Éjszaka volt még, mikor Paulus Stromeyer egyenesen az esküvőről a toulouse-i

légitámaszpontra érkezett. A szuperállam „háborús lázban” égett, az ambionet tudósítói

legalábbis így írták le a közhangulatot. Paulus azonban cáfolta ezt a nyilvánosság előtt, és

kifejtette, hogy az efféle minősítéseknek már önmagukban is gyújtó hatásuk van. Az ő

nyilatkozatával szemben Pedro Souto, a légierő főparancsnoka adott hangot

ellenvéleményének az ambionet egyik népszerű csatornáján. Stromeyer és Souto történetesen

együtt jártak egyetemre. Így esett, hogy Stromeyer engedélyt kapott a személyes találkozásra

Soutóval.

Amint a repülőgép begördült a parkolópályára, tüstént mellette termett egy homokfutó. Két

egyenruhás férfi állt tiszteletteljes készenlétben, míg Paulus az egyik járműből fürgén átszállt

a másikba. A homokfutó vakító fényszórókkal, komótosan haladt a bázis egy távoli pontja

felé. Mindenfelé egyenruhásokat lehetett látni vállra vetett karabéllyal.

Paulus kibámult az ablakon. Helyből felszálló, vadonatúj SS20 típusú, szuperszonikus

vadászbombázók rendjei sorakoztak a nedves aszfalton, a háttérben lobogó fényözön miatt

alig kivehetően, csupán körvonalaik ragyogtak ki a környező sötétségből. Hosszú orruk és

karcsú testük egy lapulva zsákmányra leső ragadozó – valami új és ismeretlen állatfajta –

magasan fejlett könnyedségét sugallta.

A tudós önkéntelenül megborzongott az izgatottságtól. Elképzelte, amint benne ül a fenséges

gépek valamelyikében, és a bolygó túloldalán rikoltva hasítja a sztratoszférát…

„Ejnye… – feddte meg magát gondolatban –, hisz nem vagy már kisiskolás, akinek a technika

a mindene…”

A homokfutó beállt egy nagyobbfajta épület elé, amelynek valamennyi bejáratát őrök

vigyázták. Stromeyer azonosította magát az ajtónál, és engedélyt kapott, hogy – továbbra is

kísérettel – beléphessen a légkondicionált belső térbe. Odabent a kötelező fényözön fogadta.

Egy fülkébe irányították motozásra, hogy nincs-e nála fegyver.

– Rutinellenőrzés, uram – közölte vele a katona.

– Soha életemben nem volt fegyverem.

– Kérem, uram, csupán rutineljárásról van szó.

Onnan egy fogadópulthoz került, ahol fényképfelvételt készítettek a retinájáról, majd

engedelmesen hagyta, hogy azonosító kártyát tűzzenek a ruhájára.

Változatlanul kísérettel liftezett föl a harmadik szintre, ahol újabb ellenőrzéseken ment

keresztül, mielőtt kiléphetett volna a felvonóból, hogy addigi kísérője egy fegyveres őrnek

adja át. A katona ragyogóan kifényesített bakancsa minden lépésnél hangosan csapódott a

ragyogóan kifényesített padlóhoz. A folyosó közepénél beütött egy kódot valami

kaputelefonfélébe, mire mindketten bebocsátást nyertek a várószobába. Ott egy csinos, fiatal,

szőke nő lépett Stromeyerhez, és tájékoztatta, hogy a vezérezredes úr, mihelyt lehetséges,

fogadni fogja, addig pedig felfrissítheti magát.

Mikor megérkezett a kávé, a tudós beszélgetni próbált a nővel, de annak szemlátomást nem

volt kenyere a társalgás.

Tizennégy perccel később tessékelték be a vezérezredeshez. Souto az egyik ablaknál állt,

amelynek fémredőnye le volt eresztve. A szobában további három férfi és egy katonaruhás nő

tartózkodott.

Souto Stromeyerhez lépett, hogy kezet rázzon vele. Nagydarab ember volt, cserzett arcbőrű,

hideg tekintetű. Idősebbnek látszott a negyven événél. Mosolyogni próbált vendégére, ami mit

sem enyhített arroganciáján és vasszigorán.

– Nem láttuk egymást, amióta megkaptad a Nobel-díjat. Fogadd megkésett gratulációmat a

kitüntetésért – közölte kimérten.

– A kettőnk életútja mintha eltérő irányt vett volna mostanság.

– Nagyon is. Te ugyanis felcsaptál pacifistának.

Stromeyer a legszelídebb mosolyával válaszolt.

– Azért nem egészen. Én úgy mondanám, hogy megtértem, miután a brit filozófus Bertrand

Russelhez hasonlóan pár éve hagytam magam meggyőzni, hogy egyedül a szeretet és a

gyengédség bír igazi értékkel.

– A túléléshez még a szeretetnek és a gyengédségnek is szüksége van egy erős kar védelmére,

amiben, szerintem, a jelenlévők mindegyike egyetértene velem. Mi készek vagyunk ütni.

Annak szenteltük az életünket, hogy ezt az erős kart biztosítsuk az állam számára.

Egyetértő mormogás támadt. Megszólalt a társaság egyetlen hölgy tagja:

– Ön Russelt idézte, dr. Stromeyer, aki az egyoldalú leszerelésnek volt a híve. Ez a választási

lehetőség számunkra soha nem adatott meg.

A tudós egyenesen a szemébe nézve adta értésére, hogy nem a leszerelés, hanem a

mértéktartás érdekében kíván közbenjárni.

– Tervezik önök Töpazsou bombázását vagy sem? Ez itt a kérdés.

Souto visszavette a szót.

– Nem áll szándékomban katonai taktikáról vitatkozni vagy szócsatát vívni veled. Annál

fontosabb ügyek kötik le a figyelmemet. Különben sem a szavak, hanem a tettek embere

vagyok. Ha már itt vagy, Paulus, kapsz egy kis gyakorlati bemutatót a jelenlegi stratégiai

helyzetről. Indíthatja, Masters!

Az utóbbi parancs a jelen lévő tisztek legfiatalabbikának szólt, aki válaszul fürgén odalépett

egy íróasztalhoz, hogy a falra szerelt, nagyméretű ambionet-képernyőt működésbe hozza.

Miközben Masters ujjai a billentyűzeten száguldoztak, Souto jelentőségteljesen vontatott

hangon szónokolt:

– Az ambionet… rendkívül hasznos eszköz… Az amerikai bioelektronikus hálózat… ahogy a

kultúránkat összefogja… Bizonyos tekintetben ez teszi naggyá államunkat. Az egyéni

nyelvhasználatot már túlhaladottá tette. De te persze helyteleníted a technológiát, igazam van,

Paulus?

Elfordult a súlyos koponya, hogy Souto egy zárt láncú televíziós monitorra szegezhesse a

tekintetét, amely az aszfalton várakozó vadászbombázókat mutatta.

– Államunk nem a technológia, hanem a természet jótéteményei révén jöhetett létre – közölte

vele Paulus. – A te csillogó-villogó harci gépeid láttán könnyű megfeledkezni e tényről. Az

éghajlatunk, a termőföldjeink rengeteget tettek azért, hogy a nemzetek között Európa

kitüntetett helyet foglalhasson el.

Amellett gondoltad volna, hogy egész civilizációnkat vélhetően a fűnek köszönhetjük? Biztos

emlékszel még a régi karácsonyi énekre: „míg a pásztorok nyájukat vigyázták az éjben”. Soha

semmiféle nyáj nem jöhetett volna létre, ha nincs az a botanikai furcsaság, hogy a fűszál a

gyökere felől növekszik, nem pedig a hegye felől, mint a növények legtöbbje teszi. Úgyhogy

hiába legelik le a birkák, tovább nő. Márpedig ha nincs fű, akkor nincs birka, nincsenek

fűevők, nincs gyapjú, nincs ruha… és végső soron nincs fejlődés.

Mindabból, amit valaha elértünk, a legtöbb dologért a talpunk alatt növekvő fűnek tartozunk

köszönettel. Ez a gondolat nem kelt benned alázatot? Bár megértem, nálatok, itt a

támaszponton semmi más nincs, csak aszfalt.

Enyhe pír ütközött ki Souto zord ábrázatán.

– Még botanikai kérdésekben, de még egy Nobel-díjastól sem tűröm a leckéztetést. Különben

mindig is gyanítottam, hogy a ti fajtátok katasztrofálisan naiv. Mi köze a jelenhez mind közül

épp a fűnek? És pont te, akinek a fia úton van a Jupiter felé, pont te veted meg a technológiát!

Akkor most fordíts egy kis figyelmet arra a képre, amit Masters tár eléd!

A fali képernyőn Európa volt kivehető igen életszerű műholdfelvételről. Éppen kettévált

fölötte a felhőtakaró, s ettől olyannak látszott, mint valami hason fekvő, csenevész alak,

akinek az Alpok a gerincoszlopa, a Pireneusi-félsziget a feje, lapát alakú csontos lábát a görög

Peloponnészosz rajzolja ki, a csillámló Földközi-tenger meg mintha holmi pamlag lenne,

amelyen ez a fura teremtmény pihen.

Masters százados a képernyő mellé lépett, és elektronikus „mutatópálcáját” végighúzta az

általa „Európa-erődnek” nevezett földrajzi egység déli partvonalán, amely nyugaton a

Gibraltári-szorostól keleten az Égei-tengerben fürdő szigetcsoportig húzódott. Színtelen

hangon vázolta, hogy az EU az egész térségben, amely folyamatosan műholdas megfigyelés

alatt áll, szünet nélkül hajókkal és repülőgépekkel kénytelen járőrözni.

– Afrika éghajlatának leromlása azt vonta maga után, hogy partjainkat a szűkölködő,

tanulatlan emberek tömegei özönlik el vagy próbálják elözönleni. Márpedig mi nem

engedhetjük meg magunknak, hogy évente újabb egymillió menekültnek nyújtsunk otthont.

Ezek az emberek különféle, tengerhajózásra alkalmatlan vízi járműveken kísérlik meg átszelni

a Földközi-tengert. Kénytelenek vagyunk elrettenteni őket ettől.

– Úgy, hogy elsüllyesztik a hajóikat? – szegezte neki a kérdést Stromeyer.

– Hogy miféle módszereket alkalmazunk, az bizalmas információnak számít. De egy biztos: a

művelet rendkívüli összegeket emészt fel. Évente több millió univos nagyságrendben.

Souto hozzátette:

– A behatolók veszélyt jelentenek a stabilitásunkra nézve. És ebből a szempontból mellékes,

hogy többségükben feketék és muzulmánok. Az ő kultúrájuk és a miénk között áthidalhatatlan

szakadék tátong. Számos nagyvárosunkban máris léteznek csakis külföldiek lakta negyedek,

ahová a tulajdon népünk fél betenni a lábát. Az efféle negyedek és lakóik száma egyre nő, az

ottani közeg pedig melegágya a szeparatizmusnak. A saját érdekünkben valahol meg kell

húzni a határt.

Odabólintott Mastersnek, és a műholdfelvétel eltűnt a képernyőről.

– Én azért jöttem ide, Pedro, hogy a Töpazsou elleni esetleges háborúról beszéljek veled –

válaszolta Stromeyer –, és hogy megkérjelek, állj a béke pártjára. Töpazsou igen messze

fekszik határainktól. Hogy jön ide a Földközi-tenger? És mire föl ez a háborúval való

fenyegetőzés?

– Épp erre a súlyos eshetőségre készültem rátérni, Paulus. Mi itt nem tétlenkedünk. Más

katonai nagykutyákkal együtt két nappal ezelőtt részt vettem egy tanácskozáson az elnökkel,

még a fia esküvőjét megelőzően. Morbius el Fashid, Töpazsou újdonsült elnöke nem a

barátunk, szó sincs róla. Valami laza szövetségre lépett az afrikai államokkal. Két hete

elsüllyesztettünk egy alkalmi teherhajót az olasz csizma sarkánál. Az a hajó mintegy négyezer

illegális bevándorlót szállított, mindannyian az Unióba tartottak.

Töpazsou megtorlással válaszolt. Azt akarom, hogy megértsd: semmiféle jogtalan behatolást a

felségterületünkre nem szándékozunk és nem is tudunk megengedni.

Paulus erre megkérte, hogy világosítsa fel a Nyugat által tervezett retorzió jellegéről.

– Légi csapás – hangzott a tömör válasz. – SS20-asokkal.

Soutónak jelzett a mofonja. Mikor a vezérezredes elfordult, hogy válaszoljon a hívásra, a

jelen lévő rangidős tisztek egyike vette át a szót.

– Uram, rakétatámadást intéztek ellenünk Töpazsouból. Kétségkívül ön is látta a tudósításokat

az incidensről. Az általuk elsőként kilőtt rakéta az ausztriai Graz közelében fekvő Siebersdorf

városkát találta el, és atomtöltetű robbanófejjel volt felszerelve. Rendkívül súlyos volt a

pusztítás és az emberveszteség, ami válaszcsapást követel.

– De hát Töpazsou bocsánatot kért. El Fashid kijelentette, hogy a rakéta kilövésére tévedésből

került sor. – Közbevetését félresöpörték.

– Két további rakéta is elérte az EU felségterületét, ezek szerencsére lakatlan területen

csapódtak be: az egyik egy domb oldalába Ravensbergtől délre, a másik pedig egy

franciaországi erdőbe Vesoul mellett. Bizonyára önhöz is eljutottak az ambionet beszámolói.

– Amelyek azt sugallták, hogy mivel a rakéták a kilövési ponttól egyre messzebb értek földet,

valamiféle hadgyakorlatról lehetett szó, amely a hatótávolság megállapítását célozta. Egyesek

viszont állítják, hogy azok nem is rakéták voltak, hanem meteoritok. Elegendő lehet ennyi a

hadüzenethez? A háború mindig a legrosszabbat hozza ki az emberekből.

Az utóbbi észrevételre az egyik tiszt megvető horkantással reagált, majd kijelentette, hogy a

háború erőpolitikai ügy, és a morálnak semmi köze hozzá.

– Pedig kellene hogy legyen – mondta erre Paulus. – Töpazsou kicsiny ország, mi pedig egy

szuperállam vagyunk. Nem szabadna, hogy szegény ázsiai országok ellen intézzünk támadást.

Hadd emlékeztessem a történelemre és az amerikaiak Vietnam elleni offenzívájára.

Souto még időben megszabadult a telefonjától ahhoz, hogy elcsíphesse Paulus megjegyzését.

– Lehet, hogy Töpazsou kis ország, Kína viszont hatalmas, mondhatni egy másik szuperállam.

Komor hangon jelentette be, hogy a Nyugat gyanúi beigazolódtak. A hagyományos töltetű

ellenséges robbanófejek széttört köpenyének vizsgálata arra mutat, hogy a töpazsoui rakétákat

Kínában gyártották.

Tiszttársait nem titkolt elégedettséggel töltötte el a felfedezés.

Töpazsou meglehetősen új államalakulat, folytatta Souto, alig tizenöt éves, amelyet Kína

igencsak kelletlen hozzájárulásával kínai muzulmánok hoztak létre. Az új elnök, Morbius el

Fashid maga is félig kínai.

Hogy a rakétacsapásokhoz Töpazsou bírta-e Kína támogatását, arról lehet vitatkozni. A

legfontosabb azonban, hogy ennek a képtelenségnek az EU haladéktalanul megálljt

parancsoljon. Hogy megmutassa nekik, merre hány lépés, mielőtt még valami súlyosabbra

kerülne sor.

Mint a légierő főparancsnokának, neki személyes meggyőződése, hogy hadat üzenni

fölösleges. Szárazföldi csapatok bevetésére nem lesz szükség.

Ami viszont elengedhetetlen, hogy az SS20-asok késedelem nélkül a levegőbe emelkedjenek.

Roppant nagy hatótávolságuk révén képesek rá, hogy figyelmeztetésképpen elintézzenek egy-

két töpazsoui várost. Kezdetnek megteszi Ninjang és Puanjo. Mindkettő ipari központ.

– Amitől persze eszkalálódni fog az ellenségeskedés – mondta erre Paulus.

Souto száraz nevetést hallatott.

– Nincs más választásunk. Nézetem szerint ezek a rakétatámadások felértek egy

hadüzenettel… de én csak egy egyszerű észjárású repülős tiszt vagyok. Tudjál róla, Paulus,

hogy a diplomaták tárgyalásokat folytatnak, és nemcsak Brüsszelben, hanem Töpazsou

fővárosában is. Viszont tartok tőle, szószaporítással nem mennek az égvilágon semmire. Lám,

magad is hogy jártál. A mi kötelességünk a cselekvés, nem a terefere.

Azzal feszesen biccentett, és sarkon fordulva kimasírozott a helyiségből.

A maradókról lerítt, hogy kényelmetlenül érzik magukat.

– Köszönjük a látogatását, dr. Stromeyer – szólalt meg az egyenruhás nő udvariasan. –

Masters százados majd kikíséri.

*

Azelőtt egy lélek sem hallott az önmagát „Tébolyfrakció”-ként aposztrofáló szervezetről. Első

üzenetük a színpompás reklámokat megszakítva robbant be egyszerre miriádnyi képernyőre,

bár maga cseppet sem volt képszerű. A szöveg nyomtatásban, hangalámondással jelent meg.

„Tomporil! A Rogerr Laboratories vadonatúj gyógymódot fejlesztett ki az aranyérre! Már a

szomszéd patikában is kapható! Próbálja ki a Tomporilt, és dobjon búcsúcsókot az

aranyérnek!”

<TÉBOLYFRAKCIÓ: Prológus. Olyan üzletekben vásárolunk, ahol minden túl sokba kerül –

legfőként az olcsó holmik. De legalább szabad világban élünk – szabad úgy tennünk, mintha

boldogok lennénk. A beszéd a száj dolga, de az agy nem törődik a szájjal. Miriádnyi

vízöblítéses vécé dalol az emberi természet leglényegéről. Lába megcsikordul a magasfényű

padlón, a szék így emel óvást a rajta kényelmesen terpeszkedő lény ellen. Csupán a

tehetőseknek adatik meg, hogy sétahajókon tékozolják el életüket. Minden ember

magányosnak érzi magát – egyedül ebben nincs egyedül.

Mikor magasan áll a nap, hajlamosak vagyunk megőrülni; mikor magasan áll a hold,

úgyszintén. Egy nő éneke arra figyelmeztet, hogy létezik jobb világ – de nem itt. Ha a

bölcsesség gyöngyöző ásványvíz lenne, tán innánk belőle a nagy életkonferencián. Az ember

értelmes, mert él; ugyanezért nem mondhatjuk nedvesnek a folyót. Az ösztön teszi lehetővé

számunkra dolgaink kézben tartását, de kéz-e az valóban, vagy csak kesztyű?

Ha egy túlnyomórészt muzulmánok lakta távol-keleti országgal hadba lépünk, azzal mindent

elveszíthetünk, ami számunkra becses. A hadüzenet csak újabb bizonyítéka lesz az emberiség

őrültségének.

A témába vágó első üzenetünk ezzel véget ért. Hamarosan ismét jelentkezünk.>

Az új szervezet második üzenete már másnap adásba került, és ismét a reklámblokk kellős

közepén.

„Visszasírja a tőkehalat? Génmanipulált tengeri sügérünk szakasztott olyan, mint az igazi!

Csak egy helyen élvezheti, a 28. utcai Exotika étteremben!”

<TÉBOLYFRAKCIÓ: Az érzékszervi lét, amelyben élünk, vagyis a környező világ nem más, mint

a végtelenbe nyúló leszármazási vonal mentén kialakult elmebajaink eredője. Az őseinknél

jelentkező tünetek egyike volt az emberáldozat. Jelenleg is ez az öröklődő elmebaj uralkodik

egész viselkedésünkön. Márpedig az elmebaj egyik kirívó jellegzetessége, hogy nem ismerjük

fel, nem veszünk róla tudomást.

A bennünk élő primitív lény azonban egy pillanatra sem engedi, hogy megfeledkezzünk

létezéséről. Vegyük csak a megfeszített Krisztust ábrázoló festményeket. A galériák ilyen

képekkel vannak tele. Vagy gondoljunk a pszichoterápiára szoruló tömegekre. A

pszichoszomatikus megbetegedések, a fiatalkori öngyilkosságok számtalan esetére.

Bár szeretjük hinni, hogy benső bajainknak a társadalom az oka, igazából épp benső bajaink

hívták életre a társadalmat. Úgy kapaszkodunk mindenféle kézzelfoghatóan téves, idejétmúlt

elméletbe – legyen az babonaság, mágia, asztrológia, ráolvasás, gyógyfüves bódulat –, mint

egy-egy kézbe, amely az egyetemes gyógyírt rejtegeti.

Barbár fegyverek gyártásának eszközévé züllesztjük a technológiát. Akár használjuk őket,

akár nem, a fegyverek megmérgezik létezésünket. Pénznél több, amivel fizetnünk kell értük.

Miközben tulajdon életünk irányítására teszünk kísérletet, a múltba nézünk – tán szüleink

cselekedeteit vagy mulasztásait vizslatva – ahelyett, hogy előretekintenénk, és saját tetteink

esetleges jövőbeli következményeit próbálnánk kifürkészni.

Gyarapodó ismereteink az agyműködésről csupán az agy hibás konstrukciójára világítanak rá.

Nincs mód emberségesen racionálissá válnunk. Nincs mód elérnünk az elégedettség

állapotát. Nincs mód megszabadulnunk ártalmas örökségünktől.

Épp ellenkezőleg: csak szaporodnak a tébolyra utaló jelek. A népesség egyre növekvő

arányokban költözik túlzsúfolt nagyvárosokba – elfordulva a természettől, ezáltal megfosztva

önmagát a vadon, az időjárás, az évszakok tanításaitól. S helyettük az ember mire kénytelen

támaszkodni? Javarészt szűk kamrákban élvezett, múlékony – és főként szexuális –

kalandokra ugyancsak súlyosan elidegenedett, más számkivetettekkel. Az űrkorszakot a

kamra korszaka váltotta fel. A képzelet és a romantika került túlsúlyba szellemi

börtönünkben, amely kívül rekeszti a valóságot. Ezt a börtönt magunk építettük. Ezért nem

tudunk megszökni belőle.

A háborúban látjuk a kiutat. Pedig általa csak kijjebb toljuk a börtön falait.>