Megjelent a Magyar Hírlap

VéleMény roVatában

2016

1.

Faggyas sándor kollégám a tegnapi lapszámban már megtette, de muszáj Folytatnom a kiállást donáth györgy mellett.

Egyszersmind tiltakozom az 1919-es és az 1945 utáni söpredék mai utódainak gyalázatos meg-nyilvánulásai ellen! Ezek, ha tehetnék, holnap vagy holnapután ismét ölnének. Épp oly kéje-sen, mint elődeik. Mindezeken túl pedig itt az idő kimondani, egyszer s mindenkorra elég volt abból, hogy pusztán a zsidó szenvedéstörténe-ten keresztül szemléljük a történelmet, és ennek alapján írjuk a hivatalos kánont. Elég volt, elég volt, elég volt! És akkor lássuk a tényeket. A Be-szélő 1988/2. számában, vagyis a rendszerváltás hajnalán Kubinyi Ferenc írt hosszú tanulmányt Az első magyar kirakatper címmel. Tehát, ismét-lem, a Beszélőben (!) olvashatjuk egyebek mel-lett a következőket:

„Akkor hát mi volt? Mi volt a »Magyar Testvé-ri Közösség?« A vád alá helyezett személyek és politikusok: Dr. Donáth György, az 1944. már-cius 19-e előtti parlament tagja, aki a zsidótör-vények tárgyalásakor tiltakozásul kivonult az ülésteremből, Szentmiklóssy István őrnagy, ki a nyilas Számonkérő Szék jóvoltából a Margit kör-úti és a sopronkőhidai börtönben raboskodott, Szent-Iványi Domokos volt diplomata, a moszk-vai fegyverszüneti bizottság tagja, Dalnoki Ve-ress Lajos ny. vezérezredes, kit a Szálasi-kor-mány halálra ítélt, Arany Bálint, Kiss Károly, Héder János. A nyomozó hatóságok a felsorolta-kat tekintették a »Magyar Közösség« nevű titkos szervezet vezetőinek.

A szervezet évtizedek óta létezett. Bölcsője Er-délyben ringott. Arra szövetkeztek, hogy a ro-mán, majd később a német expanzióval szemben egymást mint magyarokat segítsék az előrejutás-ban, hogy vezető állásban a magyar érdekeket szolgálják, mindenekelőtt az idegen befolyások ellen. A háború alatt ez a hitleri, Duna menti politika ellen irányult. Az orosz okkupáció után automatikusan a szovjet befolyás ellen fordult, és vált védekezéssé – elkerülhetetlenül – a vá-lasztásokon 17 százalékot kapott Kommunista Párt 50 százalékos hatalmi igényével szemben. Természetesen a tagok, fiatal népi értelmiségiek, Szabó Dezső egykori követői, Németh László

írásai által inspirált egyetemisták, fiatal katona-tisztek már 1945 előtt, de az után is tagjai marad-tak a közösségnek. Ideológiájuk szűkre szabta a magyarság ismérveit, nem volt idegen tőlük az enyhén fajvédő irányzat. Természetesen a kö-zösség tagjai az 1945 utáni politikai helyzetben mint a magyar nép 57 százaléka is, a Kisgazda-pártban vagy annak közelében tömörültek.”

Ugyanebben a tanulmányban olvashatjuk Do-náth György utolsó szó jogán elmondott szavait, többek között ezeket:

„Azt mondja a vád, hogy az elmúlt uralmi rend-szert akartuk jogfolytonossági alapon vissza-állítani. Véleményem szerint: Magyarország

Donáth György (1904-1947)

3

közjogi helyzetén március 19-e után csorba esett, teljesen szünetelt a szuverenitás. Így volt a német megszállás alatt, amikor a megszállók kegyeiből az úgynevezett jobboldali – kormány-zásra egyébként nem posszibilis elemek jutottak polcra, és így van ez ma is, az orosz megszállás alatt is. Ebből elsősorban az következik, hogy a nép túlnyomó többsége távol áll ezektől a kor-mányoktól és a történtekért nem tehető felelőssé. (…) Nem akarom azt mondani, hogy mártírok vagyunk, bár azt sem kívánom senkinek, hogy végigszenvedje azokat a fizikai és lelki élménye-ket, amelyeket letartóztatásom óta én is elvisel-tem. Azt mondta az ügyész úr, hogy a jogfolyto-nosság alapján, ha netán halálos ítélet hangzik el, remélhetőleg nem Tildy Zoltántól, hanem Horthy Miklóstól fogjuk a kegyelmet kérni. Ki kell jelentenem, hogy teljes nyugalommal néz-vén a bírói döntés elé, ha ez az ítélet valóban olyan súlyos lenne, mint ahogy azt az ügyész úr indítványozta, én semmiféle földi igazságszol-gáltatási fórumhoz nem fogok kegyelemért fo-lyamodni, de még csak fellebbezni sem fogok!”

Donáth György szobrának felavatását megaka-dályozta a csőcselék, így Gulyás Gergely, a Fi-desz alelnöke nem tudta elmondani megemlé-kező beszédét. Íme, néhány gondolat az el nem mondott beszédből:

„A világháború alatt mindvégig kormánypárti politikusként szemben állt a német nemzetiszo-cializmussal, a ’44-es megszállás után a világhá-ború végéig nem vett részt a közéletben. Amint az ellene folytatott koncepciós perben a bíróság előtt felidézte: 1944-ben javasolta, hogy a kép-viselőház Budapesten maradt tagjai üljenek

össze és deklarálják, hogy a soproni nyilas or-szággyűlés törvénytelen, »mi vagyunk a nem-zeti szuverenitás intézményesei változatlanul». A szovjet megszállást szintén élesen elutasító Donáth György a Magyar Testvéri Közösség tagjaként került a Honvédelmi Minisztérium kommunista irányítás alatt álló katonapolitikai osztályának a látókörébe. A ’44 után érdemben nem működő, viszont ’46-ban újra aktivizáló-dó Magyar Testvéri Közösségnek olyan tagjai voltak, mint Göncz Árpád, id. Antall József és Kosáry Domokos.”

Donáth György antiszemita volt?

Az volt. Mint korának számtalan kiváló, meg-fellebbezhetetlen tehetségű, nagyságú embe-re, akik nélkül egyszerűen nem is létezne ma-gyar kultúra és magyar história. Ha pusztán az antiszemitizmus elegendő ok lenne arra, hogy kitagadjunk valakit a magyar pant-heonból, akkor nem lenne ott helye Petőfi Sándornak, Herczeg Ferencnek, Kosztolányi Dezsőnek, Márai Sándornak, Németh László-nak, Illyés Gyulának, Szabó Dezsőnek, Féjá-nak, Erdei Ferencnek, Móricz Zsigmondnak – úgy általában a népieknek, és históriánk számtalan nagyságának. Ráadásul az antisze-mitizmus számos esetben vád csupán, s elég hozzá, ha valaki akár egyszer életében rosz-szat vagy igazat írt a zsidókról. Arról nem is beszélve, hogy a ’19-es patkánylázadásban és tömeggyilkosságokban sajnos felülreprezen-tált magyarországi zsidóság – tagjai többsé-gének akarata és szándékai ellenére – maga is tehet arról, hogy „kivívta” a többségi társada-lom mély ellenszenvét és haragját.

2.

egy korabeli „vicc” szerint a zsidó népbiztosok azért tartották az egyetlen gojt, garbai sándort maguk között, hogy legyen,

aki szombaton is aláírja a halálos ítéleteket.

Ez az egyetlen, fekete és borzalmas tréfa is ren-geteget elárul a kor hangulatáról. Arról, hogy milyen is volt az általános vélekedés a vöröster-rorról és a Tanácsköztársaságról.

Persze, ez a vélekedés már azelőtt elterjedt, hogy Kun Béláék hatalomra kerültek volna a

patkánylázadás szennyes hullámain. Móricz már 1918 végén feljegyzi naplójában, hogy a Néplapnál „fene nagy volt a zsidógyűlölet”. Ugyanő pedig Ady temetéséről így számol be: „Úriemberek és úrinők taposták egymást. Zsi-dók voltak. A zsidó frechség akkor világoso-dott ki előttem.”

4

Az a baj, hogy ez a frechség, ez a „csintalanság” aztán egyre borzalmasabb arcot öltött. S ahogy az őszirózsás forradalom Tanácsköztársasággá züllött (s ezt a végzetes züllést amúgy zsidóel-lenes pogromok is kísérték!), úgy vált láthatóvá ez a borzalmas arc az egész társadalom számára.

A bolsevik diktatúra vezetőinek több mint hatvan százaléka zsidó volt. Amikor ez a tény szóba ke-rül, azonnal „kötelező” megjegyezni, hogy ezek az emberek ugyan zsidónak születtek, de semmi közük sem volt a zsidósághoz, sőt, egyenesen megtagadták azt. Kun Béla mondja önmagáról: „Zsidó volt az apám, ellenben én nem marad-tam zsidó, mert szocialista lettem, kommunista lettem!” S hogy mikor mondta ezt? A Tanácsok Országos Gyűlésén, 1919 júniusában, ahol szinte felfoghatatlan antiszemita hangulat alakult ki! A küldöttek egy része azt kiabálta, hogy „dobjátok ki a zsidókat!”, másik részük pogromra buzdí-tó röplapokat osztogatott. (Lásd: Kádár Gábor – Vági Zoltán: Forradalmak kora: antiszemita pogromok és atrocitások 1918–19-ben.)

Kun Béla szavai nem sokat értek. Az ország a zsidókat látta a vörösterror mögött. Hiszen Kun Bélán kívül zsidó volt Böhm Vilmos, Landler Jenő, Lukács György, Hamburger Jenő, Rákosi Mátyás, Pogány József (népbiztosok), valamint a legközvetlenebb és legkegyetlenebb terrort irányító vezetők közül Korvin Ottó és Szamuely Tibor, továbbá a vörösterrorista különítménye-sek közül Cserny József, a kalocsai hóhér, a saját kezével nyolc embert felakasztó Kohn Kerekes Árpád vagy Szamuely kedvence, a szolnoki hó-hér, Stern Mózes.

S az általános hangulat és közvélekedés illuszt-rálásaképpen álljon itt egy részlet az imént emlí-tett tanulmányból:

„Mégis: bármit mondott Kun Béla, a többségi tár-sadalom percepciója egészen más volt. A kora-beli pesti vicc szerint ez a fiatal zsidók háborúja volt az öregek ellen. Mások úgy érezték, hogy az arisztokrácia és a pénzemberek elnyomása után a nép »egy új zsarnokságot vesz magára: a régi uraké helyett a zsidókét«. Az egyik kiadóhiva-tali igazgatója ekkoriban javasolta a sajtót fel-ügyelő direktóriumnak: »Megmondtam nekik, hogy az isten b... meg ezeket a pesti zsidókat, kell ezeknek hatféle címen olvasni ugyanazt? Legyen két lap, egy a zsidóknak, egy a magya-

roknak, a Népszava és a Világszabadság.« Júli-usban már az új rendszerben keserűen csalódott Móricz is az antiszemita interpretációt hangoz-tatja: »a zsidóság egyszerre a fölszínre kerül és elfoglalja az összes vezető pozíciót, kezében van minden irányítás. És minden másfajú ellen, aki ebbe az irányításba belefolyik, csak akkor felel meg feladatának, ha teljesen az ő szellemükben dolgozik: ha szellemében zsidóvá lesz… az új parlament: kész zsinagóga.«”

A Kádár–Vági-féle tanulmány erre is felhívja a figyelmet:

„A kommunista diktatúra kezdetén sokan még bíztak egy új, jobb rendszerben. Ez a pozitív at-titűd helyenként a zsidókra is jó fényt vetett. A hatalomátvétel után Somogyban még azt mond-ta egy parasztember: »A zsidóság most jóvátett minden csalást, amit eddig csinált, mert a sze-gények pártjára állt.« Utólag Móricz is azt írta, hogy hálás volt a zsidóknak, Messiás-népnek tartotta őket, és azt hitte, »az egész proletárság-

Kun (Kohn) Béla (1886-1938)

5

nak megváltója a zsidóság. Oroszországban is, Németországban is, úgy, mint nálunk is…« A kezdeti lelkesedés azonban gyorsan elmúlt. Az ideológia ellenére még a kommunisták és balol-daliak között is erős volt a zsidógyűlölet.”

S hogy ez a gyűlölet meddig merészkedett el?

„(…) a közvélemény nagy része a kommunis-ta diktatúrát zsidó lázadásként értelmezte. »A kommunizmus most megbukott: ez nem az eszme, hanem a zsidóság bukása.« – írta a bal-oldallal és kommunizmussal egyébként szim-patizáló Móricz Zsigmond a diktatúra utolsó

napján. Két hét múlva, augusztus 12-én így fo-galmazott: »Pedig most borzasztóan fel vagyok lázadva a zsidók ellen. És most nem bánom, hogy a keresztények el vannak szánva, hogy most valami belső pogrom által kidobják ma-guk közül a zsidókat.« Egy hét múlva elvitték a csendőrök. Az író belső pogromot várt. Ha-marosan azonban nem csupán a vörösuralom gazdaság- és társadalompolitikájának áldozatai (üldözött földbirtokosok, elcsapott tisztviselők, az erőszakos szövetkezetesítés, a rekvirálások, behívók és a vörösterror által nyomorgatott ag-rárnépesség) körében törtek felszínre a zsidóel-lenes indulatok.” (Id.mű.)

3.

Az előzőekben Azt próbáltAm megmutAtni, hogy A tAnács-köztársaság korbácsolta Fel az országban az antiszemita

indulatokat.

Az előzőekben azt próbáltam megmutatni, hogy a Tanácsköztársaság korbácsolta fel az ország-ban az antiszemita indulatokat, s hogy ez alól nem tudták magukat kivonni a legkiválóbbak, legműveltebbek, legtehetségesebbek, leghala-dóbb, legnagyszerűbb gondolkodók és alkotók sem. Móriczot hoztam példának, maradjunk még őnála egy rövid ideig. Naplójában egyebek mellett ezt olvashatjuk:

„Két zsidó ül a hajón velem szemben. Valami rá-kényszerít, a most bennem forrongó tűnődések a zsidóság szerepéről, hogy erősen nézzem őket, s megállapítsam a lényüket. Az egyik lehet 62 éves, a másik 36. Lehetnek apa és fiú is, bár a mi gyakorlatlan, keresztyén szemünknek minden két zsidóban van annyi hasonlóság, amennyit ritkán látni ker. családtagok közt. Orruk, fülük nagy, szájuk furcsa, alsó ajkuk előredagad; olyan száj, amelyet mindig undorral láttam, úgy hogy el kellett fordítani róla a szemem. Hányásinger támadt a torkomban ettől a szájtól, s mivel ösz-tönszerűleg mindig védekeztem attól, hogy a kellemetlen képzetekkel, halál, betegség, undor dolgaival foglalkozzam, nem is tudnám, miért: de most rájöttem, a megfigyelés erőszakja alatt, hogy ez az undor erotikus. Ez a száj erotikus ta-padást ígér, s ez homosexuális iszonyt kelt. Sze-mük apró s olyan szem, amit folyton csipásnak

látunk. Vastag szemöldök, középen kettős ránc. Óriási áll a fiatalnál, az öregnél viszont korcs, degenerált kiscsontú áll a lefittyent ajak alatt. A fiatal nagy álla miatt olyan pofoncsapott fej, az öreg pedig egy kis vakarcs héjafej. (…) A zsidó azonnal, egyénileg s rögtön, ebben a percben érvényesülni akar. Várakozás nélkül, türelem nélkül, beosztás nélkül rögtön, mindent, mohón akar bekapni. Nincs ideje ideálokért, eszmékért, ábrándért dolgozni, nincs ideje várni, tűrni, nélkülözni: ő amit rögtön meg tud csinálni, azt rögtön meg is csinálja. Vadul, nyersen, minden-ki rovására, tele akarja szívni magát, felfúvód-ni, élvezni, kiélni, kéjelegni, tobzódni, hányá-sig zabálni és felpuffadásig uralkodni. (…) Azt mondta egy csaknem százéves paraszt nekem a millennium évében: »aki nem tud tűrni, nem fog uralkodni«. A zsidóság, míg tűrni meg nem tanul ideálokért, távoli célért: addig nem fog az idegen fajú néptömegen uralkodni. A zsidóság a saját faji céljaiért igen, azért tudott tűrni. Csak-nem két teljes ezredévet élt át idegen fajok közt szétszórva, és nem olvadt be, nem tűnt el: fenn-tartotta magát a jövőre, az egész világon, a világ minden népén való uralkodásra. Ma úgy látszik, mintha megjött volna az alkalom az ezredéves álom beteljesedésére: s mikor megjött az idő, kitűnik a cél hiábavalósága. Idegen faj idegen fajon nem uralkodhatik. Azt leigázhatja, lenyű-

6

gözheti, kiszipolyozhatja, de nem lesz vezetője.” (Móricz Zsigmond: Naplójegyzetek, 1919. Bp, 2006., 177–186. o.)

Ennek a kétségkívül mélyen antiszemita írásnak a kapcsán teszi fel a kérdést a Népszabadság is, persze még 2005-ben, hogy tényleg antiszemita volt-e Móricz? (Móricz és a zsidókérdés, Nép-szabadság, 2005. május 6.)

A cikk válasza a kérdésre az, hogy nem, és érve-lése ismerős. Nézzük!

„Hegyi Katalin, a Petőfi Irodalmi Múzeum mun-katársa szerint ezzel a kérdéssel tanulmányok egész sorának kellene foglalkozni, és nem első-sorban irodalomtörténészeknek, hanem történé-szeknek kellene feltárni ezt a bonyolult kérdést.

Móricz ellenérzése a zsidósággal szemben nem volt különös jelenség a múlt század tízes éveiben – egy idő után Ady Endrét is zavarta anyagi függősége Hatvany Lajostól –, mégsem tekinthető egyikük sem antiszemitának. Ami-kor Móricz papírra vetette fenntartásait, éppen csak véget ért a vörösterror az országban. Hegyi Katalin úgy látja, hogy a zsidókkal szembeni ellenérzés nem jelentett egyet a későbbi zsidó-törvények elfogadásával. Sokakat ugyan irritált a zsidók kulturáltsága, gyors polgárosodása, nyelvérzéke, összetartása, de például Móricz az első zsidótörvény után azonnal kárhoztatta a jogszabályt, és mint olvasható, kifejezetten a zsidók mellé állt. 1919-ben Móricz egyetértett Károlyi Mihály földosztó törekvéseivel, brosú-rákat adott ki A földtörvény kiskátéja és Nép-

szavazás a földreformról címmel – Horthyék épp ezért meghurcolták, két hétig vizsgálati fogságban tartották. Móricz a fehérterror ki-szolgáltatottságának megrázó élményéből írta meg Légy jó mindhalálig című regényét. Tehát A kommunizmus után című napló a vörösterror élményéből fakad, a szépirodalmi mű pedig a fehérterroréból.”

Ez világos beszéd. Tehát a Tanácsköztársaság és a vörösterror utáni antiszemitizmus „termé-szetes” és érthető, ami alól magától értetődő módon nem tudta magát kivonni sem Móricz, sem Ady. Rendben van, mi is így látjuk. Csak az nem világos mindezek után, hogy ha a legki-válóbbaknak, legokosabbaknak és legművelteb-beknek megbocsátjuk a vörösterror és a „zsidó lázadás” okozta antiszemitizmust, akkor vajon miért nem bocsátjuk meg ugyanezt a népnek?

Rendben. Éppen ezért ideje feltenni a kérdést: vajon miért csodálkozunk azon, hogy az egysze-rű parasztember, akinek meghatározó élménye volt, amikor a „zsidók” betörtek a falujába, és agyonverték vagy lámpavasra húzták a papját, a bírót és mindenkit, aki nem tetszett nekik, akit a „zsidók” azzal fenyegettek, hogy a templomá-ból mozit csinálnak, nos, miért tartjuk megdöb-bentőnek, ha ez a parasztember húsz évvel ké-sőbb „részvéttelenül” nézte, ahogy a csendőrök elhurcolják falujából a zsidókat?

Ez a fontos kérdés, amikor antiszemitizmusról töprengünk, és ez a kérdés sok további kérdést vet fel. Például azt, hogy kinek lehet szobra eb-ben az országban, és ki döntheti ezt el?

4.

a történelem kanonizálása, az emlékezetpolitika, továbbá a nyelvpolitikA meghAtározó hAtAlmi tényező.

A Kádár-rendszer mindhárommal élt (magától értetődő módon), és ennek so-rán éppen a Tanácsköztársaság kanoni-zálásával, heroizálásával, valamint az ’56-os forradalom deheroizálásával és kriminalizálásával merült legmélyebb-re a becstelenség, aljasság és hazugság mocsarában.

Az volt a tévképzetünk, hogy a rendszervál-tást követően ez éppoly magától értetődő módon fog helyre billenni, s az addig hivata-los történelmi és irodalmi kánon, az emléke-zetpolitikai és nyelvpolitikai erőtér meg fog változni.

Nem ez történt.

7

S ez egyszerűen érthetetlen.

Ameddig ez a munka nincs elvégezve, addig a társadalom kollektív tudatában, lelkében, mindezek mélyrétegeiben nem történik meg a rendszerváltás. Holott a rendszerváltás valódi értelme a felépítményen (demokratikus intéz-ményrendszer kiépülése és működése stb. stb.) túl csak ebben találhatja meg igazi értelmét.

Rákosiék majd Kádárék piedesztálra emelték a Tanácsköztársaságot, annak minden hóhérát, gyilkosát, csatornatöltelék gazemberét (a fran-ciák ugyanezt megtették a jakobinusokkal!), és ezzel párhuzamosan – hiszen így szükségsze-rű! – kiátkozták, kriminalizálták, embertelennek nyilvánították és láttatták a Horthy-rendszer egészét. Az egyenlet mindkét oldala szemensze-dett hazugság és történelemhamisítás, még sincs semmi változás.

A Vérmezőn egykor integető Kun Béla kikerült ugyan a szoborparkba (micsoda vita kísérte ezt a

kikerülést már a rendszerváltoztatás hajnalán!), de alapjaiban semmi sem változott.

Ma negyvenhat utca őrzi Korvin Ottó emlékét (és egy bezárt kórház).

Korvin (Klein) Ottó a Forradalmi Szocialis-ták nevű mozgalom egyik vezetője, később, a Tanácsköztársaság alatt a Belügyi Népbiztos-ságot vezeti. Ő és László Jenő utasítja a For-radalmi Törvényszéket, hogy hozzon halálos ítéleteket számos „polgári elem” ellen. A hír-hedt Cserny-különítmény embereit osztják be Korvin alá a politikai nyomozó osztályon.

Korvin Ottó egy gyilkos. A patkánylázadás egyik vezetője, ikonikus alakja, véreskezű hó-héra. Ennek ellenére magától értetődő, hogy utcák tucatjai őrizzék becstelen emlékezetét.

Szabó Ervin nevét őrzi a főváros könyvtára.

Szabó (Schlesinger) Ervin már 1901-től a Fővárosi Könyvtár munkatársa, és semmi kétség, ő indította el a könyvtári hálózat ki-építését, és igyekezett a műveltséget elterjesz-teni a legszegényebb néprétegek körében is. Ugyanakkor feltétlen híve volt a kommunista terrornak és a proletárforradalomnak. Szin-tén tagja volt a Forradalmi Szocialisták nevű csoportnak, s mint ilyen, egyik kitervelője a Tisza István elleni harmadik, sikertelen me-rényletnek.

Minimum kérdéses, hogy Szabó Ervin életútja elég feddhetetlen-e ahhoz, hogy egy könyvtár állítson neki emléket. De ez a kérdés még csak fel sem merült soha.

Sallai Imre nevét is utcák őrzik a mai Magyar-országon.

Sallai Korvin Ottó „jobbkeze”, a Tanácsköz-társaság alatt a Belügyi Népbiztosság Politi-kai Osztályát vezeti. Pusztán ebbéli stalluma bizonyítja, hogy egy gyilkossal van dolgunk. Moszkvába emigrál, ahonnét Kun Béla kül-di vissza Magyarországra, hogy folytassa a kommunista mozgalom szervezését. Salla-it tévesen, koholt vádak alapján végzik ki, mondván, részt vett a biatorbágyi merénylet-ben. Mikor kivitték a bitó alá, Kun Bélát éltet-te. Koholt vádak alapján történt kivégzésén Korvin (Klein) Ottó (1894-1919)

8

kívül mi indokolja vajon, hogy utcák őrizzék nevét és emlékét?S mi indokolja a Galilei Kör tagjainak, a for-radalmi szocialistáknak mai napig tartó kul-tuszát? A magyarországi baloldal miért ra-gaszkodik ezeknek az alakoknak „dicsőséges emlékezetéhez”, mi fűzi össze őket ezekkel a gyilkosokkal, valamint Duczynska Ilonával, Kelen Jolánnal, Kelen Józseffel, Komját Ala-dárral, Révai Józseffel, Sinkó Ervinnel, De-mény Ottóval és Demény Pállal?

Vajon miért van utca elnevezve ma is Mosoly-gó Antalról, például Nyíregyházán?

Kínzó és megválaszolatlan kérdések ezek, de messze nem a leg kínzóbbak!

Az igazán kínzó kérdés, hogy miképpen le-het elegendő a teljes kiátkozáshoz az „anti-szemitizmus” vádja, még akkor is, ha nem csupán vád, és miért nem számít, ha valaki valódi gyilkos volt, amennyiben „balolda-liként”, kommunistaként vált gyilkossá?

Hogyan lehetséges, hogy a magyarorszá-gi baloldal a mai napig engesztelhetetlenül gyűlöli Herczeg Ferencet, Tormay Cécile-t, Nyirő Józsefet, Wass Albertet, Szabó Dezsőt, Prohászka Ottokárt, de még Mindszenty Jó-zsefet is? Gyűlölik az emléküket, gyűlölik az életművüket, de Korvin Ottóval nincsen semmi bajuk. S valószínűleg Kun Bélával és Szamuelyvel sincs, csak ezt nem merik még hangosan kimondani, s ez lenne a rendszer-változtatás sikere…

A legárulkodóbb momentum pedig Lukács György feltétlen tisztelete.

S ezek a kérdések merülnek fel újra és újra, és ezekkel a kérdésekkel nem tudunk, vagy nem akarunk mit kezdeni, inkább hagyjuk, hogy mérgezzék a lelkeket, és továbbra is belebetegedjünk a kibeszéletlenségbe. S mindennek legkézzelfoghatóbb példája a Hóman-szoborral kapcsolatos ügy. Hó-man és Lukács párhuzamba állítása pedig választ ad sok mindenre. Ezzel folytatjuk.

5.

1885-öt írunk. ebben az évben két gyermek születik budapesten, akiknek sorsa, pályája és utóélete meghatározó Fontosságú

jelen értekezésünk szempontjából.

1885-öt írunk. Egy német gyökerű, felső közé-posztálybéli családban fiúgyermek születik. A keresztségben a Bálint nevet kapja. 1885-öt írunk. Egy zsidó gyökerű, felső középosztálybé-li családban fiúgyermek születik. A György ne-vet kapja. Hóman Bálintról és Lukács Györgyről van szó.

Egyikük történész lesz, a másik filozófus. Mind-járt az elején szögezzük le: szakmai, eszmei, értelmiségi tevékenységüket egy évszázad el-teltével sem vitatja senki. (A legújabb kori, a Hó-man-szobor okán fellángolt vitákban egyesek ugyan megkísérelték Hóman történészi teljesít-ményét megkérdőjelezni, de ez egyáltalán nem számít, ugyanis ezek a paprikajancsik semmit sem tudnak Hóman történészi teljesítményéről, ez irányú megnyilvánulásaik kizárólag politika-ilag motivált aljasságnak minősülnek.)

Megszületik a két fiúgyermek, egy keresztény és egy zsidó.

A keresztény Hóman – tudós apja nyomdokain járva – bölcsészdoktori diplomát szerez, s már 1916-ban egyetemi magántanár. A Széchényi Könyvtár igazgatójává is kinevezik, majd ’23-tól a Nemzeti Múzeum igazgatója. Már 1929-ben rendes tagja lesz a Tudományos Akadémiának. Történészi pályájának megkoronázása a Szekfű Gyulával közösen írt hatalmas mű, a Magyar Történet. Vallás- és közoktatásügyi minisz-terként – e tisztséget mind a Gömbös-, mind a Darányi-, továbbá a Teleki-, a Bárdossy- és a Kál-lay-kormányban betöltötte – méltó utóda Kle-belsberg Kunónak. Ő viszi keresztül az egységes középiskolai törvényt, amely megszüntette a hu-mán és reálgimnáziumokat, egységesítve őket, illetve létrehozta a szakközépiskolai hálózatot.

9

Oktatáspolitikájának vezérelve az volt, hogy megszüntesse az iskolatípusok közötti különbsé-geket, szélesítse az oktatásban és a művelődés-ben résztvevők körét. Szinte mániákusan harcolt azért, hogy a szegény, ám tehetséges gyermekek ne kallódjanak el. Megalapította a Horthy-ösz-töndíjat, ezen keresztül évente ezer szegény pa-rasztgyerek tanulását támogatta a középiskolától egészen az egyetemig. Bábáskodott a Bolyai- és a Győrffy-kollégium létrehozásánál, amelyek tan-díjmentességet biztosítottak a szegény gyerekek számára. Hóman indította el a nyolcosztályos általános iskolát is, hogy az alsóbb néprétegek általános műveltségét emelje. Hóman Bálint Szé-kesfehérvár országgyűlési képviselője volt. Neki köszönhető, hogy az akkor amúgy is fejlődésben lévő koronázóváros (1938-ban volt a Szent Ist-ván-emlékév, Hóman 1932-től egészen 1945-ig a város képviselője volt) páratlan fejlődésen ment keresztül. Hóman óvodákat, iskolákat, közmű-velődési intézményeket alapított, de később vi-lághírűvé vált ipari létesítmények létrehozása is az ő érdeme. Ő alapította mind a Videoton, mind az Ikarus elődjét, valamint a Danuvia Fegyver-gyárat és a KÖFÉM-et is.

Hóman politikusi pályafutását meghatározta a németbarátság és az antiszemitizmus. Német-barátsága – miképpen ezt a népbíróság előtt tett vallomásában mind Szekfű, mind Kosáry ki-hangsúlyozta – pusztán reálpolitikai meggyőző-dés volt, úgy ítélte meg, hogy az európai erővi-szonyok ismeretében Magyarországnak muszáj „jóban lennie” Németországgal. Antiszemitiz-musa korának antiszemitizmusából fakadt, mint keresztény, felső-középosztálybeli család tagja, ő is megszenvedte a Tanácsköztársaság tombo-lását, és azt a zsidók bűnének látták és tartották számon.

Hóman megszavazta az ország hadba lépését a Szovjetunió ellen, ellenezte a kiugrási kísérle-tet, és a szövetségesekkel kezdett tárgyalásokat, mindvégig megtartotta képviselői mandátumát, így a Szálasi-féle parlamentnek is tagja maradt. Mindezek ellenére az ország német megszállá-sát hevesen ellenezte, továbbá emberbarátként kifejezetten sajnálta a zsidókkal történteket. Úgy, hogy mindezt megelőzően előkészítője, tá-mogatója és értelemszerűen megszavazója volt a zsidótörvényeknek.

A Népbíróság 1946. március 23-án hozott első-fokú ítéletében egyebek mellett ezt olvashatjuk: „A népbíróság előtt egy pszichológiai rejtély áll Hóman Bálint tevékenységével kapcsolatban. Ugyanis az egyik oldalon, kifelé, a legteljesebb németbarátságot, a németek legteljesebb kiszol-gálását hirdette, és politikai ténykedése is erre irányult, a másik oldalon pedig nagyon sok em-bernek segítségére sietett, a hozzá közelállók-nak, akik többek között az üldözöttekhez tartoz-tak, továbbá akik a baloldali gondolat képviselői voltak, semmi tekintetben nem ártott, sőt maga körül ezeket az embereket meghagyta, és rajtuk minden vonatkozásban segíteni akart”.

Ugyanakkor Hóman Bálint ezt írta Telekinek még 1940-ben:

„A zsidókérdésben végre szakítani kell a komp-romisszumok rendszerével. (…) Tudatára kell ébrednünk végre, hogy a zsidó ellensége kell, hogy legyen a mai kormányrendszernek.(…) Ebből nyilvánvalóan következik, hogy zsidó-kat semminemű hatalmi pozícióban, sem a köz-igazgatásban, sem a bírói székben, sem az isko-lában nem lehet megtűrni, nekik a gazdasági életben sem szabad tanácsadói, irányító, vezető

Hóman Bálint (1885-1951)

10

szerepet a kezükben hagyni. A meglévő zsidó-törvény rossz. Ezért mielőbb meg kell hozni az új, egy-két szakaszos törvényt, mely faji alapra helyezkedik.”

Így áll előttünk Hóman Bálint, az 1885-ben keresztény kisfiúként megszülető ember, az iskolaalapító, a szegények támogatója, a közoktatás megreformálója, Székesfehér-vár jótevője, a tudós történész, akit anti-

szemita politikusként és az ország háború-ban tartásának híveként komoly felelősség terhel a magyarság huszadik századi tra-gédiájáért. Parancsot gyilkosságra soha ki nem adott, vér a kezéhez nem tapadt. A népbíróság életfogytig tartó börtönre ítél-te, megkínozták, halálra éheztették, aka-démiai tagságától megfosztották, a váci fegyházban halt kínhalált 1951-ben. Mind-ezek után lássuk Lukács György életútját!

6.

hóman bálint életútja után ismerkedjünk meg lukács györgyével.

Lukács (Löwinger) György tehát szintén 1885-ben látta meg a napvilágot egy jómó-dú, felső középosztálybeli zsidó családban. Apja az Általános Hitelbank igazgatója volt, aki zsidó származása ellenére nemesi ran-got vásárolt magának, s lett Szegedi Lukács (Löwinger) József.

Lukács György jogi egyetemre járt, Kolozs-váron szerezte meg diplomáját, majd külföl-dön, Berlinben tanult. Már tizenkilenc éves korában beleveti magát a közéletbe, és meg-alapítja a Thália Társaságot. De alapító tagja a Vasárnapi Körnek és a Galilei Körnek is. Ebben az időszakban szoros kapcsolat fűzi Balázs Bélához, kettejük viszonyát Lenkei Júlia irodalmi „fegyverbarátságnak” nevezi. Balázs Béla 1918 után értetlenül áll Lukács „bolsevik fordulata” felett.

Besorozzák 1915-ben, ám 1916-ban felmen-tik a fegyveres szolgálat alól. (Érdekes, ez valahogy jellemző erre a körre, Korvin Ottó is megússza a katonai szolgálatot.)

A Kommunista Pártba 1918-ban lép be, 1919 elejétől a Vörös Újságot szerkeszti. A Tanácsköztársaság elején előbb a közokta-tásügyi népbiztos helyettese, majd a Forra-dalmi Kormányzótanács népbiztosa, végül a Vörös Hadsereg politikai biztosa.

Lukács és Szamuely a terror két legfőbb apostola. Lukács szerint „a vörösterror a

hatalomra jutott proletárosztály elszánt, erőszakra is kész akaratának intézményes formája avégből, hogy a szocializmushoz vezető út akadályait eltakarítsa a maga út-jából”. Egy 1919 tavaszi cikkében pedig, amely a Népszavában jelent meg, egyebek mellett ezt olvashatjuk: „Az államhatalom birtoka azt jelenti, hogy itt a pillanat az egy-kor elnyomó osztályok megsemmisítésére. Itt a pillanat, de élni is kell vele!”

Elv- és harcostársa, Szamuely pedig így szó-nokolt Győrben: „A hatalom a kezünkben van. Aki azt akarja, hogy visszatérjen a régi uralom, azt kíméletlenül fel kell akasztani. Most szükség lesz arra, hogy vér ömöljön. Hatalmassá fog tenni bennünket a vér. A vér lesz az, mely az igazi kommünvilághoz elvezet minket. Ki fogjuk irtani, ha kell, az egész burzsoáziát!”

A terror, a gyilkosságok, az erőszak elméleti megalapozása mellett Lukács György tevő-legesen is részt vesz emberek meggyilkolá-sában.

A magyar csapatok a rakamazi sikeres tá-madást követően megkísérelték harapó-fogóba zárni a románokat, ám a román 16. hadosztály és a 20. gyalogos hadosztály katonái megállították az előrenyomulást, majd Tiszafürednél szétverték a magyarok hídfőállását. A visszavonuló katonákat Lu-kács György Poroszlón sorba állíttatta, majd

11

megtizedeltette őket. Így személyes paran-csára nyolc embert lőttek főbe a poroszlói árokparton.

Lukács a patkánylázadás után sokáig buj-kált, majd Bécsbe, a menekülő kommunisták és terrorlegények, különítményesek Mekká-jába emigrált, ahol a város szocdem polgár-mestere tárt karokkal fogadta őket.Lukács tagja lesz a magyar kommunista párt Bécsben működő Ideiglenes Központi Bizottságának, amelyből 1921-ben kilép. Az úgynevezett Landler-frakció tagjaként vesz részt a III. Komintern munkájában Moszkvá-ban. Megnősül, majd 1926-tól a Marx–Eng-els–Lenin Intézet tudományos munkatársa. Sok vizet nem zavar, így megússza a sztálini tisztogatásokat, bár 1941-ben az NKVD le-tartóztatja és Taskentbe száműzik.

A háború után visszatér Budapestre. Bevá-lasztják 1948-ban a Tudományos Akadémia rendes tagjai közé, 1949-től országgyűlési képviselő. Erről a tisztségéről 1951-ben le-mond, de 1953-ban már újra képviselő. Tart egy előadást 1956-ban a Petőfi-körben, de Nagy Imrével, annak „programnélkülisége”

okán nem keresi a kapcsolatot. A forrada-lom leverése után ő is a jugoszláv követség-re menekül, de kijön onnan, és a szovjetek letartóztatják. Romániába viszik őt is, ahon-nan hamar, 1957 áprilisában hazatér.1967-ben rehabilitálták, felajánlották neki az MSZMP-tagságot, méghozzá visszamenő-leges hatállyal, jogfolytonosan. Ezt Lukács elfogadta.

Tanítványai, a „Lukács-óvoda” tagjai közül számosan a rendszerváltás idején az SZDSZ soraiban politizáltak. Ezek közé tartozott Kis János is.

Egy korabeli, hetvenes évekbeli, vendéglá-tó-ipari főiskolásoknak szánt társadalom-tudományi jegyzetben olvasható Lukács György egyik tétele: „az ember nem öli meg az anyját, csak ha osztályellenség”.

Lukács személyesen járt el annak érdekében, hogy elhallgattassák, tönkretegyék, emigrá-cióba kényszerítsék a magyar szellemi élet olyan nagyságait, mint a filozófus Hamvas Bélát, Kerényi Károlyt, Prohászka Lajost, az írók közül Nemes Nagy Ágnest vagy Weö-res Sándort.

Nyolcvanhat évesen, 1971-ben halt meg.

Thomas Mann – akit Lukács személyesen is ismert – róla mintázta a Varázshegyben Naphta alakját, a zsidóból lett jezsuitáét, aki Settembrinivel harcol Hans Castorp lelkéért.

„Sajnálom, hogy nem tetszik, amit mon-dok, de kötelességünk, hogy a jelenségeket különválasszuk, rendezzük, és a Homo Dei eszméjét ne szennyezzük be tisztátalan alko-tóelemekkel. Ti, olaszok feltaláltátok a vál-tóüzletet és a bankot: Isten bocsássa meg! De az angolok feltalálták a gazdasági alapokra fektetett társadalomtudományt, és ezt az ember géniusza sosem bocsátja meg nekik.”

Ezt Naphta mondja a Varázshegyben. S eb-ben sok az igazság. Nem úgy, mint Lukács György mai megítélésében. Lukácsnak ma szobra áll Budapesten, emlékét feltétlen tisz-telettel illik emlegetni. Akadémiai tagsága jogfolytonos. A nimbusza is…

Lukács (Löwinger) György (1885-1971)

12

7.

miután vázlatosan megismertük hóman és lukács életútját, ta-lán érdemes eltöprengenünk azon, honnan is ered kettejük meg-

ítélésének különbsége.

Miután vázlatosan megismertük Hóman és Lu-kács életútját, talán érdemes eltöprengenünk azon, honnan is ered kettejük megítélésének kü-lönbsége, miért lehet egyikük tagja a kánonnak, miért állhat szobra köztéren és a Corvinus egye-temen is, míg a másiknak nem?

Az életút ismeretében kimondhatjuk: Hóman is-kolaalapító volt, emberbarát, a szegények párt-fogója és istápolója, reformer, Székesfehérvár felvirágoztatója (ezért akarták ott felállítani a szobrát), ezen felül tudós történész. Ugyanakkor antiszemita politikus, a zsidótörvények előké-szítője és támogatója, aki mindvégig, a józan ész határain messze túl támogatta Magyarország második világháborús részvételét, és kitartott akkor is tév- és rögeszméi mellett, amikor már nem lehetett kitartani.

Lukács György szintúgy tudós filozófus, világhí-rű gondolkodó. Ugyanakkor egész életében egy gyilkos eszme és ideológia lelkes híve, támoga-tója, sőt ideológusa. Élete egy szakaszában pedig valódi terrorista, gyilkos, akinek kezéhez nem áttételesen, hanem a legvalóságosabban is vér tapad. Még az 1956-os tisztítótűzben sem merít-kezett meg, inkább utóbb elfogadta ’56 leverői-nek és vérbefojtóinak kinyújtott jobbját, belépett közéjük, és élete végéig – igazi szellemi verőle-gényként – azzal volt elfoglalva, hogy „kiirtsa”, eltüntesse a magyar szellemi életből a „polgári” elemeket, gondolkodókat, írókat és alkotókat. Hóman Bálint és Lukács György ugyanannak a kornak – rettenetes kornak – voltak gyermekei.

Társadalmi státusuk – születésük pillanatában – azonos. Mindketten a felső-középosztályból ér-keznek, bár egyikük keresztény, másikuk pedig zsidó. De a zsidó asszimilálódott, polgári zsidó, aki már nemesi oklevelet, kutyabőrt is vásárol magának, s ezt nagyon fontos megjegyeznünk, majd később látni fogjuk, miért.

Hóman és Lukács politikai szerepvállalása, a politika színpadán játszott szerepük, viselt dol-

gaik minden józanul gondolkodó ember számá-ra elfogadhatatlanok. Hóman Bálint és Lukács György egyaránt elkövette az egyik legna-gyobb bűnt: hittek a kollektív bűnösségben, és résztvevői voltak a kollektív bűnösség alapján alkalmazott büntetéseknek, megtorlásoknak, igazságtalanságoknak. Hómant is elsodorta a Tanácsköztársaság, a patkánylázadás kiváltotta általános antiszemita hullám, s a zsidók általá-nos bűnösségét hangoztatva, faji alapon a kire-kesztés álláspontjára helyezkedett, és magyar állampolgárokat kívánt kirekeszteni a társada-lomból.

A zsidó Lukács ezzel szemben ideológusa lett egy embertelen, terrorista eszmerendszernek, amely csak fegyver és vér által tudta elképzelni az emberi haladást, amely abban hitt, hogy az emberiség végső boldogságához hullahegyeken át vezet az út. Lukács nem faji, hanem osztály alapon gondolta kirekeszteni, sőt, kiirtani az emberek egy részét, s – ellentétben Hómannal! – ideológiáját tevőlegesen is képviselte, vagyis részese volt személyesen is emberek meggyilko-lásának. S Lukács élete végéig kitartott az eszme mellett, s embertársai tönkretételét élete végéig gyakorolta. Hómant, a keresztény történészt a háború után háborús bűnösként elítélték, aka-démiai tagságától megfosztották, a szó legszoro-sabb értelmében halálra kínozták, holttestét jel-telen tömegsírba hajították a váci rabtemetőben. Lukácsot, a zsidó filozófust élete végéig a leg-nagyobb megbecsülés övezte. Világhírén csor-ba nem esett, ha saját elvtársai olykor mellőz-ték egy kicsit, az csak jót tett neki és nimbuszát növelte. Kommunista kultúrpolitikus lett 1945 után, iskolájában nőtt fel a rendszerváltás nem-zedékének egyik markáns ága (ami sok mindent megmagyaráz a rendszerváltással kapcsolatban is). Lukács akadémiai tagsága jogfolytonos, Bu-dapesten szobra áll, a hivatalos kánon egyik leg-megbecsültebb, leginkább kikezdhetetlen alakja.

Huszonhat évvel a rendszerváltoztatás után ideje feltenni a kérdést: rendben van ez így?

13

Nem. Nyilván nincs rendben. Ma vannak, akik csak a keresztény történészt tagadnák ki továbbra is a kánonból, hajítanák emlékét és szobrát a szemétre. Vannak – kevesebben – akik Lukács emlékezetével és szobrával tennék ugyanezt, és vannak, akik mindkettejüket a szemétre vetnék. Érdekes írás jelent meg ebben a tárgykörben a Népszabadságban, még 2015 nyarán, Bodnár Dániel tollából: „Végezetül ér-demes néhány mondatban kitérni arra a nagy-fokú tájékozódásképtelenségre, ami ennek az abszurd folyamatnak az örvén újra a felszínre került. Abba a korlátozott hatókörű diskur-zusba, amely meglehetősen egyoldalú módon zajlott a konzervatív sajtóban, természetesen beköszönt a relativizálás szelleme is. Lukács György, a nyolc ember halálát követelő porosz-lói tizedelés egyik elrendelője 1948-as akadémi-ai tagsága máig fennáll, és ennek »botránya« kerül összevetésre Hóman 1929-ben elnyert, majd 1946-ban visszavont tagságának kérdésé-vel. Szükséges rögzíteni, hogy Lukács (fel nem mentve őt aljas tettei alól, és nem kitérve a szel-

lemi diktatúrában vállalt szerepére) az 1918-tól a háború végéig terjedő időszakot nagyobb részt elvtársai által elrendelt számkivetésben, a hábo-rú utáni időszak egy jelentős részét indexen, szellemi száműzetésben töltötte. Hóman élet-útjának legnagyobb részében ezzel szemben hatalmi pozícióból hajtotta végre sokszor vál-lalhatatlan tetteit. Az, hogy Lukács Györgynek, a magyar nyelven (is) egyetlen ténylegesen vi-lághírű, huszadik századi humántudományos gondolkodónak helye van a nemzeti intellektu-ális kánonban, éppoly megkérdőjelezhetetlen, mint Hóman hasonló pozíciója. Az azonban, hogy bármelyiküket politikailag vagy jogilag rehabilitálni kellene, önmagában is tisztesség-telen felvetés. Egy erkölcsileg feddhetetlenként nyilvántartott intézmény, az Akadémia tagsá-gának nyilvánvalóan rossz szándékú kérdése így egyedül úgy vethető fel: van-e helye Lu-kács Györgynek – és erről akár nyilvános vita is kezdeményezhető – benne. De olyan felszó-lításként semmi esetre sem, hogy Hómannak legyen újra helye a tagok között.”

8.

létezhet felelős gondolkodás és megoldás is.

Például az, ha Hóman és Lukács érdemeit egyaránt elismerjük, ezzel együtt pedig nem hallgatjuk el egyikük bűneit sem. Leginkább az okulásunk okán. S akkor szobraik felett ott lebeghetne az örök figyelmeztetés: Erényeiket elismerjük és tiszteljük, bűneiket megvetjük és örökre elvetjük.

De valami akadályozza ezt a természetesnek és egyszerűnek tűnő megoldást, ezt a lehető-séget. Kár lenne, ha örökre így maradna. Több okból is. Először azért, mert egy esetben már sikerült konszenzusra jutni egy történelmi személyiség megítélésében. Nagy Imre ez a személyiség.

Amikor készültem erre a cikksorozatra, tud-tam, hogy őróla muszáj lesz írnom. De Se-bes Gábor megelőzött, és olyan tökéletesen írta meg mindazt, amit ebben a tárgykörben meg kellett írni, hogy nem marad más hátra, mint az ő gondolatait megismételni ezeken a hasábokon is:

„Ha valaki azt hiszi, hogy a baloldalt nem a kormány lejáratásának szándéka vezeti, hanem valamiféle elmaradt »emlékezetmunka« elvég-zése, a történelmi személyiségek és események árnyalt és a valóságnak megfelelő értékelése, az nagyon el fog szomorodni, mire írásom vé-gére jut. Be fogom ugyanis bizonyítani, hogy a baloldali emlékezetpolitika nem áll a jobbolda-lé fölött, hanem cinikus, a kettős mércén és az áldozatok iránti teljes közömbösségen alapuló, kizárólag politikai eszköz.

Budafok-Téténynek, ahol önkormányzati kép-viselő vagyok, jelentős német nemzetiségű (sváb) lakossága volt, hiszen ők alapították Budafokot, és Nagytétényben is sokan laktak. Kitelepítésük évfordulója kapcsán bukkantam arra, hogy Nagy Imre, mint a kommunisták ál-tal delegált belügyminiszter nyújtotta be 1945. december 22-én a kormány elé a jogfosztó ren-delettervezetet, majd ő adta ki a végrehajtási utasítást is. Nagy a német nemzetiségűek ki-telepítését »magyar nemzeti kötelezettségnek«

14

nevezte. Mintegy 180.000 embert fosztottak ki, majd deportáltak Magyarországról, szörnyű körülmények között. Nagy Imre egyébként mind az 500 ezret ki szerette volna telepíteni.

Érdekelni kezdett Nagy Imre életútja. Nagy nem egyik pillanatról a másikra vált ennyire kegyetlenné, hiszen 1944-ben olyan ország ál-lampolgáraként és ügynökeként jött Magyaror-szágra, ahol már jóval a nácik előtt kitalálták az »ellenség« kifosztását, koncentrációs munkatá-borokba gyűjtését, majd megölését.

Nagy Imre 1918-20 között vörösgárdista, cse-kista, részt vett az orosz polgárháborúban. 1921–22-ben a szovjet belügyi népbiztosság, az NKVD kötelékében, majd a Vörös Hadsereg hírszerző csoportfőnökségén szolgált. Rövid magyarországi tartózkodás után, 1930-ban a Szovjetunióba emigrált, azonnal, önként jelent-kezett az NKVD-nél besúgónak. Legalább 203 embert jelentett fel, közülük 12-őt kivégeztek. 1936-ban felvette a szovjet állampolgárságot, amitől soha nem vált meg. Nagy Imre 1938. június 30-i keltezésű, saját kezűleg írt önélet-rajzában büszkén írja: »Hosszú ideje odaadóan és tisztességesen együttműködök az NKVD-vel a népellenség minden fajtájának megsemmisí-téséért vívott harcban.«

Nagy 1950. júniustól 1952. júliusig az MDP KV Adminisztratív Osztályát vezette. Mivel ez felügyelte a fegyveres szervezetekben a »párt-munkát«, a szovjetek feltétlen bizalma és tá-mogatása kellett ehhez a poszthoz. 1950-ben, a legsötétebb időszakban begyűjtési miniszter (1951-ben az addig legszigorúbb rendeletet is ő nyújtotta be!). Hogyan tett eleget feladatának? A történészek szerint 1948-1956 között a »kö-zellátás veszélyeztetéséért« 193 826 főt ítéltek el a bíróságok, 1951-53 között egyedül több mint 120 ezret. Egyes adatok szerint legalább száz el-járás halálos ítélettel zárult. 1950-53 között több mint 600.000 termelő hagyta el a mezőgazda-ságot, közülük 220.000 1952-ben hagyott fel a termeléssel.

1953-ban miniszterelnök-helyettesként Nagy szólította fel az országgyűlést Sztálin emléké-nek a törvénybe iktatására: »Lélekben mi is ott állunk az emberiség nagy halottjának ravatala mellett, hogy a fájdalmas csapás nehéz óráiban legbensőbb részvétünkkel osztozzunk a nagy szovjet nép mélységes bánatában.« 1953-ban

a szovjetek csináltak belőle miniszterelnököt. 1956. október 24-én – már kormányfőként – sta-táriumot hirdetett, és fegyverletételre szólította fel a forradalmárokat. A következő napokban csak sodródott, tanácsadói és az őt felkereső küldöttségek pillanatnyi hatására hozta meg döntéseit, amelyeknek a forradalom menetére semmiféle hatása nem volt. November 4-i bú-csúja a legszörnyűbb: »Csapataink harcban áll-nak, a kormány a helyén van«, jelentette be a rádióban, majd azonnal a jugoszláv követségre menekült. A pesti srácok, akik hittek neki, meg harcoltak és meghaltak értelmetlenül.

Snagovi fogságában még azon aggódott, a ká-dári MSZMP vajon fenntartja-e párttagságát. »Én magam a párttól elszakított kommunistá-nak tartom. Nem tudom, minek tartanak má-sok, minek tart a párt. Nem ismerem, hogyan látja a helyzetemet az MSZMP Központi Bizott-sága, nem tudom, mi a véleménye, lehetünk-e tagjai ennek a pártnak, vagy se« – áll a lehallga-tási jegyzőkönyvben.

És most térjünk vissza az emlékezetpolitikához. Nagy Imre a forradalom mártír miniszterelnö-keként van számon tartva. Az országban lega-lább 15 utca, tér van róla elnevezve. Budapest

Nagy Imre (1896-1958)

15

központi terén szobra áll, ahová Gyurcsány Fe-renc jár dörgölőzni. »Vajon te, Imre, mit tennél a helyemben?« – kérdezte a besúgó, deportáló, padláslesöprő sztálinista szobrától. Na hiszen!

Gyurcsánynak és az akkor a vezetése alatt álló MSZP-nek vajon szembe kellett-e néznie azzal a váddal, hogy a sztálinizmust-ráko-sizmust akarják restaurálni? Számon kérték rajta a magyar felelősséget a németek kite-lepítésében? Felrótták neki, hogy a magyar közigazgatás hathatós részvétele nélkül nem lehetett volna 180.000 embert deportál-ni? Hogy Nagy magas posztokat töltött be

a Rákosi-diktatúra alatt? Hogy Nagy Imre gaztetteit nem ellensúlyozza, hogy a saját elvtársai kivégezték? A válasz: nem. Nem hogy az nem merült fel, hogy Nagy Imre érdemtelenül, tudományos teljesítmény nélkül megszerzett akadémiai tagságát ide-je lenne törölni, hanem egyenesen az MTA tartja fenn az Orsó utcai (zsidóktól elrabolt) Nagy Imre-emlékházat. Vessük mindezt össze a Hóman-szobor körüli vitákkal. (Hó-man egyébként személyesen mentett zsidó-kat a vészkorszak alatt, szemben Naggyal, aki hóhérkézre adta jó néhányukat.)” (Sebes Gábor: Emlékezet és cinizmus).

9.

Az előző részben hosszAn idéztem sebes gábor emlékezet és ci-nizmus című írásából A nAgy imrére vonAtkozó részt.

De tisztánlátásunkat nagyban növeli, ha a szer-ző tanulmányának többi részét is elolvassuk:

„A minap a német megszállás Szabadság téri emlékműve előtt vezetett az utam. Mélyen meg-döbbentett az emlékmű előtt összehordott ka-vicsok, bőröndök, fényképek és az Orbán-kor-mányt gyalázó szövegek bazári látványa. Sokan azt hiszik, hogy »a zsidók« tiltakoznak az em-lékmű ellen. De éppen ellenkezőleg: a zsidók csak egy cinikus játszma részei. Mint minden zsidónak, nekem is haltak meg rokonaim a Ho-lokausztban, de hogy a halálukat több mint 70 évvel később a demokratikusan megválasztott kormány elleni harcban használják ütőkártyá-nak, azt blaszfémiának tartom.

1947-ben a magyar neológ zsidóság rabbijai március 19-ét, a német bevonulás napját »örök időkre« böjttel egybekötött gyásznappá nyilvá-nították. Ők csak tudták, miért nem Horthy szü-letésnapját vagy a deportálások megkezdésének napját választották. Az emlékművön a héber szöveg szándéka szerint illően emlékeztet arra, hogy a német megszállás a magyar zsidóság számára is szörnyű következményekkel járt.Miután az Orbán-kormány határozott az emlék-mű megépítéséről, a kirekesztés elleni harc dzsi-hadistái komoly nyomás alá helyezték a MAZSI-HISZ-t, mintegy kollaborációval vádolva, ha nem áll melléjük a teljesen elégő áldozatok új-

rahasznosításában. Mint mondják, az emlékmű mentegetni igyekszik a magyar szerepvállalást a Holokausztban, mert a német sas az ártatlan-ságot szimbolizáló Gábriel arkangyalra csap le. Magyarország német megszállása követ-keztében az ország hadszíntérré vált, az egyik leghosszabb ostrom a II. világháborúban Buda-pesté volt. A harcoknak és a bombázásoknak több tízezer civil áldozata volt. Ők sem voltak ártatlanok? Hogyan kellett volna a német meg-szállást ábrázolni: a német sas lecsap a zsidókat sanyargató Molochra? Az nem lett volna törté-nelemhamisítás? A magyar zsidóság hivatalos képviselői – nem először – ellökték a kormány kinyújtott kezét, és inkább a baloldalt támogató politikai akciózásba kezdtek, semhogy közösen gyászoljanak.

Amennyi rosszindulattal az emlékmű mon-danivalóját és esztétikai kvalitásait balról tá-madták, annyival a világ összes emlékművé-ről le lehet szedni a keresztvizet. Hol derül ki a berlini vagy a budapesti, a Duna-parti cipős holokauszt-emlékműből, hogy ki és miért volt felelős, ki a tettes és ki az áldozat? Vagy, az 56-osok terén az '56-os emlékmű (a »vaskefe«) miért úgy néz ki, mintha győzött volna a forradalom? Miféle történelemha-misítás ez?! Hol az áruló Kádár, hol vannak a szovjet megszállók, hol a pesti srácok? A rozsdás vasakba rejtve?

16

Az Orbán-kormányt sokszor megvádolták azzal, hogy restaurálni vagy rehabilitálni igyekszik a Horthy-korszakot, »nem néz szembe a magyar felelősséggel«. A »szembenézés« tárgyában kü-lön kiemelik, hogy a teljes magyar közigazgatás részt vett a zsidók deportálásában, és a lakosság jó része legalábbis passzív, de inkább aktív ha-szonélvezője volt jogfosztásuknak és kirablásuk-nak. A restaurálási- rehabilitálási vádaskodásra az emlékművön kívül jó alkalom volt például a Kossuth tér átépítése, a Hóman elleni népbí-rósági ítélet hatályon kívül helyezése vagy a szoborállítási kísérlet, Horthy-szobrok felállítá-sa magánterületen és egyáltalán bármi, ami ha erőltetetten is, de felhasználható. Azt azonban soha nem mondják meg, hogy Orbán konkrétan mit is állítana vissza a Horthy-korszakból: a bir-tokviszonyokat? A közigazgatást? A kultúrpo-litikát? A külpolitikát? Ugyanis akkor azonnal kiderülne, milyen abszurd ez a vád. (…)

A múlttal szembenézni, felelősséget vállalni, bocsánatot kérni mindig csak a polgári kormá-nyok tagjainak kell, olyan eseményekért, ame-lyek sok évvel születésük előtt történtek. A baloldali kormányok tagjaival szemben nincs ilyen követelmény, még azokkal a tettekkel kapcsolatban sem, amit saját maguk követtek el. Azt is itt kell megemlíteni, hogy zsidó mun-kaszolgálatosok mintegy 40 százaléka a szov-jet hadifogolytáborokban halt meg. Ezt hozzá szokták csapni a Holokauszthoz, ez nem a kommunisták bűne, ezért senki vagy a néme-tek felelősek. Ha csak azokkal az áldozatokkal érzünk együtt, akikkel a fennen hangoztatott együttérzés jelen idejű politikai haszonnal jár,

az képmutatás. Ezért írtam, hogy a baloldal-nak az emlékezetpolitika csak cinikus, a kettős mércén és az áldozatok iránti teljes közömbös-ségen alapuló eszköz a kormány elleni har-choz. Idén lesz a forradalom 60. évfordulója. Ideje rendet tenni.”

Sebes írásával az a legnagyobb baj, hogy igaz, s talán ennél is nagyobb baj, hogy tényeken ala-pul, tényeket sorol. Ez az egyetlen oka, hogy a másik oldal nem is szállt vele vitába, ugyanis ha a másik oldal igazsággal és tényekkel kerül szembe, akkor többnyire hallgatni szokott.

Ezért helyes, ha mielőtt tovább haladnánk cikksorozatunk tárgyában, megismételjük Se-bes állításait pontokba szedve: 1. Az elpusz-tított zsidókat felhasználni a kormány elleni harchoz: blaszfémia. 2. A vészkorszakot túlélő magyar zsidók a német megszállás napját tet-ték örök gyásznappá 1947-ben, vagyis a túlélők maguk úgy gondolták és érezték, hogy a német megszállás volt a magyarországi zsidóság sor-sában a tragikus fordulópont. Erről (is) szól a megszállási emlékmű, ami ellen a „dzsihadis-ta” zsidók és csatolt részeik oly’ hevesen tilta-koznak. 3. A magyar zsidóság hivatalos képvi-selői – mint mindig – most is ellökték a polgári kormány kinyújtott kezét, és a közös gyász és emlékezet helyett a politikai konfrontációt vá-lasztották, politikai okokból. 4. A múlt bűnei-ért mindig csak a jobboldalnak kell bocsánatot kérnie. Nos, ideje, hogy mindez ne így legyen. Akár a magyar zsidóság hivatalos képviselő-inek részvételével, akár nélkülük, de ezt meg kell változtatni. És meg is fogjuk változtatni.

10.

olykor az az érzése támad az embernek, hogy az emlékezetpoli-tikábAn és A bűnök megítélésében is jelentősége vAn AnnAk, hogy

valaki zsidó vagy sem.

Magyarán, faji alapon ítélődnek és ítéltetnek meg bűnök, erények, mintha ez számítana. Mintha EZ számítana. Méghozzá oly módon, hogy a zsidó származás egyfajta menlevél az elkövetett bűnökre, míg a zsidósággal szemben elkövetett bűn súlyosbító körülménynek számít.

Ez mindjárt felveti az örök kérdést is: össze-mérhető, összehasonlítható-e a nácizmus és a kommunizmus iszonyata, összemér-hetők-e a huszadik század két szörnyideo-lógiájának bűnei.

17

Mainstream európai értelmiségi körökben már a puszta felvetés is ősbűnnek, eltévelyedésnek számít, és a kánonból való azonnali kitaszítás ódiumát vonja maga után.

Tzvetzan Todorov Franciaországban élő filozó-fus már érzékelte ezt a problémát, és a követke-ző tételt állította fel:

A kommunizmusnak és a nácizmusnak is van-nak áldozatai és bűnösei, s ez a négy csoport (il-letve az idő múlásával egyre inkább leszárma-zottaik, akiket determinál a történelmi és családi örökség) a következőképpen viszonyul a kér-déshez:

A nácizmus áldozatai (döntő többségükben zsi-dók) tiltakoznak az ellen, hogy a náci bűnöket összehasonlítsák a kommunista bűnökkel, mert ez az összehasonlítás csökkenti saját mártírom-ságukat, megkérdőjelezi szenvedéstörténetük egyediségét és kivételességét.

A nácizmus bűnösei helyeslik az összehasonlí-tást, hiszen ez némi felmentésül szolgál az ő szá-mukra, elveszi bűnük kivételességét, egyedisé-gét, amelyet éppen az áldozatok hangoztatnak és hangsúlyoznak szenvedélyesen.

A kommunizmus áldozatai szintén helyeslik az összehasonlítást, hiszen ez vádként szolgál szá-mukra, és saját szenvedéstörténetüket, mártíriu-mukat emeli.

A kommunizmus bűnösei pedig ellenzik az ösz-szehasonlítást, hiszen ez vádként hull vissza rá-juk, és bűneiket felemeli az egyedi és kivételes bűnök szintjére.

S lám, így kerülnek egy platformra a náciz-mus áldozatai a kommunizmus bűnöseivel, valamint a nácizmus bűnösei a kommuniz-mus áldozataival.

Egy platformra kerülnek akkor is, ha amúgy semmi közük egymáshoz, bár a képet erőtelje-sen befolyásolja az a tény, hogy a nácizmus ál-dozatainak és a kommunizmus bűnöseinek van egy nagy közös halmaza: ez pedig a zsidóság. S talán éppen ebből következik a kiindulópontban megfogalmazott állítás, nevezetesen, hogy az emlékezetpolitikában és a bűnök megítélésének kérdésében jelentősége van a származásnak, és a származás, a zsidó származás felmentésként

szolgál, miközben a zsidók ellen elkövetett bűn súlyosbító körülmény.

Nézzünk egy példát.

Solomon Morel lengyel zsidó volt, aki túlélte a náci megszállást. Családját elpusztították kü-lönféle haláltáborokban. A háború után Morelt kinevezték egy németek és lengyelek számá-ra készült haláltábor parancsnokává. Amikor a foglyok újabb csoportja megérkezett a láger-be, Morel a következő szavakkal fogadta őket: „Engem Morelnek hívnak, és zsidó vagyok. A mai naptól kezdődően megfizettek azért, amit a családommal csináltatok”. És még hozzátet-te: „Ami a németeknek öt év alatt nem sikerült Auschwitzban, azt én öt hónap alatt véghezvit-tem Schwientochlowitzban.”

S szavai nem puszta fenyegetések voltak! Morel nekilátott. Minden idők egyik legke-gyetlenebb, legszadistább lágerparancsnoka volt, aki kéjjel, saját kezűleg kínozta és ölte a foglyait. John Sack Szemet szemért: Elhall-gatott történetek a zsidók által a németek ellen 1945-ben elkövetett bosszúhadjárat-ról című kötetében (amelynek megjelenését minden lehetséges eszközzel megpróbálták megakadályozni amerikai zsidók) a követ-

Solomon Morel (1919-2007)

18

kezőket olvashatjuk Morelről és a táborról, túlélők visszaemlékezései alapján:

„Az őrök kisméretű kutyaházakba kényszerítet-ték a nőket és a gyerekeket, és megparancsolták nekik, hogy ugassanak, és aki nem ugatott elég hangosan, vagy engedély nélkül abbahagyta, azt ott helyben eszméletlenre verték vagy agyonver-ték (…) Megparancsolták az embereknek, hogy a földön hason fekvő társaiknak a gerincére ugor-janak (…) Az egymás elleni bokszmeccseken ad-dig kellett két németnek egymás véres orrát ver-nie, amíg az őrök megunták, és az is előfordult, hogy a sok ütéstől az egyik fogolynak kiesett az üvegszeme (…) . Rendszeresen a többi női fo-goly szeme láttára tucatjával erőszakolták meg a német nőket, a zsidó őrök előtte hosszú sorban állva vártak a sorukra (…) Egy 14 éves fiú sző-ke haját benzinnel leöntötték és meggyújtották, a fiú életben maradt, de megőrült a fájdalomtól, és utána egy zárt intézetben élte le egész életét (…). Az őrök arra idomították a kutyákat, hogy a kikötözött öregembereknek és kisfiúknak ro-hanva széttépjék a nemi szervüket”.

Mindezen szörnyűségek egyik elkövetője Morel volt, akit 1989-ben egy lengyel újságírónő felku-tatott Katowicében, és feljelentette. Morel kis-vártatva Izraelbe menekült. A lengyelek is és a németek is többször kérték a kiadatását Izraeltől, de a zsidó állam ezt következetesen és mindvé-gig megtagadta. Morel végül 2007-ben halt meg Tel-Avivban, és soha nem kellett szembenéznie az igazságszolgáltatással. És erre még ideológi-át is sikerült gyártani! 2005-ben a Népszavában Rózsahegyi Péter írt hosszú cikket róla, ebben a következőket olvashatjuk:

„Lehet-e egyenlőségjelet tenni Charles Zen-tai (Zentai Károly) és Solomon Morel közé?

Vajon Izrael valóban kettős mércével mér-e azokkal kapcsolatban, akiket emberiség ellen elkövetett bűnökkel vádolnak? Az Ausztráliában élő Zentai Károly ellen nyo-mozás folyik – itthon és külföldön egyaránt – háborús bűnök elkövetésének alapos gya-núja miatt csakúgy, mint Solomon Morel ügyében, akit kínzással és emberiség ellen elkövetett bűnökkel vádolnak. Zentai eseté-ben az Utolsó esély akció keretében kezdő-dött az adatgyűjtés. Morellel kapcsolatban a lengyel hatóságok rendeltek el nyomozást, egész pontosan az a különleges ügyészség, amely a II. világháború és a kommunista rezsim ideje alatt a lengyel nép ellen elkö-vetett háborús és emberiségellenes bűntet-teket vizsgálja. Lengyelország az elmúlt években többször is kérte Izraeltől Solomon Morel kiadatását, mindhiába. Morelt ugyan-is bíróság elé akarják állítani szülőföldjén, akárcsak Zentait, hogy feleljen elkövetett bűneiért. Zentai és Morel esetében nagyjá-ból eddig vonható párhuzam. Az Ausztráli-ában élő magyar származású férfit ugyanis azzal vádolják, hogy 1944-ben – a nyilasura-lom alatt – részt vett egy 18 éves zsidó fiú, Balázs Péter meggyilkolásában. Morelt, aki viszont lengyel származású zsidó és az izra-eli Tel-Avivban él, azzal gyanúsítják, hogy 1945-ben, a háború után a lengyel biztonsági szolgálat magas rangú tisztjeként egy tábort vezetett. A táborban úgynevezett „nácita-lanítási program” folyt, melynek következ-tében több mint kétezer ember halt meg. Morelt közvetlenül csaknem ezerhatszáz fo-goly haláláért teszik felelőssé a hatóságok. Ám Solomon Morel cselekedetei némiképp magyarázhatóak – ha meg nem is bocsátha-tóak, és el nem is fogadhatóak – mindazzal, ami vele történt a II. világháborúban.”

11.

A tűrhetetlen kettős mérce kevésbé „hAngos”, ám ugyAnilyen plasztikus példája a numerus clausus megítélése.

Az előző részben láthattuk, hogy a hivata-los kánon szerint az egy rendbeli gyilkos-sággal vádolt Zentai Károlyt mindenkép-pen meg kell büntetni, mert egy zsidót ölt meg a vád szerint a vészkorszak idején, ám

a tömeggyilkos Solomon Morelt Izrael nem adta ki, és Rózsahegyi Péter szerint Morel és Zentai nem is tehető egy lapra, mert Mo-rel bűne „érthető” azok után, ami vele tör-tént a világháború alatt.

19

A tűrhetetlen kettős mérce kevésbé „hangos”, ám ugyanilyen plasztikus példája a numerus clausus megítélése.

A numerus clausus (zárt szám) elnevezésű tör-vényt 1920-ban hozták meg. A törvény okairól Varannai Zoltán ezt írta a Rubicon 1997/1. szá-mában:

„A törvényt 1920-ban hozták, de már 1928-ban módosították: emelték a »zárt számokat«. Vajon miért volt szükség erre a diszkriminációra, s ha már szükség volt, miért kellett enyhíteni? A vá-laszok a Horthy-rendszer nemzetközi meghatá-rozottságának és a zsidósághoz való ambivalens viszonyának a megértéséhez visznek közelebb. A 20. század elején Európa-szerte jelentősen megnőtt az egyetemekről kikerülő diplomá-sok száma, s ez sok országban gondot okozott, mivel a magasabb képzettséget igénylő állások mennyisége nem változott ezzel arányosan. A problémát a felsőoktatási intézmények felvételi keretszámainak korlátozásával próbálták orvo-solni. E tendencia Magyarországon már az első világháború előtt mutatkozott, a helyzet azon-ban csak 1918 után vált igazán válságossá. Az elcsatolt területek közalkalmazottai és a magyar származású értelmiség jelentős része az anya-országba áramlott, amelynek felvevőképessége ezen a téren az államterület csökkenésével és a gazdaság összeomlásával minimálisra szűkült. A menekülteken kívül a frontról visszaérkezett, politikailag jelentős mértékben radikalizálódott diákok is megjelentek az egyetemeken. A kiéle-ződő konkurenciahelyzetben a keresztény-nem-zeti középosztályhoz tartozó diákok – tanáraik és a közhangulat hathatós támogatásával – zsidó származású társaik ellen fordultak.”

Ez a szöveg viszonylag korrekt – a cikk többi ré-sze már nem az –, és híven tükrözi a valóságot. Mindenesetre a numerus clausust a mai napig úgy kell emlegetni, mint a holocaust bevezetőjét, a zsidóság elleni törvények első és szintén kivé-teles, egyedülálló példáját.

Akkor lássuk a tényeket. A numerus clausus egyetlen szóval sem említi a zsidóságot, kizáró-lag magyarországi nemzetiségekről beszél. To-vábbá azt se feledjük el, hogy Bethlen – egyre fo-kozódó nemzetközi nyomásra – 1928-ban eltörli a törvény zsidóságra vonatkozó részét.„…másfelől arra is figyelemmel kell lenni, hogy

az ország területén lakó egyes népfajokhoz és nemzetiségekhez tartozó ifjak arányszáma a hallgatók közt lehetőleg elérje az illető népfaj vagy nemzetiség országos arányszámát, de leg-alább kitegye annak kilenctizedrészét.” (1920. évi XXV. tc)

Ez volt a „világbotrány”, emiatt vagyunk a zsi-dóüldözések első számú bűnösei mind a mai napig. 1920-ban a zsidók számaránya Magyar-országon 5,8 százalék. Az egyetemeken száma-rányuk a következőképpen alakul 1920 és 1935 között, ha csak az átlagokat tekintjük: 1920-ban 10,4; 1921-ben 11,6; 1922-ben 11,2; 1923-ban 10,4; 1924-ben 9,5; 1925-ben 8,9; 1926-ban 8,2; 1927-ben 8; 1928-ban 8,4; 1929-ben 9; 1930-ban 10; 1931-ben 11,9; 1932-ben 12; 1933-ban 11,1; 1934-ben 9,7; 1935-ben 8,1 százalék. Ezekhez az átla-gokhoz persze tegyük hozzá, hogy az orvosi és jogi karokon a zsidó diákok számaránya megha-ladta a harminc százalékot! És ez nem a zsidók rendkívüli képességeinek tudható be, hanem annak, hogy anyagilag képesek voltak gyereke-ik taníttatására, ráadásul anyagi képességükön kívül a szándék is megvolt bennük erre. Min-denesetre ha a tizenöt év átlagát tekintjük, a numerus clausus gyakorlatilag alig korlátozta a zsidók számarányát a felsőoktatásban. De ennél is fontosabb, hogy –miközben óriási nyomás ne-hezedik Magyarországra a numerus clausus tör-vény miatt – ugyanilyen korlátozást vezetnek be és alkalmaznak számos más helyén a világnak!

Az Egyesült Államokban – ott mindig így in-tézték az ilyen „ügyeket” – 1918 és 1950 között szinte az összes magánegyetemen alkalmazták a numerus clausust. Olyan rendelkezéseket hoz-tak, amelyek alapján százalékos arányban hatá-rozták meg a hallgatók számát azok vallása és származása („faja”) alapján. Így a zsidók aránya a Harvardon 28-ról 17 százalékra, a Columbián 33-ról 14 százalékra zuhant! Ugyanígy korlátoz-ták a zsidók arányát az orvosi és a fogorvosi kép-zésben, minek következtében a zsidók aránya a Cornell Egyetemen 40 százalékról 3 százalékra, míg a Bostoni Egyetemen 48-ról 12 százalékra zuhant! Lengyelországban 1937-ben vezettek be egy intézkedést, amely tíz százalékban hatá-rozta meg a felvehető zsidók arányát. És ugyan-ilyen rendelkezéseket vezettek be akkoriban Kanadában, Oroszországban, Romániában és természetesen 1933-ban Németországban. Tehát a magyar numerus clausus „egyedülállósága”

20

és „kivételessége” egész egyszerűen hazugság, s hatását tekintve nyomába sem ér például annak, ahogyan az Egyesült Államokban kiszorították a zsidókat a felsőoktatásból.

De ezeknél is lényegesen fontosabb, hogy a nu-merus clausus a második világháború után is folytatódott Magyarországon, csak átkeresztel-ték, és faji alapokról származási, osztály alapok-ra helyezték. Így a Rákosi- majd a Kádár-rend-szerben mindvégig érvényben voltak olyan szabályozások, amelyek kizártak a felsőokta-tásból és bizonyos pályákról olyan fiatalokat, akiknek nem volt „megfelelő” a származása, akik nem megfelelő osztályban születtek. A bé-

listázás, a felsőoktatásba jelentkező hallgatók vizsgálata azok osztályhelyzete alapján nem más, mint a numerus clausus folytatása. És azt se felejtsük el, hogy a Kádár-rendszer legvégé-ig érvényben volt az a szabály, amely bizonyos pályákról kirekesztette azokat a diákokat, akik egyházi középiskolában végeztek.

Mégsem emlegeti senki ezeket az intézkedéseket egy lapon a numerus clausus-szal, mert itt is ér-vényesül a kettős mérce: A zsidók ellen elköve-tett bűnök kivételesek és megbocsáthatatlanok, a nem zsidók ellen elkövetett bűnöket (különö-sen, ha a bűnösök zsidók) értsük meg, felejtsük el, és ne emlegessük („zárjuk már le a múltat!”).

12.

ezra pound kétségtelenül a 20. századi világirodalom egyik legnAgyobb költője, egy zseni, továbbá nAgylelkű mecénás – és

egy Fasiszta antiszemita.

A háború eljövetele:

Léthe képmása. és a bágyadt,De arany fényben fürdő mezők,Szürke sziklák és alattunkEgy tengerGránitnál keményebb, békétlen, sosem-nyugvó; Fennkölt formák isteni mozdulatokkal,Veszélyes látvány; s egyikük így szólt:„Ez Akteón." Arany-lábvértű Akteón! Szép réteken át,E mező hideg arcán keresztülŐsi nép hadai,Békétlen, folyvást-mozgóHangtalan díszkiséret.

Eörsi István Ezra Pound (1885-1972)

21

A költeményt Eörsi István fordította. És Ezra Pound írta. A zsidó Eörsi vagy nem tudta, ki-nek a művét fordítja éppen, vagy tudta, de fon-tosabbnak tartotta az életművet, a zsenialitást, mint Ezra Pound politikai szerepvállalását.

Ezra Pound kétségtelenül a 20. századi világiro-dalom egyik legnagyobb költője, egy zseni, to-vábbá nagylelkű mecénás – és egy fasiszta an-tiszemita. Az Egyesült Államokban született Pound először 1907-ben tett nagyobb utazást Európában, Franciaországot és Olaszországot is bejárta, majd Londonba költözött. Megismer-kedett James Joyce-szal, T. S. Eliottal, Yeatsszel, ez idő alatt szerkesztette a Poetryt és a chicagói Little Rewiew című folyóiratokat. És írta a Can-tókat, a huszadik századi egyetemes líra csodáit. Megalapította az imagista, majd a vorticizmus nevű irodalmi irányzatokat.

Pound 1928-ban az olaszországi Rapallóban te-lepedett le, és itt élt 1944-ig. Itt alapította meg az Exile című lapot. Bár Hemingway óva intette, 1933-ban mégis találkozott Mussolinivel, és kü-lönösen annak gazdaságfilozófiája miatt a fasiz-mus lelkes és feltétlen híve lett. Miután kitört a háború, hazatért, hogy megakadályozza Ameri-ka hadba lépését. Mivel ezt nem sikerült elérnie, visszatért Olaszországba, és a római rádióban Amerika-ellenes beszédeket tartott, 1944-ben hazaárulás miatt le is tartóztatták, hazaszállí-tották, ám nem állították bíróság elé, mert azt állapították meg, hogy elmeháborodott. A St. Elisabeth elmegyógyintézetbe zárták, ahonnan Hemingway, Eliot és mások közbenjárására 1958-ban szabadon engedték.

Már 1949-ben megkapta a Bolingen-díjat, 1964-ben beválasztották az Amerikai Költők Aka-démiájának tagjai közé. Miután kiszabadult, azonnal visszatért Olaszországba, ahol fasiszta karlendítéssel üdvözölte az újságírókat. Rapal-lóban és Velencében élt, itt is halt meg 1972. no-vember 1-jén. A San Michele-szigeten nyugszik, sírja zarándokhely.

Amikor Arthur Millert 1956-ban az Amerika-el-lenes Bizottság elé állították, a következőket mondta (idézi Lengyel László az Írástudók fele-lőssége? című cikkében): „Valószínűleg egyike voltam azon kevés amerikaiaknak, akik valóban hallották Ezra Pound egy rádióadását a fasiszta Olaszországból. Azt hittem, amerikai adót hall-

gatok, amíg a hang arról nem kezdett beszélni, hogy miért szükséges a zsidókat megölni. Olyan higgadtan fejtegette ezt az elképesztő szörnyű-séget, hogy először azt hittem, egy kétségbeesett komikus ócska és ízléstelen viccelődését hallom. De a férfi vidám, túláradó lelkesedése fokoza-tosan meggyőzött, és ekkor elszörnyedtem. Eu-rópa, magyarázta vígan, amely szoros rokoni kapcsolatban lévő népekből áll, egymagában könnyedén megoldhatja a problémáit; tisztán a zsidók műve, hogy ez a háború bekövetkezett, ugyanis a zsidók megesküdtek, hogy bosszút állnak a keresztényeken, és közben tervüket megvalósítva átveszik az uralmat az egész vi-lágon. Az egyetlen megoldást – Istennek hála – Hitler megmutatta, ő bölcsen felismerte, hogy egyszer s mindenkorra meg kell semmisítenie ezt az alattomos nációt.”

1972-ben a Hamilton College felterjesztette Poundot az American Academy of Arts and Sciences Emerson-Thoreau Medál díjára, de ezt még – Pound fasiszta múltja miatt – leszavaz-ták. Carrol F. Terrel professzor viszont 1979-ben megalapította az Ezra Pound Társaságot, amely társaság a mai napig évente a legjobb könyv, illetve a legjobb tudományos cikk díját adomá-nyozza azoknak az irodalmároknak, akik Ezra Pound költészetével foglalkoznak.

2004. augusztusában Ezra Poundnak odaítélték az English Heritage emlékplakettjét. A Liotera így számolt be a jeles eseményről:

„A Guardian beszámol arról, hogy az ünnepsé-gen, amelyet az amerikai költő egykori londo-ni otthonában tartottak – ahol 1909–14 között számos költő, köztük Yeats, Robert Frost, D. H. Lawrence és Rabindranath Tagore is megfordult –, az egyik felszólaló »már rég esedékesnek« ne-vezte az elismerést. T. S. Eliot »a 20. századi köl-tészeti forradalom legjelentősebb alakjának« tar-totta Poundot. (…) Mary De Rachewiltz, a költő 78 éves lánya azt nyilatkozta: apja mindig abban hitt, hogy az igazságosság mindenkit megillet. Emily Cole az English Heritage-től elmondta, hogy sok vita előzte meg az elismerést, ám azt senki sem vitathatja, hogy Pound óriási szerepet játszott az angol nyelvű költészet alakításában.”

Olaszországban több városban is utca őrzi Pound emlékét, így Rómában, Leccében és Tirolóban is van Ezra Pound utca. Tiroló-

22

ban van a Brunnenburg vár, Pound itt élt, most itt egy Ezra Pound-gyűjtemény láto-gatható. Londonban emléktábla áll a há-zon, ahol élt. Az ausztráliai Perth-ben egy étterem őrzi a költő nevét.

És Pound csak az egyik példa arra, hogy meg-oldható a nagyság, a tehetség, az életmű és a politikai szerepvállalás szétválasztása! S hogy létezik nagyság az antiszemitizmus és fasizmus és nácizmus vádja mellett is…

13.

céline, hAuptmAnn, hAmsun. ők hármAn következnek A sorbAn.

Louis-Férdinand Céline 1894-ben szüle-tett Courbevoi-ban, Franciaországban. Orvos és író. Magyar vonatkozású érde-kesség, hogy orvosi diplomamunkáját Semmelweis Ignác munkásságáról írta. Az első világháborúban súlyosan megsé-rült, kitüntették. Utazás az éjszaka mélyé-re című regényét 1934-ben adták ki, ami egy csapásra világhírűvé tette. Megkapta a Renaudot-díjat, és a Goncourt-díjra is őt várták, ám azt végül nem neki ítélték oda.

A harmincas évektől kezdve antiszemita pamfleteket írt és jelentetett meg, a német megszállás után antiszemita lapokban publikált tovább, együttműködött a Vi-chy-kormánnyal, mindezért kollaboráns-nak számított. A háború után Németor-szágba(!) majd Dániába menekült, ott is tartóztatták le. Egyéves börtönbüntetésre ítélték, de amnesztiát kapott, majd 1951-ben visszatért Franciaországba, letelepe-dett Meadonban. Otthona a beatnemze-dék egyfajta zarándokhelye lett, felkereste többek között William S. Burroughs és Al-len Ginsberg is.

„A francia irodalomban Céline nagy név, egyike a legnagyobbaknak, könyvei a Gal-limard híres sorozatában, a Pleiade-ben jelentek meg, de mégis, sokkal inkább a csodálat tárgya, semmint a tiszteleté, mert zsenialitásával mindig együtt jár megszé-gyenült egzisztenciája. Megbocsáthatat-lan lenne meghajolni e nagyság előtt, mert ez azt jelentené, hogy egyezünk azzal az íróval, aki kísérteties gúnyiratokat irkált egy nép megsemmisítéséről. Megenged-hetetlen az áldozatok iránti kegyeletből, de a tehetsége iránti csodálat megmarad,

még ha a szerző alakját két részre szakít-juk is” – írta Mirko Kovac szerb író.

„Céline után már nem lehet úgy írni, mint lehetett előtte. Az életmű és a szerző személye közötti elviselhetetlen ellentét leginkább úgy oldódik fel, hogy a figura mintegy zárójelbe kerül, majd szinte tel-jesen elfelejtődik; ezt látjuk például Ara-gon, Jean-Paul Sartre, Nathalie Sarraute, Alain Robbe-Grillet vagy időben még közelebb Jack Kerouck, John Updike, Philippe Sollers esetében. (…) A legpon-tosabban azonban Philip Roth fogalmaz-za meg a Céline-paradoxon feloldásának módozatait: »Rendkívül nagy író. Még ha antiszemitizmusa Céline-t, az embert aljassá és elviselhetetlenné teszi is. Ami-

Louis-Ferdinand Céline (1894-1961)

23

kor olvasom, fel kell függesztenem zsidó tudatomat, de felfüggesztem, mert az an-tiszemitizmus nincs benne regényeinek szívében. Céline: a nagy felszabadító. A hangja engem szólít, ellenállhatatlanul«” – írta Szávai János egyik tanulmányában.„2011-ben (Céline halálának 50. évfordu-lója) Franciaországban botrányt váltott ki, hogy a kulturális minisztérium által kiadni tervezett évkönyvben, melyben a nemzet büszkeségeinek tartott évfordulós szer-zőktől válogatnak be műveket, Céline-t is meg akarták jelentetni. Serge Klarsfeld (a Franciaországból deportált zsidók fiainak és lányainak egyesülete képviselője) til-takozására Frédéric Mitterand kulturális miniszter első vonakodása után az akkori államfő, Nicholas Sarközy visszavonatta a kiadványt. E döntés komoly vitákat váltott ki a francia értelmiség körében. Cikkek so-rozata jelent meg, melyekből az a tenden-cia látszódik, hogy Céline írói nagyságát egyre inkább elismerik és Marcel Proust mellett a XX. századi francia irodalom másik meghatározó szerzőjének tartják. (…) Szávai János az Élet és Irodalomban 2011-ben megjelent cikkében írja: »Céli-ne közéleti szereplése visszataszító. (…) szimpatizált a nácizmussal, pamfletjeiben pedig eszelősen antiszemitának mutatko-zott«. A jelenségre szerinte kétféle válasz adható: 1: Az életművet és a szerzőt ma-gát egészben tekintetni és mindenestül vagy elfogadni vagy visszautasítani, vagy 2: Külön tekinteni az írót, regényeit elfo-gadni, és a pamfletekről nem tudomást venni.” Az írás végén a második válasz-tást tekinti lehetséges megoldásnak.

Henri Godard 1994-ben azt írja: „Céline örökre kizárta magát mindennemű hiva-talos ünneplésből”. 2011-ben ő válogatta a már említett ünnepi kötetet, amelyben Céline is szerepelt volna. Ekkor így fogal-mazott: „A virulensen antiszemita Céline mindig gondosan távol tartotta magát a hivatalos kollaborációtól”. Marc Weitz-man egy cikke címében a dilemmát így fogalmazta meg: „Ünnepelni Céline-t? Nem. Inkább tanulmányozni”.

Esterházy Péter egy könyvkritikára rea-gálva 2008-ban így írt: „Céline egyszerűen szólva zseniális szerző, a XX. századi regé-nyírás egyik legnagyobbja – ÉS: gyűlölkö-dő, uszító stb. (…) Az antiszemita pecsét egyedül nem mondja el Céline bonyolult történetét. Ez a kellemetlen, európai hely-zet van: egy nagyon nagy író, aki eltévedt”.

Karafiáth Judit irodalomtudós tanulmá-nyában arról ír, hogy a „jó” Céline és „rosz-sz” Céline felosztás nem tartható, ugyan-úgy, mint a teljes elutasítás sem. Pamfletjeit is elemző írásában leírja, hogy Céline ideo-lógiájának gyökerei a századfordulós fran-cia antiszemitizmusban keresendők, mely-hez az orvosi pályán szerzett tapasztalati is hozzájárultak. A Népfront és Léon Blum hatalomra kerülésével és a közeledő hábo-rú miatti fenyegetettségérzés növekedésé-vel alakult ki Céline-ben a félelem szülte és paranoiás antiszemitizmus, melynek alap-ján születtek meg pamfletjei.

2008-ban kiadták Céline dániai börtönben írt naplóját, amelyből az derül ki – írja Ka-rafiáth –, hogy Célin szerencsétlen, beteg, szenvedő fogoly, aki nem érti a helyzetét. „Meg akartam akadályozni a háborút, eny-nyi az egész. Mindent kockáztattam, és mindent elvesztettem” – írta az író. Phili-pe Sollers szerint Céline nem látta be, hogy a társadalom sokkal inkább nem bocsátja meg a rossz szavakat, mint a rossz cseleke-deteket.

Céline írói nagysága vitathatatlan, de „pamfletírói tevékenysége örökre besároz-ta nevét. Nem kell tehát kedvelnünk magá-nak az írónak a személyét, hogy regényeit, másik, alkotói énjének termékeit becsülni és élvezni tudjuk” zárja tanulmányát Ka-rafiáth Judit.

Egy kis utcát lehet találni a Párizs melletti Camart kisvárosban, amely a Rue Céline nevet viseli.

Jólesne ennyi megértés Hóman és a többi-ek esetében is…

24

14.

A huszAdik százAdi drámAirodAlom kiemelkedő AlAkjA gerhArt hauptmann.

„Olyan korszak, mely nem találja meg a maga hősét, beteges: lelke rosszul táp-lált, és mintegy »krónikus dyspnoé«-ben szenved. Alig találta meg azt az embert, aki mindazt kimondja, amire szükség van, hirtelen új sav árad szervezetébe, a dyspnoé eltűnik, a vérkeringés szabá-lyozódik, és meggyógyul. A lángelmék minden korszakban azok a kisszámú emberek, akik beszélni tudnak. A töb-biek némák vagy dadognak. Nélkülük semmit sem tudnánk az elmúlt korokról, csak idegen ékírásaink volnának, ame-lyek megzavarnának és kiábrándítaná-nak bennünket. Kulcsra van szükség eh-hez a titkosíráshoz. Gerhart Hauptmann a költőt egyszer olyan hárfához hasonlí-totta, amelyet minden szellő megzendít. Ha megmaradunk ennél a hasonlatnál, azt mondhatnók, alapjában véve minden ember ilyen érzékeny húrú hangszer, de

legtöbbnél az események lökése a húro-kat csak megreszketteti, és csak a költő-nél kerül sor csengésre, melyet mindenki meghallhat és megérthet.”Egon Friedell szavai ezek, és bizony Hauptmann, a naturalizmus követke-zetes képviselője maga is olyan költő volt, akit megzendített minden szellő. A nácizmus szellője, vihara is. A Nobel-dí-jas Hauptmann ezt írja 1933. július 20-án: „Az én korszakom 1870-nel kezdődik és a Reichstag felgyújtásával fejeződik be”. Majd hazament, agnetendorfi házára ki-tűzte a horogkeresztes lobogót, és otthon maradt. Elfogadta a náci rendszer min-den elismerését, és hagyta, hogy a nácik propagandacélokra használják a nevét, drámáit, tehetségét. Nem emigrált, mert mint mondta, „gyáva vagyok”. Nyolc-vanadik születésnapján a hivatalos náci Németország köszöntötte és ünnepelte, és ezt ő szerény félmosollyal tűrte és el-fogadta.

Hauptmann személyiségéről Hend-rik Höfgen juthatna eszünkbe, ha nem tudnánk, hogy Höfgenben a Mephisto rendezője, Szabó István önmagát alkot-ta meg. Így maradjunk annyiban, hogy Hauptmann egyszerűen Hauptmann, aki műveivel, tehetségével, tekintélyével, befolyásával és Nobel-díjával mindvégig legitimálta, és minden látható, hallható, olvasható ellenállás nélkül elfogadta Hit-ler rendszerét.

Hauptmannt soha nem vonták felelős-ségre, drámáit a mai napig műsorra tűzik a világ színházai, emlékét a Hauptmann Társaság, múzeumok és emlékházak sora, szobrok, utcák és emléktáblák gar-madája őrzi, 2012-ben Németországban Hauptmann-emlékévet rendeztek, 1985-ben még egy krátert is elneveztek róla a Merkúron, 150. születésnapjára különle-ges bélyeget adtak ki a tiszteletére.

25

Gerhart Hauptmann (1862-1946)

Knut Hamsun szintén Nobel-díjas, nor-vég író. Bejárta Amerikát, majd haza-térve megírta az Éhség című regényét, amely világhírnevet hozott számára. A Nobel-díjat 1920-ban kapta meg az Ál-dott anyaföld című regényéért. Hamsun a második világháború alatt feltétlen né-metbarátságot tanúsított. Amikor a né-metek megszállták Norvégiát, Hamsun arra buzdított írásaiban, hogy a norvé-gok adják fel az ellenállást és támogas-sák a német „missziót”. „A németek mindannyiunkért harcolnak és meg-törik Anglia zsarnokságát fölöttünk és minden semleges hatalom felett” – írta. 1943-ban Nobel-díjának érméjét nagy-rabecsülése és tisztelete jeléül elküldi Goebbelsnek, mert – mint írja – senki sem tett többet Európáért és az embe-riségért. Mindvégig Quislinget támo-gatta. 1945. május 7-én így búcsúztatta Hitlert: „Katona volt, az emberiség vé-delmezője, a népek jogairól szóló evan-gélium hirdetője, egyike a legnagyobb reformátoroknak. A történelmi végzet úgy akarta, hogy példátlanul kegyetlen

korban kelljen tevékenykednie, és ez a kegyetlenség végül őt magát is leterítet-te. A nyugat-európai embernek így kell látnia Adolf Hitlert, és mi, hűséges kö-vetői halála napján meghajtjuk előtte fe-jünket”.

Mindezekért a háború után hazaáru-lásért perbe fogták, de nem siettek az ítélettel, mert a norvégok abban bíztak, hogy a közel kilencvenéves író meghal, és így nem kell elítélniük. Végül a nor-vég legfelsőbb bíróság a háború után, fi-gyelembe véve, hogy Hamsun többször közbenjárt halálraítéltek ügyében, és Hitlerrel is szenvedélyesen összeszólal-kozott, a 87 éves írót két és fél éves házi őrizet és vizsgálat után 325 000 korona pénzbírságra és teljes vagyonelkobzásra ítélte. Norvégiában 1988-ban létrehozták a Hamsun Társaságot. E társaság szerint ma az országban tizenegy településen van utca vagy tér elnevezve róla, kilenc szobor, emlékmű vagy emléktábla őrzi emlékét. Oslóban is van három szobra, egyik sem közterületen. A norvég nem-zeti bank ezüstérmét bocsátott ki emlé-kére. A sarkkörön emlékközpontot avat-tak a tiszteletére.

A norvég kormány 2009-ben emlékmú-zeumot épített Hamsun tiszteletére. A zsidók azonnal tiltakozásba kezdtek, az ügy még diplomáciai botrányt is kavart, Avigdor Lieberman izraeli külügymi-niszter tiltakozott az író születésének évfordulója alkalmából rendezett ün-nepségek és a múzeum miatt. A nor-vég kormány a következőket válaszolta: „Lehet ünnepelni az írót anélkül, hogy elfogadnánk politikai nézeteit, és meg is lehet különböztetni az írói munkássá-got a politikai szerepvállalástól”. Ennek szellemében döntöttek a hivatalos meg-emlékezések megtartása mellett. Nos, nekünk is ennyit kell megjegyeznünk és megszívlelnünk. Mert nemcsak az írók, de a történészek esetében is meg lehet különböztetni a munkásságot és a politi-kai szerepvállalást. És ideje szakítani az-zal, hogy mások írják a kánont és a múl-tat minekünk, és mások mondják meg, mit szabad gondolnunk és mit nem.

26

Knut Hamsun (1859-1952)

15.

A kommunizmus nem A második világháború után kezdődött, és nem 1919. március 21-én kezdődött.

A kommunizmus akkor kezdődött, amikor a közgondolkodásban felbukkantak a kommunis-ta eszmék, amikor a lelkekben és az agyakban gyökeret vert a felforgatás, az osztályharc és a terror (mint a szép új világ eljövetelének eszkö-ze) ideája.

„A lélek megváltásához éppen a lélek feláldo-zására van szükség: egy misztikus etikából ki-indulva vad reálpolitiker-ré kell válni, és nem egy mesterséges kényszert, hanem a »NE ÖLJ!« abszolút parancsát kell megszegni.” Ezt írta Lukács György, és senki, azóta senki sem tette fel a kérdést, hogy ezekkel a gondolatokkal mi-képpen lehet helyet foglalni a szellemi panthe-onban, miképpen lehet kiérdemelni a tiszteletet és a megbecsülést. Senki sem tette fel a kérdést, hogy aki a „NE ÖLJ!” abszolút parancsát szegi meg (Lukács nemcsak beszélt róla, meg is szeg-te, amikor nyolc embert főbe lövetett!), és aki e parancsolat megszegésére buzdít, az hogyan es-het más megítélés alá, mint a nácik.

Vajon miért nem teljesen mindegy, különösen az áldozatok szempontjából, hogy valakik faji vagy osztályalapon akarják megszegni az abszolút parancsot, faji vagy osztályalapon állnak neki ki-irtani a társadalom egy részét? Ebben nem lehet különbséget tenni, hacsak nem gondolja valaki, hogy a zsidó élet többet ér, mint a nem zsidó élet. Ráadásul még ez a felosztás sem állja meg a helyét, ugyanis a kommunista terror apostolai a Tanácsköztársaság idején óriási szorgalommal irtották és gyűlölték a polgári zsidó elemet is!

A korábban már idézett, Forradalmak kora: an-tiszemita pogromok és atrocitások 1918–19-ben című, Kádár Gábor és Vági Zoltán által írt tanul-mányban erről a következőket olvashatjuk:„A vörösök sok helyen nem kímélték a zsidókat. Gyöngyösön a márciusban megalakult kommu-nista forradalmi direktórium azonnal betiltotta a »zsidó újságokat«, kisajátította és elkobozta (hivatalosan szocializálta, azaz köztulajdon-ba vette) a zsidók üzleteit, bankjait. Az új urak nyilvánosan alázták meg a helyi gazdagokat: so-

kukat – köztük jó néhány zsidót – utcaseprésre kényszerítettek. A vörösök és a zsidó polgárság közötti ellentétekre több jel is utalt: a gyöngyösi kommunisták által szedett 14 túsz között négy gazdag zsidó volt, és a helyi ellenforradalmi szervezkedésben is vettek részt zsidók. Végül a vörösök Welt Ignácot, a román megszállók több más zsidót végeztek ki.

Több prominens, gazdag zsidót (például Korn-feld Pált) börtönbe vetettek. A zsidó nagytőke szimbólumának tekintett Weiss Manfréd ön-gyilkosságot kísérelt meg, amikor államosítot-ták csepeli gyárbirodalmát. Stern Samu udvari tanácsos, a zsidó közélet egyik központi alakja Bécsbe menekült a kommunisták elől. Az egyhá-zakkal szembeni fellépés jegyében a Tanácsköz-társaság be kívánta záratni a neológ rabbiképzés központját, a Ferenc József Országos Rabbikép-ző Intézetet is.

A terror egyaránt sújtott zsidókat és kereszté-nyeket. Szamuely áldozatai között Csornán ott volt Glaser János földbirtokos, Kalocsán pedig Kálmán József nagykereskedő. A vörösök szol-noki vérengzései során Österreicher Sándor bor-kereskedőt saját háza előtt, felesége és gyerme-kei szeme láttára brutális módon megkínozták majd ledöfték. Mellinger Izidor kereskedő a Sza-muelyék által levert lázadásban részt vevő Fe-hér Gárda tagja volt. A Lenin-fiúk győzelmét kö-vetően eltűnt. Fia, a 16 éves Endre apját keresve egyenesen Szamuelyhez ment és kérdőre vonta apja eltűnése miatt. A vörös vezér nem tűrte a »pimaszságot«: a fiút egy órán belül kivégezték. Gunszt Sándornét összeverték, mert »burzsuj« volt. Weisz Dezsőt, a Nemzeti Szálloda tulajdo-nosát hasba döfték. Számos zsidó kereskedőt, boltost árurejtegetés, árufelhalmozás vádjával bebörtönöztek. Zsidó ügyvédek, kereskedők, bankárok, földbirtokosok, vállalkozók, iparosok fizették ki a Szolnokra kirótt hárommilliós hadi-sarc mintegy felét.

Egerben letartóztatták és összeverték Kánitz Dezső bankigazgatót, hitközségi elnököt, öcs-

27

csét, dr. Kánitz Gyula ügyvédet, dr. Setét Sán-dor ügyvédet (az Egri Újság főszerkesztőjét), Alföldi Mór nagykereskedőt, Goldberger Ru-dolf iparost és a négy további zsidót. Kánitz lakását a vörös különítményesek foglalták el. Mindkét egri zsidó hitközséget alaposan ki-fosztották. Miskolcon ellenforradalmi tevé-kenységért kivégezték Klein Béla kolozsvári orvost, Lefkovics Bernát földbirtokost és Ró-zsavölgyi Béla orvostanhallgatót. Budapesten a kórházigazgató gyermekorvost, Dr. Berend Miklóst is megölték. Egy étteremben ebédelt, majd kiment levegőzni a Duna partjára. Ami-

kor kirázta a zsebkendőjét, hogy kifújja az or-rát, egy vöröskatona lelőtte. Nem azért, mert zsidó volt, hanem mert azt hitte, hogy Berend a fehér zsebkendőjével a fehéreknek akart jelt adni. (…) Váry Albert ügyész adatai szerint a vörösök által statáriálisan kivégzett 590 ember közül 44 (7,4%) volt zsidó. Ilyen körülmények között érthető az a furcsának tűnő tény, hogy a később negyedszázadig Magyarországot kormányzó Horthy nemzeti hadseregében sok zsidó tiszt szolgált, az aradi és a szegedi zsidók pedig nagy összegekkel támogatták az ellenforradalmat”.

16.

ott hagytuk el az eredeti gondolatmenetet, hogy nem lehet különbséget tenni a között, hogy Faji vagy osztályalapon

akarják-e kiirtani a társadalom egy részét.

S ebből következően Lukács György, aki szerint a lélek felszabadításához úgy ju-tunk el, ha megszegjük a „Ne ölj!” abszo-lút parancsát, nos, ez a Lukács György semmiben sem különbözik Hitlertől. Vagy Goebbelstől. Emlékeznek még? Lukács György azt írta és hirdette, hogy az ember nem ölheti meg az anyját, csak akkor, ha az osztályárulóvá válik. Miben különbö-zik ez az iszonyat például attól, ahogy a Goebbels házaspár, mielőtt öngyilkossá-got követett el, megmérgezte hat gyerme-két? S azt se felejtsük el, hogy Goebbels a szocializmus, a szocialista eszme híve volt, az NSDAP-ban a szegények pártját látta, és a tőkések ellen akart harcolni, még úgy is, hogy e „szent harchoz” a bolsevikokkal szövetkezik! Féktelen zsidógyűlölete is in-nen ered: hiszen a „burzsoázia”, a „gazda-gok” Németországban is jelentős részben zsidók voltak. Ugyanezen okból ölték a Tanácsköztársaság zsidó vezetői és terror-legényei is a magyar burzsoázia zsidóit, ahogy erre Kádár Gábor és Vági Zoltán is felhívja a figyelmet:

„Ha a Tanácsköztársaság valóban »a zsi-dók diktatúrája«, akkor feltételezhető len-ne, hogy politikájában is zsidó érdekeket

képvisel. Ehelyett azt látjuk, hogy a vö-rösterror kiemelt célpontjai (más csopor-tok mellett) a nagytőkések, nagypolgárok, kereskedők voltak. Ezekben a rétegekben pedig igen magas volt a zsidók aránya. »Ki fogjuk irtani, ha kell, az egész burzsoázi-át« – foglalta össze tömören a vörösterror »filozófiáját« Szamuely. Mivel Magyaror-szágon a burzsoázia, a polgárság gerincét zsidók (is) alkották, ezt nehéz lett volna különösebben zsidóbarát programnak ér-tékelni.”

Egy szó, mint száz, a terror, a kiirtás, az osztályharc kommunista ideológiájának legközelebbi rokona a terror, a kiirtás és az osztályharccal kombinált „faji” harcot hirdető nácizmus.

Ám mind a mai napig főbenjáró bűnnek számít ennek kimondása.

És ez tűrhetetlen.

Tűrhetetlen –miképpen erre Kövér László felhívta a figyelmet a Korvin Ottóék által meggyilkolt Incseli Szőts András emléktáb-lájának avatásán –, hogy szinte semmi sincs feltárva múltunknak ebből a részéből.

28

„A magyar eszmetörténet mai napig fenn-álló adóssága annak pontos feltárása, hogy a huszadik század elején a kommunista ter-ror ideológiája kik által, és miként rakha-tott magának fészket a magyar közgondol-kodásban. A magyar politikatörténet pedig lassan száz esztendeje adós azzal, hogy részletesen és összefüggéseiben is feltárja, hogy egy körülbelül ezer főből álló kom-munista terrorcsapat 1919. március 21. és augusztus 1. között miként gyűrhette maga alá az ezeréves magyar államot, miként ejt-hette túszul az önvédelemre képtelen, meg-bénított teljes állami intézményrendszert” – mondta Kövér az emléktábla-avatáson, s bizony, ez valóban súlyos és elengedhetet-len adósság. Igen, hiszen még azt sem tud-juk pontosan, mi is történt a patkányláza-dás idején az Országházban!

Megdöbbentő tény, hogy Magyarország első kommunista politikai rendőrsége pont az Országházban volt képes felverni főha-diszállását. A Főrendi Házban telepedtek meg ezek a gyilkosok, de arról, hogy mit is tettek, szinte semmit sem tudunk. Mindösz-sze azt tudjuk, hogy a kommunista gyilko-sok és terrorszervezetek a Tanácsköztársa-ság idején hatszáz embert öltek meg szerte az országban. Illetve hatszáz meggyilkolt ember adatait ismerjük! Ám a többi megy-gyilkolt magyar emberről nem tudunk semmit! Igen, még azt sem tudjuk, mi tör-tént az Országházban 1919 márciusa és au-gusztusa között. Néhány korabeli forrásból annyi tudható, hogy a Korvin Ottó vezette politikai rendőrség ötszáz embert hurcolt az Országházba. A korabeli sajtó és a kora-beli közbeszéd tudta, hogy az Országház-ban embereket kínoztak és gyilkoltak meg, ám egyedül Incseli Szőts András holtteste került elő. Ám rendelkezésre állnak kor-dokumentumok, amelyek a mentalitástör-ténet törvényszerűségei alapján bizony az egykor volt igazságról beszélnek.

A Budapesti Közlöny 1919. augusztus 14-i számában ezt olvashatjuk:

„A főrendiház alsó helyiségei megtel-tek behurcolt emberekkel, kínzókam-rákat létesítettek, a kamrákban sok sze-rencsétlen ember halt meg a Lenin-fiúk

kezei között, akiknek holttestét a Par-lament lépcsőjéről a Dunába dobták. Formális kivégzés itt nem történt.Rohamkéssel és revolverrel nem egy em-bert tettek el láb alól, nem egy szerencsét-len ember lelte halálát a fojtogató kezek között, azonban szabályszerű kivégzéséket itt nem hajtottak végre.”

Tormay Cecil pedig így ír ugyanerről a Bujdosó-könyvben:

„A főrendi ház kapuja felett nagy ívlámpa világít a sötétben. Autók süvöltenek sza-kadatlanul. A terroristák ilyenkor szedik össze a túszokat, szállítják Korvin-Klein-nek az »anyagot«. A bőrkabátosok sze-rencsétlen emberi alakokat vonszolnak ki, aztán betaszigálják őket a kapun. Olykor ordítás hallatszik az Országház falából.

Az autók ilyenkor parancsszóra berregni kezdenek és a szirénák tülkölnek, túlzaka-tolnak minden nyöszörgést és halálordí-tást. (…) A fegyveres Lenin-fiúk jönnek a kivilágított kapun. Középütt megy valaki. A csapat lefordul az alsó rakodópartra. A fegyverek zörögnek, a lépesek távolodnak. A Duna loccsan. Aztán jön visszafelé a fe-kete csapat, és középütt nem megy többé senki.”

De korabeli rendőrségi kihallgatási jegy-zőkönyvek is igazolják, hogy Korvinék az Országházban több gyilkosságot is elkö-vettek. Kövér László az avatóbeszédében erről így beszélt:

„Egy 1919. augusztus 16-án kelt rendőrsé-gi kihallgatási jegyzőkönyvben az ország-házi túszok őrzésével megbízott katona beszámol arról, hogy Incseli Szőts And-rás halála után az Országház kommunista gondnoka, egy bizonyos Englender nevű ember kijelentette egy Palis nevű vörösőr parancsnoknak, hogy – idézem – »ha nem jönnek az színész hullájáért, úgy őt az éjjel folyamán a többi hullákkal egyetemben a Dunába dobja.«

A Duna pedig, amiként 1944-ben, úgy 1919-ben sem állított ki halotti bizonyít-ványokat…”

29

17.

A széles olvAsóközönség még csAk nem is hAllottA – mert nem hAllhAttA – incseli szőts András nevét.

Mivel a széles olvasóközönség még csak nem is hallotta – mert nem hallhatta – Incseli Szőts András nevét, illendő és helyénvaló, hogy meg-ismerjük az emléktáblájának avatásán elhang-zott beszéd rá vonatkozó részét. Kövér László beszéde amúgy más tanulságokkal is szolgál!

„Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Egy gyilkosnak és áldozatának összefonódó em-beri sorsa sokszor jobban megvilágít egy törté-nelmi korszakot, mint a hivatalos történelemírás, különösen akkor, ha azt a történelmet évtizede-ken keresztül a gyilkosok eszmei utódai írják.

Incseli Szőts András és Korvin Ottó kortársak voltak.

Szőts András 1881-ben, augusztus 4-én született Kolozsváron, Korvin Ottó pedig Klein Ottóként született 1894-ben a kárpátaljai Nagybocskóban.

Az Incseli nemesi előnevet Szőts András felme-női II. Lipóttól nyerték el 1791-ben, miután 1764-ben a bánffyhunyadi Szőts András Bánffy Elek bárónál önmagát és fiait ezer magyar forintért kiváltotta a jobbágyi sorból.

Az egyik felszabadított fiú 1809-ben Erdély főor-vosa lett Kolozsváron, így került a Szőts család Kolozsvárra.

Korvin Ottó szülei a 19. század végén vándorol-tak be Magyarországra és telepedtek le Kárpát-alján, s költöztek később Máramarosszigetre.

Ottó ott járt iskolába, majd a család 1906-ban Bu-dapestre költözött, ahol Ottó 1919-ben a Klein családi nevet a Korvin családi névre cserélte.

Incseli Szőts András a kolozsvári érettségi után 1903 és 1906 között elvégezte a budapesti színi-akadémiát.

Ezután tartalékos tiszti kiképzést kapott, és 1909-ben tartalékos hadnaggyá léptetették elő a nagy-

váradi magyar királyi 4. honvéd gyalogezred állományában. Az első világháború kitörésekor katonai szolgálatra jelentkezett, és bevonult a szabadkai 6. honvéd pótzászlóaljhoz. 1915-ben főhadnaggyá léptették elő. Végigharcolta az első világháborút, utolsó szolgálati helye 1918-ban a boszniai Bosna Brod-i állomásparancsnokság volt. Szolgálata elismeréseként a harminchét esztendős Szőts Andrást Bronz Katonai Érdemé-remre terjesztették fel.

Korvin Ottó 1912-től édesapja kárpátaljai faki-termelő telepének a vezetője volt. Gerincproblé-mája miatt a katonai szolgálat alól mentesítést szerzett. 1917-től Budapesten banktisztviselő-ként dolgozott. Szabó Ervin előadásait hallgat-ta a Galilei-körben; háborúellenes tüntetéseket szervezett; huszonnégy esztendősen ő lett a hadban álló Magyarország hátországát bom-lasztó illegális antimilitarista mozgalom, az úgynevezett forradalmi szocialisták irányítója, a Magyarországi Kommunisták Pártjának egyik megalapítója 1918 novemberében, majd 1919 márciusában a Tanácsköztársaság politikai ren-dőrségének vezetője. A gyilkossá lett kommu-nista filozófus, Lukács György így jellemezte a bolsevik terrorizmus egyik első magyarországi képviselőjét, Korvin Ottót: »Csöndes, nyugodt, szerény és tárgyilagos volt. Lágyságát és kedé-lyének mélységét csak azok ismerték, akik sze-mélyéhez közel álltak (…) Hősies elvtárs volt, szerényen és nyugodtan a háttérben dolgozó, önfeláldozó szervező.«

Incseli Szőts András négy esztendő frontszolgá-lat után hazatért, és nem bírta tétlenül elviselni azt az országromboló és nemzetroncsoló tevé-kenységet, amit Kun Béla, Lukács György, Kor-vin Ottó és társaik műveltek. 1919 júniusában tagja lett annak a Lemberkovics Jenő százados által vezetett ludovikás felkelésnek, amely a Ta-nácsköztársaság megdöntésére irányult.

A felkelést leverték, Lemberkovics századost a helyszínen agyonlőtték, a százados bizalma-sának számító Incseli Szőts Andrást pedig a

30

kommunista politikai rendőrség székhelyére, az Országházba hurcolták, ahol az áldozat és gyil-kosának életútja találkozott. A harmincnyolc esztendős Incseli Szőts András agyonvert élet-telen testét 1919. június 26-án találták meg a ma avatandó emléktábla mögötti világítóudvarban. Fél esztendővel később, 1919 decemberében a huszonöt esztendős Korvin Ottót és nyolc tár-sát gyorsított bűnvádi eljárásban halálra ítélték, az ítéletet december 29-én végrehajtották. 1919-ben, halottak napján, az Országház épülete előtt, a Duna-parton az emberek gyertyákat gyújtot-tak a kommunizmus országházi áldozatainak emlékére. Incseli Szőts András emlékét a Nem-zeti Színház kegyelettel megörökítette, arcképét megfestették, és 1920. november 30-án a színház társalgójában komoly ünnepély keretében fel-avatták.

Tisztelt Emlékezők!

A magyar történelemben azonban gyakori, hogy – ugyan soha nem végérvényesen, de néha elviselhetetlenül sokáig – az idő nem az áldozatok és az igazság, hanem a gyil-kosok és a hazugságok érdekében szolgál.

Incseli Szőts András arcképe eltűnt a Nem-zeti Színházból – magát a Blaha Lujza téri épületet 1964-ben fel is robbantották –, a katonai személyi lapjai elvesztek az irattá-rakból, napjainkra őt és társait a köztudat elfelejtette.

A kommunista terrorista Korvin Ottó ne-vét viszont ma is negyvenhat utca viseli Magyarországon, a kommunista gyilkos filozófus Lukács Györgynek köztéri szobra van, nevét ma is ott olvashatjuk a Magyar Tudományos Akadémia tagjai között, a kommunista terror másik ideológusának, Szabó Ervinnek a nevét pedig a fővárosi könyvtár viseli.

A mai naptól, Incseli Szőts András emlék-táblájának felavatásával mi, mai magyarok törlesztünk egy keveset a múltunk iránti nyomasztó erkölcsi adósságainkból. E vo-natkozásban is sok teendőnk maradt még.

Kegyeletet a múltnak, bátorságot a jelen-nek és reményt a jövőnek!”

18.

e szembenézéseknél mennyivel egyszerűbb eltüntetni A kánonból és Az emlékezetből mindenkit.

Mindenkit, aki nem illik oda valamiért a hivata-los kánonírók és emlékezetpolitikusok szerint.

Mennyivel egyszerűbb eltüntetni és gyalázni Tormay Cécile-t, Herczeg Ferencet, Nyirő Jó-zsefet, Klebelsberg Kunót, Wass Albertet, Hó-man Bálintot, Donáth Györgyöt – és mindenki mást. Igen, ne feledjük: ugyanazok, akik ma ezeket az embereket tagadják ki a hivatalos ká-nonból, negyven éven át Márai Sándort is kita-gadták…

„A múltat be kell vallani”… Hát valljuk be! Mert eleddig a múlt nem volt és nincs bevallva. Ami be van vallva, az a múlt egy része csupán, és annak az egy résznek a fele legalább szintén nem bevallva van, hanem elhazudva.

A bevallott és elhazudott múltdarabok pedig egy szándék szerint bevallottak és elhazudot-tak. Egyetlen szándék érvényesül ebben a ha-zug és részleges emlékezetpolitikában, nyelv-politikában, hivataloskánon-írásban: az, hogy a kommunizmus bűnei le legyenek tagadva, el legyenek hallgatva, vagy ha már sem letagad-ni, sem elhallgatni nem lehet, hát akkor lega-lább fabrikáljunk hozzájuk felmentéseket. Fel-mentéseket, magyarázatokat, megértéseket. S a legtöbb megértést, magyarázatot és felmentést a zsidó bűnelkövetőknek kell kapniuk, ehhez pedig az is szükséges, hogy a nem zsidó bű-nelkövetők bűnei és a zsidók ellen elkövetett bűnök egyedülállónak, kivételesnek, utolér-hetetlenül szörnyűnek és egyedül emlékezetre méltónak legyenek maszkírozva.

Ez pedig tűrhetetlen.

Korvin Ottóval kezdtük ezt a cikksorozatot, hát álljon itt a példa kedvéért a végén is ő.

A galiciáner zsidó Korvin (Klein) Ottó bank-tisztviselő volt, apja meg üzletvezető, innen, a jómódú középosztályból lett gyilkos és hóhér, kommunista ideológus és terrorlegény. Gon-doljanak bele: 1894-ben születik Nagybocs-

kón, Kárpátalján, „Kazárföldön”, ahogy Bartha Miklós nevezi a vidéket, Bartha, aki nem is haj-landó zsidónak nevezni a Korvinékhoz hason-ló betelepülőket, hanem csak galiciánereknek vagy kazároknak nevezi őket, többek között azért, hogy megkülönböztesse ezeket azoktól a polgárosult, asszimilálódott magyar zsidóktól, akiknek a Korvin-félék éppen úgy az életükre törtek. Szóval 1894-ben megszületik Korvin Ottó Kárpátalján, 1917-ben már banktisztviselő Budapesten, és 1919-ben pedig felgyűrt inguj-jal akasztja és irtja a magyarokat. Csak a jobb érthetőség és a példa végett: képzeljék el, hogy egy arab család, mondjuk Abdulék huszonöt évvel ezelőtt, 1991-ben letelepednek Franciaor-szágban. Megszületik a kis Ali, aki huszonegy évesen, 2012-ben már Párizsban banktisztvise-lő, és 2015-ben felgyűrt ingujjal franciákat irt és bombákat robbant forgalmas párizsi köztere-ken.

El tudják képzelni, hogy Ali Abdulnak kilenc-venhét év múlva, azaz 2113-ban utcák őrzik majd a nevét Franciaország-szerte, és emlékét bizonyos körökben tisztelettel emlegetik ? Per-sze, el tudják képzelni, abban az esetben, ha Franciaország 2113-ban már nem lesz francia, hanem arab lesz. Akkor Alinak talán szobrot is fognak emelni. Sőt biztosan…

Korvin Ottónak ma Magyarországon negy-venhat utca viseli a nevét. Mint említettük már korábban, Szabó Ervin nevét pedig a főváros könyvtára őrzi, Lukács Györgynek szobra van, és neve csak áhítatos tisztelettel említhető. Lu-kácsé, aki szerint Korvin Ottó „Csöndes, nyu-godt, szerény és tárgyilagos volt. Lágyságát és kedélyének mélységét csak azok ismerték, akik személyéhez közel álltak (…) Hősies elv-társ volt, szerényen és nyugodtan a háttérben dolgozó, önfeláldozó szervező.” Lukácsét, aki szerint fel kell mondani a „ne ölj!” abszolút pa-rancsát, aki szerint ölni kell, és aki ölt is. Luká-csét, akinek soha vissza nem vont mondata ta-núsága szerint az ember az anyját is megölheti, ha az osztályárulóvá válik.

32

Ez tűrhetetlen.

És nem is tűrjük tovább.

A nem tűrésnek első lépése pedig az, hogy nem akarunk megfelelni az eddigi kánonírók és emlékezetpolitikusok elvárásainak. Vagyis felállítjuk mindazon szobrainkat, amelyeket fel akartunk állítani, de valami ostoba megfelelé-si kényszer és tűrhetetlen félelem miatt még-sem állítottunk fel, vagy felállítottunk ugyan, de nem mertük felavatni. Mert az amerikai el-nök ideböffent, hogy Hóman Bálintnak nem lehet szobra? Emlékezzünk bátran: miközben az amerikai numerus clausus alapján például a bostoni orvostudományi egyetemen a húszas években negyvenkilencről tizenkét százalékra, a Cornell orvosi karán pedig negyvenről három és fél százalékra szorították le a zsidó hallgatók arányát, közben a Népszövetség naponta dör-gedelmesen figyelmeztette Magyarországot a numerus clausus miatt. Pont ennyit számít, mit üzen Obama…

Vallom, hogy szobrainkat fel kell állítanunk, és azt is vallom, hogy nem tűrhető tovább ebben az országban egyetlen Korvin Ottó utca sem, a Szabó Ervin könyvtár sem, miképpen Lukács György áhítatos tisztelete sem. Ezennel tehát mozgalmat indítok a Korvin Ottó utcák és a Szabó Ervin könyvtár neve ellen. Egyúttal ja-vaslatot teszek arra, hogy hozzuk létre a kita-gadottak szoborparkját. Ennek helyéül pedig Nagygécet javaslom.

Nagygéc, a román határ menti ősi magyar falu, amelyet Kádár rendszere meg- és kitagadott a magyar közösségből. Az árvízi veszélyre hivat-kozva kitelepítették a falut, és sorsára hagyták, Árpád-kori templomával együtt. Szorgalmaz-tam, hogy Nagygécet mentsük meg, és mentsük meg a templomot is, és legyen ez a templom a Megmaradás temploma. Ez a vágyam pedig valósággá vált, a templom felújítva várja a lá-togatókat, miképpen a köré épült emlékpark is. És egyszer talán a falu is benépesül újra. Hitem szerint itt, az egykor kitagadott faluban méltó helye lenne a kitagadottak emlékparkjának, és egyszersmind így Nagygécet kinevezhetnénk Nemzeti Emlékhelynek is végre. Azt a Nagy-gécet, ahol az emberek körbevették a szekeret, amikor elhurcolták Schwarc bácsit, a közked-velt magyar zsidót, és nem akarták engedni, hogy elvigyék a csendőrök. Az öreg zsidó pedig elszavalt egy verset. Kisfaludy Károly versét:

„Szülőföldem szép határa!Meglátlak-e valahára?Ahol állok, ahol megyek,Mindenkor csak feléd nézek.”

Itt a helye a kitagadottaknak. Itt majd

„A harcot, amelyet őseink vívtak,békévé oldja az emlékezéss rendezni végre közös dolgainkat,ez a mi munkánk; és nem is kevés.”

Ámen.

19.

otto skorzeny nevét tAlán mindenki hAllottA. ő volt A nácik romAntikus hőse, robin hoodjA, mesebeli királyfiA és

sebezhetetlen 007-es ügynöke.

Az Osztrák–Magyar Monarchiában, 1908-ban született Skorzeny, akinek arcát párbajok-ból származó sebhelyek díszítették, 1932-ben Bécsben belépett a náci pártba. Az Anschluss még Bécsben éri, de 1940-ben már Hitler köz-vetlen közelében szolgál, sőt, állítólag ő volt a Führer egyik kedvenc SS-tisztje. Végighar-colja a nyugati frontokat, majd egy kevésbé romantikus epebajjal kerül kórházba, és gyó-

gyulása után kap megbízást egy titkos kom-mandó megszervezésére.

Skorzeny eleget is tesz a felkérésnek, és hamar bizonyíthat is: 1943-ban ő szabadítja ki csapatá-val a Sasso-hegyi Hotel Campo Imperatoréból az ott fogva tartott Mussolinit. Aztán ő vezeti a Tito elleni sikertelen merényletkísérletet, ő ra-bolja el Horthy fiát, hogy így akadályozza meg

33

a kormányzó kiugrását a háborúból. Az arden-neki offenzíva alatt, 1944 végén (ezt dolgozza fel a Halál ötven órája című nagyszerű film) csapa-tával amerikai egyenruhába öltözve, az ellensé-ges vonalak hátában hajt végre sorozatos szabo-tázsakciókat. A szövetségesek még az „Európa legveszélyesebb embere” címet is neki adomá-nyozták. Skorzeny végül 1945 májusában adta fel magát a szövetségeseknek. Természetesen háborús bűnösként fogják perbe, ám 1948-ban egyszerűen megszökik a darmstadti börtönből. Argentínában bujkál, állítólag a hírhedt Odes-sa-szervezet nácimentő munkájában is részt vett, majd Franco Spanyolországában telepszik le. Rákban hal meg 1975. július 6-án, Bécsben temetik el. A Wikipédia szerint „…Francisco Franco tábornok, spanyol diktátor védelme alatt állt, és nem kellett senkitől tartania, továbbra is ápolhatta kapcsolatait régi nemzetiszocialista bajtársaival. Később megírta visszaemlékezése-it Lebe Gefährlich! (Élj veszélyesen!) címmel, és több interjút adott a második világháború alatt tett cselekedeteivel kapcsolatban. Az argentin miniszterelnök, Juan Perón (állítólag felesége, Evita Peron a szeretője volt) és az egyiptomi ál-lamfő, Nasszer tanácsadójaként dolgozott 1953-tól, és különböző üzletei révén milliomossá vált. 1960-ban megalapította neonáci szervezetét, a CEDADE-t (Círculo Espanol de Amigos de Europa).

Gerincében két daganatot is találtak, amelyeket ugyan Németországban eltávolítottak, de az éle-tét már nem lehetett megmenteni, 1975. július 6-án Madridban halt meg. Bécsi temetésén régi bajtársai náci karlendítéssel vettek tőle végső bú-csút.”

Nos, most azonban kiderült, hogy e romantikus náci hős háború utáni nyugodt életének egészen más oka volt!

Skorzeny a hatvanas évektől kezdve a Moszad ügynöke volt!

A Moszad a háború után Skorzeny felkutatására és meggyilkolására dolgozott ki terveket, majd úgy döntöttek, inkább beszervezik. Méghozzá

azért, hogy egy „talpraesett”, „tapasztalt” német szakember segítségével kapcsolatba tudjanak lépni az egyiptomi rakétaprogramot irányító né-met tudósokkal.

Skorzenyt 1962-ben Madridban szervezte be Kurt Weismann. Skorzeny cserébe csak azt kér-te, hogy vegyék le a leghírhedtebb nácivadász, Simon Wiesenthal halállistájáról. Ezt meg is ígér-ték neki. Ezt követően Skorzeny Izraelbe repült, még a Jad Vasemet is meglátogatta! Majd foly-tatta a titkos ügynökök „romantikus” életét. Egy levélbombával meggyilkolt öt embert Egyiptom-ban, akik dolgoztak a rakétaprogramban, ezután a német tudósok hazamenekültek az országból. A Moszadnak tett egyik utolsó szolgálataként egy Münchenhez közeli erdőben saját kezűleg lőtte agyon Heinz Krugot, a németek egyik leg-ismertebb rakétaszakértőjét. A gyilkosságnál pedig nem más volt jelen, nem más segédkezett a nyomok és a hulla eltüntetésében, mint Jichák Samir, Izrael későbbi miniszterelnöke!

E most napvilágot látott, megdöbbentő történet azért felvet néhány kérdést. Például azt, hogy mennyire vehető komolyan ezek után Izrael mai napig tartó „nácivadászata”, hiszen, mint látjuk, a leghírhedtebb, legveszélyesebb nácit is hajlan-dók voltak futni hagyni, feltéve, hogy az őket szolgálta. S persze nem elhanyagolható kérdés az sem, miképpen egyeztethető össze a legalap-vetőbb erkölcsi normákkal egy ilyen együttmű-ködés. Továbbá kérdés az is – és ezt a kérdést természetesen a mai Németország soha nem fogja feltenni! –, miképpen volt lehetséges az, hogy a Moszad a hatvanas években német terü-leten likvidáljon német tudósokat? S a Moszad vajon felhagyott ebbéli tevékenységével, vagy a mai napig folytatja a világ bármely pontján?

S úgy egyáltalán: miképpen és meddig állhat minden törvényen felül a zsidó állam vélt vagy valós érdekeire és biztonságára hivatkozva?

Egyszer majd ezekre a kérdésekre is lesz válasz. Csak azt nem tudjuk, addig mi mindennek kell még kiderülni…

34

20.

ilan mor, izrael budapesti nagykövete levelet írt a mAgyAr hírlAp főszerkesztőjének, A lAp tulAjdonosánAk,

rogán antalnak, valamint karas monikának, az nmhh elnökének.

A levelet nyilvánosságra hoztam a blogomon, ez ellen a nagykövetség tiltakozott, majd ugyan-ezt a levelet nyilvánosságra hozták a Szombat.org felületen, immáron magyar fordításban. Ilan Mor a Magyar Hírlapban 2016. február vége és március közepe között megjelent, Tűrhetetlen című cikksorozatomat kifogásolja, sőt, egye-nesen „tűrhetetlennek” tartja, hogy egy ilyen cikksorozat megjelenhet egy „vezető magyar politikai napilapban”. Mindez Ilan Mort „meg-döbbenti és felkavarja”.

Nincs ezzel semmi baj, a baj azzal van, hogy mi-ért döbben meg és kavarodik fel a nagykövet úr…

Egyebek mellett ezért:

„Ami valóban tűrhetetlen, az a tény, hogy ezek a publikációk gondosan kimunkált történe-lem-tisztogató megjegyzéseket tartalmaznak, a lap olvasóinak egy »alternatív történelmet« mu-tatva be, amely a Holokauszt, a SOÁ igaz törté-netének eltorzításához vezet.”

Nem tudom pontosan értelmezni, vajon mit ért a nagykövet úr „történelem-tisztogató megjegyzé-seken”, de ha azt, hogy a hetven éve létező hiva-talos kánon ellenében megpróbáltam felmutatni néhány történelmi tényt, nos, ha ezt kell érteni alatta, akkor a nagykövet úrnak igaza van. Pon-tosan ez volt a célom, ugyanis – mint említettem – hazugságok és féligazságok, tudatos elhallga-tások, valamint még tudatosabb felmentések és vádak borítják el történelmünk számos esemé-nyét, immáron hetven éve. Hogy mindez „a Ho-lokauszt, a SOÁ igaz történetének eltorzításához vezet”? Ezt a leghatározottabban visszautasí-tom, ugyanis ez hazugság. Akkor is hazugság, ha történetesen egy nagykövet írja le, s még ak-kor is, ha az izraeli nagykövet írja le. Hazugság, mivel a cikkfolyam egyszerűen nem foglalkozik a holokauszttal. Nem foglalkozik vele, mert nem

ez a tárgya. Ismerem azt az alapállást, amely minden kritikát úgy próbál meg semlegesíteni, amely úgy próbál ellehetetleníteni minden vitát, hogy a holokauszt mögé bújik, de ezt az alapál-lást egyszerűen nem vagyok hajlandó eltűrni.

Ilan Mor szerint „(…) ezek az írások nyíltan an-tiszemita nézeteket népszerűsítenek, valamint a zsidó nép és Izrael Állam ellen bujtogatnak (lásd például a 10. és a 14. számú cikket)”.

Ez a kijelentés is hazugság. Másnak nem te-kinthető, ugyanis nem feltételezem, hogy Izrael nagykövetének szellemi képességeit meghalad-ná egy szöveg értelmezése. (Ha mégis, akkor el-nézést kérek a hazugság vádja miatt.)

A nagykövet úr a sorozatból kiemeli a 10. és a 14. részt, mint a zsidók és Izrael Állam elleni „bujtogatás” (Istenem! De szép szó! Lásd még: „Te sötétben bujkáló, rémhírterjesztő ellenforra-dalmár! Reszkess!”) példáit.

Nos, a 10. rész arról szól, hogy Izrael Állam nem volt hajlandó kiadni Solomon Morelt sem Len-gyelországnak, sem Németországnak, holott nevezett országok többször kérték ezt, ugyanis Morel a második világháború után egy Lengyel-országban létesített, német nemzetiségűek szá-mára létrehozott koncentrációs tábor vadállati kegyetlenségű parancsnoka volt, egy tömegy-gyilkos, aki éppen úgy sértette meg az örök em-beri és isteni törvényeket, mint a nácik. De nem adták ki, és erre az szolgáltatott indokot – mi-képpen ezt a Népszabadság egy általam idézett publicisztikában világosan meg is fogalmazta –, hogy Morel tettei „érthetőek”, hiszen zsidóként szörnyűségeken esett át. Vagyis tulajdonképpen jogos bosszút állt. Olyan ez, mintha valaki a ho-lokausztot azzal mentegetné, hogy a német nép-pel embertelenül bántak el a győztesek az első világháború után, a világgazdasági válság és a jóvátétel iszonyatos nyomorba taszította Né-

35

metországot, és a német emberek ráadásul azzal szembesültek, hogy a nagytőkések jó része zsi-dó, tehát végül is szörnyű, amit tettek, de „ért-hető”. Ez aljas, hazug és becstelen érvelés lenne, éppen olyan, mint a Morelt mentegető érvelés.

Erre mondja Ilan Mor, hogy a zsidók és Izrael elleni „bujtogatás”.

Nem, nagykövet úr. Ez puszta tény. Amire le-het mindenfélét mondani, lehet megpróbálni cá-folni, megmagyarázni, sok mindent lehet, csak egyet nem: bebújni a holokauszt meg az antisze-mitizmus vádja mögé.

A 14. rész emlegetése végképp érthetetlen. Ab-ban a részben Izrael Állam mindössze annyiban kerül szóba, hogy Liebermann egykori izraeli nagykövet annak idején tiltakozott amiatt, hogy Norvégiában emlékmúzeumot hoztak létre Knut Hamsun Nobel-díjas, amúgy pedig antiszemita és nácikat szolgáló író tiszteletére. E tény említé-sében mi az antiszemitizmus, mi a bujtogatás Iz-rael és a zsidók ellen? Tiltakozott az izraeli kül-ügyminiszter vagy nem tiltakozott? Hát akkor?

Erről az egészről a régi vicc jut eszembe:

Grün elhatározza, hogy meglátogatja rég nem látott barátját, Kohnt Párizsban. Vonattal utazik, a hálókocsiban övé a felső ágy. Este felmegy, elhelyezkedik, majd kisvártatva leszól az alatta fekvő úrnak: – Ne haragudjon, lent felejtettem a könyvemet, feladná? – Kérem, természetesen, tessék. Grün kisvártatva ismét leszól: – Elné-zést uram, röstellem, de a szemüvegemet is lent hagytam… – Semmi baj, tessék parancsolni! Kis-vártatva Grün újra: – Bocsásson meg, de ott van a sarokban a büdös zoknim, megtenné, hogy ki-viszi és kilögyböli kicsit? – Na de uram! Azért mindennek van határa!… Reggel befut a vonat, Kohn várja Grünt az állomáson és kérdezi: – Szervusz Grün! Hogy utaztál? – Ne is mondd, kérlek! Egész úton össze voltam zárva egy anti-szemitával!

Látja, nagykövet úr, az én 19 részem ez ellen a mentalitás ellen íródott, és a kettős mérce ellen. Az ön levele pedig ezt a mentalitást képviseli, no és persze a kettős mércét. Ezzel sincs baj, csak jó tudni, mi miért van!

36

21.

„az együtt majd leFordítja magyarra orbánék gyáva és gonosz nyelvezetét.”

„Az Együtt majd lefordítja magyarra Orbá-nék gyáva és gonosz nyelvezetét. Hogy amikor sorosoznak meg idegen ügynököznek, akkor zsidóznak. Hogy amikor úgymond nemzeti tő-késosztályt építenek, akkor közpénzt lopnak. Ők félrebeszélnek, mi magyarul. Hogy mindenki értse, mi folyik itt.” Muszáj visszatérnem erre. Erre a nyilatkozatra, amelyet egy Szigetvári Vik-tor nevű sejthalmaz adott ki, miután a vele foly-tatott vita során Németh Szilárd kivonult az ATV stúdiójából.

Németh Szilárd kivonult, mert Szigetvári olyan helyzetbe hozta, amely helyzetből ez volt az egyetlen lehetséges kiút. És Szigetvári nem fur-fanggal, ésszel, érvekkel hozta ebbe a helyzetbe vitapartnerét, hanem ezeknek a mocskos gazem-bereknek a legutolsó ütőkártyájával: az antisze-mitizmus vádjával. S erre tényleg nincsen más válasz: ott kell hagyni őket. Szigetvári Viktor

„Ha sorosoznak meg idegen ügynököznek, akkor zsidóznak” – hangzik a megfellebbezhetetlennek lát-szó „érv”. De azért mi mondjuk ki jó hangosan, hogy ez nem érv. Ez hazugság, menekülés, gyávaság, al-jasság, ócska, pitiáner szemétség, éppen az érvek és gondolatok hiánya. Ez pontosan az, aminek látszik: Szigetvári Viktor meg a hozzá hasonlók rothadt agya és lelke.

Nézzük csak akkor Sorost.

Ha felütjük a Wikipediát, a Soros György címszó alatt egyebek mellett ezt az eufemisztikus monda-tot találjuk: „1988-ban Franciaországban, 1992-ben Angliában és 1993-ban Németországban hajtott végre nagy feltűnést keltő pénzügyi spekulációs műveleteket”. A „nagy feltűnést keltő pénzügyi spekulációs műveletek” kitétel mögött az rejlik, ami Soros György pénzguru, tőzsdespekuláns és gát-lástalan gazember lényege: megtámadni bármely ország tőzsdéjét, valutáját, nagyvállalatait, bankja-it, és különböző – többnyire tiltott – műveletekkel, ezek tönkretételével óriási haszonra szert tenni. Az óriási haszon egy részéből pedig az egész világot behálózó alapítványi rendszert fenntartani, amely alapítványi rendszer azon intézményeket, műhe-lyeket, iskolákat, egyetemeket támogatja, amelyek fenntartják, népszerűsítik azt a rendszert, kinevelik annak a rendszernek az értelmiségét, amely rend-szer ezt a Soros-féle gazemberséget lehetővé teszi.

A „nagy feltűnést keltő pénzügyi spekulációs mű-veletek” nyomán Sorost például kitiltották egyebek mellett Franciaországból, Angliában vizsgálat folyt ellene, de számos ázsiai országban is persona non grata, Oroszországból is ki van tiltva – a Szigetvá-ri-féle rothadt agyak logikája szerint tehát nevezett országok mind-mind antiszemiták. És ne feledkez-zünk meg még egy apróságról, amiről e hasábokon Máté T. Gyula is beszámolt, de azért ismételjük bát-ran: „Apropó, magyar tőzsde: 2008. október 9-én a Soros Fund Management az OTP árfolyamát ma-nipulálja. A pénzügyi felügyelet meg is bírságolja. Hasonlóért Franciaországból kitiltották Sorost. Ma-gyarországon azonban akkor Gyurcsány Ferencnek hívják a kormányfőt, ő készséggel elfogadja György barátja magyarázatát, miszerint befektetési alapja az ő jóváhagyása nélkül cselekedett.”

Bizony ám! Soros a legnagyobb hazai pénzintézetet is megtámadta, majd kijelentette, nem ő adott meg-bízást az ügyletre, és sajnálja a történteket. Sajnálja, hát persze. Hiszen napnál világosabb, hogy a Soros

Found Management általában Soros tudta és bele-egyezése nélkül szokott olyan apróságokat végre-hajtani, mint a legnagyobb magyar pénzintézet el-leni támadás. De ha ezekről szót ejt az ember, akkor két dolog történhet: vagy jönnek a Szigetvári-féle sejthalmazok és fikaevők, és elmagyarázzák, „de az Orbán is a Soros pénzén tanult külföldön!” Remek érv! De mi köze van ennek az egészhez? Amikor 1989-ben Orbán – és még sok akkori fiatal politi-kus - Soros-ösztöndíjat kapott, honnan a bánatból kellett volna tudnia, hogy mit művel amúgy Soros a világban és a világgal, továbbá hogy mit fog mű-velni 1992-ben meg ’93-ban, pláne 2008-ban például Magyarországon?

A másik, ami történhet: jönnek a Szigetvári-féle sejthalmazok és fikaevők, és leantiszemitázzák az embert. Ez az örök és kipusztíthatatlan taktika. For-duljunk csak egy pillanatra Herczeg Ferenchez, aki naplójában a következőket írja meg annak kapcsán, hogy érettségijük előtt barátaival arról beszélgettek, ki mi akar lenni, ki hogyan képzeli el a jövőjét:

„– És te, Dávid?

– Én diplomata leszek – szólt Dávid egyszerűen. A sok hülye között biztos, hogy karriert csinálok.

Általános elképedés. Ő a vracsevgai szatócs fia volt… – És azt hiszed, hogy bevesznek? – kérdezte egyikünk. Dávid fölényesen mosolygott. - Azt gondoljátok, nem vesznek be, mert zsidó vagyok. Csakhogy fiaim, éppen az én zsidó származásom az erősségem! Mert a diplo-máciánál ma nincs egyetlen zsidó sem. Miért nincs? Mert sohasem mert egyik sem jelentkezni. Én azonban jelentkezem, és ha visszautasítanak, akkor magukra veszik az antiszemitizmus bélyegét, azt pedig nem me-rik megkockáztatni. (…) Szegény Dávid nem lett diplo-mata, hanem két esztendővel az érettségi után meghalt tüdővészben. A halál megkockáztatta, hogy antiszemi-tának tartsák.” (Herczeg Ferenc emlékezései, Szépiro-dalmi Könyvkiadó, Bp. 1985, 149-150. oldal)

Herczeg Ferenc, továbbá barátai: Bandl Rudi, M. Fe-renc, F. Leó és a zsidó D. Dávid 1880-81 körül érett-ségiztek. Ez a beszélgetés akkor zajlott. És lám, már akkor is. A vracsevgai szatócs fia már akkor pontosan tudta, mi a legjobb út az érvényesüléshez.

Nincs új a nap alatt. De lesz. Remélem, hamarosan. Re-mélem, nemsokára soha többé nem lehet ezzel érvelni és védekezni meg támadni. Remélem, hamarosan vége lesz ennek a szemét, ocsmány világnak…

37

bayer zsolt cikksorozata megjelent a

magyar hírlap online

vélemény rovatában

2016. 02. 27. - 2016. 05. 28. között

http://magyarhirlap.hu/cikk/48722/Turhetetlen_1http://magyarhirlap.hu/cikk/48808/Turhetetlen_2http://magyarhirlap.hu/cikk/48884/Turhetetlen_3http://magyarhirlap.hu/cikk/48976/Turhetetlen_4http://magyarhirlap.hu/cikk/49075/Turhetetlen_5http://magyarhirlap.hu/cikk/49189/Turhetetlen_6http://magyarhirlap.hu/cikk/49295/Turhetetlen_7http://magyarhirlap.hu/cikk/49398/Turhetetlen_8http://magyarhirlap.hu/cikk/49494/Turhetetlen_9

http://magyarhirlap.hu/cikk/49617/Turhetetlen_10 http://magyarhirlap.hu/cikk/49739/Turhetetlen_11 http://magyarhirlap.hu/cikk/49838/Turhetetlen_12 http://magyarhirlap.hu/cikk/49962/Turhetetlen_13 http://magyarhirlap.hu/cikk/50052/Turhetetlen_14 http://magyarhirlap.hu/cikk/50127/Turhetetlen_15 http://magyarhirlap.hu/cikk/50242/Turhetetlen_16 http://magyarhirlap.hu/cikk/50354/Turhetetlen_17 http://magyarhirlap.hu/cikk/50457/Turhetetlen_18 http://magyarhirlap.hu/cikk/51481/Turhetetlen_19 http://magyarhirlap.hu/cikk/53076/Turhetetlen_20 http://magyarhirlap.hu/cikk/56648/Turhetetlen_21