1

Asszonyok a bástyán (5. rész: Holdfogyatkozás – részlet)

Illusztráció: Szabó Enikő A török egyre nagyobb és nagyobb sokaságban tör fel a bástyán.

Már fel is ugrálnak. Gyilkos birokra kelnek a vitézekkel. Maga Dobó is torkon markol egyet, egy óriást, akinek csak a csontja van egy má-zsa. Próbálja visszalökni. A török megveti a lábát. Egy percig mind a kettő meredt szemmel liheg. Akkor Dobó összeszedi az erejét, és egy csavarintással berántja. Leveti az állvány magasából az udvarra.

A töröknek leesett a sisakja, s ő maga a kövek közé huppan. De megint feltápászkodik, s visszafordítja a fejét, hogy jönnek-e a társai.

Akkor ér oda Baloghné. Vércsesikoltással suhintja meg a kardját a levegőben, s a török feje elválik a nyakától iszonyú csapása alatt.

A többi asszony is fenn forog már a bástyán. A katonák a vias-kodásban nem veszik már át az égő szurkot, a követ, az ólmot, hát felhordják ők maguk, s a füstben, a porban, a lángban le-lezúdítják a felkapaszkodó törökre.

Hull a halott, és szaporodik az élő. Egy-egy kőhengerítés, szu-rok- és ólomöntés ösvényt tisztít az ellepett falon, de a holtak halma csak a pihent dandárok1 feljutását könnyíti meg. Az élők elkapják a visszahulló halottól a boncsokokat2, s a lófarkas zászló újra ott táncol a létrán.

– Allah! Allah! Győzünk! Már győzünk! Dobó csodálkozón pillant a mellette viaskodó Baloghnéra, de

nincs ideje szólni. Ő maga is küzd. Ragyogó páncéljáról vállától sar-káig csurog a vér.

1 dandár: ezrednél nagyobb harcászati egység 2 boncsok: zászlófej, almaformájú dísz, amelybe a törökök a zászlóul szoláló lófarkat erősí-tették

2

Az asszony csapást csapás után oszt a felnyomakodó törökre, míg végre lándzsaszúrás találja, s elhanyatlik le a bástyáról az áll-ványra.

Nincs már, aki elrántsa. A küzdelem a fal tetejére csap. A holtak-ra rágázoltak az élők. Dobó egy kiálló oromra ugrik, és lenéz.

Már az agák is a fal tövében vannak. Veli bég egy nagy, vörös bársonylobogót hoz lóháton. A török harcosok a lobogó láttára új üvöltésben törnek ki.

– Allah segít! A diadal perce itt van! A lobogó az Ali pasa győzelmi lobogója. Harminc vár és várkas-

tély ormán hirdette már azon a nyáron az a lobogó a török erő diada-lát. Soha nem érte más, csak a dicsőség sugara!

Veli bég a földbástyához hatol a lobogóval. Ott legfáradtabbnak látszik a védelem, mert már asszonyok is harcolnak.

Dobó megpillantja az aranytól ragyogó betűs, széles ünnepi zászlót. Petőhöz üzen, s ő maga a földbástyára fut.

Ember ember ellen küzd ott. Meg-megjelenik egy-egy zászlós alak, meg visszatűnik a mélybe. A harcosok a felszálló por és füst fá-tyolába burkoltan viaskodnak. A szurokkoszorúk és tüzes kalácsok üstökös csillagokként röpködnek a füstfelhők között.

– Jézus, segíts! – sikoltja egy asszony. Dobó abban a pillanatban ér oda, amint egy felhágó török Szőr

Mátyásba, a maklári molnárba meríti markolatig a jatagánját3. – Rajta! Rajta! – dördül meg Dobó hangja a bástyán. A katonákat e hangra új erő szállja meg. A falra tolakodókat

bűnnek soha fel nem róható, magyaros káromkodások között öldök-lik vissza.

Dobó a molnár gyilkosának fordul. Látja, hogy a török talpig derbendi acélba van öltözve. Az olyanról lesiklik a kard. Gyors elha-tározással veti magát reá, és nyomja le a megölt molnárra.

3 jatagán: hullámosan hajlított pengéjű tőrszerű kard

3

De a török vállas, izmos ember. Levetni igyekszik Dobót. Tehe-tetlen dühében a vasat harapja le Dobó karjáról, aztán hirtelen a föld-re csap, és arccal fordul fölfelé. De ez a halála. Dobó megtalálja a meztelen nyakat, s beleszorítja a lelket irgalmatlanul.

Még föl sem emelkedett, egy magasból lehulló török lándzsa csattan a lábába, s végighasítja a bőrszíjat, megáll a lábikrájában.

Dobó fájdalmában felordít, mint az oroszlán. A térdére rogyva kap a lábához, és szemét a kín könnyei vizesítik meg.

– Uram! – mondja rémülten Kristóf apród. – Megsebesült? Dobó nem felel, kirántja a lándzsát a lábából, és elveti. Egy per-

cig összeszorított ököllel áll, és szívja a fogát, míg a kín első mérge szétmúlik. Azután egyet rúg – próbálja, hogy eltörött-e a lába. Nem törött el, csak vérzik. Ahogy a fájás kiszállott belőle, ismét felragadja a kardját, s reáveti magát tigrisként a résen benyomakodó törökre. Jaj annak, aki most eléje kerül!

Míg ott már csaknem foggal is marják egymást, alig tízölnyire onnan a másik résnél is megsereglik az ellenséges had.

A rés gerendái beszakadnak a százak nyomásától, s a török győ-zelmi ordítással ront be anélkül, hogy falat másznia kellene.

Egyik a másikat tolja, taszítja. Fegyver a jobb kézben, a balban boncsok. Az elöl jöttek a bástyára ugranak a boncsokkal. A később jövők az állványok alatt várakozó sebesülteket s asszonyokat rohan-ják meg.

Közben az egyik vasazott lábával odarúgja a tüzet és a tűzben égő fahasábokat az állvány oszlopához. A tűz magas lángnyelvekkel kezdi nyaldosni az oszlopot.

A sebesültekkel csak könnyen boldogulnak, de az asszonynép dühös rikoltással ragadja fel az üstöket és a kondérokat.

A vastag derekú Kocsis Gáspárné úgy loccsantja forró vízzel szembe az egyik nagy szakállú agát, hogy amint az aga a szakállához kap, ott marad a díszes szakáll a markában.

4

Egy másik asszony a másik tűzrakásnál lángoló hasábfát ragad fel, s azzal üti arcba a törököt, úgy, hogy a fa szikrái csillagokként csapnak széjjel. A többi asszony már fegyverrel száll szembe a pogá-nyokkal.

– Üssétek! Üssétek! – bömböl a felnémeti kovács. Odarohan a pörölyével4 az asszonyok közé. Három pogány ha-

dakozik ott egymásnak vetett háttal. Az egyiket úgy sújtja fejbe, hogy a töröknek orrán, fülén freccsen

ki az agya veleje. A másik török kezében megvillan a jatagán, s markolatig merül

a kovács hasába. – Velem jössz a másvilágra, kutya! – ordítja a kovács. S még egyszer meglódítja a feje fölött félmázsás pörölyét, s csak

azután ül le a földre, s teszi a tenyerét a hasára, mikor már látja, hogy az ellenfele az iszonyú csapástól pogácsává lapított sisakkal arcra dől le a holtak közé.

4 pörölye: kovácsoláshoz használt súlyos, kétkezi kalapács

5

Az asszonyok már akkor mind felragadták a heverő fegyvereket, s ádáz-dühösen, vércsevisongással viaskodnak a törökkel. A kendő-jük leesett. A hajuk kibomlott. Szoknyájuk ide-oda csavarodik a küz-delemben. De ők nem gondolnak immár asszonyi voltukra: rikoltoz-va esnek a töröknek. Kardjuk nem fog fel semmi csapást. Ami rájuk hull, az az övék. De amit ők adnak, az meg a töröké.

– Éljenek az asszonyok! – hangzik mögöttük Pető kiáltása. S hogy megpillantja az állványt nyaldosó tüzet, vödörhöz kap, s

végigönti az oszlopon. A főhadnagy pihent csapatot hozott. Maga is kardot villogtatva

ugrik egy macskaként felszökkenő akindzsinak. Leteríti a gerendák közé.

A katonái ezalatt polyvaként szórják szét a betolakodott törököt. Sőt még a lyukon is kirontanak.

Dobó a falra térdelve, ziháló mellel és meredt szemmel néz alá, míg kardjáról és szakálláról csöpög a vér.

A nekibőszült egriek egyre többen rontanak ki a résen a várból, s ott verik már a törököt a holtak között, a bástya alatt.

– Vissza! – kiáltja Dobó a torka minden erejéből. De a harci zivatarban nem hallják azok a maguk szavát se. Egy Tóth László nevű közvitéz megpillantja a piros bársony-

lobogós béget. Nekiugrik. A kezében mordály5 van. A bég mellére süti. Egy kapás a lobogóhoz. A másik mozdulata, hogy az üres mor-dályt egy török szeme közé vágja. Aztán visszaugrik a zsákmánnyal, míg vele kijutott öt társát összevagdalják a janicsárok.

Dobó csak azt látja, hogy Veli bég lefordul a lóról, s hogy a basa győzelmi zászlóját magyar ragadta el. Helyet mutat a pihent csapat-nak. Bal karjának véres rongyain egyet csavar, s le a réshez rohan. Pető ott áll már gyalog, s a rés előtt álló mozsárágyúhoz emel egy lángoló fahasábot.

5 mordály: tölcsérszerűen kiszélesedő öblű puska, pisztoly

6

A lobogó után tóduló janicsárokat ez a lövés rúgja vissza. – Tölts! – kiáltja Dobó az egyik katonának. – Négyen itt maradja-

tok. Követ, gerendát ide, ha van idő! S a tüzes fergeteg újult erővel tombol tovább a bástyán.