Aldous HuxleyAZ ÉSZLELÉS KAPUI

Eredeti címe: The Doors of Perception (1954)Fordította: Kollár János

1

Tartalomjegyzék

ElőszóAz észlelés kapui

Előszó

"Ha az észlelés kapui tiszták lennének,az ember mindent olyannak látna,amilyen valójában: határtalannak."William Blake

Aldous Huxley neve, a húszas években vált ismertté, és hamarosangenerációjának egyik jelszavává, a kulturális divat célpontjává lett. Akoktélpartikon, úgy dobálóztak e névvel, mintha puszta említése is elegendővolna ahhoz, hogy valaki bebizonyítsa magáról: szellemes és modern személy.

1920 és 1936 között alkotja meg életművének jelentősebb részét. 1937-benKaliforniába költözik, ettől kezdve érdeklődése mindinkább a misztika feléfordul, könyveiben egyre többet foglalkozik a valóság és az illúziószembeállításával.

1953-tól aktív résztvevője azon vizsgálatoknak, amelyeket a mexikói indiánokáltal régóta ismert meszkalinnal, a peyotl nevű gyökér hatóanyagával végeztek.Ez az esszé az első kísérletek élményeit adja közre, beszámol az elképzelt újtudatállapotok elmaradásáról, és a helyette bekövetkező magasabb szintűvizualitásról, az észlelés kapuinak megtisztulásáról, és a teljesség élményénektapasztalásáról.

Az észlelés kapui

Ludwig Lewin, német farmakológus, 1886-ban tette közzé az első módszerestanulmányt arról a kaktuszról, amelyet később róla neveztek el. Az Anhaloniumlewinii addig ismeretlen volt a tudomány előtt, de primitív vallások gyakorlói, amexikói indiánok és Délnyugat-Amerika népei már időtlen idők óta jóbarátságban voltak vele. Tulajdonképpen sokkal több volt ez, mint barátság. AzÚjvilágba látogató első spanyolok szavaival élve: "(a bennszülöttek) egypeyotlnak nevezett gyökeret esznek, melyet úgy tisztelnek, mintha valamiféleistenség volna".

Az, hogy miért is tisztelték istenként ezt a gyökeret, akkor vált nyilvánvalóvá,amikor olyan kiváló pszichológusok, mint Jaensch, Havelock Ellis és WeirMitchell kísérletezni kezdtek a peyotl hatóanyagával, a meszkalinnal. Igaz, őktávolról sem mentek el a bálványimádásig, de mindnyájan egyetértettek abban,hogy a meszkalin megkülönböztetett helyet foglal el a drogok között. Megfelelődózisban adagolva mélyebben változtatja meg a tudatot, azonban kevésbémérgező, mint a farmakológusok repertoárjában szereplő bármely más anyag.

Lewin és Havelock Ellis óta a meszkalinnal kapcsolatban időről-időre folynakkutatások. A vegyészek nem csupán izolálták az alkaloidot, arra is rájöttek,

2

hogyan lehet szintetikus úton előállítani, így az anyagutánpótlás már nem egysivatagi kaktusz ritka és szeszélyes termésének függvénye. Elmeorvosokmeszkalint adtak be maguknak abban a reményben, hogy ennek segítségéveljobban, közvetlenebbül érthetik meg pácienseik szellemi folyamatait. Apszichológusok, sajnálatosan kevés alannyal dolgozva és túlságosan szűkterületet vizsgálva bár, de megfigyelték és leírták a drog néhány feltűnőbbhatását. A neurológusok és fiziológusok felfedeztek néhány dolgot azzalkapcsolatban, hogy a meszkalin milyen hatást fejt ki a központi idegrendszerre.Ha rajtuk kívül legalább egy hivatásos filozófus is foglalkozott volna ameszkalinnal, bizonyára rávilágított volna olyan ősi, megoldatlan rejtélyekre,mint amilyen a lélek helye a természetben vagy az agy és a tudat kapcsolata.

Az események menetében az hozott változást, hogy két vagy három évvelezelőtt egy új – valószínűleg jelentős – tényre derült fény. Ez a dologtulajdonképpen évtizedeken keresztül annyira szembeötlő volt, hogy szinte"ordított", mégsem vette észre senki addig, amíg egy fiatal angol – jelenlegKanadában dolgozó – pszichiáternek fel nem tűnt a meszkalin és az adrenalinkémiai szerkezete közötti erős hasonlóság. A további kutatások fényt derítettekarra, hogy a lizergsav az anyarozsból kivont rendkívül erős hallucinogén anyag– biokémiai szerkezete is hasonló a másik két anyagéhoz. Ezt követte az afelfedezés, miszerint az adrenokróm – az adrenalin egyik bomlásterméke –számos olyan tünetet képes előidézni, amelyet a meszkalinmámor soránészleltek. Az adrenokróm azonban valószínűleg spontán módon fordul elő azemberi szervezetben. Más szóval: mindannyian képesek vagyunk olyan vegyianyag előállítására, amely már kis dózisban is mély változásokat okoz atudatban.

E változások némelyike hasonló azokhoz, amelyek a huszadik századlegjellegzetesebb betegségében, a skizofréniában előfordulnak. Vajon amentális rendellenesség a szervezet vegyületeiben bekövetkező rendellenességkövetkezménye lenne? Előfordulhat, hogy ez a kémiai zavar pedig amellékvesékre ható pszichés igénybevétel miatt jön létre? Elhamarkodott dologvolna ezt állítani. A legtöbb, amit elmondhatunk, hogy első látásra elfogadhatóaz esetek ilyen értelmezése is. Mindeközben a "detektívek" – biokémikusok,pszichiáterek, pszichológusok – nyomon vannak és ezt a nyomot folyamatosankövetik.

Egy – számomra kivételesen szerencsés – véletlensorozat következtében 1953nyarán az én utamat is keresztezték ezek a "nyomok". Az egyik ilyen "detektív"üzleti útra Kaliforniába érkezett. A hetvenéves meszkalinkutatás ellenére arendelkezésére álló pszichológiai anyag még mindig nevetségesen kevés volt, őpedig alig várta, hogy kiegészítse azt. Én éppen ott voltam és nagy örömmelvállalkoztam arra, hogy kísérleti nyúl legyek. Így történt hát, hogy egy szépmájusi napon bevettem egy fél pohár vízben feloldva négytized grammmeszkalint, majd leültem és vártam az eredményt.

Együtt élünk, hatással vagyunk egymásra, reagálunk egymás viselkedésére,ennek ellenére mindig és minden körülmények között egyedül vagyunk. Avértanúk kéz a kézben vonulnak az arénába, de egyenként feszítik meg őket. Aszerelmesek egymást átölelve, kétségbeesetten próbálják saját, elszigeteltextázisukat közös öntranszcendenciába olvasztani – mindhiába. Sajátostermészeténél fogva minden testtel bíró lélek arra ítéltetett, hogy szenvedéseés boldogsága magányos legyen. Az érzetek, érzések, intuíciók, látomásokmindegyike egyéni, és csak szimbólumok által vagy más, közvetett útonközölhető. A tapasztalatokról ugyan gyűjthetünk információkat, de ily módonnem magukkal a tapasztalatokkal találkozunk. A családtól kezdve a nemzettel

3

bezárólag, minden embercsoport elszigetelt univerzumok társadalma.

A legtöbb univerzumsziget meglehetősen hasonlít egymásra; következtetésekútján lehetséges közöttük megértés, sőt még kölcsönös empátia vagy"beleérzés" is. Ily módon, emlékezve saját gyászainkra és bánatainkra, hasonlószituációkban ki tudjuk fejezni részvétünket a másik ember iránt, éstermészetesen nem szó szerinti értelemben, de bele tudjuk képzelni magunkataz ő helyzetébe. Bizonyos esetekben azonban az univerzumok közöttikommunikáció tökéletlen vagy talán nem is létezik. Az elme sajátságos, és azelmebeteg, valamint a kivételes tehetséggel rendelkező ember teljesen másszinten él, mint az átlagember, így csekély a megértést vagy együttérzéstszolgáló közös emlékezeti alapjuk – ha ugyan egyáltalán van ilyen. A kimondottszavak nem biztos, hogy érthetőek. Azok a dolgok és események, amelyekre aszimbólumok vonatkoznak, kölcsönösen kizárólagos tapasztalati körhöztartoznak.

Igen hasznos, ha képesek vagyunk úgy látni magunkat, ahogyan mások látnakbennünket. Ennél alig valamivel kevésbé fontos az a képesség, hogy olyannaklássunk másokat, amilyennek ők látják önmagukat. Mi történik azonban akkor,ha ezek a "mások" más fajhoz tartoznak, és egészen más világban élnek?Például, hogyan tudhatná meg egy épelméjű ember azt, hogy valójában milyenérzés is őrültnek lenni? Mivel nem tudunk újraszületni látnokként, médiumkéntvagy zenei tehetségként, hogyan tudunk valaha is ellátogatni olyan világokba,ahol Blake, Swedenborg vagy Johann Sebastian Bach otthon voltak? Vagy éppenhogyan tud az ectomorphia [1] és cerebrotonia szélsőséges korlátai között élőember valaha is belehelyezkedni egy olyan ember helyzetébe, aki azendomorphia és viscerotonia korlátai között mozog vagy – néhány szűkterületet kivéve – hogyan képes belehelyezkedni egy olyan ember érzéseibe, akia mesomorphia és somatotonia megszorításában él? Egy hamisítatlanbehaviourista számára ezek a kérdések, úgy vélem, értelmetlenek. Azoknakviszont, akik elméletileg is hisznek abban, amiről tudják, hogy a gyakorlatbanbeigazolódott – vagyis elhiszik, hogy a tapasztalatnak belső és külső oldala isvan – a felvetett problémák valódiak, sőt mi több, létfontosságúak. Ezek közülnéhány teljességgel megoldhatatlan, néhány pedig csupán különlegeskörülmények között és olyan módszerek segítségével oldható meg, amelyeknem mindenkinek állnak rendelkezésére. Ily módon gyakorlatilag biztos, hogysohasem fogom tudni, milyen érzés Sir John Falstaffnak vagy Joe Louisnaklenni. Másrészt azonban mindig is lehetségesnek tűnt számomra – példáulhipnózis, autohipnózis, rendszeres meditáció segítségével vagy más úton,megfelelő hallucinogén bevétele révén – hétköznapi tudatállapotom olyanmértékű megváltoztatása, hogy belülről legyek képes megérteni, miről beszél alátnok, a médium vagy éppenséggel a misztikus.

[1] Ectomorphia: az ebben a bekezdésben található latin szavak valószínűleg Huxleyszóalkotásai.

Azok alapján, amit a meszkalinnal kapcsolatos élményekről olvastam, már jóelőre meg voltam győződve arról, hogy a drog, legalábbis néhány órára,egyfajta – Blake és A. E. [2] által is leírt – belső világba fog bepillantástengedni. Az, amit vártam, azonban nem következett be. Elképzeléseim szerintcsukott szemmel fekve, sokszínű, bonyolult geometriai felépítésű,drágakövekkel kirakott építményeket, hősi alakokkal benépesült tájakat,állandóan a végső reveláció határán ingadozó szimbolikus drámák vízióit kellettvolna látnom. Egyértelmű azonban, hogy nem számoltam azzal, milyen amentális berendezkedésem; és milyenek a temperamentumomból,képzettségemből és szokásaimból származó tényezők.

4

[2] A. E.: Georg William Russell (1867-1935), ír költő, esszéíró, újságíró és festő álneve.

Amennyire emlékszem, mindig is gyenge vizualitással bíró ember voltam. Aszavak – legyenek bár költők nagy horderejű szavai – nem hívnak elő képeket aképzeletemből. Semmilyen hypnagóg [3] látomás nem köszönt az alváshatárán. Ha felidézek valamit, emlékezetem nem úgy tárja azt elém, mint egyélénk, színes eseményt vagy tárgyat. Akaratom megfeszítésével, nem túlélénken, de fel tudom idézni, hogy mi történt tegnap délután, hogyan nézett kiLugarno, mielőtt a hidakat elpusztították volna, vagy hogyan nézne ki aBayswater Road, ha kizárólag kedves, zöld omnibuszok közlekednének rajta,amelyeket kivénhedt lovak húznának három és fél mérföldes sebességgel. Azilyen képek azonban nem túl erősek, és semmilyen önálló életük nincs. Úgyhasonlítanak a valódi, észlelt dolgokhoz, mint ahogyan Homérosz szellemeihasonlítottak a hús-vér emberekhez, akik meglátogatták őket az árnyak között.Csak akkor kelnek önálló életre szellemi képzelgéseim, ha magas lázam van.Azok számára, akiknek vizuális képessége fejlett, belső világom bizonyárarendkívül szürkének, korlátoltnak és unalmasnak tűnik. Ettől a világtól – amelyszegényes ugyan, de az enyém – vártam volna el, hogy önmagához semmibensem hasonlóvá alakuljon.

[3] Hypnagógia (hipnagógia): vizuális képek torlódása, keveredve a külvilág ingereivelelalvás előtt.

Az a változás, amely ténylegesen végbement ebben a világban, semmi esetresem volt forradalminak tekinthető. A drog bevétele után fél órával arany fényeklassú táncára lettem figyelmes. Kevéssel később fényes, folytonosan változó,vibráló mintájú energia-csomópontokból pazar, vörös felületek kezdtekhömpölyögni és terjeszkedni. Máskor, ha lecsuktam a szemem, komplex szürkeszerkezeteket láttam, amelyeken belül halvány, kékes zónák terjeszkedtek aszilárd valóságba emelkedve, és miután kibukkantak, hangtalanul felfelécsúsztak, míg el nem tűntek a szemem elől. Mindazonáltal egyetlen alkalommalsem tapasztaltam emberi vagy állati arcok vagy formák megjelenését. Nemláttam tájakat, sem hatalmas tereket, épületek varázslatos növekedését ésátváltozását, semmit, ami akár halványan is valamilyen drámára vagypéldabeszédre emlékeztetett volna. A másik világ, ahová a meszkalin elvezetett,nem a látomások birodalma volt. Azon kívül helyezkedett el – a nyitott szemmelérzékelt környezetemben. A nagy változás az objektív tények területénkövetkezett be. Az, hogy mi történt a szubjektív világomban, viszonylaglényegtelen volt.

Tizenegykor vettem be a pirulámat. Másfél órával később ültem adolgozószobámban, és merően néztem egy apró üvegvázát. A vázában csakhárom virág volt: egy teljesen kinyílt, halványrózsaszín "Belle of Portugal"rózsa, minden szirmának alján rikító, lángoló színárnyalattal, egy nagy, bíbor-és krémszínű szegfű, valamint egy feltűnő, ünnepélyes írisz, amelynek töröttszárvége halványbíbor színű volt. A kis csokor egy időre váratlanul felrúgta ahagyományos értelemben vett jó ízlés minden szabályát. Aznap, reggeli közbenlenyűgözött a virágok színeinek élénk disszonanciája.

De most nem erről volt szó. Most nem egy szokatlan virágkompozíciótfigyeltem. Azt láttam, amit Ádám látott teremtésének hajnalán – a puszta létpillanatról pillanatra változó csodáját.

"Tetszik?" – kérdezte valaki. (A kísérlet eme szakasza során mindenbeszélgetést diktafonra vettem, és ily módon lehetségessé vált, hogyemlékezetembe idézzem az elhangzottakat.)

5

"Se nem tetszik, se nem nem tetszik" – válaszoltam. "Egyszerűen ez van."

Istigkeit – nemde ezt a szót használta előszeretettel Eckhart mester?"Létélmény." A platóni filozófiában szereplő Lét – attól a hatalmas, groteszkhibától eltekintve, hogy Platón elkülönítette a Létezést a valamivé válástól, és aKépzet matematikai absztrakciójával azonosította. Az a szegény fickó sohasemláthatott egy saját, belső fényében fürdő virágcsokrot, amely csaknem reszket aráruházott értelem terhe alatt. Sohasem észlelhette, hogy mindaz, amit a rózsa,az írisz és a szegfű annyira intenzíven jeleznek, nem több és nem kevesebb,mint saját létezésük. A mulandóság, ami ennek ellenére örök élet, az örököspusztulás, amely ugyanakkor tiszta Létezés is, a percek csokra, páratlanrészletek, melyekben néhány elmondhatatlan és mégis magától értetődőparadoxon mutatja be minden létezés isteni forrását.

Tovább néztem a virágokat, és élő fényükben úgy tűnt, mintha valamit, alégzéssel minőségileg egyenértékűt fedeznék fel, de olyan légzést, amely nemtér vissza a kiindulópontra, ciklikus süllyedések nélküli, csupán ismétlődő, aszépségtől a még nemesebb szépségig, a mélyebbtől a még mélyebb jelentésigterjedő áramlás. Olyan szavak jutottak eszembe, mint kegyelem ésmegdicsőülés, és természetesen egyebek között pontosan ezeket az érzéseketis jelképezték. Tekintetem a rózsáról a szegfűre vándorolt, majd e fehéren izzótollszerűségről az érzékeny ametiszt sima tekercseire, amelyek pedig az írisztalkották. Első ízben értettem meg nem verbális módon az Üdvözítő Látomást,nem kezdetleges célzások szintjén, nem is bizonyos távolságból, hanempontosan és teljességgel úgy, ahogy e csodás szótagok kifejezik: Sat ChitAnanda [4] – Lét Tudat Üdvösség. Ezután eszembe jutott egy szakasz, amitSuzuki egyik esszéjében olvastam. "Mi Buddha dharma-teste?" (Buddhadharma-teste a Lélek, az Ilyenség, a Kiüresedés, az Isteni Lényeg másikelnevezése.) A kérdést egy zen kolostorban teszi fel egy buzgó és meghökkentpapnövendék. A Mester pedig – mintha a komikus Marx fivérek [5] egyike lenne– azonnal valami látszólag oda nem illőt válaszol: "A kert végében lévő sövény.""És megkérdezhetem, ki az az ember, aki felismeri az igazságot?" – kérdezibizonytalanul a papnövendék. Groucho [6] pedig odacsap egyet a sétapálcájávalés így válaszol: "Egy aranysörényű oroszlán."

[4] Sat Chit Ananda: Huxley a Being Awereness Bliss szavakkal fordította angolra.[5] Marx fivérek: amerikai film-burleszk színészek: Chico (1891-1961), Harpo (1893-1964), Groucho (1895-1977) és Zeppo (1901-1979).[6] Groucho: lásd az előző jegyzetet.

Amikor olvastam ezt a részt, csupán egy bizonytalanul hangzó ostobaságnaktűnt. Most olyan világossá vált előttem, mint a nap, annyira nyilvánvalóvá, mintaz euklideszi geometria. Természetesen Buddha dharma-teste volt a sövény akerítés végében. Ugyanakkor és nem kevésbé nyilvánvaló módon, ezek avirágok is azok voltak, minden az volt, ami iránt az énem – jobban mondva afojtogató ölelésemből egy pillanatra felszabadult áldott Nem-énem –érdeklődést mutatott. Például a dolgozószobám fala mentén sorakozó könyvekis – amikor rájuk pillantottam, a virágokhoz hasonlóan izzottak, fényesebbekvoltak és mélyebb értelemmel bírtak. Rubinszerű, piros könyvek, smaragdkönyvek, fehér jádéba kötött könyvek, achát-, akvamarin-, topáz-,lazuritkönyvek sorakoztak, melyek színe annyira erős, olyannyira bensőségesenjelentésteli volt, hogy úgy tűnt, el akarják hagyni a polcokat, hogy még inkábbfelhívják magukra a figyelmemet.

"Mi a helyzet a térbeli kapcsolatokkal?" – kérdezte a kísérletvezető, miközben akönyveket néztem.

6

Nehéz volt felelni. Az igaz, hogy a látvány meglehetősen szokatlannak tűnt, és aszoba falai – érzésem szerint – már nem derékszögben álltak, azonban nemezek voltak az igazán fontos dolgok. Az igazán fontos az volt, hogy a térbelikapcsolatok már nem számítottak annyira, és elmém nem térbeli kategóriákbanészlelte a világot. A szem általában olyan problémákkal foglalkozik, mint a Hol?– Milyen messze? – Hogyan helyezkedik el valamihez képest? A meszkalin-élmény során a szem más rendszer szerint feltett kérdésekre keres választ. Ahely és a távolság már nem számít annyira. Az elme a létezés intenzitásának, ajelentésmélységnek, egy rendszeren belüli kapcsolatoknak a kategóriáibanészlel. Láttam a könyveket, de térbeli elhelyezkedésük egyáltalán nem érdekelt.Amit észrevettem, és ami elmémre telepedett, az a tény volt, hogy mindegyikélő fénnyel izzott, és néhányból a dicsfény szemmel láthatóan jobban sugárzott,mint a többiből. Ebben az összefüggésben a helyzet és a három dimenziólényegtelen volt. Természetesen nem arról van szó, hogy a tér kategóriájamegszűnt. Amikor felkeltem és körbejártam a szobát, egész tisztességesen megtudtam tenni anélkül, hogy rosszul ítéltem volna meg a tárgyak helyzetét. A tértovábbra is létezett, de elvesztette túlzott jelentőségét. Az elme elsősorban nema méretekkel és helyzetekkel foglalkozott, hanem a létezéssel és jelentéssel.

Azzal együtt, hogy a tér közömbössé vált, az idő még kevésbé számított.

"Úgy tűnik, rengeteg van belőle" – mindössze ennyit tudtam válaszolni, amikora vizsgálatvezető azt kérte, mondjam meg, mit érzek az idővel kapcsolatban.

Rengeteg, de hogy pontosan mennyi, az teljességgel közömbös volt.Természetesen meg tudtam volna nézni az órámat, de tudtam, hogy az órámegy másik univerzumban van. A tényleges tapasztalatom azelőtt és abban apillanatban is egy végtelen időtartamról, vagy esetleg egy folyamatosan változóapokalipszis állandó jelenlétéről szólt.

A könyvekről a vizsgálatvezető a bútorzatra irányította a figyelmem. A szobaközepén egy kis írógépasztal állt. Amögött, az én szemszögemből nézve, egyvesszőből font szék, a szék mögött pedig egy íróasztal volt. A három bútordarabvízszintesek, függőlegesek és átlók bonyolult rendszerét hozta létre, egy olyanrendszert, amely még érdekesebb akkor, ha nem térbeli viszonyok szerintértelmezzük. Az asztal, a szék és az íróasztal egy kompozíciót alkotott, melyolyan volt, mintha Braque vagy Juan Gris készítette volna: egy olyan csendélet,amely felismerhetően az objektív világhoz tartozott, de amelyből hiányzott amélység vagy a fényképek realizmusa. Nem úgy tekintettem bútoraimra, mintaki használja azokat, mint akinek ülnie kell a széken, írnia kell az íróasztalnál ésaz írógépasztalnál, sem pedig úgy, mint egy operatőr vagy egy tudományoskutató, hanem oly módon, mint egy egyszerű esztéta, aki csupán formákkal,valamint azok látótérbeli vagy képbeli kapcsolatával foglalkozik. Miközbenszemlélődtem, ez a tisztán kubista látvány lassan helyet adott annak, amitcsupán oly módon tudok megfogalmazni, mint a valóság szentségszerűlátomása. Visszatértem oda, ahol akkor voltam, amikor a virágokat néztem, egyolyan világba, ahol minden Belső Fénnyel világított, és határtalan jelentőséggelbírt. A szék lábai például – milyen csodálatosan henger alakúak, milyentermészetfelettien simára fényezettek! Perceket – vagy talán évszázadokat? –töltöttem azzal, hogy nem csupán bámultam azokat a bambuszlábakat, hanemtulajdonképpen meg is éltem őket, vagy még inkább: bennük éreztem magam.Még pontosabban szólva (mivel "én" nem voltam jelen a helyzetben, bizonyosértelemben "ők" sem) a "Nem-énemet" abban a "Nem-énben" éreztem, ami aszék volt.

Tapasztalataimon elmélkedve kijelenthetem, hogy egyetértek a kiváló

7

cambridge-i filozófussal, Dr. C. D. Broaddal abban, hogy "jobban tennénk, ha azeddiginél sokkal komolyabban vennénk azt a típusú elméletet, amelyet Bergsonterjesztett elő az emlékezettel és az észleléssel kapcsolatban. Az elgondolásszerint az agy, az idegrendszer és az érzékszervek funkciója sokkal inkábbkiválasztó, mint produktív jellegű. Minden ember képes minden pillanatbanemlékezni mindarra, ami addig történt vele, valamint képes arra, hogy észleljenmindent, ami az univerzumban bárhol történik. Az agy és az idegrendszerfeladata az, hogy megvédjen bennünket a túlterheléstől, valamint attól, hogymegzavarjon bennünket ez a nagyrészt haszontalan és lényegtelen tudás. Eztoly módon valósítják meg, hogy kirekesztik azon információk többségét,amelyet egyébként bármely pillanatban észlelnénk vagy emlékezetünkbenfelidéznénk, és csupán azt a rendkívül csekély és speciális részt hagyják meg,amely valószínű, hogy gyakorlati szempontból hasznos lesz." Az ilyen elméletszerint mindegyikünk potenciálisan Szabadjára Engedett Szellem. Mindaddigazonban, amíg állatok vagyunk, feladatunk az, hogy mindenáron életbenmaradjunk. Ahhoz, hogy a biológiai túlélés lehetővé váljék, a SzabadjáraEngedett Szellemnek át kell verekednie magát az agy és az idegrendszerszűrőjén. A végeredmény egyfajta vékony tudaterecske, amely segít bennünketabban, hogy életben maradjunk e különös bolygó felszínén. Ahhoz, hogy ezt acsökkentett tudatot az ember megfogalmazza és kifejezze, kitalálta és végnélkül pontosította azokat a szimbólumrendszereket és belső filozófiákat,amelyeket nyelveknek hívunk. Minden ember haszonélvezője, de egyúttaláldozata is mindazon nyelvi hagyományoknak, amelyek közé született.Annyiban haszonélvezője, amennyiben a nyelv biztosítja azt a lehetőséget, hogyhozzá lehessen férni mások tapasztalatainak összegyűjtött feljegyzéseihez.Áldozat viszont azért, mert a nyelv megerősíti azt a hitet, hogy e csökkentmértékű tudatosság az egyetlen tudatosság, és mert elbűvöli az egyénvalóságérzetét, abból a célból, hogy túlságosan hajlamos legyen a fogalmakatadatoknak, a szavakat tényleges dolgoknak tekinteni. Az, amit a vallásban"evilág"-nak hívnak, a csökkentett tudatosság világa, amelyet kifejez, deegyúttal megváltoztathatatlanná dermeszt a nyelv. Azok a különböző "másvilágok", amelyekkel az emberek rendszertelenül kapcsolatokat teremtenek,mind a Szabadjára Engedett Szellemhez tartozó tudatosság alkotóelemei. Alegtöbb esetben az emberek nagy része csak annak van tudatában, ami átjut a"szűrőn", és amit a helyi nyelv tényleg valódinak ítél. Bizonyos személyekmindazonáltal valószínűleg olyan mentális képességekkel születnek, amelyekkelmegkerülik a "szűrőket". Másoknál ezek spontán módon vagy célirányos "lelkigyakorlatok" révén, esetleg hipnózis segítségével vagy drogok felhasználásávalideiglenesen kialakulhatnak. Eme állandó vagy ideiglenes "kerülő utakon"keresztül valójában nem az "univerzum összes történésének" észlelése áramlik(mivel a "kerülő utak" nem szüntetik meg a "szűrők" működését, amelyek mégmindig kizárják a Szabadjára Engedett Szellem teljes tartalmát), hanem valami,ami több, és mindenekfelett más, mint az a figyelmesen kiválogatott,hasznosítható anyag, amelyet beszűkült, individualista elménk a valóság teljesvagy legalábbis elégséges képének tart.

Az agy számos, működését koordináló enzimrendszerrel rendelkezik, melyekközül néhány az agysejtek glükózellátását szabályozza. A meszkalin gátoljaezeknek az enzimeknek a termelődését, és ily módon csökkenti egy olyan szervglükózellátását, amelynek folyamatosan szüksége van cukorra. Mi történikakkor, amikor a meszkalin csökkenti az agy normál cukoradagját? Túl kevésesetet vizsgáltak meg, emiatt egyelőre minden részletre kiterjedő választ nemtudunk adni. Az azonban, hogy mi történt azok többségével, akik felügyeletmellett vettek be meszkalint, a következők szerint foglalható össze:

1. Az emlékezet, valamint a "tiszta gondolkodás" képessége csak kissé csökken,ha ugyan csökken egyáltalán. (Visszahallgatva azt a beszélgetést, amelyet

8

droghatás alatt folytattam, nem veszem észre, hogy akkor egy kicsit is ostobábbvoltam annál, mint amilyen egyébként is vagyok.)

2. A vizuális benyomások nagymértékben felerősödnek, és a szem visszanyervalamit a gyermekkori rácsodálkozó észlelésből, amikor az érzékszerv még nemvolt a fogalom azonnali és automatikus alárendeltje. A tér iránti érdeklődéscsökken, az idő iránti pedig csaknem nullára zuhan.

3. Bár az értelem sértetlen marad, az észlelés pedig rendkívüli mértékben javul,az akarat nagymértékben csökken. Aki meszkalint vesz be, nem lát arra okot,hogy bármit is tegyen, és a legtöbb okot, amely egyébként máskor cselekvésrevagy szenvedésre késztette, rendkívül érdektelennek találja. Nem bosszankodikmiattuk annál az egyszerű oknál fogva, mivel vannak jobb dolgok is, amikregondolhat.

4. Ezek a jobb dolgok (ahogyan én is megtapasztaltam őket) "ott kívül" vagy"itt belül" vagy mindkét világban, a belsőben és külsőben, egyidejűleg vagyegymást követően megtapasztalhatók. Bárki számára, aki meszkalint vesz be,és aki úgy jut a droghoz, hogy mája ép és elméje tiszta, magától értetődőnektűnik az, hogy ezek valóban jobb dolgok.

A meszkalin hatásai olyanok, amilyeneket egy, az agyi "szűrő" hatékonyságátgyengíteni képes drog bevétele után várhatunk. Ha az agy cukorkészletekimerül, a rosszul táplált ego legyengül, már nem foglalkozik azzal, hogyelvégezze a szükséges munkáját. Elveszti minden érdeklődését azok iránt atérbeli és időbeli viszonyok iránt, amelyek annyi mindent jelentenek egyorganizmus számára, ha elsődleges célja az, hogy boldoguljon a világban. Aminta Szabadjára Engedett Szellem átszivárog az immáron nagyobb lyukúvá váltszűrőn, egy csomó biológiailag haszontalan dolog történik. Néhány esetbenextraszenzoros észlelés alakulhat ki. Mások egy elképzelt világot fedeznek fel.Ismét mások számára megjelenik a dicsőség, a puszta létezés, a koncepciónélküli esemény határtalan értéke és jelentőségtelisége. Az ego-nélküliségvégső szakaszában lakozik az a "homályos ismeret", mely szerint minden ottvan mindenkiben és mindenki ott van mindenben. Lefogadom, hogy a végeselme ekkor kerül legközelebb ahhoz az érzéshez, hogy "érzékel mindent,történjék az bárhol is az univerzumban".

Ebben az összefüggésben micsoda jelentősége van annak, hogy meszkalinhatásalatt a színészlelés jelentősen fokozódik! Egyes állatok számára biológiailagrendkívül fontos az, hogy képesek legyenek megkülönböztetni bizonyosszínárnyalatokat. A számukra hasznos spektrum határain kívül azonban alegtöbb teremtmény teljesen színvak. A méhek például idejük legnagyobbrészét "a tavasz szűz virágainak elcsábításával" töltik, de – amint azt von Frischis igazolta – csupán nagyon kevés színt képesek felismerni. Az ember igenfejlett színlátása biológiai szempontból luxus – felbecsülhetetlenül fontosszámára, mint intellektuális és lelki lény számára, de állatkénti túléléseszempontjából szükségtelen. Azon jelzők alapján ítélve, amelyeket Homéroszadott a trójai háború hőseinek szájába, az derül ki, hogy annak idején a színekmegkülönböztetése terén alig múlták felül a méheket. Az emberiség fejlődése –legalábbis ebből a szempontból – bámulatos.

A meszkalin felerősít minden színt, és az észlelőt képessé teszi számtalan olyanfinom árnyalat megkülönböztetésére, amelyekre egyébként más esetekbenteljesen vak. Úgy tűnik, hogy a Szabadjára Engedett Szellem számára a dolgokúgynevezett másodlagos jellemzői az elsődlegesek. Locke állításávalellentétben magától értetődőnek érezzük, hogy a színek fontosabbak, nagyobb

9

figyelemre érdemesek, mint a mennyiség, a helyzet vagy a térbeli kiterjedés.Azokhoz hasonlóan, akik meszkalint szednek, sok misztikus érzékeltermészetfelettien ragyogó színeket, és nem csupán belső szemük segítségével,hanem az őket körülvevő objektív világban is. Hasonló esetekről számolnak bemédiumok és a pszichésen, valamint mentálisan érzékeny emberek is. Vannakolyan médiumok, akik hosszú, naponta vagy óránként ismétlődő folyamatoksorán élik meg azokat az élményeket, amelyek a meszkalinélvezők számáracsak rövid felfedezések.

Miután megtettük e hosszú, de nélkülözhetetlen kirándulást az elméletbirodalmába, most visszatérhetünk a csodás tényekhez – a szoba közepén álló,négy, bambuszból készült széklábhoz. Wordsworth sárga nárciszaihozhasonlóan mindenféle gazdagságot, felbecsülhetetlen ajándékot nyújtottakazáltal, hogy újszerű, közvetlen bepillantást engedtek a dolgok valóditermészetébe. Ezzel együtt azt a szerényebb kincset is hordozták, hogysegítették a dolgok megértését, különösen a művészetek területén.

A rózsa az rózsa. Ezek a széklábak azonban – amellett, hogy széklábak,ráadásul még Szent Mihály és az összes angyal is voltak. Az esemény utánnégy-öt órával, amikor az agyi cukorhiány hatásai már csökkentek, elvittek egyrövid kirándulásra a városba, melynek során napnyugta táján meglátogattamazt a helyet is, amelyet szerényen csak a Világ Legnagyobb Drogériájánakhívnak. A V. L. D. hátulsó részében, játékok, képeslapok és képregények között,eléggé meglepő módon, volt egy sor művészeti könyv is. Levettem azt, amelyikelőször a kezem ügyébe esett. Van Goghról szólt, és éppen A szék című képnélnyílt ki, amely egyféle Ding an sich meghökkentő ábrázolása, melyet az őrültfestő valamilyen rajongó rettegéssel látott, és megpróbált vásznára átültetni. Ezazonban olyan feladat volt, hogy megvalósításához még egy zseni képessége iskevésnek bizonyult. Az a szék, amit Van Gogh látott, lényegében mindenbizonnyal olyan volt, mint amilyet én is láttam. De – annak ellenére, hogyösszehasonlíthatatlanul valóságosabb volt, mint egy szék szokványos észlelése– a szék e képen nem volt más, mint a tény szokatlanul expresszív szimbóluma.A tény Ilyenségben nyilvánult meg; ez csak egy jelkép volt. Az ilyen jelképek adolgok természetéről szerzett valódi tudásunk forrásai, és ez a valódi tudásszolgálhat arra, hogy felkészítse az elmét, amely saját felelősségére közvetlenbepillantásként elfogadja azt. De ez minden. A szimbólumok – legyenek bármégoly kifejezőek is – sohasem válhatnak az általuk jelképezett dologgá.

Ebben az összefüggésben érdekes lenne egy olyan tanulmányt készíteni, amelyaz Ilyenség híres ismerői számára hozzáférhető művészeti alkotásokat dolgozzafel. Vajon milyen képeket nézegethetett Eckhart? Milyen szobrok és festményekjátszhattak szerepet Keresztelő Szent János, Hakuin, Hui-neng, William Lawvallásos tapasztalataiban? A kérdés megválaszolása meghaladja képességemet,de erősen gyanítom, hogy az Ilyenség ismerőinek legtöbbje nagyon kevésfigyelmet fordított a művészetre – néhányan azt is visszautasították, hogybármi közük is legyen hozzá, mások számára olyan művek jelentettek örömet,melyeket a kritikus szem csak másodrendű vagy éppenséggel tizedrendűalkotásnak tekintene. (Az átlényegült elméjű egyén minden egyes dologbanképes meglátni a Mindenséget; akár egy vallási témájú kép első- vagytizedrangúságát is képes lesz a legfenségesebb elfogulatlansággal szemlélni.) Aművészetre, véleményem szerint, csak a kezdőknek vagy legalábbis azoknakvan szüksége, akik arra a következtetésre jutottak, hogy megelégszenek azIlyenség Ersatz-ával [7], szimbólumokkal, ahelyett, amit azok jelölnek, azelegánsan megszerkesztett étlappal, a tényleges vacsora helyett.

[7] Der Ersatz (német): pótlás, pótlék.

10

Visszatettem a Van Gogh-könyvet a polcra és levettem a mellette állót, egyBotticelliről szóló kötetet. Belelapoztam. A Venus születése – sohasem tartozotta kedvenceim közé. A Mars és Venus, az a kedvesség, amelyet szegény Ruskinhosszadalmas szexuális tragédiája csúcsán oly szenvedélyesen leplez le. ARágalom Apellész festményének elképesztően gazdag és finoman kidolgozottújraalkotása [8]. Majd ezek után egy valamivel kevésbé ismert, és nem is túl jólsikerült kép, a Judit. Figyelmem megakadt és megigézve bámultam, nem asápadt, lelki beteg hősnőre, sem kísérőjére, nem is az áldozat szőrös fejére,sem nem a hátteret adó tavaszi tájra, hanem a Juditon lévő fodros, bíborszínűpruszlik selymére és hosszú, szélfútta szoknyáira.

[8] Apellész ókori festő Rágalom című megsemmisült képét Botticelli a korabeli leírásokalapján újra festette.

Ez valami olyasmi volt, amit már láttam azelőtt. Azon a bizonyos reggelen avirágok és a bútorok között, amikor véletlenül lepillantottam, és élvezettelvettem szemügyre saját, keresztbe tett lábaimat. A nadrág ráncai – a végtelenjelentőséggel bíró komplexitás micsoda labirintusa! És a szürke flanelszerkezete milyen gazdag, milyen mélységesen, titokzatosan pazar! MostBotticelli képén ismét ugyanezt láttam.

A civilizált emberek ruhát viselnek, ezért nem ábrázolható sem portré, sempedig mitológiai vagy történelmi esemény redőzött szövet megjelenítése nélkül.Mindazonáltal – bár talán a kezdetek miatt van így – az egyszerű szabászmunkasohasem képes magyarázatot adni arra, hogy a redőzet gazdag ábrázolásamiért szerepel mindenféle plasztikus művészet fő témájaként. Nyilvánvaló,hogy a művészek mindig is önmagáért – vagy inkább önmagukért – kedvelték aruha harmonikusan elrendezett ráncait. Ezek festésekor vagy faragásakor olyanformák születnek, amelyek gyakorlati szempontból semmit sem jelentenek.Olyan formák jönnek létre, melyek készítésekor a művészek, még alegnaturalistább hagyományokat követők is szeretik elengedni magukat. Azátlagos Madonna- vagy apostolábrázolásokon a szigorúan emberi, teljesmértékben a tartalom megjelenítését szolgáló elemek a mű egészének csakmintegy tíz százalékát teszik ki. Az összes többi részt a redőzött gyapjúszövetvagy vászon kimeríthetetlen témájának színpompás változatai alkotják. EgyMadonna- vagy apostolábrázolás eme, tartalomhoz lazábban kötődő kilenctizedrésze minőségi szempontból legalább annyira fontos lehet, mint amilyenjelentőséggel mennyiségi szempontból bír. Igen gyakran az egész műhangulatát meghatározzák, kifejezik a téma lényegét, árulkodnak a művészhangulatáról, vérmérsékletéről, élethez való viszonyáról. A sima felületekben,Piero szöveteinek széles, töretlen redőiben sztoikus nyugalom jelenik meg. Atények és vágyak, cinizmus és idealizmus között vergődve Bernini arcainakmajdnem karikatúraszerű élethűségét roppant szabászati absztrakciókkalkombinálja, amelyek kőben vagy bronzban olyan örökkévaló retorikaiközhelyek, mint a hősiesség, a szentség, a fenségesség megtestesülései,amelyekre az emberiség szakadatlanul sóvárog, többnyire mindhiába. És ottvannak El Greco nyugtalanító, ösztönösen érzelmi szoknyái és köpenyei; az éles,megtekeredő, lángszerű redők, amelyekbe Cosimo Tura öltözteti alakjait: azelőbbinél a hagyományos szellemiség névtelen, fiziológiai sóvárgássá válik, azutóbbinál a világ alapvető idegenségének és ellenségességének kétségbeesettérzése vonaglik. Vagy nézzük Watteau-t: férfi és női figurái lanton játszanak,arra készülnek, hogy labdázzanak és bolondozzanak, bársonyos gyepen,méltóságteljes fák alatt minden szerelmes álmának Kytherája [9] felé indulnak;roppant búskomorságuk, valamint teremtőjük gyötrelmes, kínzó érzékenységenem a megjelenő cselekedetekben, nem is a gesztusokban vagy az ábrázoltarcokban, hanem a szereplők taft szoknyáinak, szatén köpenyének ésmellényének domborulataiban és szövetében nyilvánul meg. Itt egyetlen centi

11

sima felület, egyetlen pillanatnyi béke vagy biztonság sincs, csupán a számtalancsinos redő és ránc selymes vadonjának szakadatlan hullámzása érzékelhető, abelső bizonytalanság, melyet a mester tökéletesen biztos kézzel ábrázolt,árnyalatról árnyalatra, egyik meghatározhatatlan szín után a másikathasználva. Az életben ember tervez, Isten végez. A plasztikus művészetterületén a tervezést a téma testesíti meg, a végrehajtás azonban végső soron aművész vérmérsékletétől, azaz körülbelül (legalábbis a portrék, történelmiesemények ábrázolásai és zsánerképek esetében) a kifaragott vagy lefestettszövettől függ. A tervezéstől a végzésig e két dolog dönthet arról, hogy egyfetes galantes [10] könnyes jelenetté válik-e, hogy egy megfeszíttetés békés,vagy akár derűs hangulatú legyen, hogy egy megbélyegzési jelenet csaknemelfogadhatatlanul erotikus lesz-e, hogy a női ostobaság csodálatos képmása(most Ingres páratlan Mme. Moitessier-ére gondolok) kifejezi-e a legszigorúbb,a legrendíthetetlenebb szellemiséget.

[9] Kythera: A legdélibb ión sziget, az Aphrodite-kultusz egyik fő helye volt. Ahagyomány szerint itt született a tenger habjaiból Aphrodite, akit ezért Kythereiának isneveztek.[10] Fétes galantes (Szerelmes mulatozás – 1869): Verlaine huszonkét verse az életműegyik legegyenletesebb, legmaradandóbb teljesítménye.

Ez azonban még nem minden. A szövetnek – miként most felfedeztem – sokkalnagyobb szerepe van annál, hogy csupán absztrakt formák naturalistafestményekbe vagy szobrokra történő elhelyezését szolgálják. Amit mi, többiekcsak meszkalinhatás alatt látunk, azt a művész, vele született tulajdonságánálfogva, szüntelenül észleli. Ez azonban nem csak a biológiailag vagy társadalmiszempontból hasznos dolgokra korlátozódik. A Szabadjára Engedett Szellemtudásának egy kicsiny része az agy és az ego "szűrőjén" keresztül átszivárog atudatába. Ez pedig azt jelenti, hogy valamiképpen ismeri minden létező dologbelső jelentőségét. A művész számára csakúgy, mint a meszkalin élvezőjeszámára a szövetredők olyan élő hieroglifák, amelyek egyfajta különösenexpresszív módon a tiszta létezés kifürkészhetetlen rejtélyét jelképezik.

Szürke flanelnadrágom ráncai – a széknél sokkal inkább, bár talán kevésbé,mint az említett természetfölötti virágok – a "Létélmény" tulajdonságávaltöltődtek fel. Nem tudom megmondani, hogy minek köszönhették ezt akivételezett állapotot. Talán annak, hogy a redőzött szövet formái annyirafurcsák és drámaiak, hogy megragadják a tekintetet és ily módon a pusztalétezés csodálatos tényére irányítják a figyelmet?

Ki tudja? Ami fontos, az nem annyira az élmény oka, hanem maga az élmény.Judit szoknyájának nézegetésében elmélyülve ott, A Világ LegnagyobbDrogériájában rájöttem, hogy Botticelli – de nem csupán Botticelli, hanemsokan mások is – ugyanazzal a megváltozott és átváltoztató tekintettelszemlélték a redőzeteket, mint amilyennel én azon a reggelen. Látták azIstigkeit-et, a redőzött ruha Egyetemességét és Végtelenségét, és minden tőlüktelhetőt megtettek annak érdekében, hogy ezt vásznon vagy kőbe faragvaérzékeltessék. Természetesen elkerülhetetlenül kudarcot vallottak, mert a tisztalétezés dicsősége és csodája egy másik rendszerhez tartozik, mely még alegfenségesebb ábrázoló művészet erejét is meghaladja. Judit szoknyájánazonban tisztán láttam, hogy ha én lettem volna festőtehetség, mit tehettemvolna régi, szürke flanelszöveteimmel. Isten tudja, a valósággal összehasonlítvanem sokat, de ahhoz elegendőt, hogy örömet szerezzek a nézők generációinak,hogy legalább egy keveset megértessek velük a valóság ama lényegéből,amelyet – patetikus hülyeségünknél fogva – "szimpla dolgoknak" nevezünk, éshelyettük inkább a televíziót nézzük.

12

"Így kellene látni" – mondogattam, miközben a nadrágomat néztem vagy apolcomon álló felékszerezett könyvekre, a Van Gogh-inál sokkaltajelentőségteljesebb széklábaimra pillantottam. "Így kellene látni ahhoz, hogymeglássuk, milyenek is a dolgok valójában." Mindazonáltal mégis voltakfenntartásaim. Ha valaki mindig így látna, semmi mást sem akarna tenni. Csaknézelődne, csak azonosulna a virágban, könyvben, székben, flanelbenmegtestesülő isteni Nem-énjével. Beérné ezzel. De mi lenne akkor a többiemberrel? Az emberi kapcsolatokkal? Az azon a bizonyos reggelen készültmagnófelvételen egy szüntelenül ismétlődő kérdéssel találkozom: "Mi van azemberi kapcsolatokkal?" Hogyan lenne képes az ember összeegyeztetni annakaz időtlen gyönyörét, hogy úgy lát, ahogyan látnia kellene, azzal az időbelikötelességgel, hogy megtegye, amit meg kell tennie és úgy érezzen, ahogyéreznie kell? "Az embernek képesnek kellene lennie arra" – folytattam – "hogya nadrágot végtelenül fontos dolognak, de az emberi lényt még ennél is sokkalfontosabbnak lássa." Így kellene lenni – a gyakorlatban viszont ezlehetetlennek tűnt. A dolgok e nyilvánvaló pompájából való részesedés, hogyúgy mondjam, semmiféle teret nem engedett az emberi lét megszokott,szükséges kapcsolatai számára, hát még az emberekkel kapcsolatos nyűgökszámára! Az emberek azonosak önmagukkal, én azonban – legalábbis egybizonyos szempontból – nem voltam azonos Nem-énemmel, mivel ezzelegyidejűleg éreztem és átéreztem a körülöttem lévő dolgok Nem-énjét. Emeújszülött Nem-én számára a viselkedés, a külső megjelenés, a magáról azönvalóról történő gondolkodás pillanatnyilag megszűnt létezni, és az egyébönvalókra, egykori társakra vonatkozó gondolatok, ha nem is voltaképpenséggel visszataszítóak (mivel az ellenszenv nem tartozott azon kategóriákközé, amelyekben akkor gondolkodtam), de mindezek roppant lényegtelennektűntek. Miközben a vizsgálatvezető arra ösztökélt, hogy elemezzem ésszámoljak be arról, amit teszek (pedig hogy vágytam arra, hogy egyedülhagyjanak a virágban rejlő Örökkévalósággal, egy négylábú székben rejlőVégtelenséggel és egy flanelnadrág redőiben megtestesülő AbszolútLényeggel!), rájöttem, hogy szándékosan nem nézek azokra, akik velem együttvoltak a szobában, szándékosan tartózkodom attól, hogy létük túlságosantudatosuljon bennem. E személyek egyike a feleségem volt, másikuk pedig egyáltalam igen nagyrabecsült és tisztelt férfi, de mindketten ahhoz a világhoztartoztak, az önvalók, az idő, az erkölcsi ítéletek és hasznossági megfontolásokvilágához, valamint (és ez volt az emberi élet azon szemlélete, amelyetmindennél jobban szerettem volna elfelejteni) az önérvényesítés, azelbizakodottság, a túlértékelt szavak és bálványimádó eszmék világához,amelyből pillanatnyilag a meszkalin engem kiszabadított.

A kísérletnek ebben a szakaszában Cézanne egyik jól ismert – egy nagyszalmakalapos férfi fejét, vállait, piros arcát, száját, dús, fekete szakállát éssötét, barátságtalan szemét ábrázoló – önarcképének nagyméretű, színesreprodukcióját adták kezembe. Pompás festmény, de most nem festménykéntláttam. A fej azonnal háromdimenzióssá vált, és egy olyan, apró, manószerűemberként kelt életre, aki az előttem lévő lapon található ablakon néz ki.Kacagni kezdtem. Amikor megkérdezték, miért teszem, egyre csak aztismételgettem: "Micsoda kivagyiság! Ki a fenének képzeli ez magát?" Akérdéseket nem pont Cézanne-nak szántam, hanem az egész emberi fajnak.Kinek képzelik magukat ezek mindnyájan?

"Olyan ez, mint Arnold Bennett a Dolomitokban" – mondtam, mert hirteleneszembe jutott egy jelenet, amelyet A. B. halála előtt körülbelül négy-öt évvelfényképen örökítettek meg, egy téli séta alkalmával Cortina d'Ampezzóban.Körülötte frissen hullott hó terült el, a háttérben a gótikusnál is meredekebbenfelfelé nyújtózkodó vörös sziklák emelkedtek. És ott volt a kedves, drága,boldogtalan A. B., aki tudatosan túljátszotta kedvenc képzeletbeli személyének

13

– saját magának, a képen látható embernek – szerepét. Ott sétál lassacskán azAlpok verőfényes napsütésében, hüvelykujjai egy sárga felöltő hónaljaiban,amely ruhadarab pedig kissé lejjebb, egy brightoni helytartói épület íveltablakához hasonlóan kidagad. Feje hátravetve, mintha ágyúként a kékmennybolt kupoláját valamiféle dadogva kimondott állítással próbálnámegcélozni. Már elfelejtettem, mit is mondott valójában, azonban modorának,arckifejezésének és testtartásának egésze tisztán érthetően így kiált: "Én isvagyok olyan jó, mint azok az átkozott hegyek." Bizonyos értelembentermészetesen határtalanul jobb volt, de – és ezt nagyon is jól tudta – nem olymódon, ahogy kedvenc figurája hinni szerette.

Jól (jelentsen ez bármit is) vagy éppen rosszul, képzeletünkben mindnyájantúljátsszuk kedvenc figuránk szerepét, és tulajdonképpen az a végtelenülvalószínűtlen tény, hogy valakiből valóban Cézanne lesz-e, semmit sem számít.A tökéletes festő, aki rendelkezik a Szabadjára Engedett Szellemhez vezető kicsivezetékkel, mely megkerüli az agy és az ego szűrőjét, egyúttal és legalábbannyira valószerűen – ez a barátságtalan szemű, pofaszakállas manó is volt.

Hogy megnyugodjak, újból nadrágom ráncait kezdtem el nézegetni. "Így kellenelátni" – ismételtem újra. És hozzátehettem volna: "Ezek azok a dolgok,amelyekre figyelnünk kellene." Azokra a dolgokra, amelyek nemnagyravágyóak, megelégszenek pusztán azzal, hogy önmaguk lehetnek,elegendő számukra Ilyenségük, nem játszanak szerepet, nem próbálkoznakőrült módon azzal, hogy a dharma-testtől elszakadva, az isteni kegyelemmelszembeszegülő luciferi daccal egyedül valósítsanak meg dolgokat.

"Ennek a kifejezéséhez legközelebb Vermeer tudna kerülni" – szóltam.

Igen, Vermeer. Ez a titokzatos művész háromszorosan is tehetséges volt –rendelkezett azzal a látásmóddal, amely a kert végében lévő kerítést dharma-testként észleli, azzal a tehetséggel, hogy annyit adjon át ebből a látomásból,amennyit még az emberi korlátok lehetővé tesznek, valamint azzal akörültekintéssel, hogy festményeiben a valóság ábrázolható aspektusairakorlátozza magát; mert bár embereket ábrázolt, mindig is csendéletfestő volt.Cézanne, aki azt mondta női modelljeinek, tegyenek meg mindent annakérdekében, hogy olyanok legyenek, mint az alma, arcképeket is hasonlószellemben próbált festeni. Ranettalmaszerű asszonymodelljei azonban sokkalközelebb álltak Platón Képzeteihez, mint a kerítésben rejtőző dharma-testhez.Az ő Örökkévalóságuk és Végtelenségük nem homokban vagy virágokban,hanem valamiféle rendkívüli geometriai absztrakcióban mutatkozik meg.Vermeer sohasem kérte a modellt álló lányokat arra, hogy úgy nézzenek ki,mint az alma. Ezzel szemben ragaszkodott ahhoz, hogy a végletekig megőrizzéklányos mivoltukat, jóllehet mindig is azzal a kikötéssel, hogy tartózkodjanak akislányos viselkedéstől. Állhattak vagy csendben ülhettek, de sohasemvihorászhattak, sohasem affektálhattak, sohasem könyöröghettek vagyepekedhettek távollévő kedvesük után, sohasem pletykálkodhattak, sohasemnézhettek irigyen más asszony gyermekére, sohasem flörtölhettek, sohasemszerethettek, gyűlölhettek vagy dolgozhattak. Miközben ezek bármelyikéttennék, kétségtelenül sokkal inkább önmaguk lennének, de épp ugyanezenoknál fogva nem mutatnák meg "Nem-én"-jük isteni lényegét. Blakekifejezésével élve, Vermeer észlelésének kapui csak részben voltak tiszták.Egyetlen részük csaknem tökéletesen átlátszóvá vált, a többi rész azonban mégmindig piszkos maradt. A lényegi Nem-én-t csak a jó és gonosz innenső oldalánlévő dolgokban, valamint az élőlényekben lehetett tisztán látni. Az embereknélez csak akkor volt látható, ha nyugalomban voltak, lelküket semmi nem zavartaés testük mozdulatlan volt. Vermeer ilyen körülmények között volt képes azIlyenséget teljes mennyei szépségében meglátni – meglátta, és legalább

14

kismértékben megjelenítette egy finoman megfestett, pazar csendéletben.Vermeer kétségtelenül az emberi csendéletek legjelentősebb festője. Éltekazonban akkoriban más, hasonló festők is, például Vermeer francia kortársai, aLe Nain testvérek. Feltételezem, ők azt határozták el, hogy zsánerképfestőklesznek, de amit valójában létrehoztak, az emberi csendéletek egész sora volt.Megtisztult észlelésük a dolgok végtelen jelentőségét nem oly módon közli, mintVermeer, azaz a színek és szövetek kifinomult gazdagsága révén, hanemszigorú, csaknem egyszínű tonalitáson belül, egyfajta emelkedettebbvilágosság, formák kínzó határozottsága segítségével. Akkoribanmegtekinthettük Vuillard, a festő, legjobb alkotásait: egy polgári házhálószobájában manifesztálódó dharma-testről festett, felejthetetlenül ragyogóképeket, és egy tőzsdeügynök külvárosi kertben teázó családját, ahol a családközéppontjában maga a Teljesség lobogott.

Ce qui fait que l'ancien bandagiste renieLe comptoir dont le faste alléchait les passants,C'est son jardin d'Auteuil, ou, veufs de tout encens,Les Zinnias ont l'air d'etre en tôle vernie.

Laurent Tailhade számára a látvány egyszerűen obszcén volt, de ha a nyugdíjasgumiárukereskedő elég sokáig ült volna csendben, Vuillard csak a dharma-testet látta volna benne, és a rézvirágokkal, az aranyhalas medencével, akastély mór stílusú tornyával, valamint a lampionokkal egy darabka – Kiűzetéselőtti – Paradicsomot festett volna meg.

Mindeddig azonban kérdésem megválaszolatlanul maradt. Hogyan volt képes eza letisztult észlelés összebékülni a kellően fontos emberi kapcsolatokkal, aszükséges, elvégzendő munkával és feladatokkal, nem beszélve azemberszeretetről és a valódi könyörületről? A cselekvők és szemlélődők közöttiősi vita ismét kiújulóban volt, és ami engem illet, eddig nem ismert hevességgelújult ki. E reggelig a szemlélődésnek csak szerényebb, sokkal általánosabbformáit ismertem: az egyik dologról a másikra történő csapongást; aköltészetben, festészetben vagy zenében tapasztalt elmélyült feloldódást;alkalmi felvillanásként ahhoz hasonló érzést, mint amit Wordsworth "valamisokkal mélyebb egyesülés"-ként említ; és a rendszeres csendet, amely néhaelvezet egyfajta "rejtett tudás" üzenetei felé. Türelmes páciens voltam, akiazokra az ihletekre vár, amelyek nélkül még a legszárazabb stílusú író semreménykedhet abban, hogy bármit is létrehozhat. Most azonban a szemlélődésta maga nagyszerűségében ismertem meg. A maga nagyszerűségében, de mégnem a maga teljességében. A teljesség értelmezése szerint a Mária általmegtett útban benne van a Márta [11] által megteendő is, és – hogy úgymondjam – ezt a megteendő utat magasabb hatványra emeli. A meszkalinmegnyitja azt az utat, amelyen Mária már végigment, de bezárja azt, amelyenMárta jár. Lehetővé teszi, hogy eljussunk a szemlélődéshez, de egy olyasfajtaszemlélődéshez, amely nem egyeztethető össze a cselekvéssel, sőt, még acselekvésre irányuló akarattal, a cselekvés gondolatával sem. Ameszkalinélvező – a látomásai közötti szünetekben – hajlamos úgy érezni, hogybár egyrészt minden teljesebb annál, mint amilyennek látszik, másrésztazonban valami nincs rendjén. Problémája alapvetően ugyanaz, mint amiszembeállítja egymással a kvietistát és az arhatot, vagy egy másik szinten atájképfestőt és az emberi csendéletek festőjét. A meszkalin sohasem képesmegoldani ezt a problémát: csak arra képes, hogy homályosan felvesse azokszámára, akikben ez még sohasem merült fel. A teljes és végső megoldást csakazok lelhetik meg, akik készek arra, hogy a megfelelő, állandó és fesztelenéberség és a megfelelő viselkedés segítségével megvalósítsák a helyesenértelmezett Weltanschauungot [12]. A kvietistákkal szemben áll az aktívszemlélődő, a szent, az az ember, aki – Eckhart kifejezésével élve – kész arra,

15

hogy a hetedik mennyországból leszálljon azért, hogy beteg testvére számáraegy pohár vizet vigyen. Az arhattal szemben – a testi megjelenéstől egyvégtelen, transzcendentális nirvánába visszavonulva – áll a bodhiszattva, akiszámára az Ilyenség és a véletlenek világa egy és ugyanaz, valamint akinekhatártalan könyörületessége számára ezen véletlenek mindegyike alkalmatszolgáltat nemcsak arra, hogy a dolgokba másképpen lásson, hanem arra is,hogy a leghétköznapibb jótékonyságot gyakorolja. A művészetek világábanpedig Vermeerrel, valamint az emberi csendéletek más festőivel szemben, ajapán és kínai festészet mestereivel szemben, Constable-lel és Turnerrelszemben, Sisley-vel, Seurat-val és Cézanne-nal szemben áll Rembrandt mindentmagában foglaló művészete. Ezek óriási nevek, utolérhetetlen kiválóságok. Énezen az emlékezetes májusi reggelen leginkább azért az élményért tudtam hálátadni, amely – sokkal tisztábban, mint ahogyan valaha is láttam – megmutattaszámomra a kérdés valódi természetét, valamint az ez alól teljes mértékbenfelszabadító reakciót.

[11] Mária és Márta: lásd Újszövetség Lk 10,38-42.[12] Die Weltanschauung (német): világszemlélet, világnézet.

Mielőtt még befejeznénk e témát, hadd tegyem hozzá, hogy nincs olyanszemlélődési forma – még a legkvietistább sem az –, amelynek ne lennéneksaját erkölcsi értékei. Minden erkölcstan legalább fele negatív (vagyis tiltó), ésabból áll, hogy távol tartson bennünket a gonoszságoktól. A miatyánk kevesebb,mint ötven szóból áll, és e szavak közül öt arra szolgál, hogy Istent megkérje,ne vigyen minket a kísértésbe. Az egyoldalú szemlélődő elvégezetlenül hagyszámos olyan dolgot, amelyet el kellene végeznie, de tartózkodik olyan dolgokmegtételétől is, amelyeket jó, hogy nem tesz meg. Pascal megjegyzése szerint agonoszság sokkal kisebb lenne, ha az emberek megtanulnának nyugodtan ülni aszobájukban. A letisztult észlelésű szemlélődőnek nem kell a szobájábanmaradnia. Mehet a dolga után, mert tökéletesen elégedett azzal, hogy lát, hogyrésze a Dolgok isteni Rendjének, és ezért sohasem hagyná; hogy engedjen azolyan dolgok kísértésének, amelyeket Traherne "a világ mocskos fortélyai"-kéntemleget. Amikor úgy érezzük, hogy az univerzum egyedüli örökösei vagyunk,amikor "ereinkben a tenger hömpölyög... és a csillagok az ékköveink", mikorminden dolgot határtalannak és szentnek érzünk, mi motiválhat bennünketkapzsiságra vagy erőszakos önérvényesítésre, arra, hogy a hatalom utánácsingózzunk vagy az öröm sivárabb formáit hajszoljuk? Nem valószínű, hogy aszemlélődő emberből hazárdjátékos, kerítő vagy alkoholista válik. Rendszerintnem prédikál türelmetlenségről és nem is háborúzik. Nem érzi szükségét annak,hogy raboljon, csaljon vagy kizsákmányolja a szegényeket. Ezek mellett azemlített hatalmas negatív (passzív) erények mellett meg kell említenünk egyolyat is, amely bár nehéz meghatározni – de pozitív (aktív) és emellett igenlényeges is. Előfordulhat, hogy az arhat és a kvietista nem gyakorolja aszemlélődést a maga teljességében, de ha egyáltalán gyakorolja, akkor az elmeegy másik, egy transzcendentális világáról adhat felvilágosítást; és ha alegintenzívebben gyakorolja, akkor olyan "csatornává" válhat, amelyenkeresztül bizonyos kedvező hatás folyhat át abból a másik világból az ennekhiányában fokozatosan haldokló sötét önvalók világába.

Közben a vizsgálatvezető kérésére Cézanne arcképéről áttértem annakmegfigyelésére, mi zajlik le az elmémben, mikor lehunyom a szemem. Érdekesmódon ezúttal a belső kép sekélyes volt. A látómező fényes, színes, folytonváltozó alakokkal volt tele, amelyek olyanok voltak, mintha műanyagból vagyzománcozott bádogból készültek volna.

"Silány" – ezt a megjegyzést fűztem hozzá. "Elcsépelt. Olyan, mintha az olcsó

16

áruk boltjából származna."

És mindez be volt zárva egy szűk univerzumba.

"Olyan, mintha az ember egy hajó gyomrában lenne" – mondtam –, "egy olcsóáruk boltjában vásárolt hajó gyomrában."

És amint néztem, nagyon világossá vált számomra, hogy ez a silány hajóvalamilyen módon összefüggésben áll az emberi nagyravágyással. E filléresbolti hajó fullasztó belső tere az én saját önvalóm volt. A túlcicomázott bádog-és műanyag mobilok voltak azok a dolgok, amelyekkel én járultam hozzá azuniverzumhoz.

Éreztem, hogy a lecke hasznomra válik, de azért sajnáltam, hogy ezeket adolgokat ebben a pillanatban és ily módon kellett megtudnom. Ameszkalinélvező általában kézenfekvő vonatkoztatási pontként fedez fel egybelső világot, amely magától értetődően határtalan és szent, olyan, mint az amegváltozott külső világ, amelyet én láttam nyitott szemmel. Nálam kezdettőlfogva más történt. A meszkalin ideiglenesen megajándékozott azzal ahatalommal, hogy csukott szemmel is láthassak dolgokat, de nem volt képesarra – vagy legalábbis ebben az esetben ez nem történt meg –, hogy láthatóvátegyen egy olyan belső világot, amely közvetetten összehasonlítható lett volnaa "kinti" virágaimmal, a székemmel vagy a flanelszövettel. Amit bensőmbenérzékelhettem általa, az nem a dharma-test volt, hanem a saját elmém; nem azarchetipikus Ilyenség, hanem egy szimbólumrendszer, más szóval az Ilyenségsaját kezűleg összebarkácsolt pótléka.

A legtöbb vizuális beállítottságú embert a meszkalin vizionálóvá változtatja.Néhányuk számára – talán többen is vannak, mint ahogy azt általábanfeltételezik – nem szükséges az átalakulás, hiszen állandóan vizionálnak. Azok aszellemi típusú emberek, akik közé Blake is tartozott, meglehetősen széleskörben fellelhetők még jelenkorunk városi-ipari társadalmaiban is. A költő-művész egyedisége nem abban a tényben gyökerezik, hogy (Ismertetőkatalógusából idézve) valóban látta "azokat a csodálatos, újszerű lényeket,akiket a Szentírás keruboknak nevez". Nem abban a tényben gyökerezik, hogy"eme – látomásaim során látott – csodálatos, újszerű lények némelyike száz lábmagas is megvolt... és mindegyikük mitológiai és rejtélyes jelentéssel bírt". Aköltő egyedisége kizárólag abban áll, hogy képes szavakba önteni vagy(valamivel kevésbé szerencsés esetben) sorokká és színekké, de legalábbnéhány jellé alakítani egy nem túl gyakran előforduló, szokatlan élményt. Atehetségtelen, vizuális beállítottságú ember egy belső valóságot ugyanolyanfélelmetesnek, csodálatosnak és jelentősnek érezhet, mint amilyennek aztBlake látta, de teljes mértékben hiányzik belőle az a képesség, hogy az irodalomterén vagy plasztikus szimbólumok segítségével kifejezze, amit tapasztalt.

A vallási iratokból, valamint a költészet és plasztikus művészetek ma is élőnagyjainak feljegyzéseiből nagyon világosan kitűnik, hogy legtöbbször és alegtöbb helyen az ember nagyobb jelentőséget tulajdonít a belső világnak, mintaz objektíven létező dolgoknak. Úgy érzi, hogy amit behunyt szemmel lát, lelkiértelemben magasabb jelentőséggel bír, mint az, amit nyitott szemmel érzékel.Mi ennek az oka? Amit mindennap tapasztalunk, az hajlamossá tesz bennünketarra, hogy kevésbé fontosnak tartsuk, és az, hogy hogyan lehet valamit túlélni,olyan szorongató probléma, melynek határai a kibírhatatlanul unalmastól agyötrelmesig terjednek. A külső világ az, amelyben életünk minden reggelénfelébredünk, az a hely, ahol kénytelen-kelletlen meg kell próbálnunk élni. Belsővilágunkban nem létezik sem munka, sem pedig egyhangúság. Csak álmainkban

17

és álmodozásaink során látogatunk oda, és olyannyira idegenszerű, hogysohasem találjuk meg két egymást követő alkalommal ugyanazt a világot. Nemcsoda hát, ha az emberek az isteni lényeg keresése során jobban szeretnekbefelé tekinteni! Általában, de nem mindig. Művészetükben csakúgy, mintvallásukban, a taoisták és a zen buddhisták, látomásaikon túlra, a Kiüresedésfelé, és a Kiüresedésen keresztül az objektív világ "tízezer dolgára" tekintettek.Az "Ige testté lészen" elméletből fakadóan a keresztényeknek a kezdetektőlfogva képesnek kellett volna lenni arra, hogy az őket körülvevő világhozhasonló módon viszonyuljanak. A Kiűzetésről szóló tanítás miatt azonban igennehéznek találták, hogy ilyen magatartást tanúsítsanak. A világ teljesmegtagadása, sőt a világ elutasítása még háromszáz évvel ezelőtt ismegszokott és érthető volt. "A Természet dolgai közül egyedül Krisztusfeltámadása csodálatra méltón A tizenhetedik században Lallemantkijelentésének – úgy tűnik – volt értelme. Ma az elmebaj jelének tekintenék.

Kínában a tájképfestészet körülbelül ezer, Japánban körülbelül hatszáz,Európában pedig körülbelül háromszáz éve emelkedett a fő művészetek közé. Adharma-test és a kerítés közé a taoizmus naturalizmusát a buddhizmustranszcendentalizmusával összeházasító zen mesterek tettek egyenlőségjelet.Emiatt csak a Távol-Keleten fordult elő, hogy a tájképfestők művészetükettudatosan vallásinak tekintették. Nyugaton a vallási festészet a szent emberekarcképének ábrázolásában és a szent írások illusztrálásában merült ki. Atájképfestők világiaknak tartották magukat. Ma Seurat, az egyiklegnagyszerűbb mester munkáiban fedezhetjük fel, mi az, amit misztikustájképfestészetnek nevezünk. És még ez az ember is, aki mindenki másnálhatékonyabban tudta kifejezni a sok dologban az Egyet, erősen felháborodott,amikor valaki munkájának költőiségét dicsérte. "Én csupán a Módszertalkalmazom" – tiltakozott. Más szóval egyszerűen csak pointillista volt, és sajátmagát nem is tekintette másnak. Hasonló anekdota maradt fenn JohnConstable-ről is. Egy napon, nem sokkal halála előtt Blake Hampsteadbantalálkozott Constable-lel, ahol is megmutatták neki a fiatalabb művész egyikvázlatát. Annak ellenére, hogy megvetette a naturalista művészetet, az időslátnoki festő felismerte a tehetséget, ha olyan képet mutattak neki, kivévetermészetesen, ha Rubens alkotásairól volt szó. "Ez nem rajz" – kiáltott felBlake – "ez ihlet!" "Én azt akartam, hogy rajz legyen" – hangzott Constablejellegzetes válasza. Mindkét férfinak igaza volt. Valóban rajz volt, precíz ésmegbízható, ugyanakkor ihlet is – legalább olyan rangú ihlet, mint amilyenBlake-é. A hangafüves pusztán álló fenyőket valójában a dharma-testtelazonosnak ábrázolta. A vázlat szükségszerűen tökéletlen, de még így is igenhatásos megjelenítője volt annak, amit egyfajta letisztult észlelés egy nagyfestő nyitott szeme számára felfedett. A kortárs költők – visszavonulva attól aWordsworth-i és Whitman-i hagyománytól, mely a dharma-testet kerítésnek, aBlake-féle elmén belüli látomásokat "csodálatos eredetiségek"-nek tekintette –a több, mint személyessel, a tudatalattival szembeállva, a személyes dolgokvizsgálatával foglalkoznak, és rendkívül absztrakt kifejezésekkel nem az adott,objektív tényt, hanem a pusztán tudományos és teológiai eszméket közlik.Valami hasonló történt a festészet területén is. Itt a tájképfestészettől, atizenkilencedik század uralkodó művészeti ágától való általánosvisszavonulásnak vagyunk tanúi. Ez a tájképfestészettől való visszavonulásazonban nem ama másik, belső, isteni világ felé történt, amellyel a múltlegtöbb, hagyományos szemléletű iskolája foglalkozott, a felé az archetipikusvilág felé, ahol az ember mindig is megtalálta a mítosz és a vallás nyersanyagát.Nem, ez egyfajta visszavonulás a külső Síktól a személyes tudatalattiba, egyolyan elmebeli világba, amely még a tudatos személyiség világánál isnyomorúságosabb és zártabb.

A bádog- és színes műanyag szerkezetek – hol is láttam ezeket korábban?

18

Minden olyan képtárban, ahol az absztrakt művészet legújabb alkotásait állítjákki.

Most valaki hozott egy lemezjátszót és feltett egy lemezt. Élvezettel hallgattam,de nem tapasztaltam semmi olyasmit, ami összehasonlítható lett volna avirágokhoz vagy a flanelszövethez kapcsolódó látomásaimmal. Vajon egy zeneiőstehetség hallja azokat a jelenségeket, amelyek számomra kizárólagvizuálisan jelentek meg? Érdekes volna ezt a kérdést egy kísérlet keretében ismegvizsgálni. Időközben – jóllehet nem változott meg, megőrizte természetesminőségét és intenzitását – a zene egy kicsit sem járult hozzá ahhoz, hogymegértsem, mi történt velem, vagy megoldjam azokat a messzebbre mutatóproblémákat, amelyek felmerültek.

Furcsa módon a hangszeres zene meglehetősen hidegen hagyott. Mozart c-mollzongoraversenyét félbeszakíttattam az első tétel után. Helyette néhányGesualdo-madrigált tettek fel.

"Ezek a hangok" – szóltam elismerően – "ezek a hangok egyfajta hidatképeznek, amely visszavezet az emberek világába."

Még akkor is híd volt, amikor az őrült herceg legmegdöbbentőbb kromatikushangsorai hangzottak fel. A madrigál egyenetlen szólamain át a zene folytattaútját; sohasem maradva ugyanabban a hangnemben két egymást követőtaktuson keresztül. Gesualdónál, ez a websteri melodrámából előlépettfantasztikus jellemvonás, a lelki felbomlás elhatalmasodott, a végső határokatfeszegette, ami a teljesen tonális zenével szemben olyan tendencia, amely amodális zene belső jellemzője. A keletkező művek úgy hangzottak, minthakésőbb akár Schönberg munkái is lehettek volna.

"És ennek ellenére..." – kényszert éreztem arra, hogy ezt mondjam, miközben akéső középkori művészeti forma kialakításán munkálkodó ellenreformációspszichózis e furcsa szüleményeit hallgattam – "És ennek ellenére, nem számít,hogy teljesen őrült. Az egész szétesik. Mégis, minden egyedi darabka a helyénvan, a Magasztosabb Rend képviselője. A Magasztosabb Rend még aszéthulláson is uralkodik. A teljesség még a széttört darabokban is jelen van.Lehet, hogy egyértelműbben van jelen, mint egy teljesen összefüggő műben. Azembert a legcsekélyebb mértékben sem ringatja egy pusztán emberi, csupánmesterségesen fabrikált törvényekre épülő rend hamis biztonságérzetébe. Azembernek bíznia kell abban, hogy közvetlenül észleli a legvégső rendet. Így hátbizonyos értelemben a tudat széthullásának is meglehet a maga előnye. Persze,ez veszélyes, rettentően veszélyes. Képzeljétek el, hogy nem tudtok visszatérnia káoszból..."

Gesualdo madrigáljai után egy három évszázados szakadék átugrásával AlbanBerggel és a Lírikus szvittel folytattuk.

"Ez – jelentettem ki előre – pokoli lesz."

Kiderült azonban, hogy tévedtem. A zene tulajdonképpen furcsának tűnt. Aszemélyes tudatalattiból felkavarodva az agónia tizenkét tónusú agóniáváváltozott; de egyedül az az alapvető ellentmondás fogott meg, ami a mégGesualdóénál is teljesebb lelki széthullás és az ennek kifejezése soránalkalmazott, bámulatos tehetségbeli, valamint technikai források közöttfennállt.

"Nem szégyelli magát!" – jegyeztem meg gúnyosan, minden rokonszenv nélkül.

19

Majd pedig: "Katzenmusik – tanult Katzenmusik." Végül pedig, néhány percnyigyötrődés után: "Kit érdekelnek az érzései? Miért nem foglalkozik valamimással?"

Egy kétségtelenül igen kiemelkedő mű ilyesfajta kritizálása méltánytalan ésnem is megfelelő, de úgy gondolom, nem volt lényegtelen sem. Azért idézem –nem tulajdonítva neki túl nagy jelentőséget –, hogy bemutassam, egy tisztánszemlélődő állapotban hogyan reagáltam a Lírikus szvitre.

Amikor véget ért, a vizsgálatvezető azt javasolta, tegyünk egy sétát a kertben.Készségesen beleegyeztem, és – bár úgy tűnt, a testem csaknem teljesmértékben önállósította magát az elmémtől vagy még pontosabban: bár amegváltozott külső világbeli tudatomat nem kísérte tovább fizikai testemtudatossága – azon kaptam magam, hogy egy pillanatnyi tétovázás után képesvagyok felállni, kinyitni az üvegezett erkélyajtót és kisétálni. Természetesenszokatlan volt azt érezni, hogy az "én" nem ugyanaz, mint ezek a "kint" lévőkezek és lábak, ez a teljesen objektív törzs és nyak, vagy akár a fej. Furcsa volt,de könnyen hozzá lehetett szokni. És végül is a test úgy tűnt tökéletesen képesvolt arra, hogy törődjék magával. A valóságban persze mindig is gondot fordítsaját magára. A tudatos ego csak arra képes, hogy kívánságokat állítson elő,ezeket pedig olyan erők segítségével valósítja meg, amelyeket csupán kismértékben képes szabályozni, és amelyeket egyáltalán nem ért. Ha bármitöbbet tesz – ha túl erősen próbálkozik, például aggódik, ha nyugtalankodnikezd a jövő miatt –, csökkenti ezen erők hatékonyságát, és azt is előidézheti,hogy a csökkent erőnléttel bíró test megbetegszik. Jelen állapotomban az, hogytudomásom volt a külső dolgokról, nem kapcsolódott egóhoz. Mondhatni, önállóvolt. Ez azt jelentette, hogy a testet irányító élettani intelligencia szintén önállóvolt. Ebben a pillanatban az a zavaró, neurotikus valaki, aki éber óráibanmegpróbálja megjátszani a főnököt, hála Istennek, félreállt.

Az erkélyajtótól kisétáltam egy kerti lugasba, amelyet részben egy kúszórózsa,részben lécek fedtek. Hüvelyknyi szélességű lécek között feleakkora hézagokvoltak. A nap sütött, az árnyék pedig zebraszerű mintaként vetült a földre, ésegy – a lugas végében álló – kerti szék ülésére és támlájára. Az a szék – vajonel fogom valaha is felejteni? Ahol az árnyék az ülés kárpitjára esett, ott mély, deragyogó, indigószínű csíkok váltakoztak fehéren izzó csíkokkal. A látványannyira intenzív volt; nehéz volt elhinni, hogy nem kék tüzet látok. Egy roppanthosszúnak tűnő pillanatig csak mereven bámultam anélkül, hogy tudtam volna,sőt anélkül, hogy akár tudni akartam volna, mi az, ami a szemem elé került.Minden más esetben egy széket láttam volna, amelyet fény és árnyék csíkoz be.Ma az észlelés elnyelte a fogalmakat. Annyira lekötött a szemlélődés, olyannyirameghökkentett az, amit valójában láttam, hogy képtelen voltam bármi másttudatosítani magamban. A kerti bútor, a léc, a napfény, az árnyék – ezek csupánnevek és fogalmak voltak, üres szavak, melyek az esemény után csakhaszonelvű vagy tudományos célokat szolgálnak. Az eseményt pedig az egymásután következő azúrszínű kazánajtók jelentették, amelyeket mérhetetlenülmély, encián szakadékok választottak el egymástól. Kimondhatatlanulcsodálatos volt, csaknem rémisztően csodálatos. Ekkor hirtelen megsejtettem,milyen is lehet őrültnek lenni. A skizofréniának megvannak a magamennyországai, poklai és purgatóriumai – emlékszem, ezt mondta egyszer egyazóta már halott barátom az őrült feleségéről. Az egyik napon, a betegség koraifázisában, amikor az asszonynak még voltak tiszta pillanatai, férje bementhozzá a kórházba azért, hogy a gyermekeikről beszéljen vele. A nő figyelt egyideig, majd hirtelen félbeszakította. Hogyan képes néhány olyan gyerekrevesztegetni az idejét – kérdezte –, akik nincsenek is itt, amikor minden, ami ittés most tényleg számít, az a férfi barna tweed kabátján látható mintákkimondhatatlanul gyönyörű váltakozása, minden egyes alkalommal, amikor a

20

férj a karját mozdítja? Fájdalom, a letisztult észlelés, a tiszta, egyoldalúszemlélődés eme paradicsoma nem sokáig maradt meg. Az áldott, tisztapillanatok egyre ritkábbak, rövidebbek lettek, míg végül teljesen megszűntek.Ettől kezdve csak a szörnyűség létezett.

A legtöbb meszkalinélvező a skizofréniának csak a mennyei oldalát tapasztaljameg. A drog poklot és purgatóriumot csak azok számára hoz, akik nemrég estekát sárgaságon, akik időszakos depressziótól szenvednek vagy akiket krónikusszorongás gyötör. Ha a többi – nagyjából hasonló hatással rendelkező –droghoz hasonlóan a meszkalin hírhedten mérgező lenne, pusztán a szedéseelegendő volna ahhoz, hogy szorongást okozzon. A megfelelően egészségesember azonban már előre tudja, hogy rá nézve a meszkalin teljesenártalmatlan, hatása nyolc-tíz óra után megszűnik, nem okoz másnaposságot ésolyan vágyat, amely újabb adag beszerzésére ösztökélné. E tudás általmegerősítve, félelem nélkül vállalkozik a kísérletre, más szóval: semmiféleolyan hajlammal nem rendelkezik, amely egy példátlanul furcsa és az emberitőleltérő tapasztalatot valamiféle szörnyűséges, valóban ördögi tapasztalattáváltoztatna.

A szék előtt állva, amely úgy nézett ki, mint az Utolsó Ítélet – vagy mégpontosabban: egy olyan Utolsó Ítélet előtt állva, melyben hosszú idő múlva ésmeglehetős nehézségek árán felismertem a széket –, egyszerre csak a pánikhatárán éreztem magam. Ez már túl sok – gondoltam. Túl messzire mentem,még akkor is, ha ez az út a behatóbb szépség, a mélyebb értelem felé vezetett.A félelem oka – ahogyan azt visszatekintve elemzem – a túlterhelés miattiaggodalmam volt, a félelmem attól, hogy szétesem, hiszen a valóság nyomásaolyan erős volt, amelyhez egy kényelmes szimbólumvilágban élő elme nemszokott hozzá és amelyet talán el sem képes viselni. A vallásos élményekirodalma bővelkedik olyan eseményekben, amelyekben arra utalnak, hogy afájdalom és a rettegés legyőzi azokat, akik túlságosan hirtelen kerültek szemtőlszembe a Mysterium tremendum [13] valamely megnyilvánulásával. A teológianyelvében ezt a félelmet az ember egoizmusa és az isteni tisztaság, az emberönkínzó magánya és az Isten végtelensége között fennállóösszeférhetetlenségnek tulajdonítják. Böhme és William Law nyomán aztmondhatjuk, hogy bűnöktől meg nem tisztuló lélekkel az isteni Fényt teljesragyogásában is csupán lobogó tisztítótűzként érzékeljük. Csaknem hasonlótanítás olvasható a Tibeti halottaskönyvben [14], ahol az elhunyt lelkét úgyábrázolják, mint ami rettegve meghátrál az Űr Tiszta Fénye, sőt még a kisebb,tompább Fények előtt is, azért, hogy újraszületett emberként, vadállatként,vagy boldogtalan szellemként, esetleg alvilági lényként hanyatt-homlokvisszameneküljön egyéni létének sötétségébe. Bármi mást, csak ne az abszolútValóság égető világosságát – akármi mást, csak azt ne!

[13] Mysterium tremendum: borzalmas titok.[14] Magyar kiadása: Háttér Kiadó, 1991 (részletek) ford.: Hetényi Ernő.

A skizofrén olyan lélek, aki nem csupán bűnöktől meg nem tisztult szívű, deráadásul reménytelenül beteg is. Betegsége abból áll, hogy (az épelméjűemberrel ellentétben) képtelen a józan ész maga készítette univerzumában – ahasznos fogalmak, közmegegyezéssel kialakított szimbólumok és társadalmilagelfogadható konvenciók szigorúan emberi világában – a belső és külső realitáselől menedéket találni. A skizofrén hasonló az olyan emberhez, aki állandóanmeszkalinhatás alatt van, ezért képtelen – hogy úgy mondjam – kizárni egyolyan valóság élményeit, amelyhez nem elég szent, hogy együtt éljen vele, ésamelyet nem képes elmagyarázni, mivel az alaptételek közül ez alegmakacsabb. Ez a valóság sohasem engedi, hogy pusztán emberi látásmóddalszemlélje a világot, így arra készteti, hogy szüntelen idegenszerűségét,

21

jelentőségének égető fontosságát olyan emberi vagy akár kozmikusrosszindulat megtestesüléseként értelmezze, amelynek leküzdéséhez alegkétségbeesettebb ellenintézkedésekre van szükség. Ezekmegnyilvánulásának egyik szélsősége a gyilkos erőszak, a másik pedig akatatónia vagy a lelki öngyilkosság. Ha pedig egyszer a lefelé vezető, pokoliutat választja, többé már képtelen lesz megállni. Ez ebben a pillanatbantúlságosan is kézenfekvő volt.

"Ha a rossz úton indulsz el" – válaszoltam a vizsgálatvezető kérdésére –"minden ami történt, az ellened irányuló összeesküvés bizonyítéka lesz. Azegész folyamat önmagát szentesíti. Még lélegzetet sem vehetsz anélkül, hogyne tudnád: ez is az összeesküvés része."

"Tehát azt hiszed, tudod, mi az őrület?" Válaszom meggyőződéssel teli ésszívből jövő volt: "Igen."

"És nem tudtál úrrá lenni rajta?"

"Nem, nem tudtam. Ha valaki alappremisszaként a félelemből és gyűlöletbőlindul ki, addig kell folytatnia a megkezdett utat, amíg a végére nem jut."

"Képes lennél – kérdezte a feleségem – "arra összpontosítani a figyelmedet,amit a Tibeti halottaskönyv Tiszta Fénynek nevez?"

Nem tudtam egyértelmű választ adni. "Távol tartaná-e a gonoszt, ha megtudnád tenni, hogy a Tiszta Fényre koncentrálsz? Vagy nem lennél képesösszpontosítani?"

Rövid ideig elgondolkodtam a kérdésen. "Talán" – válaszoltam végül –, "talánképes lennék rá, de csak abban az esetben, ha közben volna valaki, aki a TisztaFényről beszél nekem. Az ember ezt képtelen egyedül megtenni. Úgy gondolom,ez a lényege a tibeti rituálénak, hogy az ember mellett állandóan ott ül valaki,és elmondja, mi micsoda."

Miután meghallgattam a kísérlet e szakaszónak felvételét, levettem a polcról aTibeti halottaskönyv Evans-Wentz-féle kiadását, és találomra felütöttem. "Ó,nemes teremtmény, ne engedd, hogy szellemed elvonja figyelmed!" Ez aprobléma: nem szabad engedni, hogy a figyelem elterelődjék. Nem szabadhagyni, hogy a figyelmet a múlt bűneinek emlékei, az elképzelt örömök, a régitévedések és megaláztatások keserű utóíze, valamint az összes, a Fénytáltalában elhomályosító félelem, gyűlölet és vágy elterelje. A modernpszichiáterek talán nem tehetnék meg az elmebetegekért azt, amit a buddhistaszerzetesek megtettek a haldoklókért és a halottakért? Legyen egy hang, amelynappal, de még alvás közben is biztosítja az őrülteket arról, hogy mindenszörnyűség, minden zűrzavar és összevisszaság ellenére a végső Valóságrendíthetetlenül önmaga marad és alapvetően megegyezik az elme belsőfényével, legyen bár az az elme a legkegyetlenebbül meggyötört is. Az ilyeneszközök, magnetofonok, időkapcsolók, nyilvános címrendszerek és párnábaépített hangszórók segítségével még egy munkaerőhiánnyal küzdő intézetbentlakóit is igen egyszerűen emlékeztetni lehet erre az ősi tényre. Talán ezenelveszett lelkek némelyikét ily módon hozzá lehet segíteni ahhoz, hogyvalamennyire képes legyen ellenőrzése alá vonni azt az univerzumot, amelyszámára rendeltetett, és amely egyszerre csodálatos és rettenetes, de azemberitől mindig eltérő, mindig tökéletesen megfoghatatlan.

Épp jókor sikerült elfordulnom a kerti székem nyugtalanító ragyogásától. A

22

repkénylevelek a kerítéstől indulva, zöld parabolákba hajolva, üvegszerű,nefritkőhöz hasonlatos sugárzással ragyogtak. Egy pillanattal később egyhalom, teljes virágjában pompázó fáklyaliliom robbant be a látóterembe.Annyira szenvedélyesen elevenek voltak, hogy azt alig lehet kifejezni; a virágokfelfelé, a kékségbe nyújtózkodtak. Csakúgy, mint a lécezet alatt álló szék, ezekis túlságosan erős ingert jelentettek. Lenéztem a levelekre és megfejthetetlenrejtéllyel lüktető pompás zöld fények és árnyékok bonyolult üregrendszerétfedeztem fel.

Rózsa virágátKönnyű megfesteni, aLevelét nehéz.

Shiki haikuja indirekt módon pontosan azt fejezi ki, amit akkor éreztem – alevelek finoman kidolgozott csodálatos világával szemben mennyire túlzó,mennyire túlságosan nyilvánvaló a virág dicsősége.

Kimentünk az utcára. Egy nagy, világoskék autó állt a járdaszegély mellett.Amint megláttam, hirtelen hatalmas jókedv lett úrrá rajtam. Micsodaönelégültség, micsoda abszurd beképzeltség sugárzott a tükörfényes zománcduzzadó felületéről! Az ember saját képmására teremtette meg a tárgyat – vagyinkább kedvenc képzeletbeli egyénisége mintájára. Úgy nevettem, hogy még akönnyeim is potyogni kezdtek.

Visszatértünk a házba. Elkészült az étel. Valaki, aki még nem volt azonosönmagammal, farkasétvággyal esett neki. Meglehetős távolságból és nem túlnagy érdeklődéssel figyeltem.

Evés után beszálltunk az autóba és egy rövid kocsikázásra indultunk. Ameszkalin hatása már múlóban volt, de a kert virágai még mindig atermészetfölötti lét határán remegtek, az útmenti borsfák ésszentjánoskenyérfák még mindig egyértelműen valamiféle szent ligetkéntjelentek meg. Az Éden Dodonával, Yggdrasil [15] a titokzatos Rózsávalváltakozott. És akkor, hirtelen egy útkereszteződéshez értünk. Vártuk, hogyáthajthassunk a Sunset Boulevard-on. Előttünk az autók egyenletes folyamkénthaladtak el; ezernyi autó, mindegyik úgy csillogott-villogott, mintha egyreklámmenedzser álmából lépett volna elő, és mindegyik nevetségesebb volt,mint az előző. Ismét csak gurultam a kacagástól.

[15] Yggdrasil (lásd skandináv mitológia): egyes eddai dalok a világot óriási fa – azYggdrasil kőrisfa – képében ábrázolják.

Végre a forgalom Vörös-tengere kettévált, a fák, a gyep és a rózsák egy másikoázisába jutottunk át. Néhány perc múlva felértünk a hegynek egy olyanpontjára, ahonnan kiváló kilátás nyílt. És a város ott, alattunk terült el.Meglehetősen kiábrándulva vettem tudomásul, hogy nagyon hasonlít arra avárosra, amit más alkalmakkor láttam. Ami engem illet, az átváltozás atávolsággal volt arányos. Minél közelebb van valami, annál fenségesebben más.Ez a végtelen, ködös látkép alig különbözött önmagától.

Továbbhajtottunk, és mindaddig, amíg a hegyekben maradtunk és egyreszélesebb panoráma tárult elénk, annak jelentősége a hétköznapi szinten, jóvalaz átváltozási pont alatt maradt. A varázslat csak akkor kezdett ismét működni,amikor egy új külvárosba fordultunk be, és két házsor között suhantunk. Itt,annak ellenére, hogy különösen ronda stílusban építkeztek, azt tapasztaltam,hogy a transzcendentális másság, a hajnali menny jelei újraélednek.

23

Téglakémények és zöld tetők izzottak a napfényben, mintha az új Jeruzsálem[16] részei lennének. És akkor egyszerre csak megláttam, amit Guardi látott(micsoda utolérhetetlen szakértelem!), és oly gyakran ábrázolt festményein –egy díszvakolattal fedett falat, melyre az árnyék rézsútosan vetült. Díszítésnélküli volt, de felejthetetlenül csodálatos, üres, de a létezés minden jelentésétés misztikumát meg lehetett rajta találni. A Kinyilatkoztatás felderengett, majdegy másodperc töredéke alatt ismét elillant. Az autó továbbhaladt, az idő avégtelen Ilyenség újabb megnyilvánulását villantotta fel. "Az azonosságban ottrejlik a különbözőség. De hogy a különbözőségnek másnak kelljen lennie, mintaz azonosságnak, az semmi esetre sem célja az összes Buddhának. A céljukegyaránt a teljesség és a megkülönböztetés." Ez a fehér és piros muskátlikkalbeültetett töltés például – ez teljesen különbözik attól a díszvakolattal fedettfaltól, amely százyardnyira fentebb található az út mentén. "Létélményük"azonban azonos, mulandóságuk örök sajátsága egyforma volt.

[16] Az új Jeruzsálem: lásd Újszövetség Jel 21,1-27.

Egy órával és tíz mérfölddel később, szerencsésen túlesve a Világ LegnagyobbDrogériájában tett látogatáson, ismét otthon voltunk, én pedig visszatértemahhoz a biztató, de egyáltalán nem kielégítő állapothoz, amelyet "józan észnéllenni"-nek neveznek.

Nagyon valószínűtlen, hogy az emberiség valaha is képes lesz hosszú távonmeglenni a Mesterséges Éden nélkül. A legtöbb férfi és nő élete a legrosszabbesetben annyira fájdalommal teli, a legjobb esetben pedig annyira monoton,szegényes és korlátolt, hogy a menekülés igénye, a vágyakozás, hogy legalábbnéhány pillanatra túllépjenek önmagukon, a lélek egyik legfontosabb törekvésevolt és marad is mindig. A művészet és vallás, a karneválok és egyébmulatságok, a tánc, az oratóriumok hallgatása, mind – H. G. Wells szavaival élve– Kapuk a Falban. Személyes, mindennapos használatra pedig mindig isrendelkezésre álltak mesterséges úton előállított kábítószerek. Az összesnövényi alapú nyugtató és kábítószer, fák terméseiből előállítható serkentőszer,a bogyókban érő vagy gyökerekből facsarható hallucinogének – ezek mind,kivétel nélkül olyan anyagok, amelyeket az ember időtlen idők óta ismer ésrendszeresen használ. Ezen természetes tudatmódosítók skáláját a moderntudomány szintetikus termékekkel egészítette ki. Ilyenek például a klorál, abenzedrin, a bromidok, valamint a barbiturátok.

E tudatmódosító anyagok többségéhez csak orvosi receptre vagy pedig –meglehetős kockázatot vállalva – illegálisan lehet hozzájutni. A Nyugatkorlátlan felhasználásra csupán az alkoholt és a dohányt engedélyezte. A Falbanlévő minden egyéb, laboratóriumi úton előállított Kaput kábítószernek címkézi,azokat pedig, akik illetéktelenül szedik az ilyen szereket, kábítószer-élvezőkneknevezi.

Manapság már jóval több időt fordítunk ivásra és dohányzásra, mint tanulásra.Ez természetesen nem meglepő. Az önmagunktól, valamint a környezetünktőlvaló menekülés vágya majdnem mindenkiben és csaknem állandóan ott él. Afiatalok érdekében működő tettvágy csak a szülőkben erős, és bennük is csak azalatt a néhány év alatt, amíg gyermekeik iskolába járnak. Nem meglepőnapjainkban az ivás és dohányzás általános megítélése sem. A reménytelenalkoholisták egyre növekvő serege ellenére, annak ellenére, hogy részegjárművezetők minden évben százezreket csonkítanak vagy ölnek meg, anépszerű humoristák még mindig sütnek el alkoholról és alkoholfüggőemberekről szóló poénokat. Ezen kívül, a cigaretta és a tüdőrák közötti szorosösszefüggés ellenére, a dohányzást gyakorlatilag mindenki az evésnél alig

24

valamivel kevésbé megszokott és természetes dolognak tartja. A racionálisutilitarista számára ez szokatlannak tűnhet. A történész számára viszontpontosan az, ami várható volt. A Pokol anyagi valóságának szilárd hite sohasemakadályozta meg a középkori keresztényeket abban, hogy olyan dolgokatcselekedjenek, amelyeket becsvágyuk, testi vágyuk vagy kapzsiságuk diktált. Atüdőrák, a közlekedési balesetek, valamint az a sok millió szerencsétlen ésugyanakkor másoknak is szerencsétlenséget okozó alkoholista sokkalkézzelfoghatóbb tény, mint az, ami Dante korában az Inferno volt. Mindezek atények azonban távoliak, és eltörpülnek a felszabadultság vagy kábulat, az italvagy dohányzás utáni sóvárgás itt és most jelentkező, közeli, szinte tapinthatóvágya mellett.

Korunk többek között az autó és az ugrásszerűen emelkedő népesség kora. Azalkohol nem fér össze a közutakon megkívánt biztonsággal, és előállítása – adohányéhoz hasonlóan – a legtermékenyebb talajból sok millió hektártlényegében terméketlenségre kárhoztat. Az alkohol és dohányzás által felvetettproblémákat – mondanom sem kell – nem lehet tiltások segítségével megoldani.Az öntranszcendencia egyetemes és időtlen idők óta jelenlévő vágya nemtörölhető ki azzal, hogy becsapjuk a Falon lévő azon Kapukat, amelyek jelenlegnépszerűek. Az egyetlen ésszerű politika az lehet, ha más, jobb kapukat nyitunkannak reményében, hogy férfiakat és nőket arra ösztönzünk, régi, rosszszokásaikat új és kevésbé ártalmasokra cseréljék. E másik, jobb kapuknémelyike társadalmi vagy ipari természetű volna, mások vallási vagypszichológiai jellegűek, ismét mások az étkezés, az oktatás vagy a sporttárgykörébe tartoznának. Mindazonáltal az ember azon igénye, hogykibírhatatlan személyiségéből, valamint visszataszító környezetéből valamilyenmesterséges szer segítségével szakadjon ki, kétségtelenül fenn fog maradni.Egy új gyógyszerre van szükség, amely segíti és gyámolítja szenvedő fajunkatanélkül, hogy hosszabb távon többet ártana, mint amennyit rövid távon használ.Az ilyen gyógyszernek apró dózisokban kell hatni, és szintetikus úton iselőállíthatónak kell lenni. Ha nem rendelkezik ezzel a tulajdonsággal, előállítása– csakúgy, mint a boré, a söré, a röviditaloké és a dohányé – akadályozni fogjaa nélkülözhetetlen élelmiszerek és rostanyagok termelését. Az ópiumnál éskokainnál kevésbé legyen mérgező, és kisebb valószínűséggel okozzonnemkívánatos társadalmi következményeket, mint az alkohol vagy abarbiturátok, valamint kevésbé ártson a szívnek és tüdőnek, mint a cigarettakátrány- és nikotintartalma. Ezen kívül az egyszerű nyugtatókhoz és altatókhozképest rendelkeznie kell azzal az előnnyel, hogy olyan érdekesebb, értékesebbváltozásokat idéz elő a tudatban, mint amilyen a mindenhatóság illúziójánakkialakítása vagy a gátlás alóli felszabadítás.

A legtöbb ember számára a meszkalin csaknem teljesen ártalmatlan anyag. Azalkoholtól eltérően, élvezőjét nem készteti olyan gátlástalan cselekedetekre,amelyek eredménye veszekedés, bűntény vagy közlekedési baleset. A meszkalinhatása alatt álló ember csendesen a maga dolgával törődik. Ez a dolog, amivelfoglalkozik, ráadásul az egyik legmegvilágosítóbb élmény, amelyért nem kell(és ez kétségtelenül fontos) másnapossággal fizetni. A rendszeresmeszkalinélvezet hosszú távú következményeiről igen keveset tudunk. Úgytűnik, hogy a peyotl-bimbókat fogyasztó indiánokat ez a szokás sem fizikailag,sem erkölcsileg nem károsítja. Mindazonáltal a rendelkezésre álló bizonyítékegyelőre kevés és felületes. [*]

[*] J. S. Slotkin professzor – "Peyotlizmus Menominiben" című tanulmányában, melyet1952-ben tettek közzé az Amerikai Filozófiai Társaság Előadásjegyzékében – azt írja,hogy "a peyotl rendszeres használata nem okoz semmilyen fokozott hozzászokást vagyfüggőséget. Számos embert ismerek, aki már negyven-ötven éve peyotista. Az általukhasznált peyotl mennyisége az alkalom ünnepélyességétől függ; általában nem

25

fogyasztanak több peyotlot, mint amennyit évekkel ezelőtt fogyasztottak. Emellett néhaa szertartások között egy hónapos vagy annál hosszabb szünetek is vannak, amikor isegyáltalán nem vesznek magukhoz peyotlot, és ezalatt nem keresik, nem sóvárognakutána. Személyes élményem, hogy még egy négy, egymást követő hétvégén lezajlószertartássorozat után sem növeltem az elfogyasztott peyote mennyiségét és nem iséreztem semmiféle további szükségét. Ezek után teljesen érthető, hogy "a peyote-ottörvényesen sohasem nyilvánították narkotikumnak, és használatát sem tiltotta be aszövetségi kormány." Mindazonáltal "az indián-fehér kapcsolat hosszú története alatt afehér tisztek általában megpróbálták korlátozni a peyote használatát, mivel úgygondolták, hogy annak alkalmazása a saját szokásaikat sérti. Ezek a kísérletek azonbanrendszeresen kudarcba fulladtak." Dr. Slotkin egy lábjegyzetben hozzáteszi: "csodálatoshallgatni a peyote hatásáról és a szertartások természetéről szóló fantasztikustörténeteket, amelyeket fehér és katolikus-indián tisztek mesélnek a MenominiRezervátumban. Egyiküknek sincs a leghalványabb saját élménye sem a növénnyel vagya vallással kapcsolatban, néhányan mégis szakértőnek képzelik magukat és hivatalosbeszámolókat írnak a tárgyról."

Bár kétségtelenül jobb a kokainnál, az ópiumnál, az alkoholnál és a dohánynál,a meszkalin még mindig nem az ideális drog. Annak ellenére, hogy a boldogátváltozást megtapasztalt meszkalinélvezők többségben vannak, létezik egykisebbség, aki csak pokolra és purgatóriumra lel a meszkalinban. Ráadásul –egy olyan droghoz képest, amelyet az alkoholhoz hasonlóan általánosfogyasztásra szántak – hatása kényelmetlenül hosszan tartó. Mindazonáltal akémia és a pszichológia segítségével manapság gyakorlatilag mindent meglehet valósítani. Ha a pszichológusok és szociológusok meghatározzák azideálist, a neurológusok és a farmakológusok bízvást felfedezik azokat azeszközöket, amelyek segítségével ez az ideális megvalósítható vagy legalább(mivel ez a típusú ideál a dolog sajátos természetéből fakadóan talán sohasemvalósítható meg teljes egészében) jobban megközelíthető, mint a borozgatómúltban vagy a whisky-ivó, marihuána-szívó és barbiturát-nyelő jelenben.

A lélek alapvető szükséglete – mint mondottam – az, hogy az öntudatos önvalótátlényegülésre ösztökélje. Ha a férfiak és nők – akármilyen oknál fogva is – nemképesek ima, jó munka és lelki gyakorlatok segítségével átlényegülni,hajlamosak lesznek mesterséges úton előállított valláspótlékokhoz fordulni.Ezek a pótszerek a modern nyugati világban alkohol és "dilibogyók", Keletenalkohol és ópium, a mohamedán világban hasis, Közép-Amerikában alkohol ésmarihuána, az Andokban alkohol és kokalevelek, Dél-Amerika fejlettebbterületein pedig alkohol és barbiturátok. A Poisons sacres, ivresses divines [17]című művében Philippe de Félice a vallás és a drogszedés közötti ősrégikapcsolat alapos és bőségesen dokumentált leírását nyújtja. Most összefoglalás,illetve közvetlen idézetek segítségével közreadom következtetéseit. A mérgezőanyagok vallási célokra történő alkalmazása "rendkívüli módon elterjedt... Az ekötetben szereplő alkalmazások megfigyelhetők a világ minden táján, akezdetleges népeknél csakúgy, mint azok között, akik már a civilizáció magasszintjén állnak. Ennek következtében nem olyan kivételes tényekkelfoglalkozunk, amelyek mellett jogosan elmehetünk, hanem általános és – a szólegszélesebb értelmében vett – emberi jelenségekkel, olyanokkal, amelyeketsenki sem hagyhat figyelmen kívül, aki azt kutatja, mi is a vallás, és milyenmély szükségletek kielégítésére hivatott."

[17] Poisons sacres, ivresses divines: Szent mérgek, isteni mámorok.

Ideális esetben mindenkinek képesnek kellene lennie arra, hogyöntranszcendenciára leljen valamelyik tiszta vagy alkalmazott vallásban.Gyakorlatilag azonban nagyon valószínűtlennek tűnik, hogy e tökéleteselgondolás valaha is valóra válik. Vannak és kétségtelenül mindig is lesznek

26

kiváló egyházi személyek, akik számára sajnos az áhítat kevés. A már nem élőG. K. Chesterton, aki legalább annyira líraian tudott írni az ivásról, mint azáhítatról, ékesszóló szónokuk lehetne.

A modern egyházak – néhány protestáns felekezet kivételével – megtűrik azalkoholt, de még a legtoleránsabbak sem tettek kísérletet arra, hogykisajátítsák a drogot a kereszténység számára, vagy hogy szentesítsék a drogalkalmazását. Az istenfélő iszákosok arra vannak kényszerítve, hogy vallásukatéletük egyik részében gyakorolják, valláspótlékukat pedig egy másik részbenvegyék magukhoz. Ez talán elkerülhetetlen. Az ivászat nem szentesíthető,kivéve azokat a vallásokat, amelyek nem tulajdonítanak nagy fontosságot azillemnek. Dionüszosz vagy a kelta söristen ünnepei lármás és rendbontóesemények voltak. A kereszténység szertartásai azonban még a vallásialapokon nyugvó részegséggel sem egyeztethetőek össze. Ez nem zavarja aszeszfőzőket, de igen rossz a kereszténység számára. Számtalan embervágyakozik önmaga átlényegítése után, és boldog lenne, ha ezt a templombantalálná meg, de fájdalom, ezt hiába várja az égtől. Szertartásokon vesznekrészt, prédikációkat hallgatnak, imákat ismételnek, de szomjúságukcsillapítatlan marad. Végül kiábrándulva az üveghez nyúlnak. Egy ideig ésegyfajta módon ez segít. Templomba így is lehet menni, de az ekkor már nemtöbb, mint a butleri Erewhon zenei bankja [18]. Talán még mindig elismeriIsten létét, de ez már csak a szavakban élő, csak feltételezett értelemben létezőIsten. Az imádat tulajdonképpeni tárgya az üveg, és az egyetlen vallási élményaz a gátlástalan és hadakozó eufória, amely a harmadik koktél lenyelése utánjelentkezik.

[18] Erewhon: Samuel Butler 1872-ben megjelent regénye, egy kitalált ország szatirikusbemutatása. A műben a zenei bankokkal az egyházat teszi nevetségessé.

Láthatjuk hát, hogy a kereszténység és az alkohol nem keverendő és nem iskeverhető össze. A kereszténység és a meszkalin már sokkalösszeegyeztethetőbbnek látszik. Ezt Texastól egészen Wisconsinig számosindián törzs igazolja. E törzsek között találhatók olyan csoportok is, akik azIndián Egyház tagjai. Ez olyan szekta, amelynek alapvető szertartása egyfajtakorai keresztény agapé vagy szeretetünnep, ahol peyotl-szeletek helyettesítik aszent kenyeret és bort. Ezek az indiánok a kaktuszt nekik szánt különlegesisteni ajándékként tekintik, és hatását a Szentlélek működésének tartják.

J. S. Slotkin professzor – azon igen kisszámú fehér emberek egyike, akik egypeyotlista gyülekezet szertartásain részt vettek – azt állítja: "biztos, hogyhittársaim sem elkábulva, sem lerészegedve nincsenek... Sohasem esnek ki aritmusból és nem zagyválják össze a szavaikat, mint ahogy a részegek vagy akábák tennék... Mindnyájan csendesek, szívélyesek és figyelemmel vannakegymás iránt. Sohasem jártam fehér emberek olyan imaházában, ahol ennyivallásos érzületet vagy illendőséget tapasztaltam volna." És – kérdezhetnénk –milyen élményeik vannak ezeknek az ájtatos és illedelmes peyotlélvezőknek?Nem arról az enyhe erkölcsi érzékről van szó, amely az átlagos vasárnapitemplombajárónak segít elviselni kilencven perc unalmat. Nem is azokról amagasztos érzésekről, amelyeket a Teremtő és Megváltó, az Ítélkező és aVigasztaló sugalmaz, és amelyek lelkesítik a jámbor hívőket. Ezen őshonosamerikaiak számára a vallásos élmény valami olyan, ami közvetlenebbspontánabb, és nagyobb megvilágosodást hoz, mint a felületes, öntudattal bíróelme által házilag barkácsolt termék. Néha (a Dr. Slotkin által gyűjtöttbeszámolók szerint) olyan látomásaik vannak, amelyekben talán maga Krisztusjelenik meg. Némelykor a Szentlélek hangját hallják. Néha felismerik Istenjelenlétét, valamint azokat a személyes hibáikat, amelyeket ki kellküszöbölniük, ha az Ő akaratát kívánják követni. E mesterségesen előállított

27

szerek segítségével a Másik Világba történő kapunyitás maradéktalanul jódolognak tűnik. Dr. Slotkin beszámol arról is, hogy azok, akik rendszeresenfogyasztják a peyotlot, egészében véve szorgalmasabbak, józanabbak (közülüksokan egyáltalán nem fogyasztanak alkoholt), békésebbek, mint az átlagember.Az ilyen nagyszerű gyümölcsökkel teli fát nem lehet gondolkodás nélkülsátáninak bélyegezni.

A peyotl alkalmazásának szentesítésével az Indián Egyház indián tagjai valamiolyasmit cselekedtek, amely pszichológiailag helytálló és ugyanakkortörténelmileg is jelentős tett. A kereszténység első évszázadaiban akeresztények számos pogány szertartást és ünnepséget kereszténnyé tettek, és– úgymond – az egyház szolgálatába állítottak. Ezek a vigasságok nem voltakkülönösképpen javító szándékúak, de csillapítottak bizonyos lelki éhséget, akorabeli misszionáriusoknak pedig volt annyi eszük, hogy ahelyett, hogybetiltották volna, elfogadták azoknak, amik valójában voltak: alapvető vágyakléleknyugtató kifejeződésének, és beépítették az új vallás szerkezetébe. AzIndián Egyház tagjai alapvetően hasonlóképpen cselekedtek. Átvettek egypogány szokást (egy szokást, amely egyébként sokkal felemelőbb és sokkalinkább megvilágosodást hozó, mint a legtöbb meglehetősen durva tivornyázásés nevetséges szertartás, amelyet az európai pogányságtól vettek át) éskeresztény jelentéssel ruházták fel.

Mindamellett – jóllehet csak nemrég jött divatba az Egyesült Államok északirészein – a peyotl-fogyasztás és az ezen alapuló vallás elsősorban annak lett ajelképe, hogy a Rézbőrű Embernek is joga van lelki függetlenségre. Néhányindián amerikanizálódással reagált a fehér felsőbbrendűségre, mások ahagyományos indianizmus világába vonultak vissza. Voltak azonban páran, akikmindkét világból – tulajdonképpen minden világból – igyekeztek a legjobbatkiválasztani: a legjobbat az indianizmusból, a legjobbat a kereszténységből és alegjobbat azon Másik Világok transzcendentális élményeiből, ahol a lélekszabadnak és az istenivel egyazon természetűnek érzi magát. Ebből jött létre azIndián Egyház, melyben a lélek két alapvető vágya – a függetlenségre ésszabadságra, valamint az önmaga átlényegülésére irányuló törekvés egyesültegy harmadikkal és nyert annak fényében értelmet. E harmadik pedig az imairánti vágy, Isten ember felé vezető útjainak az igazolása, a világegyetemmagyarázata következetes teológia segítségével.

Nézd, a szegény indiánt, ki eszementen él,Felöltözik elölről, de hátsója pucér.

Tulajdonképpen azonban mi, a gazdag és művelt fehérek vagyunk azok, akikpucéran hagyjuk hátsó felünket. Elülső meztelenségünket bizonyos filozófiákkal– kereszténnyel, marxistával, freudo-fizikalistával – fedjük el, fenekünketazonban meztelenül hagyjuk, a változó körülmények viharai mindenszeszélyének kitéve. A szegény indián másfelől rendelkezik azzal a furfanggalis, hogy hátsóját a bibliai fügefalevél helyett a transzcendentális élményfenékrongyával védje meg.

Nem vagyok annyira bolond, hogy egyenlőségjelet tegyek a meszkalinhatás,illetve bármely más – meglévő vagy a jövőben elkészítendő drog hatása alattitörténések, valamint az emberi lét felfogása és végső célja, a Megvilágosodás,az Üdvözítő Látás közé. Mindössze annyit állítok, hogy a meszkalinhatás,amelyet a katolikus teológusok "ingyenes kegyelem"-nek neveznek, nemszükséges az üdvözüléshez, de potenciálisan segíthet elérni azt, és hálával kellfogadni, ha el tudunk hozzá jutni. Kizökkenni a megszokott észleléskerékvágásából, néhány időtlen órán keresztül szemlélni a külső és belső

28

világot, nem oly módon, ahogy a túlélésért rögeszmésen küzdő állat, sem nemúgy, mint a szavak és fogalmak börtönében élő ember, hanem akképpen, ahogya Szabadjára Engedett Szellem közvetlenül és szabadon látja –felbecsülhetetlen értékű élmény mindenki, de különösen az értelmes emberekszámára. Mert az értelmes ember Goethe szavaival élve az, akinek számára "aszó alapvetően termékeny". Ő az az ember, aki úgy érzi, hogy "amit aszemünkkel észlelünk, mint olyan, idegen számunkra, és nem szükséges, hogymély benyomást gyakoroljon ránk". És mégis – jóllehet ő maga is intelligensember, sőt a nyelv egyik legnagyobb mestere volt, Goethe sem mindig értettegyet a saját, szavakra vonatkozó értékelésével. "Túl sokat beszélünk" – írtaélete derekán. "Kevesebbet kellene beszélnünk, és többet kellene rajzolnunk.Én, személy szerint szívesen lemondanék minden beszédről, és a szervesTermészethez hasonlóan minden mondandómat képvázlatokban fejezném ki. Aza fügefa, ez a kis kígyó, a selyemgubó az ablakpárkányomon csendben várjákjövőjüket – ezek mind nagy jelentőségű aláírások. Az az ember, aki képeshelyesen kibetűzni jelentésüket, hamarosan képes lenne arra is, hogy teljesmértékben meglegyen az írott vagy kimondott szó nélkül. Minél többetgondolkodom rajta, a beszéd annál inkább haszontalannak, középszerűnek, sőt(kísért a gondolat, hogy kimondjam) hiúnak tűnik. Ezzel szemben mennyiremegdöbbenti az embert a Természet komolysága és csendje, amikor szemtőlszemben, zavartalanul találkozik vele – egy kopár hegy lábánál állva vagy ősibércek pusztasága előtt." Sosem lehetünk meg a nyelv és a többiszimbólumrendszer nélkül, mivel nekik és egyedül nekik köszönhetjük azt, hogya barbárok szintjéről a tudatos emberi lények szintjére emelkedtünk.Mindazonáltal könnyen válhatunk e rendszer áldozataivá csakúgy, minthaszonélvezőivé. Meg kell tanulnunk, hogyan bánjunk hatásosan a szavakkal,de ugyanakkor meg kell őriznünk, és ha szükséges, fejlesztenünk kell azonképességünket, hogy közvetlenül lássuk a szavakat, ne pedig a fogalmakhomályos közegén keresztül, amelyek minden egyes tényt valamely általánoscímkéhez vagy magyarázó absztrakcióhoz hasonlatossá torzítanak.

Legyen bár irodalmi vagy tudományos, széles körű vagy szakosodott, az egészoktatási rendszerünk alapvetően a szavakra épül, ezért nem képes végrehajtaniazt, amit tennie kellene. Ahelyett, hogy gyerekeket egészségesen fejlettfelnőttekké alakítana, olyan természettudományos hallgatókat képez, akiknekhalvány fogalmuk sincs a Természetről, mint a tapasztalat elsődlegestényezőjéről, olyan – humán tárgyakkal foglalkozó – diákokat erőszakol azemberiségre, akik sem saját maguk, sem bárki más humanitásáról nem tudnaksemmit.

Egyes gestaltpszichológusok [19] – mint amilyen Samuel Renshaw is – olyaneljárásokat találtak ki, amelyek segítségével szélesíteni lehet az emberi észlelésskáláját, és fokozni lehet annak erősségét. De vajon nevelőink alkalmazzák-eezeket? A válasz: Nem.

[19] Gestaltpsychologie (német): alaklélektan – XX. sz.-i lélektani irányzat, amely szerintaz egészet nem a részek összege alkotja, hanem a belső struktúrával rendelkeződinamikus egész határozza meg a részek jellegét.

A pszichofizika minden – a látástól a teniszig, a kötéltánctól az imáig terjedő –területén dolgozó tanárok kísérletek és hibák tapasztalatai alapján feltárták aspeciális szakterületükön belüli optimális tevékenység körülményeit. De vajonfoglalkozott-e a hatalmas Alapítványok bármelyike is azzal, hogy olyan tervetfinanszírozzon, amely ezeket a tapasztalati eredményeket a magasabbrendűalkotóképesség általános elméletében és gyakorlatában összhangba hozza? Aválasz – amennyire én tudom – ismét: Nem.

29

Mindenféle szekták tagjai és más csodabogarak különféle olyan módszerekettanítanak, melyek segítségével elnyerhetjük az egészséget, megelégedettségetés lelkünk békéjét. Hallgatóik közül sokak számára számos ilyen eljárásbizonyíthatóan hatékony. Látjuk-e azonban, hogy tekintélyes pszichológusok,filozófusok és papok bátran alászállnának azokba az ősi és sokszor dohos szagúkutakba, amelyek fenekén a tiszta Igazság oly gyakran kénytelen meghúzódni?A válasz ismét csak: Nem.

Most pedig vessünk egy pillantást a meszkalinkutatás történetére. Hetven évvelezelőtt elsőrangú tehetséggel rendelkező emberek írták le azokat atranszcendentális élményeket, amelyeket olyanok tapasztaltak, akik jóegészségnek örvendve, megfelelő körülmények között és ép elmével vették be aszert. Hány filozófusban, hány teológusban, hány képesített nevelőben volt mega tudásvágy arra, hogy kinyissa ezt a Kaput a Falban? A válasz: úgyszólvánegyetlenben sem.

Egy olyan világban, ahol az oktatás alapvetően a szavakra épül, a képzettemberek számára csaknem teljesen lehetetlen az, hogy a szavakon ésfogalmakon kívül bármi másra is komoly figyelmet fordítsanak. Annak, atudósok számára állandóan fontos, álproblémának a kutatására, hogy ki kitbefolyásolt abban, hogy mit mikor mondjon, mindig van pénz, mindig vannak atémában doktoranduszok. Még a mai műszaki fejlettség korában is a verbálistudományokat ismerik el. A nonverbális tudományokat, annak művészetét, hogyközvetlenül tudatában legyünk létezésünk adott tényeinek, csaknem teljesenfigyelmen kívül hagyják. Egy katalógus, egy bibliográfia, egy harmadosztályúrímfaragó ipsissima verbájának végleges kiadása, minden tárgymutatókösszefoglaló tárgymutatója – bármely ősrégi terv bizonyosan számíthatjóváhagyásra és pénzügyi támogatásra. Akkor azonban, amikor arra kellenerájönni, hogy te és én hogyan lehetnénk, illetve gyermekeink és unokáinkmiképpen lehetnének birtokában jobb észlelésnek; mi módon tudatosíthatnákmagukban magasabb szinten a belső és a külső valóságot; hogyan lehetnéneknyitottabbak a Lélek szavára; kevésbé hajlamosak a lelki rendellenességekre,melyek miatt fizikailag is beteggé teszik magukat; miképpen lennének képeseksaját vegetatív idegrendszerük magasabb szintű ellenőrzésére; amikor felmerül,hogy a nonverbális oktatás bármely formája alapvetőbb jelentőséggel bír (ésvalószínű, hogy több gyakorlati haszonnal rendelkezik), mint a svéd rendszerűmagolás, akkor egyetlen igazán tekintélyes ember, egyetlen igazán tekintélyesegyetemen vagy templomban sem fog tenni semmit ezen ügy érdekében. Averbalisták gyanakodnak a nonverbalistákra, a racionalisták félnek a létező,nem racionális tényektől, az intelligens emberek úgy érzik, hogy "amit aszemünkkel (vagy bármely más módon) észlelünk, az lényegében idegenszámunkra, és nem szükséges, hogy mélyebb benyomást gyakoroljon ránk".Ráadásul a nonverbális tanulmányok nem illenek egyetlen előre kialakítottskatulyába sem. Nem tartoznak a vallástan, a neurológia, a testnevelés, azerkölcstan vagy az állampolgári ismeretek, sőt még a kísérleti pszichológiakategóriájába sem. Ha ez így van, akkor ezek olyan tárgyak, amelyektudományos vagy egyházi szempontból nem léteznek, és talán biztonságosabbaz ilyeneket teljesen semmibe venni vagy leereszkedő mosollyal azokra hagyni,akiket a verbális szabályszerűség farizeusai excentrikusoknak, szédelgőknek,sarlatánoknak és képzetlen amatőröknek neveznek.

"Mindig úgy találtam" – írja Blake keserűen –, "az Angyalokban megvan az ahiúság, hogy a bölcsesség egyedüli birtokosainak kiáltsák ki magukat. Eztarcátlan szemtelenséggel teszik, és módszeresen meg is indokolják."

A módszeres indoklás valami olyasmi, ami nélkül mint faj vagy mint egyedeknem tudnánk boldogulni. De mindezek ellenére, ha egészségesek akarunk

30

maradni, valószínűleg nem lehetünk meg anélkül, hogy közvetlenül észleljükazon – minél rendszertelenebb, annál jobb – belső és külső világot, amelybebeleszülettünk. Ez a létező realitás olyan végtelen, hogy felfoghatatlan, ésmégis lehetővé teszi, hogy közvetlenül és – bizonyos szempontból – teljesenmegértsük. Ez egy emberi rendtől eltérő transzcendencia, mégis érzékelhetőimmanenciaként, megtapasztalt részvételként jelenhet meg számunkra. Amegvilágosodás annyit jelent, mint mindig tudatában lenni a teljes valóságnak,benne rejlő másságával együtt – tudatában lenni és mégis olyan állapotbanmaradni, hogy állatként túléljünk, emberként gondolkodjunk és érezzünk, ésbármikor, ha szükséges, módszeres indokláshoz folyamodjunk. Célunk annakfelfedezése, hogy mindig is ott voltunk, ahol lennünk kell. Sajnos a feladatotkülönlegesen megnehezítjük a magunk számára. Közben pedig részleges ésmúló elképzelések formájában ingyenes kegyelem áll rendelkezésünkre. Egy – amiénknél reálisabb, kevésbé kizárólagosan verbális oktatási rendszerben (Blakeszavaival élve) minden Angyal részt vehetne, mint egy szombati foglalkozáson,és arra lenne ösztönözve, sőt szükség esetén kényszerítve, hogy alkalmikirándulásokat tegyen, valamilyen Falba vágott mesterséges Kapun keresztül, atranszcendentális élmények világába. Ha ez megrémítené, az sajnálatos, detalán hasznos lenne. Ha rövid, de időtlen megvilágosodást okozna számára, azmég üdvösebb volna. Az Angyal mindkét esetben talán vesztene egy kevesetabból az arcátlan szemtelenségéből, amely a módszeres indoklásban, valamintaz összes könyv elolvasásával megszerzett tudásban gyökerezik.

Aquinói Szent Tamás élete vége felé megtapasztalta a Feltöltő Szemlélődést. Eztkövetően már nem akarta folytatni befejezetlen könyvét. Ezzel összehasonlítvaminden, amit olvasott, amiről vitatkozott és amit írt – Arisztotelész és a Tételek,a Kérdések, a Javaslatok, a fenséges összegzések – nem volt már más, csupánértéktelen szócséplés. A legértelmesebbek számára az ilyen ülősztrájk nemajánlható, sőt, erkölcsileg káros lenne. Az Angyali Doktor azonbanmódszeresebb indoklást végzett, mint bármely tizenkét átlagos Angyal, és mármegérett a halálra. Haldoklásának azon utolsó hónapjaiban megszerezte a jogotarra, hogy elforduljon a pusztán szimbolikus szócsépléstől a tényleges éslényeggel bíró Tény felé. Alacsonyabb szinten álló és a hosszú életre való jobbkilátásokkal rendelkező Angyalok biztosan visszatérnek a szócsépléshez. Az azember azonban, aki visszatér a Falba vágott Kapun keresztül, sohasem leszugyanolyan, mint előtte. Bölcsebb lesz, de kevésbé magabiztos, boldogabb, dekevésbé önelégült, tudatlanságának elismerésében alázatosabb, mégis nagyobbtudással rendelkező ahhoz, hogy megértse a szavak és gondolatok, a módszeresindoklás és ama megfejthetetlen Rejtély kapcsolatát, amelyet mindhiába próbálfelfogni.

 

31