belinda alexandra - toszkán rózsa

8/9/2019 Belinda Alexandra - Toszkán Rózsa

1/620

A titokzatos idegen, akit csak a „Farkasként” ismernek, egycsecse mőt hagy a Santo Spirito zárda apácáinál. A kisded ruháiközött apró ezüstkulcs rejtőzik, ami származásának egyedüli bizonyítéka. Rosának az apácák jelentik a családját, akik felnevelték.Tizenöt évesen el kell hagynia őket, hogy nevelőnőként munkábaálljon egy arisztokr ata család előkelő, ámde elátkozott kastélyában.Rosát a sors különös képességgel ruházta fel- képes „látni” a dolgokeredetét. Tehetségét latba vetve megpróbálja kideríteni a ház ijesztőúrnője, valamint saját származása rejtélyét. Miközben az eszelős

Mussolini háborúba sodorja Olaszországot, Rosa élete óriásifordulatokat vesz, elképzelhetetlen megpróbáltatásokkal kellszembenéznie, melyek során az intelligenciája, az intuíciói és azeltökéltsége lesznek a segítségére.Lenyűgöző mese áldozatról, jutalomról, szépségről- és megváltásról.


2/620


3/620

A férfi előbukkan a sikátorból. A lassan hömpölygő Arno csillanmeg előtte a lemenő nap fényében. A Ponte Vecchio arany fényárbanfürdik. Eszébe jut, amikor először pillantotta m eg Firenzét; meg voltgyőződve róla, hogy a világ legszebb városában jár. Ám akk oribanmég túl naiv volt, és nem tudta, hogy a ragyogó külső mögött akárrothadó lélek is lakozhat.

A férfi hosszú léptekkel szeli át a hidat, s közben rá se hederít,hogy az árujukat elcso magoló ékszerészek utánaszólnak az aznapiutolsó üzlet reményében. Végigcsörtet az Arno mentén, mielőtt mégősz haja és bő kabátja felkeltené az andalgó, ifjú szerelmesekfigyel mét. Besiet egy sűrű házsorok közrefogta utcába, aztán újraráfordul a Via Maggioréra, majd végül a térre, mely parázsló szén ésnyirkos kövek szagát árasztja. A macskaköveken levelekörvénylenek a szél ben. A férfi megáll a zárda magas falai előtt.Esteledik, ő pedig a f alat fürkészi annak reményében, hátha meglátegy ru otát, egy ablakot a nem kívánt gyermekeknek. De nem talál.Annak a városnak a zár dájában, ahol felnőtt, voltruota: egycsa póajtó, ahol bárki otthagyhat egy gyermeket anélkül, hogy az

apácák látnák az arcát. Ám Olaszor szág jelen liberálisszellemiségéből kiveszett már e középkori gyakorlat, így nincs másválasztása, bezörget a kapun. Nem érkezik válasz, ezérterőteljesebben kezd döröm bölni a faajtón.

Sietős léptek zaja hallatszik odabentről, majd felcsapódik aros tély. Tart tőle, hogy meglátják, de már túl sötét van ahhoz, hogylássa a kukucskáló arcát. A kapu nyikorogva kitárul, ő pedig az előtteálló fekete csuhás alakra sandít. Érzi, hogy az apáca tétovázik. Anővéreknél nem szokás, hogy idegen férfiakat üdvözöljenek azéjszaká ban.

– Hoztam egy gyermeket – szól a férfi. Attól fél, az apáca elküldi. Az Ospedale degli Innocentiben

befogadnak elhagyott gyermekeket, de tudja, hogy az a helytúlzsúfolt, a kicsik pedig gyakorta elhaláloznak az egészségtelenkörülmények miatt. A csecsemőnek a zárdában van a legnagyobb


4/620

esélye. Megkönnyebbülésére az apáca lámpát tart a lépcső fölé, ésint, hogy men jen be. A férfi hátrapillant a válla fölött, majd követi anőt az előcsarnokba. Az ajtó tompán csapódik be mögötte, kizárva a

betolako dó éjszakát. Énekhang üti meg a fülét: vecsernye ideje van anővéreknél. Az apáca a fogadószobába vezeti a férfit, majdfelkapcsolja a villanyt. A fiatal nő nem lehet több húszévesnél.Tekintetével végigméri a férfit, aki észreveszi benne a kedvességet.Hirtelen minden ereje elhagyja, amivel korábban vette a bátorságot,hogy biztonság ba csempéssze a gyer meket. Könnyek homályosítjákel a látását.

– Jöjjön – mondja a nő, egy székhez kísérve a férfit. Éles szaglásarozmaring és kakukkfű illatát fedezi fel a nővér ruhájának ujján.Lehet, hogy a zárda kertjében dolgozik? Vagy a konyhán?

Széttárja a kabátját, felfedve a gyermeket. A kislány időközbenfelébredt. Apró keze ökölbe szorul, száját pedig némán sírásra tátja.

Az apáca szeme felragyog, ahogy a karjába veszi a kicsit. – Sss!Sss! – csitítja a kislányt. – Éhes vagy, ugye, apróság?

Az apáca a férfihoz fordul. – Az anya? – kérdezi tapintatosan. – El

tud jönni szoptatni? – Nem – feleli a férfi, s képtelen állni az apáca pillantását. Rájön,hogy a nő azt feltételezi, hogy az övé a gyermek, mire elf intorodik.Már rég elveszítette a család ját. Talán azt gondolja, hogy a feleségeelhalálozott szülés közben? Vagy hogy elhagyta őt a nő? Vagyeset leg azt, hogy túl szegények és betegek ahhoz, hogy még egy éhesszájat tápláljanak, mint megannyian a városban?

– Van nálunk egy szoptatós dajka, aki egy beteg anya gyermekéttáplálja – mondja az apáca. – Nem kell baliához küldenünk akisdedet.

Hallott már a baliákról: olyan asszonyok, akik a zárdákbanhagyott, nem kívánt gyermekekről gondoskodnak nem mindig alegtisz tább körülmények között. Úgy tűnik, a gyermek kétszeresen isáldott, a férfi pedig elcsodálkozik, mily nagyot fordul a kislány sorsa.Látja, hogy az apáca ruhája csinos, nőies testet takar. Az a fajta nő,


5/620

aki ha nem Krisztussal vállalt volna jegyességet, kitűnő anya lettvolna. A gyermek jó kezekbe került.

– Meglátogatja majd? – kérdezi tőle az apáca. A férfi megrázza a fejét, a nőnek pedig megrándul az arca.

Figye li, ahogy a nő ujjaival a gyermek sötét rózsaszínű bőrétcirógatja. Nagyszerű gyerek, jobbra hivatott, gondolja a férfi. Deszegény sor sra jut. Ám szegénynek lenni még mindig jobb, mint…

A vecsernyéző apácák ajkáról ismét felcsendül az ének. Azemel kedett hangok megérintik a férfi szívét. Elvégezte, amit akart.

– Ha meggondolja magát, visszajöhet. Nem felejtem el – mondjaaz apáca.

A férfi nem válaszol, és egy darabig némán üldögélnek. Aztánmegszólal: – Jobb neki, ha ismeretlen marad. A neve és a múltjanélkül biztonságban lesz.

Az apáca elsápad. Megilleti a jog, hogy megkérdezze az anyanevét, de a férfi észreveszi, hogy a nő megértette, minden továbbiszó veszélyes lehet.

A férfi visszasétál az előcsarnokba, az apácával a nyomában.Megmarkolja a fo gantyút, és kitárja az ajtót, beeresztve egy hidegfuvallatot. Még utoljára az apácára és a gyermekre néz. Pillantásamegakad a fehérre meszelt falon függő egyetlen képen: a Madonnaés a gyermek Krisztus.

– Ők óvják mindkettejüket – mondja. – Magát is – válaszolja a nővér. A férfi biccent, majd kisiet az éjszakába.

AZ APÁCA A REFEKTÓRIUMBA1 VISZI A GYERMEKET, aholmeleg en lobog a tűz. Az ölébe veszi a kicsit, megtapogatja a

pelenk áját, hogy megnézze, nedves-e. Valami kidudorodik a babacombjai nál. A nővér benyúl a pelenkába, és kihúzza a tárgyat: egyapró ezüstkulcs.

1

Refektórium: kolostor Ebédlője


6/620


7/620

ELSŐ RÉSZ


8/620

1

R OSA BELLOCCHI APRÁNKÉNT HALDOKOLT. Az életehama rosan megváltozik, s minden, amit ismer, kicsúszik a kezeik özül. Suor Maddalenával a zárda konyhájában üldögélt, mintminden reg gel, mióta neveltetése hivatalosan befejeződött a SantoSpirito- kolostorban. A konyhát terrakotta csempe borította, közepénegy fa lóca húzódott végig; az udvarra és Sant’Agostino szobráranézett. Az öntöttvas kályhában lobogó tűz ellenére a kora tavaszi

hajnal csípős volt, ezért a nők székeiket az ablakon beragyogónapsugarak megvi lágította fényfoltokba helyezték. Suor Maddalenakrumplit hámozott, Rosa pedig a fuvolájával az ölében egyenesháttal, behúzott hassal ült mellette. Úgy tett, mint aki az előtte lévőállványra feszített himnusz kottáját tanulmányozza, ám a gondolataiegészen másfelé kalandoztak.

Ma lesz az utolsó nap, hogy így együtt üldögélhetünk? – tette felmagának a kérdést.

Suor Maddalena mindig énekelt, mikor a konyhában dolgozott. Azárda ugyan az elmélkedés helye volt, de az üreges termek ésafolyosók útvesztői úgy magukkal ragadták a visszhangot, hogyregge lente Suor Maddalena tökéletes hajlításai és a Rosa fuvolájábólfelröppenő meleg hangok duettje még a kolostor legtávolabbizugaiba is elért. A konyhakertben dolgozó apácák felkapták afejüket, és némán hallgatták a mennyei muzsikát, miközben az

idősebbek, akik a reggelit követően lepihenhettek a cellájukban,angyalokról álmodtak. Ám aznap reggel Suor Maddalena csendbenmaradt; elmerült a bánatá ban, amit hite miatt nem mutathatott ki.Rosa szíve majd’ megszakadt a gondolatra, hogy nemsokára el kellválnia a nőtől, akit anyjaként tisztelt. Meghitt kapcsolatuk és az éveksorán kialakult szoros kötelékük lassan meglazul, s érintkezésükezután csak a hivatalos fogadóteremben, a rácson keresztül zajlikmajd, egy „hallgató nővér” jelenlétében.


9/620

Kivet magából az egyetlen otthon, amiben részem volt, gondoltaRosa.

Szemével az egyházi ének szavait követte – A legnagyobb öröm,ha az ember másoknak áldozza magát –, és eszébe jutott a Badessával 2 néhány nappal ezelőtt folytatott beszélgetés.

– Bár a külvilág azt hiszi, az életünk egyszerű, mi elégedettekvagyunk – mondta neki a Badessa. – Hitünk tele van csodákkal,közösségünk pedig oly egyetértés ben osztozik, amit a legtöbb családnem mondhat el magáról. De ahhoz, hogy valaki ezt az életetválassza, elhivatottság kell… és, Rosa, téged nem erre teremtettek.

Rosa, kékesfekete szemét a Badessa asztala mögötti falon lógó, Mennybemenetel t ábrázoló festményre szegezve, szólásra nyitotta aszáját, de aztán inkább becsukta. Próbálkozott ő az elhivatottsággal,de sosem hallotta azt a csöndes szólítást, amit az apácák olygyönyörűséggel emlegettek.

– Én is érzem az elhivatást – mondta a Badessának – valami iránt. A Badessa levette a szemüvegét, s mielőtt visszatette, lassan

meg dörzsölte a szemét. – Nincsenek kétségeim afelől, hogy a teintelli genciáddal és szellemességeddel Istennek nagy célja van veled,Rosa. De nem itt, e zárda falai között. Nem közöttünk fogod aztelérni.

Rosa szíve hevesen kalapált. Tudta, hogy egyszer eljön ez a perc,most mégis felkészületlenül érte. Az idősebb lányokat, akiket azár dában neveltek, jó firenzei családokba adták férjhez. Ám Rosaszámára ez lehetetlen, mert ő árva volt.

– Beszéltem Don Marzolival – folytatta Badessa. – Egyetértünkabban, hogy jó nevelőnő lennél, ezért körbeérdeklődik a minket pár tfogoló családoknál, hogy adódik -e valahol ilyen állás. Végül is jeles kedsz matematikában és zenében, beszélsz angolul, franciául ésnémetül.

– Itt is taníthatnék… az iskolában – kottyantotta ki Rosa.

2

Badessa: apáca-rendfőnökasszony.


10/620

A Badessa felvont szemöldökének látványa azonban beléfojtotta aszót. Lehetetlen a zárdában maradnia, ha nem apáca. De nem tudnámegjátszani az elhivatottságot még akkor sem, ha elküldik.

– Apácaként is anya és menyasszony maradsz, csak másképp – mondta neki egyszer Suor Maddalena. – Azon a napon, amikorfelszenteltek, a családom is jelen volt, és fehér fátylat viseltem. – Akad tak apácák, akiket ünnepeken és különleges alkalmakkormeglátogattak a fivéreik és a nővéreik, ám testvéreik életét egy világválasztotta el a zárda szerzetesi magányától. Suor Maddalena csakegyszer látogathatta meg otthon a családját, amikor az édesanyjahaldokolt. A Badessa azon állítása ellenére, hogy a zárda teljes értékű életet jelent, Rosa képtelen volt felfogni, miért mond le valakiannak az áldásáról, hogy jó családba, valódi névvel születik.

Suor Maddalena köhintett, amitől Rosa a Badessával történt beszélgetésből visszazökkent a konyhába. Az apáca arcát némak önnyek áztatták, látványuk Rosa szemébe is könnyeket csalt.

– Don Marzoli talál majd neked egy jó állást – mondta SuorMaddalena félig neki, félig magának. – Nem túl messzire innen.Ak kor mindig meglátogathatsz.Az apáca hangja megremegett, amitől Rosa szíve összeszorult.Gyermekként Suor Maddalena vigasztalta, ha rosszat álmodott, és aző kezébe kapaszkodott azon ritka alkalmakkor, ha együttelhagyhat ták a zárdát. A Badessa gyakran f igyelmeztette az apácákat,nehogy túl szoros köteléket alakítsanak ki az árvákkal: – Olyanok,akár egy kismadár, ami kihullott a fészekből a viharban. Tápláljuk,me legen tartjuk és neveljük, de egy nap el kell majd eresztenünk. – Rosa tud ta, hogy Suor Maddalena magányos lesz, amikor majdkirepül a „kismadara”, és a bánatát el kell majd rejtenie. Rosa akezére pillantott, és a szülőanyja jutott eszébe. Nem voltak rólaemlékei, és egy azúr köntösbe öltözött nőnek képzelte el, akinek azar cán üdvözült mosoly ül, mint az előcsarnokban lévő festményen, agyermek Krisz tust tartó Madonnáén.

Rosa az ajkához emelte a fuvolát, de képtelen volt hangra bírni.


11/620

Hirtelen erős vágyat érzett, hogy belekapaszkodjon bármibe, aminSuor Maddalenával osztozott.

– Meséld el még egyszer annak a történetét, ahogy a zárdábakerültem – mondta.

Suor Maddale na rozmaringágakat tépdesett, és nem válaszolt. – Kérlek. Gyerekkorában gyakran nyaggatta Suor Maddalenát, hogy mesélje

el neki annak az é jszakának a történetét, amikor az idegen a zárdábahozta. Minden egyes elbeszélés után azon tépelődött, hogy vajon kilehetett a férfi. Az a p ja? Egy szolga? A rejtélyre azonban nem derültfény, s Rosa felnőve már nem faggatózott.

– Mondd el – kérlelte immár Suor Maddalenát. – Hadd halljammég utoljára. Mesélj a Farkasról.

NÉHÁNY NAPPAL KÉSŐBB SUOR MADDALENABELÁZASODOTT, a Badessa pedig ráparancsolt, hogy maradjonágyban. Suor Dorothea és Suor Valeria gondjaira bízták a főzést, deaz üres fecsegésük elől Rosa inkább a kápolnába menekült afuvolájával. A zongoraleckéktől eltérően, sosem kellett fegyelmezniemagát, hogy második hangszerén gyakoroljon. A fuvolának pusztána hangja ép púgy képes volt a mennyei birodalomba repíteni,akárcsak az apácák imái. Ha kihagyta a gyakorlást, az épp olyan volt,mintha éhen maradt volna: a gyomra összeszűkült, éselkedvetlenedett.

Rosa épp Händel Largó jának a közepén tartott, amikor

meghallot ta, hogy egy autó áll be az udvarra. Kinézett az ablakon, ésarra sz ámított, hogy Don Marzoli Fiatját pillantja meg, de helyetteegy fekete Bugatti látványa fogadta, ami leparkolt a szobor mellé.Példátlan volt, hogy Don Marzolin vagy a doktoron kívül bárki bejöhetett autóval a zárda területére, így felettébb kíváncsi lett, kizavarja meg a békéjüket. Nyújtózkodott, hogy kilásson a magyalfákmögül, mire hirtelen egy sofőr ugrott ki a járműből, és kinyitotta akocsi hátsó a jtaját. Először egy kalapot és felöltőt viselő, sportos


12/620

testalkatú, na p barnított arcú férfi lépett ki, a sofőr kezébekapaszkodva. Ült még valaki az autóban, akit azonban eltakart Rosaelől egy szellőben haj ladozó faág. Mindössze egy ezüstbrokátosruhaujjat és az úriember karjába kapaszkodó fehér kezet látott. Néhány perccel később egy novícia3 jelent meg a kápolnaajtaj á ban. – A Badessa azonnal hívat – szólította meg röviden.

Rosa nyelt egyet, majd elp akolta a fuvoláját. Szokásává vált agondos csomagolás: vigyázott, ne nyomódjanak a billentyűk, nefeszüljenek a részek, mert tisztában volt vele, milyen áldozatot kelletthoznia a nővéreknek, hogy megvásárolhassák számára a hangszert.De a puszta gondolat tól, hogy a kalapos férfi esetleg azért jött, hogyalkal mazásba vegye, remegni kezdett Rosa keze. Elejtette a fejrészt,amitől az behorpadt. Legdrágább tulajdonának ilyetén sérülésekomolyan lesújtotta volna, ám most alig vette észre a balesetet.

Rosa követte a novíciát a Badessa irodájába. Hirtelen úgy érezte,majd’ szétreped a húgyhólyagja. Kimentette magát, hogy elmehessenaz árnyékszékre, de amikor ráült, képtelen volt vizelni. Ha mégtovább próbálkozott volna, a várakoztatással csak a Badessa türelmét

tette volna próbára. Felállt hát, megigazította a harisnyáját, s nemérzett megkönnyebbülést, ellenben éles fájdalom nyilallt az oldalába. A Badessa az íróasztalánál ült. A férfi, akit Rosa látott kiszállni a

Bugattiból, szintén ott volt, a nő viszont nem. Szögletes állkapcsával,sűrű szemöldökével és üde arcával igen feltűnő jelenség volt. Rosakörülbelül negyvenévesnek gondolta, s még fiatalabbnak látszottvolna, ha nem barázdálják ráncok a homlokát és a szeme környékét.A f érfi drága selyemöltönyéből és arany pecsétgyűrűjéből Rosa arrakövetkeztetett, hogy befolyásos ember lehet.

3 Novícia: apácanövendék.


13/620

A Badessa vontatottan beszélt, mintha megpróbálta volnahangs úlyozni az esemény jelentőségét. – Rosa, ismerkedj megMarchese 4 Scarfiottival.

Egy marchese? Rosát megdöbbentette a nemesi cím. Pukedlizett. – Marchese Scarfiotti és a felesége nevelőnőt keresnek a lányukmellé – magyarázta a Badessa. – Nagy hatással van rájuk zeneiműveltséged és a nyelvek iránti tehetséged.

– Anyám és nagyanyám is ide járt iskolába, és kiváló zenészekvoltak mindketten – mondta a marchese keresztbe rakott lábbal,miközben a könyökét a térdén pihentette. – S bár a nővérem otthontanult, zeneórákra ő is ide járt gyerekként. Családunk mindig is büszke volt zenei képzettségére. Azt akarom, hogy a lányom isfolytassa e ha gyományt.

– Talán játszhatnál valamit most a marchesének – mondta aBadessa Rosának.

Rosa a melléhez ölelte a fuvolás koffert, és összeszorította a lábát.Hólyagja gyötrelmesen tele volt, és attól félt, hogy az erőlködéstőlelveszíti fölötte az irányítást. Ám engedelmesen elővette a fuvolát, és

előadta a Händel-darabot, amit az imént gyakorolt. Feszélyezettségeellenére jobban játszotta, mint bármikor azelőtt. Amikor befejezte,látta, hogy a marchese elégedett.

– Fenséges tolmácsolás volt – mondta a férfi. – Don Marzoli nemtúlzott a tehetségét illetően. – A marchese modora majdnem atyaivolt, melyhez kellemes hang szín társult.

– A Scarfiotti család nagylelkű pártfogója a zenének és aművészeteknek Firenzében – k özölte a Badessa, állhatatosan bámulva R osát. – Nagy megtiszteltetés, hogy érdeklődnek irántad.

Köztudott volt a kolostorban, hogy Don Marzoli igen jóvéleménnyel van Rosáról, akit koránál érettebbnek tartott.Valószínűleg minden követ megmozgatott, hogy állást szerezzenneki a Scarfiotti családnál. S bár Rosának hízelgett a lehetőség, nem

4 Marchese: márki.


14/620

akart elmenni, így vajmi kevés jelentőséget tulajdonított annak, hogykihez kerül.

A Badessa odabiccentett a novíciának, Rosa pedig rájött, hogyel bocsátották. A sorsa immár eldöntetett. A marchese talán márazelőtt elhatározta magát, hogy idejött, és csak kíváncsiságból akartameg hallgatni, hogyan játszik.

Rosa visszament a kápolnába, és letérdelt egy padra. Az oltármögött függő, keresztre feszített Jézust ábrázoló festményre meredt,és úgy érezte magát, mint egy kivégzésre váró elítélt. Lehetséges,hogy valami csoda folytán megváltoznak a szabályok, és megengedikneki, hogy maradjon? Mindazonáltal kíváncsiság vegyült akétségbeesésé be. Egy marchese? Vajon hol lakik – egy kastélyban,vagy egy vill ában? És a felesége miért nem tartott vele ameghallgatásra? Egy anya számára nem lenne-e mindennélfontosabb, hogy jóváhagyhassa vagy elutasíthassa a lánya mellékerülő nevelőnőt?

Rosa felállt, és odament az ablakhoz. A marchese autója mégmindig az udvaron állt. Biztosan a végső részleteken egyezkedett a

Badessával. Rosa kinyitotta a fuvolája kofferét, és összerakta ahang szert, mert el akarta játszani az Ave Mariát. A fuvola hangjamajd megnyugtatja, gondolta, ám amikor a fúvókát az ajkáhozemelte, úgy érezte, kifulladt és képtelen játszani, akárcsak néhánynappal azelőtt a konyhában. A hüvelykujjával a fejrészen keletk ezetthorpadáshoz ért, mire felsóhajtott és arra vágyott, hogy elmondhassaSuor Maddalenának, mi történt. Kezemegremegett a gondolatra,hogy el kell válnia tőle.

Rosa elpakolta a fuvoláját, és Suor Maddalena cellájához sietett,de amikor odaért, üresen találta. Suor Eugenia a folyosón állt.

– Ma reggel eljött az orvos, és a gyengélkedőbe rendelte SuorMaddalenát.

– A gyengélkedőbe? – kiáltotta Rosa, mert tudta, hogy oda csak alegbetegebb apácákat küldik. – Látnom kell őt.


15/620

Suor Eugenia megrázta a fejét. – Tilos bárkinek a közelébemen nie. Tüdőgyulladás veszélye áll fenn.

– Tüdőgyulladás? – Suor Maddalenának elfertőződött a mellürege, és semmivel sem

szabad felizgatni.Rosa arcából kiszaladt a vér. Mi van, ha még el sem tud köszönni

Suor Maddalenától? A saját cellájához sietett, és felnyögött, amikormeglátta, hogy egy novícia épp egy kis bőröndbe csomagolja aruháit.

– Már ma reggel elmész – közölte az apácanövendék. – Amarchese az udvaron vár rád. A Badessa azt mondta, ő is otttalálk ozik veled.

– De Suor Maddalena beteg. Most nem mehetek el.A novícia megérintette Rosa karját. – Légy bátor – mondta.Rosa az íróasztalhoz sietett, és lefirkantott egy üzenetet Suor

Maddalenának, mielőtt elvette a bőröndjét a novíciától, majdlesza ladt az udvarra. A Badessa az autó mellett álldogált amarchesével. A férfi mielőbb szeretett volna útra kelni. Bár Rosa

néhány napja már tisztában volt vele, hogy el kell majd hagynia azárdát, most mégis minden oly gyorsan és váratlanul történt. – Kérem, Reverenda Madre – mondta –, odaadná ezt a levelet

Suor Maddalenának? Nem volt időm, hogy elköszönjek tőle vagy bárki mástól. Eljövök és meglátogatom, amint jo bban lesz.

A Badessa elfordította a tekintetét. – Suor Maddalena örülni fog,hogy ilyen te kintélyes állást nyertél. A lehető legjobb neveltetésbenigyekezett részesíteni.

Rosa szíve összeszorult a Badessa szavainak hallatán. Lehetséges,hogy Suor Maddalena nem is annyira beteg, mint amilyennek SuorEugenia előadta? Szántszándékkal távolították el, hogy ne legyenRosa közelében, amikor távozik?Rosa meg akarta kérdezni, hogy beszélhet-e Suor Maddalenával agyengélkedő ablakán keresztül, de a marchese átadta a kalapját és afelöltőjét a sofőrnek, a Badessa pedig a kocsi felé terelte őt.


16/620


17/620

Szóval a nő nem a marchesa5. Akkor meg kicsoda? Az öltözékeelőkelő, nyakában több sor igazgyöngy függött, kezén pedigsma ragdgyűrűket viselt. Lehet, hogy a marchese titkárnője?

Az autó mozgásba lendült, Rosa pedig búcsút intett a Badessának.Meglepődött, amikor az idős apáca, aki mindig olyan formálisanviselkedett vele szemben, egy cs ókot dobott felé. A Badessa látványas mögötte az ő egész ismerős világa könnyeket csalt Rosa szemé be.

– Szóval egész életedben a kolostorban éltél? – kérdezte tőleSignora Corvetto.

– Igen, Signora.Signora Corvetto rágyújtott egy cigarettára, s a füstön át Rosát

méricskélte. – Úgy hallottam, kitűnő zenész vagy. Clementina imádjaa mu zsikát.

Signora Corvetto azt a benyomást keltette, mintha még kérdezniakarna valamit, de aztán meggondolta magát. Kék szemébenszomo rúság ült. A marchese Signora Corvetto kezébe csúsztatta asajátját. Rosa fészkelődni kezdett, majd visszapillantott a zárdára,amely las san elenyészett a távolban. Lehet, hogy eddig burokban élt,

de azt már kezdte gyanítani, hogy Signora Corvetto nem a marchesetitkár nője.

A SOFŐR AZ ARNO MENTÉN A PONTE SANTA TRINITÀFELÉ hajtott velük, amely Rosa emlékei szerint a legtávolabbi pont,ameddig valaha eljutott a zárdától. A folyó túl partján az a Firenzeterült el, amit azelőtt csak a távolból szemlélt, ám most a kellős

k özepén találta magát. Egy időre még sajgó szívéről ismegfeled kezett, és csak bámulta a szűk utcákat, melyek mélabúsnaktűntek a házak által rájuk vetett árnyékban. Némelyik nem volt többegy sikátornál vagy átjárónál. A sofőrnek körültekintően kellettmanővereznie a zsúfolt utcákon, nehogy összeütközzenek egy

5 Marchesa: márkiné.


18/620

villamossal, kenyeres kordéval vagy a fejükön zöldséges kosaratcipelő cselédekkel. Időnként, ha egy térre értek, a nap az autóbatűzött. Rosa el sem hitte mindazt a bőséget, amit a kereskedők a nyílttereket övező üzleteik kirakataiban mutogattak: a régiségkereskedőkés képkeretezők munkáit; az illatszerárusok parfümös üvegcsékkel ésarannyal ötvözött kézitükrökkel zsúfolt vitrinjeit; a zöldségárusokspárgával, répával, articsókával és céklával megrakott rekeszeit a

bejárat mellet t. Rosa soha azelőtt nem látta a jólét ily mértékűtobzódását. A zárda büszke volt egyszerűségére és önellátó voltára.Az apácák maguk sajtolták az olajat és szőtték ruháik anyagát. Azéletük maga volt a mértékletesség.

A marchese benyúlt a zsebébe, elővett egy ezüst cigarettatárcát, ésáthajolt Signora Corvettón.

– Rágyújt? – kérdezte Rosától. Rosát megdöbbentette a hirtelen bizalmaskodás. Megrázta a f e jét. – Ott a Duomo – mondta a férfi, egy épületre mutatva. – Jól

sej tem, hogy nem látta még ilyen közelről, Signorina Bellocchi?Itália legnagyobb tehetségei dolgoztak eme nagyszerű műemléken:Giotto, Orcagna, Gaddi.Rosa arra fordult, amerre a férfi mutatott, és a Cattedrale di SantaMaria del Fiorét látta, melyet a firenzeiek csak Duomókéntemleget nek. A többi épület fölé magasodott, s a lányt elkápráztatta arózsaszín és zöld berakásokkal burkolt fal és Brunelleschi6 híresvörös k u polája. Azelőtt csak egy fekete-fehér képen látta az épületet.

– A fehér csempék Carrarából származnak, a zöldek Pratóból, avörösek pedig Sienából – tájékoztatta a marchese, miközbenhátrasimította a haját. – Vannak, akik szerint ez az egész túl

6 Filippo Brunelleschi (1377- 1446. április 15.): építész, szobrász, mérnök, azolaszországi reneszánsz építészet egyik legnagyobb mestere. Főbb munkáiFirenzében és Olaszország más városaiban találhatók. Munkásságánakelismer éseként, de főleg a Santa Maria del Fiore-székesegyház kupolájának amegépítéséért e templomban temették el. Nagysága művészként ésmérnökfeltalálóként is Leonardo da Vinciéhez fogható.


19/620

szertelen, de amint látja, a katedrális, a harangtorony és akeresztelőkápolna har móniában áll egymással.

A marchese arca kipirult, ahogy felidézte, milyen nehézségekkelkellett szembe néznie a különböző művészeknek az építkezés egyesszakaszaiban, és hogy Brunelleschit egyszer a teremszolgákkalvezet tették el, miután összeszólalkozott az építésügyi bizottsággal.Miközben a marchese az épület művészi erényeiről és történetérőlmesélt, olyan volt, mintha kicserélték volna: kevésbé tűnttartózkodónak. Rosa egyre rokonszenvesebbnek találta.

A sofőr megállította az autót, majd kinyitotta az ajtót amarchesének és Signora Corvettónak, hogy kiszállhassanak. Nemmutatta jelét, hogy Rosának követnie kellene őket. A marchesemeg fordult, és behajolt a kocsiba.

– Giuseppe elviszi a villába – közölte, a sofőr felé bökve a fejével. – Bízom benne, hogy tetszeni fog az állása.

Mielőtt Rosának esélye lett volna, hogy felfogja, mi történik, asofőr becsapta az ajtót, visszaült a kormányhoz, és megfordult a járművel. Rosa kinézett a hátsó ablakon, és látta, ahogy a marchese

és Signora Corvetto a fejüket összedugva, társalogva elsétálnak atéren át. Fogalma sem volt, mire vélje a helyzetet. – Kényelmesen ül, Signorina Bellocchi? – ér deklődött Giuseppe. – Igen, köszönöm. Rosa szeretett volna a sofőrtől megtudakolni ezt-azt a Scarfiotti

családról, mert oly keveset árultak el neki, ám úrrá lett rajta afélénk sége, és inkább csendben maradt. Giuseppe újra a vezetésrefigyelt. Rosa elővette a papirost, amit a mandzsettájába dugott.Kihajtogat ta, és talált benne egy apró ezüstkulcsot, aminek szív alakúvolt a fejr észe. Megnézte, hogy Suor Maddalena mellékelt-e bármifélemagya rázatot a papíron, de semmit nem talált. Rosa atenyerére fektette a kulcsot, és eltűnődött, vajon mit nyithat. Egyajtóhoz vagy egy ruhásszekrényhez túl könnyű volt. Talán egy kisládikához való? Visszacsomagolta a kulcsot, és ismét bedugta aruhaujj ába.


20/620

Egy idő múlva az autó elhagyta a Porta a’ Pintit, és egy táblát,amin az állt: Fiesole felé.

– Ah, az angolok – mondta Giuseppe egy csapat asszonyramutat va, akik íriszekkel a karjukban egy temető előtt gyűltek össze.Szőke hajuk, csipkés ruháik és praktikus, lapos talpú cipőik az angolanya nyelvű tanárnőre, Mrs. Richardsra emlékeztették Rosát, aki azárdában a tanulóknak segített elsajátítani a helyes kiejtést, ha azapácák tanácstalanok voltak.

– A Via Tornabuoni tele van angolokkal – közölte Giuseppe. – Majd meglátja. Olyan, mintha Londonban lennénk.

Majd meglátom, gondolta Rosa. Kétségtelen, hogy régi életekezdett elenyészni, hogy egy új nyílhasson meg előtte. A lehetőségekizgalom ba hozták.

Az autó gyorsított, dombnak felfelé haladtak; pazar villák öveztékaz utat, s mindegyik részletgazdagabbnak tűnt az előzőnél. Rosaészrevett egy pietra serena 7 oszlopokkal és egy magnóliákra ésolajfákra néző kerttel övezett villát, majd egy másikat díszestoronnyal és kővel keretezett, kiugró ablakfülkékkel.Ta lán így él a

Scarfiotti család is,tűnődött. Még néhány villát és szántót hagytakmaguk mögött, aztán Rosa elé tárult Firenze látképe. Giuseppe hátrapillantott a válla fölött. – Szeretne egy kicsit

nézelődni? – kérdezte.Rosa azt felelte, hogy igen, mire a férfi félrehúzódott a kocsival,

és kinyitotta neki az a jtót. Szellő cirógatta a füvet a lány térde körül,ahogy a lejtő felé araszolt. Firenze teljes méltóságában terült elelőtte. Vörös tetős épületek, templomok és kolostorok sokaságazsúfolódott össze, s föléjük tornyosult a Bazilika és Brunelleschikupolája. Az Arno sárga szalagnak tűnt, s bár a zárdát nem látta,hallotta, amint a város templomainak harangjai felcsendülnek, éstudta, hogy a n ővérek imádkozni térnek. Alig hitte el, hogy néhány

7 Pietra serena: sötét firenzei kőzet, homokkő.


21/620

órája még a zárda kápolnájában fuvolázott. Szemébe könnyektolultak, amikor ráébredt, hogy már soha többé nem játszhat ott.

– Hiányozni fognak az apácák, ugye? – kérdezte Giuseppe,együttérzően nézve a lányra. – Igen – felelte.

A férfi bólintott, de egyebet nem szólt. Rosa különösnek találta,hogy meg sem próbálja azzal vigasztalni, milyen kellemes életneknéz elébe a Scarfiotti családnál.

Visszamentek az autóhoz, és néhány kilométerrel odébb rátértekegy útra, amelyet mindkét oldalról kőfalak öveztek. Rosa a nyakátnyújtogatta, hogy szemét a fákon vagy a vidék egyéblátványosságain legeltesse a falon túl, de semmit sem látott. Olyanérzése támadt, mintha a kocsi egy alagútban száguldott volna. Azérzés egészen addig tartott, mígnem egy kovácsoltvas kapuhoz értek,melynek mind két oldalán egy-egy kőmasztif állt, a kerítéstől hátrébba kapuőrház, körben pedig magas sövény húzódott. Giuseppe dudáltegyet. Az őr ház a jtaja kinyílt, és kinézett rajta egy ősz, vállig érőhajú, inget és mellényt viselő férfi. Elindult a kapu felé, majd

hatalmas kezét a zár ra helyezte, hogy kinyissa, és Giuseppe behajthas son. Őszes, veterán kinézete ellenére a tartása egyenes éserőt sugárzó volt. Giuseppe előregurult a járművel. Rosa a portásra

pillantott, mert alacsony rangja elle nére is méltóságteljesmegjelenése kíváncsivá tette, ám a férfi elfordította a tekintetét.

A villához vezető út egy erdőn át kanyargott. Váratlanul a fákelfogytak, és feltárult előttük a Villa Scarfiotti. A ház négyszintesvolt, két szélső szárnya előreugrott. Mindenszinten nyolc-nyolcablak nyílt a pázsitra. A korlátokat és szegélyeket rézrozsda borította,s a kékeszöld patina visszaköszönt a kocsibehajtó közepén állószökőkúton, az oszlopokon és a díszurnákon, melyek az impozáns

bronzajt óhoz vezető lépcsőt szegélyezték. A pázsitot több tucatklasszikus szobor tarkította: szüzek urnával és férfiak karddal.Minden szobor egy- egy mozdulat közben megdermedt alakotábrázolt, mintha valaha élő személyek lettek volna, akiket egy


22/620

varázsló kővé változtatott. Hiányoztak a terrakotta edényekbe ültetettcitrom fák és a vasvirágtól meg fehér ibolyától roskadozóvirágágyások, ahogyan Rosa az utat szegélyező villák teraszain látta.A Villa Scarfiotti egy, az erdőből élesen leválasztott irtás volt,melynek látványát csak a buxussövények és a leanderek enyhítették.A többi villa, amely mellett elhaladtak, kisebb és méltóságteljes volt,és harmóniában állt a környező vidékkel. A Villa Scarfiotti tekintélyt parancsolóan magasodott, mintha a tervező eredeti szándéka az lettvolna, hogy a k özeledőben inkább félelmet ébresszen, semmint aszíves fogadtatás érzését.

Giuseppe megállította a kocsit, kivette Rosa fuvolás kofferét éstáskáját, majd kinyitotta neki az ajtót. Rosa hallotta, ahogy ahatal mas ajtó zárja kinyílik, s a kőlépcsőn várakozott Giuseppével,elszántan a marchesával való találkozásra. De a nemes hölgy helyettegy fekete egyenruhás házvezetőnő jelent meg.

– Hol van a marchese? – kérdezte a házvezetőnő Giuseppétmogorva tekintettel.

– A városban maradt.

A nő tekintete megállapodott Giuseppén. Őszes-fekete hajaegyszerűen hátra volt fogva, a bőre pedig akár a krepp- papír. – Ezmeg ki? – kérdezte a férfitól R osára mutatva.

– Az új nevelőnő. A házvezetőnő szája körül megrándultak a ráncok. – Mit keres itt?

A marchesa csak hol nap jön vissza. Még Velencében vannak. A házvezetőnő csípős hangneme hallatán Rosában kihunyt a

vár akozás, ami a Villa Scarfiottiba való érkezést megelőzte. Azongondolkodott, hogy vajon Don Marzolinak és a Badessának volt-evala mi fogalma arról, mennyire kaotikusak a Scarfiotti- háztartáselőkészületei. Aztán egy zavaró gondolat ötlött fel benne: immárkikerült a zárdából, már nem Don Marzoli és a Badessa felelős a boldogulásáért. Magára maradt.


23/620

– A marchese úgy gondolta, alkalmasabb lenne, ha SignorinaBellocchi ma jönne ide – mondta Giuseppe a nőnek. – Hogy

berendezkedjen.

Rosa nevének hallatán egy zsémbes pillantás futott át aházvezetőnő arcán. Azt jelentette, hogy „gyönyörű szemű”, s azapácák választották neki, mert Rosának nem voltak szülei, akik asaját vezetéknevüket örökíthették volna rá. Bár a lelenceknek azInnocenti és a Nocentini nevet adták, Rosa észrevette, hogy akülönös név felé bresztette a házvezetőnő gyanúját, amitől magábanmeghunyászk odott. A lehetőségtől, hogy árva, vagy ami mégrosszabb, hogy t ör vénytelen gyermek, a nő csak még inkábbmegvetette. Rosa felidézte magában, hogy a marchese azt mondta,közvetlenül neki köteles beszámolni a munkájáról, s hálás volt, hogyaz állása nem a házvezetőnő irányítása alá tartozik.

– Alkalmasabb kinek? – felel te az asszony Giuseppének. – Senkisem mondta, hogy me lyik szobát adjam neki.

– Helyezze el a dada szobájában – javasolta a férfi.Giuseppe kimérten beszélt, de a szemében ülő csillogásból Rosa

azt feltételezte, élvezi, hogy gyötörheti a nőt. – Az a negyediken van – mondta a házvezetőnő nyomatékosan. – A marchesa utasítása nélkül én oda nem rakom. Míg máshogy nemrendelkeznek, meghálhat a mosogatólány szo bájában.

Giuseppe Rosára pillantott, és vállat vont. – Jöjjön hát – mondta a házvezetőnő Rosának, fejével az ajtó felé

bökve. – Ki kell takarítania a szobáját. Ma egyedül vagyok.Rem élem, nem túl alantas a feladat magának, Signorina Bellocchi.

Rosa engedelmesen követte a házvezetőnőt. Hozzászokott már amegvetéshez, amivel az emberek az árvák iránt viseltettek, smeg szenvedte a zárda fizetős tanulóinak gúnyolódásait, különösen,ha az apáca tanítók nem akarták a tanterem hátuljába ültetni, ahovászerin tük és a szüleik szerint a lelenc gyerekek valók. – Messze tevagy a legragyogóbb tanulónk – magyarázta neki Suor Maddalena. –


24/620

Suor Camilla és Suor Gratia azt akarják, hogy a többiek a te példádatk övessék, nem pedig fordítva.

Amint belépett a házba, Rosa megfeledkezett a házvezetőnőellen séges viselkedéséről. A villa reneszánsz homlokzata barokkosstílusjegyekkel keveredett, ám odabent ultramodern és csillogó volt.Fényvillanások kápráztatták el. Az előcsarnok padlója színtisztacar rarai márványból készült és a magasba szökő lépcsősorighúzódott. Az ametisztbíbor színben pompázó falakon hegyikristályfalilámpák voltak, melyek belülről ragyogtak. Mindenféle formájú,méretű és fajtájú tükröt látott: négyszögleteseket gyöngyberakásúkerettel; kör alakúakat ezüsttel ötvözött szegéllyel; és többtucatnyiszem formájú oválisat. Rosa felkiáltott, amikor meglátta sajátképmását egy fenséges, aranyozott tükörben: még sosem látta magátoly tisz tán azelőtt. A zárdából kitiltották a tükröket, mint a hiúságszimbólumát, s addig a percig csak árnyékos tükörképét pillanthattameg az ablaküvegekben vagy a sz ökőkút fodrozódó vizében. Szénfekete haja, hosszúkás arca és riadt tekintete megdöbbentette. Aházvezetőnőnél jóval magasabb volt, úgy festettek egymás mellett,

mint egy őz meg egy sündisz nó. – Sss! Muszáj ekkora zajt csapni? – feddte meg a házvezetőnő. Azasszony mogorva tekintet e lekezelő mosolyba váltott. – Hova való?Azelőtt még nem látott ilyen finom dolgokat?

Rosát túlságosan elképesztette a saját képmása ahhoz, hogyválaszolni tudjon.

– Bellocchi. Ez az igazi neve? – tudakozódott a házvezetőnőkitar tóan.

Rosa magához tért, és rájött, hogy hová készül kilyukadni a beszélgetés. Tükörképe látványa nem pusztán megijesztette, fel isé bresztette egyben. Ismét magára sandított. Nem, másodjára máregyáltalán nem valami ártatlan őzikének tűnt. Csak magában érzettígy. Külső megjelenése épp az ellenkezőjét sugallta. Bár hatalmas,sötét szemét hosszú pillák keretezték, szilaj kékség ült tekintetében.


25/620

Végtagjai ugyan hosszúak voltak, ám szikár izmok és lejtős vállaktagol ták, akár egy párducot.

– Igen – felelte. – Bellocchi a vezetéknevem.A házvezetőnő modora hűvösebb lett. – Bellocchi avezetéknevem, Signora Guerrini. – Megbocsát? – Signora Guerrininek szólítson. Vagy nem tanították magát a jó

modorra ott, ahonnan jött? – A házvezetőnő szippantott egyet, majdtekintetét a fuvolás kofferre szegezte, amit Rosa a táskája melletttar tott a kezében. – És ne gondolja, hogy azon majd játszhat itt. Amarchesa mindenféle zajra kényes.

Az idősebb apácák a zárdában eléggé bogarasak voltak, a Badessa pedig szigorú, de Rosának még soha azelőtt nem volt dolga ilyen borzasztó vérmérsékletű emberrel, mint Signora Guerrini. Nem, aházvezetőnő mégsem egy aranyos kis sündisznó, gondolta. Valamiegészen más.

Rosa követte Signora Guerrinit a hatalmas lépcsőig, majd azon túlegy ajtóhoz. Amikor a házvezetőnő kinyitotta, Rosa a pincébe vezető

lépcsőházat látta maga előtt.Tényleg od alent hálna a mosogatólány?Bőre bizseregni kezdett, amikor Signora Guerrini lekísérte a lépcsőna kazamataszerű helyre. A hideg kőpadló a cipője tal pán is átsütött.A pókhálók függönye mögött több száz poros palack sorakozott akovácsoltvas állványokon. Signora Guerrini odaért egy folyosóravezető ajtóhoz, mely aztán egy beékelt fülkére nyílt, ahol ágyat ésegy fiókos állványt talált. Rosa megkönnyebbülésére a helykellemesnek látszott. A citromvirág mintájú tapétát napraforgósszalag szegélyezte, mely jól illett a vaságy tak arójához. Az aranymotívum egészen a mennyezetig tartott, és csillag formájú plafonrózsában teljesedett ki. A tapéta mögött beépített szekrényrejtőzött, amit Signora Guerrini kinyitott, jelezvén Rosának, hogyhelyezze be a csomagját és a fuvoláját a polcra. A nő elővett aszekrényből egy garnitúra ágyneműt, és az ágyra dobta.


26/620

– Húzza fel magának – mondta. – Nekem dolgom van, ésegyé bként sem számítottam magára.

– Köszönöm, Signora Guerrini – mondta Rosa, amikor észrevettea szenes ágymelegítőt, amit a házvezetőnő előszedett a szekrényből,majd az ágy alá helyezett. Talán mégsem vetette meg őt annyira,amennyire Rosa vélte. – A szoba nagyon kellemes.

Signora Guerrini elhúzta a függönyt, hogy látni lehessen akonyhakertet. – Igen, úgy alakították ki, nemde? – felelte, miközbenkaján vigyorba torzult az arca. – Ez volt a kórterem. Ide hozták aszolgákat, ha elkapták a pestist. A mosogatólány nem hajlandó ittlakni. Azt m ondja, kísértetjárta hely.

Signora Guerrini magára hagyta Rosát, hogy kicsomagolhassakevéske holmiját, de a foglalatosság mindössze néhány percig tartott.Felhúzta az ágyneműt, aztán leült az ágy szélére, s végiggondolta anap történéseit. Aznap reggel a cellájában ébredt, a zárdában, s mostebben a szobában volt immár, melyben, bár sokkal tetszetősebb volt,kényelmetlenül érezte magát.

Egy spanyolfal mögött mosdót és egy faülőkével ellátott vödröttalált. Megnyitotta a csapot. A víz jéghideg volt és iszapszagú. Jólkieresztette, majd kiöblítette a száját, és befröcskölte az arcát, mielőttvisszaült az ágyra. Nagyon vágyott rá, hogy játsszon a fuvoláján,hogy eg y kicsit megnyugtassa magát, de nem kívánt továbbirosszin dulatot ébreszteni Signora Guerriniben. Az ajkához tartott egyképzeletbeli fuvolát, és belefeledkezett Bach Allemandé jába és máskívülről ismert darabokba.

Így telt el a délután, mígnem leszállt az est. Rosa azt várta, hogySignora Guerrini visszatér, hogy vacsorához hívja vagykörbevezesse, de amikor fel jött a hold, a szoba pedig kihűlt, rájött,hogy ez már nem fog megtörténni. Kihúzta a melegítőt az ágy alól,és az ölébe vette. Tűzről szedett szén nélkül használhatatlan volt.Eszébe jutott a szenes ágymelegítő, amit Suor Maddalenától kapotttelente gyerek korában, s hogy a szelíd meleg, amit árasztott, mily boldogsággal töltötte el.


27/620

Kivette a kulcsot a mandzsettájából, és a fuvolakofferbe rakta.Bor zongás futott végig a gerincén, ahogy levetkőzött a lámpafénynél. Nem is igazán a szellemeket találta ijesztőnek, hanem inkább a patkányokat, amiket a pincében hallott kaparászni. Letérdelt az ágymel lé, hogy imádkozzon, ám a szavak, melyeket minden esteelmondott, melyek vigasztalták és békét nyújtottak neki, most üresenés semmitmondóan csengtek. Ahogy bemászott az ágyba, Rosa azontűnődött, hogy vajon azért képtelen imádkozni, mert oly hirtelenszakították el Suor Maddalenától, vagy azért, mert immár olyanhelyre ke rült, ahol Isten nem hallja.


28/620

2

R OSA MÁSNAP REGGEL RÉMÜLTEN ÉBREDT FEL.Végig pásztázta a szobát valami ismerős dolgot keresve. Hová lett afesz ület? Hová lett a fiókos szekrény? Amikor észr evette a tapétaarany virágait és a díszes mennyezetet, rájött, hogy már nem azárdában van. Kimászott az ágyból, és elhúzta a függönyt. A napfényesen r agyogott. A sz obában nem volt óra, de Rosa érezte, hogytovább aludt, mint szokott. Visszaült az ágyra. Még maga a matrac isszokatlan volt. Puha, akár egy felhő, míg a kukoricacsuhévalmegtöltött zárdabeli matraca recsegett- ropogott, valahányszormegmozdult.

Életét a zárdában a harang irányította: imára szólított, munkára,étkezésre és egyéb napi teendőkre. Itt viszont nyugtalanító volt acsend. Rosa bátorításképpen elhümmögte az Allemandét, ám a

partta lan sodródás érzése mégis visszatért. Meg próbálta ismétfelidézni magát párducként, de a szűnni nem akaró remegéstől alábában inkább úgy érezte, hogy valójában ő egy rémült kiscica.Megállt, hallgatózni kezdett. Valaki járkált a fölötte lévőhelyiségben. Valamit végighúztak a padlón. A lépések elhaltak,visszatért a csend.

Rosa gyorsan felöltözött. Az előző napi reggeli óta semmit nemevett, szája kiszáradt. Kinyitotta a pinceajtót. Egy fenti ablakból

beszűrődő fénynyaláb megvilágította előtte az utat. Már épp elindult

volna felfelé a lépcsőn, hogy visszamenjen a fogadócsarnokba,amikor észrevett egy másik lépcsősort az éléskamrát kiszolgáló liftmel lett. Hasonló eszközt a zárdában is használtak, hogy az edényeketa konyhából a refektóriumba juttassák. Rosa feltételezte, hogy alépcső a villa konyhájába vezet. Az ösztöne jól súgta, mert odafentegy ajtót talált, ami egy raktárba nyílott, mely tömve voltolívabogyóval, szárított paradicsommal, olajos articsókával, tojással,mandulával, gesztenyével és fenyőmaggal. A mennyezetről


29/620

rozmaringágak és hagymafüzérek lógtak, a padlóra pedig búzával,rizzsel és sáfránnyal teli zsákokat halmoztak. A helyiség távolabbivégében nyitva állt egy ajtó, amin át be lehetett látni a terrakottával burkolt konyhába, a du pla tűzhelyre. Rosát megle pte, hogy ez akonyha sokkalta nagyobb volt, mint a zárdáé, ahol Suor Maddalenadolgozott a segédeivel. Egyben modern is, melegvíztartállyal és kéthatalmas kerámiamosogatóval szerelték fel. A helyiség közepén állóasztalra akadálytalanul áradt be a fény a padlótól a mennyezetig érőablakokon át. A falon lábasok lógtak minden elképzelhető méretbenés fajtában. Az ajtó közelében álló polcon mozsarak és aprítók, tálakés kerámia főzőedények sorakoztak. Rosa eltűnődött, vajon hányanlakhatnak a vil lában, ami ekkora helyet indokolna; csak nincsenektöbben, mint az apácák és a tanulók a zárdában?

– Jó reggelt – szólt, azt remélve, hogy akit korábban hallott, talánmég a közelben van.

Senki sem válaszolt. Vágódeszkán egy vekni kenyér hevert és egy tömb kecskesajt.

Rosa éhsége legyűrte a félénkségét, és letörte a kenyér egyik sarkát.

Bár igencsak éhes volt, lassan rágta, hadd áradjon szét szájában akenyér héjának édes zamata. Amikor beleharapott krémfehér belse jébe, íze kellemesen savanyúra változott a nyelve hátsó részén.A mezőn találta magát, ahol a kenyér készítéséhez felhasznált búzatermett. Szemével magába itta a termés arany kalászait, melyekaratásra éretten lengedeztek a szellőben. Rosa az asztalon fekvőkenyérre pillantott. Egész életében érezte a dolgok eredetét, de a búzamezőnek eme látomása több volt, mint eleven. Érezte a hátán anap melegét, orrá ban pedig a ga bona illatát.

Felbátorodott, s magához vett még egy darab kenyeret és egysze let kecskesajtot. A sajt bársonyos felülete és jellegzetes íze éleskont rasztot alkotott a kenyérével, s átadta magáta sz ájában tobzódóízek élményének. Bár ezzel is beérte, átkutatta a raktárt, s felmarkoltegy tenyérnyi mandulát, majd elmerült édes, tejszerű ízében. Ha aScarfiotti család alkalmazni akarja, akkor muszáj etetniük is,


30/620

gondol ta, miközben még egy marék manduláért nyúlt. Éles sikításharsant fel a kertből, s ijedtében eldobta a mandulát, mire a szemekszétgurultak a padlón. A konyhaajtóhoz sietett, de senkit sem látott akony hakertben. Újra felhangzott a sikoly. Mintha egy nőtgyilkolnának éppen. Rosa végigszaladt az ösvényen a sikoltásirányába.

A zöldségparcellán és a függőkerten túli liget elvadultan zöldellt.A buxussövény er dőnyi törpetölgy, fenyő és juhar terpeszkedésénekvetett gátat. A rózsák még nem borultak virágba, felkapaszkodtakegy kőfalra, mely az erdőbe tartó kavicsos ösvényhez vezetett. Rosaa fák között settenkedett előre, fülét minden egyes neszre hegyezte.Egy szökőkúttal díszített medencére bukkant, és rémülten látta,mel lette egy menyasszony álldogál a hátára omló, hosszú, fehérfátyol ban. Azonban egy szempillantás alatt rájött, hogy nem egynőalak van előtte, hanem egy állványon ülő fehér páva, melynek afark tolla lágyan omlik alá a földre. A leggyönyörűbb lény volt, amitvalaha látott. Közeledtére az állat megfordult, és vérfagyasztótrikoltott megint. Rosa felnevetett a felismerésre. A kiáltás nem egy

nőtől származott, akin épp erőszakot követnek el, hanem egy párjátszólongató madár tól. A buja vadontól megigézve, Rosa tovább kóborolt az ösvényen,

egy nyírfákkal övezett lejtőt követve. Elbűvölően hatott a tarka fény,s addig bandukolt, míg végül egy kőkápolnára bukkant, mellettetemető terült el. Mindkettő elhanyagolt állapotban volt, ami megle ptea villa többi részének pompájához képest. A temetőkertben a meténgaz íriszekkel és az ibolyákkal valóságos dzsungelt alkotott. Arepkény mindent benőtt, és úgy látszott, hogy még a sírokrepedéseibe is bekúszik, mintha szét akarná feszíteni azokat. Rosaúgy vélte, a temető ősrégi, és félretolta a borostyánt, hogy elolvassa asírköveket. A legtöbbjükön a Scarfiotti-klán őseinek neve állt. Úgytűnt, a család már legalább két évszázada a környéken él. Rosa más,kevésbé díszes sírköveket is talált, melyekről arra következtetett,hogy a szolg álóké lehetnek.


31/620

A temető távolabbi végében rábukkant egy sírhantra, melyetmagas sövény vett körül, és a repkény sűrűségéből azt feltételezte,hogy éppen olyan régi, mint a többi. Ahogy széthúzta akúszónövényt, meglepődött, hogy a lombozat csupán laza takarótképez a sírkövön, s meg sem rongálta azt. A sírkő tetején egy fek vőnő életnagyságú szobra pihent. A síremlék a magasba nyúlt, így Rosacsak oldaln ézetből látta az arcát, ám az orr, az áll és a ruha ráncainakrészletgazdagsága oly élethűnek tetszett, mintha a nő halálának pillanatában kővé dermedt volna. Név és dátum nem szerepelt asíron, csak egy felirat: Buona notte, mia cara sorella. Jó éjt, dráganővérem.

A nő mellett egy szárnyas csecsemő térdelt, apró kezételkesere dett imára kulcsolva. Az angyal bánatát látva Rosa szívemajd meg szakadt, s muszáj volt leülnie a sír mellé, hogyelmorzsoljon egy- két könnycseppet. Soha azelőtt nem indította megennyire egy szobor látványa sem. Gondolatait saját anyjára terelte.Vajon még életben van? S ha igen, mi kényszerítette, hogy elhagyjaőt?

Beletelt néhány percbe, míg Rosa összeszedte magát. Aztánvisszahúzgálta a sírra a kúszónövény ágait, mintha valami meghitt jele netet takarnának el, amit nem illik megbámulni. Valamivégigsimította a lábát, s mikor lepillantott, egy cirmos macskát látott,aminek az egyik füle hiányzott, ahogy épp őt vizslatja.

– Szia, cicamica – szólt hozzá, s lehajolt, hogy megsimogassa amacska hátát, ami azonnal dorom bolni kezdett, mikor Rosamegvakargat ta az állát.

Hirtelen borzongás futott végig Rosa hátán, s felnézett. Előszörcsak a sötét er dőt látta. Aztán elakadt a lélegzete. A kapuőr két nyírfaközött állt, és őt bámulta. A lány megérezte, hogy valami tiltottdolgot művelt azzal, hogy behatolt a temetőbe.

– Jó reggelt – szólt oda a férfinak a bűntudattól rekedt hangon. A portás nem válaszolt. Az árnyékok megváltoztak a fák között.

Rosa újfent mustrálni kezdte az erdőt, de senkit sem látott.


32/620

Odafor dult a macskához, ami éppen beszaladt a bok rok közé. A vérdobolni kezdett Rosa fülében, és elfogta a rémület. Visszairamodott aház irányába, s biztos volt benne, hogy valaki figyeli. A kapuőr az?Vagy valami más? Rossz irányba fordult az ösvényen, s ahelyett, hogy afüggőker thez érkezett volna vissza, átfutott egy sövénnyelszegélyezett átjárón, és egy gyümölcsöskertben találta magát.Elborította a szilva- és barackvirágok elbűvölő illata, s félelmeelmúlt. A gyümölcsfák mellett hatalmas csomókban füge lógott, agondosan ültetett sorok között pedig tövises szederbokrok bukkantakelő. Habár Rosa jóllakott a k enyérrel és sajttal, ismét farkaséhesnekérezte magát. Leszedett egy almát, megcsodálta élénkpiros héját,mielőtt beleharapott a ropogós, édes gyümölcsbe. Mi lehet a VillaScarfiotti ételeiben? Mintha bűbáj alá vonná őt. Rosa néhány pillanattal azelőtt még halálra volt rémülve, most pe dig eltöltötte azelégedettség.

Hirtelen egy kéz ragadta meg a csuklóját, és satuként szorította.Felkiáltott fájdalmában, és eldobta az almát. Egy sápadt szemű,

véreres arc deren gett fel előtte. – Szóval te vagy az a tolvaj, aki lopkod a konyháról! – sziszegte anő összeszorított fogai között.

Rosa egy hangot sem bírt kinyögni. Nemcsak a nő ijesztette meg,de a „tolvaj” és a „lopkod” szavak is nagyon szíven ütötték. SuorMaddalena mennyire szégyenkezne miatta.

– Nem – hebegte Rosa. – Én az új nevelőnő vagyok… Az asszony eleresztette a karját, és felnevetett. – Igen, gondoltam.

Feltételezem, Signora Guerrini, az a vén satrafa nem adta oda avacsorát, amit tegnap odakészítettem neked?

Rosát összezavarta a nő hirtelen hangulatváltozása. Megviselt, jelentéktelen megjelenése ellenére volt a fellépésében valami ifjúividámság és frissesség. Leha jolt, hogy felvegye az almát, amit kivertRosa kezéből, a ruhája ujjába dörzsölte, és beleharapott.


33/620

– Hmmm, biztosan ma reggel érett meg – közölte teli szájjal. – Csináljak egy almás sütit a kislánynak? – A nő elgondolkozvarágcsált néhány pillanatig, mielőtt újabb ötlete támadt. – Menjünkinkább vissza a házba – mondta. – A marchesa és a lánya tizenegykorérkeznek meg. Már találkoztál velük Firenzében, ugye?

Rosa megrázta a fejét. – Csak Marchese Scarfiottival – felelte. – Ő jött értem a zárdába tegnap.

Az asszonynak tágra nyílt a szeme. – Igazán?! – mondta egymásik almát tépve a fáról, amit Rosának nyújtott. – Nincs még egyilyen család. – A fejét csóválta. – A kislány, Clementina egy tündér,de az anyja… nos, őt jobb, ha oly nagy ívben elkerülöd, ahogy csaktudod, azt tanácsolom. Szorítkozz a munkádra, és törődj a magaddolgával: nekem is így sikerült itt megmaradnom. Ada Mancinivagyok, de csak a marchese szólít Signora Mancininek. Mindenkimás Adának hív.

Rosa rájött, hogy ő a villa szakácsa. A ruhája és a kötényerozma ring és más fűszernövények illatát árasztotta, épp ahogy SuorMaddalenáé. Rosa gondolatai visszakalandoztak a zárdába. Való ban

csak tegnap jött volna el? Mintha már évek múltak volna el azóta,hogy utoljára ott üldögélt a kápolnában. Lenyelte az utolsó falatalmát, és visszafelé baktatott Ada mellett a házhoz, miközben némánazért imádkozott, hogy Suor Maddalena felépül jön.

Két fecske száguldott el a nők között, s oly gyorsan siklottak elRosa válla fölött, hogy hallotta a szárnyuk suhogását. A madaraklecsaptak a kertre, majd felemelkedtek a magasba.

– A tavasz biztos jele – mondta Ada, ahogy leárnyékolta a szemét,és tekintetével a madarakat követte. Visszafordult Rosához, s arcárafürkésző kifejezés ült ki. – Északra tartanak – mondta lágyan. – Asors és a szerencse istenei teszik a dolgukat.

Ahogy Rosa és Ada közeledtek a villához, módfelett elevennektalálták. Seregnyi cselédlány seperte a teraszokat, törölgette a kerti

bútorokat. Signora Guerrini is közöttük állt és parancsokatosztogatott, megrángatta egy-egy cseléd fülét, ha nem


34/620

engedelmeskedett elég serényen. Honnan került elő ez a sok ember, csodálkozott Rosa. A szolgálók egy pillanatra felkapták a fejüket akavicsos ösvényen közeledő nőkre, majd visszatértek atennival óikhoz.Rosa követte Adát a konyhába, ahol egy kötényes lány épp atűzhelyet próbálta begyújtani. – Gyerünk már – motyogta, miközbenkarba tette sovány kezét. – Ma ne tolj ki velem. – Megfordult észavarba jött, amikor meglátta Adát, aki Rosa tár saságában lépett be.

– Ő Paolina, a segédem – mondta Ada Ros ának.Paolina felállt, leseperte a szoknyáját, biccentett Rosának, majd

ismét piszkálni kezdte a tüzet. Nagyjából húszéves lehetett, nyurgater metű és feltűnő arccsontú.

Ada Rosához fordult. – Jobban teszed, ha most visszamész aszo bádba, és felkészülsz a marchesa érkezésére. Nagyon ad arészletek re, szóval hozd rendbe a frizurádat, a körmeidet pedigalaposan pu cold meg. A zajra is igen kényes, migrénje lesz tőle, ezérthalkan be szélj hozzá.

Rosa megköszönte Adának a tanácsokat, és elindult a

raktárhelyiség felé. Ada felvisított a nevetéstől. – Te meg hova mész? Még mindigéhes vagy?

Rosa elpirult. – A szob ám odalent van. A pincében. Paolina felnézett, tekintete találkozott Adáéval. – Signora Guerrini a lenti szobában szállásolt el téged? – kérdezte

Paolina.Mielőtt Rosa válaszolhatott volna a kérdésre, Ada a

konyhaajt óhoz sétált, és kiszólt rajta az egyik szobalánynak. – Maria,vezesd Signorina Bellocchit a számára előkészített szobába: atanulószobával szemköztibe.

Besietett egy sápadt bőrű, szeplős, szőke lány, aki vékony szálúhaját főkötője alá rendezte. Kinyitott egy ajtót a konyha távolabbivégében, és intett Rosának, hogy kövesse.


35/620

– Csak körültekintően – mondta Ada Rosának. – Ne felejtsd el,amit mondtam.

Rosa bólintott, és követte Mariát a sötét átjáróba. – Szóval te vagy a nevelőnő? – kérdezte Maria, s élénkkék

tekin tetét Rosa arcára függesztette. – Nem lehetsz sokkal idősebbnálam. Clementina örömmámorban fog úszni. Szerintem ő egy vénszipir tyóra számít.

Rosa felnevetett. Maria is kuncogni kezdett, majd előrement aszolgálók által használt lépcsőn. Csigavonalban emelkedett, korlátjakovácsoltvasból készült. A belőle elágazó f olyosók falát barnás-rózsaszínűre tapétázták és rózsaszín fali üveg gyertyatartókkaldíszítették.

– Mióta vagy itt? – kérdezte Rosa Mariától. – Hat hónapja. De már éveknek tűnik. Mi, fiatalok nem vagyunk

túl sokan. – Ez a villa s okkal pazarabb, mint bármi, amiben részem volt

eddig – bizalmaskodott Rosa. – Nem tudom, hogyan leszek képes beilleszkedni.

Maria hátrapillantott a válla fölött, és elmosolyodott. – Pazarabb,mint amihez a világ nagy része szokott; és némiképp fur csább is. – Hogy érted? A dada szobája legfelül helyezkedett el, de amikor felértek a

har madik szintre, Maria megállt, és kinyitotta az ajtót, ami a házf őszár nyába vezetett.

– Ez itt a marchesa lakosztálya – suttogta a lány, és unszoltaRosát, hogy kövesse. – Csak az idősebb cselédek jöhetnek erre azeme letre a műtárgyak miatt.

Rosa és Maria egy folyosón álltak, amit gyertyatartókat markoló, bronzba öntött, núbiai rabszolgák díszítettek. A legvégén egyegyip tomi táncos viseletébe öltöztetett, életnagyságú alak állt, kineka lábára kígyó tekeredett. A kígyó cirkon szeme ragyogott a sötétben.

– A marchesában egyiptomi vér csörgedez – magyarázta Maria. – Gyere , ezt nézd meg… mielőtt rajtakapnak minket.


36/620

Maria kitárt néhány díszes ajtót, majd betessékelte Rosát egyszo bába, melynek a falát képek borították. A spalettákon beszűrődőfény a pekingi szőnyegre vetődött, ám a műalkotásokat árnyékbanhagyta. Rosa az egy ik olajfestményhez lépett, amin egy nyúlánk,hosszú nyakú nőt látott, amint egy fodros legyezőt szorít a melléhez.Rosa felfigyelt a nő sápadt arcára és vérvörös ajkára, mielőtt amellette l évő kínai tusrajz felé fordult. Vékony csípőjű nőt ábrázoltfelfel é nyújtózó karral és az ég felé fordított arccal. Lábánál egylegyilkolt medve hevert. Mellette a falon egy csupa fekete csip kébeöltözött nő fotográfiája függött, s oldalán egy agárral pózolt.Szemének fekete festése halálsápadt ábrázatával egészen másvilágihangulatot árasztott. Rosa pillantása a diófa szekrényen ülő márványmell szoborra siklott. Úgy tűnt, mintha üres tekintete őt figyelné. Amaga módján mindegyik mű szinte életre kelt, s abban a pillanatbanrádöbbent, hogy mindnek ugyanaz volt a modellje. Magába szívta arejtélyes szoba légkörét, aztán odafordult Mariához.

– A marchesa? – Azt beszélik, nagyon gyönyörű – suttogta Maria. – Hogy

elbűvöli a férfiakat. Én viszont inkább hátborzongatónak találom… – Maria elhallgatott. A hallban valami zaj hallatszott. – Gyorsan, erre – mondta, és körmét belefúrta Rosa karjába, ahogy a helyiség végé bennyíló ajtó felé húzta.

Rosa követte az ajtón át, s újra a szolgálók folyosóján találtamagát. Megpillantott egy szobalányt porolóval a kezében, amint épp

besiet a szobába. Maria csendesen behajtotta az ajtót, s ujját Rosaajkára helyezte.

– Ez közel volt – súgta. – Most hogy megmutattam neked aszo bát, soha többé ne gyere ide vissza. Ez a mi titkunk.

Maria előrement a lépcsőn a fölöttük lévő emeletre. Míg a háznagy része ultramodern volt, a Rosának kijelölt szoba mintha a múltszázadból maradt volna ott. A falakat és a mennyezetet freskókdíszítették, amin angyalok lebegtek a virág girlandokkal örvénylő,azúr kék mennyekben. A hálószobát majdnem teljesen elfoglalta a


37/620

balda chinos ágy, ám tartozott hozzá egy hasonlóan ékesített nappaliis, für dőszobával és öltözőszobával, ahol a fiókosszekrény fölött egydíszes keretbe foglalt, kör alakú tükör függött. A hall túloldalánnyíló, gyéren bútorozott tanulószobában hatalmas fa íróasztal éskönyvespolc állt. A negyedik szinten a szobák dekorációja olymértékben különbözött a marchesa kvártélyának egzotikus berendezésétől, hogy Rosa úgy érezte, mintha egy másik villábalépett volna be.

– Felhozom a holmidat – mondta Maria, és magára hagyta Rosát ahálóban.

Rosa csak bámulta a lazacszínű ágyneműt, a kézzel faragottszek rényt és a lapis lazuli berakású íróasztalt. A helyiség elők előbbvolt, mint a mosogatólány szobája a pincében, és fényűzőbb, mint bármi, amit a zárdában élve akár csak elképzelni is tudott. Eszébe jutott Signora Guerrini ellenséges viselkedése. Nem csoda, gondolta.A fa lon függő órára pillantott; még volt egy órája a marchesaérkezéséig. Az írószertartó polcot az íróasztalon jól megpakolták papírral. Rosa leült, hogy megfogalmazzon egy levelet Suor

Maddalenának, és tudassa vele, biztonságban megérkezett. Ámnéhány mondat után a b bahagyta, mert ké ptelen volt szabadulni annaka sötét szempárnak a látványától, ami a marchesa egész szobájáturalta, és úgy tűnt, beleégett a lelkébe.

EGY ÓRA MÚLVA MARIA KOPOGTATOTT AZ AJTÓN. – Amarchesa autója közeledik – közölte. – Le kell jönnöd, hogy a

többiekkel együtt köszöntsd őt. Rosának eszébe jutott Ada jó tanácsa, s mielőtt Maria nyomábaszegődött volna a lépcsőn, megigazította a haját és a gallérját. Aháztartás személyzete a kinti lépcsőn gyűlt össze, rang szerintielrende zésben. Maria beállt a szobalányok közé, míg a komornyik,akivel Rosa még nem találkozott, sietve az alsó lépcsőfokra terelte őt, hogy álljon Giuseppe mellé.


38/620

– Eugenio Bonizzoni vagyok – mondta a komornyik, az állátmegemelve, ahogy fáradt tekintettel nézett Rosára. – Húzza ki magát.

Ada és Paolina a jobb oldalon várakoztak a mosogatólánytársaságában. Ada elkapta Rosa pillantását, és kacsintott egyet. – Itt van ő is – hallotta Rosa Maria kuncogó suttogását.

A cselédek egymásra pillantottak, és kisimították a szoknyájukat,amikor a marchese le sietett a lépcsőn. Pettyes, szürke öltönyt viselt,aranyló fürtjeit hátraolajozta. Bizto san épp most érkezett, gondoltaRosa. Signora Corvetto nem volt vele, mintegy megerősítve Rosagyanúját, miszerint a nő a szer etője.

Mindenki felfigyelt a motorok morajára. Rosa kicsitösszezavar odott, amikor az egyik idősebb cseléd keresztet vetett. Kéttúrakocsi jelent meg, az egyiknek az oldalát teknőspáncél berakássaldíszítették. A fák között a ház irányába tartottak, majd kisvártatvamegálltak a lépcső aljánál.

Onnan, ahol Rosa állt, úgy látta, az egyik autó csak a poggyásszalvan megpakolva. De megle petésére a sofőr kiszállt, és kinyitotta azajtót az ellenkező oldalon.

– Papà! – kiáltotta egy vékonyka hang, majd egy kislány, a járműhátulját megkerülve, egyenesen a marchese felé szaladt, felnyúlt ésátölelte a férfi derekát. A marchese lehajolt, a csípőjére emelte agyermeket, és megpuszilta az arcát. Komoly arckifejezése nyombanátadta a helyét a vidám nevetésnek. Clementina, akit Rosa körülbelülnyolcévesnek becsült, az apja hullámos haját örökölte, ám finommetszésű arcvonásait nem. Az arcát keretező vörösesszőke loknikkiemelték kerekded pofiját, s amikor mosolygott, csak az alsófogso ra tűnt elő. Mégis tele volt olyasfajta vitalitással, ami azonnalvonz óvá tette.

– Ó, Papà, annyi mindent láttunk – áradozott Clementina. – Hatalmas piramisokat meg t üzet nyelő embereket, akik közben

bicikliztek. – A kislány az apja arcához szorította a sajátját. – De sokkal jobb

lett volna, ha te is ve lünk jössz – súgta a férfinak bizalmasan. – Anya


39/620

nem valami szórakoztató. Ezért is utaztam inkább Rinaldóval a pog gyászkocsiban.

– Jobban szereted egy kezdő sofőr társaságát, mint az édesanyádétés a nagybátyádét? – kér dezte a marchese. Morcosan összevonta aszemöldökét, az ajkát pedig csücsörítette, ám Rosa a szemecsillog ásából látta, hogy csak megjátssza rosszallását.

Signor Bonizzoni utasítására a szolgák nekiláttak kipakolni a pog gyászt az autóból. Rosa elképedve figyelte az utazóládákat,kalapdobozokat és koffereket, amiket a szolgák előszedtek a járműből és becipeltek a házba. Az egyik kalaptartó kicsúszott ésRosa lábához esett. Egy emberfejű sólyom címere domborodott rajta.A cuoio grasso bőr látványától megborzongott. Maga előtt látta ahalálra ítélt borjút, amiből készült: az anyja után bőgött, miközbenelkerülhetetlen halálát várta egy sötét, szűk istállóban. Rosát annyiramegzavarta a kép, hogy először észre sem vette a másik autóbólkiszálló alak okat. Amikor odanézett, egy térdig érő csizmát és feketeinget viselő férfit látott a marchese felé sétálni. A harmincas éveielejét taposhatta, de a haja már ritkulni kezdett, és láttatni engedettegy a bal szem öldökétől a halántékáig húzódó sebhelyet. Valamikatonás kisugárzás lengte körül, és hűvös pillantással nézett magaelé. A marchese arcáról eltűnt a mosoly, amikor meglátta a feléjeközeledő férfit, bár viszonozt a a karlendítést, amivel amaz üdvözölteőt. Rosa pillantása megakadt a férfi ingén látható, keresztbe rakottcsontokkal kiegészített koponyás jelvényen. Keveset tudott afasisztákról; csak annyit, hogy 1922- ben bevonultak Rómába, ésmagukhoz ragadták a kor mányhatalmat, és hogy az apácákimádkoztak a bukásukért.Ő bizt o san Clementina nagybátyja, gondolta Rosa. De vajon kinek a testv ére – a marcheséé vagy amarchesáé?

Rosa azonban nyomban megfeledkezett a fasisztákról, amikormegpillantotta a marchesa kesztyűs kezét kinyúlni az autóból. Asofőr kisegítette a nőt. A festmények, melyeket Rosa aznap reggel aharmadik szinten látott, valóban a marchesát ábrázolták. Arca fehérre


40/620

púderezett halotti maszknak tűnt, szemét feketével körben vastagonkihúzta. Karcsú alakjára szűk ruha feszült, hattyúszerű nyakábanszkarabeuszos nyaklánc lógott. Ébenfekete haját bársonykalaptakar ta; öltözéke ciklámenszínű topánban végződött, melynek olymagas és vékony sarka volt, amivel gyakorlatilag lehetetlen akavicson jár ni, ezért a sofőrnek kellett őt a lé pcsőhöz cipelnie. Amarchesa nem annyira gyönyörű, mint inkább feltűnő jelenség, gondolta Rosa.

Amikor a sofőr a lépcsőre tette a nőt, a marchesa úgy nézett végiga személyzeten, mintha akkor vette volna őket észre először. Olybátűnt, mint aki meglepődik, hogy közönsége van. Megjelenésénekvarázsát szertefoszlatta rosszindulatú pillantása. – A Duce szemevalamennyiőtöket látja – mondta halk, fakó hangon.

Mussolini említése furcsa köszöntése a személyzetnek, gondoltaRosa, mégsem tűnt meglepettnek senki.

– Isten hozott idehaza, drágám – mondta a marchese. – Ezeksze rint a látogatásod a Ducénál sikeres volt. Micsoda utazás állmögötted: az ókori Egyiptom és a Szent Római Birodalom! Biztosankime rültél. A marchese fellépése telve volt a felesége iránti törődéssel, ameg jegyzéséből viszont gúny csendült ki. Mussolini az új rómaicsászárnak hitte ma gát.

– Hagyd a viccelődést – felelte a marchesa szárazon. – Te istudod, hogy csak a kisemberek fáradnak el.

Rosa végigjáratta tekintetét az összesereglett személyzeten.Felfogta, hogy „kisemberek” alatt a marchesa nem a gyerekekregondol, hanem mind nyájukra.

A marchesa megfordult, és észrevette Rosát. Tekintetével szinteátdöfte a fiatal nő bőrét. Rosa gyomra görcsbe rándult. – És ki ez aszemély? – kérdezte a marchesa a férjétől. – Nem hiszem, hogytalálkoztam volna vele k orábban.


41/620

– Ő Signorina Bellocchi, a nevelőnő, akit Clementinánakválasztottam – válaszolta a marchese. – Hivatalosan ma délutánmutatlak be benneteket.

A marchesa elutasítóan legyintett. – Bellocchi! Miféle név ez? Nos remélem, hogy megfelelően gondoskodik majd a lányunkról. – Sarkon fordult és elindult a villa bejárata felé ráérős, fejedelemhezméltó járással.

Rosa úgy érezte, hűvös árnyék borítja be. Csak Clementina, akimosol yogva odafordult hozzá, nyújtott neki némi bátorítást.

MIUTÁN MARCHESE ÉS AZ ASSZONYA, Clementina és afasiszta besétáltak a szalonba, a személyzet visszatért a házba, denem a főbejáraton, hanem a konyhához közeli oldalajtón. Csak Rosak övethette Signor B onizzonit a főbe járaton át.

– Itt várjon – szólt rá a férfi, beterelve őt egy fogadószobába, majdegy szék felé intett, mielőtt megfordult, hogy távozzon. – Amarchese majd tudatja velem, ha önnel kíván szólni.

Rosa körbenézett a helyiségben. A falakat rózsaszínnelmárványozták és aranyozott díszlécekkel szegték. Ezüstszaténfüggönyöket látott, valamint színben hozzá illő kárpitozásúszékeket és pamlagokat. A szoba közepét zúzott borostyán bólkészített asztal foglalta el, amilyet Rosa még soha nem látott azelőtt.A pókszerű lábakat réz végződéssel hangsúlyozták. Rosa tekintetemegakadt egy kisasztalon, melyen vázányi orchidea és egy öntöttvasóra állt. Már majdnem dél volt, a konyhából pirított hagyma és

édeskömény illata ter jengett. Némi zsálya illatfoszlánya csapta megaz orrát, és megrohanták az emlékek; Suor Maddalenával bóklászotta zárda kertjében, fűszernövényeket téptek, mielőtt felszáradt róluk ahar mat, s míg nem sütött túl hevesen a nap.

Amikor kinyitotta a szemét, megdöbbenve tapasztalta, hogyujjhegyén vízcseppek csillognak. Csodálkozva bámulta a jelenséget,majd kezét az arcához emelte, és rájött, hogy könnyek patakzanak az


42/620

ar cán. A tenyerével ledörzsölte: érezte, hogy a Villa Scarfiotti nemolyan hely, ahol gyen geséget mutathat.

Egy órával később meghallotta, ahogy Signor Bonizzoni cipője a padlón csikorog. A fér fi a fogadószobába lépett. – Az ebéd tálalvavan – közölte, enyhén meghajolva. Kopasz feje búbján megcsillant alámpa fénye.

Rosa felállt és követte, s csalódottan állapította meg, hogytalálk ozását a marchesével és a családjával elhalasztották.Meglepődött, amikor a férfi ahelyett, hogy lekísérte volna akonyhába, átvezette a társalgón, majd beterelte az étkezőbe. Amarchese az asztalfőn foglalt helyet, jobbján feleségével ésClementina n agybátyjával, baloldalán pedig Clementina ült. Afelnőttek elmélyülten társalogtak, és Clementina kivételével, akiRosa felé nézett, senki nem vett róla tudomást, amikor SignorBonizzoni az asztal kissé távolabbi pontján megterített helyérekísérte.

Itt le sz az én helyem? Rosa meglepődött. Nem a szolgálókkal, deazért nem is teljesen a család mellett?

– Nekünk egyedül a Ducét kellene utánoznunk – jelentette kiClementina nagybátyja. – Másról nem kellene példát vennünk.Találtam volna nektek egy jó családból való leányt, hogy azunokahúgomat oktassa.

A marchese kissé bosszúsnak látszott, de csak megvonta a vállát amegjegyzés hallatán. – Még a Duce is elismeri a katolikus egyházatmanapság, nem igaz, drága jó Vittorióm? Signorina Bellocchi pedigugyanabból a zárdából jött, mely édesanyámat és nagyanyámat isnevelte. Kétlem, hogy találtam volna bárkit Firenzében, aki felér az őműveltségéhez, lett légyen az jó család, avagy sem. Azt akarom,hogy Clementina széles körű neveltetésben részesüljön, ne pedighímzéssel szór akozzon.

– Akárcsak az amerikai asszonyok az egyenlősdi illúzióikkal – vetette oda Vittorio meg vető gúnnyal. – A szülés olyan a nő számára,mint a háború a férfinak. Ez a szerepük. Ha újra nagy nemzet


43/620

kívánunk lenni, az olaszok jellemének muszáj megváltoznia.Komo lyabbnak kell lennünk, keményebbnek… s még inkább…

– Militaristának? – fejezte be a marchese a mondatot.Vittorio a fejével Rosa felé bökött. – A nőknek szükségtelen latintés filozófiát tanulniuk. Az ilyen tanulmányok csak megterhelik az

agyukat.A marchesa ujjaival végigsimított a nyakán. Rosa észrevette, hogy

karján dús, finom szőr nő. A nő odafordult Vittorióhoz, ésrámosolygott. – Nagyon igazad van, drága fivérem. A nőknekszórakozniuk kellene. A férfiaknak erről kéne gondoskodniuk.

Vittorio elmosolyodott, de bizonytalan volt azt illetően, hogy amarchesa komolyan gondolta-e, amit mondott.

Rosa idegesen körbepillantott a szobában – intarziás tálalókatlátott, a falon pedig érdekes, kikalapált rézkorongok függtek, akár a pajzsok. Szokás így beszélni valakiről, aki jelen van a helyiségben?Rosának eszébe jutott, Maria említette, hogy a Scarfiotti család elégfurcsa. Most már rájött, hogy Vittorio a marchesa testvére.Mindket ten eléggé különösek. Finoman beleköhintett a kezébe azzal

a hiú reménnyel, hogy esetleg a marchese nem vette észre őt, amikor belépett a helyiségbe. Ám a beszélgetés visszakanyarodottMussolinihez.

– Olaszországnak olyan férfira van szüksége, mint a Duce – mondta a marchesa, keresztbe fonva a karját, és megborzongva,holott a szo bában nem volt hűvös. – Úgy képes a dolgokhoz nyúlni,akár egy művész, ám a gondolk odása olyan, mint egy harcosé. Olyanvezető, aki szereti a népét, de kész térdre kényszeríteni, ha arra vanszükség.

Úgy tűnt, a marchese ellenkezni akar, de a beszélgetésnek végeszakadt, amikor Signor Bonizzoni három szolgálót küldött be aszo bába. A cselédek oly bőséggel megrakott tálcákat hoztak, hogyRosa biztos volt benne, más vendégek is csatlakozni fognak atársasághoz. Több étel volt ott, mint amennyit életében látott. De


44/620

mások nem ér keztek, a szolgálók pedig előkészítették a fogásokat azasztalon.

Az előétel egy tányércrostini volt, csirkemájpástétommalmeg kenve és néhány szalámikarikával díszítve. Rosa farkaséhes volt,és beleharapott a meleg kenyérszeletbe. A tányér crostini hirtelen aszeme előtt rezegni és imbolyogni kezdett. Három csirke mászott elő

be lőle, áttotyogtak az asztalon, miközben beletúrtak az ételekbe, ésegymásnak kotkodácsoltak. Az egyikük felugrott a levesestálra, éselkezdte őt bámulni szemérmetlenül. A szalámikarikák megdagadtak,és egy oldalán fekvő koca alakját öltötték fel, aminek az emlőitkismalacok szopták, mialatt kunkorodó farkukat csavargatták.Valami erősen csiklandozta és kaparta Rosa torkát. Öklendeznikezdett, el fordult, és a szalvétájába köpte a falatnyi ételt, amit rágott.Elakadt a lélegzete, amikor ránézett, és egy sárga pelyhes csibétlátott, ami rácsipogott, mielőtt fokozatosan semmivé enyészett.

Rosa visszafordult az asztalhoz. A csirkék és a disznó eltűntek, atöbbiek pedig a költő D’Annunzio legutolsó munkáját vitatták,mint ha mi sem történt volna. A következő fogáshalleves volt

kalamárisalátával. Signor Bonizzoni szolgálta fel a levest, ésátnyú jtott egy tányérral az egyik szolgálónak, aki Rosa elé helyezte.Sós illata volt, mint a májnak. Rosa megacélozta magát, ésmegkockáztatott néhány kanállal. Ahogy a tányérba merítette azevőeszközt, meglátott egy rajnyi ajókát a kanala körül úszkálni,amint ezüstös hasukat villantották felé. Aztán az ajókák eltűntek, ésegy tintahal emelkedett ki a leves mélyéről. Ahogy Rosa azt figyelte,hogyan köröz az állat a tányérban, szomorúság öntötte el. Úgy tűnt,mintha ár nyékba borulna a szoba. Egy tehén nyöszörgését hallotta, smikor felnézett, látta, hogy az első fogást leszedték, s az egyikfelszolgáló elé helyezett egy szelet marharostélyost fehér bab éssültburgonya körettel.

A többiekre pillantott. A marchese, Vittorio és Clementina pároltzöldségekkel fogyasztotta a steaket. A marchesa viszont magábanette a húst. A tányérja véres volt, és Rosa úgy látta, mintha egyre


45/620

kisebb és kisebb darabokra hasogatná a húst, hogy végül csak alegv ékonyabb n yershús nyesedéket vegye a szájába.

Ijedtség kúszott fel Rosa gerincén. Az alma és a mandula, amitreggel evett, élő táplálék voltak, de minden, ami előtte hevert atányéron, rettegéssel teli, fájdalmas halált halt. Nyakát és arcáthőhullámok égették. Reszkető kézzel a vizespohár után nyúlt. Hirtelen felkava rodott a gyomra, és egy nagy rakás véres int és izmothányt a tányérjára. A rémülettől felkiáltott. A többiekre nézett, desenki nem vette észre. Ismét öklendezni kezdett, ezúttal ajókát,tintahalat és csirkét. Talpra küszködte magát, és k irohant ahelyiségből.

Lüktető feje és bizonytalan lába ellenére valahogyan felvonszoltamagát a harmadik emeletre, és berohant a szobájába. Elindult az ágyafelé, hogy lefeküdjön, de a bele morogni kezdett. Sikerült elérnie afürdőszobát, ahol újra és újra elfogta a hasmenés. Mintha a testeigyekezett volna megtisztulni a gonosz dolgoktól, amiket megevett.Felváltva hideg rázta és hőhullámok törtek rá. Rosa körbeölelte atér dét, és zokogni kezdett a fájdalomtól és a megaláztatástól. Egy

pilla nattal későbbelájult.

– KORTYOLJ EBBŐL EGYET – hallotta egy nő hangját. Rosa nagy nehezen kinyitotta a szemét. Két homályos alak hajolt

fölé. Egyikük egy meleg folyadékkal teli csészét tartott az a jkához. – Még mindig gyenge – mondta a másik nő. Rosa felismerte a hango kat: Ada és Paolina. Pislogott, és a látása

kitisztult. Az ágyában feküdt, az ablakok nyitva voltak. Sikerültlenyelnie egy korty kamillateát, amit Ada kínált neki. Ahogy lenyúlta lábához, észrevette, hogy hálóinget adtak rá. Orrcimpáját fenyőillatcsikla ndozta. Semmi jelét nem tapasztalta a bélhábor gásnak, amitájulása előtt élt át.

– Mi történt? – kérdezte.


46/620

– Rosszul lettél az asztalnál – felelte Ada. – Nem vagyokmeglep ve. Túlságosan tápláló volt neked az étel. Tudom, hogy azapácák inkább szeretnek egyszerűbben étkezni.

Rosának eszébe jutott a zárdabeli koszt: kenyér olívaolajjal éssajttal, egy kis fel vizezett bor, bableves és frissen szedett zöldségek akertből. Hús nagyon ritkán akadt.

Megpróbálta megemelni a fejét, de túl nehéznek bizonyult. – Ér zékelem a dolgok eredetét – mondta. – Ez mindig is így volt. – Fel idézte a búzamező látomását, ami reggel jelent meg neki, és azistállóban síró borjút. – De most már sokkal erősebben látom aképeket, mint korábban – mondta. – Olyan, mintha az ittlétemmel…

– Csitt most – mondta Ada, és újra Rosa ajkához emelte ateáscsészét. – Csak pihenj, reggelre jobban leszel.

Rosa szemhéja elnehezült, és lázas álomba zuhant. Látta, hogyAda besurran a szobába, és egy fokhagymagerezdet rak a mellkasára. – Van valami a szélben – hallotta Paolina suttogását. – A boszork ányok visszatérnek a Villa Scarfiottiba. Érzem a jelenlétüketminden ütt. Ma reggel képtelenség volt meggyújtani a tüzet.

– Csintalankodnak, hogy felkeltsék a figyelmünket – felelte Ada. – Vagy az is lehet, hogy az ő f igyelmét akarják felkelteni. Másnap korán reggel Ada nézett be Rosához, és tálcán egy kis

meleg puliszkát hozott. – Ez majd megnyugtatja a gyomrodat – mondta, ahogy lerakta a tálcát az éjjeliszekrényre, és felpolcolta a párnákat, hogy Rosa fel tudjon ülni. – A jövőben majd gondom leszrá, hogy egyszerű ételeket szolgáljanak fel neked, ha a családdal kellétkezned.

Rosa a melléhez kapott. Nem volt ott a fokhagymagerezd. Csakálmodta. A beszélgetés, amit Ada és Paolina között vélt hallani, megsem történt.

– Annyira kínos, hogy elájultam az ebédnél – mondta. – Amarchese formálisan is be akart mutatni a feleségének. Bocsánatotkell kérnem. Szerinted elküldenek?


47/620

Ada megrázta a fejét, és elvigyorodott. – Szerintem észre semvet ték. Signor Bonizzoni látta, hogy nem eszel, és rájött, hogy mitör tént. Ő hozott fel ide téged az egyik cseléd segítségével.

Rosának eszébe jutott, hogy a család úgy beszélt róla, mintha jelen sem lenne, és rádöbbent, hogy ájulása valószínűleg senkine

belinda alexandra - toszkán rózsa

Documents