Lindsay Clarke

TRÓJA

ALEXANDRA Fordította Bajusz Judit

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Lindsay Clarke: The War at Troy Copyright © Lindsay Clarke, 2004

Térkép © Hardlines Ltd. Harper-Collins Publishers 77-85 Fulham Palace Road

Hammersmith, London W6 8JB Hungarian translation © Bajusz Judit, 2004

Minden jog fenntartva. Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs

rendszerben tárolni, vagy sugározni bármely formában vagy módon, a kiadóval történt elızetes megállapodás nélkül; tilos továbbá terjeszteni másféle összefőzésben, borítással és tördelésben,

mint amilyen formában kiadásra került. Kiadja a Pécsi Direkt Kft. Alexandra Kiadója, 2004

7630 Pécs, Alkotás u. 3. Telefon: (72) 777-000

Fax: (72) 777-111 www.alexandra.hu

e-mail: online@alexandra.hu Felelıs kiadó a kft. ügyvezetı igazgatója

Felelıs szerkesztı Falcsik Mari A kiadvány magyar változatát Merényi Tamás tervezte

A nyomtatás és a kötés a debreceni nyomdászat több mint négy évszázados

hagyományait ırzı Alföldi Nyomda Rt. munkája Felelıs vezetı György Géza vezérigazgató

Megjelent 33,88 (A/5) ív terjedelemben ISBN 963 368 993 7

Seannak, Steve-nek, Allennek és Charlie-nak

Tartalom Térkép

Az ithakai történetmondó

APHRODITÉ KÖNYVE Az alma

A baljóslatú álom Parisz ítélete Priamosz fia

Ló Poszeidónnak A zarándok

A trójai követség Aphrodité ırülete

Menekülés Spártából Tökéletes ürügy a háborúra

ÁRÉSZ KÖNYVE

A győlés A kígyó évei

Az auliszi oltár Akhilleusz haragja Párbaj az esıben

Békeajánlat A büszkeség ára Istenek háborúja

Gyilkosság a szentélyben Ló Athénének

A káprázat

Az ithakai történetmondó Hajdanán az égiek birodalmát erıs kötelék főzte a halandók világához. Sokan láttak

isteneket emberek között megjelenni, egyszer saját formájukban, máskor emberi vagy állati alakot öltve. Akkoriban az emberek közelebb álltak az istenekhez, mint ma; a nagy hıstettek és csodák is sokkal gyakoribbak voltak – ezért nemesebbek és gazdagabbak a régiekrıl szóló történetek a mieinknél. Hogy ezek ne vesszenek el nyomtalanul, elhatároztam: mindent leírok, amit a trójai háborúról hallottam – ahogy elkezdıdött, ahogy lezajlott, és ahogy véget ért.

Hogy miért épp ma kezdem el? A nap a nyári égbolt legmagasabb pontján jár. Ahogy felemelem a fejem, a tenger morajlásán túl hallom a lírazenét, a városban éneklı emberek hangját és a táncoló lábak dobogását. Apollón ünnepét ülik. Pontosan negyven évvel ezelıtt tért haza Odüsszeusz Ithakára; jó okom van rá, hogy felidézzem azt a napot, mert kis híján az volt életem utolsó napja.

Húszéves voltam. Körülöttem mindenütt vér, a mészárlás nyomai és egy bosszúszomjas ember ırült dühe. Még mindig látom magam, ahogy az ezüsttel kirakott trónszék mellett összekuporodva reszketek. Emlékszem & félelem fémes ízére a számban, a vér szagára, és ha becsukom a szemem, látom, amint Odüsszeusz kardjával fölém tornyosulva lecsapni készül.

Mivel Arészt nem szolgálom, csak aznap, Apollón ünnepén kerültem közel a háborúhoz, de annál közelebb soha nem litvánok kerülni hozzá. A történetek, amelyeket majd elmesélek, a háború történetei, és Odüsszeusztól hallottam ıket. Hogy lehetséges ez? Odüsszeusz fia, Télemakhosz mentett meg apja kardjának vak dühétıl, amikor felkiáltott, hogy megállítsa: én nem tartoztam azok közé, akik hosszú távolléte idején bitorolni akarták feleségét és birodalmát. Késıbb, amikor Odüsszeusz lecsillapodott és elmesélte fiának e történeteket, én is ott kucorogtam az ithakai csarnokban, a tőz mellett.

Egy nap talán helyettem, az ithakai Phémiosz helyett valaki más, egy nagy énekmondó foglalja majd dalba Odüsszeusz csodálatos történeteit, és költeményét a rhapszódoszok nemzedékeinek új és új énekesei mindig énekelni fogják. Addig is engedje a kegyes sors, hogy egy ıszinte ember emléket állíthasson az istenek és az emberek szenvedélyeinek: hadd mondjam el a történetet én, Phémiosz, ithakai történetmondó, a magam egyszerő szavaival.

ELSİ RÉSZ

Aphrodité könyve

Az alma A számtalan isten mindegyikét lehetetlen egyformán szolgálni. Igaz a mondás, miszerint az

ember sorsa attól függ, melyik halhatatlant választja – a mai elbeszélések szerint a trójai háborút is ilyen döntés robbantotta ki. Az egész akkor kezdıdött, amikor egy forró délután az Ida hegyének magas lankáin az istenek maguk elé rendelték Pariszt, a trójai hıst.

Az Ida hegye úgy tizenöt kilométerre fekszik a tengertıl, a Szkamandrosz folyón túl, Trója királyságának azon a részén, amelyet Dardaniaként ismernek.

Odüsszeusztól tudom, hogy akkoriban a trójaiak dárdán törzsében Aphrodité phrügiai kultusza uralkodott. Az egyik ott élı pásztor, Parisz is ebben a környezetben nevelkedett, amelyet áthatott a csábító istennı hatalma. Parisz minden bizonnyal rendelkezett azzal a látással, amely lehetıvé tette számára, hogy egy beavató szertartás során megjelenhessen Aphrodité isteni színe elıtt az Ida hegyén. Ám az ilyen titkos eseményekrıl tilos nyíltan beszélni; ezért mi, énekmondók a képzelıerınkre is támaszkodunk.

Bizsergı érzése támadt; mintha figyelné valaki. Parisz kizökkent a méla ábrándozásból, de csak békésen legelészı csordáját látta. Az állatok még annyira sem tőntek ébernek, mint ı. Szeme sarkából villanásnyi fényre lett figyelmes, és amikor tekintetét arra fordította, érezte, hogy a levegıben támadt enyhe rezgés a másik oldalra siklik. Parisz zavartan fordult a másik irányba. Halk kuncogást hallott, majd pontosan elıtte, a fenyık sőrő árnyékából egy férfialak bontakozott ki. Széles karimájú úti kalapot viselt, kecses alakja könnyő köpenybe burkolózott. A fa törzsének dılve állt, egyik kezében fehér szalaggal díszített pálcát, a másikban fénylı tárgyat tartott. Fejét kissé megdöntve, incselkedıen nézett Pariszra, és a pásztor meglepıdött arcát fürkészte.

Parisz talpra ugrott; érezte, hogy istenség elıtt áll. Egy ölyv cikázott át az ég makulátlan kékjén. Parisz látta az alant elterülı ismerıs tájat, a

Trója síkságát öntözı folyókat. Mégis úgy érezte, mintha valami határt lépett volna át, a fény határvonalát. Érzékelése dermesztıen élessé vált. Mintha a magasba emelkedett volna: még a levegı is ritkábbnak és áthatóbbnak tőnt. Hermész intett pálcájával.

– Zeusz parancsára jöttem ide. Beszélnünk kell. Semmi jelét nem adta a mozgásnak, a következı pillanatban azonban már Parisz mellett

állt. Azt tanácsolta, heveredjenek le a főre, míg elmagyarázza látogatása okát. – Elıször is, talán vess erre egy pillantást – javasolta Hermész. A csillogó tárgyat

odanyújtotta Parisznak, aki rápillantott a tenyerében nyugvó aranyalmára. Kissé elfordította és végigfuttatta hüvelykujját az almára vésett feliraton.

– A legszebbnek – olvasta hangosan. Zavartan nézett fel az istenre. – Hát nem elragadó? – mosolyodott el Hermész. – Nem is hinnéd, mennyi galibát okozott.

Emiatt jöttem ide. Nekünk, isteneknek egy kis segítségre van szükségünk. – Hermész észrevette Parisz megdöbbenését. – De semmit sem értesz az egészbıl, ha elıtte

nem mesélem el Péleusz történetét. Lehetségesnek tartom, hogy az egész tényleg így indult, bár Odüsszeusz mindig azt

hangoztatta, hogy a trójai háború is ugyanott kezdıdött, ahol a többi háború – a halandók szívében és gondolataiban. Azt mondta, hogy a háború szörnyő örökség, amelynek terhét minden nemzedék a következıre hagyományozza. A viszály gyökerét a férfiak atyáihoz vezette vissza, akik ott, azon a szeles síkságon vívták csatáikat. Péleusz ezeknek az atyáknak az egyike volt.

Odüsszeusz ifjúkorában kötött barátságot Péleusszal, akit akkor már hosszú ideje a nagy argoszi hısök legnemesebb leszármazottai közé soroltak. Egy idıben úgy tőnt, hogy az istenek az összes halandó közül Péleuszt kedvelik a legjobban. Odüsszeusz azonban, nagy bánatára, nehéz szívő embernek ismerte meg Péleuszt, akire gyakran tört rá a búskomorság, és ilyenkor szörnyő veszteségekkel beárnyékolt élete felett kesergett. Egyetlen éjszaka alatt

Péleusz mindent elmesélt Odüsszeusznak, amit képes volt elmesélni. A történet Aigina szigetén, három fiatalember viszálykodásával kezdıdik, amelynek

eredményeként ketten számőzetésbe kényszerültek, egyikük pedig az életével fizetett. A szigeten uralkodó Aiakosz király jámborságáról és igazságosságáról vált híressé Argoszban és annak határain túl. Egyetlen gyengesége az volt, hogy három fia közül jobban szerette Phókoszt, a legkisebbet, mint a két idısebbet, Péleuszt és Telamónt. Pedig Phókoszt nem felesége, hanem a szigeten uralkodó fókakultusz egyik papnıje szülte neki.

Idısödı apjuk kegyeitıl megfosztva, a serdülıkorból már kinıtt Péleusz és Telamón komoly ellenszenvet táplált szép külsejő féltestvérük iránt, akinek csillogó bıre és izmos teste a fókáéhoz hasonlított, amely után a névét kapta. Mindenben kitőnt a többiek közül, de fıként a tornában bizonyult kivételesen ügyesnek. A két testvér neheztelése győlöletté fajult, amikor gyanítani kezdték, hogy Aiakosz Phókoszt szándékozik utódjául kinevezni. Mi másért hívta volna vissza a szigetre, amit a béke megırzése érdekében Phókosz önként hagyott el? A király feleségének sem volt kétsége afelıl, hogy gyanújuk nemsokára beigazolódik, így saját fiait arra bátorította, tartsák szem elıtt érdekeiket.

Senki sem tudja pontosan, mi történt ezután. Annyi bizonyos, hogy Telamón és Péleusz tornaversenyre hívták ki féltestvérüket, de csak ık ketten kerültek ki élve a versenybıl. A két idısebb testvér szerint Phókosz halálát baleset okozta – szerencsétlen véletlen folytán a kıbıl való diszkosz, amit Telamón hajított el, irányt változtatott és fejbe ütötte Phókoszt. Némelyek szerint azonban nem csak egy sebet találtak a holttesten, amely végül az erdıbıl került elı.

Aiakosz király egy pillanatra sem kételkedett afelıl, hogy fiai a bőnösök; mindketten életükkel lakoltak volna, ha nem veszik észre, hogy veszélybe kerültek és idıben el nem hagyják a szigetet. A két fivér útjai elváltak – emiatt adok hitelt Péleusz szavának, aki azt mondta barátjának, Odüsszeusznak, hogy csak vonakodva állt Telamón mellé, amikor az azt javasolta, hogy öljék meg Phókoszt.

Bármi is történt valójában, Aiakosz nem volt hajlandó meghallgatni fiát, amikor az ártatlanságát próbálta bizonyítani, így Telamón Szalamisz szigetére hajózott. Ott feleségül vette a király lányát, majd követte a trónon az uralkodót. Mindeközben Péleusz északra, Thesszaliaba menekült, és Aktór, a mürmidón király udvarában lelt menedékre.

Eurütión – Aktór király fia – meleg fogadtatásban részesítette Péleuszt, és a két férfi hamar összebarátkozott. Amikor Eurütión tudomást szerzett mindarról, ami Aigina szigetén történt, beleegyezett, hogy megtisztítsa Péleuszt phókosz halálának bőnétıl – A barátságot Péleusz és Polümélé, Eurütión húga házasságával pecsételték meg.

Nem sokkal az esküvı után hírek kezdtek terjengeni egy hatalmas vadkanról, amely a szomszédos Kalüdón marháit és veteményét tizedelte. Amikor Péleusz értesült róla, hogy a kor legnagyobb hısei, köztük Thészeusz és Iászón is megérkezett már, hogy részt vegyenek a vadkan utáni hajszában, és hogy testvére, Telamón szintén csatlakozik a vadászokhoz, Eurütiónnal együtt úgy határozott, a többiek mellé szegıdik.

A háborúskodást leszámítva ritkák az olyan tragikus kimenetelő kalandok, mint amilyen a kalüdóni hajtóva-dászat volt. Mivel a helybéli király nem gondoskodott az Artemisznek szóló áldozat bemutatásáról, az istennı tébolyt bocsátott a vadkanra, amely ırjöngve küzdött az életéért. A vadászoknak sikerült ugyan a patak menti bozótosból a tisztásra őzniük, addigra azonban már két férfit megölt, egyet pedig megbénított. Elsıként a szőz Atalanté nyila találta el a vaddisznót, a füle mögött. Telamón ekkor elıreugrott, hogy lándzsájával végezzen a vadállattal, de megbotlott egy fa kiálló gyökerében és elveszítette az egyensúlyát. Amikor Péleusz fivére, Telamón segítségére sietett, felpillantott, és dermedten tëtta, hogy a vadkan agyarai épp az egyik vadász mellkasát marcangolják. Sietve hajította el gerelyét, amely azonban célt tévesztett, és Eurütión bordái közé fúródott.

Két ember halála nyomasztotta immár Péleusz lelkét; nem volt képes felesége, Polümélé, és barátja gyászoló apjának szemébe nézni. így egyik vadásztársával, Akasztosz királlyal

Iólkoszba húzódott vissza. A király késıbb felajánlotta, hogy feloldozza Péleuszt a gyilkosság bőne alól. Ám Péleusz körül tovább nıttek az árnyak: míg Iólkoszban volt, Akasztosz felesége, Krétheisz bőnös szenvedélytıl hajtva közelített hozzá.

Péleuszt zavarba hozta a nı közeledése és megpróbálta elhárítani. Ám végül határozottan elutasította – Krétheisz elıször csak duzzogott, majd szenvedélye győlölködésbe fordult. Hogy bosszút álljon a megaláztatásáért, azt üzente Polümélének, hogy Péleusz elárulta ıt, és Krétheisz lányát szándékozik feleségül venni. Péleusznak fogalma sem volt Krétheisz ármánykodásáról, és két nappal késıbb, amikor megtudta, hogy felesége felakasztotta magát, úgy érezte, ıt terheli a szörnyő bőn.

Egy ideig magán kívül volt a bánattól. Megpróbáltatásai azonban még nem értek véget. Krétheisz, attól tartva, hogy rosszindulatára fény derülhet, azt hazudta férjének, hogy Péleusz erıszakoskodott vele. Akasztosz azonban a tisztító szertartás elvégzésével közösséget vállalt Peleusszal, így nem akarta szentségtöréssel terhelni lelkiismeretét. A papokhoz folyamodott tanácsért, majd kis idı múlva a következı ajánlattal fordult Péleuszhoz.

– Ha túl soká emészted magad Polümélé halála miatt, ırületbe kerget a bánat. Eurütión halála véletlen volt, a vadászat forgatagában bárkivel megtörténhetett volna egy ilyen baleset. Az, hogy a feleséged ezt nem bírta elviselni, nem a te hibád. A saját életedet kell élned, Péleusz. Levegıre és fényre van szükséged. Mit szólnál, ha megint nekivágnánk a hegyeknek? Ha vadászversenyre hívnálak ki, elfogadnád-e?

Péleusz tudta, barátja csak jót akar neki, így abban a reményben, hogy végre lerázhatja magáról nyomorult élete kínjait, elfogadta az ajánlatot. Hajnalban a vadászok lándzsát és hálókat ragadtak, s egy csaholó kutyafalka társaságában nekivágtak a Pélion-hegy magasan fekvı erdıinek. Napközben a vadakat hajtották, este pedig a csillagok alatt költötték el lakomájukat. Péleusz megkönnyebbült a szabad levegın, felszabadultnak érezte magát bajtársai társaságában. Ám egyik este túl sokat ivott a nehéz borból, és nyomasztó álmok fojtó kábulatába zuhant.

Hajnalban eszmélt fel, a nyirkos hidegben még parázslott mellette a tőz. Egyedül volt, fegyvereitıl megfosztották, köré pedig lompos kentaurok fenyegetı csapata gyúlt, akik ugyanolyan orrfacsaró bőzt árasztottak, mint pónijaik. Nehézkes, kásás nyelvükön azon vitatkoztak, mihez kezdjenek Péleusszal. Néhányan arra szavaztak, hogy ott helyben végezzenek vele, de mivel vezetıjük – egy szarvasbırbe öltözött, gesztenyebarna sörényő fiatal bak – azzal érvelt, hogy talán tanulhatnak valamit egy olyan embertıl, akit saját népe taszított ki a városból, királyuk elé vezették Péleuszt. Talpra állították és maguk elıtt lökdöstek végig a meredek sziklafalon, sőrő rekettyéseken, tölgy– és nyírfaligeteken át, hirtelen eséső zuhatagokon keresztül egy magas szurdok felé, amely visszhangzott az alázuhanó víz robajától.

Útközben Péleusz néhány kentaur nıre lett figyelmes, akik lapos kövekhez csapkodva mosták állatbıreiket egy Patakban. Amint észrevették, hogy a kentaurok egy fogollyal közelítenek feléjük, abbahagyták munkájukat és elhallgattak. A csapat vezetıje felmászott a sziklákból kialakított lépcsıkön, majd a hegyoldal derekán elhelyezkedı barlangba lépett. Péleusz ezalatt szemügyre vette a füves lejtın szabadon kószáló zömök pónilovakat. A sziklákról fecskék bámultak vissza rá. Lakóhelyeket nem látott, csupán kövekkel körülölelt, elszenesedett foltok jelezték a füvön, hol gyújtottak tüzet. Orrát nyers hús és savanyú tej átható szaga ütötte meg. Két kecskebırbe öltözött gyerek állt meg tıle néhány méterre; arcuk erdei gyümölcsök nedvétıl volt maszatos. Ha hirtelen mozdulatot tenne, a gyerekek szétrebbennének, mint a fiatal csikók, gondolta Péleusz.

Végül bekísérték a barlangba, ahol egy öregember fogadta; hosszú, ısz haja csontos vállára omlott, bıre színe, mint az olajfáé. Levelekbıl és friss főbıl rakott ágyán hevert. A barlang levegıjét a falra akasztott gyógynövénycsokrok tették illatossá. Az öregember intett Péleusznak, hogy üljön le, majd némán vízzel kínálta egy agyagkorsóból. Ahogy türelmesen

elmosolyodott, szemei körül kirajzolódtak a ráncok. Hangjában mélységes szomorúság csengett, amikor az argosziak tökéletes, arisztokratikus hanghordozásával megszólalt:

– Meséld el, mi szél hozott erre. Péleusz késıbb bevallotta Odüsszeusznak, hogy józanságát ott, a kentaurok között nyerte

vissza. Szerencséje volt, hogy akkor került a kezeik közé, amikor királyukat, Kheirónt mélységesen aggasztotta törzsének fennmaradása.

A kentaurok, a barátságtalan hegyek ıslakosai, mindig is visszahúzódóan éltek, távol a városoktól és a megmővelt síkságoktól. Kheirón hírnevét bölcsességének és gyógyító erejének köszönhette; hosszú éveken keresztül vezette iskoláját a vadonban, a hegyek között, ahová királyok küldték fiaikat, hogy beavatásban részesüljenek. Peirithoosz, a parti lapithák királya is ebben az iskolában nevelkedett és mindig melegséggel gondolt vissza az ott eltöltött éveire, Kheirón királyra és félvad kentaurjaira. Ezért is látta ıket vendégül esküvıi lakomáján, ahol valaki ostoba módon forral kínálta ıket – mivel a kentaurok nem szoktak hozzá az effélékhez, az ital hamar elvette az eszüket. Amikor zaklatni kezdték az ünnepségen részt vevı nıket, véres küzdelem alakult ki, amelyben sokan otthagyták a fogukat vagy megsebesültek Attól a szörnyő naptól kezdve azok, akik nem ismerték a kentaurokat, alávaló, primitív népségnek tartották ıket. Azok a kentaurok, akik túlélték a véres csatát, a hegyekbe menekültek, ahol az emberek szórakozásból vadásztak rájuk, ahogy az állatokra szokás.

Amikor Péleusz a kentaurok közé került, azok már nagyon kevesen maradtak. Aznap, amikor Péleuszt Kheirón elé vezették, a kentaur és a férfi hosszú órákon át beszélgetett, és ezalatt mindketten felismerték a másikban az igazságtalanul sokat szenvedett, nemes lelket. Péleusz nem vágyott régi életére, így boldogan fogadta el Kheirón ajánlatát, aki azt javasolta, maradjon köztük egy idıre, élje ı is egyszerő életüket, hogy sérült lelke meggyógyulhasson.

Péleusznak tevékenyen teltek napjai, éjszakánként pedig élénk, nyomasztó álmok gyötörték. Kheirón tanította meg arra, hogyan fejtheti meg ıket. Gyógyítóan hatott rá a kentaurok zenéje is, amelyrıl úgy érezte, hogy a szél és a vad vizek hangjai alkotják. Volt ennek a muzsikának e8y minden mástól független, titokzatos varázsa is, amely állandóan a fülében motoszkált. Péleusz beavatást nyert Kheirón gyakorlatainak rejtelmeibe, és újra felfedezte saját világának értékeit. A kentaur Péleuszhoz főzıdı kapcsolatának köszönhetıen újra hinni kezdett benne, hogy felélesztheti törzse jó viszonyát a közeli városok lakóival, és így biztosíthatja népe fennmaradását. Kheirón és Péleusz nem csak új barátot, hanem reményt is jelentett egymás számára. Barátságuk még jobban elmélyült, amikor Péleusz kijelentette, hogy ha egy nap fia születik, minden bizonnyal a kentaurhoz küldi tanulni, és a többi herceget is bátorítja majd, hogy így tegyen.

– De ahhoz elıbb feleség is kell – tette hozzá Kheirón, és amikor látta, hogy Péleusz arca elsötétül Polümélé emléke miatt, az öregember kinyújtotta foltos kezét. – Azok a sötét idık elmúltak – mondta csöndesen -, és új élet vár rád. Néhány nappal ezelıtt Zeusz atya jelent meg álmomban és arra intett, hogy ideje férjhez adni a leányomat.

Péleusz elcsodálkozott, mert mindaddig még nem hallott Kheirón lányáról. Azt tudakolta, láthatta-e már a törzs többi tagja között.

– Thetisz rövid ideig élt velünk – magyarázta Kheirón. – Az anyja nyomdokaiba lépett és most a tintahal-kultusz

papnıje a parti népek között, akik halhatatlan istennıként tisztelik. A tengeristent, Néreuszt fogadta el apjának. Gyönyörő nı – megfogadta, hogy sosem megy férjhez, csak ha isten akarja feleségül venni. Zeusz is akarta ıt, de álmomban megjelent és elmondta, hogy ha Thetisznek fia születik, erısebb lesz majd, mint az apja, ezért halandóhoz kell adnom. – Kheirón elmosolyodott. – És ez a halandó te vagy, barátom. Ám elıször meg kell hódítanod ıt, ehhez pedig alá kell vetned magad a szertartásainak és be kell hatolnod misztériuma rejtelmeibe.

Mint minden rejtelmet, a part menti asszonyok titkos szertartásainak valódi természetét is

csak az értheti meg, aki aláveti magát nekik, így csak azt mondhatom el, amit Odüsszeusz Péleusztól hallott Thetisszel való elsı találkozásáról. Egy kis szigeten történt, nem messze Thesszalia partjaitól. Kheirón elárulta Péleusznak, hogy lánya delfinháton szokta átszelni a szorost. Ha Péleusz elrejtızik a sziklák között, délben talán meglepheti az alvó Thetiszt parti barlangjában.

A férfi követte pártfogója tanácsát. Átvágott a szigeten, elrejtızött egy mirtuszbokor mögött és türelmesen várt, jjxíg a nap delelıjére érkezett. Minden érzékét magával ragadta Thetisz látványa, aki egy delfin hátán a felvert hullámok szivárványtajtékján siklott a part felé. Meztelen teste csillogott a víz felszínén visszaverıdı napfényben. A nimfa leszállt a delfin hátáról, és a part felé gázolt a vízben. Péleusz biztonságos távolságból, titokban követte, míg a lány egy keskeny nyíláson át egy barlangba lépett, hogy menedéket leljen a tőzı napfény elıl.

Amikor Péleusz már biztos volt benne, hogy Thetiszt elnyomta az álom, imáit Zeusznak ajánlotta, testével a lányra nehezedett és szorosan átölelte. Thetisz felriadt álmából, és ijedten eszmélt rá, hogy kezét és lábát egy férfi tartja bilincsben. Abban a pillanatban a nimfa teste lángra lobbant. A tőz Péleusz karját nyaldosta, a húsát égette, és már haja is kis híján lángra gyúlt. Kheirón figyelmeztette, hogy lánya rendelkezik Néreusz erejével: bármikor alakot változtathat, ezért Péleusz egy pillanatra sem lazíthat szorításán, bármilyen veszélyes formát ölt is a nimfa. Péleusz még szorosabban ölelte Thetisz alatta kígyózó, lángoló testét, amely magával rántotta, és tovább tusakodott vele.

Amikor tudomásul vette, hogy a tőz nem képes távol tartani a férfit, a nimfa ismét alakot változtatott. Péleusz ez alkalommal egy zuhanó hullám roppant tömegét ölelve kapkodott levegı után. Úgy érezte, dobhártyája és tüdeje menten megreped, de kitartott, amíg a víz elnyugodott, hogy aztán vad oroszlán kitátott szája acsarogjon rá. Majd méregfogait kivillantó kígyó sziszegett és tekergızött körülötte, vadul ellenállva szorításának. Péleusz elgyötört szeme elıtt a kígyó roppant tintahal formáját öltötte magára, amely ragadós nedvet lövellt a férfi arcára és testére. Péleusz, aki eddigre már összeégett, kis híján megfulladt, megsebesült a kígyó, majd az oroszlán fogaitól és majdnem megvakult a tintától, már-már kész volt elengedni áldozatát, amikor Thetisz váratlanul megadta magát az eltökélt halandónak, aki minden hatalmának ellenállt.

Péleusz levegı után kapkodva nézett a nimfára, akit még mindig szorosan ölelt, s aki a szeme láttára öltötte fel saját, lélegzetelállító formáját. A férfi érezte, hogy Thetisz teste már nem húzódozik annyira. Az ölelés egyre sürgetıbb és gyengédebb lett, s az azután következı szenvedélyes együttlét során megfogant elsı fiuk.

Péleusz és Thetisz menyegzıjét telihold idején ünnepelték Kheirón király barlangja elıtt, a Pélion hegy magas ormán. Az emberiség történelmében ekkor esett meg utoljára, hogy mind a tizenkét halhatatlan isten alászállt az Olümposz csúcsáról, hogy halandó emberek társaságában múlassa az idıt. Hat-hat aranytrónust állítottak föl számukra a menyasszony és a vılegény mellett. Maga Zeusz adta át a menyasszonyt, és felesége, Héra emelte magasba a menyasszonyi fáklyát. A sors istennıi is részt vettek az ünneplésben, a Múzsák a menyegzıi himnuszokat énekelték, míg a tengeristen Néreusz ötven lánya ünnepi táncot lejtett a szurdok körül.

Péleuszt fénylı aranyból készült páncéllal és a nyugati széltıl fogant két halhatatlan paripával lepték meg az Olümposzi istenek. Kheirón király a vılegényt felbecsülhetetlen értékő dárdával ajándékozta meg, amelynek a fejét a sánta isten, Héphaisztosz alkotta meg kovácsmőhelyében, míg kırisfából készült nyelét az isteni Athéné saját kezőleg vágta le és csiszolta. A kentaurok megmaradt törzse és az összes többi mulatozó, aki a Zeusz pohárnoka, Ganümédész által szolgált nektárt élvezte, mind egyetértettek abban, hogy ez volt a legvidámabb lakodalom azóta, hogy sok-sok évvel azelıtt az olümposziak megtisztelték jelenlétükkel Kadmosz és Harmónia nászát.

A halhatatlanok közül egyedül Eriszt nem hívták meg az ünnepségre. Az istennı, akinek neve „viszály”-t jelent, Árész, a háború istenének ikertestvére, akihez hasonlóan ı is kedvét leli az emberek csatározásának tomboló zőrzavarában. Különösen kedves a szívének, ha rosszindulatú pletykákkal irigységet és féltékenységet szíthat, éppen ezért saját testvére kivételével sem az istenek, sem az istennık nem keresik szívesen a társaságát. Ez megmagyarázza, miért húzták ki a nevét a Péleusz és Thetisz esküvıjére meghívottak listájáról. Persze mindegyik halhatatlannak megvan a maga helye ebben a világban, és ha nem veszünk tudomást róluk, bizony saját bırünket kockáztatjuk.

Erisz haragra gerjedt és mélyen megbántódott, amiért így kirekesztették az ünneplık társaságából. Egy közeli liget árnyékába húzódva figyelte az eseményeket, és csak a megfelelı pillanatra várt, hogy bosszút állhasson. A pillanat akkor érkezett el, amikor Héra, Athéné és Aphrodité jókívánságait fejezte ki Péleusznak. A vılegény egy villanást látott a szeme sarkából, ahogy valami a lába mellé gurult. Péleusz egy ragyogó aranyalmát emelt föl a földrıl. A vendégek kíváncsiságát felkorbácsolták az istennık elragadtatott kiáltásai, és ık is Péleusz köré győltek. Csak Kheirón látta döbbenten Erisz kockás köpenybe burkolózott alakját, ahogy a fák közé surran.

– Egy feliratot látok itt – jegyezte meg Péleusz, és a fény felé tartotta az almát. – A legszebbnek – olvasta fennhangon, majd megfordult, hogy eldöntse, melyik istennıt illeti az alma. Arcáról lehervadt a mosoly, ahogy beléhasított a felismerés: egyiküknek sem adhatja az almát anélkül, hogy megsértené a másik kettıt.

– Csupa szépség vesz körül – kertelt a férfi. – Ezt a rejtvényt lehetetlen megfejteni! Aphrodité elbővölı mosolyt villantott Péleusz felé. – A legszebbnek, jól értettem? Akkor nem kell rajta sokat gondolkoznod. Az almát nekem

szánták – nyújtotta kezét az istennı. Majd Héra vetette fel, hogy mivel ı az Olümposz urának, Zeusznak a felesége, nem fér hozzá kétség, hogy az almát neki kell megkapnia.

– De igenis, fér hozzá kétség – szólt közbe Athéné. – Bármelyik józan döntıbíró egyetértene azzal, hogy engem is épp úgy megillet az alma,

mint bármelyikıtöket, sıt, talán még inkább. Aphrodité felnevetett, és elengedte a füle mellett Athéné megjegyzését. Ki fordulna meg

egy olyan istennı után, gondolkozott hangosan, aki még egy esküvın is sisakban jelenik meg? Majd, hogy tompítsa kijelentése élét, elismerte, hogy Athéné talán bölcsebb, mint ı, és Héra asszonyhoz méltó erényét sem lehet kétségbe vonni, de ha szépségrıl van szó, ı bizony mindkettejükön túltesz. Péleusz azon tőnıdött, hogy is kerülhetett ilyen kínos helyzetbe, és hogyan lábalhatna ki belıle, amikor Aphrodité mellette termett és a kezét nyújtotta.

– Nem látod, mennyire zavarba hozod a házigazdánkat azzal, hogy itt páváskodsz a menyasszonya jelenlétében? – tiltakozott Athéné. – Egy nap talán majd megtanulod, hogy az igazi szépséghez szerénység is párosul.

Héra már sejtette, hogy csúnya vita készülıdik, így közbelépett, hogy visszafogottságra intse isteni testvéreit. Aztán Péleuszra mosolygott, és azt javasolta, hogy a legbölcsebb az lenne, ha gyorsan lezárnák a vitát, és ı kapná meg az almát. Erre mindkét istennı nekitámadt, egyikük túlkiabálta a másikat, míg végül mindhármójukat magával ragadta az acsarkodás heve. A Múzsák hangja elcsuklott, a Néreiszek abbahagyták táncukat, a kentaurok idegesen hallgattak a menyasszony és a vılegény pedig ijedten figyelte, hogyan mérgesedik el a vita. Héra hangja túlszárnyalta a többiekét.

– Ha észérvekkel nem lehet rátok hatni, csak egy módon dönthetjük el a kérdést: Zeusznak kell határoznia. – De a másik két istennı ezt nem szándékozott elfogadni, és a mindenható Zeusz sem lelkesedett az ötletért. Habár egész délután nektárt ivott, ahhoz még elég éber volt, hogy ne hozza magát olyan helyzetbe, amelyben vagy a felesége keseríti meg az életét, vagy a két neheztelı istennı. Hátat fordított, abban a reményben, hogy a vita elül. Rövidesen azonban ismét annyira elkapta a vetélytársakat a düh heve, hogy sértéseket kezdtek egymás

fejéhez vágni. – Elég legyen! – harsogta Zeusz, és dörgı hangja hallatán kis idıre csend lett. – Ha

aranyalmákat akartok, egy egész kertre valót kaptok, amikor csak tetszik. – Nem az almáról van szó! – csattant fel Héra. – Senkit sem érdekel az alma. – Hát persze, hogy nem – helyeselt Athéné. – Akkor miért hoztok mindenkit ilyen kínos helyzetbe? – vágott vissza Zeusz. Mivel nem

kapott azonnal választ, figyelmeztette az istennıket, eszükbe juthatna végre, kik is ok és hol vannak. Abba kellene hagyniuk már a veszekedést, üljenek le és érezzék jól magukat, hogy mindenki más is ezt tehesse. Amikor megpróbált újra elfordulni,

Aphrodité tágra meresztette a szemét, és kijelentette, hogy itt már csak az igazság számít. Nem engedi, hogy holmi bitorló elorozza a címet, ami, ezt mindenki tudja, egyedül ıt illeti meg.

– Ne merj tudomást venni errıl az ostoba nıszemélyrıl – sziszegte Héra, amikor érezte, hogy férje meginog. – És ne engedd, hogy a feleséged mondja meg, mit tegyél – vetette közbe Athéné -, ha azt

akarod, hogy a jövıben is tiszteletben tartsák a döntéseidet. Zeusz ekkor azt kiáltotta, hogy legyen átkozott, ha választ közülük. Zavartan körbenézett,

majd megint az istennık felé fordult és most már csendesebben hozzátette, hogy véleménye szerint mindannyian gyönyörőek. Mind a hárman! Mindegyikük a maga utánozhatatlan módján. Felejtsék már el azt az almát, és vessenek véget ennek a bolondságnak.

– Ahhoz már túl messzire mentünk – jelentette ki Héra. – Ítéletet követelünk. Zeusz rosszkedvően pillantott feleségére. Minden hatalma ellenére sem tudta, hogyan

nyújthatna megoldást a vitára, anélkül, hogy végeláthatatlan sértıdést okozna az Olümposzon. Amikor a körülötte állókra pillantott, látta, hogy az összesereglett halandók zavarral vegyes megdöbbenéssel bámulnak rá. Egy kicsit már sajnálta is, hogy egy olyan gyönyörő nimfát, mint Thetisz, egy közönséges halandóhoz adott. Az egész galibának az az oka, hogy hagyta a halandókat a halhatatlanokkal vegyülni, morfondírozott, és eszébe jutott, hogy biztos Erisz szította a veszekedést. Ha pedig ez igaz, úgysem találhatnak ésszerő megoldást. De a baj már megtörtént, és még nem tudta, hogyan tehetné jóvá. Viszont azt semmiképpen sem engedhette, hogy ez a gyalázatos jelenet halandó szemek láttára folytatódjon.

– Úgy döntöttem – mondta végül -, hogy azonnal visszatérünk az Olümposzra, és hagyjuk tovább ünnepelni ezeket a derék embereket.

Így hát a halhatatlanok visszatértek a felhık közé, az Olümposzra. De amikor az istennık számára nyilvánvalóvá vált, hogy Zeusz nem képes ítéletet hozni, gátlástalan indulattal veszekedtek tovább, és a megoldásnak jele sem mutatkozott.

Ezalatt a menyegzı, ami olyan vidáman indult, gyászos befejezésbe torkollt. Viharfelhık kezdtek gyülekezni a pélion fölött; az istenek ólomszürke villanás kíséretében tőntek el. Zuhogni kezdett az esı, az emberek védett helyekre szaladtak, és úgy bukdácsoltak a sziklák között, mintha a vihar a béke és a rend minden reményét elnyelte volna. Hiába ült el a zivatar, az emberek jókedve már nem tért vissza, és mentegetızve indultak haza otthonaikba.

Kheirón is borús hangulatban vonult vissza barlangjába; elkedvetlenítette, hogy Zeusz atya nem volt képes kordában tartani perlekedı istennıit. Amikor kentaurjait legutoljára esküvıre hívták, lerészegítették ıket, azután pedig úgy vadásztak rájuk, ahogy vadállatokra szokás. Ez az emberek hibájából történt így; mostanra már úgy tőnt, hogy az istenek is elveszítették józan eszüket. Úgy vélte, hogy ha ennyire megbomlott a világ rendje, népe ezentúl csak magára számíthat. Ha Péleusz és barátai úgy döntenek, hogy itt, a hegyekben taníttatják a fiaikat, akkor gondoskodni fog róluk. Megtanítja ıket zenélni, bevezeti ıket a gyógyítás mővészetébe, és megtesz minden tıle telhetıt, hogy a bölcsesség útján indíthassa el ıket. Szomorúan vette tudomásul, hogy a legtöbb ember már nem elégszik meg azzal az egyszerő,

természetes élettel, amelyet ı és népe él. Baljós elıjelnek tekintette, hogy már az istenek is civakodnak egymás között.

Teltek-múltak az évek; kiderült, hogy Péleusz és Thetisz házassága nem boldog. Kényszeredetten nevettek, amikor az esküvıjükön történt szerencsétlen eseményekre gondoltak, míg Péleusz egy nap ráébredt, hogy szinte semmit sem tud feleségérıl.

Ott kinn a hegyen egy ideig azt hitte, még egyszer boldog lehet. Thetisszel történt szenvedélyes találkozása elvillanyozta, és már biztos volt benne, hogy reménye valóra válik. Szép életük lesz együtt, gyerekeiket a tiszta, hegyi levegın nevelhetik, messze az elıkelı világ nagyravágyásától és kétszínőségétıl. De Thetisz a tenger teremtménye volt. Szerette a tenger felıl érkezı sós szelet, szerette maga alatt érezni a delfin hátának hullámzását, szerette a tenger tajtékjain tükrözıdı holdfényt, a moszat illatát, a sziklák alkotta tavacskák márványba öltözött világát, és szerette, ahogy az apró kavicsok a lábujjai közé fészkelik magukat. A hegyekben úgy érezte magát, mint a partra vetett hal. Vágyódott a messze nyúló, homokos partok után, hiányzott neki a tenger morajlása; taszította a kentaurok lószaga, dühítette makacsságuk és földhözragadtságuk. Miután összeveszett apjával és a törzs rangos tagjait is megsértette, egyértelmően Péleusz tudomására hozta, hogy bár maga Zeusz adta össze ıket, ha továbbra is akarata ellenére abban a borús hegyszorosban kell maradnia, egész egyszerően bele fog halni.

Péleusz lelkiismeretét már egy halott testvér és egy halott feleség emléke is nyomasztotta. Testvére – aki a fóka után kapta nevét – szintén rajongott a tengerért. Felesége felakasztotta magát, mert Péleusz, ahelyett, hogy mellette maradt volna, inkább vaddisznóra vadászott a kalüdóni hegyek között, amelynek eredményeként megölte felesége bátyját. Még egy halált nem tudott volna elviselni. Már elhatározta, hogy nyár végén otthagyják a hegyi életet, amikor egy lovas érkezett Thesszaliából, és ıt kereste.

A hírnök elmondta, hogy Aktór király, volt apósa, aki sosem heverte ki lánya és fia elvesztését, meghalt. A mürrnidónok, Thesszalia kérlelhetetlen hangya-harcosai vezér nélkül maradtak, és a jog szerint Péleuszt illette meg Aktór öröksége. A lovas megnyugtatta: biztosan meleg fogadtatásban részesítik majd, mert néhány mürmidón, aki rész vett a kalüdóni hajtóvadászaton, tudta, hogy Eurütión halála véletlen volt. Akasztosz feleségének agya pedig megbomlott, és nem egyszer hallották, amint ırült módjára azzal dicsekszik, hogy ı a felelıs Polümélé öngyilkosságáért. Ilyen körülmények között senki nem vitatja majd uralkodói jogát.

Péleusz úgy vélekedett, hogy bizonyára az isteneknek köszönheti sorsa szerencsés fordulatát. Népe iránti kötelessége és felesége iránti aggodalma arra ösztönözte, hogy hagyja maga mögött a hegyeket. A szárazföldön fekvı Itónoszból, Athéné szentélyébıl az egyik part menti erıdbe költözteti majd a királyi udvart. Feleségének fülében nemsokára megint ott zúg majd a tenger morajlása; Thetisz boldog lesz ott.

Péleusz azonnal készülıdni kezdett a visszatérésre. Ünnepélyesen búcsút mondott barátainak, akiket a kentaurok között ismert meg. Megígérte, hogy sosem feledkezik meg róluk, és mindig szívesen vendégül látja ıket a házában, ha kedvük támad meglátogatni ıt. Azután hosszasan elidızött Kheirónnal egy szeles sziklateraszon, magasan a szurdok felett, ahonnan ráláttak Thesszalia és a keleti tenger irányában húzódó Magnészia összes csúcsára. Egy sas körözött fejük felett a végtelen kék égen. Az ıket körülvevı csendben minden ısinek és öröknek tőnt, mintha megállt volna az idı. Péleusz nézte, ahogy a szél az öreg király ısz fürtjeivel játszik, és arra gondolt, Kheirón a dolgok olyan mélységeibe lát, ahová szavak nem juthatnak el. İ sem tudott megszólalni – nem azért, mert nem volt mit mondania, hanem azért, mert túl sok mindent szeretett volna mondani. De a hegy csöndjében így érezte, Kheirón tudja mindezt. Egy kis idı elteltével a kentaur Péleusz felé fordult.

– Megígéred, hogy ha én már nem leszek, minden tıled telhetıt megteszel a népemért? – Ezt felesleges kérdezned. De ti, kentaurok, hosszú életőek vagytok. Szerintem még jó

néhány éved hátra y an.

– Talán – fordította vissza Kheirón az arcát a szélbe. Amikor elıször beszéltem neked a lányomról, még nem értettem, hogy a halhatatlanság után vágyódik. Nem lesz könnyő egy férfinak ezzel együtt élnie – sóhajtotta.

Péleusz elıször összeráncolta a homlokát, majd legyintett. – Saját magamat sem könnyő elviselnem. Thetisz pedig boldog lesz, ha a tenger mellett

lakunk majd. – Talán – ismételte a kentaur. A sas már magasan a fejük fölött siklott, szárnyai úgy feszültek a szélnek, akár a hajó

vitorlái. Kheirón nézte, ahogy a madár kifeszített szárnyai csillognak a határtalan, tiszta napsütésben.

– Ne felejtsd el, hogy a fiad hatalmasabb lesz nálad. Sose neheztelj rá ezért – mondta csendesen.

– Nem fogok, hiszen a te véred teszi majd ıt naggyá. Elküldöm ıt hozzád, amint a megfelelı korba ér.

– Várni fogom – bólintott Kheirón. Az elkövetkezı évek során Thetisz hatszor esett teherbe, és mindannyiszor meg is

születtek gyermekei, azonban egyik csecsemı sem élt tovább egy vagy két hétnél. Péleusz fájdalmát felesége még jobban fokozta – minden alkalommal, amikor vajúdni

kezdett, a parti népek szentélyébe vonult félre, ahonnan sápadtan és elkínzottan jött haza, mintha a kudarc merítette volna ki. Amikor Péleusz a rejtızködés oka felıl érdeklıdött, Thetisz csak annyit felelt, hogy ez a nık titka, és neki nem kell többet tudnia errıl.

De többet nem árult el, így Péleusz szívében nem csökkent a bánat. Inkább visszatért a férfiak világába, hogy ott ırizze a békét. Életükre egyre nagyobb súlyként nehezedett a közéjük férkızött csönd.

A harmadik gyermek elvesztése után Péleusz erélyesebben érvelt amellett, hogy Thetisz apjától kérjenek segítséget, hiszen nála tapasztaltabb gyógyító talán nincs is. Thetisz azonban hallani sem akart róla. Ο nem holmi beteg kanca, hanem nı, és semmi kedve kapcsolatba kerülni apja hegyi varázslataival. Mint a holdanya tengeri papnıje, bízott saját ítéleteiben. Különben is, megjósolták, hogy a fia erısebb lesz az apjánál. Ha az ı gyermeke nem elég erıs ahhoz, hogy kiállja a születés megpróbáltatásait, akkor nincs helye a világban. Péleusznak sem kellene ennyire gyászolnia.

Péleuszt megdöbbentette felesége kegyetlensége, amelyet részben annak tulajdonított, hogy Thetisz leplezni akarja bánatát, részben pedig egy dolop papnı hatásának, aki felesége állandó társa lett. Apró, élénk nı volt, mélyen ülı szemekkel, csikóhal formájú anyajeggyel a nyakán. Harpalénak hívták. Thetisz anyai ágon rokonaként tisztelte ıt, s kérlelte, maradjon vele Péleusz udvarában, ahelyett, hogy csatlakozna rokonaihoz, akik nemrég Szkürosz szigetére vándoroltak.

A dolopok nyughatatlan természető nép volt, akik néhány nemzedékkel azelıtt a messzi nyugatról érkeztek Thesszalia partjaira. Királyuk, Lükomédész uralma alatt néhányan arra vágytak, hogy a keleti tenger szigeteire költözzenek, és Szkürosz szeles szigetén saját erıdítményt építettek fel. Mindez nem sokkal az után történt, hogy Péleusz megkezdte uralkodását a mürmidónok felett, Thetisz is nagyon vágyott rá, hogy a szigeten élhessen, így felük akart menni.

Ez sok vitát szült kettejük között. Péleusz is szigeten nevelkedett, tudta, milyen kényszerítı erejő ez a vágyakozás, ı azonban szárazföldi nép uralkodója, feleségének pedig kötelessége, hogy vele maradjon és utódot szüljön neki. Nem volt elég, hogy az egész udvart átköltöztette, csakis az ı kedvéért? Péleusz átérezte felesége vágyódását a tenger után. Beletörıdött, hogy Thetisz folytatja kultusza szertartásait, amelyekrıl ı semmit sem tudott, és amelyekben – bár ezt nem hangoztatta – nem igazán bízott. Kitartott amellett, hogy feleségének tiszteletben kell tartania azokat a szabályokat, amelyeket a királyi kötelesség ró az életükre. Ott maradnak,

ahol vannak, Thesszaliában. Mindemellett Péleusz sok más gonddal küszködött. Mihelyt megszilárdult uralma, a

mürmidónok erejét kihasználva ki akarta egyenlíteni adósságát Akasztosz felé. Sietıs és kíméletlen hadjáratot indított Magnészián keresztül Iólkoszba. A csatában megölték Akasztoszt, és háborodott feleségét is kivégezték. Péleusz hálát adott Zeusznak és Artemisznek, akit Iólkoszban széles körben tiszteltek. Királlyá koronázták, és Iólkoszt tette tengerparti fıvárosává.

Péleusz ekkorra már tisztában volt a mürmidónok törvényeivel és szokásaival; következı céljául azt tőzte ki, hogy egységesítse azokat a magnésziai törvényekkel. Békés királyság megteremtésén fáradozott és lelkiismeretesen szolgáltatott igazságot harcos kedvő emberei számára, akik békében és unalomban töltött napjaikat civakodással töltötték. A pénzre mindig égetı szükség volt. Etetni és ruházni kellett a királyi háztartást, a szolgákat ki kellett fizetni, a harcosokat felfegyverezni, a félig elkészült épületeket befejezni, a hajókat megjavítani, emellett drága felajánlásokat kellett bemutatni az isteneknek. Amit adó fejében nem tudtak összeszedni, azt máshogy kellett megszerezni, így Péleusz az idısödı Thészeusz társaságában a nyári hónapokban kalózként fosztogatta a kereskedık hajóit és a keleti part gazdag birtokait.

Ezeken az utakon bátor harcosként és nagylelkő királyként szerzett magának hírnevet, habár hódításai nem nyúltak olyan messzi tájakra, mint testvére, Telamón hadjáratai. Telamón Iászón hajóján, az Argón is ott volt az aranygyapjú utáni hajszában. Ekkor került közeli barátságba Héraklésszel, a rettegett hıssel, akinek híre Épeirosztól egészen Paphlagóniáig terjedt, és akit korának legmerészebb, legerısebb, sıt a legrettegettebb hıseként tartottak számon. Telamón és Héraklész sokat harcoltak egymás oldalán; miután hadjáratot indítottak a Fekete-tenger partján az amazonok földjére, a phrügiai Trója bevételét tervezték.

Telamón megpróbálta rábeszélni testvérét, hogy csatlakozzon hozzájuk, de Péleuszból hiányzott Telamón csillapíthatatlan vágya a csata után. Vonakodott attól, hogy birodalma nehezen összeszedett vagyonát egy semmi haszonnal nem kecsegtetı hadjárat kedvéért kockáztassa, amelyet egy járvány és földrengés sújtotta város ellen indítanának. De gyengének sem szeretett volna látszani bátyja szemében. Végül egy sérülés adta meg helyette a választ: tavasszal, a szidóniak ellen vívott hajócsata során egy ellenséges kard átvágta jobb térdében az int, így hónapokig nem vehetett részt hasonló hadjáratokban.

Ugyanebben az évben halt meg hatodik csecsemıkorú gyermeke. Fájdalma már több volt annál, mint amit képes volt elviselni. Házasságát, amely oly kedvezıtlen elıjelekkel indult, tönkretette a kölcsönös csalódottság; ahogy növekedett a feszültség, úgy halványult a szenvedély. Péleusz gyakran töprengett Kheirón kijelentésén, miszerint Thetisz halhatatlanság utáni vágyat dédelget a szívében. Úgy tőnt, ez megmagyarázza felesége nyughatatlan természetét és azt, hogy miért kerül olyan gyakran összeütközésbe gyakorlatiasabb férje aggodalmaival. Úgy tőnt, már csak Harpalé társasága jelent neki megnyugvást, és Péleusz nem nézte jó szemmel, hogy a kis dolop nı ilyen erıs befolyást gyakorol felesége képzeletére. Harpalé hamar megtanulta, hogy jobban teszi, ha nem kerül a király szeme elé, bár neve gyakran bukkant fel Péleusz és Thetisz beszélgetéseiben, amelyek során Thetisz gyakran férje szemére hányta, hogy megtagadta tıle, hogy a szigetre költözhessen.

A veszekedések mardosták Péleusz lelkét és egyre inkább nehezére esett beszélnie arról, hogy Thetisz nem tud neki utódot szülni. Majd amikor végre eldöntötte, hogy megmutatja Kheirónnak sebesült lábát, felesége kívánsága ellenére mesélt a kentaurnak Thetisz különös viselkedésérıl is.

Kheirón figyelmesen hallgatta Péleuszt, mialatt kenıcscsel átitatott vászonlapokkal burkolta be a lábát. A tintahal-kultusz gyakorlatai felıl érdeklıdött; különösen az érdekelte, hogy Harpalé milyen szerepet játszik lánya életében. Valamit tudott a dolopokról, ezért azt szerette volna tudni, hogy lánya rítusaiban szokatlan szerepet kap-e a tőz. Péleusz erre nem tudott válaszolni, mert felesége teljesen kizárta életének ebbıl a részébıl. İ maga Zeuszt és

Apollónt szolgálta, meg az istennıt, akit Itónoszban Athénéként, Iólkoszban pedig Artemiszként tisztelnek; azt mondta, felesége legtitkosabb rejtelmeirıl nem tud többet, mint a lova.

Kheirón bólintott. – Maradj itt, amíg a gyógyfüvek kifejtik hatásukat. Ha elıbb jöttél volna, többet is tudtam

volna tenni, de most már örök életedben bicegni fogsz. Viszont ha tényleg te lennél a lovad – mosolygott rá barátjára -, a torkodat kellett volna átvágnom. – Megszorította a kötést és leült, hogy megmossa a kezét. – Ami pedig a másik dolgot illeti, még visszatérünk rá.

Amikor Péleusz hazaindult a hegyrıl, egy kentaur asszonyt is magával vitt. Amikor elhagyták a szurdokot, Euhippé olyan kövér könnyeket hullajtott, hogy Péleusz biztosra vette, az öreg király magányosabban érzi majd magát főágyán. Euhippé alacsony, kerek nı volt, szégyenlıs és figyelmes, hatalmas kezeivel meglepıen finoman ápolta Péleusz sebét. Euhippé bábaasszonyként is jó szolgálatot tett az udvarnál.

Thetisz terhessége második hónapjában járt, amikor férje visszaérkezett Iólkoszba. Ingadozó hangulata és gyenge egészségi állapota miatt kedvetlenül hozta Péleusz tudomására, hogy nem akarja, hogy a hegyi asszony akár egy ujjal is hozzáérjen. Elıször csak átnézett Euhippén, mint apja egyik szırös tenyészkancáján, és miután látszólag közelebbrıl is megvizsgálta, csupán apja kiselejtezett gebéjének nevezte. Péleusz tiltakozott, s aznap este szörnyő vita támadt közöttük. Két hétig egy szót sem szóltak egymáshoz.

Amikor Thetisz már jobban érezte magát, ismét beszélgettek és együtt is háltak, csak hogy visszaállítsák a bizonytalan fegyverszünetet, amivé életük fajult. Thetisz még mindig nem volt hajlandó Euhippét a hálószobájába engedni. A kentaur asszony meghúzta magát a palotában, s gyógyító tehetségének köszönhetıen rövid idın belül hálás barátokat szerzett. Miután sikeresen kikúrált egy nıt a derekán támadt kiütésekbıl, majd egy másikat valamiféle veszélyes lázból, bölcs asszonyként kezdték emlegetni. A mürmidón nemesek és feleségeik attól kezdve csak hozzá fordultak, ha orvosi tanácsra volt szükségük. Csak Thetisz nézett át rajta, akinek hasa hónapról hónapra gömbölyőbb lett.

Thetisz attól tartott, hogy férje azért hozta a kentaur nıt az udvarhoz, hogy utána kémkedjen. Félelme jogosnak bizonyult, hiszen amikor Euhippé a király lábát vizsgálta, Péleusz részletesen kifaggatta mindarról, amit felesége tevékenységeirıl megtudott. Euhippé heteken keresztül semmilyen érdemes hírrel nem tudott szolgálni, de Thetisz terhességének nyolcadik hónapjában barátságot kötött egy fiatal nıvel, aki havi vérzése fájdalmas voltáról panaszkodott. A kentaur asszony labdarózsából, csukókából és galagonyából álló keveréket adott neki fájdalomcsillapító gyanánt, és azt tanácsolta, késıbb jöjjön vissza, hogy tovább kezelhesse. Amikor a nı ismét megjelent, csevegni kezdtek, s kiderült, hogy a lány szolgálóként mőködött közre a tintahal-kultusz szertartásai során. Az óvatosan megfogalmazott kérdéseire kapott válaszokból Euhippé megtudta, hogy Thetisz gyermekeivel külsıleg semmi baj nem volt – nem voltak betegek, testükön nem látszott hiba, ami magyarázatot adhatna korai halálukra. Rejtély az egész, persze az is lehet, hogy az Istennı hívta vissza ıket magához, mondta a lány.

Amikor Euhippé közönyösen Harpalé szerepe felıl érdeklıdött, a lány elpirult, félrenézett, és azt felelte, hogy saját szerepe csak mellékes volt, hisz túl fiatal még ahhoz, hogy ilyen dolgokba beavatást nyerhessen. Találgatni pedig nem akart.

– Éreztem, hogy fél – mondta végül Euhippé Péleusznak. – Lehet, hogy nem tud sokat, de többet tud annál, mint amit elmondott, és ez megrémíti. Péleusz gyanúja tehát beigazolódott, ezért arra kérte Euhippét, hogy tartsa nyitva a szemét.

Végül még többet tudtak meg az egyik nemes feleségétıl, aki gonosz varázslatról beszélt, de csak Harpalét vádolta, nem Thetiszt. Mindezt úgy tette, hogy Euhippének az az érzése támadt: az asszony azt szeretné, ha mindezt továbbadná Péleusznak.

A király tudta, hogy Thetisz egyszer megsértette ezt az asszonyt. Felvetette, hogy az talán

csak rosszindulatból terjeszt ilyen híreket, mire Euhippé csak vállat vont. – Szerinted tényleg valami szörnyőség zajlik? – kérdezte Péleusz. – A te számodra szörnyőség. – Tudod, mi az? – Lehet, hogy tévedek. – Azért mondd el! Euhippé elgondolkodott, majd megrázta a fejét. – Fogalmam sincs, mit gondoljak, vagy mit tegyek – türelmetlenkedett a király. – Semmit sem kell tenned. Addig nem, amíg a gyermek meg nem születik. – És azután? – Várjunk türelemmel. Ha eljön az idı, majd meglátjuk, mit tehetünk. Csak Péleusz tudta, mi történt valójában, ı azonban nem volt hajlandó beszélni róla –

egészen addig, amíg hat évvel késıbb Odüsszeusz elıször látogatta meg udvarában. Abban az évben Péleusz hetedik fia, az egyetlen, aki életben maradt, már Kheirón iskolájában tanult. Péleusz magányosan élt komor palotájában, a türelmes, szőkszavú Euhippé gondoskodott róla. Argoszban egy ideig mindenki azt rebesgette, hogy a király melankóliától szenved. Telamón és Theszeusz is megpróbálta felrázni egykedvőségébıl, de mindketten kudarcot vallottak. Kheirón már túl öreg volt ahhoz, hogy meglátogassa Péleuszt, a királynak pedig nem volt elég ereje ahhoz, hogy megkeresse. A mürmidónok királya egyre csak sorvadt a magánytól. Leghosszabb napi sétája a palota csarnokából a lakosztályáig tartott. Alig szólt, és egyre jobban rábízta magát minisztereire, akik az állam ügyeirıl gondoskodtak. Régi barátai, Peirithoosz és Theszeusz már nem éltek, a hatalom délre, Mükénébe tolódott. A dolgok megváltoztak, és az emberek kezdtek megfeledkezni Péleuszról.

Egy nap aztán Odüsszeusz hajója futott be Iólkosz partjára. Nesztor, Pülosz királya biztatta Odüsszeuszt, hogy látogassa meg Péleuszt, hiszen – Nesztor így mondta – nincs olyan ember, akire Ithaka ifjú hercege ne lenne hatással. Talán Péleuszt is sikerül kizökkentenie a mélabúból. „Miért ne próbálnád meg elcsábítani, hogy veled tartson Müsziába a portyázó hadjáratodra? Péleusz ügyesen harcolt annak idején. Lehet, hogy megint kedvet kap hozzá.”

Ám Odüsszeusz hamar rájött, hogy ennek semmi esélye. Péleusz a fejét is alig tudta felemelni, a kardot annál kevésbé. Az ithakai vállat vont, és úgy döntött, nem is avatkozik bele jobban Péleusz életébe, hajnalban pedig elhagyja Iólkoszt. Péleusz egy óra hallgatás után nézett fel boroskupájából.

– Látogatásod lekötelez. Körülöttem már mindenki elfelejtette, hogy kell mosolyogni, de te mást sem teszel.

– Nem kerül semmibe – felelte derősen Odüsszeusz. – Zavar talán? Péleusz komoran megrázta a fejét. Kis idı múltán eleredt a szava; talán egy isten beszélt

belıle, mert ahogy elkezdte, sokáig abba sem hagyta. Aznap éjjel a király vállára nehezedı súly könnyebbé vált – Odüsszeusz volt az elsı, akinek beszélt arról, mi is történt valójában közte és a felesége között. Vendége megbabonázva hallgatta a szörnyő elbeszélést arról, hogy Péleusz Euhippé sürgetésére megtisztította magát Zeusz elıtt és az Istennı bocsánatáért könyörgött, mielıtt betört a Thetisz szertartásainak helyet adó barlang elıtti szent, elkerített területre. A gyermek már megszületett, éppen újhold volt. Péleusz félrelökte az útjába álló, bódító szertıl megrészegült asszonyokat, majd belépett a barlangba, ahol Thetisz és Harpalé körvonalait vette ki a sötétben. A két asszony az Istennı kezdetlegesen kifaragott bálványa alatt állt, egy égı szénnel megrakott oltár mellett. Harpalé finom lyukú fémhálót tartott a kezében, Thetisz pedig üvöltı gyermekét hámozta ki a pólyából. Péleusz már tudta, mire készülnek. Ha nem avatkozik közbe idıben, a felesége és Harpalé ismét megtette volna, amit minden bizonnyal megtett hatszor azelıtt – a gyermek apró testét a hálóban elıre-hátra· ingatták volna az oltár izzó parazsa fölött, hogy a forró levegıben halhatatlanná tegyék.

Péleusz felüvöltött az irtózattól, majd kardját kivonva ott, helyben levágta Harpalét, a

csecsemıt pedig elragadta sikoltozó anyjától. Ha a gyerek nem üvöltözött volna annyira a karjában, Péleusz talán Thetiszt is megöli, de mire újra meg tudta ragadni a kardját, a téboly pillanata elenyészett, s már képtelen volt megtenni. Thetisz látta férje arcán a belsı vívódást. Péleusz megdöbbenésére Thetisz kurtán, csalódottan felnevetett.

A csecsemı nyughatatlanul fészkelıdött férfi karjában. Péleusz úgy bámult Thetiszre, mintha ırülttel állna szemben. Felesége állta a tekintetét. Mozdulatlanul álltak a barlang forró, tengerszagú levegıjében, és mindketten tudták, hogy bár gyermekük megmenekült a tőztıl, amit Thetisz gyújtott, az ugyanakkor valaha egymás iránt érzett szerelmük minden nyomát felemésztette.

Bár Thetisz összetörte Péleusz szívét, a király mégsem volt képes elrendelni Kheirón lányának halálát. Egy ideig szigorúan ırizte, a gyermeket pedig egy szoptatós dajka gondjaira bízta. Az asszony Euhippé barátnıje volt, egyszer egy vadászat alkalmával, rabszolgaként érkezett a palotába, de Péleusz utasítására szabadon engedték, és késıbb az egyik szakáccsal élt. İ nevezte el a gondjaira bízott gyereket Akhilleusznak, „ajak nélküli”-nek, mert nem saját anyja keblén szívta magába az életet. Péleusz alig tudta fiára emelni a tekintetét, mert látványa mindig azt a borzalmas éjszakát juttatta eszébe. Egy dolgot viszont szilárdan eltökélt: Thetisz soha nem mehet sem Akhilleusz, sem az ı közelébe. Mivel tudta, hogy Thetisz meghal, ha vissza kell térnie Thesszaliába, végül engedélyt adott neki, hogy megtehesse, amire mindig vágyott, így Thetisz csatlakozott anyja népéhez Szkürosz távoli szigetén.

– A fiú legalább életben van – szólalt meg végre Odüsszeusz. Szívét elöntötte a részvét, ahogy a vele szemben ülı Péleuszra pillantott, aki a haldokló parazsat bámulta. – Van egy fiad, aki az örökösöd.

– Akit alig ismerek – felelt Péleusz -, és aki mit sem tud rólam. – Ezen lehet segíteni. Bármikor hazahívhatod Kheirón iskolájából. – Hogy itt éljen velem a sötétségben? – Fényt hozna a sötétségbe. Péleusz felsóhajtott, és az ifjú ithakai arcát fürkészte. – Szerencsére azt jósolták, hogy nagyobb ember lesz az apjánál. – Akkor valóban nagy lélek lesz – mondta Odüsszeusz. Új barátja társaságában Péleusz zord hangulata felengedett, ezért arra kérte Odüsszeuszt,

maradjon vele egy darabig Iólkoszban. Az ithakai boldogan igent mondott. Gyakran beszélgettek, korábbi hódítások történeteit mesélték egymásnak, és megvitatták a világban zajló változásokat. Agamemnón, Atreusz fia akkor nyerte vissza Mükéné trónját, s hatalma olyan iramban terjedt, hogy nem fért kétség hozzá, ı lesz egész Argosz királya. Könnyedebb dolgokról is beszélgettek, és Odüsszeusznak sikerült végre szívbıl megnevettetnie vendéglátóját, amikor újabb látogató érkezését jelentették.

Aktór király házasságon kívül született fia, Menoitiosz távoli rokonságban állt Peleusszal. A lokriszi Opoeiszbol, a szoroson keresztül vitorlázott el Iólkoszba, hogy Péleusz segítségét kérje. Menoitiosz hatéves fia bajban volt: megölte egyik társát, amikor a játszócsontocskák feletti vita verekedéssé fajult.

– A fiú különben ártalmatlan – ráncolta össze homlokát Menoitiosz -, csak nagyon szenvedélyes a természete. Megszakad érte a szívem, de nem maradhat velem Opoeiszben. Vér tapad a kezéhez, és annak a halott fiúnak az apja is ugyanúgy szerette a gyerekét, mint én.

Péleusz bólintott. – Mit tehetek érted? Menoitiosz engedélyt kért, hogy behozhassa fiát a csarnokba. Egy perc múlva Péleusz és

Odüsszeusz egy vékonydongájú, kócos, hatéves fiút látott maga elıtt, akinek lesütött tekintete kitartóan fürkészte saját, frissen súrolt lábát. Péleusznak eszébe jutott, hogy annak idején az ı sorsát is valaki másnak a halála alakította. Megkérdezte a fiút:

– Mi a neved, fiam?

A gyerek barátságtalan, ferde pillantást vetett Péleuszra, majd dacosan visszafordította tekintetét a földre, és egy szót sem szólt.

– Patroklosznak hívják – vetette közbe Menoitiosz -, bár, ahogy láthatod, eddig még nem hozott sok dicsıséget az apjára.

– Erre még rengeteg ideje lesz – mondta szelíden Odüsszeusz. Menoitiosz esdeklıen nézett Péleuszra. – Jól tudom, hogy te is a kentaurhoz küldted a fiadat? – Amikor Péleusz bólintott,

hozzátette: – Azon tőnıdtem, szerinted egyenesbe tudná-e hozni a fiút. – Engem egyenesbe hozott – mondta halkan Péleusz. – De az a szörnyőség ott,

Peirithoosz esküvıjén... Amikor lerészegedtek... – Péleusz összevonta a szemöldökét, mire Menoitiosz újra

belekezdett. – Úgy értem, te már felnıtt férfi voltál, amikor Kheironhoz kerültél. – És még inkább férfi lettem, amikor eljöttem onnan. Ugyanúgy, mint Peirithoosz és

Iászón, bár ık gyerekkorukban kerültek oda. Magam is jobb ember lehetnék, ha a kentaurok között maradtam volna. – Péleusz megrázta a fejét. – De nekem nem ez volt megírva. Mindenesetre örültem, hogy a fiamat Kheironhoz küldhetem. Azóta sok mürmidón követte a példámat. – Megint Patroklosz felé fordult, aki feszengve egyik lábáról a másikra állt. – Nézz rám, fiam!

A fiú mogorván engedelmeskedett. – Szeretnél vadászni és megtanulni a lovak beszédét? Szeretnéd megtudni, milyen

varázslatot rejtenek a gyógyfüvek? Akarsz énekelni és lírát pengetni, úgy, hogy muzsikáddal a vadállatokat is kicsalogasd a fák közül? – szegezte neki Péleusz.

Patroklosz bizonytalanul bólintott. – Azt hiszem, én is megnézném magamnak ezt az iskolát – mosolygott Odüsszeusz. Péleusz barátjára nézett és maga is meglepıdött, ahogy saját hangját hallotta: – Akkor holnap gyere föl velem a hegyekbe. Odüsszeusz felkapta fejét. Meglepte Péleusz viselkedésének hirtelen változása. Egy isten

mőködését sejtette a háttérben; érezte, hogy bizseregni kezd a tarkója. Aztán elmosolyodott és bólintott. Persze. Miért ne? Szívesen menne.

Péleusz Menoitioszhoz fordult. – Itt az ideje, hogy én is lássam, hogy halad a fiam. Jól döntöttél. Hagyd itt a gyereket! Egy villámsújtotta, kidılt fától és a sok koszos gyerektıl eltekintve Péleusz szinte

ugyanolyannak találta a szurdokot, mint amikor utoljára ott járt. Kheirón viszont annál öregebbnek tőnt; arca beesettebb volt, mint ahogy Péleusz emlékezett, és a ráncok is mélyebb barázdákat szántottak a szeme alatt. Mozdulatai is lelassultak, és reszketett a keze, ahogy a kancatejbıl hálaáldozatot mutatott be, köszönetképpen barátja visszatéréséért. Melegen üdvözölte Odüsszeuszt, majd kedvesen Patrokloszra mosolygott. Feltett neki néhány kérdést, mielıtt elküldte, hogy csatlakozzon a patak mellett játszó többi gyerekhez. Az egyik fiút az erdıbe szalajtották, hogy keresse meg Akhilleuszt. Ahogy a barlang felé sétáltak, Péleusz elmagyarázta Kheirónnak, miért küldték hozzá Patrokloszt. A kentaur csak bólintott válaszképpen, aztán a fejét ingatta, miközben nézte, hogy biceg át Péleusz a sziklákon.

– Elıbb kellett volna jönnöd. Akkor is, és most is. Közösen elfogyasztott ebédjük mellett Odüsszeusz elismerte, mennyire lenyőgözi Kheirón életvitele.

– Ithakán mi is szeretjük az egyszerő dolgokat – mondta. – Vannak, akik durvának és barbárnak tartanak bennünket,

de becsületesek vagyunk, és mindenünk megvan, ami kell. Csak azért hagyom ott néha a szigetet, mert nyughatatlanul vágyom a kaland után, de mindig boldogan térek haza.

– Sosem kellett volna elmennem innen – sóhajtott Péleusz. – Az embernek követnie kell a sorsát – felelt Kheirón -, a tiéd pedig nehéz volt. Korábban

kellett volna észrevennem... de vannak dolgok, amelyeket a szív érez, de nem hisz el.

Péleusz bizonygatta, hogy Kheirón semmirıl sem tehet, de a vén kentaur egyre a fejét rázta.

– Bár az anyját követte, Thetisz az én vérembıl való, és apaként kudarcot vallottam. Amikor Odüsszeusz tiltakozott, és azzal érvelt, hogy Kheirón a kor legnagyobb hıseinek

volt kiváló apja, a kentaur felsóhajtott és azt felelte: lehet, hogy az ember jól viseli mások gyerekeinek a gondját, ám a saját gyereke nevelésében tehetetlennek bizonyulhat.

– Ide csak fiúk jönnek – mondta -, és bár a hatalom a mindenható Zeuszé lett, az Istennı még mindig állít elénk követeléseket, és a férfiaknak néha nehezebb megérteniük a rejtelmeit. – Tekintetét Péleusz gondterhelt arcára szegezte, majd mély levegıt vett. – De neked remek fiad van. Már ügyesen vadászik, és úgy szalad, mint a szél. És ha meghallod énekelni, meghasad a szíved. Büszke leszel Akhilleuszra – ahogy ı is büszke rád.

Kheirón észrevette, ahogy Péleusz kételkedıén oldalra billenti a fejét. – Ó, igen, tudja, hogy az apja hatalmas király Thesszaliában és már kapott is egy-két fülest,

amiért dicsekedett vele _ mosolygott Kheirón. Abban a pillanatban fiúk lármázására lettek figyelmesek; a hangok a szurdok felıl jöttek.

Megpróbálták folytatni a beszélgetést, de a zsivaj nem akart elülni, így Kheirón felállt. – Ideje, hogy ennek véget vessek. Vendégei követték a kentaurt a barlang szájához, ahonnan lenéztek a sziklák között

elterülı, durva fővel benıtt gyepre. A két fiú úgy verekedett egymással, mint kutyák a viadalon. A borzas fejő, fiatal fiúkból álló közönség egyre tágabb kört formált körülöttük, ahogy kiáltásaikkal bátorították ıket. A földön fekve, ököllel ütötték egymást, majd amikor ismét sikerült talpra állniuk, mindkettejük orrából patakzott a vér.

Péleusz sötétvörös tunikájáról ismerte fel Patrokloszt. – Az apja ugyan figyelmeztetett, hogy nagyon lobbanékony a természete, de ez tényleg

elég rosszul indul. Remélem, a másik gyerkıc elég kemény ahhoz, hogy megbirkózzon vele. – Meghiszem azt – fordult felé Kheirón és elmosolyodott. – İ a fiad.

A baljóslatú álom Péleusz és Thetisz esküvıje után már egy egész nemzedék tőnt le a halandók világában, és

az istennık között még mindig dúlt a viszály, Zeusz pedig nem került közelebb a megoldásához. Amikor úgy érezte, hogy már végképp nem képes elviselni az életüket mérgezı keserő indulatokat, összehívta az istenek tanácsát. A fortélyos észjárásáról és ravasz beszédérıl híres Hermész állt elı a lehetséges megoldással.

Nyilvánvaló, mondta, hogy egyik istennı sem nyugszik meg addig, amíg valaki ítéletet nem hoz. Abban is biztos volt, hogy a halhatatlanok közül senki sincs abban a helyzetben, hogy dönthessen, hiszen bármelyiküket bíznák meg a feladattal, az véleményével örökre megsértené az egyik istennıt. Hermész levonta a végkövetkeztetést: a döntést pártatlan halandónak kell meghoznia.

Zeusz megkönnyebbült annak gondolatára, hogy a döntés felelısségét egy emberre bízhatja.

– Azt hiszem – mosolyodott el Hermész -, ebben az ügyben Parisznak kell döntenie. Árész, akinek nem volt kétsége afelıl, kinek járna az alma, a név hallatán felkapta a fejét.

A szép külsejő, ám annál kíméletlenebb háborúisten épp akkor tért vissza Thrákiából, ahol az emberek kedvtelésbıl harcolnak, és nagy mőélvezettel nyesik le egymás fejét. A háború istenét már régóta untatta ez a minden erıszakot nélkülözı veszekedés az almán. Hermész javaslata hallatán türelmetlenül szúrta közbe, hogy Parisz kitőnıen megfelelne a feladatnak. Józan ítélető embernek ismerte, aki az Ida hegyén nagy szakértelemmel választja ki a legjobb bikákat a viadalokhoz.

Artemisz, aki már nagyon vágyott vissza az erdıbe, rámutatott, hogy a bikatenyésztés nem

feltétlenül meríti ki e fontos döntéshez szükséges képesítés fogalmát. Mielıtt Hermész szót kérhetett volna, Árész elmesélte, hogy Parisz egy versenyen annak a bikának ígérte a koszorút, amelyik képes legyızni az általa nevelt jószágot. A szórakozás kedvéért Árész bika alakját öltötte magára és alaposan helybenhagyta a pásztor állatát. És bár Parisz már a viadal kezdetén látta, hogy nincs sok esélye, boldogan adta át a koszorút a gyıztesnek. Árész biztos volt benne, hogy ha igazságos döntést szeretnének, számíthatnak a fiúra.

– Hadd tegyem hozzá – mosolygott elbővölıen Hermész az istennıkre, akiket pillanatnyilag nem kötött le a bikákról szóló párbeszéd -, hogy Parisz egyben a halandó férfiak legszebbike.

Zeusz felmordult, majd szemöldökét összevonva az istennıkre nézett. – Mindhárman hajlandóak vagytok alávetni magatokat a szép halandó ítéletének? Az istennık egyetértıen bólintottak, Zeusz pedig megkönnyebbülten felsóhajtott. – Döntsön hát Parisz. – Azzal Hermész az Ida hegyére vezette az istennıket, az istenek

királya pedig megkönnyebbülten fordította figyelmét más dolgok felé. Ahogy Parisz a napsütésben legelészı csordáját figyelte az Ida hegyén, nem is sejtette,

hogy az istenek olyan feladat Megoldására jelölték ki, amelynek ık maguk sem tudnak a végére járni. Csakhogy akkor még sok minden más is rejtve volt elıtte, például saját születésének titokzatos körülményei. Parisz nem tudta, mennyivel többre hivatott annál, semmint hogy szerényen legeltesse csordáját a hegyek között.

Sok évvel korábban, a születését megelızı órákban várandós anyja borzadva riadt fel látomásszerő álmából, amely közeli beteljesüléssel fenyegetett. Ahogy a szülök gyermekeket nemzenek, úgy nemzi egyik történet a másikat, ezért nem érthetjük meg, ki volt Parisz, ha nem tudjuk meg, kik voltak a szülei, és ki volt apjának az apja.

Sok Trója elızte meg az utoljára elesett Tróját. Az egyiket egy Laomedon nevő király uralta, és a mendemonda szerint egyszer a Zeusznak ellentmondó Apollónt és Poszeidónt az istenek királya azzal a megalázó büntetéssel sújtotta, hogy egy kerek évig ennek a királynak a napszámosaiként kellett dolgozniuk. Az elıre megállapodott fizetség fejében Apollón dolga az volt, hogy a lírán játsszon, és terelgesse Laomedon nyájait Ida hegyén. Ezalatt Poszeidon a várost körülvevı fal építésén dolgozott keményen. Poszeidon tudta, hogy a fal lerombolhatatlan lesz, ha nem vesz részt egy halandó is a felhúzásában, ezért elırelátóan a munka egy részét Aiakoszra, Péleusz és Telamón apjára ruházta át. A gálád Laomedon megtagadta az istenektıl az elvégzett munkáért járó fizetséget: az év során a királyságban született borjakat.

Azzal érvelt, hogy nem ı, hanem Zeusz rótta ki az istenekre a feladatot, és különben is, ugyan mire lehet szükségük, amit nem tudnak maguknak megteremteni? Üres kézzel küldte el Apollónt és Poszeidónt a városból.

Az istenek nem késlekedtek a bosszúval: Egéristenként Apollón pestissel sújtotta Tróját, míg a Földrengetı Poszeidon szabadon engedett egy hatalmas tengeri szörnyet, amely rettegésben tartotta a város lakóit. A népet járvány tizedelte, földjeiket pedig terméketlenné tették az óriási hullámok, amelyeket a szörny vert a partra. Az emberek azt követelték Laomedóntól, hogy Zeusz szentélyébıl kérjen jóslatot, amellyel választ kaphatnak arra, hogyan békíthetnék meg az isteneket. A jóslat szerint kizárólag Laomedón szeretett lánya, Hészioné feláldozása mentené meg Tróját a pusztulástól.

Laomedón minden tıle telhetıt megtett, hogy elkerülje lánya elvesztését: végsı elkeseredésében másokat próbált arra kényszeríteni, hogy lányukat ajánlják Hészioné helyett. Ám a trójai tanács tisztában volt azzal, hogy a király álnoksága okozta gyötrelmeiket, és csak abba egyeztek bele, hogy sorshúzással döntsék el, ki legyen az áldozat. Az istenek akaratának megfelelıen Hészioné nevét sorsolták ki. Laomedón tehetetlenül figyelte, ahogy lányát az ékszerei kivételével minden ruhájától megfosztják, a part mentén egy sziklához láncolják, és sorsára hagyják.

A tenger hullámai egyre magasabbra szöktek Hészioné meztelen teste körül, amikor Héraklész rátalált a lányra. A hıs éppen barátjával, Telamónnal tért vissza az amazonok ellen indított hadjáratáról. Rendkívüli erejével Héraklész elszakította a láncokat, és szabadon engedte Heszionét. Mivel a Poszeidón által küldött tengeri szörny még szabadon volt, Héraklész alkut kötött Laomedónnal: megígérte, hogy végez a szörnyeteggel, ha cserébe övé lehet a király ménesének két legbecsesebb példánya, a két halhatatlan fehér kanca.

A király elfogadta az ajánlatot, Héraklész pedig három napon át tartó kemény küzdelem árán végre elpusztította a bestiát.

Csakhogy Laomedón ismét hitszegınek bizonyult. Fia, Podarkész tanácsát semmibe véve két közönséges lovat adott a halhatatlanok helyett – amikor Héraklész felfedezte a csalást, hadat üzent Trójának.

A háború a földdel tette egyenlıvé Tróját. Telamón, Aiakosz fia tudta, hogy a Tróját körülvevı fal melyik részét építette az apja, vagyis melyik a védelem leggyengébb pontja, így könnyedén törte át az erıdítést, majd Héraklésszel együtt kifosztotta a várost. Szörnyő dühében Héraklész csaknem egész családjával együtt megölte Laomedónt. Habár Hészioné életét megkímélte, a hercegnıt akarata ellenére adták Telamónhoz, aki szalamiszi erıdjébe hurcolta. Utoljára azonban még lehetıséget kapott arra, hogy kiváltsa az egyik fogoly életét. Választása egyetlen életben maradt fivérére, Podarkészre esett. İt nevezte ki Héraklész, hogy uralkodjon a füstölgı romokká rombolt városon. Ettıl kezdve az új királyt Priamoszként, a „kiváltott”-ként ismerték.

A trójai énekmondók így mesélik, és a történet néhány epizódját Telamón és Héraklész is szívesen terjesztette az argosziak között. Ezzel szemben Péleusz, Telamón testvére nem egészen így mesélte el Odüsszeusznak a történteket. Én most azt mondom el, amit tıle hallottam.

Telamón és Péleusz már gyermekkorukban hallottak az apjuk és a trójai Laomedón király között hosszú ideje fennálló viszályról. A bölcsességérıl és ügyességérıl híres Aiakoszt tényleg megbízták, hogy újraépítse és megerısítse a Tróját körülvevı falat. Mivel a várost gyakran rázta meg földrengés, Aiakosz Poszeidón oltalmáért könyörgött és az isten papjait hívta segítségül. Egy Apollónnak szentelt énekmondót is hozott magával, aki muzsikájával enyhítette az építkezık fáradságos munkáját, akik a hatalmas kıtömböket kivésték és helyükre emelték. A munka gyorsan haladt, és nemsokára álltak a bástyákkal körülvett, pompás kapuk. A mészkıtömböket úgy illesztették a fal alsó részéhez, hogy meredek lejtıt alkossanak. Fölötte ragyogó, lırésekkel csipkézett mellvéd tornyosult. Trója új kapui, amelyek a síkság fölött elterülı, szeles dombból nıttek ki, tekintélyt parancsolóan, szilárdan és büszkén magasodtak a domb tetején.

Ám még mielıtt a munkát befejezték volna, nyilvánvalóvá vált, hogy Laomedónnak kimerült a kincsestára. Amikor Aiakosz látta, hogy a király nem tudja kifizetni a még visszamaradt munkát, ledobta a szerszámait és visszatért Szalamiszra; így a nyugati fal egy szakasza befejezetlenül maradt és a város sebezhetı lett. Laomedón még évek múltán sem egyenlítette ki tartozását Aiakosznak, így a király Poszeidón és Apollón átkait hívta a városra.

Évekkel késıbb egy reggel a trójaiak szörnyő hangokra ébredtek. Az öböl két földnyelve között elterülı víztömeg visszahúzódott a Hellészpontosz felé, szabadon hagyva a tenger medrét, amelynek bőzölgı mocsarában sziklák és ısrégi hajók roncsai váltak láthatóvá. A város alatt megmozdult a föld. Az épületek megrepedtek, megsüllyedtek, összeomlottak. Az emberek menekülni próbáltak házaikból, amint a tenger iszonyú sebességgel áramlott vissza a város felé, és a házaknál magasabb, megállíthatatlan, zuhanó falként árasztotta el az addig termékeny síkságot. A termés elpusztult, a sós víz terméketlenné tette a földet.

Aiakosz falai ugyan ellenálltak a víz ostromának, de a nyugati fal és a mögötte álló házak összedıltek. Sok száz ember veszett oda aznap; a törmelék alá kerültek, vagy a hullám fojtotta meg ıket. Nemsokára az enyészet bőze terjengett a városban, és néhány nap múlva kitört a

pestis. Telamón és Héraklész a háborgó tengeren hánykolódott a Hellészpontosz felé, abban a

hajóban, amelyik megmaradt az amazonok ellen indított ádáz hadjáratuk után. Mire Trója partjaihoz értek, az idı kitisztult és a tenger is megnyugodott kissé. Ahogy a part mentén haladtak, egy meztelen fiatal nıre lettek figyelmesek, aki a sziklákhoz kötözve várta, hogy a körülötte tornyosuló hullámok végezzenek vele.

A hidegtıl és félelemtıl félholt lányt Héraklész szabadította ki és vitte hajójuk fedélzetére. A lány természetesen nem Hészioné hercegnı volt, mert Laomedón gondoskodott róla, hogy lánya neve még véletlenül se kerüljön az urnába, amelybıl az áldozat nevét kisorsolták. A két hıs a szerencsétlen lánytól értesült a város kétségbeejtı helyzetérıl. A trójaiak annyira összeomlottak az ıket sújtó csapás terhe alatt, hogy kétségbeesésükben embert áldoztak, hogy kiengeszteljék az isteneket.

Telamon kapott az alkalmon, és Aigina szigetére hajózott, hogy elújságolja apjának: átka végre beteljesedett. Ha Aiakosz gondoskodna arról, hogy Telamon kapjon tíz hajót, akkor visszatérne Trójába, hogy zsákmányként szerezze meg a ki nem fizetett adósságot. A király megígérte, hogy biztosít fia számára hat hajót. Ezután Telamon Péleuszhoz fordult. Arra kérte, teremtsen elı még négy hajót, de fivére nem járt sikerrel. Végül Telamon és Héraklész hat hajóval indult Trója ellen, de így is elég embert vittek magukkal ahhoz, hogy áttörjék a fal leggyengébb pontját, és kifosszák a már amúgy is romokban heverı várost.

Pénz és zsákmány tekintetében a hadjárat nem volt túl jövedelmezı, ám Laomedónt megölték, és Telamon a hadizsákmány ıt megilletı részeként magával vitte Hészionét, a trójai király gyönyörő lányát. A király legmegfontoltabb fia, Podarkész csak úgy válthatta ki életét, hogy cserébe elárulta, hová rejtette Laomedón a megmaradt kincsét. Mielıtt elhagyta Tróját, Telamon egy horpadt koronát nyomott az ifjú trójai fejébe, és Priamosz királyként üdvözölte.

Bár mélyen megalázták, Podarkész hálát adott a sorsnak, hogy egyáltalán életben van. Magában megfogadta, büszkén viseli új nevét, s bármit megtesz azért, hogy Trója kincseit visszaszerezze. Arra is megesküdött, hogy egy nap még bosszút áll a tenger túlsó partjáról érkezett barbárokon.

Trója kifosztását megelızıen a város a tenger túlsó partján fekvı Argosszal ápolta kapcsolatát, ahonnan ıseik érkeztek több nemzedékkel korábban. Az ifjú Priamosz király azonban kelet felé fordult, és tárgyalásokat kezdeményezett a hettita birodalom bürokrata kormányzatával. Kölcsönt kért az újjáépítéshez, és hogy visszafizethesse, a két birodalom közötti kereskedelem kiépítését szorgalmazta. Indítványa kedvezı fogadtatásra lelt. Az ázsiai partok kereskedıi is gyorsan felismerték, hogy csak hasznuk származhat abból, ha olyan várossal állnak kapcsolatban, amely biztos kezekben van és uralja a Fekete-tenger felé vezetı vízi utat. Nemsokára Egyiptomból is érkeztek hajók Trójába. Új épületeket emeltek a város falain belül – nem csak palotákat és lakóházakat, hanem hatalmas szövıcsarnokokat is, ahol a trójaiak szöveteket gyártottak a keletrıl, vagy saját hegyi nyájaiktól származó nyersanyagból. A trójaiak munkabírása közismertté vált. Kiváló minıségő munkát végeztek, a kereskedelem virágzott. Priamosz bátorította a városfalon kívül élı népét, hogy folytassa a lovak betörésének hagyományát. Eljött az idı, amikor a lovaikra kényes vásárlók csak Trójából szerezték be jószágaikat. A király annak a szívós bikafajtának a tenyésztését is szorgalmazta, amelyet rokonai, a dardánok neveltek az Ida hegyének legelıin.

Priamosz nem késlekedett kimutatni háláját az isteneknek, amiért kegyeikben részesítették. Nem sokkal trónra kerülése után a hegyekben megbújó ısi szentélyt Apollón Szmintheusznak, a pestis okozójának és gyógyítójának ajánlotta. Késıbb a városon belül is szentelt az istennek egy templomot, majd egy újabbat Thümbra szent helyén. Ahogy vagyona gyarapodott, Priamosz mőhelyekkel és üzletekkel körülvett, széles piacteret építtetett. Itt emelték azt a templomot, amely a Palladionnak, azaz Athéné mindössze három könyök magas

faszobrának adott otthont. A szobrot maga Paliasz Athéné faragta, és úgy tartották, tıle függ Trója fennmaradása.

Mindeközben Priamosz megnısült. Hekabé thrák királylányt vette feleségül; házasságuk fontos katonai és kereskedelmi szövetséget pecsételt meg. Priamosz és Hekabé között azonban szerelem is szövıdött, és amikor a királyné fiúnak adott életet, úgy tőnt, a király már nem is lehetne boldogabb. A gyermeket Hektórnak nevezték el, mert születésekor azt jövendölték, hogy ı lesz városa támasza. Nem sokkal elsı fiuk születése után a királyné ismét teherbe esett. A királyi pár boldogan élt, mígnem egy éjszakán, nem sokkal a gyermek érkezése elıtt Hekabét baljós látomás riasztotta fel álmából.

Álmában izzó vasrudat szült, amely lángoló kígyókat ontott magából, egészen addig, amíg Trója és az Ida hegyét borító erdık mind lángra kaptak. Priamoszt megzavarta a rettenetes jóslat, ezért magához rendelte tapasztalt álomfejtıjét, aki Apollón papjaként Thümbránál teljesített szolgálatot. A pap megerısítette a király félelmeit – ha a gyermeket, akit Hekabé a méhében hordoz, életben hagyják, pusztulást hoz majd az egész városra.

Két nap múlva a jós önkívületi állapotából magához térve kijelentette, hogy aznap egy gyermek születik a királyi családban, s a balszerencsét csak úgy lehet elkerülni, ha az újszülöttet anyjával együtt a halálba küldik. Priamosz rémületére Hekabé azonnal vajúdni kezdett.

Ám nem a királyné volt az egyedüli várandós asszony az udvarnál. Priamosz reggel kapta a hírt, hogy testvére, Killa is fiúnak adott életet. Elborzadva bár, mégis megkönnyebbülten, hogy nem saját feleségét kell feláldoznia, Priamosz elrendelte testvére és gyermeke azonnali kivégzését. Saját szemével bizonyosodott meg arról, hogy a két testet eltemetik a város megszentelt földjébe, majd visszatért feleségéhez. Bízott benne, hogy az istenek elégedettek, így már semmi sem fenyegeti városa biztonságát. De még az est leszállta elıtt Hekabé is fiút szült.

Priamosz gyermeke békés arcában gyönyörködött, amikor Apollón papja és papnıje lépett a királyné szobájába. Priamosz azonnal tudta, mi a szándékuk, de nem volt képes elrendelni felesége és fia halálát.

– Nem elég, hogy egy anya és gyermeke ma már életét adta? İk is a királyi családhoz tartoztak! – kiáltotta elkeseredetten. – Elégedjenek meg ennyivel az istenek.

A pap elszánt szavakkal emlékeztette a királyt, mi történt a várossal, amikor Priamosz apja, Laomedón megpróbált túljárni az istenek eszén, és a papnı is ragaszkodott ahhoz, hogy legalább a gyermeknek meg kell halnia. Hiszen maga Hekabé álmodta meg, hogy a város pusztulását hordja a méhében! Bölcs dolog lenne talán életben hagyni, ha ilyen szörnyő árat kell érte fizetni?

– Te hoztad világra a gonoszt – mondta. – Légy elég bölcs és erıs ahhoz, hogy saját kezeddel vess véget életének.

Hekabé felnyögött. A pap a király felé fordult. – Kockára tennél mindent, amit eddig felépítettél, egy rossz csillagzat alatt született

gyermekért? – Jól szolgáltam Apollónt – tiltakozott Priamosz. – Mivel sértettem meg, amiért ennyire

kínoz? A pap széttárta karját. – Apollón látja a jövınket. İ a várost akarja megvédeni. – Ha azt akarod, hogy a királyságod fennmaradjon, a gyermeknek meg kell halnia –

ismételte a papnı. – Testvérem és újszülött gyermeke már halottak, az én parancsomra – kiáltotta Priamosz. –

Azt akarjátok, hogy az összes Fúria a gondolataimba fészkelje magát? Mit gondoltok, hány gyilkosságot vagyok képes elviselni?

A pap kikerülte Priamosz tekintetét.

– Ezt az áldozatot nem mi követeljük. A királynak választania kell városa és a gyermeke között.

Priamosz tudta, hogy hiába könyörögne. Felemelte a tekintetét, majd így szólt: – Legyen hát, amit kívántok. De a gyermek nem a feleségem kezétıl fog meghalni. És nem

is az enyémtıl. – Kiragadta a síró csecsemıt felesége karjából, és a papnınek nyújtotta. – Tegyetek vele,

amit jónak láttok – suttogta -, és hagyjatok magunkra gyászunkban. A papok maguk mögött hagyták a sikoltozó Hekabét, a csecsemıt pedig az egyik ır kezébe

nyomták, azzal a paranccsal, hogy végezze ki. A férfit azonban nem vitte rá a lélek a gyilkosságra, így barátai javaslatára elhatározta, hogy a gyereket a király fıpásztorára, Agelaoszra bízza, aki gyakorlott mészáros.

Órák múlva, a trójai síkságon túl, a dardaniai hegyek között megbúvó faluban a pásztort az ajtaján dörömbölı lovas rázta fel álmából. Amikor Agelaosz meghallotta, mit várnak tıle, a csecsemı meglazult pólyájára nézett.

– Erıs gyereknek tőnik – mondta. – Miért kell meghalnia? – Mert a király ezt parancsolja – válaszolt a lovas. Agelaosz azon tőnıdött, miért pont neki jutott ez a hálátlan feladat. Sajnálkozóan rázta a

fejét. – Azt is megmondta a király, hogyan kell meghalnia? – Válaszd meg te a módját! – a katona megfordította a lovát. – Az istenek akarata, hogy

így történjen – kiabálta vissza a válla fölött. – Csak szabadulj meg tıle! Bár Agelaosz fiatalkorában számtalan állatot mészárolt le, az ırhöz hasonlóan ıt sem vitte

rá a lélek, hogy elvágja egy újszülött torkát. Összeráncolta szemöldökét, ahogy a karjában tartott gyereket nézte.

– Ha az istenek azt akarják, hogy meghalj, akkor ık majd gondoskodnak róla, hogy megtörténjen – dünnyögte, majd egy erdei tisztás felé vette útját, hogy ott hagyja sorsára a fiút.

Három nappal késıbb, felesége unszolására, a pásztor visszatért a tisztáshoz. A nyomokból úgy ítélte, hogy egy medve járt arrafelé, ahol a gyereket hagyta. Már nem is számított arra, hogy véres pólyadarabokon kívül mást is talál. Ahogy azonban a tisztáshoz közelített, a szél gyereksírás gyenge hangját sodorta felé. Agelaosz sietve vágott át a bozóton, és megpillantotta a hidegtıl szinte már elkékült, az éhségtıl bömbölı csecsemıt. A pásztornak elszorult a szíve. Melléhez szorította a csecsemıt, hogy felmelegítse.

– Ha az istenek egy anyamedvét küldtek hozzád, hogy megszoptasson, akkor minden bizonnyal azt akarják, hogy életben maradj – szólt gyengéden, majd óvatosan tarisznyájába csúsztatta a gyereket, és hazavitte a feleségéhez. Az asszony vette észre a fiú nyakán az egy csók nyomára emlékeztetı piros foltot. Agelaosz felesége rögtön szívébe zárta a jövevényt – úgy érezte, az ı feladata, hogy gondoskodjon róla. A Parisz, vagyis „tarisznya” nevet adta neki, annak emlékére, milyen különös módon került hozzájuk.

Ahogy teltek az évek, Parisz mind bátorságban, mind intelligenciában kitőnt a többi pásztor közül. Már gyermekkorában sem tanúsított semmi félelmet a bikák közelében, és leginkább az szórakoztatta, ha figyelte küzdelmüket, amelynek végén saját állatai a többi fölé kerekedtek. Agelaosz türelmes gyámsága alatt nemsokára leleményes vadász és íjász vált belıle. Csupán tízéves volt aznap, amikor íjával nem csak madarakra célzott, bár csupán ezzel a szándékkal indult az erdıbe.

Aznap vihar fenyegetett, a levegı nehéz volt, de a nap forrón tőzött. Parisz vidáman indult útnak, de már kora délután álmos és nyőgös volt. Ellıtt nyilai után kutatott a páfrány sőrőjében. Úgy érezte, mintha a mennydörgés a fejébe fészkelte volna magát, így addig elejtett zsákmányával, az övére csatolt öreg baknyúllal és egy fogollyal egykedvően indult vissza, lefelé a hegyen, az erdın keresztül, amikor a karámba zárt marhák nyugtalan bıgése

ütötte meg a fülét. Elkedvetlenítette a gondolat, hogy apja nem is szólt neki arról, hogy átköltözteti a csordát.

Parisz nekiiramodott, hogy csatlakozzon a többiekhez, amikor férfiak kiáltozására lett figyelmes. Egy ismeretlen hangú, idegen hanglejtéssel beszélı férfi parancsokat osztogatott. Parisz megtorpant, de még mindig a fák rejtekében állt, amikor megpillantott egy csapat marhatolvajt, akik épp azt a kerítést rombolták le, amelyet Agelaosz azon a tavaszon épített.

Kilenc férfit számolt meg, mindegyik lándzsát vagy kardot viselt. Hirtelen újabb kiáltások hangjait hozta felé a szél. Parisz a hang irányába fordította tekintetét. Agelaosz és két másik pásztora sietett éppen le a dombon, a lakóházak felıl a tolvajok felé. Csak néhány rudat és egyetlen dárdát hoztak magukkal. A tolvajok közül egy tagbaszakadt, sisakot és szögekkel kivert bırmellényt viselı férfi lépett eléjük, majd kihúzta a kardját, és társaihoz kiáltott segítségért.

Parisz megmarkolta íját. A tegezére pillantott: csak hét nyila maradt. Kiszáradt a szája. Nyelt egyet, majd az egyik nyilat az íj húrjára illesztette.

Ekkor már hat marhatolvaj állt Agelaosszal és társaival szemben a nyílt mezın, de a másik három is fenyegetıen közelített. Ahogy Agelaosz kiragadta a mellette álló idısebb pásztor kezébıl a lándzsát, a sisakos férfi meglendítette a kardját, majd arra utasította egyik emberét, hogy dobja el lándzsáját. A férfi épp felemelte karját, hogy eleget tegyen az utasításnak, amikor a fák közül elısuhanó nyíl a nyakába fúródott. A férfi szájából elıbuggyanó vér láttán a pásztorok ugyanúgy megdöbbentek, mint a marhatolvajok. A megsebesített tolvaj kiejtette kezébıl a dárdát és a földre rogyott. Néhány másodperccel késıbb egy másik nyíl lepattant a vezetı sisakjáról; hallani lehetett, ahogy a fém a fémnek csattan. Agelaosz kihasználta a pillanatnyi döbbenetet – olyan erıvel hajította el dárdáját, hogy átütötte a bırmellényt és a földre lökte a férfit, aki a következı percben már a földön fekve vonaglott, szájából pedig csorgott a nyál.

Néhány pillanatra ismét mindenki kıvé dermedt. A harmadik nyíl célt tévesztett, és remegve állt a földbe. A marhatolvajok elveszítették

vezetıjüket, a pásztorok viszont már fegyvertelenek voltak. Hét felfegyverzett férfi nézett velük farkasszemet, tılük csupán néhány méterre. Parisz ismét lıtt, ez alkalommal az egyik sovány alakra célzott, aki szinte ugyanabban a pillanatban ejtette ki lándzsáját a kezébıl, és kezeit a combjába fúródott nyílvesszı köré fonta. A még életben maradt tolvajok elbizonytalanodva tekintettek körbe; azt próbálták megállapítani, hány támadó rejtızhet a fák mögött. Amikor már a negyedik férfi nyögött fel és meredt a hasába fúródott nyílra, három tolvaj futva megindult lefelé a hegyoldalon. Néhány pillanat múlva a többiek is követték ıket – ugyanúgy megijedtek a váratlan fordulattól, mint a körülöttük heverı haldokló társaik hörgéseitıl. Csak annyi idıre álltak meg, hogy segítsenek sérült barátjukon.

Agelaosz és társai azt figyelték, hogy bicegnek a tolvajok lefelé a dombon, amikor Parisz lépett elı a fák közül, kezében íjával. Hallotta, ahogy barátai a nevét kiáltják, de úgy tőnt, hangjuk nagyon messzirıl jön. Feje körül vibrált a levegı, torka kiszáradt.

– Csak két nyilam maradt – motyogta, ahogy kiszabadította magát Agelaosz ölelésébıl. Aztán megállt, lenézett a halott vezetıre, akinek mellkasából kiállt a dárda nyele. Elborzadva fordult el, majd meglátta a férfit, akinek nyíl meredt ki a torkából és a másikat, akinek üveges tekintete mintha azért könyörgött volna, hogy Parisz vegye vissza a nyilat, amit a hasába lıtt.

Sőrő köd ereszkedett a fiú szemére. Még látta, ahogy a haldokló tolvaj vért köhög föl, de szeme elıtt olyan iramban kezdett szélesedni a sötétség, hogy minden fényt eltakart a szeme elıl.

Kövek között csörgedezı víz hangjára ébredt. Egy folyó mellett feküdt, zsúpfedeles napellenzı alatt, egy avarból készült fekhelyen. Szemét bántották a zuhatag hirtelen fehér villanásai. A levegı gyógynövények illatát árasztotta. A kevert illatokból sikerült beazonosítania a citromfő, a kamilla és a levendula illatát. Megmozdította a fejét, és

felnyögött, mert még mindig szédült. Akkor vette észre az ısz hajú férfit, aki nem messze tıle, egy sziklán ült, és hosszú szakállát simogatta.

Aztán egy kislány hangját hallotta. – Azt hiszem, felébredt. Parisz a hang irányába fordult. – Igen! – kiabált a kislány. – Felébredt! – Széles mosolya nyomán elıvillant hiányos

gyerekfogsora. Az ı haja is hosszú fürtökben hullott alá, de olyan szıke és finom volt, hogy Parisz alig tudta megkülönböztetni a fejét körülölelı fénytıl. Bı, fehér ruhácskáján főfoltok éktelenkedtek. A kislány hatéves lehetett; egy egérrel játszott, amelyik egyik apró kezébıl a másikba szaladgált. A háta mögött nem messze a fiú két fővel benıtt dombot pillantott meg, amelyek kıkapuikkal temetkezési helyre emlékeztették.

– Hozz neki egy kis vizet! – szólalt meg a lány apja, és kezével gyengéden visszanyomta a fiú vállát. – Feküdj még egy kicsit – mosolygott -, minden rendben lesz.

Parisz elfordította a fejét, és a lányt nézte, aki egy edényt nyújtott a sziklák sötét hasadékából kiömlı víz alá. A fiú feje lüktetett a fájdalomtól. Úgy érezte, mintha az álmában látott tőz, füst és lángoló épületek még mindig a fejében parázslanának.

A kislány visszajött és az edényt Parisz ajkához emelte. – Nagyon beteg voltál, Alexandrosz – közölte, mintha nagy titkok birtokában lenne. – De

az apám meggyógyított. Nemsokára megerısödsz. A víz átfolyt a fiú nyelvén és úgy tört utat a torkában, ahogy a fény hatol át a sötétségen.

Parisz megnyalta kiszáradt ajkát, ivott még egy kicsit, majd hátradılt. Küszködve próbálta felidézni, mi történt. Eszébe ötlött, hogyan győltek a legyek a meggyilkolt férfi sebei köré. Halk nyöszörgés hagyta el a torkát, aztán megszólalt:

– Engem nem Alexandrosznak hívnak. – Tudom. Parisznak. De új nevet kaptál, miután elkergetted azokat a marhatolvajokat. Azt

mondják, hogy bár még csak egy fiú vagy, férfiak védelmezıje lettél. Most már ez a neved: Alexandrosz. Nekem jobban tetszik, mint a Parisz.

– Jól van, elég már – szólt közbe a kislány apja. – Adj neki egy kis idót, hogy magához térjen – mosolygott ismét a fiúra. – Kebrenosz vagyok, Apollón papja, és itt, ebben a szentélyben szolgálok. Az apád hozott ide három nappal ezelıtt, hogy meggyógyulj a lázból. Boldog lesz majd, ha meghallja, hogy az Egéristen kegyes volt hozzád. Két nap múlva érted jön, hogy hazavigyen. Most csak pihenj.

– Nincs semmi baj, Alexandrosz – nyugtatta a kislány – ne félj! – Nem félek – a lány vékony karja a virág szárára emlékeztette Pariszt. – Hogy hívnak? –

kérdezte a lánytól. – Oinóné – hangzott a válasz. – Ennek a forrásnak vagyok a nimfája. És egy nap én is

gyógyító leszek. Parisz arcán halvány mosoly jelent meg, és a fiú szinte ugyanabban a pillanatban ismét

álomba zuhant. Agelaosz egy öszvért hozott magával, hogy azon vigye haza mostohafiát. Hálaajándékokat

vitt Apollonnak és papjának, Kebrenosznak. Otthon barátai hısként fogadták Pariszt, és a fiú hamar elfelejtette, mennyire megrémítette saját tette. Ahogy teltek az évek, kisfiús ábrázata egy nemes ifjú határozott vonalú, szép arcává változott. Fizikai ereje méltó párja lett bátorságának. Józan ítélıképességének is hamar híre ment; gyakran kérték ki a tanácsát, és akkor is hozzá fordultak, ha a pásztorok között kellett igazságot tenni. Ahogy Agelaosz öregedett és izmai egyre merevebbé váltak, Parisz vette át a csorda ırzését. Szerette munkáját, s szenvedélyesen vetette magát a rettentı harci bikák tenyésztésébe.

Az évek során csupán egyszer fordult elı, hogy bikája vereséget szenvedett. Azon a tavaszi vásáron a falubeliek nagy rémületére egy vad bika száguldott le a hegyrıl.

Az állatok között is riadalmat keltett, amikor áttörte a kerítést, és a küzdıtéren felöklelt mindent, ami az útjába került. Az állat, amelynek bıre az esıfelhınél is feketébb volt, olyan

hévvel küzdött, hogy Parisz szájtátva nézte, ahogy kedvenc bikájára ront, a patái alá győri, majd szörnyő szarvait a mellkasába fúrva átlyukasztja a tüdejét. Bár a látvány megdöbbentette, az ifjú habozás nélkül a gyıztes koronájával jutalmazta a fenséges vadállatot. A bika zihálva, reszketve állt meg a fiú elıtt, a farkát izgatottan csapkodta. Verítéktıl fénylı, fekete bırét vércseppek pettyezték. Parisz a bika vadul forgó szemét nézte. Hallotta, amint valaki azt motyogja, hogy meg kellene ölni a bestiát, mielıtt több kárt okoz. Parisz határozottan megrázta a fejét.

– Nem – mondta, és a virágkoronát a bika szarvai köré fonta. – Ezt a bikát szabadon engedjük. Hadd barangoljon kedvére a hegyekben.

A bika felhorkant, megállt a napfénytıl ragyogó porfelhıben, majd elırehajtotta tompa orrát, mintha tisztelegne. Néhány pillanattal késıbb megfordult, és a tarka füzérrel a szarván visszavágtatott a hegyekbe.

Agelaosz megjegyezte, hogy pásztorként eltöltött hosszú évei során még egyszer sem látott bikát így viselkedni. Parisz elmosolyodott, és azt mondta:

– Szerintem egy isten szállta meg. Két év múlva, a tavaszi vásáron Parisz épp virágkoszorúval koronázta egyik kedvenc

bikája krémszínő tincseit, amikor észrevette, hogy egy fiatal nı áll az erdı szélén, a kifutó másik oldalán, és ıt figyeli. Haján megcsillant a tarka napfény. Magas volt és karcsú, szájában egy szál virágot tartott. A lány láttán Parisz minden érzéke feléledt. Szíve hatalmasat dobbant, amikor a lány egy hosszú percig ıt nézte, majd rámosolygott. Amikor szégyenlısen elfordította a tekintetét, a fiú tudta, hogy életében sosem látott még ilyen szépséget.

Fogalma sem volt, mit mondhatna neki, mégis átvágott a napsütötte kifutón. Amikor a lányhoz ért, kinyújtotta a kezét, elvette tıle a virágot, és az ajkához emelte. A lánynak elakadt a lélegzete. A fiú aztán visszasétált még mindig ziháló bikájához és a virágot az állat szarvai köré csavart füzérbe tőzte. Visszapillantott a lányra.

– Ki vagy? Nem emlékszem, hogy valaha láttalak volna. – Talán ha szarvam lenne és úgy horkantanék, mint egy bika, akkor emlékeznél rám –

mosolygott a lány. – Nem hinném, hogy valaha is el tudnálak felejteni. – Pedig már nyilvánvalóan megtörtént – nevetett a lány. – És nem kétséges, hogy újra

elfelejtesz majd. – Soha. A becsületemre esküszöm. A lány félredöntötte a fejét és a távolba nézett. – Lehet, hogy ezt még be kell bizonyítanod. Annak ellenére, hogy leopárdbırt viselsz. A fiú elpirult. – A nevem Parisz. Senki sem vonja kétségbe a bátorságomat és a becsületemet. – Emlékszem egy fiúra, aki egyszer nagy bátorságról tett bizonyságot – mondta a lány. –

Akkoriban Alexandrosznak hívtak, és igazi hétalvó volt. Parisz közelebb lépett, és emlékeiben kutatva, összeráncolt szemöldökkel fürkészte a lány

arcát. Beszédének édes dallama eszébe juttatta a víz csobogásának hangját. Felidézıdött benne a látvány, ahogy a fehér víz a kövekre hullik. – Te vagy a forrás nimfája – szólalt meg végül. – A hegyen találkoztunk, a szentélynél. Az

apád gyógyított ki a lázból. Te pedig inni adtál nekem. – És azóta sosem gondoltál rám! Pariszt megint elöntötte a pír. – Hisz gyerek voltál még, egy kisegérrel játszottál. – Míg te férfiakat védelmeztél! – a lány nevetett Parisz nyilvánvaló zavarán, majd még

mindig mosolyogva a fák felé fordította tekintetét. Nem messze tılük az árnyékban a pásztorok feleségeikkel együtt a lakomához

gyülekeztek. Gyerekeik ricsajozva szaladgáltak körülöttük. – A vásár miatt jöttél le a hegyekbıl? Azt mondják, Ankhiszész király és a fia is megnézi a

játékokat. – Azért jöttem, mert a folyó mondta, hogy jöjjek. A lány Pariszra pillantott. Halkabban, és már kevésbé magabiztos hangon folytatta: – Azóta mindennap gondoltam rád. Parisz megdöbbenésében mozdulni sem bírt. A lány megfordult, és visszaindult a fák közé.

Valaki odakiáltott Parisznak, enni hívta. A fiú felemelte a karját, és azt felelte, rögtön ott lesz. Hirtelen eszébe jutott a lány neve, és maga elé suttogta: – Oinóné.

De Oinóné már eltőnt a fák között. Pariszt nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy egy ilyen szépség csak úgy eltőnjön az életébıl, ezért követte a lányt a lombok árnyékába. Oinóné megállt, amikor az ifjú a nevén szólította. Egy ideig félszegen beszélgettek, de Parisznak ismét kezdett visszatérni a bátorsága. Oinóné felnevetett, sarkon fordult, és még mélyebbre szaladt az erdıbe. Parisz a lány nevetését követte, míg a folyó melletti napsütötte tisztásra nem ért, ahol a víz fénylıén csörgedezett a kövek között. Oinóné csak ott engedte, hogy a fiú rátaláljon.

Nem telt el hosszú idı, és már elválaszthatatlanok voltak. Néha a hővös reggeleken szarvasra vagy vaddisznóra vadásztak együtt, átszelték a hegyi szurdokokat, ahol hangos robajjal ért földet a hegyekbıl lezúduló víz. Parisz a fák kérgébe véste Oinóné nevét. A forró napsütésben együtt hevertek a vadvirágoktól tarka hegyi mezıkön, és együtt nézték a réten legelı csordát.

Parisz nem gyanított semmit származásáról, napjai gondtalanul teltek. Örömét lelte a tevékeny vidéki életben, amelyen kívül mást nem ismert. Nevelıszülei rajongtak érte, barátai felnéztek rá, Oinóné pedig ıszintén szerette – Parisz talán olyan boldog volt, amennyire egy férfi csak lehet. De ahogy teltek az évszakok, különös nyugtalanság vett rajta erıt. İ sem tudta megnevezni, mi az az érzés, ami ilyenkor rátör – nem elégedetlenség kínozta, de az ıt körülvevı hallgatag tájnál is szélesebb távlatot ígérı, furcsa várakozás idırıl idıre felkavarta ábrándozással töltött óráit. Egy ilyen délutánon, amikor a hıség az Idán a hóhatár alatti zöld legelıre kúszott, utolérte végzete.

Parisz ítélete – Egyszóval nem lesz béke, amíg ez a vita nem rendezıdik – magyarázta Hermész. – Pártatlan bíróra van szükségünk, és az általános vélemény

szerint te felelsz meg leginkább erre a feladatra. – Én? – tiltakozott Parisz. – Hogy várhatjátok el egy pásztortól, hogy igazságot tegyen az

istenek között? Hermész botjával kissé hátratolta kalapjának peremét és Pariszra hunyorított. – Van szemed a szépséghez, nem igaz? Arészt pedig igazságérzeted nyőgözte le.

Mindenesetre az istennık csak abban értettek egyet, hogy elfogadják a döntésedet. Érezd magad megtisztelve!

Parisz esze gyorsan vágott. – De hogy választhatom ki egyiküket anélkül, hogy megsérteném a másik kettıt? Nem az

lenne a legegyszerőbb, ha három részre osztanánk az almát? – Attól tartok, túl sok minden történt már ahhoz, hogy hajlandóak legyenek egyezkedni.

ítéletet szeretnének. – Szükségem lesz a tanácsodra. – Ha nem maradok pártatlan, halhatatlan életem fabatkát sem ér majd – emelte fel kezét

Hermész, mintha hátrálni akarna. – De én csak egy ember vagyok – vetette közbe Parisz. Biztos, hogy hibát követek el. – Elıbb-utóbb minden halandó válaszút elé kerül – felelte Hermész. – A te idıd most jött

el. A döntés mindig magányos pillanat, de ez ellen semmit sem tehetünk. Ha bölcs vagy, elfogadod ezt. Három istennı vetekszik egymással, hogy elnyerjék a tetszésedet – ki tudja, ez

még elınyödre is válhat. – Az isten félrebillentette a fejét. – Készen állsz? Hívhatom ıket? Parisz legalább annyira izgalmasnak tartotta a feladatot, mint amennyire rémítınek.

Bólintott. Hermész indulni akart, de egy pillanatig tétovázott. – Hadd mondjak még valamit: nagyobb itt a tét, mint egy aranyalma. – Majd megrázta

botját, amelynek fehér szalagjai meglibbentek a levegıben. Parisznak tátva maradt a szája, amikor az istennık ugyanabban a pillanatban megjelentek

elıtte. Középen Héra állt, a fején szılıindákból font koronát viselt, amelyrıl arany szılıfürtök

csüngtek alá. Formás alakját szikrázó, pontocskákkal és csillagokkal hímzett hálószerő köpeny takarta. Parisz rögtön látta, hogy Héra döbbenetesen szép. Könnyed, kecses tartása magabiztosságot árasztott; látszott, hogy tudatában van saját hatalmának, és nincs rászorulva, hogy hivalkodjon vele. Héra királyi tekintélye higgadtságával nyugtázta a Parisz szemében tükrözıdı csodálatot.

A Héra jobbján álló, izmosabb Athéné könnyő, finoman megmunkált páncélt viselt, amely kiemelte rugalmas alakját, karcsú karjának és lábának feszes izmait. Egyik kezében bronzhegyu lándzsát tartott, a másikkal aigiszet, kecskebırrel bevont pajzsát tartotta, amelyet gorgófı díszített. Az istennı harcias öltözéke éles ellentétet alkotott szeme tiszta ragyogásával és arcának kendızetlen szépségével. Athéné kimérten tanulmányozta Pariszt.

Aphrodité Héra bal oldalán állt. Dísztelen, fátyolszerő ruhát viselt. Mellkasa elıtt egymáshoz préselte két tenyerét és ujja végét a szája elé emelte. A haját ibolyák, a fülét aranyvirágok díszítették. Aphrodité fejét enyhén megdöntve Pariszra mosolygott, majd leengedte karját. Figyelte, ahogy elakad az ifjú lélegzete, amint megpillantja a szépen megmunkált főzıt, amely az istennı finom vonalú nyakától lefelé indulva kettéágazott, hogy kiemelje és megtámassza kebleit.

Héra úgy érezte, talán túlságosan is mereven viselkedett, ezért így szólt:, – Hermész tényleg nem csapott be minket, amikor azt ígérte, hogy a legszebb halandó

bíráskodik majd felettünk. Parisz elfordította a tekintetét, és a legelészı csorda felé mutatott. – De csak egy pásztort hozott elétek. Valakit, aki biztosan hibákat követ el. – Még mindig

az istennık ragyogásának bővölete alatt kihúzta magát, hogy szembenézzen velük. – Ha beleegyezem abba, hogy én hozzam meg az ítéletet, feltételeket kell szabnom.

– Nevezd meg ıket – mondta Athéné. Parisz mély levegıt vett. – Mindhármótoknak elıre meg kell nekem bocsátanotok. És azt is meg kell ígérnetek,

hogy nem bántotok majd, ha nem mellettetek döntök. – Ez elfogadhatónak tőnik – szólt Héra. – És okosnak is – tette hozzá Aphrodité mosolyogva. – Ha mindannyian elfogadjátok Parisz feltételeit – mondta Hermész -, akár bele is

vághatnánk. – Majd Pariszra pillantott. – Együtt kívánod megvizsgálni a versenyzıket, vagy külön-külön?

Parisz, aki szinte egy pillanatra sem vette le a szemét Aphrodité főzıjérıl, épp válaszolni készült, amikor Athéné észrevette, mi vonja el az ifjú figyelmét.

– Ragaszkodnom kell hozzá, hogy Aphrodité vegye le a kesztoszát – mondta. – Mindannyian tudjuk, hogy a férfiaknak remegni kezd a lábuk, ha megpillantják.

Aphrodité nyomban tiltakozni kezdett: a kesztosz ugyanúgy része az öltözékének, mint Hérának a mennyei korona vagy Athénének a páncél. Ezt mindkét istennı nevetséges érvnek tartotta, és úgy tőnt, ismét kirobban a veszekedés. Hermész már közbelépett volna, amikor Parisz, aki kezdte megérezni, milyen hatalomnak van a birtokában, egy határozott kézmozdulattal lecsendesítette ıket.

– Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha egyesével találkozom az istennıkkel, így elejét vehetjük az újabb vitáknak.

– Ahogy kívánod. – Másrészt csak akkor kerülhetjük el az igazságtalan ítélkezés gyanúját, ha az istennık

ékszerek és ruha nélkül állnak elém. – Te vagy a bíró – válaszolt komolyan Hermész -, te állapítod meg a szabályokat. – Akkor kezdjük! Hermész köhintett. – Feltételezem, hallottátok, amit Parisz mondott. Lennétek kedvesek levetkızni? – Majd

tapintatosan elfordult, és arról kezdte faggatni Pariszt, hogy milyen sorrendben szeretné látni a versenyzıket.

Parisz elgondolkodott egy pillanatra. – Mint Olümposz királynıje, az isteni Héra legyen az elsı. Utána talán Athéné úrnı, majd

végül Aphrodité. – Sok szerencsét – mosolyodott el Hermész. Azzal eltőnt. Parisz nyugtalanul ült le a főre. Egy pillanattal késıbb azt gondolta: Zeusz atya, kérlek,

bocsáss meg, ahogy ott ült egymagában, és az Olümposz királynıjének meztelen fenségét bámulta.

– Egyvalamiben tévedtél – mondta Héra, miközben megfordult, hogy az ifjú a háta finom ívét is megcsodálhassa. – Az igazság az, hogy több vagy egyszerő pásztornál. Királyi családból származol – a fiú felé fordult, és megdöbbenése láttán elmosolyodott. – A valódi apád Priamosz király. Látogasd meg trójai palotájában és mondd meg, ki vagy! Mondd el neki, hogy az istenek úgy döntöttek, megmentik az életedet! Örülni fog neked.

Bár Héra szavai megdöbbentették, villámcsapásként hasított bele a felismerés. Mindig is tudta, hogy valamit eltitkolnak elıtte! Most értette meg, miért érezte mindig, hogy különbözik a körülötte élı emberektıl, és ez a tény a nyughatatlanságát is megmagyarázta. Egyre növekvı izgalommal hallgatta, ahogy Héra beszámol neki születése körülményeirıl.

– Más is van még – mosolygott Héra. – Nem kell megelégedned a hercegi ranggal. Add nekem a díjat, és saját jogodon lehetsz király. Ázsia leghatalmasabb uralkodójává teszlek. Vagyon, hatalom és dicsıség – ez mind a tiéd lehet. A Mennyek Királynıjeként és Zeusz feleségeként megtehetem mindezt. A leggazdagabb és leghatalmasabb királyok egyike leszel.

Parisz hirtelen nem egyszerő pásztorként, hanem a város forgatagában élı mővelt uralkodóként látta magát hercegek paloták, miniszterek, nagykövetek és rabszolgák között, a hatalom és a gazdagság világában; olyan világban, amelynek élvezete még atyjának, a trójai királynak sem adatott meg. Mi mindent érhetne el ekkora hatalommal? Miféle örömöket vásárolhatna magának ekkora gazdagsággal? Majd szétvetette a becsvágy. Látta magát koronával a fején, jogarral a kezében, ahogy ékkövekkel kirakott trónon ül. Lelki szemei elıtt megjelentek az elıtte sorakozó, hódolatukat ajánló alkirályok, az oldalán pedig ott ül Oinóné, a királyné. De amikor arra gondolt, milyen éles ellentétben áll egymással az efféle pompa és a lány egyszerősége, elbizonytalanodott.

– Örökre leköteleztél, isteni Héra – nyögte ki, miután magához tért. – Köszönöm, hogy felfedted elıttem szépségedet, és hogy fényt derítettél eltitkolt származásomra. Ha hármótok közül téged ítéllek a legszebbnek, az alma természetesen a tiéd lesz. Az ítéletem azonban... – Parisz az istennıre emelte tekintetét és nyelt egyet – nem eladó.

Olümposz királynıje egy hosszú pillanatig az ifjú nyílt arcát vizsgálta. Szótlanul összeszorította ajkát, bólintott, majd eltőnt.

Majd Athéné állt meg Parisz elıtt. Erıs teste ragyogott, ahogy körbefordult, kihúzva magát, hogy még szebb látványt nyújtson. Vadászként Parisz nagyra értékelte az istennı megjelenését, és amikor újra szembe került vele, Athéné tiszta tekintetének derős nyugalma napsugárként simogatta Parisz lelkét.

– Feltételezem, Héra hatalommal és vagyonnal próbált megvásárolni – mondta. – Neki ez számít. De ennél fontosabb dolgok is léteznek. Olyan dolgok, amelyek hosszabb életőek és igazi elégedettséget nyújtanak. Ha nyugalomra vágysz, légy bölcs. A bölcsességet pedig az

önismeret szüli – anélkül minden porrá válik. – Az istennı ismét fordult egyet, hogy Parisz jól láthassa hajlékony alakját. A levegı úgy rezgett körülötte, mintha lírát pengetnének. – Ez a világ áthághatatlan törvénye. Bár tudod, most mi vagy, azt még nem tudod, ki vagy. – Athéné az elıtte térdelı Pariszra mosolygott. – Légy tehát bölcs! Hozd meg a megfelelı döntést, és én életed végéig melletted leszek majd háborúban és békében. Segítek, hogy elérd a bölcsességet, védelmezlek a csatában, s addig erısítem a lelked, míg eléred a tökéletes szabadságot és erıt. Halandó nem kérhet ennél többet.

Parisz csendben bólintott, és elgondolkodva ráncolta össze homlokát. Új távlatok nyíltak meg elıtte. Kezdte megérteni, hogy nem csupán három gyönyörő nı közül kell választania – egy örök elv mellett is állást kell foglalnia, amely egész életére hatással lesz. Elszédült a gondolattól, hogy jövıjét e döntése határozza meg. Kissé reszketett, ahogy megköszönte Athénének, hogy megosztotta vele szépségét és bölcsességét.

Athéné helyére Aphrodité lépett. Hosszú ideig egy szót sem szólt; tudta, hogy nincs szükség szavakra. Héra fenséges

magabiztossága megszilárdította az ifjú érzéseit, Athéné higgadtságától még vibrált a levegı, Aphrodité jelenléte viszont olyan illatot árasztott, amely Parisz minden érzékét felcsigázta. Azonnal tudta, hogy ha a külsı szépség a kérdés, versenyrıl beszélni sem érdemes. Nemrég még könyörgött volna Aphroditénak, hogy fogadja el az almát, és tegyen vele, amit jónak lát. De az elmúlt óra megváltoztatta az életét. Már nem csak egy pásztorfiú volt, aki kedvére henyélhet élete végéig a napsütésben, hanem egy hatalmas király fia, aki jogosan támaszthat igényt örökségére. Azon morfondírozott, hogy talán erkölcsi és lelki példát is állít majd az emberek elé. Fontos dolgokon kellett elgondolkodnia.

De az istennı szédítı szépsége összezavarta a gondolatait. – Tudom – suttogta Aphrodité, majd pillantását Pariszra emelte. Megindító szomorúság

tükrözıdött kék szemében. Parisz arra gondolt, hogy eddig csak a tenger messzi horizontján visszatükrözıdı, táncoló fényt látta ilyen kéknek. „ Most már nem csupán a szépség a tét, ugye?

– Azt hiszem, tényleg nem – hebegte Parisz. – Tudom, mi történt. – Aphrodité a távolba nézett. – A többiek különbözı dolgokat

ajánlottak neked. Hatalmas dolgokat, amik nincsenek a birtokodban. Olyasmiket, amikrıl még nem is álmodtál.

– Így volt. – Én csak szerelmet ajánlhatok neked, de annak nem vagy híján, jól mondom? – Igen – mondta rekedten Parisz -, jól. Még mindig úgy érezte, hogy bármelyik pillanatban elájulhat. Aphrodité bánatosan elmosolyodott. – Azért beszélgethetünk egy kicsit. – Azzal lábát maga alá húzva leült, könyökét a térdén

nyugtatta, arcát a kezére támasztotta, mintha elismerné, hogy már nincs értelme szépségét Parisz elé tárnia. Szeme azonban nyugtalanságot tükrözött.

Parisz ellenállhatatlannak érezte Aphrodité közelségét, szívbemarkoló szépségének fesztelen jelenlétét.

– Olyan szép és kedves, nem igaz? A forrás nimfájára gondolok – hallotta Parisz az istennı szavait.

– Oinóné – a fiú szinte reménytelenül ejtette ki a lány nevét, mintha ifjúkori szerelme és barátja végérvényesen eltőnt volna.

– Nem titok elıttem, miért olyan kedves számodra. – Az istennı mosolya úgy sugárzott, mint a forrásvízen megcsillanó napfény. – Nagyon szerencsés vagy.

Parisz bólintott, majd nyelt egyet. – Végtére is az ı társaságában ízlelhetted meg elıször, milyen érzés, ha szeretnek, és te is

szeretsz.

– Igen. – Bármi történik, ı mindig kedves marad számodra. Csönd támadt, és Parisz csak akkor

vette észre, hogy alig lélegzik. Kis idı múlva az istennı megmozdult. – A világ olyan különös. Például itt vagy te: az egyik percben egyszerő pásztor, a

következıben egy király fia, akinek az egész világ a lábainál hever. És itt vagyok én – a halhatatlanok egyike. Tudom, hogy az alma minden jog szerint engem illet meg,

mégsem áll módomban, hogy magamnak követeljem. – Aphrodité felsóhajtott. – Rendes körülmények között nem lennék ennyire türelmes, de te végig olyan szeretetreméltóan viselkedtél, és olyan ıszinte voltál hozzánk! El tudom képzelni, hogy számodra milyen nehéz lehet ez az egész, és nem akarom, hogy kényelmetlenül érezd magad miatta. Mindamellett – ismét sajnálkozóan elmosolyodott – nagyon örülök, hogy találkozhattam veled.

Abban a pillanatban, ahogy az istennı megmozdult, Parisz megszólalt. – Ne, kérlek... várj még. Aphrodité kérdın nézett a fiúra. – Azt akarom mondani, hogy... amit Oinónéról mondtál, igaz, de ... – De? – Éppen ma délután, mielıtt mindez történt, azon töprengtem, hogy ez lenne minden? Úgy

értem, ami a szerelmet illeti. Aphrodité szemei összeszőkültek, ahogy elgondolkodva a homlokát ráncolta. – Szerinted ez nem elég? – Nem errıl van szó – felelte Parisz. – Akkor mirıl? Nem értem. Parisz megpróbálta összeszedni a gondolatait. – Tudom, mire gondolsz. Tulajdonképpen sosem voltam boldogabb, mint amilyen boldog

azóta vagyok, hogy Oinóné és én egymásra találtunk. Csak néha úgy érzem... – Hallgatlak. Parisz az istennıre nézett. – Úgy érzem, hogy talán van ennél több is – majd megint elfordította a tekintetét. – Ennél több? Pariszt meglepte saját elbizakodottsága, de állta az istennı fürkészı pillantását. – Igen – felelte halkan. Aphrodité megvonta finom vállát, majd megértıen felnevetett. – Hát igen, persze, hogy van ennél több is. Sokkal több. De olyan boldognak tőntél, és nem

hittem, hogy tudni akarsz majd róla. – Kérlek, folytasd! Aphrodité hátradılt, mintha egy kicsit meglepıdött volna, majd ajkát biggyesztve

megszólalt: – Tudod, ez nem olyasmi, amirıl beszélni lehet. Veled kell, hogy megtörténjen. Át kell

adnod magad neki – engedned kell, hogy magával ragadjon. – Majd egy pillanatra elgondolkodott. – Olyan ez, mint amikor a tenger erejére hagyatkozol... vagy a tőznek adod magad.

– A tőznek? – Bizony. A tiszta, átható tőznek, amely saját szenvedélye puszta gyönyörőségén kívül

minden mást felemészt És amint ez megtörténik, minden más megváltozik. Minden értelmet nyer... – Aphrodité elmosolyodott, majd megcsóválta a fejét; érezte, hogy puszta szavakkal nem kifejezhetı, amit mondani akar. – Azt gondoltam, többet tudsz errıl – tette hozzá szelíden, de szavai felkavarták Pariszt. Még több tudásra vágyott, mint amit az istennı felfedett elıtte, de amikor meglátta Aphrodité mindent értı mosolyát, tudta, hogy féktelensége túl szembetőnı lenne. Elfordította a tekintetét.

– Mesélj még az érzéseidrıl – mondta az istennı.

Parisz elpirult annak gondolatára, hogy milyen jelentéktelennek tőnhetnek az ı érzései Aphrodité érzelmeihez és gondolataihoz képest.

– Nehéz errıl beszélni – mondta. Képzeletét megragadta, amit az istennı egy perccel azelıtt mondott, ugyanakkor szíve is nagyot dobbant, amikor a beismerés és árulás vegyes érzésével hozzátette: – Amikor egy élmény ismerıssé válik, változni akar ... nagyobbá és erısebbé akar válni. És különlegesebbé is.

Parisz együttérzés után kutatott az istennı szemében, és meg is találta. – A valódi életed akar kibújni belıled. Hallgass rá! – Eddig is azt tettem. Azt hiszem, ezért is vagyok itt. Tulajdonképpen azon gondolkozom,

hogy... – Igen? Parisz tétovázott. Oinóné szeretı mosolya villant fel elıtte, majd el is tőnt Aphrodité

fényes sugárzásában. – Amirıl az elıbb beszéltél – gondolod, hogy velem is megtörténhet? – Szeretném ezt gondolni, habár... – habozott az istennı, majd félretolt egy kiszabadult

hajfürtöt, elmosolyodott, megrázta a fejét és a távolba nézett. – Folytasd, kérlek! Aphrodité ismét kutatóan fordult a fiú felé. – Biztos, hogy ezt akarod? – Igen – Parisz megint nyelt egyet, állta Aphrodité tekintetét. – Egészen biztos. Úgy tőnt, az istennı tovább fontolgatja a dolgot. – Tudod, ez rejtélyes dolog. Két ember kell hozzá, és nem történik meg akárkivel.

Lelkeknek kell összetalálkozniuk, olyan lelkeknek, akik felismerik egymást. Amikor ez Megtörténik, az érzelmek és az érzékek ekkor tapasztalt hirtelen, elsöprı szabadságát... senki más társaságában nem tudják megélni. Leírhatatlan élmény, és csak keveseknek adatik meg. – Aphrodité szomorkásán Pariszra mosolygott. – Attól tartok, nem csak tıled függ, bekövetkezik-e.

Parisz bólintott, majd elfordította a fejét. – Jaj, bocsáss meg – mentegetızött Aphrodité. – Semmit sem kellett volna mondanom. – De igen. Tudnom kellett róla. – Oinónéval ezt nem tapasztaltad meg, ugye? – kérdezte csendesen, majd felsóhajtott,

amikor Parisz összeráncolta homlokát és a fejét rázta. – Talán... – kezdte a fiú. Torka száraz volt, mint egy kiszáradt patakmeder. – Talán nem ı

a megfelelı személy. Mármint számomra. – Parisz felpillantott, majd gyorsan hozzátette: – És fordítva, természetesen.

– Ezt csak te tudhatod. De... – Aphrodité ismét szelíden nézett Pariszra. – Nincs sok tapasztalatod, ugye? Biztos nehéz errıl beszélni.

Az istennı együttérzésétıl kissé megszégyenülve Parisz nézte, ahogy Aphrodité a távolba fordítja tekintetét, ismét visszafordul, száját szóra nyitja, majd meggondolja magát.

– Mit akartál mondani? – sürgette Parisz. – Csak azon gondolkodtam, vajon... Nem, igazán nem kellene beleavatkoznom. – Ez nem beleavatkozás. Tényleg szeretném hallani, amit mondani akartál. – A halhatatlanság egyik elınye, hogy a halandókkal szemben mi elıre látjuk a jövıt, és

néha fájdalmasan tudatában vagyunk azoknak a lehetıségeknek, amelyeket a jelek szerint ti nem is sejtetek.

– Rám gondolsz? Aphrodité mély levegıt vett, mintha fontos döntés terhe nyomná a vállát. – Tudod, Oinóné tényleg a legbájosabb teremtés ezek között a hegyek között, de élnek a

világon olyan nık, akik mellett olyan egyszerő és szürke, mint egy veréb, és... Azt hiszem, még nem ébredtél teljesen annak tudatára, milyen vonzó férfi is vagy valójában, és hogy

mekkora hatalmad lehetne a nık fölött – ha megadnád magadnak az esélyt, hogy találkozz néhánnyal.

– Gondolod, hogy létezik számomra valaki más? – Biztos vagyok benne. – És tudod, ki az? Aphrodité bólintott. – Elmondod? – Nem lenne szabad – felelte látszólag feszengve. Parisz tekintete a mellette heverı

aranyalmára tévedt. – Jaj, nem – kiáltott fel Aphrodité, és felemelte a kezét. – Én nem próbállak

megvesztegetni. Nem errıl van szó. Most én érzem magam kellemetlenül. A neve Helene, és Spártában él.

– Az Trója mellett van? – Nem, Spárta egy argoszi királyság. – Argoszról sem hallottam még – ráncolta a homlokát Parisz. – Argosz háromszáz mérföldre fekszik innen, a tenger másik oldalán. Parisz arcán csalódottság tükrözıdött. – Akkor bizonyára nem is tud rólam. – Nem, még nem. – Ráadásul idegen földrıl való. – A szerelemben nincsenek idegenek – mosolygott az istennı. – Háromszáz mérföld! Még nem is voltam a tengeren. – Akkor nem akarsz többet hallani róla? – Azt nem mondtam. Ismét csend támadt. – Helene – mélázott el Parisz. – Milyen gyönyörő név. – Illik hozzá. İ a világ legszebb asszonya. Parisz szeme tágra nyílt. – Mesélj még róla. – Nem szeretnéd inkább látni ıt? Gyere ide és nézz a szemembe. Parisz levegı után kapkodott, ahogy néhány ujjnyira megállt az istennı meztelen teste

elıtt. Aphrodité kezei közé fogta a fiú arcát. Parisz megremegett az istennı ujjainak gyengéd érintésétıl. Testének minden pórusa Aphrodité illatát szívta magába, ahogy felemelte tekintetét, hogy az istennı szemébe nézzen.

Már máshol járt, feloldódott és szinte fulladozott a tengerzöld írisz fényében; hihetetlen mélységekben lebegett a lelke, s úgy érezte, mintha a kék vízen keresztül nézne felfelé, a vakítóan ragyogó felszín felé. Ugyanakkor lefelé nézve egy asszony arcát látta, aki ugyanazon a fullasztó erejő fényen keresztül nézett fel rá, és akit olyan gyöngéden, mégis olyan hévvel ölelt, amit addig soha nem ismert. Parisz nem látott még az övéhez hasonlatos arcot, amelyen így ragyogott volna a szenvedély és a szépség. Arra a néhány idıtlen másodpercre úgy tőnt, mintha magát az istennıt ölelné. Ahogy a látomás halványult, érezte, hogy ha egyszer vége lesz, a szíve megszakad a vágyódástól.

Parisz ismét ott volt a hegyen, és Aphrodité arca mosolygott vissza rá szelíden. – Helene – csak ennyit szólt. Parisz hátradılt, becsukott szemmel lefeküdt, marasztalni próbálta az álmot, miközben

elvesztésének mardosó fájdalmától szenvedett. Az asszony képe olyan élénken élt benne, hogy egyre csak nıtt elvakult meggyızıdése, hogy ha már egyszer megpillantotta ezt az arcot, sosem tudja elfelejteni. Mindig maga elıtt látja majd azt a szempárt, ha a sajátját lehunyja. Már soha többé nem álmodhat másról.

Percek teltek el. Parisz számára megszőnt a hegy, az istennı jelenlétérıl sem vett már tudomást,

mozdulatlanul feküdt, bár fejében olyan sebességgel kavarogtak a gondolatok, hogy szinte megijedt tıle. Minden megváltozott. Érezte, ahogy vére lüktet az ereiben és mellkasában lángol a szíve. Hogy ettıl a pillanattól kezdve az idı bármely pillanata, amely kevésbé

szenvedélyes, már nem jelentene életet számára. A szemét sem nyitotta ki, amikor megszólalt. – Találkoznom kell vele. Az enyém kell, hogy legyen! – Még valamit tudnod kell. – Mi az? – sürgette Parisz. – Helenének már van férje. Parisz úgy pattant fel, mint akibe villám csapott. Aphrodité nyugodtan fürkészte az ifjú

hitetlenkedı arcát. – Tudom, mire gondolsz. Igen, ez tényleg akadály, de még annyi minden van, amit nem

értesz. Düh és csalódottság árnyékolta be Parisz tekintetét. Jobb lett volna, ha soha nem is látja azt

az arcot, mint így, hogy megpillantotta szépségét és elveszik tıle. – Megértettem, hogy férjnél van, hogy háromszáz mérföldre lakik innen egy olyan helyen,

aminek a nevét még sose hallottam. Feltételezem, hogy Argosz királyának a felesége – igazam van?

– Spárta királyának a felesége. – Mik az esélyeim tehát, hogy megnyerjem ıt magamnak? – Segítség nélkül – felelte csendesen Aphrodité – szinte semmi. Parisz ismét az álmot látta maga elıtt. Az arc meghitten élt benne tovább, jelenléte

kitörölhetetlenné vált. Annyira egy volt vele, mint saját lelkével. Most már egész életének értelme tıle függött. Aki ilyen látomást él át, annak valóra kell váltania álmát!

Aztán kezdte megérteni. A torkát köszörülte, majd megszólalt. – Segítenél? Aphrodité elgondolkodva biggyesztette le ajkát. – Nem lenne könnyő – sóhajtott töprengve. – Az is lehet, hogy nagy zőrzavart okozna. – És ha viszonzásul neked adnám az almát? Az istennı sértıdött fintort vágott. – Egyébként is téged illet – erıltette Parisz. – Nem csak azért mondod, hogy...? – Nem, hát persze, hogy nem. Álmomban sem jutna eszembe... Aphrodité elfordította a tekintetét. Majd visszanézett Pariszra, de már nem mosolygott. – Azt hiszem, el lehetne intézni. De ugye érted, hogy itt komoly dologról van szó? A szív

ügyei mindig komolyak, még akkor is, ha játéknak tőnnek csupán. – Szavai szinte átdöfték Pariszt. – Biztosnak kell lenned abban, hogy tényleg akarod ıt, bármi áron. – Várt egy percet, hogy mondatai biztosan elérjék hatásukat. – Mi a válaszod?

Parisz Aphrodité arcának fennkölt szépségét nézve tudta, hogy az ı életében most érkezett el a pillanat, amikor döntenie kell. A pázsiton csillogó almára pillantott. Belátta, hogy igaz, amit az istennı állított: megpillantotta Helenét, és minden megváltozott körülötte. Soha nem érné már be annyival, hogy egy álmos marhacsordát hajtson ki a legelıre és az aszfodéloszok között ábrándozzon. El sem tudta képzelni, mit kezdene az életével, ha nem teljesülhetne be már-már megszállottságba fordult vágya.

Parisz agyán végigfutott mindaz, amit a másik két istennı ajánlott neki. Héra hatalmas királlyá tenné, igen, viszont a hatalmas királyok hatalmas gondokkal küzdenek, és ı egyébként is király fia. Miért akarna több vagyont, mint amennyit a hercegi rang biztosítana számára? Athéné bölcsességet és önismeretet ígért neki, de ha már tudja, hogy ı Helenét akarja, az önmagában nem elég önismeret? Ami a bölcsességet illeti, az ugyanúgy a szívre is tartozik, mint az értelemre – a látomás Helenérıl pedig már a megszállott szerelem utáni szilaj vágyakozással töltötte meg a szívét.

Parisz Aphrodité arcára emelte tekintetét. Minden észérv egy irányba mutatott. Tudta, hogy mindez semmit nem számít, mert minden észérvet messze meghalad a reménytelen, visszafordíthatatlan igazság. Majd mintha saját fejére mondana ítéletet, Parisz megszólalt:

– Nem hiszem, hogy tudnék nélküle élni. – Hát jó – mosolygott Aphrodité. – Add nekem az almát, és meglátom, mit tehetek.

Priamosz fia Héra és Athéné együtt, megszégyenülve hagyták el az Ida hegyét, és korábbi ígéretükkel

ellentétben attól a naptól kezdve összekötötte ıket a Parisz és Trója iránt érzett ellenszenvük. Parisz szerencsére mit sem sejtett ebbıl, Aphroditét pedig gyızelme túlzottan lekötötte ahhoz, hogy mennyei testvérei rosszindulata miatt zavartassa magát. Mivel Aphroditét sosem foglalkoztatta igazán tetteinek erkölcsi következménye, neki is megvoltak a saját eszközei. Elhatározta, hogy mindent, amit csak megtehet, megtesz Trójáért – bár tudta, hogy nem lesz könnyő megelızni a város pusztulását, fıként ha Parisznak tett ígéretét is betartja. Az utóbbi feladat mellett azonban véglegesen elkötelezte magát, és ha a szenvedélynek az az ára, hogy egy egész város leégjen, ám legyen.

Mindeközben Parisz még mindig kábult volt a csodálattól. Rögeszméje bővöletében csak az érdekelte, hogy a legszebb istennı a leggyönyörőbb nıt ígérte neki. Már nem nyugodhat, amíg végzete be nem teljesedik.

Leszállt az este, mire lejött a hegyrıl. Tudta, hogy Oinónét zavarba ejti távolságtartó modora, ezért Parisz sem neki, sem

szüleinek nem szólt egy szót sem arról, ami az Idán történt. Fél éjjel ébren feküdt, Helene járt a fejében, és azon gondolkodott, hogyan fedhetné fel valódi azonosságát. Olyan távolinak tőnt számára a délután, amikor az istennıt látta a hegyen, hogy már azt sem tudta, valóban megtörtént-e mindez, vagy csodálatos álom volt csupán. Olyan álom, amelybıl kizökkenve egy apróra zsugorodott világba csöppent.

Másnap – mint minden nyáron – Priamosz király emberei látogatták meg Agelaoszt, hogy kiválasszák csordájából a legszebb bikát, amely végül azé lett, aki megnyerte a király elveszett fiának emlékére évente megrendezett temetési játékokat. Parisz mindig nehezményezte, hogy így kell elveszítenie legjobb állatait, de csak azon a nyáron értette meg, hogy saját sorsa mindig is szorosan összefonódott a kiválasztott bikáéval.

Parisz Agelaosz mellett állt, és a városból érkezett férfiakat figyelte, akik a déli verıfényben a bikákról tanácskoztak. Biztosan tudta, hogy melyiket fogják választani.

Elıérzete beigazolódott, amikor a csapat vezetıje – egy kifelé kancsalító férfi, aki göndör, sarlóformájú szakállt viselt – fejével Parisz felé intett.

– Fogd meg nekem azt a fehéret, ott! – mutatott a bikára, amelyet Parisz annak idején Oinónénak díszített fel.

Az elmúlt években Parisz azonnal ugrott volna, hogy megtegye, amire utasították. Most azonban meg sem mozdult; kitartóan tanulmányozta a férfit.

– Nem vinnétek el inkább azt a fehér-tarkát, amelyik a tölgyfa alatt áll? Sokkal kevesebb gondotok lesz vele az úton – vetette fel.

A trójai Agelaoszra bandzsított. – A király a legjobbat akarja. A fehéret kéri. – Akkor jöjjön ide a király, és fogja meg ı maga – vetette oda Parisz, majd a kötelet

meztelen vállára vetve odébbsétált. Hallotta nevelıapja bocsánatkérı hebegését. Majd meglátta Oinónét, aki egy platánfa árnyékából figyelte az eseményeket. Önkéntelenül elkapta a tekintetét a lány csodálkozó arcáról. Hallotta, amint a szakállas férfi azt mondja, nem azért jött ide, hogy egy bárdolatlan paraszt szemtelenséget hallgassa, és nem hajlandó egész napját elfecsérelni. Majd megparancsolta Agelaosznak, hogy hozza ki ı a bikát. Amikor az öregember felmászott a kerítésre, Parisz rögtön sarkon fordult, és odakiáltott az apjának, hogy figyelmeztesse: túl öreg már ahhoz a szilaj és megbízhatatlan bikához.

– Én már akkor bikákat béklyóztam, mielıtt te megszülettél – morogta Agelaosz, és leugrott a karámba. – Add ide a kötelet!

Az egyik fiatal bika rosszkedvően felbıgött. A csorda idegesen vonult át a karám másik oldalára, nyomában por szállt fel. A levegıt megülte a trágya szaga, a forróságtól vibrálni látszott a levegı.

Parisz szabad kezére támaszkodva átugrott a kerítésen. – Már nem vagy olyan gyors, mint régen. Ott helyben fel fog öklelni. – Engem is sértegetni akarsz? – meredt fiára Agelaosz. – Nem, apám, de ez az igazság. A bika az enyém, engem ismer legjobban. Hagyd ezt rám. – Elfelejtetted talán, hogy ez az egész csorda Priamosz király tulajdona? – kiáltotta

türelmetlenül és dölyfösen a szakállas férfi. Parisz egy pillanatig ıt nézte, de büszkesége és méltósága nem engedte, hogy válaszoljon. Ehelyett nevelıapjához fordult.

– Priamosz király mindig ennyire ragaszkodik ahhoz, ami az övé? – Apja válaszát meg sem várva levette válláról a kötelet, és a bika felé indult, amely a karám túlsó oldalán egyre nyugtalanabbul pislogott, hogy elhessegesse a szeme körül rajzó legyeket. Hatalmas izmai ugráltak bıre alatt, mellsı patájával a port kapálta.

Egy óra múlva, amikor a király szolgái egy kötél segítségével elvezették a bikát, Agelaosz fiához fordult.

– Megmagyaráznád, mi volt ez az egész? – Idén egészen a király udvaráig követem a bikát – felelte csendesen Parisz. – Netán valami démon bújt beléd ma? – emelte fel hangját az öregember. – Hát nincs itt

elég munka az állatokkal, hogy neked Trójába kell menned bajt keverni? Mártózz meg a folyóban, fiam! Hőtsd le magad!

Agelaosz sarkon fordult és épp indult volna, amikor Parisz megszólalt. – Mesélj még egyszer a születésem körülményeirıl. Agelaosz megállt, megfordult, a

homlokát ráncolta. – Már százszor elmondtam a történetet – felelte lassan. – Mondd el újra, kérlek! – Úgy történt, ahogy mondtam. Mielıtt rád találtam az erdıben, egy nıstény medve

szoptatott. A tarisznyámban hoztalak haza, és sajátomként neveltelek. – De a dardánok közül kinek jutna eszébe, hogy sorsára hagyjon egy gyereket? –

hitetlenkedett Parisz, és csak ekkor döbbent rá, hogy ezt a kérdést még sosem tette fel apjának. Amikor Agelaosz elfordította a tekintetét, Parisz hangja keményen csengett. – Megesküszöl rá, hogy ennél többet nem tudsz?

Az öreg pásztor komolyan fürkészte Parisz arcát. Most történt meg elıször, hogy fia nyíltan szembeszállt vele. Mindig tudta, hogy ez a pillanat is elérkezik majd, azonban túlságosan becsületes volt ahhoz, hogy hazudjon a fiúnak, akit felnevelt. Mély levegıt vett, majd mesélni kezdte Parisznak, mi történt aznap éjjel, amikor a király küldötte érkezett a házához, és megparancsolta neki, hogy ölje rneg a csecsemıt. Azt is elmondta, hogy megesett rajta a szíve, így nem engedelmeskedett az utasításnak.

– Ahelyett, hogy a gyilkosod lettem volna, apád lettem. Hát nem voltál boldog velünk? – kérdezte barátságtalanul.

– Kívánhattál volna magadnak ennél jobb életet? – Nem. Kivéve azt az életet, amire születtem. – És ha azon az életen átok ül? – Az legalább a saját életem lett volna. Parisz látta a fájdalmat az öregember szemében, és már bánta, hogy ilyen kíméletlenül

beszélt. – Mindig jó apám voltál, és teljes szívembıl szeretlek – mondta engesztelıén. – De egy isten elárulta, ki' az igazi apám, és az efféle tudás

birtokában az ember sorsa megpecsételıdik. Agelaosz visszaemlékezett azokra az évekre, amikor Parisz még csak gyerek volt, majd az

elıtte álló ifjú idegen nemes vonásait fürkészte. – Ki vagyok én, hogy egy istennel vitatkozzam? – mondta keserően, majd magára hagyta a

fiút. Néhány lépéssel arrébb megállt, a földet bámulta. Megrázta ıszülı fejét, majd ismét elszánt fia felé fordult.

– Ha a sors úgy kívánja, menj hát Trójába. Járulj a király elé, és mondd meg neki, hogy Agelaosz az istenekre bízott téged az Ida hegyén, de az istenek úgy döntöttek, hogy visszaadnak téged nekem. Mondd meg neki, hogy ha ebben hibát talál, az nem az én hibám. – Azzal sarkon fordult, és otthagyta fiát.

Parisz apja lépteit figyelte, majd hirtelen megpillantotta a még mindig a platánfa árnyékában várakozó Oinónét. A nimfa balsejtelme, amely egész éjjel nem hagyta aludni, csak erısödött, miközben Parisz és apja párbeszédét hallgatta. Tudta, hogy semmit sem mondhat, amivel eltántoríthatná szerelmét a szándékától. Bánata egyre nıtt. Figyelte, ahogy a fiú keresztülvág a tisztáson, és felé tart.

Oinóné csendben hallgatta Parisz történetét arról, ahogy Héra megjelent elıtte az Idán, és felfedte elıtte valódi származásának titkát. Visszafojtott lélegzettel bólintott, amikor a fiú megkérdezte, megérti-e, miért kell megkeresnie a sorsot, amelyet az istenek neki szántak. De amikor ígéretet tett, hogy sosem felejti el kettejük szerelmét, Oinóné úgy érezte, mintha fejében valami hangosan dübörögne. Amikor Parisz lehajolt, hogy megcsókolja, a lány hátralépett és Parisz szemébe fúrta tekintetét.

– Apámtól megkaptam a jövıbe látás ajándékát – suttogta. – Tudom, hogy akkor sem maradnál, ha könyörögnék. Másik életre vágysz, és tudom, hogy a világ bántani fog téged. De apám a gyógyítás ajándékát is átadta nekem. – Oinóné Pariszra emlete tekintetét. – Egy nap olyan sebet kapsz majd, amelyet csak én tudok meggyógyítani. Akkor gyere vissza hozzám!

Oinóné lábujjhegyre állt, hogy csókot nyomjon a fiú szájára, majd kiszabadította magát Parisz ölelésébıl, és ahogy találkozásuk elsı napján is tette, a fák árnyékába szaladt.

Lüktetı dobszó hangja ütötte meg a fülét, ahogy a város felé közeledett. A hangokat a szél sodorta felé, amely végigsöpört a trójai síkságon, át a folyók csillogó víztükre és a hajladozó búzatáblák fölött. Már jókora távolságról felfedezte, milyen hatalmas tömeg győlt a városfalak köré. Az emberek kiabáltak és ujjongtak, ahogy az egymással vetélkedı szekérhajtókat biztatták. Parisz gyakran nézett le a hegyrıl a trójai falakra, de azelıtt sosem vette észre, milyen fenségesen tündöklenek. Azt sem látta eddig, amit csak közelebb kerülve pillantott meg: hogy milyen roppant méretőek a kövek, amelyekbıl a félelmetesen magas kapuk épültek. Ilyen sok embert sem látott még azelıtt – a szekérhajtók kocsijuk tengelyét és a lószerszámot ellenırizték, az atléták karjukat-lábukat olajozták, a lószelídítık és kovácsok jószágaik érdemeirıl vitatkoztak. Tornászokat látott és tőznyelıket, kígyóbővölıket, zenészeket és táncoslányokat, kuruzslokat és kereskedıket, akik mindannyian arra vártak, hogy könnyíthessenek a tömeg pénzeszacskóin. A forgatagban koldusok tették közszemlére sebeiket, miközben a részegek a nık körül lebzseltek vagy a rögtönzött fedelek alatt horkoltak. A levegıben főszeres bor és sülı hús illata keveredett. Parisz érezte, ahogy a szél arcába fújja a felkapott port.

Senki sem méltatta igazán figyelemre a hegyrıl lejött pásztorfiút. A tömegbe vegyülve épp azon tőnıdött, hogy hívhatná fel magára a figyelmet, amikor egy hang ütötte meg a fülét: versenyzıket toboroztak, akik puszta ököllel küzdenek meg egymással. Ahogy a hang irányába indult, Parisz emberek győrőjét pillantotta meg, és felismerte a középen álló ifjút: már látta egyszer a hegyen, a Lürnesszoszban rendezett ünnepségen. Aineiasz volt az, a dárdán király, Ankhíszész fia. Bár Parisz sosem beszélt a herceggel, az ismerıs arc láttán mégis kevésbé érezte magát idegennek.

Egy ideig a homokkal beszórt küzdıtér mellett állt, és nézte, ahogy egy izmos, homokszín hajú ifjú egyik versenyzıt üti ki a másik után. Tagbaszakadt termete ellenére fürgén ugrált ide-oda, fölényes ügyességgel osztogatta ütéseit, amelyek eredményeként ellenfelei bedagadt

szemmel vagy vérzı orral hagyták el az arénát. Parisznak nem volt erıssége a verekedés, de munkája során megtanulta, hogyan kell ügyesen és gyorsan kitérni az ingerlékeny bikák elıl. Bízott hajlékony izmaiban, és a karja is hosszabb volt, mint a nagydarab fickóé. Az a küzdelem szünetében nyugodtan olajozta ökleit, míg elızı ellenfele éppen kitörött fogát köpte ki. Lányok egy csoportja a gyıztes nevét kántálta. Déiphobosz nagyképően rájuk vigyorgott, amikor a bíró felkiáltott: „Ismét a király fia nyert! Van még valaki, aki ki mer állni karja erejével?” A fiatal nık közül a legmagasabb felkiáltott:

– Add neki a koszorút, Aineiász! Parisz úgy érezte, mintha egy isten láthatatlan keze tolná elıre, amikor kilépett a tömegbıl.

A távolból bikája panaszos bıgését hallotta. – Nagyszerő, egy másik kihívó! Ránézésre dardánnak tőnik, a népembıl való. Persze

minden erımmel azon leszek, hogy pártatlan maradjak – vigyorgott Pariszra Aineiász. Parisz Déiphobosz izmos alakját mustrálta, aki, miközben egy törülközıvel szárítkozott, a

fiatal lányokkal nevetgélt. – İ Priamosz király fia? – kérdezte Parisz, és valami ismerıs vonást próbált felfedezni a

férfi arcán és tartásában. – Igen, ı Déiphobosz – mosolygott Aineiász. – Most jöttél le elıször a hegyrıl? Parisz bólintott, majd hallotta, hogy az egyik lány felkiált: – Csak finoman a pásztorfiúval, Déiphobosz! Kár lenne eltörni azt a csinos orrát! – Egy

alacsonyabb, sötét hajú, fekete szemő lány állt meg Parisz mellett, és homlokát ráncolva nézett fel rá. Zavart tekintetében ellenségesség tükrözıdött, ami kissé elbátortalanította a fiút. Mindeközben Déiphobosz felkészült az új mérkızésre. A közönség hangos tapsa kíséretében az arénába lépett, magabiztosan méregette új ellenfelét. Miután Pariszt félmeztelenre vetkıztették, megállt Deiphobosszal szemben, a homokba húzott vonal elıtt.

Egy ideig Déiphobosz öklözve ugrált körülötte, és olyan gyors mozdulatokkal ütött és cselezett, hogy Pariszt csak fürge mozgása mentette meg attól, hogy félresiklott ütéseken kívül mást is kapjon. Déiphobosz elveszítette türelmét, mivel új ellenfele rendre félrehajolt és kitért ütései elıl. Egyre növekvı dühvel fordult Parisz felé. Inkább szerencséjének, mint ügyességének köszönhetıen Parisznak sikerült talpon maradnia, és bár saját ütései inkább csak a levegıt érték, frissebb volt Déiphobosznál és használta az eszét. Szemmel tartotta Déiphoboszt elızı mérkızései során, és megfigyelte, hogy figyelmetlenséget színlel, majd balra cselez, miközben jobbjával a rekeszizmok közé üt, hogy aztán bal kezével rögtön ellenfele fejét vegye célba. Parisz csak erre a pillanatra várt. Déiphobosz jobbja olyan erıs akadályba ütközött, hogy saját ütésének ereje billentette ki egyensúlyából. Majd a füle kezdett csengeni, ahogy Parisz a fejére célzott. Ekkor Parisz rögtön nekiesett, ellenfele testét öklözte, majd amikor kiszabadult szorításából, orrbavágta Déiphoboszt. A hercegnek eleredt az orra vére, támolygott, és néhány másodpercig csak pislogni tudott. Amikor Parisz ismét megütötte, lábai megroggyantak, és a következı pillanatban már a homokban térdelt.

A tömeg döbbent csendben fogadta Parisz gyızelmét, aki elırehajolt, hogy segítsen Déiphobosznak felállni. – Jól küzdesz, testvér – lihegte.

Déiphobosz válaszként csak felmordult, mert szemtelennek és sértınek vette Parisz megjegyzését. Letörölte arcáról a vért, és félrelökte a felé nyújtott kezet. A tömeg felé támolygott. A lányok követték, kivéve a fekete szemőt, aki egy pillanatra megállt és Pariszra nézett. Összeráncolta a homlokát, mintha azon gondolkodna, hol láthatta azelıtt. De amikor a fiú rámosolygott, arckifejezése még barátságtalanabbá vált, majd sarkon fordult és a többiek nyomába eredt.

– Te magad is jól küzdesz – szólította meg Pariszt Aineiasz. – Az unokatestvérem nem fogja megköszönni neked, hogy megkaparintottad a koszorúját. – Alaposan megnézte magának az ifjút. – Nem a lürnesszoszi vásárban láttalak tavaly? Jól emlékszem, hogy a te bikád nyerte el az elsı díjat? – Amikor Parisz bólintott, Aineiasz szélesen elmosolyodott. –

Gondoltam. Bizonyára a bikák tanítottak meg ilyen fürgén mozogni. – Déiphobosz viszont ügyesen verekszik – mondta Parisz. Aineiászt elöntötte a melegség, amikor megérezte a Pariszból áradó nyíltságot, amely a

dardánok sajátja, de a trójaiak között nem mindennapos. – Neked pedig a lábad gyorsabb. Miért nem nevezel be a futóversenyre, barátom?

Nyerhetnél magadnak még egy koszorút. A délután hátralévı óráira a forróság fátyla borult, a versenyeket sebesség és növekvı

izgalom jellemezte. Parisz kellemetlen helyzetbe került a király két másik fiával szemben is, mert a rövid távfutásban legyızte Antiphoszt, a városfal körül rendezett terepfutáson pedig megelızte a nép kedvencét, Hektórt. Három órával késıbb Pariszt a király elé rendelték.

Priamosz udvarnokai körében, pompásan festett tróntermében ült. Parisz vére még mindig pezsgett, ahogy fáradtan és büszkén megállt a király elıtt. A három koszorút a kezében tartotta, és most nézett szembe elıször igazi apjával.

– Unokaöcsémtıl, Aineiásztól hallom, hogy a dardaniai földeken ırzöd a bikáimat. Priamosz illatosított szakállát simogatta. Megfáradt mosolya arról tanúskodott, hogy tisztában van azzal, mit jelent több mint húsz éven keresztül cipelni az uralkodás súlyos terhét. Bár még csak negyvenes évei közepén járt, idısebbnek tőnt. Gyér haja ıszbe vegyült, szikár arcát ráncok barázdálták. Amikor szemei megnyugodtak Pariszon, a fiú inkább félelemmel vegyes tiszteletet érzett, mintsem kíváncsiságot. Priamosz csak néhány perce kapta a hírt, hogy az egyik szövetséges tengerparti várost az argosziak kifosztották és felégették. Ahogy lábánál heverı vadászkutyája fülét cirógatta, Trója királyát súlyos gondok foglalkoztatták, és nem holmi pásztorfiú, aki azért jött le a hegyrıl, hogy a játékokon díjat nyerjen.

– Nem történik meg gyakran, hogy valaki három koszorút visz el egyszerre – mosolyodott el alig észrevehetıen.

– Lehet, hogy a fiaimra is ráférne, hogy több idıt töltsenek a hegyi levegın? Parisz állta a király tekintetét. – Vagy talán szerencsések voltak, hogy az apjuk nem hagyta ıket a hegyi levegın, amikor

megszülettek. – Neked ez a sors jutott, fiam? – vonta föl Priamosz a szemöldökét. – Sajnállak érte. De

úgy tőnik, nemigen ártott meg neked. Az istenek bizonyára kedvelnek. Megmentették az életedet, szép külsıt adtak, és erıt, hogy megnyerhesd a játékokat. – Priamosz tanácsadója, Anténor felé fordult, és elmosolyodott. – Mi többet kérhet ennél a hegy gyermeke?

– Semmit – válaszolt Parisz csendesen. – Csupán jogos örökségét. Priamoszt meglepte a fiú határozott hangja. Szúrósan nézett rá. – És mi lenne az? – Hogy elismerj fiadként. A király, a fiai és az összesereglett udvarbeliek alig kaptak levegıt a megdöbbenéstıl.

Mielıtt bárki szólhatott vagy mozdulhatott volna, Parisz folytatta. – Amennyire tudom, ezeket a játékokat elveszett gyermeked tiszteletére rendezed.

Elveszett gyermeked épp most nyerte meg ıket. A testvéreim azok, akiket megvertem. Kész vagyok rá, hogy az életemmel feleljek, ha követelésem jogtalannak bizonyul.

Abban a pillanatban a sötét hajú lány, aki a többi fiatal nı társaságában nézte az ökölvívók küzdelmét, félretolta Hektórt és Antiphoszt. Pariszt bámulta, mióta a fiú a terembe lépett, és ahogy Parisz megszólalt, feszítı, egyre növekvı baljós elıérzete úgy robbant ki belıle, mint villám a viharban.

– Tudom, ki vagy. Te vagy az az áldozat, amelyet nem fogadtak el az istenek – mondta a lány, miközben talpán elıre-hátra hintázott. – Te vagy az a vasrúd, ami izzik, míg anyám alszik. Füstszagod van. Nem kapok levegıt.

– Sápadtan nézett apjára. – Pusztulást hoz erre a városra! – Maradj csendben, Kasszandra! – Priamosz türelmetlen mozdulattal intett néhány

palotabeli nınek, hogy távolítsák el, de a lány kitépte magát karjukból. – Ez az ember a halálé! Vissza kell adni neki!

Parisz szemmel verést elhárító jelet rajzolt a levegıbe, és döbbenten figyelte, ahogy a lányt kivezetik a terembıl. Amikor a körülötte állókra pillantott, azok inkább zavartnak tőntek, mint riadtnak. Hektor azonnal elılépett, hogy elterelje a figyelmet.

– Úgy látszik, ennek a pásztorfiúnak fejébe szállt a dicsıség! – nevetett. – Csak nem tévesztette össze a gyıztes koszorúját a királyi koronával?

Néhányan Hektórral együtt nevettek, de Déiphobosz, akinek a küzdelem során Parisz eltörte az orrát, nem találta mulatságosnak a helyzetet.

– Ez az ember bajkeverı. Senki nem járul a király elé, és beszél így, ahogy ı. Ki tudja, ki ez, s mit forgat a fejében?

– Lehet, hogy Kasszandrának most az egyszer igaza van? Talán tényleg nem ártana megölni – javasolta Antiphosz.

Parisz megdermedt, amikor az emberek helyeslı mormogását hallotta. De Aineiász mellé lépett.

– Azt hiszem, fiaid még mindig sebeiket nyalogatják, uram – mondta nyugodtan a királynak. – Ez az ifjú szabályos küzdelemben gyızte le ıket. Ezt én is tanúsítom. Ami pedig a másik követelését illeti, az az ember, aki ilyen kéréssel fordul a király felé, vagy bolond, vagy ıszinte. Nem lenne bölcs dolog meghallgatni, amit mondani akar?

Priamosz elgondolkodott egy pillanatra, majd közelebb hajolt, hogy alaposabban szemügyre vegye az óvatosan ıt fürkészı, állhatatos Pariszt.

– Senki elıtt nem titok, hogy az istenek egyszer elvették egy fiamat. De azt a gyereket nem a hegynek adtuk.

– Mindazonáltal pásztorod, Agelaosz ott hagyott engem. – És te mégis itt állsz most elıttem. – Egy nıstény medve, ahelyett, hogy megölt volna, inkább megszoptatott. – Parisz hallotta

a király fiai felıl érkezı gúnyos hangokat, de szemét apja szemébe fúrta, és észrevette, hogy Priamosz a kétség és a remény között ingadozik. De Parisz nem kímélte. – Amikor Agelaosz sértetlenül lelt rám, nem vitte rá a lélek, hogy megöljön. Ahogy azt a lovast sem, aki elvitt engem ebbıl a városból.

Priamosznak összeszőkült a szeme. Nehezére esett elhinni, amit hallott, de ugyanakkor kínosan érezte magát, mert a pásztorfiú büszkén és méltósággal állta a tekintetét. Bizonytalanul pillantott tanácsadójára, Anténórra.

– Akárki a király elé állhat egy hasonló történettel – vetette ellen Anténór. – Miféle bizonyítékod van?

Mielıtt Parisz válaszra nyithatta volna a száját, nıi hang csendült fel a trónterem nyitott ajtaja felıl.

– Hadd nézzem ezt az ifjút! – Hekabé királyné méltóságteljesen vonult végig a termen, a tömeg kettévált elıtte, hogy utat adjon neki. A királyné idısebbnek tőnt koránál, a sok gyerekszülés megviselte. Kezét összekulcsolta a szíve fölött, ahogy Parisz elıtt egy méterre megállt. Olyan átható komolysággal tanulmányozta az ifjút, hogy az visszariadt volna, ha nem az istennık biztosították volna követelése jogossága felıl.

– Hosszú csontjaid és mandulavágású szemed arról tanúskodnak, hogy a trójai királyi családból származol, de férjem fattyai közül is sokan örökölték e vonásokat. Mivel tudod bizonyítani, hogy az én méhembıl születtél?

– Egy anyának ismernie kell a saját fiát – felelte csendesen Parisz. – Húsz év telt el azóta, hogy a gyereket kiszakították a karomból, de képe örökre az

emlékezetembe vésıdött. Születésekor egy jegy keletkezett a nyakán. Emlékszem, azt gondoltam, hogy az a folt olyan, mint egy szenvedélyes harapás nyoma – a királyné szeme vadul fürkészte Pariszt. – Ott van a nyakadon a jel? Vigyázz, mert ha nincs, meghalsz. –

Közelebb intette magához a fiút, és kinyújtotta kezét, hogy bal fülénél felemelje állkapcsa vonaláig érı, búzaszínő fürtjeit. Anyja érintésére Parisz oldalra döntötte a fejét. Hallotta, ahogy a királyné lélegzete elakad, amikor észreveszi a Parisz bırén még mindig kivehetı halvány pírt. Hekabé a szája elé kapta a kezét, és a következı pillanatban homlokát Parisz mellkasára hajtotta. Fia érezte, hogy a királyné teste remeg.

Priamosz felállt a trónjáról. Felesége rápillantott, az arcán könnyek patakzottak. – Rajta van a jel – suttogta. – İ a mi fiunk. Uralkodása hosszú évei során Priamosz királynak megannyi váratlan fordulattal és

megpróbáltatással kellett szembenéznie, de ennyire még semmi sem rendítette meg. Mozdulatlanná merevedve bámult a lehetetlen arcába. Hinni akarta, hogy igazat hall, ugyanakkor nem bízott abban, hogy a sors, ami megfosztotta fiától, egy ilyen szeszélyes fordulattal vissza is adja neki.

– Biztos vagy benne? – kérdezte rekedten feleségétıl. – Nem csak azért mondod, mert ezt akarod hinni?

– Mondom, hogy ott van a jel a nyakán! Gyere, öleld meg a fiadat! Priamosz nehéz szívvel emelte tekintetét gyermekére, akinek a halálát ı maga rendelte el.

Behunyta szemét, karjával a trónra támaszkodott. – Az istenek útjai mások, mint az emberé, és nem mindig az történik, amire számítunk –

suttogta maga elé. Mintha álomból ébredne, kinyitotta szemét, és szédülten pillantott a gyıztesnek járó

koszorúkat szorongató ifjú bajnokra. Majd kiegyenesedett, és úgy tárta szét karját, mintha azt várná, hogy az égbıl hulló, láthatatlan áldás a tenyerére ereszkedjen.

– Dicsérjük az istenek útjait – szólt, majd Pariszhoz lépett, hogy megölelje. Priamosz sokáig tartotta karjában elveszett fiát, mielıtt a megdöbbent tömeghez fordult. – Gyermekeim, lépjetek elı és öleljétek meg elveszett testvéreteket! Meg kell tanulnotok

szeretni ıt, úgy, ahogy anyátok és én már szeretjük. – Hektor és testvérei tanácstalanul pillantottak egymásra. A csarnokot betöltötte a tömegen végigvonuló sustorgás, ahogy Parisz testvérei apjuk felszólításának eleget téve egyesével léptek oda hozzá, hogy üdvözöljék.

Hektor, a legidısebb és mind közül a legnemesebb fiú nem kételkedett apja szeretetében. İ lépett elsıként Pariszhoz, majd melegen üdvözölte elıkerült öccsét. A többi testvér érzései vegyesek voltak, és nem mindegyikük rejtette véka alá véleményét. Amikor Parisz bocsánatot kért Déiphobosztól, amiért eltörte az orrát, az csak egy kurta biccentéssel válaszolt. Antiphosz gúnyos hitetlenséggel méregette Pariszt, és amikor Kasszandrát is visszakísérték a terembe, elhúzódott testvérének ölelése elıl, mintha érintése a bırét égetné.

Parisz csak nyíltszívő unokatestvére, Aineiász társaságában érezte magát fesztelenül. İ vezette körbe a bámuló ifjút a palotában, míg a díszes lakosztályok labirintusán keresztül egy tágas fürdıhöz nem értek. Ott már rabszolgák várták ıket, hogy megfürdessék és illatos olajokkal dörzsöljék be Parisz testét, majd megfésüljék rendezetlen haját. Priamosz király elrendelte, hogy aznap este az egész város ünnepeljen. Aineiász megígérte, hogy ı gondoskodik arról, hogy Parisz trójai herceghez illı öltözékben jelenjen meg a lakomán.

Pariszt nem hagyta nyugodni, hogy több testvére is barátságtalanul fogadta, és ahogy fürdıvizében pihent, aggodalmait megosztotta Aineiásszal.

– Lásd be, hogy nekik sem könnyő – válaszolta Aineiász. – Végtére is csak Hektor idısebb nálad, és a napnál is világosabb, hogy különleges helyet foglalsz el szüleid szívében. Hogy is lehetne másképp? Bizonyára idıbe telik, hogy a többiek jobb belátásra térjenek. Nincs igazán választásuk; elıbb-utóbb megenyhülnek.

– Gondolod, hogy Kasszandra is? – Tudod, Kasszandra más. İ... – tétovázott Aineiász. – Valami baj van vele? – Különös történet ez. Azt állítja, hogy egyszer, amikor a thümbrai templomban töltötte az

éjszakát, Apollón látogatta meg, aki a jóslás ajándékát ígérte neki, ha cserébe vele hálhat. És amikor Kasszandra nem akarta odaadni magát, az isten megragadta a hajánál fogva és a szájába köpött, hogy senki ne higgyen a jövendöléseinek. – Aineiász a barátjára nézett és vállat vont.

– Te hiszel neki? – kérdezte Parisz. – Te elhiszed, amit rólad mondott? – Dehogy hiszem. Aineiász elmosolyodott. – Ugyanígy senki sem hisz neki. Az egész nagyon szomorú. Kasszandra a leggyönyörőbb

szüleid lányai közül, de kétségbeesésbe kergeti ıket. Te azonban ne zavartasd magad a furcsaságai miatt! De ideje indulnunk. Most már tényleg olyan illatod van, mint egy hercegnek, nem olyan, mint egy pásztornak. Gyere, keressünk neked ruhát.

Aineiász segített Parisznak választani a finoman szıtt tunikák és köpenyek közül, amelyeket a szolgák hoztak be neki. Aineiász azt javasolta, hogy az ékszeresdobozból is válasszon egy szerényebb darabot. Amikor Parisz aznap este megjelent a lakomán, úgy festett, mint egy igazi herceg. Tapssal fogadták. Pariszt a szülei közé, a tiszteletbeli helyre kísérték. Apja hálából bort ajánlott az isteneknek, majd arra kérte az összegyőlteket, hogy igyanak vele együtt gyönyörő fia hosszú életére és szerencséjére.

Parisz ezt hízelgınek tartotta, de aggódott társasági modorának hiányosságai miatt. Zavarba ejtette körülményeinek ilyen hirtelen megváltozása, és nemsokára ráébredt, hogy minden irányból kíváncsi szemek figyelik. Szinte szédült az eddig ismeretlen érzelmek egymást követı hullámaitól. A feje nemsokára úgy forgott, mint a terem falaira festett delfinek és csikóhalak szoktak a vízben.

A lakoma egyik szünetében Hektor poharát emelve köszöntötte Pariszt, és átkiáltott neki az asztal másik oldaláról.

– Andromakhé azt mondja, nagy zavart keltettél a palotabeli hajadonok között, és még az is lehet, hogy ölre mennek, ha nem találunk neked gyorsan egy feleséget.

Parisz zavarában elmosolyodott, de értette a tréfát. – Köszönöm jó asszonyodnak, de mondd meg neki, hogy minden reggel áldozni fogok

Aphrodité oltárán, míg az istennı elém hozza azt, akit a sors nekem rendelt. Parisz figyelmét nem kerülte el, hogy körülötte az emberek cinkos pillantásokat váltanak,

amitıl kényelmetlenül érezte magát. Tudta, hogy nem szabad ennyire nyíltan viselkednie ezek között az okos, mővelt férfiak, és drága ruhát viselı, kifestett asszonyaik között, akiknek a társaságában ügyetlen kisfiúnak érezte magát. Beléhasított a megbánás, ahogy eszébe jutott Oinóné és egyszerő, közös életük. Egy pillanatra elcsüggedt. Majd anyja, Hekabé hajolt hozzá.

– A fiam Aphrodité szolgájának tartja magát? – Igen, asszonyom. A gondolataiban elmerült Priamosz most felnézett és Pariszra mosolygott. – Úgy tőnik, hogy ott, a hegyekben dardánt faragtak belıled. Az aranyos Aphroditét

Ankhiszész és népe is nagyon tiszteli. Majd Hektor szólalt meg. – Akkor nem csoda, hogy te és Aineiász ilyen hamar összebarátkoztatok. Úgy tudom,

Lürnésszoszban az a történet járja, hogy Aineiásznak Aphrodité az anyja. Unokatestvére felé fordult, és ravaszul rámosolygott. – így van, Ankhiszész fia? Aineiász, aki már hozzászokott a tréfához, poharát emelte Hektórra, és elmosolyodott,

amikor meglátta Parisz arcán a megütközést. Aphrodité nem állt távol Parisz gondolataitól az elmúlt néhány órában, de sosem gondolt rá anyaként.

– Apám Aphrodité templomában nemzett – magyarázta Aineiász. – Anyám az istennı papnıje volt.

– A történet nem ér itt véget – szólt közbe Priamosz. – Nem hallottad még, Parisz, hogy

unokatestvéremet, Ankhiszészt maga az istennı vakította meg, mert a szerelmével kérkedett? Hol az énekmondóm? Halljuk a dalt!

Az énekmondó, aki a palota hölgyeinek társaságában csevegett, lírája után nyúlt, és játszani kezdett. Ahogy a húrok megremegtek és hangjuk betöltötte a termet, a lakomázok elcsendesedtek. A dalnok énekelni kezdte a történetet, amely szerint Zeusz azzal tanította alázatra Aphroditét, hogy szerelemre lobbantotta egy halandó iránt. Az istennı szíve olyan hévvel égett az ifjú Ankhiszészért, hogy egy phrügiai hercegnı képében jelent meg elıtte egy istállóban. Köpenye a tőz lángjánál is fényesebben tündökölt. Aphrodité Ankhiszésznek adta magát azon a szenvedélyes éjszakán, de amikor Ankhiszész hajnalban felébredt, rémülten döbbent rá, hogy nem egy meztelen hajadont, hanem egy halhatatlan istennıt tart a karjaiban. Aphrodité megnyugtatta, hogy semmitıl sem kell tartania, amíg ırzi szerelmük titkát. A férfi azonban a történtek hatására nem tudott ellenállni a vágynak, hogy megossza valakivel a titkot, s amikor ezt tette, megvakította egy villám.

Parisz azelıtt sem a dalt, sem a történetet nem hallotta. Elıkelıbb és kifinomultabb volt azoknál a falusi daloknál, amelyeket otthon, a barátaival énekelt. Az énekmondó szavainak csípıs élét hallva azon tőnıdött, vajon az volt-e a rhapszódosz célja, hogy Aphroditét és Ankhiszészt kigúnyolja. De úgy tőnt, Aineiasz jó néven vette a dalt, így Parisz megnyugodott és a többiekkel együtt tapsolt, amikor az elbeszélés véget ért

Hekabé ráncos kezét Pariszéra tette. – Az aranyos Aphrodité szelíd istennı, de kegyetlen is tud lenni. Lehet, hogy tényleg a

szenvedély gyermeke vagy, de óvakodj, nehogy felemésszen a szolgálata! – Anyád bölcsen szólt – bólintott Priamosz. – A legjobb, ha az ember mindegyik isten iránt

tiszteletet tanúsít; habár olykor úgy tőnik, ık nem sokat törıdnek velünk. Parisz komoly pillantást vetett szüleire, és nem kerülte el figyelmét, hogy apja lelkét még

az ünneplés óráiban is az állam komoly gondjai nyomasztották. Hirtelen boldognak érezte magát, hogy visszautasította Hérát, aki királyi trónt ajánlott neki. Anyjára tekintve látta, hogy asszonyi méltósága ugyanazt az erıt sugározza, ami Hérából is áradt, és szavaiban Athéné bölcsességét is felfedezte. Ismét megtámadta érzékeit Aphrodité emléke, amikor az asztalon virító liliomok illata hirtelen megcsapta az orrát, és az egyik szolgálólány súrolta testével, ahogy serlegébe bort töltött. Történjék bármi, most már teljes lelkével az istennıé volt.

– Mindkettıtöknek köszönöm a kedvességet – válaszolt mosolyogva -, de én már az elıtt hőséget fogadtam Aphroditénak, hogy idejöttem. Az ı isteni oltalmára bízom magam. – Magasba emelte serlegét, és nagyot kortyolt a főszeres borból. – Ha az a sorsom, hogy a szépség emésszen el, boldogan állok elébe.

Ló Poszeidónnak Az ember nem kerülheti el, hogy élete során választások elé kerüljön, az istenek számára

azonban szinte minden lehetséges. Amikor a szerelmes kedvő Zeusz megkíván egy asszonyt, ezernyi módon képes vágyát beteljesíteni. Egyszer, amikor a tengerparton játszadozó Európéra vetett szemet, bika formáját öltötte magára, és olyan kezesen viselkedett, hogy a lány habozás nélkül felült széles hátára. A következı pillanatban Zeusz már száguldott Európéval a hullámokon, át a nyílt tengeren, Kréta szigete felé. Ott az isten kedvét töltötte vele és Minószt nemzette méhében. Amikor pedig Danaé szépsége ragadta magával, Zeusz aranyesıként hullott az érctoronyra, ahol Danáét apja tartotta elzárva, és heves vágyától hajtva megfogant a hıs Perszeusz.

Ám Zeusz egyik legsorsdöntıbb szerelmi kalandja azon a végzetes napon történt, amikor megpillantotta a spártai király, Tündareósz feleségét, aki egymagában, meztelenül fürdızött az Eurótasz folyóban. A szenvedélytıl elvakult Zeusz hattyú alakját öltötte magára, amely hosszú nyakával és fehér szárnyaival hirtelen az asszonyra ereszkedett. Lédának sem ereje, sem ideje nem engedte, hogy ellenálljon az istennek, csak levegı után kapkodott, amikor a

nagy fehér szárnyak ráborultak. Ahogy Zeusz kielégítette vágyát, fölrepült, az asszony méhében pedig férfiak ezreinek halála fogant meg: Helene.

Ám aznap este korábban Léda a férjével is szerelmeskedett, így amikor Helene megszületett, Tündareósz úgy döntött, hogy saját gyermekeként neveli fel a spártai udvarban. Annyi finomság és báj jellemezte a kislány szépségét, hogy az emberek azt suttogták, mégiscsak igaz lehet, hogy isteni hattyútojásból kelt ki. Nem sokkal lánya születése után Léda elhagyta Spártát, mert az isten, aki testével együtt a lelkét is birtokba vette, észak felé, a dodonai tölgyerdıbe hívta, hogy ott aszkéta jövendımondóként szolgálja ıt.

Ahogy Helene felcseperedett, a szépségérıl terjengı hírek is mind messzebbre jutottak, és férfiak százai ábrándoztak arról, hogy Helene egy nap talán az övék lehet. Tündareósz idısebb lánya, Klütaimnésztra azonban nehezen viselte, hogy háttérbe szorul Helene mellett: húga törékeny bája, tengerzöld szeme és fekete hajzuhataga mindenkinek a figyelmét magára vonta, ha belépett valahová. Bár Klütaimnésztra a maga módján szemrevaló volt, már kiskorában megtanulta, hogy húga ragyogásának árnyékában kell élnie. A legnehezebben azt tőrte, hogy még apja is elvakult Helene szépségétıl, így a két lányt nem főzte egymáshoz erıs testvéri ragaszkodás.

Helenének az jelentette a boldogságot, ha a szabad ég alatt tölthette az idejét – ha az Eurótaszban úszhatott, vagy éppen karcsú testét tehette próbára a tornaversenyeken a többi spártai ifjúval és leánnyal együtt. Legjobban mégis az erdı magányában szeretett csatangolni, ahol néha rejtett forrásra bukkant, s ugyanígy szeretett bolyongani íjával a lakoniai síkságot körülölelı, erdıvel borított hegyek között. Talán hogy vigaszt leljen anyja korai elvesztéséért, erıs ragaszkodás ébredt benne az állatok iránt. Csak nyolcéves volt, amikor az arra járó vadászok nagy megdöbbenésére a sziklák között egy hegyi oroszlán kölykeivel játszott, míg anyjuk egy közeli szirten napozott, és hatalmas mancsait nyalogatta. Helene nemsokára a szőz Artemiszt kezdte tisztelni, és gyakran hallották, ahogy egy elhagyatott szentélyben himnuszokat énekel az istennınek, vagy a spártai szüzeket vezeti táncba.

Vele ellentétben Klütaimnésztra ritkán hagyta el a palota területét, és azzal próbálta magára vonni apja figyelmét, hogy érdeklıdve faggatta a politikáról, a királyság ügyeirıl, és más országok nagyköveteivel folytatott tárgyalásairól. Amikor Tündareósz egyértelmővé tette, hogy nem kíváncsi lánya véleményére, Klütaimnésztra a tanulásba temetkezett. Elméje élesre csiszolódott – gyakran szállt fölényes vitába a papokkal a jóslatok értelmezése fölött, és kifejlesztette saját, gyakorlati filozófiáját. Olyan férfiról álmodozott, aki végre ıt akarja majd, és nem Helenérıl szövöget álmokat.

Egy ifjú már tanújelét is adta ilyen irányú érzelmeinek. Nagydarab, durva, mogorva fickó volt, nem túl éles esző, és nem felelt meg Klütaimnésztra ízlésének. Agamemnónnak hívták; ı volt azon két fivér egyike, akik Spártába menekültek, miután apjuk, Atreusz elesett a Mükénéért vívott harcban. Az ifjú lelkére sötét fátyolként borult a véres események emléke, amelyekbıl sikerült élve kikerülnie. Öccsét, Meneláoszt Helene szépsége ejtette rabul, de Agamemnónt a Klütaimnésztrában lángoló dac vonzotta. Amikor éppen nem Tündareósszal tervezte a Mükéné visszafoglalására induló hadjáratot, mindig a lány körül ıgyelgett – figyelte, ahogy a szövıszéknél dolgozik, vagy utána lopakodott, és a távolból leste, ahogy egymagában, gondolataiba merülve sétál a palota kertjében. Agamemnon soha nem szólt egy szót sem, így jelenléte csak még jobban dühítette a lányt. Amikor Klütaimnésztra kegyetlen megjegyzésekkel próbálta meg elküldeni, a fiú elvörösödött, szerencsétlen arcot vágott, de meg sem mozdult. Egy nap Klütaimnésztra azt vágta a fejéhez, hogy elıbb záratná be magát egy sötét kastélyba örökre, minthogy el kelljen viselnie Agamemnont, amint az árnyékban követi és olyan képet vág, mint egy megvert kutya. Klütaimnésztra megvetette apját, neheztelt húgára, dühös volt anyjára, amiért cserbenhagyta, és lenézte a körülötte élı embereket. Nem akart semmi mást, csak elszabadulni Spártából, hogy saját életét élhesse.

Majd két évvel késıbb, abban az évben, amikor Helene még csak tizenkét éves volt, történt

valami, amely örökre megváltoztatta a lányok életét. Thesszalia északi részén, az Iszthmoszon túl, Spártától messze északra, meghalt a lapithák királyának, Peirithoosznak a felesége. Amikor a király gyásza véget ért, hajóra szállt, hogy meglátogassa régi barátját, az athéni Thészeuszt, akit hosszas búskomorság emésztett, miután felesége, Phaidra felakasztotta magát, mert magát vádolta fia, Hippolütosz haláláért. Peirithoosz azzal a céllal indult Theszeuszhoz, hogy felrázza a mélabúból – a két öregedı hıs számtalanszor harcolt egymás oldalán hódító királyokként vagy éppen fosztogató kalózokként, és egymás társaságában mindig felébredt bennük a vakmerı kalandok utáni vágy. Helene messze földön híres szépségérıl kezdtek beszélgetni, és a bor megtette hatását: alig tudták magukat türtıztetni az izgalomtól. Peirithoosz addig unszolta Thészeuszt, míg az beleegyezett, hogy elrabolják Helenét. Tudták, hogy Tündareósz nem tartózkodik Spártában, mert éppen véres csatát vív Mükénében, hogy ott visszaültesse a trónra ifjú szövetségesét, Agamemnont. Arról is tudomást szereztek, hogy Spártában gyenge védelemmel találkoznak majd, hiszen Tündareósz csak egy utóvédet hagyott hátra a város ırzésére. Ezt a lehetıséget bőn lenne elszalasztani, mondta Peirithoosz, és ha támadásukat sikerrel véghezviszik, kisorsolhatják, melyikük tartsa meg a lányt.

Elvetemült vállalkozásuk kockázatát csak fokozta szentségtörésük: amikor embereikkel áthatoltak a lakóniai síkságra vezetı szoroson, egy erdei szentélyben bukkantak rá Helenére, aki barátnıivel együtt éppen Artemisznek mutatott be áldozatot. Szinte kínálkozott a lehetıség. Peirithoosz megragadta a sikoltozó lányt és nyergébe rántotta. A lovasok elvágtattak, nemsokára már messze maguk mögött hallották Helene társainak kiabálását és jajgatását.

Üldözıiktıl könnyedén megszabadultak, és egyezségükhöz híven kisorsolták, kihez kerüljön Helene. A szerencse Thészeusznak kedvezett, aki ekkor több mint negyven évvel volt idısebb foglyánál. Volt idı, amikor ugyanúgy nem jutott volna eszébe, hogy egy ilyen kislányt bántson, mint saját gyermekét sem gyalázta volna meg. Nemes jelleme azonban nem veszett ki belıle egészen. Talán eszébe jutott az egykori hıs, aki Hippolüté, az amazon oldalán harcolt Athén védelmében a várost támadó szkíták ellen. Vagy Phaidra emléke hasított lelkiismeretébe, netán a szőz Artemisz átka ült rajta. Bármi is váltotta ki belıle, észhez tért, mert ahogy az alatta fekvı meztelen lány rémült szemébe nézett, úgy érezte, képtelen magáévá tenni. Majd megszégyenülten félrehúzódott, és Helene rögtön maga elé kapta finom karjait, felhúzta lábait, de reszketése nem hagyott alább. Thészeusz egy ideig mellette ült, a fejét rázta, és elborzadt annak gondolatától, hogy ilyen mélyre süllyedt. „Semmi baj – motyogta. Nem foglak bántani, semmi baj. Semmi baj.” Helene zihálva fel-felsírt. Thészeusz látta, hogy még mindig reszket, amikor a lány fölé hajolt, hogy betakarja köpenyével. Nyomorultul érezte magát a szégyentıl, amiért így halálra rémítette ezt az ártatlan, angyali szépséget. Vigasztalni próbálta a kislányt, de amikor látta, hogy hiába, szomorúan rápillantott, majd azt mondta inkább magának, mint Helenének: „Az ilyen szépség inkább átok, mint áldás.” Helene fejébe örökre bevésıdött ez a mondat.

Mivel a lányt nem vihette vissza Spártába, és magánál sem tarthatta, Thészeusz az egyik legmegbízhatóbb nemese gondjaira bízta Helenét, az attikai Aphidnában, és anyját, Aithrát küldte utána, hogy gondját viselje. Aztán ismét vándorolni kezdett, míg végül Lükomédész király udvarában, Szkürosz szigetén kötött ki. Ott halt meg nem sokkal késıbb, amikor lezuhant – vagy leugrott? – a tengerre nézı szeles sziklaszirtrıl.

Helene elrablását követıen, de mielıtt még annak híre elérhette volna, Élisz ifjú királyát, Tantaloszt is Spártába vonzotta a Helene szépségérıl terjengı szóbeszéd. Nemrég került a trónra, és nısülni akart. De ahogy Spártába érkezett, döbbenten látta, hogy a város felfordult, a király otthonától távol háborúzik, kedvenc lányát pedig elrabolták. Tantaloszt királyi rangjához illıen, a palota egyik lakosztályában szállásolták el, és ott, az egyik fogadóteremben találkozott Klütaimnésztrával.

Klütaimnésztra már majdnem eladó sorba ért; sötét haja, erıs alakja vonzóvá tették ıt. Amikor Tantalosz sajnálatát fejezte ki Helene elvesztése miatt, meglepetten vette észre, hogy ez a komoly, fiatal lány szörnyő bőntudattal küzd, mert titokban azért imádkozott, hogy Helene sose térjen vissza. A férfi biztatására Klütaimnésztra megnyílt elıtte. Tantaloszt együttérzés töltötte el, amikor arra gondolt, hogy ı is csak azért jött Spártába, hogy Helenével találkozzon, az, hogy Helenének nıvére is van, eszébe sem jutott. Hosszú beszélgetésük során érzelmei elmélyültek. A királyt újból és újból meglepte Klütaimnésztra széles érdeklıdési köre és éles esze. A lány saját kellemetlen helyzetérıl és a körülötte élık gyöngeségeirıl tett szellemes megjegyzései szórakoztatták a királyt, aki nem sokára szerelembe esett.

Tantalosz mesélt Klütaimnésztrának birodalmáról, az Árkádián túl, a nyugati tenger partján, Spártától kétszáz mérföldre északra elterülı Éliszrıl.

Az istenek legfıbbikét, Zeuszt imádják ott; tiszteletére mozgalmas versenyeket rendeznek az olümpiai síkságon, amelytıl nem messze áll Tantalosz városa, Pisza, amely ugyan nem olyan hatalmas, mint Spárta, de gazdag kultúrája és virágzó gazdasága van. Már semmi sem hiányzik belıle, csak egy királyné. Ha Klütaimnesztra beleegyezését adja, Tantalosz azzal a kérdéssel küldene hírvivıt Tündareósz királyhoz, hogy megtisztelhetné-e idısebb lánya Élisz trónját.

Klütaimnesztra gondolatai sebesen kavarogtak. Tantalosszal kapcsolatban nem voltak illúziói – nem ı volt sem a leggazdagabb, sem a legcsinosabb király Argoszban.

Jelentéktelen külseje volt, kissé hegyes orra, és elálló fülei. Érzı szíve nagylelkő természettel párosult. İsi királyi házból származott, és érdekesen gondolkodott arról, hogyan lehetne irányítani egy államot az alattvalók jólétét szolgálva, anélkül, hogy zsarnoki hatalmat gyakorolna. Tervei között szerepelt, hogy korszerősíti városát, és felszereli a haladó kultúra legjobb vívmányaival. Mindezeken túl intelligens is volt. Klütaimnesztra úgy érezte, bármirıl is beszélgetnek, azt a témát nyitott ésszel közelíti meg. Egyórányi beszélgetés után Klütaimnésztrát lenyőgözte a férfi megfontoltsága, jó ítélıképessége és tájékozottsága. Ettıl ugyan úgy érezte, hogy ı maga kevésbé mővelt, mint amilyennek gondolta magát, de megalázottságot nem érzett; Tantalosz ahhoz túl kedves volt.

Mindez sokat jelentett, de még fontosabbnak bizonyult az az egyszerő tény, hogy Tantalosz ıt akarta, és nem a húgát. Amióta Tantalosz elıször hallott Helene helyzetérıl és kifejezte ıszinte aggodalmát, Helene neve alig hagyta el ajkát. Úgy látszott, ez ıt is ugyanannyira meglepte, mint Klütaimnésztrát. A lány szerint ez becsületességre vallott.

Egy kis erıfeszítés és képzelıerı segítségével Tantalosz királysága mennyei lehetne. Talán az istenek végre rámosolyogtak átok verte életére? Ezzel a férfival új életet

kezdhetne, jó életet, amilyet mindig is akart. Eszének is hasznát vehetné és többet tehetne annál, hogy csak gyerekeket nevel, és várja a dacos tekintető ágyasok kíséretében a háborúból hazatérı férjét.

De azzal is tisztában volt, hogy ha Tantalosz most beszél az apjával, csak egyféle választ kaphat.

Amikor Tündareósz minden erejét és idejét lekötötte a Mükénéért folytatott küzdelem, kedvenc lányát elrabolták tıle. Helene köddé vált valahol Spárta és Athén között, így apja másra sem tudott gondolni, csak arra, hogy minél elıbb felkutassa és hazahozza, és hogy végre lezárja a hadjáratot, amelynek következtében Mükéné Spárta lekötelezettjévé válik.

Tulajdonképpen nem lehetett biztos abban, hogy hazatér-e még Helene valaha, ezért Tündareósznak nem állt érdekében, hogy idısebb lányát olyan uralkodóhoz adja, aki viszonylag szerény vagyonnal és még szerényebb hatalommal rendelkezik, emellett távol él minden fontos helytıl. Nemet mondana. Határozottan nemet mondana, és ehhez nagyban hozzájárul az is, gyanította Klütaimnésztra, hogy apja titokban egy új mükénéi szövetségben reménykedik, amelyet azzal pecsételhetne meg, ha Agamemnónhoz adná ıt feleségül.

De ebbe Klütaimnésztra sosem egyezne bele.

Még a szökés gondolata is átvillant az agyán, viszont rögtön beismerte, hogy az végzetes eredménnyel járna. Ha Tündareósz arra ér haza, hogy egyik lányát elvették tıle, a másik pedig visszaélt szabad akaratával, szörnyő haragra gerjedne. Harcban edzett spártai csapatok vonulnának Élisz ellen, és Tantalosz nem maradna sokáig életben, hogy védhesse ügyét. Klütaimnésztrát pedig özvegyként hurcolnák haza. Szinte látta maga elıtt az eseményeket, és sírni tudott volna.

Reményeit és félelmeit is megosztotta Tantalosszal. Megbeszélték a nehézségeket; a férfi kijelentette, hogy kész harcolni érte, de Klütaimnésztra jobban ismerte apja természetét és erejét. Tudta, hogy ha elsietik a dolgot, mindent kockára tesznek, tehát azt javasolta, várjanak. Még különben is túl fiatal ahhoz, hogy férjhez menjen. Ha szőzi becsületére esküszik, hogy sosem megy férjhez senki máshoz, csak Tantaloszhoz, a férfi várna-e rá? Ha Tündareósz visszatér a háborúból és Helenét is megtalálják, engedékenyebb hangulatban lesz, Klütaimnésztra pedig egyértelmően közli majd vele, hogy csak Tantaloszhoz hajlandó férjhez menni, senki máshoz. És készen áll arra, hogy megkeserítse apja életét, amíg bele nem egyezik a kívánságába. Két, legfeljebb három év múlva elnyeri hozzájárulását. Akkor nyugodtan élhetnek kedvükre, senkitıl és semmitıl nem kell majd tartaniuk.

Úgy döntöttek, ez a legbölcsebb, amit tehetnek. Tantalosz visszatért Éliszbe. Klütaimnésztra türelmetlenül várt, és már-már álomnak tőnt, hogy vágya egyszer valóra válik.

Több mint egy évvel az után, hogy Tündareósz Argoszba küldte kémeit, megtudták, hol tartják fogva Helenét. A király csapatot küldött lánya kiszabadítására. A katonák Aphidna erıdjét is bevették. Helenét diadalittasan hozták vissza Spártába, Thészeusz anyját, Aithrát pedig rabszolgaként hurcolták magukkal.

A Mükénéért vívott háború a végéhez közeledett, de Tündareósz még mindig távol volt otthonától. Klü-taimnésztrát megdöbbentette, húga milyen változáson ment keresztül. Az egykor kalandra vágyó, merész lány idegei a pattanásig feszültek, s úgy rejtızött szépségével, mint akit ijesztı álom tart fogságban. Az aphidnai huzatos fellegvárban tartották fogva, távol az emberektıl. Egyetlen társaságát Aithra és szolgálólányai jelentették. Bár soha többé nem látta Thészeuszt, sem Peirithooszt, még mindig kísértették elrablásának emlékei – a ló verítékének és a bırnyeregnek a szaga, amit akkor érzett, amikor elvágtattak vele; ahogy bénult rémülettel figyelte, hogy két öregember kockát dob érte, míg ı köztük reszket, és hogy Thészeusz teste ránehezedik.

A férfi szavai még mindig ott csengtek a fülében: szépsége átok, Thészeusz kijelentése is átok volt, és Helene kezdte úgy érezni, hogy egész életén átok ül. Rettegett az ıt körülvevı világtól. A palota biztonságos termein kívül még a spártai erdık és hegyek, amelyek között egykor olyan szabadon kószált, is sötét rémképekkel teltek meg. Félt a férfiak vágyódó pillantásától, és amikor kilépett a palota nık számára fenntartott szárnyából, úgy érezte, mintha minden futó, sóvár pillantás megbecstelenítené. Tekintetében, amellyel azelıtt mindig rabul ejtette a férfiakat, rettegés tükrözıdött, mintha mindig menekülésre kényszerülne. Csak Aithra társaságában érezte magát biztonságban, aki furcsamód valamelyest pótolta anyját rabsága idején. így Helene többnyire mellette maradt. Keveset beszélt, és kerülte a fényt.

Klütaimnesztra elıtt csak fokozatosan vált világossá, húga milyen rettegésben él, és egyre jobban aggódott érte. Mindent megtett annak érdekében, hogy meggyızze Helenét arról, hogy félelmei alaptalanok. Elhalmozta gyöngéd figyelmével, hiszen végtére is testvérek voltak. Klütaimnesztra tudta, hogy kötelessége gondoskodni húgáról, még akkor is, ha azelıtt nehezteltek egymásra. Együttérzésébıl fakadóan ébredt rá arra, hogy milyen kiszolgáltatottá és tehetetlenné válnak a nık, ha a férfiak az állatokat is megszégyenítı módon viselkednek. Bátorította húgát, hogy fedezzék fel ismét együtt a világot, de Helene csak rémült fejrázással válaszolt. Klütaimnesztra úgy érezte, hogy húga leginkább önmagának árt konokságával, és amikor azt látta, hogy erıfeszítései nem vezetnek eredményre, elveszítette a türelmét. Attól rettegett, hogy apja majd tıle várja el, hogy húga gondját viselje, míg jobban nem lesz, vagy

amíg megfelelıen férjhez nem adja. Ezért meggyızte magát arról, hogy saját életét kell élnie, távol Helenétıl és Spártától. Egyre türelmetlenebbül várta, hogy végre elérkezzen az az idı.

Majd jött a hír, hogy apja megnyerte a háborút Mükénében. A meggyilkolt zsarnokot, Thüesztészt Agamemnon követi a trónon. Tündareósz már Spártába készülıdött, és szíve nagyot dobbant a gondolatra, hogy viszontláthatja szeretett Helenéjét, s a hír, amelyet hoz, Klütaimnesztra szívét deríti majd örömre.

Klütaimnesztra hirtelen elhatározással szökött el Spártából, még mielıtt apja visszatért volna, ám döntését egy pillanatra sem bánta meg. Éliszben, a Tantalosz király feleségeként töltött másfél év volt élete legboldogabb idıszaka.

Szerencséjük volt, hogy legalább ennyi idıre egymáséi lehettek. Ha rajta múlik, Tündareósz már korábban véget vetett volna közös életüknek, de közbeszólt valami, amirıl Klütaimnésztra sem tudhatott, amikor elhagyta Spártát. Amikor apja elıször értesült arról, hogy Helenét elrabolták, a megrázkódtatás ledöntötte lábáról, mintha egy isten sújtott volna le rá. Miután magához tért, egy ideig olyan zavarosan és bizonytalanul viselkedett, hogy barátai attól tartottak, elvesztette az eszét. Panaszkodott, hogy járás közben nem érzi a lábát, ezért egy ideig semmittevésre ítélték, és Agamemnónra kellett bíznia a hadjárat vezetését. Tündareósz tehetetlenül füstölgött és mérgelıdött sátrában fekve, míg végül puszta akaratereje ismét talpra állította. Visszatért a csatába, azonban távolléte alatt megváltoztak a dolgok. Még saját spártai katonái is az ifjú Agamemnónban látták új vezérüket. İ volt a jövı, és Tündareószról, a vén csatalóról kezdtek elfeledkezni. Az emberek tudták, hogy ha Mükénét visszaszerzik, nem kétséges, kié lesz Argoszban a hatalom.

Tündareósz tisztában volt vele, hogy nagyobb szükség van Agamemnon és lánya házasságára, mint valaha. A frigyet nem csupán azért sürgette, hogy fiatal szövetségesét pártfogolja, hanem azért is, hogy biztosítsa Spárta biztonságát. Hálát adott az isteneknek, hogy Atreusz idısebb fia – és ennek az okát ı tudta legjobban – Klütaimnésztrát akarta inkább, mint Helenét, akinek a hollétérıl akkor még mit sem tudtak.

Úgy érezte, az istenek megint rámosolyogtak. Helenét megtalálták és kiszabadították. Miután emberei bevették Aphidnát, Menesztheusz, aki Thészeuszt követte az athéni trónon, sietve elhatárolta magát elıde bőnétıl. A következı hetekben Thüesztesz hatalma végre kezdett széthullani. Mükéné kapuját Thüesztesz emberei árulták el, ıt magát menekülés közben ölték meg. Fiának, Aigiszthosznak – Atreusz gyilkosának – azonban sikerült elszöknie, de abban senki nem kételkedett egy pillanatig sem, hogy Tündareósz és Agamemnon gyızelme komoly fordulatot jelez.

Tündareósz már hazafelé tartott, amikor értesült róla, hogy Klütaimnésztra az éliszi Piszába szökött, ahol Tantalosz király felesége lesz. Dühe olyan irtózatos méreteket öltött, hogy az isten megint lesújtott rá, így Spártába már nem hódító hısként, hanem remegı kező, elmosódott beszédő aggastyánként érkezett.

Ilyen állapotban nem vezethette hadseregét Éliszbe. Arra sem számíthatott, hogy Agamemnon azonnal a rendelkezésére áll, hiszen Mükéné ifjú Oroszlánjának bıven akadt tennivalója, hogy megalapozza hatalmát a városban, kezébe vegye a pénzügyeket, az adminisztrációt, és hogy megerısítse tekintélyét a Mükénéhez tartozó távolabbi területeken is. így Klütaimnésztrát és férjét hónapokon keresztül békén hagyták, bár a Spártából érkezı üzenetek nem hagytak kétséget afelıl, hogy Tantalosz készülhet a háborúra, amely elsı gyermekük születése után kezdetét is vette. Addigra Agamemnon készen állt arra, hogy tovább terjeszkedjen – jó oka volt rá, hogy elıször Éliszbe induljon. Amikor csapatai élén az államba ért, Tantalosz úgy döntött, hogy a síkságon ütközik meg vele, mielıtt Agamemnon ostrom alá venné Piszát. Jól megválasztotta hadiállását, és a hegyeken át vezetı szők szorosnál sikerült feltartóztatnia a betolakodókat.

De Agamemnon sokat tanult abból, hogy Mükéné végül árulás révén került a birtokába. Tantalosz parancsot adott seregének a támadásra, és a mükénéi sorok felé hajtotta szekerét.

Csak akkor jött rá, hogy csupán néhány katonája követte, amikor már túl messzire került ahhoz, hogy visszaforduljon. Katonái biztosra vették, hogy elıbb-utóbb Élisz is elesik Mükéné mindent elsöprı hatalma elıtt, így Agamemnon hamar megvásárolta ıket, így az ütközet idején már neki tartoztak hőséggel.

Klütaimnésztra akkor hallott férje vereségérıl, amikor a mükénéiek már a piszai palota felé vonultak. Rémülten szorította magához újszülött fiát, amikor Agamemnon berúgta szobája ajtaját. Elragadta az asszonytól a gyereket, és az egyik emberének adta azzal a paranccsal, hogy locs-csantsa ki az agyát. Majd közölte Klütaimnésztrával, hogy özvegy, és nemsokára újra férjhez megy.

Klütaimnésztra csak nagy nehézségek árán tudta magát lebeszélni arról, hogy öngyilkos legyen. Egy ideig olyan ádázul küzdött Agamemnon ellen, mint egy nıstény oroszlán. De ez a különös, marcona férfi, aki már sok éve megszállottan rajongott érte, makacsul ostromolni kezdte. Amikor Klütaimnésztra a dühtıl elvakulva számonkérte, hogy képzelheti Agamemnon, hogy valaha is odaadja magát a gyermeke gyilkosának, a férfi azt felelte, ha nem így tesz, a fiút felnıtt koráig csak az éltette volna, hogy megbosszulja az apját – Mükéné véres történelme bıvelkedett az ilyen tragédiákban. Azt is elmondta Klütaimnésztrának, hogy nem ı az elsı nı, akit hadizsákmányként szereztek, de a többivel ellentétben ı nem kényszerül arra, hogy ágyasként vagy rabszolgaként élje le az életét.

Sıt olyan férfihoz fog férjhez menni, aki hőséges kutya módjára, évek óta szereti. Egész Argoszban ı lesz a leggazdagabb asszony, mert ha az istenek Aiakosz házát hatalommal, Amüthaón házát bölcsességgel áldották meg, akkor Atreusz házára gazdagságot hoztak. És ahol gazdagság van, ott hatalom is van, szögezte le Agamemnon, s ezt Klütaimnésztra, mint józan ítélıképességő nı beláthatja nagy bölcsességével.

A férfi egy idıre magára hagyta Klütaimnésztrát, idıt adott neki, hogy átgondolhassa a történteket. Majd egy éjszaka borral és ajándékokkal közelített hozzá, udvarolni próbált, de a nı Agamemnon minden esetlen megnyilvánulásánál érezte, hogy tagjait átjárja a férfi iránt érzett győlölete. Volt egy pillanat, amikor Agamemnon durva arcvonásai mögött Klütaimnésztra felfedezte az ijedt kisfiú tekintetét – azét a kisfiúét, aki sok évvel azelıtt, öccsével együtt menekült el a véres mészárosbarlangból, Mükénébıl. Klütaimnésztra akkor érezte meg, milyen hatalmat gyakorolhatna a férfi felett és rajta keresztül.

Késıbb, sokkal késıbb, Agamemnon úgy hágta meg ıt, mint egy bika, az asszony pedig engedte neki, hogy elvegye azt, ami számára már semmi értéket nem jelentett. De ahogy aztán nyitott szemmel feküdt a férfi mellett, megfogadta, hogy gondolatait soha, senki nem veheti el tıle.

Mindeközben Helene életének új értelmet adott, hogy apjáról gondoskodhatott. Tündareósz mindig is gyengéden viselkedett kisebbik lányával, és mindig könnyen engedett kívánságainak. Tündareósz tisztában volt azzal, hogy részben ı okozta Klütaimnésztra szenvedését, de Helene sosem kérdezısködött cselekedetei felıl. így hálásan adta át elgyengült testét lánya gondoskodásának. Helene boldogan élte volna továbbra is ezt a csendes életet Aithra és szerelmes unokatestvére, Pénelopé társaságában; nem is sejtette, milyen fordulatot vesz majd a sorsa.

Amikor Agamemnon uralma alá hajtotta Éliszt és a királyságok egymás után ismerték el Mükéné uralmát, békés idıszak köszöntött Argoszra. A fiatal férfiak, akik eddig minden gondolatukat a háborúnak szentelték, a házasságon kezdtek gondolkodni. Helene, aki már eladósorba ért, a leggyönyörőbb földi nı hírében állt. Akit pedig majd férjéül választ, rövidesen Spárta trónjára is ülhet, így továbbra is minden argoszi herceg csak Helenérıl álmodozott.

A kérık egymás után érkeztek Tündareosz udvarába. Drága ajándékokkal lepték meg Helenét, és teljes díszben feszítettek elıtte, akár a násztáncot járó madarak; erejükkel és vitézségükkel próbálták lenyőgözni a király kisebbik lányát.

Helene szépségétıl talán Diomédész, Tirünsz ura szédült meg leginkább, aki az egyik legbátrabb férfi hírében állt. Diomédész nem tudott Helene ingatag lelkiállapotáról, vagy csak egyszerően nem volt képes beleélni magát a helyzetébe: gyızelmeinek történeteivel próbálta ıt lenyőgözni, melyeket a hosszú és szörnyő thébai háborúban vívott csatái során aratott. Helene türelmesen hallgatta és tetszése apró jeleit is mutatta, de nem adott határozott választ Diomédész mohó házassági ajánlatára.

Az athéni Menesztheusz nem részesült ilyen meleg fogadtatásban. Bár kétségbeesetten próbálta elhatárolni magát elıdjétıl, Thészeusztól, jelenléte végig attikai rabsága emlékeit juttatta Helene eszébe, ráadásul túlzottan haszonlesınek bizonyult. Helene egyértelmően elutasította volna, ha Tündareosz nem javasolja lányának, hogy egyelıre ne tegye, nehogy Spárta ellenségeket szerezzen magának. Idomeneusz, a krétai király, Deukalión örököse Knosszoszbol érkezett, hogy megkérje Helene kezét, Szalamiszból pedig Aiász, Telamón hıs szívő fia, mostohatestvérével, Teukrosszal együtt, akit Telamón a Trójából elrabolt Hésziónénak nemzett. A híres íjász, Philoktetesz, Héraklész volt fegyverhordozója magával hozta a hatalmas íjat, amelyet a hıs hálából hagyott rá, amiért hajlandó volt meggyújtani halotti máglyáját az Oita hegyen. Peloponnészosz minden részérıl érkeztek kérık.

Összesen harmincnyolcan versengtek. Legtöbbjük érett harcos volt, hatalmas és befolyásos férfiak, akik már megalapozták hírnevüket. Ám volt közöttük két ifjú, körülbelül annyi idısek, mint Helene. Palamédész, Euboia hercege még tizenhét éves sem volt, de sokkal eszesebbnek bizonyult vetélytársainál, akiket egy bonyolult, saját ihletéső új játékkal szórakoztatott. A résztvevık egy rácsos játéktáblán a kockadobás eredménye szerint mozdították a köveket. Az új és érdekes szerencsejátékon Palamédész megdöbbentı rendszerességgel nyert. A másik ifjú nem beszélt sokat magáért, de bátortalansága szép külseje büszke, ám tartózkodó természettel párosult. Az általános vélemény szerint nem indult nagy eséllyel, de a kentaur Kheirón e növendéke mindenkit lenyőgözött udvarias visszafogottságával. İ volt Patroklosz, Menoitiosz fia.

Helene terhesnek érezte, hogy ezek a férfiak mind ıt tüntetik ki figyelmükkel. Kétségbeesetten gondolt nıvérére, aki már szült ugyan örököst Agamemnonnak, mégis úgy tőnt, feladott minden reményt, hogy egyszer még boldog lehet. Annak is tanúja volt, hogy nagybátyja, Ikariosz megtiltotta lányának, Pénelopénak, hogy annak a férfinak a felesége legyen, akit szeretett. Akkor már hosszú ideje foglalkoztatta a kérdés, vajon élete hátralévı részét zsákmányként kell-e leélnie, amelyet a legügyesebb versenyzı ragad el a többi elıl. Az is nyilvánvalóvá vált, hogy apjának már nem sok ideje maradt, és addig úgysem lel nyugalomra, míg ı egy másik férfi védelmét nem élvezi. Elıbb-utóbb választania kell a figyelméért versengı kérık közül.

Tündareósz is szívesebben engedte volna útjukra a kérıket, hogy nyugodtan élhesse le hátralevı életét lánya figyelmének középpontjában. Hatalmas hercegek versengtek Helene kezéért, az érzelmek egyre magasabbra csaptak, és nem tudta, hogyan adhatná lányát egyikükhöz, anélkül, hogy magára haragítaná a többit. Az ellenséges érzelmek kockázatát növelte a tény, hogy az egyik kérı a többinél jogosabban tartott igényt erre a házasságra, és több nyomást is tudott gyakorolni, mint a többiek.

Menelaosz, Agamemnon öccse évek óta szenvedélyesen szerette Helenét. Tündareósz figyelmét nem kerülte el, hogy Helene meghitt gyengédséget és tapintatot fedezett fel a férfiban, ezért nem érezte olyan fenyegetınek, mint a többi, idegen kérıt. Gyermekkoruk óta ismerték egymást, és Helene mindig szeretı barátsággal viszonyult a fiúhoz, aki szerény, kissé bátortalan mosollyal nézett szembe a világgal, mintha az egy nagy vihar lenne, ami el akarja ıt sodorni. De Menelaosz már felnıtt férfi volt, edzett harcos. Háborúk emlékét viselte magán, egy sebhelyet, amely arca jobb felén futott végig és a szája szegletében végzıdött, ahol ferde redıként szorította össze bırét. Még ha hiányzott is belıle bátyja erıszakos féktelensége, Atreusz fia volt ı is. És ha ezzel a házassággal ı kerülne Spárta trónjára,

bátyjával az egész Peloponnészoszt uralmuk alatt tartanák. A Helene kezéért és a vele járó hatalomért versengık közül néhányat bizonyára aggaszt ez a kilátás, és talán lépéseket is tesznek majd, hogy elejét vegyék.

Tündareósz tanácstalan volt, de Helene nem sürgette. A kérık lármás tömegében azonban akadt egy leleményes barátja, Odüsszeusz, Ithaka

hercege. İ nem azzal a szándékkal jött Spártába, hogy elragadja Helenét a nála sokkal gazdagabb emberek orra elıl. Más tervei voltak. Tündareósz bátyjának, Ikariosznak a lánya, Pénelopé nem volt olyan lélegzetelállítóan gyönyörő, mint Helene, de tartása, méltósága és éles esze elbővölte a csavaros elméjő ithakait. A konok Ikariosz, aki szerette hangsúlyozni azt a kis hatalmat, amivel rendelkezett, tehetısebb férjet szánt lányának. Odüsszeusz viszonylag szőkös körülmények között élt a Jón-tenger egy kis szigetén, így Ikariosz már az elején kijelentette, hogy nem tetszik neki az ithakai kalandor, és egyáltalán nem bízik benne. Lánya epekedhet, amíg csak akar, erısködött, de elıbb vagy utóbb ı is be fogja látni, hogy apja miért ellenzi ezt a frigyet. Miért akar Pénelopé mindenáron tönkremenni és bizonytalanságban élni egy kalóz mellett, aki egy csupasz sziklán él, távol a civilizált világtól? Hiszen kedvére válogathatna a hercegek között, akiket engedelmesebb unokatestvére kikosarazott.

Pénelopé csak egy indokot tudott felhozni – amely ıt legalább annyira boldoggá tette, amennyire apját felbıszítette: szerette Odüsszeuszt és vele akarta leélni az életét, még akkor is, ha nehéz sors vár rá. Apja mélységes csalódottságára továbbra is makacsul ragaszkodott döntéséhez, hogy csak Odüsszeuszhoz hajlandó férjhez menni. Azonban szemérmes és hőséges természete nem engedte, hogy engedjen szerelmese sürgetésének, és egy meggondolatlan szökéssel veszélyeztesse jó hírét.

Odüsszeusz már nem tudott mit kezdeni apja és lánya makacsságával, ezért Tündareószhoz fordult gondjával.

– Mind a ketten nehézségekkel küzdünk – kezdte. – Talán segíthetnénk egymásnak. Tündareósz felsóhajtott. Hosszú ideje ismerte már Odüsszeuszt, és tudta, hogy ez a kurta

lábú, vékonydongájú, borzas hajú fickó, akinek egy csetepaté során csáléra ütötték az orrát, nyilván el szeretne érni valamit – nem hiába kérte, hogy négyszemközt beszélhessenek. Vendége csibészes mosolya ugyanakkor elfeledtette vele a kérık fárasztó, szőkszavú ünnepélyességét, és már az a tudat is megnyugtatta, hogy Odüsszeusz nem az ı lánya kezét akarja.

– Fejtsd ki – mondta, miközben intett pohárnokának, hogy töltsön még bort. Odüsszeusz végigmérte a vele szemben ülı férfit – jócskán elhagyta virágkorát; több mint

kétszer annyi idıs, mint ı. A valamikori rettenthetetlen harcosból már csak elkényeztetett, nyomorék vénember maradt.

Odüsszeusz úgy döntött, hogy egy kis fesztelen pimaszság jót tesz majd az ügyének. – Nem titok elıttem, merrıl fúj a szél. Tündareósz félrebillentette a fejét. – Figyeltem Agamemnónt, és tudom, hogy nyomást gyakorol rád – folytatta Odüsszeusz. –

Persze az öccse ügyét akarja elırébb lendíteni, de ezzel egyúttal azt is elérné, hogy a lányod és Meneláosz házassága megszilárdítsa a Spárta és az Atreusz háza közötti szövetséget.

– Odüsszeusz éles pillantást vetett az öreg királyra. – Biztos vagyok benne, hogy nem elégszik meg Mükénével, és ha Spártát biztosan az öccse kezében tudhatja, trónja is biztonságban van.

– Spárta trónja már foglalt – suttogta Tündareósz alig kivehetıen. – És a legbölcsebb király ül rajta – mosolyodott el Odüsszeusz. – De barátom, te sem élsz

örökké. És bárki is veszi el Helenét, olyan asszony melegíti majd az ágyát, aki szépségében egy istennıhöz hasonlatos, ráadásul a trónodat is örökölni fogja. Vágyhatna férfi ennél többre?

Tündareósz fáradtan és rosszallóan felsóhajtott. – Mire akarsz kilyukadni?

– Arra akarok kilyukadni, hogy szerintem neked is ez a célod. Helenét Meneláoszhoz adod, ıt teszed meg örökösöddé, így Spárta helyzete rendíthetetlenné válik.

– Odüsszeusz az öreg királyra vigyorgott, aki reszketı kézzel babrálta kígyót formáló karkötıjét. – És milyen szerencse, hogy Meneláosz tényleg megırül a lányodért, és Helene is tudja, hogy lelkiismeretesen gondoskodna majd róla. Tehát úgy tőnik, a házasságuk minden szempontból indokolt.

– Gondolod, hogy ez nekem nem jutott eszembe? – Persze azért nem ennyire egyszerő, ugye? Ha csalódást okozol a többi kérınek, akik

ugyanúgy sóvárognak Helene után, kész a baj. Tündareósz elfordította tekintetét. Odüsszeusz összekulcsolta ajka elıtt a kezét. – Azt hiszem, tudom, mi a megoldás – mosolyodott el. – De ára van. Tündareósz ismét ránézett. – Kár a szót vesztegetni – mondta összeszőkült szemmel -, a bátyám nem fog veled szóba

állni. Odüsszeusz széttárta a karját. – A király átlát rajtam. De talán szólhatna egy-két szót az érdekemben. Elmondhatná a

bátyjának, hogy az ithakai Odüsszeusz indított néhány sikeres támadást, és már sokkal gazdagabb, mint akkor, amikor utoljára Spártában járt.

– Fosztogatással nem lopod be magadat a szívébe! – De ha bepillant a kincstáramba, azzal talán igen – mosolygott Odüsszeusz. – És nevezzen

meg nekem csak egy olyan királyi házat, amely nem fosztogatásra és rablásra épült. – Mit jelent az, hogy „sokkal gazdagabb”? – mordult fel Tündareósz. – Azt, hogy néhány lükiai város és szidón kereskedı sokkal szegényebb lett. Ikariosz

megkapja a pénzt Pénelopéért, és nyugodtan alhat, lánya semmiben sem szenved majd hiányt, ha Ithakára jön.

Tündareósz a fejét rázta. – Ikariosz azt akarja, hogy Pénelopé Kréta királynıje legyen. – A Szekerce Házában rossz vér keveredik. Pénelopé nem lesz hajlandó Deukaliónhoz

menni. – Vigyázz a nyelvedre! – mordult fel Tündareósz. – A krétai a házam vendége. – Ahogy az argoszi királyok nagy része. Felélik az élelmedet és kiürítik a borospincédet,

míg te és a bátyád a lányaitok jövıjén gondolkodtok. – Odüsszeusz türelmetlenül felsóhajtott. – Pénelopé engem akar férjéül. Ebben ugyanolyan biztos vagyok, mint abban, hogy Helene Meneláoszt akarja. És ha te és Ikariosz nyugodt éjszakákat akartok magatoknak, mindketten megengeditek a lányotoknak, hogy maga válasszon.

Tündareósz savanyú arcot vágót. – Ez lenne a megoldás, amirıl beszéltél? Eredetibb ötletre számítottam. – Ez csak a terv egy része – mosolyodott el ismét Odüsszeusz. – A többit megtartom

magamnak, és csak akkor árulom el, ha beleegyezel, hogy szólsz az érdekemben Ikariosznál. Tündareósz hosszasan tanulmányozta az asztal másik oldalán ülı eleven, elnémíthatatlan

tengeri zsiványt. Sejtette, hogy Odüsszeusz már tanácskozott Meneláosszal és Agamemnónnal, akik valószínőleg most is tudják, épp hol van. Arra gondolt, talán Helenevel is megbeszélte a dolgot, és hogy mindhárman azt érezték, amit ı is: ez a fondorlatos szélhámos bizalmat ébreszt az emberben, még akkor is, ha nem lehet neki teljesen hinni.

– Mit akarsz, mit mondjak neki? – sóhajtotta. – Egyszerő – felelte Odüsszeusz. – Mondd azt, hogy gondolkodtál, és arra a

következtetésre jutottál, hogy a legésszerőbb dolog, amit egy apa ilyen helyzetben tehet, az az, ha megengedi a lányának, hogy maga válasszon. Mondd meg neki, hogy te is megengeded Helenének, hogy döntsön, és ha fontos neki a lánya boldogsága, jobb lesz, ha ı is így tesz. Mondd el, hogy Odüsszeusz rengeteget dolgozott azért, hogy a lánya kedvéért megtöltse a

kincstárát, és nemcsak hogy halhatatlan szenvedéllyel szereti Pénelopét, de sokkal leleményesebb és megbízhatóbb fickó, mint amilyennek Ikariosz gondolja. Mondd el neki, amit te magad is jól tudsz: hogy Pénelopé szeret és kész továbbra is pokollá tenni apja életét, amíg az bele nem egyezik a házasságunkba.

– Ha beleegyezem – mondta Tündareósz -, mondjam neki azt, hogy a leleményes Odüsszeusz segített nekem kilábalni nehéz helyzetembıl?

– Igen. – És mibıl állna Odüsszeusz segítsége? – Áll az alku? – Az ithakai a kezét nyújtotta. Tündareósz bólintott, megrázta, majd az

ithakai elmosolyodott. – Holnap áldozzák fel a királymént Poszeidónnak, ugye? – Igen, miért? – Elmondom, mit kell tenned. Hívd össze a kérıket az áldozat színhelyére, és magyarázd el

nekik, hogy ilyen sok büszke herceg közül nem tudtál választani, ezért Helenére bíztad a döntést. Mondd meg nekik, hogy így határoztál. De még mielıtt nyilvánosságra hozzák a lányod döntését, minden jelenlevıt kérj meg arra, hogy esküdjön meg, megvédi Helene férjét bárkivel szemben, aki kétségbe vonja kizárólagos jogát Helenéhez.

Tündareósz hátradılt székében és a szakállát simogatta. – Megtörtént már nem egyszer, hogy az emberek megszegték az esküjüket. Odüsszeusz elvigyorodott. – De ez az eskü olyan szörnyő – mondta -, hogy egyikük sem meri majd megszegni. A királymént másnap hajnalban hozták be a legelırıl. Sörényét, farkát befonták és

virágfüzérekkel díszítették. Patáit aranyra festették. A csillogó szırő, fehér mént az oltár elé vezették, oda, ahol a háromágú szigonyát tartó Poszeidón szobra magaslott. Ott ajánlották fel a lovat az istennek, az összesereglett kérık jelenlétében. De a hatalmas állat nem adta meg magát egykönnyen – mintha megérezte volna a felé közelítı halál szagát. Orrlyukai kitágultak, felhorkantott, majd felnyerített s a szemei forogni kezdtek. Fülét hátracsapta, patái nyugtalanul dobogtak, mialatt Tündareósz megidézte a kék hajú istent, a Föld és a tengerek urát. Négy ember nehezedett teljes súlyával a nyersbır köteleknek, hogy egy helyben tartsák a hatalmas állatot.

Az öreg királynak már nem volt elég ereje ahhoz, hogy a rítus elıírásainak megfelelıen végezzen a lóval, így helyette Agamemnon vette kezébe a szent bárdot. A ló nyakának izmaira csapott; egy mozdulattal átvágta a légcsövét. A királymén tágra nyílt szemmel nyerítette el bánatát és dühét, majd még egyszer, utoljára felágaskodott, fényes patái a levegıt taposták. Hosszú ideig állt két hátsó lábán, mintha erıt győjtene ahhoz, hogy maga alá győrje a halált. Majd habzó szájjal egy utolsót fújtatott, és holtan rogyott Agamemnón lába elé. Felszakított fehér húsából sugárban ömlött a vér az ezüst áldozati csészébe. A ló testébıl felszálló pára elvegyült a reggeli hıséggel. Ahogy gyülekezni kezdtek a legyek, a köteleket tartó férfiak, ki-ki a saját bárdjával, darabolni kezdték a tetemet, s az egykori fenséges állat hamarosan véres húscafatokban hevert Poszeidón elıtt.

Tündareósz ekkor jelentette be a kérıknek az Odüsszeusz által kieszelt eskü feltételeit. Mielıtt leánya elárulja boldog választottja nevét, mindegyik herceg egyik lábával álljon rá az istennek ajánlott fehér óriásmén levágott darabjára, és kérje Poszeidóntól, hogy hozzon pusztulást földjére, ha szükség esetén nem segít megvédenie a kiválasztott kérı kizárólagos jogát Helenére. Néhány pillanatba telt, hogy a hercegek felfogják az eskü komolyságát. Csendben álltak, csak egyvalaki pusmogása hallatszott a sokaságban, ahogy eszükbe jutott a szörnyő csapás, amelyet a Földrengetı Poszeidón egy mérges vállrándítása Knósszoszra és Trójára zúdított. Tündareósz bizonytalan pillantást vetett Odüsszeuszra, aki mosolyogva, biztatóan bólintott.

– Gyertek, uraim – szólt Agamemnon -, a gyönyörő díj bizonyára indokolja a szörnyő

esküt, nem? Az ifjú Palamédész szólalt meg elsınek. – Ami engem illet, boldogan leteszem az esküt; bár bevallom, szívesebben kockáztam

volna inkább Helenéért. – Kínos nevetés győrőzött végig a kérık tömegén. – De nem annak kellene elsıként esküdnie, aki kitalálta? – kérdezte Palamédész.

Odüsszeuszt váratlanul érte a felvetés, és hallotta, hogy a tömeg helyeslıen morog. – Mindannyian tudjátok, hogy én nem tartozom a kérık közé – tért ki a válasz elıl

Odüsszeusz. – Én sem – vetette közbe Agamemnon, aki már szívesen sürgette volna a dolgot -, mégis

boldogan teszem le az esküt. – Gyere, uram – szólt Odüsszeusznak -, mutasd meg, hogy csináljuk!

Odüsszeusznak nem maradt más választása: kifuzte saruját és csupasz lábát a ló combjának maradványára tette, hogy becsületét és szigete sorsát a Földrengetı könyörü-letére bízza.

Agamemnon esküdött utána. Majd Diomédész következett, hogy kimutassa Helene iránt érzett szerelmét.

Meneláosz, Palamédész és a jóképő krétai herceg is gyorsan csatlakozott. Aztán a többiek következtek; nyelvükre súlyként nehezedett az isten iránt érzett félelemmel vegyes áhítat. Majd amikor minden herceg megesküdött, elılépett Helene menyasszonyi öltözetében, kezében a koszorúval, amelyet ı maga készített a szent alkalomra. A koszorút Meneláosz leomló, vöröses hajára helyezte, aki ragyogott az örömtıl lefölözött riválisai győrőjében.

– Az istenek igazságosak – kiáltotta, és könnyek szöktek a szemébe. – Hálám az isteni Athénéé, amiért vezette mátkám választását. – A körülötte álló, elıkelı hercegekre pillantott, majd látva a mogorva tekintetekben tükrözıdı irigységet és csalódottságot, az isten szobrához fordult. – Téged dicsıítelek, hatalmas Poszeidón, Lovak Ura, Városrengetı, amiért isteni védelmeddel áldod meg ezt a szövetséget.

Helene ismét azt bizonygatta magának, hogy Meneláosz mindig is a barátja volt. Ezentúl ı nyújt neki menedéket ebben a háborgó világban, és ha kislányként valaha álmodozott is a szenvedélyrıl, már boldogan adta föl ezeket az ábrándokat. El akarta hinni, hogy aznap éjjel, amikor Meneláosznak adja a testét, egyesülésük örökre eloszlatja a szépségén ülı átkot. Teljes szívével hinni akart ebben. A szív azonban, amely képes megjósolni a jövıt, ideig-óráig még tulajdonosa elıtt is ırizheti titkait.

Tündareósz kitárta karját, hogy áldását adja Atreusz fiatalabb fiára. Figyelte, ahogy Agamemnon és Klütaimnésztra karjába zárja Meneláoszt és Helenét, ahogy testvér a testvért öleli. Közben a fáradt, öreg király arra a napra gondolt, amikor sok évvel korábban, az isteneknek tett felajánlások között ostoba módon elhanyagolta Aphrodité felajánlását. Az istennı akkor megesküdött, hogy a mulasztást azzal bosszulja meg, hogy Tündareósz mindkét lánya egy nap hőtlen feleségnek bizonyul majd.

A zarándok

Tündareósz királyt még abban az évben holtan találták szobájában. Meneláosz csak névleg nem uralkodott még, amikor Lakedaimón, azaz Spárta trónjára került. Nem sokkal trónra kerülése után Helene kislánynak adott életet. Olyan sokáig vajúdott és a gyermek olyan nehezen született meg, hogy Aithra attól félt, Helenét megöli a küszködés. De a pici Hermioné személyében igazi kis szépség bukkant elı a születés kínjai közül. Meneláosz akkor érezte csak igazán, milyen szerencsés házasságot kötött.

Házasságuk Helene lelkét is megerısítette. Már nem kellett szenvednie a férfiak sóvárgó pillantásaitól. Önbizalma visszatért. Más megvilágításban látta életét és jól megállta a helyét feleségként, anyaként és királynéként. Meneláosz gyakran kérte ki a tanácsát, mert Helene jobban ismerte és értette Spárta szokásait. Most történt meg vele elıször, hogy valaki méltányolta a véleményét, és ez még több erıt adott neki. A közélet iránt is érdeklıdni

kezdett. Együtt tervezték meg, hogyan alakítsák át palotájukat, mert bıvíteni akarták a fogadótermeket és lakosztályaikat. Helene javaslatára ügyesen használták fel a helyi kıfejtıkbıl származó, finoman pettyezett porfírt. Az eredmény annyira lenyőgözte Klütaimnésztrát, hogy elhatározta, ı is felújítja zordon mükénéi palotájukat és hatalmas mennyiségő porfírt rendelt Spártából. Helene az otthonukat körülvevı kertek átalakításában is örömét lelte, így a csendes órák, melyeket rajongó férje és gyermekük társaságában töltött, megteltek illatokkal, színekkel és csörgedezı víz hangjával.

Ilyenkor az Athéné Bronz Háza alatt fekvı palotájukban, amely a meredek, védelmet nyújtó hegyek által körülvett széles, termékeny síkságon állt, zavartalan jövıt képzeltek maguknak. Mert ha kettejük élete szenvedélyben nem is bıvelkedett, szeretetben annál inkább, és Spárta virágzott körülöttük. Már terveket szövögettek arra a napra, amikor Hermione feleségül megy majd unokatestvéréhez, Oresztészhez, Agamemnon és Klütaimnésztra elsıszülött fiához, hogy frigyükkel örökre egyesítsék Spárta és Mükéné trónját. Az istenek, úgy tőnt, rájuk mosolyogtak.

Majdnem négy év telt el Hermione születése óta, amikor egy nap Meneláosz sürgıs üzenetet kapott bátyjától. Agamemnon Szalamiszra rendelte, hogy együttes erejükkel támogatást nyújtsanak a királynak, Telamónnak, aki már jó ideje ellenséges viszonyban állt Trójával.

Helenét elkedvetlenítette a hír, hogy férje most elıször hosszabb idıre magára hagyja, és magyarázatot kért, miért szükséges Meneláosznak Szalamiszra mennie.

– Régi vita ez – magyarázta Meneláosz. – Telamón és Héraklész úgy harminc évvel ezelıtt bevette Tróját, és Telamón a hadizsákmány részeként megkapta a trójai király lányát, Hészionét, akit akarata ellenére tart Szalamiszon azóta is. Hészionénak minden vágya, hogy végre hazatérhessen. Fivére, Priamosz követte apjukat a trójai trónon, de még túl gyenge volt ahhoz, hogy segítsen neki. Ma már azonban ı az egyik leghatalmasabb király keleten, és eltökélt szándéka, hogy kiszabadítsa húgát, de Telamón eddig minden váltságdíjat visszautasított.

– Egyszer engem is fogva tartottak idegen földön, így ismerem ennek minden fájdalmát – mondta komoran Helene. – Ha Hészioné nem érzi jól magát Szalamiszon, Telamónnak el kell ıt engednie.

Meneláosz felmordult és elfordította tekintetét. – De miért nem engedi el? – makacskodott Helene. – Mert forrófejő, vén csataló, aki azt hiszi magáról, hogy ı az utolsó hısök egyike,

miótaThészeusz és Héraklész meghaltak. Néha azt gondolom, inkább végignézné, hogy Szalamisz lángokba borul, mint hogy feladja jogos hadizsákmányát.

– Hiszen ez ostobaság – tiltakozott Helene. – És különben sem értem, mi köze ennek Spártához.

– Telamón Agamemnóntól kért segítséget, Agamemnon pedig tılem. A bátyám. Mennem kell. – Hangja úgy csengett, mintha ezzel le is zárná a vitát, de Helene nem hagyta annyiban.

– Szerinted nem az lenne a legjobb, ha Hészionét hazaengednék Trójába? – Dehogynem – ráncolta homlokát Meneláosz. – Azt azonban nem engedhetjük, hogy a

trójaiak csak úgy visszavegyék, mert akkor azt fogják hinni, hogy Argosz gyönge. – Szakasztott úgy beszélsz, mint a bátyád – mondta Helene. Meneláosz bátorítóan a feleségére mosolygott, a sebhely összeráncolódott a szája sarkában. – De én nem a bátyám vagyok, és ezért fontos, hogy Szalamiszra menjek. Biztos vagyok

benne, hogy ezt az ügyet békésen is lehet rendezni, és azt hiszem, jó irányba tudnám befolyásolni a dolgok menetét.

Helene bizonytalanul bólintott, és remélte, hogy férjének igaza van. A trójai Priamosz királyt elkeserítette, hogy bármilyen nagylelkő ajánlott tett Telamónnak,

az soha nem egyezett bele, hogy a király kiválthassa testvérét. Priamosz már attól sem riadt

vissza, hogy háborúval fenyegetızzön. Tanácsadója, Anténór, aki szilárdan hitt abban, hogy Trója érdekeit elsısorban a béke szolgálja, nem értett egyet ezzel a veszélyes lépéssel, és Priamosz unokatestvérét, Ankhiszészt, a dardánok vak királyát hívta segítségül. Ankhiszész Priamosz emlékezetébe idézte, milyen katasztrófába torkollt Trója legutóbbi összeütközése az argosziakkal. Amióta Agamemnon a király, azok a háborúskodni vágyó törzsek már nem egymás ellen akarnak harcolni. Ha Priamosz elözönli Szalamiszt, egész Argoszt maga ellen fordítja.

Priamosz türelmetlenül hallgatta Ankhiszészt; mindazonáltal tudta, hogy unokatestvére okosan beszél. Csak vonakodva egyezett bele, hogy nem nyúl fegyverhez, amíg a diplomatikus megoldások bármi reménnyel kecsegtetnek, így Ankhiszészt és Anténórt Szalamiszra küldte, hogy nagyköveteiként még egyszer, utoljára hangsúlyozzák, hogy Hészionét vissza akarják kapni.

Meneláosz két nappal a trójai küldöttség érkezését követıen ért a szigetre; Agamemnónt is ott találta már. Telamónt, aki már elmúlt ötvenéves, és jócskán meghízott, bizakodással töltötte el szövetségeseinek jelenléte. Összehívott egy tanácsot, ahová Ankhiszész és Anténór is hivatalos volt, hogy elmondhassák közlendıjüket. A király unottan végighallgatta ıket, majd bosszúsan legyintve Agamemnónhoz fordult.

– Minden évben végig kell hallgatnom ezt a mézesmá-zos beszédet meg szájhısködést. Mióta meghíztak és meggazdagodtak, a trójaiak úgy viselkednek, mint a siránkozó vénasszonyok. Bár nem emlékszem, hogy Priamosz panaszkodott volna, amikor puszta nagylelkőségbıl – amit azóta már megbántam – megengedtem Hészionénak, hogy kiváltsa az életét. Nem gondolod, hogy ideje végére járnunk ennek az ostoba ügynek? Agamemnon bólintott.

– Hészionét joggal vitted magaddal. Laomedón megszegte szavát, ahogy Trója már többször is. Csalárdságáért a városával és annak minden vagyonával fizetett. Kétségtelen, hogy a nı jogosan téged illet.

Telamón fiai egyetértıen bólintottak. Meneláosz egy szót sem szólt, míg Agamemnon feléje nem fordult. Akkor ı is bólintott, bár kevésbé lelkes meggyızıdéssel.

Telamón vállat vont és Anténórhoz fordult. – Magad is láthatod. Argosz királya és öccse, Spárta királya az én oldalamon állnak. Menj

haza és mondd meg Priamosznak, hogy testvérével együtt már régóta halottak lennének, ha én és Héraklész nem könyörülünk meg rajtuk és merı lovagiasságból nem kíméljük meg az életüket! Mindkettejüknek hálásnak kellene lenniük, ahelyett, hogy így próbára teszik a türelmemet.

– Priamosz király türelme is véges – felelte Ankhiszész csendesen. – Egy süket király egy vak királyt küld hozzánk nagykövetként. – Telamón Agamemnónra

pillantott, örömtelenül felnevetett, majd önelégülten a trójai küldöttség felé vigyorgott. – Ha Priamosz olyan nagyon vissza akarja kapni a testvérét, akkor jöjjön ide és vigye el ı maga. Addig viszont azt csinálok vele, amit akarok.

– Esély sincs arra, hogy békésen megegyezzünk? – szúrta közbe hirtelen Meneláosz. – Talán Hészioné engedélyt kaphatna, hogy egy idıre meglátogassa Priamosz királyt.

Agamemnon összeráncolt szemöldökkel sandított öcs-csére. Telamón határozottan megrázta a fejét.

– Ha egyszer elengedem, sosem látom viszont. Itt a helye, mellettem. – Miért bízna Szalamisz a trójaiak szavában? A történelem nem erre int minket – vetette

fel Agamemnon. – Telamón a fegyver jogán nyerte el Hészionét. Ha meg akarja tartani, számíthat

támogatásunkra. – Miután azt javasolták Telamónnak, hogy megfontoltabb tanácsadókat keressen Mükéné nagyratörı királya helyett, Anténór és Ankhiszész borús hangulatban tért vissza Trójába.

Meneláosz nehéz szívvel tért haza Szalamiszról, de otthon is szörnyő hírek várták: távolléte alatt pestis ütötte fel a fejét Spártában. Helene minden tıle telhetıt megtett, hogy lelket öntsön az emberekbe, nevükben könyörgött az istenekhez, emellett jósnıje, Polüdamna segítségét és tanácsait is felajánlotta a rászorulóknak. Ám az elsı szörnyő halált követte a másik, és a ragály egykettıre elterjedt a város szegényebb negyedeiben. Meneláosz családját és királysága jólétét féltve elkerítette a citadellát és Delphoiba, Apollón jósdájába küldte futárait, hogy megtudakolják, hogyan állíthatnák meg az egész várost fenyegetı járványt. Néhány nap múlva jött a válasz: a királynak fel kell kutatnia egy testvérpár, egy farkas és egy kecske sírját, s ott kell áldozatot bemutatnia.

Egy ideig a papok és a király tanácsadói nem tudtak mit kezdeni a válasszal. Hogy lehetnének egy farkas és egy kecske testvérek, és miért temették volna ıket sírba? Majd egy ifjú pap, miután több órán keresztül kutatott a templom régi agyagtáblái között, elıállt a válasszal. Elmondta, hogy az ısi idıkben Prométheusz, az emberiség jótevıje – aki merészségében ellopta a tüzet a mennyekbıl, és az emberekre ruházta minden állat egy-egy tulajdonságát – egyszer két fiút nemzett Kelainó hárpiának, aki a Lükosz és a Khimairosz, vagyis farkas és bakkecske neveket adta a fiainak. Mindketten Apollón Szmintheusz szolgái voltak, az Egéristené, aki az emberekre bocsátja a pestist, és előzni is csak ı tudja.

– Hol találom meg a két testvér sírját? – kérdezte Meneláosz. – A tengeren túl, Szminthében, a trójai királyságban – hangzott a válasz. Meneláosz mindkét kezét az ég felé emelte. – Néha azon tőnıdöm, az istenek vajon csak játszanak-e velünk. Nem lenne jó épp most

meghunyászkodva Trójába menni. Aznap éjjel Meneláosz olyan sokáig hánykolódott az ágyban, hogy Helene sem tudott

elaludni. – Megkérjem Polüdamnát, hogy készítsen neked altatóport? – mormogta. – Nem – szólt Meneláosz és ismét megfordult. – Kérlek, ne haragudj, hogy zavarlak.

Aggaszt néhány dolog. Helene lila kendıt borított vállára, majd felült, és kezét férje vállára tette. – Mondd el, mi nyomja a szíved! – Próbálj meg aludni! Elég, ha csak egyikünk nem pihen. – És ha én szoronganék a sötétben, talán azt szeretnéd ha nem beszélnék arról, ami bánt?

Ha valami aggaszt, meg kell osztanod velem. Meneláosz sóhajtott és a hátára fordult. – A jóslatot ma fejtették meg. Eszerint Spárta csak akkor szabadulhat meg a járványtól, ha

Trója mellett egy ısi sírnál áldozatot mutatunk be. – Akkor küldj oda valakit azonnal! – kiáltott fel Helene. – Mutassák be az áldozatot! De mi baj van még? – Nekem kell bemutatnom az áldozatot – hangzott a válasz. – Trójába kell menned? – Igen. – Akkor én is megyek. Meneláosz megrázta a fejét. – Nem. Azt akarom, hogy maradj itt, vigyázz Hermionéra és a városra helyettem. – És mi lesz azzal, amit én szeretnék? Az nem számít semmit? Hermione velünk jöhet –

tette hozzá gyorsan. – A tanácsadók pedig vigyáznak a városra. Meneláosz felült és a feleségére nézett. – Nem szeretnélek jobban itthagyni téged, mint amennyire te akarsz megválni tılem,

kedvesem. De nem vihetlek magammal. Helene érezte, hogy férjét más is nyomasztja az eddig elmondottakon kívül, így további

unszolására a férfi végre kijelentette, hogy azért akarja itthon hagyni, mert az út veszélyesnek

bizonyulhat. – Akkor majd a veszélyekben is osztozunk – makacskodott Helene. Meneláosz azonban

csak a fejét rázta és ismét elfordult. – Mi az, amit nem mondasz el nekem? – faggatta tovább a felesége. A férfi egy ideig csendben feküdt, gondolatai cikáztak a fejében, nem akarta megrémíteni

Helenét. De neki is szüksége volt arra, hogy megoszthassa valakivel a gondját, azért Helene további unszolására végül megeredt a szava.

– Attól tartok, hogy elıbb-utóbb háborúra kerül sor Argosz és Trója között. – De miért? – kérdezte rémülten Helene. – Ennek több oka lehet. Például az, hogy Priamosz egy dühös vénember, akinek elfogyott a

türelme Telamón iránt, és vissza akarja kapni Hészionét. Vagy az, hogy Trója nagyon gazdag zsákmányt jelentene. Mert az emberek ostobák, és azt hiszik, nagyobb dicsıség egy égı város felett vérben marakodni, mint saját földjeiket békésen mővelni. Vagy talán az istenek unatkoznak, és alig várják, hogy bajt keverhessenek.

– Vagy éppen a bátyád szeretné ezt a háborút. Felesége rideg válasza hallatán Meneláosz elfordította a fejét.

– Csak annyit látok, hogy akárhányszor összeszólalkoznak az argosziak és a trójaiak, a levegıben érezni lehet a közelgı háborút. Nem kell több, csak egyetlen óvatlan ballépés, amely ürügyül szolgálhatna az összecsapásra, és nemsokára az egész keleti part lángokban áll.

Helene egyre növekvı borzalommal hallgatta férjét. Az ágyon ült és maga elé bámult a sötétségbe.

– Errıl miért nem szóltál nekem eddig? – Mert nem voltam benne biztos. Nem akartalak megrémíteni. – Most már biztos vagy benne? – Nem, nem vagyok biztos. – Meneláosz a feleségére pillantott, látta az olajfáklyák fényét

a szemében tükrözıdni. – Persze, igazad van – ismerte el. – Amióta Agamemnon egész Argosz királya, úgy tőnik,

mintha hataloméhsége saját magát táplálná. Errıl akkor bizonyosodtam meg, amikor Szalamiszon találkoztunk. Túl sokáig élt háború nélkül, és most kelet felé tekinget. Az ázsiai partokat már évek óta fosztogatja, és kifürkészte az ottani településeket, de igazából Tróját akarja.

Helene utat engedett dühének. – Az az ember egy szörnyeteg! Hát nem elég neki egész Argosz? – Úgy tőnik, nem. Szerencsére egymaga nem veheti be Tróját, és még nem biztos, hogy

minden támogatást meg tud szerezni, amire szüksége van. Telamónt és a fiait nem kellene kétszer kérni. De mások is örülnének a zsákmánynak, például Diomédész, igaz, nem lennének elegen.

Helene még mindig a sötétséget bámulva összeráncolta a homlokát. – És te? Meneláosz a feleségéhez fordult. – Akár tetszik nekem, akár nem, ha háborúra kerül a sor, Spártának is el kell magát

köteleznie. – Azért, mert Agamemnónnak igaza van? Vagy csak azért, mert a bátyád? Hosszú hallgatás következett. A csendet végül Helene tört meg. – És a jóslat azt kívánja, hogy épp most menj Trójába? Meneláosz felsóhajtott. – Nincs más választásom: itt kell, hogy hagyjalak. – Akkor fegyverben mész? Hajókat és katonákat viszel majd magaddal? – Az Agamemnon módszere: betörni, követelni, hogy engedjék a sírokhoz, és mindenkit

lekaszabolni, aki csak rápillant. Ez elindítaná a háborút, de én pont ezt próbálom elkerülni. Emiatt nem tudok aludni.

– Akkor mit fogsz tenni? – Nem tudom. Egyszerően nem tudom. Helene gyengéden férje arcára tette a kezét. – Akkor aludj rá egyet! – Gyengéden visszanyomta Meneláoszt az ágyra, karját a

mellkasára fektette, de egyikük sem tudott elaludni; szinte hallották, hogyan cikáznak a gondolatok a másik agyában. Kis idı múlva Helene megszólalt:

– Szerinted mit tanácsolna Odüsszeusz, ha itt volna? Meneláosz elgondolkodott. – Anténór tudja, hogy én megpróbálom elkerülni az összeütközést – mondta végül. –

Biztos vagyok benne, hogy ezt látta is rajtam Szalamiszon. És Ankhiszész sem szeretne háborút. Szerintem Odüsszeusz azt mondaná, hogy úgy menjek Trójába, hogy kötetlenül tudjak velük beszélni.

– Ez bölcsen hangzik – helyeselt Helene. – De hogy tudod ezt véghezvinni? – Talán egyszerően csak ıszintének kell lennem – döbbent rá hirtelen Meneláosz. – Lehet,

hogy ez a megoldás. Azt hiszem, megoldottad a kérdést. Végtére is zarándokként megyek Trójába, tehát annak is kell látszanom – fegyvertelen zarándoknak, akinek szent küldetése van.

Meneláosz hirtelen felült, tele izgalommal. – Biztos vagyok benne, hogy ez a megoldás! – kiáltott, és forrón megölelte Helenét. –

Mihez is kezdenék nélküled? – Én mihez kezdek majd nélküled? – suttogta Helene. – Biztos vagy benne, hogy ezt kell

tenned? – Teljesen biztos. Annál inkább, mert az ötlet rajtad keresztül nyilvánult meg. Amint

tudok, jövök vissza Spártába. Hidd el, olyan férfi, aki a legokosabb és leggyönyörőbb nıvel osztja meg az ágyát, egy éjszakával sem marad tovább távol a kelleténél.

– Mindazonáltal kockázatos dologra vállalkozol – szúrta közbe Helene. – Az ember elkerülheti a veszélyt, ha nem hívja ki maga ellen a sorsot. Nekem is eszembe

juthatott volna. Minden rendben lesz, megígérem. Meneláosz nemsokára álomba merült, Helene azonban sokáig feküdt ébren aznap éjjel.

Érezte a körülöttük ólálkodó sötétséget, és szorongás töltötte el annak gondolatára, hogy férje minden jószándéka ellenére a világ változásait egyikük sem tudja befolyásolni.

Trójában ezalatt Priamosz ismét összehívta tanácsadóit. Meghallgatta Ankhiszész és Anténór beszámolóját szalamiszi látogatásukról. Amikor megtudta, hogy ajánlata ismét süket fülekre talált, kijelentette, hogy hajlandó eleget tenni Telamón barátságtalan meghívásának.

– Ha visszautasítja a felajánlott aranyat, akkor kap helyette bronzfegyvereket. Mennyi idı szükséges ahhoz, hogy egy hajóhad felkészüljön Szalamisz megtámadására?

– Néhány hónap – felelte Priamosz legidısebb fia, Hektor -, de ezt alaposan végig kell gondolni. Trója erıssége mindig is a békében rejlett, nem a háborúban. Ha Argosz királya Telamón segítségére siet, akkor lehet, hogy többet veszítünk, mint amennyit nyerünk.

– Hészioné már több mint húsz éve sínylıdik Telamón rabságában – csattant fel Priamosz. – Mit akartok, meddig üljek itt ölbetett kézzel, anélkül, hogy segítenék neki?

– Nem vonom kétségbe Hektor bátorságát – vetette közbe Déiphobosz -, de bátyám óvatosabb, mint szükséges. Mi, trójaiak is tudunk úgy harcolni, mint bárki más, és nekünk is vannak barátaink, akik mellénk állnak. Az akháj kalózok már túl régóta okoznak gondot a partjainkon.

– Indítsd el a hadjáratot, ha jónak látod – mondta Anténór -, de attól tartok, ennek csak háború lehet a vége. Tudom,

hogy a király szívén viseli testvére sorsát. De tudnia kell, hogy Telamón inkább látja Hészionét holtan, mintsem hogy átadja ıt.

Priamosz összeráncolta szemöldökét és vak unokatestvérére pillantott. – Ankhiszész, te is ott voltál Szalamiszban. Egyetértesz Anténórral? Ankhiszész felemelte a fejét.

– Telamón álnok lázító. Hészioné élete nem jelent neki sokat. Ne feledjétek, egyszer már kifosztotta ezt a várost.

Úgy beszélt, mint aki biztos benne, hogy még egyszer képes lenne megtenni. – Akkor csak próbálja meg – szólt Déiphobosz. – Ez alkalommal nehezebb feladata lesz. – Nem kell kétszer kérni, hogy jöjjön – jegyezte meg Anténór. – És Agamemnon sem fog

tétovázni. Ha ı jön, akkor az öccse is jön, és még sokan mások. – Ha Agamemnon készen áll a háborúra, olyan ürügyet talál, amilyet csak akar – sóhajtott

Priamosz gondterhelten. – Hészioné sorsa nem jelent számára semmit. Tudja, hogy Trója gazdag zsákmányt jelentene, tudja, hogy az ázsiai partok Trója irányítása alatt állnak, és hogy Trója ellenırzi a keleti kereskedelmi utakat. Ez a valódi indoka annak, hogy elıbb-utóbb ellenünk indítja hajóit.

– Ha háború közeleg – mondta Déiphobosz -, akkor ne hagyjuk, hogy ı kezdje el! Mi üzenjünk hadat!

Az öccsénél kevésbé indulatos Hektor apja oldalán ült. İ törte meg a tanácsterem komor csendjét, amikor Anténórra pillantott és tovább faggatta:

– Azt mondtad, hogy érzésed szerint Atreusz fiatalabb fia szívesen elkerülné a háborút? Anténór hővösen elmosolyodott. – Spárta királya elégedett, ha otthon maradhat Helene ágyában. A teremben jelenlevı férfiak többsége megengedett magának egy mosolyt, de Hektórt nem

szórakoztatta a gondolat. – Akkor talán tárgyalhatnánk is vele? – Inkább vele, mint Agamemnónnal – szólalt meg a vak Ankhiszész. – Telamónnal azonban képtelenség tárgyalni – jelentette ki Priamosz -, és nyilvánvaló,

hogy Meneláosz a bátyját támogatja majd, ha háborúra kerül a sor. A kérdés az, hogy most legyen, vagy késıbb.

– Talán más megoldást is találhatunk – szólalt meg egy új hang. A tanács tagjai megfordultak, és Pariszt pillantották meg, aki egy oszlopnak dılve állt,

arcán félmosollyal. Ez volt az elsı alkalom, hogy felszólalt a tanácsban. Már sok hónapja buzgón és figyelmesen hallgatta a többieket, és ez idı alatt elsajátította az olvasás, az írás és a diplomácia alapjait. Argoszról és Spártáról Aphroditétól hallott elıször, de ekkor már ismerıs fogalomnak számítottak számára. Argosz mindenki más számára a ború árnyékát vetette a város jövıjére, míg Parisznak a reményt jelentette.

– Nem kétséges, hogy apánk értékeli a véleményedet, de ma nem a bikatenyésztés rejtelmeit taglaljuk – mondta Déiphobosz.

– Kérlek, Déiphobosz – szólt közbe Aineiász. – Hadd hallgassa meg a király a bátyádat is! Parisz a torkát köszörülte. – Véleményem szerint apám bölcsen cselekszik, ha hajóhadat épít a háborúra. De amíg ez

tart, elhajózhatnék nyugatra, hogy megszöktessek egy argoszi hercegnıt, akit csak akkor engednénk szabadon, ha Hészionét is elengedik. Telamón ránk nem hallgat, de biztosra veszem, hogy barátai felháborodása nem hagyja hidegen, amikor azt követelik majd tıle, hogy engedje el Hészionét az elrabolt nıért cserébe. így megmenthetjük apám testvérét, ugyanakkor felkészülhetünk Agamemnon csapatai ellen is. Ki tudja, ha szerencsénk van, talán egy költséges háborútól is megmenekülhetünk.

– Parisz tisztábban gondolkodik bármelyikünknél – mosolyodott el Hektor. – Nagyon ravasz tervnek tőnik.

– És a képességeinek is remekül megfelel – nevetett Aineiász. – Ha az argoszi nık megpillantják, összevesznek rajta, kit raboljon el elsıként. Talán magam is vele tartok, hogy ezt megnézzem.

– Ám legyen – szólt komoran Priamosz, majd Anténórhoz fordult. – Hívjátok Pherekloszt, a hajóácsot. Azt akarom, hogy nyár végére egy egész hajóhad álljon készen a Szalamisz elleni

támadásra. Fiam, Parisz indul el az elsı hajóval. Két héttel késıbb Parisz derékig levetkızve dolgozott a tengerparton, az ácsoknak

segédkezett hajója megépítésében. Mellette Phereklosz hozzáértı szeme épp azt az orrszobrot vizsgálgatta, amelyet valamelyik fafaragó szállított nekik aznap.

– Nem lehet olyan gyönyörő, mint maga az istennı, de nagyon régen láttam már ilyen szépen megmunkált Aphroditét – dörmögte elégedetten.

Parisz nem válaszolt azonnal, ezért Phereklosz feléje pillantott. Látta, hogy az ifjú tekintetét más köti le. Egy hajó érkezett a Hellészpontosz torkolatához, és leeresztette vitorláit. Egyre közelebb ért, a nap a háta mögött ragyogott. A halászcsónakok ringatózni kezdtek a hajó keltette hullámokon.

Phereklosz kezét a szeme fölé emelve tanulmányozta a közeledı hajót. – Argoszi – mondta -, de nem hadihajó. Kik lehetnek? A hajó feneke csikorgott a

homokon, ahogy a parttól vagy harminc méterre lelassult. A legénység egyik tagja leugrott a hajóorrból és egy vontatókötéllel próbálta gyorsítani a hajót. Parisz szíve nagyot dobbant, amikor megpillantotta a bíborvörös hajóorra, a kötélnyílások fölé festett nevet, miközben maga elé suttogta: Spártai Helene.

Phereklosz meghallotta. – Nem rossz név egy ilyen csinos kis bárkának – mormogta. – Több, mint csinos – mondta Parisz. – Gyönyörő! – Szinte akarata ellenére térdre esett,

kezét a szájához nyomta, majd a gyermekét dédelgetı Aphroditét ábrázoló orrszobor ajkához emelte. Féktelen izgatottság lett úrrá rajta

– szemét behunyta egy pillanatra, és halk köszönıimát rebegett. Majd ismét a hajó felé fordította tekintetét, amelynek tatján fehér vászontunikát viselı,

magas férfit pillantott meg, aki kalapjával legyezte magát a hıség ellen, miközben tekintetével a partot fürkészte. Haja úgy izzott, mint jelzıtőz a késı délután vöröses fényében.

Ekkor már az összes ács letette szerszámát. Legtöbbjük csodálattal vegyes nyugtalansággal méregette az idegen hajót, néhányan pedig a város irányába tekintettek vissza, ahonnan fegyveres lovasok közeledtek a part felé.

– Mi dolga egy argoszinak trójai vizeken? – kiáltott a hajó felé Parisz. – Békés és szent – válaszolt a vörös hajú férfi. – Zarándokként jöttem. Parisz észrevette az idegen arcán végigfutó, hosszú forradást, majd megszólalt. – Hogy bocsánatért könyörögj a városok miatt, amelyeket kifosztottál és felégettél? – Én nem tettem ilyet, barátom – mosolyodott el a férfi. – Nem vagyok kalóz. A nevem Meneláosz, Spárta királya – mondta, majd bizalmatlan pillantást vetett a közeledı lovasokra. Parisz szíve ismét nagyot dobbant. – És annak az asszonynak a férje, akinek a nevét hajód viseli? – Tényleg enyém ez a megtiszteltetés. – Minden férfi irigységével együtt, úgy tudom. Meneláosz köszönetképpen bólintott, és

udvariasan elmosolyodott. – Feleségem minden bizonnyal hízelgınek találja majd, hogy szépségének híre ilyen

messzire jutott. – Ha egyáltalán hazatérsz még, hogy elmondd neki – jegyezte meg Parisz könnyed hangon,

hogy palástolja izgalmát. – Még mindig nem árultad el, miért vagy itt. – Egy delphoi jóslat hozott ide. Városomat pestis sújtja, és csak akkor szabadulhatunk meg

tıle, ha áldozatot mutatok be Lükosz és Khimairosz sírjánál. Úgy tudom, Trója földjén találom meg ıket, Apollón szminthei szentélyénél.

Bőntudat hasított Pariszba. Eszébe jutott Oinóné, és az, hogy milyen sokszor látogatták meg a lány apját, Kebrenoszt Apollón szentélyénél.

– Ismerem azt a helyet – mondta végül. – Nem messze tıle neveltem bikákat. – Akkor az istenek rám mosolyogtak. Vezess oda, pásztor – jól megfizetlek érte.

Szükségem lesz még a száz legjobb állatodra is, hogy hekatombát mutathassak be, de azokért is bıségesen kárpótolni foglak. Parisz elmosolyodott.

– Ehhez elıbb az apám engedélyét kell kérned. – İ az apád? – Nem, ez Phereklosz, Tektón fia, egész Ázsia legügyesebb hajóácsa. Az én apám pedig

Priamosz, Trója királya, és ez pedig – mutatott mosolyogva a közeledı lovasok felé – a palotaırsége, akik azért jöttek, hogy elfogjanak.

Meneláosz mentegetızve emelte fel a kezét. – Bocsáss meg, Trója hercege. Nem állt szándékomban megsérteni, bár nemes tartásodból

rájöhettem volna, ki vagy. Elmondanád embereidnek, hogy békében jöttem, és fegyvertelen vagyok?

– Megesküszöl rá? – Szavamat adom. – A feleséged életére? – Szörnyő eskü, de igen, megesküszöm a feleségem életére. – Akkor az én védelmem alatt állsz, barátom. A nevem Parisz, bár néhányan

Alexandrosznak hívnak. Légy üdvözölve Trójában! Meneláosz megköszönte az isteneknek, hogy biztonságban elhozták úti céljához, majd

leugrott hajójáról, és a hullámokon keresztül a part felé gázolt. Kezét nyújtotta Parisznak, amikor a lovasok könnyő vágtával mellettük termettek. Vezérük, Antiphosz tollforgós sisakja alól kiáltott oda az idegennek.

Parisz rámosolygott. – Az a megtiszteltetés ért minket, hogy vendégül láthatjuk városunkban Spárta királyát.

Mielıtt embereid túlságosan felizgatnák magukat, mondd meg nekik, hogy engedjék le a fegyvert és segítsenek partra vontatni ezt a gyönyörő hajót. Meneláosz az én védelmem alatt áll. Királyi személye szent, mint zarándok és házam vendége.

ígéretéhez híven Parisz saját, fényőzıen berendezett lakosztályába kísérte Meneláoszt, és megpróbálta tompítani legtöbb testvére udvarias, de kissé gyanakvó viselkedését, amellyel vendégüket fogadták a palotában.

Másnap Priamosz színe elé kísérte a spártai királyt, ahol Meneláosz elmagyarázta, miért kellett ilyen váratlanul Trójába jönnie.

– A Messzetekintı Apollón mélységes tiszteletnek örvend itt, Trójában – felelte komolyan Priamosz. – Ha jóslata küldött téged közénk, légy üdvözölve, Atreusz fia. A szent helyet, amit keresel, királyi unokatestvérem, Ankhiszész dárdán földjén találod meg. Ankhiszésszel már találkoztál Telamón udvarában. Elismerıen beszélt rólad, és mi hallgatunk bölcs szavára. Fia, Aineiász minden bizonnyal elkísér majd a sírokhoz.

– Boldogan – mondta Aineiász -, Parisz pedig segít majd kiválasztani a bikákat az áldozathoz.

– Fogadd ajándékként az állatokat – mondta Priamosz. – De más dolgokról is kell beszélnünk. Van egy húgom,

akit egyszer, amikor szörnyő idıket éltünk, erıszakkal elhurcoltak innen, de ı nagyon szeretne hazatérni. Telamón sem az ı könyörgésére, sem az én követeléseimre nem hallgat, de a bátyád szavát komolyan veszi. Nem gondolod, hogy elınyünkre válna, ha Agamemnon és én egy véleményen volnánk ebben az ügyben?

– Feleségemet, Helenét is elrabolták egyszer – válaszolta Meneláosz. – Átérezzük aggodalmadat és testvéred szenvedését.

– Akkor hajlandó vagy segíteni? – Telamónnak nincs kétsége afelıl, hogy jogosan tartja magánál Hészionét.

– Természetesen bátyád seregeinek az erejét sem vonja kétségbe. – Biztosra veszem – mosolyodott el Meneláosz -, hogy Trója királya is megvédelmezi

barátait és szövetségeseit. – Igen, ha azt kell tennie – felelte Priamosz. – Gondolod, hogy neked is szükséged lehet

rá? Meneláosz elgondolkodott egy pillanatra, mielıtt válaszolt. – Telamón torzsalkodásai nem érintenek közvetlenül. Most, a járvány idején,

gondolataimat családom és városom jóléte köti le. – De ha Agamemnon háborúba indulna, otthagynád-e feleséged ágyát? – élcelıdött

Déiphobosz. – Spárta királya a vendégünk – avatkozott közbe Parisz. – Megérdemli, hogy tisztelettel bánjunk vele. Biztos vagyok benne, hogy ha a szükség úgy

hozná, ı is ugyanúgy a fivére segítségére sietne, ahogy én. – És ahogy én szeretnék segíteni testvéremnek – szólt Priamosz. – Mindannyian küzdeni

fogunk, ha kell. Összeszőkült szemmel tanulmányozta a spártai királyt. – Tudod, uram, a mi királyságunk már régóta békében él, és hadd biztosítsalak

szándékunk felıl. Amikor visszatérsz Argoszba, mondd el a bátyádnak, hogy Trója erıs, hatalmas város, amely szívesebben talál alaposan megfontolt megoldást a gondjaira. De azt is mondd el neki, hogy készen állunk minden erejét mozgósítani abban az esetben, ha a józan ész nem segít.

Meneláosz bólintott. – Bízzunk benne, hogy Apollón vezetésével az értelem diadalmaskodik majd. Nekem is

ıszinte vágyam ez. Priamosz végre elmosolyodott. – Látom, hogy fiam, Parisz jól tette, hogy összebarátkozott veled. Bátor dolog volt így,

fegyvertelenül idejönni, ugyanakkor bölcs is. Vegyen védelme alá Apollón Szmintheusz és fogadja el felajánlásaidat.

Aznap este lakomát rendeztek a spártai király tiszteletére, aki módjával evett és csak vizet ivott, hogy tiszta maradjon a másnapi áldozat bemutatásához. İ maradt a legjózanabb, és jó humorral válaszolt a felesége irigylésre méltó szépségére tett élcelıdı megjegyzésekre.

– Tényleg igaz, amit az énekmondók mondanak? – kérdezte Aineiász. – Igaz, hogy egy hattyútojásból kelt ki?

– Annyira igaz, mint az, amit a te apádról mondanak – felelte Meneláosz -, hogy maga Aphrodité vakította meg,

amiért azzal hencegett, hogy az istennıvel hált. – Tehát nem hiszed, hogy Aphrodité fia vagyok? – Ugyanúgy elhiszem, mint azt, hogy a feleségem Zeusz lánya. – Vagyis elhiszed? – Elhiszem, hogy Helene szépsége és a te fényes, büszke termeted is örökbecső. -Jól válaszoltál, uram – szólalt meg Hektor. – Ahogy láthatod, az én feleségem is nagyon

kívánatos asszony, és rajta kívül még sok gyönyörő nı él ebben a városban. Meg merem kockáztatni, hogy Ázsia sokat taníthatna Argosznak a szerelem mővészetérıl. Nem esnél kísértésbe, ha felajánlanánk, hogy ma éjjel tedd próbára az egyik trójai szépség jártasságát? – Hektor a hárfás mellett ülı fiatal nık felé intett, akik mosolyogva felálltak, hogy Meneláosz alaposan szemügyre vehesse ıket.

– Ajánlatod csábító, barátom – válaszolta Meneláosz -, de remélem, nem tartasz tiszteletlennek, ha azt mondom, nem csak zarándoklatom késztet arra, hogy visszautasítsam.

– A férfi, aki minden éjjel Helenével hálhat – kelt Parisz barátja védelmére -, nem akar mást az ágyába. – Majd Meneláoszra pillantott, s nagyot kortyolt főszeres borral teli kupájából. – Ugyancsak szeretném már látni azt a szépséget.

– Akkor egy nap el kell jönnöd Spártába, ahol én is olyan fényőzıen fogadlak majd, ahogy te fogadtál engem. Tudom, feleségem elsısorban neked szeretné megköszönni, Parisz, hogy ilyen készségesen a védelmed alá vettél. Helene nagyon aggódott, hogy hővösebb fogadtatásban lesz részem.

Abban a pillanatban Kasszandra, aki addig elmélyült csendben hallgatta a férfiak tréfálkozását, felállt. Néhány pillanatig halántékára tapasztott kézzel elıre-hátra hintázott, majd az asztal fölött odasziszegte Meneláosznak:

– Nem hővös az, Atreidész Meneláosz, nem hővös. Füstölgı lángok várják majd Trójában az argoszi seregeket. Láttam ıket: úgy tekergıztek, mint a kígyók, és annak a szájából jöttek ki, akit medve szoptatott. Láttam, ahogy mindenfelé elharapóznak, áttörik az ablakokat meg az ajtókat. – Andromakhé és szolgálólányai már fel is emelkedtek, hogy kikísérjék Kasszandrát a terembıl. A karjukból szabadulni próbáló lány még mindig kiabált, miközben kifelé vonszolták. – İrizd jól családi tőzhelyedet, Spárta királya, különben egy kígyó tüzet lop belıle, és lángba borítja az egész világot!

Amikor Hektor észrevette, hogy Meneláosz akaratlanul a szemmel verés elleni jelet írja a levegıbe, sietısen megnyugtatta.

– Bocsáss meg húgomnak. Apollón nem fogadta el papnıjeként, és ez megzavarta az elméjét. Kérlek, felejtsd el, amit mondott. Gyakran beszél efféle ırültségeket.

Meneláosz a lány kifordult szeme és zaklatott arckifejezése láttán tudta, hogy valami nincs rendben vele. Bár borsózott a háta az imént hallottaktól, kész volt elfelejteni, amit Kasszandra mondott.

– Az én családomtól sem volt idegen az ırület annak idején. Igazán nem szükséges bocsánatot kérned.

Csakhogy a vidám hangulat szertefoszlott, és már nem is tért vissza. Kis idı múltán Meneláosz ásított és felállt.

– Bocsássatok meg, uraim, de késıre jár. Holnap eleget kell tennem szent kötelességemnek, és igencsak szükségem van az alvásra.

– Gyere, kikísérlek a csarnokból – ajánlkozott Parisz. – Holnap pedig megmutatom neked királyságunk szépségeit. – Megveregette vendége vállát, majd hozzátette: – És ki tudja? Talán egy nap te is megmutatod nekem a birodalmadat.

Parisz aznap este sokáig forgolódott ágyában. Amióta Aphrodité ígéretet tett neki, hogy Helene a felesége lesz, naponta mutatott be

áldozatot az istennı oltárán. Mindennap, ahogy az oltárról felszállt a füst és a galambok az istennı szobra körül repkedtek, Parisz buzgón imádkozott azért, hogy Aphrodité ne felejtse el ígéretét és mutassa meg az utat, amely elvezeti a világ leggyönyörőbb nıjéhez. Ezért elıször biztosra vette, hogy Meneláosz Aphrodité elrendezésébıl jött Trójába, de minél többet tudott meg a spártai királyról, annál jobban megkedvelte, és annál inkább elbizonytalanodott.

Amikor Parisz elıször gondolt arra, hogy kalóztámadás során rabolja el Helenét, Meneláosz nem jelentett többet számára puszta névnél, Trója egyik lehetséges ellenségének a nevénél. Egy ilyen ember feleségét nem lett volna nehéz elrabolnia. De Meneláosz és ı már nem voltak idegenek egymás számára, így Parisz nem tudta nem tisztelni és becsülni a nemesszívő férfit, akit ilyen váratlan zarándoklat hozott Trójába.

Parisz és Aineiász már az elsı nap melegebben, nem olyan nyílt gyanakvással fogadták Meneláoszt, mint sokan mások Priamosz udvarában. A következı nap végére, miután együtt kilovagoltak az Idára, a három férfit már szoros barátság főzte egymáshoz.

Meneláosz Pariszt hallgatta, ahogy gyerekkoráról mesélt neki, amelyet azon a vidéken töltött pásztorként, Meneláosz pedig melegen dicsérte Parisz bátorságát, amiért még gyerekként megküzdött az argoszi marhatolvajokkal. Majd a spártai király beszélt saját gyerekkora sötét korszakáról, az Atreusz házát sújtó véres felfordulásról. Parisz felkísérte Meneláoszt a hegyi legelıkre, ahol ifjúkora nagy részét töltötte, és segített neki kiválasztani

az áldozathoz szükséges legjobb bikákat. Furdalta a lelkiismeret, ha azt fontolgatta, hogyan lesz képes elárulni egy ilyen nyílt és nagylelkő férfi bizalmát. Viszont enélkül az árulás nélkül sosem lehet övé az asszony, akinek az arcát örökké szívében hordozza.

Parisz nem kísérte el Meneláoszt úti céljáig, a szminthei Apollón-szentélyig. Mardosta a bőntudat, ha arra gondolt, hogy találkozhat Oinónéval. Amióta Trójába érkezett, Parisz már többször szeretett volna üzenni neki, de egyszer sem tette meg. Ahogy múlt az idı, egyre nehezebb szívvel gondolt a lányra, és ha meg is tette, arcát rögtön Helene képe váltotta fel. Parisz úgy rázta le magáról elızı életét, ahogy a kígyó vedli le bırét. Ha arra gondolt, milyen méltatlanul bánik azokkal, akik szeretik, még erısebb bőntudata támadt. Ez leginkább Oinóné esetében volt igaz. Gyanította, hogy a lány szerelme kitartóbb, mint az övé, így azzal áltatta magát, hogy bölcsebben teszi, ha elkerüli és nem szakítja fel a sebet, amely minden bizonnyal már elkezdett gyógyulni. Azzal az ürüggyel, hogy nevelıapját, Agelaoszt és ifjúkori barátait szeretné meglátogatni, Parisz Aineiászra bízta, hogy elkísérje Meneláoszt a szentélybe. Nem sokkal az után, hogy kettéváltak, ráébredt, hogy már nem érezné jól magát a pásztorok között, ezért Ankhiszész palotájában, Lürnésszoszban, az Ida hegye alatt várta be Meneláoszt és Aineiászt.

Parisz aznap este kettesben vacsorázott a dardánok királyával, de miután átestek a szokásos udvarias kérdéseken és válaszokon, hosszú csend furakodott közéjük, és Parisz kezdte azt hinni, hogy Ankhiszész megveti a társaságát. Végtére is valaha nem volt több, mint közönséges pász-toríiú a vak király birodalmában, és aznap szinte minden erre emlékeztette. Lehet, hogy Priamosz melegen fogadta, a keblére ölelte, és egész Trójától ugyanezt várta el, de Dardaniában Parisz sem a királyi palotában, sem a pásztorok kunyhóiban nem érezte otthon magát. Elgondolkodva piszkálta ételét, amikor Ankhiszész étkezés után megtörölte a kezét, majd hirtelen felé fordult és a fiú megdöbbenésére így szólt:

– Gyere közelebb, fiam. Hadd tapogassam meg ujjaimmal az arcodat. Parisznak rossz érzése támadt, de engedelmeskedett. Leült az öreg király elé, és

rezzenéstelen vonásait fürkészte – Ankhiszész arcát mintha olajfából faragták volna. Az öregember sötét szemgödreit nézte, miközben a király ujjai végigvándoroltak arca körvonalain, majd szemhéján és ajka vonalán. Parisznak az az érzése támadt, hogy még soha, senki nem vizsgálta meg ilyen mélyrehatóan. Le kellett küzdeni a késztetést, hogy odébb húzódjon, mert úgy érezte, hogy ez a szigorú, ám ugyanakkor érzékeny érintés szíve minden titkát látja.

Végül Ankhiszész leeresztette kezeit. – Tényleg igaz, amit mondanak. Az istenek kivételes szépséggel áldottak meg, fiam. – Egy

pillanatra elmélázott, majd hozzátette: – És az ilyen ajándékkal nem mindennapi sors jár. – Mindenkinek szembe kell néznie sorsával – felelte Parisz. Tudta, hogy beszélgetésük

csak most kezdıdik. Az öregember bólintott. – Azt mondják, hogy minden isten fölött Aphroditénak vagy híve. – Az embernek választania is kell. Ismét hosszú csend fészkelte magát közéjük. Ankhiszész jobb kezével aranyozott botja

után tapogatott, amelyet háta mögé, a falnak támasztott, mielıtt leült. Parisz azt hitte, fel akar állni, ezért segítségére sietett, de Ankhiszész leintette. Miután megtalálta botját, mindkét kezével rátámaszkodott, állát pedig kezein nyugtatta. Arcát a tőz melege felé fordította.

– Ifjúkoromban – mondta halkan – én is Aphroditénak szenteltem magam. Parisz várt. Ankhiszész néhány pillanatra elmerült gondolataiban, mintha távoli múltja

élénkebben élne benne, mint sötét jelene. Majd világtalan, de határozott tekintetét abba az irányba fordította, ahol Parisz ült és várta feszülten, mi következik ezután.

– Ahogy láthatod – szólalt meg végre a király -, igen könyörtelen úrnınek bizonyult. – Rövid, gúnyos sóhaj hagyta el ajkát, megkínzott arcát visszafordította a tőzhely felé, majd

hozzáfőzte: – Nem szeretném, ha téged is megvakítana. Parisz nem tudta, mit válaszoljon. – Azt hiszem, jó szándékkal viseltetik irántam – mondta végül. – Lehet. – Ankhiszész botjával a tőzhely köveit kaparta. – De megvakulni nem csak így lehet. – Akkor majd megpróbálom nyitva tartani a szemem. – Parisz ezt olyan könnyedén mondta, amennyire csak merte, de Ankhiszész nem

mosolyodott el. Hirtelen a kıre koppintott botjával, majd megszólalt: – Figyelsz rám, te fiú? Parisz összerezzent, bólintott, majd rájött, hogy a király nem látja. – Figyelek – felelte halkan. – Akkor halld meg, amit én a te korodban, amikor én is ugyanannyira biztos voltam

végzetemben, nem voltam hajlandó meghallani! – Ismét megbökte a tőzhely kövét, de már erısebben. – Szolgáld Aphroditét, ha ez a végzeted! Szolgáld jól! De ne felejtsd el, nem ı az egyetlen istenség! Semmit se vigyél túlzásba, hallod? Ez Apollón bölcsessége. Kerüld a szélsıségeket – még akkor is, ha azt az istennıt imádod, aki téged választott!

A tőz sercegett a köveken. Valahol a folyosón a kincstárnok mérgesen suttogva korholt egy rabszolgát.

– Hallod, amit mondok? – szegezte Ankhiszész ismét a kérdést a fiúnak. Parisz arra gondolt, hogy ez az öregember is magabiztos és pimaszul jóképő lehetett egykor, majd megszólalt:

– Igen, uram, hallom. – Igen? – mormogta a vak király, anélkül, hogy Parisz felé fordult volna. – Tényleg hallod? Többet nem szólt. Egy idı múlva, minden magyarázat vagy szabadkozás nélkül felállt,

szolgája után kiáltott és ágya felé vette útját. Parisz sokáig merengett egymagában a bora fölött. Túl sokat ivott, hangulata elsötétült.

Amióta lejött az Idáról, most gyötörték elıször igazi kétségek azzal a sorssal kapcsolatban, amelyet Aphrodité ígért neki.

Másnap este Meneláosz Aineiásszal együtt visszatért Ankhiszész palotájába, miután bemutatta áldozatát Lükosz és Khimairosz sírjánál. Nagyon elfáradt, ugyanakkor ragyogott a lelkesedéstıl, mert egyértelmő jelek mutattak arra, hogy az isten elfogadta felajánlását. Aineiász ragaszkodott hozzá, hogy ennek örömére csapjanak lakomát, melynek során a három új barát sokat nevetett, jóízően evett és ivott. Majd Ankhiszész, aki a lakoma alatt többnyire csendben ült, botjával koppintott egyet, és elıparancsolta énekesét, hogy meghallgassák a Trója történetét elbeszélı dalt.

Aineiász gyors, bocsánatkérı pillantást vetett vendégére, majd tisztelettudóan megemlítette, hogy napjuk igen kimerítı volt, és hogy a dal talán kissé hosszú és ünnepélyes lenne az alkalomhoz. Ankhiszész azonban ragaszkodott a dalhoz, és Meneláosz udvariasan megjegyezte, hogy szívesen hallana többet Trója történelmérıl. Hajlott kora ellenére az énekmondó hangja még mindig ércesen zengett, ujjai ügyesen pengették a lírát.

A dal szerint a Hellészpontosztól délre fekvı várost Apollón oltalma alatt Teukrosz telepítette be, aki Athénbıl vándorolt Phrügiaba. Majd Dardanosz érkezett ide Árkádiából, és az Ida lejtıin várost emelt. A vidéket unokája, Trósz után nevezték el, és Trósz fia, Ilosz hozta a Palladiont – Paliasz Athéné ısi szobrát – a hegyre, ahol megalapozta Ilion fellegvárát. Ε szent hely köré épült fel Trója városa. A dal elérkezett csúcspontjához, amely azt írta le, hogyan büntette meg a Földrengetı Poszeidón a szavát szegı Laomedont és hogyan pusztította el a várost, amelyet aztán Héraklész és Telamón kifosztott. A hárfás hálaénekkel fejezte be dalát – Priamoszt és unokatestvérét, Ankhiszészt dicsıítette, amiért visszaállították az állam dicsıségét és gyarapították vagyonát.

– Én megpróbáltam figyelmeztetni Laomedont, hogy ostobaság, amit mővel – sóhajtott

Ankhiszész, amikor a dal véget ért -, de nem hallgatott rám. Mi, dardánok, békés nép vagyunk. Az igaz ügyért harcba szállunk, ha kell, de szívesebben vadászunk, tenyésztünk bikákat és legeltetjük csordáinkat – a fejét csóválta. – Egyszer már éreztem az égı városban a halottak szagát. Nem szeretném még egyszer átélni.

Meneláosz felemelte serlegét. – Akkor reménykedjünk, hogy ez többször nem fordul elı, barátom. – De az a makacs bolond, Telamón még mindig él – mondta morcosan Ankhiszész -, és nem barátja Trójának. – Majd arra fordította a fejét, ahonnan Meneláosz hangját hallotta. – De azt hiszem, a

bátyád sem. Egy pillanatra kínos csend telepedett közéjük. Parisz épp meg akarta törni, amikor

Ankhiszész felemelte a kezét és ismét megszólalt. – Hallgass meg, Meneláosz. Amikor Anténór és én Szalamiszon jártunk, figyelmesen

hallgattalak téged is, a bátyádat is. Atreusz két fia közül Meneláosz hajlik inkább az okos szóra. Az ember azt kívánná, ülnél inkább te Mükéné trónján fivéred helyett.

– A bátyám tudja, hogy én elégedett vagyok Spártában – felelte óvatosan Meneláosz. Ankhiszész bólintott. – De jól tenné, ha hallgatna józan tanácsodra. Annál is inkább, mert most már ismersz

minket, és láttad, milyen erısek vagyunk. Gondolkozzunk el ezen együtt, barátom! Priamosz nagyon szereti a testvérét; végtére is az életét köszönheti neki. De hirtelen természető, és ha Hészioné sorsáról van szó, engedi, hogy a feje helyett a szíve diktáljon. Egyetértesz velem, ha azt mondom, hogy ha hagyjuk, hogy Priamosz és Agamemnon a saját fejük után menjenek, olyan háborúba rángatnak minket, amelyre sem te, sem én, és egy épesző ember sem vágyik? Nem lenne bölcsebb, ha józan érveinkkel lehőtenénk forró vérüket?

Meneláosz tudta, hogy a többiek kíváncsian várják, mit fog válaszolni. – Mi jár a fejedben? – kérdezte halkan. Ankhiszész egy ideig csendben ült a tőz mellett, mielıtt válaszolt volna. – Unokaöcsém, Parisz és fiam, Aineiász azt tervezik, hogy nemsokára Argoszba hajóznak.

Nem építhetnének arra a barátságra, amely ma este itt köttetett? Ha bizalmasan beszélnél Agamemnonnal – ahogy majd én is Priamoszal – nem vehetnéd-e rá arra, hogy a béke és kölcsönös gyarapodás nagyköveteiként, ne pedig a háború hírnökeiként fogadja ıket? Hiszen mindannyiunk érdeke, hogy kicsorbítsuk Telamón szarvait, és ne engedjük, hogy a karámon kívül dühöngjön.

Ezúttal Meneláosz hallgatott egy ideig, míg válaszát fontolgatta. Helenére gondolt, aki mélységesen borzadt a háború gondolatától, és arra, hogy Spártának most idıre van szüksége, békére, hogy talpra állhasson a járvány pusztítása után. Arra gondolt, milyen szívélyesen fogadták Trójában, és hogy ilyen rövid idı alatt mennyire megkedvelte új barátait, Pariszt és Aineiászt. Csodálat töltötte el mindannak láttán, amit Priamosz elért Trójában, és tiszteletet érzett a vak dárdán király iránt is, aki ilyen megfontoltan viszonyult a háború kérdéséhez. Szívébe nézett, de ott nem talált hajlandóságot a háborúra – csak arra vágyott, hogy imádott feleségével az oldalán békés birodalmat kormányozhasson.

– Azt hiszem, mi ketten hasonlóan gondolkodunk – szólalt meg végül. – Amint hazaérek, beszélek Agamemnonnal, és elmondom neki, milyen barátsággal és bölcsességgel találkoztam itt. Ami pedig ezt a két kiváló ifjút illeti – mosolygott Pariszra és Aineiászra -, most már a barátaim, és ha Spártába jönnek, a legmelegebb fogadtatásban lesz részük. Meglátjuk, mi történik, ha a béke nagyköveteiként mutatom be ıket Mükéné királyának.

Ahogy a napsütés tör elı hirtelen a viharfelhık mögül, úgy oszlott szét a feszültség a teremben.

– Nézzünk hát bizakodóan az új kezdet elé! – mondta Ankhiszesz. – Reménykedjünk, hogy

az ifjúság és életerı sikert arat ott, ahol Anténór és én kudarcot vallottunk! Aineiász helyeslıen felemelte a kupáját, majd a többiek is követték példáját. Ankhiszesz

kisvártatva visszavonult. Habár már mindhárman részegek voltak, Aineiász kijelentette, hogy elég a bornak tíz évig érlelıdni, így hozatott még belıle. Hamarosan még jobban fejükbe szállt a bor, és örök barátságot fogadtak egymásnak.

– Gyertek el Argoszba – Meneláosznak már nehezen forgott a nyelve -, és én megmutatom nektek... megmutatom nektek... – Majd Pariszra pislogott: – Mondd, szép barátom, mit szeretsz legjobban a világon?

– A bikákat! – vakkantotta Aineiász, és vihogni kezdett. – A bikákat szereti. – Nem, nem – motyogta Parisz -, az már régen volt. – De még mindig imádod ıket – erısködött Aineiász. – Láttad, hogy simogatta és becézgette tegnap azokat a szörnyetegeket, Meneláosz? Azt

szereti, ha nagyok és húsosak. Minél nagyobb, annál jobb. Ha Argoszban vannak szelídíteni való bikák, Parisz a te embered.

– Nem – nevetett Meneláosz. – Szerintem a nık jobban érdeklik. Nem csak bikákat tud ı betörni. A nık szívét is összetöri.

Aineiász felemelte mutatóujját és borgızös pillantást vetett Pariszra. – Errıl jut eszembe. Tegnap találkoztunk egy csinos kislánnyal a Szkamandrosz partján.

Nagyon kedvesen érdeklıdött felıled. Nem emlékszem a nevére, de téged Alexandrosznak hívott. Tudod, ki lehetett az? Vagy talán túl sokan voltak már azóta?

Parisz a barátjára meredt. Szíve hirtelen összeszorult, kijózanította a bőntudat. – Oinóné – mondta. – Oinónénak hívják. – Tehát ı volt az elsı, akinek összetörted a szívét? – Aineiász színlelt rosszallással csóválta a fejét. – Neki legalább más is hátra marad, ami

rád emlékezteti majd. Gyermeket vár. – Amikor észrevette, hogy Parisz arca falfehérre váltott, vidáman hozzátette: – Ne aggódj, nem ı lesz az elsı poronty Dardaniában, aki apa nélkül nı fel. Biztos vagyok benne, hogy számtalan gyermeket hagysz majd magad után itt-ott, ahogy apád is tette. Kétségtelen, hogy mindannyian azt állítják majd, hogy egy isten fiai!

Meneláosz és Aineiász együtt vihogott tovább. Fáradt, részeg nevetésük éles ellentétben állt ijedt barátjuk érzéseivel.

– Ejnye, azt hiszem, érzékeny pontra tapintottunk – mondta Aineiász. – Biztosan ı volt az elsı szerelme. – Igaz ez, Parisz? – kérdezte Meneláosz már szelídebben. – İ volt az elsı kedvesed, ahogy nekem Helene? Parisz elfordította tekintetét. – A pásztor szerette ıt, nem a herceg. – A herceg számára lesz még elég – kacsintott Aineiász Meneláoszra. – Mi mást várhatna

az ember Aranyos Aphrodité hívétıl? Meneláosz jóindulatúan mosolygott Pariszra. – Aranyos Aphrodité híve? Az istennınek csábító hatalma van, én mondom neked, de el is

égetheted magad az oltárán. Ha bölcs vagy, követed a példámat. Én Athénét és Hérát szolgálom, és ez nagy megnyugvással tölt el. Keress magadnak egy jó feleséget, Parisz! Az majd lecsillapít. Tedd meg, amint megteheted! Egy férfi nem kereshet ennél biztosabb alapot életéhez.

– Ebben a tekintetben téged irigyel az egész világ – vakkantott rá Aineiász. – Minden férfi megnyugodna, ha tudná, hogy Helene várja az ágyában. Igazam van, Parisz?

– Ha minden igaz, amit róla mondanak. – Igaz, bizony! – mosolyodott el Meneláosz. – Ha lenne hozzá türelmetek, órákig tudnám

dicsıíteni ıt. De mi értelme lenne, hiszen szavakkal lehetetlen leírni a szépségét. Nemsokára

úgyis Spártában lesztek, és ti magatok is meglátjátok majd. – Mélyen boroskupája fenekére nézett, és szelíden elmosolyodott, mintha a pohár alján felesége képét látná. – Biztosra veszem, hogy azt mondjátok majd, ı a legszebb teremtés, akit valaha láttatok. Életemet és boldogságomat tenném erre.

– Hiszen az azt jelentené, hogy elveszíted Helenét! – nevetett Aineiász. Meneláosz kitárta szabad kezét. – Pontosan errıl beszélek. – Fátyolos tekintete találkozott Pariszéval serlege pereme fölött,

és olyan derős nyugalom tükrözıdött benne, mintha tudná, hogy ı minden férfi közül a legszerencsésebb.

A trójai követség A spártai utazás elıtti hetekben Parisz nyugtalan volt. A Menelaosz áldozatát követı

reggelen kezdıdött az egész. Aineiasz azt javasolta, hogy mielıtt visszatérnének Trójába, menjenek el hármasban vadászni az Ida hasadékai közé, ahol rengeteg vaddisznó tanyázik, s ahol talán még medvével vagy oroszlánnal is találkozhatnak. Hamarosan olyan hatalmas vaddisznó került az útjukba, amekkorát még egyikük sem látott. Hosszú agyarai és sörtékkel borított, óriási súlya ellenére fürge és izmos volt. Mire a férfiak utolérték a kutyákat – amelyek a zárt szurdokban csaholásukkal jelezték az állat jelenlétét -, a vaddisznó már kiszakította két kutya zsigereit, egy másikat maga alá győrt, a többieket pedig elijesztette. Ott állt velük szemben a napfényben, miközben egyik füle vérzett. Parisz és Aineiasz félreállt, hogy vendégüknek engedjék át a vad elejtésének elsıbbségét, az állat azonban még nem állt készen a halálra. Ahogy Menelaosz felemelte dárdáját, a vaddisznó megfordult és a bozótok menedékébe vetette magát, majd eltőnt a zöld növények árnyékában.

A cserjés felett meredek fal zárta el a vad elıtt a menekülés útját, így a vadászok tudták, hogy nem lehet messze. Parisz az egyik vinnyogó kutya torkát vágta át késével, Aineiasz pedig füttyentésekkel próbálta visszacsalogatni a két megmaradt kutyát. De azok hallották társuk halál-hörgését, ráadásul megtapasztalhatták a rettentı disznó vadságát és ravaszságát, így elzárt területen nem mertek szembeszállni vele. Aineiász türelmetlenül noszogatta kutyáit, amikor a fenevad meglepetésszerően elıtört, onnan, ahonnan egyikük sem várta. Csörtetve vágtatott ki a bozótból, hatalmas testével Aineiaszt vette célba, aki, miközben megfordult, elvesztette egyensúlyát. A disznó minden bizonnyal hasába szúrja agyarát, ha Meneláosz nem hajítja el idıben dárdáját. Az állatból ömlött a vér, ahogy a dárdán herceg lába elıtt a földre rogyott. Még fújtatott néhányat a dárda súlya alatt, miközben nehézkesen a halál arcába pislogott.

Aineiásznak sikerült kisebb sérülésekkel kilábalnia az életveszélyes helyzetbıl, s mosolyogva mondott köszönetet Meneláosznak a jól idızített dobásért. Parisz mindent látott onnan, ahol a halott kutya mellett, késsel a kezében térdelt. Dárdája haszontalanul hevert mellette a földön. Még mindig Menelaoszt nézte, aki saját tunikájának egy csíkjával kötötte be barátja sebesült lábát. Anélkül, hogy figyelt volna rájuk, Parisz hallotta társai viccelıdı megjegyzéseit. Hirtelen úgy érezte, minden elcsendesedik körülötte. Az a bénító sejtése támadt, hogy amikrıl eddig álmodott, lehetetlenné válik. Már elég fejfájást okozott neki az is, hogy egyre erısebb kötelékek főzték a spártai királyhoz, most pedig ennek a nemes szívő férfinak köszönhette legkedvesebb barátja életét is. Többé nem tudott arra gondolni, hogy elárulja Menelaoszt és elrabolja feleségét, akit oly nyilvánvalóan istenít.

Parisz tudta, hogy túl sokáig ámította magát: a látomás az istennıkrıl az Ida hegyén minden bizonnyal csak hiú álom volt, amelyet a magány és az álmosság idézett elı. De már felébredt, és a világ sokkal hővösebbé vált körülötte.

A vadászok aznap este tértek vissza Trójába, harmadnapra pedig a Spártai Helenét is kivontatták a Hellészpontoszra. De mielıtt Meneláosz visszaindult volna szeretett feleségéhez, Parisz trójai nık társaságában, ırült tombolásban töltötte éjszakáit. Az élet

megtagadja tıle, amit álmában Aphrodité felajánlott neki. Hát jó! Ha Helene nem lehet az övé, feladja ostoba, önmegtartóztató életmódját, és kihasználja azokat a nıket, akiket az istennı a rendelkezésére bocsát.

Sok nıvel akadt dolga. Trója szerelemtıl beteg lányai korábbi önmegtartóztató fogadalmánál is szívettépıbbnek

találták azt, ahogy Parisz szenvedélyesen birtokba vette zsenge testüket, hiszen érdeklıdése ritkán tartott egy vagy két éjszakánál tovább. Az ı szemérmessegükbıl azonban hiányzott az a vad ártatlanság, amelyet Parisz annyira szeretett Oinónéban, és hamar megunta követeléseiket, panaszaikat és könnyeiket. Egy nap aztán egy olyan lánnyal találkozott, akinek perzselı viselkedését csak vérmérséklete múlta felül – keserően gondolt arra, hogy hátat fordít a városnak, és felkutatja Oinónét és a gyermeket, akit a szíve alatt hord. Amikor azonban arra gondolt, hogy újra a dárdán marhapásztorok sivár életét kellene folytatnia, már nem is tetszett neki annyira az ötlet, hiszen az egész világ nyitva állt elıtte. Tudta, hogy Oinóné sem érezné jól magát a trójai udvar kifestett és illatos asszonyai között. így a város kurtizánjaihoz fordult, akik hamar megtanították a szerelem mővészetére, amelynek eredményeként a nyers, szenvedélyes fiúból ügyes szeretı lett. Nemsokára érdemes trójai polgárok feleségeivel beszélt meg találkákat, akik egyértelmően tudomására hozták, hogy érdeklıdnek utána. Ε titkos viszonyokat egy ideig izgalmasnak találta, különösen akkor, amikor egyszerre három nıt is bolondított, akik közül egyik sem tudta, hogy Parisz a többivel is ágyba bújik. Majd győlölni kezdte önmagát saját kétszínősége miatt. Annak is tudatában volt, hogy egy-egy óvatlanabb találka ellenségeket szerezhet neki a felszarvazott férjek személyében. Mint a király elkényeztetett fia, nyílt kihívástól nem kell tartania, egy éjszakai merénylettıl azonban helyzete sem védheti meg.

Aineiásznak kedvét szegték barátja viselkedésének megmagyarázhatatlan változásai, és figyelmeztette, milyen kockázatos, amit mővel. Parisz egy vállrándítással felelt Aineiász aggodalmaira. Mivel nem maradt az életében semmi, ami irányt mutathatott volna, átadta magát az érzékek nyújtotta rövid élető örömöknek. Egy este Hektor felesége, Andromakhe látogatta meg. Emlékeztette Pariszt, hogy ı mindig is a javát akarta, együtt örült Priamosszal és Hekabéval, amikor elveszett fiuk visszatért. Hektórral együtt nagy reményeket főzött ahhoz, hogy Parisz majd felfrissíti a király tanácsadóinak munkáját, és városának buzgó védelmezıje lesz. Elképzelheti csalódottságukat tehát, amiért végig kell nézniük, hogy kicsapongó életmódjával elpocsékolja ifjúságát és erejét. Hová tőnt természetes, veleszületett méltósága, amelyet a hegyekbıl hozott magával? Természetes dolog, hogy egy fiatalember ki akarja tombolni magát, de Parisz minden illemet áthág, és saját életét is veszélybe sodorja. Azt gondolja talán, hogy ez a szabadosság összeegyeztethetı Aphrodité buzgó szolgálatával? Nem enyhíthetné édesanyja aggodalmait azzal, hogy jó útra tér?

Andromakhe távozása után Parisz átadta magát az önmarcangolásnak. Megfogadta, hogy ismét érdeklıdni kezd Trója politikai élete iránt, és felelısségteljes szerepet vállal családja életében. Újra látogatni kezdte apja udvarát, és megpróbálta átlátni a szövetségek és kereskedelmi megegyezések összetett hálózatát, amelynek Trója a jólétét köszönhette. Szabad óráiban pedig kisöccsével, Kapüsszal és annak játszótársával, Antheusszal, Anténór fiával barátkozott. A fiúkban mintha saját elvesztett ártatlansága emlékét lelte volna fel. Felfedezı utakra vitte ıket a folyókhoz és a hegyekbe, ahol izgalmas történeteket mesélt nekik vadászatokról és a bikákról, vagy éppen azt ecsetelte, hogy még gyerekfejjel hogyan küzdött meg az argoszi marhatolvajokkal.

Egy nap, amikor már a végéhez közeledett a nyár, hármasban mentek le a tengerpartra, hogy Parisz még egyszer tanácskozzon Phereklosszal hajójával, az Aphroditéval kapcsolatban, amely néhány végsı részlettıl eltekintve útra készen állt. Az azt megelızı este Parisz túl sok bort ivott, a feje még mindig fájt, így nem sok örömet lelt abban, hogy foglalkozzon a hajóval, amelynek számára már semmi jelentısége sem lehet. A fiúk

felmásztak a fedélzetre, ahol fel-alá szaladgálva kalózosdit játszottak fakardjaikkal. Parisz felnézett az istennıt ábrázoló orrszoborra. Újból megérintette a vágyakozás azok után a napok után, amikor még álmai beteljesítıjeként gondolt erre a hajóra, nem úgy, mint puszta jármőre, amely hamarosan hivatalos diplomáciai útra viszi az argoszi királyságokba. Az elmúlt néhány zavaros hétben megpróbálta kitörölni Helene képét az emlékeibıl, de Aphrodité különlegesen szépre kifaragott arca mindentudó mosollyal nézett le rá a hajó orráról. Parisz tudta, hogy Helenét sosem tudja elfelejteni. Elhajózik Spártába, és találkozik is majd vele. De ez a Helene barátja hőséges felesége lesz, és az marad, ami mindig is volt: nyugtalan szívének elérhetetlen álma.

A baleset olyan váratlanul történt, hogy késıbb sem volt biztos benne, hogy következhetett be. Phereklosszal épp egy apró részleten, a napellenzı díszítésén vitatkoztak. Már így is kiabálniuk kellett, ha beszélni akartak egymásssal, mert a Priamosz hajóhadát építı főrészek és kalapácsok zajától saját szavukat is alig hallották. Akkor jött feléjük a két fiú, Antheusz és Kapüsz. Játékból összecsaptak fakardjukkal, egyik evezıpadról a másikra ugráltak, miközben csatakiáltásaikat hallatták. Parisz csendre intette ıket. Egy pillanatra eleget is tettek a kérésnek, de Antheusz megbökte Kapüszt a kardfával, és éles hangján nemsokára ismét gúnyos sértéseket vágott a fejéhez, ahogy a csatatéren szokás. Az evezıpadokon keresztül közeledtek Pariszék felé, kiabálva, kardjaikat lóbálva.

– Nem megmondtam, hogy maradjatok csendben? – kiáltott Parisz dühösen, és karját lendítve pofon akarta ütni a hozzá közelebb álló fiút. Az ütés erısebbre sikerült, mint amilyenre Parisz szánta: az ütés ereje levetette Antheuszt a padról, amelyrıl épp leugrani készült, és leesett a fedélzetre. Elsınek vékony jobb karja érte a deszkákat – az ütés erejétıl behajlott, a fakard megfordult kezében, és olyan erıvel szúrta át az egyik szemét, hogy behatolt az agyába.

Parisz rémülten nézett le a kisfiú kifacsarodott, vézna kis testére az egyre növekvı vértócsa közepén. Feje valószínőtlen szögben támaszkodott a kardra. Parisz felnézett, és látta, hogy Phereklosz tágra nyílt szemmel bámul. Mellette pedig ujjaival a szájában Kapüsz meredt zavart döbbenettel halott barátjára.

Senki nem vonta kétségbe, hogy Antheusz halálát baleset okozta, de azt sem vitatták, hogy Pariszt terheli a felelısség. Antheusz volt Anténór legkisebb és legelkényeztetettebb fia, és sem ı, sem felesége, Theanó, Athéné fıpapnıje nem bírt Pariszra nézni még napokkal az után sem, hogy a herceg karjában vitte el hozzájuk gyermekük holttestét.

A bánattól sújtott szülık nem tudtak megbocsátani neki, így nem tisztíthatták meg bőnétıl, rajtuk kívül pedig senki másnak nem állt hatalmában ezt megtenni. Parisz ébren feküdt aznap éjjel; nem tudta kitörölni emlékezetébıl a halott fiú eltorzult arcát, és folyton Theanó jajgatásai hallotta. Mardosta a bőntudat, egész éjszaka a Fúriák rikoltozását hallotta maga körül a sötétben.

Úgy érezte, hogy egész élete merı hiábavalóság és árulás. Elhanyagolta nevelıszüleit, elárulta Oinónét és a gyermekét; több nı szívével játszott, mint ahányra emlékezett, és Trója számos derék polgárát felszarvazta. A legrosszabb mind közül az volt, hogy megtagadta mindazt, ami egykor értelmet adott az életének és emiatt egy gyerek halálát okozta – ez már önmagában szörnyő tett, és nyilván csak fokozta Athéné iránta táplált haragját. Lehet, hogy akkor, régen Apollón papjainak tényleg igazuk volt, és életén már születése óta átok ül?

Csak egyetlen gondolat vigasztalta: Aineiásszal együtt nemsokára Spártába indulnak. Valahol kinn a kék óceánon, messze túl az egyetlen láthatáron, amit életében ismert, meg kell találnia a módját annak, hogy jóvátegye bőneit, vagy hogy szembenézzen sorsával, amit az istenek szánnak neki.

Az indulása napját megelızı estén apja magához hívatta Pariszt. Priamosz király azon a széken ült, amelyet sok évvel azelıtt mentett meg apja leégett palotájának hamuiból – az elfeketedett széket azért tartotta meg, hogy soha ne felejtse el Laomedón ostobaságát és

mindig emlékezzen arra, hogy az istenek végül mindig igazságot szolgáltatnak. Vállán átvetve gazdagon hímzett palástot viselt, amelyet mellkasán aranylánc és egy csat fogott össze. A csat egy thrák aranymőves ajándéka volt; különös, egymást felfaló vadállatok képe díszítette. Priamosz állát egyik tenyerén nyugtatta. Másik, pazar győrőkkel felékszerezett, csontos keze combjára fektetve remegett. A király már nagyon öreg volt, és annak is érezte magát.

– Belesajdul a szívem, ha arra gondolok, hogy a tisztító szertartás elvégzése nélkül szállsz tengerre – sóhajtotta.

– Hidd el, tudom milyen érzés, ha az ember elveszti a fiát. De én szerencsésebb voltam, mint Anténór. İ már sosem kapja vissza a gyermekét, és az ütés, amely megölte a fiát, az ı szívét is megkeményítette. Nagyon félek tıle, hogy elhamarkodott tetted miatt öreg barátom és tanácsadóm élete hátralévı napjaira ellenségeddé válik.

Priamosz elfordította tekintetét, és a szoba másik végébe nézett. Parisz bólintott, jelezve, hogy tudomásul vette apja szavait. A király óvatosan folytatta.

– És lehet, hogy Anténór nincs ezzel egyedül. Pusmognak a városban. A kémeim jelentették, hogy néhány felszarvazott férj szerint ha valaki Aphrodité híve is, az nem azt jelenti, hogy gyerekek életét kell feláldoznia az oltárán.

Parisz levegı után kapkodott és tiltakozni akart, de Priamosz lecsendesítette. – Antheusz halálát szerencsétlen baleset okozta, tudom. Az emberek azonban egy isten

mőködését látják az ilyen események mögött. Igen kockázatos dolgokat mőveltél az Aranyos Aphrodité szolgálatában. Nem is baj, hogy most elhagyod Tróját egy idıre. De gondolkoznunk kell a visszajöveteledrıl is.

– Ha ez a város nem bír többé elviselni, inkább idegen földön maradok – felelte Parisz dacosan. – A testvéreim közül is nem egy örülne, ha megszabadulhatna tılem.

– Akkor ne játszd a büszke bolondot apád elıtt, aki szeret téged – csóválta a fejét Priamosz. – Itt az ideje, hogy szenvedélyes meggondolatlanságod helyére higgadt gondolkozás lépjen. Figyelj rám! Anténór sosem értett velem egyet abban, hogy megtámadjam Szalamiszt. Attól fél, hogy ha ezt teszem, nyakunkra csıdítem az egész argoszi hadsereget, és talán igaza is van. Tehetsz valamit, ha vissza akarod szerezni a jóindulatát: Meneláoszhoz főzıdı barátságodon keresztül biztosíthatnád, hogy Agamemnón békét kössön velünk. – Priamosz mélyet sóhajtott. – Bár ennek megvalósulásához nem sok reményt főzök. A Mükénéi Oroszlán már jó ideje éhes és túlontúl büszke lett. Gyanítom, hogy gazdag zsákmányt szimatol Trójában, és az okos szó nem bizonyul majd elegendınek ahhoz, hogy távol tartsuk a kapuinktól. De tedd meg, amit lehet, fiam! És ha Agamemnón hajthatatlan marad Hészioné sorsát illetıen – amit erısen gyanítok -, akkor jusson eszedbe, hogy van egy másik terved.

A két férfi tekintete összetalálkozott az olajfáklyák pislákoló fényében. Csend telepedett a szobára, ahol Priamosz felhatalmazta fiát, hogy ha minden kötél szakad, használja ki, amivel az istenek megáldották, mint férfi és mint harcos, és raboljon el egy argoszi hercegnıt, akit túszként tarthatnak fogva Hészionéért cserébe.

– Nem fogom elfelejteni, apám – felelte Parisz. De ha tervére gondolt, csak újabb fájdalmat okozott gondterhelt szívének.

Rosszkedvően térdelt apja elé, hogy elfogadja áldását. Priamosz mindkét kezét fia lehajtott fejére helyezte és lenézett Pariszra.

– Még valami eszembe jutott. Meneláosz Spárta szent királya. Papi hatalommal bír, a barátod, ezenkívül az adósunk. Megengedtük neki, hogy áldozatot mutasson be Dardaniában, lehetıvé tettük, hogy megszabadítsa államát a járványtól. Igaz király, és ezt nem felejti el. Amikor majd Spártában, Athéné templomában bemutatja az áldozatot, térdelj le elé, úgy ahogy most elıttem térdelsz, és kérd meg, hogy tisztítson meg tisztátalan gondolataidtól. Itt, Hionban Athéné papnıje csak győlöletet érez irántad, ám az istennı könyörületes. Meneláosz nem fogja visszautasítani a kérésedet. Kísérjenek utadon az istenek, és hozzanak haza

épségben! Az Aphrodité, amelyen Parisz utazott, és a Gorgóna, Aineiász hajója hajnalban indult

útnak. Eleinte olyan szélcsend volt, hogy a legénységnek eveznie kellett, de amint felkelt a nap, szellı támadt és a két hajó kisvártatva már a fehér, tarajos hullámokat szelte; a körülöttük ugrándozó delfinek hátán megcsillant a napfény. Hátuk mögött a partvonal távoli, elmosódott körvonalai eltőntek a láthatáron; a hajók kifutottak a nyílt tengerre. Parisz a hajóparancsnokra bízta a kormánykereket, ı maga pedig a hajó orrába sétált; hagyta, hogy az üde tengervíz permete az arcába fröcsköljön, és csak bámult elıre, a kékesszöld messzeségbe. Órák teltek el anélkül, hogy egy szót szólt volna, este pedig a hátsó fedélzeten feküdt, de nem jött álom a szemére – bámulta feje fölött a határtalan feketeséget és a számtalan csillagot, amelyek látszólag az árboccsúcs körül imbolyogtak. Maga az utazás gyógyító hatásúnak bizonyult: Parisz a hajó minden billenésénél úgy érezte, hogy Trója árnyai lassan leszakadoznak róla, mintha szép csendesen képes lenne kiszőrni lelkébıl a múltat, hogy helyét jövıvel töltse meg.

Figyelte a hajó oldalán megtörı és a delfinek hátáról csillogva visszacsúszó hullámokat. Aphroditéra gondolt, és arra, hogy nevét a fehér habról kapta, amelybıl meztelen szépségében megszületett.

Az istennıt saját közegében követte, ott, ahol Aphrodité született. İ volt a hajó, amely Pariszt vitte, és a hab is, amelyen a hajó siklott, jelenlétét a napsütötte szellı és a tengerbıl felemelkedı csillámló fény jelezte. Villámcsapásként hasított belé a felismerés, hogy abban a pillanatban, amikor ı Aphroditét választotta, Aphrodité is kiválasztotta ıt, és az istennı olyan biztonságosan tartotta karjában, mint gyermekét, a csecsemı Erószt a hajó orrán.

De ez a gondolat a kis Antheusz emlékét is eszébe juttatta. Lelke még nem tisztult meg a kisfiú vérétıl, de Spártában aláveti magát a tisztító szertartásnak, hogy ismét végzete nyomába eredhessen. A gyermek vére a hajóján ömlött ki – ez talán egyben szörnyő áldozat is volt, hiszen csak az ártatlanság halálával szentelheti életét teljes odaadással ennek a céltudatos, megingathatatlan istennınek. Élete csakis az ı jóindulatától függött.

Erre szinte ugyanabban a pillanatban döbbent rá, amikor a Gorgóna szárnyvitorlájánál álló hajós kiáltásával jelezte, hogy szárazföldet lát. Aineiász jókedvően integetett át Parisznak, aki válaszképpen szintén felemelte a kezét.

Attika partjaitól nem messze, a szigetek között hajóztak, majd az Argoliszi-öböl eseménytelen vizein haladtak át, végül Lakónia egy kikötıjénél partot értek. Ahogy az Aphrodité lassítva közeledett a szárazföld felé, Parisz a hajó orrában állt, két kézzel karolta át az istennı festett mását. Északnyugat felé pillantva megpillantotta a spártai síkságot körülölelı hegyeket, amelyek természetes védelemmel látták el a várost. Azokon a csúcsokon túl, csupán húsz mérföldre áll Meneláosz palotája. Falain belül Helene bizonyára mindennapi teendıit végzi, mit sem sejtve arról, hogy a szerelem istennıjének követe éppen rá gondol, míg szíve hevesen dobog. Parisz érezte a sós levegı illatát. Minden érzéke feléledt, minden lélegzetvétellel közelgı végzetét érezte. Meglepı módon békésebbnek érezte magát, mint bármikor azóta, hogy Meneláosz elhajózott Trója alól. Parisz még egyszer az istennı kezébe ajánlotta életét. Aphrodité Pelagaia, aki szerencsés utazásáról gondoskodott, biztonságban Spártába hozta – sorsa tıle függött.

Meneláosz palotáját már az elıtt elérte a trójai követség érkeztének a híre, mielıtt maguk a látogatók átkeltek egy magas hegyi szoroson, amelynek a végén megpillantották az Eurótasz termékeny síkságát. Parisz és Aineiász csodálkozva vette tudomásul, hogy a dombos földeken és ligeteken túl Spárta városát nem védték falak. A folyó nyugati partján, egy alacsony dombon állt a ragyogó fellegvár, a város birtokai és házai pedig apró faluközösségekbe tömörülve, elszórva helyezkedtek el körülötte a völgyben. Úgy tőnt, senki nem gondoskodott a védelmükrıl. Még nyugatabbra a késı délutáni nap egy hegylánc felé hanyatlott, amely meredekebb volt azoknál is, amelyeket az imént szeltek át. Az erdık öve feletti csúcsok a fénylı felhık felé nyújtózkodtak; kétszer olyan magasak voltak, mint otthon az Ida –

állapította meg Parisz lenyőgözve. Mögöttük ökör húzta az ajándékokkal megrakott szekeret. A trójaiak a folyó vonalát

követve vonultak a völgyön keresztül, amikor a város irányából feltőnt egy szekér. Két fekete ló húzta, s egyenesen feléjük tartott. A szekér hajtójának vörös hajába belekapott a szél és még jóval az elıtt, hogy lovait hirtelen megállította volna, a trójaiak felismerték Meneláosz tagbaszakadt, fegyvertelen alakját.

– Azt gondoltam, én is olyan kötetlenül üdvözöllek titeket itt, Spártában, ahogy te fogadtál engem Trójában, Parisz! És te, Aineiász barátom, felismered ezeket a lovakat? İk azok, amelyeket az apád adott nekem. Most ık a leggyorsabb lovak egész Argoszban, még Agamemnon is irigyli ıket. Csak hagyjátok a szekeret, hadd jöjjön utánatok, nem lesz semmi baj! Fürödjetek és vacsorázzatok meg, Helene úrnım már türelmetlenül várja, hogy találkozhasson trójai barátaimmal. – Megrántotta a gyeplıt, hogy megfordítsa lovait, és a fellegvár felé mutatott. – Hogy tetszik a birodalmam? Hát nem gyönyörő?

– Szebb, mint vártam – felelte Parisz -, de Aineiász és én meglepıdve láttuk, hogy Spártának nincsenek falai.

– Mi szükség a falakra – nevetett Menelaosz -, amikor az istenek hegyekbıl álló győrővel vették körül városunkat? Ellenségeink kétszer is meggondolják, megtámadják-e Spártát, ha tudják, hogy már a szők szorosokban levágjuk ıket, mielıtt megpillanthatnák Lakedaimón völgyét. Barátaim, a legboldogabb királyságba léptek be. Ami az enyém, a tiétek is. Kérlek, érezzétek otthon magatokat.

Menelaosz úgy döntött, aznap este megkíméli vendégeit a nyilvános lakomától, hogy kipihenhessék utazásuk fáradalmait, így egyik magántermükben vacsoráztak a királlyal és feleségével. A trójaiak sokáig áztatták fáradt tagjaikat a forró fürdıben, majd a szolgálólányok illatos olajokkal dörzsölték be testüket, mielıtt friss ruhákat adtak rájuk. Míg Spárta királynéjára vártak, a két férfi és a házigazda a gyönyörő, illatos kertben barangolt. A sötétben is látták a folyó felszínén megcsillanó holdfényt s a hatalmas területet elfoglaló olajfaligeteket, a gyümölcsösöket és búzamezıket, amelyek a környezı hegyek erdıvel borított lábáig értek.

Amikor Aineiász meg szerette volna dicsérni a fenséges oszlopokkal díszített templomot, amely a palota udvara fölött állt, Menelaosz elmagyarázta, hogy a városvédı istennı, Athéné Bronz Házát nézi.

Parisz úgy érezte, legjobb, ha rögtön megragadja a lehetıséget, és megkéri Meneláoszt, tisztítsa meg bőnétıl. A hódolat jelét írta le kezével, majd megszólalt:

– Az istennı szentélyéhez közel, reszketve gondolok arra, hogy szándékom ellenére megsértettem a Szürkeszemő Athénét. – Menelaosz aggódóan ráncolta szemöldökét, majd Parisz kitárta karját. – Azért jöttem Spártába, hogy kegyelemért könyörögjek, úgy, ahogy te jöttél Priamosz városába.

Meneláosz Parisz vállára tette a kezét. – Hiszen mondtam már, hogy minden, ami az enyém, a tiétek is. Beszélj nyugodtan!

Bármit, amit megtehetek érted, megteszem! Parisz mély levegıt vett. – Apám azt javasolta, térdeljek le eléd, mint Athéné szent spártai papja elé, mert az istennı

szemében – ahogy a sajátomban is – még mindig szennyez egy bőn. Kérlek téged, hogy Athéné szent házában tisztíts meg tıle, olyan szertartással, amelyet megfelelınek ítélsz.

– Ez szomorú hír – felelte komoly arccal Meneláosz. – Kerülj beljebb, barátom, és igyál még egy kis bort! Meséld el, milyen balszerencse ért, mióta utoljára találkoztunk!

A három férfi leült az olajfáklyák vibráló fényébe, majd Parisz belefogott, hogy elmesélje, mi történt aznap, amikor Antheusz meghalt.

– A fiú apám tanácsadójának, Anténórnak volt legelkényeztetettebb gyermeke. Anténórt te is ismered – tette hozzá. – A legszörnyőbb az, hogy még be sem töltötte az ötödik évét.

– Szívesen emlékszem vissza Anténórra – mondta halkan Meneláosz. – Bölcs ember, akinek tisztelem az ítéletét. Osztozom fájdalmában. Annál is inkább, mert nekem nem adatott meg, hogy fiam szülessen. De hogyan lehetséges az, hogy ez a szörnyő véletlen megsértette Athénét?

– Anténór felesége, Theanó az istennı papnıje Athéné legszentebb trójai szentélyében. Saját nyomorult életemre esküdtem, hogy a gyermek halála véletlen volt. Nem lehet azonban tagadni, hogy a balesetet én okoztam, így Theanó nem viseltetik jó szívvel irányomban. Attól a naptól kezdve a Fúriák befészkelték magukat a gondolataimba és Trójában senki sem tisztíthat meg e bőntıl. Egész életemben hordanom kell ezt a terhet, ha te itt, Spártában nem tudsz tıle megszabadítani.

Parisz felemelte tekintetét és barátja komoly, ünnepélyes arcába nézett. Menelaosz épp válaszolni akart, amikor a nyitott ajtó felıl finom nıi hang csendült fel.

– Uram, ez Priamosz király fia, aki védelmet nyújtott neked, amikor Trójába érkeztél? – Igen, asszonyom, ez pedig unokatestvére, Aineiász, a dárdán király fia. Barátom, Parisz

herceg épp azt mesélte... – Hallottam – mondta Helene. – És ahogy téged, engem is magával ragadott szomorú

története. – Szelíden férjére mosolygott, majd hozzátette: – Nem adósa-e városunk ennek a hercegnek, ahogy én magam is?

Parisz talpra ugrott. Úgy érezte, mintha a levegıben lebegne, amikor az asszony – aki a fáklyafényben állt, miközben egyszerő, kék ruhájának kecses hajtásai eltakarták alakját – lélegzetelállító szépségét csodálta. Sötét haját aranyszalag fogta össze, amely még fényesebbé tette kékeszöld szemét. Parisz azt is elfelejtette, hogyan kell lélegezni. Minden mást elfelejtett, kivéve az Ida hegyi látomásban megjelent nı élı jelenlétét. Úgy tőnt, mintha az akkori és a mostani pillanat egymás után következtek volna, és a kettı közötti hosszú őrt mintha csak átaludta volna. Hiszen neki is éreznie kell, hogy kettejük sorsa elkerülhetetlenül keresztezi egymást!

De ha Helene érzett is ilyet, nem adta jelét. Parisz mintha valahonnan a messzeségbıl hallotta volna Menelaosz hangját:

– Természetesen adósai vagyunk. Azt hiszem, királyném es én máris egy véleményen vagyunk ez ügyben.

Helene elmosolyodott. – Akkor minden tılünk telhetıt meg kell tennünk barátunkért a szükség órájában. De Parisz abban a pillanatban megfeledkezett minden bőntudatról, szégyenrıl és bánatról. Bénultan állt Helene elıtt, és hallotta, ahogy az istennı a kintrıl beszőrıdı jázminillatban

suttogja: – Hát nem úgy történt, ahogy ígértem? Hordott már a hátán a föld nála gyönyörőbb nıt? Ugyanabban a pillanatban rádöbbent, hogy elıtte már számtalan férfi nézett így Helene

arcába. Érezte, hogy Helene sosem tanulta meg igazán, hogyan viselkedjék könnyedén, ha a csodálatot észreveszi, amit a férfiakból akaratlanul vált ki szépségével. Egyre halmozódott a zavar a szemében tükrözıdı jóindulat mögött, ahogy félrenézett, elmosolyodott és mintegy tartózkodóan önmagát védve kezeit összefonta maga elıtt, amitıl Parisznak remegni kezdett a lába. Ismét Helene arcára pillantott. Észrevette, hogy a mosoly eltőnt a büszke tartózkodás álarca mögött – ezt a büszkeséget Parisz kevélységként is értelmezhette volna, ha korábban nem villan elı a nı sebezhetısége. Azokban a rövid pillanatokban Parisz ráébredt, hogy hátralévı élete semmit sem ér majd, ha nem tesz meg minden tıle telhetıt, hogy övé lehessen ez a nı.

– Tényleg igaz, amit az énekmondók mondanak – szólt Aineiász. – Helene úrnı ugyanolyan melegszívő, mint amennyire gyönyörő.

Helene rámosolygott, majd megrázta a fejét. – Ha túl komolyan veszed az énekmondók szavait, uram, azt is elhitetik veled, hogy hattyú

tojásából születtem. – Mert az ilyen szépség olyan ritka – suttogta Parisz rekedten -, hogy hasonlatokhoz kell

nyúlniuk, hogy kifejezhessék. De nem sikerül nekik még így sem. Ugyanúgy, ahogy a gazdag ajándékok, amelyeket Trója győjtött össze neked, sem vetélkedhetnek ilyen szépséggel.

– Biztos vagyok benne, hogy ez is messze jár az igazságtól. – Helene kinyújtotta karcsú, fehér karját, és megfogta férje kezét. – És az, hogy Meneláosz uram barátai vagytok, már elég nagy ajándék.

– Akkor menjünk – javasolta sugárzó arccal Meneláosz -, igyunk ma este a barátságra és vigadjunk, mert holnap

komolyabb dolgokkal kell foglalkoznunk. Parisz aznap éjjel alig aludt. Amikor néhány pillanatra elszenderedett, szinte azonnal fel is

ijedt. Testét annyira betöltötte az élet utáni vágy, hogy visszariadt minden perctıl, amit öntudatlanságban töltött. Annyira izgatott volt, hogy még ágyban maradni is nehezére esett. Szobája erkélyére lépett, a levegıt betöltötte a virágok bódító illata. Egy csillag fényesebb volt, mint a többi – Aphrodité csillaga -, fényét a telihold tette még ragyogóbbá. Parisz megpróbálta visszaidézni Helenével történt elsı találkozásának minden pillanatát; arckifejezését, ahogy Parisz beszélt hozzá, vagy ahogy észrevette, hogy a férfi ıt bámulja. Emlékezni próbált az asszony minden szavára, fennhangon elismételt minden mondatot, hátha felfedez bennük valami rejtett jelet vagy jelentést. Bár a nı létének puszta gondolata lángra gyújtotta a szívét, újra és újra szembesült a lehangoló igazsággal: semmi olyat nem tett vagy mondott, amely megvillantotta volna a reménysugarat, hogy többnek tartja ıt szívesen fogadott vendégnél, aki minden udvariasságot megérdemel, hiszen férjének barátja. Még rosszabb volt az, hogy ha ıszinte akart lenni magához, el kellett ismernie, hogy Helene viszonozza Meneláosz imádatát, nagy odaadással, amely teljesen ıszintének tőnt. Az isteni Héra olyan házasságban egyesítette ıket, amely megingathatatlannak tőnt, mint Spárta maga; kapcsolatuk nyugodt, ünnepélyes elégedettségét pedig Athéné adta, a város uralkodó istensége. Úgy tőnt, Aphroditénak nincs sok esélye, hogy közbeavatkozhasson. İ azonban Helenét akarta. Az élete függött tıle. Ha nem kaphatja meg, éhes árnyként

bolyong majd a világban, és gyötörni fogja a gondolat, hogy mi történhetett volna... Az, hogy el akarta távolítani a Helene és önnön vágyódása közti akadályt, egyet jelentett azzal, mintha barátja halálát kívánná. Olyan barátét, aki készséggel beleegyezett, hogy megtisztítja lelkét a bőntıl.

Ahogy Aineiasz nyugodtan aludt mellette, Parisz olyan nyugtalanul gyötrıdött. Lelke a remény és kétségbeesés között hányódott, nem talált megnyugvást sem saját magában, sem a világban. Amikor már képtelen volt tovább feküdni, elhagyta a szobát, és visszament a csarnokon keresztül oda, ahol aznap este együtt vacsoráztak. Odament, ahol vacsora alatt is ült. Helene székére bámult, mintha a nı még mindig ott lenne, ahogy vacsora közben, amikor gazdagon díszített ezüstpoharából kortyolgatott, vagy a haját simította hátra. Eszébe jutott, milyen szeretı csodálattal mosolygott Menelaoszra, amikor Aineiasz elmesélte, hogyan mentette meg a spártai király az életét a dardaniai vadászaton. Nyilvánvaló volt, hogy Helene elıször hallja a történetet. Összerezzent a gondolatra, hogy tıle csupán néhány méterre az isteni asszony meztelenül fekszik férje mellett.

Tudta, milyen ostoba és értelmetlen, amit tesz. Mindezek ellenére átvágott a szobán és letérdelt Helene széke elé, hátha felfedezi pézsma illatszerének nyomát, de nem vett észre mást, csak a faragott fát, a szögekkel kivert bırülést és a hímzett párnákat, amelyeket táncoló alakok díszítettek. Tátongó őrt érzett mellkasában Helene távollétében.

Parisz felállt. Elszántan arra emlékeztette magát, hogy isteni megbízatása van, de apjának felhatalmazását is bírja, miszerint akár erıvel is elrabolhat egy nıt, ha semmi más nem segít. A város nyugodtnak és önelégültnek tőnt védelmét illetıen. Ha egyszer kikerül a fellegvárból, már nincsenek kapuk vagy falak. Éjszaka eljuthatnának a tengerig, és ott Helene már az övé

lenne. Nem lehetetlen véghezvinni. Kavargó érzelmei közpette épp készült visszatérni ágyába, amikor neszt hallott a folyosó

felıl. Szíve hatalmasat dobbant a gondolatra, hogy talán Aphrodité válaszolt imájára, és Helenét a szobájába vezeti. Odalopózott az ajtóhoz, és óvatosan kinézett a folyosóra. De nem álmai asszonyát pillantotta meg, hanem egy széles vállú férfialakot, laza köpenyben; a szoba ajtaját csukta be éppen maga mögött, majd elindult az emeletre, a királyi lakosztályok felé vezetı lépcsıhöz. A fáklya fénye bronzszínően csillant meg vöröses haján.

Aphrodité ırülete Úgy tőnt, már órák óta várakozik az udvaron, a tőzı napon, hogy a hatalmas bronzajtókon

keresztül bebocsássák Athéné templomába. Jobbján Aineiász állt, bal oldalán pedig Eteoneusz, a király minisztere. Parisz fedetlen fıvel, mezítláb várt, ágyékkötıjén kívül csak egyszerő fehér tunikát viselt. Korábban, a spártai tömeg kíváncsi tekintete kíséretében italáldozatokat mutatott be az istennınek a kıoltárnál, a karzathoz vezetı lépcsık tövében. Egy hajfürtjét levágták és elégették. Szertartásosan megvesszızték nyírvesszıkkel, majd aznap harmadszorra is megfürdették, mielıtt szentelt vízzel és olajokkal hintették be. A templomból kiszőrıdtek az istennı tiszteletére énekelt himnusz hangjai. Athéné, aki teljes fegyverzetben pattant elı Zeusz fejébıl, nemsokára ítéletet hoz, megtisztulhat-e ez az idegen a szennytıl, amelyet magával hozott ebbe a városba.

A templom köré sereglett emberek közül egyedül ı tudta, hogy nem csak egyszer haragította magára a Szürkeszemő Athénét; könnyen lehet, hogy amikor az Ida hegyén visszautasította és Aphrodité javára döntött, még jobban megsértette, mint akkor, amikor Antheuszt véletlenül megölte. A gondolat egyre növekvı rettegéssel töltötte el.

A lépcsı tetején végre megjelent a pap, és a templomba hívta Pariszt, aki két kísérıje társaságában, tisztelete és megbánása jeléül lehajtott fejjel lépett be Athéné Bronz Házának hővös árnyékába. A pap intett Aineiásznak és Eteóneusznak, hogy maradjanak az ajtónál, majd Parisz csendben elindult a papok és papnık, segédeik és a kórus sorfalai között. Letérdelt Meneláosz félelmetes alakja elıtt, aki szertartásos papi öltözéket viselt, egyik kezében pedig aranybotot tartott. A papkirály mögött tornyosult az istennı hatalmas, sisakos szobra; pajzsa eltakarta kígyók alkotta köpenyét. Egyik karján egy gorgó fejével díszített pajzsot tartott, másik oldalán hosszú, bronzhegyő dárdát. Parisz homlokához emelte nyitott tenyerét, hogy kifejezze csodálatát. A levegıt betöltötte a tömjén nehéz illata.

Meneláosz ünnepélyes szavakkal hívta az istennıt, majd Pariszhoz fordult, és felszólította, hogy ıszintén számoljon be bőnérıl. Amikor Parisz vallomása végéhez ért, szívbıl jövı szavakkal fejezte ki megbánását, és szertartásos imákkal esdekelt az istennı könyörületéért. Majd tunikáját leoldották válláról, kezét a háta mögé kötötték, fejére pedig fekete csuklyát húztak – hirtelen úgy érezte, mintha beköszöntött volna az éjszaka. A zene panaszos hangjai és a kántálás közepette egymás után többször körbevezették a templomban, míg végül minden tájékozódási érzékét elveszítette. Hallotta, ahogy egy ajtó nyikorogva kinyílik, majd egyenetlen kılépcsıkön keresztül egy terembe vezették, ahol hővös és nyirkos levegı csapta meg. Erre nem készült fel. Perzselıen hasított belé a páni félelem: talán Meneláosz megsejtette titkos tervét és az ısi palota egy eldugott zugában akar vele végezni. Megborzongott a hideg levegıben.

Hirtelen lehúzták fejérıl a csuklyát. Parisz hunyorogva állt a fáklyákkal bevilágított félhomályban, és már tudta, hogy a hegy gyomrába, egy sziklás barlangba vezették.

Pislákoló fényben Parisz a falra festett pálcika-alakokra lett figyelmes; közvetlenül maga elıtt az istennı kezdetleges, fából faragott alakját látta. A szobor vészjóslóan állt a durva, tőztıl megfeketedett kövek fölött, feje egy bagolyéra emlékeztette Pariszt. A fiú szemét csípte a füst, és a barlangot hirtelen megtöltötte egy hang, amelyet a kába Parisz egy ijedt gyerek sikoltozásának vélt. Majd Meneláosz lépett elé, a fáklya megvilágította vörös haját. Már nem

papi ruháját, hanem egy mészáros bırkötényét viselte meztelen testén. Hosszú penge csillant meg a kezében.

– Térdelj le – parancsolta, és amikor Parisz habozva, tágra nyílt szemmel pillantott fel rá, Meneláosz a szörnyő sikoltozást túlharsogva ismét felszólította: – Térdelj le!

Parisz keze még mindig meg volt kötve, és nem maradt más választása, csak hogy imádkozzon az istennıhöz, akinek az arcát az ısidıkben senki sem láthatta. Parisz engedelmeskedett. Mellette számára idegen nyelvjárásban váltottak szavakat. Amikor felnézett, látta, hogy az elıtte álló pap hátsó lábainál fogva szopósmalacot tart a kezében. A sápadt színő kis állat sivított és kapálózott, miközben Meneláosz kezébe adták. A papkirály felemelte a malac megfeszült testét, és egy gyors mozdulattal átvágta a torkát. Az idegtépı sírás abbamaradt, és az állat forró, bíborszínő vére Parisz fedetlen fejére, arcára és vállára fröccsent.

A barlang feszült csendjében Meneláosz szertartásos imákat kántált; szavait Parisz nem értette. A vér a hajába ragadt, sugárban lövellt szemébe és arcába, álláról pedig a mellkasára csöpögött. Parisz összeszorította a száját, megborzongott a meleg, ragadós vér szagától, és megdöbbent, hogy egy ilyen kicsi állat teste ennyi vért rejt magában. Azt gondolta, akár meg is fulladhatna ebben a rettenetes, skarlátszínő esıben.

Aztán vége lett. Erıszakkal nyitotta fel összeragadt szemhéját, és a vérfátyolon át ismét megpillantotta maga elıtt az istennı ısi szobrát. Parisz mindkét oldalán egy pap és egy papnı állt, ezüstkancsóból vizet öntöttek rá, hogy lemossák bırérıl az élénk színő csíkokat. Ahogy a tiszta, hideg víz lefolyt a vállán, Parisz szinte érezte, hogyan tisztul meg a kisfiú hozzá tapadó vérétıl. De amikor ismét felpillantott a bagolyarcú istennıre, átható tekintete elıtt úgy érezte, mintha csak egy tehetetlen egér lenne Athéné karmai között. A lelke mélyéig hatolt a bizonyosság: döntésével olyan mélyen sértette meg a hajthatatlan Athénét, hogy az istennı Parisz élete végéig nem bocsátja meg a büszkeségén ejtett sérelmet.

Ennek ellenére sem érzett megbánást azért, amiért akkor úgy döntött. Azt mondta magának, hogy Aphrodité ott áll mellette, még ebben a mély sziklabarlangban is, amelyet az idık hajnalán véstek ki és szenteltek Athénének. Parisz megállt, hogy megtörölgessék, és ahogy ismét ráadták tunikáját, újból Meneláosz derős arcát látta.

– Az istennı rád mosolygott, barátom. De Parisz gondolatai csak egy dolog körül kavarogtak: nemsokára ismét kikerül az illatos

napfénybe, Helene társaságába. Aznap este fényes lakomát rendeztek a palotában. A spártai nemesek, akik közül néhány

nem örült a gyilkosság bőnével szennyezett Parisz jelenlétének, mindannyian tapsoltak, ahogy a trójai hercegek átadták a Meneláosznak es királynıjének szánt ajándékokat. A rengeteg drága holmi nagy része a Fekete-tenger másik oldaláról, keletrıl és bélrıl, a főszerutakon keresztül került Trójába. A tiszta selyem, ritka parfümök és finoman szıtt kasmírköntösök meglepıdést és örömöt váltottak ki az udvarbeliek között. Néhányan udvarias megjegyzéseket tettek Priamosz birodalmának irigylésre méltó gazdagságára. Nagy tetszést aratott a két vijjogó majom, amelyeket phrügiai viseletbe öltöztettek, hogy úgy nézzenek ki, mint Parisz és Aineiász. A legutoljára bemutatott ajándékot Parisz elismerı megjegyzések közepette csatolta a királyné nyakára – egy aranyláncot, amelyen fátyolszerő, finoman megmunkált, jádéból, lazuritból és más drágakövekbıl álló, leomló dísz függött.

– Azt hallottam, hogy ez a nyaklánc valaha keleten ékesítette egy nagy királynı nyakát – mondta -, de még ha magának Aphroditénak a kesztosza lenne, akkor sem vehetné fel a versenyt azzal a szépséggel, amelyet most ékesít.

– Az én köszönı szavaim sem érik fel Priamosz király nagylelkőségét – pirult el Helene az örömtıl. – Teljes szívembıl köszönöm neki ezt az ajándékot.

Míg a közönség egyetértıen fel-felkiáltott, Parisz Helene fülébe súgta: – Az ajándékot én adom. Szívemért ajánlom váltságdíjul.

Mielıtt Helene válaszolni tudott volna a döbbenettıl, Parisz felegyenesedett, Meneláoszra mosolygott, és visszament székéhez. Majd a király is felemelkedett, hogy kifejezze köszönetét a bıséges ajándékokért. Megígérte, hogy az ı vendégei sem térnek vissza üres kézzel. Bólintott Eteoneusznak, aki tapsolt egyet, jelezve a zenészeknek, hogy kezdjék el a mősort. A dobok és gongok ütemes ritmusára szegényesen öltözött líbiai akrobaták csoportja szökkent a terembe; a tornászok cigánykereket hányva szelték át a terem padlóját.

Parisz nem csatlakozott a hangosan tapsolók tömegéhez. A tisztító szertartás hatására kavarogtak benne az érzelmek, és még mindig remegett, ha arra a bensıséges pillanatra gondolt, amikor egy pillanatra Helene bıréhez ért. Újra és újra megpróbálta elkapni a tekintetét, hogy a közeledésére adott választ kiolvassa belıle, de a királyné szándékosan kerülte Parisz pillantását, inkább férjét és Aineiászt hallgatta, akik közelgı mükénéi küldetésükrıl beszélgettek. Ujjai nem babráltak a nyaklánccal. Egy palotabeli nı jött oda hozzá, hogy megcsodálja a nyakláncon függı ékszert. Megjegyezte, milyen jól hangsúlyozza a jade Helene szemének zöld színét, de Helene csak pillanatnyi, futó örömöt mutatott, mintha az ékszer valami csekély apróság lenne, amit a vásárban vett.

Parisz nagyot kortyolt kupájából. A zene visszhangzott a fejében. Le kellett küzdenie a vágyat, hogy az asztalra ugorjon és a zajos mulatózok tudtára hozza, hogy ıt nem csupán Trója küldte, hanem maga Aphrodité istennı is. A tornászokat bámulta, akik a tapsvihar közepette egymás vállán állva mind magasabb piramist alkottak. Tudatában volt annak, hogy a szerelem annyira elvette az eszét, hogy már az sem érdekli, hogy hálátlan és becstelen módon viselkedik. Meg akarta fenyegetni ezeket a spártai bolondokat: az istennı dühe lesújt rájuk, ha nem követelik azonnal királyuktól, hogy adja át feleségét annak a férfinak, akinek a sors rendelte.

A tornászokat karkötıs táncoslányok váltották fel, okét pedig egy árkádiai énekmondó, aki elıször Ekhó Narkisszosz iránt érzett reménytelen szerelmérıl, majd Pügmalión Galateia iránti szenvedélyérıl énekelt. Az est folytatódott, Parisz többet sóhajtozott, mint amennyit beszelt, és még annál is többet ivott, mint amennyit sóhajtozott. Újból és újból megpróbálta elkapni Helene tekintetét. Ha egyszer-egyszer sikerült is, csak udvarias, kurta mosoly, vagy egy gyorsan elkapott tekintet volt a válasz, és Helene ar el is fordult, hogy férjének súgjon valamit. Parisz egyre nehezebben viselte, hogy Helene ennyire közel, mégis ennyire távol van tıle. Dühe már rég elenyészett, helyét a szomorúság vette át. Végül anélkül, hogy bocsánatot kért volna, felállt, és kisétált az erkélyre.

Meggyızte magát arról, hogy ırület szállta meg, és semmit sem tehet ellene. És bár szerelme túlságosan fájdalmas volt, annak tárgya ugyanakkor túlságosan gyönyörő, el kellett viselnie, mert az istennı szerelmet ajánlott neki, és ı úgy döntött, elfogadja az ajándékát. İ maga választotta ezt a sorsot mindennel együtt, amit ez jelent, és egy pillanatra sem bánta meg, hogy így határozott – bár most úgy érezte, ez olyan vágyat ébreszt szívében, amelynek sosem lehet eleget tenni. Ám ha ez az ára annak az örömmámornak, amit akkor érez, ha Helenére pillant, akkor nem bánja. És ha nem élvezheti vele a szerelem örömeit, akkor hadd élvezze a fájdalmat.

Halk köhintést hallott a háta mögött. Amikor megfordult, Eteóneuszt látta maga elıtt. – Uram, a király aggódik, netán spártai szórakozásunk nem nyerte el a tetszésedet. – Nem, egyáltalán nem errıl van szó – felelte Parisz kedvetlenül. – A bor nehéz, és

kijöttem egy kicsit levegızni. Mondd meg a királynak, hogy rögtön ott leszek. – De nem vágyódott vissza az ünneplı tömegbe. Percekkel késıbb még mindig a folyó túlpartján elterülı ködös síkságot bámulta, amikor Helene lágy hangja ütötte meg a fülét.

– Meneláosz uram azt mondta, hogy ha magadtól nem jössz, hívjalak vissza én. – Talán azért, mert egyetlen épesző férfi sem állna ellen a hívásodnak? – kérdezte Parisz

rekedten. A szíve a torkában dobogott. Helene elpirult kissé, majd elfordította tekintetét, hogy összeszedje magát.

– Azért, mert hiányolja a társaságodat, és attól tart, hogy a mai nap megpróbáltatásai talán túlságosan megviseltek.

Parisz áthatóan vizsgálta Helene zavart szemét, majd megszólalt: – A nap megpróbáltatásai eltörpülnek a mai este megpróbáltatásai mellett. Helene egy lépést tett hátra, mintha hirtelen egy kemenceajtót nyitottak volna ki elıtte. – Valaki megbántott talán? – Te bántottál meg – vádolta szelíden Parisz. Helene elpirult, mintha a férfi megütötte volna. Állát kicsit megemelte, és határozott

hangon kérdezett vissza: – Uram? – Tudom, hogy hallottad, amit mondtam, amikor ezt a csecsebecsét a nyakadra csatoltam –

sziszegte -, de válaszra sem méltatsz. Helenét felháborította az ifjú meggondolatlansága, és állta Parisz tekintetét. – Uram, a férjem barátja vagy, és a tisztesség keretein belül nem utasíthatok vissza semmit.

Ezt a csodálatos ajándékot viszont köszönöm, de nem fogadhatom el. Már épp lecsatolta volna nyakáról a láncot, amikor Parisz kinyújtotta a kezét, hogy

megállítsa. – Nagyon kérlek, tartsd meg – mondta. – És bocsáss meg. Elvesztettem a fejemet. Helene torka kiszáradt, szíve riadtan dobogott. Gyorsan körülnézett, észrevette-e valaki

zaklatottságát, majd karcsú testével ismét Parisz felé fordult. – Bizonyára kimerített a mai nap. Mondjam azt a férjemnek, hogy szeretnél visszavonulni? – Mondd neki azt, hogy egy olyan férfival beszéltél, aki belehal irántad érzett szerelmébe.

Mondd meg neki, hogy talán már nem is él sokáig, ha szerelmét nem viszonozzák. Mondd meg neki, hogy már más vagy, mint régen, és hogy ennek a férfinak minden

pillantása lelked teljes figyelmét igényli. Mondd meg neki azt is – tette hozzá, majd megragadta Helene csuklóját, amikor az el akart fordulni -, hogy csak az ırült nem engedelmeskedik egy isten hívásának.

Helene megállt. Megpróbálta összeszedni magát, megint elpirult, szeme csillogott a nyugtalanságtól és a félelemtıl.

– Csak nem hiszi magát Parisz herceg istennek? – Nem. De szolgálok egy istennıt, akinek rendkívüli a hatalma. Parisz hallotta, hogy Helene lélegzete elakad, szemében pedig hirtelen támadt, lázas

izgalmat vélt felfedezni. – Ha nem engeded el a kezem, azt fogom kiabálni, hogy a férjem házában egy áruló

tartózkodik, akinek hálátlansága érdemtelenné teszi arra a kedvességre és barátságra, amivel fogadták.

Parisz számára elviselhetetlennek tőnt a gondolat, hogy Helene így gondol rá. – És ha elengedem? Helene elfordította a tekintetét. – Akkor elfelejtjük ezt az egészet, és nem gondolunk rá többet. Még egyszer

megpróbálunk barátok lenni. Mielıtt válaszolt volna, Parisz egy pillanatra még erısebben megszorította Helene

csuklóját. – Mindezt nem tudom megígérni. Mondj a férjednek, amit akarsz. Az életem abban a

kézben van, amit most visszaadok neked – de már az elıtt is így volt, hogy Spártába érkeztem. Taszítsd el vagy engedd szabadon, hogy szerethessen téged. Bárhogy is döntesz, irántad érzett vágyam nem fog csökkenni.

Helene ajkai szétnyíltak. Gyöngéden dörzsölni kezdte csuklóját, mintha Parisz érintése felsértette volna a bırét.

Semmi sem úgy mőködött, ahogy kellett volna. Még az ajtó melletti fáklya is füstölni

kezdett. Majd megcsóválta a fejét és visszament a terembe. Parisz követte az illatát a mulatozás lármáján keresztül, figyelte Helene finom járását, és jó

érzéssel töltötte el a gondolat, hogy legalább Helene sem alszik jobban aznap éjjel, mint ı. Amikor beléptek a terembe, Meneláosz és Aineiász egy vörösesbarna hajú nıvel nevetgélt, akinek mellei lazán csüngtek, ahogy föléjük hajolt, hogy bort töltsön a kupájukba. A király felemelte poharát, és sugárzón nézett feleségére.

– Mit mondtam neked, Aineiász? – kiáltotta. – Helene szépsége olyan, akár a mágnes. Mindenféle férfit magához vonz, akár akarják, akár nem. Parisz, hiányoltunk. Gyere, igyál még velünk. Vagy igaz, amit Eteóneusz mond? Tényleg túl erısnek találod Aphrodité tejét?

– Most történik meg vele elıször – nevetett Aineiász. – Már nem egyszer elıfordult, hogy az asztal alá ivott engem.

– Különös és nagy hatású nap volt ez a mai – ráncolta homlokát Parisz. – Igaz – helyeselt Meneláosz. Részegségében szeretı gondoskodással nézett Pariszra. – De

az árnyék már eltőnt rólad. Lemostuk Athéné Bronz Házában. Örvendj hát, barátom! Mielıtt Parisz válaszolhatott volna, Helene határozott hangja csendült fel. – Parisz herceg kimerült, uram, és nem teljesen saját maga. Lesz még idı a vigalomra; neki

most alvásra van szüksége. Meneláosz csalódottan intett. Fátyolos tekintetével Parisz sápadt arcát fürkészte. Mindig is

szókimondó ember volt, és zavarba hozták ázsiai barátainak hirtelen hangulatváltozásai. Hirtelen új gondolata támadt, Pariszra vigyorgott és poharat tartó kezével a terem felé intett.

– Pillants körbe – mondta. – Biztos van itt olyan nı, akinek a társaságát szívesen vennéd ma éjjel.

– Ha másként állnának a dolgok... – mentegetızött rekedten Parisz. – De Helene úrnı ugyanolyan bölcs, mint amilyen gyönyörő. Úgy érzem, olvas a gondolataimban.

Menelaosz csalódottan vállat vont, és savanyú arccal fordult Aineiász felé, akit szintén meglepett barátja szokatlan viselkedése. A király egy kicsit megbillent, ahogy talpra állt.

– Aludj hát, ha arra van szükséged – mondta. – De holnap... Aineiász és én terveket szövögettünk. Holnap vadászni megyünk. Néhány napra felmegyünk a hegyekbe.

– Karjait összefonta Parisz körül és melegen megveregette a hátát. – Egy-két éjszaka a szabad levegın jót fog tenni. És még az is lehet, hogy találunk neked egy nıstény medvét, aki megszoptat! – Menelaosz jót nevetett saját viccén, majd elkapta felesége tekintetét. – Szép álmokat, barátom

– mondta már halkabban. – a Fúriák elmentek. A lelked megtisztult. Ismét úgy élheted az életed, ahogy akarod.

Másnap, késı reggel Parisz mély álomból ébredt, amikor valaki durván a vállát rázta. – Mi bajod, ember? – Aineiász volt az. – Éjszaka nyögtél álmodban, és már a fél délelıttöt

átaludtad. Úgy fekszel itt, mint egy részeg az utcán. Menelaosz ránk vár. Nagyon indulna már vadászni. Kelj fel, ha nem akarod megsérteni a vendéglátónkat!

Parisz nehézkesen felült, fejét két keze közé fogta. Amikor Aineiász elhúzta a függönyt, a kegyetlen napsugarak szilánkokra hasadtak ujjai

közt. Parisz elkínzott arccal pillantott barátjára. – Olyan a képed, mint egy gorgóé – ráncolta a homlokát Aineiász. – Mi bajod van? Beteg

vagy? Abban a vakmerı pillanatban Parisz majdnem beavatta titkába Aineiászt, ehelyett

megrázta a fejét, hogy tisztábban lásson, és rájött, hogy az idıpont nem alkalmas. Aineiász túlságosan is nyílt és ıszinte. Túl közel került már Meneláoszhoz; nem lenne képes elrejteni zaklatottságát, ha tudná, hogy Parisz mit forgat a fejében. És ha Aineiász képtelen úrrá lenni érzésein, a spártai király hamar gyanút fog.

– Nem tudom – morogta. – Úgy érzem, kettéhasad a fejem.

– Gyere, Parisz, szedd össze magad! Meneláosz nagyon kedvesen beszélt rólad tegnap este, de más véleményeket is hallottam a viselkedéseddel kapcsolatban – egészen addig, amíg Helene a szárnyai alá nem vett. De a király ma vadászni akar és mind a ketten nagyon szeretnénk indulni. Mondhatom neki, hogy nemsokára összekapod magad?

Parisz csukott szemmel bólintott. – Csak hadd mosakodjam meg és mutassam be áldozatomat Aphroditénak – motyogta. –

Rögtön lenn leszek. De ahogy a csarnokba ért, hatalmas sürgés-forgás és fejetlenség fogadta. Kintrıl hallatszott a kutyák ugatása, türelmetlenségükben kórusban vakkantgattak és

vinnyogtak – ık is várták a vadászatot. Néhány vénasszony, akiknek összeaszott arca dióbélre hasonlított, nyöszörgött és siratódalokat énekelt, miközben kezével mellét verte. Rabszolgák sürgölıdtek fel-alá csomagokkal, amelyeket a szekérre pakoltak. Kinn az udvaron néhány patkolókovács lovak fürge csapatát fogta éppen Meneláosz hintója elé. A király rögtönzött tanácskozásba merült Eteóneusszal és többi miniszterével, míg Helene az aggodalomtól sápadtan ijedt lányát, Hermionét tartotta karjában.

Aineiász átvágott a csarnokon, és a lépcsı tövében álló Pariszhoz sietett. – Úgy látszik, rosszkor jöttünk – mondta. – Agamemnon hírvivıje épp most közölte

Meneláosszal, hogy Katreusz király meghalt. Meneláosznak azonnal indulnia kell. – Katreusz király? – A nagyapjuk anyai ágon. Krétai. A temetési szertartását rövid idın belül meg kell tartani,

így ma éjjel kell Krétára hajózniuk. Az egész palotában eluralkodott a zőrzavar. – És Helene? – firtatta Parisz. – Helene? – Aineiászt meglepte a kérdés. – Mi van vele? – İ is megy Krétára? A királlyal tart? – Nem tudom – ráncolta szemöldökét Aineiász. – Nem tudom, eldöntötték-e már. A gyermek hirtelen felsírt, így Parisz megfordult, s látta, hogy a terem túlsó végében

Helene sietısen tárgyal Meneláosszal. Bömbölı lányát egy szolgáló kezébe adta, hogy megvigasztalódjon, de a gyerek rugdalózott és sikoltozott, ahogy a nı kivitte. Helene zaklatott férje felé fordult, és jól láthatóan kérlelni kezdte.

– Fejezzük ki részvétünket – szólt Parisz. Aineiász kinyújtotta a karját, hogy megállítsa. – Annak is eljön az ideje. Nem látod, hogy a király nagyon elfoglalt? Úgyis beszél majd

velünk, mielıtt elmegy. Parisznak várnia kellett. Figyelte Meneláoszt, aki tanácsadói és intézıi állandó

félbeszakításai ellenére gyöngéden beszélt Helenével, a két karját fogta és hüvelykujjával letörölt Helene arcáról egy könnycseppet. Majd karjába zárta feleségét és végigfuttatta tekintetét a termen. Pillantása végül trójai barátain nyugodott meg. Karjával felesége vállát ölelte, ahogy átvágott a márványpadlón, hogy csatlakozzon Pariszhoz és Aineiászhoz.

– Bocsássatok meg, szomorú kötelesség hív. – Értesültünk veszteségedrıl – mondta Aineiász -, és együttérzünk veled. Nyilvánvaló,

hogy sok dolgod akad most. Kérlek, ne aggódj miattunk. Mi is nemsokára útnak indulunk. – Semmiképpen sem – ellenkezett Meneláosz. – Még a héten visszatérek és magammal

hozom Agamemnónt is. Akkor majd megbeszélhetjük mindazt, ami a leginkább foglalkoztat bennünket mostanában. Addig is, Eteóneusz gondoskodik majd minden igényetekrıl, és megkértem királynımet, hogy részesítsen benneteket királyi kényelemben. Sajnos ma nem mehetek vadászni veletek, de ti mindenképpen menjetek. Halljátok? A kutyák is ragaszkodnak hozzá.

Mosolyogva Parisz sápadt arcára pillantott. – Persze, csak ha elég jól érzed magad. Érezzétek otthon magatokat! Ami az enyém, a

tiétek is. – Kísérjenek utadon az istenek – mondta Parisz -, és adjanak vigaszt bánatodban.

Meneláosz bólintott, karjait a két férfi vállára tette, majd Helenéhez fordult, aki aggódva pillantott rá.

– Ne szomorkodj! – vigasztalta Meneláosz. – Rád bízom a barátaimat. Bánj velük úgy, ahogy velem bánnál. – Majd még utoljára váltott néhány szót a minisztereivel, és elment.

Lehet, hogy Aphrodité még egy öregember életének kioltásától sem riad vissza, csak hogy egy fiatalabb szenvedélyes vágyát teljesíthesse? Talán így van. Katreusz király ^lán már hosszú ideje készen állt a halálra.

Parisz aznap betegséget színlelt. Aineiásznak arról panaszkodott, hogy semmi kedve vadászni, de mivel szép az idı, a kutyák már nagyon türelmetlenek és a vadászok is készen állnak, Aineiásznak természetesen mennie kell.

– Tudom, mennyire szeretnéd már felfedezni, milyen vadakat rejtenek a spártai hegyek. Mire visszajössz, én is jobban leszek. Hozz nekem egy medvebırt, hadd szórakoztassam vele Meneláoszt!

Miután Aineiász elment, Parisz egy órát a szobájában töltött, de már égett a türelmetlenségtıl, hogy Helene keresésére indulhasson. Sehol sem találta. Majd abba a terembe tévedt, ahol a nık dolgoztak szövıszékeik mellett, Helenenek azonban nyomát sem látta. Az asszonyok kuncogni kezdtek, amikor váratlanul betoppant, így vissza kellett vonulnia. A palota kertjeiben és a piactér utcáin is körülnézett, de nem járt sikerrel.

Délután, amikor a rekkenı hıségben csend ült a palota termeire, úgy döntött, vállalja a kockázatot, és bemerészkedik a királyi magán lakosztályokba.

A fı fogadótermet, ahol a magas trón állt, üresen találta. Egy folyosóról nyíló szobába pillantva egy kövérkés, bóbiskoló szolgálóasszonyt pillantott meg. A kislány, Hermioné mellette aludt egy kiságyban, egyik kezével egy rongybabát ölelt, a másik hüvelykujját pedig szopta álmában. Parisz csendesen visszahúzódott. A szögekkel kivert ajtót, amely a következı szobába vezetett, zárva találta – Parisz azt gondolta, a terem talán a király kincsestárát vagy fegyvertárát rejtheti. Tisztában volt vele, hogy a királyi hálószoba felé lopakodik, így levegıt is alig mert venni. Reszketve állt meg a bronzkeretes kettıs ajtó elıtt. Tudta, hogy semmilyen mentséggel nem szolgálhat, ha Helenen kívül esetleg valaki más tartózkodik odabenn, ha valamelyik szolgáló éppen a padlót súrolja vagy az ágynemőt cseréli. De úgy gondolta, a napnak abban a szakában ez valószínőtlen lenne, és zajt sem hallott odabentrıl, így kiakasztotta a kallantyút. Hangos kattanás törte meg a csendet. Az ajtók kitárultak, ı pedig egy tágas hálószobában találta magát. A kerteken túl kanyargó messzi folyóra és hegyekre nyíló erkély felıl érkezı fény betöltötte a szobát. Az erkély felé hatalmas, cédrusból készített, arannyal és elefántcsonttal kirakott ágy nézett, amelynek fejét két faragott leopárdfej díszítette. Súlyos párnák és mesésen hímzett kendık takarták az ágyat, amelynek lábánál egy faláda állt. Az ágyfej fölött faliszınyeg csüngött; az aszfodéloszok és ibolyák között táncoló három gráciát ábrázolta. A többi falat karmazsinszínőre, kékre és aranyra festették. Az egyik mellett szivárványszínekben játszó pávatoll reszketett a nyitott ablak felıl érkezı enyhe fuvallatban.

Helene itt alszik és álmodik, gondolta Parisz. Férje itt öleli ıt minden este. Arra számított, ez a gondolat felzaklatja majd, de annyira biztos volt már Helene iránti igényének jogosságában, hogy nem izgatta magát. Lehet, hogy Meneláosz Helenével hál, és még egy gyermeket is nemzett neki, de a nı, aki ebben az ágyban fekszik, nem az igazi spártai Helene, hiszen még maga Helene sem tudja magáról, hogy valójában kicsoda. Hogy is tudhatná, hiszen a titkot csak az istennı és Parisz tudta.

Parisz átvágott a szobán, oda, ahol két ajtó két különálló fülkébe nyílt. Az egyik Helene öltözıszobájaként szolgált. Még mindig érezte a nı illatszerét a levegıben. Az állványokra akasztott számtalan ruha közül mindkét kezével megfogta a hozzá legközelebb esıt, és finom anyagát az arcához vonta. Majd az asztalhoz lépett, ahol szépítıszerek gazdag győjteményére bukkant, mellette ecsetek, pamacsok, reszelık és fésők takarosan elrendezett sorát látta.

Szantálfából faragott ladikokat és gyógyszeresüvegcséket is talált. Néhány doboz győrők, nyakláncok és fülbevalók, finom mívő karkötık, melltők, fejékek, drágakövekkel díszített hajhálók, csatok és rögzítıtők valóságos kincsestárát rejtette. Nem találta azonban a jádéval díszített nyakláncot, amelyet szerelme jeléül ajándékozott Helenének. Talán félrerakta, vagy titkos helyre rejtette, hogy biztonságban legyen? Majd pillantása a galambot tartó Aphroditét formáló, ezüst illatszeres üvegcsére esett, amely az ajándékok közül szintén elnyerte Helene tetszését.

Az öltözıasztalon félretolt néhány tárgyat, hogy helyet szorítson a fényesített bronzlemeznek, amelynek szegélyét delfinek ékesítették, és amelyet Helene tükörként használt. Azután kihúzta az illatszeres üveg dugóját, és az illatszer finom permetével a tükörre próbálta írni, hogy Szeretlek, de a párolgó betők nem tartották meg formájukat, és eltőntek. Parisz körülnézett, és tekintete megakadt a festéken, amellyel Helene bizonyára szempilláit sötétíti. Fogott egy ecsetet, a nyelvén megnedvesítette, és írni kezdett. A betők formátlanra sikeredtek. Parisz újból és újból megnyalta az ecsetet, nem volt ideje azon töprengeni, mérgezı-e a festék. Ha az, ám legyen: legalább üzenete túléli ıt. Kudarca az illatszerrel egyfajta sikernek bizonyult, mivel olyan sokat használt el a drága anyagból, hogy a szoba levegıje megváltozott: már nem spártai, hanem trójai illata volt.

Amikor kifelé menet kinyitotta a hálószoba kettıs ajtaját, a gyerekszoba felıl a kislány nyöszörgésének hangja ütötte meg a fülét. Ahhoz elég hangos volt, hogy a dadája felébredjen.

Lopva surrant végig a folyosón, és a félig nyitott ajtó sarokvasánál átnézve látta, amint a dada éppen lehajol, hogy kiemelje Hermionét a kiságyból, miközben csitítgatja és becézgeti. Parisz sietısen a folyosó vége felé vette útját.

Elérte a lépcsıfeljárót, és épp kilépett volna a kertbe, amikor mögötte felcsendült egy férfihang:

– Segíthetek valamiben? Parisz megtorpant, hátrafordult, és Eteóneuszt látta meg a konyha felé vezetı ajtóban. – Csak éppen... – mosolyodott el Parisz azzal a mosollyal, amellyel már annyiszor

elbővölte a világot. – Azon tőnıdtem, hol találhatnám meg Helene úrnıt. – Az úrnı úgy tudta, hogy beteg, uram – ráncolta szemöldökét Eteóneusz. – Azt az

utasítást hagyta, hogy bábaasszonya, Polüdamna kétóránként látogassa meg, ha nem jönne elı. Korábban már kopogott az ajtaján, uram, de mivel nem kapott választ, feltételezte, hogy alszik.

Parisz épp megjegyezte volna, hogy bizonyára így lehetett, de eszébe jutott, hogy láthatták az utcán sétálni.

– Jobban éreztem magam, és kimentem levegızni egy kicsit – mondta végül. – Az asszony biztos akkor kopogtatott. – Parisz ismét elmosolyodott. – Mondd csak, hol találom meg ıt?

– Polüdamna a nıi szálláshelyen van. Hívassam? – Helene úrnıre gondoltam. – Ó! Az úrnı éppen áldozatot mutat be Katreusz királyért, akinek a halálhíre nagyon

lesújtotta. Nem szeretné, ha most zavarnák. – Minden bizonnyal férje biztonságos hazatéréséért is imádkozik. Eteóneusz bólintott, de nem tudta biztosan, hogyan értelmezze a trójai rejtélyes mosolyát. – Ertem. Akkor türelmesen várom, ha ez a kívánsága. – Parisz kinézett az ajtón a ragyogó

napsütésbe. – Talán a kertben. Látom, Aphroditénak ott is van szentélye. Nekem is hátravan még a napi imám.

Udvariasan biccentett, majd elfordult, és az oszlopokkal díszített erkélyen át a kert felé indult. A lugasban híztak a szılıfürtök; ciprus– és platánfák nyújtottak árnyékot a leander– és hibiszkuszbokrok szegélyezte úton, amely a mirtuszliget felé vezetett, ahol Aphrodité szentélye állt. Parisz belépett a lugasba, és elmosolyodott, amikor megpillantotta a szakállas, torz Priaposzt ábrázoló, fügefából faragott szobrot. A figura bal kezét egyik csípıjén

nyugtatta, míg jobbjával egy olajosflaskából kenegette megkapóan ágaskodó hímtagját. Valaki – talán egy reménykedı szerelmes – gránátalmából és birsbıl álló felajánlást hagyott az oltáron. Az ifjú közeledtére egy feketerigó csivitelni kezdett.

Parisz hosszú ideig állt csendesen, gondolataiba és imáiba merülve Aphrodité apró márványszobra elıtt, egy sziklából elıtörı forrás mellett. Az istennı talapzaton állt, haját fésülte a sötét színő damaszkuszi rózsák erıs, átható illatában. Feje fölött galambok repdestek hangos szárnycsapásokkal egyik fáról a másikra, vagy búgva sütkéreztek a napfényben. Valahol a távolban egy szamár nyögött fel panaszosan, súlyos terhe alatt. Parisz csak arra várt, hogy Aphrodité biztató tanácsot suttogjon a fülébe.

Egy idı után leült a padra a védett, édes illatú mirtuszvesszıkbıl font lugasban. A hely érzékisége, az illatos levegı mozdulatlansága, a víz hangja mind azért szövetkezett össze azon a forró délutánon, hogy tovább tüzelje a fiú Helene iránt érzett sóvárgását, amelynek fájdalmát már minden végtagjában érezte. Ritmikus varázsszöveggé vált imájával Helenét hívta.

De csak egy gyerek hangja szállt felé a fák közül; felismerte, hogy Hermioné az. Ha Helene kislányával sétál a kertben, nem valószínő, hogy épp ide hozza. Parisz pillanatnyi habozás után hirtelen felállt, elment Priaposz mellett, és abba az irányba indult, amerrıl a gyerek hangját hallotta.

Két babérfa közül kilépve megpillantotta Hermionét a napsütötte gyepen, amint épp labdát dob nevetve a vele szemben álló kövér dadának.

– Kapd el, Khrüszé! – kiáltotta. – El kell kapnod! De Hermionénak nem sikerült elég nagyot dobnia. A dada nagyot sóhajtva hajolt a labda

után, és amikor visszadobta, az átröpült a kislány magasba emelt kezei között, pattant egyet, majd arrafelé gurult, ahonnan Parisz nézte ıket az árnyék rejtekében. Hermione csak a labdát figyelte, utána eredt, visszakiabált valamit a válla fölött, és csak akkor vette észre Pariszt, amikor a labda után hajolt. Parisz nevetett, vissza akarta dobni a labdát a gyereknek, de a kislány megdermedt, és úgy nézett a férfira, mintha kísértetet látna.

– Gyere, kapd el – hívta Parisz kedvesen. Kissé lehajolt, és intett a labdával. A gyerek arca eltorzult a félelemtıl. Mindkét ökölbe szorított kezét a szájához emelte, és

ijedten felkiáltott. Parisz nem tudta mire vélni Hermione viselkedését. Felé indult, de a kislány sarkon fordult és sírva szaladt vissza a dadához.

– Ments meg, Khrüszé, ments meg az idegentıl! – Vékony karját az asszony dereka köré fonta, arcát a szoknyájába fúrta.

A dada a kislány fejére tette a kezét. – Mi lelt, gyermekem? Hermione válaszképp felemelte a fejét, és Parisz irányába pillantott, aki döbbenten hallotta

a kislány szavait: – Ez az az ember, aki gyerekeket öl. Az apukámat akadna! Az apukámat akarom! – kiabált. A dada elborzadva nézett az idegenre, a szemmel verést elhárító jelet írta a levegıbe, majd

felkapta a sivalkodó gyereket, és elsietett. Parisz döbbenten állt a kert felkavart csendjében. Fél óra múlva még mindig ott állt a

kertben, és teljesen lesújtotta a gondolat: a tény, hogy Helenének gyermeke van, bonyolultabbá teszi a dolgokat, mint amire számított. Ezt még tetézi, hogy a kislányt nem is egészen megmagyarázhatatlan félelem fogja el Parisz láttán.

Visszatért a mirtuszligetbe, hogy elgondolkodjon ezen. Rájött, hogy Aphroditénak a csecsemı Erószon kívül, aki teljesen más megfontolás alá esik, ugyanúgy semmi köze nincs a gyerekekhez, mint az erkölcshöz. Aphrodité egyetlen célt tart szem elıtt: a két nem közötti szenvedély és vágy beteljesülését. A fogantatással ı már elvégezte kötelességét. Hogyan segíthetne ı egy ellenséges gyerekkel szemben?

Parisz azonban biztosra vette, hogy Aphroditénak ke moly terve van, hiszen elhozta ıt ide

és még Meneláoszt is eltüntette. Vagy talán ilyen biztató kezdet után egy könnyes szemő ötéves gyerek leküzdhetetlen akadályként áll kettejük közé? Még a gondolatba is belesajdult a szíve. Hiszen csak rendelkezik annyi vonzerıvel, hogy megnyerje magának a kislányt.

Azon tőnıdött, hogyan fogjon hozzá, amikor meghallotta, hogy valaki közeledik a kerten át. Arra számított, hogy nyomban Eteóneusz toppan elé, helytelenítve ráncolva szemöldökét, ezért gyorsan felpattant a padról, ahol ült. De a miniszter helyett Helenét pillantotta meg, aki a füvön keresztül feléje tartott. Arca kipirult, haja rendezetlenül állt. Parisz meglepett felkiáltása csodálkozó mosollyá változott, de Helene elıbb ért oda hozzá, mint ahogy a férfi megszólalhatott volna. Majd felemelte a kezét, és minden erejét összeszedve arcul csapta Pariszt.

Az ifjú csak pislogott, az ütéstıl szinte eleredt a könnye, szédülten rázta a fejét. Arca égett, akár a tőz.

A csattanás hallatára ijedten felröppent egy galambraj, fényes szárnyukkal a liget fölött csapkodtak.

– Hogy merészelted? – kapkodott Helene levegı után. – Hogy merészelted? Parisznak még mindig csengett a füle, amikor válaszolt: – Sajnálom, igazán sajnálom. Nem állt szándékomban megijeszteni a gyereket. Helene úgy bámult rá, mintha Parisz megzavarodott volna. Szeme a legvadabb kékeszöld

szikrákat szórta. A férfi most elıször látta viszont ezt az árnyalatot a dárdán partokon kívül, ahol a napsütötte vihar vert fel ilyen színt. Azt akarta mondani, hogy a gyerek bizonyára hallott róla valamit és félreértette, de Helene belefojtotta a szót, és dühösen égnek emelte két tenyerét.

– Bementél a hálószobánkba, végigtapogattad a dolgaimat, és otthagytad nevetséges üzeneted szagát, hogy bármelyik szolgáló érezze! Hogy tehettél ilyet? Hogy merted?

Mielıtt Parisz megállíthatta volna, Helene ismét pofonütötte. Parisz hátralépett, mindkét karját felemelte, hogy védje magát a további támadásoktól.

Majd hangosan nevetni kezdett, bár arca még mindig égett a fájdalomtól, ahogy lerogyott a mirtuszágak alá a padra.

Helene felháborodottan pillantott Pariszra, jobban magán kívül volt a dühtıl, mint életében bármikor.

– Ha még egyszer ilyet merészelsz tenni – sziszegte -, ledöflek a késemmel. A nevetés abbamaradt. Zihálva bámultak egymásra, kettejük között vibrált a levegı. – Akkor tedd meg – mondta Parisz, és mindkét kezét felemelte, hogy szabaddá tegye

védtelen mellkasát. – Hozd a késed és ölj meg most, hiszen ha nem szeretsz, úgyis halott vagyok.

Helene olyan erıvel szorította ökölbe a kezét, hogy szinte már fájt neki; mintha csak így tudná megfékezni a haragot, amely ilyen indulatra gerjesztette és azzal fenyegette, hogy túl messzire sodorja. Ha ott, akkor lett volna kése, használta volna.

Így azonban csak levegı után kapkodott és amit mondott, ugyanúgy mondta magának, mint a vele szemben álló férfinak, aki ennyire felbıszítette.

– Megtenném, és meg is teszem. Parisz egy pillanatra megdöbbent, amikor ráébredt, hogy Helene ıszintén beszél, majd

ismét elnevette magát. Helene hitetlenkedı dühvel nézte Pariszt. – Te ırült vagy – mondta neki. – Hidd el, nincs semmi, amit nem mondanék vagy nem tennék meg, ha az rávenne téged,

hogy szeress – felelte Parisz. – Ha ez ırültség, akkor igen, ırült vagyok. Helene teljesen kiegyenesedett. Szíve úgy vert mellkasában, akár egy kalapács, amely

minden ütésével ıt akarná mélyebbre döngölni a földbe. – Helene vagyok, Spárta királynéja – mondta -, nem valami könnyővérő trójai csitri, akit

csak úgy az ágyadba csalogathatsz. Komolyan azt gondolod, hogy szeretni tudnék egy olyan

hitvány férfit, aki elárulja barátját, amíg az hátat fordít neki? – Igen – sziszegte Parisz. – Igen. – Egy olyan férfit, aki betegséget színlel, hazudozik, és úgy settenkedik a házamban, mint

egy közönséges tolvaj? – Igen. – Akkor nem csak ırült vagy, hanem bolond is. – Legyen hát – felelte Parisz. – De ha ırült vagyok, a szerelem ırültje vágok. Ha bolond

vagyok, a szerelem bolondja vagyok. Valahol a mirtuszágak között egy galamb csapkodta szárnyait. Parisz esdeklı tekintete láttán Helenét elfogta a remegés. A férfi minden ésszerő határon

túllépett, és ha tovább a tisztáson marad vele, ı is elveszítheti minden méltóságát és önuralmát.

– A legjobb az lenne, ha elmennél Spártából. De a férjem vendége vagy, nem az enyém. – Hallotta saját hangja remegését, ahogy hozzátette: – Ha úgy határozol, hogy maradsz, ne számíts rá, hogy én is itt leszek.

Mély levegıt vett és megfordult, hogy otthagyja Pariszt. Csak hármat lépett, amikor a férfi utánakiáltott:

– Miért nem mondtad el neki, mi történt köztünk tegnap éjjel? Ha Helene akkor továbbsétál, egy egész világ megmenekült volna; de megállt – a

kérdésben csengı vádaskodás úgy kényszerítette erre, mintha kötelet dobtak volna a bokája köré. Megfordult, a szeme szikrákat szórt.

– Mert a barátja vagy. Mert Meneláosz szeret téged, és ez összetörné a szívét. – így van – Parisz rezzenéstelenül állta a nı tekintetét. – Össze fogja törni a szívét. Egy ideig csak a kövek között csordogáló víz csobogását lehetett hallani. Anükor Parisz látta, hogy Helene nem mozdul, leült a Padra. Mintha hirtelen kimerült

volna, két könyökét térdére támasztotta és a fejét kezei közé fogta. – Ez Aphrodité ırülete – mondta rekedten. – Úrnım, én már akkor szerettelek, mielıtt

Spártába jöttem. Azért jöttem, mert szeretlek. Helene végre meghallotta Pariszt. Hallotta hangjában a véglegességét, és tudta, hogy a férfi

ıszintén beszél. De még mindig ellenkezett, és zavarában magyarázatot kért. – Hogy is szerethettél volna? Hiszen még sosem láttál. Nem ismertél. Nem engem

szerettél, hanem a fejedben fogant, képzelt álmot. – Te voltál az álom. Az istennı tett oda téged, és amikor elıször suttogta el nekem a neved,

tudtam, hogy te vagy a végzetem. A szív megérzi az ilyesmit. És most, hogy találkoztam veled, már nem vagy álom többé.

Helene nem mozdult, fogva tartotta Parisz tekintete. Tudta, hogy véget kell vetnie ennek a párbeszédnek. Megfordult, hogy otthagyja a férfit.

– Asszonyom, téged az idık hajnalán ígértek nekem. Egy egész világ függ ettıl a pillanattól.

Helene háttal állt Parisznak, és ahogy megszólalt, hangja alig volt több mormogásnál, mintha nem is számítana, hogy a férfi hallja-e, amit mond.

– Az én világom itt van. Itt vagyok otthon, a férjemmel együtt, akit szeretek. Parisz bólintott, mosolya minha együttérzését tükrözte volna. – Elnéztelek titeket, és egy darabig azt hittem, hogy kettıtök szerelme olyan szilárd, hogy

az istennı félrevezetett. De te mást mutattál. – Mást mutattam? – támadt neki Helene. – Több szenvedély volt a tıled kapott pofonokban, mint amennyit a férjed valaha is

láthatott tıled. Ezért nevettem el magam – nem azért, hogy gúnyt őzzek belıled vagy mert ırült vagyok. Egyszerően örömmel töltött el a gondolat, hogy sosem ütöttél volna meg így, ha nem zaklattam volna fel a lelkedet. Azt hiszem, ismersz engem, úrnım. Már akkor tudtad, ki

vagyok, amikor elıször találkoztunk. Azt hiszem, te is érzed már az istennı ırületét. Parisz beszéd közben felállt a padról és két lépést tett Helene felé. Közeledésére Helene

hátrálni kezdett, de már látta, hogy amit szemtelenségnek hitt, lehet, hogy csak tiszta bizonyosság, amely már az ártatlanság egy formája.

– Ha volt is benne szenvedély – mondta Helene -, nem volt más, csak jogos düh. Nincs jogod hozzá, hogy így betörj az életembe.

– És ha ez az élet már véget ért? Már sosem lesz olyan, mint régen. Meneláosz elment, te pedig nem érzed magad biztonságban. Próbáld újra megtalálni régi életedet az ı oldalán – csak unalmas éveknek néznél elébe, és nem hagyna nyugodni a gondolat, hogy mi történhetett volna, ha válaszolsz az istennı hívására. Új élet vár rád. Az, ami ellen mindeddig küzdöttél. Légy bátor, és engedd, hogy megtörténjen!

A rémület, amit Parisz szavai hallatán érzett, a damaszkuszi rózsák és a mirtuszágak illata, a tücskök bódító ciripelése a forró délutánban és a sziklából elıtörı víz hangja

– mindezek úgy kavarogtak Helene fejében, mintha isten érintette volna meg. Helene az Aphroditét ábrázoló szoborra vetette pillantását. Az istennı szégyentelenül fésülte a haját, kebleit fedetlenül hagyta, khitónja csípıjére hullott

– nem foglalkozik semmi mással, csak az élet szerelemben leiszínre törı érzéki lüktetésével. Hányszor tanulmányozta már ezt a szobrot! Mindig nyugtalansággal töltötte el, anükor arra gondolt, hogy az élet bizonyosan több, mint naponta elismételt szertartásos teendıi, egy nem sokat követelı szerep kényelme, és Meneláosz gyors és megnyugtató együttléteiket betetızı, könnyő, kielégült sóhajtása. Kislánykorában a szemérmes Artemiszt tisztelte, de mint feleség és királyné Hérát és Athénét imádta. Azzal nyugtatta magát, hogy jobb, ha Héra bıtermı búzakalászait vagy Athéné roskadozó olajfáit választja Aphrodité tövises rózsái helyett. Jobb, ha az ember ellenáll a szenvedély hívásának, mint hogy áldozatul essen neki és elveszítse lába alól a talajt. Ennek ellenére ı volt az, aki ide tette ezt a szobrot.

Parisz pedig lerombolja az ıt körülvevı világot. Helene megrázta a fejét. Mit akar tıle ez az ırült trójai? Komolyan el tudja képzelni, hogy

kockára tenné az életét lehengerlı mosolya kedvéért és azért, amiért olyan szenvedélyesen fogadkozik a halhatatlan szerelemrıl? Hiszen Parisz sem más, csupán egy fiatalabb, megnyerıbb külsejő Thészeusz, egy ugyanolyan szélhámos – bár királyi dicsıség nélkül. Újra felidézte azt a napot – ahogy a rémülettıl szinte megállt a szíve, de ugyanakkor fellobbant benne a lelkesedés is, mert azt képzelte, hogy egy isten rabolja el. Majd pillanatokkal késıbb észhez tért és csak egy sóvárgó öregembert látott.

„Az ilyen szépség inkább átok, mint áldás” – mormolta Thészeusz, és szavai hatására Helene lelke olyan messze hátrált, hogy még férje gyöngéd keze sem érte el. Lehet, hogy ez az ember valóban a mélység mélyére látott, és meglátta reszketve megbújó lelkét? Vajon tényleg tudja, hogyan kell elıcsalogatni onnan? Ha nem így lenne, miért reszketne Parisz szavaitól?

És attól, ahogy finoman és minden követelızés nélkül megérinti a vállát. A férfi gyengéden a nı tarkójára hajtotta és a hajába fúrta arcát. Helene érezte Parisz

lehelletét a bırén. – Tudom, hogy még nem volt idıd arra, hogy megszeress – suttogta Parisz. – De meglátod,

sikerülni fog. Helene elhúzódott. – Mondtam már – erısködött. – Szeretem a férjemet, és a férjem is szeret. Nagyon szeret. Parisz egy pillanatra elgondolkodott, hogy kimondja-e, ami az eszébe jutott. Majd halkan

megszólalt: – Éjszaka pedig a szobádból valaki más szobájába lopózik. Helene szeme tágra nyílt, orrlyukai kitágultak. – Ezt honnan tudhatnád?

– Saját szememmel láttam. Elsı éjszaka lementem a terembe, ahol együtt vacsoráztunk. Nem tudtam aludni, folyton te jártál az eszemben. Akkor láttam.

Helene mély levegıt vett, felszegte az állát. – Meneláosz király itt. Megilletik a király jogai. – Miféle jog hatalmazza fel ıt arra, hogy otthagyja az ágyadat? – A joga ahhoz, hogy fiúutódja szülessen – válaszolta Helene. – Amit én nem adhatok meg

neki. Pariszt mintha villámcsapás érte volna. – Látod, meddı álmot dédelgetsz – robbant ki dacosan Helene. – Egy terméketlen

asszonyról szóló meddı álmot. – Mielıtt elfordult volna, Parisz látta Helene arcán a fájdalmat, és szívét együttérzés töltötte el. Néhány pillanatig kettejük sebezhetı élete nézett szembe egymással.

– Nagyon, nagyon sajnálom – suttogta Parisz. Majd Helene felnézett a férfi együttérzéstıl meglágyult arcára, és sírni tudott volna. Ki ez a férfi? Megjelenésében királyi család sarja, de tekintete olyan egyértelmően

tanúskodik tapintatlan nyíltságáról, hogy akár vidéki pásztor is lehetne. Vagy talán tényleg az volt, aminek olyan szenvedélyesen mondtgatta: egy férfi, aki annyira szerelmes belé, hogy mással nem is törıdik?

Helene képtelen volt beszélni vagy megmozdulni, csupán azt gondolta: „Ha a halálom itt van, akkor az istennı küldte.”

De a férfi az életrıl beszélt, olyan életrıl, amely lehetıvé tenné, hogy részesei lehessenek az istenek szenvedélyének. Olyan életrıl, amelyet csak a szerelembe avatottak ismerhetnek, és közülük is csak azok, akik készen állnak arra, hogy mindent feláldozzanak érte.

Parisz ismét kinyújtotta a kezét, hogy gyengéden megérintse. Helene azonnal elhúzódott, mintha hirtelen szakadék szélén találta volna magát, de még visszanyúlna mindazért, ami biztonságot adhat. A férfi nem lépett közelebb, Helene mégis visszautasítóan maga elé nyújtotta karját, hogy biztosítsa kettejük között a távolságot, és mint egy védelmet nyújtó varázsigét, négyszer vagy ötször elismételte:

– Nem. Parisz szelíden csóválta a fejét. – Azt hiszem, most már az istennı kezében vagyunk. – Leszakított egy damaszkuszi rózsát

a bokorról. – A javunkat akarja. – Egyik ujját megszúrta a virág tüskéjével, majd finoman Helene ajkához nyomta, és az ı száján is elkenıdött a vér.

Helene újabb lépést tett hátrafelé, a szája tátva maradt. – Az istennıt vádolod mindazzal a pusztítással, amit okozol? Parisz higgadt derővel mosolygott vissza rá, úgy, mint aki megingathatatlan a hitében. – Nem – rázta meg komolyan a fejét -, dicsérem ıt. Majd ismét közelebb lépett, és a rózsát

Helene hátrakötött fürtjei közé főzte. – Ma éjjel várni foglak – suttogta. – Ha visszautasítod mindazt, amit mondtam, akkor

hagyd, hogy tovább gyötrıdjek, és ítélj mindkettınket arra, hogy elhervadjunk a boldogtalanságtól. De ha elfogadod, akkor gyere. – Majd Helene vállát súrolva kisétált a mirtuszligetbıl, anélkül, hogy hátrapillantott volna.

Menekülés Spártából Aineiasz hajója, a Gorgóna érkezett elsıként Trója partjaira. A hazafelé vezetı út nem

bizonyult olyan nyugodtnak, mint az odaút, mert erıs szél támadt, és a hajónak az esıben és a hömpölygı tengerár közepette kellett utat törnie. Aineiasz hangulata sem volt kevésbé haragos, mint a tenger. Dühös volt Pariszra, és biztosra vette, hogy szerelemtıl eszét vesztett barátja a vihar sötét leple alatt megváltoztatta útirányát, hogy megszabaduljon tıle. A Gorgóna napokon keresztül egyedül küzdött az elemekkel a Kükládokon át, legénysége pedig

felkészült rá, hogy a sötét láthatáron bármelyik pillanatban feltőnhet egy argoszi csatahajó. Persze ennek nem tulajdonítottak nagy valószínőséget, hiszen a két trójai hajó már bıven

kinn volt a keleti tengeren, mielıtt a hír elérte Meneláoszt Krétán. De barátja alattomos és hőtlen viselkedése annyira kibillentette Aineiaszt higgadtságából, hogy mindennap azt várta, mikor sújt le az isteni megtorlás. Emberei, akik közül sokan morogtak amiatt, hogy olyan hirtelen, rossz idıben kell otthagyniuk a kikötıt, amit idıközben megkedveltek, már azt rebesgették, hogy minden bizonnyal Héra küldte ellenük a vihart.

Aineiasz nem is lepıdött meg azon, hogy a Hellészpontoszon nyomát sem látja az Aphroditénak. Vitorlamesterének borús hangon azt motyogta, hogy egész Dardaniát feltenné egy penészes füge ellen, hogy ha Parisz hajója még mindig a vízen van, akkor bizonyára egy kényelmes kis öbölben horgonyzik, ı pedig turbékol a nıvel, akiért mindent kockára tett.

Amint partot ért, Aineiász apja palotájába sietett, az Ida lábához, hogy beszámoljon küldetésük végzetes kimenetelérıl. Ankhiszész szoborszerő mozdulatlansággal hallgatta fiát, vakon meredt maga elé, míg Aineiász indokokat keresett Parisz ırült viselkedésére.

– Az én hibám, hogy nem vettem észre már korábban a jeleket. Pedig így, visszanézve elég árulkodóak voltak. A lakomán olyan zaklatottan viselkedett, hogy már igen közel járt ahhoz, hogy megsértse vendéglátóinkat. Azelıtt sosem láttam még betegnek – még akkor sem, amikor késı éjszakáig ivott és úgy dorbézolt a palotabeli nıkkel, mint valami felajzott csıdör. Két nappal érkezésünk után panaszkodott, hogy betegnek érzi magát, fáj a feje, és ágyban maradt, amikor vadászni is mehettünk volna. Akkor a tisztító szertartás megpróbáltatásainak tulajdonítottam a viselkedését, bár már elég vért látott életében ahhoz, hogy ne borzadjon el a szagától. A szertartás után könnyebbnek kellett volna éreznie magát, szinte emelkedettnek. Annyira akartam vadászni, hogy nem gyanakodtam akkor sem, amikor elküldött a hegyekbe, amint a király hátat fordított. Észre kellett volna vennem... – Aineiász hirtelen abbahagyta az önmarcangolást. – Annyira elvesztette az eszét; kétlem, hogy megállíthattam volna.

– Megrészegült az érzékeitıl – szólalt meg Ankhiszész. – Már régen felfedeztem benne ezt a hajlamot. Túlzottan imádta Aphroditét. Egyszer megpróbáltam Apollón bölcsességérıl beszélni neki. De hát hogy korholhatom én az istennı iránti szeretete miatt, amikor én is az ı szolgálatában tettem nyomorúságossá az életemet? – sóhajtott fel a király, majd szorosabbra húzta vállán köpenyét. – Ne vádold magad! Aphrodité mindig is megszállottan küzdött a céljaiért. Ha ı Pariszt választotta szenvedélye eszközéül, akkor sem te, sem én, és senki más nem tarthatja vissza attól, hogy sorsa beteljesüljön.

– De Meneláosz a barátja volt – tiltakozott Aineiász. – Én pedig az életemet Meneláosznak köszönhetem! És most szakadjak ketté kettejük között? Zeusz a tanúm rá, én mindig is szerettem Pariszt. Az elsı naptól kezdve, amikor figyeltem, hogyan veri el Déiphoboszt. Úgy érzem, bőne akkor sem lenne nagyobb, ha az én feleségemet rabolta volna el.

– Akkor örülj, hogy Helene nem a te feleséged, mert Aphrodité téged sem kímélt volna meg az árulástól. – Ankhiszesz lemondóan felsóhajtott. – Mindenesetre Parisz mindannyiunkat elárult. Azért mentetek Spártába, hogy a békérıl tárgyaljatok. Tettével azonban tökéletes ürügyet szolgáltat az argosziaknak a háborúra.

– Hacsak valaki, akire jobban hallgat, rá nem tudja beszélni, hogy mondjon le Helenérıl. – Gondolod, hogy megtenné? Aineiász csak egy pillanatig gondolkodott, mielıtt megrázta a fejét. – Nem. Már túllépett minden ésszerő határon. Nem hiszem, hogy megtenné. – És Helene? İt nem lehetne rábeszélni arra, hogy hazatérjen? – Ki a megmondhatója, mit tenne egy nı az ı helyzetében? Próbáltam beszélni vele,

figyelmeztettem, tettének milyen következményei lehetnek, de mintha álomban élne... olyan fényt láttam a szemében, mint a farkaséban, amelyik tudja, hogy elpusztulhat, mégis a végsıkig kitart.

– Aineiász mélyet sóhajtott. – Szerintem Helenét is isten szállta meg. Máskülönben hogy

hagyhatta volna el a gyerekét? – Spártában hagyta a gyerekeit? – Csak egy lánya van, Hermioné. Majdnem olyan gyönyörő, mint az anyja. Valami miatt –

talán valami jövıbelátó ösztön miatt – nagyon ellenségesen viselkedett Parisszal. Helene tudta, hogy választania kell Parisz és a lánya között. Ha magukkal próbálták volna vinni a kislányt éjszaka, amikor elindultunk, felzavart volna mindenkit a sikoltozásával. Nem hagyhatták volna el a palotát észrevétlenül.

– Nem vontad kérdıre Helenét a gyermekkel kapcsolatban? – Dehogynem! Azt felelte, hogy Hermioné mindig is az apja lánya volt, és kegyetlenebb

dolog lett volna elvinni, mint otthagyni. Hogy ezt ı maga elhitte-e, nem tudom. De már biztosan szenved döntése miatt.

– A szenvedélynek megvan az ára. Eljön az idı, amikor Parisznak is meg kell fizetnie érte. De minden tılünk telhetıt meg kell tennünk, hogy ne egész Trójának kelljen felelnie Parisz tettéért. – Ankhiszész vak tekintetét fia felé fordította, majd kinyújtotta karját, hogy közelebb intse Aineiászt. – Elıször Anténórral beszélünk – nem barátja Parisznak és Priamosz hallgat rá. Aztán hárman elújságoljuk a királynak a híreket. Hiszen nemsokára Atreusz fiai döngetik majd az ajtaját.

– És egész Argosz megesküdött, hogy Meneláosz segítségére siet, ha valaki megsérti Helenét illetı jogát.

– Igen – sóhajtott Ankhiszész. – Attól tartok, az események mögött nagyobb hatalom munkálkodik, mint Aphrodité. Ha Zeusz atya úgy döntött, hogy megritkítja a halandók sorait, akkor lehet, hogy tényleg szörnyő háborúnak nézünk elébe. Nekünk, dardánoknak alaposan meg kell fontolnunk, mennyit vagyunk hajlandóak kockáztatni Trójáért.

Mindeközben a szerelmesek megtalálták az egymás karjába vezetı utat. Ha rajtuk múlik, legszívesebben napokra félrevonultak volna, hogy megszakítás nélkül élvezhessék ezt az álmot; mert akkor éjszaka, abban a néhány órában, amit egymás társaságában tölthettek, olyanok voltak, mint két száját tátó utazó, akik az érzékek sosem ismert birodalmába csöppentek. Az ellenségeskedés minden nyoma szertefoszlott kettejük között; a szerelem alig észrevehetıen változtatta át arra irányuló féktelen, de gyöngéd vággyá, hogy felfedezzék a másik létének minden apró zugát, minden érzését és gondolatát. Amikor már eleget ölelkeztek, csak feküdtek egymás mellett, beszéltek és beszéltek az életükrıl, mintha lélekben mindig is bensıséges társak lettek volna, csak a világ évekre elválasztotta ıket egymástól.

Parisz felidézte, hogy egyszer egy Trójába vetıdött indiai aszkéta pap arról próbálta meggyızni, hogy a lélek életeken keresztül testrıl testre vándorol, míg meg nem leli a békét. Bár Parisz akkor csak nevetett ezen a szokatlan gondolaton, most már könnyen elhitte, hogy Helene és ı már találkozásuk elıtt is ismerték egymást, egy másik idıben, másik világban. Ezt suttogta Helene fülébe, ahogy mellette feküdt. Helene rámosolygott.

– Talán az is egy másik életben történt, hogy otthagytam azt a jelet a nyakadon – persze az is lehet, hogy egy másik nı már elıbb mélyesztette beléd a fogát!

– Egyetlen másik nıre sem emlékszem – suttogta Parisz. – Ha voltak is mások, ık csak a rólad alkotott halvány álmok voltak. Ezt a jelet születésem óta hordozom. Anyám szerint olyan, mint egy szenvedélyes harapás nyoma, de esküszöm, ezelıtt sosem ismertem a valódi szenvedélyt.

Lehet, hogy igazad van, és Aphrodité azért hagyta ott azt a jelet, hogy megismerj! Gyere, hadd jelöljelek meg én is ugyanígy, hogy mindegyik elkövetkezı életünkben felismerjük majd egymást!

– Azt hiszem, akkor is felismernélek – mondta Helene, ahogy Parisz felemelte a száját nyakáról -, ha vak volnék és süket, és ha csak emberöltık múlva találkoznánk ismét.

– Én is téged – mondta a férfi -, akkor is, ha kihunyna a nap, és végtelen éjszaka borulna a világra.

Más pillanatokban, amikor bámulták egymás szemének mélyében a csodát, olyan határozottan érzékelték a kettejük közötti egységet, hogy nem volt szükség találgatásra vagy szavakra ahhoz, hogy megértsék, mi megy végbe kettejük között: az egész világegyetem egyszerően maga volt a szerelem.

De ha volt is idı aznap éjjel, amikor a szívük megszőnt dobogni, az idı nem állt meg, és az elsı kakasszó elıtt Helene riadtan ébredt. Szerelmese minden könyörgése és tiltakozása ellenére még hajnal elıtt kivonszolta magát az ágyból és visszasietett a királyi lakosztályba, minden lépésnél rettegve attól, hogy valaki megláthatja. Egyedül feküdt nászágyában, és beleborzongott, amikor arra gondolt, mit tett. Nem akart gondolkodni. A közelgı reggel fényét bámulta, és tudta, hogy már nem folytathatja eddigi életét.

Amikor Hermioné beszaladt a szobába, hogy elmesélje, milyen rossz álmok gyötörték, Helene alig bírt megszólalni. Győlölte magát érte, de semmi másra nem vágyott jobban, mint arra, hogy néhány órára megszabaduljon gyermekétıl, és visszatérhessen szerelme karjába. Vigasztalni próbálta Hermionét – megígérte neki, hogy apja nemsokára visszatér Spártába, és minden félelemtıl megvédi majd.

Aznap csupán egyvalaki lett figyelmes arra, hogy Helene megváltozott. Aithra, Troizén volt királynıje, aki már sok éve Helene rabszolgája és társa volt, azonnal észrevette Helene feldúltságát. Feltőnt neki, milyen gyorsan megváltozott az arcszíne, amikor aznap reggel Parisz megjelent a fogadóteremben. Helene délután órákra eltőnt, majd kipirultán, zaklatottan tért vissza; haja rendezetlenül szétbomlott, mint a vihartépte szılılugas. Aithra türelmesen várt rá a királyi lakosztályban, felnézett hímzésébıl és megkérdezte:

– Tehát a trójait is annyira elbővölte a szépséged, mint valaha a fiamat? Helene azonnal megértette, hogy nincs értelme tagadni. Épp ellenkezıleg,

megkönnyebbülést érzett, mert végre megoszthatja valakivel a szívében kavargó örömöt és félelmet. Hangja reszketett, amikor megszólalt.

– Parisz szeret engem – hallotta saját hangját. – A többi férfi nem lát túl az átkon. De ı átlát rajta, látja a mögötte rejlı személyt. Még ha nem lenne számtalan más indokom mellette, ezért az egy dologért is szeretném. És tényleg szeretem ıt, Aithra. Ha Parisz mellettem van, úgy érzem, tudom, ki vagyok valójában. Nyugodtan önmagam lehetek.

– És a férjed mellett, aki szeret, nem érzed ugyanezt? Helene érezte a kérdésben megbújó fájdalmat, és elcsodálkozott, amiért egyáltalán nem érezte gyötrınek.

– Most már tudom, hogy Meneláoszt barátomként szeretem. A legdrágább barátomként, és mint gyermekem jó apját. Ugyanakkor tudom, hogy ı nem így szeret engem, és ez szomorúsággal tölt el. De a Parisz iránt érzett szerelmem más. – Helene tekintete találkozott Aithra fürkészı pillantásával, arcát szomorkás mosoly ragyogta be. – Most értettem meg elıször, hogy Pénelopé miért nem volt hajlandó Odüsszeuszon kívül máshoz férjhez menni. Mindig is sokkal bátrabb volt nálam. Készen állt arra, hogy egyedül éljen, ha úgy alakul, de mindig is ıszinte maradt saját magához. És igaza volt. Csak most kezdem látni, az életem milyen nagy részét éltem eddig rettegésben. Még mindig félek, de bízom benne, hogy Parisz szerelme erosebb, mint az én félelmem. Ο csalogatott elı a rejtızködésbıl, hogy érezhessem a szelet az arcomon, és érezhessem a föld gyomrában égı tüzet. Aithra, már nem léphetek vissza.

– Mit fogsz tenni? – kérdezte Aithra. – El akar vinni innen? Helene rabszolgája, a valaha volt királyné arcát tanulmányozta – ıt is egyetlen éjszaka

lobbantotta lángra Troizén mirtuszligetében; az éveken át tartó hosszú szenvedés nyoma tisztán látszott a sok bánat és gond okozta barázdák között. Amikor Helene megszólalt, mintha valami más kérdésre felelt volna.

– De ha megyek, ez alkalommal önszántamból megyek. Aithra a kezében tartott tőt nézte. – Tehát eldöntötted? – Igen... Nem... Nem tudom – tétovázott Helene.

– Olyan sok érv szól ellene. Hermioné retteg Parisztól. Elhagyhatom-e ıt Aphrodité szolgálatáért, ahogy egykor az én anyám hagyott el engem Zeuszért? De ha erıszakkal viszem magammal, összetöröm az apja szívét. – Azt már megtetted – szólt Aithra -, bár még nem tud róla. – Tudom. Meneláosz megırül majd a fájdalomtól, ha megtudja. – Helene elhessegette a

gondolatot. – Ezen vul más kötelességeim is vannak mint királynénak és Papnınek... Mit tegyek, Aithra, mit

tegyek? – Miért kérdezel, amikor már eldöntötted, mit fogsz tenni? – kérdezte halkan Aithra. Ismét

felnézett a hímzıkeretrıl. – Vagy nem így van? – De igen; segítsenek engem az istenek, ha már ezt a sorsot adták – mondta alig hallhatóan

Helene.'Majd elfordította a fejét, mert képtelen volt elviselni Aithra enyhén cinkos mosolyát, amelyben ugyanakkor feddés és megértés is tükrözıdött.

Még hátravolt a kínos találkozás Aineiásszal, aki, miután visszatért a vadászatról, csak arra várt, hogy eldicsekedhessen a medvével, amelyet társaival ejtett. Éppen Parisznak mutatta a hatalmas, bozontos bundát, amelyen még mindig ott díszelgett a vicsorgó fej és a karmok. Zaklatott barátja arra kérte, hogy egy pillanatra hallgasson el és figyeljen.

Helene elrejtızve hallgatta ıket, lélegezni is alig mert a Parisz ıszinte vallomását követı hosszú csendben. Majd rémülten hallotta a hitetlenkedı, feldúlt esküdözést és sértéseket, amelyeket Aineiász szerelmese fejéhez vágott. Kegyetlen részletességet követelı kérdéseit úgy lıtte Pariszra egymás után, mint egy-egy nyílvesszıt.

Parisz közömbösen állta a kérdéseket, kegyetlen nyíltsággal válaszolta meg ıket, sem mentegetızni nem akart, sem enyhítı körülményt keresni; egyszerően elfogadta a tényt, hogy Helene iránt érzett szerelme nem hagy neki más választást: el kell árulnia barátjukat és vendéglátójukat, és megszöktetnie a feleségét.

– Az a spártai boszorkány teljesen elvette az eszedet? – kiáltott Aineiász. – Hát elfelejtetted, miért jöttünk ide? A békét akartuk kieszközölni, nem egy felesleges háborút! Térj észre! Gondolj arra, mit szól majd az apád!

– Apám felhatalmazott erre – felelte Parisz, már kevésbé magabiztosan. – De mire? Egyszer tényleg említette, hogy ha nincs más út rabolj el egy argoszi nıt

Hészionéért cserébe. De vess a kutyák elé, ha Helenére gondolt! – Aineiász reszketett a tehetetlen dühtıl. – De van még más út! Küldetésünk csak most kezdıdött. Meneláosz segíteni akar nekünk a bátyjával folytatott tárgyalásunk során. Krétán valószínőleg éppen most készíti fel Agamemnónt. – Aineiász tágra nyílt szemmel meredt barátjára. – Vagy netán az a szándékod, hogy a barátoddal együtt a városodat is eláruld? Argosz minden seregét Trója ellen haragítanád, csak hogy egy hőtlen nıvel eljátszd a hısszerelmest?

A két férfi olyan hévvel kezdett vitatkozni, hogy Helene attól rettegett, hogy valaki más is, különösen Eteoneusz, meghallhatja ıket. Reszketve állt búvóhelyén. A két barát már majdnem ölre ment.

– Hagyjuk abba most – mondta végül Parisz -, mielıtt olyat mondunk, amit majd nem tudunk megbocsátani vagy elfelejteni. Aineiász, a barátom vagy és szeretlek, de hidd el, ebben az ügyben már döntöttem! Nem viselkedhetek úgy, mintha nem így lenne. Az egyetlen kérdés az, hogy velem vagy, vagy ellenem? Akár tetszik, akár nem, választanod kell.

A terem feszült csöndjét Aineiász rekedt suttogása törte meg. – Meneláosz megmentette az életemet. – Tudom – felelte Parisz -, tudom, hogy megmentette. – És azt szeretnéd, ha így hálálnám meg neki? – Azt szeretném, ha azt tennéd, amit a szíved tanácsol – bár életem a kezedben van. – Gyere velem – javasolta hirtelen Aineiász. – Hagyd itt a nıt! Feletsd el egy idıre! A

hegyekben van egy szurdok. Ott a vízesés alá állhatsz, az majd kitisztítja a fejedet. Menjünk el együtt vadászni! Megígérem, hogy egy szót sem szólok majd, ha nem a vadászattal kapcsolatos. Gondolkodj el a dolgon még egyszer, és megígérem, hogy ha a hegyi levegın eltöltött pár éjszaka után az érzéseid nem változnak, mindent megteszek, hogy segítsek neked.

De amikor újra barátjára pillantott, Parisz olyan szomorúan mosolygott, hogy szinte szükségtelen volt újból kimondania:

– Válassz! Aznap, az éj leple alatt sietısen távoztak a palotából. Szökésük kevésbé volt veszélyes,

mint amire számítottak. A trójai hercegek egyik kísérıje még kora este, nyíltan hagyta el Spártát, és azt a titkos utasítást vitte a vitorlamestereknek, hogy készítsék föl a hajókat az indulásra. Miután a palotabeliek nyugovóra tértek, néhány szolgát elküldtek, hogy fogják be a lovakat és pakolják fel a szekerekre azt a keveset, amit Parisz engedélyezett. Saját holmijának nagy részét hátrahagyta, hogy helyet biztosítson a Helene számára szükséges dolgoknak és a velük tartó Aithra és egy megbízható szolgálólány, Phüló holmijának.

Helene hővös gyakorlatiasságával bámulatba ejtette Pariszt. Bár Parisz biztosította afelıl, hogy Trója ellátja mindennel, amire csak vágyik, Helene ragaszkodott hozzá, hogy magával vigye a kincstárból az arany nagy részét, amelyet apja, Tündareósz király hagyott rá. Spárta királynéja nem merészkedhet ki a világ veszélyei közé anélkül, hogy biztosítani tudná saját kényelmét és biztonságát. Ahogy Parisz nézte Helenét, aki éppen ládikákat töltött meg aranyérmékkel és drágakövekkel, az a fanyar gondolata támadt, hogy ha Meneláosz hazatér Krétáról, rájön majd, hogy nem csak a feleségét veszítette el, hanem vele együtt kincsének jelentıs részét is.

Helene készítette el az altatót és keverte bele a borba amit aztán Phüló vitt ki a két katonának, akik aznap este a kaput ırizték. Amikor Parisz késıbb kiment, hogy ellenırizze, az ırszemek tényleg alszanak-e, az egyik még álmosan mocorgott. Parisz egy imát mormogott Aphroditénak és egy mozdulattal elvágta a férfi torkát. Saját magát is megdöbbentette, amikor kegyetlenül úgy döntött, talán jobb lenne, ha a másik ırt is megölné. De amikor visszatért oda, ahol Aineiász a fegyvertárból szedte össze, amire szükségük lehet, csak annyit mondott neki, hogy az ırök alszanak.

Egy órával múlt éjfél, és már minden a helyén volt. Parisz elindult, hogy megkeresse Helenét. A királyné összeroskadva zokogott lánya szobája elıtt, miután még egy utolsó pillantást vetett alvó gyermekére. Parisz aggódott amiatt, hogy tervét Helene bánata meghiúsíthatja.

– Hozd magaddal a gyereket – súgta a fülébe. – Végigverekedjük magunkat a hajókig, ha felkiabálná az ıröket.

Helene könnyeivel küszködve pillantott Parisz arcába, mintha azt próbálná eldönteni, hogy ez a férfi, aki minden biztonságos dolgot felforgatott az életében, isten-e, vagy démon.

– Eddig nagyon bátran viselkedtél – biztatta Parisz. – Mostantól légy még bátrabb. Gondolj a közös életünkre.

– De az ár, amit fizetnünk kell érte, rettenetes – mondta Helene elfúló hangon. – Igen – suttogta Parisz, és a levegı vibrált a könyörte-en igazság eme egyszerő

elismerésétıl. Helene még egy pillantást vetett Hermioné szobájának ajtajára. Majd kinyújtotta a kezét és

olyan erıvel ragadta meg Parisz karját, hogy a férfi szinte összerezzent a fájdalomtól. – Todom, , hogy Hermionét nem vihetem magammal. Neki nem ez a sorsa. De esküdj meg,

hogy sosem felejted el, milyen áldozatot hoztam! Parisz látta a szemében, hogy a kérést nagyon is komolynak szánja. – Az életemre esküszöm – suttogta. – Akkor gyere – mondta Helene -, ideje, hogy induljunk. A hold még kövér volt, de fénye egyenetlenül terült el a lakóniai síkságon a tenger felıl

érkezı fekete felhık árnyékában. Csak akkor másztak fel a szekerekre és kezdtek hajtani a kikötıbe vezetı úton, amikor már a vártól hallótávolságon kívül értek.

A szél az arcába csapott, köpenye hullámzott mögötte, ahogy Helene Parisz mellett állva a szekér karfáját markolta. A táj, amelyet gyermekkora óta ismert, gyorsan a múltba veszett körülötte. Eltőnt Spárta, eltőnt Hermioné és Meneláosz. A szoroson túl bizonytalan jövı várt rá. A sebesség és a rögös út miatt zötykölıdtek a kerekek, a holdfény olvadt ezütként villant meg a lovak hátán. Ahogy Helene nagyokat kortyolt az arcába fújó szélbıl, szívét elöntötte az ujjongás. Már rég túl volt a megbocsátáson és a megkönnyebbülésen, és minden menekülı sejtje hirtelen életre kelt.

A hegyekben szökésük még egy halált követelt. A szorosban ırködı ırszem épp oda akart kiáltani a menekülıknek, amikor Parisz nyila a torkába fúródott. Az ır némán roskadt a mellvédre.

– Ez volt az elsı halál – morogta Aineiász, úgy, hogy Parisz is hallja. – Hány embernek kell még ezért az életével fizetnie?

De senki más nem mozdult a kis helyırségben, és néhány perccel késıbb, úgy négy órával az után, hogy átszelték az Eurótaszt és elhagyták Spárta városát, a szekerek átjutottak a szoroson és üldözık nélkül tartottak a kikötı felé.

A hajókat már a tengerre vontatták, a legénységet összeszedték – morgolódva verıdtek össze különféle szálláshelyeikrıl, a kocsmákból és a bordélyházakból. Két embert nem sikerült felkutatni, azokat sorsukra hagyták. A hajók felszedték a horgonyt és nekivágtak a háborgó tengernek. Az emberek megfeszített tempóban eveztek, az esı már esett, hideg és maró cseppekben hullott a fedélzetre, ahonnan Parisz a távolodó, szürke földnyelvet bámulta.

Indulás elıtt megegyeztek, hogy a biztonság kedvéért a két hajó szoros közelségben halad majd egymás mellett, de ahogy a vihar felélénkült és a látási viszonyok egyre romlottak, ezt mind nehezebbé vált betartani. Az egész világ mozgott körülöttük, az árboc csúcsa jobbra-balra hajladozott, a fedélzeteket elöntötte a víz; a hullámok tintazöld mélyedésein fehér tajték ült, az égen fekete felhık versenyeztek egymással. Az Aphrodité még egy órája sem hánykolódott a habok közt, amikor Helene nagyon beteg lett.

A hajó aljában feküdt, a hajófenék sós levegıjében. Arca fehér volt, mint a mész, újra és újra fájdalmas fintorba torzult. Idegességében órák óta szinte semmit nem evett, így csak rossz szagú zöld epét öklendezett fel. Míg Aithra a száját törölgette, Phüló imákat mormolt a tenger istenehez. Parisz karjába vette Helenét aki úgy zihált mint egy haldokló kutya.

Órák teltek teltek el, de a vihar még mindig nem csendesült, és Helene állapota sem javult. Parisz attól félt, csak azért szöktette meg a szárazföldrıl, hogy most azt kelljen végignéznie, hogy a tengeren, a karjai között hal meg. Megkockáztatta, hogy üldözıi utolérik, de szerelmese számára menedéket akart találni a dühöngı tenger elıl. Amikor Helenenek már suttogni sem maradt ereje, Parisz megparancsolta vitorlamesterének, Szkópasznak, hogy amint tud, kössön ki a parton.

A tengerbıl meredeken elıbukkanó apró szigeten kötöttek ki, ahol a víz elég mély volt ahhoz, hogy hajójukat az öbölbe irányítsák. Körülöttük mindenütt rég lehullott sziklák hevertek – ijesztı emléket állítottak Poszeidón egykori nemtörıdöm vállrándításának. De a kopár hegy, ahonnét a sziklák lezuhantak, széles hátával megvédte az utazókat a vihartól.

Parisz megparancsolta, hogy erısítsenek ellenzıt az egyik barlang szája elé. Kiszáradt uszadékfából raktak tüzet, amelyet hatalmas lángokká élesztettek. Parisz köpenyekbıl és vitorlavászonból saját kezőleg készített ágyat egy sziklalapra, egy tavacska fölé. Majd karjában a partra vitte a szerelmét, és megnyugtatta, hogy a sziget csendjét nem fogja megzavarni semmi, hiszen a hely legalább ezer éve meg sem mozdult. Szeretıén és aggódva ırizte Helene álmát.

Amikor Parisz felébredt, Helene már egy édesviző vízesés alatt fürdött a barlang belsejében. A férfi elıször azt hitte, hogy hajnalodik, de az ellenzın átszőrıdı fény ázott

citromszínő volt, az égboltot pedig a lenyugvó nap borostyánszínőre perzselte. Parisz ráébredt, hogy ez még csak utazásuk elsı napja. Bizonyára átaludtak a délutánt,

annyira kimerítette ıket az egész éjszaka tartó utazás a háborgó tengeren. Bár a hullámok még magasra csaptak, a vihar elült, és a nı, aki feléje sétált, olyan volt, mint egy tengerbıl született, csillogó nimfa. Parisz szeme kopogott az éhségtıl, és a tenger felıl érkezı sós illattól még éhesebbnek érezte magát. Kedvese azonban akármilyen sápadtan is, de mosolygott: visszaköltözött belé az életerı, és az éhséget elnyomta a sürgetıbb vágy, a szerelemé, amelynek eleget kellett tenniük.

A Kranaé – vagyis „sziklás hely” – nevet adták a névtelen szigetnek, ahol szabadságuk elsı óráiban hódoltak a végzetes szenvedélynek, amellyel Aphrodité áldotta meg életüket.

Napokig tartott, míg a tenger lenyugodott. Az idı alatt úgy éltek, mint egy gazdag hajó partra vetett utasai. A többieket elküldték. Halat és tintahalat ettek; a víz fenekére úsztak, hogy tengeri sünöket fogjanak, amelyeket késsel megfosztottak tüskéjüktıl és lenyelték tengeríző, narancssárga húsukat. Sirályok köröztek a fejük felett. A sziklákat, amelyek az esı függönyén át olyan barátságtalannak tőntek, okkerszínőre festette a napfény. A domb délre nézı teraszain fügét és görögdinnyét találtak, megfürödtek a forrás jeges vizében, és a citromok levét a hajukba préselték. Gyakran nevettek és gyakran ölelkeztek, éjjel is és nappal is, a fülledt délutánokon egymás mellett aludtak el.

Egyik reggel Szkópasz amiatt panaszkodott, hogy emberei már türelmetlenek. Parisz engedélyt adott nekik, hogy kimenjenek a szoros másik oldalán homályosan, szürkén kirajzolódó partra. Parisz elvett az élelembıl és a borból annyit, amennyire neki és Helenének szüksége lehet, majd parancsot adott, hogy a hajó még a héten térjen vissza. A szerelmesek egymás mellett állva figyelték, ahogy a hajó a homályba vész.

„ Mi lesz, ha nem jönnek vissza? – kérdezte Helene. Akkor örökre itt maradunk – nevetett Parisz. – Itt van a mi királyságunk. Kranaé szigete, ahol nincsenek alattvalók, szolgák, ahol nincs történelem, amely nem törekszik másra, csak hogy önmaga maradjon. És csak egy törvénye van: a szerelem.

– De vannak ellenségeink – szólt Helene. – Felejtsd el ıket. Azt hiszik, hogy már messze járunk. Gyere, tegyük ezt a helyet az

istennı szentélyévé. Csak az ı védelmére van szükségünk. Ott, a hegyet koronázó csupasz sziklán, a tőzı nap alatt újra átadták magukat

Aphroditénak. Ahogy a túl sok bor felejtést borít az emlékezetre, úgy akarták ık is kitörölni testükbıl az érzékiség bıségén keresztül annak a világnak minden emlékét, amely egyszer majd számon kéri rajtuk szabadságuk álmát.

Tökéletes ürügy a háborúra Több mint kétszáz mérföldre Spártától, a Krétai-tenger túloldalán Meneláosz éppen díjakat

adott át nagyapja temetési játékain a Szekerce Háza elıtt, a bikaporond tikkasztó hıségében, amikor megtudta, mi történt.

A futárt, aki verítékezve érkezett a kikötıbıl, nem csupán a hıség aggasztotta. Idegesen várakozott, miközben a kincstárnok a krétai király fölé hajolt és a fülébe súgott valamit. Deukalión homlokát ráncolta, amiért megzavarták. Majd bólintott és Meneláoszhoz fordult, aki melegen gratulált a ruganyos testő bikatáncosnak, akinek az imént egy opálgyőrőt dobott.

– Egy hajó futott be Spártából – tudatta vele Deukalión. – Úgy tőnik, híreket hoztak. A futár négyszemközt szeretne beszélni veled.

Deukalión már több mint harminc éve uralkodott Knósszoszon. İ építette újra Minósz ısi palotáját, miután a földrengés és a Thészeusszal folytatott háború romba döntötte a labürinthoszt. Kréta ekkor már csupán árnyéka volt annak a Krétának, amely a nehéz idık elıtt, ezer éven keresztül fennállt. Deukaliónnak egyáltalán nem volt Hlyére, hogy egyik alattvalójának halála a szigetére hozta Atreusz fiait. Valaha arról álmodott, hogy fia,

Idomeneusz oiajd a spártai Helenét veszi feleségül, és ezzel a házassággal olyan szövetséget köt, amely Krétát megvédi Mükéné növekvı hatalmától. De ez a remény szertefoszlott, és tőrnie kellett, hogy a mellette ülı Meneláosz sugárzik a boldogságtól, amiért Helene férje lehet, míg az a vaskos, erıszakos Agamemnon a palotabeli nık között szórakozik, és arról álmodozik, hogy egyszer majd egész Kréta az ı uralma alá kerül.

Mielıtt vendége bocsánatot kért és felállt, Deukalión észrevette Meneláosz arcán a palástolni próbált nyugtalanságot, ahogy a férfi szempillája megrezzent. Deukalión a szeme sarkából figyelte, ahogy Meneláosz türelmetlenül hajtja elıre a fejét, hogy megértse az elsuttogott üzenetet, és megdöbbenéssel látta, hogyan változnak a színek a király arcán.

Összeráncolt szemöldöke kisimult, komor arca elıször elsápadt, aztán hirtelen elvörösödött, ahogy arcába visszatért a vér. Lélegzete elakadt; felemelte ökölbe szorított kezét, és Deukalión egy pillanatra azt hitte, a király arcul üti a hírnököt. De Meneláosz ökle megállt a katona csillogó páncéllal borított válla elıtt – ujjait szétnyitotta, és tenyerével a férfira támaszkodott. Néhány pillanatig tartott, míg összeszedte magát, majd megrázta a fejét, hátrasimította vöröses fürtjeit és feszengı pillantást vetett a körülötte állókra. Azután kurtán felnevetett, mintha nem hinné, amit hall, és odasziszegett valamit a hírnöknek, aki hátralépett, és mentegetızésképpen tehetetlenül tárta szét karját. Meneláosz félrerántotta a férfit. Ismét fürge kérdések és válaszok csattantak, majd a zavart küldönc öklét homlokához szorítva meghajolt és sietısen eltávozott.

Meneláosz összeszedte magát, és úgy látszott, már tudja, hol van. Lassan visszasétált Deukalión mellé. Körülöttük a tömeg tapsviharban tört ki, ahogy egy újabb csapat érkezett a bikaporondra, így várnia kellett, míg a fültépı zaj elül, hogy szavát hallani lehessen.

– Bocsáss meg – szólt -, engedélyedet kell kérnem, hogy visszainduljak. Deukalión aggódva vonta fel szemöldökét. – Rossz hírt kaptál talán? – Az ügy nem tőr halasztást – hallotta Meneláosz saját rekedt hangját, majd hirtelen

elfordult. – Bocsáss meg – motyogta ismét, és átvágott az izgatott tömegen, dühösen követelve tanácstalan szolgáitól, hogy hagyják békén. A lába alatt úgy hullámzott a talaj, mintha a háborgó tengert taposná. Meneláosz, a spártai király megállt a poros utcán, egyik kezével egy kocsma falának támaszkodott, amelyre valaki kacskaringós betőkkel odafirkálta: Klió szajha. Hányingerrel küszködött.

Két órával késıbb Atrusz fiai együtt ültek a palotának abban a szobájában, amelyet Knosszoszban tartózkodásuk idejére a rendelkezésükre bocsátottak. A sötétkék falakat fedetlen mellő, fodros szoknyát viselı figurák díszítették, akik áldozatra szánt italt vittek egymás után libasorban; égnek emelt karjukon kígyók tekergıztek. A város nagy részét elpusztító földrengés során repedés vágta ketté a pompás menetet, mintha villám csapott volna a nıszirommal benıtt mezıbe, amelyen keresztüllépdeltek. Majd bizonyára valami szélhámos mesterembert béreltek fel, hogy alkosson újra egyet a kettészakadt képbıl, mert a javítást olcsóbb kékkel festették le. A szoba még mindig attól az émelyítı füstölıtıl bőzlött, amelyet érkezésükkor égettek. Kinn, az égen már érlelıdött a kitörni még nem akaró vihar, és a fény vöröses csillogással vonta be az ablakkeret mellett csüngı virágokat.

Agamemnon meztelenségét egy magára kapott köpenynyel takarta el, amely alól elıvillant durva szırrel borított mellkasa. Megvárta, míg a rabszolga leteszi az asztalra a bort és elhagyja a szobát, és csak akkor kezdett el beszélni, mély torokhangon.

– A futár biztos benne? – Eteoneusz mondta neki. Pontosan elmondta. Nem fér hozzá kétség. Agamemnón bólintott. Nem szívesen látta öccse szeme körül a hír valódiságának nyers

bizonyítékát, így tekintetét inkább hanyagul végigfuttatta a kellemetlen hangulatú szobán, de gondolatai sebessége meghazudtolta a látszatot.

– Lehet, hogy Eteoneusz tévedett – mondta. – Talán a trójai akarata ellenére vitte magával.

Lehet, hogy Hészi-onéért cserében tartják fogva. Csodálkozom is, Priamosz miért nem próbálta ezt eddig. Az ı helyében ezt tettem volna.

– Gondolod, hogy ez nekem nem jutott eszembe? – csattant fel Meneláosz. – Nekem is ez volt az elsı gondolatom

– amikor már elhittem, hogy ez az egész tényleg megtörtént. De dulakodásnak semmi nyoma, Helene szobájában nincs felfordulás. A kedvenc ruhái és ékszerei is eltőntek. És Aithra is, meg egy rabszolgalány, akit különösen szeret. És ha csak rablók lettek volna, az egész átkozott kincstáramat kifosztották volna! De Eteoneusz úgy ítéli, hogy csak azt vitte magával, amit a magáénak gondol.

– Az mennyi? Meneláosz bosszúsan, hitetlenkedı arccal pillantott fivérére. – Gondolod, hogy fikarcnyit is érdekel a pénz, amikor az életembıl elvitték a fényt? –

Felállt, az ablakhoz lépett, és kinézett a szomszédos épületszárny udvarára. Egy szekér hátuljáról leesett egy fürjökkel teli ketrec, és az udvaron fél tucatnyi vihorászó nı üldözte a rémülten ugrándozó, összekötözött szárnyú madarakat.

– Akkor tételezzük fel – mondta Agamemnón -, hogy a feleséged elég feslett ahhoz, hogy megszökjön ezzel a te trójai barátoddal. Mit akarsz tenni?

Meneláosz végigfuttatta ujjait a haján, majd szorosan megmarkolta tarkóját. – Már küldtem parancsot Spártába. Megkettızzük a tengert kutató hajók számát. – Nyaka

és keze verítékezett, a szemét lehunyta. – De egy egész éjszakányi elınyhöz jutottak, és már az is három napja volt. Rég Trójában lesznek, mielıtt megpillantanánk ıket. – Hangja ismét megremegett. – Reménytelen!

Agamemnon türelmetlenül felhorkant. – Atreusz fia vagy, vagy egy szerelmes anyámasszony katonája? Szedd már össze magad,

különben egész Kréta rajtad fog nevetni! – Gúnyosan felsóhajtott. – Hát nem megmondtam neked, hogy semmi jó nem sül ki abból, ha ezekkel a csaló ázsiaiakkal barátkozol? Csak annyira lehet bennük megbízni, mint egy rakás krokodilban.

Meneláoszt ugyanannyira emésztette a megjegyzés rettentı igazsága, mint amennyire megalázta. De nem válaszolt, Agamemnon pedig megrántotta a vállát, és egy újabb gondosan megfontolt, megvetı kérdést szegezett öccsének:

– De azért még vissza akarod szerezni a spártai ringyót, az után is, hogy nagyobb szarvakat akasztott a homlokodra, mint amekkorákat ma a porondon láttál?

Meneláosznak ez túl sok volt. Bátyja felé fordult, arca elvörösödött a dühtıl. – Még egy ilyen sértés – vicsorgott -, és a torkodon nyomom le a nyelvedet! – Ez már sokkal jobb – mosolygott Agamemnon. – Ha szarvakat kaptál, tanuld meg

használni ıket. Dühre van szükséged. Tiszta, ıszinte, veszélyes dühre! Elég dühre ahhoz, hogy végighajtsd azt a jóképő fattyút egészen Trójáig, ha kell, és hogy a beleivel kösd el a torkát, és a kutyák elé vesd a heréit! És ha nem te, akkor majd én! Senki sem mutathat szamárfület Atreusz házára és ha valaki ezt megteszi, nem élhet elég sokáig ahhoz, hogy eldicsekedjen vele!

– Én is bosszút tudok állni – sziszegte Meneláosz. – Akkor mégsem reménytelen a dolog – bólintott mosolyogva Agamemnón. – Telamón a

mi oldalunkon áll. És ugye, jól emlékszem, hogy ravasz barátunk, Odüsszeusz az argoszi hercegek felét rettentı esküre kötelezte Poszeidón elıtt, hogy harcolnak a Helenét megilletı jogodért?

Agamemnón felvonta bozontos szemöldökét, és Me-neláoszra pillantott, aki a szoba másik végében állt, még egy kicsit reszketve, ahogy ökölbe szorította, majd megint kiengedte ujjait. Majd Agamemnón nagyot húzott boroskupájából, hátradılt és kuncogni kezdett.

– A trójaiak azt hiszik, hogy hadizsákmányt szereztek, kisöcsém. Pedig igazából háborút indítottak maguk ellen!

MÁSODIK RÉSZ

ARÉsz könyve

A győlés Helene szökésének híre futótőzként terjedt Argoszban. A férfiak, akik valaha Helene kezéért versengtek, és Poszeidón lovának véres darabjai

fölött letették a szörnyő esküt, most otthonaikban a tőz mellett azon tőnıdtek, mit tesznek majd, ha Agamemnon küldöttei megérkeznek és arra kérik ıket, hogy váltsák be ígéretüket. Meneláosz közvetlen hőbéreseinek nem volt min gondolkodniuk. Számukra Helene elvesztése fájó sebként sajgott. Helene személyében sérthetetlen királynéjukat, papnıjüket, Spárta dobogó szívét látták. Számukra ı jelentette magát a szépséget egy olyan világban, amely gyakran bizonyult szörnyőnek. Nem fért a fejükbe, önszántából hogy hagyhatta el ıket ilyen páratlan kincs. Bizonyára boszorkányság vagy az istenek rosszindulata rejtızik a dolog mögött. Helenét erıvel rabolták el, de az is lehet, hogy varázslat áldozata lett. Meneláosz mindig is nagylelkő és jóindulatú királyuk volt, és ebben a lesújtó helyzetben feltétlenül számíthat hőségükre. Ha csak háború árán kaphatják vissza királynıjüket, ám legyen. Kell egy férfinak nemesebb cél, mint hogy életét áldozza Helene úrnı megmentéséért?

A lakedaimóni hegyeken túl a többi uralkodó már kevesebb lelkesedéssel várta a felhívást. Trója a kiszámíthatatlan tenger túlsó partján feküdt, messze keletre, távol Mindentıl, ami fontos. Épp elég gond nyomta a vállukat anélkül is, hogy az argoszi király öccsének hőtlen felesége miatt is az ı fejük fájjon. Valóban esküt tettek Poszeidón oltára elıtt, de csak azért, hogy védelmet nyújtsanak Meneláosznak saját irigységükkel szemben, nem pedig azért, hogy egy hőtlen asszonyt üldözzenek, aki már nem kívánja megosztani férjével ágya örömeit!

Mi közük nekik ahhoz, ha valaki nem képes szemmel tartani a feleségét? Menelaosz ırülten viselkedett, amikor meghívta a trójaiakat a házába, és egyedül hagyott velük egy olyan szépséget, mint Helene. Az efféle ostobasággal szemben az istenek is tehetetlenek.

Ezeket a véleményeket persze nem hangoztatták Agamemnon jelenlétében, a király kémei azonban tudomást szereztek róluk. Mükéné uralkodója nemsokára tisztán látta, hogy kizárólag öccse sértett méltósága kedvéért olyan nagy erejő hadsereget, amely képes felülkerekedni Trója hatalmán, nehezebb lesz összeszedni, mint gondolta.

Néhány akadály még az elıtt felmerült, hogy Atreusz fiai elhagyták Krétát. Amint értesült az eseményekrıl, Deukalión talán túlzóan hízelgı módon fejezte ki együttérzését Meneláosznak – hangjában már szinte kárörvendés csengett; de amikor Agamemnon felkérte, biztosítsa afelıl, hogy a Trója ellen indított háborúban a támogatását nyújtja majd, a Labürinthosz ura nem mutatott nagy hajlandóságot. Természetesen ı is érzi, milyen durva sértést követett el Trója egész Akhaia ellen, de Krétára nehéz idık járnak. Alaposan fontolóra kell vennie a dolgot, mielıtt elkötelezi a Szekerce Házának már amúgy is szőkös forrásait olyan háború mellett, amelyet igencsak messze kellene megvívni és komoly veszteségekkel járhat. Mióta Thészeusz Athén hőbéresévé fokozta le államát, a krétai nemesek csak békére vágytak, hiszen nagyon is jól tudták, mit követel tılük a háború. A tanácsot mindenképpen össze kell hívnia, mondta Deukalión, de mindent megtesz majd azért, hogy befolyásolja a határozatot. A fivéreknek meg kell érteniük: a minószi trón hatalma már nem a régi. Pillanatnyilag sajnos semmit sem ígérhet.

Agamemnon füstölögve jött ki a találkozóról. _ A vén idióta úgy trónol ezen a korhadó országon, mint egy patkány – morogta. – Nem

csoda, hogy Kréta olyan könnyen hullott Thészeusz ölébe! Persze nyitva tartottam a szemem, mialatt az öreggel beszéltünk. Lehet, hogy dégénérait apa és romlott anya örököse, de sokkal kevésbé szőkölködik, mint állítja. Thészeusz meghalt, így Athénban csak Menesztheusznak tartozik elszámolással. Kréta csillaga újból felemelkedıben van. Deukaliónnak egész hajóhad áll a rendelkezésére, és tudja, hogy szükségünk van rá. Közben viszont valójában azt fontolgatja, hogy ha Argosz és Trója felırlik egymás erejét egy hosszú háborúban, Kréta talán

majd újra uralma alá hajthatja a tengert. – Agamemnon öccsére pillantott. – Meg kell gyıznünk arról, hogy jobban jár, ha csatlakozik hozzánk.

Meneláosz bólintott. – Figyelted Idomeneuszt, miközben beszéltünk? Lenézi az apját, ebben biztos vagyok.

Beszéljünk vele külön. – Gondolod, hogy egymás ellen fordíthatjuk ıket? – Semmibe sem kerül, ha megpróbáljuk. Idomeneusz a barátom. Az elsık között esküdött

meg, hogy segíteni fog. Az apja hosszú élető, ı pedig egy ideje alig bír magával, nagyra törı tervei vannak. Szerintem ínyére volna egy háború.

– Látom, öcsém, gyorsan tanulsz – mosolyodott el Agamemnon. – A győlölet a legjobb tanár.

Nem sokkal az után, hogy hazatért Argoszba, Agamemnon győlésre hívta legfıbb szövetségeseit a mükénéi Oroszlános Házba. A találkozón Meneláosz is részt vett – nehezére esett volna otthon maradni egyedül az üres hálószobában, ahol búskomorságba zuhant és eluralkodott rajta a keserőség. Nesztor, Pülosz királya az elsık között érkezett. Hatvanas évei derekán járt, de bátrabb és ékes-szólóbb volt, mint valaha. Buzgón biztosította a fivéreket arról, hogy ebben a fájdalmas órában számíthatnak rá, hiszen bölcs tanács és katonai támogatás formájában minden segítséget megad, amit csak tud. Csatlakozott hozzá Palamédész, Euboia hercege, akit apja, Naupliosz hatalmazott fel arra, hogy minden vagyonát a király rendelkezésére bocsássa, és megérkezett az argoszi hıs, Diomédész is, aki még mindig annyira szerelmes volt Helenébe, hogy elrablását személyes sértésnek vette. Meneláoszhoz hasonlóan ı is Athéné híve volt, és miután a két férfi kisírta magát egymás vállán, Diomédész elmondta a bánattól sújtott spártai királynak: az istennı álmában megnyugtatta, hogy különleges védelmet nyújt majd annak a nyolcvan hajónak, amelyeket Trója ellen indít.

A király többi hőbérese is átlépte a városba vezetı Oroszlánkaput. Néhányan nyíltan kifejezték örömüket a kaland felett, míg mások körültekintıbbnek bizonyultak, és nem árulták el érzéseiket, hogy megvárják, merrıl fúj a szél. Mindent egybevéve azonban úgy tőnt, minden terv szerint halad, amikor két váratlan kellemetlenség is történt.

Agamemnon számított Telamón jelenlétére, mert tudta, hogy harcias természete feltüzeli azokat a hercegeket, akik még kételkednek a Trója ellen induló háború ésszerőségében. A vén csataló jól ismerte Tróját. Egyszer már kifosztotta, és az ott szerzett zsákmányból gazdagodott meg. Fájdalmas hírként érte tehát Agamemnónt, amikor megtudta, hogy Telamón összeesett a búcsúztatására rendezett duhaj lakoma után. Nehezen lélegzett és beszélni sem tudott, de még élt. Fia, Aiász és annak féltestvére, Teukrosz az ágya mellett maradt, és a gyógyító Apollónhoz imádkoztak apjuk felépüléséért.

A hírnök, akit maguk helyett küldtek, megígérte, hogy Szalamisz hat hajót készít fel a háborúra. Agamemnón átkozta a balszerencsét, amiért megfosztotta a férfitól, akinek tapasztalata és erıteljes egyénisége abban a pillanatban többet jelentett volna neki, mint egy flottányi hajó.

Az Ithakából érkezı üzenet még lehangolóbb volt – olyannyira, hogy a fivérek Nesztorral együtt félrevonultak és tanácskozni kezdtek, mielıtt közölték volna a hírt az összesereglett hadvezérekkel. Futár helyett galamb hozta a levelet, amelyet a lábához erısített apró bronzdoboz rejtett. Odüsszeusz és Pénelopé levelük elején az Ithaka partjainál dúló viharra hivatkoztak, majd kifejezték szomorúságukat Helene elpártolása felett. Megértik, hogy Meneláoszt jogos düh hajtja és véres bosszút akar állni Tróján. Az árulás azonban csak egyetlen ember mőve, nem egy egész városé! Véleményük szerint a megtorlásnak arányban kell állnia ezzel. Biztosították Agamemnónt afelıl, hogy iránta érzett hőségük megkérdıjelezhetetlen, de ık arra a következtetésre jutottak, hogy Atreusz fiainak meg kellene várniuk Priamosz király válaszát, mielıtt olyan háborúra adják a fejüket, amely

esetleg hosszúnak és terhesnek bizonyul majd. Elismerik Helene meggondolatlanságát, de ez nem ok arra, hogy férje, akit biztosítanak szeretetükrıl és együttérzésükrıl, ugyanígy tegyen.

Agamemnón tenyerével a papírra csapott. – A gazember csakis saját érdekeit tartja szem elıtt, mint mindig. Megkapta, amit akart,

amikor Spártába jött. Most a2t gondolja, lazíthat, mint aki jól végezte dolgát, mi meg tıle aztán fel is fordulhatunk!

Meneláosz megalázottságának sebe még mindig nem hegedt be, és sértıdötten hallgatta a kellemetlen ithakai szónoklatot.

– Szükségünk van rá egyáltalán? – ráncolta a homlokát. – Ithaka túl messze van, és még a kecskék is alig találnak

ott ennivalót. Ha Odüsszeusz nem akar jönni, hát maradjon ott, ahol van! – Nem csak Ithakáról van szó. – Agamemnón felegyenesedett és járkálni kezdett a

teremben. – A Jón-szige-tek mindegyike ıt követi. Ha Szamosz, Dúlikhion és Zakünthosz urai meghallják, hogy ı nem csatlakozik hozzánk, akkor ık miért tennék? Ez nekünk akár ezer embert is jelenthet. És Odüsszeusz nem csak egy csupasz seggő, faragatlan birkapásztor. Gondolkodó ember. Igazi stratéga. A legjobb stratégánk lenne – a jó öreg Nesztor után. Hát persze, hogy szükségünk van rá!

Nesztor a térdén lovagoltatta Agamemnón kislányát, Iphigeneiat, és arra várt, hogy véget érjen Agamemnón dagályos szónoklata. Majd kivette szájából a kislány ujjait és felemelte ısz fejét.

– Odüsszeusz végül is nem mondja, hogy nem jön – szólalt meg csendesen. – Csupán azt javasolja, hogy várjuk meg, mit mondanak a Priamoszhoz küldött követeid.

– Nagyon jól tudjuk, mit fognak mondani! Ha a trójaiak erısnek érzik magukat, azzal gúnyolódnak majd, hogy ık sem kaptak sok segítséget tılünk Hészioné ügyében. Ha pedig tartanak tılünk, valami fortélyos, engesztelı handa-bandára számíthatunk. De mindegy, akármelyik választ is kapjuk, megfelel a céljainknak. Sosem adódik ennél jobb alkalom Trója megtámadására.

– És Odüsszeusz tudja, hogy így gondolod? – kérdezte Nesztor, ahogy az ölébe simuló kislány fürtjeit simogatta. Iphigeneia a hüvelykujját szopta, és nagy szemével apja széles lépteit követte.

– Hát persze, nem ostoba. Mindig megbeszéltük a portyázásainkat. Ismerte a tervemet. De az akkor volt, mielıtt megnısült, letelepedett és ellustult. Jobban tetszett nekem, amikor még zsiványkodott és kalózkodott. Az igazat megvallva Argosz legtöbb hercege osztja a véleményemet. Egyiküknek sem tetszett igazán az eskü, amit Odüsszeusz kitalált, de nagyra értékelték a ravaszságát! – Agamemnon leült, és ujjaival dobolni kezdett az asztalon. – Az az ember egy lángelme! Elvesztegeti a tehetségét ott a birkák között. Valahogy ki kell csalogatnunk abból a hatalmas ágyból, amire annyira büszke.

– Akkor majd én elmegyek és beszélek vele – mondta Menelaosz. – Végtére is ı rendezte el, hogy elvehessem Helenét.

– De nem az ı hibája, hogy rosszul sült el a dolog! – nézett öccsére mogorván Agamemnon. Bár Helene szökése tökéletes ürügyül szolgált a háborúra, amelyre annyira vágyott, bántotta az Atreusz házát ért megaláztatás. – Odüsszeusz nem tudhatta, hogy tárva-nyitva hagyod az ajtódat egy trójai csıdör elıtt – ahogy én sem.

Nesztor a fivérekre pillantott. Apja emelt hangjának hallatára Iphigeneia arcáról lefagyott a mosoly.

– Érdekli vajon Atreusz fiait a véleményem, vagy hagyjunk magatokra titeket, hogy kedvetekre civakodjatok?

– Beszélj – fordult felé Agamemnon. – Hiszen ezért akartam, hogy itt legyél. – Helyes. Hallgassatok rám! Mindannyian tudjuk, hogy Odüsszeusz nem gyáva. Bizonyára

valami más tartja otthon. Amikor utoljára hallottam Ithaka felıl, az a hír járta, hogy Pénelopé

ismét gyereket vár. A levél errıl nem tesz említést, de ha közeleg a felesége szülése, Odüsszeusz bizonyára megtartaná magának a hírt, nehogy valami balszerencse még egy vetélést okozzon.

Agamemnon megvakarta a szakállát, és Iphigeneiára nézett, akit gyerekei közül a legjobban kényeztetett. A kislány lecsúszott Nesztor térdérıl, miközben a férfi beszélt, és most az öregember kezét kezdte húzni, hogy játszani hívja.

– Most nem lehet – ráncolta homlokát az apja. – Légy türelmes, ha nem akarod, hogy kiküldjelek. – Majd újra Nesztorra pillantott. – Ha igazad van, és Pénelopé tényleg szülni készül, akkor nagyon nehéz lesz Odüsszeuszt kipiszkálni a szigetrıl. Mi a javaslatod?

– Egyelıre ne szólj egy szót sem errıl a hercegeknek – válaszolta Nesztor. – Csak annyit mondj, hogy Ithaka

fölött vihar tombol, és Odüsszeusz nem látta feltétlenül szükségesnek, hogy ilyen idıben ilyen hosszú útra induljon, de várja a további utasításokat. – Nesztor nyájasan elmosolyodott és megvonta a vállát. – Végül is ez nincs is messze az igazságtól. – Gyöngéden megfogta Iphigeneia finom csuklóit és ütemesen összeütötte a kezeit, miközben a kislány nevetett. – Aztán ha a tanácskozás véget ér és a többiek hazaindulnak, hogy összeszedjék a csapataikat, Meneláosz menjen el Ithakába, de ne egyedül. Vigyen magával valakit, aki legalább olyan fondorlatos, mint Odüsszeusz. Palamédész megfelelne. Még fiatal, de okos, és elkötelezte magát ügyünk mellett. Talán épp rá lenne szükségünk.

Mivel történetem most Ithakaban folytatódik, én, Phémiosz, hadd vegyem magamnak a bátorságot, hogy személyes megjegyzést tegyek. Talán még ötéves sem lehettem, amikor Meneláosz apró szigetünkre látogatott, mégis emlékszem az ünnepségre, amelyet Odüsszeusz fia születésének alkalmából rendezett. Aznap apám, Terpisz, aki nagy énekmondó volt, az összesereglett vendégek elıtt énekelt. Mellem dagadt a büszkeségtıl, és arra gondoltam, hogy ha az ember nem születik hercegnek, a legjobb sors az, ha költı lehet, s az embereknek és az isteneknek énekelhet. Emlékszem arra, ahogy a platánfákon átszőrıdött a napfény és ahogy a sőrő méz simogatta a nyelvemet. Magam elıtt látom Odüsszeuszt is, aki aznap a legboldogabb férfinak érezte magát; szılılevelekkel a hajában, könnyed léptekkel táncolt a líra hangjára, akár egy isten életre kelt szobra.

Nem állíthatom, hogy bármire is emlékszem Meneláosz és Palamédész érkezésével kapcsolatban. Mindazt, amit errıl a végzetes találkozásról tudok, sokkal késıbb hallottam Pénelopétól, aki Télemakhosznak mesélte el, mi történt aznap. Addigra már majdnem ifjakká serdültünk, és hosszú ideje barátok voltunk. Telemakhoszt bántotta, hogy nem maradtak emlékei apjáról, de még nagyobb szomorúságot jelentett számára az, hogy Odüsszeusz távollétében anyját többen ostromolni kezdték. Bosszantotta modortalanságuk, és kitartóan arról faggatta anyját, apja miért hagyta el ıket, miért ment a Trója ellen vívott ırült háborúba. Mellette ültem, amikor Pénelopé válaszolt neki, és azt hiszem, akkor tudtam meg, mi is történt igazán, miután Meneláosz és Palamédész Ithakára érkezett. A valóság kicsit különbözik attól a történettıl, amelyet azok mesélnek, akik szerint Odüsszeusz ırültséget színlelt. Valójában egy jóslat miatt emésztette magát.

A népszerő történet szerint Odüsszeusz meglehetısen vonakodott a harctól, ezért megpróbálta rászedni Menelaoszt, hogy az azt higgye, megháborodott. Parasztruhába öltözött, ekéje elé ökröt és szamarat fogott, majd sóval kezdte behinteni a földjét. Csak akkor árulta el magát, amikor Palamédész kikapta a csecsemı Telemakhoszt anyja karjából és az eke elé vetette.

Az igazság azonban ennél sokkal összetettebb és sokkal fájdalmasabb. Az egész sziget megrészegült az örömtıl és a vigadalomtól azon a forró délutánon, és a

kikötı hajó egy ideig észrevétlenül várakozott a parton. Menelaosz és Palamédész az öbölbıl a palota felé vették útjukat, hogy megkeressék Odüsszeuszt; hallották a nevetés és az ének hegyrıl leszőrıdı hangjait. Orrukat nyárson sülı ökör forró illata csapta meg, és tudták, hogy

az öreg Nesztornak igaza volt: Ithaka hercegének végre örököse született. Maga az ünneplés falusiasabb volt, mint várták. Laertész, Odüsszeusz apja és Ithaka ura

izgatottan ült faragott trónján, amelyet ez alkalomra kihoztak a palotából, és a szılıindákból font ellenzı alatt állították fel. Laertész a szakállát simogatta és végighordozta sugárzó tekintetét az ünneplı sokaságon. Gömbölyded felesége, Antikleia mellette foglalt helyet. Pólyába csavart csecsemıt dajkált az ölében, a köré győlt asszonyokkal csevegett és néha az egyhetes babának gügyögött valamit. A baba aludt. Odüsszeuszt és Pénelopét nem lehetett felismerni a pásztorok és feleségeik táncoló forgatagában. Majd véget ért a zene, a sorok nagy nevetések és taps kíséretében felbomlottak, és Menelaosz csak ekkor ismerte fel az alacsony, házilag szıtt tunikát viselı, görbe lábú férfit. Odüsszeusz elırelépett, karját szélesre tárva üdvözölte vendégeit.

– Spárta királya tisztel meg minket látogatásával! – kiáltotta, és a meglepıdött tömeg pillanatnyi csend után izgatott csevegésbe kezdett. A szılılevelekbıl font korona alatt Odüsszeusz szeme örömtıl és dactól csillogott.

Pénelopé férje mellé lépett. Egyszerő khitónjában ugyanolyan kecsesen festett, mint királyi öltözékében, Spártában. Bár gondolatai elsötétültek Menelaosz láttán, napbarnította és sugárzó arcán ez nem tükrözıdött. Mosolya sem volt olyan perzselıen csábító, mint Helenéé. egyszerő parasztlány is lehetett volna akár, ha a király jelenlétében megırzött higgadt tartása és magas arccsontjai nem árulkodnak királyi származásáról.

– Legyetek üdvözölve házunkban, uraim – köszöntötte a vendégeket. – Épp jókor jöttetek. – Igen, látom – mondta Meneláosz és meghajolt Laertész és Antikleia felé, akik válaszképp

szemérmesen bólintottak. Majd elırelépett, és melegen karjába zárta Pénelopét. – Kedvesem, annyira örülök. Már épp ideje volt, hogy az istenek áldásukban

részesítsenek. – Kaptam már tılük egy szeretı férjet és jó életet itt, Ithakán – felelte. – Most pedig már

fiunk is van, így teljes a boldogságunk. Meneláosz figyelmét nem kerülte el a Pénelopé mosolyában tükrözıdı visszafogott

bizalmatlanság, de elfordult, hogy Odüsszeuszt is üdvözölje. Karját a nála alacsonyabb férfi válla köré fonta és úgy ölelte meg, akár egy medve.

– Szerencsés fickó vagy, Odüsszeusz. – Az ıt körülvevı látványos boldogság és saját házassága között feszülı kimondatlan ellentét láttán elöntötte a bánat, az önsajnalat a torkát szorongatta. Egy pillanatig, amíg arcát barátja arcának szorította, Spárta királyának a könnyeit kellett visszanyelnie.

Odüsszeusz lépett hátra elsınek. – Elismered, ugye, hogy nem is érdemlek ennél kevesebbet? – nevetett. – Gyertek,

társaddal együtt igyál a fiam születésének örömére! – Bizonyára ma van a névadó ünnepsége. Mi lesz a neve? – Télemakhosz – felelte büszkén Odüsszeusz. – Vagyis „döntı csata” – mosolyodott el Meneláosz. – Jó név és jó elıjel! Odüsszeusz megnyugtató pillantást vetett feleségére, majd tekintete Meneláosz válla fölött

az ismerıs, divatosan öltözött fiatalemberre siklott, akinek élénk, mélyen ülı szeme a falusias, birkavásárra emlékeztetı mulatozást fürkészte. Meneláosz az ifjú felé intett.

– Emlékszel Palamédészre, az euboiai Naupliosz fiára? İ is ott volt Spártában az esküvın. Palamédész mosolyogva fogadta el Odüsszeusz kinyújtott kezét. – Úgy tőnik, csak fontos események alkalmával találkozunk, Odüsszeusz uram. Én is azok

közé tartozom, akiket mezítláb a véres lóhúsra állítottál, hogy örök hőséget fogadjunk ennek a fickónak itt.

-Jól emlékszem – nevetett Odüsszeusz. – Arra is emlékszem, mennyit veszítettem a kockajátékodon! Nemrég azt hallottam, hogy Euboián megalkottad a mértékek és súlyok új rendszerét. Gyere, igyál egy kis bort és mesélj róla! Hová lett Szinón a késsel? A barátaim

enni akarnak! Csináljatok már egy kis helyet ott a padon! Egyikük figyelmét sem kerülte el azonban a láthatatlanul közéjük férkızı pillanatnyi

hővösség; mintha egymás árnyékában állva egy pillanatra kirekesztették volna a napfényt. Aznap késı éjjel Odüsszeusz és vendégei a parti sziklafalra nézı erkélyen ült, ahonnan jól

hallották a keskeny iszthmosz két oldalának csapódó hullámokat. Néhány mulatozó még mindig énekelt a padoknál, a fák alatt. A kisbabát megfürdették, megszoptatták és már néhány órája lefektették, de Odüsszeusz tudta, hogy felesége még mindig ébren fekszik az olajfából faragott ágyon, amelyet a férfi akkor készített maguknak, amikor Pénelopét Ithakara hozta. Bár kimerült volt, mégsem számított sok alvásra aznap éjjel, de pillanatnyilag kész volt várni. Ezek az emberek keresték meg ıt. Hadd kezdjék ık.

Meneláosz lehunyt szemmel ült, öklével a homlokát dörzsölte. Majd nagyot sóhajtott és kinyújtóztatta lábát.

– Gondolom, szükségtelen említenem, mekkora csalódást okoztál az Agamemnónnak küldött válaszoddal.

Odüsszeusz lebiggyesztette ajkát és ravaszkásan oldalra döntötte fejét. – Ithakáról legalább hatvan hajóra számítottunk – jegyezte meg Palamédész. – Látjátok, milyen kicsi a szigetem – mentegetızött az ithakai még mindig mosolyogva. –

Ha találtok itt hatvan hajót, áldásomat adom rá, hogy négyötödét megtartsátok. – Szamosz, Dúlikhion és Zakünthosz hajói is a te parancsodat várják. Odüsszeusz felvonta a szemöldökét. – Argosz minden harcosa Agamemnon rendelkezésére áll. A krétai hajóhad is bizonyára

csatlakozik hozzá, mivel Idomeneuszt az apja ellen fordította, ti pedig Spárta és Euboia erejét képviselitek. Miért szükséges megzavarni a mi nyugalmas kis életünket?

– Nagyon pontos értesüléseid vannak – mosolyodott el Palamédész. – Próbálom nyitva tartani a szemem. Meneláosz a torkát köszörülte. – Ne kertelj, Odüsszeusz! Te is tudod, hogy nekünk te kellesz. Palamédész felemelte a boroskancsót az asztalról. Azzal az ürüggyel, hogy a hajóút

legyengítette a gyomrát, csak módjával ivott, de vendéglátója serlegébe több bort öntött. – Bátorságod és leleményességed híre az Égei-tengert is túlszárnyalta. A többiek követik

Odüsszeuszt, bárhová is megy. – Akkor kövessék a példámat és maradjanak otthon. – Én nem tehetem. Nem engedhetem, hogy Helene csak úgy elmenjen. Odüsszeusz egy hosszú pillanatig a barátja szemében tükrözıdı aggodalmat fürkészte. – Tudom – mondta végül -, és a szívem vérzik, ha bánatodra gondolok. De nem kell az

egész erdıt felgyújtani ahhoz, hogy befogjunk egy elszabadult kancát. Ezt az egész nyomorult ügyet tárgyalással is el lehetne intézni. Most, hogy Telamón ágyhoz van kötve, már nem tudja hasznát venni Hészionénak. Ideje már, hogy észhez térjen. Cseréljünk túszokat! Így vissza lehetne szerezni Helenét. – Odüsszeusz elhallgatott; eszébe jutott, milyen büszke volt aznap Meneláosz Spártában, majd hozzátette: – Persze, ha még mindig vissza akarod kapni ıt.

Meneláosz nagyot húzott boroskupájából és félrefordította tekintetét. – Már túl késı. – Miért? – folytatta Odüsszeusz. – Azért, mert a szíveden olyan seb esett, amelyet csak vér

gyógyíthat meg? Vagy azért, mert a bátyád annyira akarja ezt a háborút? Amikor Meneláosz nem válaszolt, Palamédész vette át a szót. – A trójaiak szavukat adták Meneláosznak, hogy barátként, békét keresve jönnek

Argoszba. Ezt a háborút ık robbantották ki. Meglep, hogy Ithaka hercege nem mutat lelkesedést a hadjáratot illetıen. Agamemnon szavaiból azt vettem ki, hogy gyakran tervezgettétek Trója bevételét.

– Így van. Ahogy Thészeusszal is beszéltünk egyszer arról, hogy elhajóznánk nyugatra, Afrika partjai felé, csak hogy megnézzük, mi van ott! Fiatalabb voltam, tele hiú álmokkal.

– Trója bevétele nem lehetetlen. Már megtették elıttünk. – Igen, és Telamón még mindig ezzel henceg. Csak azt mindig elfelejti el megemlíteni,

hogy a Földrengetı már romba döntötte a várost, a tenger pedig terméketlenné tette a földet, mielıtt ı és Héraklész odaérkeztek. És mindez harminc évvel ezelıtt történt, amikor a trójaiak már annyira kétségbe voltak esve, hogy készek voltak embert áldozni az istenek kiengesztelése érdekében. De azóta sok minden megváltozott. Priamosz hatalmas várost épített apja városának romjain. A dardánok, a müsziaiak, a lüdiaiak és a lükiaiak vele együtt gazdagodtak meg. Még az is lehet, hogy az amazonokat és a Vörös-folyó túloldaláról a Hatti birodalmat is segítségül tudja hívni. – Odüsszeusz nem engedte, hogy félbeszakítsák. – Igazad van, barátom. Egyszer tényleg fontolgattam Trója bevételét – de rájöttem, hogy ırültség lenne. Fogadd meg a tanácsomat és maradj a kockánál, abban jobban kedvez neked a szerencse!

Palamédész készült visszavágni, de Meneláosz kinyújtotta a karját, hogy nyugalomra intse. – Ez nem rád vall, Odüsszeusz – mondta. – A veszély és a nehézségek soha nem vették el a

bátorságodat. – A bátorságom nem veszett el. És az eszem is a helyén van. De már van egy feleségem és

egy fiam. – Meneláosznak is van felesége, ahogy sok más férfinak szúrta közbe Palamédész. – Ha

mindegyikük úgy gondolkodna, ahogy te, trójai barátaink kedvükre rabolnák el feleségeinket, egyiket a másik után. Ki tudja, lehet, hogy a tiéd lesz a következı! Odüsszeusz szeme összeszőkült. – Boldog nap volt ez a mai, és túl sok bort ittunk. – Felegyenesedett. – Házam vendégei

vagytok. Térjünk inkább nyugovóra, és ne vitatkozzunk tovább! – Nem vitatkozni jöttünk – mondta Meneláosz. – A segítségedre van szükségem. Egész

Argosznak szüksége van rá. Azt hittem, a barátom vagy, Odüsszeusz. – Az vagyok. És mint barátod, azt tanácsolom, hogy ne vágj bele ebbe az ırültségbe! –

Odüsszeusz nézte, ahogy a holdfényben a fehér hullámok megtörnek a sziklákon. Majd felsóhajtott, a fejét csóválta, és úgy tőnt, határozott.

– Tudtam, hogy eljöttök, és azt is tudtam, mit kértek majd. Még mielıtt Agamemnon Mükénébe hívatott, jóslatot kértem ez ügyben.

– És milyen választ kaptál? – A Trója ellen vívott háború tíz évig tartana. Meneláosz összerezzent. – Ezt ki mondta? – Álmot láttam – felelte Odüsszeusz pillanatnyi habozás után. – Ó – szólalt meg Palamédész -, egy álom. – Elmondtam az álmot a szigetünk jósának. Az öreg papnı a Földanyát, Diát szolgálja. A

szent kígyótól kapja a választ, és a jövıbe lát. İ fejtette meg az álmomat. Palamédész boroskupájába mosolygott. – Ez egyre érdekesebb. Meneláosz szólalt meg. – Az én jósaim a Bronz Házban, Spártában biztosítottak afelıl, hogy Helene hazatér. De

semmit nem szóltak arról, hogy az ostrom ilyen sokáig fog tartani. – Észrevette, hogy Odüsszeusz vállat von és elfordítja a tekintetét. Mindketten jól tudták: a papok nem ritkán azt jövendölik, amit uruk hallani akar.

Palamédész törte meg a csendet. – Megosztanád velünk ezt a rendkívüli álmot? – Odüsszeusz Meneláoszra pillantott, aki

boroskupájából felpillantva kérlelıen nézett vissza rá. Az euboiai hozzáfőzte: – Vagy gondolják inkább azt az argoszi hercegek, hogy Odüsszeusz azért marad otthon, mert rossz álmok gyötrik?

Odüsszeusz újra leült, anélkül, hogy Palamédészre nézett volna. Amikor megszólalt, nem konok vendégeihez, hanem a feje fölött tündöklı éjszakához és az alant elterülı sötét tengerhez intézte szavait.

– Álmomban ökröt és szamarat fogtam az ekém elé, és a vállam fölött sót szórtam a barázdákba. A tizedik barázda végéhez érve egy újszülött fiút pillantottam meg, akit valaki az ekevas elé dobott.

Egy pillanatra elcsendesült a padok irányából érkezı énekszó és a csend még áthatóbbnak tőnt. A másik két férfi várt, de Odüsszeusz nem szólt többet.

– Ennyi? – kérdezte Meneláosz. Odüsszeusz mogorván bólintott. – Furcsa álom – szólt Palamédész. – Hogyan fejtette meg a jósnı? Remélem, nem azt

mondta, hogy Meneláosz az ökör és én vagyok a szamár. Odüsszeusz nem vágott vissza. – Diotima tudta, hogy foglalkoztat a Trója elleni háború, anélkül, hogy beszéltem volna

errıl neki. Azt mondta, hogy az ökör Zeusz állata, amely a nyarat jelképezi, a szamár pedig Kronoszé, és a telet példázza. Az álmomban szereplı barázdák mindegyike egy évet jelent. Sóval beszórni ıket tíz elvesztegetett évet jelent. – Odüsszeusz a ket férfira emelte tekintetét. – Diotima két másik dolgot is jósolt: hogy nemsokára fiam születik, és hogy a Trója ellen vívott döntı csata csak az után következik be, hogy tíz elvesztegettünk. Az elsı jóslata már beteljesedett.

– Tehát a fiad az álomról kapta a nevét – mosolygott Palamédész. – Jelentıségteljes álomnak tőnik, ugyanakkor furcsa is – persze ha a jósnınek igaza van.

– Én nem vitatkoznék Dia Anyával. – Én sem. De mindenki tudja, hogy a jóslatok és az álmok megtévesztıek. Mi van, ha a

barázdák nem éveket, hanem hónapokat jelentenek? Tíz nyári hónap és tíz téli hónap belefér két évbe, nem?

Meneláosz, akire eddig palástként borult a mélabú, azonnal fölkapta a fejét. – Két év! Ez már ésszerőbben hangzik a Trója elleni hadjárat lehetséges idejét tekintve;

különösen akkor, ha velünk van Odüsszeusz, és segít, hogy megnyerhessük. – A kis Télemakhosz addigra épp megtanul beszélni – pillantott Palamédész Meneláoszra. – Látom, hogy az anyja maga szoptatja. Ha velünk

tart, barátunk csak annyi örömtıl esik el, amit a felesége ágyában lelne, mint amennyit kétévnyi alvás nélküli éjszaka engedne neki, ha itthon maradna.

– Ha pap lennél a jósdában – mondta komoran Odüsszeusz -, lehet, hogy hozzád fordulnék tanácsért. De addig is inkább szülıföldem isteneinek a bölcsességében bízom – tette hozzá, de gondolatai kevésbé voltak magabiztosak, mint szavai.

Ismét fel akart állni, hogy elbúcsúzzon a vendégeitıl, de Palamédész folytatta. – Gondolkodtam a fiadon. – Mi van vele? – Egy nap király lesz itt... és remélhetıleg bátor harcos. – Ebben egy pillanatra sem kételkedem – felelte Odüsszeusz. – Ha majd egyszer Argoszba hajózik, és hallja, hogy a többi férfi apja milyen dicsı tetteket

vitt véghez Trójában, szégyenére válik majd, ha nem kérheti meg a lantost, hogy Ithaka tetteirıl is énekeljen.

Odüsszeusz szótlanul állt, szédült a sok bortól. A földet bámulta, mintha máris sóvá behintett pusztasággá változott volna, és már látta maga elıtt, ahogy kisfiát hirtelen az ekevas alá dobják.

Palamédész ismét beszélni kezdett, kimért, csalárdul nyájas hangon, amelyen átsütött a metszı gúny.

– És vajon a többi király nem csodálkozik majd azon, hogy Odüsszeusz miért adott a fiának ilyen büszke nevet, ha nem volt elég bátorsága ahhoz, hogy betartsa az esküt, amelyet ı maga talált ki, és harcoljon barátja nevében a döntı csatában?

Egy pillanatra olyan düh lángolt fel Odüsszeuszban, hogy legszívesebben torkon ragadta volna ezt az akadékoskodó ifjút, hogy egy mozdulattal áthajítsa a sziklán. De fülében hallani

vélte a hullámok hangját és talán még a föld is megremegett alatta. Ezért nem mozdult, és arra gondolt, hogy bár ı sosem tartozott Helene kérıi közé, Spártában neki is rá kellett állnia a királymén egy véres darabjára. İ is arra kérte a Földrengetı Poszeidónt, hogy hozzon rá pusztulást, ha nem tartaná be a Meneláosznak fogadott esküjét. És mindezt Palamédész sürgetésére tette.

Röviden, élesen felnevetett, mintha saját magán mulatna. Arra gondolt, milyen ironikusak az istenek. Keserő elıérzete azt súgta, hogy ı és a társai még nem is tudják, mennyi szenvedés vár rájuk.

Amire Mükénébe ért, Odüsszeusz már kijózanodott, végére ért a lelke legmélyére tett utazásnak. Hasonlót csak akkor tapasztalt újra, amikor tíz évvel késıbb megkezdte Trójából hazafelé vezetı, hosszú útját, gyanítom, hogy végül maga Pénelopé szabadította meg Odüsszeuszt a lelkét mardosó kétségtıl, bár ezt nekünk sosem árulta el. Kiegyensúlyozott hidegvérőségével csak annyit mondott, hogy mielıtt Meneláosz és Palamédész hazaindultak volna, férje megesküdött, hogy ezer embert hoz a Jón-szigetekrıl Trójába, és a becsület azt kívánta tıle, hogy tartsa magát adott szavához.

Pénelopé azonban nem tudta, hogy szíve mélyén Odüsszeusz magával vitte a várakozó győlöletet is, amelyet Palamédész iránt érzett, aki erre a lépésre kényszerítette.

Amikor Agamemnón Trójába küldött követei visszaérkeztek Mükénébe, két meglepetést is hoztak magukkal.

Ahogy várták, Priamosz király azzal vágott vissza, hogy ı se kapott megoldást testvére, Hészioné ügyében. Milyen alapon várják el tıle Atreusz fiai a segítséget, amikor ı éveken keresztül hiába követelte húga visszatérését? Mindenesetre nem tudja bizonyosan, hogy Parisz fiának köze van-e a spártai királyné eltőnéséhez, mert hajója még nem tért vissza Trójába.

– Hádész nevére, hová tőnhetett? – dühöngött Agamemnón. A küldöttek csak pletykákkal szolgálhattak: Parisz és Helene a szóbeszéd szerint

tartózkodhat éppen Küproszon, Föníciában és Egyiptomban is, de nincs szemtanú, aki látta volna ıket.

– Meghúzzák magukat valahol, és azt várják, hogy elüljön a vihar – vetette fel Nesztor. Agamemnón bólintott. – De nem bujkálhatnak örökké, ahogy Priamosz sem rejtızhet örökké saját ostobasága

mögé. – És Aineiász? – faggatta tovább Agamemnón a küldötteket. – İ nem volt Trójában? A dárdán hercegnek nyomát sem látták. De sikerült négyszemközt beszélniük Priamosz

tanácsadójával, anténórral, akitıl megtudták, hogy Ankhiszesz és fia egy ideje lürnésszoszi palotájukba zárkózva élnek. Bár Anténór óvatosan fogalmazott, célzott rá, hogy az ilioni és dardaniai udvart összekapcsoló szoros kötelék meglazult. A küldötteknek az a benyomásuk támadt, hogy ha Parisz herceg nem térne haza Trója falai közé, Anténórnak nem lenne oka a gyászra.

Ez örömtelibb hír volt az argosziak számára, mint az, hogy milyen hatalmas hajórajjal készül a háborúra Priamosz. A másik meglepı újság már biztatóbbnak tőnt. A visszaindulasukat megelızı éjszaka a hírnököket egy Kalkhász nevő trójai jós, a thümbrai Apollón-szentély papja kereste fel. Jóslata nem sok jót ígért a város jövıjét tekintve. Kalkhász a küldöttekkel együtt Argoszba akart hajózni, hogy felajánlja szolgálatait Mükéné királyának. A küldöttek úgy döntöttek, még hasznát vehetik a férfinak, így magukkal hozták. A pap már az Oroszlános Házban várakozott, hogy bebocsátást nyerjen a királyhoz.

– Vezessétek elénk – parancsolta Agamemnon. – Lássuk, hogy jobbat jósol-e, mint Odüsszeusz álma.

Míg a papért küldtek, Palamédész szólalt fel. – Jobban tették volna, ha Trójában hagyják a papot. Egy barát a falak mögött többet ér,

mint egy egész sereg íjász a falakon kívül.

– A pap Apollónt szolgálja – mormogta Odüsszeusz, aki Nesztor mellett, Agamemnon bal oldalán ült. – Jobban ismeri saját életét, mint bármelyikünk. Mindenesetre lehet, „°gy van már ilyen barátunk. Ráadásul nagyon jó helyen – bár lehet, hogy idıbe telik, mire állást foglal.

– Igen? És ki lenne az? – firtatta Agamemnon. – Odüsszeusz Anténórra utal – magyarázta Meneláosz. – Az ı fiát ölte meg Parisz, tehát érthetı, hogy Anténór nem táplál nagy szeretetet iránta. – Gondolod, hogy ı és a pap kapcsolatban állhatnak egymással? – Ki tudja? – vont vállat Odüsszeusz. – Meglátjuk. Abban a pillanatban Kalkhászt kísérték be a terembe. Amikor az Oroszlános Trón elé ért,

ázsiai módra a földre vetette magát, hogy hódolatát ajánlja: két karját elırenyújtotta, homlokát a padlóhoz nyomta.

– A hajbókolás nem hat meg – közölte Agamemnon. Kalkhász talpra állt, megigazította sötét lepleit, és lehajtott fejjel, mozdulatlanul állt a király elıtt.

– Tudd azt is, hogy az árulókat sem szeretem – tette hozzá Agamemnon -, kivéve akkor, ha kezemre adják az ellenségeimet.

Kalkhász felemelte a fejét. Barna, beesett arca és sötét, okos szeme nem mutatott sem félelmet, sem megalázkodást. Önteltség sem csengett hangjában, amikor megszólalt:

– Mi, akik a Messzetekintı Apollónt szolgáljuk thümbrai templomában, sem Trója, sem Mükéné királyának nem válaszolunk. Csak az istennek.

– Tehát nem támaszkodhatom rád jobban, mint Priamosz? – Ha hajlandó vagy meghallani, mit mond az isteni Apollón, a Sötétségőzı, akkor bízhatsz

abban, hogy igazat mondok. Ha nem... – mondta Kalkhász, majd szétnyitotta kezeit, mintha hagyna valamit kihullani közülük.

Agamemnon visszaült trónjára, egyik kezével az állát támasztotta és tanulmányozta a pap szenvtelen arcát.

– Bátor fickó vagy, olyan helyeken közlekedsz, ahol az óvatosabb férfiak is félve lépnek. Küldötteim azt mondják, jelet kaptál. Kíváncsi vagyok, mit közölt veled az Ezüstíjas Apollón.

– Azt, hogy Trója el fog esni. A pap magabiztos kijelentése hallatán Agamemnon mosolyogva fordult tanácsadói felé.

Majd komoly arccal ismét a papra nézett. – Igen, ezt tudjuk, ahogy azt is, hogy egy nap Mükéné is elesik, Spárta is, egész Argosz és

talán még az Olümposz magas ormai is ledılnek. A sürgetı kérdés az, hogy mikor. És hogyan.

– Erre egyetlen válasz adható – felelte Kalkhász. – Akkor oszd meg velünk, barátom! Kalkhász egymás után vette szemügyre a körülötte ülı hercegeket, mintha keresne valakit

közöttük. Majd ismét a király felé fordult. – Nem látom köztetek Aiakosz fiait. – Nem mondta el az isten, hogy Telamón megvívta utolsó csatáját? Ágyhoz kötve él

Szalamiszon, de fiai, Aiász és Teukrosz nemsokára csatlakoznak hozzánk, és utánuk a szalamiszi hajók is.

Kalkhász bólintott. – És Telamón fivére? Nesztor adta meg a választ. – Péleusz már sok éve nem hagyja el thesszaliai otthonát. Öreg ember már, és csak az

életét beárnyékoló események fölött kesereg. Azt hiszem, a mürmidónok királya már csak saját halálát várja.

– Péleuszt nem vártuk erre a tanácskozásra – mondta Agamemnon. – Miért kérded? – Mert Aiakoszt és Tróját összeköti a sors fonala, amely több nemzedéket főz

egymáshoz. Aiakosz építette föl Laomedón városának falát Apollón védelme alatt, Poszeidón vezetésével. Az ı fia, Telamón vette be Tróját, miután megtalálta a fal leggyengébb pontját.

– Telamón már számtalanszor elmesélte ezt a történetet – sóhajtott Agamemnon. – Miért

fontos ez most? – Trója végzete két fiúhoz kapcsolódik. Az egyikük Priamosz fia, Parisz, akit már

születésekor meg kellett volna ölni. A thümbrai papok figyelmeztették Priamoszt, hogy ha a gyereket életben hagyják, pusztulást hoz a városra.

– És ez az a jóslat, amely a kezünkre adja Tróját? – firtatta Meneláosz. Kalkhász szemöldökét ráncolva fordult felé. – Bizonyára te is tudod saját tapasztalatodból, hogy a bölcs király mindig tartja magát

Apollón jóslatához, bármibe is kerül. – Két fiút említettél – vetette közbe Palamédész. Kalkhász bólintott. – Azt a jóslatot kaptam, hogy Trója csak akkor fog elesni, ha Péleusz hetedik fia visszatér

onnan, ahová visszavonult és csatlakozik a többi harcoshoz. Agamemnon kérdı pillantást vetett Nesztorra. – Tudod, ki az a fiú, akirıl beszél? – Tudomásom szerint Péleusznak csak egy fia van – felelte elgondolkodva Nesztor. – De volt elıtte hat, akik meghaltak – vetette közbe Odüsszeusz. – Akhilleusz Péleusz

hetedik fia. – Remek – mondta Agamemnon. – Akkor Péleusznak el kell küldenie hozzánk a fiát. Odüsszeusz a homlokát ráncolta. – Ismerem a fiút. Néhány éve, amikor meglátogattam Péleuszt, Akhilleusz épp befejezte

Kheirón iskoláját. A Thesszaliaban maradt dolopok királyához, Phoinixhoz ment tanulni. – Akkor Thesszaliába küldünk érte. Odüsszeusz a fejét rázta. – Kétlem, hogy ott megtalálnák. Péleusz és Thetisz évek óta veszekednek a fiún, de

Akhilleusz már elég idıs ahhoz, hogy ma8a döntsön. Úgy gondolom, Akhilleusz az anyjával és annak népével él.

– Hol? – firtatta Agamemnon. – Szküroszon, Lükomédész király udvarában. – Hát nem mindegy? – Agamemnon elégedetten tette össze két kezét. – Ha oda vonult el,

akkor piszkáljuk ki onnan a fiút, és megnyerjük ezt a háborút. Odüsszeusz azért tudott Akhilleusz hollétérıl, mert segített Péleusznak elhatározni, hogy

engedje a fiút Szküroszra. Elmesélem, hogy történt. Akhilleusz még tizenegyedik évét sem töltötte be, Kheirón iskolájában tanult a Pélion-

hegyen, amikor az öreg kentaurt elérte a vég: álma békéjében távozott el. Euhippé találta meg fuágyán, akivel utolsó éveit ismét együtt töltötte, mert a kis kentaurasszony visszatért a hegyre, hogy az öregemberrel éljen, miután Thetisz Szküroszra költözött. Euhippé mélyrıl jövı, fájdalmas jajszóval adta tudtul bánatát, sírása visszhangzott a hajnali fényben úszó szurdokban, s nemsokára törzse többi tagja is vele együtt gyászolt.

Akhilleuszt megrendítette Kheirón halála, és bár még nem tudott róla, valójában sokkal többet veszített szeretett tanáránál. A világ egyre változott, már nem volt benne hely Kheirón egyszerő életstílusa számára. Amikor Péleusz Megtudta, hogy királyuk halálával a kentaurok között uralkodó szellem is elveszett, úgy határozott, visszahozza Akhilleuszt iólkoszi palotájába. Ugyanakkor Menoitiosz is hazahívta fiát, Patrokloszt. A fiúk, akik elsı találkozásuk alkalmával beverték egymás orrát, a hegyen eltöltött évek során elválaszthatatlan barátokká váltak. Akkor kellett elıször elválniuk egymástól, és ez mindegyiküket megviselte.

Iólkoszban a kezdetektıl fogva szerencsétlenül alakultak a dolgok. Akhilleusz szép fiatal arca Péleuszt túlságosan is emlékeztette feleségére, aki elégette másik hat gyermekét. Akhilleusz eleinte félénken viselkedett apjával, majd megdöbbenve tapasztalta, hogy a nagy király, akivel olyan sokat dicsekedett barátainak, nem más, csak mogorva, hallgatag, bicegı vénember. A fiú a palota termeiben ıdöngött, feszengett a számára készült hercegi öltözetben, vágyódott a hegyi erdık illata és hangjai után, de legfıképpen barátja hiányzott neki. Ingerlékennyé vált, és egyre jobban unatkozott. Amikor rájött, hogy apja egyáltalán nem akar

beszélni anyjáról, akit a fiú sosem ismert, Akhilleusz egyre követelızıbb lett. Végül azt is megtudta, amit addig a részrehajlás gyanújának elkerülése érdekében elhallgattak elıle – Kheirón halálával nem csak tanárát, hanem anyai nagyapját is elveszítette.

Akhilleusz tudta, hogy sosem tudja majd úgy szeretni ezt a távoli idegent, aki az apja, mint amennyire az öreg kentaurt szerette. Azzal, hogy születésekor elválasztották anyjától, hite szerint többtıl fosztották meg, mint amit elképzelni képes. Úgy érezte, apja megsebezte és elárulta. Egyre makacsabbul követelte, hogy találkozhasson Thetisszel, de kérését Péleusz továbbra sem támogatta. Miután a témát nyersen lezárták, apa és fia a kölcsönös meg nem értés és ellenségesség hálójába gabalyodott. Péleusz nagyon aggódott fia miatt, és egyre jobban félt attól, hogy Akhilleusz elhidegül tıle.

Egy kimerítı délutánt követı estén a király a szobájába lépett, és arra lett figyelmes, hogy valaki egy asztalt tolt a fal mellé. A nagy kırisgerely, amelyet Kheiróntól kapott esküvıje napján, eltőnt a falról, ahol éveken át díszelgett anélkül, hogy bárki is használta volna. Feldühítette, hogy Akhilleusz úgy vette el legértékesebb tulajdonát, hogy engedélyt sem kért rá. Péleusz fia keresésére indult. A kertben talált rá, ahol Akhilleusz derékig levetkızve gyakorolt; egy öreg platánfa törzsét használta céltáblának. A gerely túl hosszú és nehéz volt a fiú magasságához képest, Akhilleusz mégis meglepı pontossággal hajította el a saját maga számára kijelölt helyrıl. Péleusz a düh és az öröm vegyes érzelmei között, kimért hangon megszólalt:

– A dárda, amit elloptál, harci dárda. Csak olyan harcos forgathatja, aki már bizonyította, hogy érdemes rá.

Akhilleusz kipirulva állt meg apja elıtt. – Hogyan is lehetne belılem harcos – dünnyögte mogorván -, ha bezársz ide, mint egy

bikaborjút az istállóba. Péleusz megérezte, mennyi elfojtott energia rejlik ebben az izmos, fiatal testben. Hirtelen

megsajnálta fiát, és elszégyellte magát, amiért ilyen haragra gerjedt. – Harcos szeretnél lenni? Akhilleusz elfordította a tekintetét. – Figyeltem a mürmidónokat, ahogy a mezın gyakoroltak. Úgy harcoltak, mintha

győlöletbıl küzdenének, utána pedig olajjal dörzsölték be egymást és megfésülték egymás haját. Azon tőnıdtem, vajon embereket látok-e, vagy isteneket. Mi mást szeretnék?

– Akkor meglesz, amit kívánsz – mondta Péleusz. – De megtartom a dárdámat addig, amíg biztos nem leszek abban, hogy a fiam méltó arra, hogy használja.

Akhilleusz már gyakorlott lovas, tornász és vadász volt; saját biztonságával sosem törıdött. Sértett büszkeséggel és dühvel vetette bele magát a közkatonák jókedvő, nyüzsgı világába, és szinte megint ugyanolyan boldog volt, mint otthon, a kentaurok között. Nemsokára elsajátította a képzett harcosok minden gyilkos tudását.

Egy nap Péleusz elment és megnézte fiát, aki éppen karddal és lándzsával gyakorolt. Fejlıdése lenyőgözte. Akhilleusz azt kérdezte tıle, vajon Patroklosz nem csatlakozhatna-e hozzá. Menoitiosz otthon hasonló gondokkal küzdött saját elégedetlen fiát illetıen, így rögtön beleegyezett a kérésbe. A fiúk úgy rohantak egymás üdvözlésére, mintha az egymás távollétében töltött idıre levegıtıl és fénytıl fosztották volna meg ıket.

Az elkövetkezı néhány év során még közelebb kerültek egymáshoz; olyan szeretet főzte ıket össze, hogy boldogan haltak volna meg vagy gyilkoltak volna a másikért.

Oktatóik között volt egy Phoinix nevő parancsnok. Nem volt gyermeke, és Akhilleusz ıt tüntette ki azzal a ragaszkodással, amelyet apjától megtagadott. Phoinix azon néhány dolop közé tartozott, akik hőségesek maradtak Péleuszhoz, miután népük szinte minden tagja Szküroszra vándorolt. Bár elsısorban mürmidón harcos volt, nem vetkızte le népe minden szokását, és körüllengte a régi vallás hangulata. Akhilleuszt lenyőgözte a férfi combjába égetett kék tetoválás. Megtudta, hogy ezt a jelet a szertartáson kapta, amikor férfivá avatták. Egy ideig úgy tőnt, nem akar errıl többet beszélni, de Akhilleusz emlékeztette tanítóját, hogy

anyja révén neki is folyik dolop vér az ereiben, és tovább faggatta törzsi örökségérıl. Phoinix eleinte húzódozott, nem akart válaszolni, ám amikor látta, milyen sokat jelent ez a fiúnak, megeredt a nyelve. Az Akhilleuszt gyötrı, meg nem fogalmazott nyugtalanság érthetıbb alakot öltött. Anyjáról kezdett álmodni.

Odüsszeusz ez idı tájt érkezett Iólkoszba, és szemtanúja volt egy Péleusz és Akhilleusz között kialakult durva vitának. Péleusz felzaklatva, vörös arccal hagyta ott fiát, borért kiáltott és panaszkodott, hogy Thetisz olyan varázslattal vonzza magához fiát, amely ellen képtelen küzdeni.

– A fiúnak jogában áll megismernie az anyját – mondta Odüsszeusz -, és nemsokára elég idıs lesz ahhoz, hogy elmenjen, akár megtiltod neki, akár nem. Talán jobb lenne, ha a beleegyezéseddel indulna útnak.

Péleusz zordan megrázta fejét. – Te nem ismered azt a boszorkányt, aki a feleségem volt. Fogalmad sincs, milyen hatalom

birtokosa. Nekem pedig Akhilleusz az egyetlen fiam és örökösöm. Attól félek, hogy ha elengedem Szküroszra, soha többé nem jön vissza.

– Minden az istenektıl függ – felelte Odüsszeusz -, de így vagy úgy, a fiúnak le kell rendeznie ezt a dolgot magában. Engedd meg, hogy elmenjen Szküroszra, de kösd ki, hogy egyedül menjen. Végtére is a legerısebb ragaszkodás Patrokloszhoz főzi. Úgysem akar majd sokáig távol maradni tıle.

Péleusz végül belátta, hogy barátjának igaza van, és eszerint cselekedett. Akhilleusznak annyira nehezére esett megválnia Patroklosztol, hogy egy darabig úgy tőnt, nem megy sehová. De a vonzás erısebbnek bizonyult, mint a ragaszkodás, és tizennégy éves korában elhajózott Szküroszra. Péleusz félelme beigazolódott: sokkal tovább maradt ott, mint ahogy Odüsszeusz jósolta.

Szkürosz szeles sziget Euboián túl a keleti tengeren, Mükéné és Trója között félúton. Az ottaniak megkapó történetet mesélnek arról, Odüsszeusz hogyan próbálta meg elcsalni Akhilleuszt a szigetrıl.

Szerintük Thetisz halhatatlan istennıként tudta, hogy hosszú, békés életet él, amely rejtızködésben telik, vagy nagyon fiatalon hal meg, de örök dicsıségre tesz szert. Ezért döntött úgy, hogy a fiút a messzi Szküroszon helyezi el, távol minden bajtól.

Amikor Odüsszeusz a szigetre érkezett, Akhilleusznak nyomát sem látta a Lükomédész király udvarában élı ifjak között. Rájött, hogy csak csellel leplezheti le Akhilleusz kilétét, ezért visszatért hajójához, és másnap szidóni kereskedınek álcázva tér vissza. Miután bebocsátást nyert az udvarba, az izgatott fiatal nık és lányok jelenlétében a földre terítette gazdag árukészletét. A legtöbb portékát – a hímzett ruhákat, a kelméket, az illatszereket és festékeket, a nyakláncok, karkötıket és más tarka csecsebecséket nekik szánta. Odüsszeusz azonban egy kardot és pajzsot is közéjük csempészett. Ez senki figyelmét nem keltette fel, egészen addig, amíg a fecsegve válogató lányok csoportját meg nem zavarta a kintrıl behallatszó trombitaszó. Valaki elkiáltotta magát, hogy a szigetet kalózok támadták meg, és a lányok riadtan rebbentek szét – kivéve egyet, aki mohón nyúlt a kard és a pajzs után.

Odüsszeusz elmosolyodott furfangossága sikerén, és magával vitte Akhilleuszt a háborúba. Ez jó történet, és az sem ront az értékén, hogy messze, keleten az Indus népe és északon,

Apollón szigetén a hüperboreoszok is hasonlóképpen számolnak be arról, hogyan értek nagy hıseik férfivá. De Odüsszeusz tudta, mi az igazság, és meg is osztotta velem.

Odüsszeusz hajója partot ért Lükomédész magas sziklán trónoló kastélya alatt, amely egyik oldalon a tengerre, a másikon a falura nézett. Az ithakai már abban a pillanatban tudta, hogy Szküroszon nem fogadják majd meleg szívvel. A dolopok nem veszítették el teljesen a kapcsolatot a szárazfölddel, híreket szereztek onnan, és tudták, mi Odüsszeusz látogatásának a célja. Udvariasan megtagadták tıle, hogy találkozhasson Akhilleusszal. Lükomédész emlékeztette vendégét, hogy a dolopok más sorsot választottak maguknak, mint a többi

thesszaliai, és nem kívánnak olyan háborúba sodródni, amelyhez semmi közük. Odüsszeusz biztosította a királyt, hogy tiszteletben tartja döntésüket, de rámutatott, hogy Akhilleusz nem dolop. Iólkoszban Péleusz egyetlen örököse, és a király azt kívánja fiától, hogy vállalja királyi kötelességét és vezesse a mürmidónokat háborúba Trója ellen.

Beszélgetésüket a huzatos csarnok végébıl felcsendülı nıi hang szakította félbe. – Egy férfi végzetét nem csupán apja kívánsága határozza meg. Odüsszeusz megfordult, és magas, méltóságteljes nıt pillantott meg, akinek pompás

termetére a pávatoll színeivel átszıtt sötétzöld palást borult. Az asszony hangjában megcsendülı gúny a tekintetében tükrözıdı felsıbbséggel párosult. Biztosan gyönyörő lehetett valamikor, futott át Odüsszeusz agyán, de azok a kegyetlen szemek ma már inkább engedelmességet, mint csodálatot váltanak ki abból, akire ránéznek. Rögtön megérezte, hogy Lükomédész király Thetisz iránt érzett áhítata félelemmel vegyül.

Odüsszeusz akkor értette meg, miért lehetett olyan nehéz Péleusznak együtt élnie feleségével. Thetisznek azt mondta, nagy megtiszteltetés számára, hogy végre találkozhatnak, hiszen már olyan sokat hallott róla.

– De csupán azoktól, akik rágalmaznak engem – felelte fagyosan a nı. – Azoktól, akik tisztelik erıdet, asszonyom. – Ha ez igaz, akkor bizonyára azt is tudod, hogy nem áll szándékomban ismét elengedni a

fiamat. – Ha valóban az anyja vagy – felelte csendesen Odüszszeusz -, engedned kell, hogy

szabadon választhasson. Az apja is ezt tette. Thetisz győrőkkel ékszerezett kezével elutasítóan legyintett. – Akhilleusz már választott. Ezen a szigeten megtanulta, milyen csodálatos dolog az, amit

eddig megtagadtak tıle: hogy milyen bölcsességet és vigaszt találhat a nık szeretetteljes szolgálatában. Déidameia, Lükomédész király leánya ıt választotta hitveséül, és Akhilleusz már egy fiút is nemzett neki. Az itteni életet választotta, és boldog így. Te csak menj és vegyél részt a férfiak háborújában, ha azt kell tenned. Az én fiam azonban arra vágyik, hogy békén hagyják.

– Ezt akkor hiszem el, ha tıle hallom. A fáklyafény árnyékot vetett Thetisz sovány, beesett arcára. Nyakán smaragdlánc csillant

meg. – Akhilleusz a holnapi szertartásra készül – felelte hővösen. – Nem kíván találkozni veled. – Tudja, hogy itt vagyok? – Nem kell tudnia. – Jogában áll, hogy ezt ı döntse el. Thetisz vállat vont, és elfordította tekintetét. – Ha nem félsz tılem – felelte Odüsszeusz -, akkor elmondod neki, hogy a barátja, aki

lehetıvé tette számára, hogy Szküroszra jöjjön, beszélni szeretne vele. – Nem félek tıled, ithakai. Odüsszeusz elmosolyodott. – Akkor mondd meg a fiadnak, hogy üzenetet hozok a barátjától, Patroklosztól! Ha a

szertartásnak vége, talán mégis beszél velem. Másnap nem engedték Odüsszeuszt a szertartás közelébe, de azt nem tudták

megakadályozni, hogy elvegyüljön a tömegben, amely az ünnepséget követı felvonulást bámulta. Órák óta várt már a tőzı napon, amikor közeledı csengık hangja ütötte meg a fülét. A tömeg kiabálni és énekelni kezdett. Odüsszeusz szíve nagyot dobbant, amikor a menet befordult a szők utca sarkán. Hatalmas, medveszerő férfit pillantott meg maga elıtt, akinek fejét és testét birkabır borította; arca nem volt, hiszen birkabır csuklyája alatt csupán egy mindenféle jelleget nélkülözı, bozontos maszk csüngött, amelyet kecskegida bırébıl készítettek. A férfi kezében pásztorbotot tartott. Dereka és csípıje köré több sor kecskekolompot erısítettek, amelyek minden lépésénél csilingeltek – különös, hintázó járásával úgy táncolt az utcán, hogy az összes csengıt megszólaltassa. A mellette táncoló,

hosszú, fodros szoknyát viselı, lefátyolozott alakot Odüsszeusz lánynak vélte, de ahogy többen is közeledtek, az ithakai rájött, hogy a nıi ruha fiatal férfiakat takar.

Közöttük még komikusabb figurák is szaladgáltak, akik a tömegben ünneplı öregasszonyok nagy vidámságára illetlen mozdulatokat tettek a kezükben tartott hosszú nyakú tökökkel. A levegıt elnehezítette a bor és a veríték szaga. A többszáz csengı keltette ricsaj bántotta Odüsszeusz fülét, ám ıt is magával ragadta a zajos felvonulás; már ı is csak inni és táncolni akart, hogy átadja magát az isteni ırületnek. Észrevette, hogy az egyik nıi alak már nem követi a többiek tánclépéseit olyan biztosan, és megdöbbenés ül az arcára, ahogy felismeri ıt. Odüsszeusz tudta, hogy a fátylak és fodrok mögött az az ifjú rejtızik, aki ttüatt a szigetre jött.

Aznap este beszélgettek. Odüsszeusz hagyta, hogy Akhilleusz meséljen szküroszi életérıl, Déidameia iránt érzett elmérıl és kisfiúkról, akit vörösesszıke haja miatt Pürrhosznak neveztek el. Bevallotta, hogy amikor csatlakozott anyja népéhez, úgy érezte, végre hazatér. Elmondta, hogy maga Thetisz felügyelte a misztériumokba való beavatását, amelyek mélységeirıl nemrég még fogalma sem volt. Állítása szerint soha életében nem érezte magát ilyen békésnek, még Kheirón iskolájában sem.

Odüsszeusz azzal a kedves türelemmel és együttérzéssel hallgatta Akhilleuszt, amelyet a fiú sosem talált meg apjában. Azt mondta, szívbıl örül, hogy Akhilleusz végre békére és boldogságra lelt, és nagyon is érti, mirıl beszél, hiszen ı is megtapasztalta ezt a nyugalmat Ithakán. Neki is van felesége, akit nagyon szeret, és egy kisfia, aki a szeme fénye. Elismerte, hogy az ilyen dolgok jó hatással vannak az ember életére.

– Akkor miért hagytad ott ıket? – firtatta Akhilleusz. – Mert férfi vagyok, és felesküdtem Spártában. Odüsszeusz nézte, ahogy a vele szemben ülı, energiáktól feszülı ifjú a homlokát ráncolja

és a fejét csóválja. Majd szinte mellékesen hozzátette: – Barátod, Patroklosz is ezért indul Trójába, a háborúba. – Patroklosz megy a háborúba? – Hát persze. İ is versengett Helene kezéért. Letette az esküt, és tartja is magát hozzá –

persze nem ez az egyetlen oka annak, hogy harcba indul. İ és a többi mürmidón már alig várják a csatát. Tudják, hogy ez lesz a világ történelmének eddigi legnagyobb háborúja. Ott olyan dicsıséget szerezhetnek, amelyrıl a dalnokok nemzedékeken keresztül énekelni fognak. Most, amikor mi itt ülünk és beszélgetünk, hatalmas hadsereg gyülekezik nem messze innen, Aulisznál, Euboia másik oldalán. Ezer meg ezer férfi érkezik tengeren és szárazföldön. A kikötı hemzsegni fog a hajóktól. A kor minden nagy hıse oda igyekszik

– Agamemnon, Meneláosz, a tirünszi Diomédész, Aiász és Teukrosz, a püloszi Nesztor, a krétai Idomeneusz és még számtalan másik. Vagyis mindenki, akinek számít neve dicsısége.

Odüsszeusz elmosolyodott és a fejét csóválta, mintha elámulna iménti szavain. Idıt hagyott Akhilleusznak a válaszra, de amikor az ifjú nem szólt semmit, hozzátette:

– Barátod, Patroklosz akkor sem akarna kimaradni egy ilyen hadjáratból, ha nem kötné adott szava.

Egy pillanattal késıbb Akhilleusz megszólalt: – Felılem nem kérdezett? Odüsszeusz vállat vont. – Azt hitte, te vezeted majd a mürmidónokat – hiszen apád már nincs olyan állapotban,

hogy harcoljon. Phoinix is erre számított. – Felnézett az ifjú zavart szemébe. – Persze azt nem tudják, hogy milyen boldogságra leltél itt Szküroszon, a pásztorok között. – Odüsszeusz felsóhajtott.

– Szinte irigyellek, Akhilleusz, mert hosszú, békés élet vár rád, messze a csatazajtól és a világ halhatatlan hírnévre éhes forgatagától. – Majd mintha valami más jutott volna eszébe, mosolya eltőnt, és a homlokát ráncolta. – Apád csalódott lesz. Biztosra vette, hogy elviszed magaddal Trójába kırisfából faragott dárdáját. Tudja, milyen kitőnı harcos lett belıled. Már

látta maga elıtt, hogy megszerzel minden dicsıséget, amit ı a sebesülése miatt nem tudott. De hát te már anyádhoz tartozol. – Odüsszeusz a tengerre pillantott. – Mondjam neki azt, hogy bölcsen úgy döntöttél, inkább nıi ruhába bújva táncolsz, mint hogy hısi halottként feküdj egy véres páncélban?

A kígyó évei Ahogy megegyeztek, az auliszi sziklák védte keskeny szorosban épült kikötıben, Boiótia

és Euboia között győltek egybe a seregek. A boiótiai katonák már megérkeztek; sem a lokrisziaknak, északi szomszédaiknak, sem az euboiai harcosoknak nem kellett sokat utazniuk. Mire Agamemnon száz hajót számláló saját hajóhada befutott a kikötıbe, Telamón két fia, Aiász és Teukrosz is megérkezett Szalamiszról a megígért tizenkét hajóval együtt. Meneláosz hatvan hajót győjtött Lakóniából, és bár Krétáról még nem érkezett hír, fı argoszi szövetségesei gyorsan segítségére siettek. A tirünszi Diomédész nyolcvan hadihajóval érkezett, a püloszi Nesztort – a Peloponnészosz számtalan foka mellett elhaladva – kilencven követte, miközben Menesztheusz ötven athéni hajóval kerülte meg a Szunion-fokot. Még lenyőgözıbb volt Odüsszeusz teljesítménye, aki jón-szigeti szövetségeseivel együtt ötvenkét hajót indított útnak; csak nyolccal kevesebbet, mint amennyit Palamédész gúnyosan felvetett.

Még Rhodosz messzi szigete is adott kilenc hajót, de Küprosz királya, Kinürász már kevesebb hajlandóságról tett bizonyságot. Amikor Meneláosz toborzó körútján Krétára is elhajózott, közben félig-meddig remélve, hogy valahol a tengeren feltartóztathatja Helenét és Pariszt, Kinürász megígérte, ötven hajót küld majd Auliszba. Végül csupán egy küproszi hajó érkezett – bár mielıtt elhajózott volna, kapitánya a vízre tett negyvenkilenc apró agyaghajót, hogy teljesítse királya esküjét.

Meneláosz dühöngött, amiért így rászedték, de talán nem is várhatott többet egy olyan királytól, aki Aphrodité fıpapja azon a szigeten, ahol az istennı született. Még jobban fájt neki az, hogy Kinürász ezzel megerısítette gyanúját, amely küproszi tartózkodása alatt végig kísértette

– egyezséget kötött Parisszal, hogy elrejti a menekülıket, amíg Meneláosz a szigeten van. Agamemnon a meredek sziklafalon álló, ısi erıdben állította fel fıhadiszállását. Az erıd a

kikötıre nézett, ahol a mintegy ezer hajóból álló, hatalmas hajóraj tömörült és várta, hogy Trójába indulhasson. Az erıd alatt elterülı városban hatalmas tömeg győlt össze, és éjszaka a szabadban táborozó csapatok ırtüzeinek fénye hosszan bevilágította a partot. Egy este a boiótiai énekmondók vezetıje

– az emlékezés híres mestere – biztosította Agamemnónt afelıl, hogy elıtte még senki sem indított ilyen mérető hadjáratot, még Héraklész vagy Thészeusz sem. Mükéné Oroszlánja alig tudta leplezni büszkeségét.

Azonban sok apró összeütközés jelezte, milyen nehéz összetartani a többféle nyelvjárást beszélı, régi viszályokat és sérelmeket dédelgetı, hatalmas haderıt. Agamemnon nem áltatta magát: tudta, hogy ezt a rengeteg harcost nem pusztán az iránta és öccse iránt érzett hőség vezette Auliszba. De akár a gazdag zsákmány, vagy az új területek es uj kereskedelmi kapcsolatok reménye, akár az erıszak es a kaland puszta szeretete hajtotta ıket, ezt a hatalmas sereget ı fogja vezetni, és Agamemnónnak, az Emberek Atyjának neve örökké él majd az énekmondók dalaiban. fcpp egy kevésbé dicsıséges ügy lebonyolítása foglalhatta: egy keményfejő déloszi követtel veszekedett a bor-, olaj- és gabonakészletek áráról, amikor jött a hír, hogy a mürmidónjaival együtt megérkezett Akhilleusz.

– Küldjétek fel azonnal – parancsolta. – Hadd nézzük, milyen fából faragták Péleusz fiát. – Majd elküldte a déloszit, hogy gondolkodjon jobb árakon, és tanácskozásra hívta vezéreit.

Nagyhírő, félelmetes harcosok olajozták dárdájuk hegyét és élesítették kardjukat a közkatonák között, az erıd falain kívül, és Agamemnon szíve repesett az örömtıl, hogy ez a rengeteg fegyver az ı parancsának engedelmeskedik. De az érzékeny ifjú, akit Odüsszeusz

Szküroszrol hozott vissza magával, más esetnek bizonyult. Eltökélte, hogy bebizonyítja: férfi a férfiak között, és olyan dölyfösen vonult be a tanácskozók közé, hogy magatartása már szinte azt sugallta, hogy mindenkit megvet maga körül. A legtöbb tanácskozást mereven ülte végig, hallgatag homlokráncolással vette szemügyre a többi vezetıt. Viselkedését a jelenlevık értelmezhették éberségnek, de barátságtalanságnak is.

Senki sem vonta volna kétségbe, hogy volt ebben az ifjú harcosban valami istenszerő. Anyja, Thetisz talán tényleg tőz felett edzette, vagy a Sztüxbe mártotta, mindenesetre a halhatatlanság érzete szinte fénykoszorút vont a feje köré, és élénk, acélszürke szemében is hasonló tőz csillogott. Még a nála több mint negyven évvel idısebb Nesztor is alig tudta megállni, hogy ne pillantson olykor-olykor Akhilleusz ruganyos, kecses alakjára. Mert Nesztor csodálattal és felindultan ismerte el, hogy abban a ragyogásban félelmetes, gyilkoló harcos kiválósága csillant meg.

Akhilleusz nem egyedül érkezett. Bár a tanácskozásra csak ıt hívták, oldalán sötétebb hajú és nála kissé magasabb társa is megjelent, aki ugyanolyan magabiztos tartással lépett a terembe, mintha a háborút csak kettejük kölcsönös megelégedettségére rendezték volna meg. Amikor Agamemnon az új vendég kiléte felıl érdeklıdött, Akhilleusz elıreszegte állát és azt mondta:

– Ez itt Patroklosz, Menoitiosz fia, Aktór, Phthia királyának unokája. Bárhová megyek, ı velem jön. – Azonnal egyértelmővé vált, hogy vagy mindketten maradnak, vagy mindketten elhagyják a tanácsot.

Meneláosz figyelmét nem kerülte el, hogy bátyja arcába szökik a vér, így gyorsan emlékeztette Agamemnont, hogy Patroklosz is letette az esküt Spártában. Odüsszeusz tovább oldotta a feszültséget, amikor megjegyezte, hogy utoljára hatéves korukban látta Akhilleuszt és Patrokloszt, amikor Kheirón iskolájában összeverekedtek.

– Ha mindketten olyan keményen harcoltok most, ahogy akkor tettétek – mondta -, a trójaiak összeszedhetik magukat.

Agamemnon emlékezett, hogy Apollón csak arra az esetre ígért gyızelmet, ha Akhilleusz is részt vesz a harcban, így a többiekkel együtt nevetett, és utasítást adott, hogy szorítsanak helyet még egy széknek.

Nesztor régi barátja, Péleusz felıl érdeklıdött Akhille-usztól, de az ifjú merev válasza elárulta, hogy nem szívesen beszél személyes életérıl.

– Apám sajnálja, hogy nem szolgálhatja személyesen az ügyet, de az emberek, akiket vezetek, az ı emberei. Nekem adta a hosszú dárdát is, amelyet Kheirón ajándékozott neki, és meghagyta, hogy jól használjam. A nyelét az isteni Athéné saját kezével fényesítette. Apám imádkozik az urnıhöz, hogy legyen kegyes hozzánk.

Diomédész és Odüsszeusz összenézett az ifjú ünnepélyessége hallatán, de Aiász, Akhilleusz unokatestvére színesen felnevetett.

– Bizonyára téged is figyelmeztetett apád, hogy mindig maradj az istenek jobbján. Én azt mondtam az öregnek, amikor eljöttem az ágyától, hogy bármelyik bolond dicsıséget szerezhet, ha az istenek vele vannak. Én mindenképpen dicsıséget akarok szerezni, akár mellettünk vannak, akár nincsenek.

– Ami engem illet – szúrta közbe fanyarul Odüsszeusz -, én bizony minden segítségnek örülök.

Abban a pillanatban Talthübiosz, Agamemnon hírnöke lépett a terembe, hogy egy krétai küldött érkeztét jelentse, aki meghallgatást szeretne kérni a királytól.

– Csak egy küldött? – ráncolta homlokát Agamemnon. – Deukaliónnak hajókat kellene küldenie. Hol vannak? – Még semmi jelük – vont vállat Talthübiosz. – Ezek az átkozott krétaiak meg a hazugságaik. Küldd be. Meneláosz azonnal felismerte a

küldöttet, akivel még

Krétán találkozott. Dromeusz, Deukalion egyik ravasz minisztere volt az, Knósszoszból. Megérezte a változó szelet, és saját nézeteit az Idomeneusz köré gyülekezı, elszakadó ifjakéihoz igazította. Az, hogy ı jött Auliszba, nem pedig Deukalion egyik kegyence, csak jót jelenthet.

– De hol vannak a hajók – követelızött Agamemnon -, amelyeknek már meg kellett volna érkezniük?

Dromeusz úgy döntött, egy másik kérdésre válaszol. – Változások történtek Knósszoszon, amióta Atreusz fiai megtiszteltek bennünket becses

jelenlétükkel – mondta. – Deukalion átkelt a Sztüxön, és az Árnyak Földjére költözött. Fia, Idomeneusz ül a

Grüphón trónon. Elhangzott néhány hivatalos részvétnyilvánítás, mielıtt Agamemnon folytatta: – Okunk volt feltételezni, hogy új királyotok kedvezıbben tekint ügyünkre, mint apja. – Valóban így van, nagy király. – Akkor még egyszer felteszem a kérdést. Hol vannak a hajók? Drómeusz szétnyitotta kezét, szája elıtt összetette ıket és elmosolyodott. – A Szekerce Háza készen áll, hogy száz hajót küldjön a háborúba. – Százat! Remek! – Agamemnon meg sem próbálta elrejteni örömét. Mosolyogva fordult Meneláoszhoz, aki megjegyezte, hogy ez bizony több, mint amennyit

remélni mert. Az asztal körül oldódott a hangulat. Majd Palamédész szólalt meg. – Mikorra várhatjuk ıket? Drómeusz ismét elmosolyodott. – Ez, ahogy ti is mondjátok, nagylelkő hozzájárulás. Ezért bizonyára nem lep meg titeket,

ha azt mondom, hogy egy feltétel is jár vele. Az udvarról a szellı egy embereit buzdító vezér hangját sodorta be. Agamemnon ideges

mozdulattal hessegette el a füle mellett repdesı legyet. – Milyen feltétel? – Mint ilyen hatalmas haderı vezetıje, Idomeneusz király részt vállalna a seregek

legfelsıbb irányításában. Telamón fia, a nyílt arcú, széles mellkasú, ıszinte modorú Aiász törte meg elsıként a

csendet. Gúnyosan felhorkant, kezével izmos combjára csapott. – A királyotoknak fejébe szállt a hatalom! Menj haza és mondd meg neki, hogy már

megvan a vezetınk, akire szükségünk van. Drómeusz még mindig mosolyogva göndör szakállát babrálta és újra Agamemnon felé

fordult. – Hadd mutassak rá, hogy Krétán kívül csak maga a király hozott ennyi hajót. Hajóink készen állnak az útra. Csak a szavadra várnak.

A feszülten figyelı Akhilleusz szintén a válaszra várt. Agamemnon figyelmét nem kerülte el, ahogy Patroklosz oldalsó, gyors pillantást vetett

barátjára, de Akhilleusz hővös, félelmetesen fürkészı, várakozó tekintetét nem vette le a királyról.

Mükéné ura tudta, hogy azonnal választ kell adnia. Idegesítette ez a váratlan fejlemény, és azokban a feszült pillanatokban egy istentıl várt tanácsot. Semmilyen hangot nem hallott, ezért úgy döntött, hogy bár száz hajó nagyon sokat jelentene, becsülete és tekintélye még többet jelent.

Száját szóra nyitotta, hogy válaszoljon, amikor Nesztor egyenesedett fel, miután Odüsszeusz a fülébe súgott valamit.

– Talán... – köszörülte a torkát az öregember -, talán bölcs lenne, ha a tanács megfontolná a kérdést.

Agamemnon megütközve látta, hogy Nesztor makacsul bólogat. – Én is épp erre gondoltam – mondta. – Ha a krétai küldött megbocsátana...

Drómeusz udvariasan meghajolt a tanácstagok elıtt, majd elhagyta a szobát, pézsmaillatot hagyva maga után. Amint becsukódott mögötte az ajtó, Aiász felcsattant:

– Mirıl sugdolóznak ezek? A király a parancsnokunk. Rendelkezésére áll a haderı, amire szüksége van.

– Hallgass végig, barátom – mosolyodott el Odüsszeusz, és folytatta volna, de Palamédész közbeszólt.

– Ezt alaposan át kell gondolni. Kréta több mint nyolcszor annyi hajót ígér, mint amennyit Szalamisz tudott felsorakoztatni.

– De mi lenne az ára? – kérdezte dühösen Aiász. – Minden ostoba tudja, hogy a megosztott vezetés csak bajt szül.

– Egyetértek Aiásszal – jelentette ki Diomédész. – Nem kell itt semmit sem megvitatni. Ahogy közülünk szinte mindenki, Idomeneusz is felesküdött Spártában. És ha az ember isten elıtt esküszik, nem szab feltételeket.

Agamemnon ismét erısnek érezte magát a fenntartás nélküli hőség e megnyilvánulásai hallatán.

– Már így is túl sok lehetıség nyílik a megosztottságra a seregünkön belül. Hogy száz hajóval több vagy kevesebb áll rendelkezésünkre, nem számít túl sokat. Inkább nem kérem ıket, mint hogy elveszítsem a többi feletti irányítást. Ha Idomeneusz nem hajt fejet tekintélyünk elıtt, maradjon inkább otthon.

– Helyes – szólt Odüsszeusz. – Az egyetlen nehézség csupán az, hogy nem ezt fogja tenni. – Hogy érted? – ráncolta a homlokát Aiász. – Hallottad, mit mondott Drómeusz. Idomeneusz hajói készen állnak az indulásra.

Bizonyára az egész sziget haderejét összeszedte; nem fogja hagyni, hogy a hajók ott korhadjanak Knósszosz kikötıjében. – Odüsszeusz gunyorosan Agamemnónra mosolygott. – Lehet, hogy száz hajó a te számításaid szerint nem számít sokat, Emberek Királya, de biztos vagyok benne, hogy Priamosz tárt karokkal várja majd ıket.

Aiász felháborodott döbbenetében szóhoz sem jutott. Meneláosz a fejét rázta. – Idomeneusz az elsık között esküdött. Nem hinném, hogy elárulna bennünket. Odüsszeusz vállat vont. – Talán ez lenne az elsı eset, hogy egy krétai megszegi a szavát? – De Idomeneusz a barátom – tiltakozott Meneláosz. Majd észrevette, hogy a teremben mindenkinek ugyanaz a sötét gondolat suhan át az

agyán: Atreusz fiatalabb, nyíltszívő fia már bebizonyította, hogy nem túl ügyesen válogatja meg a barátait.

Nesztor törte meg a kínos csendet. – Ugyanakkor úgy tőnik, Deukalión fiának tervei vannak. Bizonyára nem felejtette el,

hogy volt idı, amikor Kréta uralta a tengert, és sok városunktól adót szedett. Trója segítségével talán még egyszer megvalósíthatja mindezt.

– Mit nyerne akkor, ha hozzánk csatlakozna? – kérdezte Diomédész. – A trójai zsákmány tekintélyes részét – felete Odüsszeusz. – Ezenkívül a Helészpontoszon

keresztül és az ázsiai part mentén szabadon hozzáférne Trója kereskedelmi útvonalaihoz. Aranyat, ezüstöt, gabonát, cinóbert, fát, borostyánt, jádét nyerne. Mindezt úgy, hogy Argosz mindegyik királysága elismeri független hatalmát.

– Barátomnak, Menesztheusznak ez nem fog tetszeni – vetette közbe Palamédész. Odüsszeusz elutasítóan legyintett. – Athén urának ugyanolyan szorosan kellett volna Kréta pórázát fognia, ahogy elıde tette. Agamemnon felmordult és visszaült székébe. – Kréta kezdte visszanyerni erejét, már az elıtt, hogy Thészeusz leugrott a szikláról

Szküroszon. Idomeneusz egyszerően csak nagyravágyóbb, mint az apja volt. – És bátrabb – tette hozzá Meneláosz. Diomédész a szemöldökét ráncolta.

– Még nagyobb szégyen, hogy bátorsága mellé nem párosul becsület. Spártában igaz embernek néztem, olyasvalakinek, aki méltó kérıje Helenének.

– De a kérdés még mindig válaszra vár – erısködött Odüsszeusz. – Mit akarunk? Hogy tízezer krétai lándzsás a mi sátrainkból hugyozzon kifelé, vagy kintrıl hugyozzon befelé?

Akhilleusz arcán alig észrevehetı mosoly suhant át. Agamemnon felfigyelt rá a szeme sarkából, és úgy döntött, eljött az ideje, hogy

szembenézzen ezzel a szemtelen ifjú harcossal. _ Úgy látom, Péleusz fia jól szórakozik. Kíváncsi lennék, ı mit gondol a dologról. – Azt, hogy a kérdés teljes mértékben hidegen hagy – felelte Akhilleusz. – Az hogy lehet? – ráncolta a homlokát Agamemnon. – Minden tiszteletem az isteneké, de én csak a saját és a barátom erejében bízom –

mosolygott Akhilleusz Patrokloszra. – Akár ellenünk, akár mellettünk vannak a krétaiak, mi harcolni fogunk.

– Mindannyian harcolni fogunk – mondta Aiász. – De ki fog vezetni? Én Agamemnónnak engedelmeskedem.

– Én is – csatlakozott hozzá Diomédész. Nesztor ıszes fürtjeit vakargatta. – Idomeneusz választ vár. A magam részérıl azon tőnıdöm, nem lenne-e mégis bölcsebb,

ha hadserege a mi oldalunkon állna. Komoly arccal Odüsszeusz felé fordult, aki bólintott és megszólalt: – Ezt a háborút a tengeren kell megnyernünk, még mielıtt a szárazföldre lépnénk. Nem

mindegy, melyik oldalon áll az a száz hajó. Agamemnon Palamédészre bámult, aki halkan hozzátette: – Egyetértek. – Majd az asztal másik oldalára, Meneláoszra Pillantott, aki nehéz arany

pecsétgyőrőjét babrálta, amit Helenétıl kapott az esküvıjük napján. Összeráncolt homlokkal, borúsan nézte győrőjén a hátsó lábaikon ágaskodó leopárdokat, amikor Palamédész megkérdezte:

– Mit mond Spárta királya? Meneláosz bizonytalanul bátyjára pillantott, mielıtt megszólalt: – Ahogy már megmondtam, Idomeneuszt a barátomnak tartom. Hiszem, hogy értékes

szövetségesnek bizonyul majd. – A győrőt forgatta, amely könnyedén feljebb csúszott az ujján. – Ebben a kérdésben azonban a bátyámnak kell döntenie – tette hozzá.

Agamemnon megmozdult székében, próbálta felmérni a jelenlevık érzéseit. Arca elvörösödött, szeme izgatottan járt körbe a termen, elkerülve a többiek tekintetét, mintha nem találna biztos pontot, ahol megnyugodhatna. Amióta elkezdte szervezni a hadjáratot, most fordult elı elıször, hogy olyan döntést kellett meghoznia, amelyen az egész veszélyes vállalkozás áll vagy bukik. Merre hajoljon? Testének minden izma ahhoz ragaszkodott, hogy megtartsa magának a teljes irányítás jogát. İ akarta irányítani a hadsereget, amit toborzott, ezt a tanácsot és saját magát. A két férfi, akikben a legbiztosabb, ezt várja tıle. De Aiász és Diomédész a tettek, nem pedig a gondolkodás emberei. Ugyanez áll Akhilleuszra és Patrokloszra is, akik mindketten fiatalok, akiket saját erejükbe és bátorságukba vetett legyızhetetlen hitük hajt. Gyanította, hogy egyikük sem habozna egy pillanatig sem – inkább vereséget szenvednek a csatában, minthogy egy hajszálnyit is engedjenek büszkeségükbıl. Ez a harcosok dolga – és ı, Agamemnon, a harcosok vezére. De amikor eljön a pillanat, amikor a szekerek összecsapnak, a hadviselés többet jelent puszta vérnél, rettegésnél és oktalan hısködésnél. Ha az eszes, öreg Nesztor és ez a fondorlatos euboiai egyetértenek Odüsszeusszal ebben a kérdésben, akkor talán több forog kockán a büszkeségnél.

Agamemnon kezét a szája elıtt tartva ült, és már megbánta, hogy ilyen hamar elárulta véleményét. Ha most meggondolja magát, gyöngének tőnhet azok szemében, akik a legjobban tisztelik. De ha tévednek... Százzal több hajó... Még tízezer ember... de melyik oldalon? Látta maga elıtt, hogy teljes büszke hajóraja lángokban áll körülötte, és egy krétai pentakonter

támad rá, az orrán egy grüphón, vitorláján pedig a kettıs szekerce jele. Ha most hibáznak, azért nagyon drágán megfizetnek majd a tengeren.

De Akhilleusz türelmetlen tekintete elıtt nem habozhatott sokáig. Épp készült megszólalni, amikor Odüsszeusz hátradılt székén és enyhén hitetlenkedı

hangon megszólalt: – Csak a magam nevében beszélek, ha azt mondom, hogy ha Idomeneusz és Agamemnon

között nézeteltérés támadna, tudnám, kinek tartozom hőséggel? Mielıtt teljesen megértették volna a célzást, Aiász és Diomédész, akiknek a kérdés szólt,

kijelentették, hogy természetesen nem csak a maga nevében beszél. Odüsszeusz felvonta a szemöldökét, Agamemnónra nézett és széttárta a karját. – Úgy tőnik, megegyeztünk. Agamemnon összehúzta a szemét, kétsége oszladozni kezdett. – Rendben. Ha ilyen egyértelmő a dolog, hadd jöjjenek a krétaiak. A Mükénéi Oroszlán érezte vállán a parancsnokság tercet, még most is, amikor lemondott

a felérıl. Viszont nem tudta, hogy Odüsszeusznak nem volt oka arra, hogy kételkedjen Idomeneusz

szándékaiban. De ahogy az ithakai unokatestvérének, Szinónnak mondta késıbb, amikor a tanácskozásról mesélt:

– Kellenek azok a krétai hajók, és hogyan másképp beszélhettem volna rá Agamemnónt, hogy adja fel parancsnoksága felét?

Az isteni segítség szükségességét illetıen Agamemnon inkább Odüsszeusznak adott igazat, mint Aiásznak, így az indulásuk elıtti napot imával és áldozatok bemutatásával töltötte.

A sereg vezetıi embereikkel együtt összegyőltek a városon kívül, egy völgyben, ahol Héra szent fája, egy vastag törzső, több száz éves platánfa állt. A fa árnyékában, a forrás közelében oltárt állítottak föl. A papok Zeusz atya mindenható erejét hívták segítségül, Kalkhász pedig Apollónhoz imádkozott bölcsességért és útmutatásért. Majd Agamemnon bemutatta az áldozatot.

Épp felemelte kését a megölt állatról, amikor a körülötte állók megdöbbenve látták, hogy az oltár alól hatalmas kígyó kúszik elı. Agamemnon hátrahıkölt, és az állat foltos fekete pikkelyeit díszítı vörös mintázatra meredt. A kígyó meglepı sebességgel kúszott a platánfa irányába, majd felfelé indult a törzsén.

Kalkhász rögtön Agamemnon mögött termett, hogy figyelje az állat viselkedését. A kígyó az egyik magas ágra kúszott, ahol egy veréb rakott fészket. Az anyamadár felrepült, kétségbeesetten csapkodott szárnyaival, de tehetetlen volt a hatalmas kígyóval szemben, amely nyolcszor hajtotta le fejét a fészekbe, és minden alkalommal egy fiókát ragadott el. Majd felemelkedett, kis ideig jobbra-balra himbálózott, a riadt anyamadár mozgását figyelte. Hirtelen mozdulattal elkapta a verebet a szárnyánál, majd egészben lenyelte. Egy pillanat múlva a kígyó kinyújtózott az ágon, és olyan mozdulatlanul feküdt ott, hogy késıbb sokan megesküdtek: kıvé változott.

Csodálat és riadalom moraja hullámzott végig a férfiak tömegén. Agamemnon kezében az áldozati kés még mindig csöpögött a vértıl. Kalkhászra pillantott,

aki jobb tenyerét a homlokára tapasztva felkiáltott: – Elfogadjuk a jóslatot! – a pap mozdulatlanul állt, szemét behunyta. Csend telepedett a tisztásra. Senki sem mozdult, csak a platánfa levelei rezdültek meg a

tenger felıl érkezı fuvallatban. Kalkhász leengedte kezét, kinyitotta szemét, és a körülötte álló férfisereg felé mosolygott, akik feszült figyelemmel szegezték rá tekintetüket.

– Argosziak! – kiáltott. – Maga Zeusz atya mérhetetlen bölcsessége küldi nektek ezt a jóslatot. Sokáig vártunk rá, és a beteljesüléséig is sokat kell várnunk, de a dicsıség, amit ígér, soha el nem enyészik.

Agamemnon döbbenetében kıvé dermedt, de erıt merített a pap szavaiból.

– Mondd, Kalkhász, hogy értelmezed a jelet? – Hát nem újítja meg a kígyó a bırét minden évben? A platánfa levelei nem születnek újjá

minden újabb évben? A fészek nyolc fiókát rejtett, anyjuk volt a kilencedik. Minden madár halála egy évet jelez. A veréb Aphrodité madara, és Aphrodité Trója mellett harcol. Tehát kilenc évig kell küzdenetek, hogy elfoglalhassátok Tróját, de a tizedik évben ti uraljátok majd széles utcáit.

A pap szent elragadtatásban beszélt. Felemelte karját, az égre tekintett, és behunyt szemmel állt, mintha magában imádkozna. Körülötte a férfiak csendben vártak, mindenki saját gondolataiba merült.

Agamemnon rögtön látta, hogy itt többre van szükség. – Ez Zeusz akarata! – kiáltotta. – Az isten szólt hozzánk. Miénk a gyızelem! – Meneláosz

és Aiász rögtön mellette termett, hogy együtt kiáltsanak vele, magukkal ragadva a tömeget. A völgyet nemsokára betöltötte a katonák kiáltása: Miénk a gyızelem! A kiáltás újra és újra feltört a tömegbıl, Palamédész, Euboia hercege is bekapcsolódott az ujjongásba, de kényelmetlen érzéssel fedezte fel, hogy a pár lépéssel arrébb álló Odüsszeusz hővös, gúnyos pillantással méregeti.

Másnap hatalmas mennydörgés kíséretében – amelyet Zeusz biztatásának értelmeztek -, a hajók serege Trójába indult.

A gyülekezés nagy napja óta már két nemzedék tőnt le, és sokan mesélték már el a háború történeteit. De az évek múlásával elhomályosul az emlékezet, így nem minden beszámoló megbízható, és néhány történetíró saját kétes céljai érdekében egyenesen hazugságokat mesél. Az én szavam hitelét maga Odüsszeusz adja, akit minden tekintetben megbízhatónak ítélek. İ mondta azt is, hogy csak kitalált történet az, amely szerint a hajóraj szinte azonnal el is tévedt volna, és Müsziában kötött volna ki, ahol a sereg komoly támadást indított, mert azt hitte, elérte Trója partjait.

Akik elhiszik ezt a mesét, isteni közbeavatkozással magyarázzák a tévedést. Állításuk szerint Aphrodité zavarta össze a kormányosokat, hogy elhárítsa a Trója ellen készülı támadást. De Odüsszeusz csak a fejét csóválta: Agamemnon térképekkel felszerelkezve indult útnak. Meneláosz is minden nehézség nélkül elhajózott már Trójába, és az argoszi hajórajban ott voltak a Jón-, Krétai– és a Keleti-tenger legtapasztaltabb zsiványai. Nem Odüsszeusz volt az egyetlen herceg, aki vagyonát kalózkodással gyarapította, Palamédészt pedig szenvedélyesen érdekelte a tengeri tájékozódás tudománya. Jóhiszemően tekintsünk hát a történetre úgy, mint zavaros emlékre olyan háborúról, amely sok évig elhúzódott, és több olyan hadjáratot is magában foglalt, amelyeket nem Trója falai alatt vívtak.

Az igaz, hogy amikor Agamemnon elıször kezdte fontolgatni a Trója ellen indított háború lehetıségét, remélte, követheti Telamón és Héraklész példáját, akik áttörték a város falának leggyengébb pontját, és így gyors, pusztító csapást tudtak mérni a városra. De Priamosz király azóta megerısítette védelmét. Hadihajókból álló új flottát is felszerelt, és komoly, sikeres tárgyalásokat folytatott, hogy felkészítse az Ázsia nyugati partjairól származó szövetségeseit a közelgı összecsapásra. Lehet, hogy a trójai királynak kevesebb hajó állt rendelkezésére, mint az argoszinak, neki azonban nem kellett nagy küzdelmek árán átszállítania százezer emberét az Égei-tengeren. Ugyanakkor hajóhada elég nagy volt ahhoz, hogy ırizze a Hellészpontosz torkolatát és segítséget kínáljon szövetségeseinek.

És szövetségese volt elég, Agamemnon kémei szerint nagyon is elszántak. Trója barátai közül csak Dardania határolta el magát a háborútól. Ankhiszész király megpróbálta rávenni Priamoszt, hogy Helenét küldjék vissza Spártába, de nem járt sikerrel. Kijelentette, hogy nem hajlandó népet olyan háborúba sodorni, amely Parisz csalárdságával kezdıdött, és talán véget sem ér addig, amíg az Ida körüli földeket is fel nem dúlják. ígéretet tett azonban, hogy az ellenségnek sem nyújt támogatást. A part menti többi királyság – északon a paiónoktól és a thrák kherszoniaktól egészen a déli lükiaiakig – azonnal Priamosz segítségére ett. A

phrügiaiak, a müsziaiak, a káriaiak és a pelaszgok egyaránt hadat toboroztak, és a még keletebbre fekvı országok is felajánlották támogatásukat, ha Priamosznak szüksége lenne rá. Az amazonok, a paphlagonok és még a messzi halizónok is készen álltak, hogy harcosokat küldjenek Trója védelmére.

Odüsszeusz azt javasolta, hogy mivel ilyen jól összehangolt védelmet kell leküzdeniük, a legbölcsebb az lenne, ha nagy körültekintéssel kifárasztanák az ellenfelet. Könnyebben bevehetik a várost, ha hajóik ostromzárral és a gyengébb frontok ellen indított rajtaütésszerő támadásokkal lassanként törik meg Trója szövetségeseit. Egészen addig a nagy jelentıségő napig, amikor a jóslatot kapták, egyedül Odüsszeusz számolt azzal, hogy a háború akár tíz évig is elhúzódhat. Ám ha tényleg ez Zeusz akarata, az argoszi hercegeknek alá kell vetniük magukat neki. Erısítse ıket a tudat, hogy végül övék lesz a gyızelem.

Agamemnon végighallgatta Odüsszeusz érvelését, de a gyorsabb megoldások híve volt. Még mindig abban reménykedett, hogy a trójaiak haderejének puszta mérete elıtt meghódolnak, és a jel értelmezése tévesnek bizonyul. Amikor hangot adott véleményének, a tanács, mint mindig, megoszlott: a gondolkodók, Nesztor és Palamédész Odüsszeuszt támogatták, míg a többiek az azonnali támadás mellett szavaztak.

Miután Odüsszeuszt leszavazták, újabb tervvel rukkolt elı. Ahelyett, hogy most, amikor Trója ereje teljében van, egyetlen nagy támadással mindent kockára tennének, inkább alapítsanak egy biztonságos hídfıállást a városhoz olyan közel, amennyire csak lehetséges. A Trójától nem messze, a tengerbıl kiemelkedı apró sziget, Tenedosz éppen megfelelt céljaiknak. Onnan akár közvetlen támadást is indíthatnak Priamosz városa ellen, ha látnak esélyt a gyızelemre, vagy lezárhatják a Hellészpontosz torkolatát is, hogy észak felé, Thrákiába, vagy déli irányba, Trója többi szövetségesének part menti erıdjei ellen indítsanak támadásokat.

A javaslatot mindenki ésszerőnek ítélte, így elfogadták. Amire a hajóraj Tenedoszhoz érkezett, Agamemnon úgy döntött, legtöbb hajóját olyan

állásba helyezi, hogy feltartóztathassák a trójai hadihajók elırenyomulását, míg a szigetet csak egy kisebb haderı támadja meg. Összehívta a tanácsot, és épp bejelentette volna, hogy Diomédészre bízza a támadás vezetését, amikor Akhilleusz követelte magának az elsı csata vezetésének dicsıségét.

Fülledt, tikkasztó meleg volt aznap. A tanácskozás késın kezdıdött, mert mindenki Akhilleuszra várt. A hangulat terhes volt a feszültségtıl.

Agamemnon habozott. Nem kívánt nyílt összetőzésbe keveredni ezzel a lobbanékony ifjúval, de az elsı, kulcsfontosságú hadmővelet vezetését sem akarta olyan harcosra bízni, aki még sosem vett részt valódi csatában. Mielıtt megfogalmazhatta volna gondolatait, Akhilleusz összeszőkült szemmel tekintett rá és így szólt:

– Kalkhász figyelmeztetett, hogy ezt a háborút csak az én segítségemmel nyerheted meg. Ha az istenek velem akarják megpecsételtetni a gyızelmet, akkor az elsı támadásnál is kegyesek lesznek hozzám. – Vitát vagy ellentmondást nem tőrı módon beszélt, mintha minden szavát megfellebbezhetetlenné tenné a mögöttük rejlı jóslat.

A Péleusz hetedik fiáról terjengı jövendölés gyorsan terjedt a katonák között. Akhilleusz a csapatok szeretetét és tiszteletét is kivívta. Mürmidónjai bármikor hajlandóak lettek volna életüket áldozni érte, és sokan mások is így éreztek már. A katonák úgy tartották, ı hoz szerencsét a seregnek. Agamemnon jól tudta mindezt, és már nem egyszer nyelte le véleményét, amikor az ifjú kevély elbizakodottsággal beszélt, de most nem akart engedni.

– Lelkesedésed dicséretet érdemel, Péleusz fia, és köszönjük ajánlatodat – mondta Agamemnon, majd lepillantott az elıtte fekvı, Tenedoszt ábrázoló térképre -, de mi Diomédészbe vetjük bizalmunkat, aki Thébainál már bizonyított. Ha majd te is annyit bizonyítottál a csatában, mint ı, téged is szívesen bízunk meg vezetéssel.

Agamemnon a torkát köszörülve folytatta volna a harcmodor megvitatását a tanáccsal,

amikor Akhilleusz megszólalt: – A királynak át kellene gondolnia döntését. Agamemnon szemmel láthatóan lenyelte

dühét. – Talán nem fejeztem ki magamat elég világosan? Akhilleusz felállt székébıl. – De igen, értek mindent. Ahogy az imént megsértettél, éppen olyan félreérthetetlen volt,

mint az, amikor legelıször tetted. Agamemnon türelmetlenül, hitetlenkedve nézett fel. Az öreg Nesztor igyekezett menteni a

helyzetet. – Csillapodj, Akhilleusz – szólt csendesen. – Biztos vagyok benne, hogy a királynak nem

állt szándékában megsérteni. – Nem – mordult fel Agamemnon. Ahogy ökölbeszorított kezét felemelte, oroszlánpecsétes

győrőjének aranya megcsillant. – Járjunk végére ennek a dolognak egyszer s mindenkorra. Nagyon kíváncsi vagyok, vajon mivel sértettem meg Péleusz fiát.

Akhilleusz öklével az asztalra csapott. – Mindez az elejétıl fogva nyilvánvaló; engem csak az után hívtál a seregedbe, miután már

mindenkit összeszedtél. Ha Kalkhász nem jelenti ki, hogy Trója sosem esik el az én segítségem nélkül, engem nyugodt szívvel otthagytál volna Szküroszon, hogy minden dicsıséget magadnak tarts meg. Nem így van?

– Ha hírneved nagyobb lett volna, talán elıbb gondolunk rád – felelte dühösen Agamemnon.

Akhilleusz orrcimpái megremegtek. Azon gondolkodott, kiengedje-e felgyülemlett dühét, vagy egyszerően csak forduljon sarkon és hagyja ott a hadvezéreket örökre. Odüsszeusz szólalt meg:

– Akhilleusz, barátom, tévedsz, ha azt gondolod, hogy a király méltatlanul bánt veled. Ha elıbb indulok el Ithakáról, elıbb hívtunk volna. Ezeket a dolgokat az istenek irányítják, de ha valaki hibázott, akkor az én voltam.

– És ma? – forrongott tovább Akhilleusz, akit Odüsszeusz nagylelkő bocsánatkérése sem nyugtatott meg. – Semmibe vették a bátorságomat.

– Senki sem vonja kétségbe a bátorságodat – felelte Odüsszeusz -, de sokat kérsz. Meneláosz kényelmetlenül fészkelıdni kezdett székén, kissé verítékezett a melegben. – Bátyám csak biztosítani akarja a partraszállás sikerét. – Akkor értsem úgy, hogy Atreusz fiai megkérdıjelezik a vitézségemet? Nesztor Akhilleuszra mosolygott. – Nem jobban, mint én; én pedig egyáltalán nem. De még rengeteg lehetıség áll elıtted,

hogy bizonyítsd ügyességed a harcban. – Uram, te öreg vagy – felelte Akhilleusz -, és tisztelem a bölcsességedet. De te is voltál

ilyen fiatal egyszer, és te is ugyanolyan türelmetlenül vágytál a hírnévre! – Engem épp ez a türelmetlenség aggaszt – szólt közbe mogorván Agamemnon. – Nem

fogom megkockáztatni a vereséget, csak hogy becsvágyadnak eleget tegyek. Akhilleusz szeme szikrákat szórt. Odüsszeusz most is közbe akart szólni, de Idomeneusz

megelızte. Kréta királyát hivatalosan ugyan elismerték a hadjárat társparancsnokaként, de az már más volt, hogy egy olyan tanácsban éreztette tekintélyét, amely Agamemnon köré győlt és nyilvánvalóan neki esküdött hőséget. Idomeneusz pozícióját az is gyengítette, hogy az ígért száz hajó helyett csak nyolcvanat hozott Krétáról. A behízelgı modorú krétai nyugodt kívülállóként figyelte a vita kibontakozását, és tudta, hogy elérkezett a pillanat, amikor elıtérbe kerülhet.

– Létezik olyan megoldás is, amely mindenkinek megfelel, ugyanakkor haladni is tudunk. – Elégedetten nyugtázta, hogy mindenki teljes figyelemmel felé fordul, és a hatás kedvéért néhány pillanattal hosszabb szünetet tartott, mint kellett volna. – Egyetértek Mükéné uralkodójával: Diomédész a megfelelı ember ennek a rohamnak a vezetésére. Thébai

meghódítója minden bizonnyal rövid idı alatt végez Tenedosszal. – Akhilleusz megmerevedett, de Idomeneusz elmosolyodott és felemelte a kezét. – Légy türelmes velem, barátom! – Amikor Akhilleusz ismét hátradılt székében, Idomeneusz körbefuttatta tekintetét a jelenlevıkön. – Priamosz természetesen felkészült arra, hogy el akarjuk foglalni a szigetet, és lépéseket tett annak érdekében, hogy megerısítse Tenedoszt. Tudja, hogy ez az egyetlen kikötı, amely elég nagy a hajóink számára – a térképen a szigetre mutatott. – Az egyik kémem megbízható hírei szerint hatalmas sziklákat szállítottak a kikötı fölé emelkedı szirtre. Ha támadást indítanánk, legurítanák ıket, és az súlyos pusztítást okozna mind a hajók, mind az emberek soraiban a partraszállás idején.

Agamemnon már épp számon akarta kérni, hogy ezt vele miért nem tudatták, de Idomeneusz nem engedte szóhoz jutni.

– A javaslatom a következı. Vezesse Diomédész a fı támadást a kikötı ellen, de nevezzük ki Akhilleuszt egy kisebb csapat élére! İk az éjszaka leple alatt a partra úsznak, ebbe a kis öbölbe itt. Onnan pedig hátba támadják a sziklákon várakozókat. Ha Akhilleusz jól idızíti a támadást és megfelelı elszántsággal vezeti csapatát, megakadályozza, hogy legurítsák a sziklákat, és lehetıvé teszi, hogy haderınk sértetlenül jusson a kikötıbe. – Fekete szemével Akhilleuszra mosolygott. – Egy ilyen veszélyes feladat sikeres véghezvitele nagy dicsıséggel jár. És így a két parancsnok együttmőködik – ahogy Agamemnon és én is együttmőködünk, mindenki elınyére és javára.

Odüsszeusz és Nesztor lelkesen méltatták a tervet. Miután Diomédész kijelentette, hogy semmi ellenvetése sincs az ellen, hogy ily módon ossza meg parancsnokságát, Agamemnon beleegyezett a tervbe, de kikötötte, hogy a részleteket ı akarja jóváhagyni. Bár az Agamemnon és Akhilleusz közötti viszály elcsitult, nem oldódott meg, és Odüsszeusz úgy jött el a tanácsból, hogy magában biztosra vette: bármit is ígérnek a jóslatok, a király és a Szküroszról érkezett ifjú közötti ellenségeskedés egy nap végzetesnek bizonyulhat az egész hadjárat kimenetelét illetıen.

Bármikor is emlegette Odüsszeusz Akhilleuszt a késıbbi években, mindig leszögezte, hogy volt az ifjúban valami titokzatos, valami érthetetlen, mert mint harcos képtelenül büszke és gyilkosan határozott volt, de mindez olyan gyöngédséggel párosult, amelyet az ithakai más férfinál oiég nem tapasztalt. Egyszer felvetette, hogy bizonyos értelemben Akhilleusz jobban hasonlít Helenére, mint bárki más, akit ismer. Mindkettejüket szoros kötelék főzte a vadonhoz, hisz ott nıttek fel – Akhilleusz Kheirón iskolájáén, a hegyek között, Helene pedig Artemisz ligeteiben -, es mindkettejük rendelkezett valami vadsággal, amely alatt düsszeusz talán azt az erkölcsöktıl mentes ártatlanságot értette, amely kegyetlen cselekvésre is képes. Az is igaz, hogy fejlıdésük döntı szakaszában mindkettejük szívét mély sérelmek sebesítették meg, és sorsukat ezek a sebek alakították. Mindenek fölött az a tudás kötötte össze ıket, hogy bár testük halandó, szellemük nem, és mintha mindent, ami kapcsolatban állt velük, halhatatlan tőz perzselt volna meg.

– Anyám – szólt végül Akhilleusz, amikor elvált Thetisztıl -, rövid életre születtem, de az Olümposzi Zeusz cserébe dicsıséggel tartozik nekèm. – így indult a háborúba, azzal a meggyızıdéssel, hogy soha többé nem fog visszatérni, és saját végzete utáni vágya olyan hévvel hajtotta, hogy semmit nem engedett volna útjába állni. Azokból az erıkbıl, amelyek azzal fenyegették, hogy széttépik – szülei, a régi és az új vallás, szküroszi békés élete és a dicsıség utáni vágy közötti keserő viszály -, Akhilleusz fegyvert faragott magából, és egész lényébıl áradt a háború utáni vágy.

Ezt az ifjút bízták meg a tenedoszi rajtaütés vezetésével. Eltökéltsége, hogy bebizonyítsa kiválóságát, olyan lendületet adott a harcnak, hogy mürmidónjai kicsiny csapatával félelmetes vadsággal támadta hátba a trójai védıket. Kisebb veszteségek árán sikerült elfoglalniuk a sziklát, Diomédész pedig megkapta a jelet, hogy hozhatja a hajókat. Akhilleusz csapata a támadó sereg élére nyomult, így maga Akhilleusz hajította dárdáját Tenész király, a sziget

parancsnokának mellkasába, majd apját is megölte a fejére mért kegyetlen ütéssel. Ezt követıen az ellenállás gyorsan felmorzsolódott. Akhilleuszt vér borította, amelybıl egy

csepp sem volt a sajátja; fényes haja csillogott a hajnali fényben, ahogy ujjongó emberei között várta Diomédészt, hogy együtt nyomuljanak tovább a fellegvárba. Bármilyen közel is lehetett végzete, abban biztos volt, hogy neve örökre fennmarad.

Amint megalapozták Tenedoszon a hídfıálllást, Agamemnon követeket küldött Trójába, hogy bizonyos feltételek mellett felajánlja csapatai visszavonását. Menelaosznak, Odüsszeusznak és Palamédésznek kellett elıállnia azokkal a követelésekkel, amelyeket Priamosz bizonyosan visszautasít majd; ezt már az elıtt tudták, hogy elindultak. A küldetés fı céljául annak megállapítását tőzték ki, tényleg olyan összehangoltak-e a trójaiak, mint amennyire gıgös viselkedésük sejteti. Agamemnon hírnöke, Talthübiosz megszervezte, hogy a küldöttek Anténór házában legyenek elszállásolva, amíg a városban tartózkodnak.

A király tanácsadója elıször gyanakvónak és visszafogottnak tőnt, és egyáltalán nem volt ínyére a gondolat, hogy ı felelıs vendégei biztonságáért egy olyan városban, amely hemzseg ellenségeiktıl. Néhány kupa bor után és Palamédész alig észrevehetı ösztönzésének hatására természetes volt, hogy Meneláosz és Anténór megosszák egymással Parisz okozta sérelmeiket, hiszen mindketten ıt tartották boldogságuk elpusztítójának. Mindeközben Odüsszeusznak nem sok kellett, hogy megnyerı modora hatására Anténór felesége, Theanó kifejezze kérlelhetetlen győlöletét a férfi iránt, aki megölte gyermekét, Antheuszt, és most Tróját is kész elpusztítani.

Az argosziak ekkor értesültek elıször arról, mi minden tortént a városban az után, hogy Parisz és Helene elhagytak Spártát. Megtudták, hogy Aineiász segítséget nyújtott Parisznak a szökésben, de csak azért, mert barátságot esküdtek egymásnak, nem pedig azért, mert Aineiász 8yetértett volna Parisz álnok viselkedésével. Apjával, Akhiszész királlyal együtt világosan kijelentette, hogy mosz nem számíthat Dardania segítségére, amikor majd az argoszi seregek Trója kapuit döngetik. Anténór szerint a királynak nem állt szándékában felfújni ezt a kis ellentétet, amely közte és unokatestvére között támadt. Priamosz kijelentette, hogy amíg fia vissza nem tér és Parisz szájából nem hallja a történteket, nem ítélkezik a dolog felett. Magában azonban már a háborút fontolgatta. Tudta, hogy elıbb-utóbb úgyis elérkezik majd az összecsapás, és teljes mértékben készen állt rá. Anténór meg is jegyezte, hogy Priamosz komoly vonásai mögött mintha öröm bujkált volna, amikor arról beszélt, milyen sérelmet ejtett fia az argosziak büszkeségén.

Priamosznak azonban hónapokat kellett várnia, hogy az Aphrodité visszatérjen Trójába, mert Parisz és Helene egészen Küproszig hajózott, abban a reményben, hogy kitérnek üldözıik elıl. Meneláosz megrezzent, amikor megtudta, hogy felesége és a csábító tényleg a szigeten rejtıztek, mialatt ı ott járt, majd nem sokkal az után, hogy elment, ık is tovább folytatták útjukat dél felé, Egyiptomba. Az idı napos volt, a tenger nyugodt, így miután Parisz áldozatokat ajánlott Aphroditénak az istennı szülıhelyén, menekülésük hosszú szerelmeskedésbe fordult. Parisz arra számított, hogy ha késıbb érkezik vissza Trójába, elég idıt hagy apjának és testvéreinek arra, hogy megbékéljenek a történtekkel. A trójaiak pedig bizonyára kíváncsian várják, hogy végre megpillanthassák megszöktetett kedvesének legendás szépségét. Ε tekintetben jól okoskodott, mert amint az Aphrodité feltőnt a láthatáron, hatalmas tömeg

kezdett gyülekezni a kikötıtıl a Szkaiai-kapuhoz vezetı úton, de a kisebb utcákon is sokan várakoztak. Parisz elfüggönyözött hordszéken szállíttatta Helenét és Aithrát a hajótól a palotáig, hogy tovább fokozza az izgalmat, és megóvja ıket a csıcselék bántó bámészkodásától. Hátulról a tömegbıl érkezett ugyan néhány szemérmetlen gúnyolódó megjegyzés, ugyanakkor érezni lehetett, hogy a kíséretbıl, rabszolgákból, állatokból és zsákmányból álló menetet a nép többnyire izgalommal vegyes tisztelettel fogadta, érzelmeiket pedig csak fokozta a kíváncsiság. Az áttetszı függöny mögött a Spártai Helene rejtızött – aki

a város örök dicsıségére már Trójai Helene volt. Az emberek úgy érezték, mintha istennı ereszkedett volna közéjük, s az ıt körüllengı titokzatosság megszentségteleníthetetlen. Parisz pedig, a nép hercege, az Ida legelıirıl elıkerült pásztorfiú, büszkén lovagolt asszonya hordszéke mellett. Ki vitatkozhatott volna azzal a koldussal, aki felkiáltott, hogy a földön ismét elérkezett a csodák ideje?

Anténór elmesélte, hogy Helene arcát egészen addig fátyol takarta, amíg Parisz végül bevezette a palota nagytermébe, a Priamosz családtagjaiból és tanácsadóiból álló gyülekezet elé.

– Kicsit arra emlékeztetett, amikor a szobrász lerántja a leplet mestermővérıl – jegyezte meg szárazon. Látta a keserőséget Meneláosz arcán, akinek élénk képzelıereje még fájdalmasabbá tette, hogy felszarvazták, amikor megtudott egy-egy újabb eseményt. – Olyan sokáig vártunk, hogy megpillanthassuk ıt, már az egész csarnok égett a türelmetlenségtıl. Bizony, el kell ismernem, Helene szépsége lenyőgözı, de – szerintem – az már más kérdés, ér-e bármelyik nı annyit, hogy egy egész hadseregnyi katona eletét kockára tegyük érte.

– Vagy egy városét – tette hozzá Palamédész. – Vagy egy városét. – Mi mindannyian ésszerően gondolkodó emberek vagyunk. Az ellenségünk Parisz, nem

Trója. Nagy csapás lenne ha ezreknek kellene meghalniuk egyetlen ember önzı °stobasága miatt. Egyetértesz?

Anténór tudatában volt, hogy nem a kérdésre válaszol. – Higgyétek el, ha feleségem és én módját látnánk annak, hogy Parisz átadásával

elkerüljük a háborút, még ma este láncra verve kapnátok meg. De a királyt ugyanannyira lenyőgözi Helene szépsége, mint amennyire a fiát ajnározza. A tanácsban pedig a háborúpártiak vannak többségben velünk szemben, akik viszont békés megoldást szeretnénk. Ne várjátok, hogy Priamosz kedvezı választ ad majd, ha Helene visszatérését követelitek!

Az argoszi küldöttek másnap járultak Priamosz elé – a király sokkal kevésbé leplezte ellenségességét, mint várták. Parisz nem volt jelen a tanácsban, Anténór pedig minden tıle telhetıt megtett, hogy Agamemnon nagyköveteit végighallgassák, ám nem tudta elejét venni annak a dühödt gúnyolódásnak, amellyel Déiphobosz és Antiphosz fogadta a követelések listáját: Helene azonnal térjen vissza, Pariszt pedig adják át, hogy felelhessen a gyilkosság és rablás vádjára. Emellett kárpótolják Meneláoszt az elszenvedett veszteségért; kárpótolják Agamemnónt, Idomeneuszt és az összes többi, parancsnokságuk alá tartozó herceget is a hatalmas kiadásokért, amelyre Parisz tette miatt kényszerültek; ezenkívül jól ırzött argoszi településeket követeltek az ázsiai rész stratégiai pontjain, valamint korlátlan hozzáférést a Hellészpontoszhoz, a Fekete-tengerhez, illetve a keleti és északi irányba vezetı nagyobb kereskedelmi utakhoz.

Csupán a pénzbeli követelés elegendı lett volna ahhoz, hogy Priamoszt többszörösen is tönkretegye. A trójai király merev arccal hallgatta végig Odüsszeuszt, mielıtt felemelt kezével elhallgattatta volna zajongó fiait.

– Ami az elsı pontot illeti, aligha vagyunk okolhatók azért, hogy Spárta királya nem tudta elégedetté tenni feleségét. Húgommal, Hészionéval ellentétben, aki már sok éve fogságban sínylıdik Szalamiszon, Helene úrnı szabad akaratából jött Trójába. Ha el kívánna menni innen, méltóságomon aluli dolognak tartanám itt fogni. Ε tekintetben az argoszi hercegek tanulhatnak az esetbıl egy kis illemet. – Priamosz észrevette a Meneláosz sebhelyes arcát elöntı dühöt, majd mély levegıt vett, és folytatta. – Ami pedig a többi követelést illeti, tudatában vagyunk annak, hogy Mükéné királya régóta irigyli gazdagságunkat és hatalmunkat. Ez érthetı is, lévén az ı birodalma ehhez képest csupán egy kalyiba. Neki szóló üzenetünk egyszerő. Semmi más nem várja ıt Trójában, csak vereség és megaláztatás. Tisztítsa meg vizeinket élısködı hajóitól és vigye haza argoszi bandáját, mielıtt feleségeik ízlésüknek megfelelıbb férjet találnak közöttünk.

Meneláosz emlékezett, hogy nemrég ugyanebben a teremben állt Priamosz elıtt, és hogy akkor milyen szívélyes hangulatban váltak el. Most alig tudta türtıztetni magát.

– Látom, a fiadnak nincs elég bátorsága ahhoz, hogy a szemembe nézzen – mondta. – Ha minden követıd ilyen bátor, Priamosz király, számíts rá, hogy asszonyaitokat megbecstelenítjük, városotokat felégetjük és kifosztjuk, nemzetségedet pedig megszakítjuk. Én visszaveszem a feleségem. Te pedig – te még megbánod a napot, amikor Pariszt nemzetted.

Odüsszeusz barátja karjára tette a kezét, hogy lecsillapítsa, majd Priamoszhoz fordult, és hővösen, megvetıen nézett rá.

– Átadjuk üzenetedet királyunknak – mondta. – Nemsokára megérkezik a válasza. A követek zord hangulatban hagyták el a csarnokot, majd visszatértek Anténór házába.

Nem sokkal az után, ft°gy elhagyták a várost, megtudták, hogy ha Déiphobosz és Antiphosz szabad kezet kapott volna, aznap éjjel talán mindhármójukat meggyilkolják ágyukban. Csak Anténór felháborodott tiltakozása és Hektor becsületérzése tartotta vissza a támadókat.

Az elsó Trója ellen indított támadás véres összecsapássá fajult, de nem döntött el semmit; mindkét oldalt súlyos veszteségek érték, amely óvatosságra intette az ellenfeleket.

Az argosziak jól indítottak: lángoló fáklyák mellett indítottak éjszakai rohamot, amely zőrzavart okozott Priamosz hajóhadában, komolyan csökkentve a trójai védelem képességét. De a roham a közelgı támadásra is figyelmeztette a trójaiakat, és mire Agamemnon hajói partközeibe értek, felkészült hadsereg várta ókét.

Az argosziak igyekezetét tompította egy jóslatról terjedı szóbeszéd, amely szerint az elsı harcos, aki partra lép, életét veszti. Még Akhilleusz is habozott hajója orrán állva, nem szívesen dobta volna el életét így, hogy alig szerzett még dicsıséget. A trójaiak szikla– és kızáporral fogadták a zsúfolt hajókat, miközben a síkság felett a metszı szél végigrepítette félelmetes huhogásuk hangját.

Végül egy öreg harcos, Iolaosz, Héraklész egykori kocsihajtója, akit már elviselhetetlenül mardostak elölrıl az ellenségtıl, hátulról pedig az Agamemnóntól záporozó sértések, hatalmasat kiáltott és a hullámok közé ugrott. A trójaiak azon nyomban körülvették és levágták, mielıtt egyet is ütni tudott volna, de öngyilkos bátorsága halhatatlan hírnevet szerzett számára. A Próteszilaosz nevet adták neki, ami annyit tesz, mint „elsı a harcban”, és nagy tisztességgel temették el aznap este a Hellészpontosz thrák partján.

Az elsı halálát követıen számos harcos ugrott le a hajókról. Akhilleusz és Patroklosz a vezetık között voltak, phoinix a mürmidónokkal együtt követte ıket. Odüsszeusz kissé hátra maradt, figyelte, hogyan bontakozik ki a csata. Azt javasolta, ne indítsanak szárazföldi támadást, amíg Priamosz erıforrásai jobban meg nem csappannak, de Agamemnónt mélységesen felháborította a király szemtelen válasza, amelyet békeajánlatára adott, így eltökélte, hogy belefojtja a szót. Türelmetlenségéért nagy árat fizetett, mert emberei egymás után estek el a nyílzáporban, miközben a part felé igyekeztek.

Az argosziak csak számbeli fölényüknek köszönhetıen érték el a partot, ahol kegyetlen, véres csata várt rájuk. A legkeményebb ellenállással ott találkoztak, ahol a trójai hıs, Küknósz olyan eltökéltséggel tört utat magának a támadók között, mintha sebezhetetlen lenne. Amikor Akhilleusz észrevette, mi történik, odakiáltott Patroklosznak, hogy kövesse, majd átverekedte magát oda, ahol szembetalálkozhatott a hatalmas termető trójaival. Küknósz az ifjú arcába nevetett, és intett neki, hogy támadjon csak, ha mer. Egy pillanattal késıbb döbbenten tapasztalta Akhilleusz gyorsaságát és vadságát. Hosszú, kétségbeesett harcot vívtak. Ki tudja, hogy végzıdött volna a párbaj, ha Küknósz nem botlik meg egy kıben, amikor egy kardcsapást próbált kikerülni. Hátára esett, Akhilleuszt pedig magával rántotta. Esés közben mindketten elveszítették fegyverüket, és Küknósz kifulladt ellenfele páncéllal borított testének súlya alatt. A harcban megvadult Akhilleusz megragadta a trójai torkát és saját sisakjának szíjával fojtotta meg.

Lihegve, diadalittasan állt föl. Egyszerre arra lett figyelés, hogy Patroklosz a karját rángatja. Agamemnón hajóján megszólalt egy trombita, és az argoszi harcosok visszahúzódtak a partról.

Az elsı támadás kudarcát még több próbálkozás követte – súlyos veszteségei meggyızték Agamemnónt arról, hogy Odüsszeusznak igaza volt, amikor azt javasolta, hogy Tróját csak kiéheztetés és tengeri blokád révén tudják legyızni. A háború nehézkes szakaszba került, ezalatt szórványos csaták zajlottak egy évig, majd még egy évig. Nyilvánvalóvá vált, hogy Trója nem esik el, míg a kígyó hosszú évei el nem telnek.

A csatákat a tengeren vívták; sok hajót elsüllyesztettek, és rengeteg férfi égett el vagy fulladt meg, mire az argosziak fölénybe kerültek a tengeren. Tenedoszon létrehozott erıdítményükbıl könnyedén indíthattak támadásokat Ázsia partjai ellen. Leszbosz szigetét is elfoglalták, és számos Trójánál kisebb szárazföldi város esett el elıttük. Lüdia, Priamosz déli szövetségese sokat szenvedett ezektıl a támadásoktól. Kolophont, Klazomenait, Szmürnát és Antandroszt kifosztották és felgyújtották, más fontos városok azonban – mint Szésztosz és Abüdosz a Hellészpontosz két partján – állták a sarat. A háború véres esztendıi évszakról évszakra húzódtak, és egész Ázsiában, a Fekete-tengertıl Küproszig, még olyan messzi tájakon is, ahol az argosziak sosem szálltak partra, Akhilleusz neve félelmet ébresztett a férfiak szívében, és gyermekek álmát mérgezte meg.

Hosszú, tétlen idıszakok is elıfordultak, amelyek során mindkét oldal sebeit nyaldosta, vagy éppen láz, vérhas és pestis verte le a férfiakat lábukról – menni is alig tudtak, harcolni pedig annál kevésbé. Néha a csapatok megmoccanni sem tudtak a perzselı nyári hıségben, és a sötét téli hónapok is nyomorúságosnak bizonyultak. Az év nagy részében ırjítı szél tombolt a Trójai síkságon, amelynek télen jeges volt a lehelete. A források befagytak, a sátrakra hó nehezedett, és a csatában edzıdött harcosokat a fagyás okozta fájdalom kínozta. Ám ha az idıjárás kegyes is volt, egyetlen nap sem telt el úgy, hogy az emberek ne tették volna fel maguknak a kérdést: miért keveredtek ebbe az ırült háborúba, és hogy hazatérnek-e valaha. De akik megszöktek, ellenséges területen át vezetı hosszú útnak néztek elébe, így a legtöbb argoszi kelletlenül törıdött bele, hogy ha már ennyit kibírt, nincs értelme visszafordulni – hisz sebeken és történeteken kívül az elszenvedett fájdalmakhoz mérve keveset tudnának otthon felmutatni. A háború folytatódott.

A kilencedik évben Trója nyugati tengeri útjait elvágták. Priamosz szövetségeseit elcsüggesztették az állandó támadások; úgy tőnt, a dolgok állása Agamemnónnak kedvez. A nyár a végéhez közeledett, amikor elhatározta, megtámadja Müsziát.

A müsziaiak thrák nép, akik egy évszázaddal korábban Európából vándoroltak ide. Királyuk, Télephosz, Héraklész törvénytelen fia volt, aki Priamosz segítségével nyerte el a müsziai trónt, azt követıen, hogy feleségül vette a király sok lánya közül az egyiket. Müszia termékeny földje búzával, olívabogyóval, fügével és borral látta el Tróját, amelyeket belsı utakon szállítottak, hogy a támadók ne férhessenek hozzájuk. Odüsszeusz meggyızte Agamemnónt, hogy ha Müszia elesik, Tróját addig lehetne éheztetni, amíg megadja magát. Agamemnon akkora csapatot hagyott maga mögött, amely képes volt megtartani Γenedoszt, majd hajóraja nagy részét visszavitte Leszboszra es Mütiléné kikötıjét használva támaszpontjául, a müsziai Kaikosz folyó torkolatánál elterülı Teuthraniát támadta. e ismét rosszul mérte fel az ellenállás erejét, és a csata ugyanúgy alakult, mint sok évvel korábban a Trója ellen indított elsı, sikertelen támadása. A partraszállás ez alkalommal gyorsabban sikerült, a müsziaiaknak viszont megvolt az az elınyük, hogy szárazföldön voltak. Agamemnon látta, hogy elıcsapata felét levágják, így meg kellett akadályoznia, hogy emberei megfutamodjanak.

Ismét Akhilleusz és mürmidónjai keltek a segítségére, amikor saját frontvonala mögül támadtak Télephosz király seregére, és a folyópart mentén visszavonulásra kényszerítették. Akhilleusz a menekülı király után vetette magát; lándzsája a combján találta el Télephoszt,

aki az összegabalyodott szılıindák közé esett. A csata kimenetele abban a pillanatban eldılhetett volna, ha a király testırei nem tartják vissza Akhilleuszt; egyikük kihúzta a lándzsát Télephosz sebébıl, majd biztonságos helyre vitte urát. A müsziai harcosok mit sem tudtak arról, hogy királyuk majdnem elesett, és olyan eltökéltséggel küzdöttek tovább, hogy Agamemnon csapatainak vissza kellett vonulniuk.

Mükéné ura nem szívesen tért volna vissza Tenedoszra kiábrándító hírekkel, ezért hajóit dél felé vezette, hogy sebezhetıbb helyet találjon a partvonalon. Miután felégettek egy Szmürnántól északra fekvı kisvárost, a fáradt vezérek néhány napig sebeiket mosták és merev végtagjaikat lazították a meleg viző forrásokban, amelyekre ott bukkantak. Attól kezdve ezek a források az „Agamemnon fürdıje” nevet viselik.

Az idı kitisztult, így akár kényelmesen is tölthették volna napjaikat, a csalódott parancsnokok hangulata azonban oly keserő és nyomasztó volt, mint a körülöttük párolgó gız. Akhilleusz még mindig amiatt dühöngött, hogy a csatatéren bemutatott kiemelkedı teljesítménye ismét kárba veszett, csak mert Mükéné Oroszlánja nem volt képes megırizni hidegvérét. İ és Patroklosz félrevonultak többiektıl, csak egymás társaságában találtak megnyugvást. Késıbb, ott tartózkodásuk második estéjén Odüsszeusz és Palamédész összevesztek, mert nem tudtak megegyezni, folytassák-e a müsziai hadjáratot, vagy inkább Trója közelében összpontosítsák erıiket. Agamemnon ingerlékenysége és habozása csak rontott a dolgokon. Diomédész barátja, Therszandrosz halálán kesergett, aki a müsziaiak ellen vezetett csapat élén esett el. Meneláosz leginkább aludt vagy egymagában merengett.

Agamemnon megunta a morcos társaságot és friss húsra vágyott, így vadászni indult. Csak Palamédésznek volt ereje ahhoz, hogy vele tartson. Egy helyi vadászt kényszerítettek arra, hogy vezesse az egyik felégetett birtokról zsákmányolt kutyákat, a nap nagy része azonban a vad utáni hiá-\ bavaló hajszával telt. Késı délután Agamemnon – puszta csalódottságból – legszívesebben megölte volna a konok vadászt, de a kutyák akkor gyönyörő, fehér szarvast hajtottak fel. Az ebek csaholva, a vadászok – Agamemnónnal az élen – hujjogatva indultak a szarvas nyomába, amely elıttük kanyargott és szökkent a bozótosban. Mükéné ura mindenrıl megfeledkezett, csak egyetlen cél lebegett a szeme elıtt: elejteni az állatot. Egy csendes ligetbe húzódott, s követte a szarvas fehér hátsójának fel-felvillanásait. A ziháló állatot hirtelen sarokba szorította, majd elhajította dárdáját. A szarvas megingott karcsú lábain, majd halálos sebbıl vérezve esett össze a tisztáson.

Agamemnon átkozódott, hogy senki sincs a közelben, aki segíthetne, így a tetemmel a vállán indult ki az erdıbıl.

Ahogy izzadva, véresen kiért a napfényre, Palamédészt és a vadászt pillantotta meg, akik falfehér arccal bámultak rá.

Csak akkor vette észre mindenütt az ágakról csüngı felajánlásokat. Artemisz szent ligetében ölte meg a szarvast.

Másnap Tenedosz felé vették útjukat. Nem töltöttek még hosszú idıt a tengeren, amikor északkelet felıl, Ázsia síkságairól vihar támadt. Hatalmas hullámok csapódtak a hánykolódó hajóknak. Ebben a szeszélyes idıjárásban a kormányosok vonakodtak attól, hogy ellenséges parton kössenek ki, így kurtított vitorlákkal próbálták meg a vihart átvészelni. De délután már olyan sőrő esıfüggöny ereszkedett rájuk, hogy egyik hajóról alig látták a másikat. Az ég piszkos-zöldre, majd rosszindulatú, viharos feketére változott. Éjszaka a szél még jobban felerısödött, így hajnalra Agamemnon teljes hadereje úgy szétszóródott a háborgó tengeren, mint az uszadékfa.

Több mint tíz évvel késıbb tudtam meg Odüsszeusztól, hogy apám, Terpisz az egyik hajón volt, amelyik elveszett akkor a viharban; bizonyára sokan mások ugyanúgy, nyomorultul vesztek oda akkor, anélkül, hogy bárki is tanúja lett volna haláluknak. A többi hajó az elkövetkezı napokban összetörve, megrongálva bukdácsolt be a kikötıbe, oda, ahonnan kilenc hosszú évvel azelıtt elindult: Auliszba.

AZ auliszi oltár Nem csoda, hogy ha egy olyan nı, aki győlöli és megveti apját és férjét, jobbnak akar

bizonyulni mindkettejüknél. Ez történt Klütaimnésztra esetében is. Még akkor is ez a vágy hajtotta, amikor férje buzgón azon munkálkodott, hogy Atreusz Házának örököst és két lányt biztosítson – Klütaimnésztra gondolatait és képzeletét Agamemnón hatalmas birodalmának még hatékonyabb vezetése foglalkoztatta.

Mükéné hatalmas, szilárd falai egy sziklaorom tetején állnak, onnan felügyelik az Argosz és Korinthosz gazdag síkságai között húzódó hegyi átjárókat. Évszázadokon keresztül útonállók szedték itt zsákmányukat, mielıtt Atreusz háza elfoglalta az erıdöt és építeni kezdte köré a birodalmat. Amikor hatalma gyarapodásnak indult, adó és hadizsákmány áramlott a városba, így Agamemnón joggal dicsekedhetett Klütaimnésztrának, hogy ı az argoszi királyok leggazdagabbika. De hajlama szerint szívesebben indított hadjáratokat és gyakorolta hatalmát, mint hogy az államigazgatás unalmas, mindennapi teendıivel foglalkozzon. Felesége még nem töltött hosszú idıt Mükénében, de éles szeme már észrevette, hogy a királyi vagyon nagy része a sikertelen irányítás és a gyakori megvesztegetések következményeként elszivárog. Klütaimnésztra azt javasolta férjének, hogy kémekkel figyeltesse fıbb miniszterit és adószedıit. Ennek eredményeként sok hivatalnok fásával vagy életével fizetett tetteiért.

Agamemnónnak aztán azzal a gonddal kellett szembenéznie, hogy megbízható embereket találjon a megüresedett tisztségekre. Hamarosan megdöbbenve tapasztalta, hogy jövedelme egyre gyarapodik, így bízni kezdett felesége véleményében a politika más kérdéseiben is. Több tárgyalást Klütaimnésztra tanácsára bonyolítottak le, s ha névleg nem is, gyakorlatilag azonban Klütaimnésztra irányítása alatt állt az egész államvezetés.

Még a háború elıtti gondtalan idıkben Mükénébe hírek érkeztek arról, Helene és Meneláosz hogyan újítja föl Spárta városát. Klütaimnésztra az elsı pillanattól kényelmetlenül érezte magát a zordon palotában, amelyet örökölt. A huzatos termekben apák ölték meg akaratlanul gyermekeiket, de a gyilkosságokon kívül történt itt árulás, vérfertızés, és – a pletyka szerint legalábbis – kannibál lakomák is. Amikor Klütaimnésztra a palotára panaszkodott férjének, az csak annyit mondott, hogy a pénz nem jön könnyedén, és jobb helye is van annál, hogy felesleges fényőzésre költse. Klütaimnésztrát felháborította férjének kicsinyessége. Azzal a megszégyenítı megjegyzéssel bírta rá a cselekvésre, hogy öccse már sokkal fényesebb körülmények között él, és ezt mindenki tudja. Agamemnon rögtön engedélyt adott feleségének, hogy költsön a felújításokra, amennyit csak akar.

Képzett építészek, kımővesek, szobrászok és festık kaptak ezután megbízásokat. A tervek a királyné szigorú ellenırzése mellett készültek. Hatalmas mennyiségő spártai követ – azt a különösen pettyezett porfírt, amelyrıl szülıföldje olyan híres volt – szállítottak Mükénébe a Peloponnészosz kıfejtıibıl származó, többtonnányi zöld és rózsaszínő márvány társaságában. Néhány éven belül a szörnyő múltú erıdbıl, amelyben Agamemnon is született, olyan palotanegyed lett, amely minden argoszi királyság mintájául szolgált – de az idegenbıl érkezı követeket is lenyőgözte az új város látványa.

Agamemnón elégedett volt feleségével, de közben úgy tett, mintha az ı érdeme lett volna mindez. Egy idıre elhitte, hogy az ısi átok már nem nyomasztja többé Atreusz házát – katonai ereje nıtt, az Argoszon túli területeket is adóztatta és birodalma határain túl is kötött kereskedelmi egyezségeket. Az istenek támogatták abban, amit eddig elért, de Agamemnón még többet akart. A hatalomvágy azonban tovább nı, ha kielégítik, és Mükéné Oroszlánjának szembe kellett néznie az egyre növekvı árakkal – nem utolsósorban a felesége által irányított pompás újjáépítés költségeivel. A keleti tengeren indított rajtaütések visszahoztak némi aranyat, ezüstöt, rabszolgát, marhát és egyéb hadizsákmányt, amely ahhoz kellett, hogy fenntartsa udvarát, megjutalmazza kísérıit, illetve hadseregét lovakkal, szekerekkel és fegyverekkel szerelhesse fel. Amikor azonban az árak emelkedni kezdtek, és félı volt, hogy

az állami kiadások túllépik a bevételt, Klütaimnesztra tudta, hogy egy idegenben vívott háborúból sokat nyerhetnének. Irigyen gondolt Ázsia gazdagságára. Saját kémeitıl, valamint a Mükénébe érkezı idegen küldöttektıl megtudta, hogy a Kelet kincstárába nyíló kaput Trója ırzi. Klütaimnesztra volt az, &ki elsıként, Agamemnón bajtársait és tanácsadóit is megelızve javasolta a királynak, hogy fontolja meg Priamosz városának bevételét.

A Meneláosz és Helene közötti házasság is Klütaimnesztra terve volt. Idıben rámutatott, hogy ha nem a király testvére nyeri el Helene kezét, Spárta esetleg akkor fenyegetné Agamemnon birodalmát, amikor figyelmét a kelet köti le. Odüsszeusz ravasz segítségével terve valóra vált. Így, hogy a mükénéi testvérpár a spártai testvérpárral lépett frigyre, már terveket is szıttek arra vonatkozóan, hogy Klütaimnésztra fia, Oresztész Helene lányát, Hermionét vegye feleségül. A király és felesége bizakodóan tekinthettek a jövıbe, amelyben Atreusz háza sziklaszilárdan uralja majd a világot.

De Helene mindannyiukat megdöbbentette, amikor megszökött Parisszal. Klütaimnésztra kezdetben dühös volt húgára, amiért felborította alaposan kigondolt terveit.

Önmaga elıtt is csak kis idı után ismerte be, hogy haragjának egy részét ismét az irigység tüzeli.

Klütaimnésztra azon tőnıdött, milyen lehet megtapasztalni azt a szenvedélyt, amelyért az ember még az életét is kockára teszi. Csupán egy isten lehet elég erıs ahhoz, hogy olyan felfordulást okozzon, amekkorát Helene. Lehet, hogy anyjukhoz, Lédához hasonlóan húgát is isteni szárnyak repítették a halhatatlanságba, míg ı egyedül maradt gyerekeivel Mükénében, ahol megkötik nemcsak anyai, de uralkodói kötelességei is. Mindenesetre mindennap mohón várta annak a háborúnak a híreit, amelyet húga bujasága robbantott ki.

Arra sem számított, hogy a háború ilyen sokáig fog tartani – a kígyó évei lassan teltek a mükénéi Oroszlános Házban. Szóbeszédek támadtak, s haltak el. A jó híreket rosszak követték. Voltak hetek, amikor a vagyon csak úgy ömlött a kincstárba, miután kifosztottak egy-egy gazdag várost az ázsiai partok mentén – majd, ahogy az árapály szívja el a tenger vizét, ismét kiszivárgott a ládákból, hogy a drága és látszólag vég nélküli háború költségeit fedezze. A király Thrákiától Lükiáig, majd onnan visszafelé küzdötte végig magát, de Trója csak nem akart elesni. Klütaimnésztra eközben mükénéi palotájában ült, kezében a hatalom minden eszközével – és csak várt, figyelt.

Egy délután a királyné utolsó tárgyalásainak egyikén egy mezopotámiai szezámügynökkel találkozott. Beszédét alig értette, ráadásul a férfi túlságosan bıbeszédő is volt. A királyné gondolatai már máshol jártak, mert sok híresztelés terjengett arról, hogy a hajóraj váratlanul ismét Aulisznál bukkant fel. Ezt nyilván az idıjárás okozhatta, mert olyan vihart, mint ami akkor északkelet felıl érkezett, már évek óta nem láttak, ráadásul a kegyetlen szél az elmúlt három hétben tovább tombolt. Riasztó, bár nem megerısített hírek is jöttek, amelyek szerint a vihar szétszórta a hajókat, amikor a Müsziában elszenvedett komoly vereség után visszahúzódtak. Therszandrosz, a boiótiaiak vezetıje a halottak között volt, és azt mondták, egész Aulisz gyászba borult. Azt is jelentették, hogy egy másik nagy hıs, Philoktétész olyan alattomos sebtıl szenved, hogy senki nem képes megmaradni a közelében, így Lémnosz szigetén a sorsára hagyták – éljen avagy haljon meg, ahogy az istenek döntenek. Néhány nappal korábban Naupliosz, Euboia királya levelet küldött Klütaimnésztrának, hogy megnyugtassa: a legfıbb argoszi vezetık – köztük Agamemnón és fia, valamint Palamédész – mind élnek és jól vannak, a helyzet viszont elég zavaros. Agamemnóntól azonban nem érkezett hír, annak ellenére, hogy felesége újra és újra kérlelte, üzenjen.

Ez aggasztó volt. Ráadásul Klütaimnésztrát egyre jobban idegesítette a szezámügynök hajbókoló modora. Kinn, az erkély alatti udvar felıl gyerekei hangját hallotta, akik egy színdarabon dolgoztak, amit Oresztész írt. A színmő elıadását is Oresztész irányította, ráadásul Akhilleusz szerepét is magának követelte, amelyet dicsıségesebbnek tartott, mint apjának, a királynak a szerepét – azt a Zeusz templomában szolgáló fıpap kövér fiára

osztotta. Mint mindig, a lányoknak most is csak a nıies trójaiak szerepe jutott: a tizenkét éves Iphigeneia nem alakította túl meggyızıen Priamosz királyt, a sértıdött Elektra pedig duzzogó Pariszt játszott.

Anyjuk arra gondolt, hogy ha a háború még sokáig tart, Oresztésznek fegyvert kell fognia, hogy csatlakozzon a harcosokhoz, bár az udvaron játszó fiúk szerint a Trójánál vívott háborúban aznap délután az argosziak diadalmaskodtak.

Oresztész és Elektra összekapott valamin, s ha valaki nem lép közbe azonnal, sírás lesz a vége. Klütaimnesztra épp fel akart állni, hogy elbocsássa a fecsegı kereskedıt, amikor hírnök lépett a terembe, majd tisztelgett. Az asszony felismerte a fiatalembert, aki Talthübiosz emberei közé tartozott, így gyanította, hogy az üzenet a királytól érkezett. De Agamemnon miért nem magát Talthübioszt küldte, akit Klütaimnesztra saját javaslatára neveztek ki, és akitıl a sok nyomasztó kérdésre is választ kaphatott volna – talán épp ezért küldtek mást?

Érzékei azonnal felélénkültek, az ügynököt szaporán elküldte. Klütaimnesztra kinyújtotta a kezét, hogy elvegye a küldött kezébıl a rézhengert, amelybıl a királyi győrő oroszlánbélyegével lepecsételt, összetekert papírt húzott ki. Nem férje otromba kézírását látta a papíron – bizonyára csak diktált -, bár a parancsoló hangnem jellemzıen a sajátja. Férje kívánsága megdöbbentette.

Iphigeneia még ötesztendıs sem volt, amikor szeretett apja Trójába hajózott. Ha rá gondolt, nem is tudta maga elé képzelni, egyetlen emléke az volt, hogy az apja nagy, szırös ember, aki néha meglóbálta erıs karjában, és ı mégis biztonságban érezte magát. Csupán annyit tudott apjáról, hogy egy ideig velük élt, aztán elment, csak róla szóló történetek maradtak hátra.

De persze ı is tudta, amit mindenki más – hogy apja Argosz királya, és a bátor emberek is reszketnek a színe elıtt. Ráadásul ı a világ leghatalmasabb seregének a vezére, így egy nap majd diadalmasan tér haza Trója minden kincsével együtt, ezért a már amúgy is felbecsülhetetlen vagyon csak gyarapodni fog. Iphigeneiának azonban nehezére esett elképzelnie egy ilyen félelmetes alakot. Olyan volt ez, mint amikor az ember a napba bámul – csak pislog és forró árnyékok lebegnek a szeme elıtt.

Talán öccse, Oresztész is hasonlóképpen érez, gondolta, mert bár fiatalabb nála, mégis tisztábban emlékszik az apjára, akirıl folyton henceg, bár akkortájt inkább Akhilleusz magával ragadó alakja nyőgözte le. Oresztész kitartott ama meggyızıdése mellett, hogy Akhilleusz a legkiválóbb harcos, akit a világ valaha látott. Majdnem olyan, mint egy isten, a trójaiak réme, aki ugyanolyan gyönyörő, mint amilyen bátor, és örökké élni fog az emberek emlékezetében. Néhány év múlva, amikor Oresztész elég idıs lesz ahhoz, hogy a háborúba induljon, a mürmidónokhoz csatlakozik majd, és Patroklosszal együtt Akhilleusz oldalán harcol. İk vezetik az utolsó támadást a Szkaiai-kapunál, és bátorságuk annyira fellelkesíti majd az argoszi sereget, hogy Trója rövid idın belül elesik. Iphigeneia, aki nagyon szerette és csodálta öccsét, biztos volt benne, hogy mindez így fog történni.

Sajnos ı nem harcolhat, mert ı csak egy lány, de ahogy Oresztészt hallgatta, érezte, hogy lelke dagad a büszkeségtıl és a dicsıségtıl, ezért ı is szerette volna valamiképpen szolgálni az ügyet. Mindig is úgy érezte, különös sors vár rá. A szövés, csevegés és gyerekszülés unalmas nıi világát nem neki találták ki. Szíve és képzelıereje Messze túlmutatott mindezeken a dolgokon. Hiszen már anyja is bebizonyította, hogy egy nı is tudja olyan erıvel szolgálni az államot, mint egy férfi. Iphigeneia is ezt tervezte, de mindezt úgy szerette volna elérni, hogy az emberek szeressék, és ne féljenek tıle. Olyan lesz, mint kedvenc istennıje, Artemisz, Apollón szőz testvére – mint ahogy ı is testvére Oresztésznek. Tiszta, büszke, szőz és szabad marad!

Így elmélkedett, miközben a napsütötte udvaron várt, az állára ragasztott ostoba szakállal, amelytıl úgy kellett volna kinéznie, mint Priamosz király. Hallgatta Elektrát, aki éppen arról panaszkodott Oresztésznek, hogy elege van ebbıl az ostoba színdarabból és be akar menni. A

panaszkodásból veszekedés lett, Elektra sírva fakadt, ráadásul nem volt senki más, aki eljátszhatta volna a szerepét, így a darab szörnyen sikerült, ami feldühítette Oresztészt. Iphigeneia azon tőnıdött, mit tegyen, amikor szokatlan módon anyja lekiáltott szobája erkélyérıl. Arra kérte, rögtön jöjjön fel. A lány ismét várt, most az elıcsarnokban, míg a királynı a tanácsadóival beszélt odabenn.

Iphigeneián eluralkodott a félelem. Emlékezni próbált, vajon mit tett, ami miatt bajba került – megijedt, mert nem jutott eszébe semmi. így hogyan készülhetne fel arra, hogy szembenézzen anyja dühének hideg viharával?

Kinyílt a hatalmas ajtó, a tanácsadók kijöttek, s azt mondták neki, hogy menjen be. Volt valami furcsa az öregemberek tekintetében, mintha valakik árulkodtak volna a háta mögött, ık pedig elhitték volna a hazugságokat.

A tágas, falfestményekkel és pöttyös márványoszlopokkal díszített terembe lépett. Anyja az erkélynél, a fényben állt, háttal az ajtónak, s egy papírtekercset tanulmányozott. Amikor megfordult, szemöldökét ráncolta, de nem volt dühös. Egy pillanat múlva szikár, kipirosított arcán alig látható mosoly villant át.

– Csukd be magad mögött az ajtót – mondta Klütaimnésztra -, aztán ülj le! Iphigeneia engedelmeskedett. Tudta, hogy ha az anyjául van szó, jobb, ha nem beszél

addig, amíg ı nem szól hozzá. Csendben ült és térdét bámulta, hogy ne meredjen túl közelrıl anyja festett szemhéjára vagy súlyos aranyékszereire.

– Hány éves is vagy, gyermekem? – Nemsokára tizenhárom leszek. – Igen, emlékszem, nemrég mutattad be áldozatodat Artemisznek, úgyhogy azt hiszem,

most már nıként kell kezelnünk téged. Bár most, hogy apád háborúzik, az államügyek pedig mind az én vállamra szakadtak, alig volt idım gyermekként tekinteni rád. Állj föl és fordulj körbe, hadd nézzelek! – Iphigeneia ismét engedelmeskedett, de már öntudatosabban. – Igen – szólalt meg anyja -, szerencsésebb vagy, mint Elektra. İ az apjára hasonlít, te viszont inkább rám. Egy-két éven belül igazi szépség leszel. – Bólintott, majd felsóhajtott, mintha ez is csak egy újabb teher lenne. Ismét megszólalt: – Ülj vissza! Mondanom kell valamit. Ma üzenet érkezett apádtól. Argoszban van, az auliszi kikötınél. Azt akarja, hogy vigyelek oda.

Iphigeneia döbbenten nézett anyjára. Nehezen kapott levegıt; érezte, hogy szíve megdobban arra a gondolatra, hogy ez a fontos idegen végre visszatér az életébe. De nem tudta biztosan, az izgalomtól, a csodálattól, vagy félelemtıl-e.

– Oresztész és Elektra is jönnek? – kérdezte végül, mert nem tudta, mi mást mondhatna. – Ez ıket nem érinti. Csak te és én megyünk, hamarosan indulnunk is kell. Készülıdj!

Férjhez fogsz menni, kedvesem. Iphigeneia annyira hozzászokott már ahhoz, hogy anyja félelmetes jelenlétében feltétel

nélkül kell engedelmeskednie, hogy majdnem azt mondta: „Igen, anyám. Azonnal elkészülök”, amikor rájött, milyen súlyos dolog hangzott el.

Döbbent csendben ült, miközben székének peremét markolta. Egy pillanatra úgy érezte, menten elájul. Majd ráeszmélt, hogy valamelyik isten jelent meg a szobában, mert a levegı megváltozott körülötte, és különös bizsergést érzett a bırén.

Ugyanabban a pillanatban vált világossá Klütaimnésztra elıtt, hogy a házasság gondolata még sohasem foglalkoztatta komolyan a kislányt.

– Nem akarsz mondani valamit? – kérdezte tıle, majd amikor ez a különös gyermek nem válaszolt azonnal, szárazon hozzátette: – Nem akarod megtudni például, ki lesz a férjed?

– De – suttogta Iphigeneia -, szeretném. – Szerintem örülni fogsz neki. Nem mintha az érzéseid bármit is számítanának ebben az

ügyben... Apád már döntött. Még arra sem vette a fáradságot, hogy megbeszélje velem, így a te kívánságod végképp hidegen hagyja ıt.

Klütaimnésztra behunyta a szemét. Egy idıre eltőnt a terembıl, és ismét fiatalabb éveiben

járt, amikor apja, Tündareósz eldöntötte, mit kezd az ı értékes életével. Most maga is meglepıdött, mennyire átérzi, milyen elkerülhetetlen fájdalmakkal jár egy nı élete, pedig ı hatalmas és erıs asszony, aki elıtt marcona férfiak reszketnek. Sokkal hamarabb bekövetkezett, mint várta, hogy ı és ez a különös, álmodozó kislány, akit alig ismer, teljesen eggyé váltak sorsukban – mert végsı soron mindketten Agamemnon jóindulatától függtek, ebben és szinte minden másban is. Helyzetük korántsem volt biztonságos.

Klütaimnésztra kinyitotta a szemét, és ismét a kislányt látta maga elıtt. Bár Agamemnon jót tesz a gyerekkel, biztosra vette, hogy férje döntését inkább befolyásolta valami hátsó szándék, mint lánya iránt érzett szeretete. Dühös volt, amiért vele nem beszélte meg döntését, és csak a lánya kedvéért nem engedett utat haragjának. Pedig legszívesebben sírva fakadt volna, mert dühe szomorúsággal vegyült – sajnálta saját magát, sajnálta a lányát, de legfıképpen azt sajnálta, hogy milyen igazságtalan a világ.

Talán Iphigeneiának volt igaza, amikor csendben maradt. Miért kellene beszélni, ha a szavak úgysem változtathatnak semmin?

– Akhilleuszhoz mész feleségül – szólalt meg végül. – Ha az istenek kegyesek lesznek, talán beteljesítheted sorsodat, és erıs gyerekeket szülhetsz neki. Most menj. Marpessza segít majd elcsomagolni a holmidat. Holnap indulunk Auliszba.

Közel három hét telt el azóta, hogy a hajók Auliszba húzódtak a vihar elıl. Agamemnon úgy számította, legalább egy hétre lesz szükségük ahhoz, hogy a hajókat eléggé rendbe tudják hozni ahhoz, hogy újra tengerre lehessen bocsátani ıket. Azután Tenedosz felé veszik majd útjukat, és reménykednek, hogy odaérnek, mielıtt Priamosz rájönne, hogy a helyırséget nem védik. Lehet, hogy nem lesz könnyő, de sikerülhet.

A javításokat elvégezték, de az északkeleti szél, amely Auliszba sodorta ıket, nem akart elcsitulni. Agamemnon naindennap hajnalban kelt, azzal a szándékkal, hogy tengerre száll, de a szél az évszakhoz egyáltalán nem illı módon kegyetlenül tombolt tovább. Háztetıket sodort le, korhadt fákat döntött ki, szılılugasokat tett tönkre. Még a sirályok is menedéket kerestek a szél elıl. Az egymás mellé zsúfolt hajók ismét megsérültek, ahogy a nyálkás habok között egymásnak ütközve hánykolódtak. A hajófenékbe elraktározott készletek rothadásnak indultak. A város bőzlött a temérdek esıáztatta férfitól, akik részegek voltak és kedvetlenek. Asszonyaikra gondoltak, akik nem is voltak olyan messze tılük, és arra, milyen nyomorultul érezték magukat Tenedoszon. De a szél még mindig fújt, ırjítıén tombolt, zörgette az ajtókat, az ablakszárnyakat, a sötétítıket, a hullámokat pedig a kikötı falának csapta és makacsul elzárta elılük a tengert.

Az emberek ilyenkor suttogni kezdenek, hogy egy isten haragja állhat az események mögött.

Kalkhász jóslatot kért, és megtudta, hogy az isteni Artemisz felelıs a viharért – valaki a seregbıl megsértette. Ellenszél fog fújni mindaddig, míg az istennı ki nem engesztelıdik.

Palamédész, aki éppen Agamemnon mellett állt, míg a jóst hallgatták, a király fülébe súgta: – A szarvas... – a király elsápadó arcába nézett. – Az a szarvas Artemiszé volt. A vezérek hallgattak a meleg viző források mellett történt szerencsétlen vadászatról,

nehogy még jobban elbátortalanítsák a már amúgy is bizonytalan katonákat. De az igazság az idı lánya, az idı pedig telt-múlt, így Agamemnónnak felelnie kellett az istennı és emberei elıtt. Ha el akarják kerülni a teljes pusztulást, sürgısen Artemisz kedvére való áldozatot kell bemutatniuk.

Kalkhászt ismét megkérték, hogy kérjen jóslatot. A szertartás végén a pap reszketve ocsúdott elragadtatott állapotából. Homlokára veríték

ült. Tudta, hogy Agamemnon nem bízik benne, így most a király és egy isten haragja között vergıdött.

– Szólalj már meg – sürgette Odüsszeusz. – Mit láttál? Kalkhász rekedtes hangon szólalt meg.

– Artemisz a vadon teremtményeinek szőz anyja, és látta, amint egyik kicsinyét szentséggyalázó módon, saját ligetében mészárolják le. A gyilkos leggyönyörőbb gyermekének életét kéri cserébe.

Agamemnon, mint mindenki más körülötte, kıvé dermedt. Megragadta köpenyének szegélyét, a szája elé emelte és hátrálni kezdett. Tágra nyílt szemmel pillantott a jövendımondóról Palamédészre, kétségbeesett tekintete mintha azt kutatta volna, összebeszéltek-e a háta mögött.

– Nem, az nem lehet – nyögte. Majd sarkon fordult, és még mindig szája elıtt tartva köpenyét, otthagyta a többieket.

De a jóslat túl sok szemtanú jelenlétében hangzott el, és nem lehetett letagadni. Aznap éjjel Agamemnon öccsével együtt félrevonult. Atreusz házának szellemei a fejük

körül süvítettek – a lemészárolt és gyilkossá vált gyerekeké, a földrıl számőzött ártatlanságé. Rettentı dolgok történtek atyáik idejében, és bármit is tett Agamemnon és Meneláosz, hogy megbékítsék a sors istennıit, úgy tőnt, az átok, amelyet azok a régi tettek szültek, nemzedékrıl nemzedékre öröklıdik, és lehetetlen megszabadulni tıle.

Agamemnon nem kételkedett afelıl, melyik gyermekére esett az istennı választása. Iphigeneia majdnem olyan gyönyörő kislány volt, mint Helene, bár örökölt valamit Klütaimnésztra szögletes vonásaiból. A király még mindig úgy emlékezett rá, ahogy kilenc évvel azelıtt látta. Akkor még nemigen lehetett több három– vagy négyévesnél, és még elég kicsi volt ahhoz, hogy Nesztor térdén lovagoljon, vagy azt kérje apjától, hogy dobálja a levegıbe. Emlékezett, milyen finom, törékeny csuklói voltak. Emlékezett, milyen öröm csillogott a kislány szemében. İ volt gyermekei közül az egyetlen, aki elég mély hatást gyakorolt a szívére ahhoz, hogy kedvéért ne csupán néhány pillanatra hagyja ott a számára igazán fontos dolgokat. Most pedig, ahogy Meneláosz bort és vizet vegyített egy aranyedényben, amelyet a tengeren túlról valamelyik király palotájából zsákmányoltak, Agamemnon tajtékozva látta, ahogy leggyengédebb érzéseit feldarabolják, neki pedig kényszerítenie kell magát, hogy elfogadja a véres lakomát.

Klütaimnésztra sosem engedné, hogy ez a kegyetlenség megtörténjen. Már elragadott karjából egy gyermeket, akit az ı parancsára mészároltak le. Klütaimnésztra sosem engedné, hogy egy másikat is megöljön, még akkor sem, ha minden kincsük és hatalmuk a gyerek halálától függne. Bizonyára nem ı a leggyengédebb anya, akit a föld a hátán hordoz, de ha megtudja, mit várnak Agamemnontol, felkapja a gyerekeit és Szkítiába menekül, mielıtt ez a szörnyőség megtörténhetne.

Lehetetlen megcsinálni. De a szél még mindig csapkodta a szoba ablakszárnyait. A hajók a kikötıben korhadtak,

Tenedoszon a helyırség felmentésre várt. Ha nem érnek oda rövid idın belül, a sziget elesik, a hídfıállást elveszítik, és a kígyó hosszú éveit hiába szenvedték végig.

Bármit tesz, így is, úgy is csak tragédiába torkollik, amely egy életen át kísérteni fogja. Aznap éjjel Agamemnon öntudatlanságba itta magát. Hajnal elıtt, verítékben úszva ébredt

rémálmaiból. Minden forró imája ellenére – ezt azonnal hallotta – a szél cseppet sem enyhült. Délelıtt a hadvezérek a szobájába jöttek. Érezte, hogy vitatkoztak maguk között, de

Palamédész ragaszkodott hozzá, hogy a királyt értesítsék arról, amit a katonák sustorognak. Néhány elcsüggedt férfi már megszökött, de Palamédész azt mondta, a többiek nagy része hajlandó tovább harcolni, egészen a gyızelemig, ha már nem maradnak sokáig Auliszban. Ha viszont még tovább vesztegelnek, Agamemnon felkészülhet a lázadásra. Néhányan már azt rebesgetik, hogy a király hívta ki maga ellen a sorsot. Ha nem hajlandó kiengesztelni az istennıt és Trójába vezetni ıket, készek arra, hogy új vezetıt válasszanak maguknak.

Tehát mit szándékozik tenni? A király dühöngött az emberek és istenek igazságtalansága miatt. Hiszen nem maga Apollón ígérte meg, hogy ha kilenc évig kitartanak, a tizedikben övék

lesz a gyızelem? Kalkhász nem ugyanezt jósolta meg? Hát nem látták saját szemükkel a kígyót? Nem tartotta bennük a lelket az isten ígérete a hadjárat kilenc hosszú évén át? Nevezze hát Apollónt hazugnak? Vagy inkább attól a kétszínő trójai paptól vonja meg a bizalmát? Számíthat még egyáltalán saját hadvezérei hőségére?

Hadvezérei kínosan fészkelıdtek királyuk dühe láttán. Egyikük sem akart megszólalni. Palamédész türelmetlen, rosszalló arccal fordult bajtársai felé, majd ismét a királyra szegezte tekintetét. Higgadtan rámutatott, hogy a két jóslat között nem kell ellentmondást látni. Hosszú évekkel ezelıtt Apollón tényleg gyızelmet ígért, és ez az ígéret még valóra válhat. Apollón azonban az isteni Artemisz testvére, és ha választania kell, hogy egy halandóhoz vagy testvéréhez legyen-e hőséges, akkor ígéretét gyorsan visszavonhatja. Az embernek kell elnyernie az isten jóindulatát, nem pedig fordítva. Ez pedig csak akkor valósítható meg, az elıírt áldozatot a megfelelı idıben mutatják be.

Odüsszeusz utálkozva fordult el. – Palamédész ugyanolyan szívesen hallgatja egy trójai áruló jóslatait, mint a katonák

panaszait. – Egyszerően csak elmondtam a királynak, amirıl tudnia kell – vágott vissza Palamédész.

– Az én hőségem nem kérdéses. Vagy másként gondolod? – Uraim, uraim – próbálta békíteni ıket az agg Nesztor. – Mindannyian megdöbbentünk a

dolgok ilyen alakulásától. Ne fokozzuk tovább a zőrzavart! Agamemnon kérlelıen fordult Odüsszeuszhoz. – Mi a véleményed? Odüsszeusz szinte kétségbeesetten csóválta a fejét. – Ugye, jól emlékszem: a trójaiak és az argosziak között akkor kezdıdött a viszály, amikor

Laomedón fel akarta áldozni a lányát? És mi jó sült ki belıle? Részemrıl annyit mondhatok, hogy nem akarok részt venni egy gyermek meggyilkolásában.

– Én sem – mondta Aiász. – Hiszen mindig is mondtam, hogy ha valamilyen dicsıséget szerzek, azt a saját erımmel szerzem, nem az istenek puszta kegyébıl.

Akhilleusz bólintott. – Ebben egyetértek Odüsszeusszal és Aiásszal. – Uraim, akkor a széllel kell vitatkoznotok – vetette oda Palamédész. – A szél hangja legalább kellemesebb a fülemnek – nézett fenyegetıen Odüsszeusz

Palamédészre, aki csak vállat vont és elfordította a tekintetét, mire az ithakai felállt és kisétált a szobából. A nyomában támadt fuvallat papírokat szórt szét. Akhilleusz nyomban követte Odüsszeuszt, majd egy pillanattal késıbb Aiász és Diomédész is egymásra pillantott és köpenyüket maguk köré terítve elhagyták a szobát.

Agamemnon Nesztor felé fordult, aki fejét kezére támasztva a padlót bámulta. – Te mit mondasz, öreg barátom? Nesztor elkínzott tekintetét a királyra emelte. – Életemben elıször nem tudom, mit mondhatnék. Úgy tőnik, mindkét oldalnak igaza van.

De lehet az? Bocsáss meg, de nem tudom, mit mondjak. Agamemnón gyötrıdve nézett öccsére. – Meneláosz? – A szívem megszakad érted, bátyám... de... – De mi? – Arra gondolok, mibe került már nekünk ez a háború. Azokra az emberekre gondolok,

akiket Tenedoszon hagytunk. .. – És kétségkívül a feleségedre, akit elveszítettél. Meneláosz elfordult, hogy ne kelljen

bátyja forrón izzó szemébe néznie. Agamemnón olyan hosszan, fájdalmasan és vészjóslóan sóhajtott fel, hogy a többiek összerezzentek. Amikor elhallgatott, a szobára csend telepedett, csak a szél nyöszörgését lehetett hallani.

– Csak a király hozzájárulásával mutathatjuk be az áldozatot – szólalt meg Palamédész egy idı után. – Errıl neki kell döntenie.

– Neked nincsenek gyerekeid. Te könnyen beszélsz. A négy férfi együtt ült és hallgatta a szelet. Majd Nesztor szólalt meg. – Ilyen helyzetben az ember talán nem is tehet semmit, és legjobb, ha az istenek

könyörületére bízza magát. – Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte Agamemnón. Nesztor reménytelenül tárta szét

karját. – Ha a király azzal, hogy a gyermeket ide, Auliszba holtja, bizonyítja, hogy hajlandó

bemutatni az áldozatot, az istennınek talán megesik rajta a szíve. Egy pillanatra mintha remény csillant volna fel Agamemnón szemében, ahogy öreg

barátjára nézett, majd megrázta a fejét. – Az anyja sosem egyezne bele ebbe – mondta. – Nem kérhetitek tılem, hogy a sikoltozó

gyereket elragadjam az anya karjából és az oltárhoz vonszoljam. Ez képtelenség. Lehetetlen. Ismét csend követte a szavait, csak a szél hangjait lehetett hallani. Palamédész azonban megérezte, hogy Agamemnon tiltakozása már nem végérvényes, és

éles esze rögtön munkához látott. – Akkor találnunk kell valamilyen ürügyet – mondta csendesen. Nesztor a homlokát ráncolta. – Folytasd! Hogy érted ezt? – Okot kell találnunk arra, hogy a királyné idehozza a lányt. – Palamédész a királyra

pillantott. – Hány éves a lányod? – Tizenkettı? Tizenhárom? Nem tudom, nem emlékszem. – Tehát elég idıs ahhoz, hogy férjhez menjen. Miért ne mondjuk azt a királynénak, hogy

férjhez adjuk a lányát? Hogy úgy döntöttél, jutalmul adod valakinek, hısies szolgálataiért cserébe. – Az arcán szétáradó félmosoly saját lángelméje iránt érzett nagyrabecsülését tükrözte.

– Mondd neki azt, hogy Akhilleusz felesége lesz! Iphigeneia korai halála talán már az elıtt elrendeltetett, hogy apja szentségtörı módon

megölte a szarvast Artemisz ligetében. Talán már akkor, amikor Agamemnon kivégezte Klütaimnesztra férjének, Tantalosznak újszülött gyermekét. Az istenek tervei olyan sötétek, hogy talán már saját születése elıtt egy nemzedékkel eldöntötték a halálát, amikor Atreusz lemészárolta testvére, Thüesztész gyermekeit. Közöttünk a legbölcsebbek is csak halandók, és ezekre a kérdésekre senki sem tudhatja a választ. De annyit biztosan tudok, hogy senki sem indulhat háborúba hatalma és vagyona gyarapítása érdekében anélkül, hogy saját lelkének egy darabját végzetesen meg ne rontaná; és ha a lélek megsérül, az csak ırültséget szül.

Amire Iphigeneiaval Auliszba érkeztek, az asszonyok mind kifáradtak a Mükénébıl Auliszig vezetı hosszú úton, a kegyetlen szélben. A szolgák a kislányt a számára elıkészített lakosztályba kísérték. Iphigeneia készségesen követte ıket, fejében a másnappal kapcsolatos gondolatok kavarogtak. Fürdeni akart és pihenni, hogy másnap szép legyen, és csak azt sajnálta, hogy nem találkozhatott apjával, akit – neki ezt mondták – a háború ügyei foglalnak le. Amikor Klütaimnesztra meg akarta nézni lánya jövendıbelijét, Agamemnon feszengve kerülte a tekintetét. Szólni akart, de nem tudott. A bátyja jobbján álló Meneláosznak kellett valahogy elmagyaráznia, milyen nehéz sors esett Atreusz idısebbik fiára.

Csend telepedett a szobára. Majd a kitörı vihar olyan erıvel ütötte mellbe Agamemnónt, amely erısebb és veszélyesebb volt a kint tomboló orkánnál. A sok évnyi győlölet és szenvedés, amely attól a piszai naptól fogva gyülemlett, egyszerre kitört: mindkettejükbıl ömlött az átkozódás. A király öccse háttal a falhoz szorította Klütaimnésztrát, hogy lefogja. Az asszonyt egyre mélyebbre szippantotta az ırület örvénye, sírt a dühtıl és átkokat köpött férjére Meneláosz válla fölött. Ha Meneláosz nem lett volna ott, hogy minden erejével visszatartsa, Klütaimnesztra kikaparta volna Agamemnon szemét. Mükéné Oroszlánja egy ideig lehajtott fejjel állt, mint egy kínpadra kötözött ember és várta, hogy elüljön a vihar.

A vihar azonban nem hagyott alább. Egy pillanatra Klütaimnésztra elcsendesedett, hogy levegıhöz jusson, s ekkor Agamemnon mordult fel:

– Hiszen olyan vagyok, mint egy halott, csak attól, hogy erre gondolok. De felesége csak óriási, felhalmozódott győlöletet és megvetést érzett, amikor férje

tehetetlen és esdeklı szemébe nézett. Agamemnon ereiben megfagyott a vér, amikor Klütaimnésztra azt sziszegte: – Inkább látnálak ezerszer meghalni kínok között, mintsem megengedjem, hogy mészáros

kezeiddel a gyerekem egyetlen haja szálához hozzáérj. Agamemnon úgy érezte, nincs tovább. Ha valaha éreztek volna egymás iránt egy kis gyengédséget, talán megtalálták volna a

módját, hogy kikerüljék a csapdát, amelyet a sors állított számukra. Dönthettek volna úgy, hogy nem törıdnek sem az istenekkel, sem az emberekkel, mert gyermekük élete mindennél fontosabb számukra. Mivel azonban ez a gyengédség soha nem létezett kettejük között, minél tovább és minél kegyetlenebbül átkozta Klütaimnésztra Agamemnónt, a király annál dacosabban gondolt arra, hogy készen áll elkövetni azt, amit felesége annyira meg akar akadályozni.

Klütaimnésztra hirtelen kiolvasta ezt a szemébıl. Megértette az ellenséges csendbıl. Összeroskadt Meneláosz karjai között. Egy pillanatra a két fivér azt hitte, hogy

kétségbeesésében feladta. De amint Meneláosz elengedte Klütaimnésztra karjait, a nı az ajtó felé rohant, hogy megmentse gyermekét.

Kinn az ırök már vártak rá. Néhány énekmondó azt meséli, hogy Iphigeneia nem halt meg Auliszban. Szerintük

Akhilleusz olyan haragra gerjedt, amikor megtudta, milyen célra használták fel a nevét, hogy rögtön a kislány védelmére sietett. Azt is mesélik, hogy amint Agamemnon felemelte az áldozati tırt, mennydörgés hasította ketté az eget, Akhilleusz pedig Artemisz parancsára kardot rántott, elragadta a lányt az oltártól és elvitte. Az egyik efféle történet szerint biztonságos helyre, Szküthiaba küldte, ahol Artemisz az elsı az istenek között. Egy másik énekmondó pedig azt meséli, hogy Akhilleusz tényleg feleségül vette Iphigeneiát, és ı volt fiuk anyja, nem pedig Déidameia.

Ezek az énekmondók képtelen dolgokat agyainak ki, mert nem mernek szembenézni a kegyetlen valósággal. Hadd mondjanak, amit akarnak. Én annak hiszek, amit sok évvel késıbb Odüsszeusztól hallottam, mert ı ott volt Auliszban, és akár tetszik, akár nem – és neki egyáltalán nem tetszett -, részese volt az aznap történt szörnyőségnek.

Iphigeneia a szél hangjaira ébredt, és ahogy magához tért, rögtön elöntötte az izgalom és a zaklatottság. A palotabeli nık megfürdették és térdig érı, sáfrányszínő tunikába öltöztették, csevegve igazgatták ruháját és fésülgették haját. De anyja még mindig nem mutatkozott.

Kisvártatva ısz hajú, idıs ember lépett a szobájába, majd elküldte a nıket. Kedvesen Iphigeneiára mosolygott, és gyöngéd, enyhén rekedtes hangon megszólalt:

– Gyönyörően nézel ki, kedvesem. – Te vagy az apám? – tudakolta szégyenlısen Iphigeneia. – Nem – mosolyodott el az öreg. – Nem emlékszel rám? Nesztor vagyok, Pülosz királya. A

térdemen lovagoltál, amikor édesapádhoz jöttem Mükénébe. Mindig is te voltál a kedvencem. Én küldtem neked azt a kis thesszaliai pónit... De az már régen volt, talán nem is emlékszel rá.

– Emlékszem a pónira. Elektra kapta meg utánam. Hol van az apám? – Nemsokára találkozhatsz vele, gyermekem. – Nesztor szorosabbra húzta magán

köpenyét. – De megkért, hogy még elıtte mondjak el neked valamit. – Az esküvımmel kapcsolatban? – Bizonyos értelemben igen. – Akkor elıször kérdezhetek valamit? – Természetesen.

– Igaz, amit Oresztész mond, hogy Akhilleusz majdnem olyan, mint egy isten? Nesztor megdöbbenve dılt hátra a széken, mosolyogni próbált, de annyira megsajdult a

szíve, hogy a mosoly puszta gondolata is irtózatosnak tőnt. – Figyelj rám, kedvesem – mondta egy pillanatnyi habozás után. – Ma nem mész feleségül

Akhilleuszhoz. Iphigeneia szíve elgyengült, részben a csalódástól, részben – rögtön tudta – a

megkönnyebbüléstıl. – Akkor mikor? – kérdezte. – Le kell vetnem ezt a ruhát? – Nem, nem kell levetned, mert valami más fog történni. Nesztor elfordította a tekintetét, s a szoba másik végébe bámult. Úgy érezte, mintha a

nyelve kıvé vált volna. Mit ér most híres ékesszólása? Azt kívánta, inkább öltenek össze zsineggel a száját örökre, mint hogy ki kelljen mondania az igazságot.

– Az anyám tudja? – érdeklıdött a lány. – Nem tudtam eldönteni, örül-e, hogy férjhez megyek.

– Igen, tudja – mondta Nesztor. – De tudod... épp azon gondolkodtam, amit Akhilleuszról mondtál. És azt hiszem, Oresztésznek igaza van – Akhilleusz majdnem olyan, mint egy isten. Ezért ami ma fog veled történni, az még jobb. Nem Akhilleusz kap meg ma téged, kedvesem. Hanem egy isten.

– Egy isten? Nesztor bólintott. – Melyik isten akar engem? – Artemisz, kedvesem. Az Állatok Úrnıje. İ akar téged. Mosoly áradt szét Iphigeneia

arcán. – Hiszen az isteni Artemisz a kedvencem minden isten közül! – kiáltotta. – Akkor az ı

papnıje leszek? – És mielıtt Nesztor válaszolni tudott volna, a kislány kimondta az agyán átsuhanó gondolatot. – Szőz maradok egész életemre?

Nesztor rámeredt, bólintott, ahogy öregemberek bólogatnak egymagukban, amikor a dolgok makacs természetérıl elmélkednek. Csalódottság, dacos elutasítás nyomát kutatta a lány arcán, de nem talált ilyesmit. Ez a különös kislány az ég felé fordította tekintetét, szemében szinte elragadtatottság tükrözıdött, mintha valami életbevágó dolog akkor válna elıtte nyilvánvalóvá, és minden értelmet nyert volna.

– Azt hiszem, mindig is tudtam – suttogta. – Azt hiszem, ezért nem voltam biztos abban, hogy örülök-e, hogy Akhilleusz felesége leszek, még akkor is, ha majdnem olyan, mint egy isten. – Szeme találkozott Nesztor aggodalmas tekintetével, és szégyenlısen rámosolygott az öreg királyra.

„ Leginkább táncolni szerettem mindig Artemisznek. Azt hiszem, mindig is tudtam, hogy hozzá tartozom. – Majd meglepı módon felnevetett. – De miért nem jött apám ^ga, hogy elmondja ezt nekem? Attól félt, hogy csalódott leszek? Akkor igazából nem is ismer engem, ugye? Nem kellett volna aggódnia!

Iphigeneia az ablakhoz lépett és kinézett a városra. Majd ismét eszébe jutott valami. – Melyik templomban szolgálom majd az istennıt? Itt, Auliszban? – Igen – válaszolta Nesztor rekedten -, itt, Auliszban. – Behunyta a szemét. – De még nem

érted. – Mit? – kérdezte Iphigeneia zavartan. A király ráncos szemei csukva maradtak, és

Iphigeneia aggódni kezdett, hogy talán nem érzi jól magát. – Mi az, amit nem értek? Nesztor szinte türelmetlenül köpte ki a szavakat. – Az istennı az életedet kéri. – Tudom – mosolygott a kislány. – Értem. Ha egyszer az istennınek adom az életem, már

nem fordulhatok vissza. Készen állok rá. Nagy öröm lesz számomra, hogy csak neki éljek. – Figyelj rám, gyermekem – sürgette Nesztor szinte már türelmetlenül. – Az istennı nem

azt akarja, hogy élj érte. Azt akarja, hogy halj meg érte. Áldozatként fogunk felajánlani az

oltárán. Ma. Az ajtó és a padló nyílásai között beáramló huzat egy libatollat kapott fel Iphigeneia

párnájából; a toll lebegett egy ideig, majd a földre hullott. Kint a szél az ablaktáblákat gyötörte. Valahol messzebb a zsúfolt kikötıhídnál az óceán zúgott.

– Érted? – kérdezte Nesztor. – De miért? – suttogta Iphigeneia. – Miért akarja az istennı, hogy meghaljak? – Ez... – kezdte Nesztor. – Ez... Ezzel mindannyiunknak jót teszel. Apád azért küldött ide,

hogy ezt magyarázzam el neked. – Elcsuklott a hangja, kerülte a kislány tekintetét, megpróbálta összeszedni a gondolatait. – Hallod, hogy dühöng odakinn a szél? Tudod, hány hete fúj már megállás nélkül? Ez a szél Artemiszé. Amíg fúj, a hajókat nem tudjuk tengerre bocsátani. Ám az egész háború menete attól függ, hogy a király vissza tud-e térni hamarosan Trójába. jja nem ér oda idıben, minden elveszik. Nagyon sokan meg fognak halni. Az ellenségeink gyızedelmeskednek majd és katonái szemében apád legyızött ember lesz. Ha ez megtörténik, nemsokára a trónját is elveszíti. Mükénét egy másik, nagyhatalmú herceg fogja leigázni. Apád meghal és egész családja – te, anyád és a testvéreid – mind meghaltok vele együtt. Ezek a szörnyőségek történnek, ha a szél nem ül el.

Nesztor látta a kislány arcán a megdöbbenést, amelyet a csapások felsorolása okozott, de ahogy beszélt, megdöbbentette, milyen elvontnak és üresnek hangzik mindez az eleven kislányhoz képest.

– De miért? – suttogta ismét Iphigeneia. – Miért haragszik ránk annyira az istennı? Nesztor nem akarta látni a lány tekintetében tükrözıdı, megdöbbentı ártatlanságot. – Mi nem kérdıjelezhetjük meg az istenek bölcsességét – mondta végül. – De ha már

tudjuk, mi az akaratuk, kötelességünk elfogadni azt. – Ismét a lányra pillantott. – Apád készen áll arra, hogy megtegye a kötelességét, gyermekem. Mondhatom neki azt, hogy te is készen állsz, hogy megtedd a tiédet?

Aznap az egész sereg összegyőlt, hogy végignézze az áldozatot. Az oltárt a kikötınél állították fel, hogy az utcákról és a fenti sziklákról is lehessen látni, és senki ne vonja kétségbe, hogy a király valóban megfizeti adósságát az istennı felé. Csupán néhány napja, hogy a sereg lázadásul fenyegetızött; az emberek most ünnepélyes csendben állnak, senki nem szólt egy szót sem, amikor a hadvezér elé az oltár mellé győltek. Kalkhász tömjént égetett és az istennıt hívta szavaival. Mindenki saját gondolataiba merülve figyelt.

Agamemnon is ott állt közöttük, köpenyét magára borította, hogy védekezzen a kegyetlen szél ellen. Meneláosz mellette állt. A király arra nézett, ahol a hajókon túl a hullámok egymáshoz csapódtak a szorosban. Euboia szigete csupán halvány foltnak tőnt a másik oldalon, Trója pedig tılük kétszáz mérföldre húzódik, az áthatolhatatlan horizont túlsó oldalán. A zavaros ég az árboccsúcsok kongásától és a vitorlarudak nyöszörgésétıl volt hangos, ahogy a szél a hajókat tépkedte és dobálta.

Több ezer férfi figyelte most Agamemnónt, akik közül sokan talán majd az életüket adják neki, de a király mégis úgy érezte, ı a legmagányosabb a világon.

A menet, amely Iphigeneiát kísérte, a templomtól az oltár felé haladt. Papok és papnık lóbálták füstölıiket a lány elıtt, fátylaik alatt hozták az áldozathoz szükséges szent kellékeket. Iphigeneia után fiatal férfiak és nık lépkedtek, és az Artemisznak szóló himnuszt énekelték. Akislány, akinek énekhangjától máskor férfiak fakadtak sírva, most néma volt. A dal arról szólt, mennyire izgalomba hozza Artemiszt, ha a hegy erdeiben és a szeles hegycsúcsokon vadászik. Majd miután az istennı elejti zsákmányát, megereszti íja idegét, és testvére, Apollón házába megy; amikor a tánc elkezdıdik, mindig az elsı helyen táncol. Ahogy a , menet az oltárhoz ért, a himnuszt befejezték, és már csak a szél üvöltését lehetett hallani.

Iphigeneia vállára köpenyt borítottak, hogy védje a hidegtıl, de az egyik asszony most levette róla. Ekkor tőnt elı a vállára kötözött szarvasborjú bır. Haját összefogták és feje tetejére tőzték, így fehér nyaka szabadon maradt. Amikor Odüsszeusz arról a napról mesélt,

elmondta, hogy a kislány szinte mosolygott, amikor határozott léptekkel, lehajtott fejjel a tömegen át az oltár felé közeledett. Az ithakai elıször az hitte, ártatlanságában elfogadta, hogy életét adja a nagy argoszi hısökért és a körülötte álló több ezer emberért. Késıbb Odüsszeusz azon tőnıdött, hogy a kislány talán az istennı hangját hallotta-e.

Bárhogy is történt, amikor köpenyét eloldozták, Iphigeneia megpillantotta az oltárt és remegni kezdett. Odüsszeusz látta a szemén, hogy ugyanannyira reszket a félelemtıl, mint a hidegtıl.

Abban a pillanatban Agamemnon is ledobta köpenyét és királyi aranyjelvényei teljes díszében megállt a lány elıtt. Annyira nyilvánvaló volt, hogy ı a király, hogy Iphigeneia szégyenlısen ránézett, és olyan gyenge hangon, hogy a széltıl alig lehetett hallani, megkérdezte:

– Te vagy az apám? Agamemnon is reszketni kezdett, majd bólintott. Megrendülve pillantott a gyönyörő fiatal

arcra, amely úgy tekintett vissza rá, mintha ölelést vagy atyai csókot várna tıle. Agamemnón bizonyára érezte, hogy a tett, amelynek elkövetésére készül, érvényteleníti minden jogát az efféle vigaszt nyújtó, szeretetteljes megnyilvánulásra. Elfordította a fejét, és a körülötte álló segédekre villantotta tekintetét. Két férfi lépett elıre; Iphigeneia meglepetten felkiáltott, amikor ledöntötték a lábáról és testét az oltárra feszítették. Valaki zablát nyomott a szájába és a kezével tartotta. Egy másik férfi hátrahúzta a fejét, hogy felemelje az állát. Agamemnón felkiáltott:

– Hatalmas Artemisz, fogadd el ezt az áldozatot – és a fezébe nyomott késsel egy gyors mozdulattal elvágta láánya torkát.

Gyorsan elfordult. Iphigeneia bokája rángott egyet és egy ideig még reszketett. Majd abbamaradt a reszketés, és a pillanatnyi szélcsendben a hullámok dübörgésén át hallani lehetett a harcosok halk morgását, akik mintha most elıször láttak volna meghalni valakit.

Akhilleusz haragja A szél fokozatosan elült. A megrakott hajók útnak indultak, és ahogy átvágtak az euboiai

szoroson, minden harcos borúsan arra gondolt, hogy ha a háború utolsó szakaszában Iphigeneia halála volt az elsı, nemsokára számtalan másik követi majd.

A tenedoszi helyırség már legyengült és éhezett, de kitartott. A hídfıállás biztonságban megvolt, és Agamemnon tudta, hogy elérkezett a Trója elleni végsı csapás ideje, ám többévnyi sarokba szorítottság után nem tudta, hogyan fogjon hozzá. Még mielıtt elindultak Auliszból, a hadvezéreknek nyugtalanító vitáik voltak ezzel kapcsolatban, különösen a dardánok semlegességét illetıen.

Meneláosz és Odüsszeusz éveken keresztül gyızködték Agamemnónt, hogy Ankhiszész király semlegessége az argosziak malmára hajtja a vizet. Azzal érveltek, hogy a város bevételét nagyban megnehezíti, ha a dardánokat beugratják a háborúba, mert akkor ık is Trója segítségére sietnek majd. Palamédész nem értett egyet velük. İ azt hangoztatta, hogy a város hamarabb elesne, ha Agamemnon egy második frontot is nyitna, és dél felıl, a dárdán terület felıl támadná Tróját. Akhilleusz, Aiász és Diomédész ezt az erıszakos politikát támogatta, míg Nesztor és Idomeneusz bizonytalanul habozott a két vélemény között. De elsı, Trója ellen indított frontális támadása kudarca után Agamemnon attól tartott, hogy újabb roham katasztrófába torkollhat. A királyt végül az óvatosabb tanácsadók gyızték meg, így fı törekvése az lett, hogy Trója lakóit a városba zárja, míg az argosziak a szövetségeseit gyöngítik.

Most, hogy a fı sereg visszatért Tenedoszra és elkezdıdött a kígyó tizedik éve, a vita újult erıvel folytatódott.

Agamemnon még mindig tétovázott. Ezekben a napokban Mükéné Oroszlánja olyan volt, mint aki fölött saját szelleme zsarnokoskodik – a valamikori igyekezet és tőz helyett csak

makacssága hajtotta. Lánya szelleme átokként kísérte minden gondolatát. Igen, Iphigeneia halálával elcsendesült a szél, a hajók tengerre szálltak, de Agamemnónt tehetetlenné tette a bőntudat. Amikor Akhilleusz megtudta, hogyan használták fel büszke nevét arra, hogy Auliszba, saját halálába csalogassák Iphigeneiát, Agamemnon iránt érzett megvetése megrögzött győlöletbe csapott át. Annak a szörnyő napnak a végére Agamemnon tudta, hogy mind felesége, akire otthon számíthatott, mind hadseregének legnépszerőbb bajnoka örök ellenségként gondol rá.

Attól kezdve Akhilleusz szinte egyáltalán nem vett részt a háborús tanácsokban, így csak Palamédész érvelt amellett, hogy behatoljanak a dárdán területre. Agamemnon azonban egyre növekvı bizalmatlanságot táplált Euboia hercege iránt. Palamédész volt az, aki mesélt a többieknek az Artemisz ligetében történt szentségtörésrıl. Palamédész érvelt legcsökönyösebben Iphigeneia feláldozása mellett, és ı eszelte ki, hogyan csalhatnák Auliszba. És Palamédész nevét emlegették a legsőrőbben, amikor a sereg új vezetı megválasztásáról pusmogott. Hadvezérei közül Agamemnon ıt győlölte és tıle rettegett leginkább, és az ı tanácsára volt legkevésbé kíváncsi.

Egy reggel, újabb eredménytelen vitát követıen Palamédész dühösen és csalódottan hagyta ott a király sátrát. Megkereste Akhilleuszt, és elpanaszolta neki, hogy a király még mindig nem képes dönteni. Akhilleusz is megunta a tétlenséget; összehívta Patrokloszt és Phoinixet, majd rövid tanácskozás után megparancsolta mürmidonjainak, hogy szálljanak hajóikra. Áthajóztak a szárazföldre, partra vontatták hajóikat és a dardánok hegyi legelıi felé nyomultak. Mire lenyugodott a nap, levágták a pásztorokat, elhajtottak egy hatalmas marhacsordát, és megrohamozták Lürnésszosz királyi városát.

Aineiászt meglepetésként érte a támadás. Megpróbált összeszedni egy csapatot, hogy visszaverjék a támadókat, de katonái nem értek fel a harcedzett mürmidónokkal. A dardánokat hamar szétszórták, Aineiász és Ankhiszész pedig csak szerencséjüknek köszönhették, hogy el tudtak menekülni. Lürnésszosz lángokban állt, és Akhilleusz harcosai diadalittasan tértek vissza Tenedoszra a marhákkal, a nıkkel, és a többi zsákmánnyal.

Amikor Akhilleusz megjelent Agamemnon sátra elıtt, hogy a zsákmányból átadja a királynak jogos jussát, a katonák már úgy éljenezték bajnokukat, mintha döntı gyızelmet aratott volna. Agamemnónnak nem volt más választása: gratulálnia kellett a szemtelen ifjú hısnek sikeréhez, és teljesítette kívánságát, hogy megtarthassa magának Bríszéiszt, egy gyönyörő fiatal nıt a foglyok közül.

Csak késıbb, amikor Odüsszeusszal beszélgetett, ismerte el a király, hogy az engedélye nélkül indított roham uj lökést adott a háborúnak. A dardánok most már a trójaiak oldalán fognak harcolni, és az argosziak földjeiken át juthatnak Trójába.

Agamemnon néhány napon belül jelentıs támadást indított, íjászait és parittyásait olyan helyekre állította, ahol arcra kényszeríthették az ellenséget, míg a fı sereg partra szállt. Aznap kegyetlen harcok árán ugyan, de sötétedésre az argoszi hajók három sorban, biztonságban kötöttek ki az öböl partján. Új csapatok érkeztek az ırzésükre, és másnap cölöpkerítést építettek a hajók védelmére.

Ahogy Agamemnón tábort verı katonáit nézte, arra gondolt, hogy eddig minden jól ment – jobban, mint remélni merte. Könyörtelen borúlátás kerítette hatalmába, ahányszor újabb döntést kellett hoznia. Palamédész és Akhilleusz biztatta, hogy rögtön támadjon Trójára, de a partraszállásért nagy árat fizetett és nem szívesen élt volna vissza eddigi szerencséjével. A tél is közeledett, így Agamemnón parancsot adott a táborverésre.

Az argoszi harcosok gondolataiban még mindig élénken éltek a hóviharok emlékei, és várták a további próbatételeket. A város, amelyet megdönteni jöttek, végre ostrom alatt állt.

Ha nem is ez volt a legkeményebb tél, amellyel szembe kellett nézniük, a trójai síkságon keresztül havat hordó szél kegyetlenül tombolt; az argosziakat irigységgel és nehezteléssel töltötte el, amikor a körülzárt város cseréppel fedett háztetıire néztek. A falak

bevehetetlennek tőntek, és mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy a háború következı szakaszát a Szkamandrosz nyílt síkságán kell megvívni a város és a part között, ahol Priamosz nagyapjának, Ilosznak a sírdombja állt. Vagy az argosziak kerekednek felül a trójaiakon és beveszik a várost, vagy ıket kergetik vissza a hajóikra, amelyeket aztán felgyújtanak. Ennek a szörnyőségnek mindenáron elejét kellett venni, így a harcosok munkához láttak, hogy védıárkot ássanak táboruk köré, és cölöpfallal védjék. Fatornyokat emeltek és kapukkal szerelték fel, ezeken keresztül vonultak ki a szekerek a csatába.

A tábor körül, mintegy védıgyőrőt alkotva, rögtönzött kunyhók és sátrak alkotta város nıtt ki, ahol az íjászok gyakorolták a céllövést, a gyalogosokkal pedig kiképzési feladatokat végeztettek. De ahogy a tél egyre keményebb lett, a hideg csontjaikig hatolt, és a szél is gyötörte ıket, arcukba esıt és havat csapkodva, a harcosok régi viszályokon és sérelmeken kezdtek tépelıdni. A tábortüzek körül gyakoriak voltak a veszekedések és a verekedések, amelyek közül néhány halállal végzıdött. A vezetıség tagjai sem viseltettek melegséggel egymás iránt, csak a közös, konok cél tartotta ıket össze.

Agamemnon és Meneláosz gyakran idıztek együtt, legtöbbször rossz hangulatban, részegen. Néha vidámabban vacsoráztak régi barátaikkal, Nesztorral, Odüsszeusszal, Aiásszal és Diomédésszel. Idomeneusz szívesebben kereste saját népe, a krétaiak társaságát. Akhilleusz mindeközben Patroklosszal és mürmidónjaival vonult félre a többiektıl, és azokon a kemény, téli estéken napról napra egyre gyengédebb ragaszkodás főzte gyönyörő ifjú foglyához, Bríszéiszhez. Hosszú évek óta, amióta elhagyta Szküroszt, ı volt az elsı nı, akit ölelt. Bár a dárdán lány kezdetben félt tıle, végül válaszolt az ifjú szégyenlıs, meglepıen gyöngéd közeledésére. Akhilleusz csak akkor vitte ágyába a lányt, amikor már biztos volt benne, hogy ı is akarja, és nemsokára már biztonságban érezték magukat egymás karjaiban. Patroklosz tudta, barátja milyen szeretetre képes, de még ı is meglepıdött azon, milyen rövid ído alatt tette szerelmesévé rabnıjét. Megkönnyebbülten lattá, hogy Akhilleusz csatára kiélezett szelleme vigaszt és örömet talált Briszéisz egyre ragaszkodóbb ölelésében. Ε körülmények között Palamédész mindinkább úgy erezte, hogy kiközösítették. Bár ı és

Odüsszeusz mindégig ellenségesen viszonyultak egymáshoz, mégis tisztelték a másik éles elméjét. A nehézkes tanácskozások során bajtársaik zavart, félelemmel vegyes tisztelettel figyelték, ahogy szellemük hevesen összecsap – a többiek efféle indulatokat csak keményebb fegyverrel a kezükben szoktak használni. Csak egyszer-egyszer tőnt úgy, hogy ölre mennek, a tél derekán, amikor a gabonakészletek szinte teljesen kimerültek és Odüsszeusz hajói üresen tértek vissza Thrákia partjairól egy eredménytelen fosztogató hadjáratból. A közhangulat megromlott és még mélyebbre süllyedt, amikor megtudták, hogy szegényes volt a termés, és a thrák magtárak üresek.

– Lehet, hogy tényleg így volt – jegyezte meg Palamédész csúfondárosan -, de az is lehet, hogy Odüsszeusz nem lelkesedik a háborúért. Talán szívesebben lenne otthon, ahol jól meg tudja tömni a hasát és kedvét töltheti feleségével, mint itt, ahol kötelességei vannak?

Ha Odüsszeusznál abban a pillanatban lett volna kard, lekaszabolta volna Palamédészt. Ehelyett hirtelen az euboiai mellett termett, kezét a torkára fonta, és ott helyben meg is fojtotta volna, ha Diomédész és Aiász nem vonszolják arrébb. Agamemnón mindkét férfira rákiabált, hogy uralkodjanak magukon, míg a többiek döbbenten nézték a történteket.

– Ha szerinted lehet találni gabonát – kiáltotta Odüsszeusz -, kihívlak, hogy menj és szerezd meg! Máskülönben tartsd meg magadnak a sunyi megjegyzéseidet a nálad különbek jelenlétében!

– Valakinek meg kell találni azt a gabonát – mondta Agamemnón, miközben szorosabbra húzta maga körül köpenyét -, vagy éhen halunk. Palamédész, javaslom, fogadd el Odüsszeusz kihívását.

Az euboiai torkát markolászva hagyta el a tanácskozások helyszínéül szolgáló sátrat. Mielıtt tengerre szállt, Thümbrába ment, hogy Apollónhoz imádkozzon. Thümbra szent

terület volt Tróján kívül, amely semleges terepnek számított, és a két hadseregbıl akárki bántatlanul beléphetett oda, ha Apollónt akarta imádni. Palamédész nem elıször járt ott; imái talán meghallgatásra találtak, mert három nap múlva, amikor visszatért, hajói a rájuk rakott gabona súlya alatt süllyedezve úsztak be a kikötıbe.

Palamédész neve ismét népszerő lett az éhes harcosok között, akik nekiálltak búzát ırölni és tüzet gyújtani. Odüsszeusz azonban gyanakodva fogadta Palamédész gyors sikerét ott, ahol ı kudarcot vallott. Úgy határozott, hogy gyanúját megosztja a királlyal.

Nem tudni bizonyosan, mi történt ezután. A tények, ahogy sikerült összegyőjtenem ıket, a következık. Nem sokkal az után, hogy Palamédész visszatért, egy trójai kémet találtak a táborban, szívében nyílvesszıvel. Miután gyorsan átkutatták a testet, egy levelet találtak nála Priamosz király aláírásával, amelyben jóváhagyja az összeget, amelyért cserébe Palamédész elárulja a görög tábort. A fizetés idıpontja is szerepelt a levélben, a helyéül pedig Apollón templomát jelölték meg.

Palamédészt azonnal elfogták és a tanács elé hurcolták. Amikor meghallotta, mivel vádolják, dühödten tagadott, és azt állította, hogy aljas rágalom áldozata. Odüsszeusz higgadtan felvetette, hogy a dolognak könnyen a végére lehet járni. Küldjön a király egy megbízható embert Thümbrába, Apollón templomához, aki azt mondja majd, hogy Palamédész parancsára ment oda. Ha trójai kincsekkel megrakodva tér vissza, a vád bebizonyosodik.

Így is történt, annak ellenére, hogy Palamédész felháborodottan bizonygatta ártatlanságát. A trójai érmékkel tele zsákokat a csapatoknak is megmutatták. Palamédészt nyilvánosan árulónak bélyegezték, mielıtt a hadsereg halálra kövezte. De utolsó szavai néhányakat meggyıztek arról, hogy Agamemnon és Odüsszeusz szövetkezett Palamédész ellen. „Igazság, téged gyászollak – kiáltott az euboiai, mielıtt az elsı köveket elhajították -, mert halálod megelızte az enyémet!”

Odüsszeusz azután sosem beszélt az ügyrıl, csak felületes, elutasító modorban. Euboia hercege áruló volt, mondta, és az árulóknak járó sors utolérte. És ez – legalábbis látszólag – igaznak tőnik. De Naupliosz király, Palamédész gyászoló apja soha nem hitt a vádaknak, és megtalálta a módját, hogy álnok módon bosszút álljon azokon, akik meggyızıdése szerint befeketítették a fiát. Meglátogatta feleségeiket és azzal rémítgette ıket, hogy férjeik kedvenc ágyasaikkal váltják majd fel ıket, ha hazatérnek.

Ha az igazság a háború elsı áldozata, ahogy a mondás tartja, egy dologhoz nem férhet kétség: lehet, hogy a Trójánál vívott háború a férfiak erıszakos természetének véres ünneplése volt, a vita mégis mindig egy elrabolt nı miatt robbant ki. A háborús idıkben a király tekintélyét nem csupán vagyona és hatalma határozza meg, hanem azoknak a nıknek a szépsége is, akiket elrabol. Hészionét Telamón rabolta el, és kezdetét vette a Trója és Argosz közötti hosszú ellenségeskedés. Klütaimnésztrát elragadják szeretett férjétıl, Tantalosztól, és Mükéné számító királynıt nyer. Helenét elıször Thészeusz rabolja el, majd Parisz, és a világ háborúba indul. A háború alatt Akhilleusz elrabolja otthonából Bríszéiszt. Majd Agamemnon, akár egy hím állat, hogy bizonyítsa, milyen félelmetes, rajtaüt Thébai kicsiny városán és foglyul ejti Khrüszéiszt, Apollón ottani papjának a lányát. Ez a rablás vezetett ahhoz a viszályhoz, amely katasztrófával fenyegette az egész argoszi hadsereget.

A vita akkor indult, amikor Khrőszész, az elrabolt lány apja az argoszi tábor elé járult, Apollón koszorújával és aranybotjával a kezében. Az isteni védelem alatt álló méltóságteljes öregembert a gyülekezet elé engedték. Ékesszóló beszédével azért esdekelt Agamemnón elıtt, hogy a király Apollón isteni akaratának engedelmeskedve tegye lehetıvé lánya kiváltását.

A pap beszéde olyan megindító volt, és a váltságdíj, amit ajánlott, olyan nagylelkő, hogy a gyülekezet általános véleménye szerint eleget kellett volna tenni a kérésnek. Ám Agamemnón akkor már napok óta sokat ivott, elnehezült a feje, és mindenkivel gorombán viselkedett. Kurtán azt felelte Khrüszésznek, hogy lányát igazságos csatában, dárdával szerezte. Azt

állította, hogy megkedvelte Khrüszéiszt, és esze ágában sincs elengedni, sıt magával viszi Mükénébe, ahol a palotabeli nık között fog élni.

– Tehát menj innen, öreg – förmedt rá -, és ne lássalak többé a táborom közelében. Ha még egyszer nyaggatni mersz, meglátod, koszorúd és botod kevés védelmet nyújt majd.

Khrüszész a király barátságtalan arcára pillantott, és látta, hogy értelmesen úgysem lehet vele szót érteni. Ugyanolyan méltósággal, ahogy megjelent, bólintott, mély levegıt vett, és némán kisétált a katonák csöndes sorai között.

Néhány napon belül pestis ütötte fel a fejét a táborban. A kutyák és az öszvérek között indult, de a harcosokra is gyorsan átragadt, egyik sátorról a másikra terjedt. Ahogy egyre többeket vert le lábáról a halálos kór, ahogy a rothadás és az égı hús bőze éjjel-nappal a tábor fölött terjengett, a sereg fegyelme lazulni kezdett.

A járvány tizedik napján Akhilleusz gyakorolta jogát, hogy gyülekezetet hívhasson össze. A szent jogarral a kezében a sereg elıtt állt, és kifejtette, hogy Apollón Szmintheuszt, a járvány elıidézıjét bizonyára egy be nem tartott eskü vagy a neki szóló áldozatok bemutatásának elhanyagolása sértette meg. Ragaszkodott hozzá, hogy kérjenek jóslatot, hogy megtudják, mit tehetnének a dühös isten kiengesztelésének érdekében, mielıtt az argoszi sereget annyira legyengíti a pestis, hogy fel kell adnia a háborút.

A tömeg egyetértıen morajlott. Ekkor Kalkhász lépett elıre és kijelentette, hogy már kért jóslatot, de csak akkor hajlandó közzétenni az isten válaszát, ha Akhilleusz ünnepélyesen megesküszik, hogy szükség esetén megvédi ıt. Akhilleusz megesküdött, hogy a jósnak semmitıl sem kell tartania, majd Kalkhász közölte, hogy szó sincs megszegett eskürıl vagy az áldozatok elhanyagolásáról. Apollón azért dühös, mert Agamemnon nem egyezett bele, hogy a trójai pap kiváltsa a lányát. Khrőszész az isten segítségét kérte, az isten pedig meghallgatta imáját. A pestis nem múlik el egészen addig, amíg Agamemnon vissza nem szolgáltatja Khrőszéiszt az apjának, minden fizetség vagy váltságdíj nélkül.

Agamemnón azonnal talpra ugrott, szeme vöröslött a dühtıl, mert úgy érezte, összejátszottak ellene. Elıször Kalkhászra zúdította haragját.

– Minden alkalommal, amikor szóra nyitod a szádat, valami bajt hozol a fejemre. Miért nem jósolsz nekem soha jó szerencsét? Már bánom a napot, amelyen mellém kerültél. – Tovább is folytatta volna, de tekintetét felemelte a papról, és látta, hogy az összegyőlt harcosok milyen fenyegetıen néznek rá. – Nem azért utasítottam vissza a váltságdíjat, hogy megsértsem az istent – kiáltotta -, hanem mert megkedveltem a lányt. Ezért akarom megtartani. Szomorú lenne a szívem, ha el kellene engednem.

A síkságon átfújó szél felkapta a vezér szavait és szétszórta ıket. Agamemnón a köré győlt több száz harcos egyikének arcán sem látott részvétet. Úgy érezte magát, mint egy utcán zsörtölıdı részeg.

– Ám amikor egy isten az ember ellen fordul, mit lehet tenni? – kiáltott a szélbe. – Ha a pestisnek csak úgy vethetünk véget, ha elengedem, akkor természetesen mennie kell. Azonnal visszaadjuk az apjának. És lemondok a váltságdíjról.

A harcosok komoran bólintottak. Megadta nekik, amit akartak, mert a sors nem hagyott neki más lehetıséget, de mindannyiukat győlölte ezért. Miért van az, hogy bármibe is kezd, vesztesként kerül ki? És hány ilyen vereséget bír még el a tekintélye? Biztos van valami módja annak, hogy megfordítsa ezt a dolgot, hogy önérzetén ne essen nagy csorba. Majd tekintete Akhilleuszra tévedt, és látta szemtelen, ifjú ábrázatán a megvetést.

A sereg mozgolódott, az emberek menni készültek, de Agamemnón ismét megszólalt. – Nincs rendjén, hogy a vezetıtöknek fel kell adnia zsákmányát, amikor nála alacsonyabb

rangúak megtarthatják az övéiket. Ha mindannyiótok érdekében átadom Khrőszéiszt, akkor kapnom kell egy másik nıt kárpótlásul.

A tömeg felmorajlott. Agamemnón öccsére pillantott, hogy támogatását kérje, de Meneláosz mogorva arccal félrenézett. Nesztor morgott valamit arról, hogy a zsákmányt már

egyszer igazságosan szétosztották. Majd ismét Akhilleusz lépett elıre. – Csak sérelmeket okozhat a király azzal, ha olyasmit követel magának, ami nem az övé.

Itt csak rólad van szó. Engedelmeskedj az isten akaratának és add vissza a lányt! Ha Trója elesett, minden kárpótlást megkapsz, amit csak akarsz. Ez már túl sok volt Agamemnónnak. – Mióta áll jogában Akhilleusznak, hogy megállapítsa, mit tehet a király, és mit nem? Már

megmondtam, hogy a lányt elengedem. Saját hajódon viheted vissza Thebaiba, ha úgy tetszik, minden áldozattal együtt, ami szükséges ahhoz, hogy az isten megbékéljen. De elvárom, hogy a veszteségemért kárpótlást kapjak, és ha a hadsereg nem ért egyet ezzel, akkor én magam veszek el egy nıt.

Agamemnon reszketett a dühtıl, ahogy beszélt. Akhilleusz egy pillanatig állta a tekintetét, majd Patrokloszra nézett, és tekintete elárulta, milyen mélységes megvetést érez ez iránt a nagyszájú ostoba iránt, aki háborúba vezette ıket.

Agamemnon figyelmét nem kerülte el a pillantás. Arca elsötétült. – Több tiszteletet illene mutatnod, Péleusz fia, mert még elveszem magamnak a nıt, akit

akkor adtam neked, miután visszatértél az engedélyem nélkül indított támadásról. Minden düh, ami évekig csak parázslott Agamemnon és Akhilleusz között, most lángra

lobbant. – Milyen vezetés ez? – csattant fel Akhilleusz. – Hogy is várhatod el bárkitıl, hogy

kövessen a csatába, ha tudja, hogy elveszed tıle a zsákmányt, amit ı szerzett? Apollón a tanúm rá, hogy ezek a trójaiak soha nem ártottak nekem. Sosem hajtották el a jószágaimat, sosem dúlták föl a földemet. És legtöbbünkre igaz ez. Azért jöttünk ebbe a háborúba, hogy segítsünk neked és fivérednek elégtételt venni a veszteségetekért, ám te ellenünk fordulsz, és mohón azt követeled, hogy saját zsákmányunkat adjuk át. Majd arra vetemedsz, hogy megfenyegess – engem, Akhilleuszt, Péleusz fiát, aki végig a legtöbbet harcoltam. Nélkülem és mürmidónjaim nélkül még mindig Tenedoszon üldögélnél. Eleget harcoltam egy hálátlan ostobáért, aki barátait maga ellen fordítja, és saját büszkeségét serege érdeke elé helyezi! Nem látom értelmét, hogy továbbra is bemocskoljam a kardom, csak hogy zsákmányt szerezzek neked, ha semmit nem kapok cserébe, csak sértéseket.

Agamemnon falfehér arccal hallgatta Akhilleusz szónoklatát, és tudta, hogy a tekintélye forog kockán.

– Akkor szállj hajóra! – üvöltötte, mielıtt Akhilleusz elfordult volna. – Menj haza Szküroszra, és legeltesd a birkáidat! Elég barátom van, aki harcol mellettem, nem vagyok ráutalva, hogy eltőrjem arcátlanságodat! – üvöltötte fujtatva, szeme vészjóslóan összeszőkült. – De senki sem dacolhat a királlyal büntetlenül! Mielıtt elmész, elveszem tıled a nıt! Aztán a sereg is megláthatja, melyikünk hatalmasabb – a suhanc Akhilleusz vagy a király Agamemnon!

Abban a pillanatban dühe arra késztette Akhilleuszt, hogy megragadja kardja markolatát. Épp készült kihúzni a hüvelyébıl, hogy rárohanjon a királyra, amikor fejében megszólalt egy hang és olyan erıvel rántotta vissza, hogy szinte úgy érezte, mintha láthatatlan kéz cibálná a haját. Athéné hangja józanította ki, aki megígérte neki, hogy eljön a nap, amikor bıséges kárpótlást kap majd ezért a gyalázatért.

Akhilleusz tágra nyílt szemmel állt egy pillanatig, szinte levegıt sem vett, figyelte a suttogást. Majd kardját visszatolta hüvelyébe, Agamemnon felé fordult, és kiragadta kezébıl a jogart.

– Részeges, gyáva ember vagy – mondta hővösen és elutasítóan. – Még egyszer sem merted csatába vezetni az embereidet. Inkább a sátradban lapítasz, és megvárod, míg a nálad bátrabbak zsákmányt szereznek neked. Lehet, hogy mások túl gyávák ahhoz, hogy szembeszálljanak veled, de ezzel a jogarral a kezemben esküszöm, hogy eljön még a nap,

amikor segítségemért kiáltasz majd a csata hevében. Meglátjuk, milyen hatalmas vagy, amikor majd Hektor átvágja magát az argoszi sorokon, és gyáva szívedet emészti a megbánás, amiért így megaláztad legbátrabb harcosodat!

Azzal Agamemnón lábához dobta a jogart, és el is ment volna, ha Nesztor nem áll föl székérıl és nem ragadja karon.

– Szégyelljetek magatokat mindketten, forrófejő ostobák – kiáltotta az öreg. – Priamosz és a trójaiak örömtáncot lejtenek, ha meghallják, mi folyik itt. Lehet, hogy öreg vagyok – vénebb, mint akármelyikıtök -, de kiválóbb harcosok oldalán harcoltam annak idején. Thészeusz és Peirithoosz voltak a bajtársaim – mindketten hatalmas királyok és népük pásztorai. Egyikıtök sem állta volna meg a helyét velük szemben. És ha ezek a hısök hallgattak a tanácsomra, akkor nektek is hallgatnotok kell rá. – Agamemnónra nézett, aki még mindig remegett a dühtıl. – Ne feledkezzetek meg a méltóságotokról! Itt nem csupán egy nı forog kockán. És te, Akhilleusz, mérsékeld durvaságodat! Ne feledd, hogy a király tekintélye magától Zeusztól ered! Tisztelned kell, mint uradat és mint kiválóbb embert.

Agamemnón megrázta a fejét. – Ez az erıszakos taknyos nem tudja, mit jelent a tisztelet. Akhilleusz rögtön visszavágott. – Mert részegségedet és ostobaságodat nem tartom méltónak rá. Nesztor ismét közbeszólt. – Akhilleusz, a lányt maga a király adta neked. Jogában áll visszavenni ıt tıled. Akhilleusz Nesztorról Agamemnónra meredt, olyan megvetéssel, ahogy a fiatalok néznek

az öregek ostobaságára. – Tehát ennyit ér Agamemnon szava! – mondta. – Hát ió! Legyen tanúja ennek minden

harcos! De ha még valamit megpróbál elvenni tılem, esküszöm, hogy dárdám az ı vérétıl fog feketülni! – Majd megfordult és a csendben álló seregen keresztül elvonult, a merev és dühös patroklosszal az oldalán.

Agamemnon úrrá próbált lenni a helyzeten. Azonnal parancsot adott Odüsszeusznak, hogy szálljon hajóra és vigye vissza Khrőszéiszt apjának, számos marhával együtt, hogy föláldozzák ıket az istennek. Majd visszavonult, hogy megfürödjön, és bemutassa saját áldozatát Apollónnak a parton álló oltárnál. De dühe még mindig nem párolgott el. A sülı ökörcomb füstjében állt, és tudta, hogy minden tekintélye odavész, ha nem sikerül Akhilleuszt meghajlítania akarata elıtt.

Két óra is eltelt, de Briszéisz még mindig nem jelent meg. Végül Agamemnon összehívta küldötteit, és Akhilleuszhoz küldte ıket, azzal a követeléssel, hogy azonnal adják át neki a lányt.

Amikor a küldöttek odaértek, ahol a mürmidón hajók cölöpökön álltak a part nyugat felé nyúló részén, Akhilleusz még mindig forrt a dühtıl. Patroklosz mellette ült, kavicsokat dobált a vízbe, mérges volt és alig akarta elhinni, hogy ilyen méltatlanul bántak barátjával. A mürmidónok Körbeállták ıket, átérezték vezetıjük szégyenét. Egymás között mormogtak és fenyegetıen nézték a közeledı küldötteket.

Talthübiosz tudta, milyen igazságtalanságot kell véghez vinnie, és nehezére esett átadnia ura üzenetét. Akhilleusz nyomban megérezte aggályait, és rögtön meg is nyugtatta.

Megkérte Patrokloszt, hogy hozza ki Briszeiszt a sátrából, majd ismét a küldött felé fordult.

– Légy a tanúm az istenek elıtt, Talthübiosz. Megtettem, amit az az ırült parancsolt, de soha nem fogok ismét dárdát vagy kardot, hogy a segítségére siessek. Mondd meg neki, hogy jusson majd ez eszébe akkor, amikor serege az életéért küzd a hajók között.

Briszéisz sírva jött ki a sátorból. Akhilleusz mindig jól bánt vele és minden jelenlevı tudta, hogy Agamemnon részérıl csak megaláztatásban lesz része. A viszály szereplıi közül neki volt a legkisebb hatalma saját sorsa felett. Már csak az istenekhez tudott imádkozni

oltalomért, amikor a követek elvezették. Jajkiáltásait a szél visszahozta Akhilleusz fülébe. Mielıtt a lány eltőnt volna a láthatáron, Akhilleusz elfordult és sokáig egymagában

üldögélt, és bámulta a parton megtörı hullámokat. Szemét égette a düh, amelyet sértett büszkesége miatt érzett. Arra gondolt, hogy halhatatlan hírnevet és becsületet szerezhet ebben a háborúban. Szíve forrt az Agamemnon iránt érzett győlölettıl, szinte levegıt is alig kapott. Az istenek ígéretet tettek, hogy ha Trójába jön, élete rövid lesz ugyan, de dicsıséges – ehelyett Agamemnon gyalázatos sértéseit kell elszenvednie és számőznie kell magát a közelgı harcból. Csökönyös magányában viszont miféle dicsıség vár rá? Úgy tőnt, az istenek között sincs igazság, akár az emberek között.

Hirtelen eszébe jutott, amit Athéné mondott neki, amikor dühöngött, és az istennı ígéretére gondolt. Életével biztos dicsıséges célt szolgál majd, amely elıbb-utóbb bekövetkezik.

Párbaj az esıben A háború kilenc hosszúra nyúlt éve után Agamemnon hadseregének újabb kemény telet

kellett kiállnia. Ezenkívül végig kellett néznie Palamédész halálra kövezését, el kellett tőrnie a pestis bénító támadását, és látnia kellett, ahogy legjobb bajnoka lelkesedése kihuny a vezérrel való nyilvános veszekedés során. A lázadást emlegetı pusmogások most már hangosabbak voltak, mint Auliszban, és a sereg egy Therszitesz nevő, győlölködı, csúf külsejő harcos személyében talált szószólót magának.

A nagyszájú lázító Diomédésszel állt távoli rokonságban, de mialatt a hajóraj Auliszban rostokolt, nyíltan Palamédészt támogatta, mert élesebb esző vezetınek tartotta, mint a gyakran dönteni képtelen, hirtelen haragú Agamemnont. Nincs kizárva, hogy Therszitesz indította útjára a szóbeszédet, amely szerint Agamemnon és Odüsszeusz Palamédész ellen szervezkedett. Mindenesetre lázító befolyása minden alkalommal, amikor látványosan gúnyt őzött a hadvezérek perlekedésébıl, nıttön-nıtt. A harcosok megnézték, nevettek és tapsoltak, és az elıadás végén egyre inkább meggyızıdtek arról, hogy a Trója ellen indított hadjáratot rosszul vezetik, és végül eredménytelen marad.

Bolond, aki azt reméli, hogy ilyen zilált hadsereg izgatottan várja a közelgı csatát. Nem Agamemnon volt ugyan a világ legbölcsebb embere, ostobának azért mégsem volt Mondható. Lánya feláldozása óta ı sem hitte, hogy ebbıl a háborúból gyıztesen kerül ki. Érthetı tehát, hogy megdöbbent, amikor egyik hajnalban arra riadt föl, hogy álmában az istenek gyors gyızelmet ígértek neki.

Azonnal összehívta hadvezéreit, és megosztotta velük álmát. Egy alak jelent meg elıtte legértékesebb tanácsadója, Nesztor személyében, és azt akarta tudni, miért fekszik és alszik, amikor maga Zeusz nyitotta meg elıtte a Trójába vezetı utat. Kitartóan bizonygatta, hogy az argosziaknak rögvest páncélt kell ölteniük, hogy kihasználják az istenek jóindulatát, hiszen végre elérkezett a várva-várt lehetıség a város bevételére.

Tanácsadói döbbent csendben hallgatták. Még Meneláosz is meglepıdött bátyja hirtelen hangulatváltozásán, hiszen ıt is nyomasztotta Agamemnón ingerlékenysége. De a király fáradhatatlanul lépkedett sátrában, miközben beszélt. Vakmerı önbizalmára nem adott okot az újabb szürke nap, amelyen az esı közeledtétıl elnehezült szél söpört át a pestisbıl még mindig lábadozó táboron.

Agamemnón csalódottan meredt társai zavart arcára. – Mi ütött belétek? Csak a baljós jelekben hisztek? Megfordult a szél, én mondom nektek!

Az istenek ismét nekünk kedveznek. Itt az idı, hogy lecsapjunk. Nesztor magában hízelgınek érezte, hogy az isten az ı alakját választotta arra, hogy

megjelenjen Agamemnón elıtt. İ válaszolt elsıként a királynak. – Azt hiszem, most mindenki ugyanúgy meglepıdött, mint én, de el kell ismernem... nos,

ha a jelen körülmények között bárki más hozakodott volna elı ezzel az álommal, nem tudtam volna komolyan venni. – Mosolyogva fordult bajtársaihoz. – Uraim, a mai azonban

különleges nap. Zeusz, a leghatalmasabb isten álmot küldött királyunknak. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy ne higgyünk neki. Sorakoztassuk fel seregeinket nyomban, hiszen az istenek a mi oldalunkon állnak!

– Talán nem láttad, mi folyik odakint! – hitetlenkedett Odüsszeusz. – Ha arra kéred ezt a csıcseléket, hogy fogjon fegyvert és harcoljon, valószínőbb, hogy a hajók felé fut majd, hogy kereket oldjon. Néhányan még mindig betegek. Mások a zendülést fontolgatják. Menj ki és hallgasd meg, mivel tömi a fejüket az az ocsmány Therszitész! Nyilvánvaló, hogy eszük ágában sincs csatába indulni.

Az álom és a zord valóság között tétovázva Aiász és Diomédész bizonytalanul pillantottak egymásra. Idomeneusz a homlokát ráncolva a földet bámulta.

– Hát senkire nem számíthatok Nesztoron és öcsémén kívül? – harsogta Agamemnon. – Azt hittem, nagy vezetıket hozok magammal, nem ilyen gyáva bandát! És erre mi történik? Palamédész elárul, Akhilleusz kihúzza magát a harc alól és duzzogva félrevonul. És most ti, a legközelebbi barátaim is meghátrálnátok, amikor a legnagyobb szükségem van rátok?! Rendben! Menjetek csak haza, ha azt szeretnétek! Magam vívom meg ezt a háborút, ha kell! Legalább tudom, hogy az istenek velem vannak!

– Senki sem mondta, hogy hazamegy – szólt csendesen Odüsszeusz -, bár néhányan legszívesebben azt tennénk. Csupán arra kérünk, hogy a valóságnak megfelelıen mérd föl jelenlegi helyzetünket.

– Es gondolod, hogy ezt te jobban meg tudod ítélni, mint az istenek? Igen? Bocsáss meg, ha nekem más a véleményem. És annak a korcs Therszitésznek a beszédét sem Ivánom hallgatni – fordult el türelmetlenül Agamemnon, és fegyvernökét palástjáért és jogaráért küldte. Majd ismét feszengı hadvezéreire pillantott. – Mielıtt tovább fecsegnétek nekem az elıvigyázatosságról, gondoljátok végig: megbízható híreket kaptunk arra vonatkozólag, hogy Priamosz néhány ázsiai szövetségese hazatért a téli hónapokra. így most szinte biztos, hogy létszámban mi vagyunk fölényben. Igen, néhányan még mindig betegek, de a pestis megszőnt, mióta áldoztam Apollónnak. Nem ülhetünk itt örökké a sebeinket nyalogatva! Kilenc évet áldoztunk már erre a háborúra – kilenc évet -, de a jóslat szerint Trója a tizedik évben elesik, és a tizedik év elérkezett. A jelek végre nekünk kedveznek. Az istenek pedig álmot küldtek nekem, amely kezeskedik a gyızelmünkért. Ha férfiak vagytok, és férfiak vezetıi, akkor kimentek és összeszeditek a csapataitokat. Trója a miénk lehet, mire lemegy a nap – ha elég bátrak vagytok hozzá!

Olyan tőz égett Agamemnon szemében, a szavaiban pedig olyan szenvedély, amilyent már hosszú ideje nem tapasztaltak. Meneláosz ujjongott, amikor látta, hogy bátyja harci szenvedélye újjáéledt. Aiász és Diomédész a király dacos szónoklata hallatán úgy érezték, visszatér tagjaikba az élet. Idomeneusz sem akarta megosztani a vezetést ebben a döntı pillanatban, csak bólintott beleegyezése jeléül. Csupán Odüsszeusz csóválta még mindig a fejét, ahogy elhagyta a sátrat és Athénéhez imádkozott sugallatért.

A kilenc hírvivı szétszéledt a táborban, hogy gyülekezıre hívja az argoszi sereget. Amikor Akhilleuszon és sértett mürmidónjain kívül mindenki helyet foglalt a padokon, Agamemnon lépett elıre, kezében a jogarral, amelyet Héphaisztosz készített, és amely Zeuszról Hermeszre szállt, róla pedig Pelopszra, majd Pelopsz fiára, Atreuszra. Az Argosz királyát illetı tekintély jelképe, a jogar akkor került Agamemnon tulajdonába, amikor elfoglalta Mükéné trónját. Serege háborgó hitetlenséggel hallgatta szavait, amint kijelentette, hogy szándékában áll még aznap támadást intézni Trója ellen. Miután elhallgatott, a gyülekezet néma csendjét csak a szél csapkodása törte meg.

Majd Therszitész gúnyos hangja csendült fel a sorok közül. – Azt mindenesetre tudjuk, hogy Akhilleusz otthon marad, ágyban Patroklosszal. De a

király vajon velünk tart-e erre a hadjáratra, vagy kijelöl egy másik szarházit, hogy az fosztogasson helyette?

Durva nevetés győrőzött végig az összegyőlt harcosok tömegén. Nesztor talpra ugrott, hogy csendet és tiszteletet parancsoljon. – Tisztelet! – kiáltott vissza Therszitész. – Ha ebben a seregben tíz olyan embert találsz,

aki tiszteli a vezetıinket, akkor én magam megyek és kifosztom velük Tróját! Agamemnon érezte, hogy fülében dübörög a vére. – Nem lehetünk mindannyian királyok – kiáltotta. – Engem hatalmazott fel a mindenható

Zeusz, hogy vezessem ezt a sereget, és villámára esküszöm, ma gyızelemre vezetem! – Ha pedig nem így lesz – kiáltotta Therszitész -, mindannyian hazamehetünk! – A nevetés

most még hangosabb volt. Therszitész felbátorodva folytatta: – Ami engem illet, nekem elegem van már abból, hogy fel-alá parádézzak Ázsia partjain, csak azért, hogy zsákmánnyal töltsem meg a ládáidat! Nektek mi a véleményetek?

Egyetértı mormogás hallatszott közvetlenül mellette. Itt-ott kiáltás tört fel a tömegbıl. A gyalogosok nagy része ugyanúgy meglepıdött Agamemnon megújult lelkesedésen és önbizalmán, mint nem sokkal elıttük a hadvezérek. A lázadók még nem nyerték meg maguknak az egész segget.

– Hallgassuk meg Odüsszeuszt! – kiáltotta valaki. – İ mit mond? – Majd többen is csatlakoztak a kiáltozóhoz.

A közkatonák Odüsszeuszt kedvelték és becsülték leginkább a vezetık közül. Palamédész igyekezett a kedvükben járni, megtanította ıket a kockajátékra, és meghallgatta a panaszaikat, Odüsszeusz viszont mindig bírta a tiszteletüket. Szerették kalandvágyó természetét, és tetszett nekik, hogy mindig igazságosan hallatja véleményét, akár fontos államügyekrıl, akár emberei apró-cseprı vitáiról van szó. A Palamédészhez hő harcosok még mindig nem bíztak benne, de Palamédész már nem élt, és az összegyőlt katonák legtöbbje részt vett a megkövezésben, így most Odüsszeuszhoz fordultak útmutatásért.

Odüsszeusz összehúzta magán köpenyét, amikor felállt, hogy beszéljen. Megvárta, amíg a tömeg elcsendesül és épp szólni akart, amikor Therszitész felkiáltott:

– Palamédész valaha bízott ebben az ithakai birkapásztorban, és nézzétek, mi történt vele! Vigyázzatok, fiúk, mert még a bırt is lenyúzza a hátatokról.

Amikor a nevetés elült, Odüsszeusz megszólalt: – Therszitésznek nagyon gyors a felfogása. A nyelve is igen gyors, és megígérem, hogy ha

nem tanítja jobb modorra, tövestıl tépem ki! Ami azt a javaslatát illeti, hogy menjetek haza – igen, ez elég ésszerő javaslatnak tőnik. Higgyétek el, nekem is ugyanúgy hiányoznak a feleségem ágya nyújtotta örömök, mint bármelyikıtöknek. – Majd Agamemnón nyugtalan arcába nézett, utána ismét a harcosokra. – Ha értelme lenne – folytatta -, már holnap visszaindulnék Ithakára. De a birkáim is jobb érveket mekegnek, mint ocsmány beszédő barátunk. Gondolkozzatok el egy percre! Már kilenc éve győritek ezt a háborút – kilenc hosszú, rettenetes éve. Olyan évek voltak ezek, amelyek során sebeket szereztetek és láttátok régi bajtársaitokat elesni vagy a pestistıl kínlódni. Zsákmányt is szereztetek, és aki nem tékozolta el kockán vagy nıkre, holnap teli zsebbel mehetne haza, nem úgy, ahogy érkezett. De annak a falnak a másik oldalán Ázsia leggazdagabb városa vár ránk. Roskadozik a kincsektıl, és megérett arra, hogy learassuk ıket! Nem érzitek a nık illatát? Nem halljátok selyemruhájuk suhogását? A jóslat szerint tíz évnek kell eltelnie, mielıtt a város elesik. Mindannyian ott voltatok Auliszban. Láttátok a kígyót, amelyik felkúszott a fára és felfalta Aphrodité verebeit. Én magam is hasonló jelet kaptam, mielıtt elhagytam Ithakát, így megérthetitek, miért húzódoztam annyira attól, hogy nekivágjak ennek a trójai kirándulásnak. Fiam, Télemakhosz idén lesz tízéves – még beszélni sem hallottam, s hát még azt milyen kíváncsian várom, hogy lássam, hogyan ajzza fel az íjat! Nekem is ugyanolyan hosszú volt ez a tíz év, mint bárkinek. De miért dobnék el mindent és mennék haza, még mielıtt elvégeznénk, amiért jöttünk? Mi értelme lenne üres kézzel távozni, amikor egy kis türelemmel és bátorsággal magammal vihetném Ázsia aranyának tekintélyes részét? Azt

akartátok tudni, hogy én mit gondolok. Hát ezt. Ez a kígyó tizedik éve, bajtársaim. Az istenek megígérték, hogy Trója elesik. Ha van bennetek bátorság, követitek a példámat – megragadom lándzsámat és kardomat, és követem királyunkat a szeles síkságon a csatába, Trója kapuin át!

Bár Odüsszeusz akadozva kezdte, hangja erıre kapott, ahogy érezte, hogy a sereg meglágyul a szavára, és amikor végszava csúcspontra érkezett, szavait hatalmas, egyetértı üvöltés nyelte el. Odüsszeusz Nesztornak adta a jogart, majd hátralépett, és maga is meglepıdött szavai hatékonyságán.

Az öreg Nesztor arra épített, amit Odüsszeusz elért, és arra emlékeztette a tömeget, hogy amikor elindultak Auliszból annyi évvel azelıtt, Zeusz villámával üdvözölte ıket. A harcosok ıt is megéljenezték, így amikor Agamemnon lépett elı, hogy kiossza utasításait, a hadsereg hangulata a magasba szökött. Az emberek munkához láttak – fegyvereiket élesítették, páncéljaik szíját és a lószerszámot ellenırizték, a lovakat a szekerek elé fogták és csatasorba sorakoztak. Hadvezérei kíséretében Agamemnon ökröt áldozott Zeusznak. Elhintették a szent gabonát, és italáldozatot mutattak be. Ahogy a füst felszállt az áldozati oltárról, Agamemnon imát ajánlott Zeusznak. Azt kérte, hogy az Olümposz ura ne engedje lenyugodni a napot mindaddig, amíg meg nem semmisíti Priamosz seregét, le nem rohanja csarnokait és palotáit. Majd a kikiáltók indulásra szólították fel a sereget. A kapukat kinyitották és az akháj hadsereg kivonult a síkságra.

Sőrő felhık borították az Ida csúcsát aznap, szitáló esı érkezett a Szkamandroszon át az elırenyomuló harcosok arcába. A lovak visszahıköltek tıle. A katonák csendben, lehajtott fıvel vonultak elıre, hallották saját lépéseik zaját, a bır csikorgását, a lószerszám csilingelését, és ahogy a fém fémnek ütıdik. Az esı még nem volt elég erıs ahhoz, hogy a port elverje, így körülöttük a szél felkapta a homokszemcséket, elsötétítette a levegıt, és ahogy a harcosok széles arcvonalat alkotva legyezıállást vettek fel a csatatéren, olyan hangot hozott feléjük a szél, mintha vandordarvak hatalmas raja repülne az égen. Tekintetüket felemelve látták, ahogy a trójai sereg rivalgva közeledik feléjük a város felıl.

Az argosziak száját halk nyögés hagyta el, amikor megpillantották az ellenük felsorakoztatott sereg méreteit. Odüsszeusz a sorok elé hajtatta szekerét, hogy jobban lásson. Egy magas, forgós sisakot viselı alakot pillantott meg, aki a trójai középhad, a lándzsások elıtt szemlélte a sereget szekerérıl. Tudta, hogy csak Hektor lehet az. Tıle jobbra felismerte Aineiászt és a dardánokat, mögöttük pedig a phrügiaiak, a müsziaiak és a kontyos thrák harcosok pajzsai és lobogói csillogtak. A balszárnyat a lükiaiak, káriaiak és a larisszai pelaszgok alkották, de voltak ott más, idegen harcosok is – görbe íjakat viselı paiónok, paphlagonok keletrıl, a Fekete-tenger déli részérıl, és még a messzi halizónok is küldtek egy sereget. Agamemnon abbéli reménye, hogy Priamosz ereje hirtelen megcsappant, ugyanolyan kétségesnek és valótlannak tőnt, mint álma.

A szél fújt, a port visszavágta az emberek szemébe. Odüsszeusz hátrapillantott az argoszi sorokra és megérzett valamit abból az izgalomból, amelyet minden bizonnyal Priamosz serege is érez, ha az ı soraikra pillant. Még Akhilleusz és mürmidónjai nélkül is – akik bizonyára nagyon fognak hiányozni a nap folyamán – ezek hosszú, tömött, jól felszerelt sorok. Ha a csata kezdetét veszi, az argoszi harcosoknak nem lesz más választásuk, mint hogy elırenyomuljanak, hiszen hátuk mögött csak a tenger húzódik.

Odüsszeusz megfordította szekerét és csapatát könnyő vágtában Agamemnónhoz és Idomeneuszhoz vezette, akik a sor közepén megbeszélést tartottak.

– Megvan az az elınyük, hogy a dombon állnak – kiáltotta. – Hektor nem fog támadni, így azt mondom, szorítsuk össze a fogunkat és induljunk meg mi.

Agamemnon komoran bólintott. – Elıször a lokriszi íjászokat indítom el. Idomeneusz is ezt teszi krétai íjászaival. Az majd

egy kicsit megritkítja a soraikat.

– Ködössé kezd válni az idı – mondta a krétai. – Az takar majd valamennyire. – Akkor induljunk és imádkozzunk – mosolyodott el Odüsszeusz. – Jó vadászatot, uraim. –

Bólintott szekérhajtójának, hogy fordítsa meg a lovakat, amikor Agamemnon hirtelen felkiáltott:

– Hát ez meg micsoda? – Mindhárom férfi az esıpermet fényébe hunyorgott, a trójai sorok felé. Egy szekér indult meg sebesen a lejtın lefelé, nyomában port és kavicsokat vert fel, mögötte a sereg éljenzett. Két csillogó szırő, fekete ló húzta, skarlátszínő forgó díszítette ıket, amely illett a szekérhajtó sisakjának forgójához. A férfi testét párducbır fedte, hátán íj, a mellvértjén átvetett skarlátszínő szíjon kardot viselt, két dárda pedig a szekér korlátjához volt erısítve.

– Úgy tőnik, valaki hírnevet akar szerezni magának – mormogta Agamemnon. – Felismeri valaki?

A többiek megrázták a fejüket. Majd egy újabb szekér tört elı a trójai sorok közül, és az elsı nyomába eredt. A domb lábánál mindkét fogat megállt, a hajtók röviden beszéltek egymással, mielıtt újra, lassan nekiindultak, egymás mellett, a nyílt síkságon keresztül.

– A második Hektor – jegyezte meg Odüsszeusz. – Az elıbb láttam, amint felsorakoztatta a középhadat. – Megfordult, amikor egy újabb szekér hangját hallotta, de ez az argoszi sorok közül lépett ki. Menelaoszt pillantotta meg, amint feléjük száguld a spártaiak csapatától. Lovai foltos hátsójáról pára szállt fel. Ahogy megállította a ziháló és horkantó lovakat, a kerekek port vertek fel. Odüsszeusz észrevette a spártai király szemében vadul lángoló tüzet.

– A feketéket Parisz vezeti – kiáltotta Meneláosz. – Bárhol felismerném. Azt hiszem, elérkezett az én órám, bátyám.

Agamemnon, anélkül hogy levette volna tekintetét a közeledı szekerekrıl, bólintott. A szél belekapott sisakja lószır tarajába.

Parisz úgy ötven méterre az argoszi hadvezérek elıtt állította meg a szekerét, de Hektor közelebb jött, sisakos fejét magasan tartotta. Vértjén megcsillant a párás napfény. Az argosziak soraiban valaki felkiáltott, majd követ dobtak feléje. Körülbelül egy méterrel Hektor mellett repült el, de a lovai megriadtak és felnyerítettek. Majd újabb kı érkezett, ez már a szekérhez közelebb ért földet. Hektor megzabolázta a lovait, amelyek a fejüket rázták, és az argosziak látták, hogy szemük forog, orrlyukaik kitágulnak.

– Fékezzétek magatokat ott hátul – kiáltott hátra Agamemnon. – Ez Trója egyik hercege. Mutassatok némi tiszteletet, mielıtt végigvonszoljuk a porban!

Hektor hátratolta a sisakját, hogy jobban lássák és hallják. – Abban a megtiszteltetésben van részem, hogy Agamemnónhoz, Atreusz fiához, Mükéné

Oroszlánjához és egész Argosz királyához beszélek? – Hektor megpróbálta túlkiabálni a szelet.

– Igen. – Akkor hadd üdvözöljelek Trójában! Örömmel látom, hogy végre megjött a kedved

ahhoz, hogy összemérd velem erıdet. – Kurtán végigfuttatta tekintetét az argoszi sorokon, majd mosolyogva fordult vissza Agamemnónhoz.

– Azt azért sajnálom, hogy ma nem élvezhetjük Akhilleusz társaságát. – Akkor neked jobban fog hiányozni, mint nekem – mordult fel Agamemnon. – De én azért jöttem, hogy harcoljunk, nem azért, hogy

szócsatát vívjunk. Mondd, amit mondanod kell, aztán kezdjük. – Rendben. Öcsém, a nemes Parisz herceg itt áll mögöttem, készen arra, hogy bármelyik

bajnokotokkal ki-^jon, hogy véglegesen rendezzük ezt az ügyet. Önként elismeri, hogy az ı tettei okozták ezt a viszályt, és nem Ivánja, hogy sok derék férfi miatta szükségtelenül haljon meg. Egyezzünk meg abban, hogy az összes csapat leteszi a fegyvert, amíg a párbajt vívják, és hogy bármelyikük nyeri is meg, az megtartja Helene úrnıt minden vagyonával együtt, míg mi, többiek megesküszünk, hogy tiszteletben tartjuk a béke és barátság eme egyezményét.

Nyirkos szél borzolta fel Hektor lovainak sörényét. Az egyik állat a zabláját harapdálta, a kantárja csilingelt. A sorokban álló katonák feszülten figyeltek.

Agamemnon lazán nekitámaszkodott szekere korlátjának. Már épp ki akarta jelenteni, hogy nem azért hozta el az egész argoszi sereget a fél világon keresztül, hogy egy párbajt tekintsenek meg, amikor öccse, Meneláosz szólalt meg.

– Itt az idım, bátyám. Hadd fogadjam el a kihívást. Jogomban áll. Agamemnon látta az öccse szemében megcsillanó önbizalmat. Nem érdekelték a baráti

egyezmények, de Menelaosztol nem tagadhatta meg a lehetıséget, hogy bosszút állhasson. Bólintott, majd Meneláosz elırehajtotta a szekerét.

– Már régóta ismersz, Hektor! – kiáltotta. – Jobb napokon találkoztunk. Együtt ettünk, együtt kevertünk bort, és együtt imádtuk az isteneket. Emlékszem, hogy barátságról beszéltünk. De ha tényleg olyan becsületes ember vagy, mint amilyennek ismerlek, beismered, hogy ebben a vitában én vagyok a sértett fél. Az én bizalmammal éltek vissza. Az én vendégszeretetemet sértették meg. Az én barátságomat becstelenítették meg. És a gazember, aki mindezt elkövette, ott áll a hátad mögött, és szavaim hallatán egyre sápadtabb lesz.

Egy pillanatra Meneláosz Pariszra nézett, majd gúnyosan elfordította róla a tekintetét, mintha nem is akarna tudomást venni róla.

– Amit mondtál, igaz – tette hozzá Meneláosz -, már csak egyvalaki halálára van szükség, és ezt az istenek már születésekor odaítélték neki. Parisz és én rövidesen rendezzük a viszályt, egyszer s mindenkorra. Mi pedig talán ismét beszélhetünk barátságról, ha már élettelen teste fölött állok.

Agamemnón olyan mozdulatot tett, mintha közbe akarna szólni, de Meneláosz kinyújtotta a kezét, hogy visszatartsa.

– Hozzatok két birkát az áldozathoz! – kiáltotta Hektórnak. – Egy fekete kost és egy fehér jerkét; mi is ugyanezt tesszük. Aztán hozd ide atyádat, Priamosz királyt Trójából; hadd fogadja ı is esküvel, hogy tiszteletben tartja megegyezésünket, hiszen nincs okom arra, hogy bízzak fiai szavában.

Hektor Agamemnónra pillantott, aki bizonytalanul felsóhajtott, mielıtt egyetértését kifejezve bólintott volna. A két szemben álló hadsereg sorain mormogás hullámzott végig. Hektor és Parisz visszahúzódtak. Míg küldöncöt szalajtottak Priamoszért és az áldozatra szánt birkákat is megkötötték, a szekérharcosok és az íjászok visszaléptek az elsı sorokból, a gyalogosok pedig leeresztették lándzsáikat és pajzsaikat.

Helene szíve még a Trója falai között, számőzetésben eltöltött évek során sem volt soha ilyen nehéz, mint azokban a pillanatokban, amikor a Szkaiai-kapu fölött, a mellvédrıl figyelte, ahogy Parisz kihajtja szekerét a síkságra, hogy szembenézzen az argoszi sereg tömött soraival.

Aznap kora reggel könyörgött neki, hogy ne tegye, amit tenni szándékozik. Parisz már régóta figyelmen kívül hagyja kéréseit, mert büszkesége érzékenyebb volt fivérei gúnyolódására, mint amennyire a szíve volt fogékony Helene bonyolult érzelmeire. Mindezt még nehezítette az, hogy Parisz iránta érzett imádata ellenére sem tudta megérteni, miért nem akarja Helene, hogy kimenjen a csatatérre és legyızze a férfit, akitıl annyi évvel azelıtt elvette.

Helene számára azok az évek közel sem voltak olyanok, mint az a szerelemrıl szıtt álom, ami elhozta ıt Spártából. Trójában néhányan tisztelték, néhányan lenézték, és nemsokára rájött, hogy csupán magányos idegen egy barátságtalan városban. Szerencsére Aithra ott volt mellette, hogy társaságot nyújtson neki. Ha szépsége nem bővölte volna el Priamosz királyt is annyira, mint fiát, csak Parisz iránta érzett szerelmétıl függött volna. Sokszor érezte, hogy a király tényleg úgy látja ıt, amilyen valójában, hiszen Priamosz is elég szenvedésen ment keresztül ahhoz, hogy tudja, milyen sebek rejtıznek Helene szépsége mögött. Megértette,

mennyire bántják és nyomasztják a körülötte élı nık irigysége és rosszindulatú pletykái. De mindenekfölött a búskomorságot és a bőntudatot értette meg, amelyet Helene akkor érzett, amikor elhagyott lányára gondolt – a kislányra, aki már idısebb, mint amennyi Helene volt, amikor Thészeusz és Peirithoosz elrabolta. Priamosz tudta, hogy Helene sosem lehet igazán boldog Trójában.

Priamosz értette mindezt, míg Parisz nem. Parisz kezdettıl fogva olyan álmot dédelgetett a szerelemrıl, ami csak a saját elragadtatott nézıpontjából láttatta vele a dolgokat. És Helenét is mélyen magába szippantotta ez az álom, ilyen felfokozott érzelmeket azelıtt sosem ismert. Mintha a szerelem elképzelt birodalomba emelte volna ıket, messze a mindennapok fölé – olyan birodalomba, amelynek tájait az átszelt tenger kék, delfinektıl hemzsegı vize és a küproszi Aphrodité-templom illatos varázsa tudta csak visszatükrözni, és Egyiptom forró homokdőnéi, ahol egymás iránt érzett szenvedélyes imádatuk egynek tőnt Ízisz és Ozirisz idıtlen szerelmével. De vissza kellett jönniük Trójába, és miután gyızedelmesen, emelkedett hangulatban bevonultak a városba, a világ fokozatosan lezárult körülöttük. Hogy is lehetett volna másképpen? Hiszen a világ két részre szakadt, és ennek szerelmük volt az oka.

Az elmúlt néhány évben nehezebb volt az élet Trójában, mint ahogy azt az argosziak kinn durva szállásaikon gondolhatták. Mivel szövetségeseik városait megtámadták és felégették, a trójaiak elveszítették piacaikat, ahol saját áruikat tudták értékesíteni, és forrásaikat, ahonnan az ellátmányt kapták. A háború során emelkedtek az árak, és egyre nehezebbé vált beszerezni a már megszokott fényőzı cikkeket. Az élelmet fejadagokra osztották. Az aggodalom egyre nıtt, és amikor az argosziak elıször kötöttek ki sikeresen a dárdán parton, a városban egy idıre eluralkodott a pánik. Pariszt és Helenét, akiket valaha a pompás város jelképeinek tartották, most már a csapás legfıbb okozóinak tekintették. Rövidesen kitaszítottak lettek, és az a szerelem közösítette ki ıket, amely már elveszítette a tiltott szenvedély szította elragadtatott lelkesedést, de nem lelt új, valódi okot a létezésre. Nehezükre esett nem egymást vádolni a veszteségekért.

Voltak éjszakák, amikor egymás mellett feküdtek ágyukon, feszülten és szótlanul, mintha közös bőn miatt elítélt rabok lettek volna, és vétküket sem megbánni, sem jóvátenni nem tudnák. Helene éjszakánként gyakran elhagyott gyermeke után sírt, majd hajnalban ébren feküdt és a mellette alvó ismerıs idegen ellazult, sebezhetı testét nézte. Ilyenkor azon tőnıdött, miért érezte helyénvalónak, hogy az egész világot kockára tegye csupán azért, hogy vele lefessen, szeresse és kövesse, és feloldódjon ölelésében.

Aznap, amikor ott kellett állnia a mellvéd mögött, és néznie Pariszt, amint elindul, hogy életre-halálra megverekedjen Meneláosszal, úgy érezte, minden szeretetet és gyöngédséget, amelyet életében érzett, most magába zár annak a két férfinak a kölcsönös indulata, akiket a világon a legjobban szeretett. Tudta, hogy a férfi, akit elhagyott, bizonyára csak győlöletet érez iránta – míg az a férfi, aki miatt elhagyta, aznap mérgesen és idegesen távozott szobájukból, mert nem értette, miért nem tud Helene azért imádkozni, hogy ı gyızzön.

Priamosz király Helene mellett állt a mellvéden, köpenye lobogott a szélben. A síkságot nézte, ahol az argoszi hadsereg felsorakozott városa ellen. Öreg ember volt, és önbizalma, amellyel évekkel ezelıtt készült a háborúra, az évek során elpárolgott. Agamemnónhoz hasonlóan ı is gyors összecsapásról álmodott, amelynek során serege egyszer s mindenkorra véget vet az ügynek, de ez a hosszú állóháború kimerítette erejét és kincsesládáit. Ahogy érkeztek a hírek az egymás után felégetett városokról, a rövid sikerekrıl, amelyeket rögtön kudarc követett, az elsüllyedt hajókról, a pestissel sújtott seregekrıl, meggyilkolt barátokról és szövetségesekrıl és meggyalázott feleségeikrıl, az öreg király hangulata a felháborodás, a dac és az ifjúsága sötét emlékei keltette mélabú között ingadozott. Éjszakánként felriadt, és arra gondolt, hogy Apollón papjai, de még elborult elméjő leánya, Kasszandra is megjósolta a város pusztulását; újból és újból maga elıtt látta apja, Laomedón szétmarcangolt testét, akit Héraklész ölt meg Ilion fellegvárában, mialatt a nık sikoltoztak és a palota lángokban állt.

Priamosz kérte meg Helenét, hogy szegıdjön mellé aznap reggel a mellvédre, mert jelenléte állandó vigaszt jelentett zaklatott elméje számára. Amikor megkérte Helenét, hogy mutassa meg neki az argoszi hısöket, akik egészen addig csak nevek voltak számára, ráébredt a helyzet fenyegetı súlyosságára. Nem csupán Agamemnónt, Meneláoszt, Aiászt és Diomédészt, Odüsszeuszt és Idomeneuszt látta, akik mind félelmetesnek tőntek harci öltözékükben: a köréjük győlt névtelen sereg puszta mérete döbbentette meg – ezer meg ezer harcos Argosz és még távolabbi tájak városaiból, hegyeibıl, síkságairól és szigeteirıl, akik csak azért voltak most itt, hogy ledönt-sék az ıt körülvevı magas falakat, lemészárolják népét, és megfosszák városát az utolsó kincsétıl is. Többévnyi ügyesség, ravaszság és kitartás kellett ahhoz, hogy mindezt felépítse, de talán egy nap is elegendı lenne ahhoz, hogy városa füstölgı, bőzös romhalmazzá váljon.

Priamosz imádkozott, bemutatta áldozatait, és ıkörülötte is nagy erık győltek össze. Lelkesítı hírek érkeztek arról, hogy az argosziak sorai között betegség és elégedetlenség dúl, és Trójában mindenki örömmel hallotta azt is, hogy Péleusz fia, Akhilleusz, a vad, ifjú gyilkos, akinek neve és vakmerı tettei még a legbátrabb szíveket is megremegtették, visszavonta seregét a háborúból. Priamoszban remény ébredt aznap reggel, de félelem is.

Majd megérkezett a küldönc, és meghozta a hírt, amely szerint az ügyet egyéni viadal dönti el Parisz és Meneláosz között; de Priamosz ezt nem akarta. Senki nem szólt neki errıl semmit, mielıtt elhagyták a várost. Priamosz bizodalmát inkább hadereje nagyságába és falai erejébe vetette, mint fia ügyességébe és bátorságába. Mi történhetett ott kinn, a csatamezın, ha Hektor beleegyezett, hogy egyetlen dobás döntsön el mindent? Talán a meggondolatlan szív, amely elıidézte a háborút, akar most hirtelen véget vetni neki.

Priamosz Helene felé fordult, aki az imént megnevezte az ellenségeket, akik valaha a kezéért versenyeztek. Látta, hogy reszket a szélben.

– Te tudtál errıl? – Tartottam tıle – suttogta Helene alig hallhatóan. – Kezdettıl fogva tartottam tıle. Priamosz elfordult és maga mellé hívta Anténórt. – Hogy állíthatnánk meg ezt az ırültséget? – kérdezte. – Elınyben vagyunk, miénk a

szárazföld. Minden esély megvan rá, hogy mi kerüljünk ki gyıztesen. Ám ha Parisz elveszíti ezt a párbajt... – Elhallgatott, a fejét csóválta. – Ennek semmi értelme. Valahogyan elejét kell venni.

– Ez az istenektıl függ – felelte komolyan Anténór. Priamosz gyanakodva pillantott vissza rá.

– Tudom, hogy nem szíveled Pariszt. A tanácsadónak arcizma sem rándult a vádaskodás hallatán. – De királyom és városom iránt érzett szeretetem kétségbevonhatatlan – felelte csendesen.

– Ha Parisz már elıterjesztette a kihívást, nem kényszeríthetjük arra, hogy visszavonja, mert az mindannyiunkra gyalázatot hozna. Az argosziak erıt merítenének abból, ami számukra gyávaságnak tőnhet, saját seregünk pedig megdöbbenne. Úgy érzem, az istenek itt vannak közöttünk, uram. Hadd végzıdjön ott ez a háború, ahol elkezdıdött – a fiad kezében.

Agamemnon és hadvezérei figyelték, ahogy Priamosz Anténórral együtt kihajt a Szkaiai-kapun. A király elhaladt a trójai sorok elıtt, mire katonái megéljenezték, majd megállt egy idıre, hogy szót váltson az íjászok vezetıjével, utána pedig Hektórral és Parisszal, akik szekereikkel mögé sorakoztak. Aztán hírvivıivel együtt megindult a síkságon keresztül arra, ahol Agamemnon lobogója csapkodott és lebegett a szélben.

A két király odalépett, ahová a két áldozatra szánt birkát kötötték. Egy ideig méregették egymást; tudták, hogy a királyi hatalom terhe hasonlóbbá teszi ıket egymáshoz, mint több ezer katonájuk bármelyikéhez, akik most királyaikat figyelik, ahogy a kölcsönös tiszteletadás jeleként felemelik kezüket. Priamosz öregebbnek és fáradtabbnak tőnt, mint Agamemnon várta, míg a trójai király gyanította, hogy Mükéné Oroszlánjának esze lassúbb, mint amilyen

erıs a teste. Mindazonáltal mindketten tudták, hogy talán a másik kezében van a hatalom, amely véget vethet uralmuknak és életüknek – néhány szótlan pillanatig kelletlen tiszteletet éreztek a másik iránt.

A csendet Agamemnon törte meg. – Követeink megegyeztek a feltételekben. Te is elfogadod ıket? – Priamosz válaszul csak

bólintott, majd Agamemnon hozzátette: – Akkor mutassuk be az áldozatot! A két király leszállt szekerérıl. Miután kezükre vizet öntöttek, Agamemnon megragadta az

egyik bárányt, levágott néhány fürtöt az állat fejérıl és Talthübiosznak adta, aki szétosztotta a körülöttük álló hadvezérek között. Majd Argosz királya fejét és karját az Ida felhıvel borított hegye felé emelte.

– Zeusz atya, a leghatalmasabb és legdicsıségesebb az istenek közül, aki az Ida tetejérıl vigyázod a halandók sorsát, hozzád szólok ma, ahogy a hatalmas Naphoz is, aki mindennek a tanúja, és a Földhöz és annak Folyóihoz, és az Alvilág erıihez, akik felelısségre vonják az embert adott szavát illetıen. Legyetek tanúi eskünknek, amelyet most fıttetek teszünk, és gondoskodjatok róla, hogy mindkét fél tartsa magát hozzá. Ha Parisz öli meg Meneláoszt ebben a viadalban, megtarthatja Helene úrnıt minden vagyonával együtt, mi pedig elhajózunk Trójából és békén hagyjuk ıt. De ha fivérem, Meneláosz gyızi le Pariszt, a trójaiaknak vissza kell szolgáltatniuk neki feleségét, Helenét minden kincsével együtt, és olyan bıséges kárpótlást kell adniuk az argoszi seregnek, hogy az elkövetkezı nemzedékek mindörökre emlékezzenek arra, mi jár az árulásért. Ha Parisz meghalna és Priamosz király nem adja meg ezt a kárpótlást, itt maradok hadseregemmel, és addig harcolok, amíg az adósság ki nem egyenlítıdik. Erre ünnepélyesen esküszöm.

Agamemnon leeresztette karját és pillantását Priamoszra vetette. Trója királya egy ideig állta a tekintetét, majd egyszerően azt mondta:

– Minderre én is megesküszöm. A küldöttek ledöntötték lábukról a bégetı birkákat, a két király pedig késével átvágta az

állatok torkát. A földre ömlı meleg vér pillanatok alatt elkeveredett a boráldozattal, amit szintén a földre loccsantottak. Majd Agamemnon szólalt meg:

– Bármelyik fél is szegi meg ezt az ígéretet, még gyermekei gyermekeinek is így loccsanjon ki az agya a földre, ahogy ez a bor! – Majd mindkét király csendben, leszegett fejjel fohászkodni kezdett, esküjükre a két szemben álló hadsereg volt a tanú, mert a szél felkapta és továbbvitte az elhangzott szavakat.

Meneláosz emelte fel elıször a fejét, és Pariszra nézett. Felbecsülte ellenfelét; úgy látta, hogy a trójai hízott, mióta utoljára látta. Arca a járomcsontjánál és állkapcsánál puhábbnak és petyhüdtebbnek tőnt. Meneláosz erıt merített ebbıl. Parisz szenvtelenül nézett elıre, nem hagyta, hogy Meneláosz elkapja a tekintetét.

Priamosz hátrasimította ısz haját az arcából, majd Agamemnónhoz fordult. – Érzem magamon az évek súlyát és nem vágyom arra, hogy nézzem ezt a két férfit, ahogy

az életükért küzdenek. Visszatérek városomba. Biztos vagyok benne, hogy az istenek már eldöntötték, hogy fiam vagy öcséd az, aki nemsokára találkozik végzetével. – Karját tisztelgésképpen felemelte, megfordult, megragadta szekere korlátját, és Anténórral együtt visszavágtatott a Trójába vezetı úton.

Mialatt a küldöttek megtisztították a földet és kimérték a távolságot, ahonnan a dárdákat dobják majd egymásra a küzdı felek, Odüsszeusz két cserépdarabot tett a sisakjába, egyiket Meneláosz, a másikat Parisz nevével jelölte meg. Majd odavitte a sisakot Hektórhoz, aki elvette tıle és addig rázta, míg az egyik cserépdarab ki nem esett. Odüsszeusz lehajolt érte, és úgy tartotta, hogy a hozzá közel állók is jól láthassák. Majd elkiáltotta magát:

– Az elsı dobás joga Pariszé. Az esı egyre hevesebbé vált. A két versenyzı társaik között állt egy darabig, míg levették

köpenyüket, és elfogadták a vízzel vegyített bort, amit felkínáltak nekik. Fél füllel a jó

tanácsokat hallgatták, mialatt páncéljukat igazgatták, és még viccelni is próbáltak egy kicsit. Majd Atreusz fiai kurtán megölelték egymást, és Priamosz fiai is ugyanezt tették. Mindketten fejükre csatolták sisakjukat és felvették állásukat. Oldalukon kard lógott, egyik kezükben pajzsot, a másikban hosszú dárdát tartottak. Durva, szaggatott bátorító szavak szakadtak fel mindkét oldal elsı soraiból. Majd csak a szél hangját lehetett hallani.

Parisz dobásra emelte kezében a dárdát, combizmait Meghajlította és ellenırizte lába alatt a talajt. Úgy érezte, egész addigi élete e végzetes pillanat felé száguldott. Arcát a szélbe fordította, hogy felbecsülje erısségét. Fohászt suttogott Aphroditénak, majd felnézett és tekintetét a tıle csupán néhány méterre álló páncélos alakra szögezte.

Meneláosz arcát és leomló vöröses haját elrejtette bronzsisakja, de Parisz nagyon is jól ismerte mindkettıt. Eszébe jutott, milyen gyakran és hamar nevetett ez az arc Trójában és Dardaniában, amikor még barátok voltak. Eszébe jutott, hogyan tornyosult fölötte Meneláosz véres kötényében Athéné templomában, és hogy milyen szívélyesen fogadta Spártában. Az azóta eltelt évek alatt felgyülemlett dühe bizonyára csillapítatlan győlöletté dagadt. És ki hibáztathatná ezért? Ki hibáztathatná bármelyiküket is azért, hogy szeretik Helenét? Parisznak hirtelen nagyot dobbant a szíve, amikor beléhasított a gondolat, hogy talán mindhárman csak az istenek játékszerei voltak, akik most az Ida hegyrıl tekintenek le arra, amelyet halhatatlan életük során soha nem tudnak megtapasztalni – a halálfélelemre és magára a halálra.

Parisz egyetlen könnyed mozdulattal felemelte bal kezében tartott páncélját, testsúlyát jobb lábára helyezte és dárdáját lendítı karja úgy csapódott ki, mint egy felpattanó csapda. A hosszú dárda zúgva, suhogva szelte át a levegıt, elérte röppályája legmagasabb pontját, majd bronz hegye gyorsan a spártai többrétegő pajzsának ellenállásába ütközött. Meneláosz egy pillanatra megingott az ütés erejétıl, de a fegyver ártalmatlanul lepattant. Hangosan felnevetett, már biztos volt benne, hogy nem ámította önmagát, amikor a szélben a gyızelem szagát érezte.

A talaj elevennek tőnt a lába alatt. A szél esıszagot hozott. Meneláosz mély lélegzetet vett és suttogva arra kérte a mindenható Zeuszt, hogy juttassa gyızelemre az ellen a férfi ellen, aki olyan csúnyán megkárosította. Majd érzékeit a győlölt alakra irányította, felemelte dárdáját, és minden erejét beleadta a dobásba.

Olyan nagy volt a dobásba sőrősödı felszabadult érzelmek ereje, hogy a dárda hegye Parisz pajzsába fúródott és át is hatolt rajta. Darabokra törte volna a trójai mellvértjét is, ha Parisz ösztönösen nem tér ki; így csak lágyékánál fúrta át a tunikát, felsértette a bırt, ami vérezni kezdett. A pajzsába fúródott dárda súlya kimozdította az egyensúlyából. Látta, hogy a dárda feje túl mélyre hatolt ahhoz, hogy ki tudja húzni, így nem volt más választása, félredobta a pajzsot. Meneláosz csupasz kardját suhogtatva Parisz felé szökellt.

Egyik fél sem hallotta a katonák morajlását. Egyiküknek sem volt ideje arra, hogy észrevegye, milyen erısen vág arcukba az esı, és hogy körülöttük egyre sőrőbb lesz a nyirkos köd. Parisz kitért a ziháló Meneláosz elıl, akit páncéljának súlya szinte elvitt ellenfele mellett. Ugyanabban az eszeveszett pillanatban Parisz is kardot rántott, de Meneláosz gyorsan megfordult, és csaknem letaszította a lábáról pajzsa nagy, csattanó ütésével. Mindkét oldalról kiáltások foszlányait hozta feléjük a szél, és az esı már olyan sőrőn zuhogott, hogy a katonák már nem is tudták kivenni, mi történik. Parisz botladozva vette fel védekezı állását; saját teste és a közeledı Meneláosz között már csak bronzkardja állt. Kétszer vagy háromszor sikerült kivédenie ellenfele erıs csapásait, de Meneláosz ismét pajzsával ütött rá, és hátralökte. Meneláosz azonnal felemelte a kardját és iszonyú erıvel sújtott Parisz sisakjának tarajára – majd látta, hogy kardjának bronzpengéje elpattan és darabokra törik a csapás erejétıl.

Parisznak ismét sikerült valahogy talpra állnia, noha a csapástól szinte agyrázkódást szenvedett. Meneláosz balszerencséjét átkozta. A haszontalan kardmarkolatot ellenfelére dobta, majd megragadta Parisz sisakjának lószır tagját és ledöntötte lábáról a trójait. Lerázta magáról pajzsát, és teljes súlyával Parisz testére vetette magát. Egy darabig a két férfi úgy

marakodott a földön, mint két kutya. Az esı örvénylett és szakadt körülöttük, a keréknyomokat patakokká, a port sárrá változtatta. Majd Meneláosz felegyenesedett és az esı függönyén keresztül láthatóvá vált, hogy Pariszt sisakja szíjánál ragadja meg és az argoszi sereg felé vonszolja.

Az égbolt megnyílt, mintha az argosziak oldaláról érkezı kiáltás rázta volna meg: az esı olyan metszıen és sőrőn kezdett zuhogni, hogy a harcosok lehajtották fejüket és kezükkel takarták el arcukat. Az égen ólomszürke fény villant, a lovak nyihogtak és reszkettek. Mindent elárasztott a víz, és egy ideig a seregek semmit nem láttak egymásból a zavaros köd– és esıfüggönyön át. Ami a két férfit illeti, akár egy távoli szigeten is lehettek volna, mert még egy méterre sem láttak az orruktól. Majd Meneláosz elveszítette az egyensúlyát. Kibillent, megroskadt, megcsúszott a sárban és már a földön is volt – megrökönyödve bámulta a finom mívő, elpattant bırszíjat, ami a kezében maradt.

Parisz félig megfojtva, sebesülten és vérezve csúszkált odébb a sárban, majd sikerült talpra vergıdnie. Mielıtt Meneláosz feltápászkodhatott volna, Parisz megfordult és a trójaiak sorai felé kezdett szaladni, azt a helyet keresve, ahol a szekerét hagyta.

Késıbb az emberek azt mondták, hogy csak a Fellegtorlaszoló Zeusz tudja az okát, miért tette, de ı engedte meg Aphroditénak, hogy ilyen vihart támasszon. Csak isteni közbeavatkozás menthette meg Pariszt a haláltól, ami akkor várt volna rá, ha Meneláosz sikeresen elvonszolja valahová, ahol fegyvert talál. Egyfajta igazság is volt ebben, azt mondták néhányan – mert Zeusz válaszolt Meneláosz gyızelemért könyörgı imájára, Aphrodité pedig visszavitte hívét abba a szobába, ahol Helene várta, hogy segítséget nyújtson neki. Habár sokan buzgón vágytak arra, hogy az ügyet Parisz és Meneláosz egymás között rendezze le, csak néhányan hitték igazán, hogy Agamemnon hazamegy, ha látja megkárosított öccsét a porban fekve, vagy hogy Priamosz átadná kincseit fia lemészárolt holttestével együtt.

Úgy tőnik tehát, hogy a halhatatlanok és a halandók egyaránt háborúra éheztek, máskülönben hogyan magyarázhatnánk, hogy a vihar, amilyen gyorsan érkezett, ugyanolyan gyorsan meg is fordult és a tenger felé vette az útját? Csak piszkossárga fényt hagyott maga után, amelyben láthatóvá vált Meneláosz alakja, amint egyedül lépked a mezın és becsmérelve kiáltozik Parisz után, hogy jöjjön elı és álljon ki vele.

De még mindig nem ért véget – egy Pandarosz nevő íjász megragadta az alkalmat, elılépett a trójai sorok közül, felhúzta íját, amelyet saját kezőleg készített egy vadkecske szarvaiból, és a kiabáló Meneláoszra lıtt. Atreusz ifjabbik fiát csak az mentette meg a haláltól, hogy a nyíl hegye lepattant öve csatjáról, s ez ereje nagy részét felemésztette; átütötte ugyan vértjét és zekéjét; de csak a bırét sebezte meg.

Agamemnon látta, hogy öccse megtántorodik és a földre zuhan. Feldühödött, hogy a fegyverszünetet ilyen álnokul semmibe vették. Sebészéért kiáltott, és szekerét sebesen oda vezette, ahol Meneláosz feküdt, vérezve, testében a nyílvesszıvel. Olyan mennyiségő vér ömlött a zekén ütött lyukon át, hogy mindketten azt hitték, a seb végzetes. Agamemnon felállt, üvöltött a bánattól és a dühtıl, átkozta a trójaiakat és véres bosszút esküdött. De miután Meneláosz magához tért az elsı megrázkódtatásból, ujjaival kitapintotta a sebet és megállapította, hogy bármilyen szerve nem sérült meg. Megnyugtatta bátyját, majd Makhaón ért oda hozzájuk, a felcser, néhány ırrel együtt, akik körülvették a sebesültet. Agamemnon figyelte, ahogy Makhaón szabaddá teszi a sebet és eltávolítja a nyílvesszıt. Megtisztította a sebet és kenıccsel látta el, amikor Agamemnon felnézett, és látta, hogy a trójaiak támadni készülnek.

Azonnal elindult, hogy felsorakoztassa csapatait. Minden hadvezére készen állt, kivéve a tirünszi Diomédészt, akinek katonái a sor túlsó végén álltak, és nem látták tisztán, mi történt. De Diomédész gyorsan válaszolt Agamemnon dühös parancsaira: nyomban elırevezette harcosait, és a két hadsereg nagy kiáltozások közepette összecsapott.

Antilokhosz, Nesztor egyik fia volt az elsı argoszi, aki ellenséget ölt. Lándzsája egy

teljesen felvértezett trójait talált el a homlokán; az ütés szétzúzta agyát a sisakjában. A másik oldalról Antiphasz dobta gerelyét Aiászra, de nem ıt találta el, hanem egy másik harcost ütött át a lágyékán. Vér folyt mindenütt, és az argosziak annyira megdühödtek a Meneláosz elleni orvtámadás miatt, hogy haragjuk lendülete visszaszorította a trójaiakat a dombra.

Amikor Hektor meglátta, mi történik, elırehajtotta a szekerét. Tüzelte harcosait, arra emlékeztetve ıket, hogy Akhilleusz nincs a csatatéren. Lelkesítı kiáltásaira a trójaiak harci kedve visszatért. A csatateret azután Árész, a háború istene vette birtokába, két fiával, a Rémülettel és a Riadalommal együtt, akik a véres munkát végzı harcosok körül tomboltak. A katonák vágtak és szúrtak, kerek pajzsaikkal ütéseket hárítottak el, a sebesültek térdre estek és kiömlı belsı részeiket kezükben tartva még egy utolsót kiáltottak, mielıtt szemükre végleg ráborult a hályog.

Mind Agamemnon, mind Idomeneusz bebizonyították rátermettségüket aznap a csatatéren, de amikor a férfiak este a sebeiket mosták és a bátor tettekrıl beszélgettek, mindenki elismerte, hogy Diomédész tőnt ki leginkább kegyetlenségével és hısiességével. Agamemnon korholá-sa a csata elején bizonyára ösztönözte, hogy bizonyítsa vitézségét, mert szekere azonnal áttörte a trójai vonalat, riadalmat keltve a harcosok között. Pandarosz átlıtte a vállát, de ı megkérte egyik bajtársát, hogy rántsa ki a nyilat. Athénéhez imádkozott segítségért, majd átverekedte magát a trójai szekérharcosok között, miközben kocsihajtókat és harcosokat is egyaránt lekaszabolt.

Aineiász felismerte, hogy Diomédész szörnyő erejő támadása megfutamodásra késztetheti a trójaiakat, ezért a szekerére hívta Pandaroszt, és együtt támadtak Diomé-dészre. De Tirünsz ura meghallotta egyik bajtársa figyelmeztetı kiáltását, idıben félrehajolt, így Pandarosz hosszú dárdája elıször pajzsáról, majd vértjérıl pattant le. Amint Aineiász szekere elhúzott mellette, Diomédész is eldobta lándzsáját. Pandarosz állkapcsát találta el vele, fogait keresztülütve a nyelve tövét vágta el; az ütés ereje levetette a férfit a szekérrıl. Aineiász nyomban visszafogta lovait, és leugrott, hogy halott barátja testére vigyázzon. Diomédész is otthagyta szekerét, és követ dobott Aineiász felé. Olyan erıvel találta el a csípıcsontját, hogy ellenfele elájult a fájdalomtól. Bizonyára életét is vesztette volna a következı pillanatban, ha a csata újabb hulláma nem ékelıdik maga és támadója közé.

Olyan különös és elsöprı erejő események történtek azokban a percekben, hogy az emberek érezték: közöttük járnak az istenek. Néhányan azt mondták, hogy maga Aphrodité ugrott Aineiász elé, hogy testével védje fiát, így sebesült meg a karján Diomédész lándzsájának hegyétıl, amikor megpróbálta Aineiászt elvinni onnan. Azt mondja, Árész érkezett a segítségére: felkapta szekerébe és a csatatérrıl az istennıt anyjához, Diónéhez vitte, aki megvigasztalta és meggyógyította sebét. Eközben Diomédész tovább harcolt, dühödten próbált Aineiász nyomára bukkanni, és csak az isteni Apollón akadályozta meg ebben, aki figyelmeztette, milyen veszélyes egy halandó számára az istenek ellen fegyvert fogni.

A csata lendülete azután megtorpant. Diomédész olyan hévvel küzdött tovább, hogy néhányak szerint magát Arészt is levágta volna, ha ı jött volna vele szemben, de Hektor keményen kitartott, és a trójai szárny megtalálta a módját, hogy visszaszorítsák az argosziakat. Egész nap dúlt a csata a síkságon, a sor különbözı pontjain a harcosok váltakozó szerencsével és ügyességgel vívtak tovább.

Meneláosz, sebesülésével nem törıdve, ismét csatlakozott bajtársaihoz, és éppen egy tehetıs, ifjú harcost kergetett, Adrésztoszt. A trójai szekerének egyik kereke váratlanul egy tamariszkuszbokorba gabalyodott; a szekér kifarolt és felborult, a járom rúdja eltörött és Adrésztosz a földre esett. Ahogy a rémült lovak továbbvágtattak, Meneláosz leugrott szekerérıl, hogy lándzsájával ledöfje a kifulladt ifjút, de az átölelte a térdét, és könyörgött Meneláosznak, kímélje meg az életét, hiszen apja egész vagyont fog fizetni szeretett fiáért váltságdíjul. Meneláosz éppen maga mellé rendelt volna valakit, aki a hajójához kísérné foglyát, amikor megjelent Agamemnon, és azt a kérdést szegezte Meneláosznak, hogy a

trójaiak vajon miféle szívességet tettek öccsének, amiért ilyen lágyszívőén viselkedik az ifjúval.

– Miért foglalkozol holmi váltságdíjjal, amikor nemsokára az egész családja kincseit elveheted? – morogta. – Végezz már vele!

Meneláosz ellökte magától Adrésztoszt. Még mindig rémült szemeit bámulta, amikor Agamemnon felemelte dárdáját és mélyen a trójai oldalába bökte. Adrésztosz még utoljára felkiáltott, majd hanyatt esett. Agamemnon sarkával a hasára taposott, kirántotta a kırisdárdát, és megfordult, hogy tovább hajtsa embereit.

Estére mindkét sereg kimerült a rettentı erıfeszítéstıl, és szőnni látszott a küzdelem. Hektor lelket akart önteni trójai honfitársaiba, így kilépett a két sor közé és elkiáltotta magát, hogy egyéni mérkızésre hívjon ki egy argoszi harcost. Harcosként azonban olyan félelmetes hírnevet szerzett magának, hogy egyik argoszi bajnok sem állt fel azonnal, hogy elfogadja a kihívást. Meneláosz megtette volna, de bátyja visszatartotta, így végül Nesztor emelkedett fel, és korholni kezdte a fiatal harcosokat gyávaságuk miatt. Az öreg szemrehányása hallatára kilencen ugrottak talpra, köztük volt Diomédész is, akinek a válla egészen megmerevedett az aznap kapott seb miatt. Sorshúzással döntötték el, melyikük részesülhet a dicsıségben, hogy Hektórral harcolhat. Aiásznak, Telamón fiának, Szalamisz hercegének nevét húzták ki.

Mint aznap reggel, a nap végén ismét két hıs állt egymással szemben a seregek elıtt. Ebben a küzdelemben azonban egyik harcos sem bizonyult gyengébbnek a másiknál. Bár mindketten megsebesültek, egyikük sem akarta átengedni a gyızelmet a másiknak, így folytatták egészen sötétedésig nyögve, zihálva botladoztak nehéz páncéljuk alatt, ahogy pengéjüket meglendítették majd lecsaptak vele. Végül kölcsönös megegyezés alapján a két hírnök – Talthübiosz az argosziak részérıl és Idaiosz a trójaiak oldaláról – pálcájukkal választotta szét a kimerült harcosokat.

– Nyilvánvaló, hogy mindketten kedvesek vagytok a Felhıtorlaszoló Zeusznak – mondta Idaiosz. – De lement a nap adjátok fel a harcot!

– Hektor hívott ki – zihálta Aiász. – Csak akkor eresztem le a kardomat, ha ı mondja. Hektor csak egy pillanatig gondolkodott, mielıtt levette sisakját. – Még elég idınk lesz arra, hogy kiderítsük, melyikünk a derekabb harcos. Idaiosznak

igaza van. A csata hosszú volt és kemény, a nap lement, és mindketten túl fáradtak vagyunk ahhoz, hogy a legjobb tudásunk szerint harcoljunk. Egyezzünk meg abban, hogy most abbahagyjuk.

– Nyugtázta Aiász bólintását, és kölcsönös tisztelettel mosolyogtak egymásra. – Váltsunk ajándékot egymás bátorságának tiszteletére – ajánlotta Hektor -, így barátaink

azt mondhatják, hogy mindketten jól harcoltunk, és egyikünk sem tér vissza legyızötten a párviadalból.

Aiász boldogan egyezett bele a javaslatba. Hektor azt a kardot nyújtotta neki, amellyel az elmúlt órában megpróbálta megölni. Aiász megcsodálta a kard finom mívő, ezüsttel kirakott markolatát, majd levette válláról saját, mővészien megmunkált, bíborszínő kardszíját és átadta a trójai hercegnek. Aznap este a két hıs fáradtan, de emelkedett hangulatban, barátként vált el egymástól. Majd visszatértek társaik körébe, hogy velük együtt ünnepeljenek, de egyikük sem sejtette, ajándékaik milyen szerepet játszanak majd késıbbi halálukban.

Békeajánlat Hektor visszatért a városba és tudta, milyen közel járt ahhoz, hogy elveszítse a párviadalt.

Vállai felhorzsolódtak, térdére alvadt vér tapadt, és szinte reszketett a gondolatra, hogy a trójai sereg már nem tud sok aznapihoz hasonló támadást kiállni. Kudarcot vallott, amikor meg akarta gátolni az argosziak elırenyomulását – olyan erıvel ütöttek vissza, hogy a városkapunál álló tölgyfa köré győlt nık közül sokat tettek özveggyé vagy árvává. Az utcák hangosak voltak a jajkiáltásoktól. Pedig hosszú ideje ez volt még csak az elsı nap, hogy

Trójának szembe kellett néznie az ellenséggel. Visszapillantott a síkságra. Habár már sötétedett, látta a temetetlen hullák fölött körözı

kányákat és keselyőket – arra gondolt, hogy aznap az istenek az argosziakat pártolták. Athénéhez fohászkodtak segítségért, az istennı pedig válaszolt.

Valamit tenni kell, hogy az egyensúly visszaálljon. Elıször feleségéhez sietett, hogy megölelje és megnyugtassa. Kisfia, Asztüanax megijedt a

vér és sebek látványától; elhúzódott apjától, amikor Hektor – még mindig lószır tarajos sisakjával a fején – odahajolt hozzá, hogy megcsókolja. Majd miután ellátta sebeit és megfürdött, Ilion fellegvárába, Athéné templomába indult.

A templomban Theanó, Anténór felesége szolgálta az Istennıt. Hajdan gyönyörő vonásai megkeményedtek, lelke ridegségérıl tanúskodtak. Hektórt figyelte, aki italáldozatot mutatott be és buzgón imádkozott Athénéhez, hogy oszlassa el városukra nehezedı haragját. A válasz azonban megdöbbentette Hektóit.

– Az isteni Athéné nem hallgat meg – mondta Theanó -, ahogy anyádat sem hallgatta meg délután. Az istennı egyelıre nem válaszol a könyörgéseinkre.

Hektor a földön térdelt, és most felpillantott az asszony hideg szemébe. – Ma, a csatatéren éreztem, hogy hatalmát ellenünk használja. Mintha maga az istennı

vezette volna Diomédész szekerét. Mivel sértettük meg ennyire, hogy ellenünk fordult? Theanó Athéné szenvtelen szobrára pillantott. – Ugyan miért hallgatna meg minket az istennı, ha olyasvalakihez vagyunk hőek, aki

megsértette ıt? – Pariszra gondolsz? – İ vonta városunkra Athéné haragját. Hektor Theanó komor arcába bámult. A papnı szája ellentmondást nem tőrı vonalként

futott álla fölött. Hektor szólalt meg ismét: – Tudom, hogy gyermeked halála óta nem szereted öcsémet. Hogy is lehetne másképp? – Győlöleten kívül nem érzek iránta semmit. – Theanó hangja nyugodtan és ıszintén

csengett. – Sosem tagadtam. És ez a győlölet már soha nem fog elmúlni. De ennek semmi köze ahhoz, amiért az istennı haragszik rá. Ez Parisz és az istennı ügye. Én sem értem igazán – bizonyára becsmérelte szertartásait vagy képességeit, így kihívta maga ellen Athéné nem múló haragját.

A papnıt nézve Hektor hátán végigfutott a hideg, mert úgy érezte, mintha magának az istennınek az arcát látná, melyen nyomát sem látja megbocsátásnak.

– İ hozta a városra Athéné haragját – mondta Theanó – mely nem múlik el addig, amíg az istennı kárpótlást nem kap a sérelmeiért. Annak kell jóvátennie, aki elkövette. Nem elég, ha te, anyád, vagy akár Priamosz király teszi is meg a felajánlást. Parisz gyötrelmeink okozója. İ hanyagolta el Athéné szolgálatát és ı vette semmibe a hatalmát. Athéné rá haragszik. Parisznak kell fizetnie.

Parisz az ijedség és a megalázottság kábulatában botorkált vissza a városba. Látása elhomályosult és bizonytalanná vált. Oldala, ahol a lándzsa megsértette, vérzett. A

sisak szíja felhorzsolta nyakát, és úgy érezte, minden csontja megsérült az ütésektıl. Átázott az esıtıl, piszkos volt, és legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében, amikor a trójai harcosok sorai síri csendben nyíltak meg elıtte, hogy a városba vezetı útra engedjék.

Ugyanez a csend várt rá ott is, ahol a nık a kapuhoz győlve várakoztak. Szekerének kerekei csattogtak a fellegvárhoz vezetı elnéptelenedett utca macskakövein. Hallotta, hogy az esıvíz a vízelvezetı árkokban zubog. Mivel az esı arcába csapott és víz csöpögött a hajáról, nehéz lett volna megállapítani, hogy sír. Pedig sírt, amikor belépett a csendes lakosztályba, ahol Helenevel élt. Lecsatolta mellvértjét és lábvértjét, hagyta, hogy csörömpölve a földre zuhanjanak, majd rádılt a hímzett ágytakaróra, nem törıdve a karjára és lábára száradt sárral.

Egy rabszolga lépett be a szobába, hogy a herceg szolgálatára legyen, de Parisz dühösen

kiküldte. A festett falú szobában a csend egyre mélyebbé vált körölötte; rájött, hogy elállt az esı. Az

ablakon csillogó, tiszta fény szőrıdött be. Megvilágította a hatalmas faliszınyeget, mely Arészt és Aphroditét ábrázolta, amint egymás karjában fekszenek. Kinn, a mandulafán egy madár kezdett énekelni.

Azzal, hogy négykézláb iszkolt el a vereség elıl, csak életét mentette meg, mást nem. Büszkesége szertefoszlott, ahogy becsülete is. Idegeit megviselték a történtek – összerezzent, amikor a csatatér felıl borzongató kiáltás hangját hozta felé a szél. Bármely másik napon felmászott volna a tetıre, és megnézte volna, mi történik, de tudta, hogy bármit is jelentett az a kiáltás, a síkságon továbbra is lankadatlanul harcoló katonák kitartása rá csak szégyent hoz. Eszébe jutott a párducbır, amelyben reggel elindult. Most biztos ott fekszik valahol a sárban. Sokkal jobb lett volna, ha maga is ott marad és meghal. Akkor miért nem maradt? Miért?

Még mindig érezte Meneláosz nekifeszülı testének verítékszagát. Hallotta nyögéseiben a győlölködı erıfeszítést. Bronzsisakjának keskeny rostélyán át látta maga elıtt kegyetlen, becsmérlı tekintetét. Amikor Meneláosz torkánál fogva vonszolta végig a durva földön, a fuldokló Parisz úgy érezte, a világ apró, levegıtlen kamrává zsugorodik körülötte, ahol már csak a spártai király fenyegetı és győlölködı arcát látja maga elıtt mindörökre.

Aztán a sisak szíja elszakadt, feje hirtelen hátrabicsaklott, és elsı gondolata a menekülés volt. Amikor már elkezdett szaladni, nem állhatott meg. Tudta, élete hátralevı napjaiban már mindig szaladnia kell.

Ezalatt Helene csendben ült Priamosz királlyal üres trónterme hatalmas csarnokában. Priamosz oda menekült a párbaj látványa elıl, ahogy Helene is. Tökéletes csendben ültek egymás társaságában, mindegyikük gondolataiba mélyedt, amelyek ugyan nem hoztak megnyugvást, a másik szótlan jelenléte azonban annál több vigaszt nyújtott.

A márványterem csendjében a párviadalt figyelı seregek üvöltözését csak távoli duruzsolásként hallották, mintha a tenger morajlása lett volna. Majd az ablakokból beszőrıdı fény elsötétült, felhık gyülekeztek az égen, és az esı verni kezdte a cserepeket. Abban a pillanatban egymásra néztek, és bár egyikük sem szólalt meg, Priamosz jje akarta vallani, hogy parancsot adott: ha fia meghal a párviadalban, Meneláoszt se engedjék diadalittasan elvonulni a csatatérrıl. El akarta mondani ennek a gyönyörő, szótlan nınek, hogy ha mindkét férje meghal, akkor ı maga gondoskodik majd róla halála napjáig. Attól tartott, Helene elborzadna a gondolattól, így csendben maradt és várt, ahogy Helene is, hogy megtudja, az istenek bölcsessége milyen sorsot szánt nekik.

Azután Kasszandra lépett a csarnokba, falfehér arccal, összekuszált hajjal. Arca és ruhája csurom víz volt az esıtıl. Felnevetett, megfogta hosszú ruhájának vizes redıit, mintha épp a vihar elıl menekült volna be. Priamosz és Helene rémülten pillantott fel, amikor belépett. Azokban a feszült pillanatokban a város lakosai közül ezt a félırült lányt akarták legkevésbé meghallgatni.

– Nem érzitek még a szagát? – kérdezte. – Nem érzitek a ház körül kavargó füstöt? Nemsokára ideér. Égni fog ez az épület, mialatt Helene és én arra várunk, ki jön be, hogy elvigyen minket. Hát nem figyelmeztettelek, atyám? Nem mondtam, hogy ne fogadd be a házadba a nıstény medve lelencét? Nézd, milyen nyomorult féreg lett belıle: sisakja, Pajzsa és párducbıre nélkül menekül a csatatérrıl. Aphrodité elkényeztetett kedvencét megverték, és sír, a spártai kígyó puha mellén próbál menedéket lelni.

– Mi van Meneláosszal? – mordult rá az apja. – Az árulás ledöntötte a lábáról. De minden ármánykodásod ellenére még életben van. Az

isteneket nem lehet becsapni, atyám. Ez a város már leégett és még egyszer le fog égni. Atreusz vörös hajú fia nemsokára bevonul ebbe a csarnokba és követelni fogja, ami az övé. – Kasszandra Helene felé fordította fekete, villódzó tekintetét. Helene szíve elcsüggedt. – És te vajon újra felmelegszel iránta? Azt hiszem, igen, felmelegszel iránta. İ pedig, mint kutya a

saját hányadékát, úgy fog téged fellefetyelni. Priamosz és Helene döbbent csendben bámultak a távozó lány után. Ellenséges idegenként

pillantottak egymásra, látták a másik szemében a csalárd szándékot, és mindketten visszarettentek a látványtól.

– Mit tettél? – kiáltott fel Helene hitetlenkedve. – Azt akartad, hogy mindketten meghaljanak? Hát nem maradt már Trójában becsület?

Priamosz felemelte kezét, mintha azt akarná mondani, hogy hiábavaló lenne becsület után kutatni a világban. Helene felállt.

– Mennem kell a férjemhez – mondta, de ahogy a szavak elhagyták ajkát, ı sem tudta biztosan, melyik férfiról beszél. Megremegett a gondolatra, hogy már sehol sem találhat menedékre.

Helene belépett az arannyal díszített ház hálószobájába, amelyet Parisz rendezett be neki a kelet minden kincsével. Meglátta Pariszt, aki még mindig mocskosan feküdt az ágyon. Gyorsan elkapta a tekintetét és kendıjét válla köré húzta, mintha huzatot érezne. A férfi szóra nyitotta a száját, de nem jött ki hang a torkán.

– Heliké azt mondja, felajánlotta, hogy elkészíti a fürdıdet, de visszautasítottad. Hívjam megint, vagy továbbra is így akarsz ott feküdni?

Parisz még mindig nem tudott megszólalni. – Azt hiszem, a sebeidet is el kellene látni. – Olyan sebem van, amelyet csak te tudsz meggyógyítani – mondta végül Parisz. – Vannak sebek, amelyeket senki sem képes meggyógyítani. – Helene elfordult, majd az

ablakhoz lépett és hallgatta, milyen hangokat hoz a szél a csatatérrıl. Ilyen távolságról akár a versenyjátékok ünneplı közönségének is vélhette volna a harcosokat. Most azonban férfiak küzdöttek és haltak meg, és mindketten tudták, hogy ennek szerelmük – ez a szomorú, szárnyaszegett, és már szinte kihunyt szerelem – volt az oka.

Különös, de abban a pillanatban Parisz nem Helenére gondolt. Amikor azt a sebet említette, amelyet csak Helene gyógyíthat meg, valaki más jutott eszébe. Oinónéra gondolt, és arra, amit a lány mondott, amikor magára hagyta, hogy Trójába jöjjön. Figyelmeztette, hogy egy nap olyan sebet kap majd, amelyet csak ı tud meggyógyítani. Felrémlettek elıtte a lány szavai, és egy zavart pillanatig úgy érezte, mintha kérését nem a megfelelı nı felé irányította volna.

És ez a nı szinte ugyanolyan idegen volt már számára, mint az a csiszolatlan fiú, aki egyszer íjával bátran verte vissza az argoszi támadókat. Alexandrosznak nevezték, férfiak védelmezıjének. Ki gondolta volna akkor, hogy ez a fiú majd egyszer selyemágyon fekszik egy olyan város királyi negyedében, amely hamarosan el is éghet miatta, mert valamikor egy medve szoptatta, és amikor felnıtt, elárulta egyik barátját?

Teljesen elbátortalanította a tény, hogy már nem lát bele annak a nınek a fejébe, akinek egykor legbensıségesebb gondolatait is ismerte, és aki néhány méterre tıle a síkságot bámulja.

– Miért nem kérdezed meg, mi történt? – szólalt meg Parisz. Helene Parisz felé fordult. – Beszélj róla, ha akarsz. Parisz az ablak felé pillantott. – Olyan győlölet volt benne. A szemébe néztem, és úgy láttam magamat, ahogy ı láthat

engem. Bénító érzés volt arra gondolni, mit ártottam neki. Képtelen voltam kiállni vele. Helene egy pillanatig Parisz gyötrıdı arcát tanulmányozta, majd elfordult. A férfi látta

feltőzött haja alatt a tarkóját és háta kecses ívét. – Azt hiszem, ha megölted volna, engem is megöltél volna – suttogta Helene. Parisz elképedve pillantott fel rá. – Bármit is tettem – mondta esdeklıen -, csakis érted tettem. A nı ismét feléje fordult, és látta, hogy igazat beszél. Egyedül voltak az egész világon,

csak ketten, szenvedélyes bőnük örök számőzetésre ítélte ıket. Az egyetlen reményt, hogy

valaha megértésre lelnek, csak a másik szemében látták. Helenében hirtelen fellobbant a sajnálat – sajnálta Pariszt, sajnálta Meneláoszt, saját magát, sajnálta mindazokat, akik valaha bíztak abban, hogy a szerelem boldoggá teszi ıket egy szeretet nélküli világban. Talán csak ott, gondolta, a megsebzett szív együttérzésében találhat az ember vigaszt. Ha tényleg vannak olyan sérülések, amelyeket lehetetlen meggyógyítani, akkor nem marad más választásuk: ápolniuk kell egymás sebeit.

– Gyere – szólalt meg -, a víz már forró. Kimosom a sebeidet. A fürdıhöz vezette, majd elküldte a szolgálatkész rabszolgákat – egyikük sem bírta mások

társaságát elviselni. Parisz behunyt szemmel feküdt a langyos vízben, Helene pedig lemosta a vért és a piszkot karjáról és lábáról. Majd visszamentek szobájukba és lefeküdtek egymás mellé; amikor Parisz rájött, hogy Helene csendesen sír, ı is sírva fakadt.

Kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa a nı hosszú, sötét haját. – Emlékszel a birodalmunkra, Kranaéra, ahol rajtunk kívül nem volt senki más? Helene bólintott, felemelte arcát, amikor Parisz gyengéden megcirógatta. – A szív szigete volt – suttogta Parisz. – Mi nem tartozunk sem Spártához, sem Trójához.

Kranaéhoz tartozunk, és csakis akkor leszünk árulók, ha azt a helyet áruljuk el, mert ott nem volt hadsereg, nem volt viszály. A fegyverek zaját nem mi választottuk, nem mi idéztük elı.

Parisz Helene köré fonta karjait, a nı a férfi mellkasára hajtotta a fejét. Noha mindketten tudták, hogy Parisz minden egyes szavát meghazudtolja a halálos viszálykodás odakinn, újra átadták magukat Aphroditénak, és még egyszer, utoljára visszatértek szerelmük szigetére.

Hektor ébresztette fel ıket. A rabszolgáktól tudta meg, hogy a szobájukban vannak, így addig dörömbölt az ajtón, míg Parisz ki nem nyitotta. Öccse lazán vállára borított köntösben jelent meg az ajtóban, az alvás és a szeretkezés szaga még mindig körüllengte. Hektor hitetlenkedı megvetéssel méregette zilált külsejő fivérét.

– Hát nem elég egy napra – bosszankodott -, hogy az egész sereg elıtt példát mutatsz bátorságból? Az ágy örömeit élvezed, míg mások ott kinn harcolnak és meghalnak erted, a te nevedben?

Parisz összes fivére közül egyedül Hektor iránt érzett fenntartás nélkül ragaszkodást. Az ı pillantásától félt legalább, amikor a párbaj után szekeréért futott. De ezerszer rosszabb volt szembenézni a tekintetében tükrözıdı gúnnyal. Inkább elszenvedett volna ezer sebet Meneláosz kardjától, mint hogy el kelljen viselnie ezt a megsemmisítı pillantást.

– Bocsáss meg, bátyám – mondta. – Nem vagyunk mindannyian olyan erısek, mint te. – Nem vagy a testvérem, ha nem viselkedsz elég férfi-módra ahhoz, hogy bebizonyítsd: a

csatatéren is vagy olyan hısies, mint amilyennek az ágyban tőnsz. Helene a szoba másik végébıl, rendetlen hajával és meztelen teste köré csavart köntösben

szólt ki Hektórnak: – Kérlek, Hektor, gyere be, és mondd úgy, hogy ne hallja mindenki. – Nem, asszonyom, nem megyek be – csattant fel Hektor. – A város ebben a pillanatban

fiait gyászolja, és közülük soknak a teste még mindig a síkságon hever. Nincs idım rá, hogy civakodjam veletek. De

annyit mondok, hogy ha maradt még benned szégyenérzet, megmondod ennek a hısszerelmesnek, hogy most azonnal jöjjön a tanácsterembe és álljon ki magáért, ahogy férfihoz illik. Mondd el neki azt is, hogy addig ne kerüljön a szemem elé, amíg nem áll készen arra, hogy beálljon a többi harcos mellé, akik nem félnek attól, hogy küzdjenek – de nemesebb célért, nem azért, hogy ti továbbra is együtt szórakozhassatok, mialatt mi az életünket áldozzuk fel!

Amikor Parisz végigsietett a folyosón, a tanácsterem felé, vitatkozó, éles hangokat hallott az ajtó mögül, de amikor belépett, mindenki elhallgatott. Egy pillanatra megállt az ajtóban, amikor észrevette, hogy Trója minden hercege és nemese fı szövetségeseikkel együtt összegyőlt. Tudta, hogy Hektor ıt nézi, volt barátja, Aineiász pedig hővös visszafogottsággal

viselkedik. Vele csupán néhány kötelezı udvariassági mondatot váltott azóta, hogy elindult Spártából. Parisz átvágott a márványpadlón, hogy elfoglalja helyét apja trónjának balján. Priamosz komoly arccal ült, bütykös kezével félrebillentett fejét tartotta. Parisz kurtán meghajolt apja elıtt, aki intett neki, hogy álljon fel, majd a herceg megfordult, hogy szembenézzen az ıt körülvevı ellenséges tekintetekkel.

– Bocsássátok meg késésemet – mondta. – Ma nem teljesen voltam magamnál. Senki sem tudna már jobban megszégyeníteni, mint amennyire én hoztam szégyent saját magamra, így ne fáradjatok.

A csarnok felmorajlott, majd Priamosz szólalt meg: – Hallottad a fiamat, Anténór. Beszélj! Anténór elırelépett, kezében a szónok jogarával. Csontos állát elıreszegte, összeszedte

mondanivalóját, mielıtt megszólalt. Arcát elöntötte a pír, jogart markoló keze elfehéredett. – Trószok, dardánok, segítık – kezdte -, legtöbbünk bátran harcolt ma, és együtt sikeresen

visszavertük az argoszi sereg elsı támadását. Sokan azonban nem tértek haza a csatatérrıl, és sokan mások túlságosan súlyos sebeket kaptak ahhoz, hogy újból harcolni tudjanak. Már nem vagyunk annyian, mint régen, és holnap újabbak fognak meghalni. Vajon meddig vagyunk képesek ekkora veszteségeket elviselni? És vajon miért tesszük mindezt? Mert ne feledjétek, nem csak emberek ellen harcolunk – istenek ellen is. Athéné ellenünk van, ahogy Héra is. Még Apollón is, akit mindig tiszteltünk városunkban, már rég figyelmeztetett bennünket, hogy Trója elesik, ha az a valaki, aki most közöttünk van, életben marad.

Kis idıre mindenki elgondolkodott, és csend telepedett a teremre. Majd Anténór már halkabban, de sokkal szenvedélyesebben folytatta.

– Ezt a figyelmeztetést nem vettük komolyan, és nekem van legjobb okom rá, hogy ezt bánjam. A jelenlevık közül mindenki tudja, hogy feleségemnek és nekem semmi okunk nincs arra, hogy szeressük Pariszt. Azt is tudjuk, hogy elárult egy barátságot, megsértette a vendéglátás törvényeit, a házasság szentségét, ezenkívül a háború és nélkülözés hosszú éveit zúdította ránk. Ám én nem csak a fentiek miatt kifogásolom a jelenlétét, hanem városunk miatt is. És azért, mert az istenek ezt kívánják. Már sok évvel ezelıtt meg kellett volna halnia, amikor Apollón követelte, hogy öljék meg. Ma is meghalhatott volna, dicsıségben, de nem volt elég bátorsága ahhoz, hogy elfogadja végzetét. Most falaink mögött lapul, és amíg ezt hagyjuk, az argosziak továbbra is dörömbölni fognak kapuinkon, és nem hagynak nekünk nyugtot, míg élete nincs a kezükben. – Anténór mélyet lélegzett és a nyomaték kedvéért felemelte a hangját. – Adjuk tehát át nekik most. Adjuk át Pariszt a megkárosított férfinak, aki elıl ma elmenekült. Vigye magával a spártai asszonyt is, minden vagyonával együtt. Mert csalárdsága révén mindannyian árulókká váltunk. Sok évvel ezelıtt véget ért egy barátság; ı szegte meg. Ma a fegyverszünet tört meg; mi törtük meg. Az igazság már nem a mi oldalunkon áll. És aki igazság nélkül harcol, magára haragítja az isteneket. – Anténór reszketett, miközben beszélt. Priamoszra pillantott, aki a kék mennyezetet fürkészte, mintha gondolatai valahol máshol járnának. – De ha a király úgy érzi, hogy túl sokat kérünk tıle azzal, hogy adja fiát az ellenség kezére, legalább Helenét és a vagyonát adja át. Adjuk vissza Menelaosznak, ami jog szerint az övé, és vessünk véget ennek a hosszú vajúdásnak, a háborúnak.

Szónoklata közben Anténór egyszer sem pillantott Pariszra. Hátralépett a márványpadlón, barátai helyeslıen mormogva köré győltek. Parisz várt néhány pillanatot, hátha valaki a védelmére kel, de mivel senki sem szólalt meg törte meg a csendet.

– Királyi atyám, barátaim – kezdte -, van igazság abban, amit Anténór mondott, és bőnösnek vallom magam azokban a vádakban, amelyeket felhozott ellenem. Igaz, hogy én okoztam kisfia halálát, és mindennap bánom, hogy ez történt. Igaz az is, hogy megszegtem egy barátságra tett fogadalmamat és megsértettem a vendéglátás törvényét, amikor Spártában tartózkodtam, ezzel pedig elıidéztem ezt a hosszú háborút. A fenti vádak egyikét sem

tagadom, és ha úgy gondoljátok, hogy ezért az életemmel kell lakolnom, hatalmatokban áll, hogy átadjatok Atreusz fiainak.

Elhallgatott, majd felemelte a kezét és szétnyitotta ujjait, mintha azt akarná jelezni, hogy fegyvertelen és sebezhetı.

– De azért mondanék valamit a védelmemben is. Ez a háború már jóval az elıtt megérett, hogy szemet vetettem Helene úrnıre. Lehet, hogy az én tetteim jelentették a szikrát, amely lángra lobbantotta a tüzet, de a gallyak éveken át szárazon hevertek. És vannak itt a teremben olyanok, akik jobban vágytak erre a háborúra, mint én. – Parisz futólag két öccsére, Déiphoboszra és Antiphoszra pillantott, mielıtt folytatta. – Ezenkívül mindannyian tudjátok, hogy más istenek is léteznek Athénén és Hérán kívül, bár ık is erısek isteni hatalmukban. Amit tettem, egy másik istennı szolgálatában tettem, aki ugyanolyan hatalommal bír, mint ık. Ankhiszész király a megmondhatója, hogy ha egyszer az ember Aphroditénak ajánlja az életét, többé már nem adatik meg neki, hogy úgy viselkedjen, mint fltások. Az istennı cselekszik rajta keresztül, és ha néha szörnyő erejő dolgokat is mővel, ezeket a cselekedeteit a szerelem élı ereje hajtja, amely saját maga szabja a torvényeit. Ezeknek a törvényeknek saját bírósága és tárgyalásai vannak, és ennek a bíróságnak a szemében csak abban vagyok bőnös, hogy nem tudok eléggé szeretni. Tudjátok azonban mindannyian, hogy Helene iránt érzett szerelmem olyan erıs, hogy soha nem fogom elárulni. Vegyétek el az életemet, ha tetszik. Fosszatok meg minden vagyonomtól és adjátok át az argosziaknak kárpótlásképpen – egy szóval sem fogok ellenkezni. De a feleségemet soha, senkinek nem adom.

Hosszú másodpercekig az után, hogy Parisz befejezte szónoklatát, a levegı még mindig rezgett a hangjából áradó szenvedélytıl. Majd Parisz nagy meglepetésére Déiphobosz lépett elı.

– Ebben egyetértek bátyámmal, Parisszal. – Egy pillanattal késıbb Antiphosz is egyetértıen bólogatott.

Anténór a fejét csóválta, és az egész csarnok vitatkozó hangokkal telt meg. Majd Priamosz király emelkedett fel trónjáról, hogy beszéljen.

– Meghallgattam tanácsadóm, Anténór szavait – mondta -, és meghallgattam fiaimat is. Döntésem a következı: szokásunkhoz híven ma éjjel is ırszemeket állítunk falainkra. Holnap Idaiosz elmegy az argoszi táborba, átadja Parisz herceg üzenetét, amely szerint visszaszolgáltatja Meneláosznak mindazt a kincset, amelyet elhozott Trójából, kivéve Helene úrnıt. A zsákmányt viszont kárpótlásképpen nagylelkően megtoldja saját vagyonából. Ha Atreusz fiai elfogadják az ajánlatot, jó. Ha nem, harcolunk tovább, és az istenekre bízzuk, hogy kinek adják a gyızelmet.

Ebben maradtak, bár a jelenlévık közül senki sem hitte, hogy az ügyet így el lehetne intézni. Hektor rossz hangulatban hagyta el a tanácstermet, és visszatért lakosztályába, ahol Andromakhé már türelmetlenül várta. Rögtön látta férje arcán, hogy a háború folytatódni fog. Keservesen szidalmazni kezdte Pariszt, de Hektor lecsillapította.

– Jól beszélt magáért – mondta -, és ı sem akarja jobban feladni a feleségét, akit szeret, mint ahogy én sem adnálak oda téged senkinek.

– Szóval ragaszkodik hozzá, még ha az is az ára, hogy neked kell meghalnod érte? Hát nem szenvedtem még eleget ebben a háborúban? Apámat Akhilleusz ölte meg Thébainál, és az összes fivérem ugyanaznap halt meg vele együtt. Most a férjemet veszítsem el, gyermekem pedig az apját, Parisz és e miatt a spártai nı miatt?

– Ez a háború soha nem csupán Helenérıl szólt – jegyezte meg Hektor. – Nem – fordult Andromakhe vádlón férje felé -, hanem a férfiak hatalomvágyáról és

erıszak utáni vágyáról. Mi vagyok én, vagy Helene, vagy bármelyik másik nı ebben az ırült világban? Csak hadizsákmány. Sosem lett volna ez a háború, ha ti, férfiak nem akarjátok megvívni. Mindannyian szerelmesek vagytok a háborúba, örömötöket lelitek a kegyetlenségben, jobban férfinak érzitek magatokat attól, ha más férfiakat megöltök, mint

attól, ha egy nı szerelmével törıdtök. – Andromakhe felnézett, és látta a fájdalmat a férfi szemében, akit szeretett. Reménytelenül megrázta a fejét. – Hát nem láttad, hogy kisfiunk elhúzódott tıled, amikor meglátott a sisakodban, páncélban? Valaha ti is ilyen kisgyerekek voltatok, de egyikıtök sem nyugszik, míg saját fiaiból is ilyen kegyetlen gyilkosokat nem farag. Mindannyian ostobák vagytok, vakok és ostobák. Lehet, hogy Parisz a szerelemtıl bolondult meg, de ti, akik érte harcoltok és haltok meg, sokkal ostobábbak vagytok.

– Szerinted mit tegyek? – kérdezte Hektor. – Mentsem az irhámat és fussak el, ahogy ma Parisz tette?

– Igen – kiáltotta Andromakhe -, igen, miért ne? A te életed nem csak a tiéd. Az enyém is és a fiunké is. Vagy talán könnyebb meghalnod Pariszért, mint értünk élni?

– Nem, egyáltalán nem könnyő. És ha meg is halok, nem Pariszért halok meg, hanem azért, mert megpróbálom távoltartani az argosziakat a kapuinktól. A háború zajlik, akár tetszik nekem, akár nem, és terhe teljes súlyával rám nehezedik. Már kétszer próbáltam elejét venni – amikor rábeszéltem Pariszt a párviadalra, és ma este a tanácsban. De úgy tőnik, az isteneknek nem az a tervük, hogy a dolgok így végzıdjenek. Hát akkor mit tehetnék?

Hektor felállt az ágyról és járkálni kezdett a szobában. – Attól félek a legjobban, hogy Agamemnon és a hordája elözönlik az utcáinkat és a

házainkat, és hogy valami argoszi harcos megöli a fiamat, téged pedig elhurcol. Inkább küzdök, küzdök és újból küzdök, de nem engedem, hogy ez megtörténjen.

Andromakhé férje elkínzott arcát nézte. – De mindig a legveszélyesebb helyeken kell harcolnod? – kérlelte. – Miért kell mindig az elsı sorban, a szekérhajtókkal és a lándzsásokkal

küzdened? Miért nem figyeled az eseményeket velünk a falról, és vigyázol a fal leggyengébb részeire, hogy sakkban tarthassuk az argosziakat?

Hektor megrázta a fejét. – Hát nem érted, milyen megnyugtató lenne az ellenség számára, ha azt mondhatnák, hogy

a trójai hıs, Hektor a falakon rejtızködik a nık között? Hogy várhatnám el a bajtársaimtól, hogy bátran harcoljanak, ha én közben ott fönn lennék, biztonságos távolban, melletted? Az istenek tudják: egyetlen vágyam az, hogy békében élhessek veled, és láthassam, hogy a fiam jobb emberré válik, mint amilyen az apja. De ehhez el kell fogadnom a sorsomat.

– Hektor karjába vonta feleségét és megpróbált rámosolyogni – Több erım lesz hozzá, kedvesem, ha nem kell veled is vitatkoznom.

Másnap kora reggel Idaiosz, a trójai hírnök Agamemnón tanácsa elé állt, és közölte az argoszi vezetıkkel, hogy parisz nem hajlandó visszaadni Helenét Meneláosznak, de kárpótlásul átadja vagyona nagyobbik részét. Atreusz fiai egymásra pillantottak és tiltakozásuk jeleként a fejüket rázták.

Majd Diomédész, aki még mindig fel volt villanyozva a csatatéren véghezvitt tetteitıl, az összes hadvezér nevében szólalt fel.

– A trójaiak nem tennének ilyen ajánlatot, ha nem félnének attól, hogy sorsuk már meg van pecsételve. Miért elégedjünk meg azzal, amit Parisz akar nekünk adni, amikor egész Trója a miénk lehet?

– Hallottad a válaszunkat – mondta Agamemnón. – Rendben – felelte Idaiosz -, de ne becsüljétek alá ellenállásunk erejét. Priamosz király

tudja, hogy sokan fekszenek még temetetlenül a csatamezın. Javasolja, hogy tartsunk egy nap fegyverszünetet, hogy mindkét fél az ıket megérdemlı végtisztességben részesíthesse elesett harcosait.

Agamemnón azonnal beleegyezését adta, és kocsikat küldött ki, hogy összeszedjék a síkságon heverı tetemeket. Egész nap fekete volt az ég a halotti máglyákról felszálló füsttıl, a levegı bőzlött az égı hústól. Az argosziak kihasználták az átmeneti csendet, és megerısítették a hajókat védı cölöpsort. Ennek láttán a trójaiak már biztosan tudták, hogy csak akkor

menthetik meg városukat, ha sikerül a támadókat a tengerbe kergetniük. A következı nap hajnali sugarai az Ida csúcsa felıl gomolygó barátságtalan felhık mögül

törtek elı. Egész délelıtt dúlt a harc, mindkét oldalt súlyos veszteségek érték, de egyik sem riyert több teret. Majd dél körül a viharfelhık olyan erıs villámlásban törtek ki, hogy a seregekre zúduló mennydörgés hangjába szinte belesajgott az emberek füle. A villám az argosziak sorai közé csapott, kénes szaggal perzselve meg a levegıt, rémületet és zavart keltve mind az emberek, mind a lovak közt. Egy pillanatra még a trójaiakat is megdöbbentette a csapás. De Hektor gyorsan észbe kapott.

– Zeusz szólt! – kiáltotta. – Zeusz velünk van! – sürgette csapatait elıre, hogy kihasználják az ellenséges sorok között támadt zavart.

Az argoszi középhad, amely legközelebb volt a becsapódáshoz, elıször megtorpant; Agamemnón ırjöngı kiáltozása sem tudta összetartani. Idomeneusz hátrálni kezdett, és kisvártatva az egész sor meglazult – az emberek pánikba estek, megfordultak és szaladni kezdtek. Mielıtt az agg Nesztor megfordíthatta volna szekerét, hogy visszahúzódjon, Parisz nyilat lıtt felé, és fejbetalálta egyik elsı lovát, amely a földre zuhant. Nesztor leugrott szekerérıl, hogy elvágja a ló szíját. Végzete ott helyben utol is érte volna, ha Diomédész nem veszi észre idejében, hogy Hektor szekere az öreg felé száguld. Elhajította dárdáját, és Hektor kocsihajtójának mellkasát ütötte át vele; a fegyver hosszú nyelének súlya a lovak közé húzta a hajtót, mire az állatok visszahıköltek. Miközben Hektor küszködve próbálta uralma alá hajtani a lovakat, Diomédész a szekerébe húzta Nesztort és elhajtott vele. Az egész csatasor felbomlott körülöttük, így nem volt más választásuk, csatlakoztak a megfutamodó argosziakhoz, miközben Hektor hátulról sértéseket kiáltott utánuk. Amint a cölöpfal felé közeledtek, hallották Agamemnon üvöltését és átkozódását az esı hangján keresztül, ahogy parancsot adott íjászainak, hogy törjék meg az elırenyomuló ellenséges csapatok sorait. Aiász és Teukrosz ocsúdtak föl elsıként: Aiász hatalmas ökörbır pajzsával védte fivérét, míg az serényen lıtte nyilait a közeledı trójaiak felé. Néhányan elestek, és a trójaiak meg is torpantak volna, ha a hátul érkezık lendülete nem olyan heves; így azonban az argosziak arra kényszerültek, hogy tovább hátráljanak hajóik felé.

Csak a cölöpfal és az árok mentette meg az argosziakat attól, hogy teljesen letapossák ıket. Amint otthagyták a nyílt síkságot és menedéket kereshettek a sánc mögött, az argoszi hadvezérek megálljt parancsoltak embereiknek és visszanyomták ıket az árok és a kapuk körül tomboló véres forgatagba. Egész délután emberek harcoltak és haltak meg ebben a közelharcban, az esı áztatta, csúszós sárban. Az öldöklésnek csak akkor szakadt vége, amikor sötétedni kezdett, és Hektor már nem látta elég jól csatasorait ahhoz, hogy irányíthassa ıket. Úgy döntött, visszahívja kimerült embereit.

A trójaiak újabb lendületet merítettek aznapi sikereikbıl. Tovább lelkesítette ıket a gyızelmeitıl megittasult Hektor jelenléte, aki másnapra diadalt ígért nekik. Parancsot adott, hogy serege a síkságon verjen tábort, hogy az argosziakat ne engedjék hajóik és a cölöpsor közül kimozdulni. Aznap éjjel az ostromlókból ostromoltak lettek. A karósánc mögül kitekintı argoszi ırszemek ezer tábortőz fényét látták a síkságon. Tudták, hogy mindegyik körül ötven harcos pihen, és másnap az argoszi hadsereg talán az árok és a tenger közé szorul.

A büszkeség ára Bár Akhilleusz hajói a part nyugati oldalán álltak, jókora távolságra onnan, ahol aznap a

harc dúlt, jól tudta, hogy az argoszi sereg épp csak megmenekült végzete elıl. Amikor aznap este a parton Patroklosz társaságában líráján játszott, nem is lepıdött meg, amikor Phoinix azzal jött oda hozzá, hogy Odüsszeusz és Aiász beszélni akarnak vele. Akhilleusz talpra ugrott, hogy üdvözölje ıket.

– Régen fogadtam látogatókat, és ti ketten vagytok azok, akiknek a legjobban örülök. Gyertek, igyunk együtt egy kis bort. – Megengedett magának még egy fanyar mosolyt.

– Biztosan éhesek vagytok az egész napi munka után. Maradjatok és egyetek velünk. A vendégek kényelembe helyezték magukat a durván kifaragott gerendákból álló,

zsúpfedeles kunyhóban, amelyet Akhilleusz Patroklosszal osztott meg. A bort vízzel keverték és a húst nyársakra húzva sütötték a tőz felett, majd az isteneknek szóló áldozatként Patroklosz a hús egy részét a lángok közé vetette. Miután jóllaktak és újra töltötték poharaikat, Odüsszeusz szólalt meg elsıként:

– Gondolom, nem szükséges megmagyaráznunk, miért vagyunk itt. Akhilleusz vállat vont és kortyolt egyet poharából. – Hadd legyek ıszinte – sóhajtott Odüsszeusz. – Borzalmas bajban vagyunk. Ha tegnap

nem tartunk ki addig, amíg lemegy a nap, megsemmisítettek volna bennünket. Biztosan te is láttad, hogy az oszlopsánc és a város kozött Hektor serege felügyeli a teljes síkságot. Alig várja a reggelt, elkapta a harci düh. Komoly esélye van rá, hogy reggel visszakényszerítsen minket a tengerbe.

Akhilleusz még mindig nem szólt egy szót sem. Patroklosz két tenyerét összeillesztve az állát támasztotta, figyelt, de semmit nem árult el az érzelmeibıl. A tőz fényénél Odüsszeusz látta, hogy az öreg Phoinix a szakállát húzgálja. A mellette ülı Aiász izgatottságát is érezte.

– Két napja – folytatta – vezérünk azt álmodta, hogy Zeusz gyors gyızelmet ígér, ezért azóta mindent kockára tesz. Tegnap komoly veszteségek értek bennünket, ma reggel úgyszintén. És ha ez nem lenne elég, ma délután villám csapott a soraink közé. Ez meggyızte a trójaiakat arról, hogy Zeusz az ı oldalukon áll, és az azután következı menekülésünk során olyan sok embert veszítettünk, hogy Agamemnónt is ugyanaz a gondolat gyötri. Nem fogsz meglepıdni, ha elmondom, hogy ismét eluralkodott rajta a mélységes rosszkedv. Diomédész és Nesztor beszélte le arról, hogy visszaparancsoljon minket a hajóinkra – az biztosan vérfürdıbe torkollt volna. Hektor készen állt rá. \. katonái kitartóan a sarkunkban voltak, akár egy földcsuszamlás.

Akhilleusz félmosolyra húzta száját, miközben a kezében tartott nyárssal megpiszkálta a parazsat. Hallották, ahogy odakinn a hullámok megtörnek a parton.

– A közhangulat rosszabb, mint valaha, és csak egy valami tudja újból fellelkesíteni az embereket. – Odüsszeusz tnélyen felsóhajtott. – Szükségünk van rád. Szükségünk van rád, hogy bátorságot önts az emberekbe.

Akhilleusz felemelte hideg tekintetét. – Azt hittem, világosan fejeztem ki magam. – Igen, világos voltál, de a dolgok változhatnak. – Odüsszeusz elırehajolt és már

sürgetıbben beszélt. – Semmi szükség arra, hogy ez a viszály tovább folytatódjon. Agamemnón már másként látja a dolgokat. Hajlandó visszakozni. Érintetlenül kapod vissza Briszéiszt – esküszik, hogy egy ujjal sem nyúlt hozzá, amióta elvette. Hét másik nıt is kapsz mellé, akiket Leszboszon ejtett foglyul. Tíz talentum aranyat és tizenkét díjnyertes lovat is ad; ezek elég gyorsak ahhoz, hogy annyit nyerj velük, amennyit csak akarsz. – Odüsszeusz látta, hogy Akhilleusz félbe akarja szakítani, ezért gyorsan felemelte a hangját. – És ha mindez nem vigasztalja meg sértett büszkeséged, vejévé fogad, amikor hazaérünk. Választhatsz megmaradt lányai közül. Hatalmas hozományt is kapsz vele, hét csinos várossal együtt, földestıl, legelıstül, nyájastól. Akhilleusz elfordította a tekintetét.

– Úgy tőnik, Agamemnón kedvére dobálózik a nevemmel, amikor a lányai házasságán gondolkodik.

Odüsszeusz is oktalanságnak tartotta Agamemnón részérıl, hogy ezt is felajánlja Akhilleusznak. Félszeg, tiszteletteljes mozdulattal tárta szét karját, hogy kifejezze zavarát.

– Gondold meg, öcsém – szólt Aiász. – Ez mind a tiéd lehet. Agamemnón csak annyit kér cserébe, hogy gyere vissza és harcolj az oldalán.

Akhilleusz kipöccintett egy forró parazsat a tőzbıl, és Patrokloszra mosolygott. – Az ember azt hihetné, hogy a nagy király kétségbe van esve! – Majd ismét Odüsszeusz

felé fordította hővös pillantását. – Azt hiszi talán Agamemnón, hogy csak egy rabszolga vagyok, akit kedvére eladhat és megvásárolhat?

– Tudja, hogy nem vagy az. Szerinte... Akhilleusz közbevágott. – Egy dolgot győlölök mindenek felett: ha valaki mást mond, mint amit gondol, így hadd

legyek ıszinte veletek amilyen ı még sosem volt velem. Te hoztál ide engem, Odüsszeusz. Te tudod, mennyi mindent tettem az ügyünkért. Tudod, hány csata kimenetelét fordítottam meg, hány város esett el elıttem, mennyi zsákmányt tettem már le Agamemnon lába elé. Azt is tudod, mit kaptam mindezért cserébe. Megszégyenített az egész sereg elıtt. Elvette nımet, hogy ocsmány céljaira használja. És mit számít, hogy dárdával szereztem? Bríszéisz nagyon kedves volt nekem és elvesztése ugyanolyan fájdalmas volt, mint a becsületemen esett sértés. – Szilaj tekintetét Odüsszeuszra emelte. – Elfelejtették talán Atreusz fiai, miért indultunk erre a baljós hadjáratra? Nem azért, hogy segítsünk egyiküknek visszakapni a nıt, akit elraboltak tıle? Azt hiszik, csak ık törıdnek a feleségükkel? Nem, barátom, látom én, milyen hálátlan és hamisszívő semmirekellı Mükéné Oroszlánja.

– Bizonyára megvannak a hibái – helyeselt Odüsszeusz. – Ezt nem tagadom. De mindannyian hibázunk. Hiszen ezért van szükségünk egymásra: hogy ellensúlyozzuk egymás gyengeségeit.

– Akkor, ha meg akarja menteni a hajóit, hozzád és a többi hadvezérhez kell fordulnia segítségért. Ami engem és a barátaimat illeti – holnap tengerre szállunk. Ha jó szelet kapunk, három nap múlva Thesszaliában lehetünk. Mondd meg királyodnak, hogy ı hagyott cserben engem, és még ha az egyiptomi Théba összes kincsét ajánlaná nekem, akkor sem szolgálnám. Engem nem lehet megvásárolni.

Odüsszeusz bólintott és felsóhajtott. – Mondtam neki, hogy ez lesz a válaszod, és örömmel látom, hogy igazam volt. De valamit

mintha te is elfelejtettél volna. Nem azért jöttél Trójába, hogy dicsıséget szerezz magadnak? Kár lenne ilyen kevéssel hazaindulni.

– De az a kevés legalább nem veszett el – válaszolta mereven Akhilleusz. – Ne kérd, hogy beszennyezzem azzal, hogy az ı oldalán harcolok. Én hazaindulok, uraim. Ha okosak vagytok, teletömitek a hajóitokat zsákmánnyal és követtek.

Zsír sercegett a parázsban. A tenger felıl érkezı szél meglegyintette a bejáratra erısített bırlapot. Más nem törte meg a csendet.

Odüsszeusznak nem volt kétsége afelıl, hogy ezt a választ kapja. Tudta, hogy Akhilleusz sem fogadja el ezeket a feltételeket, ahogy Agamemnón sem fogadta el Priamosz ajánlatát elızı nap. Magában átkozódott az ıt körülvevı makacs emberek miatt, akik inkább néznék végig, hogy ég el a világ, mint hogy beismerjék tévedésüket.

Igazán méltó párja Akhilleusz Agamemnónnak, gondolta, mert ugyanolyan ostoba. Ha el akarják kerülni a véget, akkor még sok feladat vár rájuk – pillanatnyilag azonban nem tudta, mit tehetne, mert nem talált rést a fiatal harcos büszkeségének vértjén.

Meglepetésére Phoinix törte meg a csendet. – Meghallgattalak, uram – mondta halkan Akhilleusznak az öreg mürmidón -, és csendben

maradtam. Kisgyerekkorod óta ismerlek és szeretlek, és úgy vélem, szeretetem feljogosít arra, hogy beszéljek. Megértem a dühödet. Osztoztam veled benne. De egyszer véget kell vetned neki.

– Még nem jött el az ideje, Phoinix – csitította Akhilleusz. De az öregembert nem lehetett eltántorítani. – Az embernek nagyon meg kell gondolnia, visszautasítson-e egy bocsánatkérést, amikor

felajánlják. Ezzel megsértheti az isteneket, és balsorsot hozhat saját fejére. Azt hiszem, kevesebbet kellene foglalkoznod Agamemnón iránt érzett győlöleteddel és többet barátaid iránti szereteteddel. Állj melléjük megint a csatában, és ık több szeretetet és tiszteletet adnak neked, mint amennyit Mükéné ura elvehet tıled.

Odüsszeusz felfigyelt az Akhilleusz szemében megvillanó ingerültségre és bizonytalanságra, így még egyszer próbálkozott.

– Az igazat megvallva mostanában én sem tisztelem jobban Agamemnónt, mint te, de Phoinixnek igaza van: gyere vissza és a barátaidért harcolj, ne érte, és istenként fognak tisztelni.

Akhilleusz mogorva arcot vágott. – Barátom, Phoinix jobban tenné, ha eszébe vésné, hogy nem adok sokat az argosziak jó

véleményére. Kötelessége, hogy mellém álljon. Phoinix lesütötte szemét és visszahúzódott az árnyékba. Odüsszeusz Patrokloszra

pillantott, de az kerülte a tekintetét és feszengve félrenézett. Az ithakai gondolatai gyorsan kergették egymást, és még egyszer próbálkozott.

– Értem az álláspontodat – de nagy kár, hogy így döntöttél. Ha valaha is adódik lehetıség arra, hogy halhatatlan hírnevet szerezz magadnak, akkor eljött az az idı; hiszen Hektor azt gondolja, nincs az argosziak között senki, aki kiállna ellene.

Odüsszeusz egy pillanatra azt hitte, megfogta Akhilleuszt, aki habozni látszott. Szembogara sebesen mozgott ide-oda, és Odüsszeusz szinte hallotta, hogy Akhilleusz emlékezetébe idézi a jóslatot, amely szerint élete ugyan rövid lesz, ha Trójánál harcol, de dicsısége örökké élni fog. Megpróbálta gondolataiba vetíteni a képet, amelyen Hektor holtteste felett áll gyızedelmesen, de ott már más képek foglalták el a helyet: ahogy Agamemnon gúnyosan vigyorogva nyugtázza visszatértét a csatába, és hogy milyen megalázó lenne, ha az egész argoszi sereg elıtt megszegné ígéretét.

Akhilleusz türelmetlenül szólalt meg. – Amit mondtam, megmondtam. Nem emelek fegyvert Hektórra, csakis akkor, ha

mürmidónjaim és a hajóim ellen indul. Aiász, aki eddig nyugtalanul figyelte az eseményeket, utat engedett csalódottságának és

Odüsszeuszhoz fordult: – Gyere, uram, egyértelmő, hogy itt csak az idınket fecséreljük. Induljunk vissza és

eszeljük ki, milyen elıkészületeket kell tennünk most, hogy Akhilleusz így cserbenhagyott minket. – Felegyenesedett, és fejét rázva meredt a büszke ifjúra. – Mindig is szerettelek és felnéztem rád, Péleusz fia, ám ez a konok neheztelés zavarba ejt. Még ha gyilkosság történik is, az emberek elfogadják a vérdíjat, és azzal véget ér a viszály. De te egy nı feletti ostoba vita miatt hátat fordítasz a barátaidnak, és nem hallgatsz az okos szóra. Ha ezt akarod, ám legyen. Én azonban, még ha veszítünk is, inkább megyek harcolni, mint hogy itt álljak és egyetlen pillanattal is tovább könyörögjek neked.

Nem sokkal késıbb Odüsszeusz és Aiász visszatértek, hogy jelentsék: küldetésük nem járt sikerrel. Távozásukkal hosszú és kínos csendet hagytak maguk mögött Akhilleusz sátrában.

Agamemnón fejében meg sem fordult, hogy Akhilleusz visszautasíthatja nagylelkő ajánlatát. A hír elıször megdöbbentette. Majd amikor Diomédész megbírálta amiatt, hogy engedményeket próbál tenni ennek a hajthatatlan ifjú harcosnak, búskomorsága a megdöbbenésbıl kérkedı dühöngésbe fordult. Hadd jöjjön a hajnal – ı majd megmutatja ennek az arcátlan senkiházinak, hogyan viselkedik egy igazi harcos, ha a szerencse nem az ı oldalán áll.

Az este további eseményei lelket öntöttek belé. Foglyul ejtettek egy trójai felderítıt, és mielıtt elvágták a torkát, kicsikarták belıle, hol ırzik leggyengébben az ellenséges sorokat. Az értesülés birtokában Odüsszeusz rablóportyára indult; áttört egy szekérerıdöt és elhajtott egy egész sor thrák lovat. Agamemnónt erısítette a tudat, hogy az ellenség mozgékonysága ezzel elég jelentısen csökkent.

Tudta azonban, hogy helyzete még mindig annyira kétségbeejtı, hogy csak egy mindent elsöprı ellentámadás tudná helyrehozni. Másnap reggel, hogy lelket öntsön katonáiba, neki kellett vezetnie ıket, így megacélozta idegeit és esztelen merészséggel hajtatta szekerét a

trójaiak sorai közé. Miután átverekedte magát a záporozó dárdák között, Priamosz fiának, Antiphosznak a

szekeréhez érkezett, amelyet annak egyik törvénytelen féltestvére vezetett. Agamemnon dárdájával leterítette a szekérhajtót, majd kardját olyan erıvel vágta Antiphosz sisakjának, hogy a férfit lelökte a szekérrıl. Mintha meg lenne gyızıdve saját halhatatlanságáról, megszállottan nyomult tovább, gyalogosai a háta mögött kiáltoztak. Visszaszorították a trójaiakat a magaslatról és már félúton voltak a városfal felé, amikor Hektórnak sikerült összeszednie embereit. Ám az argosziak már megpillantották a Szkaiai-kaput, Agamemnon vérszemet kapott, megcsapta a gyızelem szaga, s ekkor egy gerely váratlanul átfúrta a karját.

De még sebesülése sem tudta visszatartani. Lesújtott támadójára és tovább vezette csapatát, szabdalva az eléje kerülı trójaiakat. Nemsokára azonban sebesült karjának izmai lebénultak, így kénytelen volt visszafogni a szekerét. A csatazajt túlkiabálva tovább bátorította hadvezéreit.

A támadás lendületét Agamemnon vakmerı harci dühe táplálta, így amikor az argosziak látták vezérüket visszavonulni, erejük apadni kezdett. Hektor bátorító szavakat kiáltott embereinek, és olyan erıteljes ellentámadásba kezdett, hogy szinte az egész síkságon visszavonulásra kényszerítették az argosziakat.

A katonák hosszú sora szaladni kezdett, tülekedve, botladozva; a férfiak pajzsukat is elhajították, hogy menekülni tudjanak. Néhányukat a szekerek taposták el futás közben, mások olyan ütéseket kaptak, amelyek örök sötétséget vontak a szemükre. Ilosz sírdombja közelében Odüsszeusz kiugrott szekerébıl, hogy megpróbálja megállítani a fejvesztett menekülést. Diomédész is csatlakozott hozzá, aki megpillantotta Hektórt, és felé hajította a dárdáját. A fegyver lepattant Hektor sisakjáról, a herceg rövid idıre el is kábult az ütés erejétıl. A csata kimenetele abban a pillanatban ismét megfordulhatott volna, ha Parisz nem tér vissza a csatamezıre kedvenc fegyverével együtt. Nyilat illesztett íjára, és kilıtte; már azt hitte, célt tévesztett, amikor meghallotta Diomédész fájdalmas kiáltását. A nyíl a lábfejébe fúródott és a földhöz szögezte. Odüsszeusz azonnal sebesült társa segítségére sietett, így az kihúzta lábából a nyilat és szekere felé bicegett, hogy biztonságos helyre szállíthassák.

Odüsszeusz elszakadt a seregtıl. Kis csapatával együtt úgy küzdött, mint egy bekerített dúvad; próbálta távol tartani a trójaiakat, akik már azzal fenyegették, hogy körbezárják.

Öt embert vágott le, mielıtt egy dárda átütötte pajzsát és a páncélján is áthatolt, megsebesítve az oldalát. Fájdalomtól vonagló arccal kihúzta oldalából a dárdát és visszadobta támadójára, majd kénytelen volt hátrálni, mert vére már combján csurgott lefelé. Unokatestvére, Szinón azonnal a védelmére kelt. Meneláosz, aki átvette Agamemnon mükénéi serege felett a parancsnokságot, ugyancsak látta, hogy Odüsszeusz sebet kapott. Aiászért kiáltott, majd a küszködı ithakai felé hajtott, hogy felrántsa szekerébe, mialatt Aiász Teukrosszal együtt feltartotta a trójaiakat.

Három argoszi hadvezér sebesült meg elég súlyosan ahhoz, hogy ne tudja folytatni a küzdelmet, és ahogy elszállították ıket a csatamezırıl, a körülöttük harcolók elbizonytalanodtak. Aiász tartotta a frontot, amíg tudta, de a trójaiak fölénybe kerültek: Aiász megriadt, amikor nyilvánvalóvá vált számára, hogy nemsokára az egész argoszi sereget visszaszorítják az árok és az oszlopsánc mögé. A háború hosszú évei alatt helyzetük még soha nem volt ennyire reménytelen.

A mürmidonok a cölöpsánc nyugati végébıl figyelték az eseményeket. Tudták, hogy ha Agamemnón seregét visszavonulásra kényszerítik, nemsokára saját hajóik védelmében kell harcolniuk. Amikor Akhilleusz megpillantotta Nesztor szekerét, amely sebes iramban hagyta el a csatateret, elküldte Patrokloszt, hogy szerezzen híreket az argosziak helyzetérıl.

Patroklosz boldogan fordított hátat a tétlenségnek, és végigszaladt a tengerparton Nesztor sátra felé. Ott megpillantotta az öregembert, aki éppen a sereg fı sebészét, Makhaónt ápolta, aki erısen vérzett a combját ért sebesüléstıl.

– Parisz tette ezt vele – zihálta Nesztor. – El kellett hozmom onnan. Nagyon is szükségünk lesz még a szolgálataira. Agamemnón, Diomédész és Odüsszeusz is megsebesült. Aiász próbálja meg visszatartani a trójaiakat, de már nincs sok hátra, nemsokára a falnál lesznek. – Dühösen pillantott fel Patrokloszra. – Nem vitás, a barátod bizonyára nagy elégedettséggel hallja majd a híreket.

Abban a pillanatban hangos kiabálás hallatszott a cölöpsánc fıkapuja felıl, amikor egy sereg argoszi rémült fejetlenséggel özönlött be rajta. Parancsnokaik sürgették ıket, hogy minél elıbb álljanak a mellvédre, hogy fedezhessék a mögöttük jövıket, de néhányan fejvesztetten rohantak a hajók felé. Nesztor krétafehér ábrázattal nézett fel Patrokloszra.

– Hektor biztos itt van már, az árok közelében. Szükségünk van a segítségedre, Menoitiosz fia. Apád jó barátom, és tudom, meghalna a szégyentıl, ha azt látná, hogy tétlenül ülsz, míg bajtársaidat halomra kaszabolják. Szükségünk van a mürmidónokra. Eredj Akhilleuszhoz. Mondd el neki, mi történik. Rád hallgatni fog. Mondd meg neki, ha most nem siet a segítségünkre, egész életében bánni fogja.

Bár Patroklosz osztozott barátja sérelmében, csupán Akhilleusz iránti töretlen hősége miatt maradt ki a küzdelembıl. Csalódottan ugyan, de visszafogta magát, amikor Odüsszeusz és Aiász a sátrukba jött, mert Phoinixhez hasonlóan ı is tudta, hogy a sértett hiúságnál már több forog kockán. Tudta, hogy nem ı az egyetlen a mürmidónok között, akik el akarják felejteni azt a vitát, és vissza akarnak térni a harctérre. Emellett nyugtalanította a tudat, hogy ı is esküt tett Spártában, megfogadta, hogy segít Meneláosznak; míg Akhilleuszt nem kötötte ez a fogadalom. Az Akhilleusz és Agamemnon között fellobbant vita megosztotta hőségét.

A szakadék hirtelen túl szélessé vált ahhoz, hogy áthidalhassa. Bólintott, és megígérte Nesztornak, minden tıle telhetıt elkövet, és megpróbálja rávenni Akhilleuszt, hogy küldje csatába embereit, majd visszarohant a parton.

Nemsokára Agamemnon, Odüsszeusz és Diomédész tántorgott Nesztor sátrához, hogy megtudják, mi történik a falak túlsó oldalán. Mindannyian szenvedtek a sebesülések okozta fájdalomtól, és amikor Agamemnon értesült a keserves helyzetrıl, elszántsága ismét cserben hagyta. Egy döbbent pillanatig a többiek csendben hallgatták, amint azt kiabálta, hogy az istenek ellenük vannak, és mindent meg kell tenniük a teljes pusztulás elkerülése érdekében.

– Legalább a hajók elsı sorát tegyük vízre! Állhatnak ott addig, amíg meglátjuk, hogyan alakulnak az események.

– Ha az emberek meglátják, hogy vízre teszed a hajókat, elvesztik a fejüket és a trójaiak maguk alá győrik ıket – figyelmeztette Odüsszeusz.

Diomédész egyetértıen bólintott. – Nem azért harcoltam itt tíz évig, hogy a végén eláruljam a barátaimat. – Én sem – szólt Nesztor. Agamemnon kezét sebesült karjára szorítva elfordult és a hajókra meredt. Nemrég egy elragadtatott pillanatban úgy érezte, áttörte a trójaiak sorát. Dicsısége mintha

égı fáklyaként vezette és hajtotta volna tovább. Büszke harcosok estek el a kezétıl – látta, ahogy szekerük összetörik, lovaik felsikoltanak; látta a szemükben tükrözıdı hitetlenkedést, miközben haláltusájukat vívták. Majd a semmibıl egy dárda repül felé, elszívja az erejét, és ismét a pusztulással kell szembenéznie. Úgy érezte, akármerre fordul, elkerülhetetlenül ellenállásba ütközik – ha nem az ellenségei, akkor civakodó hadvezérei részérıl, vagy éppen maguk a szeszélyes istenek gördítenek elé akadályokat. Legszívesebben kiállt volna a tengerpartra és üvöltött volna, mint egy sebesült bika, de tudta, hogy a három férfi ıt figyeli.

– Azok a hajók tele vannak zsákmánnyal – mondta. – Odébb vihetnénk ıket, aztán harcolhatnánk tovább. – De csak megvetést látott maga körül, így elfordította a tekintetét. – Ha van valakinek jobb terve, örömmel hallanám.

– Csak az válik a becsületünkre – felelte Diomédész -, ha tovább és tovább küzdünk, ahogy Meneláosz és Aiász teszi. Mi megsebesültünk, sokat nem tehetünk, de jelenlétünkkel

bátoríthatjuk barátainkat. És ha az istenek azt akarják, hogy az argosziak szenvedjenek vereséget, hát meghalunk bajtársainkkal együtt, a trójaiak és a tenger között.

Beszélgetésük ideje alatt a cölöpsorba épített hatalmas, kétszárnyú kaput bezárták Hektor elırenyomuló csapatai elıtt. Sok menekülı argoszi a kapun kívül maradt, szemben a túlerıvel, kétségbeesve – ıket gyorsan levágták. A trójaiak a kaput kezdték döngetni, és bár a gerendák megrepedtek és nyikorogtak, a keresztfa ellenállt a támadásnak. Hektor dühében felemelt egy hatalmas követ és a kapunak dobta. Az egyik csuklópánt eltörött, és a kı elég nagy nyílást ütött a kapun ahhoz, hogy a támadók fogást találjanak rajta. Néhány perc múlva ki is döntötték. Hektor hangos gyızelmi kiáltással lépett be, és amikor a trójaiak követték, az argosziak úgy kezdtek hátrálni, mintha özönvíztıl rettegnének. Pillanatok múlva megfordultak és a hajók felé rohantak.

A védelem utolsó sorát azok a lokriszi íjászok jelentették, akiket a hajók mellé állítottak. Felemelték íjaikat, és nyíláradatot zúdítottak a nyomuló trójaiak felé, akik hirtelen megtorpantak. Hektor sértetlen maradt; megfordult, hogy tovább buzdítsa katonáit, azt kiabálva, hogy ahogy áttörték a kaput, ugyanúgy áttörnek az emberek falán is. Hektor szavaitól fellelkesülve a trójaiak ismét támadásba lendültek. A meg-megtörı argoszi csatasor különbözı pontjain Idomeneusz, Meneláosz és Aiász próbálta hadrendbe állítani a harcosokat, hogy szembenézhessenek Hektor katonáival. A cölöpsánc és a hajók között a többezer ember bevés összecsapása alatt megremegett a föld.

Akhilleusz hajója faráról figyelte a csata alakulását. Felzaklatta a csatazaj. Tudta, hogy mürmidónjai feléje pillantgatnak, miközben a rájuk erıltetett tétlenség miatt dühöngenek. Valahonnan a part távoli pontjáról kétségbeesett kiáltás szállt fel a trójai sorok közül – egyik hısük bizonyára elesett, de a hajók elıtt egymást szabdaló férfiak zavaros tömegében nem lehetett kivenni, ki volt az. Majd megpillantotta Patrokloszt, aki ä parton igyekezett visszafelé, vérfoltos tunikában. Kis idıbe telt, míg levegıhöz jutott, és amikor felpillantott Akhilleuszra, aki a hajón állt, szemébıl patakzottak a könnyek.

– A barátaink sorra esnek el – zihálta. – Diomédész, Odüsszeusz és Agamemnon mind megsebesültek. Épp most kötöttem be barátom, Eurüpülosz sebét, amelyet egy nyíl ütött a combján. İ kért meg rá, hogy visszamehessen a csatába.

Akhilleusz végigfuttatta pillantását a part mentén, a csatázok irányában. A trójaiak már összeszedték magukat az átmeneti megdöbbenés után, és már a partra vont hajókat támadták, mintha mindegyik egy-egy fellegvár lenne.

– Eurüpülosz mindig is bátran viselkedett – mondta, de hangjából hiányzott minden érzelem.

– Szégyelltem magam elıtte – kiáltott fel neki Patroklosz. – Az istenekre kérlek, Akhilleusz, szükségünk van rád. Ha

nem segítünk nekik, az argosziakat visszaszorítják a tengerbe. Ez történik éppen most – most, miközben mi itt állunk.

Akhilleusz szenvtelenül bólintott, erre Patroklosz elveszítette a türelmét. – A barátom vagy – kiáltotta. – Kitartottam melletted, amikor a büszkeséged megsértették.

Azóta végig kitartottam melletted makacs dühödben, ahogy már a csatában is sokszor. De nem hozok szégyent magamra miattad. Akhilleusz még mindig nem szólt.

– Mi történt veled? – kiáltotta Patroklosz, hangja tele keserőséggel. – Tényleg csak a sértett büszkeséged miatt nem veszel részt a csatában, vagy talán elhagyott a bátorságod?

Akhilleusz szeme tágra nyílt, orrcimpái kitágultak. – Tudod jól, miért maradtam távol a csatától, és hogy jó okom volt rá. – Jó okod, igen – vágott vissza Patroklosz -, remélem, elégedett vagy most, hogy minden

barátod meghal. Az emberek azt mondják majd: „İ Akhilleusz, Péleusz fia, aki akár nagy hıs is lehetett volna, de nem volt hajlandó bajtársaiért harcolni Trója alatt, és emiatt elveszítették a háborút, sok fényes harcos ottmaradt – bár ı azt mondja, jó oka volt rá!”

Akhilleusz dühösen elfordította arcát, de ott is csak Phoinixet és mürmidónjait látta, akik csendes szemrehányással néztek fel rá.

Abban a pillanatban reménytelen jajgatás hangját hozta feléjük a tengerrıl fújó szél. Mindannyian a hang irányába fordultak, és látták, hogy az elsı hajó lángra kap. A lángok a szürke, délutáni ég felé törtek. A tőz elharapózott, a hajóorr körül a levegı fekete lett a füsttıl. Férfiak kiáltozását hallották, orrukat megcsapta az égı szurok szaga.

– Elkezdıdött – mondta Patroklosz. Szeme barátjára villant. – Én megyek és csatlakozom a többiekhez, és úgy gondolom, hogy mürmidónjaid is velem jönnek. Vezess minket, Akhilleusz.

Akhilleusz lenézett barátja komor, kérlelı tekintetébe. Egy gyötrı pillanatra eszébe jutott a nap, amikor elıször találkoztak Thesszalia hegyei között, még gyerekekként « Összevitatkoztak valamin, amire már egyikük sem emlékezett, és puszta ököllel verték egymást, míg eleredt az orruk vére és kezük, lábuk is megsérült. Attól a naptól fogva soha nem veszekedtek. Ha kellett volna, akár az egész világ ellen kiálltak volna, ık ketten. Bár most úgy tőnik, a világ akar kettejük közé állni.

Patroklosz sürgetıen ismételte: – Vezess minket! Akhilleusz nyelt egyet, és a fejét rázta. – Megesküdtem, hogy nem harcolok Agamemnónért. – Hallotta a mürmidónok

zúgolódását. – De bármit is mondanak az emberek, azt ne mondják, hogy a barátom és dicsısége közé álltam. Menj és harcolj, Patroklosz. Vidd magaddal annyi emberemet, ahány menni akar, és legyenek veletek az istenek. – Elfordult volna, de barátja még nem végzett.

– A trójaiak tıled félnek – kiáltott fel Patroklosz. – Ha te nem vagy hajlandó velünk jönni, legalább add ide fegyvereidet és a vértedet, így amikor a mürmidónokat vezetem a csatába, hadd higgyék Hektor és a fivérei, hogy Akhilleusz tért vissza a csatába.

Akhilleusz alig láthatóan barátjára mosolygott. Arra gondolt, hogy ha teljesülhetne a kívánsága, akkor azt szeretné, bárcsak Agamemnon és egész gyülevész serege visszahúzódna a hajókra, így csak neki, Patroklosznak és a mürmidónoknak maradna a dicsıség, hogy bevegyék a várost. Arról a napról az énekmondók a világ végezetéig megemlékeznének. Felsóhajtott, és emelt hangon felelt, hogy mindenki hallhassa:

– Vidd a vértemet! Vidd a szekeremet és a lovaimat! Vidd az embereimet a csatába, és tedd meg mindkettınkért, amit veled együtt szeretnék megtenni! Őzzétek vissza a trójaiakat a fal mögé, és utána gyertek vissza hozzám sértetlenül! – Majd mürmidónjai felé fordult. – Ami pedig titeket illet, menjetek, és harcoljatok úgy, mintha értem harcolnátok, és juttassátok ma nagy gyızelemre a barátomat!

Annak a szörnyő napnak a végén az emberek suttogva emlékeztek meg a dicsıséges tettekrıl. Arról meséltek, hogyan költözött vissza az égı hajók mellett küzdı argosziak szívébe a lelkesedés, amikor meghallották a segítségükre sietı mürmidónok kiáltásait. Elmondták, Patroklosz hogyan indított támadást a paión lándzsások ellen, hogyan ölte meg királyukat, és hogyan remegtette meg követıi szívét, akik azt hitték, hogy maga Akhilleusz tért vissza a csatába. Elmondták, hogy a rettegett név elkiáltása után hogyan futamodtak meg a paiónok, másokat is magukkal sodorva. Menekülésük fejetlen visszavonulássá fajult, amikor Menelaosz, Aiász és Idomeneusz kihasználták a zavart, és elırehajtották saját csapataikat.

A trójaiakat már csupán néhány méter választotta el a hajórajtól, most pedig tülekedve menekültek a kapun keresztül, amelyet ık döntöttek ki. Csaknem egy álló napja harcoltak, és fáradt végtagjaik nem vehették fel a versenyt az ıket lerohanó, pihent mürmidónokkal. A cölöpsor elıtti árok perceken belül megtelt sikoltozó, vonagló férfiakkal, összetört szekerekkel és sebesült lovakkal.

Akhilleusz szekérhajtója, Automedón tovább hajtotta Akhilleusz hatalmas, erıs lovait, miközben Patroklosz lankadatlanul vezette embereit a falon túl, lemészárolva mindenkit, aki az útjába került. Amikor egy trójai íjász megpróbált kitérni az útjából, Patroklosz az

állkapcsát ütötte át dárdájával, csontját-fogát összetörve. Majd dárdáját emelırúdként használva kiröpítette a trójait szekerébıl, és a sárba vetette, ahogy a halász csáklyázza meg a halat. A szörnyő látvány rémületet keltett a harcosok szívében.

A nagy zőrzavarban csak a lükiai Szarpédónnak volt elég bátorsága ahhoz, hogy szembeszálljon az argoszi bajnokkal. Dárdája messze Patroklosz mellett süvített el, de egyik elsı lovának a nyakába fúródott; ahogy az állat megbotlott, a többi ló visszahıkölt; rémületükben felhorkantak és nyerítettek, patáikkal a levegıt taposták. Automedón elvágta a ló hámját, majd küszködve próbált úrrá lenni a többin. Patroklosz is megpróbálta visszanyerni egyensúlyát, és elhajította kelevézét, amely Szarpédón bordái közé fúródott. Ekkor már Hektor sem volt képes megállítani a trójaiakat, akik ırjöngve tolongtak befelé, a városfal biztonságot nyújtó menedékébe.

Amikor Akhilleusz már ismét képes volt gondolkodni, és végighallgatta a suttogva elbeszélt beszámolót arról, hogyan halt meg a barátja, úgy érezte, pontosan tudja, mi történhetett azokban a percekben. Épp elég hasonló rohamot vezetett már ahhoz, hogy tudja: amikor az ember az elıle menekülı harcosok zavart tömegét látja, szédülni kezd az izgalomtól és elkapja a harci düh. Lehet, hogy csak néhány perc választja el a haláltól, mégis halhatatlannak kezdi érezni magát. Hisz abban, ahogy bizonyára Patroklosz is hitt benne, hogy ha emberei vele vannak, minden lehetségessé válik, és pontosan azért, mert ı hisz benne, katonái követni fogják. Megfeledkezett Akhilleusz utasításáról, amely szerint vissza kellett volna fordulnia, miután a trójaiakat a fal mögé kergették. Patroklosz azonban Trója ellen indult, mintha a várost egymaga is bevehetne.

Leugrott szekerérıl egy fügefa mellett, ott, ahol a fal a hírek szerint a leggyengébb volt. Háromszor próbálta Megmászni a falat, miközben az Apollón segítségéért kihozó trójaiak köveket dobáltak le rá, de mindannyiszor visszaesett. Miután harmadik esése után magához tért, Hektor tört ki a Szkaiai-kapun át, és felé rohant.

Patroklosz felpillantott, és a lenyugvó nap fényén keresztül látta, hogy a lovak feléje tartanak. Ösztönösen felkapott egy követ és olyan pontossággal dobta meg vele Hektor kocsihajtóját, hogy betörte a fejét és a hajtó hátrabukott a szekérrıl. Ahogy a lovak elszáguldottak mellette, Hektor leugrott a szekérrıl, és a két hıs kegyetlen kézitusába kezdett, amely addig tartott, míg a körülöttük kavargó tömeg szét nem választotta ıket.

Pillanatokkal késıbb Meneláosz épp felpillantott a trójairól, akit megölt, és meglátta Patrokloszt néhány méterre tıle. Bár kövek és nyilak záporoztak körülöttük, látta, hogy Patroklosz elırelódul, karjait a magasba dobja, mintha hátulról meglökték volna. Senki nem volt elég közel hozzá, hogy láthassa, mi történik, így az emberek késıbb azt mondták, hogy minden bizonnyal Apollón taszította hátba. Akhilleusz magas tarajú sisakja leesett a fejérıl, és egy rémült ló patái alá került. Úgy látszott, Patrokloszt megbénítja és kifárasztja az ütés. Kábult fejét rázta, amikor egy dárdán gyalogos mögéje került, és kelevézét a lapockái közé szúrta. A dárdán egy mozdulattal kirántotta fegyverét, de valaki félrelökte, mielıtt újból lesújthatott volna.

Meneláosz látta, ahogy sebesült barátja lassan a földre rogy. Patroklosz megfordult, levegı után kapkodva, és amikor megpróbált újra felállni, üvegesedı szemei egy villanásra Hektor föléje magasodó alakjára összpontosítottak. Újra összecsuklott, és egy pillanatra úgy tőnt, mintha a csatazaj teljesen elült volna, hogy mindenki tanúja legyen annak a pillanatnak, amikor Hektor felemeli lándzsáját és a földön fekvı férfi hasába szúrja.

Egy órával késıbb Akhilleusz a lenyugvó nap fényében 0t és a Tenedosz felé húzódó öböl sötét vonalait fürkészte, amikor futó léptek zaját hallotta maga mögött. Már egy ideje rossz elıérzet szorította össze szívét. Ahogy teltek az órák, félelmei egyre sötétebbé váltak, és most, hogy meglátta Nesztor fiának, Antilokhosznak az arcára kiült fájdalmat, rögtön tudta, mit fog hallani.

A talaj majdnem kicsúszott a lába alól. A levegı a torkában rekedt. Valahonnan messzirıl

hallotta, amit Antilokhosz mond, de a szél mintha eltorzította volna a szavait. Patroklosz meghalt. Hátulról szúrták le. Majd Hektor döfött elölrıl a hasába. Antilokhosz zokogva beszélt. Patroklosz meghalt. Éppen páncéljától fosztották meg, amikor Aiász és Meneláosz odaért, hogy ırizzék a testét. Eltökélten védelmezték, egy ujjnyival sem engedték közelebb a trójaiakat, és Antilokhosz nem tudta, mi lett a csata kimenetele, mert arra kérték, vigye meg Akhilleusznak a hírt: Patroklosz meghalt.

Hatalmas széllökés támadt a zavaros ég alatt. A tenger valahol a messzeségben egyhangúan ismételgette bánatát.

Akhilleusz lába összerogyott. Térdére esett, a sötét homokot bámulta maga elıtt. Karjait keresztbe tette mellkasa elıtt, ökleit a vállához szorította, és úgy ringatta magát elıre-hátra, mintha a melléhez szorított, sebesült valamit próbálná nyugtatni. Majd szétnyitotta ujjait. A földre nyúlt, megtöltötte kezeit homokkal, és sőrő, fullasztó felhıjét újra meg újra hajára és nyakára szórta.

Hallotta Antilokhosz zokogását. Majd a hír elterjedt a rabnık között is, akik Patroklosszal éltek és megtanulták szeretni, és egyikük hangosan sírni kezdett. A szürkületet nemsokára betöltötte szörnyő siratóénekük. Egy ideig Akhilleusz csendben volt. Majd a levegı borzongva távozott belıle, ı pedig küszködve próbálta szabadjára ereszteni a torkába szorult hangot. Amikor végre kijött, kezdetleges, csikorgó nyöszörgésként indult, amely kiáltássá vált, majd fájdalmas üvöltéssé. Péleusz fia, Akhilleusz, városok feldúlója, harcosok gyilkolója végre megtanulta, mibe került büszkesége.

Istenek háborúja Talán soha nem tudják megmenteni Patroklosz testét, ha Akhilleusz nem fordítja bánatát az

erıszak kegyetlen szertartásává. Hallotta a közeledı csatazajt, mire felmászott a cölöpsánc egyik fatornyába, és lenézett a páncélos férfiak küszködı tömegére. Az argosziak visszavonultak a síkságról, a trójaiak ismét a hajók felé kergették ıket, mert újabb lendületet merítettek Patroklosz halálából. A legádázabb küzdelem közepén Meneláosz és Aiász alakját vette ki, akik kétségbeesetten próbálták visszaverni a trójaiakat. Akhilleusz tudta, hogy halott barátja testéért küzdenek.

A lehetséges határán túl Akhilleusz olyan hangosan kiáltotta el magát, hogy túlharsogta a csatazajt, és hangja visszhangot vert a harcolók sorai között. Kiáltása egyetlen elnyújtott szóból állt – „Hektor!” – majd amikor még hangosabban és még sürgetıbben elismételte, a Patroklosz holtteste felett küzdık felpillantottak, hogy megtudják, honnan jön a hang.

Egy sötét alakot láttak a mellvéd legmagasabb pontján, a haldokló napsütés utolsó sugarai megvilágították a haját.

Akhilleusz neve futótőzként terjedt mindkét sereg sorai között. Mintha egy hatalmas gépezet állna le, a harc abbamaradt, az emberek megtorpantak a rémülettıl. Akhilleusz hangja, akár egy istené, újra felharsant a vöröslı szürkületben. Az argosziak szíve erıvel, a trójaiaké rémülttel telt meg. A csata menete megfordult. Hektor kényszeredetten meghátrált, és az egyre sőrősödı homályban Meneláosz és Aiász elvitték Patroklosz testét a csatatérrıl.

Miután Hektor megölte Patrokloszt, lehúzta Akhilleusz vértjét a holttestrıl, így bajtársai már csak a véres, szakadt tunikát hámozhatták le róla, mielıtt lemosták testérıl a vért és a piszkot. Majd olívaolajjal kenték be, sebeit balzsamokkal fedték el, és puha lepellel, fehér takaróval leborított ravatalra fektették. Akhilleusz és mürmidónjai a test köré győltek, a harcosok egész éjjel sírva vonultak el elıtte.

Meneláosz és Aiász elmesélték Akhilleusznak, milyen bátran vezette Patroklosz a sereget a trójaiak ellen, és hogyan védelmezték a testet, hogy Hektor meg ne kaparinthassa. Akhilleusz szótlanul hallgatta ıket. Ahol ı volt, a többiek nem érhettek utána, és sokáig ott is maradt, csendben, még akkor is, amikor Odüsszeusz késıbb meglátogatta, hogy vigasztalja.

Akhilleusz egész éjszaka barátja holtteste felett virrasztott. Visszaidézte a számtalan

alkalmat, amikor egymás oldalán harcoltak, egymást fedezték pajzsukkal vagy kardjukkal, és örömüket lelték gyızelmükben, amikor az ellenség szaladt elıttük, majd a harc végeztével megmosták és bekötötték egymás sebeit. Egyszer Akhilleuszt láz verte le a lábáról, napokig önkívületben hánykolódott, majd amikor felébredt, megpillantotta barátját, aki fölé hajolt, és aggodalomtól elgyötört vonásait hirtelen megkönnyebbült mosoly lágyította meg. Emlékezett azokra a rossz napokra is, amikor valamely oknál fogva Agamemnón elvesztette harci kedvét, Akhilleusz és Patroklosz pedig együtt adták ki magukból türelmetlenségüket, vagy visszahúzódtak a nıkkel, akik szerették ıket, és énekeltek, táncoltak vagy ölelkeztek, mintha tudták volna, hogy egyikük sem lesz hosszú élető, ezért minden percet szenvedélyes tőzzel kell megtölteniük.

Az emlékektıl bánata még jobban gyötörte, a gyötrelem pedig haragját szította. Amikor aznap éjjel barátja teste mellett ült, Akhilleusz olyan eszközzé formálta magát, amelynek csupán egyetlen cél lebegett a szeme elıtt. Amikor gyerekként Kheirón iskolájába járt, még többféle sors állt nyitva elıtte. Énekhangja a legszebbek között volt, amelyek a szurdokban valaha is visszhangoztak, és talán énekmondó is lehetett volna belıle, aki más férfiak tetteirıl énekel. Kheirón vezetése alatt kiderült, hogy a gyógyításhoz is van tehetsége, és alapos tudásra tett szert a növények gyógyító erejérıl, így az életét sebek ápolásával is tölthette volna, sebek osztogatása helyett, életeket is menthetett volna, ahelyett, hogy elveszi ıket. Kitőnıen vadászott és táncolt, és ha Odüsszeusz nem hozza magával ebbe a véres háborúba, talán békében élhette volna le életét Szküroszon, elsı szerelme, Déidameia karjaiban, és figyelhette volna, ahogy fiuk, Pürrhosz felcseperedik.

Mert Akhilleusznak gyengéd lelke volt. Mindkét szülıjét szerette, de az élet kettészakította szívét kettejük között. Szeretett Szküroszon lenni feleségével és csöpp fiával, de az élet elrabolta ıt tılük. Briszéiszt ugyan dárdájával szerezte, mégis szerette. Ám az élet ıt is elvette. Patrokloszt mindegyiküknél jobban szerette, de már ı is elment. Szíve kietlen táján már nem volt többé helye a szeretetnek. Teljesen azzá válik, amivé a világ mindig is tenni akarta. Aztán véget vet az egésznek.

Aznap éjjel eleredt az esı. Nappal is esett, nehéz, szeles esı volt. Akhilleusz egész éjjel nem aludt. Felállt székébıl, és egy ládából elıhúzta anyja utolsó

ajándékát, a gazdagon díszített páncélt. Egy Héphaisztosz szolgálatában ügyesedett mesterember a vértet és a lábvértet bronzból és ónból készítette, majd aranyat és ezüstöt kalapált rá, míg úgy tőnt, mintha fénybıl kovácsolta volna ıket. A sisak szorosan illett Akhilleusz halántékára; a kovács az arcvédıket is gazdagon díszítette, a tetejére aranyforgót illesztett. A pajzs valódi remekmő volt: csillogó, széles domborulatai az élet különbözı helyzeteit ábrázolták – olyan eseményeket, amelyeket egykor az anyja kívánt neki. A pajzs szegélyén az Ókeanosz hullámzott, amely körülöleli az egész földet, középsı domborulatát pedig a nap, a hold és a csillagok díszítették. A kettı között Akhilleusz az emberek világát látta, amelyben a háborúskodás csak egy elfoglaltság volt a sok közül, és ahol a legnagyobb rész a szántás és aratás, a nyáj terelése, a szılı szüretelése, a zene és a tánc békés tevékenységének jutott.

A vértet ünnepélyes alkalomra készítették, nem arra, hogy csatában viseljék – Akhilleusz számtalanszor elképzelte már, ahogy ezt a vértet viselve gyıztesen bevonul Trójába. Patroklosz a kevésbé díszes páncélt vitte magával, amelyet Akhilleusz a csatában viselt, de Hektor lerántotta vérzı testérıl. Akhilleusz tudta, hogy anyja ajándékát gyászosabb munkára kell fognia.

A díszes vértben kilépett sátrából és átsétált a parton oda, ahol Agamemnon és hadvezérei az esı ellen felhúzott tetı alatt tanácskoztak. Mindannyiukat lesújtotta Patroklosz halála, és a tény, hogy még oly hatalmas erıfeszítés árán sem tudta lehengerelni a trójaiakat. Néhányan még mindig sebeiket gyógyították és csak kevesen aludtak elızı éjjel. A makacs esıben egyiküknek sem volt kedve visszatérni a csatamezıre. Tisztelettel és zaklatottan pillantottak

fel Akhilleusz közeledı alakjára. Agamemnon, aki még mindig szenvedett a karját ért sérüléstıl, alig tudott ránézni.

– Atreusz fia! – kezdte Akhilleusz. – Számomra úgy tőnik, a mi viszálykodásunk senkinek nem vált a javára, csak Hektornak és a trójaiaknak, tehát itt az ideje, hogy véget vessünk neki. Hívd még egyszer fegyverbe a sereget, hadd lássam, akad-e trójai, aki ki mer állni dárdámmal szemben!

Az ellenzı meglibbent a szélben, lecsapta az összegyúlt esıvizet. A levegı nyirkosnak tőnt és a hajókon túl a reggel csupán az ég és a tenger összemosódott, esıs szürke foltja volt. Valahol felnyerített egy ló, hallani lehetett a fémnek ütıdı kalapácsok zaját, ahogy a kovácsok és az ácsok a szekerek törött tengelyeit és tengelyszögeit javították.

Agamemnon lassan felegyenesedett. Karja még mindig fel volt kötve. Röpke pillantást vetett Akhilleuszra, mielıtt beszélni kezdett, de elég hangosan szólalt meg ahhoz, hogy mindenki hallja.

– Tudom, néhányotok engem vádol e viszály miatt, de én azt hiszem, hogy aznap, amikor megfosztottam Akhilleuszt hadizsákmányától, Zeusz, a Végzet és vak Düh borította el elmémet. És amikor ezek az istenek munkához látnak, mit tehet ellenük egy halandó? Most már tudom, hogy értelmemet az istenek vakították el, és hajlandó vagyok elégtételt szolgáltatni. – Egy pillanatra Akhilleusz felé fordult, bár tekintetében még mindig volt egy kis bizalmatlanság. – Megkapsz mindent, amit Odüsszeusz úr ígért neked, amikor a sátradba látogatott. Szolgálóim azonnal idehozzák a hajókról, és eléd teszik az ajándékokat.

Agamemnon épp megfordult volna, hogy kiadja a parancsot, de Akhilleusz félbeszakította: – Azzal ráérünk még. Most sürgısebb dolgunk is akad. A trójaiak a küzdelemre készülnek

ebben a pillanatban is. Induljunk és mérkızzünk meg velük! Agamemnon felnyögött és visszahuppant ülésére. Sápadtan pillantott Odüsszeuszra, aki

mellette állt, lándzsájára támaszkodva, hogy könnyítsen a sebére nehezedı súlyon. – Örülünk, hogy újra itt vagy közöttünk, Akhilleusz – mondta Odüsszeusz -, de az emberek

még mindig fáradtak a tegnapi csatától és még nem ettek. Lesz még idınk harcolni. Hagyd, hogy Agamemnon úr eléd hozassa az ajándékait, azután ünnepeljük lakomával a békülésete-ket!

– Nem tudok evésre gondolni, amíg a barátom holtan fekszik, társaim tetemei pedig még mindig ott hevernek a síkságon. Harcoljanak elıbb az emberek, enni késıbb is ráérnek. Én így teszek, és követni fognak.

Sürgetı szavai azonban nem lelkesítették fel a hadvezéreket, így Akhilleusz visszatért a sátrába, mialatt a többiek abból a disznóból lakomáztak, amelyet Agamemnon Zeusznak ajánlott. Már késı délelıtt volt, amikor a lovakat a szekerek elé fogták és Akhilleusz végre elrikkantotta csatakiáltását, támadásra vezetve az argoszi sereget a síkságon át.

A háború idıtartama alatt voltak idıszakok, amikor a szemben állók ereje szinte egyensúlyban állt. A csatát figyelı énekmondók azt állították, Zeusz megtiltotta az isteneknek, hogy bármelyik oldalnak segítséget nyújtsanak. Aznap azonban a vérontás olyan erıvel szabadult el a csatatéren, hogy nyilvánvalóvá vált: maguk az istenek is beléptek a háborúba. Jelen voltak a mennydörgés zajában, a zuhogó esıben, amellyel mind az emberek, mind a lovak küzdöttek. Jelen voltak a kiáltásokban, amelyekkel a harcosok egymást buzdították, és az imákban, amelyelyet egy-egy feléjük közeledı, halált hozó szempár láttán nyögtek ki.

De Akhilleusz nem gondolt az istenekkel. A gondolatok felett járt, a nem gondolkodó cselekvés birodalmában, ahol csak a gyilkolás munkájával törıdött, amikor átverekedte magát a trójaiak sorain, hogy rátaláljon Hektórra. Az elsı támadásban húsz ember esett el dárdája elıtt, akik közül az utolsó a földre rogyva karolta át Akhilleusz térdét és egész vagyonnyi váltságdíjat ajánlott életéért, még akkor is, amikor Akhilleusz felemelte dárdáját és a férfi arcába döfte. Egy alkalommal Aineiásszal került szembe, aki úgy állt ki ellene, ahogy addig

kevesen mertek. A dárdán herceg Akhilleusz felé hajította kelevézét, amely a hatalmas pajzsba állt, de átütni már nem tudta, így Aineiász épp csatlakozott volna azokhoz, akik Akhilleusz kezétıl estek el, amikor a csata heve arrébb sodorta. Akhilleusz megfordult és egy ifjú trójai harcost pillantott meg, aki még alig nıtt ki a serdülıkorból és az esın keresztül ıt bámulta. Priamosz király legifjabb, házasságon kívül született fia volt az, Polüdórosz, Hektor féltestvére, aki apja kívánsága ellenére merészkedett ki a csatatérre. Gyorsan sarkon fordult és szaladni kezdett, de Akhilleusz lándzsája gyorsabb volt: vesetájékán találta el a fiút, aki arccal borult a sárba.

Húsz méterre tılük Hektor szemtanúja volt öccse halálának. Minden óvatosságot félretéve átfurakodott a tömegen, míg szembe nem találkozott Akhilleusszal. Ugyanabban a pillanatban az ég hatalmasat dörgött, az esı egyre sőrőbben zuhogott. Hektor elhajította a dárdáját, de az célt tévesztett. Azután olyan erısen fújt arcukba a vihar, hogy mindketten szem elıl tévesztették a másikat.

Akhilleusz vészjósló erejő kiáltással buzdította mürmidónjait, hogy szorítsák vissza a trójaiakat a városba.

A mürmidónok rögtön válaszoltak: dárdáikat az ellenségre hajították, akik meghátráltak, és a Szkamandrosz felé menekültek, hogy a folyón átkelve Trójába jussanak. De a gázló túl keskenynek bizonyult ahhoz, hogy olyan sokan egyszerre átjussanak rajta – a harcosok annyira rettegtek Akhilleusztól, hogy a megáradt folyó mélyebb részeibe is beleugrottak, ahol a szekérroncsokkal és úszó lovakkal együtt elsodorta ıket a víz.

Amikor Akhilleusz látta, mi történik, azt parancsolta mürmidónjainak, hogy fogják közre a menekülı ellenséget. Elég gyorsak voltak ahhoz, hogy számos harcost bekerítsenek a folyó patkó alakú kanyarulatában. Legtöbben közülük káriai harcosok voltak – akik, mintha lányok lennének, csilingelı aranyékszerekkel indulnak csatába -, és most csak két lehetıségük volt: vagy a folyó izmos sodrásába vetik magukat, vagy szembenéznek a mürmidónok kardjaival.

Akhilleusz vezette az ellenük indított támadást. A világ akarta, hogy gyilkossá váljon – gyorsan és tisztán végezte munkáját, gondolatok vagy érzelmek nélkül, egy mészáros gyakorlottságával. Körülötte mindenütt vér fröccsent, karját, lábát és arcát is beborította. Akik valaha férfiak voltak, már csak levegıbıl, vérbıl és ürülékbıl álló puha zsákokká váltak, amelyek a lelküket kiadva most sorra szétrobbantak. Akhilleusz fejében haldoklásuk hangjai összemosódtak a folyó zúgásával. Mélyen magával ragadta a gyilkolás heve – vágott, döfött, majd kihúzta pengéjét. Mindezt nem tette volna több győlölettel vagy undorral akkor sem, ha ı maga vált volna saját aranyfegyverzetévé, végigvágva magát a halál sorain a halhatatlanság felé.

Ahogy a sok halálon átverekedte magát a folyópart felé, egy harcos kúszott a lábához a sárban. Akhilleusz felismerte Priamosz fiát, Lükaónt, aki a csatamezın egyszer már megmenekült kardjától. Ez alkalommal azonban nem volt menekvés. Amikor felemelte kardját, Lükaón csúszott-mászott elıtte, és könyörgött Akhilleuszhoz, hogy könyörüljön meg rajta.

– Egyikünknek sem jut könyörület – felelte Akhilleusz. – Patrokloszon sem könyörültek, és rajtam sem fognak, amikor eljön az idım. A világ

csatamezıvé változott. Légy bátor, barátom, és fogadd el egy másik halandótól ezt a testvéri érintést!

Lükaón felnézett rá, Akhilleusz pedig a trójai nyakába, a kulcscsontba szúrta kardját. Majd a folyóba rúgta a testet, és figyelte, ahogy a barna áramlat magával sodorja.

A mészárlás folytatódott. Akhilleusz mintha a legyızhetetlenség köpenyét viselte volna, olyan könnyen jutott át a dárdák és kardok között, anélkül, hogy sebet kapott volna. De a halottak és a haldoklók halmokban hevertek körülötte, és nemsokára azok, akiket még nem ölt meg, az életükért küzdöttek a folyó sziklái között, hogy meg ne fulladjanak a sodrásában. Akhilleusz utánuk ugrott a vízbe, mintha mindegyik ellenséges harcos egy-egy akadály lett

volna, amely nem engedi, hogy Hektórig eljuthasson. Meglepıdött, amikor megérezte combjai körül az áramlat erejét. De tovább gázolt a vértıl vörösre festett vízben, és már három másik embert megölt, mielıtt rájött, hogy a Szkamandrosz egyre gyorsuló áramlata ledöntheti a lábáról.

Több mérfölddel arrébb, az Ida hegyének hasadékai között a kidılt fák gátat formáltak, visszatartották a folyó vizét, majd hirtelen utat engedtek a mögöttük felgyülemlı nyomásnak. Ez a víz zúdult most le a hegyrıl és olyan erıvel özönlött a két part között, hogy sziklákat, elhullott állatokat és ágakat sodort magával.

Akhilleusz hallotta a folyó üvöltését. Felpillantott, és látta, hogy hömpölygı, fehér vízfal száguld feléje. Megfordult, és a part felé indult, amikor csuklóját elkapta egy víz alól kinyúló kéz. Ahogy megpróbált szabadulni tıle, szakállas arcot látott, aki a víz alól bámult rá. Keze olyan inas és izmos volt, és olyan erısen szorította, hogy elfehéredett ujjai talán soha nem engedték volna el Akhilleusz karját. Ám az áramlat mindkettejüknek nekivágódott. A fuldoklót elsodorta, Akhilleusz páncéllal borított teste pedig élénkbarna árnyak világába süllyedt. Úgy tőnt, az árnyak mindegyikét az a vágy hajtja, hogy víz alatt tartsák ıt, míg tüdeje fel nem emészti az összes elraktározott levegıt.

Majd egy idıre anyjával találkozott a Néreiszek birodalmában – vizet lélegzett, vizet gondolt, vizet álmodott, ahogy a folyó megpróbálta ıt elnyelni. Amikor Thetisz az iránt érdeklıdött, miért sír annyira, fia elmondta, hogy Patroklosz halálával saját dicsıség utáni hajszája is hiábavalóvá vált, és hogy barátja halálát csak Hektor halála teheti jóvá.

– De ha Hektor meghal, neked is meg kell halnod – mondta Thetisz. Akhilleusz azt felelte, hogy semmi mást nem szeretne jobban, majd durva káprázatán ismét áttört az öntudat, és barna folyóvizet köhögött fel. Felnézett és Phoinixet látta, aki aggódva pillantott le rá. Azonnal két gondolat villant át az agyán: még mindig életben van, ahogy eszerint Hektor is.

Trója falairól Priamosz király figyelemmel kísérte, ahogy hadseregét megfutamították. Látta, milyen sok harcosa esett el Akhilleusz és a mürmidónok elsı támadása során. Látta, hogy a káriaiak egész seregét sarokba szorították és lemészárolták a Szkamadrosz kanyarulatában. Öreg szívét megrázta a folyó barna áradatának látványa, amely férfiakat sodort magával, fákkal, kövekkel és törött szekerekkel együtt. Parancsot adott, hogy nyissák ki a kapukat, hogy azok, akik megmenekültek Akhilleusz haragjától, behúzódhassanak a biztonságot nyújtó falak mögé. Az emberek úgy tódultak be a kapun, mint az akolba hajtott birkák, meg sem álltak, hogy segítsenek a sebesülteknek. De amikor Hektor a kapun kívül maradt és befelé terelte a hátramaradt harcosokat, Priamosz arra gondolt, fiainak legnemesebbike bizonyára azon vívódik, otthagyja-e a csatamezıt, vagy szembeszálljon a férfival, aki ilyen rémületet keltett a trójaiak szívében.

Az elmúlt évek során Priamosz számtalanszor riadt fel az éjszaka közepén arra a gondolatra, vajon elment-e a józan esze, hogy birodalma kincsét és fiainak életét kockára tette egy ilyen rettenetes háború kedvéért. Most elıször latolgatta a teljes vereség eshetıségét. Most, hogy Akhilleusz újra részt vesz a csatában, csakis Hektor tudja összefogni a trójai haderıt a város védelmére. Az ı életét meg kell kímélni.

Priamosz a mellette álló Déiphoboszhoz fordult, akinek karja egy vágástól vérzett, és megparancsolta neki, hogy hozza a királynét a falhoz. Majd a lıréses mellvéden át lepillantott oda, ahol Hektor állt szekerében a Szkaiai-kapuhoz vezetı lejtı lábánál. A vihar elült végre, noha az ırtorony felett repkedı madarakat még mindig dobálta a szél. Messze a síkságon a Szkamandrosz elárasztott partjainál a kányák és a keselyők le-lecsaptak a halottak közé. Valahol másutt az argoszi hadsereg használta ki az átmeneti csendet, hogy újra összeszedjék csapataikat, ellássák sebeiket és biztonságos helyre vigyék a sebesülteket. Priamosz érthetetlennek tartotta, hogyan torkollhatott egy ilyen reményteljesen induló nap ilyen gyorsan katasztrófába. Lekiabált Hektórnak, hogy jöjjön a falak mögé.

– Még nincs vége – felelte Hektor. – Nemsokára megint támadni fognak.

– Tudom – felelte Priamosz. – De nem veszíthetek el több fiút, legkevésbé téged, akitıl minden reményünk függ.

Hektor nem válaszolt, szemével a síkságot pásztázta. Állát megemelte, mintha a sisakja tollforgóját borzoló szelet szagolta volna, és bár kívülrıl higgadtnak tőnt, gondolatai vadul kavarogtak a fejében. Aznap korábban volt egy kockázatos pillanat, amikor csapatait megrázta Akhilleusz támadása, és hadvezérei azt tanácsolták neki, fegyelmezett visszavonulásban vezesse vissza seregét a síkságon át, hogy menedéket leljenek a városfal mögött, és átgondolhassák az új helyzetet. De az elızı napi sikerek után Hektor vére forrt. Úgy döntött, hogy megküzd a mürmidónokkal, és döntésének tragikus következményei már mindenki számára nyilvánvalóak voltak.

Büszke szelleme visszariadt a gondolattól, hogy hazakullogjon, a falak mögé, mert ott csak azoknak a tiltakozásával kellene szembenéznie, akik elveszített férjek, fivérek, fiak és barátok személyében fizették meg ostobasága árát. Jobban teszi, ha ottmarad a Szkaiai-kapunál, dacosan Akhilleusz saját fegyverzetében mutatkozik, hiszen Péleusz fia nemsokára eljön, hogy megbosszulja barátját, Patrokloszt.

Feje fölött most is hallotta apját, aki a nevét kiáltotta, de ı nem fordult meg. Egyik szürkéje felhorkant, a lószerszám megcsörrent. Látta, hogy a felhık között nagy, kék foltok jelennek meg, és a fény azzal a friss ragyogással világítja be a tisztást, amely oly gyakran követi a vihart. A hegyek fölött írisz, a szivárvány istennıje csillogtatta fátylát a felhıfoszlányok között. Hektor azon tőnıdött, kisfia, Asztüanax látta-e ıt. Majd arra gondolt, milyen jó dolog az élet.

Ekkor anyja, a királyné aggódó hangját hallotta, aki könyörgött neki, hogy jöjjön a fal mögé.

– Gondolj feleségedre és a fiadra – kiáltotta. – És nekem, aki életet adtam neked, végig kell néznem, hogy az a szörnyeteg Akhilleusz elveszi? Könyörgök, gyere be! Gyere, hadd csukjuk be a kaput!

Egy pillanatra Hektor megingott – feleségére gondolt, aki a szövıszéknél dolgozik, hogy idegeit nyugtassa. Vágyódás fogta el az után a béke után, amit ıt ketten már megtapasztaltak. Az argosziak is bizonyára ugyanúgy belefáradtak már az öldöklésbe, mint a trójaiak. Mindkét fél szörnyő veszteségeket szenvedett, és Trója még mindig bevehetetlenül áll a szeles hegygerincen. Nem tudták kiéheztetni, hogy megadja magát. Ki akarná még évekig elviselni ez a véres állóháborút? Ha lecsatolná magáról a vértet, fegyvertelenül találkozna Akhilleusszal, és felajánlaná, hogy visszaadja Helenét Meneláosznak Trója fele kincsével együtt, vajon miért ne fogadnák el az ajánlatot? Bármelyik józan ember boldogan kapna ilyen megegyezés után, majd békében elvonulna.

Akhilleusz azonban már elvesztette józan eszét, és az argosziak sem mennek el addig, míg a csillapíthatatlan verszomjú Akhilleusz áll az élükön. Akhilleusz csak akkor állna el a további harctól, ha vagy ı, vagy Hektor halott lenne. Ezek voltak a könyörtelen tények. Amikor Hektor felpillantott a rövid, reménykedı álmodozásból, látta, hogy az argoszi sorok megmozdulnak, és Akhilleusz szekere a síkságon át feléje közelít.

Aggódó felmordulást hallott háta mögül a falakról, amikor a mürmidónok uruk mögé sorakoztak.

– Hektor – kiáltott le Déiphobosz -, be kell csuknunk a kaput. Hektor bólintott. Lovai nyugtalanul mozgolódtak. Majd egy másik sürgetı hangot hallott,

amely azt kiabálta, hogy be kell jönnie. A hang Pariszé volt, aki miatt ez az egész keserő harc kezdıdött. Hektor még mindig nem fordult meg. Ekkor nagy felbolydulás hallatszott a háta mögött. Parancsok csattantak, egy hang a mellvéden pedig az ellenkezıjét parancsolta, rövid ideig vitatkozás hangjai szőrıdtek le. A fa nyikorgott hatalmas bronzzsanérjain, és a nagy Szkaiai-kapu kezdett bezáródni.

Hektor egyedül volt a város és a síkság között, és Akhilleusz egymagában feléje tartott.

Hektor arra gondolt, milyen különös, hogy az ember sorsa születése órájában meg van írva, mégsem tudja, mi lesz a végzete, mindaddig, míg a halhatatlan istenek fel nem fedik elıtte. Ami ıt illeti, imádta az isteneket, tisztelte szüleit, szerette feleségét és fiát, szolgálta városát és ügyesen, bátran harcolt annak ellenségeivel. Mégis, az elkövetkezı percek mindezt eltörölhetik.

Látta, hogy Akhilleusz meglóbálja lándzsáját. Napsugár sütött át a síkság párás levegıjén, megvillant Akhilleusz sisakján és pajzsán, olyan erıs fénnyel, hogy a gyeplınél álló alak többnek tőnt közönséges halandónál.

Hektor szíve reszketni kezdett, mint egy ellenzı a szélben. Túl késın döbbent rá, hogy még nem áll készen a halálra. A kaput becsukták és

bereteszelték mögötte, és amíg felkiáltana, hogy nyissák ki, Akhilleusz hátulról lecsapna rá, ahogy öccsére, Polüdóroszra. Még mindig hallotta anyja jagatását a falról. Most vagy harcol, vagy fut.

Hektor a lovai közé csapott, és elhajtotta ıket Akhilleusz közelgı szekere elıl, el a kapu mellett álló ısi fügefa mellett, ki a városfal lábánál húzódó kocsiútra. Hangos, gúnyolódó kiáltások hallatszottak a mürmidónok felıl, de még hangosabban hallotta Akhilleusz szekerének zörgését a sajátja mögött, a keréknyomok és kavicsok közt. Érezte az Akhilleusz vágtató lovairól felcsapó párát; saját lovait elhajtotta a forróvíző források és az ısi kıvályú mellett, ahol békeidıben az asszonyok mosás közben egymással csevegtek. Majd tovább, a városfal meredek kanyarában, mintha az egész csak játék lenne, amelyben ı és Akhilleusz versenyeznek, és amelybıl majd egyikük nevetve kerül ki gyıztesként.

Háromszor kerülték meg a falakat és az egész világ forgott velük. A Hellészpontosz sötét ragyogása, a cölöpsánccal ellátott part, ahol az argosziak hajói álltak, Tenedosz távoli, árnyékos szigete, a Szkamandrosz még mindig hullákkal teli partja és az Ida hegyének felhıbe burkolózott ormai, ahonnan az istenek ıket nézték. Hektor születésének, ifjúságának és férfikorának színhelye körülötte forgott, miközben szekere az egyenetlen talajon bukdácsolt. Lovai verítékeztek, hajszolták magukat, mintha a szívében tanyát ütött rémület elıl menekülnének. Amikor elhagyták a Szkaiai-kaput és ismét a vályúk felé közelítettek, Hektor visszapillantott, és látta, hogy Akhilleusz kezdi behozni hátrányát. Abban a pillanatban jobb kereke egy kınek ütközött.

Hektor elveszítette egyensúlyát. Megragadta a szekér korlátját. A küllık szilánkokra hasadtak, lovai felágaskodtak és visszahıköltek. Szekere kifarolt és törött tengelye még kis ideig szántotta a port, majd megállt.

Hektor kikászálódott a roncsból és fegyvereiért nyúlt. Vér folyt a szájából, mert a rázkódás közben megharapta a nyelvét. Felnézett, és meglátta Akhilleuszt, aki leszállt szekerérıl, hosszú dárdájával a kezében. Háta mögött tündökölt a napfény. Hektor kézfejével letörölte szájáról a vért, zihálva megállt, még szorosabban markolta pajzsát, és dobásra emelte dárdáját.

Akhilleusz tıle néhány méterre állt meg. Arcából szinte semmi nem látszott sisakja bronzüregében – csak szürke szemei, amelyek kérlelhetetlenül meredtek zsákmányukra. Hektor felemelte a hangját.

– Vessünk hát véget neki, Péleusz fia. De esküdj velem, hogy a gyıztes tisztelettel bánik majd legyızött ellenfele testével!

Nem érkezett válasz. Hektor újból meg akart szólalni, de az életét féltı ember kiélesedett érzékeivel észrevette,

hogy Akhilleusz dárdát tartó karjában megfeszülnek az izmok. A dobás nem érte váratlanul – lekuporodott, és a dárda a háta fölött süvített el, majd a földbe fúródott, nyele megremegett a becsapódás erejétıl.

– Adjanak az istenek nekem jobb szerencsét – fohászkodott fennhangon Hektor, és egy képzeletbeli kör mentén kezdett el mozogni – úgy helyezkedett, hogy a nap ne süssön a

szemébe, miközben dobásra készen tartotta dárdáját. Akhilleusz vele együtt mozgott, várta a dobást. Amikor Hektor elhajította a dárdát, bronza Akhilleusz pajzsának aranyába csattant, de a pajzsot olyan sok fém– és bırrétegbıl készítették, hogy noha a lándzsa hegye beleállt, nem ütötte át.

Akhilleusz kibillent egyensúlyából a dárda ütésének hatására, így félredobta pajzsát. Hektor elıhúzta a kardját. Ugyanabban a pillanatban döbbent rá, hogy körözı mozgása visszahozta Akhilleuszt eldobott dárdájához. Odaugrott, de támadása nem volt elég gyors ahhoz, hogy megelızze ellenfelét, aki már megragadta a dárdát. Akhilleusz egyetlen fürge, csavart mozdulattal felfelé döfött a dárdával, hegyét mélyen a Hektor által viselt páncél leggyengébb pontjába bökte, majd csuklója egy csavarintásával ismét kihúzta. Látta, hogy Hektor a földre rogy, és fényes, bíborszínő vér bugyog a nyakán tátongó nyílásból.

Hektor térdre esett, egy pillanatra mozdulatlanná dermedt, mintha imádkozna, majd arcára borult. Akhilleusz lába egy mozdulatával a hátára gördítette, hogy a haldokló arcába nézzen. Hektor tekintete elhomályosult, nyakából ömlött a vér, de még így is képes volt kinyögni utolsó kérését, hogy Akhilleusz engedje kiváltani a testét.

De a hang, amelyet hallott, könyörtelenül csengett. – Patroklosz fejét Trója falára akasztottad volna, ha a barátai nem harcolnak érte. Ne kérj

tılem szívességet, Hektor! Örömet jelent nekem, hogy tudod, úgy halsz meg, hogy apád sosem látja újból arcodat.

A szavak elvesztek a Hektor fülében dübörgı vér hangjában, és elméje kezdett belemerülni a szemére boruló vérvörös homályba. Néhány pillanat múlva rekedt sóhaj tört föl feltépett légcsövébıl, és az élet kiszállt belıle.

Akhilleusz felemelte a fejét, és az égre kiáltott. Magasan, az ırtoronyban Priamosz király fájdalmában a haját tépte, miközben a

mürmidónokat figyelte, akik dárdáikkal Hektor testét szurkálták. Mellette Hekabé zokogta el fájdalmát és a falakon a trójai lakosok megdöbbenve figyelték, ahogy a mürmidónok megfosztják Hektor testét a fegyvereitıl.

Akhilleusz félrelökte embereit, megragadta a bíborszínő övet, amelyet valaha Aiász ajándékozott Hektórnak, és a trójai bokája köré erısítette. Megcsonkított testét szekere felé vonszolta az egyenetlen talajon. Ott a szekér korlátjához erısítette az öv másik végét, majd szekerére ugrott, lovait vágtára hajtotta, és a testet végighúzta Trója falai körül; Hektor feje rázkódott a köveken, hosszú haja a port söpörte.

Akhilleusz aznap este visszatért az argoszi táborba, eloldozta a megkínzott holttestet a szekér korlátjáról, és Patroklosz ravatala mellé dobta. Nem úgy érezte magát, mint a vadász, aki hazatért zsákmányával – inkább úgy, mint egy kamasz, aki esetlenül próbál jóvátenni valami helyrehozhatatlant, amit elkövetett.

Sírva borult barátja testére. Nemsokára Phoinix lépett hozzá, gyöngéden vállára tette a karját, és hívta, mert már

készen állt a fürdıvize. Azt kérte, egyen Agamemnónnal és a többi argoszi úrral. Akhilleusz eltolta magától, felkelt, majd egyedül leült a parton, a sötét vizet bámulta.

A tenger fekete hullámai egymást verdesték, szinte egy csillag sem volt látható az égen. Akhilleusz bánattá vált – olyan mély bánattá, akár egy fekete hasadék, amelybe Hektor testét dobta, számtalan másikkal együtt, de amely megtelni sosem fog, még akkor sem, ha az egész trójai sereget kiirtja. Akhilleusz számára már csak a bánat létezett, és ez már örökké így lesz.

Patroklosz testét másnap égették el. Mindegyik mürmidón levágott egy tincset a hajából és a holttestre helyezte. Akhilleusz pedig azt a tincset vágta le fejérıl, amelyet apja kérésére meghagyott, hogy ha majd hazamegy, az isteneknek áldozza fel hálája jeléül. Ezt a tincset most halott barátja tenyerébe helyezte, és a körülötte gyászolók tudták, hogy Akhilleusznak már nem áll szándékában Trójából hazatérni.

Fáklyát érintettek a hatalmas farakáshoz. A gyújtós lángra kapott, de aznap reggel nem

támadt szél, és a fa még mindig nedves volt az esıtıl. Bár néhány láng felcsapott és egy ideig égett is, a tőz nem lobbant fel.

Akhilleusz kétségbeesetten meredt Patroklosz hatalmas máglyájára; barátja mozdulatlan teste még mindig a fény és az árnyak birodalma között ingadozott. A férfiak ismét megpróbálták lángra lobbantani a máglyát, de ekkor sem szállt fel belıle néhány közönyös füstgomolynál több.

Akhilleusz sírva fakadt a csalódottságtól, és mürmidónjai kivételével mindenkit megkért, hogy távozzon. Leült a máglya mellé, és a Messzetekintı Apollónhoz imádkozott útmutatásért. Kis idı múlva a sátorba ment, ahol Patroklosszal együtt lakott, és kihozott egy kétfülő arany ivóedényt. Megtöltötte borral, majd észak felé fordult, ahol italáldozatot öntött Boreásznak, az északi szél istenének. Aztán nyugatra fordult és italáldozatot öntött Zephürosznak. Mindkét thrák istent megkérte, hogy adják szelük erejét a tőznek. Egész nap, a szélcsendben arra várt, hogy imájára választ kapjon.

Estefelé szellı támadt az öböl felıl és a máglyarakás felé fújt. Ismét meggyújtottak egy fáklyát, a gyújtóshoz érintették, és ez alkalommal a máglya fellobbant. A tőz nyelvei végignyaldosták a fára öntött olajat, amely érdes hangon lángra kapott. A feláldozott állatok húsa fojtva égett, a zsír sercegett és csöpögött. A máglya körül a levegı reszketni látszott a hıségben, ahogy a tőz még magasabbra csapott. A fekete füst vöröslı oszlopa a tenger felıl érkezı fuvallatban gomolygott, forró szikrákat szórva a szürkületben Trója síkságára.

Ahogy a lángok elhaltak és a hamu kihőlt, összeszedték Patroklosz elfeketedett csontjait, és aranyurnába helyezték. Akhilleusz sátrába vitte az urnát, és letette oda, ahol addig pihen, amíg saját hamvait is összekeverik majd barátja maradványaival. Az argosziak ezután kövekbıl védıtorlaszt építettek a máglya köré, és magas sírhalmot emeltek Patroklosz nevének emlékére.

Akhilleusz kijelentette, hogy gazdag ajándékokat ad a barátja tiszteletére rendezett temetési játékok gyızteseinek. Kedvetlenül figyelte, ahogy a versenyzık egymással vetélkednek futásban, szekérhajtásban és birkózásban, íjazásban és dárdadobásban. Éjszakánként sem tudott aludni, és minden reggel az egyre hiábavalóbb bosszú szertartásaként körbevonszolta Hektor még mindig temetetlen testét Patroklosz sírhalma körül – még mindig úgy érezte, hogy bánatának istene nem elégedett.

Egyik éjszaka álmában Patroklosz szellemét látta, aki együttérzıen pillantott Hektor holttestére, mintha gyászolná. Akhilleusz kinyújtotta a kezét, hogy megölelje, majd rádöbbent, hogy Hektor testét öleli magához.

Felriadt és az éjszakába kiáltott. Másnap elhatározta, ellátogat Apollón thümbrai szentélyébe, ahol talán kiengesztelheti az

istent, hogy megkönyörüljön Patroklosz árnyán. Bár alig szólt Laokoónhoz, Anténór fiához, aki papként szolgált a templomban, Akhilleusz bizonyára vigaszt talált a szentély nyugodt csendjében, mert másodszor is visszatért.

Harmadik látogatása alkalmával a pap oldalán fiatal trójai nıt pillantott meg, talán tizenöt éves lehetett. A papnık öltözetét viselte, és ahogy felajánlását végezte, Akhilleusz-ra meredt; tartózkodó tekintetében félelem tükrözıdött. Miután bemutatták az áldozatot, Laokoón bizonytalan hangon törte meg a templom csendjét.

– Ez Polüxené, az isten szolgája. Beszélni szeretne veled. Akhilleusz tétován fogadta a kérést. A magány kedvéért jött ide, és az istenen kívül senki

mással nem kívánt beszélni. Azok után, ami a Szkamandrosz partjánál és Trója falai elıtt történt, nem értette, hogyan beszélgethetne könnyedén egy fiatal nıvel, aki lánya vagy testvére is lehet azon férfiak valamelyikének, akiket megölt.

Polüxene hangja reszketett, amikor megszólalt. – Te vagy Akhilleusz, Péleusz fia? A férfi bólintott, de elfordult a lány vádló tekintete elıl

Úgy tőnt, Polüxene bátorságot merít Akhilleusz zavarából, mert azt mondta: – Te ölted meg a bátyámat, Hektóit. A szavak úgy hatoltak át rajta, mint egy dárda, mégis mozdulatlanul állt tovább. A lány

rezzent össze, amikor a férfi szürke szemei vadul rávillantak. – Priamosz király lánya vagy? A lány bólintott. – Ha azért jöttél, hogy megátkozz, tudd meg, hogy életemen már átok ül. Semmit nem

tudsz mondani, amivel növelnéd bánatomat – mondta Akhilleusz rekedten. Akhilleusz tíz-tizenegy évvel volt idısebb Polüxenénél, és puszta neve már kislánykora óta

rettegéssel töltötte el a szívét, a lány most mégis úgy érezte, mást várt. A vadság csillogása és a fény eltőnt a férfi arcáról. Szıke haja itt-ott ıszült, és egész lényét beárnyékolta a·szinte kiéhezett reménytelenség, amilyet Polüxene még soha nem látott. Polüxene aznap reszketve lépett a templomba, azt remélve, hogy legalább egy kis lelkiismeret-furdalást vagy szégyenérzést kelthet benne. Rettegése azonban kezdett szertefoszlani – talán az isten jelenléte tette, vagy saját hőségében támadt rés -, és helyére egyfajta szánalom lépett.

– A barátodat gyászolod, akit szerettél – szólalt meg. Akhilleusz ismét csak bólintani tudott, mert bánatának hullámai megint úgy tornyosultak benne, hogy úgy érezte, ha egyetlen szót szól, elöntik.

– Ahogy én a bátyámat gyászolom, akit szerettem – tette hozzá Polüxené. A férfi nem bírta ráemelni tekintetét. Meg akart fordulni, hogy átvágjon a hővös

márványpadlón, kimenjen a síkságra, és port hintsen hajára, mint amikor meghallotta, hogy Patroklosz meghalt. De nem tudott mozdulni.

Szeme sem tud örökké menekülni a lány tekintetétıl. Amikor felnézett, arra gondolt, bizonyára Priamosz király legkisebb lányával beszél, és

hogy csecsemı lehetett még, amikor a háború elkezdıdött. Hány hozzá hasonló lány nıtt fel ugyanígy, hogy egész életében csak háborút ismert? Majd Iphigeneia jutott eszébe, aki azt gondolta, azért megy Auliszba, hogy a menyasszonya legyen, és végül meg kellett tudnia: a halálhoz megy feleségül. Déidameiára gondolt, ahogy újszülött fiukat tartja ölében, és eszébe jutott a pásztorok ünnepe Szküroszon, amikor lánynak öltözött az istennı szolgálatában és az elragadtatásban megérezte a nık életének sötét, furcsán ismerıs csodáját. Vajon hogy alakult volna az élete, ha nınek születik? Ha ahelyett, hogy gyilkossá válik, neki is abban a tudatban kellett volna felnınie, hogy egy nap majd valami otromba, veríték– és vérszagú idegen tör rá, azzal a szándékkal, hogy megbecstelenítse?

így vagy úgy, mindennek a végén úgyis csak az elkerülhetetlen bánat vár rá. Polüxené megszólalt. – Nem ilyennek képzeltelek. A templom csendjében Akhilleusz azt válaszolta: – Én sem képzeltem, hogy ilyen leszek. – Az isteni Apollón azonban tudja, ki vagy. – A lány hangja egyre magabiztosabban

csengett. – Az ı nevében szeretnék kérni tıled valamit. – Akkor az istentıl kérd, ne tılem. Én már nem tudom, ki vagyok. – De ismered a bánatodat. Tudod, mit veszítettél. Akhilleusznak ismét küszködnie kellett,

hogy ne borítsa el bánata. – Apám is ismeri ezt a bánatot – mondta Polüxené. – İ is tudja, mi ez a veszteség. Te a

barátodat gyászolod, ı pedig a fiát. Ellenségei vagytok egymásnak, tudom. De bánatotokban egyek vagytok.

Akhilleusz szíve összeszorult; már tudta, mit akar kérni tıle a lány. A dolog titokban történt. Agamemnon tudta nélkül hírnöke, Talthübiosz találkozott

Priamosz király hírnökével, Idaiosszal a thümbrai templomnál, és megbeszélték, hogyan bonyolítsák le. Mindkét sereg szívesen fogadta a fegyverek átmeneti csendjét – enélkül az egész talán lehetetlenné vált volna. Segítségükre volt az is, hogy Akhilleusz hajói a sor végén, nyugaton álltak, ahol csak mürmidónok ırködtek. Ha nem süt a hold, éjszaka egy szekér

észrevétlenül átvághat a síkságon. Akhilleusz épp befejezte az evést barátai, Phoinix és Automedon társaságában, amikor

Idaiosz érkezését jelentették. – Engedjétek be a hírnököt – adta ki a parancsot Akhilleusz, de amikor felnézett, két alakot

pillantott meg, és Idaiosz csak másodikként lépett be. Elıtte meggörnyedt alak állt, aki fejét lehajtotta, s köpenyének vastag redıibe burkolózott. Idaiosz felé fordult, aki levette válláról a köpenyt. İsz haj csillant az olajfáklyák fényében, és amikor az idegen visszafordult, Akhilleusz és barátai döbbenten pillantották meg Priamosz király gondterhelt arcát.

Az öreg király kissé zavarában ıszes szakálla fürtjeit babrálta. Automedon mozdult meg elıször. Akhilleusz tudta, hogy barátja a kardja után nyúl, és egy mozdulattal visszatartotta. Priamosz mindkét kezét felemelte, így láthatták, hogy fegyvertelen.

– Beszélhetnénk négyszemközt? – kérdezte, és bólintásával jelezte Idaiosznak, hogy távozhat. Akhilleusz is intett barátainak, hogy hagyják el a sátrat. A fiatal harcos és az agg király feszengve bámultak egymásra a sátor piszkos padlóján állva.

– Nem számítottam látogatásodra – jegyezte meg Akhilleusz. Arra gondolt, hogy Priamosz fiának megcsonkított holtteste még mindig hátul hever a táborban, mint egy szemétdombra vetett kutya teteme.

– Én sem – felelte Priamosz -, de amikor egy isten parancsol, a halandónak engedelmeskednie kell, ráadásul amióta megölted a fiamat, életemet úgysem becsülöm semmire. Biztos akartam lenni benne, hogy tartod magad a megegyezésünkhöz.

Akhilleusz megmerevedett. – Ha szavamat adom, tartom magam az ígéretemhez. Megesküdtem Athéné elıtt, hogy

megölöm a fiadat, és meg is öltem. Lányodnak megígértem, hogy visszaadom fiad holttestét, és meg is tettem volna. Nem vagyok holmi trójai, akinek a becsületét kétségbe lehet vonni.

Az öregember fia gyilkosa iránt érzett győlölete hirtelen úgy villant meg közöttük, mint egy tır pengéje. Akhilleusz érezte, hogy ha a királynak lett volna hozzá elég ereje, abban a pillanatban minden bizonnyal megpróbálta volna ıt megölni. Azt is tudta azonban, hogy elkapta volna a pengét tartó, törékeny kezet, és visszahajlította volna a fegyvert az öregember szívébe. De a pillanat elmúlt, és zavartan bámultak egymásra, tudva, hogy bármit is szeretnének ık, az isteneknek nagyobb a hatalmuk.

Priamosz király felsóhajtott és a fejét csóválta. Hogy kifejezze megbánását, mindkét kezét feltartotta – Akhilleusz látta, hogy remegnek. Majd az öreg király Akhilleuszhoz lépett, s lába elé rogyott, mint egy zarándok.

– Bocsáss meg ennek az öregembernek gyarlóságáért – mondta. – Gondolj saját atyádra, Akhilleusz úr. İ és én egykorúak lehetünk. Rá is csak a haldoklás nyomorult jövıje vár. De neki van egy vigasza, amit én elveszítettem. Van egy fia, aki gyengeségében támasza lesz.

– Neked is vannak fiaid. Az áruló Parisz még mindig él. És bizonyára vannak mások is. – De a legjobb közülük, akire támaszkodhattam, elment. Akhilleusz mereven állt a király fölött. – Hektor tisztességes viadalban esett el. Halála miatt nem terhel bőntudat. Az Éjszaka

Leányai nem látogatnak miatta. Priamosz lehajtotta fejét. Majd megdöbbentette Akhilleuszt, amikor két kezébe fogta annak

kezét és az ajkához nyomta. Amikor Akhilleusz elhúzódott, Priamosz felnézett rá; szemében szánalmas vigasztalanság tükrözıdött.

– Olyat tettem, amit elıttem még senki. Megcsókoltam a kezet, amely megölte a fiamat. Légy hát könyörületes, Péleusz fia, és add vissza nekem a testét!

Akhilleusz akkor vette észre, hogy egész testében reszket. – Állj fel, kérlek – mondta. Elnehezült a szíve, amikor eszébe jutott saját apja. Alig kapott levegıt a fejében kavargó

gondolatoktól. Felsegítette Priamoszt, és azt mondta:

– Bátorságodat bizonyítja, hogy idemerészkedtél. Eleget szenvedtél már. Gyere, ülj le velem! Biztosan fáradt vagy – egyél valamit, ha kívánsz. Beszélgessünk egy kicsit, te és én.

Hangja gyöngéd volt, ajánlata ıszinte, az öregember büszkesége mégis ellenszegült. – Nem tehetem, amíg Hektor teste temetetlenül hever. Bıséges váltságdíj vár rád kinn, a

szekérben. Vedd el, és engedj elmennem fiammal együtt. Akhilleusz ismét megfeszült. – Azt hiszed, csak neked van okod a bánatra? Biztosíthatlak, hogy ez nem igaz. Kétlem,

hogy apám ránéz még a testemre, ahogy te nemsokára ránézhetsz fiadéra. Ne sérts meg azzal a feltételezéssel, hogy érdekel a váltságdíj, amit felajánlasz! Csak azért fogadom el, hogy kárpótoljam követıimet, akik nagyon sokat szenvedtek már ebben a háborúban. Nekem is nagy a bánatom, ahogy neked, Trója királya. Te Hektórt gyászolod, én pedig barátomat, aki fiad kezétıl esett el. Ugyanolyanok vagyunk bánatunkban, te és én. Kötelességünk, hogy tisztelettel és udvariasan bánjunk egymással.

Priamosz elképedt, mert az az ember oktatta tisztességre, akirıl azt hitte, közelebbi rokona egy farkasnak, mint az ı nemesszívő fiának. Hirtelen kimerültséget érzett, mintha hátulról hatalmas hullám borítaná be. Akhilleusz észrevette ezt arca hirtelen támadt sápadtságán, hallotta a hangján:

– Bocsáss meg. Bánatom szólt belılem. Akhilleusz karon fogta az öreg királyt és leültette, az pedig a kezei közé fogta ısz, öreg

fejét. Akhilleusz vele szemben állt meg. Becsukta a szemét, amikor megszólalt: – Sosem tudtam volna így megölni Hektórt, ha nem az én páncélomat viseli. Tudtam,

melyik a leggyengébb pontja. De amikor beleszúrtam a dárdát, úgy éreztem, mintha magamba szúrnám. Ha eloroztam és bántottam fiad testét, csak azért tettem, mert győlölöm a sajátomat, amiért még mindig itt áll, él és lélegzik, mint valami haszontalan dolog – hiszen már por és hamu kellene, hogy legyen, együtt Patroklosszal és Hektórral az árnyak között. Nekem kellene a te bocsánatodért könyörögnöm, Trója királya, de én nem arra születtem, hogy bárkinek könyörögjek.

Amikor Akhilleusz kinyitotta a szemét, látta, hogy priamosz arcán könnyek gördülnek le. Egy pillanattal késıbb – mintha tényleg apja és fia lettek volna, akik együtt gyászolnak – ı is sírni kezdett.

Kis idı múlva Akhilleusz kilépett sátrából, és parancsot adott, hogy Hektor testét fürdessék meg, kenjék be olajjal, öltöztessék tiszta tunikába és csavarják köpenybe, hogy apjának ne kelljen látnia a sebeit. Majd visszament a sátorba és rábeszélte az öreget, hogy egyen vele valamit, és pihentesse öreg csontjait a számára elıkészített ágyon, mielıtt a síkságon keresztül visszaindulna Trójába.

Akhilleusz semmit nem aludt aznap éjjel; még virradat elıtt felébresztette a királyt, hogy észrevétlenül juthasson ki az argoszi táborból. Saját kezével segítette Priamosz királyt a szekérbe, amelyre már felravatalozták Hektor testét. Idaiosz királya mellé ült, megfogta a gyeplıt, és épp az öszvérek közé csapott volna, amikor Akhilleusz megszólalt:

– Mondd meg, meddig tart a temetés! Priamosz a fejét csóválta. – Nehéz így, hogy be vagyunk zárva a városba. Idıbe telik, hogy összeszedjük a fát Hektor

máglyájához. Akhilleusz komoran bólintott. – Mondd meg embereidnek, hogy menjenek nyugodtan az erdıbe fát győjteni. Harcosaink

nem fogják ıket háborgatni. Megígérem, hogy fiad emlékét tiszteletben tartjuk. – Mi, trójaiak tíz napig fogjuk ıt gyászolni. Azután bemutatjuk a szertartást. A

tizenkettedik napon újra készen állunk a csatára. Keleten már megjelentek a fény elsı halvány sugarai. – Szavamat adom, hogy az argosziak

nem szállnak csatába a tizenkettedik nap elıtt. Priamosz király elırehajolt és a kezét nyújtotta. Akhilleusz szilárdan megragadta, és

amikor szétváltak, Idaiosz az öszvérek közé csapott. Priamosz köpenyébe burkolózva ült, nem nézett vissza, de Akhilleusz még sokáig ott állt és nézte, amint a szekér nehézkesen eldöcög, majd eltőnik a folyóról felszálló hajnali ködben.

Gyilkosság a szentélyben Helene Kasszandra siratóénekének hangjára ébredt, amely a palota elıtti térrıl szőrıdött

be. Az ágyban mellette Parisz megrezdült mély, ópiumos álmában, de nem ébredt fel. Helene érezte rajta az alvás szagát, leheletén pedig a bor és a mák illatát. A levegı sőrő és émelyítı volt.

Halkan kelt fel az ágyból, hogy ne ébressze fel az alvó férfit. Kendıt terített vállára a hajnali hideg ellen, és az ablakhoz lépett, ahonnan lelátott a fellegvár elıtti széles térre. Kasszandra siránkozott ott, a bánat jeleivel arcán, és különösen szépnek tőnt a hajnali fényben – mint egy vézna táncos, aki szertartásos némajátékkal fejezi ki fájdalmát. Egy kocsi állt meg a lány mellett, és Helene döbbenten látta, hogy Idaiosz a kissé reszketeg Priamosz királyt segíti le a hajtó melletti ülésrıl. Helene csak akkor vette észre a lepellel letakart alakot, amely a szekér hátsó részén feküdt, és nyomban tudta, hogy Hektor megcsonkított teste ért haza.

Helene sírni akart, de nem tudott, bár úgy érezte, szíve menten megreped, mint egy rosszul megépített gát. Emberek jelentek meg az utcán, néhányan közülük csak félig felöltözve. A nık még egyszer rázendítettek keserves gyászénekükre. Most már Andromakhé is bármelyik pillanatban elıbukkanhat, aki férje halála óta teljesen lefogyott a gyásztól. Aztán Hekabé is megjelenik majd a roskadozó anyját támogató Polüxenével. Helene tudta, hogy jajgatásuktól megszakad a szíve, ahogy a hajnali ég is meghasad majd. Trója a bánat városává vált. Úgy érezte, ı ennek a gyötrelemnek az okozója – nem vágyott semmi másra, csak hogy feledésbe merüljön, ahogy Parisz is fokozatosan visszavonult, mióta látta Hektóit meghalni.

De Parisz még mindig aludt; a vigasztalan siratóének sem ébresztette fel és Helene ezt nem bírta elviselni. Átvágott a szobán és lerántotta Parisz meztelen testérıl a gazdagon hímzett takarót. A férfi azonnal maga elé kapta karjait, mintha a hideg ellen védekezne. Felhorkant, megrázta a fejét, de szemét csak akkor nyitotta ki, amikor Helene arcul ütötte, úgy, ahogy sok évvel azelıtt Spártában.

Parisz tágra nyílt szemmel várta, hogy Meneláosz gúnyos, megvetı arca hajoljon fölé, de ehelyett Helene elkínzott arca bámult rá.

– A bátyád jött vissza, hogy kísértsen – vetette oda Helene, és elfordult. Majd Parisz is meghallotta a siratóéneket, és már tudta, mi történik. – Úgy tőnik, apádnak volt bátorsága, hogy megtegye, amit te nem mertél – mondta Helene,

ahogy leült öltözıasztalához. Irtózva pillantott a fényezett bronzlapon visszatükrözıdı arcra. – Akhilleusz elé állt és rávette, hogy adja vissza Hektor testét. – Hallotta Parisz mozgolódását a szoba másik végében, mégis a tükörnek beszélt.

– Mióta itt vagyok, Hektor csak egyszer tett nekem szemrehányást – bár jelenlétem egész világát kockára tette. Azt hiszem, azzal, hogy Hektor meghalt, minden nemesség eltőnt Trójából.

– És te mikor mész el Trójából? – Parisz hangjában olyan kegyetlenség csengett, amilyet Helene még sosem hallott tıle. – Gondolod, hogy én nem szégyellem magam minden reggel, amikor azt látom, hogy még mindig itt vagy, és nem szöktél el éjszaka, hogy Meneláosz irgalmára bízd magad? – Kétségbeesése annyira elhatalmasodott rajta, hogy hozzátette: – Emlékszem, milyen könnyen elárultad. Engem miért ne árulnál el?

Helene megrökönyödve nézett rá, elborzasztotta a szemében és a hangjában tükrözıdı győlölet. Akkor sem döbbent meg volna jobban, ha Parisz felkapja és a szoba túlsó végébe hajítja ıt.

Lehetséges, hogy akkor győlölni kezdték egymást? Lehetséges, hogy egy ilyen elragadtatottan égı szerelem maga ellen fordul, mint egy kiéhezett állat, amely saját lábát

kezdi marcangolni? Hogy engedhették meg, hogy ez megtörténjen? Kint az asszonyok minden bánatukat és fájdalmukat belefoglalták panaszos énekükbe. Parisz elfordult Helenétıl és hallgatásba burkolózott. Helene a férfi hátára vetıdı árnyékot nézte, Parisz azonban nem fordult meg. Helene ismét

a tükörbe nézett és elborzadt az ott tükrözıdı idegen fagyos látványától. A város tíz napig gyászolta elesett hısét. A tizenegyedik napon sírhelyet emeltek a Hektor

hamvait ırzı aranyurna köré, és olyan hangos volt a siránkozás, hogy némelyek szerint még a madarak is elszédültek a levegıben.

A gyásznapok alatt az argosziak békén hagyták a trójaiakat, sebeiket ápolták, és erıt győjtöttek a támadáshoz, amely, remélték, már az utolsó lesz. Hektor, a trójaiak bajnoka halott, és a körbezárt város közhangulata a mélyponton van. Remélték, hogy a szerencsétlen háború már nem tart sokáig.

így bátorították egymást a harcosok, miközben még egyszer fegyvert ragadtak, hogy harcoljanak. De nem számoltak Priamosz király vasakaratával, aki gyásza legsötétebb óráiban is elıkészületeket tett. Amikor a fegyverszünet idején emberei a hegyekbe mentek fát győjteni, hírnökök mentek velük. Elérték Priamosz féltestvérét, Tithonosz királyt, Szúzában, Asszíriában, és könyörögtek, küldje a segítséget, amit már oly régóta ígér. A válasz postagalambbal érkezett – Priamosz gyorsan közölte népével, hogy egy sereg aithiopsz katona kíséretében Armeniából Phrügián keresztül Trója felé tart Memnón, a fekete bırő harcos, akirıl az a hír járja, hogy a legszebb férfi a földön. A háború tehát folytatódott, de az emberek olyan keserőek és kimerültek voltak, hogy mindkét fél elveszítette a lelkesedését. Még Akhilleusz sem harcolt azzal a hévvel, amely mindig is rettegésben tartotta a trójai sereget, és barátai kezdték azt hinni, hogy csak egy dolgot keres a trójai síkságon: saját halálát. Már csak egyszer lobbant fel benne az a gyilkos harag, amellyel a Szkamandrosz kanyarulatában átverekedte magát az öldöklésen, és akkor is csupán egyetlen ember ellen irányult – éspedig az argoszi sereg egyik tagja ellen. Akhilleusz egyik nap sötétedéskor, a harc végeztével az argoszi tábor felé indult a síkságon át, amikor megpillantotta Therszitészt, aki lándzsája hegyével próbálta meg kiszúrni az amazon királynı, Pentheszileia szemét, akit aznap öltek meg, miután lerántották ezüstszekerérıl. Akhilleuszt elöntötte a düh és az undor. Leugrott szekerérıl és nagy erıvel odébblökte Therszitészt a pajzsával. Néhány pillanattal késıbb Diomédész találta meg Akhilleuszt, aki a szőz amazon holtteste mellett zokogott, és a szemére hányta, hogy az ellenség halála felett kesereg. A két harcos ölre ment volna, ha a barátaik nem tartják vissza ıket. Az ellenségeskedésnek azonban még nem szakadt vége. Amikor Akhilleusz meghallotta, hogy Diomédész megparancsolja Therszitésznek, vesse az amazon királynı testét a Szkamandroszba, Akhilleusz átvágott a síkságon, hogy saját kezével szerezze vissza a holttestet. A partra húzta és köpenyével gyöngéden törölgette a sarat Pentheszileia arcáról, amikor Therszitész felkiáltott, hogy Akhilleusz bizonyára nagyon kétségbe lehet esve, ha elkeseredésében egy barbár nı tetemével akarja a kedvét tölteni.

Akhilleusz olyan erıvel csapott le kardjával Therszitész koponyájára, hogy a férfi fogai kipotyogtak a száján. Diomédészt feldühítette rokona meggyilkolása, és neheztelése még keserőbbé vált, amikor Akhilleusz azt parancsolta mürmidónjainak, hogy nagy tisztelettel és pompával temessék el a hıs királynıt.

Két nap múlva Memnón és aithiopszai elérték Tróját. Noha az argosziak egy idıre feltartották ıket, mégis átverekedték magukat a városig. Agamemnon és parancsnokai fáradt szemei elıtt Trója magas falai még bevehetetlenebbnek tőntek, mint valaha. Gyakran, és győlölködve veszekedtek egymással. Diomédész szerint ırültség volt elrendelni a fegyverszünetet, ahelyett, hogy kihasználták volna a Hektor halála okozta megrendülést. Akhilleusz nem méltatta válaszra, de Aiász azonnal unokatestvére védelmére kelt, akinek kegyetlen bátorságát a folyókanyarulatnál történt véres mészárlás óta szenvedélyesen csodálta. Nesztor, mint mindig, békíteni próbálta a vitatkozókat; Idomeneusz és krétai serege

egyre türelmetlenebbül szemlélte civakodó szövetségeseit, Odüsszeusz pedig fáradtan ábrándozott otthonáról.

Akhilleusz egyre gyakrabban látogatta a thümbrai Apollónszentélyt, abban reménykedve, hogy ott újból találkozhat Polüxenével. Magányos lelke egyedül ıt látta romlatlannak a holttestekkel borított trójai síkságon. De akárhányszor látogatott a szentélybe, egyszer sem találkozott vele. Minden csalódás egyre fokozta vágyát a találkozásra, míg végül rászánta magát, hogy megkérdezze a paptól, miért nem látogatja már a lány a szentélyt.

Laokoón feszengve fordította el tekintetét. – Apja, a király úgy gondolja, túl veszélyes lenne számára, ha elhagyná a várost. – És ha szavamat adnám, hogy nem esik bántódása? – Beszélhet Péleusz fia az egész argoszi sereg nevében? – A magam nevében beszélek. A szavam elegendı védelmet jelent. A pap bólintott. – Ha beszélek Polüxenével, mit feleljek majd, ha megkérdezi, hogy Péleusz fia miért akar

találkozni vele? Akhilleusz homlokát ráncolva pillantott a márványtemplom csendjébe. – Mondd meg neki – mondta egypercnyi gondolkodás után -, hogy azért akarok vele

találkozni, mert a bánat közepette ı és én egyek vagyunk. Laokoón, akit zavarba hozott e rettenthetetlen harcos óvatlan ártatlansága, ismét bólintott. – Holnap gyere el újra! Beszélek a királlyal; meglátom, mit tehetek. Most pedig mutasd be

áldozatodat az istennek, Péleusz fia! Olyan erık mőködtek Akhilleusz körül, amelyekrıl büszke szívének nem volt tudomása.

Diomédész, akit még mindig nem hagyott nyugodni Therszitész halála, egyik este megkereste Odüsszeuszt, és megkérdezte tıle, neki nem gyanús-e, hogy Akhilleusz, ahogy annak idején Palamedesz, túl sok idıt tölt a thümbrai szentélynél.

– Palamedesz áruló volt – felelte Odüsszeusz. – Akhilleusz nem az. – Hogyan lehetsz ennyire biztos benne? – Palamedesz elméje körmönfont és ravasz volt, míg Akhilleusz olyan egyenes, mint az

apja dárdája. Mi okod van rá, hogy mást gondolj? – Neked nem tőnt furcsának, Akhilleusz mennyire ragaszkodott hozzá, hogy elegendı idıt

hagyjunk a trójaiaknak, hogy meggyászolhassák Hektórt? Ellenük küldhette volna a mürmidónjait, amíg a trójaiak a leggyengébbek voltak.

Odüsszeusz tényleg különösnek tartotta ezt, és akkor négyszemközt beszélt is errıl Akhilleusszal. Eleinte Akhilleusz azzal az áhítatos szónoklattal akart megszabadulni tıle, amely szerint a harcosnak kötelessége, hogy tiszteletben tartsa az elesett hıs emlékét, bármelyik oldalon is harcolt. Odüsszeusz figyelmét azonban nem kerülte el a fiatalember becsületes szemében megvillanó ravaszság, és addig faggatta, amíg Akhilleusz elmesélte, hogy Priamosz titokban eljött az argoszi táborba. Odüsszeusz megdöbbent, hogy ilyesmi megtörténhetett, és beleegyezett, hogy nem mond semmit a többi hadvezérnek, de aggasztotta a gondolat, hogy titkos csatornák léteztek a mürmidónok és Trója között. Diomédész kérdése még inkább nyugtalanította, de tudatában volt annak is, milyen ellenségeskedés lángolt fel a két argoszi vezér között.

– Komolyan azt gondolod – kérdezte szárazan -, hogy Akhilleusz különbékét akar kötni a trójaiakkal? – Diomédész azt motyogta, hogy amilyen kevés lelkesedést Akhilleusz mutat a harc iránt mostanában, nem csodálkozna rajta.

– Ezt a szemébe is mered mondani? – kérdezte Odüsszeusz. – Aiász ízekre szedne, ha meghallaná, hogy árulónak nevezed a hısét.

– Addig nem mentem el – felelte Diomédész. – Csak annyit vetettem fel, hogy ezek a sőrő thümbrai látogatások gyanúra adnak okot. Voltak, akik Palamédészrıl sem hitték el, hogy áruló, amikor hasonló gyanút vetettél fel vele kapcsolatban.

Odüsszeusz kényelmetlenül érezte magát. – Tehát mik a terveid? – kérdezte. – Szerintem bölcs lenne, ha rajta tartanánk a szemünket, amikor legközelebb a szentélyhez

megy. Mi a véleményed? Odüsszeusz vállat vont. – Szerintem Akhilleusz csak annyira áruló, mint amennyire te, barátom. De ha az

megnyugtat, tartsd rajta a szemed! Azonban Aiász és én is veled kell, hogy menjünk. Aiasznak azonban ne szóljunk arról, hogy gyanakszol; csak annyit mondjunk neki, hogy szerintünk Akhilleusz túlzott kockázatot vállal azzal, hogy ilyen gyakran mutatkozik a táboron kívül, és okos dolog lenne, ha a barátai a közelben lennének, ha netán segítségre lenne szüksége.

Amikor Akhilleusz másnap délután a szentély felé indult, Diomédész, Aiász és Odüsszeusz követték, de elég nagy távolságot tartottak, nehogy Akhilleusz észrevegye ıket. Akhilleusz belépett a templom hővös csendjébe, kifizette a díjat az ırnek, de tovább kellett várnia, mint számított rá.

Egy idı után megjelent Laokoón, a pap. – Itt van a személy, aki felıl érdeklıdtél – mondta -, de még mindig tart kissé a veled való

találkozástól. – Nem kell félnie – felelte Akhilleusz. – Csak beszélgetni szeretnék vele egy kicsit. A pap bizonytalanul bólintott, majd ismét visszahúzódott. Akhilleusz egymagában várt, és

azon tőnıdött, mi késztette arra, hogy a szentélyhez jöjjön. Hogyan is képzelhette, hogy ez a fiatal nı valaha is kedvesen pillant majd bátyja gyilkosára? Mit várt? Mit mondhatna, amit Polüxené szívesen hallana? Hirtelen elöntötte arcát a pír és már épp felállt, hogy távozzon, amikor zajt hallott a belsı ajtó felıl. A következı pillanatban Polüxene állt elıtte. Hosszú, halványkék ruhát viselt, kezeit szorosan összekulcsolta maga elıtt és a márványpadlót bámulta. Akhilleusz ismét elpirult.

– Köszönöm, hogy eljöttél – mondta rekedten. Polüxene nem pillantott rá, ahogy válaszolt: – Nem értem, miért akartál találkozni velem. – Hogy beszélgessünk egy kicsit. Nyomaszt néhány dolog. – A bátyám halálára célzói? – Majd hővösen hozzátette: – Kegyes voltál, hogy visszaadtad a testét. Amikor Polüxene végre Akhilleuszra pillantott, a férfi csak félelmet és ellenségességet

látott a szemében. – Te jobban szeretnéd, ha én haltam volna meg helyette – mondta Akhilleusz. A lány válasz helyett abba az irányba fordította nyugtalan tekintetét, ahol Apollón

bronzszobra tekintett le higgadtan a templomra. Ismét Akhilleusz szólalt meg. – Hektor és én ellenségek voltunk. Szerinted ı nem ölt volna meg engem, ha az istenek az

ı oldalán állnak? – Biztosan megtette volna. És jó oka lett volna rá. Senki nem kérte, hogy támadjátok meg a

városunkat. – Barátomnak, Meneláosznak is jó oka volt arra, hogy megtámadja a várost – felelte

Akhilleusz. A hangjában megcsendülı tőz hallatán Polüxene ismét a férfira pillantott, de csak vállat

vont, mielıtt elfordította a tekintetét. Akhilleusz nem akart vitatkozni vele. – Keserves sors eredményezte Argosz és Trója viszályát – mondta csendesen Akhilleusz, majd bizonytalanul elhallgatott. – Arra gondoltam, Parisz

herceg és Helene úrnı bizonyára nagyon szerethették egymást, ha szerelmük kedvéért az egész világot háborúba sodorták.

Polüxenét meglepte az Akhilleusz hangjában megcsendülı gyengédség, de nem szólt semmit.

Akhilleusz egy ideig gondolkozott, majd ismét megszólalt. – Tudom, hogy ha rám nézel, csupán egy gyilkost látsz bennem. Hogy is lehetne másként?

De amióta barátom, Patroklosz meghalt, az életemnek semmi értelme. – Szinte könyörögve pillantott Polüxenére. – Belefáradtam az öldöklésbe. Belefáradtam abba, hogy a világ mindent elvesz tılem, amit szeretek, és belefáradtam abba is, hogy ezért a győlölet eszközévé váljak. Nem akarok így tovább élni.

Polüxené idegesen pillantott maga köré, mintha zavarba hozná ez a leplezetlen ıszinteség, és nem tudná, mit kezdjen vele. A szája elé emelte összeszorított öklét.

– Akkor menj el – mondta -, menj el Trójából! Hagyj minket, hadd éljük békében az életünket!

– Ha megtehetném, már holnap hajóra szállnék – felelte Akhilleusz. – De a becsületem nem engedi, mert még tartozom a barátaimnak.

– Tehát itt maradsz és folytatod az öldöklést. Az emberek, akiket meg fogsz ölni, az én barátaim. Mit kellene mondanom?

Akhilleusz olyan erısen összpontosított arra, amit ki szeretett volna mondani, hogy úgy tőnt, meg sem hallotta, mit mond a lány.

– Ha megtehetném – ismételte -, megkérnélek, hogy gyere velem. Polüxené tágra nyílt szemmel bámult rá. Megırült ez a férfi, hogy ilyesmi egyáltalán

eszébe jut? Hiszen rettegésen kívül mi mást érezhetné az iránt, aki megölte a bátyját és még számtalan más embert?

Akhilleusz azonban most, ahogy elıtte állt, végtelenül sebezhetınek tőnt. A lány esdeklıen pillantott az isten szobrára, akinek higgadt, távolba tekintı jelenléte

csendben uralta ezt a különös, esztelen találkozót. Az isten beszélt rajta keresztül. – Nem én vagyok, akit keresel – szólalt meg Polüxené. – Te saját elveszett lelked után kutatsz. Akhilleusz összeráncolta a szemöldökét. Hirtelen a lány szemével látta magát – szánalmas

figura, aki szeretetet keres azok között, akiknek a világon a legjobb okuk van arra, hogy győlöljék és rettegjenek tıle. İ is Apollón szobrára pillantott, de sem együttérzést, sem vigaszt nem talált ott. Akhilleusz egyedül volt egy idegen földön, messze attól a helytıl, ahol a barátai megérthették. Saját cselekedetei számőzték örökre abból a közös emberi kötelékbıl, amelyet megérzett, amikor Priamosz királlyal találkozott, és amelyet ismét meg akart találni ennek a lánynak a társaságában.

Akhilleusz Polüxenére pillantott, és érezte, hogy a lány megrezzen. Nyilvánvaló volt, hogy semmit nem akar jobban, mint elmenni innen. Akkor miért jött el? Nem baj

– nem zaklatja tovább. Gyors, önkéntelenül elakadó lélegzettel sarkon fordult és végigsétált a márványpadlón.

Már az ajtónál volt, amikor a lány a nevét kiáltotta, egyszer, hevesen, mintha megrémült volna valamitıl. Akhilleusz megállt, hogy megforduljon, de tudta, hogy értelmetlen folytatni beszélgetésüket, így megrázta a fejét. Továbbment, és kilépett a templomajtón a síkságot átölelı vakító napfénybe.

Akhilleusz a lépcsı tetején állt, amikor a nyílvesszı hátul a lábába fúródott. Megbotlott, mintha hátulról megrúgták volna, de nem esett el azonnal. Csak akkor veszítette el az egyensúlyát, amikor tanácstalanul hátrahajolt, hogy megnézze, mi sebesítette meg, majd mint egy részeg, lebucskázott a márványlépcsıkön.

A három argoszi hadvezér a templom mellett egy liget árnyékában üldögélt, és elıször azt hitték, hogy társuk rosszul lépett és megcsúszott, de amikor talpra ugrottak, hogy a segítségére siessenek, megpillantották a jobb lábikrája alá fúródott nyílvesszıt.

– Árulás! – kiáltott fel Aiász, és Akhilleuszhoz rohant, hogy védelmezze unokatestvére testét. A lépcsı aljához ért, amikor két férfit pillantott meg fölül a templomajtónál; egyikük hajlított íjat tartott a kezében. Amikor észrevették, hogy Odüsszeusz és Diomédész kivont karddal szaladnak társaik segítségére, a két férfi gyorsan egymásra pillantott, majd eltőnt a templomban.

Aiász és Diomédész felszaladt a lépcsın és a trójaiak nyomába eredt, azt kiabálva, hogy álljanak elı és harcoljanak. Odüsszeusz Akhilleusz fölé hajolt, aki kábult tekintettel tanulmányozta a lábába fúródott nyilat.

– Szerencséd van, hogy elvétette – mondta Odüsszeusz. – Biztos remegett a keze arra a gondolatra, hogy a nagy Akhilleuszt készül megölni!

Akhilleusz zavartan nézett a barátjára. – Nem értem – mormogta. – Ti mit kerestek itt? Odüsszeusz kihúzta kését a hüvelybıl,

amelyet övére erısítve viselt. – Aiász aggódott amiatt, hogy egyedül jössz ki ide. Tartott tıle, hogy valami ilyesmi

történik majd. – Körbepillantott maga körül a földön. – Keresek neked egy ágat, amire ráharaphatsz, amíg kivágom ezt a nyilat. Jól vagy?

Akhilleusz bólintott, majd Odüsszeusz visszament a ligetbe, ahol letört egy megfelelı vastagságú gallyat. Visszajött, leült a lépcsıre Akhilleusz mellé és levágott egy csíkot a tunikájából, hogy azzal kötözze majd be a sebet, miután eltávolította a nyilat.

– Ha egy lábhosszal feljebb lı, pont seggbe talál – vigyorgott. – Na, gyere, harapj rá erre! Az ágat Akhilleusz felé nyújtotta. Az ifjú bágyadt mosollyal pillantott rá, megrázta a fejét,

majd saját kezével nyúlt a nyílvesszı után és kirántotta a sebbıl. A nyílhegy szakálla mély, élénkvörös sebet szakított a húsába, sugárban ömlött utána a vér. Odüsszeusz káromkodott egyet, és az anyagcsíkkal megpróbálta elállítani a ragyogó vérfolyamot.

– Fene az átkozott büszkeségedet – mondta. De amikor újból Akhilleusz arcára nézett, észrevette, hogy a fiatalember szemei kezdenek széttartani, és merev mosolya bandzsításba fordul.

– Mérgezett – suttogta Akhilleusz. – A nyíl mérgezett volt. Halkan nevetni kezdett, mintha olyan viccet osztana meg a világegyetemmel, amelyet csak

ık ketten ismernek. Odüsszeusz rémülten bámult le a sebre. Kése hegyével tovább tágította a sebet Akhilleusz

lábikráján, hogy fokozza a vérzést, ezzel mosva ki a mérget. Akhilleusznak elakadt a lélegzete a hirtelen beléhasító fájdalomtól, majd ismét megrázta a fejét, fátyolos tekintettel Odüsszeusz-ta mosolygott és hátrahanyatlott a lépcsıre. Egyik karját lazán maga mellé ejtette, a másikkal felkönyökölt, hogy megtámassza magát, és figyelte, ahogy a feje fölött forog az ég. Motyogott valamit magában, és amikor Odüsszeusz közelebb hajolt, csak annyit hallott:

– A messzelövı Apollón velem is végzett. – Még nincs véged – mondta Odüsszeusz, és könnyek szöktek a szemébe. – Visszaviszünk

Makhaónhoz. İ egykettıre rendbetesz. De Akhilleusz tovább motyogott. – Emlékszel, mit mondott Apollón, amikor legyızte Tüphónt, a sárkányt? Rothadj itt, ezen

a földön, amely a halandókat tartja el! Legalább te már nem élsz tovább, hogy utálatos gonoszságoddal gyötörd ıket... – szavai elfintorodott, gunyoros nevetésbe fulladtak, szájából szivárogni kezdett a nyál. Majd feje félrebillent, és Odüsszeusz mellett a távolba nézett, mintha látna valakit közeledni.

Odüsszeusz ijedten látta, hogy barátja pupillája tágulni kezd, és beszélt hozzá, hogy ne veszítse el az öntudatát, amikor Aiász és Diomédész kiléptek a templomból.

– Elmenekültek az átkozottak – kiáltott le Aiász, arca égett a haragtól. – A templom háta mögött szekér várt rájuk. Egy nı is volt velük. Bizonyára valami csapdát állítottak.

– Aki az íjat vitte, az Parisz volt – mondta Diomédész, ahogy visszatolta hüvelyébe a kardját. – Azt hiszem, a másik Déiphobosz volt, de nem vagyok biztos benne.

Aiász kézfejével a verítéket törölte le homlokáról, ahogy jött lefelé a lépcsın. – Hogy van? Kivetted a nyilat? Odüsszeusz rájuk pillantott és az ajkába harapott. – A nyílhegyet megmérgezték – mondta elakadó lélegzettel. – Azt hiszem, haldoklik. Aiász hitetlenkedve meredt rá, és ahogy Akhilleusz arcára nézett, fájdalmas morgás tört elı

izmos testébıl. Felsı ajkát felhúzta, fogai elıvillantak. Lehajolt, kezébe vette unokatestvére élettelen kezét, majd egy pillanat múlva a földre ejtette, mint valami haszontalan dolgot.

Amikor felegyenesedett, Aiász, Telamón fia, aki egyszer azzal büszkélkedett, hogy nincs szüksége az istenek segítségére, átkokat szórt az ég felé.

Akhilleusz halálának hírére örömmámorban úsztak Trója utcái. Miután Hektor meghalt, az emberek a falak mögé húzódtak, és nyomorultul várták az

ostromot. Még Memnón és az aithiopszok érkezése sem öntött beléjük lelket, mert bár a segítség elkelt, az afrikai katonák ezrede újabb éhes szájakat jelentett, amelyeket a város fogyatkozó tartalékaiból kellett etetni. De most, hogy Akhilleusz meghalt, az argosziak bizonyára elveszítették minden harci kedvüket. Már csak idı kérdése, hogy mikor adják fel ezt a hiú küzdelmet.

Parisz, Trója minden nyomorúságának az okozója bizonyult városa megmentıjének. Megtette, amit meg kellett tennie ebben a reménytelen helyzetben, és a város most hıseként ünnepelte.

De ahogy Ilion fellegvárában apjával és Déiphobosszal az oldalán az ünneplı tömegre mosolygott, Parisz tudta, milyen üres gyızelmet aratott. Helene nem volt hajlandó megjelenni az oldalán, és még akkor sem jött elı szobájából, amikor a tömeg a nevét kiáltozta. Anténór mélységes megvetéssel méregette Pariszt, és bár a nép elıtt Priamosz a fia mellett állt, amikor elfordult és a palotába lépett, arca komorságot és elkeseredettséget tükrözött. Miután a királyi udvar tagjai szétszéledtek, Priamosz fogadószobájába hívatta Pariszt és Déiphoboszt.

– Nekem miért nem szóltatok, amikor azt terveztétek, hogy tırbe csaljátok Akhilleuszt? – szegezte fiainak halkan a kérdést.

– Azt hittük, nem egyezel majd bele, hogy kockára tegyük az életünket – felelte Déiphobosz.

– Így inkább tudtom és beleegyezésem nélkül cselekedtetek? – A város érdekében – válaszolta Déiphobosz. – Hiszen az események minket igazoltak. Priamosz fáradt szemmel tanulmányozta fiát. – Ugyan mi igazolhatja Apollón szentélyének a megszentségtelenítését? A Messzetekintı

régóta védelmezi ezt a várost. Szerintetek meddig folytatja, ha mi gyilkosságot követünk el a szentélyében?

– Megvártuk, amíg Akhilleusz elhagyja a templomot – magyarázta Parisz. – Ezért használtam az íjat. Priamosz másik fia felé fordult. – Vagy azért, mert nem mertél vele szemtıl szembe kiállni? Parisz dühbe gurult. – Talán a kedvenced, Hektor nem futamodott meg Akhilleusz elıl? Légy elégedett azzal,

hogy halálát megbosszultuk. Priamosz hirtelen mélyen felsóhajtott. – Mindkét nevet megbecsteleníti, ha te ejted ki ıket. – Elfordult, a fejét rázta. – Mérgezett nyilat lıttél rá, ráadásul rejtekhelyrıl! Annyira

remegett talán a kezed, hogy elvétetted a célt? – A nyíl egyenesen a szívébe fúródik, ha Polüxené nem löki meg a karomat. – Beszéltem Polüxenével. – A király hangja remegett.

– Tıle és a paptól tudom, milyen gyalázat történt. Hát már nem maradt a fiaimban becsület, hogy így felhasználják legkisebb húgukat?

– Mit számít ez? – szúrta közbe Déiphobosz. – Akhilleusz halott. Ez az, ami számít. – Úgy gondolod? – felelte Priamosz. – Hát ezt tették velünk a háború hosszú évei? Volt

idı, amikor büszke voltam a fiaimra. Volt idı, amikor hittem benne, hogy nekünk van igazunk, és ezért az istenek azt akarják, hogy mi arassunk gyızelmet. De mivé alacsonyodtunk? Hányingerem volt, amikor az imént bemutattuk az embereknek ezt a gyızelmi színjátékot.

– Jobb lett volna, ha Akhilleusz életben marad és felgyújtja a városodat? – acsarkodott Déiphobosz. – Talán jobb lett volna, ha ı születik meg fiadként?

Priamosz elfordította tekintetét. – Jobb lenne, ha az én fiaim is olyan férfiak lennének, mint amilyen ı volt, ez minden.

Most pedig takarodjatok a szemem elıl, mind a ketten! Hagyjatok magamra! Gyászolom a világ elveszett becsületét.

Helene a szárnyas ablak mellett ült és hosszú haját fésülte, amikor Parisz belépett. Aithra egy faliszınyegen dolgozott a szoba másik felében.

– Miért nem jöttél ki, amikor az emberek hívtak? – vonta kérdıre Helenét Parisz. – Nem kívántam osztozni a gyalázatodban – felelte csendesen Helene. – A város ünnepelt engem. – A város nem tudja, amit a palotabeli nık tudnak. – Fejét az ablakon beszőrıdı fény felé

hajtotta, és folytatta a fésülködést. – Hagyj magunkra – mordult Parisz a törékeny, idıs asszonyra. – Maradj, Aithra – mondta Helene. A rabszolganı habozott. – Nyilvánvaló, hogy Trója hıse úgy gondolja, nem adtuk meg neki a kellı tiszteletet –

mondta Helene. – Mit gondolsz, hogyan kellene kimutatnunk nagyrabecsülésünket az iránt az ember iránt, aki lemészárolta Akhilleuszt?

Parisz látta, hogy Helene bort ivott. – Ha van szégyellnivaló abban, amit érted tettem – mondta -, neked is ugyanakkora részed

van benne. Amit tettem, csakis a te védelmedben tettem. Helene nem tudta tagadni, mennyire ellborzadt Parisz tettétıl, de azt sem, hogy az imént

igazat mondott. A szégyen olyan közel hozta ıket egymáshoz, mint annak idején a szerelem. Ez a szerelem azonban még mindig követeléseket támasztott eléje, még most is, amikor már küzdött ellene. A vívódás elsötétítette Helene arcát, de mindebbıl Parisz csak azt a hideg pillantást látta, amely elıl fájdalmasan elfordult. Majd a gazdagon hímzett faliszınyegekre pillantott, és a sok gyönyörő tárgyra, amelyeket Küproszról és Egyiptomból hoztak magukkal – az ajándékokra, amelyeket keletrıl küldtek nekik barátaik és csodálóik, és azokra, amelyeket együtt rendeltek meg Trója legkiválóbb iparosaitól és mővészeitıl. Mindezek arra a kudarcot vallott szerelemre emlékeztették, amely valaha életük minden pillanatát betöltötte. Parisz csak arra vágyott, hogy gondtalanul érezhesse magát Helene társaságában, hogy úgy imádhassa, ahogy Aphroditét imádta. De szinte anélkül, hogy észrevette volna, elveszítette Helenét, és nem tudta, hogyan nyerhetné vissza.

– Volt idı, amikor büszke voltál arra, hogy szeretsz – mondta Parisz. – Volt idı, amikor... – kezdte Helene, de sem ereje, sem kedve nem volt ahhoz, hogy

vitatkozzon, így csak a fejét rázta és elfordította a tekintetét. – Folytasd – követelte Parisz. – Fejezd be, amit mondani akartál. Amikor Helene ismét Parisz felé fordult, sem szemrehányás, sem elutasítás nem

tükrözıdött a tekintetében, csak mélységes megbánás. – Ha lenne még remény, kimondanám. – Hát már nincs remény? Hangja keményen, vádlón csengett, de a szeme olyan férfié volt, aki a végsı tárgyaláson

abban reménykedik, hogy még megcáfolhatja a bizonyítékot. Helene azonban nem akart ítéletet hirdetni; az ablakkeretnek dılt és becsukta a szemét.

– Szerinted már nincs számunkra remény – mondta Parisz. A férfi látta, hogy Helene fekete haja csillog a napfényben. De az asszony még mindig

nem válaszolt, és Parisz úgy érezte, hogy egyikük magatehetetlenül a tengerre sodródik, olyan messze a másiktól, hogy az már nem tudja elérni.

Parisz bizonytalanul Aithrára pillantott, de az nem nézett fel munkájából. Majd ismét Helenére pillantott, és ahogy a nı ott állt, olyan gyönyörő volt, mint még soha -a fény akár márványszoborrá is változtathatta volna, néma és szenvtelen szoborrá, amely csak azt várja, mikor száll le a sötétség.

Egy ideig Agamemnon nem tudta, serege kiheveri-e Akhilleusz halálát. Nap nap után halott bajnokukat gyászolták, és még az a hév sem enyhítette a könyörtelen vigasztalanságot, amellyel a férfiak a temetési játékokon mérkıztek egymással. Még azokat a rettenthetetlen veteránokat is elcsüggesztette a veszteség, akik már évek óta farkasszemet néztek a halállal. Akhilleusz olyan istenszerő volt, amennyire csak halandó az lehet – soha nem adta tanújelét annak, hogy féltené az életét, és másokét is egy isten kérlelhetetlen közönyével vette el; követıi halhatatlannak kezdték hinni. Minden józan gondolatnak ellentmond, hogy minden dicsıségtıl megfosztva, egy orgyilkos nyilától esett el, szent területen. A hadvezéreket – még Diomédészt is – megrázta az esemény, alig tudták elhinni, hogy ez megtörténhetett; különösen Aiász fájdalma nem ismert határokat.

Képtelen volt megbocsátani magának, hogy az árnyékban henyélt és fügét majszolt, amikor tıle csupán néhány méterre megtámadták Akhilleuszt. Maga vitte a testét, úgy sietett vissza vele az argoszi táborba, hogy orvosi segítséget kapjon. De mire Aiász letette terhét, Akhilleusz már halott volt, és ez az újabb kudarc csak tetézte máris elviselhetetlen bőntudatát.

Aiász fájdalma nemsokára dühvé fajult. Azt kiáltozta, hogy a kor leghatalmasabb harcosát árulás útján gyilkolták meg, és szelleme bosszúért kiált. Majd kiment a síkságra, és ijesztı kegyetlenséggel vetett véget minden trójai életének, akit szerencsétlen végzete Aiász útjába vezetett.

A háború már számos férfi idegeit szétzilálta – csak ültek a táborban és reszketve sírtak, míg valaki el nem veszítette a türelmét és véget nem vetett szenvedéseiknek. Másokat az Argoszba induló szállítóhajók fedélzetére csempésztek. Aiász ırülete eleinte csak még eszelosebb elkötelezettségében nyilvánult meg, és senki nem vette észre. A katonák azt mondták, hogy Akhilleuszt próbálja utánozni: úgy harcol, ahogy unokatestvére harcolt a szkamandroszi vérfürdıben. De amikor egy nap átlyukasztott fülekbıl készített nyaklánccal tért vissza egy rajtaütés után, Odüsszeusz aggódni kezdett Aiász épelméjőségéért.

Az Akhilleusz tiszteletére rendezett temetési szertartás utolsó napján a hıs hamvait Patroklosz hamvaihoz keverték, és az aranyurnát a Hellészpontoszra nézı földnyelven emelt nagy sírdomb alá temették. A versenyjátékok véget értek, és már csak az maradt hátra, hogy eldöntsék, ki örökli a mesés fegyverzetet, amelyet Akhilleusz az anyjától kapott.

Agamemnónnak kellett döntenie. Nem volt könnyő dolga, mert mindegyik parancsnok sóvárgott a páncél és a fegyverek után – azért is, mert olyan gazdag mívő darab volt, és azért is, mert Akhilleusz viselte. Agamemnón kijelentette, hogy csak azok esélyesek, akik Akhilleusszal voltak a halálakor, és a legbölcsebb, ha a három férfi közül az kapja meg az emléket, akitıl a legtöbb függött: Odüsszeusz.

Aiász képtelen volt elfogadni Agamemnón döntését. Hát nem ı próbálta meg legkeményebben elkapni Akhilleusz gyilkosait? Hát nem saját karjában hozta vissza a holttestet? Az eset óta talán nem sikerült bebizonyítania tetteivel, hogy ı a trójaiak új rémeként Akhilleusz méltó utóda? Minden jog szerint ıt illetné a fegyverzet. Ha Akhilleusz élne, jelentette ki, Agamemnón nem merné megsérteni azzal, hogy nála méltatlanabb férfinak adja.

De Agamemnón már döntött, és nem kívánta visszavonni a szavát. Még féltestvére, Teukrosz sem tudta megvigasztalni Aiászt az újabb veszteség után. Aiász

azt kiáltozta, hogy nincs már igazság sem az emberek, sem az istenek között, és ırülten dühöngve otthagyta a gyülekezetet.

Kalkhász kijelentette, hogy Athéné borított ırületet Aiász elméjére, amiért olyan gyakran sértegette az isteneket, és azt javasolta Teukrosznak, tartsák elzárva addig, amíg józan esze vissza nem tér. De Odüsszeusz biztosra vette, hogy egyszerően képtelen elviselni a megterhelést, amelyet a hosszú háború jelent.

Bármi is történt vele, aznap éjjel meglátták, hogy kardjával hadonászik a karámba zárt marhák és birkák között, amelyeket a dárdán legelıkrıl hajtottak el. Az állatok sivítottak és nyögtek körülötte, ahogy Aiász lekaszabolta ıket, miközben Agamemnon és Odüsszeusz nevét átkozta. Senki sem mert a közelébe lépni, míg a kimerültségtıl össze nem esett.

Amikor Aiász észhez tért, nem a csatatéren találta magát, mint ahogy gondolta, hanem a sötét ég alatt, egy szörnyő, halott birkákkal és marhákkal teli udvarban. Senkitıl sem fogadott el segítséget; talpra állt és eltántorgott. Amikor Teukrosz utánakiáltott, azt felelte, Athéné arra intette, hogy a tengerben mossa le magáról a vért. De amikor a parton volt, bizonyára csak feketeséget talált, amely találkozott a fejében uralkodó sötétséggel, mert fogta a kardot, amit még Hektor ajándékozott neki, a markolatát a homokba ásta és a hegyébe dılt.

Vita kerekedett abból, hogy mit kezdjenek a holttesttel. Teukrosz nem tágított amellıl, hogy Aiászt a nagy harcosnak kijáró végtisztességben kell részesíteni. De saját kezével vetett véget életének, nem a harctéren esett el, így Meneláosz azt mondta, hogy ott kell hagyni, ahol van, hadd szolgáljon a kányák és a keselyők eledeléül. Teukrosz, Telamón fia, aki mindig is barátja volt Agamemnónnak, a király elé terjesztette az ügyet. Agamemnon nem akart hőtlen lenni Telamónhoz, de az isteneket sem akarta megsérteni, így nem tudott határozni, mi lenne bölcsebb. Odüsszeusz arra biztatta, hogy adjon engedélyt a halotti szertartás bemutatásához, és még azt is felajánlotta, hogy segít, de Teukrosz büszkén visszautasította az ajánlatot. Végül Kalkhász döntötte el a kérdést, aki szerint Aiász elveszítette a jogát, hogy a hısöknek kijáró halotti máglyán égessék el, de a testét eltemethetik az öngyilkosok koporsójában, ahelyett, hogy a ragadozó madaraknak hagynák. A gyászos hangulatú temetést követıen Agamemnon ismét búskomorságba süppedt. Miután Hektor elesett, azt gondolta, a háború menete neki kedvez, de Akhilleusz meggyilkolása, majd Aiász ırülete és öngyilkossága után ismét úgy tőnt, minden a darabjaira hullik. Csak tetézte aggodalmát, hogy a trójai hadsereg létszámát növeli az aithiopszok serege, és a falak még áttörhetetlenebbeknek tőntek, mint valaha. Nem tudta, hogyan lépjen tovább, így Odüsszeusz javaslatára jóslatot kért Kalkhásztól.

A pap azzal a bíztató hírrel tért vissza a szertartásról, amely szerint Parisz szentségtörı tettével magára haragította Apollónt. Trója már nem számíthat az isten segítségére, de két dologra lesz szükség ahhoz, hogy a város falai leomoljanak.

– Elıször is, új harcosra van szükség, aki a mürmidónokat vezeti. Szküroszra kell küldenünk Pürrhoszert, Deidameia és Akhilleusz fiáért.

– A fiú talán még tizenkét éves sincs – hangzott Diomédész elllenvetése. – İ Akhilleusz fia és Péleusz unokája – vetette közbe Phoinix. – A mürmidónok követni

fogják. – Akkor hozzassátok ide – szólt Agamemnon, majd bizalmatlanul Kalkhászra pillantott. –

És mi a másik dolog? – Trója egyszer már meghátrált Héraklész hatalmas ereje elıtt – mondta a pap. – A város

ismét elesik, ha hatalmas íját elhozzuk a háborúba. – Zeusz nevére, hol találjuk meg azt az íjat? – Nem messze – válaszolt Odüsszeusz. – Lémnoszon, ahol Philoktétész még mindig a

sebét ápolja. Agamemnon a homlokát ráncolta, ahogy eszébe jutott a sebbıl áradó, gyomorforgató bőz.

– Vajon ideadja az íjat? – Azt kétlem – felelte Odüsszeusz. – De gondolom, elviseljük a bőzt, ha ez azt jelenti,

hogy a város elesik, nem? Lémnosz szigete csupán ötven mérföldnyire nyugatra feküdt Trójától, így a Philoktétészt

szállító hajó ért vissza elsıként. Lábán a seb még mindig üszkösödött, de Agamemnon azonnal hívatta sebészét, aki kivágta a rothadó húst, majd orvosa gyógyfüvekbıl készült kenıccsel látta el a sebet. Jó hírrel szolgáltak: a beteg nemsokára ismét képes lesz használni a lábát.

Odüsszeusz és Meneláosz meglátogatta a lábadozó Philoktétészt, és miután egy ideig beszélgettek, Odüsszeusz kezébe vette Héraklész hatalmas íját, amelyet Philoktétész a fekvıhelye mellé támasztott.

– Azon tőnıdtünk, még mindig olyan ügyesen használod-e, mint annak idején. – Adj egy-két napot, hogy a lábam meggyógyuljon, és megmutatom – mosolyodott el

Philoktétész. – Az jó – jegyezte meg Meneláosz. – Nagyon jó. Parisz nagyra tartja saját

íjásztudományát. Arra gondoltunk, kihívhatnád párbajra. – Gondolod, hogy a gyáva ki mer állni ellenem? – İ Priamosz legidısebb életben maradt fia – magyarázta Odüsszeusz. – Most ı Trója

hıse. Nem lesz bátorsága visszautasítani egy nyilvános kihívást. Parisz egymagában borozgatott, amikor egy küldönc érkezett a hírrel, hogy valaki, aki

párbajra akarja kihívni, vár rá a falon kívül. Amikor Parisz megkérdezte, ki az, a hírnök csak annyit tudott mondani, hogy az illetı nagy, hajlított íjat visel és egy tegezt tele nyílvesszıkkel, és még sosem látták azelıtt a városon kívül.

Déiphobosz jelent meg az ajtóban. – Philoktétész az, a legnagyobb íjászuk. Héraklész íját hordja. Ki kell állnod vele. Bár egymás oldalán harcoltak kinn a síkságon és Hektor halála után együtt szervezték az

Akhilleusz elleni összeesküvést, Parisz tudta, öccse sosem bocsátotta meg neki, hogy annyi évvel azelıtt eltörte az orrát. Az ütés kissé csáléra torzította arcát, és ez még egyet csavart a mosolyán, amellyel most Pariszt tanulmányozta.

Parisz felállt és a szoba másik végébe lépett, hogy magához vegye íját. Nagyot dobbant a szíve, amikor meglátta a Déiphobosz mögött álló Helenét.

Parisz mindig is tudta, hogy öccse sóvárog az asszony után, de egészen addig Helene távol tartotta magát Déiphobosztól, és ha valaha említette is a nevét, hangjában mindig gúny csendült. Viszonyuk azonban változni kezdett. Parisz úgy vélte, a közöttük feszülı ellenségesség szinte már az érzékiség határát súrolja; Helene kétségbeesése Déiphobosz sóvárgásával keveredett, ezt pedig émelyítınek és megalázónak érezte.

Helene szótlanul bámulta a padlót, és várta, mit tesz Parisz. Parisz nem vágyott rá, hogy tovább harcoljon vagy gyilkoljon, de a háború, amelyet ı

robbantott ki, már nem engedte el. Déiphoboszra nézett; látta a szemében tükrözıdı gúnyt. Anélkül, hogy egy szót szólt volna bármelyikükhöz, megfordult és kezébe fogta íját.

Alig húsz perc múlva szolgái hozták vissza Pariszt a szobájába. Bal szemébe nyíl fúródott, amely a páncéljáról csapódott fel. Egy másik nyílvesszı a combjából állt ki, a harmadik pedig jobb oldalt a bordái alá hatolt. Az utóbbit a sebészek nem merték eltávolítani; Parisz csak feküdt, és nézte, ahogy apja és anyja sírnak fölötte, és fáradt mosolyával vigasztalni próbálta ıket.

Helene bizonytalanul az ágyhoz lépett. Kényszerítette magát, hogy lenézzen oda, ahol Parisz feküdt félig vakon, bekötött sebekkel, oldalából a még mindig kiálló nyílvesszıvel, amely olyan vékony, hogy az ember azt hinné, nem is árthatna neki. Helene úgy érezte, elájul.

– Talán igazad volt – suttogta Parisz, és Helenére mosolygott. – Számunkra nem volt remény.

Olyan szerencsétlenség tükrözıdött eltorzult arcán, hogy Helene nem bírta elviselni. Mégis hosszú ideig Parisz ágya mellett ült, fogta a kezét, de beszélni nem tudott, mert ıt is annyira emésztette az elviselhetetlen kín, hogy teste utolsó tartalékai is elfogytak.

Pariszt nem vigasztalta Helene jelenléte, mert akárhányszor ránézett, csak azt látta, mennyi mindent elveszített. Egy idı után, mintha a Helene iránti tapintat indítaná rá, megszólalt:

– Most menj el! Elég sokat szenvedtünk már együtt. Besötétedett. A szobában olajmécseseket gyújtottak. Már csak anyja és szolgálói zokogtak

az ágya mellett. Olyan sokáig tartott a haldoklás, hogy félni kezdett. Mint egy sötét erdıben eltévedt vadász, úgy keresgélt emlékei között, kereste a kifelé, a fénybe vezetı utat. Majd egy gondolat ötlött az agyába, azzal együtt pedig egy reménysugár. Parisz anyja keze után nyúlt és közelebb húzta Hekabét.

– Aineiász – lehelte. – Kérjétek meg Aineiászt, hogy jöjjön ide. Múltak az órák, egyre sötétebb lett. Megérkezett Aineiász és feszengve állt meg Parisz

ágya mellett. Parisz erıt győjtött, de hangja már alig volt több suttogásnál. – Valaha barátok voltunk, te és én. Ha ennek a barátságnak vége szakadt, az az én hibám.

Kérlek, bocsáss meg érte. Aineiász szívét elöntötte a részvét. – Mindenki a saját sorsát kell, hogy kövesse. Te is az istennı hatalmában voltál, ahogy

egyszer apám. Parisz mosolyogni próbált. – És látod, Aphrodité tényleg megvakít minket. – Megrázta a fejét. – Ki gondolta volna,

hogy egy dárdán bikapásztor ilyen bajba sodorja a világot? – Aineiász érezte, ahogy Parisz megszorítja a kezét. – Kérnem kell tıled valamit. Emlékszel a lányra, akit a szminthei szentélynél láttál, amikor Meneláosz bemutatta az áldozatot?

Aineiász a homlokát ráncolta. Parisz arca megvonaglott a fájdalomtól, és erıt győjtött, hogy folytatni tudja.

– Oinónénak hívják. Valaha szeretett engem. Azt mondta, ha egyszer sebet kapok, hívjam ıt... mert ı meg tud gyógyítani.

Aineiász kétkedıen bólintott. Parisz újból szóra nyitotta a száját, de köhögni kezdett. Vér szivárgott a szája sarkából. – Most ne beszélj – mondta Aineiász. Parisz ismét megragadta Aineiász kezét. – Elhozod ıt nekem? – Ez már régen történt – ráncolta a szemöldökét Aineiász. – Az ı szerelme igazabb volt, mint az enyém – mondta Parisz. – Még mindig szeret. Eljön.

Tudom, hogy eljön. Parisz egész éjjel kitartott, még a másnap reggelt is megérte, de többnyire önkívületben

volt, és ha Helene az ágya mellé jött, Parisz nem látta. Aineiász este tért vissza, egyedül, aggódva, és amint Parisz barátja arcára pillantott, tudta,

hogy utolsó reménysége is cserbenhagyta. – Nem akart eljönni? Aineiász a fejét rázta. – Nem is üzent semmit? Aineiász tudta, sosem volna képes átadni Oinóné keserő üzenetét, ezért azt akarta

mondani, hogy meg sem találta a lányt. De tudta, hogy Parisz rögtön rájönne a hazugságra, így csak állt, és csendben nézte, hogyan vonul át a múlt Parisz eltorzult vonásain.

Kis idı múlva a vértıl és a nyáltól elakadó, szaggatott lélegzettel Parisz a fal felé fordította az arcát és meghalt.

Órákkal késıbb Oinóné Trójába érkezett; kétségbeesett, amiért hagyta, hogy büszkesége felülkerekedjen irgalmán. Az ırök nem akartak kaput nyitni neki. Amikor elmagyarázta, miért jött, azok csak vállat vontak és azt mondták, hogy már elkésett.

Ló Athénének A féktelen, fiús energiával teli Pürrhosz, Akhilleusz tizenkét éves fia majdnem elég nagy

volt ahhoz, hogy kitöltse apja páncélját. Érkezése újabb lendületet adott a mürmidónoknak, akik Neoptolemosznak, vagyis „új harcosnak” hívták. Agamemnon úgy látta, ismét érdemes szerencsét próbálni, így az argosziak kivonultak a csatamezıre. A két hadsereg véres csatája döntetlenre állt, és a háború még mindig folytatódott.

Ismét elromlott az idı, a csípıs szél esıvel söpört végig a síkságon és olyan hatalmas hullámokat korbácsolt a tengeren, hogy a szállítóhajók nem tudtak kikötni. Az argoszi sereg nyomorultul, átázva kuporgott és morgolódott a tábortüzek mellett. Sokukat csak a szörnyő idı tartotta vissza attól, hogy hajóra szálljanak.

Egyik délután egy kisebb dárdán csapattal vívott csetepaté után – akik meglepıen gyorsan adták meg magukat – Odüsszeuszt megközelítette a vezetıjük, aki azt mondta magáról, hogy Aineiász rokona. Üzenetet hozott Anténórtól, aki azt javasolta, hogy teremtsenek titkos összeköttetést, és megnevezett egy idıpontot, amikor megtalálják a thümbrai Apollón-szentélynél.

– Az argosziaknak jó okuk van arra, hogy ne bízzanak annak a helynek a szentségében. A dárdán bólintott. – Ne felejtsd el, hogy Anténórnak is jó oka van arra, hogy győlölje azt, aki megsértette a

templom szentségét! A szentélyben szolgáló pap Anténór fia. Laokoón semmit nem sejtett abból, amit Parisz és Déiphobosz tervezett, és mélységesen felháborította a szentséggyalázás. Anténór megkért, arra is emlékeztesselek, hogy egyszer a háza vendége voltál. Az a kötelék még nem szakadt el. A saját életemet ajánlom zálogul érte. Csak akkor engedj el, ha már beszéltél vele!

Odüsszeusz unokaöccsével, Szinónnal együtt indult a szentélyhez, ahol Akhilleuszt meggyilkolták. Anténór már várt rá, egymagában, fegyvertelenül. A szél üvöltött odakint, mialatt a két férfi hosszasan elbeszélgetett. Anténór elmondta Odüsszeusznak, hogy Priamosz király megtört és annyira elcsüggedt, hogy már képtelen az államügyekkel foglalkozni. Déiphobosz vette át a trójai haderı feletti parancsnokságot.

– De a városban erıs a széthúzás – folytatta. – Sokunk már kétségbeesetten várja, hogy véget érjen a háború, és messze nem én vagyok az egyedüli, aki úgy véli, hogy Helenét vissza kell szolgáltatni Meneláosznak azonnali békekötés kíséretében. Aineiász és az apja mellettem állnak – túl sok dárdán halt már meg ebben a háborúban, pedig egyikük sem akart részt venni benne. De Déiphobosz a trónörökös és sokan támogatják. – Anténór elfordította a tekintetét. – Van még más is, amirıl tudnod kell. Helene most Déiphobosszal él. – Odüsszeuszra pillantott, és látta arcán a megrökönyödést. – És Déiphobosznak esze ágában sincs visszaadni Helenét. Még mindig azt hiszi, hogy megnyerheti a háborút. Bízik a falainkban, és kétli, hogy csapataitok képesek lennének még egy telet elviselni a szabadban.

– Lehet, hogy igaza van – felelte Odüsszeusz -, de a tél beköszöntéig még jónéhány hetünk marad az esztelen öldöklésre.

– Nem egyezhetnénk meg értelmes emberek módjára? – sürgette Anténór. Odüsszeusz felvonta a szemöldökét. – Már rég elvesztettem a hitemet az emberi értelemben. Tovább beszélgettek, mérlegelték egy esetleges fegyverszünet lehetséges feltételeit, és

mielıtt Odüsszeusz elhagyta a templomot, ígéretet tett arra, hogy minden tıle telhetıt megtesz annak érdekében, hogy véget érjen a háború.

– Úgy tőnik, kémeinknek igazuk volt – jegyezte meg Szinón, miközben visszaszálltak a szekérre. – Anténór és a dardánok mostanában többet gondolnak a túlélésre, mint a gyızelemre.

Odüsszeusz fanyarul elmosolyodott. – Reménykedjünk, hogy a mi sorainkban is maradt még nyoma a józanságnak, különben

örökre elbúcsúzhatunk Ithakától. Meneláoszban mély undort keltett a hír, hogy Helene Déiphobosznak adta magát;

rosszkedvően és hallgatagon ülte végig a hosszú tanácsgyőlést, ahol Odüsszeusz elıadta, amit megtudott. Az argoszi vezetık véleménye szinte ugyanúgy megoszlott, mint a trójaiak és szövetségeseik véleménye. Odüsszeusz és Idomeneusz beérték volna egy ésszerő békekötéssel, de Diomédész kijelentette, hogy ennyi harc után, amelynek során számtalan barátot is elveszítettek, ostobaság lenne feladni, mielıtt a város elesik. Neoptolemosz osztotta a véleményét. Komoly, kérlelhetetlen hanghordozása Akhilleuszra emlékeztette mindannyiukat. Az ifjú harcos kijelentette, hogy nem hajlandó elhagyni Tróját egészen addig, míg életben vannak, akik apja ellen szövetkeztek.

Odüsszeusz nehéz szívvel hallgatta a fiút. Saját fiára, Télemakhoszra gondolt, aki hasonló korú, és azon tőnıdött, hogy ennek a háborúnak a szörnyő öröksége vajon fiára is rászáll-e, mint egy átok, amely nemzedékekre elıre kiveti az árnyékát. Az agg Nesztor a két vélemény között ingadozott: tudatában volt a háború hiábavalóságának, de azt is tudta, hogy ifjúkora egyetlen hıse sem érte volna be a teljes gyızelemnél kevesebbel. Agamemnon mogorván, a bor ködfátylán keresztül hallgatta az érveket. Az indulatok elszabadultak. Nem kellett sok hozzá, hogy a hadvezérek sértéseket vágjanak egymás fejéhez.

Menelaosz felpillantott poharából. – Ez a háború egy engem ért sérelemmel kezdıdött. Spártában mindannyian

megesküdtetek Poszeidon elıtt, hogy megvéditek a Helenét illetı jogomat. Az az eskü még mindig köt titeket. – Hangjában súlyos fenyegetés csengett. – Elvárom, hogy tartsátok magatokat hozzá!

Még Agamemnónt is meglepte öccse vészjósló indula-tossága. Igyekezett kiszorítani hangjából a hitetlenkedést, amikor Meneláoszhoz fordult:

– Tehát még mindig vissza akarod ıt kapni? – Azt akarom, hogy Déiphobosz meghaljon, ahogy Parisz is meghalt – felelte Menelaosz. –

Nézni akarom, ahogy elég a város. Hosszú csend következett – a jelenlevık a haláltól és füsttıl elsötétült jövıre gondoltak. – Hallottátok a fivéremet – törte meg a hallgatást Agamemnon. – A háború folytatódik. Aznap éjjel Odüsszeusz véres álomból riadt fel, és azon tőnıdött, vajon ı is elvesztette-e a

józan eszét. Majd rájött, mi okozta rossz álmát: Meneláosz felidézte a Spártában tett fogadalom szörnyő emlékét. Amennyire ı tudta, az eskü évek óta senkinek eszébe sem jutott. Akárhogy is indult ez a háború, már régen kialakította saját ırült logikáját, amely mindannyiukat magába zárta. És amikor már éppen tárgyalni kezdhettek volna, hogy megtalálják a kiutat ebbıl a hosszúra nyúlt rémálomból, Meneláosz ismét felidézte annak az eskünek a szellemét. Nem csoda, ha visszatért, hogy kiagyalójának álmában kísértsen!

Odüsszeusz megborzongott, amikor felidézte álmát. A Spártában feláldozott ló véres darabjai felemelkedtek és újból összeálltak. A ló ismét egyben volt, és az argoszi vezéreknek egytıl egyig be kellett mászniuk az állat hasába, míg mindannyiukat elnyelte a rettentı, véres barlang.

Megrázta a fejét, hogy megszabaduljon a hátborzongató képtıl. Majd hosszú ideig csak feküdt. Belesajdult a szíve, annyira hiányzott a felesége. Felidézte, amikor még Pénelopé fiatal lány volt Spártában, és együtt hajóztak Ithakaba, boldogan maguk mögött hagyva a világ nagyratörı nyüzsgését, és nem vágytak semmi másra, csak hogy boldogan együtt élhessenek saját kis szigetükön. De aztán megérkezett Meneláosz és Palamédész, és magukkal hozták a feldarabolt ló emlékét, hogy tovább kísértsen.

Palamédész, Patroklosz és Aiász, akik vele együtt esküdtek a királymén testrészei fölött, mind halottak voltak; Akhilleusz, Hektor és Parisz velük bolyonganak az aszfodéloszmezıkön az Árnyak Birodalmában. És még mindig úgy tőnt, hogy a ló átkától képtelen megszabadulni.

Odüsszeuszt kínozta a vágy, hogy megérinthesse feleségét. Karjában akarta érezni puha

testét. Be akarta szívni bırének friss gyógynövényillatát. Biztos van még valahol olyan világ, amely nem a férfiak verítékétıl, haragjától és rettegésétıl bőzlik. Olyan világ, ahol másra is lehet gondolni a gyilkoláson és a halálon kívül.

Attól rettegett, hogy örökre magába zárta ez a véres forgatag, és soha nem látja viszont Pénelopét és a fiukat. Odüsszeusz kimerülten felkelt, hogy újabb elviselhetetlen nappal nézzen szembe.

Feje még mindig nehéz volt az álomtól, amikor Meneláosz meglátogatta a sátrában. Alacsony, ısz szakállú embert hozott magával, aki egyik lábára sántított, szemében pedig ravasz tőz égett. Odüsszeusz nem emlékezett, hogy valaha találkozott volna vele.

– Ez itt Prülisz – mondta Meneláosz. – A lapitháknál patkolókovács. Érdekes ötlettel hozakodott elı. Meg szeretném beszélni veled.

Odüsszeusz felsóhajtott. Már nehezen viselte Meneláosz megújult, konok harci kedvét. Eszébe jutott Atreusz ifjabbik fia, amilyen sok évvel azelıtt, az esküvıje napján volt Spártában – nyíltszívő és bıkező, akiben túlcsordult a mátkája iránt érzett gyengéd szerelem, és minden erejével azon igyekezett, hogy ellensúlyozza bátyja erıszakos modorát. A Helene kezéért versengık közül ı érdemelte meg leginkább a lányt, és Odüsszeusz fájdalommal gondolt rá, mit tett barátjával az élet.

Intett a két férfinak, hogy üljenek le. – Tehát mi az az ötlet? – Megnyerheti nekünk a háborút – mosolygott Meneláosz. Odüsszeusz kétkedve tanulmányozta az apró termető embert. – Kész vagyok bármit meghallgatni, ami közelebb visz ahhoz, hogy hazajussak – mondta. Prülisz hízelgınek érezte, hogy ezek a nagy emberek ıt akarják hallani, és megeredt a

szava. Elmesélte, hogy fiatal korában kalózkodott és szerencselovag volt. Peirithoosszal és Thészeusszal együtt keletre hajózott, át a Hellészpontoszon a Fekete-tengerig, ahol balszerencséjére foglyul ejtették és rabszolgasorsra jutott. Mint minden lapitha, ügyesen bánt a lovakkal, és bebizonyította, hogy a lovak betörésénél jó hasznát veszik.

– A lábamat egy szkíta szörnyeteg, egy csıdör sebesítette meg – mondta -, de nem adtam be a derekamat és a végén szépen megszelídült.

Prülisz elmesélte, hogy három alkalommal is eladták, minden alkalommal délebbre és keletebbre került, míg végül egy harcias nép, az asszírok közé vetıdött, akik a Tigris és az Eufrátesz folyók között, egy hatalmas városban, Babilonban éltek. Ott a hadsereg egyik hadvezérének szolgálatába került.

Igen, mondta Odüsszeusz, hallott már róluk, de közben azon tőnıdött, hová akar kilyukadni ez az ember.

Prülisz elmondta, hogy az asszírok félelmetes harcosok, és olyan harci szerkezeteket találtak fel, amilyeneket Argoszban vagy Krétán még senki sem látott. Ezeket a szerkezeteket arra tervezték, hogy olyan megerısített városok ellen vessék be, mint amilyen Trója is. Az egyik ilyen gépezet különösen megragadta Prülisz képzeletét, mert „Ló”-nak hívták. Úgy nézett ki, mint egy kis kerekekkel ellátott ház, amelyet nedves lóborrel borítottak be, hogy védjék a tőztıl. A ló menedéke alatt utazó harcosok egészen az ostromlott város kapujáig tolták a lovat, majd egy faltörı kossal addig ütötték a kaput, amíg ki nem nyílt elıttük. Ha a lovat elég erısre építették, a falon tartózkodó ellenség semmit sem tehetett ellene.

Maga Prülisz látta, hogy az egyik nagy város így esett el. Folytatta volna tovább, de Meneláosz türelmetlenül félbeszakította. – Biztos, hogy mi is tudnánk ilyen lovat építeni – mondta izgatottan. – Ha már esett el így

nagy város, miért ne esne el egy másik is ugyanígy? Odüsszeusz unokaöccse, Szinón nagy érdeklıdéssel hallgatta a lapitha elbeszélését. – Nem lenne nehéz megépíteni egy ilyen szerkezetet – vetette fel. – A hegyekben rengeteg a fa, és hamar megnyúznánk néhány lovat.

– Még a héten miénk lehetne Trója – mondta Meneláosz. – Mi a véleményed? Odüsszeusz a szakállát simogatva elgondolkodott. Évek óta foglalkoztatta a kérdés, hogy

hogyan törjék át Trója áthatolhatatlan falait, de ilyesmi még soha nem jutott eszébe. Tényleg ilyen egyszerő lenne? Megpróbálta elképzelni, hogyan tudnák megvalósítani az ötletet.

Rögtön rájött, mi okozná a gondot. – El tudok képzelni olyan helyzeteket, amelyekben a dolog mőködne – mondta -, de

gondoljatok Trója elhelyezkedésére. Hogy a faltörı kossal betörhessük a kaput, a lóval elıször közel kell kerülnünk hozzá. A trójaiak még mindig elég erısek ahhoz, hogy szekereikkel és gyalogosaikkal távol tartsanak bennünket a falaktól. De ha nem is így lenne – hogyan tolhatnánk fel egy súlyos faszerkezetet azon a meredek lejtın? Húzni kellene, nem tolni; azt pedig nem tehetjük, mert mindeközben a falról támadnának minket. – Elmosolyodott, és a fejét rázta. – Érdekes ötlet, de kétlem, hogy megvalósíthatnánk – legalábbis még nem. Egészen addig nem, amíg a trójaiak ennyire erısek.

Prülisz csalódottan ráncolta a homlokát. Meneláosz egy darabig még érvelni próbált, de elég volt a város falaira pillantaniuk, amelyek meredeken tornyosultak a lejtın.

Odüsszeusz a lapitha vállára tette a kezét. – Ki tudja, barátom, talán eljön még a lovad ideje. De elıtte még sok kemény harcra lesz

szükség. – Fanyarul Meneláoszra pillantott, majd hozzátette: – Ha még bírjuk. Aznap éjjel ismét álmodott. Athéné jött feléje, teljes fegyverzetben, kezében a pajzsát és

egy aranybotot tartott. Odüsszeusz lenyőgözve bámulta az istennı tekintélyt parancsoló alakját, és látta, hogy szürke szemében elégedetlenség és csalódottság tükrözıdik. Pénelopé és fia, Télemakhosz mögötte lapulnak, mintha túszok lennének, és Odüsszeusz nem érheti el ıket.

– Poszeidónnak már ajánlottál egy lovat – mondta Athéné. – Nekem miért nem ajánlasz egyet?

Odüsszeusz felriadt álmából, de képtelen volt újból elaludni. Az ágyán feküdt és álmán töprengett.

Arra gondolt, amit Prülisz mondott az asszírok ostromlováról, de még mindig nem talált megoldást korábbi ellenvetéseire. Ha a lejtı nem lenne olyan hosszú és meredek, és ha a kaput nem ıriznék olyan szigorúan a bástyák, meg lehetne csinálni. A Trójába vezetı kaput át lehetne törni. De a jelenlegi helyzetben...

Odüsszeusz már nem elıször átkozta az aiginai Aiakoszt, aki ilyen jól újjáépítette Trója falait. Megfordult ágyában és behunyta a szemét, hogy aludni próbáljon.

Aztán eszébe jutott az elızı álma. Ismét maga elıtt látta az argoszi hadvezéreket, ahogy egymás után nyeli el ıket a Poszeidónnak áldozott ló életre kelt teste. A szörnyő látomás nem hagyta aludni.

Végül felkelt és sétálni indult a partra, ahol az öböl hatalmas hullámainak ereje elenyészett a fövenyen. Mire keleten a hajnal fénye áttörte a zavaros felhıket, gondolataiban Poszeidón lova összekapcsolódott az asszír lóval, és már tudta, mit kell tenni.

Néhány hét múlva egy nap a szürke, hajnali napfényben friss szellı fújt végig a trójai síkságon. Az ırök Ilion tornyában a szemüket dörzsölték, mert nem akartak hinni annak, amit láttak. A kihunyt tábortüzek felıl füst gomolygott a tenger felé, de ezenkívül nem látták az argoszi tábor körüli sürgölıdés szokásos jeleit. A hajók, amelyek a cöíópsán-con túl görbe orrukkal az öböl partját szegélyezték az év nagy részében, eltőntek. A két ır a Helleszpontoszon túl, a vízen sem látott hajókat.

Egy pillanatig hitetlenkedve meredtek egymásra. Majd az egyikük ki merte mondani, amit mindketten gondoltak:

– Elmentek! Az argosziak elmentek! Déiphobosz aludt, egyik karját kinyújtva Helene keblén nyugtatta, amikor két életben

maradt öccse, Kapüsz és Thümoitész jöttek, hogy felébresszék. Déiphobosz szédült, és még mindig rosszkedvő volt amiatt, hogy Helene túl sok ópiumot fogyasztott elızı este, és kelletlennek bizonyult az ágyban. Elsıre nehezen akarta elhinni, amit hallott.

– Biztosak vagytok benne? – kérdezte. – Lehet, hogy csak valami csel, hogy kicsalogassanak bennünket a falakon kívülre.

– A felderítık azt mondják, hogy nem az – bizonygatta Thümoitész. – A sátrakat felégették, a hajók eltőntek, és senki sincs a táborban. Úgy tőnik, kihasználták, hogy megváltozott az idı, és hazamentek.

Déiphobosz megengedte magának, hogy hinni kezdjen öccseinek, és kurtán felnevetett. – Nem megmondtam, hogy gondolni sem bírnak egy újabb télre odakinn? Megvertük ıket.

Az istenekre, megvertük ıket! Kapüsz a homlokát ráncolta. – Van azonban valami furcsaság is. – Micsoda? – kérdezte gyorsan Déiphobosz, aki mindjárt gyanút fogott. – Hagytak valamit a parton. A felderítık azt mondják, hogy egy lovat. Egy hatalmas

falovat. – Hogyhogy falovat? – Ahogy mondom. Minden szemtanú szerint nagy, fából készült szerkezet, amelynek olyan

alakja van, mint egy lónak. A felderítık még soha nem láttak ilyet azelıtt. Azt mondják, egy feliratot is véstek rá, de egyikük sem tud olvasni. Épp indulunk a partra, hogy megnézzük, és azt gondoltuk, talán te is szívesen jönnél.

Helenét felzavarták az ajtó túloldaláról beszőrıdı hangok. Nyugtalanul fészkelıdött az ágyon, amikor Déiphobosz belépett, hogy befejezze az öltözködést, és megkérdezte a férfit, mi történt.

– Úgy tőnik, argoszi barátaid végre észhez tértek. Helene felült, fejét két keze közé fogta. – Nem értem.

– Üres a táboruk. A hajók elmentek. – A nı felé fordult, aki melle elé vonta gazdagon hímzett kendıjét. Déiphobosz figyelmét nem kerülte el, hogy Helene hitetlenkedı szemében riadalom villan. – Talán nincs ínyedre a hír? Talán abban reménykedtél, hogy Meneláosz érted jön és visszavisz Spártába?

Helene elfordította sápadt arcát, és Déiphobosz látta, hogy gúnyolódó megjegyzése elevenbe talált.

– Te hőtlen szuka! – mondta. – Azt ajánlom, gondolkozz el újra! Helene nézte, ahogy Déiphobosz kisétál a szobából. Megrémítette a gondolat, hogy élete hátralévı napjait ebben a városban kell leélnie. Az

utcáról házaikból a hírek hallatára kicsalogatott emberek izgatott morajlása hallatszott. Kutyák ugattak, és egy férfihang kiáltott valamit. Egy nı azt a dalt kezdte énekelni, amellyel a szajhák csúfolták az argosziakat a városfalról – nemsokára mások is csatlakoztak hozzá. Az emberek mindenütt nevettek és ujjongtak.

Akkor biztos igaz a hír. Meneláosz és Agamemnón úgy gondolta, elég nagy árat fizettek már. Leírták veszteségeiket és hazaindultak, ıt pedig, mint valami értéktelen holmit, itthagyták egyedül, a trójaiak között. Eluralkodott rajta a rémület. Gondolatai sötét rémképekkel teltek meg. Maga elıtt látta, milyen sors vár rá: ahogy az idı, a bor és a bódítószerek hatására fokozatosan elveszíti már amúgy is megkopott szépségét, Déiphobosz ráun majd és eltaszítja magától. Attól kezdve pedig neki kell gondoskodnia magáról, és a férfiak úgy adogatják majd kézrıl kézre, mint egy szajhát, mert mindig lesznek olyanok, akik szívesen dicsekednének azzal, hogy kedvüket töltötték a spártai Helenével, a trójai Helenével.

Felállt; reszketett a reggeli fényben. Az ablakhoz lépett. A fellegvár palotaépületének magasságából látta, mi történik a falakon túl, a síkságon: az emberek rohantak, hogy gyızelmi táncot járhassanak az argoszi tábor maradványain.

A város népe tíz éven át szenvedte a háború borzalmait ımiatta, és megpróbáltatásaik most véget érnek. De Parisz halott volt, Hektor is, Antiphasszal, Polüdórosszal és sokan másokkal együtt. Priamosz király pedig megtört, remegett, betegség gyötörte, szinte megnémult a bánattól. Az emberek azonban énekelnek, táncolnak, mulatoznak és bort isznak, mert életben vannak; többé nem kell azzal a félelemmel ébredniük reggelente, hogy halottak vagy özvegyek lesznek a nap végére.

A háború véget ért – nem nyerték meg, nem is veszítették el. Egyszerően megrekedt, nem ment tovább. Róla – a küzdelem hosszú éveinek okozójáról és zsákmányáról – pedig megfeledkeztek, most, hogy mindenki megdöbbent és megkönnyebült, mert véget ért a háború.

Helene magára maradt rémületében. A cölöpsáncon túl a táborból csak szurtos szemétdomb maradt, amely felégetett sátrakból,

törött szekerekbıl, kidobott felszerelésbıl és ételmaradékból állt, amelyek fölött a keselyők és tarka kutyák civakodtak. A szeméthalom fölött füst gomolygott, piszkos hullámokban söpört végig a tengerparton. Láthatóak voltak az argoszi hajók tıkesúlya által a homokba vésett csíkok, amelyeket akkor hagytak maguk mögött, amikor a vízre tolták ıket. Annak a hajónak az elfeketedett váza, amelyet akkor gyújtottak fel, amikor Hektor áttörte a cölöpsáncot és megrohamozta a tábort, még mindig féloldalasan, feltámasztva állt, mint valami kibelezett állat. A növekvı reggeli hıségben a szellı átható bőzt hordott végig a parton a latrinák nyitott árkai felıl.

És mindezek fölött ott tornyosult a ló talányos alakja. Az Ida-hegy fenyıibıl származó rönkök és deszkák alkották; vastag, kifelé szélesedı

lábakon állt, amelyek mindegyikének akkora volt a kerülete, mint egy kötıgerendáé. A hajóépítık vagy a mesterácsok – bárkik is alkották ezt az elképesztı állatot – a combokat szabályosan illesztették a váll és a tompor izmos domborulatába; a hatalmas has hordóként ívelt közöttük. A ló farkának íve a szobor talapzatához kapcsolódott, hogy ellensúlyozza az ívelt nyak és a hosszúkás, büszke fej elırehúzó súlyát. A fej úgy kilenc méter magasan volt, faragott sörénye fülei között borzolódott. Szeme kidomborodott, üreges orrlyukai kitágultak. Volt valami ruganyosság és életerı a vonalai mögött, amely könnyeddé tette a mozdulatlan, súlyos fatömeget, amelybıl kifaragták. A szobor puszta mérete egy idıre csendet parancsolt, mintha a ló az istenek birodalmából tört volna ki, hogy fenséges árnyékát a halandókra vesse. A ló horpaszára feliratot véstek. Priamosz király, aki ragaszkodott hozzá, hogy levitesse magát a tengerpartra és saját szemével vegye szemügyre az elhagyatott tábort, hangosan olvasta a szavakat: A ló az isteni Athénének ajánlott áldozat, hogy oltalma alatt biztonságban hazaérjünk. A király mosolyogva fordult Déiphobosz felé.

– Úgy tőnik, igazad volt. Az argosziak elmentek végre. – Könnyek tolultak a szemébe. – Bárcsak Hektor fiam megérte volna ezt a napot. Déiphobosz zokon vette, hogy apja most is halott bátyjára gondol elıször, pedig a

gyızelem órája teljesen az övé. Türelmetlenül elfordult tıle, majd meglátta Kapüszt, aki gyanakvóan méregette a hatalmas lovat.

– Mi ez az egész? – csóválta a fejét Kapüsz. – Miért hagynának maguk mögött ilyen valószínőtlen dolgot?

– Magáért beszél – felelte Déiphobosz. – Felajánlás az istennınek. Az argosziak mindig Athénéhez fordultak segítségért és védelemért.

– Akkor miért bízzunk meg benne? – vetette fel Kapüsz. – Szerintem el kellene égetni. Csináljunk belıle égı áldozatot, és tisztítsuk meg a partot az

argosziak minden nyomától. Beleegyezı moraj hallatszott a királyi család tagjai köré győlt emberek győrőjébıl. Nem is

találhatnának jobb módszert arra, hogy végleg megszabaduljanak a háború hosszú éveitıl, mint azt, hogy hatalmas máglyán égetik el a lovat a partot szennyezı többi szeméttel együtt.

A tőz a levegıt is megtisztítaná. – De a ló az istennıé – vetette ellen Thümoitész. – Balszerencsét hoz, ha meggyalázzuk a

tulajdonát. Priamosz király homlokráncolva pillantott fel a ló hatalmas, nemes vonalú fejére. – Gyönyörő alkotás – szólalt meg bizonytalanul. – És gyızelmünk jelképe – mondta Déiphobosz, azzal felugrott a ló talapzatára, és egyik

mellsı lába elé állt, hogy a tömeghez szóljon. – Ha az argosziak szerencsések, az isteni Athéné talán biztonságosan hazavezeti ıket, de itt nem adott nekik gyızelmet. Szerintem tartsuk meg a lovat és vigyük a falakon belülre, hogy gyerekeink gyerekei is láthassák, és emlékezzenek, hogy mi, trójaiak hogyan küzdöttünk városunk megmentéséért.

A tömeg hangulata megváltozott. Az ötletnek sikere volt. Újból minden lehetségessé vált. Déiphobosz apja felé fordult, aki ısz fejével helyeslıen bólogatott. – Az istenek kegyesek hozzánk – mondta -, és ezért hálával tartozunk. Bevisszük a szobrot

Athéné templomába, és ott felszenteljük neki. Ezt könnyebb volt elképzelni, mint megvalósítani. Az argosziak sáncából származó

cölöpökkel emelték meg és támasztották alá a lovat. Hatalmas erıfeszítésbe került, hogy az építmény elejét meg tudják emelni annyira, hogy az elsı görgıt alácsúsztathassák. Vastag köteleket erısítettek a ló nyaka köré, és azokra még annyi kötelet csomóztak, hogy a férfiak két hosszú sora megragadhassa és vontatni kezdje a partról a cölöpsánc lebontott kapuja felé.

A faló roppant súlyos volt, és ahogy a nap emelkedett, a hıség is nıtt. A ló óráról órára csak arasznyit haladva nehézkesen vonszolódott elıre görgıin, az egyenetlen talajon nagyon lassan haladt. Sokan megsérültek, amikor fáradságos munkával mindig újabb görgıket helyeztek a ló alá és megpróbálták fenntartani a lendületet. A szerkezet súlya minden kaptatónál nıtt, a lejtıknél pedig hátulról kellett visszafogni, nehogy elıreboruljon. Késı délutánra az egymást váltó férfiak lankadatlan erıfeszítésének eredményeképpen a faló már a Szkaiai-kapuhoz vezetı lejtı lábánál állt. Addigra mindannyian belátták, hogy csörlok és szíjak hatékony rendszere nélkül sosem lesznek képesek a lovat a lejtı tetejére vontatni. Ha sikerül, a kapu fölötti lırésekkel csipkézett mellvédet is le kell rombolniuk, hogy beférjen a ló feje.

Egy ideje már sokan morgolódtak, mert szerintük az egész vállalkozás ırültség, nem éri meg a sok fáradságot és sérülést. Deiphobosz azonban már az elején eltökélte, hogy a lovat be kell vinni Trójába, ahol majd a város erejének jelképeként tisztelik, és buzgalma sokáig hajtotta. De már ı is kezdte elveszíteni lelkesedését, ahogy megértette, milyen nagy erıfeszítésre van még szükség.

Kapüsz egy víztömlı fölött lihegve bátyjára pillantott. – Az egészet már ott lenn el kellett volna égetni, ahogy mondtam. – Vagy akár itt is hagyhatnánk a síkságon – javasolta Thümoitész. Deiphobosz karja sajgott a fájdalomtól, mert éppen ı volt soron a húzásnál. Elképzelte,

ahogy Agamemnón és Odüsszeusz nevetnek rajtuk, amint küszködve próbálják bevonszolni a lovat a városba. Mogorván nézett fel a kudarccal fenyegetı hatalmas szerkezetre. Öccseinek talán mégis igazuk van.

Eddig azonban már elhozták – most adják föl, amikor már csak egy utolsó lökésre van szükség?

Azon gondolkodott, mi lenne a legbölcsebb, amikor zavargásra lett figyelmes és a tömeg pusmogását hallotta. Felállt, és Laokoónt, a papot látta közeledni néhány dárdán élén, akik egy foglyot lökdöstek maguk elıtt az úton. Akhilleusz gyalázatos meggyilkolását követıen a pap és Déiphobosz viszonya ellenségessé fajult. Laokoón rezzenéstelen arccal állt meg elıtte. A feszültség szinte tapintható volt, amikor Laokoón megszólalt:

– Ez az argoszi Apollón szentélye körül sompolygott.

A férfit Déiphobosz elé lökték, ahol megállt és a földet bámulta. Csuklóit összekötözték, piszkos volt és zilált, szemmel láthatólag az életéért rettegett. Amikor kikérdezték, elmondta, hogy Szinónnak hívják, ithakai, és elızı este menekült meg az argoszi táborból.

– Ugyan miért szöktél meg? – faggatta Déiphobosz. – Mert áldozatként akartak felajánlani a Szeleknek. Már hetek óta haza akartak hajózni, de

az idı nem engedte. Kalkhász azt mondta, emberi áldozatot kell bemutatni a Szeleknek, és Odüsszeusz persze gondoskodott róla, hogy az én nevemet sorsolják ki.

– Egy másik ithakai ilyet tett volna? Ez meglep. Neheztelt rád valami miatt? Szinón összeszőkült szemmel nézett Déiphoboszra. – Félt tılem. Már csak én maradtam, aki tudta, hogyan rendezte meg, hogy Palamédész

árulónak tőnjön. Valahogy meg akart szabadulni tılem, mielıtt hazaindultunk volna. – De mégis itt vagy – mondta Déiphobosz. – Csak a szerencsémnek köszönhetem, hogy még élek. Tegnap este épp az oltárt

készítették elı, amikor a szél megfordult, és mindenki ırült módjára rohant a hajókhoz. A zőrzavarban sikerült kereket oldanom.

Déiphobosz elhúzta a száját; még mindig nem hitte, amit hall. – Ha igaz, amit mondasz, miért nem mondtad el Agamemnonnak, amit Odüsszeuszról

tudsz? Miért nem bíztad magad a kegyelmére? Szinón úgy vont vállat, mint aki már eleget látott a világ romlottságából. – Mert nem akart tudni róla. Egyikük sem akart tudni róla. Hiszen mindannyian részt

vettek Palamédész megkö-vezésében, és nem akarták, hogy híre menjen az ártatlanságának. Ez már csak Palamédész apját, Naupliosz királyt érdekli, de ı otthon van, Euboián. Gyanítja, hogy fiát ártatlanul ölték meg, és ha cáfolhatatlan bizonyítékot talál, bosszút akar majd állni. Odüsszeusz tudja ezt – ezért akart engem elcsendesíteni.

Déiphoboszt megdöbbentette, hogy Szinón története mennyire egybevág azzal, amit addig Odüsszeusz körmön-fontságáról hallott. Suttogva tanácskozott fivéreivel.

Majd Kapüsz fordult Szinónhoz. – Mit csináltál Thümbránál? – Az tőnt a legjobb menedéknek, míg a hajók elmennek. Reméltem, hogy a szárazföldön

eljutok Argoszig, onnan pedig áthajózom Euboiara. Ha már Naupliosz is tudja, amit én, gondoskodni fog rólam – és Odüsszeuszról is!

Anténór szólalt meg a falról, ahol Priamosz király törékeny alakja mellett állt. – Mesélj nekünk errıl a lóról! Szinón felnézett rá, majd ismét Déiphoboszra pislantott. – Ez is Kalkhász mőve. Amikor az elmúlt néhány hétben kezdtek rosszul menni a dolgok,

jóslatot kért, és elmondta, hogy Athéné elfordult tılünk. Azt mondta, mindig is Akhilleusz volt az istennı kedvence, és vele együtt odaveszett minden esélyünk, hogy bevegyük Tróját. Kalkhász szerint már annyira rosszul álltak a dolgok, hogy ha legalább biztonságban haza akarunk jutni, különleges áldozattal kell kiengesztelnünk az istennıt.

– De miért pont egy lóval? – tudakolta Kapüsz. – Az Odüsszeusz ötlete volt. Azt mondta, megálmodta. Az egész háború úgy indult, hogy

Spartában lovat áldoztak Poszeidonnak. Odüsszeusz szerint befejezni is úgy kell, hogy lovat ajánlunk Athénének Trójában.

– Akkor miért nem igazi lovat, mint Poszeidonnak? – tudakolta Anténór. Szinón megvetı pillantást vetett rá. – Miután itt már olyan sokat megöltek? A halott lóhús igen olcsó a trójai síkságon, vagy te

talán még nem vetted észre? Déiphobosznak nem tetszett a férfi hangvétele, így arcul ütötte. Szinón arcához emelte

kezét és leszegte a fejét. – Folytasd – követelte Déiphobosz.

– Nem tudom, mit mondhatnék még. Azt hiszem, Kalkhász újból jóslatot kért. Azt mondta, Athéné kívánsága, hogy építsünk neki szobrot. – Szinón ismét vállat vont. – Csak fából csinálhattuk.

– De miért építettétek ilyen nagyra? – kérdezte Kapüsz. – Természetesen azért, hogy ne tudjátok bevinni a városba. – Ezt fejtsd ki. – Kalkhász szerint ti majd azzal próbáljátok elnyerni Athéné jóindulatát, hogy a

templomában neki szentelitek a lovat. Ha sikerrel jártok, megfordulhat a helyzet, és nemsokára talán Trója tör be Argoszba.

A tömeg feszült figyelemmel hallgatta a fogoly történetét. Az emberek maguk között kezdtek pusmogni, de elhallgattak, amikor Laokoón ismét felszólalt.

– Miért hinnénk el akár egyetlen szavát is ennek az embernek? Mintha csak az Odüsszeusz által kiagyalt hazugságokat hallanánk. Az argosziak soha nem voltak túl istenfélık. Nem bízom bennük, fıleg akkor nem, ha még ajándékot is hagynak nekünk.

Nıi hang érkezett a falak felıl. – A pap igazat beszél. Déiphobosz felnézett, és a mellvéden meglátta Kasszandrát, akinek fekete haját a szél az arcába fújta.

– Az a ló pusztulást hoz ránk – folytatta a lány. – A halált hordozza a hasában. Hidd el nekem, bátyám, látom, ahogy Meneláosz fölötted áll, te pedig véres ágyadban fekszel.

– Vigyétek be – kiáltott Déiphobosz. Türelmetlen hangon morogta fivéreinek, hogy Kasszandra mindenütt pusztulást lát. Biztosra vette, hogy Laokoón is csak azért van ott, hogy elrontsa a gyızelmét, így a pap ellen fordult.

– Rólad pedig – mondta – nem titok, hogy nem szívelsz engem. Ehhez a háborúhoz sem mutattál nagy hajlandóságot. Egészen eddig, amikor a harc már véget ért. Jobban tetted volna, ha korábban mutatod ki az argosziak iránt érzett ellenszenvedet.

Laokoón elfordította az arcát. – Úgy beszélek, ahogy az isten kívánja tılem. – Akkor menj és imádkozz még több bíztató jelért ezen a boldog napon. Anténór nem leplezte, hogy nincs ínyére, ahogy Déiphobosz a fiával bánt. A királyhoz

fordult és elég hangosan ahhoz, hogy mindenki hallja, megszólalt. – Laokoón bölcsen szólt. Ostobaság lenne figyelmen kívül hagyni, amit mond. – Az én fiam viszont bátrabb – válaszolta ingerlékenyen Priamosz. Majd egy másik hang, Aineiász hangja csatlakozott a megbeszéléshez. – Mindazonáltal – mondta – apám, Ankhiszész és én is Anténór véleményét osztjuk. Déiphobosz aggódni kezdett, hogy az övétıl eltérı vélemények ellene fordíthatják a népet.

Feljebb ment egy kicsit a kapuhoz vezetı lejtın, ahonnan megszólíthatta az elbizonytalanodott tömeget, amely a ló köré győlt.

– Mindannyian hallottátok, mit vallott az argoszi – mondta. – Egyértelmő, hogy semmi oka nincs rá, hogy kedvelje Odüsszeuszt vagy a többi argoszi vezért. Nem ı keresett meg minket, hogy félrevezessen a történetével. Megkötözve hozták elénk onnan, ahol bujkált. Unokatestvérem, Aineiász gondoljon, amit akar – mi, trójaiak tudjuk, hogy a dardánok nem akartak részt venni a háborúban, csak akkor siettek a segítségünkre, amikor Akhilleusz odacsapott nekik. Ha nem akarnak részt venni az ünneplésben, ám legyen. Hadd menjenek haza. Ami húgomat illeti, ı gyengeelméjő, és mindenütt rémeket lát. De eljött gyızelmünk órája, trójaiak! Hadd tudják meg az argosziak, hogy erısebbek vagyunk, mint gondolták! Már csak egy nekirugaszkodásra van szükség, és a ló a városban van. Az isteni Athéné pedig örökké mosolyogni fog Trójára. – Megfordult, és a mellvéd felé nézett. – Nincs igazam, apám?

– Fiam jól beszél – mondta Priamosz. – Az isteni Athéné megtagadta az argosziaktól a gyızelmet, így tiszteletet kell tanúsítanunk iránta. – Elszomorította azonban, hogy népe még a gyızelem órájában is civakodik. Aineiászhoz fordult, és így szólt: – Ti, dardánok bátran

harcoltatok mellettünk. Nem osztoztok velünk a gyızelemben? – Apám öreg – válaszolta Aineiász -, és egyikünk sem lát okot arra, hogy megünnepeljünk

egy olyan háborút, amelyet nem nyertünk meg és nem veszítettünk el, és amelyért sok szenvedéssel fizettünk. Nekünk elég, ha visszamehetünk otthonunkba. Magukra hagyjuk a trójaiakat, hadd ünnepeljenek kedvükre.

– Ahogy kívánod. – Priamosz hirtelen elfordult és lenézett fiára. Déiphobosz, akibıl hiányzott Hektor nemesszívősége és Parisz vonzereje, sosem volt a kedvence. A sors megengedte neki, hogy ı vezesse a trójaiakat e keserő háború utolsó szakaszában, és Priamosz nem akarta megtagadni tıle a dicsıség óráját. – Bontsátok le a Szkaiai-kapu mellvédjét – parancsolta. – Hozzátok Athéné lovát a fellegvárba!

A vita hangjai behatoltak a ló fülébe és orrába vésett nyílásokon, amelyeket azért alakítottak ki, hogy a levegı bejuthasson a szerkezet fülledt kabinjába. Huszonhárom argoszi harcos ült a padokhoz szíjazva és hallgatta léleg-zet-visszafojtva a beszőrıdı párbeszéd hangjait. Félmeztelenre vetkızve vártak a félhomályban, és arra gondoltak, hogy a trójaiak bármelyik pillanatban lángra lobbanthatják vagy a földre dönthetik a szerkezetet.

Odüsszeusz mellett, a rejtett csapóajtó fölötti padon ült Epeiosz, egy kövérkés phókiszi, aki évek óta Atreusz Házának a vízhordójaként élte gondtalan életét. Valódi szakmája szerint kézmőves volt – ı tervezte a lovat és felügyelte építését. Ha nem ürítette volna ki a beleit, ahogy a többiek is, mielıtt bemászott a lóba, amit épített, rémületében összepiszkította volna a nadrágját. Epeiosz könyörgött, hogy neki ne kelljen a támadókkal együtt a lóban lennie, de kiderült, hogy csak ı tudta kezelni az ügyes csuklópántokat, amelyek a csapóajtót tartották és elrejtették a kívülállók elıl. Végül karddal kellett kényszeríteni, hogy velük tartson. Mivel ı szállt be utoljára a szerkezetbe, neki kellett elsınek elhagynia, és ez annyira megrémítette, hogy a nap folyamán Odüsszeusznak többször is a szájára kellett tapasztania a kezét, hogy elcsendesítse a nyöszörgését.

A dolgok azonban meglepı módon kedvezıen alakultak. Odüsszeusz és Meneláosz keserő, de megkönnyebbült mosolyt váltottak, amikor Szinón pont idıben megjelent, és megakadályozta, hogy küldetésük csúfos véget érjen. A kettıs csel módszere is kockázatos volt, de Odüsszeusz különösen élvezte, ahogy Laokoón, Anténór és Aineiász az igazság elmondásával rávette Déiphoboszt arra, hogy úgy döntsön, ahogy ık akarták.

A falóban ülık hallották, hogy Aineiász és dardánjai elhagyják a várost. Ahogy a hosszú sor elhaladt és a lejtı ismét szabaddá vált, kiáltásokat, kalapácsok és bontóvasak zaját hallották, amint a trójaiak nekiláttak a kapu lerombolásának, amely tíz hosszú évig sakkban tartotta az argosziakat. A zaj lehetıvé tette, hogy ne kelljen továbbra is halálos csendben ülniük. Kinyújtóztatták elgémberedett tagjaikat, és ihattak egy-két kortyot a kiadagolt vízbıl; hiszen nem tudhatták, mikor indítják megint útnak a lovat.

Úgy egy óra múlva figyelmeztetı kiáltást hallottak, majd kövek hirtelen puffanását, ahogy a kapu boltozata leomlott. Mészpor süvített be a ló fülein és orrán keresztül, fehérre festve Neoptolemosz és Akamász arcát, akik a legközelebb ültek a fejhez. Néhány pillanat múlva hallották, hogy kinn a ló nyakára és farára másznak, hogy köteleket erısítsenek köréjük. Majd a csigasor és a szíjak nyikorgását hallották. Valaki háromig számolt, a ló lassan, a görgıkkel talapzata alatt, araszolva haladni kezdett felfelé a lejtın.

Csak a szorosan becsatolt övek tartották helyükön a harcosokat, amikor a ló hasa a falnak ütközött, ahogy áthaladt a kapun. Aztán megrekedt, mert a bejárat még mindig túl keskenynek bizonyult a szerkezet számára. Az argosziak alig mertek lélegezni, amikor odakinn az emberek azt vitatták meg, hogyan kellene tovább bıvíteni a rést az ırtornyon. Mivel nagy nehézségek árán sikerült eddig elvonszolniuk a lovat, Déiphoboszt már nem érdekelte, milyen további károk érik a falat. Még több követ döntöttek le és takarítottak el az útból. Nagy nehezen sikerült kiszabadítaniuk egy megrekedt görgıt. Aztán a ló már Trójában volt.

Beesteledett, mire Priamosz király befejezte a szertartást, amellyel a falovat Athénének

ajánlotta az istennı temploma elıtt, Ilion fellegvárában. A király és Athéné papnıje, Anténór felesége, Theanó hangján kívül semmi mást nem

lehetett hallani a szertartás alatt. A trójaiak tiszteletteljesen hallgattak, és közben a háború hosszú éveire gondoltak, amelynek során olyan sokat szenvedtek. Az áldozati állatok felbıgtek, egy csecsemı felsírt valahol, de ezen kívül szinte egy hang sem hagyta el az emberek száját a ló köré győlt szoros tömegben.

A faló hasában a harcosok az orrukig sem láttak. Beszélniük nem volt szabad, és a sötétség miatt már bólintá-sokkal és mosolyokkal sem bátoríthatták tovább egymást; mindegyikük magára maradt kényelmetlenségében és félelmében. Egyszerre zene hangjai csendültek fel, és a tömeg az Athénét dicsıítı himnuszt kezdte énekelni. Odüsszeusz ajkával némán formálta a szavakat, és arra gondolt, milyen sokszor énekelték ık is ugyanezt a dalt a szürke szemő istennınek, aki vigyáz a háborúba indulókra, aki uralja a csatakiáltásokat és a városok lerombolását, majd vigyáz azokra, akik visszatérnek a csatából.

A trójaiak az utolsó ütemekre felemelték a hangjukat: „Búcsúzunk tıled, istennı, áldj meg minket jó szerencsével és boldogsággal; egy másik dalban újból emlékezünk majd rád.” Fogalmuk sem volt arról, hogy egész napi kemény munkájukkal saját halálukat vonszolták be a városba. Egész éjszaka ünnepeltek. A magasztos hangzatokat vad zene váltotta fel. Ujjongás és hangos taps hangja verıdött vissza a fellegvár falairól. Férfiak másztak a ló hátára, hogy virágfüzéreket akasszanak a feszülı kötelekre. Gyerekek ugrándoztak és játszottak a faló patái körül.

A forró sötétségbe zárva az argosziak hallották a táncolók dobogó lábainak hangját. Fıtt hal és sülı hús illata keveredett saját verítékük szagával; gyomruk megremegett a gondolatra, hogy odakinn esznek és bort isznak. Az évekig tartó rettegés és nélkülözés után az egész város: hercegek, papok, szajhák és rabszolgák – mindenki fellélegzett és ünnepelt, hangos, pazar lakomával. A sok küzdelem és nehézség már mind a múlté. Béke köszöntött rájuk, amelyet nemsokára bıség követ. Addig is a férfiak, nık és gyerekek csak esznek, isznak, táncolnak, énekelnek, csókolóznak és ölelkeznek, míg csak össze nem esnek a kimerültségtıl.

Óráról órára nıtt a mulatozás zaja. Majd a nevetés fokozatosan halkult, az emberek kezdtek hazaszállingózni, vagy kábulatukban ott aludtak el, ahol voltak.

A ló belsejében a légkör egyre feszültebbé vált a várakozástól. Néhány részeg férfi még mindig tivornyázott a tér túlsó oldalán. Egy trágár, zavaros szövegő dalt énekeltek, amely igen népszerő volt a trójai seregben goromba sértései miatt, amelyeket versszakonként mindig másik argoszi kapitánynak címeztek.

Odüsszeusz, Meneláosz, Diomédész és Idomeneusz még soha nem tudták ilyen tisztán kivenni a szövegét, mint aznap este. Mogorván, bosszankodva ültek a ló hasában.

Feszültségük tovább nıtt, amikor arra lettek figyelmesek, hogy alattuk valaki a ló talapzatára mászik. Fülüket nıi hang ütötte meg.

– Azért jöttél, hogy hazavigyél? – suttogta. – Ugye azért vagy itt, hogy megint elvigyél? Egy pillanatra mindegyik férfi azt hitte, a kérdést neki szánták, majd egy pillanat múlva

rájöttek, hogy a nı részeg és a lóhoz beszél. – Volt idı – folytatta a hang -, amikor Argosz minden hercege megesküdött egy ló teste

fölött, hogy megvédenek és megbecsülnek. De nézz rám! Nézd, mivé váltam. Nem csoda, hogy már nem érdekli ıket, mi történik velem – a gyöngéd Menelaosz, okos barátom, Odüsszeusz, de még Diomédész is, aki annak idején szerelmesen sóhajtozott utánam – mind hazafelé hajóznak, és itthagytak minket, téged és engem ebben a barátságtalan városban. Már csak te vihetsz el innen.

A faló gyomrában mindegyik argoszi úgy érezte, a torkában dobog a szíve. Meneláoszt annyira felkavarta Helene hangja, hogy Diomédesznek és Idomeneusznak kellett visszatartaniuk, hogy ki ne csatolja magát, aztán Diomédész veszítette el majdnem az önuralmát, amikor Helene ajkáról hallotta a nevét. Majd mindannyian összerezzentek, amikor

egy hang hallatszott a tér másik oldala felıl: – Helene, merre vagy? Mit csinálsz ott? – Felismerték Déiphobosz hangját. – Gyere,

menjünk haza! Késıre jár. Durva nevetés hangjai érkeztek a tér túloldalán éneklı részegek felıl. – Aludj, ha akarsz – mondta Helene. – Gyere, hazamegyünk. – Itt akarok maradni a lóval. Az egyik részeg odakiáltott: – Déiphoboszon élvezetesebb lesz a lovaglás, szívecském! – A többiek hangosan nevettek,

mielıtt eltőntek a sötétben. Közvetlenül a ló mellıl dulakodás hangjai szőrıdtek be, majd ismét Helene hangja:

– Hagyj békén! Nem akarok bemenni! Itt akarok maradni! Déiphobosz elvonszolta Helenét. A ló belsejében dermedt csend honolt. Majdnem egy újabb óra telt el, mielıtt közvetlenül alattuk meghallották Anténór hangját. – Itt az idı – mondta. – A város elcsendesült. Kijöhettek. Odüsszeusz utasította Epeioszt, hogy nyissa ki a csapóajtót. Ezalatt a férfiak megoldották a

szíjakat, magukhoz vették fegyvereiket és vértjüket. Epeiosznak még mindig reszkettek az ujjai, így kis idıbe telt, míg kinyitotta a zárat és a csuklópántokat. Végül a csapóajtó kitárult, az éjszakai levegı a fülledt kabinba áramlott. Epeiosz leeresztette a kötéllétrát; Odüsszeusznak hátulról meg kellett löknie egy kicsit, mire lemászott, és remegve állt meg Trója falain belül.

Odüsszeusz gyorsan utánalódult, határozottan megfogta Anténór kezét, és megfordult, hogy visszanézzen a síkságra. A Szinón által gyújtott jelzıtőz harsogott át a sötétségen Akhilleusz sírdombjának csúcsáról. Megnyugtatta a gondolat, hogy Agamemnon hajói már bizonyára útban vannak Tenedoszról, és megint Anténórra mosolygott, miközben elkezdte felcsatolni a vértjét.

– Nem felejtetted el az ajtóidra festeni a ló jelét? – kérdezte. Anténór komoly arccal bólintott. – Akkor maradj benn a családoddal – mondta Odüsszeusz. – Holnap ilyenkor már király

leszel Trójában. A többiek egyesével kimásztak a lóból, kinyújtóztatták elgémberedett tagjaikat, és

mélyeket lélegeztek a friss levegıbıl. Odüsszeusz a részegek felé intett, akik tılük nem messze aludtak, majd ujját ajka elé tette, aztán áthúzta a torka elıtt. Neoptolemosz három másik férfival együtt odasietett, hogy elintézzék ıket, mialatt Idomeneusz egy másik csapatot vitt a Szkaiai-kapu felé. A trójaiak hanyagul zárták be a kaput a lerombolt bástyák mentén, ráadásul az ırök is legalább annyit ittak, mint bárki más, így mélyen aludtak.

És álmukból soha nem ébredtek fel. Percek múlva a kapu nyitva állt, várta az argoszi harcosokat, akik már kiszálltak a hajóból és a síkságon át a város felé rohantak. A késı nyári hold a felhıvel küzdött, ami rövid idıre eltakarta, majd ragyogó fénnyel árasztotta el a halálra ítélt város palotáit, templomait és utcáit.

A halandók kevés olyan szörnyő dolgot tapasztalhatnak meg az életben, mint amilyen a városuk kifosztása. A pompa, amit a gondosan felépített kı– és márványépítmények látványa nyújt, a faragott oromzatok, a szobrok, a tág terő csarnokok, a megszentelt területek, a festményekkel díszített falak, a mozaikpadlók, az oszlopos folyosók, a medencék és szökıkutak – mindez a látvány, az ügyesség és találékonyság minden gyönyörő példája egyetlen éjszaka leforgása alatt elsöpörhetı jelentéktelenséggé alacsonyodik – ahogy a megbecstelenített nık szépsége és méltósága lesz jelentéktelen, ahogy nem számít többé a kardélre hányt férfiak egykori bölcsessége és bátorsága, ahogy nem jelent már semmit a falhoz csapott gyermek ártatlansága.

Mennyivel egyszerőbb barbár élvezettel rombolni, mint fáradalmas munkával építeni; elpusztítani azt, amit mások építettek, ahelyett, hogy mi magunk valami újat alkotnánk –

végül is meglepı, hogy nem rombolnak le gyakrabban városokat... Ha a fosztogatás kezdetét veszi, elszabadul a gonoszság, és amikor a pusztítás véget ér,

kábult és hitetlenkedı embereket hagy maga után. Priamosz király palotájának udvarában egy ısrégi babérfa alatt állt Zeusz oltára. Ide

győjtötte össze Hekabé lányait, hogy menedéket leljenek, amikor a támadó hadsereg zaja és az utcáról beszőrıdı kiáltások és sikoltások felriasztották ıket álmukból. Priamosz korát meghazudtolva a dárdájáért indult, készen arra, hogy visszatartsa a betolakodókat. Hekabé sírva próbálta visszatartani, s azt mondta, ırültség, ha egy ilyen törékeny öregember harcolni akar. Együtt álltak tehát a fa alatt, reszkettek a városból felszüremlı rettentı hangok hallatán. Majd Neoptolemosz érkezett nagyokat lépdelve az udvarba apja aranyvértjében, mögötte egy csapat mürmidón.

Priamosz egyik fia, Kapüsz félig felöltözve rohant szülei védelmére, de a rémült Hekabé szeme láttára azonnal levágták. Priamosz felkiáltott a tehetetlen dühtıl és fia dárdája után hajolt, de lefogták, mielıtt eldobhatta volna. Zihálva állt két mürmidón szorításában, és amikor felpillantott, döbbenten látta, milyen fiatal az aranyvértet viselı harcos, aki olyan undorral pillant rá, mintha valami vásári szörnyszülöttet látna. Priamosz király csak hálóruháját viselte; vékony lába fehérnek tőnt a holdfényben. Szégyellte, hogy így látják, ezért lesütötte a szemét, és meglátta, hogy fia testébıl sőrő tócsába győlt a vér. Kapüsz olyan rendellenes testhelyzetben feküdt ott, ahová esett, hogy Priamosz agyán átfutott a gondolat: bizonyára az ıt körülvevı valóság torzult el, és mindez csupán saját elboruló elméjének a szüleménye. De hallotta az asszonyok sírását maga körül, és felesége is ott állt mellette, bátran és olyan méltóságteljesen, mint még soha, bár csupán egy szál vékony éjszakai ruhát viselt és szíve reszketett a halálos rémülettıl.

Egy pillanatig semmi nem történt. Az öreg király kezdte azt hinni, hogy a páncélos fiú megilletıdött rangos foglyai láttán, és nem tudja, mihez kezdjen velük. Bátorságot merített a gondolatból, és azon tőnıdött, hogyan juttathatná érvényre hatvanévnyi királyi tekintélyét, amikor meglátta, hogy az ifjú kivont kardja hegyével lefelé mutat. Egy szót sem szólt, de a mürmidónok megértették a jelzést. Hekabé a szája elé kapta kezét és levegı után kapkodott, ahogy a két férfi térdre kényszerítette a férjét és elırenyomták ısz fejét. Aztán Neoptolemosz, kecsesen, akár egy táncos, három fürge lépéssel Priamosz mellett termett. Felemelte a kardot, amely Akhilleuszé volt, egy gyors mozdulattal lecsapott a király szabaddá tett nyakára és leütötte a fejét.

A lefejezett holttest körül sikoltozó nıket azonnal megkötözték és oda vezették, ahol a többi foglyot ırizték a téren, a faló mellett. Kasszandra és Andromakhé nem volt közöttük.

Kasszandra aznap éjjel szemhunyásnyit sem aludt. Gyötrı látomások közepette feküdt ágyán, látnoki megérzései egyre erısebbé váltak. Így amikor az argosziak szörnyő üvöltés kíséretében betörtek a városba és felzavarták a trójaiakat, szinte megkönnyebbülten hallotta a zajt. A vérrel és füsttel teli rémképek, amelyek már oly régóta kísértették, végre kitörtek a fejébıl, ahol eddig elzárva tartotta ıket. Ekkor értette meg, hogy mégsem bomlott meg az agya, csupán szörnyő képesség birtokában van, amely csaknem megırjítette.

Különös módon elsı gondolata nem saját biztonságára irányult, hanem arra, hogy köszönetet mondjon.

Még köntöst sem húzott alsóruhájára, úgy szaladt végig a palota folyosóin, míg egy üres udvarba ért. Belépett azon a hátsó ajtón, amelyet csak a papok használtak, ha Athéné templomába mentek. Hallotta, hogy kinn, a téren, ahol a faló állt, a férfiak túlharsogják a jajveszékelı nıket és gyerekeket, de a templomon belül szent béke honolt. Kasszandra a földre vetette magát a Palladion, elıtt, amelyet áthatott az istennı ereje, és amelynek titokzatossága Trója láthatatlan lelkét rejtette magában.

Az argosziak pontosan emiatt már régóta szerették volna megszerezni a szobrot, és amikor a várost megrohamozták, egyik fı céljuk ez volt. Kasszandra csak néhány percig

imádkozhatott az istennıhöz, mert a templom ajtaja kivágódott, és egy csapat jól felfegyverzett harcos lépett be békés termébe. Vezetıjük egy lokriszi hadvezér volt, Aiász, apró termető, gyorslábú férfi, aki azzal szerzett hírnevet magának, hogy ı dobta legügyesebben a dárdát az egész akháj seregben. Tudta, hogy aki megszerzi a Palladiont, bıséges jutalmat kap, így egyenesen a templomba vezette katonáit, mert arra számított, hogy senkit sem talál ott. De egy szép, sápadt bırő lánnyal találta szembe magát, aki csak alsóruhát viselt. A lány talpra ugrott Aiász elıtt, hosszú, fekete haja ziláltan arcába lógott. Aiásznak fogalma sem volt arról, ki a lány, de nem is érdekelte.

– Ez Athéné szent helye – kiáltotta Kasszandra. – Tisztátalan jelenlétetekkel szentségtörést követtek el! Óvakodjatok az istennı haragjától!

Aiász az arcába nevetett. – Athéné a mi oldalunkon harcol, kis hölgy – mondta, és kinyújtotta a kezét, hogy letépje a

lány ruháját. Kasszandra ráébredt, milyen veszélyben van, így kitépte magát Aiász kezébıl és a Palladion felé szaladt.

A lokrisziak körbezárták. – Elıször te, Aiász – mondta az egyik. – Szelídítsd meg te! Aiász Kasszandra felé lépdelt,

két keze felfelé fordított ujjaival jelezte a lánynak, hogy jöjjön közelebb. Kasszandra feléje fordult, és a férfi arcába

köpött. Aiász fenyegetı pillantást vetett a lányra és letörölte szakálláról a nyálat. Kasszandra hátat

fordított neki, meztelen karjait szorosan a szobor köré fonta; behunyt szemmel, vadul imákat és átkokat kezdett kántálni. Aiász katonái felé fordult, felnevetett, majd kinyújtotta a kezét és felemelte a lány ruháját.

Kasszandra félmeztelenül kapaszkodott tovább mindkét karjával a Palladionba, amikor Agamemnon robbant be a templomba védıırségével együtt, és meglátta Aiászt, aki épp hátulról próbálta meghágni a lányt.

– Mi folyik itt? – dörögte. – Az istennı bosszúját akarod a fejünkre hozni? Öles léptekkel a szobor felé indult, lehúzta Aiászt a lányról, és belerúgott. A rúgás ereje

hátrafelé, a lokrisziak közé repítette, akik megfordultak és kiiszkoltak a templomból. Agamemnon egy pillanatig a lány fehér bırére meredt, majd megfogta az állát és maga felé

fordította. Foglya szemébıl szikrázott a győlölet. – Ki vagy? – kérdezte erélyesen Agamemnon. – Kasszandra – sziszegte a lány. – Priamosz király lánya. – Az isten papnıje. Agamemnon elmosolyodott a sarokba szorított lány arcán tükrözıdı düh láttán. Majd a

mellette álló Talthübioszhoz fordult. – Ez az enyém. Gondoskodj róla, hogy bántatlanul a térre vezessék. Miután parancsot adott, hogy óvatosan bontsák le a palladiont, kifelé indult, hogy

csatlakozzon a fosztogatókhoz. Amikor kilépett az utcára, szitkozódni kezdett, mert a szél égett szagot sodort feléje. Fojtó füst szállt fel a város egyik sőrőn lakott, alacsonyan fekvı részérıl, ahol a szö-vödék álltak. A jobb kilátás reményében felmászott egy márványszobor talapzatára, és észrevette, hogy a lángok már az egyik raktár tetejét nyaldossák. Leugrott a talapzatról és azt kiabálta, hogy ha nem fékezik meg a tüzet, a fél város leég, mielıtt kifoszthatnák. Majd a téren nagyokat lépdelve parancsokat kiabált, és átkozta a katonákat, akiket túlzottan magával ragadott a gyilkolás heve, és nem hallották, amit mondott.

Neoptolemosz ıröket hagyott Priamosz lefejezett holtteste mellett, majd átvágott mürmidónjaival az utcák zajos forgatagán, hogy megkeresse a házat, ahol valaha Hektor lakott. Andromakhé már ott várt, rémült szolgálóit nyugtatgatta. Kisfia, Asztüanax mellette állt.

Az egyik nı felsikoltott, amikor a mürmidónok beléptek a szobába, és asszonya lába elé vetette magát, ahol rémülten, könnyek között térdelt.

– Csitt, Klümené – mondta Andromakhé, és kissé elıredılt, hogy kezét a nı fejére tegye. Szeme azonban a gyermekifjú harcost fürkészte és felismerte az arany mellvértet, amelyet viselt, és amely kissé még nagynak tőnt számára. A fiú leemelte a sisakját, véres kezével letörölte a verítéket homlokáról, és Andromakhéra mosolygott.

Andromakhé megdöbbent, milyen fiatal. Neoptolemosz úgy nézett körbe a gazdagon berendezett szobán, a drága függönyökön és az

erdei lakomát és mulatságot ábrázoló mővészi festményeken, mint aki azon gondolkodik, megvegye-e a házat, amit szemlél.

– Látom, a nemes Hektor finom környezetben élt. – A fiú könnyed, szinte barátságos hangjának hallatán a hisztérikus szolgáló elcsendesedett.

Neoptolemosz nem kapott választ, így Andromakhéra meredt. – Felismered ezt a vértet, asszonyom? A nı túl büszke volt ahhoz, hogy reszketı hangjával elárulja félelmét, így csak bólintott. – Az apámé volt – mondta a fiú. – Ezek után bizonyára megérted, miért tartalak jogos

zsákmányomnak. İrizet alatt állsz majd a zsákmány szétosztásáig. – És a nıkkel mi lesz? – kérdezte Andromakhé. Neoptolemosz vállat vont. – Itt maradhatnak veled. A mürmidónjaim gondoskodnak majd róla, hogy ne essen

bántódásuk. – Elmosolyodott a megkönnyebbült sírás hallatán, amelyet hanyagul odavetett könyörületessége váltott ki.

Andromakhé elcsodálkozott az udvarias bánásmódon. Remegı hangon jegyezte meg: – Akhilleusz fia ugyanolyan nemesszívő, mint apja volt. Neoptolemosz bólintással nyugtázta a bókot. Megfordult, hogy induljon, majd hirtelen

ismét az asszony felé fordult. – Mindazonáltal van egy kis gond a fiaddal. Andromakhé rögtön Asztüanax vézna kis

vállai köré fonta karját. A kisfiú csak selyem hálóruhát viselt. – Asztüanax csak kisfiú – mondta Andromakhé. – Fiatalabb, mint te magad. Azonnal rájött, hogy végzetes hiba volt ezt hozzátenni. – Hadd nézzem meg magamnak – mondta Neoptolemosz. A hatéves gyerek reszketett, de tudatában volt annak, hogy apja gyilkosaival áll szemben. – Láthatsz így is – mondta dacosan. – Igen – mosolygott Neoptolemosz -, és azt látom, amire számítottam. – Kisfiú – hápogott tehetetlenül Andromakhé. – Hiszen csak kisfiú még. – De ahogy az én példámon is láthatod, asszonyom, a kisfiúkból harcosok lesznek, akik

bosszút állnak apjuk gyilkosain. – Neoptolemosz a gyerekre pillantott és elmosolyodott. – Te is ezt szeretnéd, ugye, Asztüanax?

– Ha lenne kardom, megmutatnám. – Hát persze. De nincs kardod, én pedig nem hagyom, hogy azt mondják, Neoptolemosz

levágott egy fegyvertelen gyereket. – Még mindig mosolyogva a kezét nyújtotta. – Gyere velem! Amikor Andromakhé védelmezın fia köré fonta karját, Neoptolemosz a fülcimpájánál

ragadta meg a kisfiút és magával húzta. – Hová viszed? – kiáltott Andromakhé. – Csak megmutatom neki apám sírját. A mürmidónok az asszonyhoz léptek, hogy visszatartsák, amikor Neoptolemosz az

erkélyhez vezette Asztuanaxot, ahonnan Ilion fellegvárára nyílt kilátás. A függönyök meglibbentek az éjszakai szellıben. A nık borzalmas jajveszékelése behallatszott a térrıl, amikor az argosziak szemük láttára rángatták elı búvóhelyeikrıl szerelmeiket, férjeiket,

fivéreiket és fiaikat, hogy megkínozzák, majd lemészárolják ıket. Egy pillanatra Andromakhé látta, hogy az éjjeli eget befestı vöröses fény megvilágítja a

két fiú haját. Egy másik, jobb világban akár testvérek is lehettek volna, ahogy ott álltak, és Neoptolemosz bal kezével a falak fölött abba az irányba mutatott, ahol a sírdombnál Szinón jelzıtüze még mindig égett.

– Látod ott azt a halmot? – kérdezte. – Ott nyugszik az apám. Azzal jobb kezével megrántotta Asztüanax fülét, elıredöntötte a kisfiút, majd felemelte, és

fejjel elıre ledobta az erkélyrıl. Sokkal korábban, mielıtt mindez megtörtént – mielıtt Asztüanax meghalt, mielıtt

Andromakhet, Kasszandrát és Hekabét úgy hajtották ki a térre, akár a marhákat, mielıtt Priamosz király ısz fejét elválasztották a testétıl, Meneláoszt egyetlen gondolat vezérelte, amikor a városba lépett. Agamemnon tudta ezt, ezért utasította Odüsszeuszt, hogy tartson szorosan öccsével, miután kimásznak a lóból. Míg az alvó részegeket a másvilágra küldték és biztosították a Szkaiai-kaput, Meneláosz és Odüsszeusz a fellegvár még mindig csendes utcáin át azt a palotát keresték, amelyet Parisz épített Helenének, és amely már Déiphobosz lakhelyéül szolgált. Maréknyi spártai harcos haladt szorosan a sarkukban.

Anténór útbaigazította ıket, de a házat különben sem volt nehéz megtalálni. Ahogy elıre megbeszélték, kinn várakoztak a ház kapuja elıtt egy darabig, míg meg nem jött az üzenet, hogy Diomédész és emberei sikeresen biztosították a hatalmas raktárépület bejáratait, amely Memnón aithiopszainak szállásaként szolgált. Zárva tartják ıket egészen addig, amíg Tróját kiforgatják minden kincsébıl, majd rájuk gyújtják az épületet a várossal együtt.

Amíg várakoztak, Odüsszeusz felmászott egy mellvédre, ahonnan szabad kilátás nyílt a tengerre. A változó erısségő holdfény mellett épp csak ki tudta venni Agamemnon part felé tartó hajóinak körvonalait. A város háztetıi alatta húzódtak, szinte síri csend honolt. Eddig szerencséjük volt. Még egy kutya sem ugatott.

Az üzenet megérkezett; minden terv szerint haladt. Meneláosz belökte a kaput – arra számított, hogy zárva lesz, ennek ellenére simán kitárult.

Az épület pompája vetekedett Priamosz palotájának gazdagságával – három emeletén az erkélyek délen az Ida hegyére néztek, északon a tengerre. Az éjszakai levegı balzsamos volt a kertben nyíló jázminok, liliomok és virágzó fák illatától. A házba vezetı ajtó tárva-nyitva állt.

Ahogy beléptek, szolgákat, szolgálónıket pillantottak meg, akik lazán elnyúlva aludtak a heverıkön és a földön, mintha martalócok egy elıcsapata már végzett volna velük. Odüsszeusz tudta, hogy a hajók még nem értek partot, így túl korai lenne megkockáztatni, hogy felverjék az embereket, ezért jelet adott a harcosoknak, hogy mindenkit, akivel találkoznak, öljenek meg. A katonák fürgén végigjárták a házat, benéztek minden szobába, torkokat vágtak át, ahogy haladtak.

Meneláosz óvatosan haladt a vérnyomok mentén, és elérkezett az ajtóhoz, amely a jelek szerint a királyi hálószoba lehetett. Csendben arra utasította követıit, hogy kutassák át a többi helyiséget is, majd egy pillanatig habozva állt a berakásos ajtó elıtt. Csak Odüsszeusz volt vele. A két férfi egymásra nézett. Mindkettejük számára úgy tőnt, hogy a másik túl hangosan lélegzik. Megborzongtak, mintha szentségtörést követnének el azzal, hogy átlépnek azon a küszöbön.

Meneláosz megfogta az aranyfogantyút és belökte az ajtót. A holdfénnyel együtt éjszakai szellı áradt a szobába, meglibbentve a szárnyas ablak elıtt

csüngı áttetszı függönyöket. A fényesre csiszolt padlón, a szoba távolabbi végében nagy ágy állt. Mellette egy háromlábú széken olajmécses égett, fényénél a két férfi kivette az ágy fölött, a faliszınyegen ábrázolt ölelkezı Arészt és Aphroditét. Füstölı illata ülte meg a levegıt.

Déiphobosz anyaszült meztelenül, hanyatt fekve aludt. Szája nyitva volt, a levegı sípolt a torkában. A széles ágy másik oldalán Helene aludt, a győrött lepel alatt látszott, hogy lábait szorosan maga alá húzta. Fekete haja, amely még mindig olyan fényesen csillogott, ahogy

Meneláosz emlékezett rá, szétterült a párnán, de arcát Meneláosz nem láthatta. A férfi visszafojtott lélegzettel közelebb lépett az ágyhoz. Odüsszeusz ösztönös tapintatból az ajtó mellett maradt, de halkan behúzta maga mögött, és

kivont karddal figyelte, ahogy Meneláosz az ágy másik oldalára oson, oda, ahol Helene aludt. Látta, hogy leveszi az arcát rejtı sisakot és halkan a földre helyezi. Majd felegyenesedett, és az alvó nı fölé hajolt. Kétszer-háromszor gyöngéden megrázta a vállát. Helene megrezzent.

Odüsszeusz hallotta, hogy a nınek elakad a lélegzete. Bizonyosan érezte Meneláosz rövid kardjának érintését a nyakánál. A férfi másik kezét felesége szájára tapasztotta.

Déiphobosz hangos horkolásán kívül a szobán halálos csend ült. Mint egy erkölcsi példázat drámai jelenetének mozdulatlanná dermedt szereplıi, az elárult

férj és a bőnös asszony több mint tíz év után elıször bámultak egymás szemébe. Meneláosz csak akkor vette el a kezét Helene szája elıl, amikor már biztos volt benne, hogy az asszony csendben marad. Felegyenesedett, az ágy másik oldalára osont, mialatt kinyújtott mutatóujját végig a nıre szegezte, jelezve, hogy maradjon a helyén. Helene a lepelbe burkolózva, tágra nyílt szemmel figyelte a férfit.

Menelaosz felemelt egy borfoltos kendıt az ágy melletti asztalról, az ezüst keverıtál mellıl. Rövid, gúnyos horkantást hallatott, miközben határozott mozdulattal Deiphobosz sípoló, kitátott szájába nyomta, kezét pedig rátapasztotta. Deiphobosz köpködni próbált, levegı után kapkodva riadt álmából, majd ráeszmélt, hogy nem tud lélegezni, és egy nagydarab, fegyveres férfi nyomja az ágyhoz vállánál fogva. Menelaosz ugyanabban a pillanatban térdét erısen áldozata ágyékába nyomta. Deiphobosz fejében mintha tőz lobbant volna fel.

Amikor már biztos volt benne, hogy a férfi ébren van és tudja, mi történik, Menelaosz a férfi fölé hajolva suttogta:

– Tudod, ki vagyok? A sötét fej bólintani próbált keze súlya alatt. A mécses fényénél jól látható volt, hogy

szemében rémület tükrözıdik. – Van nálad valami, ami az enyém – mondta Menelaosz. – Ideje, hogy megfizess érte! Majd áthelyezte testsúlyát, felemelte a kardját, és úgy fogta meg a markolatánál, mintha

tırt tartana a kezében. A pengét mélyen a férfi csupasz hasába döfte. Háromszor megforgatta, mielıtt kihúzta volna.

Ahogy Déiphoboszba beléhasított a fájdalom, mindkét kezét felemelte, hogy megragadja a csuklót, amely még mindig a szájában tartotta a kendıt. Amikor a sebébıl hirtelen elıtört a vér, szemei kitágultak. Lábával rugdosni kezdett, mintha hasztalanul menekülni próbálna.

Menelaosz hosszú ideig tartotta lenyomva Déiphoboszt, míg áldozata szemgolyói felfelé fordultak és már nem hallatszott a lélegzése. Meneláosz undorodva felsóhajtott és szabaddá tette csuklóját. A kendı kihullott Déiphobosz szájából. Forró vér áramlott a nyomában.

Meneláosz lenézett. Csalódott, hogy a dolognak ilyen hamar vége lett, és mérgében a fogát vicsorította. Felállt az ágyról, megtorpant, visszafordult, és mintha eszébe jutott volna, Déiphobosz mennyire megsértette az érintésével, kezénél tartva megfogta a férfi ellazult karját, és kardja pengéjével csapkodni kezdte a csuklójánál. Vér spriccelt az ágyra. A harmadik ütésre a kéz elvált a kartól. Meneláosz egy pillanatig a groteszk látványt szemlélte – kezében egy levágott kéz, amely még meleg, és kirojtosodott szélével úgy fest, mint valami különös tengeri lény. Egy mozdulattal a szoba másik végébe dobta.

Még mindig nem volt elégedett, így kardja élével erısen a halott arcába csapott; hallotta az arccsont reccsenését. Mintha fájdalmat okozna neki az erıfeszítés, zihálva szemlélte mővét. Csuklójával megtörölte a száját, és dülöngélve megállt a félhomályban.

Helenét telefröcskölte a mellette heverı holttest vére, és félelmében úgy nyüszített, mint egy gyerek. Amikor Meneláosz ránézett, a szája elé rántotta a lepelt.

Aztán majd mind a hárman megrezzennek az éjszaka csendjét megszakító hirtelen üvöltés

hallatán. Az alvó városba betörı argoszi sereg az. Nemsokára egész Trója a sikoltozástól és kiáltásoktól lesz hangos, amely örökké visszhangzik majd az idı csarnokaiban. De ott, a szobában halálos csend honol, amint Meneláosz a fölé az asszony fölé tornyosul, aki összetörte a szívét és a lelkét, mert amióta Helene elhagyta, képtelen volt más nıt ölelni.

A fekete festék szétkenıdik Helene szeme körül. Azokban a szemekben – színük akár a napsütötte tengeré, amelynek mélysége újból és újból rabul ejtette hajdanán, amikor Helene olyan gyöngédséggel nézett rá, amelyre soha nem tartotta magát érdemesnek – most rettegés ül.

Ez az a nı, akit teljes szívébıl szeretett. Valaha minden tıle telhetıt megtett, hogy boldoggá tegye. Szíve összeszorul a gondolatra, hogy amikor ı hátat fordított, elhagyta ıt, hogy Parisznak adja magát ebben az ágyban. Vagy még rosszabb, ha arra gondol, hogy Déiphobosz durván bánt vele és tapogatta. És érzi a szobában terjengı édeskés szagot, a bujálkodás, a bor és a füstölı szagát.

A férfi keze megfeszül kardja markolatán. Már hosszú ideje ezt a pillanatot várja: hogy ebben a szégyentelen helyzetben üssön rajta feleségén, hogy az vérével fizessen meg minden sértésért, minden barátért, aki az ı vétke miatt halt meg; minden nyomorult könnyért, amit magányában utána hullajtott.

Odüsszeusz az ajtóban áll, és hallja, hogy Meneláosz torkát halk nyögés hagyja el, ahogy felemeli kardját. Látja a fáklyafény tükrözıdését a pengén. Hallja Helene lélegzését, aki némán, esdeklıen bámul a férfira onnan, ahol már nincsenek szavak, onnan, ahová a félelem üldözte. Majd történik valami – valami olyan egyértelmő és világos, hogy egyszerőségéhez csak szépsége és ereje mérhetı. Mintha végül beleegyezését adná az áldozathoz, Helene lehúzza magáról a leplet, amelyet eddig szája elıtt tartott – elıször a nyakát, majd vállait, kulcscsontja finom ívő mélyedését, és végül kebleit tárja fel.

Meneláosz fölötte áll. Másodpercek múlnak el. Kinn, a város alacsonyabban fekvı részén a tőz már házról házra terjed, fokozva az éjszaka borzalmait és zavarát; a fellegvár elıkelıbb terei és kertjei között az utcák sikoltozástól hangosak. Mintha megannyi csillag hunyna ki hirtelen, úgy borul sötétség egymás után az emberek szemére. És bár még alig kezdıdött el, úgy tőnik, soha nem lesz vége. És ahogy Odüsszeusz odanéz, látja, hogy Meneláosz leereszti a kezét, amelyben a kardot tartja. A fegyver kicsúszik a kezébıl. És mint aki már túl régóta harcol sorsa ellen, de már nem tudja, mi mást tehetne még, Meneláosz leül az ágyra felesége mellé és halkan sírni kezd.

A káprázat Mindez már régen történt, és mindazok a férfiak és nık, akiknek sorsát a Trójánál vívott

háború alakította, elhagyták már a halandó földi létet, és a történetek halhatatlan birodalmába léptek. Nekünk, akik ismertük ıket, már szintén nincs sok hátra az életünkbıl Az idı múlásával emlékeink elhalványulnak, és mi más az emlék, mint a képzelet szüleménye?

Éppen ezért mások talán nem így beszélik el ezeket a történeteket. Az egyik ember ezt mondja, a másik valami mást – de hiszen a tegnapi veszekedést vagy kocsmai csetepatét is többféleképpen mesélik az emberek. Mert vannak ugyan énekmondók, akik azt vallják, hogy mővészetük istene a dalos Apollón, akinek jó szeme van a rendhez és a harmóniához, én azonban azokkal értek egyet, akik tudják, hogy Hermész is mindig a közelben leskelıdik valahol, és idırıl idıre megmagyarázhatatlan módon tréfál meg minket, és mi árnyak módjára táncolunk isteni gondolatai szerint.

Ezek a történetek fennmaradnak, hozzájuk tesznek majd és változtatnak rajtuk, amíg lesznek rhapszódoszok és történetmondók, akik elmeséljék ıket, de bárki, aki azt állítja, hogy tudja, mi történt a valóságban Trójánál, az saját hiúságának bolondja. Türelmemet már próbára tette néhány képzelet szülte mese, de mind közül a leginkább az, amelyik szerint Helene soha nem ment Trójába.

Ezt a történetet egy egyiptomi kereskedıtıl hallottam, aki azt állította, hogy a Nílus torkolatánál, a kanopuszi sóaknáknál Parisz és Helene a keleti tengeren megszakította Trójába vezetı útját. Története szerint Parisz két szolgája elhagyta a hajót, mialatt ott állomásoztak, és egy templomba mentek, ahol szökött rabszolgák kérhetnek menedéket. Onnan kezdték terjeszteni a hírt, hogy Parisz erıszakkal ragadta magával Helenét. Amikor a vádat Memphiszben Próteusz király elé terjesztették, az elrendelte, hogy fogják el Pariszt. Miután hosszas faggatás után elszállították Egyiptomból, lopott kincseit elkobozták, Helenét pedig Memphiszben tartották, hogy Meneláosz majd hazavigye Spártába.

Amikor meghallottam a történetet, azt mondtam, nevetséges. Miféle ostobaságot beszél ez az ember? Hát persze, hogy Helene Trójában volt, Odüsszeusz látta ıt ott. Mi több, Télemakhosz Spártába utazott a háború után, és Meneláoszt és Helenét a legnagyobb egyetértésben találta. Történetüket saját szájukból hallotta.

Az egyiptomi azonban megmagyarázta, miért különbözik az én történetem az övétıl. Továbbra is kitartott amellett, hogy a valódi Helene Memphiszben maradt a háború idejére, míg az a gyönyörő „dolog”, amely Pariszt Trójába kísérte, merı káprázat volt – Helene tüneménye, amely olyan erısen élt a férfiak gondolataiban, hogy boldogan keverték össze a valósággal.

Az egyiptomi olyan kitartóan ragaszkodott igazához, hogy tiltakozásom süket fülekre talált. Az ı története és az enyém egyszerően nem vágtak egybe, és bár mindkettınknek nem lehetett igaza, semmit sem tehettem. De minél többet gondolok ezekre a dolgokra, annál jobban eltőnıdöm, nem volt-e mégis némi költıi igazság abban, amit az egyiptomi mondott.

Hiszen elég hihetınek tőnik, hogy a vad kislány, aki késıbb Spárta királynéja lett, és akit Parisz magával sodort Trójába, nagyban különbözött attól a Helenétıl, aki Parisz mámoros képzeletében élt. Parisz már jóval az elıtt álmodott Helenérıl, hogy találkozott vele. Az álmot szerette. És ha ez az álom olyan szenvedélyes volt, hogy nem tudott felébredni belıle egészen addig, amíg már túl késı volt, akkor az a Helene, akit magával vitt Trójába, valójában káprázat csupán. Ha pedig ez az igazság, azt senki nem tudhatja jobban, mint Helene.

Itt még nincs is vége a történetnek, mert hiszen mindig káprázat az, ami háborúba sodorja az embereket – a hatalomról, a gazdagságról és a dicsıségrıl szıtt álom, vagy a félelem, hogy társaink idegen, ellenséges lények, akik ártani akarnak nekünk. A Trójánál vívott háború minden keserő oka bizonyára csupán káprázatnak tőnt azok számára, akik sírva ültek a

városból megmaradt füstölgı hamuban. És azok számára is, akik gyıztesként kerültek ki a háborúból, és akkor jöttek rá, hogy szenvedéseik még el sem kezdıdtek igazán.

De azok már más történetek – olyan történetek, amelyeket Odüsszeusz iránti hőségembıl és abban a reményben, hogy mindaz az igazság, amit megtudtam, átvészeli az idı múlását, én, Phémiosz, ithakai történetmondó, egy nap majd szintén elmesélek nektek. Hiszen a halandók világában csak a történetek erısebbek a halálnál, és az isten, akit szolgálok, elvárja tılem ezt az újabb mővet.