21

Diskurzusok hálójában

Bakó Béla

In the Network of Discourses In my essay I try to analyze the discourses of a special group – the immigrants of the Hungarian revolution and freedom fight in 1956 – based on the theory of social networks. The corpus of the analysis is the narrative biographical interviews of the immigrants, the interviews of the Columbia Research Project Hungary (CURPH). The method of the analysis mainly based on the essay of M. Foucault: The Orders of Discourse; the book of Péter Csermely: The Power of the Hidden Networks; and the thoughts of Pierre Bordieu, Marco De Marinis. The three focuses of the essay are the commentary, the author and the circumstances of uses. I try to identify what kind of networks can we realize in the narrations of the biographical interviews, how many strong or weak ties can we identify in the stories of the authors and how complex can the network be if we complete it with the circumstances of uses.

0. Bevezetés

„A társadalmi csoportok igen gazdag terepet kínálnak a hálózatok kutatására. Kis túlzással azt is mondhatjuk, hogy a hálózatok tudományát az az elszántság hozta létre, amellyel a modern társadalmak kialakulásával elburjánzó emberi kapcsolatokat a tudomány a megértést segítő szisztematikus rendszerbe szerette volna foglalni” (Csermely 2005: 147) – írja Csermely Péter A rejtett hálózatok ereje című könyvében, s esszémben ebből a kiindulópontból kísérletet teszek egy speciális csoport – az ’56-os emigránsok – élettörténeteinek hálózati elven történő elemzésére, s a diskurzusok által létrehozott narratív identitások bemutatására.

Elemzésemben az életrajzi elbeszélések társadalomtörténeti kontextusba ágyazott vizsgálatára vállalkozom, melynek alapja abból a gondolatból fakad – ahogy Charles Wright Mills fogalmaz –, hogy „életrajz, történelem, társadalom az ember igazi tanulmányának tengelye” (Mills 1970: 393). Az a tengely, melyben a kollektív emlékezet által megőrzött nyomok felkutatása, és hálózatba rendezése nyújt segítséget a kutatónak a korabeli narratív identitások megismerésére, mely

22

egy sajátos – mentalitástörténeti – nézőponttal egészíti ki az eseménytörténet és eszmetörténet – mára már igencsak túlírt – eredményeit.

A történeti kontextus – és különösen a téma emlékezeti vetülete – ugyanakkor számtalan dilemmát vet fel. A történész képviseli az emberiség szervezett emlékezetét és ez az emlékezet, hallatlanul formálható (Mills 1970: 395) – írja Mills, s ez alapján kétségessé válik, hogy az élettörténeti elbeszélések folyamatosan változó jellegükből fakadóan milyen valóság megismerését teszik lehetővé. Ennek a megismerési sokféleségére utal M. Foucault is, mikor a diskurzusok elemezhetőségét azzal a gondolattal bocsátja útjára, hogy „minden társadalomban ellenőrzik, kiválogatják, megnevezik a diskurzus termelését, majd a termékeket újra elosztják, mégpedig bizonyos számú eljárás szerint, amelyeknek az a szerepük, hogy csökkentsék a diskurzus veszélyeit, uralmukba kerítsék véletlenszerű megjelenését, kiküszöböljék súlyos, fenyegető anyagiságát” (Foucault 1970: 869).

Ebből kiindulva a következő kérdések foglalkoztattak az esszé megírásakor, melyekre válaszokat keresek, nevezetesen hogy lehetőség van-e egyfajta objektiválható valóság megismerésére az élettörténeti diskurzusokban? Ehhez a megismeréshez hogyan alkalmazhatóak a hálózati modellek, és milyen hálózatok jönnek létre ezáltal, valamint mit jelentenek ezek az elemzés szempontjából? És végeredményben hogyan írhatóak le hálózati modellekkel a diskurzusok transzformációi és intézményhez fűződő viszonyai?

1. A foucault-i belső eljárások, mint a diskurzusok csoportosítási elve

Az elemzés első lépése a rendelkezésemre álló korpusz – a Columbia Research Project Hungary (CURPH) keretein belül, 1957 és 1958 között készült, magyar emigránsokkal felvett interjúk teljes gyűjteménye – csoportosítása és elemeire bontása. Ennek a csoportosításnak a módszertanául M. Foucault a Diskurzus rendjei című előadásának eljárását vettem alapul, melyből esszémben – a rendelkezésemre álló terjedelmi keretek miatt – most csak a foucault-i belső eljárásokat alkalmazom. „Ezek inkább osztályozó, rendszerező, elosztó elvként fejtik ki hatásukat, mintha ezúttal a diskurzus más dimenzióján akarnának uralkodni, mégpedig az esemény és a véletlen dimenzióján” (Foucault 1970: 873). Ezesetben az élettörténetekből kiolvasható ismeretanyag kényszerűen különbséget tesz a történelmi valóság szintjei között, per definitionem elemekre bont minden, a „globális” történelemre vonatkozó előzetes elképzelést, hiszen éppen azt az előfeltevést kérdőjelezi meg, mely szerint egy adott társadalom összes eleme homogén és egyazon módon fejlődik (Furet 2007: 311). Ugyanakkor ez a heterogenitás modellekbe rendezve mégis egyfajta homogén hálózatot hoz létre, melyből végső soron megismerhetővé válik, hogy az élettörténeti elbeszélések milyen narratív identitásokat hoznak létre, és mik ezeknek az elbeszélésmódjai.

Ez a modellképző, rendszerező elv három prizmán keresztül válik elemezhetővé, nevezetesen a kommentár, mely a diskurzusokban fellelhető – kollektív emlékezethez köthető – állandó narratívákat foglalja magába; a

23

diskurzust létrehozó szerző, mint csoportosítási elv; valamint harmadikként a kettőt némiképp összekapcsoló – hálózatba rendező – de mégis elkülönítésre érdemes alkalmazási körülmények. A következőkben – külön-külön – azt vizsgálom, hogy milyen hálózatokat hoznak létre az egyes eljárások, s ezek milyen kapcsolódási pontokat tesznek azonosíthatóvá. Teszem ezt abból a megfontolásból, hogy a narratívák elemeire bontása, majd saját belső logikájuk szerinti új idősorokba rendezve adják ki végső soron azt a konfigurációt, melyből megismerhetővé válik a kollektív identitási elemek komplex hálózata.

2. Kommentár

A kommentár esetében a csoportosítási elvet az erős kötésekkel egymáshoz

kötődő mezők beazonosíthatósága rejti magában. Ezek az erős kötések olyan kollektív emlékezeti elemek, melyek hálózatba rendeződve egyfajta állandóságot rejtenek magukban, s tartósan jelenlévő identitási elemeket szolgáltatnak a társadalomnak. Ennek a megkülönböztetésnek a szükségességét a társadalmak dinamikus metamorfózisai teszik szükségessé, hiszen – ahogy Mills fogalmaz – „ha meg akarjuk érteni a társadalmi struktúra dinamikus alakulását, akkor meg kell különböztetnünk a tartós tendenciákat” (Mills 1970: 404). Ezek a tartós tendenciák a kommentárokban olyan „elsődleges fontosságú elbeszélések, amelyeket mesélnek, ismételnek és különféle változatokban előadnak; meghatározott körülmények között elmondott formulák, szövegek, szertartáshoz kapcsolódó diskurzuscsoportok” (Foucault 1970: 873). Ezek azok az elbeszélések, melyek megőrződtek a kollektív emlékezetben az 56-os eseményekről, s melyek meghatározó jelleggel bírnak adott kultúra emlékezetében. Ezzel együtt azonban a mindenki által ismert és mesélt történetek egyéni színezete, az egyedi élettörténeti elemek lesznek a modell létrehozói, mely az elemezhetőség alapját jelenti. A hangsúly itt a más jellegű, korabeli szövegekkel való összevetés „külső kritikájának” hiteléről áttolódik a „belső kritika” irányába (Furet 2007: 307). Egy olyan kritikáéba, mely végső soron elvezet a korabeli társadalmi valóság megismerésébe azáltal, hogy kiemeli a jelenkor elemzőjének attitűdjét a modellből.

Így jön létre egy olyan mező, melynek erős kötései az identitást építő elemek mentén formálódik egységgé, s „a kommentár a diskurzus véletlenszerűségének kockázatát az identitás játéka útján korlátozza, melynek két formája az ismétlés és az azonosság” (Foucault 1970: 875). Ez az ismétlés és azonosság a diskurzusokban a szavak szintjén válik leginkább érzékelhetővé, mely tartós – kollektív emlékezeti – tendenciákat hoz létre. A szövegekben előforduló szavak magas csoportképződést és hosszú távú kapcsolatokat egyaránt mutatnak (Ferrer i Cancho–Solé 2001), mely létrehozz az élettörténeti elbeszélések nyelvi hálóját.

Ez a nyelvi háló modulokra osztható. A nyelvi háló moduljait sokféleképpen definiálhatjuk. A modulok egyik értelmezési keretében tükrözhetik a szintaxis (azaz a szavak nyelvi jelentést hordozó sorrendjének) hierarchikus

24

szerkezetét (Chomsky 1957, 1968, 1975, Maynard-Smith–Szathmáry 1995), míg a modulok másik definíciója a nyelv használatából fakad. Ezen megközelítés során definiálhatunk egy központi modult, amely a leggyakrabban és legáltalánosabban használt 300-400 szót tartalmazza, és hozzáépíthetjük ennek fokozatos kiterjesztéseit. Noha minden ember az alapmodul egy igen sajátos, és az élettörténetének hű tükrét jelentő kiterjesztését használja, számos embercsoporthoz rendelhetünk egy-egy nyelvi modult (Csermely 2005: 176). 2.1. A bordieu-i szimbolikus kényszerek, mint erős kötések

A fent tárgyalt emlékezeti modulok erős kötései végső soron olyan állandó

identitási elemekként manifesztálódnak, amik meghatározóak a diskurzusok állandóságát illetően. Ezek az erős kötések – a bordieu-i értelemben vett – szimbolikus kényszerekként jelentkeznek az emlékezeti narratívákban. Az emlékezet „azért képes arra, hogy szimbolikus kényszereket gyakoroljon, mert objektíve bizonyos struktúrákat és mechanizmusokat testesít meg, „szubjektíve” pedig […] mentális struktúrák, valamint észlelési és gondolkodási sémák formáját ölti magára” (Bordieu 2002: 91).

Ezek a szimbolikus kényszerek által erős kötéssel rögzített emlékezeti mezők sajátossága, hogy adott társadalom számára természetes identitást meghatározó narratívákként jelennek meg. „A szimbolikus kényszer, mint intézményesült intézmény feledteti eredetét, […] amelyek által mind a társadalmi struktúrákban, mind a hozzájuk igazított mentális struktúrákban intézményesült, ezért teljes mértékig természetesnek mutatkozik” (Bordieu 2002: 91).

2.2. Marco De Marinis dramaturgiája, mint a kommentár hálóinak felosztása

Az így létrejövő kommentár – mely jelen esetben az egyes élettörténeti

elbeszéléseket jelenti – ennek megfelelően kétféle szövegtípusra oszlik. Az első az erős kötésekkel kapcsolódó állandó elbeszélés, melyet Marco De Marinis dramaturgiának nevez. Olyan technikák/elméletek soráról van itt szó, amelyek a szöveg (text) kompozícióját szabályozzák (De Marinis 1987: 100). Az így létrejött struktúra erős kötések révén hozza létre az emlékezet modelljét, mely a megőrzés és a szelekció dinamikája mentén formálódik egységes struktúrába.

A másik csoportja a diskurzusszövegeknek az állandó – ismétlés és azonosság játéka útján egységes dramaturgiává formálódó – elbeszélésekhez gyenge kötéssel fürtökként kapcsolódó szövegelemek, melyeket – De Marinis terminológiáját adaptálva – előadásszövegnek nevezhetünk. Az előadásszöveget (performance text) különböző típusú jelek, kifejezőeszközök vagy akciók komplex hálózataként lehet definiálni (De Marinis 1987: 100). Így jön létre a diskurzusok komplex rendszere, mely a dramaturgia által létrehozott struktúrához egyedi – gyenge – kötésekkel kapcsolódó, dinamikusan változó mezők hálózatát jelenti.

25

Összefoglalva az élettörténeti elbeszélések „dramaturgiája” úgy határozható meg, mint az előadás-mint-szöveg kompozícióját szabályozó technika/elmélet. Azaz, az összeszövött jelek/kifejező eszközök/akciók kompozícióját szabályozó technikák/elméletek olyan sora, amelyből az előadás textúrája (szövedéke), vagyis maga a megismerhető szöveg (performance text) jön létre (De Marinis 1987: 100).

3. A második belső eljárás: a szerző

„Az emlékezéstörténeti műfajoknak közismert sajátosságai vannak. Az önéletírás legfontosabb jellemzője az író, elbeszélő és főszereplő azonossága” (Kövér 2011: 176) – írja Kövér György Írott orális történelem című tanulmányában, mely elvezet minket a következő, a foucault-i elkülönítés következő diskurzus-csoportosítási elvhez a diskurzusokat létrehozó szerzők hálózatához. A szerző itt nem mint beszélő egyén, aki elmondott vagy írt egy szöveget, hanem a szerző, mint a diskurzus csoportosításának elve, mint a diskurzus jelentéseinek eredete és egysége, koherenciájának központja kerül a csoportosító elv fókuszába (Foucault 1970: 874). A csoportosítási elvet itt az egyén társadalmi intézményekhez fűződő viszonya – a viszonyok hálózata jelenti, hisz – ahogy C. W. Mills fogalmaz – az egyén élete csak akkor érthető meg, ha utalunk azokra az intézményekre, amelyekben szerepét eljátssza (Mills 1970: 415).

Természetesen itt is fontos szerepet játszik az identitás játéka, amely itt is a kommentárnál megfigyelt két formában tűnik fel: mint ismétlés és mint azonosság. „Ennek jelentősége abban rejlik, hogy a korábbi diskurzusokból felidézett értékhorizontok, igazságkritériumok hogyan képesek az adott jelen körülményei között kijelentett célokkal azonosulni, kontextusban létezni” (Garaczi 2002: 333).

3.1. A szerzőt meghatározó szociális hálók moduláris és hierarchikus jellege

A diskurzust létrehozó szerzők elkülöníthetőek a létrehozott diskurzusokból

visszafejtve létrejövő szociális hálózatok elemeiként. Ezek a szociális hálózatok modulárisak és hierarchikusak. A modulokat egymással erős kölcsönhatásban lévő elemek alakítják ki, a modulokat egymással pedig gyenge kapcsolatok kötik össze (Girvan–Newman 2002, White–Houseman 2003).

Ezek a modulok egyrészt a környezethez, másrészt a kollektív emlékezethez kötődő strukturális kerethez kötődik. Működésük során alakul ki a kollektív tudásból a szocializáció során az egyénhez tapadt életpálya és jellem egyedisége. Ugyanakkor az életpálya és a jellem megértéséhez nyilvánvalóan nem elég a környezet ismerete. A megértéshez a szűk környezetnek a nagyobb strukturális kerettel való kölcsönhatását is fel kell fogni, a strukturális keret átalakulását és a környezetre gyakorolt hatását is számításba kell venni. Ha megértjük a társadalmi struktúráknak és a strukturális változásoknak a közvetlen

26

környezetre és a tapasztalatokra gyakorolt hatását, akkor az egyéni magatartásnak és érzésvilágnak azokat az okait is felfogjuk, amelyek az egyének előtt is rejtve maradnak (Mills 1970: 416). 3.2. A granovetteri elkülönítés

Itt nem a klasszikus – 1973-as – gyenge kötések erejének elmélete lesz a

mérvadó, sokkal inkább Mark Granovetter 1983-as felfedezése, mely röviden úgy fogalmazható meg, hogy „a társadalom alsó és felső rétege egyformán inkább erős kölcsönhatásokat épít ki, mert elzártsága miatt hiányzik a megismerés rugalmassága. Ennek a kognitív deficitnek az eredményeként e rétegek előítéleteket kezdenek fabrikálni minden olyan csoportról, amely más értékek, más szokások és más preferenciák mentén szerveződik, mint az övék (Granovetter 1983). Ez azonosítható a migrációs szakirodalom egyik klasszikus problémájában, mely évtizedek óta a bevándorlók beilleszkedése a befogadó ország társadalmába, a migrációnak az etnikai identitásra gyakorolt hatása (Kovács–Melegh 2000: 101). Esetünkben a befogadó nemzethez, társadalomhoz képest érzékelt etnikai másság narratívái az összes interjúalany esetében – már ahol előkerültek – nagyjából hasonló súllyal jelennek meg. Ezek – lényegében kivétel nélkül – az etnocentrikus (kisebbségi, illetve érzelmi magyar) attitűdök formájában mutathatók ki (Kovács–Melegh 2000: 103).

3.3. A szerző által létrehozott diskurzusok dinamikája

A szerző által létrehozott szociális hálózatok dinamikus tulajdonságai is

hasonlítanak a többi hálózatéra. A hálózat rendelkezik törzshálóval, melynek legjellemzőbb tulajdonsága, hogy szinte minden ember részt vesz a hálózat felépítésében (Csermely 2004: 148). Ennek a részvételnek a kötőanyaga a kollektív emlékezet által létrehozott kommentárok, azok az elsőszámú elbeszélések, melyeket az egész közösség ismer, és továbbad.

Ez a továbbadás jelenti a szociális hálózat dinamikájának második elemét, a perkolációt. Itt arról van szó, hogy a hálózaton belül a legfontosabb hírek – információk, ismeretek, szimbólumok – hatékonyan elérnek minden emberhez (Csermely 2004: 148). Ugyanakkor a megismerhető hírek – és ez jelenti a harmadik dinamizmust létrehozó elvet – létrehoznak egyfajta önszerveződő kritikus állapot (Csermely 2004: 148). Ez jelenti az egyes elbeszélések sajátosságát, melyben a diskurzus manifesztációja a szerzőn átszűrve jelenik meg.

A negyedik dinamizmus elv a hálóváltás (Csermely 2004: 148). Ezesetben a térváltás, mint a diskurzus interpretációjának dinamikája lesz az érdekes. Az elbeszélés változásának környezetváltáson alapuló elve. Itt arról van szó, hogy vajon egy Egyesült Államok bevándorlási hivatalában elbeszélt élettörténet mennyiben egyezik meg, az anyaországban mesélt történettel.

Az előző elvvel függ össze, s áll ellentétben a szinkronizáció, mint a szociális háló dinamikájának utolsó elve. Ilyen szinkronizációt hoz létre vastapsot

27

produkáló közönség, vagy a stadionban hullámzó focirajongók csoportja (Csermely 2004: 148). Az elmesélt történetekben ilyen szinkronizációt jelentenek az elbeszélt történetek azon elemei, melyek a hálóváltás dinamikájának ellenállva azonosak az elbeszélők történeteiben, s melyek végső soron létrehozzák az adott kultúrát jellemző stabilnak tűnő identitási elemeket.

4. A harmadik belső eljárás: Az alkalmazás körülményei

A foucault-i értelembe vett belső eljárások harmadik csoportja az

alkalmazás körülményei. Nevezetesen az az elv, hogy a szerzők és az általuk létrehozott diskurzusok milyen szabályoknak kell engedelmeskedjenek. Itt arról van szó, „hogy a diskurzusokat tartó egyéneknek bizonyos számú szabályt írnak elő, ekképp nem engedik meg mindenkinek a diskurzusok használatát” (Foucault, 1970: 877). Az 56-os diskurzusokról elmondható, hogy „az általános tudáskészlet részének tekinthetők, és ezáltal bárki hozzájuk férhet, alkalmazásuknak nincs önmagukból fakadó korlátja, csak az adott személy megélt élettörténetétől függ, hogy használja-e őket az önbemutatáshoz, narratív identitása megformálásához, vagy sem. A szupernarratívák – formai jegyeik alapján mitológiáknak is nevezhetnénk őket – általában kész identitásokat kínálnak, és pontosan kijelölik a szereplők helyét a „történetben”. Gyakran tartalmaznak gazdag szimbolikus eszköztárat, amely által emblematikus történetként mondható el az egész élet” (Kovács–Melegh 2000: 107).

4.1. Az alkalmazás körülményeinek megkülönböztethetősége

Az elkülönítést itt egyik oldalon a valós (befogadó) szövegen kívüli (extra-

textual) szint jelöli. Ez a szint azokból az olvasási stratégiákból áll, amelyeket ténylegesen aktivizálnak a szöveg felfogása (comprehension) során (De Marinis 1987: 102). A legtöbb esetben ezek a narratívák – az anyaország és a befogadó ország különbsége – erős bináris oppozícióként jelenik meg, mely kivétel nélkül a befogadó országgal szemben viseltetett negatív előítéletek formájában jelenik meg. Az asszimilációs és integrációs stratégiák lehetetlenségét a legtöbb esetben a befogadó ország felől érkező negatív visszajelzések hordozzák magukban

A másik oldalt az elképzelt (implied) befogadó (a hipotetikus, ideális, virtuális) szövegen belüli (intra-textual) szintje hordozza magában. Ez a szint a szövegen belüli stratégiákból, a szöveg által anticipált interpretáció módjából, és abból áll, ahogy az interpretációt beleírják a szövegbe (De Marinis 1987: 102). Ennek az attitűdnek a jelentősége az egyéni emlékezet – s ezzel együtt a narratív identitás – fókuszában válik kiemelten fontossá. „A különféle társadalmi csoportokba való beleszövődés az – a családtól a vallási és nemzeti közösségig –, ami az egyéni emlékezet kiépülését működteti” (Assmann 1999: 37) – írja Jan Assmann, s az interjúk szövegét olvasva úgy tűnik, hogy az identitás kiépülése elsősorban a családhoz, majd rögtön ezután az elhagyott hazához köthető.

28

5. Összefoglalás – Konklúzió helyett

Végeredményben a módszeresen, azonos szempontok és adott munkahipotézis alapján összegyűjtött életrajzok olyan adatsort alkothatnak, amely teljesen megújíthatja a történelmi elbeszélés egyik legrégibb „műfaját”. A dokumentum, az adat nem önmagáért létezik, hanem a megelőző és a rá következő adatsorhoz illeszkedve – relatív értéke válik tehát objektívvá, nem pedig egy megfoghatatlan „való lényeghez” fűződő viszonya (Furet 2007: 306).

Az elemzés lehetősége – és valódi újdonsága – a diskurzus modellek és a köztük lévő kötések beazonosíthatóságában rejlik. A két dimenziót a kommentár és a szerző egymástól elkülönített hálózata jelenti, melynek egymásra vetítése kiadja az alkalmazás konfigurációit. Az erős kötéssel kapcsolódó modellek, és a gyenge kötéssel hozzájuk tapadó diskurzuscsoportok metszéspontja jelenti az objektív teret és a kollektív emlékezet struktúráját, míg az ettől való eltérések a szubjektív emlékezeti dimenziót. Így az élettörténeti elbeszélések, „miközben saját szavaik felhasználásával visszaadja az embereknek a történelmet, egyúttal segíti is őket egy önmaguk által formált jövő kialakításában” (Thomson 1988: 265).

Irodalom

Assmann, Jan 1999. A kulturális emlékezet. Budapest: Atlantisz. Bourdieu, Pierre 2002. Államszellem. A bürokratikus mező eredete és struktúrája.

In: Bordieu, Pierre 2002. A gyakorlati ész-járás. A társadalmi cselekvés elméletéről. Budapest: Napvilág.

Chomsky, Noam 1957. Syntactic structures. Mouton: The Hague. Chomsky, Noam. 1968. Language and mind. New York: Harcourt, Brace and

World. Chomsky, Noam. 1975. Reflections on language. New York: Pantheon. Csermely Péter 2005. A rejtett hálózatok ereje. Budapest: Vince. De Marinis, Marco 1987. Dramaturgy of the Spectator. The Drama Review. 31/2:

100-114. Ferrer i Cancho, Ramon – Solé, Ricard V. 2001. The small-world of human

language. Proceedings of the Royal Society B. 268: 2261-2265. Foucault, Michel 1970. A diskurzus rendje. (L’ordre du discours.) Székfoglaló

beszéd a Collège de France-ban. Elhangzott 1970. december 2-án. (ford. Török Gábor). In Holmi 1991/7: 898-889.

Furet, François 2007. A kvantifikáció a történettudományban. In Benda Gyula–Szekeres András (szerk.) Az Annales. A gazdaság-, társadalom- és művelődéstörténet francia változata. Budapest: L’Harmattan – Atelier. 301-316.

Garaczi Imre 2002. Foucault és a diskurzus rendje. In Loboczky János (szerk.) Filozófiai diskurzusok. Eger: EKF Líceum Kiadó. 325-338.

29

Girvan, Michelle – Newman, Mark E. J. 2002. Community structure in social and biological networks. Proceedings of the National Academy of Sciences. 99/12: 7821-7826.

Granovetter, Mark 1983. The strength of weak ties: A network theory revisited. Sociological Theory 1: 202-233.

Kovács Éva – Melegh Attila 2000. „Lehetett volna rosszabb is, mehettünk volna Amerikába is”. Vándorlástörténetek Erdély, Magyarország, Ausztria háromszögében. In Sik Endre–Tóth Judit (szerk.) Diskurzusok a vándorlásról. Budapest: MTA Politikatudományi Intézete. 93-154.

Kövér György 2011. Írott orális történelem. In Forrás. 43/7-8: 176-191. Maynard-Smith, J. – Szathmáry, E. 1995. The major transitions in evolution.

Oxford: W. H. Freeman. Mills, Charles Wright 1970. Hatalom, politika, technokraták. Budapest:

Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Thompson, Paul 1988. The Voice of the Past: Oral History. Oxford: Oxford. White, Douglas R. – Houseman, Michael 2003. The navigability of strong ties:

small worlds, tie strength, and network topology. Complexity. 8: 72-81.