STEVE PERRYSTEVE PERRY

IDEGENEK A FÖLDÖNIDEGENEK A FÖLDÖN

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:Steve PerryAliens: Earth hive: Earth hivePublished in 1992 by Bantam Spectra BooksCopyright © 1992 Twentieth Century Fox Film

Corporation

Fordította Hoppán Eszter

Minden jog fenntartva, beleértve az egész vagy részletek reprodukálásának jogát!All rights reserved!

A címlapon Dennis Beauvais festménye

Tipográfia: Marjai CsabaMűszaki szerkesztés: Adamov András

Hungarian translation © 1993 Hoppán Eszter Hungarian edition © 1993 Valhalla Páholy Kft.Az AVALON Kiadói Csoport tagja

ISBN 963 7632 361VP-SF 100593-52.12.22

A kötet kizárólagos terjesztője a TóthÁgas Könyvterjesztő Kft. 1047 Budapest, Perényi Zs. u. 15

Kiadja a Valhalla Páholy. Felelős kiadó: Nóvák Csanád ügyvezető igazgató. Felelős szerkesztő: Gáspár András. Művészeti igazgató: Marjai Csaba. Korrektor: NWAI rendszer. Szedés, tördelés: Valhalla Páholy Kft. A nyomdai munkálatokat az Alföldi Nyomda végezte. A nyomdai megrendelés törzsszáma. 8659.66-14-2/1204. Felelős vezető: György Géza. Terjedelem. 19 ív. Készült Debrecenben az 1993. évben

Dianne-nek (ismét), továbbáPat Dupre-nek, a Denveri Szimfonikusokegykori hárfásának, aki 1970 hippi őszén

Baton Rouge-ban megmentette a lelkemet.

„Különösnek rémlett a gondolat, hogy a Bestia olyasvalami, amit hajszolhatnak és megölhetnek…”

William Golding: A legyek ura

1.

Noha vaskos védőöltözetet viselt, Billie úgy érezte, szinte belemar az éjszaka hidege. Igaz, a terepjáró felfogta a jeges szelek nagy részét, és kihozták a jármű egyik hordozható fűtőtestjét is. A legmagasabb melegítőfokozatra kapcsolták, és úgy csináltak, mintha tábortűz körül ülnének. Egyebet nemigen tehettek: a Ferro bolygón nem volt fa, de ha mégis lett volna, azt biztosan nem égetik el. Ezen a világon a fa egy grammja többet ért az ugyanakkora súlyú platinánál. Szinte elképzelhetetlennek tűnt, hogy akad olyan hely is az univerzumban, ahol a fát fölaprítják és elpazarolják.

A fagyos szél szenvedő vadállatként vonított és bömbölt a terepjáró körül. A gyászos dallam sivításba csapott át, valahányszor a szél elérte és rázni kezdte a gép kiálló lépcsőfokait. Idegborzoló hangverseny. A vaskos felhőpaplan egy-egy résén át időnként láthatóvá vált a tiszta ég egy szelete, sőt, fel-felragyogott néhány csillag: hideg gombostűfejek az űr gyászszínű kárpitján. Úgy sziporkáztak, mint gyémántpor a lézerfényben. Akkor sem lett volna sokkal világosabb, ha nincs a felhőtakaró; a Ferrónak nem volt holdja

Ami azt illeti, nem volt valami kényelmes idekint, de a vállalkozó szelleműek legalább nem voltak összezárva a telep lézengőivel, akik már-már eszüket vesztették a nagy semmittevésben.- Oké - mondta Mags. - Mit csináljunk még? Megettük a

kaját, amit magunkkal hoztunk, elénekeltük azt a hülye dalt a hajónaplóról meg a lyukakról a tenger fenekén. Vége a bulinak, Carly!

Mags tizenkét éves volt csupán, egy évvel fiatalabb a másik két lánynál, Billie-nél és Carly-nál, de mindenre tudott valami frappánsat mondani.

Billie megborzongott a szkafanderben.- Na, te hígagyú, mi volt még azon a régi lemezen, ami a

táborozásról szólt?- Ha szíveskedtek végre befogni a szátokat, talán

elmondom.Mags a szívéhez kapott.

-Megöl ez a baromi nagy bölcsesség - sóhajtotta. - Megadom magam.- Történeteket meséltek - mondta Carly, igyekezvén

tudomást sem venni a csipkelődőről. - Szellemekről, szörnyekről meg ilyesmikről.- Frankó - lelkendezett Mags. - Akkor mesélj egyet te is!Carly belekezdett egy szellemektől és vámpíroktól

hemzsegő sztoriba - Billie mindjárt tudta, hogy egy régi szórakoztató adatállományból szedte az egészet. Persze egészen más volt egy rémes filmet a világos, meleg lakófülkében nézni, mint itt, a Főépületen kívül, a hidegben és sötétben hallgatni. Rémes.

Szélfútta jégeső csapott rájuk - mintha kavicsokkal dobálták volna őket odafentről -, de elállt, mire Carly a történet csúcspontjához ért.

- …minden évben megőrül valaki annak a szörnyű éjszakának a tanúi közül… és most RAJTAM a sor!

Mags és Billie egy emberként pattantak fel, amikor Carly feléjük ugrott.

Aztán mind a hárman felkacagtak.- Oké, Mags, te jössz!- Jó, oké. Volt egyszer egy öreg boszorkány…Amikor Mags a mese felénél tartott, megint jégdarabok

kezdtek záporozni az égből. Az egyik belekerült a fűtőtest áramköreibe. A szerkezet felvillant, kicsapta a biztosítékát, aztán elcsendesedett. Fénye csakhamar elhalványult, nem maradt más világosság, csak a csillagoké, no meg a kijelzőké a terepjáró műszerfalán. Az éjszaka körbefogta a három gyereket; egyszeriben megsűrűsödött a feketeség és a hideg. A Főépület most sokkal távolibbnak rémlett. Billie reszketett - és nem csak a hidegtől.- Ó, a francba! Nézzétek! Apám teljesen ki fog akadni, ha

meglátja, hogy elintéztük a külső fűtőt! Én visszamegyek a terepjáróba - közölte Mags.- Előbb fejezd be a mesét!- Ugyan már, hagyjuk a fenébe! Befagy a… fülem.- Akkor Billie mondjon el egy sztorit! Carly Billie felé

bólintott.- Te jössz!- Szerintem igaza van Magsnek - próbálkozott Billie. -

Menjünk vissza a terepjáróba!

- Jaj, Billie, ne hülyéskedj már!Billie nagy levegőt vett, aztán kifújt egy hideg

ködpamacsot. Eszébe jutottak az álmai.Valami hátborzongatót akarnak? Tőle megkaphatják…- Oké… Van egy jó történetem. Idegen… lényekről szól.

Senki se tudja, melyik bolygóról jöttek - egyszerre csak megjelentek a Perem világain, úgy néznek ki, mintha fekete üvegből lennének, három méter magasak, akkora agyarakkal mint az ujjatok. Sav van bennük, nem vér: ha megvágtok egyet, és a lé rátok fröccsen, azonnal lemarja rólatok a húst. De hát nem vághattok meg egyet se, mert olyan kemény a bőrük, mint egy űrhajó páncélzata. Csak zabálnak és szaporodnak, ösztönösen, akár a bogarak, és át tudják harapni a fémet is. Olyan kemény az állkapcsuk, mint a gyémánt…- Hűha! - sopánkodott Carly.- És ha egyszer elkapnak, áldhatjátok a sorsot, ha

megölnek titeket - folytatta Billie. - Mert ha nem ölnek meg azonnal, az rosszabb a halálnál. Belétek raknak egy bébiszörnyet, lenyomják a torkotokon, és ott nő bennetek; nő, amíg elég élesek nem lesznek a fogai, és akkor kirágja magát, a húsotokon és csontotokon át. Lyukat fúr a beleitekbe…

- A mindenit! - füttyentett Carly.Mags a melléhez kapott.Billie elhallgatott, és várta a kötelező, frappáns

bemondást. De Mag ezúttal nem tréfált.- Rosszul… rosszul… vagyok…- Ugyan már! - legyintett Carly. - Csak szórakozik- Nem! A hasam… Jaj!Billie nyelt egyet. Teljesen kiszáradt a torka.Mags!- Aaaú, nagyon fáj!Mags a mellkasára szorította a kezét, mintha egy

kőbogarat akarna agyonnyomni.A védőruha hirtelen felpúposodott Mag altestén: mintha

egy ököl próbálna átnyomakodni a gumírozott anyagon. A ruha mind jobban kitágult.- Aaaaaa! - sikoltott Mags.- Mags! Ne! - Billie hátrálni kezdett.Carly megragadta Magset.

- Mi az?Mags ruhája újra megfeszült, aztán széthasadt. Vér

freccsent kifelé, húscafatok repültek - és egy karvastagságú, kígyószerű lény csillantotta meg tűhegyes fogait a sápadt csillagfényben, amint előbukkant a haldokló testéből.

Carly felkiáltott, de elcsuklott a hangja. Megpróbált elhátrálni, a szörny azonban villámsebesen csapott felé. Rettentő fogait belemélyesztette Carly nyakába. A lány kiömlő vére egészen feketének látszott az éjszakában. Sikolya hörgéssé tompult.

- Nem! - sikoltotta Billie - Nem! Ez csak álom! Nem valódi! NEM VALÓDI! NEM…

Jajongva riadt fel.Az orvos hajolt fölé. A lány egy erőtérágyon feküdt, a

mező erősen tartotta párnáin, akár egy óriás keze. Billie rúgkapált, de minél jobban igyekezett, a mező annál kérlelhetetlenebbül szorította.- Ne…!- Nyugi, Billie, nyugi! Csak álmodott! Semmi baja! Minden

a legnagyobb rendben van!Billie levegő után kapkodott. Szíve hevesen vert, és

érezte az erek lüktetését a halántékán, amikor felnézett Dr. Jerrinre. A rejtett világítótestek fénye megcsillant az egészségügyi központ szobájának steril fehér falain és mennyezetén. Csak álom. Mint a többi.

- Hozok egy altatótapaszt - ajánlotta Jerrin. Billie megrázta a fejét - ennyit még az erőtér is megengedett.- Ne. Már jól vagyok.- Biztos?Az orvosnak kedves arca volt, a korát tekintve pedig akár

Billie nagyapja lehetett volna. Évek óta kezelte Billie-t - amióta a lány a Földre érkezett. Az álmok miatt. Nem mindig voltak egyformák, de általában a Peremmel álltak kapcsolatban. A Peremmel és a világgal, ahol Billie született. Tizenhárom esztendő telt már el azóta, hogy az ottani kolónia elpusztult egy nukleáris balesetben, és majdnem egy évtized azóta, hogy a lány elhagyta a Ferrót. A rémálmok mégis ismétlődtek, s ő vadul, csillapíthatatlanul vergődött szorításukban. Nem segítettek sem a gyógyszerek, sem a hipnóziskúrák, sem a

biovisszacsatolásos kezelések, az agyhullám-szintézisek - nem segített semmi. A tudomány tehetetlennek bizonyult a rémálmokkal szemben.

A doktor fölsegítette Billie-t, aki a mosdóhoz botorkált, hogy megmossa az arcát. Tükörképe visszabámult rá. Középtermetű volt, karcsú, izmai feszesek, kimunkáltak az edzőszékben töltött kényszerű órák eredményeként. Haja, amit általában rövidre nyírva viselt, most majdnem a válláig ért, és hamuszínbe hajló fakóbarna színű volt. Halványkék szemek, egyenes orr, a kelleténél alig valamivel nagyobb száj. Nem csúnya arc, és a szobában nincs semmi érdekes. Nem csúnya - de elátkozott, az egyszer biztos.

Valahol valamilyen isten kétségtelenül szemmel tartja. Billie azt kívánta, bár tudná, miért.

- Buddha szerelmére, teljesen körülvettek minket! - rikoltotta Quinn.

Wilks érezte, hogy veríték csorog lefelé a gerince mentén, pókselyem páncélja alatt. A világítás túl gyenge volt, a sisaklámpa fabatkát sem ért, alig látták, mi történik körülöttük. Az infralámpával sem mentek sokkal többre.- Elég a pofázásból, Quinn! Tartsd tűz alatt a

területedet, akkor minden oké lesz…- Ó, a rohadt életbe, tizedes, elkapták az őrmestert! -

hörögte Jasper, az egyik megmaradt tengerészgyalogos. Eredetileg tizenketten voltak az osztagban. Mostanra négyen maradtak. - Mit csináljunk?

Wilks egyik karjában a kislányt fogta, szabad kezével markolta karabélyát. A kislány felsírt.

- Nyugi, bogárka - csitítgatta Wilks. – Meg fogjuk úszni! Szépen visszamegyünk a hajóra, és elpályázunk innét!

Ellis, a felzárkózó hátvéd szuahéli nyelven káromkodott.- Honnan a francból kerültek elő ezek a szörnyek, ember?

Honnan a…Költői kérdés volt persze, hisz erről egyiküknek sem volt

halvány fogalma sem.A hőség szinte leterítette Wilks-t, a levegő

megsűrűsödött, és úgy bűzlött, mintha valami hatalmas dögöt felejtettek volna a napon. A szupertartós műanyaglapok alkotta falat mindenütt, vastagon borította a

csiganyálsűrű, feketésszürke lepedék - mintha valami őrült szobrászművész ürülékhurkákkal cicomázta volna fel az állomást. A lehetetlen szögekbe csavarodó hurkák olyan kemények voltak, mint a plasztikbeton, de - meglehet, a szerves anyag omlásának eredményeképp - hőt sugároztak. A levegő forró volt és párás. Gőzfürdő. Maga a pokol.

A tizedes háta mögött újra felugatott Quinn fegyvere. A detonációk szédítő ütemet vertek Wilks dobhártyáján.- Quinn!- Kurva sokan vannak mögöttünk, tizedes!- Csak tuti célra lőjetek! - adta ki a parancsot Wilks. - És

csak rövid sorozatokat, hármasával! Nincs elég muníciónk a folyamatos zárótűzhöz…

Előttük a folyosó elágazott, a leereszkedő pneumatikus ajtók azonban elzárták mindkét kijáratot. Vészjelző villogott, sziréna vijjogott. Egy monoton géphang a reaktortérben készülő robbanásra figyelmeztetett.

Vagy kijutnak - méghozzá nagyon gyorsan - vagy elintézik őket a szörnyek. Esetleg radioaktív hamu lesz belőlük. Csábítónál csábítóbb kilátások!- Jasper, vedd át a kölyköt!- Ne! - sikoltotta a kislány.- Nekem az ajtót kell kinyitnom - magyarázta Wilks. -

Jasper addig vigyáz rád, oké?A feketebőrű tengerészgyalogos odalépett, és átvette

Billie-t. A gyerek olyan kétségbeesetten kapaszkodott belé, mint egy kismajom az anyjába.

Wilks az ajtó felé fordult. Kihúzta övéből a plazmavágót, és bekapcsolta.

A forró, fehér energianyaláb kétarasznyi hosszan felizzott. Wilks a zárnak feszítette a vágószerszámot, és előre-hátra mozgatta. A zár különlegesen ellenálló, speciálisan kezelt ötvözetből készült, de azt nem lehetett elvárni tőle, hogy ellenálljon egy csillag izzásának. Felhólyagzott, bugyborékolt, aztán egyszerűen lecsorgott a földre.

Az ajtó fölemelkedett.Túloldalán egy szörnyeteg lapult, mely most Wilksre

vetette magát. Szájából lándzsaszerű, egyenes, csupa fog valami lökődött ki. Sűrű, fehéres nyál vagy váladék cseppjei repültek szerteszét.

- A francba! - Wilks jobbra vetődött, és reflexszerűen vágott támadója felé a plazmával. A nyaláb a lény nyakát érte - a nyakat, ami valószínűtlenül vékonynak látszott a túlméretezett fejhez képest. Hogy képes egy ilyen egyáltalán lábra állni? Érthetetlen…

Az idegen szívós fajzatnak rémlett, ám a plazma még az ugyancsak ellenálló ipari gyémántot is meglágyította volna. A hatalmas fej lerepült, a padlón csattant. Még ekkor is azon igyekezett, hogy belemarjon Wilksbe, és a vicsorgó pofából tovább szivárgott a nyálka. A lény nem látta be, hogy a papírforma szerint illett volna tüstént felfordulnia.

- Mozgás, emberek! De óvatosan, mert ez az átkozott dolog még most is veszélyes!

Jasper felordított.- Jasper!Az egyik lény megragadta a tengerészgyalogost, és úgy

roppantotta szét a koponyáját, mint a tojáshéjat.A kislány…!- Wilks! Segítség! Segítség!Egy másik szörny elragadta a kislányt, és már vitte is.

Wilks megpördült, célba vette fegyverével. Aztán eszébe jutott, hogy ha belelő, a savas vérzuhany azonnal végez a gyerekkel. Volt alkalma látni, hogyan intéz el a sav olyan testpáncélt, amely a tízes kaliberű rohampuska lövedékének is ellenáll. Lejjebb célzott hát, a szörny lábára. Ha nem lenne lába, futni se tudna, annyi szent…

A folyosón csak úgy nyüzsögtek az idegenek. Quinn tüzet nyitott, és számolatlanul szórta a lövedékeket. Páncéltörő, robbanó golyók vágódtak a rémekbe, pattogtak a falakról - kenőanyag bűze terjengett körös-körül.

Ellis is rázendített a lángszóróval. Tűzfolyam töltötte be a folyosót, lefröccsent az idegenekről és olvadt masszaként folyt le a szennyes falakon…

- Segítség! - kiabálta a kislány. - Segítsetek!Ó, Istenem! - Ne!Wilks felriadt. Az izzadtság eláztatta a haját, az arcát,

belefolyt a szemébe. Overallja lucskos volt a verítéktől. Ó, a fene!

Felült. Még mindig a cellájában volt, a keskeny priccsen. A sötét műanyag falak is a helyükön voltak.

Az ajtó kinyílt. A foglár-robot érkezett. Két és fél méter magas, tiprótalpas fémtömeg csillogott a börtönfolyosó gyér fényében. A robot nyers, elektronikus hangon szólalt meg;

- Wilks tizedes! Lépjen előre!Wilks a szemét dörgölte. Még egy katonai fegyintézmény

szigorú biztonsága sem tudta megóvni a rémálmoktól. Az efféle álmok ellen nincs orvosság.- Wilks!- Mi van?- Jelentkeznie kell a MILCOM főhadiszálláson.- Menj a fenébe, pléhagyú! Még van két napom.- Ahogy gondolja - felelte a robot. - De a feletteseinek

más a véleménye. Nagykutya barátai látni kívánják.- Miféle nagykutya barátaim?A többegységes cella másik lakója, egy kövér benaresi

szólalt meg:- Miféle barátok, szakikám?- Wilks tűnődve nézte a robotot. Vajon miért akarják a

fejesek műsoron kívül is látni? Ha fent kavarni kezdenek, az a lentieknek csak rosszat jelenthet…

Gyomra összerándult, s nem csak a belédiktált gyógyszerektől. Ebből nem sülhet ki semmi jó!- Induljunk, katona! - makacskodott a robot. -

Haladéktalanul a MILCOM-központba kell kísérnem!- Hadd zuhanyozzak előbb!- Nem lehet, miszter. Azt mondták, haladéktalanul.A Wilks fél arcát elcsúfító heg - égés nyoma - hirtelen

viszketni kezdett. Ó, a francba! Nem egyszerűen szar, hanem nagyon szar az ügy… Vajon mit találtak ki már megint odafent?

2.

Rengeteg szemét keringett a Föld körül.Az első műholdak fellövése óta eltelt századok során a

gondatlan űrhajósok vagy szerelőbrigádok tucatnyi csavart, fogót, miegymást szórtak el az űrben. A kisebb darabok -némelyikük tizenötöt is pördült másodpercenként - lyukat

tudtak ütni bármin, ami a kozmikus páncélnál kevésbé volt ellenálló, beleértve természetesen a hajók belsejében közlekedő, dolgozó embereket is. Még egy apró festékmorzsa is kráterszerű sebet ütött becsapódáskor. Mivel ez a hajók és a hajózók számára nem kis veszedelmet jelentett, az efféle szemetet rendszeresen hamvasztották, illetve speciális robotgépekkel gyűjtötték össze. A masinákat csak kukásokként emlegették.

Egy ideig azzal is számolni kellett, hogy a nagyobb tárgyak visszazuhannak a földfelszínre. Egy szerelőhajó aláhulló törmeléke - százezer embert ölt meg Dél-Amerikában, és rendkívül ritka csemegévé tette a Kona kávét. Az ilyen és ehhez hasonló balesetek után valakinek derengeni kezdett, hogy ez így mégsem mehet tovább. Törvények születtek: mindent, ami egy embernél nagyobb, azonnal begyűjtendő vagy eltávolítandó. Ahelyett azonban, hogy a feladat ellátására új intézményt hoztak volna létre, a gondot egy már létező szervezet nyakába varrták.

Ez volt az oka annak, hogy a Parti Őrség Dutton nevű kis kuttere most ott lebegett Észak-Afrika fölött, magas orbitális pályán. A napfény vakítóan szikrázott a páncélozott bórkarbon burkolaton, míg a kéttagú legénység ásítozva irányította a gépet egy elhagyott hajó felé. A hulladéknyilvántartók számítógépei szerint a jármű lezuhanni készült. Épp ezért látták jónak ellenőrizni, akad-e élőlény a fedélzeten - csak ezután lehet szétrobbantani olyan apró darabokra, amelyeket a kukások már képesek begyűjteni.

- A szonda kilövésre kész - jelentette Lyle zászlós.Barton parancsnok, a hajó kapitánya bólintott.- Készenlét… Kilövés indul! Lyle megérintett egy kapcsolót.- Szonda kint. Minden rendben. Kamerák aktiválva, az

érzékelők működnek.Az apró robothajó fürgén suhant a viharvert teherszállító

felé, és folyamatosan továbbította elektronikus információit a Dutton agyközpontjának.- Lehet, hogy platinarudakkal van tele - fantáziált Lyle.- Ja. A Holdon meg havazik.- Mit izélsz, Bar? Te nem akarsz gazdag lenni?

- Dehogynem. Aztán majd szépen bekasztliznak tíz évre - hacsak ki nem találtál valamit a kék doboz hatástalanítására.

Lyle nevetett. A kék doboz mindent rögzített, ami a hajóban történt - többek közt a szonda beérkező jeleit is. Ha a másik hajó valóban tele lett volna platinával, a tényt lehetetlenség lett volna eltitkolni a parancsnokság elől. A fegyveres erők tisztjei nem rendelkeznek szabad kutatási joggal.- Nem találtam ki semmit - ismerte be Lyle. - De ha lenne

néhány millió hitelegységünk, talán felbérelhetnénk valakit a melóra…- Anyádat például - morgott Barton.Lyle a számítógép-monitorra pillantott. Olcsó berendezés

volt; a Haditengerészet egységeit holografikus kijelzőkkel szerelték fel, a Parti Őrségnek azonban be kellett érnie a leghitványabb gyártmányokkal, amelyek Szumátrán, és más, iparilag közismerten fejlett régiókban készültek. A robotszonda irányfényei felvillantak, amikor a kis fémszivar elérte a teherhajót.

- Megérkeztünk. Jó kör volt, mi?Barton a homlokát ráncolta.- Nézd a külső zsilipajtót! Ki van dudorodva…- Gondolod, hogy robbanás történt a fedélzeten? -

kérdezte Lyle.- Tudja a fene. Nyissuk ki!Lyle a billentyűzetre csapott. A szondából kinyúlt egy

univerzális zsilipkulcs, és belecsusszant a zárszerkezetbe.- Pechünk van: működésképtelen az egész.- Látom én is, nem vagyok vak… Robbantsuk ki!- És reménykedjünk, hogy a belső ajtó csukva van…- Ugyan már! Ez a romhalmaz legalább hatvan éve

sodródik idefenn. Aki ittragadt, rég elpusztult végelgyengülésben. Egy korty levegő nem sok, annyi sincs odabent - és ha mégis maradt valaki annakidején, az a hibernációs részlegben dekkol. Nem teljesen mindegy? A ladik kábé harminc perc múlva úgyis szétégne az atmoszférában. Robbants!

Lyle megadóan vállat vont. Megérintett egy kapcsolót.

A szonda apró robbanótöltetet erősített az ajtóra, és száz méterre visszavonult. A töltet hangtalan villanással lépett működésbe a légüres térben, és a zsilipajtó darabokra hullt.- Kip-kop! Van ott valaki?-Nézd meg! De lehetőleg ne verd neki semminek a

szondát, oké?-Nem az én hibám volt! - védekezett Lyle - Az egyik hátsó

hajtómű vacakolt!-Mondod te.A robot óvatosan bemanőverezett az elhagyott hajóba.-Nyitva van a belső zsilip…- Annál jobb! Nem kell rá időt pazarolni. Menj beljebb!A szonda halogén fényszórói kigyúltak, ahogy a gép

befelé haladt. A sugárzásmérő felkerregett.- Jó „meleg” van odabent - jegyezte meg Lyle. - Remélem,

jól átsülve szereted a szója-bifszteket! Az esetleges túlélőkből mindenesetre rég pirítós lett. Nem fog ártani egy kis zuhany a szondának, ha visszaér…- A mindenit, odanézz! - szisszent fel Barton.A szonda előtt lebegett valami, ami valaha ember volt. A

kemény sugárzás megölte a baktériumokat, amik elbomlaszthatták volna, a hideg pedig konzerválta mindazt, amit a vákuum nem szippantott ki belőle. Úgy nézett ki, mint egy hatalmas, bőrbevonatú asztalt szilva. Meztelen volt.

- Hű, ez fájt! - nyögte Lyle. - De nézd csak a falat mögötte! - Megnyomott egy gombot, mire a kép élesebb lett. Három szó állt a válaszfalon elmázolt, barnás betűkkel:

ÖLJETEK MEG MINKET- A fenébe! Vérrel írták volna? Nagyon úgy látszik.- Akarsz vegyelemzést?- Hagyd a fenébe! Kifogtunk valami istenverte

kísértethajót…Lyle bólogatott. Sokat hallottak ilyesmiről, de még

egyszer sem találkoztak hasonlóval. Valaki megőrül és kiirtja a többieket is. Kinyitja a zsilipeket, kiengedi a levegőt, vagy elárasztja az egész hajót sugárzással, ahogyan itt történt. Gyors halál vagy lassú - de mindenképp halál.

Lyle megborzongott.

- Keress egy terminált! - utasította Barton. - Nézz utána, le tudod-e tölteni a hajó memóriáját!- Ha ugyan működnek a telepek… Hoppá! A detektor

valami mozgást észlel!- Látom - dünnyögte a kapitány. - Látom, de nem hiszem

el. Senki sem maradhatott életben. Még sugárvédő ruhában is megfőtt volna, aki…

- Ott van! Csak egy teherkonténer. Alacsony, tömzsi robot araszolt a roncs mennyezetén egy

Velcro-vonal mentén.- Biztos akkor piszkáltuk fel, amikor berobbantottuk a

bejáratot.- Na ja. Még emlékszem.A szonda egy kontrollpanel felé úszott.- A mindenségit, nézd azokat a lyukakat a pulton! Mintha

valami feloldotta volna a műanyagot. A sugárzás ilyet nem csinál, ugye?- Ki tudja? És kit érdekel? Szívd le a memóriát, aztán hozd

ki a szondát, hogy felrobbanthassuk végre ezt a vacakot! Este randim van, és eszemben sincs túlórázni.- Te vagy a főnök…A szonda rácsatlakozott az irányítópanelre. A hajó

energiatelepei már majdnem teljesen lemerültek, de a memóriát még le tudták tölteni.- Tessék - mondta Lyle. - Itt vannak az adatai.- Semmi különös - állapította meg Barton. - Ötös

kategóriájú atomhajtómű, rengeteg mélyűri szolgálat, rozoga pajzsok, defektes mag. Amilyen tré, nem csoda, hogy eldobták. Ennyi. Lökjük ki a nap felé, rakjuk rá a bombát, aztán irány haza!

Lyle újabb gombokat nyomott meg. A szonda egy tiszta atomtöltetet helyezett a hajó falára. Azonnal odatapadt.- Oké, három perc a… Ó, a francba! A képernyő elsötétült.- Mit csináltál? - förmedt rá a kapitány.- Én? Semmit. Kiment a kamera.- Kapcsolj át memóriavezérlésre! Ha még egy szondát

elvesztünk, az Öreg felaprít minket…Lyle kapcsolgatott. A számítógép átvette a szonda

irányítását. Mivel a berepülés minden egyes centiméterét

rögzítette, pontosan követni tudta az utat hátrafelé is, és vissza tudta hozni a szondát.- Megy a dolog - mondta hamarosan Lyle. - Bár a robot

mintha több üzemanyagot égetne a normálisnál.- Talán beleakadt Valamibe kifelé jövet. Nem baj.- Mindjárt dokkol. Külső zsilip nyit. Megnézem, mitől

zabál ennyit… - Lyle gyakorlat szülte fürgeséggel nyomkodta a billentyűket.

- Mi a szent szar… - suttogta Barton.Lyle csak bámult. Ez meg mi a rosseb?A közeledő szondán valami ült. Úgy nézett ki, mint valami

hüllő, vagy inkább egy óriási bogár.Várjunk csak, ez biztos valami űrruha! Anélkül úgysem

maradhatna meg a vákuumban…- Csukd be a zsilipet! - ordított fel Barton.- Késő! Már bent van!- Áraszd el a dokkot sugárzás-semlegesítővel! Szivattyúzd

ki a levegőt! Hadd sodródjon ki az az izé!Hatalmas döndülés rázta meg a hajót. Mintha egy

roppant kalapács sújtott volna a fémre.- Ki akarja nyitni a belső zsilipet!- Lyle kétségbeesetten kapcsolgatott.- Anti-sugár permet a maximumon! Légszivattyúk

bekapcsolva!A döngés folytatódott.- Oké, oké, ne aggódj, nem tud bejönni! A zsilip zárva

van. Senki sem tud puszta kézzel áttörni egy bezárt bórkarbon kapun!

Valami óriásit reccsent, aztán az a zaj hallatszott, amitől az űrjárók a legjobban félnek: a kiszökő levegő sziszegése.

- Zárd be a külső zsilipet, a kurva életbe!De a hirtelen zuhanó légnyomás elrántotta Lyle-t. A kabin

egyszerre megtelt elszabadult tárgyakkal, amelyek a hajótat felé süvítettek. Fényceruzák, kávéscsészék, papírok mindenütt. Lyle az irányítógombok felé csapott, de elhibázta a zsilip vészkapcsolóját.

Barton félig kiemelkedett üléséből, igyekezett elérni a piros gombot, de véletlenül a számítógépet iktatta ki. A hajó visszatért kézi vezérlésre.

A kabin légnyomása rohamosan közeledett a nullához: egy zsilipnagyságú nyíláson át ijesztően hamar távozik a

levegő. Lyle szemei kiguvadtak, pórusain át vér szivárgott. Az egyik dobhártyája megrepedt. Felsikoltott, és végre elérte a Külső zsilip vészkapcsolóját.

- Megvan! Megvan!A külső zsilip csattanva összezárult. A készenléti

légtartalék a hajótestbe ürült. A mesterséges gravitáció mind a két embert visszarántotta az ülésbe.- A kurva életbe! - fakadt ki Barton.-Már oké, be van zárva!- Parti Őrség Ügyelet, itt a Dutton! - harsogta Barton. -

Vészhelyzet!- Ó, ne! - zihálta Lyle. Barton megpördült.A dolog ott állt mögöttük.És fogai voltak.Elindult feléjük. Kimondottan éhesnek látszott.Barton megpróbált fölállni, de ráesett az irányítópultra. A

hajó még mindig kézi vezérléssel haladt. Beindult a motor. A gyorsulás visszalökte a szörnyet, az ülésbe préselte Lyle-t és Bartont. Meg sem tudtak moccanni, a lénynek viszont sikerült egyre közelebb vonszolnia magát.

Lidércnyomás. Ez nem lehet igaz!A dolog beletépett Lyle székébe, amikor kirántotta a

pilótát az ülésből. Vér fröccsent, amikor karmait a tehetetlen ember vállába mélyesztette. Azután eltátotta a száját, és valami botszerűt lökött ki olyan gyorsan, hogy Barton alig tudta szemmel követni. A nyúlvány úgy hatolt Lyle koponyájába, mintha a csont közönséges gyurma lett volna. Vér és agyvelő terítette be a műszereket. Lyle rémeset sikoltott.

A hajó még mindig gyorsult: egyenesen a radioaktív roncs felé tartott.

A szörnyeteg kirántotta a rettenetes nyúlványt Lyle koponyájából. Cuppanó hang hallatszott, mint amikor az ember lába kiszabadul a sárból. A teremtmény Barton felé fordult. Barton mély lélegzetet vett, hogy sikoltson, de hang már nem jöhetett ki a torkán.

A kutter belerohant a sodródó teherhajóba.Ugyanebben a pillanatban robbant fel a szonda által

elhelyezett bomba.

A detonációban mindkét jármű megsemmisült. Gyakorlatilag minden szilánkokra hullott, és széles hurokban sodródott tovább a Nap felé.

Minden, kivéve a kék dobozt.

Wilks nem vette le a szemét a kihunyó képernyőről.Szinte hihetetlen, milyen jól páncélozzák ezeket a kék

dobozokat, hogy egy ilyen közeli atomrobbanást is átvészelnek…!

A fegyőr-robotra pillantott.- Oké, megnéztem.- Menjünk - szólt a robot.Wilks felállt, elindult a robot után. A MILCOM

főhadiszállás e szekciójában egy lélekkel sem találkoztak. Ha lett volna fegyvere, Wilks kilőhette volna a gépet, és megkísérelhette volna a szökést. Na persze.

Ahogy végighaladtak a folyosón, fejében lassan összeállt a kép.

Hát ezért nem rúgták ki a seregből! Csak idő kérdése, és az emberek megint belebotlanak az idegenekbe. Nem akartak hitelt adni beszámolójának a Peremen történtekkel kapcsolatban, de hiába nyaggatták hazugságvizsgálóikkal. Az agyzsugorítók sem jártak jobban vele, ami pedig a hadsereget illeti… nos, a hadsereg sosem dob el semmit, aminek még hasznát veheti.

Jeges hideget érzett a gyomrában - mintha cseppfolyós nitrogént nyelt volna nemrég. A bomba nem végzett az összes döggel a Peremen. A hadseregnek most égető szüksége van egy szakértőre. Ki mást kaparnának elő, ha nem Wilks tizedest? Valószínűleg nem túl boldogok, hogy ehhez a megoldáshoz kell folyamodniuk, de majd csak kibírják valahogy.

Wilksnek nem voltak illúziói a találkozót illetően. Tudta, hogy ebből semmi jó nem sülhet ki.

Sőt.

3.

Salvaje búvóhelye majdnem pontosan a Déli Félteke Erőtérrács reléállomásának gigászi reaktorpajzsa alá esett. A DFE mezeje elég terjedelmes volt ahhoz, hogy saját időjárást produkáljon.

Legtöbbször esőt. Hosszú napokon át hulló, állhatatos, lehangoló esőt. Az épület előregyártott eon-plaz elemekből készült - tervezői számoltak az állandó csapadékkal. Tompaszürke tömege egybeolvadni látszott az ólomszín éggel: egy olyan ember, mint Salvaje, keresve sem találhatott volna nagyszerűbb búvóhelyet. Nyomós ok nélkül senki nem járt erre; még a felszíni rendőrség is kerülte a környéket, ha tehette.

Pindar, a holotechnikus átgázolt a pocsolyákon, amelyek az állandó szivattyúzás ellenére is bokáig értek. Ha Salvaje-nek nem lett volna annyi kidobni való pénze, bizonyára nem itt üti fel tanyáját Az épület falait vastagon borította a penész, amit a maradék festék sem tudott megfékezni. Azt beszélték, hogy olyan mutáns influenzavírusokat lehet itt elkapni, amelyektől az ember meghal, mielőtt elérné a legközelebbi orvost - aki különben sem tudna segíteni rajta, mert ezek ellen még a rekombináns anti-vírusok is tehetetlenek. Hát nem gyönyörű?

Az ajtó nyikorogva tárult fel, és Pindar rálépett a Salvaje lakhelyéhez vezető rámpára.

- Elkésett - zendült bentről egy hátborzongató hang.Pindar belépett, lehámozta magáról az ozmotikus

védőréteget, ami megvédte az eső nedvességétől. A pókhálóvékonyságú műanyag foszlányait a padlóra hullatta. - Ami azt illeti, kész csoda, hogy egyáltalán jut még időm alvásra. A napi munka, ráadásul ez…

- Nem érdekel, hogy alszik-e. Jól megfizetem.Pindar munkaadójára nézett. Salvaje hétköznapi ember

benyomását keltette. Közepes termetű volt, haját valamilyen elektrosztatikus mező segítségével szigorúan hátrasimítva hordta, kis szakállt és bajuszt viselt. Lehetett harminc, de ugyanúgy ötven éves is; arcán nem hagyott árulkodó nyomokat az idő. Egyszerű fekete overallt és flexbakancsot viselt.

Pindar nem tudta biztosan, hogyan kéne kinéznie egy szent embernek, de abban biztos volt, hogy Salvaje nem tipikus szent.

- Ott - suttogta Salvaje.Pindar egy felvevőt látott az asztalon.- A mindenit, honnan szerezte ezt az antik darabot?

Olyan, mint egy özönvíz előtti hajó monitora…- Nem törődjön vele, honnan van! Rá tud vele csatlakozni

a Hálózatra?- Szenyor, én egy kenyérpirítóval és egy mikrohullámú

sütő vezérlő áramkörével is rámászok a Hálózatra, ha akarja! Nagyon jó technikus vagyok.

Salvaje nem szólt semmit, hidegszürke szemeivel azonban figyelmesen nézte Pindart.

Pindar alig tudta leplezni remegését. Az idegeire ment, amikor megbízója így viselkedett.- Sí, el tudom intézni, hogy adásba kerüljön. De csak

audiovizuálisán - nem lesz semmi küszöbalatti, semmi meta-hang, semmi szaginger! Elég soványka program ahhoz képest, amivel a versenytársak bombázzák a jónépet…- A „jónép” - Salvaje nyomatékkal ejtette ki a szót -

minden trükk nélkül is felfogja majd üzenetem igazságát. Látni fogják az Igaz Messiás képmását is. Ez elegendő lesz. Nézze!

Salvaje megnyomott egy gombot a mellette álló régi vetítőn. Háta mögött egy hologram izzott fel.

- MADRE DE DIÓS! - fohászkodott Pindar.A lény tüskés, szigonyszerű hegyben végződő farkától

banánformán ívelt, groteszk koponyája tetejéig három méter magas lehetett. Ha volt is szeme, nem látszott a tűhegyes fogak kettős sora mögött. Pindar oldalt lépett, és szemügyre vette a lény hátán meredező, külső gerincoszlopnak látszó képződményt. Az egész olyan volt, mint egy őrült istenség kísérlete arra, hogy egy óriásrovarból valami emberszerűt teremtsen. A rém tompa fekete, vagy inkább sötétszürke volt. Pindar semmiféleképp nem kívánt élőben is találkozni valami hasonlóval. Arról sem volt elképzelése, hogyan fest az Igaz Messiásnak, de meg mert volna esküdni rá, hogy így biztosan nem.

- Öt percen belül adásba kerülhet - mondta Pindar, és fölemelte az ősrégi kamerát. - A Messiásával együtt. A maga pénze bánja. De kétlem, hogy a nézők beveszik majd, hogy ez a megváltójuk, szenyor. Ami engem illet, jobban el tudom képzelni a pokolban!

- Szentséget gyaláz, mikor olyasmiről beszél, amit nem ért, technikus!

Pindar vállat vont. Becsatlakozott a kamera miniatűr számítógépébe, átállította, aztán megpiszkált egy jeltovábbító relét. Gyorsan a tápegységhez és az irányítókonzolhoz lépett, és útnak indított néhány lopott kódot az egyik, Föld körül keringő műsorszóró műhold felé. Az utolsó számjegy előtt szünetet tartott, és Salvaje-hoz fordult.- Az utolsó leütéstől számítva három perce van, azután a

W.C.C. befogja a jelünket. További két perc múlva megtalálják az antennát, amit Madrasban rejtettem el, újabb két percen belül pedig bemérik ezt a helyet. Legjobb lenne, ha öt percre korlátozná az adást. Az automatika harminc másodperc késleltetéssel lekeveri. Ha megint adást akar, keresnem kell egy új parabolát.- Esta no importa - lényegtelen! - torkollta le Salvaje.Pindar vállat vont.- A maga pénze…Salvaje fölemelte a karját, mintha meg akarná simogatni

az imbolygó hologramot. Ujjai áthatoltak az alakon.- Mások is hallják majd a hívó szót. Beszélnem kell

hozzájuk!

Sültőrült, gondolta magában Pindar, de óvakodott attól, hogy meggyőződésének hangot adjon.

- Rendben. Még négy másodperc. Három… Kettő… Egy! - Ezzel beütötte az utolsó számot.

Salvaje belemosolygott a kamera lencséjébe.- Jó napot valamennyiőtöknek, kereső testvéreim! A Nagy

Igazsággal jöttem hozzátok. Az Igaz Messiás eljövetelével…Pindar a fejét rázta. Előbb imádná a kutyáját, mint ezt az

undok képmást, ami minden bizonnyal számítógépes szimuláció - mert a valóságban ilyesmi persze nem létezhet.

A betegek kávézója szinte üres volt: alig tucatnyi ápolt lézengett a puha műanyagkorlátok között. Billie is gyógyszerektől kábán araszolt előre. Fáradt volt ugyan, de nem tudta kipihenni magát.

Sasha a holovetítő szék mellett ült az egyik asztalnál, és lineárműanyag villájával gyanús állagú tésztafélét piszkálgatott a tányérján. Az evőeszköz elég szilárd volt ahhoz, hogy megtartsa az ételt, de gumiszerűen visszahajtott, ha valakibe beleszúrták. Mondjuk saját magukba.

- Hé, Billie! - rikkantotta Sasha. – Figyeld csak Deedee-t! Három másodpercenként váltogatja a csatornákat a vetítőn. Szerintem ez a csaj nem komplett…

És felkacagott. Billie jól ismerte történetét: kilencéves sem volt még, mikor belelökte az apját egy drágakőtisztító savval teli kádba. Tizenegy éve tartották itt, mert valahányszor megkérdezték tőle, megtenné-e újra, ha lehetősége adódna, vigyorogva igent mondott. Megtenné a hét minden napján, mondta - sőt, vasárnap kétszer is.

Billie Deedee-re pillantott. A lány megbűvölve bámult a vetítőbe. Az aprócska hologram megrezdült, valahányszor másik csatornára kapcsolt. Négy- vagy ötszáz csatorna lévén, még Deedee-nek is beletelt némi idejébe, mire mindet végigböngészte.

- Gyere, tedd le magad, anyus! - invitálta az újonnan érkezőt Sasha. - Kóstold meg ezt a gilisztaszart! Eszméletlen…

Billie leült - vagyis inkább leroskadt.- Megint kéket kaptál?- Zöldet - sóhajtott Billie.- Mit csináltál? Megfojtottál egy ápolónőt?- Megint az álmok.Billie átnézett a Deedee előtt vibráló ernyőre. Távolsági

űrhajó száguld a semmiben. Klikk. Autós üldözés egy többsávos felszíni autópályán. Klikk. Dokumentumfilm az erdei emberekről. Klikk.- Gyerünk, Billie! - unszolta Sasha. - Már csak egy

hónapod van a meghallgatásig, nem?- Most sem fog sikerülni, Sasha. Nem értik. Azt hiszik,

hogy a többiek a robbanásban vesztek oda. Pedig én jobban tudom. Ott voltak azok a… valamik!- Nyugi, kicsi. A monitorok…- A francba a monitorokkal! - Billie ellökte a tányérját: a

teríték és a tészta szanaszét repült. A gumiszerű tányér a kipárnázott padlóra esett, pattogott, de csörömpölni

egyáltalán nem csörömpölt. - Képesek sok száz fényévnyi útra küldeni egy rakás hajót. Képesek arra is, hogy műanyagból meg aminolöttyből androidot gyártsanak - csak engem nem képesek kigyógyítani a rémálmokból!

Mintegy varázsütésre ápolók jelentek meg, de Billie haragja nem állta a versenyt a rengeteg nyugtatóval. Magába roskadt

- Marad ez a csatorna - szólt halkan Deedee.Egy hátrasimított hajú, szakállas férfi képe jelent meg az

ernyőn. És mögötte… mögötte ott volt… ott volt…- …csatlakozzatok hozzánk, barátaim! - A férfi hangja a

Deedee füle mögé beültetett hangszóróból szólt. - Csatlakozzatok a Szeplőtelen Fogantatás Egyházához! Készüljetek a végső összeolvadásra! Váljatok eggyé az Igaz Messiással…

Deedee mosolygott. Az ápolók talpra segítették Billie-t. Billie nem láthatta az Igaz Messiást, amikor kitámogatták.

- A francba, hagyjatok!Aztán valaki egy zöld tapaszt nyomott a nyaki ütőerére,

és Billie már annyira sem védekezett, mint eddig.

Wilks és a robot elérték a MILCOM Intel Egyes központjába vezető biztonsági bejáratot. Egy letapogató lézer vörös pontja villant a férfi szemébe, és mire egyet pislantott, az -ajtó számítógépe már azonosította is, és szabaddá tette az utat.

- Tovább! Én itt várok - közölte a robot. Wilks az utasítás szerint cselekedett. Érezte magán a

figyelő, tekinteteket. Tudta, hogy számítógépek és valószínűleg emberek is szemmel tartják, minden mozdulatát élénk figyelemmel kísérik. Hogy dögölnének meg!

A folyosóról mindössze egy ajtó nyílt, nem téveszthette el. Amikor odaért, az ajtó kinyílt előtte. Belépett az irodába.

A helyiség berendezése mindössze egy tizenkét személyes, ovális asztalból és három székből állt. Két széken már ültek. Az egyik jelenlévő egy belső rendjelekkel felékesített ezredes volt. Nem harci érdemrendek birtokosa: tipikus íróasztal-katona. A katonai hírszerzés ügyeletes tisztje lehetett. A másik férfi civilben volt, és annak is

látszott - civilnek. Wilks egyhavi zsoldját tette volna rá, hogy a belső elhárítás embere. Felsóhajtott. Van itt minden, ami szem-szájnak ingere!- Pihenj, katona - mondta az ezredes. Wilks észre sem

vette, hogy eddig vigyázzban állt. Hiába, a megszokás… Észrevette, hogy az ezredes - névtáblája szerint Stephens - a háta mögött tartja a kezét. Mintha irtózna a gondolattól, hogy meg kell érintenie a börtöntölteléket. Nem úgy a civil: ő tüstént kezet nyújtott.-Wilks tizedes…Wilks nem mozdult. Ha az ember egy ilyennel jattól,

utána rögtön bőrátültetést csináltathat a kezén.A civil bólintott, és visszahúzta jobbját.- Látta a felvételt, ugye? - kezdte Stephens.- Láttam.-Mit gondol?- Azt gondolom, hogy azok a fickók szerencsések voltak,

mert felrobbantak.Az ezredes és a civil rövid pillantást váltottak.- Ez itt… hm… Mr. Orona - szólt Stephens. Persze, én meg II. György király vagyok, - gondolta Wilks.- Maga már találkozott ezekkel a lényekkel, ha nem

tévedek - mondta az Oronának nevezett férfi.- Igen.- Akkor meséljen róluk!- Mit mondhatnék azon kívül, amit már úgyis tudnak?

Gondolom, látták az ellenem folytatott vizsgálat anyagait.- A maga szájából szeretném hallani a történteket.Stephens rámeredt.- Beszéljen, katona! Ez parancs.Wilks majdnem elnevette magát. Mi a fene… És ha nem

beszél? Kiküldik talán az űrbe? Szívesebben lenne ott, mint itt, az egyszer biztos. Másfelől, ha szóra akarják bírni, akkor mindenképpen kihúzzák belőle, amire kíváncsiak. A katonaságnak vannak olyan hülyítő-szerei, amiktől még egy fatuskó is dalra fakad. Vállat vont.

- Legyen. A Peremre küldött osztagok egyikének tagja voltam. Elvesztettük a kapcsolatot a kolóniával, ezért fújtak riadót. Egyetlen túlélőt találtunk, egy Billie nevű kislányt. Mindenki mást elpusztított valami idegen életforma. Ugyanaz, amelyik a Dutton legénységére támadt. Az egyik

feljutott a naszádunkra. Megölte a pilótánkat. Az egész tizenkét tagú osztag ottrekedt a felszínen. Egyedül én menekültem meg, a kislánnyal. Őt elvitték a rokonaihoz a Ferróra, és kipucolták a memóriáját. Klasszul viselkedett, különösen ha tekintetbe vesszük, min ment keresztül. Eltöltöttünk egy kis időt ébren a hajón, mielőtt hibernáltuk volna magunkat. Megszerettem. Szívós kis jószág… - Nagyot nyelt. - Később megtudtam, hogy a lényeknek van valahol egy másik fészkük is. Elpusztítottak valahol egy másik kolóniát. Valószínűleg onnan is megmenekült pár katona és néhány civil.

A két „nagyfejű” összenézett.- Folytassa - mondta halkan Stephens.- Amikor visszatértem, az orvosok összefoltoztak, aztán

szétcincálták az agyamat. Azt állították, az igazságra kíváncsiak. Hirtelen senki sem akart tudni idegenekről, akik telepeseket esznek, és beléjük rakják a tojásaikat. Ügy eltusolva. Engem félretettek. Szigorúan bizalmas - és totális agymosás, mint a gyereknél, ha eljár a szám. Ennek már majdnem tizenkét éve. Ennyi. Vége- Nem tetszik a hozzáállása, Wilks - figyelmeztette Steph-

ens.Orona elmosolyodott.- Ezredes, válthatnék egy-két szót a tizedessel

négyszemközt?Stephens némi habozás után bólintott- Hogyne. Később folytatjuk az eszmecserét…Azzal kiment. Orona mosolygott.- Most már nyugodtabban beszélhetünk. Wilks elnevette magát.-Micsoda? Madárnak néz? Ha nem rögzítik ezt a

beszélgetést legalább három helyről, én megeszem a rohamsisakomat! Az ezredes valószínűleg a szomszéd szobából figyel minket, szuper életnagyságban és színesben. Ne szórakozzon velem, Orona, vagy akármi is a neve, jó?- Rendben - mondta Orona. - Akkor játsszunk úgy, ahogy

maga akarja… Javítson ki, ha valamit rosszul mondok! Miután elmenekült a Peremről, hat hónapot töltött karanténban, nehogy valami idegen vírust vagy

baktériumot hurcoljon be. Senki nem ment még csak a közelébe sem, szó sem lehetett személyes látogatásokról. Azt sem hagyta, hogy rendbetegyék az arcát.

- A nők buknak a forradásokra – közölte Wilks. - Elérzékenyülnek tőle.

Orona zavartalanul folytatta:- Amikor visszahelyezték aktív szolgálatba, teljesen

megveszett. Kilenc letartóztatás, ismétlődő rendbontások. Három támadás, két rongálás és egy gyilkossági kísérlet…- Nagy volt a szájuk - kommentálta Wilks.- Én szakértő vagyok a genetikában, tizedes, de aki

elvégzett akár csak egy pszichológiai tanfolyamot, az is világosan látja, hogy maga egyre lejjebb csúszik.- És? Az életem az enyém. Mi köze hozzá?- Mielőtt az a két szerencsétlen guberáló felrobbantotta

magát, megszerezte a talált hajó adatbankját. Tudjuk, merre járt a gép. Tudjuk, honnan jött haza meghalni.- Maga szerint ez érdekel engem? - firtatta Wilks.- Jobb volna ha érdekelné, tizedes - ugyanis oda fog

menni. Nem számít, milyen problémái vannak. Szükségem van egy példányra abból a fajból, amivel a Dutton és a teherszállító legénysége összeakadt. És maga lesz az, aki szerez nekem egyet.- Nem vállalom.- Dehogynem - vigyorgott Orona.Wilks hunyorgott. Kellemetlen háborgás támadt a

gyomrában - mintha egy veszett vadállat akarna kitörni onnét. Amíg azon tűnődött, hogy hányjon vagy ne hányjon, Orona tovább ütötte a vasat:

- Emlékszik a lánykára, akit megmentett? Ő is itt van, a Földön. Egy elmegyógyintézetben, ha épp tudni akarja. Nyugtatókon tartják és folyamatosan vizsgálják. Rémálmok gyötrik. Úgy látszik, az agymosás nem sikerült tökéletesen.

Valahányszor elalszik, az emlékek visszatérnek. Maga is efféle helyen végzi, ha nem azt teszi, amit kell!

Wilks összerezzent.Billie itt van?Sosem gondolta volna, hogy viszontláthatja. Pedig most

még jobban érdekelte, mint valaha.A lány volt az egyetlen, aki látta, amit ő - legalábbis csak

róla tud. Oronára nézett. Bólintott. Ha el akarják kapni,

úgyis elkapják, tudta jól: elég hosszú ideje szolgált már a seregben ahhoz, hogy ezt megtanulja. Elmegy, vagy nagyon megbánja. Léteznek a halálnál sokkal komiszabb dolgok is.

Mély lélegzetet vett.- Oké - mondta. - Megyek.Orona elmosolyodott, és erről Wilksnek hirtelen eszébe

jutottak az idegenek. Ó, az isten akárhova tegye!

4.

Billie aludt. Álmában hangokat hallott; kísérteties, elmosódott susogás festette alá az ijesztő, hullámzó képeket.

- …megint álmodik. Mit adtál neki?Egy félig nyitott ajtó rémlett fel Billie előtt. Az ajtó

mögött sötétség. Parázsló szemek izzottak a mélyén, és egy pillanatra felragyogott a fűrészes fogsor.

- …harminc egységnyi Trinomint…Nagy zajjal tárult fel egy ajtó. Egy… jelenés férkőzött be

rajta. Billie nem látta tisztán, de…- …harmincat? Ez a rendes adag kétszerese. Nem

gondolod, hogy agyi károsodást okozhat?A jelenés összesűrűsödött, hullámzó képpé állt össze. A

szörnyeteg.Vigyorogva nézte Billie-t. Vicsorgott, megmutatta azokat

a rettentő fogakat.Elindult feléje.Billie megdermedt. Még csak meg sem bírt fordulni,

ahogy a lény közeledett. Sikolyra nyitotta a száját…- …hát igen, ezt a rizikót vállalni kell. Már így is félig

eszét vesztette; semmilyen hagyományos kezelés nem használt neki. Meg aztán… a kísérleti androidok negyven grammot is elbírnak, jelentősebb károsodás nélkül!

A szörnyeteg feléje nyúlt. Kitátotta a száját. Egy csupa fog második állkapocs lökődött ki a feneketlen torokból. Csak jött egyre közelebb, lassan, nagyon lassan, de Billie… nem bírt… megmozdulni.- …csakhogy ő nem android!

- …akár az is lehetne…Egy kéz érintette meg Billie vállát. Billie vadul dobogó

szívvel riadt fel. Patakzott róla a veríték. Sasha volt az.- Ó, Sasha… Mit keresel itt?- Látogatód van. A doki engem küldött, hogy szóljak.- Látogató? Senkit nem ismerek a Földön az orvosokon

meg az itteni ápoltakon kívül!Sasha vállat vont.- A doki azt mondja, hogy valaki vár rád a V4-ben. Akarod,

hogy elkísérjelek?- Nem. Boldogulok egyedül is.Igazság szerint nem érezte magát túlságosan tettre

késznek ebben a pillanatban. A kábítószerek még ott keringtek szervezetében, a lidércnyomás emléke pedig a fejében. De ha valaha is ki akar jutni innét, határozottnak kell látszania.

Lement a hallba, onnan bebocsátást nyert a látogatási övezetbe. A V4-es ajtó letapogatta, aztán beengedte a „privát” szobába. Jobb kéz felé egy falba épített monitort látott, és egyetlen széket a feketén csillogó, teljesen polarizált fallal szemközt.

Leült.Ki a fene lehet az?A monitor életre kelt. Egy nyájas, hófehér hajú

nagymama digitalizált képe jelent meg. Géphangja is nyájas volt, de magabiztosságot, erőt sugárzott. Billie tudta, hogy tele van metazöngékkel és küszöbalattiakkal, hogy megnyugtassa és ellazítsa hallgatóját, ugyanakkor engedelmességre is bírja.- Megfigyelés alatt állsz - mondta a nagymama. - A

kórházi kezelés részleteinek felemlegetése esetén a látogatónak azonnal távoznia kell! - A fantom elmosolyodott, szeme körül összefutottak a ráncok. - Látogatót fogadni különleges kedvezmény, nem jog - ezt ne feledd! Tíz percet kapsz. Megértetted?- Igen.- Remek. Akkor kellemes csevegést!A nagymama ismét elmosolyodott, és eltűnt a

képernyőről. Egy vörös pont pulzált a helyén, hogy emlékeztesse Billie-t: a beszélgetést figyelik és rögzítik.

A polarizált fal átlátszóvá tisztult.

Egy forradásos képű férfi ült a székben, alig két méternyire tőle. Katonai egyenruhát viselt.

Ki a…?- Hello, Billie.Mintha valaki ököllel az arcába sújtott volna: testileg is

alaposan megrázta a felismerés. Billie összerezzent, és csak bámult, ahogy az emlékek, melyeket makacsul igyekeztek elrabolni tőle, lassanként tudatának szintjére emelkedtek. Mint megannyi levegőre szomjazó, hatalmas cet…

Ő volt az! A férfi, aki álmaiban újra és újra megmentette őt!- Wilks!- Stimmel. Hogy bánnak veled, kölyök?- Te… Te valódi vagy!- Úgy tűnik.- Ó, istenem, Wilks!- Nem voltam benne biztos, hogy emlékszel rám.-Olyan… más lettél.Wilks megérintette a forradásait.- Katonai sebészek… Mészáros csürhe!-Mit… Mit keresel itt?-Megsúgták, hogy itt vagy. Gondoltam, illik

meglátogatnom azt, akit hasonló álmokkal bajlódik, mint én.- A szörnyek…- Na ja. Mondom: én sem alszom valami jól a Peremen

történtek óta.- Ugye valóban megtörtént?-Meg. Én katona voltam, bízhattak a titoktartási

fogadalmamban, de veled, a civillel másként kellett bánniuk. Úgy döntöttek, hogy kitisztítják a memóriádat, de nem sikerült nekik - legalábbis nem teljesen.

Billie lelombozódott, ám ugyanakkor olyan megkönnyebbülést érzett, mint még soha. Tehát megtörtént! Nem őrült! Az álmok valójában emlékek, ki-kitörnek tudatalatti börtönükből!

Wilks a kölyökre bámult.Már nem is annyira kölyök. Szemrevaló nő lett belőle - ez

jól látszott a kórházi hacuka és a kábaság ellenére is.Wilks maga sem volt biztos benne, miért jött ide. Talán

mert Billie az egyetlen ember, aki megértheti az álmait.

Korábban megpróbált már a nyomára akadni, és kereste persze a másik kolónia túlélőit is, ám erőfeszítései eredménytelenek maradtak. A civileket alighanem ehhez hasonló egészségügyi központokban rejtegetik. A katonákat egy-egy világtól elrugaszkodott helyőrségbe, fényévek távolába vezényelték. Az sem kizárt, hogy végképp megszabadultak tőlük. Megesik az ilyesmi…

- Miért jöttél? - kérdezte Billie.Wilks a plasztikfal túloldalán szorongó lányra pillantott.- Találtak valamit, ami… azoknak a lényeknek a

szülőbolygója is lehet - kezdte. - Odaküldenek engem, némi erősítéssel.

Néhány másodpercnyi csend.- Hogy mindet elpusztítsátok?Wilks elmosolyodott, de inkább keserűen, mintsem

vidáman.- Hogy begyújtsunk egy mintapéldányt. Azt hiszem, a

hadsereg fegyvert akar csinálni belőle.- Nem! Ezt nem engedheted!- Nem tudom megállítani őket, kicsim. Csak tizedes

vagyok, emlékszel?Meg egy iszákos, hülyére gyógyszerezett kötekedő, tette

hozzá magában.- Vigyél ki innen! - kérte Billie.- Micsoda!?- Nem vagyok őrült. Azok az emlékek valódiak. Te

megmondhatod nekik! Állandóan arról győzködnek, hogy csak illúziók, de te tudod, mi az igazság. Mondd meg nekik! Egyszer már megmentettél, Wilks, most ments meg újra! Megölnek a rengeteg lövettél meg kezeléssel! Ki kell jutnom innét!

A monitor feléledt: a fehérhajú, mosolygós öreg hölgy képe jelent meg rajta.- A terápia bírálata megengedhetetlen - közölte. - A

látogatásnak vége. Azonnal hagyják el a látogatási övezetet!- Wilks, kérlek!A férfi azon kapta magát, hogy ökölbe szorított kézzel

felpattan.- Azonnal hagyják el a látogatási övezetet! - ismételte az

öreg hölgy.

Billie is felugrott, és az átlátszó falhoz rohant. Két ököllel döngette a kemény műanyagot.

- Engedjetek ki!Mögötte kinyílt az ajtó, két nagydarab férfi lépett be.

Megragadták Billie-t. A lány vitézül küzdött, de hasztalan. A fal polarizálódni kezdett, fokozatosan elsötétült.

- Rohadékok! Engedjétek el! – bömbölte Wilks. Lendületet vett, és vállával nekifeszült a falnak. Aztán hátralépett, és újra rohamozott. A fal nem engedett.

A monitor az ő oldalán is feléledt. Ugyanaz az öreg hölgy tűnt fel rajta.- A látogatásnak vége; kérem, távozzon! Köszönjük, hogy

idefáradt. További jó napot.- Wilks! Segíts! - sikoltotta Billie a túloldalon. Aztán elhalt

a hangja. A fal teljesen fekete lett. A lányt elhurcolták.Wilks ellépett a faltól. A kezére nézett.- Bocs, kölyök - suttogta. - Bocsáss meg…!

5.

Kivonatok „Az idegenek terjedésének elmélete” című, Waidslaw Orona bölcsészdoktor által készített szigorúan bizalmas audiovizuális összeállításból.

Megjegyzés: Ez az irat/számítógépes felvétel bizalmas katonai dokumentum, és írásához/olvasásához A-1/a engedély szükséges. Az illegális felhasználás büntetése Teljes Agyi Rekonstrukció és/vagy 100.000 pénzegység bírság és/vagy 25 évig terjedő szabadságvesztés az erre kijelölt Szövetségi Büntetőtelepen!

KÉP INDUL:

SZÁMÍTÓGÉPPEL GENERÁLT LÁTVÁNY: Mélyűr, csillagokkal. Középen EGY IDEGEN, oldalnézetben, magzatszerűen összegömbölyödve. ZENE INDUL. Wagner: A Valkűrök lovaglása.

NARRÁTOR: Az emberek nagy hibája, hogy túlságosan én-központúak az élet természetének megítélésében.

Az Idegen lassan kibontakozik. ZENEI EFFEKT

NARR. (folyt.): Az emberek feltételezik, hogy az idegen életformák az övékhez hasonlóan szerveződnek, beleértve a logikát és az erkölcsöt is.

Az Idegen most már teljes nagyságában látható. Lassan elfordul és szembenéz a kamerával. A ZENE VÉGIG FOLYTATÓDIK.

NARR. (folyt.): Pedig az erkölcs még az emberek között is gyakran érvényét veszti, ha úgy hozza a szükség. Hogyan várhatunk többet az idegenektől, mint saját magunktól?

Az Idegen kinyújtja a kezét, lábát és a farkát, mint Leonardo Da Vinci emberi testaránytervének eleven paródiája. Az Idegen egyre nagyobb, kezdi betölteni a képernyőt.

NARR. (folyt.): Ha mást nem is, ennyit mindenképp tudnunk kell az idegenekről. Nem olyanok, mint mi - következésképp szinte lehetetlen őket valóban megérteni.

AZ IDEGEN

betölti a képernyőt; ZENE ELHALKUL, KÉP ELSÖTÉTÜL.

SNITT:AZ IDEGENEK VILÁGA AZ ŰRBŐL - NAPPALKomor, sziklás bolygó. Szórványos zöld foltocskák,

hatalmas pusztaságok.

NARR. (folyt.): Az idegen szilárd külső vázából és tapasztalt alkalmazkodóképességéből kiindulva feltételezhetjük, hogy szülőbolygója kietlen, mostoha éghajlatú világ.

SNITT:IDEGEN BOLY KÍVÜLRŐL

Csupa kinövés domb emelkedik a síkság fölé. Az idegenek nyálából készült, helyi növények és zsákmányul ejtett lények vázának felhasználásával.

NARR. (folyt): Az eddigi találkozások nyilvánvalóvá tették, hogy az idegeneknek királynő-alapú társadalomban élnek. Bolyokba tömörülnek, hogy megvédjék tojásaikat és a fiatal egyedeket.

BOLY BELÜLRŐL - TOJÁSKAMRA A hatalmas KIRÁLYNŐ, a potrohához ízesülő roppant

tojástömlő segítségével a kamra talajára rakja tojásait.

NARR. (folyt.): A dolgozók a megszabott időre gazdatestet szereznek az újszülötteknek.

SNITT, KÉSŐBB:TOJÁSKAMRA BELÜLRŐLA LÁRVAÁLLAPOTÚ KICSINYEK ZSÁKMÁNYÁLLATOKAT

TÁMADNAK MEG, melyeket DOLGOZÓ IDEGENEK fognak le. (Lárvaformában az idegenek kéz alakúak, ujjaik és farkuk van, mely utóbbival körülfonják az áldozat nyakát, és fojtogatják őket, míg a peterakó cső kinyúlik, és lesiklik az áldozat torkán. Lásd a 3-as számú szim. ábrát!)

NARR (folyt.): Ez a parazitikus szaporodási folyamat visszatetsző lehet a tudóstársadalom számára, teljesen természetes azonban az idegenek között, melyek rendkívül mostoha körülmények között élnek.

SNITT:ZSÁKMÁNYÁLLATA hasa kezd kidomborodni. Üvölt, de hang nem hallatszik.

NARR: (folyt.): A szaporodás következő fázisa fájdalmas és végzetes a gazdatest számára.

ZOOM:A ZSÁKMÁNYÁLLAT HASA

A bőr szétreped, húscafatok repkednek, és egy kövér kígyóhoz hasonló, éles fogú ÚJSZÜLÖTT IDEGEN válik láthatóvá.

NARR. (folyt.): A fiatal idegen kirágja magát. Alkalmanként hatalmi harc kezdődhet az újszülöttek között, ám erről nem tudunk bővebbet.

ÚJSZÜLÖTTEK CSOPORTJA tépi és marja egymást.

SNITT:A BOLY KÍVÜLRŐL – NAPPAL

A magasból űrhajó ereszkedik alá, a felszínről DOLGOZÓ IDEGENEK figyelik.

NARR. (folyt): Hogy az idegenek miképp hagyták el bolygójukat, természetesen nem tudhatjuk.

A HAJÓ talajt ér, ŰRRUHÁS ALAK lép ki belőle, különféle gyűjtő fel szereléseket cipelve, veszélyes külsejű fegyverrel.

NARR. (folyt.): Mindazonáltal valószínűnek látszik, hogy valamiféle külső erő, talán egy űrutazó faj került kapcsolatba az idegenekkel.

AZ ŰRRUHÁS ALAK visszatér a hajóra, egyik mintagyűjtő palackjában egy idegen-tojással. A tojásnak a Gyűjtő méretéhez viszonyított nagyságából kitűnik, hogy a Gyűjtő sokkal nagyobb, mint egy ember - talán háromszor akkora.

SNITT:A GYŰJTŐ ŰRHAJÓJÁNAK BELSEJE A Gyűjtő odamegy az idegen-tojáshoz. Föléhajol. A tojás

megnyílik. A Gyűjtő belebámul a tojás belsejébe.

NARR. (folyt.): Ilyen vérengző teremtényekkel szemben a legkisebb hiba is rendkívül veszélyes lehet. Ha ugyan nem végzetes.

SNITT:A GYŰJTŐ ŰRHAJÓJA KÍVÜLRŐL A lezuhant hajó roncsa ott hever egy ismeretlen bolygón,

körülötte köd gomolyog.

RÁKÖZELÍT ÉS ÁTTŰNIK:A GYŰJTŐ ŰRHAJÓJA BELÜLRŐL A Gyűjtő múmiája szétrobbant mellkassal a pilótaülésben.

A háttérben HÁROM ŰRRUHÁS EMBER. Fénysugarak pásztázzák a halott óriást, ahogy az emberek megvizsgálják.

NARR. (folyt.): Az emberek olyannyira bíznak a technikában, hogy már-már legyőzhetetlennek hiszik magukat. Amikor azonban olyan életformákkal kerülnek szembe, amelyek nagyon mostoha körülményekhez alkalmazkodtak, ez a hiedelem is veszélyes lehet.

LANDOLÓEGYSÉG KÍVÜLRŐL A landolóegység felemelkedik a bolygó felszínéről.

A LANDOLÓEGYSÉG KÖZELEBBRŐL Az egység alján, egy keresztrúdba kapaszkodva ott EGY

IDEGEN.

NARR. (folyt.): A tényből, hogy egy emberi lény űrruha nélkül nem képes életben maradni az abszolút vákuumban, még nem következik, hogy más komplex életforma sem képes erre.

A LANDOLÓEGYSÉG BELÜLRŐL - RAKTÉR - MAGAS NÉZŐ-PONTBÓL

KÉT EMBER halad át a raktéren.

KAMERA LESZÁLL VÁLL FÖLÖTTI MAGASSÁGBA - AZ IDEGEN

Figyeli az embereket. Nyálka csöpög a gyilkos állkapcsokról.

AZ IDEGEN ÉS AZ EMBEREK

A lény megmozdul. Amazok iszonyodva megdermednek. VÉR FRÖCSKÖL, elhomályosítja a képernyőt.

SNITT:A ZSILIP BELSEJEA zsilipajtó kinyílik, az Idegen kisodródik a süvítő

levegővel. A KAMERA KÖVETI, ahogy lassan, pörögve elszáll az űrben.

NARR. (folyt.): Korlátozott ismereteink ezekről a lényekről azt mutatják, hogy életüket egyszerű késztetések irányítják. Ölnek, szaporodnak és életben maradnak.

AZ IDEGENlebeg a légüres térben. Emberi fogalmak szerint már nem

lenne szabad élnie, és mégis: lassan magzatszerűre gömbölyödik, farkát kalapácsszerű feje és csupa kinövés teste köré csavarja.

NARR. (folyt.): Megfelelően kezelve az idegenek kitűnő harcosok lehetnének. Testük vizsgálata alapja lehetne új páncélzatok, kémiai és biológiai fegyverek kifejlesztésének, és talán ötleteket adhatna a felfüggesztett életműködésű csillagközi utazáshoz is.

KAMERA VISSZAHÚZÓDIK - AZ IDEGEN

Apró ponttá zsugorodik, aztán teljesen eltűnik a jeges sötétségben.

Irat/számítógépes felvétel vége. Ismételt figyelmeztetés az olvasónak/nézőnek, hogy jelen anyag törvénytelen használata komoly büntetést von maga után, a MILCOM 342544-A sz. trv. II. Módosítása alapján.

6.

Billie alszik, de nem pihen. Álmában megint a Peremen jár. Látja a szüleit - és látja a telep belsejét. A telepet,

melyet azért létesítettek, hogy ezt a világot is a Földhöz hasonlóvá, mi több, valóságos édenkertté változtassák. Billie lát és boldog.

Hirtelen elmosódik a kép.Aztán szörnyeket lát.Élete merő iszonyattá változik, az állandó bujkálás és

rettegés tablójává. Vár, hogy a szörnyek ráleljenek és megöljék. Együtt lapul a patkányokkal a padló alatt, szellemében és tetteiben mindinkább állattá alacsonyul ő is. A túlélés minden és semmi, mert az egésznek bármikor vége lehet.

Látja Wilkset és a többieket, ahogy lövöldöznek. Hallja a zajt, érzi a rettenetet.

Érzi Wilks karját a dereka körül, érzi a tüzelő fegyver remegését.

Látja a szörnyeket meginogni és elhullani, de tudja, hogy túl sokan vannak.

És elérkezik a legrosszabb pillanat, amikor az egyik szörny éles karmai belevájnak, felemelik és elragadják - a biztos halálba. Aztán a szörny elesik, a lába helyén puszta csonk. Testnedve füstölgő lyukakat mar a padlóba. Elereszti őt. Billie nem vár: gyorsan eliszkol, mielőtt egy másik rém újból elkaphatná. A levegő tele maró kipárolgással, Wilks kiáltozásával, sortüzek dörejével. A sebesült szörnyeteg karmai meg-megnyikordulnak a fémen, ahogy a torzó Billie relé vonszolja magát.

Billie felsikolt. Most csak egyetlen név számít.- Wilks!Az egyetlen, aki megmentheti őt.

7.

A MILCOM központjának konzervlevegőtől átjárt labirintusában, a láthatatlan ajtajú hosszú teremben két ember járt-kelt: Orona és Stephens.

- Olyan őrült, mint egy bolondgomba-farm - mondta Stephens. - Ha nem tartanánk bezárva, már rég bele kellett volna piszkálnunk az agyába!

- Meglehet - tűnődött Orona. - De nála nincs alkalmasabb személy, és a GEN-esek azt akarják, hogy menjen. Maga is tudja, hogy megy az a politikában…- Ahá! A GEN nyilván azt reméli, hogy valami remek

szörnypusztítóra bukkant, de szerintem inkább a saját katonatársait öldösi majd le az az eszelős!- Egyértelmű parancsot kért. Megkapta.- Vagyis ezt a barbárt tegyem felelőssé a műveletért?- Hadd fogalmazzam meg inkább én, Bill - mondta Orona.

- A GEN ragaszkodik egy tapasztalt katonához. A másik pasas, aki szembekerült ezekkel a dögökkel és túlélte, eltűnt - a Weyland-Yutani csak ennyit volt hajlandóa tudtunkra adni. A nő és a gyerek, akiket megmentett, szintén eltűntek, és fogalmunk sincs, hol lehetnek. Az a lány, akit Wilks húzott ki a bajból, a bolondokházában van, agyonnyugtatózva. Az Archeronról hazafelé indult egy súlyosan sérült android is, de nem tudjuk, mi lett vele. Csupa rejtély. Marad Wilks.- Nem tetszik nekem ez a dolog. Wilks teljesen

kiszámíthatatlan.- Nem kérdeztem, hogy tetszik-e vagy sem. Egyszerűen

közlöm magával: a GEN ezt akarja. Ha megunta a katonáskodást, jelentkezzék a GEN fejeseinél, és szóljon, hogy elege van.

Stephens a fejét rázta.- Wilks amúgy csak őrmesterré lépett elő. A készletek

berakodásának ellenőrzését bízták rá - folytatta Orona. - Ilyen minőségben nem sok vizet zavar majd, elhiheti.

Stephens ezredes a dokkban állt, figyelte a hajónak szánt rakománnyal bajlódó robotokat. Aztán odalépett egy közlegényhez, aki épp egy hidraulikus járóváz felé igyekezett.

- Mi van azokban a ládákban, tengerész? A fickó vigyázzba merevedett- Plazmafegyverek és energiafeltöltők, uram!Stephens a fekete műanyag dobozokra nézett.- Ki a fene engedélyezte a plazmafegyverek használatát?- Nem tudom, uram. Wilks őrmester parancsolta, hogy

kezdjük meg a berakodást. Többet nem tudok, uram.- Mehet!

Stephens az irányítóba vitette magát a lifttel. Wilks éppen három teherhordó robotot utasított.- Wilks!- Uram?- Honnan szerzett engedélyt a plazmafegyverek

vételezésére?- Azt a parancsot kaptam, hogy megítélésemnek

megfelelően fegyverezzem fel a csapatot, uram.- És azt hiszi, hogy ezek az ágyúk megfelelőek? Nem

háborúba megy, őrmester! Mintapéldányt kell gyűjtenünk, nem pedig cafatokat.- A tapasztalataim… - kezdte Wilks.- …meglágyították az agyát! - fejezte be Stephens. - Vette

a bátorságot, hogy ilyen pusztító fegyvereket szerezzen be, amikor a szabványos karabélyok is tökéletesen megfelelnének. A múltkor is azt használta, nem? A vizsgálat során azt vallotta, hogy egy tíz milliméteres lövedék megfékezi azokat a lényeket!

Wilkset elöntötte az epe.- Amint először szemtől szembe kerül egy ilyen lénnyel,

azt fogja kívánni, bár lenne még jobb fegyvere, uram!- A GEN azt akarta, hogy maga is jöjjön, Wilks, tehát jönni

fog. De nem engedem veszélyeztetni küldetésünk sikerét azzal, hogy a potenciális példányokat pusztítunk el tankelhárító tüzérséggel! Sürgősen távolítsa el azokat a plazmavetőket a hajóról, megértette?

Wilks hangja jegesen koppant.- Teljesen világos, ezredes.

A két elektrolabda-játékos fel-alá nyargalt a hatszögletű, elkerített pályán, és elektromos ütőkkel csapkodta a labdát. Az ökölnyi gömb fura szögekben pattogott - minimum három falat kellett érintenie egy érvényes ponthoz -, és alkalmanként majd' százkilométeres sebességgel tért vissza a játékosokhoz.

A bal oldali férfi briliáns, „hatfalas” támadást hajtott végre éppen. A jobb oldali, ha csak fél másodperccel is, de elkésett, és az elektro-labda olyan erősen csapódott a mellkasának, hogy leverte a lábáról.

- Sikerült!A kiütött játékos föltápászkodott.- Tiéd a pont.- Kész vagy?- Mehet. Szerválj!A jobb oldali elmosolyodott.- Egy pillanat. Van valami hír az összeolvadási javaslatról

a Klíma Művektől?A bal vállat vont.- Azt hittem, elmondtam már… Massey meggyőzte őket,

hogy vágjanak bele.A jobb oldali elnevette magát.- Olyasmit ajánlott nekik, amit nem utasíthattak vissza,

mi?- Olyasmit. Te nem ismered Massey-t, de tényleg, valami

olyasmit. Szerválj már!

A két ember egy holografikus tábla fölé görnyedt, ujjaikat az elektorlabda-játék irányítókesztyűjében tartva. A képmezőben, a hatszögletű pályán, miniatűr versenyzők izzadtak, fel-alá nyargaltak, míg az igaziak méregdrága, jól szabott selyemöltönyt viseltek, és jóval pihentebbnek látszottak. Rendezettek voltak, kilencven pénzegységes frizurával és értékes, drágakövekkel kirakott nyakkendőtűvel. Úgy festettek, mint a vállalati alelnökök - mivelhogy azok is voltak.

A pici labda végigpattogott négy falon, aztán elzúgott a fogadó játékos mellett.- Remek ütés - mondta az élénkzöld öltönyös.

Nyakkendőtűjét jókora rubin ékesítette - a piros szín pompásan ellenpontozta a zöldet.- Igen, el is döntötte a meccset - szólt a vörös

selyemöltönyös. Az ő csecsebecséje mélytüzű gyémánt volt, legalább kétszer nagyobb társa rubinjánál. Lerítt róla: a párban ő a rangidős…

A hologram megrezzent és eltűnt.- Beszélnünk kéne a biofegyver-tervről - vetette fel a zöld

öltönyt viselő.A másik rábólintott.- Jött valami a kormánytól?

Fölálltak és otthagyták a táblát. A zöld szólalt meg ismét:- Tudod milyenek, amikor valamit titokban akarnak

tartani…- Pedig nekünk muszáj benne lennünk a buliban -

szögezte le a vörös. - Itt nagy pénzek forognak kockán… A rendszer összes hadiipari cége tőlünk fog rendelni, ha megfelelő termékkel tudunk kirukkolni. Nem hagyhatjuk, hogy Weylandék, vagy akár hadsereg kitoljon velünk!

A zöld elmosolyodott.- Ne aggódj! Massey-t fogom rájuk uszítaniAz ajtóhoz értek. A figyelőkészülék utat adott, és ők

beléptek egy kisebb, lakás nagyságú irodába. Az egyik fal légüvegből volt, és teljes rálátást kínált a nagyvárosra. Tiszta időben bárkit lenyűgözött a nyolcvan emelet magasságból elé táruló panoráma. Hiába, a rang bizonyos kellemes dolgokkal is együtt jár…

- Oké, már hallottam erről a Massey nevű fickóról, de nem ismerem. Mesélj róla! - A vörös odament egy íróasztalhoz, amelynél öten is kényelmesen elfértek volna.

A zöld egy falba épített adagolókészülékhez lépett az asztal másik oldalán.- Ördögpor - szólt bele a készülékbe. - Fél gramm. -

Társához fordult. - Te mit kérsz?- Egy orgia-szippantót.A zöld bemondta a vörös rendelését is. Egy pillanat

múltán kis tálca bukkant elő a gépből. Kis kupacnyi rózsaszín por volt rajta kerek csészében, és egy orrba helyezhető, egylövetű inhalátor. A zöld továbbadta a csövet vörösnek, azután felemelte a csészét. A port bal szemébe dörzsölte, vörös pedig az orrába nyomta a csövecskét, és útjára engedte a kondenzált gázt. Mindketten elvigyorodtak, ahogy a szerek hatni kezdtek.- Massey-ról beszéltünk, ugye?- Ja. Különleges fickó. Az Új Harvardon végzett, aztán

társasági jogból doktorált a Cornellen, utána pedig még eltanulgatott a Mitsubishinél. A világ bármelyik vállalata szívesen fogadta volna, de ő a Gyarmati Tengerészgyalogsághoz jelentkezett. Ezüstcsillagot kapott az Olajháborúkban, és négy Bíbor Szívet. Egy békéltető osztag parancsnoka volt a Tansu Felkelésben Wakahasin - ott is kapott néhány plecsnit.

- Igazi hazafi, mi? - gúnyolódott a vörös. Összegörnyedt ültében, amikor újabb mesterséges orgazmus borzongatta meg.- Nem. Világéletében imádott ölni. Egészen magas rangig

vihette volna, ha hadbíróság elé nem állítják. Ki akarta nyírni a parancsnokát.- Mi a fene…- Bizony. Szerinte a parancsnok gyáván viselkedett,

amikor megtagadta, hogy a polgári lakosságra lövessen. Massey úgy gondolta, lehetnek köztük ellenséges szimpatizánsok. Lehetnek. Leütötte a tisztet, és maga vezette a rohamot. Meghalt nyolcvanöt ember, asszonyok, gyerekek. A szóbeszéd szerint legalább a felét Massey intézte el, saját kezűleg.- Ezt nevezem hivatástudatnak!- Na igen. Lefizettük a bíróságot, és idevettük, hogy

nekünk dolgozzon. Manapság nem könnyű jó munkatársakat találni, nem igaz?

Zöld nevetett. Vörös nemkülönben.

Massey a konyhájában ült az asztalnál, ölében hatéves kisfiával. Mögötte Marla a kávéfőzőgép gombjait nyomogatta.

- Egy perc és kész, édes - mondta Marla. A férfi mögé lépett, és belecsókolt a nyakába.

Massey elmosolyodott.- Kösz, bébi! - Aztán a gyerekhez: - Mit fog ma csinálni az

én fiacskám?- Elmegyünk az állatkertbe - mondta a gyerek. -

Megnézzük a denebi nyálkáspókot meg a Bartlett-kígyókat is, ha előjönnek.

- Jól hangzik - mondta Massey. Fölkapta a fiúcskát, és letette a padlóra. - De a papának most mennie kell dolgozni. Üdvözöld a nevemben a nyálkáspókot!-De papa… a nyálkáspók nem tud beszélni! Massey elvigyorodott.-Nem? Na és Chad bácsikád? Marla püfölni kezdte.- A bátyám nem nyálkáspók! - tiltakozott, de ó is nevetett

közben.

- Igazad van - mondta a férje. - Neki csak négy végtagja van, nem nyolc.- Siess, még elkésel! Itt a kávéd. Massey még mindig mosolyogva elment. Igen. Dolgozni kell. Semmi sem lehet fontosabb a

munkánál. Semmi.

A fogai úgy ragyogtak, mint a csillagok. Gyönyörűek voltak.

Közelebb jött, ott állt teljes dicsőségében, feketén, halálos-céltudatosan. Külső váza sötéten fénylett fel, amikor odahajolt Billie-hez. A szája kinyílt, kinyúlt a belső, kisebb állkapocs is. Csodás volt. Királynő.

Szeretlek, mondta szavak nélkül Billie-nek. Szükségem van rád.

Igen, gondolta Billie.Ő volt a királynő, és Billie felé nyúlt sötéten csillogó

kezeivel.Gyere… Válj eggyé velem! - sugallta.Igen, gondolta Billie. Igen, akarom.És a királynő még közelebb lépett.

Easley és Bueller az épület romjai mögött lapultak. A derékig érő falak és törmelékhalmok jelentették az egyedüli védelmet a bunker intelligens fegyverrendszere ellen. Nem láthatta őket - vezérlő számítógépe azonban érzékelheti a bevetési öltözékből kiszivárgó hőt, és egy pillanat alatt több tucat harminc milliméteres golyószórót fordíthat feléjük.- A francba - dühöngött Bueller. - Jól ideszögeztek

minket…- Lehet, hogy nem - vélte Easley - Hátul kell lennie egy

szerviznyílásnak. Ha jól dobom bele a gránátot, tönkreteszi az energiaellátását. És akkor megfogtuk!

Három sorozat csipkézte ki a téglákat pár centire Bueller feje fölött. Még jobban összehúzta magát.- Ó, hogy a kurvák vére…

- Oké, figyelj - csitította Easley. - A terv a következő. Kússz olyan húsz méterrel arrébb, rakd ki a karabélyodat a fal tetejére, és szórd meg a rohadékot! Én hátulról megkerülöm és elintézem, amíg rád figyel.

Bueller csúf grimaszt vágott páncélüveg sisaklemeze mögött. A Gyarmati Hadsereg elit rohamosztagának jelét, a koponyát viselte.

- Van jobb ötleted? - kérdezte Easley. Bueller a fejét rázta.- Egy fenét. Csináljuk! Adj jelt, ha kezdhetem…- Oké-zsoké - mondta Easley. A hangja recsegett a sisak

mikrofonjában. A kommunikátor szabvány katonai keskenysávú, torzítóval ellátott készülék volt, úgyhogy a bunkerben nem hallhatták őket, vagy ha igen, akkor nem értették, amit mondanak.

Bueller elindult.Easley meggyújtott egy kis hőkibocsátású villantót, és

eldobta. Ha némi szerencséje van, a golyószóró azt fogja hinni, hogy emberi hőszivárgást talált, és arra koncentrál. Amíg lő, sebezhető. Ez lesz a veszte.

Elindult. Jó harcos volt, az egyik legjobb a seregben, nem foghatott ki rajta egy ilyen bunkerban dekkoló seggfej.

Amikor a megfelelő helyre ért, felkiáltott:- Rajta!Harminc méterrel arrébb, egy törmelékhalom mögött, ami

valaha ház lehetett, Bueller fölnyújtotta a fegyverét és vadul lövöldözni kezdett. Ide-oda lóbálta a karabélyt, hogy a mozgásérzékelők észre vegyék. A hangkövetők úgyis hamar megtaláljak, de nem akart a véletlenre bízni semmit.

Golyók csapódtak a falba, és félig le is bontották a torlaszt. A számítógép most már tudja, hol keresse. Bueller visszahúzta a fegyverét, nehogy a szerkezet megsérüljön.

Öt másodperccel később két dolog is történt: egy gránát robbant és a robotüteg abbahagyta a tüzelést.

Bueller elvigyorodott.- Ez az! Indulás, haver! - Easley biztosan benyomott

valamit a szellőzőcsőbe.Múltak a másodpercek.- Easley!- Ma este te fizeted a sört, haver! - érkezett a válasz.

Bueller felállt. Ó, hát nem aranyos? Az öreg cimbora azt gondolta, hogy eljátszadozik egy kicsit az ő legjobb…

Egy kör jelent meg Bueller mellén.- Ó, a francba!Lenézett, és meglátta a szíve fölött foszforeszkáló zöld

foltot. Ha páncéltörő lett volna, neki mostanra befellegzett.- Bassza meg! Bassza meg bassza meg!- Úgy bizony - mondta Wilks. - Hogy van, Mr. Franc? -

Elindult Bueller felé, kezében egy mesterlövész-fegyverrel. Wilks mögött ott állt Easley, a sisakján hasonló zöld folttal.

Easley mögött egy szakasz terepöltözetű tengerészgyalogos figyelt. Wilks szintetikus kezeslábast és formplaszt bakancsot viselt.

- Bűzlötök, fiuk - közölte. - Eddig sikerült valahogy eljutnotok, és a robotüteget is kicseleztétek, de ezzel együtt halottak vagytok, mert hülyén csináltátok.

Wilks mögött Easley odahajolt a mellette álló katonához.- Te érted ezt, Blake?A másik katona, egy apró termetű szőke nő, bólintott.- Igen. Jó kis lecke volt. Az őrmester behúzott titeket a

csőbe.Easley méltatlankodva mordult fel:- Hé…!Bueller közbevágott.- Várjon egy percet, őrmester! Én hallottam Easleyt a

sisakomban!- Nem. Engem hallottál.- De hát… ez… ez…- Csalás - fejezte be helyette Wilks. - Ilyen az élet.

Gondolod, hogy azok a dögök, amik ellen most készülünk, szabályosan fognak játszani?

Bueller a zöld foltot nézte a ruháján.- Nos hát, fiúk-lányok, Easley és Bueller remek

produkciójának jutalmaként a nap hátralévő részében ugyanígy folytatjuk. Addig csináljuk az ilyen szimulált harci helyzeteket, amíg folt nélkül nem jöttök ki belőle! - mosolygott Wilks Buellerre és Easleyre. - Ha egy magamfajta öreg pancser ki tudja játszani a hadsereg két legjobbnak tartott rohamosztagosát, akkor a telepesek nagy bajban lesznek, ha csirkekopasztásnál többre van szükségük. Lóra, katonák!

A csapat morogva szedelőzködött.- …Bueller, te barom…- …a francba, Easley, mibe kevertél minket…?- …Buddhára, elég szarok voltatok…Wilks kedvtelve nézte övéit. Muszáj volt rugdosnia őket,

hiszen ez a kiképzőtiszt dolga - és amióta Stephens belepofázott a rakományba, nem is tehetett ennél többet. Minden szitok dacára nagyon jól tudta azonban, hegy ezek az emberek értik a dolgukat. Egy éve vannak együtt, mindegyik első osztályú könnyűfegyverekben, robbantásban, stratégiában és taktikában. Ha nem csalt volna, legyőzik. Sokkal jobbak voltak, mint amire számított. Ezzel a bandával bármikor harcba merne szállni.

Amikor levették a páncélokat a polcokról, és kezdtek beöltözni, Wilksnek eszébe jutott régi osztaga. Vannak olyan jók ezek a fickók, amilyenek azok voltak? Talán. Lehetetlen eldönteni, amíg komolyra nem fordul a dolog - a gyakorlat sosem ugyanolyan, mint az élet, hiába igyekszik az ember. Ez a csapat jobb a gyakorlatokon, remekül mozog vaktöltény-tűzben. Ha akkor is ilyen jól fognak mozogni, amikor az igazi rosszfiúk jönnek, akkor jobban fogják csinálni, mint a régiek.

Wilks forrón remélte, hogy jobbak lesznek. Egy dolog megtámadni egy fészket, és megint más olyan bolygón verekedni, ahol százezerszám nyüzsögnek az idegenek. És ki tudja, nem él-e valami náluk is borzalmasabb azon a sárgolyón? Bizony előfordulhat, hogy az idegenek csak játékos apróságok bolygójuk más lényeihez képest…

Ez a gondolta kijózanította. Ha a rohamosztagosoknak oda kell menniük, és vissza is akarnak jönni, nagyon jónak kell lenniük. A maximumot kell nyújtaniuk. Ha mindent meg tud nekik tanítani, amire emlékszik, ha beidomítja őket, hogy egyetlen lövéssel eltaláljanak egy feldobott pénzérmét, ha fel tudja készíteni őket arra, ami vár rájuk…

Súlyos szó volt ez a „ha”, még ha nem is látszott annak. Ebben a küldetésben nincs helye hibának. Belehalnának.

És nem csak a halálról van szó. Ha az idegenek megölnek, takarmány leszel - de ha élve kapnak el, még rosszabbat is tehetnek veled…

A csapat lassan szállingózott vissza. Wilks a jövőből a jelenbe kényszerítette gondolatait.

- Oké, srácok! Most lássuk, át tudunk-e menni az úttesten anélkül, hogy elütne minket egy légpárnás taxi. Blake, te vezetsz. Easley, te figyelsz, Bueller, te a taktikus vagy, Ramirez…

Amikor kiosztotta a szerepeket, elkezdte felvázolni a szituációt. Aztán úgy döntött, mégsem mond nekik semmit. Találják ki útközben a teendőjüket! Csak ennyit vetett oda:

- A hologépnek negyvenöt másodpercébe telik, hogy megcsinálja az új terepet. Meglátjuk, mit tudtok kezdeni vele. Jó lenne, ha most igazi tengerészgyalogosnak látszanátok, nem pedig egy rakás szerencsétlenségnek!

Beleszólt a gépet vezérlő mikrofonba.A romos házak és bunkerek együttese szertefoszlott

körülöttük, ahogy a gép eltüntette az előző helyszínt. Wilks megfordult és elment, amikor az új akadálypálya épülni kezdett. Valódinak fog látszani, és bizonyos mértékig valódinak is fogják érezni, pedig puszta illúzió.

Az, amivel a végén kerülnek szembe, már nem illúzió lesz. Tehát mindent bele, katonák!

8.

A konferenciaterem ajtaja úgy ásított Billie előtt, mint egy sötét száj. Bent várta a felülvizsgáló bizottság - mint annyiszor már.

Nagy levegőt vett, és belépett.Dr. Jerrin állt ott, de nem mosolygott.Rossz jel.- Foglalj helyet, Billie - mondta.Billie végignézett a másik hat arcon. Három ismerős

orvos, egy adminisztrátor a központból, egy képviselő a kormány részéről - és saját törvényes képviselője, akinek elvben az lett volna a feladata, hogy ellenőrizze a tortúra jogszerű és emberséges voltát.

Billie leült.Jerrin a többiekre nézett. Megköszörülte torkát, és egy

kis lapocskával kezdett játszadozni az asztalon.- Nos, Billie, a kezelésed… holtpontra jutott.

- Csakugyan? - kérdezte Billie. Nem tudta palástolni a hangjába vegyülő iróniát, de ez úgysem számított. Merő formaság az egész. Úgysem engedik el. Most biztosan nem. Az is lehet, hogy nem jut ki soha. Itt fogja leélni egész életet.- Dr. Hannah új típusú kezelést javasolt, amely, bár

meglehetősen drámai, mégis esélyt ad arra, hogy megszüntessük… éjszakai kiruccanásaidat.

Billie egy kicsit felélénkült - de csak egy kicsit.- Csakugyan? - A kérdés ezúttal barátságosabbra

sikeredett.Jerrin Hannah-ra nézett, egy kövér szőkeségre, aki

ridegségéből ítélve az északi államok valamelyikéből származhatott.- Elértünk bizonyos eredményeket a büntetőtelepeken -

jelentette ki a nő. - Meglehetősen egyszerű eljárás. Egy precíz orvosi lézer segítségével előre meghatározott területeket eltávolítunk bizonyos agyi központokból…- Micsoda?! Ki akarják égetni az agyamat?- Ugyan, Billie… - csitította Jerrin.- Egy frászt! Nem engedem!Hannah keserűen elmosolyodott.- Ezt nem te fogod eldönteni, kedvesem. Az államnak

vannak bizonyos előjogai. Te mind magadra, mind másokra veszélyt jelentesz a képzelgéseiddel, és…- Ezek nem képzelgések! Itt volt Wilks, az a Wilks nevű

katona, aki megmentett a Peremen! Kérdezzék meg őt! Keressék elő és kérdezzék meg!

Már állt, úgy ordított Hannah arcába. Az ajtó feltárult. Két ápoló lépett be, sokkolóval a

kezében.- Mit kapott? - kérdezte Hannah, levegőnek, vagy épp

süketnek nézve Billie-t.- Triazolamot, Halperidolt és Kloropromazint. Dupla

adagot.- Látja? - fordult Jerrinhez Hannah. - Hozzászokott. Már

mindent kipróbáltunk rajta, és mindegyikhez hozzászokik. Támolyognia kéne - és tessék, nézzen rá!

Billie csak vergődött a két markos ápoló szorításában. Jerrin sóhajtott.- Azt hiszem, igaza van.

- Dr. Jerrin! Ne! Nagyon kérem, ne!- Így lesz a legjobb, Billie. Sokkal jobban fogod érezni

magad, ha megszabadulsz az álmaidtól.- De mi lesz az ára? Ugye nem csak az álmaimat veszik el?Jerrin az asztalt bámulta.- Ugye nem?- Nos… előfordulhat egy enyhe mellékes károsodás,

kisebb emlékezetvesztés bizonyos területeken…- Ki akarjátok égetni az egyéniségemet, mi? Zombivá

akartok változtatni!- De Billie…A rettegés emberfeletti erőt kölcsönzött Billie-nek.

Kitépte magát a szorításból, és futni kezdett. Már az ajtónál járt, amikor egy harmadik ápoló bukkant fel szemközt, és megérintette a sokkolóval. Összerogyott. Az izmai nem engedelmeskedtek.

Ó, nagy isten! Kiégetik az agyát. Olyan, mintha meghalna, mert ha kész lesz, már semmi sem marad abból, ami valaha volt.

9.

Wilks a számítógép képernyőjén soriázó számokat és szavakat figyelte. A francba! Muszáj volt megnézned, mi? Muszáj volt kielégíteni a rohadt kíváncsiságodat. Hát most tudod.

Mit kezdesz vele, mondd?Wilks kicsusszant a székből a katonai terminál előtt. A

szoba a MILCOM könyvtárkomplexumába látogató, magas rangú tiszteknek volt fenntartva, de ő speciális eset, nem igaz? Persze ha nem kapta volna meg a különleges engedélyt, akkor is hozzá tudott volna férni az adatállományhoz: tizenkilenc év alatt rengeteg mindent megtanul az ember a seregben…

Néhány aktakukac üldögélt az odújában, matatott az áporodott levegőjű teremben, amikor Wilks kifelé indult. Nehéz előléptetéshez jutni harctéri szolgálat vagy mélyűri küldetés nélkül - ezek a fickók meg itt kutakodnak az

állományok között, azt remélve, hogy ettől javulnak az esélyeik. Piha!

Wilks erősen kételkedett benne, hogy beválik a számításuk. Habozás nélkül felajánlotta volna nekik a küldetését, ha hajlandóak lettek volna üzletet kötni vele - de tudta, hogy ez lehetetlen. Ő fog menni, pontosabban futni, és nem mondhatja le. Már így is túl rég menekül a dolog elől…

Oké, haver, gondolta. Láttad, amit látni akartál. És most? Hogyan tovább? Szépen lelépsz? Valószínűleg péppé aprítódsz, alighogy leszállsz az idegenek bolygójára. A hajó nyolc óra múlva indul, és neked hatkor jelentkezned kell. Mit árthatnának még neked?

Magában bólogatott, ahogy elhaladt egy kövér őrnagy mellett, aki felnézett munkájából Az őrnagy Wilks rangjelzésére pillantott, és elhúzta a száját. Már nyitotta a száját, hogy mondjon valamit - valószínűleg azt, hogy mi keresnivalója egy őrmesternek a tisztek kabinetjében - de Wilks egy kicsit elfordult, hogy a másik láthassa a savmarta sebeket az arcán.

A dagadt őrnagy elsápadt, és önkéntelenül megtapogatta saját hájas ábrázatát. Wilks szinte látta, hogy dolgozik az agya. Itt egy kis senki, akinek nem kellene itt lennie, és neki, a tisztnek kötelessége lenne utánanézni, rendelkezik-e engedéllyel. Másfelől viszont a kérdéses egyénnek olyan az arca, mint a hobbimészárosoké a legócskább horrorholofilmekben - ezért talán bölcsebb nem belekötni. Bizonyára nem véletlenül tévedt be ide, hanem valaki küldte.

Helyes, dagikám, gondolta Wilks.Elmosolyodott; forradásai ijesztő grimaszba gyűrődtek,Oké, a mindenségit! Elege van ebből a csőcselékből.

Ismer egy fickót a Programozásnál, aki még tartozik neki egy szívességgel. Itt az ideje, hogy behajtsa rajta - hisz meglehet, többé nem lesz rá alkalma.

Elindult, hogy megkeresse.Az egészségügyi komplexum úgy festett, mint egy

műanyagbetonból és ferrohabból alkotott undok állat. Wilks kiszállt a taxiból, és a bejárat felé lépdelt. Tudta a részleget, a szobaszámot és a napirendet - a programozó jóvoltából, aki az MI-7-nél ügyködött. Nem jelentett gondot

az sem, hogy kijusson a bázisról, bár az eltávozás elvben tiltva volt. Minden rendszert meg lehet kerülni. A ranggal járhatnak ugyan bizonyos előjogok, de a közembereknek is megvannak a maguk trükkjei…

A komplexum ajtajának ellenőrző automatikáját régi típusú billentyűzethez kapcsolták, úgyszólván ipartörténeti ritkaságnak minősült - Wilks éppen ezért választotta ezt a bejáratot, ahonnét ráadásul megspórolták a szemfenék-levilágítót. Beütötte a kódot, és várt.

A zár csippantott, az ajtó kitárult. Sima ügy. Besétált.Egy hús-vér őr ült kényelmesen hátradőlve az asztalánál,

és elmerülten nézett valami pornót a kéziholóján. Amikor meglátta Wilkset, kikapcsolta a készüléket: a meztelen testek elenyésztek. Az őr a belépési engedélyek listájára sandított- Miben segíthetek?- Dr. Jerrinhez jöttem vizsgálatra.Az őr a listát böngészte. Meg kell találnia Jerrin nevét.

Végigfuttatta kezét a konzolon, előhozta az előjegyzési névsort.- A neve…?- Emilé Anton Khadaji - mondta Wilks. Ezt a nevet egy régi

könyvben olvasta valamikor.Az őr lenézett.- Nem látom a nevét a listán, Monsieur Khadaji.Wilks nem tudott behatolni a betegek listájába: nem volt

rá ideje. A doktor nevére bezzeg egyből sikerült rálelnie…- A neve…?- Az utolsó pillanatban beszéltük meg - magyarázta. -

Valaki lemondta a találkozót.Az őr összeráncolta a homlokát.- Fel kell szólnom a doktornak.- Persze, szóljon csak! - Wilks úgy állt, hogy az őr jól

láthassa az arcát. Akinek ilyen az ábrázata, annak kell hogy legyen valami lelki problémája, nem igaz? A fickó nem gyanakszik, csak követi az előírásokat. Nem lehet túl sok dolga, ha van ideje pornót nézni…

Amikor az őr a kommunikációs egység után nyúlt, Wilks lassan a jobb csípője felé mozdította jobb kezét. Volt nála egy pisztoly, egy szinapszisfegyver az övén csüngő flexbőr táskában. A feketepiacon szerezte, és egy kicsit meg volt

berhelve, úgyhogy az engedélyezett tízméteres civil lőtávolság kétszereséig tudott bénítótöltést kibocsátani.

Wilks körülnézett. Senki sem közeledett.Előrántotta a fegyvert, és két kézzel célra emelte. A

nehéz plasztik hidegen simult a tenyerébe. Nagyon keskeny sugarat lőtt, tehát pontosan kellett vele célozni, de akadt lézerirányzék is a cső alatt. A vörös fénypont ott táncolt az őr homlokán.

Az őr felnézett.- Hé!Wilks lelőtte.A fickó a székébe rogyott. Wilks odaugrott hozzá, és úgy

rendezte, mintha csak szunyókálna. Egy fél óra múlva magához tér. Fájni fog a feje, de nem szenved tartós károsodást.

Levette az őr azonosítókártyáját, és a saját ingére csíptette. Egy retinaletapogatót nem tud bolonddá tenni, de az emberek csak azt fogják nézni, hogy van táblája, és nem törődnek vele. Mire az őr feleszmél, úgyis véget ér az egész - akár így, akár úgy.

Mindenesetre betáplálta a biztonsági berendezéseket megbénító kódot, amit szerzett. A számítógép elfogadta. Ha úgy működik, ahogy működnie kell, megfertőzi az épület fő rendszerét. Egy ideig senki sem tud majd külső segítséget hívni, hacsak ki nem áll az ablakba ordítozni. A belső biztonsági kört nem bántotta, mert úgy vélte, azzal egyedül is elbánik. Hisz Gyarmati Tengerészgyalogos, vagy mi a szösz, és ha nem képes elintézni egy vacak kis riasztót, akár főbe is lőheti magát…

Visszadugta a bénítófegyvert a civil ruha alá, és elmosolyodott.

Utána kell néznie kis barátnőjének, különben még lekésik a bált.

Billie szobájának ajtaja feltárult. A lány csak a fejét tudta egy kicsit elfordítani fekhelye erőtérmezejében.- Wilks!- Na ja. Pakolj, kölyök! Indulunk… - A férfi kikapcsolta az

erőteret.- Hogy tudtál…? Miért…?- Majd később beszélgetünk – mondta Wilks. - Most jobb

lesz, ha pucolunk. Sikerült pár embert magamra

haragítanom befelé jövet; nincs nagy kedvem vitatkozni velük.

Billie kifordult az ágyból, magára kapott valami ruhát.- Kész vagyok!- Semmi fésülködés, semmi pipere? - vigyorgott Wilks.- Már alig várom, hogy kijussak innen. Menjünk!Wilks megfordult, és kidugta a fejét a folyosóra.- Oké. Tiszta a levegő.Billie követte.Minden jól ment - egészen addig, amíg a felvonó

előterébe nem értek. Amikor kinyílt a liftajtó, két ápoló és két őr özönlött ki rajta. Az őröknél kábítófegyver volt, az ápolók pedig sokkolókat lóbáltak fenyegetően.

Wilks nem habozott: kirántotta a pisztolyt dzsekije alól, és tüzelt.

Billie csak bámulta, hogy cikázik a vörös lézerfény az ellenfelek homlokán. Hárman összerogytak, fegyverük tompán puffant a gumírozott padlón. Az utolsó ápoló, aki új lehetett, mert Billie sosem látta korábban, előrevetődött, és valamilyen harci alapállásban pattant fel Wilks előtt.

Wilks elrakta a pisztolyát.- Maradj mögöttem, kölyök!Az ápoló elindult, és úgy lengette a sokkolót, mintha az

legalábbis kard lett volna.Wilks balfelé ugrott, megragadta a férfi karját, és

belevágott a gerincébe. Az ápoló felhördült. Úgy tett, mintha meg akarna fordulni, és ismét meglengette a sokkolót. Wilks nehéz bakancsával egyenesen a másik térdébe rúgott. Billie tisztán hallotta a csont reccsenését.

Az ápoló lába megbicsaklott. Összerogyott, de Wilks megint meglendítette a lábát és sarkával megtaszította a fejét. A fickó odébbrepült, aztán lassan lecsúszott a padlóra a fal mellett- A lépcső?- Erre!Billie követte a férfit a folyosó végére. Szemügyre vette a

harcképtelenné tett személyzetet. Wilks pillanatok alatt elintézte őket, és még csak bele sem izzadt.- Az utolsót miért nem lőtted le? - kérdezte a lány, amikor

a lépcsőhöz értek.

- Kimerült a pisztoly telepe - mormolta Wilks. - Már nem volt időm újratölteni.

Két emeletet mentek lefelé - Billie szobája a negyediken volt -, aztán Wilks kilépett a másodikra.- Ez nem a földsz… - kezdte a lány.- Tudom. De mostanra biztosan lezárták már a

főbejáratot. Valami más megoldást kell találnunk!Billie követte. Szó nélkül mentek, gyorsan, de nem futva.

Egy technikus megnézte őket, amikor elhaladtak mellette. Wilks mosolyogva biccentett oda neki.- Megy a munka?A technikus visszabólintott. Aztán kigyulladt egy

jelzőfény az ellenőrzőpultján, és már nem is figyelt rájuk.- Mozogjunk - tanácsolta Wilks. - Ez biztosan a riadó.Billie futásnak eredt. A folyosó végén volt egy

vészkijárati ablak, de csak a személyzet tudta kinyitni.- Ez kódolt zár - mondta Billie.- Ja. Nekem meg nem volt időm megszerezni az összes

kijárat kódját - dünnyögte Wilks. - Van viszont egy jó kis univerzális kulcsom, hála a Gyarmati Tengerészgyalogság fegyverraktárának!

Billie rögtön megértette, mire gondol Wilks, amikor a férfi odacsapott valami hajzselészerűséget a zárszerkezetre, háromszor megnyomkodta, aztán intett Billie-nek, hogy álljon hátrébb.

Mögöttük a technikus őrjöngeni kezdett.- Hé, maguk ott! Táguljanak attól az ablaktól! Már

szóltam a biztonságiaknak!A zselé kékesen felizzott és sisteregni kezdett, mint a

sülő szójasonka.A zár masszív anyaga bugyborékolni kezdett, aztán

egyszerűen lefolyt, mint a víz.- Ne nézz oda! - sziszegte Wilks. - Kiégeti a szemedet.Billie megfordult, és látta, hogy a technikus feléjük tart.- Wilks!- Semmi gond - A férfi előhúzta a pisztolyt a dzsekije alól,

és a technikusra emelte.A fickó megtorpant. Védekezően maga elé tartotta a

kezét.- Hé, hé, nyugi!- Tűni el innen! - förmedt rá Wilks.

A technikus sarkon fordult, és elrohant. Wilks vigyorgott.- Még egy üres pisztoly is csodát tehet olykor, nem igaz? -

Eltette a fegyvert.A zár anyaga olvadt tócsába gyűlt. Wilks berúgta az

ablakot, és a törhetetlen üvegtábla kicsapódott. A férfi kihajolt, lenézett.

- Kicsit magas. Könnyelműség volna innen leugrani: még kitörne a bokánk.

Egy kis szerkentyűt vett elő a dzsekijéből. Billie látta, ahogy kihajlít belőle néhány fogantyút, amelyek most megfelelő szögben meredtek elő a fekete műanyag kockából.

Wilks az ablakpárkányra tette, és megnyomott rajta egy gombot. A doboz hangosan pattogni kezdett. Vékony fehér fonal lövellt ki egy nyílásból a párkányra. A férfi megnyomott még egy gombot, és a fonal leereszkedett. - Egy, kettő, három - számolt. - Oké, kész! Mássz fel a hátamra!

Billie engedelmeskedett.Wilks felállt a párkányra, a folyosó felé fordult, aztán

megvetette lábát a külső falon. A készülék által kibocsátott fonal nagyon vékonynak tűnt kettejük súlyához képest.

- Vigyázat, hátradőlök – figyelmeztette Wilks a lányt.Billie erősen belekapaszkodott a karjával és a lábával.

Wilks a fonalat markolva, gyors tempóban ereszkedett lefelé.

- Pókfonál - magyarázta. - Ne aggódj, elbír ez akár tíz embert is!

Hamarosan talajt értek.fBillie lecsusszant Wilks hátáról.- Hová megyünk?- Számít ez?Billie a fejét rázta. Nem. Nem számít. Minden jobb annál,

minthogy szétvagdossák és összezavarják az agyát.Elindultak.

10.

Salvaje szól hozzátok, és hírt hoz nektek az Igaz Messiástól. Hallgassatok rám, feleim! Tudom, mi hiányzik nektek. Tudom, hogy tökéletlenek vagytok. Tudom a választ is. Legyetek az Igaz Messiás Szent Szülői! Mert a Messiás fiainak és leányainak hordozásával elnyerhetitek az üdvözülést. Hallgassatok rám és tudni fogjátok, hogy a színtiszta igazságot mondom! A hamis istenek és hamis próféták a pusztulás szélére sodorták világunkat. A hamis istenek azt akarják, hogy a távolból imádjátok őket, miközben ők hidegek, közömbösek és érzéketlenek maradnak irántatok. Az Igaz Messiás egyesülni fog veletek! Érezzétek az Igaz Messiást, érintsétek meg az Igaz Messiást, olvadjatok össze az Igaz Messiással! Ne hagyjátok továbbra is félrevezetni magatokat, testvérek! Dobjátok messzire az elnyomatás láncait és béklyóit, szabaduljatok meg a régitől és adjatok helyet magatokban az újnak! Az Igaz Messiás már útban van felénk, testvérek. Hamarosan a kommunikáció is lehetséges lesz, és csak azok, akik megnyílnak a végső élmény előtt, csak azok fogják túlélni a közelgő teljes pusztulást, amit az ember vont önnön bűnös fejére! Készüljetek az Eljövetelre! Hallgassatok az álmaitok szavára! Hallgassatok és figyeljetek!

- Ennyi, doki - mondta Pindar. - Vége az adásnak.Salvaje vállat vont.- Telepítsen egy új antennát! Az üzeneteimnek

folytatódnia kell.Most Pindaron volt a sor, hogy a vállát vonogassa.- A maga pénze bánja.- A pénz semmit sem jelent, ostoba! A szüleim milliókat

hagytak rám, híveim pedig újabb milliókat küldtek. Nemsokára fabatkát sem fog érni a pénz, és minden más emberi csinálmány is értéktelen lesz ezen a mocskos bolygón. Az Igaz Messiás el fog jönni. Méghozzá hamarosan!

Na persze, gondolta Pindar. De mégis… Fognia kéne Salvaje nemsokára-már-értéktelen pénzegységeit, és eltölteni néhány kellemes napot Madame Lu Kéjtanyáján. Amíg a Messiás megérkezik, igazán szórakozhat egy kicsit.

- Meglesz minden, amit akar - ígérte. Micsoda alak! Totál eszelős. De amíg fizet, nem érdekes. Csináljon, amit akar. Még két ilyen ügyfél, és biztosítva vannak öreg napjai.

Az Igaz Messiás. Hát persze.

11.

Vörös és zöld kiléptek a színház épületéből. Limuzinjuk már várta őket. A sofőr megérintett egy kapcsolót, és a hátsó ajtó félrecsusszant. Vörös és zöld beszálltak, belesüppedtek az ülésbe, ami azonnal idomult testük vonalaihoz.

- A toronyhoz! - utasította a sofőrt vörös. A limuzin enyhén fölemelkedett, és tovasiklott légpárnáján.

- Hogy tetszett? - kérdezte zöld.- Régen tényleg tömegek verődtek össze, hogy ezt a

zajongást hallgassák?Zöld elnevette magát.- A történelemkönyvek szerint igen. Rockkoncertnek

nevezték az ilyet. Tényleg odacsődültek a helyszínre ahelyett, hogy szép kényelmesen otthon maradtak volna a holó előtt, ahol ugyanazt láthatja az ember.- Mi értelme volt ennek?- A teljesség - látvány, hang, szag, érzés - közös élménye.Vörös a fejét rázta.- Nem tudom, hogy elég civilizáltak leszünk-e végül… A

nyakunkat kockáztatjuk a szabályozatlan utakon, ráadásul ilyesmit hallgatunk! A régiek hogy nem süketültek meg? Rejtély…- Változnak az idők. Már állatbőrt sem hordunk, és nem

agyaljuk egymást kőbunkókkal.- Apropó, bunkó, hogy halad a győzködés?- A várakozások szerint, vagyis jól.- És az a hogyishívják… Massey? Vele nincs probléma?Zöld a fejét rázta.- Nincs. Elintézte.- Tulajdonképpen hogy történt? A részletekről semmit

sem tudok.Zöld a limuzin bárszekrényéhez hajolt, és beütött egy

kódot. Egy pillanat múlva tálca jelent meg két pohárka habzó, kékes folyadékkal. Zöld mindkettőt elvette, és az egyiket vörösnek nyújtotta.- Hm… Nem is rossz egy robotmixertől.

- Ott hagytuk abba…- Igen, igen. Az egyik kommunikációs fickó hibázott.

Kódolatlan anyagot küldött Massey lakására. A számítógép nem tudta leállítani. Nagyon kínos. Ez már önmagában is elég nagy baj, de sajnos Massey fia hozzáfért az anyaghoz.- Borzasztó - szürcsölgette vörös az italt.- Az nem kifejezés! A gyerek megmutatta az anyjának,

amit talált. Egyikük sem értette meg a dolgot teljes mélységében, de épp eleget tudtak meg ahhoz, hogy a küldetést veszélyeztessék. Massey a fürdőszobában volt, amikor az üzenet megérkezett. Amikor kilépett, a felesége fecsegni kezdett. Kérdezgette. - Zöld kortyolt egyet. - Massey-nek nem volt más választása. A biztonság mindenek felett!

A kisfiú az apjára nevetett Massey visszamosolygott rá. Gyengéden a kezébe fogta fia fejét. A mozdulat olyan gyors volt, hogy a gyereknek még meglepődni sem volt ideje. Egy kemény csavarás, csont roppant, aztán elernyedtek az izmok.

Az asszony szemei kitágultak az iszonyattól, de mielőtt még egyáltalán felfoghatta volna, mit látott, Massey már el is kapta. Egyetlen, jól begyakorolt mozdulat - gyors és fájdalommentes.

Meg kellet tennie, pedig egészen a szívéhez nőttek. De megérdemelték.

- A mindenit, ez már valami! - füttyentett a vörös.- Hat éves házasok voltak. Az ember azt gondolná, hogy

inkább valaki másra hagyja a munkát, de nem: elvégzi saját maga. A Társaság tett róla, hogy a nyomozást végző rendőrök ne akadékoskodjanak. Elfogadták Massey meséjét arról, hogy holtan találta őket, amikor hazaért. A hatóságok úgy találták, hogy sikertelen rablótámadás, vagy valami őrült műve, akinek sikerült átjutnia a ház biztonsági rendszerén.- És mi van a kommunikációs technikussal? Vele nem volt

semmi gond?

Zöld kiürítette poharát, és újabb adagot rendelt. Kérdőn a vörösre nézett.- Köszönöm, nem kérek - mondta az.-Massey felkutatta, és beledobta egy ipari

szemétfeldolgozó konténerbe. Műtrágya készült a pasasból, vagy mi. Legalább a virágok hadd nőjenek tőle…- Képzelem, hogy gyűlölte Massey!- Ez a legfurcsább az egészben - mormolta a zöld. - Nem

tekintette személyes ügynek. Tisztán végzett vele, nem volt semmi kínzás vagy ilyesmi, ha jól tudom. Feladatának tekintette, hogy megszabaduljon attól a faszfejtől, és kész.- Buddhára, ez fantasztikus! Ha az a fickó az én kölköm és

feleségem haláláért lett volna felelős, bizony megszorongattam volna egy kicsit, mielőtt a pokolra küldöm.- Igen, de te nem vagy szociopata. Massey-nél az első és

egyetlen dolog a munka. Elvégzi, akármi legyen is.Vörös úgy tett, mintha borzongana.- Tudjuk valahogy ellenőrizni ezt a fickót?- Naná! Gondolod, hogy hagynánk különben így

futkározni? Van egy C9-es implant áramkör a hipotalamuszában, egy jeladóval együtt. Ha átvág minket, valakinek a közelébe kell kerülnie a biztonságiaktól, elküldeni egy impulzust - és bumm! Massey feje szétrobban.- Remek - monda a vörös. - Szükség van ilyen fickókra, de

nyugodtabban alszom, ha tudom, hogy szükség esetén bármikor ki lehet vonni őket a forgalomból.- Aggodalomra semmi ok - mondta zöld. -Nekünk kell

gondoskodnunk erről, és megfelelően gondoskodtunk is.

Massey otthagyta a felesége és a gyereke temetését.Komornak látszott, de az arckifejezés maszk volt csupán.

A veszteség egyáltalán nem érintette. Egy nővel meg gyerekkel több vagy kevesebb semmit sem számít. Igaz, kezdte már megszokni őket - de majd hozzászokik ahhoz is, hogy nincsenek.

Ilyen az élet.„Árnyéka” ott kajtatott a nyomában: ügyesen beolvadt a

krematórium előtt toporgók tömegébe Jól csinálta a fickó,

Massey mégis kiszúrta, már hónapokkal ezelőtt. Persze nem szólt róla, hisz jobb az ismert ellenség, mint az ismeretlen.

A legszívesebben elvigyorodott volna, de megőrizte semleges arckifejezését, amikor rálépett a mozgójárdára, ami a krematórium szintjétől a járműig röpítette, amivel aztán hazatért. A főnökség nagyon bölcsnek hitte magát, amikor biobombát csempészett a szervezetébe egy rutin orvosi vizsgálat során. De Massey-nek sokkal több pénze volt, annál, amit halandó elkölthetett, és meg tudta fizetni a legjobb orvosokat.

Könnyedén eltávolították belőle a C9-est. A gombostűfejnyi kapszulát is könnyű volt betölteni egy nagynyomású injekciós puskába. Amikor Massey néhány hete „szabadságra” ment az Amazonasi Rezervátumba, persze oda is követték. A Rezervátum körülbelül húsz négyzetkilométernyi valódi esőerdő volt, védőmezővel körülvéve, ami bent tartotta a vadállatokat, és kívül a civilizációt. A helyi állatvilágban olyan átokfajzatok is akadtak, mint a rovarok, amelyek gyakran csíptek is. Massey „árnyéka” elvesztette a rovarriasztóját, legalábbis azt hitte, és amikor a moszkitók zabálni kezdték, az egyik mintha sokkal nagyobbat csípett volna. Az ügynök odacsapott, de nem sikerült agyonnyomnia a tettest. Mert ez a csípés nem rovartól származott.

A halált hozó C9-es kapszula most követője fejében van. Ha egyszer elküldi azt az impulzust, hogy megölje Massey-t, nagy meglepetés vár rá. Rászolgált.

A helyzetjelzőt megtartotta, csak egy kicsit módosítva. Pillanatnyilag egyáltalán nem bánta, ha tudják, merre jár. De amint azt akarja, hogy elveszítsék a nyomát, csak meg kell nyomnia egy gombot az övén, és a szerkentyű felhagy a jeladással.

Az orvos, aki a töltetet eltávolította, jelenleg egy híd acélszerkezetének része a Marson - már ha helyesek az információi. Az ember ne hagyjon elvarratlan szálakat maga után.

Amíg a Társaság hagyja dolgozni, Massey-nek semmi baja velük. De ha valamiért megvonják tőle a bizalmukat, akár feleslegesnek is ítélhetik - nem árt az ilyesmire előre felkészülni. Hibák mindig előfordulnak, bár többnyire nem ő

követi el őket. Mindig jobb készenlétben lenni, mint védtelenül maradni.

Ezúttal nagy munkát kapott, a fizetés busásnak ígérkezett. A pénz persze csak arra volt jó, hogy mutassa, mennyi pontot ért el. Eddig toronymagasan nyerő: a többiek meg sem tudják közelíteni. A Társaság nagyon ravasznak hiszi magát, de nincsenek vele egy súlycsoportban. Ő a legjobb.

És feltett szándéka, hogy jó ideig az is marad.

Mivel Wilks csak őrmester volt, elvileg minden felettese parancsolgathatott neki - e küldetés során azonban csak Stephens utasíthatta. Azt akarták, hogy itt legyen, és ennek érdekében hajlottak bizonyos engedményekre. Wilks úgy gondolta, ezt ki is kell használnia.

Először megpiszkálta kicsit a hajó számítógépét, felhasználva a szívesség utolsó darabját. Ezentúl mindenhez szabadon hozzáférhet: úgy jár-kel, ahogy akar.

Billie-t könnyebb volt feljuttatni a hajóra, mint kihozni a kórházból. Amikor Wilks bevitt két tartalék alvókapszulát a hajótérbe, Billie ott szunnyadt az egyikben, átlátszatlan búra alatt. Senki nem kérdezősködött; amikor az őrmester ellépett az ajtóban álló katona mellett, épp csak pár szót váltottak.- Hé, főnök! - mondta a fickó. - Jól kicentizte a pakolást,

mi? Már csak öt perc van a bejelentkezés utolsó határidejéig.- Élj gyorsan, halj meg fiatalon… - jegyezte meg Wilks.- …és legyél szép hulla - nevetett a katona. Wilks megrázta a fejét. A civilek általában úgy tartják,

hogy a Gyarmati Tengerészgyalogosok acélos pillantású, kőkemény és veszedelmes fickók.

A szórakoztató videók úgy mutatták, mintha semmi - vagy majdnem semmi - nem győzhetne le egy kiképzett katonát. Az emberek jókat izgulnak az ilyen filmeken. Az igazság viszont az, hogy a közkatonák általában éretlen suhancok, alig különböznek az átlag tizenévesektől. Az alapfokú katonai felvételihez nem kell túlságosan nagy lángelmének lenni.

Ha valaki egyáltalán odatalál a vizsga helyszínére, és le tudja betűzni a nevét a számítógépnek, az nagyjából meg is felel. Hogy ezek után mennyi ideig marad életben, az a kiképzés hatásosságán és a tisztek hülyeségén múlik. A rettenthetetlen katona mítosza éppen ezért az, ami: mítosz, semmi más.

Wilks elment a katona mellett, könnyedén tolta a két kapszulát.

Senki sem gyanakodott arra, hogy olyan katonai hajóra akar fölcsempészni egy embert, ami elhagyni készül a Földet. Visszafelé sokkal szigorúbb az ellenőrzés: sokan szeretnének hazajönni a peremvilágokról, de kifelé senki sem igyekszik mostanság…

Stephenset megüti a guta, ha rájön - de akkor már késő lesz. Egy csillaghajóval nem lehet csak úgy visszafordulni ötven fényévnyi távolságból, hogy kitegyenek egy potyautast. Ezúttal kitérő sem lesz. A fenébe is, több mint egy év valós időt lesznek távol; hogy pontosan mennyit, az szigorúan titkos. Mire visszaérnek, egy csomó minden megváltozik.

Wilks megborzongott. Ez a Stephens egy idióta íróasztal-katona, nincs semmi gyakorlati tapasztalata, hogy a harci jártasságról már ne is beszéljünk. Biztosan addig kavart, amíg meg nem kapta ezt a megbízatást, és fogalma sincs róla, milyen veszélyes. Az első ostoba hibát akkor követte el, amikor kidobatta a plazmafegyvereket. Csak azért, hogy megmutassa, ki az úr a szemétdombon. Hát jó. Később majd megbánja. Valószínűleg megbánják mindannyian.

Wilks a hibernációs részlegbe tolta a kapszulákat. Megnyomott egy gombot, mire a Billie-t rejtő fedél felnyílt.

- Oké, kölyök, a helyzet a következő. A szörnyek bolygólyára megyünk. Te meg én - mi tudjuk, milyenek ezek az izék, de senki sem hisz nekünk. Lehet, hogy nem térünk vissza.

Billie elsápadt.- Még kiszállhatsz, ha akarsz – közölte Wilks.Egy hosszú pillanatig csend feszült közöttük. Aztán Billie

megrázta a fejét.- Eddig is velem voltak - mondta. – Most már igazán

szembenézhetek velük a valóságban is, és így vagy úgy, de túl lehetek az egészen…

Wilks bólintott.- Magam is így vagyok vele. Beállítom ezt a gépet és

elaltatlak. A végállomáson találkozunk!- Ja.Wilks kezdte lecsukni a fedelet.- Hé, Wilks! - Na?- Kösz, hogy értem jöttél. A férfi vállat vont.- Van valami közös bennünk, kölyök. Meg kellett volna

halnunk odakint.- Tudom - bólintott Billie.- Most talán elintézhetünk egy párat a dögök közül.

Mondjuk viszonzásul.Billie megint bólintott.- Erre koncentrálok majd alvás közben.- Remélem nem fogsz álmodni, kölyök.- Remélem te se…Wilks lecsukta a fedelet, és a helyére tolta a kapszulát.

Csak néhány másodpercbe telt, amíg összekapcsolta a vezetékeket és az energiaforrást. Bekapcsolta a hengert és beállította az időzítőt.

- Aludj jól, kölyök!Azzal megfordult és kiment.

12.

ADATKERESÉS – CSAK EGYSZER OLVASHATÓ……………………………………………………………..SZÜKSÉGES ENGEDÉÉLY: TS-1. Bionational Belső

Feljegyzés 385769.1-A.II.vált.

MEGLEPETÉS Művelet

Eredménybeszámoló: A kormány Benedict nevű űrhajója a tervek szerint, 2092 április 5-én, 09.00-kor felszállt a Toowomba Katonai Kilövőállomásról.

Szabványos legénység, plusz az 1-4 Osztagok, Róka Szakasz, Készenléti Csoport, az 1. Mélyűri Divízió a Második Gyarmati Tengerészgyalogos Ezredből. Parancsnok: H. S. Stephens ezredes. (Személyi adatállománya csatolva az A függelékben.) A Bionational K-14-es hajója követésre fellőve, álcázva, 4/5/92, 0900.5, teljes robotizálással és feláldozható, EXP-sorozatú androidokkal P. Massey osztályvezető-helyettes parancsnoksága alatt.

(Joel: tudod miről van szó, de szeretném felhívni a figyelmedet néhány részletre, ami esetleg kiesett, amíg szabadságon voltál. Az az életforma, amit a kormányzati fiúk meg akarnak szerezni, ugyanaz a veszélyes bestia, amiről korábban szó esett, és természetesen a saját fegyverfejlesztési programjukban akarják felhasználni. Nyilván mondanom sem kell, hogy ez veszélyezteti a mi üzletünket. A Legfelsőbb Bíróság legutóbbi határozatával a szabadalmaztatható - akár kifejlesztett, akár megtalált - életformákról, akár tíz évünkbe is beletelhet, mire elsimítjuk az ügyet ebben a rohadt jogi rendszerben. Ezért felsőszintű döntés született: követni kell a szövetségieket az anyabolygóra (ennek koordinátái annyira titkosak, hogy senkiből nem tudtuk kizsarolni őket), és annyi információt kell gyűjteni ott amennyit csak lehet. És persze meg kell akadályozni, hogy a szövetségiek szert tegyenek egy saját példányra. Ez a Massey megkapta a megfelelő utasításokat. Ő a legalkalmasabb ember - bármit megtesz majd, hogy megállítsa őket.

Talán hallottad, hogy a Kutatási Részleg rátette a kezét egy fickóra, akit egy teherhajónkból szedtek ki, és akinek az arcára volt tapadva egy olyan undok, kézforma lárvahordozó. A hajó teljesen kihalt volt, de a lénynek valahogy sikerült sztázisban tartania az embert - olyan állapotban találtak rá, mintha alvókapszulában utazott volna.

Egy vagyont érne az is, ha rájönnénk, hogyan csinálta.A fickó is, a dög is élt még, úgyhogy bevitték őket a

houstoni laborba, elemzésre. Így még mindig a szövetségiek előtt járunk - pedig csak most kezdődnek az alaposabb vizsgálatok. Elkezdhetsz gondolkodni, Joel, hogy mire fogod költeni a jutalmat, mert ezen hülyére fogjuk keresni magunkat, az hétszentség. Hát erről lenne szó. Van még

valami ebben a feljegyzésben, ami a pszichós srácokat érdekelheti, úgyhogy átengedem neked. Kedden várlak ebédre - Ben.)

ADATÁLLOMÁNY KIVONATA - ORVOSI

23325. sz. eset - Maria Gonzales

A páciens 24 éves hajadon, kaukázusi-hispán nő, gravida 0, rémálmokról panaszkodik. A testi vizsgálat nem mutatott ki semmit, allergia nincs, jelentéktelen elváltozások, néha kellemetlen általános közérzet. Törött L. fibula, kora 09. Laboratóriumi vizsgálatok: SMA-60, CBC, vizeletvizsgálat, CAT-ellenőrzés a tűréshatáron belül. A betegnek tízéves BC implantja van, egyéb kezelés alatt nem áll.

DR. RANIER: Beszéljen nekem arról az álomról, Maria!GONZALES: Oké, oké. Mentem a metrón L.A.-ben a

muterral…RANIER: Az édesanyja ugye évekkel ezelőtt meghalt?GONZALES: Sí, rákban. (szünet) A wilshire-i vonalon

mentünk befelé, rajtunk kívül senki sem volt ott. (szünet - nevetés) Tudja, ez a legfélelmetesebb rész. Még sose láttam üres metrókocsit…

RANIER: Folytassa, kérem!GONZALES: Aztán hirtelen valami nagy koppanás

hallatszott, mintha valami rácsapott volna a metró tetejére. Aztán meg valami kaparászás.

RANIER: Kaparászás?GONZALES: (zavarodottan) Igen, mintha valami

kapirgálna, tudja. A fémet a körmével, (szünet) [Vizsgálatvez. megj.: A páciens növekvő zavarában bőven verejtékezik, elsápad.] Aztán a metró megáll, és én hirtelen megértem, hogy valami be akar jönni. Valami rossz. Mama, gyere, mondom az anyámnak, ki kell jutnunk innen! De az anyám csak ül és mosolyog rám, érti? (szünet) Aztán hirtelen szétesik a mennyezet - szakad, mint a papír, és ezek az izék bemásznak a kocsiba. Semmihez sem hasonlítanak, csupa bestia, como se dice? szörnyek, nagy fogakkal és olyan fejjel, mint a banán. Megfogom a mama

kezét, hogy magammal húzzam, de ő is átváltozik olyan dologgá, és megnyúlik a feje. Rettenetes volt! És olyan… valóságos.

232337. sz. eset - Thomas Culp

DR. MORGAN: Mi történt azután, hogy a holovideó bekapcsolt?

CULP: Az egész szoba mintha megcsavarodott volna, (szünet) Aztán valami kijött a vetítőből, de tovább terjedt, mint a hologramok szoktak. Mintha egy ököl nyomulna át egy flexiplaszt fólián. Aztán az a dolog - valami szörny - elkapott. Meg se bírtam moccanni! Kitátotta a száját - akkora fogai voltak, mint az ujjam, és belül volt neki még egy szája, egy kisebb és az is kinyílt és… ó, Buddha! Elkapott, mozdulni se tudtam!

232558. sz. eset - T. M. Duncan

DUNCAN: Ott álltam a stewardess mellett, egy kicsit meg is paskoltam, és akkor észrevettem, hogy valahogy ismerősnek tűnik, mintha már láttam volna valahol…

DR. FRANKEL: Ismerősnek tűnt tehát. Felismerte őt?DUNCAN: Igen, szinte rögtön. Olyan volt, mint az anyám.

Arra gondoltam, hogy talán nem kéne fogdosnom az anyámat, de akkor egyszer csak fölszakadt a mellkasa, és kibújt belőle valami, ami úgy nézett ki, mint egy kígyó vagy egy nagy, csupa fog angolna. Spriccelt a vér meg a hús, és az a dolog kipattant, egyenesen az arcomba! (szünet) Akkor hirtelen felébredtem, és mondhatom magának, még soha ilyen boldog nem voltam, hogy ébren lehetek! Két napig nem is aludtam utána…

232745. sz. eset - C. Lockwood

LOCKWOOD: Nedves volt, nyálkás és fényes, kemény, mintha egy merev dákó lenne, és belém akart hatolni!

Az irodájában ülő Orona intett a számítógépnek, hogy álljon meg, aztán az asszisztenséhez fordult.

- Érdekes. Azt mondja, mindegyik ugyanabból az ötvenklikkes körzetből származik?- Igen, uram. És még vagy tucatnyi hasonló esetet

regisztráltunk.- Mi a közös a betegekben?- Magasan vannak a Cryer-skálán, és legalább két

számjegyes az eredményük az Emerson-féle Empátiateszten.- Aha. És a leírások egyformák?- Gyakorlatilag igen.- A betegség oka?- Ismeretlen. A számítógép csak annyit tudott összehozni,

hogy valamilyen telepatikus vagy empátiás kivetítésről van szó. Talán azok a dolgok így kommunikálnak egymással, és most velünk is így akarnak kapcsolatba lépni.- Hmm… - dünnyögte Orona. Összeráncolta a homlokát. -

Eddigi ismereteink nem utalnak arra, hogy az idegenek különösképpen intelligensek lennének. Szigorúan titokban tartottuk az egészet. Mégis, egyszer csak itt vannak ezek a spontán körülmények közt létrejött… kapcsolatok. Miért éppen most? És miért itt, a Földön? Itt nincs egy idegen sem!

Az ágy fölötti számítógép-monitor egy teljes telemetriás táblázatot mutatott. A beteg, Likowski, James T., a legmodernebb 244-2-es Hyperdyne Systems Diagnosztikai Modell erőterének szorításában feküdt az ágyon. EEG-je, EKG-je, miotónia-szintje, alapanyagcsere-értéke és vérképe hullámzott folyamatosan, szavak és ábrák formájában a monitoron. A vérnyomást, légzést és pulzusszámot állandóan mérték és feljegyezték. A diagnoszter figyelte és szabályozta a testhőmérsékletét, hogy ne legyen se túl magas, se túl alacsony. A bal oldalán egy intravénás vezetéken kapta azt a tökéletes összetételű folyadékot, ami a legegészségesebb táplálékot nyújtotta. Egy Foley-katéter és egy végbél-vezeték távolította el a salakanyagokat. A Társaság nem spórolt, ha erről az értékes betegről volt szó.

A szoba teljes izolációs védelem alatt állt: minden látogatónak, legyen az akár orvos, akár társasági munkatárs, teljes ozmotikus védőruhát kellett viselnie, saját levegőellátással. A déli fal egyetlen hatalmas detektívtükör volt, az érdeklődők a háromrétegű üveg mögül figyelhették a beteget, ha akarták. A kezelőcsoport hét orvosból állt. Hat orvostechnikus adott ügyeletet egymást váltva, ezen kívül tizennyolc őr állt teljes riadókészültségben az épületszárnyban. Likowski, James T. nem mehetett sehová, és azokat is alaposan ellenőrizték, akik hozzájöttek.

Két ember állt most a megfigyelőszobában, a beteget bámulva. Egyikük magas volt szőke, majdnem kopasz - és briliáns elme. Ő volt Tobias Dryner, az orvostudományok és a bölcsészet doktora, a csoport vezetője. A másik férfi alacsonyabb volt, sötétebb és szőrösebb, nem annyira zseniális, de távolról sem buta. Louis Reine szintén orvosdoktor volt, de ő nem rendelkezett bioszisztéma-képesítéssel. A Társaság szolgálatában állt, mint a nagyhatalmú Biomed részleg alelnöke. Drynerre volt bízva a beteg, de Reine felelt a projekt sikeréért.

- Hogy van? - kérdezte Reine.Dryner egy mozgásérzékelő kapcsoló fölé helyezte a

kezét.- Hallgassa maga is!A hangszóró sercent egyet, azután:- …mondják már meg, mi franc folyik itt? Mi történt?

Látni akarom a feleségemet. Miért vagyok itt? Nincs semmi bajom. Csak a hasam fáj egy kicsit, ebből nem kell ekkor felhajtást csinálni…

Dryner megint megmozdította a kezét, mire a hang elhalt. A doktor az üvegfal mellől egy Magnetoenkefalo-rendszerű agyi holografikus leképezőhöz ment, és megérintett egy kapcsolót. A képernyőn felvillant az eredmény, egy negyedére kicsinyített emberi alak. A kép elhomályosult, megváltozott: a bőr és a bőr alatti izmok képe átolvadt a belső szervekébe. A kép lassan forgott a tengelye körül. Dryner megérintett egy másik kapcsolót. A férfi bordái alatt, a gyomra belsejében idegenmagzat ragyogott számítógép által kiemelt zöld színben.

- Négyszeres nagyítást a kiemelésre! - parancsolta Dryner.

Az idegen négyszeresére nőtt.- Érdekes - mondta Reine a lassan forgó alakot nézve. -

Nem csoda, hogy fáj a hasa.- Kis mennyiségű vért szív el itt, egy kisebb artériából -

mondta Dryner, és a kép egyik pontjára mutatott. - Különben nem károsítja. Egyszerűen fantasztikus, milyen gyorsan nő! Ha az emberi magzat hasonló tempóban fejlődne, a terhesség nem hónapokig, hanem napokig tartana csupán. Elképesztő fiziológiája van ennek a lénynek, pedig alig jut tápanyaghoz. Vagy valamiféle tartalékot használ fel, vagy szabályozható az anyagcseréje. Lenyűgöző!- Olyan, mint egy nagy babszem, fogakkal - jegyezte meg

Reine. - Ocsmány egy jószág - Aztán elhallgatott. - A pilóta tudja, hogy benne van?- Voltaképp nem. De bizonyára tapasztal némi

kellemetlenséget. Végeztünk egy kis idegi stimulációt, amivel megemeltük saját endorfin- és enkefalinszintjét, úgyhogy fájdalmat nem érez, csak valami nyomást. Nem akartuk megkockáztatni, hogy a gyógyszerek károsítsák a parazitát.- Jó gondolat.- Persze felmerül az etikai kérdés, közöljük-e a beteggel,

hányadán állunk - tekintve a végzetes prognózist.- Önnek mi a véleménye?- Nos, egy új életformát tanulmányozunk. A

gazdaszervezet viselkedése nagyon fontos tényező lehet. Talán bizonyos hormonok kiválasztása megváltozna, ha a beteg megismerné az igazságot. Ez a változás lehet jótékony, de ártalmas is az élősködőre nézve - egyenlőre nem tudhatjuk. Mellesleg szólva a Vegyészetiek azt mondják, hogy az epinefrin-szint növekedése valószínűleg meggyorsítaná a lény fejlődését.- Úgy érti, ha megtudja, hogy ez a dolog ki fogja rágni

magát belőle, és ő belehal, akkor halálra rémül, a dolog pedig még élvezi is?- Elképzelhető. Reine sóhajtott.

- Ez a csupa fog babszem milliárdokat érhet, gondolt már erre? A pilóta pedig csak kölcsön kapja az életét. Van családja?- Felesége és két gyereke.- Meg fogják kapni a Társaságtól az életbiztosítás

összegét?- Természetesen.- Akkor mondják meg neki!

A vörös összegyűrte a szigorán titkos faxküldeményt és egy elegáns mozdulattal bedobta a hulladékveszejtőbe. A vékony műanyaglap áthaladt az erőtéren, miközben az edény alja felé esett. Sárga villanás és halk pukkanás kíséretében elpárolgott.

Az iroda ajtaja feltárult, a zöld lépett be. A két férfi egymásra mosolygott.- Olvastad a houstoniak faxát?- Igen.- Elindítottam pár pletykát. Quan Chu Lin emberei

kezüket-lábukat törik, hogy ajánlatot tegyenek. Egy vagyont fizetnek nekünk a kizárólagos jogért, ha a buli akár csak fele olyan jó, mint amilyennek lefestettem.

A vörös kuncogott.- Egy túrót! Úgy felsrófolhatjuk az árat, hogy Quan Chu

pénze csak alamizsna lesz a végösszeghez képest.- Magam is erre gondoltam. De nem árt, ha kicsit

beetetjük a népet. Ha összecsődítjük a cápákat, egy morzsáért is pillanatok alatt egymásnak esnek.- Jól beszélsz, cimbora! Már ki is néztem egy házat Mauin.

Lehet, hogy veszek egy hajót is, és jövő nyáron körüljárom az Övet. Mit szólsz?

Zöld nevetett.- Miért ne? Megengedheted magadnak. Én a magam

részéről arra gondoltam, hogy veszek egy Hyperdyne 129-4-est. Tudod, a szerelmi rabszolga-modell.- Egy kéjdroidot? Klassz. Ha a feleséged hagyja.- Ugyan már, majd veszek neki is egyet! Akkor majd úgy

belefeledkezik, hogy észre sem veszi az eltűnésemet…Mindketten nevettek. Ha minden a tervek szerint megy,

megütötték a főnyereményt.

Sőt.

13.

Salvaje a ringyó ágyában feküdt, és figyelte, ahogy a nő bugyikat tereget a szobában kifeszített szárítókötélre. A lakás a legszegényesebb alapmodell volt, jó magasan; a nyitott ablakon át beáramlott az alsóbb szintekről felszálló forróság, a zsúfoltság áporodott szaga. Párolt zöldség, az izzadtság és a WC-k bűze járult mindehhez.

A meztelen kurva terhes volt, legalább hét hónapos - a gyerek szép nagynak ígérkezett. A fogamzásgátló implant csődöt mondott, és a nő úgy döntött, megtartja utódját. Elég élénk kereslet mutatkozott az egészséges csecsemők iránt; gyakran jöttek emberek északról, akik gyereket akartak, de nem akarták maguk kihordani, könnyedén kaphat érte többet egy félévi kereseténél is. Mellesleg akadtak olyan férfiak, akik különösen vonzódtak a terhes nőkhöz. Nem azért, amiért ez a férfi vonzódik - de valamiért.

Salvaje úgy nézte a nőt, mint sas az egeret.A kurva befejezte a teregetést, és feléje fordult. A férfi is

meztelen volt.- Dios, hát nem csinálsz más, csak nézel? Nem akarod,

hogy csináljak is veled valamit?- Tenyerével kört formált, és föl-le mozgatta kezét. Aztán

megérintette az ajkát az ujja hegyével, a másik kezével pedig a szeméremszőrzetét simogatta.

- Nem - mondta Salvaje. - Csak nézni akarlak. És azt akarom, hogy elmondd, milyen érzés az, hogy egy új életet hordozol.

A kurva vállat vont.- Miért ne? Ha megfizeted…- Megfizetem. Gyere ide!A nő odament az ágyhoz, és leült. Egyik kezét a hasára

tette, súlyos melle alá.- Te ismered az élet rejtélyét - mondta a férfi. -

Csodálatos lehet.A kurva nevetett.

- Ja. Baromira csodálatos. Fáj a hátam, megdagad a lábam, és naponta tízszer vagy tizenkétszer kell kimennem. A gyerek meg úgy rúg, hogy néha azt hiszem, lerúgja rólam a bugyit. Frankó.

- Mesélj még! - suttogta Salvaje. Érezte, hogy kezd fölélénkülni. Igen. Ez a nő csak egy fattyút hordoz, akinek az apja egy fizető kliense lehetett - Salvaje szinte biztos volt benne, hogy a nő nem tudja, és nem is akarja tudni, melyik - de még így is közelebb jár a TUDÁSHOZ, mint ő. Irigyelte a nőt. A Messiás érkezéséig ennél többet nem is tudhat meg arról, milyen érzés életet hordozni…

A kurva vigyorogva nézte Salvaje erekcióját- Ó - mondta, teljesen félreértve a helyzetet. - Ha tudni

akarod, milyen, akkor elmesélem, hogy jó legyen neked. A legjobb!

Később, amikor Salvaje saját lakásának ajtajához ért, Pindar technikust látta közeledni az esőben.

- Hol a fenében volt? Már majd' egy órája aszalódok itt!- Ne aggódjon, megfizetem az idejét.- Éppen az időm aggaszt - mondta Pindar.- Az, hogy hol fogom eltölteni, ha elkapnak emiatt? Maga

kezd amolyan hírességgé válni. A G-s srácok egész ellenőrző gárdát állítottak arra, hogy lefüleljék. Itt valami komoly dologindult be; ez nem egyszerű kalózadó-razzia! Mi folyik itt, Salvaje?

Salvaje kinyitotta az ajtót. Mindketten beléptek.- Félnek tőlem. - közölte. - Az üzenetem miatt.- Süket duma - vetette oda nyersen Pindar.- Több száz magához hasonló pali tör be naponta a

Hálózatba. Prédikálnak azok mindenről a tiszta víztől a gruppenszexig, mint Isten útjáról. A hálózatosok már nem is strapálják magukat, hogy lenyomozzák őket, de maga valamiért megér nekik egy teljes körű nyomozást. Valamiért nagyon akarják magát. Engem is kikérdeztek.- És elmondta…?- Hülyének néz? Persze hogy nem! De azt azért szeretném

tudni, hogy mibe is keveredtem tulajdonképpen. Miért olyan fontos maga?- Már mondtam: az üzenetem miatt.

- Hát ide hallgasson…- Nem! Te fogsz idehallgatni! A Messiás közeleg! Én az

újjászületett isten eszköze vagyok, és nem fognak az utamba állni a magadfajták! Ha valamitől félni akarsz, akkor tőlem félj, technikus! A szemeim és füleim mindenhol ott vannak, és ha elárulsz engem, akkor nem menekülsz, megértetted?

Pindar a fejét rázta, és kifelé indult.Salvaje vállon ragadta, maga felé fordította, és nekilökte

a falnak.- A kurva életbe!- Ha bármilyen módon szabotálni próbálod az adásaimat,

akkor teszek róla, hogy a halálod keservesebb legyen annál, mint amit egyáltalán el tudsz képzelni! Érted?

A technikus szemei elkerekedtek a hirtelen támadt rémülettől.- Igen, igen, oké! Csak azt akartam mondani, hogy kezd

veszélyes lenni az ügy. Sokba fog…- Nem számít a pénz! Az idő egyre fogy. Az üzenetnek

folytatódnia kell. Kialakítottam a szervezetet. Már több százan, több ezren ajánlkoztak fel anélkül, hogy tudnák, ki vagyok. De az üzenetnek tovább kell terjednie!

Pindar Salvaje-t nézte. Salvaje csak megvetést érzett a technikus iránt. Gyenge és gyáva, aki jelentéktelen dolgoktól retteg. A Messiásnak ilyenekre nincs szüksége. Egyáltalán nincs.

A Bionational K-014-es hajóján, valahol a hiperugrások tér és idő nélküli világában Massey beszédet intézett az android-legénységhez.

Rövidéletű, vadonatúj modellek voltak, és minden kétséget kizáróan feláldozhatok. A Társaság ezt az egy kis szériát gyártotta le belőlük, az összes különleges módosításokkal együtt, és ha kiszivárgott volna valami abból, hogy pontosan miben is állnak ezek a módosítások, a Társaság igencsak kapkodhatta volna a fejét, hogy kimagyarázza magát. A küldetést már a Földön beleprogramozhatták volna a droidokba, de Massey nem az a fajta volt, aki hajlandó ekkora szükségtelen kockázatot vállalni. Akkor a legkevesebb a hibalehetőség, ha mindent

megtart magának. Aki nem tudja a választ, abból nem is lehet kiszedni semmit. Massey végzett volna magával, ha elkapják - a kérdőjelek így mindenképp kérdőjelek maradnak.

Most a holografikus falnál állt. Mögötte a Benedict kormányzati hajó képe derengett.

- Nos - kezdte -, ez lesz a célpontunk. Öt főbejárat van, három vészzsilip és kilenc szervizkapu, persze a fődokkal együtt. A mi elsődleges bejáratunk az egyes számú hátsó zsilip lesz, itt - mutatott a villódzó ábrára. - Akadályoztatás esetén a kettes számú elülső zsilipet vesszük igénybe. A harmadik lehetőség az egyes számú vészzsilip, itt.

Az androidok némán hallgatták.- Csak splatter-puskáitok lesznek, hús-vér célpontok

ellen. Mivel kiképzett tengerészgyalogosokról van szó, kizárólag a meglepetés előnyében bízhatunk. Nem várnak minket. De akad más fegyverünk is… - Szünet. – A legénység és a katonák maradékát életben kell tartanunk addig, amíg célba nem érünk. Ott majd további hasznukat vehetjük. Egyéni feladataitokat megtaláljátok a taktikai számítógépben. Teljes adatbázis-befogadás holnap 04.00-ig. Végeztem!

Az android legénység csendben várakozott. Massey tudta, hogy tökéletesen felkészültek. Fennállt persze a kudarc elméleti lehetősége, de Massey biztos volt abban, hogy legyőzi ezt az apró bizonytalansági tényezőt is.

A legapróbb részletekig kidolgozta a tervet, és mindent bebiztosított.

Ebben a szakmában ő a legjobb, és sikerrel is fog járni. Ez a lényeg. Nem a pénz, amit kap, nem is a vállalat sikere - és persze nem az androidok vagy a hús-vér legénység halála. A kihívás számít, semmi más.

Talán a legrafináltabb munka ez, amire valaha vállalkozott. Azt akarta, hogy zökkenőmentesen menjen minden. Mint mindig, egyetlen célja volt most is: a győzelem kivívása. Kevesebbel nem elégszik meg. A halál is jobb a vereségnél.

Elmosolyodott. Egyelőre esze ágában sincs meghalni. És nem is fog.

A Benedict fedélzetén, miután a katonák felébredtek a mélyálomból, Stephensnek némi idejébe telt, mire megemésztette az új fejleményeket.

Wilks kételkedett benne, hogy Stephens akkor is észrevette volna a dolgot, ha a létszám nem mutat többletet. A katonák persze azonnal kiszúrták - hiszen mind ismerték egymást -, úgyhogy ők már tudtak Billie-ről. De Stephens íróasztal-katona volt; kapott egy listát az emberekről, de a nevük vagy a külsejük alapján képtelen volt azonosítani őket.

Wilks figyelte a villódzó képernyő számai előtt tomboló ezredest.- Wilks őrmester! - tajtékzott Stephens.- Igen, uram.- Egy fő többlet van a szolgálati listán. Wilks arra gondolt, hogy nem árulja el neki - aztán arra,

hogy előbb-utóbb úgyis rájön. Nem lehet sokáig halogatni a beismerést.

- Igen, uram. Hoztam magammal egy plusz főt, uram.Stephens pislogni kezdett, mintha még nem szállt volna

ki szeméből az álom.- Micsoda?- Egy civil idegen-szakértőt.- Mi? Elment az esze? Ez egy szigorúan titkos katonai

küldetés, őrmester! Ezért hadbíróság elé állíttatom! Olyan mély gödörbe fogják elsuvasztani, hogy a mennyezeti lámpa fénye egy év alatt fog leérni magához!

Wilks érezte, hogy néhány katona elmosolyodik, de nem nézhetett hátra, hogy lássa, kik azok.

- Igen, uram - mondta.Stephens a katonákra nézett, és Wilks tudta, hogy most

próbálja eldönteni, kit nem ismer közülük. Megpróbálta, de kudarcot vallott. Időhúzásba kezdett hát:- Én megmondtam nekik, hogy maga nem megbízható! Az

egész küldetést elszúrhatta volna, miszter! A hajó egyensúlyviszonyai kritikusak az ugrásoknál! Egy plusz ember miatt parszekekkel is eltérhettünk volna a kijelölt iránytól!- Egyenletesen osztottam el a súlyt, uram. A felszállás

előtt kidobattam a fiúkkal ötven kilót abból a málnaízű szarból, uram!

Wilks mögött Bueller halkan odasúgta Easley-nek:- Kár. Szerettem azt a málnaízű szart…- Pofa be! - súgta vissza Easley.- A fedélközbe záratom és összezavarom a kódot -

folytatta Stephens, még mindig a kakukktojást keresve. Mivel mindannyian köpenyben és alvódresszben voltak még, semmi sem árulta el Billie-t: a köpeny eltakarta kórházi öltözékét. Wilks jól szórakozott azon, hogy Stephens nem találja. Véleménye az ezredesről-percről percre lesújtóbbá vált. Itt az idő egy kis tréningezésre!- Megteheti, uram. De a GEN esetleg furcsállja majd, hogy

a parancsnok miért nem fedezte fel a potyautast még a felszállás előtt, tekintve hogy a végső ellenőrzés az ő feladata, uram! - Tudta jól: Stephensnek ez az első tényleges parancsnoki megbízatása. Nem akarhatja, hogy lejáratódjék, vagy rossz színben tűnjön fel. Jöhet a drámai csúcspont. - Válthatnék önnel néhány szót négyszemközt, uram?

Stephens megfordult, és a hátsó fal felé indult.Wilks követte. Mögöttük a katonák továbbra is

mozdulatlanul álltak, de meresztgették a szemüket, így próbáltak elcsípni pár szót.

Amikor elég messzire eltávolodtak, Stephens megfordult. Szikrát hányt a szeme. - Jobban jár, Wilks, ha a színigazat mondja! Semmi süket duma!

- Ha úgy állítanánk be a dolgot, uram, hogy ön kérte a civil szakértő kirendelését, nem lenne semmi problémánk. Rakott MAB-kódot a hivatalos feljegyzésébe, nem igaz?

Stephens Wilksre pillantott. Ha a szeme lézer lett volna, Wilks helyén csak füstölgő barna porkupac marad. Wilks nem tudta ellenőrizni a feljegyzéseket - a hozzáférési parancsok megszerzése már meghaladta szerény kompjúterzsoké-képességeit, de szinte biztos volt benne, hogy a parancsnok felrakott egy MAB - mentem a bőrömet - kódot, amely a küldetés kezdetéhez volt datálva. Ez bevett szokás a beszari tisztek között; egy kis biztosítás, ami ott hevert kihasználatlanul, egészen addig, amíg valami kellemetlenség nem történt.

Nem volt nehéz megoldani. A bejegyzések automatikusan datálódtak; a MAB-kód ártalmatlan input volt, általában egyetlen mondat, amely a bemenő adathoz kapcsolódott, de

valahogy mégsem tökéletesen. Ha előre nem látható helyzet alakult ki, a tiszt arra használhatta a kódot, hogy fedezze magát. Új adatokat vitt be, aztán visszahivatkozott a mondatra, mintha az az események előre kiszámított voltát jelezné.

Bármilyen hosszú mondatot be lehetett táplálni - szinte bármit el lehetett mondani vele, amire egy okos gépnek utóbb szüksége lehetett, és a tiszt nyugodtan állítatta, hogy előre tudott a dolgokról és figyelemmel kísérte a fejleményeket. A mondatot kódolta persze, nehogy illetéktelen szemek is hozzáférjenek. Egy példa: a szakács lopja az élelmiszert, és eladja a feketepiacon. A leltárnál több száz kilós hiány mutatkozik. Ez igencsak kínos a parancsnoknak. De ha akad egy kódolt bejegyzés -”Gyanítható, hogy a szakács dézsmálja a készleteket, de egyelőre nem avatkozom be, hogy az eset teljesen világossá váljon” - menten kiviláglik, hogy a tiszt ura a helyzetnek, egyúttal tétlenségét tökéletesen indokolja. Régi trükk volt, amivel senkit nem lehetett elbolondítani, aki egy napnál régebben szolgált, de a leghülyébb tisztek még mindig használták. Wilks mérget vett volna rá, hogy Stephens is ehhez a megoldáshoz folyamodott.- Miért segítenék magának? - firtatta az ezredes.- Azért, uram, mert ezzel saját magának is jót tesz. Ha

elterjesztenék egy pletykát, hogy ez a mi… beszélgetésünk egy olyan terv része, amit maga dolgozott ki, és ami egy olyan titkos katonai üggyel áll kapcsolatban, amiről ők nem akarnak tudni, nos… Ha visszatérünk a Földre, a maga háta fedezve lesz, én meg szépen elmegyek oda, ahová akarja.

Stephens fontolóra vette az ajánlatot. Nem tetszett neki, ezt Wilks világosan látta - aztán eszébe jutott a jövője, a számára legfontosabb szempont.- Rendben - mondta. - Hozza ide azt a fickót!- Nő - közölte Wilks.- Nő? - hökkent meg az ezredes. - Honnan a fenéből

szedte?- Egy elmegyógyintézetből szöktettem meg, uram.

14.

Wilks Billie mellett ült a közös teremben, ahol szintetikus tojást és kemény kétszersültet eszegettek a mikrohullámozott ellátmány-dobozokból. Billie evett már rosszabbat is - igaz, nem mostanában.

- Jól vagy, kölyök? Billie bólintott.- Ja. Van egy kis szúrás meg merevség, de különben oké.Wilks evett egy falatot túlságosan sárga rántottájából.

Billie körülnézett a helységben. Az egyes osztag tagjai ültek kettesével-hármasával a közeli asztaloknál. Nyolcan voltak. Billie gondot fordított arra, hogy az ébredés utáni első óra végére megtanulja a nevüket és felismerje az arcukat is. Öt férfi és három nő. A nők: Blake, Jones és Mbutu, a férfiak: Easley, Ramirez, Smith, Chin és a magas, szőke Bueller. Volt még három osztag a Gyarmati Tengerészgyalogságtól, összesen harminckét katonával, plusz a hajó kilencfős alapszemélyzete.

Önmagát, Wilkset és a parancsnokot, Stephenset is beleszámítva ez összesen negyvennégy embert jelent - az idegenek egész bolygója ellen.

A Peremen ötször ennyi ember élt, és csak egy fészeknyi idegen. Akkor csak ő és Wilks jutott ki élve. Nem túl biztató kilátások…

Billie nem tudta, mennyi ideig ülhetett ott elrévedve, emlékezve - Wilks mindenesetre határozottan visszarángatta a jelenbe.- Megyek zuhanyozni - közölte. - Elleszel itt addig?- Persze. Oké.Miután Wilks elment, Billie hideg ebédjére bámult. A

közös helység nem volt valami nagy. A többiek beszélgetéseit is érteni lehetett időnként.- Stephens jól megszívta, mi? - somolygott Easley.- Mit vártál egy ilyen földi patkánytól? - érdeklődött Chin.- Szerintem az őrmesterünk is lökött egy hangyányit -

mondta Ramirez. - Valami baj lehet a fogaskerekeivel, ha értitek, mire gondolok…

Blake kártyapaklit vett elő.- Ki akar pókerezni? Chin? Easley? Bueller?- Én nem - mondta Easley. - Ellenőrzésre kell mennem. De

azért tartsátok melegen a helyemet, jó? Egy órán belül

visszajövök. - Felállt és az ajtóhoz ment. Volt ott egy fülhallgatóval egybeépített gégemikrofon, amit Easley a fejére tett. A hallgatót a bal fülébe nyomta.- Vigyázzatok Buellerrel! Alulról szokott osztani a piszok…- Dugulj el, köcsög! - vetette oda a szőke férfi.- Anyádra gyúrok, tudtad? - replikázott röhögve Easley,

aztán kiment.Billie az ételbe bámult. Ezeknek a fickóknak fogalmuk

sincs, mivel kerülnek szembe nemsokára, hiába tágította a fejüket Wilks.

Egy dolog hallani az idegenekről, és egészen más találkozni velük, érezni őket.

Billie nem vágyott erre az újabb kapcsolatra, de tudta, hogy meg kell történnie. Megdöbbentő, mennyire élénken térnek vissza egyes emlékek.

Úgy érezte, mintha megint gyerek lenne. Egy rémült kislány.

Easley elindult a folyosón. A mesterséges gravitáció miatt a járás nem is nagyon különbözött a Földön megszokottól, csak egy kicsit volt könnyebb, Elhaladt az első ellenőrzőállomás mellett, lámpájával bevilágított néhány helyre, ahová a mennyezeti lámpák fénye nem ért el, aztán beleszólt a mikrofonba, közvetlenül a számítógép rögzítőjéhez intézve szavait:

- Itt Easley, T. J., ellenőrzőkörúton, 12.30 órakor! - Eldarálta az azonosító számát, a belső koordinátákat és a tapasztalatait. - A hajótest sértetlen: nincsenek repedések; rágcsálóknak, rovaroknak semmi nyomuk.

Csak nyűg ez a séta. Mire tartják a robotokat? Jobban látnak, gyorsabbak, és nem számít nekik, ha kimaradnak egy pókerpartiból. Ez csak olyan mondvacsinált feladat Stephens úgy ragaszkodik a formalitásokhoz, hogy legközelebb kipucoltatja velük a bakancsukat is, és gyakoroltatja a vigyázzállást. Hülye.

Easley tovább ment, lámpájával a folyosó sötét zugait pásztázta. Pontosan azt találta mindenütt, amire számított: semmit.

Amikor elérte a tatot, ahol vissza akart fordulni, hirtelen meghallott valamit.

Fojtott emberi hangra emlékeztetett, és mintha a négyes raktárból jött volna.

Easley habozott. Ennek a járkálásnak csak a hajótest ellenőrzése a célja, nem pedig a zárt blokkok átkutatása. Akármi is az, nem tartozik rá.

De aztán megint meghallotta.Mintha valaki beszélne, nagyon halkan.Átszivárgó visszhang lehet, gondolta Easley. Ez sokszor

előfordul. Egy légcserélő akna felszed valami rezgést a hajó egyik felében, és átviszi egy egészen távol eső helyre. Ezek a sűrű műanyagok és fémek, amiket a mezei katonai hajókhoz használnak, néha furcsa zengzeteket produkálnak.

Easleynek eszébe jutott, hogy egyszer hallotta a többieket énekelni a zuhanyozóban egy T-2-es csapatszállító hajó gyomrában - fél kilométer távolságból.

Igen, valószínűleg erről van szó. Különben is, neki a burkolatot kell ellenőriznie, semmi mást. Fordult, hogy visszamenjen.

De megint meghallotta a hangot.Kíváncsiság ébredt benne. Mi a fene ez? Akár utána is

nézhet, hisz nem siet sehová.A raktár ajtajához lépett, és megnyomta a nyitópanelt.- …Benedict a K-014-nek: telemetrikus adatok áttöltése

folyamatban…Valaki beszélt, ehhez nem férhetett több kétség. Easley

most már tisztán hallotta. Bement a raktérbe, megkerült egy halom ládát.

Nézze meg az ember! Ez nem visszhang-áthallás: van valaki, éppen előtte.

Háttal állt, Easley nem tudta kapásból azonosítani.- Hé! - kezdte. - Mi a fenét…?De nem folytathatta. Az alak megpördült, és Easley

hirtelen rettentő fájdalmat érzett a torkában. Mintha valaki erősen beleszúrt volna.

- Uuuhh! - Kétségbeesetten szürcsölte a levegőt, és a torkához kapott. A keze valami meleget és nedveset érzett a torkában, olyan vastagot, mint a hüvelykujja.

Ordítani próbált, de hangszálai nem engedelmeskedtek: csak fojtott nyögést sikerült produkálnia. A nyögés azonnal hörgéssé változott, amikor meleg folyadék kezdett beáramlani sérült légcsövén.

- Mmmm! Aarrrgh!Felismerte a tettest, de a nevét képtelen volt

megformálni.Valami becsapódott a gyomorszájába, és Easley maradék

kis levegője is eltávozott. Nem… kapott… levegőt! Előrehajolt, megpróbálta kihúzni a nyakába fúródott tárgyat. Meg is mozdította, a csúszós fogása ellenére.

Aztán valami fejen találta - és minden elsötétült.

A Benedict hídján, a hajó rendszereit figyelő technikus elkáromkodta magát. A pilóta, aki a módosított csillagkoordináták betáplálásával volt elfoglalva éppen, rápillantott.

- Mi a gond?- A kettes hátsó belső ajtó tárva-nyitva áll!- Én is látom - pillantott a pilóta saját ernyőjére.- Valami gyakorlat van? - kérdezte a technikus. - Nekem

nem szóltak.- Nekem sem. Szólj oda és kérdezd meg, mi a fene van!- Itt a Rendszerellenőrzés - szólt a technikus a

gégemikrofonba. - Ki nyitotta ki a belső ajtót?Várt, de senki nem válaszolt.- Ismétlem, itt a Rendszerellenőrzés! Aki az A-2-es

részlegben van, válaszoljon!Néma csend.- Hol a kamera? - kérdezte a pilóta.A technikus keze táncot járt a kapcsolók fölött.- Nem jön jel az ottani kamerától!- Stephens ezredes, itt a Rendszerellenőrzés! Hall

engem?A pilóta a saját ernyőjére tekintett.- Buddhára, hol a faszban van ez?- Talán zuhanyozik - vélte a technikus. - Hé!- Mi az megint? - A zsilip.- Azoknak a hülye katonáknak nem kéne a műszerekkel

szórakozniuk…- Huhú!A pilóta saját kijelzőjére nézett, és rögtön felfedezte a

technikus aggodalmának forrását. A külső zsilip kinyílt.

- Fogalmam sincs, mi történik itt, de most rögtön véget vetek neki - mondta eltökélten. - Átveszem és becsukom azt a vacakot.- Rendben - mondta a technikus.A pilóta kapcsolgatni kezdett.- Hűha! - füttyentett a technikus. Mindkettőjük monitora mutatta, hogy a zsilipajtó még

mindig nyitva van.- Valaki még nagy szarba fog kerülni emiatt - sziszegte a

pilóta.- Behozok egy külső képet - szólt a technikus. - A hajótest

kamerái még működnek… - Bemelegítette a külső lámpákat. - Nézd!

Egy űrruhás alak képe bukdácsolt lassan a látómezejükbe. Tisztán kivehető volt az éles fényben.

- Ez meg ki a rosseb? És mit keres ott?

Easley magához tért.Mi történt?A torka!Odanyúlt, és bordázott űrruhát érzett a kesztyűjével.

Vákuumban volt, nulla gravitációban és szkafanderben. A sebéből folyadék szivárgott, és felszállva eltakarta a sisak nézőablakát. Easley kétségbeesett kiáltással próbálkozott. Segítséget akart hívni.

- Uuh! Gaggrgh!Nem tudott szavakat formálni.Elfordította a fejét, hogy lássa, hol van.Ott volt. Ott volt a hajó, de egyre távolodott tőle!Az övéhez nyúlt, hogy a kilőhető kötéllel visszahúzza

magát a legközelebbi zsiliphez.Az övtáska azonban üres volt.Torkát a pánik jeges marka kezdte szorongatni. Köhögött,

ezzel tovább tágította a sebet a nyakán. Meg fog halni!Nem, nem, várjunk csak! A többiek biztosan észreveszik.

Senki sem ólálkodhat a hajó közelében anélkül, hogy a detektorok ne észlelnék. A fények égnek: tudják, hogy itt van. Mindjárt kiküldenek érte valakit, pár perc kérdése az egész. Minden oké lesz. Fölszedik…

Valami beúszott az arca elé. Először nem is tudta kivenni, mi az.

Nyújtogatta a nyakát, pislogott. Egy kicsi henger, olyan virsli vastagságú, lebegett a sisakja elé. Easley lassan megfordult. A hajó fényei most jobb rálátást adtak.

A hengeren digitális számláló villogott.Easley a csontja velejéig megdermedt.A kis henger egy AP gránát! A kijelzőn meg.5… 4… 3…- Neeee! - sikerült valahogy kinyögnie.De ez már semmit nem segített. Mert ebben a

pillanatban…

A hajó külső képfelvevőit elhomályosította a robbanás fénye - alig néhányan láthatták, hogyan hullik darabokra az űrruhás alak. A testnedvek szinte azonnal megfagytak a légüres térben, és kristályos, fátyolszerű felhőként sápasztották a távoli csillagok fényét.

Szkafander- és húscafatok szállongtak tova, némelyik ártalmatlanul ütközött a Benedict testének.

- Ó, a mindenségit… - suttogta a technikus a hídon.A pilóta erejéből csak egy bólintásra futotta. Micsoda

halál! Arra gondolt, vajon tudta-e a fickó, mi intézte el. És remélte, hogy nem tudta.

15.

Houstonban James T. Likowskival közölték a rossz hírt.Valamiféle lény növekszik benne. Előbb vagy utóbb úgy

fog kipattanni belőle, mint egy születésnapi meglepetés. Kirágja magát, és amikor megszületik, neki meg kell halnia. Viszlát, Jim! Örültünk a szerencsének…

Ilyen egyszerű.Először teljesen lebénította a sokk, azután úrrá lett rajta

a félelem.Meg fog halni.Dr. Dryner és Dr. Reine sajnálkoztak, és közölték, hogy

tehetetlenek.

- És ha kioperálnák? - próbálkozott Likowski.- Abba maga is belehalna – magyarázta Dryner. - Nagyon

szívós életforma… - Olyan szenvtelenül beszélt, mintha csak az időjárásról esett volna szó. Neki persze könnyű. Nem az ő hasában növekszik holmi szörnyeteg.

- Ó, istenem!A két orvos tökéletes biztonságot nyújtó védőöltözékben

állt az ágyon gubbasztó Jim mellett. Mögöttük felfegyverzett őr, szintén védőruhában. Bal oldalán kézifegyver függött.

- Szóval inkubátornak használ ez a dög! - csattant fel az ápolt.- Pontosan. Nézze, ez elég sovány vigasz, de… a felesége

megkapja a teljes biztosítási összeget. Gondoskodni fogunk róla.- Máris jobban érzem magam - vetette oda keserűen

Likowski.Most, hogy már tudta, mi a baj, úgy érezte, a lény

megmoccan benne. Készülődik, hogy szétmarcangolja a beleit.

Nem!- Hé! - mondta, és a hasára csúsztatta a kezét. Hirtelen

felállt, és szándékosan tántorogni kezdett.Az orvosok nagyon segítőkésznek mutatkoztak.- Likowski, jól van? James!- Telemetria! Mi a helyzet?Szóval nem érte aggódnak, hanem a drágalátos

porontyukért, amit a testében hord! Hogy fordulnának fel az átkozottak!

- Valami… történik! - Rángatózni kezdett, mint aki kezdi elveszíteni az uralmat izmai felett. Igen, tényleg történik valami - csak épp nem az, amire ezek a keselyűk gondolnak! Kirántotta a karját Reine kezéből, és közben sikerült alaposan képen vágnia az orvost. Szűk félkörben mozgott, reszketve.

Reine elhátrált tőle.- Azt a kurva…!Gyerünk, gyerünk, hívd már az őrt!- Segítsen - rendelkezett Reine.Nagyon jó!

Az őr, egy termetes fickó, biztonsági pisztolytáskában viselte az oldalfegyverét, egy régies, hüvelykgombos szíj segítségével. Likowski jól ismerte ezeket a pisztolytáskákat: valaha a Polgárőrségnél szolgált, és ott ugyanilyeneket használtak. Ha katonai ujjnyomatazonosítós szerkezet lenne, nem volna esélye - de hát nem az. Az őr kesztyűt visel, a megfelelő lenyomathoz pedig csupasz kéz szükséges…

Az őr megragadta a vállánál, és Jim hagyta magát az ágy felé taszigálni, ahol majd rákapcsolhatják az erőteret, ami a helyén tartja.

- Már rendben vagyok! Minden oké, elmúlt…! - Úgy tett, mintha megnyugodna, ellazulna. - Kösz a segítséget - mondta az őrnek.

Rámosolygott.Amikor az őr visszamosolygott átlátszó sisaklemeze

mögül, Jim lenyúlt, megcsavarta a hüvelykgombos biztosítékot, kipattintotta a zárat - és kirántotta a fegyvert a tokból.

A pisztoly 4.4 milliméteres puhatöltényes volt, százas sorozat-tárral. A biztosítószerkezetet a ravaszba építették, csak meg kellett húzni. Jim megmarkolta pisztolyt, az őrre célzott, és lőtt.

Öt sorozatnyi hipersebességű puhatöltény vágódott az őr testébe. A lövedékeket úgy tervezték, hogy becsapódáskor gombaszerűen szétlapultak, minden energiájukat átadták a testnek ahelyett, hogy áthatoltak volna rajta. A hármas kategóriájú testpáncél sem védett ellenük. A bemeneti nyílások minden esetben aprók voltak, a sebek azonban jókorák: egy-egy lövés nyomán ökölnyi lyukak támadtak a létfontosságú szerveken.

Az őr lehanyatlott. Magától már nem is kel fel soha.Dryner és Reine futásnak eredt, de Jim mindkettőjüket

megszórta két sorozattal a lapockájuk közt. Felbuktak mindketten.

Felvijjogott egy sziréna.Jim a tükrös fal felé fordult, és tucatnyi lövedéket indított

útnak. A plasztik megrepedezett, szétesett, Likowski pedig keresztülvetődött rajta, át egy szobába, ahol technikusok szorongtak, őrök kapkodtak fegyverük után.

Jim fölpattant, és tűz alá vette őket. Az emberek ordítva hullottak.

Likowski gyorsan kiszedett egy tartalék tárat az egyik őr övéből, kórházi sortjának korcába dugta, azután rohant.

Őrök özönlöttek a folyosóra, de ő végzett mindegyikkel.A kijáratnál talált egy kilépőkártyát az egyik halott

zsebében. Meglengette az ajtó felé, és fedezékbe ugrott, amikor az ajtó kitárult.

Két őr sietett be készenlétben tartott fegyverrel. Jim rájuk zúdította utolsó húsz lövedéket. Úgy estek össze, mint a rongybabák.

Eldobta az üres tárat, újat csúsztatott a helyére - aztán nyomás!

Eljutott az épület kijáratáig. Lelőtt három fegyvertelen embert, akik megpróbálták útját állni. Nem számítottak.

Kint meleg és párás volt a levegő, ráadásul különös bűz terjengett benne, de ez sem számított. Végre-valahára szabad!

Kirohant az utcára. Mögötte valaki felkiáltott. Hátrafordult, jó párszor tüzelt, de elvétette a célt: lövedékei a szintetikus kőfalakon csattantak szét, mint a magasból aláhulló festékcseppek.

Egy légautó éppen parkolni készült, és majdnem elütötte.Jim odarohant a kocsihoz. Fegyverét a kormánynál ülő

nőre fogta.- Kifelé! - ripakodott rá.A nő halálra váltan engedelmeskedett. Jim intett, hogy

tűnjön el. Elvégre civil - semmi oka rá, hogy megölje. Kioldotta a kéziféket, és teljes fordulatszámra kapcsolt. A kocsi hatalmas porfelhőt kavarva suhanni kezdett.

Egy sorozat kemény lövedék verte végig a jármű oldalát. Egy második sorozat a tetőt lyuggatta ki, de őt fél méterrel elhibázta. Az egyenetlen peremű krátereken át besüvöltött a szél.

A kocsi egyre gyorsult. Jimnek még arra is jutott ideje, hogy nyugtázza: az üléshuzat sejtszaporított valódi bőr, mélybarna színű, kellemes illatú, a műszerfalat pedig sötétre pácolt nemesfa betétek díszítik.

Most már nem kapják el, annyi szent!

A komplexum kapujánál egy őr lépett ki a száguldó kocsi elé, és vadul integetett, hogy álljon meg. Nem vette elő a fegyverét.

Jim egyszerűen legázolta. A kocsi elülső ütközője behorpadt, és a sebesség is csökkent valamelyest, de nem kritikusan. A kapu nyitja állt.

Likowski előtt feltárult a gyorsforgalmi út bekötő szakasza. A sztráda átszelte a várost, kanyarok nélkül vezetett a külső övezetekig.

Oda, ahol Jim és Mary éltek, mielőtt kezdetét vette a lidércnyomás.

Oda, ahol Likowski megtalálni remélte a feleségét.Egy rendőrségi légpárnás bukkant fel mögötte, amikor

belevetette magát a forgalom sűrűjébe. Reflektorait villogtatta, és a polgárok sorra-rendre félrehúzódtak az útjából.

Jim maximális sebességre kapcsolt. A lyukakon átfújó levegő sivítása egyre élesebb lett. A kocsi jó darab volt, drága, elegáns és gyors: könnyedén átlépte vele a megengedett sebességet.

Ám a rendőrgépet épp az ilyen csodák üldözésére tervezték. Egyre közelített. Megszólalt a megafonja is:

- Itt a Houstoni Közlekedésrendészet! Azonnal álljon meg!Jim nevetett. Ugyan, mit tehetnek vele? Felírják?

Bevonják a jogosítványát?A rendőrkocsi melléje ért. Ketten maradtak a sávok közt:

a többi autó lemaradt vagy elkanyarodott. Jim a két rendőrre nézett. Mindjárt megelőzik, és megpróbálnak keresztbe fordulni előtte: a régi nóta.

Nem volt vesztenivalója.Jobbra rántotta a botkormányt. A kocsi kifarolt, és a

másik légpárnáshoz csapódott. A rendőrök járműve nagyobb volt ugyan, tehetetlenségi nyomatéka viszont Jimnek kedvezett. A korlát felé sodródtak.

A rendőrkocsi sofőré korrigálni próbált - későn. A turbinák fülsértően bömböltek a túlterheléstől, ahogy a kincstári gép a korlátnak vágódott, nekiütközött egy tartóoszlopnak, és odébb perdült. Az ütközés ereje visszalódította Jim felé: dang!

Most már mindkét jármű pörgött. Jim előrenyomta a botkormányt, és teljes hajtóerőre kapcsolt megint. Kilőtt.

Majdnem elszállt, de végül sikerült kikeverednie. Egy darabig kacsázott még, aztán egyenesbe jött: a fékek kitűnően fogtak.

A zsaruk nem voltak ilyen szerencsések, ők kikaptak egy éles korlát-peremet: annak zúdult a nehéz, feketére dukkózott gép. Sárgás csapadék permetezett mindenfelé. Emelőerő híján a kocsi hátsó része leült. A súrlódás úgy megpörgette, mint egy pénzdarabot. Megint a korlátnak ütközött, pattogott, bukfencezett, aztán szánkázni kezdett, és a mélybe zuhant. Húsz métert esett, és pályájának végpontjában keresztül fúrta egy gyorsétkezde tetejét.

Jim tovább hajtott.Elérte azt a lakónegyedet, ahol Mary élt. Leállította a

kocsit. Kiszállt és bement. Lelőtte a portást, aki már fölállt volna, hogy elállja az útját a lift felé.

Belépett a lakásukba. Mary tágra nyílt szemmel bámult rá.- Jim! Én… Azt mondták, meghaltál!- Még nem.Az asszony kitárta a karját, átölelte. Ajkuk hosszú,

szenvedélyes csókban forrt össze. Kint a folyosón valaki felkiáltott:

- Itt van!- Hát persze. Biztosan kiderítették, hol lakik…- Isten veled, Mary! Csak ennyit akartam mondani.Elfordult, és zárótüzet zúdított a folyosóra. Lövedékek

lapultak szét a falon, ahogy ide-oda lóbálta a fegyvert; úgy bömbölt, mint holmi sebzett állat. A fordulóból egy leterített ellenfél sikolya harsant.

- Mennem kell, Mary. Szeretlek!Minden olyan valószerűtlennek tűnt… Mary ott állt, kezét

az arcára szorítva, ő pedig megfordult, és faképnél hagyta.A tető felé indult. Talán áll ott valami kopter, amivel

elpályázhat.Futó léptek dobogtak mögötte, mire elérte a tetőt. Talált

egy koptért, bennefelejtett indítókártyával. Feltépte az ajtaját, beugrott - és már emelkedett is.

Lövedékek záporoztak a járműre, de hiába.Hova menjen? Nem számít. Megcélozta a napot, és teljes

sebességre kapcsolt. Repült. Sosem kaphatják el. Most már szabad.

Szabad!De hirtelen valami nagy és ocsmány ködlött fel mellette

az ülésben. Valami sötét, rémséges.És Jim hasa rettentően fájni kezdett…Likowski, James T. a kórházi ágy erőtérmezejében feküdt.

Fájt a hasa. Könnyek csordultak ki a szeme sarkából, végigperegtek az arcán, összegyűltek a fülében.

A két orvos védőruhában állt fölötte. Merőn, felhúzott szemöldökkel bámulták sisaklemezük mögül. Mögöttük egy őr várakozott, de nem volt nála fegyver. Semmi szükség rá. Ebbe a zónába amúgy se engednek senkit fegyverrel. Soha.

A kitörés, a menekülés, a hazatérés - mindez a szenvedő ember álma volt csupán.

A fájdalom a hasában egyre erősödött - metsző, égető érzés, mintha egy tüzes késsel döfködnék a zsigereit.

- Aahhh!Egy kierősített hang szólalt meg:- A kijelzések rendszertelenek… A szívverés gyorsul, a

vérnyomás nő, a myotónia átlépi a küszöbértéket…Jim a saját testére nézett. A szegycsont alatt már

megfeszült, felpúposodott a bőr. Hihetetlen volt a fájdalom.Eljött az idő!Dryner megtapogatta a dudort. A kitüremkedés hirtelen

lelappadt.- Elképesztő - mondta.- Hozzák az elfogóhálót! - rendelkezett Reine.Az ágyon vergődő férfi úgy sikoltozott, hogy Reine

önkéntelenül az ajkába harapott. Uramatyám, micsoda hang!- Siessenek már azzal az átkozott hálóval! - Elfordult a

pácienstől.- Az erőtérmező nem tartja meg? - kérdezte Dryner.- Kétlem. Túl kicsi a tömege. Hol a pokolban van az a

háló?A kierősített hang ismét megszólalt:- Itt kinn senki nem hord védőruhát. Eltart egy ideig,

mire…- Még nem kellet volna elkezdődnie - mondta Dryner. - A

számításaink…- …valószínűleg hibásak voltak - fejezte be Reine. Egyre

fogyott a türelme. - Ha nincs itt valaki fél percen belül azzal

a kibaszott hálóval, kirúgatom az egész tetves bandát! - ordította. - És sosem kapnak többet munkát, arról kezeskedem!

Drynernek csak ennyit mondott:- Ez a példány felbecsülhetetlenül értékes. Semmiféle

károsodás nem érheti! Semmiféle!A szenvedő ember fölé hajolt megint.Likowski felsikoltott. A bőre felpúposodott, fölrepedt. A

vörös kavargásból előbukkant az idegen vak, fogakkal teli feje.- Szent isten! - Dryner iszonyodva hátrált. Reine megbűvölten közelebb hajolt.- Mi a baj? Nézze csak! Fantasztikus…- Itt a háló! - mondta valaki. Reine megfordult.- A fenébe! - kiáltott Dryner. - Vigyázzon! Reine visszafordult - de már elkésett.A lény valósággal kipattant a haldoklóból. Hihetetlenül

gyorsan, mint egy vastag, páncélozott és vértől iszamos nyílvessző. Rátapadt Reine védőruhájára, belekapott az ozmotikus anyagba, és úgy rágta bele magát, mintha csak papírzsebkendő lett volna.

Reine elszörnyedve bámult.- Hozzák a hálót! - ordított Dryner. - Siessenek!Reine megpróbálta lecsapni a lényt, de annak a feje már

bent volt a ruha alatt. Érezte, hogy eléri a bőrét.- Megmart! - üvöltötte. - Szedjék le!Dryner az idegen farka után kapott, de kesztyűs keze

lecsúszott az alvadt vérről, ami borította. A teremtmény kitért előle, még beljebb furakodott Reine öltözékébe.

- Segítség! Segítsenek! Aauuuhhh! Óóóó!A hálót cipelő technikus megragadta Reine-t, de az orvos

a pánikba esve kitépte magát szorításából. Ösztönösen reagált, a futásban keresve menedéket.

A belső ajtó nyitva maradt. Reine arrafelé igyekezett.- Ne! Louis! Megtöri az izolációt!Reine azonban nem hallotta a figyelmeztetést, vagy ha

hallotta is, ügyet sem vetett rá.Csak az számított, hogy a lény a testébe eszi magát, és

úgy éget, mint az olvadt fém!- Állítsák meg! - süvítette embereit Dryner.

A bátor technikus megint Reine felé kapott, de sikertelenül. Az érkező Dryner útjába került, egymásba botlottak. Összegabalyodva zuhantak a padlóra.

Dryner még épp időben tápászkodott fel, hogy lássa, amint Reine eléri a belső ajtót, és a külső zsilip felé támolyog tovább.

- Ajtóvezérlést megbénítani! – parancsolta Dryner.Már elkésett. Reine rácsapott a vésznyitóra. A külső ajtó

feltárult, és Reine kibotorkált az előtérbe.Az izolációnak lőttek.Dryner főnöke után rohant, és azt kiáltozta, álljon meg.- Öljétek meg! Öljétek meg! - sikoltozta Reine.A biztonsági őrök előhúzták fegyverüket.- Ne! - rikoltotta Dryner. - Le ne kaszálják, az isten

szerelmére!Az őrség elbizonytalanodott.- A fejébe! Csak a fejébe lőjenek! – bömbölte Dryner.Az őrök most már teljesen összezavarodtak.- Tegyék, amit mondok!Az őrök nem mozdultak. Reine futásnak eredt, és Dryner

ereiben meghűlt a vér. A marha! Még kárt tesz a példányban!

A tettek mezejére lépett: kitépte a fegyvert a legközelebbi őr kezéből, aki nem is próbált ellenkezni. Felemelte a fegyvert. Dryner főiskolás korában bajnokságot nyert céllövészetből. Ha egy kicsit igyekszik, az olimpiára is eljuthatott volna. Évek óta nem lőtt ugyan, de a régi reflexek elevenen éltek benne. Reine csak tíz méternyire járt. Dryner egyenesen a futó férfi sisakjára irányozta a kis vörös célzópontot. Mély levegőt vett, egy kicsit kifújt belőle, a többit bent tartotta, aztán óvatosan meghúzta a ravaszt, nehogy elmozduljon az irányzék. Könnyű lövés volt: még most is csak tizenkét méter.

Reine feje szétrobbant. A torzó összeroskadt.Dryner leengedte a fegyvert.- Elnézést, Louis - dünnyögte. - De épp maga mondta,

milyen értékes az idegen. Nem kockáztathatjuk, hogy baja essék…

Az őrök és a technikusok csak bámultak rá.- Most pedig - mondta Dryner – hozzák végre azt a hálót!

A pisztolyt még mindig a kezében tartotta. Az emberek villámgyorsan engedelmeskedtek.

Végül nem is volt szükség a hálóra. A lény szemmel láthatóan jól érezte magát ott, ahol volt.

Remek! Ez még jobban leegyszerűsíti a dolgot.

16.

Pindar, a holotechnikus egy erőtér-ágy szorításában feküdt. A fejét tudta forgatni, de ez volt minden. Technikus lévén pontosan tudta, hogy működik az efféle erőtér, és azt is tudta, hogy lehetetlen kitörni belőle. Még egy rövid, hirtelen erőkifejtésekre képes, feláldozható androidnak is gondjai támadnának egy ilyen mezővel. Talán ki tudna törni, talán nem. Ez persze csak amolyan akadémikus kérdés: ő nem megy sehová.

Két gyöngyszürke egyenruhás férfi állt ott. Lenéztek Pindarra. Öltözékükből ítélve a Belső Elhárítás emberei voltak - márpedig ez rosszat, nagyon rosszat jelentett. Az elhárítok nem vacakolnak piti bűnügyekkel, csak olyanokkal, amelyek az egész bolygó biztonságát veszélyeztetik.

Pindar nagy bajban volt, aprieto mucho, és azt is tudta, miért. Salvaje miatt. Legutóbbi találkozásuk óta nyomozott egy sort a saját szakállára. Valami olyasmibe botlott, amibe nem kellett volna - olyan rettenetes dologba, amit a legszívesebben elfelejtett volna. És most az Elhárítás botlott őbelé. Tudta, hogy be fog következni, és tudta azt is, hogy nincs menekvés.

Az egyik ügynök - nyájas külsejű úr, aki leginkább egy kedves nagyapára emlékeztetett - rámosolygott.

- Lenne magához egy-két kérdésünk, fiam. Feltenném őket, ha megengedi.

A másik ügynök - baltaképű, sovány, csokoládébarna fiatalember - azt mondta:

- Ha nem tudná, a kihallgatása során jogunkban áll bármiféle eszközt igénybe venni.

Pindar megnedvesítette az ajkát.- Tudom…

Hát így állunk! Ez a vég kezdete. Adios, Pindar: vesztettél.- Helyes - mondta Nagyapa. Egy kis műanyag dobozkát

tett az asztalra Pindar mellé. Kinyitotta, és egy injekciós fecskendőt meg egy kis üvegcsére való vöröses folyadékot szedett ki belőle.- Én… én… Erre igazán semmi szükség! - hebegte Pindar. -

Válaszolok a kérdéseikre! Mindent elmondok!Baltapofa elvigyorodott, és kivillantotta túlságosan

tökéletes fogsorát. Biztosan sejttenyésztett implant.- Hát persze, szenyor Pindar. Ez a koktél gondoskodik

arról, hogy csakis az igazat, a színtiszta igazat mondja nekünk.

Nagyapa Pindar fölé hajolt, a fecskendőt a nagy nyaki artériához tartotta, aztán belőtte a folyadékot. Szisszenés hallatszott, és Pindar valami hirtelen támadt hidegséget érzett a torkában, ami átterjedt a fejére is

Dios!Baltapofa az óráját figyelte.- Három… Négy… Öt… Most már jó.Pindar érezte, hogy a hidegség a fejében kellemes,

zsongító meleggé változik. Már nem érezte rosszul magát. Sőt, ami azt illeti, nagyon is jól volt. Az idejét sem tudta, mikor érezte magát ilyen pompásan. Aggodalmai egy csapásra elpárologtak, mint harmat a reggeli napfényben. Ha akarna, akár föl is kelhetne erről az ágyról, és repülhetne, mint a madár… Persze eszében sem volt ilyesmit tenni. Egyszerűen kellemes volt ott feküdni és nézni ezt a két nagyszerű embert, Nagyapát és Baltapofát. Elvégre a barátai, és ha valamit tehet értük, akkor azt haladéktalanul meg is teszi!- Jól érzi magát? - kérdezte kedvesen Nagyapa.- Remekül!- Hát ez kitűnő. Akkor föltennénk néhány kérdést -

persze csak ha nincs ellene kifogása.- Hogy volna? Tessék csak, Nagyapa!

Orona hátradőlt székében. Az előtte álló FTSZ-ügynök nem viselte a szolgálatban előírt gyöngyszürke uniformist, de enélkül is kétségtelen volt, mi a hivatása.

- Elindítsam? - kérdezte.Orona bólintott.- Remélem nem téved…- Megbocsásson, doktor, de minket azért fizetnek, hogy

ne tévedjünk! - Az ügynök megnyomta a holografikus vetítő gombját Orona asztalán. A levegő villódzni kezdett, az asztal felett egy kép jelent meg. Egy erőtér-ágyon fekvő, kábultan vigyorgó férfi közelképe.- Mondja el még egyszer! - szólt egy hang. - Ahogy az

előbb.- Ezen ne múljon - mondta a férfi. - Miután Salvaje

legutóbb megfenyegetett, elhatároztam, hogy a végére járok a dolognak, és kiderítem, mit tervez. Nyomoztam egy keveset, és rájöttem, hogy más technikusokkal is dolgoztat. Az egyiküket, Gerardot futólag ismertem: Ő a Bionational Labor szerződéses munkatársa Limában. Elrepültem Limába, és úgy rendeztem, hogy „véletlenül” összefussunk. Itattam egy kicsit, és megtudtam tőle, hogy Salvaje a Bionationalnál dolgozott, mielőtt elkezdte a hittérítést. Huszadrendű adminisztrátor volt. Nem a pénz kellett neki - tudják, gazdag családból származik -, hanem valami más, amit a Bionational birtokolt. Aztán hirtelen kilépett, de kapcsolatban maradt pár ottani technikussal. Gerard nem tudta, pontosan miért ment el Salvaje: csak drótozási munkákat csinált neki. Összerakott egy kis számítógépes rendszert. Salvaje jól fizetett - a többi nem érdekelte. Semmi mást nem tudott róla, de nekem ennyi is elég volt. Megtudtam, hogy Salvaje-nak saját rendszere van - így hát elmentem a lakására, mikor épp a terhes kurvájánál lebzselt, és betörtem. - A férfi elnevette magát. - A biztonsági berendezései hitványabbak a sokéves átlagnál, még lelassítani sem bírtak. Egy letöltő programmal kimásoltam a rendszere adatállományát, aztán szépen hazavittem. Valószínűleg soha nem jön rá, hogy ott jártam. Én viszont rájöttem, honnét való ez az ő Messiása. Egy matematikai blokkban rejtette el…

Az ügynök intett, és a kép kimerevedett, némán rezgett a levegőben.

- Míg Pindart hallgatja, nézze ezt! A számítógépében találtuk.

Megint megnyomta a gombot. A fekvő ember eltűnt, helyén a Bionational emblémájának furcsán elmosódott képe rajzolódott ki. Élénkvörös felirattal volt felülbélyegezve: SZÜKSÉGES FELHATALMAZÁS: TS-1, Bionational Belső Anyag AV 42255-1, vegyes.

Pindar tovább beszélt:- A Bionational egyik szigorúan titkos anyagának hitvány,

indukciós másolata volt. Salvaje biztosan úgy lopta, vagy valaki mással lopatta el. Mindenesetre elég silány munkavolt: a képminőség nagyon leromlott, a hang pedig teljesen lemaradt.

Az embléma elhalványult, kórházi szoba vált láthatóvá. Egy ember feküdt benne, akit mozdulatlanságra kárhoztatott ágyának erőtér-mezeje. Hirtelen hatalmas lyuk támadt a beteg hasán, és egy ökölnyi, angolnaszerű fej emelkedett ki belőle véres, tűhegyes fogait villogtatva. Három védőöltözéket viselő alak figyelte a fejleményeket. Az angolnaszerű teremtmény, akárha rugóra járna, kipattant a rángatódzó emberből, és az egyik védőruhásra vetette magát. Egykettőre átrágta maximális biztonságot szavatoló öltözetét, azután…

- A felvétel első része egy ilyen lény születését mutatja, és azt, ahogy megtámad egy másik embert.

Váltott a kép: most egészen közelről látszott a ruha alatt eltűnő ocsmányság. A kamera feljebb emelkedett, hogy megmutassa a megtámadott ember vonásait. A férfi felsikoltott, de a hang nem hallatszott. A kép elmosódott egy pillanatra, aztán újra kitisztult.

Orona lenyűgözve figyelt.A férfi futni kezdett. A kamera nem tudta követni.Két másik ember elesett, amikor megpróbálták

megállítani.A kép megint váltott. Fegyveres őrök álltak a folyosón.

Kinyílt egy ajtó. A védőruhás alak rohant be rajta, és a mellkasát markolászta.

Már nem volt magánál.A kép megremegett. Újabb kamera: a futó ember

közelképe.- Nem szabad elengedni! - harsant egy hang.

A futó ember feje szétrobbant, sisakja szilánkokká hasadva repült szanaszét. A kamera emelkedett és zoomolt, felülről mutatta a padlón heverő holttestet.

- Most pedig - mondta az ügynök - átkapcsolunk…Nagy terem képe. Páncélborítású falak, mint egy fúziós

kísérletnél. Egy meztelen emberi test lógott kábelekkel felfüggesztve. Nyilvánvalóan halott volt: hiányzott a fél feje.

Telemetrikus zavar futott át a képen.- Először nem értettem - mondta rekedten Pindar. - De

elég gyorsan rájöttem, mi az ábra, mikor megnéztem a felvételt. Benne hagyták azt a valamit a fickóban, akit lelőttek. Amúgy orvos volt - láttam a képen. A Bionationalnál dolgozott osztályvezetőként, mielőtt bébitápszart csináltak belőle. Berakták valahová, ahonnét az a dög nem tudott kitörni, és figyelték.

A halott ember képe kimerevedett.- Ez persze már a szerkesztett változat - magyarázta az

ügynök. - Ennek a Salvajé-nek nyilván nem volt birtokában az összes felvétel, úgyhogy csak a főbb pontokat érintette. Ámbár úgy tűnik, hogy fantasztikus hálózta van lefizetett, beépített emberekből. Javában dolgozunk a felgöngyölítésén… - Megérintette a vezérlőpanelt.

A kép egy másikba tűnt át.- Kezd kifejlődni a példány – kommentálta az ügynök.Orona csak bámult. A lény nagyon hasonlított az általa

elképzelt, számítógéppel szimulált életformához. De várjunk csak! Hogyhogy csak kezd kifejlődni?

- Ez Salvaje Messiása - hallatszott Pindar hangja. - Nem számítógépes animáció, ahogy eleinte hittem. Igazi!

A kép elhalványult, aztán szertefoszlott.- A technikus is, Salvaje is csak ennyit látott - mondta az

ügynök. - Pedig a történetnek még nincs vége. A mieink rendelkeznek a legmodernebb optikai felszereléssel: sikerült további képeket előhoznunk Pindar lopott anyagából.

A kép újra megjelent.A szörny most már jóval nagyobb volt. Megváltozott az

alakja, kemény, ízelt homloki lemezt növesztett, ami agancsszerűen szétágazott. A mellkasi részéből kisebb karok nőttek ki. Hatalmas volt - erről tanúskodott a holo-

kép szélére vetített skála. Börtönének falai már tele voltak csillogó fekete hurkákkal, a padlón pedig opálos bőrű, méternyi tojások hevertek elszórtan.- De hiszen ez… - suttogta Orona. - Ez egy királynő!- Amit, úgy tűnik, meg sem kell termékenyíteni - tette

hozzá az ügynök.Orona lassan ingatta fejét.- Ez alátámasztja saját elméletemet, mely szerint heréből

is válhat királynő abban az esetben, ha a faj fennmaradása másként nem biztosítható. Talán valamiféle hormonális változás zajlik le ilyenkor.

A szörny kivicsorította a fogait, egyenesen a kamera felé. Aztán elsötétült a kép.

Orona várta a folytatást.- Attól tartok, vége - mentegetőzött az ügynök. - Ennyit

tudtunk kinyerni a lopott felvételből.- Jóságos Buddha - mormolta Orona. - Meg kell szereznünk

ezt a lényt, a tojásokkal együtt! Elintézek pár telefont. A limai labor hamarosan a kezünkben lesz: bolygóbiztonsági érdekekre fogunk hivatkozni. Ezeknek…

Az ügynök a fejét rázta.- Attól tartok, elkéstünk. Orona csak pislogott.- Micsoda? Ezt hogy érti?- Nézze!Az ügynök ujjai csodát műveltek a vezérlőszerkezettel. A

levegőben új képek villantak fel.- Ezek a felvételek a Bionational limai komplexumából

származnak. Figyelje a dátumot!Orona a kép sarkában vörösen lüktető számjegyekre

összpontosított. Tegnap - alighanem tegnap éjszaka.- Elképzelhető, hogy Salvaje figyeltette Pindart - mondta

az ügynök. - Esetleg akad embere a helyi rendőrségnél is. Akár így, akár úgy, megszimatolta, hogy a sarkában vagyunk. Mielőtt Pindar kihallgatása befejeződött volna, ez történt a perui laboratóriumban.

A kép egy körülkerített területet mutatott. Egy őrbódét. Két fegyveres időzött benne.

- Hé, odanézz! - szólt az egyik.

Mindketten felugrottak. Az utat figyelő kamera befogott egy közeledő járművet. Egy rozoga, harminctonnás teherautó robogott a kapu felé.

- Állj meg, te seggfej! - ordította az egyik őr. A teherautó a következő pillanatban áttörte a kaput. A kapu acélhálókból és csuklóvastagságú rudakból állt, mégsem kifejezetten arra tervezték, hogy ellenálljon egy száguldó teherautó rohamának. A fém elhajlott, a háló elpattogzott, a drótok megfeszültek… de az alkotmány még így is kitartott. A jármű fennakadt és megállt.

Megrongálódott vezetőfülkéjéből egyetlen megviselt nő kászálódott elő, és talpra kecmergett. Valamilyen köpenyt viselt. A biztonsági rendszer számítógépe nagylátószögű kamerát irányított rá. A nő véres volt, fegyvertelen - testére azonban mintha ráerősítettek volna valamit. Egy tömör, tányér alakú szerkezetet…

Az egyik őr rácsapott a vészjelző gombjára - a riadósziréna azonnal bőgni kezdett. A másik őr felkapta golyószóróját, és a nőre fogta.

- De a nő csak közeledett, és mielőtt az őr rászánhatta volna magát, hogy lekaszálja, felrobbant. A kép elfehéredett.- Ó, Buddha! - sziszegte Orona.- A bomba egy öttonnás épület elpusztítására kalibrált

robbanótöltet volt - mondta az ügynök. - Elsodorta a bódét, a teherautót - és vagy hatvan méternyit a kerítésből.

A felvétel következő része egy védelmi robottól származott.

Ahogy a robot közeledett a berobbantott bejárathoz, képstabilizátora ellenére is romlott a minőség: a gép igencsak megszenvedett a törmelékkel teliszórt, egyenetlen talajon.

Orona megbabonázva figyelt.A robot figyelmeztető jelzést adott, mikor egy lopott

utasszállító busz dübörgött el mellette, tömve emberekkel. Mivel riadókészültség volt érvényben, a robot fegyvert viselt. Kötelessége volt tüzet nyitni minden behatolóra - tízmilliméteres golyószórót fordított hát a busz ellen, és nem takarékoskodott a munícióval. Tisztán látszottak a lyukak, amelyeket a golyók ütöttek a jármű oldalába. Kétség sem férhetett ahhoz, hogy a buszban emberek

tucatjai pusztulnak, a robot azonban tovább tüzelt, ezúttal a sofőrt véve célba…

Mozgásdetektora figyelmeztetően felvillant. A gép azonnal reagált az új helyzetre: megperdült a tengelye körül, ám nyomban ezután elérte és letarolta egy száguldó légautó. A jármű vezetője, aki nem sokáig örülhetett diadalának, mert ízekre tépte az ütközést követő robbanás, az utolsó pillanatig mosolygott.

- A következő részt egy kémholdról szereztük, amely éppen a kérdéses területet pásztázta - közölte az ügynök.

A műhold felülnézetből mutatta a komplexumot. A számítógépes nagyítások legtöbbjéhez hasonlóan ez a kép is nélkülözte a kontrasztokat. Három busz közeledett a középütt álló épülethez. Biztonsági robotok tüzeltek a járművekre, de azok utasai sem tétlenkedtek.

Az első busz elérte a komplexum bejáratát. Tíz-tizenkét köpenyes alak ugrált ki belőle. Az ajtóhoz rohantak. Ebből a szögből Orona nem tudta eldönteni, hogy férfiak vagy nők-e, de ez nem is számított igazán, mert másodperceken belül géppuskatűz kaszálta le őket odabentről.

Újabb tucatnyi ember rajzott ki a buszból. Aztán még több az időközben befutó másodikból, egy negyedik hullám pedig a harmadikból. Őket is majd' egy szálig lemészárolták.

De csak majdnem.Egy túlélő az ajtóhoz botorkált.A kémhold optikai szűrői tompították a fehér villanást,

ahogy az alak szétrobbant. Füst és törmelék szállt fel az épületből.

- Elintézték az ajtót és az őröket - magyarázta az ügynök. Úgy mondta, mintha csak arról számolna be, mit evett vacsorára.

A buszokból újabb emberek bújtak elő. A kép megremegett.

- A kémhold mind messzebb került a körzettől - mondta az ügynök. - Egy pár perc kimaradt. De máris itt a következő felvétel, az épület biztonsági számítógépétől. Figyelje!

Egy magányos őr hasalt a földön. Az egyik lába hiányzott. Géppuskát szorongatott. Ide-oda lövöldözött. Célpontjai a köpenyes emberek voltak, akik mosolyogva sétáltak bele a

golyózáporba. Tíz, tizenöt, vagy több is elhullott közülük, mielőtt az őr lőszere kifogyott.

A kamera egy nőre közelített, aki a sebesült őr fölé hajolt, és egy keskeny pengéjű késsel a szemébe döfött. Közben mosolygott, mintha remekül szórakozna. A bejárat felől újabb behatolók érkeztek.

- Kimerevíteni! - rendelkezett az ügynök.A mozgó alakok holmi olajfestmény szereplőivé változtak:

tétlenek voltak, rezzenetlenek.- Kitűnő berendezés - mondta az ügynökelismerően, aztán

a képre mutatott: - Látja? Jobbról a második.Orona bólintott.- Salvaje.Alaposan szemügyre vette a szakállas férfit. Nem úgy

festett, mint egy fanatikus. De hát tulajdonképpen hogy kell egy fanatikusnak kinéznie? Nyáladzzon talán? Dobálja magát?

- Tovább!Újabb alakok léptek a képbe. Orona úgy becsülte,

harmincöt-negyven támadó vészelte át az öngyilkos rohamot.

- Ez előtt a kamera előtt harmincheten haladtak el - jegyezte meg az ügynök, mintha olvasott volna gondolataiban.

A kép most egy ajtót mutatott. VESZÉLYES! hirdették a tízcentis betűk. BIOLÓGIAI KÍSÉRLET - BELÉPÉS CSAK FELHATALMAZÁSSAL.

Halott őrök hevertek a földön. Az egyiknek keskeny pengéjű kés állt ki a szeméből. Öt köpenyes alak osont el mellettük.

- Harmincketten maradtak - mondta az ügynök.Újabb látószög: a labor belseje. Orona felismerte a

bélhurkokra emlékeztető, ragacsos képződményeket, melyek a falakat borították. Köd vagy pára terjengett a padló fölött, félig eltakarva a tojás-sorokat.

Néhány támadó letépte magáról a köpenyt. Alatta meztelenek voltak.

Testükre egy-egy here-idegent tetováltattak. A „bélyeg” nyakuktól szeméremszőrzetük vonaláig ért.- A mindenségit! - mormolta Orona.

- Megtaláltuk a tetoválót - ő is köztük volt. Háznál dolgozott, már hónapok óta - sietett felvilágosítani az ügynök. - Ezt a részt nézze!

A szörnykirálynő kúszott most a képbe. Ránézett az emberekre, ide-oda forgatta fejét, mintha megzavarodott volna.

Salvaje elébe állt. Mondott valamit, de szövegéből alig pár szó maradt felismerhető.- …egyesülni veled, Messiás!- Elnézést a hangminőségért - dünnyögte az ügynök. - Az

is kész szerencse, hogy ennyi megvan. Nagyon messzire repült a kék doboz.

Orona rápillantott.- Ezt hogy érti?- Később elmagyarázom. Most figyeljen! Néhány tojás

elkezdett kinyílni. A behatoló emberek fele már meztelenül állt, behunyt szemmel, felemelt karral. Vártak. A többiek inkább odakint maradtak - egyszer őket is mutatta a gép.

- Itt több kamera képét vágtuk össze – szólt az ügynök.Az első tojás éppen Salvaje előtt tárulkozott fel. A

szakállas férfi is az égnek emelte két karját, akár a többiek, szemét azonban nem hunyta le. A tojás fölé hajolt. A nyílás csillogott a nyálkától. Vékony lábak bukkantak fel, megkapaszkodtak a tojás peremében - aztán maguk után húzták a lárvahordozó arctámadó pókszerű testét. A lény ráugrott Salvaje-re, izmos farkát a férfi nyaka köré fonta, tojócsövét a szájába erőltette, lábaival az arcára csimpaszkodott, erősen hozzátapadva.

Orona átérezte a szektavezér döbbenetét. Salvaje nyilván csak ekkor, az igazság e végső pillanatában értette meg: több ez annál, amiről oly rég ábrándozott.

Sikoltani próbált, de elfúlt a hangja. A nyaka köré tekert farok kíméletlen szorításában lassan a földre roskadt.

Az Oronában lakozó tudós csodálattal figyelt, az ember azonban visszaborzadt. Újabb tojások nyíltak fel, újabb csontpókok rontottak a várakozókra.

A királynő tétlenül figyelte az eseményeket.Aztán, amikor az összes meztelen ember megfertőződött,

amikor az összes beérett tojás fölrepedt és elbocsátotta lakóját, betódult a köpenyesek maradéka is. Elvonszolták

társaikat. Különös módon csak egyre csaptak le közülük az arctámadók, zömük bántatlanul távozhatott.

A királynőnek láthatóan nem tetszett a dolog, ám hatalmas tojótömlője szinte a padlóhoz béklyózta; sokat nem tehetett.- Természetes körülmények közt a herék kapnák el az

embereket - mondta félhangosan Orona.- Hogyan? - kapta fel fejét az ügynök.- Lényegtelen. Folytassuk! Az ajtó becsukódott.A királynő tombolt.Amikor a támadók elvonultak, egyikük észrevette a

figyelő kamerát.Előhúzta pisztolyát, és tüzelt. Háromszor elhibázta,

negyedik lövése azonban talált: a kép elhomályosult.- Mi történt?Az ügynök vállat vont.- A biztonsági rendszer felmondta a szolgálatot. Nincs

több képünk a fanatikusokról. A dalnak vége.- Vége?- A Bionational egyik vezető biztonsági embere kódolt

jelet adott a rendszernek. Egy önmegsemmisítő parancsot.- Micsoda?!- Kilencven másodperccel később a biztonsági rendszer

elpusztította önmagát - az egész épülettel együtt. Mikrorepeszekké robbant szét.- Egek! És mi történt a királynővel meg tojásokkal?- Cafatokra szakadva szóródtak szét a környéken, doktor.- Nem! - Oronát egészen lesújtotta a hír. Micsoda

pazarlás! Ő a galaxis túlsó végére küld egy hajót, hogy szert tehessen végre egy eleven példányra - idelent pedig egy egész fészekre való pusztul el belőlük. Szóval ez volt az oka az emberek rémálmainak! Ó, a pokolba!

De várjunk csak.Kilencven másodperc. Lehetséges volna, hogy…?- Mi van a fanatikusokkal? Megmenekült valaki közülük?

Legalább egy tucatnyian megfertőződtek.Az ügynök felsóhajtott.- Nem tudjuk. Az embereink átfésülték utánuk a

környéket, de nyomuk sincs. A robbanás hat megatonnás nagyságrendű lehetett. Képtelenség megállapítani, hányan

lelték halálukat a romok között, és hányan nyertek egérutat.

Egy kurta pillanatra remény ébredt Oronában. Talán mégis maradt némi esély a sikerre.- De reméljük, senki - fejezte be az ügynök.-Micsoda? Megőrült maga? Azok az életformák

felbecsülhetetlen értékűek!- Gondolkozzon egy kicsit, doktor…Orona briliáns elme volt, minden iskolájában osztályelső.

Azonnal megértette, mire gondol az ügynök. Igen, az idegenek valóban nagyon értékesek - de csak ellenőrzött körülmények között. Ezt a Bionational is tudta. Ezért robbantotta fel magát az épület, amikor biztonsági rendszere végképp csődöt mondott. Katasztrófához vezetne, ha az idegen valahogy kiszabadulna. Egyetlen ép tojás is potenciális veszélyt jelent a Föld egész lakosságára.

Ismerve szaporodásuk és fejlődésük tempóját, tudva azt, hogy szükség esetén a herék is királynővé alakulhatnak…

Orona bólintott. Igen, értette.Egy tucatnyi idegen-királynő, elrejtőzve, tojásokat

rakva… ez már csakugyan probléma lenne.Óriási probléma.

17.

Billie az egyik „kilátóablak” előtt állt, és a csavarodott, vékony és fényes neonsávokhoz hasonló pászmákat figyelte.

Nemigen járt az űrben, amióta kinőtt a gyerekkorból: ez a fajta utazás teljesen új volt a számára. Bámult, és megpróbálta felidézni a szülei képét a boldog időkből - véres végzetük azonban mindannyiszor betolakodott a gondolataiba. Wilks első látogatása óta a valóság, amit az orvosok megpróbáltak kitörölni az agyából, egyre inkább a felszínre bukkant, mint buborékok a víz alól. Az igazság feltört és nem lehetett visszanyomni. Az összes álom, ami valóság volt…

- Tudja, ez csak illúzió - szólalt meg valaki mögötte.

Billie megfordult, és Bruellert, az egyik tengerészgyalogost pillantotta meg.- A továbbfejlesztett gravitációs meghajtásnak

köszönhetően kevesebb időt kell mélyálomban töltenünk, de a pillangómező sokdimenziós mátrixai vonalakká változtatják a pontokat. Az egész valami ezoterikus részecske miatt van - krononnak, impiotikus zuonnak vagy valami hasonlónak hívják…- Kíváncsi vagyok, mit láthatott Easley az utolsó

másodperceiben - tűnődött Billie.Ez ugyan csak szónoki kérdés volt, Bueller mégis

megrázta a fejét.- Fogalmam sincs. El sem tudom képzelni, miért ment ki a

hajóból, ráadásul gránáttal.- Depressziós roham. Legalábbis az ezredes szerint. Talán

valami szörnyeteg elől menekült.Bueller megint a fejét rázta.- Nem hinném. Itt voltunk a közelben. Semmi értelme

nem lett volna annak, hogy öngyilkos legyen. Különben sem ez a legjobb mód rá.

Billie bólintott, ő nem a mélyűrben robbantotta volna magát darabokra, na választhat a végső megoldások között.- Nem bízom ebben a Stephensben - vallotta be Bueller -

Nincs semmilyen bevetési tapasztalata, és szerintem el akarja tusolni az ügyet. Ha sikerrel járunk a küldetésben - bármi legyen is az -, a fejesek biztosan elnéznek egy-két hullát. De ha kudarcot vallunk, akkor minden apróság számít.- Nem szeretném kiábrándítani, Bueller, de ha nem járunk

sikerrel, akkor azok a nagyfogú izék felfalnak minket, vagy bébitápszer készül belőlünk, a kisfogú izék örömére! Mindannyian a földben végezzük mint idegen-trágya, és csak a ganajtúrók fognak összeveszni rajtunk.- Milyen színesen fogalmaz - állapította meg Bueller.- Csak a tiszta igazat mondom. Én láttam őket ténykedni.- Éppen úgy beszél, mint Wilks… - Bueller csak állt ott, és

Billie érezte, hogy zavarban van- Jöjjön - mondta neki. - Meghívom egy olyan valamire,

amit itt kávé helyett adnak!- Oké. Kösz.

A közös helyiségben Ramirez éppen arra várt, hogy önfőző ételcsomagja megmelegedjen. Szélesen rávigyorgott a belépő Billie-re és Buellerre.

Ők ketten leültek egy szétnyitott műanyag asztalhoz papírpoharaikkal.

- Wilks nagyra értékelheti, ha elhozta magával. Stephens kikészíti őt, ha hazaérünk, nem számít, hogy most mi mindent ígér kínjában.

Billie felhajtotta a kávéját, és fintorgott- Igen. Wilks és én jól megértjük egymást.- Azt elhiszem - szólt közbe Ramirez, miközben letette a

tálcáját a szomszéd asztalra. - Wilks csípi friss gyerekhúst, mi?- Pofa be, Ramirez! - reccsent rá Bueller- Én sem vetem meg a fiatal pinát, de ez még nekem is túl

zöld…Bueller felugrott, és elkapta Ramirezt az álla alatt. Ujjai

közé szorítva a nyakát, a falhoz szorította.- Nem megmondtam, hogy pofa be? Ramirez fojtott hangon próbálta csitítani.- Hé, ember, engedj már el…!Billie látta, hogy dagadnak ki az izmok Bueller karján.

Gyakorlatilag fölemelte a nálánál termetesebb embert, és a falhoz szegezte, mint egy tekergő rovart. A nagyságához képest túlságosan erős volt.

Aztán Bueller hirtelen kiengedett, és elhúzta a kezétRamirez a torkát dörzsölgette.- Azt ugye tudod, hogy nem vagy komplett, haver? - Azzal

megfordult és kiment, rá sem nézve gőzölgő ebédjére.- Miért csinálta? - kérdezte BillieBueller idegesnek és zavartnak látszott.- Nagy a szája, és túl sokat járatja.- Csak ezért? - Igen.Billie annyiban hagyta a dolgot. Volt itt még valami más

is, de nem tudta pontosan, mi az.És abban sem volt biztos, hogy tudni akarja.

Az üldöző hajó fedélzetén Massey a szobájában ült seizában, és a légzésére koncentrált.

Sosem tanult meg úgy meditálni, mint az igazi mesterek, de le tudta magát nyugtatni vele. Természetesen edzette a testét, harcművészeteket űzött, fegyverekkel gyakorolt, ám ezek dolgok nem okoztak neki örömet. Csak arra voltak jók, hogy formában tartsák - hogy ütőképes maradjon. A csúcsforma állandó megőrzése szükségszerű része volt a munkának, és ő úgy edzette magát, mintha idomított állat, nem pedig ember lenne.

Megfelelően táplálkozott, szükség esetén pihent, megtanulta a megkívánt technikákat, de ennél nem tett se többet, se kevesebbet. Komoly atlétákkal is fölvehette volna a versenyt, azokat pedig, akik erősebbek vagy gyorsabbak voltak nála, doppingszerek vagy furfang segítségével győzte le. Ha az ember valakit le akar győzni, akkor jobb, ha messziről lövi hátba ahelyett, hogy odaállna elé, mint egy ostoba holovideó-hős. Így csak a hülyék játszanak, és mivel az a győztes, aki talpon marad, mindig okosabb, ha az ember a saját szája íze szerint irányítja az eseményeket.

Hamarosan újabb próbatétel következik. Készen kell állnia.

Ült, de nem a gondolattalan meditáció, hanem a nagyon is tudatos tervezés állapota volt ez.

Egy ilyen versenyben nincs második helyezett. Aki második, az itt utolsó, és aki utolsó, az halott.

- Mi a keresztneved? - kérdezte Billie, ahogy a tölténytárak közt turkáltak. Körülöttük tele voltak a polcok karabélyokkal, gázpisztolyokkal, gránátokkal és egyéb fegyverekkel, mindez gondosan lepecsételve.- Igen. Mitchell - mondta Bueller.- Mitchell - ízlelgette a szót Billie. - Mitch?- Ha neked így jó…Billie a kisebb fegyverek polca felé fordult. Bueller a

vállára tette a kezét, hogy megmutassa neki a mintadarabot.- Ne nyúlj hozzám - mondta Billie. Bueller elrántotta a kezét.- Ne haragudj. Nem gondoltam semmi rosszra.

- Semmi baj. Csak a kórházban, amikor valaki rád rakta a kezét, az azt jelentette, hogy bajban vagy. A kéz után jött a kábítótapasz vagy az injekció, amitől teljesen magatehetetlen lettél.

Bueller sóhajtott.- Na igen. Meg tudlak érteni.- Gondolod? El tudod képzelni, milyen egész életedben

egy kórházban élni, őrültek között?- Nem - ismerte el a férfi. - De én is letöltöttem a magam

idejét a kórházban. Nem valami vidám dolog… - Aztán témát váltott. - Ez az alapfegyver, amit ebben a küldetésben használunk. - Előszedte a demo-modellt, egy makettet a polcról. - Ez a nyolcegész négytized kilogrammos, teljesen automata, elektro-gázdugattyús, hüvely nélküli tízmillis M41-E karabély - darálta, mintha litániát mondana. - Ötszáz méteres hatótávolságú. Vagy egy százas ember elleni lövedéktárat, vagy egy százas páncéltörőtárat, vagy egy hetvenötös szivárvány-követő tárat lehet beletölteni, és van egy harmincmilliméteres gránátkilövő a cső alatt, százméteres hatótávval. Hivatalosan. - Elvigyorodott. - Nem hivatalosan pár száz méterről már csak azt találod el vele, ami legalább akkora, mint egy metrókocsi, mert az irányzék szart se ér, és na az a gránát ötven méterig elmegy, akkor már baromi szerencsés vagy. Kis távolságra viszont elég jó darab, és nem egészséges a fogadó oldalon állni, ha nincs az emberen legalább egy teljes VII. osztályú pókselyem páncél - ugyanis ennek hiányában véres pép marad csak belőle. - Fölemelte a fegyvert. - Nézd csak meg! Nem harap.

Billie kordában tartotta mosolyát. A modellszám megváltozott ugyan, a fegyver színe azonban éppolyan volt, mint az álmaiban. Azaz inkább az emlékeiben. Az álomnak ez a része tucatnyiszor visszatért az évek során. Wilks utasításai szinte beleégtek az agyába, mintha fehéren izzó vassal bélyegezték volna meg.

Megfogta a karabélyt, kiszedte belőle a tárat, meggyőződött róla, hogy üres, aztán visszanyomta a tárat a helyére. Még kétszer ellenőrizte, hogy biztos legyen abban, kiürült, aztán megnyomta a gránátkilövő pumpáját is. Kétszer, hogy megbizonyosodjon róla, a cső üres. A vállához emelte a fegyvert, a távolabbi falra célzott - mindkét szem nyitva! - és lőtt egyet. Az elektronikus elsütőszerkezet

üresen csattant. Billie leengedte a fegyvert, és odadobta Buellernek. Több mint tizenkét éve nem nyúlt ilyen rohampuskához, mégis tudta, milyen érzés lesz. Talán csak annyi a különbség, hogy sokkal kisebb és könnyebb annál, amilyenek tízéves gyerekként érezte…

Bueller meglepődött, de sikerült elkapnia a karabélyt.- A ravasz kicsit kemény és lötyög is - közölte Billie. - A

fegyverszakértőtök beállíthatná, ha jut rá ideje. Egy kicsit fölfelé vág, de annyi baj legyen.

Bueller elnevette magát.- Le vagyok nyűgözve. Hol tanultad ezt?- Kemény gyerekkorom volt… - A lány elhallgatott, aztán

egyszerűen ennyit mondott: - Azok a lények, amikre most vadászni fogunk, kiirtották a családomat és mindenkit, akit ismertem.- Buddha… - suttogta Bueller. - Ne haragudj!Billie vállat vont.- És veled mi van? Van családod?- Nincs. Az én családom a tengerészgyalogság.Billie elgondolkodott egy ideig ezen. Legalább van még

valami közös bennük azon kívül, hogy éppen megöletni mennek magukat. Nincs családjuk.

- És Wilks őrmester? - kérdezte Bueller – Ha vele vagy…Billie félbeszakította.- Amikor az idegenek rátámadtak a telepünkre, Wilks és

az osztaga jött értünk. Csak ő meg én menekültünk meg onnan. Megmentette az életemet. Tízéves voltam akkor. Aztán nem láttam többet, egészen az indulásig.- Ne haragudj, nem akartalak kifaggatni…- Dehogynem. De nem baj. Engem már nagyon sokan

faggattak, hozzá vagyok szokva.Bueller a bakancsát bámulta.- Most hadd kérdezzek valamit én - mondta Billie.- Oké. Ez így fair.- Miért kaptad el Ramirezt ott az ebédlőben? Mi volt az

igazi ok?Bueller sóhajtott.- Az, amit rólad és Wilksről mondott. Nem akartam, hogy

igaz legyen.- Miért nem?

Bueller csak a fejt rázta, és továbbra is a bakancsát tanulmányozta.

A lányt megrázta a felismerés. Buddha és Jézus függőágyára, Billie, olyan vagy, mintha még mindig el lennél kábulva! Ez a fickó kedvel téged! Nem úgy, mint az ápolók, akik végigtapogattak, miközben ágyba dugtak, vagy akik elővették a farkukat és rád is verték, amikor úgy tele voltál drogokkal, hogy mozdulni se bírtál. Ez a fickó aggódik érted! Épp meghalni mégy, és itt ez a pasas, aki bukik rád. Most szólj hozzá!

Hirtelen új megvilágításban kezdte szemlélni Buellert. A férfi vele egykorú lehet, nincs senkije a bajtársain kívül, és most elküldték meghalni. Magányos. Billie pedig jól tudta, milyen magányosnak lenni.

Megérintette a férfi vállát.

- Hé - mondta szelíden. - Mitch!Bueller felpillantotta bakancsáról, csillogó, fürkésző

tekintettel. -Na?- Nem akarod megmutatni nekem a hajó többi részét?Bueller arca felragyogott, mint a gyereké, aki új játékot

kapott.- Dehogynem! Nagyon szívesen.Billie szinte biztos volt benne, hogy ő sem fog unatkozni.

18.

Nem - mondta Oronának az ügynök. - Semmi hír arról, hogy maradt-e életben bárki a limai robbanás után. Keringenek bizonyos pletykák, miszerint egy szekta farmot foglalt Új-Chilében, ezt ellenőrizzük. De semmi más… - Vállat vont.

Orona csak bólintott. Ebben az esetben olyasmi, hogy rossz hír, már nem létezik.

Massey immáron tizenötödször ellenőrizte az időzítést. Már nem kell túl soká várnia. Az utolsó adatok szerint alig egy fényévnyire járnak a céltól. Szinte már ott is vannak,

amilyen gyorsan az új gravitációs hajtómű viszi ezt a hajót. Közelednek. Készen állnak.

Wilks a látszat kedvéért adott Billie-nek némi munkát: rendszerellenőrzést, leltározást, miegymást. Amikor a hajó középső részén lévő terminál-fülkéhez ért, arra számított, hogy ott találja a lányt.

Arra nem számított, hogy nem egyedül találja.Bueller is ott volt. Karját birtokló mozdulattal nyugtatta a

lány vállán, gyengéden masszírozva az izmokat.- Bueller - mordult Wilks. - Neked mi dolgod itt?A katona elkapta a kezét Billie válláról. Billie megfordult.- Wilks, Mitch csak… Wilks letorkolta:- Én is látom, hogy Mitch mit csinál „csak”. Lépj le,

Bueller!- A francba, Wilks! - fortyant fel Billie. - Mit képzelsz

magadról?- Azt, hogy én vagyok az, aki kihozott abból a

gyógyszeres ködből, amiben éltél, és ahol előbb-utóbb szétcincálták volna az agyadat!

Billie elvörösödve bámult rá. Tartozik neki, ezt jól tudta Wilksnek pedig azt kellett tudnia, hogy csak ez tartja vissza Billie-t az epés visszavágástól.

- Mintha azt mondtam volna, hogy lelépni! - fordult Wilks ismét a katonához.

Bueller füstölgött magában. Majdnem nekiugrott őrmesterének: Wilks szinte tapinthatta a benne fortyogó indulatokat. Remélte, hogy a fiú kötelességérzete erősebbnek bizonyul a dühnél. Ha nekiindul, nem tudja megállítani: Bueller fiatalabb, gyorsabb, erősebb - ráadásul képzettebb nála. Le kéne lőnie. Persze nem biztos, hogy sikerülne, tekintve a hely szűkösségét.

De Bueller szó nélkül kimasírozott.Billie rögtön nekiesett:- Oké, Wilks, az adósod vagyok, de ez nem jelenti azt,

hogy megszabhatod, kivel beszélgethetek!- Láttalak - mondta Wilks. - Nem csak beszélgettetek.Billie szeme elkerekedett.

- Csak nem vagy féltékeny? Nahát, Wilks!- Nem vagyok féltékeny, kölyök. Csak szeretnélek

megkímélni egy csalódástól.- Kösz, de remekül boldogulok a gyámkodásod nélkül.

Nem vagyok gyerek, te pedig nem vagy az apám! - Azzal Billie sarkon fordult, és szintén kicsörtetett.

Wilks megcsóválta a fejét. Talán túlságosan is kiégett szegény. Talán csak az tetszik neki, hogy valaki törődik vele. El kellene mondania Billie-nek a többit is.

Nem. Meglehet, egyikük sem jut haza többé, de ha Billie vissza is tér, kényszerzubbony vár rá. Talán jobb, ha kiélvezi a maradék idejét.

Túl sok itt a talán.És mégis: nem. Nem fogja elmondani neki. Megpróbálta

figyelmeztetni, ennél többet nem tehet. Billie-nek egyedül kell megbirkóznia a csalódással, ahogy mondta.

Mert akár így, akár úgy, elérkezik egyszer a csalódás ideje.

Becipeltek egy matracot az elülső raktárba a hex-kartonokból rakott falak közé. A keskeny „átjáróban” kellemes félhomály uralkodott. Itt senki sem fog véletlenül beléjük botlani. Beállították az ajtóriasztót, hogy még azt is észrevegyék, ha valaki véletlenül bekukkant.

Egymással szemben ültek a matracon, és Billie kedvtelve simogatta Mitch kőkemény, sima bicepszét. A férfi ereje vonzotta; biztonságban érezte magát a közelében.- Ne haragudj Wilks miatt - mondta. - Nem tudta, mit tesz.- Lehet, hogy nem - mondta Mitch. - Talán én se tudom,

mit csinálok.- De én tudom - mondta Billie. Két tenyere közé kapta a

férfi arcát. Sima volt a bőre, és olyan gondosan borotvált, hogy Billie puhábbnak érezte a sajátjánál. Magához húzta és megcsókolta, nyelvét a szájába csúsztatta.

A férfiben is felcsapott a szenvedély. Átölelte Billie-t, s a lány még a gyengéd ölelésben is érezte a hatalmas erőt. Aztán a csók egyre vadabb lett. Billie érezte, hogy felgyorsul a szívverése és szaggatott lesz a lélegzete. Bueller egyik kezét Billie inge alá csúsztatta és megmarkolta a mellét.

Ó, igen!A lány mohón bontogatni kezdte Mitch overállját. A

tépőzár reccsenése sokszoros visszhangot vert a helyiségben. Érezte a férfi szőrtelen mellkasát; a kidolgozott izmok megkeményedtek az érintése nyomán. Aztán lejjebb csúsztatta a kezét - és egy másik keménységre bukkant.

A férfi halkan felnyögött a vágytól. Csókolgatni kezdte Billie nyakát, szélesre tárta a lány ingét, kibontotta a nadrágját, és indult lefelé, végigcsókolva a melleit, a hasát - mindenét.

- Ó, igen! - zihálta Billie. Alig kapott levegőt.Egy újabb pillanat múlva már nem is nagyon törődött a

légzéssel.

Billie és Mitch összegabalyodva feküdtek. Billie izzadt volt, a szívverése is lassult, de nem volt fáradt. Csak… elégedett.

Nem most csinálta először. Még a kórházban sem tudták állandóan szemmel tartani, és Billie egyszer lefeküdt egy férfibeteggel, egyszer pedig egy ápolóval. Akadtak… nők is. De egyik sem volt ilyen. Még sosem volt ilyen jó, ilyen könnyű, ilyen élvezetes, mint Mitch-csel.

- Én még sosem csináltam ezelőtt – szólalt meg Mitch.Billie elmosolyodott.- Tényleg nem? Ne hülyéskedj! Fantasztikus voltál.- Azt mondod?- Hát, nem mintha olyan sok összehasonlítási alapom

lenne, de… tényleg az voltál.Bueller halkan felkacagott.- Akkor jó. Az is akartam lenni, neked. Én… én szeretlek,

Billie.Billie szinte itta magába a szavakat, az érzést, az

érintést. Igen.Erre várt egész életében, de nem hitte, hogy valaha is

megtörténik vele; sosem gondolta komolyan, hogy ez lehetséges olyasvalaki számára, mint ő.

Erre most itt van.- Örülök. És én is szeretlek, Mitch.

A férfi egy kicsit megmozdult, és Billie érezte újra feltámadt érdeklődését.- Hmmm… Ilyen potensek vagyunk? Bueller beharapta az ajkát.- Valamit el kell mondanom neked.- Jobb, ha csinálod - közölte Billie. - Miért nem mutatod

meg inkább, hogy működik? - érintette meg könnyedén a férfit. - Beszélni később is lehet.- Oké. Magamévá teszem… az álláspontodat.- Nem, drága! Majd inkább én szerzem meg a tiédet…

Jones átvette az ügyeletet a külső érzékelőknél. Tíz perce sem telt még le, amikor egy figyelmeztető jelzés kezdett villogni a panelen.

- Ó, a fenébe! - szisszent fel Jones. Nem volt valami nagy szakértője ennek a munkának, de a számítógép úgyis elvégezte a nagyját, neki csak kérdeznie kellett. - Mi a gond, emberek?

A számítógép kiírt valamit a képernyőre. Jones a fejét rázta.- Az nem lehet, haver! Ott kint nem lenne szabad egy

másik hajónak lennie!- Gondja támadt? - kérdezte valaki a háta mögül.Stephens ezredes állt ott.- Uram, az érzékelők szerint egy hajó van mellettünk és

egyre közeledik. Egy áramkör elromolhatott a szerkezetben.- Lehet valami visszhang is. Gyakran megesik az ilyesmi -

mondta Stephens. - Futtasson le egy diagnosztikai programot!- Rendben, uram - Jones megnyomott egy kapcsolót.A képernyő berácsozódott, szavak villantak fel rajta, és

az eredmény szinte azonnal megjelent:DIAGNOSZTIKAI ELLENŐRZÉS ELVÉGEZVE, MINDEN REND-

SZER HIBÁTLAN.- A francba! - átkozódott Jones. - Elnézést, uram. Akkor

tényleg van ott egy hajó. Bekapcsolom az általános riadót… - Már nyúlt a vörös gomb fedele felé, hogy felpattintsa.- Nem - mondta Stephens.- Uram, ha az ott egy hajó, amiről okkal feltételezhető,

hogy veszélyt jelent ránk és a küldetésre nézve, akkor…

Ekkora Jones már épp eléggé elfordult ahhoz, hogy észrevegye: Stephens elővette az oldalfegyverét. Egy puhagolyós pisztoly volt az.

- Uram…!Az ezredes lelőtte. A golyó Jones bal szemén át hatolt a

koponyába. Vér fröccsent a munkaruhára, ahogy a nő az ellenőrzőtáblára bukott. Lassan lecsúszott székéből a padlóra.- Sajnálom - mormolta Stephens, és elrakta fegyverét.

Majd üzembe helyezte az adóberendezést.- Itt Stephens - mondta a mikrofonba. - Készen állunk a

találkozóra.- Rendben - nyugtázta Massey a túloldalról. - Máris

megyünk.Wilks éppen az edzőteremben dolgozott egy minden

izmot megmozgató gépezeten, amikor a hajó megremegett.Valami nekik ütközött. A mindenit! A pajzsoknak mindent

el kéne téríteniük, ami kisebb egy aszteroidánál!Wilks felugrott, és magára kapkodta holmiját.Az ajtó mellett volt egy Általános Riadó gomb. Wilks

fölhajtotta a fedelet, és futtában rácsapott a kapcsolóra.

Billie éppen az ingét vette vissza, amikor a rázkódás ledöntötte a lábáról. Nekiesett az egyik hexkartonnak és felbukott, de sikerült a fenekén landolnia anélkül, hogy különösebb kárt szenvedett volna.

Mitch a lábával ellensúlyozta a lökést, és talpon maradt.Egy riasztó kezdett vijjogni, és csak bömbölt, szünet

nélkül.- Ez Általános Riadó - mondta Mitch, és sietve

összegombolta az overallját.- Gyakorlat? - Billie felállt.- Lehet - tűnődött Bueller -, de nem hinném. Valami

nekünk jött.- Kiment az egyik motor?- Nem, akkor már rég csak sugárzó por lennénk. Nem

hinném, hogy próbariadót tartanának, ilyen közel a célhoz. Valami baj van! - A kijárat felé indult, aztán megtorpant. - Figyelj, Billie, te maradj itt, jó? Csak amíg ki nem derítem, mi történik.

- Várj egy percet…- Ez elszigetelt részleg - ha valahol szivárgás van, itt

biztonságban leszel. Kérlek! Igyekszem olyan hamar jönni, ahogy csak tudok.

Billie bólintott.- Oké. De vigyázz magadra!- Vigyázni fogok. Szeretlek.- Én is.Bueller elvigyorodott, aztán megfordult, és kirohant.

Ramirez éppen a zuhanyozóból lépett ki fürdőlepedőbe burkolózva, amikor Bueller elnyargalt mellette.- Mi a franc folyik itt?- Gőzöm sincs - vetette oda Bueller. - Nyomás a

fegyverraktárba! Felszerelkezünk, aztán elfoglaljuk a helyünket.- Naná, naná…! - Ramirez fölkapott egy overallt az ajtó

fogasáról, és megpróbált futtában öltözködni. Nem sikerült túl jól.- Jones van ügyeletben, nem? - pillantott az órájára

Bueller.- Tudja a nyavalya.Mbutu éppen előttük lépett ki a folyosóra, és a

fegyverraktár felé indult.- Nem láttad Wilkst? - kiáltott rá Bueller.- Nem, senkit se láttam. Aludtam - ordított vissza a nő.Elérték a raktárt. Chin volt raktárosi szolgálatban, és már

fel is nyitotta a szekrényeket. Kezdte kiosztani a fegyvereket. A 2. osztag fele volt ott, és a 3. osztag nagyobbik része. Bueller nem látott senkit a negyedikből, sem pedig a sajátjából, az elsőből.- Ó, hogy az a…! - fakadt ki valaki a 3. osztagból.- Mi a baj?- Erről hiányzik az adagolószerkezet, te barom!Chin megnézte a fegyvert, amit éppen a következő ember

kezébe akart nyomni.- Hú, a kurva életbe! Erről is! Fegyverellenőrzés, katonák!Csak egy pár másodperc kellett hozzá.Valamennyi fegyverről hiányzott az adagoló.

Ez az elektronikus szerkezet létfontosságú volt. Nélküle a karabély csak arra lehetett jó, hogy valakit fejbevágjanak vele.- A francba - mondta Chin. - Most aztán benne vagyunk!- Mi van a gránátokkal? - kérdezte valaki.- Használd az eszed, tökfej! - torkolta le Chin. - Gránáttal

akarsz lövöldözni a hajó belsejében?Valaki egy oldalfegyverrel hadonászott.- Ezek is el vannak szúrva. Valaki azt akarja, hogy ne

tudjunk lőni.- Van kezetek és lábatok, katonák - mondta Bueller. -

Megtanultátok, hogyan kell használni őket. Mozgás!Ekkor szólalt meg a fedélzeti hírközlő:- Itt Stephens ezredes. Minden katona azonnal

jelentkezzen a hátsó rakodózsilipnél! Ismétlem, minden katona azonnal a rakodózsiliphez!

Wilksnek még mindig megvolt a bejelentetlen civil bénítófegyvere, és készenlétbe is helyezte, amikor bakancsok dobogását hallotta a zsilipből. Társaságot kap - de nem olyat, amilyenre számított.

Felkapcsolta a célzólézert. Az első néhányat elintézi. Mély levegőt vett, a fegyvert szemmagasságba emelte, és várt.

- Tegye le! - csattant mögötte egy hang. – Ha megpróbál hátrafordulni, halott.

Stephens!- Behatolás van folyamatban, uram! - mondta Wilks.- Tudom. Dobja el azt a bénítót!Akármi is történt, ez a Stephens megelőzte. Wilks eldobta

a fegyvert.A zsilipajtó félresiklott, harci öltözéket viselő alakok

özönlöttek be a nyíláson. Két csoportra oszlottak, az egyik előre, a másik hátrafelé indult. Ketten Wilksre fogták fegyverüket: automata puskákat, amelyek törékeny epoxi-bór-ólom lövedéket röpítettek ki. Nem voltak túl ütőképesek, páncélvédelem nélküli emberi célpont ellen azonban megtették a magukét. Wilks fölemelte a kezét.

Az utolsó ember is bemászott a hajóba, kezében antik, tíz milliméteres Smith-szel. Meglengette a pisztolyt Wilks felé.- Hello, katona! Maga új fiú itt?

- Éppen időben érkezett, Massey - mondta Stephens.- Naná! Most már megvan. Elrakhatja a fegyverét.Wilks érezte, hogy összerándul a gyomra. Szóval

Stephens áruló. Nem tudta, ki ez a Massey; hogy kit vagy mit képvisel - az egyik hadianyag-kartellt, netán valamelyik társaságot - de egy dologban biztos lehetett: Stephens eladta őket. Szembefordult az ezredessel.- Maga ölte meg Easley-t, ugye? Stephens elrakta az oldalfegyverét.- Szükséges volt.- Rohadék!- Nehéz az élet, Wilks. Az embernek sokmindenre

rákényszerül, hogy boldoguljon az életben.A Massey nevű fickó elvigyorodott.- Örülök hogy így gondolja, ezredes. - Stephensre fogta a

pisztolyát. - Lenne olyan kedves félreállni, őrmester?Stephens meghökkenve pislogott.-Mi… mit csinál?- Nem lehet megbízni egy olyan parancsnokban, aki eladja

a csapatát, ugye egyetért velem?- V-v-vvárjon egy percet! Megegyeztünk! Magának

szüksége van rám!- A feladatának eleget tett. Már nincs szükségem magára.Elsütötte a pisztolyt. Wilksnek a füle is csengett a

hatalmas dörrenéstől.Stephens mellén ökölnyi lyuk tátongott. Ahogy

megingott, a lyuk mélyvörös színt öltött. Wilks tudta, hogy artériás vér lövell a sérült szívből. Az árulónak befellegzett.

Az őrmester Massey-re nézett.- Ne aggódjon, Wilks, nincs szándékomban megölni

magát, hacsak el nem követ valami őrültséget. Maga és a katonái még hasznunkra lesznek. Hallott már a horgászatról?

Wilks úgy nézett rá, mint aki egy hatalmas gyíkot lát.Massey elnevette magát.- Ha halat akarsz fogni, megfelelő csalira van szükséged…

- Egyre hangosabban nevetett, mintha csak viccelne, de Wilks pontosan tudta, mire céloz.

Mert Wilks pontosan tudta, mit esznek az idegenek.

19.

Egyórás várakozás után Billie odaosont az ajtó melletti számítógép-panelhez, és óvatosan bekapcsolta. Egy kis erőfeszítéssel sikerült aktiválnia a monitort - és meglátott három katonát, akiket két idegen fegyveres terelgetett a folyosón.

Billie-nek elállt a lélegzete. Mi történt itt?A számítógéptől sem tudott meg sokkal többet. A hajó

valamiféle behatolók kezére került. Kik lehetnek? Miért támadták meg a hajót? Hogy sikerült a hatalmukba keríteniük? Hisz tömve van remekül kiképzett tengerészgyalogosokkal! Mi történt Wilks-szel és Mitch-csel?

Mitch-et nem látta, de némi kapcsolgatás után megpillantotta Wilkst.

Egy magas, szőke fickó tartotta sakkban a pisztolyával.Istenem! Mit tegyen?

A fickó, aki Massey-hoz beszélt, furcsának tűnt, és Wilks hamarosan rájött, miért. Android volt, és nem nagyon törődtek azzal, hogy kikozmetikázzák. Biztosan feláldozható. Azt is észrevette, hogy nem nagyon izgatja a robotika Első Törvénye, miszerint nem szabad emberi lényben kárt tennie. Hogy a fenébe tudta kiiktatni ezt a kalóz?

Mindenkit számba vettetek? - kérdezte Massey.- Igen, uram - válaszolta az android. - Két egységet

vesztettünk el az akcióban. Négy tengerészgyalogos halt bele a támadás során kapott sebekbe, két másik súlyos állapotban van. Stephens előzőleg végzett még kettővel. A megmaradt legénység a felügyeletünk alatt áll. Mindet azonosítottuk, de van egy eltérés.- Mi a probléma?- A kezdeti listán, melyet a mélyálomból való ébredés

után készítettek, egy fővel több szerepel.Massey Wilkshez fordult.- Megjegyzés?- Stephens rosszul számolt. Ostoba seggfej volt.

Massey odaszólt az androidnak:- Ellenőrizzétek a neveket és az azonosítószámokat! Nincs

szükség szabadon kószálókra a fedélzeten.- Igen, uram!- Maga vette a bátorságot, és megtámadott egy kormány-

hajót - mondta Wilks. - Miért?- Hogy megakadályozzak egy mohó versenytársat abban,

hogy elorozza a vállalatom pénzét.- Versenytárs? Ha egy vállalatot képvisel, akkor tudnia

kéne, hogy a kormány nem versenyez magánvállalatokkal.- Dehogynem. Szerezni akarnak egyet azokból az értékes

idegenekből, és fegyvert akarnak csinálni belőlük. Nem gondolja, hogy eladnák az eredményt bárkinek, aki meg tudja fizetni?

Wilks a fejét rázta.- Maga nem tudja, mivel szórakozik! Ezek a dögök már

tucatnyi kolóniát intéztek el!- Többet tudok mint gondolná, őrmester. Tudja, nekünk

már van egy ilyen lényünk. A Földön. Nekünk itt az a feladatunk, hogy biztosítsuk: senki nem tesz szert hasonlóra, mielőtt mi teljesen kiaknázzuk a lehetőségeket. Ezzel és az információgyűjtéssel segíthetjük a dolgok menetét. A kedvenc ételük, fényviszonyaik, környezetük, miegymás. Abból, amit tudunk, úgy tűnik, a saját bolygójukon nem ők az urak. Csak olyan egér-félék.- Van egy idegenük? A Földön?- Ja. Én magam nem láttam, de tudom, hogy ronda egy

darab.- Jóságos Buddha!- Ő most nem segíthet magán, őrmester -mosolygott

Massey. - Itt én vagyok az istene.

Billie egy ládának támaszkodva gondolkodni kezdett. Itt akár hosszabb ideig is elrejtőzhet anélkül, hogy rábukkannának. Nem szerepel sem a legénység, sem a katonák listáján. Elképzelhető persze, hogy valaki kikotyogja, de az is lehet, hogy nem.

Viszont azzal, hogy itt marad, nem segít a többieken. Mitch talán meghalt vagy megsebesült - látta a monitoron,

hogy néhány testet kivetnek az űrbe. Egy idő után pedig vízre és élelemre is szüksége lesz.

Ha nem tudnak róla, akkor talán tehet valamit a többiekért. A hajó szellőzőrendszere helyenként elég tágas ahhoz, hogy közlekedni tudjon benne. Épp elég tapasztalatot szerzett a rejtőzködésben, amikor az idegenek elfoglalták a telepet a Peremen. Ha az ember halk és gyors, életben maradhat. Egyszer már sikerült - sikerülni fog újra. Ki kell derítenie, mi történt Mitch-csel. Ha megölték, akkor már semmi sem számít. Ha még él, akkor megpróbál segíteni rajta.

Fölállt. Igen. Nem fogja hátralévő napjait a sötétben kuporogva tölteni, várva, hogy megtalálják és agyonüssék, mint valami patkányt.

Inkább harcol.

Massey és Wilks figyelték a landolóegység berakodását. A tengerészgyalogosokat őreik, az androidok beterelték a járműbe.- Maga marad - mondta Massey Wilksnek.- Miért?- Mert így akarom. Már elég kukac van a horgainkon.- Lemészároltatja az embereimet!- Igen. Saját csapataim a levegőből persze fedezni fogják

őket legjobb tudásuk szerint. Már ott is vannak. Az élő csali, ha az információim pontosak, jobb a halottnál.- Rohadt fattyú!- Téved. Mindkét szülőm élt, egészen kilencéves koromig.

Akkor megöltem őket.Wilks figyelte a leszállóegységbe masírozó csapatokat.- A lenti atmoszféra kicsit szokatlan - mondta Massey. -

Valamivel kevesebb az oxigén, valamivel több a széndioxid meg a többi gáz, és van egy kis metán meg ammónia, amitől valószínűleg begyullad a szemük és folyni fog az orruk. A tartós belégzés halálos lehet, de kétlem, hogy bárki is olyan sokáig húzná.

Wilks nem válaszolt. Most aztán nyakig ülnek a szarban. Az egyetlen reménysugár az, hogy Massey és a legényei nem jöttek rá, hogy itt van Billie. Persze rá fognak jönni, ha végigolvassák a hajónaplót és Stephens személyes

feljegyzéseit. Billie valószínűleg látható a monitorfelvételeken is. Előbb-utóbb valaki fel fogja tenni a számítógépnek a megfelelő kérdést - és válaszként megkapja Billie-t.

Szívből remélte, hogy a kölyök talált valami jó búvóhelyet, és nem mozdul el onnét.

Bueller a helyén ült a csapatszállítóban, és várta az indulást.

Felkészítették az idegenekkel való találkozásra, de nem így - fegyvertelenül, ellenséges tekintetek kereszttüzében. Egy szemernyi esélyük sincsen a lények ellen, ha csak a fele is igaz annak, amit Wilks állít.

Mégsem tehetnek semmit. Bármiféle összecsapás az android őrökkel azonnali halált jelentene. Amíg életben vannak, legalább a lehetőség fennáll, hogy tehetnek valamit az életben maradásért.

Billie-re gondolt. Remélte, hogy veszteg maradt. Ha ebben biztos lehetne, nyugodtabban halna meg.

Különös, hogy egy magafajta így szerelembe eshet. Különös, de igaz.

Felzúgtak a hidraulikus szerkezetek, amelyek kiemelték az egységet a felszálláshoz.

Szeretlek, Billie, gondolta Bueller.Ég veled!

Billie végigkúszott egy műanyag csövön, ami alig pár centivel volt szélesebb, mint ő maga. Keservesen haladt előre, fájt a karja, a keze, ahogy vonszolta magát előre. De nem volt más választása.

Wilks azon vette észre magát, hogy egyedül van az egyik elülső tárolóhelységben, zárt ajtók mögött, Massey két android őrének felügyelete alatt. A hazai csapat egyelőre vesztésre állt.

Massey a telemetrikus kijelző előtt ült, és figyelte a landolóegység és a katonák sisakkamerái által közvetített képeket. A szokásos életműködés-kijelzők hiányoztak: a Gyarmatiak eléggé rosszul állhatnak anyagilag. De ez úgysem számít. Nem érdekelte, hogy meghalnak-e - neki csak egy másik példányra volt szüksége, és hozzá minden információra, ami az idegenek bolygóján megszerezhető. Az eredmények máris érkeztek. Gravitáció, légkör, fényviszonyok, időjárás: adatok tömege áramlott a Benedict tárolóiba.

Úgy tűnt, ebből a helyből nem lesz egyhamar közkedvelt nyaralóbolygó. A gravitáció egy kicsit erősebb volt a földinél, meghaladta a másfél g-t: a dagadtak meg a szívbajosok nemigen bírnák még akkor sem, ha amúgy ez volna a paradicsom. Pedig nem volt az. Napjának heve felforrósította a légkört - bár a sarkokon apró jégsapkák fehérlettek, majd' mindenütt kánikula uralkodott. A vegetáció szegényesnek látszott, az óceánokban bővelkedtek az ártalmas fémsók: egy védtelen ember akkor sem maradhatott volna sokáig életben, ha nincsenek a gyilkos őslakók, hogy felfalják vacsorára. A mérgező levegő állandó szűrőviselést, vagy implant beültetését tette szükségessé.

Massey ocsmány szemétdombnak látta az egészet.- Parancsnok, áttörünk a felhőrétegen - zendült az

android pilóta hangja.- Vettem… - Massey átkapcsolt a jármű orrkamerájára. A

hologram a bal oldalán jelent meg, és egy felhőörvényt mutatott, mely fokozatosan ritkult. A felhőtakaró alatt a felszín lehangoló látványt nyújtott. Satnya fa-féleségek meredeztek helyenként, meg piszkosszürke színű, éles peremű fiatal vulkáni kőzetek.- Előttünk nagy viharfelhő - jelentette a másodpilóta. -

Körülbelül húszezer kilométerig megy föl. Nézze, mekkora villám!- Kerüljék meg! - rendelkezett Massey. - Keressenek egy

idegen-fészket, és szálljanak le pár kilométerrel arrébb! Nehogy a katonák túlságosan kifáradjanak a menetelésben…

- Rendben, parancsnok.

Massey a váltakozó képeket nézte. Az akció pontosan a tervei szerint halad. Szinte már unalmasan tökéletes. Történhetne valami ott lenn, hogy legyen végre egy kis izgalom is.

Billie észrevette, hogy a szellőzőakna az egyik kisebb konyhába nyílik.

Senki sem volt a közelben, kiemelte hát a fedőrácsot, és kimászott az egyik mikrohullámú sütő tetejére. Gyorsan leugrott a padlóra.

A Benedicten a főzés leginkább ételcsomagok megmelegítéséből és kibontásából állt. Egy-egy gombnyomásból. Itt senki sem készített ízletes ebédeket, de adódtak különleges alkalmak, amikor a hétköznapi porcióknál különlegesebb fogásokra volt szükség. Például magas rangú tisztek, diplomaták látogatásakor. Ebben a konyhában el lehetett készíteni egy szójakotlettet vagy gulyást, talán még egy süteményt vagy tortát is.

Billie végigkutatta a szekrényeket, amíg nem talált egy kombinált kést és egy U-alakú, hegyes zöldséghámozót. A szélek fogazottak voltak az egyik, élesek a másik oldalon; a pengét egy arasznyinak becsülte. Nem valami komoly fegyver, de szúrni lehet vele, ha elég közel tud kerülni az ellenfélhez.

Jobb fogás volt az az elvékonyodó, üres plasztikcső, amibe folyadékot lehetett tölteni, aztán megfagyasztani, hogy sodrófaként lehessen használni. Billie bekapcsolta a fagyasztót a cső fogantyúján. A betöltött folyadék húsz-egynéhány másodperc alatt megszilárdult. A készség hideg volt, sima és súlyos. Jól fejbe vághat vele valakit. Egy puskával ez sem ér fel, mégis több a semminél.

Megemelte a sodrófát. Most már csak oda kell lopóznia a fegyveresek mögé, hogy egyenként fejbe vagdossa ókét. Egyszerű, nem?

Felkuncogott.Most aztán tényleg becsavarodtál! Hiába, felemelő érzés,

ha az ember végre tesz valamit.

Massey a monitorokon figyelte, ahogy a katonák kilépnek az idegenek világnak felszínére. Teljes felszerelésben - leszámítva persze a fegyvereket. Saját hat osztaga a tengerészgyalogosok fölött lebegett nyitott, kis járművekben. Fel voltak fegyverezve: a katonák tudták, hogy ha nem engedelmeskednek a parancsaiknak, halál vár rájuk.

Az érzékelők dolgoztak: néztek, füleltek, szimatoltak - és folyamatosan továbbították információikat Massey-nak, aki bele-belehallgatott saját androidjainak párbeszédébe is.- …ember létükre elég jól mozognak, pedig nincs túl sok

oxigénjük…- …hogy veszélyben vagyunk itt?- Nem. Az idegen életforma csak a talajon támad.Massey hamar elunta a műsort. Terve egyszerű volt:

bevezényli a katonákat a legközelebbi fészekbe, ahol az idegenek elkaphatják őket, és csírákat rakhatnak beléjük. Aztán odaküldi az androidokat, hogy hozzák vissza őket. Stephensnek ugyan tilos volt plazmavetőket berakodnia, Massey azonban épp elég nehézfegyvert hozott saját hajóján. Bármilyen szívósak legyenek az idegenek, nem vészelhetnek át olyan energiacsapásokat, melyek a legmodernebb testpáncélokat is keresztülégetik. Nem, ez nem jelenthet problémát. Ha lesz egy-két példánya és megfelelő mennyiségű információja, Massey visszatérhet a Földre.

Itt az ideje, hogy a Társaság keressen neki valami igazán nehéz feladatot.

Harsányan felnevetett. Nem könnyű dolog a legjobbnak lenni. Saját magadnak kell kitalálnod újabb és újabb kihívásokat. Lehet, hogy otthagyja a Társaságot, és elmegy dolgozni valamelyik kisebb, elszántabb céghez. Szembefordul a tápláló kézzel - és párszor belemar, csak hogy megmutassa nekik, képes rá. Igen. Van ebben valami csábító.

De nem szabad elbíznia magát. Egyszerre csak egy feladattal szabad törődnie. Ha hibát követ el, többé már nem ő a legjobb - és nincs értelme előre inni az idegenek tojásaira.

Visszafordult a hologramokhoz és az áramló adatokhoz.Egyszerre csak egy feladat.

20.

Bueller és az 1. osztag óvatosan közelítette meg a dombot - fegyvertelenül, tudván tudva, hogy a haláluk felé mennek.

A domb - fészek, kaptár vagy ki tudja, micsoda - olyan volt, mint egy ház nagyságú hangyaboly. A felülete egyenetlen és göcsörtös, tompa szürkésfekete, itt-ott világosabb foltokkal. Amikor közelebb értek, látták, hogy a világosabb foltok csontok - főleg koponyák - beledolgozva a felszín anyagába.- A mindenit! - dünnyögte valamelyikük.- Valami váladék lehet, némi szerves anyaggal vegyítve,

az íze miatt…Előttük, olyan százméternyire, ovális bejárat látszott,

kitaposott ösvénnyel.- Én ugyan be nem megyek - jelentette ki Ramirez. - Ott

egye meg a fene az egészet!De az androidok kis repülői ott köröztek a fejük fölött,

akár a böglyök. Bueller fejhallgatója sercegni kezdett.- Induljanak befelé! - csattant egy hang. A parancsot

nyomatékosabbá teendő keskeny, zöld plazmasugár csapódott a földbe a hátuk mögött, füstölgő lyukat égetve a sziklába.- Vajon mi lehet a többiekkel? - latolgatta Chin.- Kit érdekel? - vakkantotta Ramirez. - Nemsokára

történelem lesz belőlünk, hombre!- Hiszen ezért jöttünk - emlékeztette Bueller.- Ugyan már! - legyintett Ramirez. - Harcolni jöttünk, nem

csalinak!- Várom a javaslatokat - mondta Bueller. Hatan indultak a bejárat felé. Ha egyszer már bent

vannak, talán elég lekushadniuk, és nem mennek tovább.Jól van, Bueller. És a fickó a monitornál szépen megvakul,

és nem fogja látni a sisakkamerákból, hogy egyhelyben állunk.

Mit tehetnek?

Szétégethetnek minket egy visszavert plazmasugárral, ezt tehetik.

Oké. Rendben van.Vagy leküldhetik az egyik androidot, hogy gatyába rázzon

minket. Még ki sem kell szállniuk a repülőkből. Történelemmé válunk, ahogy Ramirez mondta

A csapat elérte a bejáratot. Bueller kihúzta magát, nagy levegőt vett. Ő lépett be először a bolyba.

Jöjjön hát, aminek jönnie kell.

Billie lassan lopózott ki a konyhából a fegyverraktárhoz vezető folyosóra. Egy sodrófa meg egy krumplihámozó aligha lesz elég egy csomó fegyveres ellen. Egy puskára volt szüksége. Meg jókora adag szerencsére

Igaz ami igaz, hasznát látta volna egy-két csodának is.

Massey a holografikus képeket tanulmányozta éppen, mikor halk csilingelés vonta magára a figyelmét. A képernyőre nézett. A három repülő ott körözött az első domb bejárata fölött, de a többi osztag még nem érte el a célját.

Mi a…?Egy ismeretlen légijármű közeledik á repülőkhöz.Ez lehetetlenség! Ezen e világon nincs civilizáció. Az

idegeneknek nincsenek, nem lehetnek repülő eszközeik!Aztán hirtelen rádöbbent, mi a furcsa a képen. Nem volt

hőjel, sem energiaszivárgás, sem radar, sem Doppler, sem rádiójel. Vagy olyan primitív az a jármű, hogy csak siklik, vagy…

Massey hunyorgott.- Egyes csoport - szólt a mikrofonba. - Riadó!

A szárnyas teremtmények első hulláma lecsapott a repülőkre. A kamerák hátborzongató élességgel mutatták, a jelfogók rögzítették a képeket.

Hüllőszerű, pikkelyes lények voltak. Delta alakú, körülbelül tízméteres fesztávú szárnyuk volt rövid, karcsú testtel és hosszú, éles fogú fejjel. Nyilvánvalóan ragadozók.

Tucatnyian lehettek az első csoportban, és hangtalanul támadtak az egységekre.

Az androidok jók voltak, ezt Massey-nek is el kellett ismernie. A plazmafegyverek életre keltek, zöld sugarak pásztázták a levegőt. A lények lehulltak és elpusztultak, amikor az energianyalábok leszelték a szárnyukat, belevágtak a testükbe vagy leszakították a fejüket. Kilenc mindjárt az első másodpercekben elpusztult a hat android koncentrált fegyvertüzében.

De már érkezett is a második hullám - és a szörnyek egyszerre túl sokan lettek. Az egyik kapott egy sugarat az oldalába, és alighanem rögtön elpusztult, teteme mégis nekicsapódott a repülőnek, és megbillentette. Egy társa tüstént odaszárnyalt a hánykolódó járműhöz, és megmutatta, mire képesek azok a hatalmas fogak: letépte az egyik android karját.

Azét, aki a gépet irányította.A jármű spirálban zuhant - négy vagy öt bestia követte.A másik két repülő sem volt könnyebb helyzetben. A

csapkodó szárnyak leütötték az androidokat, az éles fogak pedig úgy szaggatták a gépek műanyag borítását, mintha a szörnyek eleven húst sejtettek volna alatta.

Plazmasugarak cikáztak, szárnyas rémek bucskáztak le az égből, de az életben maradottak lankadatlanul tovább rohamoztak. Az egyik repülő már úgy festett, mint egy szem pattogatott kukorica, amire újra meg újra lecsapnak a kiéhezett varjak. A műanyag borítás tele volt karmolásokkal, repedésekkel és horpadásokkal. Az androidok nem adták fel, de veszítettek.

Az első repülő lezuhant, szétesett, két android kihullott belőle. A repülő lények szinte rögvest aláereszkedtek és tépni kezdték őket, leszaggatták végtagjaikat: a műemberekből sugárban ömlött a fehéres testfolyadék.

Széttépték, de nem ették meg őket: a bolygó lényei láthatólag nem kedvelték a szintetikus húst.

Massey meghökkenve nézte, ahogy a másik repülő is földet ér, az egyik android kiugrik, és rohanvást a domb felé indul. Amíg a szárnyas fenevadak azzal voltak elfoglalva, hogy rácsapjanak arra az androidra, amelyik épp kifelé igyekezett a járműből, nem eredtek a menekülő nyomába. A futó android már közeledett a bejárathoz.

A harmadik repülő még harminc méterre lehetett a felszíntől, amikor kigyulladt. Mire lezuhant, az utasokat már nagyrészt elemésztette a tűz. Az egyik plazmafegyver nagyon felmelegedett a lángokban - a vakító zöld villanás porrá változtatta a járművet, azzal a négy-öt hüllőfajzattal együtt, amelyek túl közel voltak hozzá.

Milyen érdekes, gondolta Massey. Ezeknek a lényeknek minden kétséget kizáróan lenne piacuk. Talán be lehetne fogni egyet. Mondjuk egy kisebb példányt.

De először az elsődleges feladatot kell végrehajtania.A többi repülőt hívta.- Azonnal menjetek az Egyesek koordinátáira! – rendel-

kezett.- És mi legyen az itteni tengerészgyalogosokkal? -

kérdezte az egyik android.- Kit érdekel? Tegyétek, amit mondok! Repüljetek közel a

földhöz - vannak repülő idegenek is, akik megtámadhatnak titeket. Siessetek!

Bontotta a kapcsolatot, aztán hátradőlt kontúrkarszékében. Igen. Ez érdekesebb, mint várta.

Bueller hallotta a robbanást, és megtorpant.- Ez meg mi a túró? - fakadt ki Chin.Csak ötven-hatvan méternyire merészkedtek a fészek

belsejébe, és az ismeretlen fenyegetés egyszerre félelmetesebbnek látszott az ismertnél.- Menjük, nézzük meg!- Veled megyek, haver - mondta Ramirez.- Vállalom a hátvédet - szólt Mbutu. Ökölnyi kődarabot

tartott a kezében, és hadonászni kezdett vele. Buellernek nevethetnékje támadt. Mbutu megőrült, ha azt képzeli, hogy azzal a kővel menni fog valamire. A semminél viszont bármilyen fegyver jobb lehet… Bueller maga is kő után nézett.

A bejáratnál fantasztikus látvány tárult eléjük. Hatalmas, denevérszerű lények szárnyaltak odakint. Mind a három repülő a földre került, de csak egy volt ép közülük. Egy and-roid igyekezett a domb felé, még az egyenetlen talajon is rekordgyanús sebességgel. Plazmafegyvert szorongatott.

- Menjetek hátrébb! - suttogta Bueller. - Azt hiszem, belénk botlik a szerencse…- Talán - mondta mögüle Smith. - Csak azt szeretném

tudni, hogy miért nincsenek még a nyakunkon azok a lények, amik idebent élnek.- Ajándék lónak ne nézd a fogát - bölcselkedett Chin.- Ezt hogy érted?- Úgy, hogy örülj, hogy még a nyakadon van a fejed -

mondta Chin.- Erről van szó.Figyelték a futó androidot. Az egyik repülő iszonyat

tessék-lássék feléje kapott, ám az android félrevetődött, és a lény elhibázta. Mire kört írt le, s újfent támadásba lendült, az android már majdnem elérte a bejáratot. A repülő jószág úgy határozott, neki voltaképp másutt van dolga: föl vágott a magasba, elkapott egy meleg áramlatot, és elvitorlázott.

- Készüljetek! Társaságot kapunk - sziszegte Bueller.Az android elérte a bejáratot, és valósággal beesett rajta.

Esélye sem lehetett: mind a hat katona egyszerre vetette rá magát, és ő hiába vergődött a hatszoros súly alatt.

Most már volt fegyverük. Ez sem sok, mégis javítja a kilátásokat.

Billie megint a hadianyagraktárban volt, mint alig néhány órája, Mitch társaságában. Rengeteg fegyvert talált, de miután egy csomót végignézett, rájött, hogy mindegyikből hiányzik ugyanaz a létfontosságú alkatrész. Gondolatban vállat vont, aztán felragadott egy karabélyt, összeszedett néhány tartalék tárat és egy gránát-övet. Talán meg tudja javítani a flintát, talán nem - legalább arra jó lesz, hogy blöfföljön vele, hogy elhitesse az ellenséggel: működő fegyverrel áll szemben. Fenyegetőzhet azzal is, hogy felrobbantja a hajót. Hisz mindenképpen halál vár rá - nincs vesztenivalója.

Főleg, ha Mitch-csel történt valami.

- Oké. Blake, te lősz a legjobban, nálad lesz a plazmavető - jelentette ki Bueller.

A nő bólintott, átvette a fegyvert, és gyorsan megvizsgálta.

- Majdnem tele a tár - állapította meg. - Harminc-harminc-öt lövésre még elegendő.- Ha használnod kell, használd gazdaságosan! - intette

Bueller.- Van oldalfegyvere is - jegyezte meg Smith.- Az nálam lesz - mondta Bueller.- Már megbocsáss, de miért hiszed magad vezérnek,

Bueller? Mindannyian ugyanolyan rangban vagyunk Easley halála óta.- Mindenkinél jobb voltam pisztolylövészetben.- Ez igaz, Smith - mondta Mbutu. - Te egy elefántot sem

tudnál eltalálni ilyen fegyverrel.- Jól van na, igaz! - vonult vissza Smith. - Csak biztos

akartam lenni a dolgomban.Bueller átvette a pisztolyt. Olyan lövedékei voltak, mint a

karabélyoknak, csak kevésbé volt erős. Át lehettet állítani nagyobb lőszerre is, de akkor általában néhány lövés után szétrobbant.- Oké, haver - mondta Bueller a fogoly androidnak. - Akkor

beszélgessünk egy kicsit!- Csak az idődet pocsékolod - mondta az android. - Nem

sokra mentek velem, mint tússzal. Korlátozott az élettartamom, és az órám máris ketyeg. Egy-két héten belül úgyis meghalok.- De az az egy-két hét nagyon kellemetlen is lehet -

mondta Mbutu a kövével játszadozva.Az android a fejét rázta.- Nem tudok semmit. Massey a főnök, és mindent megtart

magának. Mi csak megcsináljuk, amit mond.Blake belerúgott a lefogott androidba.- Jól van - mondta. - Akkor öljük meg most rögtön!

Gyerünk, Mbutu, csapj a fejére azzal a kővel! Minek rá golyót vagy töltetet pazarolni?- Nyugi, Blake - csitította Bueller. - Ez kikerült a gyárból,

és így programozták. Nem mindenkinek van választási lehetősége.

Blake Buellerre bámult.- Igen. Értem, azt hiszem.- Nem szívesen ugatok közbe, de mintha közeledne

valami onnan bentről - mondta Smith. - Egy egész csorda

ellen még a plazmafegyver sem ér semmit. Mi lenne, ha kint folytatnánk a játszadozást?

Bueller hátrafelé figyelt. Hallotta az idegen lábak és karmok súrlódó neszét a kövön.

- Mozogjunk, emberek! Menjünk el a repülőkig - ott talán lesznek készletek vagy fegyverek.

- És aztán hová? - kérdezte az android. - Repülők és landolóegységek nélkül nem menekülhettek erről a bolygóról.

- Lehet, haver, de innét azért kimenekülhetünk. Indulás, tengerészek!

Senkinek nem kellett kétszer mondania.

Billie óvatosan haladt, és elrejtőzött, valahányszor lépteket hallott közeledni. A vállán ott volt a rohampuska, a kezében pedig a sodrófa és a hámozó. Addig távolodott a hangoktól és a lábdobogástól, amíg a legénységi és parancsnoki részlegben nem találta magát, fürgén osont végig az átjárókon, a falhoz lapult, igyekezett láthatatlanná válni. Ha valaki észreveszi, nagy bajba kerül, ráadásul sürgeti az idő…

Ott volt Stephens kabinja is, és valami odavonzotta Billie-t. Az ezredes már nem sok hasznát veszi a vackainak - ő volt az egyik, akit a támadók holtan dobtak ki az űrbe. Billie-t némileg meglepte, hogy Stephens az életét áldozta a hajó védelmében - meglehet, félreismerte szegényt.

Amikor közelített az ajtóhoz, az kezdett kinyílni.A fenébe, valaki van bent!Gyorsan körülnézett a folyosón. Nem tud időben eltűnni.

Akárki bujkál Stephens kabinjában, meglátja őt, mielőtt fedezéket találna. Ha fegyveres támadó az illető, akkor hátba is lövi…

Felemelte a sodrófát, megnyomta a fagyasztót, és a falhoz lapult az ajtó jobb oldalán Remélte, egyedül lófrál a fickó.

Amikor az ember kilépett a folyosóra, Billie meglendítette a sodrófát. A folyadék még nem szilárdult meg teljesen, de a cső így is elég kemény, elég nehéz volt.

Fejbevágta a férfit, éppen a bal füle mellett. Teljes erejét beleadta az ütésbe. A vastag műanyag megreccsent, amikor

a csonttal találkozott. Viszkózus, kék massza fröccsent ki a törött sodrófából, kék cseppekkel szórva tele a férfi arcát.

Ám az nem rogyott össze. Megtántorodott, nekiütközött az ajtófélfának, de nem esett el.

Billie közelebb lépett, és a hámozóval a férfi hasába szúrt. Fehéres folyadék spriccelt a sebből, amikor kirántotta a pengét.

Android vér, döbbent rá, amikor a második szúrással próbálkozott. Ez mesterséges ember.

Az androidnak sikerült megfordulnia és rácsapnia Billie kezére, félig eltérítve a második szúrást, ami így a hasa helyett a bordáját találta, és kiszakította az egyenruháját, feltépte húsát. Felületes vágás érte, a fehéres „vér” sávja a mellkasától majdnem a nyakáig ért.

A sodrófa hűtőfolyadéka elhomályosította a látását, így eshetett meg, hogy ütése egy hajszállal elhibázta Billie-t. Amíg a szemét törölgette, a lánynak maradt ideje még egy szúrásra. Ha nem sikerül, a műember elkapja. Még egy sebesült android is sokkal erősebb egy közönséges embernél…

Billie szúrt, egyenesen a szemébe. Ha az ember kórházban nő fel, ragad rá egy kevés anatómia. A szem a legrövidebb út a koponyán át az agy felé.

A penge az arccsontot érte, de felcsúszott, és a szembe fúródott. Billie kezére zselészerű, testmeleg anyag csordult.

Az android elugrott, felemelte a kezét, és kihúzta fejéből a hámozókést. A fogazott él majdnem az egész szemgolyót magával rántotta: csak a puszta szemgödör maradt, ami lassan megtelt a fehéres keringési folyadékkal.

Az android egy darabig csak állt, aztán összeesett. Nem szólt semmit, fel sem nyögött, csak összerogyott, mintha a hirtelen elolvadtak volna a csontjai - vége volt.

Billie szíve úgy dobogott, mintha ki akarna ugrani a mellkasából. Még mindig szorította a sodrófa maradványát. Elengedte. A csattanás jókorát visszhangzott a folyosón.

Legszívesebben megfordult és elszaladt volna, mégsem tette. Inkább azon kezdett gondolkodni, vajon mit keresett az android Stephens kabinjában.

Bent aztán rájött. A karabélyokból hiányzó alkatrészek ott sorakoztak takaros kupacokban az ezredes ágyán. Ki tehette ide őket? Valaki használhatatlanná tette a

fegyvereket, és arra sem volt nehéz rájönni, kicsoda. Miért tette? Ezen ráér később töprengeni. Most más dolga van.

Fölvette az egyik adagolószerkezetet, és visszarakta a fegyverére. Az alkatrész a helyére kattant. Aztán betöltött egy tárat, megnyomott egy gombot, és benyomta a tárat a tűztérbe. A számláló kilencvenkilenc, ember ellen használatos töltény készenlétét mutatta.

Billie elmosolyodott. Kemény menet volt, de megérte. Ha most látnák az orvosok a klinikáról, lenne miért aggódniuk: szent isten, egy bolond nő rohampuskával a kezében!

Úgy van. És ha valaki beleköt, azt kihívja egy gyors és halálos tetkó-tangóra.

Wilks. Meg kell találnia és ki kell szabadítania Wilkst. Ő tudni fogja, hogyan tovább. És ha már megvan Wilks, akkor fölszedik Mitch-cset, és elmennek innen a fenébe.

Talán nem ez a világegyetem legragyogóbb haditerve, de egyelőre megteszi.

Remélhetőleg.

21.

Massey nézte, ahogy a másik hat repülő megérkezik az 1. osztag dombjának közelébe.

Különféle szögekből figyelhette, hogyan lövik ki a tengerészgyalogosok a repülőket.

Hát igen. Biztosan megszerezték az épen maradt fegyvereket. Legalább két plazmavető küldözgetett a földről ragyogó zöld sugarakat saját csapatai felé.

Az androidjai elég jók voltak, de csak általános képzést kaptak, és hiába voltak erősek, gyorsak, nem képezték ki őket különleges támadási helyzetekre. Most a katonák voltak előnyben, noha fegyverzetük messze elmaradt a tökéletestől. A hat repülőből három lángba borult és lezuhant, a másik három gyorsan kimenekült a hatótávolságból, és ott körözött a terület fölött.- Parancsnok - jött a hívás az egyikből. - Problémánk van.- Nem vagyok vak - mondta Massey. - Tartsátok a

pozíciótokat! Ne veszítsétek őket szem elől!

Hátradőlt székében, és az állát dörzsölgette. Megfordult, és az ajtóban őrködő androidot szólította.

- Menj el Wilksért, és hozd ide!Az android nekiindult, hogy teljesítse a parancsot.Hmmm. Igen, az egész sokkal érdekesebben alakul, mint

várta. Igaz, némi vereségszag is érződik a levegőben. Összegyűjtött egy csomó információt a bolygóról, és teljesítette elsődleges feladatát: megakadályozta a kormányt abban, hogy saját idegen-példányra tegyen szert. Folytassa az akciót, vagy vessen véget a küzdelemnek, és térjen haza? Egyfelől remekül teljesítette megbízatását: nyugodtan mondhatja, hogy a felszíni csapatokat elpusztították az idegenek, ez nem fog számítani. A Társaságnak megvan a saját példánya, egy másik legfeljebb tartalék lenne. Másfelől azonban…

Gyűlölt megfutamodni.Igen, ez érdekes kérdés. Nem árt, ha gondolkozik rajta

még egy keveset.

A vakszerencsén múlt, hogy Billie észrevette a kalózt, aki Wilkst kísérte hátába nyomott rohampuskával. Wilksnek karbonrost zsinórral volt összekötve a keze a háta mögött. Az ember - vagy talán ez is android? - minden figyelmét rá összpontosította, ezért Billie-t sem szúrta ki, aki egy radiátor mögött lapult.

Amikor azok ketten elhaladtak, Billie fölállt, és a keresztfolyosó végébe osont.

Épp időben nézett ki a sarok mögül, hogy lássa őket az irányítóhelyiség felé befordulni. Meg akarta találni Wilkst - és lám, meg is találta.

Kiugrott a főfolyosóra, és utánuk eredt.Wilksnek az volt az érzése, hogy akárhová tart is, onnan

nem a saját erejéből fog távozni. Igaz, már több mint tíz éve a sorstól kapott kölcsönből él. Már a Peremen meg kellett volna halnia, a szakasza többi tagjával együtt.

Azóta nem sok öröme telt a létezésben. Ott egye meg a fene! Ha rá kerül a sor, akkor rá kerül a sor. Férfihoz méltóan fog meghalni.

Bueller minden pár másodpercben szétoszlatta és megmozgatta a csapatot.

Szerencséjük volt, hogy a repülőket gyors szállításra szánták: a kis járműveknek nem nagyon volt sebességérzékelőjük, csak egyszerű radarjuk és Dopplerük; sem szimatoló, sem infra nem állt az androidok rendelkezésére. A gépekre fegyvereket sem szereltek. Mivel az androidok célzáskor pusztán saját érzékeikre hagyatkozhattak, a katonák álcázó öltözéke nagyon megnehezítette a dolgukat. A katonákat nem lehetett látni - ők azonban jól látták a repülőket. A két plazmafegyver pedig, amit szereztek, ugyanolyan messzire hordott, mint az androidoké. Ha a böglyök elég mélyre ereszkedtek ahhoz, hogy célba vehessék a katonákat, azt kockáztatták, hogy ők maguk válnak füstté. Mivel a járművek nagyobb és jobb célpontot nyújtottak, a katonák három nullra vezettek.

Mégsem üldögélhetnek sokáig a földön. A rovarok hamarosan kijöhetnek a bolyból – és akkor nekik befellegzett. Nem tehetik meg maguknak, hogy leragadjanak valahol.

- Oké, mindenki figyeljen rám! – kiáltotta Bueller a sisakmikrofonba. - El kell tűnnünk, mielőtt vacsoravendégeket kapunk, világos? Ha jelt adok, mindenki elindul a mágneses délirányába. Ramirez, te vezetsz - Blake, te fedezel! Mindenki más húzza be a fejét, és kússzon! - Nem tartotta valószínűnek, hogy a kalózok lehallgathatnák, de eszébe jutott a lecke, amit Wilkstől kapott, amikor Easley-vel megbuktak a gyakorlaton: - A jeladásra, katonák, arcot váltani!

Ez utóbbi egy kód volt, és azt jelentette, hogy az utolsó parancshoz képest 180 fokkal módosítani kell az irányt. Ha a kalózok elcsípik az adást, dél felé fogják keresni őket. A csapat viszont északra megy - ezzel időt nyerhetnek.

- Indulás!A fogoly android is hallotta Bueller parancsát. Bueller

nem is gondolt erre egészen addig, amíg el nem indultak - az android nem ismerte a kódot. Amikor a katonák kúszni kezdtek, a műember rossz irányba indult.

- Hé! - ordította neki Bueller.Későn. Az egyik repülő lecsapott, plazmafegyvere tüzet

okádott. Így automatán nem sokáig tartott a töltése, de ez

a pásztázás rövid idő alatt is jelentős pusztítást tudott véghezvinni. A föld füstölgött és porzott, a sziklák recsegtek, repedeztek az energiasugarak csapásai alatt. A kalóz android megpróbált megállni, de egyenesen belerohant a halálos zárótűzbe. Testfolyadékai felforrtak: úgy robbant szét, mint egy vízzel teli, kiszúrt luftballon. Gyorsan ment. Nem szenvedett sokat.

Blake föltápászkodott, megfordult, és a repülőt nézte. A jármű kiemelkedett a fordulótól, egyre följebb szállt.

- Túl messze van - kiáltotta Bueller. – Ne pazaroljatok rá lőszert!

Blake szélesen elvigyorodott. Nyitott szemekkel célzott, követte a gép röptét, aztán útjára küldte a plazmasugarat.

A préda gyorsan mozgott, és vagy ötszáz méternyire járt. Nem valószínű, hogy sikerül, gondolta Bueller.

A zöld sugár telibe találta a repülőt. Az energianyaláb felszikrázott a kemény plasztikon, és egy szempillantás alatt szétégette a turbinaházat. A gép egy pillanatig mozdulatlanul lebegett, mintha megdermedt volna a térben és időben, aztán úgy zuhant le, mint a kő. Hajtóerő híján olyan volt az aerodinamikája, mint egy fél téglának. A katonák elég közel voltak ahhoz, hogy hallják a levegő fütyülését a plazma ütötte lyukakon át. A gép súlyos csattanással ért földet, és lángba borult.- Nem rossz lövés - állapította meg Bueller.- Mint a vadkacsavadászaton - nevetett a nő. - Csak egy

kicsit elé kell célozni, ennyi a trükkje…Futottak.A maradék két repülő magasan fölöttük körözött,

lőtávolon kívül.- Hova megyünk? - lihegte Chin.- A landolóegységhez.- Az az ellenkező irányban van!- Tudom. Kerülőt teszünk. Hadd higgyék, hogy

eltévedtünk! Ha besötétedik, lerázhatjuk ezeket a pudingagyúakat.- Na ja - mondta Mbutu, és a boly felé pillantott. - De őket

vajon le tudjuk-e rázni?A futó katonák mögött idegenek kezdtek kifelé

szállingózni a megbolygatott fészekből.

Massey elbocsátotta az androidot. Wilkshez fordult.- A maga katonái nagyon életképesnek bizonyultak.

Sikerült megszerezniük néhány fegyvert, és most menekülnek.

Wilks elvigyorodott.- Milyen kár! Remélem, nem zavarták meg a terveit.Massey előhúzta ódon pisztolyát, és csövét Wilks

nyakához szorította.- Van egy ötletem. Mi lenne, ha odaszólna nekik, hogy

adják meg magukat?Wilks, na lehet, még szélesebben vigyorgott.- És ha nem teszem? Akkor megöl, vagy mi?Massey nevetett, és egy kicsit lazábbra fogta a pisztolyt.- Jó dolog végre profikkal dolgozni a sok pancser után,

akivel általában összekerülök. Tudja jól, hogy mindenképp megölöm.- Éltem a gyanúperrel.- Tudja, ezt nem lehet elkerülni. De meghalhat nehezen és

könnyen is… - Massey elrakta a fegyvert, és egy keskeny pengét húzott elő. A rozsdamentes acél ragyogott a mennyezeti lámpák fényénél. A kés mindössze tizenhét-tizennyolc centi hosszú lehetett, ennek a fele is a markolat - szakértő kézben kitűnő fegyver. Wilksnek pedig szemernyi kételye sem volt afelől, hogy Massey mestere a késnek.- Ennél még a farkam is nagyobb - jegyezte meg.- Már nem sokáig.Wilks összeszedte magát. A keze össze volt kötve, de a

lábát tudta használni. Massey bizonyára a közelharcnak is nagymestere, de jobb próbálkozás közben meghalni, mint a nélkül.

A kommunikátor felberregett.Massey visszalépett, ki Wilks hatótávolságából, és

megérintett egy kapcsolót. - Parancsnok, a tengerészgyalogosok lelőtték az egyik gépünket! Észak relé haladnak, távolodnak a landolóegységtől.

- Ennyire nem lehetnek ostobák – mondta Massey. - Tartsátok szemmel őket! Ha tehetitek, használjátok a fegyvert! - Wilksre pillantott, aztán megint a kommunikátorra. Újabb kapcsolókat érintett meg. Egy

időzítés jelző jelent meg a kivetített képen. Elkezdődött a visszaszámlálás.

- Jobb félni, mint megijedni - mondta. Wilks úgy döntött, itt az idő. Néhány gyors lépést tett

Massey felé.Massey nevetett, és megeresztett egy oldalrúgást.

Mozdulata könnyed volt, szinte lusta. A bakancsa egyenesen hasba találta, és ledöntötte a lábáról az őrmestert. Wilks fájdalmasat zuhant, mert nem tudta kezével csillapítani az ütődés erejét. Hiába kalimpált a lábával, hogy talpra tudjon állni. Egyedül sosem fog sikerülni.

Massey megforgatta kést a kezében.- A játéknak vége - mondta. - Itt az idő, hogy besöpörjem

a nyereséget és hazamenjek. Búcsúzzunk, Wilks őrmester! - lépett a védtelen ember felé.- Dobja el! - csattant egy női hang Massey háta mögül.

Az est közeledtével hosszú árnyékok vetültek az idegen tájra, és amikor a nap lenyugodott, Bueller és csapata visszaindult a leszállóegység felé. Már nehéz volt kivenni a repülő szerkezeteket, de a kalózok is nehezebben tarthatták szemmel őket.

- Mi van az idegenekkel? - kérdezte Bueller.Mbutu a fejét rázta.- Nem lehet valami jó a szaglásuk… Amikor balra

kanyarodtunk, ők mentek egyenesen tovább. Amatőrök.- Frankó.- Lehet - mondta Ramirez. - De az is lehet, hogy errefelé

valami olyasmi él, amivel nem akarnak találkozni. Valami, ami még náluk is rémesebb.- Ezt szeretem benned, Ramirez: hogy mindig meglátod a

dolgok pozitív oldalát - mormolta a lövészek gyöngye.- Szétbaszlak, Blake!- Ahogy akarod. Ha nagyobb vagy, mintegy fogpiszkáló,

akkor egye fene!Bueller vigyorgott. Lehet, hogy mind itt pusztulnak, de ha

van kedvük viccelődni, akkor jobb a hangulat, mint a kalózok támadása óta bármikor.- Igyekezzünk, katonák! Sok dolgunk van még.

Billie a kalóz szívére célzott a karabéllyal, és eltökélte, hogy egyetlen hirtelen mozdulatra szétszaggatja, mint kutya a lábtörlőt.

A fickó mosolyogva ejtette el a kést. Úgy nézett ki, mint egyik-másik eszelős, akit Billie a kórház zárt osztályán látott.- Nicsak, ki van itt? Maga a hajó üdvöskéje?- Maradjon nyugton!- Akkor itt a létszámtöbblet magyarázata. Maga nem lehet

azok közül a ronda katonák közül való - túl csinos hozzá. Azért csempészték fel a fedélzetre, hogy legyen egy kis szórakozásuk, mi?

Wilks szólalt meg:- Lődd le, Billie! Azonnal lődd le! Massey Wilksre nézett.- Szóval a maga nője, őrmester. A választás jó ízlésre

vall… - Visszafordult Billie felé. Egy lépést tett feléje, és széttárta a karját, hogy minél ártalmatlanabbnak tűnjön.- Még egy lépés, és szitává lövöm - közölte Billie.- Rajta! Egy ilyen édes kis teremtés, mint maga? Nem is

akar igazán megölni. Gondolja csak el, milyen volna felelősnek lenni egy másik emberi lény haláláért. Rossz álmai lesznek, kicsikém! - lépett még egyet Massey.

Billie nyelt egyet. Kiszáradt a szája. Ez az ember gyilkos: látta a kidobott holttesteket. És Mitch-csel is csinált valamit, az nem kétséges. Csakhogy megadta magát. Egészen más így lelőni valakit, mint fejbevágni egy androidot!

Hátrálni kezdett.- Mondtam, hogy ne mozduljon! Wilksnek sikerült talpra küzdenie magát egy válaszfalnak

támaszkodva.- Billie, ez az ember közönséges gyilkos! Meg kell

állítanod! Lődd le!Billie Wilksre nézett.Hiba.Ahogy a figyelme elterelődött a kalózról, Massey ugrott.

Félelmetesen gyors volt. Billie elsütötte a fegyvert, de a férfi már a tűzvonal alá vetődött. Vagy hat lövedék

lyuggatta át a számítógépkonzolt; rettentő volt a zaj, a zárlatos konzol felszikrázott…

Billie megpróbálta újra célra tartani a fegyvert - de elkésett. Massey leverte őt a lábáról. A hátára érkezett…

- Ostoba szuka! - sziszegte Massey, amikor fölpattant, és a vállánál fogva megragadta Billie-t. - Most lőj le! - Fölrántotta a padlóról, és a válaszfalnak lökte.

Billie elsápadt, amikor feje a falnak ütődött. Amikor visszatántorodott, Massey ismét megragadta: egyik kezével Billie ingét markolta, a másikkal az arcát csapkodta.

- Nekem nem kell fegyver, te buta ringyó, én puszta kézzel is ki tudom tekerni a nyakadat!

Megütötte a lányt. Billie érezte, hogy egy foga az ajkába vág. Vér spriccelt a szájából, amikor Massey harmadszor is arcul csapta. A férfi nekinyomta a falnak, és az ingénél fogva felemelte a földről. Kihúzta pisztolyát a tokjából. Eszelősen vigyorgott.

- De nem piszkítom be a kezemet egy ilyen kis senkivel, mint te…

Amikor Massey felemelte a fegyvert, hogy lelője, Billie valami mozgást látott mögötte. Nem tudta visszafojtani meglepett sóhaját.

A kalóz megpróbált megfordulni, de Billie keményen megragadta a csuklóit. Ez eléggé lelassította a férfit ahhoz, hogy Wilks a vállával gyomron vághassa. Billie érezte, hogy elszakad az inge, amikor a kalóz eltántorodik.

Billie a földre zuhant, és négykézláb mászni kezdett. A karabély felé, ami ott hevert, ahova az előbb leesett. Öt méter. Négy. Három…

A kalóz felhördült - és Billie hátrafordult, hogy rálásson. Massey elejtette a pisztolyát, de már fölállt, elindult érte.

Két méter a rohampuskáig. Egy…- Mindkettőtöket megöllek!Wilks az oldalán feküdt, és bal lábával küzdötte magát

előre. A kalóz felé.Billie elérte a karabélyt.Felkapta.A hátára hengeredett.Nem lesz ideje lábra állni…A kalóz fegyvere eldördült, de Billie arrébb gurult és csak

azt érzete, hogy a golyó becsapódik oda, ahol az előbb

hevert. Nincs idő célozni! Előrelökte a fegyvert, mintha bokszolna, és meghúzta a ravaszt. A sorozatállító átkapcsolódhatott, amikor a karabély leesett: egyetlen lövés csattant. Billie, aki sorozatra számított, nem értette a dolgot. Csak húzta a ravaszt, és várta a többi golyót. Semmi. Föl kell engednie és újra meghúznia, döbbent rá hirtelen. Ó, a fenébe!

De az az egy is elégnek bizonyult.A tízmilliméteres lövedék a fegyvert tartó válla alatt

találta a kalózt, és tenyérnyi lyukat tépett a testébe. Billie látta, hogy vergődik. A pisztoly kiesett ernyedt ujjai közül. A golyó bemeneti nyílása olyan volt, mint egy csatatér, de amikor elesett, Billie láthatta a hátát - látta és elborzadt.

A pisztoly jó két métert csúszott a padlón. Massey felemelte a fejét, meglátta az S&W-t, és kúszni kezdette felé. Már nyújtotta a kezét érte.

Billie a karabéllyal a kezében felugrott, és elrúgta a pisztolyt a terem másik végébe. Fegyverét a fekvő férfira szegezte.

Massey a hátára fordult. Sebéből patakzott a vér, és rézszagú tócsába gyűlt a feje alatt.- Kibaszott hülye kurva! - nyögte. A dereka felé kezdett

matatni.- Ne mozduljon!- Menj a francba… - Massey belecsúsztatta a kezét egy

függőleges hasítékba a jobb csípőjénél. Billie látta, hogy elmosolyodik, amikor megtalálta, amit keresett.- Billie! - kiáltotta Wilks.- Hagyja abba! - sikoltotta Billie.Massey lassan kezdte kifelé húzni a kezét…Billie meghúzta a ravaszt.A karabély fülsiketítőt dörrent a zárt térben, a visszhang

ide-oda verődött a fém falak közt. Billie szédelgett. Égett hajtóanyag-szaggal telt meg az orra. Vadul csengett a füle.

A sorozat éppen szájba találta Massey-t. Messze repítette a fogakat, az agyat a tarkóval együtt a pultra és a mögötte lévő falra mázolta. Bármit akart csinálni a kalóz, most már nem fogja befejezni.

Billie lehajolt, és kihúzta a kezét. Egy gránátot markolt halálos merevségében. A biztosítókupakot már felnyitotta, ujja az elsütőgombra tapadt. Billie óvatosan kifeszegette a

gránátot a halott markából, és visszacsukta a biztosítókupakot. Mindnyájukat fel tudta volna robbantani az egész irányítóteremmel együtt, a hajó pedig méltóságteljes spirálban hullott volna alá, hogy elégjen a szörnyek világának atmoszférájában.

- Billie, oldozz már el!Billie Wilksre nézett, aztán pislogott, mintha most látná

életében először.- Mi?- Az a tetű beindított valami időzítőt. Siess már!Billie zsibbadtan engedelmeskedett. Megtalálta a leesett

kést, és elvágta vele Wilks kötelékeit. A kés félelmetesen éles volt.

Kiszabadulván, Wilks a kommunikációs pulthoz rohant. Egy golyó megsértette a kivetítőt: már nem láthatta, hogy mennyi ideje maradt.

Elkezdte nyomkodni a konzol billentyűit, káromkodott egyet, aztán egy másik képernyőhöz ugrott.

- Mi az?Wilks megrázta a fejét.- Azt hiszem, bombát helyezett el a leszállóegységben. Az

1. osztag eltépte az istrángot. Ez a mocsok félt, hogy megszerzik az egységet és visszajönnek.- Mi van Mitch-csel?- Nem tudom.- Hívd! Derítsd ki!- Billie…- A francba, Wilks!- Most ezt az időzítőt kell megállítanom. Valahogy el kell

jönniük arról a bolygóról. Figyeld az ajtót! Még mindig kószál pár android a hajón.

Billie csak bámult.- Menj már! Ha elkapnak minket, meghalunk!Billie elindult. Teljes sorozatra állította a fegyvert,

kinézett a folyosóra, de nem látott semmit. Megállt az ajtónál és figyelt.- Wilks!- Nincs elég időm! Kell lennie valahol egy biztosítéknak,

egy parancs-törlőnek, de nem ismerem a kódot. Próbálom megnyitni az egység irányítását, hogy lekapcsoljam az

energiát. A bomba talán az egység rendszeréből táplálkozik. Ennél többet nem tehetek.

- Mennyi idő van még? Wilks vállat vont.- Lehet, hogy egy perc, de az is lehet, hogy egy óra. Nem

tudom. A rendszer nem ad hozzáférést innen.Billie visszafordult a folyosó felé. Ha Mitch élne, akkor

lemenne érte és megkeresné. Ha nem él, akkor mindegy.- A francba! - kesergett Wilks. - A francba, a francba, a

francba már!

22.

Szerencsére a katonáknak volt infrafelszerelésük. A kalózok tudták, hogy a sötét bolyokban szükségük lehet rá, ezért meghagyták nekik.

Ennek köszönhetően nyomulhattak tovább éjnek idején is.

Lehet, hogy a repülők ott zümmögtek valahol fölöttük, de most ők voltak jobban felszerelve, és úgyszólván láthatatlanul mozoghattak.

A holdtalan éjszakában lassan közelítették meg a leszállóegységet, a szerkezet hőszivárgásai alapján tájékozódva. Ramirez vezetett, ő több száz méterrel előttük járt. Bueller meghagyta neki, hogy menjen egészen közel, kémlelje ki a terepet aztán jelentsen vissza. Valószínűnek látszott, hogy a landolóegységen őrök vannak és Buellernek ki kellett találnia valamit, hogy eltávolítsa őket anélkül, hogy kárt tenne a járműben.

Bueller éppen nem az egység irányába nézett, amikor hirtelen vakító nappallá változott a szurokfekete éjszaka.

- A kurva életbe! - Lekapcsolta az infraüzemmódot, és a saját szemével nézett, miközben megfordult.

A leszállóegység helyén keletkezett tűzgolyó még mindig terjeszkedett, egy kicsit elsötétült növekedtében. Elég messze voltak, a lökéshullámot alig érezték meg: csak forró légáramlat volt, mint egy déli sivatagi fuvallat. Bueller hasra vetette magát, de érzete, hogy lassúak a reflexei. Ha igazán éles lett volna a helyzet, akkor már nem élnének.

Egy pillanat múlva roncsdarabok kezdtek röpködni, néhány a közelben csapódott be hangos csörömpöléssel a kemény sziklákba. Egy lángoló törmelékdarab ívelt el mellette emelkedő pályán, más égő darabkák úgy zuhogtak, mint egy születésnapi tűzijáték rakétái, izzó eső, melynek cseppjei elhalványultak, vagy még földet éréskor is világítottak.- Ó, ne! - nyögte Chin. Bueller beleszólt a mikrofonjába.- Ramirez! Válaszolj! Az éter csendes maradt.- Adios, Ramirez - mondta halkan Mbutu.Bueller a füstölgő roncsot bámulta. Ramirez bizonyosan

ott veszett a robbanásban. A franc egye meg!Sajnálta Ramirez elvesztését, de valami mástól rándult

jeges görcsbe a gyomra: a leszállóegység nélkül elvesztek. Vége a küldetésnek. Vége az osztagnak.

A kurva életbe!

- Kapcsolatba tudsz lépni a katonákkal? - kérdezte Billie Wilkstől.

A kommunikációs pult nyüzsgött a beérkező hívásoktól, de mindegyik a kalóz androidoktól érkezett, akik szintén a bolygón rekedtek, mikor az egység felrobbant. Wilks intett a megszakító vezérlésnek, és a hangok elnémultak. Megérintett egy másik kapcsolót.

- Róka Szakasz, itt Wilks őrmester. Jelentkezzetek!Billie számára egy örökkévalóságnak tűnt, amíg nem jött

válasz. Ó, Mitch!- Itt Bueller, 1. osztag.- Mitch!Wilks leintette.- Bueller, mi a helyzet?- Itt van Blake, Smith, Chin és Mbutu. Ramirezt

elvesztettük, amikor a leszállóegység felrobbant. Hogy állnak ott fent a dolgok?- Billie elintézte a rossz fiúk főnökét. Az illető eltávozott

korunkból. Az emberei még itt mászkálhatnak a hajón, de van fegyverünk és a miénk a vezérlőterem. Azt hiszem, elboldogulunk velük.

- Érdekes, hogy az androidjai nem Első Törvényesek - tűnődött Bueller.- Tényleg nem azok. Ide figyelj! Leküldöm értetek a másik

landolóegységet. A küldetés lefújva, Bueller. A rossz fiúknak már van egy ilyen rovaruk otthon. Ha a kormány megtudja, azonnal ráteszi a kezét. Már nincs szükségünk példányra, érted?- Rendben, Wilks őrmester. Keresünk egy biztonságos

helyet, amíg az egység…Hirtelen egy másik hang vágott Bueller szavába:- Segítség! Segítsen valaki! Itt Walters, másodtiszt. Az

androidok leraktak minket egy ilyen rohadt hangyaboly mellé, és azok a dolgok jönnek kifelé! Segítsetek!- A mindenit! - sziszegte Wilks, és babrálni kezdett a

pulton. - Walters, itt Wilks! Hol vagytok? Adjatok le egy tájolójelet!- Jézus és Buddha! Teljesen körülvettek minket! Ne!

Hagyjatok békén! Aaahh!- A jelet, Walters! Gyorsan! Billie Wilksre bámult.- Itt van! - mondta Wilks. - Sikerült bekapcsolnia.Billie a fejét rázta.- Az idegenek be fogják cipelni a bolyba. Lekötözik a

tojáskamrában.Wilks bólintott- Igen. Még a jel segítségével sem jutunk el hozzájuk a

megtermékenyítés előtt. Ők már halott emberek… - Felsóhajtott. - Elszakadó bolygókörüli pályáról fogjuk megszórni atomtöltetekkel a bolygót. Az legalább gyors lesz. Fegyverünk van elég. Amíg Stephens a plazmafegyverekkel kukacoskodott, addig felcsempésztem a hajóra egy csomó pótalkatrésznek álcázott bomba-alkotórészt. Olyan tűzkarikát csinálok odalent, hogy feléled az összes vulkán. Az atomtöltetekkel együtt úgy letarolnak mindent, hogy csak na. Sterilizálják az egész rohadt sárgolyót, és kész!- Wilks őrmester - hallatszott Mitch hangja. - Hallottuk a

segélykérő jelet. Közel van ide. Már megyünk is feléjük.- Nem! Az akciónak vége, ismétlem, vége. Keressetek egy

biztos helyet és várjátok meg a leszállóegységet! Ez parancs.

- Tudja jól, őrmester, hogy nem hagyhatjuk ott azokat az embereket.

Wilks arcán megfeszültek az izmok, ahogy összeszorította a fogait.

- Majd hívjuk az egységet, ha kihoztuk őket- mondta Mitch.

Billie nem értette, mi történik.- Mitch! Itt Billie! Nem tudjátok megmenteni őket!

Várjátok meg az egységet!- Nem… nem tudom megmagyarázni neked, Billie, de

egyszerűen nem hagyhatom őket meghalni!- A francba, Mitch! Mi ez, valami hülye bajtársiasság?

Nekik már végük. Talán még lélegeznek egy ideig, de ha megtermékenyítették őket, akkor úgyis halottak! Nem tehetünk semmit értük, még ha ki is tudjátok hozni őket! Nem éri meg a kockázatot!- Ne haragudj, Billie. Szeretlek.- Mitch!- Ne fáraszd magad - mondta Wilks. - Úgysem tudod

megállítani őket.- De miért?Wilks nem szólt egy szót sem.

- Van valami hír a többi osztagról? - kérdezte Chin.- Nincs - mondta Bueller. - Ha még működik az

adóvevőjük, valószínűleg összefutunk velük a bolyban.Smith a fejét rázta.- A fenébe! Nem tetszik ez nekem.- Jártasd csak a szádat - tanácsolta Bueller.Elindultak az éjszakában.

A hajón még négy darab volt Massey Első Törvény nélküli androidjaiból.

Wilks és Billie mindet felkutatta és megölte.- Nem értem! - hajtogatta a lány. - Nem hittem volna,

hogy az androidok árthatnak az embereknek.- Általában nem is teszik - mondta Wilks. - Csakhogy

bizonyos androidoknál módosítják az Asimov-féle robotika törvényeit. A mesterséges emberek zöme nem ölhet

embert, és nem is nézheti tétlenül, hogy egy emberi lény bármiféle kárt szenvedjen. Különben nem lehetnének sebész-androidok. Nem lennének képesek kárt tenni valakiben még akkor sem, ha ezzel egy nagyobb veszélytől mentik meg. Ne ölj - ezeknek semmi ilyesmit nem mondtak. Massey mögött nagyon komoly erők állhatnak, ha ezt meg tudták csinálni…

Beprogramozta a maradék leszállóegységet, és Massey hajójának a landolóját is. A Társaság hajója közeli orbitális pályán fog haladni. Ha szükség lenne rá, Wilks lentről, a bolygóról is irányíthatja. Massey a kis repülőgépeket úgynevezett hógolyó-burkolatában eresztette le - ami leszállás közben szétég - de a repülők nem tudják elérni a szökési sebességet, nem tudnak elszakadni a bolygó gravitációjától.- Lemegyek veled - ajánlotta Billie.- Nem valami jó ötlet. Jobb lenne, ha a hajón maradnál.- Nem érdekel, hogy mit akarsz. Megyek.Wilks ránézett, és a fejét csóválta. Próbálta

figyelmeztetni, hogy ne kezdjen Buellerrel, de hiába. Most Billie-nek meg kell fizetnie az árat. Jó drágán. Fájni fog neki, de talán így a jobb. Bueller és a többiek már valószínűleg múlt idők: úgy jártak, mint a többiek, akiket a szörnyek behurcoltak a bolyukba bébiételnek. A többi osztag nem jelentkezett a hívására. A küldetést megette a fene, az első pillanattól kezdve. A francba!- Oké, jöhetsz - Mi mást mondhatott volna?

Az osztagnak hatalmas szerencséje volt. Még éppen hajnal előtt rábukkantak az egyik repülőre. A kis jármű bizonyára kezdett kifogyni az üzemanyagból és letették egy kis patak mellé, hogy megpróbálják újratölteni a konvertereket. A patakocska vizének elég sokáig tartott feltölteni a lengőkerekes telepeket, de az utasoknak nem volt más választásuk. Ha a föld felett pár száz méterrel fogynak ki az energiából, onnan senki sem kerül le élve.

Az infrával Blake kétszáz méterről leszedte a két andro-idot, egy-egy lövéssel.- Na, kapok valami plecsnit?

- Persze, Blake. Ha visszaértünk a Földre, felterjesztelek a Kiváló Katona kitüntetésre.- Olyanom speciel már van, főnök Én a magam részéről

Platina csillagra gondoltam.- Akkor egye fene, arra - adta be a derekát Bueller.Egymásra vigyorogtak, de az arcuk feszült volt, a

humoruk pedig akasztófa. Az esély, hogy élve kijussanak innen, annyi volt, mint egy köpésé egy szupernóva ellenében.

Most már jobb helyzetben voltak. A repülőben további két plazmafegyvert találtak töltőkkel együtt, ezenkívül egy tíz milliméteres rohampuskát és két puhatöltényes pisztolyt. Mindenkinek jutott már plazmafegyver, kivéve Buellert, aki viszont a karabélyt vette magához, egy gránát-övvel együtt.-Hogy áll a repülő töltése? - kérdezte.-Nem túl bíztatóan - mondta Smith. - Legalább tizenhat

óra kell ilyen folyási sebesség mellett ahhoz, hogy fel tudjon szállni. És akkor is csak két emberrel mehet.

Bueller vállat vont-Akkor töltődjön csak tovább. Talán hasznát vesszük

majd visszafelé.-Mikor? - kérdezte Smith. - Hallod, te aztán tényleg

optimista vagy…- Indulás!A hajnal első fénye világította meg vörösen a keleti

égboltot.- Piros az ég alja, aligha szél nem lesz. Így mondják a

tengerészek - bölcselkedett Smith.-Mi tengerészgyalogosok vagyunk - mondat Bueller. -

Emiatt aggódjon a Flotta.Elindultak az idegenek dombja felé.

Amikor a landolóegység alázuhant a Benedict gyomrából, Billie visszafojtotta a lélegzetét. A hajó ál-gravitációs mezejét elhagyva hirtelen mindketten súlytalanokká váltak, és az ezt követő gyomorrángás hányingert keltett Billie-ben. Visszanyelte az epét, amit éppen kiadni készült, és mélyeket lélegzett az orrán keresztül. Mitch ott várja lent. Él. Ha odaérnek a bolyhoz, mielőtt bemegy talán meg tudják

állítani. Ha erről lekésnek, még akkor is felkaphatnak egy-egy rohampuskát, és bemehetnek utána.- Mennyi idő kell? - kérdezte feszülten.- Ha szerencsénk van, kábé egy óra - felelte Wilks.- És ha nincs szerencsénk?- Elég veszélyes szögben kell behatolnunk az

atmoszférába, hogy a megfelelő helyre érkezzünk - magyarázta a férfi. - Ha nem sikerül, itt sülünk meg.- És mi lesz a bolygóval, ha mi elpusztulunk?- Ha hat órán belül nem hívom a hajót, a számítógép

ledobja az atomot és elindul haza. Aki lenn marad, annak gyorsan kell cselekednie.

Billie Wilksre nézett.- Tudod, mire képesek ezek a dolgok, hacsak egy páran

vannak is - mondta az őrmester. - Nem vállalhatom a rizikót, nem hagyhatok hátra belőlük egy egész bolygóra valót, hogy valami szegény ördög beléjük botoljon!

Billie bólintott. Wilksnek igaza van. Ha meghalnak, akkor jobb, ha az egész bolygó velük pusztul. Ez az egyetlen biztos megoldás.

- Ott a bejárat - mondta Mbutu. - Mi a felállás?- Én vezetek - mondta Bueller. - Aztán ti kettesével

gyertek be utánam. Először te, Mbutu, meg Chin. Te, Blake, Smith-szel együtt fedezed a hátunkat. Megvan a jelük: egyenesen elindulunk afelé, felkapjuk őket, és már jövünk is ki.- Úgyszólván gyerekjáték - jegyezte meg Smith.- Fejlett a humorérzéked - mondta Blake. - Valaki

meglökhette a technikus kezét, amikor éppen az agymátrixodat ültette be.- Baszódj meg! - vicsorogta Smith.- Ha visszaértünk a hajóra, a tiéd vagyok, szívi…- Jó duma volt, Blake - vihogott Mbutu. - Eggyel több oka

lesz rá, hogy gyorsan meghaljon.- Mozogjunk, katonák. Ott bent emberek várják a

segítségünket.Kétszáz méternyire hatoltak be a bolyba, amikor az

idegenek első hulláma rájuk zúdult. Vagy tucatnyi lény,

kimeresztett agyarakkal és kinyújtott karmokkal. Rettentő gyorsan mozogtak.

- Alacsonyra célozzatok! - rendelkezett Bueller. - A lábukat kaszáljátok el!

Három sorozatot eresztett meg ívben kaszálva a karabéllyal, megtisztította a folyosó közepét és jobb oldalát. Zöld sugarak röpködtek körülötte, és végtagokat pörköltek le az idegenek testéről. Sok lény a padlóra roskadt és ott tekergett, a többiek pedig keresztülestek rajtuk.

Bueller előhúzta a puhagolyós pisztolyt az övéből. A lények külső páncélja kivédte ezeket a golyókat, de valahányszor kitátották a szájukat, hogy kivessék csupa fog belső állkapcsukat, pontosan belelőtt a nyílásba. A golyók átszakították a puhább szövetet a szörnyek ínyében, és mivel nem tudtak eltávozni a koponyából, pusztító hatásuk tovább fokozódott. Úgy kopogtak odabent, mint megannyi befőttesüvegbe zárt darázs.

Öt másodperc alatt vége volt az egésznek: a tizenkét támadó idegen ott hevert szétégetve vagy darabokra szakítva. Füst szállongott, ahol vérük a földre folyt. Nem mintha igazi vérnek lehetne nevezni valamit, ami ennyire savas…- Ne lépjetek abba a folyadékba! - intette társait Bueller.- Alig marta szét a padlót - jegyezte meg Blake.- Logikus - mondta Chin. - Mi lenne, ha állandóan

kilyukadna az egész kóceráj, ha egy ilyen izé elvágja az ujját?- Még ötszáz méterünk van a célig - közölte higgadtan

Bueller. - Induljunk!

A landolóegység hánykolódni kezdett. A légkör felhős volt, a látótávolság nulla. Wilks remélte, hogy a számítógép tudja, mit csinál.

A hajótest hőmérséklete elérte az ezüst olvadáspontját, és emelkedett.

Az egység orrát, alját és a szárny alatti burkolatot úgy alakítottak ki, hogy ennél sokkal nagyobb súrlódást is elviseljen, de ha túlságosan lelassul, a hőmérséklet komoly gondokat okozhat. Ha a burkolta leég, az utasoknak

másodperceken belül végük. Nem a legrosszabb módja a halálnak.

- S…ss…sikerülni ff…f…fog?Wilks Billie-re pillantott. Az ő hangját is elaprózta a

hánykolódás, amikor válaszolt:- T…ttalán…

Újabb szörnyetegcsapat igyekezett az osztag felé sziszegő hangokat hallatva. Bueller karabélya felkerepelt, mint egy vásznakat tépkedő óriás, és a sorozatok belehatoltak a testekbe ha telibe találták őket - de szikrázva lepattantak, ha nem pontosan derékszögben csapódtak be.

Chin közvetlenül Bueller mögött haladt, és szorgalmasan kaszált zöld plazmasugaraival.

Az egyik lény megtántorodott, a lába térdből hiányzott. Nekizuhant Buellernek, és félrelökte, a falhoz.

Bueller nekiesett a kemény anyagnak. A fejét megvédte a sisak, de a vállát csúnyán beverte. Az ütközés erejétől egy kicsit megpördült, és amikor visszapattant, úgy bámulta, ami Chinnel történt, mintha egy lassított holo-felvételt nézett volna.

…A láb nélküli idegen megfordult, kaszálni kezdett a karmaival, és odacsúszott Chinhez a tűzvonal alatt. Chin próbált lejjebb célozni, de hiába. Az idegen eltátotta száját, és belemart Chin combjába…

…Chin felsikoltott. Hiábavalóan püfölte az idegen acélkemény koponyáját fegyvere agyával…

…- Ne mozdulj! - kiáltotta neki Blake, és odaugrott, hogy lelője a Chint marcangoló idegent…

…Az idegen lába ugyan hiányzott, de a farka még megvolt. Átszúrta vele Chin hasát: a lapocka alatt bukkant ki a vége. A bordák átszakították a bőrt, és kilátszottak a szétzúzott csontok…

…Blake lőtt, és eltalálta az idegent az állkapcsa forgója mögött. A lény megvonaglott, és teljesen átharapta Chin lábát. Chin egy ideig még állt ott egyetlen lábán, a szörny farka támasztotta. Aztán eldőlt…

…Smith odarohant, hogy elhúzza Chint, akit még mindig felnyársalva tartott az idegen farka. Egy újabb idegen

viharzott el Bueller mellett, és egy pillanatra eltakarta a kilátást. Buellernek sikerült felemelnie a fegyverét, bár minden olyan gyorsan történt, és közben csúszott le a fal mellett…

…Bueller lőtt. Az egyik lövedék lepattant az idegenről és meglökte a fejét, úgyhogy éppen Buellerre nézett. A következő két kör elhibázta az idegent. De eltalálta Chint, és leborotválta a feje tetejét…

…Smith közel volt az idegenhez. Amikor az visszacsavarodott, hogy elkapja, Smith tüzelt. Túl közel volt. A fegyver plazmafókuszálója majdnem hozzáért a lényhez. A sugár feltépte az idegen páncélját, de részben vissza is verődött. A plazma szétfröccsent, és arcon találta Smith-t. Megfőtt a húsa, elpárolgott mindkét szeme. Hátraesett, ahogy az idegen rárogyott. A savas vér ráspriccelt, szétmarta a páncélját és a testét. Bűzös, fojtó füst terjengett köröskörül…

…Bueller már a padlón volt. Hallotta a többi plazmafegyver sistergését, látta a zöld fényeket, és lassan sikerült talpra állnia…

Átcsapott felettük a második hullám, az idegenek veszteségei tovább nőttek - de az osztag elveszítette Chint és Smith-t.

Hárman maradtak, hogy megmentsék a többieket.Bueller Blake-re és Mbutura nézett. Amazok bólintottak.

Szó nélkül indultak tovább a boly mélyében.

23.

Kemény rángás rázta meg a leszállóegységet, és egy pillanatra szabadesésbe kerültek, Billie-nek megint hányingere támadt. Sosem bírta a súlytalanságot, mindig görcsbe rándult a gyomra, mer úgy érezte, mintha nagyon magasról zuhanna lefelé. Aztán a kis hajó szárnyai megint megtámaszkodtak a levegőn, a nehézkedés visszatért, és Billie nyelt egyet, ahogy a gyomra visszatért normális állapotába.

- Ez volt legrosszabb rész - mondta Wilks.- Most már siklópályán vagyunk a célig. Nekimehetünk egy felhőnek vagy valaminek útközben, de a nehezén túl vagyunk.

Billie némán bólintott. Talán máris késő. Vajon él-e még Mitch? Billie tán mindenkinél jobban ismerte a szerelmére leselkedő veszélyt. Akármi legyen a mozgatórugójuk, az idegenek csak gyilkológépek, és még a saját halálukkal sem törődnek. A faj fennmaradása a lényeg, az egyedek mit sem számítanak. Nem úgy, mint az embereknél. Egyáltalán nem úgy.- Menny van még hátra?- Kábé harminc perc. Vitorláznunk kell, hogy legyen elég

üzemanyagunk a visszaútra.Billie megint csak bólintott. Erre sem lehetett semmit

mondani.

Buellertől balra volt egy oldaljárat, és bele is eresztett vagy harminc sorozatot derékmagasságban. Nem volt bőviben a lőszernek, mindössze egyetlen tartalék tára maradt, de el akarta kerülni a kellemetlen meglepetéseket.

De így is volt benne része.A lövéseknek le kellett volna kaszálniuk minden idegent

térd és derék között. De egyikük a plafonról lóghatott vagy kúszhatott. Amikor a tüzelés alábbhagyott, a lény azonnal kiugrott.

Bueller nem lehetett biztos a dolgában, ezért még mindig készenlétben tartotta a fegyverét, ám a rém ugrott, amikor újra lőni kezdett, és úgy rontott rá, mint egy rakéta.

Bueller reakciója villámgyors volt. Nem számít, mennyi golyó találja el azt a rohadt lényt, a tehetetlenség viszi előre a testét. Buellernek nem volt ideje gondolkodni. Hasra vágódott a nyálkás, meleg padlón, és az idegen csak centiméterekkel hibázta el.

Mbutu felordított, amikor a dolog nekiment. Blake lőtt, de a szörny és Mbutu már teljesen össze voltak gabalyodva, és Blake, akármilyen ügyes volt is, nem állíthatta meg a sav-esőt, amit lövése okozott. A szivárgó seb benedvesítette Mbutu arcát. A lény haldoklott, de épp eleget pumpált maró véréből Mbutu arcába ahhoz, hogy hamarosan ő is kövesse.

Ha azonnal egy jól felszerelt katonai kórházba kerülhetett volna, talán lett volna esélye, de odáig már nem juthatott el. Arca és orra helyén csak füstölgő massza maradt, a torka és a tüdeje is kiégett.

Belefullad saját testnedveibe.Bueller felkászálódott. Mbutu fojtott hangot hallatott,

félúton a nyögés és a könyörgés között. Bueller tudta, mit akar. Ezt nem bízhatta Blake-re. Felemelte a rohampuskát, és meghúzta a ravaszt.

Az agyba hatoló golyó véget vetett Mbutu szenvedéseinek.

Blake bólintott.- Kösz - suttogta.Buellernek nehezére esett a levegővétel. Megborzongott.

Ketten maradtak.

- Ott van - mondta Wilks.Az elülső képernyők jobb képet adtak, mint az ablakok,

de Billie ragaszkodott a saját szeméhez. A tompaszürke kupac úgy pöffeszkedett a talajon, mint egy rosszindulatú daganat. Vigasztal, kietlen táj volt, a boly körül mindent eltisztítottak a por és a szikla kivételével.

- Azon a kis gerincen fogok leszállni - mutatta Wilks. - Kiemelkedésről jobban tudjuk használni a hajó fegyverét, és látjuk azt is, ha jönnek.

Meg azt is, ami esetleg üldözi őket. Billie ránézett.- Még mindig túl nagy az interferencia -mondta Wilks. -

Van valami a falakban, ami blokkolja az adóvevő jeleit.- Én bemehetek… - kezdte Billie.- Nem. Nem mehetsz - közölte Wilks.

- Hú, haver! - fintorgott Blake. - Ezt a helyet kihúzom a nyaralólistámról. Kurva büdös van idebent!

A kanyarodó folyosón újabb támadókkal találkoztak, de elég szelíd volt a kanyar ahhoz, hogy az infrák időben befogják őket. Bueller és Blake azonnal leszedték az idegeneket, alighogy meglátták őket: kezdett a dolog céllövészetre hasonlítani. Bueller félautomatára kapcsolt,

hogy spóroljon a munícióval. A táron belül nyolcvan sorozata maradt, de Mbutu plazmafegyvere is ott lógott a vállán. Rosszabbul is állhatnának a dolgok, nem vitás…

Egy nagy átjáró derengett előttük.- Innen jön a jelzés - mondta Blake. - Kevesebb, mint

ötven méterről.- A gyerekszoba - jegyezte meg Bueller. - Ja.- Akkor csináljuk!A meleg egyre erősödött, amikor közeledtek a boltíves

bejárathoz. A levegő még bűzösebb és még fullasztóbb lett. Mintha egy rothadó hullákkal teli gőzfürdőben jártak volna.

Bueller beugrott a nyíláson, Blake a nyomában, visszafelé figyelve.

- Ott vannak - súgta Bueller.Négy ember: három férfi és egy nő volt a falakhoz

erősítve a nyálkás, pókhálószerű anyaggal, amit a lények használtak. A vödör nagyságú tojások mozdulatlanul hevertek a padlón. Sem a királynőnek, sem egyéb idegeneknek nem volt nyoma. Olyan csend volt, hogy Bueller a saját légzését is hallotta.

Kettő megmozdult.- Ez meghalt - mutatott Blake az egyetlen nőre.- Ez is - mondta Bueller egy másik alakra nézve. De az egyik még élt. A két katona letépkedte róla a

ragacsos szálakat.A tojások az ember mellett még épek voltak, tehát még

nem fertőződött meg.Amikor kicibálták a hálóból, magához tért. Felsikoltott.- Nyugi, nyugi! - csitította Blake. – Minden oké, itt

vagyunk!De a félelem elvette a férfi eszét. Beszélni próbált,

nyöszörgött valamit, aztán feladta.- Tudsz járni?A férfi némán bólintott.- Akkor siessünk, rendben?Újabb bólintás.Elindultak kifelé. Amikor elérték a kamra kijáratát,

Bueller megtorpant. Blake felvonta a szemöldökét.- Mi van?

- Csak itt hagyok nekik pár gránátot búcsúajándékul - mondta Bueller. Csípőjéhez támasztotta a karabélyt, és megeresztett három sorozatot, olyan gyorsan, hogy az első robbanás még terjedőben volt, amikor a második és a harmadik is bekövetkezett. A zaj fülsüketítő volt.

- Gyerünk, gyerünk! Azzal futásnak eredtek.

Wilks megnyomott egy gombot az érzékelőpulton.- Valami szeizmikus aktivitás van bent. Mintha valaki

robbanótöltettel lövöldözne. Mondjuk M-40-esseL- Tehát élnek - mondta Billie.- Lehet.- Tennünk kell valamit!- Teszünk is. Várunk. Abból senkinek nem lesz haszna, ha

itt ragad ezen a nyomorult bolygón. Öt óra múlva az egész olyan laposra lesz döngölve, mint a Jupiter óceánjai. Akkor már jobb, ha nem vagyunk itt.

- Balra! - kiáltotta Bueller.Blake jeges nyugalommal megfordult és zöldre festette

az egész folyosót a plazmájával. A cikázó sugarak úgy főzték meg a tülekedő idegeneket, mint a rákokat, páncélostul. Folyadék bugyborgott halálos folyamban a sebeikből, de elég messzire ahhoz, hogy ne jelentsen veszélyt a katonákra és a kiszabadított űrhajósra.

- Nesztek, egy kis plazma a pofátokba, szemét dögök! - sziszegte elégedetten Blake.

Bueller ránézett.- Mindig arra vágytam, hogy ezt elmondhassam - szólt

Blake.Elmosolyodott.Bueller megrázta a fejét. Pedig minden fenntartása

ellenére egyetértett Blake-kel. Már közelednek a kijárathoz. Alig száz méterre tőlük a kinti éles ragyogás ömlött a bolyba, mintegy irányfényként ennek a halálos alagútnak a végén.

- Rögtön vége - állapította meg Bueller a túlélőre pillantva. - Bírod még?

Az űrhajós végül megtalálta a hangját.- Persze. Csak tartsátok távol azokat a rohadékokat, oké?Az utolsó harminc méter volt a legkomiszabb. Látszott,

hogy nincs előttük idegen, de a közeli szabadulás reménnyel töltötte el Buellert - talán mégis sikerül -, és még túl korai volt ez az optimizmus.

Mégis elérték az alagút száját.- Hello, nap! - örvendezett Blake, amikor kiléptek a

szabad levegőre.Bueller ment hátul, fegyverét és szemét az alagúton

tartva - a napfény simogatása jobban esett neki, mint bármikor életében.

- A kurva életbe, ott a taxi! - mondta Blake. - A leszállóegység!

Bueller odapillantott. Igen. Ott van, egy alacsony gerincen, olyan ötszáz méternyire tőlük. Megmenekültek!

Blake nevetett.- Irány haza, srácok!Bueller is kipréselt valami nevetésfélét. Volt most valami

csodálatos még ebben a rossz levegőben is. És Billie-től eltekintve még sosem volt része olyan szívmelengető látványban, mint az előttük pihenő, felfegyverzett hajó-

- Értettem - mondta. - Mozgás, én majd fedezem a hátunkat!

Blake vezetni kezdte a hajóst a poros ösvényen.

- Ott vannak - mondta Wilks halk, éles hangon.Billie felpattant. Ilyen messziről nem lehetett látni, kik

azok. Hárman vannak. Kettő jön lefelé a bolyhoz vezető emelkedőn, a harmadik őrködik mögöttük.

Billie bekapcsolta a nagyítást, és a képernyőre meredt.A harmadik alak a bejáratnál Mitch volt.- Csak hárman maradtak - állapította meg Wilks. - Két

katona meg egy ember a hajó legénységéből.Billie ezzel már nem törődött. Mitch is köztük van, csak ez

számít.- 1. osztag, itt Wilks. Hallotok?Női hang válaszolt:

- Örülünk, hogy éppen erre járt, őrmester. A murinak vége. Mi lenne, ha összepakolnánk, aztán szétpörkölnénk ezt az egész szemétdombot?- Úgy lesz - ígérte Wilks. - De siessetek, Blake, mert

ketyeg az óra!- Megyünk már!

Mitch hallotta a beszélgetést, és elvigyorodott. A boly tátongó nyílásába bámult. Lassan hátrálni kezdett, fegyverét állandóan a kijáraton tartva.- Hé, Billie - mondta a mikrofonba. - Remélem, melegen

tartottad nekem…- Gyere érte! - kacagott felszabadultan a lány.Bueller félig elfordult, és sugárzó mosollyal a hajó felé

nézett.Hiba.Az idegen a sötétben lapulva csak arra várhatott, hogy

Bueller figyelme ellankadjon. Állkapcsait csattogtatva ugrott elő, kaparászva tört utat a kijáraton keresztül. Körmeit előremeresztette, fogait csikorgatta.

Bueller rohampuskástól megpördült, de megcsúszott egy laza kődarabon. Elvesztette az egyensúlyát és balra tántorodott. A karabély csöve egy kicsit megbillent, amikor tüzelt.

Tüzelt, és elhibázta.Korrigálni próbált, de a lény oly közel járt már, hogy nem

maradt ideje rá.Az idegen megragadta. Bordái közé vájta egyik

acélkemény karmát, a másikat pedig a csípőjébe. A karabély kihullott Bueller markából. Megpróbálta elővenni a pisztolyt.

- Mitch! - sikoltotta Billie a mikrofonba.Az idegen izmai megfeszültek, sokkalta nagyobb erővel,

mint amit ember kifejteni képes. Bueller érezte a derekába hasító fájdalmat, a hatalmas szikrát, ami rövidre zárta minden rendszerét, mintha hirtelen olvadt alumíniumba merült volna. Sikerült felkiáltania, aztán kibírhatatlan sokk következett, ahogy…

Ahogy a lény derékban kettészakította.

Billie látta, hogy esik darabokra Bueller csípője és két lába az egyik, felsőteste a másik irányba repült. Pörögtek a levegőben, és a fehér testnedv - nem vörös vér, hanem fehér, fehér! - tej-szökőkútként spriccelt belőlük az idegen nap alatt.

24.

Wilks végignézte, hogyan szaggatja szét az idegen Buellert.

A mikrofonba kurjantott:- Feküdj, Blake! - Rácsapott a boly bejáratára irányított

robotfegyverek gombjára. Látta, ahogy a bejárat szélei felvillannak a húsz milliméteres golyók becsapódásai nyomán. A meghatározott célt a robotpuska S alakú, húszas sorozatokkal szórta meg felülről lefelé, a földtől egy méteres magasságig.

A géppuskatűz ízekre szaggatta az idegent, és darabjait a boly falára kente. A tűzvezető számítógép meghatározta és letárolta az idegen alakját, aztán kikapcsolta a vetőcsöveket, hogy bevárja a többi hasonlót.

Billie felsikoltott. Látnia kellett, ami Buellerrel történt.A férfi emésztőrendszerének függelékei lecsüngtek a

törzséből, és fehér polimer folyadék szivárgott belőlük. Egy ember mélyvörös vérben fürdött volna - Bueller körül fehéres tócsák növekedtek. Csövecskék, áramkörök, lapocskák álltak ki a megrongált android-testből.

Billie ismét felsikoltott. Wilks rájött, hogy a lány még csak nem is sejtette az igazságot

- Billie!A lány tovább őrjöngött.Most nincs idő vele foglalkozni. Wilks belekiáltott a

mikrofonba:- Blake! Siessetek! Maradjatok egy méternél

alacsonyabban!A számítógép megint bekapcsolta a géppuskát. Wilks

csak egy pillanatra láthatta az idegeneket, mert golyótépte testük azonnal visszahanyatlott a boly sötétjébe.

Blake elindult - a rossz irányba. Arrafelé kúszott, ahol Bueller feküdt, de a puska tűzvonala alatt maradt.- A fenébe, Blake! Billie megint felsikoltott.Wilks székestül feléje fordult, és pofonvágta. A visítást

mintha elvágták volna.- Még él - mondta Blake az adóvevőn keresztül. A hátára

vette a súlyosan sérült androidot, és kezdett visszakúszni a hajó felé.- Ó, istenem, istenem, ó, istenem! - jajveszékelt Billie.Wilksnek elege lett.- Én próbáltalak figyelmeztetni! Megpróbáltalak távol

tartani tőle! De te nem hallgattál rám! Igen, android. Az egész szakasz androidokból állt: éppen ilyen bevetésekre tervezték őket. Mind androidok! Mit gondolsz, hogyan bírták volna ezt a híg levegőt ennyi ideig?

Billie csak bámulta a képernyőt, a szeme se rebbent. Nem mozdult.

Blake cikkcakkban haladt, elkerülte a hajó tüzét, és Buel-lerrel - pontosabban Bueller felével - a hátán felállt. A legénység megmaradt tagja követte.

- Ezért kellett visszamenniük a bolyba - mondta Wilks, és hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát. - Nem hagyhatták meghalni az embereket.

Első Törvény.Billie csak nézett, egyenesen előre.- Megbízhatóbbak, erősebbek és olcsóbb a fenntartásuk,

mint a miénk. Egyes emberek nem szeretnek velük dolgozni, ezért a kísérleti modelleket teljesen emberszerűvé tették. Úgy esznek, isznak, ürítenek, cselekszenek, sőt, még éreznek is, mint az emberek. Ugyanúgy gyűlölnek, félnek, szeretnek, mint mi. Ránézésre még egy szakértő sem ismeri fel őket. Külsőre teljesen megtévesztőek. De gondolom, ezt te is tudod…

Billie végre megfordult és ránézett. Wilks látta, milyen mély a fájdalma. Beleszeretett egy androidba, és le is feküdt vele. Egyes emberek szemében ez rosszabb a szodomiánál is…

- A kalózok nem tudták - folytatta Wilks. - Az idegenek viszont ezért nem siettek megtámadni a katonákat, hogy inkubátornak használják őket. Az ő húsuk nem tudta volna

táplálni az utódokat. Ugyanúgy néznek ki, ugyanolyan a fogásuk, de az ízük nem jó. Sajnálom, kölyök.

Amikor Billie megszólalt, a hangja olyan fagyos volt, akár a mélyűr.- Miért nem mondtad meg, Wilks?- Megpróbáltam. Te nem akartál meghallgatni.- Sosem beszéltél androidokról.- Mire megértettem, hogy beszélnem kéne, késő volt már.

Mit kellett volna mondanom? Hogy egy mesterséges emberbe vagy szerelmes? Aki egy laboratóriumban született, és úgy rakták össze, mint egy kirakós játékot? Nem hitted volna el.- De meg kellett volna mondanod!- Hát igen, az életem tele van olyan dolgokkal, amiket

meg kellett volna tennem, mégsem tettem meg. Ez az akció befuccsolt, és megyünk haza. A többit majd később kitaláljuk…

Billie visszafordult a képernyőhöz. Blake és a másik ember futva közeledtek a hajó felé Bueller maradványaival. Mögöttük az idegenek rajzani kezdtek kifelé a bolyból. A robotfegyver megint életre kelt, és szinte csodát művelt: makacsul szaggatta a rémeket páncéllyuggató lövéseivel, de az idegenek csak tódultak előre, mint a feldühödött termeszek. Több tucat, több száz bukkant elő - és egyre jöttek.

A robotfegyver a legmodernebb gyártmány volt, befogta a célpontokat, számításba vette a helyi gravitációt, a szelet, a mozgást, aztán halálpontosan lőtt. De lehetett akármilyen hatásos fegyver, csak addig tudott lőni, amíg volt mivel.

Amikor az utolsó lövedéket is elnyelte, az irányítópulton vörös fény villant. A gépfegyver üres, közölte a számítógép. Mivel további, alakjuk szerint ellenséges objektumok közelednek, újabb zárótűz, ahhoz pedig mihamarabbi újratöltés szükséges. Mivel a tartalékmodult már elhasználták, új modult kell manuálisan behelyezni. Addig a rendszer készenlétben áll, azonosítja és nyomon követi a célpontokat.

Wilks megrázta a fejét. Ez rossz hír. Az egység kilőtte az összes lövedékét. Senki sem számított jelentős légiharcra ebben a küldetésben.

Az idegenek viszont továbbra is úgy áramlottak ki bolyukból, mint szteroidokon és amfetaminokon nevelt, hatalmas fekete termeszek. Körülbelül ötven közeledett a hajó felé, és újabbak másztak elő a lemészárolt társak halmai mögül. Ideje menni.

Blake, a legénység utolsó tagja és Bueller már csak ötven méterre járt a hajótól. Wilks kinyittatta a külső zsilipet.

- Szaporán, katona! - kiáltotta oda Blake-nek. - Egy halom hódolód liheg a nyomodban, én pedig szeretném gyorsan becsukni ezt az ajtót!

Már elég közel voltak, hogy Wilks láthassa az arckifejezésüket. A hajós megfordult és hátranézett a válla fölött. Szemmel láthatóan nem tetszett neki, amit látott. Világos volt számára, hogy ő a hátráltató tényező, mert Blake még Buellerrel a hátán is kétszer ilyen gyorsan tudna futni nélküle. A fickó felzárkózott, és Blake hozzá igazodott.

Wilksnek, maga sem tudta miért, egy régi vicc jutott az eszébe, amit még gyerekként hallott. Birkapásztorokról szólt.

Gyerünk, emberek! Hajtsuk odébb a nyájat…!

Billie teljesen eltompult. Wilks megpofozgatta, de Billie csak a tenyere melegét érezte az arcán.

Hazugság. Minden hazugság volt. Hogy tehette ezt vele Mitch? Miért nem mondta meg neki az igazat?

Léptek dobogtak a rámpán. Megérkeztek.Blake esett be a kabinba. Leguggolt és óvatosan letette

Mitch-et a padlóra. A falon volt egy elsősegélykészlet, de Blake rá sem nézett, hanem egy műanyag dobozt vett elő valamelyik szekrényből. Hát persze.

Egy emberi segélycsomaggal semmire sem menne.- Gyerünk, menjünk már a fenébe innen! - sürgette őket a

hajózó személyzet utolsó tagja.Wilks már a pilótaszékben ült.- Kössétek be magatokat! - sziszegte. Csak a hajós sietett engedelmeskedni. Billie Mitch fölött

állt. A katona szemei csukva voltak. A derekánál nem folytatódott tovább, és undorító dolgok csorogtak belőle.

- Ülj le, Billie!De a lány nem mozdult.

Mitch kinyitotta a szemét. Egy pillanatig nem tudott fókuszálni, de aztán látszott rajta, hogy felismeri Billie-t.

- Ne…ne haragudj, B…Billie! - hörögte. A hangja bugyborékolt, mintha víz alól szólna. - É…én el akartam mm…mondani… - Levegő után kapkodott, hogy mielőbb folytathassa.

Blake kinyitotta a dobozt. Kis elektronikus szerkezeteket vett elő, Mitch vállára és mellkasára tapasztotta őket. Aztán még egyet a nyakára és egyet a halántékára. A nyaki eszközre rákapcsolt egy csövet, ami egy tiszta folyadékot tartalmazó műanyagzacskóval volt összekötve.

A folyadék azonnal áramlani kezdett a csövön keresztül. Blake előhúzott egy műanyagpalackot, és kékes habot fújt a tépett derékra. A hab pattogott, bugyborékolt, aztán pillanatok alatt vastag védőréteggé szilárdult; színe kékről lassan élénkzöldre váltott, és befedte a kilátszó csomópontokat és csöveket.- Meg fog halni? - kérdezte Billie.- Nem tudom - mondta Blake. - A rendszerszelepek

lezárták a sérült keringtetőket, és az önjavító program is fut. Sok sérülést szenvedett, de úgy vagyunk tervezve, hogy sokat kibírjunk.- Ülj már le! - ordított Wilks. - Azonnal föl kell szállnunk!Billie leült, de fél szemmel Blake-et figyelte, ahogy Mitch-

en babrál.Blake egyik karjával egy oszlopba kapaszkodott, a

másikkal lenyomva tartotta Mitch mellkasát.- Én lehorgonyoztam, és őt is tartom. Mehetünk!Wilks becsukta a zsilipet, és megkezdte a felszállást. A

hajó hajtóművei feldübörögtek.- Elszakadás indul - mondta. - Készüljetek…Valami nekiment a hajónak, és megingatta.- A francba! - sóhajtott az elgyötört túlélő.Újabb lökések. Három. Öt. Tíz.- Teljesen körülvettek minket! - kiáltotta a hajós.- Kit érdekel? - sziszegte Wilks. - Mi már megyünk. -

Rácsapott egy gombra.Semmi sem történt.- Mi a fene… - kezdte a hajós.

- Az egyik eltömte valamelyik fúvókát - állapította meg Wilks. - Addig a számítógép nem indít. Át kell tennem kézi vezérlésre…

Hasadó fém sikolya hallatszott.- Befúrják magukat! - kiáltotta Billie.- Ez lehetetlen! - hüledezett a hajós.Újabb vérfagyasztó csikorgás: a rémet valami nála is

keményebb matéria hasogatta.Wilks a billentyűkön zongorázott. A hajó rázkódva bár, de

felemelkedett, és ingadozva, lassan egyre följebb szállt. Pár száz métert emelkedhettek - Billie legalábbis így látta az elülső képernyőkön.- Sikerült! - rikkantotta a hajós.- Túl nehezek vagyunk - mondta Wilks. - Le kell ráznunk

ezeket a dögöket…A hajó megbillent és az egyik oldalára dőlt, mintha valami

nehéz esett volna rá. Egy sziréna vijjogott fel a vezérlőpulton. Wilks eszeveszetten dolgozott, a kezei villámgyorsan táncoltak ide-oda. A hajó egyenesbe jött, de süllyedni kezdett.- A bal hajtómű - mormolta Wilks. - Vészblokkolás. Valami

van a hajtóműházban. Nem tudok vele mit csinálni…- De hisz a hajtóműház páncélozott! - kiáltotta a hajós.- Egyujjnyi vastag rácsozat védi - mondta Wilks. - De

valami átment rajta. A számítógép pedig tisztában van a veszéllyel. A bórkarbon lemezek szuprahűtésen vannak, és nagyon törékenyek. Ha valami nekik megy, szétesnek és mindnyájan felrobbanunk. Nem tudom kompenzálni a többi hajtóművel ezt az energiaveszteséget, nem szabadulhatunk a légkörből. Le kell szállnunk, hogy megtisztítsam a házat.- Úgy érti, hogy kimegy oda? Wilks a férfira nézett.- Van jobb ötlete?A hajótest tovább recsegett, ahogy a fém meghajlott,

hasadt.Billie Mitch-re bámult. Mitch tiszta tekintettel viszonozta

pillantását. Billie nem tudta, mit mondjon. Lefeküdt ezzel a férfival - nem is férfi, android - neki adta a testét, kibeszélte neki legbelsőbb titkait. Neki adta igazi valóját - s ő úgy válaszolt, mint egy férfi, csak épp legigazibb valóját titkolta

el. Nézte, ahogy ott hever tehetetlenül, sőt, talán halódva. Dühös volt és undorodott.

Mégis…Mégis, egy másik érzés derengett benne valahol mélyen,

épp innen az érzékelhetőség küszöbén. Ezt az érzést nem tagadhatta meg, hiába kísérletezett vele. Nem akarta észrevenni, hallani sem akart róla, még kevésbé tudomásul venni. Megpróbálta kizárni magából, de amikor Mitch-re nézett, nem tudta megtenni.

Úgysem számít. Mindnyájan meg fognak halni. Az idegenek hamarosan befúrják magukat a gép belsejébe.

Billie a fegyverre nézett, amelyet Blake idáig cipelt. Wilks nem fogja hagyni, hogy a szörnyek élve kaparintsák meg őket. A pusztulás gyors lesz, ha arra kerül a sor. Teljességgel lényegtelen, mit érez Mitch iránt. Nem. Semmi nem érdekes. Rövid és jobbára boldogtalan élete a végéhez közeledik. Attól a néhány órától eltekintve, amikor másnak gondolta Mitch-et, nem is volt ez igazi élet. Talán meg is mondhatná neki – hisz' úgyis meg kell halniuk.

És ha nem mondja meg? Mit változtatna ez a dolgokon?Az egység zökkenve ért földet.- Remélem, agyonnyomtunk egy párat - dünnyögte Wilks.Billie ránézett.Ez sem számít.Mindannyian meghalnak.Ahogy abban a pillanatban érezte magát, talán megváltás

lett volna számára a halál.

25.

A hajótest mind hevesebben rázkódott és kongott. A külső kamerákat legnagyobbrészt eltakarták az esztelenül csapkodó idegenek, akik úgy csépelték a hajót, mintha élőlény lett volna.

Wilks a többiekre nézett. Billie zsibbadt hallgatásba süppedt. A hajós bevizelt félelmében. Bueller hol magánál volt, hol nem. Blake volt az egyetlen, akire számítani lehetett: ő fogja fedezni a hátát, amíg kimegy, hogy megtisztítsa a hajtóművet.

Wilks szárazon elmosolyodott. Oké. Izgalmas lesz kinyitni a zsilipet. Nincs elég tűzerejük ahhoz, hogy elég soká távol tartsák az idegeneket. Eddig nem tudott gondolkodni. A logikus az lenne, ha újra felemelné a hajót - ha eltávolodna a fészektől, hogy csak azzal a pár rájuk akaszkodott lénnyel kelljen elbánnia, ha leszállnak valahol.

Csakhogy nem játszadozhatnak az üzemanyaggal, mert előfordulhat, hogy hiányában nem érik el az anyahajót. Beállította a Benedict számítógépét az atom-színjátékra - ezen idelentről már nem változtathat. Biztos akart lenni a dolgában akkor is, ha valami történik velük.

Úgy látszik, egyre rosszabbra fordul a helyzet.- Őrmester…?Wilks Blake-re nézett.- Nem, nem megyünk ki. Fölszállok megint, fordulok

egyet, és elmegyek olyan messzire, hogy nélkülöznünk kelljen a fogadóbizottságot!

Blake bólintott.- Logikusan hangzik.- Ha marad elég üzemanyagunk, elintézzük azt a

rohadékot, azután megszabadulunk minden felesleges tehertől… - Wilks a kapcsolókat nyomogatta. A hajó megremegett, de nem indult el. - A büdös kurva életbe! - őrjöngött.-Őrmester!- Vagy túl sokan vagyunk, vagy a többi hajtóművet is

megpiszkálták a bennszülöttek. Alighanem vissza kell térnünk az első számú tervhez.

Fém reccsent.-Ó, hogy az a…- Nem mernék fogadni rá, hogy sikerül felszálltunk,

őrmester.- Én sem. Nem tudom, mit kéne tennünk. Ide figyelj, Blake

- mielőtt elhurcolhatnának, ölj meg, világos?- Tudja jól, őrmester, hogy nem tehetem.- Ja persze… Hagyjuk a fenébe! Itt van Massey gránátja.

Én is el tudom intézni a dolgot. Billie!A lány üres tekintettel fordult felé.- Mi van?- Fogd ezt a pisztolyt! Ha nem jönnénk vissza…

Billie megértette. Bólintott. A hajó megrázkódott. Jobb oldala megemelkedett, aztán visszazökkent.

- Hűha - füttyentett Wilks. - Összefogtak! Ha elegen vannak, fel is borítanak minket. Gyerünk a zsiliphez, Blake!

A nő bólintott. Bekapcsolta a plazmafegyvert.A hajó megint megbillent és visszaesett.-Billie… Ne haragudj, hogy belerángattalak ebbe az

egészbe!- Semmi baj, Wilks. Úgysem volt jobb dolgom…Egy pillanatra összekapcsolódott a tekintetük, és

egymásra mosolyogtak.Hamarosan lejár a kölcsönvett idő, amin mindketten

éltek.A rohadt életbe, gondolta Wilks. Mély lélegzetet vett.- Akkor rajta!Ekkor vibrálni kezdett a hajó, olyan zajjal, amilyet Wilks

még életében nem hallott, és csak úgy szaggatta a fülét. Térdre esett, tenyerét a fülére tapasztotta. A csontjaiban is érezte a rezgést.- Krisztusom! - jajdult fel a hajós. Aztán a hang hirtelen

abbamaradt. Wilks zavartan tápászkodott fel. Ez meg mi a fene volt?- Hallgassatok csak… - suttogta Blake.- Én nem hallok semmit - mondta a hajós.- Úgy van - mondta Wilks. - Az idegenek beszüntették a

támadást.Olyan csend volt, mint egy hangszigetelt kamrában.Mindenki Wilksre nézett.- Nézzünk körül, Blake!Wilks vett néhány nagy levegőt, aztán a zsiliphez lépett,

készenlétben tartott karabéllyal.Blake szorosan mögötte a plazmafegyverrel. A zsilipajtó

feltárult.- Ejha - füttyentett Blake.Wilks szóhoz sem jutott. Legalább ötven idegen hevert a

hajó körül szétszórtan. Úgy néztek ki, mintha… megolvadtak volna, mintha összemosódtak volna a testrészeik. Halottak voltak, ez egy percig sem lehetett kétséges. Hihetetlen.

De még hihetetlenebb volt az, amit pár tucat méterrel arrébb tornyosult.

- Ez meg mi a lófasz? - szűrte a szót fogai közt Blake.Wilks csak bámult.Valami űrruhás alak állt ott. Hét vagy nyolc méter magas

lehetett, két lába volt, és átlátszó lemezű sisakot viselt. Wilks a lény arcát is látta alatta. Olyan volt, amilyen az elefánt lenne, ha az idők kezdetén a civilizáció ösvényét választja, és két lábra áll. Rózsaszínes-szürke bőrének egy-egy foltját, boltozatos homlokát és orrát - vagy talán ormányát - kivehették, minden mást elrejtett bő, lebenyes szkafandere. A roppant sisak mindkét oldalán egy-egy kisebb csáp vonaglott. A szkafander hátul kitüremkedett kissé - Wilks úgy sejtette, a lénynek farka is lehet, rövid és csökevényes. Alaposabb megfigyelés után ráébredt: a lény nem is áll igazán. Csizmáin valamiféle hasítékokat, fúvókákat vett észre. A monstrum talpa nem érintette a talajt, hanem pár hüvelykkel afölött lebegett.

Elég közel volt ahhoz, hogy láthassák a szemeit. Pupillái kereszt alakúak voltak, inkább szélesek, semmint magasak.

S mintha egy halott szemei lettek volna.A lény valamiféle készséget tartott kesztyűs kezében -

Wilks tízévi fizetését tette volna rá, hogy fegyver.A levegő ritka volt, Wilks nagyokat kortyolt belőle, hogy

elegendő oxigénhez jusson. Oldalra pillantott és látta: Blake lassan emeli plazmavetőjét, hogy a lényre fogja.

- Eszedbe ne jusson! - sziszegte. - A böhöm épp most intézte el az összes itteni rosszfiút azzal a bigyóval, ami a kezében van. Ne szeretném ha azt gondolná, hogy ártani akarunk neki. Ha egyszerre el tudott bánni ennyi döggel, tűzerő dolgában alighanem fejhosszal vezet…

Blake engedelmesen leeresztette a plazmavetőt.A dolog - egy másik idegen, de abban Wilks már biztos

volt, hogy nem a környékről való - szintén leeresztette a fegyverét.

- Hello, űrhajós! - fuvolázta Blake megnyerően. - Te biztosan új fiú vagy itt…

Mögöttük ekkor harsant fel Billie szívszaggató sikolya.

Billie a Peremen volt megint.Gyermekként ült apja felderítő szökkenőjében, úgy

bámult az ablakon túl terjengő szürkeségbe. Eddig elég

unalmas volt az út, de az apja azt mondta, hogy van kint valami, amit meg kell nézniük, és magával vitte őt, Billie-t, meg az öccsét, Vicket. Apja segédje, Mr. Zendall is velük tartott. Apja Gene-nek szólította, de ő nem hívhatta így. És ott volt az anyja is.- Csillagok Szentséges Szűzanyja! - kiáltott fel az apja.-Mi az, Russ? - kérdezte az anyja.- A detektorok méréshatárig lendültek ki. Valami

hatalmas hever ott lent, a Vasujjak Völgyében.- Az meg hogy lehet?- Fogalmam sincs. De sok ezer tonnáról van szó. Kevert a

jel. Emberi kéz műve kell hogy legyen. Gene!-Megvan, Russ! Lássuk csak… Nem látok rajta

konfiguráció-azonosítót. Nézd a spektrót!A számok és a szavak nem sokat jelentettek Billie

számára, de azt tudta, hogy csakis valami nagyon fontos lehet, amitől a szülei és Gene - Mr. Zendall - ennyire izgatottak lettek.

- Olyan, mint egy hatalmas patkó!Billie ezt nem értette: lovat csak oktatófilmen látott, a

patkót pedig végképp nem ismerte.- Gene, Sarah, azt hiszem, hogy ez itt… egy idegen hajó.Leszálltak, és Billie még a kavargó homályban is látta,

mitől jöttek ilyen izgalomba a szülei.A sziklák közt heverő gép olyan volt, mint egy óriás U

betű, a szárai meredek szögben fölfelé meredtek. Tényleg nagyon nagy volt - tucatnyi szökkenő fért volna el benne kényelmesen.- Semmihez sem hasonlít a nyilvántartásunkban -

mormolta Gene. Elnevette magát.- Hogy nem vették eddig észre? - tudakolta Billie anyja.- Talán a fémtömeg mágneses interferenciája miatt -

vélte az apja. - A meteorológiai műholdak valószínűleg nem törődtek vele. Mi találtuk meg, vagyis jogunkban áll átkutatni. Lehet, hogy ez lesz a jegyünk vissza a Földre. Egy vagyont érhet!

Leszálltak. Az apja, az anyja és Gene szkafandert öltött.- Ti maradtok, és figyeltek minket a monitoron - fordult

Russ a gyerekekhez. - Ne engedd, hogy Vick bármihez hozzányúljon, Billie! Megnézzük azt a hajót. Ha

megéheztek, ott vannak a szendvicsek a dobozban. Fejenként csak egyet, oké?

Billie bólintott- Oké.Attól kezdve csak figyelt. Mindhárom felnőttnek volt

sisakkamerája, Billie pedig tudta, hogyan kell egyikről a másikra kapcsolni, vagy mindhárom képet egyszerre nézni, ha úgy akarja.

Először sötét volt - kint a szokásos vihar tombolt, de a felderítők hamarosan bejutottak a hajóba és a látási viszonyok javultak. Akadtak különlegesen erős fényű lámpáik - most bekapcsolták őket.

A hajó belseje furcsa volt és félelmetes; semmihez nem hasonlított, amit Billie eddig látott. Sokáig tartott, mire a szülei és Gene elértek a vezérlőterembe - tudta, hogy oda akarnak menni, mert hallotta a beszélgetésüket a sisakrádión keresztül.

Amikor végre odaértek - Billie már kétszer ment ki pisilni, és megette a saját szendvicsét, s hozzá Vick adagjának felét is, mert Vick nem szerette a zöld szójapasztát, ő meg igen -, egy halott lényt találtak a pilótaülésben.

Nagyon nagy volt, és nagyon furcsa. Kicsit hasonlított egy nagy földi állatra, az elefántra, amit Billie az oktatófilmeken látott. Mókás, nagy orra volt és overall takarta a testét, amely akkora volt, hogy az emberek törpéknek rémlettek mellette.

Halott volt, a hátán feküdt. Nagy lyuk tátongott a hasán vagy a mellén, és elsárgult, szilánkosan töredezett csontok álltak ki belőle. Pfuj!

Szülei néhányszor körüljárták a lényt. Sokat beszélgettek, aztán elindultak lefelé a folyosón. Egy tágas terembe értek. És a terem padlóján ott voltak azok a szörnyű tojások, amelyeket…

Billie felsikoltott - és Wilks már ott is termett mellette. Átölelte, gyengéden ringatni kezdte.

- Hé, semmi baj, kölyök! Minden rendben.Az emlékek a felszínre buzogtak, a lány birokra kelt

velük. De nyomást érzett az agyában, valami rosszindulatú jelenlétet.

- Billie!- Az a teremtmény ott kint… - suttogta Billie. - Látom a

gondolatait. Nem is annyira az érzéseit. Benne van a fejemben.

Wilks Blake-re pillantott.- Nem vagyok őrült - mondta Billie. – Ugye megölte az

összes idegent? Gyűlöli őket. Ő - az ő fajtája - már járt ezen a bolygón. Példányokat gyűjtöttek. Jaj istenem!

- Billie!A lány a fejét rázta, mintha a lény befolyásától akarna

szabadulni.- Valahogy ő is érzi az én gondolataimat - motyogta. -

Tudja.- Mit tud?- Én… a Peremen… a szüleim…- Mi van velük?- Ó, istenem, Wilks! A szüleim találtak ott egy hajót. Egy

idegen hajót. A pilótája valami tudós lehetett. Járt ezen a világon is. Magával vitt néhány példányt ezekből. Tojásokat. Valószínűleg megfertőződött - az idegenek megölték. A hajó a Peremen zuhant le. A paraziták ott éltek, ki tudja, mióta. A szüleim… a szüleim találták meg őket. Bementek a hajóba…

Wilks átölelte.- Nyugi, kölyök! Hagyd csak: tudjuk jól, mi történt.Billie szipogott. Folytak a könnyei. Ez volt az az emlék,

amit a legmélyebbre temetett. Eddig legkomiszabb rémálmaiban sem bukkant elő.

Gyűlölet töltötte be az agyát, de ez nem a saját érzése volt. Az űrutastól származott, aki az egységen kívül lebegett - az óriástól, akinek társa meghalt és lezuhant a Peremen. Nem akart emlékezni, de az űrutas előbányászta belőle az iszonyat képeit.

A gyermek, aki valaha volt, amint a monitort figyeli. Figyeli az apját, aki az egyik tojás fölé hajol. Végig kell néznie, ahogy a tojás megnyílik, és a rákszerű spórahordozó az apja arcára tapad. Látja, ahogy az anyja és Gene kivonszolják a teremből. Hallgatja a sikoltozásukat…

- Ne! Menj ki belőlem! Menj el!

Gyűlölet. Gyomorforgató, sötét, fortyogó düh tölti csordultig Billie lényét. Hogy ez a teremtmény mennyire gyűlöli az idegeneket!

- Megmentett minket - mondta Wilks.- De nem azért, mert érdekeljük - közölte Billie. - Csak

azért, mert őket utálja.- Rendbe kéne hoznunk a hajót, nem? Körülbelül három

óránk lehet - jegyezte meg Blake.Billie a bombákra gondolt, amelyek menthetetlenül alá

hullanak majd - és arra, ami a bolygóval történni fog.Hirtelen érdeklődést érzett sugározni az űrruhás alakból.

A lény „vette” az üzenetet.- Elmegy - mondta a hajós. - Csak úgy ellebeg…- Tud a bombáról - közölte Billie.- Amíg a kapcsolatot ápolgatjuk e dömperszerű faj

képviselőjével, addig meg kéne javítani a landolóegységet is, hogy belőlünk se legyen radioaktív por… - Wilks felállt, és otthagyta Billie-t a padlón ülve. Mellette Mitch kinyitotta a szemét. Nem szólt, és Billie-nek sem volt mondanivalója. Az idegen jelenlét hirtelen elenyészett. Olyasféle érzést keltett, mintha egy jókora kést rántottak volna ki az agyából.

Nehezen lélegeztek, a szemük égett, az orruk fájt, torkuk elszorult - de a javítással egy óra alatt elkészültek.

Az egység felemelkedett, orbitális pályára állt, és problémamentesen összetalálkozott a Benedicttel. Wilks dokkolás előtt megbizonyosodott róla, nincs-e nemkívánatos utasuk, és az egész hajót végigperzseltette a tisztítólézerekkel, mielőtt jelezte társainak: kiléphetnek.

Blake rákapcsolta Buellert valami androidok számára készített létfenntartó rendszerre.

A legénység megmentett tagja - Billie nem emlékezett a nevére, és nem is érdekelte, eszébe jut-e valaha - ellenőrző körútra indult. Wilks szintén elvonult valahová.

Billie egy asztalnál ült, és a falat bámulta.Vége. Maguk mögött hagyták az idegenek világát.

Túlélték a kalózok és a szörnyetegek támadását, és most arra készülnek, hogy felperzseljék az egész halált hozó bolygót. Aztán hazamennek.

Vége.De őt egyáltalán nem érdekli mindez.

26.

Orona az irodájában ült, és a vele szemben helyet foglalt három társasági alkalmazottat nézte. Az orvost Drynernek hívták, a többiek nevére nem emlékezett, csak a ruhájuk színe szerint gondolt rájuk: vörös és zöld.

A szoba falait tökéletesen hangszigetelték, még az ablakok is be voltak hálózva fedőszálakkal, nehogy lézeres megfigyelők tapogassák le a beszélgetést odakintről. Orona gyanította, hogy társaságiak egyike-másika hozott magával valamiféle zavaróeszközt, hogy blokkolja az elektronikus kémeszközöket - az sem kizárt, hogy mindhárman felszerelkeztek efféle masinával. Átvilágították ugyan őket, de manapság már vannak olyan ügyes műanyagok, amelyek minden ellenőrzést kijátszanak. Lehet cipő, térdvédő vagy akármi. Az ilyen magas szintű, jelentős beszélgetéseket a legnagyobb körültekintéssel kell lebonyolítani. Orona szavait sem rögzítette senki.

- Nos, uraim, ne kerülgessük tovább a forró kását! Mindannyian jól tudjuk, miért vagyunk itt.

Zöld és vörös gyors pillantást váltottak, de arckifejezésük nem árult el semmit. Jó póker-játékosok lehetnek, gondolta Orona. Az orvos is faarcot vágott, de egy kicsit idegesebb volt.

Alig észrevehetően dobolt a combján az egyik ujjával.- Talán mégis jobb lenne, ha ügyvédeink jelen lennének -

közölte vörös.- Szó sincs vádemelésről - mondta Orona. - Ne becsüljük

le egymás intelligenciáját! Én a kormányt képviselem, önök magánzók. Az én kalapácsom nagyobb, és könnyen agyonüthetem önöket, ezt jól tudják. Pillanatnyilag így áll a helyzet.

Vörös és zöld elmosolyodtak, teljesen egyforma arckifejezéssel. Tudták.

- Akkor ugorjuk át a mellébeszélést, és vágjunk a dolgok Közepébe - javallottá Orona. - Maguk veszedelmes idegen életformát rejtegettek egyik laboratóriumukban. Nemrég vallási fanatikusok törtek be oda, és megtermékenyíttették

magukat a lény embrióival. Ezt mind tudjuk. A maguk példánya ízekre szakadt a robbanásban, ami elpusztította a laboratóriumot. A fanatikusok elmenekültek. Onnan tudjuk ezt, hogy még mindig kapunk jelentéseket a sajátos rémálmokról - vagyis azok közül az átkozott kreatúrák közül még mindig él néhány. - Várt. - Mondtam olyasmit, amiről eddig nem tudtak?

Vörös és zöld egy emberként, halványan elmosolyodott. A kormánynak megvannak a maga forrásai - nem érdemes tagadniuk.

Az orvos, Dryner, megrázta a fejét.- Szó sincs róla. Mindannyian tisztában vagyunk a

helyzettel.- Gondoltam. Megcsapolták a számítógéprendszerünket,

de a Taktikai Egységünkhöz nem fértek hozzá.Rájuk nézett. Vörös vállat vont - ez volt az első

értékelhető gesztusa. Orona „nem”-ként értékelte reakcióját.- Nos… mi megtaláltuk az egyik támadót. Az orvos mohón

hajolt előre.- A beágyazódott lénnyel együtt?- Sajnos nem. Ennek az embernek belülről szétrobbant

már a mellkasa. Tizenkét órája volt halott, amikor csoportunk rábukkant New Chicagóban. Az újszülött idegennek nyoma veszett.

A doktor visszahanyatlott.- A fenébe - mormolta.- Osztozom az érzelmeiben, Dryner. Mi magunk is nagyon

szeretnénk begyűjteni ezeket a lényeket, de tartok tőle, hogy itt többről van szó annál, ki birtokolja és bocsátja elsőként áruba ezt a potenciális fegyvert, akármilyen értékes is.

Zöld és vörös felfigyeltek.- Hogy érti ezt? - kérdezte zöld.Orona felállt, az ablakhoz lépett, és lenézett a város

nemrég kigyúlt fényeire. A forgalom zümmögve cikázott a légi utakon, az épületek homlokzata csillogott a lenyugvó nap utolsó sugaraiban.

- Doktor, ön pontosan tisztában van vele, hogyan szaporodnak ezek a lények. Mindegyik egy potenciális királynő, nem igaz?

Dryner a másik két társasági emberre nézett. Azok alig észrevehetően megvonták a vállukat: beszélhet.- Igen, lehetséges - mondta az orvos.- Lehetséges - visszhangozta Orona keserűen. - Nem

tudjuk, hány fanatikus menekült meg. Egy tucatnyian is lehetnek. Elvesztettük szem elől az egyik újszülött idegent. Hamarosan a többi is kikel - ha ugyan nem keltek ki máris, ugye?- Nos, ez attól függ, melyik tojásból származik a csíra. A

királynő több nap alatt rakta őket.- De a maximális eltérés is csak pár nap, igaz?- Attól tartok, igen.- Doktor, ha lenne mondjuk öt ilyen újszülött, és

mindegyikükből királynő fejlődne, aztán mind elkezdenének tojásokat rakni, akkor mit gondol, mennyi ideig tartana nekik elözönleni az egész területet?

Dryner szárazon nyelt egyet.- Én… nem merek biztosat mondani, de elméletben…Orona megfordult. Az egész kormány súlyát érezte a

vállára nehezedni, ő a szakértő, bár ezek az emberek is tudhatnak annyit, mint ő. Minden morzsányi információra szüksége van.

- Olyan ez, mint a hörcsög-probléma. Ha egy anya és a kicsinyei mind felnőnek és párosodnak, aztán újabb kölyköket szülnek, akik szintén mind életben maradnak és szaporodnak, akkor pár éven belül térdig járunk a hörcsögökben… A gyakorlatban persze sosem alakul így. Némelyiket megöli az anyja, másokat ragadozók falnak fel, sokat eltaposnak. De ezeknek az idegeneknek nincs természetes ellenségük Földünkön. Páncéltörő fegyver kell ahhoz, hogy megölhessük őket - és még úgysem könnyű. Megvannak a jelentéseink a Gyarmati Tengerészgyalogosoktól, akik találkoztak velük. Egy kínai paraszt a vasvillájával vagy az ausztrál madarász a hálójával aligha mérkőzhetne egy kifejlett idegennel, ugye?

A doktor megint nyelt. A kérdés szónoki volt.- Ami azt illeti, akárki kerül szembe velük, alaposan

megbánja. Úgy szaporodnak, mint a hörcsögök - de a királynőnek még párra sincs szüksége. Emellett nagyon hamar érnek. Nem tudjuk, hol fognak először felbukkanni. A fanatikusok szétszóródtak, a világ minden részéből kapunk

róluk jelentéseket. Némelyik persze hamis nyomnak bizonyul, de ha csak a jelentések tizede igaz, akkor mindkét féltekén várható a megjelenésük, az egyenlítőtől a sarkokig. Chicago is messze van Limától… Ez pedig azt jelenti, uraim, hogy nagyon nehéz helyzetbe kerülünk. Mindenfajta közreműködésükre számítok abban, hogy ennek a lidércnyomásnak véget vessünk! Mert ha nem vetünk véget, már nem az idei prémiumuk fogja leginkább aggasztani önöket. Ezek a szörnyetegek annyi embert fognak lemészárolni, hogy a Marsig fog hallatszani a túlélők jajveszékelése. És mindegyikük azt akarja majd, hogy fejek hulljanak. Én pedig oda fogom dobni nekik az önökét. Aztán a kormány fogja odavetni nekik az enyémet.

A doktor megnedvesítette kiszáradt ajkát.Még a két kozmopolita világfi, vörös és zöld is

meghökkent erre a gondolatra.Remek, gondolta Orona.Megfogta őket. Most már csak abban reménykedhetnek,

hogy nem késtek el a beavatkozással. Hangot sem adott legtitkoltabb félelmének, hogy a lények esetleg olyan jól berendezkednek itt, hogy az emberiség puszta fennmaradása kerül veszélybe a bolygón. Ez már a legrosszabb eset - nem hitte, hogy idáig fajulhat a helyzet. A feltevés feltevés csupán, semmi több.

Legalábbis remélte.

27.

A nagy, elefántszerű teremtmény odébbállt - a menekülők látták hajója gyorsan oszló ion-nyomvonalát az űrben, mielőtt a Benedict letért az idegenek bolygója körüli ellipszispályáról. Furcsa, de ennek a világnak neve sem volt - Wilks legalábbis nem tudott róla.

Igaz, nem is foglalkoztatta különösebben a dolog. Ott lent nem akad már semmi, ami miatt aggódniuk érdemes.

Úgy bizony.Halált hozó bombazápor zúdult az idegenek bolygójára a

Gyarmati Tengerészgyalogság jóvoltából, Wilks őrmester előadásában. A Benedict által kioldott nukleáris töltetek

aláhulltak a számítógép által kijelölt orbitális pályájukról, és lecsaptak a felszínre. Némelyik az óceánba zuhant, de a víz a terv végrehajtása szempontjából a legkisebb fennakadást sem okozta.

A bombák úgy csaptak a bolygóra, mint megannyi haragos, a teremtés egész művével elégedetlen isten. Atomtűz-viharok söpörtek végig a felszínen. A lökéshullámok letarolták a fákat, bokrokat, sőt, helyenként a hegyeket is. Régóta szunnyadó vulkánok keltek életre a robbanásoktól, saját kitöréseikkel és lávájukkal növelve a káoszt. A föld meg-megvonaglott; a rengések sokkal erősebbek voltak annál, amit emberi skála egyáltalán mérni tud. A tengerek felforrtak, gőz szállt a magasba. Az élet a tengerben, földön és a levegőben ott sült meg, ahol épp úszott, kúszott vagy repült. A talaj megrepedezett, és mindaz, ami esetleg átvészelte az első hullámot, áldozatul esett a rövidesen beköszöntő atomtélnek, és a különösképp szennyező bombák radioaktív csapadékának.

Az idegenek nagyon szívósak, talán megélnének olyan környezetben is, ahol más életformák nyomban elpusztulnának - ám enniük nekik is kell. És az élelem bizony ritka lesz a bolygón - nagyon-nagyon hosszú ideig…

Wilks a monitoron keresztül, szűrőkkel ellátott kamerák segítségével figyelte a szörnyek világának halálos görcseit és pusztulását.

Felemelő érzés volt. Remélte, maradt pár dög odalent, amely majd éhen halhat.

Jó lassan.Úgy érezte, aligha háborgatják újra rémálmai, amelyekkel

oly sok esztendőn át kellett együtt élnie. Most megfizetett a pokoli lényeknek, méghozzá kamatostul. Elpusztította őket. Ő nevet utoljára.

A Földön ugyan rejtegetnek még egyet, de ha hazaér, lesz ideje eltűnődni, mit kezdjen vele.

Kíváncsi volt, milyen büntetés vár rá egy egész bolygó élővilágának kiirtásáért.

Hiszen elég valószínű, hogy tetteiért hadbíróság előtt kell felelnie.

Érdekes lesz, felettébb érdekes.

Rosszabb volt, mint Orona gondolta.Az első fertőzésekkel még elég könnyen boldogultak. A

taktikai osztagok figyelték a tömeges eltűnéseket, és ha egy területen fogyni kezdtek az emberek, nyomban lecsaptak. A kormányok úgy megszervezték a szállítást, hogy egy teljesen felszerelt egység a riasztást követő három órán belül fölszállhatott és leereszkedhetett a földgolyó bármelyik pontján.

Az első fészkek kicsik voltak - ötven, legfeljebb száz tojással, és egyetlen királynővel. A csapatok nem kockáztattak. Teljesen sterilizálták a területet. A fészkeket elpusztították, a környéket lerombolták, a hordozó-gyanús egyéneket összeszedték és elzárták. A ténylegesen megfertőzötteket késedelem nélkül megölték, testüket elhamvasztották.

New Chicago, Kis-Miami, Havanna, Madrid - ezeket a fészkeket hamar felfedezték és megsemmisítették.

Orona eleinte bizonyos önelégültséget érzett. Igaz, jókora veszteséget kell elkönyvelnie, és bizonyos politikai kényelmetlenségekkel is számolhat - a Bolygóbiztonsági Törvény azonban kiszélesítette mozgásterét. Az idegenek nem voltak különösebben értelmesek, csak mint a hangyák, termeszek vagy méhek. Megépítették fészküket, megcsinálták a tojáskamrákat és dolgozókat küldtek ki élelemért. Ösztönösen dolgoztak, nem tudatosan. Saját bolygójukon ez nyilván elegendő - csakhogy ott nem volt ilyen okos, ilyen ütőképes versenytársuk. Egy ideig Orona lubickolt a sikerben. Ő volt a szakértői testület, és a hadsereg fenntartás nélkül bízott benne.

Múltak a hetek. A hónapok.Újabb fészkek bukkantak fel: Párizs, Moszkva, Brisbane,

Antarctic City.A lények éppoly gyorsan terjedtek, ahogy tartott tőle, de

még mindig viszonylag könnyű volt megtalálni és elpusztítani őket. A fertőzés komolynak bizonyult, de ellenőrzésük alatt tartották.

A taktikai csapatok egyre eredményesebben működtek. A gyakorlat megedzette őket, de kezdtek hanyagabbak lenni. Az is lehet persze, hogy valami kikényszerített természetes kiválogatódás zajlott le ellenfeleik közt. Mint a patkányok vagy a csótányok, akiket állandóan mérgeztek vagy

eltapostak, az idegenek is elkezdték változtatni a fészkeiket.

A bolyok kisebbek és számosabbak lettek. A taktikai csapatok gyakorta tíz-tizenöt tojást találtak csak egy pici kamrában - és ezeket a helyeket nehezebb volt földeríteni. Egyre több lett a fészek. Nagy Észak-Afrikában, a régi Elefántcsontparton egyszer majdnem nyolcvan fészket találtak egyetlen ötven-kilométeres négyszögben. A fészkek egy része Abidanban volt, felhőkarcolók és régi raktárak alagsorában, de néhány a környező vidékeken rejtőzött, a föld alatt. A csapatok fertőzött teheneket, lovakat, sőt kecskéket is találtak egyes kamrákban.

Minden nagytestű állat megfelelt az idegenek céljaira. A civilizált országokban az eltűnteket hamarosan jelentették - ám az elmaradottabb vidékeken senkinek sem tűnt fel egy magányos farmer, vagy épp néhány tehén hiánya.

Az idegenek mintha ravaszabbá váltak volna.A limai labor pusztulása után hat hónappal Oronának

hadosztály nagyságrendű támadást kellett elrendelnie a madagaszkári Diego Suarezben, egy óriás fészek ellen. Valójában több száz kisebb fészekről volt szó, amelyeket alagutak kötöttek össze.

A háború nyolcadik hónapjában Orona elrendelte Jakarta atombombázását.

Egy évvel a háború kezdete után Ausztráliát olyannyira fertőzött övezetnek nyilvánították, hogy sem be, sem ki nem lehetett utazni onnét: teljes karantént hirdettek ki. Akármilyen hajó vagy űrjármű próbálta elhagyni a kontinenst, kíméletlenül megsemmisítették a Parti őrség lézer-projektorral felfegyverzett műholdjai.

Már régen nem arról volt szó, hogy a taktikai egységek fölkutatják és elpusztítják az idegenek fészkeit. Most már védett körzeteket hoztak létre, és azokat ellenőrizték, nehogy hordozók férkőzzenek be a lakosság soraiba. A harc mindinkább elmérgesedett.

Életbe lépett a szükségállapot és a rögtönítélő bíráskodás. Az országhatárokat átmeneti hatállyal megszűntették. Létrejött a Katonai Szövetség - égisze alatt emberi szabadságjogokat korlátoztak a háború idejére. A hordozógyanús egyéneket teljesen törvényesen lehetett agyonlőni bármilyen, ezredesnél magasabb rangú

katonatiszt szóbeli parancsára. Aztán már őrnagyok és kapitányok is kiadhattak efféle utasítást. Aztán az őrmesterek. Hamarosan bármilyen fegyveres katona lelőhetett bárkit, akit csak akart - és ha az ellenőrzés végül mégis negatívnak találta az illetőt, akkor a katona legfeljebb annyit mondott, hogy nagyon sajnálja. A háború kemény dolog, nem igaz? Mit számít egy-két civil élete, mikor az egész bolygót kell megmenteni?

Kikezdhetetlen érvelés.Az elfogott idegen herék - bár a fogoly ritkaságszámba

ment - mind értelmesebbnek tűntek. A legokosabb sem igen állta a versenyt egy átlagos kutyával, az a királynő ellenben, amelyet a San Francisco belvárosáért vívott csatában fogtak el, 175 pontot ért el az Irwin-Schlatler skálán - azaz értelmesebbnek bizonyult, mint a valaha élt emberek túlnyomó többségénél.

A rémálmok valóra váltak. Amit Orona előzőleg érzett, semmi volt ahhoz a dermesztő, gyomorforgató iszonyathoz képest, ami a hatalmába kerítette, midőn számítógépe kiköpte azt a bizonyos információt.

A dögök tényleg egyre okosabbak. Túl okosak.És ezért az emberek a felelősek.

A Benedict fedélzetén a túlélők hibernációhoz készülődtek.

Bueller saját speciális készülékében feküdt. Blake szerint élt, és stabilizálódott az állapota. Billie mindeddig kerülte, de most úgy érezte, nem térhet aludni anélkül, hogy sort ne kerítsen egy újabb találkozásra. Beszélniük kell - meglehet, utoljára.

Bueller a mellétől lefelé be volt takarva. Melltől felfelé úgy nézett ki, mint azelőtt. Ébren volt, amikor Billie belépett.

Maguk voltak.-Mitch!- Billie… Jobb szerettem volna, ha nem látsz ilyen

állapotban.-Milyen kár! Miért, milyennek kéne hogy lássalak? Igazi

férfinak?

- Bocsáss meg, Billie! El se tudod képzelni, mennyire bánt a dolog.-Mi voltam neked, Mitch? Egy kis fűszer a

programozásodban? - A lány közelebb húzódott Buellerhez. Odanyúlhatna és megérinthetné. Megtehetné. De nem teszi meg.- Nem - válaszolta Bueller.- Akkor mi?-Meg kellett volna mondanom. Próbáltam is, de nem

sikerült. Túlságosan féltem.- Féltél? Mitől?- Hogy elveszítelek.Billie kurtán, keserű éllel kacagott fel.- Nem tehetek róla, hogy az vagyok, ami vagyok. Nem

dönthettem el, minek születek.- Igaz, de azt már te döntötted el, hogy elbolondítod azt

az ostoba emberszukát, nemde?- Nem. Vagyok ami vagyok - de én is eszem, érzek,

szomorkodom. És, mint rájöhettem, szeretek.Billie az ajkába harapott. Nem akarta ezt hallani.Ezt akarta hallani, semmi mást.- Nem vagyok olyan, mint ti - folytatta Bueller. - Nekem

nem volt apám vagy anyám, még életem sem, mielőtt megcsináltak a tengerészgyalogságnak. De bizonyos értelemben igenis fejlődöm. Tanulok. Több lettem annál, ami valaha voltam. Megismertem a szerelmet.

Nem tudom ugyanaz-e, amit ti éreztek. Nekem valami üresség, ami csak akkor szűnik meg, ha velem vagy; fájdalom, ha nem vagy itt; láz, amit csak te csillapíthatsz. Vágyat érzek irántad, gyengédséget, szeretnélek megérinteni és átölelni. Még így is, hogy csak félig élek…

Itt abbahagyta. Szipogott.Ó istenem, csak el ne bőgje magát, gondolta Billie. Azt

nem tudná elviselni.- Becsaptalak - mondta Bueller. - De amikor az a dolog

elkapott, amikor kettészakított, az kevésbé fájt, mint amikor én kaptam el a pillantásodat. Amikor láttam, hogyan nézel rám, hogy gyűlölsz… - Elhallgatott. Elfordította a fejét.

És Billie rájött, hogy valóságosak az érzései, akármi legyen is Mitch. Hogy épen ugyanúgy szereti Mitch-et,

ahogy Mitch szereti őt - mert éppen azt öntötte szavakba, amit ő is érzett.

És amit még mindig érez.- Mitch…- Menj, Billie! Kapcsold ki a gépeket! Hagyj meghalni.A lány kinyújtotta a kezét és megérintette. Mitch válla

meleg volt, a bőre eleven, az izma kemény. És szerette őt, erről Billie most már meg volt győződve. A szülei óta nem akadt senki, aki így szerette.

- Mitch… - suttogta.Bueller visszafordult, hogy ránézzen.Billie lehajolt, gyöngéden megcsókolta Bueller ajkát.

Érezte a másik fájdalmát, és érezte azt is, hogy nyugszik meg Mitch, amikor megérti, mi történt köztük. Bueller fölemelte a karját, és átölelte.

- Ó, istenem, Billie!- Psszt. Jól van, jól van. Nem számít.És nem is számított. Egyáltalán nem.

A Földön háború dúlt, és az emberek vesztésre álltak.Orona nem tudta felérni ésszel, hogyan fajulhattak idáig

a dolgok. Az ember fejlett technológiával rendelkezett. Saját világán harcolt, az övé volt minden előny. Kivéve…

Kivéve, hogy az idegenekben erősebbnek bizonyult az élni akarás. Ezért, a fajuk fennmaradásáért mindent feláldoztak volna. Erre pedig az emberek közül felettébb kevesen voltak hajlandóak. Egy anya meghalna a gyerekeiért, egy szent tűzbe menne a felebarátjáért vagy az istenéért - de az ösztönös önvédelem általában túl erős az emberekben. Az idegenek ezzel nem törődtek. Ha száz herének kellett meghalnia egyetlen tojásért, akkor százan pusztultak el.

A lények már mindenütt megvetették a lábukat - ott is, ahol még a patkány sem tudott megmaradni; ott is, ahol senki sem hitte volna, hogy szaporodni képesek. Ott lapultak a sarki jégtáblákon, a sivatagokban, a dzsungelekben, uszályokban - bárhol, ahol volt elég hely egy fészek számára.

Senki sem tudta pontosan, hányan vannak: létszámukat illetően csak találgatni lehetett. A becslések a százezrestől a tízmilliós nagyságrendig terjedtek.

Annyi menekülő magánhajó távolodott a Földről, hogy a katonaság nemhogy megállítani, de még ellenőrizni sem tudta őket. A legtöbb csak a Holdra vagy az Övezetbe igyekezett, de egyesek a rendszer külső bolygóit is elérték. Néhány gazdag ember összefogott és magán-csillaghajókat vásárolt, mielőtt a kormány észbe kapott, és illegálisnak nem minősítette az ilyen transzakciókat. Mindenki menekült, mert a Földön már alig maradt biztos búvóhely

Orona ezen búvóhelyek egyikében időzött, egy szigorúan őrzött mexikói katonai komplexumban. A területet erőtér-kerítések védték, a talajt elaknásították, minden be- és kilépő járművet átvizsgáltak, minden utast átvilágítottak.

A végén Orona megértette, hogy az idegenek nem olyanok, mint egy ellenséges hadsereg - inkább járványként viselkednek. Csak úgy lehet megmenteni a beteget, ha kivágják a károsodott részeket, és fertőtlenítik a sebet. Ám ezzel elkéstek már: a kór áttételeket képzett, akár a rák. A besugárzás és a gyógyszerezés már nem elegendő. Minden olyan gyorsan történt, mint egy elejtett gyufából kiinduló erdőtűz. Senki sem sejtette, hogy ilyen gyorsan eldől minden. Másfél évvel ezelőtt az emberek még fölényben voltak szülőbolygójukon - ők voltak a csúcsragadozók a táplálékpiramis csúcsán Most meg…

A hadsereget irányító elmék nem minősültek briliánsnak - soha nem is voltak azok - de elég okosak voltak ahhoz, hogy belássák: veszítettek.

Minden megmaradt hajót elkoboztak. Sietős terveket készítettek. Rátermett emberekből új parancsnokságot hoznak létre a kolóniákon, alkalmas módszereket dolgoznak ki az idegenek elpusztítására…

És így tovább.Információs központjának homályában, a kommunikációs

technika szenvtelen csodáitól körülvéve Orona felnevetett. A Föld lassan kiürül, de ő nem megy el a többiekkel.

Elmenekülhetne persze, de mi értelme lenne? Életben maradna, de elveszítené élete legfontosabb küzdelmét. A tengerészek körében él egy ősi szokás: ha a hajó elsüllyed, a kapitánynak is vele kell pusztulnia.

A kormány az ő javaslatára kezdett behatóbban foglalkozni az idegenekkel. A megzabolázásukat célzó projekt az ő édesgyermeke. Valaki kiöntött egy lombikot a kritikus folyadékkal - és a labor megfertőződött.

Előre kellett volna látnia. Ha mindenki más el is felejtené, ő sohasem fogja.

Itt marad, akár győz, akár veszít.

A hiperálom-kapszulák már készen álltak.- Kilenc hónap múlva találkozunk - mondta Wilks a

többieknek.A számítógép hazafelé vezető pályára állította a hajót.

Gyorsabban fognak menni, mint ahogy jöttek. Pár hónap csupán. Wilks remélte, hogy vigyáznak arra a példányra, amelyik a Földön maradt. Remélte, hogy elég óvatosak. Különben is csak egy dögről van szó - ugyan, mi kárt okozhat a világnak egyetlen nyavalyás idegen?

A hengerek lezárultak, aztán a halállal rokon, mélységes álomba ringatták a védelmükhöz folyamodókat. Megtartották őket a teljesen kiegyensúlyozott sztázis állapotában, ahol nem létezett idő - sem kezdet, sem vég.

Mire a földi katasztrófát hírül adó első jelentések befutottak, a Benedict legénységének túlélői aludtak már. A hajó számítógépei lelkiismeretesen rögzítették az einsteini tér görbületén túlról szálló segélykiáltásokat, de nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget nekik.

28.

Orona egyenesen előre bámult, gyűrött arccal, kimerültebben, mint valaha.

- Hát így állnak a dolgok itt a Földön - mondta. - A hadsereg elvitte legtöbb magas rangú tisztjét, és a megmaradt elitcsapatokat. Valószínűleg már a hiperűrt szelik valahol. Idelent alig pár komplexum vár kiürítésre. A helyzet rohamosan romlik. A földi kommunikáció nagyrészt megszűnt, műholdas adás pedig csak ott folyik, ahol elég energia maradt ahhoz, hogy a jeleket fogni tudják. Teljes a

káosz. Az elmúlt hónapokban az idegenek száma hihetetlen gyorsasággal nő. Csak kevés olyan terület maradt, ahonnét a biztonsági rendszer távol tartja őket. Jó másfél milliárd ember halt meg az elmúlt másfél év során.

Valami döngetni kezdte az ajtót Orona mögött.- Már ez a hely sem biztonságos, pedig elvben korlátlan

ideig ki kellett volna tartanunk… Fantasztikus…A csapkodás erősödött.- Nem tudom, látja-e majd valaki ezt az adást - mondta a

férfi -, vagy érdekli-e majd egyáltalán… Az egész dolog a tévedések nagyvígjátéka volt. Ha isten lennék, halálra röhögném magam az emberi ostobaság megnyilvánulásainak sokféleségén.

Az ajtó vastag plasztikja hasadozni kezdett a nekifeszülő testek súlya alatt.

Oronának sikerült egy félmosolyt az arcára erőltetnie. Benyúlt az egyik fiókba, és kurta csövű pisztolyt húzott elő. Balra nézett. Fekete műanyagszilánkok repültek felé a forgatagból, ami már nőni látszott a képernyőn. Orona betárazta a pisztolyt. A csövét a szájába dugta. Meghúzta a ravaszt.

Tarkója darabokra szakadt, teste előrebukott. Egy karmos kéz kapott oda, de elhibázta. Aztán újra - az idegen úgy kapta fel a halott embert a székből, mint egy marionett bábot, amelynek elmetélték a zsinórjait. Megrázta.

Egy másik alak tűnt fel, tömege elsötétítette a képet.Egy pillanat múlva már el is vitték Oronát. A szoba üres

lett. A kamera tovább működött, hűen mutatva a falra fröccsent vért, kiloccsant agyvelőt és csontszilánkokat.

- Ó, a francba! - fakadt ki Billie a képek láttán.Mellette Wilks komoran bólogatott.- Vagyis értelmetlen volt az egész - mormolta. -

Fölrobbantottuk a rohadt bolygójukat, de elkéstünk: időközben megjelentek a Földön. Ezek a hülye barmok hazavitték őket, és elszabadultak!

Blake és a hajós is ott állt, Bueller pedig egy hordágy-félén feküdt Billie mögött- Most mit tegyünk, őrmester?- Hogy mit? Orbitális pályán haladunk. Leszállunk.

Ennél senkinek nem volt jobb ötlete. Aztán a hajós - Parks volt a neve - megszólalt:-Wilks! Társaságunk van. - Hogy?- Nézze csak a Doppler-képernyőt! Wilks megnézte.Halkan elkáromkodta magát.Az elefánt-idegen hajója volt az: tőlük alig néhányszáz

kilométernyire lebegett az űrben.Képtelennek tűnt a feltevés, hogy ez a dolog követte őket

az einsteini térgörbületen át.Hogy a pokolba került ide?És főleg miért?

- Leszállási engedély megadva a fenti koordinátákra, Benedict! - harsant egy éles hang odalentről. - A számítógépük meg fogja tudni csinálni, de a biztonság kedvéért készüljenek fel manuális vezérlésre is! Túlságosan elsodródhatnak, és ha ellenséges területen landolnak, menthetetlenül ebéd lesz magukból…- Köszönöm, Irányítás - mondta Wilks a mikrofonba. Ha a

számítógép csődöt mond, mindenképp végük, hisz senki sem tud pontosan irányítani egy csillaghajót az atmoszférán keresztül, főleg nem ilyen hajszálpontosan.- Szeretnénk, ha egy darabban érnének le. Elkelnek itt a

gyors és erős hajók. Az előre programozott csapatszállítókon kívül nem sok olyan maradt, ami képes orbitális pályára állni…

- Értettem, Irányítás. Már vitorlázunk is lefelé.Wilks hátradőlt. A dolgok még rosszabbul állhatnak, mint

azt a felvételek mutatták. Orona elvileg bombabiztos bunkerét egy héttel ezelőtt foglalták el. Nem nagyon volt itt már olyasmi, amiért érdemes lett volna visszajönni - de Wilks a saját szemével is látni akarta, hányadán állnak.

Értelmetlenné vált a győzelem, amit az idegenek szülőbolygóján arattak.

Amikor a hajó leszállt, tucatnyi katona várta őket készenlétben tartott fegyverrel. Egy tiszt - Billie ezredesnek

vagy tábornoknak nézte - odament hozzájuk, és biccentett Wilks-nek.

- Örülünk, hogy visszahozta a hajót, őrmester. Nagy szükségünk van rá. Ez az utolsó biztonságos hely itt. Elmegyünk.

- És mi lesz a Földdel?A férfi vállat vont.- Nem tudom megmondani. Nekem az a feladatom, hogy

megmaradt embereimmel eljussak az új támaszpontok egyikére. A Parancsnokság majd megmondja, melyikre.- El akarnak menni? És mi lesz az emberekkel?A tiszt a fejét rázta.- Szerintem az idegenek hamarosan mindent a

hatalmukba kerítenek. Egy nap majd visszajövünk, és újra megpróbáljuk… Kitalálunk valami módszert arra, hogy orbitális pályáról intézzük el őket anélkül, hogy kárt tennénk a tengerben, a földben, vagy a bioszférában. Tiszta lappal fogunk indulni.

Úgy rémlett, Wilks menten arcul csapja.- Emberek milliárdjai élnek itt, a mindenségit!- Csak éltek, őrmester. Az idegenek rengeteget elvittek.

Sokat szükségből lőttek agyon, és többen haltak meg azokban a kísérletekben is, amelyeket az idegenek megállítására terveztek. Körülbelül öt-hatszázmillióan maradtak, és ez a szám egyre csökken. Nem tudjuk megmenteni őket De ha szerencsénk van, még eltűnhetünk innen, mielőtt ide is betörnek…

Mintegy végszóra, egy fiatal tiszt hajolt a parancsnokhoz.- Délkelet felől támadást jelentettek az őrök. Több ezer

bogár rohamoz. Átjutottak az aknamezőn, és a kerítés felé tartanak.- Ellenőrizze a Benedictet. - rendelkezett a parancsnok. -

És küldjék ki a C csoportot az őrök segítségére!A fegyveresek behatoltak a hajóba.- Ha belegondolnak, nem is olyan rossz a helyzet - mondta

a tiszt. - A Föld már régóta a pusztulás szélén állt. Ha nem ez, akkor valami más okozta volna a katasztrófát. Így legalább jobban csináljuk legközelebb…- És velünk mi lesz? - kérdezte a Parks nevű hajós.- Sajnálom - mondta a tiszt -, de utasok számára nincs

helyünk. Egyértelmű parancsot kaptam.

- Várjon - mondta Wilks. - Van egy másik tényező is. Segítséget kaptunk az idegenek világán. Egy másik űrutazó fajtól. Egy képviselőjük megmentett minket… - És?- A nyomunkban van. Egészen idáig jött a saját hajójával.- Nézze, őrmester, ez nagyon érdekes, de mit számít?

Gondolja, hogy az a dolog ki tudja söpörni az összes idegent erről bolygóról?- Azt nem tudom, de segíthet…A tiszt a kronométerére pillantott.- Ha marad időnk, akkor igen. De ha a felderítés

információi helyesek, akkor egyetlen napunk, talán csak pár óránk van addig, amíg elözönlenek minket. Atomtölteteket raktunk le, hogy megsemmisítsük a bázist, miután odébbállunk. Ezt a háborút elvesztettük. Ideje visszavonulni!- A francba!A tiszt előrántotta az oldal fegyverét.- Ne csináljon semmi ostobaságot! Különben rögtön

meghal.Wilks széttárta a karját.Blake, aki Billie és Bueller ágya között állt, egy

hajszálnyit előrébb mozdult. A tiszt elfordította a fegyverét, hogy sakkban tartsa.- Nem hagyhatom, hogy bárkit lelőjön, tábornok - mondta

Blake.- Ide figyeljen, katona! Én már hónapok óta embereket

lövöldözök agyon. Egy-kettővel több már igazán nem számít.

Blake elmosolyodott, és elindult feléje.- Blake, ne! - kiáltotta Wilks. De a nő csak ment.A tábornok tüzelt, a lövedék mellbe találta Blake-et.

Blake szinte meg sem torpant. A tiszt átkozódott, aztán újra lőtt…

Wilks ugrott. Tenyere élével a tábornok halántékára vágott, éppen akkor, amikor a tiszt elfordította fegyverét, és kilőtte a harmadik golyót.

A lövedék a Benedict oldalán pendült.Wilks a könyökével és egy rúgással cifrázta a tenyér-

ütést: a tábornok elesett. Az őrmester kicsavarta a pisztolyt

a férfi kezéből, és megfordult, hogy szembenézzen a hajó zsilipjével.

Egy katona lépett ki. Wilks fejbe lőtte.Blake eldőlt. Parks kiáltozva elrohant.Billie a fekvő androidhoz lépett. Az elesett nőhöz.- Blake…- Nem hagyhattam… hogy lelőjön titeket - suttogta a

tengerész. Elmosolyodott. - Ugye… megkapom azt a… medált, őrmester?

Wilks nem mozdult.- Hát persze, kölyök. Emiatt ne aggódj! Blake szeme hirtelen elkerekedett.Wilks a fejét rázta.- A fenébe! A fővezetékét találta el az a fasz. Egy az

ezerhez az esély erre: ez a modell elvben teljesen golyóálló. Biztosan megpattant valahol, és…- Blake! - mondta Billie.- Neki vége, Billie - mondta Wilks. - És nekünk is, ha nem

sietünk! Épp most öltem meg egy tábornokot. Gyerünk!Fölrántotta Billie-t, de a lány elfordult, és kikapta Mitch-

et az ágyából. A hátára vette.- A fenébe, Billie!- Bírni fogom - mondta eltökélten a lány.- Billie, ne csináld ezt… - szólt Mitch.- Pofa be, Mitch, különben itt maradok veled, és

megölnek. Ha ezt nem akarod, akkor maradi csöndben, és gyere.

Wilks elrohant, Billie az utasával utána.

29.

Amikor megálltak, hogy kilihegjék magukat, Billie megkérdezte:- Miért futunk tulajdonképpen? Itt nincs hová menni. Fel

fogják robbantani az egészet, ha elmentek. Még ha nem lennének is kint idegenek, akkor sem jutnánk ki gyalog a robbanás körzetéből…- Én sem gyaloglásra gondoltam - ismerte be Wilks.

- Ha igaz, amit mondanak, akkor sehol sincs ennél jobb hely a Földön - vetette közbe Mitch.

Ők hárman egy tartóoszlop belsejének támaszkodtak - egy oszlopnak, ami a földszinttől nyúlt felfelé az ő szintjükön keresztül. Wilks úgy gondolta, hogy a harmadik szinten lehetnek, olyan ötven méterre a talajtól.- És nem is a Földre gondoltam - folytatta az őrmester.- Miről beszélsz egyáltalán? - kérdezte Billie.- Emlékezz, mit mondott az irányító, amikor kezdtünk

lefelé jönni! Itt programozott csapatszállítók vannak. Ha elmennek, mi is velük teszünk.- Hogyan?Wilks harciasan meglengette a tábornok pisztolyát.- Mindenáron.Bueller mintha feszengett volna.- Én ezt nem engedhetném meg - közölte.Wilks nevetett.- És hogyan fogod megakadályozni, haver? Különben is,

alapvető hibát fedeztem fel a programozásodban. Ha ők meg akarnak ölni minket, engem meg Billie-t, mi pedig őket akarjuk megölni, kiért aggódsz jobban?

Bueller megrágta magában a kérdést.- Billie-ért.- Aha. Egyes emberek fontosabbak a többieknél, mi?- Igen.- Ezt nem a laboratóriumban tanították, igaz?- Nem.Wilks megint nevetett.- Mostantól fogva megszűntél androidnak lenni, haver.

Légy üdvözölve az emberek között!

Billie hagyta, hogy Wilks átvegye Mitch-et: így gyorsabban tudtak haladni. Még futás közben is azon meditált, amit Mitch mondott. Túlnőtt a programján. Lehet, hogy a testét nem anya szülte, de egyéb fogalmak szerint Billie mindenképpen embernek tartotta.

Wilks egy raktárba vezette őket, ahol egy számítógép-terminál üzemelt.

Elkezdte kérdésekkel bombázni a rendszert.- Mit csinálsz?

Wilks föl sem nézett.- Megnézem, melyik hajó visz legénységet, és melyik csak

rakományt. Némelyik a katonákat viszi, a többi a készleteket. Keresünk egy készletszállító teherhajót, belemászunk, és mi leszünk a ráadás!- Azt se tudjuk, hová mennek - jegyezte meg Billie.- Számít az valamit? Nem lehet rosszabb, mint megsülni

egy atomvillanásban, vagy darabokra szakadni a dögök kezei közt.- Wilks…- Tudom, mit akarsz mondani - vágott a szavába a férfi. -

Azt hittem, hogy az én munkámnak vége, amikor felperzseltem az idegenek hazáját. Azt reméltem, nyugodtan hazajöhetek, szépen bedugnak valami börtönbe, és kimossák az agyamat. Erre számítottam. De most már nem várok ilyesmit. Nem hagyhatom abba, amíg egy ilyen dög is él!- Megéri?- Nekem meg. Az embernek kell valami, amiért érdemes

reggel fölkelnie. Évekig fontolgattam, hogy végzek magammal, de valami mindig visszatartott tőle. Sosem tudtam pontosan, mi, de most már örülök, hogy így történt. Lehet, hogy meghalok, kölyök, de nevetve halok meg, arra mérget vehetsz!

Ilyen boldognak Billie még sosem látta. Célja volt - és ez több, mint amit a legtöbb ember elmondhat magáról.

- Oké, megvan! A 302-es teherszállító, beceneve a Jenki. Tizenhatos dokk, ötös szint. Itt a térkép is…

Elővigyázatosan közelítették meg a pihenő hajókat. Wilks óvatosan lerakta Buellert, és elővette a kézifegyvert.- Csak megsebesítem az őröket - ígérte. - Nem ölöm meg

őket.- Kösz - mondta Bueller.-Maradjatok itt! Amint végzek, visszajövök - Elindult,

aztán megtorpant. - Hé, Bueller, sosem volt alkalmam megmondani, hogy milyen jó munkát végeztettek, te meg a csapatod. Nagyon jók voltatok.- Androidnak? - kérdezte Bueller.- Bárminek - közölte a férfi, és már ott sem volt.

Az oszlopok fedezékében lopózott a dokkba. A végén nem is volt olyan nehéz. Négy őrt talált, akik nem számítottak semmiféle támadásra.

Amikor már elég közel jutott, de még mindig fedezékben tudhatta magát, Wilks nagy levegőt vett, fölemelte a pisztolyt, és gyorsan, négyszer tüzelt. A lefojtott cső majdnem minden hangot kiszűrt.

Minden őr egyet kapott.Éppen a szemük közé.A fejlövés a legjobb módszer az azonnali halálra.Hazudott Buellernek. Hiába, az élet küzdelem.Billie látta, hogy Wilks jön visszafelé.- A kocsi előállt, emberek. Mehetünk. Elvezette őket a

négy katona holtteste mellett.Mitch megnézte őket.- Bocs. Kicsit megcsúszhatott a kezem. Mitch vállat vont. Ha már halottak, akkor az ő

felelősségének vége. Ezt Wilks is pontosan tudja.Mögöttük könnyűfegyverek kerepeltek fel. Nem túl

közelről, de nem is elég messziről.- Jönnek a vendégek - jegyezte meg Wilks.- Le merném fogadni, hogy éppen csak el tudnak menni.A hajó sokszögletű szerkezet volt hőálló borítással az

alján, és egy kicsi irányítófülkével, ami halványan egy hatalmas rovar fejére emlékeztetett, amit a hajó orrára ragasztottak. Billie tűnődve nézte.

Wilks elkapta a pillantását.- Pótalkatrészektől tákolták össze - mondta. -

Szerencsénk van, ha nem esik széjjel fölszálláskor. Gyerünk, vár a munka. Ez a madárka tele van élelmiszerrel, lefagyasztott spermával meg petesejtekkel - amolyan kis Noé Bárkája. Be kell állítanunk az oxigénellátást, az újrafeldolgozó és a javító rendszert, hogy lélegezni tudjunk, és ne üljünk nyakig mocsokban. Mivel fogalmam sincs, meddig leszünk úton, nem ártana egy-két alvókapszula sem… Bele fog telni pár órába, de már kinéztem a szükséges dolgokat a szomszéd hajón.- És mi lesz annak a hajónak az utasaival? - kérdezte

Mitch.

- Majd kettesével alszanak. Ennek a hajónak nincsen hibernátora, mert elvileg legénység nélkül repül. Nekünk nagyobb szükségünk van rá, mint nekik.

Majdnem két és fél óráig tartott, mire beszerelték a megfelelő gépeket. Wilks zsákmánya nélkül semmire sem mentek volna.

A csatazaj már nagyon közelről hallatszott, mire végeztek. Wilks már hallotta a jellegzetes pengést, amikor golyó pattan meg az idegenek páncélján. Annak a faszfejnek, aki átvette a halott parancsnok tisztét, kezd sietős lenni a dolga. Szórványosan már emberi sikolyok is harsantak.

Igen. Valóban itt az idő.- Szálljunk be - mondta Billie-nek a férfi. - Van egy olyan

érzésem, hogy bármelyik pillanatban indulhatunk…Az irányítófülkében még ott voltak a székek. Nem

törődtek vele, hogy kiszedjék őket. Wilks segített Billie-nek lekötözni Buellert, mielőtt leült volna. Nem tudta pontosan, hova mennek, de beállította a hengereket, hogy belefeküdhessenek, mihelyt a gép nekilódul. Az automatika majd felébreszti mindannyiukat, miután visszatérnek a normál térbe. Aztán majd meglátják.

Alig kötötték be magukat, amikor a pulton felszállási üzenetek jelentek meg.

- Kapaszkodjatok! - rikkantotta Wilks. - Nagyeszűék begyújtották a motorokat!

30.

A hajó felemelkedett, a gyorsulás az ülésbe préselte utasait.

Wilksnek eszébe jutott, hogy ha lenne egy működő monitora, visszanézhetne - bár bizonyára nyomasztó látványban lenne része. Nem a legvidámabb dolog látni a szülőbolygót, ahogy épp idegen szörnyetegek kezére kerül.

De jelenleg nem tehet semmit, hogy megakadályozza.A győzelem első szabálya az életben maradás. Ha élsz,

legközelebb visszavághatsz. Holtan egy fabatkát sem érsz.

Wilks úgy tervezte, életben marad mindaddig, amíg el nem pusztítja őket. Bármeddig tartson, kivárja.

Aki a hajót programozta, a Föld gravitációs terét használta, hogy kilendítse őket az űrbe. A teherhajó magas orbitális pályára tért, a hajtóművek fellángoltak és elliptikus pályára lökték a roppant tömeget.

A monitorok tanúsága szerint legalább ötven hajó repült együtt laza alakzatban. És egy azonosítatlan jármű, melynek alakját Wilks tüstént felismerte.

- Integessünk az öreg ormányosnak! - fordult társaihoz.Billie ránézett.Elsápadt.Aztán felsikoltott.Mitch-nek valahogy sikerült kiszabadulnia üléséből, és a

kezein járva odament a leszíjazott Billie-hez. Fölmászott hozzá, próbálta megsimogatni.

- Billie! Mi a baj, Billie?Már megint ott volt az agyában az idegen jelenlét, amit

legutóbb fényévekkel távolabb érzett. A lényé, aki megmentett őket a szörnyektől.

Nevetett.Gondolatainak lendülete magával ragadta Billie-t, nem

tudta útjukat állni. Mintha a tengerárt akarná vödörrel megfékezni. Az érzések vegyesek voltak: káröröm, vágy, a magasabbrendűség biztos tudata, gyűlölet, harag - és valami olyan, amit Billie nem is tudott azonosítani, mert nem volt emberi megfelelője.

Ám enélkül is épp eleget kapott ahhoz, hogy felfogja, amit a lény tudatni akart vele.

Ó, istenem!- Billie!Sikerült Mitch-re koncentrálnia. Mitch-re, aki szereti őt.

Azok az érzések, amelyeket Mitch iránt táplált, falat alkottak, erről visszaverődtek az idegen indulatai. Valamennyi át tudott szivárogni, de Billie már visszanyerte az uralmat érzékei felett. Ezt a lény is érzékelte valahogy. A dagály visszahúzódott.- Az… a dolog. Beszélt hozzám!- Mit mondott? - firtatta Wilks.

- Velünk sem tervez mást, mint az idegenekkel. Követett minket, hogy lássa a világunkat, hogy lássa, van-e itt valami, amit érdemes elvinnie. El akarja foglalni a Földet.- Azt hiszem, nem fog túl nagy ellenállásba ütközni -

mondta Wilks.- Kivárja, míg az idegenek megölnek minden

hátramaradottat - suttogta a lány. - Amikor a katonák visszajönnek - ismeri persze a tervüket - tovább vár. Talán idehoz másokat is a fajtájából. Végül elveszik a Földet a győztestől.- A mindenit! - mormolta Wilks. - Felprédál az egyik,

leigáz a másik. Mi jöhet még?Ezek után már nem nagyon akadt mondandójuk.Wilks beállította a kamrákat. A műszerek szerint

nemsokára belépnek a szubtérbe. Egyikük sem tudta, meddig és hova fognak utazni az einsteini görbület semmijében és seholjában. Nem is érdekelte őket.

Billie segítet Wilksnek: együttes erővel a konténerbe helyezték Mitch-et. Wilks elvonult, hogy ellenőrizze a saját kapszuláját a hosszú alvás előtt. Billie Mitch fölött állt, és rámosolygott.- Jól vagy?- Igen.Hosszú, gyengéd ölelésben forrtak össze, aztán Billie

kibontakozott és bekapcsolta a rendszert. A fedél lecsukódott. Mitch nem csukta be a szemét, Billie-t nézte, amíg a gázok el nem kábították. Billie egy kis ideig nézte még, ahogy alszik, aztán a maga tartályához ment.

Wilks már mászott is befelé a túloldalon. Integetett.No lám, gondolta magában Billie. Milyen hosszú utat tett

meg! Az egyik elpusztított bolygóról a másikig, aztán onnan is tovább…

Nemrég semmit sem jelentett volna számára az egész, de a dolgok másként alakultak. Most már itt van Mitch, és biztosan találnak módot rá, hogy megjavítsák - hogy olyan legyen megint, amilyen azelőtt volt.

Nem, ez nem igaz. Már most több, mint ami régen volt - pedig a fél teste hiányzik. De ezen lehet segíteni, és ami azt illeti nem is számít igazán.

Billie bemászott a saját kapszulájába. Megérintett egy kapcsolót.

Nézte, ahogy a fedél lassan ráereszkedik. Csak az volt a fontos, hogy többé nincs egyedül.

Amikor az álom kezdte hatalmába keríteni, már tudta, hogy nem fog a múltról és a szörnyekről álmodni. Inkább a jövőről, akármilyen legyen. Hisz eddig egészen jól boldogultak. Minden háború egymást követő csaták láncolata.

Billie elmosolyodott, és lehunyta szemét.

VÉGE

AValhalla Páholy

EDDIG MEGJELENT SF ÉS FANTASY KÖTETEI:

Henry N. Beard és Douglas C. Kenney: Gyürúkúra (F)Tlmothy Zahn: A Birodalom örökösei (SF)Wayne Chapman: Észak lángjai (F)Frank Herbert: Dűne messiása (SF)William Gibson: Neurománc (SF)Brian Daley: Han Solo küldetése(SF)Tlmothy Zahn: Sötét erők ébredése (SF)Alán Dean Foster: Erőpróba (SF)Dalé Avery: Han Solo a birodalmi ügynök (SF)Roger Zelazny: Amber hercegei (F)Analógia l. - SF antológiaEd Fisher: Han Solo nomádjai (SF)Ian Watson: Inkvizítor (SF)Isaac Aslmov-Robert Silverberg: Leszáll azé) (SF)George Lucas: Csillagok háborúja (SF)H. P. Lovecraft: Chtulhu hívása (F)E. C.Tubb: Elszakadás (Alfa holdbázis) (SF)Damien Forrestal: A kelepce (Allens vs Predator) (SF)Dalé Avery: Han Solo és a fejvadászok (SF)Frank Herbert: Dűne gyermekei (SF)Donald F. Glut: A Birodalom visszavág (SF)Rob MacGregor: Indiana Jones és a delphi veszedelemIdegenek a Földön (ALIEN 4)

ELŐKÉSZÜLETBEN!

Analógia II. - SF antológiaM. A.G.U.S. avagy a Kalandorok Krónikái (F)Wayne Chapman: Karnevál (F)

A felsorolás nem a megjelenés sorrendje szerint készült.

F=fantasy; SF=science-fiction