Amikor kivirágzot ta fánk fánk

Bosnyák Viktória

Bosnyák ViktóriaAmikor kivirágzott

a fánk fánk

Könyvmolyképző KiadóSzeged, 2007

Magyar óraMár megint magyaróra! Mi a csudának? Tu-

dok én magyarul – méltatlankodott magában Dani, miközben unottan üldögélt az iskola-padban. – Mit kell ezen még gyakorolni? A magyar a legunalmasabb tantárgy – hatalma-sat ásított, és fejét a karjára hajtotta.

– Tik-tak, tik-tak – hallotta először egészen halkan. – TIK-TAK, TIK-TAK – szólt most sok-kal hangosabban. – TIK-TAK! – dübörgött, mintha a fején kalapáltak volna.

Így nem lehet szundikálni – gondolta dühö-sen, és kinyitotta a szemét. Meglepetésére nem

5

6

az előtte ülő fiú hátát látta. Az osztályterem táblástól, padostól, gyerekestől eltűnt. Feje felett most átlátszó üvegtető csillogott. Lába alatt csúszós, fehér padló. Kíváncsian állt fel.

– Aú! – kiáltott fel egyszer csak, s elterült a fehér padlón. – Ki volt az? Ki vágott kupán? – Hátranézett, de senkit sem látott. Előrefordult, ott sem volt senki, csak három rúd, melyek egy pontban összeértek. Kettő fekete volt, a legvé-konyabb pedig piros. Ez a piros rúd sebesen távolodott, kisvártatva azonban már sebesen közeledett.

– Jaj, jaj! Szóval ez volt az – motyogta Dani. – Most mit tegyek? Fussak el előle? Csak van itt egy kijárat.

Azzal elindult az egyre közeledő piros rúd elől. Nézett jobbra, nézett balra. Kijárat sehol.

Tik-tak! Tik-tak! – dübörgött a lába alatt. Le-pillantott.

– Jé, egy fekete vonal! – álmélkodott és tovább loholt. – Itt meg egymás mellett kettő. Ott pedig már három következik. Aha, akkor most négynek kell jönnie.

Tévedett. Nem négy párhuzamos vonal vár-ta hanem csak egy, és mellette egy V.

7

– Hú, de zavaros! – gondolta, és sietett to-vább a görbe fal mentén, nehogy a piros rúd utolérje. – Ez biztosan valami titkos jel! Ha megfejtem, kijutok innen!

Futott tovább. – Nagy V és egy vonal, nagy V és két vonal

– lihegte. – Fogadjunk, hogy most nagy V és három vonal következik!

Úgy is volt. De azután furcsa módon egy vonal, és egy X jött.

– Nem értem! – háborgott. És csak ment kör-be-körbe, míg egészen elszédült. I, II, III, IV, V, VI, VII, VIII, IX, X, XI, XII, I, II…

Amikor megint a III-hoz ért, egyszer csak zuhanni kezdett.

– Segítséééég!– Nem tudsz a lábad

elé nézni? – méltatlan-kodott egy éles női hang, majd az illető megragad-ta Danit és visszaemelte oda, ahonnan az imént lehen gerbucskázott.

– Mi a manó? – hüle-dezett Dani a zöld hajú nő láttán.

8

A nő megigazgatta borsózöld fürtjeit, lepo-rolta fodros almazöld ruháját, majd dühösen zördült rá:

– Mit bámulsz? Nem láttál még manót? – Dehogynem! – Vigyázz!De a figyelmeztetés elkésett, s a fiú megint

kapott egy nagyot a piros rúdtól.– Gyere! – segítette fel a manónő, és felmász-

tak oda, ahol a két fekete, meg a piros rúd ösz-szeért. – Na, hogy tetszik?

– Micsoda?– Hát a magyar órám!– A magyarórád? Mi vagy te, magyartanár?– Hú, hogy neked milyen lassú a felfogá-

sod! – háborgott a manónő. – Szerinted hol vagyunk? Nyisd ki a szemed!

– Valami üvegtetős zajgépben.– Na ide figyelj! Szerinted minek vannak itt

körben ezek a jelek?– Mit tudom én – vont vállat Dani. – Titkos-

írás?– Nézd meg jobban!– Jé, ezek római számok? – csodálkozott a

fiú.

9

– Na látod! Mégsem vagy olyan tökkel-ütött!

– Ez a három rúd pedig a mutató. És a má-sodpercmutató vágott fejbe. Benne vagyok egy órában? Óriási óra lehet. Biztosan toronyóra.

– Csakhogy rájöttél. De nem toronyóra. Egy egészen kis karóra. Magyar karóra. Magyar-órafalván van felkötve egy karóra.

– Ugye nem gondolod, hogy ezt beveszem, te buta kis manó? Akkor nem lennék nagyobb, mint egy hangya.

– Micsoda hang ez? Kikérem magamnak. Te csak ne manózz itt nekem. Fodor Mentának hívnak. És én vagyok Magyarórafalva polgár-mestere.

– Na persze. Én meg a hétfejű sárkány – gú-nyolódott a fiú.

– Nézz csak a lábad alá! Mi áll ott angolul?– Made in Hungary.– Vagyis Magyarországon készült. Tehát ez

egy magyar óra. És nagyon, de nagyon érde-kes. Te pedig egy szerencsés fráter vagy, ami-ért nem csak egy magyarórán, hanem egy ma-gyar órán is szétnézhetsz. Vagyis inkább órá-ban.

Dani zavarodottan bámult, de a polgármes-terasszony folytatta:

– Gyere, Dani! Naptárablak azért van az órán, hogy ezt használjuk csapóajtónak. Ezen keresztül estél le az előbb. Most szépen leeresz-kedünk, s hamarosan megérkezünk Magyar-órafalvára.

A fiú ekkor felocsúdott, s eszébe jutott, mire figyelmeztették a szülei: soha ne menjen el olyasvalakivel, akit nem ismer.

– Idegenekkel nem megyek sehova! – De hiszen nem vagyunk idegenek! – cso-

dálkozott Menta. – Mikor is kaptad a karórá-dat?

– Tavalyelőtt a szülinapomra.– Látod, én azóta csücsülök a csuklódon.

Egyébként meg nyugodtan visszamehetsz az iskolai magyarórára, ha ahhoz nagyobb ked-ved van. Szerintem az sem rossz időtöltés.

– Akkor inkább jövök – döntött a kaland mellett Dani.

Menta elégedetten bólintott, majd bemá-szott az óralapon lévő szögletes lyukon, Dani meg utána. Odabent, az óra legbelsejében jó-formán elviselhetetlen zajjal ketyegett a szer-

10

kezet. De nem csak ketyegés, hanem csikorgás is hallatszott.

– Mi csikorog így? – kérdezte Dani.– A fogaskerekek csikorgatják a fogaikat

mérgükben. Nem szeretik, ha itt vagyok köz-tük. Attól félnek, hogy a fodros ruhám beléjük akad, és kénytelenek lesznek megállni.

A fogaskerekek csi-korgatják a fogaikat? – csodálkozott Dani, de nem szólt, csak ment tovább a manó nyo-mában.

Sokáig tapogatóz-tak a sötétben, aztán a polgármesternő kinyi-tott egy ajtót.

– Tessék, megjöt-tünk! – mondta, azzal a fém óra-szíj szemein, majd egy fatörzsön lefelé ereszkedve végül lejutott faluja főterére.

Dani árnyas parkot látott odalent, s körben házakat.

11

12

– Gyere! – intett neki odalentről Menta. Végül Dani is összeszedte minden bátorságát és lemászott az óraszíjon.

– Mit látsz, ha felnézel a karóra? – kérdezte tőle Fodor Menta, mikor végre megérkezett. A fiú felpillantott.

– Egy karóra! – kiáltott fel Dani, majd a csuklójához kapott. – Hogy került a karóra? Az az enyém.

13

– A tiéd, ez igaz, de ez az óra, akarom mon-dani az ára, hogy Magyarórafalván lehess.

Dani még egyszer végigmérte a jókora karót.

– Na jó. Leg-alább addig sem vagyok a suli-ban – mondta végül. – És ad-dig sem kapok magyar ból karót.

– Ígérem, hogy töb-bé nem lesz egyesed ma-gyarból – veregette vál-lon nevetve a zöld hajú manócska.

Mi fő a Fő téren?– Ne álljunk itt napestig! – mondta a ma-

nónő. – Gyere! Ez itt a Fő tér, bár ezt a fölsé-ges illatokból biztosan magadtól is kitaláltad. Itt fő a falu ebédje. Ebben a kondérban van a fő fogás. Ma babfőzelék. Akinek nincs kedve otthon főzni, idejön, és megtömheti a bendő-jét – mutatott körbe büszkén Fodor Menta. – Szép jó napot kedves főszakács! Látom, fő a főd – fordult egy nagy darab, vörös képű, sza-kácssipkás férfiúhoz, akinek olyan vörös volt a feje, mintha forró vízben megfőzték volna.

– Így igaz, drága polgármes-terasszony. Azért fővök a saját

levemben, mert nem tu-dom eldönteni, mit főzzek hol-

nap.

14

– Miért nem fordulsz segítségért a konyha-tündérhez?

– Fordulok én jobbra, fordulok balra, de se-hol sem találom.

– Biztosan megint a lacikonyhán segédke-zik – vélte a manó. – Úgy tudom, az a Laci el-csavarta a fejét. A konyhatündér mindig csak őt nézi. Az is lehet, hogy összeszűrték a levet.

Ekkor egyszeriben éjszakai sötétség lett.– Most nézze meg, drága Menta! A kuktám

meg lopja a Napot! – szólt panaszosan Degesz Bukta, a főszakács.

– Gyere csak ide, te kis naplopó! – kiáltott rá Menta a fazékfejű fiúra, s fülön is csípte volna,

ha nem árad sípolva kifelé a két fülén a gőz.

– A kuktának meg mi baja? Neki is fő a feje? – figyelte Dani elképedve a kuktát, s arra gondolt,

hogy anyukájának van egy különle-ges fazeka, aminek kis szelepén át ép-pen úgy árad ki a gőz, mint a kukta

15

16

füléből. – Anyu azt szokta mondani, szereti a kuktát, mert gyorsan megfő benne minden és nem megy tönkre a zöldségekben levő vi-tamin – emlékezett vissza Dani. – Nahát! A fazék is kukta, meg a szakács segédje is kukta!

– Adod vissza a Napot, de rög-tön? – szólt Menta dühösen a kuktá-

hoz, aki erre k o t o r á s z n i kezdett a zse-

beiben, és bűn-bánó ábrázattal

nyújtott át egy keddet, egy pén-

teket, majd egy csütörtököt, aztán

egy hétfőt és egy szerdát is.

– Gyerünk csak, gyerünk! – nógatta Menta, mire a kukta így tiltakozott:

– Öt napot már visszaadtam. A szombat és a vasárnap szabad! Akkor úgy szabad lopnom a napot, ahogy kedvem tartja.

17

– Az igaz. De a farzsebedben lapul a lényeg. Ide vele íziben!

Erre a kukta kénytelen-kelletlen előhúzta pepita nadrágja hátsó zsebéből a Napot is. Abban a pillanatban újra világosság támadt.

– Így már mindjárt más – mosolyodott el a manó, majd apró ridiküljéből elő-húzott egy őszi-barackot és egy sárgát.

– Melyiket sze-reted jobban? – kérdezte.

– A sárgát – vágta rá a kuk-ta, aki valójában inkább az ősziba-rackot kedvelte. Akkor miért nem azt választotta? Tudta, hogy Menta barackot nyom a fejére, ahányszor csak talál-koznak. Márpedig nagyon kellemetlen, ha az embernek ragacsos lé csurog a nyakába.

A polgármesterasszony nevetve nyomott tehát sárgabarackot a naplopó kukta fejére.

– Kérsz te is barackot? – kérdezte Menta Danitól.

– Köszönöm, nem – felelt amaz ijedten, hiszen neki már csak az őszibarack maradt.

– Ha nem, hát nem – azzal a manó néhány harapással bekebelezte a gyümölcsöt. Ekkor távoli lódobogás hangjait hozta feléjük a szél. Menta elsápadt, arcáról egyszeriben eltűnt a mosoly.

– Valami baj van? – kérdezte a fiú.– Á, semmi, semmi! – pislogott a manónő.

– Csak rémeket hallok.– Rémeket hallasz? De hiszen ez csak lódo-

bogás volt. Félsz a lovaktól?– Hagyjuk! Kicsi vagy még hozzá. Te csak

élvezd a mi szép falunkat és ne félj!Ne féljek? – gondolta magában a gyerek.

– Mitől is félnék, amikor akkora lettem, mint egy hangya és épp az előbb másztam ki a saját órámból? Mi történhet velem még?

– Viszlát, főszakács úr! – szólt oda a fehér sipkás férfinak Fodor Menta.

– Viszlát! No de mit főzzek holnap! Maga a főnök. Ne hagyja, hogy tovább főjön a fejem!

– Legyen kifőtt tészta és almabefőtt! Csak jó legyen, az a fő.

18

Ebből vajon mi sül ki?Elindultak a Fő utcán. Természetesen ott is

főtt valami, különben nem nevezték volna Fő utcának, hanem Kossuth Lajos, vagy Petőfi Sándor utca lett volna a neve.

– Jaj, ne csiklandozz már! – kiabált egy ka-lapos férfi.

– Hagyd abba! Ne csikizz! – sivítozta egy copfos kislány.

– Mi lelte őket? – kérdezte Dani, de még jó-formán be sem fejezte a kérdést, elnevette ma-gát. – Jaj, mi ez? Hú de viszket az ínyem!

– Mint mindenkié – felelt a manó. – A laci-konyha felől jön ez az ínycsiklandó illat.

– Elnézést, szabad lesz? – lihegett valaki a hátuk mö-gött, majd elrohant mellet-tük.

– E z

19

20

egy bokor volt, ha jól láttam – jegyezte meg a fiú.

– Aha – felelt Menta, mintha mi sem lenne természetesebb annál, mint, hogy egy bokor rohangáljon az utcán. – Futórózsa. Csak lát-nád a futószőlőt, és a futóbabot, ők sokkal gyorsabbak. A futóversenyre edzenek. Tavaly a futószőnyeg nyert, de ő az idén nem indul, mert megrágták a molyok.

Eközben meg is érkeztek a lacikonyha elé. Ott volt Laci, a tulajdonosa, és persze a kony-hatündér is. Mindketten egy-egy tálat tartot-tak a kezükben. Benne gőzölgő lé, amit egy nagy szűrőn keresztül öntöttek éppen egy nagy fazékba.

– Ácsi! – kiáltott rájuk Menta. – Mit csinál-tok, ti szerencsétlenek? Nem tudjátok, hogy

21

szigorúan tilos összeszűrni a levet? Tiltja a szabályzat! Minden lé legyen külön lábosban, összeszűrni tilos.

– Már hogyne tudnánk – bólogatott a tün-dér, miközben Laci csak öntötte tovább.

– Kénytelen leszek bírságot kiszabni rátok – méltatlankodott Menta, s már vette is elő a táskájából a nagy szabóollót, amikor a tündér az orra alá dugta a szűrőt. Az tele volt betű-tésztával.

– De hiszen mi csak kiszűrtük az összes betűt az ABC levesből. Nem ízlik a vendégek-nek.

– Azt szabad – bólintott megkönnyebbül-ten Fodor Menta polgármesternő. Nem szí-vesen szabott ki büntetést. Próbálta már szí-vesen kiszabni, de a nagy szabóollóval vala-hogy mindig csámpásra sikeredett a szív. – És hogy állnak a sültek? Remélem, nem valami sületlenséget találtatok ki megint!

– Neeem! Mára egy egészen különleges receptet sütöttünk ki. Sütkérezni fogunk a sikerben – ígérte Laci.

– Mi az ott a konyhatündér karján? – kér-dezte Dani kíváncsian.

22

– Az új karperecem – nyújtotta oda a csuk-lóját pironkodva a tündér. Laci vette nekem a szomszéd péknél.

– Kaphatnék én is ilyet? – fordult a fiú Men-tához.

– Nem lányos dolog ez egy kissé?

– Nem hi-szem. És úgy meg kívántam.

– Semmi akadálya. Gyere! – bólintott a polgármester manó. Elkö-szöntek Laciéktól, s átmentek a szomszéd üz-letbe, melynek cégtábláján ez állt: PÉK.

23

A pékA boltba belépve a pult mögött két fehér

kötényes P-t találtak.– Szép jó napot Menta! – hajlongtak a pék. –

Mivel szolgálhatunk?– Karperecet szeretnénk.– Kinek lesz?

– Az egyik ennek a fiúnak, a másik nekem – válaszolt Fodor Menta. – Csak az ára ne legyen borsos.

– Borsosat nem sütünk. Ehhez a perechez elég, ha van egy kis apród.

24

– Minek egy polgármesternek apród? – hüledezett Menta. – Nem vagyok én királynő. Mondjátok meg az árát kerek perec!

– Sajnáljuk, de a kerek perecünk elfogyott! – mondták a pék kórusban.

– Elég ebből! A hölgy azt akarja tudni, meny-nyi az áram – szólt közbe türelmetlenül a kar-perec.

– Majd én megmondom. Az áram kétszáz-húsz volt – mondta az egyik pé.

– Mindenhol ennyi jön a konnektorból – tette hozzá a másik.

– Kétszázhúsz volt? De ha kétszázhúsz volt, akkor most mennyi?

25

– Most fél áron van.– Ki az a Fél Áron? Az üzletvezető? Vagy a

Gábor Áron fia?– Nem. A perec van fél áron. Vagyis két-

százhúsz volt, de most csak száztíz.– Vagy úgy! Tessék, ez pontosan annyi.

Nem kell becsomagolni. Viszlát!– Köszönjük. Csókolom – mondta Dani is

kifelé menet, és nagyot harapott a karpere-cébe.

– Pá! – mondták a pék.

26

Az eltűnt járdasziget– Gyere, menjünk át a másik oldalra! Na-

hát, hová tűnt megint a zebra? – mérgelődött a polgármesterasszony, majd éleset füttyen-tett. Jött is vágtatva egy életerős zebra. – Hál’ istennek! Már azt hittem bajod esett. Szállj fel, te is Dani! – nyújtotta a kezét a fiúnak.

Alighogy elindultak az út túloldala felé, a polgármester meghúzta a gyeplőt és kétség-beesetten ingatni kezdte a fejét. Zöld fürtjei

csak úgy repdestek.– Na tessék! Micsoda

szégyen! Ó, jaj!Dani döbbenten

figyelt. Egyáltalán nem értette, kísérő-

je mitől esett ennyire kétségbe. Előttük, az

út közepén egy járda-sziget volt. Erre me-

redt kigúvadt s z e m -mel a manónő.

27

– Látod ezt? Látod? Borzalmas, nem?– Nem mondanám. Szép tiszta járdasziget.

Az aszfalt sem repedezett rajta és a bazaltkoc-kák is egyenletesen veszik körül.

– Hát éppen ez az. Hogy nézhet ki így egy sziget? Tegnap ezen a járdaszigeten még pál-maliget zöldellt, a fák alatt nyugágyak so-rakoztak. Ez volt fa-lunk egyik büszkesé-ge. Itt ebédidőben déli gyümölcsöt osztottunk. Epret, szilvát, cseresz-nyét, málnát.

– De hiszen azok nem is déligyümöl csök! – javította ki a fiú. –

A banán, az ananász, a kókusz-dió, a datolya, azok igen.

– Hát persze! – helyeselt a manó. – Azok is déligyü-

mölcsök. De ne mondd nekem, hogy a meggy nem déli gyümölcs, ha délben eszik, mert megharagszom! Most

28

azonban ez a járdasziget nem más, mint egy unalmas, szürke placsni. Tönkretette!

– Kicsoda?– Ne is kérdezd! Jobb, ha nem tudod. Nem

azért hoztalak ide, hogy ilyesmin kelljen rá-gódnod.

Amikor átértek az úttest túloldalára, meg-köszönték a szállítást, mindketten lecsusszan-tak a földre, a zebra pedig elkocogott.

– Vigyázz magadra! – szólt utána a polgár-mester, majd körülnézett. – Micsoda szeren-cse, hogy éppen itt a megálló – és a járdán

álldogáló szép barna lóra mu-tatott. Különben honnan tud-

ná a buszvezető, hogy itt kell megállnia. Igaz?