PEDAGÓGIAI ARS POETICÁM

Bennő László

2014. augusztus 7.

Miért lettem pedagógus?

Pedagógus családba születtem. Gyermekkoromban édesanyám óvónőként dolgozott egy

közeli óvodában. Mindennapjaink része volt, ahogy ő a foglalkozásokra készült. Gyakran

velünk, gyermekeivel is kipróbálta egyik másik ötletétét, s mindezt mi nagy örömmel

fogadtuk. A vele való összekapcsolódás része lett a felkészülés. Gyakran láttam azt is, ahogy

más gyerekekkel foglalkozik, s ilyenkor közvetlen közelről megtapasztalhattam azt a szerető

odafordulást, erős megtartó erőt, amit vele én is megéltem, valahányszor együtt voltunk.

Vágytam rá, hogy az ő csoportjába kerülhessek, bár ez sohasem valósulhatott meg. „Milyen jó

lehet azoknak a gyerekeknek, akik ennyi érdekes dolgot csinálnak az óvónénijükkel!” Talán

ekkor fogalmazódott meg bennem először a vágy, hogy egyszer majd én is tanítsak.

Pedagógiai minták és a zene

Édesanyám muzikalitása, zenélni vágyása már születésem előtt átjárt. Az énekszó és

dúdolással kísért ringatása máig meghatározó emlékeim. Mindig énekeltünk. Sok-sok dalt

tudott és tanított meg magyarul és finnül, amiket persze finn barátaink nagy örömére mindig

bemutattunk nekik. Ekkor éreztem rá a közös zenélés örömére és arra, hogy zenémen

keresztül mások szívéig jutok. Szüleim korán felfigyeltek zenei érzékenységemre. Hat évesen

egy zenei általános iskolába írattak. Itt kezdtem el furulyán, majd később hegedűn játszani. A

hangszeres zene mellett szolfézst is tanultam, amely szintén meghatározó lett, hisz ennek

köszönhetem, hogy a fülemben, bensőmben megszólaló dallamok azonnal szolmizációs

hangok formájában is megjelennek. Hegedű és szolfézs tanárom, Vígh Lajos bácsi volt. Az ő

zeneisége, művészi hangszerjátéka és a hegedű órákon megjelenő kedves humora

elvarázsoltak. Az órák hangulatát meghatározó humor mindig segített a legnehezebb részeket

is megérteni, megtanulni.

A tanítás iránti vágy és elhatározás végül gimnáziumi éveim második felében vált

elhatározássá bennem, s ebben nagy szerepe volt akkori angol tanáromnak, Drozd Zsuzsa

néninek, akinek köszönhetem, hogy megszerettem az angol nyelvet. Vidám, lendületes óráin

soha nem fáradtam el. Érdeklődésem egyre erősebb lett az angol nyelv iránt, s törekedtem

arra, hogy gyönyörű kiejtését én is elsajátítsam, s a tanultakat minél hamarabb magam is

kipróbálhassam. Az órák meghatározó jellemzője itt is a humor volt. Most már tudtam, hogy

mit akarok: úgy tanítani, hogy a bennem élő és fejlődő tudást humorral fűszerezve,

zenével átitatva adhassam át.

Út a tanítói hivatás felé: pályaválasztás és családalapítás

Gimnázium harmadik osztályában döntöttem el tehát, hogy tanítani fogok. Akkorra már

annyira átjárt az angol nyelv szeretete, hogy azt is elhatároztam, ezt a nyelvet fogom átadni a

rám bízott gyerekeknek. Érettségi után a tanítóképző főiskolán angol nyelvtanítói szakon

kezdtem meg tanulmányaimat. A nyelv iránti érdeklődés bennem itt tovább erősödött, annak

ellenére, hogy sem a gyakorlati, sem a módszertani órák nem fogtak meg, nem ragadtak

magukkal. A főiskola végzése alatt lehetőségem adódott, hogy néhány hónapig Skóciában

dolgozhassak egy idősek otthonában. Ez a kitérő nagyot lendített angoltudásomon,

világlátásomon, élettapasztalatomon. Testközelbe kerülhettem és szívhattam magamba a

nyelv sajátosságait, tökéletesíthettem kiejtésem, tanulhattam meg számtalan új szót és

kifejezést. Az élő nyelvben élhettem, élő környezetben, átitatva az élő kultúrával és

népszellemmel.

Tanulmányaim végzése mellett folyamatosan jelen volt a zene. Zenéltem az iskolában,

hegedültem zenekarokban, énekeltem kórusokban. Zenei érdeklődésem egyre nyitottabb lett, s

ennek köszönhetően a klasszikusok után magyar népzenével kezdtem el foglalkozni, de

megismerkedtem más népek zenéivel is. Rövid ideig egy görög népzenét játszó zenekarban is

hegedültem. A hangszeres zene mellett tizenéves koromban kezdtem el énekelni. Kezdetben

templomi énekkarokban, majd világi kórusokban, kamaraegyüttesekben.

A főiskola befejezése után hamarosan családot alapítottam. Első feleségem énekesnő volt.

Házasságunkból született három gyermekem is rendkívül jó zenei hallással rendelkezik.

Azonban a zene mégsem tudott megszületni a mindennapjainkban. A napi nehézségek, az

állandó küzdelem mellett a zene, csak mint munka jelent meg leginkább társam életében.

Pedig mennyi minden mutatja a muzsika jótékony hatását az emberi lélekre! A síró

kisgyermeket megnyugtatja, a fáradtat ellazítja vagy az ébredőt éppen hogy finoman serkenti,

ébreszti.

A pedagógusi pálya kezdetei -- Zene és tanítás az életemben

Hazatérve külföldi tapasztalatszerzésemből elkezdtem tanítani. Kezdetben főleg egyéni

tanítványokat készítettem fel érettségi, felvételi vagy nyelvvizsgákra. Hamarosan azonban,

lehetőségem adódott arra, hogy egy nyelviskolában csoportokat vállalhassak. Ez volt az a

pont, amikor úgy éreztem, végre elkezdhettem a tanítást. A diploma megszerzése után

visszatértem abba az általános iskolába, ahol annak idején én is elkezdtem iskolás éveimet.

Frissen és tele energiával álltam a gyerekek elé negyediktől nyolcadik osztályig. Az iskolában

néhány olyan tanár kollégával is dolgozhatta m együtt, akik annak idején még engem is

tanítottak. Tapasztalatukat szívesen megosztották velem, s én is számtalanszor kértem

tanácsukat, kérdeztem véleményüket. Ebben az iskolában kaptam először lehetőséget arra is,

hogy mint tanító próbáljam ki magam. Az iskolába járó gyerekek között volt néhány 14-16

éves, nehéz helyzetű, cigány származású gyerek is. Őket az iskolai osztályközösségek már

nem tudták befogadni, hisz ők a sok bukás és évismétlés miatt mindannyian képtelenek voltak

integrálódni az újabb és újabb közösségekbe. Az én feladatom az volt, hogy délutáni

tanulócsoportot szervezve segítsem őket elsajátítani a közismereti tantárgyakat, s felkészítsem

őket az osztályozó vizsgákra. A csoportba tizenegy fiú és egy lány járt. Kezdetben nagyon

nehéz volt velük a munka. A lázadó korba lépett tizenévesek tagadásával és ellenállásával

voltak jelen az órákon. Bennem is a kényszert megtestesítő tanárt látták, aki csak egy

számukra kötelező és feleslegesnek tartott tevékenységet képvisel. Az órákra ugyan bejártak,

de nem bíztak bennem, „szemtelenek” voltak, nem vettek komolyan, semmi jelét nem adták

annak, hogy ők bármit is hajlandóak lennének megtanulni. Ez a munka számomra is állandó

kudarcot jelentett, s egyre csak magamban kerestem a hibát, miért nem megy a közös tanulás.

Egy ilyen nehéz délután egyik fiatal kollégámmal is pont erről a megélésemről beszélgettem.

Elmeséltem neki, hogy a kicsikkel mennyire jól megy a munka, milyen lelkesek az órákon, de

a tanulószobán rám bízott magántanuló gyerekekkel nem boldogulok. S ekkor egy egyszerű,

de annál fontosabb dologra jöttünk rá: a kapcsolat az, ami nem működik velük. A tanítóba

vetett bizalmukat ezek a gyerekek elvesztették. Annyi kudarcélményben, elutasításban és

kirekesztésben volt addigra részük, hogy azt az ősbizalmat, amit egy gyermek tanítója felé

érez ők már elvesztették, s a tanárban már csak az ellenséget, a kényszerítő autoritást látták.

Nekem elsősorban ezen az elveszett bizalom visszaszerzésén és helyreállításán kellett

dolgoznom. Mindenféle tanítás és tanulás csak ennek megléte után végezhető. Nehéz

helyzetbe kerültem, de már tudtam, mit kell tennem: meg kell találnom azt a kapcsolódási

pontot, ahol a gyerekek bizalma irántam megszületik, s ami megerősödése által képesek

lesznek egyéb feladataikat is elvégezni. S ez a pont a zene volt. Ezekben a gyerekekben élt a

muzikalitás. Megfigyeltem, hogy akárhányszor meghallanak egy-egy dallamot, azonnal táncra

jár kezük, lábuk, sokszor maguk is belekezdtek egy-egy énekbe. Ha a zene ennyire mélyen él

ezekben a gyerekekben, akkor nekem, akiben szintén szüntelen „zakatolnak a dallamok” itt

van legnagyobb esélyem hozzájuk kapcsolódni. Csakhamar megszületett a terv. Iskolai

szinten zenei Ki mit tud?-ot szerveztünk, ahol az iskola minden lelkes tanulója megmutathatta

magát és zenei tudását. A kis csoportnak pedig magunk segítettünk a felkészülésben. Először

azonban el kellett hogy higgyék, hogy bárki is kíváncsi lesz arra, amit ők mutatnak. Ezt a

közös zenélésen keresztül a délutánonkénti próbák segítették. Egyre nőtt önbizalmuk, s

bizalmuk bennem, s abban, hogy a közös munkának lesz eredménye. S ez be is igazolódott

csakhamar, amikor sor került előadásukra, amelyet maguk állítottak össze, megmutatva

értékeiket, tehetségüket, csodálatos zenei érzéküket. Megszületett bennük a bizalom, s újra

képesek lettek egy közös élmény által kapcsolódni a felnőtt autoritáshoz, s ebben a

kapcsolódásban immár belső igényükké vált, hogy tanuljanak.

Találkozásom a Waldorf-pedagógiával -- az új út

2010-ben új családot alapítottam. Nevelt lányaim Waldorf iskolába, óvodába jártak, és

mindennapjaink szintjén „éltük a Waldorf-pedagógiát”. Tanítóként is nagy változást éltem

meg: az addigi pedagógiai módszerek, amelyek működésével, hatékonyságával kapcsolatban

sok nehézségem támadt, többé már nem voltak elfogadhatóak számomra. Kerestem az újat, a

működőt. Azt, amelyikben a gyermek szabadságának megőrzése és kreativitásának

kibontakozása áll a pedagógia fókuszában. Ezt jelentette nekem a Waldorf-pedagógia.

Feleségem és családom szerető támogatásával végül megszületett bennem az elhatározás,

hogy elkezdjem mélyebben is megismerni a szabadságra nevelés művészetét, s magam is

waldorf tanítóvá váljak.

Pedagógiai erősségeim és amin dolgozni szeretnék

Életem történéseit meghatározzák emberi tulajdonságaim: a finomságokra való érzékenység, a

más emberek felé érzett empátia, a sokszínűség, a humor és a lényemet átható zeneiség. Ezek

az erősségeim segítenek abban, hogy a mindennapi életben megtaláljam boldogulásom, a

feladatoktól ne ijedjek meg. De ezek az erősségek csak akkor tudnak bennem kiteljesedni, ha

társulnak egy egészséges önbizalommal és saját kreatív erőimbe vetett hittel. Tanítóként

fontosnak érzem, hogy szüntelen dolgozzam belső megtartó erőm fejlesztésén, mely segít a

hiányzó önbizalmam erősödésében is. Ezzel együtt elengedhetetlen, hogy energiáimat

fókuszálva, feladataimat struktúrába rendezve végezzem munkámat. Feladatomnak érzem

továbbá, hogy erősítsem a hitem és bizalmam a rám kiszabott, általam felvállalt útban, hogy

elszánással és hiteles akaraterővel felegyenesedve járjam azt.

Mit jelent nekem a zene? Mi a pedagógia lényege számomra?

A zene számomra gyengéd ellágyulást, felemelkedést, hullámzást, ringatást, biztonságot adó

ölelést jelent. Örömmel tölt el. A zenében érzelmek jelennek meg, a szépség és a harmónia

felemelkedést és a magasabb világokhoz való kapcsolódást hozza. A zene alapot ad egy olyan

megismerésnek, amelyben benne rejlik az az ősi kapcsolódás, amely az anyát is

összekapcsolja gyermekével. A gyermek első zenei élménye talán az a szívhang, amelyet

édesanyja méhében hall a várandósság során. A világ hangjai először az édesanya testi és lelki

szűrőjén keresztül, később az egyén szabad választása által jut el a lélekhez. Ez a kapcsolódás

a zene átélésén keresztül belső világokat nyit meg, a világgal, a kozmikus renddel kapcsol

össze.

Amikor a gyermek egy eszközt vesz kezébe, az eszközzel azonosul. Ez akkor tud

megtörténni, ha teljes bizalommal ragadja meg azt, attól nem idegenkedik, annak minden apró

részét megismeri. A tanítás során elsődlegesnek kell, legyen, hogy a használt eszközt a

gyermek megismerhesse, megfogja, megszagolja, minden érzékszervével megtapasztalja,

majd megtanulja, mire jó az adott tárgy. Ez eljuttathatja őt addig, hogy a tárgyat már saját

kifejezőeszközeként érzékelje, azaz azonosuljon vele. Valahányszor kezembe veszem a

hegedűmet, egy pillanatig ismerkedem vele. Felidézem magamban azt a képet, amikor a

hangszer már testem részévé vált, készen állva arra, hogy megtestesítse a hangokat, amelyek

belőlem fakadnak. A bennem szüntelenül lüktető zene így tud megszólalni általam és

hangszeremmel. A tanítás során megjelenő zene, zeneiség nagyon közel áll még ahhoz a

kisgyermeki élményhez, amikor az édesanya dúdolt vagy énekelt (akármilyen hangon vagy

tisztasággal is) gyermekének. Ha tanítóként a zene oldó, lazító vagy éppen összeszedettséget

serkentő hatását tudom tudatosan alkalmazni, akkor ez ezt a korábbi zenei élményt felidézve,

új lelkiállapotot teremtve segíti a gyerekeket (tanulókat) az új tartalmakat befogadni.

Tapasztalatom szerint olyan módon érdemes tanítani, hogy a tanító és a gyermek szüntelen

egységet képezve egyesüljön a megtanulandó tudásban. A tudás átadásának elengedhetetlen

feltétele tehát az oldott, szabad légkör és a tanulókban annak kialakítása, hogy érdeklődés

által kapcsolódjanak a tantárgyhoz. A Waldorf pedagógiában mindamellett, hogy a

kerettanterv által „előírt” tartalmakat a gyerekek egyéni ritmusa és igénye szerint megvalósítja

a tanító, nagy szabadsággal élhet az olyan eszközök használatában, mint amilyen a zene s a

humor. Én ezt a példát kaptam tanítóimtól, elsősorban édesanyámtól, hegedű és angol

tanáromtól. És megvalósulhatott álmom: úgy tanítani, hogy a bennem élő és fejlődő tudást

humorral fűszerezve, zenével átitatva adhassam át.

Kérdéseim a Waldorf-pedagógiával kapcsolatban

Eddigi tanítási gyakorlatom során két fő területen tapasztaltam nehézséget: a belső feltöltődés

és a szülőkkel való kapcsolat terén. Kérdéseimre részben kaptam már választ, de azt

tapasztalom, hogy a waldorf pedagógiai képzésen egyik téma sem kap kellő figyelmet, pedig

mindkét témakör számtalan osztálytanítót érinthet.

Milyen forrásokból töltekezhet a pedagógus a mindennapi küzdelmek mellett? Miért szánnak

kevés vagy éppen semennyi időt, energiát és forrást a waldorf tanítók belső munkájának

megsegítésére? Mit tehet a tanító, ha az osztályába speciális nevelést igénylő gyerekek(ek)

járnak, akár valamely nehézséggel küzdő, akár kiemelkedő intellektussal bíró tanulók? Mik

azok a leglényegesebb szempontok, amiket a szülőkkel való együttműködésben egy waldorf

tanítónak szem előtt kell tartania? Honnan és milyen segítséget kaphat a tanító, ha elakadása

van a szülői közösséggel? Hogyan alakítson ki egy első osztályát kezdő waldorf osztálytanító

a szülői közösséggel olyan kapcsolatot, melyben a szülők bizalommal adják gyermeküket

reggelente az ő szárnyai alá? Miért nincsenek túlélő kisokosok, melyben a „rangidős”

kollégák tapasztalataikat átadják a „fiatalságnak”?