az eurÓpai kultÚra tÖrtÉnete

AZ EURÓPAI KULTÚRA TÖRTÉNETE

F. FUNCK-BRENTANOA RENAISSANCE

AZ ATHENAEUM KIADÁSA

F. FUNCK-BRENTANO

A RENAISSANCE

FORDÍTOTTADR. GÁSPÁR ENDRE

AZ ATHENAEUM KIADÁSA

80903. - Athenaeum Irodalmi és Nyomdai részvénytársulat könyvnyomdája Budapest

E L S Ő F E J E Z E T

A GÓTIKUS ÉJ

A kilencedik és tizedik század folyamán a régi Galliaterülete gyilkos és pusztító barbár betörések színhelyelett. Egyik vad horda a másikat követte, mint a vihartólfelkorbácsolt tenger tajtékzó hullámai. Délfranciaorszá-got szaracén hadak lepik el és a magyarok átlépik a frankbirodalom keleti határait. A hullámok hátán érkezőnormannok az ország közepéig nyomulnak, »kalózmódraúszván az óceánon«. Ezek az idegenek, mint Richeriuskrónikás írja, »a legembertelenebb kegyetlenségeketkövették el, városokat és falvakat fosztottak ki, mezőkettaroltak le, templomokat gyújtottak fel és kivonultukbana foglyok tömegét vitték magukkal«. Időszámításunkkilencedik és tizedik századában Franciaország vala-mennyi, kivétel nélkül valamennyi városa elpusztult.Képzeljük el a rablást és mészárlást, amely evvel együttjárt. »Mit szóljak Párizsról? — írja Adrevald barát, akiLoire-Fleuryben élt. Ez a nemrég még dicsőségben ésgazdagságban ragyogó, termékeny vidékéről híres város,melynek lakosai a legnagyobb biztonságban éltek s melya királyok kincsesházának és a népek áruraktárának voltnevezhető, ma puszta romhalmaz.«

Ekkor, a fejetlenség kellős közepén ment végbe a társa-dalmi újjáépítés munkája, melynek során a francia nemzetkialakult. Kialakulásának magva és középpontja az egyet-len sértetlenül maradt szervezett hatalom volt, az egyetlenközösség, melyet semmi sem boríthat fel, mert alapja azemberi szívben van: a család. A viharok közepette acsalád megerősödött, összetartó ereje gyarapodott. A Dél-Franciaországban úgynevezett »cap d'hostel«, a családfő

2

körül a törzs ifjabb hajtásai csoportosultak. A családilyenmódon megnőtt, valóságos kis állammá vált. Nemze-dékről nemzedékre kitágította társadalmi hatáskörét,amely az idők folyamán egyre átfogóbb politikai hatás-körré vált, úgyhogy végül is a magánintézmények köz-intézményekké való folyamatos átalakulásával a családmaga lett az állam. Íme a ma Franciaországnak nevezettközösség szerény és nagyszerű, alacsony és magasztos,egyszerű és dicsőséges eredete.

Ez a roppant, elképzelhetetlenül szívós és tetterősmunka történelmünk legnagyobb korszakában, a kilen-cedik és tizenegyedik század közötti időben folyt le.

A tizenkettedik században Franciaország már készenáll előttünk a nép önalkotta intézményeivel, melyek élet-erejüket magának a népnek véréből merítik: minden leg-kisebb rész jól szolgálja célját, minden intézménynek meg-szabott rendeltetése van, míg a gyakorlat a maga sokrétűés különféle megnyilvánulásában természetszerűen alkal-mazkodik a nemzeti szellemhez.

Ebben az időben jönnek létre a nép között és terjed-nek el nemcsak Franciaországban, hanem az egész műveltvilágon összehasonlíthatatlan hősdalaink. A legősibbek,melyek kétségtelenül a legszebbek is voltak, elvesztek.A fennmaradtak közül a legrégibb, a Chanson de Rolandegy még régebbi hősdal (a költő nyelvén »l'ancienne geste«)újjákötése. Mellette foglal helyet a Chanson de Guillaumed’Orange, mely a Roland-énekkel együtt irodalmunk egyikelső remekműve. Ekkor ajándékozza a világnak az Ile-de-France a szép francia stílust, melyet a megértésére kép-telen Rafael gótikának keresztelt el, ami nála »barbárságot,vadságot és összefüggéstelenséget« jelent.

Hogy mik voltak a tizenkettedik és tizenharmadikszázadban

szüzességük fehér palástját viselő

templomaink, arról ma már képet sem alkothatunk ma-gunknak, noha eltorzított, megcsonkított, művészietlenpótlásokkal és gyakran esetlen restaurálásokkal elcsúfítottmaradványaik még mindig az emberi szellem legnagyobbalkotásai.

Mégis kísértsük meg, hogy szemünk elé idézzük aszeplőtlenül fehér Notre Dame-templomot szobrai tömegé-

3

vei melyeket a forradalom nagyrészt összezúzott, kápráz-tató ablaküvegei csodájával, melyeket a káptalan kanonok-jai a tizennyolcadik században vétkes módon szemétredobattak, színekben és aranyban tündöklő kapujával,óriás Szent Kristófjával és Szép Fülöp lovasszobrával azelőcsarnokban, méreteikben tökéletes, az együttessel egybe-hangzó arányaival, a részek végtelen sokaságának és gaz-dagságának remek összhangjával, melyről csak a görögművészet legfényesebb korszaka adhat némi halványképet.

És, mint Viollet-le-Duc rámutat, a világi építmények,erődök, bástyatornyok, lakóházak és községházák eszté-tikai szempontból legalább is egyenrangúak az egyháziak-kal.

Ugyanez áll az irodalom remekműveiről, ugyanez aművészet csodáiról, ugyanez az intézményekről.

»A középkorban — írja Gaston Paris sok ezerre rúgóokirat beható tanulmányozása után — az emberek egy-más közötti viszonyait pontos előírások szabályozzák,melyek törvényességében senki a legkevésbbé sem kétel-kedik.« — »Senkinek esze ágában sincs, hogy a társadalmirendet támadja — teszi hozzá a kitűnő tudós —, vagyhogy jobban felépített társadalomról ábrándozzon; min-denki csak azt óhajtja, hogy a fennálló rend még teljeseb-ben az legyen, aminek lennie kell.«

Ezek után valóban mulatságos a mód, ahogyan atizenkilencedik és huszadik század történetírói Micheletvezetésével a tizenkettedik század embereit kitanítaniiparkodnak:

»Uraim, önöknek olyan intézményeik voltak, melyekaz önök kívánalmainak nem feleltek meg.«

Amire a megleckéztetettek joggal felelhetnék:»Lassan a testtel, jó urak! Tisztázzák előbb, vájjon

önöknél minden rendben van-e, mielőtt helyettünk éshelyünkben ítélkeznek a mi dolgainkról. Meg kell adni,mulatságos, hogy nyolc évszázaddal utánunk akarjanakkioktatni arról, hogyan kellett volna élnünk és cseleked-nünk.«

Ragadjuk ki példaképpen száz hasonló közül a Livredes méllers című könyvet, melyet a kereskedők céhmes-tere, Etienne Boileau állított össze Szent Lajos uralkodásaalatt. Ugyanaz az átfogó szellem, ugyanaz a harmónia és

4

tökély árad belőle, melyre éppen most mutattunk rá avele egykorú Notre Dame-templomban. Etienne Boileaua céhek szokásainak tizenharmadik századbeli állapotátrögzíti le könyvében. A részeknek egymás közötti ésminden egyes résznek az egészhez való viszonyábanugyanaz az összhang uralkodik, minden tag közvetlenülés szorosan szolgálja a célt, melynek érdekében létrejött,az egész pedig a népszellem ösztönös alkotása, akárcsaka szigete csúcsán pompázó székesegyház, ez a nemzetitalajból sarjadt csodálatos nagy kővirág.

A francia középkor életereje a tizenkettedik és tizen-harmadik században ért el teljesítőképessége csúcsára.A tizennegyedik század elején hallhatókká válnak a hatal-mas épületben az első reccsenések és a társadalombanészlelhetőkké a bomlás első jelei, mihelyt a tápláló éséltető forrás megváltozik. Ez a forrás az osztályok egy-sége, falun a földesúr és bérlője között (mely egységről méga tizenharmadik században az a mondás járta, hogy»úr nélkül rosszul megy a pór sora«, a városokban pedig apatríciusok és mesteremberek között.

Az első osztályellentétek a városokban robbantak ki,Flandria és Gascogne nagy városaiban, aminők Brügge,Gént, Ypern, Bordeaux, Bayonne. A patríciusok itt akézművesek szorgalmának köszönhették gazdagságukatés jólétüket; de éppen ez a gazdagság és jólét, melyet anép munkájának irányításával s az ennek nyújtott támo-gatással szereztek, szinte észrevétlenül elidegenítette őketa nagyságukat kitevő néptől, ugyanakkor, mikor a dol-gozó osztály nagyrészt a patríciusok jóvoltából nemzedék-ről nemzedékre gyarapodott, erősödött, egyre tömörebbenmegszervezkedett és végül nem volt többé ráutalva anagyok kezdeményezésére és pártfogására. Az elkülönülésés elidegenülés hasonló folyamata, csak kevésbbé érez-hetően és legalább kezdetben kevésbbé heves formák közta falun is lejátszódott a bérlő és földesura között. Ez anagy társadalmi válság több mint évszázados háborúravezet, mert a százévesnek elkeresztelt háború sokkalinkább nevezhető polgárháborúnak, mint külháborúnak.Igazában a kézművesek harcolnak a patríciusokkal, acéhek az előkelő családokkal, Franciaországban a burgun-dok az armagnacokkal, Flandriában a klauwaertsek aleliaertsekkel, akárcsak Olaszországban a popolo minuto a

5

popolo grassoval, a welfek a ghibellinekkel, a fehérek afeketékkel. A latin szövegek a »minores és a »maiores«kifejezéseket használják. Franciaországban a néppártáltalános megjelölése »commun«.

Egy tizenegyedik századbeli becses forrásműben Pálbarát olyan okiratok gyűjteményére hivatkozik, melyekközül a legrégibbek a kilencedik századig mennek vissza.

»Micsoda változások! — írja szerzetesünk. — Azapátságunk levéltárában őrzött tekercsek igazolják, hogyamaz idők parasztjai ma már ismeretlen szokásokat követ-tek, még használt szavaik is érthetetlenek a mai ember-nek.« És tovább: »Helyneveket, személy- és dolognevekettaláltam, melyek azóta úgy átváltoztak, hogy nemcsakhogy feledésbe merültek, hanem nem is állapíthatók megtöbbé. Az emberek nemcsak hogy nem őrizték meg, denem is ismerik már őket.«

A tizenötödik század végén az emberek még alkal-masint ismerték a tizennegyedik század elején használtnevek nagyrészét; de használatuk maga, gyakorlati jelen-tőségük, főként pedig az érzések, melyeket e szavak kifejez-tek, a százados válság közben hasonlóan mély átalakulásonmentek keresztül, mint azok, melyekről a tizenegyedikszázadbeli levéltár fentebb idézett okmánya beszél.

M Á S O D I K F E J E Z E T

KOLUMBUS KRISTÓF ÉS KOPERNIKUS

Két ember gyakorolta a legnagyobb befolyást a tár-sadalomra, mely a tizennegyedik század végén és a tizen-ötödik század folyamán kialakul. Ez a két ember Kolum-bus és Kopernikus apát.

Kolumbus — olasz nevén Colombo — Génuában szü-letett 1446 táján, szegény takács-családból. Ifjúkorábancsak felületes nevelésben részesülhetett, melyet utóbbsaját munkájával igyekezett kii ó ölni. Minden bizony-nyal nagy tengerész volt, de hogy célját elérte, mégisinkább akaratának, kitartásának és lelki erejének köszön-hette; a hajós számára hasznos tudományokban mind-végig csak igen korlátolt ismeretekkel rendelkezett. Sokatemlegetik, hogy megjövendölte a napfogyatkozásokat,amivel ámulatba ejtette az Újvilág indiánjait; ezt a tudá-sát azonban a kézikönyvekből merítette. Egy emlékezetesvihart is előrelátott és ezáltal megmentette hajóit, míg aflotta többi hajói, melyek más kapitányok parancsnok-sága alatt tették meg az utat, elsüllyedtek. Tudnunkkell azonban, hogy a vihar fenyegető közelségét nemannyira csillagászati, mint inkább asztrológiai alapon szá-mította ki, a Jupiter és a Hold kölcsönös helyzetéből és aMerkúrnak a Naphoz való állásából, szóval egész szeren-csés előérzete nem volt szerencsés véletlennél egyéb. A sark-csillag tanulmányozásából arra a felfedezésre jutott, hogya Föld nem gömbölyű, hanem körtealakú és a csúcsa azegyenlítő fölött megnyúlik. Itt található a földi para-dicsom, melyet az Orinoco öntöz.

Jóllehet Olaszországban született, Kolumbus Kristófegész műveltsége nyilván tisztára spanyol. Egyetlen levél

7

sem maradt utána más, mint spanyol nyelven, az olaszok-hoz írottakat is beleértve.

Mikor első útjára elindult, a híres tengerész nem isálmodott arról, hogy új világrészt fog felfedezni. Ésmikor vállalkozását siker koronázta, sem természetét, semjelentőségét nem értette meg.

Célja tudvalevőleg az volt, hogy új közvetlen hajó-utat találjon Kelet-Indiába, főleg azonban gazdagságratörekedett, kincsekre, gyöngyökre és gyémántokra. Á szer-ződésben, mely a felfedező hajóraj élére állította, elő-vigyázatosan kikötötte magának, hogy az expedíció folytánmegszerzendő gyöngyök, drágakövek, értékes fémek, fű-szerek és más beccsel bíró árucikkek tizede az ő magán-tulajdona marad. Indulás előtt tíz maravédi jutalmattűztek ki annak a matróznak, aki elsőt 1 fofja jelezniszárazföld felbukkanását a látóhatáron. A harminckettediknapon, mikor a Kanári-szigetek előtt felszedték a hor-gonyt, Kolumbus Kristóf első dolga volt, hogy ezt ajutalmat önmagának ítélje oda.

A newyorki Metropolitan-múzeumban látható a ten-gerész szép arcképe, melyet Sebastiano del Piombo festett.Nagy, szélesvállú, testes alakot mutat markáns arcvoná-sokkal, komoly és szomorú nézésű nagy szemekkel; afüggőleges ráncok erélyre és akaraterőre valló kifejezéstkölcsönöznek homlokának. Haja, melyet a mai fiatalnőkhöz hasonlóan hord, tömött fürtőkben gyűrűzik. Kezeifinomak és pusztán tartásukkal igazi méltóságot adnakaz egész alaknak.

A ma Haitinak nevezett szigetet, melynek partjainkikötött, Hispaniolának, vagyis Kis-Spanyolországnak(Espaftola) nevezte el Kolumbus. A fraacia kalózok,akik később a sziget nagyrészét elfoglalták, a Santo-Domingo nevet adták neki.

Hispaniolát indiánok lakták, akiket Kolumbus ígyír le:

»Felebarátukat mint önmagukat szeretik. Mindigkedves és nyájas szavaikat mosolygással kísérik.«

Eszményképe az evangéliumi szellemben élő népnek.Kolumbus Kristóf hozzáfűzi:»Meghitt barátságban élek ennek az országnak kirá-

lyával, aki megtiszteltetésnek veszi, hogy testvéréneknevezhet, és ennek megfelelően bánhatik velem. Ha

8

pedig netán ezek az érzelmek idővel megváltoznának ésrosszindulatba csapnának át, sem ő, sem alattvalói nemtudnak fegyverrel bánni. Azt sem tudják, mi fán terem.Otthagyott embereim tehát szükség esetén elegendők azegész sziget elpusztítására, anélkül, hogy nekik bajukesne.«

V. Károly trónusának lépcsőjén Bartolomeo de lasCasas a következő képet festi ezekről az indiánusokról:

»Nem ismerik sem a nagyravágyást, sem a dölyföt,sem az istenkáromlást, sem egy sereg más bűnt, melynekmég neve is ismeretlen előttük. Valóban nem büszkélked-hetünk vele, hogy akármiben is túlteszünk rajtuk, hanem tekintünk bizonyos szellemi felsőbbséget, melyetazonban náluk a szelídség, az igazságszeretet és termé-szetes egyszerűség pótol. Sokan ebből az egyszerűségbőlazt következtetik, hogy nem tudnak illemet; de hátakkor hogyan élhettek ilyen soká főnökeik alatt, anélkül,hogy a nálunk olyannyira megszokott különbségeknekakár csak nyomai is volnának náluk?«

A tulajdon védelmére nem volt szükség egyébreföldbe dugott karóknál, melyek ott a csendőröket helyette-sítették. Az öt kis királyság, mely a szigeten fennállott,békességben élt egymással. Az uralmat főnökök, kacikákgyakorolták, akiket mindenki szeretett s akiknek engedel-meskedni tiszteletből és ragaszkodásból folyó természeteskötelességnek látszott.

A szigetlakók jóságát és nagylelkűségét KolumbusKristóf mindjárt első nap tapasztalta. Karavelljei közüla legfontosabbik, a Capitana megfeneklett a szirteken ésa bennszülöttek emberbaráti buzgósággal fáradoztak alegénység és a rakomány megmentésén. Nos hát, ugyanaza Kolumbus Kristóf, aki nyomban megérkezésekor ilyenszívélyes fogadtatásban részesült és aki a már említettmódon nyilatkozott Santo-Domingo indiánjairól, ugyan-ezekkel az indiánokkal szemben a csalás és kegyetlenségpolitikájához folyamodott, melynek eredménye nem lehe-tett más, mint a jó, ártatlan és hiszékeny őslakosság leg-embertelenebb elnyomása, sőt kiirtása.

Santo-Domingo gazdag volt aranybányákban. Ez min-dent megmagyaráz. »A világon legtöbbet ér az arany —írja Kolumbus. — Akinek aranya van, azt teheti, amitakar. Akár lelkeket is küldhet a menybe.»

9

Kolumbus a legcsábítóbb kilátásokat csillogtatja megFerdinánd kasztiliai király és Izabella királyné szemeielőtt. Udvaronci odaadásból és becsvágyból, hogy őlegyen a királyi udvar arany szállító ja s evvel biztosítsamagának az uralkodók kegyét, de kapzsiságból is úgyhatározott a jeles tengerész, hogy a bennszülötteket abányához köti és kényszermunkára fogja őket.

A szigeten fennálló öt tartomány egyikének főnökétCoanabónak hívták. Kolumbus szövetségi szerződéstajánlott neki olyan feltételekkel, melyeken a kacika kapvakapott. Hiszékenységét kihasználva, tőrbe csalták aszerencsétlent, mire Kolumbus vasraverve hajóra hurcol-tatta és Spanyolországba küldte. A hajó útközben elsüly-lyedt (1495). Ennek az árulásnak hírére a kacika alatt-valói fellázadtak s ez a kilátástalan, fegyvertelen felkelésjó ürügy volt arra, hogy iszonyú mészárlást vigyenekvégbe köztük. A génuai kétszáz jó lőfegyverrel felszereltembert vitt ellenük harcba. Kitűnő lovasságot és emberivadra idomított szelindekeket. Ezek a kutyák, melyeketaz angol blood-houndnak, a magyar vérebeknek nevez,a rémült indiánok torkának ugrottak és megfojtották vagycafatokra tépték őket. És a katolikus uralkodó katonáiigazi vadászszenvedéllyel hajszolták a menekülőket. Akikéletben maradtak, rabszolgasorsra jutottak. A spanyolhódítóknak ezekről a viselt dolgairól jegyezte meg Burneyangol hajóskapitány:

»Senkinek sem lehet ellene kifogása, hogy sajátoltalmunkra és védelmünkre kutyákat használunk; deaz embervadászat vérebekkel mindaddig, amíg KolumbusKristóf gyakorolni nem kezdte, elképzelhetetlen borzalomvolt. Semmivel sem kisebb barbárság ez, mint a kanni-balizmus vagy az agapék, melyeken egyik ember a másik-nak húsából lakmározott.«

A tűzfegyverek használata eszelős borzadállyal töl-tötte el az indiánokat. A mennydörgő zajjal halálthozórejtélyes lövedék ördögi találmánynak látszott. Fer-nando, Kolumbus fia és atyjának történetírója említi,hogy négyszáz indián eredt eszeveszett futásnak egyetlenpuskás lovas elől. Ugyanez a Kolumbus Ferdinándírja:

»A félénk horda az első támadásra megfutamodottés embereink, akik üldözőbe vették őket, olyan mészárlást

10

vittek végbe köztük, hogy a győzelem néhány perc alattteljes volt.«

Második útjáról hazatérve (1496) Kolumbus olyanbüszke volt ezekre a hőstettekre, hogy már csak Isten-ről és szent titkairól beszélt. Sikerét, úgymond, nyilvánaz isteni segítségnek és Ésaiás prófétának köszönheti.Most már csak Jeruzsálemet kellene kiragadni a hitetle-nek kezéből. Gyapjúcsuhát öltött és a franciskánusokkötélövét kötötte derekára. És a cimbora őszinte volt:miszticizmus és kapzsiság kitűnően megfértek benneegymással.

Közben nem feledkezett meg közelebbi teendőirőlsem és jámbor képpel jelentkezett a kasztiliai udvarnálegy csapat indián élén, akiket fényesen kiöltöztetett— miután előzőleg Sevillában ötszáz hazájából elhurcoltszerencsétlent adott el rabszolgának. Mikor a jószívűés emberséges Izabella királyné erről az újabb hőstettrőlértesült, nem bírta eltitkolni felháborodását. Kolumbusmár első útja óta azt tervezte, hogy tömegesen össze-fogdossa az ártatlan indiánokat és rabszolgának adjael őket Európában. Már éppen azon volt, hogy módsze-resen megszervezze e jövedelmező üzletet, mikor a spanyoludvar leintette.

Szóval Kolumbus Kristóf magatartása Amerika fel-fedezése után olyan visszataszítóan gálád színben tűnikfel, a kegyetlenség és kapzsiság olyan iskolapéldája, hogylehetetlen tőle nem undorodni.

Még nem is olyan túlságosan régen (1873—1877)kevés híján szentté avatták Amerika derék felfedezőjét.Hétszáz püspök írta alá az erre vonatkozó folyamodványt.Szerencsére kiderült, hogy a jeles férfiú második házas-sága az egyházi jog következményeinek csak kis mérték-ben felelt meg, mire a boldoggá avatás meghiúsult. Eza második házasság sok kellemetlenségtől óvta meg azegyházat.

Látván, hogy nem képesek a betolakodóknak ellen-állni, Santo-Domingo indiánjai arra határozták el magu-kat, hogy meghátrálnak előlük, elhagyják lakhelyeiketés lemondanak a kultúráról, hogy a hegyekben és erdőkmélyén keressenek menedéket. Arra számítottak, hogylegyőzőik, ha elesnek a jövedelemtől, melyhez a bennszü-löttek munkája juttatta őket, kénytelenek lesznek elhagyni

11

az országot. A spanyolok azonban a halban dús partokonmegszervezték a halászatot, és hajóik Európából láttákel őket élelmiszerekkel, míg a szegény indiánok éhen-haltak. Rövid néhány hónap alatt Santo-Domingo lakos-ságának egy harmada pusztult el. Mindezek az eseményekKolumbus Kristóf uralma alatt játszódtak le az Újvilágfelfedezését követő első három esztendőben.

A nagy tengerészt Nyugat-India kormányzói széké-ben bizonyos Francisco de Bobadilla követte. Ez 1500augusztus 23-án érkezett Santo-Domingóba, abban apillanatban, mikor Kolumbus Kristóf éppen saját honfi-társai közül hetet kivégeztetett. Ez a Bobadilla valósá-gos szörnyeteg volt. Első dolga az volt, hogy láncraverette Kolumbus Kristófot és testvéreit; aztán Euró-pába küldte őket. Mondhatni, még nagyobb visszaélé-seket követett el elődjénél, úgy, hogy a spanyol udvarfelháborodásában visszahívta. Utódává don Nicolás deOvandót nevezték ki, akinek az volt a híre, hogy tisztes-séges ember, jó szervező és igazságszerető egyén. Való-jában a legförtelmesebb zsarnok volt, akinek emlékéta történelem megőrizte. Negyedik útja közben KolumbusKristóf karavelljeivel Santo-Domingo közelébe ért éski akart kötni, hogy néhány szükségessé vált javításteszközöljön hajóin, Ovando azonban erélyesen elleneztea partraszállást (1502 június 29). Ugyanis az emberivér és munka e sötét kizsákmányolói, Kolumbus Kristóf,Bobadilla és Ovando kölcsönös utálattal és féltékenység-gel voltak eltelve egymás iránt; mindegyikük magánakakart mindent. Kolumbus elsőnek tiltakozott a legheve-sebben, amikor hírét vette, hogy rajta kívül mások isengedélyt kaptak a katolikus felségektől arra, hogy azÚjvilág vizein hajózzanak. Ez a silány ember mindenvetélytárstól irtózott.

Meg kell adni, hogy a génuai admirális szomorú éssiralmas véget ért. Az olasz renaissance nagynevű tör-ténetírója, Jákob Burckhardt megindult hangon beszélsorsáról. »Néhány héttel VI. Sándor pápa halála után,— írja Burckhardt — Kolumbus Jamaikából keltezigyönyörű levelét (1503 július 7) az ízig-vérig hálátlankatolikus felségekhez (a spanyol királyhoz és királyné-hoz), melyet manapság senki sem olvashat méltatlankodásnélkül.«

12

Nem tudunk róla, hogy a katolikus felségek hálát-lanoknak bizonyultak volna avval szemben, aki egyvilágot tárt fel előttük, inkább azt lehetne mondani,hogy nagyon is sok türelmet és elnézést tanúsítottakirányában, mert tisztában voltak egyéni értékével. Úgy-szólván feltűnés nélkül halt meg, legalább is az egykorúkrónikákban sehol sem találunk róla említést.

Jellemző a címer, melyet Kolumbus Kristóf magánakadományozott:

»Hullámzó tenger közepén egy világrész és huszon-kilenc aranysziget, kék mezőben öt aranyhorgony, a címerhegye ugyancsak arany.«

Arany, arany, arany! Nem mondom, dicsőség is— de hol a becsület?

Más légkörbe vezet bennünket Kopernikus.A kiváló csillagász 1473 február 19-én született a

Visztula melletti Torun lengyel városban, melynek németneve Thorn. A Kopernikus-család lengyel volt, ő magais, mikor Olaszországban diákoskodott, lengyelnek val-lotta magát. Atyja tehetős pékmester volt. Az ifjú előbbKrakkóban végezte tanulmányait, melyek során külö-nösen a matematikában és orvostudományban képezteki magát és nagy szorgalommal hallgatta Albert Brudzewo,a jeles csillagász előadásait. 1493-ban, húszéves korábaneredményesen letette az orvosi vizsgát, azután pedigOlaszországba ment. Bolognában Domenico-Maria Novar-rának segédkezik csillagászati kutatásaiban. Az 1499és 1500 esztendőkben, huszonkétéves korában, matemati-kát tanul Rómában. Miután Páduában újból orvositanulmányokat végez és néhány averrhoista előadásaibólmegismerkedik a arisztotelizmussal kevert arab filozó-fiával, Ferrarában megszerzi az egyházi jog tudoránakcímét. 1502-ben Ko'pernikus visszatér hazájába és pappászentelteti magát. Mint ilyen, tagja lesz a krakkói aka-démiának. Egyik nagybátyja, aki püspök, kanonokkánevezteti ki Frauenburgba, mely Ermeland egyházme-gyében a Balti-tenger alkotta Frisches Haff nevű kisöböl mellett fekszik. (A Haff szó tengeröblöt jelent.)Ettől kezdve Kopernikus majdnem kizárólag Frauenburg-

13

ban él egyházi teendőivel elfoglalva; élénk részt vesz apüspökség igazgatásában és a káptalan képviseletébenmegjelenik a graudenzi országgyűlésen (1522), ahol kitű-nik a pénzrendszer megjavítására irányuló indítványaival.»Az egészséges és szilárd pénzrendszer minden jó államigazdálkodás alapfeltétele.« Szabad idejét részben a kör-nyék szegény betegeinek ingyenes orvosi kezeléséveltölti, részben pedig csillagászati vizsgálódásokkal, melyekgyümölcse, Kopernikus híres könyve, szerzőjét a világlegnagyobb tudományos lángelméinek sorába emeli.

Kopernikus Frauenburgban egy kis tornyot építte-tett és rendezett be kezdetleges csillagvizsgálónak; ottvégezte munkáját egy még kezdetlegesebb parallaktikusműszerrel, melyet ő maga készített. A műszer háromlécből vagy pálcikából állott, melyek közül egyik függő-legesen volt beszúrva; a második egyik végével ennektetejéhez volt erősítve, s ilyenformán egy körző moz-gatható szárának szerepét játszotta; a harmadik a függő-leges léc alsó végéhez volt rögzítve és lehetővé tette a kétmásik pálcika alkotta szög kiszámítását, mert tintával1414 fokra volt beosztva.

Kopernikus nyilván 1507 óta készen hordta fejében»rendszere« alapelveit. Miközben szabadszemmel figyel-mesen követte egy napfogyatkozás fázisait, felismerte abolygók kettős mozgását önmaguk és a Nap körül. 1512-tőlkezdve kétségtelenül minden részletében kidolgoztarendszerét. A mű maga — De revolutionibus orbiumcaelestium libri VI, vagyis Hat könyv az égitestek kerin-géséről — 1530-ban készült el. De a szerző habozottkiadásával. Hogy miért, megkapó őszinteséggel elmondjaművének a pápához intézett előszavában:

»Feltételezem, hogy mihelyt nyilvánvaló lesz, amite könyvben a Föld mozgásáról írok, nem lesz hiány mél-tatlankodó kifakadásokban. Viszont magam nem vagyokoly mértékben elfogult eszméim iránt, hogy mindenidegen gondolatot lenéznék; és noha a filozófus nézeteieltérnek a köznép által elfogadott eszméktől, — lévéna filozófus feladata csupán az igazság keresése, ameny-nyire Isten azt az emberi értelemnek megengedte — nemakarom azt hinni, hogy eleve el kell vetni minden véle-ményt, mely a közhitnek ellentmond. Ezért és mivelattól is tartottam, hogy rendszerem szokatlansága és

14

látszólagos képtelensége folytán nevetség tárgyává válok,hosszas megfontolás után úgy határoztam, hogy inkábbnem adom közre munkámat. Barátaimnak azonban,névszerint Nicolas Schönberg bíborosnak, Capua érseké-nek és Tiedemann Giese kulmi püspöknek sikerült legyőz-niük vonakodásomat. Főleg Mgr. Giese kardoskodottamellett, hogy nyilvánosságra bocsássam e könyvet,melyet nem kilenc,hanem harminchat éve őrzökfiókomban.«

Kopernikus apát megmagyarázza az egyházfőnek,milyen utakon jutott el nézeteihez:

»Képzeljünk el — írja — egy csomó különálló emberitagot, mely egyenként csupa különböző nagyságú és alakútestről származik. Ha mármost valaki fejébe venné,hogy egy egészet állít össze belőlük, a részek aránytalan-sága, formáik különbözősége egymás mellé állítva csúfszörnyet eredményezne inkább, mint szabályos emberialakot. Ilyenforma hatást tett rám a régi csillagászattanépületének vizsgálata. Az égitestek mozgásának magya-rázatánál szüntelenül szirtekbe ütődtem, melyeken aközkeletű vélemények hajótörést szenvedtek. A "bizonyosesetekben jól bevált feltevések nem voltak alkalmazhatókmás esetekre. Mivel mégis felhasználtam és kényszerűség-ből (erőszakosan) értelmeztem, legközelebb azonban újrafélretettem őket, semmiképpen sem derítettek világot agondolkozás útjára, sőt inkább összezavarták a dolgo-kat és elhomályosították szellememet, széttörték meg-győződésemet azáltal, hogy a természet csodálatraméltóművét szeszélyes színben tüntették fel. Ugyan juthattam-emás nézetre az ilyen alkotmányról, melyet sűrű köd takarés mely mindenütt hajladozik és töredezik az ellentmon-dások súlya alatt, mint hogy ingatag alapon épült?«

Miután utal mindarra, ami a régiek munkáiban rend-szere igazolására található, hozzáteszi:

»Ezeknek a kijelentéseknek kapcsán jómagam isgondolkozni kezdtem a Föld mozgásáról; és ha nézetemfonáknak is látszott, azt gondoltam, talán én is meg-engedhetném magamnak azt a merészséget, — miutánmár előttem is annyian bátorkodtak körrendszereketkitalálni a csillagászati tünemények megmagyarázására— hogy felvessem a kérdést, vájjon nem sikerülne-e azáltal,hogy a földet mozgásban levőnek képzeljük, jobb és szi-lárdabb elméletet találni az égitestek keringésének meg-

15

magyarázására a mindmáig vallott elméleteknél. Hosszastanulmányok után végül is a következő meggyőződésekrejutottam: a Nap állócsillag, melyet bolygók vesznekkörül, úgy, hogy körülötte keringenek s középpontjuk sfáklyájuk a Nap; a főbolygókon kívül vannak másod-rangúak is, melyek először mint csatlósok a főbolygókörül és vele egyetemben a Nap körül keringenek; Föl-dünk a főbolygók egyike és hármas mozgást végez; anapi és évi mozgás összes tüneményei, az évszakok sza-bályos megismétlődése a fény és légköri hőfok összesevvel járó változásaival együtt a Földnek tengelye körüliforgásából és a Nap körül végbemenő periodikus mozgá-sából ered; a csillagok látszólag megtett útja nem egyéboptikai csalódásnál, melyet a Föld valóságos mozgásaés tengelyének oszcillációja idéz elő; végül pedig az ösz-szes bolygók mozgása a tünemények kétféle fajtájáteredményezi, melyek között igen fontos különbséget tenni,mert az egyik a Föld mozgásából származik, a másikpedig a bolygók keringéséből a Nap körül.«

Kopernikus szerint tehát a Nap a világ közepe,mely körül a bolygók és csillagok keringenek:

In solio regali Sol residens circumagentem gubernatastrorum familiam. (A Nap kormányozza királyi széké-ről a csillagok körötte keringő családját.)

Szóval a Nap a Kopernikus által állócsillagnak hittégitestek roppant körpályáinak középpontjában trónol.Tudósunk szerint a Merkúr nyolcvan nap alatt fordulmeg a Nap körül (nyolccal többre van szüksége hozzá);a Vénusz kilenc hónap alatt (igazában kétszázhuszonnégynaj) alatt) futja be pályáját; a Föld, mely körül a holdkering, egy esztendő, a Mars két, a Jupiter tizenkét ésa Szaturnusz harminc év alatt teszi meg ugyanezt azutat. Ezeken a »revoluciókon« túl vannak a helyhezrögzített állócsillagok alkotta óriáspálya határai. Az ösz-szes égitestek, bolygók, holdak és csillagok a Naptólkapják fényüket.

Mint látjuk, Kopernikus nemcsak a Föld gömbölyű-ségét állapítja meg, hanem mozgásának hármas termé-szetét is; könyvének egyik fejezetében, ahol a nehéz-kedésről beszél, Newton előfutárjának tekinthető, mertmár sejteti az égitestek általános mozgásának magyará-zatát az egyetemes gravitációból.

16

Rögtön látható, mi tanításában a helyes és hol talál-ható benne tévedés. Mindaz, ami a naprendszerre magáravonatkozik, szilárd, pontos, végleges. Kopernikus nemvolt képes a maga szinte gyermekes megfigyelőeszközei-vel felfogni a világegyetem mérhetetlenségét, melybena fénynek, noha 300.000 kilométert fut be másodpercen-ként, egymillió évre van szüksége, hogy a ma ismertlegtávolabbi csillagokból eljusson hozzánk; a világ-egyetemét, melyben ez a millió fényévnyi távolság is két-ségtelenül csak elenyészően kis pont valóságos kiter-jedéséhez mérten.

A legbámulatosabb és legelképesztőbb a lángeszűpap felfedezéseiben az, hogy pusztán a gondolat erejéveljutott el hozzájuk, a Ptolomeaus által feljegyzett régimegfigyelések segítségével, mely megfigyelések közötta frauenburgi csillagász elmélkedés útján egybehangzóés egybevágó kapcsolatokat fedezett fel, a logikábanúgynevezett azonossági viszonyokat. És szelleme nemnyugodott addig, míg mindezek a tények, melyeket arájuk lerakódott elméletek látszólag ellentmondóknakmutattak, egymással összeegyeztethetőkké, összhangzókkáváltak, akárcsak — hogy Kopernikus hasonlatára vissza-térjünk — a harmonikusan felépített és tökéletes alkatútest különböző tagjai.

Igaz, hogy csillagászunk mechanikai eszközök, tele-szkópok, magasságmérők, látcsövek és egyéb a mai csil-lagvizsgálókban használt műszerek hiányában nem istudta módszerét mással bizonyítani, mint éppen az ösz-szetevő részek e tökéletes összhangjával.

Kopernikus 1514-ben befejezett művét 1530-ig csi-szolgatta, bővítette, tökéletesítette, akkor még egyszertüzetesen átnézte és a mű csak 1543-ban jelent megnyomtatásban Nürnbergben. Három évvel azelőtt tanít-ványának, Rheticus György német matematikusnak egylevele már beszámolt az új rendszerről.

A kitűnő tudós hetvenegyedik évébe lépett, mikormunkája megjelent, mely joggal kapta a »modern tudo-mány első és legkülönösebb emlékműve« nevet. A kiadás-sal járó munkát tanítványai, főként Rheticus végezték.A bámulatos tudós akkor már béna volt. Mikor tanít-ványai végre elhozatták szeretett mesterüknek élete nagyművét, az agg csillagásznak volt még annyi ereje, hogy

17

hűdését leküzdve megérintse kezével és atyai gyöngéd-séggel megsimogassa a könyvet.

Mikor elsőízben olvastuk ennek a jelenetnek leírását,könnyek tolultak szemünkbe.

Ugyanabban az évben jelentette meg Vesalius ana-tómiai tanulmányát, melynek címe De corporis humanifabrica! (Az emberi test alkata.) Az emberiség egyszerreismerkedett meg az égitestek keringésével a világegyetem-ben és a vérkeringéssel az erekben.

Kopernikus Frauenburgban halt meg 1543 májusá-ban, kevéssel könyvének kinyomtatása után.

Feltűnhetik, hogy a mű megjelenésekor a katolikuspapság semmi módon nem tiltakozott. A szerző egyháziméltósága, káptalanbeli kartársainak becsülése, akik azországos gyűlésen vele képviseltették magukat, a magasprelátusok barátsága, akik közül egy bíboros és egy püs-pök bírták rá műve kiadására, a Szentatyához intézettajánlás kegyes elfogadása kicsavarták a fegyvert a lesúj-tani készülő inkvizíció kezéből, ugyanakkor, amikora protestantizmus pápái, Luther és Melanchton siettekelátkozni a vétkesen felforgató tanokat. Csak 1610 után,mikor Galilei nagy feltűnést keltett kísérleteivel, előbba pisai dóm boltozatáról függő lámpa, majd az általakészített és mindmáig az ő nevét viselő teleszkóp segít-ségével kézzelfoghatóan, helyesebben szemmelláthatóanbeigazolta előde lángeszű levezetéseit, foglal Róma állástaz új elmélet ellen. Galileit a Vatikánba idézik, ahol azinkvizíció eltiltja Kopernikus tanainak további hirdeté-sétől, lévén azok »fonákok és kimondottan eretnek jel-legűek, mert a Szentírásnak ellentmondóké 1616 március5-én pedig, »donec corregitur«t tehát átjavításig indexreteszik a De orbium coelestium revolutionibus bámulatra-méltó művét. A naprendszert, amint azt Kopernikusleírta és amint azt ma világszerte egyhangúlag elismerik,kopernikusi eretnekségnek nyilvánították s a mindmáigvissza nem vont határozat értelmében ma is annak számít.

Tudás és szerénység, jóság és odaadás: ezek a tulaj-donságok jellemzik Kopernikus egész életét. Lengyel-ország büszke lehet rá, hogy ilyen fiat adott a világnak.Az egyetemes történelemben nem ismerünk nála nagyob-bat. Tycho Brahe, a híres svéd csillagász kegyelettelőrizte a hitvány kis műszert, a háromszögalakban elhe-

18

lyezett lécecskéket, melyeket Kopernikus sajátkezűlegtákolt össze s mely neki elegendő volt tana halhatatlanmegalapozásához. Tycho Brahe így ír erről:

»Nem élt a földön háromszáz esztendeje ember, akiKopernikushoz fogható volna. Képes volt arra, hogya Napot megállítsa égi körpályáján és a mozdulatlanFöldet a körülötte keringő holddal mozgásba hozza.Az egész világegyetem képét megváltoztatta. íme, ezttette Kopernikus kezdetlegesen összetákolt pálcikáival.Az ilyen férfiú hagyatéka sohasem veszhet el, még hanem is áll egyébből kis léceknél. Ha az arany fel tudnábecsülni értéküket, irigyelnie kellene őket.«

Kopernikus elmélete felforgatóan hatott az emberigondolkodásra és világfelfogásra. Ettől kezdve a Földnem volt többé nagy, lapos korong, a fölébe boruló égbolt-tal, melynek a dombtetőről gyermekkézzel eregetettsárkány nekiütődött; a kék kupoláról a jó Isten nemvigyázott többé szigorú, de egyben jóakaró szemmel azemberek cselekedeteire, szavaira, sőt gondolataira is, azőrangyalok nem szálltak többé onnan alá és oda vissza,sem a szentek nem jöttek többé, hogy bizalmasan tár-salogjanak az orleansi szűzzel; a földettői fogva parányi,szabad szemmel láthatatlan, a végtelenben elvesző pon-tocska. Mily roppant szakadék tárul fel hirtelen az emberigondolat előtt! Az elme megnyílik újszerű gondolatokbefogadására, ugyanakkor, mikor Kolumbus Kristóf amaga részéről új, kifürkészhetetlen teret nyit a mechanikaiés kereskedelmi tevékenységnek s az onnan főként arany-ban és ezüstben beözönlő gazdagság felborítja a meg-állapodásokat, melyek az embereket évszázadok ótaegymáshoz fűzték, kiforgatja vagy szétszakítja a meg-másíthatatlannak hitt társadalmi és gazdasági viszo-nyokat. Ez az átalakulás az, amit a következőkbenvizsgálni akarunk.

H A R M A D I K F E J E Z E T

BANKÁROK ÉS SPEKULÁNSOK

Amerika felfedezése Kolumbus Kristóf által, valamintnyomban utána a Jóreménység Foka megkerülésével Kelet-Indiába vezető hajóút Vasco de Gama nevéhez fűződőfeltárása (1497) mélyreható kavarodást idézett elő a Nyu-gat-Európában lakó népek gazdasági viszonyaiban —tehát társadalmi viszonyaiban is — éppúgy, mint keres-kedelmi kapcsolataiban. Az arany- és ezüstfémek beözön-lése az Újvilágból, a forgalom kifejlődése és növekvőkönnyűsége a különböző országok között hamarosan újalapokra helyezte a nemzetközi kereskedelmet.

Claude de Seyssel, Marseille püspöke, utóbb torinóiérsek írja XII. Lajos uralkodása idején: »Manapságkevesebb nehézséggel utazik az ember Rómába, Nápolyba,Londonba vagy akár a tengeren túlra, mint amennyivelvalaha Lyonból Genfbe jutott.«

Amit a conquistadórok a távoli országokról s a felet-tük ragyogó ismeretlen csillagokról beszeltek, felizgattaaz emberek képzeletét. Mennyi kincs várta ott az utazót,micsoda ritka növények, micsoda különös állatvilága azöld és piros madaraknak, az oroszlánsörényű bölények-nek és egyéb csodáknak! Gondoljunk csak a lázra, melybeaz Indiai Társaság megalapítása ejtette a lelkeket XV.Lajos uralkodása kezdetén és könnyen elképzelhetjük,milyen forrongásba hozta az emberiséget a tizenhatodikszázadban Kolumbus Kristóf utazásainak híre. Hiszen őmaga azt állította, hogy megtalálta a Paradicsomot I

Nem csoda, hogy a spanyolok példáján felbuzdulva,portugál, francia és angol vetélytársaik egymásután szerel-nek fel expedíciókat, melyek kedvező széllel az újonnan

20

felfedezett India felé vitorláznak. 1501-ben egy viharBrazilia ismeretlen partjaira veti Alvarez Cabral karavell-jeit és a többi után ez az ország is feltárul az európaitevékenység előtt.

A nemesfémek beözönlése az Újvilágból a pénz elérték-telenedését s ennek folytán az árak rohamos emelkedéséthozta magával. Igaz, hogy ez az infláció teljes súlyúpengő pénzben fejeződött ki, egyébként azonban mégsemsokban különbözött attól, melyben nemzedékünknek voltrésze a háború által szükségessé vált roppant papírpénz-mennyiség kioocsátása következtében. Az infláció ésdrágulás elsősorban Spanyolországban vált érezhetővé,ahová az Újvilág kincsei közvetlenül folytak. A szüntelenháborúi és távoli expedíciói következtében, mint Michelvelencei követ megjegyzi, emberben elszegényedett Spanyol-ország nagy munkabérrel édesgeti be a francia munkáso-kat és kézműveseket. Közben szüntelenül szállítja orszá-gába a francia árut. A velencei ügyvivő ezt írja:

»A helyzet az, hogy a spanyol, aki nagyrészt Francia-országból él, és akár akarja, akár nem, onnan kénytelenhozatni a gabonát, a vásznat, a szövetet, a festéket, apapírt, a könyveket, sőt minden asztalos- és kézműves-munkát is, a világ végére elmegy, hogy aranyat és ezüstötkeressen nekünk.«

A forgalomban lévő pénznek ez az elértéktelenedésifolyamata 1533-tól kezdve még inkább meggyorsult.Bodin, a neves közgazdász említi, hogy az ezt követőesztendőkben több, mint százmillió értékű aranyat éskétszázmülió értékű ezüstöt hoztak be Franciaországba.Ez az akkori pénzügyi viszonyokhoz mérten hihetetlenbeözönlés volt. 1545 után, mikor Potosiban a bányákkiaknázása megkezdődött, a pénzbőség »katasztrófálisméreteket öltött«, hogy Hauser és Renaudet kifejezéséveléljünk.

Lássuk most már ennek a gazdasági megrázkódtatás-nak következményeit, melyek a társadalmi élet mindenfontosabb terére kihatottak.

A földbirtokosokat, nemes urakat és egyházi intézmé-nyeket számos többnyire évszázados szerződés kötöttebérlőikhez. S ezek a szerződések az angol háborúk utánmég jobban megszaporodtak. Mivel a bérösszeg nagyságanem változott, de a szerződésben kikötött összegek értékük

21

háromnegyedét vagy négyötödét elvesztették, a paraszt-bérlők kétségtelenül jól jártak, viszont a tulajdonosokugyanolyan mértékben kárt vallottak.

A világi és egyházi urakat, a földbirtokosokat és ahűbéri járandóságok haszonélvezőit ez a változás létalap-jukban támadta meg. Németországban a köznemességnagyrésze olyan nyomorúságos helyzetbe süllyedt, hogyhovatovább már csak proletariátusnak számított.

Egyik kegyes alapítvány a másik után jutott csődbe,számtalan menhely, szegényház és kórház kénytelen voltbezárni kapuit. Rengeteg úri birtokot áruba bocsátottak.Nemesi uradalmak, nagymultú történelmi családok jószágaikerültek polgári kézre. Igen sok patrícius és vagyonoskalmár jutott ezen az úton nemességhez. Másfelől azon-ban, amilyen mértékben az addig nyugalomban lévő pénzforgalma megélénkült, jelentkezett a pauperizmus is.VIII. Henrik uralkodása óta Angliában egymást követikaz embertelen rendeletek a munkakerülők ellen.

Végül pedig ez a pénzbőség, mely tömegével és meg-gyorsult forgalmával átalakítja a nemzetközi árúcsere fel-tételeit, a banktőke és a kereskedelmi tőke létrejöttéteredményezi.

A kereskedelem kiterjedésével, a nemesfémek ésegyéb fizetési eszközök ebből folyó beözönlésével, új hajó-utak feltárásával és a különböző tengereken közlekedőhajók számának rohamos növekedésével, a bányászat meg-indulásával és az addig ismeretlen vagy a könyvnyomtatás-hoz hasonlóan a fényűzési ipar szűk keretei között mozgóiparágak kifejlődésével, valamint e tények hatásával azemberek kölcsönös viszonyaira a pénznek, a pénzbefektetéstevékenységének és az ebből származó jövedelemnek szük-ségképpen egyre nagyobb tér jut a gazdasági és társa-dalmi életben. Mihamar megjelenik a níodern idők jelleg-zetes alakja: a nagy és hatalmas pénzember.

Tevékenysége és érdekköre nem ismer határokat.Területe nemzetközi. A német bankárok Lyonban alapíta-nak üzleteket, francia földön, nem messze a svájci kanto-noktól és az olasz fejedelemségektől, a kasztiliai és ara-goniai királyság útvonalain.

Lyon a könyvnyomtatás fővárosa. Az első ottaninyomda 1473-ban nyílt meg és még vagy ötven továbbitrendeztek be a tizenötödik század utolsó negyedében.

22

II. Henrik alatt a városban százakra rúg a nyomdászokés könyvkereskedők száma.

De a könyvnyomtatás akkor már nemcsak az eszmékterjesztésének volt hatalmas eszköze, hanem a tőzsdeiárfolyamok, a piaci árak és a váltóárfolyamok közléséreis szolgált.

A Lyonban megtelepedett német pénzemberek egyike-másika megszerezte a francia állampolgárságot, így a híresKleberger, kinek alakja legendás jelentőségre vergődik a»jó német« hízelgő elnevezése alatt. Kleberger odaadó,de nem önzetlen szolgájává szegődik I. Ferenc franciakirálynak, aki nemesi oklevelet adományoz neki, a valetde chambre de roi akkoriban minden nemesember becs-vágyát ingerlő címével. Más német pénzemberek Antwer-penben telepednek le, mely ugyancsak híres könyvnyom-tatásáról és ott hasonló szerepet játszanak, avval a különb-séggel, hogy ők V. Károly szolgálatában állanak. Hauserés Renaudet joggal utalnak arra, hogy V. Károly birodal-mának nagysága és alkotórészei különfélesége nagybanhozzájárul ennek a nemzetközi tőkésosztálynak kialakulá-sához. Arról volt szó, hogy összeköttetést kell teremteniSpanyolország és Ausztria, Flandria és a nápolyi királyságközött. Nagyobb pénzösszegeket Antwerpenből Milanóbaküldeni nemcsak kényelmetlen, hanem ezekben a mindigháborús időkben kockázatos is volt. A kérdést egy csa-pásra megoldotta egy váltó, melyet a flamand bankárolasz kollégájával fizettetett ki. Fedezni kellett a Német-országban, Flandriában vagy Olaszországban háborúskodóhadsereg szükségleteit és Spanyolországban folyósítanikellett a közigazgatási költségeket. A sitteni bíborosRómában harmincezer dukátra rúgó összeget vár Angliá-ból. Azt tervezik, hogy a pénzt egy hatalmas személyiség,egy Strozzi Londonban járt képviselőjével juttatják elhozzá, de az odaszállítás kockázata túlnagy és VIII. Henrikangol király, mint ma mondanók, csekken utalja át azösszeget, melyet egy római bankár számítol le (1516).

A legkülönbözőbb távoleső pontokon vásárokat tarta-nak, így Lyonban, Lipcsében, Antwerpenben, a vásárairólhíres Champagneban, de még az oroszországi Nisni-Novgorodban is. A pénzemberek spekuláltak az áruvalés a fizetéseket váltók útján eszközölték. Tegyük hozzá,hogy az árfolyamok a különböző országokban természete-

23

sen nagy ingadozást mutattak, sokkal nagyobbat, mintmanapság, mikor a rádió, a távbeszélő lehetővé teszi akülönbözet gyors kiegyenlítődését. A nagy bankházak-nak azért akkor is megvoltak az eszközeik egymás köl-csönös tájékoztatására s ezek az eszközök az akkoriviszonyokhoz képest a lehető leggyorsabban működ-tek, így keletkeznek az első újságok, melyek eredetilegpénzügyi és kereskedelmi hírek közvetítésére szolgál-nak.

Ennek a berendezkedésnek hatása könnyen elgondol-ható. Értesüléseik folytán, melyeknek a többiek híjjánvannak, a pénzemberek a legkedvezőbb feltételekkeladhatják el és vásárolhatják össze az árucikkeket, melyek-nek árfolyamai Európa különböző pontjain nem ugyan-azok, Valamelyik lyoni bankár tudomást szerez róla,hogy bizonyos mennyiségű selyemáru, melyet az ő vidékénmeghatározott áron vesznek, a frankfurti vagy a milánóipiacon jóval magasabb összegért volna eladható: ennél-fogva Lyonban veszi az árut, hogy Frankfurtban vagyMilanóban adjon túl rajta.

A pénzemberek ezen az úton csakhamar elérkeznekoda, hogy már nem árut vesznek és adnak el, hanem egy-szerű követeléseket. Egyik országban megvásárolják és amásik országban eladják a megszerzett követelést. A nagy-szerű építkezések, a fényűzés és a jómód e napjaiban —más szóval a renaissance korában — ez az üzletág icenelterjedt. Valamelyik génuai kereskedőnek többé-kevésbbétávoli időpontban esedékes követelése van egy firenzeipatriciustól. Egy vagy más okból sürgős neki, hogy apénzt már most megkapja. Egy génuai bankár megveszitőle a követelést alacsonyabb áron, hogy a lejárat napján,ha a követelést behajtja, takaros nyereségre tegyen szert.A nagyobb bankházak, melyek sohasem voltak szűkébena pénznek, ezen a módon természetesen rövid idő alattigen tekintélyes hasznot könyvelhettek el.

Egy további következmény a pénz növekvő hatalma,az az »undorító: hatalom, mely a középkorban metfertőziaz Egyházat; hiába kel ki egy spanyol prédikátor az»undorító pénzműveletek« ellen, számuk és kiterjedésüknőttön nő.

Idővel az sem maradhatott el, hogy egyesek ma isigen gyakori módon azzal siettették és szaporítottak jöve-

24

delmüket, hogy az egyik piacon szándékosan szükségetidéztek elő valamelyik árucikkben, minek következtébenaz illető árucikk ára felszökött és a bizonyos ideig vissza-tartott raktár utóbb annál drágábban kelt el. Itt jelent-kezik először a finánckalóznak az a típusa, melyet azótakelleténél is jobban megismertünk. Hauser és Renaudeta tizenhatodik század történetében Gaspare Dolci nevéreutal.

A következő lépés ezen az úton odavezet, hogy abankároknak terhükre kezd lenni az árukereskedelem éstörekvésük oda irányul, hogy magával a pénzzel keresked-jenek, ingó értékekkel spekuláljanak; íme a tiszteletre-méltó tőzsdejáték, árfolyamemelkedéseivel és eséseivel, agyors meggazdagodás és hirtelen összeomlás manapság olykitűnően ismert lehetőségeivel. A pénzspekulációnakebben a világában egy augsburgi bankár, Ambrosius Hoch-stádter válik ki vakmerő műveleteivel, melyek már atizenkilencedik és huszadik század pénzügyi fejlődésétvezetik be. Hauser és Renaudet neki szentelik könyvüklegtanulságosabb lapjait. Hogy a nagyurakat, a királyo-kat, a császárt és a szabad városokat kölcsönökkel ellát-hassák, de amellett arra is maradjon pénzük, hogy szöve-tekkel, élelmiszerekkel, épületekkel és fémekkel spekulálja-nak és lehetőleg sok árut halmozzanak fel, az űzéreknekhatalmas készpénztőkére volt szükségük; ezt megszer-zendő, Hochstádter arra az ötletre jutott, hogy a nagynyilvánossághoz intéz felszólítást. Mert ha igaz az, hogyMindenki uraság Voltairenél is szellemesebb, éppoly igazaz is, hogy Mindenki uraságnak több a pénze akárkinél.Hochstádter tehát a takarékoskodókhoz fordult, akikneköt százalék kamatot ígért s az így megszerzett tőkévelnagyszabású spekulációba fogott. Felhívására nemcsak anagyok özönlöttek hozzá, nemesek, fejedelmek, birtokosurak és kereskedők, hanem kisemberek is, zsellérek, kéz-művesek, utcai árusok és napszámosok. Hochstädter pénz-szekrényeibe nemcsak a vasládák tartalma vándorolt,hanem a hírhedt gyapjúharisnyáké is. Volt olyan év,mikor egymillió forintot fizetett ki kamatban. Mivel aforint mai értékben kétszázhatvan papírfranknak felelmeg, ebből a példából kitűnik, hogy a tizenhatodik század-ban egy bankár egyetlen esztendő alatt kétszázhatvanmillió kamatot folyósított betevőinek.

ANTON FUGGERChristoph Amberger festménye az augsburgi Fugger-gyűjteményben

25

Hochstädter a pénzt áruhalmozásra igyekezett fel-használni és az lett, amit a franciák régente monopolistá-nak neveztek. Fa-, gabona-, bor- és rézmonopolista lett,legfőképpen azonban higanymonopolista. Az amerikaiakhiganykirálynak nevezték volna Hochstádtert, amiheztudni kell, hogy a nemesfémek napról napra fontosaibaváló feldolgozása a higanynak kivételes értéket adott.E ponton azonban Hochstädter kénytelen volt felvenni aversenyt augsburgi kollégáival, a nála is nagyobb hitellelbíró és hatalmasabb Fuggerekkel, míg egy szép nap végreelkövetkezett az összeomlás, a »krach«, melyet annyi másutódja sem tudott és nem fog tudni elkerülni. »Ez voltaz első a nagy hitelválságok sorában.« (Hauser—Renau-det.)

Nos hát, Hochstádternek mindenkor bőségesen akad-tak utánzói, még Franciaországban is, II. Henrik kör-nyezetében; mégis a gazdasági forradalom e korának leg-kiemelkedőbb és legkitűnőbb pénzembereit Augsburgbanmagában találjuk.

A Fuggerek, akiknek neve franciául mint Fourquesés Foukére fordul elő, az Augsburg melletti Graben falu-ból származtak. Az első ismert Fugger, Jákob, föld-míveléssel és takácsmesterséggel foglalkozott, de régtőlfogva vászonkereskedést is űzött. Két fia, Ulrich és Hansa tizennegyedik század végén átköltözött Augsburgba.Augsburgnak virágzó szövöttárukereskedelme volt; külö-nösen keresett cikk volt egy gyapjúból, kenderből és len-ből szőtt parketszerű anyag. A két testvér keleti gyapjúthozatott Velencéből és kelmegyártó üzemét festőüzemmelbővítette.

Egy polgárleánnyal kötött házassága révén HansFugger megszerezte magának a polgárjogot Augsburgban.Két fia volt, Andreas és Jákob. Andreas, az idősebbik,hamarosan akkora jelentőségűre emelte és úgy felvirá-goztatta az apai üzemet, hogy az augsburgiak már nem isbeszéltek róla máskép, mint a gazdag Fuggerről (derreiche Fugger). Nagyobbik fia 1452-ben megszerezte azelső címert, mellyel a család dicsekedhetett és mely kékmezőben arany dámszarvast ábrázolt. Ennek az időseb-bik ágnak azonban 1483-ban magva szakadt, míg a fiata-labbik fivér, Jákob, a takácsok céhmestere, a »liliomosFuggerek«-nek nevezett ma is létező ág ősatyja.

26

Ennek a Jákob Fuggernek hét fia volt, akik közülUlrich, Georg és az ifjabb Jákob említendők meg. Enneka három fivérnek nevéhez fűződik a Ház legnagyobb fel-lendülése és virágzása.

Ulrich (1441—1510) széleskörű nemzetközi tevékeny-séget fejtett ki. Nemcsak Velencében voltak ügynökségeia Fondaco de Tedeschi név alatt ismert híres német raktár-ban, hanem Antwerpenben és Lisszabonban is; üzletei aspanyol és portugál partokról átterjednek északon a Balti-tengerig, délen Nápolyig. Ulrich Fugger volt az első acsaládban, aki műtárgyakkal is foglalkozott, de csak mintkereskedő, amennyiben Albrecht Dürer képeit és metsze-teit szállította Olaszországba.

Jákob Fugger, az ifjabb (1459—1525) egyházi pályáralépett és a világ zajától elvonultan dolgozott a herriedenikollégiumban, Eichstádt egyházmegyében, mikor bátyja,Ulrich unszolására — négyen a fivérek közül akkor mármeghaltak — búcsút mondott a békés papi hivatásnak ésszintén üzletember lett. Jákob Fugger emeli a Házatjelentősége és tevékenysége tetőfokára. A gyapjú, selyemés fűszer, melyek addig a legfontosabb üzletágak voltak,háttérbe szorultak s a főcél ezentúl a bányák, jelesen aTirolban fekvő schwatzi bányák kiaknázása és nagy-szabású pénzügyi műveletek lebonyolítása. A schwatzibányával vagyont szerzett Jákob Fugger és közelébenpompás kastélyt építtetett, az úgynevezett Fuggeraut,ahol utódai fejedelmi életet folytattak.

Jákob Fugger egyike volt az első embereknek Német-országban, akik a Vasco de Gama felfedezte Indiába vezetőúj kereskedelmi utat felhasználták. 1505-ben két másiknagy hazájabeli kereskedővel és bankárral, a már fentebbemlített augsburgi Hochstädterrel és a nürnbergi Welser-rel közösen három hajót hozatott Indiából olyan portéká-val megrakottan, mely addig csak Velencén keresztülkaravánutakon jutott Németországba. 1509-ben folyó-sítja híres 170.000 dukátos kölcsönét, hogy Miksa császártovább folytathassa olaszországi hadjáratát. A császármár 1504-ben Ulrich bátyjával együtt nemesítette és aliliomos címert adományozta neki, melyről őt és utódaita »liliomos Fuggerek«-ntk nevezik. Jákob az udvaritanácso címét is megkapta, X. Leó pápa pedig palotagrófiméltóságra emelte. A Fugger-bankházba folyt be az összes

27

Németországban eladott bűnbocsátó cédulák ára és a pénzgyümölcsöző befektetéséről is a bank gondoskodott. Végül,mikor V. Károlyt jelölik a császári trónra (1519), ugyan-csak Jákob Fugger teszi lehetővé a katolikus felségnek,hogy vetélytársán, a francia királyon győzedelmeskedjen,310.000 forintot előlegezvén neki megválasztása költségei-nek fedezésére. Ennek a kölcsönnek fedezetéül a jövendőcsászár egész Antwerpen városát elzálogosította. A tehet-séges kalmár-bankár ezenfelül Háza ingó vagyonát Kirch-berg, Weissenhorn, Wullenstein, Pfaffenhoven és néhánymás község kegyuraságával gyarapította.Luther beszéli:

»Brixen bíboros püspöke Rómában halt meg. Általá-ban dúsgazdagnak tartották, mégsem találtak nála semmipénzt. Végre egy kis odacsúsztatott cédula került előujjasából, egy 300.000 forintról szóló elismervény a Fugger-bankház aláírásával, mire a pápa Rómában magáhozhívatta a bank ügynökét:

—Ki tudja fizetni ezt az összeget?—Még ma, ha kell.

Kevéssel azután II. Gyula pápa kérdést intézett afrancia és angol király képviselőihez:

—Ide tudnának adni fejedelmeitek egyik óráról amásikra három hordó aranyat?

—Szó sincs róla. Szentatya.—Pedig egy ágostai polgár könnyűszerrel megteszi.«Jákob Fugger építtette Augsburgban a Fuggerek

palotáját, a Fuggerhaust, melynek külső falait AlbrechtAltdorfer pompás freskói díszítik. Ugyancsak Augsburg-ban készíttette el a Szent Anna-templom kórusát és alapí-totta meg a »szegények városát« olcsó lakásokkal; ezt amintegy száz házból álló épületcsoportot ma is Fuggerei-nak nevezik. Szükségbe jutott családokat telepített ide,egész alacsony bérért.

Jákob, aki 1525-ben gyermektelenül halt meg, vagyo-nát és vállalatait unokaöccseire, Raimundra és Antonrahagyta. »Jakob Fugger és unokaöccseinek neve — írjae&y egykorú krónikás — minden országokban ismert,még a pogányok földjén is. Jákobhoz császárok, fejedel-mek és királyok küldtek követeket, Szent Péter utódjamint szeretett fiát csókolta meg és a bíborosok felálltakelőtte.«

28

A két fivér, Raimund és Anton, akiknek működésealatt a Fugger-ház gazdagsága, szerencséje és nagyságatetőfokát éri el, együtt lakik Augsburgban a Fugger-palotában, a Borpiacon: két figyelemreméltó alak, arenaissance igazi képviselői. Raimund, az idősebbik, egykortárs leírása szerint szép, nagy és erős férfi volt, jóke-délyű, robusztus testű és szellemű, de fölöttébb jólelkűés mindenkihez, különösen a szegényekhez nyájas ésmegnyerő modorú. Nagy kedvelője volt az irodalom-nak, főkép a történetírásnak, bőkezűen pártolta a szép-művészetet és renaissance-emberhez illően gyűjtötte azantik művészet ereklyéit, melyeket tetemes költséggelhozatott el magának Görögországból, Olaszországból ésSzicíliából. Beatus Rhenanus tanúsága szerint ezekértsemminő költséget nem sokalt. Egy 1531 március 6-rólkelt levélben ugyanez a Rhenanus a mainzi érsek orvosá-nak ömlengő hangon írja le Raimund Fugger palotájátés az ezt övező szép kerteket. Minden gazdag, nagyszerűés tökéletes ízlésű. Állatkertjében ritka allatok találhatók,melyeket távoli országokban, vad vidékeken vásároltakössze.

V. Károly a két fivért, Raimundot és Antont biro-dalmi grófokká nevezte ki és megadta nekik a teljesigazságszolgáltatás jogát. Ez a ritka kiváltság 1530március 1-ről kelt. 1534-ben a pénzverés királyi jogát ismegkapták.

A Fugger-háznak ettől fogva, néhány főúri családhozhasonlóan — Franciaországban is voltak ilyenek — sajátkülön törvényei vannak. Az idősebb és fiatalabb ágraszakadt Fuggerek saját szokásaik szerint élnek, melyekpontosan meghatározzák az örökösödés módját és a keres-kedés kiváltságát az elsőszülött fiúnak biztosítják, miáltala »Ház« ősi formájában fennmarad egészen a tizenkilen-cedik századig.

Néhány nemzedék után Raimund és Anton Fuggera szerény grabeni takács ivadékaiból pallosjoggal felru-házott nagyurakat csináltak, akiknek tekintélyével éshatalmával sok korabeli fejedelem nem versenyezhetett.V. Károly, akinek birodalmában nem nyugodott le anap, kedveskedni volt kénytelen nekik; egy 1536-banRómából írott levelében a pompás Rabelais a Fuggerekrőlmint »az egész kereszténység leggazdagabb kereskedői-

29

ről« emlékezik meg. Egy évvel előbb tekintélyes vagyontfolyósítottak V. Károlynak algíri expedíciója céljaira;és mikor a császár visszatérése után Augsburgon átutaz-tában náluk szállott meg, Anton fahéjfahasábokkal, —melyeknek ára akkor tetemes volt — fűttetett be az ural-kodónak a hatalmas kandallóba, miközben nem mulasz-totta el, hogy V. Károly szemeláttára az összes nekinyújtott kölcsönök elismervényeivel gyújtsa meg a tüzet.

Ugyanez az V. Károly Párizsban I. Ferenc társasá-gában meglátogatta a királyi kincstárat.

»Van nekem Augsburgban egy kalmárom, — mondtakirályi kollégájának — aki mindezt jó áron megvásá-rolná Felségedtől és készpénzben fizetne.«

Anton Fugger után két fiú maradt, Ulrich és JohannJákob, akik bőkezűen támogatták az írókat és művésze-ket; a Fuggerek műpártolásáról valóban köteteketírtak össze.

A Fuggerek dinasztiája a tizenhatodik századbanazzá tette Augsburgot, amivé ugyanabban az időben aMediciek tették Firenzét: Európa egyik legfénye-sebb művé szeti középpontjává. Ulrich, mint másod-nagy-bátyja Jákob, egyházi pályára lépett és III. Pál pápakamarása lett, de Németországba visszatérve, hívévészegődött a reformációnak. Ez az Ulrich Fugger szemé-lyileg kiváló hellenista volt és saját költségére adattaki Henri Estienne nyomdájában több görög szerző, jele-sen Xenophon műveit. Nagy költséggel pompás könyv-tárat alapított, amelyben különösen értékes görög, latinés héber kéziratokat gyűjtött össze. Élénken érdeklő-dött kora művészi alkotásai iránt, mire fivérei gyámságalá helyezték és gondnokot neveztek ki vagyonára, aztállítván, hogy a tudósok és művészek iránti bőkezűsé-gében eltékozolja a családi örökséget; a voltaképpeniok azonban a protestánsokhoz szítása volt és a hitbuzgókatolikus Fuggereknek az az aggodalma, hogy Ulrichnetalán az eretnekségnek minősített mozgalmat támogat-hatná pénzével. Mivel ettől fogva szigorú felügyelet aláhelyezték, Ulrich Fugger elmenekült Augsburgból, ésIII. Frigyes pfalzi választófejedelemnél keresett oltalmat.Az üldöztetések nyílván nyomot hagytak jellemén, mertmélabús és emberkerülő lett. Később mégis visszaadtákneki jogát, hogy vagyonával szabadon rendelkezhessen,

30

mint végrendelete igazolja, melyben hat szegénysorsúdiák irodalmi és tudományos kiképzésére ösztöndíjatalapít. Szép könyvtárát a heidelbergi egyetemre hagyta.1584 júniusában halt meg ötvennyolc éves korában.

A nagy pénzemberek és bőkezű műpártolók többnemzedéke után a Fuggerek kormányzókat adtak Augs-burgnak, katonákat, akik különböző ütközetekben ki-tűntek s akik közül többen a harctéren estek el. A tizen-kilencedik század elején II. Ferenc császár Anselm MariaFugger grófot a birodalmi hercegi méltóságra emelte.

Nem szabad azt hinnünk, hogy az augsburgi Fugge-rek a maguk nemében egyedül álltak a tizenhatodik szá-zadban Európában. Mi a fentebbiekben mint a kor jel-lemző alakjairól beszéltünk róluk. Üzlettársaik, a Thur-zók a ma csehszlovák területen fekvő Lőcse városában,ahol születtek és éltek, ugyancsak a művészi ízlést ter-jesztették olasz stílusban, olasz jellegű épületekkel, velenceibútorokkal, de burgundiai tryptichonokkal és flamandfestményekkel is. És az augsburgi Fuggereknek méltóvetélytársai voltak a nürnbergi Welserek.

Ha pedig Franciaországot nézzük, ott találjuk ahíres dieppei hajósgazdát Jean Angót. Vagyona nemversenyezhetett avval a gazdagsággal, melyet Raimundés Anton Fugger Augsburgban oly fényesen használtakfel, de bizonyos, hogy neki is szép tőke állhatott rendel-kezésére. Máskép nem volna megérthető, hogy 1530-ban,mikor a portugálok egyik hajóját kifosztották, sajátköltségén egész hadiflottát állított fel nyolcszáz főrerúgó legénységgel, ostrómzár alá vette Lisszabont ésbosszúból a portugál partokat pusztította. Egészen azIndiai Tengerig nyugtalanította a portugálokat. A por-tugál király mint egyenrangú féllel bánt vele és valósá-gos követeket küldött hozzá. I. Ferenc Dieppe kormányzókapitányává nevezte ki és Jean Ango a város közelében,Varangevilleban fényes kastélyt építtetett magának, mely-nek falait csodálatraméltó szobrok, francia művészekalkotásai díszítették, termeit pedig olasz művészek fest-ményei ékesítették.

31

Még másod- és harmadrendű városokban is, mintTournonban és Annonayban jeles személyiségeket mutatki Jean Régné, az Ardéche történetének kutatója, szemé-lyiségeket, akik természetesen kisebb méretűek, de mégishasonlóak a fentebb felsoroltakhoz.

Olaszországban pedig ott a hatalmas pénzügyi vál-lalat, melyet Mariano di Agostino Chigi alapít a tizenötö-dik században Sienában. Agostino nevű fia a tizenötödikszázad elején már mint a félsziget legnagyobb bankárjajelenik meg. Nem kevesebb, mint száz hajója járja atengereket Kelet- és Nyugatindiáig. Húszezer alkalma-zott dolgozik irodáiban, melyeknek Lyonban, Antwerpen-ben, Londonban, Konstantinápolyban, sőt Alexandriá-ban és Kairóban is fiókjai létesülnek, ő is, mint JákobFugger, önálló államok hitelezője lesz. A Chigi-bankházVIII. Károly francia királynak nyújt kölcsönöket. Agos-tino Chigi úgy lekötelezi II. Gyula pápát, hogy engedé-lyével neve mellé függesztheti a pápa saját nevét (dellaRovere) és kiközösíttetheti mindazokat, akik vétkesmódon fizetésképtelenekké válnak a bankkal szemben.(Rodocanachi, Léon X., 168. o.) Valamint a FuggerekAugsburgban és a Mediciek Firenzében, ő is nagy párt-fogója az íróknak és művészeknek. Rafael és GiulioRomano dolgoznak villája — a későbbi Farnese-palota —díszítésén. Rafaellel tervezteti meg a mozaikot, mellyela római Santa Maria del Popolo kupoláját ékesítteti.

Egy másik dúsgazdag római bankár, Bindo Aldoviti,őszintén nagy kedvelője volt a művészetnek és régiség-gyűjtő. Saját költségén háromezer fegyveresből állótestőrséget tartott, melyet Pisa elleni háborújában Cosimode' Medici rendelkezésére bocsátott. Személyes barátjavolt Michelangelónak; Cellini csodálatos mellszobrotkészített róla; Rafael megfestette arcképét s az ő meg-rendelésére alkotta a Palazzo Pitti híres Madonna dellaImpannatáyát.

Firenzében a Mediciek mellett a Salviati, Pazzi,Strozzi és Peruzzi bankár- vagy kereskedőcsaládok sze-reznek műpártolásukkal hervadhatatlan érdemeket.

»Ennek a műpártolásnak kifejlődése — mondjaRégné — hatalmasan elősegítette a renaissance felvi-rágzását.

De lássuk az érem másik oldalát.

32

»A renaissance korában a pénz, jobban mondva apapír — váltó, kötlevél és hitel formájában — a világurává vált. A társadalmi osztályok egymáshoz valóviszonya ezáltal alapjaiban átalakult.« (Hauser-Re-naudet.)

íme az eljövendő forradalmak csírái, kapcsolatbana jóléttel, melynek bősége és gazdagsága szinte elvakít;hatalmas áramlat ragadja a társadalmat új sorsa és addigismeretlen partok felé.

Azok mellett, akiket bátran nevezhetünk új gazda-goknak, türelmetlen követeléseikkel vértezetten láthatóváválnak az új kisemmizettek is: a fentebb felsorolt okok-ból tönkrement nemesek és kisnemesek, megannyi elke-seredett lélek, akiket a viszonyok és eszmék döbbenetesátalakulása megfosztott gyökerüktől. »Ez a gazdasági ésszellemi újjászületés, mely az egyensúly durva megbon-tásán, a társadalmi osztályok és értékek összekuszáló dá-sán alapult, a Szent Bertalan-éj századának politikai ésvallási válságát kellett, hogy előidézze.« (Jean Regne.)

N E G Y E D I K F E J E Z E T

A MEDICIEK

Az augsburgi Fuggerek tanulhattak volna egyetmásta firenzei Mediciektől. Ezek minden gazdagságuk dacárakorántsem rendelkeztek olyan vagyonnal, mint német-országi kartársaik, az irodalom és művészet terén azon-ban még sokkal nagyobb hírnévre tettek szert. Hozzá-járul ehhez, hogy Olaszországban, ahol nem volt olyanlegfőbb hatalom, mint az egykori Germániában a német-római császár, a Mediciek és a többi városokban élőhasonló fejedelmek idővel olyan politikai szerephez jutot-tak, aminővel a Fuggerek sohasem dicsekedhettek.

A Mediciek a Firenzétől északra fekvő Mugellóbólszármaztak, őseik nyilván földbirtokosok voltak, akika városba költöztek, hogy ott a jószágaikon szerzettpénzzel ipari vagy kereskedelmi tevékenységet kezdjenek.A tizenharmadik században a vörös liliom városában atehetősebb polgárok között találjuk őket. Később, mikora Mediciek a legmagasabb rangot vívták ki maguknak,a történetírók dicsőbb eredetet kerestek nekik s egy Orlan-dóval és Rinaldóval egyenrangú hőstől származtattákle őket, kinek Nagy Károly egy Mugello nevű óriás legyő-zése után adományozta az aranymezőben hat vörösgolyót ábrázoló családi címert. Mások ugyan azt állí-tották, hogy a hat vörös golyó labdacsokat jelent és egygyógyszerész ős emlékét örökíti meg. Annyi bizonyos,hogy ezek a golyók vagy labdacsok, melyeknek olasz neveegyformán »palle«, megtalálhatók a palleschi szóban.Evvel a szóval jelölték ugyanis a Mediciek párthíveit,mikor a család már átvette a firenzei néppárt, a popolosók

34

illetve welfek vezetését a grandi azaz a ghibellinek ellenvívott évszázados harcokban.

A tizenharmadik század vége felé (1291-ben) a családegyik sarja, Ardigo de' Medici mint a kézművesek priorja,más szóval mint főcéhmester tevékenykedik Firenzében.1314-ben zászlósura a városnak. A vezetése alatt állónéppárt diadalmaskodik és Daniénak, aki a ghibellinektáborában áll, száműzetésbe kell mennie, hogy mintbujdosó alkossa meg halhatatlan remekművét. Á tizen-negyedik században Silvestro de' Medici a családi hagyo-mányokhoz híven a mezítlábasok (ciompi) élére áll, akikalatt főként a Firenze iparában akkor nagy szerepet játszógyapjúfésülők értendők. Vezetésével a köznép az Arnomelletti városköztársaságban túlsúlyra jut.

A tizenötödik században a Medici-család még mindiga nép pártjához tartozott, de vagyona tetemesen megnö-vekedett. Tevékenysége átterjedt a pénzzel való üzérke-désre. Az augsburgi Fuggerekhez hasonlóan a Medicieknagy bankárok lettek. Giovanni de' Medici, az idősbCosimo atyja XXII. János kincstárnoka és végrendele-tének végrehajtója. A tizenötödik század ez első felébena Mediciek bankja 428 forint évi adót fizet, míg a sorrend-ben utána következő pénzváltóintézet adója csak 44forintra rúg.

Ugyanekkor a pénzemberek figyelme egyre jobban apolitika felé fordul.

Csakhamar lelkes hívőkből álló párt veszi körülőket.

A Házat nagysága tetőpontjára Cosimo de' Mediciemelte, aki idősb Cosimo név alatt ismeretes, megkülön-böztetésül másodunokaöccsétől, Cosimótól, az első toszká-nai hercegtől.

Ez az idősb Cosimo kétségtelenül egyike a történe-lem legérdekesebb alakjainak. Minden cím nélkül, csupánszemélyes tekintélye erejével harminc éven át (1434—1464) korlátlan ura volt az államnak s benne mintegy azókori városok tyrannosai, a Peisistratosok és Perikieseköltöttek újra testet. Pedig a firenzei állam akkor nemszorítkozott a városra és környékére; hatalma kiterjedtToscana legnagyobb részére és Pisa városára, az egykorivetélytársra, melyre a firenzeiek végül is rákényszerítet-ték fennhatóságukat.

35

Az Arno partján Cosimot mint a »nagy kalmárt«emlegették. Halála után hivatalosan a »haza atyja« címetruházták rá. Egy egykorú krónikában olvasható: »Co-simo mindent jelentett Firenzének; nélküle Firenze sem-misem volt.«

Aeneas Sylvius Piccolomini, a későbbi II. Pius pápaaki egyaránt kitűnt mint író, mint latinista és mint állam-férfiú, így ír Cosimónak:

»Te döntesz a béke és háború kérdésében, te rendeleda törvényeket. A királyi méltóságból csak címed hiány-zik.«

Benozzo Gozzoli, a nagyszerű festő, hosszú feketetalárban ábrázolja, írnoki sapkával a fején — mintha azUffizi pénzbeszedője volna. Kétszer festette le ebben azöltözetben; először 1460 táján a napkeleti királyok fel-vonulását ábrázoló káprázatos festményén a Ricardikápolnában (Firenze), másodszor, mintegy tizenöt évvelkésőbb a pisai Santo Campo híres freskóin. Rogier vander Weyden Szent Kosmas alakjában állítja elénk ésBotticelli a Mágusok imádása című gyönyörű festményénaz isteni kisded lábainál mutatja a Medici-család fejeit,a köréjük sereglő barátokkal és hívekkel; végül Bron-zinótól is van róla arcképünk, ugyancsak az Uffiziben.

Botticelli ecsete kis aggastyánnak ábrázolja Cosimót,olyan meggörnyedten, hogy szinte púposnak látszik.Arca sima, homloka barázdás, orra túlnagy, de vonásaifinomak, és bőrének az az olajbarna színe van, melyetunokája, a nagy Lorenzo is örökölt tőle.

Megjelenésében és nézésében kissé XI. Lajos franciakirályra emlékeztet, akinek arckifejezésében szintén vanvalami a jóindulatú, ravasz, agyafúrt és nyájas polgárból.Törékeny alakja alighanem azokon az órákon hajlottmeg, melyeket a számlák és irományok fölé görnyedvetöltött. Külseje sem jelentékenynek," sem szépnek nemvolt mondható. Társaságban mindig komolyan viselke-dett, szűkszavú volt és a kérdésekre kurtán válaszolt,fejbólintással, vagy olykor rövid mondatokkal, és külö-nös mormolással, melyből semmit sem lehetett érteni.

»Ha valakire csak ránézett, nyomban ismerte«, jegyzimeg Vespasiano.

A szószéken korántsem volt ragyogó szónok, debeszédei finom logikájukkal és meglepő fordulataikkal

36

tűntek ki, melyeket csípős jelzőkkel és olykor népies ízűmondásokkal fűszerezett. Érvei olyanok voltak, hogymeggyőzték a hallgatóságot.

A mindennapi életben azonban komor volt, és nemtelt kedve sem a tréfacsinálókban, sem a bohócokban.Szeretett sakkozni, szőlőt nyesni és kertjében ka-pálni.

A katonáskodáshoz a legcsekélyebb hajlama semvolt. Szükség esetén az egyház zászlósurának, FrancescoSforzának kardját használta fel. Igazi erőssége ügyessé-gében rejlett, fáradhatatlan türelmében és eszében, melyennem lehetett túljárni. A nagy pénzember és ravasz poli-tikus minden fényes tulajdonsága megvolt benne.

Bankügyletei révén jelentős vagyont halmozott fel,melyet nagyravágyása szolgálatába állított.

Atyja, a néppárt feje — azé a párté, melynek híveitfehéreknek, vagy welfeknek is nevezték — elkeseredettküzdelmet vívott a firenzei patríciusok ellen, akiknekélén a hatalmas Albizzi-család állott. Cosimo maga isfogságba esett és csak a velenceiek közbenjárására szaba-dult ki, de száműzték, és száműzetéséből csak 1434-bentérhetett vissza, a választások előidézte politikai fordulatkövetkeztében.

Mikor 1435 január elsején az állam vezetését átvette,negyvenhat éves volt.

Yégre birtokában volt a hatalomnak, melyet többénem adott ki a kezéből.

Negyvenhat éves volt, több tehetséggel mint lelki-ismerettel, sok józan ésszel és üzleti tapasztalatokkal.

Jelentős vagyonának kitűnő kezelésére támasz-kodva, Cosimo a fellegekbe emeli háza jólétét, de a lehetőleggyakorlatiasabb eszközökkel. Luca Pittinek, akitkalandos nagyravágyása elragadott, ezt mondta:

»Te a végtelen után futsz, én a véges után; te az ég-boltnak akarod támasztani lajtorjádat, én a magaméta földbe szúrom, nehogy lezuhanjak róla.«

A Fuggerekhez hasonlóan Cosimo a Távol Keletigterjesztette ki üzleti összeköttetéseit. Bankja egymás-után létesített fiókokat Brüggétől Kairóig. Ugyancsaka Fuggerek példájára a fejedelmek és királyok pénzköl-csönzője lett. A pápa a firenzei által kölcsönzött ösz-szegek fejében kénytelen volt hitelezőjének zálogkép-

37

pen Assisisit, egyik legjobban megerősített városát átszol-gáltatni.

Nápoly királya a velenceiekkel szövetkezett, hogy abankárt legyűrje. Cosimo fölöslegesnek tartja, hogyzsoldosvezérekhez folyamodjék, egyszerűen becsukja ellen-fele orra előtt hitelintézeteit s a nápolyiak és velenceiekész nélkül leteszik a fegyvert.

»Szeretném — mondta a vén kópé — az Atyát, aFiút és a Szentlelket is adósaim közé sorozni és üzletikönyveimbe beírni.

A meggazdagodott bankár a közvélemény segítségé-vel uralkodik Firenzén. Hatalmi polcán a nép mozgalmátképviseli a patríciusokkal szemben. Győzelme párthívei-nek a régen áhított bosszút jelenti. Jóakaratuk számáratámasztékul szolgál, melyet azáltal erősít, hogy egy becsesszolgálatot tesz hazájának: szilárd kormányzatot és poli-tikát ad neki a sok zavar, handabanda és céltalan uszításután, mely sokáig sanyargatta. (Perrens, Histoire deFlorence, I., 16.)

Viszont kormányával szemben a legcsekélyebb ellenzé-ket sem tűri Cosimo. A város legelőkelőbb családjai közülvagy egy tucatot száműz Firenzéből. Az összes államihivatalokba barátait és híveit ülteti. Különben avval isráncba tudja szedni a ghibellineket, hogy a bíróságokata kezében tartja és olyan ítéleteket hozat velük, amilyene-ket akar.

A Mediciek tábora, a welfek pártja a maga alvezérei-vel, akik a gyanúsok kinyomozására és ártalmatlannátételére hivatvák: íme az olasz fasizmus a renaissancehajnalán.

Mindennek tetejében Cosimo ért ahhoz, hogyan leheta maga érdekeit polgártársai érdekeivel ügyesen össze-bogozni, úgy, hogy Firenze kereskedelme saját érdekébentüzön-vizen át követi a Medicieket. Cosimo, mint a tör-ténetíró Guicciardini mondja, mindig csak a maga előnyéttartotta szem előtt. Egyik legutóbbi történetírója, Per-rens azonban hozzáteszi: »Ügyessége abban állott, hogyezt az előnyt mindig a közösség javában találta meg.«

Gazdagsága és korlátlan hatalma ellenére Cosimomagánélete mindig egyszerű és szerény maradt.

Ki az a kistermetű polgár, aki parasztgúnyában cso-szog végig Firenze utcáján? A mindenható duce, Cosimo

38

de' Medici. Most éppen egy szerény kézműves műhelyébelép,aki megállította, hogy ügyes-bajos dolgait elmondja neki.

Mindenütt és mindenben, a nagy dolgokban éppúgymint a kicsikben, a magas politikában éppúgy mint ahétköznap kis tényeiben az ő akarata érvényesül. Sze-mélyesen azonban nem mutatkozik. Teljhatalmú kényúr,minden megbízatás nélkül; könnyűkezű, de nem bőkezű,nyájas modorú, de abból, amit a fejébe vett, sohasemenged. Barátaihoz nagylelkű, de kérlelhetetlen ellenfelei-vel szemben, akiknek még legyőzetésük után sem bocsátmeg. A száműzetések határidejét, mielőtt lejárnának,meghosszabbíttatja. Az agg Palla Strozzi harmincévesszámkivetés után nem tudja kieszközölni, hogy vissza-térhessen Firenzébe és ősei hajlékában, övéinek karjaiközt halhasson meg.

Ha valamelyik száműzött idegen hatalmak támogatá-sával próbálja elérni, hogy szülővárosa kapui megnyílja-nak előtte, Cosimo megfosztatja polgárjogától és kimon-datja vagyona elkobzását. És azokkal szemben, akiktürelemről és szabadságról beszélnek neki, így indokoljameg eljárását:

»Igen, igen, amit itt elmondtatok, mind igen szép.Gyönyörű elvek! De a Miatyánkkal nem lehet az embere-ket kormányoznia

Előkelő személyek, köztük aggastyánok és nők, akikrangjukkal, nemességükkel és nemrégiben még vagyonuk-kal is kitűntek, koldusbotra jutnak és kegyelemkenyérentengődnek.

Cosimónak azonban ez sem elég. ő a Házával szem-ben álló családok megsemmisítését tűzte ki céljául, ésmivel tart tőle, hogy szövetségeseket szerezhetnek maguk-nak, megtütja leányaiknak a férjhezmenést.

Az adó félelmetes fegyverré válik kezében. Nagy-ságát Cosimo kívánsága szerint állapítják meg. Mintbárddal sújt le vele és összezúzza a vagyonokat, melyeksegítségével független polgárok támadhatnának.

»Ez az alsó osztályok védelmére szolgál, — mondo-gatja — a nép j avara.«

Hogy a Mediciek gyilkos adópolitikájától menekülje-nek, sok család a városon kívülre költözik.

Ezeket »confináció«-val sújtják, ami a tartózkodásihely szigorú elhatárolását jelenti. Az ilymódon elítéltek-

39

nek megengedik, hogy a városon kívül lakjanak, de nemszabad házuk körzetét elhagyniuk.

Cosimo de' Medici még ennél is erőszakosabb kény-szerrendszabályokat talált ki, hogy biztosítsa az általamegállapított összegű közterhek befizetését a köztársaságpénztárába. A berrouierek (pandúrok) évenként kétszerbejárták a contadót — manapság adókerületet monda-nánk — és kiürítették a kijelölt házakat, elvitték belőlükaz élelmiszereket és elhurcolták a hozzájuk tartozó föl-dekről a termést. Az így elkobzott vagy megsemmisítettjavak árát az adótartozásból nem vonták le. Az egészcsupán rendőri intézkedés volt az adókésedelem meg-torlására.

De van az éremnek másik oldala is, egy szebbik oldala.Burckhardt írja a renaissance történetéről szóló híresmunkájában:

»Aki, mint Cosimo de' Medici kereskedő és párt-vezér létére a legfőbb rangot foglalja el a városban, de apolitikai és üzleti életen kívül is mindenkivel rendelkezik,aki csak gondolkodik, alkot és ír; aki, mint családjánakfeje első ember Firenzében és ezenfelül irodalom- és mű-vészetpártolása által az összes olaszok közül a legnagyobb-nak mutatkozik, az az ember valóságos fejedelem« — éspedig ritka képességekkel megáldott fejedelem.

Cosimo de' Medicié a dicsőség, hogy a plátói bölcse-letben felismerte az antik szellem legmagasabbrendűkifejezését és ezt a meggyőződést át tudta vinni környeze-tére, övé a dicsőség, hogy megindította a második ésszebb renaissanceot, melynek főirányául a görög szellemtanulmányozását jelölte ki, miután az olasz renaissanceaddig a római irodalom és régiségek művelésére szorít-kozott. És a görög irodalmi kultúra utóbb Firenzébőlterjedt át Olaszország többi városaira.

Az idősb Cosimo összegyűjti a bujdosó görög tudóso-kat, akiket a törökök elűztek hazájukból. Ezek voltakArgypoulos, Demetrius Chalkochondylos, Joannes Laskaris,Bessarion bíboros és az ősz Gemisthos Plethon.

Mindebben pedig legcsodálatosabb az, hogy Cosimode' Medici, ennek a nagy irodalmi és tudományos moz-galomnak elindítója maga csak kevéssé volt tanult ember.

Ahol csak lehetett, felkutattatta az ókori írók művei-nek kéziratait. Niccolo Niccoli halála után, akit szüntelen,

40

sokszor igen költséges hajszája új kéziratok után anyagiromlásba sodort, Cosimo kielégítette az elhalt tudóshitelezőit, megszerezte irodalmi kincseit és az általa épít-tetett híres San Marco-kolostorban helyezte el őket.

Itt a tudósok és a nagyközönség szabadon használ-hatta az okmányokat és kéziratokat. így keletkezett aszép Marciana-könyvtár. Igaz, hogy vérbeli kereskedőlétére Cosimo de' Medici nem mulasztotta el, hogy alkalom-adtán kereskedjen is a birtokába került kéziratokkal,ha belőlük tisztességes, magyarán megmondva busáshasznot húzhatott.

A korlátlan hatalmú Cosimo de' Medici alázatos tanít-ványa a nagyrabecsült mestereknek. Szerény és figyelmesnövendék módjára jár hozzájuk iskolába. Hallgatja Plet-hon előadásait, szorgalmasan olvasgatja Bessarion írásait.A kolostor magányában odaadással élvezi Traversarikamalduli barát tanítását és a San Marco egyik szegényescellájában alázatos szívvel keresi Firenze későbbi érseké-nek, Szent Antoninusnak tudós társaságát. Ide vonultvissza, hogy zavartalanul elmélkedjen ebben a szerénykörnyezetben, melyet azonban Angelico egyik legcsodála-tosabb freskójával díszíttetett.

Marsilio Ficino, a jeles humanista, aki elragadó lendü-lettel ragyogtatta a Phaidon szerzőjének bölcsességét,Cosimo de' Medici szellemi gyermekének vallja magát.Ficino arra törekedett, hogy a platonizmust a krisztusitannal összeegyeztesse s mint ilyen, előfutárja volt Rafael-nek, aki nagy vatikáni freskóin az Athéni akadémia melléodafestette az Oltári szentség diadalát.

Cosimo azt akarta, hogy a renaissance platonizmusá-nak is meglegyen a maga akademosi kertje, ahol az emberigondolat legmélyebb rejtélyeit vitassák a fenyvesek, aciprusok és veresfenyők árnyékában, rózsák és liliomokközött. Legszebb villáit és virágoskertjeit engedte át errea célra s az új akadémia élére magát Ficinót állította, aki-nek vezetésével az akadémia óriási mértékben befolyá-solta az akkori gondolkodást. Szembeszállott a skolaszti-kával és ledöntötte Aristotelest a trónról, melyre a közép-kor helyezte volt, hogy Platónt ültesse helyébe.

»Tegnap — írja Cosimo egy Marsilio Ficinóhoz inté-zett levelében — felkerestem a Villa Careggit, nem annyiraavval a szándékkal, hogy földjeimet javítsam, mint hogy

41

magam javuljak. Látogass meg, Marsilio, amilyen hamarcsak lehet és ne felejtsd el magaddal hozni az isteni Platónkönyvét a Legfőbb Jóról. Semmi fáradságtól nem riadokvissza, hogy felkutassam az igazi boldogságot. Jöjj ésmúlhatatlanul hozd magaddal Orpheus lantját.«

Olaszország nem csak a görög szellem feltámadásátköszönheti Cosimónak, hanem a szép toszkániai nyelv-járás fellendülését is.

Cosimo de' Medicitől kapta a firenzei egyetem azerkölcsi és anyagi támogatást, mely felvirágzását elő-idézte.

Az idősb Cosimo gyönyörű emlékekkel gazdagítottaFirenzét: villákkal és palotákkal, loggiákkal és kertekkel,San Lorenzo templomával és klastromával, San Marco ésSanta Verdiana konventjével, a Via Largával. A városkörnyékén az Arno partján emelkedő lágy dombok lejtőitfinom épületekkel díszítette. Valóságos szenvedéllyel épít-kezett, nemcsak Firenzében, hanem Rómában, Párizs-ban, ahol a firenzei kollégiumot helyrehozatta, sőt Jeruzsá-lemben is. Mikor egyik intézője, akit költekezése meg-rémített, figyelmeztette, hogy egyetlen évben hétezerforintot adott ki a fiesolei apátságra és ötezret a San Mar-córa, azt válaszolta:

»Helyes, hogy figyelmeztetsz, a San Marconái látható-lag csak immel-ámmal dolgoztak, de Fiesoléban már ren-desebben folyt a munka.«

Megbízásából a legnagyobb építészek készítették el amegrendelt építkezések terveit és ügyeltek fel a munkára.Köztük Michelozzo és Brunelleschi, akinek a Santa Mariadel Fiore csodálatos dómját köszönhetjük.

Cosimo de' Medici ezekre az építkezésekre — NiccoloValori tanúbizonysága szerint — ötszázezer forintot, maiértékben százharminc millió frankot költött.

A »haza atyja«-nak nevezett férfiú véleménye szerintez a pénz jó befektetés volt és élete végén csak azt saj-nálta, hogy nem tett még többet.

»Ismerem polgártársaimat — mondotta —; ötven évmúlva nem fogja őket más emlékeztetni rám, mint az anéhány épület, amelyet én építtettem.«

Saját firenzei palotájának terveit Cosimo egyszerreterveztette meg Brunelleschivel és Michelozzóval. Nohaaz elsőnek nagyobb híve volt, a versenyből Michelozzo

42

került ki győztesen, mert Cosimo a tervek egyszerűségé-ben komor szépséget látott. Az emlékmű ma is fennállés mint a firenzei Palazzo Ricardi ismeretes.

Cosimo de' Medici azt kívánta az építésztől, hogyinkább kényelmes, mint pompás házat tervezzen. A kor-társak mégis egybehangzóan magasztalják az épületet,mely akkor jóformán egyedülálló volt a maga nemében.II. Pius »királyhoz méltó lakhely«-nek nevezi. A költőkprózában és versben dicsőítik. Az egyik szobát Uccellofreskói díszítették. »Ez a szoba káprázatos volt; mese-beli madarak tárták ki benne szárnyukat végtelen vonal-ban, több helyütt oroszlánok viaskodtak, egyikük egy kí-gyóval, melynek szemei és torka, mint Vasari beszéli,fekete mérget ontottak magukból.« (André Lebey.) A palotaudvara magában felért egy múzeummal. A Ricardiak atizenhetedik században csak folytatták elődeik hagyo-mányait, mikor a palotát antik műremekekkel ékesítették.Sok csodálója akadt Donatello nyolc domborművű már-ványérmének, melyek graff ito-f estésű — azaz fehér-fekete— fűzérdísszel váltakoztak, melyet nemrég találtakmeg egy egyszínű vakolat alatt.

Cosimo de' Medici a Della Robbiákat is foglalkoz-tatta. Udvari szobrászát, Donatellót Michelangelo azújabb idők legnagyobb mesterének tartotta. Az ő irányí-tásával öntötte Ghiberti Santa Maria del Fiore keresztelő-kápolnájának csodálatos kapuit, melyek Michelangeloszerint méltók volnának arra, hogy a paradicsom bejára-tául szolgáljanak. Festőinek neve Fra Angelico, BenozzoGozzoli, Paolo Uccello, Andrea Castagno, Botticelli,Baldovinetti, Ghirlandajo, Filippo Lippi.

Ez az utolsó festő domokosrendi barát volt, 1356-banharmincéves volt és a firenzei Santa Margherita-kolostorvallásos képekkel való díszítésén dolgozott. Freskóikielégítően haladtak előre, aztán hirtelen félben marad-tak. A domokosrendi barát eltűnt és magával vitte azegyik fiatal apácát. Lucrézia Buti nevűt, aki után a Szűzképét festette. A legkevesebb, ami a fiatal festőre ezértvárt, az volt, hogy hátralevő éveit kenyéren és vizénfogja tölteni valamelyik carcere duróban. A »haza atyja«azonban közbenjárt érdekében II. Pius pápánál, akikérésére feloldotta a két szerelmest szerzetesi fogadalmaalól és nagy örömükre összeházasította őket. Frigyükből

43

egy másik művész született, aki nem volt kisebb tehetségatyjánál: Filippino Lippi.

Cosimo de' Medici fejedelmi bőkezűséggel jutalmaztaaz írókat és művészeket, akiknek csodálója volt. Jelen-tékeny összegeket adott nekik, amellett, hogy a személyesérintkezésben, a nemes tapintat ösztönétől vezettetve, alegnagyobb egyszerűséget tanúsította irányukban. Ő azállam első embere volt, akivel vagyonban és tekintélybensenkisem vetélkedhetett; de a kiváló művészeket,költőket és tudósokat őszintén egyenrangúaknak tekin-tette. Egy tehetséges íróval szemben dühe megenyhült,engesztelhetetlen haragja elvesztette szigorát. Filelfo, atudós költő kardjával és semmivel sem kevésbbe hegyestollával fenyegette. Cosimo meghagyta, hogy nyissák megelőtte Firenze kapuit és Filelfo holtáig zavartalan békes-ségben folytatta tanulmányait és a Divina Commediamagyarázását.

Rokonszenves vonása a Medicieknek a költőkkel éstudósokkal való érintkezésükben a meghitt kedvesség.

A nagy bankár, aki igen jótékony volt, szívesen segí-tett a szegény polgárokon, hacsak nem az ellenpárthoztartoztak, ami azonban ritkán fordult elő, hiszen ő magaéppen a szegény emberek pártjának volt a feje. Vigyázottrá, hogy elszegényedés következtében ne veszítsék elpolgárjogukat.

Fényes ünnepségekkel halmozta el a népet, de havalamelyik patrícius abba a gyanúba keveredett, hogy akényúr tekintélyén csorbát akar ejteni, lábánál fogva aSignoria épületének homlokzatára akasztották* Ez akivégzési mód hagyományossá vált a Mediciek családjá-ban, így végeztette ki Cosimo a ghibellinek fejeit, Rinaldoés Ormanno Albizzit, majd Ludovico dei Rossit, StefanoPeruzzit, Lamberto dei Lamberteschit, Bernardo Barba-dorit, Baldassare és Niccolo Gianfigliazzit. Utóbb ter-mészet után«, vagyis ahogyan és ahol a valóságban füg-göttek, lefesttette őket a Podestá palotájának homlokza-tára (1434). A hátborzongató képeket egy nagy festő,Andrea dei Castagno festette, akinek szóbanforgó freskóia művész nevének megváltozását vonták maguk után;Andrea dei Castagnot, vagyis lefordítva GesztenyésAndrást azontúl csak az Andrea degli Impicati névenemlegették, ami annyit jelent, mint »Akasztottak Andrása«,

44

Volt, aki szemére vetette Cosimónak, hogy elnép-teleníti Firenzét, mire Cosimo ezt felelte:

»Inkább néptelenedjék el, mint hogy elvesszen.«De nem érte be azzal, hogy a neki nem tetsző embere-

ket felakasztatta és felakasztott állapotban lefesttette,hanem a kor divatja szerint — Aretino vagyont szerzettebből — a zsoldjában álló költőkkel meghurcoltattaemléküket.

És mindezek után Comines, a bölcs és megfontoltfrancia történetíró így nyilatkozik Cosimo de' Mediciuralmáról írott méltatásában:

»Nyájasan és szeretetreméltóan gyakorolta hatalmát,ahogyan egy szabadságszerető városban illik.«

A nagy firenzei kényúr utolsó évei szomorúbban tel-tek.

Köszvénye és gyomorbaja iszonyúan kínozta. Be-nozzo Gozzoli freskójától Botticelli vásznáig követhetjüklesoványodását. Idővel kénytelen volt a kihallgatásrajövőket ágyban fogadni vagy Piero fia szobájában, akithozzá hasonlóan ágyba döntött a köszvény és aki egészéletében szerencsétlen volt és sokat szenvedett. Köszvé-nyes Pierónak hívták. Nála ülésezett a firenzei Signoria,mondhatnók a köztársaság minisztertanácsa.

Lorenzo nevű fivére után fiát, Giovannit is elvesz-tette Cosimo, a fiút, akibe elsőszülöttjének, a köszvényesPierónak betegeskedésére való tekintettel minden reményétvetette.

Giovanni halála, kevéssel Lorenzo elvesztése után,borzalmas csapás volt az aggastyánra. De nagy jellem-szilárdsággal viselte el. Egyik meghittje, Nicodemo, eztírja róla Giovanni Sforzának 1463 november 4-ikén:

»Nem sír soha, hangja nem remeg, s minden szó,amit kiejt, filozófushoz és szenthez méltó«.

Vigasztalóit még ő vigasztalta. Ezt mondta nekik:»Csak kétfajta ember van, aki vígasztalasra szorul: akielvesztette emlékeit és akinek leszámolnivalója van azÚristennel.«

1464 augusztus elsején, hetvenöt éves korában haltmeg ez a földi hatalmasság, ahogyan a földi hatalmassá-gok meghalni szoktak: siralmas elhagyatottságban. Kör-nyezete attól tartott, hogy betegsége fertőző lehet. Bizal-masait kedvességgel és jótéteményekkel halmozta el,

45

melyeknek emléke azonban hamar szertefoszlott, mintaz áprilisi köd a tavaszi napsütésben. Kevéssel halálaelőtt ezt mondta:

»Azt szeretném, ha egészen egyszerűen temetnénekel, fölösleges pompa nélkül.«

Cosimo de' Medici fiát, Köszvényes Pierót észre-vehető ellenkezés nélkül elismerték atyja örökösének,jóllehet sem egészséges, sem különös rátermettségü nemvolt. Folytatta atyja politikáját, ugyanazokkal a hajla-mokkal. Ő is pártfogolta a tudósokat, költőket és festő-ket, noha fukarabban és takarékosabban. Egészségi álla-potát használta ürügyül, hogy ne kelljen megnéznie abefejezett munkákat, melyeket rendelt s hogy ily módonelodázhassa a fizetést. Azért Köszvényes Piero is felállí-tott a tulajdonát képező Villa Careggi kertjében egy aka-démiát. Különös kegye jeléül XI. Lajos francia király1465 májusában kelt levelében engedélyt adott a Medi-cieknek arra, hogy címerük hat piros golyójához a háromliliomot csatolják.

Köszvényes Piero 1469-ig bírta silány egészségével.Öt évvel atyja halála után ő is meghalt. Két fiút hagyotthátra, Lorenzót és Giulianót.

* **

Az idősebbik fiú, Lorenzo huszonegyéves volt, Giu-liano tizenhat. Két nappal atyjuk halála után nagyszámúfirenzei polgár jött és kérte a két testvért, hogy vegye áta hatalmat. Lorenzo szelíden azt felelte, hogy »lemondróla«. Aztán, mint Machiavelli megjegyzi, olyan mél-tóságteljesen beszélt, hogy mindenkiben nyomban fel-ébresztette a reményeket, melyeket később oly nagy mér-tékben beváltott.

Lorenzo de' Medici kapta meg kortársaitól azt amegtisztelő melléknevet, melyet az utókor is meghagyottneki. Valóban Lorenzo Magnifico volt, a nagyszerű Me-dici. A történetíró benne látja a renaissance-korabeli nagykényurak, uralkodók, humanisták és műpártolók legra-gyogóbb és legjellegzetesebb példányát.

46

A város, mint Guicciardini megjegyzi, az Ő uralmaalatt a legteljesebb békét élvezte. Soha Firenzében nemuralkodott nagyobb egyetértés, soha lakói nem éreztékmagukat erősebbeknek. Minden, ami az élet fenntartásá-hoz és megszépítéséhez szükséges, nagy bőségben özön-lött Firenzébe. Ünnepek és látványosságok soha nemlátott gazdagsággal és szépséggel váltogatták egymást.A művészetek, az irodalom és a tudományok Lorenzode' Mediciben megtalálták legműveltebb mecénásukat.Jóvoltából a firenzei köztársaság hatalma és külső befolyásaolyan fokot ért el, amilyent a legbúzgóbb hazafiak semmertek remélni. Lorenzónak sikerült egyensúlyt és össz-hangot teremtenie a különböző államok és hatalmak kö-zött, melyek a félszigeten megosztoztak, de melyekközött a kiegyenlítő szerepét Firenze játszotta. A firen-zeiek ducéja »kora politikai mérlegének nyelve« volt.A ferrarai herceg lekötelezettjének vallotta magát, a mila-nói herceg, a nápolyi király, a pápa szövetségeseinekjelentették ki magukat.

1488-ban Lorenzo férjhez adja Maddalena nevűleányát VIII. Ince pápa fiához. Giovanni fiának tizen-négyéves korában megígéri az egyházfő, hogy bíborossáavatja és ezt az ígéretét be is váltotta, mihelyt az ifjútizenhetedik életévét elérte. Később X. Leó néven őmaga is fejére tette a Tiarát.

André Lebey Lorenzo de' Mediciről írott elragadókönyvében a következő képet festi Köszvényes Pierofiáról:

Lorenzo Magnifico »nagy, erős, csaknem feketebőrű,kellemnélküli és bámulatosan csúnya férfi volt. Rendkí-vül nagy, magas és igen egyenes homloka magára vontaa tekintetet és elfelejttette arcát, mely valósággal hát-térbe szorult az óriás homlok mögött. Szája nagyon nagyvolt, látása gyönge, görbe orra halott maradt és nem voltszaglása. Hangja érdes és kellemetlen volt, mindazon-által ékesszólása lenyűgözően hatott. Szerette a vadá-szatot, a futtatást, a tornát, a farsangi ünnepségeket.Különleges fajtájú kutyái voltak. Érdeklődött a filozó-fia és a szépművészetek iránt. Ha figyelmét valamireösszpontosította, mindenben az első helyet vívta ki.Értékének teljes mértékben tudatában volt.« Ficinopedig így nyilatkozik: »Lorenzónak három fényes tulaj-

47

donsága volt, melyeket Orpheus magasztalt: testifrissesség, a szellem világossága és saját erejének tu-datai.

Mint nagyapja, az idősb Cosimo, Lorenzo sem kívántteljhatalmához hivatalos címet. Nagyapjához hasonlóanigen egyszerűen öltözködött, akárcsak valamelyik szerénypolgár; télen ibolyakék csuklyat viselt, nyáron pedig azta sajátságos firenzei öltözetet, melynek neve lucco volt ésmelyet később a hivatalnokok hordtak. Veje, Cibo,VIII. Ince pápá fia, aki a római udvar fényűzéséhez voltszokva, meglepetéssel látja, milyen szerény életmódotfolytat apósa és milyen egyszerűek az étkezések. Lorenzoazt sem akarta, hogy leányai pompás és drága anyagbólcsináltassák ruháikat.

Mint nagyapja, az idősb Cosimo, Lorenzo de' Mediciis foglalkozott filozófiával és pedig Ficino vezetésével aplátói filozófiával. »Platon nélkül — mondta nem egyszer— képtelennek érezném magam arra, hogy jó polgár ésjó keresztény legyek.« Irodalombarátok társaságában élt,akiket ő válogatott össze és akiket szeretett otthonábanegybegyűjteni. Pico della Mirandola kijelentette, hogysehol sem érzi magát olyan fesztelenül jól, mint a Mag-nifico környezetében.

Lorenzo több volt, mint műpártoló, ő maga is vérbeliművész volt. A Santa Maria del Fiore főkapujának tervetudvalevőleg tőle származik.

Sokan csodálkoztak rajta, hogy a szegény Köszvé-nyes Pierónak ilyen testileg és szellemileg makkegészségesfia lehetett. Lorenzo azonban anyjára ütött. Anyja,Lucrezia Tornabuoni tényleg kiváló nő volt. Tőle örököltefia irodalmi tehetségét is. Javakorabeli — negyvenöt-éves — asszony volt, mikor idősebb fia kezébe vette azállam kormányzását. A Magnifico felesége, Chiara Orsinikorlátolt szellemi képességekkel rendelkezett, nem voltérzéke az irodalmi műveltség iránt és jelleme sem voltrokonszenves; nem csoda, hogy Poliziano nagyon ismenthetőnek találja Lorenzo előszeretetét a korcsmázásiránt. Lucrezia Tornabuoni ritka szellemi képességeivels különösen finom irodalmi és művészeti ízlésével a házi-asszony minden kiválósága párosult; vallásos meséketés profán verseket írt, közben azonban a háztartást isvezette, felügyelt a konyhára és etette galambjait. A fia

48

köré csoportosuló szellemi kiválóságok között derekasanmegállta helyét. Másfelől azonban a testi, erkölcsi és szel-lemi hasonlóság Lorenzo Magnifico és az idősb Cosimoközött olyan szembetűnő és elvitathatatlan, hogy Kösz-vényes Piero apasága felől nem igen merülhet fel kétely.Ami külsejüket illeti, elég, ha a nagyapa és az unoka képét,összehasonlítjuk, ami annál könnyebb, mert mindkettőmegtalálható Bronzinótól a firenzei Uffiziák képtárában;erkölcsi tulajdonságaikat illetőleg vessük össze a fentebbmondottakat az alább következőkkel.

Az új kormányzatot a legelején összeesküvés fogadta,ha ugyan szabad így neveznünk a Pratóban Bardo Naziáltal előidézett mozgalmat, mely abban állott, hogy Nazimegkísérelte a nép fellazítását, elkiabálván magát azutcán: »Éljen a firenzei nép! Éljen a szabadság!«A firenzei nép, mely csömörlésig jóllakott már a ghibellinszabadsággal, egyetlen ujját sem mozdította. Lorenzode' Medici családi szokás szerint lábánál fogva felakasz-tatta a zendülőt, tizennyolc társával együtt.

Guicciardini nem tagadja, hogy a hírneves kényúrnem éppen keztyűs kézzel dolgozott. »Oiyan hatalmatragadott magához, hogy azt lehet mondani, a város többénem volt szabad.« És ez a hatalom olyan szilárd alapo-kon nyugodott, hogy másképpen, mint erőszakkal nemvolt megdönthető.

Az Albizziek akkor már nem álltak a firenzei patrí-ciusok élén; a »feketék« vezetését átvették tőlük a Paz-ziak, a köztársaság egyik nagynevű családja. Egy Pazzodi Pazzi már az első keresztes háborúban dicső szerepeljátszott volt. Nevét avval tette híressé, hogy elsőnektűzte a hit lobogóját Jeruzsálem falára és a Szent Sírrólköveket hozott haza szülővárosába. Ennek emlékére aPazziak minden év nagyszombatján ünnepségeket rendez-tek. Tegyük hozzá, hogy a Pazziak, akiknek jelentősbankházuk volt, a Mediciek nyomasztó konkurrenciájátfölöttébb megsínylették.

A Pazziak elhatározták, hogy elteszik láb alól a kétfivért, Lorenzót és Giulianót. Salviati pisai érsek, akinekcsaládját a Mediciek száműzték, csatlakozott az összees-küvéshez. IV. Sixtus pápa pártolta a tervet, melybeegyik unokaöccse, a tizennyolcéves Raffaele Riario bíbo-ros is bele volt keverve. 1478 április 26-ikán a Santa

LORENZO DEI MEDICIMichelangelo szoborműve a firenzei Medici-kápolnában

49

Maria del Fioréban ünnepi istentiszteletet tartanak. AzÚrfelmutatás pillanatában, mikor a fehér ostya a papfeje fölé emelkedik és az átható illatú tömjénfelhőkön azezüst csengők csilingelése hasít át — egy fojtott sikoly:Bernardo Bandini rávetette magát Giulianóra és rövidtőrét mellébe döfte. Giuliano megingott, aztán végig-vágódott a földön. Az egyik összeesküvő Franceschinofölébe hajol és vadul tovább szurdalja, mintha soha semakarná abbahagyni, olyan eszeveszett dühvel, hogy végülsaját combját, is megsebzi. A kórusban, ahol a miséthallgatta, két pap Lorenzóra rontott. A papok nem keze-lik a gyilkot olyan ügyesen, mint Bandini. Lorenzó ki-védte az első csapásokat, köpenyét balkarjára csavarta éstőrrel kezében szembeszáll támadóival. Hívei egybe-sereglenek, a tömeg egy része ordítva rohan ki a templom-ból. A nők élesen sikoltoznak és elájulnak, a férfiak bor-zasztó szitkai visszhangzanak a szent boltozatokról.A sekrestyében Lorenzo és barátai eltorlaszolták magu-kat. A zendülés kudarcot vallott, mert a nép a kényúrmellett áll. Kívülről már hallatszik a futva közeledőciompók üvöltése: »Palle! Palle!«, a Mediciek jelszava.A Palazzo Vecchio ablakaiból felakasztják Salviati érse-ket, fivérét, unokaöccsét és Jacopo Bracciolinit. Ber-nardo Bandininek sikerült elmenekülnie. Egy másikösszeesküvő elrejtőzött. Négy nappal később egy farakásalatt bukkannak rá és megkegyelmeznek neki, AndréLebey szerint »tekintettel arra, hogy olyan soká kibírtagörnyedt helyzetében«.

A nép, mint ilyen esetekben rendesen, őrjöng a düh-től, megrészegül a vértől. Mindenkit lemészárolnak, akiellen az a gyanú, hogy a Pazziak barátja. Franceschinota Signoria épülete elé hurcolják. »Egyik ablakra ültetik,diadalmasan megmutatják a tömegnek. Mellette egymegmerevült test, égnek emelt lábakkal, melyeket a le-hulló lila ruha csaknem térden felülig csupaszon hagy.Franceschino tudja, hogy a hulla a papi öltözetébenkivégzett Salviatié. Az összes többi ablakokból fejjellefelé felakasztott barátai függenek. Nyakára dobják akötelet és meglökik. Lóg a levegőben, többször hozzáütő-dik a püspökhöz. Lábait mozgatja, utolszor kinyitjaszemét és kiadja lelkét, anélkül, hogy a tömeg trágár kiál-tozását hallaná.« (André Lebey.)

50

Giuliano hullája véres foltot hagyott a Santa Mariadel Fiore fekete kövezetén. Az egész test nem egyébegyetlen tátongó sebnél.

Egy másik összeesküvőt, az öreg Jacopot, hegylakókfogják el, mikor éppen az Appenineken akar átszökni.Tudja mi sors vár rá. Egész nála levő pénzét felajánljaa hegylakóknak és kérve-kéri őket, hogy öljék meg. Hasz-talan. Firenzébe viszik és ott felakasztják, irgalmaskezek levágják és eltemetik a családi sírboltban; a tömegkiássa a hullát, végighurcolja az utcákon és örömét találjabenne, hogy koponyája koppan az éles kövezeten és meg-hempereg a pocsolyában. A hulla maga, mely négy napigfeküdt a földben, zöldessárga színű. Cafatokban szakadle róla a bűzölgő hús. Igen nagy hőség van. A szennyesgyőzelmi zsákmány körül legyek raja döng. A fej úgyinog, hogy minden pillanatban azt lehetne hinni, le akarválni a törzsről. Ekkor elhatározzák, hogy visszavisziksírjába; de másnap egy sereg siheder újra kiássa és végig-hurcolja az utcákon. A felpüffedt, barna, liláskék, zöldesmasszán nincs már semmi emberi. »Nem tudván, hogymitévők legyenek vele — írja Lucca Landeschi, — végülis az Arnóba dobják, egy rögtönzött gúny dal énekléseközben.« Akkoriban még rögtönzött és énekelt a nép.A gúnydal prózában így hangzik:

»Messire Jacopo megy, megy az Arnón. S ez csoda-számba ment, csodaszámba bizony, mert a gyerekek fél-nek a halottaktól s ez a halott bűzlött, de úgy, hogy köze-lébe se lehetett menni. Április 27-ikétől május 17-ikéig;gondoljátok el, hogy bűzlött! A hidakat kíváncsi tömeglepte el, hogy lássa őt, amint lefelé úszik a folyón.Mikor a Brozzi teréhez ért, a gyerekek ismét kihúzták avízből és egy fűzfára akasztották, ahol botokkal alaposankiporolták, aztán visszalökték a folyóba és a pisaiak lát-ták, amint hídjaik alatt elhaladt.«

Ezt a szöveget egy népszerű dallamra énekelték éslassú ütemben, csinos mollváltozatokkal, a vége felé vidá-man felcsattanó hangon.

Bandini Konstantinápolyba menekült. Lorenzo de'Medici gyűlölete ott is elérte. Kikérte a szultántól, akikiszolgáltatta, mert »a templomban elkövetett gyilkosságutálattal töltötte el«. A Bargello ablakából akasztottákfel 1479 december 29-ikén. Lorenzo de' Medici a nagy-

51

szerű Leonardo da Vincit kérte fel, hogy fesse le ebben ahelyzetben. A nagy művész róla készült rajza fenn ismaradt.

A Pazziak címerét az összes épületekről eltávolítot-ták és a firenzei liliommal helyettesítették. A róluk elne-vezett keresztutat átkeresztelték. És a keresztúttalegyütt a család összes tagjainak új nevet kellett felvenniük.Aki valamelyik leszármazottjukkal összeházasodott, eoipso fattyuvá nyilváníttatott; a család összes ivadékaitszintén fattyúknak nyilvánították, akik nem viselhettekállami tisztséget s nem örökölhettek.

A falon, ahol felkötötték őket, Botücelli isteni ecseté-vel megörökítette a kivégzettek gyászos sorsát. Állító-lag csodálatosan szép mű volt. Egy goromba tanácstaglekapartatta onnan. Antonio Pollaiuolo emlékérmetkészített ezekről az eseményekről Orsino viaszfigurákatöntött és felöltöztették őket azokba a ruhákba, melyeketLorenzo és Giuliano a merénylet napján viseltek A Paz-ziak megsemmisültek.

Az ezt követő időkben Lorenzo de' Medici még csomóembert felköttetett avval az ürüggyel, hogy a Pazziakösszeesküvést szőttek ellene és azok, akiket kivégeztetett,ugyancsak azt tehették volna. Ezután nagyapja, az idősbCosimo példájára a Signoria palotájában törvényesítte-tett néhány vagyonelkobzást, száműzetett néhány embertés halálra ítéltette néhány polgártársát, s mint aki jólvégezte dolgát, nyugodt lelkiismerettel elment a Coreggi-kertben levő nemes akadémiára, hogy ott Sokrates erkölcs-tanával és Platón filozófiájával táplálkozzon.

További kegyetlenségek, melyeket a Magnifico sze-mére vetettek: ártatlan gyermekeket börtönöztetett beés nagyapjához hasonlóan megtiltotta ellenségei leá-nyainak a házasodási. »Jellemében az volt a legkellemet-lenebb — jegyzi meg Guicciardini, — hogy gyanakvóhajlamú volt, nem annyira természettől fogva, mintinkább, mert olyan városon uralkodott, amely ismertea szabadságot és melyben az ügyeket még mindig tanács-tagok intézték a szokás által előírt módon, a szabadságkülső formáinak megőrzésével. Ezért igyekezett mind-járt a hatalom átvétele után az összes polgárok megsem-misítésére, akik nemességüknél, vagyonuknál, vagy jó-nírüknél fogva becsben állottak a népnél.« Ez a miletosi

52

kényúr politikája, amelyet Lorenzo de* Medici, a buzgóhumanista az ókori példából is megtanulhatott.

»Ugyanennek a gyanakvó természetének következté-ben — folytatja Giucciardini — Lorenzo megakadályoztaa hatalmas családokat abban, hogy egymással összeháza-sodjanak és ehelyett arra törekedett, hogy olyan frigyekethozzon létre, melyek neki nem lehettek ártalmára. Elő-kelő fiatalembereket arra kényszerített, hogy olyan nőtvegyenek el, akit saját jószántukból sohasem választot-tak volna. A dolgok odáig fejlődtek, hogy jelentősebbházasságot már nem is kötöttek parancsa vagy megkér-dezése nélkül. De még tovább ment és elkobzás útjánellopta az előkelő leányok hozományát.«

Uralkodása egész folyamán Lorenzót állandóan fegy-veres emberek vették körül, akik nem mozdultak el mel-lőle és vigyáztak testi épségére. Az ugyanez időben éltCambi Delizi degli eruditi Toscani című munkájában meg-erősíti Guicciardini állítását:

»Nevezett Lorenzo mindenüvé tíz köpenyes testőrrelkísértette magát, akik kardot viseltek, s ezeknek a test-őröknek egyike, bizonyos Savaglio nevű, előtte hordta akardot.« Ezt a pretoriánus gárdát a Magnifico ajándékok-kal és kegyekkel árasztotta el, sőt a kórházak és kegyesalapítványok jövedelmeit is átruházta rájuk.

Egy nagy ember kis fogyatkozásai, mert Guicciardiniis kénytelen elismerni, hogy legádázabb ellensége semvitatta el Lorenzótól nagy észbeli képességeit, »melyekalkalmassá tették arra, hogy huszonhárom évig gyakoroljaaz uralmat, hatalma és dicsősége állandó gyarapodására«.A világ rangban legelső fejedelmei kimutatták irántanagyrabecsülésüket, VIII. Ince pápa, a francia király, aspanyol király, sőt a szultán is, aki egy zsiráfot, többoroszlánt és kost küldött neki ajándékba. Mert FirenzeLorenzo kényurasága alatt a nagyság és jólét bámulatosfokára emelkedett. Ahova lép, szinte a földből nőnek kia művészek: Brunelleschi, Ghiberti, Luca della Robbia,Ghirlandajo, Botticelli, a nagy Luca Signorelli, az isteniLeonardo da Vinci és Michelangelo 1 Lorenzo szenvedélye-sen szerette a kőmetszeteket és a kameákat. Gyönyörűgyűjteménye volt antik kameákból, amelyek a LAUR.MED. felírásról ismerhetők meg. Mindenfelé, Görög-országban és a Keleten is kerestette, megvásároltatta és

53

lemásoltatta a ritka vagy érdekes kéziratokat, amire éven-ként 30.000 aranyat költött. Megalapította a híres Bib-liotheca Laurentianát. Pisa városában egyetemet alapította filozófia és az irodalom művelésére, amely csakhamarvetekedett a páviai és páduai egyetemekkel, ha nem isa diákok számát, de a bennük előadó tanárok kiválóságáttekintve.

A kerti ház Careggiban, melyet már nagyapja gaz-dagon felszerelt, s amelyben életét befejezte, ilymódon aművészetek és irodalom legfényesebb csarnoka lett, melyszámot tarthat a történelem csodálatára. És kortársai-nak fölébe kerekedve, Lorenzo Magnifico korának egyiklegelső szónoka és egyik legjobb írója lett. Nyilvánosanés magántársaságban tartott beszédei, mint Guicciardinihangsúlyozza, éleselméjűségükkel és ügyességükkel rend-kívüli sikereket arattak; levelei a legnagyobb szellemiképességekre vallanak, melyeket nagyban emel az ékes-szólás és a kifejezés mesteri eleganciája. Minden irodalmiműfajt művelt; írt rusztikus verseket, pórias nyelven, aműfajhoz illően a lehetőségig unalmas leíró költeménye-ket, farsangi énekeket, tankölteményeket, vallásos dalo-kat, szatírákat, egy drámai költeményt, canzonékat ésszonetteket, melyek a maguk nemében mindjárt Petrarcahasonló alkotásai után következnek. Leányának a pápafiával kötött házassága alkalmából egy misztériumot köl-tött János és Pál Konstantin-korabeli vértanúk címen. EztFirenze egyik templomában elő is adták és az egyik fősze-repet ő maga játszotta.

Senki nála hozzáértőbben nem kezelte a szép tosz-kánai nyelvjárást. Költeményei néha szabadszájuak,mintha kocsmai lányok számára írta volna őket, máskorviszont a legtisztább eszményiségig emelkednek: »Tördszét, ó lelkem, a gyalázatos bilincseket, melyek lenyűgöz-nek. Rázd le magadról a hiú vágyakat 1 Legnemesebb éslegszebb részed nyerje vissza uralmát.«

Lorenzo mint költő, kedvelte a képeket és hasonlato-kat; de a festői elem túlszabatos verseiben mintha kissékemény volna, akárcsak kortársa, Botticelli festményein.Canzoneiban a könnyeket, melyek egy fiatal leány arcánvégigfolynak, a patakhoz hasonlítja, amely virágokkalékes mezőn halad át; a gondolatok, melyek közte és höl-gye között cserélődnek és édes vándorútra kelnek egyik

54

szívből a másikba, a szorgos hangyákat juttatják eszébe,a melyek egyik zsombékból a másikba igyekeznek; akedves szemekből áradó sugarak neki a nap ragyogósugarai, melyek egy résen át hatolnak a sötét méh-kasba.

Lorenzo különösen szerette az ibolyát. »Oh ibolyák, —énekli — szép friss, bíboros ibolyák, ibolyák, melyeketártatlan kéz szedett, mely tiszta ég hozhatott benneteketlétre, akiknek báját a természet egyetlen más virágnálsem bírta megismételni!« Lebey különösen csodálja akövetkező versszakokat, melyeket Lorenzo kedves virágai-nak szentel:

»Vénusz egy erdőn haladt át, Adonisz sorsát gyászol-ván, meztelen lábát tüske szúrta meg; egy csöpp vérkiserkent és a fehér ibolyák kéjesen szívták magukba avért, mely a gyönyörű asszonyi testből eredt. Azótabíboros a színük és ezt a színt nem a zefir üdesége és nema víz tisztasága őrzi meg, hanem a szerelem sóhajai éskö:myei.«

Élete utolsó éveiben Lorenzo de' Medici egy firenzeinő hatalmába került, aki lényegesen idősebb volt nála.Bartolomea de' Nasi volt a neve és Donato Benci feleségevolt. Lorenzo ezen a ponton II. Henrik francia királyra,ükunokája, Medici Katalin férjére emlékeztet. Barto-lomea de' Nasi pedig Diane de Poitierst juttatja eszünkbe,noha ez utóbbival ellentétben sem szép, sem kecses nemvolt. Lorenzo bomlott érte. Nem élhetett többé nélküle.Ha a hölgy nyáron kerti házában töltötte a meleg napokatés Lorenzót a kormányzás gondjai visszatartották Firen-zében, minden este kihajtatott hozzá és csak kora reggeltért vissza a városba. Feláldozta neki barátait, leghívebbszolgáit, akik a szeszélyes nőnek nem voltak ínyére.»Bolond dolog — jegyzi meg Guicciardini —, hogy ilyenmagas állású, tekintélyes és bölcs férfiú negyvenévesfővel egy sem nem szép, sem nem fiatal nő hatalmábakerüljön, elannyira, hogy kedvéért olyan dolgokat tesz,amelyek még nagyon fiatal emberektől is oktalanságnaktűnné nek.«

1491 elején Lorenzo de' Medicit betegség támadtameg, melynek az orvosok nem tulajdonítottak jelentő-séget, de mely a következő év április 8-án, negyvennégy-éves korában véget vetett életének.

55

Lorenzo de' Medici halála Guicciardini szerint kizök-kentette Olaszországot boldog nyugalmából. »Okossága,hatalma, ritka lángelméje, mely mindenre képessé tette,megszerezte a köztársaságnak a gazdagságot, általá-nos bőséget, és egyéb előnyöket, melyek a hosszú békegyümölcsei. Egész Olaszország érezte a nagy veszteséget;mert azonkívül, hogy féltő gonddal vigyázott az általánosbiztonságra, ő egyenlítette ki a Milánó és a nápolyi király-ság között gyakorta felmerült nézeteltéréseket. Ő mérsé-kelte a két hasonlóan hatalmas és egyformán nagyravágyóuralkodó között a kölcsönös féltékenységet és bizalmatlan-ságot.«

André Lebey így fejezi be Lorenzo de' Mediciről írottvonzó könyvét:

»A Magnifico úgy jelenik meg, mint valami újfajtavarázsló. Az alacsony termeket, ahol denevérek röpdös-tek a csontvázak között, remek palota váltja fel, mely-nek küszöbén a bagoly elmélkedik Pallas fején, míg akörnyező parkban, a nád között, ahol a tó vize egy antiktemplom oszlopait füröszti, Apolló fuvolájának édeshangja szól.«

Ne keseregjünk tehát azon, hogy annyi firenzeit akasz-tottak fel lábánál fogva, fejjel lefelé, hogy másokat eleve-nen szétvagdostak és feldaraboltak, ismét másokat pedigarra kényszerítettek, hogy mezítláb sétáljanak a sóvalbehintett földön, miután talpukat előbb serpenyő fölöttsebesre sütötték. A lényeg az, hogy az alacsony termek-ben azelőtt denevérek röpdöstek a csontvázak között,most ellenben Apolló fuvolájának édes szava szól a virágba-borult babérfák alatt, miközben egy bagoly kénesen fénylőszemével Pallas fejére telepedett és ott elmélkedik.

Ö T Ö D I K F E J E Z E T

A HUMANISTÁK

Nem ok nélkül tartották a humanizmust mindenkoraz olasz renaissance szülőanyjának. Firenze volt arenaissance éltető szelleme mindaddig, míg ezt a nagyszerepet Róma nem vette át. Az előbbi fejezetben láttuk,hogy a firenzei humanizmus legfőbb pártfogói Cosimo ésLorenzo de' Medici voltak.

Mi hát a humanizmus?Manapság így mondhatnánk: A humanista művelt-

ség termékeinek, tehát a szépirodalomnak, jelesen a görög-latin szépirodalomnak tanulmányozása.

A tizenötödik század végén, mikor a humanizmusfellendült, lényegében azoknak a tudományoknak művelé-sét jelentette, melyek célja az ember boldogítása és töké-letesítése volt, ellentétben a skolasztikává vált theológiá-val, mely Isten felé fordult. Ettől a skolasztikával valóellentéttől kapta nevét a humanizmus.

Döntő ösztönzést adott a humanizmusnak az antikókor kultusza, mely mindennél jobban jellemzi az olaszquattrocentot s melyet visszahatásképpen a humanizmusápolt és elősegített.

Gyönyörű és megkapó jelentőségű hit lelkesítette ahumanistákat. A legtisztábban talán Pico della Miran-dola fogalmazta meg: »Semmi nem halhat meg, semminem szabad, hogy meghaljon, ami a múltban valaha ismegdobogtatta az emberek szívét és tettekre serkentetteőket, hit, nyelv, szokás, művészet és irodalom éppolykevéssé, mint tudomány és bölcselet. Mert mindez emberimunka, meggyőződés és szeretet eredménye s lehetetlen,

57

hogy e mindig bámulatra méltó tevékenység ne hullatottvolna el termékeny csirákat.«

A múlt ez ereklyéi között, melyeket kegyeletes buz-galommal iparkodtak felkutatni és összeszedni, lenyűgözőés szívhezszóló tekintélyével az első helyet foglalta el azősök hagytéka, a rómaiaké és a görögöké, akiktől a rómaiaka maguk műveltségét átvették.

Az antik kultúrával átitatott humanizmus az olaszFirenzéből és Rómából átterjedt a többi országokra is.

Nem szabad azt hinni, hogy a középkor nem ismertevagy lenézte a régiek szellemiségét. A legnagyobb egyház-atyák közül többen, Szent Jeromos, Aranyszájú Szt. Jánosés Nazianzi Gergely a görög irodalmon nevelkedtek. SzentAmbrus a Pandektákat az Evangél ummal, Cicerót SzentPállal társította. Nagy Gergely pápa véleménye szerintaz antik bölcsészet és irodalom ismerete nagyban meg-könnyíti a Szentírás megértését. Platón Phaidonját mára tizenharmadik században lefordították latinra. Joggalállítható az is, hogy Aristotelest jobban megértették aközépkorban, mint azóta bármikor. Nem hiába neveziDante a tizenharmadik század végén »minden tudósokmesterének«. A Danteval egykorú Duns Scotus, a »doctorsubtilis« aprólékos, hajszálhasogató elemzései egy részéta peripatetikus metafizikának es logikának szenteli.

Vájjon nem a középkor akarta-e boldoggá avatniVexgiliust? Nem ugyanazt az aranykoszorús Vergiliustválasztja-e magának Dante kalauzul halhatatlan útján atúlvilág három birodalmán keresztül? Vergilius mellettOvidiust és Lucanust is tanulmányozza a középkor.A latin prózaírók nem állnak ekkora becsben, de az elen-gedhetetlen Cicerót már akkor is jóformán teljes egészé-ben ismerik.

Valaki összeállította a latin szépírók jegyzékét, aki-ket a középkor ismert és elismert. A jegyzéken kilencven-hat név szerepel, de a tudós J.-V. Leclerc, Histoire littérairede la Francé című művében ezt a felsorolást nem tartjateljesnek. Leclerc hozzáteszi: »A latin irodalom kis híjjánmár a középkorban ugyanaz volt, aminek ma ismerjük.«A modern kutatás csak Taejtust és Lucretiust, Quintilianustés Cicero néhány beszédét pótolta hozzá.

És milyen élő volt ez az irodalom a középkorban!Valahányszor a tizenharmadik vagy tizennegyedik század-

58

ban egy író bármilyen általa felvetett eszmét vagy véle-ményt igazolni akar, első, önmagától kínálkozó érve az,hogy az illető gondolat vagy vélemény már valamelyikókori írónál is feltalálható. Ami pedig a latin nyelhet magátilleti, lehet, hogy a tizenkettedik század franciái parlagib-ban írtak, mint a quattrocento firenzei humanistái, mertmondataikat nem idomították annvira szolgai módonCicero fordulataihoz, hanem azon voltak, hogy minélhívebben fejezzék ki velük saját gondolataikat.

És vájjon nem a kolostorok voltak-e a gótika ijesztőkorában az ókor filozófiai és irodalmi hagyatékának letéte-ményesei és hűséges megőrzői? A bobbiói zárda a tizedikszázad óta kérkedik görög és latin kézirataival. Szerzeteseibüszkék Demosthenes és Aristoteles birtokára; valóbancsaknem minden latin költő megtalálható náluk, sőt anyelvészek közül is Adamantius, Papirius, Priscianus ésFlavianus.

A trecentótól fogva Petrarca és Boccaccio mohónhozzálátnak a latin irodalom tanulmányozásához. Pet-rarca egész Olaszországban, utóbb Francia-, Német- ésSpanyolországban, sőt Görögországban is felku^attatja arégi kéziratokat. Az ő érdeme, hogy napvilágra kerülQuintilianus műve De institutione oratoria, Cicero számoslevele és néhány disztihonja. Olyan latin műveket is ismert,melyek azóta elvesztek, köztük Augustus császár levelei-nek és epigrammáinak egy gyűjteményét.

Petrarca a renaissance-kori humanizmus nagy elő-futárja, ahogyan Erasmus később pontifex maximusa lesz.Menekül az élők társaságától, hogy kedvére társaloghassonCiceróval és Vergiliusszal. Az antik ókor a templom,melyben menedéket és föndöntúli boldogságot talál.»A létező embereknek puszta látása is sért, — írja — dea régiek emlékezete, viselt dolgaik árnyéka, nevük mindenszótagja magasztos örömmel tölt el.« Nyilván Laurát iscsak azért szerette annyira, mert sohasem élt.

A könyvtár, melyet nagy fáradsággal és költséggelmegteremtett, remek kincsesház, ahol meghitt órákat töltVergilius társaságában. Petrarcának egy Homerosa isvan, görögül azonban nem tud. »Homerosom — mondja —elszomorodva, némán fekszik mellettem. Fülem süket aszavára, de mégis örvendezek láttán és gyakorta meg-csókolom!« Ha kolostor mellett megy el, Petrarca szíve

59

megdobban a gondolatra, milyen antik kéziratokat rejthetmagában a levéltár. Latin műveit, Africa című hőskölte-ményét és De viris illustribus című könyvét, melyben anagy Róma hőseit ünnepli, magasan fölébe helyezi aCanzoniere verseinek, melyek a szerelmet éneklik megköznapi olyasz nyelven és melyek az ő szemében csak»ifjúkori balgaságok, melyeket legjobban szeretné, hasenki sem ismerne, még ő maga sem«. Latinul írja a levele-ket is, melyeket prózában vagy versben barátaihoz intéz.És Laura dalnokának nem az imádott nő, hanem az ékeslatinság bája szerzi meg a szellemi főpapságot, melyhezkét évszázaddal később Erasmus is ugyanazon az útonjut el.

Petrarca pápákkal áll bizalmas érintkezésben, fejedel-mek versenyeznek a megtiszteltetésért, hogy gyermekeikeresztapjai lehessenek, 1360-ban Milánó hercege őt küldikövetül Párizsba, hogy nevében kívánjon szerencsét Jánoskirálynak kiszabadulása alkalmából. A Capitolium ormána római szenátus teszi fejére a mirtuszból és rózsából fontkoszorút. A velencei köztársaság a Riva degli Schiavoniegyik pompás palotáját bocsátja rendelkezésére, melybenaz 1362-től 1368-ig terjedő esztendőket tölti. Arezzóiszülőháza már életében zarándokhellyé lesz.

Petrarcát 1326-ban szentelik pappá. Ez a tény emlé-keztet arra, hogy a három legnagyobb név, amellyel a po-gány ókort mindenek felett tisztelő renaissance-korihumanizmus dicsekedhetik, három egyházi férfiú neve:Petrarca, Ficino és Erasmus.

Boccaccio Petrarcához hasonlóan a kolostori irattára-kat bújja. Különösen Monte Casinóban gyakori vendég,és ahogyan Petrarca balgaságoknak minősíti halhatatlanszonettjeit, Boccaccio is pirulva gondol rá, hogy ő azismert és nem kevésbbé halhatatlan elbeszélések szer-zője, holott jelentőséget ő is csak latinul írott műveinektulajdonít.

Nemcsak az antik irodalom, hanem az antik romok iselbűvölik Laura dalnokát. Baiae római romjainak láttánígy fakad ki: »Régi omladékok, mégis vadonatújak amodern lélek számára.«

Nemcsak Olaszországot járja be, hanem Görögorszá-got, a hellén szigeteket, valamint Ázsia és Afrika part-vidékének egyrészét is, hogy mindenünnen feliratokat,

60

pénzdarabokat és sok rajzot hozzon magával. Mikorpedig megkérdezték, miért töri magát annyira, ezt felelte:»Hogy feltámasszam a halottakat.« íme itt bontakozikki szemünk előtt

a renaissance.

A tizenötödik század folyamán a latin és görög a leg-különbözőbb rétegekben tért hódít. Láttuk, hogy az antikgondolkozás és az antik nyelvek a Mediciekkel és Fuggerek-kel hogyan hódították meg a pénzarisztokráciát, mertfigyelemreméltó tény, hogy ez a hatalmas irodalmi ésfilozófiai mozgalom a kereskedő polgárságból indul ki.Később várurak és várúrnők, főpapok és független feje-delmek egymásután hódolnak be a humanista gondolatnak.

Az ókor feltámasztására irányuló törekvésnek az esz-tétikai szempontokon és a kíváncsiságon kívül más indító-okai is voltak. Az emberek belefáradtak a száraz és meddőskolasztikus vitákba, melyekben hovatovább Gerbertnagyerejű gondolatai éppúgy megfeneklettek, mint Des-cartes és Spinoza előfutárjanak, Duns Scotusnak tudo-mánya, Assisi Szent Ferenc elbájoló hite és AquinoiTamás izmos és eleven rendszere.

Erasmus e szavakkal üzen háborút a skolasztikus hit-tudomány művelőinek:

»Minden erőfeszítésük abban áll, hogy kérdeznek, fel-osztanak, megkülönböztetnek és definiálnak: az egészhárom részre oszlik, a három rész közül az első négytovábbi részre, a négy közül mindegyik ismét háromtovábbi részre. Állhat valami ennél távolabb a próféták,Krisztus és az apostolok módszerétől?«

Ez igaz, de azért helyes volna, ha a lehetőséghezképest belehelyeznők magunkat azok gondolkodásmódjába,akik így elmélkednek. Ezt a gondolkodásmódot akkormég nem hatotta át a tétova miszticizmus, mellyel a tudo-mány roppant felfedezései azóta elárasztottak bennünket.Kopernikus kinyilatkoztatása a végtelenben keringő föld-golyóról akkor még nem befolyásolta az elméket. Azakkori ember szemében az értelem szempontjából földönés égen minden szilárd, szabályszerű, a tapasztalat számárahozzáférhető volt. Neki a Szentírás az egyházatyák,pápák és zsinatok által lerögzített, megállapított és meg-

61

erősített formájában a feltétlen tiszta igazságot jelentette,elmozdíthatatlan, hajlíthatatlan és eltántoríthatatlan igaz-ságot. Az akkori ember theologikusan gondolkozott,úgy, ahogy a mi mathematikusaink geometriai vagy algebraimódon: a háromszög szögeinek összege két derékszöggelegyenlő. Ez valóban egyértelmű és a gondolat mint vas-oszlopra támaszkodhatik rá. A vallás igazságai akkornem kevésbbé határozottaknak és biztosaknak látszottak.S amint a mértantudós vagy a mathematikus mindenvitát kizáróan- megállapított tételekből indul ki, hogyokoskodás és levezetés segítségével új, eddigelé ismeretlenadatokhoz jusson, úgy a skolasztikusok is az ő szemük-ben tudományosan hasonlókép megalapozott utakon igye-keztek új, addig ismeretlen igazságok felkutatására.

Manapság, mikor a gondolkodás többszázados fejlő-dés után merőben másfajta kételyek előtt áll, nem szabadtúlságosan lenéznünk az ősi skolasztikát. Neki is meg-volt a maga szépsége, világossága, ereje és nagysága.

Mindez azonban nem változtat azon, hogy Aristoteleselmélkedéseinek, Sokrates erkölcsi tanainak és Platóngondolatainak forgalombajutásával az önállótlan iskoláslevezetések szükségképpen szárazaknak és hidegekneklátszottak, és hogy az ókori irodalom főműveinek terjesz-tését, fordítását és felfedezését a kor legfelvilágosultabbszellemei a szabadság hajnalhasadásának érezték, új életszületésének a kiszikkadt földön.

Nyilván itt keresendő az esztétikai és irodalmi szem-pontokon kívül a humanizmus térhódításának egyik oka.De vannak egyéb okai is. így volt már szó az osztályokelkülönülésére" irányuló mozgalomról, mely akkor váltérezhetővé, mikor a középkor irányítói, a feudális föld-birtokos nemesség és a városi patríciusok betöltöttékhivatásukat és nem elégítettek ki többé szükségletet azátalakult társadalomban. Ennek a mozgalomnak, a fő-rendűek elkülönülésének a »köznép«-től erős lökést adotta nemesfémek beözönlése az Újvilágból s ennek nyomána kereskedelmi forgalom, a spekuláció és a nagy vagyonokmegnövekedése. Hiába nevezi magát Cosimo de' Medicia néppárt fejének, ha még úgy parasztruhában jár is ésniég oly barátságosan elbeszélget is a bódékban a mester-emberekkel, mégis élesen elhatárolja őt a néptől a magasrang, melyet elért, a pénznek az a félelmetes játéka, mely-

62

bői a nép már nem tudja kivenni részét és melyet márcsak messsziről néz csodálattal vegyes ámulattal.

Az osztályoknak ebből a különválásából természet-szerűleg következett a gazdagoknál és előkelőknél az esz-mék, a törekvések és az ízlés mélyreható átalakulása.»A humanizmus — mondja Imbart de la Tour — az iskola(skolasztika) és a nép ellen száll síkra.« Félre a köznyelv-vel, a régi francia eposzok, a középkori laik és fabliauk,Commines, Gringoire és Villon nyelvével 1 Félre a nép-nyelvvel, melyet Dante, Petrarca és Boccaccio is használ,félre a Nibelung-ének és a Gudrun-éposz nyelvével.

Nem csoda, hogy humanistáink nem írnak másnak,mint az emberiség színe-javának. Hallgassuk meg Eras-must, aki a legkülönb köztük: »A jó fejedelem hivatása,hogy semmit ne csodáljon meg, amit a köznép felmagasz-tal. Az igazi fejedelem álljon távol a tömeg alantas véle-ményétől. Hitvány és hozzá nem méltó dolog volna, haa néppel érezne.«

Hasonló törekvésekkel találkozunk vallási téren is.Meg kell szabadítani a hitéletet mindazoktól a durva szo-kásoktól, melyeket a nép idők folyamán belevitt. Mirevaló a tánc az ereklyék körül, melyeket tarka bohóc-ruhába ötöztetett alakok visznek végig körmenetben azutcákon? Mire valók az égő viaszgyertyák a Szűz szobraelőtt a Via Larga sarkán, holott a szomszéd városnegyed-ben tisztelt Máriakép előtt soha még a süvegüket semveszik le? Mirevaló ez a tömege a Szent Sebestyéneknek,akik jelenléte a járványoktól óv, míg a még jóval nagyobbszámú Szent Kristófok halálos balesetektől védnek?A katonák ez utóbbi szent képét festetik sátraik ponyvá-jára; ő az egyetlen Isten, akihez imájukat intézik. SzentRókus még Szent Sebestyénnel is hathatósabban elhárítjaa dögvészt, Szent Apollonius pedig a fogfájást csillapítja.Thebai Szent Antal, hű disznajával oldalán, mindenneműbőrbetegségek ellen nyújt különös segélyt, az egyetlenrühességet kivéve, melynek elmulasztása Jób hivatása,a jó öregé, aki oly méltósággal és siralmasan ül a hamunakközepette; elveszett tárgyak szerencsés megtalálásáhozellenben elengedhetetlen páduai Szent Antal jóltevősugalmazása.

Mily gazdag forrása a gúnynak cicerói körmondatok-ban tetszelgő humanistáink számára! Szánalmas vakhit!

63

Imádságos nénikék dőre ájtatossága! A vallás alapjaaz embernek mint egyednek és az egész emberi-ségnek, mint összességnek megismerése kell, hogylegyen.

Bámulatos a buzgóság, mellyel a hívek az új hitnekadják magukat. Vannak, akik szájuktól veszik el a falatot,hogy kedves szerzőjük, Cicero, Platón, Vergilius vagyEpiktetos egy példányát megszerezzék; mások ruhátkefélnek, dolgozószobát súrolnak, edényt mosnak a mes-ternél, kinek óráit nem képesek megfizetni. Neofitáktúlbuzgalma ez: az antik ókor éppúgy életelemükké vált,mint az első keresztényeknek Krisztus vallása.

Marsilio Ficino papi ember létére olyan antik szelleműlevelet ír egy kedves fia halálát gyászoló anyának, hogyakármelyik athéni szónoknak becsületére válna. Keresz-tényi vigasztalásról egyetlen szó sem áll benne. Ugyaneza Ficino a firenzei San Lorenzo-templomban, melynekkanonokja, a szószékből magyarázza Platón műveit,avval a szándékkal, hogy összhangba hozza őket azEvangéliummal.

Atyja az idősb Cosimo orvosa volt. Marsilio 1433október 19-ikén született. Vézna és különösen kicsiemberke volt, mélabúra hajló, ábrándozó és szelíd ter-mészetű. Mint lelkes híve a plátói filozófiának és a tudo-mányoknak, melyeknek ügyes felhasználásához is értett,csakhamar középpontja lett a firenzei bölcsészeti moz-galomnak a Mediciek alatt. Hírneve Franciaországra,Németországra, Angliára és Magyarországra is átterjedt.Összeköttetésben áll a kor legjelesebb férfiáival, kirá-lyokkal és fejedelmekkel, egyházfőkkel és író emberekkel.Lakását antik jeligékkel díszítette. Főművében, melynekcíme De religione christiana, a keresztény dogmák és atudományos igazságok összeegyeztethetőségét igyekszikkimutatni, Platón Lakomájához írt magyarázatában pediga bölcsészet és vallás közötti kapcsolatokat világítja meg.»A bölcsek egyben hívők és a hívők egyben bölcsek.«Az ő felfogásában a platonizmus hittudománnyá lesz ésKrisztus plátói bölcselővé idomul. Ficino szerint Platóntisztában volt avval, hogy tana csak akkor jut győzelemre,ha majdan megjelenik Ő, aki minden igazság forrása éskútfeje: az antik istenek pedig jámborul és hívőn meg-jövendődik Krisztus jövetelét, aki hozzájuk hasonlóan

64

halhatatlan. »Sok-sok jóindulattal beszélnek Róla«, mondjaFicino egy helyen.

Az egyetemeken nem győzik az Aeneis keresztényutalásait firtatni. Az ókori, görög és latin költészet szép-ségeit általában az isteni igazság képbe öltöztetett kife-jezésének tekintik. Tömören foglalja össze ezt a véle-ményt II. Pius pápa egyik, a szultánhoz intézett leve-lében: »A kereszténység nem más, mint a régiek LegfőbbJaváról szóló tökéletesített tanítás.«

Az antik hősök példája nem egyszer gyilkosságrabuzdít. Pietro-Paolo Boscoli, aki Giuliano de' Medicitakarja eltenni láb alól, azt követeli, hogy szabadítsákmeg Brutus szellemétől; a különös Lorenzaccio pedig,akinek alakját Musset oly jól eleveníti meg, büszke rá,hogy unokaöccsét, Alessandrot megölte, mert a tőrt azantik kor szelleme adta kezébe.

Erasmus utal egy beszélgetésre, melyet a lélek hal-hatatlanságáról folytatott egy olasz pappal. Hogy aminden keresztény embernek elsősorban szívéhez nőtthittételt igazolja, a tiszteletreméltó egyházi férfiú csupánaz idősb Plinius tanúbizonyságára támaszkodott. Fran-cesco Sforza felett tartott halotti beszédében Filelfougyancsak a halhatatlanságot a görög bölcselők állí-tásaira alapítja. És hozzáteszi: »Itt van ezenkívül az Óés az Új Testamentum.« Pallavicini bíboros kijelenti,hogy Aristoteles nélkül a keresztény hit módfelett hézagosvolna.

A templomi szónokok híveik épülésére teletűzdelikszentbeszédeiket Homerosból és Horatiusból vett sorok-kal. »Egyházi szónokaink — mondja Savonarola —mitsem tudnak az írásról, hanem Aristoteles és Platónidézésére szorítkoznak.«

Erasmus 1509 április 6-ikán, Nagypénteken meg-hallgatja a prédikációt a Megváltó kínszenvedéséről.II. Gyula pápa is jelen volt a szónoklatnál, melyet nagy-részt hozzá intéztek. A szónok szerint a pápa »kegyes ésnagyhatalmú Jupiter, aki tetszése szerint mindenre képes.«

A kor egyik legkiválóbb költője, Bembo bíboros,X. Leó magántitkára egy barátját lebeszéli arról, hogySzent Pál leveleit olvassa, mert latinságuk középszerűés a velük való foglalkozás az olvasó nyelvérzékénekárthat. Ez a kitűnő bíboros az egyik pápaválasztáskor

66

tartott beszédében amellett kardoskodik, hogy az újegyházfő deorum immoitalium beneficiis, tehát a halha-tatlan istenek kegyéből került Szent Péter trónjára,írásaiban Szűz Mária istennővé, dea-vá alakul át. Más-felől Krisztus is Jupiter alakjában jelenik meg. A Para-dicsom helyét az elysiumi mezők foglalják el. Templomiboltozat alatt, sírköveken olvasható, hogy az elhunytmegtért az Olymposra. A sixtusi kápolna falain Michelan-gelo ecsete elveszi az ördögtől azt a tisztséget, hogy akárhozottakat a pokolba taszítsa és Charont, a révészt,Erebos és az Éj fiát ruházza fel vele. Épígy Paolo CorteseDogmaticáiban (1502) a Styx és a Cocytus a poklonkeresztül folynak. Nagy szobrászok, mint Antonio Riccióa velencei San Antonio számára készült híres húsvétigyertya tartójának dekorációjában a tengeri szörnyeketvillámaival sújtó Jupitert a három napkeleti bölcs melléállítja. Művészeink képzeletében a húsvét is merőbenpogány színezetet nyer áldozataival, virágfüzéreivel, ser-dülő ifjakról és fiatal szüzekről szóló elméleteivel.

Meg kell azonban adni, hogy ha a Szentírás alakjai-ból olymposi hősöket csináltak, cserében az Ókor nagyjaita Paradicsom szentjei közé helyezték. Vergilius, mintmár mondottuk, a hit előfutárjának számít; Aristotelestés Platónt kevés hijján szentté avatják. Égy Ovidius-fordítás szerzője gondoskodik arról, hogy megtudjuk,mily szellemben fogja fel művét:

»Itt kezdődik Ovidius könyve, melynek megírásáhoza Szentháromság segítségét kéri.«

Erre bizony a Metamorphoses és az Ars amandiszerzője aligha gondolt, és még kevésbé számíthatottarra a tisztességre, hogy a Szerelem művészetét — aminála a nőcsábítás művészetét jelenti — egy párizsi barát1467-ben ad laudem et gloriam Virginis Mariae, azaz SzűzMária tiszteletére másolja le.

1433-tól 1445-ig Antonio Averlino, aki a Philaretes— az erkölcs barátja — melléknevet adta magának, arómai Szent Péter-bazilika kapuinak szobrain dolgozott.»A mű — írja André Michel — pontosan tükrözi az olaszművészet főirányát a humanisták vezetése alatt«, amiazt jelenti, hogy a felséges épület bejáratát, melyen azegész katolikus világ tekintete csügg, Aesopus meséinekfigurái díszítik. (Philaretes büszkén említi, hogy görög

60

eredetiben olvasta őket.) Ugyancsak itt látható mégMars isten alakja, a római nőstényfarkas Romulusszal ésRemusszal, végül pedig mint az egésznek koronája, arómai Egyház árnyékában nyíló remek virág: Léda és ahattyúalakban ábrázolt Jupiter, aki kéjesen öleli magá-hoz az áhított nőt.

*

A renaissance mozgalmának jelentős lökést adott azújabb ókori szobrok feltárása, melyek között történetesena legszebb akkor ismert darabok voltak. Egyremásrafeltúrják az örök város földjét és a római Campagnát,mely a nagy fehér lantalakú szarvakkal díszített barmok,a vadbivalyok és rablók birodalma és melyet Montaigneígy jellemez: Kellemetlen vidék, mély árkokkal tele,melynek talajából hiányzanak a fák és mely jórészt ter-méketlent

Még a Tiberist is kimozdítják medréből.1403-ban Donatello, a nagyszerű szobrász kora leg-

nagyobb építészével, Brunelleschivel együtt Rómábautazik, ők is az ókor kincsei után kutatnak. Mint Vasarielbeszéli, földmunkásoknak öltöznek és ásóval, kapávaltúrják a földet. Mindenki kincskeresőknek tartja őket,ami igaz is, csak éppen másfajta kincseket keresnek, minta legtöbben hiszik. Egészen felélik, amijük van és annyikincset találnak, hogy megélhetés céljából kénytelenektársakul elszegődni egy aranyműves műhelyébe. Az elbe-szélés, melyben Vasari a két művész vállalkozását ecse-teli, alkalmul szolgál Micheletnek egyik pompás leírására:

A római Campagna sivataga olyanannyira elárasz-totta a várost, hogy Róma, mint Charles des Brosseskésőbb mondotta, lakatlan vidéknek tekinthető. Csakegyharmada lakott, a többi épületromokkal teleszórtmezőség és kert. A réteken pásztorok legeltetik nyájukat.Innen van, hogy a firenzeiek ökörhajcsároknak nevezika rómaiakat. A városban magában azoknak, akik a lak-ható részeket benépesítik, az elhagyatott részeken villáikvannak, úgynevezett szőlőskertjeik. Falusi házak ezek,Montaigne szavaival élve. Nagy kertek és szórakozóhelyek, melyeknek páratlan szépsége megmutatta nekem,mire képes a művészet egy hepe-hupás, egyenetlen vidé-

67

ken. A legszebb villák a pápa és a bíborosok tulajdoná-ban vannak.«

Ezek minden érkező előtt, minden célra nyitva állnak,mert jórészüket tulajdonosaik alig látogatják. Beszédeketés hitvitákat tartanak bennük, római divatú szerelmitalálkozókat, mélyen kivágott ruhában járó híres kurtizá-nokkal, akik, mint Montaigne írja, »úgy vettem észre,époly drágán árulják az egyszerű társalgást (melyethallani, csevegni és elmésségüket élvezni jövetelem céljavolt) és nem kevésbbé takarékoskodnak vele, mint a teljesodaadással«.

Girolamo Rorario, a Szentszék későbbi nuntiusa,ugyancsak leírja egy látogatását Blosio Palladio szőlős-kertjében, X. Leó pápasága idején. A villa a SzentPéter-templom mögött van.

»Néhány fiatal német nemest kísértem el Blosiokertjeibe. Megmutattam nekik odalenn a szökőkutat,melyet zöld babérfák árnyékában márványpadok vesznekkörül; a széles ösvényen, mely a szőlővel sűrűn beültetettföldeket szeli át, elvezettem őket a gyümölcsfákkal lépcső-zetesen befásított domboldal pázsitjára, és az illatoscitromfák alatt a kettős márványmedencéhez; ez a hely,ahol a cseppköveken végigcsorgó kristálytiszta víz csobo-gása Tivoli képét idézi fel, Blosio Palladio kegkedvesebbpihenőhelye. Nem messze innen, szőlőkoszorúzta színházáll, odébb pedig a szárnyas állatok, házinyulak és pulykákparkja.« Nagynevű írók, mint Bembo és Sadoleto tartottákösszejöveteleiket ezen az elragadó helyen, melynek gyönyö-rűségeit egyikük latin nyelven magasztalta. Blosii villula-ter quaterque felix (Blosio háromszor és négyszer boldogvillája)! Ariosto egyik szatírájában dicsőíti az itt lefolytirodalmi összejöveteleket.

Közben azonban Róma girbe-görbe, piszkos uccáitgyom veri fel. Ferdinánd nápolyi király arról számol bea pápának, mekkora megütközést keltett benne az örökVáros utálatos, zeg-zugos sikátoraival, melyeknek sötéttorkolatai mindennemű orvtámadás elősegítésére szol-gálnak. A terek még a bíborosok palotái előtt is gödrökkel,gazzal, törött oszlopokkal és halomba gyűlt szeméttelvannak tele, mert lerakodóhelyül használják őket. Város-rendezésről szó sincs, az épületek beleszaladnak az uccába.A járókelő omladozó, repedezett, gátakká tornyosult

68

emlékművek között botorkál, furcsa és nagyszerű romokközött, melyeket az idő festői szeszélye hullatott szerteés borított be díszítő és roncsoló növényzettel. Még atemplomok közül is jó néhány düledezik a vénségtől.Rómának túlsók temploma van, s a Szentszék nem győzivalamennyit karbantartani.

»Szobrokkal—folytatja Michelet— jóformán alig lehe-teti látni, mert a föld alatt szunnyadtak, annál inkább azon-ban roppant fürdőket, tizenegy azóta majdnem eltűnt temp-lomot, alapépítményeket, hatalmas csatornákat az úton,ahol talán Caesar vonult el diadalmenetével. Aki elég mélyreleásott, valamelyik épen maradt antik templom ormairabukkant. Ha valaki ehhez a másik Rómához akart eljutni,nyaktörő párkányokat kellett megmásznia, a kecskéknyomában, vagy fáklyával a kezében ismeretlen szaka-dékok sötét kanyargóiba volt kénytelen hatolni.«

Az egész élet a házon kívül folyik. A családi esemé-nyek az utcán zajlanak le. Május elsején a gavallérokgondoskodnak barátnőjük lakásának feldíszítéséről ésszépítéséről. Bearanyoztatják az ajtót, virágfüzéreket,koszorúkat és gallyakat aggatnak fel, melyekre a leg-különbözőbb ajándékokat erősítik, fényes kelméket éskalitkákat, melyekben kis madarak csipognak és ugrán-doznak, szonetteket, melyeket ők maguk szereztek vagyköltőktől vásároltak; feliratokat készítenek, melyekbenszerelmüket és reményeiket örökítik meg. Élvezetes szóra-kozás a szomszédasszonyok pletykás lármájában egy-egynegyedet végigjárni és megvizsgálni, taglalni, összehason-lítani, felbecsülni ezeket a szerelmi ömlengéseket.

Férjhez megy valahol egy lány? Fontos, hogy amennyasszonyi kelengyét az utca megcsodálja és magasz-talja. Végigviszik a városon és közszemlére teszik anyilvános téren. Előfordul, hogy a nászajándékok szá-mára készült ládák maguk is igazi műtárgyak, melyekértma múzeumaink versenyeznek.

Akárcsak a lánynéző, az eljegyzés és a lakodalom, ahaláleset is a legfényesebb látványosságra ad alkalmat.A »hírvivők« sietnek is eloszlani a városban és lakóit azúj eseményről értesíteni.

Ez a nyilvánosság mindenre kiterjed, az élet olyanrészleteire is, melyeket manapság egyáltalán nem kötünkembertársaink orrára.

69

Joachim du Bellay, a Notre-Dame kanonokja inten-dáns! minőségben Rómába kíséri nagybátyját, Jean duBellay bíborost. Öt esztendőt tölt ott és Regrets címenszonettekben írja meg benyomásait:

Csak aki látta már, mi módon hajtat átA nyílt utcák során a kurtizán s magátKelletve dölyfösen, ledér lovag-mezébenNyeregbe hogy szökell; ki látott köpenyesBíbornokot, amint napestig nőre les,Az tudja csak, mi Róma voltaképen.

1480-ban della Rovere bíboros birtokán megtaláltáka belvederei Apollót. 1506 január 14-ikén egy római»szőlőskert«-ben Santa Maria Maggiore közelében nap-világra került a Laokoon-csoport, melyről Plinius beszélt.Az ásatásokat Michelangelo személyesen vezette. Túlzásnélkül állíthatjuk, hogy ez volt a kor legizgalmasabbeseménye. Az antik szoborcsoportot előbb diadalmenet-ben vitték a Capitoliumba s onnan a Belvederebe, aholBramante a pápa rendeletére híréhez méltó elhelyezésérőlgondoskodott. Miközben a kocsi áthaladt az örök Városünnepi díszbe öltözött, fellobogózott és virágfüzérekkelékesített utcáin, a templomok harangjai zúgtak és azAngyalvár ágyúi dörögtek. A rendeltetési helyére érkezettmárványt az ujjongó tömeg virággal borította. Soha méggyőztes hadvezérnek nem volt része szebb diadalmenetben.

Az Apolló-szoborhoz és a Laokoon-csoporthoz atizenhatodik század első éveiben a vatikáni torzó, aTiberis-csoport (jelenleg a Louvreban), a Cleopatra és aMedici-Vénusz csatlakozott.

Nem szólván a fal díszítésekről, melyeknek finom éskönnyed ornamentikája a római művészet legbecsesebbhagyatéka. »Groteszk«-eknek nevezték el őket. Ezek akecses, könnyed bájjal elosztott motívumok később mégnagy hatást gyakoroltak a renaissance díszítőművészeire.

Rhodos szigetéről műkincsek garmadáit hozták ahajók.

És a gyűjtés szenvedélye, melynek a Mediciekragyogó példáját adták, egyre jobban elterjedt. A görögvagy római művészet legkisebb maradványáért »amerikai«árakat fizettek. Nyolc-tíz aranyat, — mai értékben2000—2500 frankot — adtak egy rozsdás, öreg éremért.

70

Különösen keresett cikk volt az antik mozaik. Szebbdíszt kívánni sem lehetett a paloták belső udvarai, illetvetermei számára. Ebben a mohó hajszában az ókori művé-szet maradványai után az embereknek a tisztességrőltáplált felfogása is megváltozott. Ebben a vonatkozás-ban állapítja meg Castiglione 1507-ben, hogy »a lopásbecsületes dolog kezd lenni, és a tolvaj mesterség dicsé-retet érdemlő foglalkozás«. Estei Isabella rábírja CesareBorgiát, hogy neki ajándékozzon egy antik szobrocskát,melyet a hírhedt bandavezér Isabella barátnőjétől, azurbinói hercegnőtől lopott s a bájos hölgy, akiről Leonardoda Vinci egy híres rajza maradt ránk, később sem akarthallani róla, hogy a lopott jószágot visszaadja.

A műtárgyak felfedezésére irányuló kutatáshoz járultaz a törekvés, hogy a régi írók elveszett műveit újra nap-világra hozzák. Nagy érdemeket szerzett e téren Gian-Francesco Bracciolini, ismertebb néven Poggio.

A szent-galleni monostor kéziratai között Poggiomegtalálja Quintilianus Institutio oratoriáját, ValeriusFlaccus Argonauticájának egyrészét és Cicero néhányaddig ismeretlen beszédét. Ezekhez járul később LucretiusDe naíura rerum című tankölteményének, Horatius ódái-nak és Columella De re rustica című művének felfedezése.

Még egyszerű szerzetes korában a későbbi V. Miklóspápa (1447—1455) adósságba veri magát, hogy görög ésrómai írók kéziratait felkutattassa és lemásoltassa. MikorSzent Péter trónjára került, végre módjában állott, hogyszenvedélyének az általa áhított mértékben áldozzon.Kéziratgyűjteménye a Vatikáni Könyvtár alapját képezi.

Niccolo Niccoli, az idősb Cosimo egyik bizalmasa,a maga és a Medici pénzével szintén hasonló munkát vég-zett. Neki köszönhetjük Ammianus Marcellinus írásainakkiegészítését, Cicero De oratore című művét, a (mint máremlítettük) Poggio által felfedezett Lucretius költemé-nyeinek alapkéziratát, valamint Plinius munkáiét, melyetegy lübecki kolostorból szerzett meg. És mint Rómábana Laokoon-csoport kiásatása alkalmából, ünnep volt,valahányszor Giovanni Aurispa, Filelfo, a veronai Guarinovagy másvalaki a régi Bizáncból hazatérve, a görög iroda-lom valamilyen új darabját terjesztette a humanisták elé.Viszont az is igaz, hogy nem kisebb szerzőkről volt szó,mint Platón, Xenophon, Strabon és Dión Cassius.

71

Tacitus Annaleseinek öt első könyvét Westfáliábanugyancsak egy kolostor kincsei között fedezték fel és hoz-ták el Rómába, hogy X. Leó ámult szemei elé tárják őket.

Antonio Urceo, melléknevén Codro, ezt írja a Szabadművészetekről szóló értekezésében:

»Eia! Örvendezz az örvendezőkkel! A görög iroda-lomról akarok szólani és kiváltkép az isteni Homerosról,aki Ovidius szavai szerint hullámainak kiapadhatatlanárjával frissíti fel a költők verseit. Homerostól meg-tanulhatod a nyelvtant, Homerostól a szónoklattant,Homerostól az orvostudományt, Homerostól a csillagá-szatot, Homerostól a mesét, Homerostól a történelmet,Homerostól az erkölcstant, Homerostól a bölcsészetalapelemeit, Homerostól a vadászatot, Homerostól aszakácsművészetet, Homerostól az építészetet, Homeros-tól az államtudományt. .. Röviden, ami jót és erkölcsöstaz emberi szellem elsajátítani törekedhet, mindaz meg-található Homerosnál.«

Ez az Antonio Urceo meglehetősen érdemes helyetfoglal el az olasz humanisták között. íme a példa ked-véért életének rövid összefoglalása:

Herberiában született, Reggio területén, 1446 augusz-tusában. Dédnagyapja fazekas volt, nagyapja, Barto-lomeo Urceo, halász. Ez kapálás közben a mezőn pénzzeltelt edényt talált, mely lehetővé tette neki egy illatszeresbolt megvásárlását. Két fia volt, köztük Cortese Urceo,a mi tudósunk atyja. Cortese gondos nevelésben részesí-tette fiát. Antonio a ferrarai egyetemre iratkozott be éstanulmányai elvégzése után az ifjúság oktatásának szen-telte magát kitűnő eredménnyel. Forliban, ahova 1469-benhívták meg a humanisztikus tudományok előadójául,Sinibaldo Ordelafo, a városúr fiának nevelésével is őtbízták meg.

Urceo, más néven Codro csenevész, gyenge szervezetű,sápadt, sovány, beesettarcú és idő előtt megkopaszodottember volt. Színtelen mélyen üregébe süppedt szemebetegesen nézett a világba. Közönségesen szólva, elsőtekintetre bizony tökfilkónak látszott. Életmódja mindiga lehető legszerényebb volt. Egyik kortársa az Ilias olva-sása közben ábrázolja, térdén a nyitott szöveggel, míglélkezével tejet fölöz le, félkezével pedig nyársat forgata tűzhely lángja felett.

72

Mint a fiatal herceg nevelője, Urceo a forli palotaegyik lakosztályában élt, mely azonban annyira sötétvolt, hogy a hellenista kénytelen volt napközben is egyrézlámpa világánál dolgozni. A lámpára ezt a mondástvésette: Studia lucernam olentia optime olent. (Az olaj-szagú tudásnak van a legjobb szaga.)

Egy napon hazulról eltávoztában elfelejtette eloltania mécsest, mire az felborult és lángba borította a tudóskéziratait. A kéziratok és egy kölcsönvett ritka könyvporrá égtek. A lángok kicsaptak az ablakon. Urceo, akitértesítettek a történtekről, hazarohant és szobájába lépveígy kiáltott fel:

»Jézus Krisztus! Mi bűnt követtem el valamelyikhíved ellen, hogy így bánsz velem?«Majd egy Szűz Mária-képhez fordult és így folytatta:

»Ha halálom órájában netán alázattal közelednékHozzád és közbenjárásodat kérném, ne hallgass meg, énaz öröklétet a pokolban akarom tölteni.«

Urceo ezután eltávozott Forliból és egy molnárházában élt teljes elvonultságban hat hónapig.

Forli városurának halála után Bolognába hívtákUrceot, az ottani egyetemre. Tanítványai gyakori düh-kitörései és kiszámíthatatlan szeszélyei dacára nagyonszerették. Az antik irodalomban való jártassága előttmindenki meghajolt. Poliziano görög epigrammáit nyúj-totta át neki, a nagy Aldus Manutius neki ajánlottaugyancsak görögül írt levelei egyik gyűjteményét és azirodalombarátok egyértelműen dicsérték latin írásai elő-kelőségét. Művei halála után még négy új kiadásbanjelentek meg, melyek dátumai ezek: Bologna 1502,Velence 1506, Párizs 1515 és Basel 1540. Levelezésbenállott Forli, Ferrara és Bologna kényuraival.

A bölcselet és vallás terén avval botránkoztatta megkortársait, hogy kifejezetten kételkedett a lélek halhatat-lanságában; a pokol létezését egyszerűen tagadta; halálaórájában mégis felülkerekedett benne a gyermekkori hités betegágyán égreemelt szemekkel kérte a Szent Szűzbocsánatát istentelen fohászáért, melyet kéziratai elégése-kor intézett hozzá.

Haláloságyát a tanítványok serege vette körül, akikarra kérték, mondjon ebben a válságos órában néhányszót, melyek méltók egész életéhez. Mire a tudós szép

73

beszédet tartott az erkölcsről, igaz, hogy fölöttébb akadé-mikus modorban, ha ugyan a beszéd ránkmaradt szövegevalódi. Figyelemreméltóbb az intelem, melyet többekközött hallgatóihoz intézett:

»Kérjétek Istent, hogy hozzám hasonlók lehessetek.«És hozzá tette:»Mennyi jó száll velem a sírba!«Antonio Urceo halála előtt a bolognai San Salvatore-

kolostorba vitette magát és ott is halt meg. Nyolcvannégyévet élt, a kolostor épületében temették el és sírjára csupánezt a két általa előírt szót vésték:

Codrus eram. (Codro voltam.)Catullus volt a példakép, melyet a nagyban divatozó

rövid versek, epigrammák, feliratok, madrigálok, disztiho-nok és tercettek szerzői követni iparkodtak. Sannazar ésPontano, kik közül az utóbbi a nápolyi akadémia alapítója,nagy hírt szereztek e téren. A velencei köztársaság Leg-felsőbb Tanácsa 600 aranydukát (mai értékben mintegy150.000 frank) díjazásban részesíti Sannazart Velencétdicsőítő hat latin verssoráért. *) Másrészt a költők a leg-különfélébb ízléshez alkalmazzák Catullust, mikor a korvalamelyik hatalmasságának dicséretét zengik, vagy tetteitócsárolják, barátnőjük báját hirdetik, egy kutya vagypapagály halálát siratják.

Mindenesetre akkora tökéllyel utánozzák nagyszerűelődjüket, hogy ha a pontos szövegekből nem derülne ki,hogy a tizenötödik vagy tizenhatodik századból erednek,nem egyszer esnénk kísértésbe, hogy a Krisztus előtti elsőszázadba tegyük keletkezésüket.

*) Íme a hat sor:Viderat Adriacis Venctam Neptunus in undis

Stare urbem et totó ponere jura mari:»Atunc mihi Tarpejas quantumvis Juppiter arccis

Objice et illa tui moenia Martis, ait,Si pelago Tybrim praefers, urbem adspice utramquc.Illam homines dices, hanc posuisse deos.«

(Látta Velencét, mint pompázik az Adria kéklőHabjai közt, idegen tengerek új ura-ként,

S szólt Neptun: »Dicsekedj unosuntig a tarpeji bérccel,Juppiter, és dicsérd Mars-remekelte falát.

Ott folyam, itt tenger, de ne azt, csak a városokat nézd;S lásd magad: isteni ez, míg amaz emberi mű.«)

74

A humanisták istene Cicero volt, a nagyképű szó-szátyárkodók mintaképe, akiért az utánzók egész hadarajong és akit a legnagyobb szellemek is bálványoznak.Bembo azt tanácsolja barátainak, töltsenek néhány évetkizárólag Cicero olvasásával s ne használjanak sem írás-ban, sem beszédközben más szavakat vagy kifejezéseket,mint amelyeket Cicerónál találtak. És akadnak, akikhajlanak a tanácsra. Nemcsak Cicerót, hanem kedvéértegész korát az egekig magasztalják: »Cicero halhatatlanés úgyszólván isteni százada.« A ciceronizmus valóságosvallása lesz, melynek hittudósai is vannak. Mikor Erasmusazt bátorkodott írni, hogy Cicero minden dicséretre méltó,de kívüle vannak még más jeles írók is, és mikor bátor-ságában odáig ment, hogy olyan szavakat, kifejezéseketés gondolatokat alkalmazzon, melyek nem lelhetők fel atusculumi szónok írásaiban, egyszerűen részegnek minősí-tették, mondván, hogy máskép mint ittas állapotban nemlehet ilyen esztelenségeket papírra vetni.

A latin ilyenformán a gondolkodók és tudósok, sőtegyszerű íróemberek közül is sokak kizárólagos nyelvévélesz. A firenzei Niccolo Niccoli felveti a kérdést, tarthatja-emagát költőnek valaki, aki nem latinul költ. »Csak azokmondhatják el magukról, hogy nem éltek hiába — jelentiki Poggio —, akik latin könyveket írtak.« És kétségbe-esik arra a gondolatra, hogy Dante nem latinul írtaDivina Commediá-t«. Azt állítják ugyan róla, hogy köl-teményét vergiliusi alexandrinusokban készült megírniés hogy a munkát már el is kezdte. Az olasz költészetszerencséjére és nekünk örömünkre a nagy száműzöttutóbb mégis anyanyelvéhez tért vissza. El kell azonbanismernünk, hogy eszméik elterjesztése céljából a humanis-táknak nemzetközi kifejezési eszközül szolgált a latinnyelv, mert egyformán megértették egész Európában, aholaz idegen nyelvek ismerete még kevéssé volt elterjedve.

»Az olasz nyelvet — mond a Filelfo — olyan dolgok-hoz használjuk, melyeknek emlékezetét nem akarjuk azutókorra hagyni.« Olaszországban magában az eltéréseka provinciák tájszólásai közt akadályai voltak az olaszulírásnak. A firenzeiek akkor még nem juttatták túlsúlyraszép toszkán nyelvjárásukat. De a latin nemcsak a művelt-ség és a bölcsészeti elmélkedés nyelve volt, hanem hova-tovább a jó társaságé is, a tiszteletreméltó embereké,

75

mint XIV. Lajos alattvalói később nevezték. A finommodorú emberek nem leveleznek máskép mint latinul,Az asztalnál a vendéglátó latinul üdvözli vendégeit.A divatos hölgyek latin beszédeket mondanak. Egy latinepigramma, Pontano vagy Sannazar valamelyik diszti-honja biztosabb sebet ejt mérgezett hegyével, mint haolaszul írták volna. A szegény kis Lucrezia Borgia jóhírétezek sebezték halálra mindazok szemében, akik személye-sen sohasem ismerték. II. Pius pápa megköveteli írnokaitól,hogy cicerói nyelven fogalmazzák meg írásaikat. Egyéb-ként is a legkülönbözőbb célokra használják a latinnyelvet: latin bölcsődalokat énekeinek a csecsemőknekés a nászajándékokat éppúgy, mint a sírköveket latin fel-iratokkal látják el. Ha valamelyik nemes szökőkúttalajándékozza meg faluját, ha valamelyik polgár a SzentSzűz vagy egyik helybeli szent szobrával díszíti lakhelyét,adományát latin felirat örökíti meg. A latin nyelv kife-jező tömörsége, lapidáris rövidsége nyilván elősegíti ezta divatot. Viszont a szokás általánossá válásával Cicero,Horatius és Vergilius nyelve új életerőre kap és visszanyerielvesztett hajlékonyságát, lelkes báját. Ez is egy fajtájaaz újjászületésnek, a renaissancenak.

»Korunkban — jegyzi meg a híres velencei nyomdász,Aldus Manutius — sok Catót láthatunk, mármint aggokat,akik hajlott korukban sajátítják el a görög nyelvet, merta serdülő és ifjú emberek, akik e tanulmánynak szentelikidejüket, számban alig állanak azok mögött;, akik latinultanulnak.«

Ugyanezt állítja Angelo Poliziano is, aki szerintFirenzében a patríciusok fiai zsenge ifjúkoruktól kezdvea legtisztább attikai nyelvjárást beszélik. AlessandroScala, akinek atyja a firenzei Signoria kancellárja volt,Sophokles és Euripides tirádáit szavalgatta nagy lelke-sedéssel. Konstantinápoly török kézre jutása határozottanelősegítette az attikai szellemnek ezt a felvirágzását, mertsok tudós hellénistát nyugatra kényszerített, de már1453 óta neves hellénisták dolgoznak, írnak és tanítanakOlaszországban: Plethon, Argyropoulos, Chalkochondylos.

Pedig a görög irodalomnak ez a káprázatos fellendü-lése annál csodálatraméltóbb, mert az anyag, mellyel akortársak rendelkeztek, a lehető legsiralmasabb állapot-ban volt: szótárak egyáltalában nem voltak s a tönkre-

76

ment kéziratokból csak nagynehezen lehetett újból össze-állítani az eredeti szöveget, valóban skolasztikus hajszál-hasogatással.

Becses segítőtársuk akadt hellénistáinknak e munká-jukban a már említett nagy nyomdász, Aldus Manutiusszemélyében. Velence különösen kedvező talaja volt ahellénizmusnak, mert a kalmárok köztársasága élénkösszeköttetésben állott a Kelettel. Aldus Manutius nem-csak egész buzgalmát, egész munkabírását és tehetségéta görög tanulmányok fejlesztésének és ó-görög műveknyomtatásának szentelte, hanem maga is jeles tudós volt.Egy görög nyelvtant és szótárt köszönhetünk neki.Mikor Bessarion bíboros görög kéziratokban gazdagkönyvtárát a velencei köztársaságnak adományozta, AldusManuíius arra a gondolatra jutott, hogy hasznosítani kellenea csak nemrégiben feltalált könyvnyomtatást. így kerültekki műhelyéből egymásután Aristoteles, Euripides ésThukydides munkáinak első nyomtatásban megjelentpéldányai. S ami ennél is több, Aldus Manutius műhe-lyéből kerültek ki az első nyolcadrét-kötetek, tehátkönnyen kezelhető kézikönyvek, melyek nagy számbanvoltak terjeszthetők, addig is, míg a lyoniak kisformá-tumú könyveiket előállították és sokszorosították.

Amellett az olaszok Petrarca és Boccaccio óta lati-noknak tartották magukat. Azt állították, hogy ők arómai nagyság közvetlen leszármazottjai és képviselői.

II. Pius pápa, a Piccolomini-család sienai eredetűsarja, ezt mondja a veronabelieknek:»Hazám épúgy Rómamint Siena. A Piccolominiak valaha régen vándoroltakbe Rómából Sienába, mint azt a családban hagyományosEnea és Silvio (Aeneas és Silvius) nevek bizonyítják.«II. Pius után II. Pál pápa jelenti ki. hogy ősei révén azAhenobarbusok atyafiságához tartozik, akik konzulokatadtak Rómának s akik közül egyik Agrippinának, Néróanyjának volt férje. Ahenobarbus latinul rőtszakállútjelent; II. Pált pedig világi nevén Pietro Barbónak hív-ták, ami nyilván kétségtelenné tette fényes leszármazását.Egy szónok, akinek Néró császárról kellett beszélnieII. Pál jelenlétében, óvakodott minden elítélő vélemény-től, nehogy családi érzékenységében sértse a Szentatyát.

Divatos volt továbbá a családi és keresztnevekátváltoztatása római nevekre.

77

Burckhardl kitűnően bebizonyította, hogy Európatöbbi országaiban a latin nyelv tanulmányozása, a rómaiirodalom újjászületése nem lehetett több írók és irodalom-kedvelők munkájánál s mint ilyen, a tökéletes nevelésnekcsak egyik, jóllehet igen fontos elemét alkotta; Olasz-országban azonban ismét a nemzeti élet elemévé vált.Az olasz nép újból átélte a múltat, melyre büszkén vezettevissza eredetét s melynek hagyományai mélyen gyöke-reztek a néplélekben ott, ahol a történelmi nagyságemlékművei és halhatatlan nyomai mindenütt szemmelláthatók voltak.

Az emberek úgyszólván az ókorban éltek. A kará-csony karácsony maradt ugyan, az Üdvözítő születéséneknapja; de az Örök Város alapításának évfordulója nemkevésbbé kedves a rómaiak szívének.

Niccolo Niccoli firenzei kereskedő létére antik szobrai,antik érmei és antik kameái között él. Asztalán az edényantik vázákból áll. Vespasiano ebben az antik módraberendezett környezetben festi le. Hosszú köntösében,mely római tógára emlékeztet, olyan méltóságos megjele-nésű, mintha Cato valamelyik patrícius barátja volna.

Egyik kartársának, az előkelő firenzei kalmárvilágegy másik tagjának, haszontalan fia van. A fiú, akitPietro Pazzinak hívnak, nem törődik mással, mint az életélvezetével. Egy nap, amikor a Podestá palotája előttjárkál, Niccolo így szólítja meg:

»Megállj, fiú! Mivel töltöd napjaidat?«»Azon vagyok, hogy kellemessé tegyem őket.«»Ide hallgass: ha valaki olyan ember fia, mint a te

atyád és olyan külsejű mint te, restellnie kellene, hogynem ért a latin irodalomhoz, melynek ismerete annyiradíszedre válnék. Ha ezt az ismeretet nem szerzed meg,nem érsz el semmit az életben és mihelyt ifjúságod virágaelhervad, jelentéktelen és értéktelen lény leszel.«

A fiatal Pazzi annyira hajlott a szóra, hogy kíván-ságára Niccolo maga ügyelt fel a védence számára kije-lölt tanrend pontos betartására. Niccolo mesterekről isgondoskodott. Pietro egyre nagyobb kedvvel tanul,szorgalma akkora, hogy betéve tudja az egész Aeneistés a beszédeket, melyeket Titus Livius mondat el hőseivel,ezeket ismétli el fennhangon, valahányszor trebbiói villá-jából Firenzébe és Firenzéből trebbiói villájába gyalogol.

78

Egy magister, akinek Aretino szemére vetette gya-kori kocsmázását, így válaszolt:

»A régiek nem ittak vizet.«Aragóniái Alfonz, Nápoly királya Titus Livius egy

birtokában levő csontját ereklyeként tisztelte. QuintusCurtius olvasása kigyógyította negyednapos lázából, melyaz ágyhoz szegezte.

Úgy, ahogy éltek, úgy iparkodtak meghalni is.Guidobaldo urbinói herceg — ugyanaz, aki RafaeltRómába küldte tanulmányai befejezésére — halálos ágyánmegvigasztalja nejét, tanácsokkal látja el utódját, meg-gyón, aztán utolsó lélekzetéig Vergilius verseit mormolja:

Circum me limus niger el deformis arundoCocyti, tardaque palus, inamabilis undaAlligat, et novies Styx interfusa coerceí.

(Engem a bús Cocytus tart fogva sötét mocsarával,Undok sással ölén a vigasztalan ár s tunya fertőÉs a kilenc-kanyarú Styxnek vize készt maradásra.)

* **

A humanizmus következményei sokfélék és jelentő-sek voltak. Az első szembeszökő következmény a nemzetihagyományoktól való eltávolodás volt irodalmi és művé-szeti téren, különösen ami az építészetet illeti. Az újirány hozzájárult ahhoz, hogy a gótikus stílust — melyeta németek francia stílusnak, opus francigenurmmk nevez-tek — silány és otromba eltévelyedésnek tekintsék,melyet egy barbár világ hozott létre barbárok számára.

A humanizmus második következménye a társadalmiosztályok élesebb elkülönülése, a maiores és a minorcs,azaz a nagyok és kicsik eltávolodása, melyre már fentebbrámutattunk.

Latin írásaik révén a humanisták előtt megnyílnaka határok és hegyen-völgyön át megindul közöttük azérintkezés: Pico della Mirandola a német Reuchlinnallevelez, Búdé Párizsból a Velencében élő Aldussal, Eras-mus egész Európával. A néppel azonban egyikük sem állkapcsolatban. A nagyokat a kicsiktől ezentúl nemcsaka vagyon és a társadalmi helyzet választja el, hanemmindaz, ami az élet ékessége és illata, a költészet, az ének,a szépség kultusza, mely a földi létet kellemessé teszi.

79

Oh nap, magasztos lény, ki nélkülNem volna semmi az, ami. . .

Ugyanaz a nap nem ragyog már mindenkinek.Humanistáink dolgozószobáikban kézirataik fölé ha-

jolnak: a plátói gondolatkör, a peripatetikusok meta-fizikája, a cicerói ékesszólás, Homeros és Vergilius álmaiazok a tárgyak, melyekhez szívben és lélekben hasonulniiparkodnak.

A nép azonban, mely a szabad ég alatt él, miközbenekéjével barázdát ró a megtermékenyített földbe és azutcákon dolga után jár, tele torokkal énekli továbbélettől, színektől, szerelemtől és hittől buzgó dalait;továbbra is körülállja a vásári énekest, aki a régi jó legen-dákat beszéli el neki. Merlin és a négy fiú, vagy a tündérMelusina történetét, Brabanti Genovéva megható his-tóriáját. Firenzében a Signoria terén két ciompo birokrakel, hogy ökle erejével bizonyítsa, vájjon Roland bre-tagnei őrgróf vagy Rinaldo di Montalbano a különblegény-e; a két hős tovább játssza dicső szerepét báb-játékokban*), miközben a humanisták nem mozdulnakgörög és latin könyveik mellől. A nép változatlanulragaszkodik ősi szokásaihoz és örökölt hitéhez, az egy-szerű emberek és asszonyok szokásaihoz és hitéhez,melyeknek az ősök szelleme és a szépség adja meg ízét,varázsát, erejét és szépségét. A humanista nemcsak hogynem osztja már a nép eszméit és érzéseit, hanem megve-téssel sújtja magát a nép nyelvét is. ezt az ő kifejezéseszerint vulgáris nyelvet s szándékosan elkülöníti magáta vulgus pecum közkeletű nézeteitől és érzéseitől, mind-azok érzéseitől akik dolgoznak és akiknek »kék a körmük«.

A humanizmus végső következménye új eszmék ésérzések bevitele volt a vallás területére. Ficino éjjel-nappal mécsest éget Platón szobra előtt, mint valamiszentkép előtt, amellett azonban határozottan jó katolikusmarad. Egy másik felszentelt pap. Erasmus, az összes

*) M. Jusserand, Franciaország washingtoni követe beszéltenekünk, hogy New-York főként olaszok lakta negyedeiben ezeka pupazzo-bábjátékok mindmáig fennmaradtak és ma is a francianépeposzok hőseit hozzák színre. Előadásaikat az olaszok ma isolyan figyelemmel kísérik, hogy nem egyszer a nézők javítjákki a színészeket, ha szerepükben eltérnek a hagyományos szö-vegtől.

80

humanisták között a legnagyobb, tiszta szívből tudottekkép fohászkodni: »Szent Sokrates, könyörögj érettünk.«

És Erasmus jó katolikus volt.Igen ám, de büntetlenül senki sem juthat el odáig,

hogy a pogány bölcsességet minden bölcsességnél többretartsa, az idegen gondolkodásmódot az ősi gondolkodás-mód és a minden keresztény hittől idegen antik szépségetminden szépség fölé helyezze. Senki sem juthat el bün-tetlenül odáig, hogy olyan szellemiséget dicsőítsen, mely-ben »négyezer isten volt és istentagadó egy sem«, ugyan-akkor, mikor az egyistenhiten alapuló szellemiségtőlmegtagadja ezt a csodálatot.

Tudós fáradozásaik között a jó urak sokkal többetfoglalkoztak Jupiterrel és szerelmi kalandjaival, a bölcsMinervával és a szőke Vénusszal, Szép Helénával és atrójai háborúval, mint Keresztelő Szent János jóslataival,az emberré lett Isten csodáival és a vértanúk hitével.A mithológiát pedig, mely szerint

Vénusz, a sós habok méhéből nyerve testei,Míg anyja könnye még szűz tagjain lefolyt,Kifacsard haját s a föld teremni kezdett...

másképpen találták káprázatosnak, változatosnak, festő-inek és elbájolónak, mint az evangéliumi történeteket.

Bajos manapság elgondolni, mekkora felfordulástidézett elő az emberi lelkekben, a hit alapjaiban Koper-nikus kinyilatkoztatása, mellyel a Föld elvesztette szilárdhelyét és megszűnt a világegyetem középpontja lenni akék égbolt kupolája alatt, mely fölött Isten, a Szűz ésa szentek laktak és vigyáztak az emberek cselekedeteire.És a kinyilatkoztatás olyan hatalmas volt, hogy utánanyomban felgördült a függöny, mely a régiek szellemisé-gét, gondolatait és hitét fedte.

Sok történetíró a humanistákban látja a reformáto-rok természetesen önkénytelen és öntudatlan előfutárjait.Erasmus és Ficino vetették meg az ágyat, melyen Lutherés Kálvin később kinyújtózkodtak.

H A T O D I K F E J E Z E T

ERASMUS

A renaissance humanistái között az első helyet fog-lalja el Desiderius Erasmus. Ifjúkorában a Geert Geertsnevet viselte, amely hollandi név lefordítva annyit jelent,mint Gellért fia Gellért. Törvénytelen fiú lévén, nem voltcsaládi neve. Később mint író a Desiderius Erasmusálnevet használta, melynek első felét a latinból, másodikfelét a görögből vette, később azonban megbánta, hogynem »Erasmius«-t írt. ami jobban megfelelt volna a görög

(szeretetreméltó) formának.Rotterdamban született 1467 október 28-án. Atyja,

Geert Praet egyházi ember volt, aki nem törvényesít-hette fiát. Mivel kénytelen volt Olaszországba kibuj-dosni, elhagyta az anyát és gyermekét. Kevéssel hazaté-rése után meghalt Erasmus anyja és Geert Praet követtea sírba. A fiú akkor tizenhároméves volt. Mint gyerme-ket az utrechti templom kórusában találjuk, későbbgyámjai a deventeri kollégiumban helyezték el, ahol szépelőmenetelt tett a klasszikus tanulmányokban.

Mikor elérte azt a kort, hogy pályát kellett válasz-tania, gyámjai, akik nyilván nem nagyon igyekeztek veleleszámolni, a kolostori életre iparkodtak rávenni és afiatalember kénytelen-kelletlen felöltötte az ágostonren-diek ruháját a Gouda melletti Steyn kolostorban (Hol-landia); de önálló gondolkodása és hajlamai alkalma-sabbá tették a világi, mint a szerzetesi pályára s a klastromiéletmód és világnézet egyre kevésbbé volt ínyére.

Abból ítélve, ahogy később a barátokról nyilatkozott,a steyni kolostorban való tartózkodás nyilván kitöröl-hetetlen nyomokat hagyott lelkében. Leghíresebb köny-

82

vében, melynek címe A balgaság dicsérete, többek köztígy ír:

»Hitvallók és szerzetesek: mindkét név helytelenés fonák, mert nagyrészük távol áll a hittől és bajosantalálni embert, akinek náluk kevesebb hajlama volna azegyedülélésre. (Monachus-szerzetes szó szerint egyedül-élőt jelent.) Nem ismerek ennél szánalmasabb fajtát ...Az emberek annyira gyűlölik őket, hogy a puszta talál-kozás velük rossz előjelnek számít; ők azonban hihetet-lenül el vannak ragadtatva maguktól. Legfőbb gondjukaz, hogy ne ismerjék a betűket és ne tudjanak írni-ol-vasni. Zsoltáraikat nem értik, csak dallamukat jegyzikmeg maguknak és szamárbőgés módjára kornyikálják ela kórusban, közben azonban azt képzelik, hogy remekhangversenyt rendeznek az égieknek. Vannak köztük,akik piszkos és toprongyos voltukból hasznot húznak.Az ajtók előtt bőgve koldulnak kenyeret és nincs fogadó,kocsi és hajó, melyet meg ne ostromolnának, nagy káráraa szegény kéregetőknek.«

Az irodalommal és kissé a festészettel való foglalko-zás az ifjú barátnak keserűségében nagy vigasztalásáraszolgált. Delftben ma is látható egy felfeszített Krisztus,melynek alján ez olvasható: »Ne vessétek meg ezt afestményt, mert Erasmus készítette steyni magányában.«Húszéves korában már több munka jelent meg tőle,melyek magukra vonták a cambraii püspök figyelmét.A püspök kivette a kolostorból és maga mellett alkal-mazta Erasmust, miután 1492 február 25-én pappászentelte. A fiatal humanista ilymódon kedvére folytat-hatta görög és latin tanulmányait. Delftben két nagy-nevű humanista, Hezius és Rudolph Agricola vezetésé-vel dolgozik, noha úgy látszik, mintha mesterei nemlettek volna nagyon megelégedve vele. 1496-ban a cam-braii püspök tanulmányai befejezése céljából Parisbaküldi védencét, ahol a Montagu-kollégiumban eszkö-zölt ki számára ingyenes helyet. Erasmus akkor márhuszonkilencéves volt.

A Montagu-kollégium jóhírű intézet volt, hála azott tanító theológusoknak. »Még a falak is teleszívtákmagukat theológiával, — mondta később Erasmus.Különben, ha a kortársaknak hiszünk, komor hely volt.Rabalais így beszélteti róla Ponocratest, aki Grand-

88

gousierhez, ifjú tanítványa, Gargantua atyjához intéziszavait:

»Ne higyje, jó uram, hogy a Montagunak nevezetttetves kollégiumba dugtam; ott olyan szörnyű kegyetlen-séget és hitványságot tapasztaltam, hogy előbb adtamvolna Szent Ince koldusaihoz.«

Ezek alatt a koldusok alatt a párisi Szent Ince-kolostor és temető környékén ingyenlakást élvező söpre-dék értendő.

»Mert a mórok és tatárok között a fegyencek — foly-tatja Ponocrates — és a tömlöcben a gyilkosok, hogy azön házában lévő kutyákról ne is szóljak, jobb elbánásbanrészesülnek, mint ezek a boldogtalanok a már mondottamkolostorban. És ha én Paris királya volnék, vigyenel az ördög, ha nem dobatnék csóvát bele és nem gyúj-tatnám fel főnökével és igazgatójával egyetemben, akikeltűrik, hogy szemük láttára kövessenek el ilyen ember-telenségeket«.

Hír szerint a rossz bánásmód következtében a Mon-tagu növendékei közül többen megbetegedtek, másokmegőrültek és néhányan állítólag meg is haltak.

A fiatal Erasmus számára más kellemetlen következ-ménye volt a kollégiumi tartózkodásnak. A növendékekcsaknem kizárólag halat kaptak enni. Erasmus, akimindig nagyon gyenge szervezetű volt, úgy irtózott ahaltól, hogy a szagát sem bírta elviselni. Akkoriban ahalnak jelentős szerepe volt a párisiak étkezésében, akikugyanannyi, ha nem több heringet ettek, mint kenyeret.Végül pedig a Montagu főnöke arra kényszerítette növen-dékeit, hogy szerzetescsuhában és csuklyában járjanak.Mikor Cambraiba visszatért, Erasmus a szerzetesek iránti,még Hollandiából származó ellenszenvével együtt ugyan-akkora irtózást hozott magával a dogmatikus tanítás-módtól és a meddő hittudománytól, mellyel mesterei aMontagu-kollégiumban ellátták.

Cambraiból Erasmus Hollandiába tért vissza, aholegy fiatal angol főúr, Lord William Montjoy, akivelParisban ismerkedett meg, rávette arra, hogy utazzonvele Angliába. Egy esztendőnél valamivel tovább maradtodaát (1497—1499). Cambridgeben és Oxfordban a klasz-szjkus nyelvek tökéletes mesterévé képezte ki magát.Ebből az időből származik személyes kapcsolata Morus

84

Tamással, VIII. Henrik angol király nagy és nemes kan-cellárjával.

Mikor az ifjú humanista elsőízben jelentkezik nagy-szerű kartársánál, aki addig sohasem látta, s aki akkorpályája csúcsán állott, Morus Tamást néhány percnyilatin társalgás után úgy elragadta az ifjú szellemi fölényeés megnyerőén kedves modora, hogy karjait széttártaés a meghökkenés kifejezésével arcán, így kiáltott fel:

»Te csak az ördög lehetsz — vagy Erasmus!«Erasmus kistermetű, sovány, törékeny külsejű, szi-

kár és ideges ember volt. Egész életében sokat gyengél-kedett. Gyomorbaja volt és utolsó éveiben vesekövekkínozták. Több arcképünk van róla, köztük Holbeincsodálatos mesterműve, a Louvre egyik büszkesége.A festmény tudvalevőleg profilban ábrázolja a szokásaszerint gondolataiba mélyedt Erasmust, fekete posztó-sapkával a fején. Egyházi öltözetben van, a világi papokruhájában, melyet sohasem tett le, s mely felett szépszőrmekabátot visel. A régiek módjára nádból faragotttollal ír. Meglehetősen nagy, finomajkú szájának kife-jezése, melynek redője ugyancsak töprengést tükröztet,magában elég volna az arc jellemzésére.

Erről a mellképről írta a híres kálvinista lelkész éstheologiatanár, Théodore Beza az alábbi négysorosverset:

Ingens ingentem quem personat orbis ErasmumHic tibi dimidium picta tabella refert.

At cur non totum? mirari desine lector:Integra nam totum terra nec ipsa capit.

(Ím, a hatalmas föld nagyját, a hatalmas ErasmustTárja e festett kép itt felerészben eléd.

Mért nem egészében? Ha ki olvasod ezt, ne csudálkozz:Túlkicsi voln' a világ, hogy beleférjen amúgy.)

A nagy humanista egy másik arcképe Holbeintólszármazik, aki remek illusztrációkkal látta el a Balgaságdicséretét.

Erasmus erkölcsi figurája, még fogyatkozásait isbeleszámítva, nem mindennapian vonzó.

Nagyon jó és nagyon eszes volt; élete egészébenméltóságra vall, dacára szüntelen pénzkéréseinek, melyek-kel az akkori gazdagokat és hatalmasokat elárasztotta.

85

Bámulatraméltó türelme és elnézése. Nagy béke-szerző volt és ha nem sikerült neki a civódásokat lecsilla-pítani, az ellentétes véleményeket és tanokat egymássalkibékíteni, a túlzásoknak, erőszakosságoknak, máglyák-nak és fegyveres összezördüléseknek elejét venni, ennekoka csak az, hogy a felszabadult szenvedélyek vihara túl-harsogta egyetlen ember szavát, ha még oly tiszteletet isébresztett.

Tudománya óriási volt és munkabírásának nemvoltak határai. Azt lehetne állítani, hogy soha emberannyit nem dolgozott, mint Erasmus. Mindenkinek javátakarta és az egymás ellen küzdő eszmék harcában aztkereste, mennyi mindegyikben a helyes és igaz, hogy aztánmegnyerő nyájassággal javasolja a többi vitás kérdéskiküszöbölését a keresztényi szeretet, a béke és az egyet-értés kedvéért. Ez természetesen mindenkit ellene inge-relt. A protestánsok és katolikusok, miután jó darabigegyaránt vérmes reményeket fűztek támogatásához, végülis kivételes egyetértéssel vetették magukat rá.

»Kevés olyan tan van — mondta Renan helyesen —,amelyben ne volna az igazság egy szikrája«. Ezt a szikrátkereste Erasmus jóhiszeműen. Éles elméjétől vezettetve,a gondolat arany síkján rá is bukkant és rokonszenvezőörömmel gyönyörködött fényében. De tomboló viharkerekedett és a szikra eltűnt a borús tekintetek elől.

Pierre de Nolhac jól megértette és helyesen mondtaróla remek szonettjében:

Erasmus, mesterem, pompás öreg barát,Szeretem érveid, melyekben forr az elme,Szeretem, ha hevít a harcok gerjedelme,Mely néha finoman elrejti sugarát.

Tört sokszor ostobák s kufárok hada rád,S házadnak, mesterem, mi védelmére kelne,Egy penna volt csupán s az ékes szó kegyelme,Az isteni latin, rég szunnyadó arád.

Múzsád és könyveid nem szívesen hagyüd ott,De ha felingerelt az ármány és a bűn,Gúnyostorod nem egy sebet suhogva vágott.

Ha sikerült nekem szívvel felérni téged,Tanits meg szólanom nyilt szóval, egyszerűnS megvetnem e világ urát, a Dőreséget.

86

Manapság ámulatba ejt a hatás, melyet ez a finomszellemű, félénk jellemű, hamar elbátortalanodó író gya-korolt a világra latinul készült műveivel, melyekben olymesterien kezelte a nyelvet, hogy a halott szavak tollaalatt új életre keltek.

Pápák, császárok és királyok, patríciusok és nagy-urak, egyetemi tantestületek, sőt kardcsörgető zsoldos-vezérek is versenyeznek a kegyért, hogy érintkezésbelépjen velük. A legnagyobb hírességek megtiszteltetésnekveszik, ha egy sort ír hozzájuk. A fejedelmek követeketküldenek hozzá, jövetelének hírére a városok lobogó- ésvirágdíszbe öltöznek s a nép tömegesen tódul fogadtatá-sára. Ha elutazását bejelentette, a tanács fejét töri, hogymilyen ürüggyel tarthatná vissza. Basel és Besancon ver-seng a tisztességért, hogy székhelye lehessen. VIII. Hen-rik azt kívánja, hogy Cambridgeben és Oxfordban tanít-son; V. Károly Flandriában tanácsosává teszi meg;I. Ferenc a Collége de Francé igazgatói székét kínáljafel neki. A német humanisták elzarándokolnak hozzá.»Erdőkön keresztül, egész dögvésszel sújtott országokonát megyünk, hogy felkeressük a világmindenség kincsét«,írja egyikük.

Gyakran hasonlították Erasmus helyzetét a renais-sance korabeli Európában Voltairenek XV. Lajos és II.Frigyes Európájában viselt szerepéhez.

A nagy humanista végül is Baselben telepedett le(1521). Itt élt békés elvonultságban, amennyire hírelehetővé tette, két másik kiváló ember, Hans Frobennyomdász-kiadó és Hans Holbein festő társaságában.

Ragaszkodott magányához, bizonyára hajlamból,mert semmit sem élvezett úgy, mint munkáját, amellettazonban talán számításból is. Finoman jegyzi meg:

»Az írók olyanok, mint a nagy figurájú flamand fali-szőnyegek, amelyek csak messziről hatnak igazán.«

Nagy öröme telt szép tanulmányaiban, a tudós kiadá-sokban, melyeket fáradhatatlan szorgalommal rendezetta szent és profán szerzők, Cato, Cicero, Eutropius, Ammia-nus Marcellinus, Seneca és Terentius műveiből. Ő hoztaelsőnek napvilágra Ptolomaeus műveit görögül, nekiköszönhetjük az első teljes Aristotelest, ő jelentette megtudós kiadásokban Demosthenest, Josephus zsidó törté-netírót, az új testamentum görög szövegét latin fordítással,

87

valamint Euripides, Sokrates és Xenophon latin átülte-tését. Nem hanyagolta el az egyházatyákat, Szent Jero-most, Szent Hilariust, Szent Cyprianust, Szent Bonaven-turát, Szent Ambrust és Szent Ágostont sem. Ezenkívülvannak saját művei, egész sor írás, mely szellemi kiváló-ságát tükrözteti, erkölcsi és filozófiai értekezések, gúny-iratok, szatírák. Nyelvtanokat is adott ki, szótárakat,egy értekezési a görög és latin kiejtésről és egy könyveta levélírásról, De ratione conscribendi epistolas címen.A neveléstan történetében és a gyermeknevelés teréntekintélyes hely illeti meg Erasmust, talán nemcsak idő-rendben, hanem értékben is a legelső. Tanítási terveketdolgozott ki, De ratione studii címen, »deklamációkat« állítössze, »a gyermek erényre és tudományszeretetre nevelé-séről és pedig születésétől kezdve«, amelyekben merőbenmodern elvek és gyakorlati módszerek előfutárjának ésszószólójának mutatkozik. Kis értekezése a gyermekekillemtanáról elbűvölően kedves és okos olvasmány. HaErasmus művein végigtekintünk, szinte hihetetlenneklátszik, hogy létrehozásukhoz egy emberélet elegendővolt. Ebben a tekintetben is joggal hasonlították összeVoltaire-rel.

Adagia című közmondásgyűjteménye 1500-ban látnapvilágot és az új század hajnalhasadását jelzi. A haj-nalhasadás szó itt igazán helyénvaló, mert az egész kor-szakot megvilágítja, »és a szó itt nem képletesen értendő«,mint Nisard hozzáteszi.

A könyv antik gondolatok, mondások, elmés kije-lentések és példabeszédek gyűjteményét tartalmazza,melyeket Erasmus saját tapasztalata és elmélkedése ered-ményekép eleven és bájos megjegyzésekkel fűszerez.Egyetlen más humanista sem hozott fel elragadóbb ésegyben hathatósabb érveket, miközben arra törekedett,hogy saját korából az ókor szelleméhez közeledjen. Guil-laume Búdé, a híres hellenista, aki a Collége de Francémegalapítójának tekinthető, az Adagiával kapcsolatbanezt mondta: »Minerva fegyvertára ez, melyhez úgy folya-modunk, mint a sibyllai könyvekhez. Vagy a mi korunk-ban Désiré Nisard: »Ez a könyv kitűnően befolyásoljaaz irodalom továbbfejlődését, mint első kinyilatkoztatásaannak a kettős ténynek, hogy az emberi szellem egy,vagyis a modern fia a réginek és hogy az irodalom nem

88

egyéb, mint az emberi bölcsesség kincsestára.«Az Adagiá-nak nyomban megjelenése után viharos sikere volt.

1509-ben Angliában írta Erasmus legnépszerűbbkönyvét, melynek még napjainkban is számos olvasója,kiadója és fordítója akad. A balgaság dicsérete című hal-hatatlan mű ez.

Erasmus VIII. Henrik meghívására kel át a csator-nán, aki barátsággal és csodálattal viseltetett iránta és acambridgei egyetemen a görög nyelv tanításával bíztameg. A könyv 1510-ben jelent meg. Sikere, mint a Köz-mondásoké, igen nagy volt: néhány hónap alatt hét újkiadást ért el és pár év alatt huszonhét kiadása kelt el.Egymásután fordították le latinból a legtöbb európainyelvre. A könyv megkapó szatírája annak a társadalom-nak, melynek talajából a tizenötödik században a renais-sance kivirágzott, de az egyházi rangszervezetet túlon-túl rikító színekkel festi. íme a kor nagy német egyházfeje-delmeinek rajza, a sisakos-kardos érsekeké, akik szava-zásukat a császárválasztásokon olyan jövedelmezően tud-ták áruba bocsátani.

»Ahelyett, hogy az istentisztelettel, az áldásosztássalvagy a szertartásokkal törődnének, satrapák módjáraviselkedtek s gyávaságnak és püspökhöz méltatlannaktartják, ha valamelyikük nem a csatatéren adja visszalelkét Teremtőjének. Mire az alsóbbrendű papság azegyházfejedelmek példáján felbuzdulva, ugyancsak kato-nás elszántsággal verekszik a tizedre való jogáért. Kard,gerely, parittya, mindennemű fegyver bőségesen áll ren-delkezésére. Gondosan végigböngészik a Szentírást, hogyolyan helyeket találjanak benne, melyekkel a köznépetrémítgethetik és elhitethetik vele, hogy nem csak a tized-del, de még annál is többel tartozik nekik! Viszont eszükágában sincs, hogy azt olvassák a bibliában, ami az őkötelességükről szól a nép iránt. Hiába viselnek tonzurát,nem értik, hogy a jó papnak mentnek kell lennie a földikapzsiságtól és csak a túlvilági javakra szabad gondolnia.Könnyelműségükben azt hiszik, hogy minden kötelessé-güknek eleget tettek, ha breváriumukat ledarálták. És aztis hogyan! Értelmetlenül és érthetetlenül. És vájjonlegalább ők maguk megértik-e, amit foguk közt mormog-nak? Mindenesetre annyiban hasonlítanak a világiakhoz,hogy éberen vigyáznak járandóságaikra, és ne adj' Isten,

89

hogy valakinek elengednék, ami nekik dukál. Ami a ter-hes teendőket illeti, egymásra hárítják őket, mintha lab-dát dobálnának és valamint a világi fejedelmek a kor-mányzás gondjainak egyrészét helyettesekre bízzák, akikismét alantasaiknak adják tovább, azonkép a főpapokjámbor kötelességeiket a rendekre tolják, ezek viszont aszerzetesekre, a kevésbbé szigorú szerzetek a szigorúb-bakra, a »kolduló« szerzetekre és a kolduló szerzetek akartauziakra, akiknél a kegyesség olyan kegyesen el vantemetve, hogy csak fölöttébb nehezen lehet feltalálni.Épúgy a pápák is, akik a pénzbeszedést nagy igyekezettelűzik, apostoli tisztjüket a püspökökre hárítják át, ezek aplébánosokra, ezek a káplánokra, ezek a kolduló bará-tokra, és a koldulók olyan emberekre, akiknek jámbor-sága abban áll, hogy értenek a bárányok megnyírásához.«(A balgaság dicsérete.)

Németország és a reformáció című munkájában Janssena Balgaság dicséretéről azt mondja, hogy »a tizenhatodikszázad nagy teológiai drámájának előjátéka«.

Erasmus Colloquia című műve Baselben jelent meg,1516-ban. Néhány hónap alatt huszonnégyezer példány-ban kelt el, ami mesébe illő szám abban az időben, mikora reklám, a közlekedés és terjesztés mai eszközeineknyoma sem volt. A könyv tele van finom megfigyelések-kel, remek humorral, metsző gúnnyal, mélyreható kriti-kával és latinsága, mint Erasmus összes munkáié, elra-gadó, választékos és folyékony. Ennek a könyvnekfilozófiai jelentősége szélesebb rétegekre kiterjed és mé-lyebbre hatol, mint az előzőké. Nem ok nélkül mondták,hogy Erasmus Beszédei a tizenhatodik században utattörtek a gondolatszabadságnak — ami nem tévesztendőössze a szabadgondolkodással.

Mint már mondottuk, Erasmus mindezeket a köny-veket latinul írta. Nemcsak latinul írt, hanem latinul isérzett, gondolkodott, szeretett és gyűlölt. Saját kijelen-tése szerint nem tudott sem franciául, sem németül, semangolul, sem hollandul; ezen az utolsónak említett nyel-ven legfeljebb akkor ejtett ki néhány szót, ha szolgájá-nak kellett utasítást adnia, aki nem értett Vergilius ésQuintilianus isteni nyelvén.

De akármilyen odaadással művelte a szép latin nyel-vet, melyet az ókor óta senki sem kezelt nála jobban és

90

akármilyen csodálattal áldozott Marcus Tullius Cicerónak,aki akkor a latinság tökéletes képviselőjének számított,nem írt alá minden előítéletet. Mint láttuk, számos hu-manista úgy vélekedett, hogy megengedhetetlen a latinnyelvben olyan szó, nyelvtani alak vagy fordulat haszná-lata, amely nem található meg Cicerónál. Ez okból gyak-ran körülírások és mulatságos, nem ritkán groteszk rokon-szavak használatára fanyalodtak, ha hittudományról, újpolitikai alakulatokról, mechanikáról vagy konyháról voltszó. Cicero soha sem beszélt sem az Ige testet öltéséről,sem a welfekről és ghibellinekről, sem a Jakob-lécről, sema töltött pulykáról.

Erasmus büszkén és híven vallotta magát Ciceroirodalmi tanítványának, de nem volt hajlandó szajkójáválenni. Ezt az álláspontját egy elragadó kis könyvbenfejtette ki, melynek címe Dialogus Ciceronianus seu deoptimo dicendi genere, vagy mint röviden idézni szokás,Ciceronianus.

Erasmus mulatságosan festi benne az eszményiCicerorajongót, aki bezárkózik szobájába és bedugjafüleit, nehogy akármi is zavarja halványával folytatottfenkölt beszélgetéseit. Imádatában odáig megy, hogyjóformán nem is táplálkozik. Két fürt szárított szőlő azebédje, vacsorája pedig néhány szem koriandromból áll.Barátja, Tatius, kéziratokat vett tőle kölcsön, most ezekrevolna szüksége, úgyhogy kénytelen Tatiusnak írni és akéziratok visszahozását sürgetni. Viszont levelében egyet-len szónak, szótagnak, pontnak vagy vesszőnek semszabad előfordulnia, mely nem található fel Cicerónál.A humanista, akinek asztala rogyásig meg van rakva anagy római műveivel, turkál bennük, ide-oda lapoz, mér-legeli a körmondatokat, képletes kifejezéseket, rokon-szavakat, a szórendet és a kettős tagadással körülírtállításokat; ez a munka a legkisebb körmondatnál egyéjszakát vesz igénybe, és pedig, mint Erasmus pontosságkedvéért megjegyzi, egy téli éjszakát. Elképzelhetőmármost, meddig tart egy egész levél megírása. Tatiuspedig megtarthatja a kéziratokat, mert a fődolog az,hogy a tizenhatodik század levélirodalmát ne éktelenítseel egy nem tökéletes cicerói írásmű.

Mindez igen kedves manapság és a legmegátalkodottabbCicerorajongó is nemcsak mosolyogna rajta, hanem sze-

91

rencsét kívánna hozzá a szerzőnek. Megjelenésekor azon-ban a félelmetes gúnyirat éktelen haragra lobbantottaaz olasz humanistákat. Szerencséje volt a szentség-törőnek, hogy nem volt a kezük ügyében. Július CaesarScaligeri a római ékesszólás boszújának szentelt beszé-deiben (Orationes duae adversus Desiderium Erasmumeloquentiae romanae vindices) a szidalmak özönét zúdítjaErasmusra, amelyeket azonban, meg kell adni, mind aCatilina elleni szónoklatokból merített. És hozzájuk fűzi:

»Non tu in Aldi officina qaaestum fecisti corrigendisexemplaribus? Nonne errores qui Mis in libris legebanturhaud tam librariorum airamento, quam tuo confecti vino?Haud tam illorum somnum olebant, quam tuam exhalabanicrapulam.n (Vájjon nem húztál-e hasznot abból, hogyAldus nyomdájában a példányokat javítottad? Vájjonaz e könyvekben olvasható hibák a nyomdafestéktőleredtek-e és nem inkább attól, hogy italos voltál? Mertnem a szedők álmossága érzett rajtuk, hanem a Te bor-gőzöd.)

Kissé erős, mondhatnók. De még nem a legerősebb,A Sorbonne sietett Scaligeri indítványára átkával sújtania Ciceronianus vakmerő szerzőjét.

Szegény Erasmus! A pápánál pápábbak és a pápa-iszonyban szenvedők — Rabelais szavaival a papimaneokés papefiguek — támadásai után most a humanistákárasztják el szidalmaikkal. Igaz, hogy amazok és emezekszemében Erasmusnak egy nagy bűne volt, olyan bűne,amelyet soha még senki sem bocsátott meg pörbeli ellen-felének: igaza volt.

Közben, míg a vihar javában tombolt, DesideriusErasmus tovább folytatta munkáját. Nem mintha érzé-ketlen lett volna a bírálók epigrammjai iránt, sőt érzékenytermészete nagyon is szenvedett tőlük. A legkisebbtüszúrás is elviselhetetlen volt neki. Egyik barátja köz-benjár egy nyomdász érdekében, akit egy gúnyirat meg-jelentetéséért elítéltek. Erasmus hevesen rendreutasítja.

»De hát a boldogtalan csak feleségét és gyermekeitakarta eltartani.. .«

»Menjen koldulni — feleli Erasmus — vagy bocsássaáruba a feleségét; mindez jobb, mint felebarátja tekin-télyét tönkretenni. Hogy felesége és gyermekei vannak?Ezzel a kifogással kivághatná magát, ha arról volna szó,

92

hogy lopás céljából belopódzott hozzám. De ő nagyobbgaztettet követett el, hacsak nem tartja valaki a becsü-letet olcsóbbnak a pénznél.«

Pierre Bayle, aki ezt a történetet elbeszéli, nemmulasztja el, hogy hozzá ne tegye: »Erasmus maga volta megtestesült szelídség és szerénység.«

Ezen a ponton is megrágalmazták. Címeréül Terminusisten szobrát választotta evvel a jeligével: Nulli cedo.Az emblémát egyik barátja, Bonifatius Auerbach utóbbsírjára is rátette. De nyilván tévesen tolmácsolják ajeligét, mikor így fordítják le: »Nem érek kevesebbetsenkinél.« A pontos fordítás kétségtelenül így hangzik:»Senki elől nem hátrálok megc A címer és a jelmondatcsak körülírásai annak a mondásnak, hogy valaki ^szilár-dan áll, mint egy határkő.« És valóban, Erasmust semszidalmak, sem fenyegetések nem tántoríthatták el sohaattól, aminek igazságáról józan eszével meggyőződött.

Akármilyen csodálatraméltó mint tudós, író és gondol-kodó, mint rendületlen képviselője annak, amit ő maga.helyesen nevezett »keresztényi filozófiának«, még bámu-latosabb Erasmus mint az egyetértés és türelem apostolaa tizenhatodik század iszonyú küzdelmeiben. Mindenütt,mindenáron, mindenkor és minden körülmények közöttfáradhatatlanul igyekezett csitítani, békíteni, kiengesz-telni, ami által ugyan mind több és több gyűlöletet idézettfel maga ellen.

Erasmus szerint minden filozófiának, akár antik,akár modern, végső szava ez kell hogy legyen: »Szabad-ság.« Épúgy, mint ahogy minden vallásnak a »szeretet«szóban kell kicsúcsosodnia. »Szeretet — írja — Krisztuslegfőbb parancsolata.«

Mindent elkövetett, hogy a katolikusok és refor-mátorok között dúló elkeseredett harcnak véget vessen.1519-ben Luthernek egy hozzá intézett meleghangú leve-lére így válaszol:

»Levele keresztény szellemet áraszt.«És tovább: »Úgy érzem, hogy többet érünk, el szelíd

mérséklettel, mint heveskedéssel. Avagy Krisztus nemezen a módon hajtotta-e a világot törvénye alá?« Igyek-szik protestáns barátait meggyőzni, hogy az Európábanáltaluk terjesztett röpiratok és torzképek ügyüknek csakártalmára lehetnek. »Azt remélitek, hogy ilyen eszközökkel

93

törhettek utat az Evangéliumnak? Én inkább attól tartok,hogy a dőre kajánság és kaján dőreség, mely megmételyeziaz irodalmat és netalán az Evangéliumot is, a ti magatokhitelét rontja.« Majd a római Kúriához fordulva kérve-kéri VI. Hadriánt, hogy álljon el minden üldözéstől.»A baj sokkal mélyebben van — jelenti ki —, semhogytűz és vas orvosolhatná. Kölcsönös engedményekre vanszükség, a hit alapjait képező tan épségben hagyásával.«És Erasmusnak pap létére volt bátorsága, hogy az Egyházfejének ezt írja: »Ezenfelül meg kellene adni a világnakazt a reményt, hogy bizonyos jogosan felpanaszolt sérel-mek mihamar el fognak tűnni. A szabadság édes szaváraki fognak nyílni a szívek.«

Ehelyett az történik, hogy széltében megindul aharc és Genfben éppúgy, mint Párizsban fellobognak amáglyák: Erasmus csökönyösen továbbra is békíteniigyekszik. Miért ne próbálnák az ellentétes tanok, melyekbőszült bikákként rontanak egymásra az arénán, a min-denki számára igazságot jelentő Evangélium palástja alattmegérteni egymást? Hiszen a vita csak külsőségekrőlfolyik, utólag meghonosított emberi szokásokról, önkényesértelmezésekről, melyek általában egészen jelentéktelenpontokra vonatkoznak. Az egész baj, mondja Erasmus,könnyen és egyszerűen orvosolható: a két párt legtekin-télyesebb emberei üljenek össze, ne törődjenek mással,mint a szent könyvekkel és ne kapaszkodjanak olyandolgokba, melyeket az emberek a későbbi századokbanhozzátoldottak s akkor lehetetlen, hogy a jószándék nevezessen végül is kölcsönös megértésre.

Katolikus pap létére továbbra is bátran síkra szállta nagy reformátorért. »Luther szívében — írja — az igazevangéliumi tan szikrái ragyognak; de a theologusok,akik nem értik és gyakran nem is olvasták, ahelyett hogyóvnák Őt és jóságos szelídséggel elébe tárnák az igazságot,esztelen üvöltözéssel nyilvánosan megvádolják, dühöskirohanásokat intéznek ellene és untalan eretnekséget,eretnekvezért, szakadárságot és Antikrisztust emlegetnek.Mint eretnekséget kárhoztatják el Luthernél azt, amitSzent Bernátnál és Szent Ágostonnál orthodoxnak nyil-vánítanak.« És alább még bátrabban: »Sokan gyaláz-kodnak Luther ellen, akik maguk nem hisznek a lélekhalhatatlanságában.«

94

Ezt meri írni a mainzi érseknek: »Bizonyos theolo-gusok, akiknek mindenekelőtt szelídségre kellene töreked-niük, nyilván embervérre szomjaznak, úgy áhítják Lutherelfogatását és pusztulását.« (1519 november elsején keltlevelében.) Odáig megy, hogy megtámadja a kiátkozóbullát. »Ez a bulla — írja — inkább kegyetlenségre vall,mint X. Leó szelíd és emberséges gondolkodásmódjára.«

Viszont Luther is ezt írja neki 1518 március 28-ikán:»Van-e olyan sarka a világnak, ahol Erasmus nevétne ismernék? Van-e, aki benne nem mesterét kö-szönti?«

Ugyanez a Luther néhány évvel később így ír: »Eras-mus Rotterdamus a legnagyobb gonosztevő, aki valahaélt a föld hátán.« Erasmus, aki iránt nem régen még any-nyi vonzalmat és csodálatot tanúsított, most már csakmérges áspis, Jézus Krisztus legelszántabb ellensége, akereszténység Judása, Epikur disznaja, szánalmas bohóc;Erasmus szidalmazásában Luther túltesz önmagán.

Dehát mi történt itt? A szabad akaratról szóló tanul-mányában, melynek címe Diatribae seu Collatio de liberoarbitrio, Erasmus — a legnagyobb szerénységgel —kifejtette, hogy nem osztja Luther felfogását a predesz-tinációról.

Katolikus részről sem bántak jobban a szerencsét-len humanistával. Löwenen átutaztában az ottani theo-logusoknak sikerült valóságos felkelést szítani ellene.A barátok, akik kérkedtek vele, hogy sohasem olvastákés büszkén vallották be, hogy nem tudják megérteni,tökfilkónak, fajankónak, ökörnek, szamárnak és mindenegyébnek elmondták. A szidalmaknak ezt a koncertjéta Sorbonne fővédnöksége alatt Noel Beda dirigálta, annaka baljós emlékezetű Montagu-kollégiumnak főnöke, ahola fiatal Erasmus annyit szenvedett. »Ha hitelt adnakszavaimnak, — jelenti ki Beda, Erasmusról szólván —az efféle emberek ellen csak a tűz segít«. A Montagu-kollégium főnökének sürgetésére valóban el is égettéknyílt piacon Erasmus barátját és könyveinek francia for-dítóját, Louis de Berquint.

Erasmus csaknem teljesen gondolkodó volt, a finom,választékos, előkelő, logikából és józan észből származógondolatok embere, a pontos, néha kissé szőrszálhasogatólevezetések mestere.

96

Tévednénk azonban, ha aszkétának képzelnénk el ahumanista filozófust. Soha embernek nem volt kevesebbhajlama a mártíromságra. Rabelais mondta, hogy esz-méiért, ha nem is tűzbe, de a tűzig elmenne; Erasmusmég az előkészületekig sem jutott volna. Ezt őszinténbe is vallja. Szerette a gazdag lakomákat, melyeket akijelentése szerint »felséges« burgundi borokkal öntöz-getett. Ugyancsak ő mondja: »Nem tudom, vájjonlehet-e igazán jól lakmározni nő nélkül.« Főleg az angolnőket kedvelte, akiknek üde bőréért rajongott. A csator-nán túli szokások közül egyet nagy becsben tartott:a minden látogatásnál divatos csókváltást. »Ezek a csókok— jegyzi meg — édesek és illatosaké Barátjának, a latinverseket író Fausto Andrelini költőnek, aki olaszlétére XII. Lajos szolgálatában állott, ezt írja Angliából:

»Sunt hic nymphae divinis vultibus, blandae, facileset quas tuis camoenis facile anteponas (Ebben az ország-ban gyönyörű arcú, nyájas és könnyű nimfák vannak,akikért szívesen odaadnád múzsáidat).«

Tudományában, humanizmusában és filozófiájábanepikureus volt, de előkelő hangú és finom ízlésű, egy sze-mernyit egoista. Szemére vetik kéregető hajlamait, szün-telen könyörgéseit, hogy a kényelméhez szükséges kellé-keket megszerezze. De az Adagia példabeszédei kőzöttnyomatékosan rámutat Anoxagoras szavaira, melyeketa görög bölcs Perikleshez intézett:

»Aki mécsest akar égetni, olajat önt bele.«Ez alatt azt értette, hogy a világ gazdagai és hatal-

masai, ha dicsősége fényében akarnak sütkérezni és hasz-not akarnak húzni írásaiból, bölcsességéből, tanácsaiból,ne felejtkezzenek meg eltartásáról sem.

Azért meg kell adni, hogy ezen az úton olykor a visz-szatetsző hízelkedésig is elmegy, így amikor VIII. Henrikártatlan és zavartalan« szerelmeit magasztalja.

Emléke ellen sok vád hangzott el. Nem akarjuk ittminden ponton igazolni, de szükségesnek tartjuk a meg-jegyzést, hogy ha az írói tiszteletdíjak a tizenhatodikszázadban úgy befolytak volna, mint manapság, Erasmusfényesen élhetett volna minden kéregetés nélkül könyveijövedelméből, melyeknek kiadásai számra és jelentőségrenagyobbak voltak, mint amilyenekkel akármelyik ellen-fele dicsekedhetett. De ezek az elterjedt könyvek neki

96

Froben nagylelkű barátságánál nem igen jövedelmeztekegyebet. A »koldulás«, hogy evvel a reá gyakran alkalma-zott szóval éljünk, a vagyontalan írónál akkor jóformánszükségszerű volt. Erasmus legalább nem sülyedt odáig,hogy Aretino módjára zsaroljon.

Humanistánk teljes nyíltsággal beismeri, hogyládái tele vannak a hozzá"juttatott ajándékokkal éspincéjében ugyanilyen eredetű pompás burgundi borokállanak.

A kortársak ezen semmi kivetnivalót nem találtak,legalább is nem tudunk róla, hogy azok, akik gonosztevő-nek, rosszmájúnak, tökfilkónak és minden egyébnekelmondták, ezt az egyet valaha is szemére lobbantottákvolna.

Újkori történetírók azt is rossz néven veszik tőle,hogy nem keresett az állandó kéregetés helyett valamijövedelmező foglalkozást. Ez a gáncs nem helytálló;Erasmus mint nyomdai faktor dolgozott. Aztán meg egyjövedelmező állás túlsok idejét elvette volna. S akkorhol volnának csodálatraméltó művei, kiadásai, kommen-tárjai és vájjon megírta volna-e akkor is halhatatlanművét, a Balgaság dicséretéi? Akik a holland humanistamunkás életét aranyaikkal támogatták, évszázadokrabiztosították maguknak nevük fennmaradását és az utó-kor háláját. Vájjon túlnagy árat fizettek-e érte?

Erasmus életének utolsó éveit megkeserítette fájdal-mas veseköve, melyre kellemes módon úgy keresett gyó-gyulást, hogy pontosan meghatározott és az eset alaposmérlegelése után kiválasztott legfinomabb burgundi boro-kat itta. De főként elszomorította élete végén, hogy avallási viszályok, melyek lecsillapításán mindvégig buz-gón fáradozott, egyre jobban kiélesedtek.

1529-ben, mikor a reformáció végkép győzedelmes-kedett Baselben és győzelmét erőszakosságok kísérték,Erasmus Freiburgba költözött és ott házat is vásárolt,de később mégis újra visszatért Baselbe, ahol a hosszúmegszokás következtében legjobban szeretett élni. Rok-kantán, öregen, betegségétől gyötörtén, fáradhatatlanuldolgozott tovább és makacs békevágyában nem tett le areményről, hogy a reformáció és a római Egyház kibékí-tése érdekében való fáradozását végre is siker fogjakoronázni.

ROTTERDAMI ERASMUSGeorg Pencz festménye a Windsor-kastélyban

97

A római Kúriával sohasem akart szakítani. Szóki-mondó őszinteséggel rántotta le a leplet a visszaélésekről,de a katolicizmus dogmáit és alapigazságait mindenkortiszteletijén tartotta.

Szellemének nagysága, eszméinek szépsége és fen-költsége, törekvéseinek nemessége végül is a megérde-melt méltánylásban részesült. Míg mindenfelől a szidal-mak özöne zúdult a nagy humanistára, III. Pál pápafelajánlotta neki a legmagasabb méltóságot, melyet Krisz-tus földi helytartója adhat, a bíborosi kalapot, melyreabban az időben a legnagyobbak áhítoztak. Erasmusvisszautasította: egyszerűen, feltűnés és nagy gesz-tusok nélkül, csak mert nem akarta élete egységét meg-bontani.

Erasmus akkor már ágyban fekvő beteg volt és azágyat többé nem is hagyta el. Froben, Auerbach és né-hány más híve baráti szeretettel vették körül. Kívánsá-gait tudakolták, hogy híven teljesítsék őket.

»Csináltassátok meg a koporsóm.«Desiderius Erasmus Baselben hunyt el, 1536 július

12-ikére virradó éjjel, hatvankilencéves korában. Utolsóórájában nem hivatott papot. Nem lebecsülésből vagynemtörődömségből, hanem abban a nyugodt tudatban,hogy a maga életét élte és mindig lelkiismerete utasításaszerint cselekedett. Fekhelyéről haláltusája közben mégfelnézett kék szemével, az isteni igazságszolgáltatásbavetett hittel.

Erasmus tekintélyes vagyont hagyott hátra, kétezeraranyat, ami mai értékben mintegy kétmilliónak felelmeg. Végrendeletében, melynek kifejezéseit itt idézzük,mindent az »elaggott és beteg« szegényeknek és a fiatalárváknak hagyott, külön alapítvánnyal a szép remé-nyekre jogosító ifjak javára.

A baseli egyetem tanárai és diákjai, a városi tanácsés a polgárok tömege kísérte utolsó útjára, zsúfolásigmegtöltvén a hatalmas székesegyházat, amelyben a nagyhumanistát eltemették, a türelem apostolát, aki épp ezértjoggal tarthat számot barátságunkra.

H E T E D I K F E J E Z E T

A FRANCIA IRODALOM

Franciaországba a humanizmus egyszerre jutott elészakról Erasmus műveivel és délről az olaszokkal. Kez-detben látszólag Erasmus befolyása volt túlsúlyban,ekkor azonban Gregorio Tifernato nyomdokain megérke-zik Olaszországból az idősb Beroaldo, a költő Andrelini,Girolamo Balbi, Paolo Emilio da Verona és másokkalegyetemben a kitűnő Girolamo Aleandro is. Ez a fiata-labb Aleandro 1508-ban jön Párizsba és olyan sikerreltanítja a görög nyelvet, hogy a Marque-kollégiumbankétezer tanítványt gyűjt maga köré. 1513-ban az egye-tem élére kerül.

Párizs, amely egészen a tizenötödik század végéigcsökönyös maradisággal emelte magasra a skolasztikazászlaját és büszkén vallotta magát a középkori dialek-tika még élő központjának, szakít az évszázados hagyo-mányokkal, hogy új irányban folytassa munkáját.

Az I. Ferenc alapította Collége de Francéban Guil-laume Búdé Európa első görög tudósának hírében áll,amint hogy Erasmus első latinistájának számít. A mes-terek körül tanulni vágyó buzgó ifjúság sereglik össze,mely Európa legkülönbözőbb tájairól jön és melynek sorai-ban uralkodó fejedelmek fiai is találhatók. Külföldivárosok, mint Solothurn, alapítványokat létesítenek, ame-lyekből fiatalembereket küldenek Párizsba az egyetemre.Párizs középpontjává lesz a humanizmusnak, amelybőlaz ókori ismeretek egész Franciaországban elterjednek.Lyonban, akárcsak Firenzében a Mediciek alatt, huma-nistáink pártfogókra és műbarátokra találnak a gazdag

99

bankárokban és kereskedőkben, akik a város igazgatásátkezükben tartják.

A tudományos oktatásnak erről az átalakulásárólRabelais szokása szerint élénk és színes képet fest Pan-tagrueljében.

A nagy Gargantua a párizsi egyetemen tanuló fiátlevélben buzdítja szorgalomra. Megemlékezik arról azidőről, mikor még maga is tanult és így ír:

»Azok az idők nem voltak olyan kényelmesek és ked-vezőek az irodalomtanulásra, mint a mostaniak és olyanoktatókban, aminőket te hallgatsz, nem volt bőség. Azonidők sötétek voltak és a gótok szerencsétlen és baljósemlékét viselték magukon, akik minden jó irodalmattönkretettek. Isten jósága révén a tudományok ismétfényt és méltóságot nyertek és gyarapodásuk oly tetemes,hogy manapság bizony engem aligha vennének fel a kistintanyalók első osztályába, noha érett koromban nemoktalanul ama század legtudósabb emberének hírébenállék . . . Mostanság minden tudományok helyreállíttat-tak s a nyelvek visszahelyeztettek jogaikba: a görög,amely nélkül mindenkinek átallania kellene magát tudós-nak vallani, a héber, a kaldeus és a latin. Rangosak éshibátlanok a használt nyomtatványok, melyeket az énidőmben kezdtek készíteni isteni sugallatra, aminthogyviszont a lőfegyverek ördögi sugallat gyártmányai. A világtele van tudós emberekkel, nagytudományú praecepto-rokkal, gazdag könyvtárakkal, úgyhogy szerintem semPlatón, sem Cicero, sem Papinianus korában nem voltennyi mód a tanulásra . . . Mit mondjak még? Asszo-nyok és leányok is megáhítják a bölcsesség mennyei man-náját. Elannyira, hogy vénségemre magam is kénytelenvoltam görögül tanulni, amely nyelvet ugyan nem vetettemmeg, mint Cato, azonban ifjúkoromban nem volt érkezé-sem, hogy elsajátítsam.«

Rabelais itt arról beszél, amit szeme előtt látott.Franciaországban éppúgy mint Olaszországban nem egyaz aggkor küszöbén álló meglett férfit ragadt magávalaz ifjak lelkesedése, úgyhogy életük alkonyán nekiláttaka görög és latin tanulmányoknak.

Felbukkannak a latinizáló költők, a virgiliánusok,akik pontosan ugyanazt csinálják, amit Cicero fentebbmör említett követői. Szerelmet és lelkesedést, a családi

100

kör és a mindennapi élet apró-cseprő eseményeit, az olasz-országi háborúk dicsőségét egyaránt latinra fordítják éslatinul dicsőítik a Horatius, Catullus és Vergilius általtanított módon és külső formákban. így áll elő az a szol-gai utánzáson alapuló szajkó-irodalom, melyet Erasmuskicsúfolt. »Az egyetlen eredetiség, amelyre törekszenek,az eredetiség hiánya.« (Imbart de la Tour.) Az élők közüla Franciaországban megtelepedett Fausto Andrelini apéldakép. Bretagnei Anna jótéteményekkel halmozza el.Viszont a neolatin költő meg is fújja erényei dicsőítésérea harci harsonát! A kilenc Múzsa bájai, Orpheus énekei,az aranylant, melyet Amphyon kapott a Naptól, Pénelopéállhatatossága, Cornelia lelke, szóval, az antik fegy-vertár minden kelléke felhasználódik dithyrambjainakgyártásánál.

De Bretagnei Anna meghal. Itt az alkalom, hogy aköltő túltegyen magán. Ám hallják mindenek: Annakirálynét a Nap szerelemmel szerette, ő ellenben igaziPénelopéhoz és hamisítatlan Corneliához illően érzéket-len maradt mindé lángok iránt. (A láng szó, melyet any-nyiszor használnak a szerelmi gerjedelem megjelölésére,itt legalább helyénvaló.) Bretagnei Anna felszáll az égbeés ott fényes temetést rendez neki Juppiter, az annyiszorkikosarazott kérő, a Nap társaságában.

Franciaországban ugyanaz a felfogás, ugyanaz agondolkodásmód kerekedik felül, mint Olaszországban.Ezentúl nem keresztények írnak Krisztus vallásáról,hanem Alkibiades korában élő görögök és Gatóval egy-korú rómaiak. A Paradicsomból Olympos lesz, a szentekistenek képét öltik magukra. A költő vihart akar leírni,mely megháborította a tengert, de aztán szerencsésenlecsUlapult: íme Neptun beavatkozása, akinek Aeolussegített, visszaparancsolván az orkánt barlangjába, mely-nek kulcsát gondosan őrzi. Mars isten igazgatja az ütkö-zetek sorsát, melyekben a francia király Herakleskéntküzd. És így tovább.

Ezek között a verselők között — költőknek nemnevezhetjük őket, mert szerzeményeik a prózától csak arövid és hosszú szótagok játékában különböznek —Imbart de la Tournak nagy fáradsággal mégis sikerültegy igazi poétát felfedeznie. Egy Tara avist, mint latin-jaink mondották volna. Ennek a fehér hollónak neve

101

Julien-Pierre de Mazieres. »Egyszerű és világos versekbenmondja el, amit tud és amit tesz, hol egy napi eseményt,hol életének valamelyik részletét. Kakast ajándékozegyik barátjának, vagy virágot kap tőle, gyertyát lát,amely kihunyóban van és elszontyolodva gondol sírbahajlóéletére, kedveli a fiatalságot és a magányt, szereti kinyitniablakát és onnan nézni a mezőt meg a fák színét, májushavában megrészegedik a rózsák illatától. Végre egyemberi lélek.«

Amellett az új Pindarosok meg sem értik a görög éslatin költőket, akiket utánoznak. Az »epopaeia« és »epikusének« szó folyton a szájukon van, de halvány sejtelmüksincsen arról, mi is az az eposz. Az ő felfogásuk szerintHomeros békésen ül íróasztala előtt és meggondolt igyek-véssel írja tehetséges, ügyes és arányaiban harmonikusművét. Minden megerőltetés nélkül elképzelték volna aValois-akadémia tagjai között. Az a káprázatos mitho-logia, amely még oly elevenen nyüzsög Homeros énekei-ben, az ő szemükben nem egyéb egy tehetséges költő sike-rült kitalálásánál. Maga a nagy Scaligeri, aki mint gon-dolkodó és tudós hivatásszerűen foglalkozik az ókoriművekkel, semmivel sem lát tisztábban Ronsardnál.Az »epopaeia« műfajában az Aeneist az Ilias és az Odys-seia fölébe helyezi. Unosuntalan ismételgetik, hogy aközépkor semmit sem értett meg az ókor irodalmábólés szelleméből. Ügy látszik azonban, a nagy tudományúrenaissance még kevesebbet értett belőlük.

És ne ámítsuk magunkat, a francia latinoskodók,mint Ronsard nevezi őket, egyenrangúaknak tartottákmagukat a nagy példaképekkel, akiket plagizáltak. Hiszenműveikben minden benne volt, amit elődeiknél a leg-jobbnak tartottak, következésképpen ők is ugyanannyitértek, ha ugyan nem többet.

Petit de Julleville találóan okolja meg a költészetnekezt a különleges felfogását. A renaissance a humaniz-mussal, vagyis a tudományossággal kezdődött. Költőinkennek a humanizmusnak, ennek a tudományosságnaktermékei. Törekvésük ehhez képest inkább arra irányul,hogy tudásukat, mint hogy érzéseiket közvetítsék.

A legbosszantóbb, hogy a költészetnek ez a sajátsá-gos felfogása nemcsak latinoskodó, hanem francia nyel-ven író költőinket is áthatotta. Rabelais pindarizálóknak

102

nevezi őket. Legnevesebbek közöttük a Pleiad tagjai,akik Atlas és Pleione hét leánya, Elektra, Maia, Taygete,Alkyone, Kelaino, Sterope és Merope jegyében csopor-tosultak.

Ezt a szép hét nimfát Orion vadász üldözte s a fenye-gető veszély pillanatában Diana-Artemis előbb galam-bokká, majd csillagokká változtatta őket. A hét új csil-lag nevei: Ronsard, Du Bellay, Ba'íf, Belleau, Jodelle,Jean Dorat és Pontus de Thiard. Ebben a földi Pleiad-ban legalább egy nagy és rokonszenves tehetségű poétáttalálunk, Joachim du Bellayt és egy zseniális költőt,Ronsardot.

Ronsard »a francia Pindaros, aki fejével a csillagokatveri«, mint Du Bellay írja róla.

A Possonniére-kastélyban születik, alsó Vendőme me-gyében, 1522 szeptember 11-ikén. Családja úgy apai,mint anyai ágon a legkiválóbb rangot foglalta el a főnemesivilágban. Atyja, Louis de Ronsard I. Ferenc udvarmes-tere volt és a király vele kísértette el két fiát, Ferencbretagnei herceget és a későbbi II. Henriket Spanyol-országba, hogy ott királyi atyjuk helyett túszokkéntmaradjanak V. Károlynál. Anyja Bayard lovag unoka-huga volt.

Bayle kiszámította, hogy Cassandre, Heléne és Mariédalnoka anyja, Jeanne de Chaudrier révén tizenhetedikunokatestvére volt Erzsébet angol királynőnek. Ronsar-dot saját bevallása szerint kora ifjúsága óta gyötörte aköltészet démona:

Kétszer hat évvel én vén fák tövében ülve,Völgyek sötét ölén, mindenkit elkerülve,Odúkban, melyeket félős titok takart,Nem nézve semmire, költöttem dalra dalt.

Parisban atyja Jean Dorat költő iskolájába adta,aki a Coqueret-kollegiumban a görögöt tanította és híresanagrammokat szerzett, melyeknek ősképeit Lykophronműveiben, találta fel, annak a költőnek műveiben, akiegy másik, a Ptolomaeus Philadelphos alatt működőPleiadban Theokritos kartársa volt. Dorat tanítójavolt Baifnak és Ronsardnak s egyben kartársuk az újPleiadban, ahol mesterek és tanítványok mint egy-ívású társak találkoztak. Ezeket a tényeket itt azért

103

kell leszögezni, mert bizonyos, hogy az ugyancsak költőgörög tanár irodalmi leckéi mély nyomot hagytak Ronsardlelkében.

Mellékesen az ifjú Pierre de Ronsard, tekintet nél-kül a költészet virágaira, melyek »félős titok takarta«odúkban fakadtak, a katonai pályára készült, mint aztermészetes volt egy előkelő származású nemesnél, akimég hozzá nagy, erős, jól megtermett legény volt, deréklovas, a vívásban, labdajátékban és gerely vetésben egy-aránt bámulatosan ügyes, az ökölvívásban és birkózás-ban fürgeségével kiváló s aki a nőket daliás megjelenésé-vei, tartásának délceg nemességével, vonásainak meg-nyerő szépségével elbűvölte.

Ekkor azonban, tizenhétéves korában, fájdalmasmeglepetésére olyan betegségbe esett, mely leküzdhetet-len akadályt gördített tervei elé. Később így emlékezikmeg róla:

Nem várt sors ért utólS betömte füleim egy csúfhatású kór,Mely mérgét rajtam oly kegyetlenül kiadta,Hogy félig még ma is süket vagyok miatta.

Ez a süketség szolgál legfőbb magyarázatául az enyhetartózkodásnak, mely Ronsardot minden nem legbizal-masabb környezetéhez tartozó emberrel szemben jelle-mezte s melyet sokan veleszületett elbizakodottságnaktudtak be.

Miután lemondott a katonai pályáról, melyre kedveés származása kijelölte, a fiatalember az egyházi rendbelépett és elnyerte a tonzúrát, pappá azonban nem szen-teltette magát, hogy a gondolkodás és életmód szabad-ságát továbbra is megtartsa s ezért egyszerű klerikusmaradt, akit a kerek sapka nem akadályozott a franciaudvarnál a lovászmester és udvarnok teendőinek betöl-tésében.

Szép gesztenyebarna haja idő előtt kezdett szürkülni:

Még nem is értem el harminchetedik évem.

Ellenségei és vetélytársai, akik igazi korát nem ismer-ték, ezt használták fel ürügyül, hogy csúfot űzzenek aderesedő hajú férfiúból, aki továbbra is kitartással írtaszerelmes verseit.

104

Utolsó éveiben Ronsardot irgalmatlan köszvény kí-nozta, melyet irigyei természetesen kicsapongó életénektulajdonították.

Ezek az ellenségek többnyire proestáns lelkészekvoltak, akiknek gyűlöletét Ronsard 1562-ben a Vendőme-ban vonta magára, mikor egy fegyveres csapat élére állt,hogy eltegye láb alól azokat a reformáltakat, akik atemplomokban szobrokat romboltak, képeket szaggat-tak szét, sőt attól sem riadtak vissza, hogy a Vendőme-család sírboltjait kifosszák. A Mélamorphose de Ronsarden préire (Ronsard átalakulása pappá) és Le Temple deRonsard (Ronsard temploma) című gúnyiratok szerzőiazon gúnyolódtak, hogy a sok gáláns szonett, ekloga,elégia és szerelmi apróság költője egyházi javadalmakcímzetes birtokosa és jelesen a Tours melletti Saint-Cőmeen-1'IIe haszonjogot élvező priorja volt.

Ezeket a javadalmakat Ronsard IX. Károlynakköszönhette. Az ifjú király nagy csodálója volt tehetsé-gének és barátságos vonzalommal viseltetett iránta. Demiközben kegyeivel halmozta el, tréfás kedvében ilyeneketmondott róla:

»Félek, hogy elveszítem Ronsardot és hogy a nagyvágyon tunyává teszi őt a Múzsák szolgálatában. A jóköltőnek nem szabad jobban elhíznia a jó lónál; minda kettőt etetni kell. de nem jóllakatni*

A korral együtt, de még idő előtt jöttek a beteg-ségek:

Az aggkor küszöbén, köszvény hasgatja, rágjaIzmom, velőm s inam — keserves förtelem!Száz kín száz képiben érteti meg velem,Hogy gyötrelemre jő az ember c világra.

A költő utolsó évei szomorú visszavonultságbanteltek valamelyik békés priorságában vgy a Loire széptájain, ahol tehetsége kibontakozott:

A csont maradt csupán belőlem, vézna vázam,Melyen se ín, se hús, se ideg, se izom,A zord halál nyila szívén talált bizony:Nem láthatom karom, hogy féltemben ne fázzam.

Ronsard Saint-Come priorságában halt meg 1585december 27-ikén, hatvankétéves korában.

105

Költői pályáján olyan dicsőség vette körül, amelyhezkortársai közül csak Erasmus hírneve hasonlítható.

Ronsardot már életében a nagy klasszikusok közésoroltak. Műveit, az egyetemeken tanították és magya-rázták, nemcsak Franciaországban, hanem Flandriában.Lengyelországban és Angliában is, ahol verskötete StuartMáriának szomorú fogságában kedvelt olvasmánya volt.Halálraítéltek a vérpadra menet utolsó vigaszképpenRonsard-sorokat suttogtak. Lelkesedésükben az olaszoknem csak Tasso, hanem a nagyszerű Petrarca fölé ishelyezték Ronsardot. Párizsban a diákság tolongottkörülötte, hogy köntösét megérinthesse, mintha csak akirályé vagy valamelyik tisztelt szenté volna.

A Parnasszus útján tett első lépései óta Ronsard a»graeciai Múzsa« és a latin Múzsa oltalma alá helyeztemagát, vagyis »a görög és latin költőkhöz járt iskolába,hogy francia lantja elnyerje a dallamos lágyságot, a hang-nem változatosságát és azt a nagyszerű bőséget, melyeta világ az olasz költőknél annyira csodált«.

Pindarost utánozza, Theokritost utánozza, Anakreontutánozza:

Anacréon me plati, le doux Anacréon.Horatiust és Vergiliust utánozza:

Ki verseimbe belenéz,Hellén legyen és római,Vagy könyv helyett legott nehézSúlyt fog kezében tartani.

A balsors úgy akarta, hogy Ronsard francia olvasóine legyenek sem hellének, sem rómaiak. Szegények bizonycsak franciák voltak. Ennek a költészetnek megértésé-hez állandóan segédkönyveket kellett volna használniuk.Igaz, hogy »pindarizáló« költőnk minden új versköteténekmegjelenésekor a magyarázók egész raja látott neki amunkának, hogy költészetét a közönség számára érthetővétegye. Az Amours de Cassandre Muret személyében találmagyarázóra, míg Rémi Belleau az Amours de Mariétaglalását vállalja magára; a Helénéhez írott szonettekJean Beslinek, egyéb művei Claude Garniernek jutnak;Pierre de Marcassus arra vállalkozik, hogy a Franciade

106

hieroglifáit tegye érthetőkké s a kommentátorok közülmég csak nem is ő választotta a legnehezebb feladatot.

Nem kell azt hinnünk, hogy a kortársak csodálata afrancia költészetnek e sajátos felfogása iránt egyhangúvolt. A Parnasse reformé szerzői például nem értenek egyetezzel a »kommentár nélkül áthatolhatatlan sötétséggel«és ellenvéleményüket a Cassandre-szonettekkel támaszt-ják alá.

Azt hiszed, kérdezik a költőt, hogy a harcos dolops,a mirmydon, a bomlott Korebes és görög Peneleos olyannevek, amelyeket ünnepelt hölgyed ismer? És hogy meg-kívánhatod egy leánytól, hogy Trója ostromának összesmondáiban otthon legyen?

Ronsard a lovászmester tisztét töltötte be a királyiudvarnál, mikor Blois kastélyában egy 1545 április 28-ikánrendezett ünnepen meglátta a szép Cassandre Salviatit,egy firenzei patrícius lányát. Cassandre lantot pengetettés énekével kísérte a burgundiai táncot. Ronsardnakha nem is füleit, mert hisz süket volt, de szemeit és szívétegészen elbűvölte. A fiatal hölgy tizenhatéves volt,fekete szemeit hosszú szempillák árnyékolták, haja feketevolt és fogai, melyek kivillogtak a bíboros ajkak közül,gyöngyfényűek és tejfehérek voltak. A költő még nyolcév múltán is visszaidézi a csodálatos látományt:

Nincs a kebelnek, nincs szépségre párja,Mely sóhajával a karcsú nyakatMegrezgeti, hogy bűvösen fakadA cytherai hangok édes árja.

Mint Juppiter víg és elégedett,Ha Múzsa-szájból hallgat éneket,Bájával ő úgy megveszi a lelket,

Ha lantja húrján ujja átszaladÉs hangot rajt' a burgundi dal ad,Amellyel első nap rabságba ejtett.

Mathias Tresch, aki ezeket a verseket a francia chan-son fejlődéséről szóló pompás munkájában idézi, óvatosanhozzáteszi:

»Ez mind igen szép volna, ha bizarr módon nem keve-rednék az ügybe az a Juppiter, akiben a költő egészbizonyosan nem hitt. És mit jelent a hasonlat? Az

107

önkívületi állapotot akarja kifejezni, amelybe a leányzóhasonlíthatatlan bája ejtette — és hogyan érzékeltetiezt az állapotot? Juppiter elégedettségével a Múzsadalának hallatán. Ez bizony groteszk.«

Nem mintha Ronsardnak nem lettek volna pillana-tai, amelyekben kiszabadult a görögösség nyűge alól,hiszen ő maga mondja szépen siralmas Franciade-ja. elő-szavában: »Elvetemült bűnt követ el az, aki elhagyjahazája élő és virágzó nyelvét, hogy holmi régi hamvakatásson ki a földből.« Életének vége felé mindjobbankidomborodik ez a visszatérése a francia eszmékhez,formákhoz és hagyományokhoz. De útjában gátul álltelé saját műve, saját ifjúkori és későbbi munkája ésmagával rántotta igen sok kortársának ízlése, akiknekkedvelt példaképe éppen ő volt. A szonett, melyet barát-jához és pleiadbeli költő társához, Pontus de Thiardhozintéz, némi ízelítőt ad a habozásból, a belső harcokbólés kétségekből, melyek akkor nyilván dúltak szívében:

Pályámnak elején az volt a vélemény,Thiard, hogy verseim a köznépnek sötétek;Ma ismét az a vád, hogy durván írva, vétekA csín ellen s a jó elvről letettem én.

Mondd meg te, kire fényt már annyi költeményDérit, mikor helyes az út, amelyre lépek?Nagy elme, mondd, mi hát a szörnynek jó csalétek,Mely százfélét akar, de nyakasul kemény?

Ha nagyszerű, a vers, olvasni semmi kedve,Ha egyszerű, a vers, szidalmaktól reked be.Hol a lakat s a lánc, megkötve tartani

E Proteust, ki más minden ökölcsapásra?Már értelek, Thiard: locsogjon egyre-másra,S mint ő rajtunk nevet, nevessünk rajta mi.

Ronsard legnagyobb tévedése az volt, hogy híresFranciade-jét megírta és ez a tévedés az epikus költé-szetről táplált hamis felfogásából ered, az Ilias szerzőjé-ről, jobbanmondva szerzőiről való különös véleményéből,valamint abból az óhajából, hogy Vergiliushoz hasonlítson,akit a legtöbb humanistával együtt Homeros fölé helye-zett. Vergilius Aeneasnak, Priamus vejének vezetésévela Tiberis partjára hozta a trójaiakat; Ronsard viszont

108

a Szajna partjára akarta hozni ugyanezeket a trójaiakat,olymódon, hogy kitalált bizonyos Francust, Hektor fiátés Aeneas unokaöccsét s megtette őt a Faramundok,Merovechek és Chlodwigok ősévé.

Vajha mindig úgy írt volna a Franciade szerzője,mint ebben a Helenehez intézett szonettjében, amely afrancia nyelv egyik gyöngye:

Quand vous serez bien vieille, au soir á la chandelle,Assise auprés du feu, deuidant et filant,Direz chantant mes vers, en vous esmerueillant,Ronsard me celebroit du temps que i'estois belle.

Lors vous n'aurez seruante oyant telle nouuelleDesia sous le labeur d demy sommeillant,Qui au bruit de mon nom ne s'aille resueillanf,Benissant vostre nom de louangc immortelle.

le seray sous la térre: et fantomé sans osPar les ombres myrteux ie prendray mon repos:Vous serez au fouyer vne vieille accroupie,

Regrettant mon amour et vostre fier desdain,Viuez sí m'en croyez, n'attendez á demain:Cueillez dés aujourd'hui les roses de la vie.

Magyarul:

Ülsz majd a tűz előtt egy mécsvilágos este,Orsózva s kötve, hajh, ha már öreg leszel,Verseim dúdolod, s mélán emlékezel:»Szép voltam és e dalt Ronsard nekem szerezte. «

S a lány cseléd, aki már bóbiskolni kezdeÜltében, alig ér e szó füléhez el,Nevem zajára mind egyszerre fölneszel,S megáld, hogy ne legyen hírednek fogyta-veszte.

Én akkorára már, csontatlan árnyalak,Hűs mirtuszok tövén nyugszom a föld alattS te ülsz a tűz előtt, gubbasztó öregasszony,

S szánod szerelmemet, hogy csak közönyt kapott:Hajts hát szavamra, élj, ne várd a holnapot,S kezed minden ma nyílt virágot leszakasszon.

109

Az ókor és az idegen irodalmak szolgai utánzásaellen, melybe a Pleiad költői belevesztek, sok tiltakozáshangzott el. A legalaposabb abban az irodalmi gúny-iratban található, mely a Quintil Horatian furcsa címealatt látott napvilágot. A szerző, Charles Fontaines,elevenére tapint a bajnak, mikor ezt a kettős kifogásthangoztatja a pindarizáló költők ellen:

»Semmibe sem veszitek a gall (vagyis francia) hagyo-mányokat. «

»Verseitek hangjával és nyelvével eltávolodtok anéptől.«Ezt kerekebben nem lehetett volna megmondani.

Az olaszoknak, mikor az ókori forrásokhoz vissza-tértek, legalább az a mentségük volt, hogy azokhoz arómaiakhoz mennek vissza, akiket őseiknek tekintettek,nem szólva arról, hogy koruknak népszerű irodalmihagyományai jóformán nem voltak. Hiszen a legfőbbforrások, amelyekből költői ihletüket merítették, franciaeredetűek. Dante a francia nyelvű Isteni Komédiákathasználta fel, jelesen Raoul de Houdanét, azzal a különb-séggel, hogy Raoul de Houdan csak a poklot és a Para-dicsomot utazza be. Korában (a tizenkettedik században)a Tisztítótűz, melynek létezését csak 1439-ben emelidogmává a firenzei zsinat, általában ismeretlen volt.Boccaccio, párizsi anya Párizsban született fia, a régifrancia mesék mintájára írja képzeletben és humorbangazdag elbeszéléseit. Petrarca, aki Montpellierben tanultés Avignonban élt, remek szonettjeiben és canzonéibanfrancia nőt tesz halhatatlanná: Laurát. Luigi Pulcia Morgante Maggiore című eposzában népszerű hangondolgozza át a Chanson de Roland tartalmát és nemtesz egyebet, mint hogy egy cantastorie, utcai énekesverses meséit vagy verses históriáit fejleszti tovább,melyeket ez is valamelyik vásári komédiástól kapott.Boiardo az Orlando innamorato és Ariosto az Orlandofurioso tárgyát a francia eposzokból veszi, Aretinopedig a trouvérejeink elbeszélte kalandokat önti átvígjátékokká. Tasso ifjúkorában Einaldo címen írhőskölteményt, melyben az eposzköltőinknek oly ked-ves hőst ünnepli; de a Felszabadított Jeruzsálemfőszereplői is a francia Bouilloni Gottfried és Rinaldomaga.

110

Akármilyen hihetetlennek hangzik is, a renaissanceelején Olaszországban az igazán népszerű irodalom afrancia irodalom volt, melynek legendás alakjait szél-tében ismerték és melyért a nép is lelkesedett. Hiszenegész külön nyelvjárás alakult ki, az olasznak és franciá-nak talán sajátságos, de kifejező, zamatos és mindenkiáltal kedvelt keveréke.

Népeposzaink hősei, Roland (Orlando), Renaud deMontauban (Rinaldo di Montalbano), Olivier (Ulivieri),Turpin (Turpino), Ogier l'Ardennois, akiből később Ogierla Danois (Ugieri il Danese, Dániai Ogier) lesz, még vagyhúsz más hőssel együtt nagy népszerűségnek örvendtek.A nép személyesen ismerte őket, tudott viselt dolgaikról,kalandjaikról, jellemük kiemelkedő vonásairól. Fentebbláttuk, hogy két olasz birokra kelt, mert vitájuk soránnem tudtak megegyezni abban, vájjon Orlando különb-evagy Rinaldo. Előkelőbb modorban és késelés nélkülugyanez a vita folyik egy sétahajózás közben GaleazzoVísconti és a szép mantuai őrgrófnő, Isabella d'Este között.Igaz ugyan, hogy az olaszoknál Orlando már nem minta Bretagne őrgróf ja szerepel, hanem Sutriban születettés Fiesole is jogot formál rá; húsz olasz városnak vannaktőle emlékei fegyvertárakban, templomok előcsarno-kában, utcák szögletein.

Ez a kép tárul tehát elénk olasz földön. És hányadánállunk Franciaországban? Itt költőinknek megvolt aza jó szerencséjük, hogy a legszebb és leggazdagabb nem-zeti irodalom örökösei lehettek, amely valaha kivirágzott.Vajha Ronsard és pleiadbeli társai francia szívvel ésfrancia ésszel ugyanazt tették volna népeposzaink, Roland,Guillaume d'Orange, Aymeri de Narbonne, Girard deVienne, lotharingiai és narbonnei hősdalaink és az Arthur-ciklus érdekében, amit a Peisistratidesek oly dicsőségesentettek a homerosi énekek érdekében, amit napjainkbanJoseph Bédier oly sikeresen tett a Tristan és Iseult-mondakülönböző változatainak egybeolvasztásával! Milyen élet-tel teljes, meleg, színes, francia érzéstől pezsgő remek-művekkel gazdagodtunk volna, a sok rímbe szedettpedantéria helyett, mely ma már csak por és hamu.

»Midőn e szót leírom, — mint a szegény Villon mondja,aki kivételesen mégis megőrizte francia érzületét — kishíja, hogy meg nem szakad a szívem!«

111

A Quintil Horatian második vádpontja éppoly indo-kolt és súlyos, mint az első. A pindarizáló költők elszakí-tották azokat a kapcsolatokat, melyek az irodalomnakéletet adtak és rendelkezésére bocsátották a néplélek,a francia lélek kifogyhatatlan, változatos, erőtől és tehet-ségtől duzzadó kincseit.

Népeposzaink, régi balladáink és meséink, népiesénekeink fel-felcsendültek a várak csipkézett oromzatai,a fogadótermek mennyezetei alatt, ahol a várúr és a vár-úrnő ültek vendégeikkel; de ugyanakkor a lelkes tömeg-nek is elénekelték őket a vásárokon, a templomok elő-csarnokaiban, az apátságok kolostoraiban. Hódító Vil-mos katonái Rolandról daloltak, miközben a hastingsicsatamezőn szász sisakokon csattogott szablyájuk. Dea mi pindarizáló költőink, rhetorikusaink, parnasszusidalnokaink csak egymásnak írnak, a fejedelmi és főúriudvarok közönségének, a gazdag polgárságnak és néhányműkedvelőnek. Szívük verésében nem kering már vér.A remek páfrány, mely a tőzegföldben nő, a fák dúslombozata alatt, immár csak melegházi növény, melyetgondosan öntözni kell a cserepekben: ezek a szavakszószerint és képletesen értendők.

A terméketlen tanok mégsem senyvesztettek elvégképpen mindent. Megmaradtak jelesen a misztériumok,a» középkor elragadó fordulatokban gazdag, népies zamatúmisztériumai, melyeknek utolsó ismert szerzője, RaoulGréban, sajnos, kötelességének érezte, hogy a gazdag,Bédier egy mondása szerint »vészesen gazdag« rímnekáldozzon. A tizennegyedik és tizenötödik századnak ezeka nagy francia misztériumai élő ihletet adtak a művészetek-nek, főként a szobrászatnak azáltal, hogy a Szentírásbólés a szentek életéből merített jeleneteket színpadra vitték.A »Gvermek születése«, »A pásztorok és Háromkirályokimádása«, »Keresztlevétel«, »Sírbatétel« és más címekena nagy szobrászok, üvegfestők és festők egész sora merí-tett közvetlenül ezekből a vallásos játékokból, melyeknekelőadásával külön e célra alakult társaságok foglalkoztak,így Párizsban a híres Passzió-társaság. Emilé Málémegkapó bizonyítékokkal szolgál erről. Nyomaikat Giottoműveiben is megtaláljuk. Ezek az előadások Francia-országban még a tizenhatodik század kezdetén nagy ked-veltségnek örvendtek. La Rochelleben egy passziójáték

112

tizenötezer nézőre talált és ez a siker az ország legtöbbnagyvárosában megismétlődött. Miközben a hugenottareformátorok nem egyszer felháborodtak e gall vallásosjátékok szellemén, addig a humanisták és a költők köny-nyen elképzelhető megvetéssel sújtották a »gótikus«előadásokat, a katolikusok pedig, a különböző ellenségestáborokból feléjük harsogó vádaktól megzavarodva magukis hinni kezdték, hogy csakugyan túlsók léhaságot kever-nek azokba a tárgyakba, melyekhez csak komor tisz-telettel szabadna nyúlni. 1548 november 17-én a párizsiparlament beadta derekát a hugenotta puritanizmusnak,az irodalmi pedantériának s a katolikusok kishitű kéte-lyeinek és eltiltotta a Passzió-társaságnak előadásaifolytatását. A legelevenebb, legerősebb, legtisztább hitszázadaiban senkinek esze ágában sem volt, hogy kifo-gásolja őket. Nemzeti művészetünk egyik szépen zöldelőhajtását vágták itt le Németország nagy előnyére, aholaz embereknek volt annyi ízlésük és józan eszük, hogytovább is ragaszkodtak a tőlünk kölcsönvett passziójá-tékokhoz. Ezek még ma is láthatók Oberammergauban,ahová a világ minden részéből elmennek a nézők.

A misztériumokon kívül ott vannak a bohózatok,a moralitások, a monológok, melyeket vásárokon és búcsú-kon, családi ünnepeken és lakodalmakon, a céhek gyű-lésein rögtönzött deszkaalkotmányokon játszottak vagyszavaltak. Példa rájuk a Franc archer de Bagnolet, melyetegyesek magának Villonnak tulajdonítottak. A bohó-zatokból is igen sok maradt ránk, így a Cuvier, a Tarteet pate és a Pathelin mesterről szóló komédia (1470), afrancia komikus színpad egyik remeke.

Ezekből a termékekből táplálkozott Moliére láng-elméje, aki legalább a maga részéről a francia szellemetápolta, nem az athénit vagy a rómait.

Ami a moralitásokat illeti, nem szabad a szigorúcímtől megtévesztetni magunkat. Ezek a művek színrealkalmazott és színészekkel eljátszatott dialógusok vol-tak. A tizenhatodik század egyik írója a vígjáték és aszomorújáték közé állítja ezt a műfajt, melyben mind-kettőből van valami. Alfréd Jeanroy a félig nevettető,félig könnyfakasztó polgári drámával állítja egy sorba,mely a tizennyolcadik században dívik. Rabelais sajátbevallása szerint nagyon kedvelte. Pantagruel-jében meg-

113

emlékezik egy ilyen moralitásról. A Femme mute (Némafeleség) című játékról van szó nála, melynek előadásátmontpellieri orvosnövendék korában nemcsak látta, hanemmaga játszotta benne az egyik szerepet.

Halljuk, hogyan beszéli el Rabelais a játék tartal-mát, melynek hőse »az a férfiú, aki néma nőt vett fele-ségük:

»A jó ember azon volt, hogy a nő visszanyerje hang-ját. Vissza is nyerte az orvos és a sebész segítségével,akik kivágták a kelést nyelve alól. De alighogy újraszólni tudott, annyit beszélt, hogy férje ismét az orvoshozfordult és olyan szert kért tőle, mely ismét elhallgattatnáaz asszonyt. Az orvos azt felelte, hogy tudománya ugyanvisszaadhatja a nőknek beszélőképességüket, de nem képesarra, hogy elhallgattassa őket. Az egyedüli orvosság azasszony kifogyhatatlan locsogása ellen a férj süketsége.Csakugyan meg is süketítették a jó embert holmi varázs-szerrel. Erre felesége látván, hogy férje süket lett és hogyezentúl hiába beszél neki, mert úgysem hallja, dühöngenikezdett. Mikor az orvos ezek után tiszteletdíját kérte,a férj azt válaszolta, hogy süket lévén, nem érti, mit akartőle. Az orvos valami port adott be neki, minek követ-keztében megbolondult. Ekkor a bolond férj és a dühöngőfeleség összeálltak és félig agyonverték az orvost és asebészt.« — »Nem tudom, mikor nevettem olyan jóízűen,mint ezen a bohóságon«, írja Rabelais befejezésül.

Szükségtelen rámutatnunk, hogy Moliére a némafeleség játékát bőségesen felhasználta Botcsinálta doktorcímű darabjában.

Rabelais és Ronsard személyesen ismerték egymást.A két író Meudon kastélyában találkozott a Guise

hercegeknél. Ezt a kastélyt a lotharingiai bíboros épít-tette. 1795 márciusában tűzvész martaléka lett. Egyiktornyát Mayenne-toronynak, a másikat Ronsard-torony-nak nevezték. A költő ebben lakott.

Ronsardot és Rabelaist nem olyan fából faragták,hogy megérthették volna egymást. »Kölcsönösen csip-kelődtek«, mondja egy tizenhetedik századbeli életrajzíró.Ronsardban, az előkelősködő udvaroncban, akinek túl-nnomult és tartózkodó modorát süketsége fokozta, a

114

zseniális meudoni plébános nagyszerű nyeglesége csakmegütközést kelthetett.

Valószínű, hogy Ronsard sem vetette meg a jó bort,a Chambertint vagy a Montlouist, melyek közül az utóbbitelőszeretettel termelték, mint tourainei különlegességet.A nagy prózaíró telhetetlen, valóban Gargantuához méltóiszákossága azonban visszariasztotta a költőt. Legalábbis erre lehet következtetni abból a versből, melyet Cas-sandre, Marié és Heléne dalnoka sírfelirat alakjában akorhely Rabelaisnak szentel. Ha a költőnek hiszünk,Rabelais a legszomjasabb borissza volt, aki valaha élta föld hátán:

A nap alig kelt meg fel, őtOtt lelte a pohár előttS mikor lement, az éji óraÉpígy talált a jó ivóra,Mert szomja későn és koránUralkodott a cimborán.

De hogy hevét a nyári égreAz ebcsillag felhozta végre,Felgyűrt ujjassal, fesztelenOdahasalt félmeztelenA tele kuncsók közt a gyepreS nagy szörcsögések közben egyreIvott, ivott, míg a kifolytBorból körötte tócsa voltS abban lubickolt békamódra . . ,

Erasmus és Rabelais, századunknak ez a két nagyembere, életében és gondolkodásában szinte megdöbbentőhasonlóságot mutat. Nem mintha természetüknél ésvérmérsékletüknél fogva hasonlítottak volna. Ellenkező-leg. Rabelais viharos és szertelen lélek, míg Erasmusnakegész lénye mértékletes, azt lehetne mondani, mintaképeaz önuralomnak. Rabelais kicsapongó képzeletével szem-ben áll Erasmus nyugodt megfontoltsága. Mégis minda ketten egyformán vélekedtek az eseményekről és a tár-sadalomról, melyben éltek és ítéletüket ugyanaz a nagymegértés, ugyanaz a türelmesség jellemzi; mindkettő-jüknek egyforma felfogása volt Istenről és a természetről,az emberi életről és a boldogság előfeltételeiről. Erre azesetre valóban ráillik a mondás, hogy nagy szellemektalálkoznak.

116

Rabelais születésének éve felől nem egyeznek mega vélemények. Egyesek 1483-at mondanak, mások 1490-et,ismét mások 1495-öt. Apja kispolgár volt, aki Chinonbanmint vincellér, kocsmáros vagy gyógyszerész élt. Eras-mushoz hasonlóan Rabelais is barátnak ment. Vagytizenkét évig élt így Fontenay-le-Comteban a ferenc-rendiek között, akikben mint Colletet írja, »kétségtelenültöbb volt a tudatlanság, mint a jámborság«. Ebben atudományoknak semmiképpen sem kedvező környezet-ben a fiatal Rabelais, ismét Erasmushoz hasonlóan,szenvedélyesen a tanulásnak adja magát. Elsajátítjaa régi nyelveket, a latint, a görögöt és a hébert. Leveleznikezd kora legnagyobb tudósaival, Búdéval, Tiraqueauval,a híres törvénytudóssal és magával Erasmusszal. Ezutóbbihoz hasonlóan Rabelaist is pappá szentelték éséppúgy, mint Erasmus, ő is levetette a papi ruhát, miáltalmagára haragította az egyházi hatóságokat, de egypüspök magas pártfogása, akárcsak Erasmust, őt is meg-védte minden bántalomtól: Erasmus pártfogója Cambraipüspöke volt, Rabelaisé pedig Geoffroi d'Estissac, Maille-zais püspöke. Sem Erasmusnak, sem Rabelaisnak nemvolt ínyére a szerzetesélet s a barátok Francois Rabelaistmagát is tömlöcbe vetették, miután könyveit elkobozták.»Egyik legendát és zsoltárt a másik után gajdolják el— írta később a jó meudoni plébános —, noha kukkotsem értenek belőlük és a sok Miatyánkot hosszú Üdvöz-légyekkel spékelik, anélkül, hogy odagondolnának vagyértenék, amit mondanak«. Mintha csak a Balgaság dicsé-retét olvasnók. Csakhogy míg Erasmus az ismert marógúnyiratokkal támadja a barátokat, Rabelais hasonlóanéles, de más célzatú szatírát intéz volt kolostorbeli társaiellen, mikor az általa ismert barátokkal a jó szerzetesképét állítja szembe, a jó szerzetesét, akiben úgyszólvánsemmi sincs a szerzetesből: a kitűnő Fráter Jánost, akikolostora érdekében éppúgy elvisel minden más munkátés fáradalmat, mint ahogyan kitesz magáért az étkezésekáldott óráiban. Pompás ivó és jó pajtás, szerzetesnekis jó, de nincs benne vakhit. Jószívű, irgalmas a szegé-nyekhez és segít a szenvedőkön és szűkölködőkön. SzóvalJólelkű, jóeszű, jókedvű, nagytokájú és egészséges gyomrú.

Rabelaist 1511-ben szentelték pappá, aztán meg-engedték neki, hogy orvostudományt tanuljon. Mont-

116

pellierben az egyetemen csodálat tárgya volt tanáraiözött. 1532-ben jelent meg a Pantagruel, melyet a Sor-bonne azon melegében elkárhoztatott. Ez meglehetősveszélyt jelentett, de Párizs püspöke, Jean du Bellaybíboros megvédte a költőt. Ez a Jean du Bellay maga isérdekes egyéniség: pompaszerető főpap, ügyes diplomata,nagy irodalombarát, vallásos és filozofikus kedély, aki-nek felfogása különös módon közel állt Erasmuséhoz ésRabelaiséhez; beszédéből nem hiányzik a rabelaisi elmés-ség sava és ő is, mint Pantagruel szerzője, »jeles ivó«hírében állott. Mikor mint Franciaország követét a Szent-székhez küldték, Jean du Bellay orvosi minőségben magá-val vitte Rabelaist. Ez az első olaszországi tartózkodáshárom hónapig tartott, 1534 januárjától ugyanez évmárciusáig. Rabelais 1535 júliusában visszatért Rómábaés a következő év márciusáig maradt. Hadd álljon ittegy érdekes vonás, amely jól megvilágítja szellemi sok-oldalúságát. Megfigyelte a növényeket, melyeket a Szent-atya belvederei titkos kertjében termesztett és sikerültneki magvakat szerezni belőlük, melyeket barátjának,Maillezais püspökének küldött. Így került Francia-országba a szekfűszeg, a még ma is rómainak nevezettsaláta, az articsóka és a dinnye.

1537 május 22-én Rabelaist Montpellierben az orvos-tudományok tudorává avatják és egyideig sikeresentanít. Hír szerint ő honosította meg a boncolást Vesaliuselőtt. Aztán Lyonba megy, ahol a Pont-du-Rhőne nagykórházának főorvosává és az anatómia tanárává nevezikki. De az írásai nyomán támadt lárma nyugtalanítómértéket ölt. Tournon bíborosa, a nagy diplomata,korának egyik legpallérozottabb elméje már Rómábanmint »ledér cimboráról« beszél Rabelaisről, akit a legszí-vesebben börtönbe záratna, hogy »elrettentő példáulszolgáljon minden firkászoknak«. Du Bellay menedé-ket ad pártfogoltjának és mint kanonokot beszerzia Saint-Maur-des-Fossés apátságba, melyről Rabelaiskésőbb így nyilatkozik Chátillon bíboroshoz írt levelé-ben:

»Tanyája, jobbanmondva paradicsoma az egészség-nek, a nyájasságnak, a derűnek, a kényelemnek, a föld-mivelés és a falusi élet összes gyönyörűségeinek és tisz-tes örömeinek.«

117

1551 január 15-én Pantagruel szerzője a Sorbonnenagy megbotránkozására megkapja Saint-Martin de Meu-don plébániáját, amelyről tizenegy hónap múlva lemond,hogy zavartalanul munkájának élhessen. Rabelaist gyak-ran úgy emlegetik, mint a »jó meudoni plébánosát, való-jában azonban életének csak ezt az egynéhány hónapjátélte le az általa oly nagy hírre vergődött plébánián. Nagyszenvedélye és időtöltése az orvostudomány tanulmányo-zása és gyakorlása, az irodalom és a tudomány volt.Életének utolsó éveiről semmit sem tudunk. Párizsbanhalt meg 1553 április 9-én. Hihetőleg a Saint-Paul teme-tőben hantolták el.

Halhatatlan műve 1542-ben jelent meg AlcofibrasNasier álnév alatt, melyet a Francois Rabelais betűibőlrakott össze. A mű teljes címe ez: Horribles et espouvan-tábles faicts et prouesses du trés renommé Pantagruel, roides Dipsodes, fils du grand géant Gargantua.

Sok vita folyt a mű jellegéről és jelentőségéről.Egyesek a szerző puszta időtöltésének tartják, melypihenésül szolgál Rabelais tudományos és orvosi mun-kája, tanulmányai és mindennapi elfoglaltsága közben;mások éppen ellenkezőleg mély gondolatokat, filozófiainézeteket, koholt nevek alatt a kor fontosabb egyénisé-geinek gáncsoló vagy dicsérő leírását látják a könyvben.Vidám, sőt burleszk formába öltöztetett társadalmi,politikai és vallási elméleteket, melyeknek külső alakjacsak arra való, hogy megtévessze a kritikát s lefegyverezzea Sorbonnet és a parlamentet, melyek egymással vetél-kedtek abbeli buzgalmukban, hogy máglyára küldjékaz embereket.

Lehet, hogy az igazság e két nézet között van. AGargantua és a Pantagruel csakugyan azt a benyomástteszik, mintha komoly munkával elfoglalt szerzőjükpihenő óráinak gyümölcsei volnának. Emile Faguetutal arra, hogy Rabelaisnek mindössze ötszáz oldalasregénye megírásához húsz évre volt szüksége. Nyilván-való tehát, hogy csak alárendelt jelentősége volt egyébteendői között; mégis a szerző írás közben önkéntelenülbeleöntötte művébe gazdag eszméit és a benyomásokat,melyeket változatos életében az emberek, a gondolatokés az események tettek rá. A mulattató mesében, melyírás közben a szerzőt magát is elszórakoztatta, egész

118

nagyszerű világa tárul fel a gondolatoknak, az emberekreés dolgokra vonatkozó megfigyeléseknek, melyek áthatóereje és éleselméjűsége annál nagyobb, mert közvetlenszülöttei egy hatalmas agynak, melyhez foghatóval nemsokkal dicsekedhetik az emberiség. Az összes egyetemesjelentőségű kérdésekben erkölcsi, társadalmi, vallási éspolitikai téren Erasmus ugyanazokra a nézetekre jut,mint Rabelais, de a holland filozófus egészen más útonérkezett el hozzájuk, töprengés és megfeszített gondolko-dás útján, pontos logikai levezetések révén, hosszú, komolytudományos szellemi munka árán. A francia regényíróművéből viharosan buggyan ki a felszabadult igazságegy ragyogó elme túláradó vidámságában.

Rabelais könyve minden oldalán egészségesnek, nagy-lelkűnek, emberségesnek mutatkozik, mindenekelőtt, mertműve elemei lényegükben népszerűek. Első irodalmimunkáit a nép számára is írta és stílusban, tartalomban,formában egyaránt ízléséhez alkalmazkodott. Ezek aművek naptárak voltak. 1532-ben ugyancsak az alsónéposztályoknak szánt könyvecske jelent meg, a követ-kező címen: Les grajides et inestimables chroniques dugrand et énorme géant Gargantna. Rabelaisnak tulajdoní-tották, de nyilván tévesen.

Ez az első Gargantua egyenes leszármazottja a közép-kori lovagregényeknek és kalandos elbeszéléseknek. Éscsakugyan benne is találkozunk Arthur királlyal és Merlinvarázslóval. A kis könyvnek óriási sikere volt. Háromhónap alatt több példány kelt el belőle, mint abibliából kilenc év alatt. A könyv orvostudorunkat isúgy elbűvölte, hogy elhatározta, megírja hozzá a foly-tatást.

Leszögezendő a következő: Rabelais műve, melya renaissance egész irodalmának hasonlíthatatlanul leg-fontosabb és mindmáig élő alkotása, a francia középkor-ban gyökeredzik. Könnyűszerrel megtalálhatjuk bennea régi Franciaország életének és irodalmának nyomait.Ezek a nyomok a népeposzokra, a mesékre, a színjáté-kokra és a népszerű elbeszélésekre utalnak, melyekkelRabelais feje tömve volt.

A stílus bámulatos hajlékonysággal változik fejezet-től fejezetre. A komoly és ünnepélyes részekben a szerzőkötelességének érzi, hogy nyelvét méltóságosabbá tegye

119

és a latin mondatfűzéshez idomítsa; egyebütt az áru-csarnokok és a piacterek fordulatait találjuk.

Léon Daudet helyesen mutatott rá arra, hogy Rabelaisnyelve tele van avval a sajátos tájszólással, melyet a szel-lemes író »trimard«-nak nevez. Ezt a tolvajnyelvet avándorlegények beszélték, akik régente fel és alá kóborol-tak Franciaország utain. Olyan idők voltak ezek, melyek-ben a mesterlegények, a céhek fiatal tagjai felszabadulásukután bejárták Franciaországot s a vándorzenészek éskomédiások, de főként a kóbor klerikusok idővel különtársadalmi osztályt alkottak. (Közöttük vész nyomaa szegény Villonnak). Ennek a ma itt, ma ott portyázónépségnek saját erkölcsei voltak, saját szokásai és sajátnyelve. Százféle furfangjuk volt, melyekről Rabelaisis megemlékezik, mikor felsorolja azt a hatvanháromkülönböző módszert, amellyel Panurge pénzt tudott elő-teremteni. Tőrőlmetszett kifejezésekben gazdag nyelvük-nek Léon Daudet külön dicséri zamatát: jellegzetes sza-vairól senkisem tudja, honnan származnak, hogyan ala-kultak ki, de annyi bizonyos, hogy erőteljesen és festőiénfejezik ki, amit kifejezni akarnak. Nyomait megtalál-hatjuk Moliére darabjaiban, de a szókimondó franciakaszárnyanyelvben is. Daudet öt csoportra osztja aRabelais nyelvében található sajátos szavakat. A cso-portok mindegyike körülbelül egyenlő számú szót foglalmagában: egyötöd a délfrancia nyelvből, a langue-d'ocból származik, egyötödöt Rabelais maga csinált,egyötödöt a latinból vett át, egyötödöt a görögből, afennmaradt rész pedig »trimard«.

Bennünket ez a népies színezetű ötödik ötöd érdekel.* *

*Erasmushoz hasonlóan Rabelais is iszonyodott a

theológiától, melyet előszeretettel nevezett mateológiának.(A szó a görög = hiábavaló, haszontalan és

= ige, tan szavakból van összerakva, tehát körül-belül mihasznatant jelent.) Erasmushoz hasonlóan Rabe-lais is híve a türelmességnek, mely szerinte minden ember-nek kijár, aki tisztességesen gondolkodik és nem akarjaa más kárát. Helyesen mutattak rá arra, hogy a türel-messég Rabelais egész filozófiájának, akárcsak az Eras-musénak legfőbb elve. Nem csoda, hogy az orthodox

120

Sorbonne elkárhoztatta Rabelais munkáit, dacára akirályi kiváltságnak, mellyel I. Ferenc fedezni próbálta.1543 február 14-én a hittudományi kar megtette a fel-jelentést a parlamenthez a Gargantua és a Pantagruelellen. A veszély komoly volt. Dolet, a később máglyáraküldött nyelvész és nyomdász akkoriban jutott az igaz-ságszolgáltatás kezére. I. Ferenc kegye megvédte az írót,de a gavallér király 1547 március 31-én meghalt és aboldogtalan szerzőnek hanyatthomlok Metzbe kellettmenekülnie, úgyhogy még pénzét sem tudta összeszedniés magával vinni. 1549-ben Gábriel de Puits-Herbautepés gúnyiratot ad ki Rabelais ellen, melynek címe Detollendis malis libris (A rossz könyvek megsemmisítéséről),Kálvin pedig a nagy író megégetését követeli, mint akiegyike »amaz ebeknek, akik csúfolódásukkal és élceikkelelcsavarják az emberek fejét, de közben céljukat elpalás-tolják és úgy tesznek, mintha csak szórakoztatni akarnákaz olvasót«. Igazi szándékuk azonban az, hogy mindenistenfélelmet kiirtsanak a lelkekből.

Erasmushoz hasonlóan rövid ideig Rabelais is szította reformátorokhoz és a Pantagruel-ben ezeket a szavakatadja egy kölyökördög szájába: »Lucifer diákokat szokottvolt ebédelni, de sajnos, ismeretlen szerencsétlenség követ-keztében ezek néhány éve más tanulmányaik melletta Szent Bibliát bújják. Ez okból nem tudjuk őket apokolba vinni. És azt hiszem, ha a farizeusok nem segí-tenek rajtunk és fenyegetéssel, szidalmakkal, erőszakkalés tűzzel ki nem csavarják kezükből Szent Pált, ezentúlegyet se rántunk magunkkal.« Rabelais méltatlankodvabeszél róla, hogy »dekretaliákkal évről-évre ravaszulRómába szipolyozzák a pénzt Franciaországból, 400.000aranyat és még többet, úgyhogy a keresztény Francia-ország egymaga táplálja a római Kúriát.«

Később Erasmushoz hasonlóan ő is elfordul a huge-nottáktól, akiknek türelmetlensége és erőszakossága vissza-riasztja. Rabelais egyformán támadja a pápa-iszonybanszenvedőket (akiket a görög szó felhasználásávalpapefiguesnek nevez és akikhez a hugenottákat is szá-mítja) és a pápa-mániában szenvedőket, mint ahogyanezek ellenségeit nevezi: »A pápa-mánia — írja — tisztarabálványimádást Végül azonban Erasmushoz hasonlóanő is visszatér az Egyház kebelébe,

121

Rabelais éppúgy mint Erasmus a szabadjára enge-dett szenvedélyek lecsillapodását óhajtja, az egyetértéstminden jószándékú és jóakaratú polgár között.

A bölcseség úgy Erasmus, mint Rabelais szemébena természet törvényeihez és ösztöneihez való megfontoltragaszkodásban áll. »A szellem vidámsága a sors szeszé-lyeinek megvetésére tanít.« Erasmus ugyanebben az érte-lemben beszélt az észről.

Ha valaki Rabelais műveiből a szerző alapmeggyőző-dését akarná kihámozni, alighanem az erkölcsi pantheiz-mus egy fajtájához jutna el, olyasféléhez, amilyent kor-társa, a nagy és szerencsétlen Szervet Mihály (Miguelde Servet) hirdetett, aki szerint, »a nagy, jó és irgalmasIsten nem teremtett böjtöt, de bezzeg salátát, heringet,tőkehalat, pontyot, csukát, csészecsigát, keszeget, sügért,menyhalat... item jó borokat«. Ez az Isten, mintlátjuk, jócskán különbözik attól a másiktól, akit Kálvinképzelt el az eleve elrendeltetés félelmetes hitében.

»És — tette hozzá Rabelais — kész vagyok arra, hogymeggyőződésemért ha nem is tűzbe, de egészen a tűzigelmenj ek.«

Ami pedig erkölcsi felfogását illeti: »Ne engeddát szíved a hiúságnak, mert az élet mulandó, légy szol-gálatkész felebarátaid iránt és szeresd őket, mint ten-magadat.« Ennél többet az Evangélium sem kíván.

Ilyen nagy, nemes lélek volt Rabelais. Dicsőségehalála óta egyre nőtt és bizonyosan továbbra is nőni fog,ha művét még jobban megértik és tisztábban fogjáklátni, mennyi jóság, józanság és átfogó gall szellem vanbenne.

Rabelais kétségtelenül legnagyobb alakja a franciarenaissancenak, melyre szívével és lángelméjével fénytderít.

Joachim du Bellay a »hasznos-édes Rabelais«-rőlbeszél. Valóban hasznos, mert hozzásegít bennünketaz élet megértéséhez, a jó élethez, és édes, mert vigasztalés felüdít.

Joachim du Bellay, az ifjú költő, aki harmincöt-éves korában halt meg, Ronsard mellett a Pleiad dicső-sége, legtisztább dicsősége és legkedvesebb alakja. A kor

122

összes költői közül benne van a legtöbb frisseség, ő szóllegjobban szívünkhöz, az ő színeit fakította el legkevésbbéaz idő, hála a kifejezett érzések közvetlenségének, őszinte-ségének és a kifejezés természetes, gyakran egész egyszerűbájának.

Boldog, ki szeretett övéiben találjaÉlete örömét! Irigység, félelem,Nagyság utáni szomj szívében nem teremS egy birodalma van: szegényes háza tája,

Színlelt szavak nyűgét nem kényszeríti rájaA szerzés ösztöke, a hitvány gyötrelem,S ha vannak vágyai, hát szenvedélytélenVágyainak határt von egyszerű tanyája.

Másnak ügyét-baját nyakába nem veszi,Legfőbb reményeit más kézbe nem teszi,Magának udvara, kegyence, pártfogója;

Nem költi idegen országban, mije van,Vitézül másokért vesztébe nem rohan,Nem kéri, mije nincs, s a meglevőt megójja.

1551-ben Joachim bretagnei módra házvezetői minő-ségben Rómába kíséri nagybátyját, Jean du Bellayostiai bíborost. Az Örök Város pompája és emlékműveiközött honvágy fogja el szülőföldje iránt:

Minél messzebb vagyok, annál drágább hazám.

Ekkor írta Joachim du Bellay Regrets címen kisszonettsorozatát, melynek minden darabja egy finomés érzelmes lélek őszinte megnyilatkozása.

Mikor köszönthetem már végre-valaháraFalum kéményeit, igénytelen lakomKörül a vén sövényt mikorra láthatom,Mely nékem egy egész királyságnak határai

Atyáim egyszerű hajléka szebb nekem,Mint Róma kéjlaka a dölyfös íveken,A szürke pala, mint márványpillérek éke,

Szebb a Loire, a gall, mint Tiber, a latin,Lirém kis dombja, mint a büszke PalatinS édesb a sóslegű partnál Angers vidéke.

123

Joachim du Bellay csakugyan Turmeliére kastélyá-ban született Bretagne és Anjou határán, a páviai ütkö-zet és I. Ferenc fogságba jutása évében, 1525-ben. Csa-ládja három kiváló fivérrel dicsekedhetett, akik közül azelső Jean du Bellay bíboros volt, Rabelais művelt párt-fogója, Párizs püspöke, egyben diplomata is, de inkábbkatona, mint püspök; a második Guillaume du Bellay,Langey ura, neves hadvezér, akit I. Ferenc alkirályávátett Piemontban; a harmadik Martin du Bellay, szinténkatona és diplomata, Guillaume bátyja emlékiratainakbefejezője.

A véletlen Poitiers egy fogadójában összehozta Ron-sardot és Joachimot. A két egyívású fiatalember köl-csönösen megértette és megbecsülte egymást, sőt összeis barátkozott. Több közös tulajdonságuk volt, főkéntköltői hajlamuk, de talán betegségük is, a kezdődő süket-ség, mely eleve megakadályozta őket abban, hogy azáltaluk választott katonai pályára lépjenek, mely családiörökségük volt.

Magának és az utókornak nagy szerencséjére a koránárvaságra jutott Joachim nevelését módfelett elhanya-golták. »Ifjúságom elveszett, mint a virág, amelyet nemöntöz eső és nem ápol kéz.«

Mikor pedig — ő is önszorgalomból — nekilátott agörög és latin tanulmányoknak, már elkésett attól, hogyolyan alapos tudást szerezzen, mely lehetővé tette volnaköltői tehetsége kibontakozását Pindaros vagy Horatiusnyelvén. A szegény költő tehát ráfanyalodott a francianyelvre. így történt azután, hogy részint kénytelenség-ből, sőt azt mondhatnánk, dacból — mint aki a szükség-ből csinál erényt, de ügyét szívvel-lélekkel szolgálja ~részint azonban Ronsard biztatására is, akinek eszméitátveszi, megírta és kiadta híres művét a francia nyelvvédelméről (Deffence et illustration de la langue frangoyse),melynek megjelenése, (1550 februárja), irodalmunk egyiklegfontosabb dátuma. Ronsard volt az, aki

Ajkamra szót adott s elsőnek ösziökéltHirdetnem francia nyelvünkben a tökélyt. . .

Mikor ezt a kis mesterművét írta, du Bellay huszon-négyéves volt és a Deffence híven tükrözi az ifjúságlendületét, lelkesedését, színét és frisseségét.

124

A latinoskodók és görögösködők, ahogy Ronsardnevezte őket, francia anyanyelvüket egyfajta gót tájszó-lásnak tekintették, mely szerintük alkalmatlan volt arra,hogy tudományos gondolatot fejezzenek ki vele, vagyhogy az érzésnek megadják azt a báját és választékos-ságot, mely nélkül a kifejezés vérszegénnyé válik.

A Deffence két részre oszlik: az elsőben a fiatal íróanyanyelve védelmére kel, a másodikban pedig az esz-ményi tökéletességet igyekszik meghatározni, mely feléa költészetnek törekednie kell. »Nem hibáztathatom eléggé— írja du Bellay — némely honfitársam dőre hányaveti-ségét és vakmerőségét, akik ugyan korántsem görögökvagy latinok, de azért stoikusnál stoikusabb képpellenéznek és elvetnek mindent, ami franciául íródott ésnem győzöm eléggé csodálni bizonyos tudósok különösvéleményét, akik azt hiszik, hogy köznyelvünk alkalmat-lan minden irodalmi és tudós munkára. Ha a francianyelv nem olyan gazdag, mint a görög és a latin, ennekoka az, hogy még csak tavaszát éli. Hagyjuk, hogy meg-érjen és gyümölcsöt teremjen. Különben is könnyengazdagítható új szóképzésekkel, az antik nyelvekbőlkölcsönvett kifejezésekkel, a gall múltból merített kin-csekkel. Hiszen ott százszámra találni jó, festői és kife-jező szólásmódokat, melyek hanyagságból régóta par-lagon hevernek. írjunk anyanyelvünkön. Hiszen ha alegkiválóbb olasz költőket nézzük, Dantét, Petrarcát,Boccacciót, Bembót, akkor is azt látjuk, hogy csak amaműveik maradtak fenn, melyeket anyanyelvükön írtak.«

De ha Joachim du Bellay könyvecskéje a francianyelv védelmére íródott is, a francia irodalom védelméthasztalan keresnénk benne. Felfogását a humanizmustorzítja el. A Deffence éles támadás a régi »gall« költészetellen, melynek zászlótartója Clément Marót volt. Félrea gótikával! Dobjuk sutba az összes régi francia verse-ket, a »rondeaukat, balladákat, virelaiket, királydalokat,chansonokat és egyéb fűszerszámot«. ami nyilván aztjelenti, hogy ez az egész középkori lim-lom csak arra jó,hogy a fűszeresnek zacskóul szolgáljon. Állítsuk vissza azókort és e célból ne riadjunk vissza a görögök és rómaiakutánzásától és kifosztásától. »Aki írásaiban a régieketakarja felülmúlni, annak utánoznia kell őket«, állítjakésőbb La Bruyére sületlenebb mondásai egyikében.

125

Du Bellay már előtte ugyanezen a véleményen volt:»Fel, franciák! Meneteljetek bátran a büszke rómaiváros ellen és — mint már annyiszor tettétek — díszít-sétek az ott talált prédával templomaitokat és oltáraito-kat! Ne féljetek a gágogó ludaktól, a büszke Manniustólés az áruló Camillustól. akik ott teremnek, hogy lefizes-sék a Capitolium váltságdíját. . . Fosszátok ki bátrana delphi templom szent kincsesházát!«

Remek tanács! Vele a fiatal költő mindent elrontott,amit olyan jól megmondott. És Charles Fontaines, aQiuntil Horatian szerzője, aki a még megmaradt »galliskola« szószólója, ezen a ponton játszva győz.

Párizs püspöke, Eustache du Bellay, aki Jean duBellay utóda lett, mikor ez lemondott a püspöki méltó-ságról és Rómába ment követnek, ugyancsak pappászentelt fiatal unokaöccsét, Joachimot Olaszországbólvaló visszatérésekor (1555) a Notre-Dame kanonokjávánevezte ki. Mikor a költő 1560 január elején, harmincöt-éves korában Párizsban meghalt, éppen Bordeaux érsekévéakarták megtenni.

Mint már mondottuk, intézői minőségben kísérteel. unokabátyját, Jean bíborost, II. Henrik szentszékikövetét Rómába. Itt a bíboros gyönyörű birtokán azanjoui ifjú belekóstolt a pazar főúri életbe, de úgy látszik,hogy közben éppen ennek folytán anyagi gondjai voltak.Elég ideje volt ahhoz, hogy sétáljon a Portó szép kertjei-ben, ahol »végestelen végig babérfák és mirtuszok vetneküdítő árnyékot és ahol mindenütt őzbakok, fácánok ésmindennemű madarak, vadak, szárnyasok és halak talál-tatnak*.

Rómában Joachim előbb a bíboros követtel együtta Palazzo Sant'Antonióban lakott, utóbb az új Farnese-palotában, a Borgo San Pietróban. Mind e fejedelmikastélyok kertjeiben a citromfák, gránátalmafák és dísz-ciprusok zöldjéből antik szobrok fehérlettek elő, mertJean du Bellay nagy műgyűjtő is volt.

De a fényűzés, a nagyúri élet és a sok szépség köze-pette a költő lelkére mélabú nehezedett, aminek bizony-sága a Regrets szonettjeinek hangja. Teendői, melyekunokabátyjához, a követhez fűzték, rikító ellentétbenállottak azzal a vágyával, hogy becsületes, egyszerű,kényszernélküli életet éljen. Erről számol be barátja-

126

nak, Frédéric Morelnek, a párizsi nyomdásznak, akinélszonettjeit 1558-ban megjelentette:

Vedd rá hiteleződ, hogy szép szóval beérje,Bankárnak udvarolj, ébressz reményeket,Legyen a francia nyíltság tilos neked,És mielőtt beszélsz, gondold meg jól, beszélj-e?

Valld, hogy evés-ivás az egészség veszélye,Kerüld az oktalan s túlnagy költségeket,Ha mással társalogsz, hallgass el, mit lehet,S ha szólsz, ne add magad idegenek kezére;

Ismerj minden veszélyt, ismerd, mi célra vagyMásoknál kiszemelt s szabadságod ha nagy,Vigyázz is rá nagyon, s ne veszd el elvakultan:

Vess számot bárkivel, s férj meg mindenkivel:Ez minden jó, Morel — s arcom pír önti el —Mit három év alatt Rómában megtanultam.

Miközben diplomáciai munkájában segített a követ-nek, aki Montmorency connétable békés, tehát az ő ízlé-sének és hajlamainak is megfelelő politikáját követte,Joachimot kínosan érintette, hogy Róma utcáit harc-robaj töltötte be, mert az éppen uralkodó III. Gyulapápa elődjéhez, II. Gyulához hasonlóan — csak éppensokkal kisebb mértékben — katonapápa volt. Errőlírja barátjának, Róberte-nek:

Robertet, elhihetd, más Róma ez merőben,Mint az a Róma, mely szíved megnyerte rég,Már nem akad hitel, mint rég akadt elégS a szerelem sem az, mint volt a jó időben,

A béke napja üt régóta lemenőben,Nem hall zenét, se dalt a düh-fertőzte lég,Mars népe háborús vágyak tüzében ég,ínség uralkodik s bút-bajt találni bőven.Elárvul a szegény kézműves munkapadja,Aktáit a serény prókátor cserbehagyjaS a megsarcolt szatócs batyut hordozva jár.

Fel és le marcona páncélosok robognak,Lármája hallható tébolyodott doboknakS Róma mindennap új kifosztására vár.

Az utolsó sor Róma 1527 május 6-án és 7-én V,Károly katonái által történt kifosztására céloz.

N Y O L C A D I K F E J E Z E T

A PÁPÁK

A Valikán körül nem vár reám egyéb,Mint pompa, sanda bűn és gőg, amerre járok,Káprázat, cicoma és bíboros talárok,Dobok pergése, zaj, mely füleimbe tép;

Járom a piacot s hangyák nyüzsgéseképHírek zsibongónak, konok uzsora károg,Hónukból menekült firenzei kufárokS szegény sienai balsors-üldözte nép;

Ha folytatom utam, bármely vidékre érek,Vénusz leányai, kacérak és ledérek,Kelletnek mindenütt százféle kegyeket;

S ha még tovább megyek s Új-Rómából a régitKeresve távozom, nem látok egyebet,Mint porlatag kövek mohlepte omladékit.

Ezekből a versekből is Joachim du Bellay szól hoz-zánk. Az ifjú pap kétízben vett részt konklávén mintunokabátyjának, a bíborosnak titkára. Az első konkláveII. Marcellust választotta pápává, a második IV. Pált,Tizennégy sorban szemléletes leírását hagyta ránk a költőa pápaválasztások általa megfigyelt erkölcseinek, azezerféle ajándékoknak, ígéreteknek, alkudozásoknak.Sainte-Beuve kis mesterműnek minősítette ezt a verset,mely tömörségével és a belesűrített benyomások eleven-ségével hat: '

Jó látni, mikor a konkláve ténykedikS hosszú sort alkot a sok apró kamra-féle,Melynek tíz láb csupán a hossza, mint a széle,Konyha, hálószoba s vendégterem pedig;

128

Jó látni, benn s kívül hogyan serénykedikA szent csapat, hogy a palota tömve véle.Becsvágy a fegyverük, fondorlat annak éle,S hogy bosszantsák emezt, amazt kényeztetik.

Jó látni, mikor a város fegyverre kelveÜvölt: »U/ pápa van!« s hazug tűzlárma-jelreKifoszt egy palotát. S inkább, mint ezeket

Jó látni, hogy ki ezt, ki meg amazt dicséri,Voksát emennek és amannak elígéri,S egy talléron kiki tíz bíborost vehet.

Tegyük hozzá, hogy az ifjú költőnek ezeket a verseitszükség esetén Jean du Bellay bíboros egyik levele ismegerősíthetné, melyet írója 1555 március 21-i kelettelintézett Farnese bíboroshoz arról a konklávéről, amelyIV. Pál választotta pápává. Mindenki megvásárolhatóvolt, néhány különösen szentéletű bíboros kivételével.

A pápaválasztással megbízott konklávék választásiüzelmeire a renaissance korában különben is szépszámúegybehangzó bizonyítékunk van. II. Henrik a bíborosok-nak, akiket azzal bízott meg, hogy az ő érdekeit kép-viseljék a konklávén, egy csomó francia-flamand fali-szőnyeget bocsátott rendelkezésére, hogy ezt az akkornagyon keresett holmit a választók között szétosszákés ezúton is minél több szavazatot szerezzenek a franciajelöltnek.

IV. Sixtus, VIII. Ince, VI. Sándor és II. Gyula meg-választása különösen nevezetesjennek az üzérkedésnekleplezetlenségéről. Az egyik bíboros választónak kastélytígérnek, a másiknak pápai követséget, a harmadiknakpénzt, a negyediknek, hogy tetszése szerint rendelkezhetikegy püspökséggel. S tetejében még az számított tisztes-ségesnek, aki Szent|Péter trónjának elfoglalása után —mint VIII. Ince — pontosan eleget tett összes ígéreteinek.

Ha a kánonjog betűjéhez és szelleméhez ragaszko-dunk, mely minden simonia révén történt pápaválasztástsemmisnek nyilvánít, IV. Sixtustól(1471) IV. Pálig (1555)egyetlen pápát sem tekinthetünk Szent Péter törvényesutódjának.

Ha a római pápaság jellegét a renaissance korábanmeg akarjuk érteni, számot kell vetnünk a kor felfogásá-val és azokkal a körülményekkel, melyekbe a pápákakarva, nem akarva belekerültek.

129

A tizenhatodik században, Olaszországban talán méginkább mint Francia- és Németországban, a családikötelék különösen erős és elszakíthatatlan volt. A családuralkodott az egyénen. »Családunknak becsületet éshasznot szerezni az egyetlen méltó érzés«, írja a tizen-nyolcadik században Mirabeau tartománynagy bátyjá-nak, a márkinak. VI. Sándor és II. Gyula kortársaiugyanígy gondolkoztak és cselekedtek. Egészen termé-szetes, ha a trónralépő pápának első és legfőbb gondja,hogy családját a jólét, a hírnév és a hatalom legmagasabbpolcára emelje.

A pápák, mikor így jártak el, nemcsak övéik érdekeittartották szem előtt, hanem azon is voltak, hogy sajáttekintélyüket gyarapítsák a pápai trónon és atyafiságukvagyonának, hatalmának és befolyásának növeléséveluralkodásukat megkönnyítsék. Mint Imbart de la Tourhelyesen észrevette, a nepotizmus a tizenhatodik század-ban az adott körülményekhez képest szinte kényszerítőszükség volt a pápáknak. A renaissance-pápák közülszinte mindegyiknek voltak gyermekei. Ezeket hatalmasnemes, patrícius vagy fejedelmi családokba házasítottákbe, igyekeztek megerősített várakat szerezni nekik éselsősorban az egyházi állam Velencével, Nápollyal, Milánó-val, a Marchével vagy a Romagnával közös határai men-tén független kényurakká tenni őket. Az egyházi államlegfőbb hivatalait és méltóságait, a pápai uralom legfon-tosabb állásait rokonaikkal töltötték be. Ugyancsakszükséges volt, hogy egy-egy pápa biztosítsa magának aSzent Kollégium hűségét és erre sem volt biztosabbmód hozzátartozóik bejuttatásánál.

És nehogy azt higyjük, hogy a kortársaknak kifo-gásuk volt ez ellen. Éppen ellenkezőleg. A kortársaknem hibáztatták, hogy a pápának fiai vannak, akikvédelmül szolgálnak neki a szomszédos kényurak ellen.Éppily rendjénvalónak találták, hogy a pápa mindenlehető módon előnyben részesítette családját. Inkábbazt helytelenítették volna, ha ennek ellenkezője történik.Lorenzo Magnifico, korának egyik legkitűnőbb elméjeés nagy államférfia 1489 körül így ír VIII. Ince pápának:»Mások nem vártak olyan soká, mint Szentatyám, hogypapa módjára viselkedjenek, hanem tartózkodás és álsze-mérem nélkül nyomban úgy jártak el. Szentatyám

130

nemcsak hogy Isten és ember előtt szabadon teheti,amit jónak tart, hanem mérsékletét egyesek még gáncsol-hatnák is és mindenféle indítóokokat gyaníthatnánakmögötte. Hűségem és kötelességtudásom arra készt,hogy emlékezetébe idézzem Szentatyámnak: senki semhalhatatlan és a pápa csak az által számít, ami általszámítani akar. Pápai méltóságát nem hagyhatja örökbes így hagyatékának csak azok a kitüntetések és jótéte-mények tekinthetők, melyekkel övéit ellátja.« Igaz,hogy Lorenzo de'Medici a pápa fiához adta leányát, deezek a szavak ilyen ember tollából mégis jellemzőeka kor felfogására.

Az egyházi állam korántsem volt egységes. Terüle-tén, még magában Rómában is, helyi hatalmasságokgyakoroltak még szinte hűbéri jellegű uralmat és függet-lenségükkel a pápai tekintélyt fenyegették. A helyzettehát körülbelül ugyanaz volt, mint a francia királyság-ban az első Capetingek alatt.

Így történt, hogy V. Márton trónraléptekor a Colon-náknak, IV. Jenő pápaságával pedig a Condolmierieknekvirradt fel. II. Pius a Piccolominieket halmozza el amaga, helyesebben az Egyház jótéteményeivel. III. Calix-tus és VI. Sándor a Borgiákat, IV. Sixtus és II. Gyula adella Rovereket, X. Leó és VII. Kelemen a Medicieket,III. Gyula a del Montéket, IV. Pál a Caraffákat. Ezutóbbi irgalmatlanul kiközösíti a Colonnákat, hogy kezébekaparítsa jószágaikat és családja fejére ruházza őket,Montorio grófjára, akit 1556 május 10-i bullájával Palianohercegnének tesz meg. Elődei még következetesebbenjártak el. III. Calixtus a Vatikáni Könyvtár legszebbbekötéseiből kitört ékszereket rokonai, a Borgiák köztosztja szét; IV. Sixtus 6000 arany évi járandóságot,az akkori viszonyok között roppant összeget, biztosítfiának az Egyház bevételeiből; VIII. Ince megfojtatjaGirolamo Riariót, Forli kényurát, hogy egyik fiát ültessehelyére. Legendás hírű a bőkezűség, mellyel VI. Sándorgyermekeit, Gandia hercegét, Cesare Borgiát és Lucreziátminden jóval elhalmozta. Ugyanez áll az egyházi államfontosabb hivatalairól és a Szent Kollégium megüresedőhelyeiről, melyekre VIII. Ince és VI. Sándor egyarántfiait ülteti, így Cesare Borgiát már tizennégyéves korában.II. Gyula minden további nélkül négy unokaöccsének adja

131

meg a bíborosi kalapot. XIII. Gergely fiát, JacopoBouncompagnit teszi az Angyalvár parancsnokává, mely-nek ágyúcsövei Róma felett az uralmat biztosítják.

Ez volt hát minden pápa első törekvése, mihelyt ahármas koronát fejére tették; második evvel összefüggőigyekezetük pedig oda irányult, hogy az Egyház földihatalmát megszilárdítsák, megerősítsék, növeljék.

A tizenötödik században az egyházi állam a velenceiköztársaság és a nápolyi királyság mellett Olaszországharmadik nagy politikai és katonai hatalmassága volt.Azok, akiket később — mint II. Gyulát — a renaissancenagy pápáinak neveztek, azon voltak, hogy Olaszországközepén a pápa fennhatósága alatt Rómának alárendeltállamot létesítsenek, melynek túlsúlya utóbb az egészfélsziget egyesülésére vezetett volna, mint az háromszázévvel utóbb a szavojai Ház uralma alatt csakugyanmegvalósult.

De Róma tiarás fejedelmeinek ősi nagyravágyásaennél is tovább ment. Ismerjük VIII. Bonifác királyiterveit a tizenharmadik század végén, melyeket SzépFülöp durva kézzel meghiúsított. A renaissance pápáiSzent Péter trónján többé-kevésbbé a római császárokörököseinek érezték magukat. Arról álmodoztak, hogy,mint Velence egyik ügyvivője mondja II. Gyula poli-tikájáról, »a világban folyó játék urai és mesterei« legye-nek, signori e maestri del giuoco del mondó. Ez az az út,melyen haladva VI. Sándor 1493-ban könnyedén fel-osztja az amerikai földrészt a spanyolok és portugálokközt és II. Gyula 1510-ben hidegvérrel felajánlja VIII.Henrik angol királynak Franciaország koronáját.

így történt azután, hogy a pápa két hatalma közül,melyek egyikét, a világit, másképpen Szent Pál kardjá-nak is nevezik s melyek másikát, a lelkek fölötti hatalmat,Szent Péter kulcsai jelképezik, rövidesen az első helyenemlített kerekedett felül. Igaz sajnálatára azoknak,akik szeretnék a pápaságot ezekben a zavaros időkbeneszményi, szinte elvont, magasabbrendű erkölcsi hatalom-nak látni, mely egyesegyedül az Evangélium szellemébőltáplálkozik és távol tartja magától a földi érdekeket,hogy irányítója és bírája legyen a viszálykodó államok-nak, az egymás ellen acsarkodó embereknek. De mintfcmue Gebhart helyesen mondja, »a szabad, független

132

állami hatalommal nem bíró Egyház ábrándja a sokfejedelemségre szakadt Olaszországon belül tarthatatlannávált volna; a pápaságot vagy a Nápolyban uralkodóAragóniái Ház, vagy a Mediciek sajátították volna ki,akárcsak a tizedik században a tuszkulumi főurak vagy acsászárok. A pápáknak nem volt más választásuk, minthogy a szó ókori értelmében tyrannosok legyenek ugyan-olyan jogon, mint a többiek . . . Mihelyt a kereszténységoldaláról a schizma végeztével, a konstanzi és baselizsinat lezárulásával, Wiclif és Húsz János eretnekségé-nek elnyomásával szabadnak érezték magukat, a tizen-ötödik század pápái világi nagyságuk kiépítéséhez láttak.«

A konstanzi zsinat egyik szónoka mondotta: »Kevés-sel ezelőtt még azt gondoltam, jó volna teljesen elválasz-tani az egyházi tekintélyt a világi hatalomtól. Azóta azon-ban megtanultam, hogy az erény hatalom nélkül nevetségtárgya: a római pápa, egyházi hatalmától megfosztva,a fejedelmek és királyok komornyikjává sülyedne.«Nem csoda, hogy Imbart de la Tour szerint »IV. Sixtus-tól X. Leóig a pápák minden gondolata az egyházi állammegteremtésére irányul. Igaz, hogy ezen a módon fölöttébbhasonlóvá lettek koruk olasz fejedelmeihez, de ettől asürgős és szükséges műtől a pápaság boldogulása függött.«

Ez a politika természetesen nem volt mindenki ínyére.A legkiválóbb pápák között nem egy finomérzésű, mély-ségesen vallásos személyiséget találunk, akinek lelkétkeresztényi sóvárgás töltötte be. Gábrielé Condolmieri,aki IV. Jenő név alatt ült a pápai trónon (1431-—1447)halálos ágyán ezt rebegte:

»Óh Gábrielé! Mennyire inkább javára vált volnalelkednek, ha nem lettél volna sem bíboros, sem pápa,hanem mint barát halsz meg!«

IV. Jenő e fohászának elmondásával vette rá TommasoParentucelli bíboros konklávebeli társait arra, hogyráadják szavazatukat. »Egyéb erényei között — írjaVespasiano — ez az ima bírta rá a többieket, hogy pápáváválasszák.« V. Miklós néven lépett trónra (1447—1451).

V. Miklós volt az első renaissance-pápa és összestársai közül ő érdemli meg leginkább csodálatunkat.

* **

133

Tommaso Parentucellinek hívták és Pisában szüle-tett 1398-ban. Atyja sebész volt; maga mint iskola-mester, majd mint könyvtáros kezdte pályafutását. Titkáralett Albergati bíborosnak és vele együtt ment Firenzébe,ahol a fiatal Parentucellit bebocsátották a Mediciektársaságába. Csakhamar annyira magába szívta a művé-szetek szeretetét és a humanista szellemet, mely Firenzébena Mediciek alatt virágkorát élte, hogy bízvást elmondhat-juk, 1447-ben bekövetkezett uralomraj utasával a renais-sance szelleme maga foglalta el a pápai trónt. És V. Miklóse szellem bélyegét oly maradandóan rányomta a pápaikormányzatra, hogy utódai alatt sem mosódott el többé.

A renaissance minden irányának V. Miklós nyitottameg Rómában az utat, melyen az utána következő nemze-dékek oly sikerrel haladtak tovább. Uralkodása első nap-jaitól fogva az új pápa elhatározta, hogy az Örök Városújjáépítésén és megszépítésén fog dolgozni. A rómaiművészet számos jelentős maradványának megőrzéseszempontjából ennek az elhatározásnak következményeikedvezőek és egyben gyászosak voltak: kedvezőek annyi-ból, hogy a közfigyelmet valóban ráterelték sok addigmegvetett emlékmű értékére és szépségére; ugyanakkorazonban gyászosaknak is bizonyultak, mert az új Rómamegszépítéséről és megnagyobbításáról lévén szó, egészsor szép romot, sőt sok antik szobrot is kemencébe dobtakés elégettek, mert a márványból nyerték a legjobb meszet.

V. Miklós hozzálátott a Vatikán kibővítéséhez, fel-díszítéséhez és berendezéséhez. E munkákban legfőbbtanácsadója Alberti firenzei építész volt, Brunelleschi ésMichelozzo mellett a harmadik nagy építész, akivel aMediciek városa dicsekedhetett.

Alberti nemcsak szakmájában volt elsőrangú művész,hanem a legkülönbözőbb tudományokban is széleskörűismeretekkel rendelkezett. Ebből a szempontból Leonardoda Vincihez hasonlították. Tollal kezében csaknem ugyan-olyan értékest alkotott, mint körzővel, szögmérővel éskrétával. Mint elméleti ember talán ugyanannyi hatásttett kortársaira, mint az épületekkel, melyeket eléjükállított.

V. Miklós olyan festőket bízott meg a Vatikán fel-díszítésével, mint Fra Angelico, Benozzo Gozzoli, Pierodeüa Francesca, Fra Angelicóval festtette meg a kápol-

134

nában a Szent István és Szent Lőrinc életét ábrázolófreskókat. Sajnos, Piero della Francesca, a markáns éselragadó egyéniségű művész freskói áldozatául estekRafael hajthatatlanságának, mikor X. Leó megbízásábólő vette át a Vatikán feldíszítésének munkáját.

V. Miklós főfoglalkozása pápai teendőin kívül aVatikáni Könyvtár létesítése és kifejlesztése volt. Nekiköszönhetjük a Kapitoliumi Múzeum megalapítását is.Hozzáértő barátja volt minden művészetnek, a szőnyeg-szövésnek, az ötvösművészetnek és a majolikagyártásnaks egész Olaszországban felkutattatta és összevásároltattaa műtárgyakat. Rosselinóval Orvietóban és Spoletóbanpalotákat építtetett, Viterbóban pedig fürdőt.

Nyilván kevésbbé szerencsés sugallatnak engedelmes-kedett, mikor új Bazilika építését kezdte meg a régiBazilika helyén, mely a keresztény időszámítás elsőszázadaiból származott és az Egyház bölcsőjének számít-hatott. Albertit bízta meg az új templom terveinek elké-szítésével és felépítésével, valamint a régi építménylebontásával. Lehetetlen megilletődött sajnálkozás nélkülgondolnunk az ősi kis Bazilika eltűnésére, mely az elsőmegtértek és az első vértanúk hitének annyi tanúság-tételét látta falai között. Milyen más érzésekkel rajzaná-nak körülötte az egész világ gondolatai, mint a pompásés hatalmas épület körül, mely ma Szent Péter-templomnéven emelkedik előttünk!

Igaz, hogy az építést később nem Alberti tervei szerintvégezték. A munka, miután néhány évig nagy odaadássalfolytatták, félbemaradt. Az ősi Bazilika hátsó felétlebontották és az új épület alapjait lerakták. Ettől fogvaegy félszázadon keresztül tátongott a templom. Rabelaisa Pantagruelben beszél a pápaiszonyban szenvedők szigeténegy kis kápolnáról, mely »a kikötő közelében omladozikelhagyottan, mint Szent Péter temploma mostanság Rómá-ban.« És mikor a munkát II. Gyula alatt ismét megkezdik,nem Alberti terveit adják át végrehajtásra az építésvezetőinek, hanem a Bramantéit, melyeket nemsokáraszintén módosít Rafael, akinek segítőtársai Giuliano daSangallo és az a nagy szőrcsuhás építész, aki Párizsbana régi Notre Dame-hidat építette: Fra Giocondo.

Ilyenformán V. Miklósban kell látnunk a tizenhatodikszázadbeli Róma művészeti nagyságának megalapítóját,

135

hála a művészeknek, akiket Olaszország különböző váro-saiból hozatott és a nagy munkáknak, melyekkel őketmegbízta. V. Miklós azt tette az Örök Városért, amit amediciek tettek Firenzéért.

Mint pápa, nagylelkű és türelmes volt. A védelem,melyben az üldözött Laurentius Vállát részesítette, éppúgybiztosítja V. Miklósnak az utókor csodálatát, mint műpár-tolása, tudományszeretete és irodalombarátsága.

Válla, kora egyik első humanistája, Rómában szüle-tett 1415-ben. Jeles latinnyelvű munkái után történelmitanulmányokkal kezdett foglalkozni, melyeknek soránkétségbevonta Konstantin császár híres adományát aSzentszéknek. Ez a kijelentése nagy megrökönyödéstkeltett. V. Miklós akkor még nem ült Szent Péter trónján.Válla tehát szökni volt kénytelen. Nagylelkű Alfonznápolyi király udvarában talált menedéket, aki mindentehetséges és tudós embert pártolt (1445).

Válla harcos ember volt. »A legnagyobb verekedőkegyike a tudósok respublikájában — mondja róla PierreBayle — és életét gladiátoréhoz lehetne hasonlítani.«Nápolyi működését azzal kezdte, hogy síkra szállt többneves humanista és latin írásmodoruk ellen; aztán néhányegyházi személlyel húzott ujjat, miközben nem érte beavval, hogy ellenfeleit a dogmák értelmezése miatt támadja,hanem magánéletükbe is belekötött. És itt már nemcsakvihart keltett, mint Rómában, hanem valóságos égi-háborút. Eretnekséggel vádolták meg, mint aki sem aSzentháromság misztériumát, sem a szabad akarat tanátnem értelmezi helyesen. Az inkvizíció törvényszékeelevenen való megégetésre ítélte. Alfonz király közbe-lépett. Az izgága humanistát megégetés helyett mindösszenyilvánosan a dominikánusok kolostora körül korbácsol-ták (1447). Ezután elhagyta Nápolyt és visszatért Rómába,ahol az a szerencséje volt, hogy V. Miklósban olyan párt-fogóra talált, aki Alfonz királynál is több és hatalmasabbvolt. Az egyházfő nemcsak hogy minden további üldö-zésnek elejét vette, hanem évdíjat is adott Vallanak ésmegengedte neki a tanítást.

Ez a nagy pápa valóban türelmes, értelmes és jóember volt. Értelmességet és jóságát éppen tanúsítotttürelme bizonyítja. Minden kaput kitárt a római renaissanceelőtt és mindjárt hajnalhasadásakor kijelölte útját. Halála

136

után Francesco Filelfo, ugyanaz a humanista, aki a leg-hevesebben támadta Cosimo de' Medicit, díszbeszédetszentelt neki, amelyben azt mondja, hogy a Szentatyahalála a kilenc Múzsát és Apollót a legnagyobb gyászbadöntötte. V. Miklós, ha értesült volna erről, bizonyáraszokott jóakaratú nyájasságával mosolygott volna.

III. Calixtus (1455—1458) volt az első Borgia-pápa.1377-ben született Valencia egyházmegyében, Spanyol-országban. Közel nyolcvanéves volt tehát, mikor meg-választották. A törökök kevéssel azelőtt foglalták elKonstantinápolyt (1453 május 29) és folytatták előnyomu-lásukat Európában; megvetették lábukat Morea fél-szigetén, Albániában, Szerbiában, a Duna partján. A ke-resztény Európát egyre nagyobb veszély fenyegette.Calixtus erélyes felszólítást intézett a fejedelmekhez ésfőpapokhoz, akik azonban semmitmondó válaszokat adtak,vagy -— egyetemes zsinat összehívását indítványozták.Csupán saját erejére támaszkodva, III. Calixtusnak mégissikerült egy tucat gályából álló hajórajt felszerelnie.Elindulásánál maga is jelen volt és megáldotta. Néhányjelentéktelen siker után a hajók visszatértek a kikötőbe.

Mindenesetre III. Calixtust illeti a dicsőség, hogy1455 júniusi 1-én elrendelte Jeanne d'Arc pőrének újra-felvételét. A döntés, mely a gyűlöletes roueni ítéletetmegsemmisítette, 1456 július 7-ikén került nyilvánosságra.A jó lotharingiai szűz fejét azóta mindenki szemében avértanúk glóriája övezi, mint a butaság és gyűlölködésáldozatáét, aki királyáért és hazájáért halt meg. Calixtusnem gondolt arra, hogy mint egy késő utóda, az oltárraállítsa a dicsőséges gyermeket, de legalább megengedte,hogy a roueni papság a kivégzés helyén engesztelő szertar-tásokat végezzen.

III. Calixtust a híres Enea Silvio (Aeneas Sylvius)Piccolomini követte, aki 1458 április 27-ikén, mikor apápai koronát fejére tették, a II. Pius nevet vette fel.II. Piusszal a testet öltött humanizmus lépett Szent Pétertrónjára. A Siena melletti Corsignanóban született 1405-ben. Apja tönkrement nemes volt és kívüle még tizenhatgyermeket nemzett.

Enea Silvio ifjúkora óta rajongó tisztelője volt azókornak; Sokáig habozott is, hogy pappá szenteltessemagát, mert attól félt, hogy a papi teendők akadályozni

137

fogják kedves tanulmányaiban. Latin nyelven írt dévajverseket, ugyancsak latinul szerzett egy csinos szerelmitörténetet Eurgalus és Lucretia címen, amelyben egy ifjúhős költői, de igazán nem plátói szerelmét tárgyalja egyférjes asszony iránt. Van továbbá tőle egy ugyancsaklatinul írott komédiánk Chrysis címen, amely még ledérebbmint kis versei és regénye.

Mint latinistát, korában senki sem multa felül EneaSilviot az egyetlen Erasmuson kívül, noha Euryalus ésLucretia történetébe a szerző annyi színt és báját tudottbelevinni, amennyit a filozófus latin írásaiban hasztalankeresnénk. Piccolomini egyébként a baseli zsinat tör-ténetét is megírta, Csehország történetét, Ázsia földrajzát,Európa nevezetességeit, valamint Frigyes császár törté-netét. Ez utóbbi műve azonban befejezetlen maradt, merta szerző még a mű hőse előtt meghalt.

Piccolomini elbájoló ember volt, akit eleven és ter-mészetes humora sohasem hagyott cserben. Kevés kortár-sának volt hasonló érzéke a természet varázsa és szép-ségei iránt. Teljesebb és változatosabb életet is aligha éltvalaki nála. Enea Silvio úgyszólván egész Európát bejártaés Angliától Magyarországig, Norvégiától Szavojáig,mindenütt lakott, miközben a legkülönbözőbb tisztségekettöltötte be. Előbb Capranica bíboros titkára volt, aztána baseli zsinat titkára, ahol kitűnt kecses és eleven, elragadóés kimért ékesszólásával, melyből a határozottság és pon-tosság sem hiányzott s mely kellemesen elütött úgy aSorbonne doktorainak tanáros szárazságától, mint a némethittudósok dörgedelmes homályosságaitól. A továbbiak-ban átmenetileg a német császári udvar, majd a pápaiudvar környezetében találjuk a fiatal Enea Silviót. Néze-teiben igen csökönyös volt, de gyakran változtatta őketaz éghajlattal, főként azonban a különböző állásokkal,melyeket egészen a pápaságig betöltött; pillanatnyilagvallott nézeteihez azonban mindig őszintén ragaszkodott.

Mint Rabelais barátunk, a fiatal Enea Silvio is szere-tett jól inni és enni és a jóképű lányoknak megmondani,h°gy jóképűek. Timeo continentiam, nem szívelem azönmegtartóztatást, volt jelszava, mely époly jól illettvolna Pantagruel atyjához is. Magatartásában és válasz-tékos modorában igazi nemesember lévén, otthon vana pápák, királyok és császárok környezetében, de a nép

138

egyszerű gyermekeinek társaságában is jól érzi magát.Skóciában szívesen folytatott meghitt beszélgetéseket akendertörő asszonyokkal. Még római pápa korában iselőfordult, hogy csörgedező patak partján, a pázsitonülve barátságosan elcsevegett a parasztokkal és pórnőkkel,akik messze vidékről eljöttek, hogy lábai elé boruljanak.

Nagy örömét találta abban, hogy szerető gonddalcsiszolgassa bullái és enciklikái latinságát, melyeket nemegyszer a dombtetőn írt zöld nyárfák és ciprusok árnyé-kában.

Lelkiismeretesen, olykor tűzzel végezte pápai teen-dőit, így ha a törökök és ördögsugallta hitük ellen harcolt,vagy ha a francia király és »visszataszító« pragmatikaszankciója ellen kellett síkra szállani.

1460 január 18-ikán II. Pius kiadta Execrabilis kezdetűbulláját, melyben egyházi átokkal fenyegette mindazokat,akik a Szentszék valamely döntése ellen az egyetemeszsinathoz fellebbeznek. Igaz, hogy VII. Károlyt ez nemakadályozta abban, hogy főügyészével rögtön oda ne felleb-beztessen a megszorítások ellen, melyeknek a pápa agallikán Egyház kiváltságait akarta alávetni.

És mindez elfoglaltságok és gondok közepette —vallási forrongások Németországban, a török veszély, afrancia király ellenszegülése, a pápaság anyagi és erkölcsihatalmának visszaállítására irányuló törekvések -— ahumanista pápa mindennapos foglalkozása az ókor nagyíróival, Vergiliusszal, Horatiusszal, Demosthenesszel,Ciceróval változatlanul tovább folyik. II. Pius a kivonat-készítők kollégiumát megnyitja Európa összes tudósaielőtt. Sienában a Palazzo Piccolominit építteti és a kisPienza város teljes egészében neki köszöni létrejöttét.

Egyébiránt széleskörű megértésével a kornak azokközé a ritka kiválóságai közé tartozik, akik a gótikusművészetben nem a barbárok által lezüllesztett emberiségeltévelyedését látják. Becsüli mesterműveit és majdnemegy színvonalra helyezi őket az antik művészet remekeivel,.

Mint műpártoló mindazonáltal mégsem ér fel V.Miklóssal. II. Pius annyira takarékos volt, hogy takaré-kosságát némi rosszindulattal máskép is nevezhetnénk.Az írókat, akiket becsült, a legszebb bókokkal halmoztael és műveiket a legfinomabb, legavatottabb kritikáraméltatta. Ennél tovább azonban nem ment. Nagy örömére

139

szolgált ugyan, ha szép művészi alkotásokat láthatott ésgyönyörűsége telt benne, ha megcsodálhatta őket, de ezaz öröm és gyönyörűség nem ment el a megvásárlásig.

II. Piusnak állítólag megvolt az a tehetsége, hogynapi hét arany költséggel gondoskodjon annak a kétszáz-hetven személynek ellátásáról, akikből a pápai udvarállott. Mivel egy arany mai értékben körülbelül 260 papír-franknak felel meg, a pápa napi kiadása kétszázhetvenszemély élelmezésére és ellátására mostani 1800—2000frankot tesz ki.. Ilyen olcsón manapság aligha úszna meg.

II. Pius pápa halálából nem hiányzik a nagyság.Látta, milyen sikertelenül fáradozik azon, hogy a keresz-tény világ fejedelmeit, főpapjait és népeit közös cselekvésrebírja a fenyegető mohamedán előretörés ellen, mert ezekpillanatnyi érdeküket, egymással való harcaikat, viszá-lyaikat és vetélkedésüket előbbre helyezték a keresztényvilág üdvénél. A pápa tehát elhatározta, hogy maga állélére az expedíciónak, melyet elődje példájára, de nagyobbfelkészültséggel megszervezett. A hajóhad, melynekparancsnokságát maga vette át, 1464 június 18-ikán voltelindulandó. A pápa Anconában akart hajóra szállni, odaazonban már elcsigázottan érkezett meg a sok fáradságtól,az utolsó idők erőfeszítéseitől és gondjaitól. Szemeit aflottára függesztve, mely az ázsiai törökök elleni harcbakészült, Enea Silvio Piccolomini Anconában halt meg az1464. évi augusztus 16-ikára virradó éjjel.

* **

II. Pálban (1464—1471) még élesebben kifejezésrejutott elődeinek renaissance-jellege: szeretetreméltó,választékos és megnyerő modorú, de nem túlságosanszilárd jellemű nagyúr volt. Kedvelte a művészetet és aszórakozást, az antik vázákat és szobrokat, a farsangiünnepségeket, de nem volt humanista és csak mérsékeltenérdeklődött Vergilius versei és Cicero prózája iránt. Meg-szüntette a kivonatkészítők kollégiumát, II. Piusnak enagy alkotását, ezzel szemben tevékenyen előmozdítottaaz Örök Város megszépítésének munkáját, gondoskodotta legfontosabb római romok jó karba helyezéséről és V.Miklóshoz hasonlóan szenvedélyes gyűjtőnek mutatko-zott. De mert nemcsak pápa, hanem igazi kényúr is volt,

140

a velenceiek oldalán háborúba bocsátkozott a nápolyikirállyal, aki nem akarta elismerni a Szentszék hűbérifennhatóságát. E harcok kimenetele nem volt számárakedvező.

*

IV. Sixtusszal (1471—1484) a renaissance egyik leg-egyértelműbb és legmarkánsabb pápájához érkezünk.Ferencrendi szerzetes volt, egy Rovere nevű savonai hajósfia, egyébként igen tanult ember, de nyers egyéniség,unokaöccséhez, a későbbi II. Gyulához hasonlóan sisakospápa, akiből azonban ugyancsak II. Gyulához hasonlóanminden durvasága és rosszhiszeműsége dacára sem hiány-zik a nagyvonalúság. A világi fejedelemség gondjai azelső naptól kezdve fontosabbak voltak neki pápai teen-dőinél és alakja inkább hasonlít az olasz kényurakéhoz,mint a kereszténység atyjáéhoz. Hatalmát Rómában épúgytartotta fenn és époly rémuralmat gyakorolt, mint akár-melyik Visconti Milanóban, vagy akármelyik MalatestaRiminiben. Legfőbb törekvése az volt, hogy a Szentszékhűbérúri fennhatóságát kiterjessze nemcsak a nagyhűbéresekre, akik idővel függetlenítették tőle magukat,hanem az addigi határokon is túlra. Ugyanakkor IV.Sixtus minden erejével azon volt, hogy unokaöccsei jövő-jét biztosítsa. Girolamo Riariót az Egyház főkapitányávátette meg. Leonardo unokaöccsét Róma prefektusávánevezte ki. Egy harmadik unokaöccsét, Giovanni dellaRoveret, Sinigaglia és Mondovi helytartóságával ruháztafel. De összes unokaöccsei között leginkább Giuliano dellaRovere érdemel figyelmet, akit IV. Sixtus felvett a SzentKollégiumba s aki később ugyancsak a pápai trónra kerültés úgyszólván megnagyobbított és markánsabb kiadásavolt nagybátyjának, akinek törekvését és politikájáthasonlóan kíméletlen és a tisztességgel édeskeveset törődőeréllyel folytatta.

IV. Sixtusnak az volt a terve, hogy Girolamo Riarióta Romagna gazdag síkságain fekvő kiskirályságok birto-kához juttatja. Ezzel a pápaság hanyatthomlok zuhana szövetségek, ellenszövetségek, hadüzenetek, fegyver-tények, ostromok és megszállások forgatagába. A nápolyikirályság, a milanói hercegség, Firenze városa, a velenceiköztársaság, a ferrarai hercegség, az urbinói őrgrófság,

141

Rimini és Bologna városa az egyházfő jóvoltából egészkusza szövedékébe bonyolódnak a tárgyalásoknak, szerző-déseknek, békekötéseknek, támadásoknak és ellentáma-dásoknak, esküknek és árulásoknak, hittel erősített ésmegszegett fogadalmaknak, tett és visszavont Ígéreteknek,melyek felsorolásának nem volna sem vége, sem hossza.

A Ferrara elleni háborúkban a velenceiek IV. Sixtuskérésére szövetségbe léptek a pápával. A szövetség azon-ban idővel nem kedvez Riario érdekeinek, mire a pápanemcsak hogy cserben hagyja szövetségeseit és, hogymodern kifejezéssel éljünk, különbékét köt, hanem avelenceieket, akik a pápa óhajára elkezdett háború foly-tatását a történtek után most már kötelességüknek tartják,minden további nélkül kiközösítéssel fenyegeti. Ezt atisztes politikát különben unokaöccse, II. Gyula mégnagyvonalúbban megismételte utóbb a franciákkal szemben.

IV. Sixtus szívéhez azonban egész atyafiságábólPietro Riario állott legközelebb. Kivételes gyöngédséggelviseltetett irányában és Rómában az a hír járta, hogyPietro a pápa fia. Nagybátyja trónraléptekor PietroRiario egyszerű ferencrendi szerzetes volt, ettől kezdveazonban esőstől hullott rá az áldás és egymásután Konstan-tinápoly patriarchája, Firenze érseke, Sevilla érseke ésMende püspöke lett. Neki jutottak a legzsírosabb java-dalmak, melyekből valósággal özönlött hozzá a pénz.Igaz, hogy az egyházfejedelemnek nem okoz nagy fejtörést,mire adja ki jövedelmét. Parádés lovakra, kecses színész-nőkre, dicshimnuszokat zengő költőkre költi, körülveszimagát az élet minden kellemességével és nyakig úszikminden gyönyörűségben, ami azonban nem akadályozzameg abban, hogy halála előtt a sok jótétemény fejébennagybátyját ne igyekezzen lemondásra bírni, hogy helyébemagát választassa meg az Egyház fejének.

IV. Sixtus megsiratta unokaöccsét vagy fiát, akinekhálátlanságában nyilván nem vette észre a benne is meg-található családi vonást és Girolamo Riarióra vitte átvonzalmát, aki a savonai vámhivatalban körmölt. Nekiajándékozta Imolában a vámszedés jogát, melyet TaddeoManfreditől vásárolt meg. Egy másik unokaöccsének aSzent Péter örökségét képező Sinigaglia és Mondóvi java-dalmait adta oda s végül is Firenzére és Toszkanáramagára vetett szemet. Itt két kemény fából faragott legény

142

állott leküzdhetetlen akadályként IV. Sixtus elé: Lorenzoés Giuliano de'Medici. A pápa résztvett a Pazziak fentebbmár leírt összeesküvésében, melynek lelke az ő képvise-lője, Pisa érseke volt. A pápa egyik unokaöccse, RaffaeleRiario a firenzei dómban éppen az oltár előtt állott, mikorGiuliano de'Medicit agyonszúrták. Lorenzót, akit nemtudott meggyilkoltatni, mert sikerrel kivédte a két tőrrelrárontó pap támadását, egyszerűen kiközösítette. Azutánszövetkezett a nápolyi királlyal és az urbinói herceggel afirenzeiek ellen, akiket rákényszerített arra, hogy békéértkönyörögjenek. A város legismertebb patríciusai kényte-lenek voltak Rómába jönni és a Szent Péter-templomkapui előtt kérni a pápa bocsánatát. A Miserere gyászoshangjainak bugása közben a pápa vesszőjével érintette atérdeplő firenzeiek vállát, ezáltal tanúsítván, hogy meg-bocsátja nekik a támadást, melyet ő intézett ellenük.

Mikor Firenze elleni támadása kudarcot vallott, apápa az egyházi állam főurai ellen fordult, nevezetesena Colonnák hatalmas ghibellin családja és szövetségeseik,a Savelliek ellen. Az volt a szándéka, hogy unokaöccsejavára megfossza őket jószágaiktól. Colonna bíboros pro-tonotárius és Savelli bíboros az Angyalvár börtönébekerült. A család nagyszámú híveitől lakott negyedet,amelyben a Colonnák megerősített háza állott, megostro-molták, elözönlötték és kifosztották a pápai seregek,melyeknek a welf-párt fejei, a Colonnákkal hagyományo-san ellenséges lábon álló Orsiniek segítettek. Miután itttűzzel-vassal mindent elpusztítottak, Girolamo Riariovezetésével hozzáláttak ahhoz, hogy a Colonnák latiumijószágait ugyanerre a sorsra juttassák. Közben a Colonna-család feje kieszközölte a pápától az Angyalvárba zártfivérének szabadonbocsátását, avval a feltétellel, hogyMarino erődjét átadják a Szentszéknek. Ez meg is tör-tént, Lorenzo Colonnát azonban Rómában a pápai várbelső udvarában másnap lefejezték. A hullát a Szent Apos-tolok templomába vitték s ott a meggyilkolt gyászruhásanyja hajánál fogva felemelte gyermeke levágott fejét:»Nézzétek fiam fejét és a pápa tisztességét! Aztígérte nekünk, ha átadjuk neki Marinót, szabadon bocsátjafiamat! Marinót átadtuk neki és ő szabadon bocsátottafiamat, de mindjárt meg is gyilkolta! Így áll szavánaka pápa!«

143

A Romagnában Girolamo Riario Imola és Forliurává lett. IV. Sixtus tehát elérte célját.

Ez a nyers pápa, akiről Brantome azt mondja, hogy»soha pápa igazságszolgáltatásától nem rettegtek úgy,mint az övétől«, 1484 augusztus 13-án halt meg hetven-éves korában. Halálának elbeszélése Burchard szertartás-mester híres Diariumában megrázó olvasmány. Aligzárta le szemét a pápa hajnali öt órakor, mikor körülöttemindent kifosztottak. Lakájok, lovászok, írnokok, főpapokvalóságos lázban tömték meg zsebeiket és oldottak kere-ket a zsákmánnyal. A pápa holttestét a halottasszobaegy ajtajáról letépett függönybe göngyölték és a papa-gályszobába vitték, ahol meztelenül kiterítették az asz-talon. Meg kellett volna mosni, de az összes vázák, kan-nák és mosdótálak eltűntek. A szakácsnak kellett be-hoznia az edénymosogatásra használt dézsát. Ing sem volt,hogy a hullát felöltöztessék, mert a rajtalevőt szétszaggat-ták mikor lemosás után letörülték a testet. Az egyházfőhulláját tehát ing nélkül tették bele a koporsóba és mégel sem temették, mikor a nép már megrohanta az unoka-öccsük, a Riariók és Roverek palotáit, mindent ízzé-porrázúzva és tűzre dobva, míg a Colonnák az Orsiniakattámadták meg, hogy az üldözőjüknek nyújtott segítségetrajtuk megtorolják. A bíborosok elreteszelték ajtóikat,elsötétítették ablakaikat és a körülöttük levő fegyvere-sekkel sietősen bevették magukat házaikba.

Krisztus békéje, helytartója szíve szerint.Mégsem szabad elfelejtenünk, hogy IV. Sixtusnak

köszönhetjük a sixtusi kápolnát, melyet Michelangelodíszít festményeivel és a nőhangú fiatalemberek énekük-kel. IV. Sixtus építtette a Santa Maria del Popolót, a SantaMaria della Pácét, a San Spirito-kórházat; érdeklődöttaz irodalom fejlődése iránt és a II. Pál által üldözötthíres humanistát, Bartolomeo Platinát a Vatikáni Könyv-tár vezetésével bízta meg. Ez a jelenet Melozzo da Forliegy bámulatos freskójának szolgál motívumul. Platinafekete talárban térdel a pápa lábainál, aki karosszékébenül, fehérszegélyes vörös sapkával a fején. A profilbanábrázolt egyházfő arckifejezése nyers, kemény, akaratos.Mellettük áll Giuliano della Rovere bíboros, a későbbiII. Gyula.

IV. Sixtus megnyitotta a nagyközönség előtt a Vati-

144

káni Könyvtárat, melyet jelentékenyen megnagyobbított;rendeztette a pápai levéltárat és pártfogója volt a könyv-nyomtatásnak. Környezetében ott tündököltek a korlegnagyobb festői: Perugino, akinek freskói a sixtusikápolnában később eltűntek Michelangelo festményeialatt, Pinturiccio, akinek művei alkalmasint a quattro-cento összes festőinek alkotásai közül a legmodernebbülhatnak, a nagy Signorelli, Botticelli és Filippo Lippi,hogy csak a legfőbbeket említsük. IV. Sixtus azok közétartozik, akiket mint a »nagy pápákat« szokás emlegetni.

* **

Utóda génuai ember volt, Cibo bíboros, aki a VIII.Ince nevet vette fel (1484—1492). A választást Borgiabíboros döntötte el, III. Calixtus unokaöccse, aki magaszeretett volna pápa lenni, de miután felbecsülte esélyeités úgy találta, hogy ellenfeleinél kisebbek, gyors elhatá-rozással eladta a maga és párthívei szavazatát Cibobíborosnak.

Raffaele Maffei Volaterano kommentárjaiban ígybeszél VIII. Incéről:

»Ő volt az első, aki a pápák közül annak az akkormég új szokásnak hódolt, hogy nyilvánosan büszkélked-jen gyermekeivel és a régebbi előírások semmibevételévelelhalmozza őket javakkal.«

Hány gyermeke volt hát VIII. Incének? A korszatiraírói disztichonjaikban, négysoros és egyébfajtájúverseikben néha tizenhatot is ráfognak, nyolc fiút ésnyolc leányt. Néhány a pápasággal szemben ellenségesérzületű történetíró természetesen követte őket ezen azúton. Tényleg azonban csak két gyermekét ismerjükVIII. Incének: a híres Franceschetto Cibót, aki LorenzoMagnifico leányát vette nőül és húgát, Teodoricét, akiegy gazdag génuai hitvese lett. Ami azt a ráfogást illeti,hogy botrányosan elhalmozta őket jószágokkal, ellent-mond ennek Lorenzo de' Medici levele, melyben éppenellenkezőleg, szemére hányja a pápának ezirányú tartóz-kodását és túlzott mérsékletét.

Az az egy azonban biztos, hogy Franceschetto nyil-ván gyönge és határozatlan jellemű atyját annyira hatal-mában tartotta, hogy rábírta Girolamo Riario meggyil-

145

koltatására, csak mert magának akarta megszerezniForlit, amellyel IV. Sixtus ruházta volt fel kedvencunokaöccsét. A gaztettnek különben nem lett meg akívánt eredménye, mert a meggyilkolt özvegye, CatarinaSforza, miután férje meztelen holttestét kidobta az abla-kon, kastélyában olyan elkeseredett ellenállást fejtett ki,hogy a segédcsapatok Bolognából még idejekorán meg-érkeztek és visszaverték az ostromlókat. Franceschettokárpótlásul megkapta Fervetrit és Anguillarát.

Fián kívül az unokaöccsök hada vette körül VIII.Incét, akik mint bandavezérek, verekedők és adott eset-ben mint uzsorások működtek s Franceschetto révénszabott áron büntetJenséget biztosítottak Rómában azorgyilkosoknak. 150 arany (39.000 mai frank) váltságdíjfejében, melyből Franceschetto kapta az oroszlánrészt,bárki nyugodtan meggyilkolhatott akárkit.

1490-ben a pápa súlyosan megbetegedett. Életét fél-tették. Néhány híve köréje sereglett, fia azonban oko-sabbnak tartotta a pápai kincstár elemelését. Néhánykardinálisnak gondja volt arra, hogy idejekorán elfogjáka Toszkánába vivő úton.

VIII. Ince kötelességének érezte, hogy IV. Sixtusnaka nápolyi királyság elleni harcát folytassa és hogy céljátelérje, támogatta a nápolyi főurak lázadását Ferdinándkirály ellen. A Colonnák és Orsiniak ellenségeskedése ezalkalommal újból fellángolt, csakhogy most a Colonnákállottak a Szentszék oldalán. Az Orsiniaknak pompáskatonai szervezetük volt. Attól való félelmében, hogygyőzelmesen vonulhatnának be Rómába, a pápa vissza-hívta a rablóbandákat, melyeket elődeiknek sikerült ki-űzniök. A nápolyi király katonái előnyomultak és köze-ledtek az Örök Város felé. VIII. Ince békét kért és cser-ben hagyta a zendülőket, akiket Ferdinánd halomraöletett.

A katonai vállalkozásaiból kijózanodott VIII. Ince,akiben valóban semmi háborús hajlam nem volt, ettőlfogva a béke műveinek szentelte erejét. Meg kell adni,hogy kormányzata következtében Rómában és az egyháziállamban bőség és viszonylagos rend uralkodott. Hatha-tósan küzdött az ellen, amit ma árdrágításnak hivnak.Alattvalói ez okból áldották pápai uralmát. Az igazság-szolgáltatás érdekében végzett munkáját is dicsérték.

146

Mások azonban hevesen bírálták politikáját. AmirePierre Bayle ezt írja: »Látható, milyen nehéz pápánaklenni: gáncsolják a pápákat, ha résztvesznek Európapolitikai ügyeiben, de gáncsolják őket akkor is, ha nemavatkoznak bele, mert akkor semmi hasznot sem hajtanak aköznek. Guicciardini ilymódon ítélte meg VIII. Incét.«

IV. Sixtus utóda kitűnő megjelenésű, szép férfi volt,akinek modora nyájas, egyesek szerint túlságosan nyájasvolt. Szellemi képessége és tanultsága a humanizmusnakebben a korában vajmi csekély volt. Nagy szenvedélyenem a könyvek voltak, nem a szobrok és nem a festészet,hanem az ékszerek, melyeket derűre-borúra vásárolt.Egész ládákat töltött meg velük. Fösvény emberekneknagy örömük telik benne, ha gyöngyök, drágakövek ésaranyholmik ragyognak kezükben. VIII. Ince nyilvánezekhez tartozott.

Az arany szeretete bírta rá a Baj azét szultánnal,a Racine drámájában szereplő Bajazettel kötött egyez-ményre is, mely nem vet jó fényt a pápára. A szultánnakvolt egy Dsem nevű fivére, aki a trónra pályázott. Dsema rhodusi lovagok fogságába jutott és a pápa a lovagrendnagymesterétől, Aubusson Pétertől, elhozatta magához.Bajazet vetélytársának birtokában a pápa évi 40.000 ara-nyat, mai értékben tízmillió frankot fizettetett magánaka szultánnal, hogy a veszedelmes trónkövetelőt lakatalatt tartsa. Nagylelkűségét megtetézve, a szultán mégegy becses ajándékot is küldött az egyházfőnek: a szentdárda vasát, melyet II. Mohammed talált volt 1453-ban,Konstantinápoly bevételekor a templomi kincstárban.VIII. Ince nagy pompával mutatta meg a tisztelt erek-lyét a Vatikán loggiájáról. A francia királynak SainteChapelle-ben, a német császárnak Nürnbergben ugyan-csak megvolt a szent dárda vasa, egy negyedik példánypedig, melyet az első keresztes-háborúban találtak meg,valahol elkallódott.

Mikor Lorenzo Magnifico 1492-ben fiát, Giovanni de'Medici bíborost, az akkor tizenhétéves későbbi X. LeótRómába küldte, ezt mondta neki:

»Minden bűnök gyülekezőhelyére mégy és nehézdolgod lesz, ha tisztességes akarsz maradni.«

A bűnök e gyülekezőhelyének Infessura és Burck-hardt egy-egy tömör leírását adják:

147

»A papoknak és a Kúria tagjainak élete olyan volthogy alig akadt közöttük, aki ne tartott volna magánakágyast vagy legalább is kurtizánt, Isten és a keresztényhit nagyobb dicsőségére.« (Infessura.)

»Minden emberi és isteni tekintet megszűnt: mennyimegbecstelenítés és vérfertőzés, micsoda romlottsága alányoknak és fiúknak! Mennyi ledér nő Szent Péterpalotájában! S hozzá egész sora a kerítőknek; nyilvá-nos házakban több illemet találni!« (Burckhardt.)

És odább: »A kolostorok nagyrészéből megtűrt házlett.« Annyi bizonyos, hogy békésen megtűrték őket.

A templomokban olyan zsibvásár volt, mint a piaco-kon. »Oh, asszonyok, — kiáltá Sienai Bernát egyik beszé-dében — micsoda zenebona ez? Mikor reggel misét mon-dok, ti olyan lármát csaptok, hogy azt hiszem, egész seregliba gágogását hallom. Giovanna! kiáltja az egyik,Caterina! a másik, Francesca! a harmadik. Ilyen maga-tokba szállással hallgatjátok ti a misét!«

VIII. Ince szükségesnek látta, hogy megújítsa II.Pius elfelejtett rendeletét, mely megtiltotta a papoknak,hogy kocsmákat, játékbarlangokat tartsanak és léha höl-gyeknek udvaroljanak. De rendeletekkel nem lehet azerkölcsöket megjavítani.

VIII. Ince Rómában halt meg, 1492 július 25-én.Mint a korabeli pápák közül a legtöbbnek, neki is zsidóorvosa volt. Ez úgy vélte, hogy meghosszabbíthatja apápa életét, ha három kisfiú vérét fecskendezi ereibe.Infessura részletesen elbeszéli a borzasztó történetet.A három szerencsétlen gyermek elpusztult, a zsidó elme-nekült és a pápa meghalt.

A VIII. Ince pápasága alatt történt események nemolyan jelentéktelenek, mint általában hinni szokták.A legmesszehatóbb következményekkel az a felszólításjárt, melyet Ince pápa a nápolyi királlyal, AragóniaiFerdinánddal való torzsalkodása közben intézett VIII.Károly francia királyhoz, hogy érvényesítse a liliomoskoronának a pápa által ünnepélyesen elismert jogát anápolyi királyságra, Anjou Károly örökére.

K I L E N C E D I K F E J E Z E T

AZ OLASZ DICSŐSÉG FÜSTJE

A nápolyi kérdés.

A nápolyi királyság, melynek neve Olaszországbanegyszerűen csak a Királyság volt, a Szentszék világi hatal-mának nagy vetélytársa, hagyományos ellenfele. Mind-két állam az elsőbbséget igyekezett magának megszerezniOlaszországban s így az összeütközés nem maradhatott el.Emellett a pápa jogot formált a királyság feletti fenn-hatóságra és évi adóra, mert az egyházi birodalomnak ésNápolynak közös határai voltak.

Ilyen körülmények között végzetszerű volt az ellentéta római Kúria és a nápolyi uralkodóház között. Ez akkoréppen az aragoniai Ház volt. Nem csoda, hogy a pápafigyelme Franciaország felé fordult. A bíborosok közülGiuliano della Rovere, a későbbi II. Gyula unszoltaVIII. Incét a leghevesebben, hogy erre az útra lépjen és1486 márciusában valóban Franciaországba utazott apápának avval a megbízásával, hogy hozza magávala francia trónkövetelőt.

Ilymódon maga a pápa volt az, aki VIII. Károlylelkében — az olaszok alacsony termetére való tekintettelKis Károlynak nevezték — égbe törő reményeket éb-resztett.

Anjou René provencei gróf és nápolyi király in par-tibus, aki a »jó René király« melléknéven ismeretes,1480 július 10-én meghalt és unokaöccsére, Maine grófjárahagyta a nápolyi királyságra formált jogát avval a kikö-téssel, hogy elhalálozása esetén a jog a francia királyraszármazik át. Maine grófja 1481 december 11-én meghalt.

149

Honnan származott ez a jog? A nyers Anjou Ká-rolytól, Szent Lajos fivérétől, aki Dél-Olaszországbanszerzett magának királyságot, az akkor úgynevezett kétSziciliában, Sziciliában és Nápolyban, melyeknek inves-tituráját 1625-ben kapta meg IV. Kelemen pápától.

A sziciliai vecsernye néven ismert zendülés (1282március 31) a segítségül hívott III. Aragóniái Pétergyőzelmes hadjárata után kikergette az országból AnjouKárolyt.

Ettől kezdve az aragoniai ház és az Anjouk egymásmellett uralkodtak, amaz Palermóban, emezek Nápoly-ban. 1438-ban Johanna nápolyi királynő, akinek nemvoltak gyermekei, behívta országába a már említettAnjou Renét, Provence grófját, aki ilymódon a tróntörvényes örökösévé lett. René engedett a hívásnak, demert sem pénze, sem elegendő hadserege nem volt, kény-telen volt meghátrálni egy másik aragoniai, V. Alfonzelől, aki Johanna királynő végrendeletének valódiságátvitatta (1442). Úgy látszik különben, a jó René királynem vette túlságosan szívére a dolgot. Visszatért Francia-országba és ott fényűző életet folytatott; maga is mű-vészember lévén, művészekkel és költőkkel vette körülmagát. Képzelni sem lehet a jóléttől és egészségtől ki-csattanóbb alakot, mint ez a René király, ahogyan akorabeli festők képein előttünk áll.

A két Szicília királysága ilymódon ismét egyesültegy aragoniai fejedelem uralma alatt. Nagylelkű (V.)Alfonz halála után azonban az olasz államok újból külön-váltak. Alfonz fivére, János, aki Aragónia trónján követte,Szicíliát kapta, Ferdinánd nevű fia — törvénytelen fia —pedig a nápolyi királyságot. Evvel szemben René király,aki jogáról nem mondott le, ezt a jogot, mint már mon-dottuk, Károlyra, Maine grófjára hagyta, akiről a franciakirályra volt szállandó. XI. Lajos ilyenformán a gróf1481 december 11-én bekövetkezett halála után jogszerűörököse volt a királyságnak, melyet Szent Lajos fivérealapított a tizenharmadik században. A jog róla utódáraVIII. Károlyra szállott, aki a Szentszék jóvoltából fog-lalkozni kezdett avval a gondolattal, hogy igényénekérvényt szerez.

Néhány újabbkori történetíró tagadja VIII. Károlyjogainak érvényességét, de alaptalanul. Szerintük Anna

150

királyné és Anjou René végrendeletei ellentétben állanakIV. Kelemen 1265-ben kelt bullájának intézkedéseivel.Erre csak azt lehet mondani, hogy a pápának, mikorAnjou Károlyra ráruházta a hercegséget, nem volt jogaarra, hogy szakítson a hűbéri szokásokkal, VIII. Incepápa ellenben, mikor a francia királyt Nápolyba hívta,jogosan változtatta meg előde határozatát. Különben isa kérdésnek édes-kevés jelentősége van.

Nagyon indokolt a megjegyzés, hogy az okos, gya-korlatias szellemű és kalandos vállalkozásoktól idegen-kedő XI. Lajos minden jogcíme és a pápa minden kérésedacára sem bocsátkozott volna a nápolyi kísérletbe.VIII. Károly ellenben még fiatal volt, hevesvérű, becs-vágyó és a lovagregények eszmekörében élő középkorijelenség. XI. Lajos bizonyára azt sem tette volna meg,amit VIII. Károly, mikor a barcelonai szerződésben (1493január 19) visszaadta az aragoniai királynak Roussillontés Cerdagnet, melyeket százezer tallér kölcsön fejébenzálogba kapott. XI. Lajos sohasem adta volna ezeket atartományokat vissza, hacsak nem készpénzfizetés elle-nében: VIII. Károly egy garas nélkül lemondott róluk,hogy szabad kezet kapjon Olaszországban. XI. Lajosabba sem ment volna bele, hogy Miksa császárt vissza-helyezze Artois és a Franche-Comté birtokába, csak hogyjóakaratú semlegességét biztosítsa magának, noha ezeketa tartományokat Miksa hozományul adta Margit nevűleányával, aki VIII. Károly menyasszonya volt és akitez 1493 június 12-én visszaküldött atyjához, hogy Bre-tagnei Annát vegye nőül.

Olaszok Franciaországban, franciák Olaszországban.

Burckhardt úgy véli, hogy Franciaország beavatko-zása az olasz ügyekbe akkor is szükségképen létrehoztavolna előbb a nápolyi, azután a milanói kérdést, ha maguk-tól nem vetődtek volna fel.

Az összeköttetés a két ország között félszázad ótaegyre sűrűbb, gyorsabb, elevenebb lett. Az olasz városok-ban összecsődül a tömeg, hogy meghallgassa a franciautcai énekest. A kapcsolat a két országbeli kereskedőkés bankárok között szorossá és élénkké vált. Génua,

151

Lucca és Firenze pénzváltóinak és nagy kalmárjainak alegfontosabb francia városokban irodáik és képviseleteikvannak. Montpellier, Marseille, Bordeaux, Cahors, Pá-rizs, de Nantes és Rouen piacai is tele vannak olasz keres-kedőkkel (Lucien Romier). Pénzügyi tekintetben Lyonolasz város lett és külsőleg is olasz város képét mutatja.A Rhone partjain a »firenzei náció« befolyása a királyikormányra mind érezhetőbbé válik. A Sauli-családkapja azt a kiváltságot, hogy a Provenceban, Dauphiné-ben és Burgundiában kereskedjen. Ők adták későbbVIII. Károlynak a pénzt hadjáratához. A Capponiak1490-ben engedélyt kapnak a királytól arra, hogy adósai-kat kiközösíttessék. Egyikük, Francesco Capponi meg-szerzi Ambérieu és Crévecoeur uradalmakat. Elete utolsóévében, mikor Lyonban éhínség dühöngött, több hónaponát a város három-négyszáz lakosát ő élelmezte. TommasoGuadagni, aki a Magnifico melléknevet kapta, Beauregard,a Laval grófság, a burgundiai Verdun, a forezi Saint Jeanés a languedoci Saint-Victor ura volt, amely uradalmak-hoz rövidesen Lunelt és Galarguest csatolta (1537).A francia király neki biztosította a Rhone, a Saőne ésaz Isére sóbányászatát. Fia, II. Tommaso a király had-nagya volt Lyonban és kamarai nemes. Ezek a pénzváltókkülönben alig voltak összetéveszthetők nemes urakkal,dacára a hűbéri uradalmaknak és a hivatali címeknek,melyeket rájuk ruháztak. Nem egyre alkalmasint jólráillett a mondás, melyet L'Estoile vágott oda Gianbat-tista de Gondinak:

»Külsejét nézve, inkább jó sertéskereskedőnek tart-hatta az ember, mint nemesúrnak«.

Az Albizziak XII. Lajos és I. Ferenc hadseregénekfelszerelését szállították. Sokan ezek közül a Lyonbanletelepedett olasz bankárok közül a városi tanács tagjaivoltak. így Roberto degli Albizzi 1525-ben és PietroGabbioni 1550-ben.

Andrea Navagero velencei ügyvivő, aki 1528-banjárt Lyonban, ezt a leírást adja a városról: »Lakosokbangazdag és szépen épült, de az ottlakó emberek nagyrésztidegenek, mindenféle nemzetbeliek, főként azonban —majdnem mind — olaszok. A vásárok csábítják oda őket,az árukereskedelem és a pénzügyletek. A kereskedők leg-nagyobb része firenzei vagy génuai. Lyonban évente

152

nagy vásárt tartanak, amelyen roppant pénz folyik be,úgyhogy ez a hely egész Olaszország főbörzéje.«

A »firenzei náció« jelentőségéről és virágzásárólremek képet ad a Lyonban 1549-ben megjelent Magnifi-cence de la superbe entrée de Henri II. á Lyon. Az apród-jaiktól kísért firenzeiek bársonnyal és arannyal díszítettparipákon lovagoltak.

I. Ferenc uralkodása alatt Lyonnak két olasz kor-mányzója volt: Teodoro Trivulzio, aki nagybátyját,Pomponiót követte hivatalában.

Az Alpesek két oldalán a fejedelmi családok, a nagypatriciusi és arisztokrata házak között hamarosan kap-csolatok alakultak ki, érdekközösségek, úgyhogy a firenzeipatríciusokról szóló könyvének L'Hermite de Soliers ezta címet adhatta: La Toscane francaise (1661).

A hatalmos Orsini-család, mely annyi kastélynak,erődnek, várnak és városnak ura volt, a francia párt fel-tétlen hívének számított. Az Orsiniak, mint a rómaiakmondották, születésüktől fogva szívükbe vésve hordtáka francia korona nevét és címerét. A ferrarai Este-hercegekugyancsak hagyományszerűen franciabarátok voltak, »any-nyira, — jegyzi meg Brantome — hogy azt mondhatnók,ezek a nagy uraságok jobb, százszorta jobb franciák, mintsokan honfitársaink közül«.

A francia uralkodóház a Viscontiakkal és Mediciekkeltársult, a Guisek a ferrarai hercegekkel, a Bourbonok és aNeversek a mantuai Gonzagákkal — és ezt a felsorolástmég soká folytathatnánk. Már II. János Gian-Galeazzomilanói herceghez adta Izabella lányát, viszont a hercegleánya, Valentiné, Orleansi Lajoshoz, VI. Károly fivéréhezment nőül, aki Asti grófja lett és akinek idősebb fia,Károly, XII. Lajos atyja volt. Ez a Károly Francia-országból oly szerencsésen kormányozta olaszországi bir-tokait, hogy az Asti grófság lakosai szívvel-lélekkel fran-ciáknak vallották magukat. Cesare Borgia a César deFrancé nevet viseli; Lorenzo de'Medici, MichelangeloPensierosó]2L Anne de la Tourt veszi nőül és házasságuk-ból születik Medici Katalin. XII. Lajos pártfogása ésvédelme alá veszi a kis Montferrat őrgrófot, aki mint kis-gyermek elvesztette szüleit; a király, mint Claude deSeyssel mondja, »igaz jóságú és atyai vonzalmú« gyámja|esz és Mademoiselle d'Alencont adja hozzá nőül. II. Henrik

153

a pármai hercegnőnek adományozza Quercy, Agenais,Villefranche kegyuraságát és Rouergue kormányzóságát,kárpótlásul azért a »módfelett hitvány és embertelencselekedetért«, melyet V. Károly követett el ellene ésférje, Octavio Farnese ellen, mikor a hercegnő hozományátelkoboztatta. És a pármai hercegnő megbízásából az újbirtokokat pármai ember, Girolamo Curtio kezeli. Ugyan-erre a pármai hercegségre Lucrezia Borgia fiának, Ercoled'Este ferrarai hercegnek fáj a foga s mint magától érte-tődő dolgot javasolja a francia királynak, hogy mondjonle a hercegség birtokáról; hogy a Farneseket is rávegyéka JGgaikról való lemondásra, Chartres hercegséget adjáknekik, mely Renée de Francé ferrarai hercegnő hozománya.Ez az egész csere-bere nem úgy játszódik-e le, minthaParma, Chartres, Ferrara, Agenais és Quercy mind ugyan-egy ország városai és tartományai volnának? És valóbannem vallotta-e magát Saluzzio őrgrófja a francia királyhűbéresének? Ludovico, II. Federico mantuai herceg fiaHenriette de Nevers hercegnőt veszi feleségül. IX. KárolySenonches és Bresolles báróságokból Mantua név alatthercegséget alapít számára. (1566 decemberében.) Egy-ben elismeri Nevers hercegének. Mantuai Ludovico ala-pította Neversben a cserépgyárakat, melyek később olyjelentős virágzásnak indultak.

A francia király Brignano őrgrófjának adományozzaa Dauphinében fekvő Saint-Simphorien d'Ozon jövedel-mét és ugyancsak átadja neki az ottani vámszedést is.Viszont d'Estouteville marsall fia Olaszországban Néni ésGenzano, a nápolyi királyságban pedig Sarno grófság ura.

Olasz kapitány, Renzo Orsini védelmezi Marseillet1524 augusztus 19-től szeptember 28-ig V. Károly seregeiellen, akiknek parancsnoka francia ember, Bourbon conné-table és a hálás francia nép dalban ünnepli a vitéz védőt.

Egyházi téren még meggyőzőbb, amit látunk. Érse-kek, püspökök és apátok utazgatnak egyik országból amásikba és igazgatják innen és onnan a püspökségeketés kolostorokat, anélkül, hogy a nemzeti különbség akár-csak szóba is kerülne. Ha csak a kérdéses kor legjellem-zőbb példáit akarnánk felsorolni, könyvünk több lapjátkellene velük megtöltenünk. És ugyanezt a képet tárjaelénk a hadsereg, az udvar, valamennyi parlament ésegyetem.

154

Olaszországból nagy számban jöttek át nemes urak,condottierek, harcosok, kipróbált vezérek, hogy a liliomoslobogók alatt verekedjenek. Gianjacopo Trivulzio, akiFranciaország marsalljának méltóságára emelkedett, Agna-dello, Novarra és Melegnano mellett küzdött. Ebben amelegnanói ütközetben a francia hadsereg egy részének,a baszk és gascognei csapatoknak az olasz Pietro Navarrovolt a parancsnoka. Giovanni Carraccioli, Amalfi hercege,aki a francia okiratokban mint prince de Melphes szerepel,ugyancsak Franciaország marsallja volt. A Provencebanharcolt a császáriak ellen. II. Francesco mentuai őrgrófpedig 1503-ban főparancsnoka volt az összes Olaszország-ban lévő francia haderőknek. Cosimo de'Medici toszkánaiherceg egyik ügynöke 1542-ben megküldte urának azI. Ferenc seregeiben szolgáló olasz kapitányok névsorát.Egész sor nevet találunk itt, melyeknek viselői a leghíre-sebb családoknak sarjai: egy Guidobaldo, egy urbinóiherceg, egy della Mirandola gróf, Mondovi kormányzója éshúsz más.

Ugyanígy a tengerészetnél. Az expedíciót, mely1524-ben a francia király nevében birtokába vette Újfund-landot, a firenzei Giovanni Verazzano vezette. Egy másikfirenzei, Baccio Martelli, a francia tengerészetnél a gályákfőparancsnoka lett. Emlékezetesek a pompás szolgálatok,melyeket a génuai Andrea Doria tett a francia fegyverek-nek; ugyancsak ő védte Marseillet 1524-ben és ő vertemeg 1828 április 8-án a nápolyi öbölben V. Károly hajó-hadát. Virginio Orsini dell'Anguillara gróf I. Ferenc alatt»a francia keleti tengeri haderő főkapitánya«. Cristoforo diLubianónak jut ki 1533-ban az a feladat, hogy mint agályák kapitánya védelmezze a Provence partjait. FilippoAltovinetti gályakapitányi címmel Marseille kormány-zója. A marseillei községtanács testületileg vállalja egyiklánya keresztapaságát, aki a keresztségben a Marseillenevet kapja. A húszéves korában meghalt hajadon csinoskeresztneve sok olasz és francia költő lantját ihlette meg.

A francia udvarnál és a kormányban az olaszok aszóbanforgó korban a legfontosabb szerepet játsszák.René de Maulde, XII. Lajos történetírója, a milanóiGaleazzo di San Severinóról mint Franciaország elsőminiszteréről beszél. XII. Lajos neki adományozta a szépkastélyt Meung-sur-Vévreben, ahol Jeanne d'Arc és VII.

155

Károly tartózkodtak, mikor a dicsőséges szűz a királyakarata ellenére elköszönt tőle, hogy északra menjen s azangolokkal és burgundiakkal megvívja az utolsó ütkö-zeteket, fogságba és később máglyára jusson. Galeazzo ottvolt Paviánál is és igyekezett a királyt lebeszélni arról,hogy felvegye az ütközetet. Karddal kezében esett el aharctéren, miközben I. Ferencet védte támadói ellen,amit a király Brantome szerint »egyszer majd meg fogköszönni neki«.

II. Henrik és bátyja, a bretagnei herceg, inkább olasz,mint francia szellemben nevelkedtek. Mesterük, Teocrano,Spanyolországba is elkísérte Őket, mikor túszul maradtakott apjuk helyett.

Azoknak az olaszoknak felsorolása, akik VIII. Károly-tól II. Henrikig udvari hivatalokat töltöttek be Francia-országban, mint főlovászmesterek, kamarai nemesek,udvarmesterek és királyi főkomornyikok, éppúgy több oldalttöltene meg, mint a főpapok előszámlálása, akikről márfentebb volt szó.

A francia diplomáciában is igen nagy volt az olaszokszáma, akik körmönfontságukat, ravaszságukat és szín-lelnitudásukat vitték a szolgálatba. A veronai LudovicoCanossa készíti elő a XII. Lajos és VIII. Henrik közöttiszövetség útját. 1524 szeptember 16-án I. Ferenc Carpigrófját, Alberto Piot bízza meg, hogy nevében tárgyaljona fegyverszünetről V. Károly és VIII. Henrik között.Piero Salviati lovag Franciaország követe a török szul-tánnál. Ezek a diplomaták és több más honfitársuk sértet-ték az olasz politika minden csínját-bínját és nagy részükvolt abban, hogy megteremtődött nálunk az a nagy diplo-máciai iskola, mely egyedül tette lehetővé Richelieu ésXII. Lajos terveinek megvalósítását. (Emilé Picot.)

Fölösleges, hogy rámutassunk az olasz művészekhatalmas munkájára, melyet a tizenötödik század végénés a tizenhatodik elején végeztek Franciaországban. Hasz-nosabb lesz, ha André Michel szavaival utalunk arra,hogy ez a mozgalom nem maradt egyoldalú. »01aszországés Franciaország között inkább lehet kölcsönös befolyásrólbeszélni, mint egyetlen áramlatról, mely délről északrasodorta volna a már kialakult művészi eszményt.«

Tudományos téren is ugyanez a helyzet: míg GirolamoAleandro (Jérőme Aléandre) olasz létére a párizsi egyetem

156

rektora lett (1513 március 18) és Nagylelkű Alfonz Nápolyifjúságát Párizsba küldte tanulni, Arnaud du Ferrier, aparlament tanácselnöke, nyilvános előadásokat tartott apáduai iskolákban és a toulousei Jean de Coras a ferraraiegyetemen tanárkodott, ahol különben más franciák istanítottak: J. Fr. Du Soleil a matematikát és J.-J.Orgeat a poétikát. Paul Viallard a pisai egyetemen, későbbRómában olvas fel az antik irodalomról; Jean de Monluc,a későbbi velencei érsek, a római Sapiensa-kollégiumbanoktat teológiát, Marc-Antoine Morét pedig ugyanott ahumanisztikus tudományok tanszékét foglalja el.

A tizennegyedik század eleje óta a páviai egyetemetmegtöltötték nemcsak a francia diákok, de a mesterek is.Az egyetem francia hallgatói által elért méltóságok élén-ken igazolják, milyen fontos szerepet játszottak ott:társaik bizalmából többen emelkedtek közülük a »juristák«és a »művészek« rektorának méltóságára, így a provenceiJacques Maure 1423-ban, a picardiai Francois Breuille1447-ben, a burgundiai Pierre de Clerval 1460-ban, Jeande Luxembourg 1461-ben, Jean Trodon 1487-ben, a lyoniGervais de Cayla 1518-ban, a szavojai Louis de Rions1542-ben.

Evvel szemben az olaszok is igen számosan foglaltákel Franciaországban a legelőkelőbb tanszékeket. GirolamoAleandrón, a párizsi egyetem rektorán kívül a királyikollégiumban, a későbbi Collége de Francéban mindjártnégy olasz tanár működött: Agagio Guidacerio és PaoloParadisi, más néven Canossa a héber nyelvet tanította,Francesco Vimercati a filozófiát és Guido Guidiaz orvos-tudományt. Girolamo Acellini, más néven Balbi az antikirodalomról és a jogról tartott előadásokat Párizsban nagy-számú hallgatóság előtt. Tekintélye akkora volt, hogy azegyetem egy ünnepélyes ülésén (1485 március 14) nyil-vánosan meg merte támadni a kor egyik leghíresebbtanárát, Guillaume Tardifot.

Ennyi érintkezési pont, az érdekek és az érzések ilyenegymásbaszövődése azt eredményezte, hogy az olasz ügyekfrancia ügyekké lettek. »Nem volt lakáj -— jegyzi megMontaigne —, aki ne tudott volna újságot Firenzéből ésFerrarából.«

Nem volt olyan Olaszországot érintő ügy, amely hide-gen hagyta volna a franciákat, amihez hozzájárult a Fran-

157

ciaországba bevándorolt fuorisciti — az akkori francianyelven forussis — hihetetlenül nagy száma. Ez a körül-mény olyan fontos, hogy Lucien Romier a vallásháborúkeredetéről szóló kitűnő művében részletesen tárgyalja ésmeglepően éles megvilágításba helyezi.

Fuorisciti alatt az olasz városokból, hercegségekbőlés köztársaságokból számkivetettek értendők. Ilyen voltDante is, akit a firenzei welfek űztek ki, mint ghibellinta tizenharmadik század végén. Természetesen csak kevésíró és tudós akadt köztük, nagy többségükben a patríciuscsaládok, az éppen uralmon levő klikkek ellenségei voltak.Láttuk már, milyen kegyetlenül bánt el ellenségeivel Cosimode'Medici. Köztük gyakran találkoztak elszánt, mindenvakmerőségre kész, indulatos jellemű emberek, akiknekgyűlölete és dühe nem ismert határt, ha azokra gondoltak,akik távol tartották őket hazájuktól. Akadtak soraikbanpénzemberek, bukott kereskedők, jogászok, olykor bíborosfőpapok is, nagy apátságok és püspökségek birtokosai,akik áldozatul estek az olasz városok egyik felét a másikfele ellen irgalmatlan harcokba sodró viszályoknak, abbanaz időben, mikor a fehérek a feketék ellen küzdöttek, awelfek a ghibellinek ellen, az Orsiniak a Colonnák és Savelliekellen, a Santa Crocék Rómában a Della Vallék, az Albizziek,Strozziak, Pazziak Firenzében a Mediciek ellen. A jelle-mek hevessége és a szenvedélyek szilajsága egyike a renais-sance legkiütközőbb vonásainak. Mikor III. Gyula pápafivére kételyét fejezte ki, hogy helyénvaló-e a hosszúháború a toszkánai herceg ellen, egy Firenzéből szám-kivetett öreg kalmár, Bindo Altoviti, aggastyán létéredühtől remegve így felelt:

»Én fiamat küldöm a harcba, aki világi; ha elesik,másik fiamat is elküldöm, aki Firenze érseke és én magamis elmegyek, hogy meghaljak a hazáért.«

Az olasz száműzöttek elözönlötték Franciaországotés a legkülönbözőbb társadalmi osztályokkal keveredtek,melyekkel közölték érzéseiket, szenvedélyüket, gyűlöle-tüket. II. Henrik udvarában nagyjelentőségű szerepetjátszottak.

A legfontosabbak közöttük a firenzeiek voltak s ezekfejei, a két Strozzi-fivér, Piero és Leone. II. Henrikbecsülte és barátságával tüntette ki őket. 1554 július20-án Pierót, az idősebbet, Franciaország marsalljává ne-

158

vezte ki, míg öccsére, Leonéra flottái parancsnokságátbízta és a gályák főkapitányának címét adta neki.

Brantőme Piero Strozzit a kiváló hadvezérek közöttemlíti. »Sajnos, — írja — ez a derék úr királyaink szol-gálatában egész nagy vagyonát kiadta és elköltötte, merta több mint 500.000 tallérból, mellyel szolgálatbaléptekorrendelkezett, halála után mindössze 20.000 tallér maradtfiára. És mindezért nem kapott királyainktól nagyobbjutalmat vagy jótéteményt, mert nem volt tolakodó éssohasem kért. Igazán nemesszívű, nagylelkű és bőkezűférfiú volt.« A Strozzi-családnak Lyonban bankháza volt,melyből a francia királyok igen sok pénzt vettek fel.Cosimo toszkánai herceg úgy rettegett a két fivértől,Pierótól és Leonétól, hogy Franciaországban külön kémettartott, akinek csak az volt a dolga, hogy őket szemmeltartsa. Az idősebbet szerette volna eltétetni láb alól.

Piero Strozzi a híres ostrom alkalmából a nagy Guiseherceggel Metzbe vette be magát a többi olasz száműzöt-tel együtt. Ezek mind kiváltak bátorságukkal, vitézsé-gükkel és hasznos segítői voltak dicső vezérüknek. PieroStrozzi ügynöke vitte meg a királynak 1553 január 7-én adiadal hírét.

1558-ban, Calais visszafoglalásakor, két nápolyi mene-kült, Giulio Brancaccio és bizonyos Vespasiano, a salernóiherceg szolgája tűzte fel elsőnek a döntő rohamnál a királyzászlaját a bástyákra.

Piero Strozzit 1558-ban Thionville ostrománál haláloslövés érte balmellén, mikor éppen Guise herceggel beszélt éskezét vállára tette.

A nápolyiakról és milánóiakról, akik királyaink lobogóialatt sorakoztak, Brantőme még ezeket mondja:

»Elhagyták hazájukat és házukat és eljöttek éhezniFranciaországba, amint hogy láttam a salernói herceget,Sommá és Atri hercegeit, Gaiazzo grófját és Giulio Bran-cazzót, meg sok mást, akik az udvarnál voltak és ott többszánalmat, mint irigységet keltettek, mert jóformán éhen-haltak, sőt a salernói herceg meg is halt, nem hagyvánmaga után még az eltemetésére való költséget sem, amintmagam láttam.«

Ez a salernói herceg — Antonello di San Severino —egyike volt azoknak, akik Giuliano della Roverevel, a ké-sőbbi II. Gyulával együtt legjobban biztatták VII. Károlyt,

159

hogy indítsa meg olaszországi hadjáratát. A meghódítottNápolyba rögtön a király mögött vonult be, úgyhogy lová-nak feje a királyénak farkát érintette.

Igaz, hogy nem minden francia szolgálatban álló olaszvolt hős. Olyanok is akadtak köztük, akik elárulták afranciákat s akik a király környezetében szerzett összeköt-tetéseiket arra használták, hogy V. Károly ügynökei,azaz kémei legyenek.

* **

Helyénvalónak tartottuk, hogy ezt a rövid áttekintéstadjuk az olaszok jelentőségéről Franciaországban a renais-sance idején. Ezek a tények nemcsak az olasz háborúktermészetére vetnek fényt, hanem művészettörténeti szem-pontból is figyelmet érdemelnek.

És hogy visszatérjünk az olasz háborúkra, láthatólagnem elég, ha magyarázatukat csupán VIII. Károly fiatal-ságában keressük, mely őt a »dicsőség füstje« utáni haj-szára ösztökélte, vagy ha I. Ferenc lovagias érzületére, arenaissance remekeinek az Arno és a Tiberis partjára csa-logató délibábjára utalunk. Vessünk számot az érzések ésérdekek kusza sokféleségével, melyek a két országot össze-fűzik, a szálakkal, melyek a két nemzet között szövődnekés legalább is uralkodó osztályaikat arra késztetik, hogykölcsönösen osztozzanak egymás érzéseiben és érdekeiben.

VIII. Károly és Bretagnei Anna.

VIII. Károlyt tehát Olaszországba hívta VIII. Incepápa, aki emlékezetébe idézte a nápolyi koronához valójogait. Ince halála után utódja, VI. Sándor megismételtesürgető felszólítását és mindjárt trónralépte után GiovanniBatta Savelli bíborost küldte a királyhoz, hogy a Királyságmeghódítására unszolja. Milánó kényura, Ludovico Morougyancsak erre buzdította. Ludovico Moro, akit barnaarcszíne miatt neveztek így, fiatal unokaöccsétől, Gian-Galeazzo Sforzától ragadta el a koronát. Ez utóbbi1476-ban, nyolcéves korában követte atyját, GaleazzoMaria milanói herceget a trónon. Utóbb nőül vette Aragó-niái Izabellát, Ferdinánd nápolyi király lányát és ez azonvolt, hogy visszaszerezze vejének az őt megillető trónt.

160

Ludovico Moro tehát a pápát támogatta Aragóniái Fer-dinánd ellen, aki hatalmával arra kényszeríthette volna,hogy a koronát törvényes tulajdonosának adja vissza.

Végül pedig a nápolyi száműzöttek, Ferdinánd királyFranciaországba menekült alattvalói is unszolták VIII.Károlyt, hogy érvényesítse jogait. Ugyanezt tette Giulianodella Rovere bíboros, a későbbi II. Gyula, aki a pápaharagja elől keresett és talált oltalmat Franciaországban.»Úgy várják a királyt, mint a Messiást — írja 1494 novem-ber 13-i kelettel a ferrarai herceg minisztere. — Mindenkilesi az új híreket.«

Nápoly meghódítása egyébként a fiatal király elgon-dolása szerint — VIII. Károly mindössze huszonnégyévesvolt — csak lépcsőfok volt egy magasabb dicsőség felé.Nápoly birtoka megadta volna az óhajtott támaszpontotKonstantinápoly meghódításához és a Szentsír felszaba-dításához.

A fiatal király, aki huszonnyolcéves korában halt meg,a mi szempontunkból is érdekes személyiség. Több egykorúarckép maradt ránk róla, melyek közül különösen háromfigyelemreméltó egyéniségre vall. Az első a párizsi NemzetiKönyvtárban található, kis fára festett olajkép egy1190-ből származó latin kézirat bekötési tábláján; amásodik olasz eredetű terrakotta mellszobor, mely afirenzei Bargello-múzeumban látható és kifejező eleven-ségével hat; a harmadik Niccolo Fiorentino emlékérme,ugyancsak Firenzében, az Uffiziákban. Mindhárom képena megegyező vonások bizonyítékai az élethűségnek; nagy,nyilt szemek, melyek kiállanak üregükből és melyeknekkifejezése kissé vad; erős, madárcsőrre emlékeztető orr,igen nagy száj, lapos ajkakkal. Az olasz szobor összeszo-rított ajkakkal ábrázolja VIII. Károlyt, ami eltökéltkifejezést ad arcának, nyilván az olasz hadjáratok hatása-kép; a Nemzeti Könyvtárban lévő képen azonban a félignyilt ajkak szívbeli jóságot árulnak el. A Nemzeti Könyvtárképén az áll rövid és csupasz, a firenzei szobron kis szakálltmutat. VIII. Károly szakálla vörösbe játszó. Sörtés haja,mely füleit betakarja, alul felgöndörödve hullik vállaira.VIII. Károly nyilván kistermetű, gyönge és vézna test-alkatú volt, kurta nyaka meghajlott, combja és lába vé-kony volt és hosszúsága nem aranylott testéhez, úgyhogyegész külseje csúnyának hatott. »Ez a legrútabb ember,

161

akit valaha is láttam«, írja Sebastiano de Galmi és ZaccarioContarini velencei ügyvivő is így nyilatkozik róla: »A ki-rály arca megdöbbentően rút.« De ha felélénkült, voná-sainak érdekes kifejezést kölcsönöztek belső indulatai.A kis Bretagnei Annát, aki akkor tizenhétéves volt, egy-szeriben meghódította. VIII. Károly nagyon ideges voltés mozdulatai rángatózásnak hatottak. Sok illatszerthasznált, de mint régebben igen sok férfinél, a nőies pipereszeretete nála is összefért a harcos bátorságával, amineknyilvánvaló jelét adta a Fornovo melletti ütközetben.Ehhez járult lelki jósága, könnyen fellobbanó természeteés romantikus hajlama, mint háromszáz évvel később mon-dották volna. Nagy kedve telt a lovgaregények olvasá-sában. De az olasz követek mégis szigorúan ítélték meg:»Testre és lélekre egyaránt keveset ér«, mondja a velencei.Annyi bizonyos, hogy az olasz fejedelmek, államférfiak ésdiplomaták körmönfont ravaszsága, kétszínűsége és machia-vellizmusa nagy mértékben elképesztették. Gyermetegcsodálkozásában egyszer így fakadt ki: »Micsoda rosszemberek ezek a lombárdok (az olaszokat értette) ésfőképpen a pápa!« Egy másik esetben pedig, mikor ismétrászedték, így kiáltott fel: »Minő gyalázat! És én mindigmindent megmondtam nekik!« Sokan együgyűségnektartják ezt a kijelentést egy fiatal uralkodó szájából, demi elragadónak találjuk.

Milánó kényura, Ludovico Moro érdekes képet festetta tanácsosaitól körülvett VIII. Károlyról. »Láttam Astibana királyt, tanácsosai körében. Ha valamilyen kérdést kel-lett megvitatni, az egyik játszani kezdett, a másik ebéd-hez ült, ki evvel, ki avval foglalatoskodott. Ha vala-melyik mondott valamit, a többiek mind helyeseltek ésnyomban elhatározták, hogy ilyen értelemben fognakírni. De alig szólalt fel egy másik, nyomban megmásítottáka döntést.«

»Ami az ügyek elintézését illeti, — írja Comines is —a király és tanácsosai teljesen rábízták magukat néhányudvaroncra, akiknek egyetlen gondjuk az volt, hogy hará-csoljanak.«

Károly király neje, Bretagnei Anna, a kis »facipőshercegnő«, akit a király még tizenhatodik születésnapjaelőtt vett el, Brantome közlése szerint »szép és közepes«termetű volt, valójában azonban ő is igen kicsi és soványka,

162

azonkívül laposmellű is volt és sántított. Brantome sze-rint »egyik lába hajszálnyira rövidebb volt a másiknál,olyan kevéssel, hogy észre sem lehetett venni«. Valóbanalig lehetett észrevenni, mert volt benne annyi hiúság,hogy rövidebb lábán magasabb talpú cipőt hordott.

Anna királynéról több miniatűr maradt ránk, a leg-híresebb azonban, Jean Bourdichon tourainei arcképfestőmunkája, nem nevezhető arcképnek, mert általánosantartott vonásai egyáltalán semmit sem árulnak el eredeti-jéről. A királyné arca rajta miben sem különbözik az őtkörülvevő szüzekétől és szentekétől.

Bretagnei Anna eszes, józan és okos asszonyka volt,azok közül való, akik, mint mondani szokás, a pénzesládánülnek. Azonkívül szemes is volt, elővigyázatos és volt eszeahhoz, hogyan kell érdekeit megvédeni. Gondos nevelés-ben részesült, latin verseket írt és tudott valamelyestgörögül is. Egész életében megmaradt az a »fine Cretonne«,akiről Brantőme beszél és mindig inkább Bretagne her-cegnője volt, mint francia királyné; bretonjai rajongtakérte és a papság körében is igen népszerű volt, főkéntOlaszországban, ahol nagy érdeméül tudták be a rómaiKúria iránti hűségét. Velence ügyvivője a francia udvarnál,Zaccaria Contarini 1492 szeptemberében ezt írja róla:»A királyné tizenhétéves, külsejére kicsi és sovány, észre-vehetőleg sánta, noha fatalpú cipőt visel és korához képestigen eszes, elannyira, hogyha valamit a fejébe vesz, mosoly-gással vagy könnyekkel mindig eléri. Nagyon féltékeny akirályra.«

A mindennapi életben Anna királyné egyszerűenöltözködött; fején bretagnei módra fehér főkötőt viselts ez alatt látható volt a fekete kendő, mely a szívének olykedves Bretagneban akkor még dívott. Ünnepélyes alkal-makkor azonban királynői pompában és díszben mutat-kozott. »Nagy kellemmel és felséggel tudta fogadni a kül-földi fejedelmeket és követeket — mondja Brantőme —és ebben nagy kedve telt, mert ékesszólásával könnyeneltársalgott velük és francia beszédjébe hellyel-közzelidegen szavakat kevert, melyet udvarmesterétől tanult.«

A »szép és tisztes hölgyek« jóízű történetírója mégezt jegyzi meg Anna királynéról:

»Ő volt az első, aki nagy sereg udvarhölggyel vettemagát körül, mint az azóta is történik; mert igen nagy

163

kísérete volt asszonyokból és lányokból és soha senkitsem utasított vissza.«

Bretagnei Anna és VIII. Károly renaissance-fejedel-mekhez illően mindketten nagy kedvelői voltak a művészitárgyaknak és csecsebecséknek. Együtt laktak felváltvaa plessis-lés-toursi kastélyban és Amboiseban; ez utóbbitízlésük szerint rendezték be francia-flamand faliszőnye-gekkel, melyek gyártása az akkori idők büszkesége volt.Az egyik teremben Mózes selyemre hímzett története tar-kította a falakat, melyek készítői André Denisot ésGuillaume Ménagier híres tourainei »szövőmesterek« voltak.A király magánlakosztályának szobái saját színeiben,vörösben és sárgában díszelegtek. A léptek neszét elnyeltéka keleti szőnyegek.

Nagy tévedés volna, ha a plessisi kastélyt komor ésrideg királyi székhelynek képzelnők el. Lehet, hogy XI.Lajos emléke vet rá legendás árnyékot, azé a XI. Lajosé,akinek történelmi gyümölcsöskertje oly gazdag voltakasztottakban. A kor igényes, vaskos palotáival össze-hasonlítva, melyek Firenzében épúgy, mint Rómábanminden kényelem híján voltak, a kastély kecses és kelle-mes lakhely volt, francia születésű és Franciaországbavetődött építészek műve, akik közül megemlítendő a»három tourainei királyi építőmester« Jean Duchenin, JeanThibaut és Jean Regnard. Sajnos, az épületből ma már csakigen kevés maradt.

Amboiseban a király katonai hajlamai gyönyörűfegyver- és páncélgyűjteményben élték ki magukat, mely-nek darabjai közt kétségbevonhatatlan valódisága kin-csek voltak találhatók: Chlodwig kétélű csatabárdja, Dago-bert király kardja, Nagy Károly pallosa, Szent Lajos szablyája, Szent Fülöp kardja, melyet oly derekasan forgatottMons-en-Pévelenél és melyet Jó János — akinek mellék-neve voltaképpen bátrat akar jelenteni — nem kevésbbéjól használt Poitiersnél, Bertrand du Guesclin fejszéje,végül pedig Jeanne d'Arc pompás és fényes, a toroknálarany karikákból készült és vörösselyemmel bélelt vas-inge. Ehhez a gyűjteményhez VIII. Károly Olaszországbólvaló hazatérése után még azt a kardot csatolta, melyet afornovói csatában használt. (A részletek egy Amboiseban1499 szeptember 22-én felvett leltárból valók.)

164

VIII. Károly Olaszországban.

Bretagnei Anna és VIII. Károly nem közönségesenokos nővére, Beaujeui Anna — »Franciaország legkevésbbébolond asszonya«, mint atyja, XI. Lajos mondta róla —hiába próbálták az ifjú királyt egyesült erővel eltéríteniolasz terveitől. A nápolyi hadjárat elvégzett dolog volt.1494 elején VIII. Károly a királyné kíséretében Lyonbament, hogy ott felkészüljön az expedícióra. Összevontahadseregét, élelmiszert gyűjtött, megszervezte az ellátást,a málhát az Alpeseken való átkelés megkönnyítésére ösz-vérek hátára kötöztette, közben pedig egymást érték avitézi játékok és lovagi tornák. 1494 augusztus 29-én,pénteken VIII. Károly misét hallgatott, megcsókolta fele-ségét és lovára szökött.

1494 szeptember 3-án lépte át Szavoja határát. Had-serege, mint Brantome mondja, »látásra is ijesztő volt,annyi volt benne a gonosztevő és az igazságszolgáltatáselől megugrott lator, akinek hátára erőszakkal sütötték aliliomos bélyeget; jó verekedők, de nehezen ráncbaszed-hetők«. A seregben 3600 lándzsás volt, 6000 bretagneiíjász, 6000 parittyás, 8000 puskás, 8000 svájci pikás éstekintélyes tüzérség.

»Ezek — írja Guicciardini — olyan tűzvészt és dög-vészt hoztak Olaszországba, hogy nemcsak az államokviszonyai változtak meg, hanem a kormányzás és a had-viselés erkölcsei is.« Olaszország területén öt fontosabbállam létezett: a Szentszék, Nápoly, Velence, Milánó ésFirenze. Ezek mind éberen vigyáztak arra, hegy egyikük senőjön túlnagyra a többiek rovására. A legkisebb válto-zást számon tartották és a legsilányabb kis erőd meg-hódítása nagy zenebonával járt. Ha pedig itt-ott fegy-veres összecsapásra került a sor köztük, az erők olyanegyenlőek voltak, a csapatok felállítása annyi időt köve-telt, a tüzérség olyan nehezen mozgott, hogy egy kastélyostroma egy nyáron át tartott és a hadjárat egész csekélyvagy semmilyen véráldozattal végződött. A franciák meg-jelenése azonban, mint Guicciardini tovább elmondja,vihar módjára fenekestül felforgatott mindent, az olaszhatalmak között felborította az egyensúlyt és a közösérdekek minden gondját elsöpörte. »Városok, fejedelem-

165

ségek és a Királyság ellenséges betörések és zavarokprédái, egyikük sem gondol immár egyébre, mint sajátkülön érdekére. . . Váratlan és kegyetlen háborúk rob-bannak ki. Államokat hódítanak meg és vesztenek elkevesebb idő alatt, mint valaha egy falusi kunyhó meg-vételéhez kellett; hirtelen rajtaütéssel városokat ragadnakel, nem hónapok, hanem egyetlen nap alatt. Egymást érika vakmerő és véres támadások. Ettől fogva az államokatnem hosszadalmas tárgyalások útján tartják meg és vesz-tik el, adják át vagy szerzik meg, hanem fegyveres kézzela csatatéren.«

Szeptember 9-én a francia hadsereg Astiban volt.Közben azonban két fontos esemény történt, mely fel-bontással fenyegette az egész vállalkozást. I. Ferdinándnápolyi király 1494 január 25-én meghalt és a fiatalGian-Galeazzo, akinek koronáját Lodovico il Moro bito-rolta, utolsó napjait élte. A bitorlónak, aki ezentúl zavar-talanul uralkodhatott, Nápoly bukása époly kevésséállott már érdekében, mint I. Ferdinánd és VIII. Inceelhunyta után a Szentszéknek. A pápának és a milánóihercegnek, akik elsősorban unszolták VIII. Károlyt had-járata megkezdésére, nem volt többé okuk, hogy a vállal-kozás sikerét óhajtsák.

VIII. Károly Pávián és Pisán keresztül megindulthadseregével Firenze felé.

1406 óta a pisaiak Firenze fennhatósága alatt állot-tak és csak nagy nehezen tűrték a jármot. A franciákmegérkezése kedvező alkalomnak látszott függetlenségükvisszaszerzésére. Az érkezőket evvel a kiáltással fogad-ták: »Éljen a szabadság! Éljenek a franciák!«

Firenzében gyűlölték Piero de' Medicit, Lorenzo Magni-fico fiát. Mint egy kortárs mondja, »szenvedéiyes ked-velője volt az élvezeteknek és a nőknek, lobbanékony ter-mészetű, de különben jellem és szellemi kiválóság híjjánvaló«. Uralma, mint minden tehetségtelen emberé, elha-markodott ballépések sorozata volt. Mivel a franciákközeledése őt is megrémítette, a toszkánai Sarzanábanszerződést kötött velük, melynek egyik feltétele függet-lenségüket biztosította a pisaiaknak. Erre a firenzeiekelkergették Piero de'Medicit (1494 november 9-én) ésvisszaállították a népuralmat, miközben kénytelen-kel-letlen jó képet vágtak a franciák bejöveteléhez.

166

VIII. Károly bevonulása 1494 november 17-én alegfényesebb külsőségek között ment végbe. Firenzeutcáit erre az alkalomra új homokkal szórták be; az abla-kokból függönyök és szőnyegek lógtak. Az eső sajnála-tosképpen megzavarta az ünnepségeket és az aranybanpompázó papságot menekülésre kényszerítette.

A királyi menet élén négy dobos haladt, hordónagy-ságú dobjukat pergetve. Mögöttük a kürtösök és altisztekhaladtak, a parittyások, az íjászok, a svájciak, egyrészüksúlyos kelevézeikkel, másrészük két marokra fogottembernagyságú karddal, melyet keresztben hátukraakasztva hordtak, hasukra kötve pedig még egy szélesrövid kardot viseltek. Testhezálló nadrágjuk függőlegesena király színeiben tartott vörös és sárga csíkokkal voltdíszítve. Mögöttük jöttek az alabárdosok, ugyancsak akirály színeiben. A fegyveresek, más szóval a lovasokkövetekeztek ezután szélestalpú papucsba bujtatott lábak-kal a kengyelben; nagy lovaikon ültek páncéllal védettlábszárakkal, mellvértjük csillogott az aranytól és bőr-kalapjukon libegett-lobogott a tolldísz. Fejük felett zász-lók lengtek, részben Franciaország címerével, illetve akirály színeiben, részben a különböző csapatok jelvényei-vel ellátva. Ezután következett a királyi ház: nyolcszáztündöklő páncélba öltözött nemes úr selyembe és aranybabujtatott pikásokkal; végül nagyszerű mennyezet alattVIII. Károly Savoie nevű szép fekete lován, arany fegy-verzetben, gyönggyel és ékkövekkel dúsan kirakva, avállairól aláomló hosszú kék királyi köpenyben, mely lová-nak hátát betakarta. Fején fehér aranykoronás süveg volt,fekete tollbokrétával, lándzsáját katonásan combjáhozszorította. A káprázatos menetet polgárok zárták be,a Nagytanács tagjai, bírák és pénzemberek.

De dacára ennek az egész pompának, a tömeg ujjon-gásának, a nagyon is olaszos barátságnyilvánításnak, afirenzeiek fogadtatása mögött ott leselkedett a bizalmat-lanság. Nagy számban hoztak be a vidékről parasztokat,akik rendes ütközetben nem állták volna meg helyüket,de egy emberekkel túlzsúfolt városban jól forgatták akést. VIII. Károly kieszközölte, hogy a Firenzéből el-űzött Piero de'Medici mint magánember visszatérhessena városba, azután serege élén elindult Rómába. Útközbenérte utól a meglepő hír, hogy a pápai udvarnál a viszonyok

167

váratlanul megváltoztak. A Szentszék a franciákat hívtabe a nápolyiak ellen, VI. Sándor ellenben, VIII. Inceutóda a nápolyiakat hívta segítségül a franciák ellen.Kétségtelen, hogy az új pápa is kényelmetlen szomszéd-nak tartotta Aragóniái Alfonzot vagy Ferdinándot anápolyi trónon, a hatalmas francia király térhódításaazonban még sokkal fenyegetőbbnek látszott. IjedtébenVI. Sándor megerősítette az Angyalvárat, megtöltöttekatonával és lőszerrel s Európa összes udvaraitól sürgőssegítséget kért. Még a török szultán felé is kitárta karját.Baj azét görögül írt válaszlevelei a franciák kezébe kerül-tek. VIII. Károly lefordíttatta őket. Elképzelhető meg-ütődése és felháborodása. Tovább folytatta előnyomu-lását, most már mint ellenség. Viterbóban katonái elfog-ták a szép Giulia Farnesét, a pápa kedvesét. Tisztelettelbántak vele, de fogolyként kezelték. A pápa kénytelenvolt 3000 arany váltságdíjat fizetni érte. Közben meg-érkeztek a nápolyi király segédcsapatai és Rómát védelmiállapotba helyezték. VI. Sándor meg a város kapuit iselfalaztatta. Az olasz nép azonban nem sok kedvet muta-tott arra, hogy ellenállásában támogassa. Ahol az ágyúkmegjelentek, írja egy költő, »az erődök sietve bejelentettékhódolatukat«.

A pápa kelletlenül jó képet vágott a hódítók bevo-nulásához.

így történt, hogy VIII. Károly 1494 december 31-ikéndiadalmenetben vonult be Rómába és a tömeg mindenütt»Francia!« és »Colonna!« kiáltással fogadta, mert ezúttala Colonnák voltak azok, akik az őket gyilkoló pápai hata-lom bosszantására ujjongó örömmel fogadták az idegeneket.

Firenzében VIII. Károly kifejtette egész pompáját,Rómában ellenben ereje és hatalma teljében akart meg-mutatkozni. Itt a menet élén az óriás termetű, félelmetessvájci és német zsoldosok lépdeltek hosszú lándzsákkalés roppant kardokkal. Katonásan tömött sorokban mene-teltek a sipok és dobok hangjára és fegyelmük bámulatbaejtette a rómaiakat. Utánuk a gascogneiak és a breta-gneiak haladtak parittyáikkal, puskáikkal és íjaikkal.Gascogne viharedzett katonáinak festőién hanyagkülseje élesen elütött a germánok marcona harciasságától.Ezután a nemesurak nagyszámú tarka, felpántlikázott,arany- és ezüstláncokkal ékes csapata következett; súlyos

168

szablyával és harci lándzsával kezében lovagolt mögöttüka király, ragyogó páncélban az arannyal hímzett karma-zsin köpeny alatt, aranykoronás fehér süveggel a fején. Két-oldalt három-három vörösruhás bíboros haladt mellette.

VI. Sándor lovon ment elébe a királynak, arany-hímes dolmányban, spanyol övvel, oldalán karddal, fejénfélrecsapott süveggel, hogy szinte lerítt róla a jókedv.Spanyol testőrsége vígan csörtetett utána.

A király és az egyházfő túláradó nyájassággal köszön-tötték egymást. Mikor azonban VIII. Károly azt kívántaa pápától, hogy ruházza fel a nápolyi királysággal, mintIV. Kelemen annakidején Anjou Károlyt, a pápa ismétolyan ömlengő hangon biztosította barátságáról és hűsé-géről, hogy mikor VIII. Károly 1495 január 28-ikán azélelmiszerhiány miatt hadseregével elhagyta Rómát, ezeka nyilatkozatok továbbra is érvényben maradtak, csaképpen invesztitúra nem követte őket. VIII. Károly ezen-kívül megkapta a pápa ünnepélyes áldását, mely szer-tartás megrendezésében VI. Sándor felülmúlhatatlan volt.

Római tartózkodása alatt a francia király megleptea város lakosait hitbuzgóságával; mindennap térden-állva, lehajtott fővel, imára kulcsolt kézzel hallgattavégig a misét.

A pápa iránti bizalmatlanságában VIII. Károlymindjárt Rómába érkeztekor kezébe vette a város egészközigazgatását. Mikor Rómából kivonult, biztonság okábólmég VI. Sándor félelmetes és hírhedt fiát, Cesare Borgiátis magával vitte túszul. De Cesarét nem olyan fábólfaragták, hogy el ne szökött volna. A királyi sereg Velletri-ben tábort ütött s a pápa fia lovásznak öltözve éjnek idejénkereket oldott, míg Rómában az egyházfő az Angyalvárvédelmének kiépítésén dolgozott, megkettőztette a hely-őrséget és megrakta az erődöt hadiszerekkel.

Nápoly trónján I. Ferdinánd utóda, II. Alfonz köz-utálat tárgya volt. »Nála kegyetlenebb, erkölcstelenebbember még nem élt«, írja Comines. A franciák közeledésehírére a nápolyiak fellázadtak. Alfonz fia, II. Ferdinándjavára lemondott a trónról és 1495 januárjában Sziliciábamenekült. Az új király, akit az olaszok Ferrandinónakneveztek, huszonötéves fiatalember volt. A franciák meg-jelentek Nápoly kapui előtt. A lakosság örömrivalgásalfogadta őket. Erre Ferrandino is odébb állott és 1495

169

február 22-ikén VIII. Károly birtokába vette Nápolyt,melynek meghódítására fegyvert fogott.

Miután nagyobb erőfeszítés nélkül rövidesen a Király-ság egész területére kiterjesztette fennhatóságát, a franciakirály hozzálátott, hogy szilárd alapokra helyezze és meg-szervezze hatalmát. Első intézkedései engedékenységrevallottak. Megerősítette a nápolyi kapitulációkat, melyeka királyság lakóinak »kiváltságaik« élvezetét biztosították,így kifejezetten elismerte a patríciusok és gazdag keres-kedők előjogát »fehér valamint fekete« rabszolgák tar-tására. A renaissance tündöklő fényében a rabszolgaságintézménye mulatságos tréfának hatna, ha nem volnaannyira szomorú; mégsem szabad csodálkoznunk rajtaabban a korszakban, mikor a pápák is külön bullákbanjogosították fel a keresztényeket arra, hogy embertársaikatszabadságuktól megfosszák és rabszolgáknak adják el.

VIII. Károly győzelmi mámorban úszott. Mindenelbűvölte, amit maga előtt látott: a paloták, a kastélyok,a kertek és a — nápolyi nők.

Sógorának, Beaujeui Péternek így ír 1495 március28-ikán:

»Nem képzelhetsz el magadnak olyan szép kerteket,mint ebben a városban láthatók. Hitemre, csak Ádámés Éva hiányzik belőlük, hogy földi paradicsomok legye-nek, olyan szépek és úgy telve vannak jó és különös dol-gokkal. Hozzá ebben az országban élnek a legjobb festőkis, akik az elgondolható legszebb tetőket csináljak, melyek-hez szépségben és gazdagságban nem is foghatók azok,amelyeket Beauceben, Lyonban és Franciaország másvárosaiban találni. Ezért néhány festőt el is viszek magam-mal és Amboiseban ugyanilyeneket csináltatok.« Az ifjúkirály nyomban meg is bízta Nicolas Fagot kárpitos-mestert, hogy huszonkét olasz festővel, építésszel, hímző-vel, műasztalossal és aranyművessel induljon visszaFranciaországba. De a visszahatás nem soká váratottmagára. A hódító hadsereg, melynek összetételéről mármegemlékeztünk, egymásután a legszörnyűbb túlkapáso-kat követte el. A Monté San Giovannit rohammal elfog-lalták. Az összes védőket legyilkolták és hulláikat a vár-falról az árokba dobták. Igaz, hogy a kor erkölcsei meg-engedték a fegyveresen ellenálló városok kifosztását, deitt a győztesek igazi rémuralmat gyakoroltak. A nápolyi

170

királyságban a hódítók nem abban az elbánásban részesí-tették az országot, melyre az a barátságos fogadtatás utánjoggal számot tarthatott. Valóságos hajtóvadászat kez-dődött és az okkupációból rablógazdálkodás lett. A jöve-delmező helységeket a király emberei egyszerűen kisajá-tították. A fiatal VIII. Károly az élvezetek és az elébetáruló szépségek mámorában észre sem vette, hogy kör-nyezete mire használja hatalmát. De különben is kétséges,hogy gátat vethetett volna a visszaéléseknek. Néhány okostanácsadója, akit Franciaországból hozatott, eredmény-telenül próbálkozott vele.

A nápolyiak elégedetlensége nőttön nőtt, Olaszországpedig fokozódó aggodalommal látta a garázda martalócok-tól kísért hatalmas vendég jelenlétét. Ugyanaz a kéthatalom, amely VIII. Károlyt az országba csalta, a rómaipápa és a milánói herceg, franciaellenes szövetséget hozottlétre. Az erre vonatkozó szerződést 1495 március 25-ikénkötötték meg Velencében. A következő hatalmak fogtakössze a francia király ellen: VI. Sándor, Ludovico il Moro,a velencei köztársaság, Katolikus Ferdinánd, Izabellakirályné és Miksa császár. Április elsején a vatikáni test-őrség Rómában minden indítóok és kényszer nélkül rátá-madt a király egy ötszáz főnyi csapatára, amely éppenvisszatérőben volt Franciaországba. Tizenötöt közülükmegöltek.

Ez a hír VIII. Károlyt éktelen dühre lobbantotta.Látta, hogy elárulták és pedig éppen azok, akiket legmeg-bízhatóbb szövetségeseinek tartott. Amilyen hirtelen ter-mészetű volt, nyomban elhatározta a visszavonulást,előbb azonban meg akarta szerezni magának azt az elég-tételt, hogy ünnepélyesen bevonuljon Nápolyba, amilegalább is saját szemében fényesen igazolta az elért sikert.És valóban, a tavaszi öltözetben az ablakok mögötttolongó nápolyiak elé szép látvány tárult: a francia királyfényes kísérettel vonult el előttük keleti császári pompában,koronával a fején, királyi pálcával és országalmával kezé-ben, a vállára hulló császári palástban. Ebben a teljesdíszben ment a székesegyházba, ahol ünnepélyes isten-tiszteletet tartottak. Másnap nagy lakomán látta vendégülaz ország főbb urait és patríciusait, akik valamennyienhűségükről és hódolatukról biztosították, jól tudván, hogyaz eskünek ugyan nem sok foganatja lesz.

171

1495 május 20-ikán a király elutazott. HadnagyáulNápolyban hagyta Montpensier grófot, mintegy tízezeremberrel. Közben azonban már az ellene alakult Ligahadseregei megkezdték az előnyomulást.

VIII. Károly június elsején ismét átvonult Rómán.A pápa elmenekült. A táborukban megjelent követekkérésére a franciák elállottak attól, hogy Firenzén átvo-nuljanak. De az Appenineken való átkelés annál veszedel-mesebb volt, mert Gian-Francesco Gonzaga, mantuaiőrgróf vezetése alatt megjelentek a velencei Liga csapatai,körülbelül 40.000 ember, kétszerannyi haderő, mintamennyivel a király rendelkezett. Az összecsapás 1495július 6-ikán játszódott le Fornovo közelében, az Appenineklábánál, a Poba ömlő Taro folyam partján. Nem törődveaz ellenség számbeli fölényével. VIII. Károly rohamotparancsolt. A támadás lendülete megingatta és megfuta-mította a velencei csapatokat. A kis VIII. Károly dere-kasan verekedett. De a szövetségesek hadseregének néhányosztaga oldalról rávetette magát a királyi hadak szekér-táborára és kifosztotta a málhákat. Az egész ütközet egyórahosszat tartott. 3000 halott maradt a mezőn, köztükRodolfo Gonzaga, Gian-Francesco nagybátyja.

Mindkét párt győzelemujjongásban tört ki. A fran-ciák alaposan legyűrték ellenfeleiket és kétszerannyitöltek le belőlük, mint amennyit maguk elvesztettek; amantuai őrgróf ellenben diadallal vitte haza a meghódí-tott zsákmányt. A győzelemben való hitének egy gyö-nyörű remekművet köszönhetünk, mert Gian-FrancescoGonzaga egy diadalát megörökítő festményt rendelt Man-tegnánál a Santa Vittoria mantuai kápolnája számára.A kép a fornovói csatában viselt fegyverzetében ábrá-zolja Gonzagát térden a Szűzanya lábainál, aki áldó moz-dulattal nyújtja fölé kitárt kezét. A Szűz gyümölccsel,virággal és madarakkal díszített diadalmennyezet alatt ül.Balján és jobbján a csaták védőszentjei, Szent György ésSzent Mihály állanak hadifegyverzetben. Az őrgrófnakprofilban a Szűz felé emelt arca élethűen mutatja voná-sait. A festmény a Louvreban látható.

1495 október végén VIII. Károly hazaért Francia-országba. A nápolyiak ugyanazzal a tüntető lelkesedésselfogadták II. Ferdinánd visszatérését, mint amellyel VIII.Károly érkezését üdvözölték. Gilbert de Montpensier,

172

akit VIII. Károly helytartójául hagyott Nápolyban,Comines szavai szerint »derék és bátor lovag volt, de nemnagyon okos és mindig csak délben kelt fel«. A fiatalFerdinánd szilárd és nemes jellem volt, tele önzetlenség-gel és jóakarattal. A pápa és egy másik nagy hadvezér,Gonzalo Fernandez de Cordoba segítségével Ferdinándegy hónap alatt ismét korlátlan ura lett a királyságnak.Montpensier 1496 július 20-án maradék seregeivel meg-adta magát.

Firenzéből Bricjonnet bíboros ezt írta BretagneiAnna királynénak:

»Kívánom, vajha látta volna Felséged ezt a várostés a sok szépet, ami benne van, mert ez a földi paradicsom.«

A fordulat minduntalan visszatér, valahányszor azakkori franciák Olaszországról írnak vagy beszélnek.»Mondhatom, — folytatja Briconnet — hogy hihetetlenezeknek a mindennemű gyönyörűségre alkalmatos helyek-nek szépsége ... A király ma már nem becsüli Amboiset,sem bármely más birtokát Franciaországban.«

Egyetlen szállítmány műkincs, melyet az ifjú királyOlaszországból hozott, 87.000 font súlyú volt.

XII. Lajos.

XII. Lajos követte elődje politikáját, dacára Bre-tagnei Anna fáradozásainak, aki élete egyetlen igaz sze-relme volt és aki minden tőle telhetőt elkövetett, hogyeltérítse Lajost a külföldi kalandtól. Trónraléptekorelső dolga az volt, hogy a francia király, tehát a legkeresz-tényibb uralkodó címéhez odabiggyessze a két Szicíliakirályának és Milano hercegének címét. A fentebb elmon-dottak igyekeztek némi képet adni az olasz hadjáratok-ról. A francia hadak általában könnyű győzelmeket arat-tak az olasz condottierek csapatain. Ezek a bandavezérekkevés kivétellel csapnivalóan rossz tábornokok voltak ésha maguk tudtak is verekedni, a hadviseléshez nem értettek.Guicciardini meglátogatta őket és résztvett tanácskozá-saikon. »Vezéreink — írja — nem értenek a stratégiához,semmi egyebet nem tudnak, mint nyílt utakon lassanelőnyomulni.« — »És nézzétek meg, kik harcolnak —írta utóbb Erasmus —: gyilkosok, útonállók, kockavetők,

173

tolvajok, a legtoprongyosabb zsoldoshadak, akik életük-nél jobban féltik nyomorúságos zsoldjukat.«

1499-ben XII. Lajos ismét meghódította Milánót,ahonnan Nápolyba akart tovább vonulni. A renaissance-korabeli olasz fejedelemségek állandó szokásához hívena nápolyiak is két pártra oszlottak. Az aragóniai párt aspanyol igényeket támogatta, az Anjou-párt pedig afrancia ügy mellett szállott síkra. XII. Lajost ugyanaza siker várta Nápolyban, mint elődjét, később azonbanőt is ugyanaz a balszerencse érte utól. Belátta, hogy leg-főbb, sőt egyetlen ellenlábasai a spanyolok és ezért azuralkodó nápolyi király, III. Frigyes unokafívérének,Aragóniái Ferdinándnak olyan egyezséget ajánlott, amelyszerinte minden kívánságát kielégítette volna. Ez azegyezség a nápolyi királyság felosztását jelentette. Fer-dinánd az alkalmat felhasználva, Nápolyba csempésztecsapatait, ahová XII. Lajos is megérkezett (1501). Mivelpedig most már birtokban volt, Aragóniái Ferdinánd a fel-osztásnál előnyösebbnek találta, ha mindent magánaktart meg. És XII. Lajos néhányéves küzdelem után fel-adta a játszmát.

Az olaszországi háborúk ezzel befejeződhettek volna.II. Gyula pápa újra lángra lobbantotta őket. Az egyháziállamnak hosszú vonalon közös határai voltak a nápolyikirálysággal. És II. Gyula, akinél harciasabb pápa soha-sem ült Szent Péter trónján, le akarta törni a velenceiekhatalmát, hogy vetélytárs nélkül uralkodjon az olasz fél-szigeten. Sikerült neki összehoznia a híres cambraii Ligát,melybe Miksa császáron és Firenzén kívül Franciaországotis belevonta. A franciák Agnadellónál tönkreverték avelenceieket (1509 május 14). Velence békéért könyör-gött és II. Gyula, aki így a franciák jóvoltából elértecélját, nyomban ellenük fordult: »Ki a barbárokkal!«A svájciakat és az angol királyt szólította fegyverbeFranciaország ellen. Az erre következő hadjáratban tűntki a nagyszerű Gaston de Foix, Nemours hercege, XII.Lajos unokaöccse. A már huszonkétéves fővel lángeszűhadvezér egymásután verte meg a szövetségeseket Bo-logna falai alatt, Bresciában és Ravennában. Ez utóbbiütközetben azonban (1512 április 11) halálát lelte a győ-zelem szárnyai alatt, miközben a megfutamodott spanyo-lokat üldözte. »Igen sok sebe volt — írja Bayard lovag

174

első névtelen életrajzírója, — csupán állától homlokáigtizennégy vagy tizenöt, annak bizonyítékául, hogy anemes herceg egyszer sem fordított hátat.«

Az életrajzíró így folytatja: »Mikor a francia tábor-ban értesültek az erényes és nemes nagyúr, a vitéz nem-oursi herceg elestéről, olyan szomorúság fogta el az összesfranciákat, hogy nem tudom, a kétezer gyalogos és kétszázlovas fájdalma nem volt-e nagyobb minden nélkülözésnélés fáradságnál, melyet egész nap elszenvedtek, olyannagy és határtalan gyászba borította valamennyiüketvezérük halála.« Az elbeszélő hozzáteszi: »Titkos meg-egyezés értelmében ő lett volna Nápoly királya, hatovább él.«

Az olaszok a »harc villáma« melléknéven tiszteltékGaston de Foixt. Karcsú, egyenes testtartású ember volt,pelyhedző szakállal, mély szemekkel, és arcának ámbra-színű sápadtsága érett gyümölcs színére emlékeztetett.Arcképe Paolo Gioviótól maradt ránk. Serdülő ifjúkorá-ban esett el a harctéren, mint akkor mondották, mégszinte ismeretlenül, de máris dicsőségesen.

A francia hadsereget a svájciak Novaránál megsem-misítették (1513 június 6), miközben az angolok megjelen-tek Calais előtt és a svájci landsknechtek Dijonhoz köze-ledtek. XII. Lajos békét kötött a pápával és visszatértFrancia országba, ahol kevéssel utóbb meghalt (1515január 1). A második nápolyi vállalkozás ugyanúgyzárult, mint az első.

T I Z E D I K F E J E Z E T

A FRANCIA MŰVÉSZET A TIZENÖTÖDIK SZÁZADVÉGÉN ÉS A TIZENHATODIK SZÁZAD ELEJÉN

Az Alpeseken túli civilizáció élénk csodálata, melyetVIII. Károly olaszországi útjáról hozott magával, a mű-vészek és kézművesek bevándorlása, akiket a királyFranciaországba küldött és hozott, »hogy ott olasz szokásszerint és modorban űzzék mesterségüket«, csakhamarminden mást túlszárnyaló fellendülését idézte elő az olaszrenaissance művészetének Franciaországban. íme egyikfőeredménye az »olasz dicsőség füstjének«, hogy Cominesszavával éljünk.

Nem mintha az olasz művészet ismeretlen lett volnaFranciaországban, vagy nem gyakorolt volna már koráb-ban is valamelyes befolyást. Jean Fouquet miniatűrjeineknagyszabású és dekoratív része olasz ízlést tükröztet.Fouquet maga csodálatra indította az olaszokat IV. Jenőpápa Rómában megfestett arcképével.

A legrégibb olasz művészeti alkotás, melynek Francia-országba hozataláról feljegyzések vannak, 1472-ből szár-mazik. IV. Károly anjoui herceg szép emlékműve ez, amansi székesegyház kórusában. Avignonban és Marseille-ben ott vannak az olasszá lett dalmát művész, FrancescoLaurana szobrai és végül Mantegna hatalmas SzentSebestyéné a Louvreben, mellyel egy, a Bourbon-családdalösszeházasodott Gonzaga hercegnő díszítette Aiguepersetemplomát. Ugyancsak ő hozatta Franciaországba Ghir-landajót, akit az umbriaiak követtek, hogy Saint-Sernin

176

templomát Toulouse-ban és az albi székesegyházat fres-kókkal lássák el. Mindezek azonban csak szórványos,átmeneti megnyilatkozások voltak. Megváltozott a hely-zet VIII. Károly visszatérésével Franciaországba. Anatolede Montaiglon közzétette az ifjú királlyal Olaszországbólbejött művészek és mesteremberek 1497-ben és 1498-bankiutalt tiszteletdíjainak jegyzékét. Itt található többekközt Guido Mazzoni szobrász neve is, aki nemcsak VIII.Károly, hanem XII. Lajos udvarában is nagy kegybenállott.

Mazzoni Modenából származott. Sokat dolgozott agailloni kastélyon, melyet »ókori külsejű harcosokat«ábrázoló domborművű érmekkel díszített. Ő készítette elVIII. Károlynak a Saint-Denisben megcsodált síremlékétis, melyet a francia forradalom a halhatatlan eszmékdicsőségére megsemmisített. Mazzoni kétségtelenül aHotel du Petit-Nesleben letelepedett olasz művészekpárizsi kolóniájához tartozott, melynek tagjai között otttaláljuk Guido Paganinót, Montorsolit, a Della Robbiákatés Benvenuto Cellinit, a zseniális fecsegőt is.

Másfelől VIII. Károly Amboiseban olasz kézműve-sekből egész kis várost létesített, melynek lakói a festé-szettől a műasztalosságig a legkülönbözőbb iparágakatűzték és a király kedvenc székhelyének megszépítésén, át-alakításán és feldíszítésén dolgoztak. Közülük való Pacelloda Mercoliano, a »tájkertész«, aki olasz módra terveztekertjeit azok mintájára, amelyeket VIII. Károly Nápoly-ban annyira megcsodált. Az olasz művészetnek ez akirályi pártfogás alatt álló központja túlélte VIII. Károlyt.1502-ben Girolamo Solobrini kis majolikaüzemet alapítAmboise-ban.

A művészek közül, akiket VIII. Károly hozatott azAlpeseken túlról, két nagy építész is kitűnik: egy barát,Fra Giovanni Giocondo és a híres Domenico da Cortona,aki Boccador néven vált ismertté. Mindkettőnek neve elő-fordul az 1497 és 1498-ból kelt királyi számlákon.

Giocondo barát Veronából származott, ahol a Pa-lazzo della Ragione (az ész palotája) az ő tervei szerintépült. 1495-től kezdve Franciaországban élt, ahol nem-csak a királynak dolgozott, hanem a párizsi tanácsnak is,melynek megbízásából készítette a kétfelől ucca módjáraházsorokkal szegélyezett Notre Dame-hidat. 1505-ben

177

Gyula pápa visszahívta Olaszországba és őt bízta meg aVatikánban folyó munkák vezetésével. Domenico daCortona Giocondo fráterrel egyidőben érkezett Francia-országba. Indokolt tehát, hogy őt is azok közé a művé-szek közé soroljuk, akiket VIII. Károly hívott az országba.Működésének hatása itt még sokkal nagyobb volt, mintbaráti sorban élő kartársáé. Míg Giocondo mintegy tízévifranciaországi tartózkodás után visszatért Olaszországba,a Boccador egész művészi pályafutása itt játszódott le.1497-ben a számlákon mint »várcsináló« szerepel, PaulVitry szerint »kétségtelenül azért, mert fejedelmi rendelőiszámára fából készítette el a tervezett épületek modell-jét.« A Boccador Pierre Chambiges építőmesterrel kar-öltve építette a bámulatraméltó párizsi városházát, me-lyet 1871-ben a Commune alatt felgyújtottak.

Tudvalevőleg VIII. Károly előszeretetét az olaszízlés iránt utóda, XII. Lajos is osztotta, I. Ferenc alattpedig felülmúlhatatlan pompával bontakozott ki a franciatalajba átültetett olasz művészet.

Hogy megértsük, mekkora jelentősége volt a szóban-forgó korszakban a királyi befolyásnak az olasz művészetelterjedésére, számba kell vennünk az ország kezdődőegységesítését és központosítását. Olaszországban egészsora állott fenn a kis fejedelemségeknek és egymástólfüggetlen uralmaknak: a Szentszék, a nápolyi királyság,a milanói hercegség, a firenzei köztársaságba velencei köz-társaság, a mantuai őrgrófság, a ferrarai hercegség és akisebb jelentőségű községhatalmak Veronában, Rimini-ben, Urbinóban és Pesaróban. Mindezek egymástól füg-getlen és saját külön életüket élő művészeti központokvoltak. Németországban ebben az időben ugyancsakmegtaláljuk a császári hatalom mellett a szabad városo-kat, Augsburgot és Nürnberget, a választófejedelmekállamait, Szászországot, Brandenburgot, Pfalzot, a mainzi,kölni és trieri érsekségeket, valamint a bajor herceg-séget, melyek mind különálló és lüktető elevenségű szék-helyet biztosítottak a művészetnek. Franciaországbanellenben a királyi hatalom az egész országra kiterjedőegyesítési törekvés folytán lassanként magába olvasztottminden helyi eredetiséget.

Burgundia, Anjou és az alenconi hercegség elvesz-tették függetlenségüket; Anna hercegnő kettős házassága

178

Bretagne különállásának is véget vetett és Lajos orleansihercegből XII. Lajos király lett. Az egykori tartományokközül csak Flandria őrizte meg tényleges önkormányzatáts nem véletlen, hogy a művészeti élet itt lendül fel a leg-hatalmasabban. Mindezen okok érthetővé teszik, hogyaz idegen olasz művészet, melyet először a francia kirá-lyok és a királyi udvar karoltak fel, csakhamar az egészországban felülkerekedett.

André Michel ötletesen mutatott rá az olasz divattérhódításának egy további okára. A főként Olaszország-ból származó márvány használata oly mesteremberekalkalmazását tette szükségessé, akik feldolgozásához értet-tek és ezek, legalább is kezdetben, olaszok voltak. Továbbáa felhasznált márvány anyagszerű ékítményeket kívánt,holott a gót építészek francia talajból bányászott köveketalkalmaztak.

Tegyük gyorsan hozzá, hogy az olasz renaissancekezdetben korántsem talált Franciaország minden részé-ben egyformán kedvező fogadtatásra. Sok helyütt ko-moly akadályok késleltették győzelmét. Könnyű volt azépítészeket és tervezőket az új formáknak megnyerni.De annál nehezebb volt a pallérokat, kőfaragókat, ácso-kat, kovácsokat és különböző más építéssel foglalkozócéheket behódoltatni a szokatlan új stílusnak, mert akko-riban ezek a mesteremberek mind formaalkotó művészekvoltak. Ezeknél a király ízlése, a nagyuraknak és műpár-tolóknak a királyi hajlam után igazodó akarata, a Bocca-dor és Giocondo barát tervei semmit sem, vagy csak édes-keveset számítottak. Innen van, hogy az irány francia-országi uralmának ezt az első korszakát nem a franciaformák elolaszosodása, hanem a két stílus szembeállításajellemzi. Csak idők folyamán, XII. Lajos uralmánakvégével és I. Ferenc alatt alakult ki Franciaországban akét elem összeolvadásából az új stílus.

Az első jelentős épület, amely az új irány gyönyörűkibontakozását példázza, Gaillon kastélya Eure megyében.Felépítése XII. Lajos első miniszterének, Amboise bíbo-rosának nevéhez fűződik. Körülbelül tíz évig dolgoztakrajta. Az építész kiléte még mindig vitás. Sokan ma isFra Giovanni Giocondo mellett kardoskodnak. »A gaillonikastéllyal — írja Paul Vitry — olyan művet alkotott,amely elegendő volt ahhoz, hogy egy egész századot meg-

179

termékenyítsen.« Mások az egész művet francia mesterek-nek tulajdonítják: Pierre Fáin roueni építésznek, akiállítólag a terveket készítette Guillaume Senault, PierreDelorme, Colin Biart és Pierre Valence segítségével.Annyi mindenesetre bizonyos, hogy az egész mű felfogás-ban és végrehajtásban, mint akkor mondották, olasztervre és olasz modorra vall; de a kivitel és a kődíszít-mények szobrászata éppen félszegségével és lazaságávalelárulja a francia kezek munkáját, melyek akkor mégjáratlanok voltak ebben a formában.

A szép gailloni kastély is összeomlott a forradalmielőítéletek súlya alatt. 1793-ban eladták és majdnem tel-jesen lebontották. Az első építményekből már csak anégy toronytól közrefogott bejárati csarnok áll, a vártaaz órával, valamint a kápolna egy tornya. A kastély egyporticusa, melyet a forradalom alatt Alexandre Lenoir men-tett meg, a párizsi Szépművészeti Iskola udvarát díszíti.

Gyakran elmondták és megismételték, hogy a re-naissance korában a francia gótika a flamboyant stílus túl-zásában a végsőkig ment és az épületet oly bonyolulttátette, hogy elodázhatatlanná vált a megújulás és leegy-szerűsödés, melyet az olaszok hoztak. Ugyanígy állítot-ták később, hogy a tizennyolcadik század végén Watteau,Boucher, Fragonard és társaik művészete modorosságbaés mesterkéltségbe süllyedt, úgyhogy a Dávid nevéhezfűződő ellenhatás szükségszerű volt. Csupa közhely,melyet tudós képpel állítanak, a kézikönyvekben lenyom-tatnak, az egyetemen tanítanak és unosuntig elismételnek,csak éppen arra nem gondol senki, hogy alaposságukatellenőrizze.

Éppen ellenkezőleg áll a dolog. A gótikus művészet,a »francia modor«, mint akkoriban mondották, sohasemvolt élőbb, termékenyebb, új alkotásokban gazdagabb.»A flamboyant építészet — mondja helyesen Louis Gillet— egyáltalában nem aggkori elfajulása, elsatnyulása agótikának, sőt inkább megifjodása.« És életét, egészségét,szépségét mindig ugyanaz a francia föld mélyéből, a francianéplélekből bugyogó nedv adja. A díszítés elemeinekősképe a tizenegyedik és tizenkettedik század egészségeshagyományaihoz képest mindig a francia talaj vegetációja;csak épp az előző századokban kedvelt egyszerű formájúés levélzetű növényeket dúsabb, bonyolultabb rajzú

180

növényekkel helyettesítik: a cikória bájosan csipkézettlevelével, páfránnyal, bogánccsal, téli magyalbokor ágaival.És a gótikus építészet ahelyett, hogy elsatnyulás vagykimerülés jeleit mutatná, ellenkezőleg fejlődésre képeseszméket valósít meg, mint azt Viollet-le-Duc híres szó-tárában kimutatja. Ezáltal olyan technikai megoldásokhozközeledik, melyekhez építészeink a tizenhatodik és tizen-hetedik században bekövetkezett visszaesés után csak atizenkilencedik században érkeztek el újból a fémkonstruk-ció segítségével.

Továbbá: a gótika, miután a »flamboyant« stílussal azépítészetet a végsőkig felgazdagította, önmagától, mindenolasz segítség nélkül az egyszerűsödésre törekedett, melyakkor is eljuttatta volna a legtisztább klasszikus formák-hoz, ha továbbra is nemzeti művészet marad. A XI. Lajosmegbízásából épült cléryi Notre Dame-bazilika Orleans-ban bámulatos bizonyítéka ennek. Ugyancsak emellettszól a másodrendű templomok egész sora Normandiábanés a Champagneban, közülök éppen a legbájosabbak.De vájjon kell-e jobb bizonyíték, mint Párizs szívében ahasonlíthatatlanul becses Saint-Jacques-torony? A Saint-Jacques-torony az 1508 és 1522 közti évekből származik,olyan időből tehát, amelyben az olasz renaissance nemcsakhogy elérte tetőfokát, hanem már túl is lépte. Leonardoda Vinci 1519-ben halt meg, Rafael pedig 1520-ban,ugyanabban az esztendőben, amikor Rault képfaragó aTour Saint-Jacques legfelső részét mintázta. Álljunk megegy pillanatra ez előtt a nagyszerű, erőteljes és mindenpazar pompája mellett oly egyszerű építmény előtt.Állíthatja-e valaki, hogy ez a torony hanyatlóban levőművészet alkotása? Egész Olaszországban keresni kelleneazt az építményt, amely szépségben felvehetne vele aversenyt. Mi a híres firenzei Campanile, Giotto műve,melyet V. Károly oly szépnek talált, hogy ékszeres ládá-ban szerette volna magával vinni, mi a Santa Maria delFiore tornya a Saint-Jacques mellett? Hol látható másuttez az egyszerűség, ez az erő, mely a legfestőibb kivitellelés monumentális bőséggel párosul? Minden legapróbbrészlet helyén van a nagy egészben és hatalmasságábanlenyűgöző összbenyomássá olvad. És hogy tovább isPárizsban maradjunk, vájjon a tizenötödik század végénépült elragadó Hotel de Cluny dekadens műnek nevez-

181

hető-e? És Saint-Méry, melynek építése csak a tizen-hatodik század derekán fejeződött be, vagy Saint-Gervais,melyen a kőművesek még 1578-ban is dolgoztak?

A szép chartresi templomtorony, Jean Texier, másnéven Jean de Beauce építész alkotása, a tizenhatodikszázadból származik (1507). Vájjon méltatlan-e idősebbtestvéréhez, mely a tizenkettedik században épült? Azamiensi székesegyház fából készült toronycsúcsát is csaka tizenhatodik században, 1519-ben állítják fel LouisGordon és Simon Taneati ácsmesterek. És csak a tizen-hatodik század második felében, 1568-ban emelik abeauvaisi székesegyház kereszthajója fölé a legmagasabbgótikus toronycsúcsot, amely magasabb az egyiptomipiramisoknál. Ugyancsak a tizenhatodik századból szár-mazik a metzi katedrális, melyet 1546-ban fejeztek be.Vagy menjünk el Rouenbe, ebbe az ízig-vérig gótikusvárosba, mely épületeivel, uccáival és köztereivel egyarántmúzeuma a gótikának: minden, ami benne van, abbóla korból származik, melyet az olaszkodó műtörténészeka hanyatlás korának kereszteltek el. A csodálatos Beurre-torony, melyből most az amerikai felhőkarcolók tervezőimerítenek ihletet, 1507-ből való. Építője ugyanaz a.Roland Leroux, akinek tervei szerint a székesegyházkapuja is készült (1509—1520). A csodálatraméltó Igaz-ságügyi Palota ugyancsak Roland Leroux műve, akinekaz építésben Roger Ango segédkezett (a tizenötödik szá-zad végén és a tizenhatodik elején). Az evreuxi templom-bejárat csak 1525-ben készült el. Folytassuk tovább afelsorolást? Könnyűszerrel idézhetnénk akár száz mes-terművei a »francia modornak« ebből a korszakból,melyet merész nemtörődömséggel a hanyatlás és süllyedi'skorszakává bélyegeztek.

Ugyanezt észleljük a világi építkezésnél. Egyik-másik nagyúr és gazdag polgár még nem hódolt be egé-szen a királyi ízlésnek, mely az olasz stílus mellé szegő-dött. Szépszámú bizonyítékot hozhatnánk fel rá főkéntTouraineből; de a párizsi Hotel de Gluny is ugyaneztigazolja. Az orleansi Blois bővelkedik csinos házakban,melyek építkezése a flamboyant stílust az új társadalomszükségleteihez alkalmazza. És mit szóljunk Rouen ésLisieux elragadó faházaihoz?

Ugyanezt tapasztaljuk a szobrászat terén. Nem be-

182

szelve a francia templomok tizenharmadik századbelihatalmas szoborműveiről, melyek semmi máshoz nemhasonlíthatók, azt mondhatni, hogy képfaragóink soha-sem fejtettek ki olyan fényes, elbűvölően kecses és egy-ben szívhez szóló termékenységet, mint éppen a tizen-ötödik század végén. Toulousetól Dijonig, a ProvencetólPicardiáig mindenütt káprázatosan gazdag és változatosvirágzást találunk, mely nyilván a champagnei iskolábankulminál. Ezekben a kőszobrokban és színezett faszob-rokban nagyszerű őszinteséggel bontakozik ki a néplélekizzó és gyermekes hite. Komoly és serény Szent Mártá-kat látunk fazékkal kezükben, hosszú szakállú Szent Pálapostolokat fenyegetően marokba szorított karddal, Évá-kat, akiknek arcáról sugárzik a finoman érzékeltetettasszonyi hamisság; bunkósbottal járó, kissé pórias, deszigorú és derék Szent Józsefeket, akiken látszik, hogyrészben nekik kell vigyázniuk a Gyermekre; kecses Szű-zeket, akiknek arcán olykor egy szemernyi kacérság lát-ható, mert hát az Istenanya is nő. Madonnákat, akikgyöngéd szeretettel szorítják keblükre a kisdedeket.

Mindezekre a champagnei Szüzekre jól illik honfi-társuk, La Fontaine verse:

A jó szív bennetek társul a józan ésszel.»Nem sok hiányzik ahhoz, hogy elképzeljük őket,

amint isteni tisztük végeztével nehéz köpenyüket lerakva,lenge öltözékben, egyszerű alsóruhában és lapos sarubana háztartás körül tesznek-vesznek... A tizenhatodikszázad elején Champagneban éppúgy, mint Touraine barát-ságos ege alatt gyönyörű tavasz fakadt, melyben az egy-szerű természet, a kellem és jóízlés virágai nyílóttak afrancia művészet kertjében . ..« (André Michel).

A francia szobrászok ebben az időben nem az el-senyvedi művészetből meriítettek ihletet, hanem az elevenéletből és, mint Emilé Málé kimutatta, a Passzió-társaságáltal színrehozott misztériumokból.

Ez a színes, tarka, eleven, élettel teljes, ízig-vérigfrancia művészet, sajnos, belevész az olasz ízlés áradatába,amely elmossa, elfakítja, kitörli a kitűnő képfaragóknépies színeit. Senki sem tagadja Jean Goujon nimfáinakolvatag szépségét az Ártatlanok Kútján, de mennyivelinkább szívhez szól Toulouseban a Cölesztin-rend SzentPálja, a Saint-Pantaléon Madonnája, Troyesban a Made-

183

leine Szent Mártája, Chaourceban a csodálatraméltóSzent Sír vagy Raymond Koechlin gyűjteményénekfinom Évája dévaj fintorával.

Álljunk meg a charteresi kórus karzatát díszítőmagas domborművek hasonlíthatatlanul szép sorozataelőtt, mely a Szűz életének egyes jeleneteit ábrázolja.Minden csupa élet, csupa mozgás és — noha csupasz kőrőlvan szó — úgyszólván csupa szín is; minden mozdulatélettől duzzadó, természetes, kifejező, minden alak meg-kapó, megindító, elbűvölő vonásokban az érzések legvál-tozatosabb sokféleségét fejezi ki, az emberábrázolás leg-tarkább indulatait. Szinte lehetetlen, hogy ennyi szépségláttán a művészet iránt fogékony francia szívet ne szo-rítsa össze a fájdalom arra a gondolatra, hogy ezt a lük-tetőén nemzeti művészetet egy idegen stílus sivár után-zása kedvéért cserbenhagyták.

S még hagyján volna mindez, ha a francia renaissanceművészei a tizenötödik század első felének és közepénekolasz szobrászaitól tanultak volna, annak az erőtel-jesen realista kornak szobrászaitól, melynek legkiválóbb,képviselői Donatello és Verrocchio és melynek alkotásaibaaz életből merített alakok ábrázolása lehel lelket, a moz-dulatok és taglejtések természetessége, a mindig »valamitmondó« arcok kifejezése, amire mindre példa VerrocchioDávidja, Donatello Szent Györgyjei és prófétái, valaminta csodálatosan érző és átszellemült firenzei Madonnák.Ám a francia művészeket a következő korszak olaszművei ihletik meg, mindenekelőtt Michelangelo márcsak méreteiknél fogva is utánozhatatlanul hatalmasalkotásai. Az egyik nemzedéktől a másikig végbementátalakulást jól jellemezte Vasari:

»Utódaikra (t. i. Donatello és Verrocchio utódaira)várt a feladat, hogy felfedezzék a tökéletes szépséget,mikor annyi más remekmű között a Laokoon-csoport, aHerkules, a belvederei torzó, a Kleopátra, az Apolló nap-világra került. Ezeknek a műveknek bája vagy komorfensége, a legszebb testeken tanulmányozott meztelenséggazdagsága és hajlékonysága, a sohasem kényszeredett,hanem mindig teljes természetességgel kidolgozott moz-dulatok egyszeriben véget vetettek a száraz, nyers ésmerev modornak, mely azelőtt dívott.«

Ehhez azonban tudnunk kell, hogy a szobrok, me-

181

lyekről Vasari beszél, a már hanyatló pogány kor ter-mékei, olyan koré, melynek művészeiből már hiányzottaz eleven hit. Az antik művészet igazi remekeit, a milóiVénuszt, Praxiteles Apollóját, a Parthenon Metopéit, asamothrakei Nikét akkor még nem ismerték. Az olaszok,mikor ezeket az aránylag középszerű szobrokat utánozták,még jobban elrontották őket. Figyeljük meg például aSzabin nők elrablását egy Jehan Boulogne, más néven Gio-vanni da Bologna Olaszországba szakadt szobrásztól, vagyaz ugyanettől származó szökőkutat a Boboli-kertben.A renaissance francia párthívei a »nagy művészet« jel-szavával innen indulnak harcba az ellen a nemzeti művé-szet ellen, melyet fitymálólag »francia modor«-nak nevez-nek, hogy egy izmosan egyéni, festői eredetiség gyakranmegkapóan őszinte alkotásait banális formákkal helyet-tesítsék, közkeletű mozdulatokkal, műhelyszagú drapé-riákkal, dagályos és kifejezéstelen figurákkal, melyeknekteste mesterkélt, kinyalt vagy felpuffadt és melyeknekarányait emberen soha senki sem látta. »Ez a renaissance— mondotta nagyon helyesen Marquet de Vasselot —nem a görög művészet újjászületése, hanem a már le-vitézlő firenzei művészeté.«

De még ha a fejlődése csúcsán álló görög művészet,a Pheidias, Iktinos és Praxiteles nevéhez fűződő művészetlegtisztább formáit választották volna is mintaképül,nem támaszthatták volna fel a lelket, a gondolatot, azérzéseket és indulatokat, melyek ama nagy művészeketmozgatták és mesterműveik megalkotására lelkesítették.Soha és semmi körülmények között nem érhettek volnael többet a formák hiú és meddő utánzásánál, lelketlentesteknél, kifejezéstelen arcoknál. Fiatal művészek hajol-tak fürkésző szemmel antik szobormaradványok fölé ésvettek róluk mértéket az ékszert tervező aranyművesaprólékos gondosságával. Mennyivel okosabban tettékvolna, ha a római Campagna akármelyik ökörhajcsárátveszik szemügyre csúcsos kalapjában, vagy a könnyedléptekkel arra sétáló csinos parasztlányt!

»A gótikus művészet az érzés hasonlíthatatlan szép-ségével tűnt ki és saját eszmekörén belül tökéletes forma-nyelvet teremtett magának. A francia mezőknek ezt azegyszerű virágát, a régi Franciaországnak ezt az ártatlanszülöttét a klasszikus szellem elsorvasztotta, elhervasz-

185

totta. Ha meggondoljuk, mekkora pusztítást vitt végheza remek troyesi iskolában az ízléstelen Domenico Fioren-tino istenítése, ha azt látjuk, hogy a chartresi kóruskarzatán Pierre Soulas remek művészete 1500 tájánFrancois Marchand hideg és cikornyás modorosságánakkénytelen helyet adni és hogy a saint-michieli kriptánLégér Richer szép tehetsége belevész a színpadiasság sal-langjába, sajnálnunk kell a sok egykori szépséget. Elré-mülve látjuk a lelkekben támadt ürt és átkozzuk a »nagyművészet« szólamát, a nagyratörést, mely csak becézö-neve a felfuvalkodott ürességnek.« (Louis Gillet.)

Az építészetben az eleven festői díszítést, mely afrancia mezők virágaitól, a kertek növényeitől, a fákleveleitől kölcsönözte formáit és rokon volt a franciafölddel, a francia levegővel, a francia napfénnyel, kiszorí-tották a dór, az ion és korinthosi oszlopfők, a kannelurák,pillérek, frízek, párkányzatok, meanderek, az akanthus-levelek, a tojások, diglyphosok és triglyphosok, melyekelaz olaszok a rómaiaktól és a rómaiak a görögöktől tanul-tak el, s melyek egyik átvételtől a másikig elromlottakés elkorcsosodtak.

»A középkori francia építészetben — mondja helye-sen Viollet-le-Duc — minden szükséglet dekoráció lesz.A tetőgerendázás, az esővíz levezetése, a fény bebocsátása,a be- és átjárások az épület különböző emeletein, de méga kisebb tárgyak is, mint a veretek, a bádogzat, a vas-összekötők, a támasztékok, a fűtés és szellőztetés kellékei,nemcsak hogy nincsenek elrejtve, mint a tizenhetedikszázad óta a legtöbb épületen, hanem leplezetlenül lát-szanak és ötletes elrendezésüknél, a megvalósításukbanérvényre jutó ízlésnél fogva emelik az épület szépségéi.A tizenharmadik század elejéről származó szép épületek-ről, ha még olyan pompásaknak látszanak is, egyetlendíszítés sem távolítható el, mert minden ornamens vala-milyen célt szolgál.«

Ennél pontosabban és találóbban nem lehetne kife-jezni a tényeket.

Elgondolható-e, hogy egy Alkibiades és Perikies korá-ban kifejlődött görög építészet kielégítse a modern élet-szükségleteket? Az ókori görögöknek egészen más szo-kásaik voltak, a mindennapi lét náluk teljességgel külön-böző szükségleteket termelt ki; életük más éghajlat alatt

186

folyt és a nap olyan fényt árasztott rájuk, amely nemhasonlít az Ile-de-France egének tiszta, ezüstös enyhe-ségéhez.

»A tizennegyedik és tizenötödik században — jegyzimeg Louis de Fourcaud — az építkezés a valósághoz iga-zodott, a stílust a szükségleteknek vetette alá. Azóta aművészeket a kész eszme, a formula, a megállapodásnyűge köti.«

Magában a renaissance-építkezésben, főleg az I. Ferencuralkodását megelőző első korszakban, a hagyomány foly-tonossága, a megszokás ereje és — mint már mondottuk— a begyökeredzett szokások hozzájárultak sok régi elemfennmaradásához. De mi lesz belőlük azok kezén, akikaz új divatból fejlesztik őket tovább? Ahelyett, hogya szükségletek, mint Viollet-le-Duc mondja, a díszít-meny motívumai maradnának, az építészek azon vannak,hogy néha a legfélszegebb, legesetlenebb és legotrombábbmódon elrejtsék őket. És hogyan hat az Olaszországbólszármazó szép stílus északi világításban? A párizsi NotreDame körvonalai mindig, a nap minden szakában felsé-gesen rajzolódnak az égre. Napsütésben, ha az oszlopokelőtűnnek az árnyékos háttérből, a Madeleine sincs híjánbizonyos szépségnek, de szürke napokon, melyek a miéghajlatunk alatt a leggyakoribbak, a komor épület úgy-szólván nagy szivardobozra emlékezteti a szemlélőt.

Szerencsére maguk az életszükségletek — mert akirályi udvar művészi ízlése nem változtatja meg az egésznép szokásait — és az erős vallási hagyományok sokszo-rosan akadályozták a renaissance-képzelet szabad csapon-gását. Különösen a kastélyok és nagy polgárházak vá-zaikban és lényeges alkatelemeikben még soká megőrzika hagyományos formákat; egészen I. Ferenc uralkodá-sáig, amikor az olasz lavina mindent elsodort, csak adíszítmények követik az olasz ízlést.

A középkorban művészeti téren teljes volt az egység,az alkatrészek közötti összhang. A renaissance érvényrejuttatja az egyéniséget. A tizenharmadik században aművészek, akik egy székesegyházat megteremtettek és azabban ünnepelt szertartásoknak díszes keretet adtak,nem dolgoztak egymástól függetlenül: a templom egynagy együttes közös munkája volt és ennek az együttes-nek egyes tagjai egymáshoz igazodtak, egymással össz-

187

hangban dolgoztak. Az építész, a munkavezető, a kő-faragó, tehát a szobrász is, az üvegfestő mester, a zenész,aki a szent énekek dallamait szerezte és a templomokelőcsarnokaiban előadott misztériumok írója egy nagyközösségben éltek, gondolkoztak és alkottak. Az egyescéheken belül a művészek, a pallérok, a képfaragók neméltek külön életet és nem éltek semmivel sem különb vi-szonyok között, mint szerényebb munkatársaik. A munka-vezető és a szobrászmester éppúgy naponként kapták megbérüket, mint többi társaik. Ha valamilyen okból elma-radtak, megvonták tőlük a napibért. Ezek a viszonyokegyformák voltak Németországban és Franciaországban.A nürnbergi Péter Fischer, a nagy művész, szobrász ésbronzöntő, akinek Szent Sebaldus híres sírboltját köszön-jük, egyszerű rézművesnek számít. És a kitűnő faszob-rász, az ulmi Jörg Syrlin, mint asztalos szerepelt. Azolaszok megérkezésével ezek a családiasán patriarkális viszo-nyok megváltoznak. A művészből úr lesz. Bejáratos akirályi udvarba és ott mint nemes ember udvari méltó-sághoz jut; követi szolgálatokra használják fel s ellátjákjavadalmakkal, akárcsak a költőket, a főbb katonákat ésa király kegyenceit. A művészetek elkülönülése után amester és a legény közt különbség áll elő, végül pedig,és ez a legsúlyosabb, a művészet is eltávolodik a néptől..A középkor egész művészete éppúgy, mint a nagy és kisbirodalmak, a nép lelkéből lelkedzett, belőle sarjadt,mint ahogyan a fa és a növény a földből nő ki. A görög,latin, római és firenzei formák felülkerekedése szétszakítjaezt a termékeny kapcsolatot. A templomok díszítésében,ablaktábláiban, szobraiban és festményeiben a nép meg-találta hitének és érzelmeinek eleven kifejezését; a népinspirálta és vezette a művészeket s a művészek a néppeléltek, az ő gondolatait öntötték formába. A templompedig a nép tanítására és oktatására szolgált. Emlékez-zünk vissza Villon megható és keresetlen szavairaabban a csodálatos imában, melyet öreg édesanyja szá-jába ad:

Femme je suis povrette et ancienne,Qui rien ne scay; oncques lettre ne leuz.Au moustier voy dont suis paroissenneParadis peint, ou sont harpes et luz,Et ung enfer ou dampnez sont boulluz:

188

L'uny mc fait paour, l’outre joye el liesseLa joye avoir me fay, haulte Deesse,A qui pecheurs doivent tous recourir,Comblez de foy, sans fainte ne paresse,En ceste foy je vueil vivre et mourir.*)

Harsonák, zengjetek! Mars és Jupiter, Vénusz ésAdonis, Apolló, a kilenc Múzsa, Prokris története, atrójai háború, Caesar diadalmenetei, az egész antik pere-putty tüzes szekéren érkezik Rómából és Firenzéből!De még ha a Bibliát és az Evangéliumot ábrázolja is,milyen kapcsolata van ennek az új művészetnek a néppel,melyhez eddig minden művészet fordult? Mutassák mega szegény Villon öreg édesanyjának Michelangelo Utolsóítéletén a herkulesi Istent a mellette álló Szűz Máriával,aki olyan meztelen, mint Éva a bűnbeesés előtt: azanyóka szemeit eltakarva fog menekülni.

Louis Gillet találó szavakkal és rokonszenves őszinte-séggel írja:

»Az Egyház saját kezével töri szét az üvegre festettszenteket és oszlatja el a templomok bársonyos homályá-nak titokzatosságát. (Ezt a bűnt nagyon sok káptalankövette el, jelesen a párizsi Notre Dame is a tizennyol-cadik században.) ... Az élénk színeknek, az épületeshosszú legendáknak, a gyöngéd gótikus szenteknek, bra-banti Genovévának, az Arany Legenda megható Paradi-csomának, az egész régi csodahitnek, amelyben az egy-ügyű lelkeknek kedvük telt s amelynek Jcanne d'Arcotköszönheti Franciaország, rövidesen nincs más menedéke,mint az uccai árus puttonya, aki a falvakban kunyhóról-kunyhóra járva, kínálja megvételre az Epinalban készültképeket. Ezt a roppant elszegényedést hozta nekünk arenaissance: a művészet elveszti kapcsolatát a néppel. «

*) Szegény tudatlan nő vagyok, hiába,Olvasni s írni sem tudó öreg,Paróchiámnak járok templomába,A képeken hárfás angyalseregS pokol tüzében fövő emberek:Látásuk üdvöt s gyászt kell hogy fakasszon.Vezess az üdvhöz engem, Istenasszony,Kinek megannyi bűnös csügg kegyén,Hogy buzgalomban semmit se mulasszon,E hitben éljek s haljak is meg én.

189

A kiválasztottakhoz szóló művészet után az öncélúművészet, a Fart pour l'art következik.

Egészen a renaissanceig a művészek az egész népnektermeltek, éppen mert munkájuk a néplélekből serkent.A költők azért énekeltek, a festők és szobrászok azértdolgoztak, hogy a nép használatára gondolatokat és érzé-seket fejezzenek ki, melyek őket és a népet egyaránt átha-tották. Az önmagáért művelt szépség, az öncélú művészet,a puszta művész voltánál fogva hasznos művész eszméjenem létezett és senkinek sem jutott eszébe. A tizenhar-madik század székesegyházait díszítő nagy szobrászokközül egyetlenegynek neve sem maradt ránk.

Amit mondottak, azért mondották, hogy meg-mondják, és nem hogy ezen, vagy azon a bizonyos módonmondják el. A renaissance kitárta a kaput a művész-sörényű festő és az »irodalom« előtt.

A hasonlóság irodalmunk és képzőművészetünk fej-lődése között valóban teljes. A költészet a művészettelegyidejűleg ugyanazokból az okokból ugyanazokon azátalakulásokon ment keresztül. Renaissance-korabeli művé-szeink, építészeink, festőink és szobrászaink ugyanazzala nyegle nagyképűséggel nézik le elődeik munkáit, minta költők és prózaírók. Rabelais, Montaigne és Du Bellayugyanúgy beszélnek a francia népköltészet régi epikaiés lírai alkotásairól, mint ahogy Philibert de l'Orme ésJean Bullant nyilatkoznak a gótikus barbárságról.

Tegyük hozzá, hogy a modern kritika csaknem egy-értelműleg a fentebb követett utakon jár. Istennek hála,elmúlt már az az idő, amikor a párizsi SzépművészetiIskola növendékei megvetésükkel sújtották Viollet-le-Ducot és Lassust, mert volt bennük annyi bátorság, hogynem becsmérelték le hazájuk művészetét.

Mégis már a tizenhatodik században Montaigne, akiannyira igazságtalannak mutatkozott irodalmi elődeivelszemben, ha történetesen franciák voltak, ízléssel nyilat-kozott régi templomainkról. Ebben a légkörben egyszerrecsak megmozdult benne az ősök lelke. Es a kitűnő férfiú-nak igen helyes nézetei voltak művészeti kérdésekben,nézetei, melyek itt, mint sok más téren, közel állanak amai felfogáshoz: »Ha ez volna a mesterségem, — írjaegyik essayjében — a lehetőség szerint legtermészetesebbművészetre törekednék.« És odébb: »O1yan természetessé

190

tenném a művészetet, mint amazok olasszá teszik a ter-mészetet. «

Az idézeteket tetszés szerint szaporíthatnánk:»Nem hiszek azoknak a művészeknek tehetségében,

akikből hiányzik az emberi — írja Louis de Fourcaud aGazeíte des Beaux Arts-ban megjelent egyik ragyogó cikké-ben -— és nem hiszek abban sem, hogy emberi lehet az azelgondolás, melyet nem az életből merítenek.«

Emilé Málé utal arra, hogy a renaissance művészei,mikor szakítottak a francia hagyományokkal és elzárkóz-tak a népies eszméktől, veszedelmes területre léptek.Ettől fogva nem tudtak elmenekülni a jelentéktelenség-től és laposságtól, hacsak nem voltak igazi lángelmék.És ha nagyok voltak, de igazán nagyok, akkor nem múl-ták felül a régi mestereket, akik őszintén és igaz megindult-sággal tolmácsolták az őket megihlető nép érzelmeit ésgondolatait. »Minden okunk megvan arra, — mondjaEmilé Málé — hogy a kárhozottakat elátkozó Krisztus-nak, akit Michelangelo lángelméje minden hagyománytóleltérően alkotott, fölébe helyezzük azt a Krisztust, akiszékesegyházainkban sebeit mutatja. Az a szerény művész,aki egyszerűen csak egy szokás szentesítette modellt ábrá-zolt, mélységesen megindító művet hozott létre.«

A befolyásról, melyet az idegen és különösen az olaszművészet gyakorolt a franciára, találó megállapításokatolvasunk a két Goncourt avatott tollából:

»Érdekes — írják —, hogy a tizennyolcadik századhárom nagy francia festője, Watteau, Chardin és Latoura kor összes festői közül egyedül nem voltak Olaszország-ban.«

A francia élet és a hazai éghajlat által előállott szük-ségletek, úgyszintén az építtetők anyagi lehetőségei nagy-részt megóvták építészetünket a renaissancetól. A fes-tészet és a szobrászat terén már jóval nagyobb a pusztu-lás. Mégis van egy kis szigetecske, melyet megkímélt azolasz árvíz. Az arcképfestőnek az a kötelessége, hogy amodell vonásait, kifejezését, egész külsejét híven vissza-adja, legalább az arcképfestésben meggátolta az elolaszo-sodást — hogy ismét Montaigne szavával éljünk. így álltakelő a közönségesen Clouet néven ismert csodálatraméltóművészcsoport egészséges, kifogástalan, élő és elbájolóművei, az élethű, egyéni, dekoratív, fölényes elkészítésű

191

szobroknak az az egyedülálló sorozata, mely az összesiskolák közül egyetlen dicsősége a francia szobrászat-nak a renaissance óta napjainkig.

S mikor itt végére érünk a renaissance francia művé-szetéről szóló rövid összefoglalásunknak, ugyanaz a saj-nálkozó szomorúság fog el bennünket, melyet már a korirodalmának vizsgálatánál kifejezésre juttattunk. Igen!Ha művészeink nem csábíttatták volna magukat idegenmesgyékre, melyeken egész múltuk, hagyományaik, sőtképességeik is irányukat vesztették, hanem ehelyetttovább haladtak volna az atyáik által megjelölt úton,milyen bámulatos virágzásra vezetett volna az a művé-szet, mely Philibert de l'Orme, Jean Cousin, Jean Goujonés Germain Pilon nevével dicsekedhetik! És mit kellettvolna tenniök, hogy pazar termést hagyjanak ránk?Otthon kellett volna maradniok, szemérmes tisztelettel azősök iránt és nyitott szemmel kellett volna nézniök a derékfrancia népet és a szép francia földet, hogy ihletet merít-senek belőle és lelkét műveikben kifejezzék.

T I Z E N E G Y E D I K F E J E Z E T

SAVONAROLA

VIII. Károly 1494 november 17-én vonult be Firen-zébe, nyolc nappal Piero de'Medici elűzetése után. Az aranymezőben a palotát díszítő vörös golyókat, amelyeketMichelozzo Michelozzi készített az idősb Cosimónak, aközség címerének nagy keresztjével cserélték ki és a városa legkülönbözőbb s egyben leghatalmasabb személyiségekegyikének uralma alá került, akikkel a történelembentalálkozunk. Neve Fra Girolamo Savonarola. Lángolószónoklataiban Savonarola megjövendölte a francia királyés hadai eljövetelét, akik lángpallossal fogják megtorolniaz olaszok romlottságát. Vezérük úgy volt eljövendő,mint »új Cyrus, a kinek Isten kezébe adta a bosszú kardját!«

Girolamo Savonarola Ferrarában született, 1452 szep-tember 21-én, páduai eredetű polgári családból. Mivel azorvosi pályára szánták, melyen családjának több tagjakitüntette magát, az ifjú gondos irodalmi és tudományoskiképzésben részesült. Girolamo azonban elmélyedő, deugyanakkor szertelen és fellengző természetűnek bizo-nyult. Kereste a magányt, hogy Aristoteles és AquinóiTamás filozófiájának tanulmányozásába merüljön.

Egy beszéd, melyet a kis Faenza nevű városban hal-lott, az ellenállhatatlan elhivatás erejével hatott Savona-rolá'ra. 1475 április 23-án, huszonkétéves korában elszökika szülői háztól, Bolognába megy és a domokosrendi bará-tok fehér csuháját ölti magára. »Mindenáron szerzetessékellett lennem — mondotta később. — A kolostorba vonu-lás gondolata elűzte szemeimről az álmot és megfosztottminden étvágyamtól; de mihelyt szót fogadtam a belsőhangnak, nagy megelégedés töltötte el a lelkem. Most, hogy

SAVONAROLAFra Bartolommeo festménye a firenzei San Marco-múzeumban

193

barát vagyok, nem cserélnék senkivel széles e világon.«Két nappal azután, hogy a zárdába beköltözött, levélbenközölte atyjával, hogy elhatározásának oka az az iszony,melyet a Szodoma és Gomorra posványába süllyedt világfeneketlen züllöttsége és mocska keltett benne. A végle-tekig érzékeny és szerfelett ideges természete a kolostorbékés egyhangúságában megtalálta a hozzá legillőbb lég-kört. »Két dolgot szerettem mindenek felett — mondtautóbb —: a szabadságot és a nyugalmat. Ezek vezettekrévbe. Hogy szabad maradjak, nem akartam nőt és hogynyugalmam legyen, elmenekültem a világból és a hit oltal-mát kerestem.«

A kolostorban saját kívánságára a legalacsonyabbrendű teendők elvégzését bízták rá. Mint kertész és mintszabó dolgozott, de egyévi kertészkedés és szabóskodásután feljebbvalói óhajára kénytelen volt a tanításnak adnimagát. Ez pedig elsősorban a metafizikával való foglal-kozást jelentette, melynek agyafúrt eltévelyedései hama-rosan kifárasztották jakobinusunkat. Ettől fogva jófor-mán csak a szent könyvek olvasásába és tanulmányozá-sába mélyedt. Az Evangélium mindvégig az igazság egyet-len forrása volt számára s ez a meggyőződése teszi, hogySavonarola olykor Luther és Kálvin előfutárjának látszik.

»Az a könyv, — mondja — mely az egész isteni igaz-ságra megtanít, Urunk és Megváltónk, Jézus Krisztuskönyve. Olvasd azt, mert abban minden benne van. Haszeretetet akarsz tanulni, olvasd a Megfeszített könyvét;ha irgalmat akarsz tanulni, olvasd a Megfeszített könyvét;benne megtalálsz minden erényt.«

1482-ben áthelyezik Fra Girolamót Santa Maria degliAngeli di Bologna zárdájába, a híres firenzei San-Marcoházba, melyet az idősb Cosimo kevéssel azelőtt bővített kiMichelozzo tervei szerint. Fra Bartolomeo és Angelícoremekműveikkel díszítették, Szent Antoninus pedig eré-nyeivel tette tiszteltté a házat. Savonarolát a San-Marcó-ban lektorrá léptették elő, ami avval járt, hogy neki kelletta szerzet fiatal újoncait képeznie. Négy évig, 1482-től1486-ig töltötte be ezt a tisztséget és közben a nagyböjtiprédikációt is neki kellett mondania a San Lorenzo-templomban.

Első vállalkozásai e téren kudarccal végződtek, amiannál meglepőbb, mert Savonarola korának, sőt talán

104

minden időknek legjobb szónoka volt. Ha beszélt, nagyfekete szemei szikrát szórtak, egész lénye vibrált és izzotta lelkesedéstől és meggyőződéstől, de hangja kezdetbentompán, mintegy rekedten kongott, intonációja hamisvolt, szónoki tartása félszegnek és stílusa nehézkesnekhatott. A nagy bazilikát megtöltő tömegben alig akadtakhúszan, akik nagyböjti beszédét figyelemmel hallgattákvégig (1483).

Viszont 1484-től kezdve mind észrevehetőbbé válikaz a törekvése, hogy beleavatkozzon a politikába. Ellen-állhatatlan szenvedéllyel keríti hatalmába a vágy, hogydemokratikus szellemben átalakítsa az államot, melynekkettős alapja az erkölcs és a vallás kell, hogy legyen.

Firenzében tanácsot létesítettek, melynek az volt afeladata, hogy új alkotmányt dolgozzon ki a köztársa-ságnak. Savonarola kérte kiküldetését ebbe a tanácsba,hogy ott kifejthesse felfogását, mely minden tekintetbennépszerű volt. Szenvedélyesen szerette Firenzét és Olasz-országot; szerette az alázatosakat, a szegényeket, a»popolo minutissimót«. Szerette a szabadságot, mely sze-rinte az erény első előfeltétele volt, szemben a Mediciekkényuralmával.

Fra Girolamo példás szerzetesnek mutatkozott életetisztaságával, szerénységével, munkaszeretetével, mélyhitbuzgóságával. Egész éjszakákat töltött imában, lázaselmélkedésben. Lelke túlemelkedett a földi lét határain.Révületének hevében úgy érezte, hogy kapcsolatba kerültaz istenséggel. Ügy tűnt fel előtte, mintha az közvetlenüladná értésére akaratát, azokat a krisztusi igazságokat,melyeket felérni a szegény szerzetes oly buzgón töreke-dett. Savonarola lassanként arra a hitre jutott, hogy gon-dolatai egybevegyülnek az isteni Mester gondolataival,aminek következtében hovatovább az a meggyőződés érle-lődött meg benne, hogy a lelkében csírázó, fejlődő és for-rongó erkölcsi és politikai nézeteket Isten maga plántáltabelé. Szájából Isten beszél. Miként Ésaiás, Ezékiel ésDániel, ő is próféta.

Savonarola természetétől fogva szerény volt, de atudat, hogy Isten gondolkozik benne és beszél rajtakeresztül, büszkévé tette; természetétől fogva jó és jóté-kony volt, de a meggyőződés, hogy ellenfelei Isten aka-ratával szállanak szembe, idővel türelmetlenné és ura-

195

lomra vágyóvá tette; gyenge és állhatatlan jelleme volt,de prófétai elhivatottságának érzése utóbb olyan erővelés elszántsággal ruházza fel, hogy alapjában tétovázó,aggodalmas és félénk természete maga állítja magának acsapdát, melybe végül is belezuhan. Innen lényének éséletének tátongó ellentétei.

Savonarola életéről írott művében Pcrrens egy érde-kes részletre hívja fel figyelmünket. Közvetlen környeze-tében egy másik domonkosrendi barátot találunk, akinekneve Fra Silvestro Maruffi. Ez a Maruffi alvajáró volt ésönkívületi állapotban látomásai voltak, melyeket han-gosan elmondott. »Abban az időben — írja Perrens —a közhit azt tartotta az alvajárókról, hogy közelebb álla-nak az istenséghez.« Valószínű, hogy ez a meghitt közel-ség bizonyos befolyást gyakorolt Girolamo barátra.

Aztán kétségek és aggodalmak kínozták:»Isten a tanúm, hogy a szombatról vasárnapra vir-

radó éjszakán nem hunytam le a szemem. Nem láttamsehol kivezető utat. Tudományomat elvesztettem és nemtudtam immár, mitévő legyek. Mikor felvirradt a nap, ahosszú virrasztástól kimerülten egyszerre hangot hal-lottam, mely így szólt:

— Esztelen! Nem látod-e, hogy Isten azt akarja,jósold meg a jövőt, mint már eddig is tetted?

így történt, hogy még aznap reggel iszonyú beszédettartottam.«

íme, az ideges, fellegekben járó, fellobbanó ember,akit indulatai sodornak magukkal; igaz, hogy indulataifenkölt szándékból fakadnak. De van egy másik Savona-rola is, aki ugyanabban a testben lakozik, mint a másik:az emberi vágyakkal és személyes becsvággyal bíró emberilény, a számító, mérlegelő, mindenképpen okos és körül-tekintő ember, a nem közönséges megfigyelő és kivételesszellemi képességekkel rendelkező gondolkodó. A prófétatekintetével áthatol az embereken és latolgatja az esemé-nyeket, hogy magatartását hozzájuk alkalmazza. Bölcsenszámot vet a különböző ízlésekkel, törekvésekkel és aspi-rációkkal, melyek körülveszik. így halad előre az útjátszegélyező szirtek, szitkok és méltatlankodó kifakadásokközött.

Savonarola kistermetű ember volt, Philippe Monnierszerint »kis, nyavalyás emberke«, vézna, beteges testű és

196

beesett mellű; háta meggörbült és feje mindig előrehaj-tott, mintha nem bírná a benne felraktározott gondolatoksúlyát. Mélyen üregeikben ülő, nagy, fekete szemei voltakbusa, vörös szemöldökökkel, nagy, hajlott sasorra, nagyszája, vastag és húsos ajkakkal; a mindkét arcából kiállópofacsontok szinte átfúrták a bőrt. A firenzei Uffiziákbanlátható a remek profilkép, melyet Fra Bartolomeo festettróla. A sápadt és sovány arc szinte elaszott a sok böjttől ésa belső tűztől, mely szüntelen emészti. Homlokán redőkhúzódnak, sűrű haját a tunika csuklyája takarja.

Közben a szerény barát tekintélye nőttön nőtt.Az előadásokat, melyeket mint lektor konventje növen-dékeinek tartott, csakhamar a kolostor összes lakói láto-gatták és kívülről is egyre számosabban érkeztek a hall-gatók. A »lektor« kénytelen volt katedráját a ház leg-nagyobb termébe helyezni át; idővel azonban ez is szűk-nek bizonyult és jakobinusunk kénytelen volt a kolostorkertjében, szabad ég alatt tartani előadásait. Állvabeszélt, a rózsabokor mellett, melynek fehér virágai akápolna bejáratánál nyíltak.

Végre meghívták, hogy a Santa Maria del Fiore szé-kesegyházban prédikáljon. Savonarola nyolc év alatt(1490-—1498) tekintélyes számú beszédet mondott Firen-zében. A fennmaradtak tíz vaskos kötetet töltenek meg,pedig csak egészen kis részét teszik ki az összesnek.

A szónok rövidesen bámulatos fejlődést ért el. Hangja,mint Viliari mondja, több volt, mint emberi. Még mindigtompán kongott, de a szavakat átfűtötte a meggyőződéss a belőlük kicsapó láng felgyújtotta a szíveket és elméket.A hívek tömegesen tódultak a legnagyobb templomokbaés úgy szorongtak, mint a heringek a hordóban. Szőlő-fürtök módjára lógtak a kórus rácsán, pedig még így isrengetegen rekedtek künn. Ezek ott álltak az épületenkívül és mozdulatlanul nézték a falakat, melyek mögöttegy lázas ékesszólás áradata zuhogott. Parasztok jöttektávoli tanyáikról és órákhosszat gyalogoltak éjszaka,csakhogy a templom nyitásakor már ott legyenek.

»Oh, ez a csodálatos szó, mely megzabolázza a szíve-ket 1 — írja Savonarola egyik tanítványa, Fra DomenicoBuonvicini. — A szó, mely minden mellet zihálásra készt,minden arcot felemel, minden tekintetet a szónokra irá-nyít! Gyakran megfigyeltem a tömeget, hogyan csüngött

197

ajkán mintha hatalmas lélekzete sodorná magával, hogyanremegett a láztól és félelemtől, hogyan ontott könnyeketés hallatott időnként riadt kiáltásokat a szörnyű kifaka-dásoknál, melyek Isten haragjáról számoltak be neki.«

Ha a prédikátor a nők pompakedvelése ellen szólott,az asszonyok a templomból jövet habozás nélkül vetettékle és adták oda drága ruháikat és ékszereiket a szegények-nek. Ha tisztességtelenül szerzett gazdagságról beszélt,sok pénzkezelő, spekuláns és kalmár első dolga volt, hogyvagyona egy részét elajándékozza. Egyikük egyszer három-ezer aranyat, mai értékben 780.000 frankot adott. Az írnok,vagy mint ma mondanánk, gyorsíró, akinek az volt afeladata, hogy a szónok beszédét írásban megörökítse,helyenként ilyen megjegyzésekkel szakítja félbe mun-káját: »Itt a felindulás és a sírás megakadályozott azírásban.«

Savonarola dörgedelmes beszédeket mondott a századbűnei, az egész világot beszennyező korrupció ellen. De abarbárok, Isten ostorai, jönnek már, áthágnak a hegye-ken, gyilkolnak, rabolnak, gyújtogatnak, sarcolnak. »Rab-szíjra fűzve hurcolják el zsarnokainkat, vaskarikával azorrukban, mint cirkuszi vadállatokat.«— »Hasztalan futszjobbra, hasztalan balra, •— kiáltott a szónok — a romlásmindenütt nyomodban jár, mindent elönt a sötétség ésnincsen, ahova elrejtsed fejedet! Itt is, ott is sötétség ésminden elborult, elborult a föld, el az ég, el a nap és ahold . . .«

És az átok még folytatódott, mikor hirtelen a szívet-tépő rémület mozdulata szakította félbe:

»Irgalom! Irgalom! A Megváltó vérére!«A tömeg felhördült, elcsukló zokogásban tört ki,

térdre vetette magát és vele kiáltotta:»Irgalom! Irgalom! A Megváltó vérére!«»Belső tűz égeti csontjaimat — mondta Savonarola —

és beszélnem kényszerít.« Ezekben a pillanatokban úgytűnt fel, mintha földöntúli önkívület emelné a magasbaés szemei előtt feltárulkozna az ég és a jövő.

Savonarola beszédeinek híre annyira elterjedt, hogyBajazet szultán Firenze konstantinápolyi követét kérte,szerezze meg neki őket, hogy törökre lefordíttathassa.

Ez a világraszóló hír nem változtatta meg Savona-rolát, ő továbbra is alázatos és szerény volt, jóakaratú és

198

kegyes mindenkihez. Társai a San Marco-kolostorbanvalósággal rajongtak érte. 1491-ben priorrá választottáks a zárda élére állították. Az ott életbeléptetett reformokFra Girolamo tiszta hitének bizonyságai, annak a törek-vésének, hogy mindenki térjen vissza az első keresztényekegyszerű evangéliumi erkölcseihez. Erről a kérdésről írjaegy pisai kolostor priorjának:

»Életmódunk nem más, mint ami szerzetünk szabá-lyaiban áll, ha kiküszöbölünk bizonyos felesleges dolgo-kat, melyek ellentmondanak atyáink szokásainak. Eltö-kéltük tehát, hogy egész egyszerű kolostorokat építünk,durva darócban járunk, evésben és ivásban a szentek pél-dáját követjük, minden fényűzéstől ment cellákbanlakunk, megtartjuk a silentiumot, és elmélyedő életetfolytatunk.«

Azért San Marco priorja a keleti nyelvek oktatásáraiskolát is alapított kolostorában, ahol mindenki meg-szerezhette a szükséges ismereteket ahhoz, hogy eredetibenolvassa a Szentírást. Az iskolát nemcsak a szerzet tagjailátogatták, hanem igen sok firenzei is.

Beszédében tovább ostorozta a Mediciek zsarnok-ságát és rövidesen a római Kúria romlottságát kezdtetámadni, melynek feje VI. Sándor pápa volt. A nagyLorenzo megkísérelte lecsillapítani ezt az ellenzékiséget,melynek befolyása a népre mind érezhetőbbé vált. Savo-narola a legcsábítóbb ajánlatokra is süket maradt:

»Mondjátok meg a Medicinek, hogy tartson bűn-bánatot, mert Isten már készül rá, hogy megbüntesse őtés övéit.«

1492-ben a nagyszerű kényúr közeledni érezte végét.»Nem ismerek igaz szerzetest ezen az egyen kívül«,

mondta és megüzente Fra Girolamónak, hogy legyen mel-lette halála órájában.

A következő évben San Marco apátját Bolognábahívták prédikálni. Onnan élénk levelezést folytatott akolostorbeliekkel. Ezeknek a leveleknek minden sorábólgyöngéd szeretet szól azok iránt, akiknek irányításárahivatott. A legapróbb részleteket is meghányj a-ve ti ésőszintén törődik minden ember javával és boldogságával.Visszatérte után Toszkána rendfőnökévé nevezik ki, úgy-hogy a tartomány összes domokosrendi kolostorai az ő veze-tése alá kerültek.

199

Savonarola az állam legfontosabb személyévé lett.A nagy Lorenzo már meghalt; fiát, Pierót elűzik ésSavonarolát bízzák meg, hogy a firenzeiek nevében VIII.Károllyal tárgyaljon.

A szószékből Girolamo barát nyíltan megmondja véle-ményét az államügyekről. A Medici-ház megbuktatása ésa francia betörés folytán előállott zavarok Firenzétanarchiába döntötték. »Az előrelátható erőszakosságok —írja Guicciardini — a kormányzás fejetlenségét idéztékvolna elő, forradalmat, többek kiűzetését és végső ered-ményképpen alighanem Piero de'Medici visszatérését,ami mészárlást és a város romlását jelentette volna.«A Savonarola ajánlotta bölcs intézkedések mindennekelejét vették.

Minden hivatalos cím nélkül, akárcsak a néhai Cosimode'Medici, San Marco priorja fejedelmi hatalmat gya-korolt Firenzében. »Tehetsége — írja Varillas firenzeianekdotáiban — nagyobb tekintélyt adott intézkedései-nek, mintha uralkodó lett volna; véleményének a nyilvá-nos gyűléseken mindenki behódolt; családi ügyekbenválasztott bíró volt és házastársak közötti perpatvarok-ban igazságot tett, anélkül, hogy döntésének egyszer isnem tettek volna eleget, vagy rendelkezése ellen bárki ispanaszt emelt volna.«

Savonarola Krisztust kiáltatja ki Firenze urának ésmegköveteli minden polgártól, hogy az Üdvözítő erényei-ből merítsen buzdítást. »Szeressétek egymást, iparkod-jatok egymást megérteni és kölcsönösen segíteni.«

Az állam kormányzására tanácsot alakít a huszon-kilenc éven felüli polgárokból, akiknek valamelyik csa-ládtagja a három utolsó nemzedék folyamán viselte márazoknak a tisztségeknek egyikét, melyeket a köztársa-ságban »magasabb hivatalok«-nak neveztek. Ez a tanácshozta a törvényeket és töltötte be a nyilvános állá-sokat.

Savonarola egész lelkével a népé. Az alacsonyrendűekiránti szeretetében kétségtelenül túllépi a határt, mikorháborút visel a hatalmasok és gazdagok ellen. Az adósok-nak elengedik adósságukat, a szűkölködők számára ingye-nes kölcsönöket folyósító bankot alapítanak; a zsidó pénz-váltókat és pénzkezelőket kiűzik Firenzéből. Mindez gyű-löletet szít és közelebb hozza a véget.

200

Girolamo úgy látja, hogy híveinek nyája az Úr útjainhalad. Hiszen a város új »kényura« Krisztus maga.

Tetszése szerint vezette a firenzeieket, akik mindenszavát lestek, mondja egyik legrégibb történetírója,Gábriel Naudé. És Firenze, a pompás város, a renaissanceékköve, a fényűzés, a művészetek és szórakozások városa,egy csapásra olyanná válik, mintha kolostor vagy nagyrendház volna. A csapszékeket bezárják; a böjt és önmeg-tartóztatás napjai olyan számosak, hogy a mészárosokcsődbe jutnak; az utcákon, a Signoria terén, a PontéVecchión nem hallani egyebet egyházi énekeknél, Utániak-nál, himnuszoknál és zsoltároknál. Az emberek menetköz-ben összeütköznek egymással, mert orrukat még az utcánis az Evangéliumba vagy az imakönyvbe fúrják. Azt lehetnemondani, hogy egy egész nép él a breviárium igéiből.

És a szórakozások? Hisz tudjuk, hogy a renaissanceFirenzéje a jókedv, a vidám időtöltések városa. »Vagyharmincan, — írja Burlamachi — férfiak és nők vegyest,összegyülekeznek, és elmennek a városban vagy a városonkívül valamelyik kellemes helyre. Ott előbb misét hallgat-nak és megáldoznak, aztán zsoltárok és templomi dalokéneklésével töltik a napot. Körülállják a gyermek Jézusképét és sűrű könnyhullatások közepette imádkoznakhozzá. Épületes beszédeket hallgatnak és a Szűzanya képéthordozzák a városon végig.«

Minderre pedig nem kényszer vitte rá a firenzeieket,hanem a rábeszélés reje. A nagy dominikánus hitének tüzeátcsapott rájuk. Közben Savonarola támadásai a pápaitrón erkölcsei, majd tanai ellen egyre hevesebb formákatöltöttek, sőt a pápaság tekintélyét is kikezdték.

»Ha valaki olyasmit parancsol, ami a becsülettel ellen-kezik, ne engedelmeskedj neki, még akkor sem, ha apápa az.«

»Oh, testvér, Papa omnia potest. . .«»Mindent tehet? Akkor hát azt is megparancsolhatja

valakinek, hogy hagyja ott feleségét és vegyen másik nőtmagának. . . Nem, a pápa csak azt teheti, ami jó.«

Savonarola a csalhatatlansággal száll szembe.A pápaság megreformálása céljából általános zsinat

összehívását kívánta. Azt kívánta, hogy az Egyház térjenvissza eredeti egyszerűségéhez, hozzáfűzvén, hogy a pápáktöbbnyire nemtelen eszközökkel jutnak hatalomra.

201

Mindazonáltal Savonarola sohasem gondolt arra,hogy a Szentszéktől elszakadjon, vagy hogy akármelyikalapvető dogmáját kétségbevonja a katolicizmusnak, mely-hez utolsó lehelletéig bensőségesen ragaszkodott.

Az első ellene irányuló támadásoktól felingerelve,VI. Sándor, akárcsak már előbb Lorenzo de'Medici, meg-kísérelte, hogy a félelmetes prédikátort megkörnyékezze.Felkínálta neki a legmagasabb méltóságokat, melyekkelrendelkezett: a firenzei érsekséget és a bíborosi süveget.A jakobinus barát ennél többet legmerészebb álmaibansem remélhetett, de mint már előbb a nagy Medici csábí-tását, éppúgy Róma püspökének ajánlatát is elutasí-totta.

Mivel a prédikátor tovább folytatta támadásait, azegyházfő 1495 július 25-én kelt brevéjében felszólította,hogy jelenjen meg Rómában és igazolta magát előtte.

Savonarola megtagadta az engedelmességet, mire apápa két újabb brevéjében (1495 szeptember 8-áról ésoktóber 15-éről) eltiltotta a prédikációtól.

De Savonarola ismét szószékre lép és megkettőzi heves-ségét. Döbbenetes ékesszólása nyilván életének ebben aszakában érte el tetőfokát.

Ellenállhatatlan szenvedélyétől elragadtatva, Savo-narola ekkor követi el egyikét azoknak a tévedéseknek,melyek későbbi bukását idézték elő; ez a hírhedt autodafé,a bruciamento della vanitá (a hiúság máglyára vetése),melyet farsang utolsó napjára tűz ki (1497 február 7).Szószékéről már előbb elátkozta a profán élvezeteket, atáncot, kártyajátékot, hívságos cicomát, álarcot és álöltö-zetet, a ledér hangszereket és mithológiai festményeket,valamint a szabad képzeletnek szolgáló költészetet. Gyer-mekekből és ifjakból csapatokat toborzott, hogy utasítá-sait végrehajtsák. Ezek nyílt uccán állították meg a höl-gyeket és szedték le róluk az ékszereket, behatoltak a laká-sokba és elhurcolták az erkölcstelennek ítélt képeket,játékkártyákat, hangszereket, gyöngyöket, csipkéket, sőtköltői alkotásokat is. A jámbor fosztogatásból összegyűltzsákmányt egy nagy halomba hordták, melynek Savo-narola az »anathema« nevet adta. 1497 február 7-énhatalmas máglyát emeltek a Signoria terén, ahol az ösz-szes tárgyakat összehordtak, melyeket a próféta a lán-gok martalékának szánt.

202

Alulról kezdve az első sort a farsangi álarcok, álsza-kállak, bohócjelmezek, selyemfűzők, aranyozott kalpa-gok, csörgők és csecsebecsék alkották; feljebb a női pipere-cikkek, brokátruhák, csipkék, ékszerek, kenőcsök és illat-szerek csillogó garmadája emelkedett; a negyedik sor avilági hangszereknek volt fenntartva, sípoknak, tambu-rinoknak, mandolinoknak és nyirettyűknek, melyek közéjátékkártyák, sakktáblák és egyéb játékok vegyültek; azegészet pedig mintegy megkoronázták az erkölcstelenneknyilvánított művészi alkotások, elsősorban meztelenembereket ábrázoló festmények, melyek között a leg-nagyobb festők nem egy mesterműve akadt. A prédikátorhatása alatt túlhevült lelkesedés olyan fokot ért el, hogycsodálatraméltó művészek, mint Baccio della Porta ésLorenzo di Credi önként hozták a műtermeikben készültfestményeket, hogy a többivel együtt égessék el őket.Adott jelre a roppant máglyát négy sarkán egyszerre meg-gyújtották és a lángok fellobbanását harsonaszó kísérte,melybe a város összes harangjainak kongása vegyült.A tömeg templomi énekeket dalolt a kegyes autodafékörül; de mihelyt a láz kissé alábbhagyott, a jóhiszeműeknem titkolták el maguk előtt abbeli véleményüket, hogya »szent« mégis túlfeszítette a húrt, mikor Pulci, Petrarcaés Boccaccio műveit elégettette és remekbe készült arc-képeket semmisíttetett meg, csak mert kivágott ruhájúnőket ábrázoltak. A szépségnek ilyenfokú meggyalázása afirenzeiek szemében, akik mindennek ellenére csodálóimaradtak a szépnek, szentségtörésnek látszott.

Ebben a pillanatban Firenze két táborra szakadt.Az elsőhöz tartozók neve piagnoni (pityergők) volt, mertprédikátoruk puszta szavára sűrűn hullatták könnyeiket.A másik táborban állottak a dühödtek (arrabiati), akiketSan Marco priorjának reformjai felbőszítettek. A pityer-gők, más néven fehérek (bianchi), általában a néppárthívei voltak; ellenfeleik, a szürkék (grigi), többnyire azarisztokrácia emberei közül kerültek ki és a Mediciekvisszatérését óhajtották. A túltengő szenvedélyek fenye-getésekké és verekedésekké fajultak. Savonarola rajongóinem akarták, hogy vezérük ezentúl fegyveres kíséretnélkül nyilvánosan mutatkozzék.

Ekkor váratlan esemény történt, mely az általánosnyugtalanságot nagy mértékben fokozta.

203

Néhány nemes embert politikai okokból halálraítéltek, mert résztvettek egy összeesküvésben, melynek céljaPiero de'Medici visszahívása volt. »Rokonaik — mintGuicciardinitól tudjuk — az ítélet ellen a nép nagytaná-csához fellebbeztek, egy törvény értelmében, melyet magá-nak Savonarolának indítványára hoztak. A halálos ítéletszerzői azonban attól tartottak, hogy a népet az elítéltekkora, nemessége és rokonaik nagy száma meg fogja hatniés a büntetés enyhítésére fogja indítani, miért is kieszkö-zölték, hogy néhány polgárra bízzák a kérdés eldöntését,vájjon továbbítsák-e egyáltalán a fellebbezést. A többségúgy vélekedett, hogy a fellebbezés a belátható veszélyekretekintettel eleve elutasítandó, nehogy lázongásra adjonalkalmat, hiszen a törvény maga megengedi bizonyos tör-vények hatályon kívül helyezését, ha azok a közrendetveszélyeztetik. A kormány tagjait számbeli fölényükkel,sőt úgyszólván erőszakkal és fenyegetéssel arra kénysze-rítették, hogy a kivégzést a fellebbezés ellenére még aznapéjjel hajtassak végre. A leghevesebben pedig Savonarolahívei kardoskodtak emellett, akiknek vezérére az sem vetkedvező fényt, hogy egy csak nemrégiben az ő saját indít-ványára elfogadott törvény megsértése ellen semmiképpensem vetette latba befolyását.« Igaz, hogy ezt az utolsóállítást némelyek cáfolni igyekeztek.

Mindenesetre a »próféta« ellenfelei ettől fogva fennenhirdették, hogy ebben az adott esetben kegyetlennek ésrosszhiszeműnek mutatkozott.

Végül, 1497 május 13-án VI. Sándor kiközösítette azEgyházból Savonarolát.

A próféta megvetéssel fogadta a határozatot:»A kiközösítést manapság olcsón árulják, potom négy

fontért. Aki ezt megfizeti, mindenki ellen kimondathatja,aki nincs ínyére.«

Ez már Luther hangja.És jakobinusunk hozzáteszi: »Breve érkezett Rómá-

ból. A kárhozat fiának, filius perditionisnak neveznekbenne engem!« Majd a pápához magához fordul: »Akitígy nevezel, nem kéjfiú és nem ágyas, hanem olyan ember,aki Krisztus hitét hirdeti. Azok, akik tanainak magyará-zatát hallgatják, nem töltik napjaikat galádságokkal,hanem gyónnak, áldoznak és tisztességben élnek. A barát,akiről beszélsz, az Egyház dicsőségén munkálkodik, te az

204

Egyház megrontásán. Türelem! Eljön az idő, mikorkinyílik a láda (mely a római korrupció titkait rejti).Ha mi egyet fordítunk a kulcson, annyi förtelem fog nap-világra kerülni, hogy bűze az egész kereszténységet meg-mételyezi!«

Savonarola így ír Európa fejedelmeinek VI. Sándor-ról: »Esküszöm nektek, hogy ez az ember nem pápa ésállítom, hogy nem is keresztény. Nem hisz az Isten-ben.«

Egy rövid időre mégis lecsillapodnak a szenvedélyek.Firenzében pestisjárvány tör ki. Miután hetven szerzetesételtemette, San Marco priorja mintegy negyvenedmagávalbezárkózik kolostorába. »Vagyunk még vagy negyvenen.A város polgárai gondoskodnak megélhetésünkről és nemengedik, hogy bármiben is szükséget lássunk. Mivel aházat nem hagyjuk el, minden szükségest idehoznaknekünk.« Savonarola hozzáteszi, hogy a szerencsétlenekvigasztalására maradt Firenzében. Erre ugyan azt lehetnemondani, hogy a vigasztalás legegyszerűbb módja a bete-gek és az elhaltak hozzátartozóinak látogatása lett volna,nem pedig az elzárkózás a járvány elől.

A »próféta« életének legbizonytalanabb pontjáhozérkezett. Két egymásnak ellentmondó lény viaskodikbenne: természettől fogva félénk, a szenvedésektől vissza-rettenő, kissé önző vérmérséklete és fellengző buzgóságtólés erénytől ittasult lelke.

A dögvész elmúltával San Marco priorjának maga-tartását ellenfelei, a »szürkék« és a »dühödtek«J könnyenelképzelhető módon bírálgatták. Személye és magatartásaaz egyenetlenség forrása lett nemcsak az egymással szem-ben álló csoportok, fehérek és feketék, demokraták éspatríciusok között, hanem az egyes családokon belül is,házastársak, szülők és gyermekeik közt. Egyesek pártjátfogták, mások ellene foglaltak állást; amazokat hajlamuka keresztényi élethez vonzotta, melyet Savonarola min-denki számára előírt, emezek viszont képmutató vak-buzgósággal vádolták. »Naponként vérszomjas fenyege-tések voltak hallhatók — mondja egy kortárs —, az anyóskidobta menyét, a férj elhagyta nejét... A feleség titok-ban besúgta a prófétának férje ellenséges érzületét.«

Közben az ágostonrendiek és ferencrendiek irigy szem-mel nézték a dicsőséget, mely San Marco priorjáról Szent

205

Domonkos fehér palástjára sugárzott s szorgalmasan szí-tották a panaszokat és szenvedélyeket.

Amilyen ingerlékeny és ideges volt, Savonarola fáj-dalmasan látta ellenségei számának növekedését. Voltakpillanatai, amelyekben mélyen elszomorodott, de aztánmegint összeszedte magát.

»Őszinte szívvel imádtam az Urat; mindenben csakisteni szavait kerestem; egész éjeket töltöttem imában;békémet elvesztettem, egészségemet és életemet felőröl-tem felebarátaim szolgálatában. Nem, nem! Lehetetlen,hogy az Úr megtévesztett volna!«

A körülmények hatása alatt túlfeszült idegállapotá-ban hovatovább nemcsak nyugalmát, hanem önuralmát iselvesztette. Egy nap beszéd közben szinte önkívületbenkiáltotta, hogy minden bizonnyal a helyes úton halad ésennek bizonyítására kész magát ellenfeleivel egyidejűlegistenítéletnek alávetni (1498 elején).

Ez a tűzpróbát jelentette.Egy franciskánus elfogadta a kihívást. Fra Buonvin-

cini, Girolamo barát leglelkesebb híve ajánlkozott, hogypriorja képviseletében és helyett a tűzbe menjen. A köz-vélemény lázba jött. Firenzében nem beszéltek másról,mint a közelgő próbáról. Az ellenséges pártokhoz tartozópolgárok között az ellentét egyre jobban elmérgesedett.Az igazat megvallva, az első izgalom lecsillapultával úgyaz egyik, mint a másik fél megbánta hebehurgyaságát.Csak a ferencrendiek bajnoka mutatkozott továbbra ishajthatatlannak.

»Bizonyos, hogy ott pusztulok a lángok között, deSavonarola, vagy helyettese éppúgy elpusztul és ezáltalnyilvánvalóvá lesz a próféta turpissága.«

A Signoria tíztagú bizottságot jelölt ki, mely a kétpárt öt-öt kiküldöttjéből állott. Nekik kellett a próbanapját és körülményeit megállapítaniuk.

A bizottság 1498 április 7-ében, a nagyböjt vasárnapjaelőtti napban állapodott meg és a Palazzo Vecchio előttitéren negyven öl, vagyis körülbelül hatvan méter szélesrőzserakást készíttetett elő, keskeny folyosót, melynekfalai fából voltak s melyen meggyújtása után a két baj-vívónak végig kellett mennie.

A Savonarola elleni gyűlölet, mely csirájában mármegvolt, egyszeriben erőre kapott, mihelyt a ferenciek

206

arról értesültek, hogy Girolamo barát nem veti alá magátszemélyesen a próbának, hanem helyettest küld.

Szombaton, április 7-én izgatott tömeg töltötte mega Palazzo Vecchio terét. Az égen felhők tornyosultakés vízbefullasztással fenyegették az egész szertartást.Fra Buonvincini Savonarola kíséretében érkezett meg, akiszentelt ostyát tartott kezében. San Marco priorja aztkívánta, hogy helyettese az oltári szentséggel menjen át atűzön. Ellenfelei felháborodottan tiltakoztak. Istenkárom-lás volna, úgymond, ha a szentelt ostyát szántszándékkalkitennék a tűznek, mert ha netalán mégis elégne, a néphite megrendülne. A vita tovább folyt és annyira elhúzó-dott, hogy még akkor is tartott, amikor a sűrű, fekete fel-hőkből ömleni kezdett a zápor. Zuhogott, mintha veder-ből öntenek. A rőzserakás úgy átázott, hogy meggyújtá-sáról többé szó sem lehetett. A szertartást elnapolták ésSavonarola kijelentette, hogy Istennek nyilván nincsenkedvére a tervezett próba.

A firenzeieknek prófétájukba vetett hite halálossebet kapott. Hogy San Marco priorja az utolsó pillanatigmakacskodott, csak arra volt megmagyarázható, hogy azégből, de nem Istentől, hanem az egyre sűrűsödő felhőktőlvárta a megszabadító segélyt.

Másnap, április 8-án, San Marco kolostorát üvöltőtömeg rohanta meg, melyet a »dühödtek« láttak el fegy-verrel és vezettek rohamra. A kolostorbeliek eltorlaszol-ták magukat. Bátran ellenálltak az ostromlóknak. A ba-rátok bombái és lövedékei alapos munkát végeztek.A támadók közül öten haraptak fűbe; a védőknek háromhalottjuk volt, köztük Savonarola fivére.

VI. Sándor sürgősen törvényszéket nevezett ki,hogy San Marco priorja felett ítélkezzen. A bíróság adominikánusok rendfőnökéből és a sorrentói érsekbőlállott. Az elítélés bizonyos volt.

Girolamo Savonarolát 1498 május 23-án végezték kia Signoria-terén két leghívebb társával együtt, akik ra-gaszkodtak ahhoz, hogy sorsában osztozzanak. A kétbarát Domenico Buonvincini és az alvajáró SilvestroMaruffi volt.

Az ítélet végrehajtása visszataszító módon történt.Az állat az emberben egész rútságában megmutatkozott.Ugyanaz a tömeg, mely nemrég még ujjongva üdvözölte

207

és letérdelt, ahol csak elhaladt, most üvöltve átkozta,szidalmakkal és hulladékokkal árasztotta el, kőzáportzúdított rá. Az egyik ilyen vadállat belerúgott a nagyprédikátor hátuljába és ezt ordította:»Itt fészkelt a prófétaságod!«

A három dominikánust felakasztották, testüket el-égették és hamvaikat a folyóba szórták. Az elítéltekméltósággal, egy zokszó nélkül mentek a halálba. Giro-lamo Savonarola negyvenhatodik évében volt, mikor ki-végezték.

A kivégzés utáni napon levél érkezett a SignoriáhozXII. Lajostól, aki akkor követte a trónon VIII. Károlyt.A francia király azt követelte, hogy ne öljék meg a nagydominikánust.

Azután jött a visszahatás. Amit csak meg lehetettmenteni a máglyáról, kegyelettel megőrizték. Pico dellaMirandola unokaöccse azt állította, hogy birtokában vanFra Girolamo szívének egy kis darabja, amely csodákatművel. A kivégzett emlékére Marco Antonio Flaminioezt a sírfeliratot szerezte:

Dum fera fiamma tuos, Hyeronime, pascitur artus,Religio sacras dilaniata comas

Flevit et o! dixit, crudeles parcite flammae,Parcite, sünt ista viscera nostra rogo.

(Míg tested, Jeromos, megemésztik a marcona lángok,Gyászol a hit, könny hull mennyed fürtjeiről,

S igy könyörög: »Kíméld, oh tűznek durva hatalma,Kíméld bensőjét, mely egyedül a miénk-«)

Botticelli A Gyermek születése című szép festményéndicsőíti Fra Girolamót és két társát, akiket angyalok visz-nek fel a Paradicsomba; Rafael a Vatikán kellős köze-pén Dante mellé helyezi Savonarolát Az Oltári Szentségdiadalá-n. Michelangelo mindvégig hű bámulója marad.Rómában két évvel a »próféta« halála után a pápai jubi-leum alkalmával (1500) nyilvánosan árulják az emlékérevert érmeket. És sok, sok éven át jámbor kezek szórnaka Signoria terén a kivégzés évfordulójának napján virágota helyre, ahol a lánglelkű dominikánus utolsó sóhaja el-röppent. Luther Savonarola vértanúhaláláról beszél.

Befejezésül álljon itt Savonarola méltatása honfi-társától, Guicciardinitől, a történetíró államférfiútól:

208

»Nem élt soha szerzetes, aki hozzá volna fogható sakinek hasonló tekintélye és súlya volna. Ellenségei iselismerték, hogy sok tudományágban, főként a filozófiában,nagy tudása volt. A Szentírás ismeretében századok ótanem volt hozzá hasonlítható senki. Ékesszólása felül-múlta minden kortársáét. Nem volt benne semmi mester-kélt vagy erőltetett, egyszerűen és természetesen folyt.Páratlan volt tekintélye, melyet szónoki képességévelszerzett.

De mint vélekedjünk életéről?Nyomát sem találjuk benne kapzsiságnak, parázna-

ságnak, vagy bármely gyöngeségnek és szenvedélynek.Mintaképe a vallásos életnek, irgalmasszívű, jámbor, hűkövetője a kolostori szabályoknak és nem külsőleg,hanem legbensőbb lényében hívő. Mindezekben ellen-ségei a legcsekélyebb fogyatékosságot sem fedezhettékfel, pedig a pör folyamán mindent megtettek e tekin-tetben.

Az erkölcsök megjavítása terén szent és bámulatra-méltó munkát végzett. Soha nem volt még Firenzébenannyi vallásosság és erény, mint az ő korában. Ha tud-juk, hogy halála után milyen mélyre süllyedt a hit és azerkölcs, világossá válik előttünk, hogy a jót ő valósítottameg. Nyilvánosan nem játszottak és magánkörben iscsak mértékkel. A csapszékeket bezárták, a nők illen-dően öltözködtek, a gyermekek szent életet folytattak.Fra Buonvincini vezetésével csapatosan jártak a temp-lomba, hajukat megnyírták és köveket és szidalmakatszórtak a játékosokra, a kicsapongókra, a ledér öltözetűnőkre . . .

Nem kevésbé üdvös volt Fra Girolamo befolyása akormányzásra. A Medici bukása után a város pártokraszakadt és a kormány híveit nagy veszély fenyegette.Fra Girolamo megakadályozta az erőszakosságokat. A nagy-tanács intézménye által megzabolázta a nagyravágyókatés a Signoriához való fellebbezéssel gátat vetett a nép-ítéleteknek. Végül pedig az »általános béke« kihirdetésé-vel elejét vette a régi bűnök kutatásának és megvédte aMediciek párthíveit az őket fenyegető megtorlástól.

Csupa olyan intézkedés, mely kétségtelenül üdvösvolt a köztársaságra és egyformán javára szolgált a győz-teseknek és legyőzötteknek.

209

Röviden, ennek a férfiúnak tettei kiválóak voltak.Mivel jóslatai közül néhány beteljesedett, sokan ma isazt vélik, hogy Isten sugalmazta, dacára a kiközösítés-nek, a pörnek és a halálos ítéletnek, melyet rajta végre-hajtottak. «

És történetíró államférfiúnk ezzel a megállapítás-sal zárja sorait, melyet honfitársa és írótársa, Machiavellisem cáfolt volna meg:

»Ha Fra Girolamo őszinte volt, korunk nagy prófétátvesztett el benne; ha pedig szélhámos volt, igen nagyembernek kell tartanunk.«

T I Z E N K E T T E D I K F E J E Z E T

VI. SÁNDOR

VI. Sándor pápa, Girolamo barát nagy ellenlábasa,maga is ugyancsak érdekes alakja a kornak: óriás ter-metű, élvvágyó ember, nyers és hatalmas, tele duzzadóéleterővel, vidámsággal és jó kedéllyel. Róma alighalátott valaha Szent Péter trónján hozzá hasonlóan fensé-ges és szép egyházfőt. »Külseje királyi, — mondja Gia-sone Maino milanói követ — Istenhez hasonló.« Kétség-telen, hogy VI. Sándor több bűnt követett el és SzentPéter trónján szörnyetegnek hat; de emberfeletti mére-teiben van valami, ami kikényszeríti a csodálatot, sőtazt lehetne mondani, a rokonszenvet.

Michele Ferno, Pomponio Leto nagynevű humanistatanítványa ezt a képet festi róla:

»Őszentsége hófehér lovára pattan; homloka ragyog,méltósága pompásan tündöklik; a nép, amelyet megáld,ujjongó lelkesedéssel üdvözli. Jelenléte mindenkit fel-derít, jövetele szerencsés előjelnek számít. Mozdulatainakszelídsége, az arcáról sugárzó nemesség, a tekintetébőláradó nagylelkűség mindenkit lenyűgöz. És felségesalakja, felváltva nyájas és büszke tartása mindenki von-zalmát megnyeri.«

VI. Sándor pápa magasnövésű, szélesvállú embervolt; kifejező, vörösesbe játszó fekete szemei voltak ésérzéki ajkai, melyeknek azonban jóságos kifejezésük volt.Tagbaszakadt testében fáradhatatlan erő és megrendíthe-tetlen egészség lakozott; több mint hatvanéves korábanolyan teljesítményekre volt képes, melyek akármelyikfiatalembert földhözvágták volna. Arcán derült elége-dettség honolt, mindig jókedvű volt és élvezte az életet,hacsak valamilyen nagy bosszúság pillanatnyilag nem

211

verte le és ejtette kétségbe, de ilyenkor is gyorsan össze-szedte magát. Vérmérsékletét a túláradó öröm jelle-mezte és poharazás közben éppoly kedélyes cimbora volt,mint mikor csinos nők táncában gyönyörködött, ami mégpápa korában is kedvenc időtöltése volt. Lobbanékonytermészete mindig áhította a változatosságot, szeretettvadászni és utazgatni. Gyakran kijött a sodrából és nemegyszer diplomáciái tárgyalások közben is elöntötte apulykaméreg, de ez nem akadályozta abban, hogy egészokosságát és ravaszságát, egy normand lócsiszár mindenagyafúrtságát latba ne vesse. Élete nagy szenvedélye agyermekei iránti szeretet volt. Mikor a tiarát fejére tet-ték, már hat gyermeke volt s utóbb még néhányat nem-zett. A gandiai herceg halála után Cesare és Lucreziavoltak kedvencei. Ezek ketten álltak legközelebb szívé-hez. Mindenkor készen volt mindent megtenni értük,mindenét nekik adni, értük mindent feláldozni. »A pápanaponként fiatalabb, — írja 1502-ben a velencei követ —hangulata a lehető legvidámabb és minden gondolata az,hogy gyermekeinek nagyságát biztosítsa.«

A Szentszéknél akkreditált követek figyelmét nemkerülte el a pápának ez a gyöngéje. Valahányszor Giusti-niani valamit meg akar kapni tőle, egy bizalmas nyilat-kozatot, vagy kényes természetű felvilágosítást valamilyenőt érdeklő kérdésről, ügyesen Cesaréra tereli a szót.Az apa meghatottsága ilyenkor nem ismer határt, az őszegyházfő egyszerre sír és nevet, szinte önkívületbe esikés hihetetlenül megindítják őt saját gyöngédség-sugalltaszavai. Közben a ravasz velencei már lesi a pillanatot,hogy túláradó lelkesedésében kimondja a várt szót, ígére-tet vagy engedményt, melyre a követ úgy csap rá, mintmacska az egérre.

Bizonyos, hogy VI. Sándor pápa életét nagy bűnökszennyezik, melyek elrémítően hatnak, ha meggondoljuk,hogy a kereszténység atyjáról van szó. Mégis indíttatvaérezzük magunkat, hogy elnézők legyünk iránta, akireminden lehetőt és lehetetlent rákentek. A hűbérurakelleni politika, a véres és lelkiismeretlen erőszakosság,mellyel Cesare a középolaszországi fejedelemség megala-pításán fáradozott, már életében sok ellenséget szerzetta pápának, akik epébe mártott gúnyiratokat terjesztettekróla; a legújabb korban pedig legavatottabb történetírói

212

a protestánsok soraiból kerültek ki. Sokan közülük,mint Pierre Bayle, Ranke, Burckhardt és Gregorovius,vitathatatlanul nagy és becsületes történészek, akik azon-ban VI. Sándor pápaságában a reformáció egyik legfőbbokát és igazolását látván, túlkönnyen hitelt adnak a kor-társak minden rágalmának. Jómagunk egyáltalán nemhiszünk a bíborosokról szóló mesékben, akiket a pápaállítólag megmérgeztetett, hogy vagyonukat magáhozkaparintsa. Sőt tovább megyünk és azt merjük állítani,hogy a Borgiák híres mérge légből kapott legenda, mely-nek egyedüli alapja Sándor és Cesare ellenségeinek gyű-lölködő képzelete. Nem szólván a szegény kis Lucreziá-ról, akinek az utókor ma már vitathatatlanul elégtételtszolgáltatott, erős kétségeink vannak afelől, hogy akárVI. Sándor, akár Cesare Borgia valamikor bárkit is meg-mérgezett volna és egyszerűen nem értjük, hogy nagy ésértékes történetírók, mint Ranke és Burckhardt, hogyanhihettek el és támogathattak tekintélyükkel olyan ponyva-történeteket, mint amilyen a VI. Sándor haláláról szólómese a náluk feltalálható változatban.

Rodrigo Borgia Jatibában született, a valenciai püspök-ség területén, 1451 január elsején, ősei nemesek, caballe-rók voltak, akiket I. Jakab (Jaime) király telepített le ahódítás után a valenciai királyságban. Rodrigo behatójogi tanulmányokat folytatott. Nagy jogi tudása előttkésőbb még ellenségei is meghajoltak. 1455-ben, mikoranyja, Izabella fivére III. Calixtus néven a pápai trónrakerült, a fiatal Rodrigo otthagyta az ügyvédséget és papipályára lépett. Nagybátyja még ugyanaz évben (1455)bíborossá nevezte ki és 1457-től kezdve az Egyház alkan-cellárjának rendkívül fontos teendőit ruházta rá. Borgiabíboros akkor huszonhatéves volt, fiatal, szép, szeretetre-méltó, világiasan előkelő modorú. Mestere, Gaspare daVerona így nyilatkozik róla:

»Szép, mosolygó külsejű, vidámképű fiatalember,társalgása választékos és megnyerő. Szinte elképesztőenérti a módját, hogy magába szerettesse a legcsinosabbnőket, akik úgy vonzódnak hozzá, mint vas a mágneshez.«II. Leó pápa 1460 június 11-én így ír hozzá:

»Kedves fiam, négy nappal ezelőtt több könnyű-vérűségre hajló sienai hölgy gyűlt egybe Giovanni Bichikertjében.«

213

A szóbanforgó hölgyek és kísérőik, köztük Borgiabíboros ledér táncokkal szórakoztak, miközben a pápaszavai szerint »a szerelmi csábítás egy fajtájáról semfeledkeztek meg«.

»Sienában nem beszélnek másról, mint a Te viselke-désedről — folytatja II. Leó. — Mindenki tréfákat faragróla. A fürdőkben szóbeszéd tárgya. Kancellárja vagy azEgyháznak, a valenciai püspökség ügyeit intézed és akardinálisok testületében ülsz. Egy bíboros életének pél-dásnak kell lennie.«

De az ifjú főpap nem javult meg. Néhány évvelutóbb a Consistorium egyik ülésén Jean Balue bíborosemelt hangon kiáltja oda neki:

»Iszákos ember vagy és botrányos életmódot folytatsz!«Minden mulatozása mellett a tevékeny, munkás és

jóeszű bíboros ritka ismereteket és bámulatos gyakorlatotszerzett a pápai kancelláriában s hála a neki juttatottjavadalmaknak, valamint szerencsés sáfárkodásának, idő-vel a leggazdagabb bíborosok egyike lett.

VIII. Ince halálakor Borgia bíboros hatvankettedikévét taposta, de az aggkor küszöbén is megőrizte jellemefiatalságát, erélyét, lendületét és rugalmasságát. A kon-klávéban négy jelölt közül választották meg az elhaltpápa utódát. A jelöltek nevei: Raffaele Riario és Giulianodella Rovere (VI. Sixtus két unokaöccse), Sforza bíboros,Ludovico Moro milanói kényúr fivére és Borgia bíboros.Ez utóbbi leplezetlenül vásárolta a szavazatokat, részbenazzal, hogy megválasztása esetére különböző méltóságo-kat ígért, részben pedig magánvagyona szétosztásával.

Tudta, hogy mint pápa könnyűszerrel visszaszerzi abefektetett tőkét. A választás az 1492 augusztus 11-érevirradó éjszaka játszódott le. Jóllehet már azelőtt iselőfordult, hogy a konklávéban szavazatokat vásároltak,a megvesztegetés ezúttal olyan mértékű és olyan szemér-metlen, hogy a botrány feltartóztathatatlanul kirobban.Manfredo Manfredi firenzei követ augusztus 22-én így ír:

»Tudjuk, hogy Őszentsége tetemes pénzösszegeketfizetett ki: egyesek szerint százötvenezer aranydukátot.«A velencei követ is kijelenti, hogy a választást, tekintettelmegejtése körülményeire, sem Franciaország, sem Spanyol-ország nem ismerheti el. De Borgia nem hiába volt spa-nyol és nem hiába volt diplomata, mindjárt megkoroná-

214

zása napján minden tartózkodást sutba dobott. Akkortizenhatéves fiát, Cesarét, valenciai érsekké és Spanyol-ország prímásává nevezte ki. Kevéssel utóbb egyikunokaöccsének adományozta a bíbort és Cesare már akövetkező évben, 1493 szeptember 20-án bíboros lett.

A pápává avatás napján egy szerény származású, deegykor buja szépségű nő nézte végig büszke indulattóldagadó szívvel az egyházfő diadalmenetét: VannozzaCatanei. (Vannozza a Giovanna név változata, tehátkörülbelül Jankának felel meg.) Vannozza alacsony szár-mazású, kevéssé művelt, de erélyes jellemű és mindenfaragatlansága dacára okos és élelmes nő volt. Valószínű,hogy neki is volt valamelyes része Borgia bíboros előre-jutásában, akinek első gyermekeit szülte, hihetőleg a leg-idősebbet: Pierro Luigit, Gandia első hercegét, aki 1488-banhalt meg Spanyolországban és minden bizonnyal Cesarét,Giovannit, Gandia második hercegét, Lucreziát és Goffre-dót, Squillace hercegét. Ekkor azonban kénytelen volthelyét az egyházfő szívében egy fiatalabb vetélytársnőnek,a káprázatos Giulia Farnesének átengedni, akinek hosszúaranyhaja bokájáig ért. Giuliát fivére, Farnese Sándorbocsátotta a Borgia rendelkezésére, aki ezt a jóleső szíves-ségét azzal jutalmazta, hogy bíborossá nevezte ki, ugyan-azon a napon, amikor Cesare fiának adományozta a bíbort,1493 szeptember 20-án. Később Farnese Sándor is SzentPéter trónjára került és III. Pál néven benne tiszteljükaz egyik legeszesebb, legbőkezűbb, legúribb pápát.

VIII. Ince ugyancsak siralmas állapotban hagyta aSzentszék ügyeit, úgy politikai, mint pénzügyi tekintetben.VI. Sándornak megvolt a rátermettsége, hogy mindénehézségeket leküzdje. Alaposan ismerte a pápai köz-igazgatás egész bonyolult gépezetét, melyet hosszú eszten-dőkön keresztül alkancellári minőségben ő maga kezelt,diplomáciai tehetség dolgában pedig nem egyhamarakadt párja.

»VI. Sándor — írja Machiavelli — minden gondolatá-val és tettével rászedett valakit és a siker mindig őtigazolta. Senki sem tudta állításait ügyesebben ünne-pélyes esküvésekkel erősíteni, melyeket aztán sohasemtartott meg és ravaszsága mégis mindig eredményes volt.Ennek oka az, hogy ismerte az emberek gyöngéit.«

VIII. Károllyal szemben tanúsított magatartása már

215

adott róla ízelítőt. Később Cesare fia érdekeit előmoz-dítandó, jobb szívvel volt Franciaországhoz.

Az Olaszországban kitört spanyol-francia háborúrólutóbb így nyilatkozott: »Mi Franciaország pártján állunkés emellett meg is maradunk, ha Franciaország elég csapa-tot küld Spanyolország leverésére. De ha tétovázik és aztakarja, hogy mi verekedjünk érte, akkor azon leszünk,hogy ne veszítsük el, amit megszereztünk és ha Istenúgy akarja, hogy a spanyolok kerekedjenek felül, miugyan nem fogunk Isten akaratának ellenszegülni.«

Pénzügyi téren hasonló, nem kevésbbé jelentős képessé-gekkel rendelkezett. Megválasztásakor a bíborosok talánattól a meggyőződéstől vezettették magukat, hogy aki sajátvagyonát olyan jól kezelte, az Egyházét is fogja tudnikezelni. E célból VI. Sándor a legkülönbözőbb eszközök-höz folyamodott: a bíborosok és lelkészeik jövedelméretízszázalékos adót vetett ki. Mint már mondottuk, nemhiszünk abban, hogy egyházfejedelmeket tett volna el lábalól, hogy javaikat megkaparítsa. Bizonyos azonban, hogyminden bíborosi kinevezés készpénzt hozott a konyhára.Csak az 1503 májusában végbement avatás százötvenezeraranyat, mai értékben 41 millió frankot hajtott.

Az 1500-as jubileumi esztendő, mely a zarándokoktömegét hozta Rómába, alkalmat adott a pápának arra,hogy ládáit megtöltse. Kifogyhatatlan leleményességgelés mindig új eszközökkel tartotta ébren a zarándokokadakozókészségét.

Hogy a pápai konyhát ellássa, az Egyháztól függővárosoktól szolgáltatásokat követelt, meghagyván nekik,hogy meghatározott mennyiségű szárnyast, vadat ésminden egyéb élelmiszert szállítsanak.

Legfőbb jövedelmi forrása azonban a bűnbocsátócédulák voltak, amelyeknek eladását elsősorban a koldulóbarátokra bízta. VI. Sándornak az a ragyogó ötlete támadt,hogy pápai hatalmánál fogva kijelentse: az egyházfőnekmódjában áll, hogy a lelkeket a Tisztítótűzből kiváltsa.És értett hozzá, hogy ezt a hatalmát a legesélyesebbenés legélelmesebben kamatoztassa.

Utalunk végül arra, hogy a Szentszék évenként45.000 aranyat kapott Baj azét szultántól azon a címen,hogy abból fedezi Dsem szultán ellátását, aki Baj azétfivére volt és az ottomán császárság trónját követelte

216

magának. Ebből az összegből legalább 40.000 arany tisztahaszon maradt. Dsem elkövette volt azt az oktalanságot,hogy a rhodosi lovagoknál keresett menedéket. A pápaikincstár ilymódon jelentős jövedelmi forrásra tett szert,aminek következtében a Magas Porta és a Szentszékközött szívélyes viszony alakult ki. Előfordult, hogyBajazet szultán ajánlott a pápának jelölteket a rómaibíborrp, így Niccolo Cibo arlesi érseket 1494-ben.

Egy diplomáciai fogadtatás alkalmából (1499) afrancia követ biztosította az egyházfőt arról, hogy ural-kodója egy Rómából hozzá érkezett felszólításnak engedve,keresztes háború megszervezésére készül a török ellen.VI. Sándor nagyon elszörnyűlködött: »Reméljük, nemgondolta komolyan!« — mondta bizalmasainak a fogad-tatás után sóhajtva.

VI. Sándornak mind nagyobb és nagyobb összegekkellettek, nemcsak a római Egyház szükségleteinek kielé-gítésére és a Vatikán szertelen fényűzésének fedezésére,hanem arra is, hogy fia, Cesare hadsereget tarthasson ésfolytathassa hódító politikáját. »Őszentsége pénzt sajtolki mindenből, amit eladhat«, írja 1493-ban AragóniáiFerdinánd. A püspökségeket bocsátotta tehát áruba.

Egyébként apa és fiú tervei megegyeztek. A nagyhűbérurak, az Orsiniek, a Colonnák, a Savelliek és Santa-Crocék továbbra is megmaradtak a pápai államban.Sándor elődjei, V. Márton, IV. Jenő, VIII. Ince és a töb-biek úgy igyekeztek függetlenségüket megőrizni, hogy azegyik nagy hűbérurat a másik ellen játszották ki ésnémelyikükkel szövetkeztek is a kimondott ellenségeik-nek tekintett családok és »klikkek« ellen. VI. Sándorelhatározta, hogy végleg megszabadítja a pápaságotezektől a helyi hatalmasságoktól, akiknek megsemmisítéseezért legfőbb célja volt. »Nem vagyok hajlandó arra, hogyzászlósuraim rabszolgája legyek«, mondogatta. S ebbena törekvésében Cesare fia, aki elszánt, ügyes, ravasz ésritka szervezőképességgel megáldott katona volt, hat-hatósan kezére járt.

A pontifex állandó fáradozásainak célja ez volt:megakarta semmisíteni az utolsó nagy római hűbérurakat,ki akarta terjeszteni a Szentszék hatalmát a szomszédosállamokra, a Marche és a Romagna területeire, kezébeakarta keríteni a nápolyi királyság feletti fennhatóságot,

VI. SÁNDOR PÁPAPinturicchio freskójáról a Vatikánban

217

mely a pápai trónt illette meg. Ilyenformán a rómaiegyházfő uralma alatt olyan páratlan hatalom jött volnalétre a félszigeten, amely előbb-utóbb megvalósíthattavolna az olasz egységet Szent Péter trónjának árnyékában.Ezek a tervek egybevágtak azokkal, melyek megvalósí-tásán viszont Cesare Borgia dolgozott atyja pénzének éstekintélyének felhasználásával, egyben pedig olyan ügyes-séggel és éleslátással, hogy Machiavelli nem győzi csodálni.Tudvalevőleg Cesare Borgia alakja ihlette a kitűnő íróta Principe eszményképének megalkotására. De Cesaré-nak, aki egy emberöltővel fiatalabb volt a pápánál, egyhátsógondolata is volt: el volt tökélve arra, hogy atyjahalála után a maga javára sajátítja ki a pápai hatalmat.Jegyezzük meg már itt, hogy II. Gyula voltaképpen csakVI. Sándor terveihez tért vissza, melyeket ez jórészt mármeg is valósított.

Cesare olyan vakmerőséggel, olyan lelkiismeretlenülés annyi kegyetlenséggel tört célja felé, hogy még ma,századok multán is visszaborzadunk tőle. Az orvtáma-dások, árulások, esküszegések és gyilkosságok egymástérik — de ha ezekkel az eszközökkel hatalmába kerítettevalamelyik várost vagy fejedelemséget, Cesare rendezettközigazgatást létesített és szilárd kormányzatot, amelya lakosságot végül mégis kibékítette sorsával.

Az Orsiniek ellen irgalmatlan szigorral léptek fel aBorgiák. Sándor őszintén bevallotta a francia követnek,hogy célja az egész Orsini-nemzetség kiirtása. A firenzeikövetnek ezt mondta:

»Követ úr, kezünk vörös az Orsiniek vérétől. Azokután, amiket ellenük tettünk, biztosítanunk kell magunkat,hogy soha többé ne lehessenek ártalmunkra.«

Ebben benne van a család tagjainak legyilkolása,a nőket és gyermekeket is beleértve, a hűbéri birtokok,várak, bérletek és ingóságok elrablása. Bottista Orsinités a család egyházi méltóságait magában a Vatikánbanfogták el 1502-ben. »A pápa emberei mindent elcipeltek,— olvassuk Giustiniani követ beszámolójában — méga szalmát is az istállókból«. A bíboros öreg édesanyja,akit elkergettek házából, néhány hű cselédjével együttnem talált szállást. »A szerencsétlenek hajléktalanulbolyonganak Rómában — írja a velencei követ —, senkisem akarja őket befogadni, mindenki fél.«

218

VI. Sándor addig sohasem ismert jólétre emelte apápai udvart. E. Rodocanachi pontos leírását adja a»vatikáni fejedelmi udvar«-nak, amely a többi európaiudvaroktól miben sem különbözött: ugyanaz a fényűzés,ugyanazok a szórakozások, borral bőségesen öblögetettlakomák, bálák, színjátékok, bohócok és tréfacsinálók,a legdivatosabban öltözött, nem ritkán ledér nőszemélyek.

Ismeretes annak a böjti ebédnek étlapja, mellyela tizenharmadik században Szent Lajos a magas egyháziméltóságokat megvendégelte. Idézzük belőle a fogásokata felszolgálás sorrendjében:

Cseresznye és fehér kenyér.Tejben főtt zöldbab.

Hal, rák.Angolna-pástétom.

Mandulás tejben főtt rizs, fahéjjal behintve.Roston sült angolna.

Torta, túró.Gyümölcs.

Hasonlítsuk össze ezt VI. Sándor egy ugyancsakböjti — pénteki — lakomájának étlapjával:

Tojás.Languszta.

Borsos dinnye.Édesség.Szilva.

Aranylevelekbe göngyölt torta.

Mégis sok keresztény felháborodott a tobzódáson,melynek tanúja volt. »A pápa olyan életmódot folytat —mondja Aragóniái Ferdinánd —, hogy mindenkibenutálatot kelt; nem gondol a trónnal, melyet elfoglal ésegyáltalán nem törődik mással, mint hogy fiait hatal-masokká és nagyokká tegye.«

A külföldi követek, még Portugáliáé és Spanyol-országé is — akik között VI. Sándor 1493 májusábanKelt híres bullájában megkísérelte felosztani az Újvilágot— bátorságukban egészen a pápa megintéséig elmennek.Zsinattal fenyegetik, amely majd ítélkezni fog magatar-tásáról. A pápa azonban sarkára áll:

»Ha tovább alkalmatlankodtok, mindnyájatokat aa folyóba dobatlak!«

219

A francia követ előtt kedvesen mentegetőzik:»Ti franciák, egyszerűen nem akarjátok megérteni,

hogy a pápa is csak ember.«Farsangkor be is záratja a követek előtt a Vatikán

kapuit, hogy kedvére kimulathassa magát bíborosaival,akiknek egyrésze vörös talárban, másrésze jelmezbenjelenik meg, szemenszedett szépasszonyok társaságában.Hintajában hozatja magához az álarcos nőket. ArnoldWerf lovag, aki 1497-ben résztvesz a farsangon, aztmondja, hogy restelli leírni mindazt, amit látott.

Briconnet bíboros egyik szolgája Rómából visszatérve ezt mondja: »Láttam, hogyan élnek ott a főpapok.Ha hosszabban tartózkodtam volna közöttük, nemcsakhitemet vesztettem volna el, hanem a lélek halhatatlan-ságában is kételkedni kezdtem volna. És Luther így írabban az időben, mikor még hű fia a római Kúriának:»Nincs bűn, amely ott ne volna megengedve, a fogadal-mak alól feloldanak, a fattyúkat törvényesítik, az elvete-mültség nemes tulajdonságnak számít, a vétek lovagierénynek. Kapzsiság és pénzvágy uralkodnak. Az Egyháztörvényei bilincsek, melyektől a pénz megszabadít. Azördög remetének számítana ott.«

Mindazonáltal helyénvaló, ha tartózkodunk a túl-zásoktól és fenntartással fogadjuk a visszataszító jelenetekleírásait, melyeket néhány kortárs hagyott ránk.

A jubiláris év — 1500 — tetőpontot jelent e zajospápaság történetében. A zarándokok ezrei özönlöttekRómába Európa legtávolibb országaiból. Április 19-én,húsvét napján, kétszázezerre tették a hívek számát, akika pápai áldás alatt meghajoltak.

Cesare győztesen tért vissza hódító hadjárataiból:Imola, Cesena, Forli, Forlimpopoli hatalmában volt.Az áhított királyság első alkotórészei birtokába kerültek.Pompás volt bevonulása az Örök Városba fekete lován,fekete bársonyruhájában és fekete süvegében, melyre nagygyémánttűvel sólyomtollat tűzött. A rómaiak ujjongóörömmel fogadták a fiatal, szép és diadalmas hőst, akinekszőke haja fürtökben omlott köpenye fekete bársonyára.Tódultak elébe, csókokat és virágokat szórtak felé. De ajubiláris ünnepségre Rómába sereglett zarándokok ezreihazatérve regéket beszéltek a római romlottságról.

VI. Sándor pápa nem volt sem rossz, sem kegyetlen,

220

de befolyása alatt állott rettenetes fiának. RómábanCesare Borgia meghonosította a rémuralmat. »Nemcsakhogy mindenki állandó rettegésben élt az életét és vagyo-nát fenyegető veszedelemtől, hanem azt hihette, sőt aztkellett hinnie, hogy ravasz és alattomos támadás fogvégezni vele. Ez az elkeseredést nagyban növelte.«(Rodocanachi.)

A pápa megvetette a gúny iratokat, röpiratokat,szatírákat, epigrammokat és csúfondáros verseket, melye-ket Rómában ellene és övei ellen kiadtak és a falakraragasztottak. Hirtelen természetével könnyen túltettemagát rajtuk. Ebben különbözött Cesare fiától.

Antonio Mancinelli jeles humanista volt. Egy nap,mikor a tömeg egy ünnepélyes körmenet megtekintéséreösszesereglett, fehér lovon megjelent a nép között ésbeszédet intézett a rómaiakhoz, melyben élesen kikelt aVatikán erkölcsei és botrányai ellen. Beszédét utóbbnyomtatásban is szétosztotta a hallgatóság között. Elfogtákés levágták mindkét kezét. Mikor pedig ezután isfolytatta támadásait az egyházfő ellen, nyelvét is kivág-ták, amibe belehalt.

Lorenzo de Veni velencei író görög nyelven gúny-iratokat szerzett a Borgiák ellen. Házkutatást tartottaknála és megtalálták a bűnjelt. Lorenzót erre elfogták.A velenceiek, akik ezt az írójukat nagyrabecsülték, meg-bízták római követüket, hogy lépjen közbe érdekében.A pápa ezt válaszolta neki:

»Én a magam részéről azon a véleményen vagyok,hogy az efféle csaholáson csak nevetni lehet. Fiam, Cesare,azonban azt mondja, hogy udvariasságra kell tanítaniaz írókat. Pártfogoltadat már elítélték, megfojtották ésa Tiberisbe dobták.«

Giustiniani állítása szerint Róma városa, mely televolt Cesare Borgia katonáival, vad zsoldosokkal és marta-lócokkal, »rablóbarlanghoz« hasonlított. A járókelőketnyilt uccán megtámadták. Az éj sötétjében állandó harcokfolytak a katonák és a polgárok között, akik halottjaikértakartak bosszút állni, vagy a támadások ellen védekeztek.

Siena területét teljesen kifosztották. San Quiricóban,mint a pápai udvar főszer tartásmesterének Diariumábanolvassuk, Borgia katonái mindössze két aggastyánt éskilenc öregasszonyt találtak. A többiek mind kereket

221

oldottak; az anyák magukkal vittek gyermekeiket.A katonák elfogták a két aggastyánt és a kilenc öreg-asszonyt. Félkarjuknál fogva felakasztották őket éslábukat égő parázs fölé tartották, hogy kicsikarják belőlüka vallomást, hová rejtették pénzüket. Az aggastyánoknakés öregasszonyoknak nem volt pénzük és valamennyienbelehaltak a kínzásokba.

* **

Sándor pápa még hetvenkétéves korában is válto-zatlanul a legvirulóbb egészségnek örvendett: bőre rózsásvolt, nagy szemei mit sem vesztettek fényükből, öblös ésmeleg hangja megőrizte régi zengzetességét. Éppen aRomagnából érkezett haza, melyet fia kevéssel azelőttmeghódított és Ferrarába készült, hogy meglátogassaLucrezia lányát, aki Estei Alfonz herceg felesége volt.Az összes birtokokat, városokat és erődöket, melyeket fiaaz Orsiniektől, a Colonnáktól, a Savelliektől és más hűbér-uraktól elragadott, az Egyháznak adományozta és cserébeazt kívánta, hogy a Szent Kollégium ismerje el Cesareuralmát a Romagna és Marche területén, később lehetőlegToszkánában is, melynek meghódítását Cesare már meg-kezdte. Ekkor, 1503 augusztus 18-án, csaknem egészenváratlanul meghalt VI. Sándor.

Haláláról az alábbi legenda került forgalomba, melyetsok történész, köztük olyan kiválóak is, mint Ranke ésBurckhardt, elfogadhatónak tart:

VI. Sándor azzal a tervvel foglalkozott, hogy meg-mérgezi a Consistorium egyik bíborosát, akinek vagyonárafájt a foga. A bíboros értesült erről a tervről és rávettea pontifex főszakácsát, hogy a mérget ne az ő ételébekeverje, hanem a pápáéba, aki ennek következtében megis halt.

Fölösleges, hogy rámutassunk ennek a ponyva-történetnek valószínűtlenségére, mely különben is merőpletykán alapul.

»VI. Sándor — írja Emile Gebhart is — azoknak amérgeknek egyikétől pusztult el, melyeknek titkát a tizen-hatodik század Olaszországa oly jól megőrizte.« Olyanjól, hogy bízvást állíthatjuk, a Borgiák mérge egyáltalánnem is létezett sohasem.

222

Miközben a pápa haldokolt, fia, Cesare Borgia nehézbetegségbe esett.

VI. Sándor mindenkitől elhagyatva halt meg, mint arenaissance-korabeli pápák nagyrésze.

Alig hunyta le szemét, mikor egy sereg bérgyilkosélén megjelent a hírhedt Micheletto, Cesare Borgia jobb-keze, a kor egyik közönséges bandavezére. A hivatlan ven-dégek tőrrel kezükben a pápai kincstár kulcsait követel-ték. Casanova bíboros, aki a kulcsokat őrizte, vonakodottőket odaadni.

»Ide a kulcsokkal! Vagy kidobunk az ablakon!«A horda berontott a kincstárszobába és teljesen ki-

fosztotta. Lehetséges, hogy a nyilvánosságra hozott összeg— 300.000 dukát vertarany és 200.000 dukát értékűékszer — túlzás. Bizonyos azonban, hogy a cimborák afüggönyökön és ülőbútorokon kívül nem hagytak semmita szobában.

A pápa módfelett kövér és felpüffedt hullája, amelyhamar oszlásnak indult, borzalmas bűzt árasztott. Senkisem akart hozzányúlni. Egy zsákhordó bokáihoz erősítettkötéllel húzta a koporsóba. A koporsó túlszűknek bizo-nyult és csak nagy kínnal lehetett belegyömöszölni ahullát, miközben minden díszítést levertek róla. Ezalatta Vatikán svájci testőrei és a klérus szolgái hajbakaptaka halott utolsó holmijai fölött és alabárdokkal, valamintgyertyatartókkal rontottak egymásnak. Szent Péter utódá-nak holtteste mellett senki sem virrasztott és éjszaka nemégtek körülötte gyertyák. »A temetés borzalmas volt«,írja Gebhart. A koporsót egy ócska takaróval fedték le.

Betegsége alatt a pápa egyetlenegyszer sem beszéltgyermekeiről, sem Cesaréról, sem Lucreziáról. Úgy rémlettneki, mintha az ördög settenkedne ágya körül.

Röviddel ezután Cesare Borgia annyi fáradsággalfelépített műve egy csapásra összeomlott.

Machiavellinek ezt mondta:»Azt hittem, felkészültem minden eshetőségre, amely

apám halálából következhetik és megtettem mindenóvintézkedést. Azonban éppen halála pillanatában súlyosbetegségbe estem: bekövetkezett az egyetlen lehetőség,amelyre nem számítottam.«

Elfogták és kiszolgáltatták a nápolyiaknak, Cesaré-nak azonban még egyszer sikerült elmenekülnie. Eljutott

223

Spanyolországba, ahol a navarrai király hadseregébeszegődött. Dicstelenül, de vitézül pusztult el 1507 március12-én egy éjszakai kirohanás folytán Mendavia falai alattegy árokban, nem messze Pamplonától.

Viterbo bíborosa, VI. Sándor egyik kortásra, így jelle-mezte a pápát:

»Sándor ritka éleselméjűséggel volt megáldva. Élelmesés szorgalmas ember volt, akinek természetes ékesszólásamindenkit megnyert. Senki nála ügyesebben nem csele-kedett, rábeszélőképességben vele nem versenyezhetett,szilárdabban nála nem állotta meg helyét. Minden hely-zetben oly nagynak mutatkozott, gondolataiban, szavai-ban, tetteiben és elhatározásaiban egyaránt, hogy a leg-kiválóbb fejedelem lehetett volna, ha erényei szabadonkifejlődhetnek és sok rossz hajlama nem fojtja el őket.Aki cselekedni látta és beszélni hallotta, úgy érezte, hogysemmi sem hiányzott belőle, ami a világ kormányzásáhozszükséges. Mindig kész volt az alvásról lemondani, demegrontotta a bujaság, mely azonban sohasem akadá-lyozta abban, hogy az államügyek terhét magára vegye,hogy embereket fogadjon s szavával és jelenlétével elegettegyen hivatala minden kötelességének. Mégis dacáraösszes jó tulajdonságainak, nem lehet azt állítani, hogyuralkodása egész korszakára akárcsak egy szerencsés napis esett volna. Ezt az egész időszakot sötét éjszaka borítja;nem beszélvén azokról a családi tragédiákról, melyekThyestes nevét idézik fel, soha még az Egyház birodal-mában a zendülések nem voltak ilyen veszedelmesek, arablások ilyen gyakoriak, a gyilkosságok ilyen kegyet-lenek, a nyilvános utakon az erőszakosságok ilyen zabo-látlanok, az utazás ilyen kockázatos vállalkozás; sohaRómában nem volt ennyi baj, nem volt az árulkodók ésbesúgók száma ilyen nagy, a bérgyilkosok mesterségeilyen elterjedt, a tolvajok garázdálkodása ilyen korlátlanés szemérmetlen. Senki sem mert a város kapuin kilépni és avároson belül mi várt az ottlakókra? Mindenkit felségsér-téssel és zendüléssel vádoltak, akinek aranya volt, vagy bár-milyen szép és becses értéktárgya. Sem házában, sem szo-bájában, de még tömlöcében sem volt senki biztonságban.«

És egy nemrégiben megjelent Machiavelliről szólómunkájában Orestes Ferrara így foglalja össze véleményétVI. Sándorról:

224

»Mint politikus, sokaknak fölötte állott magas hiva-talában és sikerei saját ügyességére vezethetők vissza.Aki elfogulatlan szemmel vizsgálja a tényeket és bete-kintést akar VI. Sándor lelkébe, annak el kell ismernie,hogy a római Kúria politikai hanyatlása az ő halálávalkezdődik. II. Gyula sikerei pyrrhusi győzelmek voltak;előkészítették a későbben bekövetkezett bukást, mert enneka hihetetlenül meggondolatlan pápának sem rendszerenem volt, sem megfontolt nézete a jövőről. Borgia Sándoregyensúlypolitikáját II. Gyula szövetségi politikávalhelyettesítette. Ugyanez a helyzet X. Leónál; ő sem volttudatában a viharnak, mely magában a vallási életbenéppúgy, mint a világban kitörőben volt.«

VI. Sándor pápa egyike azoknak az egyházfőknek,akik az Egyház fejlődésére a legnagyobb hatást gyakorol-ták. Érdeméül szokták betudni II. Gyulának, hogy SzentPéter örökét egész nagyságában és teljességében vissza-állította; elfelejtik azonban, hogy VI. Sándor ennek afejlődésnek útját nemcsak tisztán látta, hanem Cesarefia erélyes támogatásával a valóságban is hathatósanegyengette.

Ugyancsak nagy része van VI. Sándornak a szépés szívhezszóló Madonna-kultusz kialakulásában, ö magaa Szűz különös kegyeltjének tartotta magát. Gyermekei-hez írott leveleiben ritkán mulasztja el, hogy a Madonnatiszteletét figyelmükbe ajánlja. VI. Sándor honosítjameg ismét a feledésbe merült esti Angelus-harangszót.Hite mély és vallásossága őszinte volt. Ennek nem egyszerolyan tanúbizonyságát adta, hogy mindenki megillető-dött, aki véletlenül tanúja volt.

VI. Sándor pénzügyi és egyházi politikája a renaissancekét leghíresebb pápájának, II. Gyulának és X. Leónakolyan eszközöket adott kezébe, hogy segítségükkel RómátOlaszország művészeti fővárosává tehették, melynekfényével és nagyszerűségével maga Firenze sem verse-nyezhetett.

Igaz, hogy ugyanekkor Sándor szertelenségükbenmegdöbbentő bűnöket és visszaéléseket követett el,melyeknek magvát a nagy és nemes V. Miklós utódaivetették el és melyek nagyban hozzájárultak a reformációlétrejöttéhez és megerősödéséhez.

T I Z E N H A R M A D I K F E J E Z E T

II. GYULA

VI. Sándor halála után Giuliano della Rovere bíborosegész befolyását latba vetette Antonio Todeschini kardi-nális megválasztása érdekében, aki valóban pápa is lettIII. Pius néven. Della Rovere maga is számot tartottSzent Péter trónjára, de a bizonytalan sikerre tekintettelbeérte avval, hogy egy már megrendült egészségű aggastyánjelöltségét támogassa. III. Pius tényleg már 1503 október15-én, néhány hónapos uralkodás után meghalt.

1492-ben, mikor a konklávéből VI. Sándor került kigyőztesen, della Rovere bíboros már mint jelölt lépett fela francia király támogatásával, akinek saját állítása szerinthű szolgája volt.

A későbbi II. Gyula Albissola Superiore községbenszületett, Liguriában. Mint gyakran előfordul, születésenapjául a történészek egybehangzóan december 15-étjelölik meg, nem értenek azonban egyet születése évétilletőleg, mely egyesek szerint 1441, mások szerint 1442,ismét mások szerint 1443. Emmanuel Rodocanachi, II.Gyula pápa legújabb életrajzírója a legelső feltevéshezhajlik.

Giuliano unokaöccse volt IV. Sixtusnak, aki a korszokása szerint nem mulasztotta el, hogy rokonát mindenlehető keggyel, hivatallal és méltósággal elhalmozza.Először Carpentras püspökévé tette meg (1473), azutánMende püspökévé (1474), majd Avignon érsekévé (1475)— miután a püspökséget az ő kedvéért érsekséggé alakí-totta át —, francia pápai legátussá (1480). Utóbb SanPietro in Vincoli címén bíboros (1495) és Ostia püspöke.

226

Giuliano származása a lehető legszerényebb volt.Egyes szerzők szerint ifjúkorában a hajósmesterséget űzte,XII. Lajos szerint parasztfiú volt, de azért mikor nagy-bátyja, IV. Sixtus jóvoltából a legmagasabb méltóságokraemelkedett, sietve felfedezte, hogy egy szerencsés véletlenfolytán ugyancsak a della Rovere nevet viselő családhoztartozik, melynek ettől fogva címerét is viselte. A címerenegy fejedelmi tölgy látható — a Rovere név lefordítvatölgyet jelent —, amely mint jelkép nagyon is jól illetthozzá. Ami viszont a nemes della Rovereket illeti, az1503 november elsején lefolyt választás után, amelybőlGiuliano bíboros mint pápa került ki, habozás nélkülkijelentették, hogy ennél a della Roverenél törzsökösebbdella Rovere meg nem élt a világon.

IV. Sixtus után VIII. Ince következett; de Giulianobefolyása az új pápaság alatt nemhogy csökkent volna,inkább erősödött. Az ifjú bíboros csakhamar döntő szere-pet játszott a Szentszék ügyeinek intézésében. Néhánykorabeli író egyenesen azt állítja, hogy a Vatikánban azigazi pápa San Pietro in Vincoli bíborosa volt. AntonioVespuccio ezt írja Lorenzo de'Medicinek 1484 augusztus19-én: »Valóban azt lehet mondani, hogy ő itt a pápa.«

Sorsa azonban váratlan fordulatot vett, mikor Borgiabíboros mint VI. Sándor a pápai trónra lépett. Mindkettenmegalkuvást nem ismerő, uralomra vágyó, erőszakosjellemű férfiak voltak. Róma nem volt eddig nagy ahhoz,hogy két ilyen szabású polgár ellehessen benne. A pápafenyegetései a bíborost arra késztették, hogy Ostiábameneküljön, melynek püspöke volt. Mivel azonban ittsem érezte magát biztonságban, Franciaországba szökött(1494 április 23-án), ahol VIII. Károly tárt karokkalfogadta.

A későbbi II. Gyula ilyenformán első jelentős sikereita francia hatalom oltalma alatt aratta. A VIII. Károlybizalmába férkőzött emberek közül della Rovere volt az,aki a leghatározottabban unszolta a fiatal királyt a nápolyikirályság meghódítására. Ennek oka VI. Sándor irántigyűlölete volt, mert azt remélte, hogy a győztes fejedelemzsinatot fog összehívni, mely a Borgia-pápát megfosz-totta volna méltóságától avval az indokolással, hogysimonia révén jutott hozzá a pápasághoz, amiről Giulianobíboros annál avatottabban nyilatkozhatott volna, mert

227

hiszen ómaga is egyike volt azoknak, akik megvásárol-tatták szavazatukat. »Az az ember, aki később Olasz-országot talpra állította Franciaország ellen — jegyzi megEmilé Picot —, a legnagyobb erőfeszítéssel igyekezett afranciákat oda behívni.« E. Rodocanachi szigorúan bíráljael della Rovere bíboros eljárását a francia udvarnál: »Ezaz ember, akit hajthatatlannak, rendíthetetlen akaratúnak,jellemszilárdnak, paphoz nem illően harciasnak szokáselképzelni, ez időben sima és köpenyegforgató diplomatamódjára fondorkodott Franciaország ellen, melynek ellen-ségeit tanácsokkal látta el, nem mulasztván el egyetlenalkalmat sem, hogy hódolatáról ne biztosítsa a pápát(VI. Sándort), aki vele oly csúnyán bántel, és fiát,akinekérdekében többször eljárt. Szószólójává szegődött CesareBorgiának és még attól sem riadt vissza, hogy védenceerényeiről beszéljen.«

Mikor végre III. Pius néhány hónapos uralkodás után1503 október 15-én elhalálozott, Giuliano della Roveret1503 november elsején pápává választották. Mint pápaa II. Gyula nevet vette fel Július Caesar tiszteletére, akita történelem legnagyobb emberének tartott és akinekhódító művét minden erővel újra felvenni törekedett.

Bíboros korában méltatlankodó felháborodással keltki a simonia ellen, melynek Rodrigo Borgia a tiarát köszön-hette. Ez azonban nem gátolta abban, hogy elődjénekpéldáját kövesse. »Az adás-vételt — írja Giustinianivelencei követ — nyilt utcán űzik.«Kétségtelenül kevesebbaranyat osztogatott szét VI. Sándornál, viszont annálbőkezűbben bánt az Ígéretekkel. Választóinak, a bíboro-soknak méltóságokat, javadalmakat és hivatalokat helye-zett kilátásba, kötelezvén magát, hogy megválasztásaután minden bíborosnak és családjának bőven ki fogjutni minden jóból. Meg is választották. Ekkor aztáneleget kellett volna tennie vállalt kötelezettségeinek —de hát hol van a tavalyi hó?

Az új pápa egyik legelső cselekedete az volt, hogybirtokába vette az Angyalvárat, a pápai erődöt tarackokés mozsarak segélyével"(1503 november 15). 1505 július27-én a Campo di Fiore téren szemlét tartott a közbenáltala újjászervezett pápai hadsereg fölött.

A bámulatos olasz renaissancenak, melynek jellemeiés egyéniségei túltengő energiájukkal tűnnek ki, szinte

228

meghökkentően markáns alakja II. Gyula pápa. Hatvan-kétéves volt, mikor 1503 november elsején a Szent Kollé-gium Szent Péter trónjára ültette. És ez a már hajlott-korú pap hirtelen olyan vad elszántsággal, olyan viharostetterővel lép az ámult világ szemei elé, aminőt fiatal-embertől, csatazajban edzett zsoldosvezértől sem vártvolna senki. II. Gyula pápasága alatt zűrzavartól ésháborús lármától visszhangzik egész Olaszország.

II. Gyula minden bizonnyal jeles politikus és nagyállamférfiú volt, ha kora felfogásának mértékével mérjük,annak a kornak mértékével, amely elé Machiavelli CesareBorgiát állította a fejedelem mintaképéül. »A pápaszándékai tisztességesek — írja a mantuai őrgrófné egyikismerősének —, de csak akkor, ha ez terveivel egybevág.«

II. Gyula bátor, elszánt és fáradhatatlan egyéniségvolt. Testének szelleme parancsolt, élettől és tetterőtőlduzzadó szelleme, mely szilárdságával gyenge szervezeténektámaszt adott.

II. Gyula öreg napjaira is megőrizte ifjúi tetszeni-vágyását. Mikor Cesare Borgia nagyszerű ruhatárát le-foglalták, a pápa habozás nélkül kisajátította magánakbelőle a legszebb holmikat. Egyszer a portugál bíboroselőtt abban a zöld selyemköpenyben pompázott, amelyVI. Sándor fiának ruhatárából származott át rá. Egyrózsaszín selyem ágyhuzatért az akkori időkben tekintélyesösszeget, kétszáz forintot fizetett. Szabója kettő volt:egy francia, aki francia módra öltöztette és egy olasz, akiolasz szabású ruhákat készített neki. Ennek az utóbbinak1512-ben 480 aranyra rúgó számlát fizettetett ki, ugyan-akkor, mikor a pápai kincstár olyan nehézségekkel küzdött,hogy a pápa kénytelen volt ezüstneműjét beolvasztatni.

Mint VI. Sándor, II. Gyula is rajongott az ékszerekértés drágakövekért. Trónraléptekor külön rendeletben el-tiltotta a római hölgyeket kettőnél több gyűrű viselésé-től, ő maga azonban telerakta minden ujját gyűrűkkel,A nagy augsburgi bankároktól, a Fuggerektől egyetlengyémántot 1800 aranyért vásárolt meg II. Gyula, ami maiértékben hárommillió franknak felel meg.

A Szentszéknek csodálatosan szép pápai hármas-koronája volt — tiarája, ha úgy tetszik. Ez a drágaságII. Pál pápától származott, de II. Gyulának már nem voltelég. Két másikat csináltatott, közülük egyiket Francesco

229

Foppával, a híres ötvössel. Valóságos remekmű voltaranyból és gyémántból. Egy kortárs azt írja, hogy nemlehet máshoz hasonlítani, mint a ragyogó csillagokkalbeszórt égboltozathoz. Ennek a tiarának mása ott láthatóRafael vatikáni freskóin és a síremléken, amely a SanPietro in Vincoliban ábrázolja II. Gyulát Michel-AngeloMózese fölött. VI. Sándor szeretett gyöngyöt és ékszertvásárolni, hogy leányát Lukreziát díszítse fel velük;II. Gyula, akinek szintén volt egy lánya, Donna Felice,a római prefektus felesége, nem őt halmozta el gyönggyelés ékszerrel, hanem a Vatikánba hívta, hogy ott csodál-tába meg vele, amit ő maga akasztott kérkedve magára.

VI. Sándorhoz hasonlóan II. Gyula is szerette azünnepségeket, a lakomákat, a színházi előadásokat.A Vatikán udvarában bikaviadalokat rendezett.

VI. Sándorhoz hasonlóan II. Gyula is nagyevő volt.Euna terribile cosa come mangia Sua Santitá«, borzasztó,hogyan eszik Őszentsége, írja a mantuai őrgrófnőnek fia,Frederico egyik szolgája. Az italban azonban még kevésbbéismert mértéket, dacára a köszvénynek, melytől sokatszenvedett. Egy hordó malvasiai borral mindig meg lehe-tett örvendeztetni. »Csak délig van pápánk«, mondo-gatták a rómaiak, értvén ezalatt, hogy ennek az óránakelteltével főpásztoruk az Úr szőlőskertjeit járta. Ez azon-ban kétségtelenül túlzás volt.

II. Gyula szenvedélyes vadász volt. Grossino, afiatal Frederico Gonzaga szolgája ezt írja még: »A pápatöbb napon át vadászott Ostiában signor Frederico tár-saságában. Őszentsége mindig sugárzott az örömtől, hasikerült egy nagy fácánt elejtenie, ilyenkor harsogónnevetett.«

A pápai trón fényében II. Gyula megőrizte a nyers,faragatlan, erőszakos, vad liguriai hajós lelkét. Jellemeolyan hajthatatlan volt, hogy még érvek előtt sem tudottmeghajolni. Bottal járt ugyan, de ez a bot nemcsak arraszolgált, hogy hatvanéves lépteit támogassa; alkalom-adtán arra is felhasználta, hogy egyik-másik tolakodóembernek, aki ellent mert mondani neki, vállára, sőtfejére vágjon vele. Vatikáni palotájában, ha valamelyikkövet olyasmit mondott neki, ami nem volt ínyére, apápa szó nélkül hátat fordított. Egyik titkárja egyszerolyan levelet tett elé, amelynek hangja nem felelt meg

230

ízlésének, mire nemcsak a levelet, hanem saját pápa-szemét is az illető képébe vágta, ő volt az első pápa, akiszabadon hagyta nőni szakállát, a hosszú mumus-szakállat,amelytől Rabelais úgy elszörnyedt. Rafael így festettemeg ma Firenzében látható arcképét, melyről egy kor-társa, Vasari, ezt mondja:

»Rafael olyan eleven és élethű arcképet festett apápáról, hogy láttára valósággal megijed az ember, minthacsak az eredetivel állana szemben.«

Francesco Vettori, Firenze római követe azt mondjaII. Gyuláról, hogy »vállalkozásaiban inkább szerencsésvolt, mint okos, inkább vakmerő, mint bátor, de határ-talanul becsvágyó és nagyratörő«. II. Gyula a pápaságotolyan felséges magasságba akarta emelni, hogy az emberekelőtt ne csak mint a kereszténység szellemi ura jelenjenmeg, hanem mint világi hatalmasság is. »A pápa — mondjaDomenico Trevirano velencei követ — a világban folyójáték ura és mestere akar lenni.« (II papa vuol essere ilsignore e maestro del gioco del mondó.) VIII. Bonifácrégi álma ez, mely megvalósításához II. Gyulánál egészenmás tetterőt és akaratot talált.

II. Gyula eltökélte, hogy kikergeti a félszigetről azidegen hatalmakat, melyek ott lábukat megvetették:Milánóból a franciákat, a nápolyi királyságból a spanyo-lokat és a többi tartományokból a németeket, akik a»Szent német-római császárság« történelmi agyrémét ki-használva, mindenüvé befurakodtak. Innen a híres csata-kiáltás: Fuori gli barbari! Ki a barbárokkal!

Trónraléptekor első dolga az volt, hogy CesareBorgiát, akinek nemrégen még »erényeit« magasztalta ésakinek nagyrészben megválasztását is köszönhette, meg-fossza birtokaitól és egyáltalán minden javadalomtól,mellyel atyja annakidején elhalmozta. Már láttuk, hogyelőszeretettel páváskodott az elhalt pápa fiának ruháiban,miután kényszerítette Cesarét arra, hogy összes sajátkatonáival megrakott erődjeit visszaadja.

1504 január 3-án az új pápa kijelentette, hogy köte-lességéhez híven vissza fogja szerezni a földeket és uradal-makat, melyeket az Egyház örökéből hosszabb-rövidebbideig mások bitoroltak. Megjegyzendő, hogy ez az örökségaz ő elképzelése szerint szerfelett nagy volt. II. Gyulamindjárt eleve kinyilvánította, hogy ellene van mind-

231

annak amit VI. Sándor és fia, Cesare tett; később azonbanpontosan az ő általuk kijelölt úton haladt.

Franciaországban 1498 április 7-én XII. Lajos követtea trónon VIII. Károlyt. Az új pápa sietve hivatkozott azúi király előtt arra, hogy mindig készséges híve voltFranciaországnak. Vagy nem ő volt-e az, aki személyesenis elkísérte VIII. Károlyt, mikor Itáliába betört? A jó éshiszékeny XII. Lajos meg hagyta magát győzni és odáigment, hogy nyolcezer főnyi csapatot bocsátott a pápa ren-delkezésére azoknak a terveknek megvalósítására, melyeketII. Gyula — némely dolgok bölcs elhallgatásával — előttekifejtett.

És az Egyház feje páncélt ölt magára, sisakot teszfejére és vitézül a harci síkra száll. 1506 augusztus 26-ána bíborosok vörös vezérkarától kísérve, átveszi a parancs-nokságot 600 pikás és 1200 parittyás fölött. Első ter-vei Umbriába és Perugiába viszik, ahol a Baglioniak azurak. 1506 szeptember 12-én fia, veje és bíborosai társa-ságában győztesen bevonul Perugiába. A Baglioniakkénytelenek a pápai fennhatóságot elismerni. De II. Gyulanem bír magával. Egyszerre elveszti minden mérsékletét.Forliból október 18-án őrjöngő átkot szór GiovanniBentivoglio bolognai kényúr ellen. Bentivogliót és övéit azEgyház elleni zendülés bűnében és felségsértésben marasz-talja el. Amennyiben kilenc nap alatt nem hódolnak meg,nem ürítik ki palotájukat, nem hagyják el a várost és nemeresztik szélnek csapataikat, minden további nélkül azEgyházból való kiközösítés és minden vagyonuk elkob-zása várakozik rájuk, ingóságaik senki jószágává nyilvá-níttatnak, ők maguk rabszolgáivá lesznek annak, aki őketelfogja, alattvalóik pedig mindennemű kötelezettség alólfeloldatnak. A bolognai egyetem diákjait, ha továbbra ishívek maradnának hozzájuk, ugyancsak egyházi átokfogja sújtani. Ami a fejedelmeket, hadnagyokat és kato-nákat illeti, akik az adott körülmények között az Egyház-nak — vagyis II. Gyulának — segítségére sietnek, ezértcserébe teljes bűnbocsánatot nyernek. Négy hírvivőnekkötelessége, hogy ezt a szép okiratot Bologna városábanmagában a falakra szögezze. A megbízás veszedelmes volt,de a pápa biztonság okából túszként visszatartotta azt anyolctagú küldöttséget, melyet Bentivoglio hozzámenesz-tett volt.

232

A pápai kancellária e gyújtó szózatának elolvasásaután a jó XII. Lajos nem tudta türtőztetni magát és véle-ményét e szavakban foglalta össze:

»A pápa felöntött a garatra.«A pápa vezérkarával Imolában volt, mikor értesült

róla, hogy Bologna megnyitotta előtte kapuit. Ujjongóbüszkeségében elsüttette ágyúit és el játszatta magánaka már előre elkészített komédiákat, melyekben ellenfeleitcsúfondáros gúnnyal illették, ő maga a pompásan szórakozónézőtér első sorában tapsolt az előadásnak.

II. Gyula 1506 november 11-én ókorba illő győzelmimenetben vonult be Bolognába. Fehér atlaszöltözetébentizenkét diadalív alatt haladt el. Az acélsisak helyettdrágakövektől szikrázó egyik hármas koronáját viselte.A győztes apró ezüstpénzt szórt a térdelő tömeg közé.A városban lakó zsidók küldöttsége olajággal üdvözölte.

Erasmus, a békeszerető bölcs, aki Bolognában volt,szomorúan írta: »Önkéntelenül sóhajtanom kellett, mikorezt a diadalmenetet, melyet világi fejedelmek is túlpom-pásnak tartottak volna, összehasonlítottam azzal a nyu-godt fenséggel, mellyel az apostolok térítették a világotKrisztus hitére.«

Az ősz Bentivoglio Ginevra nevű feleségével és gyer-mekeivel együtt elmenekült.

Bologna V. Miklós alatt adott kiváltságait érvényte-leneknek nyilvánították; a város lakóit kényszerítettékarra, hogy 30.000 aranyat fizessenek a pápának, miközbenGinevra, Bentivoglio nemeslelkű hitvese bánatában meg-halt (1507 május 16) és hűlt poraitól a beszentelést és azimát is megtagadták, mert a szerencsétlen asszony férjévelegyütt ki volt közösítve.

Helyénvaló itt megismételni egy már említett tényt.II. Gyula mindazok ellen, akiket ellenségeinek tart,ugyanazon a módon járt el, mint a bolognaiak ellen. Két-ségtelen, hogy a pápa mint világi fejedelem, joggal viselháborút és mint az Egyház legfőbb feje, joggal közösítiki azokat, akik felfogása szerint az igaz hittől vagy azerkölcstől elszakadtak. II. Gyula azonban előtte sohasemtapasztalt visszaélést követett el, mikor ellenfeleit egy-idejűleg a világi fejedelem és az Egyház fegyvereiveltámadta meg. VI. Sándor udvarának léhasága és világibotrányai minden bizonnyal hozzájárultak a protestan-

233

tizmus keletkezéséhez és kifejlődéséhez, mely mérhetetlenkövetkezményekkel bíró csapás volt a római Egyházszempontjából; de a brutális, gyűlölködő és fölöttébbgyakran igazságtalan politikai módszereknek, melyeketII. Gyula alkalmazott, nem kisebb részük volt mind-ebben.

A győztes pápa visszatérését Rómába olyan ünnep-ségek kísérték, melyek a VI. Sándor és Cesare napjaibankifejtett pompát is felülmúlták. Hogy hozzájuk hason-lókat találjunk, a római császárság legfényesebb korsza-káig kell visszamennünk.

A sisakos pápa 1507 március 28-án, virágvasárnapjánvonult be az Örök Városba. Az itt következő leírást rész-ben Emmanuel Rodocanachi szép könyvéből merítjük.

A római patríciusok számos diadalívet emeltettek,melyeket festményekkel, szobrokkal, jelképekkel, versek-kel és feliratokkal díszítettek, tyrannorum expulsatori,vagyis a zsarnokok elűzőjének tiszteletére. A feliratokközött sűrűn volt látható ama másik Július híres mon-dása: Veni, vidi, vici. Az utcákat virág borította. Fehérlovaktól vontatott kocsin angyalszárnyakkal ékesítettfehérruhás gyermekek nyújtották a pápa felé a győzelempálmaágait és verseket énekeltek dicsőségéről és vitéz-ségéről. Főpapok, nemesek és tisztek tömegei kísérték agyőzőt. A diadalmenetet a híres Július exclusus (A Paradi-csomból kizárt II. Gyula) című röpirat szerzője így ecse-teli: »Soha szem nem látott annyi fényes bíborba öltözöttkardinálist oly számos szolgahadtól körülvéve, annyikirályi paripáknál dúsabban felkantározott lovat, annyitakaróval, arannyal és drágakövekkel megrakott öszvért,melyek közül olyiknak még a patkója is vert aranyból ésezüstből volt. A pápa aranyszéken ült, melyet katonákemeltek vállukon; kezének egy-egy intésére a nép földre-borult. Rakéták sziporkáztak, harsonák zendültek, ágyúkdörögtek s a nép ujjongó lármája reszkettette meg alevegőt. A fáklyák lobogása és az örömtüzek fénye szintevakított.«

Luther azonban Antithesis Christi et Antichristi(Krisztus és az Antikrisztus közötti ellentét) című vita-iratában később részletesen utalt arra, mekkora a különb-ség a sisakos pápának a caesárok városába és Krisztusnak,az Isten Fiának Jeruzsálembe való bevonulása között,

234

mely ugyancsak egy virágvasárnapján játszódott le, depompa nélkül, szerényen, jámborul és igaz áhítattal.

Miután a francia király támogatásával Umbriát és abolognai tartományt meghódította, II. Gyula a Romagnáravetett szemet, melyet Cesare Borgia annakelőtte VI. Sándortekintélyének felhasználásával magához kaparított ésmelyből a velenceiek Cesare bukása után telhetetlen kapzsi-sággal egyik darabot a másik után kebeleztek be, hogyRimini, Ravenna, Imola, Gervi, Faenza és Forli birtoká-ban védelmi vonalat kapjanak részben a lombardok,részben Róma ellen. E városok és területeik azonbanugyanilyen mértékben felgerjesztették a pápa étvá-gyát is.

Hozzájárult ehhez Genua és Velence hagyományosellenségeskedése, melynek oka a két köztársaság versen-gése az elsőbbségért a hajózás és kereskedelem terén.Giuliano della Rovere génuai volt. De a velencei Signoriahatalma hasonlíthatatlanul nagyobb volt annál, mellyelRóma rendelkezett.

»Halászfalut csinálok Velencéből, olyant, amilyenvalaha volt« — mondta a pápa Pisani ügyvivőnek.

Mire a velencei így válaszolt:»Mi meg falusi plébánost csinálunk a Szentatyából.«És II. Gyula szokott ravaszságával ármányos módon

tárgyalásokba kezd, melyeknek célja az, hogy a lagúnákhatalmas köztársasága ellen szövetséget hozzon létre.Ebbeli fáradozásainak eredménye a cambrii Liga (1508december 10), melyről már volt szó. A Szentszék véd-nöksége alatt Franciaország, Spanyolország és Ausztria,melyekhez még a ferrarai, urbinói és mantuai hercegségekcsatlakoztak, szövetséget kötöttek Velence ellen.

II. Gyula a tőle megszokott módon kezdte meg aharcot, amennyiben egyházi átok alá helyezte ellenfeleit,azzal vádolván a velenceieket, hogy »a farkas ügyességé-vel az oroszlán szilaj ságát egyesítik és nemcsak a bőrtnyúzzák le, hanem a szőrt is kiszaggatják«, ami nyilvánelég ok volt arra, hogy valakit az Egyházból kiközösít-senek. A franciák a pápai átoknak az agnadellói ütkö-zetben szereztek érvényt (1509 május 14). Ezen a napongyőzték le — írja Saint-Gelais — azt a bölcs, hatalmasés gazdag emberekből kilő nemzetet, melynek hatalmátAttila óta senkisem törte meg.«

235

Velencét megverték. II. Gyula elérte célját. Amitkívánt bekövetkezett. Egyébként azonban tisztábanvolt azzal, hogy óvakodnia kell San Marco köztársaságá-nak túlságos meggyengítésétől. Velence még jó szolgála-tokat tehetett politikájának, ellenben a franciák, akikaddig hasznos segítőtársaknak bizonyultak, idővel kényel-metlenekké válhattak. XII. Lajos úgyis ura volt márMilánónak s ha sikerült volna neki ehhez a velencei biro-dalmat csatolnia, olyan hatalom élén állott volna Észak-Olaszországban, amely ellen a római Kúria minden eről-ködése kudarcot vallott volna. És a köpönyegforgatóvén kópé szép lassan, ravaszul politikát változtat. A fran-ciák jóvoltából meghódította azt, amire vágyott: mostmár azon van, hogy segítőtársait lerázza.

II. Gyula Alidosi bíborost küldi követéül XII. Lajos-hoz. Ehhez a fiatalemberhez nemcsak a bizalom, hanemegészen különös vonzalom szálai fűzték. Alidosinak meg-bízása értelmében arról kellett meggyőznie a királyt, hogypompás közös győzelmük után a Szentszéknek és a franciakoronának érdekében áll szövetségük minél szilárdabb ala-pokra helyezése. A király jelenléte immár szükségtelenOlaszországban, hiszen ott a Szentszék époly éberen fogőrködni a francia érdekek, mint a saját magáéi fölött.XII. Lajos jóhiszemű ember volt és könnyen meggyőzettemagát a bíboros érveitől. Hadseregével átkelt az Alpe-seken és a pápa azon nyomban kijelentette, hogy vissza-vonja az átkot, mellyel a velenceieket sújtotta.

»De Szentatya — vetették ellene a kardinálisok —,ez a kiközösítés lényeges pontja a cambraii szerződésnek.«

Mire II. Gyula hátat fordított nekik.»Ezek a franciák — zsörtölődött — királyi káplánt

akarnak csinálni belőlem.« (Questi Francesi voleno purch'io sia capellano del loro re.) Mire 1510 február 15-énII. Gyula minden további töprengés nélkül megkötötteVelencével a maga különbékéjét, mint manapság mon-danák; tíz nappal később a vatikáni bazilika lépcsőjénemlékezetes szertartáson vesz részt:

A régi templom előtt, melyet Bramante már féliglebontott, a velencei Signoria öt képviselője térdelt hosszúkarmazsin köpenyében őszentsége lábainál. A pápa mind-egyikük vállát megérintette hosszú arany vesszőjével,miközben a kórus a Misererét énekelte. Krisztus földi

236

helytarótja megbocsátott a velencei köztársaságnak ésfeloldotta alattvalóit az átok alól, mellyel őket sújtottavolt.

És ugyanaz a pontifex, aki röviddel azelőtt még azzalfenyegette a velencei követet, hogy hazájából halászfalutcsinál, most ezt jelentette ki:

»Ha az államotok nem léteznék, ki kellene találni!«II. Gyula szigorúan ráparancsol Estei Alfonzra,

Ferrara hercegére, hogy azonnal szüntesse be a háborútVelence ellen és bontsa fel szövetségét a francia koro-nával. Ferrara hercege követképpen Rómába küldi azországszerte híres Ariostót, az Orlando furioso szerzőjét.Ez megkísérti az Egyház legfőbb urát figyelmeztetni ahercege által vállalt kötelezettségekre XII. Lajossal szem-ben, aki mindig hűséges szövetségese volt. Válasz fejébena pápa azzal fenyegeti a boldogtalan költő-követet, hogya Tiberisbe dobatja. És mikor Alfonz herceg továbbra istisztességes ember módjára igyekszik viselkedni, a dühtőltajtékzó pápa egyházi átokkal sújtja és megfosztja min-den jogtól, melyet koronájára és az egyházi állam terü-letén fekvő összes birtokaira formál. Ezzel a nyilatkozat-tal a herceg övéivel együtt elveszti minden címét, rangjátés méltóságát; híveit, párthiveit és szövetségeseit ugyan-csak egyházi átok alá veti a pápa, aki ezáltal a franciakirályt is kiközösítéssel sújtja (1510 augusztus 9).

Könnyen elképzelhető, milyen elképedéssel fogadtaa jó XII. Lajos ezt a megdöbbentő hírt. De a kitűnő fér-fiúra még újabb meglepetések várakoztak. II. Gyula nemsokat teketóriázott:

»A gall kakas csibéimet akarja, de nem eszik belőlük.«Szokása szerint katonásan kötötte az ebet a karóhoz:»Krisztus vérére mondom, kikergetem a franciákat

a határon túlra és annál is tovább, még ha egyesegyedülkellene is befejeznem a háborút!«

II. Gyula biztosítja magának Aragóniái Ferdinándszövetségét, akit a francia igények semmibevételével fel-ruház a nápolyi királyság koronájával, melyet XII. Lajosis magának követel. 1510 március 4-én szerződést köt asvájci kantonokkal és öt évre biztosítja magának légióiksegítségét, melyeknek katonái Granson és Murten ótaa világ első zsoldosainak hírében állanak. »Az egész világotmeghódítanák«, jelentette ki róluk Machiavelli. Ebből az

237

időből datálódik a Vatikán svájci testőrsége fekete, vörösés sárga egyenruhájával és fekete bársony sapkájával.

És harci készségének fokozására a pápa ezúttal köz-vetlenül egyházi átokkal sújtja nemcsak a szegény XII.Lajost, akitől jótetteknél egyebet sohasem kapott, hanemmindazokat, akik a francia királynak netán segítségérevolnának.

A franciák állandóan védői és támaszai voltakII. Gyulának. VI. Sándor pápa elől náluk talált mene-déket, nekik köszönhette felemelkedését, pápaságát, hó-dításait, Perugiát és Bolognát, valamint a velenceiekenaratott győzelmét, ő maga, II. Gyula, kétszer hívta bea franciákat Olaszországba és hadseregüket az első betörésalkalmával személyesen kísérte. Most pedig, hogy min-dent elért, amire tőlük számíthatott, a pápa hirtelen pál-fordulással szembeszállt segítőtársaival. Szent Péter szé-kéről fennen kiáltja, remegő karjait széttárva:

»Le a franciákkal!«Kijelenti, hogy mindenki szabadon megölhet minden

franciát, aki útjába akad; kinyilvánítja, hogy a lyonivásárt mostantól fogva Genfben fogják megtartani;elejét veendő annak, hogy a jövőben francia ember ülhes-sen Szent Péter trónjára, nyolc új bíborost nevez ki,közöttük hat olaszt, egy angolt, hogy VIII. Henriknekkedveskedjen és egy svájcit, amivel új szövetségeseinek,a svájci kantonoknak akart kedvében járni.

Hogy akadtak német írók, akik franciagyűlöletükbenezt a szép politikát helyeselték, az még csak hagyján.De hogy franciák is voltak, akik ebben a kérdésben XII.Lajos ellen II. Gyulának adtak igazat, egyszerűen ért-hetetlen.

Rómában Castelnau-Clermont-Lodéve bíborosa, Auchérseke a pápa franciaellenes kirohanásainak hallatára oko-sabbnak tartotta, ha elmenekül. De a Porta del Popolónálelfogták és az Angyalvár tömlöcébe vetették (1510 június29). A franciákat, akik szökési kísérletében segítségérevoltak, megvesszőzték; és mikor az olasz bíborosok magukjártak közbe a pápánál, figyelmeztetvén őt arra, hogySzent Péter trónjának elfoglalásakor tett fogadalma tiltjaa bíborosok bebörtönöztetését, így felelt:

»Auch megérdemelné, hogy felnégyeljék és fogságahosszú lesz.«

238

Az egyházi átok kihirdetése a francia királyság ellenaz országban kínos hatást keltett. Az udvarnál BretagneiAnna magánkívül volt. A derék hölgy már a pokolbanlátta magát. Teljesség kedvéért tegyük hozzá, hogy azadott körülmények között, mint általában minden h£-sonló esetben, így mikor a tizenharmadik század végénVIII. Bonifác Szép Fülöp elleni követeléseit kellett vissza-utasítani, a francia klérus túlnyomó többsége belátta köte-lességét és királya köré sereglett. Két zsinatot hívtak összeOrleánsba és Toursba. Guillaume Briconnet, Saint-Malobíborosa, ékes beszédet mondott a pápai politika ellen.A pápának, aki Krisztust képviseli a földön, nincs jogaarra, hogy az egyenetlenség tüzét szítsa s a kereszténységkülönböző államait és fejedelmeit egymás ellen uszítsa.A franciák elleni kifakadásai tehát semmisek.

Jean de Ganay, a párizsi parlament első elnöke ésFranciaország kancellárja, a király nevében ezt nyilatkoz-tatta ki:

»Ki az, aki támadólag lépett fel? A pápa. Cambraibanszövetség jött létre, hogy a pápa terveit Velence és Bolognaellen elősegítse. A pápa a leggaládabbul megszegte ezt aszerződést. Betört a király területeire, melyeket a milánóihercegség címén bírt Olaszországban. írásban közölte azangol királlyal, — VIII. Henrikkel — hogy készségesenelismeri jogát a francia koronára.«

Ezek után a francia papság 260.000 livre hadisegélytszavazott meg királyának a Róma ellen viselendő háborúcéljaira (1510 szeptemberében).

Lyonban 1510 márciusában új zsinat gyűlt egybe,melyen a francia papság elhatározta, hogy II. Gyula eljá-rása ellen egyetemes zsinatot hív össze, aminek követ-keztében a zsinaton elnöklő Briconnet bíborost a pápaújólag kiközösítette. XII. Lajos sürgősen azzal kárpó-tolta, hogy Saint-Germain-des-Prés főapátságát ruháztará és Languedoc kormányzójává nevezte ki.

A parlament ugyancsak részletesen megvizsgálta akérdést, milyen óvintézkedéseket alkalmazzon a rómaitámadásokkal szemben. VII. Károly pragmatikájánakösszes cikkeit és a baseli zsinat határozatait ismét törvény-erőre emelték. Egy 1510 aug. 16-án kelt rendelet meg-tiltotta a király alattvalóinak, hogy bármilyen ügyben arómai Kúriához folyamodjanak.

239

A papság és az állami hatóságok példájára Franci-ország népe is királya köré sereglett. A farsangi ünnepekalatt 1512 február 14-én a párizsi vásárcsarnokban színre-hozták Pierre Gringoire (Gringore) híres bohózatát, mely-nek címe Le Jeu du prince des sots (Komédia a bolondokkirályáról), utána pedig a Nagy Megátalkodottról szólóiátékot (UHomme obstiné), melynek hőse II. Gyula.A Bolondanya szerepét, amely a II. Gyula által személye-sített Egyházat jelképezte, Gringoire maga játszotta.Az Egyház csupa képmutatás és hitszegés:

La bonne foi c'est le vieux jeu . . .(Divatja múlt a tiszta hit...!

A pápa mindenkit feluszít a francia király ellen:

Majd lelek én módot s utat,Papot s urat hogy ráuszítsak. . .

Azzal háborúba indul:

Fel, főpapok! fegyverbe mind!Hagyjunk el oltárt, templomot!

Ugyan a nép, akit a Dame commune személyesít meg,fél a súlyos háború következményeitől, az emberveszte-ségtől és a pénzáldozatoktól. De hát a király azért vonkénytelenségből kardot, hogy annál szilárdabbá tegye abékét.

A Nagy Megátalkodottról szóló játékban található ahíres ballada is, melyben II. Gyula így jellemzi önmagát:

Hinnétek-e, hogy van, aki egészenRomlottszívű és semmibe se vészenEmbert, Úristent avvagy ördögöt?Nem állva semmi rosszban más mögött,Amit fogadtam, sohse tartom én meg,Görög csalárdság lényemben a lényeg,Ingadozóbb a tengernél szeszélyem,Képére engem Lúna alkotott,Cselemtől minden génuai féljen:Én vagyok a Nagy Megátalkodott.

240

Nem nézek én törvényre, jogra, okra,Kedvtelve sújtok le ártatlanokra,Kezemhez ocsmány bűn elég tapad,Nálam hívőnek lenni nem szabad,Sőt belefúlok a simóniába,Lelkem, hogy szánjam, váltig esd hiába,Nem nyomja az elmúlás gondja vállam,Mindig találok rosszra én okot;Nincs a világnak szörnyűbb szörnye nálam:Én vagyok a Nagy Megátalkodott.

A latrot, cenket s tolvajt kedvelem,E fajta mindig jól járt még velem.Mint az öreg mén, prüszkölök, nyerítek,Éltes koromra rá se hederítek,Sőt mindig ifjabb leszek, ugy veszem,S nem tűnök el e földről sohasem.Csúffá teszem a fránya franciáját,Mivel türelmem már ugy elfogyott,Hogy mint keszegnek megrágnám a máját:Én vagyok a Nagy Megátalkodott.

A vers zárószakasza arra céloz, hogy li. Gyula pápamértéktelen ivó hírében állott:

Bacchus, a jó gyógyárus, dúsan ömlőGyógyáruról oly jól gondoskodott,Hogy eszem elhagy; bendőm tele tömlő:Én vagyok a Nagy Megátalkodott.

Essor de paix című versében a költő visszatér ugyan-erre a tárgyra:

Sok földi jó rossz főpapot csinál.

Aki Szent Péter földi helytartója,

Szolgálja trónján fegyver nélkül Istent.

De a pápa nem akar tudni másról, mint »zászlókról,lobogókról és hadijelvényekről« és körmenetei »hadas-tyánok szemléi.«

A háború kitör. A pápai hadak élén két bíboros áll,mint tábornok és legfőbb parancsnokuk maga őszentsége,aki »elhagyta Szent Péter székét, hogy Mars címét öltsemagára, a csata mezején ragyogtassa hármas koronáját,tábori sátrakban aludjon és Isten akaratából mitrái,

II. GYULA PÁPARafael festménye a firenzei Pitti-képtárban

241

keresztjei és feszületei daliásan pompáztak a harcterekfölött«. (Du Plessis-Mornay.)

»Pápánk — jegyzi meg Guicciardini — az egyházfő-nek csak ruháját és nevét tartotta meg.« Rabelais pedigígy ír: »Láttam őt, amint sapka helyett sisakot tettfejére és egymagában vezetett hitvány és kegyetlen hábo-rút a békében élő kereszténység ellen.«

II. Gyula csupa lobogó lelkesedés volt. Egyre csak eztismételgette:

»Majd elválik, kinek van nagyobb (itt egy lefordít-hatatlan szó következik, olaszul coglioni) — nekem-e vagya francia királynak!«

A városok ostrománál a szabad rablás ígéretével buz-dította katonáit. A tudós humanista, Guillaume Búdé»vércs gladiátorvezér«-nek nevezte. A belga kormányzó»páncélövezte daliás és ádáz harcos«képében festi, aki vadelszántsággal küzdi végig a háborút, noha az úgy illik hozzá,»mint baráthoz a tánc«. Ferrarát szerette volna meghódí-tani, de hadnagyai azt tanácsolták, hogy Mirandola ostro-mával kezelje meg a háborút, mely a hercegség kulcsánakszámított. És a pápa maga, mint Guicciardini írja, »miótaa világ áll, először vesz részt egy keresztény város ostro-mában és ő, Krisztus helytartója, aki már öreg és betegesember, olyan eszeveszett dühvel küzd a háborúban,melyet ő maga indított keresztény fejedelmek ellen, hogysemmi sem történik neki elég gyorsan, folytonosan vadulförmed rá hadnagyaira és olyan közel áll a tűzhöz, hogykét ember mellette esik el, ő azonban nem törődik bíbo-rosai intelmével, hogy viselkedése megütközést kelt«.

Felöltözve aludt és mikor környezete könyörgött neki,hogy ne tegye ki magát a veszélynek, így válaszolt:

»Csak akkor megyek el, ha golyót kapok a fejembe.«És valóban csaknem ez a sors érte utól 1511 január

18-án egy San Giustinio közelében álló erődnél.Nem mindennapi volt, ahogyan ez a kis város csodálatos

bátorsággal és elszántsággal védte magát egy asszony,Lajos gróf özvegye, Francesca Trivulzio, férjezett Picodella Mirandola parancsnoksága alatt. Épúgy nem min-dennapi ez a bátorság és erély sem, mellyel a több minthetvenéves pápa ostromolta a várost.

II. Gyula árokról-árokra ment, igazgatta az ágyú-csöveket és bátorította embereit, akik sokat szenvedtek

242

a hidegtől, mert ez a tél különösen szigorú volt. De azöreg, beteges pápa rendületlenül kitartott. Hófehér köpe-nyében mindenütt ott volt látható katonái között. KlaczkoJulián leír egy festményt, melyet egy olasz kisvárosbanlátott és mely a pápát ebben a helyzetben ábrázolja.A mint festmény középszerű mű nyilván a helyszínénkészült. A pápa öltözetének már nincs papi jellege: vértjétlábtól állig bő redős köpeny burkolja, fején sisakot hord,melyet azonban ugyancsak hatalmas, szürke gyapjú-sapkával borít. A pontifex szabadon növeszti szakállát,mely még nem nőtt meg akkorára, hogy medvére emlé-keztetne, mint Mantua követe írta később. Az egész emberkülseje vad és marcona.

A kereszténység feje kétszer került csaknem ellen-ségei kezébe. Az első esetben kevés híján Chaumontd'Amboise fogságába esett, aki a milánói tartomány kor-mányzója és a francia sereg parancsnoka volt; másod-ízben még kevesebb hiányzott ahhoz, hogy a nemes Bayardlovag hatalmába kerítse. A lovag névtelen történetírójavonzóan írja le a kalandot.

Bayard embereivel lesben állt a San Felice-kastélyközelében, ahol a pápa meghált. A rajtaütés sikere csakazon múlt, hogy a pápa a rossz idő miatt nagy késedelem-mel tért pihenőre. Így is hajszál híján utólérték. A pápahanyatt-homlok menekült. »Hirtelen, — beszéli a kró-nikás — minden segítség nélkül kiszállt hordszékéből ésmaga segített embereinek a felvonóhíd felhúzásában. Ez acselekedete nagy lélekjelenlétre vallott, mert ha csak egymiatyánknyi időt veszt, vége van.«

A félelem és gáncs nélküli lovag »elbúsult szívvel«vette tudomásul, hogy gondosan előkészített terve ku-darcot vallott. Tüzérsége, hogy a várat megostromolja,nem volt és a pápa »naphosszat remegett a nagy ijedelem-től, melybe a rajtaütés ejtette«.

Mirandola 1511 január 21-én kapitulált. A pápatürelmetlensége, hogy a városba behatoljon, akkoravolt, hogy nem tudta bevárni, míg az eltorlaszolt kapu-kat szabaddá tették. Kosárban kellett lebocsátani asáncokról.

Másnap Baldassare Castiglione, a finom és szellemesdiplomata, akinek szép arcképe Rafaeltől a Louvrebenlátható, az urbinói herceg szerencsekívánataival járult a

243

pápa elé. Klaczko mosolyog, ha az elbűvölő, elegáns, kecsesés túlfinomult diplomatára gondol, amint a sisakos, vér-tes csizmás pápát üdvözli, aki akkortájban már csakkaszárnyanyelven beszélt.

Mirandolából Bolognába tért vissza II. Gyula, hogyott diadalünnepet üljön (1511 április 6). Ha hitelt adunkparis de Grassis elbeszélésének, a nép elámult a koros ésbeteges pontifex láttán, aki ficánkoló paripáját délcegifjú lovashoz méltóan ülte meg. Előtte az Oltáriszentségetvitték, mögötte pedig tizenkét bíboros lovagolt. Az eztkövető telet tárgyalásokkal töltötte és hóban, viharban,esőben és szélben nagy, fehér bivalyoktól vontatottkocsiján beutazta a Romagnát, hogy a városokat védelmiállapotba helyezze.

A háború azonban sokba került a pápai kincstárnak,mely olyan nehézségekkel küzdött, hogy a pápa kénytelenvolt 40.000 arany ellenében Agostino Chigi gazdag sienaibankárnak kézizálogul átadni II. Pál hármaskoronáját.Igaz, hogy a következő évben barigellóját (poroszlói kapi-tányát) elküldte a zálogért a bankárhoz, azzal az utasí-tással, hogy ha vonakodnék a tiarát visszaszolgáltatni, őtmagát fogja el. Chigi azóta sem hallott többet a pápá-nak nyújtott kölcsönről.

Tavasz közeledtével ismét kiújult az ellenségeskedés.Ghaumont d'Amboise, a francia hadsereg parancsnoka,1511 február 11-én meghalt. Utóda Trivulzio marsall volt,aki a francia feljegyzésekben Trivulce néven szerepel, atyjaannak a Francesca della Mirandolának, aki oly vitézülvédte a kis államot, melynek nevét viselte.

Trivulziónak sikerült a bolognai népet fellázítani apápai kormányzat ellen. 1511 május 21-én a pápa legá-tusát elkergették és most Bentivoglio tért vissza diadal-menetben a városba. II. Gyula pápa Michelangelo általkészített szobrát a nép ledöntötte; tréfás ötlet, hogyaz az Estei Alfonz herceg, akit a pápa a francia királyiránti hűségéért kiközösített, beolvasztatta a szobrot ésbelőle öntetté híres tüzérsége egyik legszebb ágyúját,melyet a pontifex tiszteletére Giuliának keresztelt el.Estei Alfonz visszaszerezte Modenát és Reggiót, melyektőla pápa megfosztotta volt. Francesca grófnő visszatértMirandolába. A kocka láthatólag annyira megfordult,hogy XII. Lajos egy Gaston de Foix nevű várnoktisztet

244

állított hadserege élére, aki Guicciardini szerint »nagy had-vezér volt, még mielőtt katona lett volna«.

Hogy a pápa egyházi rendszabályai ellen védekezzen,XII. Lajos a francia papság annak idején hozott határozataértelmében zsinatot hívott össze Pisába. A zsinaton azon-ban jóformán csak francia főpapok vettek részt. 1512január 19-én a zsinat atyái megidézték a pápát és 21-énmegnemjelenés miatt felfüggesztették méltóságától.

II. Gyula erre a gyülekezet összes résztvevőit kiközö-sítette az Egyházból és átok alá helyezte a pisai népetmagát is, amelyet ez a határozat vendégei ellen uszított.1511 július 18-án a pápa a maga részéről zsinatot hirdetetta Lateránba. A pisaiak ellenséges érzülete XII. Lajoszsinatát arra késztette, hogy Milánóba tegye át üléseinekszékhelyét; Milánóból Astiba kényszerült átköltözni;ez időben már csak »conciliabulum«-nak nevezték. Astibólvégül is Lyonba helyezték át a francia zsinatot, ahol aztánfeloszlott. Ezenközben II. Gyula nemcsak a francia királytés munkatársait, hanem egész Franciaországot átokkalsújtotta.

1511 május elején az a hír terjedt el Rómában, hogya pápa a Vatikánban elhalálozott. Utolsó ostiai vadá-szatán lázas betegséget kapott. A nagy hűbérurak, aColonnák, az Orsiniak, a Savelliek és a Contiak a Capi-tóliumra siettek. Beszédeket intéztek az összesereglettnéphez. Ostia fiatal püspöke, Pompeo Colonna lángolószavakban ecsetelte Róma hanyatlását, pusztulását apápai zsarnokság alatt. Ez az elfajult uralom arra veze-tett, úgymond, hogy Róma tunya és romlott emberekrabszolgájává süllyedt. Vissza kell állítani a régi köztár-saságot!

»Fegyverbe, emberek! Fel az Angyalvárba!«E pillanatban érkezett a hír, hogy a Vatikánban a

pápa felépült betegségéből. A tér szempillantás alattkiürült, az összeesküvők kereket oldottak, ketten közülükFranciaországba szöktek.

A lateráni zsinat 1512 május 3-án ült össze. Tizenötbíborosból állott, akikhez még Alexandria és Antiochialatin pátriárkái, továbbá tíz érsek és 56 püspök járult.Nápoly királya, a velencei Signoria, a firenzei köztársaságkövetekkel képviseltették magukat. A zsinat ügyésze abourgesi pragmatika eltörlését indítványozta; a francia

245

papságot kötelezték arra, hogy magatartását igazolja;a XII. Lajos ellen szórt átkokat megújították.

XII. Lajos helyzete az egyházfő erélye és ügyességekövetkeztében válságosra fordult. 1511 október 5-énII. Gyula közhírré tette a Szent Liga megalakulását, melyRómát, Spanyolországot és Velencét egyesítette Francia-ország ellen és melyhez, hála a pontifex diplomáciai serény-ségének, idővel az angol király és Miksa császár is csatla-koztak.

Franciaország felett ugyancsak beborult az ég. A népszenvedett az egyházi átok alatt, nem volt több körme-net, nem volt feloldozás a bűnök alól, de nem volt mégünnep sem, mert az ünnepek ebben a korban mind egy-háziak voltak. Az adók aggasztóan, néhány év alattháromszorosukra növekedtek. Róma unszolására az ango-lok megjelentek Roulogneban, a sponyolok Guyenneben,a svájciak Dijon előtt; Miksa császár a Picardia megszál-lására készült.

Így történt, hogy Gaston de Foix halála után a fran-ciák kénytelenek voltak elhagyni Olaszországot, hogysaját mindenfelől megtámadott hazájuk védelmére siesse-nek. A hátrahagyott zsákmány felosztása úgy ment végbe,hogy a pápa Parmát és Piacenzát külön a milánóiaknakítélte oda. II. Gyula azonban, Gringoire Nagy Megátal-kodottja nem tette le a fegyvert. Ő Franciaországot akartafelosztani; az angol király Normandiát, Picardiát ésBretagnet kapta volna, Svájc a lyoni tartománnyal ésDauphinével gyarapodott volna; a német császárságGhampagnet nyerte volna el, a Szentszék és II. Gyulapedig Párizst szánta magának!

II. Gyula pápa életének utolsó éveit győzelmei dics-fényében élte le, az olaszok csodálatától körülvéve, akikámulva nézték az emberfeletti erőt, mellyel ez a hetven-éves aggastyán a római hatalmat ősi dicsősége magaslatáraemelte. »Kis idővel ezelőtt — jegyzi meg Machiavelli —nem volt nemes úr, aki ha még olyan kis hatalma volt is,nem nézte volna le a pápa hatalmát, ma pedig a franciakirály is tisztelettel tekint rá.« Uralmát, melyet Rafael,Bramante és Michelangelo nevei díszítenek, költők magasz-talták.

II. Gyula még halálos ágyán is roppant terveket for-gatott elméjében. Most még csak az volt hátra, hogy a

246

spanyolokat kikergesse a nápolyi királyságból. Bíborosai-nak, akik ágyát körülállták, szívére kötötte, hogy rendü-letlenül folytassák a megkezdett harcot a francia királyés »cinkostársai« ellen. Hozzátette ugyan, hogy ezeketmint pápa elátkozza, de mint pap feloldozza. A pápaelküldte ágya mellől Feliee leányát, aki haldokló atyjátóla bíborosi süveget kérte féltestvére számára. A legegy-szerűbb temetést kérte magának, mert, úgymond, csakbűnös ember volt. Utolsó cselekedete az volt, hogy meg-alapította a Szentszék állandó énekiskoláját, melyből ahíres Scola cantorum alakult ki. 1513 február 11-én dél-után három órakor a Nagy Megátalkodott visszaadtalelkét Teremtőjének. Hetvenkétéves korában halt meg,kilenc és egynegyedéves uralkodás után.

A Vatikán kertjeit II. Gyula elbűvölő szépségű lige-tekké varázsolta. Utasítására antik szobrokat, kőemlé-keket és épületromokat helyeztek el mindenütt a fenyőfák,narancsfák, babérfák és gránátalmafák között, melyek-nek sűrűjéből itt-ott a ciprusok zöldje sötétlett. Nagymadárházakban távoli országok madarai szökdécseltek,fütyöltek és énekeltek; másokban unottarcú sasok nyito-gatták hatalmas szárnyukat; odébb exotikus állatokkalbenépesített park következett medencékkel, melyekben alegkülönbözőbb ritka halak csillogó pikkelyei szikráztak.Képzeljük el a bíborba öltözött kardinálisokat, a rómaielőkelőségeket, a villogó fegyverzetű harcosokat, a vörösbe,sárgába és feketébe bujtatott svájciakat a zöld gyepágyakés tarka virágok között.

Róma városa II. Gyulának köszöni azt az átalakulását,melyet X. Leó alatt fejezett be. Ha ma látjuk Rómát tágas,jól épült, jól elrendezett útjaival, nehezünkre esik elgon-dolni, hogy mi volt ez a város a tizenhatodik századelején. Az Egyház nagyszerű pompája rikító ellentétbenállott a társadalom és a környék nagyrészének elhanya-goltságával; a várost aránylag csekély népesség, mind-össze 40.000 lélek lakta, szóval roppant területen egészenkis helység volt.

A kültelkek, melyeket még vad bivalyok népesítettekbe, félelmetes helyek voltak az utazó számára. A zsoldoskatonák, akik békeidőben mint útonállók dolgoztak, ahivatásos haramiákkal együtt orvul támadtak rá a járó-kelőkre. Magának Rómának szűk, zeg-zugos, kanyar-

247

gós utcái sem voltak bátorságosak. Machiavelli írja,hogy a szürkület órájában senki sem merészkedett ki azutcára.

A nagyrészt még fából épült házaknak ereszeik voltak,kiugró erkélyeik és külső lépcsőik, melyek eltorlaszolták ajárást. Az egymásra dűlő házak csurgóiból a sétálókrafolyt a víz és mindenütt felakasztott szennyes ruha voltlátható. Az utcákon úgy nőtt a fű, mint a szabad mezőn.Soknak a közepén tócsákban állott a víz.

A város falain belül itt is, ott is parlagon heverő telkekterültek el ókori romokkal, amelyeken Benvenuto Cellinivadgalambra vadászott. Más földeken és rétségeken ga-bona nőtt. Nem hiányoztak a mocsaras veteményeskerteksem, aminőket ezidőben Párizsban is látni lehetett ades Maresnek nevezett negyedben. Mindenütt állatokmászkáltak: szarvasmarhák, kecskék és juhok vegyest.

Rabelais római utazásában leírja a Colosseumot,amely egy halom oszlop- és szobortörmelékből emelkedikki, ahol a márványtömbök között kecskék ugrándoznakés meghajlott térdű ökrök rágcsálják kérődzve a füvet.Az épülőfélben levő Szent Péter-templomba egy napmegbokrosodott bikák rontottak be, amelyeket csak nagynehezen lehetett onnan kihajtani.

Az egykori Fórumot, melyen a jószág legelészett,Campo Vaccinóvá, a tehenek terévé keresztelték át és atarpejuszi sziklát az ott szökdelő nagyszámú kecskérőlCampo Caprinónak nevezték. Este azonban az összes álla-tokat haza kellett hajtani, mert az éji órákban majdnemegészen a Vatikánig farkasok garázdálkodtak.

A Quirinált vad olajfák borították, melyek közülkifehérlettek a szép márványlovak, melyek akkor igenelhanyagolt állapotban voltak és melyekről ez a városrésza Monte Cavallo nevet kapta.

A Palatínus lábánál egy bűzös párát árasztó szennyesfolyam hömpölygött, a Merrana, melynek partjai posvá-nyosak voltak és mindenféle lázas nyavalyákat terjesz-tettek.

A római romok, melyeknek márványát patinávalvonta be az idő, palotákkal és nagyszámú templomokkalváltakoztak, melyeket a nagyurak hiúsága építtetett ésmelyek mind düledeztek. A paloták pincéi s a szentélyekkriptái gonosztevőknek szolgáltak búvóhelyül.

248

A még lakható állapotban lévő paloták leírhatatlanulkomor képet nyújtottak sötét, nyílástalan falaikkal,bűzölgő árkaikkal, vártáikkal és lőréseikkel, melyek mögötta római főurak mint erődítmények mögött éltek párt-híveikkel, szolgáikkal és brávóikkal, a zsoldjukban állóés kísérelj ükhöz tartozó fegyveresekkel, akik gazdájukparancsára, de nem ritkán saját szakállukra is gyilkoltak.

Ez a főnemesség a paloták előcsarnokában és udvarána koldusok tömegét etette, akik az urak egy intésére min-den csínyre készen állottak.

II. Gyula még bíboros korában ágyúkkal rakatta megházát, melyek torka fenyegetően meredt a járókelőkre.

II. Gyula fáradozása, hogy Bramante segítségévelújjáépítse Rómát romjaiból, valóban csodálatraméltóvolt. Ha meggondoljuk, milyen rövid ideig ült a pápaitrónon, teljesítménye szinte hihetetlennek látszik. A pápaa tőle megszokott eréllyel járt el. Egy háztulajdonostbörtönbe vettetett, mert nem akarta megengedni, hogylebontsák az útvonalból kiszögellő házát. Ugyanebből azokból az érdekelt minden tiltakozása ellenére lebontattaAuch bíboros házát. Bramante jóvoltából, akit a pápaserkentett munkára, az új épületek tiszta és levegős utcátalkottak és kellemes látványt nyújtottak, ellentétben arégebbi idők rideg, bár kétségtelenül festőibb épületeivel.II. Gyula megbízásai nagyszámú festőt, szobrászt és épí-tészt csábítottak Rómába.

A város újjáépítésének és megszépítésének nagyműve, sajnos, áldozatokat is követelt. Az új épületekgyakran az antik emlékek eltűnését eredményezték.A pápa megengedte a vállalkozóknak, hogy a rómia romo-kat — köztük néha a legszebbeket — használják fel a ter-vezett építkezésekhez. Már megemlékeztünk róla, hogyégetett márványból nyerték a meszet. A legjelentősebbromok közelében mészégető kemencéket állítottak fel,melyek tüze egymásután emésztette meg a szobrokat,domborműveket és emlékköveket. Egy 1418-ból keltjelentésében Rafael később beszámolt X. Leó pápánakarról, hogyan tűnt el ezen a módon Diocletianius thermái-nak diadalkapuja, Ceres temploma, Nerva fórumánakegy kapuja és Konstantin bazilikája. »Azt merem állítani,— írja Rafael — hogy ezt az új Rómát, mely most egésznagyságában és szépségében előttünk áll, antik márvány-

249

ból égetett mésszel építették.m«És hozzátette: »Ez a barba-rizmus szégyenfoltja korunknak és nem hiszem, hogy Han-nibál, ha behatolt volna a városba, túltett volna rajta.«

A Romulusénak mondóit Meta (piramis), melynekmagassága nem volt kisebb az Angyalvárénál, áldozatulesett a Szent Péter-templomhoz vezető utak szabályozá-sának. Bramante, aki II. Gyula utasításaihoz hívenvezette a városépítés munkáját, ebbeli működéséért aRuinante, romboló nevet kapta. Ami a pápát magátilleti, ő nem törődött jobban az antik műemlékekkel sem,mint a tiszteletreméltó régi keresztény bazilikákkal.II. Gyula, ha valamire szüksége volt, elvette.

Szerencsére, mint már fentebb láttuk, az ókori mű-vészet remekei, köztük egész templomok is, nagy szám-ban bújtak el a föld alá, a romok és hulladékok mögé,amelyeket az idő és az emberek halmoztak fel.

Gyula pápa dicsőségének betetőzéséül gyönyörű sír-boltot képzelt el magának; pompás szarkofágot, oszlopok,pillérek és szobrok tömkelegétől körülvéve. A mű elké-szítésével az akkor még fiatal Michelangelót bízta meg.Carrarában egy hegyre való márványt fejtettek le, hogya művésznek elegendő anyaga legyen. És hogy a roppantsírboltnak megfelelő méretű kerete legyen, Bramante ésMichelangelo az ókori Pantheon mintájára megterveztéka Szent Péter-bazilika épületét. Ranke Panviniusnak egykiadatlan művét hozta nyilvánosságra De rebus antiquismemorabilibus címen. Ebben olvassuk: »Mindenki ellenevolt a pápának, főként a bíborosok. Az emberek meg-ütközéssel látták az egész világ által tisztelt ókori bazilikalebontását, melyet egész sor szent sírja avatott kegy-hellyé és melyhez annyi vallásos ünnep magasztos emlékefűződött.« Andié Michel leírja a II. Gyula és Michel-angelo által tervezeit sírt, melynek Szent Péter hatal-mas temploma szolgált volna hátteréül:

»Óriási alapépítmény téglalap alakban, rajta nyugvópárkányzattal, melyen diadalkápolna árnyékában állottvolna a szarkofág. Szögleteit, oldalait és pilléreit negyvenemberfölötti nagyságú szobor ékesítette és élénkítettevolna: a pápa győzelmeinek, a hírnek, a művészetnek ésés más egyebeknek megszemélyesítői. Ezen a templomnakszánt pápai síron igazán csak egyetlen részletet hanya-goltak el. Istent.«

250

II. Gyula elég volt magának.A sír azonban az eredeti terv szerint nem volt elké-

szíthető. Ma nem a roppant bazilika kupolája alatt áll,hanem San Pietro in Vincoli templomában. Az eredetielképzelésből alig maradt valami. A mű hiányos, formát-lan, szegényes kivitelű, szűkösségében nem teszi egészbenyomását. A pápa hamvai nem is nyugosznak benne,mert mikor V. Károly csapatai kifosztották Rómát, aBourbon hadvezér parancsára széjjelszórták. De Michel-angelo Mózese ma is ott áll és elég ahhoz, hogy a dölyfösegyházfő mauzóleumát a világ egyik legszebb és legmeg-kapóbb művészeti zarándokhelyévé tegye.

II. Gyula uralmáról szóló tanulmányaik végén Burek-hardt és Pastor német történetírók hősüket a pápaságmegmentőjének nevezik. Ranke egyenesen a modernpápaság megteremtőjét látja benne.

Talán egy harmadik történetíró, Orestes Ferrara,igazságosabban ítéli meg:

Szerinte az okosság hiányzott belőle. »Ez a viharosés állhatatlan lélek aligha érdemel csodálatot, mert puf-fogó szólamai és fellengző szavai dacára híján van apolitikai tervszerűségnek. Az utókor tetszését színészitehetségével vívta ki II. Gyula, mint az kívüle is nemegy ilyenfajta szemfényvesztőnek sikerült.«

Sok történetíró, köztük Eugéne Müntz, Rodocanachi,Mauser és Renaudet utal arra, hogy ha a Nagy Megátal-kodottnak sikerült is a franciákat kikergetni Olaszország-ból, viszont a spanyolok uralmát ő szilárdította meg éső hozta be a németeket, »a maguk hozzáértőbben meg-szervezett és módszeresebb barbarizmusával«.

És mik voltak a következményei ennek a vaktábanhadakozásnak?

D'Albret János navarrai király XII. Lajos szövetsé-gese volt. II. Gyula 1512 július 21-én a nagy egyháziátokkal sújtotta, épúgy, mint ahogyan már előbb kiközö-sítette a íerrarai herceget. A pápa a másvilágon elkár-hozottnak és ezen a földön minden birtokától megfosz-tottnak jelentette ki, megvonta tőle összes méltóságait,

251

javadalmait, országát, városait és erődéit, melyeket akereszténység feje az első jött-mentnek adott. AragóniáiFerdinánd király nem mondatta magának kétszer és mégaznap, amikor a pápa a kiközösítést kihirdette, hatalmashadsereggel betört Navarrába és Álba herceggel birtokábavétette az országot.

De lássuk a továbbiakat. D'Albret János egész biro-dalmából megtartotta Alsó-Navarrát, melyhez KatolikusFerdinánd nem mert hozzányúlni, nehogy ujjat húzzona francia királlyal. 1516-ban d'Albret Henrik, a kiközösí-tett János fia követte atyját a trónon. 1555-ben aztánJohanna nevű lánya örökölte tőle a koronát, aki fér-jével, Bourbon Antallal uralkodott a francia Navarrán.Nem csoda, ha d'Albret Johanna és Bourbon Antal kapva-kaptak a reformáción, mely a római Kuria elleni harcotírta zászlajára. 1572-ben Henrik, d'Albret Johanna ésBourbon Antal fia követte szüleit III. Henrik név alattNa varra trónján; 1589-ben IV. Henrik név alatt ő lettFranciaország királya. Igaz, hogy józanul gondolkodó,jólelkű és kedélyes ember lévén, áttért a katolikus hitre,mert Párizs megért egy misét; de Bourbon Antal fivére,Gondé herceg továbbra is híve maradt a reformációnak,melynek Franciaországban hivatott vezérét látták benne,úgyhogy a királyi ház sok kitűnő tagját csoportosíthattamaga köré. Az antikatolikus erőknek ezt a félelmetestüzét tehát II. Gyula pápa maga gyújtotta fel.

Michelangelo fenséges szomorúsággal írta szonettjeiegyikében:

»Itt a kehelyből sisakot és kardot készítenek ésKrisztus vérét marékszám árulják.«

Erasmus, századának legbölcsebb embere, a fenségesderűjében kiegyensúlyozott gondolkozó, Erasmus, akinekIII. Pál élete végén a bíborosi süveget ajánlotta fel, asisakos pápáról írván nem habozik kijelenteni:

»Ez az aggastyán fiatalembert megszégyenítő erőttanúsít, nem riad vissza sem költségtől, sem fáradság-tól, sem viszontagságoktól és minden gondolkodás nélkülfelborítja a törvényeket, a vallást, a békét és mindenmás emberi intézményt. Akadnak környezetében tudóstalpnyalók, akik ezt a vad elszántságot hitbuzgalomnakés bátorságnak jelentik ki. S érveket keresnek annakigazolására, aki a gyilkos kardot markába szorítja és

252

testvére mellébe döfi, állítólag anélkül, hogy vétene azemberszeretet nagy krisztusi parancsolata ellen.«

Hutten Ulrik lovag, Luther későbbi tevékeny segítő-társa a Róma elleni mozgalomban, II. Gyula pápaságánakvége felé érkezik az Örök Városba. Tátott szájjal nézi,hogy a pápa, az apostolok utódja »várakat ostromol ésvárosról városra kerget egy asszonyt, aki gyermekei örök-ségét védi« (Francesca della Mirandolát). Németországbavisszatérve Descriptio Julii II. (ll. Gyula ábrázolása)címen közli honfitársaival benyomásait. És a metszeten,amelyet közkézre ad, a páncélos pápa képe látható akövetkező aláírással:

»II. Gyula pápa, az Egyház leje, aki a keresztényvilágot háborúra uszítja.«

A reformáció kettészakította a kereszténységet ésegyszersmindenkorra megsemmisítette a Krisztus helytar-tójának engedelmeskedő emberiség szép álmát. Nem kétesma már, hogy ebben a fejlődésben jelentős része volt VI.Sándor és II. Gyula pápaságának. De hát akkor ki volta pápaság megmentője? A Rajnántúli történetíró urakelhihetik, nem Gyula pápa, hanem a szegény Francia-ország, mely ellen a tiarás dalia olyan esztelen dühveltámadt, hogy aggkorán kívül más magyarázatot nem istalálhatunk rá.

II. Gyula a francia királyságot VIII. Henriknekajánlotta fel. És mi lett volna, ha XII. Lajos ugyanenneka VIII. Henriknek példáját követve szintén kivonta volnaországát a pápa fennhatósága alól? Bizonyos, hogy magaa pápa nyomósabb okot adott neki rá, mint az angolkirálynak Boleyn Anna iránti szenvedélye. Nem kétes,hogy a királyt egész papsága, államának egész közigaz-gatása és egész népe követte volna. Franciaország akkorEurópa legnépesebb és leghatalmasabb állama volt. Hovajutott volna a Szentszék hatalma akkor, miután már Anglia,Németország legnagyobb része, Svájc, Németalföld ésa skandináv államok egyértelmüleg elfordultak tőle?

Olykor önkéntelenül sajnálja az ember, hogy XII.Lajos nem követte VIII. Henrik példáját. Ez minden-esetre megkímélte volna Franciaországot a vallásháborútól.De a nemes és ragaszkodó francia lélek hű akart maradniönmagához. Ebben az esetben is kimutatta fölényétazokkal szemben, akik meggyalázásán buzgólkodtak.

T I Z E N N E G Y E D I K F E J E Z E T

I. FERENC OLASZ POLITIKÁJA

Fentebb megemlékeztünk azokról a szálakról, melyekOlaszország és Franciaország között szövődtek, a kétország kölcsönös hatásáról egymásra a tizenötödik századvégén és a tizenhatodik elején.

I. Ferenc és II. Henrik folytatták elődeik olaszpolitikáját.

Igaz, hogy az olasz dicsőség füstje végül is szerte-foszlik, mikor a franciák menekülésszerűen elhagyjákOlaszországot. De hogy igazságosan ítéljük meg az olaszkalandba keveredett uralkodók és az általuk kijelölt útontovábbhaladó két király politikáját, számot kell vetnünkaz akkori körülményekkel és viszonyokkal.

Mindenben osztottuk a nagy többség lesújtó véle-ményét az olasz vállalkozásról, melyet tankönyveinknagyravágyó hódító hadjáratnak neveznek, mikor egy azegykorú okmányokból kivilágló tény ötlött szemünkbeés másította meg ítéletünket.Ez a tény a következő:

I. Ferenc azon volt, hogy királysága különböző bíró-ságaiban Olaszország kiváló emberekkel képviseltessemagát s viszont Milánó szenátusában és a torinói parla-mentben franciák üljenek. Valóban az olasz Gentile apárizsi parlament tanácskozásain elnököl, Emilio Ferretia grenoblei parlament tanácsosa, Jacopo Minuti pedigToulouseban a parlament elnöke. Az egyik ilyen olasz,Niccolo Panigarola, aki Rouenbe jött, hogy a normandiaiparlamentben elfoglalja helyét, nagy zavarban volt, mikorvéleményét kérdezték, mert egyetlen szót sem tudottfranciául.

254

Ezek a megállapítások alkalmasak arra, hogy gondol-kodóba ejtsenek. I. Ferencnek oka volt arra, hogy ígyjárjon el. Hogy művészeket hozatott Olaszországból, merthajlama az olasz renaissancehoz vonzotta, teljesen rendjénvan; magyarázatra szorul azonban, miért akarta, hogy afrancia törvényszékeknek olasz tagjai legyenek, akik ottjogi kérdéseket taglaljanak és ítéleteket hozzanak, viszontaz olasz szenátusokban és parlamentekben franciáküljenek.

Eszünkbe jutott, hogy ehhez a tényhez egy másikatcsatoljunk, mely a modern olvasó szemében nem kevésbékülönösnek tűnhetik fel.

Manapság, ha valamelyik állam háborút üzen szom-szédjának, a háborúba keveredett két nemzet alattvalói-nak nincs sürgősebb dolguk, minthogy visszatérjenekhazájukba és pedig lehetőleg még a hadműveletek meg-kezdése előtt. Mit látunk evvel szemben, mikor VIII.Károly 1494 augusztusának végén zsoldosaival és tüzérei-vel átkel az Alpeseken? A Franciaországban megtelepe-dett olaszoknak nemhogy eszük ágában sincs hazájukbavisszasietni, hanem ellenkezőleg, az olaszok eddig sohasemlátott számban hagyják el Olaszországot és költöznekFranciaországba.

Emilé Picot alaposan tanulmányozta Olaszországés Franciaország viszonyát a renaissance korában, s errea következtetésre jut:

»A franciák otthon érezték magukat Olaszországban,épúgy mint az olaszok Franciaországban.«

»Franciaországot — mondja Orestes Ferrara — afélszigeten lévő fejedelemségek és köztársaságok védőjé-nek és szövetségesének tekintették.«

Piemont huszonhárom évig maradt a francia királvkezén, 1536-tól 1559-ig.

»Piemont — írja Lucien Romier — I. Ferenc ural-kodása óta francia tartomány jellegét öltötte fel: törvé-nyesen franciává vált és többé nem számított fegyveresenmeghódított területnek.« A kitűnő történész jól meg-világítja a francia királyok helytartóinak munkáját, akikminden erejükkel az ország jólétének előmozdításán dol-goztak. »A piemontiak — folytatja Romier — olyannyiramegszerették új hazájukat, hogy a félsziget összes többirészeit, tehát egész Olaszországot idegen államnak tekin-

255

tették.« Piemont egy képviselője ezt mondta II. Henrik-nek: »Piemont eddig is szerette a francia koronát, mostazonban készségesen ismeri el Felségedet igaz legfőbburának. Piemont jószántából teszi le a hűségesküt Felsé-gednek és kötelességétől sohasem fog eltántorodni.«

Siena városáról szólván, a firenzei herceg egyikügynöke ezt írja urának: »Az egész város annyira lelkeshíve a franciáknak, hogy ingyen sem találni benne másérzületet, vagy ha van, jól elrejtőzik.«

A cambraii szerződés (1529 augusztus 3) után, amelyI. Ferenc madridi fogságára következik, BaldassareCarducci, Firenze ügyvivője a francia udvarnál keserűenpanaszolja, hogy V. Károllyal való megállapodása értel-mében 1, Ferenc elhagyta Toszkánát. A történész ésállamférfi Francesco Guicciardini ezt mondja honfitár-sairól: »A firenzeiek természettől fogva szeretik Francia-országot.« És ugyanez a történetíró Aragóniái Ferdinándnápolyi uralmáról ezt írja: »A történtek emlékeztettékarra, mennyire kedvelték alattvalói a francia uralmat.«

Génua városa 1396-ban tudvalevőleg önszántábólhelyezte magát VI. Károly védelme alá. Boucicautmarsallt nevezték ki kormányzójává.

A százéves háború zavaraiban egy gyönge elméjűkirály alatt Franciaország elveszetette Genuát, de agénuaiak 1458-ban ismét VII. Károly kezére adták magu-kat. Ujabb különválás után ismét XI. Lajos alattvalóiakartak lenni, aki azonban nem kért az ajándékból.

Mikor a cateau-cambrésisi szerződés után (1559április 3) a francia király kénytelen volt lemondani Casal-ról és Montferratrol, egy teljes hétig kellett harcolni anéppel, mely nem akarta elhagyni a francia fennhatóságot,hogy a mantuai herceg uralma alá kerülőjn.

De a legmeghatóbb mégis Montalcino köztársaságtörténete. Montalcino egy kis, mindaddig független államfővárosa volt Toszkánában, Sienától délkeletre: a hegyes-völgyes országocskában nem nőtt egyéb, mint a hegy-oldalakon termesztett szőlő, melynek bora, igaz, nagybecsben állott és kevéske gabona. A fővároson kívül voltvagy hatvan erős vár, néhány sziklán épült erőd és falvak.

Mikor Siena a spanyolok hatalmába került, Montlucvezetésével 1555 április 21-én igen sok lakos elhagytaotthonát és Montpicinóba menekült. Ezek a derék emberek

256

francia fennhatóság alatt akartak maradni. »Több mintszáz leány követte szüleit — írja Montluc — és anyák,akik fejükön bölcsőben hozták kisdedeiket.« Negyvenkilométer volt az út. A firenzei Strozzi megerősíti ezt azelbeszélést, mikor így ír II. Henriknek: »Sire, Sienábólnagyszámú nép vándorolt ki, asszonyostól és gyermekes-től, magával vivén csekély cókmókját és elhagyván hazá-ját, csak hogy Felséged embereit kövesse.« Ezek az olaszok,akiknek hűséges ragaszkodásán a francia ügyhöz akkoribannyilván kevés francia tett túl, este érkeztek meg Mon-talcinóba »egészen elcsigázva, — mint Strozzi írja — ésszinte holtakhoz hasonlóan«.

Montalcino csökönyös franciabarátságával tűnt ki.1553 március 27-től június 15-ig V. Károly hadserege donGarcia de Toledo parancsnoksága alatt hiába ostromoltaa várost, melyet Giordano Orsini vezetése alatt a kisfrancia helyőrség és az egész lakosság védett. Egyik roha-mot a másik után verték vissza és végül is a császáriakés a spanyolok kénytelenek voltak visszavonulni, három-ezer halottat hagyva a város falai alatt.

Montalcino igen különös alkotmányt adott magánok.Ennek az alkotmánynak első szakasza így hangzik:

»Montalcino köztársaság és királyság — una republicae stato regio — a Szent Szűznek ajánlva a legkeresztényibbkirály oltalma alatt«, tehát a francia király oltalma alatt.Evvel szemben a francia király kötelezte magát, hogypártfogását soha semmi módon nem fogja megtagadniMontalcino köztársaságtól, mely neki fogadott örökhűséget. Montalcinóba 1554 január 24-én jutott el a hír,hogy Guise herceg elfoglalta Calaist. Az eseményt úgyünnepelték, mint kétségtelenül egyetlen francia városbansem. A Rocca tetején örömtüzeket gyújtottak, a San-Agostinóban hálaadó istentiszteletet tartottak, a törvény-székek szüneteltek, az összes üzleteket bezárták; háromálló napig a város harangjai reggeltől estig szüntelenülkongtak.

De eljött a saint-quentini szerencsétlenség (1557augusztus 10). A francia hadsereget, melyet Montmorencyconnétable vezetett, megsemmisítette a Savoyai EmmanuelPhilibert parancsnoksága alatt küzdő spanyol hadsereg.Megindultak a béketárgyalások. Montalcino polgárainiszonyú félelem vesz erőt. Augusztus 23-án kérvényt

I. FERENC FRANCIA KIRÁLYIsmeretlen francia mester műve a Louvre-ban

257

intéztek II. Henrikhez és kérve kérik, hogy »engedje őket,mint alattvalóit élni és meghalni«. Franciaország rómaikövete Babou de la Bourdaisiére igyekszik őket vigasz-talni: »Az idők nehezek, a francia királynak ezer gondja,a körülmények erősebbek akaratánál.«

Következett a cateau-cambrésisi szerződés 1559 április3-án. A francia korona lemondott minden olaszországibirtokáról és száznyolcvankilenc erődöt kiürített. Négykirály minden erőfeszítése semmivé lett.

Montaigne néhány évvel utóbb járt Montalcinóban.»Vasárnap reggel — olvassuk olaszországi útjáról szólóleírásában — elutaztunk Buonconventóból, mert M. deMontaigne Montalcint (Montalcino) akarta látni, amelyoly szoros kapcsolatban állott Franciaországgal.. . Mon-talcino, amely olyan nagy mint Saint-Emilion, az egészvidék legmagasabb hegyén épült, de azért megközelíthető.A franciákra itt olyan szeretettel emlékeznek vissza, hogyhacsak beszélnek nekik róluk, könnyek tolulnak sze-mükbe.«

Lucien Romier írja továbbá:»Azt az igazán szép munkát, amelyet a királyság

szolgái végeztek az alpesi országokban, a háború legbor-zasztóbb megrázkódtatásaival is dacolt volna, a diploma-ták tollúkkal semmivé tették. A szépen fejlődő virágotkitépték.« A kortársak közül is sokan megemlékeznek azolasz föld gyászáról és fájdalmáról.

A saint-quentini ütközet csakugyan nagy szerencsét-lenség volt. A cateau-cambrésisi szerződést, mely utánakövetkezett, francia részről Montmorency connétable ésSaint-André marsall kötötték meg, akiket Savoyai Emma-nuel Philibert foglyul ejtett, ők tárgyaltak Franciaországnevében, noha az ellenség fogságában voltak, és mind-kettőjüknek az volt a legfőbb gondja, hogy visszanyerjékszabadságukat. Montmorency egyébként mindig ellenevolt az olasz vállalkozásnak.

Ha ezeket a tényeket összefoglalóan vizsgáljuk, nemazt látjuk-e valóban, hogy az olasz dicsőség füstje szerte-foszlik?

Guise Ferenc herceg már az Alpeseken túl volt, mikorMontmorency hadseregét utóiérte gyászos végzete. A nagyGuise herceg, a ragyogó hadvezér, Gaston de Foix mellettkétségtelenül a legfényesebb katonai lángelmék egyike,

258

akik Napóleon előtt Franciaországban éltek és hozzá ízig-vérig francia! Guise Ferenc ott lehetett volna Saint-Quentinnél. Bizonyos, hogy erejével és tehetségével meg-szerezte volna a franciáknak a győzelmet. Guise Ferencetsohasem győzte le senki. És akkor a cateau-cambrésisi békeegészen máskép sikerült volna. Ő megtartotta volna afrancia királynak az olasz tartományok fölötti fenn-hatóságát.

A milánói tartomány kétszáz éven át a spanyolokbirtokában maradt. Ezalatt a kétszáz év alatt megmarad-hatott volna francia oltalom alatt, mint ahogy Melignanoután egészen 1522-ig francia oltalom alatt állott. S evvelnyilvánvalóvá lesz, hogy I. Ferenc nem uralmát akartamegalapítani Olaszországban, hanem arra törekedett, hogya leghathatósabb és legkülönfélébb eszközökkel a két nem-zet összeolvadását hozza létre, amit avval is igyekezettelőmozdítani, hogy vegyes bíróságokkal közös törvény-kezést adott nekik.

A nagy, egymással szemben álló tömör nemzeti egy-ségek eszméje még távolról sem alakult ki. A jog, azorvostudomány, a theológia a politikai elmélet, a filozófianyelve, épúgy mint a legtöbb történelmi műé és részbena költészeté is, ugyanaz volt az Alpesekcn innen és túl:a latin.

Láttuk, milyen messzemenően közös érdekei voltaka két államnak, láttuk együttműködésüket és láttuk, hogyaz érdekek és a politika közössége egyre szorosabb egy-séget teremtett meg. A renaissance francia uralkodóinakelképzelése tehát szép, hasznos és termékeny volt s I.Ferenc nézetünk szerint bámulatraméltó bátorsággal ésnagyvonalúsággal igyekezett ezt az elképzelést valóraváltani.

Nem szabad az emberek eszméit és tetteit mindégaz eredményből megítélni, mely végsőkig belőlük szár-mazott. Danton mondta a forradalmi törvényszék előtt:

»Kész eseményről könnyű ítéletet mondani; annálnehezebb azonban, amíg a jövő fátyla takarja.«

A két vészterhes ütközet, a Pávia melletti, mely akirály fogságbajutasával végződött és a sainte-quentini,mely a fővárostól nem messze a francia hadsereg meg-semmisítésére vezetett, egyaránt győzelem lehetett volna.A francia seregek abban az időben elég ilyen győzelmet

259

arattak. VIII. Károly és XII. Lajos nem láthatták előre,hogy olaszországi vetélytársuk, a spanyol király egy nem-zedékkel később a császári trónra fog lépni, s evvel új,félelmetes súlyt dob a mérleg serpenyőjébe. VIII. Károly,XII. Lajos és I. Ferenc nem számíthattak VI. Sándor,II. Gyula és X. Leó kétszínű játékára.

*

Az itt felsorolt tények, melyekkel eddig nyilván nemvetettek eléggé számot, mindenesetre új megvilágításbahelyezik I. Ferenc előszeretetét az olasz művészet irántés a kegyet, mellyel elhalmozta. Talán helyénvalóbb volna,ha nem annyira I. Ferencnek az olasz művészet irántirajongásáról beszélnénk, mint inkább I. Ferenc művészet-politikájáról, mely nyilván általános politikájának egyikrésze. I. Ferenc nemcsak művészeket, építészeket, festő-ket és szobrászokat pártfogolt és hozott Franciaországba,hanem bírákat, jogászokat, főpapokat, harcosokat, ten-gerészeket, pénzembereket, kereskedőket, a legkülön-bözőbb szakmában dolgozó kézműveseket, humanistákat éstanárokat is. Fiait olasz szellemben neveltette és örökö-sével olasz nőt vétetett el. Nemcsak a francia művészetetigyekezett elolaszosítani, hanem a francia jogtudománytés saját kormányát is, kölcsönösségi alapon. Tudta,mekkora, abban az időben új népszerűséget élveztek a nagyművészek Olaszországban. Ebben hatalmas előmozdítójátlátta a két nemzet közötti közeledésnek, mely annyiraszívén feküdt. I. Ferenc meg is tett minden tőle telhetőt,hogy ez a testvérországi művészek iránti előszereteteminél általánosabban ismert legyen: amboisei kastélyábanfejedelmi vendégszeretettel fogadta Leonardo da Vincit,Parisban a kis Nesleben lehetővé tette a nyugtalanvérúfecsegőnek, Benvenuto Cellininek a letelepedést, Michel-angelónak pedig sajátkezű leveleket írt.

I. Ferenc Fontainebleauból, mely teljesen az ő műve,Michelet szerint »francia Olaszország«-ot csinált. Brantőmepompás leírást hagyott ránk róla. A Primaticio, Rosso,Benvenuto és húsz más olasz művész műveivel díszítettolasz ízlésű kastély egy főúri palotákból álló kis városközepén emelkedik, melyek nagyrészt olasz tervek szerintépültek, s melyek közül sokban olasz főpapok, nemes

260

patríciusok és főurak laknak. A király palotája mindenújonnan érkező előtt nyitva áll s minden rangú és rendűolaszok látogatják. Ezek a király étkezéseinél is jelenvoltak. Brantome kedves leírását adja az ilyen alkal-makkor folyó társalgásnak az asztalánál ülő király és azidegen nézők között. A beszélgetések gyakran Petrarcanyelvén folytak, melyet I. Ferenc folyékonyan beszélt.

Mint latjuk, nagyszabású és messzeható jelentőségűpolitikai tervvel állunk szemben. Hol találunk uralkodót,aki jobbat akart volna? És lehet-e még ezek után az olaszdicsőség füstjéről, nagyravágyó hódító hadjáratokrólbeszélni, mint eddig legtöbbször tették?

I. Ferenc francia politikájának sikere a lehetőséghatárain belül feküdt. Sőt mondhatnánk, abban az idő-ben, mikor ez a politika felvetődött és a király hozzálátottmegvalósításához, bizonyos valószínűsége is volt. I. Ferencnem azért akarta Olaszországot meghódítani, hogy ural-kodjék rajta, hasznot húzzon belőle és hatalma gyarapí-tására használja, mint a spanyolok. A francia király a kétnép egyesítésére törekedett, közös jólétük és boldogságukérdekében. Képzeljük el, mi lett volna, ha ez sikerül.Nemcsak Franciaország és Olaszország sorsa, hanem avilág sorsa is megváltozott volna.

A siker elmaradt.Gondoljunk a sackingeni trombitás dalának refrén-

jére:»Es wär' zu schön gewesen, es hat nicht sollen sein.«

T I Z E N Ö T Ö D I K F E J E Z E T

A KONKORDÁTUM

1515 végén X. Leó pápa útra kelt Bolognába, hogyott a fiatal francia királlyal, I. Ferenccel találkozzon.A két fejedelem a francia Egyház és a Szentszék közöttiviszony szerfölött fontos kérdését óhajtotta tisztázni.A pápa negyvenéves volt, I. Ferenc még alig lépte át azifjúkor határát, huszonegyedik életévét.

X. Leó a Mediciek hatalmas családjából származott,melynek előszeretetét a művészetek iránt ő is örökölte.Egész életében odaadással szolgálta Háza nagyságát ésbecsületét, melynek Michelangelo vésőjével a nagyszerűfirenzei sírokat ajándékoztatta. Alacsony termetű, pohosember volt, vézna és kevéssé mozgékony lábszárakkal,kövér arccal, vastag nyakkal, nagy, rövidlátó szemekkel,melyeknek üveg nélkül tétova tekintetük volt. Finom éselőkelő kezei azonban származására vallottak. Rafaelcsodálatos arcképet festett róla, mely jellemének mindenvonását híven mutatja.

Környezete szellemes humanistának tartotta X. Leót,a franciák pedig a becsületes embert tisztelték benne.Imponáló és természettől fogva fejedelmi tartása elfelejt-tette beteges teste fogyatkozásait, melyeknek ínyencségenem vált hasznára. Erkölcsileg feddhetetlen egyén volt,ami aligha mondható el a kor többi pápáiról, az egyetlenjámbor és szentéletű VI. Hadrián kivételével. Emlékező-tehetsége bámulatos volt és szellemi képességeit a való-dinál is jobb színben tüntette fel. Kecsesen, könnyedenfejezte ki magát a legtisztább olasz és latin nyelven.Csengő, kellemes hangjával mindenkit megnyert. Nagyrábeszélő készsége volt s igyekezett mindenkivel össze-

262

íérni, akivel kapcsolatba került. Jelleme megfelelt puha-ságának és latolgató, határozatlan természetének. Előde,II. Gyula az »Őmegfontoltsága« csúfnevet adta neki.Minden döntés alól kibújt, abban a reményben, hogy adolgok idővel maguktól elintéződnek és megkímélik őtírttól a fáradságtól, hogy maga határozzon. Kortársai, haelődeivel összehasonlították, ezt mondták róla: »HnX. Leó valamit mond, gondol rá; ha II. Gyula valamitmondott, megtette; ha VI. Sándor valamit mondott,már meg is történt.«—»Őszentsége — mondotta a velenceiügyvivő — nem szívesen erőlteti meg magát s mindentmegtesz, hogy ne kerüljön rá a sor; nem szereti sem afáradságot, sem az ellenséget, sem a háborúságot.«

Szabadelvűségében és türelmességében X. Leó párt-fogója volt a zsidóknak és a környezetében lévőkbeibarátságos érintkezést tartott fenn. Bizonyos, hogy Euró-pában akkoriban sehol sem volt nagyobb gondolatsza-badság, mint a Vatikánban. Erasmus volt az első, akiezt elismerte.

1515-ben Ulrich von Hutten, aki később Lutherjobbkeze volt, püspöki engedéllyel adta ki maró gúny-iratát a római Egyház ellen Liíterae obscurorum virommcímen. 1520-ban Luther Márton X. Leóhoz intézett leve-lében a pápát a skorpióktól övezett Ezékielhez hasonlí-totta. »A római Egyház — mondotta a német reformá-tor — istentelenségben a törökön is túltesz.« X. Leó,mikor erről tudomást szerzett, csak ennyit mondott:

»Márton barát szép tehetségű ember.«X. Leó méltósággal, sőt fenséggel töltötte be pápai

hivatását, a mindennapi életben azonban kétségbeejtetteszertartásmesterét szeretetreméltó nemtörődömségével.Csizmát húzott, ha madár- vagy szarvasvadászatra ment,vagy ha kedvenc időtöltésének, a halászatnak áldozott.

Ez volt hát az a szeretetreméltó, jólelkű, művészihajlamú és emberszerető ember, akit Luther lángolóírásaiban és beszédeiben naponként Antikrisztusnak éstestetöltött Sátánnak nevezett.

X. Leó szerette a művészeteket, melyeket biztosízléssel pártolt; érdeklődött a tudományok és főként acsillagászat iránt. Mikor egy matematikusról hallott, akielegáns latinsággal adta elő tudományát, elhozatta Por-tugáliából. X. Leó gyűjtötte a régi írók műveinek szép

263

kiadásait, mindenekfelett azonban a zenét kedvelte.Szobái tele voltak mindenféle fajtájú hangszerekkel,melyeket tetemes költséggel hozatott külföldről, ígyNürnbergből. Neki magának is szép és kellemes ének-hangja volt és szeretett énekelni. Előfordult, hogy nap-hosszat valamelyik kedves dallamát dúdolta. Még haláloságyán is zenét akart hallani. Foglalkozott a naptár meg-reformálásával. Egyébként mélyen át volt hatva a hitigazságaitól, melynek első főpapja volt és lelkiismeretesenteljesítette vallási kötelességeit. Egyetlen nap semmulasztotta el a misemondást, ami tekintettel rosszegészségi állapotára és gyakori fájdalmaira, érdeméültudható be. Kelésekből származó bajai és fájdal-mai, valamint mocsárláza gyakran búskomorságba ej-tették.

A pazarlásig bőkezű, mindig adakozásra kész volt.Vettori, a történész azt állítja, hogy époly nehéz volt neki.ezer aranyat fiókjában megőrizni, mint egy kődarabnakmagától felemelkedni. »X. Leó — jegyzi meg Guicciar-dini — vendéglátásra és ajándékokra költötte az egészvagyont, melyet II. Gyula háborús célokra gyűjtött volt.«Csak koronázására 50.000 aranyat adott ki. Mindenkinek,művészeknek, festőknek, építészeknek, szobrászoknak,zenészeknek, íróknak, humanistáknak, tudósoknak, deszegényeknek, kórházaknak és templomoknak is bővenosztogatta a mennyei mannát, amely persze az Egyházpénze volt. De jócskán kellett is aztán neki! Nem csoda,hogy a pápaság ez időben pénzügyi okokból a bűnbocsátócédulák eladására és egyházi méltóságokkal való üzérke-désre fanyalodott. Minden lehető módon igyekeztek ahívekből pénzt kiszedni, hol keresztes háborúk, hol aSzent Péter-templom építése címén. A Mediciek bankjá-nak számos külföldi ügynöksége e célból állandó össze-köttetést tartott fenn a klérussal. Mindez pedig nagybanelősegítette a protestantizmus kitörését és későbbi elter-jedését Németországban.

Soha a pápai udvar nem volt élénkebb, lüktetőbb,kedvesebb, mint X. Leó uralkodása idején. Mint Bibienabíboros megjegyzi, csak a hölgyek hiányoztak belőle, deazok sem mindig ... A palotában a rendet a svájci test-őrség tartotta fenn, melyet X. Leó zöld, fehér és vörösegyenruhába öltöztetett.

264

A pazar lakomák néha rövid megszakítással többnapig tartottak. Alattuk akkoriban nemcsak az evéstértették, mint manapság, hanem különböző szórakozáso-kat, táncokat, zenét, színi előadásokat, bohócmutatvá-nyokat is, melyeket két fogás között nyújtottak a ven-dégeknek: latin vagy olasz komédiákat, táncosnőket,akik mór táncokat mutattak be, pojácákat és szemfény-vesztőket, akik többé-kevésbbé ízléses dalokkal és mókák-kal mulattatták a jelenlévőket. Egy szegény barátot,akinek saját szerzeményű komédiáját a főrangú nézőkunalmasnak találták, félmeztelenre vetkőztetve lepedőbőldobáltak a magasba és olyan durván ejtették vissza aföldre, hogy a boldogtalan drámai szerző napokig azágyat nyomta, a pápa azonban kitűnően szórakozott.

A pápai bohócok közé sorozhatnánk bizonyos tekin-tetben a Vatikán archipoetáját is, aki latinosított nevénmint Quernus ismeretes. Lakomák alkalmával állva evettaz ablakfülkében és a vendégek időről időre labda módjáraodadobtak neki egy darab ételt.

Ennek fejében legalább kétsoros latin verseket kel-lett mondania. Ha a verseket rossznak találták, avvalbüntették a költőt, hogy bő vízzel hígított bort itattakvele. X. Leó, aki maga is ügyes és hozzáértő verselő volt,olykor kedvtelésből ugyancsak versben válaszolt neki ésa két rögtönző között verses párbeszéd fejlődött ki.

Archipoeta facit versus pro mille poetis,jelentette ki Quernus mester (a főköltő ezer költő helyettcsinál verset), mire X. Leó rávágta:

Et pro mille aliis archipoeta bibit.(És a főköltő ezer más helyett iszik.)

Quernus talpraesetten felelt:Porige quod faciat mihi carmina docta Falernum(Nyújtsd hát a falernumit, hogy tudós versekre

ihlessen),mire a pontifex Vergilius modorában adta meg a választ:

Hoc etiam enervat debilitatque pedes.

Az utolsó sorban (Csakhogy a bor elerőtleníti és elgyengítia lábakat) szójáték is van, mert a pedes szó egyben emberilábakat és verslábakat jelent.

A pápai lakomákról némi képet adhat Sanuto kró-nikás leírása egy ünnepségről, melyet az egyik bíborosrendezett ugyanebben az időben a velencei köztársaság

265

követének tiszteletére. Az étkezés borjúmirigyből készültlevessel kezdődött, melyet aranyozott kecskefejek követ-tek: ezek mindegyikéhez arany zászlón a vendéglátócímere volt erősítve. A felszolgálást zászlókkal díszítettkürtök harsogása kísérte. Következett hetvennégy tálkatalán módra készített csirke, melyet hegedű-, cintányér-és hárfakísérettel tálaltak fel. Ezután nyolcféle pecsenyétés tizennyolc más tálat szolgáltak fel, melyek közülmindegyikben két fácán és egy pulyka volt; ezekenfrancia divat szerint nyaknál és faroknál rajta hagytáka tollat. A pecsenyék elfogyasztása közben egy seregbohóc gondoskodott különböző mókákkal a vendégekfélvidításáról. A következő fogást, amely töltött kappan-ból állott, egy spanyol bohóc ugrándozásai kísérték, akitetőtől talpig aranyruhát viselt és ezüstdobot vert.A lakomát a ma úgynevezett utóételek fejezték be, cuk-ros habbal töltött labdacsok marcipánnal, melyek elköl-tése közben pásztoroknak öltözött gyermekek költemé-nyeket adtak elő és egy kecses fiatal mór leány hazájabelitáncokat mutatott be. Mielőtt a tor véget ért volna,minden vendég elé egy csésze illatosított vizet tettek,hogy kezüket megmossák és szájukat kiöblítsék.

X. Leó nagy gyönyörűségét találta a színházban.Fesztelenül játszottak előtte olyan dévaj darabokat is,mint kegyencének, Bibiena bíborosnak Calandra címűmunkája, melynek megírásában állítólag a pápa maga isközreműködött. Ariosto / Suppositi című játékát is elő-adták a Vatikánban. X. Leó figyelme az előadás mindenlegkisebb részletére kiterjedt. A Rafaelnek tulajdonítottdíszletek valamennyi nézőt csodálattal töltötték el. SzentCosmas és Damianus tiszteletére 1520 szeptember 27-énolyan darabot játszottak, mely Paris de Grassis szertartás-mester véleménye szerint inkább a szórakozás és könnyűemésztés céljait szolgálta, mint jámbor és istenfélő életrebuzdított. Úgyszintén előadatta magának X. Leó Machia-velli sikamlós vígjátékát, a Mandragorát.

A bíborosok életmódjukban a pápa példáját követték,hacsak nem akarjuk azt állítani, hogy a pápa rendezte bea Vatikánt a bíborosok ízlése szerint. Rómában ez idő-ben egy-egy kardinálisnak százötven, kétszáz, sőt két-százötven főnyi személyzete volt. Farnese bíboros cse-lédsége háromszáz emberből állott. Az öltözködésben is

266

a legnagyobb fényűzés uralkodott. Brokátot, hermelint,bársonyt és finom csipkéket viseltek s ezeket a ruhákatállandóan váltogatták.

Róma ebben a korban a virágzásnak, a fényűzésnekés a pompának olyan fokára emelkedett, amilyent a nagycsászárok legfényesebb korszaka óta nem ért el. A rómaiakminden alkalmat megragadtak, hogy ünnepségeket és nép-mulatságokat rendezzenek: hol követ érkezett a városba,hol a farsangi jelmezek kerültek elő, hol költőt koronáz-tak, hol valamelyik nagy vallásos ünnepet ülték meg.A város lakossága csupán X. Leó uralkodása alatt 40.000lélekről 90.000-re emelkedett. Tízezer új házat építettek.S ezek a számok igen nagyok voltak abban az időben,mikor a városok még nem kezdték el a falusi lakosságotmagukba szívni. Evvel egyidejűleg megváltozott Rómajellege is. Harminc év alatt az Örök Város levetette magá-ról középkori külsejét, hogy nagyszabású és lenyűgözőszépségű renaissance-várossá változzon. Mindenütt palo-ták épültek és a legparlagibb egyénekből városi embereklettek; még a gúnyiratok szerzői is udvari modorbaöltöztették rendszeres támadásaikat.

Ám VI. Sándor, II. Gyula és X. Leó sohasem gyako-roltak volna ekkora befolyást kortársaikra, ha nem vetet-tek volna számot azok hajlamaival és ízlésével. Innen azörökös ünnepségek, mulatságok, lakomák, színi előadások,utcai felvonulások, tánc- és zenemutatványok, lóverse-nyek, bika viadalok.

Csak természetes, hogy ez az életmód pénzügyi zava-rokra vezetett. A Szent Péter-templom építése veszedel-mesen elhúzódott, úgyszintén a Vatikán díszítése. Rafaelnem titkolta efölötti haragját. A búcsúk jövedelme je-lentősen megcsappant. Franciaországban a bourgesi prag-matika szankció gátolta az eladást, Németországbanpedig a lutheránusok térhódítása. Magában Olaszország-ban is többen felemelték tiltakozó szavukat. 1515 már-ciusában a velencei kormány eltiltotta a bűnbocsátócédulák árusítását a köztársaság egész területén. X. Leóa játékból próbálta jövedelmét fokozni, de a szerencsenem kedvezett neki. Kölcsönökhöz volt kénytelen folya-modni, melyeket előbb magánemberektől vett fel, azutánFirenze, Siena és Ancona községektől. X. Leó szép szám-mal nevezett ki új bíborosokat s a vörös süveg minden

267

új tulajdonosának az örvendetes esemény alkalmábóljelentős összeget kellett befizetnie a pápai pénztárba.Az 1520-as esztendő 400.000 aranyat hozott ezen a címen.A pápai udvar hivatalai mind megvásárolhatók voltak.A vádlottakat, akiket pápai bíróságok elé állítottak,hihetetlen összegű pénzbírságok fizetésére kötelezték.X. Leó minden ezüstneműjét elzálogosította. Már arragondolt, hogy eladja a Lacus Trasimenust. »A pápának— jegyzi meg Marco Minio velencei ügyvivő — soha sincspénze; nagylelkűségében senkitől sem tud semmit meg-tagadni és a firenzeiek, akik rokonainak mondják magu-kat, utolsó fillérjét elszedik.«

X. Leó nem szerette a franciákat, amire több okavolt. A franciáknak részük volt abban, hogy családját,a Medicieket, szégyenszemre kiűzték Firenzéből. ElőszörII. Pierót, X. Leó fivérét, azután II. Lorenzót, aki Pierofia volt. Mint már mondottuk, X. Leónak semmi semfeküdt úgy a szívén, mint Háza nagysága és gyarapodása.Hogy övéit régi hatalmukba visszahelyezze, a pápa azakkor Franciaország ellen harcoló velenceiekkel bocsátko-zott egyezségre, majd V. Károlyt támogatta csapataival,még későbben pedig a Franciaország ellen küzdő angolkatonákat látta el a lelki malaszttal, melyre azelőtt csaka hitetlenek elleni háborúkban elesettek tarthattak szá-mot. Evvel a pápa a franciákat egy sorba helyezte a moz-limokkal és VIII. Henrik katonáit — annak a VIII. Hen-riknek katonáit, aki később az angol Egyházat Rómátólelszakította — keresztesvitézek rangjára emelte.

I. Ferenc melegnanói győzelme után (1515 szeptem-ber 13—14) X. Leó attól tartott, hogy a francia király,aki urává lett a milánói tartománynak, Parmát és Piacen-zát is megszerzi, melyeket II. Gyula pápának sikerültMilánótól elszakítania. X. Leó a ferrarai hercegséget ille-tőleg is visszatért II. Gyula hódító terveihez. Szándékaaz volt, hogy unokaöccsének, Lorenzo de'Medicinek aján-dékozza, akit már előbb felruházott az urbinói hercegség-gel, miután annak törvényes urát fegyveres erővel elűzte.De a francia hatalom, mely hagyományos pártfogója volta ferrarai hercegeknek, gátat vetett ennek a törekvésé-nek. Mégis a szükség kényszerítő ereje és pénzszükségearra késztette az egyházfőt, hogy 1515 decemberénekvégén beleegyezzen a fiatal francia királlyal való találko-

268

zásba. A pápa saját diplomáciai ügyességében és szemé-lyes varázsában bízott; azt remélte, hogy Bolognábansikerül majd neki a sugárzóan fiatal uralkodót rávenni abourgesi pragmatika szankció eltörlésérc, mert a gallikánEgyháznak ez a kiváltságlevele meggátolta a franciatőkének Őszentsége pénzesládáiba özönlését. Hozzá I. Fe-renc már 1515 októberében biztosította a Medicieknekfirenzei uralmukat, jóllehet Parma és Piacenza vissza-adásáról hallani sem akart.

A bourgesi pragmatika szankció valóban nyomósokot szolgáltatott a pápának ahhoz, hogy a franciákatne szeresse. A gallikán Egyház éppen a pragmatika foly-tán nevezetes kiváltságokat élvezett és a római Kúriánaknem állott módjában Franciaországban a vallásos érzü-letből és hagyományokból hasznot húzni. Luther kifeje-zetten megmondta: Franciaországban a vallás terénnem tűrik azokat a túlkapásokat, mint nálunk.« Ezek atúlkapások a bűnbocsátó cédulák állandó nyilvános áru-sítása, a vallásos intézmények jövedelmeinek elkobzása alegkülönbözőbb ürügyek alatt, az egyházi főméltóságokönkényes betöltése. De VII. Károly pragmatikája, mely-nek a nagy német reformátor tisztelettel adózott, Rómaszámára »ördögi nyavalya«, a pápa saját szavai szerint»az Egyház szemébe szúrt tövis«.

Míg tehát a francia intézmények megokolttá tettékX. Leó számára, hogy ne érezzen túlságos vonzalmat azAlpeseken túli szomszédok iránt, épígy indokolttá tettékazt is, hogy mindenképpen találkozni igyekezzen Francia-ország új királyával, hogy az ifjú fejedelmet élete és ural-kodása hajnalán megpróbálja rávenni a fájdalmas töviseltávolítására.

A pragmatika szankciónak nevezett királyi rendele-tet 1438 július 7-én adta ki VII. Károly Bourgesben.Legfőbb pontjaiban megismételte a röviddel azelőttvégbement baseli zsinat határozatait, melyek többek kö-zött leszögezték a káptalanok tagjainak püspökválasztójogát és a kolostorbeli szerzetesek jogát az apátok ki-jelölésére.

Franciaországban az Egyház ebben az időben rop-pant javakkal rendelkezett, az egész terület csaknem egy-harmadával. Sem a király, sem az egyházi főméltóságoknem akartak beleegyezni abba, hogy ez a vagyon a római

269

Kúriának szolgáljon jövedelmi forrásul. A pragmatika abaseli zsinat határozatainak megfelelően mindjárt beve-zetésében megállapította a római pápa függését a zsina-toktól, melyeknek időnkénti összehívását sürgette; egy-ben megszorította a pápa jogát magas egyházi méltóságok,püspökök és apátok kinevezésére Franciaországban. Beau-jeui Anna uralkodása alatt Tournaiből és Gapból kiűzika római pápa által kinevezett püspököket. Mikor VI. Sándora lyoni püspöki székre André d'Epinayt akarta kinevezni,aki már Bordeaux püspöke volt, a káptalan jelöltje,Talaru megakadályozta a pápai kegyencet hivatala elfog-lalásában. A baseli zsinat értelmében a pragmatika meg-szüntette az exspectaüo intézményét, azaz a római pápá-nak addigi jogát, hogy előzetesen kijelölje egy-egy egy-házi javadalom várományosát, aki aztán az üresedés be-álltával elfoglalta hivatalát. A pragmatika megszüntettea haszonélvezeteket, vagyis az egyházi birtokok jövedel-mének átengedését olyanok számára, akik a vele járó hiva-talos teendőket nem látták el. Ez a módszer körmönfontkijátszását jelentette az előnyben részesített személyösszeférhetetlenségének a jövedelmi forrásul szolgáló egy-házi javadalom természetével. A pragmatika korlátoztaa »rezerváeiókat«, vagyis a pápáknak azt a maguk szá-mára követelt jogát, hogy a megüresedett javadalmakbizonyos hányadának birtokosait kinevezzék. A kitűnőGerson már száz évvel azelőtt tiltakozott az ebből szár-mazó visszaélések ellen. »A rezervációk — mondotta —jogtalan bitorlást jelentenek; nyilvánvaló rablást, ördögimesterkedést, mely a legkülönbözőbb bajokra vezet.«A pápa ezentúl legfeljebb tíz hivatal közül eggyel rendel-kezhetett szabadon. A pragmatika megszüntette azannatákat, a római Kúriának azt a bitorolt jogát, hogyminden új püspök vagy apát kinevezése után az illetőjavadalmak bevételeinek egy részét — rendesen egyévijövedelmét — magának kisajátítsa. A pragmatika meg-tiltotta, hogy bármelyik egyházi törvényszék végzéseellen a közbeeső bíróságok mellőzésével egyenesen apápához fellebbezhessen valaki. A magas egyházi méltó-ságok betöltését illetőleg a pragmatika a püspökválasztásjogát visszaadta a káptalanok kanonokjainak, a kolosto-rokban és apátságokban pedig ismét a szerzet tagjainakkonventjére ruházta, úgyhogy a pápának csak a

270

helybenhagyás joga maradt meg. A választások a galli-kánok kijelentése szerint »isteni jogon alapulnak«. Érthető,hogy ilyen körülmények között a római Kúria és legin-kább a pápai kincstár a bourgesi pragmatikát »vissza-taszító eretnekségének nyilvánította. Egy Bourgesban1452-ben megtartott új egyházi gyűlés a pragmatikaszabványait megújította és megerősítette, kijelentvén,hogy a pragmatika »a francia Egyház megrendíthetetlenalaptörvénye«.

Execrabilis kezdetű bullájában 1460 január 18-ánII. Pius ingerült szavakban kel ki azok ellen, akik Krisztusvarrástalan köpenyét szétszaggatják. Arra törekednek,mondotta aztán, hogy az Egyházból sokfejű hidrát csi-náljanak. Mire november 10-én a párizsi parlament evvelválaszolt: »A pápa jobban meggondolhatná, mielőtt nyiltharcba bocsátkozik egy hithű keresztény néppel, külön-ben sem lévén joga, hogy beleavatkozzon abba, amitFranciaországban határoznak.« De VII. Károly 1461július 22-én meghalt Bourges közelében Mehun-Sur-Yévrepompás kastélyában. Fia és utóda XI. Lajos, egész éle-tében atyja ellen küzdött. Ha VII. Károly valamit elha-tározott, ez már magában elég volt ahhoz, hogy fiánakhomlokegyenest ellenkező nézete legyen. Valóban 1461november 27-én XI. Lajos hatályon kívül helyezte apragmatika szankciót. II. Pius pápa és a római Kúriaujjongott örömében. »A pragmatika — írták Rómából —megszűnt! Ez a cselekedet a legünnepélyesebbek és leg-szebbek közül való, melyeket valaha véghezvittek. Rómá-ban ünnepségekkel és körmenetekkel ültük meg.« II. Piussajátkezűleg megszentelt díszkardot és saját szerzeményűlatin költeményt küldött XI. Lajosnak. Viszont Francia-országban sem volt kevésbbé heves és ünnepélyes a tilta-kozás. Jean de Saint-Romain, a párizsi parlament fő-ügyésze a legsürgetőbb felszólítások és legcsábítóbb aján-latok dacára makacsul visszautasította a királyi okmá-nyok érvényesítését. Inkább megfosztatta magát állásá-tól, semhogy derekát beadja. Példáján felbuzdulva, aparlament ugyancsak tiltakozott a királynál s mikorennek nem volt foganata, megtagadta a rendelet beikta-tását, úgyhogy az törvényerőre sem emelkedett. A párizsiegyetem, melyet évszázadok óta a katolicizmus fáklyájá-nak neveztek, az összehívandó zsinathoz fellebbezett;

271

a legmagasabb állású és leghivatottabb egyházi személyi-ségek szintén semmisnek jelentették ki a királyi határo-zatot. Az egész francia nép szinte egyhangúlag kinyilvá-nította, hogy fenn kívánja tartani »a pápa összes kísér-letei ellenében a gall Egyház régi szabadságát és kivált-ságait«. A XI. Lajos és IV. Sixtus között 1471-ben létre-jött konkordátumnak sem volt nagyobb sikere.

Mindez érthetővé teszi, milyen fontossága volt abolognai találkozásnak X. Leó pápa és a huszonegy-esztendős ifjú király között.

A bourgesi pragmatika világosan és félreérthetetlenülkifejezte azokat az eszméket, melyeket a mindig függet-lenségre törekvő francia papság majdnem egyhangúanvallott. Szép Fülöp halála után a francia papság azelhunyt uralkodónak ünnepélyesen a »katolikus« címetadományozta a küzdelmek emlékére, melyeket a királyés a papság együtt vívtak VIII. Bonifác pápa ellen.A tizennegyedik század végén a kitűnő Gerson, a »doctorevangelicus« lelkes szószólójává szegődött a gallikánelveknek. 1482-ben a párizsi hittudományi kar, melynektekintélye az összes akkori hittudományi karokénálnagyobb volt, kárhoztató ítélettel sújtotta Angelo ferenc-rendi barátot, aki Tournaiben tartott templomi szónok-lataiban a pápának azt a jogát erősgette, hogy a Tisztító-tűzben szenvedő lelkek sorsa felől döntsön. A párizsiakalapjában támadták meg a bűnbocsánat elméletét. A rendigyűléseken a papság képviselőinek többsége a gallikáneszmékhez szított. »Franciaországban az összes magasegyházi méltóságok — írta később Marino Cavalli velenceiügyvivő — a királynak adják az elsőbbséget a pápa előtt«— a királynak, mint egyházi személynek.

Körülbelül ugyanebben az időben a párizsi parlamentkirályi ügyésze, Le Maistre így határozta meg a gallikánEgyházat: »Külön Egyház a római Egyházon belül,melynek szabadságát Róma el szeretné venni, ami tűr-hetetlen állapot.« (1488 február 28.) A francia király füg-getlenül gyakorolja hatalmát, melyet közvetlenül Isten-től kapott és melytől őt földi hatalom meg nem foszthatja.Jogainak korlátairól csak ő maga dönthet. Birodalmábancsak az ő rendeletei bírnak törvényes erővel. A kánonidöntéseknek törvényes hatályuk nincsen.

Noha feje az Egyháznak, a pápa nem áll az Egyházon

272

felül, hanem alá kell rendelnie magát az egyetemes zsinat-nak. A csalhatatlanságot Krisztus nem Péterre ruháztaát, akinek örökösei a pápák, hanem az Egyházra. Teháta pápa is tévedhet és eretnekség miatt elítélhető. AvagyLiberius pápa nem volt-e ariánus? A papság mindenországban szabadon választja meg felfogását és még azökumenikus zsinatok sem kényszeríthetik annak módo-sítására. De ha a francia papság testestül-lelkestül galli-kán is, azért változatlanul hű katolikus marad. Hiszenmindenki láthatja, míg Luther a katolikus papságs a legnagyobb egyházi méltóságok soraiban jelentőshívekre talál, a francia papság — nem szólva egészenszórványos kivételektől — ellenségesen áll szemben akálvinizmussal.

A francia papságot gallikán állásfoglalásában ajogászok támogatták, köztük elsősorban Hőpital kancellár,Etienne Pasquier államügyész, Harlay elnök, Dumoulinjogtanácsos és a parlament főjegyzője, Du Tillet. A par-lament a korona jogaira és az egyházi szabadságokrahivatkozva, hol valamelyik pápai legátus elimeréséttagadja meg, hol a káptalanokat támogatja a Rómaáltal nyakukra ültetett püspökök ellen vívott harcukban,hol pedig a »rómaiak« által visszatartott javadalmakbirtokbavételét rendeli el.

A mansi bíboros egyházmegyéjének területén kihir-dettette azokat a régi rendszabályokat, melyek kiközösí-téssel fenyegették a papi személyeket bebörtönző bírákat,valamint a dézsmájukat nem fizető magánembereket.A parlament leszakíttatja a hirdetményeket és törvényszékelé állíttatja a bíboros püspököt, akit börtönnel és bírsággalfenyeget, ha utasításait nem vonja vissza. Egyben meg-tiltják neki, hogy Rómába fellebbezzen. Louis de Beau-mant párizsi püspököt a parlament elé idézik, mert érvénytszerzett a pápai bulláknak, amelyek a sensi érseket,felettesét Rómába idézték.

A parlament tehát adott esetben hatályon kívülhelyezi az egyházi bíróságok ítéleteit, megbírságolja azokat,akik ez ítéleteket hozták, határozatban kötelezi a papokatgyóntatásra, megáldoztatásra és bizonyos halottak egyházieltemetésére, olyan esetekben, mikor vonakodásuk aparlament szerint jogtalan. Habozás nélkül megállapítjavagy elveti egyik-másik ereklye valódiságát. Sőt még

X. LEO PÁPARafael festménye a firenzei Pitti-képtárban

273

tovább megy, mikor a papi ruha szabása felől dönt éshatározatot hoz abban a kérdésben, vájjon jogosultak-ea püspökök arra, hogy uszályt viseljenek. Magánembereketfelhatalmaz arra, hogy fogadalmakat tegyenek, szerzete-seket arra, hogy új kolostorba költözzenek, sőt biztosairévén felügyeleti jogot gyakorol a kolostorokon, melyekbena szabályok pontos betartását ellenőrzi.

A parlament hatalma ezekben a többé-kevésbbé fontosügyekben annál jelentősebb, mert a régi Franciaországbanaz egyházi és polgári ügyek között nem volt éles határ-vonal. Szorosan összefüggöttek és egybefolytak, oly-annyira, hogy a zsinatok határozatait, az apostoli bullá-kat, a synodusok döntéseit épúgy, mint a királyi rende-leteket a parlament elé kellett terjeszteni és törvényerőreemelkedésük a királyság területén hivatalos beiktatásuk-tól függött.

A gallikán Egyház úgyszólván az egész francia pol-gárságot magában foglalta a Louis Madelin által úgyne-vezett trinitásnak vezetése alatt, melynek személyei apüspökség, az egyetem és a parlament voltak.

»A Szentszék hatalma — írja VIII. Ince francia-országi nuntiusának — napról-napra gyöngül a királyság-ban.«

Ennek egyik oka abban rejlett, hogy — már a galli-kanizmus hatásaképpen — a francia király maga is papiszemélynek számított, Isten első szolgájának, a franciaEgyház fejének. A felkenetés a szent olajjal, melyet aSzentlélek maga hoz le az égből, mint Achille Luchairemondja, a királyt a Szentlélek közvetlen sugallata alattálló szentté avatja. Az első Capetingek egyházi ruhábanmutatkoznak alattvalóik előtt, arannyal átszőtt köpeny-ben, püspöki mitrával a fejükön. És utódaik is megtart-ják a papi öltözetet, a dalmatikát, a »templomi köntöst«.»A király — állapítja meg Jacques Flach A királyság ésaz Egyház című tanulmányában — az Egyház feje és afrancia Egyház függése a királytól kánonjogi függés.«Cathvulph püspök így írt Nagy Károlyhoz: »Püspök vagyKrisztus helyén és képében.« És arra is van bizonyságunk,hogy Olaszországban még a tizennegyedik században afrancia király személyéről ugyanaz a felfogás uralkodott,mint a kilencedikben. Ez a bizonyság a híres SimonéMartini, a sienai iskola egyik legcsodálatosabb festőjének

274

fára festett képe, mely ma a nápolyi állami képtárbanlátható: a kép IX. Lajost ábrázolja, amint unokaöccsét,Anjou Róbertet nápolyi királlyá koronázza. A királypüspöki mitrát visel fején, templomi köpeny vanrajta és püspökgyűrűvel díszített kezében püspökpálcáttart.

Ám olvassuk el a legrégibb francia népeposzokat,melyek oly híven festik keletkezésük korát, a tizenegyedikszázad Franciaországát: az első Capetingek pap módjáramegáldják és feloldozzák alattvalóikat. 987 július 3-án,megkoronázásakor Capet Hugó a francia Egyház fejekéntviselkedik, mihelyt Noyonban királlyá kiáltják ki ésmegszentelik. Jámbor Róbert valóságos pap, aki a szó-széken énekel és papsága élén vezeti a zsinatokat. FülöpÁgost a bouvinesi ütközet előtt papi mozdulattal megáldjalovagjait. Noha élete miben sem hasonlít a szentekéhez,a csodák épúgy virágzanak ennek a fejedelemnek nyomán,mint Assisi Szent Ferenc legendájában. A tizen-ötödik században, melyről itt szó van, a királytFranciaországban még mindig a papság fejének tekintik.»A király főpap is«, mondja Juvénal des Ursins VII.Károlyhoz intézett szavaiban. Az 1407-es rendi gyűlésaz 1483-ashoz hasonlóan kijelenti, hogy a király hatalmaa francia Egyház felett nagyobb, mint a római pápáé.És még a tizenhetedik században így nyilatkozik Cambraiérseke, a jámbor Fénélon: »A király sokkal inkább fejeaz Egyháznak, mint a pápa.«

Ilyenformán Renan felfogása sem látszik képtelen-ségnek, aki oly sok francia király harcában a római pápa-ság ellen hivatalbeli vetélkedést lát. Ezek a királyoktudvalevőleg Capet Hugó, I. Henrik, I. Fülöp, FülöpÁgost, Szent Lajos, Szép Fülöp, V. Károly, VII. Károly,XI. Lajos, VIII. Károly, XII. Lajos.

Innen származik a csodatévő hatalom is, melyet afrancia királyoknak tulajdonítottak és mellyel egyetlenmás fejedelem sem rendelkezett. Olasz ember, Turinérseke, Claude de Seyssel jelenti ki éppen a bennünketitt érdeklő korban: »Isten ezt a csodatevő hatalmat nemszemélyére való tekintettel adta a francia királynak,hanem hivatala folytán, és evvel a képességgel a világegyetlen más méltósága sincsen felruházva, magát a rómaipápát sem kivéve.«

275

I. Ferenc 1515 szeptember 13-án aratta Melegnanó-nál fényes győzelmét a svájci hadakon. Evvel a milánóitartomány ura lett, melyhez X. Leó pápa nagy bosszúsá-gára a pármai és piacenzai hercegséget csatolta. De mintmár mondottuk, a francia kormánnyal elintézendő komolykérdések és a római Kúria anyagi nehézségei arra bírtáka pápát, hogy ennek dacára óhajtsa a találkozást I.Ferenccel. A találkozás helyéül Bolognát szemelték ki,ahová a fiatal francia király kedden, 1515 december 11-énérkezett meg.

A Porta San Felice előtt a bíborosok pompás cso-portja várta a francia királyt vörös ruhában és skarlát-piros süvegben. Mikor odaért, I. Ferenc leszállott éslevette kalapját, amit VIII. Károly maga a pápa előttsem tett. A fiatal uralkodó a Szent Kollégium legidősebbtagjának üdvözlésére elragadó nyájassággal válaszolt.A díszmenet délután egy órakor vonult be a városba olyanpompával, amilyent Bologna addig még aligha látott.Kétszáz zöld, fehér és piros ruhába, X. Leó színeibe öltöz-tetett parittyás nyitotta meg a menetet ezüsttrombitákkíséretével, melyeknek éles hangja beleharsogott a városszáztizenkilenc harangjának kongásába. Utánuk Francia-ország heroldjai lépdeltek a király arany liliomokkal tele-szórt kék palástjában, majd a királyi Ház tisztjei káprá-zatos ruháikban és a főpapok tömege vörös, ibolyakék,zöld és fehér öltözetben, arany csipkékkel és szegélyekkelés minden színben ragyogó drágakövekkel. A követekcsoportjából kiváltak a velenceiek, borseprőszínű, arany-nyal hímzett, hermelinnel szegett bő tógáikban, melyeketTintoretto vásznairól ismerünk.

I. Ferenc karcsún, elegánsan, csodálatosan megnyerőés fiatalos arccal ült fekete ménjén a jobbról és balrólöszvéren mellette lovagoló vörös bíborosok között, akik-nek egyike, Ippolito d'Este, Lucrezia Borgia fia, Francia-ország leglelkesebb barátja volt. A fiatal király palástjafekete volt ezüst szegéllyel; büszke fején fekete toll-bokrétás fekete kalapot viselt. »Arca nagyon szép, — írjaPaolo Giovio — kezei kicsik, termete a közepesnél maga-sabb, egész lényéből árad az erő.« Az ifjú király nyájasfenséggel köszöntgetett jobbra és balra. Amerre elhaladt,a meghódított nép ujjongva kiáltotta: »Francia!Francia!« A királyt a francia hercegek csoportja követte,

276

a vendőmei herceg, Bouibon connétable, Lotharingia her-cege, Orleansi Lajos és Longutville hercege . . Velük anagy vezérek, akiknek nevéhez annyi hőstett fűződött:Bayard, Lautrec, d'Antigny, La Trémoille . . . Utánuk afrancia király miniszterei, közöttük tömzsi alakjával, zsák-hordó vállaival, auvergnei parasztfejével, pörsenéses arcá-val, szúrós szemeivel a busa fekete szemöldök alattFranciaország kancellárja, Antoine Duprat. Egyszerűöltözetével nem igen vonta magára a figyelmet, pedigmásnap ő lett az egész társaságban a legfontosabb sze-mély.

Ezután hatezer íjász következett, akik ruhájukonI. Ferenc aranyhímzésű szalamanderét viselték; leghátultarka öltözetű francia parittyások lovagoltak.

A királyi menet elhaladt a külön ez alkalomra épí-tett diadalív alatt, melynek felírásai a fiatal uralkodódicsőségét hirdették.

A pápa az apostoli palota második emeletén várako-zott. Az összes előírások megsértésével, mihelyt a menetközeledését gyanította, az erkélyre sietett és maga utánhúzta a német császár ügyvivőjét, akivel e pillanatbanéppen társalgott. X. Leó sokkal inkább művész volt, sem-hogy az udvari illemszabályok kedvéért lemondjon errőla ragyogó látványról.

A pápa színe elé érkezvén, a fiatal fejedelem a szokás-szerű hódolattal üdvözölte az egyházfőt, megcsókoltalábát, térdét és vállát s fennhangon kinyilatkoztatta aSzentszék iránti odaadó tiszteletét, mely nem kisebb, mintelődeié. Ez a nyilatkozat annál kevésbbé kötelezte, mertelődjének, XII. Lajosnak tisztelete a római pápaság irántnem volt éppen odaadónak nevezhető.

Bologna városát néhány napig ünnepi lázba ejtettea vidám, jókedvű, gáláns és lármás franciák jelenléte, akikegyforma könnyen nyitották fel szívüket, kezüket éserszényüket. A francia íjászok, dobosok és egyéb hadfiakolyan mohósággal igyekeztek Szent Péter utódjánaklábat és térdet csókolni, hogy X. Leó napokig szaggatástérzett tagjaiban. Közben pedig a francia és a pápai diplo-maták és főméltóságok szorgalmasan dolgoztak. Tárgya-lásaik eredménye az az 1516 december 15-én kelt nagy-fontosságú okirat, mely minden eddiginél súlyosabb követ-kezményekkel járt: I. Ferenc konkordátuma.

277

X. Leónak mindenekelőtt az feküdt a szívén, hogykieszközölje a francia fejedelemtől a borzasztó bourgesipragmatika eltörlését, mely a római Kúriát megakadá-lyozta abban, hogy Franciaországtól a neki véleménye sze-rint járó hasznot húzza. 1. Ferenc tanácsadói ez alkalom-mal Antoine Duprat kancellár és a coutancesi püspök,Adrién Gouffier voltak. X. Leónak kitűnő diplomáciaitehetséggel bíró főpapok segédkeztek, köztük elsősorbanirodalmi munkatársa, Bibiena bíboros. Ezeknek sikerültI. Ferencet elszédíteni avval, hogy megragyogtatták előttea nápolyi királyság birtokát. X. Leó azonban jóságosanmegjegyezte, hogy kellemetlen diplomáciai bonyodalmakelkerülése céljából helyes lesz, ha bevárják KatolikusFerdinánd halálát, aki Nápolyt már a spanyol birodalom-hoz csatolta, de akinek elhunyta csak rövid idő kérdéselehet. I. Ferenc ezenfelül még a Laokoon-csoportot is kérte,ezt azonban a pápa kereken megtagadta tőle. AdriénGouffiert a bíborosi süveggel édesgették, Antoine Dupratrapedig özönével hullottak az egyházi méltóságok és java-dalmak. Adrién Gouffier rögtöni bíborosság avatását lehe-tővé teendő, külön kinevezési ünnepséget tartottak.»Mikor december 15-én elhagyta Bolognát, -— írja Rodo-canachi — I. Ferenc már a bíborosok csoportjában láttaGouffiert. Önkéntelenül odakiáltotta neki:

— Hát te is a farkasok közé mentél! —Nem akarta kereken kimondani, hogy Gouffier meg-

vásároltatta magát.«Nem akarunk az 1515 december 15-i konkordátum

egyes részleteire rátérni. Elég az hozzá, hogy lényegében azegyházi választások kérdését szabályozták, továbbá a kész-pénzjövedelmek elosztását, melyek annáták, búcsúk és máseffélék címén Franciaországból Rómába befolyhattak.

A bourgesi pragmatika az érsekek és püspökök vá-lasztását a káptalanoknak tartotta fenn, az apátokét pediga különböző konventek és kolostorok szerzeteseinek.X. Leó a konkordátummal ezeket az összes kinevezéseketa király kezébe helyezte és csak azt az elvi jogot kötötte kimagának, hogy az uralkodó jelöltjét ő iktassa be hiva-talába. Csak ha valamely püspökség vagy apáti méltóságbirtokosa Rómában halna meg, jogosult a pápa a hivatalbetöltésére. Cserében a király a pápa rendelkezésérebocsátotta a hőn áhított annátákat. Ezek az annáták a

278

javadalom (püspökség vagy apátság) teljes egyévi jöve-delmét tették ki. A kisebb jelentőségű javadalmaktólcsak a jövedelem felét volt szabad elvenni. Az annátákataz új érsek, püspök vagy apát beiktatását követő eszten-dőben a pápai kincstár hajtotta be. Elgondolható, milyenjövedelmeket biztosított ez a kikötés a római Kúriánakabból a Franciaországból, melynek nem kevesebb, mintszáztíz püspöksége és négyezer kolostora volt. Az 1515 évikonkordátum ilyenformán ismét visszaállította a prag-matika által eltörölt annátákat, melyek — kétszeri rövidfélbeszakítással II. Henrik és IX. Károly alatt — egészenaz 1789 évi augusztus 11-i és szeptember 21-i törvényekkihirdetéséig érvényben is maradtak.

Hátra volt még egy harmadik, de már csekélyebbjelentőségű kérdés, melyet a konkordátumnak szabályozniakellett: a bíráskodás kérdése. Ezen a ponton kölcsönösengedményeken alapuló megállapodás jött létre. A káno-nokban pontosan meghatározott nagyobb ügyekben —természetesen csak vallási ügyekről volt szó — a bírás-kodás joga Rómát illette; minden más lényegesen szá-mosabb kérdésben, mely jellegénél fogva gyakorlatibb s ígynagyobb jelentőségű is volt, továbbra is a helyi bíróságokdöntöttek, melyeknek illetősége törvényen, szokásonvagy kiváltságon alapult. X. Leó jegyzőkönyvei magukis azt igazolják, hogy a római Kúria ezeknek az előjogok-nak csak egészen csekély fontosságot tulajdonított.

Mindent egybevetve, helyesen jegyezték meg egyesek,hogy a konkordátum megkötése által a király és a pápakölcsönösen azt ajándékozták egymásnak, ami egyikükésem volt: az egyházi méltóságok megválasztásának jogát,mely a francia papságot illette és a pénzt, mely a népetillető javadalmakból befolyt. De a pápához hasonlóan akirály is nagy anyagi hasznot húzott a megállapodásból,mert ettől kezdve kénye-kedve szerint világiaknak aján-dékozhatta a gazdag kolostorok és konventek jövedelmét,avval az egyetlen kikötéssel, hogy az intézmények belsőigazgatása továbbra is egyházi személyek kezében marad.A királynak evvel kimeríthetetlen eszközök jutottak bir-tokába, hogy szolgálatokat vagy udvari érdemeket jutal-mazzon.

Szóval a két fejedelem, a pápa és a király, valaminttanácsadóik, Bibiena bíboros és Duprat kancellár 1515

279

december 15-én végképpen megegyeztek. Mivel I. Ferenckíséretével csak december 11-én érkezett Bolognába, lát-ható, hogy a tárgyalások nem soká húzódtak. De mielőtta Melegnanonál dicsőségesen meghódított Milánóba vissza-tért volna, a fiatal uralkodó engedett a sürgető kérések-nek, melyekkel ostromolták és beleegyezett, hogy betegekgyógyítására fogja használni a természetfölötti képessé-get, mely felkenetésével szállott rá. Olaszország mindenrészéből özönlött a nép. Egy püspök csupán ebből a célbólegyenesen Lengyelországból jött Bolognába. A szertartása pápa jelenlétében folyt le hagyományos pompával,trombitaharsogás, dobpergés, zászlólobogtatás és katonai se-gédlet mellett. Mégis kérdéses, mit érezhetett az olasz pápa,mikor azt látta, hogy a francia uralkodó a Szentlélek nevé-ben az ő szemeláttára művel áhítatos honfitársain olyancsodákat, melyekre ő maga, Isten földi helytartója, nemvolt képes. Már mondottuk, hogy X. Leó utálta a franciákatés amit itt látott, bizonyára nem hangolta irántuk nagyobbszeretetre.

A Bolognában 1515 december 15-én megkötött kon-kordátumot 1516 augusztus 18-án pápai bulla erősítettemeg. A feltételeit közhírré tevő királyi pátenseket csak1517 május 13-án írták alá. Imbart de la Tour helyesenjegyzi meg: »A konkordátum nemcsak francia esemény,hanem történelmi tény, igazi fordulópont. Űj korszakotnyit meg a katolicizmus történetében: a konkordátumokkorszakát.«

Mihelyt a megállapodások ismertté váltak, mindenüttkirobbant a tiltakozás. A lateráni zsinat 1516 december19-én ratifikálta a konkordátumot, dacára a tortonaipüspök ellenvetésének: »Nem lehet — úgymond — abaseli és bourgesi zsinatok határozatait megsemmisíteni.Mindkettő teljes joggal nevezte magát zsinatnak és hatá-rozataikat tiszteletben kell tartani.« Rómában a SzentKollégium hangulata ellenséges volt és a pápa csak 1516végén kapta meg az approbációt. A párizsi parlament ellen-szegülése egyhangú és heves volt. A király hasztalanuljelent meg előtte személyesen, hegy meghajlásra bírja,Duprat kancellár hiába igyekezett hosszan és ügyesbeszédben indokolni a határozatokat, a hivatalok 1517február 5-én megtagadták a beiktatást, avval a kijelen-téssel, hogy csak a pragmatikát ismerik el. »Csak egye-

280

temes zsinat hozhat törvényt a királyság belső szervezeté-ről s az is csak akkor, ha a zsinaton a gallikán Egyházképviselői is részt vesznek«, jelentették ki. A király sze-mélyes megjelenésével kényszerítette a parlamentet abeiktatásra, melynek indokolása ezt mondja: »A Székkijelenti, hogy a beiktatás rendeletre történik, nem azemlített Szék határozatából, amely semmiképpen nemhelyesli a szóbanforgó konkordátum szövegét és közhírrétételét és a javadalmi ügyekben felmerülő vitákat említettSzék a pragmatika értelmében fogja eldönteni.* A parla-ment csak 1518 március 22-én engedett végkép a királyinyomásnak, de a királyi ügyész és az államügyész ekkoris kifejezetten megtagadták hozzájárulásukat. A nyom-dászoknak határozatilag megtiltotta a parlament a bolog-nai egyezmények nyilvánosságra hozatalát. A legtöbbtemplomban a papok mise után a szószékből olvasták fela papság tiltakozását. A párizsi plébánosok korelnökekartársai nevében adott kifejezést tiltakozásának. A párizsiegyetem híres hittudományi karával fellebbeztetett azösszehívandó egyetemes zsinathoz. »Ezt a konkordátumot— jelentette ki az egyetem — Isten megsértése nélküllehetetlen megtartani.« Tanárok és diákok egyformánmagukon kívül voltak. Az egyetem fellebbezéséhez aszékesegyház káptalanja is csatlakozott. És még hosszúévek múltán is sok francia templomban nyilvánosanimádkoztak a konkordátum eltörléséért. A királyt magátmeglepte az ellenállás nagysága, mélysége és jellege.

A kikényszerített beiktatás dacára a parlament to-vábbra is úgy járt el bíráskodásában, mintha a konkordá-tum nem jött volna létre és a pragmatikát sohasem he-lyezték volna hatályon kívül. Mikor az albi székesegyházkáptalanja más jelöltet ültetett a megüresedett püspökiszékre, mint akit a király a konkordátum értelmébenkinevezett, a toulousei és a párizsi parlamentek a káptalanválasztását törvényesnek mondották ki. A királyi kor-mány végül is kivonta a parlament hatásköréből azösszes ilyennemű ügyeket és a Nagy Tanácsnak utaltaőket át, melynek hűségében megbízhatott.

Csak a páviai szerencsétlenség (1525 február 24) ésa király madridi fogsága szerelte le a csaknem egyhangúellerállást. A franciák hazafias felbuzdulással állottatkirályuk mellé, de a párizsi parlament még e fájdalmas

281

körülmények között is megújította tiltakozását a franciaEgyházat ért erőszak ellen és a pragmatika visszaállításátsürgette.

Kétségtelen, hogy VII. Károly reformja után afrancia Egyházban lábrakaptak a visszaélések, a püspök-és apátválasztások néha erőszakosságokat és zavarokatidéztek elő. Philippe de Gamaches, Saint-Faron de Meauxapátja fegyveres emberekkel védte meg egyik vetélytár-sától fenyegetett székét (1441 február 1). Orleansban isa híres nagy pattantyús fia, Pierre Bureau puskával éségő fáklyákkal veszi birtokába püspöki székét (1447 no-vember 20). Ezek a harcok néha egész vidékekre átcsap-tak. Comminges a Guichard de l'Hospital és Amanieud'Albret közötti viszály folytán két táborra szakadt ésez a polgárháború Bigorreban is megismétlődik Gontautés Th. de Foix párthívei között. 1507-ben Trémoillebíboros utódjának megválasztása Poitiers püspöki szé-kébe valóságos ütközetre vezet fegyveres emberek, gas-cognei zsoldosok és dárdákkal, tőrökkel, valamint lőfegy-verekkel felszerelt bretagneiak között. Ezek a zavarokhárom napig tartottak. Templomi énekek és lövöldözésekközben mentek a választásra. Végül hatan kerültek kigyőztesen a választásokból, kik a győzelem jeléül vala-mennyien rázendítettek a Tedeumra.

Az apátválasztások igen sok konventben hasonlóösszetűzésekre vezettek. A parlament kénytelen voltbeavatkozni és néha, hogy a két vetélytárs harci kedvétlehűtse, mindkettőt börtönbe vitette. Néhány gazdagkolostort ilyen alkalmakkor kifosztottak, kincseit elcipel-ték és különösen pincéit és magtárait kiürítették. Fontaine-Danielben az angersi püspök, hogy apátságát a fellázadtszerzetesek akarata ellenére birtokába vegye, ágyúkatvonatott fel, amelyek a zárda kápolnáját szétlőtték, úgy-hogy a támadt résen keresztül győztesként bevonulhatott.

Máskor viszont az volt a vád, hogy a választásokoncselszövés és fondorlat győzött. Megvesztegetésről beszél-nek, visszataszító simoniáról.

Ezek a zavarok és villongások letagadhatatlanok,jóllehet a róluk elterjedt híreket a kortársak nem egyszertúlozták. Főként nem szabad hitelt adnunk annak asokszor idézett leírásnak, melynek szerzője a kitűnőPierre de Bourdeüles, aki Brantőme apátsága haszonélve-

282

zetét kapta. A számos »szép és tisztes hölgy« zamatos ésdévaj életrajzírója igen tetemes jövedelmet húzott azapátságból, melynek haszonélvezete nem akadályoztameg abban, hogy ne találja visszataszítónak a pragmatikaáltal szentesített választási üzelmeket, melyek eltörlésévela konkordátum lehetővé tette, hogy ilyen jó és zsírosjavadalomban részesítsék. Mert mi volt a helyzetannakelőtte? Hallgassuk meg róla Brantome abbétmagát:

»A szerzetesek többnyire azt választották meg, aki alegjobb cimbora volt, aki legjobban szerette a ledér nőket,a kutyákat és a madarakat és az ivásban is legjobbankitett magáért, mert az ilyen, ha egyszer apát vagy priorlett, a többieknek is megengedte az efféle kicsapongásokat...Egyesek valami egészen együgyű barátot választottak,aki nem mert zsörtölődni vagy olyasmit parancsolni, aminekik nem volt ínyükre s akit megfélemlíthettek, hanetán a szigorú fellebbvalót akarta játszani. Mások szána-lomból valami szegény flótást választottak meg, akisuttyomban meglopta őket, félretette a pénzt és éhen-halatta a barátokat. . .«

Jegyezzük meg még, hogy az 1614-es rendi gyűlésenegy évszázaddal a bolognai megállapodás után a harma-dik rend a papsággal együtt sürgette a francia Egyházmegreformálását, nevezetesen a haszonélvezetek, kegy-díjak és rezervációk megszüntetését, a tartományi zsina-tok megállapított időközökben való összehívását, Rómatúlzott követeléseinek visszautasítását, egyszóval a rómaibeavatkozás következtében előállott túlkapások kiirtásáta gallikán Egyházból.

A bolognai tárgyalások résztvevői haladékt?lanultőkét kovácsoltak a helyzetből, melyet nagy előnyök re-ményében teremtettek meg. Coutances püspöke, AdriénGouffier, mint mondottuk, már a helyszínen megkapta abíborod kinevezést és a Vatikán szertartásmestere, Parisde Grassis meglepetve hallotta, hogy a consistoriumbóljövet, ahol a bíboit magára öltötte, csapszéki dalt énekelt.Duprat kancellár családját bőkezűen ellátták; fitestvé-rét, Thomast, Auvergneben, szülőföldjén Clermont püspö-kévé nevezték ki. Ő maga, özvegy ember lévén, pappászenteltette magát s a méltóságok és javadalmak csakúgy zúdultak a nyakába: bíboros lett, Sens érseke fel-

283

sőbbségi joggal a párizsi püspökség felett, hozzá Albi,Valence és Die püspöke, valamint Fleury apátja. A par-lament beiktatását meg sem várva, a király két kézzelosztogatta bizalmasainak és kegyenceinek az egyházitisztségeket, melyek felett egyetlen tollvonással megsze-rezte magának a rendelkezési jogot. Ettől az időtől fogvakezd kialakulni az a félig egyházi, félig állami oligarchia,amely 1791-ig folytatja működését. A királyi hatalomkezében, jegyzi meg helyesen Imbart de la Tour, a franciaEgyház »a kormányzás eszközévé válik, csalétekké ésjutalommá azok számára, akiknek hűségét a király magá-nak biztosítani és akiknek akaratát leigázni törekszik«. -—»A konkordátum e következményének különleges erkölcs-telenségét — teszi hozzá Madelin — a tizenhatodik század-ban sem a papok, sem a királyok nem fogták fel, pedigáltala igazi simonia állott elő és az egyházi javadalmakpolitikai szolgálatok jutalmazására szolgáltak.«És később:»Mivel a királyi kegy egyedül osztogathat püspökségeketés apátságokat, szóval mindennemű egyházi javadalmat,a simonia intézményessé válik.« A francia Egyházat aza kamarilla kormányozza, melyet »Amboiseban, SaintGermainban és Versaillesben választanak«.

Igen sok világi embert ruháztak fel egyházi javadal-makkal. Előfordult, hogy férj és feleség együtt foglaltákel az apátságokat és költöztek be a kolostorba a barátokközé. III. Henrik egyik kedvencének barátságból Grenobleés Amiens püspökségét ajándékozza; a javadalmak újbirtokosa az egyik püspökséget 30.000 livreért a kiiályiudvar egyik nőszemélyének adja el, a másikat 40.000livreért egy fiatal nemesnek. Nem egyszer püspökségeketis kiskorúaknak, tizennégy és tizenöt éves gyermekeknekadtak. így lett Pierre de Bourdeilles Brantőme apátjaés vette fel az irodalomban annyira ismertté vált nevét.Louise de la Béraudiére, akit az udvarnál csak a szépRouet néven emlegettek, Bourbon Antal navarrai királykedvese volt és fiúval ajándékozta meg, aki, tekintettelelőkelő származására, a roucni érsekséget kapta meg.A szép Rouet, miután férjét, Louis de Madaillant elvesz-tette, 1580 januárjában ismét férjhez ment Róbert deCombaudhoz, III. Henrik udvarmesteréhez. A királynászajándékul Cornouailles (Quinper) püspökségét ado-mányozta. Az akkoriban énekelt gúny dal a Cornouailles

284

és corne (szarv) szavak hasonló hangzásán alapul ésígy szól:

Hogy Combaudnak Rouet püspökséget szerez,Nemde határos oly szentségtöréssel ez,Melytől lázong a nép s az Egyház lelke vérzik?Ám kik hallják a Cornouailles nevet,A hozományt a szép frigyhez méltónak érzikS már nem sír senkisem, mindenki csak nevet.

Odet de Coligny de Chátillon 1533-ban tizennyolc éveskorában lett bíboros; tizenkilencéves fővel Toulouseérseke, majd Beauvais püspökgrófja, aztán egymásutánGerberoy helynöke, Sainte-Euverte d'Orleans, Saint-Lucien de Beauvais, Saint-Benoit-sur-Loire, Saint-Jean deSens, Sainte-Croix de Quimperlé, Saint-Germer de Fer-riéres, Saint-Bénigne de Dijon, Gonches, Vauluisant,Belleperche apátja, Saint-Etienne de Beaune és Fresnoypriorja. Mindezek után merészen beáll hugenottának, deezentúl is vörös talárban járkál, miáltal neve: »Chátillonbíboros« híressé válik.

I. Ferenc a rendelkezésére álló egyházi méltóságokatarra használta fel, hogy kedves művészeit, főként azolaszokat jutalmazza velük: Rosso a Sainte-Chapellekanonokja lesz, Primaticcio Saint-Martin de Troyes apátja,Philibert de l'Orme pedig Ivry apátja. A kincstári elszá-molásokon a nekik kiutalt fizetések alkalámból állandóantalálkozunk ez utóbbi két művész nevével, akik közül azelső mint »abbé de Saint-Martin«, a második mint »abbéd'Ivry« szerepel.

II. Henrik alatt Strozzi marsall megkapja Bazaspüspökségét és IV. Henrik alatt a derék Crillon két érsek-ség és egy apátság élére kerül. Crillon kétségtelenül jócimbora és bátor katona volt, de abbénak és pláne püs-pöknek bizony furcsán festhetett! Ugyancsak IV. Henrikuralkodása idején Sully, a hugenotta, akinek dolgozó-szobájában Kálvin arcképe függött, nem kevesebb mintöt apátság haszonélvezetét nyerte el.

Mikor 1560-ban az orleansi rendi gyűlés új szabályo-zást indítványozott, amely kiegyenlítette volna az egy-házi méltóságok választással való betöltésének régebbimódszerét, amint az a pragmatika értelmében fennállott,az 1515-ben behozott új rendszerrel, a parlament ügyésze,

285

Joachim du Chalard, így nyilatkozott a konkordátumelőidézte visszaélésekről:

»Ha azok, akik hivatásszerűen foglalkoznak az isteniés emberi törvényekkel s azoknak szolgái és végrehajtói,vállalt tisztüknek eleget tettek volna, erre a cikkelyre(a rendi gyűlés által javasolt cikkelyre) nem volna szük-ség. De az idők mostohasága, az emberi vakmerőség, akapzsiság és a nagyok kegye mindent elrontott. . . Kegy,barátság és pénz révén hülyék és tudatlan tökfilkók kap-ták meg a nagy javadalmakat, a magas méltóságokat ésfőpapi hivatalokat és fölöttébb gyakran olyanok lettekpüspökök, akik még nem is öltöttek emberi formát any-juk méhében. A kétségbeesett embereket nem lehet vissza-tartani a keserű zúgolódástól, mikor azt látják, hogy ezena módon vezetik őket olyanok, akik vakmerően elviselhe-tetlen terheket raktak Isten népeire.«

1617-ben Aire püspöke, Philippe Cospéan XIII. Lajosjelenlétében méltatlankodva kikelt az ellen, hogy püs-pökségeket és apátságokat adományoznak szopós gyer-mekeknek, nem egyszer olyanoknak, akik még anyjukméhében vannak«, úgyszintén a világiaknak juttatott java-dalmak ellen.

Richelieu maga is ezen az úton járt; az ő jóvoltábólkapja meg a kis Godeau egy neki ajánlott verséért jutal-mul Grasse püspökségét, Maugars pedig mesteri hegedű-játékával egy monostorra tesz szert. »Apátságokat kötöt-tek le lányoknak hozományul — írja Voltaire — és egyezredes apátsági jövedelemből szolgált.« Találni isten-tagadó püspököket, aminő La vardin és botrányos életűeket,mint De Broc. Az ancien régime vége felé az egyházi kine-vezések körülményei kétségtelenül javultak, noha mégXVI. Lajos alatt is találunk olyan főpapot, aki, mintToulouse érseke, Loménie de Brienne, istentagadónak szá-mított, vagy aki, mint Rohan bíboros, a nyaklánc-histórialedér hőse, különben rokonszenves és nyilván tisztességesember volt, de akit mégis meglepetéssel látunk a bíborosisüveg és a strassburgi püspökség, továbbá a Saint-Vaastd'Arras és az auvergnei Chaise-Dieu apátságok birtokában.

A haszonélvezeti joggal (commendával) bíró abbéáltalában nem lakott a zárdában, melynek jövedelmétélvezte és melyet csak időnként látogatott, ha kedveszottyant rá. Egyedüli kötelessége a jövedelem fejében

286

abban állott, hogy karban tartsa az épületeket; a lelki-ismeretesebbek ennek a kötelességüknek pontosan elegetis tettek, a többiek kevésbbé.

De voltak olyanok is, akik egyáltalában nem törődtekvele. Anthyme Saint-Paul Histoire monumeniale de laFrance című művében megemlíti, milyen siralmas álla-potban volt a tizenhatodik században több remek székes-egyházunk, elsősorban azért, mert »sok hanyag és méltat-lan püspök alig törődött egyházmegyéjével, ahol nem isszékelt. Némelyeket — például Chartresban, Agenben,Saint-Ponsban — bírói ítélettel kellett arra kötelezni,hogy jövedelmük egy részét a templomok karbantartásárafordítsák«.

Mézeray, a gyökeresen francia szellemű nagy törté-nész XIV. Lajos alatt az alábbi véleményre jutott a kon-kordátumról:

»A francia papság, az egyetemek, a parlamentek, azösszes tisztességes emberek sérelmezték és ellenezték akonkordátumot. Az összehívandó zsinathoz fellebbeztekellene; két év múlva azonban a parlament kénytelen voltengedni és törvénybe iktatni. Ilymódon azzal az ürüggyel,hogy a választások könnyűszerrel kiküszöbölhető vissza-éléseinek véget vetnek, sokkal nagyobb és addig sohasemtapasztalt visszaéléseket tettek lehetővé.« (Abrégé chron.de L’Histoire de Francé, 1667, II. 840.)

Mézeray véleményét, aki nagy és nemes szellem voltés állásánál fogva hivatott arra, hogy a szóbanforgó ténye-ket megítélje, lehetetlen alá nem írnunk. Holott ő a gán-csot még elég mérsékelt formába öltözteti. Az 1515-öskonkordátum a legnagyobb és legvészesebb hibák egyike,amelyeket néhai királyaink valaha elkövettek. A konkor-dátum végzetes volt a vallásra és a királyságra, melyeknekelőnyére kellett volna szolgálnia s ami ennél is súlyosabb,Franciaországra magára is.

Mivel a francia Egyház minden hatalma és befolyásaezentúl a király kezében összpontosult, az udvarnál kiala-kult az az egyházi főnemesség, mely csak úgy volt elkép-zelhető, hogy a főpapság távol maradt egyházmegyéitőlés kolostoraitól.

A papi ruhába öltözött királyi udvart I. Ferenc idejé-ben jól jellemzi Brantőme. »Ez a nagy király — mondjaszerzőnk, aki maga is haszonélvezettel bíró apát volt —

287

elsőnek vont be udvarába nemcsak hölgyeket, akik egésznői udvart alkottak, hanem egyházi személyeket is. Annak-előtte a főpapok egyházmegyéikben és apátságaikban lak-tak.« Bizonyára jobban tették volna, ha továbbra is ottmaradnak, jóízű abbénk azonban nem győzi eléggé csodálniezt a női udvarral elegyedő főpapi udvart.

»Általános körmenetekben a nagy király melletthúsz-huszonkét bíboros haladt főpapi díszruhájában, nagyvörös palásttal, köztük a franciákon kívül olaszok, Tri-vulzio, Ferrara, Farnese, továbbá angolok, skótok ésportugálok . . . Gyakran a pápa maga sem látott ennyit. . .Ezeket a kardinálisokat persze püspökök, abbék, proto-notáriusok és nemes urak kísérték, akik nagyban emeltéká királyi udvar fényét, nagy házat vittek, lakomákat ad-tak és nagyszámú apródot tartottak. Szóval ezek a tisz-teletreméltó prelátusok képezték az udvart és sok pénztés hasznot hoztak.«

Ebben valóban nem kételkedünk, de mi lett közbena püspökségekből és a kolostorokból? A konkordátumelső és legsúlyosabb bűne, hogy elválasztotta a főpapságota néptől és az alsóbb papságtól, amely munkás és tevé-keny volt s az ország hitéletét befolyásolta és vezette.A következmények nem egyszer világosan kiütköztek,jelesen 1789-ben a Labdaházban tett eskü alkalmával,mikor a papság kiküldött képviselői nagyszámban lel-kesen csatlakoztak a harmadik rend képvselőihez és amérleg serpenyőjét a forradalom oldalára billentették.

Senkisem szakíthat büntetlenül egy nagy nép szá-zados hagyományaival. Láttuk, hogy egész Franciaországlelkiismerete szinte egyértelműleg felzúdult a konkor-dátum ellen, melyet az ország összes gondolkodó rétegei,a papság legnagyobb része, az egyetem és a parlamentekegyformán elvetettek. A gallikán hagyományok a capetingiHáznak a tizedik században történt trónralépte ótamélyen gyökereztek a nemzet lelkében és gondolkodásában.Az új rend mélységes megrázkódtatással járt. Szinte aztlehetne mondani, hogy a konkordátum kaput tárt Francia-országban a vallástalanságnak.

A gallikán hagyományok erőszakos megszakításamagyarázza a vallásháborúk elkeseredését, ridegségét éskegj^etlenségeit. Pellisson a tizenhetedik században a val-lási türelmességről írott értekezésében igen találóan jegyzi

288

meg, hogy ettől kezdve mindenki restelli a vitát olyan márelfelejtett kérdésekről, amelyekről többé nem is esik szó,mihelyt a szenvedélyek lecsillapodtak és az emberek egy-más meghallgatására és megértésére törekedtek: »Ezekrőla vitákról — jegyzi meg Pellisson —, melyek a schizmakezdetén akkora port vertek fel, ma már senki sem beszél:sem a hit vagy a jócselekedetek útján való megigazulás-ról (mely a lutheri tan alapja), sem a szentségek ható-erejéről, az opera operata és az opera operans elméletérőlvagy más hasonló dolgokról.« Ki törődött ezek utánJansenius hét tantételével és páter Quesnel, a római Kúriaáltal kárhoztatott tételeivel? Pedig még mindig mindkétoldalon elég hűhót csinálnak abból, amit senkisem tud!Igazában azonban a játék tétje a francia Egyház függet-lensége volt a római fennhatósággal szemben. Ez a huge-notta, később jansenista ellenállásnak és végül a papságállamosításának is tényleges alapja.

Sem a protestantizmus, sem a jansenizmus, sem anagy forradalomban végrehajtott államosítás nem jártakvolna annyi keserűséggel és elkeseredéssel, nem hoztakvolna magukkal annyi erőszakosságot és kegyetlenséget,ha Franciaországban a római Egyház helyett nemzetiEgyház áll fenn. Sőt az is valószínű, hogy a szakadárságegyáltalában nem verhetett volna gyökeret az ősi galltalajban. A római Kűri? iránt odaadással viseltető jezsuitarend, melynek tagjai közt annyi tisztességes, okos éstudós embert találunk, munkájával csak szította a tüzet.Jézus társasága a közoktatás nagyrészét magához ragadtaés gyóntatókat adott a fejedelmeknek, akiknek ilymódonlelkiismeretét irányította. Az események a fejlődést anantesi ediktum sajnálatos visszavonásához hajtják, melyannyi jó franciától és derék polgártól fosztotta meg azországot, a Port-Royal szerzeteseinek és remetéinek csúnyaüldözéséhez és Paris diakon csodáihoz, melyeknek arendőrség volt kénytelen gátat vetni, a jezsuiták kiűzé-séhez és végül a forradalmi válság kirobbanásához, melynem vallásellenes volt, hiszen Robespierre igazán hívőlélek, hanem rómaellenes.

I. Ferenc huszonegy éves fővel sem koránál, sem jel-leménél fogva nem láthatta előre ezeket a következmé-nyeket, Duprat kancellár és a kíséret több tagjai pedignem fogták fel, hogy a római katolikus Egyházat a galli-

289

kanizmus mentette meg. »Nagyrészt a gallikanizmusnakköszönhető, — mondja helyesen Imbart de la Tour —hogy a katolikus Franciaország átvergődött a reformációviharán, anélkül, hogy az Egyháztól elpártolt volna.«A pápaság híres történetírója, Leopold von Ranke ugyan-ezen a véleményen van. Hiszen ha Franciaország mai-akkor ismerte volna az egyházi visszaéléseket, melyekNémetországot Róma ellen izgatták, kétségtelen, hogy lel-kesen követte volna Kálvint és forradalmát. Luthervilágosan megmondja:

»Miért tűrik a németek, hogy kifosszák őket a bíbo-rosok, akik minden gazdag javadalomba beleülnek ésjövedelmüket Rómában költik el? A franciák ezt nemhagyják.«

Dante a tizenharmadik század végén lángoló sza-vakkal ostorozza a búcsúkkal való üzérkedést, amellyel

. .. ingrassa il porco sant' AntonioEd altri assai che son peggio che porci.

így lesz az Antal disznaja kövérebb,S híznak disznónál is rosszabb barátok.

(Paradicsom XXIX. 124—125)

A gallikán Egyház kiváltságai e visszaélések elől épúgyelzárták a kaput, mint az inkvizíció elől. Miksa, a katolikuscsászár, tisztában volt a gallikanizmus jótéteményeivelés azt tervezte, hogy intézményeit átülteti Németországba.

Anglia, Németország legnagyobb része, Svájc, Hol-landia és a skandináv államok elszakadnak a katolikusEgyháztól. Olaszországban heves ellenfelei támadnakRómának. Hová jutott volna a katolicizmus, ha példá-jukat a francia nép is követte volna, mely ebben az időbenEurópa legnagyobb és leghatalmasabb nemzete volt ésmely, mint L. Madelin helyesen megjegyzi, többet tett akatolikus vallásért, mint a világ összes többi népei együtt-véve?

Egyházuk szerencsétlenségére a tizenötödik és tizen-hatodik század római pápái a gallikanizmussal szembennem jutottak el ahhoz a belátáshoz, hogy az ember olyanbotra támaszkodjék, amely nem törik el alatta.

T I Z E N H A T O D I K F E J E Z E T

A REFORMÁCIÓ

A reformáció a renaissance egyik legfőbb, talán leg-jellegzetesebb ténye, amely jelentőségében messze felül-múlja a humanizmust és az antik szépség befolyása alattvégbement művészi átalakulást.

Igazi okai nem a dogmák és azok értelmezése. A dog-mák, bármilyen tartalmúak is, elvont eszméket fejeznek ki,melyekről végtelen vitákat lehet folytatni anélkül, hogya vitatkozók bármelyike több bizonyosságot szerezneróluk ellenfelénél, éppen mert dogmákról, tehát elméletek-ről van szó. Montesquieu beszéli ezt a kedves történetetperzsájáról, aki egy könyvtárt látogat meg:

»Mik ezek a vaskos kötetek, — kérdezi kísérőjétől —amelyek a könyvtárnak ezt az egész falát elfoglalják?

— Ezek a Szentírás magyarázatai.— Akkor a Szentírás régebben nagyon homályos volt,

ma pedig egészen világos. Vagy még mindig vannak felőlekételyek?

— Hogy vannak-e? Istenem! Majdnem ugyanannyi,mint ahány sora van!«

Tudtunkkal nyolc különböző értelmezése van Krisztuskijelentésének: »Ez az én testem és ez az én vérem.«

Emeljünk ki e különböző értelmezések közül kettőt.Az egyik a katolikusoké, akik szerint a szentelt kenyér ésbor valósággal Krisztus vére és teste; a második a lutherá-nusoké, akik szerint az isteni szavakat képletesen kellfelfogni. Kötetekre való kommentárokat böngészhetünkvégig, anélkül, hogy tudományosan megállapíthatnánk,melyik a pontos a két értelmezés közül.

291

A reformáció mozgalmában a politika sem játsziknagyobb szerepet a dogmánál. Valamelyik udvarnál azellentétes vallási felfogások vezethetnek ugyan fondor-latokra, cselszövényre, vitákra, de önmagukban képtele-nek arra, hogy olyan eseményeket hozzanak létre, melyeka népek életére kihatnak és egész civilizációt söpörnek el.

A reformáció közvetlen okai gazdasági természetűek,mint azt már Bainville világosan kimutatta. Távolabbi okaiegybefolynak magának a modern történelemnek eredeté-vel, különleges okai pedig a különböző országok szerints az egyes országokon belül egyik osztálynak a másikhoz,egyik családnak a szomszéd családhoz, egyik egyénneka másikhoz való viszonya szerint váltakoztak.

Első okát a kor anyagi jólétében találjuk, mely igennagy, de fölöttébb egyenlőtlenül oszlik meg.

A vagyonok, melyek Spanyolországból özönlöttekOlaszországba, Németalföldre, Francia- és Németországbaaz őstermelés és az ipar termékeiért, ezekben az országok-ban fölös erőket halmoztak fel, melyeknek eredményehatalmas ipari és kereskedelmi terjeszkedés volt. A spanyolhajók nemesfémeket hoztak az Újvilágból, melyekbőlminden országra jutott valamennyi. Ennek első következ-ménye a fizetőeszközök bősége és a kereskedelmi ügyleteknövekvő könnyűsége. Evvel párhuzamosan megnő a kénye-lem és a fényűzés szükséglete is és mivel az ok továbbrasem szűnik meg, hatása nemcsak a termelő- és kereskedő-osztály, hanem az uralkodó osztályok viszonyaiban isérezhetővé válik. A fizetőeszközök vásárlóereje hamarosana régebbi érték ötödére, sőt tizedére csökkent, ami aztjelenti, hogy a renték, a fizetések, a hűbéri eredetű szol-gáltatások és bevételek értéke, szóval mindazoknak a jöve-delmeknek értéke, melyekből az uralkodó osztályok éltek,ugyanilyen arányban megfogyatkozott. Ez a válság Európanagy részére átterjedt és az Egyházat is sújtotta, mígmásfelől a gabonaárak és a munkabérek emelkedtek.

Mindjárt a gazdasági átalakulás kezdetén, melyEurópa egész ipari és kereskedelmi életére kihatott, apápaság, hogy a kultusz, a pápai udvarnál kifejtett pompaés az akkori hódító politika költségeire fedezetet találjon,megegyezett Spanyolországgal, hogy megosztja vele ajátékra kivetett adókat, aminek ellenében Róma szemethunyt a conquistadorok napról-napra elkövetett túlkapásai

292

és gyalázatosságai fölött. Ezt követte, hihetőleg a SzentPéter-templom építésével és a törökök elleni háborúvalkapcsolatban, a pénzért árult bűnbocsánat intézményénekállandósulása. Németországban Tetzel domokosrendi barátvezetésével nagyszabású vásár indult meg: a Tisztító-tűzben szenvedő lelkek menleveleinek árusítója nagy pom-pával és zenebonával lépett fel és nyilt tereken vásárikikiáltó módjára űzte mesterségét.

A dogmák ilyenformán csak egészen kis és elenyészőszerepet játszottak az eseményekben. Annál nagyobbjelentősége volt a válságnak, mely az egyházi főméltósá-gok nagy részére is átterjedt, akik nem éltek sem iparimunkából, sem földmívelésből, hanem rentéből és jára-dékból. A gazdag püspökségek, apátságok és kolostoroklírait, akik gyümölcsöző birtokaik jövedelmét élvezték,magával rántotta az erkölcsi szabadosság, mely több tekin-tetben botrányossá vált. A tönkrement nagy római csa-ládok pedig, akiknek vagyona a mindennemű kiadások és apénz elértéktelenedése miatt kimerült, az apátságokkal éspüspökségekkel járó jövedelmekre pályáztak, elsősorbanNémetországban. Franciaországban az általunk már ismertokból kevésbbé.

A javadalmak osztogatásának rendszere szükség-képpen visszaélésekre vezetett. Mivel a magasabbrendűegyházi teendők nagy anyagi jövedelemmel voltak össze-kötve, e tisztségek viselőinek gondolkodásában és életébena jövedelem végül is előbbre való volt a teendőknél. Ez azészrevétel Lucien Febvretől származik. 1789-ben ugyanezvolt a helyzet a francia nemesség kiváltságai tekinteté-ben. A főpapság és a nemesség sokáig eleget tett a köte-lességeknek, melyek jövedelmüket igazolták. A kolostoroktagjai megművelték és termővé tették a parlag földeket.A művészet, a tudomány, sőt az irodalom terén iscsodálatraméltóan buzgólkodtak. Gondoljunk csak arraa bámulatos munkára, melyet a nagy clunyi apátok fej-tettek ki, akik püspökök, világi főurak és kolostori apátokvoltak egy személyben, nyájuk igaz védelmezői és tevé-kenységre ösztönzői, akiknek a gyönyörű román stíluselterjedését köszönhetjük Európában. A tizenhatodik szá-zadban azonban ők is éppúgy betöltötték már hivatásukat,mint 1789-ben a nemesség.

»Háromszáz év alatt annyi tréfát űztek a pápából, a

293

szerzetesek erkölcseiből s a papok gazdálkodásából, hogyigazán belefáradhatott volna mindenki«, írja MicheletBevezetés a renaissanceba című munkájában. Az ellenvetésérthető, de, mint ugyancsak Lucien Febvre említi, nemtagadható, hogy főként a főpapság visszaéléseinek részükvolt a reformáció kialakulásában.

Sok túlkapásunk már olyan közismert,Hogy mesterember és földművelőNagy csúfolódva sorolja elő,

írja 1512-ben Jean Bondet az Ecclesia militans siratásá-ban.A válságot nemcsak az Egyház jövedelmi forrásai

sínylették meg, hanem a főrangú családok is. A katonaiés hivatali nemesség soraiban éppúgy elterjedt a fényűzésés az anyagi élvezetek szeretete, mint az egyházi arisztok-rácia tagjai között. Sőt azt lehetne mondani, hogy a fény-űzésnek s az anyagi élvezeteknek ez a szeretete a világinemességről ragadt rá az egyházi nemességre. Mivel azon-ban ez utóbbi jobban érezte a pénzválságot, mélyebbenáthatotta az új szellem. A pénzszerzés kényszere, melynekoka az élvezett jövedelmek megcsappanása volt, arravezetett, hogy sokan spekulálni kezdtek birtokaikkal,áruba bocsátották és uzsorakamatra kölcsönt vettek felrájuk. A megélhetést az eddiginél jóval súlyosabb gonddátette a fényűzés és pompa egyre növekvő vágya.

A pénzkölcsönzést kamatfizetés ellenében mindaddigmint uzsorát tiltotta az Egyház: a »pénz undok hatalma«ellen a prédikátorok nem győztek menydörögni. A viszo-nyok kényszerítő nyomása alatt bele kell törődniük.A kamat ellenében nyújtott és felvett kölcsön megengedettügyletté válik.

A helyzetet még bonyolultabbá tette az államoknaka pénzkivitelre vonatkozó tilalma. A tilalomnak megvolta maga oka s ez az ok összefügg azzal a másikkal, melyvégül is oda vezetett, hogy a pénzkölcsönzést tisztességeskamat ellenében megengedték. Kétféle célból vittek kipénzt az országból: hogy vásárolt árut fizessenek megbelőle, mely esetben gazdagság forrásává válhatott apénzkivitel; s hogy a kivitellel magával haszonra tegyenekszert, ami az akkori üzelmek révén szemenszedett uzso-rává fajult, mert mindennemű termelés vagy csereügyletnélkül két ország fizetési eszközeinek különbözete hihetet-

294

len nyereségeket tett lehetővé. Az uzsora e fajtája szükség-kép elszegényedésére vezetett az áldozatul kiszemelt ország-nak: csökkentette a forgalomban levő pénzmennyiséget,anélkül, hogy nyersanyag vagy áru jött volna be értecserébe. Csak a spekulánsokat gazdagította, néha elké-pesztő mértékben.

Íme tehát a reformáció közvetlen okai: az országgazdasági helyzete, az ingatlanvagyon válsága, a fizetésieszközök spekuláció céljából való kivitele, a kis- és nagy-,de főként a kisnemesség kényelmetlen helyzete, a főurak,fejedelmek és nagy egyházi méltóságok pénzzavara, azipari és kereskedelmi válság a városokban. »A protestan-tizmushoz — jegyzi meg helyesen Jacques Bainville —főként a polgárság és a nemesség csatlakozott, a falvaklakosságát azonban, melyhez a gazdasági válság nem értel, hidegen hagyta.«

A nagy Balzac, aki bámulatos éleslátást tanúsít tör-ténelmi dolgokban, ezt mondatja IX. Károllyal:

»Mindenki elsősorban érdekének engedelmeskedik ésa vallási nézetek a becsvágy elpalástolására szolgálnak.«

Guizot, a nagy, de protestáns történetíró ugyanezena véleményen van.

»Az elégedetlenség — jegyzi meg Lucien Romier —a mesteremberek, a polgárok, a nemesek és a papságköreiben egyaránt elterjedt. A kormány a közterhek meg-nehezítésével felingerelte a parlamenteket, a pénzügyi ésigazságügyi tisztviselőket, mindazokat, akik kész táma-szai a társadalmi rendnek, amelyet kihasználnak. A pana-szok nagy egyvelegéből nem hiányzott a katonák hangjasem. Előrelátható volt, hogy a hagyományos foglalkozá-suktól és zsoldjuktól megfosztott tisztek és közlegényekkomoly zavarokat fognak támasztani.«

Azokban az országokban, melyeket a vértanuk ésmisszionáriusok szépszerével térítettek meg, a katolikusdogmák mély gyökeret vertek és a megtérített nép lelkétúgy áthatották, hogy sem a nagy egyházi méltóságokvisszaélései, sem a búcsúkkal való üzérkedés nem keltettekkülönös megütközést, nem váltottak ki dühös elkesere-dést. A vallás ezekben az országokban megőrizte tekin-télyét és tisztaságát; mélységesen átitatta az alsóbbnéposztályokat, melyekben nemzedékről nemzedékre örök-lődött és mindjobban hozzáidomult minden egyes ember

295

lelkéhez, jelleméhez, bújához és öröméhez. Máskéntállott a dolog azokban az országokban, ahol fegyveres erősegítette győzelemre a katolicizmust. A protestantizmusszíve Szászország volt. Nagy Károly tűzzel-vassal kény-szerítette rá a szászokra a katolicizmust és ha céljátsikerült is elérnie, a vallási áthasonulás felületes maradt.Idők multán a lelkeket inkább a vallás elvont igazságaitelítették, mint élő és eleven hagyományai. Az egyház-fejedelmek előnyére elkövetett visszaélések alkalomadtánviharos felháborodást keltettek.

Egy szikra elég volt ahhoz, hogy felrobbantsa alőporos hordót. A dogmák voltak az alap, melyre ráhíme-ződtek a különböző országoknak, a különböző tartomá-nyoknak a társadalmi és gazdasági helyzet szerint alakulóérdekei, vágyai és szenvedélyei. Ezekhez járultak a külön-leges okok, melyek végleges formát adtak az elkeseredés-nek, a gyűlölet, a nagyravágyás, a személyes érdek, aharag és bosszú ezerféle indulatai. Itt egy város csatla-kozik a reformációhoz abban a reményben, hogy leráz-hatja magáról a hűbérúr régesrég nyomasztóvá válthatalmát, amott a falvak »reformálódnak« a közeli városellen, mely őket kizsákmányolja. Angliában egy királyszakad el Rómától, mely féktelenségének ellene szegül.Máshol az uralkodócsalád fiatalabb ága szegődik hívévéaz új tannak, ellenkezésből a hatalmat birtokló idősebbággal szemben.

És a harc rettenetes formák között folyik, mintminden vallásháború, mert a mindennapi élet legelemibb,legközvetlenebb érdekei keverednek a szertelenségükbenlegizzóbb érzésekkel. Nincs olyan túlzás, olyan bűn,olyan borzasztóság, melyet a cél sokak szemében neszentesítene.

És a renaissance a vallásháború fellángolásával érvéget.

Az érzések tomboló dühe, melyek az egymással szem-ben álló pártokat egymás ellen tüzelik, a kegyetlenségeksorozatává teszi a reformáció korát. Ezekről a kegyetlen-ségekről némi képet nyújtanak olyan részletek, mint azitt következő. 1546 október 4-én a párizsi parlamenttizennégy hugenottát ítélt máglyahalálra. A kivégzéshelyéül Meaux volt kijelölve, ahová a halálraítélteket aSorbonne két doktora kísérte el, névszerint Picard és

296

Maillart. A két doktor római bíborosok módjára öszvérenlovagolt jobbra és balra az elítéltek halálraszánt csapatamellett. Útközben állandóan lelkére beszéltek azoknak,akiket ők eretnekeknek tartottak, hogy térjenek vissza azigaz hitre.

»Távozz tőlünk, Sátán — kiáltotta az egyik elítéltPicard doktor felé -— és hagyj bennünket a mi Istenünkregondolni!«

Meauxba érve, az elítélteket egymásután a különbözőtörvényes kínzásoknak vetették alá: »Bátorság! — kiál-totta egyikük a hóhérnak, aki tüzes vassal égette. —Bátorság! Ne kíméld e nyomorú testet!« Másnap, akivégzések napján, a Sorbonne két doktora megismételtejámbor intelmeit:

»Gyónjátok meg, akkor elengedik nektek a kéz-levágást.«

A szerencsétlenek közül hatan engedtek, a többinyolc állhatatosan kitartott meggyőződése mellett.

A hóhér az elsőnek, akit kezére adtak, kivágta anyelvét.

»Dicsértessék az Űr!« mormogta a vértanú csonkanyelvével, aztán odavonszolták a karóhoz s hasonló tor-túra után többi társait is sorban a cölöpökhöz kötöttékés elevenen elégették, miközben a Sorbonne két doktora aSalutarist és a Salve Reginát énekelte Isten dicsőségére.

De nem is volna elképzelhető, hogy emberek, akiketrészint a vakhit, részint kölcsönös irtózat és gyűlöletuszított egymás ellen, a felebaráti szeretet és erkölcs leplealatt ne kövessék el a legborzasztóbb túlkapásokat. Azegyik tábor kegyetlensége nem volt nagyobb a másikénál.Egyik pártnak sincs joga, hogy a másikra követ vessen.Luther írásaiban, Kálvin és Zwingli magatartásában azinkvizíció ismétlődik. Hasztalan igyekeztek jószándékú,bölcs és megfontolt emberek, irgalmas lelkek, mint Del'Hospital kancellár, a szenvedélyeket lecsitítani. Hasz-talan próbálták kitörésüket nagyeszű és nagyszívű feje-delmek, mint Medici Katalin, gátak közé szorítani.

A jeles hugenotta reformátor, Théodore Beza a lelki-ismereti szabadságról mint ördögi doktrínáról emlékszik meg.

D'Albret Johanna száműzte államaiból a katoliku-sokat, mint ahogy Kálvin kiűzte őket a genfi köztársaság-ból és Luther a szász választófejedelemségből.

297

Íme a vallásháború összefoglaló képe Montaignetollából:

»Minden francia óránként el lehet készülve rá, hogysorsa visszájára fordul. Ezerszer feküdtem le úgy, hogyközben arra gondoltam, még ezen az éjjel elárulnak ésagyonvernek.« Valóságos csodának tartja, hogy háza»megkímélődött a vértől és a fosztogatástól, a viharok, aviszontagságok és a köröskörül dúló uszítások e korszaká-ban«. Minde gaztettek borzadállyal töltik el. »E köz-keletű erkölcsökben — mondja — annyi a vadság, azembertelenség és elvetemültség, hogy ha csak rájukgondolok, iszonyat fog el.«

A reformáció kudarcának Franciaország legnagyobbrészében az volt a legfőbb oka, hogy lényegében ellen-kezett a francia vérmérséklettel, a francia nemzeti szellem-mel. Pierre de Vaissiére kereken megmondja:

»A protestantizmust magának az országnak kellettelvetnie, mert lelke és gondolkodásmódja mélységesellentétben állott a reformáció tanaival.«

Taine angol irodalomtörténetében így határozza mega reformációt: »A germán népek szelleméhez alkalmazottrenaissance.« Ugyanezt a gondolatot fejezi ki Pierre deVaissiére idézett mondása.

Ernest Renan a tőle megszokott elragadó józansággalmondotta egyszer, hogy a vallás telistele van jó dolgokkal,»amelyeket mi vittünk bele«. Minden vallás az illető néperkölcsi hagyományainak gazdag, színes, lüktető és hatalmaskifejezése, lelkének legmagasabbrendű képmása, erkölcsikívánalmainak úgyszólván látható megnyilatkozása.]

I. Ferenc említésreméltó türelmet tanúsított az újtanok iránt, amiben nagy része volt a fanatikusan türel-metlen spanyolokkal szemben érzett ellenszenvének. 1528június 2-án azonban csúfosan megcsonkították a Madonna-szobrot, mely a Saint-Germain-des-Prés paróchiájában,a Petit Saint-Antoine-templom kapujával szemben egyfülkében állott. A király egy szemtanú elbeszélése szerintszemélyes sértésnek érezte ezt a szentséggyalázást. A szé-gyenletes tett úgy felháborította, mintha saját anyja ellenkövették volna el. A megcsonkított szobrot ezüstszoborralhelyettesítették, melyet a király hívő alázattal a városihatóságok és a parlamenti tagok kíséretében sajátkezűlegállított talapzatára,

298

Szűz Mária tisztelete, mely annyi szívhezszóló, tisztaés fenkölt csodát hozott létre a gondolkodás, a költészetés művészet minden terén és műfajában, egészen Verlainegyönyörű verséig (»Je ne veux plus aimer que ma méreMarie«), a Máriakultusz, a lovagias francia szellemnek eza talán, sőt minden bizonnyal legremekebb mesterműve,melyet költők, gondolkodók, művészek, népköltészet ésnépszobrászat versengve gazdagítottak, az emberiség elegszebb és legtisztább álma az Anyáról, akinek szentlénye előtt minden ember gyöngéd hálával és meg-indult hódolattal hajlik meg s az anyaságot is megteste-sítő Szűzről, a Szűzről, aki egy másik érzéssíkon atermészet legtisztább, leginakulátlanabb, virágzó bájá-ban legtiszteletreméltóbb műve, az emberi szellemnekés — ami ennél is több — az emberi léleknek ez amagasztos alkotása Franciaországban bontakozott kiegész fényében.

Érthető tehát a megbotránkozás, az ország különbözőrészeiben megismétlődő szentségtörések nyomán támadtviharos felháborodás abban a korban, mikor a hit elevenlüktetésében ezek az érzések még mélyen gyökereztekminden szívben.

Petit de Julleville utal arra, hogy a kálvinista reformációaz istentiszteletet a prédikációra korlátozta. Kálvinmajdnem naponként prédikált. Mintegy kétezer templomiszónoklata maradt ránk, de kétségtelen, hogy számukennél is jóval többre rúgott. De hol maradt minden egyéb?Hol a szép vallási szertartások, hol az arany ostensoriu-mokban ragyogó isteni fehér ostya, hol a szentegyházaktarka üvegfényben csillogó boltozata felé gomolygó töm-jénfüst, hol a papi öltözetek pompája a taglejtések ésmozdulatok összhangzó ritmusára elrendezett miseáldozatbemutatásakor, hol a szép szobrok és szentképek, a nagySzent Kristóf, akinek látása megvédett a halálos baleset-től, a jó remete, Szent Antal és hűséges kis malaca, mely-nek képe ragályos betegségektől óvott és névrokona,Páduai Szent Antal, aki az elveszett tárgyak megtalálá-sában segített, hol Szent Katalin és Szent Margit, akinekJeanne d'Arc barna szemein átsuhanó látomása meg-mentette Franciaországot?

Ennek az egész jámbor elragadtatásnak helyét aprédikáció volt betöltendő.

299

A jó Pierre de Bourdeilles, Brentome apátja, elször-nyedve mondja zamatos nyelvén:

»Boldogak voltak a hajdankorban atyáink, akiketegyszerű tudatlanságban tartottak és nem tömték telefejüket annyi prédikációval, mint manapság. Mióta aprédikálásnak se vége, se hossza, azóta Franciaországbanlábra kapott az eretnekség és visszavonás, ahelyett, hogymindenek hinnék és követnék Isten és az Egyház paran-csolatait, melyeket egyszerű plébánosuk valaha mindenvasárnap mise után újfent emlékezetükbe idézett, figyel-meztetvén híveit a böjtnapokra és ellátván őket a szent-ségekkel.«

Végül hadd álljon még itt Petit de Julleville egyészrevétele: »A (művészeti és irodalmi) renaissance győze-delmeskedett Franciaországban és Olaszországban, ahola reformáció csődöt mondott; viszont ahol a reformációgyőzött, ott a renaissanccot mindenütt elnyomták.«(Különösen áll ez Németországra.)

Pedig indokolt az az állítás, hogy a humanizmus jószolgálatokat tett Luther és Kálvin tanainak s minden-képpen a reformátorok útját egyengette. De prédikációsvallásukban, mely nem ismeri a díszt, a képeket, a pom-pát, a képzelethez szóló szépséget, nem volt helye sem aművészet alkotta dekorációnak, sem a költői révületnek.Hiszen a renaissance művészetének főműve, akárcsak aközépkori művészeté, éppen a Szűz képe volt, a Szűzanya,az örvendező és fiáért aggódó anya, a fájdalmas anya, aMater dolorosa és a diadalmas anya, a Regina coeli —franciául is Miasszonyunk, Notre-Dame —, Fra Angelico,Botticelli, Rafael, Leonardo, Correggio, Ghirlandajo ésa többiek Madonnája, a francia székesegyházak felségeskőszűzei, amelyeket a hugenották gyaláztak, megcson-kítottak és kifosztottak.

Stabat mater dolorosaJuxta crucem lacrimosaDum pondebat filius . . .

Gondoljuk ehhez hozzá az egyházi énekel és Pergolesemuzsikáját. Ezt vették el az emberektől. Mindenütt,ahol a protestánsok kerekedtek felül, megszentségtele-nítik a templomokat, feldöntik az oltárokat, fosztogatnakés gyilkolnak, megsemmisítik a szobrokat, a_ könyveket,a remekbe készült edényeket.« (Charles Merki.)

T I Z E N H E T E D I K F E J E Z E T

MEDICI KATALIN

Medici Katalin 1586-ban ezt mondta Turenne vicom-tenak, aki a bearni protestáns udvart képviselte:

»A király nem akar országaiban egy vallásnál többet.«»Mi sem — válaszolt Turenne —, de ez az egy legyen

a miénk.«I. Ferenchez hasonlóan uralkodása első szakában

Katalin királyné is őszintén lelkesedett a türelem és köl-csönös megértés tanaiért, a jóravaló emberek közöttibékességért. Csak az események nyomása kényszerítettekésőbb kíméletlen rendszabályokra.

1519 április 13-án született Firenzében, a Via Longaegyik palotájában, mely a kiváló építész, MichelozzoMichelozzi alkotása. Atyjának, Lorenzo de'Medicinekarca arról nevezetes, hogy Michelangelo örökítette megaz aranysisak ellenzője alól mély tekintettel kinézőPensatore vonásaiban. Anyja francia volt, Madeleine dela Tour, Auvergne és Lauraguais grófnője.

Születése anyjának életébe került és atyjp, Lorenzode'Medici, Urbino hercege, csak néhány héttel élte túlnejét. Huszonnyolcéves korában halt meg.

A kis hercegnő, a duchessina, mint pólyáskora ótanevezték, így lett huszonkétnapos korában apátlan-anyátlan árva. Ariosto ezeket a híressé vált verseket intézia gyermekhez:

»Egyetlen ág zöldéi még gyönge rügyeivel (a Mediciekcsaládfáján); félelem és remény között ingadozom (a költőFirenze városát beszélteti) és kérdezem, vájjon meg-hagyja-e nekem ezt az ágat a tél?«

301

A gyermek életének első szakát Giulio de'Medicitoszkánai pápai követ oltalmában töltötte, akire X. Leó,maga is Medici, Firenze kormányzását bízta. Ez a Giuliode'Medici bíboros, aki VII. Kelemen néven ugyancsaknemsokára pápa lett, döntötte el a kis hercegnő sorsát,mert az ő kívánságára házasították össze I. Ferencfiával.

A szűkablakú komor palotában a gyermek első éveibena régi Hellasból származó aranyozott márványemlékekközött játszott, azok között a márványemlékek között,melyeket Michelangelo ugyanebben a palotában másolt.

A gyermek az 1527-es év zavarai közben hagyta elFirenzét, ahol a Mediciek bukása után a nép összezúztaa család címereit és kidöntötte a X. Leó és VII. Kelementiszteletére állított szobrokat. Katalint a Murate (befalá-zottak, vagyis élve eltemetettek) híres benedekrendikolostorába vitték. Itt nagy szeretettel fogadták. A kis-leány kedvessége, válaszainak bája és okossága a komorkolostor falai között is mindenkit elbűvölt. Közben VII.Kelemen csapatokat küldött a zendülő város ellen, mely-nek ostroma 1529 október 24-én kezdődött. A firenzeieka gyermeken töltötték ki bosszújukat. A szabadságurai úgy vélték, hogy a kolostorban túljó sora van és talánnincsen is elég biztos őrizetben. Kivették tehát onnan és aSanta Luciában helyeztek el, mig a firenzeiek meg nemnyitották kapuikat VII. Kelemen csapatai előtt a pápaáltal szabott feltételekkel. A pápa Rómába vitette kisunokahúgát, akibe ettőlfogva a család minden reményétés várakozását vetette.

Tizenhároméves korában egy kortárs kecses, nyájas,nem közönségesen előkelő jelenségnek írja le a duchessinát.Kicsi és törékeny testalkatú, de vonásaiból hiányzik afinomság. Szemei kiállók, igazi Medici-szemek, aminőkRafael X. Leóról készült képén láthatók. Rómábanfiatal unokafivérével, Ippolito de'Medicivel együtt nevel-kedett, akinek szép portréját Tizian festette meg. Az ifjúfirenzei pompás lovas volt és kitűnt a vitézi tornában.Költői hajlamai voltak, szerette a verseket, Vergiliustfordította, orgonán és lanton játszott. A kis hercegnőkedves gyermekszerelemre lobbant unokafivére iránt.VII. Kelemen, alighogy ezt észrevette, Rómából ismétFirenzébe vitette Katalint (1532 áprilisában).

302

Az egyházfő a legvérmesebb várakozásokat fűzteKatalinhoz. Ezek a várakozások teljesültek, mikor I.Ferenc megkérte Katalin kezét második fia, OrleansiHenrik herceg számára. I. Ferenc éppen javában harcoltV. Károly ellen; VII. Kelemennek, a ravasz politikusnakrokonszenve előnyére vált, hiszen már láttuk, mennyireminden erejével azon volt, hogy Olaszországhoz közeledjenés vele szövetségre lépjen.

I. Ferenc 1533 október 8-án érkezett fiával Marseillebe.A fiatal menyasszony csütörtökön, október 23-án tartottafényes bevonulását a városba. A kis hercegnő aranyostakaróval díszített vörös hátaslovon ült. A lakodalmatoktóber 27-én ülték meg. Katalin tizennégyéves volt ésHenrik orleansi herceg pontosan egyidős volt vele.

Tizenötéves korában övéitől távol a francia udvar-ban találjuk Katalint. Milyen szerepet játszhatott a»firenzei szatócsok« lánya itt, mit sugdoshattak össze rólaEleonóra királyné környezetében, aki V. Károly nővéreés a király neje volt? Az összes kortársak egybehangzóandicsérik kedves és megnyerő modorát. Férje iránt a leg-gyöngédebb vonzalommal viseltetett. Igyekezett I. Ferenckirály rokonszenvét megnyerni; hogy kedvében járjon,minden vadászatra elkísérte és buzgón nekilátott a görögés latin nyelv tanulásának, ugyancsak, hogy a királynakkedvében járjon.

1536 augusztus 10-én azonban egy csapásra megfor-dult a kis firenzei hercegnő sorsa: a dauphin halálávalférjére száll a trónöröklés joga s ő maga Franciaországjövendő királynéja lesz. Ekkor tizenhétéves.

Helyzete azonban ezáltal csak kényesebbé válik.Nem azért választották a »firenzei szatócsok« leányát,hogy francia királynét csináljanak belőle. VII. Kelemenidőközben meghalt, anélkül, hogy a Valois-udvar hozzá-fűzött reményeit beváltotta volna. Hozzá évek multak el,anélkül, hogy Katalin örököst szült volna férjének. Ilyen-formán az udvarban párt alakult ki, mely egyre sürge-tőbben követelte, hogy a kis firenzei hercegnőt küldjékvissza »a boltba«. Jólesik az ifjú dauphine védelmezőinektáborában ott találnunk a bájos Navarrai Margitot, I.Ferenc nővérét.

Katalin avval az ügyességgel hántotta el a csapást,melynek későbbi életében is annyi bizonyítékát adta.

303

Contarini velencei követ elbeszélése szerint felkeresteI. Ferencet és közölte vele, hogy értesülése szerint akirály más feleséget szánt fiának. Mivel Isten kegyelmeőt nem ajándékozta meg gyermekekkel, teljesen rendjén-valónak találja, ha Őfelsége, mihelyt a várakozást elunja,arra gondol, hogy másképen biztosítsa ivadékai számáraa francia trónt. Ami őt magát illeti, tisztában van avval,milyen hálával tartozik a királynak, hogy annakidejénőt szemelte ki s ezért inkább készségesen magára vállalminden szomorúságot, semhogy a király akaratának elleneszegüljön. Hajlandó tehát arra, hogy zárdába vonuljon,vagy szolgálója legyen annak, akit az a szerencse fog érni,hogy férje új felesége lehessen. És a dauphine hangja ittelcsukló zokogásba fulladt.

I. Ferenc lovagias ember volt. Felemelte a fiatal nőtés megindultan mondta:

»Leányom, mivel Isten úgy akarta, hogy ön legyena menyem és a dauphin hitvese, én sem akarom, hogymásként legyen és talán Isten végül mégis csak teljesítenifogja az ön és jómagunk óhaját.«

És valóban, 1544 január 15-én, tízévi várakozás utánMedici Katalin világrahozta az elsőt tíz gyermeke közül,akit a francia koronának adott.

Navarrai Margit még azon melegében hozzáméltószavakban értesítette az eseményről fivérét: »Bizonyosraveszem, hogy könnyeket fog kicsalni Felséged szemébőlaz öröm, mely már csak azért is nagyobb, mint saját elsőgyermeke születésekor, mert hiszen ezt a hőn várt ese-ményt (Medici Katalin fiának megszületését) már-már aligreméltük. Az ön királysága százezer emberrel lett erősebbés felmérhetetlen kinccsel gazdagodott. Nagyon komolybetegségnek kellene lennie, amely erre a hírre meg neszűnnék, vagy mely megakadályozna engem abban, hogyne csatlakozzam a körmenetekhez és örömtüzet ne gyújt-sak a néppel.«

Három évvel később, 1547 március 31-én meghaltI. Ferenc. Medici Katalin huszonnyolc éves korábanFranciaország királynéja lett.

»Miközben I. Ferenc haláltusáját vívta — írja egykortárs —, egy nő vonaglott a földön és zokogott kétségbe-esetten. Ez a nő Medici Katalin volt. Vájjon csak azelhunyt király iránti vonzalma csalta ki szeméből a köny-

304

nyéket? Nem, ő önmagát siratta, a sorsot, amely reávárakozott.«

Mint francia királyné, Katalin továbbra is nagyonkis szerepet játszik. Az udvar legfőbb hatalmasságaDiane de Poitiers, aki kerek húsz évvel idősebb a király-nénál.

Katalin királyné a legodaadóbb anyának mutatko-zik és nagyszámú gyermekei nevelésének minden legki-sebb részletére személyesen ügyel fel. »A király és én —írja Mme d'Humiéresnek 1548 május 4-én — azon a véle-ményen vagyunk, hogy kenyérlevest adjanak Claudelányomnak, mert az egészségesebb a pépnél.« Egyformánfoglalkozik lányai ruhájával és fiai nadrágjával. Későbbő lesz leányainak első nevelőnője. »A királyné — írja alotharingiai bíboros — magához veszi két lányát, mertazt akarja, hogy előszobájában aludjanak, olyan közelhozzá, amilyen közel csak lehet.«

De nemcsak jó anya, hanem ugyanolyan jó hitves is.Mélységes, önfeláldozó vonzalommal, vakon szereti II.Henriket. A connétablenak ezt írja: »Ön tudja, milyenvonzalmat érzek a király és szolgálata iránt, elannyira,hogy soha egyéb nem jár az eszemben, és ha azt kellenehinnem, hogy visszatetszést szül nála valami, amit teszek,inkább meghalnék.« Később, II. Henrik halála után ígyír leányának, a spanyol királynénak: »Oh leányom,ajánld magad Isten kegyelmébe, mert hiszen láttadmagad, hogy én is boldog voltam mint te és nem tudtamelképzelni magamnak más bajt, mint hogy atyád, a király,aki érdememen felül megbecsült, netán nem szeret úgy,mint ahogyan én kívánom. De én, mint jól tudod, úgy sze-rettem, hogy folyton reszkettem érte. És ime, Isten el-vette tőlem.«

Katalin minden reggel hét órakor kelt fel, a királlyalegy időben. Míg az uralkodó tanácsosait fogadta, akirályné nagyszámú leveleit mondta tollba titkárának.Medici Katalin ránkmaradt levelei — noha a legtöbbbizonyára elkallódott — néhány ezerre rúgnak. Jó részü-ket elejétől végig saját kezével írta.

Tíz órakor udvari mise. Az első étkezés csak 11 óra-kor van, a kápolnából jövet. Ezután a kihallgatásokkövetkeznek, melyek délutáni két óráig elhúzódnak.Ekkor kezdődik az úgynevezett cercle a királynénál,

305

melyen gyakran a király is résztvesz. Ezt követőleg, haaz idő szép, a király labdázik és a királyné sétára indul;esős napokon a király kockát vet vagy fagottozik, Kata-lin pedig hímez és felolvastat magának valamilyen iro-dalmi vagy tudományos könyvből. Hat órakor családivacsora; hetenként kétszer bál.

Brantome a következő képet festi Katalinról: »Na-gyon szép és fejedelmi termetű volt, gyönyörű megjele-nésű, szükség esetén szelíd és nyájas, kecses, szép és meg-nyerő arcú. Nyaka fehér és gömbölyű volt, kezei pedig,mint beszélik, a legszebbek voltak, melyeket valaha látottvalaki... Fia III. Henrik király örökölte tőle ezeket aszép kezeket.«

Brantőme a kézimunka iránti nagy előszeretetéről ismegemlékezik. »Ebéd után mindig sok időt töltött avval,hogy selyemre hímezett, amely munkában a legnagyobbügyességet sajátította el.«

Katalin nemcsak feje, de szíve és esze is volt a franciaudvarnak, melynek jelenléte addig sohasem ismert fénytkölcsönzött. Pompás öltözetű főpapokon és nemes urakonkívül háromszáz udvarhölgy és nemes kisasszony alkottaa királyné »testőrségét«, akik közül az egyik szebb és kecse-sebb volt a másiknál. A királyné sokat adott arra, hogymindegyikük dúsan és a lehető legjobb ízléssel öltözködjön.

»A francia nemesek — írta akkortájt Shakespeare— külsejükben kitűnő ízlést és a leggondosabb tapintatotárulják el.« Brantőme pedig: »Medici Katalin udvaravalóságos földi paradicsom és minden szépség iskolájavolt, úgyhogy díszére és becsületére vált Franciaországnak.Környezetében Katalin a legválasztékosabb modort és azudvarias társalgás művészetét honosította meg. Nemhiszem, hogy ezeket Olaszországból hozta volna magával,ahonnon tizennégyéves korában elkerült, inkább I. Ferenc-től és nővérétől, Navarrai Margittól tanulhatta és utóbbtökéletesítette veleszületett ízlésével és képességeivel.«

»Medici Katalin szobája, — jegyzi meg Brantőme —ahol a királyné hangversenyeket rendezett, minden jóra-való ember előtt nyitva állott. Társalgója nemkevésbbécsábító látványt nyújtott. Telistele volt szép fiatal lányok-kal, akik beszélgettek, társalogtak és csevegtek.«

A székek különböző magasságúak voltak, ami a gyü-lekezetet még festőibb színben tüntette fel. A hajadon

306

udvarhölgyek, akik a királyság legjobb családaiból szár-maztak, a földön elhelyezett párnákon ültek, úgy, hogya hullámos redőkben szétterülő tarka-barka szép selyem-ruhák nagy, csillogó pünkösdi rózsáknak látszottak,melyekkel a szoba mintha be lett volna szórva. MediciKatalin leltárában egyéb berendezési tárgyak közöttnégyszáznál több, erre a kedves célra szolgáló vánkosszerepel a legkülönbözőbb formákban és a legelbűvölőbbszínekben.

Képzeljük el magunknak az akkori termeket, a ma-guk arannyal árnyékolt élénk színeivel, faburkolataival ésablakpilléreivel, amelyek egészen a kockákra osztott,vagy láthatóan keresztbe fektetett gerendákon nyugvómennyezetig érnek. Másutt a falak élénk árnyalatú kor-dován bőrrel vannak bevonva, melyeket virágok, lombokés arabeszkek díszítenek vörösesbarna alapon, piros vagyrégi bronzra emlékeztetően zöld reflexekkel. A padlótmindenütt keleti szőnyegek takarják, melyeket a királynéVelencéből hozat. Az összes bútorok arannyal árnyaltpazar színekkel vannak befestve. Elgondolható, milyenkápráztatóan hathattak a Louvre termei akkor tündöklőszíneikkel és elragadó összhangba olvadó árnyalataik tarkapompájával. Még a legszembeszökőbb és látszólag leg-merészebb színek sem rínak ki az együttesből. A férfiakés nők ruházata egyaránt díszes: mindenütt selyem,brokát, virágos bársony, csipke, drágakő, fejrevaló arany-háló, ezüsttel átszőtt szövet, mindig a legtündöklőbb szí-nekben. Az emberek az arcukat is kendőzik. A festékekrikítóan pirosak. A szolgák és apródok, a lakájok és lová-szok ugyancsak a legpazarabb öltözetben járnak, vörös-ben és sárgában vagy zöldben és fehérben. A fiatal urakhasított kabátujjakat viseltek és buggyos nadrágot, melyalatt a skarlát vagy élénksárga selyemből készült alsó-ruhák az öltözet fehér vagy világoszöld anyagát mégjobban érvényre juttatták. Az egész együttes szivárvá-nyos pompájával és a színek százféleségében is megőrzöttösszhangjával vakítóan szép lehetett. »A világ — mondjamég mindig Brantome — sohasem látott ehhez hasonlót.«

Nem csoda, ha Jacques-Auguste de Thou, a franciatörténész, Medici Katalint femina superbi luxusnak nevezi.Az is bizonyos, hogy Franciaországnak sem előtte, semutána nem volt gazdagabb királynéja.

307

S mindez ünnepségek közepette, melyeket rendezettés felséges szépségével emelt, Katalin a legügyesebb poli-tikussá fejlődött. Hogy a pompaszerető királyné külsejealatt mi rejtőzött, tragikus körülmények között mutatko-zott meg. 1557 augusztus 10-én a Montmorency vezérletealatt küzdő francia hadsereget Saint-Quentin falai alattmegverték. Más fegyveres erő nem volt s az ellenségnekszabad út nyílott a fővárosba. Párizs vacog a rémület-től. A francia történelemnek e drámai pillanatában írtaII. Henrik Guise hercegnek ezeket a csodálatos és mély-ségesen francia szavakat:

»Nincs más hátra, mint bízni és nem ijedni megsemmitől.«

I. Henrik Compiégnebe siet, hogy ha lehetséges, újhadsereget toborozzon. A királyné egyedül marad Párizs-ban. Megdöbbentő lelkierővel kiáltja egy egész megrettentnép fülébe a mentő jelszót: »A haza veszélyben van« ésahelyett, hogy bátorságát elveszítené, Henrik király sza-vaihoz képest mindenkibe bizalmat és új hitet önt. Sajátjószántából a parlamentbe megy, ahová összehivatta akamarákat. Beszámol a haza bajáról, a király erőfeszíté-seiről, az aggodalomról és egyben a büszke önbizalomról,melynek minden szívet át kell hatnia. »A királyné.— jelentia velencei követ — olyan meggyőzően és olyan ékesszólás-sal beszélt, hogy minden lélek megindult hallatára.«

A parlament sapkalobogtatással, egyhangúlag meg-adta a kívánt segélyt; a főemberek háromszázezer livretajánlottak fel. És a királyné mégegyszer felszólal, hogyköszönetet mondjon a gyülekezetnek. »Annyi kedvesség-gel s egyben annyi eréllyel beszélt, — mondja egy fültanu— hogy egyetlen szem sem maradt szárazon.« Az ülésvégeztével, mint a velencei követ hozzáfűzi, olyan tapsés olyan tetszésnyilvánítás jutalmazta a királyné maga-tartását, hogy arról senkinek sem lehet fogalma, aki nemlátta ... »Az egész városban nem beszélnek másról, mintŐfelsége nagyszerű viselkedéséről.«

Franciaország meg volt mentve, az ellenséget kiszo-rították az országból. A cateau-cambrésisi egyezmény,melyet 1559 április 3-án írtak alá, visszaadta a királyság-nak a békét. De már két hónappal később bekövetkezettaz a végzetes esemény, mely Katalin egész életét újbólfelforgatta: a király halála.

308

1559 június 30-án a Tournelles palotájában torna-játékot rendeztek Valois Erzsébet férjhezmenetele alkal-mából és II. Henrik Montgomery grófjával csapott össze,aki VieilleviUe szavai szerint »nagy és tagbaszakadtfiatalember« volt. A királyt melle közepén érte ellenfelé-nek lándzsadöfése és a döfés olyan heves volt, hogy agerely darabokra tört és egyik szilánkja a sisak rostélyánkeresztül mélyen a király szemébe fúródott.

»Végem!« suttogta, miközben kivitték a porondról.Egy percnyi pihenés után II. Henrik hozzátette:»Ne bántsák Montgomeryt, ő semmi hibát nem köve-

tett el, megbocsátok neki.«A királyné ott volt a jelenetnél és elvesztette eszméletét.A szilárd jellemű és nagyelméjű uralkodó negyven-

éves korában halt meg, olyan időben, mikor Francia-országnak nagyobb szüksége volt egy sorsát intéző erőskézre, mint valaha.

A halott aságy lábánál Katalin egy teljes nap feküdtmozdulatlanul, önkívületben. Aztán kiment és bezárkózottszobájába, ahol hosszú heteken át maradt és melyet avelencei követ így ír le:

»Ez a szoba teljesen feketével volt bevonva, úgy,hogy nemcsak a falakat, hanem az egész padlót is baka-csin burkolta. A szobában csak két gyertya árasztottvilágot, amelyek az ugyancsak fekete szövettel borítottoltáron égtek. A királyné ágya is le volt takarva, őfelségea legkomorabb ruhát öltötte magára, hosszú uszályosfekete ruhát, melynek minden dísze egy hermelingallérvolt. A skót királynő, most legkeresztényibb uralkodónő(Stuart Mária) ugyanabban a szobában tartózkodott, deő tetőtől talpig fehérben. Ott volt Madame Marguerite is,az elhunyt király nővére és a szavojai herceg neje, to-vábbá a francia királyi hercegnő, a spanyol királyné, alotharingiai hercegné és húga, a kis Margit, valamennyienfehér ruhában. Ezt a gyászt negyven napig viselték.«

A követ, aki a velencei köztársaság nevében tolmá-csolta Katalin előtt részvétét, így ír:

»A királyné válaszolt környezete nevében, de olyanmegindult és gyönge hangon, hogy szavait a legnagyobbfigyelemmel sem lehetett megérteni. Mert nemcsakhangja volt halk, hanem fején fekete fátylat viselt, melyegészen beburkolta és még arcát is elfödte.«

309

Katalin ezt a gyászruhát egész életében viselte.Medici Katalin az első francia királyné, aki férje

után fekete gyászt viselt az addig használt fehér színhelyett, melyről az elhunyt király özvegyét egészen atizenhatodik századig »fehér királynédnak nevezték.

A király haldoklása közben megbocsátott Montgo-mcrynek, akinek valóban semmit sem lehetett szemérevetni. Katalin mégis csökönyös gyűlölettel üldözte. Mont-gomery később belevetette magát a protestáns lázadásba.Miután Domfront várában megostromolták és megadásrakényszerítették, a kapitulációban biztosították neki »éle-tét és ingó jószágait«. A királyné azonban résen volt.Montgomeryt parlamenti törvényszék elé állították ésfővesztésre ítélték. Medici Katalin ragaszkodott ahhoz,hogy a lefejezésnél jelen legyen.

Az új király, II. Ferenc, tizenöt és féléves korábanaz uralkodóház hagyományaihoz képest nagykorúvá lett.Stuart Máriát vette nőül, aki kedves és szeleburdiasszonyka létére egyszer elszólta magát és »kalmárlány«-nak nevezte anyósát. Természetesen visszamondták Ka-talinnak és a vetélkedés a két nő között egyre jobbankiélesedett. II. Ferenc szenvedélyesen csüggött a kedvesfiatal királynén és Katalin, aki több volt nagyviláginőnél, hatalmát és befolyását féltette. Erről az asszony-háborúról festi Balzac az itt következő kedves képet:

»Anélkül, hogy kitalálta volna a visszafojtott becs-vágy nagyságát, mely hideg verejtéket csalt a firenzei nő(Medici Katalin) homlokára, a pajkosarcú skót asszonykatudta, hogy nagybátyjának, Guise hercegnek hatalomrajutása (II. Ferenc ugyanis a tényleges hatalmat ez időbenegészen a hercegre ruházta) Katalint éktelen haragra ger-jesztette. Stuart Máriának legnagyobb kedve abban teit,ha anyósára kémkedhetett, akiben cselszövőt és a hata-lomból kiesett, de még mindig bosszút forraló parvenűtlátott. Az idősebb nő arcát komorrá, sötétté és kisséfélelmetessé tette a színtelen bőr, mely az olasz nők arcátnappal sárga elefántcsonthoz teszi hasonlóvá és csakgyertyafénynél mutatja őket szépnek, viszont a fiatalkirálynénak üde és vidám arca volt. Tizenhatéves korá-ban Stuart Máriának megvolt az a szőke fehérsége, melyhíressé tette. Üde, pikáns, nemesvonalú arcocskáján aza gyermekes dévajság látszott, mely szabályosan ívelt

310

szemöldökein, élénkfényű szemein és csinos szájának mak-rancos vonalán is kiütközött. Akkoriban fejlődött kilényének az a macskaszerű kecsessége, melyen semmi semtudott erőt venni, sem a hosszú rabság, sem az ijesztővérpad látványa. A két királyné, akik közül az egyikélete hajnalán, a másik már nyarában volt, a két legéle-sebb ellentétet testesítette meg. Katalin uralomravágyóözvegy királyné volt, akinek lelkében a hatalomvágyonkívül nem lakozott más szenvedély; Mária bohókás,könnyelmű gyermekasszony volt, aki játékszernek hasz-nálta koronáit. Katalin borzasztóságokon törte fejét, aGuisek meggyilkolásának előkészítésén, abban a tudatban,hogy ez az egyetlen eszköz, mellyel ártalmatlanná tehetiazokat, akik fölébe kerekedhetnének a trónnak és a par-lamentnek; Máriának sejtelme sem volt róla, hogy bíróiítélettel szentesített gyilkosságnak fog áldozatul esni.«

A vallásháborúk hevességéről már volt szó.A Valois-k a trónon ültek ugyan, de satnya, beteges

gyermekek voltak, játékszerek egy nő kezében. A Bourbon-Condék fiatalabbik ága már régen szemet vetett a koro-nára. Minden pillanatban készen voltak arra, hogy maguk-hoz kaparintsák és ezért élére állottak a hugenotta-mozga-lomnak, melyet családjuk roppant súlyával és Condéherceg személyes kiválóságaival erősítettek. Evvel szem-ben a katolikusok a Guiseket ismerték el vezéreiknek,ezeket a lotharingiai hercegeket, akik Nagy Károly le-származottainak vallották magukat és ugyancsak a ked-vező alkalomra vártak, hogy visszaszerezzék házuknak afrancia koronát, melyet állításuk szerint minden jog ésigazság ellenére raboltak el tőlük.

A Guisek helyzetét lényegesen kedvezőbbé tette acsalád élén álló férfiak személyes kiválósága. Ezek a fér-fiak a lotharingiai bíboros és főként fivére, a nagy Guisevoltak.

A lotharingiai kardinálisról később Ricasoli követ ígyírt: »A lotharingiai bíboros pápa és király egy személy-ben.« Harminchétéves volt, csodálatosan kipallérozottszellemmel és meggyőző ékesszólással megáldva. A ve-lencei követ úgy emlékezik meg róla, mint »kora leg-nagyobb politikai lángelméjéről.«

Ami pedig Francois de Guise herceget illeti, Francia-országnak, legalább is Napóleonig, nem volt nála jelen-

311

tősebb katonai tehetsége. Guise tartotta meg Francia-országnak Metzet, mikor V. Károlyt visszavonulásra kény-szerítette. Ugyancsak ő ragadta el az angoloktól Calaistavval a csodálatos haditettével, mely hadvezéri pályájá-nak második fénypontja. Az egész ország hazafias lázzalés ujjongó lelkesedéssel fogadta a nagy hadvezért, mikoraranyhímes fehérselyem dolmányában végiglovagolt Pari*zson. A nép valódi fejedelmét üdvözölte benne.

Francois de Guise fivérével együtt uralkodott azifjú IX. Károlyon és hatalma még jobban megerősödöttaz amboisei összeesküvés után (1560 márciusában), ami-kor a nagy hadvezér ébersége meghiúsította a La Renaudievezetése alatt álló protestáns párt államcsínyét, melynekcélja a király és az anyakirályné elrablása volt. Az össze-esküvés, az azt követő véres megtorlás és az angolokbeütése, akik a pillanatot kedvezőnek látták, hogy Francia-ország belső ügyeibe avatkozzanak, az ennek folytánelőállott zavarokat és bajokat tetemesen fokozták.

Az összeesküvés másnapján Trockmorton, Angliapárizsi követe, aki izzó gyűlölettel viseltetett Francia-ország ellen, ezt írta Erzsébet királynőnek:

»Itt az ideje, hogy a pénzeszsákot megnyissuk; sohamég pénzt ennél jobban nem fektettek be.«

A protestánsok Angliából, Hollandiából és Német-országból merítették erejüket; a katolikusok Spanyol-országra támaszkodtak. Mindketten bűnös kézzel ütötteksebet saját hazájukon, de a véres viszályban a firenzei nőmegőrizte francia lelkületét és politikája kezdetben, mintmár mondottuk, az ellentétek kiegyenlítésére és kibékí-tésére irányult. Szavai és cselekedetei között teljes voltaz összhang, mikor a királyság kancellárjává Michel de1'Hospitált tette meg. Michel de l'Hospital a királynéembere volt és mint ilyen, az ő nézeteit tolmácsolta,mikor a rendek gyűlésén 1560-ban ezt mondotta:

»Tartsuk meg valamennyien a keresztény nevet ésne nevezzük magunkat se lutheránusoknak, se hugenották-nak, se pápistáknak, mert mindez pártokat és párt-viszályt jelent.«

Ebben a szellemben határozta el Katalin, hogy afőpapság és a Sorbonne ellenzése dacára megrendeziPoissyban a híres hitvitát. A protestáns Desgallards1561 szeptember 8-án ezt írja az angol Troekmortonnak:

312

»A királynénak és a hercegeknek úgy teszett, hogy magukis jelen legyenek a vitán. A Sorbonne doktorai, akik maSaint-Germainbe jöttek, hogy ellenvetéseiket elmondják,semmit sem értek el.« A két párt, a katolikus és a protes-táns, legkitűnőbb szónokait küldte ki és a cél az volt,hogy kölcsönös alapot keressenek a megegyezésre. De akirálynén és miniszterén kívül ezt a megegyezést komo-lyan senki sem akarta.

1560 december 5-én Katalin egyik leányához, aspanyol királynéhoz intézett levelében így festi a hely-zetet:

»Isten elvette tőlem atyádat, akit, tudod, mennyireszerettem, és három kis gyermekkel hagyott engem ebbena szétszaggatott országban, ahol senkim sincs, akibenegészen megbízhatnám és aki nem saját céljainak eléréséretörekednék.«

Mikor egyízben Chantormay követnek megrendültegészségi állapotára panaszkodott Katalin s a követazt a nézetét fejezte ki, hogy ennek oka alighanem a túl-sók dinnyével, tökkel és más gyümölccsel való táplálkozás,Katalin ezt felelte:

»Nem a kertben nőnek azok a dinnyék és gyümölcsök,amelyek engem beteggé tesznek.«

Az események rohamosan kergetik egymást. A wassyimészárlást (1562 március 1) a dreuxi ütközet követi(1562 december 19) majd Francois de Guise meggyilkolásaPoltrot de Móré kezétől 1563 február 18-án. Ez a legutóbbiesemény mélységes benyomást tett Katalinra. Ragasz-kodik hozzá, hogy ő maga hallgassa ki a gyilkost és nemsokkal azután ezt írja a szavojai hercegnőnek:

»Bevallotta, hogy száz tallért kapott Coligny admi-rálistól ezért a gaztettéért; hogy nem is akart eljönni, deBeza és egy másik prédikátor lelkére beszéltek és bizto-sították arról, hogy ezért a tettéért a menyországba jut.Csak erre tökélte el magát és az admirális hatvan tallértadott neki, hogy tegye el láb alól Guiset, Montpensierherceget, Sansacot, Sipierret és engem. Jó lesz, úgymond,ha vigyázok gyermekeimre és magamra, mert az admirálismértéktelenül gyűlöl.«

Vájjon őszinték voltak-e Poltrot de Méré közlései?Csak bajosan hihető, hogy Gaspard de Coligny, aki mindenbizonnyal nagy ember volt, efféle gonosztettre vetemedett

313

volna. De Katalin hitt a vallomásnak. A hugenották dicsővezérétől való félelme valóságos rögeszméjévé lett és annáljobban erősödött, minél inkább megnőtt az országbanColigny tekintélye, akinek hatalma hovatovább vég-veszéllyel fenyegette a királyi hatalmat.

Katalin mindazonáltal elég nagylelkű volt ahhoz, hogyújabb tanúbizonyságát adja békés hajlandóságának az1563 március 22-én megkötött amboisei békével, melymindenki kielégítésére törekedett és ehhez képest senkitsem elégített ki.

1567 szeptemberében a hugenották új tervet szőnek,hog\ elrabolják az udvart, mely akkor teljes számbanegyütt volt a montceauxi kastélyban. Katalin idejébenértesült a tervről és október 25-én fiával és kíséretévelegyütt futva keresett menedéket Meaux falai mögött.Elképzelhető, milyen izgatott állapotban.

»Soha nem hittem volna — írja a szavojai hercegnek—, iiogy a király alattvalóinak szívében ilyen nagy ésvésztjósló tervek verhetnek gyökeret.«

Ez az ügy Guise meggyilkolásával együtt borzasztósúllyal nehezedett a jövőre. Katalin végül is napról-napraattól rettegett, hogy az udvart elrabolják, esetleg le isgyilkolják.

A Szent Bertalan-éji mészárlás 1572 augusztus 24-énjátszódott le . . .

Az izgalom Párizsban tetőfokára hágott: hajszálhíján bekövetkezett volna az új kirobbanás, melynekkövetkezménye nem lehetett volna más, mint újabb vérespolgárháború. A királyné, akit a megegyezés érdekébentett erőfeszítéseinek kudarca elkeserített, végül is mindenönuralmát elvesztette. Nem is gondolt már másra sem ő,sem legtöbb tanácsadója — Anjou hercege, a későbbiIII. Henrik, Birague, Nevers, Tavaimé és Gondi —, minthogy Colignyt és a protestáns mozgalom akkor Párizsbantartózkodó vezéreit eltegyék láb alól. IX. Károlyt semmibesem avatták bele. A szenvedélyek hevében a kiadottutasításokat sokszorosan túllépték és az eredmény foszto-gatások kíséretében lezajló tömegmészárlás volt.

Katiim 1572 október elsején ezt írja Franciaországvelencei követének: »O1vastam, amit azok véleményérőlír ön, akik feltételezik, hogy a Coligny admirális és párt-hívei személyén végrehajtott gyilkosságok felbujtói én és

314

fiam, az Anjou herceg voltunk; ugyancsak olvastam, hogysok ottani ember nézete szerint a gyilkosok rossz szolgá-latot tettek fiamnak a protestáns fejedelmek szemében,akik mindnyájan őt akarták megválasztani német császár-nak — és mindezeknek azt válaszolhatom, hogy bizonyosannem tettem, nem tanácsoltam és nem engedtem megsemmi egyebet, mint amit a becsület, a kötelesség és agyermekeim iránt érzett vonzalom parancsolt, tekintettelarra, hogy az admirális boldogult uram, Henrik királyhalála óta minden cselekedetével és egész magatartásávalkimutatta abbeli szándékát, hogy az országban felfordu-lást idézzen elő és fiam-uramtól, annak köztudomásszerint törvényes birtokosától elvegye a koronát, miért is,ahelyett hogy alattvalóhoz illően urának ismerte volna elfiamat, úgy berendezkedett az országban, hogy a királyé-nál semmivel sem kisebb hatalommal rendelkezett sajáthitsorsosai fölött és fejedelme ellen pártot ütve, fegyvereserővel elfoglalt több várost, melyet vele és fivérével szem-ben megtartott és megvédett, elannyira, hogy több ütkö-zettől sem riadt vissza, miáltal nagyszámú ember halálátidézte elő, akiket ez alkalommal öltek meg. És még azutolsó béke és megegyezés óta is oly veszélyes össze-esküvést szőtt a király fivére és jómagam személye ellen,mint azt az idegen fejedelmek és mindé világ szemébennyilvánvalóvá teendi a már megindított és a párizsiparlament törvényszéke előtt nemsokára ítéletre kerülőpör, hogy bizonyos vagyok benne, miként azt fogjákmondani, hogy fiam, uram és királyom csak azt tette,amivel uralkodó létére nagyságának tartozott és hogy azadmirálist, akinek az országban akkora ereje és hatalmavolt, nem lehetett másként büntetni lázadásáért és enge-detlenségéért, mint azon a módon, melyet személyén éspárthívein kényszerűségből végrehajtottak. A királymaga eléggé sajnálja, hogy a nagy izgalomban több másvallásukbeli személyt is megöltek a katolikusok, akikjoggal nehezteltek a zavarok folyamán ellenük elkövetettleírhatatlan gonosztettekért, fosztogatásokért és egyébbűnös cselekedetekért. De most végül is helyreállt anyugalom és ebben az országban csupán egyetlen királyés egyetlen igazság uralkodik, melyet mindenkinek köte-lesség és méltányosság szerint szolgáltatnak és a vallás-különbség előidézte sok baj arra az elhatározásra indította

315

a királyt, hogy a jövőben a magáén kívül más vallástnem tűr.«

A levél érdekessége arra késztetett bennünket, hogyteljes egészében leközöljük, mert a Szent Bertalan-éjmagyarázatát tartalmazza az anyakirályné tollából, akiannak értelmi szerzője volt, ugyanakkor azonban a poli-tikát is megvilágítja, melyet a továbbiakban ő és fiakövetni iparkodott.

III. Henrik 1574 május 30-án követte a trónonbátyját, IX. Károlyt. Henrik mindig kedvenc fia voltanyjának. A velencei követ 1572-ben egyik sürgönyébenígy emlékezett meg róla: »Ő anyjának jobbszeme és lelke.«

Medici Katalinról életének ebben a szakában Balzaca következő képet festi: »Noha a szokássá vált színlelésés a kor következtében Katalin az apáca álarcát öltöttemagára dölyfös és megkínzott, sápadt és mégis kivételesenmély, okos és fürkésző vonásaival, melyek arcképe mindenmegfigyelőjének feltűnnek, az udvaroncok nem egyszervettek észre felhőket a sima firenzei márványhomlokon.Soha még uralkodónak nem volt az övénél tiszteletre-méltóbb külseje. Fekete bársony főkötője, mely csúcsbanfutott össze homlokán — egész életében gyászt hordottII. Henrik után — apácafátyol módjára keretezte beparancsoló és hideg arcát, melynek egyébként szükségesetén olaszos bájt tudott kölcsönözni.«

Kedvenc fiának uralkodása közben érték a legnagyobbcsapások. Egymás után vesztette el négy fiát, akikhezvérmes reményeket fűzött, mert szenvedélyes szeretettelcsüggött családján és nagybátyjait, X. Leót és VII.Kelement is nagyon szerette. Utolsó életbenmaradt fiánaknem voltak ivadékai. Végül kisiklott kezéből a hatalomis, melyhez, mióta izére rájött törhetetlenül ragaszkodott.A tekintélyére féltékeny III. Henrik már nem kérte kitanácsait. Mikor Guise Henriket, Francois fiát, aki acsalád tagjai közül másodiknak viselte a Balafré (sebhelyes)nevet, a királyné kifejezett akarata ellenére meggyilkolták,a királyné fájdalma nem ismert határt.

A második Balafré az országban, de különösen Párizs-ban atyjához hasonló népszerűségnek örvendett és akirályi tekintély rovására ijesztően kiterjesztette hatal-mát. 1588 december 23-án bloisi kastélyában III. Henrikparancsára kivégezték. Katalin megborzadt, mikor fia

316

tudomására hozta a hírt. Vér, ismét vér, mindig csak vér!Élete alkonyán a sok kiöntött vért vádat harsogó áradat-ként látta hömpölyögni maga körül.

Néhány nappal a kivégzés után Bourbon bíboros akastély egyik folyosóján találkozott vele. A bíborostalpig vörösbe volt öltözve.

»Ah, asszonyom, Ön egymásután túlél valamennyiün-ket.«

Katalin minden tőle telhető eréllyel tiltakozott, deborzasztó fáradtság vett erőt rajta és így szólt:

»Nem bírom tovább, ágyba kell feküdnöm.«1589 január 5-én halt meg hetvenéves korában, álta-

lános részvétlenség közepette. »Annyit törődtek vele, mintegy halott kutyával«, mondja egy korabeli író.

Balzac a következő szavakban foglalja össze ítéletétMedici Katalinról:

»Helyzete folytonosan megújuló nehézségeit latol-gatván, arra a meggyőződésre jutottam, hogy a történet-írók igazságtalanok voltak ezzel a királynéval szemben.A legmagasabb fokon megvolt benne a királyi méltóságtudata s ezt a méltóságot csodálatraméltó bátorsággal éskitartással védelmezte.«

Katalin egyszer ezt írta a spanyol követnek: »Leg-főbb gondom mindig az volt, hogy megtartsam a biro-dalmat és elejét vegyem annak, hogy az elégedetlenségkövetkeztében részekre bomoljon.«

T I Z E N N Y O L C A D I K F E J E Z E T

A RENAISSANCE ÉS A FORRADALOM

El lehet mondani, hogy Medici Katalin uralkodásapontot tesz a renaissance után.

Mindent egybevetve, mi hát a renaissance? Számosigen eltérő meghatározása van, nemcsak mert különbözőemberek különböző véleményen voltak róla, hanem merta legellentétesebb szempontokból vizsgálták.

Úgylátszik, mintha a nagy átalakulást, mely a tizen-ötödik század végén és a tizenhatodik század elején alap-jaiban felforgatta Nyugateurópát, túlságosan gyakranvették volna szemügyre tisztán a művészet látószögéből.Talán sikerült a fentebbiekben más, mélyebben fekvőokokra és következményekre rámutatnunk. A művészetielem jelentőségét senkisem vonhatja kétségbe, vagy mel-lőzheti hallgatással; de mint láttuk, a vallási reformációugyancsak egyike volt a renaissance nagy tényeinek. Nemkisebb fontosságúak a politikai és társadalmi átalakulások.A politikaiakat a központosítás általános szükségleteidézte elő, annálfogva, hogy a helyi hatóságok az időkfolyamán a közrend biztosítására egyre kevésbbé voltakalkalmasak és a nemzeti szellem felébredt. A társadalmiátalakulásokat pedig az osztályok elkülönülése hozta létre,mely a helyi hatalmasságok már említett gyöngüléséreis vezetett. Ehhez járul a jogi elem: az írott jog elter-jedése és a római jog térhódítása a szokásjog rovására,különösen Németországban.

Hogy a művészetnél maradjunk, itt is lényegeseneltérnek egymástól a vélemények. Egyesek — a túlnyomótöbbség — a renaissance művészetében visszatérést látnakaz ókori hagyományokhoz, pontosabban a római ókor

318

hagyományaihoz; de Louis Courajod, egyike azoknak atudósoknak, akik a legmélyrehatóbban és legodaadóbbantanulmányozták a kérdést, a természet megfigyeléséreés tanulmányozására való ráeszmélést tartja a renaissancekorabeli művészet lényegének, ellentétben a hieratikusformákkal és műalkattal. »Az antik művészet — írjaCourajod — mindaddig holt betű maradt a gótikus olaszok-nak, míg a naturalizmus a maga felszabadító erejével eművészet értékéről, jelentőségéről és elsajátítási lehető-ségeiről fel nem világosította őket.«

Époly kevéssé egyeznek meg a vélemények arról,melyik országból származik a renaissance. Általánosság-ban Olaszországot jelölik meg bölcsőjének, de egy angolíró, Walter Páter, egy francia, Louis Courajod és egy tudóssvéd professzor, Johan Nordstrom, három egészen kiválószellem, Franciaországba teszi a renaissance eredetét.

»Én a renaissance hajnalát Franciaországban látom,— írja az angol — és ugyancsak Franciaországban látomhanyatlását is. A renaissance a francia költészetben el-végét abban a korszakban, melyet több szempontbólJoachim du Bellay költészete fejez ki a legtökéletesebben.Franciaországban hajtja kései virágait, tele azzal a finomés elbűvölő illattal, mely minden nemes túlfinomodásismertetőjele, épúgy mint első zsengéiben megvolt az doxTioio(nevelő tanulás) varázsa, az indulásra készülő ifjúságkomoly és fanyar gráciája, az a frissesség, mely a kezdet-leges korok művészetét jellemzi.«

És a szóbanforgó korszak legújabb történésze, JohanNordstrom, az upsalai egyetem tanára ezt írja: teljes-séggel felül kellene vizsgálni a hagyományos felfogást,mely az olasz renaissanceban látja művészetünk szülő-anyját.«

Rámutattunk már a gazdasági feltételek fontossá-gára a nyugati világ nagy átalakulásában, a pénz hatal-mának túlsúlyraj utasára a társadalmi életben. A közép-kori Egyház megvetendőnek nyilvánította, most vissza-helyezik jogaiba.

A renaissance jellemző vonása tehát hatalmas vissza-hatás a középkor, szóval a közvetlenül előtte járt korszaktársadalmi, politikai, szellemi és művészeti élete ellen.Pontos meghatározását talán a reakció szó adná. Ezt aszót már Imbart de la Tour is használta. Valóban, Johan

319

Nordstrom teljes világosságot derített mindarra, amitaz »újjászületés« művészei és főként írói a középkorból,jelesen a francia középkorból merítettek és ami nemakadálya annak, hogy munkájuk eltökélt reakció legyenaz ellen a múlt ellen, melyből táplálkoztak.

Ebből a szempontból nézve a renaissancenak szorosérintkezőpontjai vannak az 1789-es forradalommal. Ez isaz egész vonalon ugyanilyen irányú visszahatás. Közpon-tosítás, harc az Egyház túlkapásai ellen, művészeti térenvisszatérés az ókori mintaképekhez, olyannyira, hogy afestő az alakoknak, melyeket vásznán megjelenít, egyikvagy másik görög vagy római szobor formáit, sőt tartásátadja.

A forradalom a renaissancehoz hasonlóan a polgárság-nak juttatja a túlsúlyt és mindkét korszakban élesen ki-alakul az osztályok elkülönülése.

Mindkét korszakot egyaránt jellemzi a tudományoshaladás hirtelen meggyorsulása: egyfelől Kopernikus,Andreas Vesalius, Geronimo Gardano, Miguel de Servet,másfelől Lavoisier, Fourcroy, Berthollet, Guyton-Mor-veau. Mindkét korszakot jellemzi a »gyermekes hit azemberi elme hatalmában és egy fényes század, valamintaz egyetemes haladás közeli eljövetelében«. (Petit deJulleville.) Mindkét korszakot jellemzi a nemzeti mozga-lom. Luther Márton a »welsch« szellem iránti megvetésé-ben elsőnek ébreszti fel Németországban a nemzeti öntu-datot, amiben Miksa császár segíti, az a Miksa császár,aki arra törekedett, hogy életet és lendületet adjon snemzeti érzésnek és »mindenkinek drágábbá tegye a honiföldet« (Janssen). »Ki a barbárokkal!«kiáltja Gyula pápa,mikor Olaszországból kiűzni igyekszik a franciákat, akik-nek támogatása már meghozta neki a remélt hasznot.És a királyi lobogók alatt Flandria vagy Németországhatárai felé masírozó francia katonák ajkán szinte mára tizenhatodik században felcsendül a Marseillaise dü-börgő dallama. »Ámbátor ment vagyok a rettegéstől,nem vagyok ment a felindulástól, — írja a jó Rabelais —látván, hogy semminő becses művet nem alkotok és meg-gondolván, hogy szerte a nemes francia királyságban, ahegyeken innen és túl, mindenek szorgosan serénykednekés dolgoznak részint hazájuk megerősítésén és megvédel-mezésén, részint az ellenség kiűzetésén és megtámadásán,

320

és mindezt szép beosztásban, bámulatos rendben és nyil-vánvaló haszonnal a jövőre, mert ezentúl Franciaország-nak gyönyörűséges határai lesznek és a franciák biztosí-tott nyugalomban élnek majd . . .« (Pantagruel harmadikkönyvének előszava.)

A renaissance, akárcsak a forradalom, kedvez abürokrácia kifejlődésének.

Végül pedig itt van a türelmetlenség szelleme, melyeta tizenhatodik századtól kezdve joggal nevezhetünk jako-binizmusnak. II. Fülöp spanyol király és Kálvin, a genfidiktátor, akik helyzetük minden különbözősége dacárasok hasonlóságot mutatnak, gondolkodásmódjukban éstevékenységük természetében egyfelől Saint-Justre, más-felől Robespierrere emlékeztetnek. A türelmetlenségnekezt a félelmetes szellemét ugyanaz a szükséglet teremtettemeg, mely a francia forradalomban is feltalálható: a köz-pontosítás és egységesítés egyazon országon belül, melyegyazon kormánynak van alávetve s melyet ugyanazoka törvények, ugyanaz a hit, ugyanazok az eszmék moz-gatnak.

Luther úgy beszél és úgy ír, mint Marat beszélt ésírt volna helyében. »A világ tele tolvajokkal, akik közülmég a legártatlanabbak az útonállók. Náluk sokkaltaveszedelmesebbek az üzérek, a bankárok és a nagy kal-márok, akik nagyban űzik a lopást. És a törvény embereimég ezeknél is félelmetesebbek. A legeslegszörnyűbbharamiák azonban a papok.« A reformáció atyja ezt írjaGeorg Spalatin barátjához 1521 augusztus 15-én: »Tudodhogy ha a világi javakat meg kell semmisíteni, a fejedel-mekéről van szó, mert hogy valaki fejedelem legyen éstolvaj ne, jóformán lehetetlenség és minden fejedelemannál jobb tolvaj, minél nagyobb fejedelem.« A németreformátor leghívebb és legjobb segítőtársa pedig, a sze-líd és szeretetreméltó Melanchton, szintén így ír: »Sokancsatlakoznak Lutherhez, nem mert vallásos felfogásáthelyeslik, hanem mert a szabadság helyreállítóját látjákbenne.« Melyik szabadságét? A jó emberek alaposanzavarban lettek volna, ha meg kellett volna mondaniuk.

»Luther szabaddá fog tenni bennünket.«»Szabaddá? Mitől?«»Hát nem akarsz szabad lenni? Éljen a szabadság!«»Értem, értem, csak csillapodjál.«

321

Azt hinné az ember, hogy 1789-et írnak.G. H. Heinrich, a lyoni egyetem bölcsészeti karának

tanára Janssen művéből készült francia fordítása elő-szavában már megállapította: »A tizennyolcadik századvégén, akárcsak a tizenhatodik elején, szavakkal fizetnek.«Ebből a szempontból a reformátorok közeli rokonságottartanak Rousseau utódaival. Elvont kérdések, gyakranvitatható elvek és értelemtől ment szavak kedvéért régi,hasznos, jótékony valóságokat rombolnak le.

Bővítsük ki ezt az általános áttekintést néhány rész-lettel. Láttuk: visszahatás a múlt ellen. Franciaország,írja Louis Gillet a tizenötödik század végéről és a tizen-hatodik elejéről, »megengedte magának azt a fényűzést,hogy mindent elölről kezdjen«. A renaissance szenvedé-lyesen megtagadta az előző idők műveltségét. Az ókorés a renaissance közti századokban csak barbarizmust lát.Hogy is mondja a nagy és kedves Rabelais, aki gondol-kodásmódjában mégis meg tudta őrizni a népiesség za-matát?

»A sűrű gótikus éj eltűntével szemeink kinyíltak atündöklő napfény előtt.«

Erasmus, aki különben oly bölcs, mérsékelt és meg-fontolt, így beszél a középkorról: »A sötétség és a szel-lemi rabszolgaság korszaka.« Még a tizenhetedik század-ban Fénélon így mert írni: »Alig vergődtünk ki a megdöb-bentő barbárságból.«

A forradalomhoz hasonlóan a renaissance is közpon-tosító munkát végzett. A tizenötödik század folyamánegymásután csatlakoztak a francia koronához Normandin,Guyenne, Burgundia, Anjou, Maine, Provencc, Bretagne,Máconnais, Auxerrois, a Bar grófság, Valois, a Commin-ges és Angouléme grófságok; " és a királyi hatalom nem-csak kiterjedésében gyarapodott, hanem erejében és hatá-lyosságában is. Ehhez különben a népszerű törekvésekmég jobban hozzájárultak, mint a fejedelmek cselekedeteiés politikája. A tűrhetetlenné vált helyi hatalmasságok-tól a nemzet mindenfelől közvetlenül a király felé törek-szik. Ugyanaz az áramlat Angliában VIII. Henrik,Németországban V. Károly és Franciaországban I. Ferencmalmára hajtja a vizet. Velence ügyvivője ez utóbbi udva-rában leszögezi, hogy a királyi tekintély nagyobb, mintvalaha. Soha uralkodónak nem volt hívebb, közvetleneb-

322

bül neki alárendelt népe. Így teheti a király 1539 augusz-tusában Villers-Cotteretsben kelt híres rendeletében azegész királyság területén minden törvényszéknek köteles-ségévé a francia nyelv használatát, mely végleg győze-delmeskedik a Loireon túl. Németországban a vidékinemesek nyugtalan és harcias osztálya, a ritterek, elvesz-tik a hatalmukat és alattvalóivá lesznek a fejedelmeknek,a szász választónak, a brandenburgi és braunschweigihercegnek, a hesseni birodalmi grófoknak, az egyháziválasztófejedelmeknek. Ez az első komoly lépés az egy-ségesítés és központosítás felé, melyet Németország csaka közelmúltban valósított meg.

Ugyanígy áll a dolog az egyházi kiváltságokkal ésszabadságokkal. Franciaországban a konkordátum mértrájuk halálos csapást, Németországban pedig az uralkodófejedelmek ragadják kezükbe az egyházi közigazgatást.»Az abszolutizmus mindenütt felülkerekedik. A fejedelem,a világi hatalom ura, épúgy uralkodni akar a klérus,mint más alattvalói felett« (Imbart de la Tour). Össze-sűrűsödnek az erők, melyekkel az Egyháznak valahamint kiváltságokkal felruházott helyi hatalmakkal voltdolga s melyek csaknem önkormányzattal bíró kiskirály-ságokat alkottak. Az Egyház ezentúl nagy, semleges tes-tület, mely közös irányításnak engedelmeskedik.

Láttuk, hogyan ébredt fel a nemzeti eszme az erkölcsiés gazdasági szervezetekben, hogy közös együttérzésbenkapcsoljon össze egy egész azonos hagyományokkal bírónépet.

A művészet területére is átcsap ez a törekvés. A kö-zépkor általánosságban még csak egyetlen művészetifelfogást ismert, mely mint egyazon vallás terjedt el akülönböző népek között: a román stílust, melyet a szer-zetesrendek országról országra vittek, utóbb pedig agótikát, melyet az Ile-de France építészei még Magyar-országban és Svédországban is virágzásra juttattak. Mostazonban külön francia művészet, flamand művészet,olasz művészet és német művészet alakul ki, mindaddig,míg a francia művészet be nem hódol az olasz hatásnakés a német művészet össze nem roppan a reformáció kö-vetkezményeinek súlya alatt.

A helyi hatalmasságok meggyöngülését, mint mon-dottuk, szükségkép nyomon követte az osztályok elkülö-

323

nülése. A hűbérúr és hűbéresei között szakadatlan kap-csolat állott fenn. Találóan mutat rá erre Michelet arenaissanceról írott könyve bevezetésében. Példája jólkidomborítja a tényt: »A középkor legrosszabb századai-ban a nép és az urak ugyanazokat a dalokat énekelték, aDies iraet és a Chanson de Rolandot.« Az irodalom nép-szerű volt, mert a társadalmi ranglétra legkülönbözőbbfokán álló emberek közös sóvárgását fejezte ki; de mi-helyt az úgynevezett uralkodó osztályok társadalmilagelkülönülnek, az irodalomban is válaszvonalat húznakmaguk és a többiek között.

Eugene Baret mondja igen helyesen Lope de Vega-fordításához írott előszavában: »A misztériumok ésmoralitások megszűnése következtében a színjátszás min-den gyönyörűségét és hasznosságát elvesztette népünkszámára és jogos a sajnálkozó megállapítás: minél job-ban eltávolodunk a középkortól, annál inkább a felsőosztályok kiváltságává válik a szellemi alkotások élve-zete.« Nemcsak élvezete, hanem sugalmazása is. Becsescsak az az irodalom, amelynek forrása a nép lelkében, jelle-mében és érzésvilágában van. Bizonyos, hogy Corneille,Racine és társaik szintén remekműveket alkottak, de .—nem beszélve a tisztán irodalmi tehetségről -—az ő érté-kük is csak abban rejlik, ami bennük egyetemesen emberimaradt, más szóval, ami a néplélekkel közös tulajdonuk.

És ebben keresendő az, amit a renaissance nagy,valóban nehezen megbocsátható bűnének nevezhetünk:századokra meghamisította művészetünk és irodalmunknagyrészét. »A francia szellem rabszolgájává süllyed agörög és latin irodalomnak, az ókori művészetnek és mű-veltségnek« (Louis Courajod). Vájjon mit alkotott atizenhatodik század francia festészete az arcképfestésenkívül, ahol a művész ecsete vagy irón ja kénytelen-kelletlenaz élő természetből merítette az ihletet? Képzeljük el,mit jelentett volna, ha a következő században Poussin ésClaude Lorrain itthoni jeleneteket és tájakat festenek?Egészen kevesen, mint Le Nain és Dumesnil de la Tourmegkísértik, hogy kiszabaduljanak a szorongató nyomásalól, de nem értik meg őket. Csak a tizennyolcadik szá-zadban hozza vissza Watteau és Chardin a francia művé-szetet Franciaországba. Mi maradt igazán élő a »nagyszázad« irodalmából? Az, ami kisiklott a renaissance-kori

324

humanizmus hatása alól. Moliere, La Fontaine és Perraultmeséi. Csökönyös elszigeteltsége Angliát, a szigetországotképessé tette arra, hogy irodalmával kiemelkedjen amindent elborító vízözönből. A tizenhatodik század angolíróinak megvolt az a szerencséjük, hogy angol írók ma-radhattak. Meg is látszik Shakespeare és a többi veleegykorú angol drámaíró munkáinak duzzadó életerején,egészséges üdeségén. Shakespeare mindenek felett áll, aszínház terén senki sem mérhető hozzá. Aischylosig ésSophoklesig, e két görögül érző és teremtő íróig kell vissza-mennünk, hogy olyan drámai műveket találjunk, melyeketaz övéi mellé állíthatunk. Shakespeare akkor is mélysé-gesen, egyszerűen és lüktetőén angol, mikor rómaiakat,olaszokat, dánokat visz színpadára. Azért Shakespeare.

Ismételjük meg Louis Gillet mondását: Francia-ország megengedte magának azt a fényűzést, hogy min-dent elölről kezdjen.« Ha egy nép fittyet hány az ősökmunkájának, nemcsak helytelenül cselekszik, hanem min-den bizonnyal ostobaságot is csinál.

Mielőtt a renaissancenak szentelt könyvünket lezár-nék, néhány szóval utalni akarunk azokra a legújabbmunkákra, melyek az ókori és latin befolyás mellett aszaracén és arab hatást domborítják ki a szóbanforgó korszellemi életére. E. F. Gautier nemrégiben megjelentkönyvére gondolunk, melynek címe Moeurs et coutwnesdes Musulmans (A mozulmánok erkölcsei és szokásai).Gyakran elfelejtjük, hogy civilizációnk mennyi mindentköszönhet a szaracéneknek: az iránytűt, a papírt, melyetők hoztak hozzánk Kínából, a lőport és a csillagászatsok új felfedezését, melyek Kopernikus megállapításaitlehetővé tették; ugyancsak ők voltak az elsők, akik avegyészetet tudományos alapon művelték és ők adtáknekünk az algebrát. »Képzeljük el, — így fejezi be fejte-getéseit E. F. Gautier — mire jutott volna az egészrenaissance a szaracén civilizáció hagyatéka, a könyv, alőpor és az iránytű nélkül!« És az új civilizáció az arabvívmányok felhasználásával pontosan akkor kezdődött,mikor az arab szellemi élet megállott fejlődése útján.Az egyik futó a másiknak adja át a szent szövétneket.

TARTALOM

Oldal

I. A gótikus éj ........................................................... 1II. Kolumbus Kristóf és Kopernikus ................. 6III. Bankárok és spekulánsok ............................ 19IV. A Mediciek ................................................ 33V. A humanisták ...................................................... 56VI. Erasmus .......................................................... 81VII. A francia irodalom ............................................ 98VIII. A pápák ............................................................ 127IX. Az olasz dicsőség füstje ................................. 148X. A francia művészet a tizenötödik század végénés a tizenhatodik század elején .............................. 174XI. Savonarola ...................................................... 192XII. VI. Sándor ...................................................... 210XIII. II. Gyula ...................................................... 225XIV. I. Ferenc olasz politikája ............................. 253XV. A konkordátum .............................................. 261XVI. A reformáció ................................................ 290XVII. Medici Katalin ............................................... 300XVIII. A renaissance és a forradalom .................. 317

OldalAnton Fugger(Christoph Amberger festménye az augsburgi Fugger-gyüjteményben) ......................................................... 24Lorenzo dei Medici

Rotterdami Erasmus(Georg Pencz festménye a Windsor-kastélyban) ......... 96Savonarola(Fra Bartolommeo festménye a firenzei San Marco-múzeumban) .................................................................. 192VI. Sándor pápa(Pinturicchio freskójáról a Vatikánban) ..................... 216II. Gyula pápa(Rafael festménye a firenzei Pitti-képt árban) ......... 240I. Ferenc francia király(Ismeretlen francia mester műve a Louvre-ban) ........... 256X. Leo pápa(Rafael festménye a firenzei Pitti-képtárban) .............. 272

(Michelangelo szoborműve a firenzei Medici-kápolnában)48

326

KÉPEK JEGYZÉKE

az eurÓpai kultÚra tÖrtÉnete

Documents