Created by XMLmind XSL-FO Converter.
História 2002-04
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
História 2002-04
Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.
iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Tartalom
1. ........................................................................................................................................................ 1 1. Északnyugat-Európa felemelkedése ...................................................................................... 1 2. Képek .................................................................................................................................... 4
2. ...................................................................................................................................................... 12 1. Rendszerváltás Albániában ................................................................................................. 12 2. Képek .................................................................................................................................. 14
3. ...................................................................................................................................................... 17 1. Berisha, Sali ........................................................................................................................ 17 2. Képek .................................................................................................................................. 17
4. ...................................................................................................................................................... 18 1. Vietnam: a nagyok árnyékában ........................................................................................... 18 2. Képek .................................................................................................................................. 20
5. ...................................................................................................................................................... 25 1. Változások Vietnamban. Kronológia .................................................................................. 25
6. ...................................................................................................................................................... 26 1. Az Észak-Korea jelenség .................................................................................................... 26 2. Képek .................................................................................................................................. 29
7. ...................................................................................................................................................... 33 1. Az "örökös" elnök ............................................................................................................... 33 2. Képek .................................................................................................................................. 33
8. ...................................................................................................................................................... 35 1. Barakktáborok és szociálpolitika ........................................................................................ 35 2. Képek .................................................................................................................................. 38
9. ...................................................................................................................................................... 45 1. Magyar garibaldista szobra Róma felett .............................................................................. 45 2. Képek .................................................................................................................................. 46
10. .................................................................................................................................................... 50 1. A korai Erdély a nyelvtudomány tükrében .......................................................................... 50 2. Képek .................................................................................................................................. 52
11. .................................................................................................................................................... 55 1. A reformáció képrombolása. Az európai képrombolások történetébõl, II. rész. ................. 55 2. Képek .................................................................................................................................. 57
12. .................................................................................................................................................... 61 1. Afrikai szarvasmarhák DNS-vizsgálata .............................................................................. 61 2. Képek .................................................................................................................................. 63
13. .................................................................................................................................................... 66 1. Magyarok kiûzése, németek kitelepítése ............................................................................. 66
14. .................................................................................................................................................... 68 1. Apa lett a király ................................................................................................................... 68 2. Képek .................................................................................................................................. 70
1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Északnyugat-Európa felemelkedése
EURÓPA-TÖRTÉNET
BEREND T. Iván
Északnyugat-Európa felemelkedése
Ez év őszén adjuk az olvasók kezébe a História Könyvtár-sorozat újabb kötetét, Berend T. Iván: A kisiklott
történelem: Közép-Kelet-Európa a hosszú 19. században. Az MTA Los Angelesben élő és tanító volt elnöke a
könyvet angolul írta és jelentette meg (History Derailed: Central and Eastern Europe). Alább részletet közlünk a
kötetből.
A Nyugat felemelkedésének története legalább három évszázadra tekint vissza: 1492. október 12-én a genovai
Kolumbusz Kristóf elérte Amerikát, ami megteremtette az európai túlsúly alapjait. A firenzei Amerigo Vespucci
1497 és 1504 közötti utazásai újabb területeket tártak fel az Újvilágban. A portugálok 1500-ban
gyarmatosították Brazíliát, a spanyol Hernando Cortez 1519–20-ban meghódította Mexikót, Jacques Cartier
1536-ban megalapította Montrealt, 1607-ben pedig Jamestown alapjait fektették le Virginiában. Az Újvilág
európai gyarmatosításának ezen mérföldkövei egy új kor eljöttét hirdették. Nyugat-Európa felemelkedése
valójában ezeknek a bátor tengerészeknek és könyörtelen konkvisztádoroknak merész kalandjaival vette
kezdetét.
A 15–16. században az európai expanzió fő haszonélvezője Spanyolország.
A 18. század végére a nagyobb tengerentúli központok zöme létrejött és kialakították a „fehér kolóniákat”. Csak
Afrika belseje és az ausztrál sivatag maradt felderítetlen. „Alig több, mint egy évszázad alatt, először a
portugálok és a spanyolok, majd a hollandok és az angolok, lefektették a világméretű európai túlsúly alapjait. Az
Atlanti-óceánon kipróbált, felfegyverzett európai óceánjáró hajók váltották valóra a 16–17. században az
európai legendát” (Carlo Cipolla).
Amikor a terjeszkedés kezdetét vette a 15. század végén, a mediterrán Európa volt a vén kontinens valóságos
erőközpontja és az expanzió mögött álló elsődleges erőforrás. Európa leggazdagabb és legfejlettebb területei
közé tartozott Észak-Itália, Flandria és a mind fölé tornyosuló Spanyolország, amely a legfőbb haszonélvezője
volt a 16. és 17. században beáramló, döbbenetes mennyiségű, több mint 36 millió fontnyi ezüstnek és 400 ezer
fontnyi aranynak.
Új európai központok
A 17. század végére azonban új európai központok jelentek meg: Hollandia, Nagy-Britannia és, kisebb
mértékben, Franciaország. A felfedezések és az új, modern atlanti kereskedelem megerősödése fontos szerepet
játszott ebben a változásban. Ezek a tényezők önmagukban azonban nem adhatnak magyarázatot arra, hogy
miért Északnyugat-Európa lett az atlanti kereskedelem legfőbb haszonélvezője, és egyben a világrendszer
központja.
Milyen más tényezők járultak hozzá a változáshoz? Ott voltak például a földrajzi tényezők. Mind Hollandia,
mind Nagy-Britannia könnyen eljuthatott az atlanti kereskedelmi útvonalra, és a két országon belül nem voltak
olyan területek, amelyek túl messze estek volna a tengertől. Mindkét állam kihasználta ezt az előnyt, amikor a
17. és a 18. században a világ legkiterjedtebb csatornahálózatát, a vízi úton történő szállítás rendszerét építették
ki. A 19. század kezdetére ezekben az országokban a vízi szállítás költsége a földi szállítás negyede alá esett.
Összehasonlítva a nagy kontinentális államokkal, Hollandia és Nagy-Britannia páratlan előnyre tettek szert az
olcsó tömegtranszport terén.
Azonban voltak még komolyabb előnyeik is. Mindkét ország elmondhatta, hogy Európában náluk az elsők
között zajlott le a „polgári forradalom” , ami szabaddá tette az utat a társadalmi-intézményi átalakulás előtt, és
megsemmisítette a feudális akadályokat.
A kor virágzó tudományos és művészeti élete is ezt a kibontakozó prosperitást tükrözte. Mind Hollandia, mind
Nagy-Britannia páratlan vallási szabadságot és a protestáns etikán alapuló, az élethez és az üzlethez való újfajta
viszonyulást hozott létre.
Piacgazdaság, modern kereskedelem
2 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Hollandia és Nagy-Britannia intézményesítette a piacgazdaságot, és kereskedelmi, egyben tengeri hatalommá
nőtte ki magát. Uralmuk alá vonták a felső osztályok igényeit kielégítő és az árucserével nem járó keleti
fűszerek és luxuscikkek régi, „középkori kereskedelmét” felváltó „modern kereskedelmet”. Mindkét ország –
amely kezdetben a korszerű munkamegosztásra, majd az állandóan bővülő vásárlópiacot ellátó, egyre növekvő
árutermelésre épített – a tömegfogyasztási javak roppant mennyiségével kereskedett. Textíliát és egyéb,
manufaktúrákban előállított termékeket szállítottak Európából Afrikába, ahol rabszolgákat vettek és raktak
hajóra a tengerentúli gyarmatok számára, ahonnan viszont cukrot, rumot, kávét, gyapotot, indigót és egyéb
árucikkeket küldtek Európába.
Hollandiában jelentős kereskedőosztály alakult ki a 17. század végére. A hollandok a világon mindenfelé
kereskedtek, amit főként fejlett hajóépítő iparuk tett lehetővé. Évente ezer hajót gyártottak és létrehozták a világ
legerősebb hadiflottáját, míg kereskedelmi hajóhaduk 20 ezer járműből állt. (Ez négyszer nagyobb volt, mint
legközelebbi vetélytársuk, Nagy-Britannia flottája és harmincszor akkora, mint a francia.)
Kezdték feldolgozni és újra eladni a behozott árukat: ágyúkat gyártottak az importált rézből, importált selymet
szőttek, szivarokat állítottak elő az importált dohányból és finomították az importált cukrot. Hollandia igába
fogta korlátlan természeti erőforrását, a szelet – amely elsődleges energiaforrássá vált –, és több mint 3 ezer
szélmalmot épített a 17. század közepéig. Amszterdam, Európa első modern államának valódi központja, a
világkereskedelem centrumává emelkedett és megszabta a piaci árakat.
Nagy-Britannia azonban hamarosan még ennél is messzebb jutott. A brit szigetek igazi előretörésére a 16.
század közepén került sor, a vas, az ólom és egyéb manufakturális szektorok fejlődésével. Anglia új
energiaforrást honosított meg: a szenet. Az 1550 és 1800 között kitermelt mennyiség 210 ezer tonnáról 11 millió
tonnára ugrott.
A kereskedelmi terjeszkedés és a növekvő tengeri hatalom jelentette a modernizálódó Britannia valódi erejét a
16. század közepén. A legendás Spanyol Armada legyőzése 1588-ban, majd az 1670-es évek közepével lezáruló
három holland háború lerombolta Hollandia tengeri hatalmát, és Nagy-Britannia lett a legerősebb világhatalom.
Angliában a 17. század közepe – a polgárháború lezárulta – és az 1688– 89-es ún. dicsőséges forradalom közti
időszakban egyedülálló parlamenti rendszer jött létre, ami az abszolút monarchiát alkotmányos monarchiává
alakította.
Állami beavatkozás
Franciaország, Európa harmadik legerősebb országa, az abszolutizmus modellértékű állama lett a 17–18.
századra. A Napkirály, XIV. Lajos hetvenkét éves uralma alatt Franciaország a kontinens leghatalmasabb
országává s az egyik legnagyobb gyarmattartóvá nőtte ki magát. Erejének alapját a gyarmati kereskedelem adta.
(A 18. század első felében Franciaország gyarmati kereskedelme megnégyszereződött.)
Eltérően Hollandiától és Nagy-Britanniától, az abszolutista Franciaország gazdaságát az állami beavatkozásra
és a merkantilizmusra építette. Különféle külhoni kereskedelmi társaságok és állami tulajdonú, jelentős
manufaktúrák jöttek létre, kikötő- és útépítésekre került sor. A széntermelés a nyolcszorosára nőtt a 18. század
folyamán. A mulhouse-i textilgyár, a creusot-i kohók, a réveilloni tapétagyár mind-mind az ország ipari
fejlődését jelképezték. A bőkezű királyi támogatásnak hála, a tudomány és a kultúra is virágzott.
XIV. Lajos négy nagy háborúja Franciaországot egyben a kontinens legjelentősebb katonai hatalmává is tette.
Létrejött az első modern hadsereg: a feudális nemesi hadakat felváltotta az erős tüzérség és gyalogság, a jól
képzett tiszti állomány, és az erődök, helyőrségek, fegyvertárak lánca. A francia hadiflotta viszont fokozatosan
eltörpült a tengereken a brit mellett. A Bourbon állam azonban – minden ereje dacára – messze elmaradt
Hollandia és Nagy-Britannia mögött. Az abszolutista állam megmerevedett az ancien régimekeretei között.
Demográfiai változások
A felemelkedő Nyugat-Európában a legdrasztikusabb változások a demográfiában következtek be. A
szakirodalom becslései szerint Európa lakóinak lélekszáma az 1500-as, nagyjából 82 millióról 1600-ra
hozzávetőlegesen 105 millióra, 1700-ra pedig több mint 120 millióra nőtt. Miközben a kontinens teljes
népessége közel 50%-kal növekedett e két évszázad alatt, Nagy-Britannia és Németalföld lakossága kétszer
ilyen gyorsan gyarapodott: az 1500-as 6,3 millióról az 1700-as 12,7 millióra. Ezzel szemben a mediterrán
államok: Spanyolország, Portugália és Itália népessége csupán kevesebb, mint 60%-kal nőtt.
3 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A kontinens népessége elképesztően gyorsan növekedett a 18. században (64%), de míg Nagy-Britannia és
Hollandia ismét közel megduplázta lakosainak számát (21,1 millió), a mediterrán országokban ez csak 40%-kal
gyarapodott. A gyéren lakott Európa benépesített kontinenssé vált.
Mezőgazdasági forradalom
Az új demográfiai folyamattal szorosan összekapcsolódott a 18. századi Európában végbemenő mezőgazdasági
forradalom.
A kapitalista mezőgazdaság fokozatos fejlődésen alapult: először erre annak igazi „laboratóriumában”,
Hollandiában, majd később Nagy-Britanniában került sor. A feudális földtulajdon, a jobbágyság és a
földközösségi gazdálkodás eltörlésének hosszú folyamata, majd a kapitalista földtulajdon, a bérleti gazdálkodás
és a szabad kisbirtokosság kialakulása fémjelezte a brit fejlődést a 14. és a 17. század között. A bérmunkások
osztályát létrehozó bekerítések rendszere, valamint a piaci szisztéma megjelenése a munkamegosztás fejlettebb
formáját vonta maga után, ami viszont megteremtette a nagy áttörés alapjait.
Egyre-másra jelentek meg a műszaki újítások. Köztük különleges figyelmet érdemel a korszerű vetésforgó
rendszere. A talajkimerülést meggátló, két- vagy háromnyomásos gazdálkodást az ún. Townshend-féle négyes
vetésforgó ( búza–tarlórépa–árpa–lóhere) váltotta fel, ami jelentősen lecsökkentette az ugar részarányát. A
bonyolultabb Norfolk-szisztéma tizenhétféle vetésforgót használt, ami sikeresen megóvta a talajt, sőt még
termékenyebbé is tette a hüvelyesek nitrogénmegkötő tulajdonságának köszönhetően. Ez az egyetlen újítás a
megművelt földek tényleges területét legalább egyharmadával növelte meg!
A talajjavítás is hatalmas fejlődésen ment át. A korábban fűtésre használt trágyáról felismerték, hogy javítja a
föld minőségét. A lecsapolás, a csatornázás és egyéb talaj-visszahódító módszerek mind-mind hozzájárultak a
magasabb hozamokhoz. Az ökrök helyett ló vontatta, nehezebb, acélhegyű ekék 50%-kal gyorsabb és mélyebb
szántást és jobb talaj-előkészítést eredményeztek. Lovak húzta gépek is feltűntek és növelték a
termelékenységet.
Az új módszerek gyorsan terjedtek, nem utolsósorban a lelkes könyvkiadási hullám következtében. A 17. század
folyamán földbirtokos szerzők – a legismertebb „Turnip” Townshend és az egyszemélyben földbirtokos, gazda
és propagandista Jethro Tull – osztották meg tapasztalataikat a modern vetésforgókról és az új terményekről.
Hugh Platt és Walter Blith kiadták a föld trágyázásában és a lecsapolásban rejlő lehetőségekről szóló művüket,
ami ugyancsak nagy hatást gyakorolt a korszerű gazdálkodásra.
Bizonyos becslések szerint az egy acre-re (0,42 hektár) jutó búzatermés az 1650-et megelőző fél évezred alatt 8-
ról mindössze 11 vékára emelkedett. 1800-ra azonban a hozam elérte a 20 véka/acre mennyiséget, és a piacra
kerülő többlettermelés több mint megkétszereződött.
A tudományos alapokon álló földművelés forradalmi újításokhoz vezetett az állattenyésztésben is: a
hagyományosan legelőkre kicsapott haszonállatokat kezdték istállóban tartani és olyan új
takarmánynövényekkel táplálni, mint a vetésforgó rendszerben használt karórépa és lóhere. Így a gazdák
elkerülték, hogy télen le kelljen vágniuk az állomány java részét, ami évszázadokon át gátolta az állatállomány
gyarapodását. Ebből következően, a nyájak száma hihetetlenül megugrott: a 17. század során Oxford megye
felföldi gazdaságaiban a juhnyájak nagysága átlagosan több mint négyszeresére nőtt. A holland szarvasmarhák
tejtermelése három-négyszeresére emelkedett a 18. század második felében.
Mindennek következményeként, a mezőgazdasági munkaerő nagy része felszabadult és így lehetőség nyílt a
gazdaság más ágazataiban történő elhelyezkedésükre. A kései 17. században Nagy-Britannia aktív népességének
60%-a dolgozott a mezőgazdaságban, az 1810-es évek elejére azonban ez az arány 33%-ra csökkent. Az egyre
terjedő bekerítések rendszere és a növekvő népesség egyaránt fokozta ezt a folyamatot.
Korai iparosítás
A holland és a brit gazdaság kapitalista piacgazdasággá alakult a 18. századra. A transzatlanti kereskedelemből
származó hatalmas bevétel hozzájárult a tőkefelhalmozáshoz, ami viszont maga után vonta a gazdag kereskedő
réteg felemelkedését. A 18. század végére Anglia belföldi piaca rendkívül jelentőssé vált: az egy főre jutó vas-
és pamutvásárlás olyan szintet ért el, amire a kontinens országai csak egy évszázaddal később jutottak el. A
felemelkedő új kereskedőosztály, kihasználva elképesztő gazdagságát és a kivételes szabad piaci viszonyokat, a
vidék felé fordult: olcsó falusi munkaerőt alkalmazott a háziiparban, piacra szánt ipari termékeket állítva elő.
4 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A kereskedők kezében lévő kihelyezési vagy Verlag-rendszerrobbanást váltott ki az ipari tevékenységek
területén. A 18. század proto-iparosítása elősegítette a gyárrendszer felemelkedését. A kereskedő-vállalkozók
óriási gyárakat hoztak létre, és a hat-, nyolcemeletes modern épületekben munkások százait, néha ezreit
foglalkoztatták, hogy a jól megszervezett ipari tevékenység egy-egy elemét elvégezzék. A ipari
munkamegosztás – ahogy azt Adam Smith oly lelkesen ecsetelte tűgyárának híres példájával – növelte a
termelékenységet. Új típusú vállalkozók jelentek meg, akik megszervezték és megtervezték a termelést: az „ipar
kapitányai”, akik munkások és alkalmazottak ezreinek parancsoltak. Valami új bukkant fel a láthatáron –
beköszöntött az iparosodás kora.
2. Képek
5 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
6 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
7 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
8 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
9 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
10 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
11 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
12 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Rendszerváltás Albániában
RENDSZERVÁLTÁS
RÉTI György
Rendszerváltás Albániában
1990–1992
Folyóiratunk az elmúlt évben kezdte rendszeresen közölni a magyarországi és a volt szovjet zóna országaiban
végbement rendszerváltások történelmét. Az MTA Társadalomkutató Központja ugyanis a Széchenyi- terv
keretében megbízást nyert el a „A rendszerváltás Magyar- országon és Közép-Európában” című téma
kidolgozására. (Vö. a programról: Glatz Ferenc: „Rendszerváltás”, „átalakulás” Magyarországon, 2001/ 9–10.)
A kutatások eredményeit folyamatosan tesszük közzé a História hasábjain. (2001/ 4., 2001/9–10., 2002/1.,
2002/2., 2002/3. szám)
Albániában a rendszerváltás – miként a többi délkelet- és kelet-közép-európai országban is – elsősorban az
egypárti diktatúrából a többpárti pluralista demokráciába való átmenetet jelentette. Mindez olyan folyamatnak
tekinthető, amelynek első csírái már az 1980-as évek végén kisarjadtak, mégis, ha naphoz akarjuk kötni az
albániai rendszerváltás kezdetét, akkor talán két nap: 1990. december 11–12. – azaz a többpártrendszer
jóváhagyása és az első nagy ellenzéki párt megalakulása – tekinthető a rendszerváltás valódi kezdőpontjának.
A rendszerváltás kezdetei
Az 1990. december 8-án kirobbant tiranai egyetemi tiltakozás egy országos mozgalom kiindulópontjává vált. A
diákság követelései között megjelent a demokratikus pártok alakításának joga is. Az egyre terjedő és erősödő
tiltakozási mozgalomtól megijedt Ramiz Alia kommunista pártvezér engedett, és kezdeményezésére a Népi
Gyűlés (a parlament) elnöksége december 11-én hozzájárult az ellenzéki pártok bejegyzéséhez.
A már korábban is szervezkedő ellenzék december 12-én bejelentette az Albán Demokrata Párt (ADP)
megalakítását. Az ADP élére a rendkívül ambiciózus orvos, Sali Berisha állt.
Az ADP december 22-én szervezte első nagyszabású tömeggyűlését Tiranában. Ezen a párt vezetői felesküdtek
a demokratikus Albánia létrehozására, ugyanakkor mérsékletre intették a tömegeket. Ezzel egyidejűleg az Albán
Munkapárt (AMP) politikáját korábban szolgaian követő tömegszervezetek és újságaik fokozatosan
elhatárolódtak a korábbi állampárttól.
Az AMP vezetése kénytelen-kelletlen tudomásul vette, hogy Albániában sem kerülhető el a többpárti
demokratikus rendszer létrehozása. A központi bizottság december 11-i plénumán leváltották az „ortodox
enveristák” képviselőit: öt politikai bizottsági tagot és két póttagot. Az 1990. december végi országos
pártértekezleten már a többpártrendszerre való áttérés szükségességének tudomásulvételével dolgozták ki az
AMP reformista választási programját.
Időközben magasra csapott a rendszerrel szembeni népi elégedetlenség lángja. Országszerte heves, gyakran
vandál akciókkal kísért lázadások törtek ki, amelyek során épületeket gyújtottak fel, gépeket zúztak szét és
megverték a gyűlölt rendszer számos képviselőjét. Különösen az észak-albániai Shkodrában került sor heves
összetűzésekre, ahol megtámadták és felgyújtották a pártházat, több kormányzati épületet és a helyi rádió
épületét is. A zavargások során letartóztatott személyek elleni gyorsított perekben december 18–20. között 26
főt ítéltek 11–20 évi börtönbüntetésre. Ezzel azonban már nem lehetett feltartóztatni a régi rendszer bukását. A
tüntetések tovább folytatódtak: 1991. január 3-án Shkodrában 60 ezer, Durresben 30 ezer ember tüntetett. Ezek
hatására a kormány szabadon engedett 393 politikai foglyot. A kilátástalannak tűnő helyzet következtében
megindult kivándorlási hullámban mintegy tízezer ember hagyta el Albániát, elsősorban a görög kisebbség
tagjai.
1991. január végéig az ADP mellett további négy párt jelentette be megalakulását és részvételi szándékát a
választásokon: a Köztársasági Párt, a Környezetvédő Párt, az Agrárpárt és a Görög Kisebbség Demokratikus
Szövetsége (Omonia). Hamarosan kitűnt, hogy az öt párt közül kimagaslóan az ADP a legnépszerűbb. A
márciusra kitűzött választásokig már 60 ezer tagot számlált, és napilapja („Demokratikus Újjászületés”) a
legnépszerűbb újsággá vált.
13 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Az ADP tipikus gyűjtőpárt lett, olyanok csatlakoztak hozzá, akiknek elegük volt a 45 éves sztálini-enveri
diktatúrából. A párt a totális diktatúra totális felszámolásának céljával jött létre. Programja bevezetőjében
hangoztatta: „Az Albán Demokratikus Párt úgy véli, hogy Albánia egész politikai, gazdasági és társadalmi
rendszerét át kell alakítani ahhoz, hogy lehetővé tegyük Albánia modern és demokratikus országgá válását...” A
továbbiakban a program megfogalmazta a „pluralista, demokratikus és modern társadalom” alapelveit, és a
felépítése érdekében teendő lépések „csomagtervét”. Bár ez a program nem lép túl a polgári demokratikus
társadalom általánosan ismert alapelvein, Albánia szempontjából mégis történelmi jelentőségű dokumentum,
mert az 1924-ben elvetélt polgári demokratikus forradalom után először vázolta fel a többpárti pluralista
demokrácia elvein alapuló Albánia létrehozásának lehetőségét a feudális maradványokkal terhelt, álszocialista
rendszer romjain.
Az egypártrendszer végleges bukását szimbolizálta, amikor 1991 februárjában a tiranai egyetemisták
éhségsztrájkját támogató tömegek ledöntötték Enver Hodzsának, a sztálinista rendszer kreátorának a főváros
főterén álló, alig két évvel korábban felállított szobrát. A százezres tömeg láttán a rendőrség és a biztonsági erők
vezetői úgy döntöttek, hogy meg sem próbálnak szembeszállni a népharaggal.
Alia ekkor határozta el, hogy megvonja bizalmát a régi rendszert képviselő Adil Carcani kormányfőtől, és
helyére az AMP reformszárnyának vezetőjét, az akkor 39 éves Fatos Nanót nevezi ki miniszterelnöknek. Nano
csak négy korábbi minisztert tartott meg a régi kormányból, a többi posztokra reformistákat nevezett ki.
A népi elégedetlenség hullámai azonban nem csökkentek. 1991 tavaszán újabb 20 ezer albán hagyta el az
országot, ezúttal főként Olaszország felé.
Az egyensúlyozó Alia ekkor rendkívüli állapotot hirdetett ki az országban, és a válság kezelésére Elnöki
Tanácsot nevezett ki, amelynek tagjai főként az AMP konzervatív erőiből kerültek ki, Enver Hodzsa feleségével
az élükön.
Az Albán Munkapárt vezetése egyrészt a belső demokratikus erők gyors előretörése, másrészt a közép-európai
rendszerváltó folyamatok hatására kénytelen volt beleegyezni a demokratikus, többpárti választás kiírásába,
amelynek időpontjául 1991. március 31-ét jelölték meg.
1991: az AMP hatalmon marad
Az egészében korrekt körülmények között lezajlott politikai erőpróba eredményeként a 250 főnyi parlamentben
az Albán Munkapárt kétharmados többséget szerzett. (Az AMP 169, az ADP 75, az Omonia 5, a
Veteránszövegség 1 mandátumhoz jutott.)
Az ADP az első szabadon választott parlamentben a mandátumok 30%-át szerezte meg, s elmaradt a
teljes győzelemre számító eufórikus várakozásoktól. A félsiker okát a politikai kommentárok egyértelműen
abban látták, hogy az elmaradott, megideologizált és manipulált polgárok többsége ekkor még nem tudta
magáévá tenni a gyökeres változások programját, ésinkább szavazott a fokozatos változásokat ígérő AMP-re.
A választások eredményeként létrejött egypárti Nano-kormány helyzetét alapjaiban rendítette meg az április 2-i
shkodrai véres összecsapás és az azt követő országos sztrájk, amely kisebb-nagyobb megszakításokkal két
hónapig tartott, és szinte teljesen megbénította az ország életét. Ennek hatására az AMP koalíciós kormány
megalakítására kényszerült. A rendkívül válságos helyzetre való tekintettel az ADP és néhány más ellenzéki párt
elvállalta a részvételt a „nemzeti stabilitás” kormányában. Egyidejűleg megállapodás született a helyi hatalmi
szervek pluralista átalakításáról.
Az Albán Munkapárt a belső válság csúcspontján, 1991. június 10–13. között tartotta meg X. kongresszusát,
amely tükrözte a párt megújulásának nehézségeit és belső ellentmondásait. A párt nevét Albán Szocialista Pártra
(ASZP) változtatták. A párt vezető szerveinek megválasztása a reformisták győzelmével végződött.
Az „újdonsült” ASZP számára jelentős megpróbáltatást okozott az, hogy az albán sajtó nem sokkal a régi-új párt
megalakulása után kampányszerűen kezdett foglalkozni az „elődpárt” vezetőinek bűneivel és az albán nép
nyomorúságos helyzetéhez képest égbekiáltóan fényűző életmódjával. De talán még ennél is jobban
szembeállította a széles néprétegeket az ASZP-vel az egyre elmélyülő gazdasági válság. 1991-ben az ipar és a
mezőgazdaság teljesítménye az előző év alacsony színvonalának is a felére csökkent, a külföldi eladósodás
csaknem megkétszereződött, az infláció jelentősen nőtt. A tulajdonjogok tisztázatlansága a magán- és állami
tulajdon pazarlásához és rombolásához vezetett.
14 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A múlttal való leszámolást szolgálta az 1991 júliusában elfogadott törvény Hodzsa rettegett titkosszolgálatának
(Sigurimi) feloszlatásáról és az új Nemzeti Információs Szolgálat létrehozásáról. A törvény garanciákat
biztosított arra, hogy az új szervezet ne követhesse elődjének a törvényeket sárba tipró gyakorlatát. Ennek
ellenére sok volt „sigurimisnak” sikerült átmentenie magát az új szervezetbe.
Ramiz Alia 1991. december 14-én – a pártokkal való konzultációk után – Vilson Ahmeti volt élelmezésügyi
miniszternek egy pártonkívüli, szakértői kormány megalakítására adott megbízást. E megoldás célja az volt,
hogy kivonja a kormányt a pártküzdelmekből, biztosítsa az ország alapfunkcióinak ellátását és az 1992
márciusára előrehozott választások lebonyolítását.
1992: az ADP rendszerváltó győzelme
A parlament 1992. február 4-én új, a korábbinál lényegesen demokratikusabb választási törvényt fogadott el. Az
időközben 140-re csökkentett mandátumért 11 párt 512 jelöltje indult harcba. Országos lista állítására azonban
csak az öt legnagyobb párt vált jogosulttá.
A heves, de nagyobb atrocitásoktól mentes választási kampány elsősorban a két nagy rivális párt, az ASZP és az
ADP párharcának jegyében telt. Az ADP a kampány során azt szuggerálta a választókba, hogy csak ő tudja
megmenteni az országot a teljes összeomlástól, és győzelme esetén áramolni fog a nyugati segítség Albániába.
Miután az 1992 elején kitört boszniai konfliktus tovább súlyosbította a koszovói albánok helyzetét, az ADP
vezetője, Berisha megígérte az „albán nemzet egysége álmának” megvalósítását is.
Az 1992. március 22-én és 29-én lebonyolított kétfordulós választásokon az Albán Demokrata Párt átütő sikert
ért el: megszerezte a szavazatok 62%-át. Az Albán Demokrata Párt 92, az Albán Szocialista Párt 38, az Albán
Szociáldemokrata Párt 7, a görög kisebbségeket képviselő Emberi Jogok Pártja 2, a Republikánus Párt egy
mandátumhoz jutott. Kilenc párt – köztük a régi rendszer dogmatikus híveit tömörítő Kommunista Párt – nem
érte el a parlamenti képviselethez szükséges 4%-os küszöböt. Az ADP, választási sikere ellenére, elmaradt a
legfontosabb törvények meghozatalához szükséges kétharmados többségtől, de a parlamentbe bekerült másik
három volt ellenzéki párt képviselőinek támogatása lehetővé tette ennek elérését.
Az 1991. évi választásokkal szemben az ADP most nemcsak a városi, de a vidéki körzetekben is győzni tudott.
A nagy választási sikert méltán ünneplő Berisha első megnyilatkozásaiban megígérte: nem gondol revánsra a
múlt bűneiért, hanem az ország erőinek egyesítésére fog törekedni a gazdaság felélénkítése, a bűnözés
megállítása és az ország nemzetközi kapcsolatainak fejlesztése érdekében.
A választások után a szocialisták, belenyugodva a vereségbe, azt ígérték, hogy a parlamentben lojális ellenzéki
magatartást fognak tanúsítani.
1992. április 3-án Ramiz Alia lemondott a köztársasági elnöki tisztről (bár mandátuma 1996-ig szólt). Aliával a
Hodzsa-féle vezetés utolsó alakja távozott a politikai életből. Még ellenfeleinek is el kellett ismerniük, hogy
karrierje végén – bár sodródott az eseményekkel – pozitív szerepet játszott Albánia lényegében békés
rendszerváltásában.
Az 1992. április 6-án összeült új Népi Gyűlés (parlament) az ADP javaslatára megváltoztatta az ország címerét
és zászlaját, elhagyva az előző rendszer szimbólumait, majd egyhangú szavazással elfogadta Ramiz Alia
lemondását. A parlament új elnökévé a shkodrai születésű, 57 éves Pjeter Arbori irodalmárt (ADP) választották,
aki 19 évet töltött az előző rendszer börtöneiben. A Népi Gyűlés 1992. április 9-i ülésén Sali Berisha
orvosprofesszort, az ADP elnökét választotta köztársasági elnökké. Ezzel megkezdődött az öt évig tartó
„Berisha-korszak”.
Az ADP győzelme és az ASZP veresége az 1992. márciusi választásokon lezárta a rendszerváltás első szakaszát.
E sorsfordító esemény Albánia balkáni hagyományaihoz és korábbi „sorsfordulóival” összehasonlítva
meglehetősen civilizált módon ment vége. Albánia – általános történelmi megkésettségéhez képest – gyorsan
követte a közép-európai, a balti és a balkáni országokat a rendszerváltozás rögös útján.
2. Képek
15 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
16 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
17 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Berisha, Sali
Sali Berisha
Sali Berisha az észak-albániai Tropoján született 1944-ben. 1967-ben végezte el a Tiranai Egyetem orvosi
fakultását, ahol a szívgyógyászatra specializálódott. Egyidejűleg dolgozott a tiranai központi kórházban és
tanított az egyetemen. Aktívan részt vett az ortodox kommunista Albán Munkapárt (AMP) tevékenységében, és
hamarosan kórháza párttitkára lett. Már akkor feltűnt kitűnő szervező képessége. Szakmai és politikai
megbízhatóságának egyaránt köszönhette, hogy 1979-ben Franciaországba küldték továbbképzésre (ez abban az
időszakban nem sokaknak adatott meg). Később a legfelsőbb párt- és állami vezetőket – közöttük a diktátor
Enver Hodzsát – is gyógyította. Négy nyelven beszél, és elmélyült ismeretekkel rendelkezik a történettudomány
terén is. Az 1990. évi értelmiségi viták során tűnt ki ellenzéki álláspontjával. 1990 decemberében az ellenzéki
erők rábízták a Ramiz Aliával folytatandó tárgyalásokat. Hamarosan a megalakuló legnagyobb ellenzéki párt
elismert és karizmatikus vezetőjévé vált.
2. Képek
18 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Vietnam: a nagyok árnyékában
CSOMA Mózes
Vietnam: a nagyok árnyékában
1975–2000
Vietnam említésekor sokan még ma is háborús rémképekre gondolnak. Alig harminc évvel ezelőtt az Agent
Orange nevű dioxintartalmú vegyszerrel lecsupaszított növényzet, a gátrendszerek szétbombázásával elárasztott
rizsföldek és a napalmmal felégetett falvak látványa még valóban általános volt. A délkelet-ázsiai országban
azóta hatalmas változások történtek.
A függetlenség kiharcolása
A második világháború elején az indokínai francia gyarmatokat japán csapatok szállták meg. A japánok
kapitulációját követően a vietnami nacionalista és kommunista erők kikiáltották az ország függetlenségét. A
Vietnami Demokratikus Köztársaság ideiglenes kormánya azonban szembe találta magát a francia vezetés
megújuló kolonialista törekvéseivel. A vietnami népi hadsereg gerillaháborút hirdetett a partra szálló francia
expedíciós hadtest ellen. 1954 májusában a vietnami felszabadító erők hatalmas győzelmet arattak: Dien Bien
Phu körzetében a francia csapatok döntő vereséget szenvedtek. A tűzszüneti megállapodás keretében a szemben
álló felek kötelezték magukat, hogy erőiket visszavonják a 17. szélességi fok mentén kijelölt ideiglenes
demarkációs vonalra. Az ország két részre szakadt.
A Vietnami Demokratikus Köztársaság az ország északi felére szorult. Ho Si Minh a nemzetközi erőviszonyokat
felismerve a szocialista orientáció mellett döntött. Az ország déli felén amerikabarát rezsim jött létre. A korrupt
kormányzat rövid idő alatt rendkívül népszerűtlenné vált. Az állandósuló erőszakra az illegális kommunista és
nacionalista csoportosulások fegyveres ellenállással válaszoltak. A vietnami események fokozatosan a két
világrendszer szembenállásának részévé váltak. Az 1960-as évek elejétől a helyi konfliktusba az amerikaiak is
beavatkoztak. A déli rezsim védelmére katonai tanácsadók érkeztek, majd az északi célpontok bombázásával a
harcok kiteljesedtek.
A függetlenségért és a nemzeti egységért harcoló észak-vietnami vezetés a legtöbb támogatást a szovjetektől és
a kínaiaktól kapta. Az internacionalista segítségnyújtás mögött persze nagyhatalmi érdekek húzódtak. A
szovjet– kínai szembenállás az indokínai eseményeket is beárnyékolta: így a rivalizáló támogatók elsősorban
egymás jelenlé- tének ellensúlyozására törekedtek. A két „nagy testvér” alapvető szándékai azonban
különböztek.
Moszkva erkölcsi tőkét akart kovácsolni az indokínai szerepvállalásból. A szovjet hadiipar legújabb
büszkeségeinek – MiG-21 típusú vadászgépek, légvédelmi rakétarendszerek, nehéztüzérség – átadásától pedig
nélkülözhetetlen harci tapasztalatokat reméltek.
Peking hagyományosan saját érdekszférájának tekintette az indokínai térséget. A fokozott szerepvállalástól a
régi pozíciók helyreállítását és a körvonalazódó szövetségi rendszer kiterjesztését remélték.
Hanoi hosszú éveken keresztül sikeresen egyensúlyozott Moszkva és Peking árnyékában. A táboron belüli
szembenállás azonban szükségszerűvé tette a választást. Az 1970-es évek elejétől a történelmileg is terhelt
kínai– vietnami viszony érezhetően feszültté vált: a kínai vezetés ugyanis a pillanatnyi érdekektől függően
rendszeresen feltartóztatta a szocialista országokból érkező szerelvényeket. A hadianyagot és élelmiszert
tartalmazó szállítmányok késlekedése súlyos károkat okozott. A kínai vezetés fokozódó kiszámíthatatlansága
meghatározta a vietnami külpolitika további alakulását.
1975 áprilisában az észak-vietnami csapatok már a déli fővárost fenyegették: Saigonban az amerikai
nagykövetség tetejéről felszálltak az utolsó helikopterek, és az utcákon megjelentek a vörös zászlós páncélosok.
A déli rezsim központját egy hónappal később már Ho Si Minh-városnak nevezték. A vietnami történelem
legtragikusabb időszaka ezzel véget ért.
1976. június 24. után, a két országrész hivatalos egyesítésével megkezdődött az újjáépítés. A fényes jövőbe
vetett hittel indított szocialista átalakítás azonban súlyos következményekkel járt: a déli területeken a
kollektivizálás és a magánvállalkozások felszámolása ellátási nehézségeket okozott. A körülmények miatt
19 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
tízezrek vágtak neki a viharos tengernek. (A kis halászhajókon összezsúfolódott menekülők a nyugati
híradásokban „boat people” néven szerepeltek.)
A kambodzsai beavatkozás
A Vietnami Szocialista Köztársaság az indokínai országok felszabadító erőinek összefogását hirdette. A
Vietnam– Laosz–Kambodzsa együttműködést a közös fenyegetettség indokolta: az ASEAN-országok*
ellenséges magatartása mellett a kínai vezetés hegemón törekvései is fokozódtak. Az indokínai dominanciára
készülő Kína ugyanis nem nézte jó szemmel a vietnami pozíciók folyamatos erősödését. A kínai– vietnami
kapcsolatok fokozatosan leépültek. A kínaiak beszüntették a térítésmentes segítségnyújtást, leállították a hitelek
folyósítását, majd kilencven objektum építését félbehagyva visszavonták a szakértőiket. Az indokínai
összefogás gyengítése érdekében pedig felélesztették a hagyományos khmer– viet ellentétet. A kambodzsai
vörös khmer mozgalom támogatásával állandó feszültségforrást szabadítottak a térségre: a Pol Pot-rezsim**
területi követelések ürügyén folyamatos provokációkat indított a szomszédos területek ellen. A vietnami vezetés
több javaslatot is tett a tárgyalásos rendezésre. A kambodzsai menekültek elbeszéléseiből ismertté váló népirtás
azonban presztízskérdéssé tette a beavatkozást.
1978 decemberében a vietnami fegyveres erők általános támadást indítottak a kambodzsai vörös khmer uralom
megdöntésére. Phnom Penh napokon belül felszabadult. A rezsim megdöntését azonban a kínai vezetés
hadüzenetnek tekintette: a vietnami határvidéket 1979 februárjában húsz kínai hadosztály szállta meg. A
beavatkozás megdöbbentette a világ közvéleményét. A szocialista országok tiltakoztak az agresszió ellen, és
nyugati szervezetek is elítélték a kínai erődemonstrációt.
A háborús körülmények állandósulása súlyos következményekkel járt: a vietnami népgazdaság nem tudta
szinten tartani a lakosság ellátását. Az ország működőképessége a szocialista országok támogatásán és
kedvezményes barterüzletein múlott.
Az események szükségessé tették egy baráti nagyhatalom közvetlen jelenlétét. A Cam Ranh-öbölben*** – az
amerikai bázis maradványain – létrejött a délkelet-ázsiai szovjet hídfőállás. A szovjetek hatalmas összegeket
fordítottak a támaszpont modernizálására. A kikötőt még atom-tengeralattjárók fogadására is alkalmassá tették.
A reptérre nagy hatótávolságú bombázók és MiG-23 típusú vadászgépek érkeztek. A komplexum csaknem
háromezer főnyi személyzetet foglalkoztatott.
Az 1980-as évek elejére a vietnami népgazdaság súlyos válságba jutott. Az állandó fenyegetettség és a
kambodzsai jelenlét fenntartása kimerítette az ország tartalékait. Az infláció növekedése fokozta az ellátási
nehézségeket. A körülmények miatt újabb menekülthullámok indultak.
A vietnami peresztrojka
1986 decemberében a Vietnami Kommunista Párt VI. kongresszusa már a peresztrojka jegyében zajlott. A
pártelit az életkörülmények javítása érdekében fokozatos reformokat hirdetett: a doi moi néven ismertté vált
folyamat a politikai berendezkedés fenntartása mellett látványos gazdasági szerkezetátalakítást hajtott végre. A
változtatások lehetővé tették a magánszektor megélénkülését. Az első eredmények a mezőgazdaságban
jelentkeztek. A Mekong-delta rizstermelésének növekedésével az ellátási nehézségek csökkentek. A fejlődést
azonban külső körülmények nehezítették. Az elszigeteltség és az embargó nemcsak a külgazdasági kapcsolatok
bővítését hátráltatta, hanem a komolyabb hitelfelvétel lehetőségét is. A nemzetközi pénzintézetek – Világbank,
Nemzetközi Valutaalap, Ázsiai Fejlesztési Bank – kapui egyenlőre zárva maradtak.
A kelet-európai változások valósággal sokkolták a vietnami vezetést: a testvérpártok hatalmának összeomlása és
a felelősségre vonás lehetősége nem sok jót ígért. A pártelit a kezdeményezés fenntartására törekedett: Nguyen
Van Linh pártfőtitkár az életszínvonal emelését és a reformok kiterjesztését ígérte. A politikai pluralizmus
lehetőségét azonban szigorúan elutasították.
A világpolitikai enyhülés árnyékában a vietnami külkapcsolatok is átalakultak: az ideológiai szempontok
helyébe gazdasági érdekek léptek. A KGST-barterek megszűnésével Japán, Dél-Korea, Tajvan és az ASEAN
közelsége felértékelődött. A transzferábilis rubelről a konvertibilis valutára történő átállás persze sok nehézséget
okozott. Az 1990-es évek elejére azonban sikerült külkereskedelmi aktívumot elérni. A központi bevételek
növekedésével a vietnami fizetőeszköz, a dong árfolyama is stabilizálódott.
A változások nyomában a külföldi tőke is megjelent: a távol-keleti nagyvállalatokat az új piac és az olcsó
munkaerő egyaránt érdekelte. A japán vállalatok által kidolgozott elszámolási terv alapján a vietnami fél
elsősorban háborús hulladékfémmel – lelőtt amerikai repülőgépek roncsaival – ellentételezte a költségeket.
20 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A Cam Ranh-öböl orosz fennhatóság alá került. A támaszponton megkezdődött a fokozatos leépülés: a
kikötőben állomásozó hadihajókat visszavonták, a légvédelmi rakétákat elszállították, a híradástechnikai
berendezéseket leszerelték. A kihasználatlan kikötő felügyeletét a vietnami hatóságok vették át. A felderítő
állomás harminc főnyire apadt személyzete már csak véletlenszerűen ellenőrizte a dél-kínai vizeken mozgó
hajókat.
Az öböl kérdése megosztotta a vietnami vezetést: bár a keményvonalas káderek nosztalgiával emlékeztek a
szovjet jelenlétre, a többség a komplexum kihasználatlanságát pazarlásnak tartotta. A vietnami vezetés a kikötő
és a reptér megnyitásával üzleti alapokra helyezte a terület fejlesztését.
Az 1990-es évek elején a szocializmus zászlaját továbbvivő országok egymásra utaltsága elmélyült: a kínai és a
vietnami vezetés megállapodott a kapcsolatok normalizálásáról. A korábbi ellenfelek közül már csak az
amerikaiakkal maradt rendezetlen a viszony. A tengerentúli vállalatok az érvényben lévő embargó miatt
lemaradtak a vietnami piac meghódításáról. A távol-keleti versenytársak sikerei fokozták az üzleti körök
nyomását a szükségtelenné vált tiltás eltörléséért. 1994. februárban a Clinton-adminisztráció az embargó
felfüggesztésével lehetővé tette a diplomáciai kapcsolatfelvételt. A korábbi ellenfelek megbékélése
gyümölcsöző együttműködéshez vezetett.
Az 1990-es évek végére a változások üteme lelassult. A korrupció és a pártfunkcionáriusok visszaélései tömeges
elégedetlenséghez vezettek. A vezetés az államaparátus tekintélyének helyreállítására törekedett: Le Kha Phieu
pártfőtitkár a „bűnbe esett” tisztviselők felelősségre vonását ígérte. A magasra gyűrűző akció nem járt sikerrel.
A kudarcot személyi változtatások követték: Nong Duc Manh vette át a pártfőtitkári tisztséget. A Ho Si Minh
törvénytelen gyermekeként emlegetett technokrata politikus népszerűsége megfelelő alapot biztosít a gazdasági
fejlődés és a korrupció elleni harc folytatásához.
*
Miért nem omlott össze a vietnami szocializmus? A rendszer fennmaradását nem lehet csupán az időben
megindított gazdasági reformokkal magyarázni. A válasz egy fejlődési sajátosságban keresendő: a gyarmati
rendszer felbomlásával a függetlenség és a szocialista rendszer fogalma szorosan összekapcsolódott. A nemzeti
ügy kiharcolása kétségbevonhatatlan legitimitást biztosít.
* 1967-ben jött létre a Fülöp-szigetek, Indonézia, Malajzia, Szingapur és Thaiföld regionális gazdasági
szervezeteként, melyhez később Burma is csatlakozott. Az 1980-as évek végéig inkább a tagországok politikai
szervezeteként működött, a környező szocialista országokkal szemben. (A szerk.)
** Vö. Jordán Gyula: Pol Pot halott! História 1998/7. szám! (A szerk.)
*** A Cam Ranh-öböl kikötőjét már 1905-ben az orosz flotta rendelkezésére bocsátottak az indokínai
partvidéket ellenőrző franciák. 1940-ben a megszálló japán hadsereg is itt kezdte meg hatalmas légi
támaszpontjának kiépítését. Húsz évvel később az amerikaiak folytatták a bázis kialakítását, amely aztán 1979-
ben szovjet fennhatóság alá került. (A szerk.)
2. Képek
21 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
22 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
23 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
24 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
25 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Változások Vietnamban. Kronológia
Változások Vietnamban
1976. június 24. Észak- és Dél-Vietnam hivatalos egyesítése.
1976. december A Vietnami Kommunista Párt IV. kongresszusa elfogadja a második ötéves népgazdasági terv
célkitűzéseit.
1978. december 25. A vietnami fegyveres erők általános támadást indítanak a kambodzsai vörös khmer uralom
megdöntésére.
1979. január 11. A kambodzsai Pol Pot- rezsim összeomlása.
1979. február 17. A vietnami határvidéket kínai hadosztályok szállják meg.
1979. május 2. A Cam Ranh-öbölben létrejön a szovjet hídfőállás.
1982. március A VKP V. kongresszusa: a pártelit megerősíti a harmadik ötéves népgazdasági terv irányvonalát.
1986. december A VKP VI. kongresszusa: a pártelit fokozatos reformokat hirdet.
1988. március A kínai és a vietnami haditengerészet összecsapása a vitatott hovatartozású Spratly
szigetcsoportnál: a vietnamiak három hajót veszítenek.
1989. szeptember A vietnami csapatokat kivonják a kambodzsai területekről.
1990. szeptember A kínai és a vietnami vezetők titkos találkozója: a két ország kapcsolatai fokozatosan
normalizálódnak.
1991. június A VKP VII. kongresszusa: a pártelit a reformok kiterjesztését ígéri.
1993. november Le Duc Anh államfő Kínába látogat: a két ország kapcsolatai helyreállnak.
1994. február Bill Clinton, az USA elnöke feloldja a Vietnam elleni gazdasági embargót: a Coca-Cola és a Pepsi
versenyfutása azonnal megkezdődik.
1995. július Vietnam az ASEAN hetedik tagja lesz.
2000. május Vietnam és az Egyesült Államok szabad kereskedelmi egyezményt köt.
2000. november Bill Clinton Vietnamba látogat.
2001. október 17. A Cam Ranh-öböl további sorsa megpecsételődik: Vlagyimir Putyin bejelenti az orosz
haditengerészeti támaszpont felszámolását.
2002. május 2. A Cam Ranh-öbölben levonják az orosz lobogót: a támaszpont felszerelését a Szahalin-9 nevű
komp szállítja Vlagyivosztokba.
26 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Az Észak-Korea jelenség
FALUDI Péter
Az Észak-Korea-jelenség
1945–1998
Korea 1945-ben szabadult fel a japán gyarmati elnyomatás alól, önállóságát, függetlenségét azonban a kettős –
amerikai és szovjet – megszállás következtében nem nyerte vissza. Ezzel Dél- és Észak-Korea hamarosan eltérő
társadalmi-politikai és gazdasági fejlődési pályára kényszerült. 1948 óta két koreai állam, a Koreai Köztársaság
és a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság (KNDK) néz egymással farkasszemet.
Az ország mesterséges elzártsága miatt évtizedek óta meglehetősen kevés ismerettel, ténnyel rendelkezünk a
KNDK belső társadalmi folyamatairól, politikai, gazdasági életéről, döntési mechanizmusáról, nem is beszélve a
politikai elit, a Kim-klán belső erőviszonyairól! Phenjan 1965 óta nem publikál részletes gazdasági terveket és
statisztikát, szociális és demográfiai adatokat. Úgy tűnik, az észak-koreai legfelsőbb politikai és szakmai vezetés
gyakran maga sem volt tisztában az egyes gazdasági ágazatok, beruházások, körzetek konkrét helyzetével, valós
eredményeivel, csakúgy, mint a demográfiai adatokkal. (Észak-Korea lélekszáma napjainkban kb. 26-26,5
millió fő lehet.)
A bezárkózási politikával, a napjainkra kialakult általános gazdasági és politikai válsággal kapcsolatban
felvetődik egy kérdés: hogyan lehetséges, hogy az elmúlt évtizedekben Észak-Korea földrajzi környezetében
szinte valamennyi ország a gazdasági, társadalmi, kulturális élet számos területén felzárkózott a nemzetközi
élvonalhoz vagy megközelítette azt? Japán, a „kis tigrisek” mellett napjainkban már Thaiföld, a volt szocialista
Vietnam, sőt Kína is jelentős haladást ért el.
Észak-Korea ezzel szemben gyakorlatilag még a korábban elért szintről is visszacsúszott. A szóban forgó
országok szintén alapvetően monokultúrás mezőgazdasággal, hasonló éghajlati viszonyokkal, de kevesebb
természeti kinccsel, erőforrással rendelkeznek, mint Észak-Korea. (Észak-Korea eddig ismert ásványi tartalékai,
színes- és ritkafémérc kincsei szempontjából az Ural-hegység gazdagságával vetekszik!)
A KNDK lemaradása ezért, különösen a Koreai Köztársasággal összehasonlítva, történelmileg is érthetetlen,
indokolatlan. Ez a több évtizedes lemaradás, társadalmi-gazdasági deformáció nem magyarázható kizárólag a
„szocialista” rendszerrel (az volt-e a KNDK Kelet-Európával összehasonlítva?), vagy annak nemzetközi
összeomlásával. (A volt szocialista országok számos problémájuk, gazdasági nehézségeik ellenére sem kerültek
hasonló helyzetbe.)
„Kaszárnyaszocializmus”
A felszabadulás után Észak-Koreában – a szovjet katonai főparancsnokság aktív közreműködésével –
megvalósított radikális reformokkal, a japánok és a koreai kollaboránsok tulajdonában volt gyárak, vállalatok,
bankok, vasutak stb. államosításával az ipari termelés mintegy 70 százaléka állami kézbe került, a
mezőgazdaság adminisztratív kollektivizálásával az 1950-es évek végétől az agrárágazatban is az állami
irányítás érvényesült. Az 1960-as évek második felétől megkezdődött a szövetkezetek fokozatos államosítása is
(„össznépi tulajdon” címen). A phenjani vezetés kezdettől fogva egy – nagyjából – szovjet típusú „szocialista”
fejlődés mellett kötelezte el magát, s ennek megfelelően alakította át az ország társadalmi, politikai és gazdasági
struktúráját. Így rövid idő alatt, erőszakos adminisztratív-politikai eszközökkel biztosították a Koreai Munkapárt
mint állampárt kizárólagos vezetését, diktatúráját a társadalom, a politika, a gazdaság, a kultúra és az ideológia
minden területén, beleértve a családi és a magánéletet is.
A kelet-európai országok többségétől némileg eltérően azonban „társadalmasítás” helyett totális államosításra
került sor. A kettéosztottságra, az állítólagos „háborús veszély”-re hivatkozva – a már Marx által is –
„kaszárnyaszocializmusnak” nevezett rendszert hoztak létre. Kim Ir-Szen, a párt és az állam kizárólagos
vezetője vaskézzel, katonai diktatúrával és terrorral számolta fel párton belüli és kívüli ellenfeleit (mint tette azt
Li Szin-Man is Dél-Koreában). Közel fél évszázados uralma, szélsőséges személyi kultusza példa nélkül áll
mind Korea, mind a volt szocialista országok történelmében – bár biztosította a „belső stabilitást”. Ez tette végül
is személyét mint kvázi „karizmatikus” tárgyalópartnert elfogadhatóvá – a Szovjetunió és Kína mellett – az
USA számára is 1994-ben!
27 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A Dél-Korea ellen kirobbantott háború (1950–53) utáni tíz évben az észak-koreai gazdaságfejlesztésben
mindvégig dominált a nehézipar erőltetett elsődlegessége, ugyanakkor az energetika ehhez szükséges fejlesztése
rendszerint elmaradt. Az öntözőrendszerek építésével, a kedvezőtlen természeti adottságok ellenére, sikerült
átmenetileg növelni a mezőgazdasági termelést is. Más szocialista országokhoz képest azonban évtizedeken át
rendkívül magas volt a felhalmozási arány, nem is szólva a katonai költségvetésről, a lakosság egyéni anyagi
érdekeltsége rovására. (A háború utáni helyreállításhoz, az iparosításhoz nagyban hozzájárult a szocialista
országok, főként a Szovjetunió és Kína térítés nélküli segítsége.)
Az 1960-as évek közepén gazdasági eredményei, természeti erőforrásai alapján Észak-Koreának tehát megvolt a
potenciális lehetősége, hogy még egy kiegyensúlyozottabb szocialista gazdaságfejlesztési modell keretében is
10-15 év alatt megközelítse egyes kelet-európai szocialista országok színvonalát (s talán ez esetben
társadalmilag-gazdaságilag felkészültebb lehetett volna az 1980–90-es évek megrázkódtatásaira!). Azaz, a mai
észak-koreai általános gazdasági és politikai válság kialakulása nem volt törvényszerű,nem áll közvetlen
kapcsolatban a „szocialista világrendszer” összeomlásával, a Szovjetunió felbomlásával.
Az észak-koreai válság gyökereit vizsgálva azonban nem hagyhatunk figyelmen kívül bizonyos nemzetközi
tényezőket. A szovjet közreműködés a KNDK létrehozásában, a kínai hadsereg segítsége a koreai háborúban, a
Szovjetunió és Kína meghatározó politikai és gazdasági támogatása a háború utáni évtizedekben nagymértékben
meghatározta Észak-Korea bel- és külpolitikáját. Ezt fejezte ki az 1961 júliusában aláírt koreai–szovjet, illetve
koreai–kínai Barátsági, Együttműködési és Kölcsönös Segítségnyújtási Szerződés is. A szovjet–kínai
konfrontáció a KNDK egységes „hátországát”, illetve mind bel-, mind pedig külpolitikailag Kim Ir-Szen
egyeduralmát veszélyeztette. Erre jelentett sajátos reagálást Phenjan hintapolitikája: a két nagy szomszéd között
Phenjan igyekezett biztosítani mindkét szocialista nagyhatalom gazdasági támogatását.
Ebben a helyzetben az észak-koreai vezetés a későbbiekben végzetesnek bizonyult lépésre szánta el magát. A
tudatosan hamisan beállított háborús veszélyre hivatkozva („amerikai imperializmus”) az 1960-as évek közepén
meghirdették a „párhuzamos gazdasági és honvédelmi építés” programját. Az amúgy is szűkös gazdasági
kapacitásokat, a munkaerő jelentős részét hadiipari és „védelmi” építkezésekre, a honvédelem – indokolatlan és
műszakilag elmaradott – fejlesztésére fordították. Ekkor létesítették a Phenjan alatti „atombiztos”
alagútrendszert, a föld alatti hadiüzemeket országszerte. (A hadsereg ekkor még a politikának csak eszköze,
végrehajtója volt.) Ez a szubjektív kalandorpolitika odavezetett, hogy a KNDK gazdasági fejlődése az 1960-as
évek második felétől megtorpant, majd fokozatosan hanyatlani kezdett, a lakosság életszínvonala, a fogyasztás
stagnált. Ennek ellenére folytatták a nehézipar és a honvédelem erőltetett fejlesztését. A növekvő nehézségeket a
politikai-adminisztratív intézkedések, a diktatúra fokozásával igyekeztek ellensúlyozni. Újabb téves
helyzetértékelésből kiindulva, a nyersanyagárak világpiaci emelkedésére számítva, a KNDK rövid lejáratú
hiteleket vett fel Nyugaton. Az általa exportált nyersanyagok árának csökkenése, illetve az olajárrobbanás
következtében – amelyet Dél- Korea a Közel-Keleten hatékonyan használt ki – Észak-Korea hamarosan
eladósodott, s az 1970-es évek végére fizetésképtelenné vált. (Az ország Nyugaton felvett hitelei – melyeket a
moszkvai KGST-bank és egy magyar bank szervezett – jelenleg kb. 1,4 milliárd dollárra rúghatnak kamatokkal.)
Az újabb hétéves tervet (1987–93) is a korábbi szemlélet jellemezte, célkitűzései irreálisak voltak, s 1993-ban
Phenjan első ízben kényszerült beismerni a terv csődjét. Hasonló sorsra jutott az ezt követő hároméves
korrekciós terv is. Mindez odavezetett – az 1995. és 1996. évi katasztrofális árvízzel, az 1997-es szárazsággal
együtt –, hogy Észak-Korea évtizedek óta lappangó gazdasági válsága nyílt politikai válságba torkollott.
Megingott a belső „feszült stabilitás” is, amit jelez a menekültek, köztük a legfelsőbb vezetés tagjainak,
növekvő száma.
Az általános válságot a diktatúra és az adminisztratív ideológiai kampány erősödése kísérte. Korea a „saját
szocialista utunk” dogmájával saját rendszerét és „vezérét” tekinti az „igazi szocializmus” hű örökösének,
védelmezőjének. A végletekig vitt személyi kultusz „elméleti” alátámasztását, a tömegek mozgósítását szolgálta
az ún. „csucshe rendszer”, a primitív konfucianizmus, a kaszárnyaszocializmus, a nacionalizmus és a
dinasztikus vezérkultusz zavaros keveréke. Napjainkban azonban ez már csak a rendszer védekezésére szolgál,
de nem alkalmas Kim Dzsong-Il hatalmának legitimizálására. Nem véletlen, hogy a mai észak-koreai
propaganda szinte még ma is élőnek tekinti az 1994-ben elhunyt diktátort – akit az 1998-ban elfogadott új
alkotmány a KNDK „örökös elnökévé” nyilvánított –, és a politikai vezetés továbbra is az ő nevében igyekszik
fellépni.
Míg az elmúlt közel négy évtized alatt Dél-Korea a világ egyik legelmaradottabb országából fejlett ipari
hatalommá vált, Észak-Korea, kezdeti előnyét elveszítve, általános politikai és gazdasági válságba jutott. Észak
és Dél fejlődését összehasonlítva mindkét országban döntő szerepet játszott az államhatalom, a tartalmában és
módszereiben gyakran hasonló személyi diktatúra. Míg azonban Kim Ir-Szen politikailag és gazdaságilag
28 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
„bezárta” országát, addig a dél-koreai vezető, Pak Csong-Hi és utódai szervesen integrálták Dél-Koreát a
világgazdaságba, a nemzetközi politikai és kulturális életbe. Röviden, míg Pak elnök – sok vonatkozásban
ugyan vitatható – diktatúráját a gazdasági felemelkedés szolgálatába állította, addig Kim Ir-Szen elhibázott,
kalandor gazdaságpolitikája nem az ország felemelkedését, modernizációját, hanem személyi, dinasztikus
törekvéseit szolgálta. Diktatúrájának milliók estek áldozatul.
A diktatúra hatalmi-szervezeti bázisa
Évek óta a nemzetközi politika és a világsajtó figyelmének középpontjában áll a kérdés: mikor omlik össze az
észak-koreai rendszer? Itt nem az a kérdés lényege, hogy mikor, hanem az, hogy eddig miért nem omlottössze
az észak-koreai rendszer? Mi a diktatúra hatalmi-szervezeti bázisa, ami lehetővé tette, hogy a rendszer és a
társadalom az évtizedes nehézségek, majd válság ellenére irányítható maradt? (Összehasonlításul: Dél-Koreában
Li Szin-Man uralmát 1960 áprilisában rövid pár nap alatt népfelkelés söpörte el. A katonai diktatúra ellen is
napirenden voltak a kisebb- nagyobb megmozdulások, melyek végül is bukásához vezettek.) Ezzel szemben
Észak-Koreában nyomát sem leljük hasonló megmozdulásoknak, talán egyes szórványos, eltitkolt helyi eseteket
kivéve. Délen a főváros mellett több vidéki centrum is jelentős szerepet játszott a politikai
tömegmozgalmakban. Észak azonban, úgy tűnik, „monocentrikus” állam, az egyes tartományok, helyi állami és
társadalmi szervek nincsenek egymással közvetlen kapcsolatban, nem is beszélve a lakosság elszigeteltségéről.
Minden Phenjanon keresztül történik, azaz a központ szigorú ellenőrzése alatt.
A Kim Ir-Szen-diktatúra bázisa az inminbán rendszer, egy sajátos „lakóbizottsági”, „lakóközösségi” szervezet, a
hatalmi-hatósági-adminisztratív rendszer legalsó láncszeme. Az 5–10 családot magában foglaló csoportok
meglétét jelentő inminbán szervezet már a 15–16. századtól ismert volt, és különböző változásokkal Korea-
szerte fennmaradt. Kim Ir-Szen már 1945–46-ban felismerte jelentőségét a hatalom számára, és a diktatúra
eszközeként politikai-adminisztratív szervezetté alakította át.
Az egész lakosságot átfogó szervezet fő feladata ez esetben tagjainak „csucshés” ideológiai nevelése,
adminisztratív-politikai nyilvántartása és ellenőrzése, a „gyanús elemek” kiszűrése, a még vagy már nem
dolgozó családtagok mozgósítása a különböző politikai és gazdasági kampányokra. Minden vendéget, látogatót
be kell jelenteni az inminbán vezetőjének, aki rendszeres jelentést készít az egyes családokról, a csoportról. Az
inminbánok segítségével néhány óra alatt 100-200 ezres nagygyűlést tudnak szervezni. A phenjani rendszernek
„sikerült” a Koreában fennálló hagyományos társadalmi intézményt a diktatúra hatékony adminisztratív-
politikai eszközévé tenni. Szerepük a háború óta tovább nőtt, mivel rajtuk keresztül történik az élelmiszer-
fejadagok és juttatások elosztása, a takarékossági intézkedések ellenőrzése. Az észak-koreai menekülők
növekvő száma az utóbbi években azonban arra utal, hogy az inminbánok csendőri funkciója fellazult – ebben a
helyi korrupció is közrejátszik –, megingott a diktatúrának ez a bázisa is.
Az egész észak-koreai helyzet, a mai általános válság, a rendszer és a vezetés kiútkeresése joggal veti fel a
katonaság jövőbeni szerepét. A hadsereg a politika eszköze és nem annak kidolgozója, irányítója volt. Kim Ir-
Szen azonban élete utolsó éveiben elkövette azt a hibát, hogy fia és kijelölt örököse hatalmának, a dinasztia
fennmaradásának legfőbb támaszát a hadseregben látta. Ezzel a hadsereget akarva-akaratlanul a politika
legfőbb tényezőjévé tette. Halála után ez be is következett. Azóta is vitatott, Kim Dzsong-Il valóban
főparancsnoka, irányítója a hadseregnek, vagy csupán átmeneti „cégtáblája” a katonai vezetésnek. (Ezen nem
változtat az sem, hogy éppen a hadsereg kezdeményezésére „választották meg” pártfőtitkárnak.)
A gazdaság, a gazdaságpolitika Észak-Koreában évtizedeken át alárendelt szerepet játszott a politikával és
ideológiával, az eltorzult katonai-biztonságpolitikai doktrínával szemben. Az „eredmény”: a nemzetgazdaság
ma már nem képes biztosítani sem a korábbi ambiciózus politikai célkitűzéseket, sem a lakosság szükségleteit
még legminimálisabb szinten sem, nem is beszélve a gazdaság nemzetközi versenyképességéről, a tudományos
és technikai-technológiai fejlesztés átvételéről. A vezetés viszont változatlanul azt hangoztatja, hogy „nincs mit
megreformálni és újranyitni”.
A legutóbbi években néhány látszatintézkedésre ugyan sor került, de gyökeres gazdaságpolitikai
koncepcióváltásra nem. Phenjan e téren is inkább túlélési taktikára rendezkedett be. A konkrét gazdasági
célkitűzések nem ismertek, adatokat továbbra sem közölnek. 1998 óta az új „tömegmozgósító” jelszó a
„kanszong teguk” – „a katonailag erős, gazdaságilag virágzó állam” megteremtése. S a politikai akarat hiánya
mellett további alapvető kérdés a tőkehiány, az, hogy ki és hogyan finanszírozza az esetleges északi
modernizációs programot? (Dél-Koreában ezt jelentős mértékben japán, amerikai és más nyugati
beruházásokkal, kölcsönökből valósították meg.) Észak esetében hasonló szerepet napjainkban Oroszország és
Kína nem képes vállalni.
29 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Mégis, a válságos gazdasági helyzet ellenére Észak-Korea jó adottságokkal rendelkezik egy reális
modernizációs program beindításához: Dél-Koreától eltérően komoly nyersanyagbázisa, nehézipara, közepes
infrastruktúrája van, nagy létszámú munkaerő-tartaléka szakképzettebb, mint az Dél-Koreában volt 1961-ben. A
lényeg a politikai vezetésen múlik. Az 1961. májusi szöuli katonai hatalomátvételtől eltérően Észak- Koreában a
politika és a gazdaság irányítása már jórészt a hadsereg kezében van, és a legfelsőbb hatalom nyílt, formális
átvétele jelenthetné a „puha átmenet” valamely formáját. Kim Dzsong-Il a hatalom, a stabilitás biztosítékának
igyekszik feltüntetni magát, főleg Washington számára. Ez azonban egyelőre, úgy tűnik, csak Moszkva és
Peking viszonylatában sikerül.
2. Képek
30 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
31 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
32 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
33 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Az "örökös" elnök
Az „örökös elnök”
Kim Ir-Szen (1912–94). Apját japánellenes tevékenysége miatt bebörtönözték, kiszabadulása után 1924-ben
családjával Mandzsúriába emigrált. Kim a középiskolában bekapcsolódott a helyi japánellenes, kommunista
mozgalomba, 1929-ben bebörtönözték. 1931-ben belépett a Kínai Kommunista Pártba, Mandzsúria japán
megszállását követően a Kínai Népi Felszabadító Hadsereg keretében japánellenes partizántevékenységet
folytatott. 1940-ben társaival a Szovjet-Távol-Keletre távozott, itt született fia, Kim Dzsong-Il, a KNDK mai
vezetője is. 1945. szeptember végén a szovjet hadsereg tisztjeként tért haza, s decemberben az Észak-Koreai KP
(1946-tól Munkapárt) vezetője lett. Az 1948. szeptemberben létrejött KNDK miniszterelnöke, 1972-től
államfője. Az 1950–1953-as koreai háború kezdeményezője, a Néphadsereg főparancsnoka. A háború utáni
években vaskézzel, szélsőséges adminisztrativ eszközökkel teremtette meg a „szocialista” rendszert, egyben
saját személyi diktatúráját, majd az 1970–80-as években megalapozta családja dinasztikus uralmát, az első
„szocialista monarchiát”. Bár politikájával országát gazdasági válságba sodorta, az 1960–70-es években
sikeresen lavírozott a SZU és Kína között, majd fokozatosan nyitást kezdeményezett az USA felé is (Carter
látogatás 1994 júniusában). Mindvégig ügyes, ravasz, jól felkészült politikus, tárgyalópartner volt. Váratlan
halála is hozzájárult Észak-Korea gazdasági-politikai válságának elmélyüléséhez.
2. Képek
34 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
35 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Barakktáborok és szociálpolitika
ÉLETKÉPEK, HÉTKÖZNAPOK
HORVÁTH Sándor
Barakktáborok és szociálpolitika
Szegénység Sztálinvárosban, 1950–1958
A „szegénység” sokáig mellőzött témája volt a magyar történetírásnak. Az 1945 előtti agrár- és ipari társadalom
szegényeit bemutatta az 1950–1970 közötti történetírás, születtek is figyelemre méltó forráskiadványok,
tanulmányok, ezek közül több ma is használható, jó munka. „Hasznukat” azonban csökkentette, hogy
megjelenésük idején, kimondva-kimondatlanul is, úgy tekintették azokat, mint amelyek részei a politikai
propagandának: az 1945 előtti rendszert hivatalból csak negatívumaiban mutatni be. Ezen túlmenően még a
legjobb szegénységtörténeti munkák hitelét is csökkentette a tény: a szegénység 1945 utáni továbbéléséről,
meglétéről hallgatott a szovjet megszállásban kialakult magyar kommunista, majd szocialista irodalom. Mintha
minden megoldódott volna az 1949 utáni politikai és gazdasági rendszerváltás következtében. Így azután az is
feledésbe merült: a magyarországi kapitalizmus hallatlan széleskörű (milliós nagyságrendű) szegénységet
„termelt” 1900–1945 között, amelynek társadalmi és politikai kezelésére sem a polgári, sem a fasisztoid
politikai kormányzatok nem tudtak kormányzati kezelést kialakítani.
Az 1980-as években jelentkező polgári radikális ellenzék emelte be azután a társadalomkutatás céljai közé –
rendszerkritikai szándékkal – a magyarországi szegénység tematikáját.
Az alábbiakban Horváth Sándor cikkét közöljük, amely részlet a szerző készülő, Sztálinváros társadalmi–
szociális konfliktusait tárgyaló disszertációjából.
G.
Sztálinváros építése hivatalosan 1950 tavaszán kezdődött, 1951. november 7-én kapta Sztálin nevét; bár 1956
őszétől a város lakói egy ideig a Dunapentele elnevezést használták, a város hivatalos neve csak 1961.
november 25. után lett Dunaújváros.
Sztálinvárosban „kisléptékben” vizsgálható, hogy miként ment végbe állami irányítás alatt és annak ellenére az
ipari munkássá válás és az urbanizáció.
A szegénység az állami intézmények szemében régóta megoldandó problémaként jelent meg, mert puszta létét is
a társadalom egységesülését fenyegetőnek vélték. Sztálinváros a hivatalos ideológiában a modernizációt, a
társadalmi esélyegyenlőséget, a modern elrendezésű lakóterületeket és az összkomfortos lakásokat jelentette,
amelyek a „jövőben lehetővé teszik a szocialista életforma” megvalósítását. Ezzel szemben a város főépítésze,
Weiner Tibor már 1959-ben elismerte, hogy a „tervezés megindította egy »tervezett« város építését, a beruházó
pedig az ideiglenes létesítményekkel: lakó- és közcélokat szolgáló barakkokkal, a felvonulási létesítmények
tömegével megindította egy »nőtt« telep szerves fejlődését.” A „nőtt” város a hivatalos beszédmódban a
szegénység és a „deviáns” jelenségek melegágyának számított.
A Radar és a Déliváros
Sztálinvárosban a szegénység és annak meghatározása szorosan összekapcsolódott a város építésének kezdetén
létrejött és 1965-ig létező barakktáborokkal, ahol több ezer ember élt. A tervezett városon kívül épített
barakktelepek korántsem jellemezték az egész várost, de fontos funkciójuk volt, még akkor is, ha a korszakban
készült propagandisztikus fotókon nem találkozunk velük.
A sztálinvárosi nyomornegyedek közül a legrégebbi a Radar barakktelep volt, amely onnan kapta nevét, hogy
egy második világháborús katonai megfigyelőállás (radar) helyén épült fel. A Radar barakktábor Sztálinváros
központjától mintegy két kilométerre, a Vasmű mellett állt. (Mára annyi maradt belőle, hogy az egykori
bekötőút elején áll a „Radari kocsma”.) A téglából épült barakkok egymástól tíz méterre, egy belső makadámút
mentén helyezkedtek el. A tábor lakói legalább fél órát gyalogoltak, ha be akartak jutni a városba. Az egyes
barakképületeket általában 80-100 személy befogadására tervezték.
36 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Az egyes barakképületek belül öt darab, 7 × 7 méteres helyiségekből álltak, amelyek közvetlenül a szabadba
nyíltak. Az épületek egy részét a Sztálin Vasmű Tröszt 1953-ban úgy építette át, hogy egytraktusos rendszert
kialakítva hosszanti válaszfal építésével folyosót létesített, és erről a folyosóról nyíltak az egyes helyiségek.
Ekkor építették be az egyes barakkokba a közös mosdókat és WC-ket is, és ugyanekkor aszfaltozták – bár nem
mindenütt – az addig pusztán téglákból álló padlót. Ekkortájt már 3300-an éltek a Radarban. A barakktáborokat
annak idején „ideiglenes szállásnak” építették, főleg nyári időszakra, mivel az ilyen vastagságú falak nem
biztosították a megfelelő hőszigetelést. Ennek ellenére sok család másfél évtizedig barakkokban élt.
A Déliváros nevet viselő barakktábor a Sztálin Vasmű területétől délre, a tervezett várossal ellentétes irányban
nőtt ki a földből az építőmunkások lakhelyeként. 1953 végén a radariakkal egy időben a délivárosi barakkokat is
átalakították, hogy a nős dolgozókat is el tudják helyezni. Egy délivárosi szobában átlagosan tizenketten laktak.
A Délivárosban az évek során több száz család telepedett le a barakképületekben. 1956 elején már 3500 ember
élt itt, mostoha körülmények között, melyek azonban sok esetben nem voltak rosszabbak annál, mint amit
falujukban megszoktak.
A városra jellemző nagyarányú népességmozgás ellenére megállapítható, hogy a teljes lakosság körülbelül
negyede barakktáborokban élt az ötvenes években.
A barakktáborok lakói
Kezdetben minden barakkban az egy faluból jött – általában a baráti és rokoni alapon szerveződő –
építőbrigádok laktak, majd fokozatosan vállalatonként kezdték el szétosztani a barakklakásokat. Sztálinvárosban
– akárcsak más ipari városokban – jellemző volt a rokonsághoz kötött bevándorlás. A barakkokban lakó
építőmunkások mellé egyre több rokon költözött. Jöttek a feleségek, a gyerekek, a nagynénik, a szülők és a
testvérek is. A barakkok belső felosztása is az itt élő családok miatt vált szükségessé. A bevándorlók
Sztálinvárosban nem váltak „gyökértelenné”. Gyökereiket magukkal hozták rokonsági és szomszédsági
kapcsolataikban, normáikban és életformájukban.
A sztálinvárosi barakktáborok lakói túlnyomórészt alkalmi, alacsony státusú fizikai, többnyire építőipari
segédmunkából éltek. (Az 1953. évi, új kormányprogram hatására azonban 1954 és 1957 között csökkentették
Sztálinváros beruházási keretét, ami miatt visszaesett a helyi építőipar munkaerő-szükséglete. Ez a
barakktáborok lakóit érintette a legérzékenyebben.)
Az építőipari munkások többségét az északkelet-magyarországi és az alföldi vidéki nyomor elől menekülők
adták. A beruházási alap csökkentése és az építkezések befejezése után azonban már nem kaptak sem lakást,
sem munkát a városban. Emellett – a központi lakáselosztási rendszer révén – a legjobb lakások többsége a
Vasmű vezetőinek, alkalmazottainak és a legfontosabb, hiányszakmákat űző szakmunkásoknak jutott, míg a
barakklakásokat általában az amúgy is hátrányosabb helyzetű építőipari munkások kapták.
A nők nagy része háztartási munkája mellett csak akkor vállalt „hivatalosan” is munkát, ha a család jövedelme
alacsony volt, és ha éppen munkalehetőség adódott a helyi építőiparban. (A nőknek álláshoz jutni
Sztálinvárosban egyébként igen nehéz volt, ezen csak az 1958– 59-ben idetelepített könnyűipari üzemekkel
tudtak valamelyest enyhíteni.)
A barakktáborok lakói életformájukban – a Sztálinvárosi Hírlap ábrázolásai szerint – egyértelműen falusiaknak
számítottak, a városias életformával először a belvárosban élő értelmiségiek és az iparvárosokból érkezett
szakmunkások révén találkoztak. Sztálinváros lakossága nem volt homogén, a város egyes kerületeinek lakói
eltérő életformát képviseltek. A barakktáborok lakóinak többségét a helyi sajtó és a tanácsi osztályok
„szegénynek”, „falusiasnak” és „deviánsnak” jellemezték. A barakktáborban élők „falusias”, ezáltal „szocialista
városhoz nem illő” életmódját leggyakrabban azzal érzékeltették, hogy „elharapózott az állatok tartása a
barakkok mellett, így disznót, kecskét, sőt legutóbb egyesek már bornyút is tartottak”.
„Vannak becsületes szegények is”
A nyomornegyedekkel kapcsolatos leggyakoribb sztereotípia, hogy az utcai és a szomszédsági élet sokkal
intenzívebb, mint másutt. A barakktáborok utcáin a korabeli jelentések és újságcikkek írói is általában a
rongyos, mezítlábas gyerekek tömeges jelenlétét emelték ki, „akik az utcákon és a barakkok előtt játszadoztak”.
Ugyanezen jelentések írói megállapították, hogy „a barakkokban lakó családoknak nincsen általában
letelepedési engedélyük, eredeti állandó lakásuk, amelyek a személyi igazolványukba vannak bejegyezve, a
város különböző részein vannak és azokat már régóta mások foglalják el”. Szerintük „a barakkokban lakó
dolgozók nagy részének igen minimális igényeik vannak, úgyszólván örülnek, hogy tető van a fejük felett, és
37 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
maguk sem igen törődnek körülményeik javításával. Itt húzódnak meg azok az elemek is, amelyek sehol sem
dolgoznak, alkalmi munkával szerzik be minimális szükségleteiket vagy a közös tulajdont (pl. a barakktáborok
környékén történő falopások). Természetesen a barakktáborokban vannak olyan lakók is, akik az ottani
körülményekhez képest rendben és tisztán tartják lakásaikat és becsületesen élnek.” (A „vannak becsületes
szegények is” kijelentés régóta része a szegényekről szóló diszkriminatív és megbélyegző beszédmódnak. Ez
ugyanúgy jellemző volt a sztálinvárosi újságírókra vagy szociális ellátásban dolgozókra, mint a 19. századi
gyárfelügyelői jelentések szerzőire, akik „becsületes” és „lumpen” munkásokról írtak jelentéseikben.)
A Sztálinvárosi Városi Tanács szociálpolitikai csoportjának 1956-os javaslata szerint a családosok problémáját
úgy lehetett volna megoldani, hogy a vállalatok a munkavégzés alapján „felülvizsgálták” volna családos
alkalmazottaikat. Akiket munkavégzésük miatt alkalmatlannak ítéltek, azokat elbocsátás után családostól
visszaküldték volna eredeti lakóhelyükre. Ugyanebbe az „intézkedéscsomagba” tartozott, hogy a vállalatok a
családos dolgozóknak nem adtak volna szállást a barakktáborok területén. Ez alól kivételt jelentett, ha valakit
családjával együtt, munkahelyének elvesztése miatt egy városi lakásból kilakoltattak. Az elképzelés – sok
másikhoz hasonlóan – csak papíron valósult meg (kivéve a kilakoltatásoknál). A gyakorlatban azt a felelősséget,
hogy több ezer szegénynek minősített családot kitelepítsen, egyetlen tanácsi vagy gyári tisztviselő sem vállalta.
A Sztálinvárosi Hírlap ábrázolása szerint a nyitott gödrök, a közvilágítás hiánya természetes állapotnak
számított a barakktáborokban. Az ötvenes évek végére a gaz benőtte a barakkok közötti járdákat, törmelék- és
hulladékkupacok borították a házak közötti üres területet. Több száz törött ablakon csillant meg a napfény, és
egész sereg üres ajtó- és ablaktok éktelenkedett mindenfelé. Sok ajtó faanyaga és deszka „szállt el a mennybe a
kéményen keresztül”, ahogyan ezt a lakók „szaknyelven” közölték az odalátogatóval. A különös csendéletet
kiemelte a sok fekete, szürke disznó, amelyek hol falkába verődve, hol egyedül, otthonosan sétálgattak a
Radarban – ahol bőségesen volt miben turkálniuk. Igaz, hogy a tanács kísérletet tett arra, hogy 1957. április 15-
én végérvényesen megszüntesse a „disznó eldorádót”, de ez nem járt sok sikerrel. Lenn a Duna-parton
disznóólak sorakoztak, valakinek egész disznófalkája volt. Egy cikk szerint: „A kohászat mellett városunk a
sertéstenyésztéséről is nevezetes lenne. A vendégek pedig városunkba érve megállapíthatnák, hogy Nagytétény
Sztálinvároshoz képest drogéria”.
A hírlap a „deviancia” meglétét azzal vélte bizonyítottnak, hogy a Délivárosban folyamatosan napirenden voltak
a lopások, verekedések és botrányok. Az ajtókat, ablakokat, villanyvezetékeket, sőt még a lezárt épületek zárait
is ellopták. Ezt azzal magyarázták, hogy ezekből az építőipari munkások saját házat építettek maguknak a
környező településeken. A sztereotípiák nem maradtak hatás nélkül, amely megnyilvánult a helyi rendőrség
intézkedéseiben is. 1957–58-tól rendszeresen razziázott a rendőrség a Délivárosban. Az éjszakai igazoltatások
során számos börtönviselt, „gyanús ruházatú” embert állítottak elő, ami gyakran a hivatalos normák elleni
tiltakozásként viselt „jampec-öltözékre” utalt.
A Délivárosban 1958-ban több mint négyezer ember élt, köztük 410 család és 800 gyerek. A több mint 400
délivárosi házaspárból egy felmérés szerint 190 „vadházasságban” (élettársi kapcsolatban) élt. Az élettársi
kapcsolatokat a tanácsi szervek „deviánsnak” minősítették, akárcsak a kocsmához kötött társasági életet, annak
ellenére, hogy a barakktáborokban a kocsma volt a társas élet egyik legfontosabb színtere. A barakktáborok
lakóinak életformáját hivatalosan megbélyegezték, és a szociálpolitikában ennek függvényében elsősorban
szankciókkal szabályozták.
A szegénység központi kezelése a szocializmusban azért nem válhatott nyilvános kérdéssé, mert hivatalosan
nem létezett szegénység. A barakktáborok hivatalos megítélését és „problémájuk” kezelését meghatározták azok
az elvárások és sztereotípiák, amelyek a köztudatban a szegénységgel kapcsolatban éltek. A szegénységet régtől
fogva összekapcsolják a „deviáns” jelenségek meglétével. Ennek következtében a barakktáborok a hivatalos
beszédmódban „igazgatási”, „gyermek- és ifjúságvédelmi”, „egészségügyi”, „rendőrségi”, „erkölcsrendészeti”
vagy „büntetőjogi” problémaként jelentek meg.
A szegénység „funkciója”
A szegénység legszűkebb meghatározásai az egyes egyének, illetve családok jövedelmére vagy vagyonára
koncentrálnak és általában a létminimum szintjének és az „életszínvonalnak” a meghatározásával bajlódnak.
Gyakran pusztán arra a kérdésre keresik a választ, hogy „a népesség hány százaléka volt szegény” egy adott
időszakban. Ugyanennek a meghatározásnak a továbbfejlesztett változata a jövedelem mellett a fogyasztást is
figyelembe veszi a „szegénységküszöb” meghatározásánál. Ennél szélesebb meghatározás azt tartja szegénynek,
aki bizonyos életesélyektől, gazdasági, szociális vagy kulturális javaktól meg van fosztva. A megfosztottságra
(depriváció) épülő szegénység- definíciók alapján folytatott kutatások többek közt olyan kérdéseket helyeznek a
38 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
középpontba, melyek a fizikai komfort, egészség, biztonság és biztonságérzet, „jóléti javak” és „státuszjavak”
hiányával, az azoktól való megfosztottság hatásaival foglalkoznak.
A szegénység, illetve a barakktáborok sztálinvárosi megléte megközelíthető abból a szempontból is, hogy kinek
állt érdekében a barakktáborok fenntartása? A sztálinvárosi barakktáborokban élő szegények számos gazdasági
és szociális funkciót kielégítettek. Ebben az értelmezésben példának okáért: a szegények elvégzik a „piszkos
munkát”, ami fizikailag megerőltető, veszélyes, időszaki, alulfizetett és lebecsült. Ezáltal számos gazdasági
tevékenység – ami részben a „piszkos munkára”épül – erősen függ a szegények, a szegénység meglététől.
Sztálinvárosban ilyennek számított elsősorban az építőipari munka, ahol általában a szegénynek tartott
társadalmi csoportok dolgoztak. A barakktáborok megléte nélkül – melyek szállást biztosítottak a „piszkos
munkára” fogható csoportok számára –, nem állt volna rendelkezésre állandóan nagyszámú, képzetlen, „piszkos
munkára” hajlandó munkaerőtömeg. Nélkülük lehetetlenné vált volna az építőipari beruházások megvalósítása,
a város felépítése. Bár hivatalosan és nyilvánosan mind a Városi Tanács, mind a Vasmű tisztségviselői
ellenezték a barakktáborok meglétét, mégis számos érdekük fűződött azok fenntartásához, amit bizonyít az is,
hogy a város építésének kezdetén öt évre épített barakkokat végül 15 évig használták.
2. Képek
39 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
40 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
41 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
42 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
43 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
44 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
45 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Magyar garibaldista szobra Róma felett
GYARAPODÓ KÖZGYŰJTEMÉNYEK
CSORBA László
Magyar garibaldista szobra Róma felett
Türr István
„Türr generálisnak újra felfakadt a sebe, vért hányt – jegyezte fel naplójába a garibaldista vörösingesek szicíliai
hadjáratának krónikása, Cesare Abba 1860. június 23-án. – Mióta bevonultunk Palermóba, ez a férfiú annyit
fáradozott, hogy már szinte csak árnyéka saját magának. A brigád egészen bánatos, félő, hogy itthagy
bennünket. Láttam egy pillanatra: megnyúlt, lesoványodott, a szeme karikás, ajka sápadt, mellkasa egészen
behorpadt.”
A daliás tartásáról és vasegészségéről hosszú élete során mindig nevezetes Türr István (1824–1908) bizonyára
örömmel vette, hogy nem csak ezekkel a sorokkal vonult be a világirodalomba. Pályájának legizgalmasabb
másfél esztendejét nem kisebb írózseni, mint maga id. Alexandre Dumas foglalta regénybe. „A garibaldisták”
(Les garibal- diennes) persze műfaját tekintve „tényregény” volt, hiába írta a legnagyobb romantikus. Alig
hónapokkal Szicília elfoglalása után már a párizsi pultokra került, és az emberek majdhogynem riportkönyvként
olvasták. Nem is rossz írás, csak egy kicsit furcsa benne, hogy minden konfliktust Türr István old meg a
legügyesebben, minden csatában ô a legvitézebb, minden cselben a legfurfangosabb, minden társaságban a
legjobb csevegő és a leggálánsabb széptevő... De ha csalt is pár tollvonásnyit Dumas a szeretett jóbarát javára, a
független történeti források bizonyítják, hogy a valóság erősen igyekezett, hogy ne hagyja szégyenben az írói
fantáziát...
Osztrák hivatásos katona
Bajai vaskereskedő fiaként született, és hivatásos katona lett. Olaszországban teljesített szolgálatot, 1849
januárjában azonban megszökött. Áttrappolt a Ticino buffalorai hídján a folyó piemonti (tehát nem osztrák)
oldalára. Ezután segített abban, hogy csónakkal emberei is átszökjenek, hogy eleget tegyenek az Országos
Honvédelmi Bizottmány hazahívó kiáltványának. De a kis magyar légió – a hadiszerencse kedvezőtlen fordulata
miatt – már nem tudott harcolni otthon. Ám Rómába sem sikerült lejutniuk, hogy csatlakozzanak Mazzini és
Garibaldi köztársaságához.
Türr végül a badeni felkelő seregben lett ezredes (1849. május), majd Londonban, minden korabeli emigráns
Mekkájában ette a száműzöttek sós kenyerét. De nem sokáig.
Angol ezredes
Az 1850-es évek elején sűrűn visszajárt Észak-Itáliába, hogy részese legyen – ma sem világos még minden
mozzanatában, miképp, hogyan – a Milánóban kirobbantani tervezett mazzinista felkelésnek. A felkelés
azonban kudarcba fulladt, Türr pedig Törökországba távozott. A kibontakozó keleti válság, az oroszellenes harc
lehetősége vonzotta ôt ide. Törökországban Türr pályája, az emigránsok zöméhez képest, már figyelemre méltó
módosulást mutat. Nem közvetlenül a Fényes Portának ajánlotta fel ugyanis szolgálatait az oroszokkal szemben,
hanem a háborúba (1857–63) bekapcsolódó oroszellenes angol haderőhöz csatlakozott.
Izgalmas történet – egy másik Türr-regényben ezt is megírták már –, hogy az újdonsült angol ezredes hogyan
ment Brassóba a balkáni brit csapatok számára lovakat vásárolni, s hogyan tartóztatták le egy volt katonatársa
feljelentésére az osztrák hatóságok, és hogyan ítélték szökésért halálra – hogy azután az angol kormány gyors és
erélyes tiltakozásának köszönhetően végül visszanyerje szabadságát. Türr egyre nagyobb hírnévre tett szert:
értett a katonamesterséghez, jól ragadtak rá a nyelvek, műveltsége is szépen gyarapodott, és – talán ez volt a
legfontosabb – a szálfatermetű, a harmincas évei elején járó fiatalember egyéniségében megvolt az a vonzerő,
ami felhívta rá környezete figyelmét.
Garibaldi oldalán
Így történt, hogy 1859 tavaszán, amikor a francia–olasz együttműködéshez csatlakozva a magyar emigráció
aktív részese lett a kibontakozó osztrákellenes küzdelemnek, Türr István – a piemonti miniszterelnök, Cavour
gróf biztatására – az észak-itáliai nagy tavaknál előretörő Giuseppe Garibaldi tábornok csapataihoz csatlakozott.
46 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Az 1859. június 15-én Tre Pontinál kibontakozó csatában azonban egy golyó eltörte a bal karját, és már az
amputáció is szóba került, amikor a francia sereg fősebésze, Thierie doktor szakszerűen megoperálta a sérült
végtagot. Ez a sebesülés – és ennek nyomán Garibaldi és II. Viktor Emánuel király innen datálódó őszinte
rokonszenve – lett azután Türr pályájának első emeltyűje. Miközben 1859/60 fordulóján ott volt Garibaldi
környezetében, nem hanyagolta el a piemonti udvarhoz fűződő kapcsolatait sem. Így válhatott egyik fontos
összekötőjévé azoknak a titkos manővereknek, amelyek révén Cavour nem hivatalosan ugyan, de érdemben
segítette a vörösingeseknek a szicíliai hadjáratra történő felkészülését.
A magyar ezredes 1860 májusában, a szicíliai hadjárat kezdetén Garibaldi tábornok első hadsegéde lett, és
elévülhetetlen érdemeket szerzett abban, hogy az orbetellói erőd készleteiből a garibaldisták megszerezték a
muníciót. Ő vezette Garibaldi partra szállását Marsalában és a paviai diákcsapat fergeteges rohamát a sorsdöntő
calatafimi csatában. Palermóban – immár tábornoki rangban – az új hadsereg első hadosztályának szervezését
bízta rá Garibaldi diktátor. Ezután felfakadó sebeit gyógyíttatta a kontinensen, miközben diplomata erényeit
csillogtatta: biztosította és szervezte a szicíliaiból dél-itáliaivá szélesedő Garibaldi-expedíció ember- és
hadianyag-utánpótlását. Végül Nápoly és környéke katonai kormányzója lett, a végső győzelem után pedig olasz
királyi altábornagy.
Új „szerepekben”
Miután az olasz egyesítés gyakorlati befejezése (1866) és az osztrák–magyar kiegyezés (1867) együttesen
lezárták a térség nyitott politikai kérdéseit, Türr tábornok is új szerepeket talált magának. Hazajött és a
századvégi Pest, a párizsi boulvard-ok és a nizzai promenád kedvelt figurájaként látjuk viszont, aki Panamától
Korinthoszon át Bajáig terjedő csatornaépítési vállalkozásairól éppúgy nevezetes volt, mint – katona létére – a
társadalmi békemozgalomban játszott vezető szerepéről.
Ám szobra a római Gianicolo dombjának sétányán, mögötte az Örök Város gyönyörű látványával, arról a
fiatalemberről mesél, aki tetteivel megvalósította azt a segítséget, amelyet a magyarság az olasz egyesítési
küzdelemnek adott.
2. Képek
47 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
48 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
49 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
50 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. A korai Erdély a nyelvtudomány tükrében
FIGYELŐ
FARKAS Ildikó
A korai Erdély a nyelvtudomány tükrében
Benkő Loránd új könyve
A napokban jelenik meg Benkő Loránd akadémikus „ Az ómagyar nyelv tanúságtétele. Perújítás Dél-Erdély
korai Árpád- kori történetéről” c. könyve az MTA TTI kismonográfia-sorozatában. A kötet az MTA
millenniumi évfordulós programjának keretében készült. Újragondolni kényszeríti a történelem kutatóit a
honfoglalás kori Erdély történeti alapkérdéseiről.
Alábbiakban Farkas Ildikó összefoglalóját közöljük a kötet néhány szakmai újdonságáról.
Benkő Loránd nyelvészprofesszor régóta kutatja a székelység múltját, és a „történelmi szálak” a dél-erdélyi
térség felé irányították figyelmét. Erdély korai, 10–11. századi történetén belül ez a terület különösen kevés
forrással szolgál a kutatóknak, ezért a történelem felderítésében is döntő szerepet játszhat a térség nyelvészeti-
névtani vizsgálata. A történettudomány ugyanis több vonatkozásban is támaszkodni tud a történeti nyelvföldrajz
és a történeti névtan eredményeire, amelyek időben is meghatározható nyelvi jelenségeket vizsgálnak, és a
magyar népcsoportok települési folytonosságáról és mozgásáról adnak képet. (Különösen fontos lehet ez egy
olyan térséggel kapcsolatban, mint Dél-Erdély, amelynek magyar népességét a középkorban, majd a hódoltság
idején bekövetkezett pusztulás és népességtörténeti mozgás oly mértékben felőrölte, hogy konkrét nyelvi képre
utaló nyomok alig maradtak utána. Ma e területeken az Árpád- kori magyarság maradványai jórészt csak
foltokban élnek.)
A történeti nyelvtudomány az utóbbi évtizedekben rengeteget fejlődött, eljött tehát az ideje, hogy a tudósok az
újabb szempontok és kutatások alapján felülvizsgálják a korábbi nyelvtörténeti axiómákat. Erdély korai
történetének jó néhány fontos részletét éppen az új történeti nyelvészet világíthatja meg.
Erdély neve
A szakirodalom régóta vallja, hogy az Erdély név az erdő-el jelöletlen birtokos jelzős összetételekből jött létre,
jelentése „az erdőnek a túlsó része”: benne az erdő az Alföld keleti peremét lezáró erdős-hegyes vidéket jelöli, a
név szemléleti alapja tehát a tájra nyugat felől tekintés, történeti alapja pedig a magyarságnak Erdélybe nyugat
felőli behatolása. A keletkezés kronológiája azonban elmosódik mögötte, a szemléleti alapja pedig ingatag.
Benkő Loránd itt is vitázik a szakirodalommal, és új elmélettel áll elő.
A krónikákban a terület különböző elnevezései (Terra Ultrasilvana, Terra Transsilvana) mellett már a magyar
Erdély név különböző írásváltozatai is felbukkannak, mégpedig már a honfoglalás kori események kapcsán is.
Ezeknek a honfoglaláshoz képest jóval később keletkezett visszautalásoknak a forrásértéke azonban kétséges,
ezért az oklevelek vizsgálata hitelesebb képet festhet. Ezekben latinul (1111, 1177), illetve magyarul
(Anonymus gesztájában: ad Erdeuleu) fordul elő Erdély neve. A latin változatok a már létező magyar
megnevezés fordításai voltak.
Az Erdély úgynevezett helyzetviszonyító név, így az vizsgálandó, hogy merről nézvést látszik a terület erdőn
túlinak?
Benkő szerint a magyarság már a honfoglalás előtti évtizedekben ismerte és valószínűleg névvel is nevezte a
Keleti-Kárpátokat és környező vidékeit. A honfoglalás előtti utolsó szállásterület, Etelköz Benkő nézete szerint
közvetlenül a Kárpátok alatt, a Szeret–Prut folyásvidékén terült el, ahonnan nyugat felé, Erdély területére a
hágókon, szorosokon át valószínűleg már a honfoglalás előtt behatoltak a magyarok. Kétségkívül ekkor, a
Keleti-Kárpátok vonulatánál találkoztak először erdős magas hegységgel, és feltehetően el is nevezték az akkor
még a „nagy kiterjedésű erdőséget” jelölő Erdő szóval, a rajta túl nyugat felé eső területet pedig az Erdő-el
kifejezéssel. Benkő Loránd tehát úgy véli, az Erdélynév szemléleti alapja a valóságban éppen fordított volt, mint
eddig hittük: nem nyugatról keletre, hanem keletről nyugatra irányult a nézőpont. A magyarság látókörébe
Erdély már a honfoglalás előtt bekerülhetett, és az elnevezést a magyarság hozhatta magával.
Dél-Erdély magyarsága
51 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Erdély területe viszonylag jól meghatározható földrajzi egység, ezt mutatja egységes neve is. A Szamosok és a
Maros vízgyűjtője közötti vízválasztó osztja északi és déli részre, és ennek a korai időktől kezdve megvoltak a
nyelvi, település- és népességtörténeti velejárói.
A nyelvföldrajz tanulságai szerint Erdély magyar lakosságának három nagy nyelvi-nyelvjárási csoportját lehet
megkülönböztetni, köztük – a székelységen kívül – a határt a vízválasztó jelöli. Az észak-erdélyi magyar
népesség nyelvének strukturális sajátosságai szoros kapcsolatot mutatnak a felső-tiszai magyarságéval, biztosan
jelezvén Észak-Erdély magyarsága beköltözésének irányát. Ugyanakkor a déli vízgyűjtő területén elhelyezkedő
népesség esetében a nyugati magyarság felé nem mutatható ki ilyen nyelvi hátország. E magyar népesség az
egész magyarság nyelvéhez viszonyítva sajátos, különálló nyelvi-népi részleget képvisel. Ennek eredete a
nagyon korai Árpád-korra, Dél-Erdélyben a Gyulák korára vezethető vissza, s ily módon egy külön, önálló
magyar törzs nyelviségének körvonalai is kirajzolódhatnak. Ennek eredeti, központi területe a Maros középső, a
Küküllők alsó-középső és részben az Aranyos alsó folyásának környéke lehetett. Körülbelül ez az a terület,
amelynek magyarságát a legkorábbi régészeti leletek is tanúsítják. Ez az egykori Gyulák uralmi területe volt,
Fehérvár központtal.
Dél-Erdély magyar betelepüléséről a szakirodalomban többféle elképzelés is él. Benkő Loránd úgy véli, hogy
nem sokkal a honfoglalást követő időben már számottevő magyar népesség élt, tevékenyen és állandó jelleggel e
tájon, a Gyulák e népességet összefogó hatalma alatt. (Ez a népesség nem tévesztendő össze a csángókkal, akik
már a középkorban is a Kárpátokon túl éltek. A csángóknak semmi közük nem volt a honfoglalás előtti, etelközi
magyarsághoz. A legkorábbi csángó csoportok csak a tatárjárást követő időkben, az Aranyos alsó folyásának
vidékéről költöztek a Kárpátokon túlra, azaz mozgásuk éppen ellentétes, nem a Kárpátokon túlról kerültek
Erdélybe, hanem Erdélyből Moldvába.) A királyi hatalom által vezényelt székelyek betelepülése a régi
Udvarhely és Maros-Torda nyugati részén már egy korábban oda érkezett, dél-erdélyi magyar nyelvi típust
beszélő lakosságra épült rá.
Minderről Dél-Erdély magyar helynévanyaga tudósít. A víznevek például biztosan mutatnak vissza régi időkre,
időtállóak, és alakulásukat nem befolyásolják birtoklástörténeti változások. A Maros tágabb vízkörzetéhez
viszonyítva jelentékeny számú magyar névanyag található. E vízneveknek nem csupán a száma, hanem földrajzi
koncentráltsága is az itteni lakosságnak korai és intenzív magyar nyelvi névadási tevékenységéről tesz
tanúságot.
Dél-Erdély területén ezen kívül minden fontosabb Árpád-kori magyar helynévtípus megtalálható. E példák a
Maros középső folyásvidékén és az oda torkolló alacsony völgyekben sorakoznak, jórészt a Küküllők és az
Aranyos alsó-középső folyásszakasza mentén. Itt a magyar eredetű helységnévanyag messze felülmúlja más –
szláv vagy ismeretlen – nyelvből származó helységnevek számbeli arányát. A helynévanyag egyértelműen jelzi,
hogy a Maros völgyének széles és igen hosszú sávjában e területre már a korai Árpád-korban viszonylag nagy
lélekszámú magyarság költözött be, települt ott meg és terjeszkedett leginkább kelet-délkelet felé. A magyar
nyelvű lakosság Dél-Erdélynek e területét a 12. századra már teljesen vagy igen nagy részben kitöltötte, s a
korai tömbmagyarságnak ez a dominanciája nyilvánvalóan csak huzamos és szerves fejlődéssel, korábbi
település- és népességtörténeti alapokon alakulhatott ki.
Egy nagyon jellegzetes és igen korai magyar helységnévtípus azonban teljesen hiányzik Dél-Erdély magyar
névanyagából, és ez a törzsnevekből lett településnevek csoportja. Benkő Loránd szerint ennek oka az lehet,
hogy Dél-Edélynek e területeire elsődlegesen csak egyetlen, zártabb, homogénebb magyar népesség települt be
(nevezhetjük a Gyulák népének), amely közé a másodlagosan, tervszerűen, meghatározott céllal telepített
székely csoportokon kívül további magyar néprészlegek már nem költöztek.
A székelység Dél-Erdélyben
Dél-Erdélyben persze jelentékeny lélekszámú székely népcsoportok is elhelyezkedtek, jól megválasztott
stratégiai helyekre telepítve. A székely őrszervezetrendszer központjában itt Fehérvár állott. (A székelység
másik nagy keleti csoportjának, a bihari székelyeknek területi elhelyezkedése Várad védelmét szolgálta.)
Telepítésük időpontja bizonytalan, de feltételezhető, hogy talán még a Gyulák uralmának kései szakaszában
történt, ám mindenképpen a korai Árpád-korban. Az itteni székelység egyedi, különálló magyar nyelvi
sajátosságait a dél-erdélyi magyarsággal együttélése során mindvégig megtartotta, majd vitte tovább a
háromszéki medencébe. (Az itteni székely csoportokat tehát nem a dél-erdélyi magyarság köréből toborozták.)
A székelységnek e területről való távozása, pontosabban minden bizonnyal tervszerű elköltöztetése összefügg a
szász telepítésekkel, s talán már a 12. század végén megkezdődhetett. A Sebes völgyében 1224-ben, a Kézd
völgyében pedig 1231-ben a székelyek helyén már szászok laktak. De a székelyek közül kisebb csoportok
maradtak régi helyükön, beolvadtak a magyarságba vagy a szászságba. Nagyobb lélekszámú székely népesség
52 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
hadászati jellegű és célzatú mozgatásának utolsó akkordjaként az 1270–80-as években kézdi székelyek
költöztek az Aranyos alsó folyásának Tordától délre eső, a Marosig terjedő térségbe.
A Gyula/gyula kérdés
Dél-Erdély korai magyar történetének egyik fő vitapontja a „Gyula vagy gyula” kérdés: a gyulatisztségnév (a
legkorábbi erdélyi történet főszereplői voltak a gyulák), ugyanakkor a Gyula konkrét tulajdonnév is volt. A
Gyula néven emlegetettek neve avagy tisztsége volt-e a szó? És mit jelentett a gyulaság?
A szakirodalomban általánosan uralkodó nézet szerint a gyula egy korai magyar, majd sajátosan erdélyi
kötöttségűvé vált tisztséget jelentett. Benkő Loránd azonban vitatja ezt a tételt. Kutatásai azt mutatják, hogy a
korai erdélyi Gyulák említése minden ismert forrásban személynévként fordul elő. (Tekintélyes számú korai
helynév is tartalmazta a Gyula nevet, a személynevek helynévvé váló ismert folyamatának következtében.)
A forrásokban előforduló korai erdélyi Gyulák személynévként viselték ezt a nevet, amely régebben „a
népközösség egésze fölött tényleges, cselekvő hatalmat gyakorló vezér” jelentéssel tisztségnévként létezett a
magyar nyelvben. Gyula személynevünk erre a tisztségre megy vissza. E tisztségnév még honfoglalás előtti
tartozéka nyelvünknek, de ismert volt a 10. században. A honfoglalás korára már nagy valószínűséggel
szétválhatott a gyula tisztségnév és a Gyula személynév, így a gyulaság nem járt együtt a Gyula személynév
viselésével.
A Gyula mint személynév tehát nagy valószínűséggel belső magyar nyelvi fejlemény és nem jövevénynév.
Előzménye, a magyar tisztségnévi gyula viszont jövevényszó. Ezt a személynevet a magyarság a honfoglalás
előtti időből hozta magával a Kárpát-medencébe, és nem itt vette át. Ezt bizonyítja, hogy a honfoglalás táján és
utána személynévi nyoma egyetlen környező nyelvből sem mutatható ki.
A Gyulák helyzete Dél-Erdélyben
A krónikák a korai Gyulákat vezetőkként ábrázolják. Hogy pontosan mi lehetett ez a tisztség, arról nincs
közelebbi adat. Annyi bizonyos, hogy az erdélyi Gyulák főrangú, nagyhatalmú személyek voltak, akik egy
viszonylag meghatározható népesség és körülrajzolható terület felett uralkodtak. (Dél-Erdélyben rajtuk kívül
más nemzetségek vagy más személyi csoportosulás korai meglétére nem találtak nyomokat, ellentétben az
észak-erdélyi ősfoglaló vagy annak tartott nemzetségekkel.)
A korai erdélyi Gyula család magyarságáról alig lehetnek kétségeink. Szakirodalmunkban elfogadott, hogy a
Gyulák történetének zöme Erdélyhez kapcsolódik. A nézetek – és a források – zöme a Gyulák dél-erdélyi
területiségét helyezi előtérbe. Fontos bizonyítékok erre a helynevek, hogy hol találkozunk a család tagjainak
helynevekké alakult személyneveivel. Az István által legyőzött (harmadik) Gyulának volt két fia (Bua és Bucna,
utóbbi név változata a Bonyha), akiknek neve helynévként is feltűnik (Gyula)Fehérvár nem túl távoli
körzetében. Mivel 1003 után már nem voltak a területen (István elűzte őket), így a szóban forgó helynevek csak
a 10. és a 11. század fordulója körüli vagy azelőtti időben keletkeztek. Ez azt jelenti, hogy a 10. század legvégén
Dél-Erdély térségében kifejezetten magyar nyelvi – puszta személynévi alapon történt – névadási módon
keletkeztek helynevek a Gyula család neveiből, e család uralmi területein.
A középkori krónikákban az erdélyi Gyulákkal és területükkel kapcsolatba hozták a Maros–Tisza–Al-Duna
térséget, a terület vezéreit (Ajton, Keán, Glád), akiknek bolgár, kabar vagy más törökös származását Benkő
Loránd nem fogadja el. Úgy véli (és nézetét nyelvészeti, történeti érvekkel támasztja alá), a krónikákban leírt,
Dél-Erdéllyel többé-kevésbé kapcsolatba hozott személyekkel – Ajton kivételével – nem lehet hiteles, történeti
figurákként számolni. Jelenlétük a krónikákban azonban azt mutatja, hogy krónikásaink tudatában benne élt
Dél-Erdélynek a Maros–Tisza–Al-Duna térséggel való többrétegű összeköttetése. A két terület szomszédsága
sejteti, hogy a magyar honfoglalás utáni néhány évtizedtől kezdve a térségek népessége érintkezett egymással. A
magyarság területi mozgásának főiránya nyugatról keletre haladt, Dél-Erdélybe a Hunyadi-medencén keresztül
képzelhető el a betelepülés, nagyobb mértékben a 10. század közepétől.
2. Képek
53 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
54 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
55 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. A reformáció képrombolása. Az európai képrombolások történetébõl, II. rész.
PAPP Júlia
A reformáció képrombolása
Az európai képrombolások történetéből, II. rész
A 2001. év egyik kulturális világbotránya volt a tálibok akciója, akik a nemzetközi tiltakozás ellenére is
megsemmisítették a bamiyani Buddha-szobrokat. Szerkesztőségünk felkérte Papp Júlia művészettörténészt:
cikksorozatban mutassa be a világtörténelem ideológiai indíttatású kép- és szoborrombolásait. Az írás első
részét 2002/3. számunkban olvashatták, folytatását következő számainkban közöljük.
A képellenes teológusok traktátusaikban alkalmanként történeti előképeket kerestek reformmozgalmaikhoz.
Zwinglitől a tömegrohamig
1528-ban Zwingli Jézus templomtisztítását hozta analógiaként, amikor a berni templomból a szentképek
eltávolítását követelte. Az ótestamentumi bálványromboló Josia király sok, a reformáció hívévé lett
fejedelemnek vált példaképévé.
A reformált hitre tért III. Frigyes pfalzi választófejedelem 1565-ben Sinsheimben demonstratív módon saját
kezűleg tört össze templomi képeket és szobrokat.
A reformáció képrombolása a teológiailag legmegalapozottabbak közé tartozott. A kálvinista templomok
csupasz, fehér falai közötti meditáció, vallásos elmélyülés során a hitújítók Isten és Krisztus tartós jelenlétét
nem a tárgyakban, a képekben, a szobrokban keresték, hanem az Igében és a felebaráti szeretetben, az emberi
kapcsolatok tisztaságában. Mégis, a mai napig vitás kérdés, hogy a képrombolások a radikális képelutasító
teológusok írásainak hatására törtek-e ki, vagy a teológusok már csak a képromboló mozgalmakhoz „gyártottak”
ideológiát.
Néhány helyen a városi tanács az esetleg ellenőrizhetetlenné váló zavargásokat kívánta megelőzni, amikor úgy
rendelkezett, hogy a képrombolások, képeltávolítások a városi tanács képviselőinek, illetve a városi
katonaságnak az irányításával, de legalábbis felügyelete mellett folyjanak le – gyakran zárt ajtók mögött, vagy
éjszaka. Néha egyszerűen bezáratták, vagy használaton kívül helyezték a templomokat. 1524 pünkösdjén Zürich
város tanácsa, korábbi teológiai viták eredményeként, a nyilvános helyen lévő képek és bálványok eltávolítását
határozta el. (A magánadományokból létrehozott képeket visszaadták a donátoroknak vagy örököseiknek.) Az
erőszakcselekmények megakadályozására bizottságokat hoztak létre, amelyeknek a papok (pl. Zwingli) mellett a
tehetős polgárok, kereskedők, lovagok városi egyesületeinek, illetve a kézműves céheknek a képviselői is a
tagjai voltak. A bizottság sorban ellátogatott a templomokba, zárt ajtók mögött eltávolította a képeket a falakról
és az oltárokról, majd összetörette és elégettette azokat. A régi krónikák megemlítik, hogy egy Szent Vitus-
ábrázolást az egyébként művészetszerető donátor maga tört össze és gúnyolt ki.
Bernben 1528-ban hozott a tanács rendeletet arról, hogy a templomokból – Zürichhez hasonlóan hivatalos
ellenőrzés alatt, a céhek képviselőinek részvételével és zárt ajtók mögött – el kell távolítani a „bálványképeket”.
Még tartott az ülés, amikor a nép berontott a franciskánusok templomába, és a szabócéh tulajdonában lévő oltárt
összetörte. Egy másik templomban eljátszották az orgonán az „Ó te szegény Júdás, mit tettél?” című éneket,
majd a zeneeszközt örökre elhallgattatták. Tudósítás maradt fenn arról is, hogy a Münstert a képrombolás után
lóistállóként használták. Ezt a megszentségtelenítő „funkcióváltást” – amelyre majd a francia forradalom alatt is
számos példát találunk – már a kortársak is említésre méltó eseménynek tartották, és ez jelzi, hogy a
profanizálás szándéka tudatos lehetett. Az összetört szobrok maradványainak egy részét a templomkertben ásták
el. (1986-ban a berni dóm előtti téren folyó építkezési munkálatok közben, 14 méter mélyen előbukkantak a
reformáció idején eltemetett szobrok.)
A gondosan előkészített képeltávolítási akciók esetenként tumultuózus jelenetekbe fulladtak. St. Gallenben
például az 1529. február 23-i képrombolás éppen az engesztelhetetlenül képellenes polgármester, Joachim Watt
(Vadianus) vezetése alatt álló városi tanácstól indult ki. 1524-ben már leszedtek néhány képet a Szent Lőrinc-
templomból, s amikor a magisztrátus 1528-ban megengedte, hogy a kolostor templomából az oltárokat és a
képeket eltávolítsák, a nép feltörte a szentek sírjait, szétrombolta az oltárokat. A beolvasztott arany- és
56 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ezüsttárgyak árából – az egyházi pompa elleni demonstratív tiltakozásként – egy szegényeket támogató alapot
hoztak létre. A templomudvarokból, a magisztrátus parancsára, eltávolították a kereszteket és a sírköveket, s a
környéken számos templomot kiraboltak. 1529-ben a magisztrátus a polgármester vezetésével a kolostorba
ment, s Watt maga adta meg a jelet a fosztogatásra. A tömeg megrohamozta a kolostort. Az összetört, ledöntött
képek, szobrok, oltárok, szószékek romjait 46 szekéren szállították Brühlbe, ahol elégették azokat. A
harangokból ágyúkat öntöttek, a márványszobrokból meszet égettek.
Anabaptisták
A pompa- és luxusellenesség alkalmanként a teológiailag motivált képrombolásban is szerepet játszott. Miután a
reformáció egyik legkiterjedtebb és a képrombolásban legszélsőségesebb szektájának tagjai, a münsteri
újrakeresztelők (anabaptisták) 1533-ban a városi tanácsban többségbe kerültek, a hozzájuk csatlakozott két
holland prédikátor (egy haarlemi pékmester és egy leydeni szabó) vezetésével az első keresztények egyszerű
életmódját vezették be. Megtiltottak minden luxust, az aranyat és ezüstöt közösségi célokra gyűjtötték össze, s
javaslatot tettek a többnejűségre. Hogy az istentiszteleteket megtisztítsák a nem keresztényi formáktól és a
pompától, a dómban és a városi templomokban széttörték a szobrokat és a festményeket, a zeneeszközöket, a
kéziratokat és a könyveket pedig elégették. (A radikális mozgalomnak 1534-ben bekövetkezett leverése után a
városi tanács azután sietett a képrombolók által okozott károkat helyreállítani, s az elrabolt templomi kincseket
újra beszerezni. A következő években nagy művészi aktivitás kezdődött Münsterben: a dómot új festéssel és
táblaképekkel díszítették.)
Az anglikán király
VIII. Henrik angol király – aki 1522-ben még mint „defensor fidei” (a hit védelmezője) Róma bizalmát élvezte
– házassága miatti kiközösítése (1534) óta maga is szembeszállt a katolicizmussal. Átvette a vezetést a
reformációs mozgalmak felett, s a királyi hatalmat az egyházi fölé helyezve, az új, anglikán egyház feje lett. A
kolostorokat – hogy hatalmukat megtörje – feloszlatta, javaik a kincstárra szálltak. A templomokat és
kolostorokat a király nevében feldúlták és kirabolták, Boxley-ben (Kent) összetörtek egy csodatévő keresztet. A
franciaországi angol követ 1550-ben arról tudósított, hogy az Angliából érkező, képekkel teli hajók rakományát
Rouenben, Párizsban és más francia városokban helyezték biztonságba.
Francia hugenották
A reformáció Felső-Németországban és Svájcban lezajlott első hullámát (1521–1530-as évek) az 1560-as
években Franciaországban és Németalföldön egy második követte. A katolikusokkal szemben álló francia
hugenották a képrombolásokat az evangélium diadalához szükséges előmunkálatoknak tartották. Prédikációik
gyakran kezdődtek a tízparancsolat képtilalmának értelmezésével. A templomok megtisztítása a felesleges
díszektől – hangoztatták – lehetővé teszi, hogy valóban Isten igéjének hirdetésére szolgáljanak. A képek
elpusztítása ugyanakkor nemcsak az igaz hit győzelmét és a pápista babona végét jelenti, hanem általános
kritikát is a római egyház intézményi szervezettsége és anyagi gazdagsága ellen. A képekre fordított óriási
összegeket ôk is a szegények támogatására akarták felhasználni, s ellenezték és gúnyolták a katolikus kegytárgy-
kereskedelmet is.
Gazdasági indítékok
A politikai és a gazdasági indíték ugyanakkor a franciaországi képrombolásoknál is erős volt: a képrombolás
1562 óta a polgárháború gazdasági alapjának fontos részét jelentette. Az elrabolt egyházi kincsekből,
szobrokból, nemesfémekből befolyt bevételek – a francia forradalom időszakához hasonlóan – beépültek a
„háborús költségvetésbe”. A hugenották által a lyoni templomokban végzett pusztítások során készült leltárívek
tájékoztatnak arról, hogy hány fontot nyomtak az elrabolt és a városi fegyverraktárakba hurcolt harangok,
kandeláberek, a vas- és ólomtárgyak, milyen értéket képviseltek a nemesfém kegytárgyak. A lerombolt
templomok anyagát építőkövekként hasznosították, a harangokból fegyvereket, ágyúkat öntöttek, a képeket,
bútorokat, ruhákat nyilvánosan értékesítették. Rouenben, Orleans-ban, Tours-ban is hatalmas összegek folytak
be a templomi javak kiárusításából. A képrombolás szervezett módon történt: a helyi lakosokat is mobilizáló
csoportok járták – alkalmanként katonák által kísért büntető és evangelizációs expedíciókkal együtt – a vidéket,
hogy lerombolják és kirabolják a templomokat, kolostorokat. A kereskedők, kézművesek, kishivatalnokok
mellett alkalmanként a politikai elit képviselői is részt vettek az akciókban.
Politika és vallás
57 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A vallási-ideológiai indíttatású képrombolás Németalföldön is összekapcsolódott a politikai-hatalmi harccal,
azaz a katolikus spanyol uralommal szembeni függetlenségi mozgalommal. V. Károly 1550. évi ediktuma a
legszigorúbb büntetésekkel fenyegette a protestánsokat, s III. Fülöp és helytartónője, Pármai Margit is
erőszakkal akarta elnyomni a reformációt. A lakosság növekvő ellenállását azonban nem lehetett többé
megfékezni. A kézművesek és a földművesek számos városban (Ypern, Lille) megtámadták és feldúlták a
katolikus templomokat. Antwerpenben a Mária mennybemenetelének ünnepére érkező tömeg létrákkal leszedte
a templomi képeket és szobrokat, majd összetörte őket. A három napig tartó pusztítás alatt a város több
templomát és kolostorát kirabolták, majd a környéken folytatták a fosztogatást – csak az antwerpeni Mária-
templomban okozott károkat 400 ezer guldenre becsülték. Gentben és Tournay-ban a hatóságok biztonságba
helyezték a templomi kincseket, míg Brabantban és Flandriában 4 nap alatt körülbelül 400 templomot dúltak fel.
A templomokat a hollandiai városokban (Amszterdam, Leyden, Hága) is „önként” megtisztították a képektől,
hogy megelőzzék az erőszakos képrombolásokat. Delftben, Haarlemben és Rotterdamban csak a magisztrátus
elszántságának volt köszönhető a fosztogatás elkerülése.
Kálmáncsehi (Sánta) Márton (meghalt 1557) prédikátor, az első magyarországi református püspök tanítójánál, a
svájci Zwinglinél is radikálisabb híve lett a képellenességnek. A templomokból az apostoli szegénység elvét
hirdetve kiszóratta az oltárokat és a képeket, az úrvacsorát egyszerű faasztalról osztotta. A templomi képek és
szobrok eltávolítását követelte Erdélyben a medgyesi zsinat (1545) is. A képellenes erdélyi kálvinisták 1565-ben
Gyulafehérvárott a püspöki templomból kihordták és összetörték az oltárokat, a szobrokat, elégették a képeket.
Az evangélikus templomokban a képeket néha átfestették, Péterfalván például Szent Orbán képe Luther-
portrévá változott, amit majd 1634-ben egy katolikus vizitátor távolíttatott el.
A tanulmány III., zárórészét következő számunkban közöljük. (A szerk.)
2. Képek
58 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
59 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
60 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
61 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Afrikai szarvasmarhák DNS-vizsgálata
HÍREK
FARKAS Ildikó
Afrikai szarvasmarhák DNS-vizsgálata
Afrika népességének élelmezése nagy részben ma is a szarvasmarhacsordákon alapul. A tudósok sokáig úgy
vélték, hogy a szarvasmarha – csakúgy, mint a kecske és a juh – háziasítása a Közel-Keleten történt (Kr. e. 6000
k.), és a népek vándorlásával, illetve a kereskedelemmel került Afrikába. Egy újabb (Science magazin, 2002.
április) tanulmány azonban afrikai szarvasmarhák DNS-vizsgálata alapján arra a következtetésre jutott, hogy a
szarvasmarhát Afrikában is háziasították, az ázsiaitól függetlenül.
Az állattenyésztés általában a mezőgazdaság kialakulásával járt együtt. A régészeti kutatások azonban azt
mutatják, hogy Afrikában ez nem így történt. Ott már azelőtt is tartottak háziasított marhát, mire a
mezőgazdaság a Közel-Kelet felől fokozatosan elterjedt Afrikában is (Kr. e. 4. évezred). (Az egyik máig élő
példát a kelet-afrikai nomád maszájok jelentik, akik csak ritkán vágják le marháikat, de annak tejéből és véréből
készítik alapélelmüket.) 23 afrikai ország több mint 50 csordájából származó marha DNS-vizsgálatából a
kutatók azt a következtetést vonták le, hogy Közép-Afrikában háziasították a szarvasmarhát, és innen terjedt el
dél és nyugat felé. Kimutatható a közel-keleti fajtákkal való későbbi keveredés is. A kereskedelem révén
Afrikában számos állat- és növényfaj honosodott meg (tyúk, teve, köles, cirok), köztük a zebu is, amellyel a
helyi, afrikai (taurine) szarvasmarhát keresztezték a tenyésztők, és így alakultak ki a mai afrikai marhafajták. (A
taurine az egyetlen háziállat Afrikában, amely ellenálló a halálos álomkór kórokozójával szemben.)
Újabb egyiptomi piramis
Egyiptomban 2002 májusában újabb piramisra bukkant egy svájci–egyiptomi régész kutatócsoport. (Ez a 110.
felfedezett piramis Egyiptomban.) A Kairótól nem messze, Kheopsz nagy piramisától délre mintegy 15
kilométerre fekvő kis méretű (10,5 m x 10,5 m) piramist 4500 évesre datálják. Egyelőre az építmény alig fél
méteres alapzatát sikerült feltárni. Az már kiderült, hogy a piramis három termet tartalmazott, amelyekben egy
mészkő szarkofágot, cserépedényeket, illetve a mumifikálás során az emberi belső szervek tárolására szolgáló
alabástrom edényt találtak. Múmia azonban már nem volt a piramisban. A feliratok között rábukkantak Khufu
(Kheopsz) fáraó nevének hieroglifájára is.
A kutatók úgy vélik, a romok királynői piramist alkottak egykor, amelyet Kheopsz fia, Dzsedefré egyik
feleségének emeltek. (A kis piramis maradványait Dzsedefré piramisának közelében fedezték fel.) Dzsedefré a
4. dinasztia (Kr. e. 2600-tól) harmadik fáraójaként mindössze csak nyolc évig uralkodott, de ő szerepelt először
az egyiptomi fáraók közül Ré, a Napisten fiaként.
Szarmaták Pannóniában
A szarmaták iráni eredetű lovasnomád nép volt, akik a Kr. e. 2. század folyamán a népvándorlással kerültek
mind nyugatabbra. A Kr. u. 1. és 5. század között a délorosz sztyeppékről vándoroltak a Kárpát-medence
területére. Jazig, alán és roxolán törzseik közül a jazigok a Duna–Tisza vidéke északi részén telepedtek le, még
Augustus császár idejében. (A roxolánok a délorosz síkságon, az alánok a Kaspi-tenger melletti pusztaságon
éltek.) Eleinte még folytatták a sztyeppéről magukkal hozott nomád nagyállattartó életmódjukat, de lassanként
áttértek a letelepedett életformára, és saját kézműiparuk is kialakult. Az Alföld területén számos lelőhely
bizonyítja a szarmaták pannóniai jelenlétét.
2002 áprilisában régészek Békéscsaba határában, a 44. számú főút szélesítését megelőző feltárási munkálatok
közben szarmata település maradványaira bukkantak. Már megkezdődött a lakóhely melletti temetkezőhely
feltárása, ahol eddig három sírt, benne csontvázmaradványokat, használati tárgyakat, például bronzból készült
tűt, kést és csak a szarmatákra jellemző, ún. szürke színű kerámiatöredékeket találtak.
2002 májusában Vecsés közelében, a fővárost elkerülő M0-ás körgyűrű új szakaszának építését megelőző
régészeti feltárás során egy hajdani fazekas falu nyomaira bukkantak. A területen az 1. században szarmaták
éltek, feltehető, hogy ezt a falut is ők lakták.
Magyar lovagrendek ma
62 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Lovagrendek Magyarországon címmel tanácskozás zajlott le Egerben 2002. május végén a ma Magyarországon
működő, elsősorban karitatív tevékenységet folytató lovagrendekről.
A legkorábban a Szent János Lovagrendet, azaz a johannitákat hozták létre, 1113-ban. Céljuk a keresztény hit
megvédése volt. Az egyházi lovagrendek tagjai felesküdtek az egyházra, de kizárólag harci tevékenységet
folytattak. Alapítottak királyi lovagrendeket is, amelyek elsősorban az arisztokráciát tömörítették, és az
uralkodók udvarában testőrségi feladatokat láttak el, ilyen volt a Máltai és a Szent György Lovagrend is.
Magyarországon már Géza fejedelem idejében megjelentek a lovagok, az Árpád-házi királyok idején több
lovagrend is tevékenykedett az országban, fénykorukat az Anjou királyok idejében élték. A rend tagjainak
kötelességük volt a lovagi erények megtartása: bátorság, a legyőzött ellenséggel szembeni nemeslelkűség, az
egyház, a szegények és a nők gyámolítása.
Ma a lovagrendek elsődleges feladata a karitatív tevékenység megszervezése. Magyarországon öt lovagrend
működik, közülük a legismertebb a Máltai Lovagrend, amelyet már 1974-ben újjászerveztek. A szervezet főleg
az egészségügy területén fejt ki tevékenységet. Az 1987-ben újjászervezett Szent György Lovagrend különböző
segélyakciókban vett részt. (Legjelentősebb a tiszai árvíz idején nyújtott gyógyszertámogatás volt.) A rendek
nem válhatnak tömegszervezetté, meghatározott és szabályozott létszámmal működnek. (A Szent György
Lovagrend szabályzata szerint évente egy személlyel növelhető a tagság száma.)
Aranypénzlelet Újfehértón
Mintegy százmillió forint értékűre becsült aranypénzleletre bukkantak Újfehértón.
Egy újfehértói család szántás közben fordította ki a földből a 259 aranypénzből álló leletet április második
felében, s megtalálói azonnal jelezték az éremkincset a nyírségi múzeumnak. Az előkerült aranyforintok három
évszázadnál is régebbi fizetőeszközök. A szakemberek úgy vélik, az éremkincset az 1684 utáni években
rejtették el, az akkori időszak Thököly-féle hadjáratainak idején. A muzeológusok úgy gondolják, hogy a pénzek
egy gyűjtemény darabjai lehettek, vagy valamely fejedelmi kincstárhoz, esetleg egy gazdag polgár vagyonához
tartoztak, de elképzelhető az is, miszerint egy település gyűjtötte össze adóba vagy hadisarcnak. A lelet
darabjainak értékét az akkori időre átszámítva 500-600 aranyforintban határozták meg. (Az összeg nagyságát
jelzi, hogy az Erdélyi Fejedelemségnek azokban az években négy-ötezer aranyforint volt az éves költségvetése.)
Az előkerült érmek között találtak öt, ún. tízesaranyat, amit ajándék célra verettek akkoriban, s ilyen érme
korábban nem volt magyar múzeum birtokában. (A tízesaranyak között egy 1619-es, Gyulafehérváron vert
darab is fellelhető, amely Bethlen Gábor nevéhez fűződik. A 35 grammos színtiszta érme külön érdekessége,
hogy két oldalát két különböző pénzből verték.) A tízesaranyak mellett négyes- és hetesaranyakat is találtak,
továbbá II. Ferdinánd aranyforintjait (a most megtalált példányokon kívül csak egyet tartanak számon az ország
múzeumaiban), a svéd X. Károly Gusztáv és a lengyel királyok aranydukátjait, valamint a cseh Rosenborg
család magán-pénzérmeit is. Az aranyforintokat magyar, osztrák, német, holland és olasz pénzverdékben
készítették egykor.
A lelet összsúlya mintegy másfél kilogramm, az érmek pedig szinte színaranyak, amit huszonhárom-
huszonnégyes karátjuk jelez. Az éremkincset a nyíregyházi múzeum megépülő páncéltermében helyezik majd el
és állítják ki.
17. századi feminista irat
Egy angliai városháza pincéjében egy 17. századi kéziratot találtak, amely új adalékkal szolgálhat a feminizmus
történetéhez. Leigh kisváros Manchaster külső körzetében található. A városháza pincéjében elhelyezett
archívumának rendezgetése közben bukkantak rá egy kéziratos könyvre, amely valamikor 1630 és 1640 között
készülhetett. A kötet „A nők értékei” címet viseli, alcímében pedig a következőképpen jelöli célját: „Különböző
érvekkel bizonyító értekezés arról, hogy a nők kiválóbbak a férfiaknál”.
A névtelen szerző 182 oldalon keresztül kritizálja a férfiakat, és bibliai példákkal bizonyítja a nők előbbre
valóságát. Az első fejezetben („Éva kiválóbb Ádámnál”) a szerző azt állítja, hogy míg Éva minden élő ember
ősanyja, addig Ádám egyszerűen csak egy agyagból lett ember, semmi több. Éva ráadásul kevésbé lett bűnös,
mint Ádám. A nők erényeiket és értelmi képességeiket tekintve is túlszárnyalják a férfiakat. A különböző
fejezetek külön taglalják és bibliai történetekkel bizonyítják, hogy a nők vallásosabbak, jólelkűbbek, bátrabbak
és bölcsebbek a férfiaknál.
63 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A kutatók nagy jelentőségűnek tartják a kézirat felfedezését. Ennél korábbi feminista iratot csak egyet ismernek:
Agrippa „A nők nemességéről és kiválóságáról” szóló, 1529-ben írott híres értekezését.
II. Vilmos az USA ellen
Németország utolsó uralkodója 1888-tól 1918-ban történt lemondásáig II. Vilmos császár volt. Úgy tartják róla,
hogy agresszív külpolitikát képviselő nézeteivel jelentősen hozzájárult az első világháború kitöréséhez. Uralma
alatt kiépült – többek között – a német tengeri haderő.
Freiburg (Délnyugat-Németország) városának katonai levéltárából ez év májusában olyan dokumentumok és
levelek kerültek elő, amelyek azt bizonyítják, hogy II. Vilmos német császár az 1890-es években az USA
megtámadását tervezte. 1897-ben Eberhard von Mantey, a haditengerészet hadnagya azt a parancsot kapta, hogy
az USA keleti partjának megtámadására kidolgozott terveket összegezze és véglegesítse. Az elképzelés szerint
mintegy százezer főnyi hadsereggel akarták megtámadni a keleti part „érzékeny pontjait” (Norfolk, Hampton
Roads, Newport városokat). Később a legfőbb célpont New York és Boston lett. (A német követség tengerészeti
attaséja megbízást kapott, hogy derítse fel a lehetséges védtelenebb célpontokat a keleti parton.)
A támadás célja persze nem a kontinensnyi ország elfoglalása lett volna, hanem az, hogy az amerikai elnököt
(Th. Roosevelt, 1901–09) ezzel arra kényszerítsék, hogy a németek számára előnyös szerződést írjon alá
Németországgal. A német császárság így akarta megállítani az emelkedő és egyre terjeszkedő USA-t, amely
éppen a századfordulón kezdett világhatalommá válni. (1898-ban az USA győztes háborút viselt Spanyolország
ellen, ezzel kiszorította az utolsó európai hatalmat is az amerikai kontinensről; csendes-óceáni terjeszkedésével
és a Panama- csatorna építésével pedig a nyugati félteke egyértelmű ura lett.)
A terveket Németország végül 1906-ban – a német admiralitás ellenkezése dacára – feladta, miután az USA
jelentősen megnövelte katonai és haditengerészeti erejét.
2. Képek
64 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
65 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
66 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Magyarok kiûzése, németek kitelepítése
TISZTELT SZERKESZTŐSÉG!
Magyarok kiűzése, németek kitelepítése
A História 1987-től rendszeresen foglalkozik a közép-kelet-európai kollektív „felelősségre vonásokkal”, a
holokauszttal, kitelepítésekkel, etnikumok, felekezetek elűzésével, üldözésével. Legutóbb 2002/2. számunkban
írtunk a cseh–bajor–magyar politikai vitákat is kiváltó kitelepítések témájával. Az ehhez érkezett hozzászólásból
közlünk az alábbiakban.
Tisztelt Uram!
A legutóbbi, kitelepítésekkel foglalkozó számban talált publikációk olvastán döntöttem el, hogy írok Önnek.
Egyike vagyok a hajdani Bács-Bodrog megyéből – amelyet jelenleg Vajdaságnak hívnak – elűzötteknek.
Folyamatosan figyeltem, hogy ezzel kapcsolatban születnek-e írások [...] (Itt a levélíró Cseres Tibor, Illés
Sándor, Matuska Márton a témáról írott könyveivel foglalkozik.)
Értelemszerűen mindhárom publikáció a meggyilkoltakkal foglalkozik, hozzátéve, hogy sok magyar családnak
csak a menekülésre való egyértelmű felszólítást tették meg a Torontál megye felől a Tiszán át érkező
partizáncsapatok. Ismeretlen szerbek, akik többé-kevésbé hangot találtak és szabad fosztogatást ígértek a
bácskai szerbeknek.
Családom öt generációra visszamenőleg élt ezen a többnemzetiségű területen. Iparosok voltak, akik néhány
értelmiségit kitermeltek magukból, és hangoztatták, hogy a szorgalom és a tisztesség a legfontosabb.
A nagyközség, ahol éltünk, a 16-18 ezer lakosú Szilberek volt, most Backi Brestovac a neve. A határban
Lelbach-birtokok voltak, meg főként sváb parasztok földjei. Gabonát, cukorrépát lent termeltek, az utóbbit
helyben öt üzemben dolgozták fel.
Természetesen mindenki tudott az atrocitásokról, a láthatatlan, ám folyamatosan jelen lévő partizánokról, akik
éjszakánként jöttek „rekvirálni”. Élelmiszert, ruhaneműt, kötszert. Megverték a kapukat, faládát nyújtottak be,
egyetlen szóval jelölve meg követelésüket. Mindenki szó nélkül adta, amit képes volt, és hallgatott.
1944-ben második elemibe jártam. Otthon többször figyelmeztettek, hogy amennyiben valaki mellém lép és
elveszi a táskámat, kabátomat, szó nélkül adjam, és fussak be bármelyik közeli boltba, ahol ismerős felnőttek
vannak.
Nyáron Lelbach János figyelmeztette
apámat, hogy kukoricásában partizáncsapat táborozik, a közelgő aratást is „nagy zajjal” fogják megkezdeni, és
hangoztatják a szerb napszámosaik előtt, hogy nem tesznek semmit ellenük, hiszen tudják, hogy mindössze
pihennek a magasra nőtt kukoricásban. Családom még ekkor sem érezte a közvetlen veszélyt, ám továbbra is
„adózott”, és sírt a Donnál elesettek családtagjaival.
Szeptemberben beírattak a magyar elemi harmadik osztályába, és észrevették, hogy az anyaországból érkezett
pedagógusok egy része nem jött vissza. Híre érkezett annak is, hogy egyre erősödik a partizánok ereje, létszáma,
sőt, egyre több volt az „eltűnt” magyar.
Október 18-án kora reggel bezörögtek, hogy a kisbíró fontos dolgot közöl majd, tehát szaladt mindenki
hallgatni. A kis termetű öregember azt hirdette ki, hogy nyolc napra menjenek el a magyarok, mert Tito
hadserege csak így biztosítja életüket, ám nyolc nap elteltével mindenki visszatérhet. Három órányi időt adtak a
csomagolásra, és indult a szekérkaraván Sztapár felé, a Duna irányába. Vittük a kulcsainkat, a
másodpéldányokat a szomszédoknak adtuk. Paksnál keltünk át a Dunán, miután az erdőben anyám halott kisfiút
szült az avaron. Soha többé nem mehettünk vissza. Nem is szerepel Szilbereken egyetlen magyar kivégzett a
Matuska-könyvben, hiszen ezen a helyen senki nem maradt.
Október 18-án délután teherautók érkeztek – Belgrádból, mondták –, és minden ingóságot felpakoltak – tudtuk
meg vagy tíz évre rá, az esztendő végén lágerbe vitt, majd Németországba telepített sváb szomszédainktól. Az
üresen maradt községekbe szerbeket telepítettek. Néhány éve megnéztem a házunkat, meg a nagyszülőkét is.
Négy-négy család lakik mindkettőbe. Nem éreztem irántuk haragot, megvetést. Kérdezték, hogy Magyar- vagy
67 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Németországból jövök-e, amikor észrevették, hogy megsimítom a falat. Kimentem a temetőbe is, és azt hittem,
hogy rosszul emlékezem a sokszor bejárt útra, mert nem találtam. Azután jött egy öreg sváb asszony, akitől
megkérdeztem, hogy tévedtem-e. (A következőket mondta, természetesen németül.)
– A temető itt volt, a sok márvány kriptával..., de nincs itt még egy kereszt sem. Elvitték..., hogy nyomunk se
maradjon...
– Hová? – tudakoltam.
– Talán Belgrádba... ott épült a sok új palota...
Megtudtam tőle, hogy három hozzá hasonló öregasszony él még a faluban. Nem tudnak elmenni, bár
mehetnének.
Szüleim elhunytak, jómagam hatvanhat éves vagyok. Őrzöm elűzésünk történetét, sokadmagammal, itt, a Duna–
Tisza közén. Végül is nem öltek meg bennünket, a pőre életünket meghagyták. A történtekről a mai napig sem
lehet beszélni, semmilyen formában emlékezni sem.
Megköszönöm, hogy elolvasta a leírtakat, és reménykedem, hogy egyszer tárgyilagosan és nyíltan szabad majd
beszélni azokról az ezrekről is, akik életben maradhattak, számukat 30-32 ezerre becsülik.
Kecskemét, 2002. május 14.
J. Gy.-né
68 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Apa lett a király
KERTÉSZ István
Apa lett a király
Kertész István új könyvéből*
Xerxész perzsa király Kr. e. 480-ban roppant haddal tört Görögországra. Spártai honfitársait a fenyegető
veszélyre egykori királyuk, a Perzsiában száműzetésben élő Démaratosz figyelmeztette. A történetíró
Hérodotosz szerint a leleményes száműzött egy írótábláról lekaparta a viaszt, majd a fába véste bele a perzsa
király hadi készülődéséről szóló üzenetet. Miután evvel végzett, ismét viasszal fedte be a faréteget, és a látszatra
üres táblát juttatta el Spártába. A spártaiak értetlenül forgatták a táblát, amikor egy nő, Gorgó,Leónidasz király
felesége jött rá a megoldásra.
Abban a társadalomban, amely számára a delphoi Apollón mértékadó erkölcsi intelmei között magától értetődő
természetességgel ott volt az is: „férfi, légy ura asszonyodnak”, az okos nőfogalma alighanem antinómiaként
hatott. Kr. e. 392-ben bemutatott komédiájában, a Nőuralomban Arisztophanész azzal fejezte ki megvetését kora
athéni férfitársadalma iránt, hogy felvázolta egy asszonyi államcsíny képét. A mítoszok sem voltak valami nagy
véleménnyel a nők eszéről. Eltekintve attól, hogy minden bennünket sújtó nyomorúság fő okozójának a Zeusz
ajándékozta szelencét hebehurgyán felnyitó Pandórát tették meg, még a spártai királyok mondai ősatyja,
Héraklész végzetét is oktalan felesége nyakába varrták.
A spártai nő
Ilyen, a nőket méltánytalanul lenéző szellemi környezetben egy eszes nő, mint Gorgó, unikális jelenségnek
hathatott. Azért nem tekinthetjük véletlennek, hogy éppen Spárta királynéja érdemelte ki okosságával a
történetíró csodálatát. Spártában ugyanis másképp értékelték a nő társadalmi szerepét és személyiségének
szuverén voltát, mint Hellász többi vidékén.
A dolog nyitja a spártai szokásokban rejlett. Az Eurótasz partján a nevelés elsősorban testi nevelést jelentett, és
egy korai életszakaszban a fiúkat és a leányokat közösen, egymás társaságában részeltették benne. Azután, hogy
a fiúkat államilag irányított katonai jellegű nevelésre fogták, a lányok csoportos fegyvergyakorlatokkal,
vadászattal, sportos játszadozással töltötték szabad idejüket. De azért gyakran találkoztak – főképp nyilvános
ünnepeken – a fiúk és a leányok, és ilyenkor ruha nélkül vonultak fel vagy lejtettek körtáncot. Szégyennek nem
a mezítelen test látványa, hanem az edzetlenség miatti testi gyengeség számított. Így akarták elérni, hogy a fiúk
harcias férfiakká serdüljenek, a leányok pedig egészséges gyermekeket hozzanak majd a világra.
A spártai nőknek lényegesen több társadalmi megbecsülés juthatott, mint az athéni asszonynak. Csak Spártában
fordulhatott elő, hogy az idegenből jött nő, a történetíró Plutarkhosz szerint, úgy látta: annyi joguk van ottani
nembéli társainak, hogy azok valósággal uralkodnak a férfiakon. Mivel e mondás a spártai király, Leónidasz
nejét, Gorgót célozta meg, a válasz igazán lehengerlő volt: „Így van, mert egyedül mi szülünk férfiakat.”
Visszatérve a Xerxész támadásáról hírt adó üzenethez, ennek nem csupán abban rejlett a pikantériája, hogy
Gorgó személyében női megfejtője akadt, hanem abban is, hogy aki az üzenetet küldte, az királynak született, de
ekkor már nem volt uralkodó, míg aki az üzenetet kézhez vette, az nem született királynak, de ez időben már
uralkodott. A zavaros helyzet, ami Démaratosz és Leónidasz életútjára oly erősen hatott, amiatt alakult ki, hogy
néhány királynő csak nem tudta apává tenni urát!
A gyermeknemzés kötelessége
Így járt az a spártai királynő is, aki nagybátyja, Anaxandridész felesége volt valamikor a Kr. e. 6. század
második felében. Ő minden egyéb tekintetben boldog házasságban élt férjével, csupán a gyermekáldás hiányzott
a tökéletes frigyből. Az viszont nagyon. Mint minden, katonai erejét növelni kényszerülő társadalom, a spártai is
alapvető állampolgári kötelezettségnek tekintette a gyermekek nemzését. Spártában fokozottabban érvényesült
az az általános görög szemlélet, amely szerint a házasság célja mindenekfelett a társadalom törvényes
polgárutánpótlással történő gazdagítása. (A férj és asszonya közötti érzelmi kapcsolat érdemének megfelelő
értékelését hiába keresnénk az elfogadott házassági okok között egy olyan világban, amely a nőket – noha
Spártában kisebb mértékben – másodrendű lényeknek tartotta.)
69 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyermek nemzése állampolgári kötelességnek számított, és a megszületett utód felett Spártában az állam
rendelkezett. Döntött arról, életben maradhat-e vagy sem, és a fiúk esetében maga vette kezébe emberré
formálásuk gondjának nagyobb részét. Törvényszegőnek tartották viszont azt a polgárt, aki önhibájából nem vált
apává. Őt megszégyenítették. Télvíz idején például alsóruhába öltözve kellett hasonló „bűnt” vétő társaival
együtt körtáncot lejtenie, és azt énekelni, hogy így jár mindenki, aki nem tartja be a törvényeket. (Leónidasz,
akinek bonyolult születési históriáját a következőkben adjuk közre, Kr. e. 480-ban csak olyan spártaiakat vitt
magával a Thermopülai-szoroshoz, akiknek már volt gyermekük. Azt gondolta ugyanis, hogy nem halhat meg
olyan ember a hazáért, aki még nem tett eleget a törvény előírásainak.)
Törvényesített bigámia
Egy ilyen társadalom királya egyszerűen nem lehetett gyermektelen. Anaxandridész magtalan házasélete
valóságos botránykőnek számított a korabeli Spárta polgárai szemében. A gondot növelte, hogy a király nem
„oldhatta meg” problémáját közember módjára: sem ő nem hálhatott más feleségével, sem asszonya nem vehette
igénybe másik férfi szolgálatait. A királyok esetében ugyanis nagyon komolyan vették a származás tökéletes
tisztaságát. Közember viszont törvényes gyermeket nemzhetett más házastársával is. (Démaratoszt majd éppen
azzal az indokkal fosztják meg trónusától, hogy kétségessé teszik születése törvényességét.) Főhetett tehát
Spárta vezetőinek a feje, hogyan oldják meg a félig családi, félig politikai problémát.
Az ephoroszok (évente választott ellenőrök) arra kérték Anaxandridészt, váljon el, és válasszon új feleséget
magának. Csakhogy Anaxandridész a hűséges fajtához tartozott. A király engedetlenségén megdöbbent
ephoroszok összehívták a vének tanácsát, és hosszas tanakodás után úgy döntöttek, a királynak joga van
kitartani szeretett neje mellett, a népnek viszont joga van megkövetelni tőle a kívánt trónörököst. Hogy aztán
mindkét jog érvényesülhessen, nem mindennapi döntést hoztak. Megengedik Anaxandridésznek, hogy továbbra
is feleségével éljen, de megkérik, vegyen maga mellé egy asszonyt, hogy legyen, aki gyermekkel ajándékozza
meg. Ez olyannyira méltányos határozat volt, hogy a királynak sem lehetett kifogása ellene. Még egyszer
megházasodott tehát, és ezután két asszonya és két háza lett.
Az új asszony hamarosan megszülte fiúgyermeküket, Kleomenészt. Ekkor azonban másállapotba került az addig
meddő első asszony is. Persze, ahogy az ilyenkor lenni szokott, megindult a suttogás: nem is terhes az asszony,
idegen csecsemőt akar becsempészni a királyi családba. Amikor eljött a királyné szülésének ideje, az
ephoroszok körülülték a fejedelmi hölgyet, és testközelből figyelték a gyermek születését. Így aztán
meggyőződhettek arról, hogy a világra jött kisfiú, Dórieusz, valóban az első feleség méhének gyümölcse.
Amikor pedig nem sokkal később megszületett Leónidasz, majd a harmadik fiú, Kleombrotosz, már semmi
szenzációt nem keltett a dolog.
A történések tanulsága az: nagy baj, ha nincs trónutód, de az sem jó, ha túlságosan sok van. Mert most a
fiúgyermekek áradó bősége kavart vihart a trónutódlás körül.
Anaxandridész halála után Kleomenész is igényt tartott a királyi címre, hiszen ő volt atyja legidősebb fia, de
Dórieusz is, mivel ő az első asszony elsőszülötte volt. (Leónidasz és öccse persze semmi reális reményt nem
láttak arra, hogy valaha is uralkodni fognak.) Noha Kleomenész a hagyomány szerint eléggé együgyű volt,
Dórieusz viszont uralkodásra termett, a régi szokásjog alapján az első nyerte el a trónt. Az uralom ugyanis azt a
fiúgyermeket illette meg, aki a bíborban született, vagyis atyjuk királlyá választása után világra jött fiúk közül a
legidősebb volt. Dórieusz nem tudta elviselni, hogy Kleomenész uralma alatt kell élnie, ezért elhagyta Spártát,
és kalandok sorozata után Kr. e. 508–507-ben Szicília szigetén lelte halálát.
Mivel az elsőszülött, Kleomenész is meghalt Kr. e. 488-ban, így Anaxandridész harmadszülött fia, Leónidasz
lett az utóda, és egyben Kleomenész leányának, Gorgónak a férje. Leónidasz tehát egy törvényesített bigámia
következményeként született meg. Ráadásul Leónidaszt, a thermopülai hőst, mint akinek nincs esélye a királyi
méltóság betöltésére, hagyományos nevelésben részesítették, és ennek nem kis szerepe lett jelleme és katonai
tehetsége kialakulásában.
Leónidasz az agógé néven ismert nevelést kapta, „amely rideg, fáradalmakkal teljes életmódot jelent, és az
ifjakat megtanítja az engedelmességre”. Az agógé,a tipikus spártai nevelés rendkívül szigorú fizikai és
pszichikai megterhelést jelentett az ifjú emberek számára. Elképzelhető, mi mindenen mehettek át e nevelési
folyamat alanyai, ha a trónörökösöket féltették, és ezért felmentették a megpróbáltatások alól! (Lehetséges, hogy
ha Leónidasz egy átlagos házasság királyjelölt gyümölcseként élvezhette volna agógé mentes ifjúságát, ma
éppúgy alig ismernénk nevét, mint ahogy több tucat spártai királyé is hiányzik ismereteinkből.)
A száműzött hazafi
70 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Adósak vagyunk még a perzsa támadásról hírt küldő emigráns, Démaratosz szintén nem hétköznapi
históriájával. Démaratosz életének bonyodalmai ugyancsak születésével kezdődtek. Mert nemcsak Leónidasz
atyja küzdött sokáig a gyermektelenség gondjával, de hasonló probléma gyötörte Démaratosz apját, Arisztón
királyt is. Az Eurüpóntidák nemzetségéhez tartozó uralkodó első házasságából nem született gyermek, ezért
elvált, majd újra megnősült. Ám ez az újabb frigy sem eredményezett újszülöttet. Arisztón újabb asszony után
nézett. Ezt meg is találta barátja, Agétosz feleségében.
Agétosz neje Spárta legszebb asszonya volt, akit rút kisleányból, a hagyomány szerint, az istenek jóakaratú
közbelépése formált tökéletes szépséggé. A király beleszeretett a dekoratív menyecskébe, és biztos volt abban,
ez a nő majd derék gyermekekkel is meg fogja őt ajándékozni. Elhatározta hát, megszerzi az asszonyt bármi
áron. Nagy ravaszan felajánlotta Agétosznak, örvendeztessék meg egymást: ki-ki válassza ki a másik kincsei
közül azt, ami a legjobban tetszik neki, és a másik eskü alatt vállalja, nem tagadja meg kérését. Agétosz
gyanútlanul besétált a csapdába...
A meglehetősen botrányos „különös házasság” utóbb önmagához méltó „eredményt” produkált. Hérodotosz így
foglalja össze az eseményeket: „Aztán időnap előtt, hogy még nem telt be a tíz hónap (vagyis kilenc, mivel a
görögök ilyen esetben a kezdő időhatárt jelölő hónapot is beszámították – K. I.), megszülte az asszony ezt a
Démaratoszt. Arisztón éppen az ephoroszokkal tanácskozott, mikor egy szolga megjelentette, hogy fia született.
Arisztón pontosan tudta, mikor házasodott, de azért kiszámolta a hónapokat az ujjain, és felkiáltott: »Ez nem
lehet az én fiam!« Az ephoroszok ugyan hallották, mit mond, de akkor nemigen törődtek vele. A fiú azonban
felnőtt, Arisztón pedig megbánta, amit mondott, mert addigra már a maga gyermekének hitte Démaratoszt... Idő
múltán Arisztón meghalt, s a királyi méltóság Démaratoszra szállt. Később azonban úgy hozta a sors, hogy
minden kitudódott, és Démaratosznak le kellett mondania a trónról.” Ázsiába emigrált, I. Dareiosz perzsa
királyhoz.
Kr. e. 491-et írtak akkor, amikor Spárta trónusától megfosztott királya a görögség ellen készülő Perzsa
Birodalom királyánál talált menedéket. Szép birtokot nyert Müszia tartományban, és noha a nagykirály hűséges
alattvalója lett, az életét megrázó származási botrány ellenére sem gyűlölte meg egykori hazáját. Amikor
honfitársait értesítette az őket fenyegető veszélyről, jó hazafinak mutatkozott.
* Kertész István: Botrányok az ókorban. Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, Bp., 2002.
2. Képek
71 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
72 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
73 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
74 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
75 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
76 Created by XMLmind XSL-FO Converter.