Az ókori Róma

1. Róma kialakulása

Itália: Európa déli, a Földközi-tenger közép-keleti medencéjében fekszik. A félsziget nyugati és déli partvidéke jól tagolt, hajózásra, tengeri kereskedelemre alkalmas. Itália ásványkincsekben szegény.

Lakói: Kr. e. II. évezred folyamán italicus népek szállták meg a Pó-alföldet, Közép- és Dél-Itália nagyobb részét. Az italicus népek közül a latinok és a szabellek a legjelentősebbek. Ebben az időben ismerték meg a bronzot, kör alakú kunyhókban éltek, halászattal, vadászattal, állattenyésztéssel és földműveléssel foglalkoztak.

Az etruszkok a Kr. e. X. században telepedtek le Etruriában. Településeik a Kr. e. VI. századra jelentős városállamokká szerveződtek. A görög gyarmatosítók ebben az időben szerezték meg Dél-Itáliát és Szicília keleti felét, de Szicília nyugati fele Főnícia kezén maradt.

Itália legjelentősebb területe Latium, amelyet az italicus népek latin népei laktak. Központjuk az Albai hegyen volt. Innen széledtek szét nomád pásztortörzseik és szállták meg a későbbi Róma területét. A legrégebbi település a Palatinus dombon jött létre, itt latinok éltek. Tőlük északra a szomszédos dombokon szabinok telepedtek meg. Róma kialakulása a települések összeolvadásával történt, de igazi várossá Kr.e. 753-ban vált. Városalapítás a római időszámítás kezdete is.

Rómát a monda szerint Kr. e. 753-ban alapították. Eszerint Trója pusztulása után Aeneas hosszú ideig bolyongott, míg végül Latiumba érkezett, ahol Lavinium városában telepedett le. Aeneas fia az Albanus hegyen alapított új várost. A monda szerint Numitor király leánya, Rhea Silvia ikerfiakat szült, és a gyermekek származását Marsra fogta. A két fiú Romulus és Remus volt. Numitor elűzte testvérét – Amuliust -, és meg akart szabadulni a trón összes várományosától is. Rhea Silvia kosárba tette gyermekeit és rábízta őket a Tiberisre. A monda szerint mikor partot értek Mars szent állata, egy nőstényfarkas tejével táplálta a két fiút, amíg egy pásztor rájuk nem talált. Mikor felnőttek elhatározták, hogy várost alapítanak. Mikor épült a város, a falakat sorozatosan átugrálták. Végül úgy döntöttek, hogy aki még egyszer átugorja a falat, azt halállal büntetik. Mivel Remus ezután is átugrott a falon, ezért halállal büntették.

Így került Romulus kezébe a hatalom, a várost róla nevezték el.

Rómát 3 korszakra oszthatjuk: 1. Királyság kora: Kr.e. 753 – Kr.e. 510-ig (városalapítástól az utolsó etruszk

király elűzéséig)

2. Köztársaság kora: Kr.e. 510 – Kr.e. 31. vagy 27-ig (31.: Octavianus legyőzi Actiumnal Antoniust, 27.: Octavianus Augustus néven egyeduralmat kezd Rómában.)

3. Császárság kora: Kr.e. 31. vagy 27 – Kr.u. 476-ig (két rész: a.) Principátus: 31. vagy 27- 284-ig. b.) Dominatus: 284 – 476-ig, a Nyugat-római birodalom bukásáig)

A római társadalom alapegysége a család, illetve a nagycsalád. A családfő, az apa (pater familias), a családtagok fölött teljhatalma volt, akár el is adhatta őket.

A gyermekek nevelésével a családanya (matrona) foglalkozott.

2. A Római társadalom szerkezete(királyság-kori)

A patríciusok nagy vagyonnal rendelkeztek, lovas katonai szolgálatot teljesítettek, és a politikai jogok kizárólagos birtokosai voltak. Ők vettek csak részt a népgyűlésen, közülük kerültek ki a tisztviselők és a szenátus tagjai.

A patríciusok kíséretéhez tartoztak a cliensek, akik fokozatosan lesüllyedtek a jogtalanok közé.

A parasztok, iparosok, kereskedők jogtalanok voltak, őket hívjuk plebejusoknak. Ekkoriban még jelentéktelen volt a rabszolgaság szerepe.

A király tanácsadója volt a patríciusokból álló szenátus, valamint a szintén patríciusokból álló népgyűlés.

Az állam élén a király állt. Ő volt a legfőbb hadvezér, bíró és a vallási szertartások ellenőre. Előtte liktorok jártak. Ezek vesszőcsomóba dugott bárdot vittek, hogy a király a bűnösöket veszőkkel megverethesse, vagy éppen lefejeztethesse. A király tanácsadó testülete a szenátus, mellette fontosabb ügyekben a népgyűlés tevékenykedett

3. A köztársaság kialakulása:

A Kr. e. VII. században Róma az etruszk dinasztia uralma alá került. Az etruszk királyok idején épült meg a mocsarakat levezető csatorna (Cloaca Maxima), a városfal, a Capitolium dombon a három főisten (Jupiter, Juno, Minerva) temploma és a Circus Maximus. Az etruszkoknak köszönhetően a plebejusok élete javult, megnőtt az ipar és a kereskedelem szerepe. A királyság ezért inkább a plebejus rétegre támaszkodott.

A Kr. e. VI. század végén az etruszk uralom összeomlott. Kr. e. 510. körül a rómaiak elűzték az utolsó etruszk uralkodót (Tarquinius Superbus), és egyúttal a királyság

intézményét is megdöntötték.

A hatalom a patríciusok kezébe került, akik arisztokratikus köztársaságot[1] hoztak létre.

A közhatalom 3 különböző testület között oszlott meg: kölcsönösen ellenőrizte a három egymást.

1. MAGISTRATUS: kormányzati tisztviselők, állami hivatalnokok, a nép választotta őket, nem kaptak fizetést, ezért csak a leggazdagabbak töltöttek be hivatalt, min. 27 éves kor.

2 konzul: - az egyeduralom ellen collegialitas elve (egymást ellenőrizték, egyenlő hatalom), hivatali idejük 1 év volt annuitás elve, a kormányzat élén álltak, vezették a népgyűléseket, háborúban irányították a hadsereget, a népgyűlést és a szenátust ők hívták össze.

Prokonzul: a konzulok hivatali idejük lejárta után egy római tartomány kormányzását kapták és az ott állomásozó légió parancsnokságát, l0 év után lett újra választható konzullá.

Praetor: konzulokat segítő hivatalnok, főleg bíráskodás területén.

Aedilis: városépítés felelősei, városi rendőrség, a cirkuszi játékok lebonyolítói.

Questor: a pénzügyeket irányította.

Cenzor: 2 fő, 5 évre, népszámlálás, vagyonbecslés, ált. volt konzulok, szenátori névsor összeállítói.

2. NÉPGYŰLÉS: törvényhozás a feladata, közvetlen hatalomgyakorlás, hivatalnokokat választ, csoportonkénti szavazás (vagyon szerinti csoportok),

3. SZENÁTUS: a legfőbb politikai döntéseket hozta, kezdetben 300 fős (ez idővel nő), a tekintélyes római családok tagjai, a népgyűlés határozatainak jóváhagyása.

+ 1: DIKTÁTOR: rendkívül nagy veszély esetén választották meg, 6 hónapra, a volt konzulok közül.

Arisztokratikus köztársaság!

S.P.Q.R. = Senatus Populusque Romanus (A szenátus és a római nép, a római állam hivatalos elnevezése.)

4. A köztársaság megszilárdulása és a hódítások

A korai köztársaságot a patríciusok és plebejusok harca jellemzi. Minden plebejus hiányolta és követelte a politikába való beleszólást, adósrabszolgaság eltörlését, közföldekből való részesedést és a jogbiztonságot. A patríciusok és a plebejusok tehát ellentétes érdekű társadalmi rétegek voltak. Róma hódító háborúkba kezdett, hogy a lakosság földigényét kielégítse. A háborúk a földszerzés révén mind a patríciusoknak, mind a plebejusoknak hasznot hajtottak. Az V. század háborúi azonban megterhelték a parasztokat. Sokan rabszolgasorba süllyedtek, az eladósodók adósrabszolgák lettek. A gazdagodó plebejusok (főképp kereskedők, iparosok) beleszólást szerettek volna a hatalom irányításába, szenátusba akartak bejutni. A hódító háborúk után Kr. e. 494-ben kivonultak a Szent Hegyre, hogy új várost alapítsanak.

Elért sikerek:

A patríciusoknak nagyon hiányoztak, ezért kénytelenek voltak beleegyezni abba, hogy néptribunusokat választhassanak a plebejusok 494-ben, akiknek vétójoguk volt, tehát a patríciusok intézkedéseit jogukban állt érvényteleníteni a népgyűléseken. Eleinte 2, később 10 néptribunust választottak. Kr. e. 451-450-ben írásba foglalták a törvényeket. Így megszülettek a 12 táblás törvények. Ezzel a patríciusok önkényes uralkodását sikerült korlátozni. A plebejusoknak sikerült elérniük A régi patrícius családok tagjai összeházasodhattak a módosabb plebejus családok sarjaival Kr. e. 445-től és így egy új társadalmi osztály született: a nemesség, nobilitas.

Kr.e 367-ben, hogy az egyik konzul plebejus volt. Maximálták az egy fő által birtokolható földmennyiséget 500 római holdban. Így a plebejusok is földhöz jutottak. Kr. e. 326-ban sikerült megszüntetniük a néptribunusoknak az adósrabszolgaságot

Kr. e. 264-re Róma egész Itáliára kiterjesztette hatalmát. Miután Róma egész Itáliát uralma alá vonta, már zavarta a karthágói és görög kézen lévő Szicília. Róma elhatározta a sziget bekebelezését. Egy jelentéktelen kis incidenst követően Róma hadat üzent Karthágónak és ezzel megkezdődtek a pun háborúk. A föníciaiak (punok) több telepet hoztak létre a Földközi- tenger nyugati medencéjének partvidékén. Idővel a pun gyarmatok az észak-afrikai Karthágó vezetésével iparos-kereskedő birodalommá fejlődtek. A város az i.e. IV. századtól állandóan harcban állt a szicíliai görögökkel, ami a Rómával való szövetséghez vezetett. Miután a dél-itáliai görög városok római uralom alá kerültek, az eddigi szövetségesek szembefordultak egymással. Az első pun háború (Kr. e. 264-241.): Szicília birtokáért Kr. e. 264-ben fegyveres harc tört ki közöttük. A római seregek kezdetben gyors sikereket értek el a szicíliai szárazföldön, Karthágó viszont a tengeren volt erősebb. A rómaiak ekkor görög segítséggel flottát szerveztek, és hamarosan a tengeren is győzelmet arattak. A győzelem után Szicília alávetett római tartomány, provincia lett, jövedelmének tizedét be kellett fizetnie a római államkincstárba. A vereség után Karthágóban kitört zsoldoslázadás alkalmat adott Rómának újabb pun tartományok - Szardínia és Korzika - megszerzésére. E két sziget lett Róma második provinciája.

A második pun háborúban (Kr. e. 218-201.) már a Földközi-tenger nyugati medencéjéért folyt a harc. Hannibál Hispániából indulva átkelt a Pireneusokon és az Alpokon, és északról lepte meg Itáliát. Sorozatos győzelmeik ellenére Itália szívósan kitartott, küzdött. Hannibál szövetséget kötött Makedóniával. A rómaiak újonnan toborzott seregei magukhoz ragadták a kezdeményezést, ebben nagy részt vállalt Cornelius Scipio hadvezér. Először Hannibál utánpótlását vágta el, majd elfoglalta Hispániát, Szicíliát, végül a hadműveletek színterét Afrikába tette át. A döntő csatát Záma (Kr. e. 202.) mellett a rómaiak nyerték meg. Karthágó kénytelen volt lemondani minden Afrikán kívüli birtokáról, 10 ezer talentum hadisarcot fizetni és flottáját átadni ellenfelének. Ezután Róma engedélye nélkül még háborút sem kezdhetett. Róma viszont a Földközi-tenger nyugati medencéjének ura és az egész medence első hatalma lett. Ezek után folytatódtak Róma hódításai ezúttal a hellenisztikus kelet volt a cél. Kr. e. 197-ben először Makedóniát támadták meg és arattak győzelmet, majd következtek a szíriai háborúk, amelyből szintén győztesen kerültek ki a hódító római seregek. Majd az ismét erőre kapó Makedóniát végleg megfosztották függetlenségétől Kr.e. 148-ban. Nemsokára Görögország is Római tartomány lett 146-ban. Majd mikor Karthágó fegyvert fogott a területére betörő numidák ellen, Róma azt a békeszerződés megszegésének tekintette és földig rombolta Karthágót. Ezzel Róma lényegében a Földközi-tenger vidékének urává vált.

A Kr. e. III-II. században Róma az aranykorát élte, területe tízszeresére nőtt. Gazdasága jelentősen megváltozott, ezt 4 dolog okozta:

1. A meghódított országokból behozott hatalmas zsákmány mind Rómába áramlott.

2. A sok rabszolga, ami a római gazdaság számára a legolcsóbb munkaerő volt. A rabszolgák nagy szerepet kaptak a termelésben: a nagybirtokokon, az iparban, a háztartásban és az oktatásban. Rómában a Kr. e. II. században megjelent az Athénihez hasonló klasszikus árutermelő rabszolgaság.

3. A felhalmozott értékek a társadalmon belül nagyon egyenlőtlenül oszlottak meg. Az állam irányítása teljesen a szenátus kezébe csúszott át. A szenátorok a felhalmozott vagyonukat földbirtokba fektették, mivel a kereskedelem még tiltva volt számukra, ez az új nagybirtokos arisztokrácia szenátori rendnek nevezte magát. Mellettük még egy új rend tűnt föl a kereskedő és pénzarisztokrácia képviselői, ők alkották a lovagok rendjét, céljuk a pénzügyi és politikai hatalom megszerzése.

4. A római életideál hanyatlása.

A nagybirtok fejlődése két úton haladt: A tönkrement közép és kisgazdaságok felvásárlása és az állami földek elfoglalása útján. Megfogyatkozott a paraszti lakosság. A szenátori rend tagjai Közép-Itália, Campania értékes földjeit lefoglalták és nagybirtokokat (latifundium okat) hoztak létre ott. Az ilyen birtokokat egy rabszolga-tiszttartó irányította. A beözönlő rabszolga munkaerő egyre inkább kiszorította a szabad munkaerőt. A rabszolgák külön csoportját alkották a gladiátorok. A hadseregbe vagyontalanokat nem soroztak be, mert megbízhatatlannak tartották őket, így kénytelenek voltak olyanokat besorozni, akik már letöltötték katonaidejüket. A törvényellenesen besorozottak fellebbeztek a néptribunusoknál, akik pedig a consulokhoz fordultak. De így sem engedték el a besorozottakat. A legyengült hadsereg egyre nehezebben lett úrrá a rabszolgafelkeléseken, s nehezebbé vált a határok védelme is.

Rómában a Kr. e. III. század végén már megfigyelhető volt az ipar szakosodása. A fényűzési árucikkeket azonban változatlanul Görögország és a Kelet szállította. A kereskedelmi élet fő színtere a Földközi-tenger volt. Róma a Földközi-tenger politikai, katonai, gazdasági központja lett, azonban hatalmas birodalmát ellentétek feszítették.

A köztársaság utolsó évszázadát rabszolgafelkelések nyitották meg. Ezeknek a felkeléseknek a hátterét adták meg a Gracchus testvérek reformmozgalmai, amik célja a római parasztság hanyatlásának a megakadályozása volt. Javaslatuk az volt, hogy itt az ideje a régi törvények felújításának. A földtörvényt akarták leginkább korszerűsíteni, hogy az állami földből max. 1000 római holdat lehessen bérelni. Az így felszabadult parcellákat pedig szét akarták osztani a nincstelenek között. Tiberius Gracchust azonban 300 hívével együtt meggyilkolták, mivel a vezetőknek ez az ötlet nem tetszett. Tiberius törekvéseit testvére, Caius Gracchus folytatta. Ő dél-itáliai, majd afrikai telepítést javasolt, és javasolta a dél-itáliai szövetségesek polgárjoggal történő felruházását is. Törekvései elárulták, hogy a vezető államhatalmat a szenátus kezéből a népgyűlés kezébe akarta adni, ezt a szenátus is látta és ezért Caius Gracchust is megölették.

5. A köztársaság válsága

Rómában pártharcok is folytak ebben az időben, a néppártiak és a szenátori párt között. A néppártiak nevükkel ellentétben nem igazán a népnek akartak jót, hanem inkább saját maguk politikai befolyását akarták növelni. Időnként azonban tényleg népi követelésekért harcoltak, pl.: a földreform, a szenátus hatalmának korlátozása, az itáliai szövetségesek egyenjogúsítása. Velük szemben voltak olyanok, akik a jelen helyzetet látták optimálisnak, őket nevezzük optimatáknak. Végül a politika folytatásának a teljesen átalakult hadsereg lett az eszköze. Szembe kellett nézniük a numídiai és germán támadókkal. Mindkét veszélyt sikerült elhárítani a néppárti Marius segítségével. Marius néppárti politikus a vagyontalanok zsoldos katonaként történő alkalmazásával kivonta őket a belpolitikai harcokból, s megoldta a hadkiegészítés problémáját is. Marius ezzel egy erős, jól képzett hadsereget teremtett. A földreform kérdésében szintén a zsoldossereg hozott megoldást, ugyanis a leszerelt katonák földet kaptak jutalmul. A Marius-féle néppárt napirendre tűzte tehát a reformokat, de a legnehezebb kérdés még mindig a földkérdés volt. Kr. e. 91-ben Livius Drusus néptribunus felújította a földosztást, és a szövetségek egyenjogúsítására is javaslatot tett. A szenátus azonban ellenállt, majd Livius Drusus meggyilkolása az itáliai szövetségesek háborújához vezetett.

Elszakadtak Rómától, és külön államokat alapítottak. Nagy eredménye, hogy már nem csak a rómaiakra, hanem Itália minden szabad polgárára kiterjesztették a római polgárjogot. Kr. e. 82-ben kirobbant polgárháború idején Sulla, az optimata párt kiemelkedő alakja zsoldosseregével Rómára támadt, s diktatúrát hozott létre. Célja a szenátusi arisztokrácia hatalmának visszaállítása. Politikai ellenfeleit legyilkoltatta. Számára a diktatúra nem cél volt, hanem eszköz, ezért Kr. e. 79-ben lemondott hivataláról. A rabszolgák helyzete eközben egyre romlott. Különösen a gladiátoroké, akik életükkel játszottak. Kr. e. 74-ben robbant ki a rabszolgák minden eddiginél nagyobb felkelése egy gladiátor, Spartacus vezetésével. Crassus leverte a felkelést. Ezután óriási megtorlások következtek (6000 rabszolga keresztre feszítése). A rabszolgákkal szembeni bánásmód javult, általában 6 év után megválthatták szabadságukat, ők voltak a libertinusok.

Kr. e. 60-ban I. triumviratus: Caesar, Crassus, Pompeius, 44-ben Caesart meggyilkolták.

Kr. e. 43-ban II. triumviratus: Antonius, Octavianus, Lepidus, 31-ben Actiumnál Octavianus legyőzi Antoniust és ezzel véget ért a köztársaság kora Rómában.