a számban a cukros töltelék.
- Ízlik? – Kérdezi reménykedve.
- Majdnem olyan jó, mint az…- Elakad a szavam mert nem akarom kimondani azt a
bizonyos szót – Már majdnem jó.
Lis bizonytalanul biccent, de látom, hogy nem jutottak el hozzá a szavaim.
- Találkoztam a fekete kocsi vezetőjével – Hadarja hirtelen.
A sokkoló információ hallatán, félre nyelem a pitét és hevesen köhögni kezdek. Ahogy
felülök, a lendülettől a tányér a földre zuhan, az összes gyerekkori emlékemmel együtt. Lis
azonnal felpattan és egy határozott mozdulattal hátba vág. Nem is tudtam, hogy ennyire
izmos, de ezek szerint, ha a férje életéről van szó megerősödik. Felemelem a tenyerem jelezve
neki, hogy minden rendben.
- Ezt meg, hogy érted? – Kérdezem tőle rekedtes hangon.
- Megint a házunk előtt állt meg az autójával és amikor láttam, hogy jön kirohantam elé.
- Zsaru?
- Nem. Dehogy…de miért félsz ennyire, hogy…
- Biztos vagy benne? – Szakítom félbe.
- Teljesen – Jelenti ki magabiztosan – Ingatlanügynök.
Hatalmas kő esik le a szívemről a hírek hallatán. Lisa okos nő, ha azt mondja nem az, akkor
nem az. Emellett rettentő kíváncsi, így biztosan kifaggatta mindenféléről.
- Mutatott néhány ingatlant – Hajol le a tönkrement süteményért, hogy feltakarítsa, de
hangja ennek ellenére vidám és izgatott, mint akit nem is érdekel mi lett a munkájának
a sorsa. Bezzeg máskor, amikor sáros cipővel trappolok végig a házon, egy napig
képes duzzogni rajta.
- Minek? – Rántom meg értetlenül a vállamat.
- Igazából…arra gondoltam, hogy elmehetnék dolgozni…
Megdörzsölöm a tenyeremmel borostás arcomat és veszek egy mély levegőt, hogy ne kezdjem
ezt a vitát is magas C-ről.
- Ezt már megbeszéltük – Nyögöm ki végül.
- Igen, de gondold el milyen jó lenne egy cukrászda! Elkészíteném a süteményeimet és
árulnám őket a boltban. Pénzt is keresnék vele és nem is unatkoznék… – Erősködik,
bár utolsó szavai már alig hallhatóak.
- Neked egy munkád van, hogy otthon maradj a kis seggecskéden és vezesd a
háztartást! – Emelem fel a hangomat, de csak annyira, hogy ne legyen fültanúja az
eseményeknek.
Lisa összeszorítja a száját és idegesen a kukába dobja az almás pitét.
- Csak adj egy esélyt a dolognak!
Érzem, hogy gyerekes követelőzése ki fog hozni a sodromból. Nem tudom, hogy direkt
csinálja, hátha ezzel felidegesít és le tud leplezni valamelyik kollégám előtt, vagy ennyire
beleélte magát a dologba, de kezd letérni a sárgaköves útról.
- Azt se tudom ki az a nő! Még sosem láttam, ki tudja megbízható-e egyáltalán!
Lis előkapja a telefonját a zsebéből és az arcomba nyomja egy mosolygós, fekete hajú,
nagymellű bige fotóját. Az ajkamba harapok a kép láttán, annak ellenére, hogy a feleségem itt
áll velem szemben.
- Megfelel? – Húzza fel a szemöldökét önelégülten.
Don
Nyolc évvel ezelőtt
Mr. Wright tipikusan az a tesi tanár, aki legalább 100 kilogramm zsírszövettel rendelkezik és
fröcsögve ordít a már félig halott diákokra a kispadról, hogy szaladjanak gyorsabban. Nem
kímél senkit, sem nyomdafestéket nem tűrő, megalázó megjegyzéseivel, sem a lefutandó
köreivel a tornateremben. Wright lehengerlő stílusa ellenére, sosem kérte őt számon senki.
Elvégre az állam egyik legjobb, foci és kosárlabda csapatának az edzője, így a suli számára ez
a seggfej egy szent gráf. Azonban tavaly majdnem kirúgták, mivel egy Billy nevű sráchoz úgy
hozzávágott egy labdát, hogy az padlót fogott tőle és eleredt az orra vére. Mr. Wright váltig
állította, hogy csak tanította a fiút a labda helyes elkapására a kiütőben és Billynek meg kellett
volna fognia, de (ahogy ő fejezte ki magát): „túl puding a kölyök ehhez a játékhoz.” A
rendőrök kikérdeztek mindenkit, aki aznap jelen volt az órán. Nem tudni, mivel fenyíthette be
a társaságot Mr. Wright, de egyöntetűen azt állították, hogy pórul járt osztálytársuk valóban
csak túl béna volt ahhoz, hogy megszerezze a lasztit. Mindenesetre a sztori elég nagy port
kavart és szárnyra kaptak olyan hírek is, hogy a testnevelés tanár előszeretettel érinti meg a
lányokat az óráin. Azonban, ezek bebizonyítatlan pletykák maradtak, ahogy szegény Billy
ügye is. Billyt az ügy után kivették az iskolából, mert természetesen a szülei neki hittek és a
szeme alatt lévő lila folt is elég árulkodó volt. Mr. Wright pár hónapig fülét, farkát behúzva
járt - kelt az iskolában. Olyan volt akár egy szellem. Nem szidott senkit, nem üvöltözött és
még kevesebbet is kellett rohangálnunk körbe- körbe. Azok voltak a szép idők.
- Én a pad helyében már rég megadtam volna magam – Szól oda az egyik osztálytársam
a haverjának ahogy elsuhannak mellettem.
Csak most veszem észre, hogy az elmélkedésem közepette mennyire lemaradtam, így
gyorsítok mielőtt Wright hozzám vágná a foci kaput. Kis híján átesem a pálya közepén cipőt
kötő Peterben amikor hirtelen kikerüli őt az előttem száguldó. Azonnal Wrightra nézek, aki
beletúrva zsíros hajába feltápászkodik miközben minket figyel.
- Peter mit lazsálsz?! – Üvölti a terem végében guggoló fiúra.
- Kikötődött a cipőfűzőm uram! – Emeli fel a kezét Peter bocsánatkérőn.
- Akkor húzz le a pályáról, balesetveszélyes! Látod, hogy ez a szerencsétlen is majdnem
átbukfencezett rajtad – Biccent felém.
Szokatlan módon az osztály nem tör ki röhögésben. Kellemes érzéssel tölt el Wright szidalma
ellenére, hogy most az egyszer nem lettem nevetség tárgya. Valószínűleg jobban utálják a
tanárt, mint engem. Meglepő.
- Elég lesz! Mehettek átöltözni – Int a többieknek, akik hirtelen erőre kapva kisietnek a
teremből.
A kijárathoz érve a mellkasom elé emeli hatalmas mancsát. Tekintetem végig siklik a karján,
de a szemébe nézni már nincs merszem. A keze méretét elnézve még jobban sajnálni kezdem
az akkori Billyt.
- Te itt maradsz és elpakolod a szereket.
- Miért én? – Csúszik ki a számon a meggondolatlan kérdés.
Wright olyan közel hajol hozzám, hogy kénytelen vagyok hátrálni egy lépést.
- Nem kérdez, csinál! – Dobja nekem a szertár kulcsát, ami szerencsésen pont a
tenyerembe landol.
Utoljára még egyszer átnéz a válla felett menet közben, hogy nem léptem e le majd eltűnik az
udvaron. Sóhajtva a földön heverő eszközökre nézek, majd a tárolóra. Meg sem fordul a
fejemben, hogy ne teljesítsem a kérését, ezért kezdésnek a hónom alá fogok két kosárlabdát és
beteszem őket a helyükre. Azonban mikor visszatérek a következő kettőért, nem várt
személyek jelennek meg az ajtóban. Megpróbálok vissza somfordálni a raktárba, de már túl
késő.
- Hát itt bujkálsz Don! – Tárja szét nevetve a karját Lisa.
Lila és fehér színben tündöklő maskaráját és masnival felfogott göndör fürtjeit elnézve
pompom edzése lehetett. Akármennyire is gyűlölöm, kíváncsisággal tölt el hogyan táncol
pompommal a kezében a füves pálya szélén.
- Mit akarsz? – Kérdem fáradtan, hátha elmegy a kedve a szivatásomtól. Abban
reménykedem, ha azt látja rossz a kedvem akkor rájön, hogy nincs mit elrontania és
békén hagy.
- Semmit, csak jöttem segíteni – Feleli gúnyosan, miközben int a csicskásainak, hogy
jöjjenek. Ők közelítenek, miközben én távolodom és észre se veszem, hogy lépésről-
lépésre sarokba szorítanak.
- Miben?
- Jaaj, Doon -Kiáltja el magát nyávogós hangon – Ne légy már ilyen butus! A
pakolásban!
Az szertár ajtó becsapódik. Lis válla felett látom, ahogy az egyik barátnője beáll az ajtó elé.
Fogságba kerültem. Lisa kuncogva oldalra pillant, majd vissza rám.
- Kérem a kulcsot Don! – Utasít határozottan.
Nagyot nyelek és lassan megrázom a fejem.
- Don, add ide! – Követeli de, hangján kicsit sem érezni, hogy dühös lenne.
A másik két lányra nézek, akik a padlót bámulva topognak egyhelyben. Tudják, hogy Lisa
túlzásba viszi, de egyiküknek sincs mersze hozzá, hogy kimenjen segítségért. Azért kíváncsi
lennék, hogy lehet ilyen lelkiismerettel elaludni esténként.
- Nem – Felelem, mire meglök és teljes testével nekem feszülve a falnak szorít. Egymás
ajkát nézzük és meg sem moccanunk. Lihegünk, mint két vadállat. A vadász és az
üldözött csatája, mely akár csókkal is végződhetne. Azonban ő ehelyett megszorítva a
csuklómat kényszerít, hogy átadjam neki a kulcsot. Felszisszenek mire elereszt.
Tekintetében egy pillanatra megjelenik az aggódás, de csak egy pillanatra.
- Menjünk csajok! – Siet a bejárathoz, de még mielőtt rám zárná azt, bedugja a fejét és
végigmér.
Lisa
- Ezzel a parfümmel ölni lehet – Hessegetem el a kezemmel magam elől a fullasztóan
édes illatot.
Olivia finoman elneveti magát és elenged az öleléséből mielőtt megfulladnék. Az első
találkozásunk óta rengeteg időt töltünk együtt, és nem csak az ingatlanok miatt. Napról napra
többet tudok meg róla és egyre szimpatikusabbá válik számomra. Kiderült, hogy eredetileg
divattervező szeretett volna lenni, azonban a családja nem támogatta az ötletét így rajzait és
elképzeléseit megtartotta magának. Az ex férje vezette be az üzlet és az ingatlanok világába,
ami sajnos jobban elrabolta a szívét, mint a házas élet. Önálló, okos és gyönyörű. Egy szóval
mindene megvan benne, ami belőlem hiányzik. Emiatt rettentően irigylem.
Amint kitárom előtte a bejárati ajtót, Max azonnal a nappaliban terem. Igen, Max az elmúlt
két hétben ismét a mindennapjaim része. Kevesebb közöttünk a konfliktus és ez idő alatt még
egyszer sem emelt rám kezet így nem lehet okom panaszra. Bár úgy gondolom, hogy előbb –
utóbb ismét minden előröl fog kezdődni, amikor úgy érzi ismét ereje teljében van.
- Ön bizonyára Mr. Peterson. Olivia Anderson – Fog vele kezet üzleti mosolyával,
amely hiába nem természetes, mégis megnyerő – Igazán sajnálom a balesetét. Nem
lett volna muszáj kifáradnia ide hozzánk, biztosan sok pihenésre van szüksége.
- Ugyan semmiség, úgy érzem nagyon is megérte felkelnem az ágyból – Lebegteti végig
a szemét Olivián.
Lesütöm a tekintetem és mély lélegzetet veszek. Én érzem kellemetlenül magam Max
szoknyapecér stílusától. Azonban Olivia rutinosan hárít és a kanapéhoz vezeti Maxot
miközben témát vált.
- Rengeteg ingatlant hoztam, amelyek megfelelnek a költségvetésüknek – Tesz le két
hatalmas mappát az asztalra.
- És ezt mind végig kell néznünk? – Kérdi Max elképedve.
- Pont ezért vagyok most itt, hogy megkönnyítsem a helyzetüket. Elsősorban arra
lennék kíváncsi mekkora üzlethelyiségre gondoltak – Lapoz bele a gyűjteményébe.
- A legkisebbre – Vágja rá azonnal Max.
Nagy pénztárca fukar tulajdonossal.
- Fontos szempont, hogy egy cukrászdáról beszélünk, ahová pultok és asztalok is
kellenek. Emellett kötelező mosdóval rendelkeznie. Így nem tartom megfelelő
ötletnek, hogy a legapróbbat válasszuk – Húzza el a száját – Mit szólna egy 120
négyzetmétereshez?
- Mit szólna, ha ideülne mellém?
- Max! – Csapok a konyhapultra idegesen, mire mindketten felém kapják a fejüket.
Sosem kiabálok amikor vendég van nálunk, azonban Max viselkedése egyszerűen felháborító.
Nem a féltékenység beszél belőlem, hanem a szégyen, amit miatta kell átélnem. Azzal
flörtölget, akivel akar, engem már évek óta nem érdekel, de Olivia az egyetlen barátnőm és
nem hagyom, hogy elijessze. Donon és rajta kívül senkire sem számíthatok.
- Jöjjek vissza később? – Töri meg a csendet Olivia.
- Ugyan dehogy. Ne foglalkozzon, Lisával. Ma rossz napja van – Legyint felém
lekezelőn.
- Szóval a büdzsé és a mérete alapján három helyiség jöhet szóba. Ezek között van a
személyes kedvencem. Megmutathatom? – Vigyorodik el, mint egy izgatott kisgyerek.
- Hogyne – Felelem Max helyett és Olivia mellé sietek.
A képen egy kissé lepukkant ám annál tágasabb tér látható hatalmas ablakokkal. Kívülről, az
ajtó felett nagy, piros, festett betűkkel az áll „Teddy cipőboltja”. Megmosolyogtat a gondolat,
hogy újra életre kelthetem. Igaz, van rajta mit csinálni, de tudom, hogy ez a legtökéletesebb
hely ahhoz, hogy megnyissam álmaim üzletét.
- A városközpontban található, így biztosan nem lenne gond a forgalommal – Nyújtja
Max felé a fényképeket, hogy ő is megnézhesse – És a legjobb hírem, hogy ismerem a
tulajt, ezért akár még kedvezményt is kaphatunk.
- Mennyi az ára? – Szorítom össze az ajkamat, mert akármennyire is jól élünk, tudom,
hogy a férjemnek sajnálatos módon a vágyaim nem sokat érnek.
- 30.000 dollár.
Maxre sandítok ő pedig rám. Tisztában vagyok vele, hogy az iménti hisztim miatt dühös rám,
de amint Oliviára pillant a tekintete ellágyul és egyértelművé válik számomra, hogy neki
sikerülni fog rábeszélnie.
Don
- A nevét, ha kérhetném még egyszer – Pillant rám műanyagkeretes bóvli szemüvege
mögül.
A pultra könyökölve minden erőmmel azon vagyok, hogy nyugodt maradjak, ám az ápolónő
hozzáállását látva nehezemre esik a dolog.
- Ashton. Ashton K…
- Igen megtaláltam – Vág a szavamba – Az utóbbi napokban hagyta el a kórházunkat.
- Pontosan?
- Négy nappal ezelőtt.
- És csak úgy hagyták, hogy kisétáljon innen?
Az ápolónő különösebb érdeklődést nem mutatva megrántja a vállát.
- Az édesanyjával távozott.
Ellököm magam az asztaltól és a tarkómra szorítom mindkét kezem. El sem hiszem, hogy
egy szó nélkül lelépett.
- Nem mondta, hogy hová megy?
- Nézze uram, nem vagyunk nyomozóiroda. Kitöltötte a szükséges papírokat és elment.
Ennél többet nem tudok mondani.
Összeszorított ajkakkal visszatartok egy káromkodást és Ashton régi kórterme felé veszem az
irányt. A pult mögött terpeszkedő lány most hirtelen felpattan és amilyen gyorsan csak tud a
nyomomba ered.
- Most mégis mit csinál? Oda nem mehet be! – Kiabál utánam.
Ügyet sem vetve rá benyitok a szobába. Fertőtlenítő és gyógyszerek keverékének szaga csapja
meg az orromat, de valahol még most is érzem Ashton illatát. Szétnézek, azonban semmi
különöset nem találok. Minden rendezett és tiszta, semmi jelét nem találom annak, hogy
bármilyen üzenetet hagyott volna. Tekintetemet végig futtatom a szék és az ágy lábainál,
hátha rálelek egy alájuk dugott cetlire. Biztosan hagyott hátra valamit. Hátra kellett valamit
hagynia.
Egy erős, mackós kéz megragadja a karomat.
- Ideje távoznia – Szólít fel a nővérke és az ajtó irányába kezd húzni.
Lassú léptekkel engedem, hogy felülkerekedjen rajtam, ám amikor meglátom a tükör és a fal
közötti résbe betuszkolt papírt, kirántom magam a mancsai közül. Utánam kap, de túl gyors
vagyok hozzá képest. Megemelem a tükröt, ami mögül egy apró galacsin pottyan a földre. A
nővérke összehúzott szemöldökkel rám néz, majd az összegyűrt lapra. Fogadok, hogy most
felkeltette az érdeklődését a dolog és már nem is olyan fontos a távozásom. Kicsomagolom a
papírt és elkezdem olvasni.
Egyetlen barátom,
Amikor azt mondtam, hogy egyszer elbúcsúznom tőled, nem éppen így gondoltam. Azt
hittem, ha eljön az idő öleléssel köszönhetek majd el. Erre akkor sem volt alkalmam,
amikor a halál küszöbén álltam és most sincs, hogy visszatértem. Miután magamhoz
tértem, anya közölte velem, hogy soha többé nem találkozhatunk és hogy örökre itt
hagyjuk a várost. Úgyhogy, amikor ezt olvasod, már rég úton vagyunk Idaho felé vagy
már meg is érkeztünk. Jól érzem magam emiatt egy percig se aggódj. Remélem, itt
sokkal elfogadóbbak az emberek és egy jobb élet vár rám. Rettentően fogsz hiányozni és
mindent percért hálás vagyok, amit veled tölthettem. Nagyon jó ember vagy.
Ui: Ha elköltözöm anyámtól mindenféleképpen látogass meg! Valahogy eljuttatom
hozzád a címem.
Ash
Megtörten, mégis mosollyal az arcomon a zsebembe teszem az üzenetet. Sajnálom, hogy nem
mondhattam el neki, hogy ő mennyit segített. Megmentette egy másik ember életét, anélkül,
hogy tudott volna róla. Megtanította, hogyan lássam meg a jót akkor is, amikor azt kívánnám
bárcsak minden eltűnne a Föld színéről. Többet kaptam tőle, mint amennyit én adtam valaha.
- Mit írt? – Kérdezi lábujjhegyre állva, szemét a zsebemből kikandikáló cetlire
meresztve az ápolónő.
- Mik maguk, nyomozóiroda? - Érdeklődöm pimaszul és meg sem várva, hogy
reagáljon valamit, sietve kisuhanok a folyosóra.
Lisa
- Miért gondolod, hogy itt van?
- Megérzés – Csapom be Olivia kocsijának ajtaját.
Ironikus, hogy egy olyan autóból szállok ki, ami elől a férjem kézzel lábbal menekült.
Cinkostársnak érzem magam valami miatt Olivia mellett, de mégis felszabadító ez az érzés.
Eszembe jut, néha milyen lenne megszervezni vele egy merényletet Max ellen. Nem a
legrosszabbra gondolok, csak egy kicsit megleckéztetni. Elrabolni és túszként fogva tartani
pár napig…vagy inkább hétig. Nem mintha az utóbbi időben nem verte volna meg eléggé a
sors keze, de öt év szenvedésért igazán megnézném hogyan retteg az életéért. Azonban az
mostanában nem csak a bosszúvágy vált ki belőlem ábrándokat. Amióta odacsúsztattam azt a
pár szót Don elé, amit csak papírra vetve tudtam neki elmondani, azóta teljesen megváltozott
a viszonyunk. Nem hozta szóba az üzenetemet, aminek nagyon örülök. Bármennyire
igyekeztem azt mutatni neki, hogy mennyire utálom és mennyire idegesít, annál jobban
kezdtem megkedvelni és a szívembe zárni. Senki más nem törődött még ennyire azzal, hogy
mit érzek, vagy, hogy mi folyik körülöttem. Persze, neki ez a munkája, de az az érzésem,
hogy tényleg érdekli, mi van velem. Max féltékenységi rohamot kapna, ha megtudná, hogy
Donról álmodozom esténként. Még szerencse, hogy ez az én kis titkom maradhat.
- Na és ki ez a Don? – Kérdi Olivia belépve a kórház ajtaján.
Zavartan felé kapom a tekintetem és gyorsan a kabátom gombját kezdem igazgatni, mielőtt
meglátná, hogy elvörösödtem.
- Hát…tudod…ő…róla még nem beszéltem neked…ő…
- A szeretőd? – Neveti el magát, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.
Abbahagyom a kabátom babrálását és kinyitom a szám, hogy helyre tegyem a dolgokat,
azonban teljes erőmből nekimegyek valakinek. Az illetőt nem érte váratlanul a becsapódásom,
ellentétben velem, akit meg kellett fogni, hogy el ne essen.
- Nagyon sajnálom. Nem figyeltem oda eléggé – Tapasztom a tenyeremet a
homlokomra, anélkül, hogy kinyitnám a szemem. Ahhoz, hogy tisztán lássak, még
túlságosan forog körülöttem a világ.
- Én kérek elnézést, hogy az útjában voltam, hölgyem.
A kellemes hang, melynek tulajdonosa minden héten fogad a magánrendelőjében most is
utolért. Lerázhatatlan, de ez pont így van jól.
Csukott szemmel rámosolygok és érzem, hogy ő is ugyanezt teszi. Kezei meglazulnak a
vállamon, majd lassan elenged miután meggyőződött róla, hogy visszanyertem az
egyensúlyom.
- Csak nem ő a szeretőd? – Vigyorodik el karba tett kézzel Olivia.
Összeszorított ajkakkal ránézek és idegesen oldalba bököm. Ezt még visszakapja tőlem!
Miközben én majd elsüllyedek szégyenemben, Don vihorászva, cipőjének orrával a csempék
közötti hézagot kezdi piszkálgatni.
- Még csak az kéne. Inkább…- Zsebre dugott kézzel végigmér, amitől őrülten kalapálni
kezd a szívem – Inkább csak barátok vagyunk – Kacsint rám.
A „barátok” szó nyílként hasít a szívembe és lassítja le, mielőtt kiugrana. Azonban ez nem az
az álomvilág, ahol éjszakánként járok így egyetértően bólintok.
- Mi járatban erre? – Vált gyorsan témát Don mielőtt Olivia további kellemetlen
kérdésekkel halmozna el minket.
- Igazából csak Max néhány leletéért jöttünk be és…
- Meg akarta kérdezni tőled megnéznéd e vele a kiválasztott ingatlant – Vág a szavamba
Olivia.
Széttárt karokkal meredek rá, mire ő hanyagul megrántja a vállát.
- Nos…ha valóban erről lenne szó, nagyon szívesen veled tartok – Szól közbe Don,
ezzel is elkerülve egy vita kirobbanásának kezdetét.
- Tényleg? – Fordulok felé döbbenten.
- Persze.
- Biztos? Nincs semmi dolgod? Nem lesz páciensed? Nem lesz…
- Ha így folytatod, lesz.
Nevetve a hajamba túrok. Mennyire más lenne vele minden...,
- Királyfi, királylány, a hintó kint várja magukat – Indul meg előttünk Olivia fülig érő
szájjal.
Don
Olivia heves kormánymozdulataiból és soha véget nem érő káromkodásból ítélve úgy érzem,
nem volt teljesen igaz az az állítása, hogy elsőre átment a forgalmi vizsgán. Hirtelen fékezésre
szorosan megragadom az ülés oldalát. Lisre pillantva, mégis megnyugszom. Halk
dudorászásából és higgadtságából arra merek következtetni, hogy már nem először utazik
Oliviával és szemmel láthatólag túlélte a megpróbáltatásokat. Végigsuhan a tekintetem a
combjára támasztott könyökétől egészen a szájfénnyel kikent ajkáig. Nem most gondolok
arra először, hogy megcsókolnám. A változás, amin keresztül ment, lenyűgöző. És nem csak
azóta, amióta a páciensem. Egy gonoszsággal és gyűlölettel teli kislányból vált jégkirálynő,
akinek legbelül aranyból van a szíve, de nincs kinek megmutassa. Lisa megérezve, hogy
bámulom felém fordítja a fejét és elmosolyodik. Akármi is történjen, soha többé nem akarom
elveszíteni ezt a mosolyt.
- A fenébe! – Üt idegesen a kormányra Olivia.
- Parkoljak be helyetted? – Ajánlkozom fel segítőkészen.
- Nem. Megoldom, de azt hiszem jobb lesz, ha inkább bementek. Majd utánatok
megyek.
Szavai hallatán megkönnyebbülten kikapcsolom a biztonsági övem és amilyen gyorsan csak
tudom, elhagyom a járművet.
- Mennyit perkált le a jogsijáért? – Kérdem Lisát, kisegítve őt a kocsiból.
- Annyit amennyiért, nyugodtan haza lehet sétálni, ha végeztünk. Oké? – Néz rám
szúrós tekintettel Olivia, és tudom, hogy képes lenne itt hagyni az éjszaka közepén.
- Még csak egy órája találkoztatok, de már most megállás nélkül egymás agyát húzzátok
– Csapja be nevetve az ajtót Lisa.
- Nem csodálom, hogy nincs férjnél.
- Te sem vagy nős – Pillant rám somolyogva – És amúgy meg már elvált. Szóval 1-0 a
javára
- Inkább 0-1 nekem, mert még én eddig megúsztam a dolgot.
Lisa léptei abbamaradnak. Lehorgasztott fejjel, kezével farmerdzsekijét szorongatva áll az
utcai lámpa fénye alatt, mintha egy előadóművész lenne a színpadon. Amint ráeszmélek mit is
mondtam az előbb megfagy bennem a vér. Te marha! Gondolkodás nélkül a karjaimba
zárom Lisat.
- Annyira sajnálom – Suttogom a fülébe.
Lisa a döbbenettől meg sem moccan a karjaimban, én pedig minden szeretetemet átadva
ölelem. Érezni minden egyes lélegzetvételét, az illatát, az arca tapintását…nem tudom eddig,
hogy bírhattam enélkül. A hajába fúrva az arcomat lehunyom a szemem. Eltűnik a lámpa
fénye és már csak mi ketten maradunk a fekete színpadon. A színpadon, melyen, ha tehetném
végig táncolnám vele az egész életemet.
- „Inkább csak barátok vagyunk” igaz? - Szólal meg egy idegesítő hang a sötétségben.
Szétrebbenünk Lisával és mindketten Oliviára nézünk, majd egymásra. Lisa arcán egyszerre
jelenik meg a kétségbeesés és a megcsalás miatti bűntudat, még ha ez a megcsalás csak a
gondolatainkban történt meg.
- Olivi... – Kezdi rekedtes hangon.
- Nyugi, nem mondom el Maxnak. Ehhez semmi közöm – Vág közbe teljes
nyugodtsággal a hangjában – Viszont most nyisd ki azt az ajtót csajszi, és nézzük meg
közelebbről a jövő cukrászdáját – Dobja Lisa felé a kulcsot, aki remegő kezekkel
ugyan, de elkapja és megindul az épület irányába.
Nagyot nyelek és szó nélkül követni kezdem Lisát amikor váratlanul Olivia megragadja a
vállamat.
- Nincs közöttünk semmi – Suttogom, amint szembe kerülök vele.
- Nem erről akarok veled beszélni.
Óvatosan átnéz a vállam fölött, hogy teljes mértékig meggyőződjön róla, hogy Lisa nincs a
közelben.
- Ugye megbízhatok benned? – Kérdi olyan komolysággal, amely nem Olivia
Andersonra jellemző.
Max
Még két perc. Amennyire csak tudom, kihúzom magamat a tükörben.
- Nem is olyan rossz – Mérem végig a tükörben lévő férfit, akinek elegáns szettjébe
csak a gerincmerevítő rondít bele.
Az orvosok szerint csak a jó fizikumomnak köszönhető, hogy ilyen gyorsan javul az
állapotom. Gyorsan, de számomra nem eléggé. Még egy ideig biztosan nem mehetek vissza
dolgozni, amely egy részről nagy pénz kiesést is jelent, másrészt pedig Lisara vagyok utalva.
Ezt pedig utálom. Főleg, hogy mostanában egyre inkább elhanyagolja az ápolásomat. Egész
nap itthon kéne lennie és körbe ugrálnia, nem pedig állandóan abban a francos ingatlanban
töltenie minden percét. Egyedül amiatt a kis ingatlanügynök nőcske miatt nem fújtam még le
ezt a baromságot. Egyáltalán nem bánnám, ha inkább ő foglalkozna velem, mint az az önző
liba.
- El fogom hagyni – Jelentem ki határozottan a tükörképemnek. Nem ellenkezik, egy
arcizma sem rezdül a hír hallatán. Na, de majd Lisának fog. A küszöbömön fog
térdelni és könyörögni, hogy fogadjam vissza.
Abban a pillanatban amint az órámra pillantok, csengetnek. Elégedetten elvigyorodom.
Imádom a pontos nőket. Bicegve ugyan, de végül eljutok a bejáratig. Az ajtót kitárva, Olivia
fogad rövid, mélyen dekoltált vörös ruhában, az ajtó keretének támaszkodva, kezében az
aktatáskájával. Ahogy mindig, most is felülmúlta az elvárásaimat.
- Üdvözlöm kedves - Csókolok neki kezet.
- Micsoda úriember.
- Önnel szemben másképp nem is viselkedhetek – Felelem, annak ellenére, hogy ettől a
talpnyaló stílustól felfordul a gyomrom. Nem is tudom, alázkodtam e már meg
valakinek ennyire. Viszont kell nekem ez a nő, és bármit megteszek, hogy
megszerezzem magamnak – Fáradjon be kérem.
- Tegeződhetnénk? – Pillant rám ártatlanul csillogó szemekkel.
- Természetesen. Elvégre már nem először találkozunk.
- És remélem nem is utoljára. Lisa? Itthon van?
- Nincs. Dili dokinál van – Vonom meg a vállam. Még a nevét sem akarom hallani,
amikor itt van ez a csinos kis pillangó.
- Oh, igazán sajnálom. Erről nem tudtam - Biggyeszti le a száját sajnálkozón.
- Ne törődj vele.
- Akkor ez azt jelenti, hogy ismételten egyedül vagyunk. Nem igaz? – Néz rám a válla
felett kacéran, miközben lassan levéve a kabátját megvillanja fedetlen hátát.
Mély lélegzetet veszek és csak egy szó jár a fejemben: Kell!
A kanapéra ülve elővesz a táskájából egy kötegnyi papírt és a dohányzóasztalra helyezi. Nem
bánnám, ha a legközelebbi találkozónkon ezek nélkül érkezne.
- Akkor lássunk is munkához – Csap a papírkupacra.
- Kérsz valamit inni? – Lépek a bárszekrényhez, elengedve a fülem mellett a szavait.
- Munka közben nem lehet sajnos.
- De most nem dolgozol.
- Csakugyan? – Neveti el magát.
- Aláírok pár papírt és nálam már le is járt a munkaidőd. Utána pedig…- A ruhája alól
kilátszó harisnyakötőre téved a tekintetem. Ez a nő elveszi az eszemet. – Utána pedig
azt csinálunk, amit csak akarsz – Nyújtom felé a vörösbort – Megfelel?
- A kedvencem – Ragadja meg a palackot és felállva mindkettőnknek kiönt egy pohárral
– Azonban van, amit még ennél is jobban szeretek – Karjait a nyakam köré fonva
vadul megcsókol.
Nem gondoltam, hogy ilyen könnyen fog menni, de ez most a legkevésbé sem érdekel.
Rettentően imponál, hogy ennyire odáig van értem. Tisztel és rajong értem. Nekem pedig
pont erre van szükségem, és amit egyszer megkaparintok, azt nem eresztem el egykönnyen.
Eszembe jut Lisa. Életem legnagyobb kudarca, akit szófogadatlansága és önfejűsége miatt el
kell engednem.
Hogy kiverjem a fejemből, a csókot viszonozva szorosan magamhoz húzom Oliviát és a
kanapéra döntve elkezdem vetkőztetni. Sokkal jobbat érdemlek annál a vörös cafkánál. Itt
fekszik előttem egy bombázó, akinek csak egy szép szó kellett és már az enyém is. Csak az
enyém. Mi vagyok én, ha nem egy király?
- Azt hiszem, várhatnak azok a papírok – Suttogja a fülembe hevesen.
Lisa
- Ugye nem volt dühös a férjed, amikor azt mondtad, hogy eljössz lefesteni a falakat? –
Csapja le Don a csomagtartó hátulját, kezében a festékes bödönökkel.
- Miért lett volna? – Magamat is meglepem, hogy ezt kérdezem. Max normál esetben
egyáltalán nem nézte volna jó szemmel, hogy az ő gondozása helyett inkább lelépek
otthonról. Azonban az utóbbi napokban mintha megváltozott volna. Már nem érdekli
hova megyek és mikor, a napi feladatok felírását is befejezte. Egyrészről felemelő
érzés, hogy azt csinálok, amit csak akarok és akkor, amikor én akarom, másrészről
viszont ijesztő ez a hirtelen változás.
- Azt mondta, áthívja pár munkatársát pókerezni.
- És azt tudja, hogy a pszichológusoddal végezteted el a piszkos munkát? – Húzza fel a
szemöldökét vigyorogva.
- Nem, mert nem fogok elvégeztetni veled semmit – Kapom fel a földről a
festőhengereket.
- Óh, dehogynem, tíz percet sem adok neked. Az egészet nekem kell majd kipingálni.
Nevetve elfordítom a kulcsot a zárban, de nem nyomom le a kilincset. Az ujjaim
hozzátapadnak mintha ragasztóval lenne bekenve. A vidámságom egy pillantás alatt elillan.
- Don – Szólalok meg alig hallhatón – Szerinted…Olivia nem fogja elmondani Maxnak,
ami a múltkor…
- Szerintem megbízhatsz benne.
- Honnan tudod? – Kérdem bizonytalanul, anélkül, hogy megfordulnék.
Don finoman a vállamra csúsztatja a kezét és hátra simítja a hajam. Lehunyom a szemem és
kissé oldalra billentem a fejem. Libabőrös leszek az érintésétől.
- Bízz benne, mint ahogy én is bízom benne.
Felkacagok a szójátékától és belépünk az üzletbe. Az én üzletembe. Felkapcsolom a villanyt,
amit a múltkor Don már megszerelt. Nem kis meló volt vele, de büszke vagyok rá, hogy még
most is működik. Ha Maxen múlt volna, még a nyitás napján se lett volna áram. Végig húzom
a mutatóujjamat az ablakpárkányon, mely szinte ragad a mocsoktól.
- Hoznunk kellett volna rongyokat és seprűt is – Nézem meg az ujjamat elszörnyedve.
Olyan hirtelen csapódik egy rongy a mellkasomnak, hogy kis híján felsikoltok.
- Mert előre gondolkodtam – Mutat Don az ujjával a halántékára és előhúzva a jobb
farzsebéből egy másik rongyot elkezdi tisztítani az ablakot.
Don megjegyzésére a szememet forgatom, majd mielőtt munkához látnék, teszek pár lépést az
épületben. Egy hatalmas üres tér, amelyet megtölthetek élettel. Bármit alkothatok belőle, akár
egy művész. Játszhatok a színekkel, a formákkal, a mintákkal. Ez az én festővásznam.
Romokból építeni valamit, amely majd a mindennapjaim részét alkotja. Elgondolkodom rajta,
vajon a szüleim büszkék lennének rám annak ellenére, hogy így elrontottam az életemet.
Elfogadnák - e, hogy az egyetem helyett, a fényes ügyvédi pálya helyett, amit szántak volna
nekem, egy cukrászda vezetőjeként fogom keresni a kenyerem? És vajon megbocsátanák-e,
hogy a férjem mellett beleszerettem valaki másba?
- Mondtam, tíz percet adok neked.
Fülig érő szájjal letörlöm az arcomról leguruló könnycseppeket. Ha ők nem is lennének azok,
tudom, hogy van, aki az.
***
Az utolsó ecsetvonás után a törölközőkkel lefedett padlóra dobom a hengert. A térdemre
támaszkodva kifújom a levegőt és a karomat mozgatva próbálom kirázni belőle az fájdalmat.
Úgy érzem magam mintha legalább egy maratont futottam volna kézen állva, és valószínűleg
a szagom is olyan.
- Úgy látom nem gyakran festesz falat – Jegyzi meg Don gúnyosan, azonban most
túlságosan ki vagyok merülve, hogy egy bólintásnál többet reagáljak a beszólására.
Hanyatt fekve a festékes törölközőkre körbenézek a helyiségben.
- Neked nem pszichológusnak kellett volna menned, hanem festőnek – Pásztázom végig
a bordóra festett falakat, melynek a bejárat felöli részén arany színű csigavonalak
díszelegnek. Egész nap el tudnék benne gyönyörködni, annyira precízen ki vannak
dolgozva.
- Ne kritizáld a munkám. Viszont annak igazán örülök, hogy nem Barbie rózsaszínnel
kellett kipingálni mindent.
A tenyerembe temetve az arcomat kitör belőlem a nevetés.
- Nem tudtam, hogy ekkora szakértője vagy a rózsaszín árnyalatainak… mostantól Mr.
Barbienak foglak szólítani – Szakad ki belőlem még inkább a nevetés a bugyuta név
hallatán.
- Ha neked is lenne egy húgod, te is tisztában lennél ezekkel.
- Nekem bátyám lett volna – Törlöm le a kacagás okozta könnyáradatot.
- Lett volna? – Ül le mellém Don törökülésbe.
- Ikrek voltunk. Ő hamarabb érkezett meg erre a világra, és hamarabb is hagyta itt.
Csupán két percet élt.
- Sajnálom.
Megrántom a vállamat.
- Nem ismertem, nem hiányzik. Pedig néha kellett volna, hogy mellettem legyen.
Ráncba szedett volna és megmutathatta volna, merre van a helyes irány. Rá talán
hallgattam volna.
Feltápászkodom fél ülő helyzetbe és Don vállára hajtom a fejem.
- Annyira sajnálok mindent, amit veled tettem. Szembe köpném az akkori énemet, ha
visszamehetnék a múltba. Nem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna rád és ne
átkoztam volna magamat – Don két kezével körbefogva az arcomat mélyen a
szemembe néz, amitől még inkább elgyengülök - Tudom, hogy semmit sem hozhatok
helyre rendesen…és nem kárpótolhatom semmivel sem azokat az éveket, de kérlek
bo…- Száját az enyémnek tapasztva elhallgattat. Apró, lágy puszikat nyomva az
ajkamra eloszlatja a bánatomat. Beletúrok a hajába, amitől a puszikat hosszú csókok
váltják fel. Éreztetni szeretném vele mennyire vártam már ezt a pillanatot. Az ölébe
húzva, karját a csípőm köré fonva szétválnak az ajkaink.
- Szeretlek Lisa – Suttogja és meg sem várva a válaszomat ismét megcsókol.
A hátamra fektetve puszikkal halmozza el a nyakamat és lassan elkezdi feltűrni a piros és
arany festéktől maszatos pólómat. Még sosem éreztem ilyen gyengédséget. El sem tudtam
volna képzelni, milyen lehet, ha nem csak úgy nekiesnek az embernek figyelembe se véve jól
érzi-e egyáltalán magát közben vagy van e kedve hozzá. Most először érzem magam igazán
nőnek. Megállítom Don felfelé kalandozó tenyerét, amitől aggodalom jelenik meg az arcán.
- Mi a baj? Túl gyors? Semmi baj, ha még nem szeretnéd!
Mosolyogva az ujjammal a lámpa irányába mutatok. Don az alsó ajkába harapva kuncogni
kezd és egy mozdulattal lekapcsolja a villanyt.
Don
Hét évvel ezelőtt
Alig, hogy Einstein lábai hozzáérnek a betonhoz, anyám kötényben és kezében egy fakanállal
kivágja az ajtót.
- Ugye nem felejtetted el a pórázt?!
Unottan megrázom a kölyökkutya nyakörvéhez rögzített kötelet.
- Don, nagyon vigyázz rá! Ne vedd le róla akármi is történjen, mert ki fog szaladni az
útra és hiába kiabálod majd a nevét, még nem fog rád hallgatni – Dől előre az
ajtókeretben, annyira, hogy kis híján kiesik.
- Értettem – Felelem sóhajtva – Nyomás Einstein! - Szólítom és megindulva előtte,
jelzem, hogy mehetünk.
Az új családtag farkát csóválva hamar a nyomomba ér. Minden sarkon álló villanyoszlopot,
postaládát, fát megvizsgál és megjelöl, felderítve új környezetét. Két napja, miután a
születésnapi tortám minden egyes gyertyaszálát elfújtam, anyám egy lyukakkal ellátott dobozt
nyomott a kezembe. „Add neki minden szeretetedet” - mondta és kinyitva az ajándékomat,
megdöbbenve azt láttam, hogy egy picike mopsz szundikál az alján. Azóta a nap majdnem
minden egyes percét vele töltöm. Még akkor is inkább a labdáját dobálgatom neki, amikor
tanulnom kellene. Elhatároztam, hogy a zsebpénzemből inkább különböző színes játékokat
veszek neki, mintsem magamnak édességet. Ha ő boldog, akkor én is az vagyok. Még sosem
volt háziállatom, így még kell egy kis idő, hogy belerázódjak a gazdi szerepébe, de ahogy
anya mondta, neki adom minden szeretetemet. Ehhez mindig tartani fogom magam. Sok
osztálytársam megunja a kedvencét, amikor már nem olyan fiatal és a szaladgálás helyett
inkább az alvást választja. Én viszont, még aznap este, amikor megkaptam Einsteint,
megígértem neki, hogy sosem fogom megunni őt. Arra is gondoltam, hogyha egyszer eljön az
idő és anya is megengedné, vehetnénk neki egy barátot. Egy ugyanilyen kis mopszt. Nagyon
aranyosnak találom ezt a kutyafajtát a gülledt szemeivel és az aranyos pofijukkal. Eltűnődőm
rajta, milyen nevet kapna a barátja. A szaglászó és össze- vissza szaladgáló blökire nézek
- Bessónak hívnák! Ő volt Einstein legjobb barátja – Magyarázom a kutyának,
megvillantva tájékozottságomat azonban ő érdekesebbnek tartva a háztetőn álló
galambokat, ugatni kezd rájuk.
Nevetve konstatálom, hogy még ezek a szárnyas élőlények is milyen érdekesek számára, ami
végül is érthető, hiszen egy menhelyen a legtöbb idejét egy ketrecbe zárva töltötte.
Összeszorul a szívem, ha arra gondolok, hogy milyen körülmények között élhetett ott és
mennyire magányos lehetett. Azt sem tartom kizártnak, hogy napokig felé sem néztek, csak
akkor, amikor ennivalót adtak neki. Anya biztos tudja, hogy került oda, de szerintem inkább
jobban járok, ha erről nem tudok. Vannak olyan szívtelen gyökerek, akik csak kiteszik őket
étlen, szomjan az utcára vagy bedobják őket a kukába, mint egy használt rongyot. És ez még
talán a jobbik eset.
Einstein megállva egy virágbolt előtt, éppen elkezdené meglocsolni a kitett virágokat így
gyorsan felkapom és magam felé fordítom.
- Nem lenne túl jó ötlet, ha ezeket a növényeket választanád. Az eladó nagyon dühös
lenne érte. Viszont kárpótlásul elviszlek a parkba, ahol kedvedre válogathatsz –
Simogatom meg a fejét, ő pedig válaszképpen nyalogatni kezdi az ujjaimat.
- Nagyon cuki – Szólal meg valaki a hátam mögött.
Meg sem lepődőm ki az, így inkább úgy teszek mintha ott sem lenne és folytatatom az utamat.
- Megsimogathatom? – Ugrik mellém Lisa két barátnőjével az oldalán.
A szemem sarkából látom nem hétköznapi öltözéküket. Amennyire ki tudom venni baseball
ruha van rajtuk. Nem követem Lisa életét, inkább kerülöm őt amennyire csak tudom mintsem,
hogy találkozzak vele így meglepő számomra, hogy egy ilyen férfias sportot is kipróbál a
pompom után. Bár amilyen vad és erőszakos természetű, inkább valami harci sportot kéne
űznie. Csak most veszem észre, hogy az egyik lányt felváltotta egy másik. Ez az előzőhöz
képest, utódja sokkal nagyobb és valószínűleg erősebb is. Biztos vagyok benne, hogy idősebb
pár évvel, mint Lisa. Kíváncsi lennék mit vétett az elődje, hogy száműzve lett a bandából.
- Hagyj. Legalább ma.
Lisa idegesen rácsap a vállamra. Gyenge ütés, de mégis megrezzenek tőle.
- Önző vagy – Jelenti ki sértődötten.
- Te meg hülye! – Felelem, de amint kimondom azt kívánom bárcsak ne tettem volna.
Lisa szorosan megragadva a hozzá közelebb eső karomat visszaránt.
- Mit mondtál? – Szív bele az égő cigarettájába.
Mélyet sóhajtok és a tarkómat megdörzsölve már érzem a gyöngyöző izzadságcseppeket.
- Lisa figyelj, nem lehetne, hogy…
- Mit mondtál?! – Kiabál rám a szavakat tagolva.
Einstein kifejezve a Lisa iránt érzett ellenszenvét, ráugat.
- Kuss legyen! – Szól rá a hegyomlás, mire a mopsz szót fogadón elhallgat, tovább
figyelve az eseményeket.
Lisa rájuk sem hederítve a cigit mutatóujjával kissé megütve cipőm orrára szórja a hamut. A
háta mögött egy fiatal pár sétál el. Ismerem őket. Egy évvel alattunk vannak. Szemüket végig
rám szegezik, azonban eszük ágában sincs megállni és belekeveredni, ezért inkább még
gyorsítanak lépteiken. Lisa dühtől lángoló szemeibe nézek és kimondom, amit hallani akar, de
nem akárhogy. Egyenes háttal és felszegett állal. Lehet, hogy nem tudom megvédeni magam
velük szemben, de legalább ne higgye azt, hogy gyáva vagyok.
- Hülye vagy!
Lisa teljes erejéből a mögöttem lévő ház falának lök. A fejem akkorát csattan a téglafalon,
hogy megszédülök és a földre rogyok. Einstein torka szakadtából ugatni kezd Lisara. Amikor
az ingemnél fogva fel akar rángatni a földről, az apró kutya engem védelmezve megpróbálja
megharapni a lábát, ekkor azonban a hegyomlás a háta mögül előhúzva az eddig nem látott
baseball ütőjét meglendítve…
Einstein hevesen vonyítani kezd. Lisa a hatalmas csapás és az apró puffanás hallatán elengedi
a ruhámat. A fejemet fogva csak piros foltokat látok a betonon, azoktól messzebb pedig egy
barna foltot. Az utolsó nyüszítéseket követően végleg elhallgat.
- Te normális vagy cseszd meg?! – Ordítja el magát Lisa teli torokból pár perccel
később.
- De…az…meg…meg akart harapni – Próbál mentegetőzni a hegyomlás.
- És akkor mi van? Ez egy kölyökkutya te idióta! Nem egy pitbull!
Lisa tekintete másodperceken keresztül hol rám hol Einsteinre szegeződik.
- Húzzunk innen, de gyorsan – Jelenti be végül.
Elmenekülnek. Megint. Zokogva a szám elé kapom a kezem. Csak most fogom fel mi is
történt. A szememet dörzsölve megpróbálok felállni és odabicegni a barátom mellé. Felvéve
kicsi, összegörnyedt testét a mellkasomhoz szorítom és simogatni kezdem. „Add neki minden
szeretetedet” – visszhangzik a fejemben.
- Annyira sajnálom, hogy csak két napig tudtam neked adni – Suttogom és az ingem
ujjával letörölve a könnycseppjeimet elindulunk hazafelé. Mi ketten, én és a hősöm.
Don
Lisa felvéve az orvosi köpenyemet széttárt karokkal méregetni kezdi magát a tükörben.
Csücsörítve hol zsebre rakja a kezét és úgy pózol, hol pedig a gallérját igazgatva próbálja
megszerettetni magával.
- Na, tetszik? – Könyöklök fel a kanapé támlájára.
Pár másodpercig mozdulatlanul bámulja magát, mintha azon tanakodna, mi lenne a helyes
válasz. Kétségeim vannak afelől néha, hogy tényleg azt mondja –e, amit szeretne és nem
azt, amit én szeretnék hallani. Megérteném, ha így lenne. Nem azért, mert hazudni
szeretne nekem, hanem a megszokás miatt. Egy olyan házasságban, ahol nem lehet saját
véleménye a dolgokról, nem meglepő, hogy öt év elteltével már nem is az jut az eszébe
először, hogy ő mit akar, hanem az, hogy a másik mit óhajt.
- Hatalmas vagy – Tekeri magán körbe hitetlenkedve.
Lemászva a díványról hátulról a két karommal átölelve magamhoz húzom.
- A sok edzés – Felelem somolyogva.
- Gondolom.
- Tényleg.
- Mikor van neked időd arra mellettem? – Kérdezi kuncogva és a nyakam köré fonva a
karját szembefordul velem.
- Például…- Eltűnődve a plafonra nézek – Például amikor le kellett parkettázni a
cukrászdát. Az elég jó edzés volt.
Lisa hümmögve a mellkasomra hajtja a fejét. A gondolatai már régen nem a feltett kérdés
körül járnak. Nyugodt szuszogását gondterhelt sóhajok kezdik felváltani.
- Most azon agyalsz, milyen találmánnyal tudnál hozzájárulni a NASA űrkutatásához? –
Töröm meg végül a csendet egy kis humorral, ám Lisa most kivételesen nem derül
rajta.
- Nem. Maxon.
A válasza hallatán görcsbe rándul a gyomrom. Eszembe jut az a titok, amit Olivia a
találkozásunk estéjén rám bízott. Azóta teherként cipelem a vállamon és ahányszor meglátom,
Lisát ez a súly még nehezebbé válik. Hiába ígértem meg Oliviának, hogy nem beszélek
Lisának róla, amíg ő engedélyt nem ad rá, kezdek megtörni. Árulónak érzem magam, hogy
nem mondom el neki, akármennyire is az ő megóvásának érdekében történik minden.
Rettegek attól, hogy valami baja esik, de attól is, hogy elhagy.
- Annyira furcsán viselkedik. Állandóan a laptopját nyomkodja és egyre többször kér
meg arra, hogy menjek el otthonról. Amikor megkérdezem miért, vagy azt mondja,
hogy munka, vagy azt, hogy póker a haverokkal vagy, hogy semmi közöm hozzá.
Régen folyamatosan azért panaszkodott, hogy miért nem ülök otthon, most meg azért,
hogy miért vagyok a lakásban. Egyszerűen nem értem ezt a hirtelen változást. Attól
tartok valami nagy bajba van. Bevallom, kezdek félni.
Nagyot nyelek és a vállára téve a kezem eltolom magamtól. Nem érdekel mit mondott Olivia.
Nem bírom nézni, ahogy Lisát bezárjuk egy burokba, elzárva mindentől és nézni ahogy ő
szépen lassan belebetegszik az idegeskedésbe. Ha az a burok hirtelen kipukkad, és mindennel
egyszerre kell szembesülnie, abba bele fog rokkanni. Egy olyan dolgot hallgatunk el előle,
amihez neki van a legtöbb köze.
- Don mi a…
- Figyelj rám Lis. Most valamit el kell mondanom – Ültetem le a díványra – Nem lesz,
könnyű elfogadni, amit hallani fogsz, de kérlek, próbálj meg nyugodt maradni.
- Don én nem értem mi ütött beléd most így hirtelen. Ha nem akarod, nem beszélek
többet Maxről csak…
- Olivia nem az, akinek mondta magát – Szakítom félbe.
Lisa összehúzott szemöldökkel megrázza a fejét.
- Ezt meg hogy érted?
- Olivia nem ingatlanügynök, hanem rendőr. És nem is Oliviának hívják, hanem…
valami Maggie azt hiszem.
- Tessék?! Honnan veszed ezt az őrültséget? – Ugrik fel hirtelen a helyéről.
- Ő mondta nekem. Aznap, amikor elvittél megmutatni az ingatlant.
Lisa kidülledt szemekkel végig simítva a haját a rendelő ablakához lép. Dús haja nagyrészt
eltakarja a kézfejét, de még innen is látom, hogy remeg.
- Szóval te most azt akarod nekem, bemesélni, hogy Olivia igazából Maggie és nem
ingatlanügynök, hanem zsaru?
- Nem bemesélni, az igaza…
- Amiről – Vág a szavamba hangját felemelve – Két hete egy szót nem szóltál!
- Igen, mert Olivia… vagy… Maggie, vagy akármi is a neve, megígértette velem, hogy
ezt nem mondom el neked.
- Ez igazán nagyszerű! – Csap a combjára feldúltan – És miért jár a nyakamra a
rendőrség?! Mit akarnak tőlem? Te mondtál el nekik valamit? Vagy talán te is valami
beépített ügynök vagy?
- Dehogyis. Hogy lennék már az?! Ne gondolj már ilyen ostobaságokra.
- Sajnálom, Don de én már nem tudom mire gondoljak. Úgy látszik magamon kívül
senkiben sem bízhatok meg – Kapja fel a vállára a táskáját és gyors léptekkel
megindul az ajtó felé.
Utána szaladok és a vállára teszem a kezem, de lerázza magáról.
- Ne haragudj rám kérlek. Én csak meg akartalak óvni és biztos voltam abba, ha
követem egy rendőr utasításait így is lesz.
Lisa mélyen a szemembe néz, amiből tisztán tükröződik az irántam érzett csalódottsága. Ezt
látva összeszorított ajkkal elengedem a vállát. Most hagynom kell elmenni.
- Hát nem így lett – Feleli, becsapva maga után az ajtót.
Az ajtónak támasztva a homlokom, ököllel beleütök a falba. Ez volt az utolsó esélyem, hogy
boldoggá tegyem és sikerült ezt is elszúrnom. Ő hosszú idő után nekem adta a bizalmát és én
ahelyett, hogy ezt megbecsültem volna és elmondtam volna neki az igazat sunyi módon
átvertem. Semmivel sem vagyok különb, mint Max. Most voltam életemben először
szerelmes. Egy lány sem számított ennyire még soha. Nem érdekeltek, azok, akiket egy buli
során szedtem fel és utána felvittem a lakásomba, vagy a korházban dolgozó ápolónők, vagy a
kávézóban az elvált csaj… egyik sem. Nekem mindig csak ő kellett volna. Egy űrt akartam
velük betölteni, egy olyat, amelynek betöltésére csak Lisa képes. Az lenne a legjobb és
egyben legrosszabb dolog is, ha most utána futnék. Legszívesebben átkarolnám és többé nem
ereszteném, de tisztában vagyok vele, hogy ezzel csak még inkább feldühíteném és
megnehezíteném a helyzetét. „Add neki minden szeretetedet” Olyan régen idéztem már fel ezt
a mondatot, hogy kész csoda, hogy még emlékszem rá. Azonban Lisa ezt is eszembe juttatta.
Lehunyom a szemem és hátra szegem a fejem.
- Most sem sikerült mama.
Lisa
A friss levegőre kiérve kiszakad belőlem az eddig visszatartott zokogás. Leülök az első padra,
amit találok és arcomat a tenyerembe temetve kisírok magamból mindent, amivel az imént
szembesülnöm kellett. Az előttem elsétáló emberek mindegyike aggódón végigmér, egy – egy
még meg is áll egy pillanatra, azonban senkinek sincs bátorsága megkérdezni mi bajom. Jelen
helyzetben, most ez az egyetlen örömöm. Nem tudnám elmondani senkinek azt a fájdalmat és
zavarodottságot, amit most Olivia, azaz Maggie és Don miatt át kell élnem. Nem tudom
eldönteni melyikükben csalódtam nagyobbat. Donban, akinek kiöntöttem a szívemet és
bizalmat szavaztam, akivel…el tudtam volna képzelni akár a jövőmet? És most? Most nem
tudom mit gondoljak. Mindennél jobban szeretem még mindig és ezen semmi sem fog
változtatni soha, de még abban sem vagyok biztos, hogy ő sem zsaru. Elfog a hányinger, ha
arra kell gondolnom, hogy csak érdekből volt velem. Talán az a legrosszabb, hogy direkt
elmondtam neki, hogy nem akarom kockáztatni Max állását és karrierjét, hiszen ő az egyetlen
pénzkereső és ezért nem akarom belekeverni a rendőrséget, ennek ellenére kiderül, hogy ő két
hete szövetkezett velük. Ez volt az egyetlen kérésem és még ezt sem volt képes tiszteletben
tartani. Fogalmam sincs mennyi információjuk van arról, hogy Max bántalmaz engem, de ha
ez kiderül Maxnek befellegzett, és vele együtt nekem is. Olivia pedig… az egyetlen barátnőm
volt, vagy legalábbis annak adta ki magát csak azért, hogy a közelebb férkőzzön hozzánk. Az
egész csak egy színjáték volt, egy nagy kamu. Ekkor jut csak eszembe.
- A cukrászda – Suttogom a szám elé kapva a kezem.
Azt hiszem most tört darabokra az egész életem. Ha Olivia nem is volt igazából
ingatlanügynök, akkor az ingatlan se volt talán soha eladó. Akkor milyen papírokat íratott
velünk alá?! A térdemre borulva megint bőgni kezdek. Nem elég, hogy elveszítettem életem
szerelmét, a legjobb barátomat, most már állásom se lesz és ha Max megtudja, hogy
nyomában vannak a zsaruk, már pedig meg fogja tudni, még ki is fog nyírni. Szipogva a
magam mellé ledobott táskámra nézek. Meg kell tudom, hogy Don tényleg igazat mondott – e
és ha igen ki kell derítenem mi folyik itt. Jogom van tudni az igazságot.
Előhalászva a telefonomat remegő ujjakkal bepötyögöm Olivia telefon számát. Miközben
kicsörög az idegességtől rágni kezdem a körmömet. Ha tehetném még egy cigire is
rágyújtanék, pedig már évek óta leszoktam róla, Max kedvéért. Most viszont ölni tudnék egy
dobozért.
- Helló csajszi! - Veszi fel a kagylót jókedvűen – Mizujs?
- Engem te többet ne merj csajszinak nevezni te hazug kis… - Üvöltöm bele a telefonba,
olyannyira, hogy többen felém kapják a tekintetüket, hogy megnézzék ki ez az
elmeháborodott.
- Mi a baj Lisa?
- Mi a baj? Azt kérded mi a baj? Hát elmondom neked, hogy zsaru vagy!
- Lisa…ne haragudj, de nem tudom, hogy miről beszélsz – Válaszolja zavarodottan.
- Legalább most ne hazudj! Csak most az egyszer légy velem őszinte, ha eddig nem
tudtál az lenni! Mindent tudok, érted? Mindent. Tudom, hogy hekus vagy és hogy a
neved igazából nem is Olivia. Ez egész csak egy kitaláció volt. Olivia Anderson nem
is létezik és soha nem is létezett.
Hosszú csönd következik. Gondolom, a felettesével tárgyal, hogy bevallja –e az imént hallott
vádakat vagy folytassa a hazudozást. Annyi biztos, hogy nem a lelkiismerete fogja eldönteni
ezt a dolgot.
- Nézd Lisa. Azt hiszem ezt nem telefonon kéne megbeszélnünk – A hangja olyan
tárgyiassá és érzéketlenné válik, hogy először azt hiszem átadta valaki másnak a
kagylót – Gyere a Sun Street-i kapitányságra pontban három órakor. Egyedül. Most le
kell tenne…
- Várj! Csak egy kérdés. Don is rendőr? Beépített ügynök?
- Ha az lenne, nem tudtál volna meg semmit.
Szóra nyitom a szám, de már csak halk pityegést hallok. Letette. Hatalmas kő esett le a
szívemről az utolsó hír hallatán. Borzasztóan dühös vagyok rá, de egy legalább biztos, hogy
nem használt ki és tényleg szeret. Az órámra pillantok. Húsz perc múlva három. Ha futnék a
kapitányságra, akkor is csak négyre érnék oda. Jobbra- balra kapkodva a fejemet egy szabad
taxit vagy egy buszmegállót keresek, de egyik sincs a sehol. Don rendelőjének ajtajára téved a
tekintetem. Lehunyom a szemem és egy mély lélegzetet veszek. Most nincs más választásom.
A bejárathoz érve, alig kopogok kettőt, Don azonnal az ajtóban terem. Amint meglát, a
nyakamba akar borulni, de hátrálok egy lépést.
- Lisa, annyira sajnálom és hidd el… - Hangja hirtelen elcsuklik, azonban ezzel most
egy kicsit sem hat meg.
- Don most erre nincs időm. Segítened kell!
- Csak mondd, mit tegyek. Bármire hajlan…
- El kell vinned a Sun Street-i rendőrségre. Körülbelül tizennyolc percem van odaérni.
- Miért? Valami baj történt?
- Ne kérdezz, csak hozd a kocsi kulcsot! - Utasítom, annak ellenére, hogy majd
megszakad a szívem, hogy ilyen állapotban látom.
Másodperceken belül Don már a slusszkulccsal a kezében tér vissza és amilyen gyorsan csak
tudunk az autóhoz sietünk, de még mielőtt beszállnánk megállítom.
- Don!
- Tessék? –Néz rám a tető felett.
- Köszönöm.
- Ez a legkevesebb – Feleli és bepattan a kormány mögé.
***
- Két cukorral. Tudom, hogy így szereted – Teszi le elém mosolyogva a gőzölgő kávét.
Ahelyett, hogy elfogyasztanám, mint egy kisgyerek, a műanyag pohár szélén futtatva az
ujjamat, köröket kezdek rajzolni. Eltűnődöm rajta vajon pillanatnyilag is a szerepet játszik- e,
hogy így vigyorog. Valószínűleg kívülről fújja az életemet, még azt is tudja hány cukorral
iszom ezt a löttyöt. Magányos éjszakáit biztosan az aktáim lapozgatásával töltötte. De lehet
nem is él egyedül, lehet, férjnél van és gyerekei is vannak. Elszomorító, hogy ő úgy ismer,
mint a tenyerét, számomra meg lényegében egy idegen. Felnézve összeszorul a gyomrom
ezeknek a vaskos, szürke falaknak a látványától, nem is beszélve a mögöttem lévő fekete
üvegről. Tisztára úgy érzem magam, mint egy akciófilmben. Olivia majd jön a jó zsaru vagy
rossz zsaru dumájával, miközben a hátam mögött minden egyes mozdulatomat figyelik.
Kíváncsi vagyok hány embert csődítettek ide miattam. Olyan mintha egy cirkuszi bohóc
lennék, akin mindenki a hasát fogva röhög, mert fogalma sincs mi történik körülötte. Olivia
egy húzásra megissza a feketét és fintorogva, az ingje ujjával megtörli a száját. Annyira más
Maggie mint Olivia. Igaz az előbbit csak tíz perce ismerem körülbelül, de viselkedése mégis
merőben eltér attól a nőétől, akivel barátságot kötöttem. Olivia kifinomult és nőies, míg
Maggie inkább… férfiasabban viselkedik és keményebb. Az öltözködésük is teljesen eltérő.
A mélyen dekoltált, elegáns ruhát hirtelen felváltotta a bőszárú nadrág és a gyűrött,
kávépettyekkel díszített ing.
- Nos, mit szeretnél tudni? – Érdeklődik miközben hátat fordítva nekem, lazán
beledobja a poharat a szemetesbe.
Elképedek a kérdése hallatán, mert számomra egyértelműnek tűnt, hogy azonnal beszámol
mindenről.
- Elsősorban azt, hogy mégis ki a fene vagy?
- Mint látod, rendőr – Tárja szét a karját, mint aki úgy érzi ezzel mindent
megmagyarázott.
Karba tett kézzel hátra dőlök a széken. Ezt nem fogja megúszni ennyivel.
- Nem gondolod, hogy inkább neked kéne magadtól elmesélni mindent töviről hegyire?
- Nem gondolom, mivel vannak olyan dolgok, amiket végképp nem köthetek az orrodra
– Ül le velem szembe összekulcsolt ujjakkal.
- Mi a neved?
- Maggie.
- A teljes neved?
- Maggie Lancaster.
Ezután, a kérdés után némán az asztal sarkát kezdem bámulni. Úgy jöttem ide, hogy tisztázni
akarok mindent, most még is, semmi sem jut eszembe.
- Miért tetted? – Nyögöm ki végül rekedtes hangon.
- Lisa, nekem ez a munkám. Az a dolgom, hogy elkapjam a rosszfiúkat és most azt a
megbízást kaptam fentről, hogy épüljek be. Ez nem elvi kérdés – Feleli rezzenéstelen
arccal.
- Mióta foglalkozik azzal a rendőrség, hogy milyen valakinek a házastársi élete? Nem
tettem bejelentést emiatt. Tudtommal feljelentést kéne tennem ahhoz, hogy
kivizsgálják, Max tényleg bántalmaz e.
- Tessék? Egyáltalán nem erről van szó. A családon belüli erőszakról csak azután
értesültünk miután a kamerákat felszereltük a lakásba.
- Milyen kamerák? Képes voltál megfigyeltetni a tudtom nélkül? Egyáltalán mióta
vannak a házban?
- Amióta megjavíttattad az ajtót azzal a szerelővel, akit ajánlottam. Ő a munkatársam és
igen tudom, hogy ez nem volt fair lépés a részemről, viszont itt életek forognak
kockán.
- Milyen életek?
- Tehát te tényleg nem tudsz erről semmit – Sóhajt csalódottan, majd a fekete üvegre
néz.
Pár másodpercig úgy méregeti, mintha átlátna rajta és valakitől onnan kapná az utasításokat.
Természetesen nincs kétségem afelől, hogy a főnöke folyamatosan duruzsol a fülébe.
- Nos? – Mászok bele türelmetlenül a látóterébe, amitől azonnal visszatér a
kihallgatóterembe.
- Nos… Max gyerekcsempészettel foglalkozik.
A hír hallatán kis híján leesik az állam. A szék támlájába kapaszkodva felállok és
elhatározom, hogy teszek pár lépést, azonban csak a mellettem lévő falig jutok. Az
egyensúlyomat elveszítve hirtelen a földre rogyok, mire Maggie azonnal felpattanva a
helyréről a karomnál fogva nekitámaszt a jéghideg betonfalnak.
- Azt hiszem jobb lesz, ha most itt abbahagyjuk – Teszi a vállamra a kezét és int a sötét
tükör mögött ácsorgó társaságnak, hogy nyissák ki az ajtót.
Izzadságtól nedves kezemmel megfogom az övét és lentebb húzom.
- Most akarok… mindent hallani.
Maggie összeszorított ajkakkal fürkészni kezdi az arcomat, majd végül hátrafordulva
megrázza a fejét.
- Mi az, hogy gyermekcsempészettel foglalkozik?! – Húzom össze résnyire a szememet
abban a reményben, hogy végre kitisztul a látásom.
- Egyre gyakrabban előfordul, hogy egy szülés levezetése után a gyermek nem kerül
vissza az édesanyjához. Olyan is történt, hogy egy testvérpár születését követően csak
az egyik babát adták vissza az anyának. Ilyenkor azt mondják nekik, hogy a csecsemő
meghalt.
- De ezt nem értem… miért nem bizonyosodnak meg róla, hogy tényleg meghalt-e?
- Sokan nem is szeretnék látni a holttestet. Akik pedig mégis, azokat valamilyen úton
módon, rábeszéléssel eltántorítják a céljuktól.
- Ezt nem hiszem el. Max nem jó ember, de sosem tenne ilyet – Tiltakozom, annak
ellenére, hogy legbelül érzem, Maggie igazat mond.
- Nézd Lisa, átérzem a helyzetedet, de hinned kell nekem. Minden jel arra utal, hogy a
férjed ezzel foglalkozik. Abban a kórházban hal meg a legtöbb csecsemő, ahol Max
dolgozik.
- Miért gondoljátok, hogy Max benne van ebben az egészben? Van egyáltalán valami
bizonyítékotok ellene?
- A legtöbb anya, akit kihallgattunk, Maxnél adott életet a gyermekének, így nála kellett
elkezdenünk szaglászni először, ez persze nem azt jelenti, hogy ő az egyetlen, aki ezt
teszi. Viszont kézen fogható bizonyítékunk nincs ellene, ezért szeretném, ha segítenél
nekem.
Összehúzott szemöldökkel, a padlóról a rendőrnőre vándorol a tekintetem.
- Azt akarod, hogy segítsek börtönbe juttatni a férjem?
- Ugyan már Lis, tönkretette az életedet, egy bűncselekmény gyanúsítottja, és te
mindezek ellenére, szeretnéd futni, hagyni? – Fonja össze a karját az asztalnak
támaszkodva
Igaza van. Az én problémám eltörpül azoknak a családoknak a gondja mellett, akiknek Max
és a tettestársai elrabolták a gyermekeiket. Azzal, hogy engem bánt csak az én életemet teszi
tönkre, itt viszont százak életével játszik. Családokat robbant szét minden lelkiismeret
furdalás nélkül. Azok a szerencsétlen kisbabák is ki tudja, milyen családhoz kerülnek? Lehet a
harmadik életévüket sem fogják néhányan megélni, ha olyan erőszakos szülőkhöz kerülnek,
mint amilyen ő. Rengeteget csalódtam már benne, de ekkorát még soha és ezért meg kell
bűnhődnie.
- Mit kell tennem?
Max
Hosszú hónapok óta most teszem be először a lábamat a kórház bejáratán. Furcsa ismét itt
lenni és mintha a légkör is kicsit másabb lenne. A mindig mosolygós ápolónők úgy suhannak
el mellettem mintha szellem lennék, ha pedig véletlenül mégis találkozik a tekintetünk, akkor
felhúzott szemöldökkel végigmérnek és elkezdenek sugdolózni egymás között. A balesetem
biztos nagy port kavart, ennek ellenére mégsem látok sajnálkozó tekinteteket és segítőkész
kezeket, ahogy azt vártam. Így is rettegek autóba ülni a karambol óta, ezért kénytelen voltam
busszal közlekedni. Megkérhettem volna Oliviat, hogy hozzon be ő, de most munkáról van
szó és neki ilyenkor nincs helye mellettem. Lisanak sem volt hozzá semmi köze és neki sem
lesz. A célomhoz közelítve a falnak támaszkodva megállok, hogy egy kicsit kifújjam magam.
Még most sem vesz észre senki. Ha itt halnék meg helyben, ezeknek az sem tűnne fel.
Szélhámos egy banda. Az egész kócerájnak a hírnevét csak nekem köszönhetik, ezen kívül, ha
én nem adományoztam volna annyi pénzt a kórház fejlesztésére, még most is kloroformot
használnának altatáshoz. Erőt veszek magamon és az utolsó pár lépést megtéve bekopogok
Bryson irodájába. Kizárólag miatta jöttem be, egyébként eszem ágában sem lett volna.
Tökéletesen el tudtam végezni otthon is a dolgomat a laptopomon keresztül, azonban a minap
felhívott és azt mondta sürgősen beszélnünk kell. Nem tagadom, rettentő ideges vagyok, mert
sejtem miről akar beszélni. Ez nem egy egyszerű meló. A lebukás veszélye folyamatosan
fenyeget, ezért egy pillanatra sem lágyulhat meg az ember szíve. Nekem olyanokra van
szükségem, akik akkor sem adják fel, amikor mindenki ostromolja a várat. Mert elég egyetlen
gyenge láncszem ahhoz, hogy mindent elpusztítson maga körül. Remélem Bryson nem a
kiszállását akarja bejelenteni. A résnyire kitárt ajtó mögött két aggódó szempár jelenik meg.
- Jól nézel ki – Mér végig tetőtől talpig.
Szétnézek az üres folyosón és válaszképpen ingerülten belököm a bejárati ajtót. Bryson kis
híján hanyatt vágódik a hirtelen mozdulatomtól, de végül a foteljába kapaszkodva talpon
marad. Az íróasztalához sétálok és az alsó fiókot kihúzva elővarázsolok egy Unicumot.
Bryson remegő kezekkel kulcsra zárja a bejáratot amíg én töltök magamnak egy pohárral.
Elég otthonosan mozgok az irodájában annak ellenére, hogy itt semmi sem az enyém.
Viszont, ha úgy nézzük, hogy én teremtettem meg rá neki a pénzt, akkor több közöm van
hozzá, mint bárkinek. A bőrből készült fekete székre bökök.
- Új szerzemény?
Bryson bólint, azonban még mielőtt bármit is mondana, lehuppanok a forgószékbe és
felteszem a lábamat az asztalra.
- Igazán kényelmes – Mosolygok elégedetten és belekortyolok az italomba, ezzel is
átadva neki a szót.
- Gáz van Max – Közli és hangján tisztán érzem, hogy a baj nem kicsi, ám ezzel
szemben még mindig nyugodtnak mutatom magam. Intek, hogy üljön le a velem
szemben lévő fotelra és a kezébe nyomom az Unicumot. Bryson gondolkodás nélkül
meghúzza majd egy mély lélegzetet véve folytatja – Szagot fogtak.
- Kik?
- Az FBI-osok.
Most már nekem is meg kell támaszkodnom a karosszékbe, hogy össze ne essek. Az ájulás
érzése olyan sebességgel futott át a testemen, hogy pár másodpercre az egész szobát elöntötte
a sötétség. Ennél még talán az is jobb lett volna, ha Bryson le akart volna lécelni. Sőt a
gyermekükért küzdő harcias szülőkkel vagy a türelmetlen örökbe fogadó családokkal is
könnyebben megküzdöttem volna, mint ezekkel a piócákkal.
- Mi történt?
- Amióta nem vagy itt egyre gyakrabban látogatnak minket. Mindenkit kikérdeznek,
akibe csak belebotlanak és már néhány kórtermet is átkutattak. Attól félek legközelebb
az irodáink fognak következni. Max mi lesz, ha megtalálják a…
- Veled beszéltek már?
- Nem, szerencsére sikerült elkerülnöm őket, de előbb utóbb tuti meg fognak keresni. A
csapatból csak Charlievel beszéltek.
Megtorpanok a le–fel sétálgatás közben és Brysonra meredek. Pont Charlie, aki a legfiatalabb
közülünk és ráadásul még új is.
- Nyugi nem nyomott fel minket – Csillapít le gyorsan mielőtt dührohamot kapnék.
- Mit kérdeztek tőle?
- Azt mondta egy csinos kis nyomozónő faggatta olyanokról, hogy hallott – e róla
mennyi gyerek hal meg gyanús körülmények között a kórházban, a munkabeosztásáról
faggatta, vannak e külföldi kapcsolatai, ha igen…
- Várj, várj, várj! – Szakítom félbe – Milyen nyomozónő? Hogy nézett ki?
- Dögös volt, de tipikus zsaru kinézettel. Hosszúnadrág, ing… fekete haj, vékony arc,
barna szemek…igazi vadmacska lehetett – Húzza fel a szemöldökét vigyorogva,
azonban én kicsit sem vagyok boldog. A megérzéseim általában jók szoktak lenni,
jelenleg mégis azt kívánom, bárcsak ne lenne most az egyszer igazam.
A hátsó zsebemből előkapom a telefonom és végig pörgetve a galériát végül Bryson arcába
tolok egy képet. A fotón Olivia látható egy étterem előtt, hosszú, földig érő, bársonyruhában.
Tökéletesen emlékszem arra az estére, az első randevúnkra.
- Ő az?
- Honnan tudjam Max?! A leírás alapján lehet. Hasonlít rá.
Teljes erőmből földhöz vágom a mobilomat, úgy, hogy az majdnem darabokra törik. Bryson a
reakcióm láttán kissé megugrik a székben és megpróbál lecsitítani, azonban szavai süket
fülekre találnak. Az biztos, ha tényleg ügynök, akkor neki annyi.
Don
Elfordítom a kulcsot a zárban és kitárom előtte a lakás bejárati ajtaját. Nem túl nagy ház,
viszont ahhoz tökéletes, hogy Lisa itt éljen egy darabig. Természetesen azonnal felajánlottam
neki, hogy költözzön hozzám, amikor kijött a rendőrségről és közölte, hogy új otthont kell
keresnie. De ő elutasította. Azt mondta, ha Max úgy döntene, hogy a nyomába ered az elsők
között lennék, akit felkeresne és letámadna, hogy kiderítse, hol van és ezt nagyon nem
szeretné. Persze azt is megérteném, ha nem csak ez játszana szerepet abban, hogy ne éljen
velem együtt. Azóta is furdal a bűntudat, hogy titkolóztam és végül így kellett megtudnia.
Amikor kijött az őrsről azt vártam, hogy tombolni fog és teljesen ki lesz borulva, ezzel
szemben inkább megkönnyebbültséget láttam rajta. Csodálom érte, hogy ennyire erős és hogy
ilyen jól kezeli a dolgokat. Őszintén szólva, már annak is nagyon örülök, hogy az egyik
üresen álló ingatlanomba költözik be és nem egy ócska kis hotelba. Ez legalább közelebb is
van a saját lakásomhoz, így, ha bármikor felhív, perceken belül itt tudok lenni.
- És… Maggie mit mondott a cukrászdával kapcsolatban? – Kérdem bizonytalanul.
Tudom, hogy érzékeny témát érintek.
- Az enyém. Szerencsére az egyik munkatársáé az ingatlan, aki eladásra szánta
eredetileg is, úgyhogy ezt egy igazi ingatlanügynökkel le is rendezték a háttérben –
Feleli halvány mosollyal az arcán – Legalább ennyi tisztesség volt benne.
Új lakhelye egyszerűsége és hiányos bútorozottsága ellenére Lisa izgatottan elkezdi
felderíteni a terepet. Olyan ámulattal járja be az összes szobát mintha ez lenne álmai otthona.
Nem tagadom, ha elég munkát, időt és pénzt fektetne bele az ember szép kis hajlékot lehetne
belőle varázsolni. Eredetileg egy idős nénié volt, aki a férje halála után teljesen egyedül
maradt. A gyermekei nem tudtak haza jönni hozzá és gondoskodni róla, ugyanis mind a kettő
külföldön telepedett le és alapított családot. Anyagilag tudták csak támogatni a jó állásuknak
köszönhetően, azonban a pénzzel nem tudták ellátni a magány okozta sebeket a szívén.
Állítólag az asszony a kora ellenére nagyon aktív volt és a szomszédjainak feltűnt, hogy az
utóbbi időben ki sem mozdul az otthonából. Végül két héttel a halála után találtak rá az
ágyában fekve. A gyerekei hiánya ellenére 109 évesen hunyt el. Elkeserítő, a tudat, hogy ez
alatt a hosszú idő alatt mennyi emberrel találkozhatott és mennyi mindent megtapasztalhatott,
de amikor igazán szüksége lett volna valakire senki sem volt ott mellette. A gyászoló
családtagok, ha más miatt nem is, de a ház sorsáról való döntés hozatal miatt ide utaztak.
Mivel a jelenlegi állapotánál még rosszabbul festet és ők minél hamarabb vissza akartak térni
Európába ezért rendkívül olcsón hirdették meg így én gondolkodás nélkül lecsaptam rá.
- Azt mondtad már nagyon régóta nem lakik itt senki – Húzza végig az ujját Lisa a
kandalló párkányán – Mégis minden ragyog a tisztaságtól.
- Kipucoltam kicsit mielőtt idehoztalak.
Lisa mosolyogva bólint és a táskája pántját szorongatva a kertre néző ablakhoz lép.
- Miért tetszik ennyire? – Sétálok mögé hangtalanul. Olyan közel merészkedek hozzá,
hogy a hátát centiméterek válasszák el a mellkasomtól. Lecsukom a szemem és
beszívom a parfümje illatát. Az utolsó találkozásunk óta legalább öt nap telt el és nem
tudom elmondani mennyire hiányzott már, hogy újra vele lehessek. Tiszteletben
tartom, hogy időre volt szüksége, hogy megnyugodhasson és feldolgozza az elmúlt
napok eseményeit, viszont én ez alatt az idő alatt majd belepusztultam az
aggodalomba, hogy egyáltalán jól van - e. Attól tartok, csak a Maggie által eltervezett
terv szoros határideje miatt jött el, nem azért, mert találkozni akart.
- Családias – Feleli előrehajtott fejjel.
Nem tudom megállni, hogy ne simítsam végig a kezemet a vöröses haján. Azonnal libabőrös
lesz az érintésemtől, de még mielőtt kiegyenesedne, a kezemet a vállára csúsztatom és
finoman végig puszilom a tarkóját. Lisa mély lélegzetet vesz és szembe fordulva velem,
kezével közbe zárva az arcomat megcsókol. Átkarolva a derekát gyorsan magamhoz szorítom,
attól tartva, hogy bármelyik pillanatban újra elveszíthetem, pedig minden porcikáján érzem,
hogy esze ágában sincs kiszabadulni a karjaim fogságából. Hirtelen ötlettől vezérelve
felkapom a földről, mint ahogy a menyasszonyokat szokták és forogni kezdek vele a nappali
kellős közepén. Lisa a nyakamba csimpaszkodva kacagni kezd, majd, amikor a szófához
érünk, hanyatt fektetem rajta. Pár másodpercig a levegőnket kapkodva nézzük egymást,
akárcsak két játékos kisgyerek, akik, ha együtt vannak, minden gondjukról megfeledkeznek.
Csukott szemmel a mellkasára fektetem a fejemet és hallgatni kezdem a szívverését.
- Mit mond? – Kérdi bizonytalanul, mintha maga sem tudná, mit érez pontosan.
- Boldog.
- Csakugyan? Miért ilyen vidám?
- Mert ha jól értettem… akkor megbocsátott nekem – Pillantok rá reménykedve.
Lisa mosolyogva a mutató ujja köré csavarja az egyik hajtincsemet és a karfának támaszkodva
félig felül.
- Csak meg akartál védeni, valószínűleg én is ugyanígy cselekedtem volna. Ráadásul
olyan dolgokat vágtam a hozzád, amiket egyáltalán nem érdemeltél volna meg…
viszont ez egy nagyon komoly bűncselekmény, én pedig borzasztóan félek… -
Csuklik el hirtelen a hangja.
Közelebb hajolok hozzá és letörlöm az éppen lefelé guruló könnycseppeket az arcáról. Az
ujjamon hagyva a cseppecskéket, engedem nekik, hogy megszáradjanak a bőrömön.
- Melletted leszek, ígérem – Suttogom, és a homlokomat az övének támasztva mélyen a
szemébe nézek.
Bármit megadnék, hogy átvegyem Lisa válláról ezt a hatalmas terhet, de sajnos ezt most neki
kellesz megtennie. Maggie nem könnyű helyzet elé állította, azonban, ha a terve tényleg
beválik, akkor nemsokára vége ennek az egész rémálomnak. Remélem, hogyha Lisa egyszer
túlteszi magát a történteken, akkor képes lesz új életet kezdeni. Egy olyan életet, amelynek én
is a szereplője vagyok.
Lisa
Már sokadik alkalom után, de ismét elhatározom, hogy most sóhajtok utoljára. Életem
legnehezebb perceit élem meg most ebben a kicsit sem tágas és kényelmes Suzukiban. A
homlokomat a kormánynak támasztom és mély lélegzetet veszek. Idegesít, hogy ezt a néma
csöndet csak az én gondterhelt sóhajom tudja megtörni. Don megszorítja a combomon pihenő
kezemet, azonban ő sem szól egy szót sem. Egyikünknek sincs ereje ahhoz, hogy bármit is
mondjon, de talán felesleges is lenne. Ez nem az az idegesség, amelyet egy fontos vizsga előtt
érzel, nem az, amit pár nyugtató szóval vagy egy öleléssel csillapítani lehetne. Őrjítő és
minden végtagodat lebénító feszültség, ami bármelyik pillanatban kiüthet a ringben, amiben
harcolsz a létért. És ha még túl is éled az ütéseit, a szívedben örökké nyomot fognak hagyni a
kíméletlen csapásai.
Felemelem a fejemet a kormányról és kinézek a tragacs ablakán. Sehol senki. Minden üres és
szürke a város felé emelkedő esőfelhők miatt. Szokatlan módon még az utcában lakó kutyák
sem ugatnak. Mintha tudnák mire készülünk és emiatt még egy hangot sem mernek kiadni.
Elgondolkodom rajta, hány szomszédom lehetett igazából zsaru. Aki csak azért locsolta már
korán reggel a virágait a kertben, hogy megfigyelhesse a napi rutinunkat. Még most sem
bírom felfogni épp ésszel a történteket. Amit Maggie tett velem… velünk. Nem tudom, lesz e
hozzá valaha elegendő erőm, hogy a szemébe tudjak nézni ezen akció után. Felfordul a
gyomrom még a gondolattól is, hogy mibe keveredtem miatta és Max miatt. A szám elé
kapom a kezem és villámgyorsan kivágom a kocsi ajtaját. Don ijedten felkiált és azonnal
utánam kap, de még ez sem állít meg abban, hogy megszabaduljak a gyomromban lévő egy
darab almától.
- Jól van Lisa? – Kérdezi egy idősebb férfihang a fülemben.
Öklendezés közben megpróbálom eltakarni a tenyeremmel a kabátom gallérjára helyezett
kamerát, hogy ne kelljen végignéznie az összes hekusnak, ahogy kidobom a taccsot.
Megtörlöm a számat és nagy nehezen visszakászálódom az autóba.
- Minden oké – Felelem rekedtes hangon.
Pedig sejthetnék, hogy nem oké, semmi sem oké. Hülye kérdés hülye rendőröktől.
Ki sem nyitom a szemem, nehogy látnom kelljen Don aggódó tekintetét. Rá sem bírok nézni
amióta itt ülünk. Utálom a gondolatot, hogy igazából Max miatt, de rajtam keresztül,
szereplőjévé vált ennek a rémálomnak.
- Innod kéne valamit – Töri meg a csendet komoran.
Hátraszegem a fejem és intek neki, hogy inkább nem. Elég feszült vagyok ahhoz, hogy
rámorduljak, hogy minek akar itatni, ha úgyis kihányom, de túl kevés hozzá az erőm, hogy ezt
szóvá tegyem neki. Emellett inkább még hálásnak kéne lennem, hogy egyáltalán itt van
mellettem és fogja a kezem.
- Hát jó – Feleli és előhúz két palack vizet a táskájából – Azért itt lesz, ha mégiscsak
meggondolnád magad. Ki tudja meddig kell még itt lennünk.
A folyadék láttán elfordítom a fejem és ismét az egyre inkább sötétedő utcába kezdek
bámulni.
- Te látod a mesterlövészeket? – Suttogom.
- Nem, de biztosan a közelben vannak, teljes készenlétben. Ne aggódj emiatt. A
filmekben mindig a tetőn szoktak megbújni.
Végigsiklik a tekintetem a házak tetején, hátha meglátok egy kikandikáló fejtetőt. Azonban
nem járok sikerrel. Ez mégis inkább megnyugtat, mintsem felzaklatna. Ha én nem látom őket,
akkor Max sem.
- Készüljön Lisa! Maga jön! – Szólal meg ismét a fülemben a rendőr.
Görcsbe rándul a gyomrom a hangjától annak ellenére, hogy ő egy csöppet sem ingerült. Bár
szerintem amennyi ilyen és ehhez hasonló akciót levezényelt, nem csodálkozom, hogy ilyen
nyugodt. Ellentétben velem, aki most remegő kézzel nyitja ki a kocsiajtót és még soha
életében nem rettegett így semmitől sem. Már éppen kiszállnék a járműből, amikor Don
megragadja a csuklómat és visszaránt az ülésre. Szorosan átkarolja az egész testemet és arcon
csókol. Érzem az ajkai remegését a bőrömön. Ő is fél.
- Hagyják már abba! Nincs most idő ilyenekre! – Üvölti a fülhallgatón keresztül.
Károgó hangja hallatán a fülemhez kapok. Don veszi a lapot és azonnal elenged, én pedig
kiugrom a Suzukiból. Alig teszek két lépést, megtorpanok és Donra nézek az ablaküvegen
keresztül. A körmét rágva figyelt egészen addig amíg meg nem álltam. Most ő is ugyanolyan
mereven bámul engem, ahogy én őt.
- Az Istenit hát nem hiszem el! Induljon már!
Rá sem hederítek az őrjöngő kapitányra, csak Donra vagyok képes fókuszálni. Ő azonban
váratlanul elmosolyodik.
- Szeretlek – Tátogja az üveg másik oldaláról.
Fogalmam sincs miért, de ez a szó, ez az egyetlen szó kellett ahhoz, hogy ismét elinduljak.
Számtalanszor mondjuk ezt másnak nap mint nap, de mégis, most csak ez volt képes erőt adni
nekem.
Zsebre dugott kézzel befordulok a következő utcasarkon.
- Ne siessen ennyire, túl feltűnő. Csak könnyedén. Mintha most jönne haza a barátjától
– Szól cinikusan.
Alig tudom, megfékezni magam, hogy ne szóljak vissza, pedig legszívesebben
megmondanám neki, hogy pont az lenne a feltűnő, ha könnyedén és vidáman jönnék haza.
Már a kocsiból is ijesztőnek tűnt, hogy mindegyik otthon lakatlannak látszik, azonban most,
hogy itt megyek el közöttük egyenesen hátborzongató. Egy vízcsepp gurul végig az arcomon.
Ha nem tudnám, hogy hatalmas esőfelhők köröznek felettem, azt hinném én sírok.
Zokoghatnék és torkom szakadtából is üvölthetnék, ha úgy akarnám, úgysem jönne ki senki.
Váratlanul egy fekete macska ugrik ki a bokorból és átfut előttem az út túloldalára.
Olyannyira megijedek, hogy kis híján hanyatt vágódom. Na már csak ez hiányzott! Az állat
után nézek, de már nyomát sem látom. Csak a balszerencsét hagyta itt nekem.
Amikor a házunk sarkához érek meglepve tapasztalom, hogy fényesebben világít, mint egy
karácsonyfa. Tökéletesen be lehet látni a konyhánkba akár már messziről is, ennek ellenére a
kertünkben lévő tuja fa mögé bújok és onnan kezdek el leskelődni. Nevetséges, hogy a saját
udvaromban kell elrejtőznöm, hogy tudjam, mi történik odabent.
- De hát egy lélek sincs itt! – Suttogom magamnak fürkésző szemekkel.
Amint ezt kimondom, a hálószoba ajtaja kivágódik én pedig azonnal vissza bújok a fa mögé.
Ez meleg volt!
- Rendben Lisa. Csak úgy ahogy megbeszéltük. Se több, se kevesebb. Nem lesz
egyszerű, tudom, de a legfontosabb, hogy ezeket betartsa. Különben mindennek lőttek.
Megértette?
- Igen.
- Most háromig számolok. Háromra nyissa ki az ajtót.
Gyorsítok a lépteimen.
- Egy.
De nem lehetek gyanús.
- Kettő.
Már a lépcsőkön szaladok fel.
- Három.
Benyitottam.
Max
Egy utolsót lökök Olivia testén majd erőtlenül a hátamra fordulok. Pár percig csak fekszünk
egymás mellett összefont ujjakkal és levegőt kapkodva bámuljuk a plafont. Ahhoz képest,
hogy Olivianak elment a kedve az egésztől, amikor kiderült, hogy nincs se óvszer, se gumi a
lakásban, úgy tűnik élvezte. Őszintén szólva, semmi értelmét nem látom annak, hogy
fogamzásgátló legyen itthon, mivel én mindenféleképpen szeretnék gyereket, csak már nem
Lisatól. Lisának annyit sikerült elérnie ez alatt az öt év alatt, hogy bebizonyította borzalmas
feleség, de még annál is rosszabb anya lenne. Azonban Oliviában pont az ellenkezőjét látom.
Szót fogadó és azt csinálja, amit mondok és amikor mondom. Igaz nem élünk együtt még, de
nem hiszem, hogy csalódnék benne. Pláne, hogy nagy nehezen, de a végén sikerült rá
vennem, hogy lefeküdjön velem még védekezés nélkül is, ezzel esélyt adva annak, hogy egy
új élet jöhessen a világra. Lehet, hogy ő még nem szeretne gyereket, de mindent megteszek
azért, hogy e téren megváltoztassam a gondolkodását. Elég régóta a fejembe vettem azt is,
hogy ideköltöztessem. Lisának ennek a házban már semmi keresnivalója sincs, ha csak nem
cseléd akar lenni nálunk, hogy fenn tudja magát tartani. Se munkája, se pénze, se otthona, se
család, se barátok és ezen felül még dilis is. Semmi esélye az életben maradásra.
Olivia felém fordul és közelebb húzódik hozzám én pedig a hajába túrok és simogatni
kezdem. Ezekben a pillanatokban jövök rá mennyire is hiányzott ez nekem Lisától.
Lehunyom a szemem, azonban ekkor mindent elönt a sűrű szürke köd. Egyedül állok a
közepén még a lábamat sem látom olyan sötét a füst. Lépnék de nem tudok, mintha földbe
gyökerezett volna a lábam. Megpróbálok lenyúlni, hogy kitapogassam mégis mi gátol meg a
mozgásban, de a csuklómat hirtelen bilincs köti meg. Mi a fene folyik itt? Nő kuncogás a
távolból. Hátrafordulok, de sehol senki. Értetlenkedve forgolódom körbe- körbe akár a
ringlispír, amikor váratlanul megjelenik előttem egy női alak. Hunyorogva próbálom
kideríteni ki az, azonban az arcát barna kalapja elfedi. Ahogy közelebb jön, ballonkabátjába
bele kap a szél és látni engedi hófehér ingjére illesztett jelvényét. Tehát zsaru.
- Mit akarsz tőlem!? Mondd meg! Mit? – Üvöltöm a távolba.
Ismét kuncog.
Kabátjának zsebéből előhúzza a revolverjét és rám szegezi. A fegyver láttán ismét mozdulni
próbálok, de nem megy, valami átkozott erő lent tart. Megragadom a combomat és teljes
erőmből húzni kezdem, nem enged. Ismét a nőre meredek.
- Ezt te csinálod? A te műved? – Ordítom ismét, most már kétségbeesetten. Le fog lőni.
A rendőrnő felemeli a fejét, felfedve magát. Az arca láttán meghűl bennem a vér. Teljesen
elernyed a testem és ha nem tartaná a lábam az a valami, biztosan a mélybe zuhannék.
- Olivia – Suttogom.
Sminknek még csak nyoma sem látható rajta, teljesen természetes és nyers. Arcát néhol
beforrt vágások és ütés nyomok díszítik. Szeméből sugárzik a vadság és a kegyetlenség.
Kezében meg sem rezzen a pisztoly, pontosan tudja, mit akar. Megölni engem. Céltáblaként
állok előtte, védtelenül és könnybe lábadt szemekkel. Néma könyörgésnek tűnhet, amit most
csinálok, pedig csak a csalódottság mutatkozik meg rajtam. Szája mosolyra húzódik és a
ravaszra helyezi az ujját.
- Itt minden az én művem.
És elsüti a fegyvert.
A mellkasomhoz kapok és lihegve felülök az ágyon. Csak álom volt, egy ostoba álom.
Olivia hideg tenyerével végig simítja izzadságcseppektől forró arcomat. Kidülledt szemekkel
ránézek és végig mérem. Ő az. Most tényleg ő az.
- Minden rendben Max? – Kérdezi összevont szemöldökkel.
Megragadom a tarkójánál és a hüvelykujjammal erősen dörzsölgetni kezdem az arcát.
- Max mégis mit csinálsz? – Vinnyogja harcias kapálózások közepette.
- Nincsenek rajtad sebhelyek – Állapítom meg megkönnyebbülten.
- Persze, hogy nincsenek, ez új felfedezés?
Megrázom a fejem és a tenyerembe temetem az arcom. Akkora egy idióta vagyok! Annyira
valóságos volt minden, hogy most még ébren is kételkedem abban, ami egyértelmű.
- Nem…dehogy. Egyszerűen csak rosszat álmodtam.
Olivia együttérzően elmosolyodik és megpuszil.
- Azt hiszem az lesz a legjobb, ha hozok neked egy forró teát. Az majd megnyugtat.
Egyetértően bólintok, bár jól tudom, hogy ezt a rémképet egy ideig biztosan nem fogom tudni
elfelejteni. Az a tekintet…az az elszántság, amit akkor láttam a szemében…nehezen vallom
be, de megijesztett. Követem Oliviát a szememmel, ahogy felveszi a rózsaszín csipkés
hálóingjét és összeköti karcsú testén. Ha jó kedvemben lennék, biztos azt mondanám, hogy
felesleges eltakarnia magát, de jelen esetben most gondolni sem tudok ilyesmire.
Összekulcsolva az ujjaimat a tarkómon hanyatt fekszem az ágyon. Hagyom, hogy a fejem
belesüppedjen a puha párnába, azonban, a testem teljesen megfeszül. Képtelen vagyok
ellazulni. Bryson szavai járnak az eszemben. „Fekete haj, vékony arc, barna szemek” Bogarat
ültetett a fülembe azzal, hogy azt mondta Olivia megfelel a leírásoknak. Viszont annyi nőnek
van barna szeme…és fekete haja…vékony arca…akkor mégis miért csak arra tudok gondolni,
hogy Olivia volt az?!
Nyöszörögve a párnába nyomom az arcom.
- Te mégis mit keresel itt?!
A női hang hallatán azonnal kiugrom a paplan alól. Lisa! Teljesen kiment a fejemből, hogy
most hamarabb fog hazaérni a pszichológustól! Magam köré tekerem a takarót és lassú
léptekkel kilépek a hálóból.
- Lisa…ez nem…én… - Olivia egy bögrét forgatva a kezében megpróbál kézen fogható
magyarázatot adni arra mit is csinál éppen köntösben a konyhánkban, azonban amikor
meglát elhallgat.
Lisa széttárt karokkal áll az ajtónk előtt és villámokat szóró szemeivel most már ő is engem
figyel. Némán, karba tett kezekkel nekidőlök a falnak.
- Nem szeretnél akkor legalább te valamit mondani, ha már a kis játékszerednek elvitte
a cica a nyelvét? – Kérdi felháborodottan.
- Bocs – Vonom meg a vállam.
Lisa mosolyogva a szája szélét kezdi harapdálni.
- Bocs? Csak ennyi? Bezzeg, ha én tettem volna ezt meg veled, nem csak ennyire lennél
képes, igaz? – Ordítja sírva, és hirtelen megindul felém ökölbe szorított kezekkel,
azonban Olivia hátulról megragadja a vállát, ezzel megállítva őt.
Olivia láttán elakad a lélegzetem. Ugyanaz az elszánt és gyilkos tekintet, amit az álmomban
láttam.
- Vedd le a mancsodat rólam – Sepri le Olivia kezét.
Lisa ismét felém fordul és undorodva végig mér. Tőle is szokatlan ez a harciasság, bár nem ez
az első alkalom, hogy szembeszáll velem, így tulajdonképpen már meg sem lepődök rajta,
hogy a torkomnak akart ugrani. Sejtettem, hogyha megtudja mi folyik a háta mögött, balhét
fog rendezni, így az ő része teljesen hidegen hagy…azonban Olivia…Lisa kirohanásának
ellenére nem tudom levenni róla a szemem. Ismét látni akarom azt a nézést, tudnom kell,
hogy ugyanazok a gyűlölettel teli szemek öltek-e meg akkor, amik most a feleségemre
meredtek.
- Nem bírtad volna ki, hogy ne mássz rá a barátnőmre?! – Kiáltja el magát Lisa sírva és
a hálószobánkba rohan.
Lisa zokogása visszaránt a valóságba és gondolkodás követem a hálóba. Amint belépek,
rózsaszín bőröndét az ágyunkra hajítja. Arra az ágyra, ami a sírommá változott.
- Mit csinálsz? – Kérdezem, annak ellenére, hogy a dolog egyértelmű. Elmegy.
- Szerinted? – Fogja össze a fogasokra akasztott ruháit, és azzal a lendülettel belehajítja
őket a bőröndbe – Elköltözöm.
- Mégis hová?
- Számít?
A bőrönd helyett újra az ágyra téved a tekintetem és teljesen a hatása alá kerülök, mintha
megbabonázott volna. Csak bámulom és bámulom, míg el nem, szédülök és a falnak nem
esek. Túl gyenge vagyok ahhoz, hogy felálljak, a lábaim teljesen elzsibbadtak.
- Itt minden az én művem- Suttogja egy kuncogó női hang a fejemben. Olivia.
- Ne – Felelem elgyötört hangon és összegubózva a padlón befogom a fülemet.
Lisa lemerevedik és zavartan felnéz a csomagjából.
- Max jól vagy? – Kérdi, és dühe aggódássá változik át.
Nem szólok semmit csak a fülemet befogva, jobbra – balra ingatni kezdem a fejem. Alig
hallom, amit mond. Az az átkozott kuncogás mindent szavát elnyomja. Tesz felém pár
bizonytalan lépést, azonban amikor felnéz megtorpan.
- Mi történt? – Jelenik meg váratlanul Olvia az ajtóban.
Az ő hangja hallatán egy csapásra abba marad a női kacaj, mintha nem is lett volna soha. A
két Olivia találkozása. Lassan leemelem a fülemről a tenyeremet és felpillantok rá.
- Erősebb vagy mint ő – Suttogom remegve.
Olivia és Lisa összevont szemöldökkel egymásra pillantanak. Azt hiszik begolyóztam. Tisztán
látszik, rajtuk, hogy azt hiszik megőrültem, pedig nem. Amíg nem hallották és látták azt, amit
én, addig nem tudják megérteni ezt a kínt.
- Most már tényleg… mennem kell – Feleli Lisa remegő hangon. Egy ideig még tétlenül
álldogál az egymásra hajigált ruhái felett, majd lecsapja az utazótáska tetejét,
becipzározza és amilyen gyorsan csak tud kilép az életemből.
Soha többé nem fogom látni. Örömmel kéne, hogy eltöltsön ez a tudat, most mégis, inkább
félek attól, hogy nem ő lesz itt velem.
Don
- Ne less! – Suttogom Lisa fülébe, mire elneveti magát.
- Nyugodj meg, semmit sem látok a virsli ujjaidtól.
Lassan, a szemét eltakarva vezetem végig az éjszaka leple alatt. Kívülről úgy tűnhet, mintha
éppen egy emberrablást hajtanék végre, így tulajdonképpen szerencse, hogy eddig még
senkivel sem találkoztuk, különben az egész tervemnek lőttek. Most az egyszer mindennek
tökéletesen kell mennie. Még egyszer a nadrágom zsebébe nyúlok, hogy ellenőrizzem
biztosan nálam van e.
- Ott vagyunk már? – Kérdi türelmetlenül.
Váratlan kérdése hallatán kis híján kiejtem a zsebemből a keresett tárgyat. Mindketten
megállunk, én pedig mély levegőt veszek. Utoljára, Lisa akciójánál voltam ennyire feszült,
azonban ez és az akkori eset nem összeegyeztethető. Viszont ugyanazt a megkönnyebbülést és
örömöt akarom érezni. mint amikor anno megláttam befordulni az utcasarkon, bőröndjével a
kezében. Nem tudom szavakba önteni mekkora kő esett le a szívemről, amikor a karjaimba
zárhattam, és tudtam, hogy most már minden rendben lesz. Megszabadult a régi életétől, hogy
tiszta lappal indíthasson.
- Csak nem megijesztettelek? – Kuncogja.
- De…egy kicsit.
- Szóval?
- Szóval mi? – Kezdünk el újra sétálni a cél felé.
- Ott vagyunk már?
- Nemsokára.
- Gyanús nekem Dr. Becker.
- Csakugyan?
Lisa határozottan bólint.
- Mégis mi abban a furcsa, hogy estélyibe öltözve a szemedet letakarva vezetlek…
valahová?
Érzem, hogy Lisa arcán széles mosoly jelenik meg.
- A húgod szerint sincs ebben semmi kivetni való.
- Ugye nem árult el neked semmit?
- Lehet igen, lehet nem.
Megtorpanok és elönt a forróság.
- Lis…
- Nem mondott el semmit. Egy igazi angyal – Simítja végig a kezét a nyakláncán. Csak
most veszem észre, hogy Sarah nyaklánca van rajta, amit tőlem kapott a
születésnapjára.
- Neked adta?
- Csak kölcsönbe.
- Nagyon kedvelhet téged, ez a kedvence. Minden nap ezt hordja – Irányítom jobbra
Lisát – Már csak pár lépés…. állj!
Abban a pillanatban amint megállunk, Lisa a kezét az ujjaimra helyezi, jelezve, hogy látni
akarja mi történik körülötte, azonban gyengédségével, most nem sikerül rám hatnia. Amint
elfordítom a zárat és belépünk finom illat csapja meg az orromat. Eddig minden a terv szerint
halad.
A sötét terem közepén két gyertya lángja táncol egymással az asztal tetején, körülöttük, a
terítőn és a földön is vörös rózsaszirmok hevernek. A pultokon sok apró gyertya sorakozik
egymás mellett, nézve a táncoló láng párt, miközben fényükkel megvilágítják táncterüket. Az
ujjaim ellazulnak Lisa szemhéja felet és az arcán végig simítva a tenyeremet elengedem. A
terem láttán döbbenten visszanéz rám, majd ismét az ajándékára. Megmosolyogtat a
gyermeki meglepettsége.
- Don…ez…- Elcsuklik a hangja és a szája elé kapja a kezét.
Közelebb lépek hozzá és hátulról átkarolom.
- És ez még csak a kezdet – Suttogom a fülébe.
Abban a pillanatban amint kimondom ezeket a szavakat, halk zene szólal meg. Lisa széles
mosollyal az arcán rám néz a válla felett.
- Felkérhetem egy táncra? – Lépek hátra, felé nyújtva a kezem.
- Még sosem lassúztam egy cukrászdában, de visszautasíthatatlan ajánlatnak hangzik –
Feleli kacagva és a tenyerét az enyémbe csúsztatja.
Magamhoz húzom és végig simítva a kezem fekete bársony ruhájába bújtatott testén a
derekán megállapodik a kezem. Lisa összefonja a karját a nyakam mögött és a mellkasomra
hajtja a fejét. Eddig még minden úgy alakul ahogy elterveztem, ennek ellenére Lisa biztosan
hallja, hogy kalapál a szívem. Egymásba kapaszkodva, egy félig kész cukrászdában, tánctudás
nélkül lépkedünk jobbra balra, miközben Ed Sheeran énekel nekünk egy CD-n keresztül.
Lehet, hogy egy szerelmes regényben, ez gagyinak számítana, azonban számunkra pont így
tökéletes ahogy van. A változatosság kedvéért néha- néha megpörgetem, megmutatva neki,
néhány „profi trükköt”, amiket táncos műsorokból csentem el. Nem véletlenül választottam
ezt a számot. Igaz sosem volt alkalmam megérdeklődni Lisától mi a kedvenc dala, viszont
amikor valamilyen oknál fogva egyedül kellett hagynom a „barátság szobában”, mindig ezt
dúdolta. Számtalan alkalommal maradtam kint tovább a váróteremben, az ajtónak
támaszkodva, csak azért, hogy hallhassam ahogy dalolászik. És most…amikor meghallotta,
hogy „I found a love for me…” felragyogott a szeme és azonnal tudtam, hogy nem lőttem
mellé. Lenézek rá, és arra gondolok, hogy öregkoromban is így szeretnék vele táncolni,
ugyanilyen szenvedéllyel. Vele akarok megöregedni. A dal végéhez érve mindketten
megállunk, de egyikünk sem ereszti el a másikat. Úgy ragaszkodunk egymáshoz, mintha ez
lenne az utolsó alkalom, hogy átöleljük egymást. Lisa felemeli a fejét és könnyes szemekkel
rám néz. Végig pásztázza az arcom minden aprócska részét, hogy örökre az emlékezetébe
vésse.
- Köszönöm.
- Még csak most jön a java – Mosolyodom el és a kezénél fogva az asztalhoz vezetem.
Kihúzom neki a széket ő pedig helyet foglal.
- Még mindig tartogatsz számomra meglepetést?
- De még mennyire. Ez a meglepetések estélye – Csapom össze izgatottan a tenyerem-
Marco! – Kiáltok a cukrászda túlsó végébe.
Lisa fülig érő szájjal, de értetlenkedve a konyha irányába fordul, ahonnan egy termetes
szakács bújik elő két tál spagettivel a kezében.
- Jövök már mio amico! – Siet felénk, olyannyira, hogy kis híján elcsúszik.
- Szeretnélek bemutatni egy kedves barátomnak, Marconak, aki volt olyan kedves, hogy
elkészítette nekünk a ma esti vacsorát.
- Buona sera hölgyem! – Pödri meg fekete bajuszát az olasz séf- Nagyon örülök, hogy
megismerhetem- Helyezi le elénk a gőzölgő tésztát.
- Én is nagyon örülök Marco!
- Remélem jól érzi magát az úrral. Garantálom, hogy nem jár vele rosszul signorita –
Kacsint rám Marco bizalmasan – Buon Appetio!
- Köszönjük szépen Marco. Jövök neked eggyel – Biccentek felé vigyorogva.
Amint Marco elcsoszog Lisa nevetve felém fordul.
- Te mondtad neki, hogy beajánljon nekem vagy tényleg ez a véleménye?
Szóra nyitnám a számat, azonban Marco kikiabál a konyhából.
- Ő mondta!
Mindkettőnkből kitör a nevetés.
- Megemlítettem neki, hogy megdicsérhet előtted – Öntök Lisa poharába a vörös borból.
- Hihetetlen, hogy mennyi embert ismersz – Csavarja fel a villára a spagettit Lisa – Még
egy olasz szakácsot is.
- Inkább az a hihetetlen, hogy ismét egymásra találtunk – Felelem, azonban én hozzá
sem nyúlok az ételhez. Kezdek egyre idegesebb lenni.
- Igen. Örülök, hogy kaphattunk még egy esélyt az élettől – Csavarja fel ismét a
következő falatot az evőeszközére.
- Úgy látom nagyon ízlik Marco főztje – Állapítom meg mosolyogva.
- Igen…egyszerűen isteni…ne haragudj, hogy ennyire behabzsolom de…- Pillant fel
rám- Te még hozzá sem kezdtél? – Vonja össze a szemöldökét.
Nagyot nyelek és megpróbálom kihúzni magamat, azonban, nem sikerül megtartanom
magamat, annyira remeg a lábam az asztal alatt. Lisa a tányérjára helyezi a villáját és oldalra
döntve a fejét vizslatni kezd.
- Jól vagy Don?
- Én? ...Ho…ho…hogyne- Felelem és meglazítom a nyakkendőmet – Kicsit meleg van
itt.
- Biztos? Tiszta vörös a fejed.
Érzem, hogy a lábam mellett, most már az ajkam is remegni kezd és attól tartok nem fogok
tudni megszólalni, így gyorsan a zsebembe nyúlok az apró dobozkáért és az ölembe
csúsztatom. Kinyitom, hátha megnyugszom az aranygyűrű láttán, azonban ettől csak még
idegesebb leszek. Mi lesz, ha nemet mond?! Ha azt mondja még nem áll rá készen?
- Lisa
- Igen? – Pillant fel ismét a tányérjából.
- Tudod…el …el szeretném…mondani…ho...hogy…- Mély levegőt veszek és Lisara
pillantok, aki kíváncsian várja mit próbálok elmondani – Sok módja van annak, hogy
boldogok legyünk, viszont nekem ehhez szükségem van rád. Soha többé nem akarlak
elveszíteni. Lehet, hogy egyikünk élete sem úgy alakult, ahogy azt elterveztük, viszont
úgy érzem, hogy most jött el az az idő, hogy elkezdjük megírni a közös jövőnket. A
múltunkat és a hibáinkat sosem fogjuk tudni elfelejteni, de mindent kárpótol a
szerelmünk. Te vagy az a nő, akire mindig is vártam és akit az utolsó lélegzetemig
óvni fogok. Bármi történjék is én mindig melletted leszek és mindig támogatni foglak.
Veled szeretnék megöregedni Lisa – Törlöm le az arcomról leguruló könnycseppet-
Azt szeretném tőled…azt szeretném kérdezni…
Váratlanul Lisa megcsörrenő telefonja szakítja félbe a kérdésemet.
Ő zavartan a ridikülje felé pillant, majd rám.
- Vedd csak fel – Sóhajtom.
- Nem, dehogy. Ez a mi esténk. Mit szerettél volna…
- Lehet fontos – Vágom rá azonnal.
Lisa a szája szélét harapdálva bólint, majd előhalássza a telefonját a táskájából.
- Utána mindenképpen kérdezd meg amit szerettél volna! – Emeli a füléhez a telefont.
Bárki is kereste Lisát, nagyon fontos mondani valója lehet, mert már egy csörgés után felveszi
a kagylót.
- Mond. Most? – Csalódottan rám néz. A tekintetét látva, érzem, hogy a gyomromba
lévő görcs kezd elmúlni – De…most tényleg nem jó. Ennyire fontos…?
A konyhából Marco bukkan elő és karjait széttárva, kérdőn rám néz, hogy megtudja mégis
miért nem kérem meg Lisa kezét. Összeszorított ajkakkal intek neki, hogy ez nem ma fog
összejönni.
- Rendben. Akkor nálam. Szia – Sóhajta Lisa és kinyomja a mobilját.
- Ki volt az? – Érdeklődöm. Most már semmim sem remeg, nincs miért.
- Maggie. Azt mondta sürgős…Don én annyira sajná…
- Semmi baj szívem. Biztos komoly dologról van szó – Nyúlok át az asztalon, hogy
megfogjam a kezét.
- Mit is szerettél volna kérdezni?
Hanyagul megrázom a fejem, mintha egy jelentéktelen dologról lenne szó.
- Semmit. Majd máskor – Felelem csüggedten.
Lisa
Az eresz alatt állva figyelem a zuhogó esőt. Eltűnődöm van – e bármi jelentősége annak, hogy
akkor szakadt le az ég amikor a váratlan hívás miatt kénytelenek voltunk csapot papot
otthagyni. Azt még nem tudom, hogy örömkönnyeket jósolnak- e, de Maggie hangjából
ítélve, ez nem túl valószínű. Ideges vagyok? De még mennyire. Maggie miatt? Egyáltalán
nem. Őt most már a legkevésbé sem féltem, viszont Dont és magamat annál inkább. Már nem
vagyok dühös Maggire, hiszen valamilyen szinten érthető, hogy csak a munkája miatt tette ezt
velem, de az iránta érzett csalódottságomat nem tudom leplezni. Az akció során pedig
teljesen elborult az agyam. Egyáltalán nem volt tervben, hogy ekkora patáliát rendezzek és
hogy nekirontsak Maxnek, de egyszerűen nem bírtam türtőztetni magam. Mielőtt benyitottam,
tudtam, hogy ez az egész csak egy színjáték Maggie részéről, viszont annyira valóságos volt
az egész, hogy az én reakcióm is azzá vált. A hadnagy persze egész idő alatt mormogott a
fülembe, hogy mit, hogy csináljak, azonban a végén már semmit sem hallottam abból, amit
mondott. Teljesen kizártam a külvilágot. Ha Maggie akkor nem állított volna meg, lőttek
volna mindennek. Nagy valószínűséggel a rendőrök abban a pillanatban betoppantak volna,
amint hozzáértem volna Maxhez, Maggie meg előrántott volna egy fegyvert, ami valamelyik
szék aljához lett volna rögzítve, ahogy az a filmekben szokott lenni. Kár, hogy ez nem egy
mozifilm, hanem a valóság. Magam se értem miért készültem ki ennyire, hiszen már nagyon
régóta nem szeretem Maxot.
Lehunyom a szemem és beszívom a friss eső illatát. Ez a legmegnyugtatóbb illat a világon, de
most még ez sem képes ellazítani.
Ezek szerint még akkor is a barátnőmként tekintettem rá, annak ellenére, hogy elárult. A
barátság nem egy olyan dolog, amit egy pillanat alatt elfelejt az ember, még akkor sem, ha az
sosem volt igaz. Csak pár hónap volt, mégis a legértékesebb hónapok voltak és amikor
megláttam, hogy Max az ujja köré csavarta, meg akartam védeni.
Meleg pokróc omlik a vállamra, remegő ujjaim közzé pedig gőzölgő teát csúsztatnak.
- Csak óvatosan, még nagyon meleg. Most készült – Szólal meg Don a hátam mögül.
Bólintok és figyelmeztetése ellenére, belekortyolok a forró italba. Annyira ki vagyok hűlve,
hogy megkönnyebbülést jelent, ahogy égeti a torkomat a folyadék.
- Nem akarsz inkább bejönni? – Karol át Don hátulról.
Hevesen megrázom a fejem.
- Abban a másodpercben meg akarom tudni, mi történt, amint kiszáll az autójából.
- Akkor itt maradok veled – Sóhajtja és a hajamba temeti az arcát.
A rajtam lévő elnyúlt pizsamára pillantok, amit hazaérve magamra ráncigáltam.
Elmondhatatlanul hiányoznak a cukrászdában eltöltött percek. Összeszorul a szívem, ha arra
gondolok, hogy az a hívás tönkretette a Don által megszervezett estét. Rengeteg időt és
energiát ölhetett bele, hogy tökéletes legyen. Még egy olasz szakácsot is ide hozatott. És az a
fel nem tett kérdés…azóta sem hagy nyugodni.
- Mit akartál kérdezni? – Töröm meg a köztünk lévő csendet.
- Semmit.
- Fontos volt igaz?
- Nekem igen.
- Nekem nem?
- Nem tudom.
- Akkor kérdezd meg most és kiderül!
- Majd máskor.
Megfordulok és mélyen a szemébe nézek. Muszáj megtudnom.
- Vidíts fel!
- Felvidítana?
- Biztos vagyok benne – Harapok az ajkamba izgatottan.
Don az idegesítő akaratosságom ellenére kedvesen elmosolyodik.
- Arra voltam kíváncsi, hogy nem költöznél -e inkább mégis hozzám.
A kérdése hallatán lelkesedésemet zavarodottság váltja fel. Nem erre számítottam.
- Tudod…tudod jól, hogy most nem a legalkalmasabb. Hidd el nagyon szívesen hozzád
költöznék, de ha…
- Megjött – Vág a szavamba hirtelen.
Átnézve a vállam fölött a sötétségből előtörő piros Hondára tapad a tekintetem. Jó érzéssel
tölt el, hogy nem a fekete munka autójával érkezett. Ügyetlenkedve és kissé ferdén ugyan, de
leparkol a ház előtt és feje felé tartva a kabátját egyenesen hozzánk rohan.
- Lisa…Don – Biccent felénk a dzsekije alól.
- Helló Maggie – Üdvözli Don és félre áll az útjából, hogy be tudjon menni.
Maggie mormog valami „köszönöm” félét és olyan természetességgel ül le a nappaliban lévő
kanapéra, mintha ő is itt lakna. Karbatett kézzel lehuppanok a vele szemben lévő fotelre.
Maggie vacogva, akár egy fázós kisgyerek, tenyerét a hóna alá nyomva bámulja a földet. Még
sosem láttam ilyennek. Ez most már a harmadik oldala, amit megismerhetek. A kedves és
naiv Olivia, valamint a szigorú és katonás Maggie mellett, most megjent a rettegő Maggie is.
Erősnek mutatkozom előtte, de belül halára rémiszt. Nagy baj lehet, ha már ő ennyire ideges.
- Don? – Kérdi remegő hangon.
- Kiment a konyhába teáért.
Hevesen bólogatni kezd, akár azok a kínai kutyák a kocsik szélvédőjénél.
- Szép ház – Állapítja meg körülnézve a félig- meddig lefestett, dobozokkal teli
szobában.
- Max elengedett? – Szegezem neki a kérdést.
- Ja…igen – Kapja felém a fejét a sarokba helyezett könyvesszekrényről – Azt
mondtam édesanyámat látogatom meg.
- Valóban? Téged elenged valahová a bolton és egyéb általa megszabott helyeken
kívül? – Húzom fel a szemöldökömet gúnyolódva. Bármennyire is terveztem, hogy
kedves leszek vele, nem megy.
- Egyelőre.
Pár percig néma csöndben várjuk Dont, hogy megérkezzen, azonban mivel még mindig csak
bögrék csörgését hallom, megszólalok.
- Miért volt ennyire sürgős, hogy találkozzunk?
- Ezt mindkettőtöknek hallania…
- Miért? -Ismétlem meg feszülten.
Maggie a körmét rágva a konyha irányába tekint, Dont várva, mintha ő meg tudná oldani a
problémát, bármi is legyen az.
- Figyel Lis…Lisa…ezt most nagyon nehéz lesz feldolgozni…nekem is az, de kérlek
próbálj meg megértő lenni és nem a torkomnak ugrani. Rendben?
Elhúzom a számat, és most már én is a konyha irányába lesek. Kezd egyre nagyobb gombóc
lenni a torkomban.
- Terhes vagyok Maxtől – Közli és zokogva a tenyerébe temeti az arcát.
Váratlanul hatalmas csattanás hallatszódik a nappali ajtajából. Mindketten a hang irányába
nézünk. Don tátott szájjal áll a bejáratnál, előtte, a padlón, összetört poharak hevernek tálcával
együtt. A teából a nadrágjára és a pulóverjére is jutott a parkettán kívül, de úgy látszik, ez
még nem jutott a tudatáig. Ahogy nekem sem. Kidülledt szemekkel bámulom Maggiet, aki
továbbra is csak sír.
- Hogy mi vagy? – Suttogom, mert képtelen vagyok elhinni, amit mondott.
- Terhes és Max az apja.
Gondolkodás nélkül felpattanok és olyan erővel vágom pofon, hogy a dívány karfájának esik.
Don csak ekkor tér észhez és odarohanva hozzám, hátra fogja a karomat, hogy ne tegyek
benne még több kárt, bár azt hiszem nem is tudnék.
- Mégis milyen rendőr vagy te?! – Ordítok rá torkom szakadtából – Ennyi eszed nincs,
hogy legalább ne feküdj le vele akkor amikor nincs nála gumi vagy óvszer?
- Sajnálom…de…ha nem tettem, volna meg, az egész akciónak búcsút inthettünk volna.
A munka az első, én a második.
- De itt nem rólad van szó, hát nem érted?! Belegondoltál abba, hogy én miért nem
szültem neki gyereket? Pont ezért! Mert tudom, hogy milyen élete lenne, ha ilyen apa
mellett kellene felnőnie! – Felelem és kirántom magamat Don szorításából. A
szememet dörzsölve teszek egy kört a szalonban és visszaülök az eredeti helyemre.
- Tehát akkor fogant meg amikor az akció volt, ha jól értettem – Szól közbe Don teljes
nyugodtsággal a hangjában. Fogalmam sincs, hogy tudja ennyire higgadtan kezelni ezt
a helyzetet. Nem csoda, hogy pszichológus lett belőle.
- Igen – Válaszolja Maggie szipogva.
- Tehát akkor körülbelül egy hónapos várandós vagy.
Don helyet foglal a mellette lévő üres helyen. Úgy érzem, mostantól kezébe veszi a dolgot és
inkább ő kommunikál vele. Nem is bánom, ha nekem kéne vele beszélnem, azt csak kiabálva
tudnám megtenni.
- Meg szeretnéd tartani igaz?
- Igen – Sandít rám a szeme sarkából a reakciómat figyelve. Eléggé megijeszthettem, de
kicsit sem izgat- Nincs jogom megölni.
- Feltételezem, Max nem tudja.
- Nem. Dehogy. Ameddig csak tudom, titokban tartom.
- És ha majd a kilencedik hónapban fogsz járni, szerinted nem fog neki feltűnni? –
Vágok közbe. Egyszerűen képtelen vagyok megállni, hogy ne fűzzek hozzá valamit
- A főnökeid már tudják? – Veszi át ismét a szót Don.
- Nem. Ti vagytok az elsők, akik megtudták. Úgy éreztem ez így fair.
- Ez sehogy sem fair. És tudod kivel szemben nem fair egyáltalán? Azzal a
szerencsétlen kisbabával szemben, a pocakodban! – Mutatok a még mindig lapos
hasára.
- Nyugodj meg Lis – Kérlel elgyötört hangon.
Összeszorított ajkakkal hátra dőlök a székben. Csak miatta hallgatok el.
- Mit gondolsz mit fog tenni a kapitány, ha elmondod neki?
Maggie megvonja a vállát.
- Fogalmam sincs. Vagy azonnal felfüggeszti a nyomozásom, ami nem túl valószínű,
vagy pedig azt mondja még húzzak ki pár hónapot és próbáljak minél hamarabb találni
valami bizonyítékot, ami egyértelműen kimondja, hogy bűnös. Ez az esélyesebb.
- Mindenesetre, bárhogy is legyen, ránk számíthatsz.
- Na meg egy nagy büdös…- Tápászkodom fel ismételten, mire Don csuklón ragad és
félrehúz a társalgó másik végébe.
Dacosan végig mérem, pedig egyáltalán nem rá vagyok mérges. Maggie-nek sikerült
ismételten feldühítenie. Lassan új hobbinak könyvelhetné el az idegeimen való táncolását.
- Figyelj Lis, teljesen megértem a véleményedet róla, de gondolj a kisbabára. Ez nem az
ő hibája, nem tehet semmiről. Ahányszor ránézel Maggiere, a baba jusson az eszedbe.
Rajta segítünk, nem Maggien. Oké?
Lehunyom a szeme és némán biccentek.
Don a karjaiba zár, én pedig a válla felett a szemét törölgető Maggiet bámulom.
Lásd a babát, Lásd a babát, Lásd a babát…
Don
Ez egy borzalmas nap volt. Előfordul, hogy az embernek rossz napja van, viszont néha már
úgy érzem, sorozatosan jönnek a szörnyűbbnél szörnyűbb pillanatok. Képtelen voltam ma
koncentrálni a munkámra. A pácienseimet is összekevertem, nem figyeltem rájuk és az
egyiküknek még rossz gyógyszert is írtam fel véletlenül. Maggie múltkori látogatása nem
csak Lisát viselte meg, hanem engem is, csak én vele ellentétben, igyekeztem hideg fejjel
gondolkodni. Frusztráló, hogy amikor úgy tűnik, minden rendeződni látszik, akkor jön egy új
akadály, ami újra mindent romba dönt. A lánykérésről meg nem is beszélve…amikor Lis
megpróbálta kiszedni belőlem, hogy mit szerettem volna, rögtönözve kellett kitalálnom
valamit. Ha tovább titkolóztam volna, még most is kérdezgetne és lehet még meg is tudna
törni, viszont elhatároztam, hogy csak akkor fogom megkérni a kezét, amikor véglegesen a
hátunk mögött hagyjuk ezt a rémálmot.
Összeszedem az asztalon szétterített papírokat és egybe fűzöm őket. Ma tényleg nem tudok az
elintézni valómra összpontosítani. Felállok a kanapéról és megindulok a fiók felé amikor
váratlanul valaki csönget. Összevont szemöldökkel az órára pillantok. Mára már nincs kiírva
páciensem. Sóhajtva az asztalkára hajítom az összefűzött papírokat és komótosan kisétálok az
előtérbe. Ha már a munkaidőmön kívül zaklatnak, ne várják el, hogy rohanni fogok.
- Sajnálom, de ma már nem fogadok sen…- Tárom ki az ajtót, azonban amikor
meglátom, hogy ki áll velem szemben, elcsuklik a hangom.
- Nem tudna most az egyszer kivételt tenni? – Kérdi Max hízelgőn.
Szóhoz sem jutok, csak az ajtókeretbe kapaszkodva próbálom megtartani az egyensúlyomat,
hogy ne essek össze. Minden bajnak az okozója, itt vigyorog a képembe. Legszívesebben,
most én is azt csinálnám vele, amit Lisa tett a minap Maggievel, azonban én nem bírnék
megállni egy pofonnál. Az első, ami eszembe jut, hogy rájött, együtt vagyunk Lisaval és most
jött, hogy agyon verjen, azonban ennek semmi értelme, hiszen már nem szereti, így ezt az
opciót el is vetem. Az idegességtől megrándul az arcom, majd magamra erőltetek egy
mosolyt.
- Fáradjon be – Invitálom be az előtérbe.
- Hálásan köszönöm – Feleli és alighogy belép, már a fogasra is akasztja a holmiját.
Ezek szerint, ez nem egy ötperces beszélgetés lesz.
- Miben segíthetek?
- Először is, tegeződhetnénk? Elvégre, kollégák vagyunk, nem?
Felhúzott szemöldökkel ugyan, de egyetértően bólintok.
- Tudnánk társalogni valahol? – Néz körbe, mintha nem látná az egyetlen ajtót a
váróban.
- Hogyne – Mutatok a „barátság szoba” irányába.
- Nagyszerű. Tudod, már nagyon sok mindent hallottam rólad Don – Néz rám a válla
fölött vidáman.
- Valóban? Na és mit? – Kérdem érdektelenül.
- Csak és kizárólag jó dolgokat, hogy te vagy a legprofibb a szakmában, akárcsak én az
enyémben – Huppan le a fotelbe, míg én inkább a falnak támaszkodva figyelem őt.
Képtelen vagyok leülni vele egy asztalhoz.
- Én is sokat hallottam rólad.
- Mit? – Kérdi élesen és arcáról egy szempillantás alatt eltűnik az önteltség.
A szám szélét harapdálva, karba tett kézzel bámulom őt. Most sarokba szoríthatnám a
mocskot. A farzsebembe csúsztatom a tenyeremet, de nem találom benne a telefonom.
Basszus! Ha nálam lenne, felvehetném, amit mondd.
- Csak és kizárólag jó dolgokat – Veszem fel én is a nyájas stílusát.
- Ez igazán nagyszerű – Feleli megkönnyebbülten – Ha jól tudom, a nejem…vagyis az
ex nejem is hozzád járt.
- Hogy is hívják? – Dörzsölöm meg az arcomat eltűnődve.
- Lisa. Lisa Petterson.
- Á, igen…már nem jár hozzám – Vágom rá gyorsan.
- Ezt gondoltam. Utált ide járni.
Gyorsan a szám elé teszem a kezemet, nehogy meglássa, hogy kuncogok. Van egy olyan
érzésem, hogy Lisa ezzel az állítással vitatkozna.
- Viszont most nem is miatta jöttem ide.
Halkan kifújom a levegőt és leülök vele szembe. Hatalmas kő esett le a szívemről, hogy
hidegen hagyja mi van vele.
- Igazság szerint, a saját problémáimról szeretnék veled beszélni.
- Hallgatlak – Hajolok közelebb a térdemre támaszkodva. Hazudnék, ha azt mondanám
nem vagyok kíváncsi rá miért fújta ide a szél.
- Van egy barátnőm, aki nem rég költözött, hozzám viszont a boldogságom nem
felhőtlen.
- Lehet még túl korai – Válaszolom gyorsan.
Max tiltakozva megrázza a fejét.
- Nem. Egyáltalán nem erről van szó. Régóta együtt vagyunk, mégis…valamiért nem
tudok megbízni benne száz százalékig.
- Hűtlenségre gyanakszol?
- Nem. Az kizárt…illetve attól függ milyen hűtlenségről beszélünk.
- Milyenről?
- Úgy érzem, nem az, akinek mondja magát. Mintha eltitkolná előlem az igazi énjét.
- Van okod rá, hogy ezt gondold? Adott erre utaló jeleket?
- Nem. Valójában, nem.
Hátra hőkölök. Mi a fenéről beszél?
- Az álmaimban viszont egy rendőr, aki megöl engem.
- Minden álmodban rendőr?
- Igen.
- És mindig megöl?
- Igen.
- Mégis milyen gyakoriak ezek a rémálmok?
- Eleinte csak egyszer…kétszer volt, de most már minden éjszaka ott van. Eljön hozzám
és hidegvérrel lelő. Sőt, van, amikor már napközben is mintha megjelenne. A szemem
sarkából látom, de amikor odafordulok, nincs ott senki. Kezdek képzelődni – Feleli
hisztérikusan.
Elgondolkodva a szőnyeget kezdem vizslatni, azonban nem Max pszichés problémáján jár az
eszem, hanem hogy Maggie mekkora bajban lehet. Max úgy látom, kezd egyre jobban
becsavarodni és ha ez továbbra is így folytatódik annak Maggie csúnyán meg fogja inni a
levét.
- Történt valami, ami ezt kiválthatta? Mert ha jól értettem, eleinte minden jól ment.
Max szétnéz a szobában, mintha meg akarna róla bizonyosodni, hogy csak mi ketten
tartózkodunk a helyiségben.
- Az egyik munkatársam, azt mondta, járt bent egy FBI ügynök, aki kiköpött mása volt
a barátnőmnek – Suttogja bizalmasan.
- Félsz a zsaruktól Max? – Szólalok meg nevetve, de csak most jövök rá, hogy
mennyire furcsán tettem fel a kérdésemet, így inkább gyorsan elhallgatok.
Szerencsére, Max annyira beleélte már magát a témába, hogy cinikusságom meg sem
lepi.
- Nem…csak…rossz emlékek fűznek a rendőrökhöz, még kölyök koromból.
Kamuzik.
- Figyelj, Max, rengeteg fekete hajú nő mászkál nap mint nap Portland utcáin, aki
hasonlít az élettársadra, miért ne lehetne az egyikük rendőr?
Max lemerevedik és arcát elönti a düh és a sötétség. Most már megértem Lis miért
rettegett tőle amikor elborult az agya.
- Nem mondtam, hogy milyen színű a haja.
- De..de…- Felelem hebegve.
- Nem Don. Nem mondtam. Ne akarj átverni – Szorítja ökölbe a kezét.
- Dehogynem. Nézd még ide is felírtam magamnak – Mutatom felé a jegyzeteimet. A
bizonytalan beszédemmel sikerült elérnem, hogy egy másodpercre csak rám
koncentráljon és ne a lapokra, ennyi idő pedig pont elég volt ahhoz, hogy
felfirkantsam ezt a szót – Akkor említetted meg amikor, mesélted, hogy van egy
barátnőd és hogy az álmaidban szereplő nőnek is szintén fekete a haja. Ezzel
párhuzamot vontál a kettő között. Ezt nagyon fontos volt, hogy felírjam mert a fekete
színnek jelentősége van a rémálmok terén – Magyarázom, ezzel is elterelve a szót.
Max, mint egy lenyűgözött kisgyerek, kikerekedett szemekkel figyel rám és csak úgy issza a
szavaimat.
- Igazad lehet…úgy tűnik, már a memóriámmal is bajok vannak. Rozsdásodnak a
kerekek – Neveti el magát jókedvűen.
Maxnek tényleg valami nagy baj van az agyával, ha ilyen egyszerűen át tudom verni.
- Szóval ott tartottam, hogy véleményem szerint semmi félni valód nincs. Ez egy
gyerekkori trauma eredménye, ahogy azt te is említetted.
- És hogy tudnék megszabadulni ezektől a képzetektől?
- Talán jót tenne, ha több időt szánnál kicsit magadra. Nem kell mindig a barátnőd
mellett lenned. Néha napján kapcsolj ki és legyél egyedül. Akár le is léphetsz pár
napra.
- Nem gondolod, hogy az lenne a megoldás, hogy még több időt töltsek vele?
- Nem. Amíg minden nap látod és minden percben a rendőrnő fog róla eszedbe jutni,
addig nem fogod tudni elengedni a múltat sem. De ha gondolod, írhatok fel neked
nyugtatót is – Ajánlom fel nagylelkűen.
- Nem kell. Nem szeretem az ilyen varázs bogyókat – Utasítja el hevesen.
- Akkor sem, ha így nyugodtan tudnál aludni? – Pillantok fel rá a receptből, amit
időközben már meg is írtam neki. Tudom, hogy a kulcsszó a nyugalom, aminek nem
fog tudni ellenállni.
Max összeszorított ajkakkal elveszi tőlem a receptet.
- Meglátjuk. Most viszont mennem kell. Köszönök mindent – Rázza meg a kezem és a
pénztárcájából egy száz dollárost készül elővarázsolni, de még mielőtt kivenné intek
neki, hogy eltekintek a fizetéstől. Nem kell a mocskos pénze.
Szóra nyitom a számat, hogy felajánljam kikísérem, azonban ő nem él a lehetőséggel és
önként távozik.
- Öröm volt közelebbről megismerni téged te szemétláda! – Mormogom az orrom alatt
az üres rendelőben.
Nagyon remélem, hogy megfogadja a tanácsaimat és elhúz Maggie közeléből egy időre.
Nyugodtan tudna végre nyomozni, anélkül, hogy ez az őrült állandóan a nyakába lihegne. Jut
eszembe Maggie! Az előtérbe megyek és kihalászom a kabátom zsebéből a korábban keresett
mobilomat. Fel kell hívnom, hogy elmondjam neki mekkora szarban volt, amiből
remélhetőleg, most sikerült kihúznom.
Lisa
Felpöckölöm a mutató ujjammal a villanykapcsolót, mire egymás után sorban
felkapcsolódnak a led lámpák, világosságot hozva a tágas konyhába. Fényük megcsillan a
vadonatúj konyhapulton és robotgépeken, ezzel is igazolva, hogy még érintetlenek. Sarah
fülig érő szájjal előrefut és alaposan körbejárja a cukrászüzem minden sarkát. Örülök, hogy
együtt tölthetünk egy kis időt kettesben. Nem tagadom, nagyon a szívembe zárta magát ez a
tizenöt éves kislány és szeretnék jó kapcsolatot ápolni vele. Amikor először találkoztunk, már
akkor is kiderült, hogy mennyi közös van bennünk, ezek közül az egyik például, hogy
mindketten imádjuk a bátyját. Éppen ezért döntöttem úgy, hogy elkészíthetnék közösen Don
születésnapi tortáját. Összefogtunk és megbeszéltük, hogy idén mi szervezzük meg a
születésnapi buliját, amire holnap kerül sor. Lufikon át egészen a gyertyákig már mindent
megvettünk az ünnepléshez. Bevallom, Sarah nagyon nagy segítséget nyújtott és komolyan is
vette a feladatát, így ennek köszönhetően Don semmit sem sejt a titkos buliról.
- Nagyon menő Lisa! – Kukkant bele a krémtöltő gépbe – Ígérd meg, hogy majd
dolgozhatok itt!
Elnevetem magam és leteszem a pultra az alapanyagokkal megtömött szatyrokat.
- Persze. Akkor jössz amikor csak szeretnél.
Sarah derűsen felül a mellettem lévő székre és elkezdi kipakolni a termékeket.
- Akkor milyen tortát is készítünk Donnak? – Sandítok rá mosolyogva.
- Nutellásat.
- Na és biztos, hogy az a kedvence? – Kérdem incselkedve.
- Ezer százalék. Lehet tél vagy nyár, ő mindig, mindenhol azt kér. El is kezdett már tőle
gömbölyödni a bendője, annyit eszik.
Egy hajszál híján, majdnem elejtem a kezemben levő mascarponet a röhögéstől.
- Nem vetted még észre? – Formál a kezével egy apró pocakot a sajátjánál.
Az imitált has láttán azonnal Maggie jut az eszembe, de amilyen gyorsan jön a gondolat,
olyan gyorsan el is engedem.
- Nem – felelem somolyogva – Szétválasztanád a fehérjét a sárgájától?
- Persze – Markolja meg a tojásokat- Neked mikor lesz pocid?
- Próbálok vigyázni az alakomra. Nem tervezek kigömbölyödni – Válaszolom tettetett
sértődöttséggel a hangomban.
- És ha mondjuk nem a sok édességtől nőne meg a hasad?
A kérdése hallatán kővé dermedek.
- Mire gondolsz?
- Jaj, Lisa ne tégy úgy mintha nem tudnád miről beszélek – Kacsint rám bizalmasan –
Segítenél felverni? Már nem bírja a kezem.
Átveszem tőle a habverőt, de én sem csinálom nála jobban, annyira lesokkolt.
- Kisbabára gondolsz?
- Persze.
Némán tovább csinálom a habot. Kicsit felzaklat az érdeklődése, mert elég kényes témához
jutottunk, de nem hibáztatom érte. Bizonyára érdekli, hogy hogy állunk a családalapítással,
azonban egyelőre még teljesen kizártnak tartom, hogy gyereket vállaljak. Tudom, hogy Don
remek apa lenne, ennek ellenére ez még túl korai, hiszen még a kezemet sem kérte meg.
Emellett, amennyit idegeskedem mostanában, nem is tenne jót a magzatnak.
- Nos…szerintünk ez még egy kicsit korai – Nyújtom át neki a kimért cukrot – Ezt
kavard bele a tojássárgájába.
- Ugye nem haragszol, hogy megkérdeztem?
- Dehogy! – Legyintek – Ugyanolyan kíváncsi vagy mint a bátyád. Nincs ezzel semmi
baj.
- Tudod Lisa, én nagyon kedvellek- Jelenti ki határozottan – Már régóta szerettem
volna, hogy Don találjon magának valakit, de azért kicsit tartottam attól, hogy rajtam
és anyán kívül lesz más lány is az életében. Viszont pozitívan csalódtam benned.
Boldog vagyok, hogy nem akarod elvenni tőlünk.
Sarah megható szavaitól könny gyűlik a szememben. Hihetetlen, hogy ez a lány mennyire
okos és mennyi szeretet lakozik benne. Téved, aki azt hiszi, hogy a fiatalok önzőek és nem
törődnek mások érzelmeivel. Lehet sokan vannak ebben a korban, akik nem képesek
kimutatni a kötődésüket a családjaik és a barátaik felé, de ez nem azt jelenti, hogy szívtelenek.
Bárcsak én is ilyen lettem volna ennyi idősen, mint Sarah.
- Örülök, hogy ezt elmondtad nekem. Nagyon jólesik – Ölelem meg szorosan.
- És amúgy… - Dönti oldalra a fejét, ahogy beleönti az olajat a tálkába – Don nem
kérdezett még tőled semmit?
- De, hogy nem akarok – e inkább hozzá költözni.
Sarah összeráncolt homlokkal felnéz a készülő tésztából.
- Mást nem?
- Nem. Kellett volna?
- Nem – Vágja rá azonnal.
- Sarah.
- Nem.
- Na mesélj csak! – Támaszkodom a pultra bazsajogva. Úgy tűnik ez a torta sütés
hosszabb lesz, mint gondoltam.
Max
Fütyörészve, a mutatóujjamon pörgetve a kocsikulcsot kiszállok az autóból. Az elmúlt hetek
eseményei eléggé megviseltek, azonban úgy érzem a Donnal való találkozásom, ha teljesen
nem is, de valamelyest megnyugtatott. Megkönnyebbülés volt végre elmondani azokat
problémáimat, amikről ez idáig senkinek sem mertem elmesélni. A nyugtatókat, azonban nem
vagyok hajlandó szedni, így még mindig rémálmok gyötörnek. Megfogadtam magamnak, ha a
pár napos vakációm után sem fogok teljes nyugalomra lelni, elkezdem szedni. Ugyanis igen,
megfogadtam Don tanácsát, annak ellenére, hogy akkor, amikor felvetette az ötletet,
tiltakoztam az egyedüllét ellen. Elkezdtem nézegetni a neten nyaralókat, és rájöttem, hogy
miért is ne engedhetném meg magamnak, hogy pár napig távol legyek mindentől és
mindenkitől. Akármennyire is szeretem Oliviát, el kell fogadnia, hogy én vagyok az első és
szükségem van a magányra. Az úticélpont pedig nem más, mint Észak – Karolina. Nagy fába
vágom a fejszémet, de mikor kezdjek el élni, ha nem most? Mikor pihenjem ki a korábbi
házasságomat, ha nem most? Észak- Karolina csodás tengerparti városokkal rendelkezik, mint
például Outer Banks, ami az elsőszámú üdülőhelyként van feltűntetve. A víkendház, amit
pedig kibéreltem, egyenesen a tengerre néz. Gyönyörű növényekkel körbevett kis palota, ahol
esténként a sziklára csapódó hullámok zenéjére alhatok el. Ha itt nem szabadulok meg
minden gondomtól, akkor nem tudom hol.
Elfordítom a kulcsot a zárban és lábujjhegyen besurranok a házba. Ma direkt, hamarabb
eljöttem a kórházból, hogy meglepjem Olivát utána pedig összecsomagoljak és elhúzzak.
Elkeserítőnek hangzik jól tudom, ezért vettem neki egy csokor liliomot hazafelé. Nem
kárpótol engem, de szép gesztus. Észreveszem, hogy a hálószobánk ajtaja tárva nyitva, így
halk léptekkel odasétálok és a falnak simulva bekukucskálok. Olivia füléhez tartva a telefonját
a ruhásszekrényemben kotorász. Mégis mit keres?! Ott olyan dolgok vannak, amihez
semmi köze. Már éppen készülnék átlépni a küszöböt, amikor hirtelen megszólal.
- Szia. Nem hiszed el mit találtam. Igen. Már az egész lakást felkutattam valami
bizonyítékért, erre tessék, a cipősdobozában találom meg az ütőkártyáinkat. Minden itt
van: telefonszámok, nevek, összegek, dátumok…minden, ami szükséges ahhoz, hogy
sittre vágjuk. Nem, dehogy. Teljesen egyedül vagyok. Még van két órám, addig be
szkennellek mindent és átküldöm. Rendben. Vigyázok persze, de készüljetek fel, hogy
amíg a pici meg nem születik, be se teszem a lábamat az őrsre – Neveti el magát.
A szavai hallatán kővé dermedek. Tehát mégiscsak zsaru és ráadásul még terhes is tőlem. Már
ha a gyerek egyáltalán az enyém. Hátra szegem a fejem és idegesen beletúrok a hajamba. Ha
nem cselekszem gyorsan ez a liba le fog csukatni. Mekkora egy idióta voltam, hogy hittem
neki!
- Rendben. Akkor nemsokára mindent eljuttatok a srácoknak. Oké. Szia.
Amint elköszön, abban a pillanatban a szobában termek. Olivia szeme elkerekedik és kiejti a
kezéből a mobilt.
- Édesem…hát te meg, hogyhogy már itthon vagy? – Mosolyodik el, a kezét tördelve.
- Fogd be szádat és ne játszd nekem a hülyét! Mindent hallottam! Mindent!
Olivia remegő ajkakkal hátrálni kezd az ágy felé, de még mindig próbálja menteni a
menthetetlent.
- Szerintem valamit nagyon félreértettél Max! Nem tudom mire gondo…
Előrántom a pisztolyt a hátam mögül és rá szegezem. Amióta megtudtam, hogy jártak
rendőrök a kórházban, minden nap hordok magamnál fegyvert. Úgy látszik nem fölöslegesen.
Most pedig fordult a kocka, én irányítom a dolgokat.
Olivia arca a fegyver láttán egy csapásra megváltozik. A gondoskodó és szerető barátnőből
hirtelen egy komor arcú, kemény nyomozó lesz. Pont olyan amilyen az álmaimban. Gyönyörű
és halálos.
- Max. Tegye le a fegyvert! – Utasít hivatalos hangon és komótosan felemeli a kezét.
A feltúrt ruhásszekrényem és az ellenem szóló bizonyítékok láttán a szemem megtelik
könnyel. Nem kerülhetek börtönbe, nem hagyhatom, hogy ez az ostoba liba tönkre tegye az
életemet. Harcolnom kell magamért, a szabadságomért és a nyugalmamért.
- Ismétlem tegye le a…
Felemelem a lőfegyvert és kétszer a plafonba lövök, mire Olivia sikoltozni kezd és hasára
téve a kezét leguggol.
- Kussolj! Kussolj! Kussolj! – Ordítok rá – Én szerettelek téged! Igazán, teljes
szívemből! Bármit megadtam volna neked! Erre te ilyen mocskos módon átversz?!
Most viszont megkeserülöd, amiért ujjat mertél húzni velem!
Megpróbálom felráncigálni a földről, ő azonban ellenáll és a gyomromba vág az öklével. A
fájdalom görcsként rántja össze a testemet, viszont az ütésével olyan haragot gerjeszt bennem,
amivel sikerül talpon maradnom és a revolverrel pofon vágom. Olivia az ágyra zuhan én
pedig kihasználva az alkalmat rávetem magam és a pólója alá dugom a fegyvert. Olivia
érzékelve a hideg lőfegyver csövét a hasán abbahagyja a kapálózást.
- Max. Ne tegye. Kérem. Kérem ne csinálja ezt…a saját gyerekét ölné meg…- Csuklik
el a hangja.
- Azt hiszed nem teszem meg? Szívfájdalom nélkül odaadok újszülött csecsemőket
olyan szülőknek, akiknél két napig nem maradnak életben. Szerinted gondot okozna
hasba lőni téged, úgy, hogy lehet nem is az enyém? – Kérdem, miközben apró köröket
írok le a pocakján a hideg csővel.
Olivia a szája elé tartva a kezét némán zokogni kezd.
- Most megmutatom neked ki az úr a háznál. Három.
- Max ne! Ne tedd kérlek!
- Kettő!
Olivia egész teste remegni kezd alattam. De szeretem mikor ennyire félnek tőlem!
- Max az istenit ne tedd! Hagyd abba könyörgöm! – Üvölti torka szakadtából.
- Egy! Boom!- Rántom el egy pillanatra a fegyvert, lövést imitálva.
- Neee…- Ordítja a szemét eltakarva és amint rájön, hogy nem öltem meg még inkább
sírni kezd.
- Ugyan már Olivia! Te sem gondoltad komolyan, hogy egy kis játék nélkül megúszod
az egészet! – Vigyorodom el.
- Te undorító féreg! – Kiáltja és az arcomba köp.
Nevetve letörlöm a nyálát a képemről. Tüzes vadmacska.
- Nos, ez igazán hízelgő! Köszönöm. Ugyanakkor, ha továbbra is így fogsz viselkedni
velem, tényleg csinálok egy lyukat a hasadban. Megértetted?
Olivia némán fürkészni kezdi a tekintetemet. Bizonyára neki is új ez az arc, akárcsak Lisának
a házasságunk elején.
- Most pedig szépen elmondod hol van a barátnőd!
- Nem tudom kiről beszélsz – Feleli dacosan.
- Óh, dehogynem. Arról a másik cafkáról. Lisáról. Hol van?
- Nem tudom. Fogalmam sincs.
Feszülten harapdálni kezdem az ajkamat és akkora pofont adok neki, hogy megreped a szája
és ömleni kezd belőle a vér. Összeszorítom az ujjaimmal az arcát és közvetlenül a feje mellé
lövök az ágyneműbe.
- A következőt a baba kapja. Mondd meg, hogy hol van!
Lisa
Újabb dobozt lökök el magam elől. Felállok és csípőre tett kézzel pásztázom végig a ruhákkal
és személyes tárgyakkal beborított szobát. Napról napra egyre nagyobb itt a felfordulás, ami
önmagában annyira talán nem is zavarna, ha most nem kellene sietnem. A falon lévő
kakukkos órára pillantok, amit nem rég szerelt fel Don, mivel a cipőmhöz hasonlóan, a
karórám is elkeveredett a költözködés közepette. Még tíz percem van arra, hogy megtaláljam
a másik pár lábbelimet, átöltözzek, rendbe hozzam a hajam, sminkeljek és felhívjam Dont
pontban 16-kor. A torta befejezése után Sarah lelkére kötöttem, hogy szóljon Donnak, ma
mindenféleképpen legyen ebben az időpontban telefon közelben mert fel fogom híni.
Megkérem majd, hogy találkozzunk a rendelője előtt, mert szeretnék valamit mutatni neki.
Ekkor Sarah és a többi vendég már a feldíszített szobába lesz, és amikor bevezetem Dont a
sötét helyiségbe, váratlanul felkapcsolódik majd a villany és mindenki énekelni kezd.
Szeretném, ha ez lenne Don egyik legjobb születésnapi partija, ehhez pedig mindennek
időben kell történnie. Rengeteg energiát fektettünk bele Sarahval így, ha kell, mezítláb sétálok
el a munkahelyéig.
Észreveszek egy apró dobozt a sarokban megbújva. Elszántan odacsoszogok az ollóval a
kezemben, azonban amikor lehajolok, hogy kettévágjam a ráragasztott szigszalagot
csengetnek. Felhúzott szemöldökkel az ajtó felé pillantok, majd a dobozra.
- Bárki is az, legalább segíthet megtalálni.
A bejárathoz érve a kilincsre csúsztatom az ujjaimat, viszont mielőtt lenyomnám, belenézek a
kukucskálóba. Sosem volt szokásom ezt csinálni, viszont amióta egyedül élek a
rögeszmémmé vált. Rettegek attól, hogy egyszer Max fog majd visszanézni rám. Ugyanakkor
annak sem örülök jobban, hogy most Maggie pityereg a ház előtt. Mély levegőt veszek és az
ajtókeretnek támasztom a homlokom. Már csak ez hiányzott! Fogalmam sincs mit akar, de
nem a legjobbkor jött, hogy századjára is közölje velem mennyire sajnálja.
- Na ikrek lesznek? – Tárom ki magam előtt az ajtót, de még mielőtt választ kapnék a
kérdésemre, valaki teljes erőből meglöki Maggiet hátulról.
Maggie erőtlenül a karjaimba zuhan, akár egy rongybaba, ezzel felborítva engem is.
- Bocsáss meg Lisa…megfenyegetett, hogy bántani fogja a kisbabámat, hogyha nem
mondom meg neki hol vagy – Néz fel rám vágásokkal és ütés nyomokkal teli arccal.
Mintha a régi Lisát tartanám magam előtt.
Maggiet látva elszorul a torkom és az összes iránta érzett gyűlöletem elillan. Én sem
cselekedtem volna másképp.
- Nem haragszom – Suttogom és még jobban magamhoz szorítom, hogy
megnyugodjon.
Az ajtó csapódás hallatán mindketten felkapjuk a fejünket. Max a válla fölött minket bámulva
kuncogni kezd.
- Régen láttalak szívem – Szegezi rám az övébe bújtatott pisztolyát.
A fegyver láttán, azonnal a hátam mögé rejtem Maggiet, hogy védjem.
- Mit akarsz Max? – Kérdem határozottan, annak ellenére, hogy még soha életemben
nem rettegtem ennyire senkitől. Nem mutathatom ki, hogy félek tőle, nem adhatom
meg neki ezt az örömöt.
- Tudod, Maggie barátnőd mesélt nekem pár dolgot – Lép közelebb a revolverje csövét
tisztogatva – Igaz, nem magától, de egy kis biztatással szépen elkezdett csicseregni.
Képzeld még császármetszéssel is próbálkoztam, majd megnézheted a hasán a
vágásnyomokat mielőtt meghalsz – Vigyorodik el.
- Te beteg vagy – Felelem és már éppen megindulnék felé, amikor Maggie hátulról
megszorítja a karomat. Ránézek, mire alig észrevehetően a háta mögött lévő félig
nyitott ajtóra biccent.
A fürdőszoba.
- Szóval mint említettem, végül kinyögte, hogy hol laksz, utána pedig bevallotta, ahogy
azt én is sejltettem, hogy neked is szereped volt abban, hogy börtönbe zárjanak.
Úgyhogy úgy döntöttem, meglátogatunk – Guggol le velem szembe – A kérdésem az,
hogy miért.
Szóra nyitom a számat, viszont észreveszem, hogy az egyik bokája remeg. A baleset, az
egyik lába nem bírja a terhelést.
- Rám figyelj, ha hozzád beszélek! – Ragad meg a torkomnál fogva, mire én teljes
erőmből belerúgok a gyengébbik bokájába. Max hasra esik előttem és beveri a
csempébe az állát, amitől ordítani kezd, mint a fába szorult féreg.
Maggie megragadva a csuklómat felránt a padlóról és a fürdőszobába menekülünk. Remegő
kézzel kulcsra zárom az ajtót, mire Max teste nekiütődik a bejáratnak. Az ijedségtől,
mindketten majdnem a kádba esünk. Körbe – körbe forgolódni kezdek a helyiségben, egy
ablakot keresve menekülés céljából, azonban, rájövök, hogy korábban pont annak örültem,
hogy itt nincs. Végül a tükrön állapodik meg a tekintetem, amit rögvest leakasztok a falról.
- Mit csinálsz Lisa? – Kérdi Maggie kétségbeesetten.
- Ha betörné az ajtót. Ezzel fejbe vágom – Suttogom és az ajtókeret mellé állok,
felemelve a tükröt.
- Úgyis bejutok Lis! A múltkor is bementem emlékszel? Ez sem fog gondot okozni! –
Üvölti és akkorát üt a gyenge fára, hogy az megreccsen.
Ebben a pillanatban megcsörren a telefonom a másik szobában. Amint bevillan, hogy miért
egy hajszál híján magamra ejtem a tükröt.
- Don – Emelem a szám elé a kezemet – Hány óra van?
- 16:06 – Válaszolja Maggie a karórájára pillantva.
Az idő hallatán összerogyok a földön és most már én is sírni kezdek. Ide fog jönni.
Don
A körmömet rágva még egyszer bekapcsolom a telefonom, hogy megnézzem mennyi az idő.
Kezdek ideges lenni. Érzem, hogy valami baj van és az, hogy Lisa már öt perce nem hívott a
megbeszéltek ellenére, még inkább kétségbe ejt. Persze, ostobaságnak hangzik, hogy öt perc
miatt aggódom, azonban aki egy kicsit is ismeri Lisat, az tudja, hogy a pontosság
megszállottja. Kifújom a levegőt és a mobilomat bámulva dobolni kezdek az ujjaimmal a
kormányon.
- Csörrenj meg kérlek – Szuggerálom, azonban a telefon nem engedelmeskedik.
Amint 16:06-ra vált a digitális óra, villámgyorsan leveszem a műszerfalról a mobilom és
kikeresem Lisa számát, majd a fülemhez teszem. Lehunyom a szemem és csendben
imádkozni kezdek.
- Szia, Lisa vagyok. Ha most nem veszem fel az csak azért van, mert sok dolgom van.
Ígérem visszahívlak amint tudlak.
Bosszúsan a hátsó ülésre dobom a telefonkészüléket, gyors pillantást vetek a kesztyűtartóban
lévő fegyveremre és egyesbe teszem a kocsit.
Lisa
A kádban ülve, egymásba kapaszkodva figyeljük az ajtó minden egyes rezzenését. Érezhetően
Max egyre inkább kezd elfáradni, így előfordul, hogy akár öt percig is csönd telepszik az
egész házra, ami talán még hátborzongatóbb, mint a folyamatos fenyegetőzésének hallgatása.
A fa egyelőre még bírja, bár az az érzésem, hogy azt is már csak a jóisten tartja nekünk.
Hallottam, ahogy Max már a nappaliban kutakodott valami kemény tárgy után, viszont egy
képkereten kívül semmit sem talált a berendezések hiányából adódóan, így azt vágta neki a
bejáratnak. Attól tartok, nemsokára a dobozok következnek, amikben azonban már vázák és
evőeszközök is vannak. Tíz perc eltelte után úgy döntöttem, nem állok őrt a falnál, addig amíg
el nem kezd repedezni a bútor felülete, ennek ellenére egy másodpercre sem engedem el a
tükröt.
- Miért nem lövi szét a zárat? – Kérdem Maggie vállára döntve a fejem.
Költői kérdésem ellenére Maggie mégis válaszol.
- Már csak egy tölténye van szerintem. Egy csomót elhasznált még a lakásában.
A szavai hallatán libabőrös leszek. Belegondolni is szörnyű mennyi mindenen mehetett
Maggie keresztül, mire elárulta Maxnek hol lakom.
- Nagyon összevagdosott? – Teszem a kezemet a hasára, mire a teljes teste megfeszül.
- Csak felületi sérülés. Nem komoly.
- Hozok sebtapaszt és fertőtlenítőt – Állok fel a fürdőkádban, de Maggie megfogja
lábamat.
- Hagyd csak. Túlélem.
Szomorún elmosolyodom és megsimogatom a hasát.
- Lis.
- Tessék?
- Bármi is történjék, szeretném, ha tudnád, hogy te vagy a legjobb barátnőm és örökké
az is maradsz. Nem számított, hogy Olivia voltam. Az érzéseimet nem tudtam
megjátszani.
- Nekem is te vagy a legjobb barátom – Ölelem át szorosan.
- Biztosan nem haragszol rám? – Néz fel rám, mire könnycseppek gurulnak végig
sebhelyes arcán.
- Dehogy Maggie! Hogy tudnék rád haragudni? Te csak azt tetted, ami egy anya
feladata, hogy megvédje a gyermekét.
Maggie nagyot nyel és a vállamba temeti az arcát.
- Annyira sajnálok mindent. Teljesen igazad volt. Az ösztöneimre kellett volna
hallgatnom... most pedig nézd…nézd meg mit tettem veled. Lehet meg fogunk halni.
- Ne mond ezt. Minden rendbe fog jönni. Don már biztosan értesítette a rendőrséget.
- És ha idejön? – Szipogja.
Erre már én sem tudok mit mondani. Csak reménykedni tudok, hogy otthon marad, azonban a
reményekkel nem megyek sokra. Ismerem Dont és akármennyire is próbálom magammal
elhitetni, hogy nem jön el, a szívem mélyén tudom, hogy márpedig igen.
- Akkor majd a puszta kezemmel intézem el az egyikőtöket – Morogja Max és hirtelen
belelő a zárba.
A durranás hallatán egy másodperc alatt kiugrom a kádból a tükörrel a kezemben és a
csempéhez tapadok. Az ajtó kivágódik mire Maggie hanyatt vágja magát. Újabb két lövés,
azonban egyik golyó sem fúródik a fürdőszoba falába. Amint meglátom a lassan beszivárgó
vért a csempék közötti résekbe elhajítom a tükröt. Lassú léptekkel, a küszöb elé érve
meglátom Max holttestét. A golyó okozta seb vörösre festette fehér ingjét. Az ördög vére. A
feje oldalra dőlt, egyenesen a fürdőszoba irányába, merev ujjai között még most is a pisztolyát
fogja. Utolsó lélegzetvételekor is azon volt, hogy bejusson és megöljön minket.
Felpillantva azonban meg kell kapaszkodnom a szett lőtt kilincsbe, hogy talpon maradjak.
- Don! – Kiáltom sírva a nevét.
Don mozdulatlanul hever a bejárati ajtó előtt kezében egy fegyverrel. Odarohanok és
letérdelve a teste mellé felemelem a fejét és simogatni kezdem az arcát. Jéghideg.
- Don ne tedd ezt velem kérlek! -Suttogom és az oldalán lévő véres sebre nyomom a
tenyerem – Nyisd ki a szemed! Nyisd ki a szemed, hallod?! – Zokogom és a
mellkasára hajtom a fejem. Alig ver a szíve.
Rendőr autók szirénájának fénye tűnik fel a távolban, azonban az összes elmosódik a
könnycseppjeim tengerében. Maggie is megjelenik mellettem és int az érkező társainak, hogy
siessenek, amíg meg nem érkezik a mentő.
Mély levegőt vesz összeszorított ajkakkal Donra néz.
- Tévedtem. Két tölténye volt.
Don
A led lámpák fénycsóvákat húzva maguk után játszanak a szemem előtt. A két ápoló a
hordágyam szélét fogva a kanyarban lelassít, majd újra futni kezdenek velem a műtő irányába.
Haldoklom. Semmire sem emlékszem azon kívül, hogy Maxel egymásra szegezzük a
fegyvereinket és elsütjük. Amint a golyó a bordáim közé fúródott az eszméletemet vesztettem.
Még abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán eltaláltam őt és nem bántotta Lisat. Lisa. A
pupillám kitágul és ide -oda pásztázva a szemeimmel őt kezdem keresni. Nincs itt. Fel
akarok tápászkodni az ágyban, azonban a vérző seb okozta fájdalom nyílként hasít a testembe
és tetőtől talpig lebénít. Látnom kell, muszáj látnom, hogy jól van e. Abban a pillanatban
amint visszaesek, minden elhomályosodik. Minthogyha egy ecsettel festett, elmosódott
világba kerültem volna hirtelen. Az egyik ápolónő, akinek most már az arcát sem látom az
összefolyt színektől, közelebb hajol és mondd valamit. Mindent hallok, mégsem értek semmit.
Szóra nyitom a számat, hogy megkérdezzem, hol van Lis, de alig hallható nyöszörgésen kívül
mást nem tudok produkálni. Álmos vagyok. Érzem, hogy a fáradtság ujjai lassan lehúzzák a
szemhélyamat és minden elsötétül. A feketeségből Lisa bújik elő. Kontyba tűzött vörös
hajával és hófehér ruhájával védőangyalként jelenik meg a reménytelenségben. A karját
nyújtva felém elmosolyodik. Mintha felhőkön lépkednék, játszi könnyedséggel odafutok
hozzá és szorosan átkarolom. Olyan szorosan, ahogy csak bírom. Már nincs szenvedés, ami
visszatarthatna. Itt van és tudom, hogy nem eshet bántódása többé. Biztonságban van. Abban
a biztonságban amiért érdemes meghalnom.
Lisa
Remegő kézzel a vizes tartály alá helyezezem a műanyag poharat és elkezdem engedni a
hideg vizet. Eszméletlen hőség van idebent. Kívülről úgy tűnhet, hogy csak bambán
bámulok magam elé, pedig csak Don arcát próbálom felidézni. Annyi embert veszítettem már
el, hogy a legtöbbjükre nem is emlékszem, hogy néztek ki. Nem akarom Dont is elfelejteni.
Minden percben rá gondolok, ezzel is az agyamba vésve a legapróbb arcvonásait. Feldúltan a
tartályra csapok és ráhajolva hangosan sírni kezdek. Nem lehet, hogy Maxnak még élete
utolsó pár percében is sikerült elragadnia tőlem őt.
Gyengéd ujjak simítják végig a hátamat, majd erősen megszorítják a vállamat. Azonnal
felnézek abban reménykedve, hogy Don az, azonban hamar szembesülök a valósággal.
Ostobaság, hiszen, hogy lehetne ő amikor éppen az életéért küzd egy műtőasztalon?
Maggie vigasztalón elmosolyodik és kiveszi a műanyag poharat a kezemből. Csak most tűnik
fel, hogy a padlótól kezdve a cipőmig mindent eláztattam.
- Kicsit sokáig engedted a vizet – Állapítja meg az amúgy is egyértelmű tényt.
Idegesít az érdektelen mondanivalója, mégis kicsit megkönnyebbülök, hogy mellettem van.
- Tessék – Nyújtja felém az újabb adag folyadékot, amit mohón egy mozdulattal fel is
hajtok. Megkönnyebbülten megnyalom a szárazságtól kicserepesedett ajkaimat. Úgy
érzem magam, mint aki több hét után került ki étlen szomjan a sivatagból.
- Köszönöm.
Maggie némán bólint és a falnak támaszkodva a bakancsa orrát kezdi vizsgálgatni. Most
látom először egyenruhában. Persze nem mintha a nagy fekete FBI felirattal ellátott mellény
olyan sokat változtatna a külsején…mégis…hihetetlen számomra, hogy ő volt az a lány a
fürdőkádban.
- Nem ülsz le? – Ajánlom fel a mellettem lévő székre mutatva.
- Nem. Nemsokára mennem kell vissza – Mutat a hüvelykujjával a háttérben álló másik
két FBI ügynökre – Csak látni akartam jól vagy e.
- Nos…mint látod…- Tétovázva meg dörzsölőm a halántékomat.
- Nem. De jól leszel és Don is. Emiatt ne aggódj.
- Elfogtátok már Max tettestársait? – Váltok témát gyorsan, mert érezem, hogy ismét
kezd elszorulni a torkom.
- Igen. Már őrizetbe vettük őket. Most kihallgatáson vannak. A gyerekek felkutatása is
elkezdődött és amilyen gyorsan csak lehet visszajuttatjuk őket az igazi szüleikhez.
- Ennek igazán örülök – Felelem, azonban a boldogságnak egy árnyalata sem jelenik
meg az arcomon.
- Ezt mind neked köszönhetjük…ha te nem vállaltad volna be, hogy…
- Nem – Szakítom félbe- Én csak azt tettem amire utasítottatok. Erre bárki képes. Don
viszont saját maga döntött úgy, hogy fegyvert ragad és kockáztatja az életét cserébe az
enyémért, a tiédért és a gyerekekéért.
A szemem sarkából látom, ahogy Maggie tesz felém egy lépést, viszont váratlanul a füléhez
kap és megtorpan.
- Mennem kell.
Alighogy felállok, Maggie a nyakamba ugrik és átölel. A bejáratnál álló két ügynök
döbbenten egymásra néz a búcsúnk láttán. Megmosolyogtat, a gondolat, hogy ezek szerint
Maggie csak azokkal viselkedik így akik igazán fontosak számára. A legjobb barátnőjeként
pedig büszkeséggel tölt el, hogy ebbe a kicsiny körbe tartozhatok.
Don
Sötétség. Homályosság. Újra sötétség. Újra homályosság. Többször kell kinyitnom a
szememet ahhoz, hogy végül tisztán lássam a kórtermet. Megdörzsölöm fáradságtól kimerült
arcomat, de a kezem beleakad a lélegeztető maszk zsinórjába. Végig mérem magam a
karomba szúrt infúziótól a bordáim alatt lévő összevart és bekötözött sérülésig. Hány napja
lehetek kórházban? Lisara téved a tekintetem, aki egy széken ülve a lábamra hajolva alszik.
Egyszerre könnyebbül meg a szívem és szorul össze. Leírhatatlanul boldog vagyok, hogy él és
hogy nem esett bántódása, azonban elkeserítő azt látni a sarokba dobott sporttáskáját és az
azon lévő fogkefét, ami arra utal, hogy nap minden percét itt töltötte az ágyam mellett. Abba
meg bele sem merek gondolni mennyit sírhatott és idegeskedhetett miattam. A szúró fájdalom
ellenére, előre hajolva a füle mögé simítom a hajtincseit. Nehézkesen ugyan, de visszadőlök a
párnámra. Amikor a műtő felé siettek velem, nem gondoltam volna, hogy megérem a
másnapot. A sok rossz dolog ellenére, úgy tűnik van, aki mégiscsak vigyáz ránk odafentről.
Oldalra döntöm a fejem és elhatározom, hogy pihenek még pár órát, hátha addigra Lis is
felébred, azonban a mellettem lévő éjjeliszekrényre helyezett virágcsokrok és ajándékok
láttán eláll a lélegzetem. Jobban mondva nem is a csomagok, hanem a közéjük rejtett
aprócska ékszeres doboz az oka a meglepettségemnek.
- A jegygyűrű – Szólalok meg halkan, mire Lisa a hangom hallatán megmozdul az
ágyon.
Gondolkodás nélkül leveszem a szekrényről a dobozkát mielőtt Lis felébredne és a takaróm
alá bújtatva felnyitom. A karkagyűrűn kívül viszont egy nyomtatott betűkkel írt üzenet is
fogad.
„Most vagy soha!”
Nem kell sokáig törnöm a fejemet rajta, hogy ki írta ezt a buzdító levelet. Kuncogva
összehajtom az apró cetlit és az egyik ajándékdobozba gyömöszölöm.
- Mint látod elég sok embernek hiányzol már – Töri mega csendet Lisa a szemét
dörzsölve.
- Még neked is? – Kérdem és alighogy széttárom a karomat Lisa már a nyakamba is
repül.
- De még mennyire – Válaszolja össze vissza csókolgatva az arcomat.
Halkan felszisszenek a fájdalomtól, mire Lisa azonnal hátrál egy lépést.
- Ne haragudj. Annyira örülök, hogy teljesen megfeledkeztem róla. – Simítja végig az
ujjait finoman a seben.
- Oda se neki, te jobb fájdalomcsillapító vagy mint akármilyen pirula – Ragadom meg
és a csuklójánál fogva az ölembe rántom.
Látom az álmatlanság okozta táskákat a szeme alatt és legszívesebben megkérdezném
tőle miért nem ment haza, azonban pontosan tudom mit válaszolna. Emellett azt is
megértem, hogy nem volt ereje ahhoz, hogy visszamenjen. Se abba mit ajándékoztam
neki, se abba, ahol öt évig kellett szenvednie. Mindkettő olyan emlékeket és fájdalmat
hordoz magával, amiket minél hamarabb maga mögött szeretne hagyni. Természetesen ez
nem lesz egyszerű, viszont én minden egyes pillanatban ott akarok lenni és ott is leszek
mellette, hogy segítsek.
- Végre mindennek vége – Suttogja és a tenyere közé fogva az arcomat mélyen a
szemembe néz.
- Pedig még csak most kezdődik -Húzom elő a párnám alá dugott ékszeres dobozt és
felé fordítva kinyitom.
Lisa a gyűrű láttán a szája elé kapja a kezét és másodperceken belül könnyekben tör ki.
- Nos…nem teljesen így terveztem, viszont megfogadtam magamnak, hogy amint
békére lelünk felteszem életem egyik legfontosabb kérdését. Mindenekelőtt viszont
szeretném elmondani, hogy mindennél jobban szeretlek ezen a világon az összes
tökéletes hibáddal együtt. Minden vágyam, hogy boldoggá tehesselek egy életen át.
Ígérem, hogy melletted leszek éjszaka amikor egy rémálomból felriadsz, amikor
lázasan fogsz feküdni az ágyban, amikor a gyermekünket fogod tartani a
karjaidban…- Elszorul a torkom mire Lisa a hüvelykujjával letörli az arcomon
leguruló könnycseppeket – Hozzám jössz feleségül?
1 évvel később
Lisa
Óvatosan félrehúzom az átlátszó függönyt, hogy még jobban kilássak. Most látom teljes
egészében idefentről és mit ne mondjak, lélegzetelállítóan néz ki. Minden pontosan úgy fest
ahogy azt Donnal közösen megterveztük. Elmosolyodom a fehér székek között álldogáló
kislányok láttán, akik földig érő lila ruhájukban virágszirmokat szórnak a fűbe. Az egyikük
hirtelen eldobja a kosarát és a vörösrózsákból kirakott esküvői ív alá érve táncolni kezd.
Barátnői tapssal bíztatják, azonban édesanyja nem osztozik az örömükön és megragadva
gyermeke kezét elhúzza az oltártól mielőtt felborítana valamit. Nem követem a szememmel
az apró koszorúslány sorsát, inkább tovább gyönyörködöm a piros és fehér dekorációban. A
rózsák láttán eszembe jut amikor a buszmegálló felé tartva Don véletlenül nekiment egy
virágárus hölgynek, aki végül egy rózsát nyomott a kezébe, hogy adja nekem. Ő pedig tényleg
nekem ajándékozta. Akkoriban még nem kedveltem, mégis kevés olyan dolog esett jól, mint
az a gesztus. Talán nem véletlenül ragaszkodott ehhez a virág fajtához.
- Még hogy nem kedveltem…ki nem állhattam- Jelentem ki kuncogva. Viccesen
hangzik, hogy pár órán múlva elmondhatom, hogy hozzámentem ahhoz a férfihoz, akit
anno egyenesen rühelltem – Nagy szerencséje, hogy megszerettem- Sóhajtom
bazsalyogva és visszahúzom a függönyt.
- Nem Don! Nem! – Hallatszik be a folyosóról Maggie károgása- Nem hallottál még
arról, hogy az esküvő előtt tilos látnia a vőlegénynek a menyasszonyt?
- De odabent hagytam a nyakkendőmet! Muszáj bemennem érte! – Válaszolja Don
keserves hangon.
Az ágyon heverő magányos ruhadarabra nézek, ami a tegnap estéről maradhatott itt, miután
megpróbáltam neki megtanítani, hogy kell megkötni. Sikertelenül. Felkapom a keresett
nyakkendőt és kinyitva az ajtót kiadom neki, úgy, hogy csak a kezemet lássa.
- Megmentettél szívem – Veszi el gyorsan mielőtt Maggie becsapná előtte a bejáratot –
Te meg…téged még az se érdekelne, hogyha gatya nélkül kéne oltár elé állnom!
- Nem én tehetek róla, hogy szétszórt vagy – Feleli Maggie flegmán és Elenaval a
kezében belép a szobába becsapva maga után az ajtót.
A falnak dőlve kifújja a levegőt és ingerülten rám néz.
- Még meggondolhatod magad. Segítek megszökni.
Elnevetem magam és átveszem tőle a csipkés ruhába öltöztetett kisbabát. Pont olyan szép,
mint ő. Nagy barna szemeiből csak úgy sugárzik az az egyéves élettapasztalat. Nagyon
hasonlít Oliviára, de ha jobban megnézi őt az ember tisztán látszik, hogy kiköpött mása
Maxnek. Ha még élne, le sem tagadhatná, hogy az ő lánya. A haja színe, az ajka, az arca…
végül csak sikerült elérnie, hogy egy része a világon maradhasson.
- Na mi van vigyori? – Csiklandozom meg Elena pocakját, mire hangosan kacagni kezd
– Ha egyszer Don bácsival lesz egy kisfiúnk akkor majd te leszel a felesége és…
- Nananana – Veszi ki tiltakozva a kezemből a babát – Ha olyan együgyű, lesz, mint az
apja, szó sem lehet róla.
Fülig érő szájjal simogatni kezdem Elena fejét azonban, a mellettem lévő tükörben álló arára
terelődik a figyelemem. Tátott szájjal mérem végig hófehér, uszályos ruháját melynek
pántnélküli felsőjét apró gyöngyök díszítik. A próbák során túl egyszerűnek tűnt, most mégis,
a fátyollal és az ékszerekkel együtt, pont olyan amilyenről mindig is álmodtam. Csodálatos
érzés és büszkeséggel tölt el, hogy nemsokára Don felesége leszek. Más számára alapvetőnek
tűnhet, hogy egy olyan emberrel köti össze az életét, aki szereti, tiszteli és megbízhat benne,
azonban azoknak, akik ezt sosem tapasztalhatták meg, ez a világ egyik legnagyobb kincse.
Minden nő egy hős, a saját maga és a gyermekei hőse. Egy túlélő, aki bármi is történjék feláll
a padlóról akárhányszor rúgnak belé és végül előtörve a felszínről megtalálja a fényt.
- Olyan vagy mint egy hercegnő Lisa – Feleli Maggie erősen megszorítva a kezem – Itt
az ideje, hogy végre boldog légy.
Don
Most, hogy mindenki helyet foglalt tűnik fel csak milyen sokan vannak. Ettől pedig rám tör a
lámpaláz. Szokatlan érzés hiszen már nem egyszer tartottam előadást pszichológiából nagy
közönség előtt, azonban ez azért mégsem hasonlítható össze vele. Furcsa, de egyben felemelő
érzés is lesz elmondani mindenki előtt az eskümet és felhúzni Lisa ujjára a gyűrűt, ami
megpecsételi a sorsunkat. Elszomorító, hogy a vendégek közül mindenki vagy az én
ismerősöm vagy pedig az én családtagom. A meghívók megírásakor Lisa Maggien kívül nem
jutott eszébe, akit meg tudott volna hívni. Még a szülei sincsenek itt. Sejtelemem sincs arról,
hogy egyáltalán küldött e nekik meghívót és csak ők nem voltak hajlandóak eljönni, vagy
olyannyira nem tartja velük a kapcsolatot, hogy még a címüket sem tudja. Anyámra pillantok,
aki könnyes szemét törölgetve engem figyel, miközben a mellette ülő barátnője vigasztalni
próbálja. Sajnálom, hogy az apám nélkül kell megélnie ezt a nehéz pillanatot. Nagy törés lehet
az életében, hogy az egyetlen fiát örökre elveszíti. Ami természetesen nem igaz, de ő így
fogja fel. Most először fog el engem is igazán édesapám hiánya. Borzasztóan hiányzik a
mosolya és hogy a vállamra téve a kezét azt mondja: „Büszke vagyok rád fiam.” A kék égen
úszó bárányfelhőket követve arra gondolok, hogy ha még köztünk lenne, biztosan ő vezetné
Lisat az oltárhoz.
Váratlanul valaki oldalba bök a könyökével, ezzel visszarántva a valóságba. Összehúzott
szemöldökkel cikázik végig a tekintem a sorok között, hogy kitaláljam, ki lehet az, azonban
az illető hamarabb leleplezi magát, mint én őt.
- Ugye nem gondoltad, hogy nem fogok eljönni a legjobb barátom menyegzőjére?
- Ash! – Kiáltom a nevét és hátra fordulva megölelem.
- Ne ilyen hevesen Don, még a menyasszonyod féltékeny lesz – Feleli megigazítva az
öltönyét.
Nevetve elengedem a karjaim szorításából és tetőtől talpig végig mérem. Az egy évvel
ezelőtti félénk és visszahúzódó fiúval ellentétben, most egy erős, magabiztos férfi mosolyog
vissza rám. Nem kellenek szavak hozzá, hogy tudjam, boldog életet él.
Az orgonaszó hallatán Ash a vállamnál fogva visszafordít.
- Nézd csak ki jön ott! – Suttogja.
Bessó láttán mindenkiből kitör a nevetés, ahogy a szájába lévő párnával ide – oda futkározni
kezd a székek között. Egy héten át gyakoroltuk vele, hogyan hozza ide a gyűrűket, de úgy
tűnik a vendégek cipői teljesen elvették az eszét.
- Bessó! – Szólok utána és a fejemmel magam elé mutatva jelzek neki, hogy tartsa
magát a tanultakhoz.
A kutyus farkát csóválva leül mellém én pedig gyorsan leveszem a párnáról a gyűrűket,
mielőtt elsprintelne velük.
Sarah Bessó akciója láttán bazsalyogva megindul és a fonott kosarából kivéve, virágszirmokat
kezd el szórni a földre.
- Gyönyörű vagy – Puszilom meg az arcát.
- Várd ki a végét – Feleli halkan végig simítva az ujjaival begöndörített fürtjeit.
Alighogy leemelem róla a tekintetem, tátva marad a szám. Amint Lisa megjelenik karöltve
Maggievel mindenki elhallgat. Most már csak őt látom. Minden megszűnik létezni
körülöttem rajta kívül. Lépteivel átsétál gyűlölettel teli múltunkon, a ki nem mondott
szerelmen át, egészen a jelenünkig. Minden szenvedést újra és újra átélnék, ha tudnám, hogy a
végén várni fog rám. Kezét az enyémbe csúsztatva szembe áll velem és mosolyogva letörli a
szeméből kiszökő könnycseppeket. Bármennyire is szeretnénk, nem mi írjuk a sorsunkat.
Annak a kidolgozása, hiába úgy tűnik néha, hogy nem, de a legjobb kezekben van.
Döntéseinkkel megváltoztathatunk részeket, de a vége úgyis az lesz, amire a legkevésbé sem
számítunk: a legcsodálatosabb befejezés. A mi életünk sosem volt és sosem lesz egy
tündérmese. De az biztos, boldogan élünk amíg meg nem halunk.
top related