Cordwainer Smith - Patkány-sárkány játék Az Asztal A fénybombázás keserves kenyér. Underhill dühödten csukta be maga mögött az ajtót. Mi értelme

egyenruhát viselni, katonásdit játszani, ha senki sem becsüli az ember munkáját? Leült a székébe, fejét a támaszon nyugtatta, és elırehúzta homlokára a sisakot. Várta, hogy a fénybombázó-szerkezet bemelegedjék, és eszébe jutott a lány odakint a folyosón. Ránézett a

készülékre, aztán ırá vetett gúnyos pillantást. - Miau! - ennyit mondott csak. De ez vágott, akár a kés. Mégis minek nézi az a lány? Ostobának, lézengınek, egyenruhás naplopónak? Nem tudja talán, hogy

minden félórányi fénybombázás után legkevesebb kéthavi szanatóriumi pihenı jár neki? A készülék bemelegedett. Underhill érezte maga körül a térnégyszögeket, érezte, hogy mérhetetlenül nagy

rács közepében van, semmivel telt kockarács közepében. Érezte a sajgó őriszonyt és a rémületes szorongást, amely mindannyiszor meglepte, valahányszor a lomha por leghalványabb nyomára bukkant.

Aztán eleresztette magát. A Nap megnyugtató tömörsége, az ismerıs bolygók meg a Hold óramőrendszere hatolt tudatába. A mi Naprendszerünk olyan elbővölıen egyszerő, mint ıseink kakukkos órája, amint meghitten ketyeg, megnyugtató, surrogó zörejeket hallat. A Mars fura kis holdjai úgy kerengnek a bolygójuk körül, mint a tébolyult egerek, de a rendszerességük azért mégis megnyugtató: minden rendben. Messze fent, a nappálya síkja fölött, érezte, hogy vagy fél tonna por szállingózik az emberi útvonalak mentén.

Itt nincs ellenfél, nincs kihívás, semmi sem tépi ki az eleven lelket a testbıl. A Naprendszert nem fenyegeti semmi. Viselheti akár az örökkévalóságig a fénybombázó-készüléket, akkor se lesz más, csak telepatikus képességgel rendelkezı csillagász, ember, akinek eleven szellemében ott lüktet melegen, védelmezın a Nap.

Woodley jött be. - Minden ugyanúgy - mondta Underhill. Nincs mit jelenteni. Nem csoda, hogy csak a térváltás bevezetése

óta fejlıdik a fénybombázás. Idelent, a Nap áldott melegében olyan jó a nyugalom. Körülhatárolt, szép, tömör, mintha csak otthon üldögélne az ember.

Woodley válaszként csak mordult egyet. Nem volt híve a fantáziálásnak. Underhill zavartalanul folytatta: - Nem is lehetett bolondság az Egykori Embernek. Nem is értem, miért kellett háborúban felégetniük a

világukat. Nekik nem volt szükségük térváltásra. Nem kellett nekivágni az őrnek, és a csillagok közt megkeresni a kenyerüket. Nem kellett a Patkányok elıl bujkálniuk, nem játszották a Játékot. Nem is találhatták fel a fénybombázást, hiszen nem volt rá szükségük, igaz, Woodley?

Woodley megint csak mordult egyet. - Mhm. Woodley huszonhat éves volt, egy év múlva éri el a nyugdíjkorhatárt. Már kinézett magának egy farmot. Tíz éve dolgozik a fénybombázók élvonalában. Úgy tudta csak megırizni józan eszét, hogy nem sokat gondol a munkájára, a feladatát tisztességgel elvégzi, aztán a legközelebbi bevetésig eszébe sem jut.

Woodley sosem igyekezett megnyerni a Fegyvertársak rokonszenvét. Azok nem is nagyon kedvelték. Volt, aki egyenesen ki nem állhatta. Azzal gyanúsították, hogy titokban utálja a Fegyvertársakat, de mivel amazok sosem fogalmaztak meg gondolatban tételes panaszt, a többi fénybombázó meg a Parancsnok békén hagyta Woodleyt.

Underhill bezzeg a mai napig is bámulta a munkájukat. Révülten hebegte: - Mi történik velünk térváltáskor? Gondolod, hogy ez egy kicsit olyan, mint meghalni? Láttál te már valakit,

miközben lelketlenítik? - Lelketlenítik! - legyintett Woodley. - Micsoda laikus szöveg. Honnan a fenébıl tudod, hogy ennyi év után

még egyáltalán van-e lelkünk? - Pedig én egyszer láttam. Láttam, milyen volt Dogwood, amikor szétjött. Iszonyúan fura. Olyan nedves

volt, meg ragadós, mintha vérezne, és egyszerően kiment belıle - és tudod, mit csináltak Dogwooddal? Elvitték a kórháznak abba a részébe, ahova mi nem mehetünk be - fel a legfelsı emeletre, ahol a többiek vannak, azok, akik életben maradnak a Patkányok támadása után.

Woodley leült, és pipára gyújtott. İsöreg lelet volt ez a pipa, dohány nevő történelem elıtti holmit égetett benne. Gusztustalan szokás volt, de valahogy romantikus színben tüntette fel Woodleyt.

- Ide hallgass, öcsém. Sose törd te a fejed ilyesmiken. A fénybombázás szüntelenül fejlıdik. A Fegyvertársak szintén Saját szememmel láttam, amint negyvenhatmillió mérföldre lıttek szét két Patkányt másfél millszekundum alatt. Amíg csak ember kezelte a fénybombázó-készüléket, mindig megvolt az esély, hogy az alatt a minimálisan négyszáz millszekundum alatt, ami az emberi agynak kell a fénybomba kioldásához, nem tudjuk elég gyorsan megbombázni a Patkányokat, és nem védjük meg a térváltóhajókat. De mióta a Fegyvertársak bekapcsolódtak, egészen más a helyzet. Ha egyszer nekilendülnek, gyorsabbak a Patkányoknál. Nem mondom, nem kellemes, ha egy Fegyvertárs bekapcsolódik az agyunkba…

- Nekik sem könnyő - vetette közbe Underhill. - Az téged ne zavarjon. Az ı bajuk. Nem emberek. Hidd el nekem, több fénybombázó pörgött már be, mert

Fegyvertársakkal bratyizott, mint amennyit valaha is elkaptak a Patkányok. Te például hányról tudsz, akit elkaptak?

Underhill lenézett a kezére: zölden-lilán foszforeszkált a bemelegített fénybombázó-készülék élénk

fényében. Ujjain számlálta a hajókat. Egy: az Andromeda - legénységestül, utasokkal együtt odaveszett. Kettı, három: a 43-as meg az 56-os mentıhajó - bombázókészülékük kiégett, fedélzetükön mindenki meghalt vagy megháborodott. Négy, öt, hatodiknak a másik keze hüvelykujja: az elsı három csatahajó, amely a Patkányok martaléka lett, és mindenestül elveszett. Akkor döbbentek rá az emberek, hogy odakint, magában az őrben van valami, ami él, kiszámíthatatlan és rosszindulatú.

A térváltás nem gyerekjáték. Olyan érzés, mint… Tulajdonképpen semmi különös. Mint holmi gyenge áramütés. Mint amikor belesajdul a fogba a fájdalom. Mint amikor hirtelen erıs fény villan. És mégis elegendı ahhoz, hogy a Föld fölé emelkedett negyvenezer tonnás hajó valamiképpen két

dimenzióba tőnjön, és fél fényév vagy éppenséggel ötven fényév távolságban bukkanjon fel újra. Egyik pillanatban az ember itt ül a Készenléti Teremben, a bemelegített fénybombázó-készülékkel,

körülötte - benne ketyeg a meghitt Naprendszer. Aztán egy másodperc vagy egy év (sosem tudta megállapítani, valójában mennyi), és áthatol rajta az a fura kis villanás, és már ott lebeg a Kint-Fentben, a csillagok közötti iszonyú őrben, ahol maguk a csillagok is megannyi pörsenés a telepatikus elmén, és a bolygók érzékelhetetlen, olvashatatlan távolságban vannak.

Valahol ebben a kinti őrben szörnyő halál leselkedik, olyan halál és olyan rettenet, amellyel ember még nem találkozott, amíg ki nem terjeszkedett magába a csillagközi őrbe. A napok fénye láthatólag távol tartotta a Sárkányokat.

Sárkány. Így emlegették az emberek. A mindennapi emberek számára nem volt más, mint a térváltás remegése és a hirtelen halál kalapácsütése vagy az elméjüket megmarkoló fekete téboly.

De a telepatáknak Sárkány volt. Egy másodperc törtrésze telt el azután, hogy a telepaták ellenséges valamirıl szereztek tudomást odakint, az

őr fekete, kongó semmijében - egy másodperc törtrésze csak, és a hajó fedélzetén valamennyi élılényt vad, végzetes pszichikai csapás érte, a telepaták pedig olyasfajta tulajdonságok összességét érzékelték, amely az Egykori Ember mesebeli sárkányára emlékeztetett - állatnál okosabb, démonnál tapinthatóbb démon, telhetetlen, eleven győlölet, falánk mélység, amelyet ismeretlen erı keltett életre a csillagok közötti híg, nyúlós anyagból.

Egy hajó túlélte a csapást, és hazahozta a hírt - egy hajó, amelyen - merıben véletlenül - egy telepata keze ügyében épp akadt egy fénysugár, s azt az ártalmatlannak tetszı kinti porra fordította, úgyhogy szelleme látókörében semmivé foszlott a Sárkány, és a többi, nem telepata utas nyugodtan tette tovább a dolgát, mit sem sejtve a körülöttük ólálkodó szörnyő végzetrıl.

Ettıl fogva már könnyő volt - majdnem könnyő. A térváltóhajókon mindig utazott telepata. A telepaták természetes adottságát mérhetetlenül megsokszorozta

az a fénybombázó-készülék, amely nem más, mint az emlıs fajta agyára kapcsolt telepatikus erısítı. A készülék egyidejőleg kicsiny, irányítható fénybombákat vezérelt, elektronikus eljárással. És a fény megtette a magáét.

A fény szétzúzta a Sárkányokat, és a hajó visszaalakulhatott három kiterjedésővé. És hipp-hopp, már ott is volt a következı csillagon.

Az esély eddig száz volt az egyhez, az emberiség ellen. Az arány egyszeriben megváltozott - hatvan: negyven az emberiség javára.

De még ez sem volt elég. A telepatákat ultraérzékennyé képezték, hogy egy millszekundumnál rövidebb idı alatt észleljék a Sárkányokat.

Kiderült azonban, hogy a Sárkányok nem egészen két millszekundum alatt egymillió mérföldet tesznek meg, és ez nem elegendı az emberi agynak, hogy kioldja a fénybombákat.

Ekkor megpróbálták állandó fényburkolattal ellátni a hajókat. A kísérlet kudarcot vallott. Az emberiség egyre jobban kiismerte a Sárkányokat - hanem a Sárkányok is kiismerték az emberiséget.

Kimódolták, hogy ellaposodtak, és igen vékony, igen nagy sebességő lövedékként támadtak. Nagy erejő, a Nap fényerejével vetekedı fény kellett. És ezt csak fénybombával lehetett elérni. Feltalálták

hát a fénybombázást. A fénybombázás lényege voltaképpen ultraerıs, miniatőr fotonukleáris bombák robbantása volt, amelyek

néhány grammnyi magnéziumizotópot tiszta, látható sugárzássá alakítottak. Az emberiség esélyei növekedtek, de még így is vesztek el hajók. Annyira elmérgesedett a helyzet, hogy az elveszett hajókat már meg sem keresték, mert a mentıexpedíciók

nagyon is jól tudták, mit találnak. Keserves dolog volt hazahozni a Földre háromszáz holttestet és két-

háromszáz dühöngı ırültet, akin már semmiféle beavatkozás nem segíthet, élıhalottként tengıdnek életük végéig.

A telepaták megkíséreltek behatolni a Sárkányok ırjöngı áldozatainak agyába, de nem találtak mást, mint

elemi erıvel, lángoszlopként felszökı, csillapíthatatlan rettegést. És ekkor jelentek meg a Fegyvertársak. Az Ember és a Fegyvertárs együttes erıvel képes volt arra, amit az Ember egymagában nem tudott

megtenni. Az értelem volt az Ember része, a gyorsaság a Fegyvertársé. A Fegyvertársak aprócska, futball-labdánál nem nagyobb jármővön haladtak az őrhajó oldalán. A hajókkal

együtt váltottak tért. Támadásra készen haladtak mellette háromkilós kis jármővükön. A Fegyvertársak aprócska hajói igen gyorsak voltak. Mindegyik egy tucat fénybombát vitt, győszőnél

kisebbeket. A fénybombázók agyi irányítású sugárral kilıtték a Fegyvertársakat - a szó szoros értelmében kilıtték -

egyenesen a Sárkányokra. Odakint az őr könyörtelen semmijében a Fegyvertársak agya ısi ösztönre válaszolt. A Fegyvertársak az

Embernél nagyobb sebességgel támadtak, és támadtak egyre, rendületlenül, míg meg nem semmisült valamennyi Patkány – vagy ık maguk. És szinte kivétel nélkül ık kerültek ki gyıztesen az ütközetbıl.

A biztonságosabb térváltás fellendítette a kereskedelmet. Szaporodott a gyarmatok népessége, egyre nagyobb volt a kereslet kiképzett Fegyvertársak iránt.

Underhill és Woodley a fénybombázók harmadik nemzedékéhez tartoztak, de még ık is úgy érezték, egy örökkévalóság telt már el, amióta elıször bevetették ıket.

Emberi szervezet nem is állhatta sokáig a fénybombázó-életet. Underhill félóra harc után kéthavi pihenıt igényelt. Woodley tízévi szolgálat után nyugdíjba vonul. Fiatalok voltak. Derék fénybombázók. De a teherbíró képességük véges.

Végtelenül sok függött attól, ki az ember Fegyvertársa. És ezt sorsolás döntötte el. A keverés Moontree papa meg a West nevő kislány belépett a szobába. İk is fénybombázók voltak. A brigád négy

ember-tagja tehát mind ott volt a Készenléti Teremben. Moontree papa vörös képő, negyvenöt esztendıs férfi volt. Békésen gazdálkodott, míg el nem érte

negyvenedik évét. És csak akkor, ilyen példátlanul hajlott korban derült ki róla, hogy telepatikus adottságai vannak, és a hátóságok kénytelen-kelletlen engedélyezték, hogy megkezdje fénybombázó pályafutását. Szó se róla: derekasan dolgozik az öreg, ha mégoly matuzsálemi korban van is.

Moontree papa a komor - Woodleyra pillantott, meg a merengı Underhillre. - Na mi van, fiaim? Pökitek már a markotokat egy jó kis verekedésre? - Papa mindig csak verekedne - kuncogott gyerekes hangon a West nevő kislány. Nagyon kicsi volt még.

Nehéz volt elképzelni róla, hogy a fénybombázók nyers, keserves, veszedelmes életét éli. Underhill jót mulatott egyszer, amikor észrevette, hogy a Fegyvertársak legtunyábbikát valósággal

felvillanyozta a West nevő kislány elméjével teremtett kapcsolat. A Fegyvertársak nem sokra tartották az emberi elméket, amelyekkel az út tartamára összekapcsolódtak. A

Fegyvertársak nyilvánvalóan úgy vélekedtek, hogy az emberi elme kellemetlenül és merıben fölöslegesen bonyolult. Nem vonták persze kétségbe az emberi elme magasabbrendőségét, de nem mondhatni, hogy ez a felsıbbrendő elme különösebben imponált volna nekik.

A Fegyvertársak kedvelték az embereket. Szívesen harcoltak az oldalukon. Még akár meg is haltak értük. De amikor egy Fegyvertárs kedvelt egy embert, úgy például, ahogy Nyau kapitány vagy Lady Mia kedvelte Underhillt, ennek semmi köze nem volt az értelemhez. Vérmérséklet, érzés volt az eredete.

Underhill nagyon is jól tudta, hogy Nyau kapitány egyszerően csacskának tartja. Nyau kapitány Underhill barátságos, lelkes természetét kedvelte, vidámságát és az Underhill tudattalan gondolatsémáin átvillanó gonosz élvezetet, meg ahogy hetykén, vígan szembenézett a veszedelemmel. Szavak, történelem, eszmék, tudomány - Underhill az agyában érzékelte a Nyau kapitány agyából visszaverıdı véleményt: csupa vacak.

West kisasszony Underhillre kacsintott. - Lefogadom, hogy megint cinkelted a kockát! - Nem igaz! Underhill érezte, hogy a füle is elvörösödik zavarában. Újonckorában egyszer csalni próbált a sorsolásnál,

mert nagyon megkedvelt egy Fegyvertársat, egy Murr nevő fiatal anyát. Oly könnyő volt Murral együttmőködni, s ı is annyira szerette Underhillt, hogy el is felejtette, micsoda kemény munka a fénybombázás, és hogy a Fegyvertárs nem szórakozópartner. Mindkettejüket arra képezték ki, hogy halálos harcba bocsátkozzanak egymás oldalán.

De csak egyetlenegyszer csalt. Rájöttek a turpisságra, és évek óta azzal ugratták. Moontree papa felemelte a mőbır kupát, és megrázta a kıkockákat. Korelnök lévén, ı húzhatott elsınek.

Moontree papa fintort vágott. Falánk vén alakot húzott, szívós öreg hímet, akinek az agya csakis az étel

körül forgott; valóságos óceánját idézte fel a döglött halaknak. Moontree papa egyszer azt mondta, miután ezt a mohó alakot húzta, hogy még hetekig csukamájolajat böfögött, annyira agyába vésıdött a halak telepatikus képe. Ez a Fegyvertárs hatvanhárom Sárkányt ölt meg, többet, mint bárki más, és szó szerint annyit ért, mint a súlya aranyban.

West kisasszony következett. Nyau kapitányt húzta, és amikor meglátta a nevét, elmosolyodott: - Szeretem - mondta. - Olyan jó vele együtt vadászni. Olyan finom, szırös, simogatnivaló. - Simogatnivaló?! - horkant fel Woodley. - Vadásztam vele én is. Ronda, gusztustalan fráter. - Ugyan, te csúnya - mondta a kislány. De nem volt a hangjában harag. Underhill ránézett a kislányra, és megborzongott. Nem értette, hogyan fogadhatja el ilyen nyugodtan Nyau

kapitányt. Nyau kapitányban csakugyan sok gusztustalan vonás volt. Amikor elkapta a csata heve, csupa kavargó kép volt az agya: vonagló Sárkányok, dögletes Patkányok, pállott ágyak, halbőz és mindehhez az őriszony, egybekeverve, ahogy a fénybombázó-készülék összekapcsolta kettıjük tudatát, fantasztikus egységbe olvasztva az embert és a perzsamacskát.

Ez a baj, ha macskákkal dolgozik az ember - gondolta Underhill. Kár, hogy semmi más nem válik be Fegyvertársnak. Persze ha az ember telepatikus úton kerül velük kapcsolatba, akkor nincs a macskákkal semmi baj. Harcban kiválóak, de az indítékaik, a vágyaik… nos, merıben eltérıek az emberekétıl.

Amíg megfogható dolgokat gondol az ember, addig egész jól ki lehet velük jönni, de mihelyt elkezd Shakespeare-t, Coleridge-et idézni, vagy az őrrıl próbál nekik beszélni, abban a pillanatban egyszerően becsukódik az agyuk.

Voltaképpen mulatságos, hogy a Fegyvertársak, akik idekint az őrben olyan komor és felelısségteljes harcosok, azonosak azokkal az aranyos kis jószágokkal, amelyek ezer meg ezer éve a földi ember kedvelt háziállatai. Underhill jó párszor zavarba jött már, mert lent a földön jártában szórakozottan tisztelgett közönséges, mindennapi, nem telepata macskáknak, mert megfeledkezett róla, hogy nem Fegyvertársak.

Felemelte a kupát, megrázta, aztán húzott. Szerencséje volt - Lady Miát húzta ki. Lady Mia volt minden ismert Fegyvertárs közül a leggondolkodóbb. Agya a kitenyésztett perzsamacskaagy

legmagasabb fejlettségi fokát érte el. Lady Mia sok nınél bonyolultabb lény volt, de ez a bonyolultság érzelmekbıl, emlékekbıl, reménybıl és leszőrt tapasztalatból szövıdött csak épp szavakba nem tudta foglalni.

Amikor Underhill elıször került kapcsolatba Lady Mia agyával, meglepte a tisztasága. Vele együtt Underhill is emlékezett Mia kiscica korára. Emlékezett ı is Mia szerelmi élményeire. Elmosódó képsorban látta valamennyi fénybombázót, akiknek Lady Mia valaha is Fegyvertársa volt. És látta önmagát is: tündöklıen derősnek, kívánatosnak.

Mintha még holmi vágyfélét is felfogott volna… Egy hízelgı és sóvár gondolatot: Milyen kár, hogy ez a hím nem macska!

Woodley húzott utolsónak. Érdeme szerint bánt vele a sors - rosszkedvő, ideges, vén kandúrt húzott, nyoma sem volt benne Nyau kapitány vakmerıségének. Woodley Fegyvertársa volt a hajó valamennyi macskája közt a legállatiasabb, tompa agyú, alattomos ragadozó. Még a telepátia sem pallérozta a jellemét. A fél fülét leharapták élete elsı verekedésében.

Használható verekedı volt, semmi több. Woodley felmordult. Underhill rásandított. Ez a Woodley már mást se tesz, csak morog? Moontree papa három bajtársára nézett. - Mehettek is a Fegyvertársaitokért. Közlöm a Fürkészıvel, hogy felkészültünk: indulhatunk a Kint-Fentbe. Az osztás Underhill megforgatta Lady Mia ketrecén a kombinációs zárat. Gyengéden felébresztette és karjaiba vette

Miát. Az kéjesen görbítette a hátát, kimeresztette karmait, eldorombolta magát, de aztán meggondolta: inkább megnyalta Underhill csuklóját. Nem volt rajta a fénybombázókészülék, úgyhogy agyuk zárva volt egymás elıl. De Mia bajsza állásából, füle rebbenésébıl Underhill elégedettséget olvasott ki, amiért az ı Fegyvertársa.

Emberi nyelven beszélt hozzá, habár a macska mit sem értett belıle, míg az ember magára nem szerelte a fénybombázó-készüléket.

- Igazán disznóság egy ilyen magadfajta édes kis jószágot kiküldeni a nagy hideg semmibe, hogy Patkányokra vadásszon, amik nagyobbak meg veszedelmesebbek, mint mi valamennyien együttvéve. Ugye te se így gondoltad a dolgot, igaz?

Lady Mia válaszul megnyalta Underhill kezét, dorombolt, magasra emelt selymes farkával meglegyintette, azután megfordult, és szembenézett vele. Aranyszín szeme ragyogott.

Egy pillanatig mereven nézték egymást, a guggoló férfi és a hátsó lábára ágaskodó macska, elülsı karmait a férfi térdébe vájva. Az emberszem és a macskaszem tekintete végtelenséget ívelt át, amelyen szavak nem kelhettek át, de a vonzalom egyetlen pillantással áthidalta.

- Ideje beszállni - mondta a férfi. Lady Mia engedelmesen odasétált kis jármővéhez. Bemászott. Underhill óvatosan eligazgatta a tarkóján a

pirinyó fénybombázó-készüléket, aztán megnézte: jól beágyazódott-e párnácskáiba a karma - nehogy a csata hevében összemarja magát.

- Kész? - kérdezte halkan. Lady Mia válaszul felgörbítette hátát, már amennyire a szők helyen tehette, és halkan dorombolt. Underhill becsukta a kis jármő fedelét, és figyelte, amíg a légmentesítı folyadék körülnyalja a fedél szélét.

Lady Mia néhány órára be van zárva a lövedékbe, míg kötelességét teljesíti és visszatér, akkor aztán egy munkás hegesztıpisztollyal kiszabadítja.

Underhill felemelte a kis lövedéket, és a kilövıszerkezetbe helyezte. Arra is rácsukta az ajtaját, lezárta,

majd maga is letelepedett a helyére, és felvette a fénybombázó-készülékét. És lenyomta a kapcsolót. Ült a kicsi szobában, kicsi, kicsi, meleg, meleg, a többi három ember meleg teste szorosan mellette, a

mennyezet tapintható fénye élesen, súlyosan nehezedik csukott szemhéjára. Ahogy a fénybombázó-készülék bemelegedett, eltőnt a szoba. A többiek már nem voltak emberek, hanem

megannyi izzó tőzgomoly, parázs, sötétvörös zsarátnok, és bennük égett az élet, mint a falusi kemence vörösen izzó szenében.

Ahogy a bombázókészülék mindjobban bemelegedett, Underhill érezte maga alatt a Földet, s érezte, amint a hajó elválik a Földtıl, érezte a forgó Holdat, amint átlendül a világ túlsó oldalára, érezte a bolygókat meg a Nap tiszta, áldott melegét, amely elriasztja a Sárkányokat az emberiség szülıföldjétıl.

Végül elérte a tökéletes tudat állapotát. Telepatikus úton érzékelte a mérföldmilliókat. Érezte a port, amelyet korábban messze fent, a nappálya fölött észrevett. A gyengédség meleg hulláma öntötte el, amikor Lady Mia tudata egybeolvadt az övével. Mia tudata éppoly gyengéden, tisztán és mégis élesen érzékelte az ı szellemét, mintha illatszer volna. Megnyugtató érzés volt. Érezte, hogy Mia örömmel köszönti.

És végre megint egyek voltak. Underhill agyának egy távoli zugában, mely apró volt, mint gyermekkorának legkisebb játékszere, még

tudatában volt a szobának és a hajónak meg annak, hogy Moontree papa felemeli a telefonkagylót, és a hajó felelıs Fürkészı-kapitányával beszél.

Telepatikus agya sokkal hamarabb fogta fel az üzenetet, mint ahogy a fülében megformálódtak a szavak. A hang úgy követte a gondolatot, mint az óceán partján a mennydörgés a távoli tengerekrıl felvillanó villámot.

- Itt a Készenléti Terem. Térváltásra készen, kapitány úr. A játék Underhillt mindig elkeserítette egy kicsit, hogy Lady Mia mindent elıbb érzékel, mint ı. Felkészült a

térváltás fanyar rezzenésére, de Lady Mia már közölte is, mielıtt az ı idegei akár csak jelezhettek volna. Olyan messzire került a Föld, hogy Underhill több millszekundumon át tapogatózott, mire megtalálta a

Napot telepatikus agya felsı jobb sarkában, hátul. Finom kis ugrás volt - gondolta Underhill. Így aztán négy-öt váltás, és ott vagyunk. Pár száz mérföldnyire a hajótól Lady Mia gondolattal válaszolt: - Ó, meleg, ó, nagyszívő, ó, hatalmas férfi! Ó, bátor, ó, baráti, meleg, meleg, most harcolni, most menni,

olyan jó veled… Underhill tudta, hogy Mia nem szavakban gondolkodik, tudta, hogy csak az ı agya érzékeli a

macskaértelem tiszta, barátságos fecsegését, és olyan képekre fordítja, amelyeket a maga gondolkodása felfog és megért.

De egyikük sem feledkezett bele a kölcsönös üdvözlésbe. Underhill kinyúlt, messze Lady Mia felfogósugarán túl: vajon van-e valami a hajó közelében? Fura, hogy kétfélét csinál egyszerre. Fénybombázó-agyával becserkészi az őrt, és ugyanakkor elcsípi Lady Mia kósza gondolatát, bájos, gyengéd gondolatát a fiáról, akinek arany arca volt, és hihetetlenül puha, pelyhes, fehér szıre.

Underhill még fürkészett, amikor figyelmeztetést kapott Miától. - Ugrás! És már ugrottak is. A hajó felkészült az újabb térváltásra. Más csillagok vették körül ıket. Mérhetetlen

messzeségben maradt mögöttük a Nap. Még a legközelebbi csillagokkal is alig-alig tartották a kapcsolatot. Ez itt a valódi sárkányvidék, a nyílt, gonosz, üres őr. Underhill távolabbra nyúlt, gyorsabban, érzékelte, kereste a veszedelmet, készen, hogy kilıje Lady Miát, amint a veszedelem ott van elıttük.

Rettenet villant az agyába, oly élesen, oly tisztán, hogy szinte fizikai kínnal tépett belé. A West nevő kislány talált valamit - valamit, ami irdatlan hosszú volt, fekete, éles, mohó és iszonyú. Kilıtte

rá Nyau kapitányt. Underhill igyekezett megırizni józanságát. - Vigyázz! - kiáltott telepatikus úton a többiekre, és megpróbálta

megfordítani Lady Miát.

A csata egyik pillanatában érezte Nyau kapitány kéjes dühét, amint a hatalmas perzsamacska robbanó fényekkel bombázta a porcsíkot, amely a hajót és a benne ülıket fenyegette.

A fények közel csapódtak be - de nem elég közel. A por ellapult, nyalábból lándzsává változott. Három millszekundum sem telt el. Moontree papa szavakat formált. Hangja, mintha hideg melasz csurranna kıkorsóból: - K-A-P-I-T-Á-N-Y. -

Underhill tudta, hogy a mondat ez lesz: - Kapitány, gyorsabban! A csatát megvívják, mire Moontree papa kimondja a második szót. Egy millszekundum sem telt el, és Lady Mia támadásba lendült. Ilyenkor kellett a Fegyvertársak képzettsége, fürgesége. Mia gyorsabban reagált, mint ı. Látta, hogy a

veszedelem irdatlan Patkány képében egyenesen feléje rohan. Tévedhetetlen irányzékkal lıtte ki apró fénybombáit. Kettejük agya összekapcsolódott, de Underhill nem tudta követni. Tudatát irtózatos erıvel felhasította az ellenség. Nem volt ez földi seb - nyers, ırült fájdalom, mintha a

köldökében égetné. Underhill vonaglott a székében. Valójában még csak meg sem mozdulhatott, amikor Lady Mia már ellencsapást mért a támadóra. Egyenletes idıközökben öt fotonukleáris bomba villant át százezer mérföldön. Underhill agyából, testébıl eltőnt a fájdalom. Egy pillanatra vad, szörnyő, állati ujjongás szökött át az

agyán, Mia ujjongása, amikor végzett az ellenséggel. A macskákat mindig csalódottság fogta el, amikor rájöttek, hogy az óriás őrpatkányként érzékelt ellenség a megsemmisítı csapásra eltőnik.

És azután Underhill érzékelte Mia fájdalmát és félelmét, amely mindkettıjükön átcsapott, ahogy a csata egy szempillantásnál gyorsabban fellángolt és elült. Ugyanabban a pillanatban már jött is a térváltás éles, fanyar rezzenése.

És hipp-hopp, megint ugrott a hajó. Hallotta Woodley gondolatát: "Sose izgasd magad, öcsi. Majd ez a vén kurafi meg én átvesszük a boltot." És még kétszer a fanyar, éles rezzenés, hipp-hopp. Azt sem tudta, hol van, míg alant fel nem villantak Caledonia őrkikötı fényei. A gondolat határát meghaladó fáradtság fogta el, de visszakényszerítene agyát a fénybombázókészülékkel

való kapcsolatba, és gyengéden, pontosan berögzítette Lady Mia lövedékét a kilövıszerkezetbe. Mia félholt volt fáradtságában, de Underhill érezte a szíve verését, hallotta a pihegését, és felfogta az

agyából átlövellı "köszönöm!"-öt. Az eredmény Caledoniában kórházba került. A doktor barátságos volt ugyan, de határozott. - Magát megtámadta a Sárkány. Egy hajszál híján odaveszett. Ilyet még nem is láttam. Tudományos

szempontból rendkívül érdekes. Ha csak néhány tized millszekundummal tovább tart, maga már az ırültek házában volna. Miféle macska volt az ott magával?

Underhill érezte, amint a szavak nagy lassan utat törnek belıle. Olyan gyötrelmes dolog a beszéd, összehasonlítva a gondolatközlés élvezetes gyorsaságával - gyors, éles, tiszta, szellemtıl szellemig! De a közönséges embereket csak szavak útján lehet elérni.

Szája nehezen tagolta a szavakat. - Ne nevezze macskának a Fegyvertársainkat. Egy csapatban harcolunk. Hogy van az enyém? - Nem tudom - mondta a doktor. A hangjában ingerültség bujkált. - Majd megérdeklıdjük. De maga most

lazítson, öregem. Csak a pihenés az orvossága, semmi más. El tud aludni, vagy adjak valami nyugtatót? - Elalszom - mondta Underhill. - Csak Lady Miáról szeretnék tudni. Az ápolónı is megszólalt. Kissé ellenségesen. - Hogyhogy a többi ember felıl nem érdeklıdik? - Nincs semmi bajuk - mondta Underhill. Tudtam, mielıtt bekerültem ide. Kinyújtózott, sóhajtott, rájuk vigyorgott. Látta, hogy azok is megkönnyebbülnek, és lassan emberszámba

veszik, nem csupán páciensnek. - Nincs semmi bajom - mondta. - Csak majd szóljanak, ha elmehetek meglátogatni a Fegyvertársamat. Új gondolata támadt. Vadul meredt a doktorra. - Csak nem küldték el ıt is a hajóval, ugye? - Majd mindjárt megtudjuk - mondta a doktor. Megnyugtatólag megszorította Underhíll vállát, és kiment. Az ápolónı jégbe hőtött gyümölcslét nyújtott Underhillnek. Az kényszeredetten megpróbált rámosolyogni.

Valami nincs rendjén ezzel a telepatikus agyammal - gondolta. Megpróbálok kapcsolatot teremteni, pedig eleve reménytelen.

A lány egyszer csak sarkon fordult és rámeredt. - Fénybombázók! Maguk meg azok a nyomorult macskáik! És kicsörtetett. Utolsó pillanatban Underhillnek sikerült behatolnia az agyába. És ott meglátta magát:

sugárzó hıs, puha antilop egyenruhában, a fénybombázó-készülék, akár az ékköves korona, ragyog a fején. Látta a tulajdon arcát: jóképő, férfias, tündöklı. És látta azt is, hogy ez a lány győlöli.

Győlöli lelke legmélyén. Győlöli, mert azt hiszi, hogy gıgös és idegen és gazdag, jobb és szebb, mint a magafajta hétköznapi élılények.

Underhill kikapcsolódott a lány agyából, párnájába fúrta arcát, és felidézte Lady Mia képét. "Csak macska - gondolta. - Hiszen csak macska!"

De agyában nem így látta - gyorsabb a gondolatnál, gyorsabb az álomnál, éles és tiszta és okos, és hihetetlenül kecses, gyönyörő, szótlan és szerény.

Talál-e vajon valaha is nıt, aki hozzá fogható…?

Borbás Mária fordítása