astrid lindgren - harisnyás pippi hajóra száll

8/17/2019 Astrid Lindgren - Harisnyás Pippi Hajóra Száll

1/74

ASTRID LINDGREN

HARISNYÁS

PIPPI

HAJÓRA SZÁLL

AZ ILLUSZTRÁCIÓKAT INGRID VANG-NYMAN KÉSZÍTETTE

FORDÍTOTTA: TÓTFALUSI ISTVÁN


2/74

Pippi a Villekulla-villában

Ha egy utazó az útja során elvetődött az icipici városba, és ha éppenséggel úgy esett, hogy

útját tévesztve kisétált belőle az egyik szélén, akkor alighanem megpillantotta a Villekulla-

villát. Nem mintha olyan sok néznivaló lett volna a házon. Roskatag öreg villa volt az, s egy

gondozatlan öreg kertecske vette körül, de az utazó azért bizonyára megállt és érdeklődött,

ki lakik benne. Az icipici városka minden lakója természetesen jól tudta, ki lakik abban a

házban, és azt is tudták, miért áll egy ló a verandán. Hanem aki messziről vetődött arra,

aligha tudhatta mindezt. Annál jobban csodálkozhatott. Főleg, ha késő este ért oda, már

szinte sötétben, és bekukkantva azt látta, hogy a kertben egy kislány kószál, akinek

szemlátomást esze ágában sincs még lefeküdni. Bizonyára ilyesmit gondolt:„Ejnye, az anyukája igazán lefektethetné már ezt a kislányt. Ilyenkor már minden gyerek

ágyban van.” Honnan is tudhatta volna az idegen, hogy ennek a kislánynak nincs anyukája?

Ami azt illeti, apja se volt, olyan legalábbis nem, aki vele lakott volna. Teljesen egyedül élt

ez a kislány a Villekulla-villában. Azaz mégsem teljesen egyedül, hogy egészen pontosak

legyünk. Hiszen a lova például ott élt a verandán. Volt egy majma is, akit Nilsson úrnak

hívtak. Ám aki utazóként vetődött a városba, annak sejtelme se lehetett minderről. Ha a

kislány odajött a kertkapuhoz - és biztosan odament, mert imádott cseverészni -, akkor az

utazónak módja lehetett alaposabban szemügyre venni őt. Akkor minden bizonnyal eztgondolta:

„Soha életemben nem láttam még szeplősebb és vörösebb hajú gyereket.”

Aztán még ezt is gondolhatta:

„Igazában remek dolog lehet szeplősnek és vörös hajúnak lenni. Legalábbis, ha az ember

ilyen vidám és eleven, amilyennek ez a kicsi látszik.” Ha az is érdekelte, hogy hívják ezt a


3/74

vörös hajú kislányt, aki egymagában ténfereg ott a kertben a késő alkonyi órán, csak a

kerítéshez kellett állnia és beszólnia: - Hogy hívnak, kislányom?

Nem késhetett a derűs és örömteli válasz:

- A nevem Harisnyás Pippilotta Citadella Intarzia Majolika Ingaóra, az apám pedig

Harisnyás Efraim kapitány, valaha a tengerek réme, mostanában a négerek királya. Deegyszerűen csak Pippinek hívnak. Ez így volt bizony. A kislányt Harisnyás Pippinek hívták.

Ha azt mondta, hogy az apja a négerek királya, hát... no igen, ő így hitte. Mert az apja

egyszer eltűnt egy viharban, amikor ő meg Pippi a tengeren vitorláz

tak, s mivel Efraim papa igen kövér volt, Pippi el sem tudta képzelni, hogy a vízbe fulladt

volna. Sokkal kézenfekvőbb volt azt hinnie, hogy apja partra úszott egy szigeten, és az ott

élő négerek királya lett. Így is hitte.

Ha úgy képzeljük, hogy annak az utazó idegennek nem volt sürgős dolga, például nem

kellett továbbutaznia az

esti vonattal, ezért leállt csevegni, hogy még egyet s mást megkérdezzen Pippitől, akkor


4/74

lassanként azt is megtudhatta, hogy a kislány egyes-egyedül él a házban, ha nem

számítjuk a lovát és a majmát. És ha jószívű embernek gondoljuk, az is megfordulhatott a

fejében: ugyan miből él szegény gyerek?

De emiatt igazán felesleges lett volna aggódnia.

- Olyan gazdag vagyok, mint egy erdei manó! - szokta mondani Pippi. Nem is tódított. Volt

neki egy kofferja, tele aranypénzzel, amit apjától kapott. Tévedett tehát az utazó, ha azt

hitte, hogy Pippi bármiben szükséget szenved. Apa és anya nélkül is nagyszerűen elboldo-

gult. Igaz, ami igaz, senki se szólt rá esténként, hogy ideje már ágyba bújni. Pippi azonban

kieszelte a módját: ő maga szólt rá saját magára! No persze megesett, hogy csak tíz óra felé

szólt rá magára, mert Pippi sose tette magáévá azt a meggyőződést, hogy a gyerekeknek,

törik vagy szakad, hétkor mindenképp le kell feküdniük. Hiszen épp akkor esik a legjobban

a játék! Ezért nem volt igazán oka csodálkozni az idegen utazónak, ha Pippit még olyankor

is kószálni látta a kertben, amikor már lement a nap, és hűvös szellők kezdtek fújdogálni,

és amikor Tomi és Annika már javában szuszogtak a kis ágyukban.

De ki az a Tomi meg Annika? Hohó, az utazó bizony ezt sem tudhatta!

Tomi és Annika Pippi játszótársai voltak. Ott laktak a szomszéd házban, a Villekulla-villa

mellett. Ha az az utazó egy kicsit korábban érkezett, megláthatta Tomit és Annikát is. És

akkor, szavamra, két igazán aranyos és bájos gyermeket láthatott. És ha van valami, ami

biztos, hát az, hogy Tomit és Annikát Pippinél találja, mármint, ha korábban érkezik. Mert

Tomi és Annika minden áldott nap átszaladt Pippihez, és mindig nála voltak, amikor éppnem aludtak, épp nem ettek, vagy épp nem az iskolában voltak. De ilyen késői órán már az

igazak álmát aludták, mert nekik volt apukájuk és anyukájuk, és mind apa, mind anya azt

vallotta, hogy a gyereknek az a legjobb, ha hét órakor lefekszik. És ha feltesszük, hogy

annak az utazónak igazán, de igazán bőven volt ideje, akkor talán még azután is, hogy

Pippi jó éjszakát mondott neki, és otthagyta a kerítésnél, ott álldogált egy kis ideig, csak

hogy kilesse, mit csinál a kislány a nagy magányosságában, hogy nem akar-e most már

bemenni és lefeküdni. Talán az idegen elrejtőzött a kerítésoszlop mögé, és onnan ku-

kucskált ki. És tegyük fel, hogy Pippi éppen azt tette, amit gyakran szokott esténként, ha

kedve támadt egy kis lovaglásra. Felment a verandára, erős karjával magasra emelte a lovat,

és levitte a kertbe! Az utazó mindenesetre alaposan megdörzsölhette a szemét, mert azt

hitte, hogy álmodik.

„Teringettét, micsoda gyerek ez! - mondhatta magában ott a kerítésoszlop mögött. -

Hihetetlen, egy lovat fel


5/74

tud emelni! Szavamra, ez a legfigyelemreméltóbb gyermek, akit valaha láttam!”

És igaza is volt, ha így gondolta. Pippi volt a legfigyelemreméltóbb gyermek - legalábbis a

városban. Talán

másfelé vannak még figyelemreméltóbb gyermekek, de abban az icipici városban nem volt

párja Harisnyás Pippinek. És sem abban a városban, sem másutt a föld kerekén nem volt

senki, aki erősebb lett volna nála.


6/74

Pippi vásárolni megy

Egy szép tavaszi napon, amikor a nap ragyogott, a madarak csiviteltek, és minden árokban

víz zubogott, Tomi és Annika szökdécselve érkeztek meg Pippi kertjébe. Tomi kockacukrot

hozott Pippi lovának, és ő is meg Annika is elidőztek még kissé a verandán, a ló nyakát

veregetve, mielőtt beléptek volna a házba. Pippi még javában aludt. A lába a párnán volt, a

feje meg az ágy másik végén, a takaró alatt. Mindig így aludt. Annika belecsípett a

nagylábujjába, és rákiáltott: - Ébresztő!

Nilsson úr, a kis cerkófmajom már ébren volt, és ott csimpaszkodott fenn a mennyezetilámpán. Lassan mocorgás támadt a takaró alatt, és hamarosan kibukkant egy vörös fej.

Pippi felnyitotta égszínkék szemét, és szélesen elmosolyodott.

- Tehát ti csipkeditek a lábujjamat! Azt hittem, hogy apa, a négerkirály kíváncsi rá, nincs-e

tyúkszemem! Az ágy szélére ült, és felhúzta hosszú harisnyáit, egyik barna volt, a másik

fekete.

- Az biztos, hogy nem fogok tyúkszemet kapni, amíg ezekben járok - mondta, amint

belelépett a két fekete

cipőbe, amelyek kétszer akkorák voltak, mint a lába.

- Pippi - szólalt meg Tomi -, mit csinálunk ma? Képzeld, ma nincs tanítás az iskolában,

Annika is meg én is szabadok vagyunk!

- Hm, ezen gondolkodni kell - felelte Pippi. - A karácsonyfa körül táncolni kicsit késő, azt

három hónappal ezelőtt kellett volna. Éppen ezért a jégen sem csúszkálhatunk egész

délelőtt. Igazán remek volna aranyat ásni, de az se jó, mert nem tudjuk, hol rejtőzik az

arany. A legtöbb aranyat egyébként Alaszkában lehet ásni, de oda csak az aranyásókat

engedik be. Nem, nem, valami mást kell kitalálnunk.

- Valami izgalmasat! - javasolta Annika.

Pippi két szétálló varkocsba fonta a haját, és erősen gondolkodott.

- Mi lenne, ha bemennénk a városba, és jókat vásárolnánk? - kérdezte végül.

- De nincs pénzünk - jegyezte meg Tomi.

- Nekem van - felelte Pippi. És bizonyságul felkapta a kofferját, amely tele volt aranypénzzel.

Óvatosan kivett belőle egy maroknyit, és a hasán lévő kötényzsebbe eresztette.

- Ha megtalálnám a kalapomat, már mehetnénk is a városba - mondta. De a kalap sehol se


7/74

mutatkozott. Pippi előbb a fásládában kutatott utána, de sajátos módon ott nem lelt rá.

Aztán az éléskamrában, a kenyeresdobozban kereste, de ott csak egy harisnyakötőt,

egy ócska vekkerórát meg egy kétszersültdarabot talált. Végül még a kalaptartót is

szemügyre vette, de azon csak egy serpenyő, egy csavarhúzó meg egy darabka sajt hevert.

- Micsoda rendetlenség, az ember sose talál semmit - zsörtölődött Pippi. - Bár ezt a sajtot is

régóta keresem, tiszta szerencse, hogy legalább ez előkerült. Hej, kalapom! - rikkantott. -

Akarsz-e bevásárolni, vagy sem? Gyere elő tüstént, amíg nem késő!

De semmiféle kalap nem jött elő.

- Maradj csak magadnak, ha ilyen buta vagy! - szólt

Pippi szigorúan. - De aztán nekem ne panaszkodj, amikor hazajövök!

Nemsokára már mind a hárman ott baktattak az úton a város felé, Tomi, Annika és Pippi,

az ő vállán pedig Nilsson úr ült. A nap oly pompásan sütött, az ég olyan kék volt, és agyermekek olyan boldogok voltak! Az út menti árokban zubogott a víz. Jó mély árok volt,

sok víz folyt benne.

- Imádom az árkokat! - kiáltott Pippi, és gondolkodás nélkül belegázolt a vízbe.

Jól térdén felül ért a víz, és addig ugrált benne, amíg Tomit és Annikát is összefröcskölte. -

Most hajó vagyok! - rikkantotta, és bőszen szántotta a vizet.


8/74

A következő pillanatban lebukott, és a víz alá merült. - Nem is, inkább tengeralattjáró! -

prüszkölte, az orrát feldugva a víz alól.

- Te Pippi, csuromvizes lettél - aggályoskodott Annika. - Annyi baj legyen - nevetett Pippi. -

Ki mondta, hogy egy gyereknek mindig száraznak kell lennie? Azt hallottam, hogy a hideg

fürdő nagyon egészséges. Csak ebben az országban van olyan szabály, hogy a gyerekekneknem szabad az árokban lubickolniuk. Amerikában az árkok úgy tele vannak gyerekekkel,

hogy a víznek már nem is marad hely. És ott maradnak egész évben. Télen persze

befagynak az árkok, és a gyerekeknek csak a feje látszik a jég fölött. Az anyukák oda-

járnak, úgy etetik őket daralevessel meg húsgombóccal, mert nem tudnak hazamenni

vacsorára. De aztán egészségesek is, mint a makk, nekem elhihetitek! A városka nagyon

takarosan festett a tavaszi napsütésben. A keskeny, macskakővel kirakott utcácskák eny-

hén kanyarogtak a házsorok között. A házak körüli kis kertekben hóvirágok és sáfrányok

nyíltak. Sok üzlet is volt a városkában. Ezen a szép tavaszi napon sokan siettek ki-be a

boltajtókon, és az ajtók feletti kis csengők szinte megszakítás nélkül csilingeltek.

Háziasszonyok jöttek-mentek, a karjukon bevásárlókosárral, kávét vettek, cukrot, vajat és

kenőszappant. A városka gyerekei is mind az utcán voltak, egyesek kólát vásároltak, vagy

rágógumit. De sokan csak a kirakatokban bámulták sóvár szemmel a finomságokat, mert

nem volt pénzük. Épp amikor már hétágra sütött a nap, három apró figura bukkant fel a

Fő utcán. Tomi volt az, és Annika, no meg Pippi, egy csuromvizes Pippi, aki nedves csíkot

hagyott maga után az utcán, amerre elment. - Olyan jó nekünk! - lelkesedett Annika. -

Nézzétek, mennyi üzlet, nekünk meg egy egész kötényzsebre való aranypénzünk van.

Tomit is elfogta a boldogság erre a gondolatra, és nagyot ugrott.

- Akkor hát kezdjünk neki - indítványozta Pippi. - Én legelőször is egy zongorát veszek.

- No de Pippi, tudsz te zongorázni? - kérdezte Tomi.

- Honnan tudhatnám, ha sose próbáltam? - kérdezte vissza Pippi. - Sose volt zongorám,

hogy kipróbáljam. Azt pedig elhiheted nekem, Tomi, hogy zongora nélkül zongorázni

borzasztó nehéz, rengeteget kell gyakorolni, mire megtanulod!

Zongoraüzletet azonban nem láttak sehol. Láttak viszont egy illatszerboltot. A kirakatban

nagy üveg szep


9/74

lőoldó szer állt, mellette egy kartontáblán ez volt olvasható: SZEPLŐKTŐL SZENVED ÖN? -

Mi van arra a táblára írva? - érdeklődött Pippi. Mert olvasni alig-alig tudott, mivelhogy nem

volt hajlandó iskolába járni, mint más gyerekek. - Az van odaírva: „Szeplőktől szenved ön?”

- Értem - bólintott Pippi, és elgondolkodott. - Udvarias kérdésre udvarias választ kell adni.

Gyertek, bemegyünk.

Belökte az ajtót, és bemasírozott, szorosan a nyomában Tomi és Annika. Egy idősebb höl

állt a pult mögött. Pippi egyenesen eléje állt.

Nem! - jelentette ki határozottan. Mit parancsolsz? - kérdezte a hölgy.Nem! - ismételte meg Pippi.

Nem értelek.

Nem szenvedek szeplőktől!

Ezt már értette a hölgy. És egy pillantást vetve Pippire, kifakadt:

- De gyermekem, hiszen az egész arcod csupa szeplő! - Meghiszem azt! - vágta rá Pippi. -


10/74

De nem szenvedek tőlük. Sőt, nagyon örülök nekik! Viszontlátásra! Azzal kitrappolt az

üzletből. Az ajtóban azonban még megállt, és így szólt:

- De ha valami olyan kenőcsöt tud beszerezni, amitől még ennél is több szeplőm lesz, abból

hét-nyolc tégely~ lyel küldhet a címemre!

Az illatszerbolt mellett egy nőiruha-üzlet volt.- Eddig még nem is vásároltunk - állapította meg Pippi. - Itt az ideje, hogy nekilássunk.

Bevonultak hát mind a hárman, elöl Pippi, aztán Tomi és utoljára Annika. Első pillantásuk

egy kirakati bábura esett, amely kék selyemruhába volt öltöztetve. Pippi odalépett hozzá, és

megszorította a bábu kinyújtott kezét.

- Jó napot, szép jó napot! Ön hát ennek a butiknak a tulajdonosnője. Örülök, hogy

megismerkedhettünk! - mondta, és még szívélyesebben rázta a bábu kezét. Hanem ekkor

iszonyatos baleset történt: levált a bábu karja, kicsúszott a selyemruhából, és Pippi ott állt

egy hosszú, fehér bábukarral a kezében. Tomi halkan felsikoltott az elszörnyedéstől,

Annika meg egyenest sírva fakadt. A bolti segéd dühösen rohant oda Pippihez, és szidta,

mint a bokrot.

- Csavarja lejjebb a hangját egypár hektóval - szólalt meg Pippi, amikor már elunta a

szidást. - Azt hittem, hogy ez önkiszolgáló bolt, és épp egy bábukart akartam venni.

Erre a segéd még jobban dühbe gurult, és azt kiabálta, hogy a kirakati bábu nem eladó.

Különösen nem eladó a bábunak az egyik karja. Pippinek viszont igenis ki kell fizetnie az

egész bábu árát, mert lám, tönkretette. - Igazán különös - jegyezte meg Pippi. - Még jó,

hogy a többi üzletben nem kezelik a vevőket ilyen ostobán.

Képzelje csak el, ha vacsorára répafőzeléket akarok feltéttel, és elmegyek a henteshez egy

sertéscsülökért, az meg rám akarna tukmálni egy egész kocát! Míg így beszélt, könnyed

mozdulattal elővett a kötényzsebéből egypár aranypénzt, és a pultra hajította. A segéd

elnémult a meghökkenéstől.

- Talán ennél is többe kerül a kirakati nőszemély? - érdeklődött Pippi.

- Ó, nem, dehogyis, távolról sem kerül ilyen sokba - felelte a segéd, és udvariasan

meghajolt. - Akkor a pénzért, ami visszajár, vegyen valamit a gyerekeinek - mondta Pippi,

és az ajtó felé indult. A segéd szüntelen hajlongások közepette utánasietett, és udvariasan

érdeklődött, milyen címre szabad küldenie a bábut.- Nekem csak a karja kell, azt pedig viszem magammal - felelte Pippi. - A többi részét ossza

szét a szegények között. Alászolgája!

- És mire kell neked ez a kar? - kérdezte Tomi, amikor kiértek az utcára.

- Ez? - kérdezte Pippi. - Hogy mire kell? Hát nem viselnek sokan póthajat? Meg pótlábat?

Néha még pótorrot is. Akkor hát én ne tudnék mit kezdeni egy pótkarral? Különben is,


11/74

mondhatom nektek, egy harmadik kar néha nagyon jól jöhet. Emlékszem, amikor apa meg

én vitorláson jártuk a tengert, egyszer egy olyan városba jutottunk, ahol mindenkinek

három karja volt.

Klassz, mi? Képzeljétek csak el, az ember eszik, jobb kezében a kés, bal kezében a villa, és

hirtelen meg kéne vakarnia az orrát vagy a fülét. Akkor aztán nem butaság, ha a harmadikkarját be tudja vetni. Sok időt meg tudtak spórolni így, elhihetitek. Pippin látszott, hogy

elgondolkodik. - Ó, persze, most füllentettem, tudjátok? - tette hozzá. - Nem is értem, hogy

tud ennyi hazugság csak úgy kibukni belőlem, hogy szinte már észre sem veszem. Mert az

az igazság, hogy abban a városban senkinek se volt három karja. Csak kettő. Elhallgatott,

s újra gondolkodóba esett.

- Sőt, sokuknak csak egy karja volt - folytatta komoly képpel. - Az igazat megvallva, láttunk

olyanokat is, akiknek egy karjuk se volt, s ha enni akartak, a tányér fölé hajoltak, és úgy

legeltek róla. A fülüket pedig egyáltalán nem tudták megvakarni, arra az anyjukat kellett

megkérniük. Szóval ez az igazság. Pippi kedvetlenül csóválta meg a fejét.

- Meg kell adni, sohase láttam olyan kevés kart, mint abban a városban. De hát már csak

ilyen vagyok. Mindig fontoskodom, feltűnést akarok, és ilyesmiket találok ki, hogy

egyeseknek több karjuk van, mint amennyi valójában van nekik. Azzal Pippi vonult tovább,

a bábu karját hetykén ringatva a vállán. Egy cukorkabolt előtt megállt. Egész sereg gyerek

álldogált a bolt előtt, a kirakatban látható


12/74

százféle ínycsiklandó finomság szemléletébe elmerülve. Nagy üvegdobozok színültig piros,

kék és zöld cukorkával, hosszú sorban csokoládés sütemények, rágógumik nagy

halmokban és csodálatos kólaízű nyalókák - nem csoda, hogy a bámészkodó kicsikből

időnként mély sóhajok szakadtak fel. Hisz nem volt pénzük, egy árva ötfilléresük sem.

- Pippi, ugye, ebbe az üzletbe bemegyünk? - kérdezte Tomi mohón, és megrántotta Pippiszoknyáját. - Ebbe aztán be! - felelte Pippi. - Induljunk! És be is mentek.

- Kérek szépen tizennyolc kiló cukorkát - mondta Pippi, és megvillantott egy aranypénzt. A

boltoskisaszszony csak tátogott. Nem volt hozzászokva, hogy valaki egyszerre ennyi

cukorkát vásároljon. - Úgy érted, hogy tizennyolc cukorkát? - kérdezte.

- Úgy értem, hogy tizennyolc kiló cukorkát - felelte Pippi, és az aranypénzt a pultra tette.

Erre aztán a kisasszony nekilátott nagy sietve a rengeteg cukorkát zacskókba tölteni. Tomi

és Annika ott állt Pippi mellett, és ujjal mutogatták, melyik fajta cukorkák a legfinomabbak.

A legjobban a pirosat szerették. Az ilyet, ha egy ideig szopogatta az ember, hirtelencsodálatos íz töltötte be a száját. Aztán ott volt a savanykás zöld, az sem utolsó. A málnás

zselécukor meg a medvecukor ugyancsak a kedvencük volt.

- Mindegyikből három kilót vegyünk - javasolta Annika. Úgy is tettek.

- És ha még kérek azonfelül tizenhat nyalókát és huszonkét csomag kólacukrot - folytatta

Pippi -, akkor azt hiszem, ez nagyjából annyi, mint az a százhárom csokicigi, ami nekem

kell naponta. Már csak egy kiskocsi kéne, amin mindezt el lehetne húzni.

A boltoskisasszony azt javasolta, hogy ugorjanak be a szomszéd játéküzletbe, ott biztosan

kapnak kiskocsit. A cukorkaüzlet előtt eddigre nagy gyermeksereg gyűlt össze. Az ablakonát belesve látták, mekkora bevásárlást csap Pippi, és majd elájultak az izgalomtól. Pippi

rögtön berontott a szomszédos játéküzletbe, megvette a kiskocsit, és telerakta a cukorkás

zacskókkal. Aztán körülnézett, és éles hangján elkiáltotta magát: - Ha van itt olyan gyerek,

aki nem szereti a cukorkát, legyen szíves és lépjen elő!

Senki sem lépett elő.

- Egészen különös - jegyezte meg Pippi. - No és olyan van-e, aki szereti a cukorkát?

Most aztán előléptek nem kevesebben, mint huszonhármaz. Köztük persze Tomi és Annika.

- Tomi, nyisd ki a zacskókat! - rendelkezett Pippi. Tomi kinyitotta. Azzal olyan cukorkafalás

kezdődött, amihez hasonlót nem látott még a városka. Minden gyerek cukorkával és

málnás zselével és hasonlókkal tömte tele a száját. Legtöbbnek egy-egy csokicigaretta lógott

a szája sarkában, mivelhogy a csokiíz és a málnazselé íze nagyszerűen összeillenek.

Mindenfelől újabb gyerekek futottak oda, és Pippi teli kézzel osztogatta a cukorkát.

- Azt hiszem, kell még tizennyolc kilót vennem, másképp egy szem sem marad holnapra -

mondta.


13/74

És Pippi valóban vett még tizennyolc kilót, de még így sem olyan borzasztó sok maradt

másnapra.

- Most pedig irány a következő bolt - vezényelte Pippi, és bevonult a játéküzletbe. Az összes

gyerek a nyomába tódult. Sok nagyszerű dolog volt ebben a boltban, játék vasút ésfelhúzható autó, aranyos babák finom ruhákban, babaedények és durranós pisztolyok,

ólomkatonák és plüsskutyák, plüsselefántok, könyvjelzők és paprikajancsik.

- Mivel szolgálhatok? - kérdezte az elárusító.

- Mindenből szolgálhat egypár darabbal - felelte Pippi. - Nagy hiányunk van például

paprikajancsiból. Meg durranós pisztolyból. De ezen lehet segíteni. És azzal Pippi egy

marokra való aranypénzt húzott elő. És minden gyerek kiválaszthatta azt, aminek a legna-

gyobb hiányát érezte. Annika egy gyönyörű selyemruhában illegő, szép szőke hajú baba

mellett döntött, aki mamát tudott mondani, ha megnyomta a hasát. Tomi egy légpuskánál

meg egy kis gőzgépnél kötött ki. Meg is kapta. A többi gyerek is mind rámutatott arra, amit

a legjobban szeretett volna, és mire Pippi a számlát kérte,


14/74

a boltban bizony nem sok játék maradt. Néhány könyvjelző meg pár építőkocka, semmi

több. Pippi magának semmit sem vett, de Nilsson úr kapott egy kis zsebtükröt.

Mielőtt otthagyták volna a boltot, Pippi még vett mindegyiküknek egy kis agyagokarinát, és

mikor kiértek az utcára, minden gyerek fújni kezdte a maga kis hangszerét, Pippi pedig a

taktust ütötte a bábu karjával. Olyan hangzavar lett a Fő utcán, hogy a rendőr odajöttmegnézni, mi a felfordulás oka.

- Micsoda lárma ez? - kiáltott szigorúan.

- Ez a határőrezredek díszszemléjének az indulója - felelte Pippi. - De lehet, hogy ezt nem

minden gyerek tudja. Sokan biztosan azt hiszik, hogy a „Mennydörög

az ágyú, csattog a kard” második strófájánál tartunk. - Azonnal hagyjátok abba! - süvöltött

a rendőr, és befogta a fülét. Pippi vigasztalóan veregetett a vállára a bábukarral.

- Örüljön, hogy nem harsonákat vásároltam!

Az okarinák egymás után elnémultak. Utoljára Tomié hallatott még egy kis csipogó hangot.

A rendőr nagyon szigorúan kijelentette, hogy semmiféle népgyűlésnek nincs helye a Fő

utcán, és minden gyerek azonnal menjen haza. Ez ellen a gyerekeknek nem is volt

kifogásuk. Igazában már nagyon szerették volna elindítani a játék vasútjukat, felhúzni a

játék autójukat vagy megágyazni a szép új babájuknak. Így aztán mind hazamentek, bol-

dogan és elégedetten. Aznap egyikük sem volt kíváncsi a vacsorájára.

Pippi, Tomi és Annika is hazaindult. Pippi húzta a kiskocsit. Amerre elmentek, nézte a

boltok cégtábláit, és megpróbálta kibetűzni őket. - P-a-t-i-k-a... aha, itt árulják a

gyószereket, nem? - Igen, a gyógyszereket - javította ki Annika. - Akkor most bemegyek, és

veszek egy kicsit - jelentette ki Pippi.

- De hiszen nem is vagy beteg - mondta Tomi.

- Nem vagyok, de lehetek - vágta rá Pippi. - Rengeteg ember van minden évben, aki

megbetegszik és meg is hal, mert nem vett gyószert a kellő időben. Én aztán nem

szeretném, hogy engem ilyesmi érjen!


15/74

A patikában egy gyógyszerész éppen kenőcsöt kevert, de már a végén járt a munkának,

mert késő volt, és szeretett volna hazamenni. Pippi, Tomi és Annika ekkor léptek a pulthoz.

- Tessék adni nekem négy liter gyószert - mondta Pippi. - Miféle gyógyszer legyen? -

kérdezte a gyógyszerész türelmetlenül.- Olyasmi kéne, ami jó betegség ellen. - De miféle betegség ellen?

- Hát szóval olyan, ami gyógyítja a szamárköhögést, a lábfeltörést, a gyomorrontást, a

ficamot, és akkor is használ, ha az ember orrába szorul egy borsószem, meg hasonlók. És

persze jó volna, ha bútort is lehetne vele fényesíteni. Egy igazán klassz gyószert szeretnék.

A patikus kijelentette, hogy ilyen klassz gyógyszer nem létezik. Minden betegségnek

megvan a maga gyógyszere, mondta, és miután Pippi még vagy tíz nyavalyát megemlített,

amelyet kezelni óhajtott, a patikus szép sorban kirakott a pultra egy bő tucat flaskát.

Egyesekre ráírta, hogy „Külsőleg”, és ez azt jelenti, hogy az illető orvosságot csak a bőrre

szabad kenni. Pippi fizetett, fogta az üvegeket, köszönt és távozott. Tomi és Annika

követték. A patikus az órára pillantott, és megállapította, hogy ideje zárni. Alaposan

kulcsra zárta az ajtót a gyerekek után, és már az járt az eszében, hogy milyen jó lesz

hazamenni és kényelmesen megvacsorázni.

Odakinn Pippi végignézte az üvegcséket.

- Ajaj, a legfontosabbat elfelejtettem - mondta, és indult vissza a boltba.

Mivel az ajtót zárva találta, hosszasan nyomta a csengőt. Annika és Tomi hallotta, hogyan

csörömpöl a csengő odabenn a gyógyszertárban. Kisvártatva az ajtón megnyílt egy

ablakocska; ezen adták ki a gyógy szert, ha valaki éjszaka betegedett meg, és sürgős

szüksége volt orvosságra. A patikus kidugta a fejét. Az arca egészen vörös volt.

- Mit akarsz? - rivallt rá dühösen Pippire.

- Ne haragudjon, kedves apatikus bácsi - kezdte Pippi -, de eszembe jutott valami.

Apatikus bácsi olyan jól ért a betegségekhez. Tessék mondani, mi a legjobb, ha fáj az

ember gyomra? Megenni egy tál gombócot, vagy hideg vizes borogatást tenni a gyomorra? A


16/74

patikus képe még jobban elvörösödött.

- Eltűnj innen - kiabálta -, de azonnal, különben... - És bevágta a kis ablakot.

- A mindenségit, hogy begurult! - csóválta a fejét Pippi. - Talán valami rosszat mondtam?

Még egyszer becsöngetett, és már néhány másodperc múlva megjelent a patikus feje a

kisablakban. Most aztán már iszonyúan vörös volt a képe. - Ugye, a gombóc mégis kissénehéz étel a beteg gyomornak? - kérdezte Pippi ártatlanul, és a patikusra pillantott, aki

azonban válasz nélkül bevágta az ablakot.

- Hát ez van - vont vállat Pippi. - Akkor mégis meleg gombóccal kezdem. Az apatikus aztán

magára vethet, ha rossz vége lesz.

Azzal letelepedett a patika lépcsőjére, és sorba rakta maga előtt az orvosságos üvegeket.

- Hogy milyen idétlenek tudnak lenni a felnőttek - csóválta a fejét. - Itt van ez a... lássuk

csak... nyolc flaska, és ami bennük van, kényelmesen elférne egyetlen nagyobb üvegben.

Még szerencse, hogy azért egyeseknek megvan a maguk józan parasztesze. E szavakkal

kihúzta az üvegekből a dugót, és az összes gyógyszert egyetlen üvegbe öntötte össze. Aztán

alaposan összerázta, és az ajkához emelve az üveget, nagy kortyokkal inni kezdett. Annika,

aki tudta, hogy a gyógyszerek egy része csak külsőleg használható, aggódva kérdezte:

- De Pippi, honnan tudod, hogy nincs köztük olyan, ami mérgező?

- Azt én meg tudom állapítani - felelte Pippi vidáman. - Legkésőbb holnap reggelre kiderül.

Ha még élek, akkor nem volt mérgező, és bármely gyerek ihat belőle. Tomi és Annika ezen

eltöprengett. Kisvártatva megszólalt Tomi némiképp csüggedten:

- No és ha mégis mérgező volt? Mi lesz akkor?

- Akkor a maradékkal kifényesíthetitek az ebédlőben a bútorokat - felelte Pippi. - És így

aztán akár mérgező, akár nem, a gyószert nem vettem hiába.

Fogta az üveget, és elhelyezte a kiskocsiban. Ott volt már benne a bábu karja, Tomi

légpuskája és gőzgépe meg Annika babája és egy zacskó öt apró piros cukorkával. Ennyi

maradt meg a második tizennyolc kilóból. És ott ült Nilsson úr is. Fáradt volt, és szeretett

volna már hazahajtani.

- Egyébként hadd mondjam meg, hogy nagyon is jó ez a gyószer, máris sokkal jobban

érzem magam. Különösen a farkincám érzi magát remekül - mondta Pippi, és a hátsó felét

riszálta. Aztán megrántotta a kocsit, és megindult vele hazafelé a Villekulla-villába. Tomi ésAnnika vele tartott, de bizony egy kicsit, egészen kicsit fájt a gyomruk.


17/74

Pippi levelet ír,

és iskolába megy -

de épp csak egy picit

- Ma levelet írtunk a nagymamának - mondta Tomi -, Annika meg én.

- Aha - mondta Pippi, és tovább kavargatott valamit a serpenyőjében az esernyője nyelével.

- Pompás vacsora lesz ma - tette hozzá, és a serpenyő fölé hajolva beleszimatolt. - Egy óráig

kell főzni erős kevergetés közben, és rögtön tálalni késlökődés nélkül. A recept szerint. Mit

mondtál, írtatok a nagymamátoknak? - Igen - felelte Tomi, aki Pippi fásládáján ült a lábát

lógázva. - És biztosan hamar választ kapunk tőle. - Én sose kapok levelet - mondta Pippi

bánatosan. - No persze, ha sohasem írsz senkinek - mondta Anni-a. - Csak az kap levelet,

aki maga is ír. - És ez azért van, mert nem jársz iskolába - tette hozzá Tomi. - Mert csak ott

tanul meg az ember írni. - Igenis tudok írni - fortyant fel Pippi. - Egész sok betűt ismerek.

Fridolf, aki matróz volt a papa hajóján, egy rakás betűre megtanított. Aztán ha az ember


18/74

megszorul a betűkkel, lehet őket számokkal helyettesíteni. Bizony, hogy tudok írni! Csak

azt nem tudom, hogy miről írhatnék. Miről szoktak írni egy levélben?

- Hm! - mondta Tomi. - Először meg szoktam kérdezni a nagymamától, hogy van, aztán

megírom, hogy én hogy vagyok. Aztán írok egy kicsit arról, hogy milyen az idő meg ilyesmi.

Meg hogy mi történik velem. Ma például azt is megírtam, hogy a pincénkben agyonütöttemegy nagy egeret.

Pippi tovább kevergette a vacsorát, és közben a fejét törte.

- Szomorú dolog, hogy én sose kapok levelet - mondta aztán. - A többi gyerek mind kap

levelet. Ez így nem mehet tovább. És ha már nincs nagymamám, aki írjon nekem, itt

vagyok én, hogy írjak magamnak. És írok is, mégpedig most azonnal.

Kinyitotta a sütő ajtaját, és belekukkantott.

- Itt kéne lennie egy tollnak, ha nem csal az emlékezetem.

És valóban ott volt egy toll. Pippi elővette. Aztán kétfelé tépett egy nagy fehér papírzacskót,

és a konyhaasztalhoz ült. Mély ráncokba vonta homlokát, és töprengő arckifejezést öltött.

- Ne zavarjatok, gondolkodom - mondta.

Tomi és Anni-a úgy döntött, hogy Nilsson úrral játszanak, amíg Pippi gondolkodik.

Felváltva öltöztették be és vetkőztették ki apró öltönyéből. Annika megpróbálta belefektetni

a zöld babaágyba, amely Nilsson úr fekhelye volt, mert ápolónőt szeretett volna játszani

vele. Tomi lett volna a doktor, Nilsson úr pedig a beteg gyerek. De Nilsson úr makacs volt,

folyton kimászott az ágyból, mert a mennyezeti lámpáról akart lecsüngeni a farkánál fogva.

Pippi fél szemmel felpillantott az írásból. - Buta vagy, Nilsson úr - mondta. - Beteg

gyerekek nem lóghatnak a farkuknál fogva a lámpáról. Legalábbis ebben az országban nem.

Dél-Afrikában hallottam, hogy megesik ilyesmi. Ott a gyereket rögtön a lámpára akasztják,

ha kicsit felmegy a láza, és otthagyják, amíg jobban nem lesz. De mi nem Dél-Afrikában

vagyunk, ezt jegyezd meg!

Végül Tomi és Annika békén hagyták Nilsson urat, és áttértek a ló vakargatására. A ló

nagyon megörült, amikor kimentek hozzá a verandára. A kezük után szaglászott, hogy nem

hoztak-e neki kockacukrot. Nem hoztak, de Annika visszament a szobába, és rögtön hozott

párat. Pippi csak írt és írt. Végül elkészült a levéllel. Borítékja nem volt, de Tomi hazaugrott,

hogy hozzon neki egyet. Bélyeget is adott neki. Pippi gondosan megcímezte a borítékot:„Harisnyás Pippilotta kisasszony, Villekulla-villa”.

- Mi van a levélben? - kíváncsiskodott Annika.

- Honnan tudjam? - kérdezte vissza Pippi. - Még nem kaptam meg!


19/74

Épp akkor ment el a postás a villa előtt.

- Néha szerencséje van az embernek - jegyezte meg Pippi -, és épp akkor találkozik a

postással, amikor a legnagyobb szüksége van rá. Azzal futott ki a villa elé.

- Legyen szíves és vigye el ezt a levelet azonnal Harisnyás Pippinek - mondta. - Sürgős. A

postás először a borítékra nézett, aztán Pippire. - Hát nem te vagy Harisnyás Pippi? - Naná,

hogy én vagyok. Mit képzelt, ki vagyok, talán az abesszin császárné?

- Jó, de akkor miért nem viszed el a levelet te magad? - Hogy miért nem viszem el én a

levelet? Talán nekem magamnak kéne elvinnem? Ez már mégiscsak sok! Talán bizony

mostanában mindenki maga kell, hogy a leveleket elvigye? Akkor mire valók a postások?

Akkor a postásokat mind el lehetne csapni! Sose hallottam még ilyen bolond beszédet! Nem,

barátocskám, ha így végzi a munkáját, magából sose lesz postamester, nekem elhiheti!

A postás úgy gondolta, legjobb, ha kedvére tesz a gyereknek. Odament a levélszekrényhez,

és beledobta a levelet. Alig koppant a levél a szekrény alján, Pippi már ki is kapta mohón.

- Olyan izgatott vagyok - mondta Tominak és Annikénak. - Még soha életemben nem

kaptam levelet!

A három gyerek leült a veranda lépcsőjére, és Pippi feltépte a borítékot. Tomi és Annika a

válla felett olvasott. Ez volt a levélben:

IETLEN PIPPIM REM ÉLEMHOTYJÓL VADJ NEKEM

KETŐL 2L SZERDÁIG FÁLYT A HASAM MÁR LYOL VAGYOG DE ETY 7IG


20/74

NEM EHETEK CUKROTT AZ IDŐ IT SZÉP A KEDVENNC PO3 ELTÖRTT A TOMI

MEG ÖLT EGY NATY EGERT TŐB 5LETEM MA NINT

EN 10TELETEL PIPPI

- Nézd csak, Tomi - kiáltott Pippi elragadtatva -, az én levelemben ugyanaz van, mint a

tiédben, amit a nagymamádnak írtál. Így aztán biztos lehetek benne, hogy ez egy igazi levél.

Megőrzöm, amíg csak élek. A levelet visszarakta a borítékba, a borítékot pedig egy fiókba a

lecsapható fedelű íróasztalban, amely a nappaliban állt. Tomi és Annika semmit sem talált

olyan izgalmasnak, mint ha Pippi íróasztalának a fiókjaiban kutathattak. Pippi mindig a

kezükbe nyomott valami ajándékot, de a fiókok gazdagsága kimeríthetetlen volt. - Azt azért

meg kell mondani - szólalt meg Tomi, amikor Pippi már elzárta a levelet -, hogy nagyon sok

helyesírási hiba volt abban, amit írtál. - Bizony - bólintott Annika -, mégiscsak iskolábakellene járnod, hogy megtanulj egy kicsit jobban írni. - Köszönöm szépen - csattant fel

Pippi. - Egyszer egy egész napig próbáltam, és annyi tudományt tömtem a koponyámba,

hogy még ma is zúg tőle a fejem. - Figyelj ide, néhány nap múlva kirándulni megyünk -

mondta Annika. - Az egész osztály. - Ez az én formám! - mondta Pippi az egyik copfját

rágcsálva. - Ilyen az én formám. És én persze nem mehetek veletek, mert nem járok

iskolába! Így van ez mindig, az emberek azt hiszik, hogy még a cipőjüket is beletörölhetik

valakibe csak azért, mert nem járt iskolába, és nem tanulta meg a morzsást. - A szorzást -

javította ki Annika.

- Arról beszélek én is, a morzsásról.

- Legalább tíz kilométert fogunk gyalogolni - biztatta Tomi. - Be a mély erdőbe. És ott

játszunk majd. - Ez az én formám - ismételgette Pippi. Másnap olyan szép meleg idő volt,

hogy a városka iskolás gyerekei alig bírtak nyugodtan ülni a padjukban. A tanító néni

kinyitotta az összes ablakot, hadd áradjon be a napfény. Az iskola előtt, a falhoz egészen

közel egy nyírfa állt. Ennek a legtetejére ült egy kis seregély, és olyan vidáman fütyörészett,

hogy Tomi és Annika meg az osztálytársaik mind rá figyeltek, és semmiféle érdeklődést

nem mutattak az iránt, hogy 9 x 9 = 81. Egyszer csak Tomi meglepetten ugrott fel.- Tessék nézni, tanító néni! - kiáltott fel, és az ablakra mutatott. - Ott van Pippi!

Minden gyerek arra nézett, és valóban ott ült Pippi a nyírfa egyik ágán, egészen az ablaknál,

mert az ág odanyúlt az ablak keretéhez.

- Szia, Tanító néni! - kiáltott be Pippi. - Sziasztok, gyerekek!

- Szervusz, kis Pippi! - köszönt a tanító néni. Pippi egyszer egy egész nap itt volt az


21/74

iskolában, nem csoda, hogy a tanító néni azonnal megismerte. Akkor abban egyeztek meg,

hogy Pippi később visszajön az iskolába, ha majd kicsit nagyobb és értelmesebb lesz. - Mit

akarsz, Pippikém? - kérdezte a tanító néni. - Csak meg szeretnélek kérni, hogy dobj ki

nekem egy

kis morzsást, épp csak annyit, hogy elmehessek veletek az iskolai kirándulásra. És ha

közben tanultatok újabb betűket, azokat is dobd ki egy füst alatt. - Nem jönnél be inkább


22/74

egy kicsit?

- Inkább nem - felelte a szókimondó Pippi, és kényelmesen hátradőlt az ágon. - Csak a

fejem zúgna tőle. Máris annyira sűrűn áll benne a tudomány, hogy vágni lehetne. De mit

gondolsz, ha minden tudományból épp csak egy kicsi kirepül hozzám az ablakon át, ugye,

megtapad bennem? Epp csak annyi mindenből, hogy elmehessek az osztálykirándulásra.- Megpróbálhatjuk - felelte a tanító néni. És folytatta a számtanórát. A gyerekeknek tetszett,

hogy közben Pippi ott ül kinn a fán. Szerették, hisz mind kaptak tőle cukorkát meg

játékokat, amikor Pippi azt a nagy bevásárlást csapta. Pippi mellett ott volt persze Nilsson

úr is, és a gyerekek nagy tetszéssel nézték, ahogy egyik ágról a másikra veti magát. Néha

leugrott az ablakba, sőt egyszer egy nagy szökkenéssel egyenest Tomi fején termett, és

megvakarta a haját. Akkor aztán a tanító néni kiszólt Pippinek, hogy hívja vissza a majmát,

mert Tomi épp azt számolja ki, mennyi 315:7, és nehéz ilyesmit kiszámolni, ha közben az

ember fején egy majom ül. Az ilyesmiből nem lehet rendszert csinálni az iskolai órákon. A

tavaszi nap, a csicsergő seregély és Pippi meg még Nilsson úr is, mindez együtt már túl sok

a gyerekeknek.

- Szörnyen viselkedtek, gyerekek! - kiáltott rájuk a tanító néni.

- Tudod, Tanító néni - szólt be Pippi a fáról -, az igazat megvallva, egy ilyen nap nem igazán

való morzsásra. - Most az osztásnál tartunk - felelte a tanító néni.

- Egy ilyen nap nem való semmiféle „ósra”. Legfeljebb a hancúzásra.

- És a hancúzáshoz jól értesz, Pippi? - kérdezte a tanító néni.

- Hát abban sem vagyok igazán ügyes - felelte Pippi, és a térdhajlatával lógva ingott az ágonúgy, hogy vörös copfja a földet söpörte. - De tudom, hogy van egy iskola, ahol semmi mást

nem tanulnak, csak hancúzást. Hancúzás egész nap, ez áll a tanrendben. - Értem. És hol

van ez az iskola?

- Ausztráliában, messze délen, egy kis faluban a nagy sivatagban.

Pippi felült az ágon, és a szeme megcsillant.

- No és milyen az a hancúzás? - érdeklődött a tanító néni.

- Ilyen is, olyan is - felelte Pippi. - Általában úgy kezdik, hogy tigrisugrással kiugrálnak az

ablakon. Aztán nagy üvöltéssel berohannak a tanterembe, és a székek meg a padok között

ugrálnak, amíg bírják. - És mit szól hozzá a tanító néni?

- Hogy mit szól? Ő is velük ugrál. Veszettebbül, mint akármelyik gyerek. Aztán jön vagy egy

félóra verekedés.

A tanító néni ott áll, és biztatja őket. Esős időben meg a gyerekek ledobálják a ruhájukat,

kirohannak, és táncolnak meg szökdécselnek az esőben. A tanító néni közben orgonán egy


23/74

indulót játszik nekik, hogy tartani tudják a taktust. Egyesek meg az ereszcsatorna alá áll-

nak, hogy igazán alapos zuhanyban legyen részük. - Értem - bólintott a tanító néni.

- Úgy bizony - folytatta Pippi. - Irtó klassz iskola az. És Ausztráliában sok ilyen van, még

jobbak is. De hát mindez nagyon messze van, délre innen. - El tudom képzelni - felelte a

tanító néni. - Ebben az iskolában, azt hiszem, ennyire vidám sose lesz a tanítás.- Kár. Mert ha az lenne a tananyag, hogy ugrálni kell a padokon, akkor én is szívesen

bemennék egy kis időre.

- Az ugrálással még várnod kell egy kicsit, amíg kirándulni megyünk.

- Hát mégis elmehetek a kirándulásra? - rikkantott Pippi, és háttal leugorva a fáról, egy

ügyes bukfenccel ért földet. - Ezt megírom mindjárt Ausztráliába. Felőlem tanulhatják a

hancúzást, ha nekik az tetszik. Mert szerintem a kirándulás még annál is izgalmasabb!

Pippi az

osztálykiránduláson

Sok kis láb dobogása hallatszott az úton, meg csevegés és nevetés hangjai. Ott jött Tomi a

hátizsákjával és Annika a vadonatúj pamutruhácskájában, a tanító néni és mind az

osztálytársak - egy kivételével, aki épp a kirándulás napjára kapott torokgyulladást, a sze-

gényke. És a többiek előtt ott jött Pippi a lova hátán. Mögötte, a nyeregben ült Nilsson úr,

kezében a zsebtükrét szorongatva. Azzal játszott, hogy a napfényből fényes foltokat

tükrözött a gyerekekre, és akkor volt a legboldogabb, amikor sikerült Tomi szemének a leg-

közepébe beletalálnia.

Annika még előző nap is holtbiztosra vette, hogy a kirándulás napján esni fog az eső. Olyan

biztosra vette ezt, hogy már szinte előre mérgelődött. És képzeljétek, néha ilyen szerencse

éri az embert - a nap teljes erejéből ragyogott, pedig kirándulónap volt, és Annika szíve

csak úgy szökdécselt a boldogságtól, amint ott vonult az úton a vadonatúj

pamutruhácskájában. És persze a többi gyerek is sugárzott az örömteljes várakozástól. Az


24/74

út mentén zöldülő fűzfák álltak sort barkával tele, és néha kankalintól sárgálló mezők

mellett haladtak el. A gyerekek elhatározták, hogy pár maroknyi fűzfavesszőt meg nagy

kankalincsokrokat szednek - majd hazafelé menet.

- Milyen gyönyörű szép nap! - pihegte Annika boldogan, és felpillantott Pippire, aki úgy

lovagolt mellettük, mint egy hadvezér.- Ilyen jól akkor éreztem magam utoljára - mondta Pippi -, amikor San Franciscóban

megverekedtem a nehézsúlyú bokszbajnokkal. Nem akarsz lovagolni egy kicsit?

Persze hogy akart Annika, és Pippi maga elé emelte őt a nyeregbe. Amint ezt a többi gyerek

meglátta, ők is rögtön lovagolni szerettek volna. És lovagolhattak is. Mind egy szálig,

egymás után, szépen sorjában. De Annika és Tomi azért icipicivel többet lovagolhattak,

mint a többiek. Aztán volt egy kislány, akinek a cipő feltörte a lábát, ő egész úton ott

ülhetett Pippi mögött. Nilsson úr viszont, amikor csak érte, meghúzkodta ennek a lánynak

a copfját.

A kirándulás végcélja egy erdő volt, amit Szörnyerdőnek hívtak, mert olyan szörnyen szép

volt. Amikor már közel jártak hozzá, Pippi leugrott a nyeregből, megveregette a lova nyakát,

és így szólt:

- Most már eleget cipeltél minket, biztosan jól elfáradtál. Nem járja, hogy egyvalaki viselje a

nehezét.

Azzal erős karjaiba emelte a lovat, és úgy vitte az erdőben, amíg egy kis tisztásra nem értek,

és a tanító néni megállást nem vezényelt. Pippi körülnézett, és így kiáltott:

- Hej, ti szörnyek, gyertek mind elő azonnal, hadd lássuk, ki a legerősebb közöttünk!

A tanító néni azonban felvilágosította, hogy az erdőben nincsenek szörnyek. Pippit ez

csalódással töltötte el.

- Szörny-erdő szörnyek nélkül? Mit ki nem találnak a népek! Legközelebb majd kitalálják a

tűzvészt tűz nélkül vagy a karácsonyfát karácsony nélkül! Tiszta fukarságból. De ha nekem

kitalálják a cukorkaüzletet cukorka nélkül, akkor aztán lesz hozzájuk egy-két kedves

szavam. Akkor aztán én leszek szörnyeteggé, más aligha fog segíteni!

És olyan iszonyatos üvöltést hallatott, hogy a tanító néni befogta a fülét, és egypár gyerek

szinte holtra rémült.

- Ez az, játsszuk azt, hogy Pippi egy szörnyeteg! - kiáltotta Tomi, és tapsolt lelkesedésében.Ezt a gyerekek mind nagyszerű ötletnek találták. A szörnyeteg egy kis hegyszakadékban

ütötte fel a tanyáját, ez volt a barlangja, a gyerekek pedig körülötte futkostak, és így

kiáltoztak:

- Buta, buta szörnyeteg, buta, buta szörnyeteg!


25/74

A szörnyeteg pedig előrontott, és üldözni kezdte a gyerekeket, akik szanaszét futottak,

hogy búvóhelyet keressenek. Akiket elfogott, azokat behurcolta a szakadékba, és

kijelentette, hogy vacsorára megfőzi őket. De megesett, hogy amíg más gyerekeket

hajkurászott, a foglyai megszöktek. Pedig nem volt épp könnyű felkapaszkodniuk a

meredek oldalon, mert csak egy fenyőfa állt ott, amiben megkapaszkodhattak, és nehézvolt támaszt találni a lábuknak is. Ám mind szörnyen izgalmasnak találták ezt, és azt

mondták, hogy sose játszottak ennél remekebb játékot. A tanító néni a fűben fekve egy

könyvet olvasott, de azért fél szemmel odalesett a gyerekekre.

„Ennél iszonyatosabb szörnyet még sose láttam” - mondta magában.

És valóban iszonyatos volt a szörny. Ugrált és süvöltött, és egyszerre két-három gyereket

hajigált át a válla felett, amikor a barlangjába hurcolta őket. Néha szédítő iramban kúszott

fel egy fára, és úgy ugrált ágtól ágig, akár egy majom, máskor meg a lovára pattant, és úgy

üldözött és kapott el néhány gyereket, akik a fák között próbáltak menekülni előle. Ilyenkor

a vágtató lóról lehajolva emelte maga elé az elkapott gyereket, és a fák közt toronyiránt

száguldott a barlangjához, így süvítve: - Mindet megfőzöm vacsorára!

A gyerekek olyan pompásan szórakoztak, hogy abba sem akarták hagyni a játékot. Hanem

aztán egyszerre csak nagy csend lett, és amikor Tomi és Annika odafutott megnézni, mi

történt, látták ám, hogy a szörny ott

ül egy kövön, és fancsali képpel néz valamit a kezében. - Meghalt, nézzétek, meg se mozdul

- mondta a szörny elszontyolodva.

Egy madárfióka volt, aki meg se mozdult. Kieshetett a fészkéből, és holtra zúzta magát. -

Szegényke! - suttogta Annika, és a szörny bólintott. - Pippi, te sírsz! - állapította meg Tomi

meglepetten. - Hogy én sírok? - kiáltott fel Pippi. - Én sose sírok! - De hiszen egészen vörös

a szemed - makacskodott Tomi.

- Vörös a szemem? - Pippi elkérte Nilsson úr zsebtükrét, hogy ellenőrizze. - Ezt nevezed te

vörösnek? Lettél volna csak velem meg a papával Batáviában! Ott volt


26/74

egy alak, akinek olyan vörös volt a szeme, hogy a rendőrség nem engedte őt az utcán

járkálni. - Miért nem? - álmélkodott Tomi.

- Hát azért, mert mindenki piros közlekedési lámpának nézte, és a forgalom megbénult az

utcán, amerre járt. Érted már? Még hogy az én szemem vörös! Nem, én aztán igazán nem

sírok egy ilyen vacak kis madárfiókáért.

- Buta, buta szörnyeteg, buta, buta szörnyeteg! Mindenfelől futottak oda a gyerekek, a

szörnyet keresve. A szörny pedig fogta a vacak kis madárfiókát, és vigyázva lefektette a

puha mohapárnára. - Ó, ha életre támaszthatnálak! - suttogta neki, és mélyet sóhajtott.Aztán váratlanul újra felüvöltött: - Most aztán mindenkit megfőzök vacsorára! És a

gyerekek boldog visítással tűntek el a bokrok mögött.

Volt az osztályban egy kislány - Ullának hívták -, aki ott lakott a Szörny-erdő közelében.

Anyukája azt mondta neki, hogy hívja meg a tanító nénit és az egész osztályt, no meg

persze Pippit egy kis frissítőre a házukhoz. Ezért aztán amikor a gyerekek már kifáradtak a

szörnyeteg-játékban, és hegyet is másztak, meg a fakéreg hajóikat is megúsztatták a közeli

kis tavon, és eldöntötték, ki tud a legmesszebb ugrani egy magas kőről, akkor Ulla

kijelentette, hogy most már éppen ideje elmenni hozzájuk uzsonnára. A tanító néni, aki

közben a könyvet elejétől végéig kiolvasta, egyetértett ezzel. Összeterelte a gyerekeket, és

kisétáltak a Szörnyerdőből.

Amikor már az úton voltak, jött szembe velük egy szekér zsákokkal megrakva. Nagy zsákok

voltak, és mind nagyon nehéz. Egy kimerült, öreg ló húzta a kocsit. Épp amikor a

közelükbe ért, az egyik kocsikerék belezökkent az árokba. A kocsis, egy Blomsterlund nevű

paraszt iszonyú méregbe gurult. Úgy tekintette, hogy a ló a hibás. Előkapta az ostorát, és


27/74

egy szempillantás múlva kegyetlen ütlegek sokasága záporozott szegény állat hátára. A ló

megfeszült, és teljes erejéből igyekezett kihúzni a szekeret az árokból, de nem boldogult

vele. Ettől csak még dühösebb lett Blomsterlund, és még vadabbul csépelte. Ekkor látta

meg a tanító néni, mit csinál, és szörnyen megsajnálta a szegény párát.

- Nem szégyelli magát, így verni egy állatot? - kiáltott rá a parasztra. Blomsterlund egypillanatra leeresztette az ostort, és kiköpött, csak aztán felelt:

- Ne avatkozzon abba, amihez semmi köze, mert még megeshet, hogy maga is megkóstolja

az ostoromat! És még egyet köpött. Aztán újra felkapta az ostorát. Szegény ló egész

testében reszketett. Ekkor mintha vörös villám csapott volna ki a gyerekseregből. Pippi volt

az. Egészen elfehéredett az orra. És ha Pippinek elfehéredett az orra, az azt jelentette, hogy

szörnyen mérges, ezt Tomi és Annika jól tudták. Pippi egyenest


28/74

Blomsterlundhoz rontott, derékon kapta, és magasra felhajította a levegőbe. Mikor leért,

elkapta, és újra felhajította. Négyszer, ötször, hatszor is élvezhette a kocsis a légi utazást.

Azt sem tudta, mi történik vele. - Segítség, segítség! - sivalkodott vad rémületében. Végül

nagy puffanással terült el az úton. Az ostorát nem találta. Pippi csípőre tett kézzel állt megelőtte. - A lovadhoz pedig nem nyúlsz még egyszer! - kiáltott keményen. - Meg ne próbáld,

értetted? Egyszer amarra délen, Fokvárosban volt dolgom egy alakkal, aki a lovát verte.

Szép és drága egyenruha volt rajta, és megmondtam neki, hogy ha még egyszer megüti a

lovát, hát a tíz körmömmel tépem le róla az egyenruháját az utolsó sujtásig. Képzeld csak,

egy hét múlva megint megütötte a lovát! Majd a szívem szakadt azért a szép egyenruháért.


29/74

Blomsterlund kábultán állt a kocsija mellett. - Hová indultál a kocsival? - kérdezte Pippi.

Blomsterlund ijedten mutatott az ostorával egy ház felé, amely kissé odébb volt látható az

út mellett. - Oda, mert ott lakom - felelte.

Pippi erre kifogta a kocsiból a lovat, amely még mindig reszketett a kimerültségtől és a

félelemtől. - No gyere, kispajtás - mondta neki -, most valami másban lesz részed.Azzal erős karjaiba emelte és az istállójába vitte a lovat. A ló éppen úgy el volt képedve,

mint Blomsterlund.

A tanító néni és a gyerekek ott álltak az út szélén, és Pippire vártak. Blomsterlund pedig a

kocsija mellett állt, és a fejét vakarta. Fogalma se volt, hogy jut haza, de jött már Pippi

visszafelé. Leemelte a kocsiról az egyik súlyos zsákot, és Blomsterlund vállára tette. - Így ni

- mondta elégedetten -, most aztán lássuk, olyan nagy legény vagy-e a cipelésben, mint az

állatkínzásban! - Aztán felkapta az ostort. - Igazság szerint most meg kéne nógatnom téged

ezzel, merthogy olyan nagy gyönyörűséget találsz az ostorpattogtatásban. De ez az ostormár nagyon vásott - mondta, és azzal letört belőle egy darabot. - Sajnos, teljesen elvásott -

tette hozzá, s apró darabokra tördelte.

Blomsterlund szó nélkül elkocogott a zsákkal. Csak épp a lába rogyadozott kissé. Pippi

pedig megragadta a szekér rúdját, és elhúzta Blomsterlund háza elé. - Parancsolj, mindez

nem kerül semmibe - mondta, amikor a kocsit odaállította Blomsterlund istállója mellé. -

Szívesen tettem. És a légi utazást is ingyen kaptad.

Azzal otthagyta Blomsterlundot, aki még sokáig bámult utána a bamba képével.

- Éljen Pippi! - kiáltották a gyerekek, amikor Pippi visszaért hozzájuk. A tanító néni isnagyon meg volt elégedve Pippivel, és megdicsérte.

- Nagyon helyesen tetted - mondta. - Az állatokkal mindig jól kell viselkedni. És persze az

emberekkel is.

Pippi elégedett képpel ült fel a lovára.

- Bizony, én is nagyon rendes voltam ezzel a Blomsterlunddal - jegyezte meg. - Ennyi légi

utazás és tisztára ingyen!

- Ezért jöttünk ide - bólintott a tanító néni. - Hogy kedvesek legyünk egymáshoz és a többi

emberhez. Pippi fejre állt lova nyakán, és a lábai a levegőben kalimpáltak.

- Hihi - nevetett -, és a többi ember minek jött ide?

Ulláék kertjében már egy nagy terített asztal várta a társaságot. Annyi zsemle és sütemény

volt feltálalva rá, hogy a gyerekeknek összefutott a nyál a szájában, és siettek helyet

foglalni az asztalnál. Az egyik asztalvégen Pippi ült. Elsőként ő kapott fel két zsömlét, és

rögtön a szájába tömte. Olyan volt, mint a festett angyalok a templomokban, akik trombitát


30/74

fújnak, és kidagad a pofikájuk.

- Pippi - szólalt meg a tanító néni szemrehányón -, meg kell várni, amíg kínálnak.

- Kösönöm, salonnát nem kérek - selypegte Pippi a zsömlék közül. - Nekem aztán nem

fontos, hogy olyan legyen minden, mintha rajzsolna volna. Épp akkor jött be Ulla mamája,

kezében egy nagy málnaszörpös kancsó és egy kanna kakaó. - Szörpöt vagy kakaót? -kérdezte. - Sörpöt és kakaót - kiáltott Pippi lelkesen.

- Azs egyik zsömlét sörppel fisom, a másikat kakaóval. Minden teketória nélkül kikapta a


31/74

kakaós kannát és a szörpös kancsót a néni kezéből, és mindegyikből nagyokat kortyolt.

- Egész életében a tengeren élt - súgta oda a tanító néni Ulla mamájának, aki egy kicsit

elképedve állt ott. - Aha, értem - bólintott a néni, és feltette magában, hogy nem fog törődni

Pippi illetlen viselkedésével.

- Talán egy kis mézeskalácsot - mondta újra Pippihez fordulva, és egy süteményestálatnyújtott a kislánynak. - Igen, egészen olyan, mint a mézeskalács - bólintott Pippi, és

elvihogta magát a saját vidámságán. - A fazonja nem igazán sikerült, de remélem azért,

hogy az ízével nincsen hiba.

Azzal egy jó maroknyit kiszedett a tálból. Aztán meglátott egy tál finom túrós batyut az

asztal másik végén. Gyengéden megrántotta Nilsson úr farkát, és rászólt:

- Nilsson úr, szaladj és hozz nekem abból a túrós batyuból. De ne csak egyet, legalább

hármat!

És Nilsson úr eliramodott, végig az asztalon, hogy csak úgy borogatta fel a szörpös

poharakat. - Remélem, jóllaktál - mondta Ulla mamája, amikor Pippi odament hozzá, hogy

megköszönje az uzsonnát. - Nem, nem laktam jól, csak szomjas maradtam - felelte Pippi a

fülét vakargatva. - Hát bizony nem tudtunk túl sok mindent kínálni - mondta Ulla mamája.

- Ó, kevesebb is lehetett volna - felelte Pippi kedvesen. Ekkor döntött úgy a tanító néni,

hogy beszél Pippivel az illedelmes viselkedésről.

- Hallgass ide, kicsikém - kezdte barátságosan -, ugye, finom úrihölgy akarsz lenni, ha

megnősz?

- Olyan úrihölgyekről beszélsz, akiknek fátyol lóg a kalapjukról, és tripla tokájuk van? -

érdeklődött Pippi. - Nem, hanem olyanokról, akik tudnak viselkedni, és mindig udvariasak

és illedelmesek. Nem akarsz ilyen igazi finom hölgy lenni?

- Ezen még gondolkodnom kell - felelte Pippi. - Mert én, tudod, már egyszer eldöntöttem,

hogy ha nagy leszek, kalóz leszek. - Majd eltöprengett. - És mit gondolsz, Tanító néni -

érdeklődött -, az nem lehet, hogy az ember egyszerre kalóz is legyen meg Igazán Finom

Hölgy is? Mert ha igen, akkor én...

A tanító néni azonban kijelentette, hogy a kettő egyszerre nem megy.

- Kár, kár - mondta Pippi boldogtalanul -, most aztán nem tudom, melyik mellett döntsek.

A tanító néni úgy vélte, hogy akármilyen pályát választ az ember, semmiképpen sem árthat,ha megtanulja az illendő viselkedést. Az semmiképp sem illendő, ahogyan Pippi az

asztalnál viselkedett.

- Ó, milyen nehéz tudni, hogyan viselkedjünk! - sóhajtott Pippi. - Nem lennél szíves

elmondani a legfontosabb szabályokat?

A tanító néni tőle telhetőleg elmondta. Mesélt, és Pippi érdeklődve hallgatta. Nem szabad


32/74

venni az ételből, mondta, mielőtt kínálnak, nem szabad a kést szájba venni, nem szabad

vakarózni, miközben valakivel beszélünk, nem szabad ezt, és nem szabad azt. Pippi

elgondolkodva bólogatott.

- Minden reggel fel fogok kelni egy órával korábban, hogy ezeket gyakoroljam - mondta -,

mert minden csínját-bínját meg kell tanulnom, ha úgy döntök, hogy mégsem leszek kalóz.Nem messze a tanító néniéktől ült Annika a gyepen. Gondolataiba mélyedt, és közben az

orrát piszkálta.

- Annika! - kiáltott rá Pippi szigorúan. - Micsoda viselkedés ez?! Ne felejtsd el, hogy egy

Igazán Finom Hölgy csak akkor turkál az orrában, ha teljesen egyedül van!

Most azonban a tanító néni kijelentette, hogy ideje felkerekedni és hazaindulni. A gyerekek

mind sorba álltak. Csak Pippi üldögélt még a gyepen. Arcvonásain feszültség tükröződött,

mintha nagyon figyelne valamire. - Mi van veled, Pippikém? - kérdezte a tanító néni. -

Mondd csak, Tanító néni - kérdezett vissza Pippi -, illik az egy Igazán Finom Hölgyhöz, hogy

korogjon a gyomra?

Továbbra is ott ült figyelmes arckifejezésével.

- Mert ha nem illik, akkor mégis jobb, ha úgy döntök, hogy kalóz leszek!

Pippi vásárba megy

Vásárnap volt az icipici városkában. Minden évben egyszer rendeztek vásárt, és ilyenkor a

városka gyerekei megvadultak az örömtől, hogy annyi izgalmas esemény vár rájuk. Ilyenkor

a városkára rá sem lehetett ismerni. Mindenütt emberek tolongtak, zászlókat vontak fel, a

piactéren bódékat állítottak, ahol a legcsodálatosabb mindenfélét lehetett kapni, akkora


33/74

volt az élénkség és a felfordulás, hogy pusztán az utcákat járni is élményszámba ment. És

mindennek a tetejébe a vámnál vidámpark nőtt ki a földből, benne körhinták, céllövöldék

és színház és minden elképzelhető mutatvány. Még állatsereglet is volt, egy menazséria a

létező összes vadállattal, tigrisekkel, óriáskígyókkal, majmokkal és fókákkal. Aki csak kívül

állt meg, az is olyan morgásokat és ordításokat hallott bentről, mint soha életében. Deakinek pénze volt, az be is mehetett, és mindent apróra megnézhetett.

Nem is csoda, hogy a nagy nap reggelén Annika szalagcsokra csak úgy reszketett az

izgalomtól, amikor befejezte az öltözködést, és Tomi a nagy sietségtől egyben nyelte le a

sajtos kenyerét. Anyjuk megkérdezte, nem akarnak-e az ő társaságában menni a vásárba,

de a két gyerek csak ógott-mógott, aztán kijelentették, hogy ha anyának nincs kifogása

ellene, akkor ók inkább Pippivel mennének.

- Mert, ugye, egészen biztos - magyarázta Tomi Annikénak, amikor már a Villekulla-villa

kerítése felé loholtak -, hogy sokkal izgalmasabb dolgok történnek, ahol ott van Pippi.

És ezzel Annika is egyetértett.

Pippi már kiöltözve várta őket a konyhában. Végre megtalálta a malomkő nagyságú

kalapját. Mégiscsak a fásládában bujkált.

- Elfelejtettem ugyanis, hogy nemrégiben ebben a kalapban voltam, amikor behordtam a

házba a tűzifát - mondta, és a kalapot jól a szemére húzta. - Ugye, csinos vagyok?

Ezt Tomi és Annika sem tagadhatta. Pippi szénnel bekormozta a szemöldökét, az ajkát és a

körmeit pedig pirosra festette. Bokáig érő finom selyem báli ruhát viselt, amely a hátán ki

volt vágva, elöl pedig vörös mellénykébe ment át. A szoknya alól kilátszott a két nagy feketecipő, de most jobban mutattak a szokásosnál, mert Pippi nagy zöld masnikat kötött rájuk,

amiket ilyen ünnepi alkalmakra tartogatott.

- Szerintem, ha az ember a vásárra megy, akkor úgy fessen, mint egy Igazán Finom Hölgy -

jelentette ki, és olyan elegánsan lépkedett az úton, ahogy az ilyen


34/74

hatalmas cipőkben egyáltalán lehetséges. Felcsippentette kétoldalt a szoknyája alját, és a

megszokottól egészen elütő hangon ismételgette szabályos időközönként:

- Elbűvölő! Elbűvölő!

- Mi az elbűvölő? - kérdezte Tomi.

- Hát én! - vágta rá Pippi elégedetten.

Tomi és Annika egyébként mindent elbűvölőnek talált, amikor a vásárba értek. Elbűvölő

volt a tömegben sodródni az utcákon, és elbűvölő volt egyik bódétól a másikig menni ésbámulni a sok nagyszerű dolgot, amiket ott kínáltak. Pippi egy piros selyemsálat vett Anni

kának vásárfia gyanánt, Tomi pedig egy olyan ellenzős sapkát kapott, amilyenre már

nagyon régen vágyott, de mamája sose akart olyat venni neki. Egy másik standnál két

üvegharangot vett Pippi, és az üvegharangok tele voltak rózsaszín cukorkával. - Nagyon

kedves vagy, Pippi - mondta Annika, és megragadta a maga üvegharangját. - Bizony,

elbűvölő - nevetett Pippi, és felcsípte a szoknyája szegélyét.

A tömeg most futva áradt a vám felé. Pippi, Annika és Tomi is követték őket.

- Micsoda élet van itt! - kiáltott Tomi elragadtatva. Kintornák zenéltek, surrogtak a

körhinták, az emberek kiabáltak és nevettek. A céllövöldéknél is nagy volt a tolongás,

mindenki próbára akarta tenni az ügyességét. - Ezt én is megnézném közelebbről - mondta

Pippi, és odahúzta kis pajtásait az egyik céllövöldéhez. Ennél a céllövöldénél éppen nem

ácsorgott senki, és a nő, aki ott állt a pultnál, készen arra, hogy valakinek a kezébe nyomja

a puskát, és átvegye a pénzt, elég fancsali képpel nézte őket. Három apró kölyök aligha


35/74

fogja fellendíteni az üzletet, gondolta. Nem is vetett ügyet rájuk. Pippi érdeklődve nézegette

a céltáblát. A céltábla egy nagy papundekli emberalak volt kék kabátban és kerek képpel. A

képe közepén kerek orr vöröslött. Arra kellett célozni. Ha az embernek nem sikerült

eltalálnia az orrát, akkor legalább az arcba kellett találnia. Az a lövés, amelyik az arcot sem

találta el, bumsztinak számított. A nő egyre bosszúsabban nézte az ott ácsorgó háromgyereket. Inkább olyanokat szeretett volna látni, akik lőnek, és fizetnek érte.

- Folyton csak itt ácsorogtok? - kérdezte mérgesen.

- Dehogyis - felelte Pippi komoly képpel -, a Fő téren ülünk, és diót törünk.

- Mit bámultok? - kérdezte a nő még mérgesebben. - Arra vártok, hogy valaki jöjjön és lőjön?

- Dehogyis - felelte megint Pippi. - Arra várunk, hogy maga elkezdjen bukfencezni.

Épp ekkor mégiscsak jött lőni valaki. Egy elegáns úr, a hasán vastag arany óralánccal.

Felvett egy puskát, és a tenyerén méregette.

- Szívesen lövök egy sorozatot - jegyezte meg -, épp csak hogy megmutassam, hogy megy az

ilyesmi. Körülnézett, hogy lássa, van-e közönsége. De csak Pippit, Tomit és Annikét látta.

- Ide süssetek, apróságok - mondta -, most betekintést nyerhettek a céllövés művészetébe.

Állához emelte a fegyvert. Az első lövés félrement - bumszti! A második lövés - az is bumszti.

A harmadik és a negyedik - bumszti, bumszti. Az ötödik a céltáblán az áll alsó csúcsát

találta.

- Ócska öreg flinta! - mondta az elegáns úr mérgesen, és lecsapta a fegyvert. Pippi felkapta

és megtöltötte.

- Csodálatosan tud a bácsi! - mondta. - Majd egyszer pontosan úgy csinálom, ahogy a bácsimegtanított rá. Nem pedig így!

Pang, pang, pang, pang, pang! Öt lövés csattant a papundekli alak vörös orrán. Pippi

átnyújtott az undok nőnek egy aranypénzt, és mentek tovább.

A körhinta olyan nagyszerű volt, hogy Tominak és Annikénak elállt a lélegzete az

elragadtatástól, amikor megpillantották. Fekete, fehér és barna falovak! Igazi sörényük volt,

szinte hogy éltek. Volt nyergük és kantárjuk is. Mindenki azt a lovat választhatta, amelyik

a legjobban tetszett neki. Pippi egy egész aranypénzért vett jegyeket. Annyit kapott, hogy

alig fértek el a nagy pénztárcájában.

- Ha még egy aranypénzt adok nekik, megkaphattam volna ezt az egész forgó-pörgőberendezést - mondta Tominak és Annikénak, akik már izgatottan várták. Tomi egy fekete

16 mellett döntött, Annika pedig fehéret választott. Pippi egy vad pofájú feketére ültette

Nilsson urat. Nilsson úr azonnal turkálni kezdett a 16 sörényében: bolhákat keresett benne.

- Nilsson úr is fog körhintázni? - kérdezte Annika meglepetten.

- Természetesen - felelte Pippi. - Ha számítok rá, hogy ide jövünk, a lovamat is elhoztam


36/74

volna. Neki is járna egy kis szórakozás. Egy ló, aki a másik lovon lovagol, az lenne csak az

igazi szenzáció! Pippi egy barna 16 nyergébe szökkent, és pillanatok múlva a körhinta

megindult, a géporgona pedig azt játszotta, hogy „Gyermekkorunk évei, emlékszel-e rájuk?”

Csodálatos dolog a körhinta, ebben Tomi és Annika teljes mértékben egyetértettek. Pippi is

láthatólag jól szórakozott. Fejre állt a ló hátán, lába ég felé kalimpált. Hosszú báli ruhája anyakába hullott. A körhinta mellett bámészkodók egy piros mellénykét és egy zöld bu-

gyogót láttak, aztán Pippi hosszú pipaszár lábait barna és fekete harisnyában, meg az

ormótlan fekete cipőit, amelyek játékosan billegtek előre-hátra.

- Így megy az, ha egy Igazán Finom Hölgy körhintázik - mondta Pippi, amikor az első menet

véget ért. A gyerekek egy teljes órát szenteltek a körhintázás örömeinek, de a végére Pippi

úgy elszédült, hogy azt mondta, három körhintát lát egy helyett. - Az is olyan nehéz, hogy

az ember eldöntse, melyik lóra ül fel - mondta. - Gyerünk tovább. Volt még egy maroknyi

jegye, azt szétosztotta az apró gyerekek között, akik csak ácsorogtak a körhinta körül, de

nem ülhettek fel rá, mert nem volt pénzük a jegyre. A közelben, egy nagy sátor előtt így

harsogott a kikiáltó: - Tessék, tessék, öt perc múlva kezdődik az új előadás! Senki se

mulassza el ezt a szenzációs, egyedülálló tragédiát! Auróra grófnő gyilkosai, avagy Ki bujkál

a bokrok között.

- Ha valaki bujkál a bokrok között, akkor ki kell derítenünk, ki az - jelentette ki Pippi -,

mégpedig azonnal.

Gyertek, ide bemegyünk.

Pippi odalépett a jegypénztárhoz.

- Nem mehetek be fél áron, ha becsszóra megígérem, hogy csak fél szemmel nézem az

előadást? - kérdezte hirtelen takarékossági rohamában. De a pénztárosnő hallani sem

akart az ötletről.

- Nem látok semmiféle bokrot, és senkit, aki bujkálna benne - jegyezte meg Pippi

elkedvetlenedve, amikor Tomival és Annikával együtt elhelyezkedett a függöny előtt, a

legelső sorban.

- Hiszen még nem is kezdődött el az előadás - nyugtatta Tomi.

Abban a pillanatban felment a függöny, és látni lehetett Auróra grófnét, amint erre-arra

tántorog a színen. A kezét tördelte, és lerítt róla a kétségbeesés. Pippi feszült érdeklődéssel

figyelte az egészet. - Nagyon szomorú, annyi szent - mondta Tominak és Annikénak. - Vagy

az is lehet, hogy szúrja valahol egy kinyílt biztosítótű.

De Auróra grófnő valóban szomorú volt. A mennyezetre emelte a szemét, és panaszosan

kiáltotta: - Van-e még emberi lény oly boldogtalan, mint én? Gyermekeimet elragadták

tőlem, férjem eltűnt, engem pedig gazemberek és banditák vesznek körül, akik az életemre


37/74

törnek!

- Istenem, hallgatni is szörnyű! - mondta Pippi, és most valóban kivörösödött a szeme.

- Ó, meghalnom volna jobb! - folytatta Auróra grófnő. Erre Pippiből kitört a könnyek

áradata.

- Boldogtalan, ne mondj ilyeneket! - szipogta. - Még minden jóra fordulhat. Gyerekeidetvisszakapod, és más férfit is találhatsz. Annyi fé-é-érfi van a világon! - kiáltotta csuklások

és szipogások között.

Ám ekkor a színházigazgató - aki nem volt más, mint az előbbi kikiáltó a sátor előtt -

odalépett Pippihez, és megfenyegette, hogy azonnal kizavarja a színházból, ha nem marad

halálos csendben.

- Megpróbálom - felelte Pippi a szemét törölgetve. Szörnyűségesen idegfeszítő színdarab volt.

Tomi a sapkáját gyűrögette a nagy izgalomtól, és Annika a két kezét szorította össze az

ölében. Pippi egy pillanatra sem vette le égő tekintetét Auróra grófnőről. Szegény nő sorsa

egyre rosszabbra fordult. Ott kószált szegény a kastélyparkban, semmi rosszat nem

gyanítva. Akkor egy sikoltás harsant. Pippi volt az. Észrevette, hogy az egyik fa mögött egy

férfi leselkedik, és az ábrázata semmi jót nem ígér. Bizonyára Auróra grófnő is hallott

valami gyanús zajt, mert rémülten rebegte: - Ki bujkál a bokrok között?

- Azt megmondhatom! - kiáltott Pippi készségesen. - Egy sunyi képű, fekete bajuszos,

gonosz alak! Fuss, és jól zárd be magad a fáskamrába!

A színházigazgató ismét odarohant Pippihez, és közölte, hogy most aztán egy pillanatig sem

maradhat tovább.

- És egyedül hagyjam Auróra grófnőt egy ilyen sötét gazemberrel? Te nem ismersz engem! -

kiáltott Pippi szikrázó szemmel.

Közben a színen ment tovább a darab. A bokrok közt bujkáló sötét alak most előrontott, és

Auróra grófnőre vetette magát.

- Eljött a végső pillanatod! - sziszegte a fogai közül.

- Ahhoz nekem is lesz szavam! - rikkantott Pippi, és egy ugrással a színen termett. A

gazfickót derékon kapta, és lehajította a nézőtérre. Közben bőgött tovább. - Hallod-e, mi

bajod neked szegény grófnővel? Nem gondolsz rá, hogy elvesztette a gyerekeit és a férjét?

Hogy teljesen egyedű-ü-ül van? És odasietett a grófnőhöz, aki az imént ájultan rogyott egy

kerti padra.

- Te pedig eljöhetsz, és nálam lakhatsz a Villekullavillában, ha akarsz - vigasztalta.

Pippi hangosan sírva masírozott ki a színházból, nyomában Tomi és Annika. Meg a

színházigazgató. Az öklét rázta utána. De a nézők megtapsolták, nagyon tetszett nekik az

előadás.


38/74

Mikor már kinn voltak, Pippi megtörölte könnytől maszatos képét a ruhájába, és így szólt:

- Most már ideje valami vidámabbat keresni, mert ez nagyon gyászos volt.

- Az állatsereglet! - kiáltott fel Tomi. - Még nem láttuk az állatokat.

Elindultak. De előbb megálltak egy büfébódénál, Pippi mindegyiküknek vett hat

szendvicset és három gyümölcslevet.- Mindig nagyon éhes leszek egy jó bőgés után - mondta.

Az állatsereglet sok látnivalót kínált. Volt ott elefánt, ketrecben két tigris, több fóka, akik

labdát dobáltak egymásnak, egy sereg majom és egy hiéna, valamint két óriáskígyó. Pippi

rögtön a majomketrechez vitte Nilsson urat, hogy a rokonait köszönthesse. Egy öreg,

mélabús csimpánzt találtak ott.

- Nézd csak, Nilsson úr, ki van itt! - szólt Pippi. - Köszönj szépen! Ez biztosan a nagyapád

sógora nagynénjének az unokabátyja!

Nilsson úr megemelte a szalmakalapját, és olyan illedelmesen köszönt, ahogy csak tőle telt.

A csimpánznak azonban esze ágában sem volt visszaköszönni. A két óriáskígyó egy

hatalmas ládában pihent. Óránként egyszer kivette őket Paula kisasszony, a szép

kígyószelídítőnő, és egy emelvényen mindenféle mutatványokat végzett velük. Píppiéknek

szerencséjük volt, épp akkor kezdődött a műsor, amikor odaértek. Annika nagyon félt a

kígyóktól, Pippi karjába kapaszkodott, és semmi pénzért el nem engedte volna. Paula

kisasszony kiemelte az egyik óriáskígyót, egy hatalmas, rusnya ocsmányságot, és a nyaka

köré tekerte, mint egy tollboát.

- Úgy látszik, ez boakígyó - állapította meg Pippi. - Kíváncsi vagyok, miféle a másik.

Odalépett a ládához, és kiemelte a másik kígyót. Az még nagyobb volt, és még rusnyább.

Pippi a nyaka köré tekerte, éppen úgy, ahogyan Paula kisasszonytól látta. Az állatsereglet

minden látogatója felhördült rémületében. Paula kisasszony ledobta a maga kígyóját, s

rohant Pippihez, hogy megpróbálja megmenteni a biztos haláltól. Pippi kígyóját a nagy

lárma megrémítette és ingerültté tette. Sehogyan sem értette, miért egy kis vörös hajú lány

nyakában lóg, és nem Paula kisaszszonyéban, akit már megszokott. Úgy döntött, hogy a

vörös hajú kislánynak egy marást ad emlékbe, és vad szorításra húzódott össze, amellyel

egy ökröt is össze tudott volna roppantani.

- Velem meg ne próbáld ezt az ócska trükköt! - szólt rá Pippi. - Láttam én már nálad

nagyobb kígyókat is valahol Hátsó-Indiában, nekem elhiheted! Könnyedén letépte magáról

a kígyót, és visszafektette a ládába. Tomi és Annika holtsápadtan nézték. - Ez is boakígyó

volt - mondta nekik Pippi, és megigazította az egyik harisnyakötőjét, amely feljebb csúszott

a mutatvány közben. - Megmondtam előre. Paula kisasszony valami idegen nyelven kiabált

vele, a nézők pedig megkönnyebbülten sóhajtottak fel. De bizony elhamarkodták a


39/74

sóhajtást, mert ez olyan nap volt, amikor sok mindennek kellett történnie.

Utóbb senki sem tudott magyarázatot adni, hogyan esett meg a dolog. A tigriseknek éppen

az ebédjüket tálalták fel, nagy vörös húsdarabokat kaptak. Az állatgondozó bizonykodott,

hogy az etetés után ő igenis gondosan bezárta a ketrec ajtaját. Akárhogy is, nemsokára

vérfagyasztó kiáltás harsant:- Egy tigris elszabadult!

És valóban. Ott ült összekuporodva a sárga csíkos bestia a menazsérián kívül, ugrásra

készen. Az emberek rohantak minden irányban. Egy kislány azonban ott állt a tigrissel

szemközt, egy szögletbe beszorulva. - Meg ne moccanj! - kiáltoztak neki. Abban remény-

kedtek, hogy a tigris békén hagyja a kislányt, ha az nem ingerli a mozgásával.

- Mit lehetne tenni? - kérdezgették sokan a kezűket tördelve.

- Rendőrért kell szaladni! - javasolta valaki.

- A tűzoltókat kéne riasztani! - vélte valaki más.

- Elég ide Harisnyás Pippi is - szólalt meg Pippi, és előlépett. Leguggolt pár méterre a

tigristől, és hívogatta: - Cicc, cicc, cicc!

A tigris ijesztő morgást hallatott, és kimutatta rémületes fogait. Pippi megfenyegette az

ujjával: - Próbálj csak megharapni! Akkor én is megharaplak, meglátod!

A tigris egy hatalmas ugrással rávetette magát.

- Ejnye már, hát nem értesz a szóból? - kiáltotta Pippi, és lehajította magáról a fenevadat.

Egy iszonyú ordítással, amelytől minden nézőben megfagyott a vér, a tigris újra Pippinek

ugrott. Láthatólag a nyakát akarta átharapni.- Ha te úgy, akkor én is úgy! - kiáltotta Pippi. - De aztán ne mondd, hogy nem

figyelmeztettelek! Könnyed mozdulattal összeszorította a tigris állkapcsát, majd ölbe kapta,

és szép gyengéden visszatette a ketrecébe, közben pedig egy dalt dúdolt: „Hol lehet a

kiscicám, kiscicám, kiscicám?” Az emberek másodszor is felsóhajtottak megkönnyeb-

bülésükben, a kislány pedig, akit a tigris az előbb sarokba szorított, odarohant a

mamájához, és kijelentette, hogy soha többé nem akar vadállatokat látni.


40/74

A tigris alaposan összeszaggatta Pippi ruhájának az alját. A kislány szemügyre vette a

rongyokat, és körülpillantott.

- Nincs valakinek ollója? - kérdezte.Paula kisasszonynak volt, és hozta tüstént. Már egyáltalán nem haragudott Pippire.

- Tessék, bátor lányka - mondta, és átnyújtotta az ollót. Pippi jóval a térde fölött körülvágta

a ruháját. - Így ni! - mondta elégedetten. - Így még csinosabb. Kivágás hátul felfelé is, lefelé

is, szebb nem is lehetne. És olyan elegánsan lépkedett, hogy a térdei minden lépésnél

összeütődtek.

- Elbűvölő! - mondta elégedetten, miközben elhagyták az állatseregletet.

Azt lehetne hinni, hogy aznap már semmi sem zavarta meg a vásárt. De hát a vásárokban

mindig történik valami, és az emberek most, a második alkalommal is elsiették a sóhajtást.Élt abban a városkában egy csavargó, egy tagbaszakadt, durva lakli. Minden gyerek

rettegett tőle. És nem csak a gyerekek. Félt tőle mindenki. Még a rendőr is inkább kitért

előle, ha Lábán, a csavargó harci ösvényen járt. Nem volt különben mindig veszélyes. Csak

ha felöntött a garatra. És a vásár napján bizony alaposan felöntött. Bőgve és süvöltve

tántorgott végig a Fő utcán. Félelmetes karjaival kaszált maga körül. - Mindenki félre az


41/74

útból! - ordította. - Itt jön Lábán!

Az emberek ijedten lapultak a házfalakhoz, sok gyerek sírva fakadt ijedtében. Rendőrt

sehol se lehetett látni. Lábán valahogy letámolygott a vámig. Rémisztő látványt nyújtott az

alacsony homlokába lógó, hosszú fekete hajával, a nagy vörös orrával és a szájából kilógó

egyetlen aranyfogával. Az ott összegyűlt emberek határozottan félelmetesebbnek látták egyvad tigrisnél is. Az egyik bódéban apró öreg árulta a kolbászt. Lábán odatántorgott, öklével

a pultra csapott, és ezt harsogta: - Ide egy kolbászt! De rögtön! Az öreg azonnal átnyújtotta

a kolbászt. - Huszonöt fillér - közölte szelíden. - Te pénzt kérsz a vacak kolbászodért,

amikor olyan finom urat szolgálhatsz ki, mint én? - süvöltötte Lábán. - Ide még egyet!

- Majd ha kifizeted, amit már kaptál - mondta csendesen az öreg.

Lábán erre megragadta az öreget a két fülénél, és alaposan megrázta.

- Ide azt a kolbászt, de azonnal! - harsogta.

A kis öreg nem mert ellenkezni vele. De az ott álldogáló emberek nem állhatták meg, hogy

hangosan rosszalló megjegyzéseket tegyenek.

- Mégiscsak szégyenletes dolog ez, így bánni egy szegény öreggel!

Lábán sarkon fordult, és végignézett az embereken vérbe borult szemével.


42/74

- Köhögött itt valaki? - dörögte.

Erre az emberek megszeppentek, és kezdtek elsompolyogni.

- Megálljatok, hé! - üvöltött Lábán. - Aki csak megmoccan vagy megszólal, annak beverema fejét! Nyugi hát, azt mondom! Mert Lábáritól most egy kis mutatványt láttok!

Azzal felkapott egy maroknyit a kisöreg kolbászaiból, és elkezdett labdázni velük. A

levegőbe hajigálta őket, egy részüket a szájával kapta el, más részüket a kezével, a többi

pedig a földre potyogott. Szegény kolbászárus öreg majdnem sírt. Ekkor egy aprócska

figura vált ki a tömegből.

Pippi megállt Lábán előtt.

- Kié lehet ez a fiúcska? - kérdezte kedvesen. - És vajon mit szól hozzá a mamája, ha

otthon szanaszét hajigálja az ennivalóját?

Lábán velőtrázó üvöltést hallatott.

- Nem megmondtam, hogy senki se moccanjon?

- Muszáj mindig a leghangosabbra állítanod a hangszóródat? - folytatta Pippi a kedves

tudakozódást. Lábán fenyegetően emelte fel az öklét.

- Te kölyök!!! Hát péppé verjelek, vagy végre befogod a pofádat???

Pippi csípőre tett kézzel állt előtte, és érdeklődve szemlélgette.


43/74

- Hogy is csináltad az előbb a kolbásszal? - kérdezte. - Így?

Azzal jó magasra felhajította Lábárat, aztán labdázott vele egy ideig. Az emberek ujjongtak,

a kis öregember pedig kacagva tapsolt ráncos kezeivel. Mire Pippi befejezte a mutatványt,

egy nagyon megváltozott Lábán ült a földön, és zavartan pislogott körül. - Most pedig a

csavargó szépen elindul haza - mondta.Lábán egy szóval sem tiltakozott.

- Hanem előbb kifizeti szépen a kolbászt - tette hozzá Pippi.

Lábán pedig feltápászkodott, és kifizette tizennyolc kolbász árát. Aztán szó nélkül távozott.

És attól a naptól fogva többé rá sem lehetett ismerni.

astrid lindgren - harisnyás pippi hajóra száll

Documents