Arthur Osborne

A szent hegy bölcse

Sri Ramana Maharshi

Negyven versszak a Valóságról

Arunachala könyvek

A kötet alapjául szolgáló kiadás:Ramana Arunachala by Arthur Osborne

Sri RamanasramamSixth Edition, 1994

The Collected Works of Sri Ramana Maharshi Sri Ramanasramam

Sixth Revised Edition, 1996

©Sri Ramanasramam Malik (Tóth István) ©Hungarian translation, 1999

Fordította:Malik (Tóth István)

A szöveget az eredetivel egybevetette: Krishna (Veszprémi Krisztina)

Művészeti szerkesztő: Boldog Nagy Edit

A kötetet tervezte és tördelte: Boldog Nagy Dániel

Tartalomjegyzék

Arthur Osborne

A szent hegy bölcse

Előszó 8Ramana Arunachala 16Az ember, akit Ramanának hívtak 23A közvetlen ösvény 43Arunachala Ramana 61Az írott hagyaték 68Hasonlóság a buddhizmushoz 75Ramana Szad-Guru 84

Sri Ramana Maharshi

Negyven versszak a Valóságról

Megjegyzés a Negyven versszak a Valóságról elé 92Negyven versszak a Valóságról 94Függelék a negyven versszakhoz 104

Szójegyzék 114

Arunachala, a szent hegy

Sri Ramana Maharshi

Arthur Osborne

A szent hegy bölcse

Miképpen született meg ez a könyv

Nem sokkal a II. világháború előtt barátaimtól képeket kap­tam Bhagavan Sri Ramanáról, s néhány könyvet is elküld-

tek az Övéiből. René Guénon, a francia író hatására - aki újra­értelmezte a Nyugat számára elfeledett szellemi hagyományokat- már megértettem, hogy minden létező az Egyetlen Önvalót vagy Tiszta Létezőt nyilvánítja ki, s hogy én, lényegem szerint, azonos vagyok ezzel az Önvalóval. Ez azt jelenti, hogy lehetsé­ges felismerni e Legfelsőbb Azonosságot és valóban eggyé válni vele, s ez az élet kizárólagos célja. Amíg ezt el nem érjük, addig az egyik vagy másik formát felöltött elkülönült élet káprázatá- nak folytatódnia kell, és, szenvedéseivel és csalódásaival, el kell felhőznie a Tiszta Létező ragyogását.

Tisztában voltam vele, hogy ez a feladat a hősies keresés, a Szent Grál és az Aranykehely felkutatása, s hogy ez állandó erőfe­szítést kíván egy kijelölt ösvényen haladva, egy Guru1 vezetésének

1 az idegen szavak magyarázatát lásd a szójegykékben

8

segítségével. Tettem bizonyos erőfeszítéseket, hogy ráleljek egy ilyen ösvényre, ám olyan emberek, akiket rendkívül tiszteltem, biztosítottak afelől, hogy Bhagavan nem Guru, továbbá hogy ta­nítása, legyen bármilyen kifinomult, nem tartalmaz olyan gyakor­lati irányítást, melynek segítségével az ember követheti ösvényét. Lenyűgöző hatással voltak rám a könyvek és a fényképek, a ben­nük rejlő szellemi erő és szépség, ám, vonakodva, úgy döntöttem, hogy inkább a fényűzések csoportjába sorolom Őket, ahelyett, hogy úgy vélném, gyakorlati hasznára lehetnének az embernek.

Mindenesetre amúgy sem állt módomban Tiruvannamalai- ba utazni, mivel abban az időben egyetemi előadó voltam Szi- ámban. Hamarosan mégis megadatott ez a lehetőség. 1941-ben hat hónap szabadságot kaptam, amit Indiában töltöttem. Még­sem látogattam el Bhagavanhoz, elfogadva azt a nézetet, melyet rám erőltettek: a kevésbé törekvő erőfeszítés gyakorlatiasabb, a kevésbé megvilágosodott vezetés hatékonyabb.

Szeptemberben, amikor szabadságom véget ért, a háború már Sziám felé közeledett, így hát feleségemet és három gyermeke­met Indiában hagytam, s egyedül tértem vissza. Egyik barátom önzetlenül megnyitotta előttük házát Tiruvannamalaiban, az egyetlen helyen, ahol feleségem maradni kívánt. Ő nálam job­ban törődött a valósággal, és kevésbé az elméletekkel, én pedig anélkül utaztam vissza, hogy láttam volna Bhagavant,

Decemberben a japánok elfoglalták Sziámot, engem letartóz­tattak és internáltak. Nem sokkal azelőtt kaptam egy levelet, melyben az állt, hogy nagyobbik leányom, aki akkor Ötéves volt, és a nála három évvel fiatalabb fiam megkérték Bhaga­vant, hogy biztosítsa épségemet a háború idején, mire ő mosoly­gott és jóváhagyta a dolgot.

9

Ezután az internálás három és fél hosszú esztendeje követke­zett, amíg végül a japánok kapituláltak 1945-ben. Bőséges időm volt szádhanára. Egyre inkább Bhagavan vált törekvéseim táma­szává, bár még nem úgy fordultam hozzá, mint Guruhoz.

Amint az evakuálás megtörtént, Tiruvarmamalaiba utaztam. Október eleje volt, s én legalább annyira azért igyekeztem, hogy újra családommal lehessek, mint hogy felkeressem Bhagavant. Talán őszintébb lenne azt mondani, hogy egyszerűen úgy érez­tem, oda kell mennem.

Amikor érkezésem reggelén beléptem az ásram halijába, Bhagavan még nem érkezett vissza szokásos reggeli, hegyen tett sétájáról. Egy kissé félelmetesnek találtam, milyen kicsi a te­rem, s hogy milyen közel kell majd ülnöm hozzá. Valahogyan nagyobbnak és kevésbé bensőségesnek képzeltem. Ekkor belé­pett, ám, legnagyobb meglepetésemre, nem tett rám nagy be­nyomást, a képeinél bizonyosan kisebbet: csupán egy ősz ha­jú, igen kedves ember, aki a reumától kissé mereven és gör- nyedten jár. Ahogy elhelyezkedett a kereveten, rám mosoly­gott, majd kisfiámhoz fordult, és a következőket mondta: “Nos, Adam imája meghallgatásra talált, apukája épségben visszaérkezett.” Éreztem a kedvességét, de ennél semmi többet. Méltányoltam, hogy angolul beszélt a kedvemért, mivel Adam tudott tamilul.

Az ezt követő hetekben mindig kedvesen bánt velem. Az idegfeszültségem csökkent és az elmém fokozatosan megnyugo­dott, de erős kapcsolat még nem volt közöttünk. Csalódott vol­tam, minthogy az elfogadás hiánya mutatkozott bennem, ám ez­zel egyidejűleg jóváhagytam azt az előzőleg elfogadott véleményt, mely szerint ő nem Guru, és nem ad vezetést semmiféle ösvé-

10

nyen. S Bhagavan nem mondott semmit, hogy megváltoztassa ezt a nézetemet.

Egészen Kárttikaí estéjéig. Kárttikaí ünnepén, amikor min­den évben tüzet gyújtanak az Arunachala ormán - de az is lehet, hogy Dípávali volt éppen, már nem emlékszem pontosan ha­talmas tömeg gyűlt össze a fesztiválra, és mi nem a hallban, ha­nem az udvaron ültünk. Bhagavan pamlagján pihent, én pedig az első sorban foglaltam helyet előtte. Ő felült, rám tekintett, és összeszűkült szemei szülte keresztülhatoltak rajtam. Olyan átható volt a tekintete, olyan meghitt és mégis olyan intenzív, hogy nem találok rá szavakat. Olyan volt, mintha azt mondta volna: „Már hallottad, miért nem ismered fel?” S ezután jött a csend, a mélységes béke, a leírhatatlan könnyűség és boldogság.

Ezt követően a Bhagavan iránti szeretet növekedni kezdett szívemben, és érezni kezdtem erejét és szépségét. Másnap reggel, amint a hallban ültem előtte, életemben először megpróbáltam követni tanítását azáltal, hogy használtam a vicsárát - „Ki va­gyok én?” Úgy véltem, én döntöttem így. Először nem ébred­tem rá, hogy a tekintet általi beavatás töltött el élettel és változ­tatta meg elmém hozzáállását. Valóban, csupán felszínes isme­retem volt erről a beavatásról, és kevés figyelmet szenteltem ar­ra, amit efelől hallottam. Csak később tudtam meg, hogy más követőknek szintén volt hasonló élményük, s hogy ez náluk is az aktív, Bhagavan által vezetett szádhana kezdetét jelentette.

Szeretetem és odaadásom Bhagavan iránt egyre mélyült. Szí­vemben boldogan dalolva járkáltam, éreztem a Guru áldását és misztériumát. Szerelmi énekként ismételgettem, hogy Ő a Gu­ru, Ő a kapocs menny és föld, a forma nélküli Létező és szívem között, ő a kapocs Isten és énközöttem. Tudatára ébredtem je­

11

lenléte hatalmas áldásának. Még külső megnyilvánulásaiban is kedves volt hozzám, mosolygott, amint beléptem a haliba, és jelezte, hová üljek, hogy láthasson meditáció közben.

Egy nap hirtelen egy eleven hang szólalt meg bennem: „A kapocs a forma nélküli Létezővel? Hiszen ő a forma nélküli Létezőt” S elkezdtem felfogni dnyánája értelmét, és megérteni miért szólítják őt követői egyszerűen „Bhagavannak”, mely szó azt jelenti, Isten. Bhagavan tehát bizonyítani kezdte bennem azt, amit tanításában kinyilvánított: a külső Guru segíti felébreszteni a szívbéli Gurut. A vicsára, a szakadatlan „Ki vagyok én?” elői­dézte az Önvaló éberségét2, mely külsőleg mint Bhagavan, s ezzel egyidejűleg bensőmben mint az Önvaló nyilvánult meg.

A megtévesztő elmélet, mely szerint Bhagavan nem Guru, egyszerűen elpárolgott kegyelmének ragyogásában. Sőt mi több, most már felfogtam, hogy tanítása nemhogy tartalmaz gyakorla­ti irányítást, hanem kizárólag abból áll. Felfedeztem, hogy Bha­gavan kerüli az elméleti magyarázatokat, és a kérdezőt a szád- hana gyakorlati szempontjai, a követendő ösvény felé fordítja. Ezt, és csakis ezt tanította. írtam azoknak, akik félre informáltak engem, elmagyaráztam ezt nekik, és mielőtt a levelet postára ad­tam volna, megmutattam Bhagavannak. Ő elolvasta, s meg­hagyta, hogy küldjem el.

Minden nap ott ültem előtte a hallban. Nem tettem fel kér­déseket, hiszen az elméletet már régen megértettem. Igen ritkán beszéltem vele, akkor is csupán személyes ügyekről. Ennek el­lenére a csendes irányítás folyamatos, erőteljes és szubtilis volt.

2 awareness

A modern elmének talán különösnek tűnik, de a Guru csend- ben tanított. Ez nem azt jelenti, hogy nem volt hajlandó ma­gyarázatot adni valamire, amikor kérdezték - az Őszinte kérdése­ket mindig kimerítően megválaszolta hanem hogy a valódi tanítás nem a magyarázat, hanem a csendes befolyás, a szívben kibontakozó átalakulás.

Szüntelenül törekedtem a vicsára útján, útmutatásai alapján. Mivel a kötelesség, a szolgálat érzése erős volt bennem, ezzel együtt végeztem szádhanák egyéb formáit is, melyeket még Bha- gavanhoz érkezésem előtt kezdtem el, bár ezeket most már ter­hesnek és hasztalannak találtam. Végül említést tettem Bhaga- vannak kellemetlen helyzetemről, és megkérdeztem tőle, el­hagyhatnám-e gyakorlataimat, ő ezt javasolta, s felvilágosított arról, hogy minden egyéb módszer csupán a vicsárához vezet.

A Tiruvannamalaiba érkezésem pillanatától fogva nem me­rült fel újra a távozás gondolata. Otthon éreztem magam, mindjárt a kezdetektől, még ha a Bhagavanról vallott nézete­im olyannyira hamisak voltak is, és anyagi helyzetem kilátás­talannak tűnt. Talán ez volt az oka annak, hogy Bhagavan könyörületességében olyan embert részesített beavatásban, aki keresett ugyan, de elméje nem volt elég éles a kérdés feltevé­séhez.

A folyamatos fizikai közelség ezen időszaka egészen az 1948- as esztendő elejéig tartott. Soha nem voltam olyan anyagi hely­zetben, hogy feltételezhettem volna, képes leszek majd' három évet az ásramban tölteni. Ám a körülmények Bhagavan akara­tához igazodtak. Kegyelme nemcsak hogy ott tartott, de ráadá­sul át is segített a munkanélküliség, valamint az egyéb megpró­báltatások és veszteségek hosszú időszakán anélkül, hogy túlsá­

13

gosan nyugtalankodtam volna. Bár sohasem beszélt nehézsége­imről vagy balszerencsémről, szívemet békével árasztotta el.

Az 1948-as év elejétől az állandó testi közelség nem volt szükséges, a hivatalos munka viszont elengedhetetlenné vált. Madras-ban találtam állást, ahová magammal vittem egy Bha- gavanról készült életnagyságú fényképet, melyet olajfestékkel át­festettek. A képet Dr.T.N. Krishnaswamy, Bhagavan egy köve­tője ajándékozta nekem, aki fotográfus volt. Megmutattam Bha­gavannak indulásom előtt, mire ő kézbe vette, majd a követke­ző szavak kíséretben visszaadta nekem: „Magával viszi a Szvá- mit.” Ettől kezdve a kép egy Guru szeretetével és kényszerítő ere­jével tekintett rám, és minden egyéb portrénál mélyrehatóbban beszélt.

Ezek után csak hétvégeken és ünnepnapokon utaztam el Ti- ruvannamalaiba, és minden egyes látogatás újra élettel töltött el. Jelen voltam a2 egyik Bhagavanon végzett műtét alkalmával, és részesültem darsanjában rögtön azt követően. Fogadtatásának me­legsége szívemig hatolt, és lelkiismeret-furdalást okozott elgondol­nom, hogy milyen hatalmas jutalom jár csekély erőfeszítésemért. Ott voltam azon a végzetes áprilisi éjszakán, amikor teste meg­halt, s a gyász mögött éreztem a nyugalmat, és csodálkoztam azon az erőn, melyet Bhagavan a követőinek adott, hogy elviseljék el­vesztésének fájdalmát. Fokozatosan, egyikük a másik után kezdte felismerni szívében az igazságot: Bhagavan nem távozott, hanem- ahogy megígérte - még mindig közöttünk van.

Attól a naptól fogva jelenléte a szívekben egyre áthatóbb, kegyelmének áradása egyre gazdagabb, támogatása egyre nyilván­valóbb lett. Azóta is jártam Tiruvannamalaiban, és a sírjából kiáradó kegyelem az élő Ramana kegyelme.

1 4

Ezen évek alatt nem éreztem ösztönzést arra, hogy Bhagavan- ról írjak. Testének halála után, s miután megnyugtatott ben­nünket - „Nem megyek sehová. Itt vagyok, hová is mehetnék?”

volt egy álmom, melyben magához hívott, s amint én pam- lagja előtt térdeltem, a fejemre tette a kezét, és ekképpen megál­dott. Az idő tájt kezdtem indíttatást érezni, hogy Bhagavanról írjak, különösen arról, hogy az Ön-kutatás ösvénye, melyet ta­nított, járható. Az itt található fejezetek többsége először kü­lönböző újságokba írt cikként jelent meg a Mahaszamádhit kö­vető hónapokban, míg végül sor került összegyűjtésükre és könyv formájába szerkesztésükre.

15

Első fejezet

Ramana Arunachala

hatalmas eposzok egyike befejeződött, véget ért az isteni ke-gyelem legfelsőbb megnyilvánulásainak egyike: annak,

amikor Isten emberi testet öltött, és az emberek között járt-kelt Bhagavan Sri Ramanaként, akit Maharshinek3, Nagy Risinek neveztek. Ez nem egy átlagos Guru története volt, noha képtelen­ségnek hathat bármelyik Gurut „átlagosnak” titulálni. A Guru, ha valódi szellemi Mesterről van szó, nem egy hétköznapi halandó sík­ján él, ám Bhagavan esetében semmiféle síkról nem beszélhetünk: ő olyan ember volt, aki az Önvalóval — vagyis Istennel - való ön­azonosság szakadatlan, zavartalan tudatosságában élt. Vagy ugyanezt a másik oldalról szemléltetve: Isten volt, aki emberi testet öltött, és alávetette magát az emberi korlátoknak. Azzal az ötvennégy évvel4,

3 Neve angolos átírásban Lett ismert (Bhagavan Sri Ramana Maharshi), azonban a teljességkedvéért közöljük a magyaros átírást is, mert ez közelebb áll az eredeti kiejtéshez: BhagavanSri Ramana Maharisi. (a ford.)4 Sri Ramana Maharshi 1879-ben született, és 1950-ben halt meg, 71 éves korában. A szer- zö által írott 54 év a megvilágosodása és a halála közötti időszakra utal. (a ford.)

A

16

amit testet viselve töltött, egy hosszú áldozatot hozott mindnyá­junk érdekében, és életének vége felé ez az áldozat már márt- íromsággá vált.

A testnek ez az elfogadása annak korlátaival együtt a tudás- nak és a tudatlanságnak egy olyan kombinációját eredményez­te, amely Bhagavan számos látogatója előtt rejtélyesnek tűnt. Bhagavan spirituális tudása teljes volt és állandó, mindig auto­ritással beszélt. A szamádhi kérdése fel sem merült, mivel szü­net nélkül szamádhiban időzött: mindig tudatosan az Átman­ként, a legfelsőbb, isteni, oszthatatlan, örökkévaló Önvaló­ként. A kinyilatkoztatás kérdése sem vetődött fel, hiszen ki nyi­latkoztatna ki bármit is, és ki számára, egy olyan állapotban, mely meghaladja az egyik-másik kettősségét? Ennélfogva tehát Bhagavan minden kijelentése isteni megnyilatkozás, minden magyarázata szentirat volt.

És mégis, ő is mutatott olyan emberi tudatlanságot, amely az átlagos halandóra jellemző. Érdeklődött afelől, hogy ez és ez a személy megérkezett-e, hogyan érzi magát az és az a beteg, és így tovább. Számos látogató és Bhagavan néhány követője ezt el­lentmondásosnak találta, s kíváncsi volt, hogyan lehetséges, hogy az isteni Bölcsesség nem tudja, vajon egy bizonyos hajó megérkezett-e, vagy egy orvosság kifejtette-e kívánt hatását.

Egyszer egy tanítvány, akit ez a dolog zavarba ejtett, megkér­dezte tőle:

- Egy dnyáni mindent tud?Válaszával Bhagavan — éles elméjűen, mint mindig — a kér­

dést egy hasztalan elméletből a szádhana emlékeztetőjévé változ­tatta:

- Mindent, amit tudni érdemes.

1 7

Az övé semmiképpen sem egy jógi esete volt, aki a tudás egyik szintjéről a másikra küzdi fel magát, hanem valami egy­szerűbb és mérhetetlenül hatalmasabb. Olyasvalaki volt ő, aki meghalt a test számára, és az Isteni Önvalóval való tökéletes ön- azonosulásban élt, majd elfogadta az egyszerű emberi korlátokat.

Mindazonáltal nagyon óvatosan kell beszélnünk az ilyen misz­tériumokról. Nem mondhatjuk azt, hogy bármilyen magasabb ál­lapottal járó tudás elérhetetlen volt Bhagavan számára, ő Bhaga­van volt, és nem lehetett előtte elérhetetlen állapot. Egyszerűen arról van szó, hogy azok az állapotok, amelyeket mi magasabbak­nak nevezünk, számára ugyanolyan illuzórikus, álomszerű valóság­gal rendelkeztek, mint ez az emberi állapot, ö egy volt azzal a Lé­tezővel, amely magában foglalja és meghaladja azokat. Amikor el­fogadta, hogy tovább viseli az emberi testet azután, hogy megha­ladta az emberi és minden egyéb állapotot, elfogadta annak korlá- tait is: az ember érzi a hideget és a meleget, a szenvedést és a beteg­séget, tudatlan az események menete felől. Ha viselte volna az em­beri testet, ám megszabadította volna magát annak szükségszerű fáj­dalmaitól, betegségeitől és az események ismerete felőli tudatlan­ságtól, akkor az emberek azzal védekezhettek volna, hogy „Könnyű neki azt mondania, hogy időzzünk a szívünkben, nem zavartatva attól, mi történik körülöttünk, hiszen neki nincsenek fájdalmai és kétségei, nem úgy, mint nekünk.”

Ám ő nem utasította vissza a fájdalmat és a bizonytalansá­got, az emberi forma velejáróit, hanem megmutatta, hogy azok nem befolyásolhatják a dnyáni felülemelkedett egykedvűségét, aki minden körülmények között szilárdan a Valóságban marad. Ez adott erőt tanításának, hiszen nem tett mást, mint arra buz­dította tanítványait, hogy tegyenek úgy, ahogy ő.

18

Amiképpen Bhagavan elfogadta az emberi tudás határait, úgy az ember birtokában lévő hatalom korlátait sem hágta át. Élnek spirituális Mesterek, akik csodákat mutatnak be azon célból, hogy érzékeltessék a szellemi törvények felsőbbrendűségét a fizi­kai törvények felett, s hogy kinyilvánítsák az embereknek azt a ragyogó, velük született ajándékot, amely mindenkit megillet. Ám Bhagavan nem így tett: ő bebizonyította, hogy lehetséges megmaradni az Önvalóban az emberi élet minden korlátozott­sága közepette. Ezért hát példát mutatott azzal, hogy nem csu­pán az emberi szenvedésnek és az eseményeket illető tudatlan­ságnak vetette alá magát, hanem a világ e Sötét Korszakának törvényeinek is, olyan törvényeknek és szabályoknak, amelyek, számára, az ásram vezetőinek előírásaiban tükröződtek. Ekkép­pen azok előtt, akik e törvényeket kellemetlennek találták, ott állt példának Bhagavan saját engedelmessége.

Mindenesetre ha valaki valamit kijelent Bhagavan erőiről, annak ugyanolyan óvatosan kell nyilatkoznia, mint amikor tu­dásáról beszél. Voltak követői, akik olyan egyszerű hittel tekin­tettek rá, mintha atyjuk és anyjuk volna, ahogy a tamil szólás mondja, és imával fordultak hozzá, bármi gondjuk támadt. Imájuk pedig meghallgatásra talált. Nehézségek és betegségek múltak el, vagy kedvező változások történtek, gyakran éppen ab­ban a pillanatban, amikor a problémával foglalkozó levelet kéz­besítették Bhagavannak, vagy amikor a személyes találkozás lét­rejött. Ha ez nem volt megvalósítható vagy tanácsos, akkor bi­zonyos szellemi erő és alázat szállta meg a követőt, és segítette át a nehézségen, amely addig megoldhatatlannak tűnt.

Néhány tanítvány észrevette, hogy Bhagavan ekképpen ta­lán valóban válaszolt az imára, ám később, amikor az illető sze­

19

mély felkereste az ásramot és beszámolt Bhagavannak az esetről, s hogy egy Bhagavanhoz intézett kérés végül megoldást eredmé­nyezett, ő látszólag — legalábbis emberi szinten — nem tudott er­ről. Egy alkalommal, amikor efelőí faggatták, a következőt vá­laszolta: „Abban a pillanatban, ahogy egy követő imájával a dnyánihoz fordul, az automatikus isteni tevékenység működni kezd.” Ezt a magyarázatot telugu nyelven adta, de az „automati­kus isteni tevékenység”5 szavakat angolul mondta.

Sohasem beszélt a különféle erőkről, soha nem mutatott irántuk érdeklődést, és tanítványai esetében helytelenítette, ha ők így tettek, emlékeztetve Őket arra, hogy azok csupán zavaró tényezők az Ön-felismeréshez vezető ösvényen, s hogy maga az erő fogalma kettősséget foglal magában. Amikor bármilyen olyan szellemi tanítóról esett szó, aki csodákat mutatott be, ő szokása szerint megkérdezte: „Akkor, amikor ezeket véghezvitte, vajon azt gondolta, hogy ő az, aki cselekszik?”

Együttérzése gyakorta nem úgy fejtette ki hatását, hogy meg­szabadította az embert a balszerencsétől, hanem hogy az annak ellenére békére lelt. Az asszony, aki férjét gyászolta, az apa, aki egyetlen fiát veszítette el, eljött Bhagavanhoz, és beszámolt szen­vedésének történetéről, mire ő nem válaszolt semmit, hanem egyszerűen rájuk nézett fénylő szemével, mely szeretettől és meg­értéstől ragyogott, és béke töltötte el szívüket.

Materialista korunkban áldottak vagyunk, hogy olyan szol­gálattal találkozhatunk, amely csak a Buddháéhoz, Krisztuséhoz és Sankaráéhoz hasonlítható. S materializmusunk mértékét jel­

5 automatic divine activity

20

zi az a közönyösség, amelyet világunk egészként iránta mutat: egyfolytában eszményekről és okokról beszél, miközben a kor szentjéről ugyanolyan vakon nem vesz tudomást, mint ahogy azt a rómaiak tették Krisztus esetében. Maga Bhagavan mondta egy ízben: „Ha egyetlen dnyáni is él a Földön, akkor annak ha­tása nem csupán tanítványai számára jelent jótéteményt, hanem az egész világ számára.”

Mindazonáltal Sri Ramana tanítása természetétől fogva nem szándékozott olyan felbolydulást okozni, mint a Buddháé, Krisztusé vagy akár Sankaráé, mivel ő nem azért jött, hogy egy új vallást prédikáljon, vagy hogy egy már meglévőt helyreállít­son. Az ő munkája az volt, hogy megnyisson egy olyan spiri­tuális ösvényt, amely megfelel a modem kor feltételeinek, és amely járható mindenki számára, aki hozzá fordul, bármilyen valláshoz vagy közösséghez tartozzon. Azt is mondhatnánk, hogy ez nem egész közösségek számára intézett felhívás, hanem azok olyan egyéneihez szól, akik látják, mi válik valóban hasz­nukra, és tartják is magukat ahhoz.

A bölcsek, réges régen, egyetértettek abban, hogy a Káli Jugá- nak megfelelő szádhana leginkább a náma dzsapa, az Isteni Név invokációja. Abban is azonos véleményre jutottak, hogy a dnyá- na márga, a „közvetlen ösvény” túl meredek ebben a korban. En­nek ellenére azt is kijelentették, hogy a korszak vége felé az ös­vény egyszerű lesz és könnyen járható. Ezt hozta el Bhagavan Sri Ramana azzal, hogy megnyitotta az emberiség számára az Ön-ku- tatás elfelejtett útját, méghozzá olyan formában, mely megfelel korunk körülményeinek, s amelyet későbbi fejezeteinkben bemu­tatunk. Ez valóban olyan integrált út, amelyben mindhárom összetevő - a dnyána, a bhakti és a karma márga - megtalálható,

21

és amelyben a nagyobb hangsúly arra az elemre fektethető, mely a követő természetének megfelel. Eme ösvény megteremtése volt Bhagavan közöttünk zajló életének titka és értelme, és ezt próbál- juk meg leírni különböző megközelítésekben a következő fejeze- tek során. Tanítása fél évszázadában Bhagavan újra és újra tud­tunkra adta, hogy ez a legmegfelelőbb, a legközvetlenebb és a leg­biztosabb út. „Az Ön-kutatás az egyetlen tévedhetetlen, az egye­düli közvetlen eszköz ahhoz, hogy felismerd a feltételek nélküli, abszolút Létezőt, aki valójában vagy.”

22

A legfenségesebb és legmegkapóbb film volt, amit valaha lát­tam, mégis minden közjáték nélküli: az Arunachala hegy

látképe az ásram kocsibehajtójáról, és egy magas, törékeny, vilá­gos bőrű ember, rövid, ősz hajjal, amint egy sétabot segítségével lefelé lépked a hegy lankáin. Ezután az következik, ahogy kilép a haliból, rámosolyog egy csecsemőre, majd keresztülhalad az ás- ramon. Egyszerű, hétköznapi dolgok, ám szépségüktől eláll az ember lélekzete: az egyszerűség olyan természetes, a mosoly olyan önkéntelen, a fenség olyan magától értetődő.

Bőrének színe világos volt, majdnem aranyszínű, ősz haja és szakálla mindig rövid, mivel fejét az ásram vezetői minden te- liholdkor leborotváltatták a szannyászinok módjára. Sovány teste idősebbnek tűnt a koránál, magán viselte szomorúságaink terhét. Térde reumától szenvedett, s emiatt erősen botjára tá­maszkodott séta közben, tekintetét a földre szegezve. Szerénység,

Második fejezet

23

hihetetlen egyszerűség, gyermeki védtelenség lengte körül. An­nak puszta látványa, ahogy keresztülsétál az ásramon, elegendő volt ahhoz, hogy megragadja szívünket. Világiaknak tűnő em­berek követték tekintetükkel, szeretettől csillogó szemmel.

Sri Bhagavan történetében nincs semmi rendkívüli. Egy sze­gény, dél-indiai bráhmana családban született, tanulmányait egy missziós iskolában végezte, ahol némi angolt is tanult. Átlagos, egészséges gyermek volt, aki jobban szerette a sportot, mint a tanu­lást. A nagy változás tizenhét éves korában történt, amikor a ser­dülők rendszerint a gyermekkorból a felnőttkorba lépnek.

Egy napon hirtelen rettentő halálfélelme támadt, úgy érez­te, hogy azonnal elragadja a halál. Nem volt senki, akihez for­dulhatott volna, senki, aki segítséget nyújtott volna. Ráébredt, hogy egyedül kell szembenéznie a helyzettel. Mereven feküdt ágyán, s megpróbálta elképzelni, eljátszani a halált. Visszatartot­ta a lélekzetét, hogy a tapasztalás még élőbb legyen, vagyis ön- tudatlanul a pránájáma vagy lélekzetszabályozás technikáját al­kalmazta. Azt mondta magában: „Rendben, tehát eljött a ha­lál. Mit jelent ez? A test halott. Elviszik majd az égető ghathoz, hogy ott elhamvasszák. De a test halálával »én« is meghaltam-e? Vajon ez a test-e az »én«?” Ezek nem üres gondolatok voltak csupán. Az élő igazság ragyogott fel benne, miszerint ő nem az érzéketlen test, s nem is a felmerülő-eltűnő gondolatok, hanem az örökkévaló „Én”, a halhatatlan Szellem. Abban a pillanat­ban meghalt a halál, és ő az örök Önvaló világosságára ébredt. Egy életnyi igyekezet és szádhana sűrűsödött számára abba a né­hány rövid másodpercbe. Az elméletekről később szerzett tudo­mást, s később ismert rájuk, csakúgy, mint egy asszony, aki vi­lágra hozta gyermekét, ám a szülésről csak azután olvasott.

24

Bhagavan egész életmódja megváltozott. Elveszítette minden érdeklődését a világi dolgok iránt, és folyamatosan az Önvaló üdvösségébe merült. Bátyja, aki apjuk elhunyta után nagybáty­juk irányításának segítségével felelős lett a családért, bosszúság­gal észlelte a változást, és egy ízben meg is dorgálta a fiút, hogy ügy viselkedik, mint egy szádhu, miközben élvezi a családi élet jótéteményeit. A fiatal Ramana, felismerve a megrovás igazsá­gát, titokban elhagyta otthonát, és az Arunachala szent hegyé­hez indult, ahol mindezek után ötvennégy évig maradt, egészen 1950. április 14-éig, amikor testben töltött földi élete befejező­dött.

Az Arunachalához való megérkezése után egy ideig az üdvös­ség ragyogásába merült, alig véve tudomást testéről, minthogy nem volt szüksége rá. Nem beszélt, nem mozgott és alig evett, ami a kívülállók számára úgy tűnt, mintha a legintenzívebb ta­paszt végezné.

Valójában egyáltalán nem erről volt szó. Egyszerűen nem vette figyelembe testét, amely immár nem volt fontos számára, ő maga így utalt erre egyszer: „Nem ettem, tehát azt mondták, böjtölök. Nem beszéltem, emiatt muninak tartottak.” Már dzsí- van-mukta volt, akit az Önvalóval való azonosság szakadatlan tudatossága jellemez, akinek nem maradt karmája, amelytől meg kellene szabadulnia, nincs bűne, amelyért vezekelnie kellene, és nincs további célja, mely meghódításra vár.

Egy ideig a tiruvannamalai-i nagytemplom egyik alagsori szentélyében ült szamádhiba merülve, mit sem törődve a han­gyákkal, a szúnyogokkal, valamint a többi apró élősködővel, annak ellenére, hogy háta és combja nyílt sebbé változott. Né­hány szádhu naponta vitt neki egy csésze híg kását, ennyi volt

25

minden eledele. Végül ezek a szádhuk kivitték testét a pincehe­lyiségből, miközben ő továbbra is szamádhiban maradt.

Testét olyannyira elhanyagolta, hogy talán nem is maradt volna életben sokáig, s talán minden erőfeszítés nélkül elsza­kadt volna testétől. Ekkor a történet be is fejeződött volna. Ám számunkra csak most kezdődött: az együttérzés - amely felébredt benne azok iránt, akik összegyűltek körülötte áldását és irányí­tását keresve — visszahúzta őt egy teljes testi létbe. Ettől kezdve megvolt az indíték a fizikai élet folytatására: az együttérzés ereje. Emellett azonban azt is mondhatjuk, hogy nem volt indíték, csupán a prárabdha karma egyszerű beteljesedéséről van szó, ép­pen úgy, ahogy a nap életet ad a növényeknek és az állatoknak minden szándék nélkül, pusztán azáltal, hogy önmagaként lé­tezik. Bhagavan a dnyáni prárabdha karmáját az elektromos ventillátor mozgásához hasonlította, melyet lekapcsolás után egy ideig még hajt a múltbéli lendület, de új energia nem segí­ti már. Feltehetőleg az igazság e két aspektusa együttesen van je­len - emlékezzünk csak arra, hogy a dzsívan-muktában ébredő együttérzés nem egyéni, hanem kozmikus.

Egyike a spirituális paradoxonoknak, hogy aki lemond éle­téről, az megtalálja azt, aki feladja individualitását, az minden­ki másnál egyénibbé válik. A dzsívan-mukta eltűntette az egót, mely kihasználja és kiforgatja az egyéni jellemzőket az ember­ben, és ekképpen ezek a személyiségjegyek önmaguk valódi ké­pévé változhatnak, melyek sem elnyomva, sem elferdítve nin­csenek, és így tisztábban ragyoghatnak, mint bárki másban. Két Mesterben, akik tökéletesek, az isteni kegyelem ugyanaz, ám az emberi jellemvonások meglehetősen különbözőek.

Bhagavan Sri Ramana aprólékosan pontos, figyelmes, gya­

26

korlatias és jó kedélyű volt. Mindennapi élete olyan meghatá­rozott napirendhez igazodott, amit a mai indiaiak tisztán nyu­gatinak tartanának. Mindenben pontos volt és rendszerető. Az ásram hallját napjában többször felsöpörték, a könyvek mindig a helyükön voltak, a pamlagra terített ágytakaró állandóan ma­kulátlan volt, gyönyörűen hajtogatva. Az ágyékkötője - mind­össze ennyit viselt - fehéren ragyogott. A hallban lévő két órát naponta kétszer a rádió időjelzéséhez igazították. A naptár soha­sem maradhatott le a valódi dátumhoz képest. Az élet menete szabályos keretek között zajlott.

Bhagavan barátságos és előzékeny volt minden újonnan ér­kezőhöz. Magyarázataiban nyoma sem volt főpapi komolyság­nak, ellenkezőleg, beszédje - akár napi ügyeket, akár doktriná- lis kérdéseket érintett - mindig élénk volt, tele jókedvvel. Ne­vetése olyan ragályos volt, hogy még azok is csatlakoztak hozzá, akik nem értettek tamilul. Egészen élete végéig tréfálkozott, tré­fái azonban útmutatásként is szolgáltak. Amikor az orvosok ag­godalommal vették észre, hogy egy új daganat jelent meg rajta betegségének utolsó szakaszában, ő nevetve ennyit mondott: „Miért aggódtok? Ilyen a természete, kibújik.” Amikor egy asszony bánatában egy oszlopba verte fejét Bhagavan szobája előtt, annak ellenére, hogy ő mindenkinek emlékezetébe idéz­te: a test halála nem ok a szomorúságra, Bhagavan egy pillanat­ra elhallgatott, majd így szólt: „Oh, már azt hittem, valaki egy kókuszdiót akar feltörni.” Egyszer egy tanítvány megkérdezte, imái miért nem találnak meghallgatásra. Erre Bhagavan nevet­ve a következőket felelte: „Ha így lenne, esetleg felhagynál az imádkozással.”

Bhagavan életmódja teljesen hétköznapi volt. Nem felsőbb­

27

rendűsége miatt hajtottak az emberek fejet előtte, mivel senki sem lehetett volna nála egyszerűbb és természetesebb. Az effajta tiszteletadás az embernek az istenire való önkéntelen reakciója volt.

Arca a víztükörhöz volt hasonlatos: folytonosan változó, mégis mindig ugyanolyan. Nevetett és beszélgetett, vagy éppen egy kisgyermekhez fordult nyájasan, vagy valamilyen magot nyújtott egy mókusnak, aki az ablakon keresztül ugrott be pam- lagjához. Ragyogó, tágra nyílt szemét talán egy tanítványon pi­hentette, aki akkor érkezett vagy távozásra készült. Majd egy pil­lanat múltán, csendben, arca olyan lett, mint a kőszikla, örök­kévaló a maga nagyszerűségében.

A szeméből sugárzó szeretetet, a fénylő megértést nem lehet szavakkal leírni. Volt, aki reménytelen gyászától teljesen letör­ve érkezett az ásramba, elmesélte történetét Bhagavannak, mire ő ezek után egyszerűen rátekintett minden további beszéd nél­kül, és béke árasztotta el az ember lelkét.

Egy idős pandit, aki ifjúkorából ismerte Sri Ramanát, ren­geteg jógit felkeresett, és úgy határozott, hogy Ramana jógit is meglátogatja és elbeszélget vele. Ám annak pamlagja előtt áll­va úgy érezte, hogy egész testét áhítat tölti el, és mielőtt megér­tette volna, mi történt, földre borult Bhagavan előtt. Kisgyer­mekeket vonzott hozzá valami és örvendeztetett meg mosolya. Egy kuli, miután felemelt a földről egy szélfútta papírt, meglát­va a képet, felkiáltott: „Bhagavan!”, majd tiszteletteljesen össze­hajtogatta, és magával vitte a papírlapot.

Az emberekhez hasonlóan állatok is vonzódtak hozzá. Egy alkalommal, amikor későn érkezett vissza a hegyen tett délutá­ni sétájáról, s miközben tanítványok gyűltek össze csoportokba,

28

ültek várakozva vagy indultak fel utána a hegyre, egy majompár jelent meg a hall ajtajában, majd, elfelejtkezve az emberektől való félelmükről, beléptek és nyugtalanul figyelték az üresen maradt ágyat. Egy olyan majmot, melyet emberek szelídítettek meg, elűztek társai, amikor újra a vadonba tért, ezzel szemben azokat, amelyeket Bhagavan szelídített meg, örömmel visszafo­gadták. Bhagavan, meghaladva az egót, túllépett a félelmen és az ellentéteken, s az állatok érzékelték ezt. Egy ízben egy kígyó a lábára kúszott, ő azonban nem mozdult vagy húzódott vissza. Amikor egyik követője később megkérdezte, milyen érzés az, ha egy kígyó mászik az emberen, ő nevetve a következőt válaszol­ta: „Hideg és nedves.”

Életének utolsó éveiben hétköznapjai a következő napirend szerint zajlottak: reggel öt órakor a hallt, melyben aludt, kinyi­tották a tanítványok számára, akik elfoglalták helyüket a medi­tációhoz, miközben a Védákat kántálták. Hat órakor Bhagavan tisztálkodni indult, majd hétkor reggelit szolgáltak fel az ásram étkezőjében. Nyolctól tizenegy óráig a követők ismét előtte ül­tek a hallban, melyet egy körülbelül félórás szünet szakított meg tíz óra tájban. Néha mindenki csendben ült, s ez a hallgatás megtelt kegyelmének vibrálásával. Béke és teljesség volt, melyet a szavak megzavartak volna csupán. Máskor heves szellemi küz­delem folyt, melyet ő figyelemmel kísért és irányított, bár úgy tűnt, nem vesz róla tudomást. Időnként kérdések hangzottak el, vagy Bhagavant magasztalva énekeltek. A posta kilenc és tíz óra között érkezett, s Bhagavan ekkor leveleket olvasott és átnézte az újságot, mindezt anélkül, hogy megtörte volna a csend áram­lását azok szívében, akiket vezetett. Ő maga nem válaszolt a le­velekre, hanem átadta azokat az ásram hivatalának, ahonnan a

29

válaszokat jóváhagyás céljából előterjesztették még aznap dél­után.

Ebédet tizenegy órakor szolgáltak fel, és az utolsó években Bhagavan beleegyezett abba, hogy némi időt pihenéssel töltsön étkezés után, így a hallt bezárták a látogatók előtt. Az ő veszte­ségük a mókusok nyeresége volt, hiszen a padlót magokkal szór­ták tele. Újra tanítványok foglalták el a helyiséget háromtól majdnem öt óráig, amikor is Bhagavan mintegy félórás sétát tett a hegyen. Az utolsó két évben már felettébb bizonytalanul moz­gott, térde feldagadt a reumától, és csak nagyon lassan tudott ke­resztülsétálni az ásramon. Fél hat előtt újrakezdődött a Védák kántálása. Fél hétkor a nők hagyták el az ásramot, ez után fél órával pedig a férfiak.

Az a figyelmesség, amit Bhagavan az emberek és az állatok irányába mutatott, még az élettelen tárgyakra is kiterjedt. Min­den munkát derekasan kellett elvégezni, és semmi sem mehe­tett veszendőbe. Szemtanúja voltam annak, milyen apróléko­san végezte egy könyv bekötését vagy egy kivágás beillesztését, hallottam, amint megdorgált egy segítőt, aki belevágott volna egy új ív papirosba valami olyan miatt, amihez egy már megkez­dett tökéletesen megfelelt volna.

Manapság könyörtelenül kihasználjuk a természetet, inkább rablunk, mint betakarítunk. Figyelemfelkeltő volt látni, hogy az Isten-ember milyen gondosan bánik a dolgokkal. Az étel kü­lönösképpen nem mehetett kárba. Az ajándék gyümölcsöt ta­lán szétosztogatták a jelenlévő gyermekek vagy a majmok között, akik megpróbálták ellopni, de kidobni nem lehetett belőle. Téves elképzelés az, hogy a takarékoskodás együtt jár a fösvény­séggel, és a bőkezűség a szertelenséggel. Igen gyakran a fösvény

30

pazarló, míg a bőkezű megfontolt. Amikor Bhagavan befejezett egy étkezést, a banánlevél, amelyről evett, olyan volt, mintha elmosták volna. Még egy rizsszem sem ment veszendőbe. Fiata­labb éveiben, amikor teste még teherbíróbb volt, saját kezűleg segédkezett a konyhában az ételek elkészítésében. Ekkor gyak­ran felhívta a figyelmet arra, hogy a zöldségek héját inkább használják fel takarmányként, mintsem a szemétbe kerüljön.

Bár Bhagavan egy tökéletes Uralkodó volt, és mindenki sze­retett volna engedelmeskedni neki, élete ennek dacára az aláza­tosság mintaképévé vált. Minthogy visszautasította a vágy vagy az akarat mindenféle kinyilvánítását, az ásramvezetőség létrehoz­ta saját házirendjét, amit ő kifogás nélkül elfogadott. Ha tehát valamelyik követő kellemetlennek találta a szabályzatot, akkor Bhagavan alázatosságának példájával találta szembe magát. Ha Bhagavan bármikor ellenkezett, akkor az sokkal inkább a láto­gatók érdekében történt. Amennyiben így is esett a dolog, szo­kás szerint akkor is csendben vagy gyakran a rá jellemző szelle­mességgel intézte el az ügyet. Egy ízben az ásram egyik dolgozó­ja megdorgált egy európai asszonyt, aki nyújtott lábbal üldögélt Bhagavan előtt. Bhagavan azonnal keresztbe tette lábait, és így is maradt a térdét kínzó reumatikus fájdalmak ellenére. Amikor a követők tiltakoztak, úgy válaszolt, hogy a dolgozó rendelete mindenkire vonatkozik, s csak amikor a lecke elérte célját, ak­kor volt hajlandó könnyíteni testhelyzetén.

Ám ő nem csupán a szabályoknak engedelmeskedett, hanem az élet minden korlátjának, a fájdalomnak és a betegségnek is. Ezzel azt tanította nekünk, hogy a fájdalom nem zavarhatja meg annak derült nyugalmát, aki az Önvalóban időzik. Hosszú és fájdalmas betegségének időszakában, mely teste ellenállását vé­

3 1

gül felőrölte, betartotta az őt felkereső orvosok utasításait, soha- sem panaszkodott, soha nem kérte, hogy változtassanak valamit a kezelési módon. Ha bármiféle hajlandóság volt benne arra nézve, hogy kipróbáljon egy másfajta kezelést, az csak amiatt tör­tént, mert nem akarta, hogy csalódjanak azok, akik azt javasol­ták. Ám még ebben az esetben is az ásramvezetőség beleegyezé­sétől tette függővé a dolgot. Ha manapság az a tendencia, hogy az alázatosságot szellemtelen megnyilatkozásnak vélik, az pusz­tán azért van, mert az egoizmust tekintik természetesnek. Két­ségkívül jobb, ha síkra szállunk vágyainkért, mint ha vonakod­va lemondunk róluk, ám Bhagavan azt mutatta meg nekünk, milyen módon szabadulhatunk meg tőlük. Az ilyen szabadság nem a nyomorult ember megalázkodása, hanem az összhang öröme, hiszen Önvalónknak, nem pedig valamiféle idegennek engedelmeskedünk.

Bhagavan meg akart szabadítani bennünket úgy a testi, múlt a pszichikai vágyaktól, ezért helytelenített minden szélsőséget és különcséget. Elutasított minden olyan érdeklődést, mely a lá­tomásokra irányul; és rosszallotta a különféle erőkre való vágyat. Szerette, ha követői hétköznapi és normális módon viselked­nek, hiszen a végső Valóság felé vezetett minket, ahol az olyan érzékietek és erők, amiket az emberek „magasabb rendűnek” vagy „csodálatosnak” neveznek, éppen olyan illuzórikusak, mint az úgynevezett „fizikaiak". Egy látogató egyszer beszámolt arról, hogy Guruja három évvel azután, hogy meghalt és elte­mették, érzékelhető, testi alakban visszatért, hogy útmutatáso­kat adjon. Bhagavan csak tovább ült, mintha meg sem hallot­ta volna a mondottakat. Ezután megszólalt az ebédre hívó ha­rang, mire felkelt, hogy elhagyja a szobát. Csak a küszöbnél for-

32

dúlt vissza és jegyezte meg: „Bár egy ember számos testbe belép­het, vajon azt jelenti-e ez, hogy meglelte valódi Otthonát?”

Humorérzékének egyik legremekebb példája volt, amikor megkérdezték tőle, hogy egy olyasvalaki, aki bizonyos erők el­érésére vágyott, és közvetlenül elérte a móksát szádhanájának se­gítségével, szert tett-e azokra az erőkre, amelyek után sóvárgott. Bhagavan a következőképpen válaszolt: „Ha elérte a móksát, még az sem árthat neki, ha bizonyos erőkkel bír.”

Senki sem lehetett volna nála egyszerűbb és kevésbé hival­kodó. Semmit sem hívott sajátjának, és sohasem kért semmit. Elfogadta a szükséges élelmet és ruhát, ez volt minden. Az egye­düli külső ajándék, amit az ember adhatott, a gyümölcs és a vi­rág volt. Az ajándékokat az étkezőbe vitték, és egyenlően elosz­tották a jelenlévők között. Bhagavan minden őt érintő megkü­lönböztetést elutasított. Ha azok, akik a hallban ültek, belépé­sekor felemelkedtek, majdhogynem türelmetlenül intette ne­kik: maradjanak ülve. Szemtanúja voltam annak, hogy vissza­utasította egy elektromos ventillátor bekapcsolását, mert az nem enyhítette volna a hőséget egyenlő mértékben a követők számá­ra. Ezek után mennyezetre szerelt ventillátorokat helyeztek üzembe, melyek mindenkit egyformán hűsítettek. Egy ásram- dolgozó ebédkor negyed mangót helyezett mindenki banánle­velére, míg Bhagavanéra egy felet csúsztatott, amit ő mérgesen visszatett, és egy kisebb darabot választott.

Az ember mondhatja azt, hogy „mérgesen”, hiszen az ásram- dolgozók vétségei látszólag haragot váltottak ki belőle. Ezek ap­róbb botlások voltak, melyeket kisebb rosszallás követett, de ami a tanítványok mulasztásait és tökéletlenségeit illeti, abban a tekintetben Bhagavan türelme határtalan volt. Soha senkit

33

sem kért arra, hogy eljöjjön, senkit sem szólított fel arra, hogy távozzon, és senkit sem marasztalt. Mégis mindenkire olyan sze­rető gondoskodással tekintett, mint az anya egyetlen gyermeké­re. Ez a gondoskodás nem feltétlenül nyilvánult meg külsőleg, hiszen akkor gyakoriak lettek volna az olyan esetek, amelyek a tanítvány hiúságát erősítették volna vagy a többiek féltékenysé­gét keltették volna fél, amit Bhagavan mindig okosan elkerült. Irányításában - amelyről később még esik szó - ehhez a gondos­kodáshoz hozzáadódott egyfajta diszkréció is.

A követők között sohasem merült fel annak kérdése, vajon milyen hangulatban van Bhagavan, mivel nem voltak hangu­latai. Hogyan is lehettek volna, amikor egy pillanatra sem té­vesztette össze a formát a Valósággal? Szórakozottságról sem be­szélhetünk, hiszen miközben teljesen emberi volt, tökéletes sza- mádhiba merült, egészen isteniként, amikor beszélt éppen úgy, mint amikor csendben ült. Mindig az őt kérdező szükségeinek megfelelően válaszolt, amitől mindenki úgy érezte, hogy külön­leges kegyelmében részesül. Csak a figyelmesebbek vették észre, hogy ez a kegyelem minden tanítványra egyaránt árad. Bhaga­van szilárdan megállapodott a formákon túli Valóságban, s a formákat és az eseményeket nem azzal az inherens és megkülön­böztetett fontossággal szemlélte, amivel azok számunkra látszó­lag bírnak, hanem, együttérzően, azzal a fontossággal, amit mi tulajdonítottunk nekik. S minthogy az ember saját problémá­it gondolja fontosnak, mindenki örömmel nyugtázta, hogy Bhagavan megbecsüli dolgainak komolyságát. Panditok ülték a hallban szanszkrit szövegekkel, melyeket időről időre megmu­tattak Bhagavannak, hogy világosítsa meg némely részletük ér­telmét. Egy hároméves gyermek, nehogy lemaradjon, képes ver­

34

seskönyvét vitte elé, és Bhagavan semmivel sem volt kevésbé kedves, kevésbé érdeklődő. A könyv darabokban volt már, így hát ő gondoskodott annak megjavításáról és bekötéséről, majd másnap, helyreállítva, visszaadta.

Ennek ellenére időnként szándékosan figyelmen kívül hagy­ta az emberek problémáinak fontosságát, mivel végső célja az volt, hogy leszoktassa őket a dolgokhoz és az eseményekhez va­ló ragaszkodásról.

Az ásram egyik dolgozója meghalt. Felesége, aki éppen láto­gatóban volt valakinél és mit sem tudott az egészről, este haza­térve élettelenül találta, és gyászában nem tudott uralkodni ma­gán. Bhagavan így szólt: „Miért gyászol? Semmi sem változott.” Ugyanezt több ízben elmondta azon hosszú hónapok során is, amikor saját teste közeledett a halál felé.

Mindenkivel szemben kedves, udvarias volt. Minden láto­gató otthon érezte magát, még akkor is, ha egy szó sem hang­zott el. Ha egy újonnan érkezőt szavakkal köszöntött, akkor az rendszerint a következőképpen hangzott: „Ételt kaptál-e már?” Ezt a kérdést tette fel az őt felkereső orvosnak is néhány nap­pal testének halála előtt, amikor már kínzó fájdalom gyötörte. És mégis, az állandó, mindenkinek szóló udvariasság mögött jelen volt egy minden részletre kiterjedő gondoskodás, amellyel minden olyan követőt figyelemmel kísért, akinek belső enge­delmességét felismerte. Az ilyen embert először naponta mo­sollyal vagy egy barátságos pillantással bátorította. Ezt követő­en látszólag hetekig vagy akár hónapokig nem vett róla tudo­mást, csupán egy alkalmi, gyors pillantást vetett a meditáció­ban ülőre. Ha ez utóbbi egója hízott a korábbi kitüntetett fi­gyelmen, és jobbnak, Bhagavan szívéhez közelebb állónak érez-

35

te magát másoknál, akkor a látszólagos elfordulás csak annál ke­serűbb tapasszá vált. Amikor kezdett megjelenni a bölcsesség és az állhatatosság, akkor újra számíthatott a felismerés egy időn­kénti mosolyára vagy a szeretettől fénylő szemek áthatóbb, tel­jesebb pillantására.

Nem volt gyakori, hogy a követők az egész napot az ásram- ban töltötték. Közülük többen családfenntartók voltak, akik az ásram köré épült kis kunyhók kolóniájában éltek, és munkáju­kat kellett végezniük, továbbá eleget kellett tenniük családi kö­telezettségeiknek. Néhányan csak korán reggel és este tudtak el­jönni. Sokan éltek más városokban, őket odakötötte munká­juk, s csak alkalmanként tudták felkeresni az ásramot. Még a szádhuknak is maguknak kellett megszerezniük és elkészíteniük ételüket, mivel rendszerint csupán a látogatók és az újonnan ér­kezettek kaptak meghívást ásrambeli étkezésre. Ez a fajta életvi­tel kitűnően összhangban volt a Bhagavan tanításában bősége­sen megtalálható karma márga elemével. A tanítványok szaka­datlan igyekezettel próbálták megszilárdítani a belső Önvalón történő meditációt és az önátadást a Sri Ramanaként megnyil­vánult Önválónak, hogy elvessenek minden ragaszkodást és visszautasítsák az egót munkájukban és életük kapcsolataiban. Ha ez így nem lett volna megfelelő, a körülmények másképpen alakultak volna, hiszen, bár Bhagavan nem adott parancsokat, minden akarata szerint alakult.

Sokan kívánták tőle, hogy adjon utasításokat úgy saját éle­tükre, mint az ásram vezetésére nézve, ám őt nem lehetett rá­venni erre. A legtöbb, amit tett, az volt, hogy jóváhagyta vagy helytelenítette az elvégzetteket vagy a tudomására hozott tervet, ám még ez sem feltétlenül történt így. Ha közvetlenül megkér­

36

dezték, rendszerint csendben maradt, vagy a következőképpen válaszolt: „Ha úgy akarod, tedd meg.”

Gondos, figyelmes ellenőrzése valójában mégis kiterjedt azok cselekedeteire, akik elfogadták irányítását. Helyeslése vagy rosszallása elég világos volt bővebb kifejtés nélkül is, ily módon azok az odatévedt emberek, akik nem helyezték életüket kezébe, nem követelhettek útmutatást. Egy követő egyszer bejelentette, hogy elhagyja Tiruvannamalait, és elvállal egy olyan munkát, mely rendszeres fizetéssel jár. Bhagavan nevetve válaszolta neki: „Mindenki szabadon szőhet terveket.” A terv nem vált valóra.

Egy ásramdolgozó India egyik politikai vezetőjének volt hó- dolója, és szeretett volna elmenni Madras-ba abból az alkalom­ból, hogy ez a híres személyiség odalátogatott. Engedélyt kért, de Bhagavan arca rezzenéstelen maradt, és nem kapott választ. Mégis elment, és egyik összejövetelről a másikra rohant, min­den esetben éppen elszalasztotta emberét vagy nem nyert bebo­csátást. Anélkül érkezett vissza, hogy találkozott volna vele, mi­re Bhagavan ugratni kezdte őt: „Tehát távoztál Madras-ba en­gedély nélkül? Sikeres utad volt?”

Néhány hónappal megérkezésem után dolgom akadt egy kö­zeli városban, és - azt képzelve, hogy egy tanítvány világi ügyei nem érdeklik Bhagavant - egyszerűen engedélyt kértem arra, hogy egy napra távol maradjak. Bhagavan jóváhagyta a dolgot, de azután utalt rá, hogy tudatnom kellett volna vele elutazásom okát.

Fel lehetne tenni a kérdést, hogy miért volt szükség a veze­tés ilyesfajta rejtett módszereire, s hogy nem kellett volna-e Bha- gavannak világos utasításokat adnia. Erre a legkézenfekvőbb vá­lasz a12 lehet, hogy kegyelméből és szívélyességéből fakadóan,

37

mely minden érkező felé megnyilvánult, nem kívánta egyéni­leg megkülönböztetni azokat, akik életüket kezébe helyezték - és így jogot formáltak irányítására - azoktól, akik nem tettek így. Az is lehet, hogy nem akart nyitott kérdéseket provokálni azt illetően, hogy vajon ő Guru-e, és szerette volna elkerülni a be­avatásra vonatkozó válogatás nélküli követelődzéseket, mivel, ahogy azt később elmagyarázta, az azok számára volt hozzáférhe­tő, akik túlléptek a szavakon.

Ám van egy ennél mélyebb, lényegesebb válasz. „Gyümöl­cséről ismerszik meg a fa.” Egy ember szavai és cselekedetei ter­mészetének gyümölcsei. Bhagavan csendes tanítása, mely köz­vetlenül munkálkodott a szíveken, a tanítványok természetét kívánta javítani, hogy ennek eredményeként ép gyümölcs nő­jön az ép fáról. A tanítvány cselekedetei feletti ellenőrzés egy jóval külsődlegesebb módszer lett volna, ami az okozattól az ok felé halad ahelyett, hogy az októl indulna az okozathoz. Egy követő számára az volt a legjobb, ha szívében keresett igaz vá­laszt egy problémára vagy kiutat egy kellemetlen helyzetből, mint ahogy egy iskolás maga végez el egy műveletet, majd a szá­molás végeredményét megmutatja tanárjának. Ekkor a helyes­lés és bátorítás mosolya bizonyítja, hogy az eredmény megfele­lő, ellenkező esetben a művelet megismétlendő. Ha a tanár megmondja a választ, munkájában sokkal kevésbé segíti a ta­nulót.

A mindenki számára egyaránt alkalmazható szabályok - mint amilyeneket az összes vallás kiró híveire — szintén nem lettek volna megfelelőek, hiszen, amint azt már kifejtettük, Bhaga- vannak nem állt szándékában új vallást alapítani vagy helyre­állítani egy már létező hitrendszer egységét, hanem meg szeretett

38

volna nyitni egy ösvényt mindenki számára, aki hozzá fordult segítségért, bármilyen vallásból érkezett, is.

Életének vége felé Bhagavan jóval idősebbnek látszott korá­nál, inkább kilencven-, mint hetvenévesnek tűnt. Hihetetlen- nek hangzik ez olyasvalaki esetében, akinek szervezete erős volt, aki nem ismerte a betegséget az élete alkonyán megjelenő reu­mától eltekintve, akit gyász, aggodalom, nyugtalanság, remény­telenség vagy megbánás nem érintett. Az előbb említett teher

együttérzéséből eredt: „Magára veszi a világ bűneit.”Követők jöttek és ültek le elé bánattól sújtva, kétségek között hánykolódva, tisztátalanságoktól szennyezve, és érezték, ahogy Bhagavan lábainál ülve szívük felderül és könnyebbé válik. Há- nyan érkeztek a gyásztól vagy a balsorstól összetörve, ám Bhaga­van fénylő szemei elcsitították fájdalmukat, és szívükben érezni kezdték a béke áradását! Hányan jöttek tele kérdésekkel, melyek számukra mindennél fontosabbnak tűntek, s melyeket értelmük és olvasmányaik nem voltak képesek megválaszolni! Talán a két­ségbeesett remény, talán a kihívás ösztökélte őket arra, hogy el­hozzák kérdéseiket, ám amint ott ültek előtte, maga a kérdést fel­tevő elme nyugodott meg, és a kérdések elillantak anélkül, hogy szükséges lett volna megválaszolni őket. S ha ekkor megnyitot­ták szívüket, egy mélyebb megértés ébredt bennük. Akik benne kerestek menedéket, érezték, hogy a karma terhe lekerül válluk­ról, s e terhet nem más vette magára, mint Bhagavan. Még tes­ti betegségek is enyhültek, sőt el is tűntek jelenlétében, és lát­

szólag az ő testén csapódtak le.Még az a mód is, ahogy testétől megvált, rendkívül együttér­ző volt. Sokan vélték úgy, hogy nem fogják elviselni, nem élik túl elvesztésének fájdalmát. Ám miután a betegség hónapról

39

hónapra egyre jobban elhatalmasodott, s az orvosok gyógyítha- tatlannak találták baját, és bejelentették, hogy a fájdalom bizo­nyára kínzó — jóllehet Bhagavan nem mutatta a követők megbékéltek azzal, hogy élete végéhez közeledik. Időnként egyi- kük-másikuk esedezett neki, hogy kívánja saját gyógyulását, de szívükben tudták, hogy nem használna olyan erőket, amilyene­ket maguk nem lennének képesek segítségül hívni. Bhagavan világossá tette, hogy ez csupán néhány esztendőnyi áldással jár­na, míg az, amit ő ad, nem évekkel számolható, meghaladja az időt: „Nem megyek sehová. Hová is mehetnék?” Hová, való­ban, hiszen ő Bhagavan? Testét évekig kínozták reumatikus fáj­dalmak, térdei feldagadtak, fájós lábakkal, nehezen járt, s még mindennapi sétájával is fel kellett hagynia a szent Arunachala hegyén.

Mintegy egy évvel halála előtt kis daganat jelent meg bal kö­nyökén. Kivágták, ám ezután újra visszatért, még súlyosabban. Úgy ítélték, hogy az eset komoly. Számos különböző kezelést al­kalmaztak, és Bhagavan minden előírást rendesen betartott. Még háromszor távolították el a tumort, de az minden alkalom­mal visszatért, egyre súlyosabb formában és egyre feljebb. De­cemberben az orvosok bejelentették, hogy nem tehetnek töb­bet. A daganat a negyedik operáció után elérte a vállat, és befe­lé indult. A doktorok azt állították, hogy a fájdalom gyötrelmes lehet, noha Bhagavan alig adta jelét annak, hogy szenvedne. Egész szervezetét átjárta a méreg, és az utolsó hónap már egy hosszú mártíromság volt. Ennek ellenére kitartott amellett, hogy mindazoknak, akik felkeresték őt, naponta kétszer része­sülniük kell darsanjában, elhaladva a mellett a helyiség mel­lett, amelyben feküdt. Legvégül, amikor minden érintés egy ha-

40

láltusa volt már, megkérte segítőit, hogy emeljék ülő testhely­zetbe, és így érte őt a halál.

Nem látjuk többé az isteni kegyelmet emberi formában vagy a szeméből sugárzó szeretet alakjában, de ő szívünkben velünk él, és nem is fog bennünket elhagyni soha. Áldása továbbra is árad, s nem csak azokra, akik ismerték testi formájának csodá­ját, hanem mindenkire, aki szívében hozzá fordul, most éppen úgy, mint azelőtt.

Nem sikerült teljes képet festenem arról az emberről, akit Ra- manának hívtak, de hogyan is ábrázolhatnánk az egyetemest? Mi volt benne a leginkább megkapó? Kisgyermekéhez hasonló teljes fesztelensége, Istenszerűsége és embersége. Az isteni aspek­tushoz szólt az előtte való leborulás, s hogy úgy szólították őt, „Bhagavan”, egyes szám harmadik személyben. A „te”6 szót használni egy másságot magában foglaló, sértő kifejezés lett vol­na. Bhagavan önmagáról nagyon egyszerűen beszélt, és úgy utalt magára, mint „én” vagy „ez”. Csupán alkalmanként, amikor azt a jelentés egyértelművé tette, használta az egyes szám harmadik személyt: „Ha nem feleded Bhagavant, Bhagavan is emlékezni fog rád.” „Még ha el is szakadsz Bhagavantól, Bhagavan akkor sem szakad el tőled.”

Bhagavant semmi sem zavarta meg, történhetett bármi. Arc­kifejezésének fenségessége leírhatatlan volt, ám ettől nem lett kevésbé igaz, hogy válaszai önkéntelenek voltak, gyorsan meg­születtek, s hogy arca a legemberibb, legélőbb arc volt, amit va­laha láttam. A megvilágosodást anélkül érte el, hogy tanult vol­

6 you, ami lehet magázó forma is (a ford.)

na, és sohasem mutatott műveltséget, ennek ellenére nagyobb jártasságra tett szert a szentiratokban az Őt felkereső panditoknál. Csupa együttérzés volt, ám arckifejezése rezzenéstelennek tűnhe- tett. Csupa szeretet volt, ennek ellenére egy tanítványt néha he­tekig egyetlen pillantásra vagy mosolyra sem méltatott. Mindig szívesen válaszolt, de sokan voltak, akik reszkettek attól, hogy beszéljenek vele. Nem volt igazán jóvágású, de még a leggyö­nyörűbb arc is hétköznapinak tetszett mellette. Gyakran tűnt úgy, hogy alig vesz tudomást a tanítványokról, ám vezetése en­nek ellenére akkor is lankadatlan volt. És ez mind a mai napig így van.

42

Minden szellemi Mestert egy cél vezérel: segíteni az embere' két abban, hogy legyőzzék az ego káprázatát és az Önvaló

tökéletes üdvösségében időzzenek, vagy hogy bármilyen módon efelé haladjanak. Magyarázataik nem filozófiák a szó modem ér­telmében, vagyis nem a létezés természetére vonatkozó spekulá­ciók, hanem az ösvény gyakorlati munkájának elméleti alapja­it alkotják. Ennélfogva egy Mester, miközben egy teoretikus bá­zist tanít, felfedezheti, hogy másvalaki az igazság egy másik ar­culatát reprezentálja, ami egy másik ösvénynek szolgál alapjául. Bírálni és mai értelemben vett filozófiákként összevetni őket olyan, mint egy élő lovat egy falóhoz hasonlítani — lehet, hogy a forma megegyezik, de átsiklunk az élet tényezője felett.

A Mesterek magyarázataikban nyíltan vagy burkoltan beszél­nek, úgy, hogy az igazodjon azok megértéséhez, akikhez az üze­net szól. Indiában és Kínában számosán nyíltan kinyilvánítot­ták az igazságot: hogy csupán az Önvaló létezik; hogy az ember nem különbözik ettől; s hogy a világegyetem, mely pusztán ezen

43

Harmadik fejezet

Önvaló megnyilvánulása, nem rendelkezik Önmagában rejlő valósággal, csakis az Önvalóban létezik. Ezt az álom hasonlatá­val világíthatjuk meg. Az egész álom-világ, annak minden sze­mélyével és eseményével, csak az álmodó elméjében létezik. Az álom létrejötte vagy annak helyzetei semmit sem vesznek el az álmodótól, s az álom megszűnte vagy feloldódása semmivel sem gazdagítja őt, ugyanaz marad az álom előtt, közben és után. Is­ten, a kozmikus álom tudatos Álmodója az Önvaló, és seme­lyik álombéli személynek nincs valósága az Önvalón kívül, melynek csupán egy kifejeződése. Azáltal, hogy az ember meg­szabadul a másság káprázatától, felismerheti azonosságát az Ön- valóval, amely azonosság mindig is fennállt és fennáll az élet és az idő feltételein túl. Ekkor, mivel maga lesz az Álmodó, az egész világegyetemnek - beleértve saját és mások életét — és az eseményeknek nem lesz több valóságuk az álombélieknél. Ek­kor megszabadul a reménytől és a vágytól, a félelemtől és a csa­lódottságtól, s megszilárdul a Tiszta Létező változás nélküli bol­dogságában.

E magyarázat felszínesen emlékeztethet bennünket egy olyan elméletre, amellyel a nyugati filozófia egyszer már kacérkodott, s ez elég ahhoz, hogy némi óvatosság szükséges legyen. E teória szerint csupán én létezem, és mindenki más az elmém fragmen­tuma. Ez olyan lenne, mintha kijelentenénk, hogy egy álom­béli személy teremti meg az álombéli többieket, ami képtelen­ség. Az igazság az, hogy az álmodó elméje teremti ezt a személyt, akárcsak a többieket, és amikor ez az egyén felismeri azonosságát az álmodóval, akkor élete, csakúgy, mint a többieké, álmának részévé válik. Vagy hogy másik hasonlatot használjunk, a nyu­gati analógia úgy mondaná, hogy egy színdarab szereplője valós,

44

és ő teremti meg az összes többi szereplőt, ami természetesen kép- telenség. Az igazság szerint ezt a szereplőt, a többihez hasonló­an, a drámaíró hívja életre. Így a megvilágosodott olyan, mint a színész, aki tudja, hogy az eljátszott szerep nem sajátja, s azt fe­lülemelkedett egykedvűséggel játssza el, nem törődve jó- vagy balszerencséjével.

Általánosságban elmondhatjuk, hogy a Nyugat és a Közel- Kelet tanítói burkoltabb formában közölték magyarázataikat. Mindamellett egy ilyen osztályozás nem lehet abszolút érvényű. Léteztek és léteznek Nyugaton olyanok, akik kinyilvánították a Legfelsőbb Létezőt, és éltek és máig is élnek Indiában tantri- kus, dvaita és bhakta tanítók, akik a kettősség ösvényén vezetik az embereket az Egység felé. A végső cél ugyanaz, még akkor is, ha a dualitás kevésbé közvetlen ösvényeinek követői ezt nem érzékelik kezdetben, vagy csupán elméletben fogadják el, anél­kül, hogy folyamatos szádhanájuk szerves részévé tennék. Ám az is megeshet, hogy visszautasítják, és üldözik azokat, akik ezt hirdetik.

Némelyik szellemi Mester azért jön el, hogy egy új vallás ala­pításával „megerősítse a törvényt és a prófétákat”. Ezáltal meg­szilárdít egy teljes életmintát egy közösség számára, és egy ösvényt jelöl ki azoknak, akik tudatosan vonzódnak a cél felé — ami elől végül senki sem térhet ki. E mestereknek közvetlenebb tanítá­saikat példázatokba és jelképekbe kell burkolniuk, melyek kül­ső jelentéssel bírnak azok számára is, akik nem törekszenek ar­ra, hogy meghaladják az erkölcsi normákat és a vallásos áhíta­tot.

Ugyanígy, a vallás keretein belül léteznek olyanok, akik az egész közösség szellemi megújhodásáért élnek és azon kevesekért,

45

akik tudatosan törekszenek a célra. Mások többé-kevésbé kizá­rólag arra korlátozzák magukat, hogy az ösvényen igyekvőket irá­nyítsák, és így világosabb nyelvet beszélnek. Mindkét esetben az őszinteség egyik jele az, ha szigorúan vallásuk keretein belül élnek és tanítanak.

Bhagavan Sri Ramanára ezen kategóriák egyike sem illik. Ő nem azért jött, hogy új vallást alapítson, vagy hogy vezetést ad­jon szigorúan egy létező valláson belül maradva, hanem azért, hogy megnyisson egy ösvényt azoknak, akik keresnek, bármi­lyen valláshoz tartozzanak, bárhol a világon. Tanításának mód­ja válasz a világ azon feltételeire, amelyek közé érkezett. Manap­ság, a Káli Juga végén, a világ a szellemi sötétség példátlan álla­potába került. Vannak országok, ahol a vallást megbélyegezték, és azt tanítják az embereknek, hogy fogadják el: egyedül az anya­gi világ és a fizikai élet létezik. Máshol rengetegen korlátozzák magukat a materiálisra és a testire, attól függetlenül, hogy név­legesen elfogadnak-e egy vallást vagy sem. Még azon országok is, akik elismerik a vallás dicsőségét, megfosztották azt attól, hogy szerepe legyen az emberek életében vagy a gyermekek oktatásá­ban.

Jóllehet forrása a szellem, az elme tudománya a szellemmel kapcsolatban mégis tökéletes tudatlansággá fejlődött, és megen­gedi magának azt, hogy az embert úgy analizálja, hogy annak lé­nyegét nem veszi figyelembe. Követői számát tekintve minden vallás megcsappant (a népesség nagyságához viszonyítva), és szel­lemi ereje is meggyengült. A keresztény nemzetek között a fel­ismeréshez vezető, beavatással járó ösvények többé-kevésbé tel­jesen eltűntek, olyannyira, hogy az önmagukat keresztényeknek nevezők nem is tudják, hogy valaha létezett ilyen. Más közös­

46

ségekben is kevesebb van belőlük; és kevésbé hatékonyak, mint bármikor ezelőtt. Ezek az ösvények gyakran föld alá kényszerül­nek, és Mestereikre nehéz rábukkanni, míg a hamis, önjelölt mesterek olyan lármásak, amilyen veszélyesek, és az ősi igazságo­kat összezagyválva adják tovább, modem hibákkal vegyítve.

Mégis, a körforgás törvénye szerint az újra-felemelkedés elő­készületei már a mélypont elérése előtt megkezdődnek, és az is tény immár, hogy az ősi tudás könyvei minden nyelven elérhe­tőek. Az advaita, az Önvalóval való egység doktrínáját Nyuga­ton és Keleten egyaránt nyíltan hirdetik, s végül maga a fizika tudománya találta úgy, hogy a materiális világ nem materiális, mivel nem létezik szilárd anyag, hanem csupán atomok, melyek inkább energiára redukálhatóak, mint anyagra. Ehhez kapcso­lódóan, a mentális újraébrédés nem egyéb, mint a káosztól va­ló rettegés, mely felé az egykor magasztalt „fejlődés” vezeti az em­beriséget. Ennek eredményeképpen számosán - Nyugaton és Keleten egyaránt — émelyegve visszahúzódnak az anyagi civili­záció nyers erőszakától és sekélyes közhelyeitől, és tapogatózva keresni kezdik a szellemi valóságot. Ezen körülmények között élt Bhagavan a Földön, ide hozta el üzenetét, és itt tette járha­tóvá az ösvényt.

Bhagavan Sri Ramana azt a feladatot teljesítette, hogy újra megnyitotta az Ön-kutatás közvetlen útját, mely sötét korunk számára az idők során túl meredekké vált. Ez az ösvény, mely az advaita elméleti alapját alkotja, úgymond a forrásnál található, melyből a különféle vallások erednek, és ennélfogva bármelyik irányból megközelíthető. Nem az a kérdés, hogy sokan vagy ke­vesen vágnak-e neki, hanem hogy újra járhatóvá vált.

Önmagában, Bhagavan kegyelmét nem véve figyelembe, az

47

ember számára megközelíthetetlen lenne egyszerűsége és közvet­lensége miatt. Ám mégis a legjárhatóbb, sok esetben az egyetlen járható út - ha egy lehetséges nézőpontból tekintjük mint­hogy éppen közvetlensége miatt nem igényli az istentisztelet kü­lönféle formáit és a szertartásokat, s nem szükséges hozzá sem pap­ság vagy gyülekezet, sem külső jelek vagy különleges megszorítá­sok. A műhelyben csakúgy gyakorolható, mint a konyhában vagy a hivatalban, a kolostorban vagy a remetelakban.

Túlzott elméleti- terhet sem jelent. Dnyána márgaként, a tu­dás vagy intellektus ösvényeként való leírása néha ahhoz az el­képzeléshez vezet, hogy a többi útnál filozofikusabb, noha en­nek éppen az ellenkezője igaz. Ez a kard, mely átvágja a filozó­fia gordiuszi csomóját. A szellemi bölcselet vagy tudomány (hívhatjuk azon a néven, amelyiken akarjuk) felépítménye ha­talmas, szerteágazásai összezavarhatnak bennünket. A különbö­ző ösvényeken az elméleti tudást többé-kevésbé el kell sajátíta­nunk, és rendszerint minél közvetettebb az út, annál fontosabb az elmélet. Az advaita hatalmas igazsága csak a közvetlen ösvé­nyen vágja át az akadályokat valóságos kardcsapásként, és ennél több teóriára nincs is szükség. A halál utáni fejlődés egész, bo­nyolult elmélete szükségtelenné válik, hiszen azt kell felfedez­nünk, hogy mik vagyunk most és az örökkévalóságban, nem pe­dig azt, hogy mik leszünk, ha meghalunk. A történelmi ciklu­sokról szóló hagyomány nélkülözhető, hiszen „a bölcs mindig a Szatja Jugában él”. A nemfizikai erők, az ember módozatai és az ezek kifejlesztésére vonatkozó technikák összetett jógikus és tantrikus tudományai feleslegesek, hiszen az ember nem ezek, hanem az Önvaló. A szellemi kozmológia hatalmas szerkezete— mely a forma nélküli szubsztrátumból a fizikai ember állapo­

48

tába vezető fokozatokat, és az embernek az alapba történő vissza- térésének szakaszait taglalja - fel sem merül, ha a világegyetemet egyszerűen úgy tekintjük, mint egy álmot, melyből fel kell éb­rednünk. A szellemi tudomány ezen ágaira vonatkozó kérdések­re Bhagavan rendszerint megtagadta a választ, mondván, hogy az egyetlen szükséges dolgunk: összpontosítani az Önvalóra, ami valójában vagyunk.

Mindazonáltal az ösvény, amelyet Bhagavan megnyitott szá­munkra, nem csupán azért a legközvetlenebb, mert nagyszerűen járható és mentes a lényegtelen elemektől, hanem természeté­ből adódóan ilyen. Ezt talán úgy magyarázhatjuk el legjobban, ha röviden vázoljuk a törekvő kezdeti helyzetét, majd az előtte álló feladatot, s végül a módot, mellyel azt megoldhatja.

A kiinduló helyzetben egyedül az Átman, az Önvaló vagy a Szellem létezik, s nyilvánítja meg magát a világegyetem formá­iban és az ember lényében anélkül, hogy forma és változás nél­küli állapota megszakadna. Ám ezzel egyidejűleg úgy tűnik, hogy létezik egy ego, egy egyéni én, mely valós és elkülönült lé­tezőnek képzeli magát, akárha az álombéli személyek úgy vél­nék, hogy az álmodó elméjétől eltekintve is léteznek. Az Ön­való változatlan üdvösség és tökéletesség, születés és halál, kez­det és vég nélkül, míg az ego folyamatos nyugtalanság, melyet félelem és remény, aggodalom és megbánás, ragaszkodás és gyász árnyékol, s mely eleve halálra ítéltetett. Ám, egyetlen jó tulaj­donságaként, rendelkezik egy intuícióval az Önvalóról, amit egy nálánál hatalmasabb Létezőként képzel el, mely határtala­nul jó, mérhetetlenül bölcs, végtelenül szeretetteljes, és e Léte­zőt úgy hívja: Isten.

A feladat megszüntetni az ego-érzetet, hogy csakis az Önvaló

49

- mely egyedül van, volt és lesz - maradjon a tudatosságban, és lássa saját megnyilvánulásaként ezt az egész látképet. Ennek ki­fejezéseként Bhagavan gyakorta mondta nevetve: „Csupán fe­lejtsd el a valótlant, és a Valós felfedi önmagát." Ez a feladat ál­talában azt jelenti, hogy az egységből a kettősségen áthaladva az egységbe térünk, hiszen kezdetben a törekvő számára úgy tűnik, hogy egója az egyedüli kétségbevonhatatlan valóság; majd úgy az ego, mint az Isten vagy az Ónvaló realitását érzi; végül pedig az ego-érzet eltűnik.

E feladat elvégzésének számtalan módja van, de e helyen elégséges ezeket három fő osztályba sorolni: az exoterikus vallás ösvényei; a közvetett szellemi utak; és a2 Ön-kutatás közvetlen Ösvénye.

Az exoterikus mód: az egoizmust fokozatosan kiszorítani azál­tal, hogy engedelmeskedünk Isten akaratának. Ennek négy fő kívánalma a hit, a szeretet, az alázatosság és a jótékony cseleke­detek. Amennyiben az ember ezeknek eleget tesz, az hathatósan az Ónvaló felismerése felé viheti őt, még akkor is, ha ezt tuda­tosan nem látja előre. Igaz, nem valószínű, hogy a célt ebben az életben eléri, ám Isten türelmét illetően egy emberélet felet­tébb rövid. A hit megerősíti az Isten vagy az Önvaló valóságá­ról alkotott intuitív meggyőződést, míg a hit párja, az alázatos­ság, gyengíti az egóba vetett hitet, és csökkenti az annak tulaj­donított fontosságot. A szeretet arra törekszik, hogy az egót át­adja Isten, jólétét pedig mások számára. A jótettek a gyakorlat­ban utasítják vissza az egoizmust, és olyanok, mint a szeletet és az alázatosság gyümölcsei és bizonyítékai. Ennélfogva Bhagavan időnként méltatta ezt az utat, bátorítva azokat, akik természetük szerint nem vonzódtak egy tudatosabb szádhanához.

50

A közvetett szádhana útja (olyan szellemi ösvényeké, melyek az exoterikus vallásoknál tudatosabbak a cél iránt, ám kevésbé közvetlenek, mint az Ön-kutatás): különféle technikák segítsé­gével megerősíteni, megtisztítani és harmonizálni az elmét, és. rögzíteni azt az Önvaló keresésében. Itt az Önvalót gyakran mint Atyát, Anyát vagy Kedvest képzelik el. Bhagavan soha­sem tagadta az ilyen módszerek hatékonyságát. Egy ízben, ami­kor egy hölgy azt állította, hogy az Ön-kutatás nem segíti őt, és megkérdezte, nem követhetne-e valamilyen más ösvényt, Bha­gavan a következőket felelte: „Minden ösvény megfelelő.” Emellett - minthogy kegyelme által megnyitott egy közvetle­nebb és hathatósabb utat, mely a modem élet követelményei­nek jobban megfelel - következetesen helytelenítette, ha az em­ber más, kevésbé közvetlen Ösvényt részesített előnyben. Úgy utalt arra, aki így tett, hogy „olyan, mint a pandúrrá vált rabló, aki azért vált pandúrrá, hogy elfogja a rablót, azaz önmagát.” A tolvaj nem más, mint az ego vagy az elme, amely bitorolja az Önvaló valódiságát, mivel a szádhana ezen közvetett módszere­ivel pandúrrá képezzük az elmét, hogy elfogja és elítélje önma­gát.

Egy ilyen ösvényen fennáll a veszély, hogy a rendőrré vált rabló rendőri erőket fog megszerezni, majd ezután rablószerű ter­mészete újra érvényesíti magát, és sokkal nagyobb bajt okoz, mint amilyet azelőtt valaha képes lett volna. Az ego esetleg olyan erőkre és érzékekre tesz szert, melyek meghaladják a fizi­kai szférát. Ezután meggyőzi önmagát és másokat, hogy ez az Ön- való, és azzá válik, ami a legnagyobb csapás: hamis guruvá. így elpusztítja a többieket, hogy táplálja be nem vallott hiúságát. Az is megeshet, hogy az ego magasra helyezve önmagát elszige­

5 1

telődik, s erről az állapotról azt gondolja, hogy a végső, ám amely, még ha talán gyönyörű is, nem végsőbb a fizikai testnél. Mindenesetre az elmének végül meg kell szűnnie az Önvalóban (ami egyedül létezik), így hát egyszerűbb és közvetlenebb, ha mindjárt a kezdetektől erre törekszünk annak segítségével, hogy felébresztjük az Önvaló Ön-tudatosságát, és elcsendesedünk ez előtt a tudatosság előtt.

S ez a közvetlen ösvény, amit Bhagavan tanított: elfeledni az egót és felfedezni az Önvalót, de nem úgy, ahogyan az egyik éh ismeri fel a másikat, hanem azáltal, hogy felébresztjük az Önvaló Ön-tudatosságát; azáltal, hogy elkezdünk az Önvaló lenni. Először csak alkalomadtán és tökéletlenül, majd egyre fo­lyamatosabban és erőteljesebben. Ebben az értelemben jelent­hetjük ki, hogy a tudás létezést jelent.

Bhagavan instrukciója szerint fel kell tennünk magunknak a kérdést: „Ki vagyok én?” Én nem ez a test vagyok, amely vál­tozik, miközben én ugyanaz maradok. Nem is ezek a gondola­tok, melyek átsuhannak elmémen, miközben én nem változok. Tíz évvel ezelőtt gondolataim, érzelmeim voltak, melyek rég el­múltak már, de én ugyanaz vagyok. Ki vagyok hát?

Ez távolról sem egy fejtörő. Bhagavan utasítása az volt, hogy miközben meditálunk, tudatosságunkat összpontosítsuk a szív­re — nem a mellkas bal oldalán elhelyezkedő fizikai, hanem a jobb oldalon található spirituális szívre. Bhagavan különösen ragaszkodott a tudatosság e legfőbb központjához. Az itt követ- kező egyike az egyszerűbb magyarázatoknak, amit ezzel kapcsolat­ban adott: „Amikor egy iskolás gyermek kijelenti: »Én adtam össze a számokat«, vagy amikor felteszi a kérdést: »Én szaladjak a könyvért?«, akkor a fejére mutat, ami elvégezte az összeadást,

52

vagy a lábára, amin a könyvért rohan? Nem, mindkét esetben teljesen természetesen mellkasa jobb oldalára mutat, így fejezve ki ártatlanul azt a mély igazságot, hogy az én-ség forrása ott ta­lálható benne. Egy csalhatatlan megérzés az, hogy ily módon utal magára, a Szívre, mely az Önvaló. E mozdulat egészen ön- kéntelen és egyetemes, úgy is mondhatnánk, mindenki eseté­ben ugyanaz.”

Bhagavan azt tartotta fontosnak, hogy próbálkozzunk, nem pedig hogy érveljünk. „Ahelyett, hogy megpróbálnád lokalizál­ni a tapasztalást, próbálj meg részesülni belőle. Ahhoz, hogy lás­son, az embernek nem kell tudnia, hol található a szeme. A szív itt van, ha be akarsz lépni, örökké nyitva áll számodra, örökké az az alapja mozdulataidnak, még ha nem is vagy ennek tudatában.”

Némi gyakorlás után e meditáció felébreszt egy tudatosság­áramot, felébreszti az Én egy éberségét a szívben — nem az ego- érzetet, hanem a lényegi Én, az egyetemes Önvaló egy érzését-, melyet nem befolyásról jó- vagy balszerencse, betegség vagy egész­ség. Ezt a tudatosságot kell kifejleszteni folyamatos erőfeszítés ál­tal, amíg egyre állandóbb nem lesz, majd végül az élet minden tevékenységének szakadatlan alaphangjává nem válik. Ekkor mindössze az szükséges, hogy tartózkodjunk az egoista közbeavat­kozásoktól, hogy a tudatosság egy egyre hatalmasabb békességgé mélyülhessen, mely meghalad minden megértést, egészen addig a pillanatig, amikor elpusztítja az egót, és örökre felismeri az Önvalót.

Ha a meditáció közben különböző gondolatok merülnek fel, nem szabad, hogy azok elragadjanak bennünket és kövessük őket kifelé. Ehelyett tárgyilagosan kell rájuk tekintenünk, és

53

feltennünk a kérdést: „Honnan jött ez a gondolat, miért és ki számára jelent meg?” Ekkor úgy haladnak majd tovább, mint a felhők a tiszta égbolton, és minden gondolat az alapvető én- gondolatra vezet vissza - de ki vagyok én? A meditáció lénye­géhez tartozik, hogy a kérdésre nincs mentális vagy szóbeli vá­lasz. Nem is lehet, hiszen az Ön való meghaladja a szavakat és a gondolatokat. Az ego azt kutatja, mi létezik eredete előtt és for­rásán túl, s nem ő fogja megragadni a választ, hanem a válasz fogja megragadni és elnyelni őt.

„Táplálékért jöttem Hozzád,De a prédád lettem,És most itt a béke,Óh, Arunachala!”

(Sri Ramana Maharshi: Szavak hitvesi virágfüzére, 28. vsz.)

Kezdetben a válasz egy, a szívben felébredő tudatosságfolyam, a létezés egyfajta érzése. Ez az éberség nem testi és nem is elme­beli, noha a test és az elme tudatában van ennek. Nem lehet jobban leírni, mint a hallást egy süket ember számára.

Ha tisztátalan gondolatok jelennek meg a meditáció során, akkor azokra ugyanilyen módon kell tekintenünk és azokat eloszlatnunk, hiszen így a káros hajlamokat az ember felfedezi és elűzi. „Meditáció közben mindenféle gondolat felmerül. Ez csak jó, mivel felszínre kerül az, ami az emberben rejtőzik. Ha nem bukkanna fel, miképpen lehetne elpusztítani?”

Ahogy az Ön-kutatás nem egy elmetorna, úgy nem is egy mantra. Amikor megkérdezték efelől, Bhagavan határozottan

54

válaszolta, hogy nem úgy használandó, mint egy mantra, ha­nem a fentebb vázolt módon.

Minden szellemi út tiszta életmódot és spirituális erőfeszítést kíván, és a Bhagavan által adott vicsára legalább annyira egy tisz­ta és szenvedélymentes életvitel, mint egy meditációs technika. Ha bármi történik, ami az embert megbántja vagy hízelgő számá­ra, fel kell tenni a kérdést: kit bántottak meg, ki örül, vagy ki mérges - ki vagyok én? A „frusztráció” szó felettébb divatos ma­napság, de ki frusztrált? A vicsára használata által tehát az „én va­gyok a cselekvő” illúziója megszüntethető, és így lehetségessé vá­lik, hogy az életben egykedvűen, hiúság vagy ragaszkodás nélkül vegyünk részt. Bhagavan a bank pénztárosához hasonlította ezt, aki százezrekkel dolgozik szenvtelenül és mégis hatékonyan, mi­vel tisztában van azzal, hogy nem az ő pénzéről van szó. Ugyan­ezen a személytelen módon az ember az élet minden dolgának utánajárhat, mindeközben tudva, hogy őt, az igaz Önvalót ezek nem befolyásolják, s hogy a mohóság, a düh és a vágy minden támadását visszaverheti a vicsára segítségével. Vissza kell vernie, hiszen annak nincs haszna, ha ismételgeti, hogy ő az Önvaló, és úgy viselkedik, mintha az ego lenne. Az Önvaló igaz tudatos­sága (sőt a részleges is) gyengíti az egoizmust. Ez utóbbi - akár úgy fejeződik ki, mint hiúság, kapzsiság vagy vágy — azt bizonyítja, hogy az Önvaló felismerése pusztán elmebeli.

Azzal tehát, hogy Bhagavan egy ősi utat a modem körülmé­nyekhez igazított, hatásában egy újat hozott létre. Az Ön-kuta­tás régi ösvénye tiszta dnyána-márga volt, melyet csendben és magányban elvonulva kellett követni, visszavonulva a külvi­lágtól. Bhagavan ezt olyanná tette, hogy észrevétlenül lehet jár­ni a modern élet minden körülménye között.

55

Soha senkit sem ösztönzött arra, hogy adja fel világban élt életét. Elmagyarázta, hogy ez csupán a „családfenntartó vagyok” gondolatának felcserélése lenne a „szannyászin vagyok” elkép­zelésével. Ezzel szemben az szükséges, hogy teljesen elutasítsuk az „én vagyok a cselekvő” képzetét, és csak arra emlékezzünk, hogy „vagyok”. Ez pedig a vicsára segítségével ugyanúgy megva­lósítható a nagyvárosban, mint az erdőben. Csak belsőleg hagy­hatja el az ember a világot azzal, hogy elhagyja az ego-érzetet; Csak belsőleg vonulhat magányba azzal, hogy a szív egyetemes magányában időzik, mely csupán azért magány, mert nem létez­nek mások, akárhány alakot is öltsön magára az Önvaló.

Valóban, a világban élt élet nem pusztán megengedett, ha­nem hasznos része a karma-márgának, mely a Bhagavan által ki­jelölt út szerves része.

Az Ön-kutatás külső fegyelme abból áll, hogy folyamatosan ellenőrizzük a cselekedeteket és az Indítékokat, amelyekből azok születnek. Ha őszintén és szakadatlanul alkalmazzuk, akkor meg­szabadít bennünket attól a szükségtől, hogy egy külső erkölcsi szabályzatot kövessünk, mert minden tettünkben és reakciónk­ban lecsap az egoizmusra. Az ego impulzusai nem fognak egy csapásra megváltozni. Egy sérelem még dühöt, egy bók örömöt vált majd ki, a tulajdonhoz és a kényelemhez való ragaszkodás­nak nem lesz vége, az érzékek tovább lármáznak, ám az ilyenek­ről kiderülnek, mik is valójában, melynek eredményeképpen az ember felismeri egoizmusát, s szégyent és idegenkedést érez an­nak minden megnyilatkozása miatt. Ettől a ponttól elkezdődik az ego elpusztítása, ám csak állandó erőfeszítés és emlékezés ál­tal.

De még ha így is van, felmerülhet a kérdés: hogyan lehet in­

56

tegrált egy ilyen Ösvény, ha nem ad helyet a bhaktinak, azaz a szeretetnek és az önátadásnak? Azért, mert a bhakti útja előfel­tételezi a kettősség fogalmát, a másikét, akinek az ember átadja magát. Mindazonáltal Bhagavan kegyelme hatalmasabb volt annál, hogy bármilyen lehetőséget kizárjon. Bár a bhaktiról rit­kábban ejtett szót, az általa megnyitott ösvénybe az önátadást és az áhítatot is belevette. Úgy mondta: „Két út létezik: vagy tedd fel magadnak a »Ki vagyok én?« kérdést, vagy add át magad.” Sőt, ennél bővebben is kifejtette a dolgot: „Engedelmeskedj nekem, és én elpusztítom az elmét.”

Itt nem egy választható másik ösvényről van szó. A Gurunak való önátadás egy erőteljes és lényeges eleme a közvetlen útnak, amit Bhagavan tanított nekünk. Igaz az is, hogy emlékeztetett bennünket arra, hogy a valódi Guru a szívünkben él, s ha egy­szer az elme Őt kutatva felé fordul, akkor Ő egyre erősebben vonzza majd azt magához. Ám hogy elkezdjük ezt a folyama­tot, a külső Guru szükséges, hiszen, amint mondta, „A külső Guru egy lökést ad az elmének befelé, míg a belső Guru magá­hoz vonzza azt.” És Bhagavan az egyetemes Szad-Guru, aki ke­gyelméből megnyitja az utat mindenki számára, aki hozzá for­dul; s végső soron a két Guru egy csupán. Így volt ez, amikor testben közöttünk élt. „A Guru egy” - mondta. Ám ez most még nyilvánvalóbb, mint valaha, hiszen a külső és a belső Gu­ru látszólagos kettősségének vége szakadt.

Mindössze Önátadás szükségeltetik. „Csak maradj csendes, és Bhagavan elvégzi a többit.” Ez a nagy feladat: a Bhagavannak való önátadás és az Ön-kutatás segítségével csendesen tartani az elmét, hiszen az olyan, mint egy majom, folytonos, felesleges nyugtalanságával. Csak amikor engedelmeskedik és csendes ma­

57

rad, akkor lehet meghallani a Gurut, aki nem más, mint az Ön- való.

Mint minden úton, az előrehaladás itt is fokozatos és szaka­datlan erőfeszítést kíván, akár részesülünk az Igazság megjelenő, majd újra eltűnő ragyogó felvillanásaiból, akár nem. Bhagavan kifejezetten óva intette azt a követőt, akinek az Ön-kutatást ír­ta: „Mindazonáltal az Önvalóról megfeledkező ego, még ha egy ízben tudatára is ébresztették az Önvalónak, nem nyeri el a meg­szabadulást, azaz az Önvaló felismerését, az összegyűlt elmebeli hajlandóságok akadálya miatt. Az ego gyakran összetéveszti a tes­tet az Önvalóval, elfelejtkezve arról, hogy valójában ő az Ön- való. A hosszú idő alatt kifejlesztett hajlamokat csupán a hosszú, folyamatos meditáció semmisíti meg.”

Az olyan csoda, mint Bhagavan saját Ön-felismerése, nem elérhető mások számára, és ő nem is bíztatott senkit arra, hogy ezt elvárja. Valójában a siker utáni vágy, sőt annak puszta gon­dolata maga egy akadály, hiszen azt jelenti, hogy az ego számára kívánunk eredményt, ahelyett, hogy megpróbálnánk megsem­misíteni azt, feltéve a „Ki vagyok én?” kérdését.

Az Önvaló fénylő tudatosságát gyakoribbá és zavartalanabbá kell tennünk, mígnem már akkor felébred, amikor a meditáci­óhoz leülünk, majd pedig el kell érkeznünk oda, amikor már nem csupán a meditáció órái alatt folyamatos, hanem az élet minden tevékenységének alapjául szolgál. Azzal arányosan lesz ez erősebb és folyamatosabb, minél inkább meggyengült az ego, és (s ez ugyanaz) megtisztult a végső feláldozáshoz vezető előké­születekben. „Abban a pillanatban, amikor az ego-én megpró­bálja megismerni önmagát, jellemében megváltozik. Egyre ke­vesebbet lesz jelen a testben, melybe elmerült, és egyre többet

58

időz a tiszta tudatosságban, az Önvalóban vagy Átmanban” — mondotta Bhagavan.

Az általa írt Negyven versszak a Valóságról a közvetlen ösvény tantételeit tartalmazza. A 29. és a 30. versszakban tömören le­írja annak lényegét:

A tudás útja: befelé merülni az elmével anélkül, hogy kiej­tenéd az „én” szót, és feltenni a kérdést, honnan merül fel „én”-ként az elme. „Ez nem én vagyok” vagy „Az vagyok én”- ekképpen meditálni lehet segítség, ám hogyan lehetne ma­ga a vizsgálódás?

„Ki vagyok én?” Amikor az elme ekképpen befelé kutatva el­ér a szívhez, valami Önmagából „Én-Én”-ként megnyilvá­nul, s az egyéni „én” szégyenkezve fejet hajt. Bár megnyilvá­nul, természetéből fakadóan mégsem „én”, hanem tökéletes­ség - ez az Önvaló.7

A közvetlen ösvény a tudáson keresztül ébreszti fel a szerete- tet. Ez nem az egyik tudása a másikról, s nem is elmebeli tudás, hanem az Önvaló üdvösségének felébresztése, melyhez az elme vonzódik, s melybe szeretettel elmerül. Ezért a vicsára úgy kez­dődik, hogy az ember, mielőtt a belső Gurut felébresztette vol­na, a lehető legteljesebb szeretettel és engedelmességgel Bhaga- van felé fordul, és megnyitja neki szívét. Bárki, aki megnyitja

7 Az itt található és a kötet végén szereplő 29. és 30. versszakok közötti különbség abból adódik, hogy az egyik Arthur Osbotne, míg a másik Prof. K. Swaminathan fordítása alap­ján készült; (a ford,)

59

szívét Bhagavan előtt és használja a vicsárát, amint leírtam, érez- ni fogja támogatásának erejét és gyönyörűségét, és tudni fogja, hogy ez igaz. Aki átadja magát neki, azt nem fogja elhagyni. „Is­ten és Guru valójában nem különböznek. Éppen úgy, ahogyan a tigris álkapcsai közé került préda nem szabadulhat, azok, akik rászolgáltak a Guru kegyelmére, biztosan megmenekülnek, s nem hagyatnak el. Ám ami a tanítványt illeti, neki megingás nélkül kell járnia a Guru által kijelölt ösvényt.”

60

Egy ősi mondás szerint az Arunachala szent hegye teljesíti a kívánságokat. Figyelemre méltó az eset, ahogy először hal-

lottam ezt. Nem sokkal azelőtt érkeztem Tiruvannamalaiba, és először jártam körbe a hegyet. Bhagavan egy idősebb követője sétált mellettem, és így szóit: „Legyen óvatos abbán, hogy nem kíván semmit, mialatt a hegyen tartózkodik vagy amikor kör- bejárja azt, mert az Arunachala teljesíti a kívánságokat.”

Mindenhol máshol képtelenségnek hatott volna ez a kije­lentés. Az ember csak nevethetne ezen, és azt mondhatná: „De hiszen éppen ezért kellene kívánnunk valamit!” Ám az, aki­nek szíve megnyílott Sri Bhagavan tanításának szellemére, megérti, miről van szó. A spirituális törekvésnek vannak olyan módjai és szintjei, melyeken a kérések és az óhajok igazolást nyernek addig, amíg az illető meg van győződve arról, hogy azok jó szolgálatot tesznek - még az olyan kívánságok is, me­lyek jószerencséjére vonatkoznak, s világi boldogságához és jó­létéhez járulnak hozzá, nem is beszélve azokról, melyek termé­

61

Negyedik fejezet

szetük szerint önzetlenek. Ám Bhagavan, Buddhához hason­lóan, nem annyira balszerencsénktől akart bennünket megsza­badítani, mint inkább a kívánságoktól és a vágyaktól, a félel­mektől és a ragaszkodásoktól, melyek lehetővé teszik a balsze­rencse megjelenését. Ennélfogva hozzá vagy az Arunachalához egy óhajjal érkezni annyi, mint visszautasítani tanítását. Amit tanított, az a tiszta advaita ösvénye volt, a legmagasabb rendű, a legkiegyensúlyozottabb. Kompromisszum, megalkuvás nem létezett. Az embernek az illuzórikus ego-ént el kellett utasíta­nia, s ebben az esetben hogyan is kérhetne annak bármilyen jótéteményt? Igaz, hogy akikre hatással volt a tanítás, azok még mindig remények és félelmek között őrlődtek, igen messze at­tól, hogy megszüntessék a káprázatot, de a legkevesebb, amit mégtehettek, az volt, hogy felismerték a remények és a félel­mek illúziótermészetét, és arra törekedtek, hogy ne vegyék azo­kat figyelembe, nem pedig arra kérték Bhagavan segítségét, hogy azokba belefeledkezzenek.

Szavakkal leírva nehéz útnak hangzik, és úgy tűnik, mintha Bhagavan keményszívű Mester lett volna, ám ez nem igaz, hi­szen csupa szeretet volt. Kegyelme által a balsorsok jobbra for­dultak, és a félelmek nem tudták befolyásolni az embert úgy, mint azelőtt. Bhagavan viselte a terheket. Szeretetének nagysá­ga és a tisztaság, mely jelenlétében átjárta a szíveket, odáig csök­kentette a vágyakat és a csüggedtséget, hogy különböző dolgo­kért imádkozni érdemtelen cselekedetnek látszott. Bármilyen balszerencsének volt tanúja, a szemében megjelenő együttérzés mélysége gyógyulást jelentett a szenvedő szívnek. E mögött még­is jelen volt a csendes sürgetés: adjunk fel minden ragaszkodást, forduljunk az örökké frusztrált egótól az örökké boldog Önvaló

62

felé. Jelen volt tehát benne az együttérzés a szenvedés miatt, de még inkább a tudatlanság miatt, ami a szenvedés megszületését lehetővé teszi.

Fel lehetne-e vetni, hogy a tiszta megértés eme ösvénye csu­pán a filozófusok és az értelmiségiek előtt nyílt meg, nem pedig az egyszerű emberek előtt (legyenek akár szegények, akár gazda­gok), akik imákkal, óhajokkal és beteljesítésre váró vágyakkal érkeztek Bhagavanhoz? Az biztos, hogy mindannyian érezték a kegyelem csendes áradását, béke töltötte el szívüket, és ragaszko­dásuk bármihez, ami keserűséget és nyugtalanságot okozott ne­kik, Bhagavan iránti szeretetté változott. Egy egyszerű asszony mondta a következőket: „Én nem értem a filozófiáját, de ami­kor rám tekint, úgy érzem magam, mint egy gyermek édesany­ja karjai között.” A csodákról beszélve egy üzletember büszkén kijelentette: „Az én Bhagavanom fütyül az ilyen dolgokra!” Ez így inkább egy kifelé irányuló megközelítés. Akik először nem ah­hoz vonzódtak, hogy felkutassák a szívben lakozó Önvalót, azo­kat a szeretet által a Sri Ramanaként megnyilvánuló Önvaló húzta magához. S Bhagavan a következőket mondta: „Átadni magunkat Istennek, a Gurunak vagy az Önvalónak ugyanaz, és mindössze ennyi szükségeltetik.” Úgy érezték, Bhagavan nem kívánja, hogy különböző dolgokat kérjenek tőle, és szeretete oly sokkal értékesebb volt bármilyen jótéteménynél, amit kérhet­tek, hogy óhajuk semmivé vált, és Ők ott álltak előtte szegényen és nyitott szívvel.

A régi mondás, mely szerint elégséges Ttruvarurban születni, Benáreszben meghalni vagy akár csak gondolni az Arunachalá- ra, a mauna-díksára, a kegyelem csendes átadására utal, melyhez személyes jelenlét nem szükséges. Ám az „Arunachalára gondol­

63

ni” annyit jelent, mint a vágyak pusztítójához fordulni, és le­mondani minden kérésről.

Mi akkor hát ez a vágyakat beteljesítő Arunachala, miért ke- resett magának Bhagavan ott hajlékot, és miért írt hozzá him­nuszokat?

Az Arunachalát a legősibb időktől kezdve a megnyilvánult Sivának tartották. Hz a középpontja a legtisztább és legesszenciá­lisabb tannak, az advaitának, és annak a szellemi útnak, mely hozzá tartozik. Ez minden ösvény közül a legközvetlenebb, és úgy nevezik, Ön-kutatás.

Arunachala-Siva elpusztítja a másságot az egység tüzében.

„Hozd el az örök üdvöt,És egyesülj vélem,Ne legyen »én« és »te«,Óh, Arunachala!”

énekli Bhagavan az Aksara Mani Málai (Szavak hitvesi virágfüzé- re) nagy himnuszában.

Siva az Arunachalánál tanított az ősidőkben Daksinámúrti- ként, egy ifjúként, akit idősebb tanítványok- vettek körül. Csendben adta át nekik a tudást, mivel a szívre gyakorolt köz­vetlen hatás a tiszta advaita tanok természetes velejárója. Csak­úgy, ahogy a doktrína nem kíván elméleti vázlatot, az azon ala­puló Ösvény sem követel meg gondosan kidolgozott technikát.

Él egy olyan legenda, mely szerint az idők folyamán Daksi­námúrti egy hatalmas banyan-fa alatt ült és ül ma is az Aruna­chala északi lankáin, egy olyan helyen, mely a hegyet megmá- szók számára nem elérhető, s hogy csendes upadésája megvilá­

64

gosodást hoz bárkinek, aki felkeresi őt. Az Ön-kutatás közvet­len útja elérhetetlen volt az emberiség számára, melynél fogva az Arunachalát mellőzték és kevésbé fontosnak tartották, mint a nem annyira közvetlen elméletek és jobban gyakorolható ös­vények központjait.

Most azonban a közvetlen utat Siva újra megnyitotta előt­tünk Sri Ramana formájában. Ami elérhetetlen volt, most is­mét elérhető, ami magasan a hegyoldalban rejtőzött, az a hegy lábához került, először az ásramhoz, majd a szentélyhez, mely­nél napjainkban a hívek csendes meditációban ülnek.

Ezért állította Bhagavan, hogy az Arunachala a világ szelle­mi centruma, hiszen az ösvény, melyet képvisel, újra az ember törekvésének központi módszerévé vált. Ezért hagyta jóvá, hogy ásramja spirituális centrum maradjon azután is, miután elhagy­ta testét, mivel az ösvény nyitva áll.

Mindazonáltal azt állítani, hogy Bhagavan azért választotta az Arunachalát otthonául, mert az az általa tanított közvetlen ösvény hagyomány szerinti központja, túlzott mérlegelést téte­lezne fel részéről. Ez nem egy racionális, hanem egy spirituális döntés volt, és helyesebb lenne azt mondani, hogy az Aruna­chala választotta Sri Ramanát. A hegy neve már gyermekkorá­ban izgalommal töltötte el. Amikor, még iskolás fiúként, talál­kozott egy utazóval, aki Tiruvannamalaiban járt, és megtudta tőle, hogy ott található az Arunachala, a felvilágosítás szinte sokkolta őt, és az öröm érzésével töltötte el, hogy a szent hegy tulajdonképpen felkereshető a Földön. Amikor Önmagára éb­redése után tizenhét évesen szádhuként elhagyta otthonát, ak­kor Atyja, az Arunachala keresésére indult. A tiruvannamalai-i nagytemplomba való megérkezését követően, az Arunachala

65

belső szentélye előtt állva vált áthatóvá benne a béke, melyben már akkor is élt. A több, mint ötven év alatt, amit közöttünk töltött, soha nem hagyta el újra Tiruvannamalai városát és a szent hegyet.

Még amikor ifjúként egy barlangban a hegyen élt, követői megkérték, hogy írjon egy áhítatos himnuszt, mely segíti őket szádhanájukban. Bhagavan körbejárta a hegyet tanítványaival, és megkomponálta az Aksara Mana Málai gyönyörű himnuszát, mely- nek éneklése közben könnyek patakzottak szeméből. Az utolsó napon, amint halálos ágyán feküdt, a tanítványok egy csoportja kis szobája előtt ülve ezt énekelte. Ő meghallotta, mielőtt az utol­só lélekzet elhagyta volna, és két örömkönny csordult ki szeme sarkából. Halálának pillanatában egy hatalmas csillag volt látha- tó, amint lassan áthaladt az égbolton, és eltűnt az Arunachala csúcsa mögött — a Szellem visszatért az Atyához. Azon az éjszakán, miközben a testet, melyet immár elhagyott, az ásram hatalmas, új helyiségében helyezték el, hogy a követők láthassák, azok önkén­telenül egy tamil verset kezdtek énekelni, melyet Bhagavan szer­zett sok évvel azelőtt: az Arunachala Ramanát.

Az Arunachala szellemi ereje újra tevékennyé vált, hason­lóan a régi korokhoz. Daksinámúrti a hegy lábához költözött, és kijelentette: „Nem megyek sehová, itt vagyok.” Itt van Tiru- vannamalaiban, mint azelőtt, s ezzel egyidőben ő a határtalan Arunachala-Ramana. Jelen van minden követő szívében, aki hozzá fordul, és vezeti Őket, mint azelőtt.

Nem szükséges testileg jelen lenni az Arunachala mellett, a hegy lábánál lévő szentélynél. A csendes beavatás elér oda, aho­vá kell, éppen úgy, mint azelőtt. Ám azok számára, akik testtel rendelkeznek, a testi jelenlét továbbra is nagy segítség.

66

Ha nem így lenne, Sivának nem kellett volna megnyilvá­nulnia Arunachalaként vagy Sri Ramanaként. Bhagavan ke­gyelme ugyanúgy sugárzik az Arunachalából és a szentélyből, mint azt testi valóságából tette. Az embereket valami máig oda- vonzza, és mint régen, érzik, hogy kérdéseik és kételyeik elosz­tanak, kívánságaik szeretetté válnak. Az őket elárasztó kegyelem igen gyakran befolyásolja életkörülményeiket is, és belső össz­hangjuk külsőleg is megnyilvánul, ám ezen célból odalátogat­ni annyit tesz, mint elutasítani a nagyobb jótéteményt a cseké­lyebbért. Az Arunachala ebben az értelemben kívánság-teljesí­tő, és jobb, ha nem élünk ezzel a tulajdonságával.

67

Egy olyan korban, mint a miénk, amelyben az elme többnek tűnik a szellemnél, természetes, hogy egy tanító befolyását

az általa hátrahagyott írásos feljegyzésekből ítéljük meg. Ám ez a mérce nem mindig helyes. Nem maradtak ránk írások a Budd­hától, Krisztus sem írt semmit, s amikor Lao-ce bejelentette, hogy életművét befejezte, és Nyugat felé lovagolt, ő sem hagyott hátra írott művet. A hankoui hágónál, melyen keresztül kellett haladnia, az elöljáró könyörögve kérte, hogy jegyezze le tanítá­sát, így Lao-ce megállt a városkapuban, és megírta a Tao Te Kin- get, mely később a taoizmus szentiratává vált. Hihetetlen elgon­dolni, hogy ha nem hozta volna létre, akkor a modem tudó­sok képesek lennének megcáfolni létezését, és kijelentenék ró­la, hogy képzeletbeli személy.

Bhagavan Sri Ramana Maharshi esetében léteznek kiadott -művek, és nem is árt ezekről tudni valamit, ám mindig emlé­keznünk kell arra, hogy nem ez a valódi hagyaték. Bhagavan csendben tanított, és tanít ma is tiruvannamalai-i szentélyében

68

Ötödik fejezet

és azok szívében, akik hozzá fordulnak. Amikor egy ízben fel­tették neki a kérdést, hogy miért nem hirdeti az igazságot széle­sebb tömegeknek, így válaszolt: „Honnan tudod, hogy nem te­szem? Vajon abból áll-e az igehirdetés, hogy dobogóra állunk, és buzdítjuk a körülöttünk lévő embereket? A prédikáció a tu­dás egyszerű közlése, mely valójában csak csendben történhet. Miképpen vélekedsz arról az emberről, aki egy órán keresztül hallgat egy szentbeszédet, majd anélkül távozik, hogy az olyan benyomást gyakorolt volna rá, amelynek következtében megvál­toztatná életét? Vesd össze őt egy másikkal, aki egy szent jelen­létében ül, s némi idő után úgy távozik, hogy életszemlélete tel­jesen megváltozott. Melyik jobb: hangosan prédikálni minden­féle hatás nélkül, vagy belső erőt kibocsájtva csendesen ülni? S ismét, honnan ered a beszéd? Létezik a tiszta Tudás, amelyből megszületik az ego, az egóból azután megjelennek a gondolatok, s a gondolatokból a kimondott szavak. Tehát a szó az eredeti for­rás ükunokája. Ha a szavak hatást fejthetnek ki, ítéld meg ma­gad, mennyivel hatalmasabb lehet a csend általi igehirdetés!” Az itt említettek nyilvánvalóan ugyanannyira igazak az írásra vonatkozólag.

A csendes tanítás valóban természete a dnyána márgának, ahol az elmélet a lehető legkevesebb, és az advaitának arra a mindent magában foglaló kijelentésére redukálódik, mely sze­rint kizárólag az Önvaló létezik.

A csend általi tanítás nem azt jelentette, hogy Bhagavan nem volt hajlandó felvilágosítani azokat, akik kérdéseket tettek fel neki. Mindig kimerítően megválaszolta a doktrinális kérdéseket, és számos válaszát lejegyezték, majd az ásram közreműködésével kiadták. Ezek közül két napló különösen kiváló: Swami Rama-

69

nanda Talks with Sri Ramana Maharshi és Devaraja Mudaliar Day by Day u/ith Bhagavan című munkája. Szintén megjelent egy összeállítás, mely Bhagavan mondásait tartalmazza témák szerint csoportosítva, amely a The Teachings of Bhagavan Sri Ramana Ma- harshi in his own Wcrrds címet kapta. Arra azonban emlékeznünk kell, hogy nem ezek a szóbeli felvilágosítások képezik a valódi tanítást: ezek bevezető magyarázatok, amelyeket könnyű megér­teni, ám melyek megértése önmagában még nem világosítja meg a szívet. A valódi munka az Ön-éberség8 felébresztése szívünk­ben, ami csak akkor vált és válik lehetővé, ha Bhagavan csen­des kegyelme erőteljesen, mégis szubtilisan működésbe lép.

Minthogy valódi tanítását a csend közvetítette, Sri Bhaga- van felettébb ritkán tett doktrínái is kijelentéseket, kivéve ha egy kifejezett kérdésre adott választ. Ugyanezen okból igen rit­kán írt valamit. A neve alatt kiadott könyvek többsége pusztán kérdések és válaszok lejegyzéseiből áll, melyeket elhangzásukkor rögzítettek, és később kiadtak, mindig Bhagavan jóváhagyásá­val. Az egyetlen olyan magyarázat, melyet valóban ő írt prózá­ban, az Ön-kutatás. Ez egy korai tanítványa számára készült út­mutatás, mely nem teljesen Bhagavan tanítását képviseli, hi­szen olyan jógikus és egyéb módszereket is tárgyal benne, melye­ket ő nem írt elő. A Ki vagyok én? tanításának egy jellemzőbb, gyönyörű és világos kivonata9. Ebben Bhagavan válaszait, me­

8 Self-awareness9 A Ki vagyok én? című írásnak két magyar kiadása is megjelent, ám nem abban a formá­ban, ahogy azt Osbome itt leírja, hanem az eredeti kérdésekkel együtt. Az egyik Buji Ferenc és Németh László Levente fordítása (in.: A nyílegyenes ösvény, Stella Maris Kiadó, 1998), a másik Miklós Ervin Olivér és Bognár Gusztáv átültetése (in.: A Nagy Bölcs Ramana tanításai, magánkiadás, 1998). (afórd.)

70

lyeket egy másik korai tanítvány kérdéseire adott, folyamatos magyarázattá szerkesztették. Annak, hogy ezeket Bhagavan leír­ta, egyetlen oka volt: abban az időben nem beszélt, ennélfogva magyarázatait írásban közölte.

Ezen könyvek angol formájukban Sri Bhagavan szavait nem pontosan adják vissza, ám tanítását tökéletesen tükrözik. Az ő tollából született írások nyelve tamil, és a gyűjteményekben fel­jegyezett válaszok nagy része szintén tamilul hangzott el, jólle­het néhány kérdést angol nyelven tettek fel, és a naplókat is an­golul vezették. Bár Bhagavan értett ezen a nyelven, csupán na­gyon rövid válaszokat adott, melyet tolmács fordított le, miköz­ben Bhagavan igen figyelmesen hallgatott, és a legkisebb téve­désre is felhívta a fordító figyelmét. Ami a jelentés pontosságát illeti, azt az is biztosítja, hogy Sri Bhagavan minden olyan könyvet, mely életében megjelent, aprólékos gondossággal át­nézett, mielőtt a könyv nyomdába került volna.

Bhagavan feleleteit és magyarázatait tárgyilagos hangon -kö­zölte, gyakran nevetéssel kísérte, és mindig eleven, színes nyel­vet használt, noha a fordítások nem mindig adják vissza ezt. Egészében véve helytelenítette az elméleti vitákat; s hallgatói­tól azt várta el, hogy gyakoroljanak, nem pedig hogy elmélete­ket gyártsanak.

Néhány tamil nyelvű verseskönyv is született. A megvalósí­tás megközelítési módjait tárgyaló Harminc versszakot10 a költő, Muruganar kérésére írta mint olyan upadésát, amit Siva adott a risiknek. Később maga Bhagavan fordította le a művet szanszk-

10 A vers tamil címe Upadésa száram, angolul The Essence of Instruction címmel jelent meg. (a ford.)

7 1

ritra, s ezt a változatot kántálják a Vádakkal együtt naponta az ásramban, ma éppen úgy, mint Bhagavan életében. Úgy is mondhatjuk, hogy úgy kezelik, mint egy szentiratot.

A Negyven versszak11, további negyvennel kiegészítve, áll a legközelebb ahhoz, hogy összefüggő doktrinális magyarázat le- gyen. Ezeket a strófákat szintén Bhagavan állította össze hóna­pok alatt, ugyancsak Muruganar kívánságára. Nem mindegyi- kük Bhagavan saját szerzeménye, néhányat a Függelékben sze­replő versszakok közül régi szanszkrit slókákból vett át, melye­ket tamilra átültetett. Ezek a versszakok tömörek és mélyenszán­tóak is egyben. Később mindegyikhez kommentárokat írtak.

„Egyedül az Tudás, amelyben nem létezik tudás és tudatlan­ság. Tudni nem igaz Tudás. Mivel az Önvaló anélkül ragyog, hogy lenne valami, amit meg kellene ismernie vagy ami megismerné Öt, egyedül az a Tudás. Az nem tagadás.”12

Mindazonáltal egy ehhez hasonló vershez írt szövegmagyará- zat könnyen olyasfajta száraz filozofálássá válhat, amelytől Bha- gavan óva intett bennünket.

Minthogy Bhagavan mindig Tudásról és Ön-kutatásról be­szélt, amikor a célról vagy az útról kérdezték, azokon kívül, akik személyesen keresték fel, igen kevesen ébredtek rá, milyen ha­talmas támaszt nyújtott tanításában az önátadás. Mint azt a fent

11 Tamilul Uüadu Nárpadu, angolul Fórtj Verses on Reality. A vers magyarul Negyven vers- szak a Valóságról címmel kötetünk második részében olvasható, (a ford.)12 Negyven versszak a Valóságról, 12. vsz. (a ford.)

72

idézett versszak mutatja, a hétköznapi értelemben vett kapcso lat a megismerés és a megismert között nem az a Tudás, amelyre Bhagavan gondol. Ez a Tudás az önmagától ragyogó Önvaló, ami a szereteten keresztül éppen úgy megközelíthető, mint az Ön-kutatáson keresztül. Az Ön-kutatás az elme azon kísérlete, hogy befelé forduljon, és a szeretet az, ami befelé húzza. Vala­minek egy másikról való tudása, valamint az egyik szeretete a másik iránt egyaránt tökéletlen, ám teljességükben a Szeretet és a Tudás ugyanazok. A Bhagavan iránti szeretet és az Ön-kuta­tás az a két kötél, mely a követő elméjét visszahúzza az Önvaló felé.

A szeretet és az önátadás bhakti eleme nyilvánvalóbb az Öt himnusz az Amnachalához verseiben, különösen a legterjedelme- sebbikben, a Szavak hitvesi virágfüzérében, amelyre már utaltunk. E költeményben, mely az isteni egyesülés gyönyörű éneke, s amelyben a Szeretet és a Tudás egybeolvad, a tanítványok érzel­mi támaszra lelnek.

„Szenvedélyt ébresztettél,Pedig nem szerettelek.Ne hagyj hát el most,Óh, Arunachala! ”(60. vsz.)

A fentebb említett könyveken kívül Bhagavan írt még né­hány rövidebb verset, melyek között még humorosat is talá­lunk, mint például azt, amelyben a költő panaszkodását a gyo­morra úgy parodizálja, hogy a gyomor panaszkodik az egóra, ami­ért az szakadatlanul tömi és nem hagy neki pihenőt. Bhagavan

73

szintén készített néhány próza- és versfordítást, legnagyobb rész- ben Srí Sankarától. Hogy tanítása Sankaráéval egybevág, emlí- tésre méltó, hiszen azt jelzi, hogy a legmesszemenőbbekig elfo­gadta az advaita tantételeit.

írásait és fordításait végül összegyűjtötték, és egyetlen kötet­ben kiadták, The Collected Works of Sri Ramana Maharshi cím­mel.

74

Feljegyezték, hogy egy ízben Sri Ramanától a következőt kér­dezték: „Miért nem volt hajlandó válaszolni a Buddha a ha­

lál utáni élet mibenlétét firtató kérdésekre?” Bhagavan így fe­lelt: „Talán jobban érdekelte az a valódi feladat, hogy az embe­reket az Ön-felismerés felé vezesse, mint az, hogy kielégítse ha­szontalan kíváncsiságukat.” Igen nagy a hasonlóság e modem időkben született dzsívan-mukta és a Buddha tanítása között. S nem is lehet nagyobb bizonyíték annál, hogy - bár a Buddha új vallást alapított, melynek az volt a sorsa, hogy kielégítse az emberek igényét India határait jócskán meghaladva - a spirituá­lis lényeg ugyanaz maradt, s csupán a járulékos elemek változ­tak.

Itt nem a buddhista kozmológiára utalok, mely valójában sokkal kevésbé jelenik meg a Buddha tanításában, mint a ké­sőbbi magyarázatokban (és amely egyike azon járulékos elemek- nek, amelyekről a Buddha, akárcsak Bhagavan, jobban szeretett nem beszélni, nehogy az elméleti érdeklődés eltérítse a kérdezőt

75

Hatodik fejezet

a spirituális erőfeszítés gyakorlati szükségességétől). Tanításának azon hatalmas központi témájára gondolok, mely szerint a káp- rázathoz fűződő ragaszkodása tartja az embert a halál és a születés körforgásában, valamint a szenvedésben, s hogy a megvilágoso­dás elhozza a megszabadulást.

Természetesen ez az alapvető igazság valamilyen formában minden vallásban és szellemi tanításban megtalálható, ám a Buddháéban, ugyanúgy mint Sri Bhagavanéban, központi he­lyet foglal el. Ennek következményeként ők mindketten azt a közvetlen utasítást adták, hogy forduljunk el az illúziótól, és ke­ressük inkább' a megvilágosodást, a helyett a közvetettebb ígéret helyett, hogy az erényért jutalom jár, és bűneink miatt lakol- nunk kell. A „közvetettebb” szót használom, s nem csupán azért, mert egy ilyen tanítás egy erkölcsi felhívással elkendőzi azt, amit egyszerűbben az ok és okozat tiszta törvényeként is be­mutathatnánk, hanem azért is, mert követőinek tekintetét és törekvéseit olyan állapotokra irányítja, melyek világunk és a móksa vagy nirvána abszolút valósága között helyezkednek el. Ezek az állapotok, noha magasabb rendűek és valósabbak jelen életünknél, az advaita végső igazságában úgyszintén illuzóriku­sak.

Mivel Bhagavan visszautasította, hogy bármilyen kisebb célt irányozzon elő, vagy hogy elfogadjon bármiféle esetleges való­ságot, hajthatatlan volt, és nem beszélt a halál utáni életről - a Buddhához hasonlóan. Amikor feltették neki a kérdést: „Mi lesz velem a halál után?”, így válaszolt: „Miért akarod az előtt megtudni, mi leszel halálod után, mielőtt tisztában lennél az­zal, mi vagy most? Először azt fedezd fel, mi vagy most!” Más sza­vakkal: keresd az Önvaló végső igazságát, ez létezik egyedül ezen

76

és az összes többi élet látszatán túl. Bővebben is kifejtette enn­él: „Ám az emberek még csak hallani sem szeretnek eme igaz- ságról, míg buzgón megtudnák, mi található e világ mögött, s hallanának a mennyországról, a pokolról és az újraszületésről. Mivel a titokzatosságot, nem pedig az igazságot szeretik, a vallá­sok kielégítik őket, ám azok végül elvezetik őket az Önvaló kö­zelébe. Bármilyen eszközt fogadj is el, végül vissza kell térned az Önvalóhoz. Miért ne időznél hát Abban itt és most?”

A magasabb, ám még mindig feltételes állapotokba való be­lefeledkezés olyan tanítást foglal magában, amelynek valóság- szintjén az Önvaló Isten, s a hívő elválasztott Istentől. Ám a végső Igazságban nem létezik kettősség. Ennélfogva amikor Is­tenről kérdezték, Bhagavan a következőket felelte: „Miért aka­rod tudni, mi Isten, mielőtt azt tudnád, mi vagy te ? Először azt találd meg, te mi vagy!” Azaz: miért állnál meg az Önvaló akár legmagasabb rendű megnyilvánulásánál? Kutasd a2 Önvaló vég­ső Igazságát, ez vagy te! Sőt mi több, az is elhangzott szájából, hogy „Isvara nem létezik”, vagy még bővebben: „Nem létezik Isten az Önvalón kívül, hiszen ha így lenne, akkor Önvaló nélküli Isten lenne, ami képtelenség.”

Igaz, hogy Bhagavan gyakran beszélt Istenről, hiszen amíg az a fogalom jelen van, hogy az egyéni én valós és elkülönült lé­tező, addig az ezt a létezőt megteremtő, szerető és megítélő Isten fogalmának is jelen kell lennie. Bhagavan hajlott arra, hogy minden egyes emberhez a megértésének megfelelő nyelven szól- jon, ám azok számára, akik megnyitották szívüket legteljesebb tanításának, csak a végső igazságot jelentette ki: nem létezik az Önvalótól elkülönült Isten és egyéni lélek.

Soha vallást nem alacsonyítottak le jobban, mint azok a

7 7

buddhisták, akik úgy akarják belopni magukat a modernizmus kegyeibe, hogy ateizmusként vagy agnoszticizmusként értelme­zik azt, hogy a Buddha nem volt hajlandó beszélni Istenről. Az Isten-és-ember szintje alatt ott az egyedüli ego káprázatának szintje, éppen úgy, ahogy fölötte ott az egyedüli Buddha-tudat valósága. A magasabb világ látszata alatt ott e fizikai világ lát­szata, mint ahogy fölötte a nirvána. Ők összetévesztik a legma- gasabbat a legalsóval. Azt, hogy visszautasítjuk a személyes Isten szintjén való megállást — ami az igazság egy szintje, azonban nem a végső Igazság ők úgy forgatják ki, hogy azt jelentse, képtelenek vagyunk felülemelkedni a jelenségvilágon, amely­nek illuzórikus voltát a Buddha tanította.

Akárcsak a Buddha, Sri Bhagavan sem beszélt a dnyáni álla­potáról (ha nevezhetjük így), azaz a nirvána állapotáról, hiszen az a meghatározhatatlan meghatározása lenne. Amikor a dnyá­ni testi tudatosságáról érdeklődtek tőle, rendszerint így válaszolt: „Úgy véled, a dnyáni testtel rendelkezik”, vagy „Miért törődnél a dnyánival, amíg nem tudod, te mi vagy? Először azt fedezd fel, mi vagy te!” S ha felfedezed, akkor megtudod, hiszen dnyáni lettél. Az elméleti magyarázatok nem nyújtanak segítséget, sőt gátolják a törekvőt azzal, hogy kielégítik az elmét ahelyett, hogy az befelé fordulna az Önvaló után kutatva, s egybeolvadna Az­zal. Az elmebeli spekulációk nem kevésbé tartoznak az ego szel­lemi erőfeszítéssel szembeni védelmi mechanizmusai közé. S ha az erőfeszítést Afelé irányítjuk, ami meghaladja az elmét, ellent­mondásos lenne megpróbálni azt az elme számára megvilágíta­ni. Olyan lenne, mintha egy vödörbe próbálnánk önteni az óceánt. Bhagavan a következőket mondta: „Az Önvaló önfé­nyétől ragyog. Az embernek különben sem kell elméjében el-

78

képzelnie azt. Maga a gondolat, mely azt elgondolja, rabság. Minthogy az Önvaló a sötétséget és a fényt meghaladó ragyogás, az embernek nem az elméjével kell gondolnia rá. Az ilyen kép­zelődés rabságban végződik, miközben az Önvaló Önmagától az abszolútként ragyog.”

A szavak szintjén ellentmondást találunk a Buddha és Sri Bhagavan tanítása között. Sri Bhagavan kijelentette, hogy csak­is az Átman létezik, míg a Buddha azt hirdette, hogy az átman nem létezik. Ám ez nem több szóhasználatbeli különbségnél, mivel Sri Bhagavan az egyetemes Önvalóra használja a szót, ami nem más, mint a nirvána, míg az Úr Buddha az egyéni lélekre utalt vele. Sri Bhagavan szintén azt tanította, hogy egyéni léte­ző nincs, s nem csupán abban az értelemben, hogy nem éli túl a halált, hanem a jelen pillanatban sem létezik. „Ne törődj vele, mi leszel a halál után, azt találd meg, mi vagy most!”

Azok a tanítók állítják a lélek halál utáni létét, akik köve­tőiket fokozatosabb ösvényen vezetik, s megvédik azok szemét a végső Igazság vakító egyszerűségétől. Ennek ellenére az ellent­mondás csupán látszólagos, mint minden spirituális ellentmon­dás, s ennek legtisztább külső jele, hogy maga a buddhizmus öt­vözi a pokol, a mennyország és az újraszületés tanítását az egyé­ni lélek valótlanságával. Bármelyik egyéb élet vagy világ éppen olyan valós, mint amelyben élünk, és igazság szerint éppen olyan valótlan, ennélfogva Bhagavan, hasonlóan a Buddhá­hoz, hangsúlyozta az ego valótlanságát úgy ebben az életben, mint bármely másikban - ahelyett, hogy az embereket egy vi- szonylagosan magasabb rendű, ám nem végső realitás keresésére sarkallta volna. „Először azt fedezd fel, mi vagy most!”

A Buddha igen kevéssé törődött az elméletekkel. Célja nem

79

annyira az volt, hogy kozmológiát hozzon létre, mint hogy meg­mutassam embereknek a szenvedésből a békébe vezető utat. Akárcsak Sri Bhagavan, ő is félresöpörte a félmegoldásokat, és csak a nirvána és a májá, az Önvaló és a káprázat tiszta állítása­it tartotta meg. Ám a teoretikusok mégis kisajátították tanítá­sát, és érveikkel olyan mintákba préselték azt, amelyek sem ne­kik, sem másóknak nem nyújtanak segítséget abban, hogy ki­szabaduljanak a szenvedés körforgásából. Lehetséges, hogy Sri Bhagavan tanítására szintén lecsapnak majd, ám nem a valódi tanítása lesz, amit ők taglalnak, mivel az ő üzenete úgy szól, hogy kerüljük a lényegtelent, és kövessük az Ön-felismerés felé vezető utat. Amikor a hindu spirituális tudományok keretein belül tettek fel neki kéréseket, ő időnként szakszavakkal meg­válaszolta azokat, ám gyakran félretette a témát. Nem nyújtott táptalajt elembeli spekulációknak, és egészében véve nem he­lyeselte azokat a szellemi tudományokat, amelyek a közbülső va­lóság mérhetetlen tartományával foglalkoznak: „Éppen úgy, ahogy haszontalan dolog átvizsgálni a hulladékot, amit csak azért söpörnek összeg hogy azután eldobják; annak számára, aki az Önvaló megismerését kutatja, hiábavaló azon munkálkod­nia, hogy számba vegye az Önvalót burkoló tattvákat, ahelyett, hogy félrehajítaná azokat. Úgy kellene tekintenie a jelenségvi­lágra, mint egy álomra.”

A Buddha nem csupán azzal nem foglalkozott, hogy kozmo­lógiát hozzon létre, de azzal is felettébb keveset törődött, hogy egy új társadalmi rendet alapítson. Ha mégis így tett, azt főkép­pen azon a tagadó hozzáálláson keresztül tette, hogy nem volt hajlandó elismerni a kasztokat. Bárki, aki képesnek bizonyult követni az ösvényt, az alkalmasnak számított. Sri Bhagavan

80

ugyanígy gondolkodott. Mindamellett, mivel nem volt célja új vallást vagy társadalmi rendet alapítani, nem tett vagy mondott semmi olyat, amivel támadta volna a kasztrendszert. Egyszerűen mindenkire olyan mértékben sugározta áldását, amilyen mérték- ben az illető képes volt azt befogadni. Ha a bráhmanák úgy ha- tároztak, hogy a többiektől elkülönülten étkeznek az ásram ebédlőjében, megtehették ezt, ám Bhagavan olyan helyet vá- lasztott, ahonnan mindkét oldalt láthatta, jóváhagyta a Védák reggeli és esti recitálását a hallban, de nem volt olyan követő (legyen az akár nő, alacsony kasztból származó vagy külföldi), aki ezen idő alatt jelenlététől meg lett volna fosztva.

A Buddha és Sri Bhagavan tanításának kifejezése közötti kü- lönbség főképpen abból a tényből ered, hogy a Buddha új val- lást alapított, ő emiatt oly módon próbált szólni, hogy a töme- gekre éppúgy hatással legyen, mint a keresőkre. Ennélfogva, jól­lehet hangsúlyozta, hogy a tudás hozza el a megszabadulást, ta­nítását érzelmesebb formába öntötte, s inkább a szenvedésről és az abból való megszabadulásról beszélt. Ennek ellenére a lényeg megegyezik, vagyis hogy a szenvedés oka a ragaszkodás; amihez ragaszkodunk, az káprázat; s ezt a ragaszkodást a tudás számolja fel. Másrészről éppen azért, mert a tanítást egészében véve alkal­mazta a világra, az ösvényen haladó őszinte keresőknek, akik a lényegre törekedtek, vissza kellett vonulniuk a világtól. Lemon­dás az otthonról és a javakról, belépés egy kolostorba: ezek vol­tak a külső jelei annak, hogy az ember feladta kötődéseit és el­fordult az illúziótól, hogy szívébe térjen.

Egy szellemi Mester mindig elhozza a szükséges üzenetet. A Buddha korában Kelet-Ázsia embereinek egy új vallásra volt szükségük, míg Bhagavan Sri Ramana korában egy olyan új spi­

8 1

rituális ösvényre volt igény, amelyet a modem világ körülmé­nyei közepette is követni tudnak azok, akik szellemi irányítást keresnek valamilyen vallásban, és abban nem lelnek rá.

Minthogy Sri Bhagavan tanítása azokat célozza, akik törek- szenek arra, hogy járják az ösvényt, Bhagavan higgadtabban és világosabban beszélt: inkább a tudatlanságot elemezte, mint a szenvedést, és inkább a tudásról szólt, mint a szenvedéstől való megszabadulásról. S mivel ő nem alapított új vallást, nem von­ta vissza tanítványait a világból. Manapság az élet körülményei olyanok, hogy igen sokan azok közül, akik kegyelmére és irányi- tására áhítoznak, nehéznek vagy lehetetlennek találják a világ- tói való elfordulást, sőt még azt is, hogy teljesen és minden rész­letre kiterjedően betartsák vallásuk kötelezettségeit, legyenek bármilyen hitűek. Bhagavan felmentette ez alól a hozzá fordu­lókat, s ez nagy kegyelem. Nem csupán hinduk, de buddhisták, keresztények, muzulmánok, zsidók és párszik is felkeresték őt, s ő sohasem tanácsolta semelyikőjüknek, hogy vallását cserélje fel valamelyik másikra. Mindenkinek egyaránt a vicsárát írta elő. Amíg bármilyen egyéb szokás — legyen az bármelyik vallásé - se­gítette a tanítványt, Bhagavan soha nem tanácsolta annak fel­adását; ám a vicsára hatásos gyakorlása minden egyéb rendsza­bályt feleslegessé tesz. „Minden más módszer csupán a vicsárá- hoz vezet.”

Minthogy a vicsára, amint azt Bhagavan tanította, bősége­sen tartalmaz karma márga és dnyána márga elemeket, senkinek sem tanácsolta, hogy vonuljon vissza a világtól. Bhagavan el­magyarázta, hogy az egyetlen legyőzendő dolog az „én vagyok a cselekvő” káprázata, s ennélfogva nem segít semmiben, ha a „családfenntartó vagyok” gondolatát a „szerzetes vagyok” gondo­

82

latára cseréljük. Egyedül az szükséges, hogy elvessük mindkettőt, és arra emlékezzünk csupán: „vagyok”.

Kegyelmének segítségével Bhagavan újra megnyitotta az em­beriség számára az Ön-kutatás közvetlen ösvényét, amelyet Lao- ce és a Buddha alig különböző formában tanított. „Egyedül az Ön-kutatás fedheti fel azt az igazságot, hogy sem az ego, sem az elme nem létezik, és ez teszi lehetővé az embernek, hogy felis­merje az Önvaló (vagy Abszolút) tiszta, különbözőségek nélkü­li létét. Miután ez megtörtént, semmi megismerendő sem ma­rad, mivel Az a tökéletes boldogság, Az minden.”

Bhagavan tanításának végső egyszerűsége könnyűvé teszi, hogy ismételgessük vagy magyarázzuk azt, ám csupán hatalmas ereje volt képes élő útként megnyitni ezt az ösvényt az emberek­nek. Csak a kegyelmével való csendes átitatottság által követ­hette őt bárki. Ezt szeretettől és erőtől sugárzó szemeinek pillan­tása adta azoknak, akiknek megadatott a hatalmas szerencse, hogy felkereshették őt, és csendes átadása azok számára, akik tá­volról hozzá fordultak szívükben.

83

indig titokzatosság lengte körül Sri Bhagavan upadésájátavagy szellemi irányítását. Bhagavan nem adott díksát, az­

az beavatást a szokásos módon, vagyis nem tette kezét a tanít­ványra, s nem adott neki mantrát, hogy azt ismételgesse. Ez azonban nem azt jelenti, hogy tagadta volna a beavatás szüksé­gességét. Ellenkezőleg, határozottan állította, hogy egy esetlege­sen választott mantra nem hatékony, hanem annak használó­ját olyasvalakinek kell megfelelően beavatnia a szent szövegbe, aki autoritással rendelkezik. Ez azt sem jelenti, hogy nem törő­dött volna a törekvők irányításával. Valójában ez volt az egyet­len dolog, amivel nyilvánvalóan foglalkozott. Nem helyeselte az olyan elméleti kérdéseket, amelyeket pusztán mentális kielé­gülés céljából tettek fel, ám a szádhanára vagy gyakorlásra vo­natkozó kérdéseket minden esetben teljességgel és szívesen meg­válaszolta. Az ásramban nem egyfajta tétlen légkör uralkodott, inkább egy heves aktivitás, úgy is mondhatnánk, egy spirituá­lis gyár mozgalmassága: szádhanába merült tanítványok és Bha-

M

Hetedik fejezet

84

gavan, aki mindegyiküket aprólékos, bár csendes gondossággal felügyelte és irányította.

Mindahányan tudták, hogy ők a tanítványok, és Bhagavan a Guru. Négyszemközt beszélt velük mint Guru, és utasításokat adott nekik szádhanájukra nézve. A vezetése alatt végzett gya­korlás minden esetben a beavatás valamilyen aktusától vagy sza­vától kezdődött, mely általában rejtett volt, s valószínűleg ha­sonlatos volt ahhoz, ami e könyv előszavában olvasható. Ami­kor megkérdezték tőle, hogy ő Guru-e, és ad-e beavatást, min­dig kitért a közvetlen válasz elől. Ha a válasz „nem” lett volna, bizonyosan nemmel felelt volna, ám ha igent mondott volna, akkor azonnal szembe kellett volna néznie a beavatásért ostrom­lók hadával, és különbséget kellett volna tennie az igaz köve­tők és azok között, akik anélkül keresték fel és kérték irányítá­sát, hogy szívükben átadták volna magukat neki. Ám együttér­ző szeretete hatalmasabb, bölcsessége tisztább volt annál, hogy úgy cselekedjen, hogy abból valaki arra következtethet, Bhaga­van többre tartja őt másoknál. S ő valóban nem is tett így, hi­szen mindenben az Önvalót látta.

Amikor megkérdezték tőle, ad-e beavatást, szokás szerint az­zal válaszolt, hogy háromféle beavatás létezik: beszéd, tekintet és csend általi. Ez nem vette le a megértés terhét a kérdezőről. Az ősi hagyományban e három fajtát a madár, a hal és a teknős jelképezi: a madárnak ülnie kell a tojásain azért, hogy kikelje­nek, a halnak csak rájuk kell néznie, míg a teknősnek csupán rájuk kell gondolnia. A dnyána márgában a csend általi beava­tás a legtermészetesebb.

Néhányan, akik csak a formalitással törődtek, ténylegesen távoztak, és máshol kerestek beavatást. Bhagavan semmit sem

85

mondott, hogy visszatartsa őket. Akik megértették a helyzetet, maradtak. Egyiküknek, Major Chadwicknek a következőket mondta: „Ha szükséges lett volna máshol Gurut keresned, már rég nem lennél itt.”

Ő volt a Szád-Guru, a dzsívan-mukta, a tökéletes dnyáni, aki számára nincsenek mások, csak az Önvaló, s ennélfogva nem le­hetséges semmilyen kapcsolatáról beszélnünk. Időnként emlékez­tette követőit, hogy a külső Guru csupán egy forma, mely a tanít­vány tudatlansága miatt jött létre, s abban segít neki, hogy befe­lé forduljon és felfedezze a belső Gurut, aki az Önvaló.

Általában a szellemi Mesterek nyíltan írnak elméleteikről, míg az általuk előírt technikát kevésbé bőven tárgyalják, ne­hogy valaki megfelelő autoritás nélkül közelítse meg azt, és ez­zel ártson önmagának. Bhagavan azonban nyíltan hirdette az ösvényt szóban és írásban egyaránt. Ez az újszerűség összhangban van a csendes beavatással, amit a világba hozott. Bárkit, aki szí­vében hozzá fordult, elérhet a csendes beavatás, akárhol is legyen, és akivel ez megtörténik, a könyvekből megtanulhatja a használandó technikát. Bhagavan valóban emlékeztette időn­ként a tanítványokat, hogy még a Tiruvannamalaiba való uta­zás is illuzórikus, s hogy a valódi zarándoklat a szívbe történik, és utalt a követendő ösvényről megjelent leírásokra.

Ez egy következő kérdéshez vezet: vajon a Bhagavan által megnyitott ösvény csupán életében volt járható, vagy még min­dig nyitva áll azok előtt, akik kutatnak? A Guru minden kere­ső számára elengedhetetlen, amint Bhagavan mondotta, ám azt is hozzátette, hogy az nem feltétlenül ölt emberi formát. Ami­kor erre utalt, csak igen ritka esetekre gondolt, de ami igaz volt rá nézve, azt irányítása követői számára is lehetővé tette.

86

Munkája teljességgel különbözik a szellemi útmutatás meg­szokott módjától. Az idők során párhuzamos beavatási folyamok futottak az óceánba, saját partjaikkal határolva, ám most, a Ká­li Juga végén számos közülük a sivatagba veszett, elposványoso­dott vagy alig csörgedezik már, és Bhagavan a dolgok ezen áll­apotára hozta el a választ azzal, hogy bedobta a mentőkötelet mindazoknak, akik hozzá fordultak- Ha a módszert szokatlan­nak találjuk, csak azt kell emlékezetünkbe idéznünk, hogy Bha­gavan hajtja végre a cselekedeteket, és ha ekkor ellenkezünk, csupán önmagunkat tesszük nevetségessé. Olyanok lennénk, mint a zsidók, akik azért utasították el Krisztust, mert nem olyan formában jött el, mint amilyenben várták. S ha Bhaga- van élete során nélkülözni tudta a beavatás és az irányítás szo­kásos módjait, miért ne tudná azután is? A feltételek, melyek az újítást életre hívták, a mai napig fennállnak.

Sőt mi több, még mindig érkeznek visszajelzések arra nézve, hogy Bhagavan vezetése nem ért véget. Amikor egy ízben fel­tették neki a kérdést, hogy vajon egy dzsívan-mukta folytatja-e bármilyen tevékenységét testi halála után, a2t válaszolta, hogy bizonyos esetekben igen.

Amikor fizikai halála már igen közel járt, és a tanítványok azon siránkoztak, hogy irányítás nélkül hagyja őket, ő a követ­kezőket felelte: „Túl nagy jelentőséget tulaj dón itatok a test­nek”, amivel arra utalt, hogy testének elhagyásával nem szűnik meg vezetni őket.

Devaraja Mudaliar feljegyzéseiben (Day by Day with Bhaga- van) olvashatjuk azt az esetet, amikor Dr. Masalavala, Bhopal állam nyugalmazott tisztiorvosa feltett Bhagavannak egy kérdést, amelyre ő így felelt: „A Guru nem azonos testi formájával, en­

87

nélfogva a kapcsolat akkor sem szakad meg, ha a Guru fizikai formája elenyészik.”

Halála előtt így szólt: „Azt mondják, meghalok, de nem me­gyek sehová. Hová is mehetnék? Itt vagyok.” Ez egy egyszerű doktrinális kijelentés, hiszen a dnyáni egyetemes, és számára nem létezik itt vagy ott, nem jön és megy, Ő az örökkévalóság itt- és mostjában időzik; ám mindig jellemző volt Bhagavanra, hogy egy doktrinális kijelentést úgy adott elő - annak univer­zális igazságával együtt —, hogy az a tanítvány szükségletének megfeleljen. Mi talán elhagyjuk őt vakságunkban, de ő nem hagyhat el bennünket, hiszen ő az Önvaló.

Bhagavan egészen élete végéig érdeklődést mutatott a köny­vek folyamatos publikációja iránt, még utolsó heteiben is átné­zett egy új kiadást. És mégis, a könyvek célja nem egyéb volt, mint hogy terjesszék a vicsára, az Ön-kutatás ösvényének böl­csességét, s ha az többé nem lenne járható, akkor a könyvekre sem lenne már szükség.

Bhagavan jóváhagyott egy végrendeletet, amit elé terjesztet­tek, s amelynek egyik pontja az volt, hogy az ásram akkor se szűnjön meg szellemi központként működni, ha ő nincs többé testben közöttünk. Bármit is tesznek a tanítványok, azt Bhaga- van viszi véghez, hiszen a központ a Guru kisugárzása.

Követői tudják, hogy még mindig ő a Guru. Az irányítást továbbra is érzékelik, nem csak ugyanolyan hathatósan, de olyan szubtilisan és részletekbe menően is, mint azelőtt. A hoz­zá fordulóknak azt kellene tanácsolnunk, amit ő mondott azok­nak, akik megkérdőjelezték a szívközpont létezését, amelyről be­szélt, vagyis: nem vitázásra van szükség, hanem próbálkozásra. Idézzék meg ők is áldását, és törekedjenek az általa kijelölt úton.

88

Ekkor majd megbizonyosodhatnak arról, hogy a Guru kegyel­me és irányítása megjelenik-e.

Azon a vigasztalan éjszakán, amikor egy ragyogó csillag haladt át lassan az égbolton abban a pillanatban, amint Bhagavan el­hagyta testét, nem a várt kétségbeesett gyász vagy reményvesztett- ség uralkodott, hanem az emberek egymást nyugtatták azzal, hogy Bhagavan még mindig közöttünk van. Szívében mindenki érezte zavartalan jelenlétét. Azok vigasztaltak másokat, akikről az ember azt hitte volna, hogy vigasztalásra szorulnak.

Azon az éjszakán a Bhagavan által felöltött és elhagyott tes­tet az ásram halljába vitték, ahol a követők megtekinthették. Ok gyászoltak és sírtak, ám ez alatt jelen volt egy különös bé­kesség, amit csak Bhagavan olthatott beléjük.

Kevesen ismerték fel azelőtt, mennyire szerették őt a szom­szédos Tiruvannamalai városában, de az egész éjszaka folyamán áramlott a tömeg. Az emberek gyászolva és tiszteletüket leróva haladtak át az ásram haliján, hogy a most már élettelen arc utol­só darsanjában részesüljenek. Az Arunachala Sivát énekelve hosszú sorokban vonultak a városból az ásramba és vissza.

A következő napokban a jelenlétéről való határozott meggyőződés támaszt nyújtott a követőknek, és legtöbbjüket együtt tartotta. Létrehoztak egy bizottságot azzal a feladattal, hogy - a korábbi szarvádhikárinnal együtt — irányítsa az ásram Ügyeit.

A csendes meditáció, valamint a Védák reggeli és esti kántá- lása ugyanúgy folytatódik Bhagavan szamádhija előtt, mint tes­ti, jelenléte idején. Most is, akárcsak korábban, mindenki eljö­het, tartozzon bármely kaszthoz vagy legyen bármilyen vallású. Az a szellemi segítség, amit szentélye előtt ülve tapasztalunk,

89

nem csupán ugyanolyan erős, mint azelőtt, de ugyanolyan ked­ves és szubtilis is.

Mindazoknak, akik szívükben Bhagavanhoz fordulnak, a válasz még hamarabb érkezik, a támasz még erőteljesebb. Ez igaz, tartózkodjanak bárhol, ám ami ennél is több, a szellemi újra- éledés, amit egy tiruvannamalai-i látogatásból szoktak meríteni, továbbra is elérhető, még akkor is, ha a kedves arc már nem lát­ható.

A környező városokban és a távolabbi helyeken élő követők még mindig ugyanúgy várják a lehetőséget, hogy ellátogassanak az ásramba, mint azelőtt, s az isteni kegyelmet és irányítást ke­resők éppúgy érkeznek, mint a múltban. A szentély egy olyan központ, amelynek ereje növekszik, nem pedig csökken, és so­kan irigykednek azokra, akik látták testi formájának szépségét.

Bhagavan mindig arra ösztönzött bennünket, hogy a belső Gurut keressük. A szeretet, amit a külső Guru iránt tanúsítot­tunk, segített ebben, azonban ez valamilyen formában akadályt is jelentett. Mostantól Bhagavan szívünkbe költözött. Tisztáta- lanságainktól sokkal inkább meg kell szabadulnunk, mint ed­dig, hogy felfedezzük Őt, az Önvalót, létezésünk lényegét. S ő segítségünkre van ebben, jobban, mint valaha.

Ö a Szád-Guru, aki csendben tanít. Daksinámúrti (Aruna- giri Jógi) a szent Arunachala hegy északi lankáin lakozott, ké­szen arra, hogy átadja a hatásos, csendes upadésát mindazoknak, akik felkeresik, ám tartózkodási helye megközelíthetetlen volt. Sri Ramana nem más, mint Daksinámúrti, ő azonban hozzá­férhetővé tette azt, ami rejtett volt, hiszen most áldása sza- mádhijából sugárzik: a közvetlen ösvény, ami valaha járhatat­lanná vált, most újra megnyílott.

90

A test halála egy változást feltehetőleg előidézett. Mindig azt tanácsolta: „Tedd fel magadnak a kérdést: »Ki vagyok én?«”, ám azt is mondta: „Add át magad nekem, és én elpusztítom az el­mét.” Mostanra az Önvaló szívben történő kutatása, és a Bha­gavan iránti engedelmesség ugyanazzá vált. A dnyána és a bhak- ti egyesülése még tökéletesebb lett.

15. A szemek szeme vagy Te!Ki pillanthat meg Téged,Ki szemek nélkül is látsz?Óh, Arunachala!

97. Elragadtál titokbanSzív-lakomba lépve,S felfedted azt Tiédként,Óh, Arunachala!

98. Elárultam tetteid.Harag helyett védj meg,S kegyelmedet áraszd rám,Óh, Arunachala!(Aksara Mani Málai [Szavak hitvesi virágfüzére], 15. és 97-

98. vsz.)

91

Megjegyzés

a „Negyven versszak a Valóságról" elé

Egy ízben Bhagavan húsz tamil strófát írt, mely fontos taní­tásait tartalmazta. Ezek nem úgy következtek egymás után,

hogy egy verset formáljanak, ennélfogva Sri Muruganar azt ja­vasolta, hogy Bhagavan egészítse ki a verset még húsz versszak­kal, hogy meglegyen a hagyományos negyven. Ő megfogadta a tanácsot. Ebből az elkészült negyven strófából Kavyakanta Ga- napati Muni kettőt invokációnak kiválasztott, ami után Bha­gavan írt még kettőt, kiegészítendő a negyven versszakot. A stró­fák közül néhány szanszkrit fordításból származott, ám mivel a követők azt szerették volna, hogy minden egyes versszak erede­ti legyen, ezeket a szövegből kiemelték, és újak kikerültek a he­lyükre. A versszakokat ezután sorba rendezték, hogy egyetlen verset alkossanak. Ezek után megszületett egy függelék, mely újabb negyven versszakot tartalmazott, Bhagavant annyira hi­degen hagyta a szerzőség kérdése, hogy nem maga írta a Függe­lékben szereplő összes strófát. Ha egy megfelelőre bukkant, fel­használta azt (mely leginkább valamilyen szanszkrit eredetiből

92

készült fordítás volt), ha nem, maga költött egyet. Az eredeti negyven versszakból kiemelt részeket a Függelék tartalmazza13.

Ez a nyolcvan versszak a Maharshi tanításainak legátfogóbb magyarázata. Számos fordítása elkészült14, és több kommentárt írtak hozzá. A Sri Ramanasramam különálló könyvecskeként többször megjelentette, Ulladu Nárpadu, Szad-Vidjá és Truth Re- vealed címmel15. Bhagavan telugu nyelven prózafordítást készí­tett belőle, melynek címe: Unnadi Nalupadi, malajalam nyelven pedig Szaddarsanam címen ültette át vers formájába.

13 Régebbi forrásokból származik az Invokáció, az 1—7., a 9., a 12. versszak utolsó sora, a 18—30., a 34., a 37. és a 39-40, versszakok,14 A jelen magyar fordítás Prof K. Swaminathan angol átültetésére támaszkodik, (a ford.) 15 Magyarul a Buddhista Misszió Sad-Vidya címmel jelentette meg a művet belső használat­ra 1983-ban, Dr. Ferenczy Éva fordításában, amelynek függelékéből (Kiegészítés) azonban tíz versszak hiányzik, (a ford.)

93

Sri Ramana Maharshi

Negyven versszak a Valóságról (Ulladu Nárpadu)

Invokáció

Ha a Valóság nem létezne, hogyan születhetne róla gondo­lat? Mivel a Valóság, gondolat nélkül, a Szívként bensőnk­

ben él, miképpen ismerhetjük meg e Szívnek nevezett Realitást? Megismerni Azt annyi, mint Akként létezni a Szívben16.

Amikor azok, akiket heves halálfélelem gyötör, menedé­ket keresnek a Legfelsőbb Űr lábainál, aki nem születik s

hal még, akkor énjüknek és ragaszkodásaiknak vége szakad. Ez­után, immár halhatatlanul, nem gondolnak többé a halállal.

16 Az első mondat a következőképpen is olvasható: „A Valóság megismerésének lehet-e egyéb módja, mint a Valóságként létezni?”

94

A szöveg

Minthogy ismerjük a világot, el kell fogadnunk mindany- nyiunk közös Forrását, mely egyetlen, ám rendelkezik azzal a

képességgel, hogy számosnak látszik. A nevek és formák képei, a nézők, a vászon és a fény - valójában mindez nem más, mint Ő.

Minden vallás három létezőn alapul: az egyénen, Istenen és a világon. Hogy „az egy hárommá válik”, s hogy „a három

mindig három”, azt csupán az mondja, kiben az ego él. Elveszíte­ni az „én”-t és az Önvalóban tartózkodni a legfelsőbb állapot.

„A világ valós.” „Nem, hamis látszat csupán.” „A világ az elme.” „Hogyan is állíthatsz ilyet?” „A világ remek hely.”

„Nem jól mondod.” Mi haszna az ilyen beszédnek? Békében hagyni a világot és megismerni az Önvalót, meghaladni az egy és a kettő minden gondolatát: ez az ego nélküli állapot a min­denki által elérendő közös cél.

Ha az Önvaló formával bír, akkor a világnak és Istennek szintúgy alakja van. Ha az Önvaló forma nélküli, ki láthat­

ja a (világ és Isten) formá(já)t, és miképpen? Létezhet-e látás vagy látvány szemek nélkül? Az Önvaló, a valódi szem, végtelen.

A testet az öt burok alkotja17, a test szó mind a2 öt burkot magában foglalja. A test nélkül nem létezik a világ. Va­

jon vannak-e olyanok, akik látták a világot a test nélkül?

17 Az öt burok magában foglalja a mentális burkot is.

95

A világot az érzékelés öt formája alkotja, semmi egyéb. Ezen érzékieteket az öt érzékszerv tárgyaknak érzékeli.

Minthogy az elme egyedül az öt érzékszerv segítségével érzékeli a világot, lehet-e a világ más, mint az elme?

Bár a világ és az elme együtt születik meg és enyészik el, a világ az elme fénye által ragyog. Mindkettő alapja - mely­

ből erednek, s ahová visszatérnek - az a tökéletesség, mely anél­kül ragyog, hogy keletkezne vagy eltűnne: ez a Valóság.

Bármilyen névben és formában tiszteljük is Azt, Az elve­zet bennünket a név és forma nélküli Abszolút megisme­

réséhez. Az Igazság valódi megismerése mégis az, hogy meglátjuk igaz Önvalónkat az Abszolútban, beleolvadunk, és eggyé vá­lunk vele.

A kettősségek és a hármasságok egyetlen dologtól függnek, az egótól. Ha az ember Szívében kutatja, „Mi is ez az ego?”,

s megleli azt, a kettősségek és a hármasságok elillannak. Akik felfedezték ezt, azok ismerik az Igazságot. Őket sohasem hábor­gatja zavarodottság.18

Tudás nem létezik tudatlanság nélkül, tudatlanság nem létezik tudás nélkül. „Kié e tudás? Kié e tudatlanság?”

Ekképpen vizsgálódni és felismerni az eredendő Önvalót, ez egyedül a Tudás.

18 A kettősségek olyan párok, mint például az öröm-fájdalom, a tudás-tudatlanság, míg a hármasságok olyan triászok, mint a megismerő-megismerés-megismert hármassága.

96

Anélkül, hogy ismernénk az Önvalót, a megismerőt, is­merhetünk ugyan mindent, az csupán tudatlanság. Ha

az ember ismeri az Önvalót, a tudás alapját, és tudja mi a nem- Önvaló, akkor, tudás és tudatlanság eltűnik.

Az igaz tudás annyi, mint mentesnek lenni a dolgokra vonatkozó tudástól és tudatlanságtól. A dolgok ismere­

te nem igaz tudás. Mivel az Önvaló saját fénye által ragyog, és nincs semmi, amit meg kellene ismernie vagy ami Őt megis­merné, az Önvaló a tudás. Nem tudatlanság Az.

Egyedül az Önvaló, mely tudatosság, a valóság. A kü­lönbözőség ismerete nem egyéb hamis tudásnál. Még

ez utóbbi - mely nem más mint tudatlanság - sem létezik az Önvalón kívül. Az ékszerek különböző formáikban valótla­nok, hiszen nem létezhetnek az arany nélkül, mely egyedül valós.

„Te” és „ő” csak akkor jelenik meg, ha az „én” felbuk­kant. Ám amikor az „én” természetét kutatjuk, és az ego

megsemmisül, akkor a „te” és az „ő” szintén elenyészik. Ezután az igaz Önvaló egyetlen egyként ragyog.

Múlt és jövő a jelen függvénye. Azok, amíg folya­matban vannak, szintén nem különböznek a jelen­

ül. A jelen örökké jelenlévő. Arra törekedni, hogy megis­merjük a múltat és a jövőt, anélkül, hogy ismernénk a jelen igazságát, éppen olyan, mint megpróbálni számolni az egy­ség, az egy nélkül.

97

Rajtunk kívül nem létezik idő és tér. Ha csupán a test vagyunk, e kettő köt minket, de vajon a test vagyunk-

e? Egyek és ugyanazok vagyunk most és mindörökké, itt, ott és mindenütt. Egyedül mi létezünk, tér- és időtlenek.

A test az „én” azok számára, akik ismerik az Önvalót, s azok számára is, akik nem. Ám akik nem ismerik, azok­

nál az „én”-t a test határolja, míg azok számára, akik a testben megismerték az Önvalót, az „Én” határok nélkül ragyog. Ez a különbség közöttük.

A világ valós azok számára, akik ismerik az Önvalót, s azok számára is, akik nem. Ám az utóbbiak esetében a

Valóságot a világ határolja, míg azoknak, akik felismerték az Önvalót, a Valóság a világ alapjaként forma nélkül ragyog. Ez a különbség közöttük.

„A szabad akarat uralkodik vagy a végzet?” Erről vitat­kozni azoknak való, akik nem ismerték fel ezek gyöke­

rét. Akik felismerték az Önvalót, a szabad akarat és a végzet kö­zös forrását, azok túljutottak mindkettőn, és nem is fognak hoz­zájuk visszatérni többé.

Istent látni az Önvaló, a látó látása nélkül nem egyéb, mint egy elmebeli képzet. Csak az látja Istent, aki az

Önvalót látja — ekképpen mondják. Ám aki elveszítette az egót és meglátta az Önvalót, az nem különbözik Istentől.

98

Amikor a szentiratok az „Önvaló és Isten látásáról” be- szélnek, mit is értenek ezen? Miképpen láthatja valaki

az Önvalót? Minthogy az Önvaló egy, kettősség nélküli, annak látása nem lehetséges. S hogyan lássuk Istent? Öt látni annyi, mint általa megsemmisülni.

Anélkül, hogy befelé fordulnánk és egyesítenénk az Úrral az ő fényét, mely az elménkben ragyog, s mely

annak minden fényét kölcsönzi, hogyan is ismerhetnénk meg a Fények Fényét az elme kölcsönkapott fényével?

A test nem mondja: „én”. Senki sem állítja azt, hogy az „én” nincs jelen még az alvás állapotában is. Ha egy-

szer felmerül az „én”, minden (egyéb) megjelenik ezután. Lel- kes elmével kutasd, honnan ered az!

Eme test, mely anyag csupán, nem mondja, hogy „én”. Az örökkévaló Tudatosság nem születik meg, s nem is

enyészik el. A kettő között és a test korlátaihoz szabottan meg- jelenik az „én” gondolata. Ez a kötelék az anyag és a tudatosság között19. Ez a fogság, a dzsíva, a finomtest, az ego. Ez a szamszá- ra, s ez az elme.

Egy formát elfoglalva létrejön, s míg azt megőrzi, fenn­marad. Egy formát birtokolva táplálja önmagát és nagyra

nő, majd ezt feladva egy másikat ölt magára. A keresés elől mene­kül. Ilyen ez az ego-kísértet, mely nem rendelkezik saját formával.

19 csitdzsada-granthi

99

Amikor az ego megjelenik, minden más is megszüle­tik. Ha az nem létezik, semmi egyéb sincs. Mivel az ego

minden, ennélfogva az ego mibenlétére vonatkozó vizsgálódás a megszüntetése mindennek.

Amikor az „én” nem jelenik meg, „Az” vagyunk. Anélkül, hogy kutatná az ember, honnan ered ez az

„én”, hogyan valósíthatná meg önmaga kioltását, amely után az „én” nem éled fel újra? Anélkül, hogy ezt elérnénk, hogyan volna lehetséges saját állapotunkban időznünk, amelyben „Az” vagyunk?

Ahhoz hasonlóan, ahogy egy ember alámerül azért, ami a vízbe hullott, úgy kellene mindenkinek mélyen ön­

magába merülnie, szabályozva a beszédet és a légzést, s megtalál­nia, honnan ered a törtető ego.

Hagyj fel minden beszéddel az „én”-ről, és befelé me­rülő elmével kutasd, honnan ered az „én” gondolata!

Ez a bölcsesség útja. Azt gondolni ehelyett: „ez nem én vagyok, Az vagyok én”, lehet segítség a kutatásban, mégsem maga a ku­tatás.

„Ki vagyok én?” Amikor az elme befelé fordul ek­képpen kutatva, és beleolvad a Szívbe, akkor az

„én” szégyenkezve lehajtja fejét, s az egyetlen „Én” Önma­gaként megnyilvánul. Bár „Én-Én”-ként fedi fel magát, az nem az ego, hanem a valóság, a tökéletesség, az Önvaló lé­nyege.

100

Mi megvalósítandó marad annak számára, aki nem más, mint az Önvaló boldogsága, mely az ego kioltásá­

ból született meg? Ő semmi egyebet nem ismer, csupán eme Ön- valót. Ki képes elgondolni az ő állapotát?

A Védák kinyilvánítják: „Az tenmagad vagy.” Ha nem keresed és találod meg Önvalód természetét, s időzöl

Abban, hanem ehelyett azt gondolod, „Én Az vagyok, nem ez”, az erőtlenségedet tanúsítja, hiszen Az örökké az Önvaló­ként időzik.

Nevetséges kijelenteni, hogy: „Nem ismerem önma­gam”, vagy „Megismertem önmagam.” Hogyan? Létez­

ne két Önvaló, hogy az egyik megismerje a másikat? Csakis egy létezik, mindenki tapasztalatának igazsága.

A természetes és igaz Valóság örökké ott lakozik min­denki Szívében. Ha nem ismerjük Azt fel és időzünk

Abban, hanem így vitázunk: „Az létezik”, „Nem, nem létezik”; „Formával bír”, „Nélkülözi a formát”; „Az egy”, „Az kettő”, „Nem is egy, és nem is kettő”, akkor a májá megtévesztésének áldozatai vagyunk.

Felismerni az örökké jelenlévő Valóságot és Abban ma­radni: ez a valódi eredmény. Minden egyéb, amit el­

érünk, olyan, mint az álomban megszerzett különféle erők20.

20 sziddhik

101

Amikor felébredünk az alvásból, vajon léteznek-e még? Soha­sem csalódnak azok, akik az Igazság állapotában időznek, miu­tán elvetették a valótlant.

Ha úgy véljük, a test vagyunk, akkor azt mondani ön- magunknak: „Nem, én Az vagyok”, segítség abban,

hogy Akként időzzünk. Mégis, minthogy örökké Akként idő­zünk, miért kellene folyamatosan arra gondolnunk: „Én Az va­gyok”? Gondolunk-e szakadatlanul arra: „Én ember vagyok”?

„Amíg kutatunk, kettősség, ha már megtaláltuk, Egy­ség” — ez az elmélet szintúgy téves. Bármilyen buzgón

is kereste, s végül találta meg magát a történetben a tizedik em­ber, ő volt a tizedik, és senki más. [A példázatban tízen kel­tek át egy folyón, s ezután meg akartak róla győződni, hogy mindannyian biztonságban megérkeztek. Számoláskor mind­egyikük kihagyta önmagát, és így csupán kilencet vett számba, ekképpen azt gondolták, egyikük elveszett. Egy arra haladó vándor mind a tízükre rásuhintott, és számoltatta velük a tíz ütést.]

Ha mi vagyunk a cselekedetek végrehajtói, nekünk kell learatnunk azok gyümölcseit is. Ám ha feltesszük

a kérdést: „Ki vagyok én, a cselekvő?”, és felismerjük az Önva- lót, akkor a tevékenység érzete elvész, s a három karma elillan. Ez a megszabadulás örök.

A rabság és a szabadság gondolata csupán addig van je­len, ameddig az ember azt érzi: „Rabságban vagyok.”

102

Ha megvizsgáljuk: „Ki vagyok én, a rabságban lévő?”, akkor a mindig szabad, örök Önvaló marad. A rabság gondolata eltű­nik, s vele együtt távozik a szabadságé is.

Ha felteszed a kérdést: „A három közül melyik a végső megszabadulás - ahol a forma jelen van, a forma nél­

küli vagy a formával együtt és anélkül történő?”, én a követke­zőket felelem: „A megszabadulás az ego megsemmisülése. Ez az ego kérdezi, melyik a végső megszabadulás.”

103

Függelék a negyven versszakhoz

Invokáció

Ami az egész világ alapja, lelke, forrása, célja és ereje, az a lát­szat mögött meghúzódó Valóság, mely valóban létezik. Töltse el szívünket Az, az Igazság!

A szöveg

A bölcsek társaságában a ragaszkodások megszűnnek, s a ra­gaszkodások felszámolásával a káprázatnak vége szakad. A káp-

rázattól megszabadulva az ember eléri az Állandóságot, s még éle­tében elnyeri a megszabadulást. Keresd tehát a bölcsek társaságát!

A legfelsőbb állapot nem elérhető szentbeszédek hallgatá­sa, könyvek tanulmányozása, jótékony cselekedetek vagy

104

egyéb eszközök által. Csak úgy valósítható meg, hogy keressük a bölcsek társaságát, és figyelmesen kutatjuk az Önvalót.

Ha egyszer az ember megtanulta szeretni a bölcsek társaságát, mi célt szolgálna az önfegyelem számos módszere? Mi hasz-

na egy ventillátornak, amikor a lágy, hűs déli szellő lengedez?

A lázat enyhítik a hold hűvös sugarai, a kívánság-fa21 fel- számolja a szűkölködést, míg a bűnöket a Gangesz szent

vize mossa el. Mindezen csapásokat együttesen száműzi az egye­dülálló bölcs magasztos látványa22.

A szent folyók — melyek csupán vízből állnak -, s az iste­nek agyagból és kőből készült képmásai nem állhatják ki

az Összehasonlítást a bölccsel. Azoknak számtalan nap kell, hogy megtisztítsák az embert, ám a bölcs mihelyt ráveti valaki­re pillantását, azonnal megtisztítja azt.

Tanítvány: Ki Isten?Mester: Az, aki ismeri az elmét.

T: Önvalóm, a Szellem ismeri az elmét.M: Tehát te vagy Isten. Hiszen a sruti szintén kijelenti, hogy csupán egyetlen Isten létezik: a megismerő.

Mester: Milyen fény teszi lehetővé, hogy láss?Tanítvány: Nappal a nap, éjszaka a lámpa fénye.

21 a mitológiában szereplő kalpaka-fa 22 darsanja

105

M: Milyen fény által látod ezeket?T: A szem által.M: Milyen fény által látod a szemed?T: Az elme által.M: Milyen fény által látod az elméd?T: Az Önvalóm által.M: Akkor te vagy a Fények Fénye.T: Igen, Az vagyok.

A szívbarlang belsejében az egyetlen Brahman ragyog egye­dül „Én-Én”-ként, az Átmanként. Érd el a Szívet azáltal,

hogy mélyen elmerülsz az Önvaló utáni kutatásban, vagy azál­tal, hogy a légzéssel uralmad alá vonod az elméd, s maradj szi­lárdan az Átmanban!23

A Szív-lótuszban tiszta és változás nélküli tudatosság lako­zik az Önvaló alakjában. Amikor az ego megsemmisül, ak­

kor az Önvaló e tudatossága elhozza a lélek megszabadulását.

A test élettelen, mint egy agyagedény. Minthogy annak nincs én-tudatossága, s minthogy a test nélküli alvás ál­

lapotában valódi természetünket nap nap után megtapasztaljuk, a test nem lehet az „én". Akkor ki ez az „én”? S hol található?

23 1915-ben, amikor Bhagavan a Virupáksa-barlangban lakott, Jagadiswara Sastri, egy ifjú követője egy papírlapra a következőket jegyezte fel szanszkritul: „hridaja kuhara madhjé”. Ezután távozott, majd miután visszatért, meglepődve egy teljes szanszkrit verset talált, amit, mint megtudta, Bhagavan írt. Ezt később maga Bhagavan fordította tamil nyelvre, és fel­vette a Negyven versszak a Valóságról függelékébe. Kavyakanta Ganapati Muni Sri Ramana Gitájában szintén szerepel ez a versszak.

106

Azok szívének barlangjában, akik ilyenformán vizsgálódnak, maga az Úr Arunachala Siva ragyog az „én”-ként.

Ki születik meg? Egyedül az születik meg Brahmában, az elsődleges forrásban, aki ekképpen vizsgálódik: „Honnan

jöttem a világra?” Ő valóban örökre megszületik, ő a legnagyobb a szentek között, ő életének minden pillanatában megújhodik.

Vesd el a képzetet, mely szerint a hitvány test vagy, és kutasd az Önvaló örök boldogságát! Az Önvaló megis­

merésére törekedni, miközben a múlandó húst dédelgeted, olyan, mint tutajként megragadni egy krokodilt azon célból, hogy átkelj a folyón.

A jótékony cselekedetek, az önmegtartóztatás, az áldo­zat, a dharma, a jóga és a bhakti útja; a mennyország, a

valóság, a béke, az igazság, a kegyelem, a csend, az állandóság, a halhatatlan halál, a tudás, a lemondás, a megszabadulás és az üdvösség célja — mindez nem más, mint felhagyni azzal, hogy úgy véljük: a test az Önvaló.

Mi a cselekedet, az Önátadás, az egyesülés és a megisme­rés24? Feltenni a kérdést: „Kié e cselekedet, e közömbös­

ség, elkülönültség vagy tudatlanság25?” Ha ekképpen vizsgáló­dunk, az ego elenyészik. Az Önvalóként időzni, melyben az előbb említett dolgok sohasem bukkantak fel, ez az igaz létezés.

24 karma, bhakti, jóga és dnyána 25 karma, vibhakti, vijóga és adnyána

107

Némely balga nem ismeri fel, hogy az Energia26, melymozgatja, nem sajátja, és csodás képességek27 megszerzé-

sét hajszolja. Komédiája hasonlít a nyomorék hencegéséhez, aki így szól barátaihoz: „Ha lábaimra segítetek, ezen ellenségek sem­mivé válnak előttem!”

Minthogy egyedül az elme lecsendesítése az igaz megsza-badulás, s a csodás képességek nem elérhetőek az elme

tevékenysége nélkül, miképpen oldódhatnak fel azok a megsza­badulás boldogságában — amely mindenféle elmeműködéstől mentes akiknek elméje ilyen képességekre összpontosít?

Miközben Isten viseli a világ terhét, a hamis ego gri­maszokat vágva magára veszi azt, mint a szobor, mely

látszólag a tornyot tartja. Ha egy utazó nem teszi le poggyászát a vonaton, mely bármilyen terhet elbír, hanem fáradságosan fe­jén tartja, kinek a hibája az?

A két mell között, a mellkas alatt s a gyomor felett hat különböző színű orgánum található. Ezek egyike a Szív,

mely két ujjnyira fekszik a középponttól jobbra, s egy bimbózó liliomhoz hasonlít.

Nyílása zárva, üregében súlyos sötétség uralkodik, melyetvágyak töltenek meg. Minden hatalmas ideg itt összpon­

tosul, s ez a lélekzet, az elme és a Tudás fényének hajléka.

26 sakti 27 sziddhik

108

Az Urat, kinek szállása a Szív-lótusz belseje, a barlang Uraként magasztalják. „Én az ego vagyok” — az ember

ezt a képzetet testében megszilárdította, ám ha a gyakorlás erejé­vel az „én vagyok Ő, én vagyok a barlang Ura” érzését állandó­sítja, és ekképpen a barlang Uraként ragyog, akkor az a káprá- zat, hogy ő a múlandó test, eloszlik, mint a sötétség a felkelő nap előtt.

„Mely hatalmas tükör az, melyben látjuk a dolgok e képmásait? Mi az, amit a világegyetem összes létezőjé­

nek szíveként jellemeznek?” - így kérdezte Ráma a bölcs Vaszist- hát, s az a következőképpen válaszolt: „Ha elmélkedünk, meg­tudjuk, hogy a világ létezőiben két különböző szív dobog.

Egyikük méltó arra, hogy elfogadjuk, ám a másikvisszautasítandó. Az a szívnek nevezett szerv, mely a fi­

zikai test mellkasán belül, egy bizonyos helyen található, eluta­sítandó. Az a Szív, mely a tiszta tudatosság formájával bír, elfo­gadandó. Bár eme szív úgy belül, mint kívül megtalálható, még­is mentes belsőtől és külsőtől.

Valóban Az a lényegi Szív, s abban lel hajlékra az egész világ. Az minden dolog tükre, s minden jólét forrása,

ennélfogva a tudatosságot minden létező Szívének nevezhetjük. Az nem a múlandó test része, mely érzéketlen, mint egy kő.”

Így hát a törekvés által, hogy az egót a tiszta Szívbe ol­vasszuk, mely csupa tudatosság, az elme hajlandóságai s

a légzés elcsendesednek.

109

„E tiszta, feltételektől mentes tudatosság, azaz Siva, én vagyok.” Ha ekképpen szakadatlanul meditálsz a szív­

ben, az ego minden ragaszkodásától megszabadulsz.

Miután kikutattad a lét különböző állapotait, és el­médben szilárdan megállapodtál a legfelsőbb Valóság

állapotában, játszd el szerepedet a világban, óh, te hős! Felis­merted az igazságot, mely minden látszat szívében ott lakozik. Anélkül, hogy valaha elfordulnál ettől a Valóságtól, játssz a vi­lágban, amiképpen jólesik!

Tűnjön úgy, hogy lelkesedsz és örvendezel, tűnjön úgy, hogy izgalom vagy idegenkedés tölt el, tűnjön úgy,

hogy kezdeményező vagy állhatatos vagy, mégis ragaszkodás nél­kül játssz a világban! Megszabadulván a ragaszkodás minden kö­telékétől, megnyugodott elmével, és látszólag minden helyzet­ben a vállalt szerepeddel összhangban cselekedve, játssz a világ­ban, óh, te hős, amiképpen jólesik!

Aki az Átman megismerése által megszilárdult az Igaz­ságban, aki legyőzte az öt érzéket - hívd őt a tudás tü­

zének, a bölcsesség villámjának, az idő legyőzőjének és a hős­nek, aki győzedelmeskedett a halál felett!

Éppen úgy, ahogy a tavasz beköszöntével a fák lombko­ronája üde szépséggel ragyog, azok, akik látták és látják

az Igazságot, egyre növekvő fénnyel, értelemmel és erővel tün­dökölnek.

110

Hasonlóan ahhoz, akinek egy történetet mesélnek, ám gondolatai messze kalandoznak, az az elme, amely men­

tes a ragaszkodásoktól, úgy cselekszik, hogy közben tétlen ma­rad. Ám a kötöttségekbe feledkezett elme tevékeny akkor is, ha éppen nem cselekszik, hasonlóan ahhoz, aki mozdulatlanul al­szik, miközben álmában hegyet mászik és lebukfencezik.

Mint a fogaton alvó utas számára a lovak mozgása, meg­állása és azok járomból való kifogása, olyan a cselekvés,

az elmélkedés és az alvás a bölcs számára, aki testének fogatában alszik.

Annak számára, aki kutatja az ébrenlét, az álom és az alvás természetét, létezik egy állapot e hármon túl, az

ébren alvás28, a túrijának nevezett negyedik állapot. Ám mivel egyedül eme túrija állapota valós, s a három látszólagos állapot illuzórikus, valóban a „negyedik” a transzcendentális állapot29.

Az az állítás, mely szerint a dnyáni megtartja a prárab- dha karmát, míg a szancsita és az agami karmától meg­

szabadul, csupán külsődleges válasz a tudatlan által feltett kér­désekre. Ha egy férfiembernek több felesége van, egyik sem me­nekül az özvegység elől, amidőn a férj elhalálozik. Ehhez ha­sonlóan, amikor a cselekvő eltűnik, akkor mindhárom karma elenyészik30.

28 dzságrat-szusupti 29 turíjátita30 szancsita; a múltban összegyűlt karma; agami: a jövőben megnyilvánuló karma; prárabd- ha: a jelenben megnyilvánuló karma

111

A tanulatlan embernek egyetlen családja van, melyet a feleség, a gyermekek és a hozzátartozók alkotnak. Ám

azok elméjében, kik rengeteget tanultak, ott a könyvek, az el­méletek és a vélemények számtalan családja, melyek akadályai a jógának.

Mi haszna a betűknek a művelt ember számára, aki nem törekszik arra, hogy eltörölje a sors könyvét a vizs­

gálódás által: „Honnan jöttem a világra?” Óh, Arunachala, olyan ő, mint egy gramofon. Csak tanul, és más szavait ismé- telgeti, anélkül, hogy felfogná azok értelmét.

Könnyebb megmenteni a tanulatlant, mint azt, akibár művelt, nem alázatos. Az előbbi megmenekült a

büszkeség démonjának karmai közül, kiszabadult a gondolatok és a szavak örvényéből, a gazdagság őrült hajszolásából, és renge­teg, rengeteg szerencsétlenségtől megmenekült.

Tekintsen bár az ember úgy a világra, mint egy szalma­szálra, és ismerje betéve a szentiratokat, mégis nehezen

menekül a rabságból, ha enged a hitvány hízelgésnek, annak a szajhának.

Ha az ember szakadatlanul Önvalójában tartózkodik, anélkül, hogy megkülönböztetné önmagát másoktól,

anélkül, hogy eltérne igaz állapotától, akkor ki lehetne szá­ mára idegen? Mit számít, hogy mások mit állítanak róla? Mit számít, ha az ember önmagát magasztalja vagy pocskondiázza?

112

Zárd az advaitát a szívedbe, de soha ne fejezd ki csele­kedeteidben! Óh, fiam, még ha mindhárom világra al­

kalmazod is, soha ne alkalmazd a Gurura!

Íme, kinyilvánítom a védánta végső tanításának lénye­gét: amikor az ego megsemmisül, és Azzá, a tiszta tuda­

tosság Önvalójává válik, akkor egyedül Az marad.

113

Az itt található (főként szanszkrit) szavak magyaros átírásban szerepelnek. Néhány helység- és személynév angolos átírásban terjedt el, az ilyen esetekben a szövegben meghagytuk a bevett változatot, még akkor is, ha a szó köznévből ered (ilyen például az Arunachala), de a Szójegyzékben zárójelben megadtuk a ma­gyar megfelelőt. A szavak meghatározásánál leginkább azokra a jelentésekre szorítkoztunk, amelyek e könyv szövegösszefüggésé­ben fontosak vagy általánosan elfogadottak a klasszikus hindu vallásos és filozófiai irodalomban.

advaita - nemkettősséget vagy abszolút egységet hirdető tan, a védántának - mely az indiai filozófia hat ortodox iskolájának egyike — Adi Sankarácsárja nevéhez fűződő ága. Központi taní­tása az egyéni lélek azonossága Brahmannal. Azt állítja, hogy egyedül Brahman, a Végső Valóság létezik, továbbá kijelenti, hogy a világ és a tapasztalati én valótlan.

Arunachala (magy. Arunácsala) - lit. „vörös hegy”. Szent hegy

114

Tamil Naduban, Dél-Indiában, melyet az Úr Siva mint a for­ma nélküli Abszolút megnyilvánulásának tartanak. Lábánál fekszik Tiruvannamalai, oldalában az ásram, melyet Sri Rama- na Maharshi alapított.

ásram - kies erdei telep, bölcsek, jógik és szerzetes tanítványa- ik szálláshelye

Átman - a védántában az ember halhatatlan, igaz Ön valója, mely azonos Brahmannal

Bhagavan (magy. Bhagaván) - Az Úr, Isten; 1. Visnu és Siva jelzője; 2. Sri Ramana Maharshi többek között ezen a néven is ismert

bhakti — szeretetteljes odaadás Istennek; bhakti márga: az Öná- tadás útja

Brahmá - a teremtés istene a hindu szentháromságban

Brahman - a hinduizmusban a személytelen Abszolút Való­ság, a végső Igazság, minden létező alapja; a védánta szerint azo­nos az Atmannal

bráhmana - a papi osztály vagy annak tagja; feladata a tanu­lás, a tanítás, a szertartások és az áldozások elvégzése

darsan - szent ember látása, különösen ha a szemek találkoznak; egy szent jelenlétében lenni, annak fogadtatásában részesülni

115

Dípávali - lit. „lámpasor”; a fény éves ünnepe, melyet lám­pák gyújtásával tesznek emlékezetessé

dnyána - ismeret, bölcsesség, különösen olyan tudás, mely kétségbevonhatatlan, abszolút

dnyáni - olyasvalaki, aki dnyánával bír; megvilágosodott, megszabadult

dzsapa - egy szó, szavak (mantra) vagy Isten valamely névé' nek rendszeres ismételgetése, rendszerint beavatás után

dzsíva - az egyetemes lélektől (látszólag) elkülönült egyéni lé- lek

dzsívan-mukta - aki életében elérte a megszabadulást

Guru - szellemi tanító, Mester, a Tudás áthagyományozó]a

jóga - „egyesülés, igázás”, az Abszolúttal való egyesüléshez ve- zető út

Káli Juga - a világ négy korszakából az utolsó, „a sötétség kora”

Kárttikai - Kárttika (október—november) hónap teliholdjá- nak napja

Mahaszamádhi - megvilágosodott bölcs halála (lit. „a nagy szamádhi”)

116

májá - káprázat, a világ illuzórikus természete

mantra — szent hangok vagy szavak, melyek ismételgetése ál- tal az elme megnyugszik

márga - ösvény, út

mauna - csend, hallgatás

móksa- az indiai filozófiában a dzsíva vagy egyéni lélek meg­szabadult állapota; a születések köréből (szamszárából) való meg­szabadulás; az Önvalóra ébredés

muni - bölcs

Önvaló (ang. Self) — az Átman szó Baktay Ervin által meg­honosított magyar megfelelője

pandit - tudós, a vallási tudományokban jártas személy

prárabdha karma - a jelenben megnyilvánuló karma, vagy­is a múltbéli cselekedetek jelen életünkben megérő gyümöl­cse

risi - bölcs, látó

Sankara (Ádi Sankarácsárja) (788-820) - nagy hindu tudós- szent és reformátor, akinek a klasszikus Upanisadokhoz, a Bhaga- vad Gítához és a Brahma-szútrához fűzött kommentárjai újraélesz-

117

tették az ortodox hinduizmust és megteremtették az advaita vé- dántát

srí- szent; gyakran mint tiszteletet kifejező előtag használatos

sruti — szent szöveg

Szad-Guru (Szat'Guru) - lit. „Igazság-tanító”; az emberi fór- mában megnyilvánuló és azon keresztül tanító Önvaló vagy Át- man

szádhana - tudatos szellemi gyakorlat; az, ami eredményt (sziddhit) hoz, előidézi a kívánt sikert; spirituális gyakorlás

szádhu - aszkéta, szent ember; (különösen életmódként) szád- hanát végző személy

szamádhi - intenzíven boldog állapot vagy „transz”; az embe­ri tudatosság legmagasabb rendű formája, mely meghaladja a lá- tó-látott és az alany-tárgy viszonyt

szarmyászin — aki letette a szannyásza vratát, a lemondás fo­gadalmát; a világtól visszavonult

szarvádhikárin - intéző, felügyelő, igazgató

szvámi - (szellemi) mester

tapasz — önsanyargatás vagy aszketikus gyakorlat

118

tattvák - kategóriák

Tiruvannamalai (magy. Tiruvannámalai) — kisváros India Ta- mil Nadu tartományában, mintegy ötórányi buszútra Madras- tól; itt élt Sri Ramana Maharshi, és itt található ásramja

upadésa - útmutatás, előírás

vicsára - vizsgálódás, valódi természetünk utáni kutatás

119

Az Arunachala Könyvek sorozat, amely a dél-indiai szent hegy­ről kapta nevét, azt a célt tűzte maga elé, hogy a magyar olva­sókkal megismertesse az advaita védánta XX. századi jeles kép­viselőit.

Sorozatunkban megjelent:Sri Ramana Maharshi: Abszolút tudatosság

Sri H.W.L. Poonja: Ébredj fel és ordíts! (I-II kötet)Sri H.W.L. Poonja: Ugorj az ismeretlenbe!

A kiadó könyvei utánvétellel is megrendelhetőek az alábbi címen:

Arunachala Könyvek,1026 Budapest, Hermann Ottó u. 37

Arunachala Könyvek, 1999 ISSN 1419-3515

ISBN 963 03 8805 7 Felelős kiadó: Reiki Alapítvány

Nyomás és kötés: Hektográf Nyomda Kkt.

Arthur Osborne megindító visszaemlékezése be­pillantást nyújt Sri Ramana Maharshi bölcses­ségébe és életébe. A szerző lefesti az indiai szent mindennapjait, a világhoz, a tanítványaihoz és a szent hegyhez, az Arunachalához fűződő kap­csolatát, A kötet második része Sri Ramana egy nagyobb terjedelmű költeményét tartalmazza, melyben a bölcs saját szavaival foglalja össze tanításának lényegét.

Arunachala könyvek