Karl May

BÉKESSÉG A FÖLDÖNÚTI ELBESZÉLÉSEK

1

Unikornis Kiadó Budapest, 2003

A mű eredeti címe: Karl May Friede auf Erden

A sorozatot szerkeszti: Majtényi ZoltánFordította: Ossik János

A sorozat tervet készítette: Kocsis József készítette

A sorozat a Karl May Verlag Bamberg kiadásával megegyező eredeti előzékkel(térképekkel), táblán lévő színes képpel és a kötéstervnél az eredeti kiadásban

szereplő motívumok felhasználásával készült.

ISBN 963 427 308 4 ISBN 963 427 499 4

2

ELSŐ RÉSZKELET KAPUJÁBAN

1.

Kairó

Milyen büszkén hangzott a következő kijelentés: „- Én Sejjid Omar vagyok!”,amelyet fölényes, ellenvetést nem tűrő kézmozdulat kísért! Omar úr tanult ember,a Próféta írástudó leszármazottja. Neve bekerült az iszlám szentek sorába, ezértjoga van zöld köpenyt és turbánt viselni. Halála után síremlékét zöld márványdíszíti majd, és a mennyek kapuja, éppen a hetedik, nyomban föltárul előtte.Tiszteljük hát személyét!

Ki is volt voltaképp ez a Sejjid Omar? Semmi több mint egy szamárhajcsár,akinek a Hotel Continentallal szemben működött az állomása, Kairó városában,az Eszbekíjén. Húsz év körüli, nyúlánk, erős testalkatú fiatalember volt;mozdulatain veleszületett méltóság és komoly megfontoltság érződött. Számomraelső pillantásra rokonszenvesnek tetszett.

Kávékortyolgatás közben erkélyemről sokszor megfigyeltem, aminttevékenykedik és végzi a dolgát. Bár tekintetében ott bujkált a foglalkozásávaljáró ravaszságba többi hajcsárral ellentétben azonban ő nem volt tolakodó.Öntudatosan ajánlotta szolgálatait, mintha kegyet gyakorolt volna ügyfeleivelszemben. Társaival alig érintkezett Ha gúnyolódtak sajátos viselkedésén, vagyéppen bosszantani próbálták, megvetően legyintett. Hasonlóképpen cselekedettakkor is, ha valami turista alkudozni próbált vele. Ilyen esetekben nem kötöttüzletet, hanem, hátat fordítva az okvetetlenkedőnek, büszkén dörmögte magában:„Én Sejjid Omar vagyok!”

Eddig még nem adódott alkalmam, hogy igénybe vegyem szolgálatait. Biztosvoltam azonban abban, hogy erre sor fog kerülni, méghozzá nem is a távolijövőben, mert észrevettem, hogy ő is szemmel tart engem, és várja ajelentkezésemet.

Nyugtalan pillantásokat vetett ablakomra, ha ebéd vagy vacsora után nemjelentem meg tüstént az erkélyen. Az utcán sétálva valahányszor elhaladtammellette, bár jómagam alig vetettem rá ügyet, ő kezét a mellére fonva, némameghajlással üdvözölt.

A hotelban, ahol laktam, az étterem oldalsó részén, már a tartóoszlopok közöttiterületen kis asztalok álltak. A szűk hely miatt a vendégek nem nagyon kedvelték,én viszont pontosan ezért mindenkor ott foglaltam helyet. Egyedül is voltamegészen a tegnapi napig, amikor is két új vendég érkezett, és tőlem jobbra

3

foglaltak helyet. Általános feltűnést keltettek, mivel kínaiak voltak (le semtagadhatták volna), méghozzá, mint ahogy később megtudtam, apa és fia.Egyszerű, praktikus, a kínaiaknál szokásos ruhát viseltek.

Már első alkalommal feltűnt az a megindító figyelmesség és szolgálatkészkörültekintés, ahogyan az ifjú idősebb társával szemben viselkedett. Ekkor mégnem tudtam, hogy milyen szoros kapcsolat fűzi össze őket. Európai módonétkeztek, olyan elegánsan, hogy a vendégek közül sokan példát vehettek volnaróluk.

Az étteremben ismerős pincér tett-vett. Ejtsünk róla is néhány szót!Csehországban, csaknem a német határ mellett született, és onnan vándorolt kiide, Egyiptom fővárosába. Ezért földimnek tekintette magát, és ha utazásaimsorán Kairóban jártam, mindig itt, a Continental Hotelban szálltam meg. Az időksorán kapcsolatunk állandósult, és egyre közvetlenebb, barátibb lett.

Zbyneknek hívták, ám ezt a nevet az arab világban képtelenek kiejteni azemberek. Ezért azután „Szibi”-nek mondták, és ez rajta is maradt. Érthető, hogyfelüdülést jelentett számára, amikor én a keresztségben elnyert igazi nevénszólítottam.

Beszélte a német nyelvet, szerinte kifogástalanul, én azonban e tekintetbenkissé másképp vélekedtem. Azért jól megértettük egymást, és megkülönböztetettfigyelemmel ügyelt arra, hogy minden igényt kielégítő, kifogástalankiszolgálásban legyen részem. Bár megszólítani a szállodai életet, és nem vagyokválogatós, azért jólesett a gondoskodás: hűtött pohár a sörhöz, minden esetbentűzforró kávé - amely nem csalt ízében, hanem minden tekintetben valódi feketevolt -, a diszkrét arcmozdulatok, amikor az étlap kínálatából válogattam, és ígytovább.

Most, amikor meglátott, tüstént odasietett hozzám.- Monsieur Fu és Monsieur Csi Kínából - súgta, a szomszédaim felé intve

szemével. - Párizsból érkeztek, valószínűleg rokonok.- Úgy is jelentkeztek be?- Azt nem tudom. A portás csak ennyit mondott.A kínai szóhasználatban a Fu apát, a Csi pedig fiút jelent. A két vendég

bizonyára úgy gondolta, hogy itt senki sem ismeri a nyelvüket, ezért egyszerűencsak az „apa” és „fiú” nevet jegyezték be a vendégkönyvbe, hagyva, hogy aszemélyzet ezt a vezetéknevüknek vélje. Franciául beszéltek, méghozzá olyangyakorlottan, amelyre csalt hosszas ott tartózkodással tehettek szert.

A vacsora után már tényként terjedt el az a vélemény, hogy a kínaiak Kantontartományból valók, és csakugyan rokonok, méghozzá nagybácsi és unokaöcs, ésfrancia kereskedőkkel állnak üzleti kapcsolatban. Én azonban kételkedtem.Hihetetlennek tetszett, hogy ez a kellemes megjelenésű úriember, Monsieur Fuszínes legyezőket és olcsó vázákat áruljon Párizsban.

Csak abban értettem egyet a többiekkel, hogy a két új vendég kínai, ám hogyaz óriási birodalom melyik részéből származtak, azt senki sem tudhatta.Határozottan mongol metszésű arccal rendelkeztek. Az ifjúnál a fiatalsága

4

tompította a vonásokat, az apánál azonban határozottan, félreérthetetlenülrajzolódtak ki. Ezt még csak erősítette az utóbbi jellegzetesen kínai módra fésült,ápolt szakálla, amelyet ily módon a világ egyetlen szögletében sem viselnek.Tekintete értelmes, nagy tudású személyről árulkodott, és nem kellett nagyemberismeret ahhoz, hogy az ember észrevegye: munkásságának területe aszellemi élet, és az anyagi haszonszerzés ugyancsak távol esik tőle.

A véletlen a segítségemre sietett, és már a következő reggelen bepillantástnyerhettem titkaikba. A nap még alig kezdte meg vándorútját az égbolton, amikorén, lévén korán kelő ember, már az erkélyen ültem, és levelet írtam. Ez afoglalatosság sajátos dolog, az utazás elkerülhetetlen velejárója. Miközben azember idegen tájakon, ismeretlen emberek közt csavarog, és éppen nem tudjamivel agyonütni szabadidejét, nos, akkor előkerül a papír és ceruza, s már rója isszorgalmasan a sorokat, illetve nem is siet annyira, hiszen ráér a dolog: az sembaj, ha késik a befejezés, mert bármikor lehet folytatni, a fontos csupán az, hogyteljék az idő.

Mindezt figyelembe véve érthető, hogy tekintetem minduntalan az utcárasiklott, és érdeklődve figyeltem az ébredező várost.

Éppen kínai vendégek léptek ki a szállodából, és egyenesen Sejjid Omarhozsiettek. Váltottak néhány szót, majd a hajcsár szerzett még egy szamarat, ésrövidesen útnak indultak, én pedig folytattam a levélírást.

Ám rövidesen ismét megzavartak. Az alattam lévő szobában takarítottak,porolták a szőnyegeket, és ez köztudottan zajjal járt. Önkéntelenül lepillantottama lenti erkélyre. A szobalány, akiről hamarosan kiderült, hogy Fu és Csiugyancsak kínai szolgája, nemsokára végzett. Bevitte a szőnyegeket a szobába, ésbizonyára leteregette őket, mert csak némi idő elteltével jelent meg újra, nagyobbbőrönddel a kezében. Feltette az erkélyen álló asztalra, és kinyitotta.Ruhadarabokat szedett ki belőle, és gondosan tisztogatni kezdte őket.

Közvetlenül alattam történt a dolog, ezért jól láthattam mindent.A nagy bőrönd után másik következett, ám ez sokkal kisebb volt az előzőnél.

Mielőtt kinyitotta volna, óvatosan át-át-lesett a szomszédos erkélyekre. A táskaugyancsak nagy értékeket rejthetett, ha ennyire vigyázott rá.

Elsőként rubintokkal kirakott, aranycsattal ellátott selyemöv került elő. IlyenÖvet csak első- és másodrangú mandarinok viselhetnek. Ezután egy putsu(hímzett mell- és hát-címer) következett. A művészi rajzolatok jól kivehetőengólyát ábrázoltak. Több apróság után, amelyekről nem tudtam eldönteni, hogymire szolgálnak, finom művű láncot vett elő, amelyet szintén gólya díszített, majdegy pávatollat. Ezután egy hivatalnoki kalap került a kezébe, jellegzetes fejfedő,amelyet csak nyáron, nagy hőségben viselnek, ezért Kínában egyszerűen „melegkalap”-nak nevezik.

A gólyával ellátott láncot az első öt osztályhoz tartozó mandarinok viselhetik anyakúkban hordva, a pávatoll pedig a nagybecsű kitüntetés jele. A kalapot véseteknélküli, sima korallgomb díszítette, amelyet viszont csak a legmagasabb rangúmandarinok használhatnak. Azt, hogy katonai vagy polgári előkelőségek, már

5

nem tudtam eldönteni, bár mintha úgy hallottam volna, hogy az előbbiek azegyszarvú stilizált alakját, az utóbbiak pedig a gólyát használják.

A polgári mandarinok előkelőbb helyet foglalnak el a társadalmi életben, mintkatonai társaik. Mindent összevetve, a látottak alapján úgy ítéltem meg, hogyMonsieur Fu - mert csali az ő tulajdonai lehettek az említett tárgyak - elsőosztályú polgári mandarin.

Elhatároztam, hogy titkomat nem osztom meg senkivel. A leselkedés jószerintalantas dolog, és mint ilyen, ez esetben sem maradt büntetlenül. Kisséelőrehajoltam, hogy a még hátralévő dolgokat alaposan szemügyre vegyem, ám amozdulat következtében kicsúszott a fülem mögé dugott ceruza, és pontosan aszolga elé esett, az erkély korlátjára. A kínai nő felnézett rám, és ijedt kiáltásbantört ki. Gyorsan összepakolt mindent, és eltűnt a szobában. Én pedig? Nos,viseltem tettem büntetését, és másik ceruza után néztem.

Nyár elején jártunk. Ilyenkor kellemetlen vendég szokott Egyiptombalátogatni, hogy azután jó ötven napon át ott is maradjon. Gizeh és Arjándtérségéből ugyanis száraz, forró délnyugati szél, itteni nevén „khámzsin”ereszkedik le, a sivatag finom homokját sodorva magával, és rátelepszik avárosra. Jellege ellenére nem hűsít, hanem olyan bágyasztóan hat, hogy azidegenek nehezen viselik el, s ha csak tehetik, kerülik a fárasztó mozgást.

Másnap a szél menetrendszerű pontossággal ismét megérkezett. A külföldiek aszállodákba húzódtak, az egyébként oly forgalmas utcák és a kávéházak előttiterek elnéptelenedtek, és még az esti imádság, az asr idején sem láttamjárókelőket.

Én már megszoktam ezt az európaiak számára nehezen elviselhető időjárást,főként ilyenkor, tavasszal, s ki akartam lovagolni a Dzsebel Mokkatámba. Akharmazsintól fölkavart porfátyolon át mesébe illő látványt nyújt ez a vidék,kivált naplementekor.

Éppen kiléptem a főbejáraton, amikor utasok érkeztek a szállodához.Fölfigyeltem köztük egy fiatal, szürke ruhás, két fátyolos hölgyre, aki éppen akocsiból vele együtt kiszálló úrhoz szólt. Ritkán hall az ember ilyen mélyencsengő, kedves, rokonszenves hangot.

Kedvenc helyemet foglaltam el a romokba temetkező, ősrégi Gdjusszi-mecsetközelében, egy sziklapadon. A nap fátyolos fénye csillogó, narancsszínű ködbeveszett. Mélyen alattam a mamelukok befejezetlen, illetve részben feltart sírjaisorakoztak, olyan hatást keltve, mintha álmukban zavarták volna meg őket. Anaplementétől megvilágított város körvonalait elmosták a szélvihar kavartaporfellegek, amelyek egymásba mosódó, le nem írható színekben tündököltek.Úgy éreztem, hogy soha nem látott, földöntúli mesevilág tárul elém, amelyneksemmi köze a durva földi valósághoz.

Az alabástrom mecsettől Kászr el Ain-ig, az ódon Anir ibn el As-tól egészenZáhirig minaretek csúcsai törek a magasba, hogy amikor elérkezik a fohász ideje,erkélyükről müezzinek zengjék messzehangzóan Allah dicsőségét.

A Mászr el Átik hullámain gőzhajó haladt. Megjelenése megtörte a varázst.

6

Megvártam, míg továbbhaladt, és csak azután folytattam a szemlélődést.Tekintetem a csatorna menti zöldellő mezőkre siklott, majd messze tovább, a

riasztó tömegükkel mögöttük emelkedő piramisokra. Az uralkodók, az istenieredetű fáraók túlvilágtól való félelmének kőből formált emlékei a régmúlt időkletűnt korait idézték. Élet és halál, múlt és jelen egyesült itt előttem. A sivatagszélébe ékelődve a győzelmes Kairó terült el, amely Bagdad és Damaszkuszmellett a keleti világ legkedvesebb városa.

A látvány nagyszerűségét csak növelték az alant elterülő királysírok, keletenpedig a Sínai-félsziget, s hirtelen az jutott eszembe, hogy érzéseimet papírra kellvetnem. Abban az időben az Égi gondolatok című könyvemen dolgoztam,amelynek első kötete időközben már meg is jelent. A folytatás megírásaÖsztönzött ennek az utazásnak a megtételére.

Aki a lélek tisztaságáról, érzéseinek erkölcsi fölényéről akar verset írni, ésteljes valóságában szeretné föltárni az emberiségnek a szabadság iránt érzettolthatatlan vágyát, annak keletre kell utaznia, mert ezekre a kérdésekre aközönyös, önző, pénzsóvár nyugati világban hasztalan keresi a választ. Ezen ahelyen Isten fia szállt le közénk, ám haláláért cserébe mit kapott? Rúthálátlanságot, amelyet ékesen példáz Szodoma és Gomorra pusztulása. Azt ahelyet kell fölkeresnünk, ahol Palesztina csupasz kövei ismét kenyérré változnak,Mammon szobrának hangjai nem hallatszanak többé, és ahol Piszon, Giho, Phrátés Hidekkel között még mindig él- a Paradicsom, üdvözítő eszménye. Hamarosanmegtapasztaljuk, hogy Nílusnak és Tigrisnek egy a hangja, és a csöndes,holdsütötte éjben ugyanazt mondják, mint a minaretek közt suhanó szél. Ésrövidesen az is kétségtelenné válik előttünk, hogy a lírát, a dalt, a verset, amelyekbearanyozzák életünket, itt kezdték kiformálni, és a büszke, nagyhangú Nyugatcsupán befejezte az elkezdett munkát.

Csak úgy szántottam a sorokat. Megmagyarázhatatlan dolog, hogy esténkéntórákon át töprengek, és egyetlen épkézláb mondatot sem tudok leírni. Ha viszontki tudom zárni a környező világ, zavaró hatását, és átadhatom magam az alkotásélményének, akkor szabadon szárnyalnak érzéseim, dolgozom, haladok, s megtudnám váltani a világot.

No, erre ezúttal nem került sor, mert az ide vezető szikla-ösvényenszamárpaták élénk ügetése hallatszott. Sóhajtva tettem le a ceruzát, éskörbenéztem. A korábban emlíett szürke ruhás hölgyet pillantottam meg, akit atársaságában lévő úrral együtt a szálloda előtt láttam. Harmadikként egy levanteiférfi akaszkodott a nyakukba, mint tolmács.

Ez utóbbiak a gyönyörű Egyiptom csapásai közé tartoznak. Valóságoskínszenvedést jelentenek a turistáknak, főleg azoknak, akik először látogatnak azországba, ezért még nincs gyakorlatuk abban, hogyan rázzák le magukról atolakodókat, akik minnél tudatlanabbak, annál erőszakosabban viselkednek.

A tisztességes arabok megvetik ezeket az embereket, akik - sajnálatos módon -általában keresztények, és mivel az arabok a hitükön keresztül ítélik megembertársaikat, hajlamosak kiterjeszteni véleményüket az egész nyugati

7

civilizációra.A negyedik személy ismerősöm, Sejjid Omar szamárhajcsár volt.

Méltóságteljesen lovagolt mellettük, alig vetve ügyet három társára. Amikor atolmács megpillantott, odalovagolt mellém, leszállt a nyeregből, és egészen közelhozzám takarót fektetett le a földre. Azután megfordult, és odakiáltott ahajcsárnak:

- Ez az átekó elfoglalta a legjobb helyet. Bizonyára francia, mertkecskeszakálla van. Gyere, kergesd el!

- Vigyázz, tudhat arabul! - intette Sejjid Omar. - Ne sértegesd oktalanul!- Még hogy ez tud arabul? Hiszen csak a butaság rí le róla! Ez még saját

anyanyelvén is csak makogni képes! Megsérteni pedig nem lehet az ilyenalakokat. Ismerem én: fel akart fogadni tolmácsnak, de velem eztán melléfogott.Láttam rajta, hogy nincstelen, éhenkórász fickó, aki bizonyára még fösvény is. Eza hely kell nekünk. Kergesd el!

A hajcsár megvető kézmozdulattal válaszolt:- Mi közöm van hozzá és hozzád? Nem vagyok a szolgád, tegyél, ahogyan

akarsz! Allah tiltja, hogy goromba legyek, neked, kereszténynek azonbanmegengedi a hited. Én Sejjid Omar vagyok, hagyj békén!

A levantei a hajcsár segítségével talán belém, mert volna kötni, egyedülazonban gyáva volt hozzá. Való igaz, már korábban is pimaszul viselkedett.

Végül is letelepedtek mellém, és akaratlanul is hallottam beszélgetésüket.- Álmodozó vagy, mint anyád, magával ragad a fantázia! A valóság azonban

más. Az igaz, hogy ez a birodalom ősrégi kultúrával bír, hisz voltaképp erre épül amiénk is. Továbbá Kelet adott helyet a Paradicsomnak, vallásunk keletkezésének,de Krisztust már keresztre feszítette, és a hatszázas évek elején eladta lelkét azördögnek: Mohamednek, Allah prófétájának. Azóta, minden pusztulásnak indult.Nézd a várost: lassan porba süllyed ez is, a te mesebeli királykisasszonyod, ésegyedül csak mi vagyunk képesek arra, hogy fölébresszük álmából, s elhozzuknépe számára a felemelkedést, már ha hallgat a jó szóra. Amennyibenvisszautasítja, sorsa beteljesedik. Országára és lakóira pusztulás vár. Ez akérlelhetetlen valóság, leányom, itt nincs helye a fantáziálásnak.

- Milyen érdekes - vitatkozott mosolyogva Mary -, sokan azt mondják, hogy aképzelet örökifjú, és világosabban lát, mint a tekintélyes kort megért, ám éppenezért már öregedő értelem.

- Oktatni akarsz? - háborgott az apa.- Hogyan is tehetném, hisz te sokkal képzettebb vagy! Csak azon töprengek,

hogy ha valahová bekopogtatunk, és ajtót nyitnak, akkor megkérdezhetik: mitóhajtunk? Esetleg még azt is, hogy hoztunk-e magunkkal valamit. Erre mitfelelünk?

- Az igazat, gyermekem! Én a hitemet és elkötelezettségemet adom, hogy ahelyes útra térítsem őket.

- Én csak a szeretetemet hoztam magammal, hiszen nincs is más, amivelrendelkezhetem. És még ezt sem akarom rájuk erőltetni, te viszont, attól tartok,

8

figyelmen kívül hagyod, hogy ők akarnak-e hitet változtatni!- Álmodozások! - dörmögte a hittérítő. - Túlságosan szeretlek, pedig némivel

több szigorúság nem ártott volna a nevelésedben. Az Ezeregyéjszaka és ennek aKarl Maynak az alakjai kísértenek olvasmányaidból, és a gyermeki ártatlanság,szelídség vezérli gondolataidat. Én viszont férfi vagyok. Küldetést teljesítek, azigaz hit világosságát terjesztem a messzi, távoli országokban, és ez a munka nemismer megalkuvást. Nézd az iszlámot! Az ő zászlaján kard csillog, és hold, aminem virít, hanem hódít, és ennek meg is látszik az eredménye. Nemrég értesültemróla, a tengeren túl is alakultak iszlám felekezetek. Ezért be kell neked, látnodmilyen felelősségteljes a munkám.

Ebben nem lehet meghátrálni, sőt, ha a körülmények úgy kívánják, mégharcolni is kell. Ezt tükrözi a Buissel még Londonban kötött fogadásom,megérkezésünk utáni első évben már ötven kínait tért meg vallásunk, akereszténység kötelékébe.

- Fogadás? Hogyan lehet más hitét ilyenre használni, hiszen az az emberérzésvilágának legbensőbbje!

- Meggondolatlanul beszélsz! - feddte meg a férfi az ifjú hölgyet. - Én nemrabolom el senki hitét, hanem pontosan ezt adom az eddig pogány hitben élőembereknek. Amellett ne feledkezz meg sikereimről! Ha az eddigi szívóssággalfolytatom munkámat, rövidesen majd a legeredményesebbek lesznek! Nézd ezt azifjút! - mutatott a szamárhajcsárra.

Tévutakon jár, ami persze nem az ő hibája, beleszületett. Allahja hamis isten,Mohamed pedig nem más, mint ember!

Ezért van rám szükség, hogy jó irányba tereljem a tévelygőket, felnyissam aszemüket, elvezessem őket a megváltó országába. Szeretnék belépni mindenmecsetbe, hogy hirdessem: nincs más üdvözítő vallás, csak a kereszténység. Atöbbi mind pogány, és követőikre kivétel nélkül kárhozat vár. És miért térítünkmeg olyan kevés pogányt, mert félénkek és óvatosak vagyunk, csak a szereteteszközével harcolunk, az pedig nem vezethet eredményre. Itt külön a szemükbekell vágni, hogy pogány ember?

Sejjid Omarra mutatott, aki az esti imához készült. Szamaráról levette atakarót, a földre terítette, majd arccal Mekka felé fordulva rátérdelt és elkezdte:

- Allah akbár, Isten magassága végtelen!Ezután jobb kezét baljába tette, és így folytatta:Allah, a könyörületes és az irgalmas nevében.„Dicsőség Allahnak, a teremtmények urának, a könyörületesnek és

irgalmasnak, aki az ítélet Napját uralja! Néked szolgálunk, és hozzád fordulunksegítségért. Vezess minket az egyenes úton, azoknak az útján, akik irántkegyesnek mutatkoztál, s ne azokén, akiket haragvásod sújt, sem a tévelygőkén!”

A szent fálchát, a Korán első fejezetét idézte, amely minden imádságotmegelőz. Ezután a rövid 112-es szúra következett:

9

Allah, a könyörületes és az irgalmas nevében.Mondd: Ó, Allah, az egyedülvaló,�Allah, az örökkévaló!Nem nemzett és nem nemeztetett, és senki sem fogható hozzá."

Alig hangzott el az utolsó szó, a misszionárius odakiáltott a tolmácsnak: - Ezaz ember imádkozik?

- Igen. Mohamedán.- Mondd meg neki, hogy ez engem sért, és... de inkább majd saját magam!Fölpattant a helyéről, a térden állva fohászkodó Omarhoz ugrott, vállánál

fogva megragadta, és üvöltve próbálta talpra rángatni.Megőrült ez az ember? - hűlt meg bennem a vér. Az életével játszik!�

A hajcsár görnyedt alakján is látszott, hogy csaknem kővé dermedt. Bár aszavakat nem értette, a dühödt, parancsoló mozdulatok azonban annál ékesebbenbeszéltek. A hittérítő pedig magánkívül üvöltözött tovább: - Nem tűröm, hogy ajelenlétemben pogány istent imádjanak! Az én hi...

Nem tudta befejezni.Omar úgy ugrott talpra, mint a villám, és ellenállhatatlan erővel lökte el

magától háborgatóját, aki egyensúlyát veszítve több lépésnyit gurult a sziklákon.A szamárhajcsár keze, az övéhez csúszott, arca lángolt a felháborodástól, a szemevillámokat szórt, és már azt hittem, hogy a földön heverő férfira veti magát,amikor hirtelen megtorpant. Iszonyú önuralommal úrrá lett érzésein, és látszottrajta, hogy lassan visszanyeri teljes önuralmát. Odalépett a misszionáriushoz, akiegyetlen hangot sem adva, mozdulatlanul feküdt, föléje hajolt s csak ennyitmondott: - Féreg!

Ezután váltott még néhány szót a tolmáccsal, majd felült szamarára, éselkocogott a város felé.

A leány aggódva rohant oda az apjához. Fölsegítette közben kedves szavakkalfolyamatosan korholta. A férfi kisebb zúzódásokat szenvedett, komolyabb bajanem esett. A szemrehányásokra nem válaszolt, csak némán visszaült a helyére, éskomor arccal, sötéten nézett maga elé.

Mohamedánt imádkozás közben megzavarni halálos bűn.Aki ilyesmire vetemedik, az életével lakolhat tettéért. A misszionáriusnak nagyszerencséje volt, hogy ép bőrrel megúszta.

Kis ideig még maradtak. Csak a hölgy beszélt, és bár finoman megválogattakifejezéseit, azért a dorgálásból bőven jutott az apjának. Az utóbbi alig válaszolt,csalt mozdulatlanul ülve, szótlanul bámult. Rövidesen magamra maradtam. Akecsesen lépkedő szamarakkal együtt alakjuk nemsokára beleveszett a közelgőeste homályába.

Ez a furcsa élmény, amelynek akaratlanul tanúja lettem, beárnyékoltaérzéseimet, és jószerint már a naplemente sem érdekelt Milyen rejtélyes az emberilélek! Itt a szeretet hírnökeként lépett fel valaki, és mégis halálosan megsértett

10

egy vétlen embert, aki nem akart csak szólni az Egek Urához, akinek személyevoltaképp majdnem kérdéses, bárhogyan is nevezzük, csak az őt imádó emberérzése, lelkivilága számít.

Szedelődzködni kezdtem én is, miközben a fülembe csöngtek az ifjú hölgyszavai:

- „Én csak a szeretetemet hoztam magammal, nincs is más, amivel�rendelkezhetem.”

Csakugyan ez a legtöbb, s nemcsak az ő részéről, bárkitől, legyen az akár avilág leggazdagabb legaranyosabb embere is! Az alvó királykisasszony pedig nemCsipkerózsika-álma alkalmasint rövid lesz, mert a megmentő már megérkezett, hanem is ennek az amerikainak

2.

Egy túlbuzgó hittérítő

Ezen a tájon rövidek a naplementék. Igyekeztem is hazafelé, mert a Bábd elKaráfon átvezető út sötétbe nem valami biztonságos. Az utcai lámpákfölgyulladtak, enyhült a hőség, és az emberek előjöttek a házakból. Az Ibraimbasa nevét viselő térről rikoltozó arab zene hallatszott: hazatérő zarándokokvonultak, több lakók a menetbe keveredtek. A zarándokokkal még találkoznifogunk, ám akkor még nem tudhattam, hogy milyen riasztó, veszélyeskörülmények közt kerül majd erre sor. A gong vacsorához szólított. Úgy látszott,hogy a hotelban sokasodnak a vendégek, mert most már válogatás nélkül mindenhelyet igénybe vettek az étteremben. Amint helyet foglaltam, felfigyeltem ahittérítőre és leányára, akik a kínaiakkal átellenben, nem messze tőlem, balrakaptak asztalt. Hallottam, hogy a férfi rekedtes hangján bosszankodva megjegyzi:

- Már megint itt van, ez a kellemetlen alak! Remélem, hogy itt nem gyújt rá!- Légy óvatosabb, papa! - intette Mary. - Tudhat németül, és akkor megbántjuk.- Ne nevettesd ki magad, gyermekem! Ahogyan a tolmács mondta, ez a

szerencsétlen flótás francia, hogyan jutna hát éppen ennek az eszébe, hogynémetül tanuljon?

- Azért csak vigyázz! Ezek a tolmácsok összevissza beszélnek. Nem szeretnémmegsérteni, hiszen oly rokonszenves embernek látszik.

- Könnyelműen osztogatod érzéseidet, akárcsak az anyád! - morgott az apa.Nem figyeltem rájuk tovább, hanem az étlap tanulmányozásába mélyedtem.- Heavens! Egy ferdeszemű, és még egy! - hallottam ismét a misszionárius

hangját, amikor Fu és Csi megjelentek a bejáratnál. - Hogyan kerülnek ezek ide,Kairóba, Egyiptom szívébe?

A két kínai az asztalokat kerülgetve sétált végig a vacsorázó vendégek közt, és

11

leült a helyére. Pincérek siettek elő, és felvették tőlük a rendelést. Az egyikfelszolgáló a hittérítő asztalához lépett, és el akarta vinni a kiürült levesestálat, áma férfi visszatartotta.

- Kínaiak vagy japánok? - érdeklődött tőle.- Az előbbi, uram.- Honnan érkeztek?- Természetesen Kínából, uram!- Nézze, barátom - csattant fel a hittérítő -, beszéljen velem értelmesen, mert

esküszöm, hogy goromba leszek!- Úgy értesültem, hogy Kantonból, uram! - sietett a válasszal

meghunyászkodva a pincér.- Tudja a nevüket is?- Monsieur Fu és Monsieur Csi, uram.- Vagyis apa és fiú. Milyen különös módon szólíttatják magukat! Mi járatban

vannak?- Kereskedők, uram. Párizsban bonyolítottak le nagyobb üzleteket. Olcsó kínai

árut adnak-vesznek.- Az asztaluknál van még két szabad hely. Átülünk hozzájuk. Itt a névjegyem,

kérem, adja át nekik!- Külön kérték, uram, hogy zavartalanul szeretnének étkezni! - szabódott a

pincér.- Ez már az ő bajuk. Én viszont misszionárius vagyok, ezért azt teszek, amit

akarók, mert küldetésem az emberiség javát szolgálja! Menjen tehát, ne húzza azidőt!

- Küldöm az igazgató urat - jelentette ki némi latolgatás után a pincér.- Apám, ismét nagy hibát követsz el! - szólalt meg a leány, amikor kettesben

maradtak.- Miért? Ismeretséget akarok velük kötni. Mi rossz van ebben?- Az, hogy ők nem kérték ezt, csak te erőlteted!- Ugyan! Itt, a világ másik sarkán nem érvényesek az európai illemszabályok.

Am ha nem így lenne, akkor is gondolj a hivatásomra, s még inkább a fogadásra!Burton tisztelendő úrnak leesne az álla, ha már innen, Kairóból hírt kapna kétpogány megtéréséről.

- De mit kezdjek én velük, amikor csupán néhány szót tudok kínaiul?- Legalább gyakorlod, ám az sem baj, ha hallgatsz. Nálatok, nőknél ez

kimondottan előnyös!A közben megérkezett igazgató vonakodva engedett a kérésnek, de végül is

átadta a névjegykártyát az idősebb kínainak, aki kis ideig tanulmányozta, majdbeleegyezőleg bólintott. Az igazgató visszatért az üzenettel, mire apa és leányafelállt, és a kínaiak asztala felé indult.

Az ifjú hölgy látható vonakodással, a hittérítő pedig a csatát nyert hadvezérbüszkeségével masírozott el mellettem. Amikor odaértek, a két kínai felállt ahelyéről, és egyetlen szó nélkül, várakozóan néztek rájuk.

12

A hittérítő meghajolt, s kissé keresve a szavakat, de azért választékosfinomsággal mutatkozott be. Az általa elmondottakból csak a Waller nevet és a„csui” kínai szót értettem meg. Ahogy elnéztem, Monsieur Fu és fia nem sokkallettek okosabbak, de azért az apa a két üres székre mutatott, még mindig egyetlenszó nélkül.

A magát Wallernek nevezett férfi és leánya leültek. Mary roppant zavarbanvolt, mivel asztaltársaik következetesen hallgattak, és szoborként ültek helyükön.Feszélyezve érezhette magát a misszionárius is, mert ismét beszélni kezdett, ámmost sem ért el nagyobb sikert, mint az imént.

Az idősebb kínai ekkor angolul érdeklődött:- Mondja, kérem, milyen nyelven szólt hozzánk? - Természetesen kínaiul! -

csodálkozott az amerikai. – Úgy értesültem, hogy önök ebből a gyönyörűországból valók, ezért használtam az anyanyelvüket. Tévesen tájékoztattak volna?

- Nem, kérem, erről szó sincs! - szabadkozott kedves mosollyal Monsieur Fu. -Szülőhazánk csakugyan Kína, ám ez az ország, mint bizonyára tudja, rendkívülnagy. Tartományonként más és más a kiejtés, és megmondom őszintén, mi mégnem jártunk mindegyikben. Ön meglehetősen sajátos kiejtéssel beszél.Megtudhatnánk, hogy az ország melyik részén használják ezt a nyelvjárást?

A hittérítő még mindig nem tért magához a meglepetéstől. Bizonyára abba atévhitbe ringatta magát, hogy kifogástalanul beszéli a nyelvet, s íme, amintmegszólalt, teljesen váratlan hatást ért el. Zavarában azután figyelmen kívülhagyta a kérdésben rejlő finom iróniát.

- Még nem jártam az önök országában, ezért nem tudom megítélni.Nyelvismeretemet még csak nem is az egyetemen szereztem, hanem szívósmunkával az Egyesült Államokba kivándorolt kínaiak körében. Ügyeltem arra,hogy a helyes kiejtés érdekében alkalmi tanítóim között egyaránt legyenek Észak-és Dél-Kínából való személyek.

- Értem - bólintott Monsieur Fu, majd tovább érdeklődött: - Amint látom, önhittérítő - nézegette a kezében tartott kártyát.

- Igen, ez a küldetésem! -jelentette ki büszkén Waller. - Fáradhatatlan harcosavagyok a világot elárasztó egyetlen igaz hit, a kereszténység terjesztésének.

- Egyetlen? - ámult el a kínai.- Kételkedik? Talán csak nem akar velem vitatkozni? - háborgott az amerikai. -

Tudnia kell, hogy feladatom teljesítéséhez nagymérvű elszántság társul,álláspontom pedig megalapozott, széles körű tudásra épül.

- Amelyben nem osztoznak a föld lakói...- Ezt hogyan érti? Megmagyarázná? - heveskedett a misszionárius.- Természetesen, ha kéri - folytatta mosolyogva Monsieur Fu. - A

kereszténység híveinek száma alig haladja meg a világ többi nagy vallásánakkövetőit. Gondolok itt a kínaiakra, a buddhistákra, a hinduistákra, de nyombanutánuk követkéznek a muszlimok is. Tehát az „egyetlen” szó mindenképpen hibásjelző.

- Ez csak a pillanatnyi helyzet! - ágált tovább Waller. - A kereszténység az

13

egyetlen igaz, üdvözítő vallás, a többi mind hamis, mondhatnám, pogány. Éppenezért elérkezett az ideje, hogy a meggyőzés mellett egyéb fegyvereket isbevessünk az evangélium terjesztése érdekében.

- Hagyjuk az adatokat, hiszen oly szárazak, és nem is adnak teljesen tisztaképet a helyzetről - mondta a kínai, figyelmen kívül hagyva vitapartnere iméntimegjegyzését, amely már csaknem gorombán, sértően hangzott. - Én azt hittem,hogy ön a mi vallásunk tanulmányozására szándékozik Kínába utazni. Ez teljesenérthető lenne, hiszen az majd ötszáz évvel idősebb a kereszténységnél, tanai pedigKrisztus előtt közel kétezer évvel születtek. Büszke elődeink, őseink hagyatékaez.

- Mégis le kell mondaniuk róluk! - csattant föl zordonan a hittérítő. - Minélelőbb, és véglegesen!

Monsieur Fu megdermedt. Szeme villámokat szórt, s már azt hittem, hogydühösen fölugrik, ám végül is uralkodott magán, és ha kissé vontatottan is, deudvarias társalgási hangon folytatta:

- Meggondolatlanul használ bizonyos szavakat! Kell, kell! Erőszakot sugárzószó, én viszont kétlem, hogy létezne olyan hatalom, amely népünket tőlünkidegen eszmék elfogadására kényszeríthetné!

Ebben a pillanatban megjelent a pincér, hogy fölszolgálja a következő fogást,ám Fu alig észrevehető mozdulattal leállította, jelezve, hogy a szobájukbanóhajtják befejezni a vacsorát, majd így folytatta:

- Aki pedig megtagadja őseit, az nem érdemli meg a létet, hiszen életét nekikköszönheti!

Mary hálás pillantást vetett rá, és helyeslően mondta:- Ki is merészelne ilyet kívánni? Hogyan feledhetném el az emlékét hőn

szeretett édesanyámnak, aki a mindenem volt, és az egész világot adta nekem?Hiszen velem van még mindig, és elkísér majd utolsó utamra is. Hangja mégmindig a fülembe cseng, és erősebb, magával ragadóbb, mint a legtöbb élőé, akikmegvetéssel beszélnek az elhunytakról.

A kínai fiatalember, Csi eddig szemét lesütve hallgatott, ekkor azonbanfölemelte a fejét, hosszasan nézte a leányt, majd elmosolyodott, mintha arra kértevolna, hogy beszéljen tovább. Fu tekintete is érdeklődéssel villant Maryre, ésmeleg hangon így szólt:

- Ön, kisasszony, női mivoltában anyja emlékét tartja szentnek, míg mi,férfiak, atyánk emlékéhez maradunk hűek. Úgy vélem, hogy érzéseink teljesmértékben találkoznak, s mindketten tagadjuk, hogy szeretett elhunytaink örökretávoztak volna életünkből. Köszönöm önnek együttérző szavait!

Ezután a hittérítőhöz fordult. Tekintete elsötétült, és mosolygós arckifejezésekomorrá vált.

- Térjünk vissza iménti szavaira, Mr. Waller! A kereszténység történetében a„kell” kifejezés gyászos szerepet játszik. Hadd emlékeztessem az állítólagpogányok ellen vívott keresztes hadjáratokra, amelyek teljes kudarccal végződtek,sőt, pontosan az ellenkező hatást érték el, mint amit Róma várt tőlük. A harcok

14

során az iszlám nemhogy gyöngült volna, hanem inkább erősödött, pedignormális elmétől fel nem fogható, eszelős módon a keresztények méggyermekeket is küldtek a világ akkori talán legjobban felfegyverzett serege ellen,ezért aztán évekre ellátták áruval Kelet rabszolgapiacait. Várjon, kérem - intette lea közbeszólni készülő hittérítőt -, hadd fejezzem be! A következő állomást azinkvizíció jelentette. Bár a félelmetes kínzókamrákban tömegesen pusztították elsaját híveiket, eredményt nem tudtak elérni. A kereszténység főáramából kiválófelekezetek az óta is virágzanak, gyarapodnak, pedig az alattomos, emberteleninkvizíció mindent elkövetett, hogy letiporja őket.

- Emberek bűne, amelyet nem háríthatunk Istenre - magyarázkodott Waller. -Ezek az idők elmúltak. A mai világ viszont megköveteli, hogy következeteselszántsággal végezzük feladatunkat, még ha az nem is találkozik az emberek,népcsoportok helyeslésével.

- A módszereit ön határozza meg, és távol álljon tőlem, hogy véleményt,formáljak róluk! - állt föl Monsieur Fu, majd így folytatta: - Viszont semmiértelmét nem látom annak, hogy tovább vitatkozzunk, hisz a helyzet megítélésekibékíthetetlenül eltér egymásétól. Elnézést kérünk a távozásért, de egyéb, sürgősdolgaink elszólítanak.Meghajolt, és indult az ajtó felé. Közben fölállt a fiú is, és szintén meghajolt.Mary kezet nyújtott neki.

- Igazán kedvesen beszélt az édesanyjáról, kisasszony - mondta Csi, miközbenóvatosan fogta a törékeny ujjakat, majd hirtelen föléjük hajolt, és ajkáhozszorította őket.

A leány fülig vörösödött, s valami köszönetfélét rebegett. A fiatal kínaifölegyenesedett, s még mindig fogva Mary kezét, így szólt:

- Nagyon kérem, ne tartson bennünket se túl jónak, se túl gonosznak, mertakkor hibát követne el! Remélem, még találkozunk!

Ismételten meghajolt, most már csak futólag, és apja után sietett.- Pogányok! - mormogta Waller. - Elérkezett az ideje, hogy helyes útra tereljük

őket!- Csak óvatosan, apám, s főleg sokkal több szeretettel! Mayra - Ne oktass! A

pogányok templomainak az egész világon kötelezően pusztulniuk kell! Falaikat lekell rombolni, szentjeik szobrait össze kell törni, és Allahnak, Zoroaszternek,Buddhának, Konfúciusznak örökre el kell tűnniük!

- Halkabban, az Istenért! - kérlelte a végsőkig felizgatott hittérítőt leánya. -Nézd, mindenki ránk figyel! Különben is attól tartok, téged annyira bőszítenekezek a pogány templomok, hogy gondolataidban nem tudsz tőlük megszabadulni,sokáig. Marynek minden bizonnyal igaza volt. Apjának már-már igazán, arögeszméjévé vált a düh, a rombolás vágy, és félő volt, hogy ha így folytatja,bizony, még nagy bajba kerülhet.

Esti kávémat szokás szerint a külső teraszon fogyasztottam el. Az utcán jöttek-mentek az emberek, és a késői óra ellenére élénk volt a forgalom. Nemsokáraláttam, hogy Waller és leánya is elhagyják a szállót, bizonyára sétálni indultak. A

15

hajcsárok állása kiürült, valószínűleg ilyenkor már senki sem igényelteszolgáltatásukat.

Sejjid Omar viszont még mindig ott ácsorgott. Ellátta állatait, nem volt semmidolga. Észrevette, hogy a teraszon ülök. Odament a portáshoz, kis ideigvitatkozott vele, és az végül beengedte, annak ellenére, hogy az arabok előtt zárvatartotta a hotel kapuját.

Omar gyors léptekkel sietett végig a zsúfolt teraszon, ügyesen kerülgetve avendégeket, majd megállt az asztalom előtt, és csapnivaló németséggel jó estétkívánt.

- Szalám alaikum! - válaszoltam arabul, mire szemmel láthatóan föllélegzett.- Sejjid Omar vagyok... Uram, hogyan szólíthatlak? - folytatta most már

anyanyelvén.- Szidinek, ezt már megszoktam - válaszoltam. - Mi dolgod van velem?- Az egyik pincértől tudom, hogy Szudánba akarsz ellátogatni, ezért lovat és

megbízható arab szolgát keresel. Szívesen elkísérnélek - tette még hozzá olyméltósággal, amelyre csak öntudatos ember képes.

Zbynek, a cseh „földim”, villant meg bennem. Nemcsak jó szándékú tehát,hanem még szószátyár is. No, kapjam csak a kezem közé, alaposan megmosom afejét, ámbár ezúttal még jót is tett. Említettem, hogy a fiatal szamárhajcsár márismeretlenül is tetszett nekem, és mostani jelentkezésével, amely nélkülözöttminden tolakodást, csak megerősítette véleményemet. Azért csak óvatosan,intettem magam, nincs értelme a kapkodásnak.

- Jók az értesüléseid, bár fogalmam sincs, hogy kitől származhatnak. Tetszik azajánlatod, ám előbb meg kell ismerkednünk egymással. Csakugyanszándékomban áll ellovagolni Szudánba, hogy bejárjam azt a mégoly ismeretlenvidéket, és ehhez természetesen kitűnő hátasra és megbízható szolgára vanszükségem. Rosszul megy talán az üzlet, vagy nem boldogulsz a szamaraiddal,hogy ilyen hosszú útra vállalkozol?

- Semmi bajom itt a városban, elégedett vagyok, szidi - válaszolta -, csaktudod, meguntam a vitát azzal a sok ostoba, mindenben hibát kereső alakkal. Azismerősöm mondta, hogy te képzett ember vagy, nagy utazó, és élményeidrőlkönyveket írsz. Nékem a körülményeim nem engedték meg, hogy tanuljak, ezért,ha tehetem, kihasználom az alkalmat, és tanult emberek társaságában töltöm azidőmet. Pincér barátomtól tudom, hogy iskolázott ember létedre nem nézed le azegyszerű halandókat, hanem társként kezeled őket. Ami pedig az alkalmazásomatilleti, annyit fizetsz, amennyit akarsz. Csupán egyetlen kérésem van: hagyd, hogyelvégezzem imáimat, és ne bántsd a vallásomat.

- Azt hiszem, szót értünk, barátom! Holnap reggel nyolcra legyél itt ahátasokkal, mert kilovagolunk a Gjusszi-mecset romjaihoz. El akarok köszönni atájtól.

- Pompás, szidi! Minden követ ismerek arrafelé.- Nos, éppen ez az! Nyomatékosan megkérlek, hogy ne beszélj nekem majd az

elébünk táruló látványról, omladékokról, épületmaradványokról! Szeretek saját

16

véleményt kialakítani a látottakról, s roppant módon zavar, ha valaki ebbenbefolyásolni igyekszik. Néked viszont a munkáddal jár, hogy szórakoztasd aturistákat. Ha velem vagy, ezt ne tedd! Többen is mondták már nekem, hogyesetenként téves következtetésekre juthatok, ám a felfedezés nagyszerűsége mégezért is kárpótol.

Omar hosszasan elgondolkodva nézett, majd így szólt:- Óhajod szerint történik minden, szidi! Jó évvel ezelőtt érkezett hozzánk egy

vendég, aki igénybe vette szolgálataimat. Mint később megtudtam, angol régészvolt. Majd egy hónapig bújtuk a rommezőket, a piramisokat, és ő ishasonlóképpen vélekedett, mint te. Az üres fecsegés elveszi a látványgyönyörűségét. Ébresszelek reggel?

- Csak üzenj föl, hogy megérkeztél.- Akkor jó éjszakát, szidi, pontos leszek! - hajolt meg tisztelettudóan, és

magamra hagyott.Üldögéltem még egy darabig, majd fölmentem a szobámba. Igazából nem

voltam álmos, ezért papírt, tollat, tintát vettem elő, és dolgozni kezdtem, egészenpontosan csak akartam, mert gondolataim minduntalan elkalandoztak. A hittérítőjutott ismételten az eszembe. Lehet, hogy jól képzett, nagy dolgokra termett férfi,ám hajthatatlansága, eszelőssége elvakítja, és hibát hibára halmoz. Ráadásulamilyen balga, nem csak magát, hanem a leányát is képes bajba sodorni. Unos-untalan visszatért bennem a kérdés: tehetek érte valamit? Beláttam azonban, hogyminden próbálkozásom balul ütne ki, és csali goromba elutasításban lennerészem.

Több mint egy óra telhetett el, amikor fölálltam az asztaltól, nagyotnyújtózkodtam, és rövid készülődés után már ágyban is voltam. Mozgalmasan teltel ez a nap is, ezért nem kellett sokáig ringatni, és az üdítő álom rövidesenmegszabadított kínzó gondolataimtól.

Újsütetű szolgám pontos volt, és reggel nyolckor két pompás csődörtársaságában várt rám. Amikor nyeregbe emelkedett, láttam rajta, hogy gyakorlottlovas, akivel ilyen téren nem lesz semmi probléma hosszú utunk alatt.

Kilovagoltunk a mecset romjaihoz, és ebéd után értünk vissza. ElköszöntemOmartól, mondván, hogy lássa el az állatokat, és pontosan négyre legyen itt. Úgykészüljön, hogy a gizehi piramismezőhöz megyünk, majd tovább, Szakkarába,tehát több napig leszünk távol. Szállásról én gondoskodom.

Bólintott, és már sietett is a dolgára.Indultam én is az étterembe, ám előbb még fölkerestem az irodát. Telefonáltam

a gizehi Hotel Menahouse-ba, és mindkettőnk számára szobát foglaltam,előreláthatólag három éjszakára. Az igazgató tudta, hogy ki vagyok. Többszörjártam már arrafelé, és olyankor mindig náluk szálltam meg. Biztosított arról,hogy most is a megszokott, ismerős szobát kapom, és az előtérben nyugodtanelhelyezhetem a szolgámat is. Megköszöntem szívességét, és azzal búcsúztam el,hogy bár jó későn érkezünk, azért kérek vacsorát.

- Tőlünk akár éjfélkor is érkezhet, Mr. May - köszönt el nevetve, én pedig jó

17

érzéssel tettem le a kagylót.Megnyugtató, hogy az embert barátsággal veszik körül. Biztonságot ad, s

mintha tisztább, világosabb lenne előttünk a holnap is...Hát az ebédről alaposan lekéstem. Már csak a „földimben” bízhattam, és ő nem

is okozott csalódást. Éppen a kínaiak asztalát szedte le, mivel ők már elhagyták azéttermet. Vigyorogva bólintott, és intett, hogy várjak nyugodtan. Mit tehettem,hallgattam rá, és közben szétnéztem. Láttam néhány vendéget, többek közt aszomszéd asztalnál üldögélő hittérítőt, aki kávéját szürcsölgetve feltehetően alányára várt. Amint Zbynek elhaladt mellette, érdeklődött nála a kínaiak után.

- Monsieur Fu és Monsieur Csi elutazott - hangzott a válasz.- Csak ennyi időt töltöttek volna Kairóban? - csodálkozott Waller.- Még hosszabb ideig maradnak, a szobát is fönntartják, csak kirándultak

Gizeh-be, hogy meglátogassák a piramisokat. A Menahouse-ban éjszakáznak, ésholnap estére várhatóak vissza.

Örömmel fogadtam a hírt. Ma este már aligha, ám holnap egész nap csakadódik alkalmam, hogy megismerjem őket. Rövidesen megérkezett Mary. Kávétrendelt, és közben elbeszélte apjának, hogy mi mindent vásárolt a bazárban;legtöbbje talán nem is volt olyan fontos, de olcsón jutott hozzá. Apja, akifeltehetően jobban ismerte a bazár világát, csak hümmögött. Amit leányaméltányos árnak vélt, annak ő talán a feléért is megkapta volna az árut. Ezután akínaiak kerültek szóba. Waller elmondta, hogy a piramisokhoz kirándultak, és ő isszeretne ellátogatni Gizeh-be. Még elérhetik a délután induló csoportot, úgyhogyha leányának is van kedve hozzá, csatlakozzanak a turistákhoz.

Mary vonakodva fogadta a javaslatot, mert bizonyára attól tartott, hogy ismétösszetűzésre kerül majd sor apja és a kínaiak között. Megszokhatta azonban afeltétlen engedelmességet, mert végül beleegyezően bólintott.

Én pedig megkaptam az ebédemet, bőségesebbet, mint valaha. Ezt a gazfickóZbyneket bizonyára furdalta a lelkiismeret, mert nem mert egyedül maradnivelem. Az ételt is egy másik pincérrel szolgálta föl, de azért túl sok megbánástnem mutatott, mert minduntalan elvigyorodott, mintha annak örülne, hogycsínytevésével jót tett a barátjának.

A szobámban gyorsan elkészültem. Csak a legszükségesebb poggyásszalutazom, ezért a pakolás nem vesz sok időt igénybe. A legtovább az tartott, hogysorba szedve a lapokat, rendbe tettem a jegyzeteimet. Ahogy egyik helyiségből amásikba jártam-keltem, nem ügyeltem különösebben az ajtók zárására, ezért azerkélyre vezető ajtó nyitva maradt. Félig a folyosóra néző is, amit csak fokozott avele szemben tátongó ablak, amelyen át az udvarra lehetett látni.

Azért mondom el mindezt ilyen gondossággal, hogy bebizonyítsam: igenis,léteznek ördögök, ám ha azok nem is kicsi, gonosz manók mindenképpen. Ezen adélutánon a khámzsin különös erővel csapott le a városra. A szél valóságos vihartkavart. Az egyik erősebb roham a szabadon hagyott nyílásokon át végigörvényletta szobán, és játékos mozdulattal belekapott az asztalon szépen összerakott jegyzethalomba, és java részét magával ragadta, ki, az erkélyre. Lélekszakadva rohantam

18

a papírok után, s némi üggyel-bajjal vissza is szereztem valamennyit, kivéveegyetlen lapot, amelyen csupán egyik készülő versem néhány sora állt, nyersmegfogalmazásban, a költemény elejéről.

Átkutattam a szobát, az erkélyt, a folyosót, ám mindhiába. A lap csak nemkerült elő. Ekkor észbe kaptam: a huzat bizonyára lesodorta a hotel földszintiteraszára. Kirohantam az erkélyre, és a korláton mélyen áthajolvamegpillantottam az elveszett irományt. Első pillantásra fölismertem a lapot, mertmég Drezdából hoztam magammal, és a színe kissé kékben játszott.

Bár megvolt, amit kerestem, mégsem rohanhattam utána.Ennek egyszerű oka volt: az amerikai leány, a hittérítő gyermeke éppen akkor

emelte föl az egyik asztal mellől, és csodálkozva nézegetni kezdte.Mondott valamit az apjának, aki átvette tőle a papírt, és elkomorodó arccal

olvasgatta a rajta található sorokat. Nem tudtam elképzelni, miért tartott ez olyansokáig. Ameddig a verstöredéket tanulmányozta, az alatt akár meg is tanulhattavolna. Végül is vonakodva átnyújtotta Marynek, én pedig meg mertem volnaesküdni rá, hogy arcán mindinkább elmélyülő bánat tükröződött.

Ugyan mi üthetett belé? - töprengtem, miközben a leány összehajtogatta a�lapot, és a táskájába tette. - Az a néhány sor lenne rá ilyen hatással?

Töprengeni kezdtem, és hamarosan sikerült felidézni emlékezetemben averstöredéket, amely így szólt:

„Hirdessétek az Evangéliumot,de harc nélkül győzve meg a világot,s házamból, melyre bárhol leltek, a népek békéje szálljon reátok!”Nem maradt sok időm a fontolgatásra, mert a szálloda előtt megjelent Omar, a

lovakat vezetve.

3.

A piramisoknál

Szótlanul lovagoltunk egymás mellett. Szolgám tartotta magát ígéretéhez, ésnem kísérte magyarázattal a látnivalókat. A Kászr en Nile-en a nagy hőség dacáraélénk forgalom zajlott. Itt az alkalom - gondoltam magamban -, hogy Omar�barátom ügyességből és türelemből is vizsgázzék - ugyanis át kellett verekednünkmagunkat a mozgásban lévő tömegen, s ez nem ígérkezett kis feladatnak. Ámcsak elismeréssel szólhatok Omarról: ügyesen kerülgette a járókelőket, és akkorse szitkozódott, ha éppen megtorpantunk, mert várakozni kellett egy kicsit.

Amikor áthaladtunk a Nílus hídján, vágtába váltottunk át. Kísérőmbiztonsággal ült a nyeregben; látszott rajta, hogy gyakorlott lovas. A múzeumontúl, amikor az ismert sarki kávézót is elhagytuk, lassítanunk kellett. Velünk

19

szemben ugyanis két teherhordó teve bukkant fel, egymáshoz szíjazva.Ugyanakkor az egyik mellékutcából jókora batár érkezett Gizeh felől, tele fecsegőfellah asszonyokkal, s dugig megrakva kosarakkal. Tüstént láttam, hogy válságospillanatok elé nézünk.

A kocsit húzó öszvérek megriadtak a csaknem nekik ütköző tevéktől, amelyekugyan megőrizték dölyfös nyugalmukat, ám az oldalt rántott kocsi teljesrakománya a nyakukba zúdult. Komoly sérülés nem történt, ám a hangzavar,amely kitört, az egekig hallatszott, az utcát pedig teljes szélességében eltorlaszoltaa kocsi, a róla leugráló fellah nők serege és a lehullott rakomány.

Omar leszállt a nyeregből, és a sivalkodó, óbégató asszonyok közt a mégmindig csöndben álló és a legértelmesebbnek mondható élőlényekhez furakodott:a tevékhez. Kioldozta az őket egymáshoz láncoló szíjakat, és közéjük furakodott,majd intett nekem. Én lóháton követtem, és meg kell mondanom, hogy percekalatt túl voltunk az akadályon, méghozzá úgy, hogy bárkivel is egyetlen ingerültszót kellett volna váltanunk.

Az út, amely Kairóból a piramisokhoz vezetett, két balra fekvő fellah-településelőtt haladt el. Jobbra termőföldek terülnek el, szövevényes öntözőcsatornákkal.Az ókori építmények nyílegyenesen előttünk tornyosultak. Előbb csak ahomályba vesző, háromszög alakú kontúrok látszottak, ám amint közeledtünk,úgy váltak egyre élesebbé a körvonalak, és nemsokára már a részletek iskirajzolódtak.

A Hotel Menahouse kissé beljebb épült az úttól. Kétoldalt embermagasságúkőrakás védte a hozzá vezető járatot, nehogy a szél odafújja a sivatag homokját. Afalak olyan magasan húzódtak, hogy a közöttük közlekedőket eltakarták. Ezt akörülményt csak azért említem meg kedves olvasóimnak, mert a későbbek soránkülönös jelentőséget nyer majd.

Maga a szálloda domboldalba simult bele. Bár homlokzata kétszintes volt, atúloldalon, amely a piramisokra nézett, az első emelet padlószintje a terepre futottki. Itt kapott helyet az én szobám, és különös előnyére szolgált még, hogy egytágas teraszon át ajtó is nyílt belőle a szabadba.

A piramisok lábánál, a keleti oldalon terült el El Káfi falucska, amelynek lakóikizárólag a turistákból éltek. Úgy akaszkodtak a nyakukba, mint a kullancsok;követelték a baksist, bizonygatva a járatlan idegeneknek, hogy majd ember nemjárta, csodálatos helyekre vezetik el őket. Ha ebből nem kértek, akkor régiségnekmondott, értéktelen hamisítványokat igyekeztek rájuk sózni. Amikormegérkeztünk, csodálkozva tapasztaltam, hogy bár jószerint a szállodához vezetőút mellett végig lesben szoktak állni, ezúttal valósággal kihalt a környék. Hogymiért, arra rövidesen fény derült.

Zarándokok érkeztek, méghozzá az Ibrahim Pasa-téren tegnap látott csoport. Apiramismezőt látogatták meg, mert sajátos módon a sivatag gyermekeit mégnagyobb ámulat tölti el a régmúlt idők építményei láttán, mint minket,európaiakat. Első útjuk a Menahouse-hoz vezetett, de nem jártak sikerrel, mert az- Kairó elegáns hoteljeihez hasonlóan - nem fogadott arab vendégeket. A

20

szállodának azonban óvatosan kellett eljárnia, hiszen ez a fanatikus tömeg, hafelbőszítik, könnyen veszélyessé válhatott volna. Ezért, mint később megtudtam,körmönfont módon hosszú rudakra füstölt húst, szalonnát, kolbászt aggattak fel azépület előcsarnokában, és ezeket meglátván a mohamedán zarándokokfejvesztetten menekültek. Pillanatok alatt eltűntek a hotel környékéről, miveltisztátalan épületbe nem léphettek be. Ezután feltehetőleg az említett kis falutboldogították, és a szabadban, a romok közt éjszakáztak. Szolgám egy-kettőrefeltalálta magát. Gondoskodott az állatokról, és amikor a szobámba hívtam, csakrázta a fejét.

- Ismerőseim vannak a faluban, szidi. Meglátogatom őket. Mikor jelentkezzemnálad?

- Maradj nyugodtan! Csak holnap estére akarok kirándulni a romokhoz, dehogy ne menj üres kézzel... - mosolyodtam el, és néhány piasztert nyomtam amarkába.

Büszke méltósággal meghajolva vette át a pénzt, majd elköszönt, és magamrahagyott. Nekiláttam elfogyasztani az étteremből kapott vacsorát, utánarendezgettem még a dolgaimat, majd nyugovóra tértem.

A nap már magasan állt a keleti látóhatáron, amikor ébredezni kezdtem.Rendbe tettem magam, és elindultam reggelizni. Mint kiderült, alaposan elkéstem.Már csak néhány későn kelő vendég lézengett az étteremben.

Érdeklődtem a pincérnél, hogy jöttek-e újabb vendégek az est folyamán.Megtudtam, hogy megérkezett a két kínai, továbbá Waller és leánya, de már ki issétáltak a piramisokhoz. Elővigyázatlan emberek! Ha belebotlanak azarándokokba, abból semmi jó sem származik. Arra gondoltam, hogy utánukmegyek, és figyelmeztetem őket, ám azután elálltam szándékomtól, nehogyesetleg tolakodásnak vegyék. Amikor megreggeliztem, fölsétáltam a szobámba,fogtam egy széket, kivittem a teraszra, és letelepedve rá, gyönyörködni kezdtemaz elém táruló káprázatos panorámában.

Gizeh, sőt, talán egész Egyiptom legjelentősebb piramisai sorakoztak előttem.Középen magasodott Kefren fáraóé, csúcsán a mindmáig sértetlenül maradtmészkőburkolattal. Balra tőle a jóval kisebb Menkauré-, míg attól is balra,részben takarva a Khufu-, görögül a Kheopsz-piramis, amely - noha a háromközül a legnagyobb - a helyemről nézve egészen jelentéktelennek látszott. Nagypiramisként is szokták emlegetni, ezzel is kiemelve társai közül, mint földünkpárját ritkító építményét.

Ez a piramis ma borítókövek és csúcs nélkül áll előttünk, jó százharmincméterre magasodva. Hatalmas kváderkövekéből épült, és impozáns, lélegzet-elállító látványt nyújt. A kövek nagysága meghaladja a köbmétert, ezért súlyukmegközelíti a három tonnát. Az ókori építőmesterek kötőanyag hozzáadása nélkülépítették föl ezt a csodálatos gúlát, amely mind a mai napig dacol az idővel, atermészettel, és a rajta látható károsodásokat mind az emberek okozták.

A turisták a gúla északkeleti részén szoktak fölkapaszkodni rá, ahol az arabpiramisőrök - némi baksis ellenében - segítenek a tető biztonságos

21

megmászásában.Odafentről, az alig tíz-tizenöt négyzetméteres csúcsplatótól csodálatos kilátás

nyílik. Amint körbefordul az ember, keletre a Dzsebel Mokkatám tűnik eléje:haragoszöld növényzetű földekkel, és a köztük kígyózó öntözőcsatornákkal. A kisfalu, El Káfr közvetlenül a közelben helyezkedett el. A többi oldalról a sivatagnyomakodott elő, örökösen mozgó homokdűnéivel, köztük pedig hatalmassziklatömbök meredeztek elszórtan. Kefren piramisától délnyugatra pihentfenséges nyugalmában a Szfinx, holt szemével kutatva a távoli vidéket. A homokmár csaknem betemette a testét, és ha az emberek nem lépnek közbe, a sivataggyőzedelmeskedik fölötte.

Percek választottak el csupán a fenséges építményektől, vagy talán csaknemötezer év? Ha csakugyan olyan régiek, kik hozták létre őket? A fáraók? - Akikakkor még földi emberek voltak, mert az elnevezés és az isteni származáselmélete csak később keletkezett. Valóban síremléknek épültek, vagy üzenetetközvetítenek az utókor számára? Kérdés kérdés hátán, a válasz pedig késik. Azakkori kezdetleges, primitív technológiát figyelembe véve, milyen módszerrelemelték ezeket az irdatlan kőgúlákat? És maga a koruk is egyes tudósok szerintmég mindig ez a legnagyobb rejtély!

Ebéd után tovább gyönyörködtem, és őszintén megvallom, el is szundítottam,ódon köveket görgetve álmomban. Zajra ébredtem. Omar bukkant föl apiramisokhoz vezető úton, rohanva. Szemlátomást hozzám igyekezett. Iramát mégakkor sem mérsékelte, amikor a kirándulásra igyekvő turisták közé ért.Közvetlenül a teraszom mellett kis melléképület emelkedett, tetőzete egy szintbenvolt a szoba padozatával. Szolgám dolga oly sürgős lehetett, hogy nem kerülgettea melléképületet, hanem végigfutott rajta, átugrotta a veranda korlátját, és lihegvemegtorpant előttem.

- Szidi - kapkodott levegő után -, jöjj tüstént, gyorsan! Törvényt ülnek felettük!Meg kell védened őket!

- Kikről beszélsz?- A két kínairól, tudod, még Kairóból. Jó emberek, együtt laktak veled,

segítened kell rajtuk!- No de mit követtek el? - bámultam értetlenül.- Védelmükbe vették az amerikait, aki tettéért majd az életével lakol!

Megérdemli! Nem tiszteli mások vallását.- Semmit sem értek az egészből! - bosszankodtam. - Mondd már el, hogy mi

történt!- Majd útközben, szidi! Most menjünk! - ragadta meg a karomat.- No, most már elég legyen! - dördültem rá. - Leülsz, és részletesen elmondasz

mindent, persze csali azt, ami fontos!Nem ült ugyan le, de azért gyorsan, hadarva elkezdte mondókáját:- Reggel, amikor végeztem a lovakkal, kisétáltam a romokhoz. Találkozni

akartam a beduin zarándokokkal, akik ugyan egyszerű emberek, de rengetegettudnak beszélni a szent városról, Mekkáról, ahová én még, sajnos, nem jutottam

22

el. A legtöbben a nagy piramis északkeleti sarkánál gyülekeztek. Felkapaszkodtaka köveken, ám hosszú időbe telt, míg egy-egy csoport visszatért, mert az út igenfárasztó. Amint továbbsétáltam, a Gránit-templomból ismerős hangokat hallottam,de nem törődtem velük.

- Kik voltak? - kérdeztem.- A kínaiak meg a hittérítő a leányával - válaszolta, majd folytatta a történetet. -

A zarándokok a piramistól a Szfinxhez vonultak, ahol két arab suhanc éppen aszobor fejére mászott föl. Baksisért szívesen megteszik, ha a turisták kérik.Nyaktörő út, de ők gyakorlott, ügyes gyerekek.

- Ne mesélj! - mordultam rá. - Csak azt mondd, ami fontos!- Ez is hozzá tartozik, szidi, hiszen éppen ebből származott minden baj! A

zarándokok vezetője ugyanis kijelentette, hogy erre ő is képes. Társai nem hittékel neki, ezért fogadásra került sor. A beduin levetette kaftánját, és kúszni kezdettfölfelé. Jó félúton járhatott, amikor a nyakában csüngő, a szent hamvait tartózsinór elszakadt, és a mekkai látogatást igazoló értékes kis Korán a mélybezuhant. Senki sem törődött vele, mert az embereket csak a fogadás érdekelte.Közben előkerült a két kínai meg az amerikai a lányával. Látták a Szfinx körülicsoportosulást, s noha a zarándokok tömege semmi jót nem ígért, mégisodamentek hozzájuk. A hittérítő felvette a homokból a Koránt, kivette tokjából, éslapozgatni kezdte. Ekkor ért melléje a fogadást megnyerő beduin, és amikormeglátta a szent ereklyét egy hitetlen kezében, szinte kővé dermedt. Ijedtségeborzasztó haragba csapott át. Kitépte az amerikai kezéből a könyvet, és bőszenráförmedt: „Te is abban a szállodában laksz, ahol disznóhúst esznek?” A hittérítőolyan óvatlan volt, hogy igennel válaszolt, sőt, ezután még ócsárolta is a Koránt,azt állítva róla, hogy hamis tanok gyűjteménye. A zarándokok vezetője ezt márnem tudta elviselni. Kést rántott, hogy leszúrja a gyalázkodót, ekkor azonban aleány közéjük ugrott. Őt érte volna a szúrás, ha a fiatalabb kínai közbe nemavatkozik, így aztán ő sebesült meg a karján. A beduinok erre valamennyien késtrántottak, s legalább három ember élete esett volna áldozatul dühüknek, havezetőjük közbe nem veti magát. Őt is hajtotta ugyan a bosszú, ám jól tudta, hogyha a jelenlétében európaiakat mészárolnak le, akkor többé nem vezethet zarándokcsoportot. Ezért az után abban egyeztek meg, hogy összeül a dzsemma, és asivatag törvényei szerint ítélkezik a bűnös fölött.

- Egyet nem értek - szóltam közbe. - A hittérítő nem beszél arabul, honnantudták meg, hogy gyalázkodik?

- A tolmácstól, szidi! Ugyanaz a levantei gazfickó volt, akit már te is ismersz.Mindent elfecsegett, és még olyannal is megtoldotta, ami el sem hangzott. Nemmondtam még, hogy a faluból való két gyermek elrohant segítségért, de ugyanmit tehetnének El Káfr lakói majd száz felbőszült zarándokkal szemben, ahol amagukén kívül más törvényt nem ismernek. Meg kell mentened a két kínait, szidi!

- Mindig csak róluk beszélsz, pedig az amerikai élete forog veszélyben!- Ahogy mondod, szidi! Ő azonban megérdemli! Vétkezett, tehát halállal

bűnhődik.

23

Fölálltam, odaléptem fiatal arab kísérőmhöz, vállára tettem a kezem, éskomoly arccal, szigorúan így szóltam hozzá:

- Sejjid Omar, te gonosz ember vagy, ezért nem lehetsz jó híve a Prófétánaksem! Az igazi moszlim, aki voltaképp Allah gyermeke, nem hagyja, hogybosszúvágya eluralkodjék érzésein, és főleg a cselekedetein. A megbocsátás aföldi lét legnagyobb erénye, és a vétkest, mondja a szent könyv, büntetni kellbűnéért, nem pedig halálba küldeni. Minden földi halandónak joga van ahhoz,hogy megbánja bűnét, és jó útra térjen. Ezt a lehetőséget maga Isten, Allahbiztosítja számára. Aki pedig az Úr akarata ellen cselekszik, az vétkezik, s nemméltó az ő jóakaratára.

Szavaim bizonyára belegázoltak a lelkivilágába. Úgy beszéltem vele, ahogyanéletében talán még soha, senki. Szemlesütve, zavartan toporgott, majd hirtelenfölemelte a fejét, s ismét a büszke szamárhajcsár állt előttem.

- Hibáztam, szidi! - mondta öntudatosan. - Többé nem fog előfordulni. A teszavaid a jóság, az emberszeretet hangján szólnak, és azután akkor is értem fogokbelőlük, ha ki sem ejted őket a szádon. Majd meglátod, hogy nem fogsz csalódnibennem. Én Sejjid Omar vagyok!

- Rendben, barátom. Erről többé ne beszéljünk, viszont készüljünk, mertcsakugyan nagyon sürget az idő. Hozd a lovakat, addig én átöltözöm!

- Felnyergeljem őket, szidi?- Arra nincs idő! Siess, gyere minél előbb!Elrohant, én pedig a szobába mentem. Utazásaim során mindig tartok

magamnál arab öltözéket. Burnuszba bújtam, fejemre jókora turbánt kötöttem,derekamat pedig széles selyemövvel szorítottam össze. Az utóbbiba jól láthatóangörbe arab kést dugtam, továbbá a redők közé - minden lehetőségre felkészülve -két megbízható revolveremet, amelyek viszont már rejtve maradtak. Ekkorérkezett meg a hátasokkal Omar.

Ugyancsak elámult ruházatomon, én azonban csöndre intettem. Lórapattantunk, és amennyire a süppedő homok engedte, vágtatva igyekeztünk aSzfinxhez. Nem mondtam el még, hogy öltözködés közben nyakambaakasztottam a Korán kis alakú, művészi kötésű kiadását, amelyet Mekkábankaptam, amikor Hálef barátommal titokban meglátogattuk a szent várost. Keletiútjaimra mindig magammal hozom, s mint bebizonyosodott, ezúttal is jószolgálatot tett.

Mint említettem, a hamail szent ereklye, amelyet ünnepélyes szertartáskeretében nyújtanak át a zarándokoknak, akik úgy vigyáznak erre a díszes kivitelűkis Koránra, mint a szemük fényére. Waller tehát csakugyan életveszélybenforgott, mert az arabok szemében halálos bűnt követett el, amelyet csak véresbosszúval lehet megtorolni.

A Kheopsz-piramisnál egyetlen lelket sem találtunk. Mindenki a Szfinxhezsietett, hogy ha másképp nem is, de legalább, mint szemlélő vegyen részt azeseményekben.

- Itt most elválunk - szóltam Omarnak. - Te továbblovagolsz nyugatnak, a

24

holtak mezején át, a Kefren-piramis délnyugati szögletéig, és ott várakozol azamerikaira.

- Tudni fogja, hol talál meg?- Igen, én majd elmagyarázom neki. Ha odaér hozzád, elvágtattok észak felé,

és jó nagy kerülőt téve közelítitek meg a hotelt. A szobám ajtaját nyitva hagytam.Menjetek be, ott biztonságban lesztek, ám az is lehetséges, hogy én már ott várokrátok. Indulj, én pedig megyek a beduinokhoz!

- Nagyon vigyázz, szidi! Az életedet kockáztatod! - mondta aggódva Omar.- Remélem, arabnak néznek. Majd igyekszem, úgy viselkedni. Egyébként ne

félts! Megszoktam a veszélyes helyzeteket- Allah legyen veled, szidi! - intett búcsút, én pedig tovalovagoltam.Tettem némi kerülőt, mert nem akartam azt a látszatot kelteni, hogy egyenesen

a tanácskozás színhelyére igyekszem. Bizonyára észrevesznek majd, s haddhiggyék, hogy csupán a kíváncsiság hajt hozzájuk.

Ügyet sem vetve a bámészkodókra, és beljebb, a földön ülő, bosszúszomjaszarándokokra, a kis térség közepére léptettem. A dzsemma tagjai kört alkotvatelepedtek le a homokba, késüket maguk előtt a földbe szúrták. Mary és a kétkínai oldalt álltak, néhány lépéssel előttük pedig a hittérítő. Éppen a tolmács vittea szót, hevesen gesztikulálva. Mintegy nyugtatva a lovamat, simogattam a nyakát,s közben szorosan az amerikai mellé furakodtam.

Voltaképp csak ekkor figyeltek föl rám. A beduinok soraiból csodálkozókiáltások hallatszottak, amelyekbe jó adag felháborodás, bosszankodás is vegyült,bizonyára azért, mert meg mertem zavarni a tanácskozást.

Én azonban nem zavartattam magam. Leszálltam a nyeregből, kezemetösszefontam a mellemen, és mindössze fejbólintással üdvözöltem a gyülekezetet,nem csupán a vezetőjüket, a seh-et, bár személyét tüstént felfedtem, mert amegszentségtelenített Korán ott hevert előtte.

Nem állt föl a helyéről, csali büszkén bólintott fejével, és alig kivehető, rövid„szalám”-ot mormolt.

Meg kellett törnöm dölyfösségét, mert ha nyomban az elején nem ragadommagamhoz a kezdeményezést, akkor próbálkozásom kudarcra ítéltetett. Igaz,hogy ha a helyzet úgy alakul, nem haboztam volna használni fegyvereimet, deazért ezt el akartam kerülni. Odaléptem eléje, és minden indulat nélkül, detagoltan, nyomatékkal ejtve a szavakat, így szóltam hozzá:

- Udvariatlan ember vagy! Ülve beszélsz velem, miközben én állok. Látom,zarándokok vagytok. Fölkerestétek tehát a szent várost, ám úgy veszem észre,hogy az illendőséget Shándameh homokbuckái közt hagytátok!

- Mit tudhatsz te erről a történelmi helyről? - mordult rám, ám szavaiban mármeglepődés és csodálkozás bujkált.

- Fogadd el bízvást, hogy többet, mint te! Erre már fölpattant, és harsogvakiáltotta:

- Csak az igazhívők jutnak el oda, de még azok közül is csak kevesen! Alegtöbbnek fogalma sincs, hogy merre található.

25

- Pedig könnyen rábukkanhat bárki - vontam meg a vállam. - Keresse a prófétaházát a Szug el Hel és a Szib al Maulid között, rögtön a város falain kívül, aDzsebel Kubehszbál oldalán.

Csak úgy bámult rám. A hely pontos leírásával fölébe kerekedtem, ám ez mégmessze nem volt elég. Meg kellett alapoznom a tekintélyemet, mert csak úgyvárhattam sikert. Arcáról eltűnt a gőgös, megvető kifejezés. Mélyen meghajolt, éstiszteletteljes hangon mondta:

- Bocsáss meg nekem, de nem tudhattam, hogy már jártál a szent helyeken.Kérlek, ismertess meg a neveddel!

- Eljön annak is az ideje. Most azonban szeretném tudni, hogy mi történik itt!A homokba szúrt késekről látom, hogy a dzsemmához készülődtök. Bizonyára jóltudjátok, hogy törvényeitek csak kinn, a sivatagban érvényesek, most pedig agizehi piramisok tövében vagyunk. Ki fölött akartok ítélkezni, és mi a bűne?

- Honnan veszed a bátorságot, hogy bármit is számon kérj tőlünk? - csattant fölismét.

- A számonkérés Allah kiváltsága. Ezt egyetlen hívő, de még maga a Prófétasem gyakorolhatja helyette. Én, mint Mekkában járt szent életű ember csupánérdeklődöm, mert óvni akarlak benneteket az elhamarkodott tettektől -válaszoltam, s közben burnuszom alól elővettem a Koránomat.

A seh bizonyára már többször megjárta a zarándokutat, jól ismerte akörülményeket, szokásokat, és a gazdagon díszített, művészi kiállítású, bőrbekötött talizmánon tüstént látta, hogy ilyet csali „Hádzsi” birtokolhat, vagyisképzett, nagy tudású ember, a Próféta kegyeltje.

Meghunyászkodva, alázatos hangon szólalt meg, én pedig láttam, hogy velenem lesz többé bajom. Na de hátra volt még az egész gyülekezet. Sejtettem, hogyvelük nem lesz ilyen könnyű dolgom, az nem kétséges, ám valahogy majd csakmegbirkózom ezzel az akadállyal is.

- Oly sérelem esett rajtunk, amelyet csak vérrel lehet megtorolni! - kezdtezordonan. - Elmondok neked mindent, ami történt.

Készséges viselkedése újabb bizonyítékot jelentett arra, hogy tőle már nemkell tartanom. Színesen, érdekesen adta elő az eseményeket, hiszen az arabokmessze földön híresek kiváló beszédkészségükről. Minden részletre kitért, énpedig közbeszólás nélkül, komoly képpel hallgattam végig.

- Honnan ismered ilyen pontosan az idegen gyalázkodó szavait? Tud arabul?- Egyetlen szót sem. A tolmács fordított.Az utóbbi bizonyára úgy érezte, hogy eljött az ő ideje, mert elébem ugrott,

kezét fölemelve rám mutatott, és így üvöltözött:- Ne higgyetek neki! Idegen, gyaur kutya, francia!Csak megvető pillantással válaszoltam, és szavaimat továbbra is a beduinok

vezetőjéhez intéztem:- Ez az ember bolond! Ti pedig az ő elmondása alapján akartok dzsemmát

ülni? Esztelenség! Jól ismerem még Kairóból! Ki milyen nyelven szólal meg, aztolyan nemzetiségűnek tartja.

26

Hirtelen mozdulattal vállon ragadtam a gazfickót, és teljes erőmből oldalrapenderítettem, olyannyira, hogy magatehetetlenül bukott a tanácskozók soraiközé. Bár a kezdet kezdetén elhatároztam, hogy kerülöm a tettlegességet, de nemvolt más választásom. Föltétlenül beszélnem kellett Wallerrel, ezért a tolmácsnem maradhatott a közelünkben.

- Takarodj a tisztességes emberek közül, te hazug gazember! - rivalltam rá. -Ha még egyszer az utamba kerülsz, összetörlek!

A levantei megszeppent, és jobbnak látta, ha csöndben maradt. Én viszont asehhez fordultam, a következő javaslattal:

- Én több nyelven beszélek. Bizonyára szót értek ezzel az idegennel is. Engeddmeg, hogy próbálkozzam vele, akkor taIán közelebb jutunk az igazsághoz!Bizonyára te is tudod, hogy a Korán híres magyarázója, Khálil ibn Ishák mit tart adzsemmáról - mondtam, és várakozóan nézve rá, elhallgattam.

Tudatosan kértem az engedélyét, ezzel elismertem vezető szerepét, éslegyeztem hiúságát, különben pedig abban reménykedtem, hogy életében nemhallott még erről a szent életű hittudósról, arról meg még kevésbé, hogy miketmondott. Tudatlanságát azonban nem árulhatta el, ezért komolyan így szólt:

- Tedd, ahogyan jónak látod, effendi! A sivatag törvényei mellett be kelltartanunk a Korán előírásait is.

Csaknem fölujjongtam. Az „effendi” megszólítás teljes sikerre utalt. Most márcsakugyan bizakodtam.

- Tud ön lovagolni? - kérdeztem a hittérítőtől németül, egészen közel lépvehozzá.

- Ön... itt... és beszél németül? - hebegte, jószerével csak most ismerve rám. -Hogyan meré...

- Kérem, nincs időnk, válaszoljon! - sürgettem. - A többiről majd később!- Igen... igen... természetesen - dadogta még mindig.- Szőrén is meg tudja ülni a lovat? Vágtatni kell, méghozzá eszeveszett

tempóban.- Azt hiszem, így is boldogulok. No, de...- Maradjon csöndben, ne kérdezősködjék! Vegye már tudomásul, hogy az

életéről van szó!- Igen, belátom - dörmögte letörten.- Ha sikerül kitörnie a beduinok közül, megmenekül, ha viszont hibázik, akkor

nem tudok segíteni. Megértett?- Igen, uram! Mondja meg, hogy mit tegyek!- Én most igyekszem elterelni a zarándokok figyelmét önről. Idézni fogok a

Koránból. Amikor elkezdem, pattanjon föl a lóra, és ahogy csak tud, vágtasson aKefren-piramis bal oldalához. Ott várja a szolgám, akit már ismer. Mindenbenellenvetés nélkül kövesse utasításait, és akkor megmenekül.

- És a leányom?- Őt bízza rám! A beduinoknak Ön kell, nők ellen nem harcolnak.- Értettem. Úgy csinálom, ahogy mondta.

27

- Nagyon vigyázzon, nehogy elsiesse a dolgot! Csak azután üljön lóra, amikorelkezdem az idézetet - mondtam még, majd visszafordultam a sehhez.

- Jól sejtettem - mondtam komoly arccal. - Ez az eszelős - mutattam atolmácsra - rosszul beszéli a nyelvet, ezért félreértette az idegen szavait. Ő csupánföl akarta venni a szent könyvet a földről, nehogy valami baja essék. Nemhangzott el semmilyen becsmérlő kijelentés. Továbbá évekkel ezelőtt szigorúfogadalmat tett, hogy nem fogyaszt többé disznóhúst, vagy abból készítettbármilyen élelmiszert. Bár csakugyan a hotelban lakik, ahol a hitetlenek nemtartózkodnak e tisztátalan állat húsától, a Koránt semmiképpen sem gyalázta meg.

- Gyaur létére a kezébe vette az ereklyét, és ez már önmagában véve vértkíván! - mondta harciasan, és szavait a többiek részéről helyeslő morgás követte.

- Igazad van - hagytam rá -, igazhívő ezen nem vitatkozhat! Üljön össze tehát adzsemma, és hozza meg az ítéletét! A vétkesnek bűnhődnie kell!

- Ülj le közénk, effendi! - biztatott udvariasan a seh, maga mellett mutatvahelyet, miközben letelepedett egy kőre. - Belátjuk, hogy nagy tudású ember vagy,aki ismeri a szent írásokat, s mint Hádzsinak a tanácskozásban a helyed.

- Köszönöm a bizalmatokat - néztem körbe. - Megtisztelő kéréseteket örömmelelfogadom. Ám engedjétek meg, hogy idézzem, a százkilences szúrat, amellyel adzsemmát kezdeni kell, abban az esetben, ha olyan személy fölött mond ítéletet,aki Allahot vagy az igaz hitet gyalázta. Biztos vagyok benne, hogy ti is ismeriteka Prófétának erre az esetre vonatkozó szavait.

Jószerint csak abban voltam biztos, hogy fogalmuk sincs, mit mondottMohamed a dzsemmáról, hiszen magam sem tudtam, hogy foglalkozott-eegyáltalán ezzel a sajátos arab törvénykezési móddal. Azt viszont láttam, hogyegyszerű, az írásokat alig ismerő zarándokokkal állok szemben, akik alighafognak vitatkozni.

Az említett szúrat nem véletlenül választottam, mert a hitetlenekről szól, éstalán a Korán egyik legismertebb része.

Nem várva tehát a válaszra, már el is kezdtem, szembefordulva a tömeggel, ésháttal a hittérítőnek, akire már alig figyelt valaki.

- Allah, a könyörületes és az irgalmas nevében.1 Mondd: Ti hitetlenek!�2 Nem szolgálom, amit ti szolgáltok,3 és ti nem szolgáljátok, amit én szolgálok.4 És én nem szol..."Az imát féktelen üvöltés szakította félbe. Tettetett ijedtséggel fordultam meg.

Waller már áttört az első sorokon, majd tovább, a már lazábban ácsorgóbámészkodók közt haladt, és szélvész gyorsasággal, ravaszul a Menkauré-piramisfelé vágtatott, s rövidesen eltűnt mögötte. Mint később megtudtam, csak ez utánfordult a megbeszélt irányba, hogy tévútra vezesse üldözőit.

- A lovam! - kiáltottam föl dühösen. - Utána! Fogjátok meg a gyaur kutyát!Hej, micsoda zűrzavar keletkezett! Mindenki fejetlenül kapkodott, tette, ami

éppen eszébe jutott. A zarándokoknak csak teherhordó állataik voltak, többnyire

28

tevék és néhány öszvér. Kapkodva igyekeztek megszabadítani őket terhüktől,mások pedig a faluból ide csődült hajcsároktól akartak szamarat szerezni, őkazonban csak fizetség ellenében mutattak erre hajlandóságot. Ezért aztánüvöltözéssel teltek el a percek, és senki sem indult az amerikai üldözésére.

- Csönd legyen! - harsant ekkor a seh kiáltása, mire a zsibongó tömeg úgy-ahogy elhallgatott, és helyreállt a rend - így nem jutunk semmire! - folytattahangosan a beduin. - Lóháton menekül a kutya, ezért tevékkel és szamarakkalnem érjük utol. Viszont nagy ostobaságot követett el, hogy nem vágtatottegyenesen a szálloda felé, mert oda akar eljutni, más célja nem lehet. Így viszont,hogy a piramisok felé kerül, sok időt elveszteget, és ez alatt mi gyalogosan isodaérünk a hotelhoz. Induljatok tehát futva, és rejtőzzetek el az épület körül! Halovas tűnik föl, az csak a gyaur kutya lehet, tehát kapjátok el! Menjetek, éstartsátok nyitva a szemeteket!

Indulni akart ő is, de visszatartottam. Intézkedése keresztülhúzta számításomat,és a veszély nem múlt el, inkább fokozódott. Mindenkit megelőzve nekem kellelsőként visszaérkezni a szállodába, hogy közbe tudjak lépni, ha baj történne. Azviszont gyanút keltene a fickóban, ha most velük tartanék. Arról nem is beszélve,hogy Mary és a két kínai még messze nem voltak biztonságban.

- A lovam! - ragadtam meg a seh karját. - Nemes állat, egy vagyont ér!- Légy nyugodt, effendi, visszaszerezzük! - biztatott. - Hol találunk meg?- El Káfr falucskában, tudod, a piramisok túloldalán - válaszoltam magától

értetődő természetességgel, oly módon, mint amikor az ember a legnagyobbképtelenségeket szokta mondani.

- Rendben van, várj ránk, majd megkeresünk! Odavisszük a lovadat, és kérjüka további segítségedet, mert a dzsemmát folytatjuk, a gyalázkodónak bűnhődniekell!

A ravasz fickó ezt jól kifundálta! Ha mint írástudó, a Korán ismerője résztveszek a tanácskozáson, a nyakamba varrja az egész felelősséget, mert a hatóságbizonyára nem hagyja majd annyiban a dolgot, bármilyen ítéletet is hozunk. Őviszont megőrzi tekintélyét társai előtt, mert eleget tesz bosszúvágyuknak.

- Számíthatsz rám - válaszoltam. - De nagyon vigyázzatok a paripámra!Ezekkel mi legyen? - pillantottam az oldalt álldogáló lányra és a két kínaira.

- Velük semmi dolgunk! - jelentette ki büszkén. - Mehetnek, ahová akarnak!- Jó, jó, de látod, hogy annyira gyámoltalanok, mint valami szárnya szegett

madarak. Könnyen bajuk eshet, ha feldühödött embereidbe botlanak.- Hm, ez igaz! - csóválta meg a fejét. - Van valami jó ötleted?- Talán ha visszakísérném Őket a hotelba - töprengtem. - Ott biztonságban

lesznek, nekem pedig pillanatnyilag nincs semmi dolgom. Azt hiszem, hogyokosabb, ha az üldözést rátok bízom.

- Így jó lesz, effendi - mondta elégedetten, majd előhozta szamarát, felült rá, éselkocogott a hotel felé.

Gyorsan alkudozni kezdtem a hajcsárokkal. Rövidesen meg is egyeztünk,méghozzá azon az olyan jól bevált módon, amelyben a pénz játssza a döntő

29

szerepet. A fizetség mellé ugyanis dupla baksist ígértem, és ezzel létre is jött azalku.

Percek múltán már mind a négyen szamárháton ültünk, és az állatokat űzve,elhagytuk ezt a szomorú helyet. Amint kiértünk a Szfinx takarásából, és magunkramaradtunk, három kísérőm egyszerre kezdett beszélni. Kérdések tömegét akartákrám zúdítani, ám én csöndre intettem őket, mondván, hogy előbb érjünk odabiztonságban a szállodához, ott majd ráérünk beszélgetni.

Aggodalmam nem volt fölösleges, mert kisvártatva vágtató lovasok tűntek fölmögöttünk, s mivel mi csak szamárháton haladtunk, rövidesen utolértekbennünket.

Öten voltak, arabok. Hosszú, kivénhedt puskával rendelkeztek, amellyelazonban a beduin meglepően ügyesen bánik. Az elöl haladó lovas hozzámléptetett, társai pedig kissé lemaradtak. Viselkedésükön látszott, hogy barátságosszándékkal érkeztek.

- Szalám alaikum, effendi! - köszöntött udvariasan az arab. - Seh el Beledvagyok, El Káfr település vezetője. Te vagy az az írástudó hádzsi, akimegakadályozta a dzsemma ítélkezését?

- Én - mondtam.Biztos voltam benne, hogy mint helybéli lakos, aki a turistákból él, óvakodik

mindenféle fanatizmustól, ezért nem kellett titkolódznom. Már csak azért sem,mert szavaiból világosan látszott, hogy részletesen tájékoztatták az eseményekről.

- Idegen vagy nálunk, effendi? - érdeklődött tovább.- Átutazóban vagyok - válaszoltam, majd hangomat felemelve folytattam: -

Vizslatsz utánam?- Allah óvjon tőle, effendi! Csupán köszönetet akarok mondani neked

jóságodért. Nagy csapás lett volna rám és a falura, ha az amerikainak baja esik.Igaz, értesítettem a katonaságot, és el is indult a helyszínre egy csapat, de ki tudja,időben érkeztek volna-e meg? Hálára köteleztél bennünket, ó, nagyuram, és habármikor erre jársz, nálunk mindig barátokra lelsz.

- Köszönöm.- Most pedig azt kérdezem, efíendi: hogyan cselekedjek tovább? Menjek én is

a szállodához? Nem hiszem, hogy a négy emberemmel sokat tehetnék azarándokok hadával szemben.

- Így igaz - helyeseltem. - Okosabb, ha visszamentek a falutokba, és mielőbbmegfeledkeztek erről a kalandról! Ha a zarándokok vezetője érdeklődne náladfelőlem, mondd neki azt, hogy tevét béreltem, és visszamentem Kairóba. Hamagával hozná a lovamat, hagyja nálad.

- Nem értelek, effendi! - pislogott zavartan.- Ő majd tudja, hogy miről van szó! Nekünk viszont sürgős az utunk, Allah

legyen veletek! - mondtam még, majd búcsút intve tovakocogtunk.Amikor odaértünk a Menahouse-hoz, a szamarakat egy hotelszolga gondjaira

bíztam, majd a szobámba mentünk. A kínaiak kézfogással búcsúztak, és csakakkor figyeltem föl rá, hogy az ifjú Csi karja be van kötve, méghozzá női

30

kendővel. A seb nem lehetett súlyos, mert nem láttam, hogy a vér átitatódott volnarajta.

Mary velem maradt, s alig győztem nyugtatni. Most láttam csak, hogymennyire szereti édesapját. Végül is kiültünk a teraszra, ahonnan már messzirőlészrevehettük, ha közeledik valaki.

A romok közt itt-ott leselkedő, sötét alakokat láttunk. A zarándokok lehettek,akik kitartottak szándékuk mellett.

Erősen szürkülni kezdett, amikor magas, szikár ember lépett elő az egyikrommaradvány mögül. Arab lehetett, mert burnuszt és turbánt viselt Nem lévénvele semmi dolgunk, alig ügyeltünk rá, Ő azonban nyílegyenesen a hotel felétartott, méghozzá nem a főbejárat irányába, hanem hátra, a szobám felé. Most márugyancsak kíváncsiak lettünk, hogy vajon mit akarhat.

Maga mögött hagyta az utolsó homokbuckát is, és amikor fölkapaszkodott aterasz melletti kis épület tetejére, hogy eljusson hozzánk, Mary fölsikoltott:

- Apa!Felpattant a helyéről, Waller elé rohant, és végtelen boldogsággal ölelkeztek

össze. Egymást átkarolva jöttek oda hozzám. A hittérítő kezet nyújtott, ésünnepélyes hangon így szólt hozzám:

- Fogalmam sincs arról, hogy ön kicsoda, de bátor tettével nemes cselekedetethajtott végre. Most csupán annyit mondok, hogy köszönöm!

Elbúcsúzott, és leányával együtt a szobájába ment, hogy átöltözzék. Én ismegragadtam az alkalmat, és megszabadultam arab ruházatomtól. Éppen kiléptema már sötétbe boruló teraszra, amikor megérkezett Omar. Sugárzott róla azelégedettség, de azért megőrizte méltóságát.

- Akaratod szerint történt minden, szidi! - jelentette egyszerűen. - Biztonságbanvannak a lovak is, elláttam őket minden jóval.

- Rendben van, barátom, jól végezted a dolgodat! - dicsértem meg. - Most márvégleg felfogadlak szolgámnak. Remélem, a későbbiekben sem csalódom benned!

- Allah áll jót értem, szidi, mert ő tudja, hogy én Sejjid Omar vagyok!- Ez nekem elég. Most szabad vagy! Majd reggel nézzél be hozzám!Vacsora után a szobámban gyűlt össze a társaság. Először Csi sebesülése felől

érdeklődtem, de megnyugtattak, hogy semmiség. Megmutatták az orvosnak, akiellátta, és azt mondta, hogy néhány nap múlva már nyoma sem marad.Megnyugodtam. Csupán azt furcsállottam, hogy a szakszerű kezelés után az ifjúkarja még mindig női kendőbe van bebugyolálva.

Természetesen fölbontottam egy jó palack, bort vendégeimnek. Amikortöltöttem mindenkinek, a hittérítő szertartásosan fölállt, és poharát magasbaemelve, szemlátomást arra készülődött, hogy köszönő szavakkal halmozzon el, énazonban belefojtottam a szót:

- Mr. Waller - szóltam hozzá tréfás komolysággal -, ha meg akarja őrizni akellemes hangulatot, akkor itt háláról többé ne essék szó! Inkább mondja el, hogytősgyökeres amerikaiból hogyan változott át született arabbá!

Összecsendültek a poharak, a hittérítő visszaült a helyére, és elkezdte

31

beszámolóját:- Ördöngös fickó az ön szolgája! Ki gondolta volna, hogy ennyire ügyes és

bátor, agyafúrtsága pedig egy rókáéval vetekszik! Bár egyetlen szót sem értettemabból, amit mondott, ám ahogy magyarázni képes, csupán gesztikulálva, hát azkáprázatos! Nyomban megértettem, hogy lóháton a helyzet tarthatatlan. Ezek abosszúért lihegő zarándokok elárasztották az egész környéket... Úristen, milyenostobán viselkedtem!... - dörmögte maga elé bámulva, majd így folytatta:

- Szóval ideadta nekem a burnuszát meg a turbánját, és gyalogosan elindultama hotelhoz. Előtte még elmagyarázta, ne a főbejáraton menjek be az épületbe,mert ott arabokat nem engednek be, hanem kerüljem meg, és hátulról közelítsemmeg az ön szobáját. Mindezt érthetően és világosan lerajzolta a homokba, s akárhiszik, akár nem, a vázlatból még azt is kivettem, hogy az ön szobájának ajtajanyitva lesz, tehát altkor is bemehetek, ha nem ön tartózkodik ott. így történt tehát,és fogalmam sincs, hogyan háláljam meg neki áldozatos tettét.

- Úgy, hogy elfeledi, és nem beszél többé róla! - mondtam komoly arccal, majdvalamennyien ismét koccintásra emeltük a poharunkat.

Már elmúlt éjfél, amikor megérkeztek a katonák. A hotel tehát felszabadult.Amint később hallottam, a zarándokok kora hajnalban útra keltek. VisszatértekKairóba, és nyomban hajóra is szálltak. Kellemetlen kalandunk ezzel tehátvéglegesen lezárult.

Amikor jó éjszakát kívánva a társaság búcsúzkodni kezdett, a két kínai aztjavasolta, hogy szánjunk rá még egy napot a piramismezőre, ismerkedjünk aromokkal. Mindenki őrömmel fogadta az ötletet, olyannyira, hogy a tervezettnapból csaknem három lett. Most már valamennyien egy asztalnál étkeztünk, ésszinte alig váltunk el egymástól, az esti csevegések pedig a késő éjszakábanyúltak.

Örömmel állapítottam meg, hogy Waller már teljesen megfeledkezett ahittérítésről meg a pogány templomokról. Kiderült, hogy rokonszenves, képzettember, ráadásul remek társalgó, úgyhogy az a feszültség, amely a kínaiakkal valóelső találkozásakor kialakult, már végképp feloldódott.

Elérkezett a búcsú pillanata. Ismeretségünk szívélyes barátsággá fejlődött, ésazzal a szívből jövő kívánsággal köszöntünk el egymástól, hogy ismét találkozunkmajd... rövidesen...

Mint később bebizonyosodott, azon emberek közé tartozunk, akiknél a vágytóla beteljesülésig nyílegyenes, kikövezett út vezet.

4.32

Ceylon

Új szolgámban, Sejjid Omarban egyre több figyelemre méltó jó tulajdonságotfedeztem föl. Becsületes, hűséges, kedves, vidám természetű volt, és amellett...elképesztő nyelvtehetség. Eleinte nem figyeltem föl erre a született adottságára,mert Kairóból indulva végigcsavarogtuk ugyan Szudánt, Arábiát és mégszámtalan más környékbeli területet, de ezeken a helyeken mindenütt arabulbeszélnek. Ezért azután az utazással töltött hosszú hónapok alatt alig esett szónyelvekről, legföljebb csak akkor, ha Omar zsörtölődött a különböző tájszólásokmiatt, mert csupán a Kairóban használatos beszédmódot tartotta megfelelőnek, ésminden mást megvető kézmozdulattal hárított el magától.

- És még ők tartják magukat igazi araboknak! - morgolódott ilyenkor. - Hiszenvoltaképp beszélni sem tudnak! Ahhoz Kairóban kell születni, és akkor azilletőnek csakugyan az arab lesz az anyanyelve, az, amelyik az igazi, rajta kívülsemmi más.

Elvetődtünk Bagdadba is, majd az indiai határ felé vettük utunkat. Már többmint fél év telt el azóta, hogy búcsút vettünk a fenséges piramisoktól.

Amikor beléptünk Indiába, angol nyelvterületre érkeztünk, és itt nyombanjelentkezett Omar nyelvtehetsége, amelyhez - becsületére legyen mondva - jóadag szorgalom is társult. Karacsiban több napos pihenőt tartottunk.Rendezgettem jegyzeteimet, papírra vetettem élményeimet, egyszóval kellemesentelt az idő. Omarnak kimenőt adtam, és ő élt is a lehetőséggel, s belevetette magáta város forgatagába.

Legközelebb a harmadik nap délutánján került elő. Elújságolta, hogy angolmatrózokkal ismerkedett össze. Dicsérte őket, hogy milyen kedves és vidámemberek, majd így sóhajtott föl:

- Csak tudod, szidi, ahogyan beszélnek, az rettenetes! Viszont arra biztattak,hogy tanuljam meg a nyelvüket, mert a nélkül nem boldogulok ebben azországban. Segítettek is nekem. Nézz ide, és dicsérj meg! - büszkélkedett.

Jókora paksamétát húzott elő a zsebéből: angol szavakkal sűrűn teleírtpapírlapok voltak. Álmélkodva nézegettem az arab betűkkel rótt kifejezéseket,amelyeket, minden nyelvtant mellőzve, csak úgy fonetikusan írt le, úgyhogymeglehetősen zavarosnak látszott az egész feljegyzés.

- Meg is tanultad ezeket? - forgattam kétkedve a papírokat.- Egy-két kivétellel valamennyit! - dicsekedett. - Tegyél próbára, szidi! -

biztatott. - Mondjuk, angol szolga vagyok, és most lépek be a szobába.Kiment a folyosóra, jó erősen kopogtatott, és mosolygó arccal jelent meg az

ajtónyílásban. Amikor közelebb ért hozzám, már mondta is:- Mister Miehlord...- Várj! - szakítottam félbe. - Az igazi angol inas mindig beteszi maga után az

ajtót - ragadtam meg az alkalmat, mert Omar kevés rossz szokása közt nevezetes

33

helyet foglalt el azon tulajdonsága, hogy minden ajtót nyitva hagyott maga után,és ez a bútorok kihúzott fiókjaira is vonatkozott.

- Biztos vagy ebben, szidi? - hitetlenkedett.- Másképp nem mondanám.- Jó, ezután nagyon ügyelek majd erre - mondta, majd angolul folytatta a

megkezdett mondatot.Hallgattam, majd kitört belőlem a kacagás. Bár egy-egy szót csaknem tökéletes

hangzással ejtett ki, úgy beszélt, mintha kukoricadarálón keresztül hullottak volnaki a szavak: recsegve, ropogva, szilánkokra morzsolva, mindazonáltal érthetően.Harsány jókedvemből bizonyára megérezte az elismerést is, mert amikorbefejezte, reménykedve kérdezte:

- Elégedett vagy, szidi?- Igen, barátom, de azért gyakorold csak szorgalmasan tovább! Ha

megakadnál, szólj, és szívesen segítek!Omar oly mértékű szeretetet tanúsított irántam, hogy úgy tervezte: az angol

után nyomban a némettel kezd majd foglalkozni. Határtalan volt az öröme,amikor megígértem neki, hogy minden nap egy órácskát foglalkozom vele.

Másnap délelőtt későn érkezett, hiszen ráért, semmi különösebb dolga nemvolt. Szokása szerint udvariasan köszöntött, ezúttal gondosan betette maga után azajtót, majd dolgaim rendezgetéséhez látott, én pedig az íróasztalnál ülvedolgoztam. Amint tett-vett, akaratlanul is fölfigyeltem megváltozottviselkedésére. Bizonyára bántotta valami, amellyel láthatóan nem tudott mitkezdeni, viszont állandóan foglalkoztatta. Toporgott, tétován mozgott, s gyakranpillantott rám kutató tekintettel, egyszóval úgy viselkedett, mint akinek nyomjavalami a lelkét, és beszélni szeretne róla, csak nem tudja, hogyan kezdjen hozzá.Segítenem kellett neki. Abbahagytam az írást, s közömbös hangon érdeklődnikezdtem:

- Nos, hogyan telt az estéd? Találkoztál az angol matrózokkal?- Igen... szidi - mormogta.- Na és, tanultad a nyelvet?- Igen... szidi - sóhajtott föl.- Most nyomban elmondod, hogy mi bajod van! - dörrentem rá. - A férfiember

nem nyavalyog, hanem leküzdi a nehézségeket! Talán megbántottak?- Allah őrizzen meg ettől! Dehogyis! Rendes emberek ők, csak...- Omar, ha nem beszélsz értelmesen, én nem tudom, mit csinálok veled!

Emlékezz csak a találkozásunkra! Milyen büszkén, határozottan viselkedtél: „ÉnSejjid Omar vagyok!” Az vagy most is, ha akkor az voltál! Hallgatlak, ne kéresdmagad!

- Tudod, szidi... - kezdte akadozva -, elérkezett az esti ima ideje. Félrevonultama kertbe, és a Korán előírásai szerint elvégeztem.

- Talán megzavartak? - döbbentem, meg.- Ugyan, szidi! - tiltakozott hevesen. - Mondtam már, hogy nagyon derék

emberek. Csak észrevették, hogy mit csinálok, és velük együtt a többi vendég is.

34

Éreztem, hogy feltűnést keltek, kíváncsian bámulnak rám, az imámban pedigzűrzavar keletkezett, és már alig vártam, hogy befejezzem. Azóta is ezentöprengek, alig aludtam az éjszaka. Ahogy utazunk ezekben az ismeretlenországokban, nekem egyre nehezebbé, kínosabbá válik az imádkozás, sőt,adódhatnak majd olyan helyzetek is, hogy nem leszek képes eleget tenni a Prófétaelőírásainak. Mit csináljak, szidi? - kérdezte végül csaknem kétségbeesve.

Nehéz helyzetbe kerültem. Az ifjú mohamedán a fején találta a szöget. Arituális imákat ugyanis előírt testmozgások követik, amelyeket a hívő mindigMekka irányába fordulva végez. Magam is tudtam, hogy minél messzebbrekerülünk az iszlám területekről, annál nagyobb feltűnést kelt majd a vallásszabályainak betartása. Ki kellett találnom valami okosat.

- Nézd, barátom - szólaltam meg némi töprengés után -, a hit, a vallásmindenkinek a legbensőbb személyes ügye. A lélekben gyökeredzik, és az embertetteiben, cselekedeteiben valósul meg. Ezért azután senki sem szólhat bele amásik vallásgyakorlatába, nem illetheti rossz szóval a többiek választott istenét.Magam is óvakodom ettől, ám attól méginkább, hogy keresztény létemrevéleményt mondjak az iszlám tanairól. Csupán gondolkodom, legföljebb mosthangosan. Hosszú időn át tanulmányoztam szent könyveteket, a Koránt.Elképzelhető, hogy a szúrák tekintetében tájékozottabb vagyok nálad, de ha nem,akkor tévedtem. Mindenesetre gondolkodjunk egy kicsit!

Feszülten figyelt. Látszott rajta, hogy egyetlen szavamat sem akarjaelmulasztani. Én azonban csak kerülgettem a mondanivalómat, mert jószerint nemtudtam, hogyan is kezdjek hozzá.

- A Mindenható által sugalmazott kijelentések Gábriel arkangyal közvetítéséveljutottak el Mohamedhez, aki azután írástudóknak mondta tollba őket. Allah alegfontosabbnak az iszlám öt tartópillérét tartotta, közülük is az elsőt, a rituálisimát, amelyet a hívőnek naponta öt alkalommal kell elvégeznie: hajnalhasadáskor,délben, délután, kevéssel naplemente előtt, majd röviddel naplemente után, végülpedig két órával később. Allah így rendelkezett. Nem határozta meg pontosan semaz ima idejét, sem az azt kísérő szertartásos mozdulatokat. Ezeket idővel azírástudók, a Korán magyarázói csatolták a szent szövegekhez. Ám legyenbármiképp, ha fohászkodik az ember, Istenéhez fordul, és csak az a fontos, hogyteljes odaadással, elmélyüléssel tegye, a külsőségeknek nincs jelentőségült. Azima pedig nem más, mint a létünkből, létünkből fakadó érzés, és ha az követihitünk előírásait, akkor igyekszünk jót cselekedni, megvetjük a gonoszt, s életünkegyetlen imádsággá válik, akár szavakba foglaljuk, akár nem. Azt pedig, hogymiként cselekszel, neked kell eldöntened.

Tekintetét eddig maga elé szegezte, ekkor azonban fölemelte a fejét,hosszasan, kutatóan vizsgálgatott, majd így szólt:

- Mondd, szidi, amikor még nem írtál könyveket, mivel foglalkoztál?- Tanítottam - válaszoltam egyszerűen.- Irigylem a diákjaidat, szidi! Most pedig engedd meg, hogy eltávozzam!

Végig kell gondolnom a szavaidat. Délután jelentkezem.

35

Elköszönt, s magamra hagyott, én pedig töprengve folytattam munkámat.Még két napig időztünk a városban, majd úgy terveztük, hogy vonatra

szállunk. Úti célunk Bombay volt, ahol szerettem volna némi időt eltölteni, ám adühöngő pestisről szóló hírek óvatosságra intettek. Ezért azután az állomásról akikötőbe hajtattunk, és tüstént jegyet is váltottunk egy rövidesen kifutó, Ceylonbatartó gőzösre.

A felkelő nap már az Indiai-óceánon köszöntött bennünket. Méltóságteljesenemelkedett a szikrázóan kék égbe vesző hullámokból, hogy sugaraival elárassza atengert. Pára vagy köd nem zavarta meg fényét, teljes pompájában ragyogott, úgy,ahogy a világegyetem urához ülik: hitet, áldást, bőséget osztva. Nem csoda, hogyszinte minden időmet a födélzetén töltöttem, sőt, sok esetben még az éjszaka nagyrészét is. A kormányállás fölött, a tatrészen volt a búvóhelyem. Tekintetemmelhosszasan követtem a hajócsavarok által felkorbácsolt nyomdokvíz széles sávját,míg kanyarogva el nem veszett a csobogó hullámok játékában.

Időnként tengeri madarak raja csapott le a vízre, hulladék után kutatva, hogyaztán csalódott vijjogással a magasba emelkedjék. Omart is lenyűgözte atermészet szépsége.

- Szidi, utunk célja az a sziget, amelyet arabul Omelb es Szárknak hívnak? -kérdezte.

- Igen, vagyis Ceylon.- Milyen népek lakják?- Szingalézek, tamilok, malájok, de arabok is vannak szép számmal. Az a nagy

csoport ember a födélzetén szingaléz.- Szegények lehetnek - tűnődött a szolgám.- Elhamarkodottan ítélkezel, barátom! - róttam meg. - Azért még lehet valaki

gazdag, ha nem tüntet vele, és az igazi érték különben is a lelki gazdagság. Csakakkor mondj bárkiről is véleményt, ha igazán megismerted!

Harmadnap délelőtt feltűnt Ceylon haragoszöld lombokkal koszorúzottdélnyugati partja. Hajónk besiklott a sziget legnagyobb városa, Colombokikötőjébe, ahol a vízen csak úgy hemzsegtek a helyi lakosok kis csónakjai.Gyümölcsöt, élelmiszert és különféle árukat kínáltak eladásra, és az alacsonyhajókorláton át nemegyszer egészen jó üzleteket kötöttek, főleg a járatlanturistákkal.

Amikor partra szálltunk, elintéztem a formaságokat, felkerestem avámhatóságot, majd pénzt váltottam be. Omart előreküldtem a Hotel GrandOrientálba, hogy foglaljon szobát. Végezvén teendőimmel, kényelmesen utánaballagtam. Bár nem illett, hogy európai létemre gyalog járkáljak az utcán, aszálloda azonban közel volt, mindjárt a harmadik sarkon.

A legjobb időben érkeztem: szolgám már csaknem közelharcot vívott aportásokkal. Amikor meglátott, már messziről kiáltotta, kétségbeesve:

- Milyen emberek ezek, szidi! A legjobb, a legszebb lakosztályt kérem, ám őkcsak a fejüket csóválják. A te méltóságod nem engedi, hogy bedugjanak valamilyukba!

36

Bekapcsolódtam a tárgyalásba, s rövidesen kaptam egy második emeletiszobát, amelynek teraszáról ráláttam a számtalan apró üzletből álló utcára,látnivalóm tehát bőven akadt. A Grand Hotel csak európai vendégeket fogadott,ezért Omarnak olcsóbb szállóval kellett beérnie a Pettah bennszülött negyedben.Azt viszont megengedték, hogy nappal velem legyen.

Segített tehát fölvinni poggyászomat, mérgesen lökdösve félre a mellémrendelt szingaléz hotelszolgákat. Míg Omar elrendezte a holmimat, kisétáltam azegész homlokzaton végighúzódó erkélyre, melyről ejtenem kell néhány szót.Tehát, mint mondtam, az épület teljes hosszában elnyúlt, de hogy a vendégekzavartalanul pihenhessenek, sűrű szövésű gyékényfalak választották el aszobákhoz tartozó részeket. Nem lehetett átlátni rajtuk, a hangok azonbanzavartalanul átszűrődtek.

Tekintve, hogy ebben az országban az ajtók mindig tárva-nyitva állnak, bizony,ügyelni kellett arra, hogy milyen hangosan beszélget az ember, s elkerülhetetlenvolt, hogy olyasmit is megtudott a szomszédairól, ami voltaképp nem érdekelte.Az utca felőli részt ritka fonatú bambuszfal takarta, mint valami függöny,amelynek résein át zavartalanul lehetett szemlélni az utcát, a szomszédos épületekerkélyéről viszont nem láttak át. A teraszon, indiai módon készített nádszékekálltak, vagyis szét lehetett húzni őket, és a rajtuk lévő párnákon kényelmesenelnyújtózkodhatott az ember.

Lenn az utcán éppen egy riksa robogott el. Sajátos jármű, amely a Távol-Keleten, Indiában, Kínában, Japánban igen elterjedt. Könnyű építésű, kétkerekűszerkezet, amelyen ülés van kialakítva, és a benne ülő utast előrenyúló tető védi amonszun járta országokban oly gyakori esőktől, felhőszakadásoktól. Emberierővel vontatják. A kuli általában szingaléz. Legtöbbször csak combig érőnadrágot visel, teste többi része fedetlen. Hosszú, finom szálú haját mindigrendben tartja. Hátul csomóba köti, amelyet fésű tart össze. Sajátos módonCeylonban így csak a férfiak hordják a hajukat, a nők nem. Hogyan zajlik le egyilyen utazás? Ezt a legbiztosabban úgy tudhatjuk meg, ha beülünk a riksába,megmondjuk a kulinak úti célunkat, ő pedig nekilódul. Nem rohan, nem vágtat,csupán fut, ám azt megtorpanás nélkül teszi, mintha nem lenne tüdő amellkasában. Testét elönti a verejték, ám ő csak fut, egyenletes tempóban, ésamikor a kívánt helyre érve megáll, törölgeti az arcát, s türelmesen várja akialkudott bért. Ha ezen felül még baksist is kap, azt mosolygó arccal köszönimeg.

Közben Omar befejezte a pakolást.- Gyere - mondtam neki -, nézzük meg a szállásodat!Amikor leértünk a földszintre, a portás már messziről üdvözölt, és azt

tudakolta, hogy kocsira vagy csak riksára van szükségünk, szolgám azonbanfölényes mozdulattal elhessegette. Egyetértettem vele, tudván, hogy ha az utcánbérelünk valami járművet, sokkal olcsóbban megússzuk.

A Pettah negyedbe az út a központi piacon át vezet. Bár ez óriási területenfekszik, mégis a nap minden szakában tömegek népesítik be. Száguldó torpedóink

37

azonban ügyesen furakodtak át az emberek között, alig mérsékelve a tempót.Dél körüljárt az idő, ezért az utcákon különösen élénk forgalom uralkodott.

Alig értünk be az arab negyedbe, buddhista zarándokok csoportjába botlottunk.Csaknem lezárták a szült utcát. Látva azonban, hogy két riksa is közeledik,udvariasan félrehúzódtak a járdára, szorosan egymás mellé. Amint elvágtattunkmellettük, kalapomat levéve köszöntöttem őket.

Már maga az a tény, hogy európai ember szóba áll velük, vagy mint most én,üdvözli őket, valósággal csodának számított ebben a városban. Mosolygó arccal,mélyen meghajolva köszönték meg kedvességemet.

- Mennyi embert boldoggá tettél egyetlen mozdulatoddal, szidi! - kiáltott föl amögöttem kocsizó Omar. - Igazad van, az udvariasság nem kerül pénzbe, és mégcsak meg sem kell alázkodni hozzá.

Utunkat széles utca keresztezte, amelyen különösen élénk forgalom zajlott.Egymást érték a riksák, a zebu vontatta, megrakott kocsik, no meg a gyalogosok,leírhatatlan mennyiségben. Ilyenkor mindig elgondolkodik az ember. Európábannemegyszer lehet hallani: annyian vagyunk már a városközpontban, hogy mármozdulni sem lehet, holott az a sokaság csak néhány szédelgő a Távol-Keletember sűrűjéhez képest. Még nem értük el a széles utat, amikor patkócsattogáshallatszott mögülünk, mintha lovas csapat közeledett volna. Hátranéztem. Az utcateljes szélességét kitöltve csakugyan lovas csapat vágtatott, igaz, nem katonák,rosszabbak azoknál. Fiatal európaiak, hölgyek és urak vegyesen, akik úgy érzik,hogy nekik mindent szabad, övék ez az ország, és aki útjukban áll, azt egyszerűeneltiporják. Az elöl vágtató lovas, aki bizonyára vezérnek képzelte magát, fel-felüvöltött, s kezével megállás nélkül hadonászott. Úgy közeledtek, mint aszélvész.

- Ezek ugyan nem állnak meg! - döbbentem rá.Csak úgy futtában leugrottam a riksáról, megragadtam a csuromvizes szingaléz

karját, és a kocsijával együtt berántottam egy falmélyedésbe. Omar látta aveszélyt, és követte a példámat.

Időben cselekedtünk, mert a gőgös, származásukra büszke fiatalok éppenodaértek hozzánk. Fergetegesen elvágtattak mellettünk, ügyet sem vetve ránk. Hanem húzódtunk volna félre, talán agyon is tipornak bennünket lovaik patái.

Valaki egyszer megfogalmazta, hogy a legnagyobb csapás, amely azemberiséget érheti, az az, ha a dölyf, a fölényes megvetés ostobasággal párosul.

A lovas csapat kiért a széles útra, és balra fordult, nem törődve azzal, hogygyalogosokat, fogatokat gázolnak le, és súlyos sérüléseket okozhatnak, vétlenembereket tehetnek nyomorékká. Szerencsétlenségére éppen velük egyszerrefutott az úton egy riksa, és az összeütközés elkerülhetetlen volt.

A könnyű jármű fölborult, utasa kirepült belőle, és elterült a kövezeten. A kulincsak azért nem gázoltak át, mert elképesztő gyorsasággal az egyik lámpaoszlopmellett termett, s kétségbeesve átölelte, míg a veszély el nem múlt. Előrerohantam, és a földön heverő férfihoz ugrottam. Nem sérülhetett megkomolyabban, mert már kezdett talpra állni, és a segítségemmel rövidesen sikerült

38

is neki.- Köszönöm - szólalt meg angolul, miközben leverte a port ruhájáról.- Megsebesült? - kérdeztem.- Csak néhány zúzódás - legyintett a szürke szakállú, termetes férfi. - Nem

érdemes vele foglalkozni. Sokkal fontosabb, hogy ezek a szörnyetegek megkapjáktettükért a méltó büntetést. Utánuk kell sietnem, hogy megtudjam, kik voltak! Denincsen riksa a közelben, vagy mégis? - tekintett be a mellékutcába, ahol a mi kétkocsink álldogált.

- Az önöké? - kérdezte, mert közben Omar is mellém lépett.- A mienk.- Meg kell értenie, uram! - mondta energikusan. - Szükségem van az egyikre,

utol kell érnem a gazfickókat!- Válasszon! - mutattam beleegyezően a riksákra.A férfi néhány pillanat múlva el is tűnt a forgatagban, követve a lovasokat. Mi

pedig nem tehettünk mást, alkalmazkodtunk a helyzethez: én a másik riksávalelőrehajtattam a szállodához, és amikor megérkeztem, visszaküldtem a várakozóOmarért. Közben maradt időm rá, hogy szobát vegyek ki számára.

A portással egy-kettőre szót értettem, bár ebben bizonyára közrejátszott atekintélyes borravaló is. Amikor a szolgám megérkezett, már csak el kellettfoglalni a szobáját.

Ezután visszatértem a Grand Hotelba, fölmentem a szobámba, és munkáhozláttam. Meguntam azonban a fülledt helyiségben való üldögélést, és kiköltöztem ateraszra. Szépen haladtam. Úgy belefeledkeztem irományaim javítgatásába, hogybizony jóval elmúlt már délidő, amikor lementein az étterembe. Csak néhányvendég üldögélt az asztaloknál. A pincértől megtudtam, hogy a szálloda tengerikirándulást szervezett, úgyhogy a turisták java része az óta hajóról gyönyörködöttCeylon káprázatosan szép, változatos partjaiban.

Ebéd után ismét szobám erkélyén foglaltam el helyemet.Rekkenő hőség uralkodott. A forróság hozzátartozik a szigetország

éghajlatához, ezt mindenki tudja, ezúttal azonban másról volt szó. Ilyenkor atikkasztó, bágyasztó légtömegek páratartalma megközelíti a telítettséget. Fájnakaz ízületek, a hőség ólomsúlyként nehezedik a mellre, és az ember levegő utánkapkod. A kínzó gyötrelmeknek csak az ég megnyíló csatornái vethetnek véget.

És itt álljunk meg egy pillanatra! Feledkezzünk el a mi fogalmaink szerintiesőről, záporról! Kezdjük mindjárt az elején! A vihart nem előzi meg égzengés,villámlás, hanem egyik pillanatról a másikra elsötétül az imént még napfénybenfürdő, szikrázóan kék ég, olyan hirtelenséggel, mintha lámpát oltottak volna el.Az égboltot kavargó fellegek lepik el, ezekből azonban - mintegy bevezetésként -nem hullanak szórványosan óriási vízcseppek, hogy a járdákon, a kövezetenelsötétülő foltokba loccsanjanak szét, hanem már zúdul is alá az özönvíz. Azember hajlamos azt hinni, hogy a mennyekben a túlvilági óriások valami vízzeltelt, irdatlan nagyságú edényt borítottak föl, és most a földre zúdul a tartalma.

Ez a felhőszakadás jó félóráig is eltart, ám enyhülést még mindig nem hoz.

39

Csak amikor teljesen eláll az eső, és kitisztul az ég, akkor érkezik meg azóceánról a kellemes, hűsítő fuvallat, amely azután az emberi szervezetre olyfárasztóan ható, nehezen elviselhető, bágyasztó hőséget kiűzi a városból, ígytörtént most is. Folyt rólam az izzadság, ezért munkára nem is gondolhattam.Elnyúltam az egyik fekvőszékben, és vártam a gyötrelmektől megszabadító égiáldást.

Hirtelen megtört a nap fénye, minden elsötétült, mintha éjszaka tört volna ránk,és már zuhogott is. Az utcák pillanatok alatt folyókká változtak, és a víztömegminden mozdíthatót magával sodorva hömpölygött a tenger felé. Óraműpontossággal eltelt a fél óra, kitisztult az ég, és megérkeztek az óceán első hűsítőfuvallatai, én pedig visszatértem a munkámhoz.

Már alkonyodott, feltehetően már elmúlt nyolc óra, amikor megjelent Omar.Leküldtem még néhány apróságot vásárolni. Éppen csukta be maga után az ajtót,amikor hirtelen visszafordult.

- Csaknem elfeledtem megkérdezni tőled, szidi: nem vesztettél el még délelőttegy könyvet?

- Amikor a szállodádba igyekeztünk?- Igen, pontosan ott, ahol a lovasok a szerencsétlenséget okozták.- Nem - töprengtem. - Semmilyen könyvet nem vittem magammal.- Akkor visszaadom a kereskedőnek.- Omar, ismét a végén kezded a mondandódat! Beszélj már értelmesen! Milyen

könyvről van szó, és ki az a kereskedő?- Mindent elmondok, szidi, bár én az első pillanattól állítottam, hogy nem lehet

a tiéd. Figyelj! Amikor a megmaradt riksával elhajtottál a hotelba, megszólítottegy baijá, akinek ott van az üzlete a sarkon. Kis könyvet nyújtott át, amelyet aföldön talált. Ahogy elmondta, figyelemmel kísérte a történteket, sőt, még arra isfölfigyelt, hogy te megköszönted a zarándokok figyelmességét. Látta rajtad, hogyeurópai vagy, és a könyvecskét is valami idegen nyelven írták. Arra gondolt tehát,hogy a tiéd lehet. Igyekeztem ugyan meggyőzni, hogy nem így van, mert énismerem a dolgaidat, ám ő csak erősködött: vigyem magammal, mutassam megneked, és ha nem is a tiéd, esetleg találhatsz benne valami utalást a gazdájára.Szerintem csupán a baksisra fáj a foga. Azért megnézed?

- Természetesen!Kék vászonba kötött, láthatóan gyakran használt, finom papírból készült

jegyzettömb volt, olyasféle, amelyet a hölgyek szoktak naplóírásra használni.Fedőlapján aranyozott nyomtatásban két betű fénylett: M. W. Belelapoztam.Tüstént láttam, hogy részben angolul, részben németül íródott, és egy hölgyélményeit, gondolatait tartalmazza. Nem is olvastam tovább, hiszen számomraérdektelen volt. Ahogy továbblapoztam, legnagyobb ámulatomra többrétösszehajtott lap hullott ki belőle: semmi kétség, az általam használt, halványkékjegyzetpapír, amelyet még otthonról hoztam magammal. Mohón széthajtottam, éselőbukkant a saját kézírásommal írt néhány sor, egyik készülő versem töredéke.

Ekkor már tudtam, hogy a címlap aranyozott betűi Mary Wallert jelentik. Itt

40

lenne Colombóban az apjával? Elképzelhető. A hittérítő említette, hogy sokáigakarnak Indiában időzni, és bizonyára ellátogatnak Ceylonra is. Az biztos, hogynem a Grand Hotelban laknak, hiszen annak átnéztem a vendégkönyvét, és nemtalálkoztam a nevükkel. Esetleg a Hotel Gallé Face vagy a Lavinia jöhetett mégszámításba. A többit ugyanis európaiak, vagyis a fehér emberek nem látogatják.

Holnap utánanézek a dolognak, határoztam el, majd becsuktam a könyvet, ésOmarhoz fordultam:

- Tudod, hogy kié ez? Azé az amerikai lányé, akinek az apjával volt kalandunka piramisoknál. Megdicsérlek! Okosan, körültekintően jártál el. Menj vissza akereskedőhöz! Mondd meg neki, hogy rendes ember, és megtaláltuk a könyvgazdáját. Add oda neki ezt a néhány rúpiát! Ha végeztél, gyere vissza!

Amikor magamra hagyott, gondolataim visszatértek a gizehi piramisokhoz.Újabb és újabb emlékek villantak föl, és amint álmodoztam, különös Ötletemtámadt. Természetesen Marynek vissza kell juttatnom a könyvet, ám okozhatnékneki egy kedves meglepetést, amellyel hirtelen majd nem is tud mit kezdeni,hiszen amikor visszakapja a könyvet, a vers írójának kilétére még mindig nemderül fény.

Ismét elővettem a lapot a könyvből, majd a jegyzeteim közül a folytatást, mertidőközben elkészült az is. Ezután tollat és tintát fogtam, s kiegészítettem averstöredéket a következő szakasszal. Az egész a következőképpen festett:

”Hirdessétek az Evangéliumot, de harc nélkül győzve meg a világot, s�házamból, melyre bárhol leltek, a népek békéje szálljon reátok!

Csak mi jó, azt vigyétek magatokkal, minden mást otthon hagyjatok, Mert kiértetek halált szenvedett, Ő hozza néktek megváltásotok!...”

Amikor végeztem az utolsó sorral, zajt hallottam a tőlem jobbra lévő szobából.Eddig semmi sem utalt arra, hogy lakik benne valaki, ám úgy látszik,megváltozott a helyzet. Hallottam, hogy székeket visznek ki, ezért magam iskisétáltam a teraszra, és még csak fülelnem sem kellett különösebben, úgy ismegértettem minden szót.

- Hála Istennek, az az utolsó estém Indiában! - sóhajtott fel az egyikük. -Szerencsésen befejeztem a munkámat, amely nem nélkülözte az életveszélyespillanatokat sem. Most már visszatérhetek a hazámba.

Meglepett a hang, és biztos voltam benne, hogy ismerem valahonnan. Nem iskellett sokáig töprengenem, hogy ki rejlik mögötte. Az a szürke szakállas, jólmegtermett, energikus úr volt, akinek riksáját fölborították a lovasok. Ismétmegszólalt:

- S látod, az utolsó nap sem múlik el veszély nélkül. Azok az esztelen fiatalok!Akár a halálomat is lelhettem volna a lovak patái alatt!

- Bizony, nagy szerencséje volt, professzor úr - tódította beszélgető társa -, scsak hálát adhatunk a Mindenhatónak, hogy néhány zúzódással megúszta.

- Ők viszont nem dicsekedhetnek ilyen szerencsével - mondta a szürkeszakállas. - Sikerült megtudnom a nevüket, és a rendőrségen megígérték, hogyszigorú büntetésben lesz részük. Maradjunk még itt a jó levegőn, vagy menjünk le

41

az étterembe?- Ráérünk! Egyébként sem szeretek első lenni a vacsoránál.- Ezek a fárasztó búcsúlátogatások! - sóhajtott föl ismét a másik. - Értelmetlen

időpazarlás, és senkinek sem jó. Egy szívélyes kézfogás, néhány köszönő szó, atöbbi fölösleges, unalmas, fárasztó.

A további beszélgetésből megtudtam, hogy ismerősünk orvos, és a pestistanulmányozására érkezett Indiába. Vendége a barátja volt, az egyik előkelőceyloni család legidősebbik fia, aki szintén orvosnak készült.

Hosszasan vitatkoztak a Távol-Kelet országainak helyzetéről, jövőjéről, azeurópai hatásokról, a fehér faj vélekedéséről az itt élő népekkel kapcsolatban, ésezekben a fejtegetésekben ámulva ismertem rá Mary Waller életszemléletére.

- Ez az ön kedvenc témája, professzor úr - mondta a ceyloni. - A Kelet, mintalvó óriás, aki, ha egyszer fölébred... Mintha csak Miss Maryt hallanám! Perszeaz édesapja már egészen más. Ő nem ébresztget, érvel, győzködik, hanem tör-zúz,és aki ellenáll, azt eltapossa. Szerinte mindenki pogány, aki nem keresztény.

- Rossz példát hozott föl, barátom. Waller gondolkodásmódja terhelt, ezt én,mint orvos állítom. Rögeszméjének rabja, s attól tartok, hogy ez bajba fogjasodorni. Még szerencse, hogy mellette áll a leánya, aki maga a megtestesült jóság,és igyekszik szeretettel más irányba terelni apja viselkedését.

- Az ön ideái, kedves professzor úr! Én nem tartom betegnek. Nagyon istudatosan cselekszik, csak féktelen, és mindenekelőtt türelmetlen. Talán ha valakiönmérsékletre intené...

- Nehéz ügy! - mondta az orvos. - Nagy tudású, jól képzett hittérítő, akiönként, szabad akaratából vállalta ezt a hivatást. Amellett jómódú ember, nincskiszolgáltatva senkinek. Látványos sikerekre törekszik, hogy büszkélkedvefelülkerekedjék hittérítő társain, ez azonban így nem megy. Itt, a keletiországokban meghallgatják ugyan, ám szavai aligha hullanak termékeny talajra,hiszen a háta mögött titokban kinevetik. Pedig elhunyt felesége milyen angyalitürelmű, jóságos asszony volt! Talán az ő emléke egyszer majd kizökkentielvakultságából.

- Úgy hallottam, professzor úr, hogy Waller érdekes kalandot élt megEgyiptomban, a piramisoknál.

- Csakugyan veszélybe került már ott is. Valami zarándokcsoporttal akadtössze, és még rosszabbul is járhatott volna, ha elő nem kerül egy német turista,akinek sikerült kiszabadítania a veszélyből.

- Nyomban Kínába utazott?- Á, dehogy! A maga ura, azt teszi, amit akar. Úgy tudom, hogy most valahol

Indiában csavarog, de nem találkoztam vele. Csak írt nekem, és arra kért, hogyválaszlevelem Panjangba küldjem, mert oda szándékozik utazni. Tegnap kaptammeg a levelét, még nem is volt időm válaszolni rá. Vacsora után azonbanmegteszem. A levéllel együtt elküldöm az emlékkönyvet Marynek, aki megkért,hogy írjak bele néhány sort. Jó, hogy eszembe jutott. Ki is készítem az asztalra,nehogy elfelejtsem. De figyeljünk csak, nem a gong szólt?

42

- De igen, méghozzá már másodszor, professzor úr. Itt az ideje, hogylemenjünk vacsorázni!

Széktologatás zaja és néhány odavetett megjegyzés hallatszott, majd aszomszédos szoba elcsöndesedett. Én viszont mindent megtudtam, hiszen fényderült a könyv rejtélyes útjára. Már döntöttem is, hogyan cselekszem.

Először is szóltam a szingaléz szolgáknak, akik mindig a nyitott ajtó előttkuksoltak, hogy a vacsorát a szobámba kérem. A külön kívánságért mindig baksisjárt, és ebben bízva örömmel siettek el, hogy eleget tegyenek kérésemnek.Magamra maradtam tehát.

Némi ügyeskedéssel kibontottam a kinti elválasztó gyékényfalat, és a könyvvelegyütt átcsusszantam a szomszédos teraszra. Jól számítottam: az ajtó nem voltbecsukva. Beosontam a sötét szobába, ahová azért az ablakon át beszűrődött némifény, és letettem az emlékkönyvet az asztalra, abban bízva, hogy amilyenszórakozott a professzor, még meg is fogja dicsérni magát ezért a pedáns tettéért.

Másnap reggel azzal kezdtem a napot, hogy föllapoztam a szállodavendégkönyvét, amelyben a szomszéd szoba lakójáról ez állt: Hamilton Gardnerprofesszor Amerikából, New York városából.

5.

A civilizáció hírnökei

A következő napon kirándulásra indultam fölfelé, a part mentén. Egyrésztkorábbi élményeimet akartam fölfrissíteni, másrészt újakkal kívántamkiegészíteni. Vonaton utaztunk Omarral Point de Galle-ig, hogy ismétgyönyörködhessem abban a káprázatos panorámában, amelyet ez a vidék nyújt.

Ami magát a várost illeti, ugyancsak érdemes alaposan szemügyre venni. Ittvan mindjárt a kikötő, amely a nap minden órájában élénk forgalmat bonyolít le.A vízi járművek a legnagyobb változatosságban, folyamatosan érkeznek,kikötnek, majd kifutnak a tengerre. Jobbra terül el a sohasem nyugvó óceán.Hullámai fáradhatatlanul gördülnek, űzik, hajtják egymást, és ha az előző elcsitul,mögötte már emelkedik az újabb.

A partot végig takaros házak szegélyezik. Bár itteni szokás szerint épültek, decsinosak, szépek, és mindegyiket gondosan ápolt kert övezi. A rend és a tisztaság,amelyet az ember lépten-nyomon tapasztal, csak tovább növeli az elragadóélmény hatását.

Point de Gallé európai negyede a tengerpart magaslatán húzódik, aholkellemes áramlás hűti a levegőt, nincs por, és a zsúfoltság is kisebb, mint lenn, akikötő közelében.

Csupán egyetlen napot szándékoztam eltölteni a városban, hogy annak minden

43

percét kihasználva gyönyörködjem a tájban. Amikor korábban itt jártam,ellátogattam a város alatt álló világítótoronyhoz, és az őr néhány rúpia ellenébenfölengedett a körben forgó fényforráshoz. Igaz, csaknem ugyanazt láttam, minthaa városból néztem volna körbe, ám majd száz méterrel alacsonyabban voltam,ezért teljesen más látvány fogadott. A színek élénkebbé váltak, az óceán a lábamelőtt hömpölygött, a hajók pedig karnyújtásnyira manővereztek, megőrizveméltóságteljes nyugalmukat.

A Madras-fogadóban szálltam meg. Amikor elfoglaltam a szobát, elengedtemOmart, hadd nézzen szét a városban, én pedig lesétáltam a világítótoronyhoz.Szerencsém volt ezúttal is, hiába, a Kelet a baksis hazája. Az Őr megengedte,hogy egyedül menjek föl, főleg, amikor elmondtam neki, hogy már jártam itt.Fölkapaszkodtam a legfelső szintre. A korlát mentén lassan körbesétáltam a tetőn,s hosszasan gyönyörködtem a táj szépségében. Már éppen indultam volnavisszafelé a keskeny lépcsőn, amely csigavonalban kanyargott a mélybe, amikorfelfigyeltem az éjszakai fényforrás ötletes szerkezetére.

Aki már járt a tengeren, az nagyon jól tudja, hogy a távoli fényt sokkalkönnyebb észlelni, ha nem folyamatosan, hanem szaggatottan világít. Ezértszokás ilyen berendezéssel fölszerelni a világítótornyokat is, és ebben idáig nincssemmi különös. Viszont elámultam a szigetlakók ötletességén, hogy valaminehézkesen működő, bonyolult gépi berendezés helyett milyen egyszerű, ötletesmegoldást alkalmaztak.

Tudni kell, hogy Ceylonban rendkívül olcsó a munkaerő, amellett bőségesenrendelkezésre áll. Ennek figyelembevételével a következőt találták ki. Építettekegy oktaéder alakú, könnyű szerkezetű falat, amely kis kerekeken gördült, ésközrefogta az elektromos izzót. A fal minden második lapja átlátszatlan volt. Ezértaztán ha körbe mozgatták a paravánhoz hasonló szerkezetet, távolról olyan hatástkeltett, mintha a fényforrás hol kialudna, hol felvillanna, vagyis tökéletesen elegettett feladatának. Most már csak két ember kellett, akik rudak segítségével,tempósan körbesétálva működtették a berendezést, amely megbízhatóan működöt,és sohasem romlott el. Természetesen masszív tető fedte az egészet, védve azidőnként lezúduló trópusi felhőszakadástól.

Késő délután értem vissza a fogadóba. Omar már nagyon várt, nem tudtaelképzelni, hogy hol maradtam el olyan sokáig. Lelkendezve beszélt élményeiről,s már azt hittem, sohasem fogy ki belőlük, amikor közbevetőleg elújságolta, hogyeurópaiak érkeztek a fogadóba, és Colombóba akarnak majd továbbutazni.

- Szertelen, goromba emberek, igazi bajkeverők! - panaszolta. - Még aköszönésemet sem fogadták! Csak tették volna ezt veled, majd rendet teremtettemvolna köztük!

Szolgám békés természetű ifjú volt, bár komoly testi erővel rendelkezett. Nohanem nőtt magasra, erős termete, kemény izmai már többször okoztak kellemetlenmeglepetést az őt semmibe vevő, garázda személyeknek. Folytatva a dohogást,hirtelen fölemelte a hangját:

- Kigúnyoltak egy kínait is, szidi, bár igazán nem vétett ellenük semmit. Még

44

meg is fenyegették. Veszélyben van, figyelmeztetni kellene ezeket az alakokat!- Ne kössünk bele efféle csavargókba! - intettem. - Ha garázdálkodnak, a

hatóságok majd megfékezik őket. Egyébként tudod, hogy hol lakik az a kínai?- Fogalmam sincs róla, szidi!- Na, látod! Ha ez a társaság tovább kötekedik, a rendőrség majd elveszi a

kedvüket attól, hogy békés turistákat fenyegessenek.- Te tudod, szidi, csak megsajnáltam...Úgy terveztem, hogy másnap ellátogatok Paragadába, és lehetőleg korán

akartam elindulni, hogy semmi sem maradjon ki a látnivalókból, amelyekmegtekintését beütemeztem. Ezért vacsora után nyomban fölmentem a szobámba,és készültem a lefekvéshez.

A második emeleten laktam, s fölötte már nem épült újabb szint. Az épületszerkezetét a Ceylonban megszokott módon alakították ki. A falak úgy háromméter magasak voltak, de nem záródtak a tetőhöz, hanem rés volt köztük. Ezért haa harmadik szobában zajló beszélgetést is pontosan meg lehetett érteni, óvatosankellett tehát bánni a szavakkal. Úgy tudtam, hogy a mellettem lévő szobák üresek,ám amint kiderült, tévedtem. Bizonyára a délután érkezett turisták laktak bennük,talán éppen azok, akikről a szolgám beszélt. Nem véletlenül említem őket, mertjókora zajt csaptak. Üvöltöztek, kiabáltak, tologatták a bútorokat, és mindegyiküktúl akarta harsogni a másikat.

Pezsgőt, majd konyakot rendeltek, s ragaszkodtak hozzá, hogy a fogadós sajátmaga szolgálja ki őket, mert - ahogy harsogták - egy koszos maláj nemfogdoshatja össze azt az üveget, amelyből ők, az úriemberek isznak.

A hangulat egyre fokozódott. A rendbontók énekeltek, poharakat csapkodtak apadlóhoz, s már-már úgy tetszett, hogy darabokra szedik az egész szállodát.Elhatároztam, hogy megkeresem a fogadó gazdáját, és másik szobát kérek tőle. Afolyosón találkoztam Omarral, aki egy emelettel lejjebb kapott helyet. Mögötte atulajdonos és egy csomó vendég közeledett, akik fennhangon követelték, hogytüstént véget kell vetni az orgiának. A méltatlankodók közt fölfedeztem egy kínaitis.

A fogadós nem lelkesedett az ötletért, hogy csöndre intse a tivornyázókat, sminden bizonnyal jogosan tartott tőlük. Azért azután, amikor végül is engedett akövetelésnek, úgy lépett be a szobába, hogy az ajtót nyitva hagyta maga mögött.Hallottuk kérlelő szavait, amelyek válaszképpen gúnyos röhögésbe fulladtak. Azegyik erős hangú, ugyancsak kapatos, ám az italt bizonyára jobban bíró rendbontógúnyos szavakkal utasította rendre, s valósággal kizavarta a szobából a fogadóst,aki az ajtónak hátrálva még próbálkozott:

- Értsék meg, uraim, a vendégek pihenni akarnak! A szomszédban lakó németutazó is...

- Micsoda?! Holmi átkozott germán?! No, kerüljön csak a szemünk elé! Denézzétek csak, cimborák! - kiáltott föl a garázda társaság szószólója. - Van itt egykínai is! Ha nem tévedek, az ismerősünk! Még ő is ágál ellenünk? Egy copfosmajom, akinek a hazájába mi visszük el a tudományt, a műveltséget, a

45

civilizációt? No, hozzátok csak be! Még maradt egy kis konyak, azt beléje töltjük!A társaság ujjongva fogadta az ötletet. Többen kirohantak a szobából, és

megragadták a vékony, cingár emberkét, akit apró termetén túl még hosszú, bőruhája is akadályozott a védekezésben, és elkezdték vonszolni befelé. Ezt márnem engedhettük. A fogadós ugyan kétségbeesve nézett rám, de nem mozdult.Úgyszintén a felháborodott vendégek sem, noha láttam rajtuk, hogy a részegtársaság láttán az undor kerülgeti őket.

- Uraim - ragadtam meg a hozzám legközelebbi fickót, aki a másikkal a kínaitcibálta -, hibát követnek el! Ha jó kedvük van, mulassanak, ám arra nincs joguk,hogy másokat bántalmazzanak! Kérem, engedjék el ezt az urat!

Félelmetes csönd támadt. A garázdák zavaros tekintettel bámultak rám, majdvezetőjük a fogadóshoz fordult:

- Ki ez az ember, és hogyan merészel belénk kötni?- A német vendég, az önök szomszédja - válaszolta gondolkodás nélkül a

megszeppent tulajdonos.- Úgy! Szóval germán! No, akkor ő is velünk jön, és együtt iszik a kínaival,

közben pedig bocsánatot kér tőlünk azért, hogy beleavatkozott a dolgainkba!Utolsó szavait már felém kiáltotta, és egyben oda is ugrott hozzám. A támadás

nem ért váratlanul. Elengedtem a társa karját, és egy lépést oldalra lépve, szabadutat nyitottam a részeg alaknak az előttünk nyíló lépcső felé. Vállon ragadtam, éshatalmasat löktem rajta. Szitkozódva bukfencezett le az alattunk lévő szintre,majd mozdulatlanul elterült. Bizonyára alaposan megütötte magát, ám ebben akritikus helyzetben nem cselekedhettem másképp.

Társai bősz vadállatokként törtettek felém. Öten voltak, és a részeg emberelvakult dühével egyszerre akartak kitódulni a folyosóra, ezért fönnakadtak azajtónyílásban. Rosszul járhattam volna, de már mellém is lépett Omar.

- Segíthetek, szidi?- Azt hiszem, szükségem lesz rá, barátom! - feleltem, mert az egyik fickó már

felém sújtott öklével.Kivédtem a csapást, és válaszul behúztam neki egyet, mire nyöszörögve

oldalra tántorgott. A vendégek végre fölocsúdtak döbbenetültből. Belátták, hogycsak együttes erővel bánhatunk el a garázda társasággal. A tulajdonostól nemvárhattuk el, hogy saját fogadójában erőszakosan lépjen föl, minket azonban nemkötött semmi.

Néhány pillanatig tartott csupán, és a „civilizált gentleman-ek” valamennyienharcképtelenül hevertek a lépcső tövében. Vezetőjük ekkor már talpra állt. Aderekát fogva, sántikálva a földszintre indult, és a többiek hasonlóan rosszállapotban követték. Hallottuk, hogy asztalokat húznak egymás mellé, majdlefekszenek. Rövidesen sötétség borult a helyiségre, és a társaság elcsöndesült.

A kínai ekkor magához intette Omart, mondott neki valamit, majd mélymeghajlással elköszönt, és a szobájába ment.

- Arra kér téged, szidi, engedd meg, hogy reggel meglátogasson.Bólintottam, noha tudtam: ez azt jelenti, hogy le kell mondanom tervezett

46

utazásomról.Korán keltem, és kis sétát tettem a környéken. Amikor visszatértem, a fogadós

nevetve újságolta, hogy a kultúra hírnökei, fájó tagjaikat tapogatva, még reggelitsem kértek, hanem kifizették a számlájukat, s már mentek is a vasútállomásra.Ezektől tehát megszabadultunk!

Nekem viszont készülnöm kellett a látogatásra. A kínai már átküldte anévjegyét. Hosszú, vékony, bíborvörös papíros volt, közepén aranyozott betűkkela Fang név állott. Ősrégi, híres család, ahogy olvasmányaimból emlékeztem rá. Akínai családfája tehát több ezer éves múltra tekintett vissza, és ősei talán éppenHuang-ti császártól kapták a nemességüket.

A névjegy a címeit is tartalmazta. Nagy műveltségű, magas irodalmiképzettséggel bíró emberként a kínai nemzeti akadémia tagjai közé tartozott,továbbá a Han Lin Jan hivatalnoka volt, vagyis komoly felelősségű állami állásttöltött be. Neves, nagyméltóságú úr látogatását vártam tehát, ezért igyekeztemmegfelelni a követelményeknek.

A kínai nyelven írt tusrajzolatokból csak egy-két szó alapján tudtamkövetkeztetni a tartalmukra, ám mint később kiderült, alig tévedtem. A névjegyalján viszont udvariasan fogalmazott angol szöveg látszott, amely így hangzott:

„Engedje meg a nap sugaraitól beragyogott, német földön született nemesvédelmezőm, hogy tiszteletét tegye Önnél egy Fang nevű porszem, Kínalegcsekélyebb, jelentéktelen halandója, és köszönetet mondjon nemes tettéért,önfeláldozó bátorságáért. Várom üzenetét!”

Omarral teát készíttettem, majd megkértem: szóljon a kínainak, hogy várom.Vendégem nyomban meg is érkezett. Amikor belépett a szobába, mélymeghajlással üdvözölt, és csak azután foglalta el a felkínált helyet, miután énleültem.

Mindketten hallgattunk, mert üdvözlését magam is csak meghajlássalviszonoztam. Kínában az a szokás, hogy a beszélgetést mindig a magasabbtársadalmi rangot betöltő személy kezdi el. Vendégem tehát nem akart udvariatlanlenni, és a bevezető szavakat nékem akarta átengedni. Viszont én sem akartamkevésbé tisztelettudóan viselkedni, ezért aztán csendben üldögéltünk. Néha aszánkhoz emeltük a csészét, ám nem ivott egyikünk sem.

Egy idős barátom, aki nagy utazó, és több alkalommal is járt Kínában, sokatbeszélt nekem a kínai szokásokról. A tea ivásának szertartásában az is benne van,hogy ha a házigazda kiüríti a csészét, ezzel jelzi: befejezettnek tekinti a látogatást.Amennyiben a vendég tenné ugyanezt, az búcsúnak is tekinthető. Ezért azutáneurópai szemmel talán nevetségesnek hatott, amint egymással szemben ültünk, sidőnként mosolyogva megemeltük teásbögrénket, ám egyetlen cseppet sem ittunkbelőle. Végül is ügyelve arra, hogy egyszerre csináljuk, fenékig ürítettük acsészéket. Vendégem fölállt, én úgyszintén, és még mindig egyetlen szó nélkül,csaknem földig hajlongva kihátrált a szobából.

Való igaz, hogy semmivel sem lettem okosabb, ám ha ezekben a távoliországokban ilyenek a szokások, én leszek az utolsó, aki vét ellenük.

47

A délelőtt folyamán nem láttam többé kínai ismerősömet, délután azonbantalálkoztunk, benn, a városban. Amikor meglátott, szólt a kulinak, aki megállt, őpedig a kocsiból kiszállva többször meghajolt. Hasonlóképpen válaszoltam, majdmindketten folytattuk utunkat.

Különös dolog! - töprengtem, már csaknem bosszankodva. - Beszélek én�valaha is ezzel a kínaival?

Nem is sejtettem, hogy milyen hamar sor kerül rá.A Point de Galle-ban tett látogatásunk befejeztével ismét vonatra szálltunk, és

visszatértünk Colombóba. A Grand Hotelban levél várt rám. Egyik jó ismerősömarra kért, hogy hosszabbítsam meg távol-keleti utamat, és némi kerülővel ejtsemútba Szumátra szigetén Panjang városát. Érdeklődésemre a hajóállomásonközölték, hogy a Lloyd-gőzös, amely Szingapúrba tartott, már kifutott. Ezt tehátlekéstem. Viszont ajánlottak egy osztrák hajót, amely két nap múlva indul, és útbaejti Panjangot is. Tétovázás nélkül döntöttem, ám mielőtt megváltottam volna ajegyet, beszélnem kellett Omarral, hogy megtudjam, neki mi a szándéka: velemtart-e, vagy visszatér Kairóba?

Tájékoztattam is útitervemről, mondván, hogy amennyiben hazatérEgyiptomba, természetesen én állom az útiköltséget.

Másnap megkérdeztem tőle, hogyan döntött.- Megbántottalak valamivel, szidi? - kérdezte szomorúan. - Talán nem vagy

megelégedve velem, hogy elzavarsz? - bámult csüggedten maga elé.- Félreértesz, barátom! - siettem megnyugtatni. - Az égvilágon semmi bajom

veled, ám utunk most már egyre távolabb vezet szülőhazádtól, és akaratodellenére nem kényszeríthetlek arra, hogy velem tarts.

- Én csak egyet akarok, szidi - emelte rám tekintetét -, veled maradni, elkísérnitéged további utadon, vezessen az akár a világ végére is!

Egyszerű szavai meghatottak. Milyen igaz: ha az ember sokat akar mondani,igyekezzék minél kevesebbet beszélni! Erről a szeretetteljes ragaszkodásról,odaadó hűségről, az együvé tartozásról órákon át lehetne szónokolni, ám minéltovább tartana, annál semmitmondóbbá válna.

- Rendben van, Omar - mondtam -, akkor velem jössz. Én viszont megemelema béredet.

Úgy éreztem, hogy ez kedvező alkalom, hiszen meghosszabbítjuk kettőnkkapcsolatát. Eddig öt márkát adtam neki naponként, ami szerény fizetségnekszámít, ezért úgy gondoltam, hogy eggyel még megtoldom.

- Miért tennéd, szidi? - csodálkozott. - Talán többet kívánsz majd tőlem, minteddig?

- Erről szó sincs, barátom! Teljes mértékben meg vagyok veled elégedve. Csakúgy gondoltam, hogy...

- Elnézést, szidi - szakított félbe ismeretségünk óta talán először Omar -, de nebeszéljünk a fizetségről! Az én ragaszkodásom fölötte áll ennek, mert tisztellek ésszeretlek téged. Viszont szeretnélek megkérni arra, hogy segíts postára adnimegtakarított pénzemet! El akarom küldeni apámnak, aki rosszul lát. Már

48

találkoztál vele.- En? - lepődtem meg. - Nem emlékszem!- Beszélgettél is vele, a hotel előtt, Kairóban. Igaz, nem tudhattad, hogy ő az

apám.- Kíváncsivá tettél! Mondd el, hogyan történt!- Tudod, szidi, nálunk, az egyszerű emberek közt hamar híre megy annak, ha

figyelemre méltó vendég érkezik a városba. Főleg ha olyan európairól van szó,aki emberszámba veszi az arabokat, nem tekinti pogányoknak a prófétagyermekeit, és szóba áll a legszegényebb hajcsárral is. Ilyen hírek terjedtek elrólad is, ezért sokkal többen ismernek, mint ahogy gondolnád.

Zbynek, az átkozott fecsegő! - villant meg bennem. - Csak kapjam egyszer a�kezem közé!

- Ezért kedveltelek az első pillanattól kezdve - folytatta szolgám -, és apám ismeg akart ismerkedni veled. Biztatásomra a hotel előtt ácsorogva megszólítotttéged. Nem zavartad el, hanem szívélyesen váltottál vele néhány szót.

Most már eszembe jutott az eset. Kora délelőttre járt az idő, amikor azelőcsarnokból kiléptem az utcára. A terasz külső oldalánál szegényesen öltözöttarab szólított meg, akinek egyik szemét kötés takarta, de a másik sem látszottegészségesnek. Udvariasan szólt hozzám, viselkedésében nyoma sem voltsemmiféle tolakodásnak. Kis ideig beszélgettünk, majd indultam volna tovább,ám látva, hogy szegény emberrel van dolgom, néhány pénzdarabot akartam akezébe csúsztatni. Ő azonban eltolta magától a pénzt, és méltatlankodva jelentetteki:

- Nem vagyok én koldus, effendi!Elképedtem. Ilyesmi csak a mesékben létezik! Kairóban nem történhet meg,

hogy egy arab visszautasítja a baksist! Éreztem is, hogy megbántottam arokonszenves fickót. - Az ördög sem igazodik el ebben a mohamedán világban! -bosszankodtam magamban. Ügyetlenségemet viszont valahogyan jóvá kelletttennem.

- Föl sem tételeztem rólad! - válaszoltam. - Ez a pénz nem alamizsna, hanemajándék, ám ha akarod, tekintheted kölcsönnek is, amelyet bármikorvisszaadhatsz, ha ismét Kairóban járok.

Bólintott, elvette a pénzt, és szemét rám emelve búcsúzott:- Jó ember vagy, effendi! Allah maradjon veled, kísérjen utadon, óvja minden

lépésedet!Kétszer meghajolt, majd lassú léptekkel tovasétált.- Igen, ő volt az édesapám! - mondta Omar, mintegy olvasva gondolataimban. -

Találkozásotok után rám parancsolt, hogy ha szolgára lenne szükséged, nyombanjelentkezzem nálad. Ne törődjek semmivel, a bérrel sem, csak álljakrendelkezésedre, így is történt, szidi, és én most enyhíteni szeretnémnyomorúságát. Arra kérnélek még, ha nem terhellek vele túlságosan, hogy írjálnéhány sort neki. Végtelenül boldog lesz, ha látja, hogy nem feledkeztél meg róla.

- Rendben van. Menj a kikötőbe, váltsd meg a jegyeket, én pedig addig

49

nemcsak sorokat, hanem egy teljes levelet írok édesapádnak.Másnap már útban voltunk Szumátra felé. A hajón kevesen utaztak, azonban

így is akadtak ismerősök köztük. Mindenekelőtt kínai ismerősöm, Fang, továbbá -nem kis bosszúságomra - az a hat angol, akikkel Point de Galle-ban összetűztünk,végül pedig egy nagyobb európai csoport, akikről nem tudtam ugyan biztosan, ámtartottam tőle, hogy ugyanaz a lóháton száguldozó társaság, amelyik kis híjánlegázolt bennünket. Végül is nem sokat törődtem a dologgal. Úgy gondoltam,elviselem valahogy ezt a néhány napot, és igyekszem minél kevesebbet érintkeznia garázda társasággal.

Omar a harmadik osztályon kapott helyet. Az első födélzetet az európaiak - bárez a meghatározás így pontatlan, mondjuk inkább azt, hogy az előkelő utasok -számára tartották fönn. Én a magam részéről ugyan szívesebben váltottam volnakabint a harmadosztályon, ám ehhez a kapitány nem járult hozzá. Sőt, még aztsem akarta megengedni, hogy a szolgám nappal feljöjjön az első osztályra. Végülis engedett, hiszen német ajkúak voltunk mind a ketten. Továbbá nyomban azelején megtudtam, hogy nagy madárrajongó, és mivel magam is kedvelemföldünk szárnyas teremtményeit, egykettőre szót értettünk, sőt, néhány nap múlvamár kerestük is egymás társaságát.

- Nehéz emberek! - sóhajtott föl az első este Omar, a hajó személyzetéreutalva. - Voltaképp rendesek, ám ahogy beszélnek! Mint arabot, eleinte lenéztek,amikor azonban angolul, sőt, németül szólaltam meg, elcsodálkoztak, és most márbarátok vagyunk.

Megtudtam, hogy Fang is a hajón utazik, de nem láttam a födélzetén. Aztmondták, hogy, tengeribetegség gyötri. Nem rossz kifogás, ám én gyanítottam,hogy inkább el akarja kerülni a „kultúra terjesztőivel” való találkozást. Ez a hatember már az első pillanatban rám ismert. Nem mertek ugyan belém kötni, deazért számtalan kis gonoszkodással próbáltak kellemetlenkedni. Én azonban ügyetsem vetettem rájuk.

A gőzösnek öt napig tartott az útja Colombótól Panjangig. Szombatonindultunk, tehát csütörtökön kellett megérkeznünk. Az utolsó nap éjszakáján nemjött álom a szememre. Elhatároztam, hogy kihasználom a födélzetén uralkodónyugalmat, és következő regényemen dolgozva hajnalhasadtáig rovom a sorokat.

A kapitány, a nagy madárbarát, előzékenyen égve hagyta számomra akormányállás melletti lámpát, én pedig letelepedtem az alatta lévő asztalkához,ráraktam kellékeimet, és munkához láttam.

Gyönyörű szép déltengeri éjszaka borult az óceánra. A hajógépek monotonzajába beleolvadt a hullámok csobogása, és a hajócsavar kavarta víz surrogása. Atenger koromfekete volt, szokás mondani, pedig ez nem igaz. A végtelenbe nyúlóvízfelszínen mindig megtörik a fény, és foszforeszkálva ragyogja be a hullámokszéjjelfröccsenő taréját, messzire vezetve a tekintetet.

A sötét égbolton, mint elszórt ékszerek tündököltek a csillagok. Kisséopálosabban talán, mint ahogyan nálunk megszoktuk, viszont közelinek éshatalmasaknak látszottak, jószerint karnyújtásnyira ragyogtak fölöttünk. Olyan

50

hatást keltettek, hogy itt, az óceánon az ember közelebb kerül a Mindenhatóhoz,kisebb a távolság a földi lét és a másvilág között, és a természet lenyűgözőszépsége előtt még a hitetlen is kénytelen fejet hajtani.

Késői madarak húztak el fölöttem. Csak a szárnyuk suhogása hallatszott,testük körvonalait elnyelte az éjszaka.

Amit látunk, érzékelünk, azt mind pontosan le lehet írni, ám az élményt, annakvarázsát, a felszabaduló fantázia csapongásait ne próbálja meg senki sem papírravetni. Egyszerűen azért, mert úgy sem sikerül. Csak torzkép lesz belőle, amellyelcsak ártunk mindenkinek.

Éjféltájt lépteket hallottam. Amint körülnéztem, Fang-ot, a kínai tudóstpillantottam meg mögöttem. Ő is észrevett engem, mert meghajolt, és udvariasankérdezte:

- Látom, hogy dolgozik. Zavarja, ha kis ideig sétálok a födélzetén?Fölálltam, és én is meghajlással üdvözöltem.- Az ön jelenléte sohasem zavar - nyugtattam meg -, ellenkezőleg: frissítően

hat rám.- Köszönöm - hajolt meg ismét, és a korláthoz sétált, én pedig visszaültem, és

írtam tovább.Jó óra hossza eltelt, és ő csak rótta lépteit, lassan, megfontoltan, de azonos

sebességgel. Többször elhaladt a közelemben. Észrevettem, hogy ilyenkor lassít,mintha mondani akarna valamit, de mindig meggondolja magát, és szó nélkültovasétál. Szeretek a dolgok végére járni, mivel viszolygom a bizonytalanságtól,legyen az bármilyen jelentéktelen. Éppen ezért elhatároztam, hogy pontot teszekaz ügy végére. Amikor megint a közelembe ért, megszólaltam, mintha hangosangondolkodnék, ám szavaim félreérthetetlenül neki szóltak:

- Varázslatos éjszaka. Az ember sajnálja, hogy utunk a végéhez közeledik.Vétek lenne ezeket a káprázatos pillanatokat alvásra fecsérelni.

Erre kellett valamit mondania, s így is történt. Megállt, közelebb lépetthozzám, és elgondolkodva szólalt meg:

- Az ember legértékesebb tulajdonságai közé tartozik, hogy tud a szépségbengyönyörködni, mert csak így tudja felfogni, értékelni a jót, s képes a szerintcselekedni.

- Nem óhajt leülni egy kicsit? - unszoltam. - Elfáradtam.Ilyenkor mindig abbahagyom az írást, mert nem szárnyal a fantázia, és

elszürkül, amit mondani szeretnék.- Jó ötlet - mondta helyeslően. - Ám ne itt, ebben a fényözönben, hanem

javaslom azt a padot, ott, a födélzet végén. Előttünk a végtelen óceán, mi pedigbeburkolódzunk az éjszaka sötétjébe, s csak a csillagok derengő fénye vezérligondolatainkat.

Nem kérettem magam.Hosszú ideig ültünk szótlanul, majd hirtelen felém fordult:- Tudom, hogy író, alá utazási élményeit beszéli el könyveiben, ezért

megkérdezem: hittérítő is?

51

- Isten őrizz! - tiltakoztam hevesen. - Már a kifejezés is ellenszenves nekem.Parancs, kényszer bujkál benne, s ez ellen küszködöm minden idegszálammal.

- Nem helyesli a misszionáriusi munkát?- Csak akkor, ha a meggyőzés, a szeretet, a jóság az eszköze, és nem téríteni

akar, hanem csak Isten igéjét terjeszteni, az emberek szabad akaratára bízva adöntést.

- Sajátosan gondolkodik - mondta töprengve. - Be kell vallanom, hogyszámtalan kellemetlen tapasztalatot éltem meg már az önök népével. Fölháborít,amikor hozzánk jönnek, és lenéző fölényeskedéssel oktatnak ki minket. Fel semvetődik bennült, hogy mi a magunk több mint háromezer éves kultúrájával esetlegokosabbak, képzettebbek vagyunk, mint ők, akik alig kétezer éve innen, KeletrőlÖrökölték műveltségültet, vallásukkal együtt. Újabb melléfogás, hogy pogánynaktekintenek bennünket, mivel kizárólag az ő hitüket, a kereszténységet tartjáküdvözítőnek, és ránk akarják erőltetni az állítólag egyedüli isteni eredetű vallást.Csakugyan így lenne? Önök az Újszövetségi Szentírást négy evangélistamunkásságának tartják, akik a vallás keletkezésének idején szó szerint jegyeztékföl Jézus szavait, tanításait, amelyek önök szerint kétezer év óta változatlanformában fönnmaradtak, és ezeken alapul a Róma által vezetett katolikus egyház.

- Hihetetlen, hogy mennyire tájékozott! - csodálkoztam.- Sokat foglalkozom a világ nagy vallásaival - válaszolta egyszerűen. - Ám

térjünk vissza az előbbi gondolatmenethez, ehhez a négy, nagy tudásúevangélistához, akiknek írásai sok esetben másként számolnak be ugyanarról azeseményről. Sőt, Jézusnak a vallás alapját képező keresztre feszítését és halálát iskülönbözőképpen írják le, noha Máté, Márk és Lukács akár szemtanúk is lehettekvolna. Ugyanakkor a Szentírás tartalmazza János változatát is, pedig ő nemlehetett Krisztus kortársa, tehát csak másod-, harmadkézből értesülhetett azeseményekről. Miért mondom el mindezt? - tette föl a kérdést, majd így folytatta:

- Azért, mert hiszem, hogy a keresztényeknek mindenekelőtt saját berkeikbenkellene rendet teremteniük, és csak ezután lenne szabad az ősrégi kultúrával bírónépek körében hirdetni vallásukat. Ám még akkor sem erőszakosan, hanemtartósan ott kellene élniük egy-egy országban, hogy megismerjék a népeket ésszokásaikat. Csak ezután ejthetnének szót hitükről, leginkább úgy, hogy sajátgondolkodásmódjukkal és viselkedésükkel hirdetnék. Vegyék végre tudomásul,kérem, hogy ha egy kínai más vallásra tér is át, szülőhazája azért ugyanaz marad,és azt soha nem tagadja meg!

Halkan, csöndesen beszélt. Minden szava szemrehányást fejezett ki, s nohajómagam a legmesszebbmenőkig vétlen voltam, a sors furcsa fintora folytán énlettem a Waller-féle hittérítőknek és a garázda angol csoporthoz tartozó, magukata civilizáció úttörőinek tartó, hazátlan csavargóknak címzett dorgálás szenvedőalanya.

Még sokáig beszélgettünk. A keleti látóhatár alja már színesedni kezdett,amikor Fang fölállt mellőlem, kezet nyújtott, és bocsánatkérően így szólt:

- Nem szabad haragudnia rám, hogy így beszéltem. Voltaképp meg akartam

52

köszönni végre nemes tettét, amellyel segítségemre sietett, ám a hála oly mélyenátjárja szívemet, hogy ha szavakba öntenem, szürke, semmitmondó, közönségesdolog lenne belőle. Így viszont belső énemmé válik, és együtt él velem halálompillanatáig. Ha azonban bántónak vagy tapintatlannak érzi kijelentéseimet, akkorismételten bocsánatot kérek.

- Sem az egyik, sem a másik - álltam föl én is a padról. - Nagy élvezettelhallgattam végig fejtegetéseit - mondtam illemtudóan hajlongva, miközben forrtbennem a méreg.

Megfigyelték már, kedves olvasóim, hogy a túlzott udvariasságban mennyihidegség rejtőzik? Nyomát sem leljük benne a kedvességnek, az igazi szeretetnek.Itt van ez a kétségtelenül művelt, nagy tudású kínai, aki mérhetetlenül szívélyes,minden második szava bocsánatkérés, közben pedig mosolygó arccal, válogatottkifejezésekkel ostorozza, és súlyos vádakkal halmozza el a katolikus egyházat.

Az is bosszantott, hogy szavai mögül minduntalan előbukkant, hogyanvélekedik rólunk, európaiakról, akiket - az ő csakugyan ősrégi kultúrájukbólkiindulva - barbároknak tart, miközben sugárzik róla a saját vallása miatt érzetterkölcsi fölény. Óvakodtam attól, hogy megbántsam, hiszen jó szándékakétségtelen, és csakugyan számtalan rossz példával találkozhatott részünkről,mint például a garázda angolok vagy a Wallerhez hasonló hittérítők, ám ezek anegatív tapasztalatok nem jogosíthatják föl arra, hogy kétségbe vonja a katolikusvallás alapvető téziseit.

- Egyszer sem szóltam közbe - folytattam -, mert abban, amit elmondott, sokigazság van. Viszont féltem önt.

- Kíváncsivá tesz! - nézett rám meghökkenve. - Elárulná, hogy mitől óv?- Önnek emberek közé kellene mennie, hogy előadásokat tartson és

megismerje a véleményüket, az ön fejtegetéseivel szemben álló kifogásaikat, mertkülönben könnyen abba a hibába eshet, amelyben mi, európaiak már régótaszenvedünk, s csak nagy erőfeszítések árán tudunk megszabadulni tőle. Ez pedigaz általánosítás.

Még mindig fogtuk egymás kezét, ám erre most alig figyeltünk. Fangbizonyára találva érezte magát, mert csak ennyit mondott:

- Rendkívül érdekesek a gondolatai! Kérem, folytassa!- Szívesen teszem, ha nem untatom. Javaslom viszont, hogy foglaljunk helyet

ismét. Bár már színesedik az ég alja, a reggel még várat magára, és ilyen koránnem kehiek föl az utasok sem, tehát zavartalanul beszélgethetünk.

Visszaütünk a padra, és én már folytattam is. Elszántam magam rá, hogymegvédem hitemet, még azon az áron is, ha vétenék a keleti népek közismertudvariassága ellen.

- Mint mondtam, ellenvetés nélkül végighallgattam mondandóját, bár nemmindenben értek egyet önnel. Kétség bevonja az evangéliumok hitelességét, aztállítva, hogy a négy szent férfiú egymástól eltérően írja le Krisztus tetteit,tanításait, az akkori eseményeket. Az idő tájt, amikor a Megváltó teljesítetteküldetését, számtalan nép élt a Szentföldön, nevezzük így összefoglalóan azt a

53

térséget, ahol voltaképp a keresztény vallás született. Ezek a népek számtalankülönböző nyelvet beszéltek, nem is beszélve a számos dialektusról. Az lennetehát a meglepő, sőt, az utókor számára már egyenesen gyanús, ha ezek az írásokminden apró részletben megegyeznének. Magától adódhatna az a feltételezés,hogy az evangélisták egymás írását másolták le, az eltérő fogalmazás pedigönmagában véve nem változtatja meg a tartalmat. Az utóbbi pedig egységes,csaknem kétezer év óta változatlanul él, élén a kereszténység alaptételével, aSzentháromsággal.

Én önt nagy tudású, bölcs embernek ismertem meg, aki töretlenül kiáll azigazság mellett, ezért nem kétséges előttem, hogy felülvizsgálja majdkövetkeztetéseit, és teljesen hitelesnek fogadja el a kereszténység alapkövét, azÚjszövetségi Szentírást.

Hát ezt jól megmondtam! Ám még messze nem jutottam a végére, ezért ígyfolytattam:

- Említette, hogy Konfuciusz tanai sokkal régebbiek a világ legtöbb nagyvallásának tanításainál. Emlékeztetnem kell önt, hogy bizonyára megfeledkezett akereszténység másik szent könyvéről, az Ószövetségi Szentírásról. Ez istenikinyilatkoztatásokat tartalmaz, amelyeket szent életű emberek, próféták jegyeztekföl, közülük nem egyet ezer-ezerötszáz évvel Krisztus születése előtt. Követi azemberiség történetét, itt van velünk, a legújabb kor gyermekeivel, és azörökkévalóság ékszereként ragyogja be az előttünk kibontakozó, az idő távlatábavesző jövőt. Tanai ma is változatlanul léteznek, irányítják gondolatainkat,tetteinket, s egyben a római egyház tanításainak alapját képezik.Példabeszédeiben a Megváltó is számtalanszor megemlékezik róluk, és az Atyaszavaiként idézi őket. Tehát hibát követ el az, aki görcsösen ragaszkodik ahhoz avéleményhez, miszerint a kereszténység Jézus születése után jött létre. Előbb,sokkal korábban megszülettek a vallás filozófiáját meghatározó tézisek, és csupánaz fogadható el, hogy az egész a Megváltó keze nyomán állt össze világvallássá.

Vártam egy ideig, hogy csak mond valamit, ám Ő hallgatott. Nemcsakudvarias volt tehát, hanem kellő türelemmel is rendelkezett. Én pedig folytattamaz ostorozást:

- A mi hitünk azt mondja: „Légy jó ember!” Az önöké: „Légy jó ízlésű, jóember!” Első hallásra ez a tökéletesség megfogalmazása. Ám ha jobbanértelmezzük ezt a mondatot, iszonyú buktatót találunk benne. A külsőséget azonosszintre emeli az ember természetét meghatározó legbensőbb tulajdonságokkal.Ebből viszont egyenesen következik, hogy a látványos, tetszetős viselkedés akárgonoszságot is takarhat. Vagy talán a „jó ízlés” kifejezéssel a jóság fogalmátakarják fokozni? Ez sem járható út. Ha ugyanis azt állítjuk valakiről, hogy alegjobb, akkor azt is állítjuk, hogy a körülötte lévő jók és jobbak egyarántrosszak. Ezzel csak azt akarom mondani, utalva az ön korábbi kijelentésére, hogyszerintem önöknek is volna mit rendbe tenni Konfuciusz tanai között.

Ekkor a tudós hirtelen fölállt, egyetlen szó nélkül a korláthoz lépett, és egyideig az óceánt szemlélte. Ezután visszaült a helyére, és változatlanul

54

mosolyogva, ám jól látható feszültséggel így szólt:- Folytassa, kérem!- Kifogásolta az önökhöz látogató misszionáriusok módszereit, tegyük hozzá:

teljes joggal. Egyet viszont el kell fogadnia: a türelmetlenségük oka Konfuciusztanainak a következménye.

- Meghökkentő dolgokat állít! - mondta kétkedve.- Pedig ez az igazság! - haladtam következetesen tovább a magam elé tűzött

úton. - A kínaiak meghallgatják a hittérítők tanítását, mosolyogva bólogatnakhozzá, azután hazamennek, és ott folytatják életüket, ahol az jó ezer évvelkorábban megtorpant. Vagy talán ön helyesnek tartja, hogy egy nép, amelynekmegvan a tehetsége, a szorgalma, a tudása, figyelmen kívül hagyja a fejlődést,nem kér részt belőle, és a tett helyett csupán régvolt ősei cselekedeteit dicsőíti,közben pedig menthetetlenül lemarad a népek versenyében, önmaga vesztétokozva? Ön nem hiszi el, amit állítok, pedig igaz. Kétségtelen, hogy a Kínábalátogató, a fejlődést sürgető misszionáriusok közt akad erőszakos, udvariatlan ésmindenekelőtt türelmetlen ember, ennek ellenére azonban köszönet jár nekik,mert azon igyekeznek, hogy felkarolják népének ügyét, magához térítsék ebből azéletunt, fásult közönyből, és megértessék velük: a boldogsághoz, a puszta létheznem elég csupán a dicsőséges múlt. Tenni kell, cselekedni, válaszolni az életkihívásaira! - fejeztem be, majd még hozzátettem: - Most viszont én kérekbocsánatot! Érzéseim túláradtak a józan gondolkodáson, türelmetlen vagyokmagam is, ám szolgáljon mentségemre, hogy nagyra értékelem a kínai népet,amely szerintem jobb sorsot érdemel, és a magam szerény lehetőségein belülennek érdekében meg is teszek mindent.

A nap már magasan állt, fénye beragyogta az óceánt. A födélzetén megjelentekaz első korán kelő, még álmos utasok. Feng felállt, úgyszintén én is. Ismét kezetnyújtott, és ezúttal is mosolyogva, de maghajlás nélkül, visszafogottan így szólt:

- Eddig azt mondtam magamban, hogy mielőbb újra szeretnék találkozniönnel. Ezért nagy örömmel értesültem arról, hogy szándékában áll ellátogatnihazámba is. Beszélgetésünk után azonban átfogalmaztam kívánságomat: nemcsupán szeretnék, hanem akarok is önnel találkozni, mert mielőbb folytatnunkkell ezt az eszmecserét! Sajnos, időpontot és helyszínt most nem jelölhetünk meg,ezért látszólag a sorsra bízzuk, hogy útjaink ismét keresztezzék egymást. Ehhezviszont hazám iszonyúan nagy, hiszen földrésznyi területen fekszik. Mégis úgygondolom, hogy ha óhajunk csakugyan szívből fakad, akkor ez az irdatlanbirodalom szerény kis tartománnyá zsugorodik össze. Most búcsúzom. Szavaiélénken érnek bennem, és türelmetlenül várom a folytatást.

Elköszöntünk egymástól. Ő lement a kabinjába, én pedig összeszedtemirományaimat, majd magam is elhagytam a födélzetet.

Omar dél körül ébresztett. Mivel a reggelinél nem jelentem meg, nem tudtaelképzelni, hogy mi történt velem. Néhány szóval megnyugtattam, és márindultunk is az étterembe, mert csak akkor jöttem rá, hogy bizony a vacsora ótamár jó sok idő eltelt.

55

Ebéd után a mellvédre könyökölve gyönyörködtünk a tengeri madarakjátékában. Egyre nagyobb tömegben tűntek föl, biztos jeleként annak, hogyközeledünk a parthoz. Közben Omarral Panjangról beszélgettünk, mivel mindenérdekelte, amit a városról tudni lehetett.

Hirtelen azonban vészt jósló kiáltás harsant föl az első fedélzetről:- Ember a vízben!Mindenki odarohant, természetesen mi is, hogy megtudjuk, mi történt.A gőzös óriási hullámokat kavarva megtorpant. A matrózok egy kisméretű

csónakhoz futottak. Mögöttünk, még nem túl messze valaki a hajócsavar kavartahullámokban küszködött. Mint kiderült, a garázda angol társaság vezetője, Dirkevolt az.

Az előzményekről megtudtuk, hogy az angolok követelték a matrózoktól:bontsák ki a födélzetnek árnyékot adó ponyvát. Ők azonban megtagadták a kérést,mondván, hogy semmi értelme, mert rövidesen befutunk Panjang kikötőjébe.Arról nem is beszélve, hogy a rögzítőkötelek leoldása meglehetősen sok időt vettvolna igénybe. A garázda társaság azonban - bizonyára a bőven fogyasztott italhatására - nem nyugodott, és végül Dirke saját maga mászott föl, hogy kibogozzaa csomókat. Olyan könnyelmű volt, hogy kimerészkedett a víz fölé is. Bizonyáramegcsúszott a síkos ponyván, és a vízbe zuhant.

A matrózok mentőöveket dobtak feléje, de ő nem tudott elvergődni aközelükbe. Mozgásán látszott, hogy gyakorlatlan úszó, és cimborái már úgyvélekedtek: neki már befellegzett. Ledobtam a kabátomat, és már ugrani akartama vízbe, Omar azonban megelőzött.

- Majd én, szidi! - kiáltotta, s már át is lendült a korláton.Prüszkölve emelkedett a felszínre, mert a zuhanás lendülete mélyre vitte.

Erőteljes karcsapásokkal igyekezett a vergődő Dirke közelébe kerülni, miközbenbiztatóan kiáltozott feléje.

Közben a kis csónak kilendült a víz fölé, négy matróz ült benne. Fölsivítottak acsigákon átfutó kötelek, és a vízi jármű a hullámokra csapódott. Látszott azonban,hogy ha Omar nem tud segíteni, ők már későn érkeztek.

A fuldokló újra alámerült, majd felbukkant. Egyre nehezebben tartotta magát afelszínen, s félő volt, hogy ha ismét elborítják a hullámok, örökre magukkalragadják.

A matrózok minden erejükkel húzták az evezőket, ám kitett magáért a szolgámis: torpedóként hasította a vizet. Az utolsó pillanatban ragadta meg a mindenreményét vesztett, a kétségbeesés végső sikolyában kitörő fickót. A hátárafektette, fejét kiemelve a vízből, a mellén átkarolta, és fél kézzel tempóscsapásokkal úszva a közeledő csónak felé tartott.

Amikor csuromvizesen megérkeztek a födélzetre, Dirke-öt a hajóorvos vettekezelésbe, Omart pedig a kapitánnyal az élen a személyzet meg az utasok vettékkörül, már aki hozzáfért. Szolgám fölényes kézlegyintéssel hárította el magától adicséretet, az elismerést, és hozzám lépett.

- Elégedett vagy, szídi? - kérdezte.

56

- Több annál, büszke vagyok rád! - dicsértem meg. - Noha az ellenségünketmentetted meg, aki bűnös ember, ám ez nem kisebbíti tetted értékét.

- Ő már nem ellenség, és nem is bűnös, szidi - nézett rám komolyan. - Igaz,gonoszul viselkedett velünk szemben, de vétkéért megkapta a neki járó büntetést.Ezzel visszatért a rendes emberek közé, és a továbbiakban ok nélkül netételezzünk föl róla rosszat!

Elszégyelltem magam. Milyen igaza van! Ezúttal a kereszténnyel szemben Ővolt a bölcsebb, a mohamedán arab...

Panjangban, amely Szumátra szigetének egyik kikötővárosa, a Hotel Orientmindjárt a part mentén fekszik. Két nagyobb épületből áll: az egyik az európaiakkényelmét szolgálja, a másik pedig az ázsiai lakosság számára van fönntartva. Énaz előbbiben kaptam helyet. A portásnál nem váltottam ki nagy elismeréstcsekélyke poggyászommal; a rajtam lévő kényelmes, vászon utazóruhámon kívülugyanis csak a legszükségesebb dolgokat hoztam magammal. Hát igen: távolrólsem tartozom azok közé, akik minden étkezés előtt időt rabló, gondos munkávalgálába vágják magukat.

A vacsorát korán szolgálták föl. Éppen hozzáláttam, amikor négyen léptek beaz étterembe. Egyikük a hajó kapitánya volt, aki jó ismerősként már messzirőlüdvözölt. A másik három bizonyára egy család volt: apa, anya és a leányuk. Azöregúr feszes tartásán látszott, hogy katona, és amint később a kapitányfelvilágosított, csakugyan az volt, méghozzá tábornok. Az egyik nem messze lévőasztalhoz ültek le, és étlapot kértek.

Nemsokára kivágódott az ajtó, és nagy garral, egymást taszigálva ismerőseim,a „kultúra hírnökei” tolongtak be rajta. Most is felönthettek a garatra, legalábbishangos rikoltozásuk erre utalt. Összetoltak két asztalt, köréjük rakták a székeket,majd a pincér után kiáltozva leültek.

Éppen Dirke vitte a szót. Nagy hangon dicsekedett a „mesterúszással”, éskijelentette: az a koszos arab csak akadályozta abban, hogy minél előbb elérje acsónakot. Grogot kértek, majd arrakot és konyakot rendeltek. Harsogó jókedvükegyre magasabbra hágott. Attól tartottam, hogy ha észrevesznek, belém fognakkötni, és ez rövidesen be is következett.

Dirke látott meg először, s tüstént figyelmeztette társait. Eleinte csak suttogvapusmogtak magúk közt, majd egyikük felcsattant, társai pedig rögtön csatlakoztakhozzá. Hangosan kérdezgették egymást: hogyan ülhet le az úriemberek közé utcairuhában valaki, ráadásul egy német? Egymást követték a becsmérlőmegjegyzések, és személyemről rövidesen Németországra tértek át.

Ezzel betelt a pohár.Elhatároztam, hogy lesz, ami lesz, most nyomban számon kérem tőlük

gyalázkodó szavaikat. Valaki azonban keresztülhúzta számításomat. A tábornoktólkaptam segítséget, pedig talán tőle vártam a legkevésbé. Arca lángolt a haragtól,szeme villámokat szórt, amikor ráförmedt a garázda társaságra:

- Most aztán elég legyen! Szégyellem magam, hogy európainak születtem!A mihaszna alakok fölpattantak a székről, és már azt hittem, hogy a tábornokra

57

rohannak, ám voltaképp csak akkor figyeltek föl az idős tisztre, akit bizonyáraismertek valahonnan, mert mintha hideg zuhany érte volna őket,meghunyászkodva ültek vissza a helyükre.

- Még egyetlen hangos szó, és az első hajóval hazautaztok! - fenyegetődzött atábornok. - Most pedig odamentek a német úrhoz, és bocsánatot kértek tőle az őtés hazáját gyalázó kifejezésekért.

- Köszönöm a segítőkész közbelépést, uram! - mondtam fölállva, smeghajoltam a tábornok felé. - De hagyjuk ezt a bocsánatkérést! Olyan kínos, svoltaképp senkinek sem jó - tettem még hozzá, és leültem.

- Az ön szolgája mentette ki a vízből ezt az eszelőst? - kérdezte a tiszt,miközben megvetően intett Dirke felé, elárulva, hogy nyilván a kapitánytól hallotta történtekről.

- Igen, uram - válaszoltam.- És legalább megköszönték önfeláldozó tettét ezek a brigantik?- Nem tudok róla, uram!- Kérdeztem valamit, Dirke! - fordult az angolok felé. - Miért nem válaszoltok?Némi zavart, értelmetlen morgolódás után Dirke fölállt, és mentegetődzve

mondta:- Nagyon sajnáljuk, tábornok úr, de eddig még nem jutott rá időnk.- Micsoda?! És ha megmentőd csak egy perccel is tovább hagy a vízben, arra

hivatkozva, hogy más dolga van? Most tüstént megkeresitek, és köszönetetmondtok neki! Megkéritek, hogy üljön az asztalotokhoz, és kedves beszélgetésközben együtt vacsoráztok!

A fickók elrohantak, hogy megkeressék Omart. Jó fél óra múlva kerültek elő,csalódott ábrázattal.

- Nem jön, tábornok úr! - jelentette Dirke. - Azt mondja, hogy neki csak agazdája parancsol.

- Így igaz! - lépett be szolgám az étterembe. - Rajta kívül senki, mert én SejjidOmar vagyok!

Mondanom sem kell, hogy ez a kellemetlen közjáték ránk terelte a vendégekfigyelmét, és mindenki kíváncsian várta a végkifejletet.

A tábornok fölállt, odament Omarhoz, kezet nyújtott neki, és így szólt:- Angol katonatiszt vagyok, és családommal foglaltam helyet annál az asztalnál

- mutatott maga mögé. - Társaságunkban találja még a ma délután érkezett hajókapitányát, akit bizonyára jól ismer. Kérem, foglaljon helyet közöttünk,vacsorázzunk együtt!

Az elégtétel, amelyet Omar kapott, fölülmúlt minden képzeletet. Miközbenigent mondott, arca ragyogott a boldogságtól. A tábornokot előre engedveodasétált az asztalhoz, ám mielőtt leült volna az idős tiszt és a kapitány közé,meghajolt a hölgyek felé.

- A gazdám arra tanított - mondta ünnepélyesen -, hogy tiszteljem az angol népfiait. Ezért fel sem vetődött bennem, hogy visszautasítsam a kedves meghívást,bár nem is sejtettem, hogy ilyen kedves, bájos társaságba kerülök.

58

Már le akart ülni a fölkínált helyre, ám a hölgyek unszolására végül közöttükfoglalt helyet.

A hat garázda fickó gyorsan bekapta az ételt, és egyetlen hangos szó nélkül,rövidesen elhagyta az éttermet. Én is hasonlóképpen cselekedtem, mert azátvirrasztott éjszaka után már csak egyet akartam: ágyba bújni, aludni minélelőbb...

MÁSODIK RÉSZ

KONFÚCIUSZ FÖLDJÉN

1.

Találkozások Panjangban

Az utazó, aki gőzössel Panjangba érkezik, ugyancsalt elámul a látottakon.Minden idegen, ismeretlen számára: az alakok, a formák, a szokások, és a színestarkaságban hömpölygő embertömegben úgy érzi: képtelen arra, hogy európaiésszel felfogja, megértse az egészet.

Még rosszabb a helyzet, ha a távoli országok megcsontosodott előítéleteivelérkezik, mert ezektől nehezen tud megszabadulni, főleg, ha felületesen szemléliaz elébe táruló látványt, s azt hiszi, hogy már ebben, a voltaképp még Kína elő-kapujának sem nevezhető városban átfogó ismereteket szerezhet erről azismeretlen, annyi tévhittel terhelt, iszonyatosan nagy birodalomról.

Az iskoláit első osztályától kezdve a közép-, de még a felső szintű oktatásbanmást sem hallunk a kínaiakról, mint hogy kicsik, sárgák, mosolygósak, smindemellett hóbortos emberek, akiknek ténykedése a mi szemünkkel nézveérthetetlen. Azt is mondják róluk, hogy eltemetkeznek a múltba, és ezt Európábankapcsolatba hozzák - igaz, nem ok nélkül - a birodalom határán végigfutó irdatlanerődítményrendszerrel, a kínai nagy fallal. Akadnak olyan hangok is, amelyekaggodalmaskodnak és figyelmeztetnek: szerintük az óriási kínai birodalom jelentiaz úgynevezett kultúrtársadalmakat fenyegető „sárga veszedelmet”.

Aki viszont olyan szerencsés, hogy hosszabb időt, esetleg éveket tölthet el a„sárkányok birodalmában”, az rájön, hogy milyen hamisan ítéljük meg ezeket az

59

embereket. Öntudatosak, szorgalmasak, akik büszkék nemzetükre, őseik vallására,s bizony felötlik az emberben, hogy a sárga fajra oly könnyen odavetett szó, a„barbár”, kire is értendő voltaképp.

Ilyen és ehhez hasonló gondolatok foglalkoztattak, amikor másnap, nyombanebéd után sétálni indultam a városba. Az utakon és a szűk utcácskákban egymástérték az üzletek. A gyümölcs és az élelmiszer mellett minden mást is kínáltak, amicsak fellelhető a világon. Rendőrnek, katonának nyomát sem láttam. Ennekellenére rend és nyugalom uralkodott, noha a forgalom a Kelet máskikötővárosaihoz hasonlóan mozgalmas és élénk volt.

Elviselhetetlen hőség ülte meg a várost. Állt a levegő, parányi szellő semmozdult, és az emberre csuromvizesen tapadt a ruha. Ezek a jelek - főleg itt, azegyenlítői övezetben, - arra mutattak, hogy rövidesen kiadós felhőszakadásvárható

Nem is késlekedett sokáig.Beborult az ég, s bár ezen kívül semmi sem árulkodott a várható esőről, én

azonban tudtam, hogy perceken belül zuhogni fog. Megtorpanva néztem körbe,hogy hová húzódhatnék be. Sajnos, hotelnak nyomát sem láttam a közelben.

Hirtelen egy kuli állt meg mellettem. Bizonyára felfigyelt aggódótopogásomra, mert a következő utcasarokra mutatva, mosolyogva így szólt:

- Szablah kirri, Pilsen... birr!Markába nyomtam egy rúpiát, mire fülig szaladt a szája, s csaknem földig

hajolva távozott. Én pedig rohantam... balra, majd befordultam a sarkon, mert ez amaláj kifejezés, vagyis a „szablah kirri”, szó szerint ezt jelenti.

Csakugyan, a második ház földszintjén vendéglő üzemelt. A bejárat fölöttaranyozott betűkkel ragyogott a felirat: „Valódi hamburgi kolbász, pilseni sör”, smindez hibátlan, irodalmi németséggel.

Egyetlen ugrással a színes vászontető alatt termettem, ám, sajnos, nem eléggyorsan. Ezen az égövön ugyanis nem a nálunk megszokott módon esik az eső.Vagyis nem úgy, hogy először lassan kezdődik néhány csöppel, és csak a cikázóvillámok meg a mennydörgés után ered el az igazi égi áldás. Itt semmi más nemjelzi a lezúdulását, mint a fojtogató, tikkasztó hőség és a koromfekete égbolt. Afelhőszakadás hirtelen csap le ránk, mintha valami zuhatag vízfüggönyébelépnénk. Most is olyan hirtelen történt, hogy nem tudtam befejezni lépésemet, sbár elöl teljes egészében száraz maradtam, hátul egyetlen pillantás alatt bőrigáztam. Voltaképp nem érintett kellemetlenül, hiszen a nagy melegben pillanatokalatt megszáradtam, ám kétségtelenül fura látványt nyújthattam.

Amint beljebb léptem, csilingelő kacagás fogadott. Az egyik ablaknál két nőült, ahogy elnéztem: anya és leánya. Halomban állt előttük az evőeszköz, aztfényesítették. Arcuk, ruházatuk, a felcsattanó nevetés illett hozzájuk és az egészvendéglőhöz. Hirtelen otthoni hangulat lepett meg, egy „gasthaus”-ban éreztemmagam, s miközben igyekeztem leverni magamról a vizet, köszönés helyettszintén mosolyogva kérdeztem:

- Önök osztrákok?

60

- Igen - válaszolta meglepődve az idősebbik hölgy. - Miből jött rá?- A feliratból - magyaráztam most már németül -, meg az önfeledt

vidámságból. Úgyhogy szinte biztos voltam benne.- Csaknem eltalálta, ám nem egészen. Hamburgból jöttünk, és már régóta

működtetjük ezt a vendéglőt, amelyhez néhány emeleti szoba is tartozik. Kerüljönbeljebb! Mit óhajt?

Lehet ez kérdés? - mondtam komikus felháborodással, természetesen pilsenit,jó nagy pohárral! - Sajnos, azzal nem tudunk szolgálni - röstelkedett az asszony.Az itteni árakhoz képest túl drága lenne, de azért bízzék bennünk! Finom sört kap,amely, ha nem is eredeti, viszont ugyanazzal a módszerrel készül. Már indulniakart az italért, én azonban megállítottam.

- Meghívhatom a hölgyeket? - kérdeztem. - Magam is német vagyok, és igazánnagy örömömre szolgál, hogy ebben a távoli országban honfitársakra bukkantam,arról már nem is szólva, hogy milyen csinosak!

Sokáig elbeszélgettünk. Ráértem, nem volt semmi dolgom. Az asszonyelmondta, hogy özvegy, és leányával együtt vezeti a vendéglőt.

Otthoni dolgokról folyt a társalgás, majd sort kerítettem néhány szólásra,tréfára is, ezeket a hölgyek részéről minden esetben lelkes, már-már kissé harsánykacagás kísérte.

- Herr Csi! - kiáltott föl hirtelen a mama, én pedig háttal ülve az ajtónak, a névhallatán gyorsan megfordultam.

No hiszen, ekkora véletlen már nem is lehetséges!Ám kétségtelen, hogy jól értettem a nevet, és ámuló szemem előtt a Kairóban

megismert kínai fiatalember jelent meg. Fülugrottam, és elébe siettem, miközbenő is tett felém néhány lépést. Ragyogó arccal, csillogó szemmel üdvözölt. Látszottrajta, hogy csakugyan bensőséges öröm tölti el, és a meglepődésen túl végtelenülörül is találkozásunknak. Néhány udvarias köszöntő szót mondtunk egymásnak,majd megkért, hogy kövessem.

Virágoskertbe léptünk, ahol a fák alatt kis bungaló állt; részint kínai, részinteurópai stílusban épült. Aprócska terasz is tartozott hozzá, amelyen a kicsinyasztal mellett két ember kényelmesen elfért. A házigazda hellyel kínált, ő pedigbement a házikóba. A nyitott ajtón át láttam, hogy teát tesz fel a spirituszfőzőre.Gyorsan elkészült vele, és már hozta is ki a csészékkel együtt, én azonbanmosolyogva megállítottam:

- Ha megengedi, én a sörnél maradok!Bólintott, majd visszament a vendéglőbe, és a vendéglős asszony nyomban

hozott is egy nagy korsóval. A sörről csupán annyit, hogy csakugyan nagyonfinom volt.

- Itt lakom tehát - ült le Csi is. - Apám hazautazott, engem azonban maradásrakényszerítettek bizonyos ügyek, amelyekről most nem szeretnék beszélni.Voltaképp orvos vagyok. Ne gondoljon valami kuruzslóra: egyetemen szereztem adiplomámat, csak kevés az időm arra, hogy gyakoroljam hivatásomat. Mozgalmasaz életem, és még itteni magányomban is gyakran keresnek föl látogatók. E

61

helyütt nyugodtan beszélgethetünk, nem fürkésznek bennünket kutató tekintettel avendégek. Szükségszerűségből itt is Csi-nek szólíttatom magam, úgy, mintKairóban. Nekem ez így kényelmes, és nem ad okot fölösleges találgatásokra.Remélem, hogy hosszabb ideig marad, és ez a váratlan találkozás a sokáig tartóegyüttlét örömével jár majd. Bár ma és holnap sok az elfoglaltságom, ám utánaszabad leszek.

- Sajnos, nem maradhatok sokáig Panjangban. A napokban érkezik ide a Coengőzös, amelynek a parancsnoka, Williams kapitány egyébként a barátom. Aminttovábbindul, vele tartok Uleh-leh városáig.

- Tehát Uleh-leh-be, vagyis ottani nevén Atjeh-be? - kérdezte hirtelen. -Legyen óvatos! A hegyvidéki maláj lakosság körében felkelés készül, úgyhogyarrafelé a város falain kívül egyetlen európai sincs biztonságban. Higgye el, jókaz értesüléseim! Azonban erről majd később. Most mondja el: mi történt azóta,hogy elváltunk?

- Talán majd egy más alkalommal - szabadkoztam. - Nem szeretném ezzelelrabolni az idejét. Említette, hogy ma és holnap foglalt. Holnapután felkeresem,vagy ha ez önnek megfelel, látogasson meg a Hotel Orientben Bizonyára nagyörömmel fogadná Sejjid Omar is.

- Ezek szerint ő is itt van a városban?- Igen, még Kairóban fölfogadtam, és az óta mindenhová elkísér utamon.

Megbízható, derék fiú. Szeretettel szokta emlegetni önöket is, ha szó esik apiramisoknál átélt kalandunkról. Emlékszik még Wallerre és leányára?

- Természetesen - vörösödött el hirtelen. - Itt tartózkodnának ők is?- Fogalmam sincs róla! Az biztos, hogy az Orientben nem laknak, mert

különben találkoztam volna velük valamelyik étkezésnél.- És egy másik szállodában? - kérdezte reménykedve. - Hiszen van még több

is, amelyet az európaiak látogatnak!- Igen, ennek majd utánanézek! A Hotel Crab, a View és a Hotel de l'Europe jut

hirtelen eszembe.- Ha megtud valamit, értesít?- Az lesz az első dolgom, hogy fölkeresem önt.- Egyébként beszéltek róla, hogy ide készülnek?- Nekem nem említették ugyan, ám más forrásból értesültem róla, hogy ide

szándékoznak utazni Panjangba.- Istenem, ha ez igaz lenne! - sóhajtott föl egészen föllelkesülve.- Biztosra veheti, hogy híreim megbízhatóak, az időpontot azonban én sem

tudhatom.- Azt már nem is reméltem. Várom tehát, mihelyst megtud róluk valamit.

Rólam pedig csak annyit, hogy orvos vagyok, ezen kívül semmi többet!Fölálltunk, kezet fogtunk, és elköszöntünk egymástól. Amikor

keresztülmentem az éttermen, és váltottam néhány szót a hölgyekkel, fölfigyeltemegy idős kínaira, aki az egyik asztalnál teát kortyolgatott. Bizonyára látta, hogy afiatalembertől jövök. Alig léptem ki az ajtón, még a csészéjét sem ürítette ki,

62

hanem fölállt, és már indult is Csi bungalója felé. Nyilván már alig várta, hogymagára hagyjam az ifjút.

Nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget a dolognak. Lehet, hogyorvosként fordul hozzá, vagy esetleg ismerőse, rokona, ám viselkedésébenéreztem némi furcsaságot. Végül is azonban úgy gondoltam, hogy semmi dolgomvele, s már el is felejtettem az egészet.

Az utcán magamhoz intettem egy riksát, és egymás után fölkerestem azemlített három szállodát. Utam nem járt szerencsével: az amerikai hittérítő, Wallerés leánya egyikben sem szállt meg. Visszatértem az Orientbe, és váratlan ötletnekengedve - hadd legyen teljes a kutatás - itt is érdeklődtem utánuk.

A legnagyobb meglepetésemre, a portás tudott róluk.Majd egy teljes héten át itt laktak, Waller azonban beteg lett, mivel a mély

fekvésű, ingoványos partszakasz és a nedves, párás trópusi levegő nem használtneki, ezért az orvos tanácsára elutaztak a hegyekbe, a sziget északnyugati részére.Mary a poggyászukat Uleh-leh-be címezve adta föl a hajóra, onnan ugyaniskönnyebb elérni a magasan fekvő területeket. Azóta jó fél hónap eltelt - igyekezetta baksis reményében minél pontosabb információkkal szolgálni a portás.

Engedtem a ki nem mondott kérésnek, s amikor megkapta a pénzt, levelethúzott elő az egyik rekeszből.

- Ceylonból érkezett - mutatta -, de már nem érte itt őket. Az első hajóvalutánuk küldjük.

- Megtudhatnám a pontos címüket is? - érdeklődtem.- Természetesen, uram! - válaszolt készségesen. - A Hotel Rosenberg Kota

Radzsa városban. Ez a tartományi főváros, mivel Uleh-leh csupán egy kikötő.- Ismerem a vidéket - mondtam. - Uleh-leh az Atjeh-folyó partján fekszik,

innen indul ki a szigeten végigkígyózó vasút is. De hogyan is mondta: RosenbergHotel? Emlékszem egy hasonló nevű kereskedőre, aki Kota Radzsában telepedettle. Jól ment neki az üzlet, ám felesége és leánya nem tudta elviselni az európaiakszámára oly kínzó trópusi éghajlatot, ezért mindhárman visszaköltöztek Bécsbe,és jelenleg is ott élnek.

- Pontosak az értesülései, uram! - állapította meg a portás. - Az üzlet azonbanmost is működik, Herr Rosenberg egyik testvére vezeti, és közben csatoltak hozzáegy szállodát is, amely ugyanazt a nevet viseli.

Elköszöntem a bőbeszédű, ám számomra lényeges információkat tudatóembertől, és fölkerestem azt az orvost, aki Wallert ápolta. Mondanom sem kell,hogy nevét a portástól tudtam meg.

Szerencsére otthon találtam. Megtudtam tőle, hogy Waller állapota komolyaggodalomra ad okot. Vérhas támadta meg, feltehetőleg még Kairóban. Nemsokat törődött vele, itt, Panjangban azonban már súlyosan jelentkeztek a tünetek.Rohamosan gyöngült, ezért végül orvoshoz fordult. Nehezítette a dolgot, hogy abetegségnek ez a fajtája a nyugati orvoslás számára alig ismert. Az orvos előszöra lázat szorította le ldnin-kúrával, majd javasolta az amerikainalt, hogygyógyszeres kezelés mellett utazzék el a hegyekbe, mert az alacsonyan fekvő,

63

keleti, láz sújtotta területek különösen veszélyesek a számára. Természetesenellátta megfelelő orvosságokkal, és szigorúan ráparancsolt, hogy az előírás szerintszedje őket.

Hosszasan tanakodtam magammal: ígéretemnek megfelelően tájékoztassam-eCsit? Hiszen szereztem ugyan értesüléseket, ám ezek korántsem igényelnekazonnali cselekvést, olyan értelemben, hogy a hittérítő és leánya több napi hajóúttávolságban csavarognak valahol Szumátra hegyei közt. Mivel két nap múlvaszándékoztam csak találkozni a kínai ifjúval, úgy döntöttem, hogy majd akkormondok el neki mindent, hátha addig még megtudok valamit.

Szállodámba visszatérve Omar örömmel fogadott. Láttam rajta, hogy roppantelégedett, de nem érdeklődtem tőle, vajon ennek mi az oka. Jól ismertem már, éstudtam, hogy okosabb rábízni, mikor van kedve elmondani.

Este, teljesen sötétben a kertre néző nyitott előszobában üldögéltem.Hallgattam a tengerről beszüremlő hullámverés moraját, élveztem a lombokat aligmegmozgató, ám azért kellemesen hűsítő légáramlatot, s gyönyörködtem a fákközt itt-ott elővillanó csillagok fényében. Mesebeli tündér suhant tova a virágokközött, és én hagytam, hogy magával ragadjon a csodák birodalmába.

Omar nem volt valami romantikus természet. Éppen a csizmámat fényesítette,oly lelkesedéssel, mintha velencei tükröt akart volna vele helyettesíteni.

- Jó lesz már, Omar! - mondtam neki, amikor negyedszer fogott hozzá.- Nem, szidi! - rázta meg a fejét. - A csillagoknak a bőr fényében kell

tündökölniük. Tegnap este úgy viselkedtél velem szemben, ahogyan egygentlemannel szokás. Nemcsak megengedted, hanem hozzá is segítettél, hogy atábornokkal és háremével étkezzem. Ezt én neked legföljebb megköszönni tudom,meghálálni soha. Azt viszont tudnod kell, hogy Sejjid Omar nem feledékeny.

- Elfogadom, ám csak akkor, ha nem beszélsz többé háláról, köszönetről.- Óhajod szerint történik minden, szidi. Azért annyit elmondok, hogy a

tábornok rá akart venni: álljak az ő szolgálatába. Föl akartam ugrani az asztaltól,de olyan kedvesen beszélt, hogy sajnáltam megbántani. Ezért intő szavadrahallgatva megfontoltan, de azért némi szemrehányással utasítottam el kérését.

Őszinte kíváncsiság fogott el, miként vágta ki magát nehéz helyzetéből, mertmár a hölgyekre való tekintettel sem lehetett udvariatlan, és egyébként semállhatott szándékában, hogy durván viszonozza a kedves meghívást. Omar márfolytatta is:

- Tábornok úr, válaszoltam neki, én Sejjid Omar vagyok. Szolgaságot nemvállalok senkinél, főleg nem pénzért. Az effendi, a gazdám kivétel. Őt szeretem,és gondolkodás nélkül követem a világ végére is, akár fizet, akár nem. Kérem,többé ne beszéljünk erről a dologról!

- És ő mit mondott erre? - kérdeztem mosolyogva, jó adag elismeréssel ahangomban.

- Semmit, szidi, az égvilágon semmit! Fölállt, kezet nyújtott, majd visszaült ahelyére. Ettől kezdve, ha egyáltalán lehetséges, még nagyobb tisztelettel bántakvelem, különösen a hölgyek. Mondd, szidi, a keresztények asszonyai mind ilyen

64

okosak? Komolyan mondom, mi, férfiak tanulhatnánk, tőlük.- Ejnye, barátom! - feddtem meg. - Moszlim létedre hogyan beszélhetsz így?- Én nemcsak a Próféta híve vagyok, hanem Sejjid Omar is, aki gondolkodó

ember, és mindenekelőtt a te szolgád - húzta ki büszkén magát. - A múltkoriban,amikor egyszer a nőkről beszélgettünk, jól emlékszem, hogy mondtál valami furakifejezést, amelyet akkor egyáltalán nem értettem, a tegnap esti beszélgetés soránazonban megvilágosodott előttem a jelentése így hangzott: „mutterwitz”. Hidd el,hogy a generális feleségének és leányának csevegése kifejezetten üdítőleg hatottrám, és közben eszembe jutott ez a szó. Milyen találóan, milyen bájos humorralfejezi ki a nők velük született, természetes észjárását, gondolkodásmódját!Nagyszerűen szórakoztam, szidi! Mi, moszlimok ostobák vagyunk. Csendreintjük asszonyainkat, nem hagyjuk őket szóhoz jutni, és ezzel üdítőgyönyörűségtől fosztjuk meg magunkat. Talán nem is tekintjük embernek őket,csupán gyermekünk anyjának. Azért ismerek kivételt: a saját anyámat. Ő okos,megvan benne a „mutterwitz”, sokat lehet tőle tanulni. Apám pedig egyenrangútársának tekinti, ezért merem állítani, hogy életük sokkal örömtelibb, mint nagyonsok gazdag családé... Ostobaságokat beszélek, szidi? - kérdezte nyugtalanul.

- Ellenkezőleg, kedves barátom! Nagyon is figyelemre méltó a fejtegetésed.Érzéseid jó irányba vezetnek, maradj is meg ezen az úton! Viszont az imént aztmondtad, hogy kímélsz, jó akarsz lenni hozzám. Akkor most hagynod kell, hogyelnyúljak kényelmes heverőmön, mert ez a mai nap igencsak fárasztó volt.

- Már megyek is, szidi! - ugrott talpra. - Éppen elkészült a csizma is - mondta,és a csillogó-villogó lábbelit bevitte a szobába. - Allah őrizze álmodat! -búcsúzott, majd eltűnt a sötétbe burkolódzó park mélyén.

Ő még bizonyára nem tért nyugovóra. Ilyenkor szokott összejönni újsütetűismerőseivel, barátaival, akikkel vízipipa mellett - természetesen arab kávékíséretében, az egészre mindössze néhány pfenniget költve - kicseréltékvéleményüket.

Másnap, ebéd után ismét sétára indultam, ezúttal a kikötőt látogattam meg.Meglepetésemre és nem kis örömömre vajon mire lettem figyelmes a horgonyonpihenő hajók közt? A Coenre. A gőzös nemrég köthetett lei, mert még folytak azezzel járó munkálatok. Csónakba szálltam, és Wilken kapitány meg én nemsokáraforró kézszorítással üdvözöltük egymást.

Derék, nagy tapasztalatú, sok vihart megért tengerész volt. Szikár, magas,csontos alakja minduntalan fölbukkant a Coen valamelyik részén. Az évek hosszúsorán ő és hajója összenőttek, ismerték egymás szeszélyeit, és tiszteletben istartották azokat. A legénység java részét is ismertem. Baráti hangon köszöntöttek,s láttam rajtuk, hogy örülnek a viszontlátásnak.

Lementünk a parancsnoki kabinba, hogy koccintással ünnepeljük meg atalálkozást, ám alig váltottunk néhány szót, amikor jött egy matróz, és csak ennyitmondott:

- Most fut be a kikötőbe, uram!- Jöjjön, sír! - ugrott föl a kapitány. - Olyan gyönyörűséget, olyan csodát

65

mutatok, amilyet még életében nem látott!A hátsó födélzetre siettünk, ahonnan zavartalanul beláttuk a kikötő előtt

kitáruló óceánt, s tekintetünknek csupán a párás látóhatár állta útját.Jobbról kisméretű jacht érkezett. Úgy repült a vízen, mintha nem is érintené,

hanem fölötte siklott volna. Még sohasem láttam ilyen csodálatos vonalvezetésűhajót. A célszerűség kifinomult ízléssel párosult, s még valami. Bár gőzgéphajtotta, formája a tengerek királynőjét, a klippert idézte, ám teljesenmeghökkentő módon még a kínai dzsunka jellemzőit is fel lehetett fedezni rajta.

Orrtőkéje messze előrenyúlt a hullámok fölé, és művészi faragású női figurábatorkollott. Hogy élő személyt mintázott-e meg alkotója, vagy sellőt, szirént,esetleg mesebeli alakot, azt ebből a távolságból nem tudtam eldönteni. Acsodálatos alkotás alatt, a hajótesten három aranyozott betű ragyogott: „Jin”.Bizonyára ez volt a hajó neve. A taton kínai zászló lobogott: vörös alapon a napsárga korongjával.

- Igazi különlegesség! - lelkesedett Wilkens. - Ne szeleljen többé a pipám, haez nem megy húsz csomót óránként! És ez a művészi érzék! A szkúnert adzsunkával ötvözni! Káprázatos ötlet! Higgye el, sir, értek a hajókhoz, ámvalahányszor ezt meglátom, mindig elámulok! Mestermunka, a tengeri hajókgyöngyszeme! Hogyan lehet ez egy kínaié? Megfoghatatlan! No meg a neve! Mitjelenthet ez a „Jin”?

- Annyit tesz, mint, „jóság”, s egyben személynév is - válaszoltam. - Talán anév viselője kapcsolatban áll a hajóorrt díszítő szoborral, vagy akár annak amodellje is lehet. Egyébként igaza van, sőt, én még hozzá is teszek valamit.Nemcsak valódi mestermű, a hajóépítés csodája, hanem olyan bűvös hatással bír,hogy képes beférkőzni az ember álmaiba is.

Mint nemsokára kiderült, feltételezésem beigazolódott, méghozzá mindenfáradság nélkül, mert a válasz szinte önként kínálkozott.

Sajnos, a födélzetet napvédő ponyva borította, ezért az ott mozgó alakokat nemlehetett jól látni. A kormánykeréknél magas, jól megtermett férfi állt, az ő arcátviszont széles karimájú kalap árnyékolta be. Egyet viszont biztosra vehettünk: akikötőben tartózkodó emberek tekintetét - akár szárazföldön, akár valamelyimbolygó födélzetén álltak - kivétel nélkül a kecsesen sikló, gyönyörű szép jachtkötötte le.

Éppen rövid sugarú ívet tett, majd a horgonyzó állások felé fordult.- Ezt nem kínai kormányozza! - kiáltott föl a kapitány. - így csak a

magunkfajta, óceánon edződött hajós lavíroz! Maga a hajó valami dúsgazdagmandariné, ám aki a kormánynál áll, az csak valami öreg tengeri medve lehet!

A hajó kikötött, és mikor a szívet melengető élmény után visszatértem ahotelba, már beesteledett. Omar bosszankodva fogadott:

- Szidi, amíg a városban jártál, a fölöttünk lévő szobába beköltözött két angol.Azt mondtad, hogy nyugodtan, csöndben akarsz pihenni, erre föl a nyakadratelepszik ez a két ánglius. Hangoskodnak, vitatkoznak, és egyikük megállásnélkül fel-alá járkál. Menjek föl, és intsem csendre őket?

66

- Hogyan tehetned, barátom? Az efféle kellemetlenség a szállodai életvelejárója. Ha valakinek kifogása van a szobája vagy a körülmények ellen, kérjenmásikat, vagy költözzék át egy másik hotelba! Nem mindig tehetjük azt, amitszeretnénk, legalábbis nem olyan mértékben. Nálunk ezt úgy mondják: „Addignyújtózz, ameddig a takaród ér!”

- Takaró? - hökkent meg Omar.Furcsán nézett rám, majd megrázta a fejét. Megzavarta a szólás. Bár minden

szót értett belőle, jelentését nem igazán tudta fölfogni. Alaptermészeténél fogvaviszont a kétségek nem hagyták nyugodni, ezért előbb-utóbb végére járt akérdéses dolgoknak. Én pedig megkíméltem a magyarázattól, mert ezzel elvettemvolna tőle a siker örömét. Hagytam tehát, hadd töprengjen. Kisétáltam a kertrenéző teraszra, és elhelyezkedtem az egyik kényelmes bambuszfotelban. Omar azegyik távolabb álló fához ballagott, és a törzsének támaszkodott.

Nemsokára jól érthető hangok hallatszottak odafentről.- Micsoda pompás fickó áll ott, lenn, a fánál! - szólalt meg az egyik vendég. -

Festő sem kívánhatna különb modellt! Valami moszlim lehet India hegyeiből.- Tévedsz! - mondta röviden, határozottan a másik.- Én ugyan nem! Nagyon is jól ismerem India népességét. Ilyen jó alkatú,

remek testi felépítésű emberek csak fönn, a hegyek közt élnek.- Bizonyára így van, ez esetben azonban mégis vitatkoznom kell veled! -

tartott ki véleménye mellett a másik.Szavai, főleg, hogy most már több mondat is elhangzott a szájából, ismerősen

csöngtek. Feszülten hallgatództam tovább.- Akkor szerinted honnan származhat ez a fickó? - kérdezte az előbbi.- Én azt mondom, hogy arab.- Ugyan! Hogyan kerülne ide valami egyiptomi fellah gyermeke?- Akarsz fogadni?- Ez esetben igen, mert biztos vagyok a dolgomban. Menynyit tegyünk föl rá?- Öt, tíz vagy száz fontot, ahogy tetszik, nekem mindegy!- Megvan! - ujjongtam föl magamban, amint a tét szóba került. Ilyen módon

csak egy angol főúr képes szórni a pénzt! Az illető több volt, mint jó ismerősöm,mert számos közös utazásunk alatt kimondottan barátság szövődött köztünk.

- Jó, legyen öt font! - mondta az első, s szavait pénzérmék csörgése követte.- Chod minni, ia ibn 'arab! Szu beládek! - kiáltott le a másik Omarnak.- Egyiptomból, Kairóból - válaszolta meglepődve.- Helyes! Akkor, jer, közelebb, ide, az erkély alá, és tárd szét a köpenyed!

Fogadd ezt el ajándékképpen, mert egyiptomi vagy!Ismét pénzcsörgés hallatszott.Erre már én is a korláthoz léptem, kihajoltam, és láttam, hogy kissé oldalt a

szolgám sóbálvánnyá meredve bámul a magasba. A fönn, álló két férfinak csak akörvonalait tudtam kivenni. Elégedett nevetést hallottam, majd Omar érkezettrohanva a szobámba.

- Látod, szidi? - mutatta. - Öt angol font! Rengeteg pénz, több mint ezer

67

otthoni piaszter! Azért kaptam, mert Kairóból jöttem! Ugyanakkor bosszant is,hisz nem vagyok én szegény koldus, aki baksisért könyörög! Fölmegyek a kétúrhoz, és visszaadom nekik a pénzt!

- Azt megtarthatod, de azért csakugyan menj föl hozzájuk! Nem alamizsnakéntadták. Fogadtak, hogy arab vagy-e, vagy India hegységei közt születtél. Akimegnyerte a fogadást, az dúsgazdag ember. Nincs szüksége pénzre, ezért adtaneked. Tedd csak el nyugodtan!

- Hogy megörül majd apám! - ujjongott Omar, majd elgondolkodva hozzátette:- Bár inkább engem illet a pénz, mert jószerint én nyertem meg a fogadást. Mitmondjak nekik, ha fölmegyek?- Csupán annyit, hogy szeretném velük együtt elkölteni a vacsorát. Rólam

minél kevesebbet mondj, a nevemet pedig ki ne ejtsd a szádon! Menj, légy ügyes!Eltávozott, majd rövidesen előkerült, igencsak bosszankodva.- Kinevettek, szidi - panaszkodott. - Rólad csak annyit mondtam, hogy német

vagy, és verseket írsz. De ez sem hatott. Hívták a pincért, aki kivezetett aszobából! Az öklömmel kellett volna válaszolni! - méltatlankodott tovább.

- Isten őrizz! - nevettem el magam. - Büszke főurak, de azért megtaláljuk velüka közös hangot. Figyelj ide! Most ismét fölmész hozzájuk, és udvariasan átadodaz üzenetemet, ám nagyon vigyázz, hogy egyetlen szót se véts! Ezt fogodmondani: A gazdám üdvözli Sir John Raffley-t, és érdeklődik: megvan-e még az asok mindenre használható esernyője, amelyet Ceylonban elveszített, s végül egykínai dzsunkán találtuk meg?

- Ebből semmit sem értek, szidi!- Ő viszont majd annál inkább megérti! De vigyázz, ne ismételd meg többször,

és ne mondj se többet, se kevesebbet!Omar elrohant, én pedig továbbra is az erkélyen maradva vártam az üzenet

hatását.Sir Raffley-t „A Csendes-óceánon” című kötetemben mutattam be, s kedves

olvasóimat az abban elbeszélt utazásaim kapcsán ismertettem meg a sokszempontból sajátosan gondolkodó, ám talpig becsületes, jószívű, derék angolfőúrral, akinek a fogadás volt a szenvedélye, nagy bosszúságára azonban - bárunos-untalan nógatott - engem soha nem tudott rávenni.

Rövidesen döngő léptek robogása hallatszott a lépcsőről, miközben az angoltürelmetlenül kérdezte:

- Hányas szoba?- Harmickettes! - hallottam Omar hangját.- Úgy! Akkor itt mindjárt, balra... - többet nem is szólt, hanem szélesre tárta a

szoba ajtaját, és belépett.Megtorpant, mert nem égett a lámpa, és a helyiség sötétségbe borult. Eltelt

néhány pillanat, míg észrevette, hogy az erkélyen állok. Odarohant hozzám, ésrecsegő észak-angliai dialektusában törve a keresztnevemet, a Karit, viharosörömmel kiáltott föl:

- Charley!

68

Megragadta mindkét kezem, és beszélt is tovább, engem pedig szóhoz semhagyott jutni.

- Igen, igen, ő az! A német szidi, aki verseket ír, és velem akar vacsorázni!Akar velem fogadni, Charley?

- Előbb üdvözölném! - tiltakoztam mosolyogva.- Az ráér!- No de tudja, sir, hogy én sohasem fogadok!- Tehát még mindig nem! - sóhajtott föl szomorúan. - Nem tudok önből igazi

angol gentlemant faragni! Pedig megvan hozzá minden adottsága, enélkülazonban nem megy.

- Talán majd idővel, Sir Raffley - vigasztaltam. - Ezek után meglátogathatom?- Követelem, megparancsolom! - harsogta. - Úristen, hogyan nézek én ki? -

hökkent meg.Csakugyan, angol főúrhoz méltatlan módon, ingujjban, nyakkendő nélkül

rohant le hozzám.- Jöjjön, jöjjön, barátom - folytatta -, hadd mutassam be Sir Patricknek, az

egyik rokonomnak! Hozza magával derék szolgáját is, aki tűzön-vízen át óvja aző szidijét, és rajta kívül nem ismer más urat! Tetszik nekem. Nincs is szükségünka maláj pincérekre, nyugodtan világgá zavarhatjuk őket! Rád bízhatjuk magunkat,barátom? - fordult Omarhoz, akinek a barátságos szavalt hallatán fülig szaladt aszája, ám azért a rá jellemző büszke méltósággal válaszolta:

- Ha a szidi is úgy akarja, természetesen!- Akkor menjünk! - rendelkezett Sir Raffley. - El kell újságolnom a

kormányzónak, micsoda öröm ért!Megszámoltam: nyolc pincér sorakozott az angolok ajtajánál. Omar -

becsületére legyen mondva - nem zavarta világgá őket. Ellenkezőleg, átvettefölöttük a parancsnokságot, s már osztotta is ki a feladatot mindegyiknek.

Beléptünk a szobába. Sir Patrick, egy idősebb angol úr, elébünk sietett, kedvesmosollyal kezet nyújtott, és bemutatkozott. Hasonlóképpen cselekedtem magamis, s természetesen mindketten egyszerre mondtuk ki a nevünket, úgyhogyegyikünk sem lett okosabb. Kedves olvasóim bizonyára megfigyelték már, hogycsupán bemutatkozással mennyire kilátástalan dolog megismerkedni valakivel.Annyit azért kivettem a vendég szavaiból, hogy Panjang angol kormányzója, őpedig megértette: Sir Raffley nagyon régi, meghitt barátja vagyok. Végül is egy jóvacsorához és az azt követő kellemesnek ígérkező beszélgetéshez ennyi iselegendőnek látszott.

A tágas erkélyen foglaltunk helyet. Érdeklődtem, hogy a fogadásra mindigkész angol barátom milyen hajóval érkezett.

- Nézze! - mutatott a sötétbe boruló kikötőre, ahol csak a hajók körvonalairajzolódtak ki. - Azzal, ott, a Coen mellett.

Nem kellett nagyobb világítás, több fény. Elég volt egyetlen futó pillantás, smár föl is kiáltottam, mélységesen meglepődve:

- A Jin!

69

- Talán ismeri? - kérdezte vendéglátóm, és ezúttal ő döbbent meg.- Ma délután láttam először, amikor nimfaként suhant felénk az óceánon -

válaszoltam. - Nem tudok elképzelni hozzá hasonlót!- Nincs is, Charley. Hajóban nincs párja, ám létezik egy másik Jin, aki nekem

ezerszer drágább és fontosabb. Ürítsünk egy pohárkával az egészségére!Töltött, és a finoman metszett poharak összekoccantak.- Well! Ahogy óhajtod! - szólalt meg a kormányzó. - Ám a fogadást mégis én

nyerem meg!„Itt valami titok lappang!” - villant meg bennem.Ez az érzés csak erősödött, amikor biztatásomra Sir Raffley arról kezdett

beszélni, hogy elválásunk óta mi minden történt vele. Meg kell mondanom, hogyfőnemesi barátom alaposan megváltozott az óta, sok szempontból az előnyére.Felhagyott csökönyös bogarasságával, elgondolkodóvá, töprengővé vált, és amitalán a legmeglepőbb: az én szófukar angolom, akiből úgy kellett kipréselni aszót, már-már bőbeszédű lett. Az általa elbeszélt történet viszont meglehetősenzavarosnak rémlett. Több alkalommal is közbe akartam kérdezni, ilyenkorazonban a Sir Patrick mindig aggódó tekintettel nézett rám, és ez óvatosságraintett.

„Miféle rejtély övezi ezt a nevet? - töprengtem magamban. - Kínai, azvitathatatlan, és egy hölgy viseli. Na és az említett fogadás! Valami fájdalmasesemény árnyékolná be régi barátom életét?” Megfigyeltem, hogy sokat beszél,önmagáról azonban voltaképp szinte semmit sem mond.

Hallgattam tehát, s közben rágódtam a dolgokon.„Keresd a nőt!” - jutott eszembe az emberiség történelmét végigkísérő

magyarázat, amely a gyöngébb nem meghatározó szerepére utal. Félig elejtettszavakból már arra is gyanakodtam, hogy Sir Raffley talán megnősült.

A filozófiai talány egyre jobban sűrűsödött. Beláttam, hogy nem boldogulokvele, és a legokosabb, amit tehetek, ha a megoldást a jövőre bízom.

Szóba került az én utazásom, útitervem is. Megemlítettem, hogy a Coen-gőzössel akarok továbbutazni, Sir Raffley azonban kijelentette, hogy erről szósem lehet: szolgámmal együtt a Jin vendége vagyok.

- Szívből köszönöm a kedves invitálást, sir, ám nekem minél előbb el kelljutnom Uleh-lehbe. Egy osztrák barátom biztosítási ügyletében járok el. Jelentőstőkéről van szó, és ha a Szumátrán tevékenykedő üzlettársa elesik tőle, akár beleis bukhat.

- Szóval banki ügylet - töprengett az angol. - Láthatnám a megbízólevelét?Vagy bizalmas jellegű?

- Á, dehogy! Csak pénzügyi utasításokat, intézkedéseket tartalmaz.Parancsoljon, Sir! - azzal átnyújtottam neki a vaskos borítékot, amelyet mégCeylonban kézbesítettek nekem.

Egy darabig nézegette a benne lévő dolgokat, majd a papírokat összehajtva azegészet a zsebébe tette.

- Rendben van, Charley! Nem töltjük fölöslegesen az időt ezen a félreeső

70

szigeten, hanem velünk tart a hajón. Holnap reggel fölkeressük a Hongkong andShanghai Banking Corporationt. Ott nagyon jól ismernek engem, és higgye el,napokon belül elintézik az ügyet, mindkét fél teljes megelégedésére.

- Akkor csakugyan semmi akadálya, hogy csatlakozzam önhöz - jelentettemki, majd fölálltam, és elbúcsúztam vendéglátóimtól, mondván, hogy már éjfél iselmúlt, ideje nyugovóra térni.

- Lekísérem - csatlakozott hozzám angol barátom. - Várj meg, kérlek, mindjártjövök! - szólt még oda rokonának.

Amikor a szobámhoz értünk, nagy csodálkozásomra Sir Raffley nem köszöntel, hanem indítványozta, hogy tegyünk rövid sétát a sötétbe burkolódzó,virágillattól terhes parkban. Láttam rajta, hogy nyomasztja valami, amirőlnehezen tud beszélni, vendége előtt pedig semmi szín alatt nem hozhatta szóba.

Elfogadtam javaslatát, és rövidesen már a gondozott sétány kavicsszemcséicsikordultak meg cipőtalpunk alatt. Egyéb zaj nem hallatszott, ám hiába vártam,hogy barátom megszólaljon: teljesen elnémult, s csak hallgatagon róttuk az utat.Már harmadszor sétáltunk el az épületbe vezető főbejárat előtt, amikor megállt.Szembefordult velem, megragadta mindkét kezem, és tompa, mély érzéstől fűtötthangon így szólt:

- Segítenie kell, Charley!Elámultam. Mit tehetnék én, amire a dúsgazdag angol főúr nem képes?

Ismertem azonban barátomat: bizonyára megvan rá az oka, ha ilyenszenvedélyesen kéri a segítségemet. Ismét eszembe jutott, a rejtély, a titok,amelyről eddig Raffley következetesen hallgatott, talán azért, mert megoldásaveszélyeket is rejt magában.

- Ez nem lehet kérdés, Sir John! - jelentettem ki. - Ám ha megtudhatnék va...- Később, Charley, később majd beavatom mindenbe! - vágott közbe. - Most

csak az a fontos: mellém áll, akar segíteni?- Rendelkezzék velem, sir! Mindenben a legmesszebbmenőkig számíthat rám!- Köszönöm, barátom! - nyújtott kezet, és határozottan úgy éreztem, mintha a

hangja elcsuklott volna.Másnap reggel fölkerestük a bankot. Raffley neve hallatán tüstént előkerült az

igazgató, és szívélyesen érdeklődött, miben lehet szolgálatunkra.Sir John tájékoztatta kérésünkről, miközben én szükség szerint kiegészítettem

szavait. Az igazgató átvette a levelet, és arra kért, legyünk némi türelemmel.Bevezetett minket egy kis tanácskozóterembe, és az ott sorakozó kényelmesfotelokra mutatva, eltávozott. Rövidesen szolgák jöttek, és illatozó kávévalkínáltak bennünket. Kétségtelen, hogy barátom neve fölért a legjobbajánlólevéllel.

Félóra telhetett el, amikor az igazgató visszatért. Örömmel újságolta, hogyrendben lesz minden: a pénzügyletet legkésőbb két nap alatt lebonyolítják.Megköszöntük a fáradozását, és búcsút vettünk tőle.

Amint végigkísért bennünket a nagytermen, az egyik pénztárablak előttizgatott szóváltásra figyeltünk fel. Szakadozott, megviselt ruházatú ifjú hölgy

71

vitatkozott az ablak mögött ülő hivatalnokkal. A leány ismerősnek látszott, ezértközelebb léptem, és a legnagyobb csodálkozásomra Mary Wallert ismertem fölbenne. Ő nem figyelt rám, hanem hevesen gesztikulálva igyekezett szót érteni azügyintézővel.

- Sajnálom, kisasszony, de nem tehetek semmit - mondta éppen a hivatalnok. -Folyószámlájuk az édesapja nevére szól, ezért csak az ő rendelkezése alapjánvehetünk le róla pénzt.

- No de értse meg, kérem, hogy nincs vele kapcsolatom! - kiáltotta csaknemsírva Mary. - Fogságban sínylődik, és ha nem viszem el a pénzt, megölik!

- Ismeri a hölgyet, Charley? - villant rám a barátom szeme.- Igen. Waller misszionárius leánya. Nagy bajban lehet.- Akar neki segíteni?- Tiszta szívemből, bár az én anyagi helyzetem...- Ki beszél itt a pénzről? - kérdezte fölényesen, majd az igazgató kíséretében

az ablakhoz lépett, én pedig kissé lemaradtam.- Megengedi, kisasszony? - hajolt a nyíláshoz a barátom. - Jolin Raffley

vagyok - mondta az ügyintézőnek. - Nyisson folyószámlát a hölgy nevére, teljesrendelkezési joggal, az én betétem terhére, az általa megjelölendő összegre.Köszönöm, elnézést a zavarásért - bólintott a sóbálvánnyá dermedt Mary felé, ésvisszalépett hozzám.

A hivatalnok szintén megdöbbent, látva azonban a mellettünk álló igazgatóbeleegyező intését, papírokat szedett elő, és a leány rövidesen megkapta a kértpénzt. Mi kissé hátrább várakoztunk, és dolga végeztével Mary odajött hozzánk.Köszönetet akart mondani jótevőjének, aki csodálatos módon szinte a semmibőlbukkant elő, ekkor azonban meglátott engem. Annyira elámult, hogy kis híjánösszeesett, úgy kellett Sir Johnnak elkapnia.

- Ön itt, uram? - rebegte.Gyorsan leültettük egy székre, és frissítőt hozattunk neki. Láttuk rajta, hogy a

végsőkig kimerült, és alig tud mozogni a fáradtságtól.- Mi történt, Miss Mary? - érdeklődtem, amikor kissé magához tért. - Hiszen

ön alig áll a lábán, és ruházata is tépett, szakadozott! Mondjon már valamit, azIstenért!

- Az apám! - suttogta. - Segítsenek! - tette még hozzá, majd aléltan nyúlt el aszékben.

Az igazgató orvosért küldött, aki nyomban meg is érkezett. Rövid vizsgálatután kijelentette, hogy a leány halálosan fáradt, s mindenekelőtt pihenésre vanszüksége.

Riksába ültünk, és visszahajtattunk a Hotel Orientba. Nem kértünk új szobát,hanem felkísértük Maryt az enyémbe, én pedig felköltöztem Raffley-hez.Omarnak meghagytuk, hogy ha a leány fölébred, gondoskodjék számára kiadósételről, és nyomban értesítsen bennünket.

Bizony, már alkonyodott, amikor Mary üzent értünk. Fiatal, életerős szervezeteúrrá lett a mérhetetlen fáradságon, és ehhez nem kis mértékben a bőséges ebéd is

72

hozzájárulhatott.Amikor beléptünk a szobámba, felugrott, és elébünk sietett. Hirtelen nem

tudta, hogy melyünket üdvözöljön előbb: a jótevőjét, vagy engem, a régi barátot.A rá jellemző kedves bájjal azonban megoldotta a fogas kérdést: jobb kezét SirJohnnak, balját pedig nékem nyújtotta, s köszönő szavak kíséretében hellyelkínált berniünket az árnyékos teraszon.

Először Raffley-hez fordult, ám ő belefojtotta a szót, s kijelentette: ha valaki ittpénzről meg háláról beszél, akkor ő abban a pillanatban magunkra hagy minket.Ekkor került volna a sor rám, én azonban tiltakozva emeltem magasba a kezemet.

- Miss Waller - fojtottam belé a szót -, mi semmi fontosat nem tudunk önnekmondani, viszont föltételezzük, hogy ön annál többet nekünk. Kérem, mondjon elmindent: hogyan került ebbe a szörnyű helyzetbe, mi történt az apjával, és ígytovább! Azt kérte tőlünk, hogy segítsünk. Természetesen a rendelkezésére állunk,előbb azonban meg kell ismernünk a helyzetet.

Nagyot sóhajtott, azután előadta mondandóját, előttünk pedig fokozatosankezdett kibontakozni a történet, a maga teljes valóságában.

Ő és apja az orvos javaslatára csakugyan elutaztak Uleh-lehbe, majd innentovább, föl Kota Radzsába. Ott azonban holland helyőrség állomásozott, s akatonaság felforgatta a város megszokott nyugalmát. Ehhez jött hozzá még az,hogy a helység még mindig közel feleszik a láz sújtotta területekhez, ezért Wallertovábbment a hegyekbe, nem törődve a figyelmeztetéssel, miszerint a fel-felizzólázongások miatt az a vidék a fehérek számára kifejezetten veszélyes.

Végül eljutottak Kampong városkába, ahol a templom melletti házban kaptaklakást. Másnap reggel Mary kirándulni ment, és amikor visszatért, elszörnyedvelátta, hogy a templom helyén üszkös romok parázslanak.

Az apja gyújtotta föl.Halálra ítélték, végül azonban váltságdíj fejében megkegyelmeztek neki, Mary

pedig tüstént útnak indult Panjangba, hogy megszerezze a pénzt. Magával hoztaWaller saját kezűleg írt levelét, amelyben arra kérte leányát, hogy haladéktalanulteremtse elő a megjelölt váltságdíjat, különben fogva tartói végeznek vele.

- Tudniuk kell még azt is, hogy apám halálos beteg, és ha nem részesül minélelőbb orvosi kezelésben, akkor a vérhas viszi a sírba - fejezte be a leány abeszámolót, csüggedt hangon, letörve.

Sok okosat nem mondhattunk. A pénzt talán sikerül időben eljuttatnunk, ám agyógyító ápolás, főként a hegyek ős-rengetegében, megoldhatatlan feladatnaklátszott.

Hallgattam én is, de azért titokban reménykedtem. Omart ugyanis márkorábban elküldtem, hogy lélekszakadva rohanjon Csi úrhoz, keresse meg, bárholis van, és kérje meg, hogy tüstént jöjjön a hotelba. Azt ne említse, hogy MissMary itt van, csupán annyit mondjon: aggasztó híreket kaptunk a hittérítőről ésleányáról, nyomban tenni kell valamit.

Szolgámban ezúttal sem csalódtam. Még éppen hogy csak alkonyodott, amikora lépcsőről sietős léptek dobogása hallatszott. Ketten vagy hárman törtettek

73

fölfelé, bizonyára minden második fokot kihagyva. Kopogtattak, ám szintenyomban szélesre is tárult az ajtó, és megjelent Csi, mellette Sir Patrick, akormányzó, mögöttük pedig - elégedetten vigyorogva - Omar. Elismerőenintettem neki, mire visszahúzódott, a két úr pedig belépett a szobába.

- Miss Mary! - hűlt el a kínai. - Hogyan kerül ön ide?A leány is ámulva nézett az ifjúra. Nem kellett nagy pszichológusnak lenni

ahhoz, hogy az ember megállapítsa: az egymásra villanó tekintetek sokkal többrőlárulkodtak, mint régi ismerősök örömteli viszontlátásáról. A két fiatal elindultegymás felé, Mary azonban megtántorodott, s úgy kellett visszakísérni székéhez.

- Úristen! Ön halálosan kimerült, Miss Mary! - kiáltott föl döbbenten az ifjú. -Mondják már el, uraim, hogy mi történik itt? - fordult hozzánk.

A leány akart, válaszolni, ám én kértem, hogy inkább pihenjen, és amilyenröviden csak lehetett, mindenről tájékoztattam a kínait. Szó nélkülvégighallgatott. Nem kellett sokat magyarázkodnom: láttam rajta, hogygondolatban már a tennivalókat tervezi.

- Ezek után útjaink elválnak, Sir Raffley - fejeztem be mondandómat azangolra pillantva. - Biztos vagyok benne, hogy…

- Öregszik, kedves barátom, Charley! - fejezte be helyettem a mondatot. - Mégegy napja sincs, hogy megígérte: velem tart, s íme, már meg is felejtkezik róla!

- Sir Raffley, meg kell értenie, hogy nem hagyhatom magára Miss Maryt!- Ki beszél itt erről? - csóválta meg a fejét a barátom.- Úgy gondolja, hogy...- Nemcsak a kor járt el ön fölött, Charley, hanem még csalódást is okoz! Mi

mást várt tőlem?- Uraim - emelkedett föl a helyéről a kormányzó -, már maga a feltételezés is

sértene, ha úgy gondolnák, hogy én kimaradok ebből!- Remélhetem, mylord, hogy magukkal visznek? - szólalt meg csaknem

könyörögve Csi. - Ha nemet mondanak, akkor hajót bérelek, ám ez esetben félő,hogy soká érkezem...

- Ő ugyanis orvos - siettem a segítségére.- Pompás! - lelkesedett az angol. - így lesz teljes a csapat! Velünk jön, uram,

már ha a kisasszonynak nincs ellene kifogása...Nem volt. Mary fölemelte bájos, könnyáztatta arcát, hosszasan nézett ránk, s

valahol a tekintete mélyén hálás mosoly villant. Odalépett hozzánk, és a súlyosanegymásra fonódott négy férfikézre törékeny női ujjak simultak, szövetséggéemelve a jó ügyért szövődött alkalmi barátságot...

2.

74

A Jin födélzetén

Nem vesztegettük az időt. Sir Raffley közölte, hogy a Jin még az este felszedia horgonyt; tizenegykor tetőzik a dagály, és a kifutásra a magas vízállás alegkedvezőbb. Ő a kormányzóval már indult is a hajóra, hogy megtegye aszükséges intézkedéseket.

Jómagam rendeztem a hotelszámlát, Omart előre küldtem a Jinre acsomagokkal, azután pedig fölkerestem a Coen parancsnokát, Wilkens kapitányt.Közöltem vele, hogy tervünk megváltozott, ezért nem utazhatok vele. Láttamrajta, hogy kellemetlenül érinti a hír, ezért azzal vigasztaltam, hogy még hosszabbideig maradok Szumátrán, s bizonyára ismét találkozunk. Ezután szívélyes búcsútvettünk egymástól, és egy kis csónakkal átküldött Raffley hajójához.

Nemsokára Mary is megérkezett. Szemlátomást kipihente magát, és még arrais maradt ideje, hogy ruházatát rendbe tegye. Amikor utolsónak Csi isfelkapaszkodott a födélzetre, a létszám teljessé vált.

Néhány perccel éjfél után a Jin finom ívű orrtőkéje az óceán felé fordult, éssuhanva szelte a körülötte fodrozódó hullámokat. Csillagokkal teleszórt, felhőtlen,igazi trópusi éjszaka borult ránk, s alig karnyújtásnyira tőlünk, álmosanhunyorogva emelkedett ki a vízből a hold, fénylő sarlója.

A hajó csakugyan nagyszerű volt: káprázatos pompával berendezett, célszerűjármű, amelynek a legrejtettebb zugát is átgondoltan tervezték meg. Az áramotgépek fejlesztették, ezért minden nappali fényben úszott. Álmélkodó sétánk utolsóállomása Raffley kabinja volt. Ide már csak én kísértem el, mert Mary aludni tért,ugyancsak elköszönt Csi is, a kormányzó pedig a födélzet egyik széles heverőjénelnyúlva szívta elmaradhatatlan pipáját.

Sir John kabinja nélkülözött minden fölösleges díszítést. A falakatkönyvszekrények takarták, középen, az ajtóval szemben pedig festmény függött,amely egy gyönyörű nőt ábrázolt. Tüstént ráismertem: ő lehetett a modellje azorrtokét díszítő szobornak is. A barátom észrevette, hogy nagy hatást tesz rám akép, és a gyönyörködéstől szóhoz sem tudok jutni.

- Ő az igazi! - jegyezte meg kedvesen.Sokáig álltunk még, szótlanul csodálva a festményt. Végül az asztal melletti

egyik székre mutatott, majd italt hozott, és ő is leült.Sietve ragadtam meg az alkalmat, ugyanis barátom alig tudott valamit a

hittérítőről és leányáról, továbbá az ifjú kínairól, akit a kormányzó szemmelláthatólag nem teltintett velünk egyenrangúnak. Szerettem volna ezen változtatni,ezért bővebben beszéltem neki mind a hármukról, hangsúlyozva, hogy Csi ősinemesi családból származik, amely jelentős helyet foglal el Kína történelmében éstársadalmi életében. Arra azért vigyáztam, hogy a két kínaival valóismeretségemnek ne fedjem föl minden titkát.

Én viszont megtudtam, hogy Sir Raffley-nek a kormányzó a nagybátyja, akisaját gyermekeként szereti, s ha csak teheti, mindig elkíséri tengeri utazásaira. Jó

75

későre járt, amikor búcsút vettünk egymástól, és nyugovóra tértünk.Ennek ellenére a napfelkelte már az orrfödélzeten talált. A látvány annyira

magával ragadó, hogy sohasem lehet megunni. A nap, izzó korongja lenyűgözőméltósággal emelkedik ki a látóhatár mélyéről, ám az utóbbi már ezt megelőzőenis vörösen lángol. Amikor a nap fölragyog, sugarai végigfutnak az óceánon, és azegymáson átbukó hullámok taréja szikrázó fényözönné forgácsolja szét őket. Eztnem lehet leírni, át kell élni, gyönyörködni kell benne, és soha többé nem felejti elaz ember.

Panjangtól Uleh-leh kikötőjéig a Malakita-szoroson át általában két napig tartaz út. A hajók útba ejtik a katonai támaszpontokat is, szám szerint hármat. A Jinazonban megállás nélkül száguldott célja felé, ezért várható volt, hogy bő egy napalatt megteszi az utat.

Meg kell említenem, hogy a hajó színvonalához illő ellátásban részesültünk.Mindent fölszolgáltak, ami ezen a távoli vidéken beszerezhető volt. Sir Johnmaláj szakácsát különben is kivételes tehetséggel áldotta meg a Teremtő: egyarántkészített nyugati ételeket és indiai, kínai különlegességeket.

Szót kell még ejtenem régi ismerősömről, Tomról, a vén tengeri medvéről.Amikor meglátott, sapkáját a magasba dobva kiáltozott:

- Hip-hip-hurrá! Mister Charley a födélzetén! Micsoda öröm!Régebben födélzetmesterként szolgált egy hadihajón, hosszú-hosszú évekkel

ezelőtt azonban Sir John magához vette. Akkor még a Swallow nevű jachtonhajóztak, a Jin csak később épült. Amikor ez a csodálatos vízi jármű elhagyta asóját, a barátom kinevezte kapitánynak Tomot, aki élt-halt a hajóért, és Sir Johnleghűségesebb, minden tekintetben megbízható, állandó kísérője lett. Én márakkor is ismertem a derék tengerészt, amikor még a Swallow-on szolgált.

Délutánra elnéptelenedett a födélzet. Mindenki igyekezett bepótolni a rövidresikerült éjszaka miatt elmaradt pihenést. Már éppen jómagam is megbarátkoztamaz egyik kényelmes pihenőszékkel, amikor odalépett hozzám Mary, és halkanmegkérdezte:

- Ráér egy kicsit, uram? Menjünk a szalonba, most üres! Ott nyugodtanelbeszélgethetünk.

- Természetesen, Miss Waller - válaszoltam, miközben vágyakozó lemondássalpillantottam az említett székre.

Csakugyan, az ízlésesen berendezett helyiségben senki sem tartózkodott. Atíkfával burkolt falak előtt dúsan kárpitozott pamlagok futottak körbe, előttükpedig több kicsi asztal állt. Az ablakokat sötétítőfüggönyök takarták, ezértodabenn kellemes félhomály uralkodott.

Mary az egyik sarokba mutatott, és mindketten leültünk.- Beszélnem kell apámról! - tört ki hirtelen. - A felületes szemlélő azt hihetné,

hogy gonosz ember, pedig erről szó sincs! Beteg, nagyon beteg, higgye el, kérem!Mindenekelőtt a szellemi állapotára gondolok.

Szavai úgy hangzottak, mint valami segélykiáltás. Nagyon megsajnáltam akétségbeesett leányt, ezért igyekeztem megnyugtatni.

76

- Ne kínozza magát, Miss Waller! - kérleltem. - Minden a legjobb úton halad.Holnap délelőtt megérkezünk a helyszínre, a váltságdíj nálunk van, Mr. Csi pedigfelkészült orvos, érti a szakmáját.

- Igen, önök végtelenül jó emberek. És éppen ezért minden részletet tudniukkell, még a legapróbbat is, hogy úgy vélekedjenek apámról, ahogyan énszeretném! Engedje meg, hogy elbeszéljem önnek a történteket.

- Ha ragaszkodik hozzá, kisasszony... Bár szerintem erről később isbeszélhetnénk, édesapja kiszabadulása és fölgyógyulása után.

- Nem, én most akarom! - türelmetlenkedett, és már el is kezdte.Mit tehettem? Kényelmesen elhelyezkedtem a pamlagon, átrendezve néhány

szabadon heverő párnát, s hallgattam a beszámolót, amelynek lényeges pontjaitvoltaképp már ismertem.

- Amikor édesanyám még élt, apám teljesen más ember volt. Jókedvű, vidám,barátságos. Az emberek szerették, és ő is szívélyesen bánt velük. A haláleset utánazonban megváltozott. Komorrá, szófukarrá vált, és sajátos módon kialakultbenne egyfajta vallási gyűlölködés, amely rövidesen a pogány templomoklerombolásának rögeszméjében csúcsosodott ki. Egyre nehezebben lehetett velebírni. Én ugyan mindent megtettem, és segítettek a barátaink is, ám hasztalan. Otovábbra is önmagával vívódott, egyre inkább befelé fordult, és a zárkózott,gyűlölködő hangulat állandósult nála. Amikor pedig olyan országokba kerültünk,ahol megítélése szerint pogányok éltek, engedett rögeszméjének, és ebbőlrengeteg baj, kellemetlenség származott. Bizonyára emlékszik még, hogy mitörtént a piramisoknál, és a mostani tragédiát is a rögeszméje okozta. Ámmenjünk sorba, az elején kezdem.

Mélyen együtt éreztem ezzel a csaknem még gyermeklánnyal, aki most apjabűnei miatt szenved, iránta érzett szeretete azonban megakadályozza abban, hogyelítélje, sőt: minden erejével, tiszta szívből segíteni akar rajta.

- Mint mondtam már a hotelban - folytatta Mary -, nem maradtunk sokáig KotaRadzsában, hanem útra keltünk. Apám szolgákat fogadott, s nekivágtunk ahegyeknek, annak ellenére, hogy a szállodatulajdonos nyomatékosanfigyelmeztetett bennünket az ott élő, lázongó törzsek fehérek ellenigyűlölködésére. Még az indulásunk napján Kampong városkába értünk. Hosszanelnyúló völgy mélyén fekszik; néhány száz lakója lehet. Barátságosan fogadtakbennünket, és a környék is megtetszett, ezért úgy döntöttünk, hogy ott maradunk.A templom mellett házat béreltünk, berendezkedtünk, és azt hittük, hogy mindenrendben van. Hosszú sétákat tettünk a környéken. Megismerkedtünk a pappal ésszámos helybéli emberrel. Elláttak bennünket minden jóval, étellel, itallal, és asokak által emlegetett veszélynek nyomát sem észleltük. Az egyik alkalommalegyedül indultam el sétálni, mivel apám fejfájásra panaszkodva nem kísért el.Gyanútlanul indultam útnak, hiszen semmi okom sem volt az aggodalomra, pedigakkor már megfogalmazódott benne szörnyű terve.

- Estefelé tértem vissza - folytatta Mary -, és már messziről láttam, hogyvalami rettenetes történt. A házak fölött füst gomolygott, s amint futva

77

közeledtem, már éreztem az égett fa kesernyés szagát. Lélekszakadva rohantam afőtérre, ahol a lakásunk volt. Dermesztő látvány tárult elém. A fáradságosmunkával fölépített, gyönyörű templom, amelynek oldalfalait művészifaragványok díszítették, romokban hevert. Füstölgő zsarátnokhalmaz izzott ahelyén, körülötte pedig feldühödött emberek csoportosultak. Megtudtam, hogyapám gyújtotta föl a szentélyt. Könyvekből, szent iratokból, szertartási ruhákbólmáglyát halmozott föl a farönkökből készült épületben, majd az egészet átkozódószavak kíséretében meggyújtotta. A lángok pillanatok alatt elharapództak, és atemplom fáklyaként égett. Az odarohanó emberek már nem tehettek semmit. Aziszonyú csapás mélységesen lesújtotta őket. Bánatuk azonban elkeseredett dühhéváltozott, és halált kiáltottak a bűntett elkövetőjére.

- Milyen vallásúak a városka lakói? - kérdeztem.- Konfuciusz tanainak követői. Békés természetűek, mint mondtam, ám apám

esztelensége a végsőkig felbőszítette őket. Összeült az öregek tanácsa, ésmegerősítette a nép akaratát: a bűnösnek halállal kell lakolnia vétkéért! Hosszaskönyörgésemre, még inkább a pap közbenjárására, aki úgy láttam, megsajnált,beleegyeztek abba, hogy váltságdíj, méghozzá tizenötezer gulden fejébenszabadon engedik apámat. Azzal a feltétellel, hogy tüstént elutazunk, és sohatöbbé nem térünk vissza arra a vidékre. Engem visszakísértek Kota Radzsába,ahol vonatra szálltam, a kikötőből pedig az első hajóval Panjangba utaztam, atöbbi pedig már ismeretes - fejezte be, szomorúan maga elé hajtva a fejét.

Az élet nehéz pillanatai közé tartozik, amikor valami okosat kellene mondani,ám az ember képtelen rá. Ültünk tehát némán, szótlanul. Ő befejezte, én pedignem tudtam mit elkezdeni.

- Szomorú történet, de bízzunk benne, hogy rövidesen jobbra fordul minden -mondtam, kis idő eltelte után, teljesen fölöslegesen és csillogó szellemetnélkülöző ürességgel.

Azért hálásan emelte rám tekintetét, s láttam, hogy szeme könnyben úszik.Helyzetem reménytelenné vált. Vigasztalnom, biztatnom kellett volna, ám bármitmondok, az banálisan, felületesen hangzik. Mint annyi más férfitársam, én semtudtam egy síró hölggyel mit kezdeni. Beláttam, hogy az érzelmekkel nemboldogulok, ezért inkább a teendők felé fordultam.

- Megengedi, kisasszony, hogy a többieket is megismertessem a részletekkel? -kérdeztem tőle.

- Szükségesnek tartja?- Föltétlenül! Udvariatlanság lenne részünkről, ha nem tennénk meg. Társaink

csakugyan teljes lelkesedéssel, önzetlenül siettek a segítségére, ezért a titkolódzáshálátlanság lenne velük szemben.

- Akkor tegyen úgy, ahogy jónak látja! - sóhajtott, s fáradtan behunyta aszemét.

Elköszöntem tőle, és magára hagytam.Sir Johnt és nagybátyját az orradzón találtam. Mindent elmondtam nekik, amit

jónak láttam. Utánuk Csi következett. A kabinjában üldögélt, és a nyitott ablaknál

78

olvasgatott. Kitörő örömmel fogadott. Meg is értettem. Ő sem szívelte akormányzót, és ha csak tehette, kerülte a vele való találkozást, ezért azutánmagányosan töltötte az idejét.

Amikor mondtam neki, hogy mi járatban vagyok, nyugtalanul kérdezte:- Kapott engedélyt Miss Marytől, uram, hogy tájékoztasson engem erről?- Kifejezetten kért rá! - nyugtattam meg, majd részletesen elmondtam neki

mindent. Amikor a városka templomáról beszéltem, hirtelen közbevágott:- Mohamedánok?- Á, dehogy! - tiltakoztam. - Hiszen tudja ön is, hogy a muszlim lakosság

előnyben részesíti a tengerpartot, a hegyi emberek viszont kivétel nélkülKonfuciusz követői.

- Így talán egyszerűbb lesz! - villant meg a tekintete.- Mire gondol? - lepődtem meg, értetlenül nézve rá.- Nem fontos - legyintett. - Folytassa, kérem!Amikor befejeztem, elköszöntem tőle, és fölmentem Sir Raffley-ékhez az

orrfödélzetre. Elnyúltam mellettük az egyik nyugágyon. Egy ideig mégbeszélgettünk, majd ritkultak a szavak, végül pedig teljesen elmaradtak.

Mély alvásomból Tom kapitány ébresztett föl, nagy garral, azzalfenyegetődzve, hogy kihűl a vacsora.

A szalonban tálaltak. Étkezés után hamar feloszlott a társaság, mindenkiigyekezett a kabinjába. A hajó elcsöndesedett, csalt a gépek monoton dohogásahallatszott, és időnként megvillant a helyzetjelző lámpák fénye. A Jin karcsúorrtőkéje vígan szántotta a hullámokat.

Az égbolton fölragyogtak a csillagok, előbukkant köztük a hold is, és sápadtfénnyel kísérte a födélzetén sétáló őr lépteit.

Reggel, amikor fölmentem a födélzetre, láttam, hogy már elhagytuk TanjongPerlak szirtjét is, és a hajnali köd páráján át kirajzolódtak előttem Szumátraészaknyugati hegyeinek körvonalai.

Uleh-leh kikötője meglehetősen szegényesen festett. A széles móló ugyanmerészen, jókora ívet leírva nyúlt a tengerbe, a homokpadok miatt azonban anagyobb merülésű hajók nem köthettek ki. Kénytelenek voltak a nyílt tengerenhorgonyt vetni, és a hajó és a part között csónakokkal hozták-vitték az árut és azutasokat.

Szerencsére nekünk ilyen gondunk nem volt, hiszen a könnyű felépítésű Jin alegsekélyebb vizű kikötőbe is akadálytalanul behajózhatott. A kihalt kikötőbensemmilyen hajóforgalmat nem észleltünk, és a szárazföldön is csak néhány emberlézengett.

A vámhivatalnok a födélzetre jött. Hamar végzett a formaságokkal. Csak arrakért bennünket, hogy ne vigyünk magunkkal fegyvert a partra, végül azonbanbeleegyezett abba, hogy a revolverek nálunk maradhatnak.

- Miért ilyen fontosak ezek a biztonsági intézkedések? - érdeklődött Csi. - Úgytudjuk, hogy holland katonaság állomásozik Szumátrán, és ők rendes emberek.

- Velük nincs is baj - helyeselt a tisztviselő -, úgyszintén a part menti

79

lakossággal sem. A hegyekben azonban puskaporos a hangulat, könnyen felkeléstörhet ki, s ki tudja, hogy milyen következményekkel járhat! Ezért azután jobb azóvatosság! - tette még hozzá, majd elköszönt tőlünk.

- No, ha ez tudná, hogy mi egyenesen a hegyeidbe készülünk, méghozzákeresztény fogoly kiszabadítására! - dohogott Sir Patrick. - Pénzt ugyan viszünkmagunkkal, ám szerintem elkelne néhány megbízható puska is!

- A meggyőzés eszközével talán többre megyünk! - vélekedett Csi.- Meggyőzés, ugyan! Kikkel akar egyezkedni? Vad, pogány hegylakókkal?

Ravaszság, furfang és pénz kell ide, talán még a váltságdíjon felül is, de azthiszem, el fog dördülni néhány lövés is. Tehát messze nem olyan egyszerű atervünk megvalósítása, mint ahogyan azt egy kínai doktor véli! - mondtafölényesen, ha nem is udvariatlanul.

- Elfogadom a véleményét, mylord - bólintott szerény mosollyal a kínai -, bárén ismerek olyan embert, aki rendelkezik a meggyőzés képességével. A miesetünkben azonban az a fontos, hogy Mr. Waller megmeneküljön, és mielőbbvisszanyerje egészségét. Ennek nem is lesz semmi akadálya, már abban azesetben, ha a fogoly még életben van.

- Látom, ugyancsak bízik magában!- Csak számolok a lehetőségekkel.- Ön szerint nem kell fegyverhez nyúlnunk?- Semmiképpen!- Pénzre azért szükség lesz, a váltságdíjon felül is? - akadékoskodott tovább a

kormányzó.- Talán még a váltságdíjat is megtakaríthatjuk! - válaszolta a fiatal orvos

kizökkenthetetlen nyugalommal.Sir Patricknek viszont elfogyott a türelme. Látszott rajta, hogy ugyancsak

bosszankodik. Ő, a brit kormány megbízottja arra kényszerül, hogy egy kínaivalhuzakodjék! Nevetséges! Bár forrt benne a méreg, hűvös udvariassággal folytatta:

- Ön tehát azt állítja, hogy erőszak nélkül kiszabadíthatjuk a hittérítőt, sőt, méga váltságdíjat is megtakaríthatjuk?

- Pontosan, mylord!- Esetleg mindezt a mi közreműködésünk nélkül?- Én ezt nem mondtam - tiltakozott a doktor -, ám ha már ön kiejtette a száján,

elfogadom.- Ide figyeljen, jóember! Én nem tudom, hogy ön kínai vagy mongol, vagy

milyen más nációhoz tartozik, ám úgy látom, gúnyt tíz belőlem! Hanem hagentleman, akkor tartja a szavát, és kijelentését fogadással is megerősíti!

- Természetesen, mylord! - egyezett bele készséggel az ifjú. - Ahogy óhajtja.A beszélgetés már az utcán folyt. Úgy döntöttünk ugyanis, hogy mielőtt

elindulnánk a hegyekbe, megtekintjük a várost. Sir John, Miss Waller és jómagamkissé lemaradtunk hevesen vitatkozó két társunktól. A barátom halkan így szólthozzám:

- Előfordulhat, Charley, hogy az ön ismerőse tréfát űz a nagybátyámból?

80

- Elképzelhetetlen, sir!- Akkor ajánlok egy fogadást, mert látom, hogy kedveli ezt a fiatalembert.

Biztos vagyok ugyanis abban, hogy Sir Patrick jelentős összeget tesz meg tétnek.Jól ismerem. Ha ilyen felbőszültén fogad, nem ismer határt.

- Már többször próbált rávenni engem valamilyen fogadásra, mylord, ám ezidáig eredménytelenül. Nem látom be, hogy miért éppen most kellenemegváltoztatni az elveimet.

- Mert védeni akarja a doktorunkat. Én csak lehetőséget adok!- Mire gondol voltaképp?- Állítom, hogy Mr. Csi nem tudja majd összeszedni a kívánt összeget.- Én pedig biztos vagyok az ellenkezőjében, tehát máris megnyertem a

fogadást.- Ohó, Charley! Előbb nyilatkozzék: kötélnek áll-e, vagy sem? Azután

határozzuk meg az összeget, ám ezt önre bízom. Mondjon egy számot, nékemmindegy, hogy mekkorát.

- Rendben van - bólintottam. - Fogadjunk. Pénzről azonban szó sem lehet!Legyen a tét az, hogy amelyikünk veszít, az lemond kedvenc szenvedélyéről.Nevezetesen ön, sir, nem fogadhat többé, én pedig ezen túl nem gyújthatok rá.Higgye el, ez legalább akkora áldozat részemről! Áll az alku?

- Kolosszális ötlet! Charley, megváltoztatom az önről alkotott véleményemet.Ha fogad, még ha ilyen különös téttel is, akkor már teljes értékű, hibátlangentleman!

Még folytatta volna, ám a kormányzó hátraszólt, s egy vendéglőre mutatott,amelyhez lombok árnyékolta terasz is tartozott.

- Ide betérünk, uraim! - jelentette ki. - Oly sok kérdést meg kell beszélnünk,többek közt a Mr. Csi-vel való fogadást.

Helyet foglaltunk az egyik sarokasztalnál, és limonádét rendeltünk. Amikor apincér eltávozott, Sir Patrick már folytatta is kedvenc témáját:

- Meg kell határoznunk a tét nagyságát, doktor úr! - fordult a kínaihoz.- Kérem, mylord, a fogadás eme részét átengedem önnek.- A pokolba is! - háborgott a kormányzó. - Nekem, az angol helytartónak

előnyt ad egy kínai?! Mibe nem kever engem ez a kaland?! Ám legyen! Az elsőajánlatom száz font!

- Ön dönt, felőlem lehet több is! - mondta mosolyogva Csi. Sir Patrick mostmár csakugyan felbőszült.

- Ötszáz! - kiáltotta haragosan, majd látva a másik arcán a változatlan mosolyt,hozzátette: - Ezer!

Csi fölállt, meghajtotta magát, majd szó nélkül visszaült a helyére.- Rendben van - mondta a kormányzó. - Charley, ön lesz a pénztáros! Most

átadjuk önnek a szóban forgó összeget.Zsebéből vaskos pénztárcát húzott elő, s számolgatva rakosgatta a

bankjegyeket az asztalra. Nagy bosszúságára csak ötszáz font körüli összegettudott összeszedni. Megkérte Sir Johnt, hogy segítse ki, nála azonban csak

81

hitellevél volt és némi aprópénz. Végül hozzám fordult, én azonban nevetvehárítottam el, mondván, hogy még életemben nem láttam ennyi pénzt egyszerre.Végül úgy döntött, hogy elküld egy szolgát a hajóra pénzért, ám ekkor Csiközbeszólt:

- Talán nem lesz rá szükség, mylord - mondta szerényen. Előhúzta bőrtárcáját,és négy darab ötszáz fontos bankjegyet vett ki belőle.

- Kérem, mylord, fogadja el! - szólt kedvesen a kormányzóhoz. - Amintlehetősége adódik, majd rendezi tartozását. - Azzal átadta nekem a kétezer fontot.

A két angol, de még Mary is ámulva nézte a kínait, aki nem törődött azzal,hogy micsoda felfordulást okozott. Először Sir John vett erőt magán, és harsánynevetésben tört ki.

- Mi van ezen kacagnivaló? - méltatlankodott a kormányzó. - Doktorunkegyetlen röpke óra alatt kétszer pipált le, és ha így folytatja, fölül kell vizsgálnomhonfitársairól alkotott véleményemet.

- Kezdheted is, bácsikám! - nevetett tovább Sir Raffley. - Ugyanis derékbarátunk, mert ha megengedi, ezután már csak így nevezem, ezzel a tettévelelérte, hogy elveszítettem életem egyik legjelentősebb fogadását.

- Ezt nem értem! - ámult el Sir Patrick. - Ám mielőtt megmagyaráznád, John,engedd meg, hogy köszönetet mondjak ennek a derék úriembernek, aki ilyenszívélyesen kisegített zavaromból.

Fölállt, és kezet nyújtott Csinek, aki szintén állva viszonozta a kedvességet.Kétségtelen, hogy korábban ellentét feszült köztük, hiszen az angol fölényes,lekezelő módon bánt a kínaival, ennek azonban most már nyoma sem maradt. Kétférfi nézett szembe egymással, és bár jelentős korkülönbség volt köztük, abbanbiztosak lehettünk, hogy ha még nem is lettek barátok, de már becsülték egymást.

- Nos, folytasd, John! - ült vissza Sir Patrick a helyére.- Nincs sok mondanivalóm - vette át ismét a szót a barátom. - Csupán annyi,

hogy ez volt életem utolsó fogadása.- Ezt hogyan érted? - hökkent meg a kormányzó.- Charley barátom tőrbe csalt, méghozzá ravasz módon, előre megfontolt

szándékkal. Én pedig úgy belesétáltam a csapdájába, mint valami kisgyermek.- Most már csakugyan magyarázd meg! - türelmetlenkedett a rokon.Sir John elbeszélte fogadásunk történetét, hol mosolyogva, hol bosszankodva.

A többiek lelkes odaadással hallgatták. Amikor befejezte, a kormányzó töprengveszólalt meg:

- Voltaképp nem is volt rossz ötlet Charley barátunktól. Lehetséges, hogy én isfontolóra veszem a dolgot.

- A legsiralmasabb az egész dologban az - panaszkodott komikuskétségbeeséssel Sir Raffley -, hogy valamelyik könyvében még képes leszmegírni az esetet.

Mary, aki eddig meg sem szólalt, fölkapta a fejét, és csodálkozva kérdezte:- Ön író? Miért hallgatta el ezt eddig?Mit mondhattam volna? Ha sokat beszélek, végül még fény derül a vers

82

keletkezésére is. Szerencsére Sir Patrick a segítségemre sietett:- Tudja, Miss Waller, Charley barátunk elsősorban utazó, és csak élményeit

foglalja írásba. Igaz, néhány könyvét magam is szívesen tartom odahaza, a házikönyvtáramban.

- Én pedig már azt hittem - mondta a leány -, hogy ő a kedvenc német íróm,Kari May.

A két. angol úr bizonyára fölmérte szorult helyzetemet, és rájött, hogy nincsszándékomban felfedni személyemet, mert szólították a pincért, és rendeztük aszámlát.

Visszatértünk a hajóra, és összeszedtük a dolgainkat, Sir Raffley pedigmegbeszélt mindent a kapitánnyal, Tómmal. Ezután kimentünk a vasútállomásra,és vonatra szálltunk. Az utazás olyan unalmasan és eseménytelenül zajlott le,hogy kár is rá szót vesztegetni.

Amikor megérkeztünk Kota Radzsába, Sir Patrick elvált tőlünk, hogyfölkeresse a helyi kormányzót, mi pedig a Hotel Rosenbergbe indultunk.

A főtér szélén állt, jókora vegyeskereskedés társaságában.Amikor szobákat nyittatunk, a portás vaskos borítékot adott át Marynek, amely

Panjangból érkezett a nevére. Amikor kíváncsian kibontotta, az emlékkönyvekerült elő belőle, rövid levél kíséretében. Elolvasta, és közben arca mosolyraderült.

- Régi ismerősünk, Gardner professzor küldte - magyarázta, miközben azegészet a táskájába tette.

A szolgák fölvitték a poggyászt a szobákba, mi pedig leültünk a széles,árnyékos teraszra, és üdítőt rendeltünk. Mivel már későre járt, úgy határoztunk,hogy másnap korán reggel látunk hozzá tennivalóinkhoz. Ezért azután kedélyesbeszélgetéssel ütöttük agyon az időt.

Mary elővette táskájából a levelet meg az emlékkönyvet, és az utóbbibólkisvártatva előkerült az a halványkék árnyalatú, négyrét összehajtott lap, amelyretüstént ráismertem. Még Kairóban sodorta le a szél az erkélyemről, majdPanjangban vettem ismét a kezembe, és kiegészítettem a verset. Kíváncsianvártam, mikor fedezi fel benne a változást.

- Ez a papír különös módon került hozzám Egyiptomban - hajtogatta szét alapot.

Csodálkozva nézte a meghosszabbodott verset, majd fejét csóválva jegyeztemeg:

- Különös! Meg mernék esküdni rá, hogy amikor megtaláltam, még csak négysorból állt!

- Pedig csodák nincsenek! - mondtam. - De mutassa, kérem! Hiszen ha valakifolytatta volna, az az első látásra kiderülj

Átvettem a papírt, és nagy műgonddal tanulmányozni kezdtem, persze csak alátszat kedvéért, hiszen kívülről tudtam a verset. Kis idő múlva ezekkel aszavakkal adtam vissza a leánynak:

- Téved, kisasszony, egészen bizonyos. Nézze, kérem! Egyezik az írás, a tinta,

83

és ha figyelmesen elolvassuk a verset, látni való, hogy egységes a hangulata, amondanivalója. Minden szava a szeretetről beszél, fohászra buzdít, és a Megváltóéletével mutat példát hitünk terjesztésére.

- Igen, bizonyára rosszul emlékszem - hajtogatta ismét össze a lapot. -Gondosan megőrzöm, mert el sem hiszi, hogy milyen hatással volt apámra ez avers, amely nem beszél erőszakról, rombolásról, pogányokról, hanem csak azemberiséget átfogó szeretetről és békéről. Ugyan sikerül-e valaha ismegszereznem a teljes költeményt, vagy meg kell elégednem ezzel a töredékkel?- sóhajtott föl.

Mondhattam volna néhány biztató szót, hiszen a vers már csaknem készenlapult írásaim között, ám úgy döntöttem, hogy inkább majd kellemes meglepetéstszerzek vele.

Közben megérkezett Sir Patrick. Örömmel újságolta, hogy a városban működőholland kollégája szívélyesen fogadta, és támogatásáról biztosította ügyünket,nem hallgatva el azonban aggályait sem, hiszen szerinte a zárkózott hegyiemberekkel a legtöbb esetben még a hatóságok sem boldogulnak.

Sir Patrick viselkedése alapvetően megváltozott Csivel szemben. Szavaibóleltűnt a bántó fölény, és sokkal előzékenyebb, udvariasabb lett. A doktormindebből látszólag semmit sem vett észre. Szerényen mosolyogva ült a helyén.Bármiről beszélgettünk, szívesen bekapcsolódott, ám ő sohasem kezdeményezettúj témát.

Társalgás közben egy maláj lépett az asztalunkhoz, és Mary felé nyújtva,gyönyörű virágcsokrot ajánlott megvételre. Ezen a vidéken ez megszokott dolog,ezért a leány kedves mosollyal nyúlt érte, én pedig néhány pénzérmét nyomtam afickó markába. A maláj mélyen meghajolt, és a csokrot egy fél kókuszhéjkíséretében egyetlen szó nélkül letette Miss Waller elé.

Először a kormányzó vette észre, és a kezébe véve nézegetni kezdte. Majdbizonyára eszébe jutott, hogy Mary korábban elmondta: apja fogvatartóitól félkókuszdióhéjat kapott azonosításul. Elkérte a leánynál lévőt, és a két darabotösszerakta. Pontosan illeszkedtek egymáshoz.

- Beszélsz angolul? - kérdezte az asztalunknál ácsorgó malájtól.- Amennyire szükséges, igen, uram! - válaszolta merész pillantással a férfi.- Ha akarom, elfogatlak, és börtönbe csukatlak!- Nem érne el vele semmit, uram! Én rövidesen kiszabadulnék, viszont a

foglyunk a halálával fizetne érte.Sir Patrick ekkor Csihez fordult:- Nos, doktor, átengedjük önnek a terepet, és várjuk az ígért csodát!- Nem kell kapkodni - mondta a kínai. - Beszélgessünk még egy kicsit a

hírnökkel. Talán ön, Mylord? - nézett Sir Johnra.- Ismered ezt a hölgyet? - vette át a szót a barátom. - Honnan értesültél róla,

hogy már itt vagyunk?- Ismerem, ő a leánya annak a gonosz fehérnek, aki fölgyújtotta a

templomunkat. Részt vett a főnökök tanácskozásán, és őt küldtük el a

84

váltságdíjért - válaszolta minden tartózkodás nélkül a maláj. - Amióta elment,egyfolytában figyeltem Uleh-lehben a kikötőt. Láttam, hogy horgonyt vet ahajójuk, majd vonatra szállnak. Észrevétlenül követtem önöket ide, a szállodába.Azt is tudom, hogy az angol úr a város kormányzójánál járt. Bizonyára segítségetkért tőle, ám fölöslegesen fáradozott, mert a mi dolgainkba nem avatkozhat belesenki sem.

- Hol rejtegetitek a foglyot, és milyen az egészségi állapota?- Nagyon beteg. Vágyakozik a leánya után, s mi nyomban ide hozzuk, ha

megkapjuk a váltságdíjat. A rejtekhelyről nem beszélhetek.- Előbb látni akarjuk, csak azután fizetünk!- Az nem lehetséges! A főnökök megparancsolták nekem, hogy más egyezséget

nem köthetek. Átveszem a pénzt, és ha egyetlen gulden sem hiányzik belőle,akkor visszamegyek Kampongba, átadom nekik, önök pedig rövidesenviszontláthatják a foglyot.

- Akkor veled megyünk, és magunkkal visszük a váltságdíjat! - próbálkozotttovább Sir Raffley.

- Megtiltották, hogy bárkit is magammal vigyek! - jelentette ki a maláj. -Eleget mondtam, többre nincs szükség! Döntsenek! Tíz percig várok, azutánelmegyek, a fogoly pedig meghal!

Büszke tartással meghajolt, és a terasz egyik távoli sarkába húzódott. Arabburnuszhoz hasonló bő szorongót viselt, és a kezét mindvégig alatta tartotta,bizonyára görbe késének nyelét szorongatva, hogy ha esetleg védekezésrekényszerülne.

Láttam Maryn, hogy gyötri az aggodalom, de hallgatott.- Nincs mit tennünk: engednünk kell a fickó követelésének! - vélekedett Sir

John. - Fizetnünk kell, ha nem akarjuk még nagyobb veszélybe sodorni Mr.Wallert.

- Átkozott helyzet! - bosszankodott a kormányzó. - Ki vagyunk szolgáltatva afickónak, és ahogy elnézem, ez csakugyan képes tíz perc múlva itthagynibennünket. Lecsukassam? Azzal talán időt nyernénk. Mondjon már valamit,Charley, az Ördögbe is! Önnek mindig vannak ötletei, most pedig csak hallgat!

- Hagyatkozzunk Mr. Csire! - vontam vállat. - Őt eddig még nem hagytukszóhoz jutni.

- Megengedi, mylord? - érdeklődött kedvesen a kínai.- Hogy a pokolba ne! - heveskedett Sir Patrick. - Csak csináljon már valamit!

Mindjárt letelik a kitűzött idő!- Előrebocsátom, hogy nem készülök semmiféle csodára. Igaz, már korábban

bizakodni kezdtem, hogy Mr. Waller váltságdíj nélkül is visszanyerhetiszabadságát, és most ezt a kókuszhéjat látva, reménykedésem bizonyossággá vált.Éppen ezért kérdezem: itt maradunk továbbra is a Hotel Rosenbergben? Fogvatartóiknak ugyanis tudniuk kell, hogy hová hozzák a nagybeteget.

- Természetesen - válaszolta türelmetlenül a kormányzó -, de tör...- Igen, mylord, kezdetüket veszik az események, méghozzá tüstént! - mondta a

85

doktor.Magához intette a maláj küldöncöt, akinek arcán látszott, hogy elzárkózik

minden egyezkedés elől.- A kettévágott kókuszhéjon három szót olvastam - kezdte Csi. - Tudod, mik

azok?- E nélkül hogy bízhattak volna rám ilyen fontos küldetést? - kérdezett vissza

önérzetesen a fickó.- Ha máshol látod ezt a három szót, akkor is föl tudod ismerni?- Furcsa dolgokat kérdezel, uram! Természetesen!- Akkor nézz ide! - mondta a kínai, és tárcájából névjegy formájú kártyát vett

elő, s átadta a hírnöknek.A maláj nézegette, és amikor megfordította, arca megenyhült, mosoly suhant át

rajta. Tekintete mélységes tisztelettel telt meg. Megragadta a fiatalember kezét, ésmély meghajlással a homlokához szorította.

- A fiatal szahib! A jótevőnk, akinek nevét nap, mint nap imáinkba foglaljuk!Mily szerencse, hogy én láthattalak meg elsőként! Közöld óhajodat, és nyombanteljesülni fog!

- Fogd ezt a kártyát, és vidd el a főnökeidnek! Ők majd szabadon engedik azidegen foglyot. Hozzátok őt ide, ebbe a hotelba! Körültekintően, óvatosanbánjatok vele, mert nagyon beteg! És főképp az őt megillető tisztelettel, mertszülőhazájában nagy méltóságot tölt be!

A maláj ismételten meghajolt, és így válaszolt:- Városunk két óra járásnyira van innen, de én futok. A fehér urat hordszékben

hozzuk, mert nem képes járni. Óvatosan bánunk vele, ahogyan kérted, szahib,noha gonosz ember, és az ellenségünk!

- Sem egyik, sem másik! - jelentette ki komoly arccal Csi. - Súlyos beteg, tettétlázas állapotban követte el, ezért nem tartozik felelősséggel érte. Semmivé válik,beleveszik a feledés homályába, a ti cselekedetetek viszont fényesen tündököl,amikor bosszúállás helyett megbocsátotok neki, szabadon engeditek, éslehetőséget adtok így a gyógyulásra.

A maláj ismételten meghajolt, majd magunkra hagyott bennünket.Kis társaságunk teljesen elhűlt a jelenet láttán. A két angol úgy bámult a

kínaira, mint valami csodabogárra, és a megdöbbenéstől szóhoz sem jutottak. Énsejtettem, hogy fiatal barátunk valami különleges lehetőséggel rendelkezik, ilyeneredményre azonban nem számíthattam. Ezért azután hallgattam én is. Ahölgyekre viszont annál kevésbé jellemző, hogy érzéseiket sokáig magukbafojtanák, és helyzetfelismerő képességük, reagáló készségük különben is messzemegelőzi a férfiakét. Így történt ez most is.

Alig tűnt el a maláj, Mary fölugrott, és örömteli sikollyal az ifjú kínai nyakábaborult. Átölelte, és hálától átfűtött szavakat rebegett, amelyeket senki sem értett,ám mégis kifejezték azt a mérhetetlen boldogságot, amely eltöltötte a leány szívét.Végül is Csi kiszabadult a számára bizonyára nagyon is kellemes szorításból, aleány pedig vörösen lángoló arccal visszahuppant a székére, és lesütött szemével

86

azt jelezte, hogy ő a nap hátralévő részében talán már meg sem szólal többé.Az érzelmek ilyen viharos, mindamellett bájos kitörésének hatása az ifjún is

meglátszott. Ő is az asztal lapját kutatta tekintetével, noha ott az égvilágonsemmiféle látnivaló nem akadt.

Valamennyien megnyugodtunk. A ránk váró feladat nehézségének súlya egycsapásra szertefoszlott. Mert ha nem is beszéltünk róla, főleg Mary előtt, tudtuk,hogy a fogoly kiszabadítása keserves dolog. Szerencsére a dolog legnehezebbrészén túljutottunk.

- Mr. Csi - emelkedett föl székéről Sir Patrick -, ön figyelemre méltó ember!John az imént már a barátjának nevezte. Engedje meg, hogy én is a barátaim közttarthassam számon! - mondta, és kezet nyújtott a fiatalembernek.

A kínai látható örömmel ragadta meg a feléje nyújtott jobbot.- Meg is pecsételjük új keletű barátságunkat - folytatta a kormányzó. -

Mihelyst visszatérünk a hajóra, meghívom önt egy hangulatos füstölésre,méghozzá a pipagyűjteményem legszebb darabjával, amelyet önnek fogokajándékozni.

- Szeretném hangsúlyozni a dolog jelentőségét, Mr. Csi - szólalt meg Raffley. -Sir Patrick ugyanis eddig még senkinek sem ajándékozott pipát.

A fiatalember nem válaszolt, hanem csak meghajolt a kormányzó felé.- De mondja már, barátom - folytatta Sir John -, mi ez az egész? Egyetlen

kártyával megszelídítette ezt a vad hegyi oroszlánt, olyannyira, hogy valóságoskezes báránnyá változott. Valami titokzatos hatalommal bír fölöttük? Vagyegyszerűen még manapság is vannak csodák? Kérem, magyarázza meg, mertvalamennyiünket kínozza a kíváncsiság!

- Sem egyik, sem másik, Sir Raffley - válaszolt mosolyogva Csi. - Apámmalhosszabb ideig éltünk Európában. Megismerkedtünk olyan szervezetekkel,amelyek az emberiség békéjét tűzték ki maguk elé célnak. Írók, költők, művészek,tudósok, ám gyakran még államférfiak is találhatóak soraikban. Megtetszettmunkálkodásuk, és amikor hazatértünk, Kínában is alakítottunk egy hasonlótársaságot. Ma már a szervezet óriási, és jelentős befolyással rendelkezik amindennapi életben. A kártya pedig nem valami közönséges névjegy - mondta, éselővett a tárcájából egy másikat, majd így folytatta:

- Nézzék, három szót rajzoltak rá tussal - adta körbe. - Ezek a következő:Shen, Ti és Ho. Jelentésük: emberiesség, testvéri szeretet, béke. Ilyen kártyávalcsak a szervezet vezetői rendelkeznek, ám minden tag ismeri. Ezért igazoltammagam én is vele.

- Jó, jó, ám amit elmondott, az Kínára érvényes, mi viszont Szumátránvagyunk - vitatkozott Sir Patrick. - Ennek ellenére a kártya káprázatosanbetöltötte a feladatát. Erre is ad magyarázatot?

- Természetesen. Egyszer apámmal meglátogattuk ezt a szigetet. MintKonfuciusz követőit, fölkerestük a hegyekben élő maláj törzseket is. Láttuknyomorúságos helyzetüket, kiszolgáltatottságukat, szegénységüket. Elhatároztuk,hogy megpróbálunk segíteni rajtuk. Apám nagyon jó kapcsolatokat ápol a

87

hollandokkal, én pedig a mohamedán lakosságot kerestem fel. Fáradozásunkvégül sikerrel járt. Igaz, még csak egy hosszú folyamat elején tartunk, de mármutatkoznak sikerek, jó irányban haladunk. A hegyi népek az óta nagyontisztelnek, szeretnek, és feltétlen jótevőjükként fogadnak el bennünket. És szintevalamennyien tagjai a „Shen” szervezetnek. Ez tehát a történetem, mylord, sbeláthatják, hogy szó sincs itt csodáról, titokról, természetfeletti adottságokról.

Ekkor Mary elköszönt tőlünk, mondván, hogy előkészíti a szobát apjaérkezésére. A doktor készséggel ajánlkozott, hogy segít neki, és a leány bájosmosollyal beleegyezett. Már éppen elindultak, amikor Miss Waller váratlanulmegtorpant. Felénk fordult, és arcán szomorkás mosollyal így szólt:

- Mr. Csi - ragadta meg az ifjú mindkét kezét -, apám nagy bűnt követett el, ésjelentős kárt okozott a városkának. Bár tudom, hogy ezek az emberek büszkék,ám ön nagy befolyással van rájuk, ezért megkérem: juttassa el hozzájuk aváltságdíj összegét, csak ne ezzel a megnevezéssel, hanem adományként.Szeretnénk jóvátenni valamit az okozott kárból, hogy ezzel is segítsük az újtemplom felépítését. Ne tekintsék alamizsnának, hanem békejobbnak, amelyet ígynyújtunk feléjük, hogy testvéri szeretetben kapcsoljon össze bennünket.

A doktor nem tehetett mást: ajkához emelte a törékeny ujjakat, mi pedigámulva néztük őket. Mind a hárman arra gondoltunk, hogy a két fiataltalálkozásában talán egymásra talál a távoli Kelet és a sok esetben rigolyás,összeférhetetlen Nyugat...

3.

Egy pogány lelkipásztor

Mary a kertben sétált, nyugtalanul várva apja érkezését. Csi fölment aszobájába, én pedig a két angollal a teraszon üldögéltem, nem kevesebbtürelmetlenséggel várva a végkifejletet.

Sir Raffley úti élményeiről beszélt, és kérdezősködött, hogy merre jártamelválásunk óta. Beszélgettünk tehát, ám voltaképp alig figyeltünk arra, hogy amásik mit mond, mert szemünk a hegyekbe vezető utat kutatta. Sir Patrick aligvett részt a társalgásban, csak ritkán hagyta el egy-egy odavetett szó az ajkát.Látszott rajta, hogy erősen töpreng valamin.

- A pokolba ezzel a két fickóval! - tört ki hirtelen, majd fölállt, és járkálnikezdett.

- Kikre gondolsz, bácsikám? - érdeklődött Sir John.- Omarra és erre a rejtélyes Csire! - válaszolta a kormányzó. - Olyan

előzékenyek, udvariasan bánnak velem, hogy egyetlen zokszavam sem lehet, ámúgy érzem: a hátam mögött nevetnek rajtam.

88

- Hibát követ el, mylord, méghozzá nagyot! - mondtam rosszallóan. - Éppenerről a két emberről nem tételezhetünk fel efféle alattomos viselkedést, hiszentermészetük ennek pontosan az ellenkezője. Ha úgy érzik, hogy igazuk van, aztőszintén megmondják, legyen szavuk bántó, vagy sem, ám az alattomos, sunyiviselkedés távol áll tőlük.

- Félreértett, Charley! - sietett módosítani iménti kijelentését. - Nem tettekregondolok, hanem az egyéniségükre. Ön nem erre a végkövetkeztetésre jutna, haunos-untalan fölébe kerekedne valaki? Nézzük ezt a szamárhajcsárt! Öntudatos,büszke, mint valami angol earl, amellett jószívű, kedves fickó. Meg kellmondanom, hogy nagyon kedvelem. A másik ez a kínai orvos. Honnan jött, hovákészül? Nem tudunk róla semmit. Arcán a letörölhetetlen kedves mosoly;történjék bármi, az ő kedvessége, udvariassága rendíthetetlen. Mindig előttem járegy lépéssel, és lassan már fölnézek rá. Én, az angol kormányzó, a Lordokházának tagja, akinek több mint ötszáz éves a családfája! Nem érzi, hogy milyenrettenetes ez? Helyettem Sir Raffley válaszolt, hangosan nevetve:

- Bácsikám, miket hallok tőled?! Bámulatot vált ki belőled egy arab és egykínai! Ha így haladunk, régi világunk a feje tetejére áll!

- Nevess csak, John! - szólt rosszallóan Sir Patrick. - Nem értesz semmit!Ennek az Omarnak nem számít a másik ember bőrszíne, rangja, méltósága, az őszemében mindez nem jelent semmit. Egyetlen személyt fogad el urának: az őszidijét, Charley barátunkat, ám őt is csak azért, mert szereti. Minket, közönségesföldi halandókat viszont jó, ha egyenrangúnak tart, ám attól tartok, hogy ez márkitüntetésszámba megy nála.

- Más oldalról kellene megközelítenie a dolgot, mylord! - keltem a szolgámvédelmére. - Ő csupán Önérzetes, ehhez az érzéshez pedig minden embernekmegvan a joga, legyen az gróf vagy tehénpásztor. Ám ha ez nem az egyéncselekedeteiből táplálkozik, hanem csak gőgös büszkeség, akkor talán alegcsúnyább jellemvonásnak lehet nevezni. Sejjid Omarnak azonban van rá oka,hogy önérzetes legyen. Szegény, mint a templom egere, nem is akarmeggazdagodni, nem érdekli a pénz, viszont emberséges, tetteit a jóság irányítja,rosszat pedig csak akaratán kívül követ el. Nincs rangja, vagyona, viszont emberiméltóságát a jóságba, nemességbe vetett hite támasztja alá.

- Érdekes dolgokat mond, Charley - dörmögte a kormányzó -, ám ezt a kínaidoktort már ön sem tudja elintézni ilyen könnyedén. Mert ez a Csi kétségtelenültanult, művelt, gazdag ember, aki rendkívüli hatalommal bír ezen a vidéken, ésfeltehetően még ennél is nagyobbal hazájában, Kínában. Ennek ellenére sokbanhasonlít az ön szolgájára, még ha más is a bőre színe, és fölényes mosollyal kísériminden tettét. Ezt fűzze egy csokorba, ha tudja!

- Lehetetlent kíván tőlem, mylord! - válaszoltam komoly képpel. - Hisz aligismerem jobban ezt a fiatalembert önnél. Azt is csak Panjangban tudtam meg,hogy orvos. Egyébként az ön megállapításai helytállóak. Csupán azzalegészíteném ki őket, hogy nekem volt szerencsém találkozni az apjával is, akirőlmegtudtam, ne kérdezze, hogyan: első osztályú mandarin, méghozzá a császár

89

közvetlen bizalmasainak köréből, tehát civil, ezért nagyobb hatalommalrendelkezik, mint a hasonló rangú katonai méltóságok. Ám semmi rosszat neföltételezzen róla: ő is mindenkor udvarias, és ezen a ponton rokonlélek az énOmarommal, mert tetteit mindig az emberi humánum, a szeretet vezérli, csak az őszemélye mögött felsorakozik a szellem, a tudás, a vagyon és a hatalom. Mégannyit tennék hozzá, hogy Mr. Csiről csak akkor tudhatunk meg többet, ha jobbanmegismerjük.

- Hihetően hangzik, amit mond, Charley - ismerte el Sir Patrick. - Remélem,hogy úgy lesz minden, ahogy ön mondja. Egyelőre viszont csak azt látom, hogyők ketten nem törődnek származással, nemzetiséggel, vallással és bármivel, ami aszületése után csapódik az emberhez, hanem csupán egyet akarnak, s ez az alapjaa viselkedésüket, tetteiket tápláló öntudatnak: megmaradni embernek, egyénnek,aki belső énje révén az üres külsőségekkel fölcicomázott társai fölé emelkedik.Ezért, kedves John, én sem leszek többé lord, a Brit Nemzetközösségkormányzója, hanem jószerint csak a te nagybácsikád, egy idős ember, aki szerettéged, s azt akarja, hogy őt is kedveljék az emberek.

Sir Raffley fölugrott, a nagybátyjához lépett, átölelte, és mély meghatottsággalmondta:

- Bácsikám, te jó öreg, mindenkinél aranyosabb nagybácsi! Te már csakmegmaradsz brit főnemesnek, helytartónak, mert ezek a te kiérdemelt címeid, ámha ezek mellett még ember is tudsz lenni, az már maga a csoda!

- Csönd! - intette le Sir Patrick. - Zajt hallok az utcáról! Csakugyan, időnkéntkiáltozás, örömteli ujjongás hangzott föl, egyre jobban erősödve. A korláthozmentünk. Mary éppen akkor szaladt ki a hotelból, hogy az érkezők elé siessen.

Négy izmos maláj közeledett a szálloda felé, óvatosan lépkedve, vállukonkönnyű szerkezetű hordszékkel, amelyben bizonyára a beteg hittérítő feküdt.Mögöttük további bennszülöttek haladtak, csomagokat cipelve. Mint későbbmegtudtuk, Waller és Mary ott maradt holmijait hozták, sőt, még a lakosságtólkapott ajándékokról sem feledkeztek meg. A sort az a küldönc zárta, akivelkorábban beszéltünk.

A csoport előtt délceg, büszke tartású aggastyán haladt, akin mintha nem fogottvolna az évek múlása. Tömött, ezüstfehér haja a vállára omlott. Egyszerűruházatot viselt: lenvászonból készült köpenyt, derekán kötélszerű övvel átkötve.Sima, ránctalan arcán komolyság tükröződött, ugyanakkor megmagyarázhatatlankedvesség, szelídség ömlött el rajta. Egész lényén látszott, hogy megszokta afeléje irányuló tiszteletet, mindazonáltal nem keltett dölyfös, gőgös hatást.

Ez a pap sietett Miss Waller segítségére, amikor apját az öregek tanácsa halálraítélte.

Mi is elébük siettünk az utcára. Mary éppen akkor ért oda a gyaloghintóhoz, sfélrehúzta az ajtót takaró függönyt, hogy üdvözölje apját. Waller azonbaneszméletlen volt. Behunyt szemmel, elnyúlva hevert az ülésen, és akadozva,szaggatottan lélegzett. Most Csi lépett oda hozzá, és amennyire a körülményekengedték, megvizsgálta.

90

- Nyugodjék meg, Miss Waller - mondta kis idő múlva. - Édesapja él, csakgyönge, végtelenül gyönge. Tüstént felvisszük a szobába, hogy mielőbb ágybakerüljön. Teljes nyugalomra van szüksége.

Mondott még valamit malájul a hordszékvivőknek, mire azok óvatosankiemelték a hittérítőt, és - Mary után lépkedve - elindultak vele a szobájába.

A doktor még maradt, hogy néhány szót váltson a pappal.- Küldöncöd ismeri a Shen hármas szavát - kezdte. - Föltételezem, hogy te is!- Eljöttem volna, ha másképp lenne? - kérdezte csodálkozva. - Nemcsak azokat

ismerem, hanem téged is, és főleg atyádat, akinek köszönhetjük, hogy a szervezettagjai lehetünk. Több társammal együtt minket választott ki elsőként, hogyhazádba, Kantonba küldjön tanulni. Mily öröm számunkra, hogy nagy tanítónk,önzetlen segítőnk fiát itt üdvözölhetjük Kota Radzsában! Közöld óhajaidat, ésvalamennyien rendelkezésedre állunk!

- Köszönöm, hogy tetteitekben a Shen eszmeisége vezérelt benneteket. Amikorhazatérek, az első dolgom lesz, hogy ezt elújságoljam apámnak. Most csak annyitkérek tőled, hogy maradj még itt egy ideig! Te tudsz legtöbbet a beteg állapotáról,és esetleg a gyógyulásában is segíthetsz.

A társalgás angol nyelven folyt, és az aggastyán olyan ügyesen formálta akifejezéseket, hogy maga a kormányzó is elcsodálkozott.

- Hallod ezt, kedves John? - kérdezte az unokaöccsét. - Ez a hegylakó beszéli ami nyelvünket! Hát nem kolosszális?

Ekkor Sir Raffley vette át a szót, s valamennyiünket bemutatott a papnak, az őszemélyét pedig Csi ismertette meg velünk. Az udvarias kézfogások utánmeghívtuk a szállodába, és jómagam szobát akartam kivenni számára is, abarátom azonban leintett, hogy hagyjam.

A doktor a beteghez sietett, én pedig arra gondoltam: itt az ideje, hogykiszellőztessem a fejem, és kissé megismerkedjem a várossal. Nagy sétát tettem,és bő óra múltán tértem vissza. Egyenesen a szobámba akartam menni, ám SirJohn észrevett, és behívott a szobájukba.

Megtudtam, hogy éppen előttem járt náluk Csi, aki elmondta, hogy Wallernincs jól. A fárasztó út csak súlyosbította állapotát, ő azonban gondos kezelésbeveszi, Mary pedig szeretetteljesen ápolja, ezért bízik a teljes gyógyulásban.Voltaképp a misszionárius lelki betegsége jelenti a komolyabb problémát, ésegyelőre nem tudja, hogyan kezdjen hozzá ennek a gyógyításához, de talán az időmajd segít.

Ekkor Sir Raffley azzal a meglepő javaslattal állt elő, hogy térjünk visszaUleh-lehbe, és a vacsorát - bármilyen későn lesz is - már a hajón költsük el. Senkisem tiltakozott, csak hirtelenjében nem tudtuk, hogy ilyen késői órában indul-evonat a tengerpartra. Sir Patrick azonban már talált is megoldást: nem vasútonmegyünk, hanem gyors kocsikat bérelünk.

Ezek a kis járművek kétszemélyesek, és apró, ám kitartó lovacskák húzzákőket.

A kormányzó már intézkedett is, s rövidesen már a meredek úton ereszkedtünk

91

alá. Elöl Sir Patrick haladt a pappal, akivel sajátos módon már első pillantásramegbarátkozott.

Amikor megérkeztünk a kikötőbe, csónakba szálltunk, és áteveztünk a Jinre. Alegénység, élén a kapitánnyal, kitörő örömmel fogadott bennünket. Amíg avacsora készült, a legfelső födélzetén foglaltunk helyet. Négyfős társaságunkkettészakadt. A kormányzó teljes egészében kisajátította magának a maláj papot,míg én Sir Johnnal beszélgettem.

- Mik nem történnek! - nézegette a kissé távolabb ülő két embert Sir Raffley. -Hogy egy hegyek közt élő, a mi fogalmaink szerint pogány pap ilyen hatássallegyen a bácsikámra, ez egyszerűen hihetetlen!

- Elárulom önnek, barátom - mondtam - ez az idős, komoly, tiszteletetparancsoló szumátrai nekem is rokonszenves, s nem is csodálom, hogy nagyhatással van a kormányzóra.

- Még rám is, Charley! Ezt a legkomolyabban mondom, higgye el! No deinduljunk, kész a vacsora!

A szakács kitett magáért, és az asztalon ott sorakozott a sok finomság, amitilyen rövid idő alatt elő lehetett teremteni. Korgó gyomrunk jelezte éhségünket,ezért már nyúltunk is az ételért, kivéve a maláj papot. Fölállt, Összekulcsolta akezét, és... imádkozott.

- Ki itt most a pogány? - ötlött fel hirtelen bennünk, miközben követtükpéldáját.

Szó nélkül költöttük el a vacsorát. Amikor leszedték az asztalt, ismétfölmentünk a födélzetre. Káprázatos éjszaka borult ránk, és ilyenkor vétekalvással tölteni az időt. Csak úgy általánosságban beszélgettünk, ám láttam SirPatricken, hogy gyötri valami, olyasmi, ami nagyon fontos számára, és szeretnémegbeszélni velünk, de még keresi a módját, hogyan kezdje el. Egyszerre csakkitört:

- Kedves Charley, hisz ön abban, hogy az intelligencia csak a fehér fajkiváltsága?

- Ellenkezőleg! - tiltakoztam hevesen. - Az intelligencia, akárcsak a tudásvalamennyi formája elsajátítható, ám hogy ez valakinek milyen mértékbensikerül, az a körülményektől függ, no meg legalább ugyanolyan mértékben aveleszületett adottságoktól. Ebben viszont a nemzeti hovatartozás nem játszhatszerepet, mert az egyén nem tehet arról, hogy mely nemzetet mondhatjahazájának. A körülmények pedig formálhatóak, mindenekelőtt jellembélitulajdonságokkal, mint amilyen a szorgalom, a tudásvágy, a gondolkodásmód ésígy tovább. Ismételten kijelentem tehát: nem és nem!

- Erre a válaszra számítottam, Charley, s higgye el, hogy ön a legutolsó, akihezezzel a kérdéssel fordultam volna, ha nem veszem biztosra állásfoglalását. Azthiszem, nyugodtan kijelenthetem, hogy az előítéletek terén az utóbbi néhány napalatt többet tanultam, mint korábban egész életemben. Pokolba tehát ahatalommal, a méltósággal, a nemzeti büszkeséggel! Meg kell ismerni azembereket, tekintet nélkül a származásukra, értem ez alatt a társadalomban

92

elfoglalt helyüket, vagy vagyoni körülményeiket.Mondani akartam még valamit, ám a lelkipásztor megelőzött. Udvarias, elnéző

mosolyai nézett rám, majd kedvesen így szólt:- Mindannyiunk nevében köszönöm a szavaiban bujkáló elismerést, mylord.

Sajnos, az önök véleménye még nem általános, és nem is lehet, mert közöttünk isakadnak lusta, gyűlölködő, kapzsi és lelkiismeretlen emberek, akik kíméletlenültörnek a vagyonszerzésre, a hatalom birtoklására. Könyörtelenül eltaposnakmindenkit, aki útjukban áll, s akár a testükre hágva igyekeznek egyre magasabbrajutni. Ilyenkor képes diadalmaskodni a mi Shenünk, hiszen a szeretet hatalmavégtelen. Lenyűgöző hatalmával, erejével egyedül ő képes megállítani ezeket atörtetőket, s leginkább azért, mert sohasem alkalmaz erőszakot, nem parancsolgat,és nem utasítgat. Szavaiból többször is kiderül, mylord, hogy dicsérete engem isérint. Szeretném felhívni figyelmét a keresztények szent könyvének, a Bibliának asoraira:

„Vétkesek vagyunk mi mindannyian, kivétel nélkül, ezért a dicsőség egyedülaz Urat illeti!”

- Így szól az önök szent könyve, mylord - folytatta a pap -, ezt mondja szószerint! A Megváltó szavai ezek, isteni bölcsességgel telve, mert ember így eztmeg nem fogalmazhatná.

- Elképesztő! - kiáltott föl a kormányzó. - Minket, keresztényeket oktatKonfuciusz egyik papja, s méghozzá egyetemi szinten! Árulja már el, hogyan tettszert ilyen mérvű tudásra, hiszen jobban ismeri a Szentírást, mint jómagunk!

- Ebben nincs semmi különös - szerénykedett a lelkipásztor. - Azemberiességet, a szeretet utáni vágyat, a béke, a nyugalom iránt érzett óhajtegyetlen vallás sem sajátíthatja ki magának. A szent könyvek összeállítói,legyenek azok Konfuciusz követői, buddhisták, az önök evangélistái, vagy éppenMohamed, képzett, nagy tudású emberek voltak, aki az erkölcsi rendet, az emberihumánumot sohasem vonták kétségbe. Ezért talál a mi Shen szervezetünk nyitottkapukat a világ bármely táján, ezért fogadják szeretettel a hívők, legyenek bár alegkülönbözőbb eszmék hívei. Példaként elmondhatom, hogy míg templomunknem esett az esztelen gyújtogatás áldozatául, a bejárata fölé eredeti toba-írással azalábbi szöveg volt felírva. Bizonyára nem cseng ismeretlenül önök előtt.

„Isten annyira szerette a világot, ezért elküldte saját egyszülött fiát, hogy váltsameg az emberiséget, fölemelje bűnéből a Mindenhatóhoz, és elvigye neki az örökéletet.”

- Hát ez a pap jól odamondogat nekünk - tűnődtem magamban -, főleg ennek akét büszke angolnak! Szeretetreméltó és udvarias, ám ami a szívét nyomja, annakhangot is ad.

Mint kiderült, ugyancsak ráhibáztam az igazságra, mert az aggastyáncsöndesen, inkább csak magában beszélve, tovább tűnődött: - Templomunkelpusztult, a felirattal együtt. Önök azt mondják, hogy segítenek, építsük újjá.Talán még az említett felirat is a helyére kerülne. Ám hogyan szólhatnék én ahíveimhez? Fohászkodjunk a Mindenhatóhoz, hiszen ismét áll az Úr háza, talán

93

még szebben, tündöklőbben, mint a régi? Igaz, azok pénzéből építettük, akikhozzánk küldték hittérítő társukat, aki esztelen gyűlöletében leromboltafáradságos kétkezi munkánk gyümölcsét. Gondolkodjanak el, uraim! Önökmegtennék ezt a helyemben?

Nem válaszoltunk, mert ugyan mit is mondhattunk volna? Mint oly sokszor,ezúttal is ártatlanok szenvedtek az elvakult emberi ostobaság miatt, ők lettek azalanyai az esztelen gyűlöletnek, amelyet másságuk váltott ki.

- Beláthatják tehát, uraim, hogy mi sokkal többet vesztettünk atemplomunknál. A bizalmat, a hitet, az emberi jóságba vetett reményünket, mertezekben most kegyetlenül csalódtunk. Utolsó bizodalmunk maga a Shen!

- Mi az a Shen? - kérdezte türelmetlenül Sir Patrick. - Már többször hallottamezt; tartalma azonban ismeretlen előttem. Megmagyarázná? - nézett kérdően alelkipásztorra.

- A Shen az igaz emberek szövetsége, akik kizárják szervezetükből azerőszakot, tetteiket a jóság, a szeretet vezérli, s csak a humánus gondolkodástfogadják el.

- És ez Kínában már működik?- Nemcsak ott, hanem a Távol-Kelet szigetországaiban és Indiában, de léteznek

szervezeteink Európában, sőt, találkozhatunk velük a tengerentúlon, Amerikábanis.

- Szeretnék megismerkedni a tanaikkal!- Voltaképp nincsenek dogmáink, előírásaink. Tagjaink szülőhazájuk vallása

szerint élnek, s ha ezt az emberek iránti szeretettel szövik át, már eleget is tettek aShen követelményeinek.

- Meghökkentő dolgokat mond! - mondta a kormányzó. - Ezek szerint bárki atagok sorába léphet, talán még én is?

- Ezt maga a személy nem döntheti el! - pillantott rá komor arccal a pap. - Azember jellemét tetteinek sora, az életmódja és a világról alkotott véleményehatározza meg. Ezért azután szervezetünkben alig lehet felvételről beszélni. Ha ajelentkező cselekedeteit a Shen szellemisége hatja át, észre sem veszi, hogyvoltaképp már taggá vált.

- Csodálatos dolog, John! Nem érzed, hogy mennyi bölcsesség, mennyiemberszeretet rejtőzik maláj lelkipásztorunk szavaiban?

- Nagyon is, bácsikám! - helyeselt Sir Raffley. - Csak az álmélkodástól aligjutok szóhoz.

- Csodálatos ötletem támadt! - lelkendezett tovább Sir Patrick. - Előbb azonbanintézkedem!

Magához intette az egyik matrózt, és elküldte pezsgőért. Közben előadta azáltala pompásnak vélt ötletet. A hallottak alapján úgy döntött, hogy ha visszatérAngliába, ott is létrehozza a Shen szervezetet. Természetesen örömmelgratuláltunk elképzeléséhez, és olyannyira belemelegedtünk a beszélgetésbe, hogya matróz még háromszor fordult...

Későn feküdtünk le, úgyhogy a reggeli belenyúlt a késő délelőttbe. A

94

kormányzó minden idejét a maláj pap társaságában töltötte, szemlátomást a tervrészleteit tárgyalták meg. Ezután vonatra szálltunk, és dél után néhány perccelmegérkeztünk Kota Radzsába, a Hotel Rosenberghez. Sir Raffley szobájábantürelmetlenül vártunk Csire, hogy mielőbb értesüljünk a hittérítő állapotáról.

Az orvos rövidesen megérkezett. Beszámolt róla, hogy sikeresen veszi föl aharcot a vérhassal, és már eddig is jelentős mértékű, kedvező változás állt be abeteg állapotában. Érzelmi károsodásával azonban egyelőre nem tud mit kezdeni.Waller hallgat, magába zárkózik, időnként értelmetlen szavakat mormol, és azezeket kísérő kézmozdulatokból ítélve még mindig tör, zúz, pusztít.

Szóba került a fogadás is. A még mindig nálam lévő kétezer fontot az asztalratettem, hogy a vesztes adja át a győztesnek. A kormányzó ezer fonttal mégmegtoldotta, és az egészet átadta Csinek, ő azonban csak a saját pénzét fogadta el.Kijelentette: ő sohasem fogad, és már azzal is hibát követett el, hogybüszkeségének engedve belement a játékba, s nem akarja tetőzni ezt még a pénzelfogadásával is.

Sir Patrick és Sir Raffley értetlenül nézett rá, mire a doktor ismét sajátosgondolkodásmódjával döbbentett meg bennünket. Azt állította ugyanis, hogy ittcsupán két téves balítélet csapott össze fogadás formájában. Ám ismeretségünkóta a két angol főúrnak a távol-keleti népekről alkotott vélekedése alapvetőenmegváltozott, ezért kénytelen ő is fölülvizsgálni az európaiakkal kapcsolatosfelfogását, ennél fogva a fogadás elveszítette értelmét, olyan, mintha meg semtörtént volna. - Kína ismét győzött, kedves John! - zsörtölődött a kormányzó. -Úgy látszik, hogy ha továbbra is ezen a vidéken maradunk, éhhez hozzá kellszoknunk! Ördögadta fickó, első látásra ki gondolta volna ezt róla!

Ekkor hirtelen kitárult az ajtó, és Mary viharzott be rajta. Egyenesen a malájpaphoz sietett, megfogta mindkét kezét, a homlokához szorította, majd térdreereszkedett előtte.

- Köszönök neked mindent, atyám! - rebegte. - Visszaadtad apámat, és segíteszfátylat borítani gonosz tettére... Mindenkit, akivel érintkezel, a szeretet hatalmaalá vonsz, hogy együtt munkálkodj velük a béke, az emberi szeretet kiteljesedésefelé vezető úton. Kérlek, áldj meg! - mondta mély megindulással.

A lelkipásztor a leány fejére tette a kezét.- Köszönöm, hogy ezt kéred tőlem! - szólalt meg méltóságteljesen. - A messzi

Nyugat hálával tartozik néked, mert szülőhazád a bűnös, az tartozik felelősséggelatyád bűnéért! Te most eltörlöd a bűnt, bocsánatot nyersz, gyermeki ártatlanságodfelülkerekedik az e világi gyűlölködésen, a szeretet diadalmaskodik fölötte. Afelirat majd ismét ott ékeskedik templomainkban, és a szavak az aranycsillogásával hirdetik: Isten igéit ember soha nem törölheti el!

Lehajolt, maga felé fordította Mary könnyáztatta arcát, és homlokon csókolta.Ekkor az ajtó felől reszkető kiáltás hangzott föl:- A gyermekem... egyszülött gyermekem... egy pogány áldását kéri! Ez maga a

kárhozat, a pokol! Számomra elveszett örökre... örökre...Kirohantunk a folyosóra. Waller hevert a földön, az ajtó előtt. Eszméleténél

95

volt, de nem mozdult. Kimeredt szemmel bámult ránk, ajka mozgott, ám hangnem hagyta el a száját. Óvatosan fölemeltük, bevittük a szobájába, és lefektettükaz ágyra. Csi nyugtatót adott neki, s ennek hatására rövidesen álomba merült.

Amikor Mary kivételével visszatértünk a két angol szobájába, a pap az alábbiszavakkal fogadott bennünket:

- Ez a gyermek ártatlan - kezdte komoly arccal, mély átérzéssel. - Jósága révéneredendően áldott, és én mondom önöknek, hogy csupán személyes varázsávalszázszor, ezerszer többre képes hitének terjesztésében, mint az apja!

4.

Az eszelős

Amint másnap fölébredtem, az első gondolatom természetesen Waller volt.Rendbe tettem magam, és elindultam társaimhoz. Sir Patrick és a lelkipásztor márSir John szobájában várt rám, mert azt beszéltük meg, hogy együtt reggelizünk.Omar szolgált föl, és ez a feladat rendkívüli büszkeséggel töltötte el.Javaslatomra, hogy kérjen segítséget a hotel személyzetétől, csak megvetőenlegyintett, s már rohant is, és tette a dolgát.

Amíg a már csaknem lakomává terebélyesedő étkezés tartott, árgus szemmelfigyelte, hogy nem hiányzik-e valami az asztalról, és igyekezett mindenkinek mára gondolatát is kitalálni. Amikor leszedte az asztalt, a kormányzó meg is jegyezte:

- Omar barátom, ha megválna szidijétől, tudnia kell, hogy nálam biztos helyvár magára!

- Hasonlóképpen én is kiegészíteném magával a Jin személyzetét, ha adódna rálehetőség - tódította Sir Raffley.

Szolgám tisztelettudóan meghajolt, s nagy meglepetésükre kifogástalan,választékos angolsággal így szólt:

- Köszönöm elismerő szavaikat, nagyuraim, de maradok a gazdámnál - azzalismét meghajolt, és végezte munkáját, mintha semmi sem történt volna.

Természetesen a maláj pap jelenlétében nem beszélgethettünk olyan formábanelőző napi élményeinkről, mint ahogyan szerettük volna. Arról nem is beszélve,hogy ő alig kapcsolódott be, csak ritkán tett egy-egy szerény megjegyzést.

Még aznap el szándékozott utazni, és azt mondta, a reggeli után nyombanfölkeresi a szálloda vezetőjét, hogy megköszönje neki a szívélyes vendéglátást.

Már kezdtük hiányolni, hogy még mindig nem kapunk hírt betegünkről,amikor megérkezett Csi. Kértük, hogy foglaljon helyet az asztalnál, Omar márugrott is, a kínai azonban udvarias mosollyal elhárította a meghívást, s csupánegyetlen szelet kenyeret fogadott el, azt is állva ette meg.

Mint mondta, csak beugrott egy pillanatra, hogy tájékoztasson bennünket a

96

hittérítő állapotáról, s már siet is vissza, mert nem akarja sokáig egyedül hagyni.- Jobban van - újságolta -, már úgy értem, hogy testileg. Elméje változatlanul

el van borulva. Beszél ugyan, de olyankor sincs eszméleténél. Lázálmábankülönféle víziók gyötrik. Sajnos, szellemi fölépülése, már ha egyáltalán sor kerülrá, még sokáig várat magára.

- Minden elismerésünk az öné! - mondta kedvesen Sir Patrick. - Az orvosi ésgyermeki gondoskodás mellett azonban mi is szeretnénk segíteni. Éppen ezért úgydöntöttünk, hogy addig nem utazunk el, amíg Mr. Waller nem gyógyul megreméljük, teljesen.

- Miss Waller nevében is köszönöm áldozatkészségüket - hálálkodott az orvos-, ám attól tartok, hogy ennek éppen az ellenkezőjére kell megkérnem önöket. Abeteg szempontjából ugyanis az a jó, hogy ha minél ritkábban emlékeztetiktettére, a múltjára. Ha viszont látja önöket, ez elkerülhetetlen. Azért kérem, hogymost majd ideiglenesen váljunk meg egymástól.

- Megértjük önt, és eleget teszünk kérésének - mondta Sir Raffley. - Szumátraés a környező szigetek épp elég lehetőséget kínálnak rövidebb-hosszabbkirándulásokra. Mielőtt azonban elutaznánk, szeretnénk tudni, hogy közben nemfordulhat-e válságosra Mr. Waller állapota.

- Remélem, hogy holnap vagy holnapután már biztosat tudok mondani. Szépenjavul, és ha továbbra is így erősödik, a magam részéről a legteljesebb mértékbenbizakodó vagyok.

Mielőtt visszament volna betegéhez, kedves szavakkal elköszönt alelkipásztortól, érdeklődve, hogy meddig marad még körünkben.

- Csupán már néhány óráig - mondta az aggastyán. - Küldetésem befejeződött,és várnak a híveim. Szívesen maradnék még, ám hív a kötelesség!Templomunknak ismét állnia kell, és helyet kell adnia, hogy hirdessük Istendicsőségét, és imádkozzunk, fohászkodjunk hozzá! Hála a Mindenhatónak, azemberi gonoszság nem változott át gyűlölködéssé, és ismét diadalmaskodott aShen szelleme! Végtelen boldogsággal tölt el, ha arra gondolok, hogy igazembereket ismertem meg, és az ő gondolkodásukon át igazi képet tudok alkotni atávoli Európa népeiről. Már csak egyetlen óhajom maradt. Mielőbb kerüljön soregy újabb, hasonlóan bensőséges találkozásra, ezt azonban ne árnyékolja be azemberi gonoszság!

Ezután kezet fogott mind a hármunkkal, és Csi kíséretében elhagyta a szobát.- Az ördögbe is! - csapott az asztalra Sir Patrick. - Lassan befejeződik a kaland,

miközben én újabb és újabb ismeretségre teszek szert, olyanokra, akik előtt már-már szégyellem magam, mint európai. Lehetséges ez? Jön egy szamárhajcsár, ésbebizonyítja nekem, hogy a kelet népeiről az évek során át formált véleményemhamis, s csupán hibás előítéletből fakad. Őt egy kínai követi, aki melléje áll,megerősíti véleményét, s mindezt oly főúri méltósággal, mint valami angol lord.Végezetül pedig itt van ez a pogány lelkész. Olyan, mint a legendás, régi időkpátriárkája, vagy akár maga Mózes! Szavait kőbe lehet vésni, és a maga egyszerű,tudatlan módján lehengerli sok ezer éves kultúránkat, sőt, még az Evangéliumból

97

is kioktat! Ki érti ezt?- Bizonyára túlzol, kedves bácsikám! - igyekezett megnyugtatni Sir Raffley. -

Gyakran esel abba a hibába, hogy hamar lelkesedsz, s ilyenkor érzéseid hatásaalatt túlzásokba bonyolódsz.

- Ezek csak szavak, John! - mordult unokaöccsére a kormányzó. - Az igazságaz én oldalamon van, Charley - fordult hirtelen hozzám -, mint sokat látott utazóember, aki még könyvek szerzője is, tegyen már rendet! Csakugyan intelligens,művelt emberek ezek a keletiek, és nem tudatlan barbárok, ahogyan mivélekedünk róluk Európában, és ahogyan iskoláinkban is tanítják?

- Túl sokat kíván tőlem, mylord! - szabadkoztam. - Tudósok, filozófusok,nyelvészek és kutatók már könyvtárnyi értekezést írtak ezekről a kérdésekről, énpedig eme műveknek csak bámulója lehetek. Legföljebb a barangolásaim közbenszerzett élményeimből, tapasztalataimból kiformálódott saját, kizárólagosanegyéni véleményemmel tudnék előhozakodni.

- Pontosan erre vagyunk kíváncsiak! - harsogta Sir Patrick, majdunokaöccséhez fordulva kérdezte: - Vagy te nem vagy kíváncsi író barátunkvéleményére?

- Nagyon is, bácsikám! - mosolyodott el Sir John. - Meg kell mondanom, hogynagy élvezettel szoktam hallgatni Charley barátom fejtegetéseit, és sajnálom,hogy erre csak ritkán kerül sor. És ha már szóba került ez az izgalmas téma,megkérem, sőt, egyenesen követelem, hogy fejtse ki véleményét, mondja el,hogyan vélekedik ezekről a dolgokról!

Ezek után nem tehettem mást: engedtem a kérésnek.- Előre kell bocsátanom, mylord - néztem a kormányzóra -, hogy mivel

tapasztalataimat az életből szereztem, föltétlenül hiszek a meggyőződésemben.Viszont ez messze nem jelenti azt, hogy mindenben igazam van. Még kevésbé azt,hogy véleményem találkozik majd az önökével. Ezekben a dolgokban azonban azigazság az ellentétekben rejlik. Az ember saját belátása szerint ítéli meg adolgokat, az élet nagy kérdéseit, s ha mindenki mindenben egyetértene, az létünk,a fejlődés halálát jelentené. S most vegyük sorra ezt a három embert, akiknekgondolkodásmódját, szellemiségét ön messze többnek tartja, mintmegdöbbentőnek. Mielőtt elkezdeném a sort, megemlítem, hogy a barbár"�kifejezést én az emberi gonosztett jellemzésére használom, egyébként személyrevonatkoztatva soha. Ugyanis sértőnek, ostobának találom, s véleményem szerint alegmesszebbmenőkig alkalmatlan az emberi tudás, műveltség, képzettségbármilyen szintű jellemzésére. Az intelligencia ugyanis mindenkinek veleszületettadottsága. Az pedig, hogy később, élete során milyen mértékben képes eztcsiszolni, kizárólagosan a körülményektől függ. A művelt európai tehát nemmondhatja a grönlandi eszkimóra, hogy barbár, mert az embert csak aszülőföldjén, honfitársai körében lehetséges értékelni, s bizony, ha a fölényes,minduntalan a kultúrájával büszkélkedő hazánkfia hirtelen az örök hó és fagybirodalmában találná magát, hamar föladná balítéleteit, s menekülne onnan,ahogyan csak tudna. Nos, akkor kezdjük! Sejjid Omar arab, a kietlen puszták, a

98

perzselő sivatagok szülötte. Kivételes tehetség. Okos, értelmes, és büszkesége ajóra, a nemes emberi érzésekre támaszkodik. Rokonszenves, megnyerő egyéniség.Mindazonáltal nagy hiba lenne, ha az Ő emberi jellemzőit általánosítanánk azarab világ lakosságára.

- Vagyis ne tápláljunk előítéleteket? - szólalt meg tűnődve Sir Patrick.- Úgy van, mylord! Talán ez a fajta gondolkodásmód a legártalmasabb a népek

megítélésében. Oktalan ellentéteket, gyűlölködést fakaszt, s ezeket már csaknéhány lépés választja el a fegyveres összeütközéstől.

- Érdekeseket mond, Charley - jegyezte meg Sir John -, ám nézzük, mi avéleménye a kínai doktorról!

- Az ő személyisége teljesen más! - mondtam. - Ősi nemesi család sarja, akinekapja jelenleg is magas beosztást tölt be a császári udvarban. Csi képzett, világotjárt, nagy tudású ember, amellett gazdag is. Tudnunk kell azonban, hogyhonfitársai, sok-sok millióan nyomorban élnek, s legfőbb gondjuk a létfönntartás,ezért a tudás iránti vágy, a tanulás, az ismeretlen tájakra, idegen emberek közétörténő utazás föl sem vetődik, bennük. Hangsúlyozom azonban, hogy ha módjuklenne rá, csekély kivétellel bizonyára ők is megtennék. Nagy hiba lenne tehát, haCsi személyéből kiindulva alkotnánk véleményt Kínáról és az ott élő emberekről.És még egy fontos dolgot meg kell mondanom: jómagam képtelen vagyok arra,hogy a léttől, a mindennapi élet gondjától-bajától elvonatkoztatva vitatkozzamelvont kérdésekről, szellemiségről, vallási problémákról, mert nálam legelső azember, s csak rajta keresztül vizsgálhatjuk körülményeit, lelkiségét. A kínaiak amaguk mosolygós, udvarias módján büszke emberek. Bizonyos lenézésselkezelnek bennünket, európaiakat, az ő kultúrájukat tartva igazinak, vallásukatpedig az egyedül üdvözítőnek. Figyelmen kívül hagyják, hogy elmaradtak azeurópai kultúrától, amely elől még a középkorban zárkóztak el, s ez napjainkbanis tart. Mindazonáltal, és ebbe orvos barátunk is beleértendő, ők is emberek,ugyanolyanok, mint mi: se nem jobbalt, se nem rosszabbak. Hiba lenne tehátelmarasztalni vagy éppen túlértékelni őket.

- Most már igazán kíváncsi vagyok, hogyan vélekedik a pogány lelkészünkről!- sürgetett a kormányzó, kedvenc megnevezését használva a maláj papra.

- Előrebocsátom, hogy nem pogány! - jelentettem ki. - Ezt a szót, amely sértőés mérhetetlenül ostoba, csak a tudálékos emberek találták ki! Mi az, hogypogány? Más vallású? Dőreség! Az ő szemében az összes többi a pogány. És miaz, hogy hitetlen? Neki az az életfilozófiája, s ugyanolyan ember, mint bármelyiktársa a földön: létezik, munkálkodik, és semmi okunk vagy jogunk kifogásolniszellemiségét. A lelkipásztor képzett, művelt ember, maga mondta, hogy több évettöltött Kínában. Arra az egyetemre járt, ahol Csi apja is tanított. Föltétlen híve aShen szervezetének, és nélküle Waller az életével fizetett volna tettéért. Nefeledjük el azonban: a Shen-gondolkodás ellenére először halálra ítélték amisszionáriust, Maryt pedig arra kényszerítették, hogy a váltságdíj előteremtéseérdekében fárasztó, és egy fiatal leány számára egyáltalán nem veszélytelenutazást tegyen meg. Tehát elsősorban ők is emberek. Szerintem a föld bármelyik

99

népe hasonlóan viselkedett volna, úgyhogy ebben nem találok semmi különöset.A lelkipásztor csakugyan figyelemre méltó személyiség, hívei körében bizonyáranagy tisztelet övezi. Olyan egyéniség, akinek társaságában kellemesen telik azidő, és barátsága a legértékesebbek közé tartozik. Egyszóval népénekvezéregyénisége, éppen ezért óriási hibát követnénk el, ha róla mintáznánk megaz itteni malájokról alkotott véleményünket!

- Az ördögbe is, Charley! - csattant föl Sir Patrick. - Ön aztán ért ahhoz, hogycsűrje-csavarja a szavakat! Amit eddig hófehérnek tartottam, az most hirtelenelsötétül, a fekete pedig fokozatosan kivilágosodik! Akkor most mi az igazság?

- Meg kell szabadulnia az előítéletektől és az általánosításoktól, mylord -válaszoltam. - Az embernek óvatosan kell kialakítania véleményét, és sohasemszabad görcsösen ragaszkodnia hozzá. Ily módon elkerülhetjük azt a kellemetlenérzést, hogy a másik ember tiszteletének növekedése együtt jár önbecsülésünkcsökkenésével. Higgye el, mylord, egyformák vagyunk, emberek, akiknek nincsokuk sem egymás csodálatára, sem megvetésére. A jó és a rossz ötvöződikbennünk, és ezek szembenállása egyidős létünk kezdetével, és csalt egyedül aMindenható tudja, hogy ez a küzdelem mikor ér véget. A feladatunk pedig az,amelyet Krisztus megfogalmazott: tetteinket a jóság, a nemesség, a békevágyvezérelje, mert ezt akarja az Ur, akit bármiképp is nevezünk, egy és ugyanazmarad: az örök Isten.

A két angol szótlanul üldögélt. Fejtegetéseim bizonyára nemegyszer eltértekattól, amelyet a brit nemzeti öntudat helyesnek tartott, ám mivel nemesengondolkodó emberek voltak, alapjában véve nem vitathatták elképzeléseimet.Végül is a kormányzó törte meg a csöndet:

- Még sokat fogunk vitatkozni, Charley - nézett rám elgondolkodva. -Hazudnék, ha azt mondanám, hogy érvei távol állnak tőlem, ám adódnak olyankérdések, amelyekről másképp gondolkodunk. Abban bízom, hogy hosszú utunksorán lesz még lehetőség efféle beszélgetésekre. Én most elmegyek - állt föl ahelyéről. - Biztosra veszem, hogy nem találnák ki, mire készülök.

Csodálkozva néztünk rá, mert csakugyan nem tudtuk elképzelni, hogy mit akartenni. Mosolyogva nyugtázta szavai hatását, majd így folytatta:

- Ko-sut szedek. Ne higgyék, hogy meghibbantam! A kos-su gyógyfű, amelyetCsi barátunk is használ vérhas ellen, méghozzá sikerrel. Gyógyszertárakban nemforgalmazzák, itt, Szumátrán viszont nagy telepekben tenyészik. A friss hajtásokatleszedjük, megszárítjuk, és a belőlük készült tea maga az orvosság. Nem árt, haviszünk magunkkal egy csomót a Kínába tervezett utunkra. Még csak annyit,hogy számítok elismerésükre, mert az én koromban tanulni egy fiataltól, akiráadásul kínai is...

Elnevettük magunkat, ő pedig eltávozott.Nagy meglepetésünkre nemsokára ismét megjelent a maláj pap. Elmondta,

hogy nem találta meg a szálló vezetőjét, mert elutazott. Megkért minket, hogy haelőkerül, tolmácsoljuk köszönő szavait. Megígértük, hogy teljesítjük kérését, smost már végleg elbúcsúzott tőlünk.

100

- Most már semmi dolgom itt - nyújtott ismét kezet. - Ez az élet rendje. Akorábban érkezők távoznak, míg a most érkezők maradnak. Szeretném, hamielőbb találkoznánk, népem nyelvén kifejezve: mielőtt az esti szürkület a fölkelőnap vörös izzására váltana.

Amikor elhagyta a szobát, kisétáltunk a teraszra. Az utca mozgalmas képetnyújtott. A bejáratnál a hordszéket cipelő malájok és társaik várakoztak. A papcsatlakozott hozzájuk, és a kis csoport rövidesen eltűnt a hegyekbe vezetőösvényen.

- Gyerünk, Charley! - szólalt meg Sir John. - Képtelen vagyok most ittmaradni. Nézzük meg a nagybátyámat, vajon mire jutott a növénygyűjtéssel!

Órákon át csavarogtunk a városban, ám Sir Patricknek nyomát sem leltük.Eltűnt Omar is, ezért feltételeztük, hogy együtt mentek. A gyógynövény a hegyeklejtőin nőtt, a magaslatokra vezető út pedig az erőd mellett vezetett el, ezértelsétáltunk odáig, és a katonáktól érdeklődtünk.

Végül is megkerültek elveszett társaink. Szolgám hátán óriási fűcsomódíszelgett, amelyet meglehetős bizalmatlansággal szemléltem. Ismertem a ko-sufinoman csipkézett, apró leveleit, törzsszerű, egyenes szárát és az abból elágazóoldalhajtásokat, és bizony az irdatlan gazhalmazban, amely alatt Omar görnyedt,kevés ezekhez hasonlót láttam.

- Mit akarsz ezzel a rengeteg teának valóval, bácsikám? - csodálkozott abarátom. - Egy egész hadseregnek is évekig elég lenne!

- A sokból könnyen lehet keveset csinálni! - morgott a kormányzó. - Inkábbmegköszönnéd a fáradozásunkat!

- Hiszen méltányolom én azt - mentegetődzött Sir Raffley -, csak sokallom egykicsit...

- Ennyi és kész! - csattant föl a nagybátyja.- Lesz ez még kevesebb is! - jegyeztem meg. - Célszerű lenne átválogatni -

tettem még óvatosan hozzá.- Kötözködik, Charley? - horkant föl Sir Patrick.- Isten őrizz, mylord! Csupán látok egy-két olyan növényt ebben a

bozóttömegben, amelyeknek nem ismerem a rendeltetését- Figyelmeztettem Omart, hogy legyünk körültekintőek, ő azonban azt mondta:

szedjük csak le, amit találunk, az értéktelen füveket majd kiselejtezzük. Én megráhagytam.

- Semmi baj, mylord, majd segítünk! - biztattam nevetve, és szavaimatkedveskedő hátba vágással kísértem.

A vita közben Sir John magunkra hagyott bennünket. Azt mondta, hogymegpróbálja megkeresni a szállodást, hátha előkerült már. Tolmácsolja neki a papköszönetét, és ha lehet, megbeszél holnapra vele egy túrát. Omart pedig az egészhalom gyógyfűvel elküldtük Csihez.

- Jól alakulnak a dolgok! - dörzsölte meg a kezét a kormányzó, mint aki örülannak, hogy végre kettesben maradtunk.

Csodálkozva néztem rá, mire ő így folytatta:

101

- Most megismeri őt - mondta titokzatosan. - Szavai elkísérnek minket az úton,őt magát pedig meglátja a jachton!

Én még kérdezősködtem volna, ő azonban belém fojtotta a szót. Karonragadott, és már benn is ültünk egy kocsiban, útban Uleh-leh felé.

- Fél ön a kísértetektől? - kérdezte váratlanul útközben.- Csak nappal, mert éjszaka nem látom őket! - válaszoltam nevetve.- Kár, mert ezúttal nappal kell megbarátkoznia eggyel.- Ez a kósza lélek az ön saját látomása?- IgenHosszú ideig nem esett több szó. Hallgatagon ültünk egymás mellett, figyeltük

az előttünk elvonuló tájat, bár az nem volt különösebben szép, még kevésbéérdekes.

- Most miért nem kérdez? - csattant föl egyszer csak Sir Patrick. - Azt hiszi,nem tudom, hogy mi jár a fejében? Udvariatlanság, ha nem siet a segítségemre,hiszen jól tudja, hogy a beszéd, még ha kérdéseinkre nem is kapunk választ,könnyít a lelki gyötrelmeken!

- Úgy, szóval érdeklődjem?! Legyen tehát, ahogy akarja! Mindenekelőtt áruljamár el, miért titokban csodálja meg a hölgyet ábrázoló festményt Sir Johnkabinjában, mint valami betörő, amikor nap, mint nap megtehetné nyíltan is?

- Bárki jogosan kérdezhetné ezt, ám ön, barátom, kivételes helyzetben van,ezért úgy érzem, hogy az ön részéről fölösleges az érdeklődés.

- És mi okból tulajdonít nekem ilyen éleslátást? - kérdeztem nevetve.- Unokaöcsém sokat beszélt önről.- Közben persze jókora túlzásokba bonyolódott - mondtam még mindig

mosolyogva.- Kezdem belátni - dörmögte útitársam -, hogy szó sincs ilyesmiről. Ám hadd

válaszoljak a kérdésére. Mint tudja, ősrégi nemesi családból származunk. Sir Johnelőtt szép jövő áll. Eddig könnyedén vette az életet, utazgatott, kedvteléseinek élt,fogadásokat kötött, erről az ön közreműködésével hál' Istennek sikerültleszoktatni, és most hirtelen berobbant az életébe ez a tünemény. Nagyon fontosszámára, fontosabb mindennél, én viszont nem tudok semmit személyéről,családjáról, az unokaöcsémhez fűződő kapcsolatáról. Nyomasztó rejtély ez, amelysötéten árnyékolja be a jövőt, mindenekelőtt John szempontjából.

- Tehát fél tőle?Sir Patrick fölkapta a fejét. Tőle nem szokás olyasmit kérdezni. Még hogy ő, a

brit főnemes, az angol lord, a Brit Nemzetközösség kormányzója tart valamitől,nevetséges! Töprengve nézett, majd lehajtotta fejét^ és halkan így szólt:

- Talán igaza van, Charley! Ám erről majd később!Amikor megérkeztünk a hajóra, a matrózok kitörő örömmel fogadtak

bennünket. Amikor magunkra maradtunk, lementünk Sir Raffley kabinjába. Akormányzónak volt hozzá kulcsa, ezért akadálytalanul beléphettünk a helyiségbe.Hosszasan szemléltük a festményt.

- Mi a véleménye a festészetről, Charley? - kérdezte gondterhelten Sir Patrick.

102

- És önnek, mylord, az irodalomról?- Különös válasz!- Mert nem ön érdeklődött, mylord, hanem a félelem, amelyet a képen ábrázolt

hölggyel szemben érez - válaszoltam. - Pedig szerintem az ön félelmemegalapozatlan.

- Megindokolná a véleményét?- Ha óhajtja, mylord, minden további nélkül. Azt kérdezte, hogyan vélekedem

a festészetről. Válaszolok rá. Az anyaggal, vagyis a festékkel, az ecsettel bánniegyet jelent a mesterségbeli tudással. Az alkotás azonban sokkal több ennél. Asemmiből létrehozni, teremteni egy művet, erre csak mester képes. A másoláshoz,a kőbe véséshez viszont csak szakember kell.

- Azt hiszi, hogy ezt a képet lángész alkotta?- Biztosra veszem. Nézze csak a színek finom ötvöződését! Nem uralkodik

egyik sem, hanem segítik, kiegészítik egymást, a teljesség szolgálatában állnak. Avégtelen harmónia, amely ebből a műből árad, magával ragadó. Ismételtenmondom: nem a művész káprázatos tudása, az alkotás technikája ragad meg, nem,ennél sokkal több! A mester nem csupán egy gyönyörű hölgyet jelenít megecsetével, hanem annak érzéseit, gondolatvilágát, a létét bearanyozó szelídségetés jóságot is. Olyan, mint valami látomás, ám inkább zeneműhöz hasonlítanám,mondjuk, Haydn valamelyik szonátájához. A melódia szárnyal, körülleng,fölemel, s már repülünk is vele szélsebesen. Visz magával, nem enged el többé,eggyé válik velünk, kíséri tetteinket, részese gondolatainknak, és örökvágyakozást ébreszt maga után. Engedje, mylord, hogy hasson önre a festmény,de nem maga a portré, hanem a személy, akiről készült. És akkor majd rájön, hogynem szellem, gonosz dzsinn, akitől tartania kell, hanem ellenkezőleg: tündér, ajóság tündére, maga a földre szállt angyal, akit önnek nem kell kerülnie.Ismerkedjék, barátkozzék vele, s meglátja, hogy rövidesen számlálja majd aperceket, és alig várja azt a pillanatot, hogy ez a földöntúli látomás, élő, valóságosszemélyként toppanjon ön elé!

Sokáig álldogáltunk még a kabinban, és gyönyörködtünk a festmény ábrázoltahölgyben. Alig váltottunk szót. Végül már ideje volt, hogy visszatérjünkbarátainkhoz, ezért mintegy biztatásképp az ajtó felé léptem, Sir Patrick szavaazonban megállított.

- Furcsa ember ön, Charley! - mondta töprengve. - Kezdem megérteni Johnt.Látja, hogy bajban vagyok, és igyekszik a segítségemre sietni. Nem vigasztalazonban, mint sok ember tenné, mert az sok esetben már csaknem sértő. Önbiztat, hitet táplál belém. Nem törődik vívódásaimmal, aggályaimmal, hanemkönyörtelen logikával sorakoztatja föl érveit. A legmesszebbmenőkig óvakodikattól, hogy kimondja, ám jószerint csak arról beszél: hagyjak föl ostoba, dőregondolataimmal. Ilyenkor azt szokás mondani, hogy „köszönöm”, én azonbanmást teszek. Ez a szó ugyanis szürke és közönséges. Ezért engedje meg, hogymindössze a jobbját szorítsam meg!

A kézfogás után kiléptünk a kabinból. A kormányzó megforgatta a zárban a

103

kulcsot, a zsebébe tette, és fölmentünk a födélzetre. Csónakba szálltunk, éskieveztünk a partra. Sir Patrick előrelátó volt, mert a fogatosoknakmegparancsolta, hogy várjanak ránk. Ezért azután beszálltunk, és már indultunk isföl Kota Radzsába.

A kormányzót lekötötték gondolatai, úgyszintén engem is. Bár sok mindentmondtam a kabinban, voltaképp fogalmam sem volt arról, hogy kicsoda ez atitokzatos hölgy, milyen kapcsolat fűzi Sir Raffley-hez, és személye hogyanmódosíthatja a jövőt. A festmény alapján kétségtelenül bájos, rokonszenves,vonzó jelenség, aki rendelkezik az ehhez illő intelligenciával. Tanult, iskolázottszemélynek véltem, olyan egyéniségnek, aki tudása mellett cselekedni is képes.így rágódtam utazás közben, ám nem jutottam semmilyen eredményre.

Sir Raffley csak sötétedés után került elő. Elbeszélte, hogy egészenmegbarátkozott a szálló tulajdonosával. Kiadós kirándulást tett vele lóháton, ésszimpatikus úriembernek tartja, aki holland ugyan, de azért megnyerő, nagyvilágiember. Tőle tudta meg, hogy a hegyekben folytatódik az előkészület a fölkelésre,ezért egyre kevésbé tanácsos nagyobb távolságra merészkedni a várostól.

Sir Patrick védelmébe vette a malájokat, mindenekelőtt a papot, a barátomazonban félbeszakította:

- Bácsikám, ismételten elragad a rokonszenved! Ezek a felkelők népükszemében ugyan szabadságharcosok, a hollandok azonban közönségeslázadóknak tekintik őket. Voltaképp egyszerű emberek, akik szeretnének a sajáthazájukban függetlenek lenni. Ezért az után tetteik mérlegelésénél az a döntő,hogy ki a bíró. Ezt a feladatot mi nem vehetjük át. A sorsukat nekik, sajátmaguknak kell rendezniük, és nekünk, európaiaknak el kell fogadnunk tetteiket,akár tetszenek, akár nem.

- Talán igazad van - sóhajtott föl a nagybácsi. - Mostani világunkra a forrongásjellemző. A népek szabadságvágya egyre jobban növekszik, ám, sajnos, afüggetlenséget a legtöbb esetben csak fegyverrel tudják kivívni.

- Amit mondasz, bácsikám, az különösen a távol-kelet országaira érvényes, mipedig csupán egyet tehetünk: megmaradunk a dolgok szemlélőjének. Debeszéljünk másról! A szállodatulajdonos, aki holland ugyan, ám gentleman,szeretné megnézni a Jint. Utólagos engedelmeddel, meghívtam, hogy tegyünk egysétahajózást a szigetek között. Örömmel fogadta a javaslatot. Remélem, nincsellene kifogásod?

- Miért lenne, kedves öcsém?! - lelkendezett Sir Patrick. - födélzetre hát, svágjunk neki az óceánnak!

Másnap is készülődéssel telt az idő. Csi örömmel vette, hogy egy bő hétre,vagy esetleg még tovább is magukra hagyjuk őket, eltávozunk a betegkörnyezetéből. Mary könnyes szemmel vette tudomásul a hírt, de belenyugodott,csak arra kért bennünket, hogy nagyon vigyázzunk magunkra, és siessünk vissza.Magammal akartam vinni Omart is. Nem azért, mintha a hajón kevésbégondoskodnának rólam, hanem szerettem volna, ha ő is részesül abban a sokgyönyörű látványban, élményben, amelyek minden bizonnyal várnait ránk. Ez a

104

tervem azonban kudarcot vallott.- Tudod, szidi - magyarázta -, föl kell készülnöm a hosszú kínai útra. Ó, Allah!

Hogyan beszélnek ezek a matrózok kínaiul! A hajón aligha lenne alkalmamgyakorolni a nyelvet. A városban viszont összebarátkoztam néhány kínaikereskedővel, akik megállás nélkül beszélnek, ezért sokat tanulhatok tőlük.Angolul is tudnak, tehát ennél kedvezőbb lehetőséget keresve sem találhatnék.

Ráhagytam, tegyen, ahogyan jónak látja. Nem akartam a kedvét szegni. Ő márcsak ilyen volt: imádta, ha kapcsolatot teremthet idegen országok szülötteivel,beszélgethet velük, természetesen úgy, hogy könnyedén átsiklik a nyelvtanmélységeiben rejlő buktatókon.

Délután elindultunk a tengerpartra. A két angol még a délelőtt sorángondoskodott a városban maradt társainkról, nehogy hiányt szenvedjenekvalamiben. Olyanok voltak, mint a gondos szülők, akik figyelemmel kísérik agyermekek legapróbb óhaját is.

Utazásunk első állomása a Nikobar szigetcsoport volt. Korábban már jártamezen a mesés szépségű helyen, altkor Sir Raffley-vel együtt csodáltuk meg atermészet utánozhatatlan, káprázatosan gazdag művészi érzékét. Akkori útiélményeimet már megismertettem a kedves olvasókkal, ezért fölöslegesnektartom, hogy ismétlésekbe bocsátkozzam. Az időjárás is kedvezően alakult,úgyhogy utunk során végig pompásan éreztük magunkat, semmilyenkellemetlenség nem zavarta meg a kissé hosszúra sikeredett sétahajózást. Kétteljes hét telt el, amikor ismét horgonyt vetettünk Uleh-leh kikötőjében.

Ezúttal sokkal élénkebb forgalmat tapasztaltunk. Több hajó vesztegelt amólónál, utasok érkeztek a szigetekről, itt átszálltak, és hajón mentek továbbBatáviába. Emberek özönlötték el a várost is, ezért jobbnak láttuk, hogy vonathelyett inkább kocsival utazzunk Kota Radzsába.

Sejjid Omar a szálloda előtt várakozott ránk. Elmondta, hogy már napok ótanem mozdul őrhelyéről, s türelmetlenül várt ránk, akárcsak Miss Waller és Csibarátunk. A hittérítő állapotáról csak annyit mondott, hogy alig érzékelhető nálaváltozás, ám erről majd az orvos számol be. Kérdésemre, miszerint hogyan áll akínai nyelv tanulásával, büszkén válaszolt, méghozzá a következőképpen:

- Hamdulillah! Ni esi la fan la mei jo?Az első szó arab, és jelentése: Istennek hála! A folytatás már kínai szöveg, egy

szólásmondás, amely leginkább a birodalom középső részén kedvelt. Szó szerintijelentése furcsán hat, a benne rejlő bölcsesség azonban felismerhető. AzEurópában használatos „Hogy van?” vagy még inkább a „Na, hogy megy a sora?”kínai megfelelője, amely szó szerinti fordításban így hangzik: „Elfogyasztotta mára mai rizsadagját?”

Ebből a néhány szóból is látszik, hogy milyen nehéz dolog egy idegen nyelvenírt művet lefordítani, a szerzőt anyanyelvünkön megszólaltatni, mert ehhez aszavalt és kifejezések szótár szerinti értelmezése igencsak kevés. Ennél több kell,sokkal több. Az idegen író érzéseit, gondolatait kell megfogalmazni. Nemcsak amondatok elsődleges jelentését kell visszaadni, hanem a bennük rejlő, ki nem

105

mondott véleményt, hangulatot is.A hotelban mindent rendben találtam. Bár zsúfolásig megtelt vendéggel,

mégsem került szóba, hogy szobámat másnak adják ki. Főleg a folyamatosanérkező katonatisztek kerestek szállást, mivel nem szívesen laktak kinn, a sivárerődben. A holland katonaság folyamatosan növekvő jelenléte aggodalomra adottokot, hiszen a közelgő polgárháború veszélye egyre fenyegetőbbé vált.

A két angol szobájában telepedtünk le. Nemsokára előkerült Csi, aki elmondta,hogy Mary a városba ment vásárolni, de rövidesen várható. Ezután rátért ahittérítő állapotára.

- Az életveszélyen túl van - jelentette ki örömmel. - A ko-su gyógyfűcsakugyan csodákat tett. Ennek ellenére folytatni kell a kezelést, mert a vérhasalattomos betegség, és gyakran szövődményekkel jár. Testileg szépen gyógyultehát, ám lelkileg, érzelmileg, hangulatilag... valóságos pszichológiai talány.Gyakran olyan hatást kelt az emberben, mintha három személy ötvöződött volnaössze benne. A szigorú, következetes gyermekkori neveléshez képzettség, tudástársul, erre épül hivatástudata, ezért lett misszionárius. Ha erről beszél, hideg,távolságtartó, már-már gőgös ember, aki viszont ép ésszel gondolkodik. Tudja,hogy mi a kötelessége, és azt teljes odaadással végzi. A másik énje a gyűlöletteltelt, a pogányság kiirtására törekvő megváltó, aki emberek, vallások, erkölcsihitek eltiprása árán akarja terjeszteni a kereszténységet. Az e téren tanúsítottdühöngései egy teljesen zavart elme megnyilvánulásai. Ezt a problémát látom alegreménytelenebbnek. A feltétlen kötelességtudat és a könyörtelen agresszió márfiatal korában összeütközésbe kerülhetett énjében, és ezt a szembenállást az ótasem tudja leküzdeni, sőt, a rombolás, a pusztítás kényszere csalt erősödött benne.Harmadik énje a szelídség, a gyöngédség. Ilyen esetben németül beszél, Marykisasszony szerint ez Mrs. Waller hatása.

- Be lehet kapcsolódni vívódásaiba, töprengéseibe? - kérdeztem.- Hiszen ez a baj! A legkisebb mértékben sem! - sóhajtott föl az orvos. - Csak

marcangolja, kínozza önmagát, nem vesz tudomást a külvilágról. Azzal viszonttisztában van, hogy ő mit beszél, például enni vagy inni kér, és így tovább. Ezért...

Nem tudta befejezni, mert Mary lépett be a szobába. Kitörő örömmel üdvözöltbennünket, és tudakolta, hogyan sikerült a kirándulás, nem történt-e valami baj.Ezután az apjára terelődött a szó. Többet ő sem tudott mondani, mint az orvos,gyermeki szeretete révén azonban ő bizakodóbb volt. Csi odaadó segítségérőlnem beszélt, ám esetenként rávetett gyöngéd pillantásai annál ékesebben fejeztékki érzéseit.

Még beszélgettünk egy ideig, majd társaim fölmentek a beteghez, én pedig aszobámba távoztam. Az utóbbi időben ugyanis teljesen elhanyagoltam amunkámat, és most úgy döntöttem, hogy nincs helye a további lustálkodásnak,hanem dolgozni kell. Előszedtem irományaimat, a tollat, a tintát, és... nagybosszúságomra, fölfedeztem, hogy papírkészletem az utolsó darabig elfogyott.Sebaj! - döntöttem, és átsétáltam a szomszédos üzletbe, Rosenberg bazárjába,ahol váltottam néhány szót a tulajdonossal. Örömmel újságolta, hogy a bank

106

rendezte a biztosítást, és a viszontlátás örömére meghívott egy kávéra. Kisvendéglő is tartozott az üzlethez, annak a teraszán foglaltunk helyet. Őt rövidesenelszólította munkája, ezért egyedül maradtam. Megragadtam az alkalmat, ésrendeltem egy pohár igazi, a szó valódi értelmében vett pilseni sört. Alig ízleltemmeg a kiváló italt, amikor fölfigyeltem egy malájra, aki sietős léptekkel jött ahegyi útról. Kétségtelen, hogy a korábban nálunk járt hírnök volt, aki afélbevágott kókuszhéj bemutatásával a váltságdíjat követelte. Amikor elhaladt aterasz mellett, magamhoz intettem.

- Megtudhatom, hogy mi járatban vagy?Tüstént megismert. Meghajolt, és udvariasan válaszolt:- A volt foglyunkat és az angol kormányzót keresem.- A kormányzó kilovagolt, nem találod a hotelban, a hittérítő pedig nagyon

beteg, nem szabad zavarni. Tudok segíteni valamiben?- Igen, effendi! Te jó ember vagy és a barátjuk, ezért bizalommal lehetek

hozzád. A templom romjai alatt találtunk egy könyvet, amely csak amisszionáriusé lehet. Ezt mondta a papunk is, amikor megmutattuk neki.Gondosan becsomagolta, és írt egy levelet is. A könyvet a hittérítőnek, az írástpedig a kormányzónak kell átadnom. Utam viszont sürgős, nincs időm várakozni!

- Akkor csak egyet tehetünk! - mondtam. - Ha csakugyan megbízol bennem,akkor mutasd a küldeményeket!

Először a becsomagolt és zsinórral átkötött könyvet adta ide. Amikorkibontottam, gyakran forgatott, sokat használt, angol nyelvű Újtestamentumkerült elő belőle. Kék selyembe volt kötve, felírása aranyozott betűkkel ragyogott.Ahogy a kezemben forgattam, egyszer csak szétnyílt, éppen a harmadikfejezetnél, amely a korinthusiaknak szóló első levéllel kezdődik. Önkéntelenül isolvasni kezdtem:

„Szólhatok az emberek vagy az angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem,csak zengő érc vagyok, vagy pengő cimbalom. Lehet prófétáló tehetségem,ismerhetem az összes titkokat és mind a tudományokat, hitemmel elmozdíthatoma hegyeket, ha szeretet nincs bennem, mit sem érek...”

Továbbhajtva a lapot néhány soros jegyzet hullott ki a könyvből, éslegnagyobb ámulatomra a versemet tartalmazta: a Kairóban megírt négy sort,amelyet Ceylonban további néggyel egészítettem ki. Hangulatában megegyezett aSzentírás soraival, s én biztosra vettem, hogy ennél a fejezetnél gyakran felütöttéka könyvet, ezért nyílt ott szét magától.

Szóltam a pincérnek, tollat meg tintát kértem, és rövid próbálkozás után ismétkiegészítettem, illetve befejeztem a verset, hiszen időközben az már elkészült.Amikor elkészültem vele, visszatettem az Újtestamentumba, a korinthusiaknakcímzett levélhez, majd becsomagoltam a könyvet, és átadtam a malájnak, akiszótlanul figyelte ügyködésemet. Mivel jól ismerem a keleti emberekgondolkodásmódját, előrelátó módon dupla borravalóval altattam elkíváncsiságát.

- Bár a beteg hittérítővel nem beszélhetsz, a lányát azonban megtalálod a

107

hotelban. Add át neki a könyvet és a levelet is, ha még nem érkezett volna meg azangol kormányzó. Arról ne beszélj, hogy találkoztál velem! Tehát ne említsd aztsem, hogy a jegyzetlapon kiegészítettem az írást. Megértettél?

- Igen, effendi! Odahaza sem szólhatok rólad, még a papunknak sem?- Neki talán igen, bár jobban szeretném, ha találkozásunk, kettőnk ügye

maradna. Ha végeztél, gyere ide vissza, s ha ügyesen intézted a dolgod, mégkapsz baksist!

- Elégedett leszel velem, effendi! - buzgólkodott. - Hallgatok, mint a száraz fa,amely nem terem többé levelet, és a szél erejétől sem képes többé susogni.

- Akkor igyekezz, mert tudni szeretném, hogy milyen eredménnyel jársz!- Rohanok, effendi, csak még egyet. A nagy szahibbal, aki Kínából érkezett

hozzánk, s akinek oly szívesen engedelmeskedünk, beszélhetek?- Miért ne? - vontam meg a vállam. - Csak engem ne említs!- Számíthatsz rám, effendi, mert jól ismerlek! A papunk sokat beszélt rólad, s

tudom, hogy tetteidet mindig csak a jó vezérli, és sohasem a gonoszság - mondta,majd meghajolt, és elsietett.

Éppen egy óra telt el, amikor megérkezett, méghozzá a szolgám kíséretében.Már messziről mentegetődzött:

- Akaratod szerint történt minden, effendi! Egyetlen szót sem szóltam rólad,kivéve Omart, ám neki is csalt annyit mondtam, hogy a vendéglő teraszánláttalak. Erre úgy döntött, hogy velem jön, mert beszélni akar veled.

Szolgám megjelenésében nem éreztem semmi zavarót, ezért megnyugtattam amalájt, és átadtam neki az ígért baksist, méghozzá duplán. Mély meghajlássalbúcsúzott, majd eltávozott.

Közben Rosenberg meghozta a kért papírcsomagot. Fizetni akartam, ő azonbanudvariasan, ám határozottan kijelentette, hogy szó sem lehet róla, mert a vendégevoltam, és ez a meghívás él, ameddig a városban tartózkodom. Megköszöntemszívességét, és elköszöntem tőle.

A hotelba visszatérve munkához láttam, és csak a vacsorához szólítógongütéskor hagytam abba. Általános társalgás közben költöttük el a felszolgáltmenüt, bár én biztosra vettem, hogy a nap folyamán kapott küldeményekfelzaklatták a kedélyeket, és a társaságnak lenne mondanivalója.

Mary hiányzott közülünk. Szobájába kérette a vacsorát, mert nem akarta azapját magára hagyni. Alig végeztünk a vacsorával, amikor Sir Patrick fölállt, ésbejelentette, hogy a kávét már az ő szobájában isszuk meg. Ellenvetés nemhangzott el, tehát követtük.

- Látogatóm volt délután - újságolta, miközben az igazán finomra sikerültkávét szürcsöltük. - Ne találgassanak, úgysem jönnének rá, hogy ki az. A malájhírvivő, akitől elsőként értesültünk Mr. Waller körülményeiről. Levelet hozott apogány... jó, jó - pillantott elmosolyodva Sir Johnra -, szóval barátunktól, a malájpaptól.

- És mit ír? - érdeklődtem.- Honnan tudhatnám? - méltatlankodott a kormányzó. - Maláj nyelven írta.

108

John próbálkozott ugyan vele, ám csak töredékeket tudott megfejteni belőle.Amellett úgy tetszik, legalábbis a külalakjából ítélve, hogy még rímekbe is vanszedve. Mondja, Charley - fordult hozzám -, lehet egy po... akarom mondani, egySzumátra hegyeiben élő egyszerű lelkipásztor, költő?

- Miért ne, mylord! - válaszoltam. - Ismeri az elveimet. Mint bármely tehetség,a költő is születik, függetlenül a helytől és a körülményektől.

- Továbbá nem is egyszerű lelkész - szólt közbe Csi -, hanem népének főpapja,és amint említettem, sokáig tanult Kínában. Ezért nyugodtan föltételezhetjük,hogy járatos a versírás rejtelmeiben is.

- No hát, ez már mindennek a teteje! Ezen a félreeső szigeten megismerkedünkegy bennszülött malájjal, aki az elmaradott, Idétlen hegyvidék szülöttje, s kiderülróla, hogy nagy műveltségű, rokonszenves úriember, és végül még költő is! Mégmondja valaki, hogy manapság nincsenek csodák! De Mr. Csi, ön bizonyáraboldogul ezzel a nyelvvel, kérem, hogy fordítsa le! Nagyon szeretnénk tudni,hogy miről ír nekünk a versében.

- Bár jól beszélek malájul - forgatta kezében a levelet a kínai -, csak az a baj,hogy nem vagyok költő. A prózai szöveg pedig megöli a rímek szárnyalását, amélyen érző gondolatokat. Az én erőmből csupán nyersfordításra telik, amely alegjobb esetben is csak barbár változata egy remekműnek.

- Semmi baj! - szólt közbe Sir Raffley. - A mi Charley barátunk, bár tagadja,ért már el sikereket verseivel. Megkérjük, hogy az angol szöveg alapján majdállítsa vissza a költeményt eredeti szépségébe!

- Hm! - húztam el a szám. - Nevezzük inkább csak próbálkozásnak a líraterületén végzett kóborlásaimat!

Csi hamar végzett. Én viszont kértem egy kis időt, és fölmentem a szobámba.Először németül formáltam meg a verset, hiába, anyanyelvünk fölötte áll mindenutólag megszerzett ismeretnek. Ezt azután már könnyebb volt angolra fordítanom.

- Nos, uraim, elkészült a mű! - jelentettem ki, amikor visszamentem atársasághoz. - Ha bármi hibát találnak benne, a bűnös egyedül én vagyok - ültemle az asztalhoz, és olvasni kezdtem:

Krisztus, Isten küldöttje jöjj, légy ismét vendégünk a Földönt Csillagod izzásasose halványodjon, a szeretettől örökké tündököljön!

Bár arannyal, drága tömjénnel királyok, bölcsek halmoznak el, Te mégis aszegényekhez jöttél, és őket emeled magadhoz fel.

Az arannyal gazdagodjék a harácsoló, tömjénnel ékeskedjék a hivalkodó!Nékünk, szegényeknek békét adj, melyre nem képes sem bölcs, sem uralkodó!

Így szólt tehát a vers. Kíváncsian vártam a véleményeket, ám egyelőremindenki csak hallgatott. Végül Sir Patrick mormogta: - És még erre mondjuk,hogy pogány!

- Csak te, bácsikám! - nézett rá szemrehányóan Sir Raffley.- Többé én sem teszem, s hidd el, John, sajnálom, hogy ez eddig megtörtént.

Hát nem csoda az, ami itt végbemegy?- Csakugyan - mondta az orvos. - Szumátra eldugott hegyei közt rábukkanunk

109

egy költőre, aki verset ír nekünk, olyan mély vallási érzéssel átitatva, hogy ahhozhozzátenni, vagy abból elvenni semmit sem lehet. Ami pedig a csodákat illeti,azok folytatódnak.

- Ezt meg hogy érti? - hökkent meg Sir John.- Nos, a délután folyamán kaptunk még egy küldeményt a hegyek költőjétől,

de Mr. Wallernek címezve. A leégett templom romjai alatt ugyanis egy könyvettaláltak: az Újtestamentum angol nyelvű kiadását. Sértetlen maradt, és ez mármaga csoda! És ha tovább gondoljuk a dolgot, megállapíthatjuk: a keresztényvallás legszentebb könyvét egy pogány templom omladékai óvták meg apusztulástól. Hogy miként került oda, azt már csak Mr. Wallertől tudhatjuk meg,mert az övé, az kétségtelen, hiszen Miss Mary fölismerte. Ám számomraelsősorban nem is ez a felfoghatatlan. A könyv lapjai közül ugyanis előkerült egymásik költemény, amelynek kalandos útja egyszerűen megmagyarázhatatlan.

- Ugy látszik, hogy ez a mai este a versek jegyében telik el! - állapította megmosolyogva a kormányzó. - Ám ha már fölcsigázta a kíváncsiságunkat, mondjael: mi a furcsa a dologban?

- A történet Kairóban kezdődik - folytatta a kínai. - A szálloda teraszán egypapírlapot sodort a szél Mary kisasszonyhoz. Látta, hogy mondatok sorakoznakrajta, ezért fölvette. Kedves verset talált rajta a szeretetről, négy sorbanmegfogalmazva. Megmutatta édesapjának is, akinek megtetszett, és mivel senkisem kereste a kis remekművet, maguknál tartottak, egészen pontosan a hölgyelrejtette az emlékkönyvébe. Később Ceylonban találkoztak régi barátjukkal,Gardner professzorral, aki elkérte az emlékkönyvet, mondván, hogy ír bele majdnéhány sort, és elküldi Miss Wallernek. Ez meg is történt.

- Jó, jó, no de mi ebben a különös? - türelmetlenkedett Sir Patrick. - Egészenmindennapi történet.

- Csak várják ki a végét, uraim! Miss Maryt itt, a Hotel Rosenbergben érteutol a postai küldemény. Az első dolga az volt, hogy megnézze, mit írt aprofesszor az emlékkönyvébe.

Amikor föllapozta, kezébe akadt a verset tartalmazó papírlap, ám csodálatosmódon az eredetileg írt négy sor közben nyolcra bővült! A stílusból, a betűkformájából és a tintából ítélve maga a költő folytatta, ám ez teljes képtelenség!

- Vagy a professzor... - szólt közbe Sir John.- Ő orvos, aki azért jött Indiába, hogy tanulmányozza a pestist, mivel ennek a

betegségnek a specialistája - mondta Csi. - Miss Mary szerint soha az életébennem vett a kezébe tollat olyan szándékkal, hogy verset írjon. Nem valami költőialkat.

- Valaki pedig folytatta... - állapította meg tényként a kormányzó.- Ez kétségtelen, a kérdés csupán az: vajon ki lehetett az illető? Ám hadd

folytassam tovább! A romok alatt megtalált Újszövetségből ugyanaz a papírlapkerült elő, ám ezúttal, most már végképp megmagyarázhatatlan módon, két újabbversszakkal kiegészítve. Összességében tehát a Kairóban felbukkant legelső,négysoros változathoz képest három újabb versszak került hozzá!

110

- Érthetetlen! - ámultak el angol barátaink.- Még inkább az, ha elmondom, hogy a verset németül írták, tehát a maláj

lelkipásztor, vagy akár Szumátra teljes lakosságának írói közreműködésétnyugodtan kizárhatjuk.

Utolsó szavainál már rám szegeződött a tekintete. Úgyszintén kérdően fordultfelém Sir John és a nagybátyja is, s a kínai által megfogalmazott föltételezés az őszemükben már gyanúként tükröződött.

- Lassan a testtel, uraim! - tiltakoztam nevetve. - Elhamarkodottan ítélkeznek,és meg sem hallgatják a vádlottat, mert én azt állítom, hogy a véletlenekhalmozódásával a sors űz velünk tréfát.

- Itt a legfőbb bizonyíték! - fektette a papírlapot az asztalra Csi. - Marykisasszony volt olyan jó, és kölcsönadta nekem.

- Azt állítja, Charley - harsogta Sir Raffley -, hogy maláj lelkipásztor barátunkfogalmazta ezeket a további sorokat ugyanolyan írással és tintával, mintamilyenek az előzőek, méghozzá briliáns Drezda környéki tájszólással?

- Ez csakugyan túlzás lenne - helyeseltem -, ám ne feledjék, hogy Waller tudnémetül, méghozzá nagyon is jól!

Válaszom kissé meglepte a társaságot, ám hamar föleszméltek.- Elképzelhetetlen! - jelentette ki az orvos. - A betegem, mint költő?

Hihetetlen!- Ami hihetetlen, az még lehet valóság. Nem lehetetlen, mert bármilyen kicsi is

az esély, benne rejtőzik a valószínűség.- Charley barátom, ön a szavak mögött bujkál! - csattant föl Sir Patrick.- Távol álljon tőlem, Mylord! - méltatlankodtam. - Csupán szeretném, ha

meghallgatnák a verset, mielőtt pálcát törnek fölöttem.- Hát legyen! - egyezett bele a kormányzó, jól érezhető hitetlenséggel a

hangjában. - Ám előrebocsátom: ha mégis ön a tettes, a legszörnyűbb büntetésreszámíthat! Megkérjük Mr. Csit, hogy olvassa föl nekünk a költeményt!

A kínai bólintott, és elkezdte:„Hirdessétek az Evangéliumot, de harc nélkül győzve meg a világot, s

házamból, melyre bárhol leltek, a népek békéje szálljon reátok!”- Ez a négy sor volt az eredeti szöveg - pillantott most körbe, majd folytatta:„Csak mi jó, azt vigyétek magatokkal, minden mást otthon hagyjatok, Mert ki

értetek halált szenvedett, Ő hozza néktek megváltásotok!”- Ez a rejtélyes folytatás, amely Gardner professzor révén került a papírra -

magyarázta -, s most nézzük a befejezést, amelynek keletkezése már végképpérthetetlen, megmagyarázhatatlan, bár Mr. Charley szerint - pillantott rámmosolyogva - erre is van némi esély.

„Ezt az örömhírt most ti adjátok tovább, hirdessétek hát Földünk bármelyzugában: Isten háza legyen az egész nagyvilág, s ott angyalszóval csendüljöncsodásan!

Csak szeretetet adj, csak azt, úgy vélem én, hadd zsongjon mindenütt, holnépek virulnak, s Krisztus egyháza lesz úrrá e földtekén, s újfent zöldell

111

Édenkertje az Úrnak!”A kínai szavait kínos hallgatás követte, és a dolog kezdett egyre

kényelmetlenebbé válni számomra. Elhatároztam, hogy témát váltok.Felajánlottam Csinek, hogy éjszakára szívesen átveszem a beteg felügyeletét,hiszen ráfér némi pihenés, akárcsak Maryre. Örömmel egyezett bele.

Fél tíz körül kerestem meg az orvost. Mielőtt átmentünk volna a hittérítőszobájába, váltottunk néhány szót.

- Eredetileg az volt a szándékom - mondta Csi -, hogy elmondom, mikéntviselkedjék a beteggel, mit tegyen vagy mondjon különböző helyzetekben.Később azután másképp határoztam. Jó kezekben lesz, efelől biztos vagyok, éskíváncsi leszek majd a véleményére, hisz betegen most látja először Mr. Wallert,különösen ilyen zavart elmeállapotban. Menjünk!

Maryt az apja mellett találtuk. Lelkes örömmel fogadott, majd hamarosanmindketten eltávoztak, én pedig egyedül maradtam a beteg hittérítővel.

Waller hullasápadtan, csontig lesoványodva, mozdulatlanul feküdt az ágyban.Szemét lezárta, lélegzetét alig tudtam észlelni. Mindazonáltal igazat adtamCsinek: a beteg erős szervezete, a gondos ápolás és a gyógyfüvekből állógyógyszer együttesen diadalmaskodott a félelmetes betegség fölött. Látni lehetett,hogy a testi felépülés pusztán idő kérdése.

A kis asztali lámpa fényét halványra vettem, ezért a szobába szinte teljesenbeköltözött az éjszaka. Csend pihent mind odabenn, mind a szálloda körül és azegész városban. Csak az éjjeli rovarok zümmögése hallatszott, ám ez inkábbnövelte, mint megtörte a csöndet.

Gondolataimba merülve üldögéltem a székemen. Rendezgettem magambanélményeimet, hogy alkalmas időben majd papírra vethessem őket. Egyszer csakalig kivehető suttogást hallottam:

„Hirdessétek az Evangéliumot,De harc nélkül győzve meg a világot...”Waller ejtette ki a szavakat, alig rebbenő ajakkal, és én tüstént ráismertem a

versemre. Figyelemmel vártam a folytatást, ő azonban ismét elcsöndesült.Kisétáltam az erkélyre. A város sötétbe burkolódzva terült el alattam. Itt-ott

pislákolt néhány utcai lámpa, járókelőt azonban nem láttam. Elnyúltam az egyiknádszékben, és visszatértem gondolataimhoz. Már elmúlt éjfél, amikor kiáltásthallottam a szobából. Fölugrottam, és berohantam. A hittérítő az ágyán ült, nyitottszemmel, és gyűlölettel telve hörögte: - Pusztuljon mind, ami pogány! Legyen akárhozaté! Romboljunk, vesszenek a pogány istenek, s velük együtt a hitetlenek!

Akadozva beszélt, hol fölerősödött, hol halkabb hangon, de látszott rajta, hogynem vesz tudomást sem környezetéről, sem rólam. Rögeszméje teljes mértékbenrabul ejtette.

Hirtelen magába roskadt. Odaugrottam hozzá, átnyaláboltam, és féltő gonddalvisszafektettem párnáira. Megtapintottam a pulzusát, de alig éreztem. Még kétszerszólalt meg. Először a feleségéhez beszélt, végtelen gyöngédséggel, másodszorpedig apja utasításait idézgette. Egyszer kért vizet is, ám szavait ekkor sem

112

környezetéhez címezte. Úgy szólt, mintha álmában beszélt volna.Már hajnalodott, és éppen ajkát nedvesítettem meg, amikor váratlanul felült. El

sem tudom képzelni, hogy honnan vette az erőt hozzá. Tágra nyílt szemmel nézettrám, ám én biztos voltam benne, hogy nem lát. Számára meghalt a külvilág,teljesen visszafordult önmagába.

- Waller vagyok én, a misszionárius? - kérdezte, továbbra is úgy, minthaálmában beszélne.

Képtelen voltam válaszolni, mit is mondhattam volna?! Különben sem velembeszélgetett, hanem önmagának tette föl a kérdést.

- Vagy csupán egy halandó - folytatta tovább -, az Úr gyermeke, aki bűneivelterhelten várja a feltámadást?

Megértettem. Iszonyú küzdelem dúlhatott benne, valódi emberi vívódás.Segítenem kellett, csak azt nem tudtam, hogyan, hiszen nem vett rólam tudomást.Végül arra gondoltam, úgy kell válaszolnom neki, hogy megmaradjak az őgondolatmenetében.

- A hittérítő elhunyt - mondtam egészen közel hajolva hozzá. - Waller, az Úrgyermeke pedig újjászületett!

Arca fölragyogott. Csontos ujjaival megragadta a kezemet, magához szorította,és alig hallhatóan rebegte:

- Tudtam! Köszönöm, Istenem! Az Atya nem hagyja veszni tékozló fiát -suttogta még áhítattal, majd visszahanyatlott az ágyba.

Megigazítottam a párnáját, takaróját, és néhány korty vizet adtam neki. Fejétoldalra fordítva álomba szenderült. Arca kisimult, eltűnt róla a korábbi feszültség,és mosoly derengte át.

Reggeli után együtt maradt a társaság. Beszélgettünk, Csi érdeklődéséreelmondtam az éjszaka történteket, melyeknek hallatán Mary örömteli kiáltásthallatott, és optimizmus sugárzott a többiek arcáról is. Megbeszéltük a továbbiteendőket.

A megszokott nyugalmat egyre jobban fölbolygatta a háborús készülődés, ezérttanácsosnak látszott, hogy mielőbb elhagyjuk nemcsak Kota Radzsát, hanemegész Szumátrát. Úti célunk nem lehetett kétséges. Sir Patricknek és Sir JohnnakErnába kellett mennie, s oda készült Waller is a leányával, no meg természetesenCsi is. Én pedig már korábban elköteleztem magam a két angol mellett,természetesen Omar kíséretében. Ezek után már csak az orvos döntésére vártunk.

- Betegem testi állapota még adhat okot nyugtalanságra - kezdte a kínai. - Ilyenhosszít hajóút alatt ugyanis bármi megtörténhet. Tengeribetegségtől nem tartok,mert úgy értesültem, hogy arra nem érzékeny. Egy vihar azonban, nem is beszélvea tájfunról, ugyancsak megviselné! Tehát egy kis ideig még várnunk kellene, hadderősödjék meg!

- Szerintem legföljebb néhány kiadós esőre számíthatunk - jegyezte meg SirRaffley. - Lassan azok is elmaradnak, mert a monszun időszaka már véget ért. Atájfunciklus pedig később kezdődik, mi akkor már rég a szárazföldön leszünk!Éppen ezért én azt javaslom, hogy hagyjuk itt ezt a rövidesen tűzfészekké váló

113

helységet, és szálljunk hajóra!- Voltaképp magam sem bánom - töprengett Csi. - A Jin konyhája kitűnő, Mr.

Charley beszámolója pedig komoly derűlátásra ad okot. Rendben van, készüljünkaz útra!

5.

A harmadik versszak

Másnap délután a ko-su gyűjtése jegyében telt el. Én, ha csak tehettem, ebédután mindig lepihentem egy kicsit. Ezt a szokásomat még otthonról hoztammagammal. Természetesen ha sivatagokban, hegységekben vagy a vadonbankóboroltam, erről szó sem lehetett. Ezért érthető, hogy ha adódott rá lehetőség,mint most is, két kézzel ragadtam meg. Ilyenkor ágyban fekve jegyzeteltem,olvasgattam, voltaképp minden különösebb cél nélkül, és a végeredményt tekintvelegalább egy órácskát szunyókáltam.

Amikor lementeni az étterembe, a barátaim után érdeklődtem. Megtudtam,hogy Csi - ahogyan korábban jelezte is - elment gyógyfüvet szedni. Nagymennyiséget akart magával vinni, mert a ko-su szárítva sokáig eltartható, ésmegőrzi gyógyhatását. Ezután a kormányzóval próbálkoztam, ám a pincérelmondta, hogy Sir Raffley-vel együtt kisétáltak a hegyi útra, tehát bizonyára őkis ko-sut gyűjtenek, mert azon a részen hatalmas kolóniákat alkotva terem.Végezetül Omart kerestem, de kiderült, hogy csatlakozott a kínaihoz. Mittehettem, elindultam magam is gyógynövényt gyűjteni...

Már elhagytam a külső erődöt, amikor az egyik lankás domboldalon két alakotpillantottam meg. Mélyen hajladozva tépték, szaggatták a fűszerű növényzetet, ésahogyan elnéztem őket, pompásan szórakoztak. Időnként fölnevettek, buzgónmagyaráztak valamit egymásnak, majd folytatták a munkát. Amikor közelebbértem hozzájuk, Omar fölfigyelt rám.

- Milyen jó, hogy jössz, szidi! - kiáltotta már messziről. - Igazságot kelltenned!

- Nocsak, - léptem közelebb - miről vitatkoztok?- Mr. Csi szerint másképp kellene tanulnom kínaiul.- Miért, talán valami hibát követtél el?- Nem erről van szó. Ő azt mondja, hogy nem a szavak tömege a fontos, hanem

az értelmük, ki nem mondott jelentésük. No de miért töprengjek, miért pazaroljamaz időt bizonytalan elmélkedésre, amikor csak arra törekszem, hogy el tudjammondani a lényeget, és megértessem magam?

Óvatosan kellett eljárnom, mert tudtam, hogyan vélekedik Csi a szolgámról.Értékes, nemes, tiszta gondolkodású személynek tartotta, aki, ha gyermekkorában

114

kellő oktatásban részesül, talán jelentős társadalmi méltóságra tehetett volna szert.A tisztességes, becsületes, jó szándékú emberek csorbítatlan értéke azonban így ismegmaradt benne. Eme jó tulajdonságokhoz járult még elképesztő szorgalma és anyelvek iránti tudásszomja. Ezzel viszont elérkeztünk ahhoz a kényes ponthoz,amelyet a kínai kifogásolt, és amelyben igyekezett szolgámat jobb belátásra bírni.

Omar természetét a hirtelenség, szertelenség és sokszor már ameggondolatlanság jellemezte. Munkálkodott benne az iszlám közismerttürelmetlensége, ezért képtelen volt arra, hogy valamely szó értelmén hosszasaneltöprengjen, és keresgélje jelentésének árnyalatait. Viszont ha róla beszéltünkCsivel, az utóbbi ismételten megkért, nehogy emiatt rosszallásomat fejezzem kiszolgám felé, mert hirtelen természetével szemben csak a türelem vezetheteredményre. Ebben azután mindketten egyetértettünk.

- Nos, ha már a véleményemet kérdezed - válaszoltam mosolyogva -, az énszülőhazámban gyakran előfordul, hogy az életből szerzett tapasztalataikat azemberek rövid szólásokba, közmondásokba sűrítik. Ez korántsem egyedülállójelenség, mert az általam ismert nyelvek mindegyikében föllelhető kisebb-nagyobb mértékben. Ezért én Mr. Csi vélekedését anyanyelvem egyik szólásávalfogalmazom meg, vagyis: „Néha a kevesebb a több!”

Omar csak bámult, őt pedig az orvos figyelte. Az utóbbin látszott, hogy akifejezés minden árnyalatát megértette, míg szolgám ugyancsak küszködött vele.

- Ugye, még nem fejezted be, szidi? - kérdezte végül óvatosan. - Minthahiányozna belőle valami!

- Semmi, barátom, az égvilágon semmi! - biztosítottam. - Gondolj arra azemberre, aki mindenhez ért egy kicsit, ám teljesen semmihez sem. Doktorunkvégtelenül elégedett szorgalmaddal, csak azt szeretné elérni, hogy élvezd a tanultnyelv szépségét, hangulatát. Ragadjon magával, és ne csak a szavakat ismerdmeg, hanem érezd, hogy a nyelv a hozzá tartozó nép érzéseit, gondolatait, vágyaitis kifejezi. Ezt nem szabad zokon venned Mr. Csitől, ellenkezőleg: fogaddörömmel, ha tanít, mert hidd el, hogy okos ember, és kedvel téged!

A kínai nem szólt semmit, csak mosolyogva megszorította szolgám kezét,majd nekem is nyújtotta a jobbját. Mint később megtudtam, szinte minden napszakított idejéből egy-egy órát, hogy csiszolja, növelje Omarnak a kínai nyelvbenvaló jártasságát.

Tudomásunkra jutott, hogy a derék szállodatulajdonos hosszabb útra készül, ésaznap este búcsúvacsorát ad. Voltaképp megszerettük ezt a hotelt és magát avárost is. A szállodás a nagytermet rendeztette be, és rengeteg vendéget hívottmeg. A holland katonatisztektől kezdve a város vezetősége és a tehetősebblakosság is képviseltette magát. A mulatozás a késő éjszakába nyúlt, majd végül atársaság kezdett szétoszlani.

Megkerestem a gazdát, hogy rendezzem a számlát. Rövidesen kiderültazonban, hogy elkéstem. A reá jellemző ellenállhatatlan módon Sir Raffleymagára vállalta valamennyiünk költségét, amely ott-tartózkodásunk soránfölmerült. A tulajdonos pedig, hasonló nagyvonalúsággal, a búcsúvacsoráért

115

egyetlen rúpiát sem fogadott el. Kijelentette, hogy visszavár bennünket, mertvalamennyi nap, amelyet a szállodában töltöttünk, ünnepnapot jelentett a számára,és ezt el is hittük neki, hiszen Kota Radzsában meglehetősen ritkán fordul megangol lord, méghozzá egyszerre kettő is.

Másnap, a reggeli után fölkerekedtünk, és kocsikkal tértünk vissza Uleh-lehkikötőjébe. Sir John átengedte a beteg hittérítőnek a saját kabinját, amelyetátrendeztek, s voltaképp csak a festmény maradt a helyén. Az esti dagálynálfölszedtük a horgonyt, és a Jin kifutott, Szingapúrnak véve az irányt.

Csi, amikor Panjangban csatlakozott hozzánk, nem is sejtette, hogy ilyensokáig a Jin vendége lesz. Látszott azonban rajta, hogy nem szokatlan számára ahajózás, és rövidesen kivívta a személyzet elismerését és barátságát is.

Szingapúrban csak egyetlen napot időztünk. A társaság tagjai közül többenlevelet vagy táviratot adtak föl, Omar pedig pénzt küldött az apjának. Bizonyáravalami titokzatos módon jutott hozzá, mert tőlem nem kért. Amikor később SirRaffley-nél érdeklődtem, elmosolyodott, és csak ennyit válaszolt:

- Tudja, Charley, senki sem utasíthatja vissza az ajándékot, főleg, ha a címzettnincs jelen, csak a postás.

Úti célunkat nem ismertük pontosan. Amikor az egyik asztalbontás után Marye felől érdeklődött, Sir John kitért a válasz elől.

- Fogadjuk el, mylady, hogy egy jóságos tündér áll a kormánykerék mellett. Ővezeti hajónkat, az ő akarata irányítja minden lépésünket. Bízzunk benne,hagyatkozzunk rá, és ha én esetleg sejtem is, hová hajózik, engedje meg, hogy ezegyelőre az én titkom maradjon!

Kérését természetesen tiszteletben tartottuk, és több szó nem esett a dologról.Érdeklődésünk inkább a beteg felé fordult, akinek állapotáról doktorunk egyrebiztatóbban nyilatkozott.

A tengeri út kifejezetten jó hatást tett Wallerre. Jó étvággyal evett, ésszemlátomást erősödött, igaz, egyelőre csak testileg. A külvilágról még mindignem vett tudomást, ám azt észrevettük, hogy Jinről, a kínai hölgyről készültfestmény nagy hatást tett rá. Tekintete minduntalan visszatért a képre, s gyakranórákig gyönyörködött benne. Értetlenül álltunk a dolog előtt, mégis örültünk akedvező fordulatnak. Bármi, ha csupán egy szellemkép legyen is az, csakkapcsolja már figyelmét ehhez a világhoz!

Csi csak mosolygott. Egyszer, amikor éppen a misszionárius állapotárólbeszélgettünk, így szólt a kormányzóhoz:

- Ismeri ön, mylord, a kínaiak Ti szigetéről szóló mondáját?- Nem - rázta meg a fejét Sir Patrick. - Még sohasem hallottam róla. Mondja el,

bizonyára érdekes történet lehet!- Ti szigete a világtengerek egyikén emelkedik ki a habokból. Pontos helyét

senki sem ismeri. Egy herceg kormányozza, mély, emberséges szeretettel. Lakóibúvárok, gyöngyhalászok, akik nap, mint nap alámerülnek a vizek mélyére, hogykagylóba zárt börtönéből kiszabadítsák a szépség, a gyönyörűség, a legnemesebbemberi méltóság örök jelképét. Fáradságos, nehéz munka, a lelőhelyek közelében

116

mindig éhes, falánk cápák leselkednek, amellett drága felszerelést is igényel,amelyet a kevésbé tehetősek nem tudnak megfizetni. Egyszer az egyiklegügyesebb búvár minden segédeszköz nélkül merült le, mivel nagycsaládoslévén szűkös körülmények közt élt. A víz azon a részen mély volt, a fenekétvastag iszapréteg borította, és erős áramlatok kavarták. Minden nehézség ellenéreazonban a vakmerő gyöngyhalász szerencsével járt, és bár csak üggyel-bajjaltudott felszínre jutni, hatalmas, tiszta vizű, óriási gyöngyöt hozott magával. Abúvárok általában a kagylót hozzák föl, ő azonban ezt az óriási példányt nemtudta letörni a korallágakról. Ám mivel félig nyitva volt, szétfeszítette, ésmegtalálta benne a kincset. Nem törődött azzal, hogy fogytán a levegője, hanemmegszerezte, majd minden erejét összeszedve félig öntudatlan állapotbanszabadult meg a víz könyörtelen fogságából. A csónakba már csak a társaisegítségével tudott visszakapaszkodni.

- Az uralkodó értesült az esetről - folytatta a kínai -, magához rendelte a búvárt,és így szólt hozzá: Dicséretet kapsz, ám egyben szigorú megrovást is. Az elsőt�azért, mert bebizonyítottad, hogy az emberi akarat, a lélek elhivatottsága képeslegyőzni a test gyöngeségét. Bár a lélek örökéletű, ám meg kell erősödnie, hogyfelnőjön a magasztos emberi érzésekhez, a jósághoz, a szeretethez, erre pedigcsak a testtel együtt képes. Éppen ezért a lélek ellen elkövetett bűn, ha testünketmeggondolatlanul veszélynek tesszük ki. Az ilyen ember végtelenül könnyelmű,mert kockáztatja szellemének örökkévalóságát. Nemesen cselekedtél,mindazonáltal vétkesen. Büszkék vagyunk rád, ám ezennel megtiltom, hogy bárkia szükséges felszerelés nélkül induljon veszélyes munkájára - fejezte be Csi.

- Megkapó történet - állapította meg a kormányzó -, bár nem tudom, hogy a mihelyzetünkhöz mennyire illik.

- Voltaképp arról beszélek - nézett rá a doktor komoly képpel. - Betegünk testifölépülése már jó úton halad, szellemi javulása viszont késik. A kettő azonbancsak együtt életképes. Biztosra veszem, hogy a festményen ábrázolt meséstündéralak serkentően hat elborult elméjére, kimozdítja mélységes letargiájából. Alátvány gyönyörűsége ráébreszti, hogy mennyi szépség, boldogság vár még ráéletében, és az annyira szeretett felesége emlékével együtt biztató utat jelöl kiszámára, amelyen végig kell haladnia. Egyelőre még csak bizonytalan érzéseksugallják a gondolatot, ám mindinkább formálódnak, míg végül az ész fogdiktálni. Példaképp mondtam el ezt a kedves legendát, amelyet népünk az életnehéz pillanataiban szívesen idéz, hogy erőt merítsen belőle.

- Igaza lehet. Van benne valami megkapó! - dörmögte Sir Patrick. - Nekünk,európaiaknak első hallásra talán idegenül csöng, ám azt hiszem, hogymegbarátkozom a benne rejlő tanulsággal.

- Megbocsásson, mylord - mondta a kínai -, de emlékeztetem arra a részre,amikor az uralkodó a test és a lélek kapcsolatáról beszél, és minden olyan tettetbűnnek tart, amelyet bármilyen okra hivatkozva is a test ellen követünk el.Hiszen, mint mondta, a lélek a testtel együtt válik felnőtté, éri meg atapasztalatokkal terhes idős kort, és csak akkor válhatnak el egymástól, amikor a

117

test már elfáradt, a szellem viszont még szabadon szárnyal. Elnézését kérem, ámaz ön honfitársai körében oly gyakori fogadások, amelyek tétje nemritkánmeghaladja a józanész szintjét, nos, ezek hasonlíthatóak ahhoz a vétekhez,amelyet az ember önmaga léte ellen követ el, minden ok nélkül, ötletszerűmeggondolatlanságból. Hangsúlyozom, hogy ez a legenda és általában mi,kínaiak távol állunk az önök gondolkodásától, ám azért valahol talán igazam van.

Hosszú hallgatás következett. A két angol főúrnak még bizonyára senki sembeszélt így a fogadásról. Arra számítottam, hogy kettejük közül legalább az egyikméltatlankodni fog, ám csalódnom kellett. Szótlanul ültek a helyükön, szemüketmaguk elé, az asztalra szegezve. Végül, nagy sokára a kormányzó csöndesen csakennyit mondott:

- Nem kell bocsánatot kérnie, Mr. Csi, legföljebb azért, hogy csak most beszéltTi szigetéről. Kár, hogy nem mondta el nekem előbb, előbb, sokkal korábban,talán évekkel ezelőtt... Elnézésüket kérem, de rendeznem kell a gondolataimat!

Fölállt, és a kajütjébe ment. Léptei nem annyira fáradt, mint inkább töprengő,önmagával vívódó ember hatását keltették, akinek bőven akad tennivalója, csakmég nem tudja, hogyan kezdjen hozzá.

- Nemes ember! - szólalt meg Csi. - Minden tettét a szeretet, a jóság hatja át,ám meg kellett járnia a vizek mélyét, hogy rájöjjön: érzéseit nem szabad titkolnia,a nemzeti büszkeség, a hatalmi méltóság és a társadalmi rang mögé bújtatni. Minta búvár, meglelte élete legszebb igazgyöngyét, bár ő még alig érzékeli ezt.

Ezután elköszönt tőlünk, és betegéhez sietett.Egyedül maradtam Sir Raffley-vel, de nem sokáig, mert a barátom

türelmetlenkedni kezdett. Fölállt, karon fogott, és kedves szavakkal unszolnikezdett:

- Charley, feljön velem a hídra? Itt a födélzetén olyan kicsinek,jelentéktelennek érzem magam. Irányítanom, vezetnem kell a jachtot, mert érezniakarom, hogy erős vagyok, hatalmam van fölötte. Kínai barátunk búvárszigetrőlszóló története gyermekded mese, mégis talán én lennék a legutolsó, aki nevetrajta. Talán igaza van. A lélek, a szellem szárnyal, nem ismer akadályt.Felülemelkedik a puszta léten, és nem hatnak rá a fizika törvényei. Viszont a testtáplálja, nélküle megkopik, elsatnyul, míg végül a büszke fregattmadárhoz képestcsak holmi beteg verébhez hasonlít. Emlékezzék! Mr. Walleren is akkor tört ki azőrültség, amikor a betegség a végsőkig legyöngítette. S most, legalábbis a doktorszerint, kezd visszatérni tudata, pontosan akkor, amikor testileg is erősödik. Tehátkönnyelműség lenne puszta mesének tekinteni a történetet, s mondjuk megőszintén, hogy nem is illene kínai barátunk egyéniségéhez. Amellett nem istudhatja, hogy amikor a legendát összekapcsolta a fogadással, milyen súlyosdolgokat mondott mind a nagybátyámnak, mind nekem. Céloztam már rá önnekis, Charley, hogy kettőnk kapcsolatát micsoda esztelenség árnyékolja be,amelynek létrejötte, ismerve az ő és jómagam életfilozófiáját, józanésszel nemmagyarázható meg.

Láttam, hogy vívódik. Segíteni akartam, mert aki bajban van, sokszor elég

118

neki, ha őszintén beszélhet nehéz helyzetéről, és valaki - akár egyetlenközbeszólás nélkül -, de meghallgatja.

- Nem árulhat el többet róla, sir? - kérdeztem, a kíváncsiság látszatát iselkerülve. - Könnyítene a lelkén, és jól tudja, hogy nálam megértésre és teljestitoktartásra számíthat.

- Mindent elmondok, Charley - torpant meg a lépcső előtt -, de nem most.Eljön majd az ideje, és akkor ön lesz az első, akit idegen létére beavatoktitkunkba. Kérem, addig legyen türelemmel!

Fenn a hídon, már csak magaslati helyzete miatt is, friss, kellemes szellőfogadott. Hajónk keletről északnak tartott, s bár a tenger zátonymentes volt,mégsem haladtunk néhány csomónál gyorsabban. A látóhatárba hajló vízfelszínenalig kivehető hullámok fodrozódtak, ezért mozdulatlan higanycseppnek tetszett,amely szikrázva veri vissza a fénylő napsugarakat. Az óceán sajátos színt öltött.Megjelölésére talán a világosbarna a legtalálóbb, amelybe helyenként a kávésötétebb árnyalata keverődött. Utazásaim során eddig még sohasem láttam ilyet.

A Jin orra alig gyűrte a vizet, viszont a hajócsavarok kavarta főfodor csíkjamessze kígyózott utánunk, milliónyi gyöngy szikrázó ragyogásában. A jachtotsirályok kísérték. Szárnyukat alig mozdítva suhantak az ég óceánján, időnkéntlecsaptak a habokra, majd ismét a magasba emelkedtek. Néhányan közülük, abátrabbak, letelepedtek az árbocrúdra, és onnan fürkészték a tengert.

Szótlanul álldogáltunk, a látvány lenyűgözött berniünket. A végtelen óceán, afölénk boruló, szikrázóan kék ég, a tűző napsugarait, távolban, a látóhatár mélyénpedig elmosódott foltok. Szigetek, amelyek érintése nélkül szántottuk ahullámokat. „Az álmok hajója”, így emlegette Sir Raffley a Jint, és az elnevezéscsakugyan illett mindahhoz, ami körbevett bennünket.

Még sokáig gyönyörködtünk, majd lementünk, és meglátogattuk a betegünket.Nyugodtan pihent az ágyán, arcán kisimultak a redők, s mintha valamimeghatározhatatlan derű, már-már mosoly ömlött volna el rajta. Ajka néhamegmozdult. Látszott rajta, hogy mondani akar valamit, ám hang nem jött ki aszáján. Itt, a hajón még nem jelentkezett nála olyan zavart, fölzaklatott állapot,mint amilyennek Kota Radzsában tanúja voltam. Csak hát a beszéd...

Amikor Csítől érdeklődtem, hogy ezen a téren várható-e javulás, így válaszolt:- Nyugodjék meg! Rövidesen eljő az idő, amikor már akár társalogni is képes

lesz. Most nehéz pillanatokat él át. Az erőszakos, dúlni, rombolni vágyó hittérítőés az eredendő természetes jóság küzd benne. Felesége emléke segíti a harcban,az ő személyére a tündéri Jint ábrázoló festmény emlékezteti. Még nem tudunksegíteni neki, ám remélem, hogy erre is rövidesen sor kerülhet. Az egyszerű népeklegszentebb szokása ellen vétett: megsértette a vendégszeretetet. A Shen képes eztmegbocsátani, az úgynevezett kultúrnemzetek ember-milliói azonban már nem.Pedig ez nagyon fontos, mondhatnám döntő mozzanat a különböző népek békéstalálkozásában, egymás kölcsönös szeretetében és megbecsülésében. Ha akapcsolat felvétele előtt nem ismerjük meg egymás hagyományait, szokásait,mindazt, ami a nemzeti sajátosságokhoz tartozik, mint például a vallás, a

119

gondolkodásmód, a viselkedés, és a találkozás után ezeket nem tartjuktiszteletben, akkor ne számítsunk kedvező eredményre. Ebben az esetben marad agyűlölködés, a fennhéjázó gőg, a megvetés, egyszóval a mérhetetlen ostobaság.Önök azt mondják, hogy Kína idegen és félelmetes az európaiak számára. Ez nemigaz! Az ide érkezők próbáljanak meg udvariasan viselkedni honfitársaimmalszemben; ne csodálkozzanak, ne háborodjanak fel, ne akarjanak mindentmegváltoztatni, hanem fogadják el a Birodalmat és népét, mindazzal ahagyománytisztelettel együtt, amely révén több mint ötezer éven át fönnmaradt.Ezért küzdök én, és nem egyedül, hanem lelkes csoport élén. Bízunk benne, hogyharcunk, ha sokára is, de meghozza gyümölcsét.

A beszélgetést követő napon értük el Hongkong kikötőjét, ahol horgonytvetettünk. Többen közülünk partra szálltak, ám Sir Raffley szólt, hogy nemidőzünk sokáig. Ő is elhagyta a hajót, mint mondta, néhány sürgönyt kellföladnia.

Az idő csapnivaló volt. Hajónkat már a mólóhoz is szakadó eső kísérte, amelyugyan már alábbhagyott, ám az eget szakadozott felhők borították, és kellemetlencsípős szél fujt. Bizony, már erősen a délutánban jártunk, amikor visszatért a kínaitengerre jellemző kellemes, szívet melengető időjárás, hiszen a felhőtlen égboltalatt, a tűző napsütésben a maga haragoszöld színével a partokat elborító bujanövényzet is vidámabbnak, kedvesebbnek hatott.

Úti célunkról továbbra sem tudtunk semmit. Mindent ráhagytunk Sir Johnra,aki viszont nem beszélt róla. Amikor azonban fölszedtük a horgonyt, éskifutottunk az óceánra, az iránytű sejtetni engedte, hogy a Fukienbe vezető útonhajózunk.

Vacsora után Csi kedvesen érdeklődött, hogy van-e kedvem megosztani veleéjszakára a beteg felügyeletét. Természetesen igent mondtam. Ezután csakkettesben sétálgattunk a födélzetén, míg ránk nem esteledett. Jószerint csak őbeszélt: az emberiség létét boncolgatta a filozófia tükrében, és el kell ismernem,hogy nagy hozzáértéssel. Végezetül csodálkozva kérdeztem:

- Iskolázottsága kétségtelen, ám ezek a gondolatok, fejtegetések, Összegzésekis öntől, saját magától származnak?

- Valótlant állítanék, ha most igent mondanék - nézett rám komolyan. - Apámfogalmazta meg ezeket évezredes tapasztalatokból, és korunk változásainakmegfelelően átalakította őket. Ön előtt sem lehet kétséges, hogy a gondolat örök.A földi lét véges, a testet magával ragadja az elmúlás, ám a szellem tovább él, ahagyományukat tisztelő népek szerint az idők végtelenségéig. A hagyomány azemberek leghűbb társa, segíti őket gondjaikban, a nehézségekben, hiszenévezredek során mérhetetlen bölcsesség halmozódik föl benne. És ezt Önök, akultúrára hivatkozva, képesek egyetlen kézlegyintéssel elintézni! - fejezte be márcsaknem vádlóan.

- Ismételnem, kell szavait - mondtam egyszerűen -, most én térnék el azigazságtól, ha tagadnám, amit mond.

- Bocsásson meg, Charley - nyújtotta a kezét. - Sokat rágódom ezen a dolgon, s

120

félek, hogy lassan a rögeszmémmé válik.Elmosolyodtam, de nem válaszoltam. Biztos voltam benne, hogy a legkevésbé

sem akart megbántani, csak magával ragadta fejtegetésének heve. A nevemmelpedig, nos vele sajátos dolog történt. Hosszan tartó ismeretségünk során Sir Johnmegszokta keresztnevem angolosított változatát, a Charleyt. A nagybátyja ezttermészetesnek vette, és magától értetődően használta. Ezzel azonban még nincsvége a történetnek. Már Mary is szólított Mr. Charleynak, amely talán kissébutuskán hangzik, ám ebben a meghitt, baráti környezetben senki sem ütközöttmeg rajta. Most pedig már Csi is... Mindent összevetve azonban én leszek alegutolsó, aki ez ellen tiltakozik.

Este tízkor mentem le Waller kabinjába. Leánya rövidesen elköszönt tőlünk, ésaludni tért, mi pedig kiültünk a nyitott ajtó elé. A hold már magasan állt. Fénye afestményre vetődött, és a gyönyörű kínai hölgy csakugyan tündérnek látszott,ugyanakkor olyan élő valóságnak, aki bármely pillanatban megszólalhat.

- Ugyan miben rejtőzhet titka, a testben vagy a lélekben? - tűnődött suttogva azorvos, elárulva, hogy gondolatai azonosak az enyéimmel.

- Egyszer talán ezt is megtudjuk - latolgattam szinte saját magamban.Csodálatos déltengeri éjszaka borult ránk. A csillagok kézzel elérhető

magasságban ragyogtak, az ezüst fénnyel ragyogó égi vándor pedig fölényesbüszkeséggel, senkitől sem zavartatva rótta útját az évmilliók óta megszokottcsapáson.

A betegszobában csak kis éjszakai lámpa égett, fénye éppen csak bederengte akajütöt. Az ablakot sűrű szövésű csipkefüggöny takarta, ezért a helyiséghomályba borult. Az üvegablakon keresztül a holdsugár, pontosan a beteg ágyáramutatott. Önkéntelenül is szemmel követtük, amint a mozdulatlanul alvóhittérítőn végigkúszott. Amikor már a mellénél járt, fölálltam, hogy teljesenelhúzzam a függönyt, nehogy fölriadjon, ha szemébe süt a fény. A doktor azonbanvisszafogott: - Hagyja, Charley! A hold fénye misztikus varázst ad az éjszakának.Betegünk lelkileg sérült ember. Talán ez az anyagtalanul simogató fénysugárösszekapcsolja álmait a valósággal.

Percek telhettek el, amikor Waller váratlanul megszólalt. Halkan, töprengőhangsúllyal a számomra nagyon is ismerős verssorokat idézte:

„Ezt az örömhírt most ti adjátok tovább, hirdessétek hát Földünk bármelyzugában...”

Versem harmadik szakasza volt, amelyet még Kota Radzsában írtam hozzá azelső kettőhöz.

Feszült figyelemmel vártuk a folytatást, mert láttam Csin is, hogy fölismerte akölteményt. A holdfény már a beteg arcára hullott, amikor ismét meghallottukhangját:

„Isten háza legyen az egész nagyvilág, s ott angyalszóval csendüljöncsodásan!”

A hittérítő arca már fényben fürdött. Szemét nem nyitotta ki, ám látszott rajta,hogy az álom és ébrenlét határán lebeg. Ismét megszólalt, de ezúttal határozottan,

121

mint aki pontosan tudja, hogy miről beszél, kinek szólnak a sorok, és a bennükrejlő gondolatokat meg akarja osztani mindazokkal, akik hallgatják:

„Csak szeretetet adj, csak azt, úgy vélem én, hadd zsongjon mindenütt, holnépek virulnak, s Krisztus egyháza lesz úrrá e földtekén, s újfent zöldellÉdenkertje az Úrnak!”

- Nézze! - súgtam a kínainak. - Kinyitotta a szemét, s le nem veszi Jin arcáról.- Igen, találkozott hőn szeretett feleségével, hiszen a festmény ezt sugallja

számára - bólintott Csi. - Talán ez az a pillanat, amikor elméje ismét fölfogja alétet, és megkülönbözteti az álmot a valóságtól. Ám legyen bárhogy is,találkozásunk óta ez az első érzékelhető javulás az állapotában.

A beteg arca most árnyékba borult, úgyszintén a festmény is. Waller lehunytaszemét, és mély, üdítő álomba merült. Arcán a megnyugvás derűje áradt szét, mintalá egy szeretetteljes, gyöngéd találkozás után magára marad, fölidézi a gyönyörűpillanatokat, és boldogan rendezi gondolatait.

Ismét csönd telepedett ránk. A hajógépek mélyből hallatszó monoton dohogásacsak elmélyítette az éjszaka nyugalmát. Mi sem törtük meg a pillanat varázsát,hangulatát, amelyet nem lehet sem elmondani, sem leírni. Hagytuk, hogy magávalragadjon bennünket, s éreztük Isten jóságát, mérhetetlen kegyességét, ésfölünkben visszacsengtek a hittérítő szavai, amint az utolsó két sort ejtette kiszáján:

„S Krisztus egyháza lesz úrrá e földtekén, s újfent zöldell Édenkertje azÚrnak!”

Ekkor jól ismert zaj hallatszott. Valaki ismételten lángra akart gyújtani egy szálgyufát, mert nyilván az előzővel nem járt sikerrel. Rövidesen a Cumana-dohánysemmi mással össze nem téveszthető, finom illatát éreztük, és egyben fény derültaz éjszakai pipázó személyére is. Ilyen drága keverékkel ugyanis csak Sir Patrickszokta megtömni pipáját. Odalépett hozzánk, leült az egyik székre, és suttogvaígy szólt:

- Aludni készültem, amikor kezembe került a könyve, Charley, tudja, az Égigondolatok. Amint olvasgattam, teljesen kiment az álom a szememből. Mondja,tanítják ezt valahol, vagy csak úgy saját maga ötlötte ki ezeket a töprengéseket,vívódásokat az emberi létről, a személyt formáló nemes érzésekről? Erről mégbeszélnünk kell! Egyébként mit csinálnak itt? Megláttam, hogy ketten üldögélneka holdfényben, és teljes odaadással tartják szemmel a kabint. Vagy talán titok?

- Ugyan, mylord! - tiltakoztam. - Csupán vigyázunk betegünkre. Már többszöris megszólalt, és igyekeztünk kihámozni szavainak értelmét. Ön is hallotta, hogymit mondott?

- Igen, minden szót! - lelkesedett a kormányzó. - A Kota Radzsában titokzatosmódon kiegészült verset idézte, méghozzá hibátlanul, mintha tömeg előttszavalna. Már-már azt kellett hinnem, hogy tudatosan cselekedett.

- Ebben reménykedünk mi is, mylord - mondtam csöndesen.- Várható még, hogy beszél?- Aligha! - rázta meg a fejét Csi. - A holdsugár ébresztette föl, ám amint a kajüt

122

ismét sötétbe borult, ő is újra elaludt.- Nos, akkor nekem itt nincs semmi dolgom - tápászkodott föl székéből Sir

Patrick. - Teszek néhány kört, már amekkorára a födélzet lehetőséget nyújt -mondta, és azzal elindult az orrtőkétől a kormányállásig, majd vissza.

Az éjszaka csöndben, nyugalomban telt el. Alig váltottunk szót, lekötöttekgondolataink. Amint hajnalodott, én visszamentem a kabinomba, hogy a reggelielőtt még aludjak néhány órát, Csit pedig rövidesen Mary váltotta föl.

Ami Sejjid Omart illeti, teljesen otthonosan mozgott a hajón. Mindenkikedvelte, a matrózok pedig közéjük valónak tekintették. Személyeimnélmegkülönböztetett figyelemmel bánt, úgyszintén Csivel és Maryvel. Ezen kívülmég arra is maradt ideje, hogy két angolunknak - bár megvolt a saját szolgájuk -apróbb szolgálatokat tegyen, ügyesen, mindig a legmegfelelőbb pillanatban. Ezértazután Sir Raffley, ám nem kevésbé nagybátyja is, kedves, rokonszenves fickónaktekintette. A Miss Waller iránt érzett vonzódása pedig már különlegességszámbament, hiszen arab létére egy hölgynek tett szívességeket, noha szülőföldjéneleddig mást sem hallott, mint azt, hogy az asszony másodrendű, a férfi szolgája.

Amikor Sanghaj felé közeledtünk, önkéntelenül is fölvetődött a kérdés, hogymeddig időzünk a városban. Minket csupán a kíváncsiság piszkált, orvosunknakazonban gondolnia kellett a betegére is. Mivel vendéglátónkat nem akartakérdésekkel zaklatni, aggályaival hozzánk fordult. Attól félt, hogy a túlságosanhosszúra nyúló hajóút visszaveti majd Waller gyógyulását, és szerette volna aszárazföldön biztonságba helyezni, a megfelelő, gondos ápolás mellett.

- Oda kell mennünk, csakis oda! - füstölgött magában. - Ott mindentmegtalálhat betegem, ami testi és szellemi föl-épüléséhez szükséges. Éppen ezértutunk során először most én szeretném meghatározni úti célunkat Sir Raffleyhelyett.

Nem értettem pontosan, hogy mire gondol. A födélzetén üldögéltünk a délutáninapsütésben, csak kettesben, mert a többiek elvonultak ebéd utáni pihenőre.Láttam, hogy Csi töpreng, ezért nem zavartam kérdésekkel. Úgy festett, mint akiközölni akar valamit, de nem tudja, hogyan kezdjen hozzá. Végül azért csakhozzáfogott, igaz, jókora kerülővel.

- El kell mondanom önnek valamit - kezdte csevegő, társalgási stílusban. -Korábban is megtehettem volna, ám talán még most se késő. Mert belátom, hogyÖn előtt, Charley, nem titkolódzhatom tovább. Egyrészt jól beszéli a kínainyelvet, ezért apám és jómagam neve nevetségesen hathat az ön szemében,másrészt pedig az egyre behatóbbá váló kapcsolatunk során személye döntőenhozzájárult ahhoz, hogy újrafogalmazzam az európai népekről alkotottvéleményemet.

Bevallom, hogy feszült érdeklődéssel vártam a folytatást.- Családfánk őse - mondta az orvos - Hoang-Ti császár, aki jó három

évezreddel az önök időszámításának kezdete előtt élt. Voltaképp őt tekintik a kínaibirodalom megalapítójának. Utódai tovább viselték, illetve viselik méltóságát, Kinevű fiától kezdve a mai napig. Családom leszármazási vonala törésmentes.

123

Atyám első osztályú mandarin, Ki-Ta-Sin-nek hívják. Nevét magától a császártólkapta, és több méltósága mellett a Sárga Zászló lovagja. Ha jól emlékszem, ezzela kitüntetéssel csak öten rendelkeznek a birodalomban. Én a Ti-Vang melléknevetkaptam, ám nagyon kérem, hogy szólítson ezután is Csinek. Gazdagok vagyunk,még európai értelemben is. Bár fogalmam sincs Sir Raffley vagyonánaknagyságáról, de ha a miénkkel egybevetnénk, talán a javunkra billenne a mérleg.Mindezt tudnia kellett, és talán dicsekvésnek hangzott, pedig higgye el, szó sincserről! Csupán ez az igazság.

Szó szerinti fordításban a Tai-Sin, tehát az apa neve kötelességtudást,szorgalmat, emberszeretetet jelent, míg az ifjúé, a Ti-Vang ennek sajátosmegfelelője. Számunkra talán furcsán hangzik, ám Távol-Keleten megszokott ez amegnevezés, vagyis a „fiatalabb öreg”. Az „öreg” szó ez esetben tudást, magasképzettséget jelent, tehát orvos barátunk társadalmi rangja elismert lehethonfitársai körében.

- Miközben én Franciaországban tanultam - folytatta Csi - Pekingben apámmegismerkedett egy angol főnemessel, Blackstowne lorddal. Megkedveltékegymást. Hasonlóképpen gondolkodtak, és beszélgetéseik során nagyegyetértésben kalandoztak el az eszmék, a filozófia világába. Az új ismerősnemcsak nagy tudású, hanem tetterős, elvei mellett keményen kiálló férfiú volt.Atyám kimondottan lelkesedett érte. Sokat tervezgették együtt a Nyugat és Kelettalálkozását, szilárdan hitték, hogy a fajok keveredése mindkét fél előnyéreszolgálna. Végül is úgy döntöttek, hogy megvásárolnak egy tengerparti földsávot,és ott mintaképpen berendezik az általuk elképzelt, tökéletesnek mondható emberiközösséget. Tervüket valóra is váltották. Azon a településen a lakók nem tűrnekmeg maguk közt csalást, álnokságot, kapzsi haszonlesést. Úgy értesültem, hogyapám most oda utazott.

- Vele van Lord Blackstowne is?- Nem, ő visszatért Európába, ám várható, hogy rövidesen ismét megjelenik.

Talán már úton is van. Alig várom, hogy megismerkedjek vele, mert apám oly sokszépet, nemeset mondott róla, már csaknem testvéröccsének tekinti. Nos, ide, erreaz általunk létrehozott településre szeretném elvinni Mr. Wallert, mert bizonyosvagyok benne, hogy ott hamar fölgyógyulna, és végleg megszabadulnarögeszméitől is. Charley, segítene nekem rábeszélni erre Sir Raffley-t?

- Megkísérlem. Ehhez azonban előtte is föl kell fednem az ön családjánaktitkát.

- Természetesen. Kifejezetten meg is kérem rá. Utunk vége felé közeledik,rövidesen úgyis fény derül mindenre.

Vacsora után Sir John a kabinomba kísért. Megragadtam az alkalmat, éselbeszéltem neki a doktor történetét. Várakozásommal ellentétben azonban a lordegyáltalán nem lepődött meg, hanem sokat sejtető mosollyal így szólt:

- Ki hitte volna! Csi barátunk tehát voltaképp Ki-Ti-Vang, akire mi oly nagyreményeket építünk.

- Ezek szerint ön előtt ismerős ez a név? - csodálkoztam.

124

- Igen, Charley barátom, nagyon is! - mondta még mindig mosolyogva. - Hamásért nem, csupán azért, mert ez a bizonyos Lord Blackstowne én vagyok, éssenki más.

Úgy látszott, hogy ez a nap nem fogy ki a meglepetésekből. Valami halványösszefüggés kezdett kibontakozni előttem, ám csak ködös távlatokban, ésjószerint még nem tudtam összekapcsolni az eseményeket. Látva megdöbbenttöprengésemet, Sir John nevetve szólt hozzám:

- Ne törje a fejét, Charley! Inkább kísérjen föl a hídra, és most hallgassa megaz én történetemet!

A legnagyobb elragadtatással kezdett beszélni Jinről, a feleségéről. Elmondta,hogy a szülei Tibet fővárosában, Ha-Sanban éltek, és atyja az egyik kínaitartomány kormányzója volt. Később, már apja halála után, Pekingbe költöztek,egy jómódú, előkelő nagybácsihoz, aki megszerette a bájos, ugyanakkor okos ésjó felfogó képességű leánykát. Házitanítókat fogadott melléje, nyelvekretaníttatta, bemutatta a nagykövetek asszonyainak, akik révén angol családokkaltartottak kapcsolatot, ezért a kínai műveltség mellett jelentős európai ismeretekreis szert tett. Sir Jolin az angol nagykövet fogadásán ismerkedett meg vele. Egyregyakrabban találkoztak, és szinte törvényszerű, hogy megszerették egymást.Ebben az időszakban barátkozott össze Ki-Ta-Sinel is, akivel megvalósítottákközös tervüket, és létrehozták álmaik társadalmi közösségét. Jin gazdagnagybácsija eleinte ellenszenvvel fogadta, hogy egy európai közeledik a fiatalleányhoz, amint azonban egyre jobban megismerte, föloldódott tartózkodása, ésbeleegyezett a házasságba.

- És odahaza? - érdeklődtem. - Bizonyára a főnemesi család sem lelkesedett!- Még hogy lelkesedett! Mélységes fölháborodással fogadták az esküvő hírét.

Egy Lord Raffley, meg egy kínai nő! Pfuj! A nagybátyám akkor ajánlatot tett egyfogadásra, mely szerint elkísér engem Kínába, és ha megkedveli a fiatalasszonyt,akkor nyertem, s ha visszatér Angliába, teljes értékű tagként fogadtatja el acsaládban.

- És ha veszít? - szóltam közbe.- Akkor le kell mondanom róla, vagy ha nem vagyok rá hajlandó, akkor

minden angliai vagyonomról. A feltételeket írásba foglaltuk, és a nagybátyámcsak egyet kötött ki: az út során nem beszélhetek Jinről.

- Micsoda képtelenség! - háborogtam. - Értelmes, felnőtt emberek!Most már értettem, miért viselkedett olyan furcsán Sir Patrick a festmény előtt,

és igazam volt: csakugyan félt. Ha nem is a kép ábrázolta gyönyörű hölgytől,hanem a vesztés lehetőségétől, hiszen ha megkedveli Sir John feleségét, akkorszembe kell szállnia az előítéletekkel terhes brit arisztokráciával. Ahogyközeledtünk Kínához - most már előttem is érthetően -, nyugtalansága csaltfokozódott.

- Még valami, Charley - szólalt meg ismét a barátom. - Nem kell rábeszélniesemmire, a legkevésbé arra, hogy fogadjam el Csi javasolt úti célját. Azonegyszerű oknál fogva, hogy oda tartunk, méghozzá nyílegyenesen.

125

Ezzel a kijelentésével bezárult a kör, én pedig úgy éreztem, hogy az alegokosabb, ha jó ideig csöndben maradok.

Amikor visszatértünk a födélzetre, a kormányzó éppen kínai doktorunkkalbeszélgetett. Odamentünk hozzájuk.

- Bácsikám, azt javaslom, hogy erősen kapaszkodj meg - szólt Sir John anagybátyjához. - Olyan dolgokat mondok el, amelyek könnyen bizonytalannátehetnek.

- Én még soha életemben nem bizonytalankodtam! - méltatlankodott akormányzó.

- Most talán mégis fogsz! - folytatta, majd karon fogva a kínait, feléjefordította.

- Szerinted hogyan hívják ezt a gentlemant?- Dr. Csinek, ahogyan mindannyian nevezzük! - háborgott az öregúr.- Tévedsz, méghozzá rettenetesen nagyot! O Ki-Ti-Vang!- Ki-Ti-Ti-Ti-Vang - ismételgette dadogva Sir Patrick. - De hiszen így hívják a

barátod fiát!- Csakugyan, ám erről az azonosságról magam is csak ezekben a pillanatokban

értesültem.- Mr. Csi a mandarin fia lenne, négyezer-hatszáz éves nemességgel a háta

mögött?- Ahogy mondod, bácsikám, és ez annyira igaz, hogy hinned kell minden

mozzanatában.- Elhiszem, John, hiszen a te szavaidban még sohasem kételkedtem, illetve...

azaz... talán egyszer. Lehet, hogy akkor sem kellett volna?A hír lesújtotta. Hirtelen megtört öregemberré lett, ám természete hamar

túltette magát megdöbbenésén, és már dacos mosollyal kiáltott föl:- Most pedig megbosszulom magam! - ragadta meg Csi karját, és magával

vonszolta. - Bár lassan fogalmam sincs, voltaképp hogyan hívják, ám most az lesza büntetése, hogy fölsorolja évezredeken át végighúzódó őseinek sorát!Igyekszem majd figyelmesen hallgatni, mert az én fogadásom már... - dörmögtecsak úgy magában, és tovább lépkedtek.

Sir Raffley hosszasan nézett utánuk, majd kedves szavakkal jegyezte meg:- Derék, aranyszívű ember, igazi gentleman! Sanghajban egy teljes napot

töltöttünk el. Omar szerzett két lovat, s körbejártuk a kínai negyeden túl elterülő

villaövezetet. Feledhetetlen látványt nyújtott. Este pedig az egész társaságellátogatott a káprázatosan kivilágított Csang-Su-Ho kertbe, ahol egykertvendéglő teraszán foglaltunk helyet.

Ismételten megállapítottam, hogy a fény, az épületek, a dísznövények, virágok,fák harmóniájához a kínaiak értenek a világon a legjobban. A látványgyönyörűségén túl minden pontosan a helyén volt: ott, ahol lennie kellett, se nemtöbb, se nem kevesebb a kelleténél. Az európai látogató Távol-keleten csakálmélkodhat. Az utcán emberek nyüzsögnek, kavargó, tarka sokaságban. A

126

kínaiak kedvelik a csillogó színeket, a virágmintás selymeket, s valami velükszületett kecsességgel libegnek tova öltözékükben.

Egyszer csak Csi fölugrott, a szélesre tárt kertajtón kiszaladt az utcára, ésmellőzve a honfitársaira jellemző szertartásos formaságokat, karon ragadott egyapró termetű, sovány férfit. Bizonyára ismerte, mert az illető nem tiltakozott, snyomban szóba is elegyedtek egymással. Rövid beszélgetés után odajöttekhozzánk, és a doktor bemutatta a kis emberkét.

Legnagyobb meglepetésemre, arra a Fang nevű kínaira ismertem benne, akiCeylon szigetén, a Point De Galle-ban megesett szállodai incidens, szenvedőalanya volt. Csi valamennyi méltóságát és címét fölsorolta. Megtudtuk, messzetájakon híres orvosprofesszora a birodalomnak. Ő is tüstént fölismert engem, ésamikor európai szokás szerint régi ismerősként mindkét kezét nyújtva odalépetthozzám, a társaságon volt a meghökkenés sora. Néhány szóval elbeszéltük aMadras-fogadóbéli kalandunkat, miközben a férfi helyet foglalt asztalunknál.

Elmondta, hogy éppen hajót keres, mert folytatni akarja megszakított utazását.Sir John érdeklődött úti célja felől, és amikor ezt megtudta, meghívta aprofesszort, hogy csatlakozzon hozzánk a Jinen. A kínai kitörő örömmel fogadtael az ajánlatot.

Még egy kedves közjátékra került sor. Fang fölfedezte a közelünkben Omart.Odasietett hozzá, és magához ölelve üdvözölte a derék fiút, aki - a professzormélységes csodálkozására, hiszen tudta róla, hogy született arab - minden tudásátösszeszedve az általa leghitelesebbnek tartott kínai nyelven szóáradattal árasztottael.

Már késő éjszakára járt, amikor a társaság szedelődzködni kezdett. Fangprofesszor a lakására ment, hogy felkészüljön az útra, megígérve, hogy másnapreggel már a födélzetén lesz, mivel Sir Raffley még délelőtt ki akar futni.

A szolgám elkísérte, sőt, mint később kiderült, reggel még elment hozzá, éssegített a födélzetre hozni a poggyászát. Tíz óra múlhatott, amikor a Jin fölszedtehorgonyát. Pompás időben, teljes gőzzel futottunk ki a napfényben fürdő óceánra.

A nappal esemény nélkül telt el. Vacsora után senkinek sem volt kedve mégnyugovóra térni. Új vendégünk, a kínai professzor remek társalgónak bizonyult.Művelt, nagy tudású embert ismertünk meg benne, aki nemcsak szakmájában,hanem a művészetek, a humán tudományok és a történelem területén is széleskörűjártasságról tett bizonyságot.

Egyszerre csak megjelent körünkben Mary, méghozzá futva.- Apa megszólalt! - mondta lihegve. - Nem lázálmában beszélt, teljesen

öntudatánál van. Szeretne kijönni a szabad levegőre.Elképedtünk! Betegsége óta most fordult elő először, hogy tudatosan beszélt,

sőt, érdekelte a külvilág, a környezet. Kívánságát illetően azonban megoszlottak avélemények. Többségünkben elleneztük teljesítését, a két orvos azonban melletteérvelt. Végül is az ő szavuk volt a döntő, ezért a beteget kihoztuk a kabin elé, éspárnákkal körbebástyázva, gondosan betakarva lefektettük egy kényelmesnyugágyba.

127

Waller nem nyitotta ki a szemét, s fáradozásunkat egyetlen szóval sem kísérte.Arcán azonban derű lebegett. A társaság még sokáig fönn maradt, majd amikorpihenni tértünk, Csi maradt a beteg mellett.

Reggel elújságolta, hogy a hittérítő végigaludta az éjszakát. Két alkalommalszólalt meg: először elhunyt feleségével beszélgetett, később pedig elismételteversem harmadik szakaszát.

Korán keltem. Sokáig gyönyörködtem a napkeltében, amikor egyszer csak amár jól ismert pipadohány kellemes illata csapta meg az orrom. Úgy látszik, SirPatrick sem tudott aludni.

- Van önnek lelkiismerete, Charley? - mordult rám haragosan.Láttam rajta, hogy ideges, s azt is pontosan tudtam, hogy miért. Ezért tréfának

vettem a kérdést, és mosolyogva válaszoltam:- A materialisták azt mondják, hogy csak az létezik, amit látunk. Mivel

sohasem láttam, elképzelhető, hogy nincs!- Csak nevessen, nevessen, maga gonosz ember! Minden bajt ön zúdított rám!

Nem elég ez a bizonytalanság, hiszen rövidesen találkozom Jinnel, akitlegszívesebben a földteke túlsó oldalán látnék, vagy ki tudja, talán itt, afödélzetén, magam mellett. Rettenetes ez a bizonytalanság, Charley! Ön pedigmég egyetlen szórakozásomat is elvette: nem fogadhatok többé azunokaöcsémmel! No de minek is? Mindig veszítek, barátom, érti: veszítek. Én, atapasztalt, idős ember úgy viselkedem, mint valami iskolás gyerek. Ön az okamindennek! Kétségbeejtő, hallja, Charley? Ön gonosz, kegyetlen... de jószívű,kedves ember. Megértem Johnt...

Reggeli után Csivel beszélgettem. Megkérdeztem tőle, mi a véleménye:betegünk tudta éjjel, hogy miről beszél?

- Föltétlenül - válaszolta komoly arccal. - Mindvégig öntudatánál volt, amikorbeszélt, bár amit mondott, azt nem hozzám, hanem a feleségéhez intézte. A versetpedig már csaknem szavalta, mintha szószéken állna, népes gyülekezet előtt.Bízzék, Charley, minden rendbe fog jönni!

Mióta a hajón tartózkodtam, még sohasem sikerült korán lefeküdnöm. Azthittem, hogy ezen az estén elérkezett a megfelelő pillanat, ám csalódtam. Igaz,már Marytol, Csitől és a társaság többi tagjától is elköszöntem, amikor Sir Johnkaron ragadott, és felvonszolt a hajóhídra. Hiába, neki már csak a kormányállásvolt a második otthona.

- Csak néhány szót, kedves Charley! - biztatott. - Tudja, olyan izgatott vagyok,beszélnem kell valakivel.

Az ördögbe is! - bosszankodtam magamban, bár voltaképp nem nagyon -,�hiszen az őszinteség és a bizalom mindig meghatja az embert, s nem lehetellenállni neki!

- Semmi baj, mylord - válaszoltam -, úgysem vagyok álmos - tettem méghozzá, a Ha már lúd, legyen kövér" szójárás szellemében. - Hallgatom!�

- Okama szigete alig néhány órányira fekszik előttünk, és...- Sajátos név - szóltam közbe. - Az embernek önkéntelenül is Makaó szigete

128

jut róla eszébe. Esetleg köze is van hozzá?- Természetesen! Mindenben az ellenkezője annak, éppen ezért rokon

fogalmak. Makaó a hírhedt kelet-ázsiai játékbarlang, az emberi kárhozat, mígOkama a szelídség, a béke, a szeretet otthona, ahol vár ránk Mr. Fu, akit ön isismer, továbbá az én tündérem, Jin. Igaz, maga a mintaközösség nem a szigetenvan, hanem közel hozzá, de már a kontinensen. Mi azonban először Okamánkötünk ki. Bizonyára észrevette, hogy sebességünk jelentősen csökkent. Csakholnap délelőtt akarom elérni Okamát. Most búcsúzom, ám ezt tudnia kellett! Jóéjszakát!

Csakugyan, a sziget körvonalai csak másnap délelőtt úgy tíz óra körülrajzolódtak ki előttünk. A hajógépek most már teljes erővel dolgoztak, és a Jingyorsan közeledett. A kikötő megtelt vitorlás csónakokkal, amelyek mindüdvözlésünkre siettek. Az árbocok díszben pompáztak, mi pedig ágyúlövésseljeleztük érkezésünket. A partról hasonló módon válaszoltak. Valamennyientávcsővel szemlélődtünk.

A partvonulatot végig buja, haragoszöld lombrengeteg borította. Itt-ottnyiladékok tárultak elénk, amelyeken át gondosan művelt kertekbengyönyörködhettünk. Káprázatos volt a panoráma; ezt még csak fokozta az aprófodorhullámoktól borzolt vízfelszín, amely a látóhatár alá süllyedve ölelte körül akis földdarabot.

A fák csúcsa fölött, egy kisebb magaslaton épületet pillantottunk meg. Avirágokkal díszített tetőteraszon lenge fehér ruhába öltözött hölgy integetett.

- Jin, a kedvesem! - kiáltott föl Sir John, majd a kapitányunkhoz, Tómhozfordult, aki alkalmi tüzérként az ágyút is kezelte: - Üdvözöljük őt, barátom! Apuszta szó ilyen távolságból mit sem ér!

Nem kellett kétszer sem mondania: a kis löveg egymás után háromszoreldördült.

A zászlók a magasba siklottak. A hajógépek elcsöndesedtek, a jacht pedig atehetetlenség erejétől hajtva a mólóhoz siklott. A matrózok partra ugráltak, és erőskötelekkel a kikötőbakokhoz erősítették a Jint.

Kinyílt a hajókorlát, majd könnyű hidat fektettek a móló és a palánk közti résfölé, úgyhogy kényelmesen el tudtuk hagyni a födélzetet. Elsőként természetesena hajó gazdájának, Sir Raffley-nek kellett szárazföldre lépnie, ám ő most se nemlátott, se nem hallott. Szemére szorított távcsővel figyelte a lombok közülkiemelkedő villát, a teraszon meg-meglibbenő fehér fátylat, az integető női alakot.Végül is sikerült elragadtatásából magához térítenünk, javasolván neki, hogy talánpartra kellene szállnia.

- Elnézést... elnézést! - mentegetődzött. - Már indulok is - mondta, és a kis hídfelé sietett.

Éppen ideje volt. A nyaralóba vezető gondozott sétányon ugyanis egyszerűkínai ruhában megjelent Mr. Fu, akit kissé lemaradva még néhányan követtek. Ami csoportunkat Sir John vezette, mellette haladt Mary, mögötte jómagam ésFang, a professzor, valamint Csi és Omar. Sir Patrick lemaradt; látszott rajta, hogy

129

töpreng, és zavarában azt sem tudja, mit csináljon.- Végre, hogy itt vagy, te sok nevet viselő titkolódzó, alá még a boldogságát is

titokban szerzi meg! - fogadta Fu mosolygó szemrehányással Sir Raffley-t,miközben átölelték egymást.

Ezután Mary következett. Fu megragadta feléje mozduló jobbját, és finomujjait az ajkához emelte, közben pedig mélyen meghajolt. A leány elvörösödött,ám nem engedte el a mandarin kezét, hanem föléje hajolt, és megcsókolta. Ekkoraz idős ember jött zavarba, nem is kicsit, ám ilyen helyzetekben, Isten tudja, hogymiért, valahogy én mindig kéznél vagyok. Még mindig szorítva Miss Wallerkezét, Fu hozzám lépett, szabad karjával átölelt, és miután ilyenformánbensőséges hármast alkottunk, így szólt:

- Kritikus helyzeteidben ön mindig a megfelelő helyen áll, barátom!Végtelenül örülök, hogy kicsiny szigetünkre érkezett, s nem kevésbé annak, hogyilyen bájos hölgy társaságában! - lelkesedett, és csak ezután szabadultunköleléséből. Fangot kínai szokás szerint szívélyes módon üdvözölte. Fiát, Csitkedves mosollyal köszöntötte, majd néhány bensőséges szó kíséretében magáhozölelte. Omarnak kezet nyújtott, és váltottak néhány szót. Ő angolul beszélt, aszolgám pedig - nem kis ámulatára - kínaiul. Sir John ekkor vette észre, hogynagybátyja lemaradt. Karon fogta a mandarint, és odavezette hozzá.

- A bácsikám! - mutatta be egyetlen szóval.A kormányzó szertartásosan meg akart hajolni előtte, Fu azonban átölelte,

mindkét arcán megcsókolta, majd két vállát fogva maga felé fordította, és évődveígy szólt:

- Egy igazi Raffley! Neki már a korral járó tudás, tapasztalat deresíti a haját,ám így talán még nagyobb öröm számomra, hogy itt üdvözölhetem nálunk. Kínaörül, hogy vendégül láthat egy angol arisztokratát, mert biztos benne: a szeretetvezérelte hozzánk.

Sir Patricket kellemesen lepte meg a kedves, szívélyes fogadtatás, olyannyira,hogy hirtelenjében nem is talált szavakat, csak ő is magához öleltevendéglátónkat, s mivel termetes férfiú volt, a törékeny kínainak bizonybeleroppantak a csontjai.

Végül azért helyreállt a rend, és Fu ismét szóhoz jutott.- Most pedig lássuk a betegünket! - mondta, ám mielőtt intézkedhetett volna,

fia megelőzte.- Én majd gondoskodom róla - jelentette ki.Intett a mandarin mögött ácsorgó embereknek, akik elsiettek, és rövidesen

gyaloghintókkal tértek vissza. Kettesével foglaltunk helyet a különösjárművekben, amelyeket négy ember vitt könnyedén.

A kényelmes párnákat jómagam a kormányzóval osztottam meg, aki még csakmost kezdett magához térni meglepetéséből.

- Nagy zavarban vagyok, Charley! - állapította meg. - Ez a Mr. Fu valósággallehengerelt udvariasságával, közvetlenségével. Kitüntetésnek veszik, hogy egyRaffley látogat el hozzá, és a tetejében még meg is csókol! Szóhoz sem jutok a

130

megdöbbenéstől! Na és ez a megjegyzés John boldogságára! Ezek utánelképzelheti, hogy milyen lehet Jin! Megtört, kétségbeesett ember vagyok,barátom, mert egyre inkább erősödik bennem az érzés, hogy a Johnnal kötöttutolsó fogadásom nem igazán sikerült...

Ránéztem. Érdekes, szavai ellenére egyáltalán nem látszott megtört, mégkevésbé kétségbeesett embernek. Főúri méltósággal ült, és arcvonásául elégedettmosoly ömlött el.

Bár a minket hordozó kulik is futottak, Fu mégis megelőzött bennünket.Amikor kiszálltunk a gyaloghintóból, ő már a kertbe vezető, magasba ívelőlépcsősor alján várt ránk. Sir Patrick, aki már teljesen föladta merevtartózkodását, odalépett hozzá, karon fogta, és így szólt hozzá:

- Sir, elnézést a megszólításért, de nem ismerem társadalmi rangját,méltóságát, még kevésbé az itteni szokásokat, ám bárhogyan is fejezem kimagam, fogadja oly barátsággal szavaimat, ahogyan én azt szeretném. Alegfontosabb pedig az, hogy fogadja el egy vén fickó békejobbját, egyvilágcsavargóét, aki eddig bizony nem a legjobb véleménnyel volt önökről, akínai birodalomról, de belátta, hogy fölül kell vizsgálnia álláspontját! - fejezte be,kezét nyújtva vendéglátónknak.

- Végtelenül boldoggá tesz, mylord - ragyogott föl az örömtől a kínai arca,mindkét kezével megragadva a kormányzó jobbját, és ezek után már szintetermészetesnek hatott, hogy a két férfi.., rövid időn belül... másodszor isösszeölelkezett. Kína tehát szeretettel fogadta vendégét, ő pedig tisztelettel hajtottfejet, amikor a szélesre tárt kapun át belépett a távoli, ismeretien birodalombavezető útra.

Méreteit tekintve a kétszintes nyaraló inkább palotának tetszett. Lapos tetővelrendelkezett, ezen kapott helyet a már említett tágas terasz. Az építész ügyesenzsonglőrködött a hagyományos kínai építőművészet elemeivel, ugyanakkorlátnivaló volt, hogy a gyönyörű alkotás létrehozásában európai szempontok isszerepet játszottak.

A főkapun át gondozott kertbe léptünk. Az épülethez vezető sétány hosszankanyargott a fák, bokrok és a színorgiában pompázó virágágyások közt. A lombokalól itt-ott patakok bújtak elő, amelyeken magas ívelésű kis hidak vezettek át.Amikor már kellőképpen magával ragadott berniünket a látvány, végre eljutottunkmagához a villához, amely csak ekkor bontakozott lei teljes szépségében.

Bizony, itt szárnyakat kapott az építész fantáziája, s műve legkisebb részletei istökéletes harmóniában simultak egybe. A mandarin csupán finom mosollyalnyugtázta álmélkodásunkat, majd kedvesen biztatott, hogy menjünk tovább.

A nálunk megszokott magas lábazat és fölfelé vezető lépcsősor teljesegészében hiányzott. Ezért azután a süppedő pázsitról egyenesen a terjedelmeshallba léptünk be. Egyetlen pillantás elegendő volt ahhoz, hogy fölmérjem:vendéglátónk iszonyúan gazdag lehet.

Sir Patricket és engem maga Fu vezetett föl a szobánkba, amelyek egymásmellett nyíltak, úgyhogy a lorddal szomszédok lettünk. A „szoba” kifejezéssel

131

voltaképp leegyszerűsítem a dolgokat, hiszen mindketten egy-egy apartmant,lakosztályt kaptunk. A bejáraton át előbb az előszobába jutott az ember, majd atágas hallba, onnan pedig a baloldalt elhelyezkedő hálószobába. Az utóbbibólnyíltak a mellékhelyiségek.

A társaság többi tagjáról - beleértve Mr. Wallert és Omart is - Csigondoskodott.

Alig rendezkedtem be lakosztályomban, amikor a kormányzó berobogott.- Segítenie kell, Charley! - harsogta. - Azt még eltűröm valahogy, ha

esetenként hosszú ideig hallgat, mint valami csuka, ám ha most nem segít, akkorkitagadom, ki én, az egész Brit Nemzetközösségből!

- Az Istenért, mylord, valami szerencsétlenség történt? - csodálkoztam teljesodaadással, amelyet azonban nem az őszinteség vezérelt.

- Még nem, ám rövidesen bekövetkezik! - jelentette ki zordonan. - Megjelenikmajd ez a Jin, ez a tündér, és nekem fogalmam sincs, hogy mit mondjak neki! Önpedig, barátom, csak álmélkodik, csodálkozik, kérdéseket tesz fel, pedig inkábbfutnia, rohannia, intézkednie kellene, hogy kihúzzon a pácból!

- Én nem látom olyan kétségbeejtőnek a helyzetét, my... Nem tudtam befejezni,mert ebben a pillanatban kedvesen csengő női hang érdeklődött az előszobából.Nem láthatott bennünket, bár a két helyiséget összekötő ajtó nyitva volt, ám mibenn, az ablaknál beszélgettünk.

- Bocsánat - mondta félénk zavartsággal a hölgy -, itt találom a kormányzóbácsikámat?

Utolsó szavainál az ajtónyílásban megjelent a festmény, élő másolata.Végtelenül kedves, törékeny alkat, könnyű, tarka selyemruhában, amelyetsötétbordó öv fogott össze légies derekán. Arca kipirult, sötét szemében pajkosderű bujkált, hollófekete haja pedig zuhatagként omlott a vállára.

Ő volt tehát a sokszor megcsodált szellem, a varázslatos tündér, ésönkéntelenül is arra gondoltam, hogy mennyire igaza van Sir Johnnak.Nevetséges dolog azon sopánkodni, hogy kockára teszi a Raffley-vagyont, hiszenezért a látomásért az egész világmindenség is csak baksisnak számítana.Hasonlóképpen gondolkodhatott Sir Patrick is. Bár nem mozdult, és egyetlen szótsem ejtett ki a száján, ám szeme csillogott a büszkeségtől, arcán pedig öröm ésboldog elégedettség áradt szét.

Tündérünk azonban nem torpant meg. Amikor megpillantotta a lordot,odarohant hozzá, a nyakába ugrott, és még azzal sem törődött, hogy a haját díszítőgyönyörű rózsaszál a földre hullott.

- Bácsikám, az én végtelenül szeretett, tisztelt bácsikám! - rebegte, miközben aföldre csúszva megragadta kezét, és csókot adott rá.

Ezt már az öregúr sem tűrhette. Fölkapta a törékeny asszonykát, és örömtelikiáltásokkal ide-oda rohangált vele a szobában, igyekezve ajkával eltüntetnivégtelenül bájos arcáról a könnyek nyomát. Amit közben mondott, abból csakhébe-hóba értettem meg néhány szót.

- Uram, Istenem!... Nem érdemlem meg... Olyan gonosz voltam... Te mégis

132

ilyen gyermekkel ajándékozol meg... John, te ostoba lélek!... Föld körüli utakraindulni, és magára hagyni ezt a virágszálat!... Kitagadlak a családból!

Én pedig csak álltam. Magával ragadott az érzelmek tomboló vihara, s mindigvan abban valami fönséges, amikor a jóság diadalmaskodik. Ismét két igaz embertalálkozott. Igaz, szülőhazájuk távol esik egymástól, ám gondolatviláguk azonos,és ebben az a nagyszerű, hogy a szeretet, a jóság, a nemesség áthidalja amesszeséget; nincs távolság, olyan, mintha szomszédok lennének, akik mindig isegymás közelében éltek.

Mit tegyek? - töprengtem.�Látszott, hogy a két ember szűnni nem akaró módon örvend egymás

társaságának, én pedig úgy éreztem, hogy ezekben a meghitt pillanatokban,amikor a távoli Nyugatról érkező brit főnemes találkozik a kínai birodalomlegszebb rózsaszálával, Németországnak már semmi keresnivalója nincs.

Kisurrantam az ajtón, óvatosan betettem magam után, és elindultam, hogyfölkeressem Sir Johnt...

HARMADIK RÉSZ

A SHEN BIRODALMA

1.

Okama szigetén

Gondolataim elkalandoztak. Még mindig az élmény hatása alatt álltam, shirtelen úgy éreztem: egyedül kell maradnom, hogy rendbe tegyemgondolataimat, de méginkább mélységesen összekavarodott érzéseimet.Kisétáltam a házból, és a kavicsos sétányon továbblépdelve hamarosanrábukkantam egy padra, amely sűrű lombok vetette árnyékban bújt meg. Leültem.A kertet tömény virágillat árasztotta el.

Szemem lecsukódott, de nem aludtam. Odahaza jártam Radebeulban. Vasárnapdélelőtt tízre járt az idő, és már másodszor is megkondult a harang, hogyIstentiszteletre szólítsa a hívőket. Búgott a mély, zengő hang, én azonban azíróasztalomnál maradtam, és kényelmes karosszékemben álmodoztam tovább.

133

- A mai napra rendelt Szent Evangélium, ahogyan az Szent Pálnak akorinthosziakhoz írt levelének ötödik versében található, a húsztól ahuszonhatodik versszakig - hallom félálomban a pap szavait, és elkezdődik azidézet, amelyet minden hívő jól ismer.

- Halljátok szavaimat, ti esendő lelitek! - folytatja a pap. – „Ne ölj! Mondja azÚr. Ki testvérével gyűlölködik, az balga, aki isteníti, az ostoba, ám a pokol tüzérecsalt a bolond vágyakozhat!”

És így tovább, folytatódott az idézet, majd a magyarázó szavak következtek.Végezetül halkan mormolt imádság hallatszott, és fölcsendült az orgona...

Már Kota Radzsában jártam. Fölhangzottak a tiszteletre méltó, idős malájlelkipásztor szavai, amint Sir Raffley-vel beszél. Éppen a saját versét idézte, ámnem jutott a végére, mert léptek zavartak meg merengésemben. Sir John jött ki azépületből, és amikor meglátott, hozzám sietett.

- Jint keresem! - kiáltott már messziről. - Sehol sem találom!- A szobámban van - válaszoltam egyszerűen.- Az ön lakosztályában, Charley? - hökkent meg. - Mit csinál ott?- Nem tudom pontosan megmondani, kedves barátom, de amikor eljöttem, a

bácsikája épp ölbe kapta, és ujjongva táncolt vele a szobában - mondtam,igyekezvén a valósághoz hűen visszaadni a történteket.

- Szóval találkoztak? - roskadt le mellém a padra.- Ezek szerint!- Erről ráismerek. Nem tűri a bizonytalan helyzeteket, és nem bajlódik sokat a

megoldásokkal.- Attól tartok, Sir John, hogy nem tudom követni a gondolatait...- Jinről beszélek, barátom, szívem gyöngyszeméről. Majd fél éve készítem elő

gondos szervezéssel ezt a találkozást, ügyelve a legkisebb apróságra is, hiszen azéletemről, a mindenemről van szó, mire ő mellőz minden logikát, óvatosságot, smegy a saját feje után.

- Én másképp látom a helyzetet - ellenkeztem. - A kedvese, akihez egyébkéntgratulálok, mert valóságos tünemény, az ön által felsorolt, roppant módon okosemberi tulajdonságokat bájos kedvességgel és tiszta, gyermeki ártatlansággalhelyettesítette, s szerintem többre jutott, mintha az ön fondorlatos tervezgetéseszerint járt volna el.

- Azt hiszem, igaza van, Charley! - sóhajtott föl az ifjú férj, ám szavaiból nemszomorúság, hanem büszke elégedettség csendült ki. - Ezúttal sem kérdezett megengem. Ha azonban egy asszony a szíve szerint cselekszik, és tetteit a jóságvezérli, akkor bízhatunk benne. Ha első találkozásuk nem is az én elképzelésemszerint zajlott le, meggyőződésem, hogy ebben a formában még jobban sikerült.Bár a nők fölöttébb kifürkészhetetlenek, ám érzékük mindig helyes, és tudja,Charley, az én Jinem szeret diadalmaskodni. A szeretetet és a jóságot használjaeszközeiként, és ezek az érzések céltudatossá válnak benne.

Szegény barátom! – tűnődtem magamban. - A férfi sorsa már csak ez, mióta�világ a világ. Ő a teremtés koronája: cselekszik, tervez, alkot, mindig a legjobban,

134

a legokosabban, amíg meg nem jelenik a nő. Akkor kiderül, hogy voltaképp hibáthibára halmozott, mert a valódi tudás és hozzáértés nem az ő oldalán van. Azegészben az a legszörnyűbb, hogy mindezt nemcsak tudomásul veszi, hanem sajátmeggyőződéseként tudatosul benne, és ezt ismételten saját megingathatatlanvéleményeként hangsúlyozza. És teljesen mindegy, hogy angol lordról vagy aberber puszták pásztoráról van szó, mert emlékezzünk csak hűséges kísérőmre,Hádzsi Hálef Omarra és feleségére, Hanneh-ra, a sivatag rózsaszálára. Mily sokazonosság fedezhető fel a két házasságban rejlő kapcsolat közt!

- Jöjjön, Charley, megmutatom az épület mögötti kertet! - invitált Sir John. -Arra még nem járt, pedig ha lehetséges, az még csodálatosabb, mint az előkert.Bizonyára Jin is lehozza a bácsikámat. Szokása, ha kedveskedni akar valakinek.Egyébként szeret itt lenni, ám számára az igazi otthon a Raffley-kastély.

- Amelyet ezután már teljes értékű úrnőként foglalhat el - jegyeztem meg.- Csakugyan, barátom, ez a helyzet, és most már megérti, hogy miért is vagyok

olyan mérhetetlenül boldog. Jöjjön, gyönyörködjünk!Ha valaki csak úgy mondja nekem, bizonyára nem hittem volna el neki. Úgy

gondoltam, a villa előtti kertnél szebbet már nem lehet alkotni, ám be kellettlátnom, hogy tévedtem. A kert ezen része, amely kifinomult elrendezéssel éscsaknem azonos növényzettel bírt valami egészen különleges hangulatot árasztott,talán az Ószövetségben említett Éden nyújthatott ehhez hasonlót. Tündér suhant afák, bokrok, virágok közt, varázslatos személye kísért bennünket. Ott lépdeltvelünk a festmény sugallta látomás, a gyönyörűséges kínai hölgy. Csilingelőkacagással kísérte szavait, amint a színes, tarka, illatozó világot bemutatta, smégis egyetlen hang vagy parányi nesz sem zavarta meg sétánkat.

A kert egy domb lábáig tartott. Fölkapaszkodtunk az emelkedőn, és fönn, acsúcson állva beláttuk a kis szigetet körülölelő óceánt. Nyugat felé keskenycsatorna választotta el a szárazföldtől, és élénk hajóforgalom zajlott rajta. A szigetkikötője ezen az oldalon helyezkedett el, tágas, széles öbölben, amelyet tengerbefutó kőgát védett a hullámveréstől. Azt a kis zugot, ahol a Jin kikötött, csak amandarin és vendégei használták.

Amikor leereszkedtünk a dombról, láttuk, hogy Jin és Sir Patrick karonfogvasétál. Olyan egyszerű, megnyugtató volt a látvány, hogy akaratlanul ismegtorpantunk.

- Látja, Charley? Kedvesem már belopta magát a bácsikám szívébe, és mostmár ott is marad mindörökké. Emlékszik még, hogy mit mondtam a jachton,amikor az öregúr karon fogta Csit, és követelte tőle, hogy sorolja föl az őseit?Bizonyára különösebben nem figyelt föl rá, pedig fontos volt, s íme, be isteljesedett! Azt állítottam, hogy megérkezésünk után még két nap sem telik el, ésa feleségem kart karba fűzve sétál majd itt, a paridban dühödten ellenkező,haragos nagybátyámmal. Hagyjuk, ne zavarjuk őket!

Elváltunk egymástól. Ő lement a kikötőbe, én pedig vissza a szobámba.- Itt van minden, ami kínai! - fogadott Omar, jó csomó papírt tartva kezében. -

Összeszedtem az egész nyelvtudományukat, majd négyszáz szó. Fölolvashatom,

135

szidi? - kérdezte reménykedve.- Most nincs erre időm, de majd kerítünk rá alkalmat.- Ahogy akarod, szidi, ám azért mondanék valamit, már ha nem bántalak meg.- Rajta, barátom, essünk túl rajta!- Az utóbbi időben sokat gondolkodtam, és rájöttem, hogy a vallások közt

nincs különbség. Egyre megy, hogy valaki keresztény, moszlim vagy Konfuciuszkövetője.

- No, ez érdekes, ám bevallom, hogy kissé furán hangzik - mosolyodtam el.- A fajok és az istenek különbözhetnek, de csak az ember számít. Ha szeretet,

egymás iránti megbecsülés és jóság hatja át a szíveket, akkor a világon mindenkiegyforma.

Szolgám szavai ugyancsak megleptek. Egyszerű, tanulatlan arab, a pusztákgyermeke, és mély filozófusi gondolatokat fogalmaz meg! Hiába, csakugyan ígyműködnek a dolgok: az élet a legvadabb fantáziát is megszégyeníti.

- Lehet, hogy igazad van - válaszoltam -, majd még beszélünk róla, ám mintmondtam, most nem érek rá.

Alig hagyott magamra, ismét nyílt az ajtó. Ezúttal Sir Patrick lépett be, arcánörömteli, boldog mosollyal.

- Az ördögbe is, Charley! Ön itt üldögél, miközben én kínzó lelki viharok sorátélem át!

- Ahogy elnézem, mylord, nemigen rokkant bele! - válaszoltam mosolyogva.- Úgy véli? Ne feledje azonban, hogy a látszat csal, és a feszültséggel járó

izgalmak az én koromban már ártalmasak lehetnek! - harsogta, és közben leült.- Bizonyára, ha azok aggodalomra adnak okot. Biztosra veszem azonban, hogy

ez esetben ilyesmiről szó sincs.- Rettenetes ember Ön, barátom! Arra sem ad lehetőséget, hogy jól

kipanaszkodjam magam!- Csakugyan olyan szörnyű a helyzet, mylord?- Még annál is rosszabb, Charley! Megtört, tétova öregember lettem, és... a

legboldogabb az egész világon! Hatvanéves múltam, és eseményekben gazdagélet áll mögöttem. Én mondom magának, barátom, hogy e hosszú idő alatt soha,egyetlen pillanatig sem unatkoztam. És mégis voltaképp két esemény rázott meg,amelyek teljesen átformáltak. Közelebb vittek az emberekhez, s megismertem azérzések lélekformáló világát. Az egyik az volt, amikor Kota Radzsában a malájpap megáldotta Miss Wallert, egy amerikai keresztény hittérítő leányát, a másikpedig az, amidőn itt, Okamán Jin keresetlen őszinteséggel, gyermeki szeretettel anyakamba borult, és nagybácsijának szólított. Higgye el, barátom, ez életemlegboldogabb napja!

- Ezek szerint a megtört, tétova öregember...- Felejtse el, Charley! Nemcsak boldogság és elégedettség tölt el, hanem

büszke vagyok az unokaöcsémre, Johnra, hiszen a Raffley-családhagyományainak folytatására aligha találnék nála megfelelőbb személyt.

- Az angliai viszonyokat nem ismerem, mylord, ám Sir Raffley-t annál inkább,

136

éppen ezért a legteljesebb mértékben egyetértek önnel.- Köszönöm, Charley! Ön igaz barát! Kérem, amikor csak teheti, maradjon

unokaöcsém mellett! Visszatérve Jinre, még Indiában volt egy nagyon jóbuddhista szerzetes ismerősöm. Nagy tudású, széles látókörű, minden előítélettőlmentes, más fajokkal és vallásokkal szemben toleráns ember volt. Sokszorbeszélgettünk filozófiai témákról, emberi érzésekről, továbbá különbözőtörténetekről és vallási mondákról. Egyik alkalommal az ember teremtése kerültszóba. Kedves legendát mondott el, amely szerint Isten az asszonyt Perzsiábanteremtette. A hegyek közt szent tó terült el, melynek víztükrén virágok úsztak,mindenféle színben pompázva. Köztük egy szerény, hófehér lótuszvirág, amelyfölött mindenkinek elsiklott a tekintete, mert az emberek a csillogót, a ragyogótkeresték. Ormuzd, a jóság istene azonban fölfigyelt rá. Megtetszett nekiegyszerűsége, kedvessége, amely minden hivalkodástól távol állt, ezért úgydöntött, hogy életet ad neki: belőle formálja meg az első asszonyt, és átadja azemberiségnek. S tudja, Charley, hogy hol találtam meg e csodás legendábanemlített lótuszvirág lelkét?

- Bizonyára a mi Jinünkben, mylord!- Eltalálta! Tudnia kell még azt is, hogy milyen végtelenül kicsinek érzem

magam mellette, míg ő a mennyekben szárnyal. Összevissza beszélek, barátom,ám higgye el, csak azért, mert nem találok szavakat!

A kormányzó elhallgatott. Az erkély alatt zaj hallatszott. Az ablakhoz léptünk,és láttuk, hogy a bejárathoz üres gyaloghintót hoznak. Rövidesen megjelent Jin,és arra készült, hogy beszálljon.

- Rohanok, Charley! El akarok búcsúzni tőle!- Miért, hová készül, mylord?- A Raffley-kastélyba, hogy előkészítsem az ifjú pár fogadását!- Angliában? - értetlenkedtem.- Ördögöt! Itt, Kínában, csak kinn, a kontinensen. Ám erről majd később

beszélünk! - szólt vissza az ajtóból, és elrohant.Ezek szerint Kínában fölépítették a másolatát az ősrégi nemesi kúriának, amely

Anglia ködös partjai mögött rejtőzött. Bár utazásaim során már sok vagyonos,tehetős emberrel találkoztam, az ilyen mérvű gazdagság, mint mindig, most ismegdöbbentett.

Bármennyire is sietett Sir Patrick, elkésett. Amikor kilépett a házból, a kulikmár messze jártak a gyaloghintóval. Mi mást tehetett a lord, utánuk kocogott,hogy utolérje Jint, ha máshol nem, a kikötőben, mielőtt hajóra száll. Előbbazonban még fölkiáltott hozzám:

- Jöjjön a kikötőbe, Charley, ott majd találkozunk! A házban most úgysemterítenek vacsorára! - tette még hozzá, és elkocogott.

Mozgását figyelve, nem tettem volna föl egyetlen rúpiát sem arra, hogy beéri ajól megtermett, fürge kulikat.

No de mit akar ezzel a vacsorával? - töprengtem, ám nem sokáig, mert a�fölöttem húzódó tetőteraszról nevetés hallatszott.

137

Fölnéztem, és Csit meg az apját pillantottam meg, akik bizonyára roppantszórakoztatónak találták a helyzetet.

- Ne aggódjék, Charley! - szólalt meg az ifjú. - A mylord szavai titkokatrejtenek, amelyeket még nem akar önnel megosztani. Ebben a házban azonbanegyetlen vendég sem szenvedhet hiányt semmiben, úgyhogy éhezésről szó semlehet! Ha a szobaajtó melletti gongot megkondítja, tüstént megjelenik a szolga, ésteljesíti minden kívánságát. Sőt, alatta, egy kis fatáblán még a tárgynapi étrendifogások is olvashatók, választhat közülük!

- Köszönöm, de egyetlen pillanatig sem nyugtalankodtam! - néztem föl rájuk. -Viszont én is kisétálok a kikötőbe, hátha Sir Patrick mégis elárul valamit atitkaiból.

Lementem a hallba. Éppen ki akartam lépni az ajtón, amikor egy kínai úrérkezett, hasonló szándékkal, olyannyira, hogy csaknem összeütköztünk.

Megtorpant, elmosolyodott, és széles mozdulattal mutatott maga elé abejáratra. Én sem lehettem kevésbé udvarias, ezért mosolyogtam, és meghajolvaelőreengedtem.

Ő azonban makacsul kitartott, nem engedett. Megismételte udvariasmozdulatait, ám egyetlen lépést sem tett. Arra gondoltam, hogy talán mégsemfogok vacsorázni, mire ugyanis ezzel a szívós emberkével eldöntjük, hogy kihagyja el először a villát, ránk fog virradni. Döntöttem. Nincs más megoldás:erőszakhoz kell folyamodnom. Kedves, de határozott mozdulattal megragadtam akarját, és vonakodása ellenére áttuszkoltam magam előtt az ajtónyíláson. Odakinnnevetve kérdezte:

- Megbocsásson, uram, ön vendég ebben a házban?- Igen.- A jachttal érkezett?- Igen.- Engedje meg, hogy bemutatkozzam! Egy ideig bizonyára a szigeten marad,

ezért többször is fogunk még találkozni.Kezet fogtunk, és a társasági illemszabályok szerint megismerkedtünk

egymással. Megtudtam, hogy a kis emberke nem más, mint az okamai pu-sang,vagyis a mi fogalmaink szerint a kikötői hatóság vezetője. Mr. Funál járt, hogyjelentést tegyen neki, és további utasításokat kéljen.

Ő is a kikötőbe készült, ezért együtt mentünk. Rövidesen rájöttem, hogy újismerősöm képzett, energikus úr, a tettek embere. A későbbiek során, az újabbtalálkozások alkalmával bebizonyosodott, hogy nem tévedtem. Három óralehetett. Jó félúton járhattunk, amikor megtorpant.

- Ha nem sürgős az útja, álljunk meg egy kicsit! - javasolta. - Érdekeslátványban lesz része, megér néhány percet.

Beleegyezően bólintottam, mire már folytatta is:- A csatornán túlra nézzen, arra az erdővel borított hegyoldalra, pontosan

velünk szemben! - mutatott nyugat felé a szárazföldre.Csakugyan gyönyörű panoráma tárult elém, no de ezen a vidéken az ember

138

hozzászokik ehhez, és már-már türelmetlenkedni kezdtem, amikor a tömöttlombok közt csiszolt márványként fénylő keresztforma rajzolódott ki. A kontúrokegyre élesebbek lettek, és végezetül szépen formált, arányos római kereszt alakotöltöttek.

Álmélkodva csodáltam a jelenséget, ő pedig mosolyogva figyelt.- A kereszténység jelképe, itt, önöknél? - kérdeztem tőle.- Igen és ebben nincs semmi különös. Megérkezett hozzánk, kedvesen

fogadtuk, és itt maradt nálunk. Nem erőltette senki, magától jött, a mi Shénünkkelegyütt. Isten akarata szerint, amelybe ember nem avatkozhat, Ő sohasem lehetlekötelezettje halandónak!

Kis szünet állt be, s hallgatagon gyönyörködtünk a nem mindennapilátványban. Kisvártatva kísérőm visszafojtott hangon, csaknem áhítattal folytatta:

- Szerintem sok kérdésben hasonlóképpen vélekedünk, mint az európaiak. Ittvannak mindjárt a külső jelenségek, amelyek belső tartalom nélkül üresek. Mint ahit, ha nem a lélekben gyökeredzik, nincs alapja, és elenyészik az idők távlatában.Ha viszont élő valóság, létünk része, akkor hatalmassá tehet egy népet, miközbenfennen hirdeti Isten országának eljövetelét, mint az a túloldalon lángoló kereszt.

- Voltaképp az a Raffley-kastély? - érdeklődtem.- Igen. Sir John ajándéka, amelyet itt nálunk márványba öltöztetett. Maga a

főépület középen helyezkedik el. Alul, a lejtőre néző részen sorakoznak akiszolgáló egységek. Kétoldalt az oktatási épületek alkotják a kereszt rövidebbszárait, míg a tető, vagyis a felső rész műterem, és az egészet a kápolna koronázzameg, amelynek orgonáját Németországból rendeltük. Az építkezés még nemfejeződött be teljesen, mert Sir Raffley távol volt. Most azonban, hogymegérkezett, ismét munkához látunk. Az iskola pillanatnyilag jóval szerényebbkörülmények közt működik, látja, lenn, a parton, mihelyst azonban lehetséges,felköltözik a végleges helyére. Igazgatója Mister Hartman, aki korábbanAngliában a Raffley-kastély lelkésze volt. Amikor azonban nyugdíjazták, Sir Johnkihozatta ide, és kinevezte a Shen-iskola vezetőjének.

- Ez a település meglehetősen sajátságos névvel bír.- Csakugyan. Azt jelenti, hogy a „Shen városa”. A mi nagy mandarinunk és Sir

Raffley „Ki-csing”-nek nevezi...- Miért hangsúlyozza ezt a szót olyan különösen? - kérdeztem közbe. – Ha jól

értelmezem, „beteljesedett reménységet” jelent, amely a kezdettől a biztató jövőirányába mutat.

- Igen, pontosan így van, a nép azonban inkább Shen-Kuó-nak, vagyis „Shenországának” mondja. Szervezetünk ma már óriási. Országokat hálóz be, s többmint hétszáz millió lelket számlál. De látja, felhő árnyékolja be a túloldalt, srövidesen eltűnik az égi jel is. Menjünk!

Útközben elmondta, hogy ünnepre készülődnek. Két nap múlva tartják a Shen-Tasi-t, vagyis Az Úrnapját, amelyre ezrek zarándokolnak a városba, úgyhogy sokvendégre számítanak. Sokat beszélt még a szigetről meg a településről, a Shenországáról, míg sétálgatva megérkeztünk a kikötőbe.

139

A pu-sang magamra akart hagyni, ám én arra kértem, hogy együtt keressükmeg Sir Patricket. Be akartam mutatni neki a hivatalnokot, mert biztosra vettem,hogy kölcsönösen megörülnek egymásnak.

A lordot a jacht födélzetén találtuk. Amikor a kölcsönös bemutatkozásmegtörtént, elegáns bross melltűt mutatott nekünk: arany foglalatba öntött parányikókuszdiót. Felírás ékesítette: „Shen”, alatta „Jin”, a másik oldalon pedig a jelszó,„Sin-Ti-Ho”.

- Kitől kapta, mylord? - kérdeztem.- Johntól, ám voltaképp Jiné. Nem fűzött hozzá semmit, mert siettek. Velük

akartam menni, de lebeszéltek róla, mondván, hogy sok a dolguk, és nemtudnának velem foglalkozni. Okosan is tették, mert még mindig tele van a fejem,és sokszor azt sem tudom, hogy mit csinálok. Mindenesetre kereken, egy angolfőúrhoz méltó határozottsággal megmondtam a véleményemet azunokaöcsémnek: az a szerencséje, hogy sietett, mert ha késlekedik, én vettemvolna nőül Jint, mit sem törődve azzal, hogy ostoba rokonaim mit szólnak hozzá.Kinevettek, miközben a tündér ismét a nyakamba ugrott, majd csónakba szálltak,és áthajóztak a kontinensre. Még ma levelet küldök haza, és ebben közlöm acsaláddal, hogy unokaöcsém felesége teljes értékű tag, sőt, a legelsők közétartozik, a fogadást pedig elveszítettem. A pokolba is, Charley, ne nevessen!Többé nem kerül sor fogadásra, ám ez nem az ön érdeme! Nem, barátom, éndöntöttem egyedül, a saját elhatározásomból, minden külső befolyástól mentesen.

- Az eredmény a fontos, mylord, nem a hozzá vezető út! - jegyeztem megmosolyogva.

- Hasonlóan vélekedett John is. Amikor elköszöntek tőlem, feleségevállkendőjéből kihúzta ezt a tűt, és a mellemre tűzte. Azóta is gyönyörködömbenne.

- Megnézhetem, mylord? - lépett közelebb a pu-sang.A kormányzó átnyújtotta az ékszert a hivatalnoknak, aki vizsgálgatta egy ideig,

majd e szavak kíséretében adta vissza:- Mylord - mondta mélyen meghajolva -, Ön a mai naptól kezdve a Shen-

szervezethez tartozik, ám nem egyszerű tagként, hanem magas, tekintélyesrangban. Ez az ékszer széles jogkörrel ruházza föl önt.

- Hogyan merészelte a drága Jinünktől elvenni ezt a kincset? - háborgott azöregúr. - Mihelyst találkozunk, az első dolgom az lesz, hogy visszaadom neki!

- Ne tegye, mylord! - óvta finom mosollyal a pu-sang. - Sir Raffley tudja, hogymit miért tesz, s mint szervezetünk legfőbb vezetőjének, megvan hozzá a joga is.Utána következik a rangban többek közt Hartman lelkész is, alá kedves, nagytudású egyházi vezetőnk.

- Hartman, Hartman... hol is hallottam már ezt a nevet? - töprengett Sir Patrick.- Megvan! - kiáltott föl hirtelen. - Nálunk volt odahaza, a Raffley-kastélyban. Jólemlékszem rá. Nem nagyon tisztelte az arisztokráciát, az egyszerű népet többretartotta. Elvei miatt azután el kellett hagynia a hivatalát. Hogy hová lett, azt nemtudom.

140

- Ő az iskolánk igazgatója - mondta a hivatalnok. - Sir John hozta ide, akit őtartott a keresztvíz alá, majd már itt, a Shen birodalmában ünnepélyes szertartáskeretében összeadta Jinnel...

- John és Jin... keresztény lelkész által... katolikus rendtartás szerint? Ez mártöbb, mint amit valaha is remélhettem!

- Sajátos kérdések ezek, mylord! - mondta csodálkozva a kínai. - Mi iskeresztények vagyunk.

A kormányzó nem válaszolt. Érezte, hogy elrontott valamit, és zavartan leült,majd ránk tekintve, az asztal körül álló székelőre mutatott. Hogy oldjam afeszültséget, mi is helyet foglaltunk, s nyomban témát változtattam.

- Szeretnék többet megtudni a Raffley-kastélynak erről az utánzatáról! -fordultam a hivatalnokhoz. - Annyira meghökkentő, olyan félelmetes vállalkozás,hogy már-már hihetetlen.

- Mindenekelőtt nem utánzat, hanem hasonmás! - javított ki a kínai. - Isteniadomány, amelyet emberek valósítottak meg.

- Műteremről is beszélt. Ki dolgozik benne?- A művésznő, a mi Jinünk. Ügyesen bánik a vésővel. Keze munkáját dicséri a

jacht orrtőkéjét díszítő női fej, amelyet saját magáról mintázott, továbbá az őműve a Sir Raffley kabinjában látható festmény is.

- Elképesztő! - mormoltuk egyszerre a lorddal. - Az építkezést azonbanbizonyára európai ember vezette? - kérdeztem.

- Csalódást kell okoznom, uram, mert az építész is kínai, igaz, Leedsben,Londonban és a berlini Építészeti Egyetemen tanult. Nepálban ismerkedett megSir Johnnal, aki magával vitte, és rábízta tervei megvalósítását. Majd meglátják,uraim, hogy tisztességgel eleget tett feladatának.

- Esetleg találkozhatunk is vele? - kérdezte hirtelen Sir Patrick. - Szeretnémmegismerni!

- A lakásomon megtalálják, mylord - válaszolt a pu-sang.- Ezek szerint önnél lakik?- Természetesen, hiszen a fiam! - mondta önérzetesen a kínai.- A pokolba is! Hát már soha sem lesz vége a meglepetéseknek? - tört ki a

derék öregúr. - Charley, már megint hallgat! - mordult rám.Mit tehettem, széttártam a kezem.Ezután a hivatalnok megkérdezte tőlünk, van-e kedvünk részt venni egy

érdekesnek ígérkező tárgyaláson, amely rövidesen kezdődik.- Miről van szó? - kérdeztük csaknem egyszerre.- Röviddel önök előtt egy másik hajó kötött ki, amelynek kapitánya vakmerő

határozottsággal kijelentette, hogy ópiumkereskedő. Közöltük vele, hogy a Shenországában tilos kábítószert forgalmazni. Ő azonban nem tért el szándékától, éskereskedni óhajt, mondván, hogy erre Kína egyes hatóságaitól van engedélye.Viselkedése fölháborított, hiszen köztudott a méreg testet-lelket romboló hatása.Papírjai biztonságot adnak neki, ezért mert velem ilyen hangnemben beszélni.Ennek ellenére eszem ágában sincs, hogy engedékenyen bánjak vele. Fönnjártam

141

a mandarinnál, aki egyetértett minden intézkedésemmel. Megtiltottam akábítószer árusítását, mire a kereskedő tajtékozva jött az irodámba, és kártérítéstkövetelt. Ha érdemesnek tartják, kísérjenek el!

- Természetesen! - lelkesedett a kormányzó. - Indiában is rengeteget bajlódtunkaz ópiumkereskedőkkel. Szeretném, ha a hírhedt kábítószer-háború egyiknevezetes mozzanata megismétlődne. Bizonyára mindketten emlékeznek rá,amikor Eliot kapitány ópiummal tömött huszonkilenc gályája a kínai vizekreérkezett. Kuang tengernagy megtiltotta, hogy a hajók kikössenek. A kapitányakkor is holmi hatósági engedélyekre hivatkozott, fenyegetődzött, míg végül is atengernagy elkobozta a szállítmányt, és a tenger fenekére süllyesztette. Vakmerőtett volt ez, hiszen a megsemmisült ópium értéke meghaladta a négymillió fontsterlinget.

- No, ekkora értékről most nincs szó - mosolyodott el a pu-sang. - Ámópiumból a legparányibb is sok. Éppen ezért, ha ez a kereskedő nem szedi föl ahorgonyt, és nem hagyja el őröltre a környéket, hanem továbbra iskellemetlenkedik, akkor én is hasonlóképpen bánok el vele, mint annak idejénKuang tengernagy tette.

2.

Ópium

A beszélgetés, illetve a meghívás után csónakba szálltunk, és átmentünk aszárazföldre, ahol a kereskedelmi kikötő kapott helyet. Amint megérkeztünk,nyomban észrevettem az ópiumhajót. Kisméretű, vitorlákkal is ellátott parti gőzösvolt. Közvetlenül a mólóhoz simult, s könnyű repülőhíd vezetett föl rá. Az orrtőkealatt díszelgett a neve: Ta-Shen-Csi-Jang, vagyis „Őexcellenciája, az európai”. Atávol-keleti hajósok kedvelik az ilyen elnevezéseket, és a kínai kikötőkbengyakran találkozunk ehhez hasonló elnevezésű vízi járművekkel.

A feljárat előtt két ember ácsorgott. Semmi feltűnő nem látszott rajtuk.Kezükben fehér pálcát tartottak, melynek végén kis kókuszhéj volt. A parton, ahajóval szemben sátor volt fölállítva, a belsejében elhelyezett állványokonópiumot halmoztak föl, minden létező formában, ahogyan élvezni szokták:evéshez, iváshoz, ám még inkább pipában elfüstölve. A sátor előtt szintén két férfiállt, ugyancsak fehér bottal a kezükben.

- Tehát már ki is rakodtak? - szólalt meg Sir Patrick, amint tovasétáltunk asátor előtt. - Őrizteti a társaságot?

- Igen, amint látja, mylord! - válaszolta a kikötőmester.- Emberei nem hordanak fegyvert?- Csak ha múlhatatlanul szükséges, és akkor is csupán idegenekkel szemben. A

142

Shen birodalmának alattvalói megvetik a gonoszságot. Nem büntetünk, hanemigyekszünk megelőzni a bajt, nem adunk okot semmiféle gonosztett elkövetésére.

- Azért önök is emberek! - háborgott a kormányzó. - El sem tudom képzelni,hogy önöknél ne fordulna elő valamilyen elítélendő cselekmény! Akkor pediglépni kell, mégpedig a törvény szigorával, ez pedig sok esetben csak fegyverrellehetséges!

- Teljes mértékben igaza van, mylord! - nyugtatta meg a hivatalnok. - Ám mitalán kevesebb szigorral járunk el, mint a többi népek. A mi fegyverünk ameggyőzés, vagy, ahogy mondtam, a megelőzés. Természetesen, ha akörülmények megkívánják, mi is minden szükséges eszközzel rendelkezünk.Remélem azonban, hogy ebben az esetben nem kerül sor kenyértörésre.

- Azt is furcsának találom - töprengett tovább a lord, hogy érdekes eseményekvárhatóak, ám nyoma sincs bámészkodó tömegnek. Nálunk már csoportosulnánakaz emberek, kíváncsian várva a fejleményeket. Itt pedig a rendőrökön kívül senkitsem látok. Azokról a marcona alakokról persze nem beszélek, akik álligfölfegyverkezve ülnek a sátor mellett, mert ők bizonyára a hajó személyzetéheztartoznak. Vagy talán nem értesítették a lakosságot?

- De igen, méghozzá nyomban a hajó kikötése után - válaszolt a kikötőmester.- Ez egyrészt óvatosság, mert az embereket távol akarjuk tartani ezektől a

gazfickóktól, másrészt jobb, ha hivatalos úton értesülnek a dolgokról, nem pedigkerülővel. Ezért azután nincs érdeklődő, figyelemre sem méltatják ezt atársaságot. Mi a véleménye, mylord: helyesen jártunk el?

- A legmesszebbmenőkig igazat adok önnek - helyeselt Sir Patrick -, csak ha ezígy folytatódik, lassan elfeledem, hogy angol vagyok.

Odaértünk a kikötői hatóság épületéhez, melynek bejárata fölött jókorabetűkkel díszelgett a felírás: Kunt-Tau, vagyis „Jog, igazság”. Hosszúkás terembeléptünk be, amely a mi fogalmaink szerint várószobának felelt meg. Egyetlenember ácsorgott benne az egyik ablaknál, a kikötőt bámulta, bennünketfigyelemre sem méltatott. Újabb szoba következett, amelyben több írnokdolgozott. Továbbhaladva a főnök irodájába jutottunk, amelyből veranda nyílt. Akikötőmester leült az íróasztal mögé, mi pedig oldalt, egy-egy fal mellettikarosszékbe. A főnök ezután kiszólt az írnokoknak, mire egyikük bevezette azelőszobában látott férfit. Mint kiderült, ő volt az ópiumot szállító hajó kapitánya.

Kínai módon öltözött, ám látszott rajta, hogy többfajta vér keveredik benne, sbizonyára Hátsó-Indiából származik. Szenvedélyektől barázdált, napégette arcaannyi gonoszságot fejezett ki, hogy a legvadabb írói fantáziát is meghaladta.Előadta, hogy a hajó meg a rakomány az övé, és már hosszú évek óta kábítószer-kereskedelemmel foglalkozik, szülőhazájától, Bihn-Dinh-től kezdve végig akokinkínai partokig. Még soha senki sem akadályozta tevékenységében, már csakazért sem, mert hatósági engedélyekkel rendelkezik. Itt viszont sérelem érte.Elvárja, hogy bocsánatot kérjenek tőle, megtérítsék számára a késlekedésselokozott kárt, és biztosítsák, hogy haladéktalanul elkezdhesse az áru értékesítését.Nagy hangon, fölényesen beszélt, mint akinek nagyhatalmú pártfogói vannak,

143

amit nem is lehetett kizárni, hiszen pénzért mindig lehet találni megvesztegethetőhivatalnokokat.

Kíváncsi voltam, hogy a pu-sang szembe mer-e szállni vele?Figyelmesen végighallgatta, nem kérdezett közbe. Már-már attól tartottam,

hogy a fickó, fenyegető szavai meghátrálásra késztetik, ám hamar kiderült, hogyalábecsültem keménységét.

- Nincs több mondanivalója? - kérdezte a kapitánytól.- Mi lenne még? - mordult föl a férfi. - Legföljebb az, hogy ha tovább

kellemetlenkednek, tudom, hogy kihez kell fordulnom orvoslásért!- Nos, akkor jól figyeljen! - nézett rá komoly képpel a kikötőparancsnok, ám

hangját nem emelte föl. - Amikor horgonyt vetett, és jelentkezett nálunk, közöltükönnel, hogy nálunk tilos ópiummal kereskedni. Ennek ellenére kirakodott, sátratállított föl a parton, és megpróbálja eladni áruját. Ezzel megszegte törvényeinket!

- Mit érdekelnek azok engem! - fújt az indiai. - Én a saját törvényeim szerintélek!

- De nem itt, nálunk! Aki átlépi határainkat, legyen az idegen, ugyanúgyvonatkoznak rá előírásaink, mint a helybéli, lakosságra. Ám ne töltsük fölöslegesvitával az időt! Ön megszegte törvényeinket, ezért bűnhődnie kell! Előbb azonbanelőször kap még egy lehetőséget. Én, mint a kikötői hatóság vezetője utasítomönt, hogy szedje föl a horgonyt, fusson ki a tengerre, és egy napon belül hagyja elvizeinket! Ha ellenkezik, akkor elkobozzuk és megsemmisítjük hajójarakományát! Megértett?

- Kikérem magamnak ezt a hangot! - ugrott föl dühösen a férfi. - Milyen jogonfenyeget egy szabad kereskedőt? Azt pedig nagyon drágán fizetnék meg, ha akáregyetlen ujjal is hozzányúlnának az árumhoz!

- Elég a fecsegésből! - csattant föl most már a hivatalnok. - Végrehajtjautasításaimat, vagy intézkedjem?

- Egy európaival azért kissé óvatosabban bánna, ugye? - sziszegte marógúnnyal a kapitány. - Nézzen ide! - azzal köpenye ujjából többrét összehajtogatottpapírlapot vett elő, és az íróasztalra dobta.

- Mi ez? - kérdezte a pu-sang.- Olvassa csak el, akkor majd rájön! - harsogta öntelt szemtelenséggel a fickó.A hivatalnok széthajtogatta a papírt, majd figyelmesen elolvasta. Amikor

végzett, a mögötte álló polcra, dobra az írást.- Szóval egy európai megvásárolta a szállítmányt?- Láthatta a szerződést! - lökte ki magából a szavakat pökhendien az indiai.Én már rászóltam volna, ám a kikötőparancsnokot sem kellett félteni. Fölállt,

odalépett a kapitányhoz, és fenyegető hangon így szólt:- Nézze, én igyekszem az udvariasság szabályaihoz tartani magamat, és ezt

elvárom öntől is! Még egy fennhéjázó, goromba szó, és visszavonom, amit azimént mondtam!

- Lám-lám, mégiscsak jobb belátásra tért?- Igen, már ha ön ezt annak nevezi, mert az udvariatlanságot nem tűröm! Ha

144

nem viselkedik tisztességesen, a beígért egy napot sem kapja meg, hanemhaladéktalanul börtönbe záratom, rakományát pedig megsemmisíttetem! Jólvigyázzon tehát! Most pedig tüstént kerítse elő azt az állítólagos európait! Mondjameg neki, hogy fecsegessél is eltölthetjük az időt, ám az a bizonyos egy nap márelkezdődött! Rajta, menjen!

A fickó, nem mert ellenkezni. El kellett ismernem, hogy a pu-sang meg tudtavédeni tekintélyét.

Talán fél óra telhetett el, amikor a kapitány egy másik emberrel tért vissza.Amikor beléptek az irodába, ugyancsak elbámultam. Bár az európai férfi kínairuhába volt öltözve, copfot nem viselt, fején pedig különös formájú kalapothordott.

Itt meg kell állnunk egy pillanatra. Sejjid Omartól még délelőtt váltam el,amikor a vallási kérdésekkel kapcsolatos töprengéseiről beszélt. Miutánelköszönt, én még az erkélyen maradtam, és akaratlanul is figyelemmel kísértem,amint a kikötő felé sétált. Egyszer csak egy másik férfi jelent meg vele szemben.Kínai öltözékben volt, copf nélkül, és ugyanezt a furcsa kalapot viselte. Nemlehetett tehát kétséges, hogy ugyanarról a személyről van szó. Bár távol álltamtőlük, annyit azért érzékeltem, hogy üdvözölték egymást, beszédbe elegyedtek,majd az idegen visszafordult, és szolgám kíséretében lement a kikötőbe. Azótanem találkoztam Omarral, ám ez csak ekkor tudatosult bennem, és ugyancsaknyugtalanított, hiszen a derék fiú nem szokott elmaradni ilyen sokáig.

Még egy okom volt a csodálkozásra, és ezt talán még nyomósabbnak éreztem,mint az elsőt. Ugyanis a fickóban a nagyhangú Dirke-re ismertem, akivelPanjangban meglehetősen kellemetlen incidensük történt. Ki tudja, milyen úton-módon találkozott össze ezzel a csempészkapitánnyal, s most ő az áru újtulajdonosa! Közömbösen nézett át rajtam, mintha sohasem találkoztunk volna.Ráhagytam, én sem erőltettem a dolgot.

- Dirke hadnagy vagyok - szólalt meg gőgösen. - Ide kérettek!- Rosszul fogalmaz, hadnagy! - helyesbített a hivatalnok. - Szó sincs kérésről!

Hozzám rendeltem, és ha nem jött volna saját magától, akkor embereimmelállíttatom elő!

- A pokolba is! Nem beszélhet így egy angol tiszttel!- Mindkét állítását bizonyítania kell!- Ott a szerződés!- Az nem igazolás. Kérem az útlevelét, vagy a származását és rangját igazoló

dokumentumokat!Dirke megszeppent, majd váratlan ötletének engedve hirtelen rám mutatott.- Ez az ember jól ismer engem! Ő majd tanúsítja, hogy minden szavam igaz!- Csakugyan jótáll érte, uram? - fordult hozzám a pu-sang.- Azt azért nem! - tiltakoztam. - Igaz, találkoztunk, ám az ő helyében ezzel

nem dicsekednék! Csak annyit tudok róla, amit akkor mondott el magáról, vagyishogy Dirknek hívják, és állítólag tiszt. Ám ahogyan most, akkor sem igazoltakijelentéseit.

145

- Akkor itt tartom, míg hitelesen nem tudja bizonyítani kilétét! - jelentette ki akikötőparancsnok.

- Letartóztat? - sziszegte Dirke.- Mi mást tehetnék?- A pokolba is! - csikordultak meg a fickó fogai. - És éppen az ilyen sárga

bandát kell nekem a civilizáció felé terelnem! No de tudok én más hangon isbeszélni!

Bőrtárcát húzott elő, papírokat vett ki belőle, és pimasz módon az asztalradobta őket.

- Ott van, amit kért! Nézze át gyorsan, én pedig akkor lássam ezt a bódét mégegyszer, amikor a hátam közepét!

- Útlevél Melbourne-ből Róbert Waller, azaz Dirke névre - betűzte az írást apu-sang. - Az Egyesült Államokból érkezett, és Viktória tartománypolgárőrségénél szerzett hadnagyi rangot. Most pedig itt nálunk kapcsolatbakerült ezzel a méregkeverővel. Egyre zavarosabb a dolog, az lesz a legokosabb,ha átkutatjuk a hajót!

- Az én hajómat? - csattant föl szikrázó szemmel a kapitány. - Tiltakozom! Hakell, akár fegyverrel akadályozom meg ezt a disznóságot!

- Nem kértem az engedélyét! - lobbant haragra a hivatalnok. - Itt énparancsolok! Ha tovább akadékoskodik, mindkettőjüket lecsukatom!

- Avatkozzék már közbe! - súgta ekkor nekem Dirke. - Waller misszionáriusrokona vagyok, a lányának az unokatestvére.

- Felőlem. - vontam meg a vállam. - Hol hagyta a szolgámat?- Azt az arab fickót? Mi történt vele? - kérdezte csodálkozva.- Nem jelentkezett azóta, hogy a szigeten önnel találkozott.- Velem? Ne beszéljen butaságot! Mióta horgonyt vetettünk, el sem hagytam a

kikötőt! Hajlandó megakadályozni, hogy átkutassák a hajót, vagy sem?- Mi közöm nekem hozzá? Ez önre és a hatóságra tartozik!- Akkor pokolba önnel, de jól vigyázzon, mert két nap múlva számon kérem a

viselkedését!Karon ragadta kapitányát, és kiviharzottak az ajtón. Kérdően néztem a

pusangra, ám ő csak mosolygott.- Hagyjuk! Nézzük meg inkább a hajót!Amikor a födélzetre léptünk, éppen akkor indult egy csónak a partra, benne

Dirke, a kapitány és a felfegyverzett banditák. A gőzösön nem maradt senki, skihalt volt a sátor és környéke is. A rendőrök nem törődtek a gazfickókszökésével, mert ők csak az ópium-árusítás megakadályozására kaptak parancsot.

Már messzebb jártak, amikor a hadnagy fölemelkedett, és így kiáltott felénk:- Két nap múlva ismét találkozunk, és ha bármi eltűnik a hajóról, akkor majd

megismertek bennünket, szabad kereskedőket!Tovább eveztek, és a kis vízi jármű gyorsan siklott a part felé. Önkéntelenül is

megolvastam, tizennyolcan ültek benne.- Őrült ez az ember? - tette föl a kérdést a kikötőparancsnok. - Hogyan

146

merészel fenyegetőzni? Bár ki tudja, lehet, hogy tudatosan cselekszik így!...Hozzáláttunk az Őexcellenciája, az európai átkutatásához. A vártnál

izgalmasabb eredményre jutottunk, ugyanis az ópium mellett nagy mennyiségűfegyvert és lőszert is találtunk. A hajó tehát sokkal veszedelmesebb rakománytszállított, mint ahogy első látásra hittük.

Már csaknem végeztünk, ám még be akartunk kukkantani a hajófenékbe is,nem találtuk azonban a lefelé vezető lépcsőt. Végül rájöttünk, hogy hatalmasládákat raktak rá, azok takarták el. A rendőrök segítségével szabaddá tettük amélybe vezető lejáratot, és amikor feltárult a nehézkes pallófedél, a legnagyobbcsodálkozásunkra Omar, a szolgám jelent meg a lépcsőn. Sápadt és elgyötört volt,ám arca ragyogott az örömtől, szája a füléig húzódott.

Teli tüdővel szívta magába a friss levegőt. Éppen eleget szenvedhetettáporodott, dohos börtönében.

- A legjobbkor jöttél, szidi! - hálálkodott. - Nemcsak magam miatt aggódtam,hanem veszélyben van Mr. Fu is. Gyorsan elmondom, mi történt, és már rohanokis hozzá, hogy figyelmeztessem.

- Hallgatunk, barátom! Be kell vallanom, hogy már nyugtalankodtam miattad!- Én nem, szidi! Bíztam benned, tudtam, hogy megtalálsz - mondta hadarva. -

Amikor a szobádban elváltunk, úgy határoztam, hogy lesétálok a kikötőbe,ismerkedem az emberekkel és gyakorlom a nyelvet. Már a lejtőn jártam, amikoregy felém siető kínait vettem észre. Szemlátomást a villába igyekezett. Amintközelebb ért, nyomban ráismertem: Dirke volt az, akit Panjangban ledobtunk alépcsőn, később pedig kimentettem a tengerből. Ruházata csak átmenetilegtévesztett meg. Szó nélkül el akartam menni mellette, hiszen semmi dolgom vele,ám ő udvariasan köszönt, kezet nyújtott, vagyis úgy viselkedett, mintha a legjobbbarátságban váltunk volna el tőle. Kérdezte, hogy mit csinálok a szigeten, te ittvagy-e, és most mi a dolgom. Nem akartam udvariatlan lenni, ezért beszélgettemvele, majd ő visszafordult, és csatlakozott hozzám. Dicsért, sok szépet mondottrólam, nekem pedig egyre gyanúsabb lett. Elbeszélte, hogy Panjangbanismerkedett meg ezzel az indiai kapitánnyal, és mivel volt némi pénze, fölcsapottkereskedőnek. Pompás üzleteket csináltak a kínai partokon, dicsekedett tovább,majd hirtelen megállt, és így szólt: „Tudom, hogy értelmes, derék fickó vagy, ésnem ijedsz meg a saját árnyékodtól! Csatlakozz hozzám, és rövid időn belülgazdag embert csinálok belőled!”

- Hirtelen nem tudtam, hogy mit válaszoljak - folytatta Omar. - Már-márdühösen ráförmedtem, amikor eszembe jutott a figyelmeztetésed, hogy mielőttcselekszünk, gondolkozzunk. Ezért aztán némi töprengés után elfogadtam azajánlatát, legalábbis színleg, mire ő karon ragadott, s most már csaknem suttogvamondta: „Gyerünk a hajómra! Még sok mindent el akarok mondani neked!” Veletartottam. Láttam, hogy valami rosszban sántikál, ám úgy gondoltam, minéltöbbet tudok meg róla, annál jobb.

- Csónakba szálltunk, és áteveztünk a hajóhoz. A kapitány kabinjába mentünk.Láttam rajta, hogy ő is a bizalmába fogad, és minden takargatás nélkül beszélt

147

terveikről. Megtudtam, hogy az ópiumkereskedés csak szemfényvesztés, mertvoltaképp fegyvert csempésznek a lázadó törzseknek. Közben, ha kóborlásaiksorán valami zsákmány mutatkozik, lecsapnak rá. Azért jöttek ide, mert hallották,hogy Mr. Fu nagyon gazdag. Tudták, hogy a szigeten nem tartózkodik helyőrség,ezért elhatározták, hogy kifosztják a villát. Döbbenten hallgattam, ám még nemvolt vége. „Most pedig beszéljünk a te első munkádról!” Mondta nyomatékosan akapitány. „Megállapodunk egy éjszakai időpontban, amikor beengedsz bennünketa nyaralóba, a többi már a mi dolgunk. A zsákmányból ugyanannyit kapsz, mintén. Rendben van?”

- Már nem bírtam tovább - folytatta a történetet a szolgám. - Ellenállhatatlanerővel tört ki belőlem a düh, a harag. Ráugrottam, és hatalmas csapással földreterítettem, ám többet már nem tudtam tenni. A zajra ugyanis berohantak emberei,és nekem estek. Elhiheted, szidi, hogy ez a kalózbanda megemlegeti ezt atalálkozást, mert én sem kíméltem őket! Végül a túlerő győzött. Kezem-lábamösszekötözték, és ledobtak a hajófenékbe, ahol koromsötét volt. Csúnyánmegütöttem magam, ám egyetlen csontom sem tört el. Megpróbáltam tennivalamit. Ide-oda gördültem a nyirkos deszkapadozaton, míg egy vasdarabra nembukkantam. Hosszas kínlódás után sikerült levágni kezemről a köteléket, alábamról pedig már könnyen leoldoztam. Fölkúsztam a csapóajtóhoz, ésmegpróbáltam fölnyomni, az átkozottak azonban nehéz ládákat raktak rá. Ezértazután letelepedtem egy hordóra, és nem tehettem mást, mint vártam. Bíztambenned, mert akit te szeretsz, azt sohasem hagyod el. Reménykedésem nem volthiábavaló. Ám most rohanok, értesíteni Mr. Fut!

- Uram - nyújtott kezet Omarnak a pu-sang -, csak most ismertem meg önt, ámnagy öröm számomra, hogy egy ilyen derék, hűséges baráttal találkoztam.Remélem, hogy ismeretségünk hosszan tart majd, és még sokáig körünkbenmarad. Igen, siessen Mr. Fuhoz, ez csakugyan helyes, ám ne feledje, hogy híreit alegmegfelelőbb emberrel közölte, ugyanis én vagyok a kikötői hatóságparancsnoka, és egyúttal a település meg a sziget rendőrfőnöke is. Jöhetnek teháta gazfickók, mert akár ötszáz fő részére is rendelkezünk megbízható fogdával.Elnézésüket kérem - búcsúzott a hivatalnok -, de intéznem kell a dolgaimat. Kétnap múlva ünnepeljük a csodálatos Shen megalakulását, ezért emlegették ezt azidőpontot a kalózok is. Bizonyára arra számítanak, hogy a zarándokok éslátogatók közé vegyülve meglephetnek minket. Biztosíthatom azonban önöket,hogy nagyot fognak csalódni! - tette még hozzá, majd kezet nyújtott, éseltávozott.

Én pedig Omarral együtt csónakba szálltam, és a szigetre visszatérve Mr.Fuhoz siettem. Megszakítás nélkül hallgatott végig bennünket. Amikorbefejeztük, töprengve mérlegelte a helyzetet.

- A szárazföldi hatóságoktól már kaptunk jelzéseket, hogy a határonfelforgatók keltek át, és a birodalom rendje ellen bujtogatva lázadást akarnakszítani. Eddig azonban nem tudtuk, hogy honnan kapnak fegyvert, és az milyenúton jut el hozzájuk. Megköszönöm a segítségüket - mondta, majd kezet fogott

148

Omarral, és így folytatta: - Fiatal barátom, első találkozásunk óta csak jót hallokönről. Megismertem önfeláldozó segítőkészségét, azt pedig el sem mondhatom,hogy a banditák leleplezésével mekkora szolgálatot tett nekünk! Itt az ideje, hogytagjaink közé soroljuk!

Különlegesen finom selyemből készült turbánt vett elő a szekrényből, ésszolgám fejére illesztette. Ezután íróasztalához lépett, egy ügyesen záródó titkosrekeszből arany jelvényt emelt ki, és Omar mellére tűzte. A miniatűr ékszerencsillogva ragyogott a fölírat: „Shen”.

Omar, bár ez nem szokása, nem jutott szóhoz. Többször is mély tisztelettelhajolt meg, majd eltávoztunk, és szinte beestünk az én szobámba. Szolgám mégbe sem tette az ajtót, s már kérdezte is:

- Mi volt ez, szidi? Beszélj, mert egyetlen szót sem értek az egészből!- Kitüntettek, barátom! - válaszoltam. - Ilyen turbánt csak előkelő urak

viselhetnek, a jelvény pedig azt jelenti, hogy a Shen tagja lettél, ami szintén óriásikitüntetés. Tudnod kell, hogy e szervezet vezetője az általad is ismert angol lord,Sir John Raffley. Nagybátyját, Sir Patricket hozzád hasonlóan itt, a szigetenfogadták maguk közé. Ezek után akár úgy is dönthetsz, hogy szabad leszel, ésnem kell hozzám kötődnöd.

Omar elámult. Fátyolos szemmel nézett rám, és mélységes keserűséggelkérdezte:

- Mit vétettem én, szidi, hogy el akarsz zavarni magadtól?- Szó sincs róla, Omar! - léptem hozzá, és megfogtam mindkét kezét. - Csak

őszinte vagyok, mert a feltétlen barátságnak az őszinteség a megingathatatlanalapja. Ám megígérem, hogy többé nem beszélek az elválásról.

Arca fölragyogott, és hagyta, hogy magamhoz szorítsam, majd csaknemtánclépésben távozott a szobából.

Úgy látszott, hogy ennek a délutánnak nem akar vége szakadni. A folyosóról anevemet kiáltották, és nem esett nehezemre, hogy ráismerjek a kormányzóhangjára.

- Charley, itt van? - ismételte meg a kérdést.- Hol is lehetnék? - nyitottam ki mosolyogva az ajtót. -Jöjjön be, mylord!Amikor belépett, kezében még mindig a „Jin” feliratú melltűt forgatta. Leült az

egyik fotelba, és a csillogó ékszert magasba emelve így szólt:- Barátom, ez az ajándék amellett, hogy felbecsülhetetlenül értékes, jókora

feladatot is ró rám.- Megmagyarázná, mylord? - biztattam óvatosan.- Egyszerű, Charley! A Shen a tagjai közé fogadott, sőt még ranggal is

fölruházott. Ezek után becsületbeli kötelességemnek érzem, hogy aminthazatérek, a jó öreg Angliában is létrehozzam ezt a csodálatos szervezetet.

- Csupán azért, mert kötelességének érzi, mylord? - kérdeztem kötekedve.- Talán... ám önnek elárulom, hogy a nélkül is megtenném. Boldog ember

vagyok, Charley, és igazat adok Johnnak, hogy az ön barátságára mindig lehetszámítani. Higgye el, ezt őszintén mondom, és akár jelentős összeget is tennék

149

rá...- Ejnye, mylord! - róttam meg tettetett haraggal. - Már megint fogadunk?- Nem és nem! Nemcsak az unokaöcsém, hanem én is a szavamat adtam, hogy

többé soha! Tartom is magam hozzá! Érti, maga... Maga... Szörnyeteg!Azzal fölugrott székéből, és elsietett. Ekkor Omar dugta be a fejét az ajtón, és

közölte, hogy félóra múlva várnak bennünket vacsorára.Gondosan átöltöztem, bár Omar említette, hogy utcai ruhában is mehetek.

Nekem azonban még otthonról hozott véleményem, hogy az ápolt megjelenésselaz ember nemcsak vendéglátóját, hanem saját magát is megtiszteli.

A kertben, Jin kedves zugában volt megterítve. Egész kis társaság jött össze:Mr. Fu, a felesége, mellette az édesanyja, majd bemutattak egy bájos, mosolygóshölgynek is, aki Csi nővére volt. Megjelent még az asztalnál Fang professzor és apu-sang is. Legutoljára Miss Waller érkezett, aki nehezen tudott édesapja mellőlelszabadulni.

- A vacsorát remek hangulatban költöttük el. Leginkább a délutánieseményekről, az ópiumcsempészekről társalogtunk. Szolgám sok elismeréstkapott, és az egész társaságon láttam, hogy mindenki szívébe zárta az egyszerű,ám rokonszenves arab ifjút.

Asztalbontás után Mary érdeklődött, van-e kedvem meglátogatni édesapját.Örömmel fogadtam a meghívást. A betegre vigyázó Csi örömmel újságolta, hogyWaller állapota kielégítően javul. Halkan beszélgettünk, miközben a hittérítőpihentető álomba merült. Egyszer csak az orvos így szólt hozzám:

- Már megbocsásson, Charley, de nem tudok eligazodni magán. Voltaképpkicsoda ön, és mivel foglalkozik?

- Ezt szeretném tudni én is! - ujjongott a leány. - Oly sokat köszönhetünkönnek, ám fogalmunk sincs arról, hogy kicsoda. Követeljük, hogy tüstént tegyentöredelmes vallomást!

- Ellenállhatnék ezek után? - nyugodtam bele sorsomba. - Tudja, Mary, amikora Dzsebel Mokkatámban először találkoztunk... - kezdtem, majd végezetülelismertem, hogy a Terjesszétek, az Evangéliumot című versnek én vagyok aszerzője. Roppant módon derültek, amikor megtudták, hogy milyen kalandoskörülmények közt egészítettem ki a költeményt, két alkalommal is.

- Nos, Miss Mary és ön, Csi doktor, most már mindent tudnak rólam.Töredelmesen meggyóntam, és várom a bűnbocsánatot...

3.

150

Arcképek a múltból

Másnap reggel a megszokott baráti körben elfogyasztottuk a teát, majdfölkerekedtünk, és elindultunk a Raffley-kastélyba. Fu gyaloghintókat akarthozatni, mi azonban úgy döntöttünk, hogy gyalogosan sétálunk le a kikötőbe,természetesen kivéve a beteget, hiszen neki szüksége volt a kulik segítségére. Ahölgyek közül csak Mary tartott velünk.

A mólónál csónak várt ránk, négy izmos evezőssel. Mindannyian kényelmesenelfértünk benne. A nap már magasan ragyogott, a tenger nyugodt volt, csak enyheszellő borzolta felszínét. Rövid idő múltán már ki is kötöttünk a szemközti parton.

Itt újabb választás elé kerültünk: lóháton menjünk vagy gyaloghintón? Atársaság egyöntetűen a derék négylábúak mellett döntött, természetesen Wallerkivételével. Egyébként állapota folyamatosan javult. Rengeteget aludt, aminekCsi külön örült.

- Erősödik - mondta -, most már csakugyan a gyógyulás útjára lépett.Senki sem volt elégedettebb Sejjid Omárnál, amikor végre lóra ülhetett.

Nyomban megbarátkozott az állattal, körbelovagolt vele, majd olyan iskolátmutatott be, hogy csak bámultunk.

- Látod, szidi - rúgtatott mellém -, semmit sem felejtettem el atudományomból!

- Jól van, barátom - dicsértem meg. - Soha nem lehet tudni, hogy mikor lesz rászükség.

Előző este megkértem Fut és Sir Patricket, hogy Mary előtt egyelőrehallgassunk a Dirke-ügyről, mert csak megzavarnánk vele éjszakai nyugalmát.Most viszont úgy éreztem, hogy ha lehetőség adódik rá, érdemes lenne elmondanineki. Ezért amikor elindultunk, igyekeztem a leánnyal együtt elmaradni atöbbiektől, hogy négyszemközt beszélhessek vele.

Hűvös reggel és borult ég köszöntött ránk. Az erdőt laza pára ülte meg, ezért akastély kereszt formája nem ragyogott felénk. Az óceánról érkező szél azonbanfölerősödött, és magával ragadta a fák csúcsain kavargó szürke ködgomolyagot.Kitisztult az ég is, a nap sugarai zavartalanul ömlöttek el a tájon. A gondosanmegművelt földeket gyümölcsfák szegélyezték. Az utolsó felhőfoszlány istovatűnt fölöttünk, és a kereszt formájú palota a fehér márvány színébenragyogott föl.

A társaság megtorpant. Minden szem a magasba szegeződött; álmélkodvagyönyörködtünk. A látvány misztikusnak, túlviláginak hatott, olyannyira, hogy...Ne higgye a kedves olvasó, hogy akadékoskodom, a kákán is csomót keresvegáncsoskodom, ám valahogy túl szép volt, legalábbis nekem. Ódon, ősrégilovagvár, szürke, viharvert falakkal, amelyeket itt-ott moha borít, egyszóval azegész csak úgy árasztja magából azt a le nem írható, meg nem fogalmazhatóhangulatot, amelyet csak a régmúltból ránk maradt épületegyüttesek képesekkelteni. Uram bocsá, de képzeljük csak el, hogy valaki hófehér carrarai

151

márvánnyal vonná be a Kheopsz-piramist! Tudom persze, hogy nincs igazam, deazért egy világcsavargó szegény ördög is formálhat véleményt...

Egészen közel álltam a gyaloghintóhoz, és észrevettem, hogy a beteg kinyitottaa szemét. A könnyű jármű elején jókora ablak nyílt, amelyet belülről függönytakart. Mivel jó idő volt, teljesen félrehúzták, ezért Waller tekintete pontosan ahegyoldalban kirajzolódó keresztre esett. Fölemelte karját, a kastély felé mutatott,és ajka megmozdult, mintha mondani akarna valamit, ám egyetlen hang semhagyta el a száját. Keze visszahanyatlott, szemét becsukta, és ahogy láttam, ismétálomba szenderült.

Amikor tovább indultunk, Mary lemaradt a többiektől, és hozzám csatlakozott.Elmondtam neki, hogy milyen hatást tett apjára a kereszt látványa. Örömmelfogadta a hírt, mert velem együtt úgy értékelte, hogy ez már a kétségtelen javulásjele, hiszen a beteg kezd törődni a világgal és környezetével. Mindketten abbanreménykedtünk, hogy ennek rövidesen újabb jelét is tapasztaljuk.

Ez után minden előzetes bevezetés nélkül megkérdeztem tőle, hogy ismerős-eszámára a Dirke név. Amikor igennel válaszolt, elbeszéltem az előző napikalandunkat, megpróbálván tompítani a fickó, fenyegető szavait. Figyelmesenvégighallgatott, néha közbe is kérdezett, ám nem látszott rajta, hogy a történetkínosan érintette volna. Mivel azonban kérdésemre választ kaptam, vagyisbebizonyosodott, hogy Dirke csakugyan az unokatestvére, nem akartam errőltovább faggatni, ezért más témára próbáltam áttérni.

- Ne foglalkozzunk tovább ezzel az üggyel! - javasoltam. - Ez a lókötő nem érmeg annyit, hogy kellemetlenséget okozzak vele önnek.

- Ó, nem! - tiltakozott. - Beszéljünk csak róla! Ön már úgyis sok mindent tudrólunk, ismerje hát meg családunk fekete bárányát, Róbert Wallert, az úgynevezettDirke-t. Apám testvérének a fia. Vallásos nevelésben részesült, és szülei abbanreménykedtek, hogy egyszer talán misszionárius lesz belőle. Mint látja, óhajuknem teljesült...

- Hagyjuk ezt a Dirké-t! - javasoltam ismét. - Nézze, megint lángol a kereszt!Gyönyörű időnk van, ne rontsuk el ezt a csodálatos délelőttöt! Előrevágtatunk egykicsit?

- Szívesen, csak apám...- Megkérjük Csit, hogy vigyázzon rá.Nekiengedtük lovunkat, és meg sem álltunk egy út menti teázóig, ahol a

mandarin már korábban megrendelte második reggelinket.Az évszázados fák árnyékában meghúzódó teaházhoz nagy terasz tartozott. Itt

ágazott el az út Shen-Fu városába, illetve a Raffley-kastélyhoz. leszálltunk a lóról,és kellemes meglepetéssel tapasztaltuk, hogy a vendéglős a selymes fűbenteríttetett meg. Körös-körül virágok, elképesztő mennyiségben. A kínaiak híresekvirágszeretetükről, és a teázó tulajdonosa jócskán túlszárnyalta honfitársait. Mintmondta, kedves vendégeit a virágok illatával fogadja.

Bizonyos idő múltán, amikor már várhattuk a gyaloghintó érkezését,felbukkant Csi. Odalovagolt hozzánk, és vidám arccal újságolta:

152

- Örvendetes meglepetésre készülök, ám arra kérem önöket, hogyviselkedjenek nyugodtan, és a legnagyobb természetességgel fogadják azeseményeket. Mr. Waller ugyanis magához tért, teljességgel birtokában vantudatának, és azt szeretném vele érzékeltetni, hogy mi, a környezete nem látunksemmi különöset ebben.

Fölálltunk, és türelmetlenül vártuk betegünket. Rövidesen megérkeztek a kulika gyaloghintóval, amelynek ablakán át láttuk, hogy a misszionárius áll, biztos,egyenes tartással, és érdeklődve figyeli a környező tájat. A négy kuli közvetlenülmellénk tette le terhét, ezért Waller tekintete tüstént leányára esett.

- Mary! - akart örömteli meglepetéssel fölkiáltani, ám erejéből csupánsuttogásra telt. - Csókol a mamád... találkoztam vele. Gyere, segíts kiszállni! Leakarok ülni hozzátok, a fűre.

A leány már mozdult, Waller azonban visszahanyatlott párnáira. Szemelecsukódott, s az ébrenlét és kábulat határán félálomba merült.

Álmélkodva álltunk a megdöbbenéstől. Betegsége óta a hittérítő most vettelőször igazán tudomást a külvilágról. Megismerte lányát, igyekezettbekapcsolódni a mindennapi életbe, bár a feleségére való hivatkozás jelezte, hogyálomképei még nem hagyták teljesen magára. A gyógyulás azonban így iselképesztett bennünket, és tudtuk, hogy mindez Csi érdeme. Hozzáértése ésáldozatos gondoskodása végül meghozta gyümölcsét. Forró kézfogássalgratuláltam neki, Miss Waller pedig női ösztönének engedve a nyakába ugrott, éskét hatalmas csókot adott az arcára.

Az ifjú pedig csak állt, és látszott rajta, hogy rettentő zavarban van. Füligelvörösödött, toporogva szorította a lányt, s ha még egyáltalán beszélhetünkilyenről, elveszítette önuralmának maradékát is. Mindazonáltal boldog volt,nagyon boldog. Örült sikerének, fiatalságának, és... a nyakába csimpaszkodógyönyörűségnek.

Amikor a tea elfogyasztása után folytattuk utunkat, az addig tartó szelídemelkedő meredekebbre változott. Vulkáni eredetű hegyoldalon léptettünk fölfelé.A sűrű lombtömegben itt-ott hatalmas bazalt- és trahit-oszlopok meredeztek. Alankásabb részeken azonban szorgos kezek termőföld-darabokat raboltak el atermészettől, és ezeken munkálkodó embereket láttunk.

A kastély körvonalai egyre élesebben rajzolódtak ki. A márványburkolat innenmár nem földöntúli anyagnak, hanem természet alkotta valós kőzetnek látszott,amely büszkén vállalja ősét, a mérhetetlen tömegben előforduló mészkőt, ámamíg az utóbbi csak szürke polgár a geológiában, addig ő a királyi fenség, akőzetek gyémántja.

Sir Patrick elújságolta, hogy hajnalban kis sétát tett Csivel a villa parkjában.Az orvos négykötetes leírást mutatott neki, amelyet egy európai szerző írtKínáról.

- Fölháborító, Charley, hogy mit fecseg össze az a fickó! Már-márkannibáloknak ábrázolja az ittenieket, és mi, keresztények el is hisszük ezt azagyvaságot. Ha előbb a kezembe kerül, bizonyára pillanatok alatt kigyógyított

153

volna ostoba előítéleteimből - füstölgött tovább, amint egymás mellettporoszkáltunk.

Ősrengetegben jártunk. A magasba törő szálfák közt megbúvó, ritkásaljnövényzetnél emberi munkának már nyomát sem láttuk. Egyik-másik súlyoslombkoronával díszített faóriás egyenesen ámulatba ejtett bennünket.

- Ginko-fák! - jegyeztem meg, amikor a kormányzó megtorpant az egyik előtt.- Úristen, mekkorák! - csodálkozott.- Ősnövény - mondtam. - A földtörténeti korokból maradt ránk, szinte változás

nélkül. Hosszú életű, és elképesztő nagyra képes megnőni.- És arra távolabb, az a fenyves? Tud valamit azokról a fákról is? - érdeklődött

a lord.- Lándzsafenyők - válaszoltam. - Szintén az őskorból megmaradt fáj, s igen

értékes fa. A világ legnagyobb részén már kipusztult, bár valaha nagy kiterjedésűőserdőket alkotott. Kínában még ma is gyakori.

- Nem érdekes, Charley? - tűnődött Sir Patrick. - Mi, kultúrnépek gátlástalanulirtjuk a természet legfönségesebb alkotásait, nem törődve vele, hogy esetleg a fajteljes pusztulását okozzuk. Ezek a lenézett, megvetett emberek pedig vigyáznakrájuk, együtt élnek velük. S még egy, barátom. Ha az ember egy ilyen égbe szökőpéldány tövében áll, a gigantikus méretek valósággal agyonnyomják.Önkéntelenül adódik a kérdés: csakugyan oly nagyok vagyunk mi, emberek,ahogyan hisszük, vagy mindez csupán látszat?

Elhallgatott. Én sem szóltam semmit. No de mit is mondhattam volna? Lehetilyen kérdésre válaszolni? Szerintem nem. Vagy talán mégis? Most azonbansemmi esetre sem, talán később, ezer évek múltán...

Lovas ügetett felénk. Házigazdánk, Sir Raffley volt. Örömmel üdvözöltükegymást, majd élénk beszélgetés közben folytattuk utunkat.

Már tudott az ópiumcsempész-bandáról, mert Fu telefonon értesítette. Sir Johnelmondta, hogy a másnapra tervezett ünnepséget későbbi időpontra halasztják. Azelőkészületek azonban tovább folynak, nehogy a gazfickók gyanút fogjanak, ésletegyenek tervükről, mert mindenképpen most akar leszámolni velük.

Közben megérkeztünk az ősi angol vár itteni hasonmásához.- Csodálatos! - ámuldozott Sir Patrick. - Akárcsak a skót felföldön megbúvó

igazi! Csak amíg az ódon elszürkültségével tűnik ki, addig ez a viruló fehérmárvány fényében tükröződő tündér. Egyébként minden részlete megegyezik: abástyák, kiszögellések, ajtók, ablakok, erkélyek, tornyok, talán még a kéményekszáma is. A bejárat nehéz tölgyfa ajtaja is ugyanaz, és a boltozat záradékában ottsötétlik a nyílást lezáró súlyos kovácsoltvas rács.

- Csodát alkottál, John! - ölelte át unokaöccsét -, és aranyba foglalhatod azépítész nevét is!

Az óriási kapuhoz mutatós híd ívelt át, alatta vízmosás, amelynek aljánhullámok bukdácsoltak. Elképesztő érzés volt a súlyos vasalású. robusztuskapuszárnyak közt belovagolni. Hirtelen a középkorban éreztem magam, minthaéppen lovagi tornára érkeztem volna.

154

Nekem nincs kastélyom, és a rokonságom körében sem tudok ilyenről. Sőt, kimerem jelenteni, hogy szülőhazámban meglehetősen ritka az a család, amelyilyen káprázatos építményt mondhat magáénak. Ezért azután az emberi tudás,hozzáértés és fantázia mellett a mérhetetlen vagyon hatalmát is megcsodálhattam.

A kormányzó leugrott a nyeregből, átadta a kantárt egy szolgának, majdhozzánk fordult, és fölényes biztonsággal kalauzolt végig bennünket azudvarokon, épületrészeken, mintha odahaza, a sok száz évvel korábban emeltfalak közt mozogna.

- Ez a külső udvar - magyarázta -, az apródok helye, és itt szállásolják el alovakat is. Folytatva utunkat a következő udvarba jutunk, ahol a lovagi tornákat,viadalokat rendezik. Csaknem középen, a lépcsővel szemben emelkedik aszökőkút nyolcszögletű medencéje - mondta, és már indult is, határozottléptekkel, mint aki otthon van, s teljes biztonsággal ismeri a járást.

Nekünk sem kellett több biztatás. Körülötte csoportosulva álmélkodó,kutakodó tekintettel követtük szavait, egyre újabb és újabb részleteket felfedezve.

- Charley, hát nem érzi, hogy mindez milyen bámulatos? - fordult hozzám. - Akút szobrain végigcsordul a víz, éppen úgy, mint otthon, és biztosra veszem, hogyha ezen a lépcsőn fölmegyünk, akkor eljutunk...

- Hozzám, bácsikám! - hallatszott egy kedves női hang az erkélyről.Jin állt ott, fehér ruhában. Hajába piros rózsát, keblére pedig ibolyacsokrot

tűzött, éppen úgy, mint a szigeten, amikor Sir Patricket keresve belépett aszobámba.

- Kedvesem, angyalom! - kiáltott föl örömmel a kormányzó. - Csakugyanhozzád igyekszem, s nem is halogatom tovább.

Fölsietett a lépcsőn, s legközelebb csak az ebédnél találkoztunk vele.Valamennyien megkaptuk a saját szobánkat. Nekem kényelmes lakosztály jutott,társalgóval és hálószobával. Megállapítottam, hogy bár a kastély középkori mintaalapján épült, nincs híján a kényelemnek, modern berendezése minden igénytkielégít. Omar a közelemben kapott helyet. A szigettől eltérően itt hosszabb ideigszándékoztunk maradni, ezért Sir John intézkedett, hogy a jachtról hozzák átminden holminkat.

Az ebédnél a ház úrnője hiányzott. Sir Raffley elnézést kért a nevében, ésvalami sürgős munkára hivatkozott, amelyet haladéktalanul be kell fejeznie.Később, amikor végigsétáltunk a kastély termein, megtudtuk, hogy miről is voltszó.

Bár Sir John végig velünk volt, voltaképp nem ő vezetett körbe berniünket,hanem a nagybátyja. Láthatóan örömét lelte abban, hogy ugyanolyan biztonsággalmozog az egymásba nyíló termek labirintusában, mint odahaza. Mindig tudta,hogy mi következik, és határtalanul boldog volt, amikor szavai pontról pontraigazolódtak. Egy különösen nagy, vaskos ajtószárnyhoz értünk, amely tölgyfábólkészült, gondos, minden részletre kiterjedő munkával. Az ajtókeret kőből voltfaragva, a nehéz szárnyak pedig kovácsoltvas hevedereken forogtak. A zárbanhatalmas méretű, ósdi kulcs sötétlett.

155

- A Raffley-ősök terme! - mutatott a zárt ajtóra a lord. - A kastély legnagyobbhelyisége, amely hősi múltunk minden részletét felidézi. Odahaza a képek márteljesen megtöltötték a termet. Kíváncsi vagyok, hogy unokaöcsémnek itt sikerült-e folytatnia az eddig látott csodákat. Igaz, ha belépünk, a régmúltra számíthatunk,mégsem tudom elképzelni, hogyan jelenik meg előttünk őseim emléke. Próbáljukmeg, hogy boldogulunk-e a zárral!

Csikorogva fordult meg a kulcs, és az ajtószárnyait szélesre tárultak. Acsúcsíves ablakokat súlyosan leomló bársonyfüggönyök takarták, amelyeket féligelhúztak. Ezért derengő világosság árasztotta el a helyiséget, éppen elegendőahhoz, hogy a múlt, a hagyomány teljes súlyával magával ragadjon bennünket.

A sarkokban lovagi vértek álltak, a falakon pedig - igaz, nem elsötétült,megfakult olajfestményeken, hanem ízlésesen kivitelezett krétarajzokon - ottsorakoztak a Raffley-család elhunyt ősei. A képek között, a nehéz tölgyfaburkolaton ügyes elrendezésben korabeli fegyverek díszelegtek. Kétségtelen,hogy ez a lovagterem Skócia bármelyik főnemesi várában megállta volna ahelyét.

A kormányzó körbesétált, és egymás után szemügyre vette a képmásokat.Bizonyára elégedett volt, mert egyetlen megjegyzést sem tett. Örömmel fedeztefel Sir John arcképét, majd teljesen elámulva a sajátját is.

- Ez nem lehet igaz! - tört ki. - Még rám is gondoltatok!- De nem ezzel a krétarajzzal, bácsikám! - tiltakozott az ifjabbik Raffley. -

Rólad festmény készült, alkotója pedig az általad oly félelmetesnek vélt kísértet,az oly rettegett személy, aki...

- Elhallgass, John! Nincs jogod ahhoz, hogy megszégyeníts! - dörmögte füligelvörösödve Sir Patrick. - Belátom, hogy tévedtem! Hidd el, ez veled ismegtörténhet! Hol van az a drága, csodálatos tünemény? Rohanok hozzá, ésbocsánatáért esedezem!

- Most teszi meg az utolsó ecsetvonásokat - válaszolta Sir Jolin. - Bár fényképalapján szinte teljesen elkészült a festmény, Jin azért személyesen is látni akart,mielőtt befejezte volna. Ez volt tehát a rejtélyes, rendkívül sürgős munka. Ha megkívánod tekinteni, nyiss be azon az oldalajtón!

Az egyik vért melletti nyílásra mutatott, amelyet jószerint csalt függöny takart.A helyiség falán életnagyságú, káprázatos kidolgozású portré függött, amelyméltóságteljes tartásban, ám arcán kedves mosollyal ábrázolta a brit főurat.

A kormányzó csak bámult, ám mondanom sem kell, ránk is nagy hatást tett akép. Vitathatatlan művészi értékkel bírt, lenyűgöző, magával ragadókidolgozásban. Nem lehetett kétséges, hogy alkotója ugyanaz a művész, aki Jinarcképét festette, amelyet a jachton láttunk.

- Nem mondasz semmit, bácsikám? - csöndült föl panaszosan mögöttünk egyvégtelenül üde, kedves hang. - így nem tudom, hogy tetszik-e neked a kép.

Az öregúr olyan hirtelen fordult meg, mintha áramütés érte volna. Bár mégmindig hallgatott, ám egyetlen mozdulattal magához ölelte a mosolygó asszonyt,fölemelte, és körbetáncolta vele a szobát.

156

Ekkor már beszélt, kiáltozott, ujjongott, mindebből azonban alig értettünkvalamit. A látvány azonban önmagáért beszélt, és az egészet Jin folyamatosancsengő kacagása kísérte, s látszott rajta, hogy esze ágában sincs szabadulni azölelésből.

Végül lecsitultak a kedélyek, és folytattuk sétánkat. Amint tovább lépkedtünk,én kissé lemaradtam, az ifjú feleséggel együtt.

- Kérdezhetek valamit, Charley? - fordult hozzám. - Már elnézést, de barátaiígy szólítják - rebbent meg a tekintete -, és én nagyon szeretném, ha közéjüksorolna.

- Megtisztel! - hajoltam meg mélyen, s közben ajkamhoz emeltem a kezét. - Asors pillanatokból áll, amelyek közül a legtöbb érdektelen, megszokott ismétlés,és emlékével együtt rövidesen tovatűnik életünkből. Adódnak azonban olyanhelyzetek, ha végtelenül ritkán is, amelyek mérföldkőnek számítanak. Az emberezeket egész élete során babusgatja, fölidézi a velük kapcsolatos csodálatosélményeit, az általuk nyújtott boldogságot, és ez az érzés egészen halála órájáigelkíséri. Ön most ezt adta nekem, Jin. Az ön személyében ismertem meg Kínát, etávoli ország népét, a jóságot, a szeretetet. Szívből köszönöm, és ha majdeltávozom, egy ideig még tartson meg jó emlékezetében!

Azzal ismét csókot nyomtam a parányi kézre, és csak azután engedtem el.- Én köszönöm önnek, Charley! - rebegte az asszony könnybe lábadt szemmel.

- Számomra mindennél fontosabb a barátság, léte maga az élet. Ha nem kért volnará, akkor is emlékeznék önre, nemcsak rövid ideig, hanem sokáig, talán mindig.John sokat beszélt önről. Úgy érzem, hogy kettejük barátsága nagymértékbenhozzájárult boldogságunk beteljesüléséhez. Most pedig fölteszek egy kérdést:nekünk, szegény sárgáknak egyenlőek a jogaink a büszke európaiakkal?

Düh fogott el. Ez az istenáldotta tehetség, ez a csodálatos virágszál is azelőítéletek hatása alá került!

- Az Úr egyszínűre teremtette az embert - válaszoltam haragosan. - Kiállíthatja, hogy a Paradicsomban megkülönböztette őket?

- Ezt mondja John is, ám tudja, annyi mindent beszélnek... De említette aParadicsomot. Lefestettem, úgy, ahogy én képzelem el. A Mindenható adta azembernek, aki azonban bűnös módon eltékozolta. Lépésről lépésre követem atörténetet, hol festménnyel, hol rajzzal. Megnézi?

- Nagyon szeretném! És kérem rá, hogy mutassa meg. Az épületből kisétáltunka kertbe. Végigmentünk a színpompás ágyások és virágzó bokrok közt, éskeskeny, enyhén emelkedő lépcsőhöz értünk. Egy magasabban fekvő épülethezvezetett, amely voltaképp Jin műterme volt, és a kastélyhoz csatlakozott. Abejáratnál idős, papos külsejű úr várt ránk, akit kísérőm Hartman lelkészkéntmutatott be.

Jin elmondta, hogy szeretném megnézni a képeket, mire ő készséggel álltrendelkezésemre. Kinyitotta az ajtót, és jókora, négyszögletes helyiségbe léptünkbe.

Az építész bizonyára kedvét lelte a fizika törvényszerűségeivel való

157

játszadozásban. Nyomban a bejáratnál a terem szélesebb volt, mint hátul, ezért aszemet megtévesztve jóval hosszabbnak látszott, mint a valóságban. Fokozta ahatást a rengeteg növény, köztük a bambusznád, melynek bolyhos pilléi amennyezetet súrolták. A hosszanti falakat sűrű szövésű selyemfüggönyöktakarták. A tető üvegből készült, ezért nappali világosság árasztotta el az egésztermet. Az egyik sarokban, növényektől takarva, hárfához hasonló hangszer állt.Jin leült mellé. A pap félrehúzódott a bambuszok mögé, én pedig az egyikközépen álló széken foglaltam helyet.

Lágy akkordok zendültek, majd fölhangzott a pap ércesen csengő, mélyhangja:

- A ti országotokban is ismeretes egy szent monda, a keresztény vallásmisztériuma, amelyre hitünk épül... - kezdte, és szavai nyomán fölhangzott a világteremtésének kissé távol-keleti módra formált változata.

Miközben beszélt, a húrok elcsöndesedtek, ám ha a történet megkívánta,hangjuk ismét betöltötte a termet. Jin ügyesen, gyakorlottan játszott, és hatásosanfokozta az előadás drámaiságát, a szellő fuvallatától egészen a mennydörgésig^Szinte megborzongtam, amikor Hartman mély baritonja az Ur hangját idézte,majd az ördög csalárd, álnok suttogására váltott át.

A falakat takaró függönyöket félrehúzták, és elém tárultak a történetetillusztráló, nemritkán gyermeki naivitással átszőtt rajzok, festmények, ez azonbannem volt zavaró. Pergőn, fordulatosan követték egymást az események,kifejezetten a hatásuk alá kerültem, és állítom, hogy a világon bárhol nagyközönségsikerre számíthatna ez a minden részletében gondosan kidolgozott,látványos, művészi képsorozat, amelyet tökéletes zenei aláfestés kísért.

A Mindenható alkot. Hat nap után pihenő következik. Megjelenik az elsőember, Ádám, és társával, Évával birtokba veszi a Paradicsomot. Boldogságukzavartalan, ám a gonosz sem tétlenkedik. A tiltott gyümölcs a kezére játszik.Sikerül fölkelteni iránta az első emberpár érdeklődését, míg végül, nem törődveaz Úr parancsával, megízlelik. A büntetés: örök száműzetés az Édenből, küzdelema létért, harc a természet erőivel szemben, és ezzel megkezdődik az emberiségtörténelme, amelyet végigkísér a gonoszság, a gyűlölködés, az irigység, azegymás elleni küzdelem és háborúskodás.

Végül a dolgok odajutnak, hogy pusztulás fenyegeti az emberiséget, s ami alegszörnyűbb: már-már önmagával végez, amikor a Mindenható elküldiegyszülött fiát, Jézust (kínai megfogalmazásban Shent), hogy égő fáklyaként utatmutasson a megtévedt, önnön kárhozatába rohanó tömegeknek. Bár látszólag veleszemben is győz a mérhetetlen gonoszság, ám ő mégis diadalmaskodik fölötte.Életre kel halottaiból, és mielőtt a mennyekbe távozna, így szól híveihez:„Higgyetek bennem, bízzatok az Atya végtelen könyörületességében, és énmondom nektek, hogy üdvözülni fogtok!”

Az utolsó szavak még sokáig zengtek a teremben. Fokozatosan elhalkuló,csilingelő akkordok követték, majd nyomasztó csönd telepedett rám. A hatás olymérvű volt, hogy kezem önkéntelenül is imára kulcsoltam.

158

Sokáig ültem szótlanul, mert ilyenkor csak a lélek beszél. Sokan tagadják létét,és csak az anyagi világot fogadják el, pedig ez végtelenül elhibázott szemlélet.Igenis, van lélek, létezik az emberi érzések összessége, amelynek alapja a hit. Alegenda, a misztérium pedig életünk része, s most a kedves olvasó tegye szívére akezét, s válaszoljon őszintén az alábbi kérdésre.

Ha megoldhatatlan helyzetbe, végveszélybe kerülne, amikor az emberi tudás,legyen az bármilyen nagy is, már nem segítene, akkor kihez fordulna? Mert a létoptimista, és minden helyzetben keresi a megoldást. Nem válogat, még atudományos irányzatok sem befolyásolják. Ha itt, a földön nincs segítség, akkortovábblép... és reménykedve fohászkodik az Úrhoz! De miért kell megvárni ezt apillanatot? Hiszen a vallás teremtésünk része, születésünk pillanatától a sírigelkísér. Velünk van, jóra int, nemesre buzdít, csak mi nem hallgatunk rá. Bajesetén azonban fölényes, büszke emberi bölcsességünk pillanatok alattszertefoszlik, és akkor milyen csodálatos, megnyugtató érzés, hogy tudunk kihezfordulni, tudunk kitől segítséget kérni, és az Ur kegyelme megbocsátjatévelygéseinket!

4.

Forradalmárok

Végül is megtört a varázs. Fölálltam és közelebb mentem a képekhez, hogygyönyörködjem a részletekben. A növények közül Jin lépett elém mosolyogva. -Nem jutok szóhoz az elragadtatástól - emeltem ajkamhoz a kezét. - Magávalragadó, káprázatos élmény volt, és csakugyan ott éreztem magam az elsőemberpár társaságában, együtt éltünk boldogan, vívódtunk, majd következett abűnbeesés. Fogadja legőszintébb elismerésemet! - tettem még hozzá, újabbkézcsók kíséretében.

- Bíztam benne, hogy tetszeni fog önnek - válaszolta szerényen. - Csak arrakérem, hogy ezen élmény felidézésével tartson meg emlékezetében. Mostelnézését kérem, de vissza kell mennem a kastélyba. A vacsoránál találkozunk.

Meghajolt, és kedves mosollyal búcsút vett tőlem. Amikor a lelkésszelkiléptünk az épületből, megkérdezte, hogy meg akarom-e nézni a kápolnát.Örömmel mondtam igent. Végigsétáltunk a műterem mellett, majd annak a túlsóvégén, de sokkal magasabbra emelkedve húzódott meg a nem túl nagy, ámízlésesen megépített imaház. A külső falak itt is márvánnyal voltak bevonva, svoltaképp ez az épület adta a kereszt csúcsát. Belső kialakítása is szemetgyönyörködtető volt; nem hivalkodó vagy túldíszített, hanem meghitt ésbensőséges.

Miután kívül-belül megcsodáltuk, leültünk egy évszázados fenyő alatt

159

megbúvó padra. Hartman sokat beszélt magáról, és lassan kibontakozott előttemegész élettörténete. Amikor a kivándorláshoz ért, így folytatta:

- Tudja, Charley... már megbocsásson a közvetlen megszólításért, ám valahogyezt érzem természetesnek, hiszen én jól ismerem önt. Sok jót hallottam arról,hogy milyen barátság fűzi Sir Johnhoz, és ő mindig a legnagyobb szeretettelemlegeti önt. Visszatérve az iménti dologra, tudja, itt találtam meg az igazivilágomat. Ezek az emberek megértenek, szeretnek, tisztelnek. Öröm őkettanítani. Ami pedig ezt a kis kápolnát illeti, sokszor úgy érzem, hogy kapuszámomra az egekbe - mondta elmerengve, majd hirtelen témát változtatva ígyszólt:

- Ebéd után meglátogatott a szolgája, Sejjid Omar. Micsoda ember! Hithűmuzulmán, ám viselkedése, méginkább gondolkodásmódja európai, mondhatnám,már majdnem keresztény. Attól tartok, hogy Mohamed és a Korán szúrái számáranemsokára ködbe vesznek.

- Szó volt a vallásokról is?- Jószerint nem. Az emberi érzésekről, a világról alkotott elképzelésekről

beszélgettünk. Az az érzésem, hogy nem iskolázott, ám ennek ellenére elképesztőmeglátásai vannak a szeretetről, az egymás iránti megbecsülésről. Bár sokanlennének ilyenek! - sóhajtott föl.

Elköszöntem a paptól, és visszatértem a kastélyba. A szobám előtt guggolvavárt rám Omar. Amikor meglátott, fölugrott, és elém sietett.

- Meg kell tanulnom olvasni, szidi! -jelentette ki. - Könyvek nélkül nem tudokmit kezdeni a gondolataimmal - tette hozzá panaszosan.

- Ennek semmi akadálya, barátom - biztattam. - Beszerzünk néhánytankönyvet, és rajta!

- Tudod, szidi, délben beszélgettem a kápolna lelkészével. Okos, nagy tudásúember, és ő is javasolta, hogy próbálkozzam a betűkkel, de minél előbb.

- Igen, említette, hogy nála jártál - mondtam. - Meg is dicsérlek. Udvariasan,értelmesen viselkedtél, ahogy egy művelt emberhez illik. Holnap lemegyünk avárosba, és bizonyára találunk valami könyvkereskedést, bár biztosra veszem,hogy házigazdánk jól felszerelt könyvtárral rendelkezik. Számíthatunk rá,bizonyára segíteni fog. Most azonban menjünk, mert nemsokára tálalnak!

A vacsoránál hiányzott a hittérítő és leánya, továbbá Mr. Fu is. Mintmegtudtuk, az utóbbit sürgősen visszahívták a kereskedelmi kikötőbe, mertmegérkezett az ópiumhajó kapitánya. A gazfickót mérhetetlen düh fogta el,amikor látta, hogy gőzöse lángokban áll. Ugyanis még délután Sir Raffleyparancsára fölgyújtották a hajót, amely az óta talán már el is süllyedt. A végsőkigföldühödött kapitány állig fölfegyverzett emberei bevetésével fenyegetődzött,ezért a kikötő parancsnoka nem tehetett egyebet, minthogy lakat alá tette az egészbandát. Dirke nem volt köztük.

Ott volt a társaságunkban Hartman lelkész és egy rokonszenves megjelenésű és- mint később kiderült - intelligens, tanult kínai, akit a Raffley-kastélyintézőjeként mutattak be. Velem szemben ült Jin, bájos, kedves mosollyal, ám a

160

társalgásban alig vett részt.Most talán lenne alkalmam arra, hogy beszéljek róla, pontosan leírjam,

csakhogy ehhez a művész ecsete vagy a költő szárnyaló fantáziája szükségeltetik.Én, mint egyszerű író, nem vállalkozhatom erre. Ha erőltetem, még valamitorzkép születik, amely ellen minden idegszálam tiltakozott. Hallgatok tehát,gyönyörködöm a látványban, s velem tarthatnak kedves olvasóim is, ha maguk elévarázsolják álmaik tündérét, aki ott lebeg előttük, csábosán, magával ragadóan,ám megfoghatatlanul...

Későre járt már, amikor elváltunk. Előbb azonban eleget tettünk Sir Johnkérésének, és fölkísértük az egyik bástyára. Nyugat felé, mintha a nap kelne föl,vörösben izzott a látóhatár. A part előtt még mindig lángolt a csempészhajó.Időnként sűrű füst csapódott a magasba jelezve, hogy a gőzösnek már csakpillanatai vannak hátra, és mindörökre elnyelik az óceán hullámai.

- Siralmas vég egy ilyen nevet viselő hajó számára! - jegyezte megházigazdánk, mintegy rekviemként.

Ezzel voltaképp be is fejeződött az előző nap elkezdődött ópiumkalandunk, bárki tudja, hogy merre csavarog Dirke... Ő még okozhat bonyodalmat!

Másnap korán ébresztett Omar.- Tudod-e, szidi, hogy milyen nap van ma? - kérdezte, amikor belépett a

hálószobámba.- Kedd - vágtam rá kapásból.- Jó, jó! - legyintett. - Az eseményekre gondolok, mert akár hiszed, akár nem:

a városban most forradalom készül. Nem ölnek azonban, nem lesznek holtak éssebesültek. Békés felkelés lesz, amelyben a szeretet, a jóság harcol az élen, és miis fölsorakozunk mögéje. Sietnünk kell a reggelizéssel, mert azután Shen-Fubalovagolunk.

- Ki beszélt neked erről?- Sir Raffley. Mint megtudtam, ő a városka polgármestere. Arra kér, te is tarts

velünk.Tüstént a házigazdánkhoz siettem, hogy értesüljek a további hírekről, örömmel

újságolta, hogy a zavargások ellenére megtartják az ünnepséget. A zarándokok ésa vendégek sokasága rövidesen megérkezik. Bár a csempészbandát ártalmatlannátették, arra azonban még lehet számítani, hogy a határon túlról lázadók érkeznek,ezért katonai segítséget kért, illetve csak készenlétet. Nem akarta, hogy azegységek bevonuljanak Shen-Fuba, nehogy a lakosság megijedjen. Néhánykilométerre táboroztak le, és ha szükség lesz rájuk, pillanatok alatt akcióbaléphetnek.

Úgy határoztunk, hogy két óra múlva találkozunk az erdei teaháznál, és onnanlovagolunk be a városba. Közben benézett hozzánk Csi. Elnézést kért, hogy nemtud velünk jönni, de a beteg mellett kell maradnia. Állapota döntő fordulat előttáll, s nem akarja, hogy valami váratlan esemény ismét felélessze bennerögeszméjét.

- Bár teljesen megváltozott - mondta a doktorunk -, ám ez iszonyú küzdelmébe

161

került, és régi énjének nyomai még nagyon erősen élnek benne. Hallottam, hogyegy rokona is érkezett hozzánk, valami unokaöccs. Szeretném minél későbbrehalasztani találkozásukat, mert félek, hogy kedvezőtlen hatással lesz állapotára.Úgy értesültem, hogy ez a fiatalember szintén makacs, türelmetlen, és olyanszigorúsággal nevelték, hogy végül megszökött kínzói elől - fejezte be, majdelnézést kért, és eltávozott.

Amikor a városka felé lovagoltunk, több ácsolt emelvényre figyeltem föl. Mára negyedik mellett haladtunk el, amikor megkérdeztem Sir Johnt, hogy ugyan micélból állították fel őket?

- Ejnye, Charley - rótt meg -, hát el tud képzelni kínai ünnepséget tűzijátéknélkül? Higgye el, az itteniek mesterei az efféle színpompás látványosságnak, ésmi, európaiak csak tanulhatunk tőlük!

A teázónál csatlakozott hozzánk Mr. Fu, aki a kikötőből érkezett. Örömmelújságolta, hogy a fegyvercsempészek helyzete végleg megoldódott. Korahajnalban hajó indult Sanghajba, és a kapitány magával vitte őket. Ezért azutánvégleg megszabadultunk az őexcellenciája, az európai legénységétől. Acsempészek vezetője most már mindenért Dirké-t okolta, azt állítva, hogy ha nemolyan bolond, és kitart tiszti mivolta mellett, másképp alakulnak a dolgok. Ámamilyen őrült, most már azt állítja magáról, hogy misszionárius!

- Üres fecsegés! - jelentette ki Sir Raffley. - így akar kibújni a felelősség alól.Szolgám kissé oldalt állt, de hallotta, hogy miről beszélgetünk. Soha nem

viselkedett tolakodóan, és most is csak tétova udvariassággal szólt közbe:- Elnézést, szidi, de ennek azért lehet valami alapja. Most jutott eszembe, hogy

amikor a szigeten találkoztam ezzel az emberrel, megemlítettem neki Mr. Wallernevét, mire ő mohón érdeklődni kezdett: „Nem egy amerikai hittérítő a leányával,akit Marynek hívnak?” Amikor beleegyezően bólintottam, így folytatta: „Ittvannak az Okamán, a bolond misszionárius és az okos Mary. A vén szent! No,csak találkozzak velük!”

- Alig ejtette lei az utolsó szavakat - folytatta Omar -, hirtelen a fejéhez kapott,arca eltorzult, mint alá rettenetes fájdalmat él át, és megzavarodva kérdezteönmagától: „A pokolba ezzel a hadnagyi ranggal, legyek én is inkább hittérítő?”Kis idő múltán megnyugodott, s teljesen másról kezdett beszélni. Csak ennyitakartam mondani, szidi.

- Valami ilyesmi történhetett - szólalt meg a mandarin. - Ezt a Ki-templom ho-sangjától, vagyis lelkészétől tudom, aki híveivel együtt jön majd, mert szeretnékfelvételüket kérni a Shenbe. A lázadók eleinte azt hitték, hogy velük tart, ezért aző kerületében gyülekeztek. Az volt a tervük, hogy az ünnepség alatt rohannak lebennünket, és a maguk oldalára állítják a népet. Sok európai van köztük:nincstelen, hazátlan csavargók, továbbá rengeteg szegény, félrevezetett kínai. Aho-sang azt mondta, hogy az utóbbiakat bízzuk őrá, mert hisznek neki, könnyenszót ért velük. Az idegeneket azonban ránk hagyja, nekünk kell szétugrasztaniőket. A vezetőjük katonatisztnek mondta magát, ám amint érezte, hogy baj van,átvedlett hittérítővé. Arról szónokol, hogy Kínában le kell rombolni, a földdel kell

162

egyenlővé tenni az összes, általa pogánynak tartott templomot. Beszéde zavaros,mint az olyan emberé, aki elmebajjal küszködik. A lázadóknál pedig teljes abizonytalanság. Nem tudják, hogy mihez kezdjenek, hiszen vezetőjük magukrahagyta őket.

- Erről a gazfickó Dirké-ről van szó, kétségtelenül! - állapította meg Sir John. -Most őt szállta meg nagybátyja nyughatatlan szelleme! Majd rajta tartjuk aszemünket!

Zarándokcsoportok haladtak el mellettünk. Sokan ismerték közülük Fut és aházigazdánkat, ezért vége-hossza nem volt a szívélyes üdvözléseknek. Később aKi-templom gondnoka is csatlakozott hozzánk. Elbeszélte nekünk ugyanazt, amitaz imént Futói hallottunk, vagyis hogy Dirke európai csavargókat gyűjtött magaköré. Említette azt is, hogy sokat tud Dirké-ről.

- Ismerjük mi is! - szólt közbe Sir Raffley.- Akkor csak a fontosabb dolgokat mondom el - folytatta a gondnok. - Ennek

az állítólagos misszionáriusnak megbomlott az agya. Azt állítja, hogy Szumátránjárt, és Kota Radzsában megszállta egy ott elhunyt amerikai hittérítő szelleme.Azóta ő vezérli tetteit, és azt követeli tőle, hogy borítsa lángba a pogánytemplomokat. Nem kétséges, hogy őrült. Az európai orvosok nem tudtak rajtasegíteni, ezért egy itteni specialistához fordultam tanácsért.

- Bizonyára ő is tehetetlen! - szólalt meg csaknem egyszerre Sir John és Mr.Fu.

- Igen, azt mondta, hogy menthetetlen. Őrültsége egyre jobban elhatalmasodikrajta, majd végül teljes pusztulását okozza. Gyermekkorában rendkívül súlyoslelki megrázkódtatások érhették, és ezeket a mai napig sem tudta kiheverni.Tudathasadásos lénye a katona és a hittérítő között ingadozik. Most azonban márott tart, hogy a fegyvereket csak eszköznek tekinti romboló munkájához.

- Mindegy, számunkra veszélyes ember! - szögezte le házigazdánk. - Egyetlenpillanatra sem szabad szem elől téveszteni! Nem is beszélve a hozzá csapódottcsőcselékről!

- Azoktól már nem kell tartanunk! - nyugtatta meg a gondnok. - Miután alázadók rájöttek, hogy vezérükre nem számíthatnak, a pogányok ellen irányulómissziójában pedig nem akarnak részt venni, továbbá arról is értesültek, hogyfegyverszállító hajójukat fölégették, és ami a legfontosabb: megérkeztek akatonák, úgy fölszívódtak, mint a kámfor. A zavargás, a rendbontás, a fosztogatásmég csak elmegy ezeknél a kalandoroknál, ám fegyveresekkel huzakodni, az márnem az ő világuk. Tudnak már róluk a környező tartományok vezetői is, éselkapják őket, ha fölbukkannak valamelyik településen.

Shen-Fu szépen telepített kertváros volt. Csinos házak, széles utcák és virágminden mennyiségben. A földeken most senki sem dolgozott, az emberekjókedvűen, felszabadultan ünnepeltek. Rengeteg vendég érkezett. Ismerősökköszöntötték egymást, idegenek barátkoztak.

A város központjában tágas tér nyílt, a közepén jókora épülettel, amelyetjellegénél fogva nálunk, Németországban „Rathaus”-nak, Polgármesteri

163

hivatalnak neveznénk. A tetszetősen kialakított bejárathoz lovagoltunk, majdleszálltunk a nyeregből. Omar a fészerbe vitte az állatokat, mi pedig a lépcsőnföllépkedve négyszögletes terembe értünk, amelynek térre néző ablakai tárva-nyitva álltak.

A helyiségben egy kínai várt ránk. Mély meghajlással üdvözölt bennünket,majd bemutatkozott:

- A Ki-templom lelkésze vagyok - mondta nyugodt, mély hangján. -Valamennyi hívőnk nevében jöttem. Az a kérésünk, hogy a Shen szervezetefogadjon be bennünket. Ezért zarándokoltunk ide több napig tartó, hosszú úton.Ha reményeink valóra válnak, és a nagy Shen méltónak tart arra bennünket, hogyfölvegyen tagjainak sorába, akkor külön megkeljük Sir Raffley-t, a csodálatoskastély gazdáját, hogy engedje megtekintenünk káprázatos birodalmát és az aztkoszorúzó márványkápolnát.

Egyszerűen, ám határozottan beszélt, csak úgy sugárzott belőle az öntudat.Ekkor találkoztam először ezzel a kínai sajátossággal, amelyet azután későbbszámtalanszor tapasztaltam: e távol-keleti ország népének igazi nagyságait avallási vezetők közt kell keresni.

Sir John és Fu egyszerre mondott igent, és ez azt jelentette, hogy a ho-sangmindkét kérése teljesült.

Frissítőt és édességet szolgáltak föl, miközben mi az ablakhoz léptünk, hogy afőtéren zajló színes kavalkádban gyönyörködjünk. Újabb és újabbzarándokcsoportok érkeztek, s bizony a lelátókkal határolt szabad térség egyrejobban megtelt Az emberek közt azonban nyoma sem volt a nálunk ilyenkorszokásos türelmetlenségnek. Mosolyogva beszélgettek, sétáltak, és előzékenyenhelyet adtak az újonnan érkezőknek.

Messziről muzsika hallatszott. Csengők, harangok, fúvós és húros hangszerekjátéka olvadt egybe. A Ki-templom már ismert gondnoka érkezett híveivel.Egyetlen európait sem láttunk köztük, tehát csakugyan jobbnak látták, ha eltűnneka környékről. Amikor a zarándokok a főtérre értek, a legnagyobb lelátó előttsorakoztak föl, körbevéve vezetőjüket, aki öltözékét tekintve nem különbözötttőlük. Egyáltalán, semmi jelét nem láttam olyasminek, hogy bárki is hatalmával,méltóságával, netán gazdagságával kérkedett volna.

Az ünnepi hangulat mindenkit magával ragadott. A számtalan teázón ésvendéglőn kívül utcai árusok is gondoskodtak a vendégekről, s bár szeszes italt islehetett fogyasztani, egyetlen ittas embert sem láttam. Olyan különös volt azegész!

Nálunk, ha elkezdődik egy ünnepség, egymást követik az előre meghatározottesemények, amelyek a legtöbbször esti bálba, mulatságba torkollnak. Itthiányoztak a programok, és elmaradtak a hosszú, és - tapasztalatom szerint -unalmas, érdektelen beszédeit. Voltaképp nem történt semmi, illetve azért mégis,és lehet, hogy ez több volt minden másnál?

Ezek az embereit csakugyan ünnepeltek. Jól érezték magukat, boldogokvoltalt, örültek annak, hogy együtt lehetnek. Mivel engem is magával ragadott a

164

felszabadult, vidám hangulat, igazán kíváncsi lettem, hogyan fejeződik be azünnepség.

Az egyik lelátóról erős, messze csengő férfihang hallatszott. Nem értettem,hogy mit mond, mert abban a pillanatban olyan hangzavar támadt, olyan pokolimódon szólt a muzsika, hogy elnyomta az alkalmi szónok hangját. A sok hangszerakkora zenebonát csapott, hogy azt az európai fül nem tudta sokáig elviselni. Nemértettem a dolgot, Fu azonban hamiskásan mosolyogva megmagyarázta:

- Ezt a macskazenét én rendeltem. Dirke ugyanis nem nyugszik. Több beszédetakar tartani, hogy kereszténnyé tegyen mindenkit, ha kell, erőszakkal is. Rá akarjavenni Shen-Fu lakosságát és a zarándokokat, hogy rombolják szét, égessék föltemplomaikat. Ez az ember őrült, eszement bolond. Nem akartam erőszakkallefogatni, ezért zenészeinkből kis csapatot szerveztem, amely kíséri, mint azárnyék. Amint megszólal, ők sem tétlenkednek, és a hangszerek zsivaja elnyomjaminden szavát.

Mintegy igazolásként rövidesen megszűnt a rettenetes ricsaj. Kisvártatvaazonban más irányból ismét beszélni akart Dirke, ám a zenészek is tették adolgukat, ezért az eszelős hittérítő ismételt próbálkozásai rendre kudarcbafulladtak. A közönség eleinte alig törődött vele. Ám a különböző lelátókonmegismétlődő próbálkozások végül is fölkeltették az emberek figyelmét. Előszörcsak mosolyogtak, élvezték a játékot, később azonban már általános hahotávalfogadták az újabb kísérleteket. Végül is Dirke föladta, és eltűnt a tömegben.

- Elérkezett számomra az alkalmas pillanat! - szólalt meg a ho-sang. - Le kellmennem a hívekhez, mert most köztük van a helyem - mondta, és kisietett ateremből.

Csak ekkor vettem észre, hogy közben Sir Raffley is eltávozott. Már éppenmeg akartam kérdezni a mandarintól, hogy hová tűnt, amikor a lord mosolyogvafeltűnt az ajtóban.

- Mit szól az ötlethez, Charley? - kérdezte vidáman. - így nemcsak lehetetlennétesszük a fickót, hanem ami a mi szempontunkból még fontosabb: nevetségessé.Ha szólásra nyitja a száját, azon nyomban túlharsogják. Furfangos megoldás,hogy ezt az eszelőst hallgatásra bírjuk. Gondolom, önnek is ez a véleménye?...

Én azonban inkább hallgattam. Csakugyan ötletes fogás volt, ám én mégsemlelkesedtem túlságosan érte. Több okból is. Először is itt volt maga Dirkeszemélye. Kétségtelen, hogy eszelős, csakhogy ember, aki a maga sajátos módjánjót akar. Én inkább hagytam volna beszélni, utána pedig egy alkalmas szónokkalcáfoltattam volna meg kijelentéseit. Ez mindenképpen emberségesebb lett volna.

A másik dolog pedig az őrültsége. Mivel nem hagyták szóhoz jutni, zavartelméjének elképzelései nem vallottak kudarcot. Jogosan hiheti ugyanis, hogy hakapcsolatot tudna teremteni az emberekkel, fölsorakoznának mögéje. Ebbenazonban megakadályozzák. Ezért azután csak forr benne a méreg, a hit,gyűlölködéssé, bosszúvággyá válik tébolyult agyában, és az efféle bosszúszomjaseszelős bármire képes.

Nem akartam azonban elrontani az ünnepi hangulatot, ezért gondolataimat

165

megtartottam magamnak, azt remélve, hogy túl sötéten látom a helyzetet, ésaggályaim voltaképp alaptalanok.

A nagy lelátón megjelent a Ki-templom lelkésze. A tömeg elcsöndesedett, éselnémultak a hangszerek is. Kitűnő szónok volt, meg kell hagyni. Színesen,elevenen beszélt, és érdekes szófordulatai a humort sem nélkülözték. Befejezőszavait tomboló éljenzés kísérte, és az elismerő hangzavar nem akartabbamaradni.

A ho-sang rövidesen ismét megjelent körünkben. Mi is gratuláltunk neki, mireő csak szerény mosollyal válaszolt:

- A híveim rendes, becsületes, tisztességes emberek. Mostanában azonbangonosz alattomos kígyók férkőztek közéjük, és sokan megtévedtek. Ám azthiszem, hogy ennek már egyszer s mindenkorra vége.

A hivatali épület előtt könnyű szerkezetű sátrat állítottak föl. Voltaképp csakbambuszfonatú tető alkotta, amelyet oszlopok tartottak. Ahogy elnéztem,meglehetősen hatalmas méreteket öltött.

- Nemsokára kezdődik az ünnepi lakoma - magyarázta Sir John. - Shen-Fulakossága az én vendégem, a zarándokokat pedig Ők látják el - mutatott a papra.

- Iszonyú nagy a tömeg! - csóváltam meg a fejem. - Ennyi embert étellel-itallalellátni...

- Fölkészültünk rá, Charley, higgye el! Az sem baj, ha nem fér mindenkiegyszerre az asztalhoz. A nagy Shen-ünnepségeken a lakoma délben kezdődik, ésbelenyúlik az éjszakába.

Hirtelen kivágódott az ajtó, és Dirke rontott be rajta. Végsőkig felindultnaklátszott. Arca eltorzult, ruhája szakadozottan lógott le róla. Tett felénk néhánylépést, majd így förmedt ránk:

- Egy mandarint keresek, a Sárga Zászló lovagját! Azt mondták, hogy itttalálom!

- Én vagyok az! - válaszolt Fu, majd szigorú hangon hozzátette: - Ki merészelbejelentés nélkül háborgatni?

A volt katonatiszt kihúzta magát, és dölyfös büszkeséggel válaszolt:- Küldetést teljesítek, és Isten hírnökének nem kell engedélyt kérnie senkitől,

semmire! Azért jöttem, hogy megszabadítsalak pogány hitetektől, boldoggátegyelek bernieteket, és megmutassam az üdvözüléshez vezető utat. Ti azonbanmeggátoljátok, hogy szavaim eljussanak hozzátok! Aljas, elítélendő módon,ezekkel a pokolbéli zenészekkel - mutatott a nyomában betóduló, hangszerekkelfölszerelt kínaiakra. - Én idegen vagyok nálatok, ám egy távoli országnagyhatalmú uralkodójának alattvalója, ezért tiszteletteljes bánásmódot várok eltőletek. No meg azért is, mert az igaz hit prédikátoraként érkeztem hozzátok.Követelem tőled - nézett vádlóan Fura -, hogy tüstént szabadíts meg ezektől asátán fiaktól, s tedd lehetővé...

Nem tudta befejezni, mert Sir Raffley intett a zenészeknek, és a hangszerekfelbődültek. Dirke megdermedt, arca hullasápadt lett. Két kezével a hajábamarkolt, és kirohant a teremből. Még hallottuk rikácsoló kiáltozását:

166

- Megőrülök! Megőrülök!Tébolyult dühében ordítozva száguldott le a lépcsőn. Egyszer visszafordult,

öklével megfenyegetett bennünket, majd viharzott tovább, a zenészekkel anyomában.

Társaságunk becsületére legyen mondva, hogy senki sem nevetett a jeleneten.Szánalomra méltó, hontalan, hitét vesztett ember. Csak a gyötrő rögeszme maradtszámára, amelyből nincs gyógyulás...

5.

Sorsdöntő órák

Csaknem az egész napot a városban töltöttük. A nagyszerű ebéd elfogyasztásaután mi is elvegyültünk a zsibongó tömegben, s voltaképp alig történt valami, ámmégis nagyon jól éreztük magunkat. Dirké-ről csak annyit hallottunk, hogyesztelen rohanásában végül sikerült neki megszabadulnia a zenészektől, és az ótaeltűnt. Mindannyian attól tartottunk, hogy a kastély körül fölbukkan egyszer.

Csak késő délután gondoltunk a hazatérésre, már csak azért is, mert a Ki-templom lelkésze és al papsága hivatalos volt Sir Raffley-hez. Sokan elkísértekbennünket a lakosok közül is, hiszen jól ismerték az angol főúr bőkezűségét.

Szokás szerint megálltunk az út menti teázónál, ahol a kastély ma mindenkitvendégül látott. Én, mint kíváncsi ember, aki unos-untalan a dolgok okát kutatja,biztos voltam benne, hogy a kínai vendéglős elsősorban a gazdag rezidenciaközelsége miatt települt az útelágazáshoz, s mint látszott, aligha bánta meg adolgot. Megtudtuk tőle, hogy egy csapzott, zilált külsejű európai a Raffley-kastélyfelől tudakozódott. Ez csak Dirke lehetett. Számíthattunk tehát megjelenésére, éstudtuk, hogy jó szándék aligha vezérelheti, hiszen jól emlékeztünk dühödtszavaira, fenyegető ökölrázására.

Legfőképp Waller miatt aggódtunk. Egy váratlan találkozás, egyrosszindulattól fűtött vita könnyen visszavethette volna gyógyulását. El ishatároztuk, hogy szemmel tartjuk a környéket. Még Fúnak is szóltam, hogy miértnem veszik őrizetbe ezt az embert, hisz eszelőssége miatt közveszélyes. Zártintézet megfigyelő osztályán lenne a helye, ahol esetleg még gyógyíthatnák is. Amandarin azonban vonakodott az erőszaktól. Azt mondta, hogy Dirke voltaképpnem követett el semmi olyat, ami törvénybe ütközne. A fegyverkereskedővel valókapcsolata már a múlté, az pedig, hogy fenyegetőzik, nem büntetendő cselekedet.

Nem sokkal az után, hogy elhagytuk a teázót, a legnagyobb csodálkozásunkramagasan a hegyoldalon fölragyogott előttünk a kastély rajzolta kereszt.Bámulatos hatást keltett, főleg azért, mert közben beesteledett, és csillagtalan égborult fölénk.

167

A tömeg megtorpant, úgy ámuldozott a káprázatos látványon. A ho-sangelragadtatva kiáltott föl:

- Mint az emberiség álmainak valóra váltása! Fönséges, tiszta, és fölemel azÚrhoz! Ez a jel kíséri végig létünket, s talán én is majd a mennyben ébredek föl,és ha a Mindenható úgy látja jónak, megismerem az Ő végtelen kegyelmét,igazságát, szeretetét!

A kereszt fölött és mellett újabb fénypontok ragyogtak föl. Amint közeledtükbetűk rajzolódtak ki bennüli. A Shen hármas jelszavát olvashattuk:

„Shin-Ti-Ho”, azaz „Emberiség, szeretet, békesség!”Ezek a szavak szerepeltek Csi névjegyén is, amelyet még Kota Radzsában

láttunk.A fények az egész tájat elárasztották. A sötét lombok, az égnek törő fáit csúcsai

jól láthatóan rajzolódtak lei.Azt hiszem, említettem, ám ha elfeledtem volna, most beszélek arról, hogy a

kastély tervezője a világítást is megoldotta. A bejárathoz vezető híd alattivízfolyás energiáját hasznosította. A patak vízhozama állandó volt, ezért kisduzzasztógát segítségével erőművet telepítettek rá. Ez nemcsak a palotaelektromos igényét biztosította, hanem a városi középületekét is.

Nemsokára a fogadásunkra elénk siető Hartman lelkésszel találkoztunk.Egyenes tartással ült a nyeregben, hosszú, ezüstösen fénylő haja a talárjárahullott. Megjelenéséből a hit nagysága sugárzott, ám minden dölyfösség,büszkeség nélkül. Először a ho-sanghoz fordult:

- Az Úr őrizze lépteidet, kísérjen áldása! Adjon neked erőt, egészséges, boldog,hosszú életet, örökké tartó boldogságot! Nyugodjék rajtad tekintete!

Kezet nyújtott a kínai papnak, majd így folytatta:- Hagyd, hogy vezesselek! Kövess, hiszen testvérek vagyunk! Ellátogatunk a

Shen birodalmába, a kereszt paradicsomába, és ott találkozol a Megváltóval.Eddig a ho-sang együtt lovagolt velem, Fuval és Sir Johnnal, most azonban

Hartmannal együtt előreügetett. Mögöttünk az al papok haladtak, szintén lóháton.Többször is beszélgettünk már velük, és megállapítottam, hogy művelt, képzettemberek, akiket ugyanaz a bölcsesség hat át, amelyet minduntalan megcsodáltunka kínai vezetőkben. Végezetül a köznép következett, gyalogosan. Csak Omaremelkedett ki közülük, mert méltatlannak találta volna, hogy leszálljon anyeregből. Meglátta, hogy észrevettem, ezért hozzám léptetett.

- Rettenetes nyelv ez, szidi! - panaszkodott. - Szerintem még az itt lakók sembeszélik tökéletesen. Még szerencse, hogy akad köztük olyan, aki tud valamitarabul. Ezekkel legalább szót értek. De nehogy azt hidd, szidi, hogy föladom! Akimár ilyen jól beszél angolul és németül, mint én, az nem hátrálhat meg egy ilyenkedves nyelv előtt.

- Így igaz, barátom! - helyeseltem. - Minden nyelvnek megvan a magaszépsége, ám csalt szorgalmas tanulással lehet rábukkanni.

- Hasonlóképpen gondolom én is, szidi... De várj csak, eszembe jutott egyfontos dolog. Találkoztam vele...

168

- Kivel? - csodálkoztam el.- A lázadóval, a hittérítővel, Dirké-vel.- Úgy?! Ezek szerint követ berniünket. Merre láttad?- A bokrok közt bujkált. Amikor észrevette, hogy fölfigyeltem rá, behúzódott

az egyik fatörzs mögé.- Biztos, hogy nem tévedsz?- Jó szemem van, szidi, ismerhetsz! - méltatlankodott Omar. - Egyébként ezer

ember közül is megismerném a kalapjáról! Csak azért nem mentem utána, mertakkora tömeg fogott közre, hogy mozdulni sem tudtam. Később pedig eltűnt. Úgyéreztem, hogy szólnom kell neked.

- Jól tetted, nagyon is jól, barátom! - dicsértem meg. - Tudod az itteni jószándékú, szeretettől áthatott embereknek nincs gyakorlatuk abban, hogyan kellbánni a gonosszal. Bár lelke mélyén Dirke talán jót akar, ám eszelőssége gátoljahelyes ítélőképességében. Ettől a perctől kezdve ne foglalkozz mással, csak őtkövesd! Maradj a nyomában, mint az árnyék, és ha valami aljasságot akarnaelkövetni, akadályozd meg, engem pedig folyamatosan értesíts a helyzetről!

- Végre, szidí, nekem való feladat! - lelkesedett a szolgám. - Nyugodtam rámbízhatod a fickót, egyetlen lépését sem fogom szem elől téveszteni. Majdjelentkezem! - tette még hozzá, és eltűnt az emberek közt.

A kastély bejáratánál Csi várakozott ránk. Boldogan üdvözölte az érkezőket,majd félrevont. El sem tudtam képzelni, mit akar mondani, ám láttam rajta, hogyvalami roppant fontos közlendője van.

- Három dologról kell beszélnünk! - kezdte visszafojtott hangon. - Az első:bizonyára feltűnt önnek, hogy Jin, az édesanyja és a kormányzó nem vett résztönökkel az ünnepségen.

- Csakugyan, hiányoltam is a társaságukat.- Nem mehettek, mert váratlanul Pekingbe rendelték őket, a császári udvarba.

Részletes beszámolót kérnek tőlük a Shen-szervezetről, és csak késő éjjelvárhatóak vissza. Sir Raffley jelentős anyagi támogatásra számít a legfőbb vezetésrészéről.

- Nos, ez jó hír, de nézzük a következőt!- Ez már személyes ügy, és először önnek akartam elújságolni... - pirult el -,

ezért...- Hagyja, barátom! Jobb, ha nem folytatja, hanem megengedi, hogy

gratuláljak. Talán ismer annyira, hogy bókot nem vár tőlem. Egyszerű szavakkal,őszinte barátsággal kívánok önöknek sok szerencsét, sírig tartó boldogságot,szeretetben kiteljesedő családi életet. Egy kérdésem van csupán: mikor lesz azesküvő?

- Mr. Waller fölgyógyulása után nyomban. Egyébként atyai áldását adta ránk.Bár a hír fölzaklatta, ám megítélésem szerint jó irányban hatott rá. Egy lépésselismét közelebb került a való élethez. Álmodozásai, rögeszméi egyre jobbantávolodnak tőle.

- Nem lehet másképp, Mr. Csi - helyeseltem. - Lépésről lépésre tér vissza

169

tudata és az a képessége, hogy fölfogja a környező világot. Csak arra kell nagyonvigyázni, nehogy váratlanul valami nagy megrázkódtatás érje.

- Hiszen éppen ez nyugtalanít! - komorodott el az arca. - Találkoztam ugyanisaz ukokaöccsével, Dirké-vel.

- Bemerészkedett a kastélyba?- Nem, kihívatott. Higgye el, Charley, ez az ember menthetetlen! Talán nem az

ő bűne, hanem inkább a szülei és a gyermekkori környezete tehet róla. Akegyetlenséggel határos, ostoba szigorúság, a szeretet teljes hiánya, az erőszak, agyűlölködés megzavarta egyéniségét, és ebből a bajból, saját erejéből már nemképes talpra állni.

- Veszélyesnek tartja?- Nehéz kérdés. A környezetére nem veszélyes, kivéve persze betegünket.

Eszelősségével nem fér össze a fájdalom okozása, ezt fizikai értelembenmondom. Rombolni, pusztítani képes, ám ölni soha. Mr. Waller állapotát tekintveazonban kettejük találkozása kritikus lehetne, mert visszavetné a beteg javulását,és esetleg ismét elborulna az elméje.

- Szóval tart Dirké-től?- Igen. Ön azt kérdezte, hogy veszélyes-e. Azt kell válaszolnom, hogy nagyon,

mégpedig önmagára. Saját tébolya űzi, hajtja, és ha egyszer végképp zsákutcábajut, mert eszelős reményei nem válnak valóra, képes oly mértékben meghasonlani,hogy végez önmagával. Az ünnepség után beszélek Sir Raffley-vel, és javaslomneki, hogy vitessük el a fiatalembert valamelyik jónevű intézetbe.

Elköszöntünk egymástól. Én a Raffley-ősök termébe mentem, mert ott vártrám a hittérítő, leánya társaságában. Kedves szavakkal fogadott, leültetett magamellé, és a vendégek után érdeklődött.

- Szóval hozzánk jön a Ki-templom lelkésze és papi rendje. Fogadnom kell apogányokat! - mondta Marynek, aki ismételten unszolta, hogy menjen aszobájába, és pihenjen le.

- Az Isten szerelmére, apám! - kiáltott föl rémülten Miss Waller. - Hát már sohasem lesz vége ennek a szörnyűségnek?

- Nyugodj meg, gyermekem! Semmitől sem kell tartanod!Édesanyád, az őrangyalom mindig velem van, és most már soha többé nem

hagy el.Közben megérkeztek a kínai papok. Nagy hatást tettek rájuk a falakat borító

képek, festmények. Látszott rajtuk, hogy meglepi őket az ősi, ódon hangulat.Hosszasan álldogáltak egy-egy műalkotás előtt, s elragadtatással, gyönyörködveszemlélték őket. Ezután átsétáltunk Jin műtermébe. Velünk tartott Waller is, akit aközben hozzánk csatlakozott Csi és Fang segített le a lépcsőkön.

A helyiségben a már ismert kép fogadott. Talán annyi változást észleltem, hogyközépen a székeket már sorokba rendezték. Valamennyien leültünk, Hartmanlelkész pedig félrehúzta a függönyt. Elragadtatott felkiáltások hangzottak föl. Alátvány önmagáért beszélt. A jelenlévők hosszú ideig gyönyörködtek benne, mígegyszer csak Waller megszólalt:

170

- Teremtésünk pillanata - mondta tiszta, csengő hangon. - Színre lép az ember,míg az alkotó pihen. Az Éden otthont ad az első párnak. Ám a szeretet ésbékesség légkörében fölbukkan a gonosz. Alattomos, fondorlatos módon bűnrecsábítja ősszülőinket. Vétkükért súlyos árat fizetnek. A Teremtő mindörökrelázárja őket a Paradicsomból. Am akkor megjelenik Shen, és így szól hozzá:„Atyám, légy irgalmas! A bűnbánat a vétkezők őrangyala!”

- Ezúttal is döntött az Úr jósága - folytatta a misszionárius -, és Megváltótküldött a Földre: saját egyszülött fiát, aki megmutatta, miként térhetünk visszaIsten országába, hogyan nyerhetünk bűnbocsánatot vétkeinkre. Ő Krisztus, aMessiás.

Ezután a kínai lelkészhez fordult, s így szólt hozzá:- Lépj hozzám, ho-sang! Pap vagyok, és én mondom neked, hogy áldásomban

beteljesedik a jóslat, s nagy Shenünk magába fogad mindenkit, legyen azkeresztény, buddhista, mohamedán vagy bármilyen más vallású. Megáldalaktehát, én, a keresztény a pogányt, azzal az ígérettel, hogy ezt a szót többé nemejtem ki a számon, mert ilyen nem létezik. Bárhogyan nevezheti istenét valaki, alélek a fontos, az abban élő szeretet, jóság, maga az ember! Jöjj hát, és énmegmutatom neked a mennyei birodalomba vezető utat!

A kínai pap fölállt, és lassú, ünnepélyes léptekkel a hittérítő felé indult, ámekkor dühödt kiáltás állította meg.

Dirke ugrott elő a bambuszok közül, és magából kikelve üvöltött a ho-sangra:- Egy lépést sem tovább, te eltévelyedett, istentagadó, Konfuciusz gyermeke!

Ha majd megismered az egyetlen igazi vallást, könyöröghetsz kegyelemért!Addig pogány vagy!

Az eszelős büszkén kiegyenesedve, fejét hátraszegve, villogó szemekkelszónokolt, mint a végső elmúlás mementója. A jelenlévők elhűlve nézték. A ho-sang megtorpant, Waller ölelésre tárt karjai pedig lehullottak. Dirke előrelépett,egészen a beteghez, nyomában pedig fölbukkant Omar. Meg akarta ragadni adühöngőt, ám intésemre visszahúzódott.

- Itt ül előttem családunk szégyene! - harsant Dirke hangja. - Szakadár, aki ottakar áldani, ahol Éliás pusztított, mészárolt. Megőrültél, te hitehagyott? Apusztulásba döntőd magad, és meggyalázod a Waller nevet! Esküszöm, a szégyenmég engem is földre tipor!

Szava hirtelen elhalt. A hittérítő kutatóan szegezte rá derűs, tiszta tekintetét,amelytől Dirke valósággal megnémult. Elsápadt, szeme kimeredt, tétovaságömlött el az arcán, mint az olyan emberen, aki még sokat akart mondani, de márképtelen rá.

A két orvos, Csi és Fang tüstént a betegnél termett. Gyöngéden átkarolták, denem szóltak semmit. Láttam rajtuk, hogy nem akarják segíteni Wallert. Ezt aharcot egyedül, saját magának kellett megvívnia, és ha győz, akkor ez a végsőgyógyulását is jelenti.

Waller érzésvilágában iszonyú küzdelem zajlott. Két énje most csapott csakössze istenigazából: a dühödt, erőszakos, rombolni vágyó misszionárius és a

171

hitében megerősödött, a békéért, a jóságért küzdő ember, aki a Mindenhatóvégtelen kegyelmét birtokolja.

- Talpra kell állnom! - suttogta, és kérlelően nézett orvosaira.A két kínai segítségével fölkelt, kiegyenesedett, arca sápadt színét pirosság

váltotta föl, és ha nem is túl hangos, de tiszta hangon így szólt:- Te, az unokaöcsém szemrehányást teszel nekem, a nagybátyádnak - kezdte. -

Belátom, hogy némi módosítással helytállóak szavaid. Mindaz, amit elmondtálrólam, hogy pusztulásba döntöm magam, és meggyalázom a Waller nevet, márcsak múlt időben igaz. Ahogy eddig éltem, illett rám minden, amit állítottál, áméppen e pillanatokban dobom el magamtól eddigi bűnös létemet, és mintkeresztény hittérítő, megáldom ezt a buddhista papot. Ezzel őt az Úr gyermekeiközé fogadjuk, én pedig ismét emberré válok.

- Téged viszont sajnállak - folytatta Waller. - Ha nem szakítasz mostaniéneddel, a pusztulás vár rád. Azt viszont ne feledd, hogy bármit követtél is el,nálam, családom körében mindig biztos menedékre lelsz! Jöjj, ho-sang - fordultmost a Ki-templom papjához -, folytasd közeledő lépteidet, amelyek ugyanmegszakadtak, ám nem azért, mert te haboztál, hanem a gonosz akart ártani. Jöjj,hadd emeljelek a mennyek országába, az Örökkévalóságba!

A kínai lelkész odalépett hozzá, letérdelt, és fejét lehajtva, összetett kézzelimádkozni kezdett. Waller lehajolt hozzá, megragadta a vállát, fölemeltemagához, miközben ajkai zsoltárt mormoltak, és a két oly különböző vallás, Keletés Nyugat forró, baráti ölelésben találkozott.

- Őrült! - hörögte Dirke, aki már összeszedte magát. - Még egyszer kérdezem,vallod-e tovább őseid hitét? Akarsz-e küzdeni, hogy legyőzd a pogány világot?Akarsz-e továbbra is Waller maradni? Válaszolj! Tudnod kell azonban, hogy mostaz igen vagy nem életet vagy halált, üdvözülést vagy kárhozatot jelent!

A beteg hosszasan nézte a fiatalembert, és jó darabig nem válaszolt. Arcánazonban látszott, hogy eltökéltsége töretlen; derűs, nyugodt tekintete feltétlenhitet sugárzott. Végül megszólalt, méltóságteljesen ejtve a szavakat:

- Sokat kérdeztél, unokaöcsém, és döntés elé állítasz. Hogy milyen jogon, aztmost nem kérdezem. Elvárnám tőled, hogy ha nagybátyádnak nem is, ám egy idősembernek megadd a kellő tiszteletet. Te nem kérhetsz számon tőlem semmit, eztcsak a Mindenható teheti meg! Viszont családom tagja vagy, és remélem, hogyegyszer bocsánatot is kérsz tőlem, ezért válaszolok neked. Halld tehát szavam, tetékozló fiú, Róbert Waller... Dirke: Ember akarok lenni, semmi más, mint ember!- fejezte be a hittérítő, és visszahanyatlott ülőhelyére. Az eszelős mindkét kezévelfejéhez kapott, és zavart elmétől túlfűtött hangján üvöltötte:

- Elment az eszed, te szerencsétlen bolond! Kit tiszteljek benned, hamegtagadod őseidet? Én, a tékozló fiú? Őrültséged már nem képes különbségettenni! Lángoló fáklya vagyok, amely az igaz hitet hirdetve gázol át a pogányoktömegén! Tör, zúz, ha kell, rombol, és akár erőszakkal is érvényre juttatja itt,ebben a kárhozatos országban az igazi vallást!

Tartása hirtelen megtört. Mindkét karja lehanyatlott, tekintete elborult, és

172

hullasápadtan motyogta:- Hallom, hogy megint jönnek azok az átkozott dobok; zörögnek, sípolnak a

hangszerek; zaj, lárma mindenhol!Kezét a fülére szorította, és, és őrült sikollyal kirohant a műteremből.- Omar, utána! - kiáltottam a szolgámnak. - Ez az eszelős még valami

gonoszságra vetemedik!Omar eltávozott, a többiek nem mozdultak. A beteg ájulásszerű álomba merült.

Orvosai mellette álltak, és figyelték legkisebb rezdülését is. Én sem éreztemkedvet ahhoz, hogy megszólaljak, mert tudat alatt vártam valamire. Biztosralehetett venni ugyanis, hogy az elmúlt napok eseményei tragikus záróakkordbatorkollnak.

Negyed óra telhetett el, amikor Omar visszatért. Lihegve újságolta, hogy Dirkevégzett magával: levetette magát az egyik bástyáról. Bár ő minden erejétösszeszedve loholt utána, mégsem érte utol, hogy megakadályozza szörnyű tettét.

- Még láttam, szidi - mondta a szolgám -, hogy fejét hátraszegve, két karjátszéttárva harsogta a fal tetején: „Atyám, te megértesz! Kérlek, fogadjországodba!”, majd eltűnt előlem.

- A szerencsétlen! - sóhajtottam föl.- Szidi, most voltaképp tiszt volt ő vagy misszionárius?- Ember volt, Omar - válaszoltam tűnődve. - Ember, alá tévutakon járt.

Megtévedt, szerencsétlen figura. Tragikus haláláért nem ő a felelős, az igazivetítéseket környezetében, sőt, talán a családjában kellene keresni. Szegény,sajnálatra méltó teremtés!

- Akkor imádkozhatom érte, szidi?- Igen, Omar. Jót teszel vele, nemesen cselekszel.Sir John a fal tövében húzódó vízmosásba küldött néhány embert, akik

fölhozták a felismerhetetlenségig összezúzódott holttestet. A kápolnábanravatalozták föl. Hartman lelkész, imádkozással töltötte mellette az éjszakát.

Shen-Fu temetőjében helyeztük örök nyugalomra, évszázados, árnyas fáklombjai alatt. Megrendülve vettünk végső búcsút tőle, és mindannyian abbanreménykedtünk, hogy a Teremtő végtelen kegyelme megadja neki azt az érzést,amelyet életében, földi bolyongásai során nem ismerhetett meg: a békét, anyugalmat, a szeretetet...

Másnap este ünnepi lakomára készülődtünk. Házigazdánk ekkor akartahivatalosan bejelenteni az eljegyzést, amely a két fiatal: Mary és Csi egymásratalálását megpecsételte.

A palota dísztermében terítettek. A pompa a brit arisztokrácia szellemét idézte,de emberibb, közvetlenebb, szeretetteljesebb volt. Ehhez nagyban hozzájárult ahelyiség díszítése, mert az eredeti skót várkastély rideg, komor, méltóságteljeshangulatával ellentétben itt mindenhol virág, illatozott, csilingelő, kedvesegyszerűséggel, felszabadult, vidám hangulatot árasztva, és ez magával ragadta avendégeket.

Kezében pezsgőspohárral a kormányzó fölállt székéről, szertartásosan kihúzta

173

magát, és arcára komolyságot erőltetve megszólalt:- Én vállaltam magamra ezt a nehéz feladatot, hogy bejelentsem, Mr. Waller

általunk nagyon jól ismert bájos leánykája, Mary és az irgalmas szamaritánus, Csidoktor eljegyzését. Személyükben két egymástól távol élő nép tesz hitet akölcsönös megbecsülés és szeretet mellett. Kívánom, hogy egymásra találásukpillanata ragyogja be életüket, és kísérje őket szerencsével, boldogsággal övezveaz emberi kor legvégső határáig. Éljen az ifjú pár! - fejezte be poharát fenékigürítve.

A vendégek fölugrottak az asztal mellől, és mindenki elsőként igyekezettgratulálni az ifjú jegyeseknek. A jókívánságoknak se vége, se hossza nem volt, ésa zsibongó kavalkádot csak az törte meg, hogy megkezdték az ételekfelszolgálását.

A vidám, szívből jövő ünneplés a késő éjszakába nyúlt. Ezután szívélyesbúcsút vettünk a fiataloktól, megköszöntük Sir Raffley parádés vendéglátását,majd nyugovóra tértünk.

Kelet és Nyugat, két világ találkozott ismét, és ez a törékeny amerikai leánykameg az ifjú kínai tudós bebizonyította, hogy a szeretet képes legyőzni távolságot,faji és vallási különbséget, és békét tud teremtem a szemben állók közt, az egészvilágon.

Véget értek az ünnepek, a vendégek és zarándokok visszatértek otthonukba,ránk pedig a hétköznapok vártak, amelyeket azonban vendéglátóink kedvessége,szívélyessége ünnepnapokká varázsolt.

Egyébként is munka akadt bőven, hiszen menyegzőre készültünk. Mintemlítettem, Csi készült Örök hűséget esküdni Miss Marynek. Fu ragaszkodotthozzá, hogy szülővárosukban, ősei házában rendezzék az ünnepséget,természetesen mindannyiunk részvételével. Sir Raffley azonban hallani sem akarterről, sőt, megfenyegette a társaságot, hogy ha valaki még egyszer szóba hozzaezt az ötletet, azt tömlöcbe vetteti, a kapukat lezáratja, és a továbbiakbanfoglyoknak tekinti a társaság tagjait. Végül is a kínai engedett. Mivel Wallerállapota örömteljesen javult, egy közeli időpontra tűzték ki az esküvő időpontját.

A szertartásra a Ki-templomban került sor, és a ho-sang vezette. Az imaházannyira megtelt, hogy a vendégek még a környező domboldalt is ellepték. Azamerikai hittérítő már saját lábán járva kísérte el az ifjú párt, majd a fohászokelhangzása után megáldotta őket, sírig tartó boldogságot kívánva nekik.

A keresztény misszionárius tehát Konfuciusz templomában, annak papjaikörében osztott áldást, és amikor az Úr szavait idézve széttárta karját, a két angollord, Sir Patrick és Sir John velem együtt térdre ereszkedett. Példánkat követték abuddhista papok és hívők is, Sejjid Omar, a hithű muzulmán, Allah gyermekepedig lehajtott fővel keresztet vetett...

NEGYEDIK RÉSZ

174

A SIVATAG HIÉNÁI

1.

A halál pusztaságában

Texas és Új-Mexikó, valamint az indián territórium és a nyugat felé vonulóOzark-hegység közt széles földterület húzódik, amely épp olyan riasztó ésfélelmetes, mint az ázsiai Góbi-sivatag vagy akár az afrikai Szahara. Egyetlen fánvagy bokron sem pihenhet meg a szem, egyetlen domb vagy valamire valómagaslat sem töri meg a holttá dermedt, egyhangú síkságot. Források vize nemoltja a szomjúságot, nem nyújt fölüdülést a tikkadt, kimerült vándornak, aki márbánja, hogy letért a zöldellő prériken vagy a dús erdőkkel borított hegyeken átvezető ösvényről.

Mindenütt csak homok, homok, és ismét csak homok! Ha az elszánt vadászmégis nekivág a sivatagnak, bizony napokig lovagolhat, míg valami satnyanövényzetre bukkan. Ám sok örömét abban sem leli, sőt, igyekszik minélnagyobb ívben elkerülni, mert a csonttá száradt kaktuszok szárában alegparányibb nedvesség sem található, ugyanakkor a tűhegyes, csontkeménytüskék kisebzik a ló lábát, és ezen a tájon az ilyen sérülés nemcsak az állat, hanemgazdája pusztulását is jelenti.

Néhány út azért átszeli a területet. Fölfelé Santa Fé, Creeks és Spring felé,vagy a hegyekbe, az aranymezőkre, míg az ellenkező irányba - a Rio Grandénaktartva - a gazdag Mexikóba.

Senki se gondoljon azonban európai értelemben vett útvonalra, mert ilyenrőlszó sincs! Az út maga a puszta föld, amelyen egymástól látótávolságban leszúrtszáraz facölöpök jelzik az irányt. Ezek vezetik kitűzött úti céljához a magányosvándort vagy csoportot, a nyikorgó szekereket bágyadt ökrökkel vontató karavánt,s nemritkán a sebesen vágtató vadászt vagy telepest.

Jaj, annak, aki Észak-Amerika délnyugati csücskének ezen az istenvertevidékén - amelynek neve Llano Estacado - elvéti a jelzéseket, és letér azösvényről! Mert az egyetlen, amelytől a vándor biztonságot remélhet, a távolbamutató, egymás után fölbukkanó cölöpök sora, ha csak... s itt meg kell állnunkegy pillanatra.

Mert az emberi gonoszság, aljasság nem ismer határokat.Akadnak ugyanis afféle vad indiánhordák és fehér csőcselékből álló, nem

kevésbé lelketlen, minden emberi mivoltukból kivetkezett rablóbandák, amelyek

175

kiszedik, és hamis irányba tűzik le a karókat. Aki ezután ezek nyomában halad,arra biztos pusztulás vár.

Messze a távolban, mint mérhetetlen óceán terül el a sivatag. Felszíne szintelángol a nap, izzó sugaraitól. Por- és homokszemcsék úsznak a levegőben, sbántóan marják, vakítják a szemet.

Öt élőlény tűnt föl ezen a vigasztalan, sivár pusztaságon. Egy férfi a lován,meg három dögkeselyű, amelyek magasan köröztek fölöttük, mintha csak arravárnának, hogy mikor roskadnak össze a kimerültségtől. Már két napja követték alovat és lovasát, s belső ösztönük azt súgta, hogy az ólmos fáradtság és aszomjúság hamarosan végez velük, s akkor gazdag lakomában lesz részük.

A magányos lovas még egészen fiatalember volt: talán huszonnyolc éveslehetett. A prérivadászok szokásos ruházatát viselte: díszes hímzésű szarvasbőringet, hasonló anyagból készült lábvédőt és mokasszint. Arcát széles karimájúsombrero árnyékolta be; kifakult színe, gyűrött, formátlan alakja azt sejtette, hogya vadász már hosszabb ideje nélkülözi a civilizáció áldásait. Sápadt, elkínzottarca, zavaros, megtört tekintete, kuszáltan aláhulló haja és az erőtlen, tétovafogás, amellyel a jobb kezében tartott puskát markolta, mind-mind arrólárulkodott, hogy ereje már a végét járja, és nem képes sokáig nyeregben maradni.

Lova hasonlóan tikkadt és kimerült volt, szinte már alig tudta emelgetni alábát. Pedig látszott rajta, hogy nemes állat, s talán nem is oly rég még a prérinszáguldozott musztáng társaival. Néhány napja meglehet még erőtől duzzadóparipa volt, most azonban már-már erejének végső tartalékát is fölemésztette.Nyelve lankadtan csüngött alá tátott szájából, fejét mélyen lehorgasztotta, ésgépiesen lépdelve vonszolta magát előre.

Az események napokkal korábban kezdődtek. A fiatalember vadászokból állótársasághoz csatlakozott, és együtt hagyták el Santa Fét, hogy az Ozark-hegységen át az Arkansas vidékére lovagoljanak. Ám útjuk során komancsoktámadtak rájuk, és hősünk bizony csak remek lovának köszönhette, hogy acsapatból egyes-egyedül neki sikerült egérutat nyernie. Attól tartott, hogy hatermékeny vidéken keresztül menekül, esetleg követik az indiánok, ezért inkábbnekivágott a sivatagnak, magányosan, kísérő nélkül.

Előző nap délelőtt elhagyta az utolsó irányjelző cölöpöt is, amelyet mindenbizonnyal hamis irányba raktak le holmi fehér hiénák, ezért a továbbiakban csakiránytűjére és a csillagos mennyboltra hagyatkozhatott. Már három napja egyetlencsöpp víz sem ment le a torkán. Fáradt tekintete minduntalan a fölötte köröződögkeselyűkre siklott, amelyek mozdulatlan szárnnyal lebegtek a fölforrósodottlégtömegeken, egyre alább ereszkedve.

A ló megállt. Minden tagjában reszketett, hangosan lihegett, és látszott rajta,hogy a legkisebb nógatásra is magatehetetlenül roskadna össze.

- Eddig tehát, és valószínűleg... nincs tovább! - mormogta a lovas németül. -Ez lenne a vég, s derék társammal együtt itt, ebben a sivatagban kell nyomorultulelpusztulnunk?

Már kis híján lecsúszott a nyeregből, amikor fölfigyelt lova viselkedésére.

176

Látszott rajta, hogy észrevett valamit. Orrlyuka kitágult, fejét a magasba emelte,és lihegve fujtatott, úgy, mint amikor az igazi musztáng idegent vagy ellenségetérez a közelben.

A vándor távcsövet vett elő nyeregtáskájából, és szeméhez illesztve hosszasankutatta a környező vidéket. Föltűnt neki, hogy a keselyűk magára hagyták, és nemtúl messze, tőle nyugatra leereszkedtek a földre. Megpillantott néhánymoccanatlan pontot is ott, s keze önkéntelenül is kése markolatát kereste, ámmozdulata félbeszakadt. Az ő helyzeténél jobbra másnál sem számíthat, akkormeg mit akarna a fegyverével? Az a távoli pont is bizonyára valamilyen tragédiaszínhelye, ahol állatok vagy emberek pusztultak el, és a természet sírásóigyülekeznek körülöttük.

Leszállt a nyeregből, kantárszáron fogta a lovát, és a keselyűk jelezte hely feléindult. Amint közeledett, ismételten szeméhez emelte távcsövét. Lassankirajzolódtak előtte az addig csak homályosan látott alakok. Egy ember feküdt aföldön, körülötte prérifarkasok és dögkeselyűk várakoztak. Az illető mégbizonyára élt, különben a prédára váró állatok már rárohantak volna.

A fiatalember érezte, hogy - hacsak nem történik valami csoda - saját várhatósorsa játszódik le a szeme előtt, ennek ellenére az ösztönös segítőkészségfölvillanyozta.

Ki lehet az? Talán valami vadász? No de hol a lova? Az már elpusztult volna,és széttépték a keselyűk?

Csupa kérdés, ám ki tudja, hogy kap-e rájuk választ. Mindegy, tennie kellvalamit! Jelzett a lovának, mire az leheveredett a homokba. A vadász négykézlábelőrelopakodott, vállához emelte puskáját, hosszasan célzott, és kétszer egymásután tüzelt. Két prérifarkas összeroskadt, a többi elfutott, a keselyűk pedig amagasba emelkedtek. Ezután nehézkes, tétova léptekkel a földön fekvő alakhozment, és letérdelt mellé. Az idegen kiszáradt ajakkal nyöszörögte:

- Vizet!A fiatalember a derékszíjához nyúlt, leoldotta kulacsát, és a legvégső esetre

tartalékolt kevéske vizet megitatta az alélt emberrel. A néhány csöpp víz csodákattett. Az idegen fölült, és csodálkozva nézett megmentőjére.

- Még egy kortyot, pajtás! - biztatta a kulacsra mutatva.- Nincs több! - válaszolt szomorúan az ifjú, s a kis edényt nyitott szájával

lefelé fölemelte. - Elfogyott az utolsó csöpp is, és ezzel mindkettőnk sorsabeteljesedett!

- S azt nekem adta? - bámult rá csodálkozva az idegen.Erről még majd beszélünk, és hogy végünk lenne... Nos, erről is ejtünk néhány

szót! - dörmögte, majd talpra állt. - No de mondja már el, pajtás: hogy a pokolbakerült erre az átkozott helyre minden társaság, sőt, ló nélkül?

- Lovam az van, illetve ott döglődik szegény pára a homokban, mert máregyetlen lépésre sem képes. Santa Féből jövök. A komancsok szétugrasztottáktársaságunkat, úgyhogy magamra maradtam. Most a Red Riveren és a hegyekenát szeretném az Arkansas vidékét elérni. Különben Richárd Klausen vagyok, az

177

otthonom Frankfurtban van, Kentuckyban.- Richárd Klausen... Frankfurt, Kentucky? Akkor ön írja azokat a gyönyörű

német verseket, amelyeket Államok-szerte oly lelkesedéssel olvasnak? - kérdeztevidáman a megmentett.

- Eltalálta! Csakugyan igyekszem rímekbe foglalni a tágas szavannákat, avégtelen prérit és a Sziklás-hegység félelmetes vadonjait, noha most úgy érzem,hogy a prérifarkasok és a dögkeselyűk tesznek pontot a végükre. És ön? Elárulnamagáról valamit?

- Hogy pontot tesznek-e a végükre, azzal azért még várjunk egy kicsit! -dörmögte az idegen. - Ami pedig engem illet, nincs körülöttem semmi titok. Egybiztos: nem vagyok sem elnök, sem békebíró. Azt szeretné tudni, hogy hogyanhívnak? Tom Summerland a nevem, az voltam mindig, és remélem, hogy mégmaradok is sokáig! Hallott már Bili Summerlandről, a híres jogtudósról?

- A neves jogászra gondol Stentonban, Arkansas államban?- Pontosan. Ő a testvérem, és éppen hozzá tartok. Alaposan megrakodtam

aranyröggel meg aranyporral, és azon igyekeztem, hogy mielőbb odaérjek hozzá.Balszerencsémre azonban cölöptologató banditák áldozata lettem.

- Mit tologatnak és, kicsodák ezek?- Szóval ön még nem hallott róluk? Azt sem tudja tehát, hogy mit jelent ez a

név? Aljas, mindenre elszánt gazfickókat, akiknek az Államokban már forró lettlábuk alatt a talaj, ezért itt garázdálkodnak a Llano Estacadón. Kóborolnak asivatagban, közben fosztogatnak, rabolnak, gyilkolnak, ám, sajnos, errefelé atörvény keze nem éri utol őket.

- Jó, jó, ám miként kerül ide a cölöp?- Most térek rá. Mint tudja, a sivatagban földbe ásott karók jelzik az utat. Ezek

látótávolságban követik egymást, ezért átvezetik a vándort a pusztaságon. Ezek azemberi mivoltukból kivetkőzött hiénák szörnyű módszert eszeltek ki aljas céljaikelérésére. Kiszedik helyükről az útjelző cölöpöket, majd téves, rossz iránybanrakják le őket, ezáltal a vándorokat bevezetik a sivatag belsejébe, ahol pusztulásvár rájuk. A banditáknak tehát még küzdeniük sem kell, hogy a zsákmánytmegszerezzék. Ezért hívják őket a térségben egyszerűen cölöptologatóknak.

Klausennek tüstént eszébe jutottak az útjelző karók, amelyek egyik pillanatróla másikra eltűntek a szeme elől. Kíváncsian várta a folytatást.

- No de nézzük, hogy mi is történt velem! - folytatta Summerland. - Amikorelhagytuk a Spanish Peaks-t és a Canadian-folyót, társaságunk még húsz, sokatpróbált vadászból állt. Az egyik éjjel vörösök támadtak ránk. Nem részletezem,ám képzelheti, milyen iszonyú harc dúlt a koromsötét éjszakában. Végül is kéttársammal sikerült elmenekülnöm. A Llano Estacadónak vettük az hányt, és márjó mélyen benn jártunk itt, a sivatagban, amikor az útjelző karók sora megszakadt.Persze tüstént gyanút fogtunk, és fokozott óvatossággal folytattuk utunkat, ennekellenére azonban egyik éjjel ránk törtek a hiénák. Nem adtuk olcsón az életünket,ám amikor két társam már holtan feküdt a homokban, beláttam, hogy jószerintcsak egyet tehetek: mindenemet hátrahagyva megpróbálok eltűnni a sötétben.

178

Három napig csatangoltam, de már nem bírtam tovább, és a fáradtságtólösszeestem. Arra tértem magamhoz, hogy ön fölém hajol. Hálás köszönetem, sir!Ha egyszer az öreg Tom Summerland ismét fegyvert foghat, és elfogadható lovonülhet, akkor majd meglátja, hogy köszönete nem csak üres szó!

Úgy tetszett, hogy befejezte. A Nyugat vándorai általában hallgatag emberek,Tom Summerlandből viszont kimerültsége ellenére is csak úgy dőlt a szó.Tisztességes, rokonszenves embernek látszott. Lerongyolódott ruházata és a testénéktelenkedő sebhelyek történetének hitelességéről árulkodtak.

Nyíltságot és őszinteséget tükröző arcvonásaiba remekül ötvöződött némiagyafúrt ravaszság is, s látszott rajta, hogy ha a szükség úgy hozza, egy-egy jóötletért sem kell a szomszédba mennie.

- Ami a fegyvert illeti - mondta Klausen -, azon tüstént segíthetünk. Kétcsövűpuskám mellett ugyanis pompás karabéllyal is rendelkezem, a nyeregre akasztva.Kölcsönadhatom önnek, lőszerrel együtt. Élelmiszerünk is van, néhány napotmindenképpen kihúzhatunk vele. Csak a vízzel van probléma! Ha rövid időn belülnem találunk, akkor végünk van! De mi a ménkűt leseget állandóan az égen?Valami csodát vár?

- Nevezhetem annak is - mondta komolyan Summerland. - Nézze csak, ott, dél,felé azt a parányi felhődarabot! Felénk közeledik!

- Hát ettől aligha telik csodára! - nézett hitetlenkedve a magasba az ifjú. - Báraz kétségtelen, hogy úgy kavarog, mint termetesebb társai szoktak. No de milyenkicsi...!

- Majd megnő! Felteszem ezt az értékes sapkámat egy cent ellenében, hogyrövid időn belül jó kis záport kapunk! Ezt elhiheti Tom Summerlandnek, sir, mertnem először jár a halál sivatagában, sőt, azt is mondhatnám, hogy úgy ismeri,mint a saját tenyerét! Cövekelje csak le a lovát, nehogy megriadjon, és helyezzebiztonságba a vízért nem lelkesedő dolgait, gondolok itt elsősorban a lőporra!Azután elő a takarókkal, amennyi csak van, hogy minél többet fölfogjunk azisteni nedűből!

Azzal kócos fejbúbjára tolta az említett sapkát, amelyről érdemes néhány szótejteni, mert a föltételezett fogadásban a vele szemben állított tét erősentúlméretezett volt. A fejfedőt régen, sok-sok évvel korábban készíthettékbölénybőrből, és szarvasinakkal varrták át. Elképzelhető, hogy akkoriban csinosformát öltött, ám mostanra annak már nyoma sem maradt. A prém eltűnt róla,csak valami esetlen szőrcsomó lógott le a közepéről, egészen a vadász nyakába.Egykoron talán bojt lehetett, ki tudja? Egyszóval csak a csupasz bőr tündököltvalami piszkosbarna színben, amelyet bizonyára a nap sugarai, az átélt viharok ésfelhőszakadások változtattak egyre sötétebb árnyalatúvá.

A sapka alakja leírhatatlannak tetszett. Leginkább talán valami félbevágott tökkiszáradt héjára emlékeztetett, ám nélkülözte annak finomságát, törékenységét.Egy azonban biztos: feladatát betöltötte. Óvta a fejet az esőtől meg a napsütéstől,és - legyen ez bármilyen fura is -, mint általában a prérijáróknak, Summerlandneksem jutott eszébe, hogy csupán a külseje miatt megváljék tőle, még akkor sem, ha

179

civilizált területre vetődött.A felhőcske rohamosan terebélyesedett. Belsejében sötét légtömegek

örvénylettek, és lassan betöltötte a déli mennyboltot. A két emberre fülledt melegcsapott le; szívüket reménység töltötte el.

Klausen a lováért indult, ám az már lábra állt, és trappolva igyekezett hozzá,miközben boldogan nyihogott. Titkos érzéke már jelezte a közelgő vihart. Amikorodaért gazdájához, fejét a vállához dörzsölte, ő pedig megveregette a nyakát. Nemkellett kipányváznia, mert tudta, hogy a közelében nem fog riadozni.

A két férfi gödröt mélyített a homokba, és gondosan kibélelte pokrócokkal,hogy minél kevesebb víz szivárogjon el a laza talajba. Biztonságba helyezték méga puskaport, és felkészülten várták a mennyei áldást.

Villám cikázott át a beborult égbolton, és morajló mennydörgés kísérte. Újabbvillámlások következtek, és a kavargó légtömegekből hallatszó morajlás szintemár állandósult. Itt-ott óriási esőcseppek vágódtak a talajra, majd hirtelenmegnyíltak az ég csatornái. A két férfira úgy ömlött az eső, mintha valamivízesésben álltak volna. Csodálatos érzés töltötte el őket. Lehasaltak a gödörhöz,és ittak... Ittak, önfeledten, boldogan. A ló is közéjük furakodott, apró, kissészemrehányó, ám azért örömteli, kedveskedő nyerítéssel, és buzgón nyelte a vizet.

A villámlás és az égzengés abbamaradt, csak az eső zuhogott továbbváltozatlan hevességgel. Megtöltötték kulacsaikat vízzel, sőt, Klausen még egykicsiny bőrtömlőt is, amelyet mindig magával hordott. Ezután még tovább ittak, aló talán egyetlen pillanatig sem hagyta abba.

Távoli moraj hallatszott, és az ég zsilipjei oly hirtelenséggel zárultak be, mintahogyan kinyíltak. A felhő ritkulni, oszladozni kezdett, s lassan előbukkant aragyogóan kék égbolt, néhány perc múlva pedig már a nap, tündöklő sugaraiáradtak szét a tájon.

A két vándor megmenekült.- Valóságos vízözön! - veregette le magáról az esőcsöppeket Summerland. - El

kell ismernie, sir, hogy a szimatom nem csalt meg bennünket!- Hát lehet ezután kételkednem? - nevette el magát a társa.- Akkor pedig a pokolba minden komanccsal és fehér hiénával! Iparkodjunk

minél előbb kikecmeregni ebből az átkozott sivatagból, hogy olyan vidékreérjünk, ahol fű, bokrok meg fák nőnek, egyszóval valami zöldet is láthatunk!

- Nem akar előbb néhány falatot enni? Megvendégelhetem szárított hússal!- Dicséretre méltó ötlet, sir! Nem is emlékszem, mikor volt utoljára valami jó

falat a számban! Elő tehát az elemózsiával, és társuljon hozzám ön is! Jobb ízű azétel, ha mindannyian esznek...

Alaposan nekiláttak a falatozásnak. Amikor befejezték, elrámoltak, ésszedelődzködni kezdtek.

- Beszéljük meg, Tom, hogy merre induljunk! - javasolta Klausen. - Én aztmondom: északnyugat felé menjünk, és megvan rá az okom, hogy miért! Ebbenaz irányban menekültek el a prérifarkasok, amikor az imént kettőt kilőttemközülük. Ezek a dögevők sem képesek sokáig víz nélkül meglenni, ezért

180

föltételezem, hogy az ösztönük ahhoz vezette őket. Márpedig ahol nedvesség van,ott fű is nő, bokrok zöldellnek, és akkor lovam végre valami takarmányhoz juthat!

- Megvallom őszintéül, sir, hogy az írókat, költőket nem becsülöm túl sokra,mert híján vannak a gyakorlati gondolkodásnak. Nem járják a természetet, örökkécsak az íróasztal mellett kuksolnak. Önt hallgatva azonban elnézést kell kérnem.Az az érzésem, hogy jó helyen van a szeme, és tudja is használni! Előre hát,ahogyan javasolta!

- Vegye át a karabélyt, meg a Bowie-kést! Nekem megmarad a tomahawk és akétcsövű puska, amelyet máris megtöltök, mert mindig adódhat valamikellemetlen találkozás!

Átadta társának a fegyvereket, és útnak indultak, úgy, hogy fölváltva ültek alovon. A derék állat könnyedén vitte lovasát; élénken, erőteljesen lépdelt. Ámhamarosan meglátszott rajta, hogy a felhőszakadás csak egyoldalú frissítést adott,s bizony nagyon hiányzott a kiadós legelés. Ennek ellenére a hátas derekasankitartott késő délutánig, ám akkor már egyre jobban kiütközött rajta a fáradtság ésaz elcsigázottság.

Summerland megállt, és hosszasan beleszimatolt a levegőbe. Társa követtepéldáját, ám semmi különöset nem érzett.

- Kaktuszmező! - jelentette ki a sapkás vadász. - Nem sokkal előttünk.- Akkor meg kell kerülnünk! - mondta a társa.- Isten őrizz! Hiszen derék pajtásunk alig áll a lábán. Finom csemegét

készítünk neki!Klausen értetlenül bámult rá, ám ráhagyta. Folytatták útjukat, és nemsokára

elérték a tüskés növénnyel borított, riasztó látványt nyújtó területet.- Most pedig lássunk hozzá! - vonta elő a kését Summerland.Óvatosan levágott egy nagyobbacska ágat, és gondosan megtisztította a

tüskéktől. Ezután kettétörte, és a fiatalember legnagyobb csodálkozására a szárazhéjból vízzel telített rostos hús bukkant elő. A ló szimatolva közelebb óvakodott,és Summerland megkínálta a csemegével. Nem utasította el, sőt, láthatóan ízlettneki, amint rágcsálva eszegette. Klausen is munkához látott a tomahawkjával, ésbizony ketten is alig győzték kielégíteni az állat étvágyát. Amint a négylábúcsillapította éhségét, és ivott is rá, tovább indultak. Már bőven benne jártak azéjszakában, amikor lepihentek.

Bár későn tértek nyugovóra, a napfölkelte már talpon érte őket. Folytattákútjukat, és dél tájban - a legnagyobb örömükre - a homokban itt-ott rövid szárú,bolyhos bölényfű bokrokat találtak, igaz, a legtöbbjük már elszáradt. Ám aminttovábbmentek, szaporodtak a füves részek. Lassan maguk mögött hagyták aterméketlen sivatagot, és helyette zöldellő préri nyílt meg előttük.

A ló csaknem kéjelegve vetette rá magát a kövér legelőre, és mohón habzsoltaaz üdítően friss, ropogós fűszálakat. A két vadász pedig élvezettel nyúlt el aruganyosan hűs, mennyei szőnyegen. Az északi látóhatáron tömött, kékesszürkesáv húzódott, bizonyára valami bokorcsoport lehetett, vagy talán egy erdőnyúlványa. Elhatározták, hogy még sötétedés előtt elérik.

181

A nap már éppen kezdett lebukni, amikor belovagoltak a cserjésbe. Lazán nőttvadcseresznyebokrok alkották, s közéjük belopakodott a dús rét, ezernyitarkabarka mezei virággal. Előre tekintve úgy tetszett, hogy a bokrok sűrűsödnek,sőt, kissé távolabb már magasba emelkedő lombkoronák is látszottak.

- Isten veled, éhség, szomjúság, hőség és nyomorúság! - rikkantotta el magátSummerland. - Ott már kezdődik az erdő, és látja a távolban azokat a sötétdomborulatokat, sir? Azok hegyek, és... már tudom is, hogy merre járunk!Ismerem azokat a kiemelkedéseket, többször is lovagoltam már köztük. Haelhagyjuk őket, rövidesen elérjük a Bee-forkot, amely később a Red Riverbetorkollik. Ha nem így van, megeszem a sapkámat!

- Menjünk tovább, amíg beérünk az erdőbe! - javasolta Klausen. - Míg világosvan, bizonyára találunk táborozásra alkalmas helyet, a fák közt.

Társa egyetértett vele. Egyenesen nyomultak előre a bokrok közt. Summerlandlóháton ült, a másik gyalogosan követte. Mindketten a környező vidéket és a talajtfigyelték. Azon az elhagyatott tájon különösen ajánlatos volt nyitva tartani aszemültet, mert bármelyik pillanatban fölbukkanhatott valami ellenség.

Klausen megtorpant, majd földre térdelve vizsgálgatta a terepet. Summerlandis tüstént mellette termett, és gondosan szemlélte a széttaposott, töredezettfűszálcsomókat. Jó idő múlva szólalt meg:

- Kilenc lovas és öt teherhordó állat. Egyezik a véleményünk, sir?- Igen - bólintott az ifjú. - Kilenc különálló nyom, és öt ló kantárszárral

szorosan egybefogva. Ezek patanyoma rámegy az előttük haladókéra. Nemindiánok, hanem fehérek, mert lazán, gondtalanul lovagolnak egymás mellett, míga vörösök egymás után, libasorban szoktak haladni. Kövessük őket?

- Természetesen! Saját biztonságunk is ezt kívánja. Jó tudni, hogy miféleemberek vannak a közelünkben. Egyébként meg kell mondanom, sir, hogytévesen ítéltem meg az írással foglalkozó embereket. Még holmi sokat próbálttrappernek is becsületére válna, ha ilyen gyorsan kiigazodna egy lovas csapatnyomain! Már-már kétségeim támadnak a verseivel kapcsolatban!

- Pedig én írom őket - nevette el magát Klausen. - Ám amellett sokatcsavargok a Vadnyugaton, s csak ragad rám valami.

- Valami? - dörmögte a trapper, majd kissé hangosabban folytatta: - Induljunkhát, ám óvatosan, mert, ahogy elnézem, alig negyedórával járnak előttünk!

A lovat kantárszáron vezetve gyalogosan indultak tovább, és szemüketegyetlen pillanatra sem vették le a fűben vezető nyomokról. Amellett arra isügyeltek, hogy óvják magukat a váratlanul fölbukkanó ellenségtől, vagyislehetőség szerint igyekeztek a fák és bokrok takarásába húzódni. A patanyomokélesen, tisztán rajzolódtak ki. Az előttük haladók nyilván teljes biztonságbanérezték magukat, ezért nem törődtek azzal, hogy eltüntessék nyomaikat.Summerland egyszer csak örömteli meglepetéssel kiáltott föl:

- Istenemre mondom, ezek a cölöptologatók, akik ránk támadtak, és elraboltákaz aranyamat! A számuk is egyezik! Tizennégyen voltak, ötöt hidegre tettünkközülük, maradt tehát kilenc.

182

- Ez még nem bizonyít semmit - vetette ellene társa. - Bárkikbőlösszeverődhet ilyen létszámú csapat.

- Az meglehet. Ám nézze csak ennek a teherhordó lónak a nyomát! - mutatott ahomokos talajra. - Főként a jobb hátsó lábáét. Az én hátasomnak ugyanezen alábán tüske fúródott a patája alá. Gyorsan kiszedtem ugyan, mégis gonosz sebethagyott maga után. Még állatorvos is kezelte, jószerint azonban sohasem jöttrendbe teljesen. Amikor rajta lovagoltam, nem volt probléma, mert vigyáztam rá.Ha azonban túlterhelik a szerencsétlen állatot, mint ez esetben is, akkor torz,kicsavarodott nyom marad utána, ugyanis ha teljes súlyával ránehezedik a lábára,az fájdalmat okoz neki. Itt ő járt, ebben teljesen biztos vagyok, lefogadom akár asapkámba is! Már pedig ha csakugyan a közelünkben van, akkor visszaszerzem,még néhány gazfickó élete árán is! Velem tart, sir?

- Buta kérdés! Hiszen ezek a brigantik csaknem a halálba vezettek, s nemrajtuk múlt, hogy számításuk nem vált be. Bőven rájuk fér némi megleckéztetés,noha a magam részéről nem szívesen ontom embertársaim vérét.

Tovább követték a nyomokat. A külön álló fák lassan erdővé tömörültek, s azaljnövényzet is bozóttá sűrűsödött. A csapás jól láthatóan vezetett be az erdőbe.

A lombok közül füst szűrődött elő.- Stop! - mondta halkan Summerland. - Tábort ütöttek és tüzet gyújtottak.

Várjon meg, tüstént jövök!Fogta a lovat, bevezette a sűrűbe, és megkötötte, hogy ne tudjon elbitangolni.

Amikor visszatért, a füst szagát követve a tűz felé indultak. Nemsokára keskenyrés nyílt a bokrok közt, mint valami út, és megcsillant előttük a tűz fénye. Kúszvalopakodtak előre, majd egy hatalmas fenyő tövébe húzódtak, ahonnan beláthattákaz egész tábort.

- Nincsenek őrök, és az állatokat sem szerszámozták le. Bizonyára rövidesentovábbmennek - súgta Tom.

- Hol lehetnek a lovak?- Oldalról, a fák mögül hallom mozgolódásukat. Próbáljuk megszerezni őket,

mert így egyetlen csöpp vér nélkül is elbánhatunk a bandával! Menjünk!Óvatosan lopakodtak előre, egészen megközelítve a lovakat, amelyek

nyugodtan fogadták érkezésüket. Egyrészt nem volt köztük indián módra neveltállat, másfelől nem a szabad mezőségen legelésztek, hanem fák és sűrű bokrokközt.

- Látja a barnámat? Ha a szemem nem csal, még az aranyröggel teli zsák is ahátán van! Kissé oldalra tőle ott áll az a csődör. Remek állat, és micsodaszerszámozása van! Azt is magammal viszem!

A lovához rohant, nyeregbe pattant, majd kantárszáron fogva a másik állatot,már indulni akart, ám még hátrapillantott Klausenre, aki már lóháton ülve éppenaz erdő felé fordult.

Ebben a pillanatban a tábor felől veszett üvöltés és bokrokon átcsörtető léptekzaja hallatszott. Legelöl széles vállú, nagy szakállú alak rohant, a banditák vezére,és tüstént rárontott Klausenre, aki azonban nem ijedt meg tőle. Magasra emelt

183

tomahawkkal fogadta, és a súlyos ütéstől a gazfickó a földre rogyott. Közbenmegszólalt Summerland fegyvere, majd röviddel utána társa kétcsövű puskája is,és a golyók halál biztosan találtak. Amikor a haramiák látták, hogy vezérükharcképtelenné vált, egykettőre elegük lett az egészből. Hangos átkozódással,fejvesztve rohantak vissza a sűrűbe.

A két trapper elmetélte a lovakat kipányvázó szíjakat, s hangos kiáltozássalszétzavarta az állatokat. Ezután gyorsan eltávoztak a helyszínről, ésakadálytalanul el is érték Klausen hátra hagyott lovát.

- Gyorsan, gyorsan! - biztatta társát Summerland. - Tűnjünk el erről aveszélyes környékről, amíg lehet! Noha csak holnap, napvilágnál tudják majdösszeszedni a lovakat, bizonyára megpróbálnak majd a nyomunkba szegődni. Báraz öreg Tom Summerlandet és hűséges lovát el nem kapják még egyszer, erre asapkámat teszem föl!

2.

A szavannák költője

Arkansas államban az azonos nevű folyótól néhány órányira, Little Rock fölötttalálható Stenton. Mivel határában két mellékfolyó fut egymásba, a várostalálkozási pontja az azokon zajló élénk forgalomnak, kereskedelemnek, ám aszárazföld mozgalmas élete sem elhanyagolható tényező. Stenton igazi amerikaigyorsasággal keletkezett: ház ház mellett nőtt ki a földből, utcák alakultak ki,középületek emelkedtek, s bizony, ahol korábban még a vadon rézbőrű gyermekea lovát itatta, ott most a „fehér testvér” kényelmes lakóházai, üzletei magasodnak.A civilizáció áldása vagy átka... ki tudja?

A település határán túl két-három mérföldnyire, a síkság lankáiba ereszkedőhegyek lábánál lovaspiknikre érkező hölgyek és urak társasága kavargott ahelyenként napraforgótól sárgálló üde, zöld réten. Föltűnt köztük egy idősebb úris, aki egyáltalán nem illett a vidáman játszadozó, évődő fiatalok közé.Rettenetesen kövér volt, akárcsak a lova, ezért idomainak körvonalai szinte azállatban folytatódtak.

No és az öltözete?Színárnyalatait akár a legdíszesebb papagáj is megirigyelhette volna. Az

úriemberhez képest a fölcicomázott bohóc vasárnapi misére siető, szolidanöltözött férfiúnak tűnhetett. Az illető ugyanis sárga nadrágot, piros kockásmellényt, világoskék kabátot és széles karimájú, fekete-fehér foltokkal tarkítottnyúlszőrkalapot viselt. Nyakára zöldeslila kendőt csomózott, amelynek csücskei amellét verdesték, no persze úgy, hogy véletlenül se takarják el a vastag óralánconlógó értékes csüngőket, amelyek egy-egy mozdulatára egymáshoz verődve

184

csilingeltek.Mindamellett a férfi, lovaglástól kivörösödött arca kedélyesnek tetszett, csak a

szája mellett húzódó éles ránc jelezte, hogy szükség esetén tud szigorú is lenni;rövid, tömzsi nyaka viszont állhatatosságról vagy talán csökönyösségrőlárulkodott.

A mezőn eleven, vidám élet zajlott: versenylovaglás, díjugratás és egyébmutatványok sora, ami csak a hancúrozó társaság tehetségéből és erejéből tellett.Élénken öltözött emberünk szürke hátasa is elérkezettnek látta az időt arra, hogymutasson valamit képességeiből, és ez nem is lett volna baj, ha erről értesítigazdáját is. Mert így a váratlan mozdulatra a lovas kibillent a helyéről,félrecsúszott a nyeregben, s könnyen a földön találhatta volna magát, ha az egyikúr nem siet a segítségére.

- Nyugodj már meg, te elátkozott bestia! - fujtatott nehézkesen a kövér lovas,igyekezvén lecsillapítani a buzgalomtól túlfűtött állatot. - Mi ütött ebbe? Még itttöröm ki a nyakamat!

- Semmi baj a szürkével, Olbers mester! - nyugtatta a segítségére siető férfi,amint sikerült elhárítani a közvetlen veszélyt. - Hanem azt ajánlom, kissé fogjavissza a zab mennyiségét!

- Nem az abrak a bűnös, hanem a gonosz példa! - morgott az Olbersnekszólított férfi. - Látja a többi lovat, és megfeledkezik minden jóneveltségről.Megtenné nekem, sir, lehetőleg tüstént, hogy odalovagolna a leányomhoz, ésmegmondaná neki, hogy hagyja abba azokat a nyaktörő mutatványokat? Mert hatovább folytatja, esküszöm, hogy holtan esek le a nyeregből - mutatott rá az egyikcsinos, kecsesen lovagló hölgyre, akinek könnyű, bő ruhája és a kalapját díszítőszalagok csapkodva lobogtak utána a levegőben.

- Ne törődjék velük, csak hadd szórakozzanak! Az efféle gyakorlatokegészségesek, mert erősítik a szívet, a lelket, a testet, s különösen jó hatásttesznek az ön leányára, aki mellett, magunk közt legyen mondva, egyetlenférfiember sem megy el úgy, hogy ne legeltesse rajta a szemét. Mert bizony MissMarge fénylő csillagként ragyog a hölgyek közt!

- Csillag ide, csillag oda, az én szememben a legfőbb a biztonság, Mr. Wilson!Ami pedig a jó egészséget illeti, ahhoz az ép végtagok is hozzátartoznak. No denézze csak, ott, túlnan valaki fehér lovon közeledik felénk. Az állat úgy lépdel,mintha a virágokat számlálná, és szavamra, időnként jókora harapásnyit le is tépközülük. No és a lovas! Úgy lóg a nyeregben, mintha fogasra akasztották volna!Úgy látszik, hidegen hagyja, hogy ma ér be a városba, vagy holnap. Bízvástrátennék akár ezer dollárt is, hogy ő ugyan nem kockáztatná nyaktörőmutatványokkal az életét, mint ahogy ön vagy Marge teszi!

- Úgy gondolja? - vizsgálgatta kutató pillantásokkal Wilson a még távoli,idegen lovast. - Attól tartok, hogy hamar elveszítené a pénzét. Az az ember, ha aszükség úgy hozza, sokkal többre is képes!

- Hohó! Ezt nem gondolhatja komolyan! Ahogy az kinéz! - hitetlenkedettOlbers.

185

- Elhamarkodottan ítélkezik, uram! Meglátszik, hogy nem járatos a prérivilágában. Bármilyen összegben le, merném fogadni, hogy az illető igazivadnyugati vadász, aki már számtalanszor szembenézett a halállal, és amintlátszik, sikerrel. Birtokom Texasnak azon a részén fekszik, amely a szavannávalhatáros. Ott már véget ér a civilizáció, ezért volt alkalmam megfigyelni ezeket aprérijáró trappereket. Szerintem ez a férfi a vadonban élők jellegzetes tartásával üla nyeregben. Pihenteti a testét, hogy ha kell, bármikor készen álljon a hosszú,kimerítő lovaglásra.

- A préri vadásza? A vadon csavargója? Beszélnünk kell vele! A hölgyekbizonyára örömüket lelnék egy ilyen találkozásban!

- Éppen erre gondoltam én is! Megállítjuk!Wilson meglehetősen ifjú, csinos férfi volt, szeme éjfeketén villogott. Arcát

tömött, sötét szakáll övezte. Ruházata már-már túl előkelőnek hatott atöbbiekéhez képest, ám kirívónak azért nem lehetett nevezni. Hihetetlenkönnyedséggel ülte meg a lovat. Széles karimájú panamakalapját kissé a nyakáratolta, ezért tisztán látszódott az arcát elcsúfító sebhely, amely az orrtövétől ahomlokáig vöröslött.

Az ifjú néhány hangos kiáltással összehívta a társaságot.- Hölgyeim és uraim, engedjünk meg magunknak némi külön szórakozást! -

fogadta a gyülekezőket. - Amint látják, igazi hódprémvadász közeledik felénk.Azt ajánlom, csevegjünk el vele! Bár élete során még aligha találkozhatott ennyiigazán csinos dámával, úgyhogy e pompás hölgykoszorú láttán bizonyára zavarbafog jönni.

A gondtalanul vidám, kissé felelőtlen társaság kitörő örömmel fogadta ajavaslatot. Csupán Olbers lánya nyugtalankodott kissé.

- Fáradt lehet, hagyjuk, hogy békében továbbmenjen! - mondta. - S bizonyárasemmi kedve sincs ahhoz, hogy ránk vesztegesse az idejét.

- Még hogy vesztegesse? - nevetett Wilson. - Megtiszteltetésnek fogja érezni,hogy egyáltalán szóba állunk vele! Elébe lovagolok!

Amint elindult, a többiek követték. Marge kényszeredetten, kissé lemaradvament utánuk.

Az idegen már hallótávolságban járhatott, ám figyelemre sem méltatta a díszestársaságot.

- Good day, ember! - kiáltott rá Wilson. - Álmodozik talán, vagy alszik?Tüstént leesik a nyeregből!

Az idegen villámgyorsan fölegyenesedett, és a két férfi pillantása sajátosmódon találkozott. A vadász sötétkék szeme kutatóan fürkészte a gazdagültetvényes arcát, míg annak koromsötét tekintetében mintha felismerés villantvolna föl.

- Good day, hölgyeim és uraim! - köszönt az idegen érces hangon. - Csakugyanálmodozom, mégpedig a Llano Estacadóról, a kiszedett, rossz irányba vertkarókról, az elrabolt aranyrögökről. Isten önökkel, további jó szórakozást!

Indult is volna tovább, ám Wilson hangjára megtorpant. A fekete szakállas

186

elsápadt, szeme szilkrázva fénylett, a sebhely pedig szinte izzott a homlokán.- Ohó, ember, megállni! Ez a válasz nem tetszik nekem! Tapodtat sem tovább,

amíg meg nem magyarázza!- Ön parancsolni akar nekem? - kérdezte fölényes mosollyal az idegen. - Ki

merészel utasítgatni egy szabad embert ebben a szabad országban? Ki akarolyasmit követelni tőle, ami nincs ínyére?

- Jómagam, fickó! - rivallt rá a birtokos. - Mit jelent ez az ostoba beszéd?Tüstént magyarázza meg, mert...

Fenyegetően emelte magasba lovaglókorbácsát, ám mielőtt lesújtott volnavele, mozdulata félbe maradt.

- Mert?... - mennydörögte a vadász, miközben megrázta hosszú szőkehajfürtjeit. Bal kézbe fogta a kantárt, és abban a pillanatban lova, minta csakkicserélték volna, fölkapta a fejét, megtelt élettel, készen arra, hogyvillámgyorsan teljesítse gazdája parancsát. - El azzal a korbáccsal! - kiáltotta azidegen.

- Majd ha kapok választ!- Ezen ne múljék!Combjával könnyedén megszorította lovát, és a musztáng odasiklott

Wilsonhoz, aki megsemmisítő ökölcsapástól találva eszméletlenül bukott ki anyeregből. A vadász visszarántotta lovát, és haragos, villámló tekintettel nézett atöbbiekre.

- Akad még az urak közül valaki, aki válaszra vár? Senki sem jelentkezett.- Tehát senki! Akkor hát végeztünk is! Figyelmeztetem önöket, hogy kisded

játékaikhoz ne vadnyugati embereket szemeljenek ki, mert könnyen póruljárhatnak, és kérdésessé válhat, hogy jószerint ki is szórakozik!

Amint tovalovagolt, közvetlenül Marge mellett haladt el. Visszafogta lovát,vonásai teljesen megváltoztak: eltűnt arcáról a harag. Udvariasan megemeltekalapját, és közben kedvtelve gyönyörködött az ifjú hölgyben.

- Köszönöm, milady! Ön volt az egyetlen, aki nem vett részt ebben agúnyolódásnak tetsző színjátékban. Kívánom önnek, hogy ennél sokkal,értékesebb társasággal töltse el az idejét! Good bye!

Még egyszer intett kalapjával, szorosabbra húzta puskája szíját, és mint aki jólvégezte dolgát, tovalovagolt. Többször is visszapillantott, tekintetével arokonszenves leányzót keresve, mert bár először látta, érezte, hogy soha többénem felejti el.

Amikor beért a városba, az első vendégfogadónál megállt. Az eléje sietőistállószolgának átadta lovát, azzal az utasítással, hogy etesse és itassa meg,viselje gondját. Ezután belépett az ivóba, ahol már első mondatával magárairányította a figyelmet, mert újságot kért, lehetőleg helybéli kiadásút. Ez idő tájtugyanis az olvasni tudó trapper még csodabogárnak számított.

Amikor átböngészte a lapot, magához intette a csapost.- Ki ez a Smolly mama? - kérdezte tőle.- Ön csakugyan nem ismeri a hölgyet, uram? Ezek szerint még nem járt

187

városunkban. Ő a legszebb mulatt dáma széles e vidéken. Egy Mississippiállambeli kereskedő vette feleségül, ám nemsokára megözvegyült, és egyedülmaradt. Ezután telepedett le Stentonban, és most városunk tiszteletre méltópolgára, a szűkölködők mentőangyala, aki ott segít, ahol csak tud, és nem is hívjasenki másképp, csak úgy, hogy Smolly mama.

A vadász megköszönte a fölvilágosítást, és még egyszer elolvasta a hirdetést,amely a következőképp hangzott:

„Megbízható úriember minden igényt kielégítő lakást talál Smolly mamánál,könyvtárhasználattal és választékos házi koszttal.”

Tetszett neki a sajátosan megfogalmazott szöveg, valami hívogatót érzettbenne. Elhatározta, hogy fölkeresi a panziót, s tüstént meg is érdeklődte, holtalálható.

A ház a város egyik legszebb negyedében állt, forgalomtól alig zavart, csöndesutcában. Csengetésére az ajtó kémlelőnyílásában, bájos, barnás árnyalatú leányarcbukkant elő.

- Itthon találom Smolly mamát, gyermekem? - szólította meg a vadász. -Beszélni szeretnék vele!

- Igen, tüstént hívom!- Jó is lesz, ha bejelent neki, mert bizonyára megretten elnyűtt ruházatom

láttán.- Akkor várjon egy kicsit, kérem!Hosszú percek teltek el, míg végül beengedték. Az úrnő bizonyára minden

részletről kifaggatta a leánykát, már ami az idegent illeti. Amikor belépett, azelőszobában rokonszenves, csinos hölgy fogadta, akin látszott, hogy önálló,határozott teremtés. Úgy negyven körül járhatott, arcszíne nyomban elárultamulatt származását.

- Bocsánat, milady, ha...- Smolly mama, semmi több, ha megkérhetem! - vágott szavába a hölgy.- Ahogy óhajtja! Tehát Smolly mama, olvastam a hirdetését, és érdekelne a

lakás!- És az sem kerülte el a figyelmét, hogy milyen lakóra számítok?- Természetesen nem. Bár megjegyzem, hogy itt, délnyugaton ez a fajta

meglehetősen ritka, Smolly mama.- Akkor hát üresen maradnak lakásaim. Csak olyan embereket engedek a

házamba, akik egyaránt tisztelik bennem a szigorú fogadósnőt és Smolly mamát.Talán valaki ajánlotta a panziót?

- Nem. Csupán a hirdetésre jöttem. Gondoltam, megpróbálom, amennyiben akörülmények megfelelnek.

- Azokkal nincs semmi baj - mosolyodott el finoman. - No de mondjon márvalamit magáról! Úgy látom, hogy vadász vagy csapdaállító, tehát olyan személy,aki általában a vadonban él.

- Megjelenésem csakugyan ezt sugallhatja. A Sziklás-hegységből jövök, aholkevés szabót vagy ruhakereskedőt talál az ember, s ez nyilván meg is látszik

188

rajtam. Higgye el, ha találok alkalmas szállást, az lesz az első dolgom, hogyrendbe teszem magam!

- Miért jött éppen ide, Stentonba?- Azért, mert úgy tudom, hogy könyvkiadó üzemel a városban. Szeretném

megjelentetni néhány munkámat.- Tréfál? Senki sem tételezné föl önről, hogy költő vagy író!- Én csodálkoznék a legjobban, ha így lenne - nevette el magát az idegen. -

Pedig jószerint csak azért vándorlok, hogy élményeket gyűjtsek, és feldolgozzamőket. Csakugyan író vagyok, a nevem Richárd Klausen.

- Richárd... Klaus... kérem, kérem, sir, jöjjön be a könyvtárszobába!Szélesre tárta a szemben nyíló ajtót, és tágas, meghitt hangulatú, csinosan

berendezett helyiségbe léptek be. Két falát könyvállvány takarta. A hölgy az egyikpolcról bársonyba vont kötetet emelt le, és címlapjával Klausen felé fordította.

- „Szívem harangjai” - olvasta a címét. - Ezeket a verseket ön írta, sir?- Igen, asszonyom!- Hát lehetséges ez? A férjem német volt. Értékes könyvtárat hagyott rám, és

legkedvesebb olvasmánya éppen az ön műve volt. Sajnos, nem ismerem anyelvet, ezért olvasni sem tudom, ám mégis úgy őrzöm ezt a kötetet, mint valamiszent ereklyét. Boldog vagyok, hogy ön itt fog lakni nálam! Jöjjön, megmutatoma lakását!

Smolly mama a Klausen név hallatán egészen megváltozott. Eltűnt belőle azóvatos tartózkodás, lénye vidámsággal telt meg. Fölvezette vendégét az emeletre,és ott csakugyan olyan lakosztályt tárt ki előtte, amellyel a legigényesebb vendégis elégedett lehetett.

- Ez itt a hálószoba - mutatott a legkisebb helyiségre -, előtte van a lakószobaaz erkéllyel, s végül a dolgozószoba, amennyiben nem akarja tétlenül tölteniidejét. Természetesen a könyvtáram is rendelkezésére áll, hisz Önnél méltóbbszemélyre aligha bízhatnám.

- Rendben van, Smolly mama. Csakugyan tetszik, úgyhogy beköltözöm.Egyébként mennyibe kerül?

- Erről majd később! Most csak az a fontos, hogy csakugyan meg legyenelégedve. Már nem is engedem el önt, tüstént gondoskodom mindenről, amirecsak szüksége lehet!

- Ami a ruházatomat illeti, valóban kérem a segítségét, kedves Smolly mama.Ám adódnak egyéb dolgaim, amelyeket magamnak kell intéznem. A lovamatpéldául a vendégfogadóban hagytam, vele is kell törődnöm.

- Hagyja csak rám, majd én elhozatom! Jól fölszerelt istállóm van a belsőudvarban. Ha meglátja, bizonyára elégedett lesz vele, lova nem kevésbé!

Még az est beállta előtt megjelent a szabó, aki egyébként ruhakereskedéssel isfoglalkozott, utána pedig a sarki borbély. Együttes munkájukkal teljesen másmegjelenésű embert varázsoltak Klausenből. Amikor Smolly mama meglátta újlakóját, csodálkozva összecsapta kezét, és nem jutott szóhoz.

Ezután Klausen fölkereste a stentoni Morning and Evening Post című napilap

189

kiadóját, aki megkülönböztetett előzékenységgel fogadta. Amikor ott végzett,Summerland ügyvéd lakása után kezdett érdeklődni. A derék Tomtól ugyanis méga Red Rivernél lévő Prestonban elvált, hogy ellátogasson az indián teritóriumra.Viszont megígérte neki, hogy ha Stentonba érkezik, föltétlenül fölkeresi atestvérénél. Sajnos, egyiküket sem találta otthon. A szolgálólánytól megtudta,hogy aznap estére Olbers bankár az egész családot meghívta vacsorára.

Klausen visszatért a panzióba, s lefekvésig a könyvtárban ütötte agyon az időt,Smolly mama könyvei közt böngészve. Közben észrevette, hogy a szemben lévőház második emelete fényárban úszik, bizonyára jó csomó embert láttakvendégül. Meg akarta védeni magát a kíváncsiskodó tekintetek elől, ezértgondosan behúzta a sötétítő függönyt.

Jól ítélte meg a helyzetet. Odaát csakugyan szép számú társaság gyűlt egybe agazdagon terített asztal körül, és maga Marge látta el a háziasszony szerepét, az aleány, akihez a lovaspikniken néhány szót szólt. Számtalan vendég élvezte a házvendégszeretetét azok közül, akik részt vettek a szabadban eltöltött délutánimulatságon. Az asztalnál foglalt helyet többek közt Bili Summerland jogász ésfelesége, továbbá Tom, aki a család iránti előzékenységből erre az alkalomramegvált trapper-öltözékétől. Meg is látszott rajta: folyamatosan izgett-mozgott,nem találta helyét a szokatlan úri ruházatban.

Ami azt illeti, ő volt az est fénypontja. Megállás nélkül unszolták, hogy egyreújabb és újabb történettel szórakoztassa a társaságot, és ő derekasan eleget is tett akéréseknek. Éppen sivatagi kalandjukról beszélt, arról, hogyan mentette megKlausen a biztos haláltól.

- Bizonyára nem találnák ki, hölgyeim és uraim, hogy jószerint kinek isköszönhetem az életemet! Senki másnak, mint egy költőnek! Ha ő nem vetődikarra, a keselyűk téptek volna szét! Igen, most csodálkozva néznek rám!Betűvetéssel foglalkozik ugyan, ám ennek ellenére nem valami nyámnyila alak,aki ég és föld között lebeg, hanem talpig férfi. Tudja, érti a dolgát, és ha szükségétlátja, gondolkodás nélkül cselekszik!

- Hogy hívják? - kérdezte a testes bankár, alá nagy irodalombarát hírébentetszelgett, és ezt unos-untalan hangoztatta, akár kellett, akár nem.

- Klausen, Richárd Klausen a neve. Rímei könnyedek, simogatóak, ökleviszont annál keményebb, súlyosabb. Jól megtermett fickó, ám szíve, mint a vaj.A sapkámra mondom: nyugodtan rábízhatja magát bárki, nem fog benne csalódni!

- Klausen, a német? Itt ül közöttünk egyik legnagyobb tisztelője - mutatottOlbers a leányára. - Smolly mamától kapta kölcsön a könyveit, így ismerte meg averseket. Klausen csakugyan jelentős művész, ám igazán nagy csak akkor lehet,ha angolul ír.

- Én nem tudom, milyen nyelven jelennek meg a versei - mondta Tom -, ám azbiztos, hogy mint ember, derék cimbora, és ha egyszer odavág, akár angolul, akárnémetül, annak megmarad a nyoma! Volt alkalmam tapasztalni, amikorvisszaszereztük elrabolt aranyamat. Ezt a kis kalandot még elbeszélem önöknek.

Amikor befejezte a történetet, ennyit tett még hozzá:

190

- Ha valaki esetleg találkozni akar vele, az sem lehetetlen. Amikor ugyanis aRed Rivernél búcsút vettünk egymástól, megígérte nekem, hogy ellátogatStentonba. Úgy tervezte, hogy előbb még kirándulást tesz a prérin, hogy élménytgyűjtsön készülő verseskötetéhez, amelyet itt akar kinyomtatni.

A szolgák leszedték az asztalt, a vendégek pedig szétszéledtek a szobákba.Marge különös figyelemmel követte Tom minden szavát, főként a sivatagiélménybeszámolót. Amikor Summerland a gonosz szándékkal áthelyezettcölöpökről és az aranyrögök elrablásáról beszélt, eszébe jutott, hogy a délutánipikniken fölbukkanó vadász mit mondott Wilsonnak, mielőtt derekasanmegleckéztette. És mit jelenthettek azok a meglepett pillantások, amelyekkelWilson az idegent méregette?

Marge gondolatai ismételten visszatértek a vadász magas, büszke alakjára, ésarra, hogy milyen kedvesen, udvariasan köszönt el tőle. Bár még önmagának semmerte bevallani, ám a férfi nagyon tetszett neki. Kereste az alkalmat, hogytitokban még néhány szót váltson Tom Summerlanddel. Amikor elérkezettneklátta a pillanatot, megszólította:

- Azt mondta, uram, hogy Mr. Klausen a közeljövőben ellátogat hozzánk?- Így igaz, Miss!- Leírná nekem a külsejét?- Ha óhajtja, szívesen. Magas, erős, széles vállú fickó. A haja szőke, hosszú, a

szakálla úgyszintén. A szeme kék, a szája közepesen nagy, remek fogakkal.Vadászkabátja tépett, szakadozott, nem kevésbé a lábvédője. Mokasszinjaszéttaposott, kalapja formátlan, kifakult. Lova barna, fehér csillaggal a homlokán.Fegyverei: kétcsövű puska, karabély, kés, tomahawk és lasszó. Különösismertetőjele: verseket ír, a sivatag hiénáit pedig agyoncsapja. Nos, ezek alapjánakár már körözést is adhatna ki, olyan pontosan elmondtam róla mindent.

Igen, Marge már csakugyan eleget tudott. A leírás mindenben megegyezett,pontosan illett az idegenre.

- Elhozza majd hozzánk, ha megérkezik városunkba, Mr. Summerland?- Ha óhajtja, föltétlenül, Miss! Ezt akár még a sapkámra is megígérhetem!- Szaván fogom majd!...Richárd Klausen csak a késői órákban gondolt arra, hogy pihenni térjen.

Amikor belépett a sötét lakószobába, fölfigyelt rá, hogy a szemközti ház másodikemeletén is kialudtak már a fények, és csak az első emeleten világított néhányablak. A függönyöket félrehúzták, az erkélyajtók tárva-nyitva álltak. Az egyikszobában a dohányzóasztalon kicsiny lámpa égett. Egy hölgy lépett azasztalkához, könnyű, lenge öltözékben. Háttal állt Klausennek, eltakarva alámpát, amelynek fénye élesen kirajzolta körvonalait.

A költő mozdulatlanná dermedt, és szemét egyetlen pillanatra sem vette le atündéri látomásról, aki épp egy könyvet emelt föl az asztalról, és lapozgatnikezdte. Bár lelkiismerete háborgott, vajon a józanész mikor diadalmaskodik avágyakozástól átfűtött érzelmeken, a férfi fölkapta távcsövét, és a sötét erkélyrekilépve a szeméhez emelte. A bájos ismeretlen, akit most már egészen pontosan

191

látott, letette a könyvet, és megfordult. Az álmélkodó költő szeme előttkirajzolódott a délután látott kedves, gyönyörű arc, amely oly nagy hatást tett rá.

- Tehát ő az, jól sejtettem!Forróság, mámor, rajongás töltötte el szívét. Ismerte az asszonyi szépség

mindent elsöprő hatását, hiszen találkozott vele élete során, ez azonban más volt.Elbűvölte, lebilincselte; úgy érezte, számára nem létezik más a világon, csak ő,legszebb álmainak megtestesítője.

A leány fogta a lámpást, és átment egy kisebb helyiségbe. Az ablakot takaró,fehéren aláomló könnyű függöny csak az alakját engedte sejtetni, amint tett-vettvalamit. Rövidesen sötét lett, bizonyára aludni tért.

Amikor Klausen visszatért a dolgozószobába, úgy érezte, hogy szíve kicsordula helyéről. Leült az íróasztalhoz, papírt, tollat ragadott, és kapkodó mozdulatokkalírni kezdett. Színesen, érzésektől lángolva sorakoztak egymás után a csilingelősorok, amelyekhez hasonlót csak a váratlanul, egyetlen pillanat alatt föllángolószerelem képes versbe önteni. Amikor végzett, mohón olvasta át a költeményt.

Életem legjobb munkája! - lelkesedett magában. Mit tegyek? Merészeljem-e,vagy sem? A reggeli újság szerkesztői még egészen biztosan dolgoznak,fölkeressem őket?

Nem vívódott sokáig. A fiatalságra jellemző oly veszélyes érzések már avégsőkig hatalmukba kerítették, és úgy érezte, belepusztul, ha nem tesz valamit.Fogta a kalapját, és a késői óra ellenére a nyomdába sietett.

Az urak, bár már idősebb férfiak voltak, kedvesen fogadták, hiszemlékezetűkben még ott élt fiatalságuk bolondsága, és a másnap megjelenőújságban helyet biztosítottak a költemény számára.

Amikor Klausen elindult, hogy visszatérjen a panzióba, akkor érezte igazán,hogy milyen fáradt. Ólomsúlyként húzták le tagjai, és már csak egyet akart: minélelőbb lepihenni. Érthető tehát, hogy ügyet sem vetett az éjszakai járókelőkre, ésfigyelmetlensége miatt csaknem nekirohant a panzió sötét kapualjában megbúvókét árnynak. Egyikük magas férfi volt, bár körvonalai teljesen elmosódtak, amásik pedig törékeny, karcsú leányka, aki szorosan hozzásimult. Klausen - aki azutóbbiban ráismert arra a mosolygós arcú, bájos teremtésre, aki kaput nyitott neki- néhány bocsánatkérő szót dörmögött, s már viharzott is tovább.

Tehát a helyes kis szobacicának már udvarolnak, így van ez rendjén - tűnődöttmagában. Elmosódott alakja ellenére valahogy a férfi is ismerősnek tetszett neki,ám egyetlen pillanatig sem foglalkozott tovább velük, csak az alvásra gondolt.

Amint fölért lakására, ledobta ruháját, és élvezettel nyúlt el a tiszta, gondosanvetett ágyban. Hosszú idő óta először merült álomba ilyen puhán süppedőtollpárnák közt.

3.

192

A bosszú

Klausen hajnalban ébredt. Gyorsan felöltözött, és az ablaknál állva arra várt,hogy ismét megpillantsa a szemben lakó gyönyörű hölgyet. Ott, túlnan az ablakzsalugáterei még mindig zárva voltak, a terasz ajtaja azonban, akárcsak este,tárva-nyitva állt. A költő összébb húzta a függönyt, csak egy kis részt hagyvaszabadon, hogy tovább figyelhesse a házat, onnan azonban ne vegyék őt észre.Nem kellett sokáig várnia: a már ismert szoba spalettái kinyíltak, mozdult afüggöny, és szélesre tárultak az ablakszárnyak. Marge kilépett a teraszra, éstekintete kutatva futott végig az utcán.

Klausen mintha kővé dermedt volna. Nem tudta levenni szemét a gyönyörű,sudár termetű alakról, aki maga volt a megtestesült nőiesség, és finom mozgása avégsőkig csigázta fantáziáját.

Reggeli után a hölgy ismét megjelent. Az apjával szemben ült le abba a vörösbársonyfotelba, amelyet neki állított oda a néger inas. A bankár a reggeli újságottanulmányozta. A költő természetesen továbbra is az ablak mögül leselkedett.

A kövér úriember bizonyára az apja lehet - tűnődött. De ni, csak, valamikülönöset találhatott, ami ugyancsak fölkeltette a figyelmét, és átnyújtotta azújságot leányának. Talán rábukkant a versemre? Ha így lenne, tüstént meg fogomlátni az eredményt!

Fogta távcsövét, és azzal fürkészte a balkonon üldögélő két alakot. Belátott aszéthajtott lapok közé is, és csakugyan, a hasábok közül kiemelkedve előtűnt averse! A hölgy elvörösödött, és zavartan merült a sorok olvasásába.

Tehát megtalálta! - ujjongott Klausen. És ismét elolvassa, s harmadszor is! Ó,ha érezné, hányat ver ilyenkor a költő pulzusa:

Ekkor kopogtattak Klausen ajtaján. Smolly mama küldte föl a szobalányt,hogy a vendég kívánságának megfelelően állítsa össze az étlapot a hét továbbinapjaira. A költő nem akarta zavarba hozni a leánykát, ezért a legapróbb jelét semadta annak, hogy látott valamit este a kapualjban. Amikor végeztek a menüsorral,a szobalány elköszönt, és látható vonakodással indult az ajtó felé, mint akinekmég van mondanivalója.

- Óhajt még valamit?- Igen. Lenne egy kérésem, mylord! - válaszolta elvörösödve. - Ön az este a

kapu alatt talált engem egy úriemberrel...Klausenban ismét felötlött a férfi alakja, s ekkor már határozottan ismerősnek

érezte, ezért szeretett volna megtudni róla valamit. Óvatosan járt el azonban,nehogy megbántsa a leánykát.

- Muszáj mindenre emlékeznie az embernek? - nevette el magát.- Ön igazán nagyon gáláns, uram! Smolly mama azonban igen szigorú, ezért

csak titokban találkozhatunk a kedvesemmel, pedig milyen rendes férfi!- Nem is tételezek föl róla mást! Ilyen bájos hölgy, mint ön, nem is állhat szóba

193

mással. Megtudhatnám a nevét? Ám ha titok, Isten őrizz, hogy elárulja!A hangulat fölengedett. A vendég szívélyessége föloldotta a szobalány

tartózkodását, s arcán pajkos mosoly futott át.- Önnek elárulhatom, mylord, mert tudom, hogy hallgat róla. Frednek hívják.- Jó, jó, no de csalt van másik neve is - mosolyodott el cinkosán a költő.- Igen. Fred Wilson, gazdag birtokos Texasban. Gyakran megfordul Olbers

bankár házában, onnan figyelt föl rám, és megszeretett.- Olbers? Ő az a testes úr, aki a szemben lévő ház balkonján ül?- Igen. Van egy lánya is, Miss Margaret.Klausen egyik pillanatról a másikra értékes információkkal lett gazdagabb.

Már ez is több volt, mint amennyit remélt, ám szeretett volna még többetmegtudni az esti látogatóról. Szerencsére a szobalánynak nem akadt sürgős dolga,ezért szívesen csevegett. A költő a számára ismeretlen férfira terelte a szót:

- A kedvesének sebhely húzódik végig az arcán? - kérdezte váratlan ötleténekengedve.

- Igen. Talán ismeri? - hökkent meg a leány látható bizalmatlansággal.- Á, dehogy! - legyintett könnyedén Klausen. - Csak amikor tegnap délután

elhaladtam a piknikező társaság mellett, futólag láttam köztük egy sebhelyes arcú,rokonszenves férfit.

- Igen, még Mexikóban csapott össze valami indiánnal - magyarázta most mármegnyugodva a szobalány.

- És honnan tudja, hogy gazdag?- Egyszer jártam a lakásában - magyarázta lelkesen, miközben kutató pillantást

vetett a költőre, aki semmitmondó arccal állta a tekintetét -, és akkor jó csomóaranyport és aranyrögöt mutatott nekem. Azt mondta, távoli utazásairól hoztamagával, és rövidesen ismét útnak indul. Az emberek pedig azt beszélik, hogygazdag földbirtokos Texasban.

- Szóval akkor ez a Fred Wilson ismét Mexikóba utazik?- Igen, mivel ott él a testvére, aki vezető ember Moreliában. Nemrég kapott

tőle értesítést, hogy mielőbb keresse föl, mert hatalmas üzlet van kilátásban. Mégén is elolvastam a levelet.

- Hogy is hívják a testvérét? No persze, ő is Wilson.- Á, dehogy! Csak a mostohafivére, a neve Antonio Molez.- És vajon milyen üzletről lehet szó?- Erről nem szólt az írás... De teljesíti a kérésemet, mylord?- Gyermekem, bánt a kérdése! Azt reméltem, hogy már teljesen megbízik

bennem. Rám számíthat! Úgy fogok hallgatni, mint a sír! Természetesen ez abeszélgetés is maradjon kettőnk közt!

- Csak nem tételezi föl, uram, hogy én majd fecsegek?- A kedvesének sem?- Neki talán szabad... - mondta megütközve a szobalány.- Az egyetlen személy, akinek igen! - hagyta rá Klausen. - Ám az igazság az,

hogy nagyobb biztonságba lennék, ha ez csak kettőnk titka maradna.

194

- Azt hiszem, igaza van, mylord - bólintott beleegyezően a leányka. - Ha márkettőnél többen tudnak valamiről, az pletyka! Még egyszer nagyon köszönöm akedvességét, uram, és ha bármire szüksége lenne, forduljon hozzám bizalommal!- azzal a bájos teremtés meghajolt, és eltávozott.

A költő visszatért az ablakhoz, s látta, hogy Marge és apja már elhagyták azerkélyt. Leült az íróasztalhoz, és gondolataiba merült. Aztán még rendezgettepapírjait, majd elindult, hogy fölkeresse Tom Summerlandet.

Arról persze sejtelme sem volt, hogy közben imádottja átjött a panzióba, hogymeglátogassa Smolly mamát. A már elhunyt Mrs. Olbers ugyanis kedvesbarátnője volt a panzió tulajdonosának, ezért Marge minden alkalommal alegszívélyesebb fogadtatásban részesült, s csaknem családtagnak számított.

- Tegnap a színedet sem láttam! - fogadta szemrehányóan Smolly mama. -Ugyan mit csináltál, hogy egyetlen pillanatra sem dugtad át az orrodat?

- Ó, mamikám, rengeteg dolgom akadt. Délelőtt az esti vendégségre készültem,ebéd után pedig el kellett kísérnem a délutáni lovaspiknikre Wilsont, akit a papa,teljesen érthetetlen módon, annyira kedvel. Úgyhogy nem maradt rá idő.

- Ezek szerint te nem nagyon imádod ezt az alakot!- Utálom, mami, ez a legjobb kifejezés. S tudod, miért utálom a legjobban?

Azért, mert a papa jelezte, hogy Wilson kizárólag miattam időzik Stentonban.Mondta azt is, hogy valami nagyszabású vállalkozásba kezdenek együtt, ezértigyekezzek minél szívélyesebb lenni hozzá. Talán még a kezemet is megkéri! Hátmondd, ne pukkadjak meg a méregtől?

- Nono, csak okosan! Elhiszem, hogy bosszant a dolog, ám kapkodással nemmegyünk semmire. Ezekben a dolgokban különben is az idő a legjobb társ.Amellett itt van a panzióm, s ha nekilendül a forgalma, és...

- Sorban állnak majd a vendégek... Nemde ezt akartad mondani, mami?- Hát valami hasonlót, te kis csibész! Ám a dolog kezd csakugyan komolyra

fordulni: tegnap kiadtam a legszebb lakosztályomat!- Nocsak! És valami írnom gentleman vette ki?- Igen, nézz csak ide!Smolly mama fölemelte az asztalról a verseskötetet, és Marge elé tartotta.- Olvasd jó hangosan! Így hívják!- Richárd Klausen! - olvasta lelkesen a leány. - Mami, ez csakugyan igaz? Ő

lakik nálad?- Pontosan - mondta elégedetten az asszony.- No de hogyan került ide?- Teljesen véletlenül. Különben csaknem megbocsáthatatlan hibát követtem el

vele szemben. Gondold csak meg, életében először Smolly mama udvariatlanul,elutasítóan viselkedett egy igazi úriemberrel, aki a te kedvenc költőd!

Ekkor kopogtattak, és a szobalány lépett be.- Mr. Klausen személyesen hozta le az étlapot. Zavarhatja önt, asszonyom?- Ő bármikor, Sarah, ezt jegyezd meg jól, egyszer és mindenkorra!Marge hirtelen úgy nézett körbe, mintha búvóhelyet keresett volna, ám már

195

elkésett, mert nyílt az ajtó, és belépett a vendég. A boldog meglepetés örömtelimosolya villant meg arcán, és már köszönt is:

- Good morning, my ladies! Elnézést kérek, ha zavarom önöket!- Ellenkezőleg, örömmel látjuk - hárította el Smolly mama a mentegetődzést -

Bemutatom egyik nagyon kedves ismerősömet, innen, a szomszédból - mutatott aleányra. - Miss Margaret Olbers, a német költészet nagy tisztelője.

- Különösen boldoggá tesz, Miss Olbers, hogy a művészetek eme, talánlegszebb területét együtt barangolhatjuk be - hajolt meg finom mozdulattalKlausen.

- Békésebb körülmények közt, mint a tegnapi?- Köztünk sohasem volt békétlenség - mondta mosolyogva a költő.- Remélem, nem is lesz - mondta a leány, és kezet nyújtott.Klausen óvatosan vette jobbjába a finom kezecskét, és a szájához emelte.- Kedveli a német költészetet, kisasszony? Tehát beszéli a nyelvet?- Sajnos, nem annyira, mint ahogy kellene. Amíg a mama élt, vele mindig

németül társalogtunk, halála óta azonban egyre ritkábban használom ezt a nyelvet.A házunkba alig jár német látogató, azért csak angolul beszélünk.

- Erről jut eszembe, hogy én is be akarok jelentkezni önöknél. Be kell ugyanisváltanom néhány értékpapírt, és az Olbers bankházat megbízható partnerkéntajánlották itt, Stentonban. Szabad élnem a lehetőséggel?

Vajon Marge észrevette-e a finom buktatót, amely a kérdésben rejlik? -tűnődött a költő. Mert ahhoz, hogy az édesapját hivatalos ügyben meglátogassa,nem kell engedély. Ha azonban ő mégis igenlően válaszol, azt akár meghívásnakis tekintheti, a leány ugyanis bizonyára sejtette, hogy az üzleti megbeszélés csakholmi mondvacsinált indok, amelyet a hajánál fogva ráncigált elő.

- Szívesen látjuk, apám is és én is - mondta egészen halkan Miss Olbers,miközben nem emelte föl tekintetét a földről.

A beleegyezés elragadtatással töltötte el Klausent. Legszívesebben még sokáig,nagyon sokáig elbeszélgetett volna a két hölggyel, ám még a gondolatától isirtózott annak, hogy a terhükre legyen, no meg már így is többet kapott a sorstól,mint amennyit a legszebb álmában is remélhetett. Átadta tehát az étlapot,amelynek ezt a váratlan találkozást köszönhette, és elbúcsúzott a hölgyektől.

Summerland ügyvéd házában megtudta, hogy a két testvér a helybéli klubbalátogatott el. Ebben az órában került utcára a délelőtti lap, és az újságokatrendszerint a szerkesztők is elkísérték a klubba, hogy megvitassák a cikkeket, selső kézből szerezzenek értesülést az olvasók véleményéről. Az ügyvéd magávalvitte Tomot is, noha ő szívesebben hajkurászott volna medvéket a hegyekben,semmint hogy holmi újságot böngésszen.

A klub bejárata az utcáról nyílt. Klausent portás külsejű, szívélyes úr fogadta:megkérdezte a nevét, majd barátságos mosollyal a széles, kétszárnyú ajtóramutatott. A költő tágas helyiségbe lépett be, amely gyűjteményes kiállításnakadott helyet: a falak melletti polcokon feliratokkal ellátott tárgyak sorakoztak. Aterem belső részét teljes szélességében és magasságában földig érő, nehéz

196

brokátfüggöny zárta. Talán színpad lehetett mögötte, ki tudja? Útja azonban csakarra vezethetett, mert körös-körül sehol sem látott semmiféle ajtónyílást. Máréppen félre akarta húzni a függönyt, amikor észrevette, hogy a széles redőkbenaláhulló brokát mögött két személy álldogál, és visszafogott hangon beszélget.Önkéntelenül is föltámad benne a vadászösztön, és hallgatódzni kezdett.

- Well, sir, ön tökéletesen meggyőzött arról, hogy botorság lenne elszalasztaniezt az üzletet. Biztos nyereséget ígér, méghozzá sokat. Texas már többalkalommal megkísérelte, hogy elszakadjon Mexikótól, ám különböző hatalmicsoportosulások ezt mindig megakadályozták. Most azonban elérkezett az idő, ésWashingtonban döntöttek: segítenek a rég óhajtott vágy teljesülésében. Ezértrövidesen várható, hogy ez a gyönyörű, gazdag és termékeny állam fölesküszik azUnió zászlajára. Akkor pedig biztosra vehetjük, hogy kivándorlók tömege özönliel Texast, és a mostani elhagyott, gazdátlan területek ára a csillagos égbe szökell.Aki megfelelő tőkével rendelkezik, és jókora darab földet vásárol, az rövidesenmilliomos lesz. Önnek sem lesznek gondjai, csak ügyesen kell intézkednie.

- Mekkora legyen ez az összeg?- Negyven-, ötven-, vagy akár hatvanezer dollárig is elmehet, ezt majd a

körülmények döntik el. A fő az, hogy körültekintően, biztonságosan járjon el. Énértékpapírokat adok önnek, amelyeket Galvestonban válthat be. A szerződéseketén írom alá. Igaz, teljes részleteiben nem ismerem az ön körülményeit, csakannyit, amennyit ön beszélt el magáról, ám a Harris és Thomson cég ajánlásaJefferson Cityből számomra elegendő, ezért a legmesszebbmenőkig megbízomönben. Mikor utazik?

- Mielőbb, amilyen hamar csak lehet. Ne vesztegessük az időt, mert biztosravehetjük, hogy más is gondol ezekre a lehetőségekre.

- Teljes mértékben igaza van, a lehető leggyorsabban kell cselekednünk. Mégma rendezzük nálam a formaságokat, azután ön elindulhat.

- És a kedves leányával kapcsolatban, Mr. Olbers, reménykedhetem?- Nézze, Mr. Wilson, ő az egyetlen gyermekem. Szabad ember, azt teszi, amit

akar, és én sohasem fogom ráerőltetni az akaratomat. Mindenesetre abeleegyezésemet adom, a többi már az ön dolga.

A beszélgetés megszakadt, illetve befejeződött, mert Klausen még jó darabigvárt, ám mivel nem hallott semmi zajt, széthúzta a függönyt. Mögötte az egyiksarokban csakugyan hevenyészett pódium állt, egyébként a helyiség átjárókéntszolgált, és senki sem tartózkodott benne.

Fred Wilson tehát a szobalány kedvese, és a gazfickó újabb gonosztettre készül- tűnődött, mert már nem volt kétséges előtte, hogy ez az állítólagos texasibirtokos nem más, mint a sivatagi haramiák vezére, és a sebhely a tomahawkütése nyomán maradt az arcán. Ám vajon miként juthatott a Harris és Thomsoncég ajánlóleveléhez? Ilyen rövid idő alatt nem járhatta meg Jefferson Citybe azutat! Ám nem is ez a fontos, később majd úgyis kiderül. Aljas gazfickó, erőszakosbandita, amellett szélhámos is, mert bolondítja azt a bájos szobalányt, miközbenMarge kezére pályázik. No de most rajta fog veszteni, remélhetőleg véglegesen!

197

Klausen még egy szobán keresztülment, és a következőben megtalálta a kétfivért. Az ügyvéd élénken gesztikulálva vitatkozott több jól öltözött úrral, mígTom tőle oldalt fordulva látható unalommal lapozgatott egy képes újságot.Vadonatúj trapperöltözéket viselt, a fején azonban továbbra is a csodálatosankivénhedt sapkája trónolt. Úgy látszik, arra már semmiképpen sem tudták rávenni,hogy megváljék tőle.

Klausen óvatosan a háta mögé lépett, és mindkét kezével a vállára csapott.Summerland villámgyorsan fölugrott, és védekező állást vett föl.

- Mit képzel ön, uram? - förmedt rá barátjára, akit megváltozott külseje miatthirtelenjében nem ismert föl. - Talán néhány jól irányzott ökölcsapást óhajt?

- Hagyja csak, Tom! - nevette el magát a költő. - Ne pazarolja rám az erejét!Nem ismer meg, öregfiú?

A trapper tágra nyílt szemmel bámult rá, majd két hatalmas karjával átölelte, súgy magához szorította, mintha porrá akarná zúzni, közben pedig boldoganharsogta:

- A költő, istenemre, a költő! A sapkámra mondom: a rég hiányolt cimbora! Node hogy kicsutakolta magát! Ragyog, mint az esthajnalcsillag! Ide, Bili, hozzám -kiáltott a bátyjára -, ragadd a mancsaid közé, az se baj, ha egy-két bordájamegszenvedi, mert nélküle nem lennék most itt, köztetek!

Az ügyvédnek nem kellett kétszer mondani, hiszen öccse már beszélt neki aköltőről. Ismerősként lépett oda hozzá, és Klausennek újabb viharos, örömteliüdvözlést kellett elszenvednie, mivel Bili Summerland legalább olyan jó erőbenvolt, mint a fivére.

A költő nevetve igyekezett kibontakozni az ölelő karokból, és az asztaltársaságunszolására éppen helyet akart foglalni, amikor Tom így szólt hozzá:

- Nem addig van az, pajtás! Most elmegyünk hozzánk, és többé nem engedemel a karmaim közül! - azzal testvérével együtt búcsút vettek az uraktól, s karonfogták Klausent.

A költő azonban csak rövid ideig maradt a fivéreknél. Megígérte nekik, hogyrövidesen visszatér, és elindult, hogy tiszteletét tegye a bankárnál.

Csöngetésére hivatalnok külsejű férfi nyitott ajtót, előzékenyen fogadta, majdabba a nagyobb helyiségbe kísérte, ahol Olbers és Wilson éppen közösvállalkozásuk részleteit beszélték meg. Ugyancsak meglepődtek, amikor a költőbelépett, ám mindketten a maguk sajátos módján. Wilson lángoló szemmel álltföl, s gyorsan elfordulva az ablakhoz lépett, hogy a látogató minél kevesebbetlásson arcvonásaiból. Az asztalnál ülő Olbers viszont érdeklődve emelte föltekintetét a kezében tartott névjegykártyáról, amellyel az írnok jelentette be azügyfelet.

- Tehát Richárd Klausenhez van szerencsém, nemde, sir?- Igen, és apró kéréssel bátorkodtam önt fölkeresni. Ezt az értékpapírt

szeretném beváltani - mondta a költő, és nyitott borítékot nyújtott át a bankárnak.Olbers átvette, megvizsgálta a négyrét összehajtott lapot, majd beleegyezőleg

bólintott.

198

- Egy részét készpénzben kérem - folytatta Klausen -, a többit önnél hagynámletétben. Csak akkor lesz majd rá szükségem, ha elutazom.

- Szívesen állok rendelkezésére, sir! Elnézést, hogy érdeklődöm, de ismeri önSummerland urat?

- Bizonyára Tom Summerlandre gondol. Igen, a Llano Estacadón találkoztunk.Jó barátom, most éppen hozzájuk indulok.

- Akkor igazolódott a föltevésem. Tehát ön a szerzője azoknak a németverseknek, amelyek széles körben ismertek és olyan népszerűek.

Klausen helyeslően bólintott.- Úgy nagy örömünkre szolgálna, ha ön nemcsak üzleti partnerként, hanem

mint vendég is ellátogatna hozzánk. Kérem, tekintse a lakásomat a sajátjának! Aleányom is végtelenül örülne, ha megismerhetné.

- Már részesültem a megtiszteltetésben, mivel Smolly mama a panzióbanbemutatta nekem a kisasszonyt.

- Ah! Tehát ön nála lakik? Micsoda örömteli meglepetés! Akkor szomszédokvagyunk, s gyakran találkozhatunk. Ma estére elkötelezte már magát?

- Nem, szabad vagyok.- Akkor, kérem, tiszteljen meg minket vacsorára! Csak magunk leszünk:

Marge, én és ez az úr itt. Elnézést kérek a hanyagságomért, hogy őt még nemmutattam be. Mr. Fred Wilson Texasból, ahol birtokai vannak.

A bankár jószerint mindent megtett, hogy az előző napi kínos incidens mielőbbfeledésbe merüljön. Wilson elfordult az ablaktól, és kimért mozdulattal meghajoltKlausen felé, aki hasonlóképpen viszonozta az üdvözlést.

- Köszönettel fogadom a meghívást, sir, és örömmel teszek eleget neki, hasikerül megszabadulnom Tomtól, aki valósággal fogságban tart.

- Hozza magával őt is! - biztatta a bankár. - Tegnap már megismerkedtünk,szívesen látjuk ma este is.

Klausen tehát elérte célját, és most majd barátja is alaposan szemügyre vehetiaz állítólagos földbirtokost.

Olbers lekísérte a kasszához, ahol rendezték a pénzügyi dolgokat. A kértösszeget megkapta dollárban, a többről pedig nyugtát állítottak ki számára.Ezután a bankár elbúcsúzott tőle, ismét a szavát véve, hogy megtartja ígéretét.

- Átkozottul balszerencsés találkozás volt az a tegnapi! - mondta Olbers aszobába lépve Wilsonnak, aki még mindig az ablaknál állt. - Ez az ember senkimás, mint holmi közönséges vadász, annak is a vadabb fajtájából. Sunyi alak!

- Nekem is ez a véleményem! Akkor ír ez verseket, amikor én! Ám hagyjuk apokolba, sokkal fontosabb dolgunk is van, minthogy efféle rímfaragó kegyeitkeressük. Amúgy meg kell mondanom önnek, hogy ez az esti meghívásugyancsak kellemetlenül érint engem. Megzavarta a terveimet. Szerettem volnakettesben maradni Margie-val, hogy megbeszéljük a dolgunkat, ám a két vendégmiatt erre már nem adódik lehetőség.

- Csak ne aggódjék, majd én teremtek alkalmat! Most azonban térjünk vissza ami tervünkhöz!

199

Megállapodtak abban, hogy Wilson másnap reggel elutazik, és magával visziaz aláírt szerződést. Ezután a két üzlettárs búcsút vett egymástól.

A „texasi ültetvényes” gyors léptekkel indult a lakására, ám egészen véletlenüla kedvesét, Saraht látta kilépni az egyik üzletből. Odasietett hozzá, és örömmelüdvözölték egymást.

- Föltétlenül beszélnünk kell, még ma este! - súgta neki a férfi. - Nyitvahagynád az ajtót?

- Mikor?- Sötétedés után. Csak néhány percre ugrom föl hozzád, ám később majd

visszatérek.- A zárban lesz a kulcs, szokás szerint - mondta a szobalány, majd hamiskás

mosollyal búcsút intett.Wilson folytatta útját, és amikor lakására érve a szobába lépett, diadalmas

mosollyal dobta az asztalra a szerződést. Ezután lassú, tempós léptekkel kezdett elsétálni a helyiségben, le és föl, közben gondolatai csak úgy rajzottak fejében:

Ez a Klausen kétségtelenül az a fickó, akinek a sebhelyet köszönhetem. Őugyanúgy megismert engem, mint én őt. Erre utalt megjegyzése is a tegnapdélutáni pikniken, amikor a Llanóról és az aranyról fecsegett. Bizonyára mindentel fog követni, hogy keresztülhúzza számításaimat, most azonban nem fogsikerülni neki. Mielőtt itt hagyom a várost, mindkét ütésért benyújtom neki aszámlát. No meg itt van ez a Tom Summerland, aki szintén egészen váratlanultűnt föl - fűzte tovább következtetéseit. Ő lehetett a társa, amikor ránk támadtak,és az arany jó részét magukkal vitték. Kíváncsi vagyok, hogy ő fölismer-e? Ámjobb, ha nem kockáztatok! A kellemetlen tanúk mindig csak bajt okozhatnak.Tűnjön el ő is, és ha valaki a nyomomba szegődne, Texasban ugyan ítéletnapigkereshet! Ha sikerül testvéremmel együtt megszereznünk a területet, árubabocsátjuk, és ha a pénz a zsebemben van, Sarah pedig mellettem, irány Brazília!Akkor aztán bottal üthetik a nyomomat!

Összekapkodta a legszükségesebb holmikat, s nekivágott a városnak, hogybeszerezze az utazáshoz szükséges dolgokat. Amikor beesteledett, hosszú, sötétutazókabátba burkolódzott, alája rejtette jókora csomagját, és Smolly mamapanziójához sietett. A már jól ismert kicsiny oldalbejáraton nyitott be, éshamarosan Sarah szobájához ért. A helyiség teljes sötétségbe borult, ám ő jólismerte a járást. Nem gyújtott lámpást, hanem leült a heverőre.

Kis idő múlva óvatos lépteket hallott. Kinyílt az ajtó, és valaki suttogvakérdezte:

- Itt vagy már, drágám?- Igen, szívem! - ölelte át a férfi szorosan a leányt, miközben behajtotta az

ajtót. - Sok-sok örömteli hírrel jöttem hozzád!- Mesélj! - bújt hozzá kedveskedve a szerelme.- Elutazom. Velem jössz?- Boldogan, drágám! Követlek, ahová csalt akarod! Mikor indulunk?- Még ma este.

200

- Azt nem lehet! - komorodott el Sarah hangja. - Időre van szükségem, amígfölkészülök, és az úrnőmtől is búcsút kell vennem.

- Én már előkészítettem az utazást, gondoskodtam mindenről. Smolly mamávalpedig Isten őrizz, hogy beszélj! Még a végén nem enged el!

- No de olyan jól bánik velem, háládatlanság lenne szó nélkül itt hagyni!- Hát, ha ő fontosabb neked, mint én...- Butaságokat beszélsz! Számomra csak te létezel, szeretlek, és azt teszem,

amit mondasz! Ha akarod, tüstént indulhatunk!- Ezt vártam tőled, Sarah, semmi mást! Hidd el, sohasem fogod megbánni,

hogy követtél! Megismered majd a hozzád illő, boldog életet, amelyet a sors nemad meg neked, ha itt maradsz a városban. Mint leány azonban nem kísérhetsz el!Feltűnő lenne állandó együttlétünk, és akadályozná a tervünket.

- No de miként gondolod akkor?- Úgy jössz velem, mint fiú. Ebben a csomagban megtalálsz mindent, amire

szükséged lehet. A ruha pontosan fog illeni rád.- Micsoda ötlet! - kapaszkodott kitörő lelkesedéssel a lány a nyakába. - El sem

tudod képzelni, mennyire örülök! Én leszek a szolgád, s egyetlen pillanatra semhagylak magadra!

- Egyetlen nagy áldozatot azonban még meg kell hoznod értem, szerelmem!- Mondd, édes! Ha rólad van szó, semmi sem lehet túl nagy!- Meg kell válnod a gyönyörű hajadtól, mert különben az első pillantásra

látszik, hogy a fiúruhában az Egyesült Államok legszebb, legcsinosabb lányarejtőzik!

- Ha úgy látod jónak, drágám, levágjuk. Csekélység bármilyen áldozat, hogytervedet valóra váltsuk.

- Meddig szoktál Smolly mama rendelkezésére állni?- Tíz óráig, utána szabad vagyok, mint a madár.- Akkor gondoskodj arról, hogy ha visszatérek, nyitva találjam az ajtót! Te

pedig öltözz át gondosan, s mire itt leszek, legyél kész, hogy ne kelljen rádvárakoznom! Ez a Mr. Klausen tegnap óta lakik itt?

- Igen. Nagyon rendes, kedves úriember.- Ah, valóban annyira kedves? Csakugyan itt az ideje, hogy magammal

vigyelek ebből a házból! Őróla is te gondoskodsz?- Természetesen. Van kulcsom a szobájához, és a távolléte alatt rendbe teszem,

kitakarítom.- Ügyelj arra, hogy ez a kulcs is kéznél legyen, ha visszatérek!- Mi szükséged neked arra? Hisz semmi dolgod sincs az ő szobájában! -

mondta naiv ártatlansággal a leány.- Igazad van, ott valóban semmi - bólintott helyeslően a gazfickó. - Csak

tudod, onnan átlátok Olbersékhez, és eltávozásom előtt jó lenne megfigyelninéhány dolgot. Ám ez már csak rám tartozik. Légy ügyes és gyors, nehogymegvárakoztass, ha korábban jönnék! Gondolj mindenre!

Még egy forró ölelés, s hosszú kabátját otthagyva Wilson lesietett a lépcsőn, és

201

átment a bankár házába. A meghívottak közül ő érkezett elsőnek, és pillanatnyilagcsak Marge-t találta otthon.

- Good evening, Miss Olbers! Az édesapja megengedte, hogy az utolsó estét,amelyet még Stentonra szántam, az ön közelében tölthessem el.Reménykedhetem, hogy ez önnek sem kellemetlen?

- Mit válaszolhatnék erre, sir? Önt a papa hívta meg ma estére.- Igen, ám az ön nevében is, Miss! - válaszolta Wilson, miközben bosszús

fintor futott át arcán. - És számomra az utóbbi a legfontosabb! Az én életelvem az,hogy ha a sors lehetőséget kínál, azt tüstént ki kell használni! Éppen ezértmegragadom ezt a csodálatos alkalmat, hogy megkérjem a kezét!

Marge elképedve bámult rá, ám nem jutott szóhoz, mert Klausen és TomSummerland társaságában belépett az apja. A költő egyetlen szót sem szóltbarátjának Wilsonról: kíváncsi volt, miként viselkedik Tom, ha meglátja asebhelyes arcú férfit, fölismeri-e, mert ezzel bizonyítaná gyanúját?

Tom a leányhoz sietett, s szívélyes egyszerűséggel megfogta a kezét.- Ismét zavarom, Miss, ám ha ez önnek kellemetlen, úgy nagyon kérem, tüstént

zavarjon világgá!- Hogyan beszélhet így, kedves Mr. Summerland - háborgott Marge. - Meg ne

halljak még egyszer ilyet! Szívesen látott vendégünk bármikor, s erről szót semtöbbé, mert akkor csakugyan megharagszom!

Ezután Klausennek nyújtott kezet.- Örülök, hogy ismét látom! - mondta egyszerűen, ám ragyogó szemmel.A költő a finom ujjak fölé hajolt, hogy ajkával érintse őket, ám mozdulata

félbeszakadt. Fölháborodott kiáltás csattant föl mellette, és az intim hangulattovaszállt.

- A mennydörgős mennykőbe is! - dörögte Tom, mert csak akkor nézte megjobban magának Wilsont, alá kissé Marge takarásában állt. - Mr. Klausen! -harsogta tovább -, vessen már egy pillantást erre a fickóra! Fölismeri?

- Miért, ön szerint kicsoda? - kérdezett vissza a költő.- Daraboljanak föl, és pácoljanak meg sóban, ha ez nem a sivatagi rabló, a

cölöptologató, aki önnek köszönheti azt a remekbe szabott tomahawk-csapást,amelynek nyomát, lám, még mindig viseli! Mi dolga ennek a gazfickónak önnél,Mr. Olbers?

Mielőtt a bankár megszólalhatott volna, Wilson előre lépett.- Ez az ember megőrült! - dühöngött. - Még egy ilyen sértés, és magam

gondoskodom a kényszerzubbonyról!- Én meg a te csuklódra való bilincsről! - förmedt rá a vadász, hasonló módon.- Ha nem itt találkozunk, már hívnám a seriffet! Ám akkor is, a pokolba veled,te mocsok!- Tőlem ugyan jöhet a seriff, ám addig is intézzük el egymás közt a dolgot!Marge aggódva fölkiáltott, miközben a bankár igyekezett őt a sarokba húzni.

Wilson magasra emelt jobbjában ugyanis kés villant, bal keze pedig a zsebébecsúszott, bizonyára a revolverért. Ekkor azonban Klausen mögéje ugrott, vállon

202

ragadta, és a kétszárnyú ajtón át hatalmas lendülettel kipenderítette a folyosóra,ahol a gazfickó több bukfencet vetve elterült. Utána vetették magukat, ám őfürgébbnek bizonyult: mielőtt megragadhatták volna, talpra ugrott, és lerohant alépcsőn. Klausen és Summerland pillanatnyi tétovázás után visszatért a szobába.

Marge mozdulatlanul hevert a kanapén. A költő odasietett hozzá, és letérdeltmellé. Olbers egész testében remegve, magatehetetlenül támaszkodott az egyikkarosszékre. Tom fölkapta az asztalról a kancsót, vizet töltött, és odaadta apoharat Klausennek, aki megpróbálta eszméletre téríteni a leányt. Nem voltkétséges, hogy a két férfi számára sokkal fontosabb a szeretetreméltó ifjú hölgy,mint a gazember üldözése.

- Mr. Summerland, tudja ön, hogy mit tett? Ekkora csapást! - siránkozott abankár. - Az ön vádaskodása őrültség, egyszerűen képtelenség!

Nem kapott választ. Két vendége Marge-val foglalkozott, szemlátomást semmimás nem érdekelte őket. A leány ekkor alig hallhatóan, rebegve szólt valamit.Kezdett eltűnni arcáról a sápadtság, és bágyadt gyöngesége is múlóban volt.Vajon mitől rémülhetett meg ennyire? Hisz közvetlen veszély nem fenyegette,Wilsonnal pedig különben sem rokonszenvezett. Szavai, amelyeket ezúttal márérthetően mondott, fényt derítettek a rejtélyre.

- Ön él, nem sebesült meg? - pillantott Klausenre.A költő szíve boldogsággal telt meg. Tehát őérte aggódott! Nem tehetett mást,

odahajolt a fekvő hölgyhöz, és két kezét a homlokához szorította.- Mindannyian sértetlenek vagyunk, Miss! Nyugodjék meg, minden veszély

elmúlt!- Ó, micsoda boldogság! Láttam, hogy megvillan a kés, rettenetes érzés volt!

Még most is megborzongok, ha rá gondolok!- Amellett ártatlan embert sértettünk meg, minden ok nélkül! - emelte föl most

már dühösen hangját a házigazda.- Ezt meg hogy érti, sir? - fordult hozzá fölháborodottan Summerland. - Azt

hiszi talán, hogy az életünket kockáztató sivatagi kalandot össze lehet tévesztenivalami délibábbal? Fogalmam sincs, miként került kapcsolatba önnel ez a fickó,még kevésbé tudom, hogyan nevezte magát, ám hitemre esküszöm: nemcsak arablóbandához tartozik, hanem egyenesen vezére annak, és ez olyan biztos, mintahogy a sapkám a fejemen van! Ám ha még mindig kételkedik, kérdezze megköltőnket, ő majd igazol engem!

Olbers kérdő pillantást vetett Klausenre.- Tomnak igaza van, sir! - erősítette meg a költő barátja állítását. - Én már

tegnap fölismertem, amikor találkoztunk. Emlékezzék csak, mit válaszoltam neki:aranyrögökről meg a halál sivatagáról beszéltem. Meg is lepődött alaposan, ezértkötözködött tovább velem. Miss Marge-től is úgy búcsúztam, hogy jobbtársaságot kívántam neki.

- Bizonyítékot, uraim, bizonyítékot! Wilson a teljes bizalmamat élvezi, s erremeg is van minden okom. Az önök vádaskodása oly rettenetes, olymegfoghatatlan, hogy képtelen vagyok elhinni!

203

- Ugye, a mai napon megállapodást kötött vele bizonyos texasi földterületekmegszerzéséről?

- Ön honnan tud erről?- Továbbá biztosította, hogy Miss Marge kezének elnyeréséhez a beleegyezését

adja?- Mit válaszolhatnék erre, Mr. Klausen? Kénytelen vagyok azt hinni, hogy a

költők mindent tudnak.- Csak annyit, hogy az afféle gazfickókon átlássunk. Ez az alak az Ön

leányának kegyeibe akart férkőzni, közben pedig szoros kapcsolatot tart fönnSarah-val, a fogadósnőm szobalányával. Ezt miként magyarázza?

- Hihetetlen! Bizonyítani is tudja?- Tegnap este későn tértem haza, és a kapuban találtam őket, édes kettesben.

Másnap a hölgy megkért, hogy senkinek se szóljak a dologról, mert egyelőretitok. Most sem említettem volna meg, ám a dolgok más fordulatot vettek. Hisznekem?

- Természetesen! Úristen, ha csakugyan nem tévednek, mekkora veszteség értvolna! Ma írtuk alá a szerződést Wilsonnal, és ötvenezer dollárt készültemátutalni neki.

- Legalább még nem késett el a figyelmeztetésünk! Meggyőződött már róla,hogy a Harris és Thomson cég ajánlása Jefferson Cityből nem hamisítvány-e?

- Tehát erről is tudomása van?- Igen. Különben ha meg akar bizonyosodni a fickó bűnösségéről, küldessen

táviratot a bankháznak! Néhány órán belül választ kap rá.- Igaza van, sir! Ekkora összegnél nem szabad sajnálni a fáradságot. Ám jobb,

ha magam intézem, úgyhogy személyesen megyek a távíróhivatalba, s meg isvárom a választ.

- Helyes - mondta Klausen -, én pedig Wilson lakására sietek, hogymegakadályozzam szökését.

- Egy pillanat! - szólalt meg Summerland. - Ezt a feladatot éppen rám szabták!Maradjon csak itt, a Miss mellett, ilyen állapotban nem hagyhatja magára!

- Igen, én is ezt kérem öntől! - erősítette meg a bankár. - Marge nem maradhategyedül!

Mindketten eltávoztak, és közben Olbers pontosan leírta Tomnak, hogy merretalálható Wilson lakása.

Amikor a bandita elhagyta a bankár házát, jó darabon tovarohant az utcán.Mivel azonban észrevette, hogy nem üldözik, visszafordult, és a panzió feléóvakodott. Tudta, hogy Sarah ilyenkor még az esti munkáját végzi, és nemtalálhatja a szobájában, ám más választása nem volt. Besurrant tehát azoldalbejáraton, majd föl a kis lépcsőn a leány szobájába. Legnagyobb örömére otttalálta kedvesét, ezért az után segített neki dolgai becsomagolásában és abban,hogy fiúvá változzék át. Amikor végeztek, suttogva megkérdezte:

- Smolly mama ébren van még?- Á, már régen alszik! - legyintett Sarah.

204

- A bejárati ajtó?- Nyitva, ám itt a kulcsa, meg a vendég szobájáé is. Wilson mindkettőt eltette,

majd búcsút vett társától.- Sarah, nem láthatnak együtt bennünket! Te most menj, és fönn, a postakocsi

állomásnál, a nagy fűz alatt várj meg! Igyekezni fogok.- Rendben van, de nagyon kérlek, siess, amennyire csak tudsz!A leány csakugyan bűbájosán festett a fiúruhában. Wilson gyönyörködve

szemlélte, majd átölelte, és hosszú, forró csókkal váltak el egymástól.- Nemsokára megyek. Te máris indulj!Amikor a férfi egyedül maradt, eloltotta a lámpát, kiment a folyosóra, majd

odaosont Klausen szobájához. Kinyitotta ajtaját, besurrant, gondosan bezártamaga után, azután hozzálátott a helyiség átkutatásához. A sötétség dacárakönnyen ment a dolga, mert az utcai lámpák bevilágítottak a lakosztályba,Olbersék csillárjának burái pedig valósággal szórták a fényt.

Wilson gyorsan célhoz ért. A dolgozószobában kezdte, mégpedig azíróasztallal. Zárva találta ugyan, ám a jóhiszemű Klausen benne hagyta a kulcsot.A bandita megtalálta a bankárnál fölvett készpénzt meg a letétről szóló nyugtát.Elégedetten vágta zsebre mindkettőt.

Hát eddig nincs okom panaszra! - gondolta magában. Most pedig következzéka leszámolás!

Gondosan visszazárta a fiókot, s igyekezett mindent úgy hagyni, ahogyantalálta. Ez után a függönyhöz lépett, hogy szemügyre vegye a szemközti házat. Atársalgó már sötétbe borult, helyette lenn, a teraszra nyíló szobában gyújtottakvilágot. Ha voltak is személyek a helyiségben, csak a lámpa túloldalán lehettek,mert egyetlen árnyat sem látott.

Mindenki eltávozott volna a házból? - tűnődött, ám a kérdés szinte abban apillanatban választ is nyert.

Marge tűnt föl a fényben, közvetlenül mögötte pedig Klausen. Kisétáltak abalkonra, a korláthoz, és egymás mellé simulva rákönyököltek, miközbentekintetük látható érdeklődéssel fürkészte az utcát.

Az ördögbe is! Milyen bizalmas viszonyban vannak! S lám, most gyöngédenát is öleli, a hölgy pedig szemlátomást tűri! Gondolta volna ezt valaki? No de várjcsak, te nyomorult! Oly sok vér lüktet az ereidben? Majd kicsit csapolunk belőle!Nocsak, az utcán az a kövér emberke ugyancsak szedi a lábát! Hisz ez magaOlbers! Ugyan merre járhatott? Talán a rendőrségen? Csinálhat, amit akar, mitárthat nekem? Nem látom azonban a trappert, ezt a Summerlandet. Vajon merrekódoroghat? Várjunk csak, most érkezik vissza ő is, a bankárral együtt.

Az erkélyhez tartozó szobában rövidesen izgatott tanácskozás kezdődött. Úgytetszett, hogy mindenki beszél, az árnyak összevissza mozogtak. Egy idő utánOlbers és Klausen elhagyták a házat. Egyikük a város központjába indult,másikuk pedig Wilson lakása felé.

Ni, csak, mi történik itt? Az urak kutatnak utánam! No de most aztánelszámították magukat!

205

Hosszú idő eltelte után bérkocsi állt meg a panzió előtt, és Klausen szállt kibelőle.

Végre jön már! Tehát elérkezett az idő!A bandita lebukott a függöny mögül, és ügyes mozdulattal bebújt az íróasztal

alá. Kisvártatva kulcs zörrent a zárban, megérkezett a költő. Amint belépett,lámpát gyújtott, kinyitotta a szekrényt, és kézifegyvert vett magához. Eloltotta afényt, bezárta az ajtót, és már indult is vissza a bankárhoz, miközben Wilsonmozdulatlanul lapult a helyén.

Olbers, Marge és Summerland örömmel fogadták Klausent, amikor visszatért.A leány a kanapén feküdt, ám látva a belépőt, fölállt, és odasietett hozzá.

- Csakugyan semmi kétség, sir?- Ha lett is volna, Miss, menekülésével beismerte bűnösségét.- No de létezik ilyen gonosz ember? Itt éltünk a közelében, és sejtelmünk sem

volt, hogy mekkora veszély fenyegeti a családot! Az a kés félelmetesen villogott!A riasztó látvány fölidézése csaknem olyan hatást váltott ki, mint maga az

esemény. Marge lába megcsuklott, s két kezével támasz után kutatott. A költőgyorsan átkarolta, és így próbálta megtartani. A leány a vállára hajtotta a fejét,arcuk majdnem összeért.

- Legyen erős, kisasszony! Elmúlt minden veszély, és ha bármi történne, márvan, akire számíthat, aki biztos védelmet nyújt, és bármikor kész az életét isföláldozni önért!

Marge arcáról eltűnt a sápadtság, és elmúlt enyhe rosszulléte is, ennek ellenérea férfi karjaiban maradt. Szeme ismét lecsukódott, ajkán bájos mosoly jelent meg.Ezt már Klausen sem bírta tovább. Még közelebb hajolt, szorítása erősödött, és akét száj, forró csókban olvadt össze.

Közben a bankár Summerlanddel vitatkozott, ezért nem figyeltek azérzelemmel teli közjátékra. Úgy belemerültek az események taglalásába, hogy elis feledkeztek a fiatalokról, azok nem kis örömére.

- Mindenben igaza volt, sir! - fordult ekkor Olbers a költőhöz, levegő utánkapkodva, a szerelmesek pedig szétrebbentek. - Az ajánlólevelet csakugyan a cégállította ki, ám más személy részére, akit valóban Fred Wilsonnak hívnak, denyoma veszett neki. Intézkedtem az átutalás letiltásáról is. Most pedig el kellkapnunk a gazfickót!

- Azt bízza csak ránk! Ha most el is menekülne, később úgyis kézre kerítjük!Mr. Olbers, járt már a rendőrségen?

- Még nem. A nagy izgalomban és rohanásban nem is gondoltam rá.- Akkor induljon! - szólította föl a bankárt, majd Tomhoz fordult: - Mi pedig

menjünk vissza a bandita lakásához, mert várható, hogy előbb-utóbb fölbukkan!Mindhárman eltávoztak, ki-ki a maga dolga után. Marge egyedül maradt. Leült

a kanapéra, felütötte az asztalon fekvő képes albumot, és nézegetni kezdte, ám aképek nem kötötték le figyelmét. No persze az igazsághoz hozzátartozik az is,hogy valami mást keresett a lapok közt: az újságból kivágott költeményt, amelyetmár annyiszor elolvasott. A vers azonban minden alkalommal más módon szólt

206

hozzá: hol finom udvariassággal, hol kedvesen, pajkosan évődve, holszerelemmel átszőve. A leány gondolatai egyre csak azon jártak, hogy a múzsákeme ajándéka, a rímekbe szedett vallomás csak neki, kizárólagosan csak nekiszólhat.

Hosszú idő telt el, míg végre Klausen visszatért. Marge örömmel sietettszerelmese elé, aki beszámolt neki a fejleményekről:

- Amióta elrohant innen, Wilson nem volt a lakásán. Már a rendőrség is kutatutána. Fölkeresnek minden helyet, ahol ismerték, vagy ahová járni szokott. A papavelük tart, ne aggódjék tehát érte! Én is tovább keresem a gazfickót,Summerlanddel együtt, noha sejtjük, hogy már elhagyta Stentont. Ebben azesetben viszont tudom, hogy hová készül, merre menjünk utána. Már későre jár,nem tudok elbúcsúzni Smolly mamától, megtenné nekem azt a szívességet, hogya nevemben elnézést kér tőle?

- Ön a gonosztevő üldözésére akar indulni? Veszélynek tenné ki magát, sőt, azéletét kockáztatná holmi semmirekellő miatt? Nem, ezt én nem engedem! Hagyjaaz egészet a rendőrségre, ez már az ő dolguk!

- Ne féltsen engem, kedvesem! Nem először szegődök a nyomába effélebanditáknak. Tisztában vagyok a veszéllyel, ám tudok vigyázni magamra.Egyébként az sem lehetetlen, hogy Wilson még mindig a városban bujkál, ésakkor nem kell távoli útra indulnom. Talán csak néhány nap kell hozzá, hogyelfogjuk.

- Hát legyen, ahogy akarja! Ám ígérje meg, hogy ha mégis elhagyná a várost,előtte újabb híreket hoz! Megvárom a papát, nem fekszem le, és türelmetlenülvárom, hogy beszámoljon a fejleményekről!

- Megígérem, hogy föltétlenül visszatérek, ám addig is jó éjszakát! - mondtaKlausen, és kezet nyújtott.

Marge megszorította, majd teljes odaadással a nyakába ugrott, átölelte, ésszorosan hozzásimulva suttogta:

- Richárd, te már az enyém vagy! Óvd magad, gondolj arra, hogy visszavárlak!A férfi arca a bájos fejecskéhez hajolt, és ajkuk találkozott. Hosszú ideig

tartotta két karjában a törékeny testet, míg az lassan kibontakozott az ölelésből,száját csak legutoljára véve el az övétől, és búcsút intett.

Klausen távozása után Marge az estélyit kényelmes háziruhára cserélte át.Amint végzett, észrevette, hogy átellenben kedvesének szobája kivilágosodik.Kisétált a balkonra, hátha vethet még rá egy pillantást, mielőtt elindul.

Rövidesen csakugyan ki is nyílt az erkélyajtó, és a költő lépett ki rajta,kutatóan fürkészve az utcát, mert Summerland-nek már meg kellett volnaérkeznie. Amint megpillantotta a leányt, üdvözlésre emelte kezét, ám mozdulatafélbe maradt. Hirtelen ugyanis sötét árny magasodott föl mögötte, és az arcáravetődő fényben Marge ráismert Wilsonra.

A leány szinte megdermedt a rémülettől, ám nyomban összeszedte magát, éssikoltva kiáltott föl:

- Wilson mögötted áll!

207

Klausen villámgyorsan megfordult, ugyanakkor oldalra vetette magát, ezért ahalálos erővel lecsapódó kés csak a karját sebesítette meg. Megragadta azorgyilkos kezét, és a két férfi közt ádáz tusa kezdődött. Egyetlen szót sem szóltak,csak némán küzdöttek az éjszakában, s a látvány, dermesztő hatását csak fokoztaaz erkélyre vetődő lámpafény, amely alig-alig törte át a sötétséget.

- Segítség, segítség! - sikoltozta Marge, halálfélelemtől reszketve, majdsemmivel sem törődve kirohant a házból, át az utcán, be a panzió nyitott ajtaján,föl a lépcsőn, az emeletre.

Kiáltozására fölriadt a ház. Előkerült Smolly mama is, aki szemlátomást nemsokat vesződött toalettjével, és amikor megpillantotta a fölfelé rohanó leányt, anyomába szegődött.

Marge kifulladva, levegő után kapkodva esett be az ajtón. A költőt már egyedültalálta. Nem tudott szólni, csak odasietett hozzá, és a karjaiba vetette magát.

- Hol van? - kérdezte zihálva.- Elmenekült az átkozott! - bosszankodott Klausen. - Amikor meghallotta a

kiáltozást, átvetette magát a korláton, és eltűnt a sötétben.- Te vérzel! - sikoltott föl ismét a leány. - Uramisten, megsebesültél!

Segítséget, gyorsan, gyorsan!- Semmiség, kedvesem! Engedj, hadd üldözzem!- Nem és nem! A világ minden kincséért sem! - kapaszkodott bele makacsul

Marge, úgyhogy Klausen bármennyire is igyekezett, nem tudott szabadulnikarjaiból.

Ekkor lépett be a fogadósnő, aki a leány utolsó mondatát már hallotta. Sokkalokosabb nem lett tőle, ám azt megértette, hogy mindenáron vissza akarja tartani aférfit. Észrevette, hogy a költő karján végighasították a zakó ujját, és a sebbőlnehéz csöppekben hullik a vér. Az energikus, gyakorlatias asszony egyetlenpillanatig sem késlekedett: szétválasztotta a szerelmespárt, és a férfit erőteljesmozdulattal leültette az egyik székre.

- Itt marad, és meg sem mozdul! - rivallt rá, és már intézkedett is.A felbolydult cselédek közül egyet orvosért küldött, a másikkal kötszert

hozatott föl, a többi szájtátit pedig elzavarta.Marge vizet hozott, és a két nő felcsert megszégyenítő ügyességgel kötözte be

a két sebet. A balkaron volt mindkettő: az egyik az alkaron, a másik, amely inkábbcsak karcolásnak tetszett, a felkaron.

Smolly mama nem zaklatta kérdésekkel vendégét, mert tudta, hogy ha eljön azideje, úgyis elmond mindent. Azt viszont Marge viselkedéséből megérezte, hogy aszerencsétlenség mellett a fiatalok bimbózó románcának is szemtanúja lehet.Ennek szívből örült, hiszen a leányt saját gyermekeként szerette, és a költő isteljes rokonszenvét élvezte. Sarah, a szobalány nem mutatkozott, ám a nagyzűrzavarban senki sem figyelt föl távollétére.

Ekkor robogott be Tom Summerland. Elképedve be ámult bekötözött karútársára, aki a két hölgy közt üldögélt.

- Gyerünk, pajtás! - kiáltott rá sürgetően. - Láttam az imént, hogy a gazfickó

208

kereket oldott az utcán! Ha igyekszünk, még nyakon csíphetjük!- Innen ugyan egyetlen lépést sem! - állt föl csípőre tett kézzel Smolly mama,

és a trapper, életében talán először, visszahőkölt. - Jobban tenné, sir, ha tartaná azta rettenetes nagy száját, és inkább segítene! - folytatta haragosan az asszony.

- Nem látja, hogy a barátja súlyosan megsebesült?Summerland csakugyan nem tartotta ennyire komolynak a helyzetet, már csak

azért sem, mert a költő bőszítő nyugalommal vigyorgott rá a karosszékből. � - Node nem tudhattam... - hebegte a vadász.

- Mégis ostobaságokra biztatja! A barátja most lefekszik, tüstént itt lesz azorvos, aki megvizsgálja, ellátja, utána pedig rázárom az ajtót! - jelentette kiSmolly mama, ellentmondást nem tűrő hangon.

Klausen arcáról lefagyott a mosoly, Summerland viszont kezdte jól éreznimagát. Mindketten belátták, hogy kapkodással nem jutnak semmire. Wilsonbizonyára mindent előkészített a szökéshez, s mire ténylegesen a nyomábatudnának szegődni, ő már árkon-bokron túl lenne. A költő különben is jólemlékezett Sarah szavaira, ezért pontosan tudta, hogy hol keressék majd aharamiát. Be kellett azonban látnia, hogy az üldözésre csak akkor kerülhet sor, hafölgyógyul sérüléséből.

Ezért azután valamennyien megnyugodva tekintettek a következő napok elé.Hangsúlyozzuk, hogy mind a négyen, tehát mind a két hölgy, s mind a férfiak.Mert vegyült csak sorba őket, hisz van rá időnk, mivel ők éppen egymás szavábavágva tárgyalják az eseményeket.

Kezdjük mindjárt a bankár lányával. Végtelenül boldog, hisz a sebesültápolásának ürügyén éjjel-nappal kedvese mellett lehet. Nem kevésbé Klausen, akiállapota miatt jogosan tarthat erre igényt. No és Tom, a jó öreg prérijáró? Hátigen, vele furcsa dolog történt. Mi tagadás, nagy hatást tett rá a jó megjelenésű,életvidám, csinos fogadósnő, s magában már el is határozta, hogy időt, nyugalmathagy barátjának, és minden idejét fölgyógyulásának szenteli.

Legutoljára hagytuk Smolly mamát, aki pedig főszerepet játszott az eseményekbefejező mozzanatában. Világéletében gyűlölte a fontolgatást, a tettek emberevolt. Most is fölmérte a helyzetet, s igyekezett azt mindannyiuk számárakellemessé változtatni. A másik három átengedte neki a parancsnokságot, ésnagyon jól tette, mert az jobb kezekbe aligha kerülhetett volna. S végezetül azasszony is fölfigyelt a medvemozgású, keménykötésű, erőt sugárzó trapperre, ésreménykedett benne, hogy a sérült iránti aggodalma majd gyakran vezeti aházába.

4.

209

Hernano grófnál

Metszően éles észak-keleti szél dagasztotta az Egyesült Államok Union nevűbriggjének vitorláit, amint kecsesen az oldalára dőlve szántotta a vizet, habostajtékkal szórva be a karcsú orrtőkét. A hajó már elhagyta Galvestont, és VeraCruz felé igyekezett. A födélzetén két utas álldogált a korlátnak támaszkodva.Kutató pillantásokkal fürkészték a vizet: azt az óriási halat keresték, amely már jóideje követte a vitorlást.

Egyikük kényelmes szürke öltönyt viselt, hasonló anyagból készült széleskarimájú panamakalappal. A másik színes öltésekkel tarkított bölénybőr-ruhábabújt, fején pedig elnyűtt, kopott sapka díszelgett, amely állandó tárgya volt amatrózok tréfálkozásának.

- Ugyancsak boldog lennék - sóhajtott föl a bőrkabátos -, ha végre legalább jócipő nagyságú szilárd földdarab lenne a talpam alatt!

- Majd estefelé, Tom, ha minden jól megy - vigasztalta társa. - Legalábbis akapitány ezt mondta. Ha még a postakocsit is sikerül elkapnunk, akkor holnapmár Moreliában leszünk.

- A próféta beszéljen önből! Átkozottul bosszantó lenne, ha téves nyomotkövetnénk, s értelmetlenül himbálódznánk ezen a háborgó víztócsán!

- Pedig ezt a lehetőséget sem hagyhatjuk figyelmen kívül. Ám azért éncsaknem biztosra veszem, hogy a mi gazdag ültetvényesünket az ő drágalátostestvérénél, a tiszteletreméltó Don Antonio Moleznél megtaláljuk.

- Csak egyszer a markomban érezzem a nyakát, többé nem lesz rá szüksége!- Továbbá abban is reménykedem, hogy mind Olbers, mind jómagam

hiánytalanul visszakapjuk értekeinket. Sarah ugyanis elmondta nekem, hogyamikor Wilsonnál járt, az jó sok aranyport és aranyrögöt mutatott neki. Ha ezcsakugyan igaz, akkor azt használják föl az utazáshoz, és az értékpapírokat nemváltják be.

Ekkor hozzájuk lépett a kapitány, akiben Klausen régi ismerősét tisztelhette.Nyomban érdeklődni is kezdett nála:

- Milyen messze vagyunk még, Williams?- Két óra múlva befutunk a kikötőbe. Itt van a távcsövem! Nézzék, ott, a part

fölött már Tempico dombjai magasodnak.Klausen gondosan szemlélte a tájat, és valóban, a kicsiny hegyek szelíd lankái

sötét vonalként zárták a látóhatárt.- Ismeri a postakocsi menetrendjét? - kérdezte a kapitánytól.- Mi dolgom lenne vele? Különben megvár az mindenkit, legyenek nyugodtak,

de azért nem árt majd, ha szedik a lábukat. Még mindig hisz abban, hogyMoreliában találják a fickót?

- Inkább csak föltételezem, hiszen nem lehetek biztos benne.- Én az ön helyében Texas mellett döntenék - mondta Williams. - Ott jól

ismerhetik, és jelentős kapcsolatai lehetnek. Annak a tartománynak olyan a

210

helyzete, hogy ha még el is kapnák valami gazemberség miatt, aligha aggódna.Gondolja csak meg, ez a terület nem az Egyesült Államokhoz tartozik, hanemmexikói provincia. Mire a gazfickó kiadatása elintéződne, százszor is találnaalkalmat a menekülésre.

- Következtetése hibátlan, ám teljes egészében mégsem fogadhatom el -ellenkezett a költő. - Ennek a bűnözőnek az egész megjelenése spanyolszármazásról árulkodik, ezért Moreliában nagyobb biztonságban érezheti magát,arról nem is beszélve, hogy ott élhetnek a rokonai is. Itt van mindjárt azállítólagos mostohatestvér, aki szerintem nagyon is igazi, mert ezt a Wilsontkorábban bizonyára senor Moleznek szólították. Abban viszont igazat adok, hogyfolytatja a földterületekkel való spekulációt. Ezen birtokokat Texasban csakhosszadalmas tárgyalások után, sok fáradság árán tudja megszerezni, míg lenn,Mexikóban a korrupció miatt ez sokkal egyszerűbb. Testvére bizonyáraösszeköttetésben áll némely jelentős kormányhivatalnokkal, s mivel az államiföldterületekkel való üzérkedésből óriási nyereség várható, bőségesen jut belőlemindenkinek.

- Well, sir, szerintem teljes mértékben igaza van - vélekedett Summerland. -Hagyjuk tehát, hogy a fickó kis ideig tisztes polgárként tündököljön, közbenazonban megfonjuk számára a kötelet, és ha majd a talpa alatt muzsikál a szél,akkor mindannyian megnyugodhatunk.

- Meddig marad a kikötőben az Union? - kérdezősködött tovább Klausen.- Ezt még nem tudhatom! - válaszolt a kapitány. - Igyekszem mielőbb

továbbhajózni, ám ez attól függ, mikorra áll össze a rakomány. Miért kérdezi?Jönnének velem tovább?

- Hát igen, az ön hajóján szívesebben mennék, mint bármelyik másikon! -bólintott a költő.

- Hát akkor rajta, csípjék el a gazfickót, és hozzák a födélzetre! Legalábbjómagam is megismerkedem vele!

- Ha ez ilyen könnyen menne! Kaptam ugyan meghatalmazást a rendőrségtől,és ez az Államok területén jó szolgálatot is tenne, ám itt, Mexikóban?...

Williams számítása pontosan bevált. Alig két óra elteltével maguk mögötthagyták San Jüan de Ullao sziklaerődjét, és horgonyt vetettek a történelmilevegőjű, ódon Vera Cruz kikötőjében. A két utas szívélyes búcsút vett akapitánytól, fölkapaszkodtak a mólóra vetett imbolygó hajópallón, és azemberektől nyüzsgő térségen át elindultak a vámépület felé.

Amikor végeztek a hivatalos formaságokkal, a postakocsi állomásra siettek. Ajárat már csakugyan készen állt, szinte csak rájuk várt. Rövidesen elhagyták asivár, homokos partot, és a kocsi sebes iramban haladt az ősi császárváros,Mexico irányában.

Csak másnap délután pillantották meg azokat a hegyeket, amelyek a völgyet ésTenochtitlan gyönyörű tavát koszorúzták. Leereszkedtek a gyönyörű fővárosba, ésa kocsi rövidesen megállt az egyik vendégfogadó előtt. Amikor a gazda elébüksietett, ugyancsak elcsodálkozott Summerland fejfedője láttán, ám ennek ellenére

211

kitüntető udvariassággal fogadta őket.Aznap már nem mehettek tovább. A fárasztó kocsikázás után rájuk fért némi

pihenés, és föl kellett deríteniük, miként juthatnak el legkönnyebben Moreliába.Elfoglalták tehát szobájukat, s úgy-ahogy elhelyezkedtek.

A délután lassan estébe hajlott, és ekkor szokott a főváros lakossága az utcáraözönleni, főként a leglátogatottabb, legélénkebb korzóra, az Almedára. Mivelhőseink azzal a lehetőséggel is számoltak, hogy Wilson esetleg még a városbankószál, hasznosan akarták eltölteni a vacsoráig hátralévő időt. Úgy gondolták,hogy megtekintik Mexikóvárost, és megpróbálnak a gazfickó nyomára bukkanni.

Elsőként Summerland indult, Klausen még kissé időzött a szobájukban. Jóltudta ugyanis, hogy a promenádon előkelő, vagy legalábbis úriasan öltözöttközönség szokott korzózni. Éppen ezért elegánsan felöltözött, és csak azutánhagyta el a fogadót.

A díszes vaskapu után már kezdődött is a széles, fasorokkal szegélyzett korzó.A lombok alatt padok és gyönyörű virágágyások helyezkedtek el, középen pedigszökőkutak lövelltek magasba vízsugaraikat. Egy szó, mint száz, impozánslátványt nyújtott a gyönyörű, szinte végtelenbe nyúló promenád - hiszen azAlemada csaknem kettészelte az óriási kiterjedésű, gazdag Mexikó várost -, nemis beszélve a pillanatra sem nyugvó, állandó mozgásban lévő tarka tömegről.

Előkelően öltözött dámák és urak párban, csoportosan vagy csak úgymagányosan sétálva élvezték az alkonyattal érkező szellő, hűsítő fuvallatát. Afinom anyagból készült, elegánsan szabott ruhák az egykori spanyol hódítókízléséről árulkodtak. Az ékszerekkel, gyémánt nyakékekkel ékesített hölgyekfinom cipellőben rótták a kövezetet, karjukat egymásba fonták, vagy finomankedvesükhöz simultak. Vidám csevegés, jókedvű hangzavar zsongta be az egészkorzót. Mindenki jól érezte magát, és örült, hogy a nappali hőség kellemesalkonyattá enyhült.

A legtöbb dáma födetlen arccal járt, ám a régi hagyományokhoz híven akadtköztük több is, aki tetőtől talpig finom selyembe burkolódzott. Itt-ott díszesegyenruhájú tisztek keveredtek a sokaságba, ezzel is növelve annak tarkaságát,minél inkább alábukott a nyugati hegyek mögött a nap, lángoló fénnyel világítvameg a déli látóhatáron havas ormaival fehérlő két vulkánt, annál jobbannövekedett a tömeg, úgyhogy a promenádot elözönlő újspanyolok tarkán csillogófolyama egyetlen pillanatra sem maradt nyugalomban.

Klausen elvegyült az emberek közé. Tekintete kutatóan járt körbe, szemügyrevett minden figyelemre méltó személyt. Hamarosan kiderült, hogy a sétálóhölgyeknek is föltűnt a jó kiállású, csinos fiatalember, s bizony csak rajta múlt,hogy már az első félórában nem tett szert hölgyismerősre. Ám az ő szíve foglaltvolt. Várt rá a tündéri lény, aki életét kockáztatva rohant a segítségére, amikorWilson rátámadt. Ezzel a gondolattal fölvértezve rótta tovább lépteit,megközelíthetetlenül.

Egyszer csak vele szemben feltűnően gazdag, előkelően öltözött dáma tűnt föl,nálánál sokkal idősebb úr karján. Igazi szépség volt, amilyet ritkán lát az ember.

212

Amikor a költő elhaladt mellettük, észrevette, hogy a hölgy, kutató, beszédespillantást vet rá. Amint Klausen a korzó végére ért, visszafordult, és nemsokáraismét megpillantotta őket. Észrevette a hölgy is. Legyezőjét ajkához emelte, ésúgy, hogy partnere ne lássa, csókot hintett rá, majd - rejtett mélységekbőlelővillanó tekintetével kísérve - érzéki mozdulattal a költő felé intett vele.

Ekkor, mintha csak véletlenül történt volna, kiesett kezéből a finom munkávalkészített, értékes kövekkel díszített légkavaró. Klausen odalépett, fölemelte, ésátnyújtotta neki. A hölgy átvette, s közben finoman megsimogatta a férfi kezét.

- Köszönöm, senor! Idegen talán városunkban, hogy csak így, magányosansétál?

Igenlő válasz helyett a költő meghajlással üdvözölte a dámát és kísérőjét, akikimért mozdulattal reagált.

- Való igaz, hölgyem! - erősítette meg azért élőszóval is Klausen.- És merről látogatott hozzánk, Mexikóba?- Az én hazám a tündérek országa, amelyről a költő regél. Onnan még senki

sem tért vissza, mert mindenki örökre odaveszik, ha átlépi a határát.- Amint látom, ön azért túlélte!- Ó, én védve vagyok minden varázslattal szemben! - nevetett Klausen mélyen

meghajolva, majd tovalépett.Leírhatatlan pillantás követte, amelyben a csodálkozás az a fölötti haraggal

keveredett, hogy a finom csellel létrehozott beszélgetést ilyen furcsán, már-márbolondos módon fejezte be.

A dáma, kísérőjét magával vonszolva, fölháborodottan vonult tovább.A költő addig maradt a korzón, amíg az teljesen kiürült. Bizonyosra vette,

hogy Wilson vagy Sarah nem bújhatott meg a sétálók közt. Közben fénybeöltöztek az utcák, és a város elkezdte éjszakai életét. Klausen még nem tért visszaa vendégfogadóba, hanem a házrengeteg felé vette útját. Üzletek és kirakatoksorát hagyta el, amikor hirtelen keskeny, hosszú épületre figyelt föl. Felsőemeletén ablak nyílt, és a szárnyak közt női fej bukkant elő, letekintve az utcára.A költő villámgyorsan behúzódott a legközelebbi kapu alá, ám továbbra isdöbbenten bámult a magasba, szinte alig akart hinni a szemének.

Ekkora szerencse nem létezik! - tiltakozott minden idegszálával, ám a valóságelőtt mégis meg kellett hajolnia.

A szélesre tárt ablakból ugyanis, semmi kétség, Smolly mama szobalánya,Sarah nézett lei. Már pedig ha ő itt volt, Wilson sem lehetett messze!

Klausen megvárta, míg a leány visszahúzódik, azután a ház főbejáratáhozment. Amint belépett az egész földszintet kitöltő hatalmas terembe, tüstént látta,hogy valami olcsó szállodában jár, amelynek lakói leginkább futó vendégekbőlkerülnek ki. Szemben rekeszes polc borította a falat, sorban fölaggatottkulcsokkal. Előtte pultszerű asztal helyezkedett el, a kettő között pedigterjedelmes karosszék, amelyben idős asszony szundikált.

- Bocsánat, hogy zavarom, tisztelt úrnőm - lépett közelebb a költő. - Don CarloPiscaldót keresem. Azt mondták, itt találom önöknél.

213

Az asszony fölnyitotta egyik szemét, majd némi rosszallással vizsgálgatva aférfit, elutasítóan válaszolt:

- Ilyen nevű senor nem lakik és soha nem is lakott nálunk.- Nagyon sajnálom - toporgott tanácstalanul Klausen -, mert fontos ügyben

keresem.Az utóbbi szónál csillogó ezüstdollárost csúsztatott oda a matrónának, aki erre

kinyitotta másik szemét is, és már némi érdeklődéssel szólalt meg:- Ugyan mondja már el, senor, hogy fest az illető! Hátha mégis ismerem!A költő igyekezett minél élethűbb leírást adni Wilsonról, és az eredmény nem

is maradt el, mert az asszony fölvillanó tekintettel vágott közbe:- Ez a senor csakugyan nálunk lakik, ám őt Don Tomasiónak hívják.- Pokolba ezekkel a nevekkel! Az ember mindig összekavarja őket! - játszotta

meg magát Klausen. - És ő itthon található?- Nem. Tegnap elutazott. Néhány nap múlva tér vissza, és akkor a feleségével,

aki szintén itt lakik nálunk, elhagyják Mexikót.- Köszönöm, úrnőm - intett a férfi, mintha már menne is, ám gondolt egyet, és

visszafordult, miközben újabb pénzérme csillant meg kezében. - Beszélhetnék ahölggyel?

- Természetesen, senor - buzgólkodott most már az asszony. - Második emelettizenhét - mondta, s közben a harmadik dollár is a zsebébe csúszott.

A költő elég tanácstalanul baktatott föl a szült lépcsőn.Miként cselekedjem tovább? - töprengett. Az erőszaknak még csak a

gondolatától is viszolygott. Sarah józan eszében kell bíznia, meg kell győznie azigazságról, vagy még inkább az érzelmeire, női hiúságára kell hagyatkoznia... Akérdés az, hogy cinkos-e, vagy csak áldozat? Rövidesen ki fog derülni.

A tizenhetes szoba a lépcsőfeljárattal szemben helyezkedett el. Kopogtatásáraszélesre tárult az ajtó, és a nyílásban megjelent a leányka. Szinte mozdulatlannádermedt, amikor meglátta a férfit. Elsápadva kapaszkodott az ajtófélfába, éshalkan rebegte:

- Mr. Klausen!- Igen, én vagyok az! Bemehetek?Sarah szó nélkül félreállt, majd a belépő után kulcsra zárta az ajtót, és

várakozó tekintettel kuporodott le az egyik székre.- Szóval egyedül van - ült le a költő, meg sem várva, hogy hellyel kínálják. -

Látom, alaposan meglepődött. Csak nem fél tőlem?- Nem, dehogyis, sir! Csak a meglepetéstől és az örömtől van.- Mr. Wilson talán elutazott?- Igen. Moreliába, a testvéréhez.- Akkor nyugodtan beszélgethetünk, gyermekem. Tudnia kell, hogy egy

gazember hálózta be, akinek gaztettei miatt most már, mint cinkostárs maga isbörtönbe kerül, ha visszatér az Államokba.

- Nem értem, mylord! Felfoghatatlan számomra, hogy miről beszél! - dadogtafalfehéren a leány.

214

- Nos, hogy egészen rövid legyek, a maga Wilsonja hétpróbás gazember, csaló,szélhámos, ám ez még nem minden, mert tolvaj, rabló és gyilkos is. Nézze megezt a körözvényt, amelyet Stentonban adtak ki, és az Államokban már mindenseriff megkapta.

A zsebébe nyúlt, többrét összehajtogatott papírost vett elő, szétnyitotta, ésátnyújtotta a leánynak.

Noha Sarah hosszadalmasan tanulmányozta, látszott rajta, hogy nem az írásköti le figyelmét. Klausen nem vette le szemét a leányról. Jól tudta, hogy az általafölsorolt bűnöket a szerelmes nő megbocsátja, ha érzi a férfi föltétlenragaszkodását. Ám még nem játszotta ki minden aduját.

A szobalány komor arccal adta vissza az írást, Klausen pedig folytatta:- Mindamellett rútul becsapta, a bolondját járatta magával!Sarah szeme megvillant, és feszült tartással hajolt előre, közben szinte

csikorogva préselte ki magából a szavakat:- Ezt nem hiszem!- Pedig ez az igazság, gyermekem! A maga embere Miss Olbers kezére

pályázik, és már annyira előrehaladott a dolog, hogy a bankár bele is egyezett aházasságukba. Wilson aznap este próbált Marge-val szót érteni, amikor magukelmenekültek, ám Summerland barátom megzavarta őket.

- Bizonyítsa be, mylord! - mondta a leány színtelen hangon, de izgalomtólparázsló szemmel.

- Ennél mi sem könnyebb! Rajtam kívül megtudhatja az igazságot Tombarátomtól, Olbers bankártól, Miss Olberstól, s attól, aki a maga számára talán aleghitelesebb: Smolly mamától. Ám nem kell megvárnunk, hogy találkozzékvelük. Wilsonnál is vannak olyan írások, amelyek igazolják az általamelmondottakat. Tudja, hogy hol rejtegeti a papírjait?

- Tudom - emelkedett föl elszánt daccal az arcán Sarah, miközben finom művűkulcsot vont elő kebléből.

A sarokban álló szekrényhez lépett, kitárta ajtaját, és a fenekén megbúvóládikóra mutatott. Klausen kiemelte, és az asztalra tette. A kulcs illett a zárba, ésaz intarziás műremek teteje finom kattanással fölnyílt.

Legfölül találták meg a bankárral kötött szerződést és a pénzesutalványokat.Előkerült a Klausen pénzéről szóló nyugta, továbbá egy levélcsomag, valamintjelentős pénzösszeg, dollárban. Legalul gondosan átkötött, kicsiny bőrzsák feküdt,amelyben aranyport és aranyrögöket szoktak tartani.

A költő a papírokat odaadta a leánynak, ő pedig a levelek tanulmányozásábamélyedt. Az egyiket különösen érdekesnek találta, azt el is tette, a többit pedigvisszarakta a ládikóba. Közben Sarah még mindig a földvásárlási szerződéstvizsgálgatta.

- Na látja, ez a kapcsolat meg a várható üzlet reménye az alapja a Marge-valkötendő házasságnak - magyarázta Klausen. - Ez a nyugta pedig az enyém - vetteföl a nevére szóló írást. - Azon a bizonyos éjszakán rabolta el tőlem a magabarátja. Akkor egyébként rám is támadt, s ha kissé ügyesebb, talán végezhetett is

215

volna velem.A szobalány száraz szemmel emelte rá tekintetét, majd tétova mozdulattal, szó

nélkül az asztalra ejtette a papírokat.- Beszélt magának valaha Hernano grófról? - kérdezte a költő, megtörve a

kínos csöndet.- Nem, soha!- Jó, erre még visszatérünk. Most intézzük el a dolgainkat, amilyen gyorsan

csak lehet! Bennem megbízhat! Velem kell jönnie, és mielőbb vissza kell térnieStentonba, mert Smolly mamánál biztonságban lesz! Kicsit majd zsörtölődik,amiért szó nélkül otthagyta, ám valóban szereti magát, és ha mindketten úgyakarják, akkor rövidesen emléke sem marad ennek a meggondolatlancselekedetnek.

Sarah beleegyezően bólintott, és szemében a másik férfi iránt föltámadtgyűlölet mellett már a bizalom fénye is fölvillant. Női ösztönével megérezte, hogyigazi társra talált, és Klausen imponáló fölénye valósággal lenyűgözte.

- Külön-külön megyünk, hogy ne lássanak együtt bennünket - rendelkezett aférfi. - Elviszünk minden értéket, hiszen Wilson valamennyit rablás vagygyilkosság útján szerezte. Néhány perc múlva jöjjön utánam, az utcán megvárom.A portás asszonysággal ne foglalkozzék, alszik.

Klausen magához vette az értékpapírokat és az aranyat, a pénzt pedig átadta aleánynak. Ezután becsukta a ládát, amelyben csak a levélcsomag maradt, ésvisszatette a szekrénybe. Ekkor Sarah odalépett hozzá, szorosan megragadtamindkét karját, tekintetét a szemébe mélyesztette, s izgalomtól remegő hangonkérdezte:

- Megesküszik arra, mylord, hogy ez mind igaz?- Igen, gyermekem - válaszolta halkan a költő.- Akkor megölöm azt az átkozott csalót! - sziszegte Sarah szinte toporzékolva.

- Jobban szerettem az életemnél, bármire képes lettem volna érte, s mi a hála?Pusztulnia kell! Megölte a szerelmünket, én pedig ővele fogok végezni!

- Megígérem magának, kedvesem, hogy Wilson el fogja nyerni büntetését. Deezt már bízza rám! Nyugodjék meg, és igyekezzék mielőbb elfelejteni! Higgye el,az az ember méltatlan volt magához!

A leány kissé megnyugodott, lazított szorításán, majd hirtelen a férfi melléreomolva zokogni kezdett. Klausen gyöngéden simogatta, és vigasztaló szavakatsuttogott a fülébe. Közben azt kívánta, bárcsak keze közé kaphatná azt az átkozottgazembert, mert akkor bizony ízekre szedné! Zsebkendőt húzott elő a zsebéből,megfogta Sarah állát, fölemelte a könnyáztatta, maszatos arcot, és törölgetnikezdte. A leány még mindig szorosan hozzásimult, de már nem sírt. Ajkai kissényitva álltak, szeme lángolt. Olyasfajta érzés villant meg benne, amelyet csak nőképes táplálni az általa legtöbbre tartott, csodált férfi iránt, akiben megbízik, studja, hogy neki köszönheti nemcsak az életét, hanem a becsületét is.

Klausen kibontakozott az ölelésből, kedvesen megsimogatta a bájos arcocskát,majd fogta a dolgait, és kilépett a szobából. Leosont a lépcsőn, és feltűnés nélkül

216

elhagyta a szállót.A következő sarkon megvárta a lányt, s most már együtt siettek a fogadóba.

Summerland már türelmetlenül várakozott, s ugyancsak meglepődött, amikor aköltő kíséretében Sarah is megjelent. Klausen mindenekelőtt szobát nyittatott aleánynak, aki vissza is vonult. Ez után elbeszélte barátjának, hogy mi is történtvalójában. Tom az álmélkodástól szinte alig jutott szóhoz.

- Ilyen csak a mesékben történhet meg! - ismételgette hitetlenkedve. -Egyszerűen képtelen vagyok fölfogni! S mi van azzal a levéllel?

- Éppen most akarok rátérni - mondta a költő. - Mexikóban régen, még aspanyolok uralma alatt a kormányzat hatalmas földterületeket juttatottmagánszemélyeknek, azzal a föltétellel, hogy gondoskodjanak telepesekbehozataláról, vagy ha ez nem sikerül, akkor bizonyos idő múlva, esetleggenerációs váltás után értékesíthetik a földet, ám az ebből befolyó összeget be kellfizetniük az államkincstárnak. Valójában ezek a pénzek a legritkább esetbenkerültek vissza a kormányzat kezébe, mert a magasabb beosztású hivatalnokoknálelakadtak. Ezeket a területeket itt, Mexikóban „empres-sarió”-nak, míg nálunk, azÁllamokban „grant”-nak nevezték. A tulajdonosok, akik spanyol főnemesekből,grófokból, illetve azok leszármazottaiból állnak, jószerint még manapság semtekintik sajátjuknak ezeket a területeket, és sok helyen elhanyagolják,műveletlenül hagyják őket. Ezért azután olcsón hozzá lehet jutni akár kivételesennagy földbirtokhoz is. Sok esetben pár ezer dollárért akár egy „league” nagyságú,azaz majd ezerötszáz hektár földet is lehet vásárolni egy-egy pénzhiánybanszenvedő birtokostól. Némi csalafintaság, s persze megfelelő tőke birtokában akártíz-tizenöt league nagyságú földterület tényleges tulajdonjogát is megszerezheti azügyeskedő. El lehet képzelni, hogy mekkora nyereségre tehet szert, ha eztfölparcellázza, és eladja a bevándorlóknak. Klausen ekkor kis szünetet tartott,majd tovább folytatta:

- Itt, a környéken, abban a bizonyos levélben említett Don Ventura Hernanogróf birtokában jókora grantok vannak, többek között egy Morelia közelében. Akét gazfickó, Wilson és testvére azt eszelték ki, erről szól az írás, perszeburkoltan, a szavak mögé rejtve, hogy a nemes urat a rájuk jellemző fondorlatosmódon rábírják: önként, saját jószántából engedje át nekik ezt a birtokrészt,méghozzá ingyen és bérmentve. Tervük a következő. A gróf a felesége kíséretébenáltalában hetente ellátogat a birtokra. Egyik útjuk során majd haramiák támadnakrájuk. A grófot „megmenti” egy ismeretlen, „jótevő”, nejét azonban magukkalhurcolják a banditák. Később jelentkeznek, és váltságdíjként a grantot követelik.A gróf természetesen elfogadja a föltételeket, hiszen a felesége élete forogkockán, ezért az aljas gaztett minden bizonnyal sikerrel jár majd. Mondanom semkell, hogy az ügyben a megmentő és az értelmi szerző szerepét Wilson ésdrágalátos bátyja, az ügyvéd játsszák.

- Átkozottul jól kigondolt terv, sir, amelyet csak az ilyen hétpróbásgazemberektől várhat az ember. Ám vajon Wilson miért nem semmisítette meg alevelet? Kockázatos dolog ilyesmit tartogatni!

217

- Ezen már én is gondolkodtam. Végül is arra jutottam, hogy egyszerűhanyagság az oka. A fickó teljesen biztonságban érzi magát, amellett ki tudja,milyen a testvérek közti viszony, és ez a levél még jól jöhet a végén, azosztozkodásnál. Persze fölfoghatjuk hibaként is, amely minden előre eltervezettgaztett mélyén ott rejtőzik valahol. Számunkra az a fontos, hogy megismertükszándékaikat, s akár haza is térhetnénk, hiszen feladatunkat lényegébenteljesítettük, ám én szeretném, ha már most a hatóság kezére tudnánk juttatni eztaz aljas Wilsont. Javaslom, hogy korán reggel keressük föl Hernano grófot, éstájékoztassuk a helyzetről!

- Egyetértek, cimbora! Vele megyünk, és az állítólagos emberrablókkal együttelkapjuk majd Wilsont is! A sapkámra mondom, hogy így lesz ez, és nemmásképp! No de mi történjék addig a leánnyal?

- Itt marad a fogadóban, és megvárja, míg visszatérünk. A magam részérőlteljesen megbízom benne.

- Akkor itt az ideje, hogy álomra hajtsuk a fejünket, mert holnap korán kelünk!Ezt a jónak ígérkező tréfát kár lenne elszalasztani!

A két férfi azzal a megnyugtató érzéssel tért nyugalomra, hogy már a városbaérkezésük első óráiban melléjük szegődött a szerencse, és többet elértek, mintamiről csak álmodni is mertek volna.

Reggel korán keltek. Klausen mindenekelőtt beszélt Sarah-val. Csak annyitmondott neki, hogy néhány napra elutaznak, és addig ne mozduljon ki afogadóból, mert csak ott van biztonságban. A leány, akinek vörösben égő, kisírtszeme álmatlan éjszakáról tanúskodott, beleegyezően bólintott, és megígérte,hogy az utasításoknak megfelelően viselkedik.

Klausen és Summerland ez után a gróf palotája után tudakozódott. Meg istalálták hamarosan, ám nagy csalódásukra közölték velük, hogy a főúr és feleségemár órákkal korábban útra kelt Moreliába. Félő volt, hogy a gazemberek ezen anapon hajtják végre aljas tervüket, ezért a két barát nem tétovázhatott sokat. Afogadós segítségével vásároltak három jó, kitartónak látszó lovat, vezetőtfogadtak maguk mellé, és alig két óra múltán útnak is indultak. Előbb azonbanKlausen még ismételten beszélt Sarah-val, és arra kérte, hogy lehetőleg még azablaknál sem mutatkozzék.

Vezetőjük fiatalember volt, határozott megjelenésű fickó, aki még jól islovagolt. Már kiértek a városból, amikor így szólt Klausenhez:

- Senor, Moreliáig készséggel elkísérem önöket, ám tovább, Queretaro vagyGuanajuato felé már nem szívesen mennék.

- No de miért?- Egy idő óta rablók garázdálkodnak azon a környéken. Megtámadják az

utazókat, és senki sem szabadul ki sértetlenül karmaik közül. Nyolc nappal ezelőttegy teljes öszvérkaraván esett áldozatul, az embereket egytől-egyig leöldösték.Santa Maria, mit segít az, hogy katonaságot küldenek ki ellenük! Visszahúzódnaka hegyekbe, majd később előszivárognak, és ott folytatják, csak még gonoszabbul,ahol abbahagyták.

218

A költő elgondolkodott a hallottakon, és a portyázó banditákat önkéntelenül iskapcsolatba hozta Wilsonnal. Nem szólt semmit, ám lovát gyorsabb ügetésreösztökélte

Nemsokára a St. Jago-folyó tajtékzó, rohanó vizéhez értek; rozoga híd vezetettát rajta. A környék egyre sivárabb lett, és a csapás nemsokára elveszett a homokostörmelék közt. Klausen egyetlen pillanatra sem vette le szemét a földről, aholidőnként három ló patanyomai bukkantak elő, feltehetően az előttük haladó grófé,a feleségéé és az őket kísérő szolgáé.

Jó darabot maguk mögött hagytak a kietlen pusztából, amikor elszórtan felevő,csenevész bokrok tűntek föl előttük. Tovább haladva a bozótos részek apróligetekké tömörültek, és egy-egy örökzöld tűlevelű is fölbukkant köztük. Jó óramúlva már erdőben jártak, ritkásan álló, óriási törzsek közt. Mivel aljnövényzetnem nőtt, akadálytalanul haladhattak tovább.

Egyszer csak távoli kiáltásra lettek figyelmesek. Kétségtelen, hogy női hangvolt.

- Előre, fiúk! - kiáltott föl Klausen. - Ott, elöl, nagy szükség lehet ránk!Sarkantyúba kapták lovukat, és szélsebesen száguldottak a puha talajon, amely

elnyelte a paták dübörgését. Jó öt percen át vágtattak, mire a támadás színhelyéreértek.

Azon a részen itt-ott már bokrok is sötétlettek. A fák közti kicsiny tisztásonegy dáma viaskodott három feketére mázolt arcú fickóval, míg kissé oldalt kétférfi küzdött a túlerő ellen. Klausen és társai lovukról leugorva habozás nélkül abanditákra rontottak. A költő, aki elsőként a hölgyet akarta megmenteni, előkaptarevolverét, és három lövést adott le. Két haramia sebesülten bukott a földre, aharmadik pedig elmenekült. Summerland is tette a dolgát: fegyverét a csövénélfogva puskatussal kaszabolta a támadókat, és a körülötte fekvő alakok aztbizonyították, hogy nem eredménytelenül. A vezető, akin tüstént látszott, hogynem ijed meg a saját árnyékától, szintén a gróf és a szolga segítségére sietett.

A banditákat meglepte a váratlan rajtaütés, a három férfi elsöprő lendülete.Harci kedvük megcsappant, és belátták, hogy sikerre már nem számíthatnak.Sérültjeiket támogatva bevetették magukat az erdőbe, és szem elől tűntek.

Klausen csak ekkor jutott hozzá, hogy alaposabban szemügyre vegye aveszélyes helyzetből megszabadított három embert. Legnagyobb csodálkozására adámában és az úrban arra a két sétálóra ismert rá, akikkel előző este a korzóntalálkozott. Hernano gróf megsérült, felesége azonban karcolás nélkül úszta meg atámadást. Megvizsgálta a férje karján ejtett sebet, amely nem látszott komolynak.Közben Klausenre nézett, és így szólt hozzá:

- Ön az, senor? A legalkalmasabb pillanatban lépett közbe csodacsapatával!Ekkor közelebb lépett a gróf is, akinek viselkedésén nyoma sem látszott az

előző napi kimértségnek, hűvösségnek.- Fogadják legőszintébb köszönetemet, senores! Még éppen időben érkeztek,

hogy megmentsenek bennünket! Önök nélkül elvesztünk volna!- Végtelenül kedves, Don Hernano, ám meg kell mondanom, hogy a

219

köszönetre csak részben szolgáltunk rá. Az önök élete ugyanis nem forgottveszélyben, mert ez a haramia banda csak a váltságdíjra pályázott.

- Idegen létére ön ismer engem, tudja a nevemet? - kérdezte csodálkozva afőúr. - Hogyan lehetséges ez?

- Engedje meg, Don Hernano, hogy erről majd később beszéljünk! Mostigyekeznünk kell, hogy mielőbb valami lakott helyre jussunk. Először is keressükmeg a lovakat!

A grófi pár két lova élettelenül feküdt a földön, a szolgáé és Klausenék háromcsődöre pedig a zajtól megriadva a fák közé menekült, de együtt maradtak.Summerland a lovak után indult, a költő pedig leszedte a nyerget a két kimúltállatról. A főúr sebesülése nem volt komoly, úgy-ahogy bekötözték, attól mégnyugodtan lovagolhatott tovább. Rövidesen a trapper is visszatért a lovaikkal,sértetlen volt mind a négy. A gróf és felesége, valamint Klausen és Summerlandlóra ültek, míg a vezető és a szolga gyalogosan kísérték Őket.

A birtok már nem volt messze, úgyhogy jó másfél óra múlva oda is értek. Aház gazdája bekísérte a költőt és barátját az ízlésesen berendezett fogadószobába,és szívélyesen hellyel kínálta őket. Frissítők és finom szivarok kerültek azasztalra. A grófné félelmet nem ismerő, erős alkat lehetett, mert úgy látta elháziasszonyi teendőit, mintha csak valami erdei sétáról jöttek volna haza. A főúrviszont nehezebben tért napirendre a történtek fölött. Teljes súlyával átérezte,hogy mekkora veszélyben forogtak, és nem nagyon hitt megmentőjük szavainak,amelyekkel elhárította a köszönetet.

- Mindenekelőtt engedjék meg, senores, hogy megismerjük a nevüket?! -pillantott kérdően a költőre.

- Richárd Klausen vagyok, az Államokban születtem, Kentuckyban. A társamTom Summerland prérijáró, vadász, trapper. Derék, becsületes fickó. Harmadiktársunk a vezetőnk, akit bátran ajánlhatok a figyelmébe, mert derekasan megálltaa helyét.

- Gondom lesz rá! - bólintott a gróf. - Ám most ismerkedjünk tovább önökkel!Mivel foglalkozik, Mr. Klausen?

- Mármint én? Könyveket írok, esetenként verseket. Ezekhez gyűjtök anyagotutazásaim során.

- Akkor tehát Mexikóról szándékozik írni?- Sajnos, utazásom célja most teljesen más, hogy úgy mondjam, egészen

prózai, és szoros kapcsolatban áll az önök elleni támadással. Engedje meg, DonHernano, hogy tájékoztassam!

Röviden elbeszélt a grófnak az előzményekből annyit, amennyit szükségesnektartott.

- Belátja tehát - fejezte be -, hogy az életük nem forgott veszélyben, és a miközreműködésünk legföljebb csak siettette a kedvező végkifejletet. Kérem,felejtsük el az egészet, mintha mi sem történt volna!

- Szó sem lehet róla, senores! - protestált határozottan a főúr. - Önök az életükkockáztatásával siettek a segítségünkre, és hogy mi csakugyan veszélyben

220

forogtunk, azt jól bizonyítja a sérülésem. Amellett önök már Mexikóvárosbaneleget tettek küldetésüknek, és csak a levél miatt szegődtek a nyomunkba. Kérem,ne becsüljék le tettüket, s engedjék meg, hogy mi is érzéseinknek megfelelőenviszonozzuk!

- A férjemnek tökéletesen igaza van - avatkozott bele a grófnő is. - Hafogságba kerültem volna, ki tudja, milyen rettenetes dolgokat kellett volnaátélnem, mennyit kellett volna szenvednem. Örök időkre le vagyunk önöknekkötelezve, senor Klausen, és én is kérem önöket, engedjék meg, hogyrevanzsáljuk jóságukat! Ezennel megkérjük önöket, hogy legyenek a vendégeink,amíg csak Mexikóban időznek!

- Ez magától értetődik! - helyeselt viharosan a gróf. - Más megoldás,számításba sem jöhet!

- Nagyon köszönjük, ám nem fogadhatjuk el! - mondta fejcsóválva Klausen. -Haladéktalanul tovább kell mennünk Moreliába, ahová a gonosztevő Wilsonbizonyára már megérkezett. Feltehetően kissé távolabb, az erdőben várakozott atámadás alatt, s mivel a lövöldözésből kitalálta, hogy az akció kudarcba fulladt,eliszkolt, hogy cimboráit, mindenekelőtt ügyvéd testvérét értesítse a kudarcról.Ha igyekszünk, nála talán nyalton csíphetjük!

- Bocsásson meg, senor Klausen, ám komoly ellenvetéssel élek! Az agazember itt, a mi országunkban szervezett rablótámadást, és ezért a tettéért a minagyon szigorú törvényeink szerint kell bűnhődnie! A többi vétke, amelyek miattutána jöttek, már önökre, illetve az Egyesült Államok követségére tartozik. Ezértnem tehetnek mást, minthogy eleget tesznek meghívásunknak, és igénybe veszikaz igazi, szívbéli barátsággal nyújtott vendéglátást.

- No de akkor az átkozott megint eltűnik, és ha most nem megyünk utána,akkor bottal üthetjük a nyomát! - lázadozott a költő.

- Már üldözik őt! Megérkezésünk után tüstént futárt menesztettem Moreliába,a hatóságokhoz, és ahogy ismerem őket, nem fogják vesztegetni az időt! Ezzelegyidejűleg munkásokat küldtem ki, hogy utánanézzenek, maradt-e esetlegholttest vagy sebesült az erdőben. Föltételezésem szerint a Queretaro vidékéngarázdálkodó banda támadt ránk, ezért fokozott figyelemre számíthatunk arendőrség részéről. Azóta már bizonyára riadóztatták az egész környéket. Higgyeel, értik a dolgukat, önök tehát továbbra is bízvást élvezhetik vendégszeretetünket.

- Meggyőztek szavai, Don Hernano, és remélem, hogy társam el is fogadjakedves meghívásukat. Nekem azonban még ma délután vissza kell térnem afővárosba.

- Komoly oka van rá?- Nagyon is! Valakinek ugyanis őriznie kell Wilson szobáját, amelyet a

szállodában bérel, és lehetőleg olyan embernek, aki személyesen ismeri. Errepedig én vagyok a legalkalmasabb. Gondolja csak meg: ha itt kicsúszna agazember a kezünkből, ott még elkaphatjuk!

- Azt hiszem, igaza van! Adok néhány soros írást a kapitányság számára, ésakkor megkap tőlük minden segítséget.

221

- Nagyon köszönöm, gróf úr, bizonyára jó hasznát fogom venni.Ekkor odakintről némi mozgásra lettek figyelmesek. Valamennyien kimentek a

kertbe. A munkások tértek vissza az erdőből, és a banditák tetemeit cipeltékmagukkal. Lefektették őket a fűbe. Öten voltak.

A gróf nyomban rendelkezett, hogy mossák le a haramiák feketére mázoltarcát, hátha ismerősre bukkan köztük. Amikor a második hullát kezdték lemosni,az egyik munkás fölkiáltott:

- Per Diós! Az ügyvéd Moreliából!- Igen, valóban ő az! - erősítette meg közelebb lépve a házigazda. - A gyanúja

tehát beigazolódott! - pillantott Klausenre.Ő nem szólt semmit, hanem letérdelt a holttest mellé, hogy átkutassa. A mellét

járta át a golyó. Amint azonban kigombolta a kabátját, a férfi fölnyitotta a szemét,és lassan kezdett eszméletre térni.

- De hiszen ez él! - kiáltott föl a költő. ~ Gyorsan hozzatok vizet!A sebesülés szemmel láthatólag halálos volt, mivel a golyó a szív közvetlen

közelében ütötte át a testet, és a holtnak hitt ember száját a legkisebb mozdításrais sikolyszerű nyöszörgés hagyta el. Klausen nyugton hagyta tehát, ám úgytetszett, hogy a fájdalom hatására, ha csak pillanatokra is, a férfi visszanyerteeszméletét. Mindkét szemét kinyitotta, majd becsukta, azután ismét fölnyitotta. Agróf lehajolt hozzá.

- Antonio Molez, az ön sorsa beteljesedett! Akar beismerő vallomást tenni?A haldokló nem válaszolt. Látszott rajta, hogy csak akkor kezdte fölismerni a

helyzetet. Kis idő múlva alig hallhatóan suttogta:- Istennél a megbocsátás!A költő kis füzetet és tollat húzott elő zsebéből, és az ügyvéd szeme elé tartva

megkérdezte tőle:- Akarja, hogy írjam?A férfi beleegyezően behunyta, majd ismét kinyitotta szemét.- A támadás alatt hol volt a testvére? - kérdezte Klausen. - Az erdőben...

Várakozott. A grófot... akarta... Megmenteni.- Újabb bizonyíték, Don Hernano - nézett a házigazdára a költő -, ám lássuk

csak tovább. Ő hová menekült?- Nem... tudom... Santa Maria... kérlek... segíts! Meghalok... érzem! Bűnös

vagyok... gazdag akartam lenni... a hivatalom megvédett... én vagyok a vezetője...Felsőteste megrándult, szájából vér szivárgott elő, és többé nem mozdult.

Meghalt.- Istenem, kegyelmezz a lelkének! Ő volt tehát a haramiák vezére! Én

megbocsátok neki! - mormolta meghatottsággal küszködve a gróf.Amikor Don Hernano, a felesége, Klausen és Summerland elfogyasztották a

kissé megkésett ebédet, patkódobogás hallatszott az udvarból. A Moreliábaküldött hírvivők tértek vissza, és rövidesen jelentkeztek az ebédlőben.

- Nos, mi történt? - kérdezte a gróf, látva rajtuk, hogy fontos újságot hoztak.- Elkaptuk a gazfickót! - mondta az egyik ember.

222

- Pompás hír! - lelkesedett Don Hernano. - Beszéljetek!- A rendőrség éppen megszállta az ügyvéd házát, amikor megérkezett.

Dühödten védekezett, és mivel fegyver is volt nála, több rendőrt megsebesített.Végül azért legyűrtük, s most a fogdában csücsül. Reggel viszik átMexikóvárosba.

- Helyes. Jól végeztétek a dolgotokat! Most menjetek, egyetek, igyatok! -bocsátotta el a két embert a főúr, majd Klausenhez fordult: - Látnom kell azt agazfickót! Asztalbontás után tüstént indulok Moreliába! Velem tart?

- Természetesen! Erőszakkal sem lehetne itt marasztalni! - háborgott a költő.- A rendőrségen örömmel fogadnak majd bennünket. Nem ismerik ugyanis a

gazfickót, és ön igazolhatja a személyét. Arról nem is beszélve, hogy öntőlugyancsak sok érdekes dolgot megtudhatnak róla, és ezzel megkönnyítjük ahivatalnokok munkáját.

- Magam is így gondolom, gróf úr, de most engedelmével, megbeszélem atovábbiakat a társammal - mondta Klausen, és egy pillanatra félrevontaSummerlandet.

- Tom, egyelőre maradjon itt, és vigyázzon a házra! Legyen óvatos, hátha abanditáknak eszébe jut, hogy valami újabb gaztettet kövessenek el.

- Ali right! Felőlem nyugodt lehet, sir, ám azért önnek sem árt, ha kisséóvatosabb lesz!

Alig telt el negyedóra, Don Hernano és a költő már nyeregben is ültek, ésvágtatva indultak a városba.

Moreliában nagy sürgést-forgást találtak. Az emberek izgatottan tárgyalták azeseményeket, s igyekeztek mielőbb eljutni a helybéli börtönhöz, amely körül márjókora tömeg verődött össze. A gróf és Klausen akadálytalanul jutottak be arendőrség épületébe, ahol előzékeny udvariassággal fogadták őket.

- Éppen fel akartam keresni önt, excellencia - mondta a fogalmazó a grófnak -,hogy tisztázzunk még néhány kérdést. Nem kellett volna személyesen idefáradnia!

- Ne aggódjék, uram - nyugtatta meg a gróf-, mindenképpen találkozniakartunk a gyanúsítottal. Kihallgatta már?

- Igen, ám adja az ártatlant, és semmiről sem akar tudni.Meggyőződésem, hogy rendkívül ravasz, alattomos bűnöző, aki bármire képes.

Voltaképp a töltött revolver lenne a leghasznosabb vele szemben, az talán szólásranyitná a száját. Ám ha már befáradt hozzánk, kedves Don Hernano, tájékoztatna arészletekről is?

- Természetesen! Mindenekelőtt azonban bemutatom a megmentünket, DonKlausent, aki Kentuckyból érkezett hozzánk. Ő minden felvilágosítást megadönnek, mert sokkal jobban ismeri az ügyet, mint én.

Mindhárman helyet foglaltak, és a költő részletesen ecsetelte Wilson viseltdolgait. A hivatalnok figyelmesen hallgatta, esetenként jegyzetelt, majd amikorvendége befejezte, megkérdezte:

- Itt van önnél a levél, Don Klausen?

223

- Igen, magammal hoztam. Parancsoljon! - azzal átnyújtotta az írást.- Nálunk tudja hagyni? - kérdezte a fogalmazó.- Ha fontosnak tartja, akkor maradjon, hiszen ezt az ügyet teljes egészében

önök veszik át.- Pontosan úgy, ahogy mondja. A gaztett Mexikó területén történt, s

törvényeink ilyen esetben nem ismernek tréfát. Az ügyvéd iratai közt megtaláltukazt a választ, amelyet Wilson erre a levélre küldött, ám erről még nem szóltamneki. Most azonban megváltozott a helyzet. Tüstént elővezettetem, ésszembesítem önnel. Kérem, hogy egyelőre húzódjanak vissza a szomszédhelyiségbe! Az ajtót nyitva hagyom, és majd szólok, ha kéretem önöket.

Rövidesen elővezették a megbilincselt Wilsont. Büszke, merev tartással lépetta szobába; róla lehetett volna megmintázni a sértett ártatlanság szobrát.

- Mit akarnak már megint? - háborgott. - Azt hittem, hogy végeztünk, ésutamra engednek!

- Valami hasonló történik, ha nem is pontosan úgy, ahogy ön elképzeli.Mindenekelőtt szeretnék még néhány kérdést föltenni az előéletével kapcsolatban.Szabad még egyszer a nevét?

- Tomás Molez. Talán gyönge az emlékezőtehetsége?- Lehetséges! - mondta szárazon a hivatalnok, nem törődve a gúnyos hanggal. -

Hanem az öné sem lehetett valami fényes, amikor tartózkodási helyeiről beszélt.Akad olyan, amelyről teljesen elfelejtkezett. Szóval ön azt állítja, hogy St. JüanBalitistában született, és tizenkét éve ki sem mozdult Brazíliából?

- Pontosan, ahogy már meg is mondtam. Ám most nyomatékosan megkérem,hogy tüstént engedjen szabadon, különben a brazil követséghez fordulok! Akkormajd meglátja, milyen következményekkel jár az, ha ártatlanul fogságban tartanakegy brazil állampolgárt!

- Miért nem az Egyesült Államok konzulátusához akar fordulni?- Ugyan, mi közöm nekem ahhoz!- Csak annyi, hogy Fred Wilsont ugyancsak szívesen látnák ott, ám az

ügyészségen még inkább.- Ki a fene az a Wilson? - kérdezte a fogoly, megjátszva az értetlent, ám a

hivatalnok észrevette, hogy egy pillanatra megrezzent, bár gyorsan összeszedtemagát.

- Hát nézzük sorban: sivatagi haramia, rablógyilkos, betörő, csaló, tehátvelejéig romlott, hétpróbás gazember. Még sohasem hallott róla?

- Ugyan milyen kapcsolatban lehetnék én efféle emberrel?- Az ön testvére mindenesetre bizalmas levelezésben állt vele. Pillantson ide! -

azzal elébe tartotta az ügyvéd levelét. - Megismeri?- Nem, még sohasem láttam!- Hát ez különös, mert az ön szállodai szobájában találták! Wilson elsápadt, ám

pillanatok alatt leküzdötte zavarodottságát.- Én a testvéremnél szálltam meg, itt, a városban, amikor tegnap megérkeztem.

Érthetetlen, hogy mit akar ön ezzel az írással!

224

- Attól tartok, hogy elsiklik a dolgok fölött. Mielőtt hozzánk jött volna, útbaejtette Mexikóvárost, szobát bérelt egy fiú társaságában, aki később átöltözötthölgynek, és mint az ön felesége szerepelt. Ezt hogyan magyarázza?

- Sehogy! Egyetlen szó sem igaz az egészből!- Az ott talált dolgok sem érdeklik? Mint például ez a levél, meg a különböző

aláírások hamisításához készített íráspróbák, amelyek különös gondolatokatébresztenek az emberben. Ám említhetném az értékpapírokat is, amelyek merővéletlen folytán éppen az ön távozásával egyidejűleg tűntek el Stentonból! Nem isbeszélve az aranyporról és az aranyrögökről! Nem is akarja mindezeketvisszakapni?

- Uram, ön olyan dolgokról beszél, amelyek számomra teljesen érthetetlenek!Kérem, fejezzük be mielőbb ezt a tortúrát, mert már kezd nevetségessé válni!

A gazfickó semmilyen érzelmet nem árult el, ám a fogai közt kipréseltszövegből sejteni lehetett, hogy a lelkében dúló viharon csak nagy erőfeszítésárán tud uralkodni.

- A leányról sem akar tudni? - faggatta tovább szárazon a fogalmazó.- Persze, hogy nem! Mondtam már, hogy az egész csak kitalálás!- Pedig van itt még másik levél is, amelyet ön adott föl Stentonban. A

fivérének címezte a saját keze írásával.- Megőrjít ezekkel az átkozott levelekkel! Még Arkansasban sem jártam soha,

nemhogy Stentonban. Tegnap este érkeztem, és tüstént a testvéremhez mentem.Ma reggel kirándulást tettünk a környéken, és amikor visszatértem, az embereirám rontottak. Azóta itt ülök a börtönben, és fogalmam sincs, hogy miért!

- Biztosíthatom, hogy nem ok nélkül! Különben ugyancsak fölfegyverkezetterre az aprócska reggeli kiruccanásra! Mintha háborúba indult volna! És testvére,az ügyvéd, még mindig nem tért vissza...

- Ehhez meg mi közöm van már megint? Majd jön, ha jónak látja. Mégútközben elváltunk, valami hivatalos ügyet ment intézni.

- Don Hernano grófhoz, akinek önök ugyancsak pompás meglepetéstkészítettek elő, amely azonban különböző okok miatt meghiúsult. Ennekkövetkeztében az ön testvére még mindig a gróf vendégszeretetét élvezi. Én pedigabban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy föl tudok vonultatni néhány tanút önellen!

Ez már sok volt Wilsonnak. Kis híján elvesztette önuralmát, alig tudott úrrálenni megdöbbenésén. Végül összeszedte magát, és megjátszott hetvenkedésselválaszolt:

- Tőlem azt hoz ide, akit akar, akár sátánfajzatok is lehetnek!- Nos, akkor vegye szemügyre őket!A nyitott ajtóban feltűnt Don Hernano és Klausen.Amikor Wilson megpillantotta a költőt, riadtan hátralépett, majd látszott rajta,

hogy legszívesebben rávetné magát, ám gyorsan föleszmélt, és hidegvérűenmegkérdezte:

- Kicsodák ezek a senorok?

225

- Ne játssza meg magát, Wilson! - lépett elő határozottan Klausen. - Vége akisded játékainak! Mi ketten nagyon is jól ismerjük egymást!

- Aligha, mert most találkozunk először az életben!- Sajnos, nincs ekkora szerencsém - sóhajtott a költő, majd a hivatalnokhoz

fordult: - Ebben az emberben fölismerem azt a személyt, akiről az iméntbeszéltem. Amit a jegyzőkönyvbe diktáltam, az teljes egészében megfelel avalóságnak.

- Én pedig - válaszolt Wilson egyre szilárdabbnak tetsző hidegvérűséggel -soha nem látott, feltűnni vágyó hazudozónak tartom ezt az alakot, akifecsegésével legföljebb nevetségessé teszi magát.

- Úgy, szóval önnek ez a véleménye! - mondta a fogalmazó. - Én azonbanteljes mértékben átlátom az ön személyét, és a legkevésbé sem kételkedem senorKlausen szavaiban. Ám még további tanúink is vannak, nevezetesen a TomSummerland nevű vadász és egy bizonyos Sarah, akikkel majd szembesítenifogják, és ezzel pontot tehetünk az ügy végére. A kihallgatást ezennel befejeztem!Most biztos fedezet mellett elszállíttatom a fővárosba, ahol majd döntenek a sorsafelől. Vezessék el!

A brigantit az udvarra kísérték, és lóra kötözték. Ezután egy altiszt vezetésévelkis csapat vette át a fogoly őrzését. A szükséges papírok átadása után a menetelindult.

Wilson lovát az egyik katona vezette. A bűnöző cselekvőképtelen volt:kötelékei oly szorosan tartották, hogy mozdulni sem tudott. Bár menekülésre alegparányibb lehetőség sem kínálkozott, tekintete mégis minduntalan kutatva jártkörbe-körbe.

A katonák hallgatagon lovagoltak, amikor azonban az erdőn keresztül haladvapontosan arra a helyre értek, ahol a gróf elleni támadás történt, az altisztmegszólalt:

- No, te jómadár, örökre búcsúzz el a szabadságtól, mert törvényeink teljesszigorral sújtanak le rád!

- Ki tudhatja azt! - hangzott a fölényes válasz.Mintha csak valami jelszó hangzott volna el, mert abban a pillanatban lövések

csattantak a bokrok közül. Az altiszt és két katona a földre zuhant a nyeregből, atöbbiek pedig az előrohanó alakokra vetették magukat. Hamarosan beláttákazonban, hogy a támadók jelentős túlerőben vannak, ezért foglyukat hátrahagyvaelvágtattak.

- Váratlan segítség a legnagyobb szükségben, nemde, senor? - lépett az egyikfeketére festett képű férfi Wilsonhoz, majd kését előhúzva elvágta kötelékeit.

- Az ördögbe is, soha jobbkor, valóban! Már-már úgy látszott, hogy magamramaradtam.

- Tévedett, senor! A bátyja emléke arra kötelezett bennünket, hogy segítsünk,meg azért önről is hallottunk már egyet, s mást.

- Önök ezúttal okosabban viselkedtek, mint tegnap, amikor itt hagyták szegényfivéremet sebesülten. Ha biztonságba helyezték volna, talán még most is élne!

226

- Sebesülten? Per Diós, ő már halott volt, senor!- Abban az esetben is kötelességük lett volna a holttestet magukkal vinni, és

akkor nem fordulhatott volna elő, hogy Hernano gróf kezébe kerül. Hogy él-emég, vagy belehalt sérülésébe, azt nem tudom biztosan, próbálják, majdkiderítem! Nekem most haladéktalanul tovább kell mennem. A segítségetköszönöm, talán lesz alkalmam viszonozni, nem vagyok feledékeny ember.

- Merre indul?- Elhagyom az országot.- Gondolom, Vera Cruzban akar hajóra szállni. Ha ez a terve, akkor kerülő úton

menjen: térjen le Jalapa felé, mert úgy biztonságosabb. Ha a városba ér, keressemeg a kikötőben az unokafivéremet, Saldanót. Ismert ember, sokan kapcsolatbanállnak vele. Hivatkozzék rám, és mindenben segíteni fog.

- Köszönöm a jó tanácsot, élni fogok vele.Wilson az altiszt lovához lépett, és nyeregtáskájából magához vett mindent,

amit csak talált: hivatalos papírokat, pénztárcát és még több apróságot. Ezutánfölült a nyeregbe, és elbúcsúzott megszabadítóitól:

- Minden jót, senores! Kívánom, hogy ezután is jó fogásokat csináljanak! Én jóideig elkerülöm ezt a környéket, ám ha mégis feltűnnék országunkban, altkorszámíthatnak rám!

Még intett egyet a banditáknak, majd lovát megsarkantyúzva elvágtatott. Jólismerte a vidéket, még a régebbi időkből, ezért nem kellett félnie, hogy eltévesztiaz utat.

Látható volt, hogy testvére halála sem viselte meg különösebben. Gondolataimár messze jártak. Távoli vidékeken, ahol majd tovább folytatja aljastevékenységét, ezt a szerencsétlen kitérőt pedig igyekszik mielőbb elfelejteni.Hiszen él, nincs semmi baja, a nála lévő pénz is elég az útiköltségre, ugyan mitőlkellene tartania?

Wilson szökésének híre Moreliában érte Don Hernanót és Klausent, aki mégmindig a fogalmazóval tárgyalt. A költő tisztában volt azzal, hogy az ismétszabadlábra került bűnöző mekkora veszélyt jelenthet Sarah számára, ezért nemkéslekedett, hanem tüstént lóra pattant, és elindult Mexikóvárosba.

5.

A bűnhődés

A derék Francisco Saldano kegyes, istenfélő ember volt... mármint sajátmegítélése szerint. Úgy beszélt, mintha anyanyelvét valamelyik spanyolkolostorban sajátította volna el, no de a viselkedése... Ugyanis szörnyen kapzsiember hírében állt, aki egyetlen alkalmat sem szalaszt el, hogy tömött pénztárcáját

227

még vastagabbra hizlalja. Egyszóval Vera Cruzban csak, mint hírhedt uzsorástemlegették, akinél bármi vásárolható jó pénzért, esetleg a duplájáért.

Szokása szerint Saldano az ablaknál álldogált, és savanyú képpel szemlélte arakpartot. Nem elég az, hogy üresen állnak a szobái, de még odalenn sem látegyetlen árva lelket sem.

A mai napot elvitte az ördög! - dörmögte magában mérgesen. Ilyenkor, estefelémeg már mi történhetne? Ez az időszak kész istencsapás!

A tengerjáró hajók számára persze egyáltalán nem volt az. Az apály és adélnyugati szél ideális lehetőséget nyújtott arra, hogy kifussanak a tengerre. Lám,maga az Union is készülődött, noha csak pár napja vetett horgonyt, és a hajórólvégleg eltávozott matrózokat sem tudták még pótolni, pedig a kapitány mégSaldano segítségét is igénybe vette.

Ekkor az utcáról patkódobogás hallatszott. A lovas bizonyára megállt abejáratnál, mert rövidesen nyílt az ajtó, és szakállas férfi lépett be a helyiségbe.

- Itt lakik Francisco Saldano? - kérdezte sürgető hangon.- Én vagyok az, senor. Ám ön előtt bizonyára ismeretlen országunknak ama

szép szokása, hogy az érkező köszönni szokott.- Az ördög bújjék önbe meg a szokásaiba! Akkor köszönök, ha kedvem és

főleg időm van rá! Pillanatnyilag mindkettőnek szűkében vagyok.- Kérem, ha lehet, ne használjon efféle kárhozatos szavakat, mert az én házam

nem holmi bűntanya! Több eredményre jut, ha imával szól a mennyeiekhez!- Imádkozzék csak, amennyit akar, ám engem hagyjon békén vele! Egyébként,

ha mindenáron köszöntést óhajt, átadhatom az unokatestvére üdvözletét.- Miguelét? - kérdezte látható örömmel, ám visszafogott hangon a fogadós. -

Kapcsolatban áll vele?- De mennyire! - torzult mosolyra az idegen arca. - Most azonban el kell

tűnnöm ebből az országból, méghozzá mielőbb!- Ah... vagy úgy! Szóval ég a lába alatt a talaj? Úgy hiszem, hogy a

legmegfelelőbb emberhez fordult. Mit iszik, senor?- Nekem aztán mindegy! Hozzon valamit, meg poharakat hozzá, azután

intézzük el a dolgomat!Saldano palackos italt vett ki a bárszekrényből, és két pohár kíséretében az

asztalra tette, majd hellyel kínálta vendégét .- Úgy gondolom, önnek jól jön, hogy éppen egyetlen vendégem sincs - szólalt

meg, miközben teletöltötte a poharakat. - Valami jó üzletet bonyolított leMiguellel?

- Erről majd később, ha megengedi! Ismeri ön Moreliában az ügyvédet?Saldano nagy szemeket meresztett. Láthatóan meglepte a kérdés, nem is

válaszolt rögtön.- Szóval úgy?... - húzta el a szót. - Hm, mindenben számíthat rám, senor! Tehát

a legsürgősebben el akar utazni az országból. Hová?- New Orleansba.- Ma és holnap ez nem megy. Remek lehetőséget tudok viszont ajánlani

228

Galvestonba. Vagy pedig hajót kellene bérelnie, ennek semmi akadálya.- Még hogy bérelni? Mit képzel, senor! Titokban akarok eltűnni! Értse meg,

Saldano... mellőzni akarom a szokásos megoldásokat!- Ez, senor, igencsak megnehezíti a dolgot, s csak egyetlen módon lehetséges...

- mondta, miközben ujjaival pénzszámlálást imitált. - Enélkül nem megy...- Így gondoltam magam is! Véletlenül lapul a zsebemben néhány, mondjuk

három rendkívül mutatós aranyrögöcske, amelyeket különleges alkalmakratartogatok. Nézze csak meg! Beszélhetünk a dologról?

A fogadós átvette a három aranyrögöt, egy darabig vizsgálgatta, majd bólintott.- Nos, tehát... - szólt rá sürgetően a vendég, ám Saldano közbevágott:- Ha ön nem a meg szokott módon óhajt távozni, akkor utasként nem jöhet

számításba. Nézzük tehát, akkor hogyan? Hm, ért valamit a tengerészeihez?- Korábban sok időt töltöttem a vízen, úgyhogy azt hiszem, hamar belejönnék.- Tehát mint matróz néhány napig el tudná látni a feladatát?- Ha csak ez a föltétel, minden további nélkül!- Nos, ez sokat segít, senor! Látja, ott, a mólónál azt a csinos háromárbocos

hajót? Az nem más, mint az Union, az Egyesült Államok briggje. Williamskapitány, aki igen derék ember, a segítségemet kérte, néhány embere ugyanisotthagyta. A hajó pár óra múlva fut ki az óceánra, van kedve vele menni?

- Hogy a pokolba ne lenne! De merre tart?- Amint mondtam, Galvestonba..- Pompás! No de a ruha, meg a papírok...- Hát igen, ez már nehezebb dolog! Matrózgúnyát még csak találok holmijaim

közt, és csupa jószívűségből át is engedem önnek, persze csereképpen aruházatáért meg némi készpénzért.

- Legyen, ahogy akarja! - mondta a vendég, és pénzérmét vetett az asztalra.Saldano fölemelte, nézegette, majd zsebre vágta.- Csekélyke összeg, senor, nagyon kevés, ám az egekben jegyzik, ha valaki

jószívű... Jöjjön utánam!Bevezette az idegent egy kamrába, melynek falain a legkülönfélébb

ruhadarabok lógtak, továbbá egyéb eszközök és tárgyak, amelyekkel a fogadósüzletelt.

- Tessék, válogasson! Talál itt inget, nadrágot, mellényt, harisnyát, hozzáillőcsizmát, s ami föltétlen szükséges, széles karimájú viharkalapot. Ha átöltözött,jöjjön vissza a szobába!

A fogadós elégedetten ült vissza az asztalhoz. Nagyot húzott poharából, ésderűs szívvel állapította meg, hogy ez a nap sem múlt el haszontalanul.Kisvártatva megjelent az idegen, tetőtől talpig matrózruhában. Hát nem rászabták, annyi bizonyos, arca és tartása pedig végképp nem illett hozzá.

- Csodálatos, pompás! - lelkesedett Saldano. - Ugyancsak jól fest benne!Szavamra, még holmi tapasztalt tengeri medve sem kételkedne abban, hogyifjúságát a tengeren töltötte!

- Jó, jó - dörmögte az újdonsült matróz, meglehetősen, kényelmetlenül érezvén

229

magát a szokatlan ruházatban -, de mi lesz a papírokkal?- Hm, ez csakugyan átkozottul nehéz kérdés! Sajnos, egyetlen használható

anyag sincs a birtokomban, hiszen ha lenne, velem született jószívűségemnélfogva tüstént fölajánlanám önnek, mert sokan nem hiszik el ugyan, ám bennemegy szamaritánus lelke él, olyan emberé, akit csak a jótett tart meg ezen a világon.De azért találunk valami megoldást. A minap járt itt egy derék tengerész, sletétben hagyta nálam a papírjait. Kölcsön adhatom önnek, ha megígéri, hogyrövid időn belül visszajuttatja őket hozzám.

- Mégis, mennyi időre gondol?- Tizennégy napra, esetleg ugyanennyi évre... már ahogy önnek a dolgai

megengedik. Mindezért csekélyke kölcsöndíjat mégis csak megérdemel az ember.- Pontosan?- Ön északra készül, nehéz út előtt áll, és bizonyára szüksége lesz a pénzére.

Ennek ellenére még ön is olcsónak találja, ha három fontot számítok föl!- Saldano, kegyes fecsegése ellenére ön közönséges rabló!- Helyes. Ám ha ön így tárgyal, akkor öt font az ára! De gondolja meg gyorsan,

senor, mert ez még növekedhet!- Megadom a hármat!- Most már öt! Egyetlen pennyvel sem kevesebb!- Adja ide, maga hóhér! Itt a pénze!- Köszönöm, senor! Ám amint látja, a palack kiürült. Újabbat hozok, hogy

áldomást igyunk szerencsés utazására! Hisz a kettő együtt alig tesz ki háromdollárt!

A vendég fogai megcsikordultak. A zsebébe nyúlt, és három csillogópénzérmét dobott az üveg mellé.

- Igyék ön a cimborájával, az ördöggel, de ne énvelem!- Hiába, háládatlan a világ, ám legyen úgy, ahogy akarja! Nálam mindig a

vendég kívánsága az első - sóhajtott ájtatos szemforgatás kíséretében az uzsorás,majd az asztalfiókból papírokat húzott elő, és átnyújtotta őket az idegennek.

- Még szerencse, hogy segített, csak kár, hogy közben kicsalta tőlem az utolsócentemet is - mormogta a vendég. - Hátra van még a kapitány. Ő kér valamiajánlást?

- Természetesen, csak azzal veszi a hajójára. Tüstént papírra vetek néhány sort.- Akkor lásson hozzá, mert még lekésem az indulást!- Lassan a testtel, senor! Az efféle magvas levélke megszerkesztése jelentős

időt rabol el tőlem, ezen kívül fáradsággal és költséggel jár. A lelkiismeretérehagyatkozom. Lássa be, hogy néhány dollár semmiség ezért a munkáért!

Az idegen szinte szóhoz sem jutott a fölháborodástól. Dühösen pattant föl aszékből, s már-már úgy tetszett, hogy ráveti magát a fogadósra.

- Most aztán elég legyen, maga vérszopó pióca! - förmedt rá magából kikelve.- Könnyen megismerkedhet az öklömmel, amely maradandó nyomot hagyhat azájtatos, szemforgató képén!

- Ki fegyvert fog, fegyver által vész el! - idézte a Bibliát kegyes főhajtással

230

Saldano. - Ez a mi helyzetünkben úgy értendő, hogy szolgáim egyetlen szavamraberohannak, és alaposan elagyabugyálják önt. Most pedig megszerkesztem azírást.

Bizony jó hosszú időbe telt, míg elkészült az alig néhány soros levél. Afogadós eme szavakkal nyújtotta át türelmetlen vendégének:

- Most azonban rohanjon, senor, nehogy az Union ön nélkül vágjon neki atengernek!

Wilson átvette az írást, és egyetlen szó nélkül távozott, háládatlan viselkedéseazonban csöppet sem rontotta el az uzsorás elégedettségét.

Amikor a haramia kilépett az ajtón, a lovára tekintett.Ezzel meg mit csináljak? - hökkent meg. Visszamenjek az uzsoráshoz? Azt

már nem, semmiképp sem! Hisz a végén még nekem kell ráfizetni! Keressek talánvalami lókupecet? Arra meg nincs időm!

Bosszúsan legyintett, és mindent kiszedett a nyeregtáskából, majd sorsárahagyva az állatot, elindult a kikötőbe. Az ablakból kajánul vigyorgó arc figyelte,míg alakja bele nem veszett az egyre mélyülő sötétségbe.

Amint a mólóhoz ért, csónakba ült, és az Unionhoz vitette magát. Amikor a kisjármű a vitorlás mellé siklott, Wilson megpróbált úgy fölkapaszkodni akötéllétrán, mintha nagy gyakorlata lenne benne, majd a födélzetre lépvetiszteletteljes meghajlás kíséretében a parancsnokhoz lépett.

- Elnézést, kapitány, szeretném átadni önnek ezt a néhány sort! - mondtaudvariasan, és átnyújtotta a levelet.

Williams átfutotta az írást, és nyomban látta, hogy Saldano küldte hozzá azembert. Régi ismerőse volt az uzsorásnak, és jól tudta, hogy akit ő közvetít, azzalvalami nincs rendben, bár eddig még nem okoztak neki gondot. Amellett nehézfeladat volt a vitorlás hajóra matrózokat szerezni, s csak a legritkább esetbensikerült az érvényben lévő törvények keretein belül. Amikor azonban alaposabbanszemügyre vette a jelentkezőt, és meglátta az arcán éktelenkedő sebhelyet,bizalmatlansága már tényleges gyanúvá érett.

- Kérem a papírjait!Wilson odaadta az iratokat, és a kapitány gyorsan átnézte őket.- Tehát Frank Holborn, Wilmingtonból! A papírjai rendben vannak, bár a

személyleírás nem egészen stimmel. Ám ez már nem az én gondom. Itt amunkájára lesz szükség. Mindenesetre meg kell mondanom, hogy a hajónföltétlen engedelmességet követelek meg embereimtől. Ezt tudnia kell, mielőttleszerződik hozzám. Lehet, hogy ez nincs ínyére önnek?

- Miből gondolja, kapitány?- Az arcán lévő sebhely akaratos jellemre vall.- Ez esetben téved, sir. Nagyon is jámbor természetű vagyok. Egyszer az a

balga gondolatom támadt, hogy a tengert, a préri füves pusztáival cserélem föl. Asebhely egy indián csatabárdjának a nyoma.

- Úgy már más. Akkor fölveszem a hajóra. Keresse meg a kormányost, ő majdelhelyezi, és megbeszélheti vele a járandóságát is. Jó óra múlva elhagyjuk a

231

kikötőt - fejezte be Williams, és magára hagyta Wilsont.Kajütjébe érve a kapitány az asztalra dobta az új matróz papírjait, és

elgondolkodva ült le.Semmi kétség! - tűnődött. Ezt a fickót üldözi Klausen. Ugyancsak forró

lehetett a lába alatt a talaj, ha már Saldanóra fanyalodott! Minden egyezik: asebesülés, a mese az indiánokról. Itt matrózként biztonságban érezheti magát.Most mitévő legyek? - töprengett tovább. Átadjam az itteni hatóságoknak?Ostobaság, hiszen semmi bizonyíték nincs a kezemben. Micsoda pompás dologlenne visszavinni Stentonba, no de ez csak álom! Klausent sem várhatom meg,mert fogalmam sincs, hogy mikor jön, a hajó pedig útra készen áll. ÉsGalvestonban sem tudok mit kezdeni vele. Ám mégis van valami járható út! -ötlött hirtelen eszébe a megoldás. Kirakom az egyik kopár, lakatlan Mississippi-szigeten, Klausent pedig értesítem, hogy menjen oda, és szedje föl!

Papírt vett elő, és rövid levelet írt a költőnek. Ezután kiment a partra, avámhivatalba, és saját kezűleg helyezte letétbe a borítékot, azzal a kikötéssel,hogy csak a címzettnek adhatják át.

Amikor visszatért a hajóra, fölhúzták a horgonyt, és az Union dagadóvitorlákkal vágott neki az óceánnak.

Pompás idő volt, és a szél is kitartóan fujt. Oly szépen haladtak, hogy atervezettnél jóval korábban értek Galveston magasságába. Ekkor a kapitánymagához kérette a kormányost.

- Nos, mit szól az új emberhez, ehhez a Holbornhoz?A kormányos, komótos ember lévén, mielőtt válaszolt volna, gondosan rágott

egyet a szájában lévő bagón, majd így szólt:- A munkájával semmi baj, sir. Valamikor hosszabb időt tölthetett vízen, most

még kissé gyakorlatlan, de majd belejön. Hanem a fickó úgy egészében nemtetszik nekem, még a szeme sem áll jól!

- Még némi türelem, kormányos, már nem sokáig kell elviselnünk. Kitesszük!- Hová, kapitány? Körös-körül nincs semmi más, csak a tenger.- A nyugati Mississippi-zátonyra.- Hm, sir! Én nem firtatom az ön cselekedeteit, ám úgy érzem, hogy ez a tett

felfordulást okoz majd a legénység körében. Csak azért, mert ellenszenves?...- Többről van itt szó, kormányos! Emlékszik Mr. Klausenre és útitársára, akik

velünk jöttek Vera Cruzba, és valami rablógyilkost üldöztek?- Hogyne, sir, nagyon is jól!- Nos, a mi új tengerészünk az ő emberük! Ebben teljesen biztos vagyok.

Nagyon sürgős volt neki, hogy elpucoljon Mexikóból, mert Saldanóhoz fordultsegítségért.

- Így már más a helyzet, kapitány! Bevonatok néhány vitorlát, és ahomokpadnak vesszük az hányt.

Az Union keletnek fordult. Karcsú orrtőkéje tajtékot vetve hasította a vizet, smég az esti szürkület előtt alacsony, homokos zátony emelkedett ki előttük atengerből. A vitorlák lehullottak, és a hajótest finoman ringatódzva ült a

232

hullámokon.Williams csónakot eresztetett a vízre, s néhány ládát meg hordót rakatott rá a

matrózokkal.- Holborn, maga elkísér a zátonyra! - rendelkezett.- Igenis, kapitány! - ugrott fürgén az új ember. Beszálltak a csónakba. Wilson

bizonyára furcsállta a dolgot, ám a parancsnok megelőzte kérdéseit.- Vera Cruzban a kikötő parancsnokság megkért, hogy rendkívüli

eseményekre számítva kis depót létesítsek a zátonyon - magyarázta, és ezzelsikerült eloszlatnia a gazfickó gyanúját.

A kis jármű simán futott föl a hullámoktól elárasztott lankás fövényre. Wilsonsorban emelte ki a ládákat meg az édesvízzel teli két kisebb hordót, és a kapitányutasítására valamennyit a zátony legmagasabb pontjára vitte. Az egyik nehézládával különösen sokáig bíbelődött, míg végre fölcipelte a többi mellé. Amint ahomlokát törölgetve visszafordult, elképedve látta, hogy a csónak már a tengerensiklik, s gyorsan távolodik. Lélekszakadva rohant le a partra, és hangosanordítozott a kapitány felé, ő azonban nevetve kiabált vissza neki:

- Nyugodjék meg, Mr. Wilson, nem sokáig időzik egyedül! Klausen barátjarövidesen meglátogatja, és majd gondoskodik további sorsáról! Addig is mindenjót!

A bandita kábultan meredt a távozó csónakra, majd dühödt szitkozódásba törtki. Kétségbeesett segélykiáltásai túlszárnyalták a homokzátony partját, majdlassan belevesztek a már szürkülő látóhatárba olvadó, lágyan fodrozódóhullámokba.

A fővárosból érkező postakocsi befutott Vera Cruzba. A néhány helybélilakoson kívül Klausen, Summerland és Sarah szállt ki belőle.

- Istennek hála! - sóhajtott föl a vadász. - Csakhogy végre kiszabadultunkebből a nyomorult kaszniból! A sapkámra mondom, hogy engem még egyszerilyen ládába be nem ültetnek! Most pedig hogyan tovább, sir?

- Mindenekelőtt keresünk valami vendégfogadót, azután megpróbálunk agazfickó nyomára bukkanni. Csak hajón menekülhet el, más megoldás nem jöhetszóba. A kikötőt kell tehát alaposan szemügyre vennünk, főként az indulásra készjárműveket. És azt is meg kell tudnunk, hogy nem sokkal érkezésünk előtt milyenhajók futottak ki.

- Osszuk föl egymás közt a munkát, sir! Ön intézi a szállást, én pedig tüsténthozzálátok a kutatáshoz. Csak annyit mondjon meg, hogy hol kezdjem!

- Jobb, ha együtt maradunk - vélekedett a költő. - Bármi történhet. Jöjjenek, itt,az állomás közelében csak ráakadunk valami alkalmas szállásra.

Rövidesen találtak is megfelelő vendégfogadót, és kivettek két szobát. Sarahott maradt, a két férfi pedig elindult a kikötőbe. Első útjuk a vámhivatalbavezetett, ahol - hála Tom sapkájának - tüstént rájuk ismertek, és átadtákKlausennek a kapitány levelét. A költő elolvasta, néhány szóval tájékoztattabarátját, s máris érdeklődni kezdtek, hogy indul-e valami hajó az Államokba. Ahivatalnok készséggel adott felvilágosítást, mondván, hogy a Manhattan gőzös

233

még aznap kifut a tengerre. Úticélja a Mississippi-delta, New Orleans kikötője.A két barát most már külön-külön intézkedett. Summerland elindult, hogy

megkeresse a hajót, és helyet biztosítson maguknak, Klausen pedig a rendőrségresietett.

A kapitányságon szívélyesen fogadták. Már értesültek a Moreliában történteseményekről, megkapták az ott fölvett jegyzőkönyvek másolatát. A rendőrségemberei tanulmányozták Williams kapitány levelét, majd hosszas tanakodásbamerültek. Végül úgy döntöttek, hogy a két barátot elkíséri az egyik rendőrtiszt,aki a födélzetre lépő Wilsont majd letartóztatja, és Stentonban átadja abíróságnak.

Közben megérkezett Summerland is. Örömmel újságolta, hogy rendben vanminden, szót értett a kapitánnyal, aki arra kéri őket, hogy mielőbb foglalják elhelyüket a hajón.

A hajógépek ütemes lüktetéssel dohogtak. A robusztus jármű széles hullámokatvetve túrta maga előtt a vizet, tartva az északi irányt. A hosszan elnyúlónyomdokvízen sirályok csapata kutatott zsákmány után.

Hőseink a födélzetén beszélgettek, miközben a cikázó madarak játékábangyönyörködtek. A délnyugati látóhatáron fokozatosan merültek alá Vera Cruzszélső házai és San Jüan de Ullao erődjének komor falai. Ekkor Tom misztikusmosoly kíséretében a költőre nézett, s komolykodó képpel kérdezte:

- Mondja, sir, már a nyílt óceánon járunk?- Feltehetően - válaszolta Klausen, s magában jót mulatott barátja

körülményeskedő stílusán.- Akkor átadhatom az önnek szóló ajándékokat? - fontoskodott a vadász.- Essünk túl rajta! - biztatta társa.- Nézzük csak! Mindenekelőtt itt van ez a kis csomagocska, amelyet a grófnő

küld, jószerint nem önnek, hanem annak a bizonyos tündérnek...Klausen átvette a gondosan bebugyolált paksamétát. Amikor kibontotta,

finoman megmunkált szelence tűnt elő, amelynek zárjával már tovább bajlódott,ám megérte a fáradságot. A fölpattanó tető alatt, a vörös bársonnyal béleltrekeszből értékes gyémánt villant elő, művészi ötvösmunkával készítettaranykeretbe foglalva. A költőnek eszébe jutott, hogy utoljára a hölgy kezén láttaaz ékszert.

- Káprázatos! Ez egy egész vagyont ér! - mormogta elhűlve.- Még nem végeztünk, sir! Ezt a levelet pedig maga a gróf csúsztatta a

kezembe.- Nocsak! Mi az ördögöt írhat még, amiről nem beszéltünk?- Talán ha belenézne, sir...- Jó ötlet.Klausen kibontotta a borítékot, és a levél olvasásába mélyedt. Summerland

várakozóan figyelte, majd az elképedéstől csak hebegni tudott, amikor barátjahirtelen átölelte, és ujjongva kiáltott föl:

- Pajtás, azt hiszem, dúsgazdag emberek lettünk!

234

- Hát hajóra sem szállok többé, mert ez sem különb a postakocsinál - jegyeztemeg enerváltan Tom, aki azt hitte, hogy társán kitört a tengeri betegség.

- Nem is lesz rá szükség. Akár karosszékben ülve is számolgathatjuk apénzünket. Figyeljen ide, fölolvasom a levelet!

A rövid írás bensőséges üdvözlőszavakkal kezdődött, majd így folytatódott:„Már régóta tervezem, hogy Texasban fekvő birtokaim egy részétől megválók.

Több mint tíz league nagyságú területről van szó, amely bár értékes, nem állművelés alatt. Nagyban megkönnyítené helyzetemet, ha önt, mint vásárlótüdvözölhetném.”

Ezután a levél néhány jövőbe mutató jókívánsággal és persze a gróf aláírásávalzáródott.

- Hát egye fene, ha nem jár sok gonddal, benne vagyok... - bólintottkényszeredetten a trapper.

Klausen tisztában volt azzal, hogy az ajándékot nem utasíthatják vissza.Egyrészt megbántották volna az őket nagy becsben tartó, igen szívélyes grófi párt,másrészt meg a Don Hernano levelében foglalt ajánlat amúgyis csak adás-vételútján realizálódhatott.

A rendőrtiszt a beszállás után tüstént fölkereste a kapitányt, és bemutatta nekimeghatalmazását, valamint a Wilson ellen kiadott körözőlevelet meg aMoreliában fölvett jegyzőkönyvet. A parancsnok minden tekintetben lelkesen álltrendelkezésére. Megbeszélték a részleteket, s már csak azt kellett kivárniuk, hogyeljussanak a zátonyra tett bűnözőhöz.

Napok múltak el. A kék, átlátszó víz zavarossá vált, sárgásbarna színt öltött,biztos jeleként annak, hogy már a Mississippi-deltánál járnak. A Manhattan ekkormár északkeletnek tartott. A kapitány éppen Klausenék társaságában tartózkodotta födélzetén, amikor kiáltás hangzott föl az árbockosárból. Szeméhez emeltetávcsövét, s valóban, tőlük kissé balra, a szárazföld irányában keskeny, sötét csíkemelkedett ki a tengerből.

- A nyugati zátony! - dörmögte, s intézkedett, hogy óvatosan közelítsék meg azapró földdarabot.

- Ember a szigeten! - jelzett ismét a matróz.A hajógépek robaja elcsöndesedet. Csónakot bocsátottak a vízre, s a négy

izmos matróz csak úgy röpítette a homokpad felé.Amikor a kis jármű már visszafelé tartott, a parancsnok megkérte vendégeit,

hogy egyelőre vonuljanak vissza kabinjukba. A tengerészek a födélzetre hozták azátonyon talált matrózt, majd a kapitány elé vezették.

Amikor Wilson belépett a parancsnoki kajütbe, a kapitányon kívül még egyurat látott, aki a fal mellé húzódva ült az egyik széken. Magas termetű emberneklátszott. Városi ruhát viselt, és szemlátomást nem óhajtott részt venni abeszélgetésben.

- Kicsoda ön? - kérdezte a kapitány, alaposan szemügyre véve a matrózruhásférfit, aki fáradtan, elcsigázottan, ám alázatos testtartásban állt előtte.

- Tom Hellword-nek hívnak, sir. Szülővárosom Savannah, Georgia államban.

235

- A ruhája után ítélve tengerész. Hogyan került a zátonyra?- Az Iowa nevű klipperen szolgáltam, ám Havannából Galvestonnak tartva

vihar tört ránk. A hajót a fenékre küldte, s egyedül csak nekem sikerült ahomokpadot elérnem.

- Akkor sokat szenvedhetett, mert a legutolsó vihar jó tizennégy nappal ezelőtttombolt ezen a tájon. Hogyan hívták az Iowa kapitányát?

- Smith, Harold Smith, sir! Isten nyugosztalja!- Úgy legyen! Ön viszont megmenekült, hála a Mindenhatónak. Jelentkezzék a

kormányosnál, ő majd mindenről gondoskodik!- Egy pillanat, senores! - szólalt meg váratlanul a közömbös úr. - Talán nem

ilyen egyszerű a dolog! Pedro Alvarez rendőrtiszt vagyok Vera Cruzból. Azértszálltam a hajóra, hogy önt - vetett komor pillantást a megmentettre - őrizetbevegyem! Alapos gyanúnk van ugyanis arra, hogy részt vett abban arablótámadásban, amely néhány napja történt Morelia térségében!

Wilson úgy érezte, hogy a mennyek birodalmából egyszerre a pokol feneketlenmélységébe zuhan. Ez nem lehet igaz! A jószívű kapitány készséggel siet asegítségére, megmenti, készpénznek veszi minden szavát, már-már útjára engedi,és akkor megjelenik ez a sátáni rendőr! Ráadásul kénytelen komolyan venniszavait, mert az efféle alakokkal nem ajánlatos tréfálkozni. Ez persze nem jelentiazt, hogy föladja a harcot.

- Megőrült, senor? - háborodott föl, s csak úgy sugárzott belőle azigazságérzet. - Miként lehettem én napokkal ezelőtt abban a poros mexikóivároskában, hiszen a kapitány úr saját maga mondta, hogy utoljára legalább kéthete volt errefelé vihar, és én az óta azon az istenverte homokzátonyonraboskodtam!

- Védekeznie majd a bíróság előtt kell! Most hagyja, hogy befejezzem! -mondta szárazon, rezzenetlen arccal a rendőrtiszt. - Szerintünk önt TomásMoleznek hívják, és St. Jüan Bautistában született. Az említett bűncselekményelőtt fölkereste bátyját, aki mint ügyvéd dolgozott Moreliában, s közösentervelték ki a gaztettet, amely Don Hernano és neje ellen irányult. Testvérérőlkiderült, hogy ő volt a környéken garázdálkodó rablóbanda feje. Egyébkéntpuskagolyó ütötte seb végzett vele. A támadást ugyanis néhány bátor senormeghiúsította, s társaival együtt ön is elmenekült a helyszínről, ám nem sokkalkésőbb fivére lakásán elfogták. Még aznap kihallgatták a helybéli rendőrségen,majd erős kíséret mellett a fővárosba szállították. Banditatársai azonbanrátámadtak a kísérőkre, az altisztet megölték, két másik katonát súlyosanmegsebesítettek. Ezután ön kerülő úton Vera Cruzba érkezett, hamis papírokkal azUnion nevű hajóra szerződött, a kapitány azonban fölismerte, ezért úgy döntött,hogy kiteszi önt egy lakatlan szigeten. Ez után levelet juttatott el a kapitányságra,hogy tegyük meg a további intézkedéseket.

Mint látjuk, a tiszt ügyesen kihagyta Klausenéknak a történetben játszottszerepét, gondolván, hogy a későbbiek során ők még váratlan meglepetéskéntszolgálhatnak.

236

- Ezért vagyok most itt - folytatta Alvarez -, s ezennel letartóztatom! Felhívoma figyelmét arra, hogy ezután bármit mond, az felhasználható ön ellen!Megkérem, hogy holmi ostoba ellenkezéssel ne súlyosbítsa helyzetét!

A gazfickó hirtelen úgy érezte, itt a vég. Hiszen a mexikói hatóságok jólismerik minden cselekedetét, bár... mit bizonyíthatnak rá? Ha el is ítélik, súlyosbüntetést nem kaphat. Ezt végiggondolva máris támadásba ment át:

- Aljas rágalom az egész! Fogalmam sincs, hogy miről beszél! Azt a nevetmost hallom először, és el sem tudom képzelni, hogy kiről van szó! Követelem,hogy haladéktalanul állítsanak bíróság elé Mexikóban, az ottani törvényekszerint!

- Így terveztük mi is - mondta a rendőrtiszt. - Közben azonban megkeresésérkezett hozzánk az amerikai követségről. Ebben a kiadatását kérik, mivel azÁllamokban még súlyosabb bűncselekmények miatt emelnek vádat ön ellen.Ezért úgy döntöttünk, hogy mint foglyot Stentonba kísérem, és ott átadom avárosi hatóságoknak.

Ez volt az a pont, ahol minden ember összeroskadt volna, kivéve Wilsont.Tisztában volt vele ugyan, hogy pillanatnyilag tehetetlen, ám mivel a kétkoronatanúnak, Klausennek és Summerlandnek a nyomát sem látta, mégreménykedett, hátha ki tud valahogy bújni a hurokból.

- Mindig tiszteletben tartottam a törvényt, ezért most sem ellenkezem! -jelentette ki magabiztosan. - Vigyen, ahová akar, csak minél gyorsabban állítsanakbíróság elé!

- Ha megígéri, hogy nyugton marad az út során, akkor nem bilincseltetem meg- ajánlotta Alvarez, aki kissé zavarba jött a fickó magabiztosságától.

Wilson beleegyezően bólintott. Ezután fölvezették az orr-födélzetre, ésbezárták a lánckamrába. Az ajtó előtt matróz posztolt.

Másnap Klausen és Summerland korán keltek, mert mielőbb találkozni akartaka fogollyal. Amikor az orrfödélzetre léptek, Wilson éppen a reggeli sétájátvégezte, s közben kedélyesen csevegett az őt kísérő matrózokkal. Amikorészrevette két legfőbb ellenségét, kimeredt szemmel bámult rájuk. Rádöbbent,hogy minden reménye tovaszállt. Dühödt kiáltásban tört ki, közben pedig zekéjerejtett zsebéből tőrt rántott elő, és Klausenre rontott.

- Most végzek veled, te átkozott! Pusztulj, életem megrontója!A költő dermedten, bénultan állt, társa azonban szerencsére nem veszítette el

lélekjelenlétét. Alig villant meg a penge, már föl is ragadta a palánk mellett fekvőevezőt, és a bandita felé sújtott vele.

Wilsont a homlokán találta az ütés. Szédelegve torpant meg, a tőrt elejtette, smindkét kezével a fejéhez kapott. Véraláfutásos szeme eszelős dühvel vizslatta asokszoros túlerőt, majd az őt megragadni készülő matrózok közt szétcsapvahatalmas ugrással a korlátnál termett. Fölugrott rá, és félig visszafordulvaüvöltötte a két barátnak:

- Nem kaptok el élve soha! - azzal széles ívben a tengerbe vetette magát.Tettében bizonyára közrejátszott az előttük húzódó partszakasz hívogató

237

közelsége, ám hibázott, méghozzá mértéktelenül, végzetesen, jóvátehetetlenül.A folyamok atyja, a Mississippi iszonyú víztömeget szállít a deltába, amely

édesvíz jellegét megőrizve sok-sok mérföldnyíre ékelődik be a mexikói-öbölbe,számtalan homokpadot, zátonyt alkotva. A torkolatban hemzsegő krokodilokszívesen barangolnak ezen a területen. Napoznak a tengerből alig kiemelkedő,fövénnyel borított, napsütötte lankákon, s rá rákapnak az arra elhaladó hajókrólledobott hulladékra.

Wilson helyzete teljesen reménytelen volt, mert most magával a sorssalharcolt, amely türelmes, esetenként talán meg is bocsát, ám végül a maga sajátos,könyörtelen módján álljt parancsol a bűnnek.

A gazfickó jól tudott úszni, a tenger csöndesen hullámzott, tehát minden esélyemegvolt arra, hogy Klausenékat maga mögött hagyva partot érjen. Előrelendülő,izmos karja azonban kőkemény csontpáncéllal fedett testnek csapódott,ugyanakkor egy másik az oldalát dörzsölve húzott el mellette. Wilsonba jegesrémület nyilallt, a szörnyű, talán a legrettenetesebb halál borzalma. Abban apillanatban iszonyú száj nyílt ki előtte, és a fogakkal teli félelmetes állkapcsokösszecsapódtak.

Vadul örvénylett a víz. A szennyes hullámokból rücskös, bordás testekvetődtek a felszínre, majd ismét alámerültek a forgatagba. A tenger lassan vörösreszíneződött.

A hajó korlátjánál állók iszonyodva figyelték a félelmetes színjátékot. Többlövés is eldördült, hogy elriasszák a falánk szörnyetegeket, ám mindez csakszánalmas kísérletnek bizonyult. Akárcsak az a néhány mentőöv, amelyet amenekülő után dobtak.

A krokodilok tovább viaskodtak a kavargó hullámok közt, ám csak egymással,mivel prédájukat már fölfalták.

Kétségtelen, hogy bűnös embert ragadott el a halál. Gaztettek sora kísérteéletútját, a társadalom is kivetni készült magából. Megérdemelte sorsát, aszemtanúkat mégis a szánalom ellenállhatatlan érzése ragadta magával. Végzetebeteljesedett, ám ily szörnyű módon?... Igaz, letért a becsületes útról, súlyosbűnök terhelték lelkét... ám azért mégiscsak ember volt... őt is anya szülte...

Alkonyodott. Stenton utcái megélénkültek, itt-ott már fények is gyulladtak.Három hősünk fáradtan rótta lépteit a kopott kövezeten. Summerland rövidesenelvált tőlük, hogy bátyjához induljon, Klausen és Sarah pedig a panzió felé tartott.A szobalány kényszeredetten bandukolt a költő mellett. Legszívesebbenelmenekült volna a városból, hogy még csak véletlenül se kerüljön Smolly mamaszeme elé. Félt, rettegett a szigorú gazdasszonnyal való találkozástól, s úgy érezte,hogy a sors már semmi jót nem tartogat számára. Klausen csaknem erőszakkalvonszolta magával, és amikor a panzióhoz értek, szigorúan ráparancsolt, hogy akapu előtt várja meg, míg vissza nem tér.

Sarah mindenbe beletörődve, csöndben álldogált. A költő bizonyára rövidesenmegtalálta Smolly mamát, legalábbis a hirtelen fölhangzó meglepett, örömtelikiáltás erről árulkodott, nem kevésbé a szinte ugyanabban a pillanatban a

238

kövezetre hulló, szilánkokra törő porcelántál robaja.Az asszony ugyanis éppen mosogatott, s bizony csak vizes keze gátolta abban,

hogy Klausen nyakába ugorjon. Nem úgy a költő, aki fittyet hányva aformaságokra, széles lendülettel magához szorította Smolly mamát, és kéthatalmas csókot nyomott arcára. Mondanunk sem kell, hogy vissza is kapta.

- Ez nem lehet igaz! Mekkora öröm! - rebegte az asszony, miközbenpironkodva igyekezett kibontakozni az ölelésből. - Biztos, hogy nem álmodom?Csakugyan ön az, sir?

- Teljes életnagyságban! - nevetett Klausen, még mindig átölelve a fogadósnőt.- Megérkeztünk mind a hárman, épen egészségesen.

- Azt a vadonban termett medve barátját hol hagyta?- Bizonyára már a harmadik konyakot hajtják föl a testvérénél. Ám nemsokára

ő is itt lesz.- És a hűtlen, gonosz teremtés?- Tévesen ítéli meg, asszonyom! Ragaszkodik önhöz - kelt a leány védelmére

Klausen, s némi költői túlzásnak engedve így folytatta: - Sokat szenvedettszegényke, nagyon sokat. Az a gazfickó ütötte, verte...

- Ó, az átkozott! Csak kapjam egyszer a kezem közé!- Erre már nem kerülhet sor, Smolly mama. Meghalt, ám erről majd később!- Akkor hadd lássam azt a háládatlan gyermeket!- Lenn vár a kapu alatt. Nem mer az ön szeme elé kerülni.- No, majd előkeresem én tüstént! Istenemre, megemlegeti még ezt a mai

napot! - harsogta, és kirohant a konyhából.Klausen halkan utána lopakodott a folyosóra, ahonnan a nyitott bejárati ajtón át

kilátott a kapualjba. Az imént elhangzott fenyegetés különös átalakuláson mentkeresztül. Sarah ugyanis az asszony keblére simulva zokogott, miközben Smollymama gyöngéden simogatta a haját, és könnyes szemmel vigasztalta.

A költő elégedetten sóhajtott föl, és most már csak magával törődve,felrobogott a lakosztályába. Ledobált magáról mindent, megfürdött, tiszta ruhábabújt, és már rohant is ki az ajtón, kis híján magával sodorva Smolly mamát. Azasszony a kezét összecsapva sápítozott:

- Úristen, hogyan fest ön! - azzal fogta a férfit, visszaráncigálta a szobába, ésnéhány rutinos mozdulattal elfogadhatóvá tette megjelenését.

Amikor Klausen csöngetett Olbersék házának ajtaján, a már ismert néger fiúnyitott ajtót. Amint meglátta a költőt, szeme óriásira tágult, arcán örömteli mosolyfutott át.

- Ön az, mylord? - kiáltott föl. - Csakhogy megérkezett! Bejelentsem?- Hagyd csak, barátom, majd én magam! - mosolyodott el Klausen is, és

pénzérmét csúsztatott az inas kezébe.Marge-t és apját a dolgozószobában találta. Amint belépett, mindketten

teljesen eltérő formában juttatták kifejezésre meglepetésüket. Olbers nehézkesszuszogással igyekezett kikecmeregni az íróasztal mögül, és már éppen szólásranyitotta száját, ám lánya megelőzte. Szélvészként viharzott át a szobán, kedvese

239

nyakába ugrott, és kis híján hanyatt lökte. A költő átölelte a leányt, magáhozszorította, majd magasba emelte a drága teremtést, és körbetáncolta vele a szobát.A bankár szájtátva bámulta őket. Végül is a természet törvénye, vagyis agravitáció diadalmaskodott, és Klausen végtelen óvatossággal talpra állítottaMarge-t.

A leány vérvörös arccal bontakozott ki az ölelésből. Apjára pillantva úgyérezte, hogy magyarázattal tartozik, ám mint ahogy a nők szokták, a férfira hagytaa kényes dolgot, ő pedig kiszaladt a helyiségből, s közben ezt rebegte:

- Készítek valami harapnivalót...Olbers lassan összeszedte magát. Szívélyesen üdvözölte vendégét, karon fogva

az asztalhoz vezette, és hellyel kínálta. Ezután italt és poharakat vett elő azalmáriumból. Töltött mindkettőjüknek, majd szivaros dobozt tolt a költő elé, ésarra biztatta, hogy beszéljen el mindent.

Klausen kényelmesen elhelyezkedett, és a lényeges dolgokra szorítkozvatájékoztatta a bankárt az elmúlt napok eseményeiről. Marge-val való kapcsolatárólazonban egyetlen szót sem ejtett.

A bankár ámuldozva hallgatta. Amikor pedig az elveszettnek hitt szerződést ésváltóit visszakapta, egyszerűen nem bírt magával az örömtől. Wilson halálárólértesülve csak ennyit mondott:

- Világéletében erőszakos ember volt...- Szeretnék még valami megmutatni önnek - váltott témát a költő, és unott

arccal átnyújtotta Hernano gróf levelét.Olbers a sorok olvasásába mélyedt. Amikor végzett, széles mosolyra tárult

arca, mert pénzember lévén tüstént meglátta az ajánlatban rejtőző óriási üzletet.- No de fiatal barátom...A mondat félbeszakadt, mert megérkezett Marge. Hatalmas tálcát hozott,

amelyen finomságok tömege sorakozott.Noha Klausen jószerint Smolly mamánál lakott, visszaérkezése után ideje java

részét a szomszéd házban töltötte. Meg kell jegyeznünk, hogy emiatt az érdekeltfelek közül senki sem emelt kifogást, legkevésbé a néger inas, aki gyorskalkulációt végzett, és megállapította, hogy ha így haladnak a dolgok, nemsokáragazdag ember lesz.

Néhány nap múltán gyönyörű briliánsgyűrű tűnt föl Marge kezén. A nemesdrágakövet finoman megmunkált aranykeretbe foglalta az ékszerész. Olbersbizonyára fölfigyelt a fiatalok közt szövődő kapcsolatra, ám az irodalom irántirokonszenve, vagy talán Hernano gróf levelének bizonyos kitételemegakadályozta abban, hogy atyai szigorát érvényesítse...

No de mi történt a megrögzött prérijáróval, Summerland-del? Az igazság az,hogy egyre többet morgott, zsörtölődött, és általában naponta háromszorbejelentette, hogy máris indul, egyetlen percig sem marad abban a porfészekben.Vár rá a préri, a szavanna, az őserdők világa, a számtalan kaland...

Ám furcsa módon bizonyos idő után mintha megváltoztak volna elképzelései,mert egyszer csak - barátai legnagyobb csodálkozására - bejelentette, hogy

240

ottmarad Stentonban, és letelepszik. Ám kizárólag csak testvére unszolásánakengedve, tette még hozzá zord képpel.

A rossz nyelvek szerint - mert pletykásak ám az emberek - röviddel a nagyhorderejű döntés előtt megbeszélték Smolly mamával, hogy a jól menő panzióvezetéséhez bizony elkelne az erős férfikéz...

Tartalom:

Első rész: Kelet kapujában 1. Kairó / 32. Egy túlbuzgó hittérítő / 113. A piramisoknál / 204. Ceylon / 335. A civilizáció hírnökei / 43

Második rész: Konfucius földjén 1. Találkozások Panjangban / 592. A Jin födélzetén / 753. Egy pogány lelkipásztor / 884. Az eszelős / 965. A harmadik versszak / 114

�Harmadik rész: A Shen birodalma1. Okama szigetén / 1342. Ópium / 1423. Arcképek a múltból / 1514. Forradalmárok / 1595. Sorsdöntő órák / 167

Negyedik rész: A sivatag hiénái 1. A halál pusztaságában / 1752. A szavannák költője / 1843. A bosszú / 1934. Hernano grófnál / 2105. A bűnhődés / 227

BÉKESSÉG A FÖLDON AZ EMBERNEK (ismertető)

241

A szerző címadó könyvében az 1899-1900-ban tett távol-keleti utazásánakélményeit mondja el. Műve minden lapján szeretetteljes érzéssel beszél a Keletgondolatvilágáról, amelyet legfőbb törekvése: a békevágy és a nemzetek köztimegértés hat át.

A történet Kairóban kezdődik. Megismerkedünk hőseinkkel, akiknek sorsa aváltozatos kalandok során egymáshoz kapcsolódik. Közéjük tartozik Fu és Csi, akínai mandarin és fia, Waller, az amerikai misszionárius és leánya, továbbá SejjidOmar, a büszke, öntudatos szamárhajcsár, aki szolgaként végigkíséri az írót útján,amely egészen Kína partjaiig tart.

A szumátrai Panjangban váratlan találkozásra kerül sor. Régi ismerősünk, SirRaffley bukkan föl, nagybátyja, Sir Patrick kíséretében. Hőseink kapcsolatbakerülnek egy titokzatos kínaival, Fanggal is, továbbá egy léhűtő európai bandával,amely a civilizáció hírnökének nevezi magát.

Az amerikai hittérítőt súlyos betegség támadja meg, mind testileg, mindszellemileg, és ez már-már tragédiával fenyeget. A végső gyógyulásra csakKínában, a mesés, mégis emberi Shen birodalmában kerül sor, és természetesenaz olvasó is megismerkedik ezzel a békét és jóságot hirdető kínai szervezettel.

A regény lapjain minduntalan az érzelmek vihara csap össze. Pogány vagyszent? - ez a leggyakrabban föltett kérdés, amelyre csak az utolsó oldalon kapjukmeg a választ, amikor a keresztény pap buddhistákat áld meg, a hithű muzulmánszívében pedig ködbe vész Allah nagysága...

242