1

Cs. Gyímesi Éva

ÁLOM ÉS ÉRTELEMDomokoslírailétértelme ése

Kriterion

’M .

Vannak a szellemnek olyan kimagasló képvise­lői, akiktől nemcsak a kortársak, de az utókor is nehezen szabadul. Bizo­nyára mindenekelőtt a- zért, mert olyan dolgokat lát meg és mond ki saját korának és saját koráról, amelyekben egy-egy tör­ténelmi szakasz lényege tükröződik — életérzések, tanulságok sokasága, s ezeknek időszerűsége nem­hogy tompulna, de még jobban exponálódik az idők múlásával.

Ilyen kimagasló képvi­selője a szellemnek — a mi romániai magyar szel­lemiségünknek, de minden bizonnyal kora/korunk eu­rópai szellemiségének is — Szilágyi Domokos.

Nem tudunk szabadulni Tőle — s bizonyára jó, hogy ez így van. Halála után nem sokkal kézbe vehettük összegyűjtött verseit, halála tizedik év­fordulójára az emlékét idéző kötetet, s most, mi­közben a nyomdában ólombetűsorokká formá­lódnak már kiadatlan ver­sei, novellái, és előkészü­letben van esszéinek, ta­nulmányainak kötete, íme, kézhez kapja az olvasó a MÜ első összefoglaló elem­zését is.

Cs. Gyímesi Évának már egy korábbi kötetében is jelent meg tanulmánya Szilágyi Domokos lírájá­ról. Ez a mostani könyve

— műfaját tekintve leg­inkább monografikus esz- szének volna nevezhető — átfogó képet kíván adni a tragikus-korán elhunyt költő derékba tört pályá­járól. Belülről, a szöveg­ből magából bontja ki gondolatait, egy „lírai lét- értelmezés" perspektívá­jában, miáltal a leghitele­sebb kép rajzolódik ki előttünk a Költőről, aki induláskor lelkesedni tu­dott egy csupa szépet és jót ígérő világért, s aki­nek halálba sodróan kel­lett megszenvednie a szép­ség és a világ feloldhatat­lan konfliktusát.

/

CS. G Y ÍM E SI É V A VIS $1 R A T IU N E E D ITU R A K R ITER IO N BUCURE$TI 1990 LEI 1 3 ,—

ISB N 973 26 0071 3

Cs. Gyímesi Éva

Alom és értelemSzilágyi Domokos

lírai létértelmezése

Kriterion Könyvkiadó Bukarest 1990

ISBN 973 26 0070

Legenda helyett — a műről„Egy rövid élet leghosszabb nekro­lógja: a mű, a gyöngy, melyet kagy­lótürelemmel kihordott."

Lászlóffy Aladár

A . rendhagyó végzet legendahőssé avatta, mielőtt iiK'tj pontosan ismertük volna öngyilkossága körülmé­nyeit. Am it tényszerűen tudni lehetne, azt ködösíti a km Iái.s emlékezet. Jellemző, hogy halála közvetlen k i­váltó okáról mindmáig nagyon eltérő vélemények kerin­genek, s talán csak az orvosi látleletből tudhatná meg .íz ember biztosan, mi is vo lt az a pusztító méreg. Ám ,i li.ujédiíi mélyebb motivációjára vonatkozólag, amiről egyébként a költő búcsúlevele sem adott felvilágosítást, .i korlársak már-már egybehangzóan tudni vélik: Szilá­gyi Domokos önkéntes pusztulása „tiltakozás" volt, miattunk és helyettünk történt az „áldozat". És itt kez­dődik a legenda.

,,Halála — szól az egyik megemlékezés (Csiki 1986) jellemző adalék egy nemzetiség életéhez. Túlérzé-

keny volt, akárcsak az. Beteg — mondták rá. Soha azt, ho<)y belebetegedett. Elpusztul a vágytól, aki a minden- ségre vágyik, s annak még a részeit is csak morzsán­ként kapja." A közvetlen utókor, íme, a kisebbségi létre adott válaszként, társadalmi érvényű gesztusként kezdi érteim ózni <i költő végső döntését, példaértékű lelté emeli a Kányafőn történteket.

Közeli barátok, költötársak — Hervay Gizella, V á­sárhelyi Géza, Csiki László — írják ezt a legendát, akik eleiében ismerhették az esendő hús-vér embert, a sok- lele testi' nyomorúság .s az önpusztítás áldozatát. Mert mindenekelőtt önmaga áldozata vo lt — ahogy Lászlóffy Aladár ^Pfa, „önmaga keresztfáján" — , és ezt sokkal Ifibb közzétett vagy még közzé nem tett hiteles adat és lény lámaszlja alá, mint az idézett rendkívüli hordere­jű minősítések érvényességét. Ezek a minősítések va- lójában néni is illenek Szilágyira, mint hamis dicsfényt bizonyára (M is hárítaná, és ironikusan legyintene a

5

művei kronológiáját is figyelmen kívül hagyó stilizált jellemzésre, amely utolsó éveire, a befelé fordulás korszakára a tudatos politikai aktivitás mítoszát vetíti rá: „A fáradtságnak ebben az időszakában — írja Szép- falusi István (1979: 153) — az ital és a nyugtatószerek hatását tükröző tekintetét napszemüveggel és széles ka- rimájú kalapjával leplezte mások előtt. Törékeny csont­jai miatt Kolozsvárott végül elengedhetetlen kísérője a bot. De még ilyen állapotban is a keletközép-európai' nemzetiségi kisebbségek időszerű kérdéseinek megol­dását kereste" — szól a heroizáló megemlékezés.

Ez a 'halál különös nyomatéka által átminősített, ro­mantikus portré alig hasonlít Szilágyi Domokosra, in­kább az utókor közérzetére vall, aki a maga igényei szerint hajlamos elrajzolni és kisajátítani nemcsak azt, ami úgymond közkincs, • az életművet, hanem a legsze­mélyesebb értéket, az életet is. Ahogy Markó Béla írja az emlékkönyv kapcsán: „A vers sohasem elég a falánk isteneknek, a költő is kell ráadásul. Kell a falánk iste­neknek, és fájdalom, kell a mindig példára éftes utókornak. Bár elég lenne a vers! Bár ne kellene a pél-

'd a !J< (Markó 1987).Nem a költőre, aki a kisajátítást is elbírja, hanem

inkább erre az utókorra nézve szomorú tény, hogy a példára való éhség és a legendaszövés hajlama abból az értékvesztettségböl származik, amelyben az önmeg­valósítás, a hiteles társadalmi cselekvés lehetőségeitől megfosztott kisebbség él. Ennek a számára — régi tran- szilván hagyomány -— az erkölcsi példa értéke min­den más érték, legfőképpen a politikai jogok hiányá­ban magasrendű kárpótlást jelent, ezért — az erkölcsi ésszerűség kényszere alatt — értelmesnek kívánja látni a szenvedést vagy akár a halált is. A kimagasló szemé­lyiségre hajlamos vágyálomszerűen ráruházni ‘ mindazo­kat a tulajdonságokat, amelyeket képtelen társadalmi szinten kibontakoztatni, így szárnyaszegettségéért egy- egy bálvánnyal kárpótolja magát, akinek sorsában — betegségében és halálában — a maga sorsának tipikus és egyúttal heroizált megnyilatkozását véli látni. A bál­vány betegsége így sohasem magánnyomorúság, hanem a társadalmi bajok következménye, halála pedig — egy-

lajta messianizmus jegyében — értelmes áldozat, lázító iilementő, tiltakozás.

Szilágyi Domokos élete és halála nem igazolja ezt ,i legendát. De azt sem állítom, hogy tudom az „igaz­ságot", sőt kételkedem, hogy akár a legvalóságosabb .itíaüeljésség szavatolná azt. Mert a közzétett vagy ez­után nyilvánosságra kerülő tények, életrajzi dokumen- lumok minden valódisága mellett is — értelmezéstől I iiggöen — más-más lenne az a bizonyos _igazság. A levelezésben nagy számban előforduló pénzügyi vonat­kozások, anyagi segélykérelmek alapján — például — ,i „nyomorgó költő" tipikus és lázító képét is meg le ­hetne alkotni. Ám nyilván sokkal ellentmondásosabb, bonyolultabb a helyzet, mint hogy egyértelműen meg­ejthessük vagy egyetlen tényezőre vezethessük visz- s/.a. Hisz itt van például a betegség és az alkohol köl- i sönös és megfordítható ok— okozati összefüggése, vagy (i7. a paradoxon, hogy „az erkölcsi felelősség költő jé­nek" gyermeke, Kobak, miért volt rászorulva idegenek- ie, miért élt olyan hányatott életet. Nyilván nem lesz könnyű dolga az életrajzi monográfia írójának, amikor ér Lékelnie kell ezeket a tényeket és az egymástól gyak- ran és élesen eltérő családi vagy kortársi visszaemlé­kezéseket.

A z életében felfedezhető ellentmondások, értékdisz- szonanciák valójában feloldatlanságukban maradhatnak csak igazak. Mert. igaz talán, amit Lászlóffy Aladár ál­lít, hogy .i mesterségesen szerzett kikapcsolódás a köl­tő számára Joszültségoldó menedék, „adásszünet" volt, amely <i regenerálódást szolgálta (Lászlóffy 1973), de az is, amit nekrológjában ugyanerről Szilágyi István mond ki: „nincs tékozolni való talentumunk. Nincs szeszek­kel tompítani-muszáj elménk, nincs mérgekkel nyirkos őszi párákká égetni-muszáj gondolatunk" (Szilágyi Ist­ván 1 ()7fMBf Azaz: az ember szuverén személyiség ugyan, de la leimim aiért felelős, és a velük való sáfárkodásról nemcsak önmagának: másoknak is számot kell adnia. I rhc’ l ítélkezni vagy megértőén mentséget találni ugyan­éi i.i a gyarlóságra, de az ellentmondásokat racionálisan leloldani nem lehet.

Egyetemes paradoxona az emberi létnek, hogy nor­materemtő, de ugyanakkor tetteinkben minduntalan normákat sértő lények vagyunk, mindennapi cselekvé­seink gyakran ellentmondanak a hittel vallott ideális értékeknek, az „erkölcsi világrendnek", és saját mér­céink alatt botladozunk. Mert az ember nemcsak erköl­csi lény: ösztönök, indulatok, vonzalmak és érdekek keresztezik erkölcsi vagy egyéb értékválasztásainkat, tudatos döntéseinket. Innen származik a mindennapi morál következetlensége, a folyamatos önazonosság hiánya. Egy élet ellentmondásainak, összeférhetetlen értékválasztásainak megértéséhez, elfogadásához nem

rációra, hanem részvétre, irgalomra van szükség, amely abból a tudatból származik, hogy mindannyian gyarlók \ agyunk, és tetteinkben csak nagyon ritkán tudunk meg­ö le ln i akár a magunk szabta normáknak, belső meg­győződésünknek is. És e paradoxon alól a költő élete sem kivétel.

Ám a műalkotásban, a gyakorlat késztetései, kény­szerei alól felszabadulva, összeszedetten jut kifejezésre cíz emberi lényeg, a tiszta és koherens értéküzenet, méllyé] az alkotó személyisége bensőséges összhang- an áll. Lehet az élete bármilyen szövevényes, indokol­

hatatlan tettekben is bővelkedő, az életmű ideális ér­tékvilága, éthosza az, ami szubjektumának lényegi mag­át, önazonosságát sűrítetten hordozza. Ennek a műbeli

értékrendnek a teljességét nem gazdagíthatják s nem is csorbíthatják az életében feltárt pozitív vagy nega­tív mozzanatok. „Egy rövid élet leghosszabb nekrológ­ja: a mű, a gyöngy, melyet kagylótürelemmel kihor­dott . . . " — írja életének egyik legilletékesebb tanú­ja, Lászlóffy Áladár (1976). S ez minden életténynél értékesebb. Mert a költő legfontosabb tette: költészete, amely az irodalomban akkor is hatékonyan tölti be ér­tékközvetítő szerepét, ha élete intimitásainak érdekes­sége szertefoszlott vagy a legenda megszűnt már hatni.

M ilyen bölcsen szól Dsida Jenő Sírfeliratának utolsó sora: „Felejtsd el arcom romló földi mását." A kiöltő igazi, maradandó arca ugyanis ama versbeli arc, amely láthatatlan ugyan, de a költemények, az életmű egészén mégis átsugárzó fókusz, középpont. Ez az az éber és ak-

8

tiv ói lék pozíció, amelyből a versek alanya megítéli a világot, amely begyűjti, minősíti, válogatja, rendezi — formálja —• a művek értékállományát. Olvasás közben nem a halandóval, hanem ezzel a tovább élő, „örök je ­lenné" vált személyiséggel folytatunk párbeszédet, aki (iddig 61, míg kérdéseinkre s az eljövendő olvasók kér­déseire válaszolni tud. Természetes, hogy az utókor ér­deklődik és továbbra is érdeklődni fog a költő valósá- > jós életének eseményei iránt, és kegyelettel fordul tra- i|ik us emlékéhez, de a művet sohasem ez a kegyelet öi/i meg, hanem a költő életéről mit sem tudó, beava-I.dl.in olvasók, új .és új nemzedékek spontán versélmé­nye.

I v. a versélmény annál mélyebb, s a mű élete annál hosszabb, minél kevesebb közvetítés kell ahhoz, hogy .111.iI<i a világ és benne önmagunk megértéséhez köze­lebb jussunk. Mert a költő életének részleteire irányuló minden kíváncsiságnál fontosabb érdekeltség fűz ben- > útinkéi a vershez, ha úgy tetszik, egy önző kérdés: Jé.- i mik nek milyen lehetőségeit, távlatait .élhetjük meg a ko| lészel univerzumában? Ez a mélyen egzisztenciális éidi kellsét) azonban kimozdulást is jelent egy adott tér­időbe és egyedi bőrbe zárt önmagunkból a másik sze­mély, ,i köllö le 16, akit az alkotásban feltehetőleg ha­sonló i idokellség vezérelt. Végül is ez a kölcsönös ki- in. >/<1111.1•; e(|yiív;is leié nem. más, mint szabadságigé- iiy-iink met|iiyiliilko/,;isü: a lehetséges, a hiányzó, a kellő liivliilok és i'11e|,ek birtokbavételére irányuló teremtő

i (1/ ulv.rió részéről újrateremtő — aktus. A vers f . n/ o l viisii ko/.óili termékeny párbeszédet ez a közös 11e\ r/U les/i lehelévé akkor is, ha társadalmi— történel­mi h.‘ ly/.eliink .i kellőéit')! különbözik, ebben a közös eiubei i szükséglet beii vagyunk örökre egymásra utalva.II.d .. . ha belyzeleink analógiája is összeköt egymás-S(« 11

S em m sen intézményes közvetítés nem tudja he­lyei leslleni ezt a közvetlen és önkéntelenül m egnyil­vánuló eg y mi isráutaltságot: a mű úgyis csak addig él, mlq olvasói mohó igényét kielégíti. Mert az intézmé­nye'. közvelilés <i müvet egy adott értelmezési séma szerint kanonizálja, hivatalosan értékké avatja, de egy ­

9

úttal mintegy le is zárja azt, aminek természetszerű lételeme, a nyitottság, hogy új meg új befogadók sze­mélyes olvasataiban lélegzethez jutva bizonyíthassa életképességét, vagyis hogy az élményszerű megértés új meg új változatait h ívja elő. Hiszen ahogyan vá l­toznak az idők, az olvasónemzedékek, úgy változik az értelmezés kérdéshorizontja, amelyre a versnek vála­szolnia kell, s amelyik vers néma marad és többé nem válaszol, az kihull az emlékezetből.

,,A tükör is csak akkor él, ha van kit tükröznie" —- írja Szilágyi Domokos — , és valahogy így állunk a verseivel is.. A z indulása óta eltelt időben folytonos a felismerés: költészete válaszol kérdéseinkre, tábora van. Mondják, hallgatják, értelmezik, fordítják .a verseit. De a harminc év alatt már kimutatható a befogadói maga­tartás elmozdulása is, mely részben az életműben, rész­ben a társadalmi körülményekben és az irodalmi élet­ben végbement változásokkal függ össze. Korai , versei ma miár másképpen hatnak, mint a maguk idejében, s az olvasók ma jobban értik érett költészetének forma­világát, mint a halála előtt. A három évtized alatt meg­jelent kritikák, tanulmányok is arról tanúskodnak, hogy műveinek értékelési szempontjai változnak, verseinek befogadása a korban végbement ideológiai mozgásoknak is alávetetten alakul.

. Mindez természetes és elkerülhetetlen irodalomtör­téneti folyamat. De ezzel együtt tanúi lehetünk annak,

.hogyan fokozódott az olvasók értékérzékenysége, és ez nagymértékben éppen az ö érdeme, hiszen költészeté­ben egyre gazdagabban bontakozik ki olyan értékek képviselete, amelyek az eszmény, az imperatívusz ere­iéve l hatva mintegy vezérlő funkciót töltenek be. Ezt ismerte föl már a költő halálakor Szilágyi István. H ogy költészetének legjava mérce, amely a művészet eszkö­zeivel sürget bennünket, „életre ítélteket": „nincs más menekvésünk, értékeink után föl kell nőnünk legjobb önmagunkhoz is".

Szilágyi Domokosnak nincs szüksége a mi legendá­inkra, nekünk van szükségünk az ő példájára, de nem pusztulásának közösségi jelképpé avatott értelmében, ha­

10

nem a költészetében élő szellemiség és éthosz értelmé­ben, amelyet követni sokkal nehezebb, mert rendkívül igényes, de az emberhez leginkább méltó.

Nincs olyan értelmezés, amely ne függene az értel­mező személyétől s a kortól is, melynek társadalrni- szollemi erőtere meghatározza, milyen kérdésekkel for­dul a szöveghez. Csak a saját, mélyen gyökerező kér­déseinkkel ragadhatjuk meg, tehetjük magunkévá a köl­tői mű világát, hogy jobban megértsük általa, amire a költővel együtt kérdezünk — ha kérdezünk: az emberi létezést. Egészben látni és feltárni egy költői életmű l>elsö összefüggéseit nyilván nemcsak egyféleképpen lehet, s a megközelítések skálájának tágasságát maga .1 mű is biztosítja, hiszen vissza lehet vezetni rá a lég ­ii iilönbözöbb értelmezéseket.

tilvileg minden kérdés megengedhető, amire a mű­alkotás válaszolni tud, de a kérdésfeltevéstől függően nyilván változó mértékű lesz az értelmezés koheren­ciája. A z összefüggő értelmezésre törekvő olvasó az életmű kimeríthetetlen sokrétűségébe ütközik, és szá­molnia kell azzal, hogy az egyébként érdekes, de szá­már, i kitérőnek mutatkozó vonatkozásokat el kell e jte­nie, ha nem akar lemondani arról, hogy — akárcsak az életmű az interpretáció is összefüggő egész legyen, bar koránlsem olyan gazdag, mint művészi tárgya.

\ koherens értelmezés: két kérdéshorizont — a szer­ző és ii/ olvasó kérdéshorizontjának — találkozása az ÜNNZl'l11(J l e l i i l e l eken.

Aí! ill K 11 < • 11 e 11 élei mii - ér I e I mezes szem pon trendszere, ha m i y le Iszik, s/ti k, hiszen csupán az alapvető értékek világkép,ilkoló .szerepére, a költői értékpozíció alaku­lásain hányni, s egy olyan Szilágyi Domokos-képhez vezei; amelyben elsősorban a létösszegező filozofikum domborodik ki. De ezek az alapvető értékek a minden­ig....... .. bJÉ^élel ének tartalmasságát és egyensúlyát meg-Imlin 0/6 fényezőkre utalnak, s a világhoz, egymáshoz es önmagunkhoz való viszonyunk kifejezői. Most, az ez-* ed \ etjén, talán nem véletlen, hogy az értelmező éppen e válságban forgó értékek felől, közelíti meg Szilágyi Domokos költői világát.

11

(Életünk a műben) Életművében kezdettől fogva saját eszmélkedésünk legbensőbb kérdéseire ismerünk: Ki vagyok, és mit érek én a világban? M it és mennyit is­merhetek meg belőle? Hol a határa? Van-e lehetőség, hogy tegyek is érte valamit? És mi az értelme? Egyál­talán: szüksége van-e rám a világnak? Hol a közösség, amely ezt megerősíti?

Ez az olykor megfogalmazatlan nyugtalanság a ser­dülővel együtt ébred, és meg-megújul aztán valami vég ­ső harmóniát keresve, ami helyett sok esetben csupán a halál hoz megnyugvást. Nem személyes' gond ez csu­pán, hanem a mindenségre nyíló öntudatos szellem egye­temes gondja. M it kezdjen az ember önmagával, fölis­mert lényegével, szabadságával? Szeretné látni vagy legalábbis hinni, hogy ennek az értéknek rendeltetése van, valamire való, tehát felelősnek érzi magát, mire szánja, milyen ügynek kötelezi el. Mert ha a v ilág­nak, a mindenségnek nincs célja vele, akkor értelmet­len a szabadsága, tehát értelmetlen az élete. Ha nem talál választ kérdéseire, tulajdon értékét sem tudja iga­zolni, és létezését az abszurdum halálnál is sötétebb, táv­lata érvényteleníti.

A z öntudat méltóságának tartalma: szabadsága és fe ­lelőssége. Felemelő teher. Szilágyi Domokos költészete a létezés terhét megnyugvás nélkül hordozó, értékét szüntelenül mérlegre tevő elme küzdelmét fejezi ki. A z Én és a világ viszonyának azok a kérdései foglalkoz­tatják, amelyek a megismerés határait, a cselekvés le ­hetőségeit, eszmény és valóság, egyén és közösség kap­csolatát feszegetik, hogy választ találjon a végső kér­désre. M i az értelme? Ebben a vonatkozásban mélysé­gesen igaz, amit egyik méltatója így fejez ki: „Szilágyi Domokos volt rajtunk a seb, melynek kapuján a min- denséggel kerültünk lázító kapcsolatba" (Csíki 1977).

De hozzá kell tenni, hogy ennek az általa nyert kö­zös távlatnak a társadalmi értékét csak egy sajátos tör­ténelmi korszak eszmei erőterében tudjuk igazán meg­érteni. Mert az emberi lét és a költészet úgynevezett őrök kérdéseit olyan helyzetben teszi fel, amikor a tár­sadalom értéktudatában a teljes bizonyosságnak vélt vá­laszok mögött végső soron világszerte az elbizonytala­

12

nodás vagy egy hamis értékrend uralkodik.. A fasizmus és a háború borzalmai után új életre és jövőre ocsúdó kelet-európai ember törekvéseinek részeseként kezdi keresni a választ a megismerés és a gyakorlat legége­tőbb gondjaira, a ma és a holnap viszonyára vonatko­zólag, s e történelmi tér szellemi impulzusai és kihívá­sai meghatározzák döntéseit, választásait és mélyreható emberi-költői válságait.

Ez az a sajátos helyzet és meghatározottság, amely­ben felismerni vé li a szükségszerű küldetést: részt ven­ni a tökéletes társadalom eszményének valóra váltásá­ban, felmagasztosulva a nagyra hivatott közösség álmait vigyázó költő nélkülözhetetlennek hitt szerepében. A korai szerepvállalást a történelem célelvű felfogása tá­masztja alá, miszerint lehetséges az emberiség legne­mesebb törekvéseinek evilági beteljesülése, tehát fölös­leges valamely transzcendens hatalomra bíznunk a gond­viselést. Mértékadó az emberi értelem, a tudás, amely ti cselekvést áthatva képes megtervezni és irányítani a történelem menetét. A metafizikus Abszolútumot a köl­tő elveti, eleve kizárja, és az ideális emberi közösség értéke lesz az az arkhimédészi pont, amely meghatá­rozza pályakezdő verseinek értékpozícióját, az Én és a világ viszonyában pedig a „helyem van benned, helyed Vein bennem" otthonosságát.

Ám a természetfölötti hatalomba vetett hit elutasí­tása nem jelenti azt, hogy Szilágyi Domokos ifjúkori szemlélete teljesen racionális alapon nyugszik olyan ér- leiemben, hogy belőle a hit mindenestül hiányozna. A társadalmi fejlődés célelvű, evolucionista indíttatású fel- iogásában ugyanis a racionális mozzanat mellett mindig is nagy motivációs szerepe volt a cél realitásába vetett hit­iek , mely más argumentumokra támaszkodik ugyan, mint .1 vallásos, de nem kevésbé intenzív. A rációnak ez ai sapdájaápedig a mindenségben helyét kereső szellemet könnyen egy sajátos irracionalizmus vargabetűjére kényszeríti.

A költő belső szellemi drámája a kor értelmiségé­nek tipikus konfliktushelyzetéből bontakozik ki: a hu­mánum kiteljesedését ígérő szocialista eszményrendszer és ,i valóság alakulása, az értelem abszolút hatalmába

13

vetett hit és a naponta megtapasztalt irracionalitás kö­zötti ellentmondások tragikus átéléséből.

Költészetében a létezés végső kérdéseinek, a har­mónia lehetőségeinek, az Én és a világ viszonyának tágabb, egyetemesebb horizontjára nem a megismerés folyamatos mélyülése, hanem az értelem szubjektive átélt csődje nyitja a távlatot. És ez a csőd nem intel­lektuális kudarc csupán, hanem az előbbi, bensővé tett, eszményként elsajátított értékrend katasztrófája, ami után, a költő számára legalábbis, már nem adatik lehe­tőség, hogy kialakuljon a megnyugtató harmónia. Ezért o ly megrendítő a költő szellemi szabadságharca és v í ­vódása a létezés alapproblémáival: mert nem filozófiai érdekű, hanem személyesen átélt, életértelmű küzdelem­ről van szó.. A kortárs olvasó ebben is önmagát fedezi fel. Ki

nem ismerte meg fogékony, eszményekre éhes ifjúko­rában az azonosulás forróságát, majd a meghasonlás kín­jait? K it nem ragadott el- az emberi értelem hatalmának vonzása olyan magaslatokra, melyek később fájdalma­san viszonylagosnak bizonyultak? És hűséggel vállalt szolgálat közben nem ért-e olykor bennünket is p’ofon- csapásként a tehetetlenség, a fölöslegesség érzete? Ezt a lényegében közös élményt ki-ki a maga személyes ér­zékenysége, erkölcsi teherbírása szerint, önmagára utál­tán élte át, őszinteségének mértékétől függően szenved­te meg és vonta le konklúzióit.

A z értelmiség egy nagy részének s magának az érte­lemnek ez a korántsem katartikus, inkább groteszk vagy abszurd drámája, a 20. század egyik legjellemzőbb szel­lemi-lelki élménye Szilágyi Domokos költészetében az élveboncolás kegyetlen, megrázó őszinteségével fejező­dik ki, és tanulságos mementóul szolgál. Ezért is igaz a költőt búcsúztató Szilágyi .István megállapítása: ,,Ö volt belőlünk a legkérlelhetetlenebb 20. század".

Ez a személyes és egyúttal századunk kelet-európai értelmiségére o ly jellemző válság Szilágyi Domokos köl­tészetében végérvényesen szétfeszíti az addigi szűkebb, inkább csak a jövőre orientált látószöget, és távlatot nyit a történelmet alakító és ugyanakkor a történelem­nek kiszolgáltatott ember ősi és örök gondjaira: meg­

14

ismerés és gyakorlat, eszmény és valóság, erkölcs éscselekvés, egyén és közösség konfliktusára. Ebben a távlatban teszi mérlegre újra meg újra azt, /aminek v é g- sö finalitása elrejtőzött az értelem elől: az erp>éri._ mi­nőséget, a humánum tartalmát és értékét a világtörté­nelemben. M it ér a ráció, és mit ér az emberi nem ösz- szetartozását k ifejező éthosz, mit ér a kultúra^ és a köl­tészet szava, ha koronként, naponként vereséget szen­ved a haladónak nevezett eszmék, a vakhit és az erő­szak terrorja közepette?

Ebből az értékpozícióból olyan költői szintézis szü­letik, amely megkérdőjelezi a bizonyosságokat, tagadja az egyértelműségeket, s az érem színét és fonákját min­dig együtt láttatva relativizál-ja az értékeket; anyagát, formáját, stílusát tekintve pedig rendkívül sokrétegű, az ősi és a modern minőségek széles skáláját fogja át.

A kétely és a tagadás, az irónia és a rezignáció mo­dern attitűdje mögött végül egyetlen, féltett, kikezd­hető bizonyosságot sejthetünk: az éthosz történelmi tra­dícióját, amely az emberiséget megosztó érdekekkel, a gyűlölettel és a fizikai erővel szemben mindig erőtlen­nek bizonyul, és mégis maradandó, és amivel a költő mindvégig azonosul, ám ugyanakkor folytonosan átéli sebezhetőségét és sérelmeit. Ez a minden tudásnál, esz­merendszernél fegyvertelenebb, de szellemileg elpusz­títhatatlan „hatalom nélküli hatalom" (Ancsel Éva) • olyan érték, amely történelmi katasztrófák közepette is elemi erővel teremtődik újra az egyén, az egyes em­berek életében. De rendszerint eltér a társadalmi kon­vencióktól, minden ésszerű megalkuvásnak ellentmond, öncélúnak és ezért deviánsnak minősül: mindig magá­nyos idegsejt, láncszem csupán az emberi összetartozás történelem alatti idegében. Ak ik a példát szolgáltatják, elbuknak, erőszak győzi le őket, vagy egyszerűen a hálál. ^^őfeszítésíik gyakran groteszk bukdácsolásként hat. De ezt az éthoszt éltetik a szó erejével a törté­nelem 'és a költészet legjobb hagyományai, melyek — ,17. eredeti tehetség törzsén — Szilágyi Domokos költé­szetének oltóvesszőiként a mai magyar líra sajátos ízű termését hozták. Ilyen értelémben is helytálló Szilágyi

' r"'~*

15

István fentebb idézett mondatának folytatása: „ö vo lt mibennünk a legnemesebb ösiség".

Összetett, formagazdag, polifonikus költészete azon­ban olyan .esztétikai nyereség, ami emberi szempont­ból áldozattal terhes, hiszen egy nyugtalan, békétlen lélek teremtő fájdalmának gyümölcse. Mert amiképpen a történelem sem ismer példát arra, hogy az ethosz egy világrend alapjául szolgálhatott volna, úgy Szilágyi Do­mokos költészetében sem bizonyul olyan szilárd kö­zéppontnak, hogy egy harmonikus világkép fókusza le­gyen. A világkép értékszerkezetében semmi sem képes oldani a válságból származó tragikus diszharmóniát, csak. az iróniának van hatalma ideig-óráig arra, hogy uralni tudja az ellentéteket. Nyugvópontra sohasem jutó, örö­kös küzdelem jellemzi, amelyet a saját korlátait is fe l­ismerő értelem tisztessége hitelesít. Ez az értelem olyan szabad, amilyen csak a 20. század végén lehet, annyi utópia bukása után. De szomorú .a rációnak ez a sza­badsága, mert nemcsak az önáltatást vetette el, hanem a hitet is, amelynek hídján eljuthatna az álmodott bi­zonyosságba: a láthatón, a „csillagokon" túlra.

(A ráció igézetében) A pálya kezdetén Szilágyi Do­mokos lírájában az értelem a legfőbb érték. És ez nem csupán a „tudatos anyag'1 önmagára eszmélését és en­nek tartalmát, a felismert szabadságot jelenti, hanem vele együtt birtokolja vagy birtokolni vé li a célt is. Tudja, mit kezdjen a felismeréssel: ennek az emberi értéknek az ö számára önmagán túli rendeltetése van. A z értelem szabadságának kezdetben mintegy mértéket szab tehát a szabadság megtalált értelme, egyfajta kül­detés tudata, amelynek a költő alárendeli magát.

„Csak úgy lehetsz enyém, ha mindenkié vagy" — szól a szerelmes vallomás az A lom a repülőtéren című versciklusban, amelynek legjavánál bensőségesebb, hi­telesebb szabadságódát nem . írtak még az erdélyi ma­gyar irodalomban. Ez a ciklus, amelyet a költő később a Sajtóértekezlet című válogatásban is vállal, az első pályaszakasz világszemléletének lényegi vonásait tar­talmazza. Vallomása szerint a megtalált személyes sza­badság nem öncél, nem egyéni öröm forrása csupán, ha~

16

nem egy közösségorientáit elkötelezettség, az Osztály szolgálatában áll, akinek a jövőre, a holnapra irányuló almaiban a költő osztozik, és hiszi, hogy a világ „m o­solyra igazítja arcát", hozzá „tud igazodni" eme álmok­hoz. Szemléletét az anyagelvűség krédója hatja át, mi­szerint minden —■ a szellem is — anyagi természetű („magára ismer bennünk az anyag"), és ebből logiku­san következik, hogy anyag és eszme, valóság és álom között a távolság áthidalható: „nem álom ez, kedvesem, s ha ólom: sosem létezett ennél valóságosabb".

A szabadságélmény himnikus lírai áradása tehát ma­gával sodorja — olykor túlontúl verbális formában, de az azonosulás jegyében — a „jövő ", „a holnap", „a v i­lág" fogalmi mezejéből mindazt, ami a korabeli nyilvá­nosság eszmei-frazeológiai-szimbolikus érőteréből szár­mazik (beleértve a „sarló-kalapács", az „ötszirmú piros, csillag" jelképeit is), és meghatározza az értékorientá­ciót.

A címadó verscikluson kívül az első kötet verseinek mintegy kétharmada ezt az eszmeiséget közvetíti több­nyire friss átéltséggel, ami a derűsen naiv vagy fenn- költen felelősségteljes szerepvállalás hiteléről tanúsko­dik. A z eszményi „holnap", a „ jö vő " vonzása, a célsze­rű cselekvés vágya és az aktivitás elégtétele, a költő és a közösség kölcsönös egymásrautaltságának m eggyő­ződése tölti el, és a beteljesülést ígérő jelennel szem­ben a múltat egyértelműen negatívnak ítéli.

Korai ars poeticája — Bűnöm: a szépség — a költői hivatást olyan szolgálatként fogja fel, amelyben az al­kotó személyiség, mint egy „antenna", eszköz csupán, hogy a. szépség közvetítése révén gazdagítsa az embe­reket: „nem szép a szép, ha csak magam / gyönyörkö­döm benne-------mi célja', / mi értelme, mi haszna van /a fénynek, h o^ R a véka rejti, / a virágnak, ha télikert / börtönében « eldugottan, / a dalnak, ha nem hallja meg / senki". A z alkotás tehát az ő számára nem csu­pán az önkifejezésben, értékteremtésben megélhető sza­badság, hanem célszerű, hasznos tevékenység, és ez a felfogás jó l illeszkedik a korabeli irodalomkritika e l­váráshorizontjához, amely olykor a lírától is a termelés ösztönzését kérte számon.

2 —*• Alom és értelem 17

Ezt a hasznosságkomplexust, amely az iro'dalmat másodrendű foglalkozásként fogja föl, Szilágyi Domo­kos sem tudja elkerülni, k irívó példa erre a Kazánko-

y vács utolsó szakasza: „És szeretném, kazánkovács, / ha meglelné dalomban / ritmusát a kalapács / s ha te v e ­zetnéd a toliam." A szépség, az irodalom másodrendű- ségét elfogadva vállalja tehát szerepét a „holnapok tég­láit" rakó társadalomban, amely élete értelmének leté­teményesét az „okos agy "-bán, a Pártban ismeri fel (T izennyolcm illió ), amely az embereket „új emeletek", a „zengő jövendő", a tiszta, elérhető „holnap" felé v e ­zérli (Megáradt a nagy víz, Szerelem}.

A vállalt szerep mindenekelőtt a fejlődés csúcsaként felfogott jövő feltétel nélküli szolgálatára kötelez, és harcra minden olyan erő ellen, ami akadályozza, hogy „a rend kormányozza a végtelent", vagyis útjában áll az eszmények valóra váltásának, a beteljesülésnek. A költő korai verseinek képvilágában is kimutatható ez az evolucionista felfogás, amely a .holnap vonzáskörét a természetre is kivetíti; az is a megálmodott új rend­hez igazodik, hiszen a Nap „is hallott az evolúcióról" (Március), a tavasz „napiparancsra" bontja lei bimbóit és ,,a megújulás zöld röpcéduláit" (Napiparancs tavasszal, Jóreggelt, Építők stb.). A költői asszociációkat a játé­kos-természetes lírai önkényen túl áthatja tehát a kora­beli hivatalos szemléletre általában jellemző, a szükség- szerűség elvét fölös mértékben kiterjesztő voluntariz- mus is.

Ha ez a meggyőződés olykor a sajtónyelvi frazeoló­gia vagy a proletkultos nótaszöveg (Vers a V IT -rő l, Glézosz beszéde, M ife lénk ) szintjén jut is kifejezésre, vagy a sematikus túlbuzgóság bélyegét hordozza is (Vers V illon szépasszonyaihoz, Vidám sirató), vajon kétségbe vonhatjuk-e szubjektív igazságértékét? Hiszen nemcsak ezekben a nyilvánvalóan irányzatos társadal­mi mondanivalójú versekben fejeződik ki, hanem a ma­gánéletet is átitató, egzisztenciális világnézeti értékként jelenik meg, mint a költő harmonikus létélményének forrása: „Megismertem a holnapot: / terád hasonlított, / terád, miránk" — indítja a Szerelem című vallom ást— , „lobogott / és nyugodt volt, mint a láng, / — s mint

18

<i mi éjszakánk, / amelyen megéréztük forró / és rö­pítő és egybeforró / embersorsunkat, a szerelmet, / — - (in azt, hogy hiába ölellek, / te azt, hogy hiába ölelsz,/ ha nincsen más, csak ez a perc, / hőgyha mögötte meg nem érzed / és meg nem érzem az egészet, / a. szilárd anyagot, / ami vagy és ami vagyok, / és ami- egy törvénybe 'fog /• bolygókkal és liliomokkal, / tó méhében a teleholddal, vérrel, háborúval, örömmel, / mindennel, ami volt áz ember, / és ami most s amivé- válik, / s amit születéstől halálig / sejt és tud és tesz, / mit hozzáad a iéíhez, / hogy életté váljék, / hogy a rend / kormányozza a végtelent, / az értelem, amely szavak / nélkül is szól, és sejtet sejtre rak / agyunkban -— ".

Itt is, akárcsak a szabadságé az A lom a repülőtéren- ben, a személyes élmény, a szerelem értéke túlnő a sze­mélyesség hatáskörén, nem marad meg egyéni öröm­nek, hanem a világ totalitásának részecskéje csupán,, s az anyagi erővé változó abszolutizált „értelem" di­csőítésének' nemes ürügyé. A szerelmi egyesülés a vers- alanya számára a mindenség és a szubjektum egységét sugallja olyan bensőségességgel, aminek analógiája csu­pán a misztikus szemlélődésben nyerhető tapasztalat.

Jellemző, hogy ebben a szövegkörnyezetben az e ffa j­ta szemlélettől idegen fogalomhasználat, a lét és élet eredeti értelme is átminősül. A lét -és élet ugyanis a szabadságnak olyan, nálunk főleg Tavaszy Sándor által képviselt egzisztencialisztikus felfogását foglalja magá­ban, ami a puszta, objektíve meghatározott lé ttel szem­ben a létet életté változtató .egyéni döntések, az önde- termináció értékét hangsúlyozza.. Ám a versbeli szem­léletnek alárendelten ezt a lét— élét konfliktust, akárcsak végül Tavaszy teoiógusi koncepciójában, feloldja egy­fajta felismert^ttEÜkségszerűség elfogadása, amely az eleve elrendelés dogmájával rokon: az egyéni sors így harmonikusan belesimul a magasabb rendűnek tételezett, mindenható társadalmiság törvényeibe.

Ebbe a metafizikai szférát ugyan kizáró, de je llegé­ben mégis vallásos, mert valam iféle tianszcendenciál. elfogadó hitbe tehát furcsa módon beleépül az, amit tagad. Mert a ráció értékének emberfölötti magasba v e ­títése és mitizálása azzal jár, hogy lemond a kritikáról

(ami pedig a valódi racionalizmus kötelező velejárója), saját korlátainak állandó tudatáról, s így racionalizmusa láthatatlan premisszájaként voltaképpen a hit lelki prin­cípiuma, jelen esetben az értelem -istenítése működik. Eleképpen az egyneműsítö „törvény" a „rend" betelje­sülésének gondolata sem más, mint egy evilágiként e l­képzelt üdvösség ígérete.

A költő hívő ateizmusának ez a vallásszerűsége, a túlvilági és az evilági beteljesülés távlatának ez a for­dított megfelelése különösen nyilvánvaló — mert nai­van tételesítve fejeződik ki Keresztvetők című versé­ben, ahol „nénikék, koros férfiak, friss szüzek" seregét oktatja ki idejét múlt gesztusuk értelmetlenségéről, és a földi paradicsomról prófétái nekik: „földközelbe kerül a menny / és földre száll a túlvilág / és föld alá a fé le­lem, // és önműködő gépsorok / gyártják már az üdvö­zülést — / — nénikék, koros férfiak, / ebben hinni, az sem kevés, // sőt, azt hiszem, több . . . Kezetek / még jár­ja táncát lankadón, / de Istennél is istenebb / az evilági hatalom, /fi amely lehetővé teszi, / hogy találkozhas­sunk mi' még / a nem is olyan távoli / paradicsomban, férfiak, / friss szüzek, virág-szavúak, / kisfiúk, hajlott nénikék".

A z első pályaszakasz verseit tehát olyan értékpozí­ció jellemzi, amely a korszellem hatása alatt álló más költőkével rokon, csakhogy a személyesség és tehet­ség erejének, az eredetiséggel telített kontextusnak kö­szönhetően átlagon felüli színvonalon fejeződik ki. Épp azáltal válik hatásosabbá, amit a dogmatikus kritika korábban nem szívesen látott a lírában: az alanyiság fokozottabb, bensőségesebb jelenlétével, a modern for­makezeléssel.

A költői elhivatottság hitele, elemi ereje némiképp már túl is árad ekkor az ideológiai korlátokon és azo­kon az elvárásokon, amelyeknek a szerepvállalás ko­molyságával tudatosan eleget tesz. Egyénisége, szabad­ságigénye függetlenebb ars poetica felé is kilendül, amit nem hat át a haszonelvűség. Ősz című fohászában pél-, dául a költői szó az elmúlás realitását is legyőző, a valóság nehézkedési erején felülemelkedő teremtő aktus

eszköze: „add, hogy a szemem szép tágra / kerekedjék a világra, / s legyen a szavam o ly könnyű / s o ly éles, mint a tavaszi fű". Éppenséggel e könnyűség k inyilvá­nítása jelzi, hogy az ősz által szimbolizált közegellen­állás fölött a szó maga a tárgyiasított szabadság.

E szabadságigény még többnyire az idilli-derűs (Ta ­vaszi szél) vagy humoros-bájos, groteszkbe is hajló já­tékosságban jut kifejezésre (A szomszéd asztalnál, Ákos, a festő, Nap). És ez természetes, hiszen a játék a leg­elemibb módja annak, hogy ki lehessen bújni az általá­nos szükségszerűség ereje alól, öntörvényű világ, s a költő mind látásmódját, mind pedig formakezelését te­kintve játékos hajlamúnak mutatkozik. M integy a deter­minizmus tagadásaként emeli törvényerőre a véletlent („én sosem ülök a szomszéd asztalnál"), vagy él a szem­pontváltás beugrató eszközével, kizökkentvén olvasó­ját abból áz automatizmusból, amely a mindennapi jó ­zan ész logikáját jellemzi (Kávéházban). Rímtechniká­jában is e szuverén költői logika nyilatkozik meg bra­vúros módon, mikor a vers formájának törvényt szabó' hangzáspárhuzam és halmozás .elve az- asszociációk gro­teszk humorával párosul (Ákos, a festő).

Ha ezt a játékosságot a költő ekkori értékpozíció- iától eltérő, másnemű nézőpont jelzéseként is értelmez­hetjük, akkor valóban figyelem re méltó, sokat ígérő önjellemzésnek is beillik a Nyár című költemény csat­tanója, mert előlegezi, hogy a játék valójában a szabad­ságigény kinyilvánítása: „Én játszom ugyan, / de ti ( vegyetek komolyan."

Ez a játékosságra való kivételes készség Szilágyi Domokos költői alkatában már nagyon korán együtt jár a tragikum ir ^ t i fogékonysággal. Kezdetben ennek az ér*ékenységriBc a megnyilatkozási területe, tematikája— a dogmatikus korszellemnek megfelelően — csak a végleg meghaladottnak vélt történelmi korokra korlá­tozódik, s az emberi értékek kibontakozását gátló min­denféle elnyomást, igazságtalanságot, erőszakot csak úgy élheti át és idézheti meg, mint a letűnt időkre egyértelműen jellemzőt. Szilágyi Domokos úgy igazodik ehhez az elváráshoz, hogy a költeményeiben kifejeződő esztétikai minőség, a tragikum hordereje a tematikus

21

kereteken túl is érvényes, általánosítható, értékítéletet közvetít.

Íg y a Ius piimae noctis képanyagának megjelenítő ereje, az azonosulás mélysége — noha kifejezetten csak a múltból, „századok szürke ködén át" idézi meg a kényszer áldozatait — olyan fokú, hogy az emberi mél­tóság ellen elkövethető mindenkori bűn ítéletét hor­dozza magában. A z ősit és modernet ötvöző szimbolika és a feszes jambusok drámai hatása egyetemes érvény­nyer juttatja kifejezésre a lázító értéktíprás elleni tilta­kozást. Noha az elutasítás tárgya látszólag a múlt, a költő az archaikus jelképekhez („vér fakad tejes lilio ­mokból"), a népköltészet univerzalitásához és a.régi ma­gyar nyelv értékeihez való viszonyával (Két virágének) ugyancsak tágítja a korabeli hivatalos múltfelfogás hori­zontját.

<A közelmúlt eseményeinek, a fasizmus okozta tragé­diáknak mélyen átélt megjelenítésében is túllép a tár­sadalmi megrendelést kielégítő ideológiai-frazeológiai, szabvány keretein, és kivételes empátiával, árnyalt ér* tékérzékenységgel komponálja meg a Halál árnyéka

fcímű drámai sodrású rekviemet, amelynek szenvedő’hő- seivel azonosulásra készteti azokat isK akik — mikép­pen ö sem — nem voltak áldozatai, résztvevői, tanúi az emberi történelem legszég'yenletesebb intézményesí­tett bűncselekményének. Ám hatásának titka mindenek­előtt a bensőséges nézőpont, amely egybeesik a meg­idézett áldozatokéival, a személyes közlésmód, amellyel elkerüli a sémák, a korabeli hangzatos frázisok unifor­misát; mert belülről tapasztaltat ja meg a szenvedő alanynak mint személynek és mint tömegnek a sorsát. Nem a nyers fizikai erőszak embertelenségének ábrá­zolásával, hanem elsősorban azzal érint meg, ami koron­ként — az élet fizikai veszélyeztetettsége nélkül is — bárkinek a legszemélyesebb sérelme lehet: az intézmé­nyesített méltóságtiprás és szabadságkorlátozás eszkö­zeinek megidézésével. A z embert önnön értékeitől e l­idegenítő szögesdrótoknak és a láthatatlan gettó mecha­nizmusának egyaránt nemet mondó tiltakozásban a tel­jes értékvesztettség megrendítő fizikai-lelki nyomorá-

22

tói (Ö regek ) a Lázadás felemelő szózatán át a jobb jövő himnikus ígéretéig íve l a költemény értékskálája.

Ám ez a katartikus értéktelítődés a múltból a jövő felé haladva — a versen belül — meggondolkoztató. Vajon a kegyetlen 20. századi tanulság, az emberi ci­vilizáció e la d d ig legfejlettebb körülményei közepette e l­követett barbárság, amely éktelenül cáfolja a történelem evolucionista felfogását, hogyan fér 'össze a jelen és a jövő itt és most kinyilatkoztatott felsőbbrendűségé­nek elfogadásával? Hogyan fér össze például a sztáliniz­mus deportálási gyakorlatának, a koncepciós pereknek, az erőszakos kulákosításnak* és oktalan bebörtönzések­nek a kortárs fényeivel? V agy akkor ez még nem volt nyilvánvaló? Talán ez áz összeférhetetlenség magyaráz­za, hogy a költő később, a Sajtóértekezlet megjelenése- kpr, kihagyta á költemény 7. és 9. számú részét, ame­lyek térhez-időhöz szorosabban kötöttek, és így az egésznek az általánosító erejét'm egem elte. A Lázadás idevágó sorai azonban megmaradtak az eredeti formában.

A Halál árnyékának kompozíciója, ellenpontozó szer­kezete a nézőpont és a tónus váltogatásában, egy-egy részletének ironikus kétértékűségében a későbbi nagy polifonikus költemények szerkezeti sajátosságait e lő le­gezi, akárcsak a Francia repülő Tunisz fö lö tt drámai hatású, dinamikus, szuggesztív montázstechnikája, amely szintén a kompozícióban rejlő hatások, az értékelés szintjén történő pozícióváltások költői lehetőségeit ak­názza ki. E kompoziciós forma olyan befogadói maga­tartást kíván, amely nagyobb érzelmi-intellektuális ru­galmasságot feltételez, mint a líra hagyományos, lineá­ris szerkezetei, mert megköveteli az olvasó nézőpont­jának á llan dó módosulását, igazodását a vers alanyá­nak (vagy ^Rnyainak) nézőpontjához, és ezzel együtt

• a részeket egybefoglaló szintetizáló látásmódot is, amely a rejtett kapcsolatokat felfedezi és újraalkotja. A fiatal Szilágyi Domokos tehát e verseiben már kezdi bevezetni olvasóit egy reá jellemző, sajátos tragikus-ironikus lá­tószög használatába, amelyhez a kompozíció elvének „megtanulásán" át vezet áz út.

Tény azonban, hogy a tragikus-ironikus látásmód, amely szóban forgó verseinek szuggesztív formaalkotó

23

energiájában is megmutatkozik (A ícstő halála), ekkor még nem párosul azzal a valóban racionális számvetés­sel, amely figyelm ét az aktuális ellentmondásokra is rá­irányítva a következtetések levonásához és utópisztikus értékpozíciójának megingásához vezetné.

Vajon most, harminc év után mennyire jogos ezt a tényt elmarasztaló értékelés tárgyává tenni? Hiszen két­ségtelen, hogy az ember a kivételes költői tehetség iránti minden tisztelet mellett is csak kritikusan viszo­nyulhat a kezdeti értékpozició és a korabeli valóság kö­zötti ellentmondásokhoz és ahhoz az evolucionista tör­ténelemfelfogáshoz, melyet a költő által is mélyen átélt tragikus történelmi eseményék cáfolnak. Ezt az össze­férhetetlenséget itt olyan hit hidalta át, amelyet nem sokkal később a versek értékpozíciója már tagadni kezd, és amiben ma még kevésbé osztozhatunk, bármennyire is harmonikusnak látszó világkép épült reá. •» De volt-e más alternatívája Szilágyi Domokos és pályatársai szellemi kibontakozásának? Vajon a kortár­sak számottevő része nem ugyanezt a korántsem törés-# mentes utat járta-e vég ig —- Szász János szavaival — ,,a hittől az eszméletig"? BeleszüMve az új társadalíni- szellemi közegbe -— az egynemű nevelés folytán — va ­jon nem ugyanezt az eszményrendszert ismerte meg és tette magáévá? Ha pedig volt már más hite, nem om­lott-e össze súlyos élmények, traumák következtében, akárcsak a költő gyermekkori vallásossága? ,,Megvacog-_ tam bombák hulltát / (ó, a soha-többé-múltat); / udva­runkon víg, vastorkú, / karcsú katyusák tutultak, // rán- cigáltam Istent lábtól: / jönne, óvna, félek! Nem jött- / Lettem — muszáj volt, muszáj volt — / hat esztendős, fővel felnőtt" — írja Fénnyel csobogó szobában című versében. Nos, ezek után vajon nem csábító lehetőség-e valami ember tervezte, ésszerű rendet ígérő, békés jö ­vőkép elkötelezettjévé lenni?

A kortárs — a boldog kivételektől eltekintve — igazságtalan, ha elfelejti, hogy maga is végigment vagy végigmehetett volna ugyanezen az úton, s ha mai érték­pozíciója ugyan már egészen más, a fiatal Szilágyi Do­mokossal még azonos élményekben és nézetekben osz­tozott.

(Tervszerűtlen szerelmek) A z első kötetre jellemző< Ttékpozíció a Szerelmek táncában is nyomon követ­hető: eszmény és valóság, a költő és a világ, egyén és közösség, hit és ráció viszonya nem változik alapve­tően. De mindezek a viszonylatok problémává kezdenek válni. Vajon meddig terjed az emberi megismerés ha­talma? Megnyugodhatik-e a ráció a maga véges bizo­nyosságaiban, hogyha a világ végtelen? A megtervezett jövőhöz mennyire igazítható hozzá a valóság? Es vajon az mindig ésszerű-e? S vajon az egyén boldogságát is meghozza-e majd a közmegváltó gondolat? Nyugtalan­ság, elégedetlenség, kétség szivárog a szilárdnak tetsző eszmeépület eresztékeibe. De a kérdések, kétségek még nem a fundamentumra irányulnak.

A költő világa, amely a való világra rímel és v i­szont („Vérem mé vörösül a világ, / kering szorgalmas ereimben” ), továbbra is „célszerűen", ígéretesen „épül". .Néhol még mindig publicisztikus kifejezésmódja a „cé l­tudatos áradatában helyére ismerő ember elégedettsé­gét szólaltatja meg, aki a maga egyéni boldogságát a kollektív boldogság függvényében gondolja el, e lvá­laszthatatlannak attól a totális közösségtől, amelynek meghatározó szerepét elismeri: „A z emberi sorsok / összefüggő rendszerében / minden egyéni boldogság / a társadalmat dicséri" — parafrazálja Marxot, és bi­zonyságot tesz személyesen is erről a harmóniáról: „Munkám van, hát boldog vagyok. / Helyem van ben­ned — / helyed van bennem, szívemnyi ország" (T é r ­kép az értelem ről). És a harmónia ígéretét nemcsak a nemzet, hanem az egész emberiség vonatkozásában is reálisnak látja (Fénnyel csobogó szobában).

A költő „kcápp simuló világ" nemigen látszik tagadni eszményeit, vwoság és álom viszonya, sokszor úgy tű­nik, számára konfliktusmentes: „Halszemek a csillagok. / A lv ó tavirózsák / Téged álmodnak, te szép / gubancos valóság" (Tavirózsák 5.). O lykor az ígéretes, végesnek képzelt jövő beteljesülése is feltartóztathatatlanul kö­zelinek látszik: „Este van. Egy nappal ismét / távolabb a múlt, közelebb / a jövő. Májusi este. / Fogjátok meg a kezemet" (Fénnyel csobogó szobában).

25

És ezt a hitet — az evilági eszkatológiát — táplálja az a magabiztosság, amely- ateista humanizmusából kö­vetkezik, miszerint a jövő tervezője és építője „isten­nél is több, mert ember" (Vasöntők), aki megölte kép­zeletének teremtményét, Isten helyére lép: „Isten? —• göcsöxtös, korcs fantázia1: / a lehetőségek közül /.legsilá­nyabbat választó! — Teremtő? / Vérszegényen és isten­telenül! / Teremtő? — Én — és jobban, mint ő! — / teremtek, ölve őt!" — vallja Bolyai János Vásárhelyütt című költeményében.

A z általános emberi fejlődés megtervezésének lehe­tőségeihez fűződő .magabiztosság, optimizmus mellett azonban, amely összhangban van a korabeli intézmé­nyesült eszményekkel, megjelenik költészetében a va­lóság megismerésének természetével kapcsolatos prob­léma is, a korlátok, a viszonylagosság gondja: „Bár zsu­gorodnak sebesen -— csak részeid — magad sosem; j részeidre tágult szemünk hiteti csalókán velünk, / hogy. azzal, ha nagyobbodunk: te kisebbedsz" — vallja meg kételyeit az emberi ráció által felfogható valóságtarto* mánnyal kapcsolatban (Látomások — Profán himnusz). A relativitás ténye áll itt szembon azzal az ismeret- elméleti utópiával, amit a kötet egy másik versében így fogalmaz, meg: „kiszállok a végtelenbe, / hogy meg­találjam magamat". A problémamentes végtelenség-fel­fogással, amelyet ez a hangzatos kép kifejez, összefér­hetetlen a megismerés önkritikusabbá vált szemlélete.

Voltaképpen a ráció küzd itt önmagával: igazi, kri­tikus, rebellis természete kilép abbéig az abszolutizált hatalmi szerepből, amellyel az aufklérista korszellem felruházta. Leteszi koronáját, és szembe akar nézni mindazzal, ami ellentmond neki: saját korlátaival, a cél- szerűtlenséggel, a véletlennel, a korántsem racionális emberi értékekkel. Mert az értelem igazi természetéhez tartozik, hogy szabadulni kíván attól a hittől,is, misze­rint Öméltósága maga az Abszolútum. A z értelem csak akkor lehet igazán önmaga, ha nem önhitt, ha nem tart­ja fenn a teljhatalmat, hanem elismeri más, a vele nem mindig összeférhető, nem zabolázható emberi képessé­gek felségterületeit: magát a szabadságot. Ha a felis­

mert szükségszerűség és önmaga között különbséget tud tenni, ha nemcsak a rajta uralkodó nyűgöt, hanem saját mások feletti önkényuralmát sem tűri meg.

A költő értékpozíciójában betöltött helyen a ráció már korántsem olyan magabiztos. A „tervszerűtlen sze­relmek", az egyéni boldogulás tervszerűsíthetetlen vá­gyai kitörnek ellenőrzése alól, és örömük beteljesülésé­nek utat követelnek. A jelen és a megtervezett kollek­tív üdvösség, az „idők teljessége" közötti távon, „a nagy eszmék árnyékában" a legkülönbözőbb személyek­re szabott mai tervek, érdekek, vágyak és álmok ver­sengése folyik: mindenkinek a maga egyszeri, sajátos értékekre föltett élete. A költő személyes boldogságál­ma sem mindig harmonizál a mindent egyneműsítő Ráció iránti hódolattal. De szeretné „értelmes csodaként" ösz- szehangolva látni az egyéni és a közös álmok m egvaló­sulását, az „ünnep" az ő számára ezt jelentené: „szerel­mesek szép, meztelen, súlytalan ünnepeit / kívánom ne­ked is, v ilág" (Ünnepek). Ez a teljesség pedig más, mint amit a puszta értelem tervszerűen ígér, mert tartalmaz­za azt is, ami például a szerelemben célszerűtlen, ha úgy tetszik, öncélú mozzanat: a szabadságot.

• Ezek a problémák, ellentmondások indokolják, hogy a Szerelmek táncának néhány verse eszmény és valóság feszültségének kialakulásáról tanúskodik. A z „emberi új v ilág" elérésének megkérdőjelezett bizonyossága rejtő­zik például a Nagy Hajósra, Kolumbuszra utaló hason­latában: az ö India felfedezésébe vetett vak hitét vá ­lasztja analógiának, ami a eéltévesztés lehetőségével együtt — a vers optimista frazeológiája ellenére — iro­nikus hatást kelt (Bach).

A z értékidaá^ és a megtapasztalt tények tudatosuló konfliktusára á lla n a k azok a megnyilatkozások is, ame­lyek az eszménybe vetett hit mellett a kételyekkel szem­ben felvértező bizonyságtevés belső kényszerét, mintegy az ellentmondások áthidalásának vágyát érzékeltetik. Mert az eddig kinyilatkoztatásként közvetített, bizony- gatasra nem szoruló meggyőződés kifejezését most külső nyomaték, a „hiszem" kíséri: ,,s nem feledhetem el /

^raponta újuló hitünk / naponta új hittel hinnem: / hogy

27

halálunkat, emberek, / kikerüljük széles ívben" (Nem áldok és nem óJkozok); ,rS nem azért, mert divat, de én tudom s hiszem, hogy élni jó, J keresni helyünket: k i­várni, míg kit-kit elhelyez pályáján a társadalmi gravi­táció"; „Hát higgyük, hogy kezünk nyomán tapintható formát / öltenek a szavak, a szép szavak, / hogy: nyug­talanság, változás, fejlődés és megismerés, világ, béke, jö vő ■— " (Számvetés).

A külső megerősítés igénye a hit önértékének, a meggyőződés szilárdságának csökkenésére v a ll, ' ami a többi értékeket is érintő relativizálódást von maga után. A kötet számvetés típusú versei (Számvetés, H étm éi- iöldes csizma, V iszonylag) arról tanúskodnak, hogy az eszménynek ellentmondó valóságos tapasztalatok az ed­digi prófétai szerepfelfogás magabiztosságát is kikezdik („ ö s konyha-szellem / leng körül" — írja Fogytán papi­lom című versében is. „Már untatni kezd. / Versemből nem lesz sárgarépa, se kenyér, se tej, / se robogó, se űrrakéta, / se zrí, se dörej.").

A z eredetileg vállalt elkötelezettség — a „szerződés*'— és a- cselekvés valóságos korlátai közötti ellentétet legnyiltabban, talán túlságosan is tételesen, a Számve­tésben fejti ki. Itt a pillanatnyi létbiztonság már-már kispolgári nyugalmának lehetősége a viszonyítási alap múlt és jövő felé egyaránt: „Ha nem is jól, legalább nem megy rosszul sorom. / Van meleg vacsorám, van asszony óra, fiam, van pohár söröm" — kezdi a számve­tést, a kancsal rímek ironizáló nyomatékával is je lezve a megelégedés elutasítását: „Nem erre szerződtem, Élet elvtárs, családi körre, nem nyugalomra." A „romanti­kus" ifjúkori lelkesedést meg nem tagadva ismeri fel a jelenben a vállalt szerep szűk lehetőségeit, a tehetet­lenséget, és Luthert parafrázálva mondja: „s most én is, mint egykor ama Márton testvér: itt állok. — Itt va ­gyok, / hagyom, hogy izmaim-idegeim harapják a hét­köznapok." De az eredeti „szerződést" és korántsem hétköznapi céljait ennek ellenére sem adja fel: ,,Jobbra szerződtünk mindannyian, csak épp ki kell csikarni a jobbat."

A jövőbe is átmentett eszmény iránti hűségvallo­más azonban felemás, mert a „boldogság társadalmilag

28

determinált" foka és a „jobbra szerződtünk" akarata között a feszültség valójában feloldhatatlan. Mintha ezt iiz ellentmondást érezné, amikor a hitvallást külsöleges nyomatékkal („Hát h ig g yü k ..." ) is megtámogatja.

A Hétmériöldes csizma olyan visszapillantás, amely ü kezdeti őszinte hit „szédületét" meg nem tagadva vet. számot a „jócskán stilizált" világkép és a megtapasz­talt valóság konfliktusával, de a „megismerés bölcs kín­ja ival" gazdagabban nem a lemondás, hanem a továb­bi hűség útját választja. A kritikus számvetés tehát nem vezet elforduláshoz az eddig vállalt értékektől, ha­nem a hétköznapi, nagyon is-viszonylagos értékreali­záció áldozatos elfogadását választja: „minden fájást mu­száj megfájnom, / ha szívem leég is tövig — / mert ez a föld a szívem földje. / És hát dolgozom, addig is, / amíg lábam beletörik / a negyvenkettes félcipőbe."

A z eddigi teljes bizonyosság megrendüléséről va ll a viszonylagosságok „gyönyörű kínjának" az a hangsú­lyozottan közérdekű vállalása is (V iszonylag), amelyben az utolsó rímpár árulja csak el igazán, mennyire nincs más személyes választási lehetősége: „mert így lehet / elejét vennem az iszonynak, / hogy boldog lehessek v i­szonylag".

A világmegváltó lendület megtorpanását, az eszmény és valóság fájdalmasan fölismert feszültségét tehát a szűkebb körű egymásrautaltság, az összetartozás min­dennapi terheit hordozni kész ethosz hidalja át.

A szerelem, a szeretet hatalma így kezd túlnőni a racionális ábránd hatalmán, ámbár a frazeológia olykor még ebben is a teljes ésszerűség hitére emlékeztet: „Várlak, mert tudom: visszajössz; / visszajössz, mert t^dod, hogy vájjak., / Tökéletes kör: te meg én, / és. tökéletes lo g ik cT I A tükör is csak akkor él, / ha van kit tükröznie. Egymás / tetteinek oka vagyunk, / oka és célja — te tudod. / Athéné óvjon. Óvd magad" (P é ­nelopé). A totalitásba épülő, társadalmilag „értelmes" szerelem eszménye visszacseng olykor a Kis szerelmes himnuszok egyes darabjaiban (XVI, XX.) és a Szemed­ből című versben: a párkapcsolat mintegy az új Rend, a közös jövő szolgálatában áll. De a szerelmes versek többségében mélyebb, egzisztenciális szükséglet moti­

29

vá lj a a ragaszkodást: az elemi nyugtalanságot feloldó béke, a menedék lehetősége.

Ritka az idill, a játék, a derű (Szerelmek tánca, Ra­gyog j, Reggel, Álmomban), a szerelem értéke fájdal­masan ■ megnő- a mind mélyebbé váló értékhiányban: "Roskadok felnőtt életem / tudatosult súlya alatt. / C i­pellek, egyre nehezebb, / amíg végül belőlem is / csak ez a szerelem marad" — írja a Kis szerelmes himnuszok egyikében (V.), és ez a magatartás, ez a tónus határozza meg a „himnuszok" többségét. A nyugtalanság, a fé ­lelem, a „megtöretett lélek" fájdalma keresi az orvos­ságot a szerelemben (II, IV, VI, V III, X IV , XVIII, XXI.), és a halál elleni szövetkezés lehetőségét (IX, XIII, XX IV .).

Ezekben a versekben az eddig egyértelműen pozítiv ,,álom" értelme is átminősül: nem a tulajdonképpeni álom hiánya, az álmatlanság vissza-visszatérő motívuma, ha­nem az éberen, virrasztva átélt „súlyos álmok" jelzik, hogy az első kötethez mérten értékváltás történik: „Sú­lyosakat álmodom ébren. / Fürdőzöm a lét vérében,*/ elönt, izzít, kimar, beföd -— / í g f leszek mind sebez­hetőbb" (VI.). A „mások álmát virrasztó" gondterhes, felelős éberség szinonimája itt már az álom, az álmo­dozásból kinőtt, féltett értékek fölött őrködő költő osz­tályrésze.

Emez értékek tartománya — költőnk nem adja alább— maga az egész ,,világ", s a gond, aminek hordozására szerelmesével szövetkezik, „világnyi kínt" jelent: eh­hez kívánja szabni a kapcsolat teherbírását, a mene­dék szilárdságát, „V irágvállú" szerelmesében kívánja megtalálni az arkhimédészi pontot, amely elvesztett egyensúlyát biztosítaná, de ez a vágy a gyöngébb iránti állandó féltéssel felöldhatatjan feszültségben áll. A Kis szerelmes himnuszok többségének tragikuma ebből a feszültségből származik.

A változatos, feszes formákat öltő vallomások érzés- és gondolatgazdagsága, axiomatikus tömörsége a sze­relem egzisztenciális jelentőségére világít rá: szerelem — világ, szerelem-—félelem, szerelem-—halál szemben­állásában ez az 'érzelem folytonosan önéiitékét felü l­múló nyomatékot is hordoz. Mintha valami olyan ab-

3 0

szolútum pótlékát keresné benne, amely a „világ", „ fé ­lelem", „halál" közepette (és ellenében) oltalmat nyúj­tana, de minduntalan a viszonylagosság rettenetét kell átélnie: „Ideges, sovány, lángnyi kicsikém, / hálni jár beléd a nyugalom. / ^Minden riadásod, lángnyi kicsi­kém, / remegve riadom. // Félek tőled, lángnyi kicsi­kém — / mért gyávít téged ez a félelem? / Halhatat­lanul — lángnyi kicsikém — / fájó örökségünk a szere­lem" (X IV .). A kedves számára is elegendő megnyug­tató ere híján tehát a félelmet ébresztő félelem közös élményét szenvedi, s mint vallja, csak a féltés, a fájda­lom az, ami teljes, ami „egész" ebben a kapcsolatban: „M ert egyre inkább bennem vagy: / mindjobban fáj, ha nem vagy itt. / Félszív, félszem, félszó. — a fájás / egész csak, s a félsz, hogy a világ / nélkülem vidít-szomorít."

Mégis, viszonylagosságában is, a szerelem az az ér­ték, • ami ezekben az években a költő számára egyre relativizálódó korábbi értékek fölé nő. A Májusi találka című költeményben, amely egy skóciai atomtámaszpont hírének ürügyén Bob Burnsöt, a költőt idézi meg és h ív ­ja szövetségesül a fegyverek elleni harcban, a minden romboló erőnél hatalmasabb energiára, a szerelem győ ­zelmére esküszik: „Május van. Zizeg a zab, körülviha- rozza M arv szoknyáját, zizeg a zab, / sóhajt a zabföld, szerelem puha ágya, szerelmeid puha ágya, Bob. / K ö­rülcsókolják a sugárzó anyagnál aktívabb szerelmet szőke kis csillagok. / Egy zabföld, egy lány, egy legény — / s kész a program, az iga'zi, a kozmikus méretű — ./ vég ­re talán mégiscsak felnősz, j\ világ, szép világ, keserű világ. / Erre iszunk / — Egészségedre, testvér. / — Cbeerio, Bob Burns."

A világ irán^^íéltő szeretet és felelősség terhének hordozásában megerősítés végett folyamodik a termé­szethez is: a Hegyek, iák, füvek himnikus-fohászkodó áradásában szintén egy olyan abszolút érték szükség­lete nyilatkozik meg, amely mindén más érték — jóság, béke, reménység, szeretet, hűség — foglalata lehetne. Ez a három szakaszban megújuló profán imádság mintegy a bensőséges egység, a himnikus dicséret és a hálaadás fokozataira épül, s mondatainak oldottságában, , sodró ritmusában, telt zengésében a költőnknél oly ritkán ta-‘

31

pasztaiható harmónia pillanatát örökíti meg. A z érté­keknek ebben az egyetlen pillanatra fölépített szilárd világrendjében, a „mindenség" és fia meghitt közössé­gében megszűnik minden feszültség, ami ekkoriban a költő értékpozícióját áthatja. A megtalált erőforrás iránti gyermeki szomjúságot szebbnél szebb hasonlatok­ban fejezi ki: „nap vére hullott, elöntött a mindenség- fia-fény-suhogás, / szívemen, mint ághegyen mókus, ült a várakozás, / mint az éjszaka tetején a liliomszirmú csillagok / — pilla mögé bújt szemek, melyekbe a nappali fény belefagyott — , / a várakozás, hogy olvas­hassam remény-virág-betűitek, / s belém leheljétek a mindenség erejét, hegyek, fák, füvek".

A továbbiakban a halmozott metaforák a szelídség és az erő, a béke és a fegyver, az akarat és a remény­ség, az ész és a szív erős váraként idézik meg a ter­mészetet, majd végül az utolsó szakaszban a megsze­mélyesített szeretet és hűség iránti hódolat és hála áradó kifejezésével zárul a vers: „simogató kéz, puha ágy, okos elme, akit bármikor szólíthatok, / ki sosem hagy el, ki érvel, meggyőz, s — tanácstalannak — tanácsot ad, / ölelő szerető, ki bánatot öl, nyugalmas öl, ki fiául fogad, / s biztat, hogy szép a harc, szép ez az emberi lét, / üt is, hogy eddzen, izzítja küzdelmem tüzét, / ki hű hozzám, hogy hű maradjak és józan és fegyelmezett •— / köszönöm nektek, hegyek és erdők, sziklák és lom­bok, fák, füvek". •

A teljes harmóniának ez a kegyelme azonban — hogy-a költemény atmoszférájának megfelelő szóval é l­jek — nem ismétlődik többé Szilágyi Domokos költésze­tében. Végső bizonyosságot kereső lelke a kételyekre ébredő, egyre kritikusabb értelemmel már sohasem tud kiegyezni. A z idill, a derű,' a játék ritka pillanatai a lírának remekei ugyan (például a Reggel), de nem pó­tolhatják a költő létélményóben az egzisztencia hiányzó értékirányulását, az Abszolútumot, amit olykor leg fe l­jebb mitikus, negatív hatalomként, „ördögként" játéko­san megalkot még magának, hogy újra lerombolja, aho­gyan ezt például A fekete festő ben is teszi. Ez a nega­tív theopoia a legradikálisabb istentagadó költemény Szilágyi lírájában: „Szíveket kever a fekete festő, / kés

32

az ecsetje, szívemet metsző. // Csillagos égbolt baljá­ban a paletta, / ördögfiókák viháncolnak alatta. // Hom­loka árnyék, árnyéka eltölt. / Néha úgy érzem: maga az ördög — // ha lenne ördög. S mert isten sincsen: / hús-vér ördöggé őt magam teremtem. // Szíveket kever a fekete festő / kés az ecsetje, szívemet metsző. // Palet­tájáról csillagok csorognak: / szikrái szívemnek s fekete viharom nak..." Am a szuggesztív költői szimbólumok­kal megalkotott mitikus figura hatalmát a vers végén mint füstöt oszlatja szét, semmisíti .meg.

A z irracionális emberfölötti erőket tagadva, ám ed­digi nagyon is szilárd talaját elveszítve kell tehát vá ­laszolnia a rációnak a világ kihívásaira. A z emberi lét végső értelmének kérdését, a megismerés és a valóság viszonyát, az értékviszonyok ellentmondásait mind az egyre kritikusahbá váló értelem határait tágítva pró­bálja megoldani. A z önáltatás nélküli egyensúlyra tö ­rekvés nagy vállalkozása költői és intellektuális vonat­kozásban egyaránt a korszak kimagasló költeménye, a Bartók Amerikában, amelynek véglegesített változata majd a Sajtóértekezletben jelenik meg.

A pályaszakasz zárásaként is felfogható szintézis a költői világkép korabeli kulcsfogalmainak rendezett át­értékelődéséről tanúskodik. A jövő, a célszerűség, a világ, a boldogság és az értelem jelentésének, egymás­hoz való viszonyának, az egész korábbi értékalakzatnak a változását itt együttesen szemlélhetjük. A z egynemű és biztos jövőt, amelyet az „egy folyamba torkolló ér­dekek" közös medreként fogott fel eddig (Iiármasvers), a ráció által totálisan megtervezett egyetemes boldogsá­got, a végső b e te r je d é s t és a véges célszerűséget egy ­aránt m egkérdőjírezve állítja az értelem mellé a lélek, a szeretet,- a reménység,, az álom korántsem ésszerű ha­talmát.

Ebben a szövegkörnyezetben telítődik igazán gazdag jelentéssel a Viszonylag című versben is felbukkanó gondolat, miszerint „a világ léptéke a lélek". Ennek az elvnek az igazságértékét ugyanis az emberi szabadság szubjektív tényezőinek az a felismerése és elismerése alapozza meg, amire a Bartók Amerikában című költe­ményben o ly sok je l utal.

3 — Álom és értelem 33

A lélek a tőle idegen törvény kényszerűsége függ­vényében érzi „szorosnak" avagy „tágnak" a világot. A népdal mély, univerzális bölcsességénél nem is kell to­vábbmenni, hogy belássuk a „kinek szoros, kinek tág" relativitásában rejlő mély igazságot, amely egyúttal a különbözőség, a sokféleség természetszerű elismerését is magában foglalja. A költemény motivikus szerkeze­tében a „polifónia" így nemcsak a zenei kompozícióra érvényes jelentést nyer, hanem az egész értékszemlé­let alapjánál áll: ez a felismerés határozza meg, hogy a jövő nem egynemű célrendszer többé, hanem „polifon álom", s hogy a boldogság sem kollektív szabvány: „M ert a lélek, a lélek, a lélek / már semmiségnek örül­ni sem átall — / ó, boldogság az is, / ha Mount \ernon- ben barátságot kötsz egy cicával." A boldogság tehát a szeretet mellé rendelődik, s nem a mindent „agyon­tervező" ráció függvényében látszik elérhetőnek.

A lélek a „léptéke" itt a jövőnek is, aminek nem szabhat határt az ember mégoly ésszerű véges rend- igénye sem: „mert csak az igaz, ami. végtelen, / min­den véges: megalkuvás". így a célszerűség jelentése is átértékelődik: egy megállíthatatlan, végtelenség felé vezető, ám személyenként külön-kiilön, szabadon meg­szenvedett úttá, amelyen a megismerő-alkotó értelem­nek újra meg újra szembe kell néznie a végtelenség k i­hívásával: „Ak i alkot, visszafele nem tud lépni — / s ha már kinőtt minden ruhát, / meztelenül borzong a v ég ­telen partján, / míg fölzárkózik mögé a világ." A z ér­telem felszabadult tulajdon illúziói alól: nincs, nem le ­hetséges végső beteljesedés.

De ezt a borzongató felismerést a költemény érték- szerkezetében a szeretet hatalmának fölfedezése ellen­súlyozza. Ez az irracionális, de annál természetesebb érték, „az egymásrautaltság legmagasabb fokon szerve­zett formája" (m ilyen jellemző ez a fogalmazás^ itt!), amelynek nevében —• mint mondja — „egyedül küzdel-

-münk számít az egyetemes megmaradásért". És ebben— minden ráción, túl vagy innen — a kinek-kinek ada­tott reménység segít: „Ak it sorsa meg akar tartani: /

1 1 ,7,0 6 234

%síriglan-reményben ég el. / Ak it sorsa el akar veszteni: / megveri tehetetlenséggel."

A beteljesedés utópiájához mérten nyilván nagyon is relatív érték a megmaradás, a végső bizonyosság hite nélkül nagyon is törékeny a reménység. De a költő vég ­ső döntése ( r,a cél: remény is egyben"), ami közel áll a madáchi válaszhoz, az illúziók teljes elvetését célozza: „Éjek zuhogó titkát / engeszteli a nap. / K i messze fényekig-ellát az a boldogabb. // A z a boldogabb s fájóbb. / Már nem áltatja semmi. / Unokák szeme tük­rén / jó lesz elpihenni."

A messze látó és minden bizonyosságot heroikusán elvető értelem tehát olyan áron szabadítja fel önma­gát, hogy boldogságába a bizonyosságot áhító lélek fá j­dalma is vegyül.

Am ez a felszabadulás az eddig vállalt költői szerep átminősülését is tekintve mindenképpen nyereség, mert az intézményesített ideológia meghatározó tényezőivel szemben is függetlenséget jelent. A iMozari című vers például új, személyes ars poeticát is rejt magában, amelynek lényege, hogy a költő számára a társadalmi megrendelésen belül vagy éppenséggel annak ellenében, a megőrzendő szabadság a tét: „játszani — s a játék titokban / holt-súlyossá komolyodik: / megrendeltként szabadnak lenni / a legutolsó hangjegyig!" Ha ez a v i­szony — szabadság— „megrendelés" — zavartalan lenne, a játéknak nyilván nem kellett volna „holt-súlyossá" ko­molyodnia. M inthogy azonban a versek frazeológiája az értékátrendeződéssel együtt nem változott meg gyöke­resen, nyelvezetük a korabeli ideologikus fogalmi ke­reteken belül maradt, ez a szemléletbeli szakítás nem bizonyul telje^rek.

(Kételyek hajnalán) A hatvanas évek közepén tehát Szilágyi Domokos pályájának fordulópontjára érkezik: értékpozíciójának megrendüléséről —• mint láttuk — már a Szerelmek tánca egyes költeményei alapján fogalmat alkothatunk.

De ez még csak a válság küszöbe. Az ötvenes évek­ben magáévá tett eszményrendszer szilárdságát megin­gatja ugyan a valóságra ébredő, kritikusabbá váló ér­

35

telem józansága, de ez egyelőre nem hoz mélyreható változást a költői önkifejezés eszközeit tekintve. A köl­temények nyelvezete az intézményesült eszményekkel azonosuló alany nézőpontjával egynemű: az értékelő magatartással összhangban áll a költői frazeológia.

A z olvasót — erre az értékpozícióra ráhangolódva— nemigen érheti meglepetés, hiszen a lírai szubjektum a hagyományosnak megfelelően közvetlen és egységes, nem keresztezi ?,idegen" nézőpont, így aZ esztétikai ha­tások, a tragikum és a játék, a pátosz és irónia is jó l elkülöníthetők. S a nemritkán ünnepélyes, szentenciézus kifejezésmód is az alapvetőnek hitt értékek melletti bi­zonyságtétel hitelét közvetíti. A felmerült kételyek nem eredményeznek olyan meghasonlást, amely megbontaná az értékelő magatartás nyelvi és ideologikus szintjének egységét, a nyelvezet és a versbeli nézőpont megfelelé­sét.

Ez az egyneműség a gyökere annak a kinyilatkoz­tató, axiomatikus költői nyelvnek, amely a bizonyossá­gok megrendülése ellenére a Bartók Amerikában k e le ­tén belül is érvényesül. A kétely az ellentmondások egymás mellé rendelése, a gondolati-érzelmi ellenpon­tozás szintjén jut kifejezésre, a szövegegységek közötti viszonyból, síkváltásokból derüli ki, de az egyes vers­egységek, mondatok értéküzenetének egyértelműségét nem zavarja meg: az azonosulás, az elutasítás, a fájda­lom vagy a bizakodás a maga helyén nem kíván taá,s is lenni, mint ami, nem rejt mögöttes, vele ellenkező előjelű árnyalatot.

Ám a továbbiakban, a Garabonciás és A láz encik lo­pédiája Verseiben a kétely mint ambivalens értékszem­lélet általánossá válik, és a versnyelv minden szintjére kiterjedő változásokat hoz, ami az egységes alanyit, hagyományos lírához szokott olvasót új befogadói ma­gatartásra is készteti. A z értékelő magatartás és a fra­zeológia különneműségé, a nézőpontok megosztottsága gyakoribb síkváltásokat indít el, rétegzett jelentés, ösz- szetettebb értékszerkezet újraalkotását vezérli. A költő új nyelvre kezdi „oktatni" olvasóit, mintegy híven a programhoz, amit itt az eddigi frazeológiára vonatkozó­

36

lag meghirdet: „hurrául kikeletnek nevezik — egy nyelv, amelyet meg kell tanulni elfeledni" (Magasan).

A Garabonciás jórészt ennek a költői vállalkozásnak alárendelt kísérleteket foglal, magában, a kötet kompo­zíciója ebből a szempontból szinte egységes, ezért annál meglepőbb a záróköltemény, az Öda, amelynek n yelve­zete kivételesen hagyományos, az előző pályaszakaszra jellemző.

A mondat- és hangzásszerkezet biztos pillérem nyug­vó költemény sodró dinamikája •— ez a mozgalmas és egyszerre harmonikus architektúra: logikai-érzelmi-rit- mikai rend — lenyűgöző, és szinte egészen feledtetni tudja, hogy szívünkben megingott már a hitnek ama bi­zonyossága, amelyben a költővel —• az emberi értelem mindenhatóságát tekintve — nem kis hiúsággal valaha magunk is osztoztunk. Mert mindenekelőtt a vers nyel­vi-akusztikai teste, bensőséges dikciója, retorikájának hiteles elevensége ragadja el az olvasót.

A kezdet és a vég között a fokozatosan adagolt bi­poláris feszültséggel kelt egyre erősebb várakozást, hi­szen a megszólított „személyét", az anya, az értelem, a fény szimbolikus megtestesítőjét, Európát csak a negy­venkettedik sorban nevezi meg (,,ó, Európa, légy ott­honom" — itt kulminá.1 a mondat ballisztikus íve), s e nagylélegzetű mondatszerkezetet, amely a vágyakozás horderejének. érzékletes nyelvi megjelenítése, indokolja aztán érzelm ileg a vers alanyának nem kis feszültsé­get keltő önbetájolása: „ki benned ég, de távolod / fájja, ki téged áhított: // hegyeidet, ezer folyód . . . álmodja kis ;/ élete kis tá^fra".

A „méhedbe zá rv a ..." kezdetű fohász nemcsak, a „mélységből kiáltok" zsoltáros hangnemét idézi meg te­hát, de magát a mélységet is megmutatja: a szülővel együtt szenvedő magzat fájdalmait, akinek számára az anyaöl (már vagy még?) korántsem egyenértékű a biz­tonság édes élményével. Ezen az egész életre megsebző, ellentmondásos — mert természetes és mégis mostoha —- anya— gyermek viszonyon, ennek személyes és kö­zös tragikumán, ha úgy tetszik: Európa-komplexusun- kon, túlemel azonban a földrész jobbik énjéhez méltón nevelkedett fiú ragaszkodása és gyermeki bizodalma

37

(mert mi más ez, mint csakazértis-gyermeki hit?), mely ,,iiem tudja elhinni soha, / hogy az önző, az ostoba, / vad embertelenségnek is / jogot adsz uralkodnia. .

A z óda kitérőkkel, részletezésekkel megterhelt, ám ennek ellenére kiegyensúlyozott szerkezetében, mely ' Babits és Szabó. Lőrinc versmondattani bravúrjaihoz mél­tó, a szenvedélyes szabadságvágyat ■ a rendteremtő ér­telem mértéktartása fegyelmezi — illőn a versbeli köz­ponti érték, az értelem eszményéhez. A z értelem itt Európa szinonimája és a költemény kulcsszava, fókusz, benne összegeződik minden érték: ez a mag, amelyből emberségünk minden összetevőjét eredezteti a költő, s ezt az intuíciót anyanyelvűnkben a két szó (érték és értelem) közös etimológiai alapja is kínálja, hiszen va ­lóban értelmesnek tűnik mindaz, ami számunkra valamit ér. A z értelem értékigénye és minden érték „értelmes- sége" egymásra utal: ok és okozat. Emberi létünk cél­szerűsége sűrűsödik itt, s ez Szilágyi Domokos korábbi racionalista-teleologikus világképének szerves része.

A cél — az értelem, az élet, a világosság — feéé törekvő nekirugaszkodás és meg-megtorpanás mintegy a vajúdó Európa és fia szenvedésének nyelvi-szerkezeti modellje. A nekilendülések és késleltetések remek ará­nyát a versgerinc ízeit alkotó jó l elhelyezett ismétlő­dések (anyám, kiáltok, szülj meg’ stb.) biztosítják, a sok halmozás nehézkedési erejét pedig a szakaszokon és sorokon belüli szimmetrikus — párhuzam és ellentét­elvű — , könnyed lélegzetvételű mondattagolás ellensú­lyozza. M ég mélyebben, a költemény értékszerkezetében is ott van a szigorú rend: az emberi lét tágasságát, mélységeit-és magasságait, pozitív és negatív élményeit összegező értékdimenziók rendje, az érzéki-biológiai szükségletektől a szellemi-művészi kincsekig, amelyek­nek jussáért pöröl e versben —- paradox módon — e ja­vak, az anyai örökség jogos birtokosa.

A halmozások a teljességigény szenvedélyességét, a fohász indulatmenetét közvetítik, s dinamikájukat fokoz­zák a legszervesebben egymáshoz kapcsolódó mondat­részek (jelző és jelzett szó, alany és állítmány) együvé tartozását megtörő gyakori soráthajlások is. A sorvége­ket áttörő mondatok iramát ugyanakkor a mesteri rím­

38

képződés (a b b b a ) ellensúlyozza-fegyelm ezi: íme, a szabadság s a rend verstani dialektikája! -

A z Óda a hiány, a távolság, a negatívum keltette izzó vágyakozással ostromolja az Európa képviselte tel­jességeszményt (m ely egyre törékenyebb ideálnak bi­zonyul), ám műalkotásként pozitíve megvalósítja azt. A z anyaföld ősi teljességjelképe (a magába ölelő anyaméh és a sír mint alfa és ómega) fogja közre az egész köl­teményt, de úgy, hogy a föld fia benne mintegy az e l­múlásnak is értelmet ad: a kezdet és a verset záró pont között minden tragikumával együtt is értelmes mondat­ként látszik ívelni az európai-emberi lét. Makacs cáfo­lataként annak, hogy a rációba vetett hit egyébként épp­olyan irracionális mozzanatra épül, mint minden más hit, s. az emberiség modern mítoszai közé tartozik. Ám ennél sokkal lényegesebb az, hogy csak valamely esz­telen, gyermeki bizalom, vegytiszta reménység lehet az alapja bármiféle értéktudatnak Európában és mindenütt, ahol naponta csődöt mond az értelem, a méltóság, a jóság, a béke, a szeretet vágya.

Mind az alanyiság egysége, mind az egynemű ér­tékszerkezet, akárcsak a hagyományosan modern for­makultúra tekintetében elüt ez a költemény a kötet többi verseitől, hiszen azokban nyoma sincs ennek a csiszolt, választékos, veretes, klasszicizáló és intellek­tuális retorikának, a nágyívű és mégis egyszerű, arche- tipikus jelképekkel élő képalkotásnak.

Egyébként már a tematikai tájékozódás is meghök­kentő, a. mai életforma és köztudat fogalmi kereteibe beillesztethetetlei^b Lidércnyomás, Garabonciás, Bo­szorkány, Szegélylegények, Alkimisták, A császár ha­lála címével is új térhódítást jelez a költő eddigi uni­verzumához képest.

^ L á ts z ó la g anakronizmus: a modern természettudomá­nyos megismerés, az értelem híve az antik és középkori kultúra és hiedelemvilág, a mítosz, az irracionális kép­zetek világához fordul. De ezzel egyidejű leg rendhagyó a pöetizálás hagyományos eszközeinek elvetése: a V a ­sárnapocska című szöveg például a leghétköznapibb, szűk horizontra utaló beszélgetésfoszlányok montázssze­rű együttese. A feltűnően depoetizált, olykor teljesen

39

prózai-vulgáris részeket is tartalmozó szövegkompozí­ciók külső formájukkal is tüntetnek: a könyvlap tükrét egészen betöltő, versszerűtlen esetlegességgel tördelt hosszú sorok vannak túlsúlyban. Többnyire a közpon­tozás is teljesen hiányzik, s ezért az olvasó a szabad vers oldottságára rendezkedik be, viszont a költő olykor ezen bélül erősen lüktető magyaros tagoló verssel lepi meg. És a különös, régi korokra utaló címek alatt ko­rántsem az van, amit ígérnek: térben-időben rögzíthe- tetlen, jegyetemessé tágított emberi helyzetek értéküze­netét közvetítik.

A költő hadüzeneté ez minden szabványnak:' az ér­tékrevízió nemcsak a korábbi frazeológia, hanem az

'elsajátított klasszikus avagy modern poétikai hagyomá­nyok elvetését is magában foglalja. Mindenekelőtt az alanyiság lírára jellemző egyneműségével szakít: a ver­sek legtöbbjében nincs már egységes nézőpont, mely homogén értékmegítélés fókusza lehetne. A kötet leg ­jellegzetesebb darabjai azok, amelyekben megosztott né­zőpont érvényesül, azaz: a költeményben kifejeződő ér­tékelő gesztus nem egyértelmű, hanem a dolgok színét és fonákját egyaránt felmutatja, s a lélektani, tér- és időbeli vagy axiológiai nézőpont-váltakoztatás a költői hatásmozzanatok legfontosabbika.

Ez a formaszervező elv a poétikai m egfelelője annak a relativizáló értékszemléletnek, amelyet a kötet, egyik . legkevésbé sikerült darabjában túlságosan tételesen fo ­galmaz meg: „földre költöztek a szentek földre az ördö­gök a szentek nem vetik meg a csókot pénteki napon a friss marhasültet / vasárnapon a frissítő hangversenyt hétköznapon az ínszakasztó munkát é jje l a pajzán ál­mokat reggel a tornát délben a fröccsöt este a mozit // az ördögök nem esznek húst nem cigarettáznak mert rettegnek a tüdőráktól nem kávéznak mert rettegnek a tahikardiától nem szeretik ha zavarják őket holmi ba­rátságos csevegéssel nem nyitnak ajtót csak annak ki telefonon bejelenti magát és általában igyekeznek kon­zerválódni a halhatatlanságnak de mert eddig még nem sikerült kénytelenek szaporodni".

Am i itt nagyon egyértelműen fogalmazódott meg — az értékek megszokott előjelének kihívó megkérdőjele­

40

zése — / az jut kifejezésre költőileg hatékonyabban, a forma immanens részévé váltan. a nézőpontváltó kom­pozíció és a nyelvi többszólamúság eszközeivel a kö­tet többi verseiben. A z összetett esztétikai minőség — a pátosz és irónia, a tragikum és a groteszk keveredése .— általános e költeményekben, és ennek felel meg az a nyelvi-stilisztikai sokszínűség, amely fő leg a szókincs történeti és csoportnyelvi rétegeinek és részlegeinek merész ötvözéséből adódik. A nyelv perifériájáról szár­mazó argó- és zsargonkifejezések (caplat, cuki, hercig, echt), vulgáris szavak, (pisis, izé, piha), archaikus és tá j­nyelvi fordulatok (kígyónak ő foga az te fejér fogad, hűtős urad magtalan) a modern civilizációra utaló nyel­v i elemekkel, műszókkal vagy az antik kultúrát idéző fogalmakkal keverednek.

Általános a tér- és, időviszonyok történelmi korokat átívelő sűrítése, egyidejűsége — a vonaton utazó „mé- loszi aphrodité" vagy „héphaisztosz a martinkeménce a j­tajánál",'a római császár, és az „oxigénpalack" stb. — , ami a versek összetett értékszerkezetében a nézőpont- váltó kompozíció szerves részévé váltan a síkváltások külön rétegét alkotja és az olvasótól az egyetemes é r­téküzenet újraalkotását követeli meg.

A mondatok eddigi kerekdedsége, olykor axiomati­kus zártsága, retorikai rendezettsége megszűnik, a v e r­sek grammatikája a nézőpontváltó, hullámzó indulat­menet érzelmi logikáját követve alakul, a széles sorok olykor hiányos mondatok dinamizmusával telítődnek:

„didereg a caesa^pz augustus — egy isten didereg?istenek, kollégák raritek ezt?istenek!

Octavianus, a bölcs,- Tiberius, a fajtalan; Caligula,a tébolyult s a nyáladzó Claudíus!

arany hermáitok sora — szép kis bagázs! — új szaktársra vár,-

■ó, most, most se szöges bakancs, se oxigénpalack, se úti

41

elemózsia, hogy inászod meg a hegyet? Juppiter atya vár, keblére ölel

(a Thesszáliai-medence északkeleti peremén, a Mekedón- masszívumnoz tartozó Olümposz. 2985 m },!

A zsarnoki hatalomnak ez a szatírája (A császár ha­lála), akárcsak a kötet többi történeti vonatkozású mo­tívuma arról tanúskodik, hogy a költő tágabb perspektí­vában kezdi látni az emberiség sorsát a történelemben. A kezdeti, főleg jövőre orientált, evolucionista látásmód egy olyan történelemszemléletnek adja át a helyét, amely egyetemes távlatban képes fölmérni az ideális ér­tékek érvényességét és megvalósulási esélyeit, A múlt és a jelen, a múlt és a jövő kiélezett ellentéte többe már nem jelentkezik, inkább a jelenben is érvényes múlt­beli tanulságok kerülnek előtérbe.

A címadó versben a tér és idő határait nem ismerő, száguldó, nyugalmat sohasem találó szabad. szellem, a bujdosó, a kivetett, az otthontalan igazság példázata e j­tőzik. A versbeli figura mitikus kiterjedését a tér- és idő viszony ok többsí kúsága jelzi: a csárdától a hotelig, az ördögűzéstől a barométerig, a középkori máglyától a villamosszékig sokrétű fogalomhasználat teremti meg a szimbólum egyetemes jelentésmezejét. A megszemé­lyesített igazság. kétértékűségét — ami abból adódik, hogy sohasem egyöntetű a fogadtatása — teljes mérték­ben a versben megjelenő tömör tényösszefüggésekre, dialógusszilánkökra bízva érzékelteti: „kallantyút kipróbálgatja hess rossz lélek ki nyomja a csengőt / saj­nos kérem nem vagyunk se hotel se motel útmenti csárda [. ..] menyecske jő bögre te jje l idd ki te cso- konai-szemű éhes / csizmájú rosta mentéjű isten fizesse [.. .] ó lelkem én fiam szerelmetös magzatom tojást üs- sek-é öljek csirkét j ne szaladj ne siess hunyd le sze­med bár egy éjét / ó szülém lelkem valahol mindig nap­pal van".

A z értéknek ezt a mindig relatív megítéltetését, bi­zonytalan helyét a világban a vers merész frazeológiája is kifejezésre juttatja, a központozás nélküli mondattor-

42

delés és az enjambement ugyanis minduntalan kétértel­mű olvasatokat k ín á l: fo r ró ' fekete melegít a konyak is átázott a lódén ez a vacak", -„bét határban cikkan a zápor kék iringó megremeg sárgán / v igyorog a p ity­pang" stb. Á bizonyosság kihívó tagadása, ami az egész k ö te t, értékpozíciójához alapvetően hozzátartozik, úgy kivetül a szövegfelszínre, a szófűzésre is.

A Boszorkány, jelentésszerkezetének összetettsége mindenekelőtt abból ered, hogy a szövegszinten k ife je ­ződő megítélés előjele nem esik egybe a szövegalatti értékelő magatartással: a jobbára negatív, átkot és ron­tás elleni ráolvasást idéző minősítéseket bujkáló ér­zékiség, kéjes rajongás ellenpontozza. A színesen k ife­jezett megbotránkozás, elutasítás, iszonyat, gyűlölet az elejtett dicsérő, magasztaló jelzők vírágének-hangulatá- val együtt (kedves, kellemetes, kegyes, virágszál} az érosz vonzásáról, lenyűgöző hatalmáról árulkodik: „szombatnak éjfelén felhőt vontál a hold elé kéményen kiröpültél kopasz / hegyen csődör belzebúbbal szerel- meteskedtél kan ördöggel / fajtalankodtál bak sátánnal bujálkodtál böjti boszorkány piripócsi / níagdolna ■ kévánatosak az te bájaid bájoló pillantatod kegyes rin­gatózásod volnál / mintha virágszál". A boszorkányper­iratoknak ezt a modern parafrázisát, melyben a repülő csészealjtól a radioaktivitásig minden mai átok is a bűnlajstromba kerül, a „virágom virágom" behódoló, megadó sóhaja zárja, amivel visszavonatnak az elsorolt vádak. E megbocsátó zárlat mellett a figura kétértékű- ségébe a Magdolna név is belejátszik: a megtért bűnös neve.

Illúziók és #noság viszonyának groteszk példázat át alkotja meg a költő egy bibliai történet nagyon is pro­fán parafrázisában, a Takarjátok le nagyapát című szö­vegben. A z eredeti történetben Noé meztelenségét az atya iránti tiszteletből, a megbotránkozás elkerülése végett kell betakarni, itt azonban a haldokló beteg ta~ karatlansága az illúziókból kizökkentő kendőzetlen va ­lóság metaforája, s a vers értékfeszültsége abból ered, hogy a groteszk helyzetet és a „szűz" szemérmességé; kísérő iróniát kioltja végül a helyzet tragikuma: esz­mény és valóság konfliktusának keserűsége.

A jobbára ironikus értékszerkezetű, egyértelmű ál­lásfoglalást nem tartalmazó költemények és néhány — inkább stílusgyakorlatként felfogható —• kísérlet (V ona ­ton, A lkim isták) között van a kötetben egy vers, a Sze­génylegények, amely nem rejti el a szerzői nézőpontot, a hősei által képviselt értékekkel való azonosulást. A nincstelen, az otthontalan, bujdokló és rabolni kénysze­rülő szegények, a betyárdalok és -balladák legényeinek sorsa a világban helyet nem találó szellemi-erkölcsi ér­tékek, mindenekelőtt a szabadság értékének egyetemes érvényű példázatává kerekedik. Tömören és plasztiku­san, mozgalmas képekben állítja szembe itt az anyagi értékeket birtoklók gazdagságát és hatalmát a kisemmi­zettek, az üldözöttek kérészéletű győzelm eivel („szegény- legény este bíró, virradatra alperes"), és a két érték­szféra feszült szembesítése végén az „avar-nyoszolyán álomtalan", ,tcsárdásné-viganón álm odó '1 jogfosztottak és társadalmon kívüliek igazsága mellett foglal állást.

Ez annyira természetes, hogy talán fölösleges is lenne megjegyezni, ha nem kínálna a vers szabadságkoncep­ciója önmagán túlmutató tanulságokat. A költő edcug Rend és Szabadság ígéretes harmóniáján belül, .több­nyire valam iféle ésszerűség jegyében képzelte el a sza­badságot. Most minden, ami a szabadság mellé társul (halál, kötél,” deres, rigófütty, fagy, szerelem, üldözte­tés) a Rend hatalmán kívüli, irracionális vagy éppenség­gel negatív érték: „Szegénylegény, szegénylegény, az árva, az árva, / hajnalonta, hajnalonta virrad halálra, / uraságnak országában uraságé a födél, / szegénylegényé szabadság, szegénylegényé kötél, / szegénylegényé sze­relem, szegénylegényé deres, / szegénylegény este bíró, virradatra alperes, / szegénylegényé rigófütty, szegény- legényé a fagy, / övé a: violám! rózsám! — és övé az: állj! ki vagy? / övé a zsombék, övé a tocsogó, / érte van a pandúr, érte fütyül a golyó, / miatta a vérebek: marják, ugassák, / értetek, véreim, az igazság."

Szilágyi Domokos tehát itt olyan igazsággal azono­sul, amelyet minden je l szerint az értelem korlátait és a vitális érdekeket meghaladó módon érvényesnek tart akkor is, ha gyakorlatilag nem megvalósítható. Ez pedig

44

azt jelenti, hogy a szellem, az éthosz felségterületét k i­vonta, felszabadította a korábbi determinista szemlélet uralma alól.

A láz enciklopédiájának szerkezetére inkább illik a „költemény-montázs" elnevezés, mint a ciklus, ugyanis sokkal szorosabb eszmei és formai összefüggés van da­rabjai között, mint általában a versciklusokban. Legnyil­vánvalóbban az indokolja ezt az elnevezést, hogy a mon­tázs különféle műfajú és stílusú egységei egy nagyjából epikus menetű, a poéma eszmei rétegeit is összegező szabad versbe ágyazódnak. De ha lehetne is vitatni bár­melyik elnevezés jogosságát, a lényeg az, hogy az em­ber, a természet és a történelem, a költő és a társada­lom viszonyát összegező gondolati líráról van itt szó, amely lehetőséget ad a költőnek arra is, hogy a leg­különbözőbb műfajokban, hangnemekben és formákban írt verseket ennek az összegező célnak alárendelten vá l­togassa.

Ez a már jelzett polifónia abból is adódik, hogy a költemény három idődimenzióban méri föl az említett tárgyköröket, s így az egészet átfogó, felfűző szabad vers maga is rétegzett szerkezetű. A z emberéletnyi és történelmi távlatokat váltogatva barangolja be itt a köl­tő „az idő tájait", s azokon belül sem mindig lineári­san halad, hanem a múlt, jelen és jövő síkjait egymásra játszatva.

A z egységet teremtő szabad versen kívül négy mű­faji réteg különül el a kötetben. Jelentkezésük sorrend­jében első a kötött formájú, dalszerű természetlíra, má­sodik a jambusbpn írt gondolati költemények, harmadik a népies versek, negyedik a travesztiák és paródiák sorozata. Bonyolítja a keretvers szerkezetét az is, hogy az időnek ezt a lázasan átélt vízióját a hangnemek sok­színűségével jeleníti meg, kiaknázva a tónusváltásokból is eredő poétikai lehetőségeket.

Káprázatosán gazdag az az eszköztár, melyet az érett költő e remekművében fölvonultat. Szilágyi Domokos poétikai enciklopédiája is a költemény, s ha elszige­telten szemlélt darabjai költői virtuskodásnak tűnhetnek is, összefüggésükben a játék véres komolyságáról győz­

45

nek meg: az egyéni lét értelmére irányuló kétely ugyan­is a költői ■hivatást is megkérdőjelezi. Egyetlen dolog neve sem végleges ebben a stílusban: a véle lennek látszó asszociációkat a kétely e lve szentesíti. Mert le­het-e állandó a szó értéke a minden értéket relativi- záló valóságban?

A z emberiség történelmének fölemelő és lealacso­nyító, méltóságellenes szakaszait mímelvén lesz a pate­tikusan szárnyaló stílusból groteszk bukdácsolás, halál és születés könyörtelen törvényét követvén lesz a ko­mor siratóból tavaszi rokokó versparódia. S mindezzel arra a kérdésre keres választ, hogy „mit is fehet a költő?", mi mást, mint hogy kora élő lelkiismereteként, az értékek eme földrengésében mindenre rákérdezzen, arra is, hogy „hol van a szó, hol az enyhüiet, ó, az erő —« az erő, a valódi! “

A.. biológiai és a történelmi idő szakaszait a költő, már az első soroktól kezdve térbelivé tárgyiasítja — ez magyarázza különben, hogy Emeletek a főcím — , és így ugyancsak következetesen rétegzi a verset: a „földszint­től" a végtelenbe magasodó „emeletekig" ível a törté­nelmi út, s idő és tér képzeteinek ez a társítása ad mó­dot arra, hogy az egyéni végesség döbbenetét is k ife­jezze: „húsz méter magasan, / a nyolcadikon / nem szé­dülök, 1/ nem szédülök kétezer méteren, / a repülőben, / szédülök egy / két méter mély sír előtt — — — Képalkotása tehát kibúvót hagy a szó konkrét jelenté­sének felidézésere is, amellyel a fentihez hasonló vá­ratlan hatásokat tud elérni.

Már a keretvers legelső egységében megteremti az „emelet" jelentésének a polivalenciáját, nemcsak abban az értelemben, hogy a történelmi és egyéni időt, az emberiség őskorát és a gyermekkort társítja, hanem hogy mélység és magasság, múlt és jövő távlatában szemléli. S ezek a távlatok rögtön a múlt emlékeivel és a jövőbe haladás erőfeszítéseivel viselés korok kétar­cúságát is felvillantják, je le lvén azt is, hogy tulajdon­képpeni kezdet nincs, mert mögöttünk' beláthatatlan a múlt, amelynek csupán a történelem kezd adni emberi formát: ,,— zihálva és komoran, súlyos lépcsőkön, / sú­lyos emlékek alatt, föl, föl, / s néha könnyen s néha

46

könnyesen, //- megállíthatatlanul. Hány emeletnyit? / A földszint tejillatú, / fű- és földillatú, lőporszagú, // arany­barna, könny-ezüstös, bugyborékoló-szavú, / halálsikolyú és anyameleg, // A tűz körül / emberek guggolnak. Egyik épp húst marcangol. / A másik csak épp fázik.A harmadik csak épp fél."

Születés és halál közé szorított létünk egész versen végigvonuló elmúlás elleni pőrét előlegezi e kezdet, de azt is, hogy emberiségnyi méretekben megállíthatatlanul „fölfele, fölfele —-. .mindig fölfele van": örök a progresz- szió. A kifejezetlenül képekbe bújtatott gyermeki szem­lélet-csodái: mögött ezután az ősi félelemmel rokon szo­rongást, a halál örökletes riadalmát érzékelteti, amelyet „emeletről emeletre bukdácsolva" magával hordoz az emberiség. A szellemi..lét a ..végesség állandó tudatá­val terhes; ezzel állítja szembe a természeti, lét állandó­ságát, megújulása folytonosságát (N égy évszak), amely­ben „nem a végtelen, hanem.;/ a „véges az, mi fö l jiein fóg-j/ható".

A történelmet az altamirai rajzoktól a bombázók megalkotásáig felgyorsító szakasz víziója, mely a fé le l­met imákba, ráolvasásokba fojtó sámánisztikus szövegbe torkollik, azt példázza, hogy a halálnak nemcsak áldo­zata, hanem eszközei is vagyunk. És itt, az erőszakos halál motívumánál bukkan fel először a költő — e mo­dern sámán — cselekvési lehetőségeit, szavának foga­natját megkérdőjelező kétely (Ö rültek),

Tehetetlenségünket s a szavak talmiságát a halál minden nemével szemben úgy is megjeleníti, hogy a modern orvostudomány eszközeit fájdalmas iróniával a ráolvasások é^ fcszin tjére helyezi: „Huss, halál, huss, huss, / műtőlámpa vakítson,- / sziké szíven szúrjon. // Erős-pörös torokgyíkja, békalevelegje, / nyakfoga, disz­nószakája, kelevénye oszoljon, romoljon, / Istennek ke­gyelméből, Boldog Anya parancsolatjával."

Erre a szkepszisre rímel a fiatalkori világmegváltó vágyakat idéző részlet („igéket ígértünk magunknak, gyerekek, / feszítnek, fájnak a születetten szavak"), hogy aztán illúziókat romba döntő felismeréseit tárgyia- sítsa látomásaiban, amelyek Mozartot és Cervantes bő­sét vetítik elénk. A tér- és időviszonyok szintjén vá-

47

logatott nézőpontok sokszögűsége egyetemessé tágítja a történelmi haladásra vonatkozó kérdés érvényességét (,.Honnan vetted, hogy a világ jobb?"): „W olfgangAmadeus kagylófotelban ül. / Szemét lehunyja. / Hó- pelyhek rügyeznek, haldoklanak vadgesztenyék. / Fe­kete Mercedes suhan, / benne a kalapos király. / És fo ­rog egy lemez: / a d-moll zongoraverseny, Beethoven kádenciáival. // Itt ül a csodagyerek, / itt ül / harminc­négy évesen, / ül és suttogja: / — Te hülye. ( Honnan vetted, / hogy a világ -jobb?"

A játékosan anakronisztikus helyzetrajzba belelopva, egyetemes érvénnyel tulajdon kételyét fogalmazza meg, mintegy válaszként az ifjúkori .„világteremtő, tüzes" szavakra, „Délibábbá" értéktelenedő eszményeinek kese­rű-ironikus megidézését igazolja aztán a versben az em­beri élet olcsó voltára rádöbbentő groteszk látomás, a véres vadászat víziója. íg y jelzi, hogy az értelmetlenség is benne foglaltatik abban, amit úgy hívunk: haladás, benne foglaltatik minden önmagunk okozta vagy csapás­ként elviselt nyomorúságunk („a tankok tiprólánca" és „csuma, himlő, kolera és francbaj, lepra, kelevény" stb.)t A költőnek kötelessége emlékezni és emlékeztetni erre, „hogy hulljon a múlt, de ne haljon. / H ogy a fájdalom is csak energiaforrás — / ó — soha más ne legyen !" H ogy a megbánhivalót se feledjék azok, akiket a költő nem várhat meg az örök úton. Mert ha véges életekre szabja is a halál: „A z örök, az örök, az örök: az út. Római légiók vonultak rajta, nem is o ly régen, az ingyen halál felé. A megfizethetetlen halál felé. Itt sétált, tű­nődve, Fermi, hallgatózva Bartók, mert valahonnan, az erdő mélyéből, két kilométerről talán, eltévedt cica pa­naszkodott. Itt ült, egy fatönkön Lenin, megtervezett álmaival."

A történelmi haladás mibenléte, a véges egyéni lét értelme, a szó, a költészet szerepének értéke kerül itt mérlegre az új értékpozíció jegyében. Poémájának to­talitásigénye a legváltozatosabb stílus- és tónuslehető­ségek fölvonultatásában is megnyilvánul. A z itt elem­zett keretvers sem egysíkú ebből a szempontból: kétel­kedő szemléletét legszuggesztívebben szürrealisztikus fogantatású és groteszk hatású részeiben tárgyiasítja-

48

Gyermekkori „nyelvem lékek" (mondókák, dalok) szö­vegfoszlányai minősülnek át váratlanul a kegyetlen iró­nia eszközévé: „fagyból épít házat a csigabiga, / fagy­ból házat, / fagyból házat, csigabiga, gyere ki, f\ csiga­biga, gyere ki / csonttörősdit játszani"; „Medvebunda,, hölgy-gerezna páracsíkot ereget, / kisasszonyka kiska­csója haldokolja / m eleget. . . / csillog ezüst hashártya, belek gőzölögnek —■ / kisasszonyka kiskacsója fürdik, / fürdik, / kiskacsó / fürdik / forró vérben -—

A szavak „tudatalattijából", áletimológiai kapcsola-' tából váratlan megfelelésekét fűz mondattá: „koppan a jég — koporsószög — koppan mintha koponyán" — megteremtvén rögtön a groteszk Don Quijote-epizód ta­láló alaptónusát; így lesz a megjelenítés nyelvi bravúr­ja a szerenádparódia méltó kerete („túrós gebe patáján csillagpatkó, / sorvadt ínyén pitypang-zabla"). E külön­böző stílusszinteket groteszk díszletté ötvöző helyzetben szólal meg az illúziókat gyilkoló „szerenád", amelynek harsányan vulgárist és választékosán fennköltet keverő buffonisztikus nyelvezetét keserűen elégikus tónussal vonja be. Szójátékokkal s pazar rímekkel fűszerezett

■ iróniáján is átüt az elvesztett hit nosztalgiája: „be rég volt, ó, be rég volt, / hogy, nem süllyedve sárig,' / e derék még derék vo lt // — a sárga hold ma sáriik — , / s ha szólt a szív parancsa, / tüzes csitkóm, a sárig, // szállt szilajon, s halandzsa / még nem hagyá el ajkam,/ szép szavú de la Mancha j j valék . . Tercináinak cif­rázatai, a ritka rímek telt összecsengése a kétségbeesés kínját leplezik. Egy-egy rímpár meghitt hangulatát fe l­rázza rögtön a kővetkező rímszók nyersesége: „hozzád száll ily hű ének^^patak csörg, szél susog, nád / zizeg mélyén az éjnek, / akárha te susognád: / szeressél, vén bolondom, / de nem haraghatom rád —- // maradtam a porondon" — ám egyetlen rímpáron belül még meglepőbb a stílusváltás: „madonna, ideróni / való emlékezet, te / lelkem falára lógni // való, gyöngy képezet, te / te bol­dog, te pogány, / te mocskos tetűette". A kitűnő, tar­talmas rímek pozitív és negatív értékek állandó össze- csendítésével fokozzák a „szerenád" humoros-groteszk hatását.

4 — Aloir «s értelem 49

Szépelgő zsargon és nótaszöveg, argó és középkori jövevényszó találkozik nmeiben, mert nem szavakat, de kórokat "rímelte! itt, hogy időtlenné bűvölje az illúziók ironizált lovagját: „— a sárga hold ma sáriik, / nézik —• be delikát! — .,/ Erzsik, Birik s a Sárik //. s a szőke Eri­kák, / kik a gyanútlan rittert / kacagva verik át /■/ — a m ásvilágra..." És itt feltör a mindenkori költő és pró­féta keserű rezignációja: „hittel csücsültem én az ágon / s nem is sejtettem, hidd el, / hogy magam alatt vá­gom: f mit' ér, Jba fölfele / száll, m íg le én, világom?"

Ez a paródiába rejtett kérdés érteti meg az értékek­nek azt a kiegyenlítődését, amit Don Quijote apokrif „végrendeletének" listáján az ábécérendbe szedett fogal­mak egyenértékűséget tükröző elrendezésével is sugal­maz.

Am it e groteszk travesztiában o ly áttételesen tár- gyiasít, azt a szabad versbe ágyazott gondolati költe­mények a személyes fájdalom közvetlenségével fejezik ki (ö rü llek , Betegen, Harminckét sor a boldogságról, Koratavasz, Utálhatod a to lla t. . .). Csupán a zaklatott jambusokba fogózva, kételyeit a maguk meztelenségé­ben tárja fel itt — megfogalmazza a Sücsú a trópusoktól későbbi nagy verseinek fő motívumait.

Megidézett tragikus végű elődeinek hitét — Villon- tói József Attilá ig — keserűen ironikus érvekkel osto­rozza (Ö rü ltek ): „M it akartok? őrült bagázs! / fejetekre csak újra bajt? / menjetek vissza! föld alá! / trágyázni tovább a talajt! / M it akartok örült bagázs? / hisz ez a világ semmitek! / vagy ha anyátok: mostoha! / ki hin­tette el a hitet / belétek: hogy még akkor is! / úgy is érte, ha ellene!" Ám a szerep ellenére, amelyet magára ölt, a vers végén nem a tagadással azonosul — „Kava­rogj, holdas forgatag! / Vonítok én is teveled / a csil- lagzó egek alatt" — mintegy József Attila szkeptikus hangját intonálván („S mint a sakál, mely csillagoknak / fordul kihányni hangjait, / egünkre, hol kínok ragyog­nak / a költő hasztalan v o n ít .. ." ) . Hasonló Betegen című költeményének zárómotívuma is: „s a semmiből a fájdalom / üzenget, kése torkomon, /. s tán hörgők és tán kornyikálok / a keserű, a vad. / a kenyérhéjnyi ég alatt." Mint egy fúga, olyan ez a vers a meg-megújuió

50

kínt idéző, áthajtó sorokon egymásba kulcsolódó szóla­maival.

A próféta motívumkörének magját is fölleljük itt: „készültem, hogyne, készülődtem: / akinek ereje a mer- sze j csupán — erőm se szent előttem, / világm egvál­tásra dühődten / ígértem (másnak is,, magamnak / isi hírt s nevet — és pénzt is, persze, / s mit még . . . szent ég, te tudhatod csak, / meg én, ki szándékaimat — / levetkőztem, pucéran állok." Am itt a hangnembe még csak enyhén vegyü l az irónia, közvetlenebb a fájdalom. A világmegváltás lehetőségeivel leszámoló vers egyenes folytatásának tűnik a Harminckét Sor a boldogságról szkeptikus gondölatmenete, amely a Mozartot megidéző látomáshoz is kapcsolódik, s egyúttal az óit fölvetett kérdés magyarázatát is adja.

Ebben a rétegben először ez a vers nyit perspektí­vát a. jövőnek: nem a beteljesedés, a megváltás, hanem a megmaradás távlatát szuggerálván. Csakhogy itt még a csalódottság árnyéka jobban rávetül az „átmenet" bot- ladozásait vállaló magatartásra; ezt fejezi ki ironizált közhelyeivel: „bizony, edződni, emberek, / edződnünk kell még ehhez is! / m ivelhogy nincs rózsa tövis / nél­kül. / — S ki néktek most így ír / —• mert épp akadt fölös papírja — : hiszi, hogy majd ezt is kibítrja / az ember — mert sokat kibír." Koratavasz című verse v i­szont már a fájdalomból kiküzdött, heroikus remény jegyében „a1 fáradtsággal véges ész / bűnéként [. . .] fo ­hászkodik, / maradandóbb tavaszokig / szava hogy jut­na végre el; . . . s hogy végre értse meg / aszú szavát jobbik felének az újulást, az örök érvet — / e meg­gyötört, / e Jams-arcú föld". Aztán attól a kételytől vezetve, hogy e szónak lesz-e foganatja (az Örültek hangneméhez hasonlóan), ismét bohóccá fokozza le ön­magát és elutasítja a remény vigaszát: „ne reménykedj, mert a halál se más; / nem befejezés, csak abbahagyás, / s csak harc marad, mely utolsót dörög: / izzó parázs koporsódon a rög" (Utálhatod a to lla t. . .).

Ez a kettősség: az önmaga számára reménytelennek vélt, de egyetemesen értelmesnek remélt ügy ellent­mondásossága magyarázza a Maszek ballada fanyar iró­niáját. M integy az express*i©nisták paietikus énközpon­

51

túságát és saját ifjúkori világmegváltó lendületét is fe l­idézve szólal meg itt. A ,,Reám várnak, akik remélnek"-— kezdetű, első korszakbeli költemény görbe tükrének tűnik ez a vers: „nékem panaszkodnak holtak, / este kigyújtom a holdat, // színvaknak csiszolok prizmát, / olajozok aforizmát,'/!/ az ég alatt, a föld felett / hűtők nyarat, fűtök telet, // ha kifogy a szűzdohányból, / tő­lem veszi a tűzhányó . . . " A Hétméiiöldes csizmát idéző motívum is sokatmondó: „szabok-varrok leányálmot, / boldogságot, testhezállót, // göndörítek bárányfelhőt, / s a hétmérföldes cipellőt // — ha elkopott — talpalom, / itt a ritka alkalom". Harsány reklámok tónusára emlé­keztető, pattogó ritmusával kíméletlenül parodizálja ko­rábbi optimizmusát, lelkesedését, pátoszát. Ugyancsak ez az irónia tárgya rokokó stílusban intonált versében, ahol a magánhangzó-harmónia költői divatját is utánzó, bravúros stílusjátékot kaján poénra hegyezi ki: „Kiröp- tetvén ablakon / szárnyas esi tkom, friss erőre / kap a primőr abrakon."

A természet meg-megújuló állandóságának motívuma A láz enciklopédiájában a történelmi és biológiai időré-* légeket egymásra játszató, a vers eszmeiségét közvet­lenebbül hordozó szerkezeti réteg ellenpontja. V ivald i zeneművének költői analogonja, a N égy szonett nemcsak a természet végességet nem ismerő periodicitását állít­ja szembe az elmúlás tudatát hordozó emberi léttel, de bukolikus hangulatában a megszelídített, a szép halál gondolatát is dédelgeti — a születés természetességével fogadott halál békességét. Ezt fejezi ki a kezdő és záró sorok egybecsengése („M egjöttél, kicsike? De meg ám.").

Mesterkéletlen idilljeibe zenei asszociációkat kever (gordonka, szoprán, orgonáinak, bőgő brummog, jég- xilofon esetten), s ezek hatását fokozzák alliterációi: „,mellbimbó-barna alkonyaiban / elbőgi magát egy bá­rány, egy csecsemő"; ,,A sárga dombra / pufók csecse­mővel / karján, kaptat / pufók madonna’". Mesterien használja ki itt is a szavak hangzáspárhuzamából eredő jelentéstöbblet lehetőségeit, s a képalkotás friss élmény­szerűségébe ez a szójátékteremtő hajlam hoz intellek­tuális elemeket. „Keresztet vet / búzaföld, / orgonáinak / tengerek"; „A bőgő is borral brummog, / szelíd, ami

,52

heves volt, / szelíd ami havas, lesz, szín születik, hal a fény. / A nap már esőben, / az eső esetlen." Alkony, Három id ill, Őszirózsák, Dal című verseiben is jórészt ezzel a természetszemlélettel találkozunk, de A láz en- ciklópédiája kételyteli gondolatmenetének végkifejletét beléjük is elrejti, azt, hogy az önmaga számára1 lesújtó konklúziók ellenére a megújulás „örök érvét" képviseli: ,,a tavasz tudván tudja, hogy / . .. fény-fegyvertársa va ­gyok".

A kötet műfaji-stilisztikai sokszínűsége nem öncélú formai parádé a mesterség csínját-bínját ismerő költő részéről, hanem világszemléletét összegező kompozíció, amelyben a stílusváltásoknak a versek, között és a v e r­seken belül is az összjelentéshez viszonyítva alárendelt szerepük van. Nem a szóhasználat, a képalkotás, az alak­zatok, hanem a szerkesztés poétikai lehetőségeinek van itt, elsődleges szerepe: a különböző műfaji és stílusje­gyeket viselő költemények kapcsolatát-rendjét megsza­bó ironikus elv az, ami ezeknek önmagukon túlmutató jerentéstöbbletet ad.

A vers gondolati rétegét átható értékpozíció —- a kétely — rendezi egymás ellentétévé a táncszót és a siratót, a szerenádot és. az Őrülteket és így tovább, és az értékpólusok kölcsönös visszfényüktől nyernek gaz­dagító szíuáranyalatokat. A műfaji és stílusmontázs mellett a versbe szerkesztett idézetek (Yeats, Shakes-

.peare) síkja rétegzi még a költeményt, s ebben az e l­járásban a későbbi formavilág csírái mutatkoznak meg.

Költői nyelvének igazi gazdagsága nem a szókincs­csel, a képalkotás^áltozatosságával, az alakzatok finom játékaival mérhdroT hanem pontosan azokkal az árnya­latokkal, amelyeket a részletek az egész összefüggésé­ben nyernek. Reménytelen lenne minden olyan válla l­kozás, amely a szerkezet figyelem bevétele nélkül pró­bálná meg a stílus eme összetevőit értékelni. Eleve le ­hetetlenné teszi ezt az irónia, mely a kiszigetelt rész­letekben (képekben, sorokban) észrevehetetlen, csak a teljes szöveg szintjén érzékelhető. Egy-egy versen belül is merészség lenne az egyes egységek hangneméből következtetni, hiszen a sorok a föléjük rendelt érték- minőség (irónia, groteszk, tragikum) jegyében érvény-

53

/

telenítik egymás előjelét, ahogyan azt a szerenádban láttuk. A szavak mintegy elfeledve minden addigi je ­lentésüket, kénytelenek alávetni magukat annak a je- lentésszuggesztiónak, amelynek révén a költő új meg új tartalommal tölti fel őket. Szavai mögül így tűnik el az eredeti fogalom, hogy helyet adjon a költői szel­lem tárgyainak, amelyek a jelet — épp az iróniától nyert szabadság, rugalmasság birtokában — a kinyilatkozta­tás horderejével ruházzák fel: „Nevenincs azt hiszi, pi­paccsal legyőzheti a páncél-kocsit, / s igaza van, mert a pipacs piros."

Am i tehát az egységek közvetlen egymásutánjában az eklektikus stílus hatását kelti, az a teljes kompozí-- ció rétegzettségében olyan koherens többszólamúság, amely az ironikus alapállásból vezethető le.

A láz enciklopédiája a költői szerepfelfogás tekinte­tében is fordulatot jelent Szilágyi Domokos pályáján: az: értékválságugyanis a költészet társadalmi funkciójának, súlyának megítélését is érinti. Többször is fölveti a kér­dést: „mit tehet a költő?" -Egyik válasza ironikus: „Tele- írhatja / csillagokkal a mennyboltot, j míg alusznak a csillagászok. / Teleírhatja rózsákkal a kertet, míg alszik a május, ’-J Teleírhatja reménységgel — teleírhatja haj­nallal az éjszakát, / míg alusznak az ember-ek."

A z igeértékű, megváltó szó híján mi maradt tehát a költő osztályrésze az emberiség ellentmondásos törté­netében? Ha nincs, nem lehetséges az áhított, végső meg­nyugvás, az „ényhület", akkor mi a költészet társadalmi szerepe? A „vigasz" vagy az igazság kimondása? Le­het-e önáltatás nélkül vigasztalni és vigasztalódni? A. költő végül a „szégyentelen" igazság imperatívuszát vá l­lalva az emberiség emlékezetének önáltatás nélküli kép­viselete mellett dönt: %I.Szégyen a szó, ha nem vigasz, / szégyen a szó, ha nem igaz,- /-igaz vagyok s szégyen­telen, / akárcsak a történelem. “

A célelvű fejlődés utópikus elvét feladó új történe­lemfelfogás, mely nem ismeri a pihenőt, az eszmény tel­jes megvalósulását, csupán a „lépcsőfokról lépcsőfokra" kergető „láz" állandóságát, most az adottságok korlátait mindig áttörő szellem szabadságát is fölfedezi, és új ars poeticával párosul. Ez relativizálja ugyan a költői cse­

54

lekvés társadalmi súlyát, de igazságértékének esztétikai érvényességét megnöveli annak a fölismerése, hogy a költészetre éppenséggel ama feszültség közvetítése há­rul, amely az adott „emelet" és a következő — a va ló ­ságos és az eszményi — közötti régióban mozgó szel­lemnek a létformája: „Emeletről emeletre bukdácsol az ember, s megpihen egy-egy lépcsőfordulón. Sóhaja vers, indulata magasság.; sóhaja mélység, indulata költemény. { . . . ] Kaptatok, reménytelenül, nézvén a tájat, az idő tá­jait, és amit látok, megpróbálom lefordítani szépséggé."

Ez a szépségfelfogás tehát most már a feltétlen sza­badságot igénylő szellem természetéből származtatja az esztétikai jelenség lényegét, mely következésképpen e l­kerülhetetlenül hordozza a „va ló " és a „kellő" közötti, megnyugvást nem ismerő feszültség erejét.

; (Búcsú.'az utópiától) A hatvanas évek második felé­nek válságban fogant költői termése Szilágyi Domokos ellentmondásokkal terhes értékpozíciójára vall. A z e l­vesztett, a hiányzó bizonyosság nyomában ott a minden egzisztenciális értékviszonylatot átszövő kétség, amely az antinómiák feszültségéből származik. Sem egyéni, sem nembeli értelemben nincs beteljesedés, mégis, minden je l szerint egy ilyen „nem létező" cél felé törekszünk személyes és történelmi távlatban egyaránt. M i oldhat­ja fel ezt az ellentmondást? Ha nincs bizonyítható cél­szerűség a történelemben, ha a valóság korántsem ész­szerű, mire való az emberi lényt, jellemző és lankadat­lanul előrevivő céltudatosság? És ez a feltartóztathatat­lan törekvés a^ fobbra", ez a „láz" igazolhatja-e azt a sok —- nemritkán az ember boldogítása nevében elköve­tett —• embertelenséget, melyekkel terhes a történelem?

A z értelmes emberi lét mindig megújuló kísérletével szemben ott van az értelmetlen halál, a természet ál­landó megújulásával szemben az ember elkerülhetetlen végessége. És ennek ellenére mégsem szűnünk meg újra és újra ostromolni a lehetetlent, a beteljesedést: a véges életekre osztott történelem eme kudarcba fulladt ostro­mok sorozata, de az emberi szellem nem tud belenyu­godni vereségeibe. M iből táplálkozik és támad fel egy ­re a „láz", ha semmilyen ésszerű támasza nincs, ha a

55

„szégyentelen" történelemben újra és úira meg kell szé­gyenülnie?

Sok ilyen és ehhez hasonló paradoxon kihívását fo ­gadja el a 'költő és néz szembe olyan ellentmondások­kal, melyek racionálisan feloldhatatlanok. A remény ugyan enyhülést kínál, de ehhez is ellentmondásosan viszonyul a költő: hol elfogadja, hol elveti — remény és reménytelenség között hányódik. A z emberi lét m ély­ségeinek és magasságainak, a történélem pozitív és ne­gatív tanulságainak tragikus ellentmondásain megpróbál felülemelkedni az ironikus magatartás felülnézetével, amely az antinómiákat feloldatlanul hagyja s a szem­benálló pólusokat egymás ellenében kijátszva relativi- zálja.

De a tragikus feszültségek ironikus eljelentéktelení- tése nem sikerül teljes mértékben. A z emberi összetar­tozás elemi erejének lelki-szellemi visszfénye, az éthosz sokkal erősebbnek bizonyul annál, semmint hogy a költő meg tudná tagadni a közösséget a tökéletlennek, buk­dácsolónak látott emberiséggel. A z irónia mögött ott a , törekvés: beépülni az emberiség jót és rosszat egyaránt tanulságul őrző közős emlékezetébe, részévé lenni „áz élő, az örök életű lelkiismeretnek".

Ám ez a m élyről feltörő azonosulási készség nem tudja föloldani a racionálisan felismert és ironikusan uralni próbált ellentmondásokat.,Nem tudja enyhíteni az emberi minőség értékét is megkérdőjelező kétségeket. Sőt: a maga irracionális természetével az irónia ellen­pólusaként külön feszültség forrása lesz, mert minden értelmet meghaladóan igenli azt, amit az irónia tagadni kíván. A z éthosz ugyanis hajlamos — az esendőségben, a bukásban, a bűnben a szenvedés lehetőségét is látva— fölmenteni azt, aki elbukik: az éthosz az irgalom alap­ja. A kételkedő, a „tiszta" elme azonban inkább a kö­nyörtelen ítéletre hajlik, arra, hogy bármit teszünk, az időben irreverzibilis, tehát jóvátehetetlen. „Nincs irga­lom, nincs irgalom — mondja a költő. — Megyünk — kísér a bánat: örüljünk, mert állhatatlan. / Megyünk — kísér az öröm, az állhatatlan. / S észrevétlen lépdel nyo­munkban, ami megmarad."

De ha nincs irgalom, mi ad erőt bukásaink után a

56

felálláshoz? Ha ennyi ellentmondás feszültsége terheli, mi a biztosítéka annak, hogy érdemes az amúgy is ha­lálba futó emberi lét felelősségét hordozni? Ha tetteink nyoma ilyen visszavonhatatlanul rögzül az időben, ha jó és rossz egyaránt „mintha márványba vésve" megma­rad, és ha az éthosz képtelen a korrekcióra, és fo ly to ­nosan a mulasztás bűntudatát cipeli, akkor mi az emberi minőség értékének záloga? Irgalom és könyörtelenség két véglete, éthosz és ráció kiélezett vitája ez, melyben a költő az ítélet végső fórumaként nem kíván máshoz apellálni, mint a „tudatos anyagaként felfogott emberi szellemhez.

Annál meglepőbb, hogy ezt a problematikát a.keresz­tény gszmerendszer egyik központi fogalma, a megvál­tás motívumkörében tárgyiasítja. A Búcsú a trópusok­tól hat költeménye közt nincs egy sem, amely ne tar­talmazna a transzcendenciára utaló érték- és jelentésré­teget: a megváltás, az ige, az áldozat és a kárhozat prob­lémája, teológiai vonatkozásrendszere szövi át ezt a kö­tetet, és az egyes darabok között szoros gondolati-mo-

•tivikus-frazeológiai összefüggéseket teremt.Paradox, hogy mindez a tagadás tárgya ugyan,- de

szervesen beépül a költő egzisztenciális válságát k ife­jező versek szerkezetébe, egyfajta szellemi dráma nél­külözhetetlennek látszó elemeként. E lvileg természet- szerű, hogy a tragikus antinómiák feszültségének fe l­oldási lehetőségeként, a harmónia forrásaként merül fel az abszolútum mint végső célt és értelmet adó érték. Ha van Isten, akkor az embert sújtó könyörtelen íté­letnél, a történel^^bűntudatnál hatalmasabb a megvál­tás békéltető ténye, akkor a tökéletlen, az önmagához is méltatlan ember irgalomra talál. De a költő ezt a le ­hetőséget csupán kihívásként fogadja el, amit rögtön tagadás tárgyává tesz: a kötet versei új és új formá­ban ütköznek meg az Abszolút ellenféllel, s ennek meg­felelően újra meg újra kiélezik az emberi értékvilágot jellem ző ellentmondásokat. A z evilági és a transzcen­dens beteljesedés gondolatát egyaránt kizárják, a cél­tudatos létezést minduntalan a végesség tényével ellen­pontozzák, az éthoszt és a reménységet a történelem kegyetlen tanulságaival szembesítik. A Búcsú a trópu-

57

soktól egészében egy antinómiákkal teli értékpozíciót közvetít, amelynek összetett esztétikai vetülete áz egy­mással birkózó tragikum és irónia.

A feloldást nem ismerő diszharmóniák fájdalmas éles­sége és az ellentmondásokon olykor felülkerekedő iro­nikus értékpozíciö. ingatagsága/jellemzi ezeket a költe­ményeket, amelyek önmagukban és egymáshoz való v i­szonyukban egyaránt a széliem drámai küzdelméről ta­núskodnak. A két véglet valam elyest rezignált egyen­súlyát az utolsó költemény (Ez a nyár) teremti meg, s ez annak tulajdonítható, ' hogy a kiéleződő határhely­zetben — természetéhez híven teljesen ésszerűtlenül — feltámad a reménység, melynek konkrét távlatot jelentő tartalma nincs ugyan, de nyitva áll a lappangó lehető­ségek, a beláthatatlan megoldás(ok) irányában.

A legellentmondásosabb, a legbonyolultabb érték­szerkezet a Haláltánc-szvitben, ölt testet: az emberi mi­nőség kerül itt mérlegre ontológiai, történelemfilozófiai és metafizikus viszonylatban, mindennemű pozitív vá­lasz vigasza nélkül. Mert nemcsak az Isten és megvál- * tás tagadása ez a költemény, hanem az emberi öntu-

* dat értékének kétségbe vonása is. A megtagadott gond­viselés és megváltás ellenében a költő nem állítja pie-

■desztálra az embert, nem választja a másik végletet, az ateista humanizmus álláspontját sem. A z isteni transz-, cendencia nélküli személyes létezést és a történelem alanyát a ,,kétlábú tollatlan állat" minősítéssel illeti, és olyan ironikus összefüggéseket teremt, amelyekben meg­kérdőjeleződnek az emberi méltóság, a személyes elet és az egyetemes történelem értékei. A megváltás és az örökkévalóság 'lehetőségeinek tagadásával elmélyíti azt: a tragikumot, ami a végességnek, az egyéni és történel­mi létidő visszafordíthatatlanságának, az éthosz erőtlen­ségének és a jóvátehetetlen bűnöknek a velejárója.

A költemény egy aktuális újsághír ürügyén, egy bu- chenwaldi háborús bűnös kapcsán idézi fel az egyetemes történelmi tanulságokat, és lesújtó ítélete szerint az em­beriség ,,élőhullaerdő", ,,vértanúgyár" — szabadulás táv­latai nélkül. Az élet e költemény szerint ,rkét nemlét közötti ütközet", amelyben lehetetlen a célok teljes meg­valósulása: befejezetlen és egyszeri kísérlet, az utódok-

58

ra át nem hagyományozható érték, és nem követheti más, csak az örök halál. A történelem gyalázattal k i­kövezett út, a gyengék helyrehozhatatlan kudarcainak, bukásainak és az erőszak dicstelen győzelmeinek soro­zata, ismétlődő bűnök története, melyekre nincs bo­csánat.

A gazdag költői üzenet azonban csak a versszerke­zetbe rejtett jelentésösszefüggések felvázolásával ragad­ható meg igazan. A vers kompozíciójának rétegzettsé­gét egy mindent átfogó ellentét függvényében lehet csak átlátni, értelmezni: az egész költeményt átszövő meg­váltás-motívum és a szkeptikus történelemfilozófiai je ­lentésréteg szembenállása meghatározza az alapvető értékfeszültséget, amelynek minden egyéb alárendelődik. A megváltás-motívum fókuszában ott az Ómagyar Mária- sircdom kereszt formájában szedett két sora. Ez egyúttal a költemény szerkezetének középpontja is. Ettől balra és jobbra* meg-megszakítva idézi a Példák könyvének (1510) Jézusról szóló bizonyságtételét: ,.piros rózsát ha szednek pinkezsd idejében / miként annak illatja es meg vigasztalj a i:/; ígyen Urunk Jézusnak öt mély sebjét gondolván / keresztfán függesztvén / vigasztalja szí­vónkét / oltalmazza, lelkünket / örek kárhozattól".

Ehhez az üdvtörténeti fordulatot idéző, önmagában pozitív értékű motivikus maghoz azonban több, egymás­sal ellentétes előjelű másik idézet kapcsolódik; a sza­badulásért könyörgő 144. zsoltár kiemelten keretbe sze­dett versét — „Ragadj, és ments meg engem az idegen- fiak k ezéb ő l. . . " — , amely Isten hatalmához folyam o­dik, olyan idézei^ fce l ellenpontozza, amelyek a szaba­dulás reális lehetőségét tagadják. Ilyen az evilági ha­talom, az alávetettség, az erőszak súlyát érzékeltető es­küszöveg, amely a kereszténység e lve ive l ellentétes diszkriminációra vall, és ilyen a 126. zsoltár hálaadó so­rainak — „és akkor megtelt a szánk nevetéssel...': — félbeszakítása, ami a történelem egy újabb áldozatának ikonikus jelzéséül szolgál. Ebben a motivikus környezet­ben, a vers zárórészében felerősödik Jézus egyik utolsó mondatának negatív értékhangsúlya („Uram, uram, mért hagytál el engem"), ami az Isten hatalmát, a megváltás értékét cáfolni látszó történelem fényeinek súlyát erő­

53

siti, az áldozat értelmetlenségének érzését nyomatéko- sítja.

A költemény ontológiai-történelemfilozófiai jelentés- rétegében (az előbbieknek megfelelően) az ember Isten képmásának ellentéteként, az értelmes lét és a teljesség lehetőségétől megfosztva, halálra és örök békétlenség­re kárhoztatva jelenik meg. A „kétlábú tollatlan állat" és a törékeny, ritka szellem (a példák: Csokonai, Bartók, Newton, Mozart) az értéktelen és az értékes, a hóhér és az áldozat sorsa ugyanaz: Isten megengedi nem csupán a különböző értékeket egyformán eltipró halált, de a bűnt is, az embertelenséget, az igazak vereségét. Ezt a gondolatot a költői blaszfémia („ó nagy kerek kék ég élő Istennek laka ó élő Isten kinek a Föld a kalapja") és a koncentrációs táborok teremtőjeként felfogott gu- nyoros Isten-kép érzékelteti: ,,s a hetedik napon meg- nyugovék megvolt már a szögesdrót meg az őrtornyok meg a barakkok et omnia quae in eis sunt".

Ez a negatív történelmi tanulságokra hivatkozó ra­dikális istentagadás az alapja a megváltás, a bocsánat,' az örök élet tagadásának, annak a lázadó indulatnak, amellyel az átkot, a kárhozatot, a poklot jelöli meg az ember osztályrészeként. A kétszer ismétlődő Csokonai-, idézet („M ellem csontboltján irgalmatlan sarkával rug­dos két halál") és a „Jobbik felem a föld alá került" sor a test halála mellett a lélekre váró örök halált is előrevetíti: így cáfolja az örök kárhozattól oltalmazó krisztusi áldozat értelmét. Ebben a jelentés-összefüg­gésben a vers egészén átvonuló türelem-motívum is ér­telmet nyer: a kereszténység által meghirdetett, de min­dig hiányként átélt érték ez, amelynél folytonosan erő­sebbnek bizonyul „az igazság" olykor állati indulatként feltörő „ingere", az emberiséget megosztó békétlenség, amelyet Krisztus egyetemes békéltető áldozata sem tu­dott megszüntetni.

Noha lemond a versszerűség minden hagyományos kellékéről és szerkezeti e lvvé teszi & hangos beszéddel, visszaadhatatlan szövegvágási technikát és a különböző grafikai formák .jelentésszűrő, paradigmateremtő válto­gatását, a Haláltánc-szvit mégis a költészet magasisko­lája. Más műfajban megvalósíthatatlan sűrítettséggel,

60

drámaisággal, összetett esztétikai hatást keltve görgeti az emberi egzisztencia legsúlyosabb problémáit. A z adott kötet szerkezetében pedig olyan nyitány szerepét tölti be,, amely előrevetíti a többi költemény tematikus ská­láját, a lehetséges további kérdéseket és a könnyű „m eg­oldást", az önáltatás alternatíváját kizáró alapmagatar­tást.

A próféta című költemériy a szerves folytatás je le ­ként az előzményre utalva kezdődik: „Pedig én tudtam a szót, az Igét!" Ez az Ige minden lehetséges jelentést magában hordoz, ami az előbbi vers összefüggéseiből származik: a megtestesült Igét, a teremtő és megváltó tettértékű szót, ami birtokosa és annak közössége szá­mára egyaránt az üdvösséget, az életet ígéri, a szent, meggyőződés tárgyát, ami nem feltétlenül isteni eredetű, hiszen „az eszme" — amint a Haláltánc-szvit Shakes- peare-től vett idézetével állítja — „az Istentől való is csupa kétség / S az ige ellenébe új igét vet." A lényeg: az igeértékű szónak és hordozójának szoros, végzetes összetartozása, a képviselet hitele és felelőssége, ami együtt jár a kimondás idejének elrendeltségével, az el- mulaszithatatlan alkalom, a „kairosz" pillanatának meg­ragadásával, az elhívás, a küldetés prófétai öntudatá­val.

A költemény az elhivatottságnak és a szerepfeladás­nak, a kairosz parancsának és a mulasztás bűntudatá­nak mély drámai ellentétét bontja ki: a hiteles szerep- vállalást lehetetlenné tevő belső és külső tényezők ha­talmának súlyát érzékeltetve a modern próféta groteszk sorsképletét alkopPm eg. Tragikum és öngúny, pátosz, és irónia keveredik a, szerepillúziókat romboló, a prófé- tasagot parodizáló vers esztétikai értékszeikezeltébea, A költő kegyetlen ítélete egyaránt érinti a történelem hét­köznapjaiban sodródó, a nemautentikus emberi léttel - megalkuvó, hivatását feladó prófétát és a megváltás­ra méltatlan, szabadságáról önként lemondó emberisé­get.

A z első szer kezeik egységben a költemény az Ige irracionális jellegét, a tudás bizonyosságát, szabadító hatalmát és az elhivatottság m ély öntudatát érzékelteti.A titokzatos eredetű tudást reveláciőszerűen átélő pró­

61:

féta azt az értéket, üzenetet birtokolja, ami a vidámság,\ a remény, a hit, a szerelem, a jóság végső forrása, és az J üzenet kimondásának felelősségét a bibliai - elődök

< „csontjaiba rekesztett füzéhez" (Jeremiás) hasonló ér­zéssel hordozza. Mert ha elmulasztja az Ige kimondását, a szabadító hatalom közvetítője ugyanazon hatalom ál­dozatává válik — sugallja a költemény a rádiumrögre utaló hasonlattal. „Őriztem az Igét s az Ige bennem

-- a halált" — íme, a hivatás tétje.J^J& yeíkező szerkezeti egység, a „próféta é&AJüsL.

lágikonfliktush.etoetéaek .példázata, amelyben bekövet- C kézik a szabadító, a megváltó szó kimondásának alkal- | ma és annak elmulasztása. A külső konfliktust és a belső / - feszültséget egyaránt ironikus nézőpontból, a vulgáris

-_/ párbeszéd és a biblikumot profanizáló stílus eszközeivel, iiiár-inár szatirikusán fejezi ki. .A mulasztás, az első kompromisszum visszafordíthatatlan folyamatot indít el: a szereptudat erőtlenedésót, a meghatározó létfeltételek,

| a détermináltság elfogadását, a kényelmes konszenzus kialakulását, amelyben a próféta és a világ egymáshoz * „szelídülve" kölcsönösen feladja a megváltás és a. meg­v ita tá s igényét., A mindennapi álértékek, életpótlékok engedelmes el­fogadása közben, a megváltás értékének groteszk de- valválódási folyamatában — az utolsó szerkezeti egység ennek a parabolája — szükségszerű a meghasonlás s végül a szabadító Ige teljes elferedése. „A z igét — az Igét elfeledtem. És most már nincs bocsánat."

A próíéta: kegyetlen leszámolás nemcsak korábbi il­lúzióival, hanem egyáltalán a profetikus szubjektum mo­dern társadalombeli szerepével. A láz enciklopédiájának hasonló szerepdilemmáihoz viszonyítva itt mélyebbre megy, mert az értékek réiativizálódását a szent és profán rendkívül kiélezett ütköztetésében, radikálisabban fo ­galmazza meg.

A z isten és a megváltó Ige hatalmának tagadásától, A prófétában kifejeződő elidegenedéstől egyenes út v e ­zet a Rossz princípiumával kihívóan azonosuló költői szerephez; a Kényszerleszállás című költemény bukott angyalának „ördögi" nézőpontjából a kereszténység ál- értékként felfogott eszményét nem csupán tagadja, ha­

nem az ellenkezőjét állítja imperatívuszként: „énnekem, V £^„ aki bukórepülésben, íves sivalkodással, a biztonság kín- , zón-vakmerő erejével zuhantam ide, / énnekem ne mond­játok, hogy « szeresd felebarátodat, mint tenmagadat», / csak ennyit mondjatok: / «szeresd felebarátodat hasba lőni, mint tenmagadaí; szeresd felebarátodat gázkam­rába küldeni, mint tenmagadaí; szeresd felebarátodat vil_„ lamosszékbe ültetni, mint tenmagadaí; szeresd feiebará- v , :> tódat arcul köpni, mint íenmagadat; szeress felebarátodra j, ' r atombombát dobni, mint tenraagadra? szeress felebará­tod húsán hízni, mint tenmagadén» — : / csak ennyit mondjatok, és akkor, bizony mondom, hiszek nék'tek . . . "

A költemény alapvető feszültsége a frazeológiában (szövegszinten) kifejeződő értékelés és a szöveg mögötti nézőpont ironikus ellentétéből származik. A groteszk sze­repjáték mögött az értékhiány mély átélésének tragi­kuma rejtőzik: „Kecsesen megemelem koponyatetőm, nézzétek ezt a kopasz agy velőt, hogy megkérgesedett, pedig még csak pár millió éves, / s hogy elkérgesedett, mennyi mindent kibírt, ami — ' nem vele történt! Tud­játok-e, ,/ hogy e;pár millió év alatt hányszor fordult elő,/ hogy minden becsületes embernek -még kellett volna őrülnie!"

A humánum értékét kétségbe vonó megrendültség- indokolja, hogy nem csupán az ártatlanság giccsessé silá­ny ítolt mítoszát, karikírozza (az édeskés-groteszk angyal­ka-motívummal), nemcsak a tudomány „vívmányait" te­szi nevetségessé egy szürrealisztikus halandzsában, ha­nem — a vízirigó^példázatában — az öntudatlan állati létét is az értelirfR .emberi lét fölé helyezi, s végül a bukott angyalok birodalmának ideálját kínálja fel: „Tud­játok, ha én ember volnék, / ember, aki arra kényszerült, hogy a világtörténelem leghosszabb századában éljen

(leghosszabb, pedig még háromnegyede se telt el), j ha ember volnék, mondom, szereznék egy talajgyalut, hogy kényelmes leszálló-pályát készítsek eljövendő kényszer- leszállóknak." Ennek a játékosságában is végletesen ne­gatív utópiának az érvényét azonban felfüggeszti az utolsó sor transzcendenciára utaló kérdésével: „M egaztán ki tudja, milyen magasra jut el egy-egy gyalufor- . gács?"

63-

A Kényszerleszállásban kifejeződő szkeptikus-ironi-. kus szemlélet, amely az emberi létfokozat értékét egé­szében teszi kritika tárgyává, olyan küszöb, amelyről logikus az átlépés a személyes lét értelmével történő számvetésbe: a Napforduló című költemény fausti moti­vikus keretében az eltörölt szerződés pontjai a leg lé ­nyegesebb egyéni életértékek körének felelnek meg. Egészség, ifjúság, hit, remény, halhatatlanság — egyszó­val a boldogság ígéretét utasítja el mefisztói démonával pörölve, de az „egyezség" felbontásával nem kéri visz- sza a lelkét sem, csupán a fáradtság, az öregség, a ha­lál jogát követeli.

Meggondolkoztató ebben a költeményben az az am­bivalencia, ami a Szép ú j világ (Huxley) egyik szöveg­részével való — szándékolt vagy véletlen? — motivikus egyezésből származik. A Vadember és az ellenőr pár­beszédének megfelelő része a regényben íg y hangzik:

—■ De én nem akarok kényelmet. Én Istent akaróm; én költészetet akarok, én igazi veszélyt akarok, én sza­badságot akarok, én jóságot akarok, én bűnt akarok.

— Valójában ön azt 'követeli, hogy joga legyen a boldogtalansághoz — mondta Mustapha Mond.

— R'endben van hát —- szólt a Vadember kihívóan — , követelem a jogot ahhoz, hogy boldogtalan lehes­sek.

— Nem is em lítve annak jogát, hogy megöregedjék, csúf és impotens legyen; jogot a szifiliszhez és a rák­hoz, jogot az állandó félelemben való éléshez, hogy va ­jon mi lesz holnap; jogot ahhoz, hogy tífuszt kapjon, jogot, hogy mindenféle elmondhatatlan kínok gyötör­jék. — Hosszú csend támadt.

— Mindezt követelem —- mondta véqül a Vadem­ber."

Ez/ a regényrészlet válik a parafrázis alapjává a Napfordulóban, legfeltűnőbben a befejező sorokban: „Én csak egy utolsót üvöltök, / s követelem a fáradtság jogát! / Követelem, mert végre / pihenni akarok! / A z aggság jogát is követelem, / a feledését, bölcsességét; / azt is, hogy ne érdekeljenek a nők, <[ hogy legyek impotens, / követelem a nyugalom jogát, / a megnyug­vásét; azt, hogy beletörődjem / abba, amibe (nem hogy

64

nem lehet, de) / szerződésünk nem enged; / a halál jo ­gát, igen, a Halálét / követelem, Mester! Mindent köve­telek, / amitől elestem ezzel az / átkozott szerződéssel!"

Csakhogy e motivikus egyezés mellett feltűnő a lé­nyeges különbség. Huxley „új világában", melynek tár­sadalma a racionálisan megtervezett történelem, a kol­lektív boldogság eszménye jegyében kiiktatja a szabad­ságot, a Vadember pontosan ezt — szabadságát — k í­vánja visszaszerezni — akár a boldogtalansága árán is. Szilágyi Domokos Napfordulójának alanya azonban le ­mond a leikéről is („itt van, Mester, az úgynevezett le l­kem, / viheti rögtön"), s ezt nem lehet másképp értel­mezni, mint hogy a szabadságát sem kéri vissza: csupán aggságra, nyugalomra, halálra vágyik. Ez a hiányzó :— a regényben viszont a leglényegesebb — elem ideologi­kus jelentéstöbbletet adhatna a költeménynek, így azon­ban a vers csupán személyes kiábrándulásként, leszá­molásként hat mindabból és mindazzal, ami egyébként az öntudatos szellem létének tartalmat és célt szokott nyúj­tani: a hitből, a küzdelemből, a „lázból", következéskép­pen a szabadságból is.

A z ős Kaján-beli számvetéshez hasonlatos leltár ko­rántsem ünnepélyes, komor, nem a harcot megelégelő ember fáradt rezignációjának tónusa jellemzi, hanem beatesen hetyke, durva cinizmus. Nemigen olvashattunk még versben ennyire depoetizáló, vulgáris, argóízű szö­vegeket, mint ezek a részletek: „Cinikus vagyok? No, ne mondja. H ogy oda ne rohanjak."; „N e szóljon köz­be, Mester. Nem akartam beszélni, / maga kényszerített, hát fogja be a száját, hallgasson vég ig "; „különben is­tenfia is / emberfia volt, esik törvénytelen — : / kuss, drága Mester: /-az utolsó sz<Pjogán / rosszmájú is lehe­tek — / aminthogy vagyok is."

A költő a Napforduló bán kerül a legtávolabb Isten­től, a lélek halálának,' az abszolút halálnak a vágya hat­ja át, a tagadás és a blaszfémia után most úgyszólván a pokolra száll — ez a szellemi dráma mélypontja a Bú­csú, a trópusoktól című kötetben.

A költői értékpozíció azonban nem tűr meg semmi­lyen abszulútumot, mindent relativizáló kételyét még a halál sem kerülheti el. A Hogyan írjunk verset a követ­

I .\ Vv.

;5 — Álocn és értelein % 65

kezetes kételkedés egy újabb állomása: „eddig legalább tudott egy abszolútumot a halált mely egy yala és oszt­hatatlan fá m az egyedüli abszolút kategória [. . ■] de most már van klinikai halál biológiai halál (az erkölcsi­ről nem is szólva) ember legyen a talpán képzett hulla- je lö lt aki választani tud jószagú isten ide is betört az osztályozás éspedig görög—-latin szavakkal.. .

Nem véletlen, hogy a közerthetöség intézményesített elvárásait kegyetlenül karikírózó, kihívó ars poedcát pontosan ez a vers fogalmazza meg, hiszen a költő eg­zisztenciális mélységű kételyei nem tűrhetik az egyél tel- műséget előíró irodalomkritikai normákat sem. ou- szolútum szertefoszlott uraim és tőlem mégis azt köve­teli:: hogy állítsam zöld a zolcl'1. • _ ..

Ez a költemény a maga groteszk-parodisztikus eszkö­zeivel, a tipográfiai képet is az irónia szolgálatába állító formájában nagyon igényes összegezés a _ költő ’ radiká­lis ontológiai és ismeretelméleti kételyeinek, minden dogmától, paragrafustól irtózó álláspontjának.

A gondolati 'és formai szempontból egyaránt „eret­nek" vers azonban nemcsak a minden abszolútum-st ia~ aadó kétely kifejezője, nem csupán a szellem szabadsá­gára apelláló lázadás, hanem a semmilyen bizonyosságot nem ismerő, el nem ismerő egzisztencia tragikus diszhar­móniája is benne foglaltatik. M én ha a kétely az egye - len bizonyosság, ha csak az a bizonyosság, hogy .nincs abszolútum", ez az életnek értelmet nem adhat. Ennek .akételynek a konzekvenciái... életellenesek. És ebben ahatárhelyzetben következik be a kétségbeesés, __ amely vagy a halálnak, vagy valamiféle hitnek a küszöbe.

Á végletekig vitt tagadás után, a szenvedés melysé­geiből újra Istenhez kiált, ezúttal W alt Whitman versé­nek, a Kolumbusz imájának szavaival: „ó uram / nincs pihenésem ó uram nincs étkem álmom italom", majd utat enged a fájdalmas panasznak: „vérem koleszterin-szint­je nőttön nő qyomrom túlterhelték elméletek csontjaim­bó l deka lc iná lód ik a remény / é jje l fölriadok arra hogy ez milyen szép milyen borzasztó ez és keresem a sza­vakat rá — f keresem keresem gyötrődöm elaludni nem lehet mert szóban kimondva tán m égis megfoghatóbb a megfoghatatlan / bár engem ez sem vigasztal de' hátha

vi(|a',7' i1 másokat / jaj ha tudnátok mennyi szenvedést Ind tok okozni akaratlanul is — hát még akarattal / jaj liii III;lilátok mi hal meg bennem oktalan észrevétlen 1 ajások miatt / és jaj nem bírom abbahagyni jaj abba- luícjyni nem bírom jaj / hiszek az átmenetben hiszek az jilinei'.'llicn I adjál ok merre hova tudjátok ugye remé-l'-m iuj iölvögni akartam egy jót és látjátok ez lett ntvIöli'V

Ez íi hil nagyon is ambivalens, ingatag, átmeneti, nem megnyugváshoz, csupán az életben maradáshoz elegen­

dő. ! i-vet len pozitív érték teszi értelmessé a' „két néni­j e ZÍHli ütközetet", a költői feladatvállalás, mely A l<r/; iklopédiájának ars poeticájára emlékeztet: a léttájait járva „lefordítani" szépséggé, „amit érdemes", "a tökéletlen, ám lehetőségeiben határtalan emberi humá- ■ mimot. A z emberi közösséghez forduló közvetlen meg- 'szó! li.vs, ami egyébként költőnknél o ly szemérmesen rit- ^Iwi, az összetartozás erejét érző éthosz személyes meg-ii y ii dk ozása: „hihetem hogy belőletek lefordítottam <i|ii11 érdemes / és csak úgy. érdemes- ha mindent [. . .] a töbl i ci ti dolgotok — énutánam / aki -— minden osztá- lyozás minden bizonytalanság ellenére — / aki belé­tek haltam".

Az összetartozásnak ez a bevallott vállalása, a kö­zösség i i ;inti felelősség érzése tehát egyfajta személyes áldozat készség kinyilvánításához vezet el, ami — most

1 ,|Í<,son evilági szinten — újraaktualizálja a meq- v;dl;is problémáját. Nem véletlen, hogy a kötetzáró vers.,w>" ? / 0 nyál - ,i motívum ismét megjelenik, mint" dyl'i.jbi messianisztikiis költői szerepvállalás, amelynek

- i tétje: megtestesíteni és átörökíteni az iae- ortcKii üzenetet, m egváltó,W dozatos tetté változtatni 1 llil<l;|! . költői szót. Ha semmi más bizonyossága nincs .1 személyes létnek, akkor ezzel a — vitális értékké, ele- dolle atlényegített — költészettel adni értelmet az élet­nek: „anyag és eszme közt a félúton / belém álmodtamaga! a szivárvány — / eső után-------------------- goloota

távasz és ősz között a félúton / tovább álmodja magát az ige. j a nyár látható felületeire / ez az én fehérségem amely / meg / tör / été / tt / tinéktek".

67

A való és a kellő, a valóságos és az eszményi, a véges és a végtelen közötti feszültségben — „anyag és eszme közt a félúton" — a költői szó, az „ige " a beláthatatlan emberi lehetőségek teljességét sűríti magába, mint a fény a szivárvánnyá bontható színekét: a költő ennek a fénynek, énnek az üzenetnek a megtöretésre kész, áldo­zatos hordozója. Ö az, aki a láthatatlant, az eszményit jelképező „nyár" és a valóságos, a mindig tökéletlen nyár között, az örökkévaló és. az éppen aktuális „itt és most" között közvetít: „Van valahol egy próba-nyár, / fogantatás 1—- koncepció! — / tükörmagunk tükörnyara— / anyag és eszme közt a félúton." A „büntetett előé­letű" emberiség számára ő a „tükör által homályosan látott" teljesség evilági hírnöke: ,,a múlt s jövő közt félig-áteresztő / tükörből lessük, hogy mit kell terem­nünk" — szól a Pál levelére utaló parafrázis, megerő­sítve abban, hogy ama „nyár" az emberi minőség lé­nyege, a „szép halál", azaz értelmes élet feltétele.

A z igéértékű szó a költő szerint ennek a teljesség­nek a foglalata, ezt kell szolgálnia, s a mércét nem ad­hatja alább: „mert minden szín egy szóba fér •/ ne k í­sértsd a vadont hazárdul / kertem / virágom / otthonod / ismerd / fogadd / szeresd hazádul". / Ennek az impera­tívusznak a jegyében „búcsúzik a trópusoktól", a szó­képek és szójátékok pazar bőséggel megidézett dzsun­gelétól, a „szép" szavak vak mámorától, hogy annál meztelenebből ragyogjon a „nyár", az eszményi lé ­nyeg, amibe minden értéket, emberi vágyat és reménytbelesűrit a költemény.

A z egyéni lét és az emberiség, a szűkebb haza és Európa harmóniájának minden vágya, ezerkilencszázhat- vannyolc nyarának minden forrósága és ígérete benne foglaltatik ebben a versben, megalapozva egy rnessia- nisztikus szerepfelfogásból, rezignáltságában is feltámadt reményből, várakozásból összetevődő új értékpozíciót.

A Búcsú a trópusoktól egészében és egyes darabjai­ban is egy mély válság végletei közt vívódó szellem nagy igényű, rendkívüli jelentőségű vállalkozása. Annak

■ a folyamatnak a kiteljesedése, amelynek során a költő a személyesen átélt illúzióvesztéstől eljutott az egyetemes, létparadoxonokkal történő szembenézésig. A hat költe-

68

menyben kifejeződő személyes dráma egyszersmind a 20. .századi ember tragédiája, nagy elődeihez méltó, és ugyanakkor minden ízében korszerű.

A drámái összhatás abból ered, hogy az egyes köl­temények lényegében ugyanazon problémára, a létpara­doxonok lehel séges leloldására adott különböző előjelű \nl.iszok, <i meg vállas kérdését más-másféleképpen fe l­vető és megítélő nézőpontok kifejezői. A költő arra kész­teti versről versre haladó olvasóját, hogy belehelyez­kedjék abba a pozícióba, melyből saját személyes sor­sának és az emberi történelemnek más-más vetületét kénytelen átélni és szemlélni — szubjektív élettörténeté­nek mélységei és magasságai és felelősségtudatának tá- • gassága szerint, ügy vezeti, hogy megszenvedje a feloldo- zas, a katarzis nélküli létezés poklát, arra kényszeríti, hogy hite szerint állja vagy ne állja ezt a kegyetlen próbát, de nyugtot nem hagy neki. A2 egyes költemé­nyeken belüli nézőpontmegosztás, mely különösen a Ha­lul lánc-szvit, a Hogyan írjunk verset és az Ez a nyár szer­kezetében kiélezett, fokozottabban igényli a síkváltásra való készségünket: az olvasónak minduntalan más-más értékelési szögből kell látnia, úgy kell tudnia belehe­lyezkedni egy-egy nézőpontba, hogy ugyanakkor le kell mondania az egyértelmű azonosulás lehetőségéről.

A polivalens értékpozíciót újraalkotni kényszerülő< >I \.ino 1 «i ,i tel jes szabadság terhe nehezül: keresse meg ői ha tudja, a paradoxonokat áthidaló, az ellentéteket ' feloldó, n leloldozó eszmei szintézist,- alkosson, ha tud, ebben n diszharmonikus, robbanásig feszült emberi v i ­lágban szilárd alapot nyújtó harmonikus világképet.

Kihívó ez a versek szerkezetébe rejtett intellektuá­lis és erkölcsi imperatívusz^nint ahogy kihívó az em­bertelenség, a válogatott erőszak pokoli színskálája, melyet elénk tart, hogy a szellem., az éthosz, a kultúra,<i költészet és minden igazán méltónak tartott emberi éi lék törékenységét átérezzük, és átéljük vele együtt a költői létforma minden huszadik századi dilemmáját.A történelem értéktipró hatalmaival szemben felsora­koztatja a megidézett kulturális hagyomány, a jeles elő­dök könnyű fegyvereit, azt a történelem fölötti szellemi közösséget, melyet nem vár és nem parancs, csupán a

69

sebezhető éthosz öntudata fog össze, mint a gerillák olykor gyermekdednek látszó még szállottjait.

A költészet pozícióvesztése, a szó értékének válsága itt ecjy alapvetően profetikus a l k a t o t -kényszerít ironi­kus álláspontra: a szellem, a kultúra, a szó, az igazság igézetében élő személyiségnek kell itt fonákjáról lát­nia és láttatnia az értékvilágot, ha hű akar maradni az igazság igáját vállaló, önmagához.

A Búcsú a trópusoktól sajátos poétikája több, mint a stilisztikai-retorikai normákat, a lírai hagyomány egé­szét elvető, tisztán mesterségbeli forradalom: a festett szavakat igévé vetkeztető indulat ez, annak a magnak ,. keresése, amelyben a szó hitele a tett h itelével egyen­lő. A „porcelán színeszteziák", „védtelen szimbólumok", ..lepkehalk rímek", „langyos hasonlatok" jelzője a gyen­geséget, törékenységet minősíti, a költőnek nemcsak a poétikai hagyománnyal, hanem általában a költői szó elégtelenségével szembeni türelmetlenségét fejezi ki.;

A 'kotét" szőkincsrétégéihék skálája ezért tágul oly szélesre, az argószínezetű vulgáristól az emelkedett b*b- i ikus hangnemig, és ezért feszegeti a versszerűsésg ha- árait a gyakran teljességgel prózai kifejezésmód (A

próféta, Napforduló) vagy az értekező-magyarázó szö­vegtípus irányában (Hogyan írjunk verset). A fájdalom dadogásaitól a feszes szentenciákig, a dühödten szur- ealisztikus képtenyészettől a hangzáspárhuzamra alapo­

zott szójátékokig végigjárja a nyelv összes poétikai le ­hetőségeit, hogy a létezés mélységei és magasságai közt félajzótt idegzetként fel tudja fogni és közvetíteni a teljesség impulzusait.

(A transzcendencia kihívása) Szilágyi Domokos egyik fordítói vállalkozását és ennek két melléktermékét: W alt Whitman Kolumbusz imája című költeményének tolmá­csolását és a hozzá írott két parafrázist is e döntő je ­lentőségű füzetnyi vers erőterében lehet értelmezni.

A fordítás és a két változat a Búcsú a trópusoktól verseivel azonos pályaszakaszban jelentkezett, erre vall a motivikus és a szó szerinti egyezések egész sora. A. hat versben kifejezett, értékválságról tanúskodó szel­lemi dráma szerves kiteljesítésének tűnik ez a hármas

szerep j,-i ek, amellyel a költő a transzcendencia k ihívá­sára vak szó1. A z .első maga a remek fordítás, a Whit-

.11 kin-vers mélyen átélt, hű és egyúttal tökéletesen a magáévá tele tolmácsolása, amelyben tökéletesen azo­nosul a hajótörött, öreg Kolumbusz szerepével. A z ame- idNai költő bensőséges imájának újraalkotásával iáró injeleüség dolgozik tovább a két „változataként meg­jelöli költeményben: az első parafrázis negatív előjelű isUiuvisz. iiy kiiejezipje, a pörlekedés és a tagadás m eg­lendítő „imája '; a második eredetinek és az előbbi vá l­tozatnak mintegy a szintézise: a „hiszek hitetlenül" re- z i cjí i áltságát köz veti ti.

• i emberi ráció bukásait, a negatív tapasztalatokat uiperbolizáló sötét történelemszemlélet, a humánum ér­tekébe vetett hit megrendültsége természetszerűen jut­tatja el a költőt abba a pusztaságba,-ahol nincs többé a józan ortelem számára kínálkozó megoldás, látható kiúi. Ez aó a pusztaság, amely az ismert értékek ledőlt (•idejéből kiérve vagy a nihil, vagy egy új érték íelítő- des állomása lehet az ember számára. Itt nem kitapo­sol I lilákon, hanem csak hittel tört saját ösvényen lép- hel lovi'.bíj, ir.áSKepp éleiének értelme is megsemmisül az ágaskodó kérdőjelek között. Itt éli át a Semmi és a Szabadság vonzásait: vagy átadja magát az Abszurdum euio.v/,10 '.ili.nntusának, vagy a kérdőjeleken túli, transz­cendens érlcJcmmel hozza összefüggésbe saját létezése érlolinől, A Leijét. Jiiagárahagyottságban átélheti a sza~ UdüliHigjitik az értelemie nehezedő terhét, a .végső dön- 1' ' ‘ '1 • kockázatul, amit csak hittel társulva bír ki az ér-

1 cl puszi; Ságban mondhat k;ent is, nemet is■ o i" az I'eleiemre, aki a Seiu^iivel szemben az egyetlen alléi mil iva. B

l'.z a személyes I> atárhelyzet.talál metaforára a haió- 'oroll KuUimbuszban, az eredeti Whitman-költeménv \ ei:;h< I.y . tőben. De ennek a találkozásnak a korai előz- imi'iiyt I ,/ze tartozik az a Szilágyi Domokos-vers is (Buuli), amelyet egy hasonlat formájában úgyszólván teljesen kitolt, a Kolumbusz-analógia: a költő a maga

' ' új \ ilúgba“ vetett hitet a Nagy Hajós ama vak brz,il"i;iln>,: hasonlítja, ahogyan kereste Indiát, de nem minden irónia nélkül je lzi a tévedés lehetőségét is:

71

,.Bizalmatlan vizeken — j sejtve s híve a csodát / bár nem téged, Újvilág, / Csak az ismert Indiát / keres­vén, e sárgolyó /. golyó voltában bízó / Nagy Hajós — ő, gondolom, / ily fényességes vakon / vitorlázhatott talán / a csöpp Santa Marián, / mint én, partjaid felé,/ új világom, emberé . . . " A Whitman-vers hajótöröttje tehát Szilágyi Domokos számára az egykori személyes utópia csődjének, a „sz'ép új világ"-gal kapcsolatos illú­ziók elvesztésének metaforájaként is kínálkozik. Kolum­busz „vad partja", „szigete" most. a kézzelfogható ér­tékek teljes hiányának szimbóluma.

Ebben a határhelyzetben fogan a végső számvetés, a Kolumbusz imája, és erre válaszol költőnk is a maga ellenimáiban. A z Igen és a Nem útkereszteződésében áll­va átéli a hit vonzását, a tagadás kísértését s a feszült­ségben elfáradt lélek rezignációját: az általános érték­hiány közepette valamiféle életben tartó erő szükségét szenvedi. A Búcsú a trópusoktól verseinél közvetleneb­bül, személyesebben vet számot itt a remény, a betel­jesülés, az élet transzcendens forrásával, Isten létével. A z alapprobléma: a céltudatnak, saját élete értelmének megerősítése, az egzisztencia megkérdőjelezett értéké­nek visszanyerése és általában az emberi lét egyetemes paradoxonénak feloldása. '

Méltó-e az ejnber a szabadságra, ha láthatólag nem 1ad mit kezdeni vele? M i ad értelmet ennek a szabad­ságnak? és egyáltalán: van-e értelme, célja az emberi létnek? A Búcsú a trópusoktól verseiből ismert alap­vető kérdések ezek, ott különösen a Napforduló bán összpontosulnak, és a Kolumbusz imája második válto­zatában szinte szó szerinti hasonlósággal tevődnek fel: „Sokat éltem.. Elég sokat értem / meg. Te tudod. Dol­goztam. Dolgoztatni szerettél! / Ifjan imádtalak. És fe l­nőttként hittem: elme / megközelíthet. Téged. A célt. M i a cél? A halál nem. / Nem hihetem. Nincs cél — fo ­lyamat van csak. (Te se vagy cél: / én vagyok árva csak.) — lm, a nevedben eléltem az évek / nagyját. És csak azért kellett Téged kitalálnom, \j hogy Te találd a halált ki. Hisz erre a földi halandó / nem hajlandó. Cél ha Te nem vagy: légy legalább ok!" A párhuza­mos motívumok közé tartozik ezenkívül az emberi lét—

72

fokozat pejoratív minősítése („kétlábú tollatlan állat", „állat-emberi tenyészet", „állat-ember", „állattá kínozott va d .7 '„a messianisztikus szerepvállalás („közel a végső stáció"), és a keletkezés idejének közelségére vall a szó szerinti egyezés a Whitman-vers és a Hogyan írjunk verset egy-egy sora között, amiből arra is lehet követ­keztetni, hogy a fordítás talán előbb született, mint a Búcsú a trópusoktól eme darabja: „Nincs pihenésem, ó, Uram, nincs étkem, álmom, italom." És ez a sor a két parafrázisban is visszatér, ha szó szerint nem is, de mo­tivikus variáció formájában.

Jóllehet ■ mindhárom szóban forgó költemény .Isten­hez szól, lényegét tekintve csupán a Whitman-vers ne­vezhető igazán imának. Ebben ugyanis az Űr nem csu­pán ■ az ember számára beláthatatlan transzcendencia neve, az ismeretlent, a Semmit „jobb híján" • k it ö lt ő 'Va­laki, hanem a látható világot, az egyes személyt is át­járó immanencia:^ a hívő ember — Kolumbusz — szá­mára önmagát közlő, személyes jelenlét. A vén hajós számvetése szerint ő az Úrban és az Úr őbenne él, Tőle indítLatik minden tette, és Őhozzá tér meg halálában. M ély hit, az Istent ismerő ember odaadása és remény­sége hatja át ezt a költeményt: a kifosztottság, a fáj -• liliom, az aggság szükségállapotában, amikor a próbá­iétól elleni lázadás, a hitetlenség kísértése is elképzel­hető, hálaadás, békesség, harmónia tölti ki a fohászt.

Az inni hil (»lét- lég nyilvánvalóbban az teremti meg, hogy ,i bizonyságtétel Istenről mint legfőbb értékről egy oly,m emberi helyzetben történik, amikor egyébként tef- jes az értékhióny: „Megtört, megroggyant öregember,

Hazulról, jaj, be távol, tá^|l, e vad partokra vetve, ■I izénket keserves hónap u ta » harcok után az óceánnal, komor, / lázongó tekintetű legényeimmel, / Kimerített .1 bánat, a sok vesződség — betegen, a halál rokona én,/ .bírom a sziget peremét, / Szél járja súlyos szivemet./ ( sordullig már a fájdalom! / A holnapot tán meg sem érem; / Nincs pihenésem, ó,_Uram, nincs étkem, álmom, Italom, / M íg Eled nem tárulkozom, mégi egyszer nem fohászkodom Tehozzád, / M ég egyszer el nem merülök

73

Tebenned, és lényeddé nem változom; /" M ég egyszer Néked magam megjelentem."

A próbatétel felpanaszlásának tehát nincs perelő je l­lege, hanem rögtön a bizalom, az odaadás áhítatával társul: „Nincs étkem, 'álmom, italom-,. / M íg Eléd nem tárulkozom" — vallja a vers alanya, s ebben a hit m ély­sége is feltárul, hiszen a megszólított Isten az elemen­táris,' mindennapi szükségletek közé sorolódik, a test tápláléka mellett és helyett szüntelen befogadott érték­nek minősül.

Ebben a bensőséges keretben következik a számve­tés: a beteljesült élet értékeinek összegezése. Nem egy­szerűén a lelkiísmeret, hanem a személyes Űrként e l­fogadott Isten az, akinek színe előtt a vers alanya e l­végzi az önvizsgálatot; minden tettét az ö akaratához mérve, és Tőle származtatva mindent, ami érték, Neki tulajdonítva, visszaadva minden dicsőséget. Ennek az életnek alfája és ómegája az ür — ezt tükrözi a mély alázat, a beteljesült élet elégtételét közvetítő, a hang­nemet is átjáró harmónia: „Te vezéreltél^minden utamon,/ Minden tervem, gondolatom Tőled indult és Hozzad, vezetett, / Hajóztam mélységek fölött, utaztam száraz­földeken, ' Teérted, / Törekvés, szándék, akarat enyém csak — amit elérten: a Tiéd." A z ékképpen megvallott hit jegyében összegzi múltját és helyezi Isten kezébe nemcsak a maga, hanem az emberiség jövő jét is :.„M iie végezzük — nem tudom, titkát Te őrződ, / Kicsinyes vagy fönséges jövő vár — nem tudom; talán h a 'e tá­gas mezőkre, országokba Átültetvén ezt a burjánzó, állat-emberi tenyészetet, amelyet ismerek, / K iegyene­sedik az ő elméjében, s tudásában méltó lesz Hozzád, / És kardjait, melyeket ismerek, végre Sarlókká görbíti talán, / S a holt kereszt, amelyet ismerek, /^Európa k i­aszott keresztje tán rügyet hajt, virágba szökken,'^ A z istenképűségéhez méltatlan emberiség, az „állat-emberi tenyészet" iránti féltő szeretet és az isteni akarat irán­ti odaadás 'jegyében bízza tehát az Űrra a jövőt is, majd minden evilági gondtól felszabadulva dicsérettel, zsol- táros hálával fordul Istenhez, benne ismerve föl a végső rendeltetést.

74

A kivetettség helye — a „vad part", az ismeretlen „sziget11 pereme, a „sivár homok'1 •—- is „oltárrá" szen- telődik annak, akinek számára minden megpróbáltatáson és szenvedésen túl ott a ragyogó bizonyosság: a--végső értelem hittel megragadott világossága. „Végső erőfeszí­tésül, ám, e sivár homokot oltárrá szentelem; / M ert v i­lágom világossága Te voltál, ó, Uram, /. Rám árasztottad véghetetlen, szüntelen fényed sugarát, Kimondhatatlan, ritka fényt, minden fények legfényebbjét, / Túl jeleken, ábrázoláson, nyelveken; / Szegény és tehetetlen agg. én: térdre hullva köszönöm meg Neked, / És hálám sza- va legyen utolsó szavam."

vVhiiman Kolumbuszát a halál küszöbén, a „végső stáción" ez a feltétlen hit — Jákob ragaszkodása — len­díti at: „Kezem-Iábém kihűl, kihal, / Agyamban sajoó zűrzavar van: Bocsásd el a kiaggott vázat •— én nembocsátják el, / Én megragadlak, ó, Uram, míg testéin hullámok hányják-vétik: / Legalább Téged, Téged tud­jalak." Annak pedig, akinek nem csupán élete, de a hal­doklása is bizonysagtevés, megadatik a válasz, a. pró-' lélai látomás kegyelme, az elragadtatás: „Üj, jobb, ha­talmas, eljövendő Világnak képe incseleg velem ka­cérul. / És mit jelent e kép, e váratlanul földerengő?

Mintha csoda-kéz, isteni kéz villantaná reá szemem:/ I Uil.it más árny-alakzatok mosolyognak a légből, az

jó szeli a távoli hullámokat, / EB himnuszok köszöntetlek engem új és új nyelveken."

Az ••mli.-i i megismerés erőfeszítéseinek egyik héro- '■'.i, Kolumbusz így válik Whitman számára alkalmas s/eii>|)|)(> ,11 ki, iiogy általa, benne az Isten akaratának Ml.'ni'ii-lf'lt és -■'■<.!!■:is általa iJlldoguló hívő ember eszmé-

•agiku^l vershelyfcef ellenére ez a ki’)!1 mién y harmóniájának forrása, hiszen a felfokozott mheri érték- és teljesítménytudat egyébként védtelen

Ivmiamiival és a halál végzetével szemben: bel­ső egyensúlyának, lelki összhangjának egyetlen bizto- •Mb'ka Isten. A tragikumot va gy 'a z abszurditás érzését >.sdk t'Z a feltétlen hit, szilárd bizonyosság tudja fe lo l­dani.

Szilágyi Domokos számára a mély beleéléssel tolmá­csolt Whitman-vers erős kihívást közvetít: egy ilyeö

75

hit, egy teljességgel irracionális harmónia lehetőségét. Bár a fordítás révén nagyon közel jár Istenhez, és. a hit lelki összhangot biztosító ajándéka vonzza, az irracio­nalitás nyilván ingerli őt, értelme nem tudja elfogadni a személyes Isten létét.

Ez a kihívás az ihlető] e és meghatározója a W hit- man-költemény két parafrázisának.

A z Első változat minden negatív nyomatékével együtt közelebb áll a Kolumbusz imájához, követi kom­pozíciójának menetét. A z alapvető eltérés abban van, hogy az ima címzettje, a vers Ura itt az ember teremt­ménye („a magam képére én formáltalak"), neve mind­annak, ami az értelem számára titok — életünk és halá­lunk, megismerő és cselekvő küzdelmeink, az emberi történelem végső titka. A z Ür ebben a költeményben .megnevezése csupán az értelemmel átláthatatlan transz- cendenciának, de egy pillanatra sem válik az isteni im- manenciát is felismerő, hatalmát elismerő hit tárgyává. Jóllehet külsőleg imaformája van, ez a vers nem a bit párbeszéde valamely személyes Istennel, hanem a rá*iá tusakodása ellenfelével, akit saját korlátainak tudatából alkotott és akkor rombol le, amikor akar. Szilágyi Do­mokos istene tehát nem más, mint fikció, egy eleve fik ­tívként tételezett végső értelem, aki/ami a költő szá­mára csak illuzórikus és időleges ösztönző erő, és ép­penséggel fikció mivoltában lázit önmaga ellen.

A z emberi elme jogos igénye, hogy a létezés miért­jére választ kapjon, szembefeszül itt azzal az ugyan­csak racionális fenntartással, hogy a feltételezhető v ég ­ső értelem valójában megközelíthetetlen az ész eszkö­zeivel: „felülhalad minden értelmet11'. A hit szükséglete és az elutasítás egyidejűsége jellemzi e költemény Is­tenhez való viszonyát, egymásnak ellentmondó érzések hullámzása — fohász, pörölés, tagadás — , melyek közül végső soron egy ugyancsak irracionális alapról történő indulatos tagadás kerekedik felül.

A költemény szerkezete leginkább egy rapszódia in­dulatmenetére vall, ugyanakkor valami hallatlan erő­feszítés van benne a végleges, szentenciózus érvényű megnyilatkozásra, ami abban is kifejeződik, hogy allite- ráló szószerkezetekbe „vési" helyzetét, érzéseit, gon­

76

dolatait. Paradox ez a formaépítés, hiszen a laza log i­kájú, inkább asszociatív és a különböző előjelű érték­síkokat váltogató teljes versszerkezet rendkívüli kötött­ségeket vállaló részekből áll össze: olykor egész soro­kat jellemző betűrímkényszert vesz magára, ami itt ko­rántsem játék, hanem valamiképpen a paradox isten­viszony formai vetülete. A szójáték, az alliteráló szó- szerkezet ugyanis alkalmás arra, hogy formailag is meg­ragadja az értelem és értelmetlenség, a törvény és a véletlenszerűség, az áhított rend és a minden hatalom ellen tiltakozó emberi szabadság értékének egyidejű­ségét, ami az egész versbeli töprenkedée, tusakodás tárgya.

A vershelyzet a Whitman-költeménybelinek indula­tos fordított előjelű parafrázisa: „Ez a föld ez a föld ez a vad / sziget ez az a fösvény föveny hullámtalan ho­mok / ez a távoli távoli távoli föld ez a vad / sziget ez a tenger-harapta part — / vakuló vénség aszú agg botorkáló bolond: Én / ezen a vad vidéken vicsorító egek alatt-/ tizenkét havi út után tizenkét keserves / komor kormos karmos keserves hónap / botor birtok az elemekkel eleven haragú matrózaimmal / aszú agg va ­kuló vénség — ó elég elég volt elégtem elégek / bánat borít vadít vesződség sok sebből sajgók ... A z eredeti tragikus helyzet minden mozzanatát k i­bővítve, részletezve, kiterjesztve variálja, negatív nyo­matékét megsokszorozza — mintegy megalapozza azt a pörlekedő imát, ami következik: „ó / Uram / rabtartóm zsarnokom uram uralkodóm keserves kényúr / zsaroló zsarnok ravasz rettenet / súlyos széljárta szívem sza­badulni szeretne / fájdalcwimal feszülő elmém érted kiált / a holnapot tán mej^sem érem / mért adtál hol­napot ha nem tudom mit hoz a holnap / miért elmét ha a célt nem érthetem ha '/ oktalanságban hagysz az okról / szívem súlyos szívem mért szelídíted szeretetre / mért hitetsz hittel mért hitetsz hűséggel / mért teremtsz ha ölni fogsz miért ölsz ha teremtsz / Te kínzó Te kegyet­len Te komor Te kevély . .

A konkrét élethelyzet tehát kitágul: a vers alanyá­nak kiszolgáltatottsága az egész emberi létezés fölötti szorongás kifejezésének és ugyanakkor az abszurdum

77

elleni lázadásnak a lavináját indítja el. A céltalanság érzése és a céltalanság elutasítása, a hitetlenség és a hit igénye egyszerre jelentkezik. A megszólított Űr itt nem más, mint a létezés képtelenül ható ellentmondá­sainak, paradoxonainak titka, érték és értékhiány fe­szítő egyidejűségének, az Abszurdumnak a megszemé­lyesítése. Csupa ellentmondás jellemzi a megszólítások előjelét, hol pozitív („fájdalommal feszülő elmém érted kiált"), hol negatív a nyomaték, amit a keményen hang­zó alliterációk is kiemelnek: „Te kínzó Te kegyetlen Te komor Te keyély ... A Kolumbusz imájának fohászá­val indítja végül a pörölő számvetést, mintegy ideigle­nesen elfogadva az Ür létének realitását: „nincs pihe­nésem j ó Uram f nincs étkem álmom italom / pörbe szállók aszú agg vakuló vénség botorkáló balga / Te teremtettél pörre és nem Ellened hanem Tenéked / per­iek / utoljára J utolszor Néked magam megjelentem

A z életút indulatos összegezése a „könyörtelen", „rabszolgatartó", „hiú", „értelmetlen", „uzsorás, konok", „szeszélyes, szívetlen" Nagyúrra apellál, olyan kegyet­len hatalomra, aki minden emberi szándék, törekvés, céltudat fölött rendelkezik, nyugtot nem hagy, mindig ú] utakra, a megismerés kalandjaira csábít anélkül, hogy .az emberrel megismertetné a beteljesedés kegyelmét. Értékek, ajándékok ura tehát, aki azonban elzárja a-z elmét a végső megnyugvást jelentő tudástól,, a létezés titkának ismeretétől. Á z „állat-emberi", nemünkhöz mél­tatlan létfokozat miatti keserűség az Ür elleni lázadás gőg jéve l párosul: „ki tudja ez az állat-ember (s még azt mondod a magad képére formáltad!) ki tudja ez az / állat-ember gyom-ember mire tenyészik mivé burjánzik / kivirágzik-e fölnő-e az eszméletig ki tudja mihez kezd veled / ki tudja mihez kezdesz / V ele ki tudja / ez a mocskos Európa ez az elaggott Európa ez az elévült Európa / újulhat-e még undorodván finn-önmagától / mondd hát ha tudod a titkot! hagyd az időtlen igéket mert időm >] lejár időnk sorra lejár s vigyázz mert v é ­ged ha mi sorra át nem adunk!"

A kiszolgáltatottság rabsága és keserve, a szenvedés közepette sem tudja tehát elfogadni Istent .a kegyelem forrásaként, az Ür az ő számára csupán a létezésben

78

átélt függés antropomorf, mitikus kivetülése, barmikor eltörölhető fikció. A függés tehát kölcsönös, a parado­xon feloldhatatlan, a végső kérdések nyitva maradnak: „Vakuló vénség aszú aggság / fényed föllelem-é e fös­vény fövenyen? / világom világosságát vajon megpil­lantom végre? / szavak nélkül megértem-é szavak nél­kül elmondom-é / amit am it---------

A halál előtti teljes kiürültség határhelyzetében a transzcendencia kihívásával szemben, úgy tűnik, sem-- m ilyen reális értéket nem tud- állítani: „Közel a végső stáció — / száll a szelíd felhő türelemmel a mennyei tájon / közel a végső stáció — / hűlő test haló hit álom- talan álom / közel a végső stáció -— / hideg hülye halál hulló hulla áldatlan Anyag moccanatlan Mozgás / e l­vásott értelem megcsúfolt élet / ó / Uram! / miért te­remtettél halált! “

Annál meglepőbb, hogy a költemény utolsó egysé­gében a lét értelmetlenségének, az abszurditás átélésé­nek mélységéből hirtelen egy olyan jövendő revelácic- já ig emelkedik, amelyben — ledöntve a „maga képére formált" istenét — az emberi nem istenül meg, akit előbb még méltatlannak tartott a szellemi létfokozat- iioz, az emberi minőséghez is. Ez a költemény legirracio- nálisabb — a korábbi utópikus történelemszemlélethez visszatérő -— 'fordulata. „Veled végeztem —- mint ve-

. lem Te / más világosságra — emberszabású megérde­melt világosságra vágyom /. próféta vagyok vagy bo­lond —- most egyrem egy amíg vagyok el nem veheti senki megálmodott hatalmas eljövendő / fényes v ilá ­gom mely talán most tanul járni j s tán én is tanítottam es nem pakfong az én nimbuszom / nevess ki — de én jó l tudom hogy minden lé zen gő himnuszon / az én ne­vem süt át 7— még akko^is ha-azt hiszed a Tied / Én nem sietek immár / a Halál az. aki mindig siet és elsiet / Te üdére! Te árnyék/ Te szelíd szellemalak! / A ma­gam képére én formáltalak! / S engem, nem él túl szá­zadom! / A z idővel nézek farkasszemet /.emelt fővel / lázadón." .

Isten létének számára elfogadhatatlan irracionalitá­sára valójában nem a József Attilától ismert — végsőkig racionalista — magatartással válaszol (farkasszemet

nézni Isten hiányával); lerombolt istene helyére egy ugyancsak hitben fogant ember- és társadalomideált ál­lít. A költemény befejezésének így nem sok hitele van. Ezzel lényegében felfüggeszti a vers elején sokat ígérő racionális szembenézést a transzcendenciával.

A végső kérdések megoldatlansága, a válaszkeresés nyughatatlansága ösztönzi nyilván a Második változat­ja, melynek remek hexametereit az előző költeményből

' vett —■ klasszikus reminiszcenciájú — sorral indítja: „Száll a szelíd felhő türelemmel a mennyei tá jon ...'* És ez lesz a kerete, vezérmotívuma az egész elégikus- rezignált tónusú számvetésnek. A ráció itt is megőrzi kérdező-kétkedő, függetlenségre törekvő álláspontját, anélkül azonban, hogy a transzcendencia IIfelhő ‘,-jének, a titoknak radikálisan kétségbe vonná a létezését. A megpróbált, megtört aggastyán szerepében Istent egy­részt továbbra is fikcióként szólítja meg („kitalállak, Uram, hogy kézbe vehesd a jövőt"), másrészt viszont a visszatérő sorral („Száll a szelíd fe lh ő . . . " ) újra meg újra érzékelteti: számot tart arra a szelídségre és türe­lemre, ami/aki felhő képében rejti a titkot és ecfyben- az utolsó reménységet: „legalább kérdhesselek immár,/ hátha a válasz a kérdésben foglaltatik — immár / ennyi csupán a reményi" De ezt a felhőt, a reménység­nek ezt az utolsó forrását nem olyan hittel ragadja meg, hogy személyes Űrként is el tudná fogadni azt, aki a felhőben rejtőzködik.

Versének Kolumbusza látja a felhőt, de képtelen hittel fölemelkedni hozzá: „Száll a szelíd felhő türelem­mel a mennyei tájon, / járom a part peremét, kimerült agg, messze szigetben, / én, a halálra-menendő; — tes­tem, jaj, csupa tűz, jaj, / lelkem, jaj, csupa tűz; — esz­tendeje már, hogy a harc tart, / vad viharú vizekén-vad’ matrózok seregével — / járom a partot — elég, jaj,/ elég! — : kimerült öregember, / seb, csupa seb vagyok ' én, csupa bánat, a fájdalom éget — / száll a szelíd fe l­hő türelemmel a mennyei tájon, / szállna a vágyam, a képzeletem, dé lehúzza a vad part, / várom, mit hoz a; holnap — hoz még holnapután! is? / Nincs étkem, pihe­nésem, az álom is elkerül immár: / majd csak örökre? keres föl."

80

A jelen és a jövő gondjainak kiszolgáltatott ember- panasza ez, aki tud ugyan Istenről, de a hit szabadító kegyelme nélkül képtelen felülemelkedni helyzete kor- látain; a testi-lelki szükségletek; a végszükség fölötti aggodalom rabja. Itt, a kétségbeesés határán nem a hit szenvedélyével, csupán a rezignált „talán" jegyében fo ­lyamodik az Úrhoz: „Járom e távoli partot, / én, aki már levetettem a könnyű reményt, aki már csak / N é ­ked, Uram, Teneked szánom szavaimnak utolját, / N é ­ked, Uram — dadogok, vénember, zsenge gyerekként: / így fiatal csak a vén: nem a vágyaiban, Te tudod, hogy / álmaiban s a reményeiben sem: balgatag ö csak / el­méjében, mint a gyerek. Gyerekül kitalállak, / árván, hogy ne maradjak vénségemre —- uratlan."

Á hit és a fenntartások egyidejűségét, paradoxodét élezi ki a továbbiakban úgy, hogy a fikcióként kitalált Istentől eredezteti az emberi létezés abszurditását. M int­hogy az emberi elme számára felfoghatatlan, hogy ok és cél forrása ugyanaz legyen, e felfoghatatlanságból eredő indulatát k ivetítve tekinti Istent egyoldalúan az értel­metlenség, a'halál urának.

Ám miközben a vers alanya az alfa és az ómega ismeretének birtoklásáért küzdve a transzcendens ér­tékek hiányát szenvedi, újra meg újra — mintegy v i­gaszként — jelentkezik a vezérmotívum: „Száll a sze­líd felhő türelemmel a mennyei tájon." A pokoljáró sze­mélyes felelősségtudatnak és a méltatlanság érzésének, a beláthatatlan jövő gondjának terhe a versben ember- fölöttivé fokozódik: mélyen megrendült, sérült önérzetű humanista helyezi Isten kezébe az emberiség sorsát olyan hiteles könyörgéssel, hogy közben elfeledjük, Is- tene — kitalált isten: „Mottód meg: e rabság / nyűge alatt nyűglődő, állattá kíno*>tt vad, /’ — mondd meg:o láncokban boldog, ki az emberi névre / nem szolgált még rá — és rabtartója, ki szintén / rab / mert nemcsak .1 cella lakója — de őre se tudja / — hogy tudhatná! — , mi a szabadság! / — mondd — ez az állat j állatságát majd kinövi? S idejében! Ez az! M ert / — ó, tudom én, tudom én, m ily lusta a jóra! Ha későn / tér majd észre? Uram, térítsd idejében eszéhez!"

( I Á 1 «m és é r te lem 81

E könyörgés utáni — utolsó — szakaszban, a Halai küszöbén, reménységgel la o...>, megbékélt ember va l­lomása hangzik fel: „Száll a szelíd felhő türelemmel a mennyei tájon, >/ Szűnik a szél. Magam is, lassan, meg­szűnők. Elég volt! / Drága hajóimat, im, Tereád hagyom, emberi isten! / Hűlik a kéz, hal a láb, fagy a szív, — de az elme, az elme — még nem hunyt el! Látja az új, a hatalmas, az édes / m ennyei földet e Földön, Uram! S íme én, kimerült agg, / -hallom az új s új himnuszokat, rnik az én nevem áldják, / száll' a hajók raja messzi vizekre, felém, s a magasban / száll a szelíd felhő türe­lemmel a mennyei tájon."

• Ez ugyan nem a személyes Úrban megbékélő ember bizonyságtétele — ehhez hiányzik a Ilit ajándéka •— , de nem is tagadás.. A z emberi- értékvilág és a transz­cendens értékssféra itt sem egyesül, de megfér egymás­sal. :

A költő most a küszöbön, a ráció felismert végső határán áll, a kihívó ismeretien előtt, és érre a .kihí­vásra — mint későbbi versei tanúsítják —• élete végéig istenhit nélkül, csupán az elme vértezetében válasz#!.

(Határokon) A .hetvenes évek legelején megjelent kötetek (Fagyöngy, 1971, Sajtóértekezlet, 1972) tanúsága szerint a költői értékpozíció jellem zője a kifosztottságot ellensúlyozni próbáló; feszült várakozás, az elvesztett.ér­tékek helyett új, éltető, megtartó értékekre irányuló, fel aj zott érzékenység.-

A kiürült emberi értékvilág peremén járkál a költő, ahol a személyes-lét értelme is kétségessé válik, a Sem­mitől még elválasztó legszélső határon, ahol a remény­nek sincs tartalma, hanem ifiaga a puszta várakozás.. ..Megváltástaianul", az életfogytiglan szenvedést jelentő, ..megtanulhataílan" létben (N em tanítottatok meg), ki- z rva az örök élet vigaszát (K iben maga lelkihez szól), keserű tapasztalatok alapján egészében elvetve a ke­reszténység eszményeit- (Missa Solemnis), Szilágyi Do­mokos egy istenével végképp szakító, lázadó „Jób sze­repébe helyezkedik (M estrovic: Jób).

Ebben a határhelyzetben, elutasítva minden irracio­nális megoldást, minden eszkatoíógiai távlatot, az em-

8 . f

béri szellem szabadsága jegyében és az ésszerű megis­merés eszközeivel indul költői felfedező útra az ismeret­len felé. Két pólus, a véges és a végtelen közötti fe ­szültségben izzva próbálja meghódítani, líraként közve­títeni a transzcéndencíába vesző értéktartományt. A kö l­tészet síkján most éli és adja át nekünk is ama szabad­ság erejét és szédületét, amely minden egyéb érték hiánya közepette is megmarad: az emberi szellemnek azt. a lehetőségét, hogy a helyzetek korlátait és a meg­ismerés határait bármikor rombolni-tágítani képes.

N agy gondolati-lírai vállalkozásaiban ( A do lgokró l egy íö ld i szellemnek, A fogalmazás kaptatóin) minden eddiginél tágasabbra nyitja költői világa horizontját, v i ­lágunk horizontját, arra indítva olvasóját is, hogy sza­badságigényét ne adja alább a végtelennél. Csakis ezzel az imperatívusszal együtt t-arthat jogot az ember a reménységre is: hogy a határokat ne bénító falaknak, hanem meghaladásra szánt, átlépendő korlátoknak te­kintse (Határok), hogy legalább szellemi értelemben min­dig képes legyen meghaladni azokat: elvetve azt, ami van, ami-fogva tart, a hiány rabságából kitörve birtokba venni, „ami kell", az emberi értékvilágban nélkülözhe­tetlen „fölösleget", a szabadságot (A m i kell).

Ez a szabadságigény a költő szemléletében minden emberfölötti hatalomtól független éthoszt feltételez. L í­rai ontológiájában az emberi minőség a teremtmény! függés és az evilági kiszolgáltatottság minden formá­jával összeférhetetlen. Ebben a'szabadságra szólító „ideiglenes" egyedi létezésben (K érvény) kell mindig személyesén újrakezdeni az emberiség „örök út"-ját (U tóhang) mindenféle betelMsedés bizonyossága nélkül (A z ünnep). Az. ekképpen e l^ ja d o tt abszurditás — a tra­gikus lé t:# - egyetlen enyhítője az emberi összetartozás, az egymásba kapaszkodó szeretet, szerelem, szolidaritás (Fagyöngy, Gyöngyöm-társam, Test a testtel, Sajtóérte­kezlet).

A pályaszakasz lírai vállalkozásai formájukban is tük­rözik a határhelyzet kérdéseinek létfontosságát, nagy horderejét. Általában terjedelmes, súlyos gondolatokat görgető, a líraiság határait feszegető kompozíciókról van szó, háttérbe szorul a játék, a mívesség, a zeneiség. M i­

83

közben a költői értékteremtés az egzisztenciális sza­badságigény k ife jező jévé válik, csökken a vers, az ének öncélúsága, azaz a költemény többé már nem pusztán esztétikai tevékenység, hanem az egyetlen létforma, m ellyel a költő azonosulni tud. A költészet most olyan értékhangsúlyt nyer Szilágyi Domokos szemléletében, amely felől indokolt a visszatekintés sóhaja: „Valam i­kor hogy tudtam én muzsikálni!" A hajdani bravúros rímelést, tiszta jambikus hangzást idéző költemény (V a ­lam ikor) az elégikumot iróniával ötvözve búcsúzik a mű­vészi önfeledtség, a játék emlékeitől.

Ha mégis játékba kezd, akkor az most látszat csu­pán: a teljes szövegkörnyezet tragikus értékszerkezeté­ben groteszk színfoltot képvisel. A Fagyöngy (1971) egyik legsúlyosabb költeményének (Nem tanítottatok meg) pilléreit például a Körmöcbányái virágének sorai képezik. Ám ez a táncra szólító néhány sor a vers egészében haláltánc-motívummá alakul. A z eredeti szö­vegben is benne rejlő jelentéslehetőségeket kiaknázva, a költő a tragikus létezés egyetemes metaforájává# tá­gítja a kényszerű „táncot": a költemény a születés-sze- relem-halál végső finalitás nélküli körforgását, a' kéret­lenül kapott, véges és értelmetlen emberi lét abszurdi­tását fejezi ki, a tragikus és a groteszk két véglete kö­zötti feszültségeket hordoz. A haláltánc-metaforává tá­guló virágének szegmentumait a vers szerkezetében in­tellektuálisan telített és ugyanakkor tragikus érzelmi árnyalatú szövegréteg ellenpontozza.

A Nem tanítottatok meg kompozíciója azonban nem elég tömör és szilárd ahhoz, hogy egészében összefogja és lírává formálja e lényegösszefüggések intellektuális horderejét és érzelmi összetettségét. O lykor csupasz, e l­vont kinyilatkoztatásként hatnak a gondolatok: „é let­fogytiglan él s ti okosok / nem vigasztalhatjátok mert / képmutatás minden vigasztalás — / hagyjátok intézze el ő maga — „ó reménytelen pedagógia / reményte­len örökség / ki a reménytelenséget átörökíted" vagy: .„nyugodj bele hogy véged a végtelenség alkatrésze / a végtelenségé amelyben / elhanyagolható mennyiség vagy". Máskor funkciótlan ismétlések gyengítik a szer­kezet kohézióját, és általában nem a képpé átlényegí-

84

tett, hanem a prózai an nyers, értekező kifejezésmód uralja a verset.

Á z indulatos meditáció tárgya az ellentét, amely a költő számára kibékíthetetlen, s amelyet az ember a biológiai és a szellemi létfokozat egyidejű képviselője­ként magában hordoz: az anyagi természetű élet „örök­lött tudása" és a „megtanuIhatatlan" végesség közötti feszültség, amit a szellem képtelen racionálisan fe lo l­dani.

A létparadoxon feszültségének ez a feloldhatatlan­sága lényegében a költő ontológiai felfogásában gyöke­rezik. A költemény képanyagában ugyanis egy követ­kezetesen anyagelvű életszemlélet körvonalazódik: az „őstenger s ó i t ó l a z élet egyetemes bölcsőjétől a mag­zatvíz „kistengeréig" az ember onto- és filogenezisének anyagi egyneműségét tételezi, és az egyedet csupán az élet átörökítésének egyik láncszemeként fogja fel. így a személyes létezést a születés-szerelem-halál ciklusá­ba zártan — a végesség vigasztalan tudatával kísért —* halálba tar-tó átmenetként értelmezi, amelyben a szel­lem egyetlen szabadsága az eleve kudarcra ítélt lázadó- zás. A virágének Katója Szilágyi Domokos verskompo- zíciójában ennek a reménytelen létezésnek a kiszolgál­tatott —- „életfogytiglanig életre ítélt" — rabja.

A z emberi lét ilyen felfogása mellett nem csoda, ha kielégületlen marad az értelmes életre-halálra törekvő szellem: a költő ebben á versben is a „megváltástalan- ság" problémájával küzd, mint eddig annyiszor. A fe l­oldó, szabadító kiút hiányát az ironikus előjelű bibliai uralásokkal is érzékelteti: a „latrok-latra" hozza Kató­nak az „aranyat-tömjént-nwhát", s „a három király pá­linkát nyakai". A z evang^u m i . motívumok groteszk visszájára fordítása a költeményben még súlyosabbá te­szi a létezés rabságából kiemelő távlatok hiányát.

Érthető, hogy a költő — bizonyosságok híján, a hit­re képtelenül — mindennemű önáltatástól óvakodik, és ebben messzemenően következetes. Kiben maga le lk i­hez szól című költeménye kíméletlenül személyessé te­szi e világszemlélet konzekvenciáit. A Babitstól szárma­zó mottónak a lélek sorsa fölötti aggályait — „félős, hogy nyomod ottveszik" — ridegen megerősítve („Igen,

85

oitvéssz valahol, ott ), a nyers szókimondásban, már-már tetszelgő számvetést készít: a lélek anyagi természetik halandó voltát nem csupán elfogadja, hanem k ih í. 6 nyomatékkel a véget szinte sürgeti is. És ez nem csu­pán az anyagelvű szemlélet és egy tragikus életérzés ötvözésének természetszerű következménye; a vers ki­ábrándult és kiábrándító iróniája lényegében abból szár­mazik, hogy a szent és a profán ellentétét ebben a kér­désben a végletekig kiélezi.

A profanizáló indulat jegyében indít: „Igen, ottvéssz valahol, ott. // Nem löt'tyedt, híg vasárnapot, / szent­fazekak és szentpapok / örömét hizlalandó — / az isten­ségből oly kevés / szorult, beléd, mint tyúkba ész, / s akár a test, akivel élsz: / gyarló vagy és halandó." Ez a feszültségteremtő és egyúttal szentenciózus indítás olvan határhelyzet kifejezését vezeti be, amelyben az evilági ív ta to k bezárúlása közepette sürgetően kiéleződött a költői-emberi egzisztencia értelmének kérdése, a mulasz­tás elkerülésének gondja: „Szó, lélekül, ki jő a számon./ Van kinek és van hova szánnom. / S magam ha néfoa szánom, J nem vigaszért —- csak szólni néktek, / hogy a gyertyák körömig égtek — / mondjunk reá sietve áment,i s ne lássuk, hogy az élet ráment!"... A szó és a lélek azonosságának, a költői szerep, be­

töltésének életértelmű imperatívuszát azonban a lélek halálraítéltségének meggyőződése keresztezi: „— hiába, idézlek betűkbe / (ringyó világnak cafka tükrei), / ó, "drága kis ebecském» — : / éjhosszankint áldozatod / cserbenhagyni próbálgatod, / így vívódunk egymásba- zarva, / hogy mindkettőnk kettősen árva, / holtig nyög­hetjük, de az ára / meg sose térül, tudod-e!" Á lélek értékénejí ez az átminősiilése Szilágyi Domokos versé­ben a Babits-metaforátói a szélsőségesen profán, vulgá­ris megszólításig vezet: „Lehelj e vigasztalan betűkre

(ringyó világnak cafka tükre) / Lelkem, halál kurvája, te !” Ez a befejezés a végsőkig kiélezi a lélek rendelteté- senek keresztény tanításával folytatott rejtett polémiát, amelyben a tagadás indulatának és határozottságának az élesre csiszolt rímek sorozataival formailag is különös érvényt szerez.

86

A kereszténység érték-rendszere ne ezt a meg-meg- újuló ironizálását teljesíti ki a korszak egyik legna­gyobb hatású verskompozíciója, a Missa Solemnis, amelynek értékszerkezetében a szent és a profán, a fen­séges és az alantas közötti ellentét kiélezése teremti meg a - feszültséget:. a mise-; áldozati liturgiája itt az in­tézményesült' erőszak, az embertelenség „forgatóköny­vének" szerepét tölti be. A vietnami háború ellen ön­kéntes tűzhalálial tiltakozó saigóni.-vértanuk sorsa kap­csán a költő szUggesztív drámai erővel vonja kétség­be a keresztény humanizmus érvényességét.

A költeményt indító vershelyset szcenírozása éles ellentétben áll a címmel, és rövid, nominális mondatai­nak szaggatottságával azonnal . tragikus-lázi tó fesznd- séaet teremt: „Kék ég. Olyan kék, mint csak színes fil­meken. / A mise Sem valódi. It is celebrated by sixty M ili- tary Policemen. Hatvar f tábori csendőr. Vagy hatssáz. Hatezer. / Hatezer Feldkűrát; Géppisztoly mellükön ke­resztben. / Mert. keresztények, végül is. Géppisztoly r-éltükön-keresztben. / És Agnus Dei. Isten báránya. Nem názáreti, saiqoni csupán. / Narancsvörös lepelben, ko kszon. Nem kereszten, csak benzinnel /. leöntve. Gyufa sercen. Halál 'ellen halál. 7 A dzsungelben góti­kus liánok. A szcéna tökéletes. Napalmeső a / zsinór- padlásról." A z értékfeszültség kettős eredetű. Egyrészt abból az ellentétből származik, ami Isten Báránya, a názáreti Jézus és a saigoni önkéntes áldozat között van, mert ez az analógia két — lényege' en osszemérhetet- ]<»n — minőséget hoz közös nevezőre. Másrészt abból az ellentétből, ami az eredeti — szereteti:artalmú, ideális kereszténység és történelmi cAalatai között fennáll. Ezt jelképezi a központi, életet jelentő szimbólum — a ke­reszt — jelentésének visszájára fordítása: „Mert keresz­tények, végül is. Géppisztoly mellükön keresztben." A mise eredeti liturgiájának ironizálását fokozza aztán^ a groteszk a következő mozzanattal: „Agnus Dei. Na-rancsvörös lepelben, kopaszon. Gyufa sercen, a kórus andalít / BURN, BABY, BURN!"

A köJtemenv kompozíciója a vershelyzetbe fogdád: motívumok és értékfeszültségek kiterjesztésére és variá­lására épül. A költő a „szcéna" minden elemének bibliai

87

megfeleléseit, kibontva és profariizálva egyre fokózza az embertelenség mélységeinek kifejezését, a — számára üres — égbe kiáltó szenvedés szuggesztív megjeleníté­sét. A z eszkalációt a Jákob lajtorjája, a pusztító láng­nyelveket bibliai ,.tüzes nyelvek" jelenésével párhuzam-, ba állítva-érzékelteti azt a- . paradoxális ellentétet, ami az ideális érték és a valóságos értékek között feszül, s amit az „élesre töltött keresztiben is o ly sűrítetten ki­fejez.

Ez a „mise" nem az életet adó, megváltó áldozat, hanem a végérvényes halált hozó erőszak „szertartása", a naponta büntetlenül ismétlődő emberi bűnök lázítóan tragikus-groteszk forgatókönyve. A költemény drámai sodrása nem utolsósorban a szaggatott, hiányos monda­tok dinamikus áradásának tulajdonítható, melyet a Missa Solemnis chorijambikus ritmusának helyenkénti ismét­lődése is felfokoz: „Missa Solemnis. Hőség a katedrá- lisban. N ew Yorkban július: beleizzad a polgár a lég- kondicionálatlan adóba. Missa Solemnis. Sokba kerül. Missa Solemnis. Tamtamra, ropogó rizsszalmára helikop­terek dúrban duruzsolnak, gépfegyver-pergődob, Isten Báránya hallgat, / narancsvörös lepelben, hallgatagon hal, csak a láng üvölt, a tüzes nyelvek íivöltenek, sok­szoros tüzes nyelvek, minden nyelven / beszélők. Missa Solemnis. Üvölt a kórus, dobhártyám belereped, való- színűtlen-kék az ég, ennél már csak a föld valószínűt­lenebb, and sixty M ilitary Policemen and six hundred1 and six thosuand, mind keresztények, gépfegyver mellü­kön keresztben, Jákob / lajtorjáján fölfele, fölfele, föl, s a kórus, a kórus M ISSA SOLEMNIS, a kórus, a kórus / BURN, BÁBY, BURN!"

Ilyen indulattal csak az képes apokaliptikus képet, festeni, aki megőrizte a szakrális iránti fogékonyságát, ilyen tagadásra is csak az képes, akit a teljes kiábrán­dultságra indító 20. század végén sem hagy hidegen, inkább^ számonkérésre ösztönöz az üdvtörténet ígérete. Csak ennyit ér az ember? Csak ennyit ért a megváltás? M ilyen az a gondviselő, aki megengedi, hogy mindez megtörténjék? Szilágyi Domokos —- bár újra meg újra tagadja Istent — nem tudja megkerülni ezt a vallásos létpozíefct. A Búcsú a trópusoktól hat versével kezdő­

dően költészetében — közvetve vagy közvetlenül — sűrűn hivatkozik a bibliai tanításra.

A számára teljesen kiürült emberi értékvilágért is például — Jób szerepébe helyezkedve — Istent vonja felelősségre. MeStrovic szobra ürügyén a bibliai figurá­val szöges ellentétben megnyilatkozó Jóbot alkot, aki a hűség próbájának értelmét megkérdőjelezve, az isteni kegyelem irracionális természetét — mint szeszélyt — elutasítva visszavonhatatlanul megtagadja a közösséget az Ürral. A z alázat, az engedelmesség, a béketűrés bibliai példája ellenében egy feledésre képtelen, lázadó Jóbot állít: költeménye a kegyelemtan ironikus visszá­jára fordítása. Minden lehetséges emberi szenvedést Jób alakjába sűrítve kéri számon az önkényt és tagadja meg— visszanyert javaiért — a hálát; a perelő-szarkaszti- kus hangnemet a tökéletesen rímelő sorok szentenció- zus élességével nyomatékosítja: „Egy csont-bőr, vén zsi­dó üvölt föl / az égre. a-szemétdomb földről: / — Csupasz, szegény, árva maradtam, / hogy el ne veszítsed miat­tam / a fogadást, Uram, s a Sátán / elzöldüljön hűségem láttán,- / mit csak szeszélyed elkívánt: / hét fiat és három leányt, / barmot, birkát, öszvért, tevét, / mindent le ­raktam teeléd, / nekem mindez: levegő, semmi, / — csak méltóztass koldussá tenni, / testem lakja százszámra féreg, / zabáljanak. szorgos fekélyek, ./ ez Tenéked mind jobb a jobbnál, / s majd szólsz a végén: — Jól van, Jób, már / elég volt, nincs megbízhatóbb, / mint az Isten szolgája, Jób, / szétszéledt, elhullott a nyája, / szemét- rakás a háza tája, / a szegénység beköltözött / hozzája, koldusok között / legkoldusabb^éve — szolgám, / most hát fordítsunk Jóbnak d o lg á n ,^ kit elvesztett az Ür miatt: ] kap három lányt és hét fiat, / dús aratást, csor- dányi barmot, / hosszú életet és hatalmat."

A bibliai szerep, akárcsak Babits számára Jónás, al­kalmas arra, hogy e pályaszakaszra jellemző világszem­léletének lényegét összegezze: az egyetemes emberi ér- tékvesztettségben és távlattalanságban a transzcendens megoldást is elveti. A nyelvi parafrázis lehetőségeivel is é lve a Babitséhoz hasonlóan merész és mesteri mó­don formálja magáévá a bibliai alakot: „És szóla Jób:— Uram, örülnöd / lehetett, de nem eltörülnöd ,/ azt,

89

mi -volt. Ha -ki szenvedett, - ;/ hogy semmi volt? — az nem lehei! j M it számít, hogy imádva Téged, .-/ megér­hetek né;; / nemzedéket, /, és' kegyelmedet tudva tud­ván, / nem kell tengődnöm ganén, dudván, / de bármi nt tisztelnek s szeretnek / az emberek: nem, nem paran­csolsz,- /'nem, nem, vem, az emlékezetnek! / Álmatlan­ságok éjszakáin / emlékeznek majd unokáim, /' s az iszonyat Vizában égve - föl- s jölüvöltenek az égre!"

- Szilagyi Domokos dobjában összegezodik mindtn — a icöitő számára Isten-létének cáfolatául szolgáló — sze­mélyes es egyetemes tapasztalat, negatív élmény, ame­lyek birtokában az emberi ésszerűségnek és szab.adság- igenynek ellentmondó tanításként most is határozottan elveti a kegyelem teológiáját, mert tartalmát' csupán az embert rabsagban tartó irracionális önkény -egyik for­májának tekinti.

Számára tehát a transzcendenciának határozott, egy­értelműen megnevezhető tartalma nincs: az emberi sza­badság kiterjesztésére szólító léttartomány, a „határo# kon" túli ismeretlen mágneses tere, mely költői képze­letet, megismerő törekvéseit ellenállhatatlanul voilzza továbbra is. Szelleme most a tér és idő adott korlátai közé szorított, társadalmilag determinált személyes lé­tezés határait feszegetve a végtelen felé nyújtózkodik. Költészetének ebben a szakaszában a határok ostromát, a végtelen birtokba vételének törekvését, a szellem sza­badságának imperatívuszát ars poeticája szerves részévé teszi,

Noha a racionális állásponthoz, ragaszkodik, a transz­cendencia vonzásától ihletett költeményeiben ő sem tudja nélkülözni az ismeretlen meghódítására, megne­vezésére szolgáló mitologikus fogalmakat: különösebb rendszer igénye nélkül a „Földi Szellem", Jupiter, a végtelen vagy egyszerűen az „ég" telítődik transzcen­dens tartalommal idevágó verseiben. Racionális alapál­lása azonban többnyire nem engedi meg, hogy ezek va ­lóban önálló életre keljenek: fiktív mivoltukat lehető­leg minden versében leleplezi vagy legalábbis jelzi, hogy saját teremtményének, költői játékszerének tekin­ti a transzcendens léttartományt megtestesítő tárgyias-

90

Ságokat. A rációnak ez a folytonos ébrenléte, kijózanító szigora viszont korlátozza a valódi játék lehetőségeit, és olykor a gondolat teljes képpé lényegíLésének, a kol- töiségnek is határokat szab. .

Szilágyi Domokos igazából nem adja át magát annak a varázsnak, ami vonzza, amire o ly érzékennyé is vált; a transzcendencia iránti szomjúságát és a telítődés é l­ményét nem képes, mondjuk a W eöres Sándorra je l­lemző szuggesztivitással és önfeledtséggel közvetíteni. A z ésszerű ismeret igényével közelít ahhoz is, ami a tudásnak a rációnál, tágabb területe, és a - „határok" fo ­galmát is mintha az ésszerűség tilalomfáival jelölné ki. A meghódítani vágyott világban ezért költőiieg sem lehet Valóban otthon.

Ez a diszharmónia, a nyugtalanító „hontalanság" éi- ménye hatja át A d o lgok ró l egy földi szellemnek című költeményét. A vers címzettjéhez, a Szellemnek neve­zett lényhez, akit maga teremtette fikcióként végül is „lelep lez", kétértelműen viszonyul. A z ambivalencia az ismeretlen, a végtelen, a határtalan „Szellem" nyugtala­nító és vonzó hatásának egyidejűségéből származik. Ám ez a kétértékűség a költemény laza kompozíciója f o l y t á n csupán mint utólag elvonható, absztrakt összefüggés jut kifejezésre: az értékpozíció összetettségét a vers nem közvetíti folytonosan.

A z első szerkezeti egység a mindennapi józan ész „otthonossága" és a „szellem." nyugtalanító határtalan- sága közötti ellentétet bontja ki, a határátlépés, a transz­cendens-tudás - kockázatait érzékelteti, mintha óvni k í­vánná embertársait: -„Ne zavardá^z élőket, Szellem, /, ki tudja,, mikor halsz vissza testíeJfcíe zavard, / ki tudja, mikor s k ivel sejteted meg magad, / mikor s k it teszel hontalanná —-: mert aki megsejti a határokat, J az nincs már sem innen, -se' túl [■•••] sem innen, se túl. j létben mindig itt, vágyban amott — / MEGSEJTETED. M AGAD, s a határok megismerése: maga határtalanság, maga ha­lál." A zt a távlatot tehát, amit az emberi tudat számára a transzcendencia nyújt, a véges és végtelen közötti lé ­tezés feszültségét csupán közvetve, egyetlen sor erejéig minősíti itt pozitívnak („létben mindig itt, vágyban amott)", de a „hontalanság", a „halál" fogalmával k i­

öl

fejezetien negatlve értékeli. És ezt a nyomatekot k í­vánja közvetíteni a továbbiakban is — ám meglehető­sen elvontan és erőtlenül sikerül: „A dolgok dolguk végezetlen / szolgálnak e világul, / M eg ne zavarjad őket, Szellem! / A bevégzetlen — : /'végtelen / látóhatár kitágul, j s az összefüggő, folytonos vágy / messze űzi az otthonosság / nyugalmát." A z előbb még pozitív elő- jelű „vágy hangsúlya itt már negatív lett, hiszen az, otthonosság értékének ellentéteként tűnik fél. A z isme­retlentől, a névtelentől való védettség nyugalma, a dol­gon viszonylagos mindennapi rendje az, ami a Szellem ellenében egyértelműen pozitív: „ne zavard / az élőket, hisz mit tudod te, mi mindent jelent számúnkra a NÉV!/ Ne zavard / az élők dolgait, a megkeresztelteket; / kik rokonok nevük szerint, / s ha van rokonság, amely erő; i ez talán az. / Ne zavard az élőket, mert csak addig erő-' sek, míg nem zavarod; j ereje kinek-kinek a maga v ilá­ga, a határokat nem ismerő."

Ha ez az intelem ironikus lenne, a következő mon­dat talán nem érne olyan váratlanul. De egyetlen so^- ban — költőileg teljesen motiválatlanul — érvénytele­níti az eddigi értékviszonyokat: „Ü gy kell a végtelen, mint a falat kenyér."

A transzcendens távlat, a határtalan, a beláthatat­lan tehát a legkézzelfoghatóbb szükségletnek minősül, és ezzel a teljesen pozitív nyomatékkal indítja a vers egyetlen igazán szuggesztív részletét, mely külön költe­ménynek tűnik az egészben: „A költő (aki jobb híján, / belenyugszik, hogy íg y nevezzék, / pedig jó l tudja, m ily nevetség), / aki se Megbízott, se fényes / N agy­követ vagy Letéteményes, / csak végtelennel játszó v é ­ges, / s hiszi tán, hogy az értelem: / végessel játszó végtelen; / aki mindig, mindig csak: vár még — / a köl­tő, aki tüzes árnyék, / amely két pólus között átég; / akinek eleme a játék / (elég véres életelem — / mint, mondjuk, a történelem) — : / játék, mindig és minden ellen, f Bocsásd — / bocsáss meg néki, Szellem."

Ebben 'az egyetlen lélegzetre kiszakadt, sodró ritmu­sú szakaszban a Bartók Amerikában imperatívuszához („csak az igaz, ami v ég te len ..." ) és a „létben mindig itt, vágyban amott" előzményéhez híven a költői hit­

vallás meggyőző erejével tesz bizonyságot arról, hogy igazi lételeme éppenséggel az a feszültség, az az izzás, amit az előbbiekben a mi számunkra oly józanul nem- kívánatosnak minősített.

Minden nagy költészet egyik legfőbb értékkozvetito szolgálatát vállalja így magára: beoltani az emberbe az öntudatos szellem rendeltetésének, a szabadságnak az igényét, a „falat kenyér" szükségletévé tenni számunk­ra azt, amiről a mindennapi létfenntartás gondjai köze­pette o ly könnyen leszokhatunk. És lehet-e másképp teljesíteni ezt a szolgálatot, mint átlényegülve annak a feszültségnek a hordozójává, amit a való és a kellő, a véges és a végtelen közötti emberi létezés intenzív át­élése jelent? A költő ismét prófétai küldetéstudattal szó­lal meg, legalábbis abban az értelemben, hogy az_ izzó szál, a „tüzes árnyék", az eszköz szerepét^ vállalja: a költői egzisztencia áldozatteljes, életértékű üzenetté mi­nősül át. ' . . . . . .

A „végtelennel játszó véges"-ség ars poeticává tett léthelyzetét, jellemző módon itt is ellenpontozza a meg­ismerés racionális igényével, a határokat ostromló ér­telem végtelennek vélt hatalmával: „hiszi tán, hogy az értelem: / végessel játszó végtelen". A z a törekvése, hogy racionálisan válaszoljon a kihívásra, ebben is meg­mutatkozik. És ez a függetlenségre törekvés igazolja talán visszamenőleg a költemény egészében is a vég te ­lenség, a Szellem fogalmának ketértékuségét: „mindig és minden ellen" játszik a költő, az ellen is, ami előbb magával ragadta: „Ö, Szellem, becsüld meg magad! / Ha / egyszer /' kitaláltalak." -A

Hasonlóan ambivalens értéksz<*cezetű A fogalmazás kaptatóin című költeménye is. A kihívó transzcendens távlatokat ezúttal is mintegy a maga teremtményeiként nevezi meg: a „kékre fogalmazott ég vagy Jupiter ta- gadva-megidézett szelleme, majd az „ismeretlen táj , mely a megnevezés általi birtokbavételre sarkall a be­láthatatlan léttartomány költői meghódításának állomá­sai. A költemény kompozícióját meghatározó vezérelv, a központi lényegösszefüggés azonban nem egységes, mert a költői megismerés kísérletének, a „fogalmazás kaptatóinak" transzcendens-függőleges irányulását mind-

93:

un talán keresztezik a közérthetőség követelményét iro­nizáló „kiszólások", a mindennapi közegellenállással, a ei tétlenkedő befogadással folytatott meglehetősen prózai

hadakozások. A helyi érdekű befogadói magatartás elvárásait is bekódolja a versbe, vitába bocsátkozik v e ­le: Közérthetően szólok, emberek. / Adjatok nekemvalósagot, / amely közérthető! / Péter Sehlemihl, az Ar- nyéktalan Ember / visszanyerte árnyékát, de elvesztette testét ./ Hirosimában. / Ez, ugyebár, közérthető. / És köz­érthető az is, ugyebár, / hogy az Abszolút Valóságot. / Relatív igazságocskák mocskolják be — / tiszta sor."

Ez és az ehhez hasonló tulajdon kísérletének létjo ­gosultsága mellett visszahúzó nehezékként fékezi a köl­temény fő irányának célratörő kibontakozását: „épp elég terhet jelentenek a napi kudarcok, győzelmek, / a bolondgomba gondok, / no meg az, amit tegnap X-né a feleséged férjére mondott, / aztán, amit te mondasz holnap Y-ról, : / ha van esze, megorrol persze, / s ; :.e~! inkább, hogy ha nincs esze, csak xnersze? [ . . . ] s különben sem vagy beszámítható, mert / folyton csa* Jupitert forgatod fejedben, azt az antik trógert, / pedig az ilyen, aki vissza nem riad ecrv kis inresz tustól '•'■job­ban teszi, ha kussol". ' .

kell gyűrnie, el kell hárítania tehát azt a szűk latokorú józanságot, melyet ismerve mintha, maga is kételkedne vállalkozása létjogosultságában, nem képes egyértelműen vállalni tulajdon. merészségét, és ezért a költemény szubjektumába engedi beépülni a lehetséges .' so fenntartásokat. íg y viszont tulajdon versbeli sza­badsagát korlátozza, és ez abban is. megnyilatkozik, hoqv mitologikus címzettjét, partnerét, ellenfelét, Jupitert is ■érvényteleníti végül egy tollvonással: „Jupiter, vén sza­kállas uzsorás, / mégiscsak túljártál az eszemen, mert nem létezel." A költemény fő célpontja mégis ez a fenntartások-

megkórnyéKezett abszolutum, a költői megismerés és értékteremtés olyan lehetséges világa, amely nyelvi meghódításra, megnevezésre csábít. A „kékre fogalma­zott égen , az „ismeretlen tájon" kaptató vadász a költő, iegyvere a nyeiv, a költői szó,.zsákmánya, amit meg tud nevezni, trófeája az ismeretlenre érvénves költői kinyi -

i<,I kóz.i<;is : „S a kékre fogalmazott égen dögkeselyű köröznek. / Mint ama kapanyél: a ceruza is

elsül olykor, I lábam elé a madár lezuhan, / csőre he-tiyén a vórcsöpp még zuhanás közben megalvadt. / let1..1 ,i madár, véglegesen kiterjesztett szárnnyal, j Alúnv és állítmány jesztávolságát méregetem; / kozép- im.iiI: tv/, a vércsöpp, a megalvadt, / s nincs az istenneicÍr/. ........... inja, hogy segítne rajta." „Ismeretlen táj. Nev-Irli-ii. Nevel neki! Végső soron / mi minden múlik egy1..111* r ' ' 11iii! “ „hangsort, melyet talán sok ember megMom éri, / s <vmiatl arcodon szégyenbíborral — / meg . i < -i kc'JI nuu|y..uá/,nod egy másik hangsorral".

l ,, ,.y (l VJ1||,il! . i.(.n mlsem öncélú játék, kudar-rn| ./ , . .„,.,„1 urld • k. A köjl.ö ars poeticája nem me­rni | (.i ,i),-ii ,i í r ]' 11111( 'konystigal tágítani cívc :mtHi.mt'itúlUló Ifiíiéi Ifiben: megnevezni, nyelvi csapdá­

im fellőni. Amire Jupiterével szerződő a.............. mlen halandót! “ — , az egziszíen-

, 1 ,1,. |.,i (leírni, .ibs/olntból merített erő továbbad.á- WnWló 'reménység közvotítése: „Hangsor, Szóhal-

i [)e -.. v (Janiit - - hátba — tartalmaz. ,/ Talánrsoniedból a velői. Talán egy kimondatlan nyári dél-

I irgalmatlan, verőt. 1 Á -v é n uzsorásnak adatott, '■ len kamatot!" .

H jó lleh et megkísérti a lemondás, és Jupitert, onmagat és egész vállalkozását minduntalan ironizálja, lcöltemé-

ismét a pro!etikus szubjektum nézőpontja ér­vényesül erőteljesebben. Ám a kompozíció lazasága, a képpé iényegítés egyenetlensége,^ bőbeszédűség iócs- I. án gyengíti a vers egészének h ^ s á t , egyöntetűségét. A megformálásnak ezek a gyengeségei nyilván a szel­l e m i küzdelem tétjének súlyából adódnak, es abbOi, hogy az ésszerűség korlátaihoz ragaszkodó költő maga lekezi olykor tulajdon határsértő lendületét.

A belátható határon túli világhoz — noha vonzásáról élete végé ig tanúskodik — fenntartásokkal, ambivalen­sen viszonyul. A véges és végtelen, közötti létezés esz­méletét, a „létben mindig itt, vágyban amott" feszült­ségét és értékszomiúságát a Határok című költemény­ben, is az egyértelműségtől, az önaltatástól- óvakodó fenntartásokkal összegezi. Mindenekelőtt a kevéssé !i-

95

rai, elbeszélő előadásmód tompítja a feszültségélmény közvetítését: „Határokon járok örökké, / mindig csak a határokon; ami inneni, ami elérhető: / 'végü l is fájni kezd, / fájni, hogy megtudjam, az odaátot. [. ..] indulok, megyek tágul a határ, / íg y lesz átléphetetlen, / így leszek egyre gazdagabb, / s annál sóvárabb, minél gaz­dagabb." A leglényegesebb fékezőerő azonban a hatá­ron túli, vágyott érték, a remény “hitelének kétségbe vonása, a „szent hazugság, a remény" oxymoronjába foglalt szkeptikus álláspont, amellyel szemben a hit erőtlennek bizonyul, hiszen az is bevallott önáltatás és hazugság: „vár a határokon / a szent hazugság, a re­mény, / vár — várom, várjuk mindannyian, / itt, a ha­tárokon".

És ezt a kétértékűséget tetézi azzal, hogy közben a világm egváltó szerep —- a föld minden terhének, bű­nének magára vállalása —- is vonzza: „Határokon já­rok örökké, / örökké hazudom / magamnak is, nektek *s / ' mindenkinek! — : / hogy átlépem majd, magam­mal viszem / szomorú poggyászként a Földet, — ? / meg­vámolják majd, mert van, van határ, / amelyen át nem engedik / poggyászomnak gyilkos felét, / őrült felét, képmutató felét, / hullafoltos felét, zimankós, f havak­kal könnyező, halállal / teljes felét, és elválik, igen, / -elválik a hazugság a reménytől, / millió-éves házasság után, / s addig is, addig is / járom a határt, járva já­rom, / s minél könnyebb poggyásszal lépek át majd, / annál mélyebb nyomokat hagyok a talajban." A betel­jesedés vágya és esélyeinek egyidejű elvitatása — ez a kettősség eredményezi, hogy a vers nem. a reményt és a szabadulás ígéretét, hanem inkább ezek hiányának rezignált-elégikus hangulatát közvetíti.

A z emberi tapasztalat által birtokba vehető világ és a határain túli beláthatatlan végtelen közötti feszültsé­get tehát a költő számára nem csupán a megismerés •szomjúsága teszi oly égetővé. A valóságos, az aktuális emberi világ az ő számára maga az egyetemes érték­hiány. Egzisztenciális igény, az életének távlatot adó, megtartó remény szükséglete indokolja, miért jár szün­telen a való világ ismeretlenbe vesző peremén.

(Többes szám első személyben) A hetvenes évek «'l<‘Jón Szilágyi Domokos költészetében egyre fokozódik az emberi lét eszményi tartalma és a tulajdon minőse­gétől elidegenedett 20. századi emberiség helyzete kö­zötti diszharmónia kifejezésének kényszere, és ezl egy ­re gyakrabban többes szám első személyben valósítja meg. A személyes és az egyetemes értékválság össze­adódik, közös nevezője: a hiány. Maga az értékhiany ,!•/., amiben az emberiséggel osztozik. Ezt a hiányt a gon­dola! isáq igényével, de ennél is erőteljesebb önosloro- 7.0 szenvedéllyel tárja fel A m i kell című költeinényei-l.en. ('inm!', is elárulja vállalkozása filozofikus értelmét: .i/ ,,,11111 kolJ" (to deón) a gyökere annak a szómik, amellyel a kantiénus bölcselet az ontológiai megköze­lítéstől a való világétól — különválasztja az ideális ériékek (ti „kellő ") világának vizsgálatát, ad eon lo ló - giút. A z eddig is tapasztalt világszemléleti fordulat la­kni itt tűnik ki a legszélesebben: a költő azokra a szel- lomi-lellci adottságokra, képességekre apellál, amelyek íi tagadhatatlan valóságos társadalmi meghatározottsá­gokon túl —- vagy éppenséggel azok ellenében —- az emberi minőség lényegét alkotják.

A z „ami kell" a hiányban sajogva^megmutatkozó, vágyott értékekre, a lehetséges, de me^piem valósított, emberi minőségre utal, amit az öntudatos szellem akkor is számon tart és számon kérhet önmagától és minden­kitől, ha adott helyzete és saját tehetetlensége, erköl­csi kényelme folytán képtelen kibontakoztatni tulaj­don lényegét. Jellemző, hogy ez az értékállító, profeti­kus felhívás Szilágyi Domokosnál a jó l ismert iróniával színezödik. A hiányt nem az eszményre mutató, pozi- 1 ív kép, hanem a valóságos helyzet korlátaira, a fogya­tékos emberi minőségre eszméltető negatívum kímé­letlen feltárásával és elutasításával érzékelteti, akár­csak Vörösmarty forradalom utáni, válságban focjanl költeményei, az Előszó, az Emberek, A vén cigány.

A z A m i kell című versben a „szükség" és a „fö lös­leg" közötti feszültség időn kívüli, filozofikus-axioló(|i,ii erőterét teremti meg. M ottója egy Shakespeare-idézot: „N e szóljatok szükségről. A legalja / Koldus is, bár teng, 1 >ír fölöslegest. / Ha természetnek többet, mint mire /

7 — Álom és értelem 97

Szüksége van, nem adsz, az emberélet / A z állatéval egy értékű lesz" (Lear király, II. 4. — Vörösmarty fordítása). Ennek megfelelően a vers egyik értékpólusán a puszta egzisztencia már-már állati szükségletei állanak, a mási­kon a lehetőségek, a szabadság „fölöslege", amelynek birtokában az ember megvalósíthatja igazi önmagát, ne­véhez méltó lényegét. A költemény belső összefüggé­seit és kompozícióját azonban fellazítja a túlbeszéltség és a többszörös ironizálás hajlama, valamint két egy­szakaszos közjáték a reményre utaló „tavasszal".

A mottón belül világos, hogy a „fölösleg" nem ra j­tunk kívül, hanem a birtokunkban van: ezzel a „leg ­alja koldus" is rendelkezik. És ez nem más, mint az ön­tudatos szellem szabadsága. A z első két sortól elszakít­va a mottó harmadik-negyedik sorát úgy is lehetne ér­telmezni, mintha e „fölösleg" a természethez hozzáadott (megtermelt?) érték lenne, ami az emberi létezést a pusz­tán fogyasztásra képes állati létfokozattól megkülön­bözteti. Ez az értelmezés viszont feloldhatatlan ellen­tétben állna azzal, hogy a koldus is „bír fölöslegest". Tehát a folytatás helyes értelmezése, hogy az .emberi természetnek kell több, „mint mire szüksége van", eb­ben áll az állati léttől megkülönböztető lényege. Shakes­peare ezt a fölösleget egyértelműen a biológiai-anyagi szükségletek fölé rendeli.

A költeményben azonban nem egyöntetű a mottó ér­telmezése, és ez korántsem abból következik, hogy iro­nikus szándékkal cáfolni látszik a benne fennálló ér­tékviszonyt („egyedüli állat az ember, ki szántszándék­kal tönkreteheti magát", „vissza! a rongyhoz, ami ke li / a testnek — nyavalyásnak! — : meg ne fagyjon, / egy tüzes üszőkhöz, melyen / a csorduló hús szomjas sze­mekig /', pár áll"; „és vissza! ahhoz, ami kell! f a hat földrészhez! / Nem, «ne szóljatok:*). Hiszen értjük mi az értékviszony eme keserű megfordítását, a szabadsá­gát fel nem ismerő, a létfenntartás rabjává lett ember ostorozását! Ebben a vonatkozásban a Shakespeare- rnottó Szilágyi Domokos számára normatív hivatkozási és vitaalap az eszményt korántsem igazoló emberi va ló ­ság versbeli görbe tükréhez,' ahhoz a képhez, melyet a „fölöslegről" lemondó, vegetáló létezésről fest. De egyéb-'

! * ni, ,i költcméHy többi részében megengedi a költő, lioi|y ,i „fölösleget" tárgyi vonatkozásban az emberen kívüli világ részeként értelmezzük, mint amivel nem MV.ilalkodúnk helyesen: „M ikor bevonultunk a hat föld­

részre, / megvala minden, ami kell. /./ De nem elég az, iim lu'll! Kell még a fölösleg, / hogy pe váljunk fölös- I*11 jeNsé, /> kell még, kézügyben, a fölösleg — / csak tudja, merre hajoljon a kéz! // Nem tudta. M ikor bevo­nultunk, / várt ránk, ami kell, és várt a szükséges fölös- Jffj: / Jóból is, rosszból is." Költőileg ez a rész nem e|éi|(|é szabatos: az elbeszélő talán túlzottan is tárgyias

- előadásmód, a „példabeszéd" elfödi, eltéríti a jó és• i rossz közötti választás szabadságára és felelősségére ni<iló végső költői üzenet útját; a jó és a rossz készen i fipol I kínálataként tünteti fel, amit az ítélőerő, a lelki- 1 Ni no rét maga szokott szétválasztani egymástól az er­kölcsi imperatívuszok belső kényszere alatt.

A továbbiakban már célratörőbb a költői értékelés lalós/'M|e: a szabadságával élni képtelen emberiség kö­zös Ielelösségére hivatkozva vet számot a magányos hitelesség értékével.'Akárcsak Brecht, ő is a fonákjáról ítéli meg, hogy az emberiségnek „hősökre van szüksé­ge": nőin, a pozitív értékteremtés, hanem árveszteség oldaláról láttatja ezt a jelenséget: „S mert ü t hittük: a bábaság nem kifizetődő / s a gyávaság túl sokba l<orlll csuda! — , / hősöket izzadtunk ki magunk­ból - / kézenfekvő, mégis mondom a hasonlatot: / ■akár a c|yöiujykncjyló, feleim, f mert szomorú az, feleim / hogy mocsok állni jutunk kincshez. / Hősökhöz! akik ;/ épp úgy születnek, mint a többi ember, / csak másként halnak meg."

A gyöngykagyló a romániai magyar irodalom gya­kori, „kézenfekvő" létszimbóluma: az* értékteremtő fáj- ■kil.... jelképe, amelyben rendszerint az igazgyöngy po­zitív értékén van a nagyobb nyomaték, az értékhang- súlynak ez a pozitív átbillenése pedig képes katartiku- snn í('loldani, átesztétizálni a jelképben rejlő diszhar­monikus értékviszonyt. Nos, Szilágyi Domokos költe­ménye nemcsak hogy nem oldja a létszimbólum nega­tív és pozitív pólusa (homok — gyöngy) közötti érték- lesziiltséget, hanem azt az egyensúlyt is megbontja, ami

99

konfliktusukat tragikus érvényűvé tenné: a pozitív ér­tékek hitelét a negatív értékek teljes túlsúlyával ér­vényteleníti. A hősök és a kincs értékmezején ugyanis a szomorú, a mocsok az izzadtunk negatív tartalma, va­lamint a bevezető sorok iróniájának árnyéka uralko­dik („a bátorság nem kifizetődő, / s a gyávaság túl sok­ba kerül"). A létszimbólum hatása így még csak nem is felemelő. A kényszert elfogadó, áldozatokat követelő életeszmény elutasítása a költő részéről egyúttal eluta­sítása annak, hogy „belőlünk is van fölösleg", azaz meg­engedhetjük magunknak, hogy egyéb fölösleg híján hő­söket teremtsünk.

A költő szemléletében a kényszerűségben fogant ér­ték, a hősökben megvalósuló fölösleg nem emberhez méltó, természetellenes. Am i természetes, a mindenki számára adatott szabadság hősiességre nem kényszerítő fölöslege. Ezért fohászkodik a vers végén a következő­képpen: „ó, tudjuk, ami kell. Ó, tudjuk, / tudjuk, hogy mik vagyunk — semmik a többi nélkül. / Legyen, hogy úgy haljunk meg, akként — / hogy is — / haljunk meg születésünk szerint

Az ikerversben — (M ég egyszer:) A m i kell — a kellő értelme kitágul; az eszményi éthosz' foglalata lesz, az az erkölcsi „fényűzés", az az „áldott fölösleg", amellyel az emberi együttélésben egymásnak tartozunk. A költő nem mondja ki a szót: szeretet. A létszükségletként ál­lított, nélkülözhetetlen értéket ismét a hiány, a negatí­vum elrettentő valósága, az aktuális értékvilág mélysé­gei felől láttatja. A z apokaliptikus v ízió drámaisága és a nyelvezet veretessége, a profetikus izzás Viörösmarty- ra emlékeztet: ,,Ö, nem: a hús nem vétkezik, / nem a hús kéje a vétek; / valami őrült nagy kísérlet / ered­ményeként: itt vagyunk, / esendő emberi rangban, / De tudunk röhögve tiporni, / és hamis kéjjel, élve, holtan / —■ mint valami Földre szállt Holdon — / örülni az űrt, örülni / röhögve, hogy testvérekül, /> egymást k i­tagadni tudjuk!"

A költő Shakespeare- és József Attila-mottóra vála­szol drámai replikaként ható, keserű vallomásában: „Ó, csupa kéj, hogy éheztetjiik egymást, / ápoljuk részleges halálainkat, / nincs Jupiter, ki mennydörögne úgy, /

100

mini mi, hu fejünkre olvastatik / »az ég igazsága«; — ('», • 11«u|y névetség»!, / poklokon annyi röhögés nincs,

/ nihil mi raj tünk; // mint mirajtunk, kik tudjuk: ami kell, t, mindönkiinek, — : az az áldott fölösleg, / amelyet meg- v ununk «•<|ymástól, / vagy megadunk — de holtainkban,

", luk isrirH bűnözők, / váltigártatlanok!"A lolilx", :,zám első személy, a nyíltan bevallott azo-

nONIlláN h e v ü l e t e minduntalan rácáfol a maró iróniára. A k ü l l ő nőm ír/, elutasítás, hanem a közös felelősségre ói nc , s / l ( i vészkiáltás jegyében, az irónia vértezetét le ­iévé ■/,;11 j.i ,i verset: „A nagy Időben/ csak egyszer jut ho'/,/,i’nikii| .17, óin, / kísérletül! / Igazságos az ég, / ma- ■ inuk i , i h .111y h.il mégsem okulunk? / Próbáljuk meg Utódain! mániától el ne irigyelni / a végtelenség jo ­gul I"

•\ "II, f./ir/iitl végének olvasója elszokott átlói, hogy .i ■ ■ i '■ nltiiiyii Ilyen kö/vol lenni megnyíljék, elszokottn Ilin < lilioma,',os jellegétől, s még inkább, hogy egy igazi I, ..Mi niény ir/rnele ilyen leplezetlen felhívás le­gyen Magtik a költők, n lárgyiasan megnyilatkozó, ■1 ■ I\ !■• |ohhiiii i e|lii'/.k(i(lő kiöltök szoktatták le erről. A l "■ i " , költő szerepválsága — a személyes szri erejébe Vitott hitének megrendülése, a visszhangta^jság — lm mé.s'/elszcifien eredményezi ezt.

' '7 i I;így i Domokos most meg meri tenni, hogy többes N/áin első személyben mindnyájunk helyett, mindannyi- nnkia érvényesnek szánt ítéletet mondjon, s mi több, fe l­hívást intézzen olvasóihoz: „Változtasd meg életedet!" A költői szerepválságon, úgy tűnik, felülkerekedett, vá l­lalja a személyes hangot, és egy lehetséges közösségre hagyatkozva meg is osztja ezt a személyességet. A zt meri mondani: „mi".

11onnan ez a korszerűtlen vakmerőség? Mi a titka onnők a nyíltságnak, közvetlenségnek, leplezetlenül cél- •/iilos felhívó hangnemnek? Ki hatalmazta fel, ki bízta inog, honnan a mandátuma arra, hogy a „mi" nevünk­ben 'beszéljen? A z olvasó még nem is olyan régen leljesen kiábrándult a kollektív érvényre igényt tartó költői kinyilatkoztatásokból. Márpedig ezek a .költemé­nyek grammatikai-retorikai formájukban olykor kísérte- I lesen hasonlítanak a közmegváltást hirdetők szózataira,

ÍOÍ

akik az épitő többes számban magukhoz ölelték azokat is, akik ott nem .érezték magukat otthon.

Csakhogy a Szilágyi Domokos verseinek, többes szá­mú alanyába tartozókat már nem az „építés" szilárdnak látszó közös célja öleli össze, hanem abban a közös mulasztásban egyek, melynek felelőssége mindenekelőtt külöm-külön, személyesen terheli őket. „A nagy Időben csak egyszer jut hozzánkig az óra, kísérletül!" — és ezt a mindenkinek külön adatott esélyt, az egyedi léte­zés ajándékát, az emberi minőség személyes kibonta­koztatásának egyetlen esélyét játsszuk el minduntalan az éthosz erőtlensége folytán. A ,,mi" én vagyok és ö meg te, akik a névmás szerint ugyanabban az esélyben részesültünk, a mai emberiség. És ezt a ,,mi"-t nem le­het visszautasítani, mert nem mossa össze személyes határainkat, meghagyja egyéni szabadságunkat. Csak figyelmeztet, hogy felelősség terhel a ,,többiekért" is, akikkel nemcsak a grammatika szabályai szerint tarto­zunk össze, hanem a „nagy kísérlet" egymásért is szur­koló alanyaiként. #

Szilágyi Domokos többes szám első személyében a költői személyesség átlényegül valami mássá:' híddá, hogy az ideális emberi értékekhez visszataláljunk. Ez a „m i" az egyetemessé tágult személyes lelkiismeret, ha úgy tetszik, az eszményi lelkiismeret, amely az össze­tartozás éthoszát is közvetíti. A z ostorozó indulat, a keserűség mögött ez van: a tökéletesség nosztalgiája.

Ezt a lelkiismeretet a mulasztás élménye, (bűn)tudata foglalkoztatja. A megismételhetetlen pillanat, a kairósz megragadásának sürgető parancsa, amely az emberi ren­deltetés betöltésére szólít és céltudatos cselekvésre in­dít, a végesség tudatával társulva, együttesen neheze­dik reá. A létezés felelőssége, a mulasztás kockázata és az „ideiglenesség" érzése összetevődik, a céltudat és végesség alapvető antinómiája kiéleződik.

A kiteljesedés, a befejezettség, a tökéletesség esz­méje és az értelmetlen elmúlás közötti ellentmondás, az átmenetiség kínzó élménye nyomja rá bélyegét a Kér­vény című költeményre is.

A z ötvenkilenc soros vers egyetlen többszörösen összetett s egészében befejezetlen mondat, mintha a köl­

102

tő a grammatikai formával is az átmenetiség, az ideig­lenesség fogalmát kívánná megérzékíteni. A személyi­ségnek az a törekvése, hogy létezése a céltudatos ön­megvalósítás műve legyen s halála úgy következzék be, mint egy jó l felépített mondat végén a pont: ez lenne az az eszmény, amelyhez mérten e költemény formájá­val is az élet örök befejezetlenségét, az alany önmeg­határozási kísérleteiben kimerülő, állítmány nélküli lé ­tezés tragikumát sugallja. Két létmetafora —- „félúton" lenni és egyszersmind hallani „a végítélet trombitáját": a befejezetlenség valósága és a rendeltetés eszménye — közötti feszültségben telítődik tragikus jelentéssel az „ideiglenes" jelző tartalma: „Alulírott, ideiglenes / lakos a XX. / század negyedik, ötödik, / hatodik s hetedik emeletén, / alulírott, vagyona: még 30— 40 év, / kama­tok, infarktus, vélt véletlen, ki tudná, / vagy Ajándék, elborult; alulírott, / egyelőre bejelentve, ott, anm / kö­röztetni fogja előb-utóbb / Elmúlás (őfelsége), és le fog­lalja majd / ingó verssorait, [. . .] alulírott, született júliusban, elkárhozott / mind a négy évszakban, / •alul­írott, még mindig félúton / -(és félúton tán mindörökké / f. . .] alulírott, ideiglenes, / ideiglenes mindörökké, / meghallgatván a \régítélet / trombitáját (Honegger-dal- lam volt talán) . . . "

Ez a feszültség racionálisan feloldhatatlan, csupán a beteljesülés, az eszkathon elfogadása oldhatná fel, ám a költő — mint már annyiszor láttuk — ehhez is ellent­mondásosan viszonyul: „alulírott, ki szólott nagy-ki- áltván: / »Hiszek, Uram! Légy segítségül / az én hitet­lenségemnek!* — , / alulírott, megutálván / a föltámadás szadizmusát, .[.. .] alulírott, aki nem írt alá / szerződést se a régvoltakra, / se a sose-leszre . . . " És'ezt a feszült­séget a költemény végén mint az emberi létezés egye­temes antinómiáját, mint az emberiség k'özlöís „rettene­tét" veszi magára a be nem teljesedés, s mulasztás (bűn)tudatával együtt: „alulírott, rovásán több millió / halállal, születéssel, átmenettel, / alulírott, átmenet re­mény s rettenet közt, / alulírott, ideiglenes, / ideiglenes, mindörökké, / alulírott, a hetedik, / a huszadik, az ez­redik, i/ milliomodik halál / és m illió-egy születés / súlya alatt, alulírott, alulírott".

103

A z öndefiniálás versbeli kísérletei között — költői sze­repét tekintve — a legtartalmasabb az alábbi két, össze­függő kép: „alulírott, szolgálatos / a tájon, ahol tinta tóban / béka hangol, sás sötétség sustorog, / csillago­kat csördítenek láthatatlan / ostorok {. . .] alulírott, k i­nek fejére láthatatlan / csillagokról hull látható ezüst­korom, / alulírott, é jjeliőr egy / tört-ezüst-koron, amely majd / beolvasztódik alulírottal együ tt. . . "

A költemény egészében ez a „tá j" és ez a „kor” : az átmeneti téridő, amelyben a költő az örök ideiglenesség tragikumáról tanúskodik. Ez a betájolás ugyanakkor az emberi létezés végtelenbe tagoltságának beláthatatlan távlatát is tartalmazza („láthatatlan ostorok", „láthatat­lan csillagok"), a végtelen, transzcendens titok elérhe­tetlenségét, így a versbeli szerepmeghatározás — „ éj je ­liőr egy tört-ezüst-koron" — a véges és végtelen verti­kális feszültségével is telítődik.

A z átmenetiségre minduntalan ráeszmélő szellem nem tudja békésen elfogadni a jelzett diszharmóniát, de egyedül képtelen arra is, hogy feloldja.

Ám önáltatással sem akarja szelídíteni. De nem tud igent mondani az abszurditásra sem. Erről tanúskodik ÍJ tóhang című verse.

A mottó egy Babits-idézet: „Tán nemet vettek és igent arattok. / Kisebzett és fázik a meztelen föld: f, siessetek! hogy új búza borítsa, / mielőtt az esztendő megöregszik." A Vers, apostolokról című Babits-vers összefüggésében az elfogadhatatlan jelen radikális ta­

gadása az a „vetés” , amelyből egy más jövőre mondott igennek a termése sarjad. Ez a negatív apostolkodás akkor is lehetséges, ha az elutasított helyzettel szembe nem tud az ember konkrét alternatívát állítani: a nem, a tagadás — dialektikusán — az ellenkezőnek vagy valami más állításának a küszöbe.

Szilágyi Domokos Ufóhangjának szövegösszefüggé­sében az igen és a nem alternatívája az abszurd létezés elfogadása vagy elutasítása vonatkozásában merül fel. A költemény szembenézés a végső cél hiányával, a személyes létezés esetleges, képtelen mivoltával, szám­vetés a létparadoxonokkal és a véletlenszerűséggel. A rövid sorokból álló középső egység „rendezőelve" ma­

104

ga a rend hiánya, a minden értékrendet felborító, min­den értéket érvénytelenítő esetlegesség. Ám e számve­tés olyan keretbe illeszkedik, amely az értékhiányról, a veszteségről, a bizonyosság szükségletéről vall: a „saj­gó megismerés", a „mennykő igazságok" romboló ereje ellenében olyan „igék" iránti szomjúságról, amelyek k i­töltik a hiányt.

Ha minden értelmetlen, akkor nincs értelme a szó­nak sem, akkor egyetlen érvényes válasz a csönd. De a költő nem tud, nem akar elnémulni, és ezzel — ha nem hangzik is el — végül is nemet mond az abszur­dumnak: „Magamat világgá kiáltván, / állok kéretlenül a vártán. // Éget a szó, éget, eléget. / Adjatok, adjatok oltó igéket. // Romlandó húsom végét a rögben: / hin­nem az Útban, az örökben. // A z íltban, mely veszni nem ereszt, és / amely örökös újrakezdés. // (Elmond­hassam, hogy megcsalattam: / nemet vetvén, igent arat­tam.)" A költő tehát nemet mond egy abszolút cél hi­tének is, ám ilyen cél híján az „örökös újrakezdés", az egyetemes emberi megmaradás relatív értékébe próbál belefogózni.

A viszonylagosságban azonban nemigen találhat tar­tós nyugalomra a szellem, hiszen a kételkedés mellett újra meg újra felébred az a képessége is, hogy el tudja gondolni a legnagyobb értéket, amelynél nagyobb már el nem gondolható. Jóllehet a célelvű történelemfelfo­gástól messze eltávolodott, és meggyőződése szerint „nincs cél — folyamat van csak", „az örök: az út", mégis fel-feltámad benne olykor a vágy, a nosztalgia, a beteljesedés eszkatológiai távlatai iránt. Ezt az érte­lem által racionális utópiának minősített célt viszont hajlamos azonnal ironizálni: a vonzás erejét az elme kételyei, fenntartásai fékezik. A z „új világ" többszörö­sen megszenvedett és elvetett utópiájának helyét most egy másik eszkatológiai jelkép, a nyilván Vörösmartyra visszautaló „ünnep" kétértelmű motívuma veszi át.

A kétértékűség kezdettől fogva jelzi, hogy a költő korántsem azonosul egyértelműen a szó eredeti pozitív tartalmával: Az ünnep című versben a líra határait fe ­szegető fogalmiság szintjén fejtegeti, hogy a nyugvó­

105

pont, a beteljesedés nem fér össze az emberi létezés természetével.

,,Q, fölvirrad az ünnep, / fölvirrad, s nem tudunk / mit kezdeni vele: / fölvirrad s le nem áldozik / — mit tegyünk, halálhoz szokottak? —• / fölvirrad, s vágyaink / elsorvadnak — mik vagyunk nélkülük? / agytekervé- nyeinkre rátapos / a múlás, hiába akarnánk / múlha­tatlanul ünnepelni — / nincs múlhatatlanság, / nincs más, csak kutyaszorító, / fából vaskarika: / az ünnep, amely egyszer lesz még a világon, / s amely után / üiinep- várás lesz még, ezerszer, m illiószor. . ." Ez az inkább patetikus, mint ironikus részlet a ráció ama fenntar­tásait összegezi tehát, melyeket az utópiával szembe­szögez: az elmúlással és az embert szüntelenül önmeg­haladásra késztető vággyal (a ,,láz"-zalj összeférhetet­len a befejezés, a „múlhatatlan" beteljesedés tökéletes­sége, az ,,ünnep

Ezeket a kételyeket fejezi ki lírailag sokkal hatá­sosabban a vers bevezető sorainak fanyar, groteszk v í ­zióba hajló iróniája, mellyel a beteljesedés bárnjiféle ígéretét messzemenően profanizálja. „Éjszaka kezdődik az ünnep, / éjszaka, hogy látni lehessen a napkeltét,- / hogy látni kelljen az ünnepi nap keletét, / ha a haj­nal, az úgynevezett rózsaujjú, / rózsaujjával beint, be- inti j kétezer, tízezer, ötvenezer, tudom is én, hány / év álmait" — kezdi az ünnepet eleve demitizáló, humo­ros stílusfordulatokkal, majd ironikus-groteszk látomás­sal folytatja: ,,az lesz a napkelte! menetrend- / szerűen fölébred az emberiség, / menetrend szerint ásít, krákog, vécére megy, / köpköd, szoktatja magát az időhöz, egy ­szóval ébredezik az emberiség, / főfájósan az ünnep előtti, sokezeréves / hajszától, főfájósan az ünnep / ígére­teitől főfájósan a részeg / háborúktól, a ráktól, a luesztől, / ábécétől, és tébécétől, egyszóval minden / találmánytól, melyet az emberiség szerzett / mint emberiséghez mél­tatlant, / éjszaka kezdődik, mondom, csak azért, / hogy értelme legyen az igének: / legyen világosság ..

A kíméletlenül profán bevezetés azonban — az eny­hébb irónia árnyalatán keresztül — áthajlik az ünnep vágyát kifejező sóhajba: „éjszaka kezdődik, hogy v é ­get érjen az éjszaka, / legyen világosság valóban, /

106

mert szeretjük a világosságot, ha van, J szeretjük látni, szeretünk látni, / egy szóval: szeretünk.#/ így kezdődik az ünnep, Éj a mindig eljövendő, a sose-Iesz, / Járni fog ­nak az é jje li buszok, / járni fognak: irány a hajnal, / mely rózsaujjal hajnali / buszokká inti bé őket; / me- netrend-szerűen kimaradnak a világháborúk, / menet- rend-szerűen kitaláljuk, / mit kezdjünk magunkkal, / mívesnapi ünnepünkkel, földúlt / múltunkkal; jövőnk­kel, hogy föl ne dúljuk, / mint tettük, barbárok — ad­játok, egek, / hogy tudjuk még a módját: ünnepelni!" Ezt az egyetemes felelősségre hivatkozó fájdalmas fo ­hászt teljesíti ki végül a költeményt befejező kérdés: „ünnepi, délutánunkba / beleszól a fáradtság; megkopik / az ünnepi szeretünk, — játszadozunk f j hány ezer éve? /’ az ünnep / fogalmával, a megelégedés / szentsé­gével, a lustító j harmóniával; hát mit fogunk /' meg­tudni magunkról, amíg nem tudunk, / nem tudunk, nem tudunk ünnepelni?!"

A költemény értékszerkezetét egy paradoxon hatja át, a „mindig-eljövendő, a sose-lesz" ünnep értéktar­talmának ellentmondásossága. Ezt a feszültséget a vers— jóllehet nem közvetíti egyöntetűen és eléggé tömö­ren — mindvégig fenntartja, nem oldja. fel. Iróniája tra­gikumba hajló: nemcsak a távolságtartó felülkerekedés, hanem az ellentmondás, a diszharmónia fájdalmas átélt- sége is jellemzi. A z „ünnep" pozitív tartalmát döntően alakítja, erősíti a „szeretet" mint az ünneppel szolidá­ris érték jelenléte. Ez az összefüggés már sokkal ko­rábban, a Szerelmek tánca egyik versében is felmerült: „szerelmesek szép, meztelen, súlytalan ünnepeit / k í­vánom neked is, v ilág" (Ünnepek), és ez a verselőzmény megerősít abban, hogy az „ünnep" fogalma Szilágyi Domokos költészetében az értelem által kitűzött evilági célnak és a lélek — korántsem ésszerű — harmónia- vágyának együttes beteljesedését, ennek eszményét je l­képezi.

A beteljesedés hiánya tehát a költő számára már nem csupán a történelmet „m egtervező" emberi értelem csőd­jéve l egyenlő, hanem sokkal inkább az összetartozás, az egymásrautaltság létszükségletének érvényesítésére kép­telen éthosz örök vereségével. Ez árnyékolja be ekkori

107

szemléletében a szeretet bármiféle megnyilatkozásának értékét is: nem a szabad, a teljességgel érdek nélküli emberi kapcsolatok hajtóerejeként fogja föl, hanem csu­pán a magányt, a félelmet, a folytonos diszharmóniát ideig-óráig oldani képes, nagyon is viszonylagos öröm forrásaként. Inkább a szükségből kovácsolt; erény egyik formájának tekinti (akárcsak a gyöngykagylóval szim­bolizált hősiességet), amely enyhíti ugyan a tragikus létezés személyre szabott rabságát, de megszüntetni kép­telen.

Ez a relativizáló nézőpont jellemzi például a Fa­gyöngy szerete tf elfogását is. A vers bonyolult — lírá­vá eléggé át nem lénye^itett — összefüggéseibe jó l be­világít a gyöngykagyló-analógia: a gazdanövény és a Viscum album közös terméseként felfogott „gyöngy", akárcsak a kagyló igazgyöngye, ez a kényszerben, fá j­dalomban fogant érték — enyhület csupán a külön-külön átélt szenvedésre. Kétséges tehát, hogy van-e önértéke, s hogy nem csupán eszközérték vagy ,,ürügye", igazo­lása valami közös, rejtett érdekeltségnek". ' „K ag flók kínjának irigye, / együtt-tenyészés ürügye — / ,ürügy? kényszer? kötelesség? — valóság!!! — : / szívünkre, mert sokan vagyunk a sokszívűek / szívünkre enyhe gyógyszer — / szívünkre gyöngy a gyógyszer — : gyöngy, gyöngy a bordák alatt. / Együtt-tenyészés ürü­gye: / mégsem közös, mert kinek-kinek / saját lábán kell áttántorognia, átmenetelnie, / bukdácsolnia, lábadoznia f őrlőmből kínba, veszettségből vigaszba, / hogy meg­tartsa magát!"

A költő gondolatilag-grammatikailag sűrű szövésű, egyre súlyosabb nyelvezetű és egyre egyetemesebb táv­latú költeményekben vet számot az összetartozás szük­ségletének és értékének jelentőségével az emberi lé ­tezésben. Jellemző, hogy közvetlenül meg nem nevez­ve, a költeményeket szervező drámai értékfeszültsége­ken át, olykor a „hiány" léghuzatában érzékelteti az egzisztenciális egymásrautaltság elemi szükségletét.

Vershelyzeténél fogva is az egyik legmegrendítőbb példája ennek a Gyöngyöm-társam című költemény, mely alcímében is je lzi a parafrázis alapjaként választott sa­játos szituációt: Énekli egy rab prédikátor. A protestáns

108

gályarabok sorsát idéző, nyelvében is atmoszférateremtő költeményt egyszerre jellemzi az összetett gondolati- ságv és az átütő erejű szenvedély. A vers nem csupán a rabságban együvé láncolt társak kölcsönös egymásra­utaltságának és egymást erősítő szolidaritásának kettős összeforrottságát jeleníti meg, hanem — a prédikátor- szerepbe rejtőzködve — költői hitvallást is közvetít.

A Bornemisza Péterre is utaló biblikus, zsoltáros, mél­tóságteljesen archaizáló nyelvezet drámai ereje onnan ered, hogy a vers alanya — társához szólva — minden meghatározó, sorsalakító emberi viszonylatot összegez. A költemény az én— te viszonylatát kitágítva a mi, ti, ők sajátos értékére is rávilágít az adott helyzetnek k i­szolgáltatott fogoly szemszögéből, k ivetítve a feszült­ségeknek azt az erőterét, amelyben a vers alanya és társa egyszerre bizonyul áldozatnak és hősnek, a kény- szerűségből értéket teremtő éthosz példázatának. A gondolati mélység abból adódik, hogy a költemény egyúttal reflexió is: költői meditálás a kényszerűség és érték korántsem harmonikus összefüggéséről. Ennek ellenére a költemény végkicsengése nem lefegyverező, hanem heroikus szerepvállalás: a küldetéssé átlényegülő helyzet felismerése.

A jelzett vershelyzet egyetemessé tágul: a gályarab- ság a babiloni fogságra utaló motívummal bővül, és időtlen jelképes értékkel telítődik, a kiszolgáltatott kö­zösség írástudóinak hűségét, helytállását, hivatástudatát szimbolizálja. Ám a szorongatottság állapotában k ife je ­ződő társas viszony, emberi kapcsolat egyúttal a Fa­gyöngyével analóg szeretetíelíogásról is tanúskodik: ezt mutatja a megszólítás („gyöngyöm-társam"), a félelmet enyhítő összetartozás „édes keserűsége", „bátor félsz"-e. H ogy ez mennyire elemi, ritkán tudatosuló szükséglet, azt egy súlyos hasonlat érzékelteti: „Gyöngyöm-társam, akit csak úgy / érzek, mint szívemet, ha nem fáj; / akit csak úgy, / akit csak úgy, mint mennyet a holt, holtat a m en n y ..." Ám ezt — a szeretet értékére fordított úton ráeszméltető —- hasonlatot később egy metaforá­val folytatja: „Dobogj bennem — , csak addig —- — ad­dig, —- / hogy csak halálig kibírhassam" — és rádöbbe­nünk, hogy hiszen ez az észrevétlenül „dobogó" szív, a

109

társ itt magával az élettel válik egyenértékűvé! Innen, az éltető szeretetből származik a teherbíró, az ellenálló, a rabság súlyát is legyőzni képes energia, mellyel a „pré­dikátor "-költő az égre írja fel üzenetét. A Dániel köny­vének (5.), Radnóti eklogájának (,,az égre írj, ha min­denösszetört") reminiszcenciája is dúsítja ezt az ítéletért kiáltó, egyedi ötvözetű váteszi költeményt.

Már a kezdő szakasz helyzeti energiája is profetikus üzenetet ígér: „Gyöngyöm-társam az édes / keserűség­ben! / Lángolva lovagolván / vad typographiákon / —• mint az Ür szava rajtunk, / hogy véknyunkat csikarja,.— [\ gyöngyöm-társam, / testünk könnyűdik, / lelkünk egyre súlyosabb." A rabság és az elhívás terhe, tehát kettős szolgaság nehezedik a vers alanyaira; nemcsak az evilági hatalom, de Isten foglyai is, rabságuk része tehát az elrendelésnek, mely elől nincs menekvés: ,,S hogy a gályától megszabadulnánk, / édes feleim, • nem azt hivők, hogy / ráolvasás az orvosa? / ördögi kísér­tetek! / Holott is érsek Kollonics / töltekezék beszé­dünk vérivel, / alázatunkkal hizlalva gőgjét, / dühünk* kel bosszúját!" Majd az önvédelem indulatát csitító, a félelmet fegyelmező méltóságtudatot szólaltatja meg emelkedett hangnemben: „És nem kár, édes feleim, / világlatni veretes szavainkat / csak azért, / hogy a gá­lyáiul megszabadulnánk?! / S ha majd, ha majd / nem lesz félnünk mitől, / nem tudjuk abbahagyni.'1

A z írástudó dolga tehát — sugallja Szilágyi Domo­kos — nem az, hogy a maga bőrét mentse; a valódi kül­detés egyre fokozódó terhét a költemény egy vissza­visszatérő motívummal érzékelteti: „gyöngyöm-társam, / testünk könnyűdik, / lelkünk egyre súlyosabb . . Végül a feszültségoldó felszólításban megfogalmazza, hogy e súly alól a rabságban, idegenségben is vállalt önazonos­ság kinyilvánítása szabadít fel: „N agy vizek partján,, édes feleim, / énekeljünk otthont a tájon. / Halálig, ha­lálig, halálig csupán. / Csak halálig ne fájjon. / K iköltöz­zék az idegenség / szívünkből, feleim édes."

Idegenség és otthonosság, a fogolyhelyzet s a lélek szabadsága ellentétek ugyan, de az idézett szakasz bel­ső egyensúlya a bizonyság arra, hogy egyidejűségük

110

nem lehetetlen. Mert az összetartozás erejében fogant vállalkozás mögött ott van a méltatlan helyzettel szem­beszegezett igazság mély meggyőződése, mely az ítélet­ben bízó eltökéltségre támaszkodik: „Gyöngyöm-társam, a bosszúálló / Jehova szavaival égess! / Vacogva, fog- gal-körömmel, betyárul, / nagy tüzek partján, nagy fagyban égve! / Dobogd ki bennem — épp csak halá­lig, / csak hogy ne fájjon — , / dobogd ki bennem! És / írjuk föl betűinket a semmi égre."

A „nagy vizek partján" csak közvetve (a gályarab­ság színhelyére és távolabbról a babiloni fogságra utal­va) juttatja kifejezésre az idegenség élményét, de az utolsó szakasz exymoronjai — „nagy tüzek partján, nagy fagyban égve" — kiélezik a kényszerű helyzet­tel szembeni magatartást a tűz— víz, tűz— fagy jelképér­tékű eszközei révén.

A hitnek Szilágyi Domokos lírájában ritka vakmerő­sége jellemzi ezt a költeményt. Hasonló helyzetekre máskor a diszharmónia feloldására képtelen, az éthosz erőtlenségét belátó rezignáció, szkepszis jegyében vála­szolt. Nem véletlen talán, hogy ezzel a heroikus maga­tartással csupán ilyen jellegű, szerepjátékot feltételező költeményben azonosul. Ebben a pályaszakaszban elszór­tan vannak még hasonló alapállásra valló megnyilatko­zásai: „V a ló igaz: / helyünk csak talpalatnyi; / való igaz: / talpalatnyi hely is e lég a tagadásnak" (Konyha- szerrel); „a gondolatokra nem vonatkozik a kijárási t i­lalom" (Halálmadár). Ezek a részletek azonban a jelzett költemények szövegösszefüggésében nem képviselnek meghatározó jelentésréteget.

Ha a Gyöngyöm-társam a szabadság, a Test a testtel az öröklét vonatkozásában bontja ki az emberi egymás­rautaltság, összetartozás értékének jelentőségét. Ez a mély gondolatisággal is telített óda a szerelemhez József Attila Ódájához hasonlóan rétegzett, tág színskálát ke­verő, a szenvedély mélységeit és az idilli harmónia ma­gasságait összefogó verskompozíció. De azon túl is, hogy a Nagyon tájból választ mottót, a költemény - csupán szerkezeti összetettségét tekintve mutat analógiát József A ttila lírájával, mert a költeményben a pályaszakasz Szilágyi Domokosra jellemző sajátosságai összegeződ-

111

nek. A verskompozíció középpontjában a szükségként, „muszáj"-ként is megélt szerelmet himnikus magaslatra, emelő fohász áll, amelyben az érzéki meztelenség az imaforma révén megszentelödik. A szent és a profán mély, költőnkre jellemzően sarkított ellentéte a normá­kat nem mérlegelő, elemi vágy izzásában oldódik fel: ,,Mi Atyánk, ki vagy a szerelem, / M i Anyánk, puha ágy j/1 vagy hársfaágak csendes árnya, / vedd el, ha szeretsz, vedd el az eszünk . . Az „add meg nekünk m a' ellentéte („vedd el . . ."), a csöndes, áhítatos indítás még csak ígéri a klasszikus ima visszájára fordítását, de a továbbiakban fokozódik a proíanizálás: „terítsed szerte testünk titkait, / bolondíts rrfeg, amíg ki nem ha­lunk, / bolondíts meg, hogy ki ne haljunk . . . "

A könyörgés tárgya az örök életet jelentő „ország1’ helyett az öröklét vágyaként megélt földi szerelem be­teljesülése, mellyel együtt jár a tudat is, hogy ez lehe­tetlen: „puha ágy, hársfaágak csendes árnya // Unter cíer linden an dér heide / -—• / légy rezervátumunk, / az örök ritmus rezervátuma — / hisz a ritmus se más, mint újrakezdés!" A második szakasz — rejtetten újra visszautalva a Miatyánkra („N e v ig y minket a kísér­tésbe . .." ) — az érosz hatalmához intézett hódolat? „Raboltassék el a szemérem: / ellenségünk a leghülyébb./ Élhetünk vízen és kenyéren / (tartván az írás betűjét)— / de mellre fulladó tenyéren! / ölet simítva, meg­oldva övét! / (S szórjon csak ránk impotens mennykövet / Szent Ágoston — a kurváktól jö ve t.)"

Ezt a lázadó normarombolásként, nyelvileg is k ih ívó módon kifejezett szerelmi vágyat — dioniiszoszi fékte­lenséget -—- ellenpontozza a profán himnusz kerete: két kis dal, melyek a beteljesülés győzelmes, derűs hangu­latát sugározzák. A költői miniatűr mesteri példái ezek a madrigálok: antik motívumokkal időtlenné bűvölt idill, klasszicizáló egyszerűség, játékos erotika jellemzi őket* A kettő közt a szivárvány (Irisz)-motívum, a teljesség költői jelképe teremti meg a szoros egységet: „Szivár­ványul, szivárványlik / mezőkön a napvilág. / Várjuk— meztelenül állig — / Ámor mézhegyű nyilát. // N y ila egymáshoz ha nyársal, / kettősen életre ölt: / kétszó- lamú hallgatással / csak úgy zeng belé » föld !" — szól

112

az első madrigál, melynek nyolc rövid sorába kozmikus távlatokat képes sűríteni. A z őselemék erejével ható vágy hatalmát, az önfeledt ölelés tisztaságát dalolja a második madrigál: „Esendő a v íz is, / színejátszian alá­hull. / Kösd csokorba írisz / ezerszínű sóhajául. // Víz, hanyattra esve! / H ívogató csillogása! / Ránk esik az este, / s mi egymásra, egyre-másra."

A játékosan megteremtett teljességjelképet, k ö lt% csapdába ejtett harmóniát azonban az „öröklét" e lérh et tétlensége fölött töprengő meditáció —■ a verskezdő és- -befejező sorok — fogják keretbe: „Elérhetetlen marad valami, / valami mindig elérhetetlen marad, / de egy ­re ismerősebb az út odáig: / mert mindig újrakezdjük, / mert mindig újrakezdjük, és egyre otthonabb a táj:/ térképe testünkre rajzolódik. // A titkok titka ez: az újrakezdés [.. .] Árvák vagyunk, árvák, .ugye drágám./ Fizetünk érte — néha drágán: / te értem s én teérted,/ S az elme épp akkor hagy cserben, / midőn az örök­létet már-már megértem, megérted."

A z „elérhetetlen" folytonosan újrakezdett ostromá­nak kudarcát, az igazi beteljesülés hiányát fogalmazza meg tehát, s a költemény egésze végül is ettől telítődik— a költőre jellemző módon — a diszharmóniára érzé­kenyebb, minden illúziótól tartózkodó, éber intellektua- litással.

A tragikus lét ellentmondásait számon tartó értelem nyugtalanságát mégis csupán az emberi összetartozás elemi erejének átélése képes ellensúlyozni, enyhíteni. A személyes és történelmi létezés végső céljának ra­cionális bizonyossága híján a költő az egymásrautalt­ság tényében és a kölcsönös felelősséget kifejező éthosz értékében keresi a bizonyosságot: megmaradásunk zá­logát.

Nem állít, hanem kérdez: Sajtóértekezletének sajátos alapállása kifejezi a költeményeibe eddig is belerejtett intellektuális és erkölcsi imperatívuszt, hogy ki-ki sze­mélyesen maga is küzdjön meg a feloldhatatlannak lát­szó ellentétekkel, a tarthatatlanul kiúttalannak látszó helyzet kihívásaival, az értékhiány vákuumával, önnön lelkiismeretével. A keresett, az áhított, a legfontosabb­

8 — Álom és érlelem 113

nak vélt közös értéket nem nevezi meg, hanem a vesz­teségek, a hiányok, a tagadott alternatívák felől kér­dez és vezet reá, írja körül.

A költemény alapfeszültsége a mulasztás és a fe le­lősség értékpólusai között létesül, szerkezeti súlypont­jában a mulasztás bűnét megfogalmazó idézet áll: „So­kan estek bűnbe / félelmükben a bűntől, / és gyanak­vásukkal / másokat / bűnbe / juttattak." Ez az idézet a mottóval együtt az emberiség múltjának tanulságai­ra figyelmeztet: „A k i nem emlékszik az elmúltakra, meg­ismétlésüket kockáztatja meg" (Santayana).

A számvetés típusú költemény első része —- a Hét- méríöldes csizmára emlékeztetőn — a személyesen m eg­szenvedett jellegzetesen 20. századi értékválságot össze­gezi, az utópiából felocsúdó, a megismerés korlátaira rá­eszmélő értelmiség tragikus szellemi kalandját fogal­mazza meg: ,,Hölgyeim-Uraim, / úgy jártam, mint Önök / a megismerés útjain; / előbb: álmot léptem, hatalmasat,/ s a föld, a föld mögöttem meghasadt, / és estem, estem, estem, mint ahogy / multi ía llere docuerunt — / estem- zuhantam, akarva-akaratlan, / hol bűnhődésnek, hol bűn­nek veremébe, / utunkon nem mindig bűnre jött,a bűn- hődés, / mint ahogy nem járt minden bűnnel bűnhő- dés — .“

Találóan fejezi ki az áldozat és a bűnös kétértékű helyzetét, egy egyneműsítő manipuláció és a személyes felelősség terheit: „félelmek verm eivel / szegett utun­kon, / Hölgyeim-Uráim, / csoda, hogy vittük valamire is, / a megismerés, a programozott kíváncsiság, / be­táplált múlt-jelen-jövő ,/ útján, betáplált remények s ria­dalmak útján, / betáplált bűnök közepette, / igen, Höl- gyeim -U ra im , ebben vagyunk csak egyek / — / eí aliis ius peccandi / suspicando íecerunt — / s másokat ma­gunkkal ragadván / a kényszerű úton, / magunkhoz ha­sonlítandó / (hisz a rosszban is rossz társtalanul), / űzött néha a vágy, / megundorodván a földitől: / ismerkedni az égi renddel — / kalauz: Georg Friedrich Handel — ".

Á visszafogott, már-már száraz és hivatalos szám­vetés hangneme itt kezd átforrósodni, a „kellő" távla­taira nyitó, a jövő esélyeit kutató fordulattal, melyben a költő — jellemző módon — a megváltáseszmét eluta­

114

sító alternatíva mellett tesz hitet, a megmaradás em­beri fedezetére, az éthosz energiatartalékaira apellálva: „csak, mivel célszerűnek látszott: / kacérolván a föld iek; kel játszót — / igen, Hölgyeim-Uraim, | nem M egváltót kerestünk — ilyen akad elég, / s ha maga nem talmi is i a célja mindenképpen! — , / mert Megtartóra van szük­ségünk, / jobban, mint bármikor. / Megtartóra, ki, mint az anyanyelv, / lelkűnkből lelkedzőn jelent / múlt-jelen­eljövendő végtelent, / s megismerésünk bűnös útján rendet teremt."

A reményhez fűződő fenntartásokkal együtt is („csak m ivel célszerűnek látszott. . .") hiteles ez a bizonvság- tétel az emberi összetartozás erejéből meg-megújúló, a kölcsönös felelősségre ráébresztő éthosz mellett, amely az egyetlen és mindig személyes lehetőségként kínál­kozó ellenszere a mulasztás jóvátehetetlen bűneinek,.

A költő szemléletében nincs kegyelem, nincs más. alternatíva: az elkerülhetetlen és végleges halál, a visz- szafordíthatátlan idő kihívása, sürgető távlata felől , ál­lítja választás elé a minden személyben külön-külön önmagára ébreszthető emberiséget. Minden személyes élet megismételhetetlen, egyedi esély, hogy válaszol­junk a kihívásra: szüntelen választásra indít a személyes, életünkön mindig túlmutató — elveszítő vagy megtartó —• utak metszéspontjain.

„A végső arcot, / a facies hippocraticát, j nyugod­tan felöltem az utolsót, j mellyel majd fogadod kopor­sód, / s amelyre máris nem gondolnunk nem lehet, / még elválasztja tőlünk annyi felelet, / általunk, H öl­gyeim-Uraim, /. általunk megfogalmazandó, / o ly sok gyarló halandó / szavainak letéteményeseiként / von ít­sunk végsőkig reményt, / néha a dolgok zűrzavarából / szószólónkká szegődik Ámor, f m íg legvégül egy élet­hosszal / megosztozkodunk Thanatosszal. / Hölgyeim- Uraim, / együtt, örökletesen, / együtt az örök-lesen, / együtt, életre-halálra, / »e lvegyü lve-k ivá lva« —- / kö­telez immár az útvesztő jövendő / azzal, hogy megisme­rendő, / mögöttünk a temethetetlen / múlt, s a kitanult jelenben / a megtartó utak. / Tudjuk: / «mint a persely— e föld befogad». / Hölgyeim-Uraim, / várom a — vá­laszokat."

115

A Sajtóértekezlet idézett utolsó soraiban csupán a válaszadás, a döntés imperatívusza fogalmazódik meg, de a felszólítás mozgósító nyomatékát egyfelő l a min­dig személyre szabott halál, másfelől a szüntelenül egy­másra utaló, csupán „együtt" elképzelhető élet súlya határozza meg. A választás végső tétje kettős: az elmú­lás személyes békéje és a megtartatás közös esélye mú­lik ezen a választáson. A József Attilát idéző sor („mint a persely — e föld befogad") az imperatívusz szigorúan evilági érvényére utal, a „kiterítenek úgyis" egynemű végzetére, tehát a költő kizárólag a lelkiismeret sza­badságára apellál: a döntésnek nem lehet más „jutalma", mint a békességgel fogadott halál. S jóllehet többes számban szólít a választásra, tudjuk: az egész embe­riség sorsát érintő döntések következménye mindig a legszemélyesebb tettek erkölcsiségében gyökerezik. Ilyen értelemben a „jó halál" és az emberiség életének folytonossága ugyanattól — a felismert egymásrautalt­ságot tetté váltó éthosz erejétől — függ.

A kiútkeresés szüntelen láza, a bizonyosságra szom­jazó szellem nyugtalansága jobbára szabad formájú, laza verskompozíciókban jut kifejezésre. A költemények fó ­kuszában többnyire nem a vallomásos vagy leírásba rejtőzködő lírai helyzet jól körülhatárolható alanya áll, hanem a felszólítás igényével élő, az én és te, én és ti viszonylatában virtuális közösséget teremtő, folytonosan azonosulásra indító, többes szám első személlyé oldódó szubjektum. Ennek a többes számú, mozgósító erejű személyességnek a sajátos retorikája, felh ívó nyomaté- kai is érzékeltetik: Szilágyi Domokos értékpozíciójában az emberi összetartozás különös súllyal, jelentőséggel telítődik. A versek nyelvi-formai öntörvényűségére irá­nyuló műgondot is alárendeli olykor ennek az egyete­mes értékhiányban felismert szükségletnek, e szükséglet kifejezésére irányuló igényének.

A z atomizálódás, elszemélytelenedés folyamatában, mely a 20. század végének költészetére is elszemély- te !eriítő hatással van (gondoljunk a kortárs neoavan- gárd konkrét, lettrista, vizuális stb. költői irányzataira), Szilágyi Domokos még mindig egy váteszi típusú költői magatartás képviselője. A személyes és egyetemes em-

116

bori létezés problémáinak súlyát érezve a műalkotás­od 11 nem pusztán az öncélú értékteremtés szabadságának ogyik formáját, hanem a megismerés, a megértés és eg ­zisztenciális kiútkeresés lehetőségét éli át.

(Te meg én) A „határokon" túl, úgy tűnik, nem talál— racionálisan nem. is fogadhat el — egy arkhimédészi pontot, azokon innen pedig az egyetlen, a megtartó, a személyesen is életben tartó érték az emberi összetar­tozás. A nagy horderejű egyetemes sorskérdések, az antinómiák feszültsége most csitulni kezd, s a Felezőidő verseiben ez az emberi érték a fókusz: az égést enyhítő bensőséges párkapcsolat s a ve le járó viszonylagos harmónia és derű. Ez egyúttal a személyiség egyedüli lehetősége arra, hogy tartalmasan körvonalazza önma­gát. A szerelem-szeretet holdudvarában feltünedezik a humor, a játékos idill, a könnyed irónia, de olykor az eddigi tragikus feszültségek utórezgése is: az elégikum, a rezignáció.

A helyzet meghittségében született költeményeinek leplezetlen vallomásosságát a míves forma méltóságá­val ruházza fel: finoman kimunkált retorikája, tündök­lő rímei jelzik a művész átmeneti győzelmét az emberi szenvedés, a kiszolgáltatottság fölött.

A z egymásrautaltság, összetartozás értékét kiemeli, nyomatékosítja a Felezőidő sok költeményének szerke­zetét, képeit, alakzatait meghatározó formaelv: a tükör­párhuzam, a kölcsönösségre utaló szimmetria. Mintha a. megtalált nyugalom áhított szilárdságát mintázná. A versszerkezet többnyire önmagába visszatérő gömbsze­rűsége, az egymásra utaló nyelvi alakzatok zárt össze- I iiggése, alaki megfelelése: költői jelképrendszere an­nak, ahogyan a két fél egymásban önmagét ismeri fel, egymás szeretetében eszmél tulajdon értékére. A nyelv rejtett szépségei iránti kiváló érzékkel, párhuzamokban ós ellentétekben építkezve, a líraiság képi eszközeit o ly ­kor mellőzve írja a költő puritán egyszerűségű va llo ­másait. Minden eddigit fölülmúló műgonddal teremti meg ■i r frászok szerves jelentéskapcsolatát is.

A z elérhetetlen teljességet ostromló nagyívű vers- v.ompozíciók után, melyeket éppenséggel a hiábavalóan

117

kergetett eszmény távolléte tett olyan lazán nyitottá, ezek a zárt formák is egyfajta teljességre utalnak. En­nek a korántsem metafizikus, inkább evilági-intim te l­jességélménynek a jelképe itt a zártság, a szimmetria,, amely a párkapcsolat lényegére utal még akkor is, ha az távol áll a felhőtlen harmóniától: „Cstiggök rajta csüggedetlen,./ csügg ő rajtam csüggeteg, / mint a ki nem hűlt egekben / függenek kihűlt egek / . .. csiigg ő rajtam csüggedetlen, / csüggök rajta csüggeteg" — írja a Percben. Ez a lényeg: a kölcsönös függés, a felek személyének, életük értelmének egymásban megmutat­kozó gravitációs pontja, melynek szilárdsága egyenér­tékű a halál bizonyosságával. Mindenfajta harc lehető­sége tűntén létének nemcsak fedezéke, hanem fedezete is ez a kapcsolat: nemcsak az egymásrautaltság testme­legét, de az egymásértvalóság kölcsönös felelősségét is jelenti. A Pénelopé szimmetriája tér vissza itt: Tö­kéletes kör: te meg én j és tökéletes logika,"

A költő számára tehát életértelmű a párkapcsolat, az egzisztenciális egymásrautaltság mélységeit és m t- gasságait, tragikus és fölemelő távlatait ragadja.-meg általa. A test kölcsönös kiszolgáltatottságának mezte­lenségét megszenteli az egymásban elrejtő beteljesülés: „Vagy, vagyok, vagyunk a szentség, / külön-külön nin­csen mentség, /! mindig kettős a mindenség" — írja. egyik Pogány zsoltárában (10), és ez az értékpozíció' magyarázza szerelmes verseinek némiképp emelkedett, ünnepélyes, szakrális többlet jelentésekkel telített stílu­sát, melyben a mondatok is már-már axiómaszerű vég ­érvényességgel szólnak. Mintha a megtalált bizonyosság’ űzné el — legalábbis egy időre — folytonosan kétkedő, minden véglegest elvető nyugtalanságát. V agy csupán a menekülés, a megkapaszkodás, a hit egyik formája ez a szentenciózus értékállítás? „Kételyeimben kérhetetlen ingass, / bújj hozzám — ringassalak, ringass" —- írja egy helyen (Pogány zsoltárok) a tulajdon nyugtalansága elől ölelésbe rejtőzködő költő. A párkapcsolat értéké­ben tehát egyesül az elemi szükséglet és a fényűzés, a kényszerű egymásrautaltság és a hétköznapokból k i­emelő ünnep kettőssége.

118

És itt az elemi szükséglet több, mint a test vágyako­zása: a talajvesztett személyiség létalapjává lett, hogy a másikban, a másik által bizonyosodjék meg újra és újra önmagáról, élete értelméről. Több mint örömfor­rás: a szerelem személyes -értelemadó, létigazoló sze­repe most a döntő. „Tedd, hogy szeressem magamat — írja Szilágyi Domokos — , tedd, hogy az agyam, hogy a testem / ne csupán percekig szeressem, mint eddig" — és a verset a kölcsönösség szimmetriája jegyében zár­ja: „Tedd, hogy a tested, / gyönyörködvén, magad sze­ressed, / tedd értem, magadért te tedd / kibírhatóvá ezt az életet." Szükséglet és érték egzisztenciális mélységű érintkezése ad „keserédes" ízt a szerelemnek, ez „éke­síti" föl a hétköznapok kényszerűségét.

Az összetartozásnak ezt az elemi kettősségét, a kény­szerű egymásrautaltságot és ami ezen túl van: a kap­csolat személyes létigazoló értékét a gondolatiság ig é ­nyével fejezi ki Élni című költeményében. A címnek különös jelentést ad, hogy az élet a versben csak a másikra vonatkoztatva hordoz igazi tartalmat — a „kö­telesség" és „érdem" bonyolult viszonyának m egfelelő­en. A vers 'tiszta, már-már elvont meditációval indul: „Élni csak érted érdemes? / kötelesség? vagy érdem ez? / csak kötelesség? vagy csak érdem?" De a választ már belerejti a vers érzéki képtestébe, melyben a profán és a szent szétbonthatatlanul összefonódik: „imádni egy ­mást ------- no, ne térden, / égi alázattal d icsekvőn -------- -/ pucéron inkább, ágyba-fekvőn, / és fölkelőn és csók­ban állig, j midőn a test tüzesre válik, / midőn a. menny, az éden-lágy-ég / beléd költözik, kemény ágyék, / midőn a lélek meg a test / az életet, e szögletest / kerekre csi­szolja,- mikor / maradéktalan földi por / marad csak utánunk; midőn / íia t luxnak értelme lön — / nem köte­lesség — érdem ez. / H ogy érdemes. Hogy érdemes."

A z egymás iránti „kötelességen" felülemelő ösztönző érték, amelyben az „érdem" az élet értelmével jelent egyet és az „élni érdemes" krédóját megalapozza, nem csupán életben tartó eszköz tehát, hanem öncél. A köl­temény szakrális képi összefüggéseiben legalábbis céllá szentelődik. A szókincs (imádni, égi alázat, éden, fiat lux), az emelkedett stílus (midőn, értelme lön, menny,

119

földi por), a szerelmi elragadtatás áhítatát érzékeltető rímpár (éden-lágy-ég — kemény ágyék), a mondatok-so- rok fennkölten retorizált szerkezete a földi élet ünne­pévé avatja a szerelmet. Értékének különös jelentőségét az is emeli, hogy a költő kizárja ugyan az evilágin túli értékek lehetőségét („maradéktalan földi por / marad csak utánunk"), ezzel egyidejűleg azonban a szerelmi metafizikai hatalomként személyesíti meg („midőn a menny, az éden-lágy-ég / beléd költözik, kemény ágyék,./ midőn a lélek meg a test ,/ az életet, e szögletest / kerekre csiszolja . . . " ) .

A metafizikus távlat, mitikus többlettartalom A z Éden kapujában című költeményben is jelen van: „Ez itt az Éden kapuja. / Buja virágok és buja / páfrányok, zablátlan tenyészet. / Itt ismeretlen az enyészet, / itt ismeretlen az örök / kárhozat; még a délkörök / csak szunnyadnak a kiűzendő / emberi agyban, a jövendő / titkában. Hát ez itt az Éden." Enyhe iróniával ugyan, a visszatérés mindenkori vágyával azonosítja a szerelmet,; s a vers szerkezetének önmagába visszatérő íve is ejt. jelképezi: „És bele nem nyugszom, bár értem, / hogy itt mi, araszolva, térden, / kívánkozunk. Mert itt az Éden.1'

A z örök visszatérésnek ez a mítosza — tehát a cik­likus megújulásként, ismétlődésként felfogott idő — esz­mei és szerkezeti szempontból egyaránt rányomja bé­lyegét a kötet verseire: elűzi a végső célra irányuló értelem éberségét, és a pillanatban megragadott teljes­ség időtlenítését szolgálja. De a költő eredeti v ilág- szemléletétől szögesen eltérő felfogás, mely időlegesen felülemel az elmúlás és beteljesületlenség tragikumán, ambivalens értékű. Erre vall a1 Borúra derű frazeoló­giája: „Ö, pokolian egyszerű. / Jön, jön, jön borúra de­rű, / jön, jön, jön derűre ború / és nyárra szent ősz, újború, / és őszre, szentre, százszorszent tél / és rá e l­átkozott tavasz, / és nem üzentél, nem üzentél, / szo­morú rügyekkel havazz / szívemre, és a nyári gyászos / zivatar, zápor, jégkalászos, / visszaüzen, visszaüzen, / én cemendém és én szüzem, / hogy ez az élethossznyi üzem / — a jaj-enyém, a jaj-tied, / vagyunk míg föld fölöttiek — / o ly pokolian egyszerű. / Jön, jön, jön ború­ra derű." A vers ciklikus időszemléletét tehát, melyet a

120

szimmetrikus szerkezet is megtestesít, a1 közhelyet k ifor­dító stílus fanyar iróniája cáfolja: a „borúra- derű", a „télre tavasz" egyszerűségét a „rügyekkel havazz", a „ jégkalászos" összetettsége, a tragikus életérzés feszült­sége ellenpontozza.

Mégis e mitikus szemlélet révén válik lehetővé és érthetővé, hogy a költő számára a szerelmi beteljesülés pillanata többnyire a*z elmúlást, a halál vonzerejét eufe- mizáló élmény, illetve a végső megsemmisülés áteszté- tizált előrevetítése. Hol játékos, hol tragikus összefüg­gésben a Felezőidő versei arról tanúskodnak, hogy a beteljesülés és a megsemmisülés vágya ekkoriban a költő számára ugyanazt jelenti. A kedves most az alfa és az ómega: lényébe vetíti nemcsak élete, hanem ha­lála értelmét is.

Ha9Yj örökre című verse játékos, derűs, sőt — szó­játékai folytán — humoros k ife jező je ennek az érték- viszonynak: „Asszonyocska, édes ízem, / madaracska,kicsi csízem, / énmellettem tűzön-vízen / kiábrándulá­son, tízen / és kiránduláson, százon, / véled együtt szívig ázom, / és meggémberedve, fázón, / összebújva és vi- gyázón, / hogy ha végre, csókraváltan, / fen füzedbe beleháltam, / künn maradjon a világ, / és csak csillagok, lilák / és manónyi dáliák / követhessék állton álmom. / Hagyj örökre belédhálnom."

Szerelem és halál azonosításában másutt a tragikus tónus a meghatározó: „Éj és csend és halálnak árnya./ Meglibben, lám, a pálma szárnya / szobámban, ver- des, mintha szállna / valami földfeletti tárna / felé, le- vélzetet kitárna,./ szivárvány-zivatart lehozva, szívem, tereád záporozza, / szívem, te szigorú kaszárnya, / sze­relemé, vigyázzban állna |/ minden idegem, vérerem, / vígyázzban, mint a félelem ■—- / mintha terád várna, ha várna, / éj és csend és halálnak árnya" (É j és csend).

A Pogány zsoltárok című versfüzérben is v ég ig vo ­nul a szerelem— halál azonosítása, innen a tragikus-emel­kedett színezet. Keretverseiben (1, 15) a keresztény szimbolika eszközeit használva fogalmazza meg a hely­zet végletességét: „Harangoznak Monostoron" — e kez- dösor ambivalenciája (a konkrét vershelyzet és a Kál­váriára utaló célzás kettőssége) végigkíséri a zsoltáro­

121

kát. A záróvers ugyancsak imaszerű „Mennyei mérle­gen mérettünk. /, Mária, könyörögj érettünk."

A. „nász" és a „tor" ellentétében megragadott élmény összetettségéről tanúskodnak e költemények: a szere­lem és az elmúlás vonzásának egyidejűségében élő alany voltaképpen a nyugalom, a békesség vágyát szó- laltatja meg. Ebből nyújt „égi kóstolót" a Pogány zsol­tárok első darabja: „Harangoznak Monostoron. / Isten, kegyelmes ostorom, / add, légyen égi kóstolóm / e hang, amely az ős torony / egéből hajnal-nász-toron / sze- relmetes, szent pásztorom! — / száll légen-égen át, orom,/ tető fölött, a házsoron, / Isten, kegyelmes ostorom. / Harangoznak Monostoron." A szakaszkezdet és -zárlat szimmetriája, a tíz jambilcus verssoron végigvonuló, jobbára tiszta rímek telt zengése maga is összhangot sugall: ebben a harmóniában összebékül a „nász" és a „tor", a „kegyelmes ostorom", az „ostorom— pásztorom'* oxymoronszerű belső feszültsége is.

Ez az emelkedett, enyhén archaizáló biblikus hang­nem az egész cikluson végigvonul, időtlenségében Ixé- késsá oldja ég és föld, élet és halál, test és lélek viszo­nyát. Klasszicista nyugalmat áraszt a zsoltárok egyik remek darabjában a hosszú trochaikus periódusok mon­dattani szimmetriával is szilárdított egyensúlya s a sza­vak régies patinája: „Megfáradtán, megtörötten / fek­szem itten már örökben / mint ha égi v íg körökben / el~ feküsznek angyalok. / Már a szem se lát, se árnyal, / meg se küzdhet sok-sok árnnyal, / már a gondolat se szárnyal, / jár a szó is csak gyalog, / Moccanatlan már a test is, / kerge, kába, lomha, rest is, / sújtaná miként- ha pestis, / ördögátka-áhítat. / És fejem kebledre hajtom, / és a bordarácsos ajtón / szól a szív - hallom só­hajtón, / és nyugalmad átitat." Mesteri inverziókkal fog ­ja itt zártabbra a versmondatot, ezzel is növeli stílusá­nak egyébként az egész ciklusra jellemző veretességét, választékosságát, mely a megtalált nyugalom „égi , ün­nepi atmoszféráját sugározza.

Meghittség, béke, áhítat jellemzi e versek alaptonu- sát: „Hat éjen át és hat napon / csak szíved, szíved hallgatom. / Hat napon és hat éjen át / zsoltár ez, him­nusz, szerenád. / Hat napon át, hat hosszú éjen / ne

122

nagyd, hogy nyugalmad kíméljem. / Csak holnapunkat hallgatom / hat éjen át és hat napon." Ugyanakkor azon­ban a versfüzér összefüggésében ez a nyugalom több­nyire a halál eufemizált megfelelője: „Add látnom, élő hatalom, / kínjaimat ravatalon"; „Egyetlenem, édes ha- íálom! / egy-mindenemet fölkínálom.11; „M érgezz meg — itt az alkalom / végezni vélem véglegest!"

A z elmúlás vissza-visszatérő vágya ellenére ezek a versek formájukat tekintve egyfajta kiegyensúlyozott­ságra vallanak: szimmetrikus, zárt szerkezetükben —akárcsak egykor a Kis, szerelmes himnuszokban__egy-egy meghitt pillanat harmóniája testesül meg. A felek egymásrautaltsága, az összetartozás érzése mégis erő­sebb, mint a halál vonzása. A párkapcsolat vitális érté­két & Pogány zsoltárok tizennegyedik darabjának kompo­zíciója is kifejezi; az összetartozás- hiápyának már az el­képzelt lehetősége is elég, hogy a harmónia élménye és vele együtt a versszerkezet szilárdsága megszűnjék. Nem véletlen, hogy a vers elliptikusán ér véget: „mi lett volna, / ha a búzától a polyva / el nem válik, hogy­ha nem kék / az ég, hogyha ritka vendég / egy kis öröm

• / Jaj> rni volna, / ha első szél széjjelszórna, / jaj megérnem, jaj megélnem — // s jaj, mi, hogyha te meq én n em ------ ?"

De az összetartozás tudata a költő számára nem csu­pán a személyes lét igazolásának lehetőségét jelenti, hanem felelős számvetésre is indítja (Gyerm ekek): „Én feleim, éjfeleim / határán hiába figyelek: / nem védnek védj elek, / s jobb nem gondolni földre-égre, / jobb nem tűnődni, hogy mivégre, / csak az marad, hogy véd je ­nek, /' ahogy tudlak, e vak világtól, / méregtől, ólomtól meg ágtól / s magamtól is megvédjelek. / Am íg kisded lángjaink égnek, / nincs helye ócska bölcsességnek. / Vár egy asszony és két gyerek."

A z egzisztenciális egymásrautaltság kölcsönössége és a hétköznapi helytállás szükséglete tehát most háttér­be szorítja a metafizikus kérdéseket. A z oltalomra szo- Wiló értékek testközelsége sürgetően apellál az elvont bölcselkedést nem ismerő, cselekvő éthoszra, amely a világ megváltásának általános problémájáról a közvet­

123

len, személyes áldozat követelményére helyezi át a hangsúlyt.

Szilágyi Domokos ezúttal is Krisztusban talál min­tára: K irie és Felezőiclő cimű versei eddigi messianisz- tikus megnyilatkozásaihoz mérten a legmesszebbmenő azonosulásról tanúskodnak. Minden profán színezetük­kel együtt arra engednek következtetni, hogy a költőt a bűn és a kereszt felvállalása, az áldozat szerepe fog­lalkoztatja. Bűnösségében az emberrel, szenvedésében a megváltóval vállal közösséget e két vers tanúsága sze­rint. Egyidejűleg azonban az azonosulás módja az ál­dozat értelmét, értékét kétségbe vonó szkepszisre vall. Felezőidő című verse rendkívül tömör jelképességgel fejezi ki ennek az ellentmondásos értékpoziciónak a tragikumát: „Kályhában tűz lobog. / Indulok. Indulok.( Indulok tájaimra, / szemügyre venni mind. / A szem alátekint, / és lát sok buta pászmát / a Koponyák H e­gyén, I hol a Testet vigyázzák — /'nem tömérdek egyén,/ hanem tömeg. Barázdák / agykérgen elmosódva. / A böszület, garázdák / egyakaratú sodra. Ejfél. É jfelekig -/ virrasztók, hogy midőn / mikor? / elérkezik, / elér­kezik, ne lepjen álom — / elérkezik, ébren találjon ■/ a fe ­lezőidőin."

Naponta kísértő látomásnak tűnik a kép, amelyet a vers alanya az é jje li őrjárat éberségével szemügyre vesz: az egyetlen elborult agykéregként érzékelt tömeg látvá­nya golgotái tájon. Állandóságot sejtet a látomással járó érzelem is: az ébrenlétre ítélő szorongás. A verskezdet és -zárás igéinek (indulok, elérkezik) ismétlődése is je l­zi, hogy nem egyszeri vízióról, hanem kényszerképzet­ről vall a költő.

A virrasztásra mint alaphelyzetre épülő versben a megváltás-problematika motívumai összegezödnek: _ a golgotái helyzetszimbólum a testté lett Igét, a megvál­tót gyajlázó bőszült tömeg — e tébolyult agy — az értetlenséget sugallja. Kulcsszavának, a felezőidőnek A prófétában olvashattuk hasonlat formájában kifejtett- előzményét: „úgy voltam, mintha egy darabka / tiszta rádium-rögre leltem volna, s rejtegetve / játszom vele, dugom, hogy meg-ne lássák, mert elveszik, / s nem v e ­szem észre, hogy napról napra fogy / és fogyása a kórt

124

növeszti bennem, dajkálja halálomat / . . . Őriztem az; Igét s az Ige bennem a halált".

Nos, a Felezőidő kulcsszava ennek a hasonlatnak a jelzésszerű folytatása: szimbolikus utalás a pusztító su­gárzás közepette elbomló radioaktív anyag és az Ig e hordozásának meg nem osztható terhében felmorzsolódó személyiség analógiájára. A vers képegységeinek jelen­téstelítettsége, egy-egy eddigi motívumsort összefoglaló sűrítettsége a kijelentések kemény tárgyilagosságával Szilágyi Domokosnál ekkoriban ritka szikársággal páro­sul. Visszafogottság, olykor személytelenség, névelők, jelzők hiánya jellemzi a költeményt. A hangnem tény­közlő tompasága mellett a nominális szűkszavúság is a szenvtelenség hatását kelti, a fájdalmas látomást a m ély­ség szédülete nélkül, a diagnózis szófukarságával írja le. Rímeinek asszociatív kapcsolata is gazdagítja a vers jelentését: a barázdák— garázdák egybecsengése mintegy az értelemellenes embertelenség jelképévé válik.

A z emberi értékek fölött virrasztó felelősségtudat éberségét, az érték védtelenségének fájdalmát és az ál­dozatvállalás rezignációval vegyes elszántságát ötvözi ez a költemény: a pályaszakasz éthoszának sajátos ösz- szegezése.

(A játék szabadsága) A Félezőidő című kötet egészé­ben arról tanúskodik, hogy a költői értékpozíció meg­állapodott: nem terhelik új feszültségek, s a m eglevő­ket is valamelyest enyhíti a párkapcsolat révén meg­talált viszonylagos nyugalom. Á létezés végső kérdései­nek nyitottságát, eldöntetlenségét most ellensúlyozni tudja a mindennapi életnek értelmet adó, kölcsönösen létigazoló összetartozás biztonsága. Talán nem véletlen, hogy a kiélezett sorskérdések háttérbe szorulásával pár­huzamosan újra fölszabadul a költő játékos hajlama.

A z intellektuális-érzelmi energiákat eddig lekötő élet­értelmű lírai vállalkozások, amelyek az egyetemes em­beri lét és a történelem antinómiáinak kihívására vála­szoltak, határt szabtak az öncélúbb, nyelvspecifikus köl­tői értékteremtés lehetőségeinek. A játékos kedv, de olykor még a műgond is alárendelődött a1 költő váteszi szerephajlamának. A Felezőidővel kezdődő megállapo-

125=

dottság azonban kedvez a nyelvi anyagszerűséget elő­térbe állító, a stílusrétegeket, a lírai formahagyományt szuverén módon átgyúró kísérleteknek, új, meglepő ha­tásokra törekvő metrum- és rímjátékoknak. Többnyire humoros travesztiák, bravúros nyelvi farsangolások, pompás szójátékok és rímparádék jelzik ezt a felsza- badultságot.

A költő személyes sorsának meghatározottságából, alanyisága börtönéből mintegy kilépve a legkülönfélébb szerepekbe költözik (L illa V itézre emlékezik, Zuboly, Fal- staíí). A játékosságot fokozza, hogy e figurák többsége eredetileg is fiktív, ám nyelvi megjelenítésük „korhű stílustravesztiára ösztönöz. Máskor a szerepjáték csu­pán nyelvi szerepalakítást kíván (Fohász egy hetérához, R o m a i muri, Én, az k i . . ., Requiem) vagy a paródiához közelít (Változatok egy képzeletbeli W eöres-versre). A bájosan humoros hatásoktól a vaskos szójátékokig, az enyhe iróniától a groteszkig széles skálát futnak át ezek a szellemes ujjgyakorlatok (A z orrbavágás elmarad, Fehér borral, Füstkarikák, Nincs már néköm, Xéniák, Foglalkozások, Csujogatók stb.).

" a Lilla V itézre emlékezik a maga nemében rémek- mű: színes, humoros hatású fiktív monológ a vékony- pénzű, éhes garabonciásról — halála után négy évtized­del. Egy ellentmondásos, szélsőségele közt hányódó egyé­niség sajátos hangú megidézése, melyben a halott és az emlékét fölidéző versbeli alany személyiségének, ér­tékrendjének különbsége is kifejezésre Jut. A közép­szerű, kicsinyes, értetlen hölgy látószögében a poéta torzítottan is jellemző figurája rajzolódik ki néhány vonással. Humoros-ironikus hatást kelt a kétféle társa­dalmi státus és nézőpont, a polgári és a művészi v ilág­felfogás különbözősége. A z igényes metrum és szoros rímbeli kötöttség természetesként ható, vérbő, ízes nyel­vezettel párosul, a játékosan korhű szóhasználatot köny- nyed, eleven mondatkezeléssel juttatja érvényre: „szá­ja, akár a motolla, kereplő, / ő maga1 théátromba szerep­lő / komédiásra fajzott; — de szeplő, // nem, sose volt mint versbe kitette, / mellyemen, és haragudni miatta / szűnni sosem fogok én, ebugatta! // Mert hazug ám mind, azki poéta, ,/ hogyha dicséri is ez-az-mijét a / kedvesi-

1 2 6

nek — ugyan, áh, sose látta. // (M ég ha ki nézte, se látta, nem ám, >— / no, hisz adott is volna anyám, / hogyha fülébe jut: megmutatám!)" Mondatainak gördü- lékenységét, perelő indulatmenetét nagyszerűen aláhúz­za a sorok daktilikus ütemtagolódása, dinamikus ritmu­sa.

A nyelvi humor, az ironikus, groteszk stílushatások mesteri megvalósulása a Zuboly című travesztia is. A monológ által teremtett helyzetkomikumot — „merengj el Titániám / bensőmön mely zabra áhitoz / megteszi egy park is pázsitos / végignyúlhatsz lágy gyepén / hadd legellek körbe én" — tetézi a groteszk hasonlatokkal („szíven tanálsz mint parittyakő"), oxymoronszerű me­taforákkal: „Egy szörnyű v íg tragédia, egy siralmas ko­média ■— / ó, Shakespeare János! ó, W illiam Arany!"; „derűlátó pesszimizmus / és kegyetlen humanizmus / ami kell és ami jó". A vers végül túlnő a travesztián és ironikus-időtlen példázattá kerekedik: „Zuboly mester Zuboly tata / mint született demokrata / Titániára irata / (karrierje legyen’ könnyebb) / egy kékfedelű tagköny­vet / mit Orroncli tervezett / a tündér-szakszervezet / számára — hát nem vitás / ez ám az egoitás / s aztán altruista módon / kérte feküdjék le ódon f sezlonára ővele /' hol érkölcsöt művele . . . "

Archaikus és modern, emelkedett és pikáns szóhasz­nálatával teljesen egyedi nyelvi univerzumot teremt,, melyben sziporkázóan meglepő, humoros hatású rímek fokozzák a játékosságot: ,,s hogy meg akará látni a /sza­márfejem Titánia / — óh én. szerelmetes fülem — / és; csókot escie éntülem / athénéi erdőzugoly / mélyén szerettetett Zuboly / hol kankalin virít s ahol / a róká- szó tacskó csahol. . . " A költő rímjátékai gyakran a ritka szavakra (protonok, parmezán, Caravelle) vagy fizikai jelek olvasatának hangalakjára alapoznak („életünkben a percek / és 100 000 bit/sec").

Máskor a rím- és szójátékokkal egyszerre kápráztat el, mint például a groteszk hatású Falstafí című travesz- tiában, ahol a helyzetkomikumot is szójátékokra építi olykor: „viszik, viszik, vitten viszik, / és az úton sós lét iszik, / s meg sem állnak Antarktiszig, / ott aztán szépen kiteszik, / s partra gyűlnek, nézni meg / ily csudát a

127

pingvinek; / ott aztán inába száll a / bátorság, s ha jó császára / a jó császárpingvineknek J (miközben az an- tarktisztek / buzgón antarktisztelegnek) / netán meg nem invitálja / — látván, hogy miként remegnek, / jár­va szinte antarktvisztet / ízei — egy kis pia- / zörgő- kokiélpartira // (tudni kell, hogy ott a sok tél / miau megfagyott a koktél) . . . "

A remek humor és a páratlan rímbeli leleményes­ség a vulgáris-vaskos kifejezésmódot is szentesíti, és színvonalas nyelvi komikumhoz vezet: „áldjon Isten,Henrikem, / kórság lepjen el igen, / rücskösítsen randa ragya, / gagyád legyen Nessus-gagya, / palotád dög juh- akol, / lepjen lepra bujakór" . . . „fojtasd Sir Johnt hordó borba, / ottan aztán ülhet ő :) (valahogy csak el­telik / az végső ítéletig) — szolgáltatott példát rája / Ángolhon históriája. / Ne is kérd, hogy illik-e, / hisz megírta W illyke."

A z utóbbi két travesztia (Zuboly, Falstaíí) nyelvi uni­verzumának különlegessége, hogy lényegében időtlen szintézis az anyanyelv történeti és csoportnyelvi réte­geiből. Emelkedett stílus argóval fűszerezve (gügye, pia), nyelvjárásias szóalakok (bion, szekérriil) választé­kos mondatszerkezetben, archaikus igealakok (vala, léssz) modern szókincs kíséretében — ilyen és ehhez hasonló nyelvhasználati szélsőségek ötvöződnek ben­nük hallatlanul természetesnek tetsző könnyedséggel. A z anyanyelv történeti rétegeit nem csupán ismerő, hanem bármikor életre támasztani képes nyelvi kompetencia működik itt, amelynek lenyűgöző bravúrja a különböző stílusok szimultán mozgósítása. Ennek eredményeként egy minden korok fölötti sajátos beszédmű teremtődik: olyan költemény, amelynek ha van is megnevezett fik­tív alanya (Zuboly, Falstaíí) — nyelvezete egy sokkal tágabb alanyt körvonalaz.

Mintha a történeti tágasságában lélegző anyanyelv maga lenne a beszédmű szubjektuma. A költői alany önazonosságánál tehát most fontosabb a szöveg v ilá­gában teremthető tisztán nyelvi identitás különös mi­nősége. Szilágyi Domokos stílustravesztiái ezért min­dig másak, többek, mint a tulajdonképpeni travesztiák, mert nem valam ilyen egynemű szerep- és korhűségre

128

törekszik bennük, hanem időtlen nyelvi szintézisre. Eb­ben a törekvésben pedig már az irodalom posztmodern alanykoncepciója és szövegközpontúsága fedezhető fel.

A Felezőidő és a későbbi kötetek számos nyelvi sze­repjátékának korszerű magyarázata válik lehetővé ebben az értelmezési keretben. Azokról a versekről van szó, amelyek a kötet megjelenésekor a folytonosan sorskér­désekre ajzott olvasók elváráshorizontjának nem fe le l­hettek meg, s így túl könnyűnek találtattak. Hiszen a költőtől más, „komolyabb", személyesebb kifejezéshez szokott befogadói értékérzékenység könnyen elsiklott a Fohász egy hetérához, a Római muri, a Requiem vagy más versek mellett, melyekben a vershelyzet időfölötti- sége, a szöveg átlátszatlansága másfajta befogadásmódot, értékelvárást írt elő. Ha azonban felismerjük a „játék" lényegét, megízlelhetjük e sajátos nyelvi párlatok külö­nös aromáját, ínyencségeket rejtő stílushatásait.

Remek darabja ennek a kötetnek a Fohász egy heté­rához: látszólag szintén korhoz kötött, travesztiát ígérő téniája ellenére időtlen stílusötvözet, amelynek az érosz egyszerre pajzán és emelkedett kifejezése ad különös ízt. Könnyed és melodikus, forró és szellemes dal ez az örök nőiséghez: „Kis hetéra, kis hetéra, / jó borok nekül mit ér a / szellemes szümpózion? / S nélküled, ki csók­kal, sokkal / késlelteted móddal-okkal / szellemi eró­zióm. j j Kis hetéra, kis hetéra, / szívemre tolul a vér, a / lüktető, ha ajkad ér. / S bár halálon is kifogna, / mondom én, hogy. meghalok ma, / meghalok az ajkadér. // Kis hetéra, kis hatéra, / csókolj untig, erre kér a / szűnni szánó szerelem. / A z kemény percet ragadd meg, / percnyi öröklét marad meg. / Én veled és te velem."

Régies és modern stílusrétegeket összeérintő szóhasz­nálatában, rímeiben (szümpózion, erózióm), egyszerre nyersen profán és áhítatos nyelvezetében („A z kemény percet ragadd m eg. . .") egy korok fölötti üzenet jut k i­fejezésre: a szerelmi beteljesedésbe kergetett öröklét vonzása és ugyanakkor a perc. múlandóságát feledtetni képes játék varázsa. Mámor és öntudat, elemi vágy és férfiúi póz egyidejűsége fűszerezi könnyed humorral a verset.

9 — Álom és értelem 129

A Római muri hasonlóképpen időtlen szövegvilág: vaskosan ironikus-groteszk példázat a hatalom elől a mámor fedezékébe menekvő mindenkori alattvalókról, a megalkuvókról. Archaizmusok (az nyomásiul, ejte) és mai argókifejezések (frász, bagázs) közt tág nyelvi ská­lán játszik a rövid költemény, melyben éppenséggel e nyelvezetnek köszönhetően válik az „Örök Város" egy örök társadalmi kortünet jelképévé.

A meglepő nyelvi hatásokat jócskán felerősítik o ly ­kor a rímhelyzetek, mert a stílusrétegeket amúgy is tö­ményen vegy ítő szövegekben ritka szavakat ugraszta- nak ki. A Zrínyire utaló „Én, a zk i. . . " kezdetű versének végül is időtlen stílusában ez a választékos rímkezelés a játékos hatás egyik forrása, hiszen itt a bifsztek, a podagra, a csúz, a proli, a spriccer kerülnek rímhelyzet­be, a sorokat tagoló belső rímbe: „hol a bordaszelet. . . / búcsúzóul íz lett — isten veled, bifsztek — / ám csak­ugyan búcsúzom, j bár köszvény — s podagrám nem parancsolt még rám, / sem pediglen a csúzom, j mindaz- által eme baj, amelyet szeme / gazdájára zúdít, / Sem engedi tovább követni a jovát, / mármint ama Krjádyt, / csupán csóró prolit, ki olykor egy szolid / vacsorát és spriccelt j enged meg magának, bármekkora bánat / (erről már sok v icc kelt) — . . . "

A stílus- és rímjátékokat a költő időnként szójáté­kokkal ízesíti, s ezzel — az olvasó beugratására — o ly ­kor a legsötétebbnek látszó témát is humorossá deríti, mint például a Requiem (Song of M yself) című versben, amely — keresztülhúzva „kom oly" elvárásainkat — szel­lemes szóviccekkel eljelentékteleníti, nyelvi vajákosság- gá fokozza le, ironizálja tulajdon költőszerepét is: „És teste lön kutyáké, lelke agebeké. / Mind kérdezé az or­vost, ha vajon ehet-é / ebcsontot, mely beforr, kakas- télyt, varjuhájat / és jégen pirított szopóska-borjumájat / és hóman-szekfüvet, mely ellen vón appella / és mon- teverdit is, hogy borsként a capella / művel frissítse föl, kitatarozni, gyomrát, / hol békukucskált volt a röntgen vilmos konrád; / mégis agebeké lön a lelke, teste meg / kutyáké, kik, miként négylábú istenek j (minőket csak ebész festőcskék festenek), / megugatják vala, amúgy

130

im’ linyltélien. / A z élet? vagy a sors? vagy a halál? ilyc'li, / ( íirette zsongjon requiem.)"

‘ '•■ni mélység, sem magasság, sem tragikum, se fen- •'•«( nem feszegeti ezt a minden értékfeszültségen felü l­emelkedő nyelvi játékot, melyben étel és ital, élet és liiil.il, ■/,éne és gyomor, isten és állat teljesen egyenérté­kű ('leniekké váltak.

A / egyéni létezés ellentmondásai teljesen feloldód- ihik e versek autonóm nyelvi közegében: ezek a szöve­tek ugyanis egy személyek és korok fölötti folytonos létezés, a nyelvi jelekké tárgyiasult egzisztencia hor­dozói. Nemritkán olyan belső vonatkozásrendszert te­remtenek, melyek érvényessége egyáltalán nem terjed túl i szöveg világán: tisztán nyelvileg létrehozható uni­verzumokkal kísérletezik tehát a költő, melyekhez öú- lőlorinaként használja a legkülönbözőbb metrikus kere- leket.

.Játékos-humoros ötletre épülnek a Változatok egy ké/>'/<•/<•//><■// ’W eöri's-vcrsre. A z ötlet szójátékcsírájából (lieiiiM gyehentm Hanna — Hannibál) sarjadt fik­ciót, Hanna és a „vezér" történetét tizenöt változatban dolgozza fel. Stílus-, tónus- és ritmusvariációi a paj- ‘/ánkodó népies daltól a „vereteskedő" alkaioszi strófá- kig a játékos költői mimikri és humor egész skáláját vonultatják fel. A klasszikus metrumban megszokott pa- l i i lás stílus, ünnepélyes hangnem reminiszcenciáit ellen- pontozzálc itt humoros-groteszk hatással a helyzet- és nyelvi komikum modern jegyei, mint például a negye- dik változat szapphói szakaszai közül az utolsó: „Henna' i kínná, én szívem, ébredezzél, / Vár az Alpok hágcsaja, csaj, te édes, / Vár palánkin és a havas csúcson túl / Kómái sergek"; vagy az arkhilokhoszi zárlatú sorokból álló vaskos humorú hatodik változat: „Hennái hannai mennyei kannai bíbor edény! / Amfora, serbli vagy az, mit akarsz, te vezér, te szegény! / Hozhatod állatod, in in sokat állhatod ám meg a tért, J Más teszi majd a pityókülevesbe a drága babért!" A z antik epigramma- iiiinloi, a négysoros disztichon is őrzi még a tónus és .1 gralímatikai forma emelkedettségét, ám annál nyer- sebb humorral hat a benne foglalt profán üzenet: „Rőt elefánttal bátran elindulj Alpokon átal, / Hannát hátra

131

ne hadd, év jad r akár temagad. / Ormányos barmát ne kíméld te, csupáncsak a barnát, y. Óvjad a jó pici húst, fald vele bé a galust."

Felszabadult humorának nyelvi komikumot fokozzák a szójátékokkal párosult rímhatások is: ,,Ö, Hennái Han­na, te Hanni-bálanya, J változatim negédes alanya! / Te punba ojtott góbé: / ne tedd szegény Hannibált ló vé " (Tizenharmadik változat); „Hennái Hanna, kedves, én szerelmetes egy hitvesem /.itt búcsúzunk. Téged eltart a lég, / s nálam kifogyott a hastartalék" (Tizenötödik vá l­tozat).

Ezekben a „változatokban", akárcsak a hasonló k í­sérletekben bővelkedő Xéniákban (ahol az aszklepidé- szitől a phalaikoszi Versformáig teszi próbára mester­ségbeli virtuozitását) nem a versbeli üzenet hordereje a tét. Ugyanígy — többnyire — a Szkizoírén Európa, a Naptár vagy a Füstkarikák darabjai sem igénylik, hogy az olvasó feltétlenül valamely mögöttes, kódolt jelen­tésrétegre irányítsa figyelmét: a szellemes nyelvi kira­kójáték, egyfajta lírai „puzzle" a befogadói játékkecfvre. és nyelvi ízérzékenységre alapoz. Nem egzisztenciális, etikai vagy ideológiai kérdésekre rezonálnak tehát e versek, hanem az olvasó teljes szabadságát, játékos oda­adását feltételezik. Erre utal maga Szilágyi Domokos is a Változatok . . . Utóhangjában: „Könnyű voltam, akár e versek. / (Akár e versekély.) / Olvasó, ki súlyt köve­telsz meg / megizzadt pénzedért, / okulást, egyéb isko­lás / picsi-pácsit — : ne hallj, ne láss / remélem, Te s én sem fogunk / megharagudni, amíg tudomást | egymásról nem venni: jogunk."

Együtt játszani a költővel: nem kötelesség. Játszani— pusztán a játék öröméért — jog és kiváltság: azoké, akik a költőhöz hasonlóan képesek egy-egy pillanatra felülemelkedni az egzisztenciális gondokon, az érdekelt­ségnek alárendelt életvitel ésszerűségén, gyakorlatias­ságán, a holnaphoz fűződő aggodalmaknak a korlátain.

De túl a nyelv lehetőségeit tágító, kombinációs vá l­tozatait kikísérletező játékokon, a költészet Szilágyi Domokos számára egészében a véges téridőbe zárt em­beri létezés meghaladásának, a képzelet és álom kínál­ta lehetőségeknek a játékterületét jelenti: Olyan ideális

132

ór lé kok re irányuló szellemi szabadságot, melyet —• ha ikmii is igazolja mindig a történelem, ha illuzórikusnak bizonyul is — a költő sohasem adhat fel. A Játékok I—II. sorozat számvetés erről a költészet lényegéhez tar- in/! 1 igényről, amelynek olykor súlyos tétje is van: ,,i;iifö|)ál játszottam, Kusza játék. / Északot, Délt, Kele- lel, N\ Iigutot. / Egyik félt. Másik röhögött. És / simo- i|<iloU. !is rúgott. Ugatott. / M e ly ik hogy. Simultam és téliem. Vagy négykézláb lihe-loholtam.- / V agy tán burópa voltam én magam, / föltámadásra várva, holtan" (>)•

Szűk történelmi térben Európát — a lehetőségek te l­jességéi: — „játszani" elkerülhetetlenül kockázattal és kudarcokkal jár: a gúzsba kötve táncolás paradoxoné nyomja rá bélyegét. Holott a játék nem ismerheti a megalkuvást: korlátok és fékek közepette, fél lángra csavart lélekkel nem lehet élni a játék igazi örömét. Innen a költő rezignációja: „Játsszunk, az idő amíg en­ged. / Játsszunk jámborka türelmet. / Játsszunk dugvást belenyugvást, játsszunk, ha tudunk, ha tudunk, mást, / jáls.v/unk r megunt / golyóbison éteri álmot, / örökös zeniten a megállóit / Napot. Játsszunk, ha tudunk. // . . . szertefoszlott / — vagy eljövendő? —: álmokat. / A játék kábít, álmot ad. / S reményt is, »égiekkel játszót«. / Olyat, hogy fejbubunk se látszott / ki. O, ómega s alfa.. És keresvén rokonait, / fölütheted Csokonait, / hol Írva vagyon: vak és csalfa" (3— 4.).

Ám annak ellenére, hogy a játékot és a valóságon túlmutató lehetőségek reményét illúziónak minősítve hozza közös nevezőre, a költő imperatívuszként fogal­mazza meg a játszás jogát: a szabadságra törekvés „kö­telességét": „Játsszuk, ami nincs, de lehetne. / Játsszuk, ami nincs, de szeretne / lenni. Esendő mimagunkat." De az imperatívusz, az emberi lényeg megvalósításának pa­rancsa nem „babra menő" játék tehát, mert kockázatát megsokszorozza az elkerülhetetlen végesség tudata is: „Játsszuk, ami nincs, ami volt, / játsszuk, ami nincs, ami lesz. / Poklot s mennyet, hol a holt / közel érzi magát földijeihez. / Földet, hol a menny s a pokol. / Játsszuk meg a Nap meg a Hold / ragyogását — játsszuk, ahol

133

/í játszanunk adatott. / Légy élő, a jövőt sose félő, / akár az időt a halott" (2).

Játék és élet itt már egyet jelent tehát: minden sze­mélyes létezés egyszeri, megismételhetetlen játszmáját ott, ahol játszanunk adatott. M élységek és magasságok vonzásában, a halál színe előtt telítődik különös méltó­sággal ez a teljességet ostromló kockázatvállalás, hiszen a játékra szólító parancs sztoicizmusa a félelmet is el- távoztatja.

(Szemből, Halál!) Szilágyi Domokos költészetében az emberi létezés végessége minduntalan visszatérő prob­léma volt: a személyes és egyetemes cél kérdése A láz enciklopédiájától kezdődően folytonos feszültségben ál­lott az elkerülhetetlen „abbahagyás", a halál valóságá­val. Ez az ontológiai ellentmondás, mely filozofikus vers­kompozícióinak központi értékfeszültségét hordozta, a hetvenes évek közepén egyre személyesebbé színeződili, és egyúttal megszelídül. Ügy tűnik ugyanis, hogy a^ ő számára az élet értelme, a végső cél bizonyossága már elvesztette meghatározó jelentőségét, azért a végesség törvénye elleni lázadást is feladja. Megszűnt az emberi létezés korlátainak meghaladására sarkalló szenvedély, a „láz", elcsitult az ismeretlen, a határtalan meghódí­tására irányuló szellemi-lelki szomjúság. Mintha belefá­radt volna a költő a bizonytalanra nyíló metafizikus ér­deklődés feszültségébe, s egy közelebbi bizonyosság, a személyes halál foglalkoztatja egyre mélyebben.

,,Harminchat múltam. / M ire várok? J Valószínűleg a halálra. / Olyannyira zsúfolt a múltam, / amennyire a jövőm árva" — írja az í974-ben. E naplószerű verses feljegyzés hitelét erősítik halálvágyról tanúskodó más költeményei is (Hullócsillag, Belémhalni, Circumdede- runt stb.).

Olykor emelkedetten, a hullócsillag babonás igéze­tében vall a halál vonzásáról: a „fényességes" esés hívó szédülete és a halál irtózata között lebegve idézi meg (N agy Kálmán és Szabédi sorsára utalva) a „csillag"- társak és -elődök végzetét. Máskor a profanizáló-ironi- kus játék jegyében hívja maga ellen a sorsot: „Istenem, kit ószeren / vettem, légy ma óvszerem, / óvj az ebtől,

134

úv) <r sebtől, / óvj a tökéletesebbtől, / hagyjál engem, balga tagot / és kipletykált hallgatagot / látszatomnak látszanom, / hagyj továbbra játszanom, / bár lehet, hogy Irha, talmi, / Hagyj magamba belémhalni" (Belémhalni). li.v/ménylelennek és tartalmatlannak minősül tehát az élet, n a nemautentikus létezést -— a „látszatot" — meg- szimlelendő tűnik egyetlen kiútnak a halál.

Iírre* vall a Circumdederunt is, amely az eredeti szö­veg ér lékszerkezetét megfordítva, a „halál árnyai" és „a pokol fájdalmai" helyett az élet „ördögeit" és „ár­nyait", a1 „világ dolgait" idézi meg, melyek közül a halál, sejt a pokol jelenthet csak szabadulást: „Körülvettenek engem az élet ördögei, árnyai, / hús-vér árnyak, közöt- liik csak pokolra szállani / lehet. Megszokható. Hisz év ­ezredek megunt / következetességgel ott az igazi circum- dederunt [. . .] Körülvettenek engem —• körül hogy vét­lenek! / H ogy iszonyú pofájuk csupa egy rettenet, / hogy csupa borzalom, megkísértés, tömény / kárhozat — Isten, Isten! erre ítéltettem én?"

III, a földi „kárhozat" —• az élet — iszonyatában a költő öncélú, értelmetlen dolognak látja a költészetet is: „Vettenek körül engem rózsák, liliomok, / talajuk lelevény lélek, talajuk lelki homok, / terméketlen poé- zis és meddőség, buja. / És itt csukódik be a költészet k apuja."

A teljes értékhiány érzésének pillanatai ezek a va l­lomások, és az erőtlenség, a tehetetlenség a1 forma igény­telenségében is megmutatkozik.

A halál azonban nem csupán az értelem nélküli élet megszűnésének, az értékhiány megoldásának egyik le ­li ('tőségeként vonzza, hanem úgy is, mint egy sajátos élhosz felvillámlását kínáló sorsmozzanat. Olyan pilla­nat megragadásának „alkalma", amelyben az alany az esetlegességet, a. véletlennel, a külső tényezőkkel szem­beni tulajdon kiszolgáltatottságát egy gesztussal önmeg­valósítássá fordítja át. Ez a gesztus a szabad választás, a szembenézés bátorsága, mely felülemelkedést jelent az esetlegességen, uralkodást a1‘ formátlan, „ostoba" ha­lálon, az „abbahagyás" helyett a formaadás méltóságát.

Szilágyi Domokost — Petőfi ürügyén — a „Szemből,I Talál" magatartása is mélyen foglalkoztatja, s a motí­

135

vummal ismételten kísérletezik (Szemből, Halál; Héj- jasfalva felé I— IV .). A vesztes csatából menekülő ifjú költő alakját újra és újra megidézve mitikus fikciót teremt, és anélkül hogy külsőséges eszközökkel heroi- zálná hősét, a belső lelki kényszer pillanatát jeleníti meg, amelyben az üldözött a szembefordulást választja: ,,S akkor a fiú hirtelen megáll (a civil őrnagy) — : Hát szemből, Halál!" A Héjjasíalva felé is több változatban próbálja megörökíteni ezt a jelképes gesztust: „Lihegve fordult vissza. Már / ha itt vagy: hát szemből, Halál!"; „Ha már / halni kell: hát szemből, Halál!"? ,,Van út — kiút nincsen. — Ha már / halni kell: hát szemből, Halál!"

A drámai helyzet feszültségében a hős nézőpontjából a választás motivációjára is rámutat a költő, arra, hogy a közös ügy győzelme híján a „győzelem " egyetlen le­hetősége a méltósággal fogadott halál: „Nem ágyban nem párnák között. / De így se! — Nagy kötést kötött // — hol a k ivívott diadal? / melyért még az ő fiatal // élete sem kár! semmi se! / ha hősökért zeng gyászmise,

hősökért, akik istenek / módjára erőt vettenek //*a zsarnokságon! — ó, de így! / ravasz, alattomos, irigy // sors martalékaként! — Ha már / halni kell: hát szemből, Halál! “

Költőről lévén szó, itt alkalma vám a szó és a tett súlyáról, történelmi erőviszonyairól is meditálni, k ife­jezni a múlt századi előd igeértékű szavaiban és tettei­ben megvalósuló azonosságeszményt és a szó hatalmá­nak csökkenése fölötti rezignációt: „M ert tett a szó, ó, tett, igen, / csak orra bukik macskaköveken, / s nem fegyver, csak fegyvernyi gondolat / buktatja orra jobb egek alatt” (Szemből, Halál).

A modern költészet meggyengült társadalmi haté­konyságát illető szkepszis mellett sem mond le azonban egy olyan személyes eszményállításról, amellyel Petőfi és József Attila szelleméhez kapcsolódva tesz hitet a szabadság fegyveréül szolgáló költészet mellett: „Ener­giaforrás, mint hasadó urán, / magám is vagyok — ele nap nap után / hatalmasabb, mert értelmes —- — tehát / velem számoljanak előbb a diplomaták, // mert időm kevés, s fogatlan a kísértés, / hogy olyanná pofozzon a mindent-megértés, / ki az alázatra is ráér / körömfeke-

136

lényi szabadságért" — írja Feszülő ideggé . . . kezdetű versében.

Hődök példáin keresztül, közvetve vall tehát egy olyan magatartással történő azonosulásról, amely a halál árnyékában különösképpen felfokozza a költői értékte­remtésben megvalósuló szabadság igényét, imperatívu­szai. Törpe eklogájában ugyan Radnóti M iklós emlékét idézi meg, de vezérmotívumából a személyes kiildetés- tüdat hitele is kisugárzik.

A legmostohább emberi helyzet, testi kiszolgáltatott­ság, halálközelség, tehát a legteljesebbnek látszó érték- vesztettség közepette is eltiporhatatlanul szabad és aktív maradhat az értékteremtő szellem, a lélek, és —- más tettek lehetősége híján — minden körülmények között maradandó tetté minősülhet át az emberi szó. Ez az élhosz, ennek a meggyőződésnek az ereje feszül szem­be a költeményben a vershelyzettel, az embertelenség, a terror, a halál hatalmát megtestesítő körülményekkel. Nem har-sány aktivizmus, nem dübörgő pátosz, hanem

Radnótihoz is méltón — halk szavú, szelíd határo­zottság juttatja érvényre ezt az üzenetet.

A költemény méltósággal hömpölygő hexameterei­ben, melyek a tarkón lövés, a vég közeli veszélye kö­zepette sem kapkodóak, hanem mívesen fegyelm ezet­tek, az áldozatok (Bálint György, Radnóti) és Szilágyi Domokos szelleme testvériesül: az emberi lén yeg i a szabadság kisajátíthatatlan felségterületén forrnak össze, azon a földi hatalmakat el nem ismerő senkiföldjén, amelyen minden szabadságra igényt tartó lélek, táplál- kozhatik.

Ám ez a testvériesülés nem csupán kiváltságos szel­lemek találkozása, hanem mély azonosulás, részvétel az emberalatti létezés közös nyomorában, mélységeiben is: lanúságtevés az eltiport emberi értékek mellett, az erő- v/ak ellenében. A test állati kiszolgáltatottsága és az• •Ilidéin tiszta magaslata, a fenyegető erőszak és a szó Iwdalma feszül itt szembe egymással, és az értékhang- sulyok megoszlása1 a költeményben azt példázza, hogv az emberi öntudat szabadsága mindig az adott helyze­tek ) börtöne fölé nyújtózkodhatik.

137

' A halál árnyékában, a visszaszámlálás jegyében indul a költemény, újra meg újra je lezve az elháríthatatlan vég közeledtét, az erőszak túlerejének növekvő súlyát:

" , .Október közelít már, majd beköszönt a november / és a december meg január s a tavasz meg a nyár, majd / újra az ősz — nem a régi, sosem-volt, ócska legen­dák / ősze, melyet vénasszonyok égi nyarának alíttak / régi, sosem-volt vének —■ az ősz kopog ólmos esővel,/ ólom fúródik koponyába, kialszik az é le t . . . " A z e l­múlás eme korántsem szelíd motívumát variálja a to­vábbiakban is, egyre fokozva a végkifejletre utaló fe ­szültséget: „az október fenyegethet, / és a november, lám, fenyegethet a tél, fenyegethet./ mindénik évszak, a nappal, az éj meg az őrtorony és a / drótkerítés, meg a vérebek, és amaz őr, az ebeknél / százszor ebebb ,,ha a test csupa csont, csupa bőr és / fájdalom is, s kop- pannak az ólmos-eső-szemek, és az / ólom készen a csőben a végkegyelemre: röpülni . . Ám ezzel szem­ben egyre nyomatékosabban tér vissza a szabadság mo­tívuma: „a1 szögesdrót / szellemet el nem zárhat —* az őrszem sem lehet ott, hogy / folyton fogja a csojik ce­ruzát tartó kezet; ólmos / éjeken át araszolgatván a sö­tétben, az alvó / társak közt vigaszul, hogy holnap, a nappali titkos, / orv percekben — mert csak orozva örülhet a lélek — / lássátok s halljátok is, ó feleim: sose hátrál, / nem hátrálhat az elme — a itest, az rab csak, a költő / itt és mindenhol szabad, ő az erő, a szilárd, mert / őrá, mint Antaioszra az áldott, ős anya­föld —■ a / láger földje is úgy hat" — És ezt a motí­vumot variálja egyre fokozottabb, egyre szentenciózu- sabb súllyal a továbbiakban: „a költő / csak makacsúl araszolgat az éjben a drága papíron, / csak makacsul, meggémberedett ujjakkal az éjben, / csak makacsúl, el- alélni igyekvő lelke azért se / szunnyadhat —■ [ . . . ] csak a szó (ez a tett most), / most csak a szó, költő szava számít, dér-hideg éjben / s zúzmara nappalokon — ,,ó, nem! / míg az az ólom a tárban vár még, addig utolsó / megfeszítéssel, akárhogyan is, de a szó, a betű, a / vers születik." 1

A pozitív értékek (költő, szó, tett stb.) nyomatékét növeli, hogy rendszerint a hexameter kicsengő zárla-

138

lába (— u u / — u f\ helyezi őket, grafikailag is k i­ugratva a sortöredéket, amelyben elhangzanak. A köl­tői hivatás fokozatos értéktelítődése ars poeticaszerű szerepmeghatározásban teljesedik ki, mely egybehang­zók az „é jje liőr egy tört-ezüst-koron" attitűdjével, ko­rábbi szerepfelfogásával (K érvény): „nem is ember már, se nem állat / még: költő, akitől idegen nem, nem le­het az sem, / ami állati az emberben, sem pedig az, mi / emberi az állatban — költő kortanu-szóval / messze- 1<iáltja a kort, miben él, s amiben hamarost meg- / hal

A szó, a költészet elpusztíthatatlan erejébe vetett liit jegyében kezdi a költemény fináléját („konok költő, makacsul araszolj csak / é ji sötétben az őszi hidegben— a föld kegyesebb, mint / őreid: ő majd visszaad írást, szépszavu versed / napra kerül — de ez e lve ­gyül azzal a gyásszal, amely az éthosz példaadó hordo­zóinak mindenkori, sorsszerű áldozatát, bukását övezi. A költemény tehát a maradandóság korlátait, az éthosz hatalmának ellentmondásosságát, írás és élet teljes egy- behangzásának tragikus lehetetlenségét is kifejezi: „m o­tyogok, vigaszul, minthogyha' csak élnél / testi valód­ban — , csak motyogok balogul — de te hallasz / még a nehéz rög alatt is — az éjben csak motyogok, de / ájult, sápadt kis szavaim, torzak, színevesztett / hexame­terjeim inkább korhadt deszkakoporsót, / semmint böl­csöt -—• —• ó —- »Mégsem tudok írni ma rólad!« “

Radnóti Ötödik eklogájának utolsó sorával cseng egy ­be ez az elliptikus befejezés, melyben a költő — köz­vetve — a megidézettel azonosul, de a költemény egé­sze a megrendülést kifejező zárlat ellenére is a halált értelmessé alakító törhetetlen éthosz dicsérete.

Szilágyi Domokos utolsó nagyszabású költői válla l­kozása, az Öregek könyve is a „szemből, halál" maga­tartása jegyében értelmezhető, hiszen a szerepjáték itt lehetőséget ad, hogy élet és halál viszonyát az élmény­összegezés, a számvetés igényével és a maga teljes gondolati összetettségében mérje fel. Hétszáz soros m o­nológjának többes számú alanya nem egyetlen személy nézőpontjának fiktív megtestesítője, hanem mintegy maga a megszemélyesített öregség, s ennek m egfelelő­

139

en hol bölcs, hol gyermeteg, hol emelkedett, hol gro­teszk látásmód és hangvétel jellemzi.

Természetességre törekvő, jobbára depoetizáltan egy­szerű, bensőséges előadásmódján azonban átütnek o ly ­kor a szerepből ki-kibúvó lírai szubjektum gondolati absztrakciói és költői játékai. A z általánosító szenten­ciák magas fokú intellektualitása vagy a vers szabad lé ­legzetvételét időnként felváltó kötött ritmus rendezett­sége ugyanis megtöri a szerepjátszás egyöntetűségét, az átlagöregség versbeli modelljébe nem. illeszkedik szer­vesen sem. a túlzottan igényes elvonatkoztatás, sem a kifejezés olykor érezhetően ,,mesterséges11 költői meg­formálása, Azon a természetköizeli, ám mégis szűk é let­világon, amelyben a fizikai lét fenntartásával és a testi bajokkal küszködő öregség e vers szerint pillanatról p il­lanatra araszoigat, mindig a most-naik kiszolgáltatva, időnként-messze M lnéz a valódi költői szubjektum, ezért az egységes nézőpont hiánya egyenetlenné teszi a kom­pozíciót.

Vissza-visszatérő alapmotívumai szerint a költemény a ,,két nemlét közötti" átmenetet összegezi: az életút végső szakaszát az élet „átokká való áldásain" át, az el­múlás félelmein keresztül, a vágyott halálba. Ennek az útnak az alfája és fejfája a föld, amely a költő ismét­lődő hasonlataiban azonossá válik az anya egyszerre ,.áldást és átkot", életet és halált fogamzó méhével. Anyagelvű és egyszersmind archetipikus halálszimbo- likája, bölcső és sír ősi megfeleltetése végigA^onul a vers egyik rétegében, és lehetőséget nyújt az ellent­mondások, a testi és lelki szenvedés eufemizálására és feloldására.

A z élet biológiai folytonosságának, a föld halottak általi megtermékenyülésének értéke itt ellensúlyozni látszik a személyes értékveszteséget, amit a halál je ­lent. „A z őröm megmaradásának elve", mely materia­lista alapról a halállal való megbékélés lehetőségét hor­dozza, a vackorfa-példázatban jut a legszebben k ife je­zésre: „Már kinéztem magamnak / egy lepörzsölt he­lyet j odakünn / — pár év múlva dús selyem sarjú hajt ki ott: / jó trágya leszek, / és a sarjú hálás, / a sarjú nem feledékeny, / mint az emberek; / aztán egy

140

vackort is szeretnék / magam, fölé / s a vackorjára mászni sok-sok / gyermeket, / sok-sok gyermek tapos­son ama halmon / (bár a buta felnőttek azt mondják, / nem illik), / és elcsapja hasát a vackorral [. ..] a fe l­nőttek elagyabugyálják őket, / mert rátapostak a halom­ra, 1/ letiporták a selyem sarjút, / fölmásztak a vackor­fára, / vackor elcsapta hasukat-------/ [ . . . ] A felnőttekelőbb-utóbb el fognak feledni. / A gyermekek nem fe le j­tik el a vackort."

De az élet biológiai újratermelődésének értékén túl, ami itt képes ellensúlyozni a halál fájdalmát, a költő kerülni látszik a rákérdezést a személyes létezés tartal­mára. Van-e az egyéni életnek értelme azon innen és túl, hogy az emberi faj biológiai folytonosságát szol­gáló láncszem? A z előbb idézett részlet folytatása is arról tanúskodik, hogy a költő óvakodik az Öntudatos emberi szellem rendeltetésének kérdésétől: „A gyer­mekek nem felejtik el a vackort. / Ez is egyfajta emlé­kezés.. / És énnekem elég. / Bár nem tudom, / két öntu­datlanság között / miért o ly fontos nekünk az emléke­zés."

A z apró örömöknek és a testi kiszolgáltatottság moz­zanatainak szentelt sók részlet egyébként megkapó gaz­dagsága arra vall, hogy Szilágyi Domokos a végső lé ­nyeg metafizikai kérdéseit megkerülve igyekszik fenn­tartani a költeményben a harmonikus megoldás lehető­ségét. Humoros-groteszk közjátékokkal (a páros kopor­sóval, a boszorkányjelenettel) próbálja enyhíteni a1 fá j­dalmas feszültségek komolyságát, eljelentékteleníteni a fel-feltámadó kérdéseket, a bizonyosság hiányának szo­rongató hatását: ,,Ó, mennyi celecula alatt / tud pucér lenni az ember! / De ez már nem tartozik reánk. /, S végül mégiscsak úgy lesz: / nem leszünk, / tehát nem tagadtathatunk. / Halottak napján / halottak születésnap­ján / végül, is csak ez tudódhatik ki. / M i tudódhatik ki? / Hogy dombon törik a diót, / a diót, / rajta vissza / m ogyorót. . . "

Ha mégis metafizikusba hajló területre tévedne,'rög­tön az ironikus gondolatiság vértezetében lép fel, k i­esik az öregek túlnyomóan naivitást tükröző szerepéből: „Jaj, istenem, / miért a föld alatt / a vánkos, a derék­

141

alj, / mire nekünk, ha nem érezzük úgysem? / Jaj, iste­nem, cserélni kellene! / Jaj, istenem, ki tehet ellene? / Jaj, istenségnek bárgyú szelleme, / jaj, elmúlásnak szú­rós kelleme — / jaj, szárnyalás fönséges szelleme, /' jaj, szárnyalás szeszélyes szelleme — / szeszélyes, mint minden fenségesé!" Később ugyancsak az éber raciona­lizmusnak a jegyében siet felvilágosítani az olvasót a képzelet metafizikus „botlásairól": ,,Képzeletünk vala­hol botlott, / s estében talált ki mennyet-poklot, f így lett az ész eretnek —• ( az ész eretneke a vallás, / és csak amolyan »áthallás«, / hogy odafönn / vagy oda­lenn / szeretnek-e."

Tisztán evilági távlatok mellett kötelezi el tehát ma­gát még akkor is, ha ez a versbeli távlat nagyon is elvont: „Több fényt, sugarat, / üdvözítőt, idelent. / Rá­tok testáljuk / egyetlen vagyonunk: / a jelent." A köl­temény szubjektumának értéküzenete, testamentuma k í­vánna lenni ez a részlet —- célzás talán Goethe utolsó szavaira is („Több fén y t. . . " ) — de végül is az ismét­lődő jelkép jelentését nem világítja meg kielégítően a költemény egésze. Mert mi ennek a ,,fény"-nek- a tartalma, mi függ itt egyáltalán az embertől — fiáktól, unokáktól — , ha az élet, a fajfenntartás különben „szent"" feladatán túl számításba se jött a személyes létezés ön­értéke: a szabadság?

És ezt az űrt a vers befejezése sem tudja betölteni. A súlytalanság, távlattalanság, a Semmi bélyegét hor­dozza itt a halállal szembenéző, a búcsúzkodó élet, és innen az elbizonytalanodást kifejező, a bűnbocsánatra apelláló ironikus záradék: „A legeslegutolsó nyugdíj / már kiparcelláztatott nekem. / Nekünk. / Pihenhetünk, / élettől-, bűntől-, örömtől-szabadultak / föld alatti súly­talanságban / feledve jövőt, jelent, múltat. / [Heine a halálos ágyon: / »Isten nékem megbocsát: / az a mester­sége^!]"

A költői értékpozíció a halál vonatkozásában itt am­bivalensnek mutatkozik anélkül, hogy ennek a kétér­telműségnek a meghatározó, nézőpontbeli pólusait kö­vetkezetesen szembeállítaná a versben. Így ez a kétér­telműség — az anyagelvű és egy transzcendenciát fe l­

142

tételező halálképzet ellentéte —- esztétikailag feszültségnélküli, tehát esetleges vonás az Öregek könyvében.

A költemény egyébként sem hordoz kiélezetten tra­gikus konfliktust, minthogy túlnyomóan az emberi élet és halál értékét egyaránt lefokozó biologikuma csök­kenti a személyes létezés önértékét, az anyagi körfor­gásba zárt emberi élet szabadsága és egyéni rendelte­tése föl sem merül, inkább a fájdalmas kiszolgáltatott­ság domborodik ki, melyből maga a halál hoz szaba­dulást. Ezért a szembenézésnek az Öregek könyvében valójában nincs is etikai tétje: az így felfogott halál előtt fölösleges az éthosz erőfeszítése az önösszesze- désre, a méltóságra. És a1 feszültségeknek ez a teljes hiánya már a katarzis feltételeit is eleve kizárja a vers­ből.

Különösképpen feltűnő, mennyire jelentőség nélküli, feszültségmentes probléma itt az emberi élet végessége, ha a költő utolsó éveiben keletkezett más költeményei­nek összefüggésébe helyezzük. Mert sem a megismerő értelem, sem a lélek számára nem oly magától értetődő az átmenetiség, az elmúlás végzete, hogy ne jelentene kihívást: a céltudatos elme, a beteljesedést, harmóniát kereső szellem újra meg újra élesen ütközik a véges létezés korlátaiba. Hol a racionális megismerés igényé­vel, hol a végső bizonyosság iránti lelkes szomjúság­gal, szüntelenül ostrom alatt tartja a költő a „határo­kat", melyeket a végesség jelent az embe* számára. Ez az a lázadás, amely igazán méltó az öntudatos szellem­hez, aki nem mondott le lényegi tartalmáról, a szabad­ságról. A „határokon" túli, a teljesség igézetét jelentő távlatokat a véges-végtelen tragikus feszültségével (Zsoltár, vigasztalan, Pokoha-késre) vagy a katartikus értéktelítődés jegyében (Hosszú délután) közvetíti. S ha képtelen megnyugodni valamely vigaszt jelentő bi­zonyosságban, mégis legalább igazi jelentőségéhez mér­ten fejezi ki a nyitva maradó örök kérdést (A z ég, az ég, Rab, Napraforgók) vagy a hiányzó bizonyosság nosz­talgiáját (Életre).

A beláthatatlan vonzásában élő, a megismerés, a végesség korlátaiból kitörni vágyó szellem számvetése a Zsoltár, vigasztalan. Valódi bizonyosságra sosem ta­

143

láló szomjúság és az ismeretlent, a titkot belátó sejte­lem, az értelem és a számára felfoghatatlan tárgy kö­zötti feszültség hatja át a költeményt. A végső kérdés­re utaló „tudni szeretném" — „nem tudom" súlyos ke­retbe foglalja a szenvedélyes számvetést: „Bejártam a bejárhatót, / s tudni szeretném, mi van ott, / ott a bejár- hatón túl [. . .] csak nem tudod, csak nem tudod, / hogy mi van ott, hogy mi van ott, / miután a bejárhatót / bejártad a határig, / csak nem tudöd<( csak nem tudod, / hogy túlnan mire válik, / ebek harmincadján van min­den, / csak ezt tudod — ennyi: az innen."

A „tudás" hiányával szemben itt minden pozitív vagy negatív érték, minden kibékíthetetlen ellentét eljelenték- telenül, bármely kielégülés csak pótlék vagy olcsó kábu­lat, tehát minden hiábavaló; „hiába födi rög szemed- / füled, hogy ne hallj és ne láss, / hiába szólítsz szenteket, / hiába pámás poklot / (az is utadba botlott), / hiába a fájó füvek, / nem válogatós férgek, / hiába az életbe rúgnod, / hiába esdel szörpöt-lúgot / és bájitalt és mér­get, / hiába ezerszer unott / szellemi-szépség-koktumok, / csak nem tudod, csak nem tudod, / hogy mi van ott, hogy mi van ot t . . *

Élet és halál, menny és pokol, test és lélek egyaránt relativizálódik tehát annak a megismerni vágyott elér­hetetlennek, annak az abszolútumnak az árnyékában, amire a szellem természeténél fogva nyitott. H ogy a köl­tő számára az abszolútum tartalma nagyon is elvont és elsősorban nem jelent mást, mint magát az „elérhetet­lent", arról Kamasz angyal című verse is tanúskodik: „Kamasz angyal vagyok. Ne haragudjatok, / se mást őrizni, sem elbukni nem tanultam meg még. / Egy ka­masz lördögbe vagyok szerelmes, / bár nincs nemem.. H iggyétek el: / ez a legeszményibb szerelem., / mert csupa vágy az elérhetetlenért. / Am it elértél, már nem a tied. / Nem akarok elérni semmit: / nem akarom, hogy ne legyen mire vágynom. / Chagall-szárnyú angyal va­gyok, / Bosch-pofájú ördögbe szerelmes. / Csak egy he­lyet adjatok a háztetők felett." A szimbolikus képte­lenség — az angyal-ördög abszurd szerelme — jó l ér­zékelteti ennek az abszolútumnak az egyidejűleg vonzó és felfoghatatlan lényegét.

144

Am mégis ez a felfoghatatlan érték a tét, amely a „minden vagy semmi" kiélezettségével követeli meg, hogy az emberi élet céljává legyen, olyan céllá, ami a szenvedést is értelmessé teszi.

Szilágyi Domokos Pokolra-késre című versében az élet lényege ez az elérhetetlent .célzó, „pokolra-késre" menő kockázat, amely a „készre", az „egészre", a „te l­je sé re irányul, tartalmas szenvedés az értelmetlen pusz­tulással szemben: „A j, korán sem és se késve, (/ aj,, menénk pokolra, késre, / így szándékozáink a készre, / mindig is csak az egészre, / a teljesre, mindig, ismét, / hogy sosem tudhatni, ismét / mikor lészen a sora — / ez már a végső vacsora, / mely után már vacsorák :/ nem következnek, s a rák / (már csak az következik / —■ ez van, eszik —- nem eszik — ) / végzi dolgát szor­galommal. / Úristen, légy irgalommal."

A tartalmasan tragikus és tartalmatlanul abszurd szenvedés két véglete közötti feszültség itt az értelmes és az értelem nélküli létezés dilemmájának katarzisért kiáltó mélységeit íözvetiti.

(Álom az ünnepről) Elképzelhetetlen az öntudatos élet úgy, hogy rá ne eszméltetne ezekre az antinómiák­ra, hogy ne szabná rá az emberre az értelemkereső felelősség terhét. A „határokon" innen azonban nincs megoldás,. csak a létparadoxonok tragikus vagy képte­lennek látszó feszültsége s az ebből származó békétlen­ség uralkodik. Mert a racionálisan felismert ellentmon­dásokat az elme csak megnevezni tudja, de egyedül nem képes feloldani, hiszen a ráció csupán a beláthatót birtokolja, azon belül pedig nincs értelmes alap arra, hogy kibékítse a paradoxonokat. Csak a létezés meg­szűnésében, a halálban láthatja meg a feszültségek és a felelősség terhe alól fölmentő szabadulást, ez viszont ezt jelenti, hogy az ellentmondásokat feloldhatatlannak, tíz életet értelmetlennek ismeri el.

v an-e vajon más szabadulás, mint a halál? Lehet- séges-e a tragikus vagy az abszurd létezés diszharmó­niáját föloldó béke?

Ha nem is olyan hőfokon, mint a Búcsú a trópusok­tól vagy a Fagyöngy és a Sajtóértekezlet nagy versei­

10 — Alom és érlelem 145

ben, most újra fölvetődnek ezek az alapkérdések.,,Miért? hova? merre? / és meddig, meddig uramiste­nem? / M indegy már. Nincs a terűnek se terhe, / és nem segítsz, nem segíthetsz, te nem. / Hát járom, mert járnom kell, míg lehet, / az utat, melyen hajdan elin­dultam, / s káromlom az összes isteneket / — ennyi az enyém — rabbá-szabadultan" — írja Szilágyi Domokos Rab című versében.

,,Vakvágányon" áll tehát a költő — amint ugyanitt írja — az értelemnek az Istennel szemben k ivívott tel­jes függetlensége ellenére is, mégpedig önmaga rabja­ként, egy újabb paradoxon szorításában: „rabbá-szaba- dultan".

A végső megoldás, a halál előtt azonban a szabadu­lás, a megnyugvás, a békesség más lehetőségeit is fe l­villantják ezek a versek. O lykor úgy, mint a Hosszú délután, amely a zene által megélhető feloldódás béké­jéről tanúskodik. A versben ugyan a költészet eszkö­zeivel újrateremthetné a katarzis feltételeit, hogy az olvasó közvetlenebbül részesüljön az értékélményből, de ez a vers nem analógiát teremt, hanem inkább a ref­lexióra szorítkozik, amit Mozart zenéje kiváltott. Ám a megrendítő, újjászülető hatás következményeit úgy összegzi, hogy mégis érezni lehet a megnevezhetetlen motiváció mélységeit, annak a ,,világ"-nak a hatalmát, amelyből visszatérve a vers alanya számára az élet is értelemmel telítődik. Ez az értelem ugyan kimondhatat­lan, de mégis elkötelez és küzdelemre szólít: „most visz- sza a világba, a gyermekül o ly áhított mennybe, / visz- sza a felnőtt szennybe ismét, hogy csak a küzdelem / súrolhat le az emberről némi mocskot: / mit számít, hogy a levethetetlen gönc: a bőr is itt-ott kifoszlott — :l l seb, igen, seb, de tiszta — / vissza a világba, vissza, / hogy semmiféle mámor / ki nem szabadíthat a mából, / csak ez a délután, ez az üde, friss / marad nekem — / vigasztal még az emléke is -—, // az elme rozsdásodik, / csikorognak a csontok, / lázadoznak az ízületek, / de néha kiegyenesedik, ha fáj is, a hát. // Ó, tiszta délu­tánom. / Jó éjszakát." Békesség jegyében zárul tehát a költemény: a tartalmas szenvedésben megtisztuló és

146

1

fölmagasodó éthosz, a küzdelem árán megőrizhető ön­azonosság méltóságát sugározza.

Számtalan je l mutat arra, hogy a létezés abszurd voltával meg nem békélhet a költő, s valami végső ér­ték után vágyakozik, amellyel azonosulva feloldhatók az élet ellentmondásai. Jó néhány versében az ,,ég" te­lítődik e végső értékre utaló szimbolikus tartalommal: „Elnyúlva engedelmes ágyon, 7 Uram, gyakorta vissza­vágyom / Északra, hol oly zöld az ég, / «az ég, mely hozzád illenék», / o ly zöld, hogy el sem hiszitek.-/ Ta­nuljatok tőlem hitet" — írja Észak című költeményé­ben, amely egyúttal kulcsa is az „ég" jelképes je len ­tésének, metafizikus értelmének.

Túl a.ráció lehangoló és lefegyverző bizonyosságain, egy csupán hittel megragadható érték vonzásában sejti

* meg tehát az áhított állandóságot, a békesség forrását. „Olyan az ember, mint a lehelet; napjai, mint az átfutó árnyék" — idézi a 144. zsoltárt A z ég, az ég című köl­teményének mottójában, s e múlandósággal állítja szembe a vers az örök érték jelképének, az „ég"-nek az állandóságát. A költemény szerkezete drámaian fe ­jezi ki a költői értékpozíció ambivalens jellegét, a hit és a tagadás közt hányódó lélek megosztottságát, de a kezdet és a befejezés mégis egybecsengően pozitív e lő­jelű 'keretet alkot: „Csak ez maradt, az ég, az ég. // Hol nap sütött, hol havazék, / s a télét és a tavaszét / s a nyárét-őszét mind megadta. / 0 , érte éltem, nem miat­ta! [. . .] Csak ez maradt, az ég, az ég. / A számolatlan, az egyetlen. // Többé sohase lesz ilyen. // S itt orgonái benn, Messiaen."

Annak ellenére, hogy az érték állandóságára utaló sor — „Csak ez maradt, az ég, az ég" — refrénszerűen ismétlődik, a költemény mély hitelességgel fejezi ki a vers alanyának kétértékű, de sohasem langyos v iszo­nyulását, a vonzódás és az elutasítás egyaránt magas hőfokát: „0 , minden titkát rég kiadta, / 0 , érte éltem, nem miatta! 0, égten égtem, poklok pokla, / egyszers­mind Mózes csipkebokra; / égten-szakadtam darabokra;/ érteni a szivárványok csokra / kigyújtá mind a hét színét — / az én szememhez készült csókra, // Csak ez maradt, az ég, az ég. // H ogy tudja ember földi húsát /

147

mardosní égi szomorúság! / Szürcsölni agya velejét! / A taszító, a delej éj. / Mámor ító, mennyei kínnal! / hogy alkohollal, kokainnal / se kábul el a föld fia. / Csuda tragikomédia!"

Ha képtelen is teljesen elfogadni egy alfa és ómega között függő létezés állapotát — erre v a l l . az ellent­mondásra utaló sor („Ó , érte éltem, nem miatta!") — , a vers szubjektuma mégis e számára vonzó-taszító ha­talom erejéről tesz bizonyságot az „égő csipkebokor" és a „pokol"-szimbólum súlyos értéktartalmán keresztül, s a kibékíthetetlen pólusokat nyughatatlanul ellenpontozó verssorok dinamizmusával. Végül, nem lévén ereje arra, hogy ezt a paradoxális értékviszonyt feloldja, a vers alanya a megszemélyesített „ég"-re, a tagadva-állított transzcendens hatalomra hárítja a felelősséget: „A z ég, az ég. Csak ez maradt el. / Ezer világtájjá szaladt el. / Ó, érte éltem és szerettem. / Egem, miért hagytál egetlen?"

A béke („mennyei báránysereg") és a teljesség („sz i­várványok csokra") ígéretének elfogadása és a kétkedő^ elutasítás között hányódik tehát a költő, racionális állás­pontja nem tud összeférni a hitre hajló lélekkel, s a vers befejezése is csupán egy pillanatnyi enyhület erejéig teremti meg a harmóniát. De minden belső feszültségé­ve l együtt is, a költemény emelkedett hangneme, vere­tes stílusa a hétköznapokból kiragadó, kaitartikus é l­mény erejéről tanúskodik.

A hiányzó harmónia lehetősége és a konok értelem korlátai közötti összeférhetetlenség a tárgya Életre cí­mű lírai számvetésének is, melyben a költő szinte téte­lesen vall a transzcendens értékekhez való viszonyáról: „Elzártam magam elől az utolsó utat, / a csillagokon túlit, hol hiába kutat / fürkész szem, okos észköz, fára- datlan elme, / hova nem követhet földiek égi szerel­me, / hová el nem hatol más, csak vágy, csak fájdalom, / és nem enyhíthetem, hiába fájlalom, / jaj, nem enyhít­hetem; — elzártam, s mint senki se, / lettem az elmú­lásnak reménytelen szerelmese: / ha kérlelem is, életre lehelő csókot ad — / elzártam magam előtt az utolsó utat.” Ez a korántsem drámai hangvételű, inkább rezig­nált vallomás Világosan összegezi a tragikus létélmény

148

feloldásának lehetséges alternatíváit, a hitszerű bizo­nyossághoz vezető másik út — a halál — lehetőségét. A „csillagokon túli" elfogadása híján a költő számára csak ez utóbbi megoldás látszik elérhetőnek, de jellem ­ző, hogy mint az elme számára beláthatatlan távlatot, számon tartja az előbbit is.

Hiszen „életre" kényszerülve, az utolsó pillanatig szüksége van az embernek valami olyan értékre, mely lét-igazoló szerepet tölt be, ami a naponta megújuló élet értelmét, fedezetét jelenti. Ilyen érték összefüggésében jelenik meg a szimbolikus „ég" pozitív telítettsége a Napraforgók című versben is. Minden értékvesztettség közepette, magány- és szomorúságélménye ellenére is ritka harmóniában forr itt össze, ami a költő világké­pében o ly távol szokott lenni egymástól: a „föld" és az „ég". Nem a feszült ellentét, hanem, a két pólust ösz- szekötő megfelelések (például a katáng és a tóbeli fe l­hők) jellem zik e térbeli és egyúttal szimbolikus végle- tek viszonyát. A földben gyökerező, ám égre tekintő növény, a napraforgó roppant kifejező jelképe a m ély­séget és magasságot magában hordozó emberi létezés alapfeszültségének, melyet ezúttal enyhíteni képes a két véglet közötti teljes harmónia: „Egyedül vagyok, mint a sárga /'napraforgó szomorúsága. / A z ég alatt ragyog a nyurga nyár. Száll / a szőke búzaföld. Am ar­ra pár szál / katáng kurjongat kéken ' szememnek itt lenn s odafönn az égen. / ökörnyállal az ősz előreköp- dös. i/ Lomboknak készül ezerszínű köntös. / De még zölden üdell a tó, / bárányfelhők legeln'ek rajta, k ik ­nek / szigorú pásztorai a nap-ikrek: / egyik a magas­ban, másik a mélyben látható."

A vers fókuszában a földhöz tapadó, ám hátát az „ég ­nek vető" lírai alany van, kezében az igeértékű „mag" egyesíti a földet és az eget, a táplálékot és az Életet: „Fekszem a földön, engedelmes foglya, / s mint mag­vető, aki marokra fogja / a szórni való élést — én, ím, / próbálom megmarkolni szétszólt igéim, / hogy ne legyek egyedül, mint a sárga / napraforgói szomorú­sága — ■'/ talán a 1 sors kivéd / (rakoncátlan hívét), / fekszem hason, hátam vetem az égnek — / csak így ér valamit a földi lét, / szélszórtában napra forgó igék­

149

nek." A magány szomorúságát a földnek és az égnek támaszkodó önátadás bizalma enyhíti, a kozmikus táv­latok így korántsem szorongatóak, és a hit pillanatnyi kegyelme is segít értelmet találni az életnek: „talán a sors kivéd / (rakoncátlan hívét) . . . "

A „földi lét" értelmét a profetikus kömolysógú köl­tői hivatástudat adja meg tehát, és ennek a küldetés­nek az erejét érezzük az Apokrif Vörösmarty-kézirat 1850-ből című verskompozícióban is. Túl a személyes élet értelmének kérdésén, Szilágyi Domokost e költe­ményben a közös emberi sors, a történelem távlatai fog­lalkoztatják, a beláthatatlan jövő sötétségében ismét az. „ünnep" lehetőségére kérdez rá. A z évfordulóhoz kö­tődő idézetek (önéletrajz, Szerb Antal Vörösmarty-ta- nulmánya, versrészietek, lexikonszöveg) alkalmi je llege ellenére a vers félreérthetetlenül személyes számvetéssé kerekedik ki, s ez annál is inkább nyilvánvaló, mint­hogy az önmagából hősöket „kiizzadó" „gyöngykagyló"- jelen, a kényszerű heroizmus motívuma (A m i ke ll) is beleszövödik.

Ez a lírai kompozíció teszi igazán .nyilvánvalóvá,, hogy akár csak a nagy előd, Szilágyi Domokos számá­ra is az „ünnep" a végső cél elérését, a beteljesedést jelenti, melynek gondját, álmát, az emberi jövőért ér­zett felelősséget minden kétely, kiábrándultság, irónia, mellett sem tudja magától teljesen elhárítani.

A 20. század vég i olvasót ez a költemény három évszázadnyi történelemmel szembesíti, három századvég kérdéseinek és költői próféciáinak tudatában eszmélhet rá, hogy tulajdon vágyai, szorongásai és ezredfordulós reményei mennyire nem újak. Válsághangulatával szen­velgő énközpontúságát ingatja meg az a1 felismerés, hogy a megoldás, a távlat, a kiút hiánya mennyire nem egyet­len korhoz kötött. Emberi korlátainkra ocsúdó, de min­dig makacsul újraszőtt álmok, szabadságot ígérő ,. de csupán a rabság formáin változtató forradalmak soro­zata a történelem, de a franciaországi változásokra fi­gyelő Batsányi, a szabadságharc bukását szenvedő V ö ­rösmarty mégis a megújulást, az ünnepet hirdeti, és egy közeli beteljesedés reményével indul Szilágyi Do- mokosék nemzedéke is.

150

„Vidulj, gyászos elme, megújul a v ilág" — biztat Batsányi, „Lesz még egyszer ünnep a világon" — jö ­vendöli Vörösmarty, „földközelbe kerül a menny" — prófétaija az ifjú Szilágyi Domokos, hiszen ő is a bizo­nyosságra szomjazó, az elkötelezettség kockázatától vissza nem riadó költőink közé tartozik, aki tudja, hogy «,eszme nélkül értelmetlen az értelem, eszmény nélkül v i­lágtalan a világ". Indulásakor — racionális alkatához i l­lően — az ünnep az ő számára csakis „értelmes", e v i­lági „csoda" lehetett, akárcsak a szerelmesek ölelkezé­se: „Szerelmesek szép, meztelen, súlytalan ünnepeit /— ezt az értelmes csodát — , / szerelmesek szép, mez­telen, súlytalan ünnepeit / kívánom neked is, v ilág" — irta a Szerelmek tánca egyik versében (Ünnepek). És a megtervezhető történelemhez fűzött illúziók, e racioná­lis ábránd szertefoszlása ellenére sem tudott maradék­talanul lemondani arról a harmóniát ígérő távlatról, amit irodalmunkban A vén cigány óta az „ünnep" je l­képez. Egyre több józansággal, sőt iróniával, ám egy ­szersmind fokozódó nosztalgiával vetett számot újra meg újra a „mindig-eljövendő, a sose-lesz" ünnep kérdésével (A z ünnep), amelyet az értelem sem megválaszolni, sem félretenni nem tud, hiszen bármilyen ésszerűtlen, ez az a távlat, amitől hétköznapi teherbírásunk mértéke is függ: „Adjatok erőt a hétköznapokra ./ (az ünnepekre talán még futja), J mindig-váratlan halálunk előtt / é l­nünk erőt és túlélnünk erőt, / lépést tartani —1 lélek se rebben, — / lépést tartani szerelemben, / undorban, báj­ban, nyomorban, félszeg napokon legyőzni a félszet, / teremni feledést, amely gyógyít, / hazugságot, amely nem lódít, j teremni, teremni, teremni erőt j hétköz­napokra az ünnep előtt" — írta a Hétköznapokban.

A végső beteljesedés vágya, utópiája és a földi pá­lyán megállapodni képtelen emberi természet ismerete közötti ellentmondás, a bizonyosságra áhítozó lélek és az illúziókat elvető, ironikus elme diszharmóniája tette költészetében az „ünnep" motívumát már a hetvenes évek elején olyan groteszkül kettős értékűvé, amilyen­né az csak a 20. századi történelmi tanulságok követ­keztében alakulhatott.

151

A z Apokrifban egy alapvetően profetikus, az esz­ménnyel forró azonosulásra hajló költőalkat szenvedi el a valóságra eszméltető ironikus szubjektum kíméletlen ítéletét, a váteszi szerepvállalás kudarcának összegezé­sét: „M ire vagy jó még? — magányos / farkas a hié­nák között! [. . .] / Legszóbb szavad is tehetetlen! / Leg- vágyabb vágyad telhetetlen! J . Szemétre való vén ci­gány! / Eljátszottad már sokadmagaddal! “ A z önostoro­zó számvetésben Szilágyi Domokos kitűnően aktuali­zálja a Vörösmarty-parafrázisók jelentéstöbbletét a lé­tének értelmet adó, de a bukással azt meg is kérdője­le z i forradalom kontextusában, amely önáltatássá silá- nyítja a megjósolt ünnep reményét. A z elveszett lehe­tőség, a beteljesülés hiányának fájdalmából fakad a fö­löslegesség tudata s az értékek végzetes relativizáló- dása, amelynek egyébként egyszerű kifejezését a rend­kívül tartalmas rímpárok egyéni Ük: „Veled vagy nél­küled haladna /. a szekér — egyre megy, / hogy hegyre vö lgy, hogy völgyre hegy, / hogy föld suvad, hogy szakad ég: / ez is, az is csak szakadék.'1 ^

A két nézőpont a profetikus és az ironikus — drámai konfliktusának tárgya az ünnep értéke. Reális lehetőség vagy önáltatás? Van-e esély a beteljesedésre vagy csu­pán életben tartó illúzió? A z újra meg újra kitűzött tá­vo li célon innen észrevesszük-e vagy elszalasztjuk az. ünnep pillanatait? Vajon nem e múló pillanatok az emberi lét autentikus értékei? „Pedig vo lt ünnep — írja a köl­t ő . — Tán észre se vetted, / vagy inkább nem tudtad -— mert nem tudtad: mi következik rá. / Volt munka— férfimunka volt, / hogy fölérzett rá a holt, az óriás.—— 1/ s még óriásabb gyilkosa. / Pokolra menny, menny­re pokol. / Ünnep. Munka, Borban a gyöngy, j Kagy­lóban a gyöngy."

A m i kell című versében ezt írta: „Hősöket izzadtunk ki magunkból — / kézenfekvő, mégis mondom a hason­latot: / akár a gyöngykagyló, feleim, / mert szomorú az, feleim, / hogy mocsok által jutunk kincshez." Most •—- a Fóti dalból vett párhuzammal felerősítve — ellen­pontként illeszkedik az Apokrifba ez a gyöngykagyió- motívum. Nem a fájdalomban, a kényszerű hősiesség­ben termett érték, nem a kagyló igazgyöngye, hanem

152

az akadálytalanul pezsgő emberi kiteljesedés, a „bor­ban a gyöngy,J szabadsága emelheti csak hiteles ünnep­pé a hétköznapokat: ez az értékválasztás a költemény egyetlen pozitív bizonyossága, még akkor is, ha elvesz­tett esélyre vagy eszményi helyzetre vonatkozik csu­pán. A z Apokrifban a negatív történelmi tapasztalatok árnyékolják be ezt a bizonyosságot: „Nem játék vo lt az! S ha igen: / ország-világ előtt forgó, hatalmas szín­padon! / H ogy aki nézte is csak, beletársult,_ / fázott, lihegett, izzadt, lelkesült -— és dolgozott a játszókkal! // Európa látta. /j És fe jet hajtott. / És aztán mást nem is tett: / Lehajtotta fejét."

E tömörségében döbbenetes erejű konklúzió után ter­mészetes, hogy a Batsányi-mottó első sora („V idulj, gyászos elme, megújul a v ilág") már keserű hangnem­ben tér vissza.

De Szilágyi Domokos egyik utolsó verse, az 1976-os keltezésű Dadogás arról tanúskodik, hogy a. „jobb jö vő " eszméje az ő számára a valóság korlátait és minden értelmet meghaladva, a kételyek ellenére is maradandó­nak bizonyul. Jellemző, hogy ezt a bizonyosságot, amely­nek semmilyen ésszerű alapja nincs, egy Petőfi-sorra épített párhuzamból kiindulva ismét a „muzsika" által közvetített sugallatból meríti: „A szó dadog, a muzsika beszél, / beszél a fákkal a bús őszi s z é l. . . " Ebben a vershelyzetben készül a rövid számvetés a‘ közeledő sze­mélyes végzet és a múltból átmentett ideál, a jobb jö ­vő távlatába tekintve: ,,a szó dadog, az óra üt, a v ég / közeledik, és nincsen menedék — , / nem a vég elől — mi előtte van — , ó, a föld alá dadognám magam, / ha lehetne — mi mindent meg / ne tennék — / a szó dadog, elővetül az emlék, / á jövőé, hogy jobb lesz, / hogy nem ál / az eszme, hanem szűzi ideál."

A személyes véget sürgető tagolatlan indulat és az eszményi jövő nosztalgiával vegyes álma között tragi­kus ellentét feszül. Azonban az önmaga számára e lfo ­gadott negatív kiút alternatíváját ezúttal — akárcsak József Attila utolsó versében — a „másoknak remélő" éthosz, az élet esélyeit rejtő utókor, az emberhez mél­tóbb távlat hite ellensúlyozza.

153

Értékek színeváltozásaKortársi közelségben az olvasó arra érzékenyebb, ami

Szilágyi Domokos lírájából a legszemélyesebben érinti meg. Mindenekelőtt az emberi létezés kérdéseire, m ely­nek mélységei és magasságai — az esendőség és a nagy­ság összeférhetetlennek tűnő és mégis egyidejű vég ­letei — oly sokszor és oly kiélezetten mutatkoznak meg az ö költeményeiben. Közvetlenül rezonálunk a szűkebb történelmi erőtérre is, mely lírájának értékalakzatait meghatározza, s melyben tulajdon létfeltételeink min­dennapi korlátaira ismerve egyúttal átélhetjük az ,,égi- ekkel játszó" költői szemlélődés — a lehetséges önmeg­haladás — távlatait. Ak i a fiatal Szilágyi Domokos esz­ményeiben osztozott, önmagára ismerhet a meghason- lásban, a válságban is, mely a lendületes elkötelezett­ség rövid időszaka után a valóság és az eszme közötti diszharmóniából, a további azonosulás lehetetlenségé­ből származott. Magunkra ismerhetünk a szerepvesztett- ségben, amely nem hagyta- érintetlenül az önazonossá­got; a miértekben, melyek kikezdték az élet vélt értel­mének bizonyosságát, a távlattalanságban és a kiútke­resés küzdelmeiben. És mindezekből összeáll előttünk egy történelmi térre jellemző értékválság érzékeny és pontos, szenvedélyt és bölcseletet egyesítő lírai látle­lete: a kelet-európai életközösség modellértékű szel­lemi tükörképe.

De csupán most, az ezredfordulóról visszatekintve nyeri el igazi jelentőségét Szilágyi Domokos lírájának értéküzenete. Rövid ugyan a történeti távlat, de már felismerhető, hogy költészete egy sajátosan huszadik századi szemléletváltás, kultúrtörténeti cezúra mélyen megszenvedett, maradandó értékű költői tárgyiasítása. Kelet-európai bélyegeivel együtt fejezi ki két egyete­mes érvényű, ám egymástól gyökeresen eltérő v ilág­látás — a modern és a posztmodern — szembenállását, egyidejűségét és összeférhetetlenségét.

Szilágyi Domokos a modem és a posztmodern látás­mód és formavilág közötti átmenet — még pontosab­ban: ütközés — képviselője.- Völtői értékpozíciójának

154

alakulásában, az életmű belső ellentmondásaiban e két összeegyeztethetetlen magatartás- és költészeteszmény lényegi szembenállásának lehetünk tanúi. Erre a meg­állapításra1 az utóbbi évtizedben kibontakozott posztmo­dern irodalmi jelenségek és a belőlük levonható elmé­leti, művelődéstörténeti, esztétikai tanulságok jogosít- nak fel, és ezek alapján válik lehetővé a kortársak részéről korábban fel nem ismert vagy értetlenül foga­dott formanyelvi sajátosságok értelmezése is. Mert a forma szerves kapcsolatban áll az értékelő magatartás­sal, ami a költő világhoz való viszonyát, szemléletét meghatározza, ezért a versszerkezetbeli és nyelvi jegyek helyes értelmezése, minősítése a formában megvalósuló értékelő gesztus felismerésén múlik. Csak az értékpozí­ció természetének megértése alapján válik lehetővé, hogy Szilágyi Domokos verseinek polifon jellegét, né­zőpontbeli összetettségét, kompozíciós elveit és sajátos— eklektikus" — hagyománykezelését, idézettechni­káját, Valamint ,,időtlen" nyelvezetű szövegeit értel­mezni tudjuk.

Nos, a költői értékpozíció ellentmondásos alakulásá­ban jó l kimutatható a kétféle világlátás különbsége. Költészetének azok a kulcsfogalmai, melyek az egész életműre kiterjedő motívumsort alkotnak, megfelelést mutatnak azzal a fogalmi rendszerrel, mely a modern és posztmodern tartalmának megközelítésében nélkü­lözhetetlen, és értéktelítettségük változása tipikus mó­don fejezi ki a kétféle szemlélet alapvető eltéréseit. Tehát úgyszólván maguk a motívumok és előjelválto­zásaik kínálják a megközelítésnek ezeket a kultúratipo­lógiai szempontjait.

E fogalmak közül alighanem a jövő tartalma vált a mai ember számára a leginkább bizonytalanná, nem csunán hosszabb távon, hanem közvetlenül a holnapra tekintve is. Mert az a történelmi mű, amiről azt hitte, hogy megtervezése és megalkotása egyaránt hatalmá­ban áll, nem éppen az elképzelései szerint alakul. A megismerés szédületesnek vélt csúcsairól a tudományos megvilágosodás ellenére is ködbe vész a közelinek ál­modott beteljesedés, és a technikai civilizáció nemhogy növelné, de a felhalmozott csodafegyverek révén éppen­

155

séggel csökkenti a holnap biztonságát. A kollektív meg­oldás letéteményeseinek tűnő erők történelmi szerepe hatvannyolc után egyre kérdésesebbé válik, a kommu­nista eszmények az új generáció számára már elvesz­tették hitelüket. Mintha ki-ki magára maradt volna a. valójában nagyon is közös gonddal. M it hoz a holnap?

A jövőtudatnak ez az elbizonytalanodása együtt jár a felvilágosodás óta o ly szilárdnak tetsző eszmények — az emberi minőség, az értelem, a szüntelen fejlődés •— tartalmának átértékelődésével. Mert önbizalommal teli modern emberideélunkat a gyakorlat elemi erejű érve i­ve l morzsolja szét ez az ugyancsak emberi mű, a törté­nelem. Hiszen az-a képességünk, amely az ésszerű, a céltudatos cselekvés biztosítéka, úgy tűnik, világszerte képtelen megzabolázni a kevésbé nemesnek látszó tu­lajdonságokat, képtelen úrrá lenni a társadalmi valóság korántsem ésszerű összefüggésein. A személyiség auto­nóm törekvései, a közösségek, csoportok eltérő érde­keinek kinyilvánítása vagy éppenséggel az érdekek e l­lenére is működő éthosz — az egyéni vagy társadalmai motivációk egész szövevénye kibújik az ész áldásos­nak ígérkező, ám szabadságkorlátozó ellenőrzése alól. Röviden: a szekularizált emberi öntudat ma már a rá­ciót sem hajlandó gondviselőként elfogadni.

Ezért az egynemű, lineáris fejlődést sürgető, célelvű társadalomelméletek — az értelemnek a modern ábfánd- jai — is naivitásnak látszanak.' Vajon az úgynevezett haladás valóban csak értékfelhalmozódást jelent-e? V a­jon az új feltétlenül értékesebb-e a réginél? Ezek a fo ­galmak is átértékelődtek. Mert lehet-e fenntartás nél­kül normatív minősítésként elfogadni az .„új", a „hala­dás" fogalmát? A „modern" pozitív címkéje, mérték­adóan egyneműsítő normája is érvényét veszti az em­beriségnek.a modernséggel járó új nyomorai közepette.

A modernség eszményeinek erre az elsatnyulására a. posztmodern nem szolgál orvosságul. Egyáltalán: távol áll tőle a szolgálat, az elkötelezettség, mindenféle irány­zatosság. Hisz pontosan az irányvesztettség szellemi ve- tülete: a1 biztos tájékozódási pont hiánya, a teljes táv­latnélküliség jellemzi. A z örök haladás vagy az evilági beteljesedés (megváltás) modern mítoszaival szemben,

ha úgy tetszik, egyfajta apokaliptikus szemléletet fe jez ki. De ezt a jövőtlenséget siem foghatja föl tragiku­san, minthogy nem viszonyítja semmihez.. A z időfolya­mat és a haladás közé ugyanis a posztmodern látásmód nem tesz egyenlőségjelet. Nem tekinti mértékadónak az embert, a rációt sem, és egyáltalán — elutasítja a nor­matív egyneműsítő törekvéseket. Ezzel együtt jár tágas értékpluralizmusa a jelen és a múlt vonatkozásában, minden irányú toleranciája, beleértve a kultúra rétegei közötti különbségeket. Innen adódik, hogy a hagyomány a posztmodern számára nem vég leg lezárult, meghala­dásra szüntelenül kihívó múlt, hanem folytonosan jelen levő értékterület, így a különböző korok szellemi ja ­vait szívesen ötvözi egyidejű értékalakzatokba. „Eklek­tikus" je llege a viszonyításnélküliség relativista érték­szemléletében gyökerezik, és ugyanez indokolja min­denre kiterjedő játékosságát, hiszen a posztmodern szá­mára’ nincsen szentség: az egész emberi értékvilág vált kétségessé.

E világszemléletbeli különbségek alapján a modern­ből inkább a profetikus, a posztmodernből pedig az iro­nikus szubjektumra következtethetünk. A z újnak vagy bármilyen normaként kiemelt értéknek elkötelezett ma­gatartás, amely a modernre jellemző, távol áll a poszt­modern játékos-ironikus alkatától, relativizmusa bizo­nyos — kiegyenlítő — távolságtartást jelent az összes értékek viszonylatában.

Szilágyi Domokos költői kérdéshorizontjának egyete­mességére vall, hogy ezek — az egész emberiség sor­sára utaló — kulcsfogalmak egész életművén v ég ig vo ­nuló motívumrendszert alkotnak. Folytonosan az Egész­re kérdez rá, az emberi történelem finalitása és benne a személyes jelenlét szerepe, a létezés értelme fog la l­koztatja. A z Egészre vonatkoztatott kérdéseivel v iszo­nyítási pontot keres:_ az egyes emberen, a személyes léten túli értelmes célt. Ezért költészete a jelent mind­vég ig eszkatológiai távlatokban, a múlt s jövő közt fe ­szülő pillanatként, egy nagy Egész részeként fejezi ki.

Kezdetben a történelem evilági „beteljesedését", a tökéletes társadalom megvalósulását ígérő jövő a v i­szonyítási pont, a múlttal élesen szemben álló, egvér-

15?

telműen pozitív érték: egyfajta abszolútum, aminek a költő hittel és áhítattal rendeli alá az átmenetnek tekin­tett jelen összes értékeit. Számára ez a jövő nem álom, hanem értelmesen fölépített Rend, melynek kivitelezé­sében szerepet vállalva elkötelezi magát. Ebben az azo­nosulásban nem nehéz felismernünk a magyar líra pro­fetikus vonulatának — Petőfi, Ady, József Attila — al­kati folytatását és a rokonságot a hasonlóan elkötelezett kortársakkal, például Nagy Lászlóval. Nem idegen tő­le a váteszi típusú költőkre általában jellemző messia­nizmus: az áldozatvállalás a közösséget „megváltó" esz­me szolgálatában. A történelmet „tervező" értelem fel­sőbbrendűségének tudata, a haladás felvilágosult esz­méje ekkoriban még árnyékot vet a hagyományra, a múltra, és az eszmények jegyében elképzelt ,,új" a köl­tő számára feltétlenül értékesebb a réginél. M integy va l­lásos hitként teszi magáévá a „szép új v ilág" ésszerű ábrándját, 'és ez az utópisztikus racionalizmus kezdetben elnyomja alapvetően kétkedő-vívódó természetét. De 4 meggyőződését sohasem problémátlan lelkendezésben, hanem többnyire az „értelmes" hit, a gondolatiság je ­gyében juttatja kifejezésre. A z „ésszerű varázs", az „ér­telmes csoda" eszményével azonosuló. a'ktivizmusa á korszak verspublicisztikájának átlagából kiemelkedő színvonalon fejezi ki a „fényes szelek" éveinek meg­határozó szellemiségét és optimizmusát. Biztos céltu­dat, jövőorientált történelemfelfogás, közösségközpontú emberszemlélet je lö li ki az értékrend szilárd hierarchiá­ját, mely szerint az egyén — a költő is —■ eszköz csu­pán a közös történelmi mű, a jövő megalkotásában. Egyén — közösség —• történelmi fejlődés — jövő (mint cél) egymásba felzárkózó értékei pályájának ebben a szakaszában egyfajta harmonikus rend, teljesség illú­zióját keltik.

Ez az első két kötet verseire jellemző értékpozíció, melyet egy „legfőbb érték" — a jövőbeli ideális társa­dalom — hite alapoz meg, kihat a kompozíció sajátossá­gaira. A versekben ugyanis jobbára egyetlen nézőpont, az alanyi közlés egyneműsége határozza meg a szerke­zetet. A z egységes világképpel bíró, önmagával azonos lírai alany homogén értékalakzatokban juttatja1 ldfeje-

158

zésre a valósághoz való viszonyát. Ezért a versek esz­tétikai hatása legtöbbször egynemű, szerkezetük lineá­ris, a jelentések szintjén rétegzetlen: a képalkotás és a retorizáltság mellett, kevés kivétellel, még nincs nagy szerepe a montázs, a nézőpontváltás — a szerkezet — minőségéből eredő költői hatásoknak. De a költő min­den eszköznek birtokában van, amit a modern magyar lka vezető képviselőitől tanulhatott: érezni lehet Jó­zsef A ttila megkerülhetetlen hatását a képalkotásban, Kosztolányiét a rímtechnikában, Babitsét és Szabó Lő- rincét a versmondat megterhelésének magas fokában és a szentenciózus megnyilatkozások tömény gondolatisá­gában. Szabad verseiben is az intellektualítás, a szerve­zőelvként működő gondolatiság uralkodik, nagy lé leg­zetű, hajlékony, tónusgazdag mondatkezelése W alt Whitman, Füst Milán örökségére is emlékeztet.

A fiatal Szilágyi Domokos formanyelve tehát a lírai modernség egyfajta szintézise, amely csupán a korabeli intézményes elvárásokhoz viszonyítva tűnhetett merész­nek, mert a jelszószerü irányzatosság, az egyszerűség, közérthetőség kaptafáihoz nem igazodott.

A z utópikus szemléletet kikezdő kétely ugyan már a Szerelmek tánca egyes verseiben megjelent, de a költői értékpozíció változásáról inkább a Garabonciás és A láz enciklopédiája tanúskodik. Eszmény és valóság disz- szonanciája, a személyes létezés antinómiáinak felis­merése, a haladás értéktartalmára és a költői hivatás­ra vonatkozó kérdőjelek megrendítik a harmonikus v i ­lágkép egységét. A birtokba vett történelmi tapaszta­latok s a belőlük levonható tanulságok megingatják a. költő addigi evolucionista felfogását, s a jövő is e lve ­szíti a felsőbbrendűség nimbuszát. A z alapvetőnek vélt értékek bizonyossága tehát megrendül. Ez a változás mindenekelőtt a pozíció egyneműségének megszűnésé­ve l jár: az értékelés ambivalenciája, a nézőpont és a frazeológia különneműsége, illetve a nézőpontok vá l­togatása kezdi jellemezni a versek szerkezetét.

A szemléletbeli összetettség a költemények n yelve­zetében is megmulatkozik: a Garabonciásban az egy ­síkú befogadói elvárásokat minduntalan kizökkentő ambivalens mondatszerkezetek és tónusváltások, A láz

15S

■enciklopédiájában főleg a verskompozíció egységeinek stílusbeli különneműsége, a síkváltásokból eredő több­let] elentések jelzik a fordulatot. Történelmi távlatok­ban kiterjesztett kételyei közepette különböző korok nye lv i rétegei és stílusnemei sodródnak együvé: ar­chaikus és avantgardista, népi és rokokó, tárgyias és szarrealista szövegmintákat illeszt a verskompozíció szövetébe. A szövegszinten mutatkozó heterogenitás mögött most a bizonyosságokat kétségbe vonó, az ér­tékkülönbségeket kiegyenlítő, relativizáló látásmód működik. De a végletes viszonyításnélküliség (Don Q uijote végrendelete) vagy a groteszk (Don Q uijote szerenádja) mellett még ott van az értékvesztettség szo­morúsága is: a keretvers elégikus hangneme, a Maszék ballada keserű iróniája és egyes betétek (Ü rü ltek ) tra­gikuma a harmónia hiányának fájdalmáról is tanúsko­dik. Ezért e két kötet szemlélet- és stílusbeli összetett­sége, polifóniája csupán átmenet a másik véglet — a minden érték hitelét kétségbe vonó teljes relativizálás —- a Búcsú a trópusoktól mélypontja felé.

A z elvesztett arkhimédészi pont hiánya a költőt az abszurd létélményig, a Semmi határáig taszítja. Érték­pozícióját a Búcsú . . . nagy részében a kritikussá vált érlelem határozza meg, amely kételyekkel fölvértezve elutasít minden önáltatást: radikálisan tagadja az ab- szolútum bármely változatát, ám fenntartásaival kizárja azt is, hogy a szubjektum valamilyen más értékkel, cél­lal azonosulni tudjon. Kíméletlenül tárja fel a szemé­lyes lét és a történelem paradoxonjait; és kétségbe von­ja a megoldás minden lehetőségét. A z utópia gyanánt elvetett megváltáseszme helyét — úgy tűnik — semmi nem töltheti be, de nemcsak az abszolútum, hanem az emberi minőség tartalma is megkérdőjeleződik (Halál- tánc-szvit). A z egyéni lét értelmét, a költői küldetést is kétségbe vonó drámai számvetés következménye egy apokaliptikus határhelyzet, amelynek mélységeiből azonban egyelőre kiút is mutatkozik: az emberi össze­tartozás, kölcsönös felelősség erejéből újjászülető, is­meretlen tartalmú, de feszült reménység (Ez a nyár). Ám e „kérges remény" nem képes feledtetni, hogy a

180

Búcsúban az eszménytelenség, a jövő kiüresedése két­ségessé teszi az egész emberi történelem értelmét.

Ezt az értelemnélküliséget fejezi ki a különbségeket összemosó, relativizáló hagyománykezelés is. A Halál- tánc-szvit és más költemények idegen szövegbetétei, jelzett vagy jelöletlen idézetei egymás előjelét érvény­telenítve érzékeltetik minden norma, viszonyítási alap felfüggesztését. A költői szubjektum nem kíván mérték­adó lenni, az idézetek nem a saját nézőpont megerősí­tését szolgálják, hanem épp ellenkezőleg: a szövegmon­tázs darabjainak, nézőpontjainak eklektikus különne- műsége a református énektöredéktöl a dokumentumig, a nyelvemléktől az újsághírig arra való, hogy — a köl­tő ironikus kívülállása közepette — az olvasó maga \res- sen számot a feloldhatatlan ellentmondások mélységé­vel. Ennek az idézettechnikának lehet, hogy T. S. Eliot költészete a formai mintája, de a felhasználás módja, funkciója jellegzetesen posztmodern, és inkább Ester­házy prózájának hasonló intarziáival rokon.

Szilágyi Domokos azonban az ironikus szubjektum­nak ezt a relativizáló szemléletét a Búcsúban sem viszi végig, még kevésbé tud játékosan egyszer s minden­korra felülemelkedni a 'jövőtlenség tényén és a norma­nélküliségen. Ellenkezőleg: a záróversben a beláthatat­lan. lehetőségek megtartó távlatának közvetítését vállal­va szimbolikusan visszaveszi a megtestesült Ige szerepét, melyet előbb kiiiresített, megfosztott eredeti, hagyomá­nyos tartalmától. A z apokaliptikus határhelyzet feszült­ségének ezzel az enyhítésével az eszmény iránti rejtett szomjúság hatalmáról árulkodik. Ez a nyár című költe­ményének feloldó végk ifejletével visszakapcsolódik a magyar líra messianisztikus vonulatához, szorosabban Dsida Jenő Nagy csütörtökének profanizált megváltás­motívumához.

A Búcsú a trópusoktól fordulat ugyan a költő szem­léletében esi még inkább formanyelvének egyéni alakí­tásában, de a benne tapasztalt relativizáló szemlélet a továbbiakban nem válik kizárólagossá.- Válsághelyzeté­ben a költő megtartó kiutat keres, a transzcendens táv­latok felé fordulva ostromolja a megismerés, az emberi értékvilág határait. A metafizikum iránti érdeklődés a

Fagyöngy és a Sajtóértekezlet néhány nagy verskom­pozíciójában is megnyilvánul, de Szilágyi Domokos szá­mára ez a léttartomány sohasem válik oly otthonossá, mint W eöres Sándor vagy Dsida Jenő költészetében. Az ebér ráció korlátokat emel a felszabadult, teljes önát- adásnak, amely talán megalapozhatná a lelki harmóniát.

Ámbár a „határokon túli reményt" vagy az „ünnep" ígéretét -— mint ésszerűtlent — szkeptikus-ironikus fenntartásokkal minősíti, a jövő kérdése mégis mind­vég ig költészetének alapvető problémái közé tartozik. A z esendő, önnön korlátainak meghaladására képtelen­nek látszó emberiségért érzett felelősséget, az összetar­tozás értékét a mélypontokon sem tudja megtagadni.

Ámde a megoldás, a végső bizonyosság hiánya, ami jórészt az ésszerűséghez feltétlenül ragaszkodó költő alkatából adódik, fenntartja1 a relativizáló értékszemlé- letet is, az összes normák iránti kételyt, mely akadálya minden azonosulásnak. A viszonyításnélküliség különö­sen a 'Felezőidő verseitől kezdve Szilágyi Domokos for­manyelvét, stílusát is meghatározza.' Ez a poétikai ha* gyományok sajátosan kevert újrajátszásában nyilvánul meg, melyben —- olykor az irónia, máskor a játék-”]e- gyében —- eltűnik a költői alany önazonossága. Felol­dódik egy adott korhoz pontosan nem köthető, időtlen nyelvi, szintézisben, melyre a stilizált archaizálás épp­úgy jellemző, mint a mai argó, a „fentebb stíl" csak­úgy, mint az aszfaltnyelv vaskossága. Ebben a sajátos

•nyelvi ötvözetben az ellentétes előjelű értékek különb­sége természetszerűen megszűnik, hiszen a benne ér­vényesülő világlátás lényege pontosan a normanélküli­ség. Jóllehet az ironikus szubjektum pozíciója már a Búcsú a trópusoktól óta> jellemezte a költő értékszemlé­letét, ebben a különbségeken felülemelkedő, játékos k í­vülállásban valósul csak meg igazán a relativizálás tel­jesen tragikummentes, posztmoderií változata.

Csakhogy e végső kérdéseket is eljelentéktelenítíő alapállással szemben minduntalan felébred a bizonyos­ságok: iránti rfbszfalgia, így a1 posztmodern látószög mel­lett vég ig megmarad az eszményveszteti ségévei küsz­ködő modern értéktudat. E kettősség feszültségéből ered Szilágyi Domokos értékpozíciójának alapvetően diszhar-

1^2

moníkus jellege. A modern kor értékrendjének ’ össze­omlásán túl, de a posztmodern egyértelmű viszonyítás- nélküliségén innen, mintegy a kettő küszöbén közvetíti i\y. egyetemes célnak, emberi távlatoknak azt a hiányát, amit az előbbi már nem, áz utóbbi még nem tud be­tölteni. Életművét a benne .egyszerre kifejeződő kétfé­le szemlélet áthidalhatatlan különbsége, a válság heveny tragikuma teszi egyedi értékalakzattá. Mert ugyanazon értékekhez egyszerre viszonyul az értékvesztettség mo­dern és posztmodern attitűdjével: a tragikum és az iró­nia jegyében. Megmaradva a modernizmus jövőorien-. Iáit értékszemléletének vonzásában,, az a nagyvonalú relativizmus is megkísérti, ami a posztmodern sajátja, de a távlatnélküliséget, ami az utóbbira jellemző, érzel­mileg képtelen magáévá tenni.

Szilágyi Domokos életművében a biztos jövőtudat utáni távlatvesztettség heveny válsághangulata sűrítet­ten jeleníti meg azt az értékváltást, amelynek drámája sokkal képlékenyebben, megfoghatatlanabhul zajlott le a 20. század utolsó harmadában. A z elvesztett cél he­lyett. nem állít semmit, mert azonosulásra, hitre már kép­telen. De végső soron minden önáltatástól óvakodó, kri­tikus alkata révén tudja o ly magas feszültséggel és hi­telesen kifejezni a kor, a mi korunk ellentmondásos­ságát.. Lírája, éppen azért, mert a 'sajgó hiányokat ken­dőzetlenül hagyja, ébren tartja a tartalmas jövő, az elveszett normák, a bizonyosságok iránti nosztalgiát.

'Kzékelvhíd— Kolozsvár— Kispetri,1987. augusztus— 1988> július

I rod a l omAdonyi N agy Mária

1972 Szilágyi Domokos: Sajtóértekezlet. U tunk 19.1981 . Az' élő, az örökéletü lelkiism eret. A Hét 47.

Ágoston Vilm os1971 Betüvető Jupiterek. Utunk 18.1972 Szilágyi Domokos Oskolái. K orunk 8.

A lexa Károly1978 Plugor Sándor— Szilágyi Domokos: Ö regek könyve.

K ritika 1.A lfö ld y Jenő

1976 Szilágy i Domokos fe lezőideje. Elet és Irodalom - X I. 6, Angi István

1986 A betétek paradigmatikUs világa. Szilágyi Domokos: Bartók Amerikában. Kántor (Szerkó).

Balla Zsófia -1986 Harangoznak Monostoron. Kántor ( Szerk.).

Baránszky-Jób László1979 Chagall-szárnyú angyal. Szilágyi Domokos: Tengerparti

lakodalom. Ü j Írás 4.Bata Imre

1978 Szilágyi Domokos: Tengerparti lakodalom. Népszabad­ság X. 24.

1980 Szilágyi Domokos összegyűjtött és válogatott versei. Népszabadság II. 5.

Bertha Zoltán1979 Szilágyi Domokos: Tengerparti lakodalom. A ltö ld 4.1981 „Minden véges: megalkuvás". Szilágyi Domokos kö lté ­

szetéről. A llö ld 7*1983 Szilágyi Domokos. Bertha Zo ltán— Göröm bei András

(Szerk.).Bertha Zoltán— Görömbei András (Szerk.)

1983 A hetvenes évek romániai magyar irodalma. A romániai m agyar irodalom válogatott b ib liográfiája 1971— 3980. Tudományos ismeretterjesztő Társulat.

Hí ró Ferenc1979 Hogyan- élnénk örökké? Korunk 9.

Bodor Pál1962 Szép, szófukar versek. Utunk 42.

165

1986 örökbefogadó köztudat (A da lék a Kriterionnál m egjelen® Szilágyi Domokos em lékkönyvhoz). M agyar N em zet X I. 1.

Bogdán László— Töm öry Péter '1972 Tanúskodás. Párbeszéd Szilágyi Domokos Sajtóértekez­

let című kötetéről. Igaz Szó 8.Bogdán László

1975 Szilágyi Domokos: Felezőidő. Művelődés 5.Csapodi M iklós

1979 Költő, kortanúszóval. M agyar H írlap II. 25 Cselényi László •

1979 Kortárs-sirató. Irodalmi Szemle 1.Cs. Gyím esi Éva

1376 É jjeliőr e gy tört-ezüst koron. Utunk 40- 1978a „A z örök: az út". Korunk 2.1978b Szilágyi Domokos. Találkozás az egyszerivel. Kriterion.1985 Egy léíszimbólum színe és visszája. Életünk 1.

Csíki László1977 Utóhang. A Hét 44.1977 Vallomások, Szilágyi Domokos: ö re gek könyve. M ű ve­

lődés 0. '1986 Szilágyi Domokosról, eí-lapok 11— 12.

Dobozi Eszter1985 A játék Szilágyi Domokos költészetében. Forrás. 10.

Doinas, § t Augustin1.986 Sokoldalú költő. Kántor (Szerk.).

Drumarif, Paul' 1978 C uvln t ínainte. Szilágyi Dom okos: A terizare íorfa tá ,

Kriterion.Egyed Péter

1986 A m eggondolt véges. Kántor .(Szerk.).Görö.mbei András

1975 Felezőidő. Szilágyi Domokos könyvéről. Népszava V . 24.1983 Bertha Zo ltán— G öröm bei András (Szerk.).

Héra Zoltán1972 „K isebbségi költő". Népszabadság X, 10

H ervay Gizella1981 Szilágyi Domokos kényszerleszállásai. Tiszatáj 5. . .:.

lanosi, Ion1973 Convergentele poeziei, C oníem poranul V I. 8

166

lia M ihály1970 Három m agyar kön yv külföldről. Szilágyi Domokos:

Búcsú a trópusoktól. Tiszatáj 1. fancsik Pál

1978 '...b e já rh a tó n túl. M űvelődés 12.Jánosházy G yörgy

1963 Eszmény és szenvedély. Igaz Szó 4.Capiíler Ferenc

1985 , , . . , .é j je l iő r egy tört-ezüst koron". Életünk 1. í . Jakab Antal ,

1967 Szellem i kaland. Önkritika Szilágyi Domokos kön yve al­kalmából. U tunk 20.

1968 A kéte ly költő jai U tunk 16.1970 Búcsú az e lő jogoktól, K orunk 5.1972 A megkísértett. U tunk 19.1976 Előszó. Sziláffyi Dom okos legszebb versei. Válogatta, a

bevezető t és az é letra jzi jegyzeteket irta K, Jakab Antal. Albatrosz,

vántor Lajos1965 Példát venni — s példát adni. Utunk 38.1968 Szilágyi Domokos: Garabonciás. U tunk 3.1970 Szilágyi Domokos. Utunk 17.1973 Szilágyi Domokgs. Kántor Lajos— Láng Gusztáv: Rom á­

niai magyar irodalom 1944— 1970. Kriterion,.• 1975 Szerepjátszás? U tunk 5.

1978a Szilágyi Domokos évei. K orunk 2.1978b A csend antológiája. Ú tu n k 3. ...1978c. Játék költészettel és szintézissel. Utunk 34.1978d Szilágyi Domokos játékai. Szilágyi Domokos: K ényszer­

leszállás. Összegyűjtött versek. Kriterion.1980 Szilágyi Domokos: V á loga tott versek. Korunk. 11.1986a „most március még a v id é k " . . . Kortárs 11.1986b A k i papír közé k e v e re d ik .* . A k ö ltő életei. Kántor

! Szerk.).Kántor Lajos (Szerk.)

1986 A költő életei. Szilágyi Domokos 2938— 1976. Kriterion, Kántor Péter

1979 „V agyok fények szállása, nyugtalan". Élet és Iroda lom 2. Kerényi Grácia

1979 „El vagyok veszve, azt hiszem". Elet és Irodalom , aug. 4.

187

Keszthelyi András1986 A z egyetlen logikus lépés? eí-Iapok 11— 2 Sí-

K irá ly László1970 A híd szépsége. Utunk 14.

Kis Pintér Imre1980 „Károm lom az összes isteneket" (Szempontok Szilagy*

Domokoshoz) Forrás 9.Kormos Gyula

1966 Szilágyi Domokos: Mese a vadászó k irá lyfiról. Utunk 39.

Kovács János •1979 Gyalogosan az idő kertjében. A Hét_17.

Köteles Pál1977 Szilágyi Domokos: Ö regék könyve. Alíölct 12.

Láng Gusztáv1970 A költő és az őszinteség. Igaz Szó 6. .1977 E leresztve a Semmi ágát. Igaz Szó 7.1985 A költő és az Ige. Egy hagyom ánysizem lélet'végpontjss

és genezise. Életünk 1.László Ferenc

1976 Játsszunk zeneszerzést —■ miért ne? Utunk 37.László ffy A ladár

1973 A - költő adásideje I— II. Gondolatok Szilágyi Domokos költészetéről. A Hét 41, 43.

1976a Fújva-fá jva-fénylen í-fo lytatódn i, Igaz Szó ÍZ. .1976b De profundis. Utunk 45.1979 Szilágyi Domokos — románul. Utunk 29.1985 A Reménytelen A lapvető. Életünk 1.

László Bakk An ikó1986 Gyerm ekversek tükrében. Kántor (Szerk.j.

M áj tényi Erik1976 Szilágyi Domokos— Verm esy Péter: Pimpimpáré. A HéS

44.1977 „H íva engem útitársnak. . . " Utazás Szilágy i Domokos­

sal. Kortárs 8.1978 Szilágyi Domokos levele i. Korunk 2.

Márai G. Bptond1973 Sajtóértekezlet, Népszava V . 11.

M árki Zoltán1968á (m.z.) Különös kísérlet. Utunk 40.1968b Egyenes beszéd. Igaz Szó 8.

168

M arkó Béla.1976 Ism eretlen évszak. Igaz Szó 12.

1978 „Játsszuk, ami nincs, de lehetne". Igaz Szó 12.1987 A felejthetetlen Szilágyi Domokos. Utunk 23.

M éliusz József «1968 . A z alkotóan kétkedő költő. Előre X. 23.1969 A z örökség ébredése. A z új hagyományért. Bukarest

Mészáros F. István1986 Ö regek könyve. ei-Iapok 11— 12.

M ezei József1977 Szilágyi Domokos: Ö regek könyve. Művelődés 6.

M onostori Imre1978 A z ember mögött mindig ott a semmi. IJj Írás 9.

M ózes A ttila1377 Pimpimpáré. Korunk 1— 2.

M ózes H.uba .1963 Üj kenyér — kicsiknek. Utunk 47.

Nagy Kálmán1966 Szilágyi Domokos Vasöntők-je. Korunk 5.

Olasz Sándor-1979 Tengerparti lakodalom. Szilágyi Domokos hátrahagyott

verseiről. Népszava 1. 27.Panek Zoltán

1976 Szilágy i Domokos. Előre XI. 7. •1986 Hidegtü. Kántor (Szerk.).

Papp M árió1980 Szilágyi Domokos: Válogatott versek és műfordítások.

Népszava V . 10.Páskándi Géza

1968 Versm agyarázat — ritmusban. Szilágyi Domokos barátom­nak. Utunk 46.

fe trő c z i Éva1980 Feltámadni gyerekversben. Élet és Irodalom 41.

Pintér Lajos1978 Szilágyi Domokos: Ö regek könyve. Forrás 2.1981 „Göndör haja legyen az ő párnája" (S zilágy i Domokos:

Szegénylegények). Tiszatáj 5.Pomogáts Béla

1972 Szilágyi Domokos: Sajtóértekezlet. Tiszatáj 8.1977 Lázak költő je: Szilágyi Domokos. Kortárs 8.

169

1979 Költészet, zene, hagyomány. Beszélgetés Szilágyi Domo­kossal. Forrás 2.

1979 Avantgarde és hagyomány. Üzenet 5.1984 Búcsú a költészettől? Szilágyi Domokos: Ez a nyár.

Jelenkor 11. 'S ^ ii Pál

1966 A végte len zenéje. Igaz Szó 5.1969 Szilágyi Domokos. A romániai magyar irodalom törté­

nete. Tankönyvkiadó. Bukarest.Stánescu, N ichita

1986 Szállók S zilágy i Domokoshoz. Kántor (Szerk.). Szakolczay Lajos

1968 N égy fiatal erdély i poéta — öt verseskötet. Tiszatáj 7. 1972 Szilágyi Domokos: Sajtóértekezlet. Kortárs 12.1975 Szilágyi Domokos: Felezőídő. Tiszatáj 2.1977a Szilágyi Domokos testamentuma. Népszabadság VÍII. 17. 1977b Elment egy Garabonciás, Új írás 1.1978 Lázunk enciklopédiája. Üj írás 10.1985 Szilágyi Domokos prózája. Életünk 1.

Szász János 41958 M egjegyzések fiatal költők verseiről. Előre VI. 21.1970 Szilágyi Domokos: Búcsú a trópusoktól. Scinteia VI I ' 15. 1976a Ennyit élt. A Hét 45.l!376b Szilágyi Domokos búcsúja. A Hét 49.1977 Plugor Sándor— Szilágyi Domokos: Ö regek könyve. Mü-

velödés 6.1986 N ichita és Szisz. Kántor (Szerk.j.1987 A közvetlen utókor gondjai. Igaz Szó 5.

Szász László1987 „A lélek él, találkozunk". Igaz Szó 5.

Szávai Géza1975 A viszonylagosság költészete avagy a rím eneiklopé-

diája. A Hét 2.Széles Klára

1971 Palocsay Zsigmond— Szilágyi Domokos: Fagyöngy. Tisza­táj 12.

1976 Szilágyi Domokos: Feíezőidő. Kortárs 1.Szemlér Ferenc

1962 E lőszó.. Szilágyi Domokos: Álom a repülőtéren. Forrás Bukarest.

1966 M ai költő meséje. Előre XI. 5.

170

1972 A cím és ami m ögötte van. Igaz Szó 8.Szentm ihálvi Szabó -Péter

1980 Circumdeüerunt. Elet és Irodalom 43.Székely János

1975 Egérút. Igaz Szó 4.Szepesi A ttiia

1972 A m egérkezés könyve. Szilágy i Domokos: Sajtóértekez­let. Üj Írás 10.

Szépfalusi István -1979a A Sajtóértekezlettől. A láz enciklopédiájáig, új Látóhatár

1— 2 .

1979b A Sajtóértekezlettől A láz enciklopédiájáig. A Hét 2. Szíjártó István ' '. ,

1982 A fából faragott fájdalom költészete. Dunatáj 1.Sziládi János

1976 M egkésett le vé l Szilágyi Domokoshoz. Magyar Nemzet XI. 5.

Szilágy i András1977 A k ik elmentek és akikre emlékszem. A Hét 20.

S zilágy i István1976 Szilágyi Domokos meghalt. Utunk 45.1985 „Aztán kitágult a v i lá g . . . " Kántor (Szerk.).

S zilágy i Júlia ,1961. A nem -felejtés jegyében . Utunk 3.1963 A z erkölcsi felelősség lírája. Korunk í.1976a A mindenség felezőideje. Igaz Szó 3.1976b N e várjátok. Igaz Szó 12.1986 Különbség. Kántor (Szerk.).

Szőcs Géza1975 A bölcselő öröme. Korunk 5.

Szőcs István1968 Szilágyi Domokos’: A láz enciklopédiája. Utunk 7.

' 1970 Gyerekvar-s,’ gyerekes vers, gyerm eknek vers. Előre IX.19.

1972 . Nevek , sorsok, álmok. Igaz Szó 8. ,1974 Korszerűség és költő i divatok. H őre XI. 10.

Tamás Gáspár M iklós1977 A halál születésnapja. Búcsűvétel Szilágyi Domokostól.

Kortárs 1.Tasnádi A ttila

1966 „M inden véges — megalkuvás". Koriárs 11.

171

\

Taxner Ernő'1967 Két fiatal romániai magyar költőről-.' Üj írás 8.

Tompa Gábor1987 Költészetünk Hamletje.’ Igaz Szó 5.

Töm öry Péter1979 „M agamat v ilággá kiáltva, állok kéretlenül a vártán

(Szilágy i Domokos: Tengerparti lakodalom című könyvé nek m egjelenésére). Tiszatáj 1.

Otassy József .1981 Költészet gyermekeknek. Népszava IV. 26.

Varga Lajos1970 N égy kismonográfia Erdélyből. Kritika 9.

Varga Lajos Márton1980 Szilágyi Domokos válogatott művei. Kritika 3.

Varga Imre1971 Áttetsző tükör optikája. Irodalmi Szemle 2.1976 Hogyan olvassunk verset. Irodalmi Szemle 0.1979 Szilágyi Domokos románul. Kritika 2.

Vásárhelyi Géza1978 Rabbá-szabadultan. Utunk 34.

Vass Éva1978 A z öregség mint közbülső állapot. Üj Sympozion I.

T' W * ' . '* ' * 5

1706 f

Tarta lomLegenda helyett — a műről . . . . .Életünk a műben 12 / A ráció igézetében 16 / Tervszerűtlen szerelmek 25 / K éte lyek hajnalán 35 / Búcsú az utópiától 55 / A transzcendencia kihívása 70 / Határokon 82 / Többes szám első személyben 97 / Te meg én 117 / A játék szabad­sága 125 / Szemből, Halál! 134 / Á lom az ün­nepről 145Értékek s z ín e v á lto zá s a ................................................I r o d a l o m ............................................................. ......

. A könyv szerkesztője: Dávid Gyula Műszaki szerkesztő: Bálint Lajos

A m egjelenés éve: 1990. A lak : 54X84/16 Papír: 60 g-os íamentes Kiadói ívek száma: 9,173 Nyom dai ív ek száma: 11

Példányszám: 10 000+80+50

Tiparul executat sub comanda nr. 25/1990 ía 1NTREPRÍNDEREA PO LIG R AF ÍC A CLUJ

B-dul 22 Decepibrie nr. 146 RO M ÁNIA