1

vico Einaudi

I.

A fal leomlik

Az élet tele van közhelyekkel: minden politikus hazudik, minden főnök szemét, minden tudós nagyképű… Az első két állítást nincs is értelme cáfolni, az élet természetes velejárói, olyanok, mint egy lélegzetvétel. Persze az utolsóval sincs gond, bármikor maradéktalanul igazolhatjuk. A különbség az, hogy míg az első két állítás úgymond, „alaptörvény”, addig a tudomány nem volt mindig ilyen domináns helyzetben. Rendszerint a vallással szemben helyezkedik el, aminek ma már egyre kevesebb jelentősége van, azonban néhány évszázada még keményen ki volt rekesztve a mindennapi életből, és mivel a vallás beton kemény törvényei, szabályaival szemben a folytonos újításban hitt, az átlag kispolgár számára riasztó és felfoghatatlan volt az életről alkotott nézete, és a változás elől a vallásban keresett menedéket.Mivel a tudomány és a vallás szinte sohasem találta meg a közös pontot, ezért a vallás számára jókora hidegzuhanyként hatottak az olyan felfedezések, mint hogy a föld geoid (ezt a kifejezést csak napjainkban kezdték el használni), vagy a repülő gépezetek. És mivel a vallási felekezetek többsége még ma is homlokegyenest szemben áll a tudománnyal, az önmagukat az életben egyre magabiztosabban igazoló tudományos felfedezések szépen lassan átforgatják a társadalom kerekét a hit alapú életmódból a fejlődés alapúba. De vajon nyomasztó, vagy baljóslatú ez a változás? Egyesek számára biztosan, de szerintem ez teljesen rendjén van.Természetesen nem pártolom a tudományt, legalább is nem jobban, mint a vallást. Egyszerűen csak természetes folyamatnak tekintem, a változás részének, hogy jelenleg a vallás egyre inkább háttérbe szorul, és bízom benne, hogy ez a helyzet sem marad így örökre. Ez egy olyan vice- versa

2

helyzet, ahol az egyik fél hátráltatja a másikat, ahelyett, hogy együtt építenék a jövőt. Én pedig hiszek benne, hogy közös munkával nagyszerű dolgok születnének. Végül is miért kellene a fizikális törvényeknek kizárniuk a halál utáni létet, vagy egy felsőbb hatalom létezését? És ugyanígy fordítva, miért ne lehetnének igazak az evolúció bizonyos törvényei? Miért ne lehetne a világegyetem keletkezésének idejét meghatározni? Az idő egy folyamat, tudjuk, hogy van, érzékeljük, és mint minden folyamatnak, az időnek is kell legyen kezdete és vége. Én azonban nem az idővel szeretnék foglalkozni, vagy a Bibliával. Ami az én világnézetem alapjául szolgál, az jelenleg nem illik bele sem a vallás, sem a tudomány szabályaiba- egyelőre. Olyan elméletek ezek, amelyeket nem lehet egyértelműen bebizonyítani, viszont nincs is olyan állítás, amely kizárná a helyességüket. Ilyen az időutazás, a csillagtudomány bizonyos területei, a természeti energiák, a párhuzamos tér elmélete. Ezek közül is a legjobban a legutóbbi foglalkoztat: a párhuzamos térelmélet, úgy tudományosan, mint spirituális szempontból. És bár sohasem gondolta volna, egy különös jelenség folytán az a norvég tudóscsoport is elkezdett foglalkozni a kérdéssel, amelyik 2012 júliusában, egy kísérletben meg akarta dönteni a fény sebességét. A kísérletet egy hidrogén- atom fúziós reaktorral hajtott részecskegyorsítóval végezték, módosított elektronszámú atomokból álló részecskékkel. A várt eredmény egy, az indítás után pár milliomod másodperccel bekövetkezett villanás lett volna (tehát a részecskék mozgása megelőzte volna a fényét), ám az eredmény sokkal megdöbbentőbb volt. A villanás nem az indítás után, hanem az előtt következett be, azonban a mérőműszerek pillanatnyi meghibásodást jelentettek, így nem lehetett felállítani végleges értéket. A további kísérletek majdhogynem vakon folytatódtak, mígnem egy hónapnyi áttervezés, számítás után megtörtént a nagy áttörés. Az átépített, nagyobb méretű és teljesítményű részecskegyorsítóba ezúttal egy kisméretű műanyag labdát helyeztek, és beindították a gépezetet. A módosított időmérő műszerek a következő értékeket mutatták: A részecskegyorsító 19:00:00-kor lépett működésbe, azonban a labda 18:59:58- kor ért célba,

3

ráadásul a két időtartam között teljesen eltűnt a műszerek elől. Mivel a jelenséget nem lehetett a fizika törvényeivel megmagyarázni, a további projekteket leállították, és a kutatólabort lezárták. Sem a médiában, sem semmilyen hírközléssel nem tették közzé a felfedezést, hallgattak, mint a sír. A döntés szociális szempontból teljesen logikus, hiszen a sikeres kísérlet, amely azt sejtette, hogy az időt és talán még a teret is át lehet hidalni, teljesen felbolygatta volna a világ minden materiális törvényét, és teljes káoszba taszította volna a jelenkori rendszert. Azonban más szemszögből nézve ez a döntés volt a legkevésbé elfogadható, hiszen paradox módon, ezúttal maga a tudomány hátráltatta a saját előrehaladását. Mindenesetre az esemény nem kapott nagy visszhangot, és végül teljesen elfelejtődött… Egészen addig, amíg magában a médiában meg nem jelent egy cikk az említett kutatólaboratóriumról: Valaki(k) betörtek a labor lezárt részlegére, és jelentős mennyiségű felszerelést, köztük a részecskegyorsító terveit, és a kísérletek leírásait ellopták. A norvég kormány nem kockáztatott, még a lezárt részleg létezését is tagadta, és hamarosan a laborban dolgozó kutatócsoport felét kirúgták. Ezzel egy időben egy Challenger 600 típusú magánrepülőgép hagyta el a norvég légteret, Délkelet felé tartva. A gép oldalán az „JetStream Budapest” felirat volt olvasható. Mivel naponta közel harminc magánkézben levő repülőgép halad át Norvégia légterén, ez a gép sem keltett feltűnést, illetve az sem szúrt szemet senkinek, hogy az országban történt tartózkodása alatt egyszer sem ellenőrizték le. A gép távozása után nem sokkal a norvég titkosrendőrség megkezdte az országos körözést az ismeretlen tettesek után, még a NATO többi államában is elindult titokban a keresés. A NASA szabad kezet kapott az összes internetes személyazonosság átkutatására, és a nagyobb weboldalakat állandó megfigyelés alatt tartották. Az ügyet természetesen terrorista rajtaütésnek titulálták a médiában, és az iszlám államok agressziójaként tüntették fel. És ahogy teltek a hónapok, Amerika egyre jobban belevetette magát a Közel- keleti konfliktusba, Európában az események lassan lecsendesedtek. Még történt egy Párizsi mészárlásként

4

elhíresült incidens, és a média végül ténylegesen ráállt az iszlám ellenes hadjáratra. És eközben a 2012- es norvégiai rablás elkövetői végleg felszívódtak.

A mobilom csengőhangja ébresztett fel. Lassan kezdem megbánni, hogy egy éve megvettem az első rendes érintőképernyős mobiltelefonomat, szinte semmire sem használom. Egy rakat felesleges alkalmazás, program foglal helyet a képernyőn, amikre soha nem is volt, és soha nem is lesz szükségem. A régebbi gombos készülékkel nem voltak ilyen gondok, volt rajta pár alapvető program, néhány zene és kész. És nem kellett internetkapcsolat ahhoz, hogy megmutassa a pontos időt vagy a dátumot. De ez az új mobil alapjáraton megköveteli az állandó internetkapcsolatot, mondjuk elég jó Wi- Fivel rendelkezik. Na de mégis… mennyi az idő? Aha, van internet… világóra alkalmazás… na végre, betölti. A pontos idő reggel hét óra 12 perc, a mai dátum 2017. március 10. Tehát péntek reggel van, és szokás szerint el fogok késni az első óráról. Szövegtan… egyike azon kevés tárgyaknak, amikbe nem szoktam folyamatosan belekötni. Az egyszer biztos, hogy az ELTE oktatási formája merőben más ismereteket tartalmaz, mint a gimnázium, ahova korábban jártam. Ennek ellenére teljesen meg vagyok elégedve a jelenlegi helyzetemmel. Amikor egy éve feliratkoztam az egyetem jövőbeli hallgatójának, még csak a gondolata is, hogy bekerüljek a híres ELTE bölcsészkarának hallgatói közé, egy jól csengő mesének tűnt. És amikor megkaptam a sikeres felvételi értesítőjét, roppantul büszke voltam magamra. Ahogyan a családom is, és bár akaratom ellenére kiült az arcomra egy fajta nagyképű megelégedettség, a tanévkezdés után hamar rájöttem, hogy én is csak egy tudatlan kishal vagyok a nagy tóban, amelyben ha nem hajtasz elég sebesen, hamar partra vetnek a tajtékzó hullámok. És ahhoz, hogy bent maradhassak, a pontosság elengedhetetlen. A XI. kerületben laktam egy bérlakásban, két lakótárssal. Béla és Eszter, szép párocska.

5

Béla jó fej srác, egy büfében dolgozik reggel hattól délután négyig. Nem jutott be egyik egyetemre sem, de véleménye szerint jobban is járt így. Esti iskolába jár, hogy legalább az alap képesítése meglegyen, bár legszívesebben egész életében a büfében szakácskodna. Szeret focizni, kosarazni, és nagy hangon vicceket mesélni. Rockzenét hallgat, minden műfajban és mennyiségben, ami jó, mert a zenéi között voltak Kowalsky meg a Vega és Aljas Kúszóbab számok is. Régi álma, hogy bekerüljön az Újpest focicsapatába, maga nagy Újpest FC rajongó, az ésszerű fajtából. Szerencsére a fociban sohasem keveredtem vitába vele, mivel nekem minden focicsapat egyformán közömbös volt mindig is, de a kedvéért eljártam néha egy- egy mérkőzésre, főleg amikor szerzett ingyen jegyet. A párja, Eszter egyike azoknak a ritka embereknek, akiket azonnal meg lehet kedvelni, és szinte semmi nincs, ami miatt haragudni lehetne rá. Hosszú, sötétbarna hajú, barna szemű, okos lány, mindig mosolyra húzódó ajkakkal, életvidám, mindenben meglátta a jót. Főleg neki köszönhetem, hogy itt vagyok, velük együtt osztozva a bérlakáson. Amikor nyáron az interneten keresgéltem kiadó lakóhelyért egy fórumon ténferegve, megszólított, hogy nincs- e kedvem vele, meg a párjával együtt beköltözni abba a lakásba, amit ketten kinéztek maguknak. Pont elég hely három személyre, és mint megtudtam, Eszter is az ELTE- re járt, földrajz és biológia szakon. Nyár végén aztán elmentem a megadott lakcímre, ahova Béláék egy hete beköltöztek. Az ismerkedés gyors és kellemes volt. Béla és Eszter meghívott az egyik közeli kocsmába, ahol fél óra alatt összehaverkodtunk, és utána estig az utcákat jártuk. Béla elmesélte, milyen király dolog Budapesten lakni, nézni a nagy focimeccseket a Sportarénában, egy rakás olcsó étterem, kocsma, haverok, akik mindig együtt rúgják a bőrt a közeli focipályák valamelyikén. Amikor engem a fociról kérdezett, csak annyit mondtam a földet bámulva, hogy nem vagyok valami nagy szakértő, ráadásul nem is tudok pályán jól játszani, mivel kissé befelé fordultak a lábaim születésemtől kezdve. De így sem úsztam meg, hogy ne rángasson be minden délután egy csapatjátékba, ahol igyekeztem mindig kapuba kerülni, és bár eleinte még a játék

6

gondolata is lehervasztott, egy idő után nem is volt olyan szörnyű a kapuban ácsorogva a támadókat várni, és mivel Béla hajlandó volt rendszeresen gyakorolni velem, pár hónap alatt egész tűrhető kapus vált belőlem. A séta közben azt is elmesélte, hogyan találkoztak össze Eszterrel: Kocsmai szituáció, Béla meglátta Esztert a sarokban a barátnőjével, meg akarta hívni egy körre, mikor az asztalukhoz ért, megbotlott és a kezében tartott söröspohár tartalmát a lányokra borította, mire Eszter barátnője sértődötten felpattant, és Esztert magával rángatva kiviharzott a kocsma ajtaján. Béla utánuk eredt, a sarkon beérte őket, és a sűrű bocsánatkérések közepette elmondta eredeti szándékát. Eszter elpirult,- nem is úgy volt! Hát persze, csak színt váltottál, Cukifalat!- és a barátnőjét előre küldve, lassan sétálva ismerkedni kezdett a blúza tönkretevőjével. Az ismerkedésből hosszú, érzelmes beszélgetés kerekedett, és búcsúzáskor kitűzték a következő randi időpontját. Nem sokkal az érkezésem után ünnepelték a másfeledik évfordulójukat. Amikor engem kérdezgettek a kapcsolatbeli állapotomról, nagyon kényelmetlenül éreztem magamat, de a kíváncsi és megértő pillantásokra végül engedtem a nyomáson és bevallottam, hogy nem járok senkivel. Azt viszont már nem akarták elhinni, hogy azelőtt sem volt senkim. Annyit elmondtam, hogy volt egy lány, aki még a gimiben megtetszett, de egyszerűen képtelen voltam rávenni magam, hogy a közelébe menjek, még csak meg sem ismerkedtem vele rendesen. Távolról figyeltem, és közben azon rágódtam, hogy hogyan jussak a közelébe. És közben eltelt az idő, vége lett a giminek, és semmi sem változott. És most már átkozhatom magam azért, mert akkor képtelen voltam elhatározni magam, nem megyek vele semmire. Több infót nem osztottam meg velük, bár nagyon jólesett volna könnyíteni a terhen, amit a magamban hordtam hosszú idő óta. De a történet sokkal árnyaltabb és súlyosabb, minthogy egy könnyű kis beszélgetés alatt elmondjam, még magamban sem tudtam mindent tisztázni. Az egész történet nagyon régre nyúlt vissza és tragikus fordulattal végződött, ami mai

7

napig kísért. Talán soha nem fogom tudni megbocsátani magamnak a történteket. És volt a történetnek egy másik szereplője, aki még nehezebbé tette számomra a szerelem kérdését…Amikor a lány nevét kérdezték, azt mondtam, nem számít, pedig még olyan élénken élt bennem az a név, hogy minden hasonló hangzású szó után felkaptam a fejem. Béláék beérték ennyivel és inkább biztattak, hogy majd elfelejtem, újrakezdem, és felszedek valami jó csajt azon az egyetemen, hacsak nem mindegyik olyan randa szemüveges nagyokos. Béla utálta az olyanokat, bár Eszter is hordott néha szemüveget és kifejezetten okos volt, meg is sértődött a Béla hasonló kijelentéseire. De a hat hónap alatt, amióta az egyetemre jártam, nem találkoztam olyan lánnyal, aki a szerelemnek akár csak a szikráját is felvillantotta volna. Volt nem is egy kifejezetten vonzó csaj a környéken, de egyik sem jutott az ágyon túl a képzeletemben. Így hát továbbra is szingli maradtam, de legalább ott voltak Eszterék. A lakás Eszter rendmániájának és határozottságának köszönhetően mindig tiszta és rendezett volt, a kaját közösen vásároltuk és készítettük, Eszter jól főzött, Béla nagyszerű szendvicseket készített reggelire, és a palacsintája utolérhetetlen volt. Én többnyire a rendért feleltem a konyhában, feltakarítottam, mosogattam, és Béláék kedvéért még az evőeszközöket is mindig elmostam, pedig alapjáraton nagyon utáltam a szutykos késeket és kanalakat sikálni. Lefekvés előtt-, amit közös megegyezés alapján tizenegy óra után teljes csend és lámpafény nélkül lehetett csak megszakítani- általában megnéztünk valami filmet, sorozatot, vagy az aktuális meccset a tévében, ha éppen nem borított be a feladathalmaz, amit előszeretettel osztogattak az egyetemen. Béla minden reggel öt körül kelt, délután öt órakor visszajött egy fél órára megebédelni, aztán hatra már az esti suliban ücsörgött este kilencig. Eszter velem együtt járt be az egyetemre, busszal. Hétvégénkét hazament a szüleihez, akik Jászberényben laktak. Béla a saját kocsijával vitte haza, amit a másfél éve szerzett jogosítványa után kapott a szüleitől. Béla családja Szigetszentmiklóson élt, de Béla csak kéthetente látogatott haza, a többi hétvégét Eszter családjánál töltötte. Béla elmondása szerint egy ideje-

8

a gimnáziumban történt sikertelen érettségi után- elég hűvössé vált a viszony az ősökkel. Bélát sohasem érdekelte a tanulás, nem nagyon törte magát az előrehaladásért. A szülei pedig folyamatosan szidták ezért, és mindig a bátyja sikereit dörgölték az orra alá.Bélának egy bátyja volt, Zsolt, de inkább Zsolti, aki Érden dolgozott építészmérnökként. Szinte minden héten beugrott megnézni, mi a helyzet, általában délután négy körül, és arra a fél órára, amíg Béla otthon volt, mindent megbeszéltek, és ha Zsolti tovább maradt, kedélyesen elcsevegett Eszterrel mindenféléről, de főleg Béláról. Én ilyenkor általában elfoglaltam magam valamivel, bár Zsolti néha elhívott egy sör erejéig, és mint Béla barátja és szobatársa, legkedvesebb ismerőseként kezelt, ami igencsak fel tudott bátorítani, hogy beszéljek valamiről, mert általában alig találok jó témát, ha ismeretlen, vagy ritkán látott személlyel beszélgetek. Zsolti sokban hasonlított az öccsére, de legalább kétszer annyi viccet ismert. Szóval a látogatásai fel tudták dobni az unalmas hétköznapokat. De ezeket leszámítva a hétköznapok általában egyhangúan teltek. A hétvégéket pedig teljesen egyedül töltöttem. Azaz délutánonként, péntektől vasárnapig egy étteremben dolgoztam, este nyolcig. Az ELTE-hez közel volt és gyakran betért oda egy- egy diák az egyetemről, így elég sok embert megismerhettem. Nyolc után általában a Károlyi kertben időztem, vagy körbesétáltam a városrészt. Legtöbbször a Gellért- hegy alatt időztem sokat, vagy a folyó mellett. Többnyire este tízkor már otthon voltam, de megesett, hogy éjfélig időztem egy- egy útba eső kocsmában. Esténként pedig, mikor lehunytam a szemem, kavargó arcok, helyszínek és hangok rohamoztak meg, mind a régmúlt egy- egy darabkái, mind különböző formában, mind különböző valóságot tártak elém, mindig ugyanazokkal a személyekkel, ugyanazokkal a helyekkel, ugyanazokkal a szituációkkal, és mégis, mindig egy új történet alakult ki. És a történet soha nem ért véget, egybefolyt a következővel, és minden álom egy- egy világot, egy- egy életet tárt elém. És reggelre meghaltam, újra és újra, az álombeli valóság véget ért, és maradt a jelen, ahol az idő a maga tántoríthatatlan sebességével, hol lassan, hol túlságosan is sebesen haladt. Ez az álom is,

9

aminek a mobilom csengőhangja vetett véget, egy ismerős helyszínen játszódott, ismerős arcokkal. Bár ébredés után minden emlék elillant az éjszakából, egyetlen képfoszlány még ott élt az emlékezetemben: a zöld szempár, a sötét fürtök, az a félmosoly, ami akárhogy erőltettem az agyam, mindig másként jelent meg a fejemben, hol émelyítően hamiskásan villogott, hol szívmelengetően, szerényen piroslott a formás arcon, ami szintén folyamatosan változott, vibrált, teljesen összezavarva az álombeli gondolataimat. Ahogy kikapcsoltam a mobilomat, meghallottam a túlsó szobában Eszter mozgolódását. Egész éjjel fent volt, nem csoda, hogy teljesen ki volt dőlve. Nem volt kedvem még felkelteni, előtte megnéztem, Béla futtában nem dobott- e össze valami reggelit mindhármunknak. Szerencsém volt: Két szendvicsbe sütött tükörtojás várt a konyhában az asztalon, a hűtőben még volt két fej paprika, a sütő felett a kisszekrényben pedig kávésdoboz sárgállott. Gyorsan vizet eresztettem a kávéfőzőbe, bedobtam pár kanál instant kávét, és bementem a szobámba átnézni a felszerelésemet. Minden a helyén volt, a ruha, az iskolai kellékek, az irataim, az éttermes dossziém, egyszóval minden elő volt készítve a nap végéig. Magamban hálát mondtam Eszternek, hogy az est folyamán nem hagyott békén addig, amíg mindent össze nem pakoltam másnapra. Az ilyen dolgoknál általában noszogatni kell, hogy rendesen elvégezzek mindent, és szerencsére neki nem okoz különösebb problémát, hogy ilyen módon segítsen. Megmosakodtam, felöltöztem, felkeltettem Esztert, és mire az órámra néztem, már fél nyolc elmúlt. A busz, ami az egyetemre vitt, két utcával arrébb indult háromnegyedkor, minden órában, és a reggeli forgalom miatt nagyjából tíz perc alatt ért el az egyetemhez közeli megállóhoz. - Légyszi hozd ki nekem a bőröndömet, ott van az ágy mellett… köszi. - Eszter lehunyt szemmel kortyolta a kávét, és közben a feje folyamatosan oldalra billent. Nagyon fáradtnak tűnt, valószínűleg egész éjjel fent volt, Béla elég hangosan tudott horkolni, és félóránként felkelt, hogy a mosdóba menjen, vagy hogy szép lassan eltüntesse a tartalék sört. Tegnap ráadásul elég rossz napja volt, a Győri ETO megverte az Újpest csapatát 2:1- re, és

10

egész este ez volt minden téma tárgya. Valószínűleg a büfében éppen részletes elemzést tartanak a tegnapi meccsről, és magamban megeresztettem egy vigyort, amikor arra gondoltam, hogy Béla sorra minden vendéget kikérdez, hogy látta- e egyáltalán a világ legszégyenteljesebb mérkőzését.- Hogyhogy ennyi cuccal mész be?- kérdeztem, ahogy kigurítottam a nehéz csomagot.- Oh, bocsi, nem szóltam? Suli után rögtön haza megyek Bélával. Szóval már délben itt hagyunk, nem gond? Remek, gondoltam. Nem volt semmi tervem délutánra, és nem szerettem a céltalanságot. Eléggé elcsesztem a gimnáziumi éveimet vele, és inkább próbáltam emberek között lenni, mint egyedül egy üres lakásban. Igazából csak két óra, de nekem az is sok, nagyon nehezen tudom elfoglalni magam. - Áh, dehogy. Megoldom. De te nagyon fáradtnak látszol, biztos be akarsz így menni? - Jaj, hát persze, muszáj, csak alig bírok majd koncentrálni. Bárcsak máris vége lenne. Jajj, nem kéne sietnünk? Mennyi az idő?- Igazad van, mindjárt hét- negyven. Hagyd, viszem a bőröndöt…Éppen idejében értünk oda a megállóhoz, a busz tíz másodperccel később gördült be. Leszálláskor gyorsan megöleltük egymást Eszterrel, elbúcsúztunk aztán elindultam az ELTE BTK épülete felé. Amikor már az épülettel szemben álltam, az út túloldalán és hangosan számoltam a másodperceket, ismerős hangot hallottam a hátam mögött.- Hé, haver! - Hm? Jocó? Te vagy az?! - Én hát, szevasz. - Gyere már elő.- Várj… vagy ne is, te gyere ide. Na, gyere már, mire vársz?- Ne szórakozz ember, órán kéne lennünk. Majd ott dumálunk.- Jaa, persze… na gyere már, kit érdekel most a suli?- Meg vagy húzatva? Miről beszélsz?

11

Az utca végén, egy nyurga, szeplős, falfehér bőrű, szemüveges, kefehajú srác álldogált. Jocó egy évvel felettem járt az egyetemre, és fene sem tudja, hogyan, de egyszerre tanult informatika- programtervező és kommunikáció- média szakon. Messze a legjobb koponya volt, akit ismertem, és kiváló érzéke volt az emberekhez. Megvetette a jelenkori társadalmi formákat, és mindig érdekelték a különc szerzetek, vagy a maguknak valók. Mivel én az utóbbi kategóriába tartoztam, az utunk hamar keresztezte egymást, és miután valamennyire megismert, Jocó rögtön a bizalmába fogadott. Széles baráti körében a legelőkelőbb pozíciót egy dúsgazdag családból származó srác töltötte be, akit mindenki „Dee”- nek hívott, Jocó egyszerűen csak Daninak. A teljes neve Rádovszki Dániel, negyedik éves volt az egyetemen, és a híre messze megelőzte. Imádta a spontán helyzeteket, mindent megtett azért, hogy az „itt és most” a lehető legemlékezetesebben zajlódjon. A szüleivel már többször körbeutazta a világot, és több nyelvet is beszélt. ,Szerény’, százezer forintos heti zsebpénzét két kézzel költötte a legkülönbözőbb ritkaságokra, vagy szétosztotta a baráti körében, egy- egy kocsmai ivászat közben. Emellett volt egy sportautója, két quadja, egy crossmotorja, és formálisan megkapta apjától a személyi repülőgépét, egy Challenger 600- at. Ezek alapján tipikus ’szőke herceg fehér lovon’ típusnak tűnhet, ám ez áll a legmesszebb az igazságtól. Intelligens, megfontolt ember volt, aki bár az ’egyszer élünk’ életformát vallotta, nagyon jól kijött azokkal is, akiknek más elképzeléseik voltak. Így barátkozott össze Jocóval, aki eleinte tartotta a távolságot a dúsgazdag sráctól és megvetően szemlélte az életmódját, de Dani nem hagyta békén, és egy heves vitát követően meghívta az otthonába. Bár senki nem tudja, mi történt akkor, de azt követően Jocó és Dani elválaszthatatlan barátok lettek. Nem beszéltek sokat egymással, legalábbis mások előtt, és Dani ugyanúgy folytatta a „megszokott” életmódját, mint Jocó a magáét, de valahogy mégis megváltoztak. Személy szerint én egyikükkel sem beszéltem sokat, Danit alig ismertem, Jocót sem különösebben, de vele volt hetente két közös órám.

12

Jocónál nem ismertem makacsabb embert, pedig én sem vagyok az az engedékeny fajta, de amit le tudott órán művelni, az kész csoda volt. Megesett, hogy az óra fele az ő és a tanár között lezajlott vitáról szólt, és bár Jocó sohasem hagyta magát, egyszer sem húzta még ki a gyufát egyik tanáránál sem, furcsa mód mind kedvelték. Azaz annyira nem is furcsa, hiszen a legjobb tanuló volt, pedig semmivel sem foglalkozott többet a tananyaggal, mint a többiek. Viszont egy csomó olyan dolgot tudott, ami meghaladta még az egyetem oktatási anyagát is. Sőt, úgy beszélt a kvantumfizikáról, mintha egy hétvégi kirándulás élményeit mesélné. Mindig is érdekeltek a tudományos dolgok, de inkább csak képileg, mint szóban, tehát jobban érdekelt, hogyan néz ki és mit tud egy V8- as motor, vagy egy fejlett hardware, mint hogy hogyan működik. Ezt a kérdést meghagytam túlbuzgó agyasoknak. Nem mindennel vagyok így, a mechanika és a matematika az, ami nem érdekel különösebben. Valójában az életben semmi sem foglalkoztat annyira, mint az életbeli összefüggések, kapcsolatok, a világegyetem működése. Szeretném megérteni az embereket. Szeretném megérteni, miért vagyunk annyira különbözőek, miért csak a saját szemszögemből láthatom a világot, miért vagyok én én? Furcsán hangozhat, de elég nehéz meggyőznöm magam arról, hogy nem én vagyok a világegyetem középpontja. Hiszen csak a saját gondolataimat ismerem, minden más elvész az indokolatlan történések között. Látom a többi embert, akik látszólag mind ugyanolyan emberek, mint én, de vajon tényleg így van? Vajon ugyanúgy látnak, hallanak, éreznek, mint én? Amikor Jocónak ehhez hasonló kérdéseket tettem fel órák végén, egy-egy vita közben, mindig szélesen elvigyorodott.- Neked pszichológus kéne. Komolyan ezen járatod az agyad egyfolytában? Olyan, mintha egyfajta „megváltó” komplexusod lenne. A legnagyobb gáz az, hogy nagyon is helyénvalóak az elképzeléseid. Végül is minden, amit magunk körül látunk, minden, aminek egyáltalán neve van, azt tulajdonképpen csak közös megegyezés alapján tudjuk azonosítani. Érted, mire gondolok…

13

’Közös megegyezés alapján’… nagyon is jól tudtam, mire gondol. Pontosan ugyanezzel jellemezte a világot két évvel ezelőtt az egyik barátom és szobatársam. És tudtam, hogy teljesen igaza van. De leginkább akkor kezdett el felfelé vándorolni a fél szemöldöke, amikor megemlítettem, hogy nagyon érdekel a párhuzamos univerzumok elmélete. Sőt, már- már hitvallásnak tekintem a magam részéről. Jocó elgondolkodott, majd kibökte:- Mit is mondtál, milyen vallású vagy?- Nem mondtam ilyet. Azt mondtam, apám református lelkész, és én is reformátusnak vallom magamat. De nem vagyok vaskalapos Biblia fanatikus. - És a reformátusoknál nem tiltják az ilyen dolgokat?- Szó sincs róla… Öcsém, ti ateisták semmit sem tudtok a keresztényekről.- De hát a párhuzamos világok elmélete nem zárná ki Isten létezését?- Miért zárná ki? Isten mindenható.- Hát, felettem nincs semmilyen hatalma.- Ahogy felettem sincs. Mikor értik meg végre az emberek, hogy Isten nem egy zsarnok hataloméhes hadúr, aki mindenkit megbüntet, aki ellenszegül az akaratának. Isten mindenkit szeret. Ennyi. Csak szeret és kész. Mindenkit. Érted már? Aki nem képes elfogadni ezt, az irigy arra a végtelen jóságra, ami Isten maga. Ne vigyorogj, ez így van. Létezik végtelen jóság. És létezik végtelen gonoszság. De mindez bennünk van nem egy ördögnek nevezett izében. Gyáva, aki külső tényezőre fogja a saját hibáit.- Aha, biztos igazad van. Én nem akarnék csak jó lenni. Abban nincs semmi izgalom.- De hát mit is jelent a jóság, vagy a gonoszság? - Mit jelentene? - Hát ez az. Mind a kettő szubjektív fogalom, egyik sem létezik a másik nélkül. De ettől még nem helyes másokat gyilkolászni.- Jaja. Hehheh, és mi van az erőszakos videojátékokkal? Ha belegondolsz, a szándék ugyanaz. - Hát, ez már nehéz kérdés…

14

Jocó meglepően jól megértette az én gondolkodásmódomat, nem kellett kétszer mondanom semmit, ahogyan neki sem kellett mindent elismételnie. Persze azért nem mindig hallgattam végig a részletes elemzéseit, mert olyan kifejezéseket használt, amiket nem ismertem azelőtt. Amikor ezt észrevette, megpróbálta leegyszerűsíteni a mondandóját az „én szintemre”.Az iskolán kívül sohasem találkoztam vele, ezért is lepett meg nagyon, hogy a Károlyi kerthez vezető szűk utcából szólított meg. Elindultam felé, de ő is megindult, a park széléig meg sem állt. - Állj már meg, mi a fene ütött beléd?! – kezdtem nekimérgesedni, hogy valami vicc az egész, vagy rosszabb. Jocó szembefordult velem, az arca furcsa árnyalatot vett fel, nagyon komolynak látszott. Egészen halkan szólalt meg:- Idefigyelj és fogd be a szád! Most elviszlek egy helyre, de közben ne akadékoskodj, ne kérdezősködj. Amit mutatni fogok, arról rajtam kívül csak Dani és a barátnője tud. - Melyik barátnője?- kérdeztem nem kevés iróniával megnyomva a szavakat. - Fogd már be. Idefigyelj, ezt a lehetőséget egyszer kínálom fel. Hidd el, ha odaértünk, mindent megértesz majd. De igyekezz a szádat csukva tartani. Felfogtad? Nem mondom el többször.- Oké, oké, lassíts! Jó, nem kérdezek sokat, de… miért én? Mire fel ez a bizalom? - Nyugi, nem az eszed miatt, hidd el. Azzal nem megyek sokra. - Hát kösz…- Befognád? Azért mégis tudsz egy- két dolgot, és nem tűnsz olyannak, aki túl… közlékeny lenne, mármint mások felé. Szóval nem fecsegsz ki fontos dolgokat mások előtt. Említetted, hogy érdekel a párhuzamos tér meg… ehhez hasonlók. Na, amit mutatok, az ilyesmivel kapcsolatos. - Senki más nem érdekelt ebben az egészben?- Biztos van még csomó hozzánk hasonló idióta, de itt csak te vagy. Inkább örülj, mert hatalmas mázlid van. A felelősség a tiéd, jössz, vagy nem, döntsd el, de minél hamarabb.

15

Jocó nagyon különös és valahogy nyugtalanító hangszínnel beszélt, ami miatt kicsit őrültnek tűnt. Mert amit mondott, azt úgy mondta, hogy aki nem ismerné, nem venné komolyan. Én viszont ismertem annyira, hogy tudjam, a szavainak súlya van. És ezek a szavak nyomtak vagy egy tonnát. Beleborzongtam a gondolatba, hogy Jocó és Dani valami radioaktív anyagot rejteget egy garázsban, és éppen az egyetem felrobbantását tervezgetik. Ezt megnézem magamnak…- Oké, megyek. Komolyan fontosabb neked, hogy megmutasd azt a valamit, mint hogy órán legyél?- Ó, elhiheted, te is köpni fogsz a sulira, csak várd ki a végét.- Felőlem… na, hova megyünk?- Erre, ne maradj le…Jocó sietős létekkel kikísért az utca végéig, onnan jobbra fordultunk és az Erzsébet Hotellel szemben álltunk meg. Tőlünk húsz méterre egy fehér Audi parkolt, és felismertem benne Danit, aki amint meglátott minket, füttyentett egyet. Odamentünk, kezet ráztam Danival, utána Jocó szó nélkül betuszkolt a verdába. A kocsi elindult, Jocó kényelembe helyezkedett, de én csak pislogni tudtam, és mire megszólalhattam volna, Dani levette a napszemüvegét, hátra fordult, és mélyen a szemembe nézett. - Minden oké? Örülök, hogy csatlakozol. – Dani szélesen elmosolyodott, és én semmi kivetnivalót nem fedeztem fel a hangjában. - Hát persze, csak kicsit furcsán viselkedtek ti ketten…Dani gyorsan a kormány felé fordult, lassított, és a következő pillanatban Jocóval együtt hahotázni kezdett. - Miből vetted észre?- Jocó a homlokát ütögette és orrhangon nevetett, amitől én is elvigyorodtam.- Ti mindig ilyenek vagytok?- Többnyire… nem ismersz te még minket igazán.- Az biztos… Dani, mi ez az egész?- Ha Jocó nem árulta el, akkor meglepetés. Amit mondott, az alapján megbízható vagy, de amúgy nem sokat tudok rólad, mesélj egy kicsit

16

magadról. - Dani abba hagyta a nevetést, és rám bámult a visszapillantón keresztül. Kicsit lejjebb hagyott a jókedvem, úgyhogy röviden válaszoltam.- Szerintem marha unalmasnak tartanál, a személyes dolgokat meg inkább hagynám későbbre. Téged is teljesen félreismertelek, úgyhogy inkább nem is találgatok. Annyit elárulnál, hova megyünk? - Hozzám. Anyámék külföldre utaztak egy hétre, úgyhogy szabad a terep. Ha futja az időből, még egy jó kis bulit is szervezek a hétvégére. Addig el ne menj, nem kell fizetned a piáért. Szoktál bulizni? - Néha. De jobban szeretek néhány emberrel ülni egy kocsmában.- Aha. Van barátnőd? - Nincs. Per pillanat… - Akkor miért nem csajozol be?- Na, ezért mondom, hogy hagyjuk a személyes dolgokat… nem az én stílusom, hogy minden sarkon letámadjam a csajokat.- Süket duma. Nyugodtan bevallhatod… félsz a puncitól? - Dani elvigyorodott, de nem volt sértő a mozdulat. - Ne röhögtess. Csak nem akarok olyat csinálni, amit később megbánok. - Mit lehet megbánni egy kiadós szombat esti dugásban? Nézd, én megértem azokat, akik meg akarják őrizni házasságig, meg ilyenek, még ha szerintem nagy baromság is, de… láttál te már egyáltalán igazi puncit? Mármint élőben? Nem akartam válaszolni, nem azért, mert nem tudtam volna mit, hanem mert a legkevésbé sem voltam büszke az igazságra. De Dani pillantására úgy éreztem, hogy nyugodt szívvel elmondhatok bármit.- Egy meg is volt, akár hiszed, akár nem… viszont nem emlékszem, hogyan történt… még tavaly nyáron, a csajjal pont egy buliban találkoztam… táncoltunk, meg volt egy kis flört… nem nézett ki rosszul. Kicsit többet ittam, mint amennyi be volt tervezve, és hát kicsit többet mondtam a kelleténél… de a csajt nem zavarta, sőt… - Aha, érthető. - Dani már barátságosabban nézett rám a tükrön át. – Te is akartad, ő is akarta, kerestetek egy helyet, jól éreztétek magatokat… tényleg az első? És milyen volt?

17

- Hát, a csaj nem panaszkodott… - Akkor jól van… Utána meg a csaj eltűnt, mi?- Úgy valahogy. De nem is bánom, nem volt benne semmi különleges.- Szóval az első, simán szex. Barátnőd meg nincs… Képzeld, az a gyökér melletted még teljesen szűz.- Inkább az utat figyeld. - vágta közbe Jocó, változatlan vidámsággal. - Nincs valami jó zene itt? - Nem sok. Van telód, ugye?- Nézett rám Dani. Nagyon elcsodálkoztam, ahogy kettejükre néztem.- Nektek nincs mobilotok? Neked se, Dani?- Nincs. Majd elmagyarázom… Na, milyen zenéid vannak?Odaadtam a mobilomat, Dani átnézte a zeneszámaimat, de egyre jobban húzta a száját… - Ezek szörnyűek… mi ez a sok marhaság? Rock, vagy metál nincs? - Egy AC-DC albumom van. Sajnálom, szörnyű a zenei ízlésem.Dani kikereste az albumot, maximumra tekerte a hangerőt, és elindította az első számot. Az út további részében fennhangon üvöltöztük az AC-DC híresebb számainak szövegét, már amennyit tudtunk belőlük, és mire az ötödik szám lement, már közel jártunk Dani házához. Vagyis inkább palotának mondanám, tető nélkül. Háromszintes, 30x50 négyzetméteres villa, hatalmas üvegajtóval, hajóablakokkal. Mindehhez tartozott egy tízhektáros föld tóval, gyümölcsfákkal, és egy quad pálya húzódott a szélein. A garázsban, ahova behajtottunk, egy szürke Mercedes állt, és a garázs méretéből arra következtettem, hogy még legalább egy járműnek lennie kellett a miénken és a szürke Mercin kívül a család birtokában. Amikor kiszálltunk, Dani a mobilommal a kezében felém fordult.- Nem bánnád, ha telefonálnék egyet? - Nem, dehogy, de kit hívsz fel, ha amúgy nincs telefonod?- Az nincs, de a telefonszámokat megjegyzem. Amúgy meg a barátnőmet hívom fel, nélküle nem kezdjük el.

18

Mit nem kezdünk el? Eddig csak arról volt szó, hogy valamit mutatnak Jocóval… Fogalmam sem volt róla, hogy mit terveznek, de egyre kevésbé vágytam rá, hogy megtudjam. - Várj csak, ki a barátnőd? Az ELTE- re jár ő is?- Nem, már elvégezte az egyetemet. Huszonhét éves, ha érdekel, és szimulációs mérnökként dolgozik. Segít nekem, meg Jocónak. Amit látni fogsz, azt mi hárman hoztuk létre. Pislogni sem tudtam. Dani nem egy jó testű bombázóval járt, hanem valami mérnökzsenivel? Azonban itt megint elment a kedvem a találgatásoktól, hiszen Danit is teljesen félreismertem. Dani félrevonult, Jocó pedig bekísért a villába, ahol leültünk a plazmatévé elé, Jocó előszedte a 3D- s szemüvegeket meg egy adag tortilla chipset, és elkezdtünk nézni egy akciófilmet. Amikor a negyedénél jártunk, Dani végre bejött, és a kezembe nyomta a telefonomat.- Kösz, haver. Jocó, ne nagyon merüljetek bele az agyrohasztásba, tíz perc múlva itt lesz Jenny. - Jólvan na, olyan ritkán nézek ilyet. Tök olyan, mintha a szoba robbanna fel… Király dolog a 3D, pedig nem több mint optikai csalás. Otthon építettem már 3D vetítőt, persze közel sem olyan jó, mint ez, nem foglalkoztam annyit vele.- Egy vetítőt? Az… egészet te építetted?- Jaja, persze felhasználtam egy sima vetítőgép alkatrészeit… Ne bámulj már, sokkal könnyebb megcsinálni, mint hangzik, csak hát aki meg sem próbálja megérteni, mi hogyan működik… - Jocó két pofára tömte a chipset, szerencsére volt belőle bőven. Én se néztem valami gyakran 3D- ben filmeket, bár a mozi közel volt a bérlakáshoz, kéthavonta egyszer mentem el, ha valami jó filmet vetítettek. Negyed órán belül valóban megszólalt a kapucsengő, Dani fel is pattant rögtön, de amikor mi is felálltunk, megrázta a fejét.- Maradjatok csak. Én előre megyek Jennyvel, később gyertek ti is. Addig se törjetek össze semmit! Amikor kilépett a házból, Jocóhoz fordultam.- Minek várjunk? Csak nem…

19

- De, dugnak egy jót, aztán majd megyünk mi, khm… lesz az fél óra is.- Oké, de hova? Azt hittem, a házban van, akármi legyen is az. Nem tudnál kicsit több információt megosztani? Basszus, olyan ez, mint a négyéves gyerekek kincskeresője. - Hát igen. - Jocó mosolya nem tűnt túl őszintének, de nem erőltettem tovább a dolgot, inkább a filmre, és a 3D-s robbanásokra koncentráltam.Valahol a film háromnegyedénél aztán meghallottuk Dani hangját, egy hangszóróból, ami az ajtó melletti falba volt beépítve.- Nyomás srácok, emeljétek a valagatok. Bocs az időhúzásért, de hát ez van, a jó eredményért meg kell dolgozni. - Dani hangja mögött halk suttogás hallatszott, valószínűleg Jennyé. Felálltam, Jocó is, és kiléptünk a házból. Tanácstalanul néztem körbe.- Merre megyünk?- Ki a kert végébe. Ott van egy pincelejárat, majd meglátod.Menet közben több dolog is eszembe jutott.Oké, mobilod nincs, de hogyhogy nem láttalak Facebook- on sem? Nem mintha különösebben fontos lenne, a Yahoo- t jobban kedvelem, de hát akkor is…- Nem vagyok felregisztrálva semmilyen weboldalra. Nem olyan szörnyű, mint sokan hiszik. Neked is ajánlanám az internetmentes életet.Megálltam. Egy pillanatra talán a szám is nyitva maradhatott, mert Jocó gyorsan folytatta:- Azért ennek komoly okai is vannak. Nem részletezem, ha nem bánnád. Dani sem használ internetet, azaz néha, a szülei felhasználójával. Nézd, nem volt mindig így. Én tavaly hagytam fel a cyber- élettel, Dani három éve. Ne kérdezd, miért, most nem mondom el. - Kezdesz megijeszteni. - Ez természetes. Nyugi, nincs semmi gáz. Egy- két dolog furcsa lehet, de nem kell aggódni. Királyul megvagyunk internet nélkül. - Jó, elhiszem. Akkor mondj már valamit erről a Jennyről. A neve alapján azt hinném, külföldi.

20

- Az is. Dani még Svájcban jött össze vele, asszem négy éve. És akkor Jenny átköltözött ide Budapestre. Eredetileg valami laborban dolgozott, egy nagy nemzetközi cégnél, mindig elfelejtem a nevét. Nem sokat tudok róla, csak párszor láttam Danival. Ember, ha van igazi szerelem, akkor csak rájuk kell nézni. És a csaj öt évvel idősebb. - Ez még elmegy, ilyet én is ismerek. Akkor Jenny valami tudósféle? - Igen, olyasmi. Azt gondolod, hogy valami ronda szemüveges kocka, mi?- Először azt gondoltam, de most már teljesen kész vagyok. Legalább tud magyarul? - Én csak angolul hallottam beszélni. És fogózz meg: A csaj k…a jól néz ki. De tényleg, arcra is meg alakra, tökéletes. És csaj létére nagyon okos.- Hozzád képest?- Hát na, úgy ahogy. - Jocó elnevette magát, ezúttal teljesen őszintén.A kert végében egy apró kamrának látszó épület árválkodott. Az ajtajára egy radioaktív szimbólum volt festve. Beléptünk, Jocó felkapcsolta a villanyt. A helyiség a sarokban heverő néhány befőttesüvegen és két hordón kívül teljesen üres volt, a padlón egy ócska szőnyeg hevert összegyűrve, aminek az egyik széle alatt egy csapóajtó látszott a padlóban. - Ott fogunk lemenni? Miért bízzak meg benned?- Nem kell. Felnyitom az ajtót és lemegyek elsőnek. Aztán döntsd el, jössz-e utánam. A csapóajtó feltárult, alatta neonfény szűrődött a felszínre, Jocó lemászott a létrán és eltűnt egy szűk folyosóban. Félpercnyi tétovázás után végül én is lemásztam, és ahogy a szemem hozzászokott a világításhoz, körülnéztem. Előttem három méterre rácsos fémajtó állt a folyosó végén, elindultam felé. Az ajtó mögül kihallatszott a srácok hangja, amint valamiről halkan vitatkoztak, és közben megemlítették a nevem. Halkan lenyomtam a kilincsgombot, az ajtó kikattant… és hát enyhén szólva is leesett az állam.

21

- Üdvözlünk szerény hajlékunkban, amit büszkén nevezhetünk a világ legfejlettebb laborjának.Jocóék majd’ megpukkadtak a nevetéstől látva az arcomat. Erre már felocsúdtam a kábulatból, amit a látvány okozott. Körül nézve meg kellett állapítanom, hogy a helyiség valójában nem volt több mint egy takaros, makulátlan tisztaságú pinceszoba. Azonban a szoba falai mentén olyan berendezések foglaltak helyet, amikkel legfeljebb képeken találkoztam, tudományos témájú cikkekben. A szoba végében egy faltól falig érő nagyteljesítményű számítógépnek látszó gépezet helyezkedett el, mintha Tesla spirálokat egybekötöttek volna valamiféle szoftverrel, és az oldalán egy interaktív képernyő is helyet kapott. Mellette egy kórházi ágy benyomását keltő, különös módon kényelmesnek tűnő gazdagon felszerelt vékony kerekes ágy állt, tőle jobbra egy asztalon halomban hevertek a papírok, egy kis laptop és egy nagyon különös fejhallgatóra hasonlító készülék, ami hosszú kábellel csatlakozott az óriási számítógéphez. A tőlem balra levő fal mellé egy könyvespolc volt állítva, amin könyvek helyett azonban főleg összecsatolt mappák helyezkedtek el ábécé sorrendben. Mellette egy ajtó volt, ami a nagy betűk alapján a mosdó lehetett. A szoba közepén egy méretes fotel terpeszkedett, a jobboldali falra pedig egy iskolai tábla volt felfüggesztve. Jocó és Dani a fotelben hevertek, és intettek, hogy üljek be közéjük. - Jenny hol van? Hallottam a hangját az előbb. - Éreztem, hogy megremeg a térdem, ahogy leültem. - Mindjárt jön, a mosdóban van, rendbe szedi magát. Na, mit szólsz? - Dani fesztelen vidámsággal figyelte az arcomat, én pedig egyre inkább elfehéredtem. - Mit kéne szóljak? Egyáltalán mik ezek… nem is, honnan… - Ez itt, kérlek, egy komplett laboratóriumi felszerelés, konkrétabban kvantummechanikai. Az a gép túloldalt a legmodernebb részecskegyorsító, egy ideig nem is fognak modernebbet építeni. - Ezt hogy érted?

22

- Nem fontos… a lényeg, hogy ez a gép képes a fénynél sebesebbre gyorsítani a molekuláris részecskéket, sőt. Odáig jutottunk, hogy az elektromos impulzusokat, és a rádióhullámokat is fel tudjuk gyorsítani a fénynél nagyobb sebességre. De kapaszkodj meg, most jön a legjobb…

- Manipuláltátok az időt?!Mire Jocó húszadszor is elmagyarázta, nem kételkedtem tovább. A gép, ami az ágy mögött állt, a valaha épült legfejlettebb gépezet volt, amit a jelenlegi technológiával el lehet képzelni. Jocó szerint legalább harminc évvel meghaladta a korát. Hogy hogyan sikerült megépíteniük, arról Dani csak annyit volt hajlandó elmondani, hogy az egészben nagy érdeme volt Jocónak, Jennynek és még néhány angol tudósnak, akikkel Jenny tartotta a kapcsolatot Budapestről.- Az idő relatív. Mi nem manipuláljuk, csak kiküszöböljük. Ha minden igaz, van olyan tér, ahol egyszerre létezik a jelen, a múlt és a jövő. Emiatt a párhuzamos világok, bár nem velünk egy vonalon haladnak az időben, mégis összekapcsolódnak. Az őket elválasztó tér összeköti őket, függetlenül az köztük levő időkülönbségtől. Én csak fogtam a fejem, és nem hittem a fülemnek. Évekkel ezelőtt elhatároztam, hogy soha semmin nem fogok meglepődni az életben, de a szavak csak eddig voltak jók. Sok furcsa szerzettel találkoztam már életemben, de Dani és Jocó ebben a pillanatban komplett őrültnek tűnt. Vagy zseninek, ki tudja, hol a határ. Erőt vettem magamon, és igyekeztem rendbe szedni a gondolataimat, amik megbolydult hangyabolyként zúgtak a fejemben. Végül egyetlen értelmes dolgot tudtam kipréselni magamból:- Hogyan jutottatok el idáig? Mondjátok el az egész sztorit. Amikor azonban Jocó megszólalt volna, kinyílt a mosdó ajtaja és kilépett rajta Jenny. Jocó nem hazudott, valóban gyönyörű volt. Hosszú vörös hajú, mélykék szemű szépség, tökéletesen arányos testalkatához különlegesen szép arcvonások párosultak, kis hegyes orra nagyszerű összhangban állt

23

keskeny ajkai közül ki- ki villanó fogaival, a szeme pedig eleven fagyot árasztott, amit a teljesen ellentétes hatást keltő lángvörös haj egészített ki. Nem lehetett biztosan megállapítani, hogy ez az eredeti hajszíne, vagy festett, mindenesetre iszonyúan jól állt neki, ahogyan az egyik vállára omlott, míg a másikon fedetlenül hagyta a tetoválást, egy koponyát, az állkapcsában rózsával. Jenny felém fordult, én felálltam. A kezemet nyújtottam, mire elnevette magát, és a nyakamba borult.- Glad to see you! Nagyon örülök! Dany mondott sokat rólad.A hangja valahol a kislányosan vékony és a szelíd mélységű skálán rezonált, a testéből pedig kellemes eper és jázminillat áradt, az ölelés pedig nagyon jól esett.- Én is nagyon örülök, Jenny… - Jennyfer McLamall- Oh, szóval ír… are you from Ireland?- Well, my family are, but I born in England.- Aha… srácok, rátérnénk a lényegre most, hogy Jenny is itt van? - Hogyne, az igazság az, hogy ezt az egészet Jenny kezdte el, még mielőtt megismertem. - Dani intett, Jenny pedig a térdére telepedett, Dani átkarolva a derekát hosszan megcsókolta. Amikor szétváltak, Dani tovább beszélt: Szóval ő fog mesélni, ha nem tudsz eléggé angolul, majd fordítok. Még alapszinten tud magyarul. Tudod, milyen nehéz egy külföldinek megtanulni a nyelvünket? És még mi panaszkodunk, nem is értem…- Kezdje nyugodtan a legelejéről, kíváncsi vagyok.

Az egész még öt- hat éve kezdődött. Jenny és csapata vezette a Manchesteri tudományos intézet atomkutatási részlegét. Kapcsolatban álltak az EU többi atomkutató létesítményével, és 2011 májusában megkapták a hírt, hogy a Brit, Amerikai és Norvég kormány közös együttműködéssel egy új kutatólabort hozott létre Norvégia északi részén, és a három ország legjobb szakembereit gyűjtötték ott egybe, egy grandiózus projekt okán. Azonban

24

amikor Jenny csapata fel akarta venni a kapcsolatot a laborral, az összes kérelmüket blokkolták. A norvégiai létesítmény elhatárolódott a világtól, Jenny és csapata azonban ki akarta deríteni, miért hallgat mindenki a dologról. Egy héten belül Jennyék csapatát támogatás hiányának ürügyén feloszlatták. Jenny, bár váratlanul érte ez a fordulat, hamar rájött az összefüggésekre, és a helyzetet felhasználva kéthónapnyi felkészülés után álnéven jelentkezett a titkosított norvégiai csoportba. Felvették próbaidőre, és így elutazhatott az isten háta mögötti létesítménybe, ahol az első hetekben megfigyelőként vett részt a kísérletekben. Kiderült, hogy a laborban csak részben foglalkoztak atomkutatással, a kísérletek nagy része a kvantummechanika szintjén zajlódott, illetve egyéb, a normál fizikát meghaladó kutatásokat végeztek. Viszont ezzel együtt sem értek el különösebb eredményeket, mert a tudósok keze meg volt kötve az országok vezetése által. Céljaik között volt például olyan összpontosított sugarak kifejlesztése, amelyeket katonai célokra is fel lehet használni. Nanotechnológiával is kísérleteztek, azonban ehhez nem állt akkor még rendelkezésre megfelelő mennyiségű felszerelés és pénz, Amerika és Nagy- Britannia pedig le volt kötve a keleti kapcsolatai miatt. Az aktív projektek között a legnagyobb jelentőségű az az ultramodern részecskegyorsító volt, amely már a béta fázisban is jelentős előrelépéseket tett lehetővé a kutatásokban.2012 közepére olyan fejlesztéseket terveztek, amellyel elméletileg a fizika egy új korszakát nyithatták meg. Jenny nem vehetett részt a megbeszéléseken, és nem engedték be az akkor még kísérleti fázisban lévő részecskelabor területére. Jenny nem várta meg, amíg lejár a próbaideje, egy alkalommal megpróbált bejutni a tiltott területre, azonban rajtakapták és azonnali hatállyal kirúgták, ráadásul megvonták minden képesítését. Jenny nem adta fel, Svájcba költözött, ahol árforgalom elemzőként egy bankon keresztül állandó megfigyelés alatt tarthatta a konzervatív létesítmény adatfolyamát. Nem sokkal később, 2012 februárjában ismerte meg Danit és családját, akik épp egy hosszabb üzleti úton voltak, és egy hetet Svájcban töltöttek. Hogy

25

hogyan jöttek össze ő és Jenny, azt Dani nem részletezte, de a lényeg az volt, hogy Dani ott maradt Svájcban, amíg a szülei a dolgukat intézték a világ másik felén. Három boldogsággal és szenvedéllyel eltöltött hét után aztán elváltak, de ez idő alatt bőven volt idejük mindent megbeszélni, mindent eltervezni. Fél évig készülődtek a nagy akcióra, ami abból állt, hogy majd betörnek a norvégiai laborba, és kiderítik, mi rejtegetnivalójuk van a fejeseknek a világ elől. Őrült volt maga az egész elképzelés, őrültek voltak mind a ketten. Jenny közben átköltözött Budapestre, ahol állást vállalt egy műszaki gyárnál. Aztán nyár végén, közvetlenül iskolakezdés előtt mindketten elutaztak egy „utolsó nyári kalandra” Dani apjának személyi repülőgépével. Két nap alatt bejutottak a lezárt részlegre, és még az ott található dokumentumok nagy részét is magukkal vitték. Dani nem magyarázta el, hogyan sikerült véghezvinniük ezt az egész akciót, de kétségkívül tökéletes munkát végeztek, a labor személyzete csak akkor kapott észbe, amikor ők ketten már messze jártak. Ennél a pontnál már én sem bírtam tovább hallgatni, amikor végre észrevettem, hogy a szám végig nyitva volt, megráztam a fejem, mély levegőt szívtam és jól megrágva a szavakat lassan megszólaltam: - Tehát… betörtetek egy elvileg szigorúan őrzött, istenháta mögötti kutatólaborba, ahonnan elloptatok egy csomó dokumentumot és aztán visszajöttetek, és gondolom, ezután megépítettétek ezeket. - körbe mutattam, és közben egyre több kérdés tódult a nyelvemre - És gondolom a fél világ keresett és keres most is titeket. Tényleg tudjátok, mit csináltok?- Ezen ne aggódj. Pontosan tudjuk, mit csinálunk: olyat mutatunk a világnak, amit még soha senki. Ha sikerülne az, amit elterveztünk, és ami miatt te is itt vagy, a világ a felismerés új szintjére lépne. És te belegondoltál, milyen hatalmas tudás hever a lábunk előtt? Sőt, ennél is több…- Na jó… ez durva… biztos, hogy nem kamu ez az egész? Mert… értem én, hogy miről beszéltek. És pont ez a baj… Ez az egész olyan hihetetlenül hangzik, hogy nehéz megálljam káromkodás nélkül.- Csak tessék, ereszd ki.

26

- Inkább nem. Mondjátok el, mit tud ez a sok készülék, egyáltalán mik a terveitek velük, és hol jövök én a képbe?Jocó már bele is kezdett volna nagy lelkesen egy hosszú tudományos értekezésbe, Dani azonban leintette, hogy ha lehet, érthetően magyarázzon.- Fúha, hát, hol is kezdjem? Az egész lényege, a legfontosabb eszköz ez a szuperfejlett részecskegyorsító, aminek az eredeti terveit felhasználva kisebb- nagyobb módosításokkal létrejött ez a csoda. Hogy miket tud? Jelen pillanatban biztosan állíthatjuk, bebizonyítást nyert a gép által: van gyorsabb anyag a fénynél. A gond azonban itt kezdődik, ugyanis bármely anyag, ami túllépi a fény sebességét, átlép egy másik dimenzióba, és az időtől függetlenül halad. Vagyis nem tudhatjuk, hogy mikor hol van. A fény a leggyorsabb anyag, ami az idővel párhuzamosan mozog. Tehát a mi részecskegyorsítónk képes az atomi szintű anyagot egy másik dimenzióba ’küldeni’, ahonnan szerencsére mindig visszatér, tehát az is bizonyítást nyert, hogy van visszaút a dimenziók között.- Ezzel csak az a gond, hogyha az időtől függetlenül mozog az anyag, akkor lehet, hogy az adott dimenzióban évmilliárdokig van jelen, mire visszatér. - kezdett összeállni a kép, most már képes voltam értelmesen hozzászólni a témához, sőt, a saját gondolataim is teret kaptak, amelyek hagytak némi kívánnivalót maguk után.- De visszatér, és ez a lényeg. És ami még érdekesebb, hogy az eltűnése és a visszatérése között alig telik el pluszmínusz fél másodperc. Ez az egyetlen érzékelhető nyom, amely alapján biztosan tudhatjuk, hogy a térváltás valóban megtörtént. - Aha. Tehát azt állítjátok, hogy megtaláltátok a módját, hogy az anyagot átjuttassátok egy másik világba, vagy dimenzióba, ahogy tetszik. És mindezt úgy, hogy az anyagot a fénysebességen túlra gyorsítjátok… Ez elég durva, be tudjátok bizonyítani?- Persze, de azért még egy- két infót közölnénk előtte. A legfontosabb: Bármi is történik, az csakis a magad felelősségére történik, és bármit látsz, vagy hallasz, azt csakis te láttad, vagy hallottad, másra nem tartozik. Remélem, értesz.

27

- Hát persze. Elég a sok dumából, lássam, mit műveltetek ti itt az évek alatt.Dani Jenny fülébe súgott valamit. Jenny a papírokkal teleszórt asztalhoz lépett, kibányászott alóla egy egybefűzött köteget, és átböngészte. Jocó közben a részecskegyorsítóhoz ugrott, és beindította a gépezetet. A gép oldalán levő képernyőn megjelent egy rakás adat, amit nem tudtam meghatározni, hogy mihez tartoznak, de Jocó magától értetődő szakértelemmel leste a képernyőn megjelenő számsorokat. - Minden oké, Jenny, mehet. Dani, gyere ide. Hol az a szivacsgolyó, amit használni szoktunk? Vagy kezdjük rögtön a rádióval? Dani felült, és előhalászott a fotel réseiből egy kis golyóbist, de mielőtt átnyújtotta volna Jocónak, felém hajolt.- Jobb lesz, ha kikapcsolod a mobilodat. Miután minden készen volt, Jocó intett, hogy lépjek közelebb. A gép képernyőjén megjelent a gép belseje, ahol egy körkörös csőjáratban az odahelyezett szivacsgolyó hevert. - Dani, oltsd le a villanyt, tudod, hogy a fényt is elszívja…A sötétben világító képernyő sarkában megjelent egy apró „START” gomb.- Akkor mehet. Jól figyelj, mert egy pillanat lesz…Jocó megnyomta a gombot, mire a gép enyhe zúgás kíséretében felizzott belülről, láttam, ahogyan a Tesla- spirálszerű rudak minden irányba villámokat szórnak. A leoltott villany pukkanás kíséretében felvillant. A szivacsgolyó elemelkedett a talajtól, a következő másodpercben pedig eltűnt… azután már ott is volt, és a következő pillanatban már a túloldalról gurult tovább körbe a járatban. Legalábbis ezt gondoltam, mert az agyammal képtelen voltam felfogni a történéseket, a szememmel is csak egy elmosódott csíkot láttam másodpercekig, amikor a golyó már lelassult. De a képernyőn lévő adatok, miután képes voltam értelmezni őket, arra utaltak, hogy a golyó az indulás után, ha egy pillanatra is, de eltűnt a térből, sőt még az időből is. Az időmérő -0,00000001 másodpercet mutatott, de ez már részletkérdés volt. A látottak teljesen felborították a lelki egyensúlyomat, és hiába próbáltam elfojtani az elképedésemet, éreztem, hogy egy pillanat, és kitörnek belőlem a szavak és az érzések. Megtöröltem

28

átizzadt homlokomat, igyekeztem lehiggadni, a testemen remegés futott végig, és erős émelygést éreztem. - Nem bánjátok, ha most bezárkózom egy kis időre a mosdóba? - Menj csak. Érdekes, téged nem taglózott le annyira a dolog, mint mondjuk Jocót. Ő azonnal elájult, pedig ő se fogta fel teljesen, mi is zajlott le a szeme előtt. Amíg te bent leszel, mi kitaláljuk, hogyan folytassuk, te meg addig azt találd ki, milyen információkra van szükséged. Mostantól tudod a tényt, amit mi hárman, és most már neked is kötelességed segíteni nekünk, hogy többet megtudhassunk a ’többi’ világokról, és a kvantumtérről, ami elhatárol tőlük. Bebotorkáltam a mosdóba, felkapcsoltam a villanyt, bezártam az ajtót, és kiadtam a fáradt gőzt. Először csak sűrű káromkodásra futotta a szavakból, de ahogy szép lassan lenyugodtam és kezdett a fejem kitisztulni, egyre jobb kedvem lett. Nevethetnékem támadt, hát nevettem, őszintén, harsányan, őrülten. Fél óra múlva már magamba roskadva ültem a kád szélén, és magamban elmélkedtem a helyzet lehetetlenségéről. „És lőn: választ kapott a világ egyik legnagyobb kérdése, bebizonyítást nyert az egyik legirreálisabb elképzelés… léteznek párhuzamos univerzumok, ráadásul még átjárhatók is. Az idő nem egy befolyásolhatatlan tényező, az anyag viszont állandó. És a legdurvább, hogy mindezek egy városszéli kert alatti pincében történtek. Két egyetemista srác és egy volt tudós által. És én szemtanúja voltam mindennek, egyedüli kívülállóként. És mostantól nem voltam többé kívülálló, lehetőséget kaptam, hogy hármukkal együtt felfedezzem a világok rejtélyeit. Annyi lehetőség, annyi felfedeznivaló. Túl sok is. Már most is érzem, hogy lassan besokallok. Mindig is nagyon érdekesnek találtam az elképzelést, hogy talán létezhetnek a miénkkel párhuzamos világok, és talán ezek a világok a mi világunk alternatív verziói, mindennek még talán logikai értelme is volt, de soha nem tekintettem többnek fikciónál. És most az egész abszurd elképzelés valósággá vált a szemem láttára. Csak kíváncsiságból, bekapcsoltam a mobilomat. Semmi különöset nem vettem észre rajta, bár az óra mintha késett volna néhány másodpercet, legalábbis a mosdó falán levő órához

29

képest… Viszont az én órám online működött, tehát inkább a fali óra sietett. Végeztem egy frissítést, de az idő ugyanúgy maradt. Kimentem a mosdóból, közben a mini laborban újra felkapcsolták a villanyt Daniék, Jocó és Jenny éppen a berendezéssel foglalatoskodott. Dani ismét a fotelben ült, és egy üveg whisky tartalmát vette szemügyre. Amikor észrevett, felém nyújtotta.- Gyere, kóstold meg. Eredeti skót, apámék ügyfelei készítik. Nem vagyok oda annyira a whiskyért, nem is hasonlít a mi pálinkánkra. De az most nincs, hát be kell érni ezzel. Na, gyere már, nem mondd, hogy nem szereted.Igazából tényleg nem a whisky a kedvenc italom, de egyik gabonából készült piát sem kedveltem különösebben. Ezek közül a whisky éppen abba a kategóriába tartozott, amelyiket fintorgás nélkül tudtam meginni, úgyhogy elfogadtam a felém nyújtott üveget. Egész kellemes íze volt, és a történtek hatására egyáltalán nem éreztem soknak a fél üveg elfogyasztását, amit szerencsére Dani megakadályozott.- Ember, azért ne csinálj hülyeséget. Ülj le, nyugodj meg, aztán beszélgethetünk a továbbiakról. - Beszéljünk most, ameddig még tudok koncentrálni.- Rendben. Kérdezted ugye, hogy neked mi közöd mindehhez, hát barátom, te vagy a kulcsa a további kísérleteinknek. - Ezt hogy érted? Mi olyat tudok, amit ti nem?- Igazából semmit. A dolog technikai részénél nem lennél nagy hasznunkra, bár én is csak afféle vendég vagyok a fizikában, nem sokat értek én se hozzá. De ez a labor az enyém, és az ősöknek is ki kell találni valami hihető mesét. Neked is megvan a szereped. Azonban ez a dolog kényes része már az elején, mert hát… na mindegy, egyéb kérdés, mielőtt belevágunk a dolog közepébe?- Nincs. Végig gondoltam mindent, és nem hiszem, hogy az eddigieknél meglepőbbet tudnál mondani. Már benne vagyok nyakig. Baszki ember, ti betegek vagytok! És a világ legkeresettebb tolvajai valószínűleg. Hogyhogy nem akadtak még rátok a különleges szervek?

30

- Ne ragadj le a felesleges részleteknél, ez a mi dolgunk, ne problémázz rajta. Nem kapnak el, és mi nem teszünk semmi olyat, amiből néhány öncélú szervezeten kívül a világon bárkinek is baja esne. Az tény, hogy nem tanácsos az interneten tartózkodnunk, meg telefonunk sincs a biztonság kedvéért- kivéve Jennyt, ő megoldotta, mindent megold. De fontos ez most? Neked nem kell lemondanod ezekről, nem kell neked is eltűnnöd, az még talán feltűnő is lenne. - Felfogtam, ugorjunk tovább. Mi a tervetek rám nézve?Dani sóhajtott, megvakarta a fejét, gondterheltnek látszott. Odaszólt Jocónak és a neki lelkesen magyarázó Jennynek, hogy jöjjenek hozzánk. Jocó felvonta a szemöldökét, majd krákogott egyet és Danit figyelve a szeme sarkából magyarázni kezdett.- A te dolgod nagyon egyszerű lenne, azaz elvben, mert hát végül is nem kell semmit sem csinálnod, csak… Dani, én nem vagyok biztos benne, hogy ez tényleg jó ötlet.- De igen, muszáj. - Dani felém fordult, Jenny pedig szorosan hozzábújt. - Ezt nem lesz könnyű megfontolni, megértem, de nagy szükségünk lenne rád… te lennél a tesztalany, aki elsőnek átesne a „transzdimenzionális tudatátvitelen”. Hülye egy kifejezés, Jocó nevezte el így.- A lényeg az lenne,- vette át a szót Jocó - hogy… természetesen átgondolt és teljesen biztonságos körülmények között kísérletet tegyünk az emberi tudat utaztatására az alternatív világok között. Ne ijedj meg, hallgass végig. Emlékszel rá, amikor erről vitáztunk szünetekben? Azt mondtad, hogy feltételezésed szerint, ha vannak alternatív világok, akkor azokban minden megvan, ami a mi világunkban, tehát olyanok ezek a világok, mint egy- egy ferde tükör. Megvan mindennek a többi világbeli megfelelője. Valószínűleg jó irányba tapogatóztál akkor, mert jelenleg az elképzelés bebizonyosodni látszik, azonban biztosra kell mennünk. Sajnos én nem hiszek Istenben, meg a lélek létezésében, úgyhogy ezt most nem vettük számításba, de ki tudja? Lehet, hogy mindenben igazad van. - Oké, állj! - A nyakam körül vastag cseppekben folyt az izzadság, kapkodva vettem a levegőt. Mélyet sóhajtottam, kifújva a felgyülemlett

31

indulatokat. - Tudom, mit mondtam. Azt is tudom, hogy komolyan gondoltam. De ez már túlmegy az őrültségen. Egyáltalán, csináltatok már ehhez hasonlót előtte? - Nem, de ezért mondtuk, hogy te lennél az első…- Tehát semmi támpontotok nincs. Egy kísérlet, ami bárhogy végződhet. Mit akartok csinálni? Felgyorsítani engem is, mint azt a labdát?- Szó sincs róla, ne beszélj ostobaságokat. Elég megalapozott az elképzelésünk, nagyon is. Tessék, elmondom, amit tudunk, vagy feltételezünk: Ugyanazt, amit te is tudsz, tehát feltételezzük, hogy a világok mind hasonlóak, csak valamiben eltérő módon „fejlődtek”. Mondhatnám úgy is, alternatív valóságok. Embert nem tudunk egészben transzportálni, ez nyilvánvaló. De a tudatot, ez már bebizonyosodott a rádióhullámokkal, képesek vagyunk a golyóhoz hasonlóan átküldeni a kvantumtéren, és vissza… Ez eddig biztos. Viszont van néhány kérdéses tényező, de ne ijedj meg, ez csak kalkuláció: A tudat ugye egy személyhez tartozik, aki ideát marad, hogy mi történik, amíg a tudat egy másik világban van, nem tudjuk, valószínűleg semmi, mert a tudat a golyóhoz hasonlóan max. 1-2 másodpercig lesz távol. Maximum. Mintha egy pillanatra elvesztenéd az eszméleted. De: a másik feltételezés, hogy a másik világban megvan a te személyed ugyanúgy, mint itt, és a tudatod oda fog érkezni… szóval érted… és vagy tudatcsere történik, vagy mind a kettő összeáll eggyé. A visszaúton így is úgy is kiválik, és semmi sem tűnik fel. Olyan lesz, mint egy deja- vu. Vagy lehet, hogy konkrétan az lesz. - Tudom, ezt mind tudom. Eddig rendben van, nem tűnik olyan lehetetlennek, legalábbis ezek után… Mi történne a legrosszabb esetben? - Hát meghalnál, de… - Dani gyorsan sípcsonton rúgta Jocót, aki feljajdult, és utána sértődötten elfordult.- Ennek az esélye egy a millióhoz. - Dani magát is próbálta megnyugtatni a kérdésben, Jenny pedig a segítségére sietett. - Nagyobb a valószínűsége, hogy esetleg elájulsz, vagy talán kómába esel. És közben a tudatod utazik egy kört. Ne aggódj, nincs veszély. Inkább arra gondolj, mi lenne, ha sikerülne? Ki tudja, mi történik egy alternatív valóságban? Bármi.

32

- Hát ez marha jó… Hogyan gondoljátok ezt véghezvinni?Jenny megfogta a kezem, és megnyugtatónak szánt mosollyal magyarázta:- Ne félj, minden jó lesz. Befekszel ott az ágyba, elalszol, és mi megoldjuk. Nem csinál semmi rosszat, nem érzel semmit. - Jaa, sima ügy, megnyugodtam… - megerőltettem egy mosolyt, és rámeredtem az ágyra. Aztán a fejhallgatónak látszó készüléket vettem szemügyre.- Az is kelleni fog? Nem bánnám, ha közben hallgathatnék zenét.- Az nem fejhallgató, ha arra gondoltál. Az fogja a tudatod átrepíteni valamelyik világba. Egyébként feszültségmentes árammal működik az egész. De zenét attól még tehetünk be, ha ettől könnyebb lesz…- Még ne nagyon örülj, mert nem döntöttem el semmit. Te mit tennél a helyemben? - Nekem semmi kedvem máshol lenni, akár fejben, akár máshogy. De úgy látom, neked ezzel pont nem lenne gondod. Na, fel a fejjel. Nem kényszerítünk semmire, de azért gondold meg. Igazából sejtettem, hogy rossz ötlet, de hát meg kellett próbálni.Felálltam a fotelből, elindultam a kijárat felé. - Oké, meggondolom. Van egy szál cigid? - Te dohányzol? Amúgy van, tessék. - Dani felém nyújtott egy doboz cigarettát. Valójában nagyon ritkán dohányoztam, többnyire az ilyen helyzetekben. A hatás nálam nagyjából a teljes érzelmi leépülés, a minden- mindegy állapot. Most pontosan erre volt szükségem, hogy ne sokalljak be. Intettem Daninak, hogy maradjon. Kisétáltam egyedül a folyósóra, majd a raktáron át ki a kertbe. Ott aztán elkezdtem fel- alá járkálni. „Ez… őrület… ez elképesztő, nem csak álmodom? Nyilván nem… de ilyen nincs… és mégis van. Mit kéne tennem? Ez olyan szinten őrület, hogy nem is tudom, mit gondoljak. Kész, a világ egy csapásra átértékelődött. És ez még csak a kezdet, ha minden igaz. Mennyi lehetőség… és mekkora kockázat. Nekem kéne felderíteni az utat. És ha semmi nem igaz az egészből… akkor talán… meg is halhatok, azon nyomban, amint megindul a kísérlet. Viszont, ha nem teszem, innentől kezdve akkor is minden megváltozik.

33

Minden megváltozik…Akkor már miért ne változzon meg a lehető leggyorsabban? Életem legőrültebb cselekedete lenne, ha belemennék a kísérletbe, sőt talán a legutolsó is. De mégis… egyszer el kell jönnie ennek is. Egyszer nekem is lépnem kell olyan kérdésben, amiben a helyes döntést nem befolyásolják a körülmények. Ez az őrültség lehet a legrosszabb bukás, vagy a legnagyobb előrelépés. Talán fussak el? Felejtsem el az egészet? Hiszen mindig is ezt tettem. Ebben jó vagyok. Megfutamodni a változás elől… Miért ne tenném most is ezt? Logikus lépés lenne…Francba a logikával. Persze, a könnyebb út, ami soha nem vezet semmire. Nem, ezt nem hagyhatom ennyiben. És mi lenne, ha… Mi lenne? Valszeg meghalnék, még elköszönni se tudnék. És kit érdekelne? Nem kavarna nagy port a halálom. Persze rohadt felelőtlen is lennék. Ez felér egy öngyilkossággal. Nem, nem ér fel! Hiszen csak a legrosszabb esetben történne ilyen. Elég a statisztikázásból. Nem érdekelnek az esélyek. Nagyobb az esélyem, hogy semmi bajom nem esik. Nem hiszem el… Döntöttem. Meghoztam életem első, és talán legőrültebb döntését, amely nem a józan ész elvein alapult. De már nem érdekelt. A közeli jövőre koncentráltam, ami legalább annyira bizonytalanná vált, mint az, hogy még aznap hazajutok- e. Miután elszívtam a cigarettát, lekiáltottam a többieknek, hogy jöjjenek fel. Amikor aztán mindannyian a kertben voltunk Daniék felé fordultam. Mélyet lélegeztem, és kiböktem:- Benne vagyok. Csináljuk meg, de ha lehet, holnap, vagy ma este. Délután még munkába is kell menjek, és hát ne haragudjatok, de ez túl sok volt.Dani megszorította a vállam.- Kösz, mindannyiunk nevében. Biztosan jól átgondoltad? Megismétlem, mi semmire nem akarunk kényszeríteni, elmehetsz, ha gondolod.- Nem, átgondoltam, de ha belehalnék, ágyús dísztemetést akarok. Soha nem hittem volna, hogy így is végezhetem: „Elhunyt a tudomány szolgálatában”… - Ne viccelj, esküszöm, előbb esel össze valahol szívrohamban, vagy bármi, mint a kísérlet által. Ne gondolj ilyenekre, csak stresszelni fogsz tőle.

34

Semmi szükség rá. Menjünk be a házba kajálni, aztán elviszek haza, vagy ahova menni akarsz. - Oké, mi az ebéd? A kajálás valamennyire lehűtötte a kedélyeket, egy kis borozgatás is becsúszott, a végére már egész jól éreztük magunkat. Amikor ismét az órámra pillantottam, már elmúlt fél kettő. Felpattantam az asztaltól, és Danit is sürgettem az indulásra.- Jól van, ülj be a kocsiba, máris indulunk. Aztán majd mutasd az irányt. A kocsiban aztán behunytam a szemem és megpróbáltam nem gondolni semmire. A munka majd eltereli a figyelmem az elkerülhetetlenről, amin szerettem volna minél hamarabb átesni, és mégis, legszívesebben a végítéletig halogattam volna. Nem fogom meggondolni magam, nem leszek gyáva. Dani végre beszállt a kocsiba, és elindultunk. Dani feltette a napszemüvegét, és kitolatott a garázsból. Az úton megállt és hozzám fordult.- Tudod az utat?- Persze, menjünk el a Gellért hegyig, a közelben van az étterem.- Hm, majd legközelebb, amikor majd egyszerűbb programjaink is lesznek, benézünk hozzád Jennyvel. Pincér vagy, vagy mi?- Pultos. De néha nekem is át kell vennem a pincér szerepét. - Zenés estet akarok, és borravalóról ne is álmodj. - Dani elnevette magát, én is elmosolyodtam.- Hát persze, majd exkluzív fellépőket szerződtetek. Nem is, én leszek a műsorszám. Általánosban zongoráztam. Már jó ideje nem játszottam zongorán, ez is egyike azon számtalan lehetőségeimnek, amiket hagytam eltűnni. Lehet, hogyha összegyűlik annyi pénz, veszek majd egy zongorát. Egy igazit. - Ne rágódj a múlton, mindig ott a lehetőség előtted. Tanuld meg megragadni. - Ha az olyan könnyű lenne…

35

- Neked úgy tűnik, nem könnyű. Ilyen kérdésekben nyugodtan fordulj hozzám. Ha végeztünk majd a kísérlettel és minden rendben zajlik, becsszó, veszek neked egy zongorát. Luxuskivitelűt.- Ugyan már, semmi szükség rá. Túl egyszerű lenne.- Az élet egyszerű, nem fogtad még fel? - Dani mosolyában volt valami megnyugtató és biztató, amitől azonnal hinni tudtam neki. - Egy ideje már tényleg kezdem úgy érezni, hogy csak én bonyolítom túl magamnak. De hagyjuk ezt, csak tovább bonyolítanám. - Ahogy hátradőltem az ülésen, szembe jutott az órám. Megnéztem, mobilomon egy óra harmincnyolcat mutatott, míg a kocsi műszerfalán levő digitális órán harminckilenc perc tizenhét másodperccel múlt egy óra. Csak úgy mellékesen szóltam Daninak:- Hallod, a kocsi órája mintha sietne egy picit. Nem pontos?- De, nagyon is pontosan mér. A te óráddal lehet baj.- Az nem lehet, internettel működik, ha van net, mindig frissíti. Alig tíz perce frissített utoljára. Neked nem furcsa? Van ennek köze a laborotokhoz meg a részecskegyorsítóhoz?Dani a homlokára csapott, levette a szemüvegét és rám meredt.- Van köze, elég sok. Azt mondod, siet az óra? Igazából már korábban is megfigyeltük a jelenséget, de nem tulajdonítottunk neki nagy szerepet. Feltételeztük, hogy a részecskegyorsítóban lezajló folyamat hatással lehet a valós időre. Érted, hiszen anyagok tűnnek el belőle és jönnek vissza. Az az apró időeltolódás, ami a részecskegyorsítóban lévő anyagok mozgásakor keletkezik, talán kihatással van az időre, akár plusz, akár mínusz. Nem biztos, de lehet, hogy az egész valós idő eltolódott néhány másodperccel. Nem az egyszerű órák késnek, vagy sietnek, a valós idő változik meg. Mi ezt nem érzékeljük, csak a fejlett időmérő műszerek, amikkel az internetes órák is működnek. - Tehát minden megy tovább normálisan, semmi nem változik, csak az idő megy előre vagy hátra néhány másodpercet, és az nincs hatással a világra? - Nincs, úgy tűnik. Vagy nem érzékeljük. De ebből semmi sem biztos.

36

- Szóval még az idővel is játszadoztok? Ti vagytok a Szentháromság? - Nem volt meggyőző a nevetésem, és már teljesen lefárasztottak a hallottak.- Nevess csak, mi komolyan vesszük, amit csinálunk. Csak úgy haladhatsz előre a fejlődésben, ha nem félsz megtenni a következő lépést, történjen bármi. A világ még nem robbant fel, úgyhogy nem hiszem, hogy bármilyen komolyabb következménye lehetne ennek a kis időcsúszásnak.- Hallottál már a „pillangó effektusról”?- Valszeg előbb, mint te. A pillangók csinálhatják, hát mi miért ne?- Na jó, nem vitázom veled. - Mindketten nevettünk, és az út hátralevő részében lelkesen vitáztunk a különböző elméletekről, amiket ismertünk, vagy hallottunk. A Petőfi hídnál hosszú sor volt, Dani unottan kocogtatta fejével az ablaküveget. - Mondd csak, neked van jogsid? - fordult felém hirtelen.- Még nincs. Még nem volt rá alkalmam…- Kamu, ne kamuzz. A kocsiktól is félsz?- Nem, basszus. Áh, csak ezzel is úgy vagyok, hogy folyamatosan halogatom. Nem tudom, miért, tök jó lenne végre saját kocsit vezetni. Hülye vagyok, de tudod mit? Ha tudsz jó iskolát, elmegyek és beiratkozom.- Hát őszintén szólva én otthon tanultam, Faternak ez is benne van a képesítésében, személyesen tanított. Bocs, ezt magadnak kell megoldanod. Na de legalább az alapokat tudod?- Ha nem kell főútra kimennem, nem lenne gond. - Tudod mit? Átadom a kormányt, vigyél el magad ahhoz az étteremhez. Nem lesz vele gond, remélem.- Nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet…- Akkor legyél biztos. És ne legyél már ennyire beszari, ez már kínos. Ha felkínálnak egy lehetőséget, mondd rögtön, hogy persze, ha hosszú távon megéri. Mert azért annyi eszed csak van, hogy tudd, mivel jársz jól.- Tudom, és mégis belementem a kísérletbe. Szerinted jól tettem?- Az majd kiderül, addig meg felejtsd már el. Ha ezen töröd a fejed, nem tudsz a vezetésre koncentrálni. Ha belegondolok, nem is nagy baj, hogy még nem kezdted el, ilyen hülye tulajdonságokkal úgy meghúztak volna a

37

vezetői vizsgán, hogy annál már csak az lenne szarabb, ha még kártérítést is kellene fizetned, mert kinézném belőled.- Te meg hallgass, ha azt akarod, hogy ne menjek neki valaminek. Biztonságban sikerült elvezetnem a járgányt a Véndiák étteremhez, ahol hétvégénként dolgoztam. A hely valójában étterem és pub volt egyben Innen adódott, hogy bár általában a bár mögött foglaltam állást, néha a személyzet hiányában át kellett vennem a pincér szerepét. Nem sok álmom vált még valóra, de ez az éttermi munka egyike volt azon elképzeléseimnek, amelyek a csodás élet ösvényén helyezkedtek el. A helység nagyon kellemes hangulatot árasztott, és az ételek teljesen megérték az árukat. A berendezés ízlésesen volt összeállítva, és amúgy a hangulat egészében tökéletes volt, és alkonyatidőben ott dolgozni mindig felejthetetlen élmény volt. Dani meglepődve hajolt előre, amikor megálltam az étterem előtt.- Te itt dolgozol? Haver, azóta járok ide, mióta az egyik csajt a suliból... Na, és eddig még nem láttalak itt. Hát igen, csak hétköznap ugrok be ebédelni, te meg gondolom hétvégén vagy itt. Milyen itt dolgozni?- Talán a legkirályabb dolog egész Budapesten, hogy itt dolgozhatok. Nem rossz az ELTE-be járni, de mégis, ez az a hely, ahol minden a helyére kerül bennem.- Hát, kár, hogy már bekajáltunk, megkóstolnám a hétvégi menüt.- Semmi különös, a legjobbak általában suli időben vannak. Azért mégis este a legjobb itt lenni, szerintem. Elképesztő jó hangulata van.- Az biztos. Ha nem bánod, most nem megyek be. Jó munkát, és döntsd el, hogy akarsz- e még ma este visszajönni hozzánk. Ez fordulópont lesz mindannyiunk életében, ezt biztosra veszem. Na, szevasz, majd várom a hívásod. Számítok rád, ahogy mindenki. Ja, és ha van kedved, segítek megtanulni vezetni. Egy jó tanács: legközelebb ne szorongasd olyan szerencsétlenül az a kormányt! - Dani a kanyarban felemelte a hüvelykujját, amit nem tudtam mire vélni.

38

Az étterem az édent jelentette nekem ebben a pillanatban, egy apró helyet a világban, ahol biztonságban éreztem magamat, ahol nem történhetett semmi baj. Mindig is egy nyugalmas helyet jelentett számomra a világ lármájában, és most különösen szükségem volt rá. Azonban most nem a külvilág elől, hanem saját magam elől menekültem. És ebben senki nem segíthetett. A racionális énem küzdött az álmodozó énemmel, az egyik azonnal elfelejtette volna a történteket, a másik azonban csodálatos lehetőségeket látott bennük, és a jövőben, ami belőlük alakulhat. Mit tenne bármelyik ember ilyen helyzetben? Egyelőre nem teszek mást, mint fejjel megyek előre az ismeretlennek. De hát nem ezt tesszük mindig? Ki tudja, mit hoz a holnap? Akkor miért fontos, hogy mikor történjen meg az elkerülhetetlen? De hát azt sem tudom, mi fog történni. Lehet, hogy jó, lehet, hogy kevésbé jó. Semmiképpen nem bánom meg. Lehet, hogy nem is lesz rá lehetőségem. Annyi baj legyen. Életemben először olyat teszek, amit nem bánok meg soha. De mégis…Nem rejthettem elég jól az érzéseimet, mert délután hat óra körül Feri, a szakács rám szólt, hogy mi bajom van. Amikor nem tudtam mit válaszolni, azt tanácsolta, hogy hagyjam a melót másnapra, legfeljebb hamarabb jövök. Nem tiltakoztam, elköszöntem a többiektől, és a buszmegálló felé vettem az irányt. Vajon Daniék mit csinálnak, amíg én itt eszem magam? Biztos fogadnak, hogy nem megyek el. Hát tévednek. És számon kérem még a zongorát Danin. Jocóval pedig lenyeletem a szemüvegét. Szűz, mi. Igazából én is az lennék, ha ott és akkor hallgattam volna a józan észre. Az az este királyul telt, de ami azután jött, az mindent tönkretett. A csaj lelépett, és mindenki megtudta, hogy aznap éjjel megvolt az első. Ott és akkor nem zavart, miért is zavart volna, kitárt karokkal fogadtam a többiek éljenzését, de idővel egyre kevésbé éreztem dicsőségnek. És ellőttem az utolsó esélyemet is, hogy Vele lehessek. Életemben harmadjára, valami megszakadt, és örökre eltűnt az idő soha meg nem szűnő forgatagában. És azóta nem volt olyan lány, aki igazán lázba tudott volna hozni. Egy részem meghalt, s vele halt az igazi szépség és érték utáni vágyakozás, ami néhány éve még eredő részemet képezte. Azóta nem gondoltam a kapcsolatokra.

39

Nem tudtam volna elképzelni boldog kapcsolatot az életemben. Inkább a tanulásra, a munkára és a barátaimra koncentráltam. De az álmok mindig visszahozták azt a kínt, amit a régmúlt érzései tápláltak. Amik soha nem lehetnek már az életem részei. Amiknek csak a hiánya létezik, és ami hiány olyan nekem, mint szomjazónak az utolsó csepp, ami mindig újra megjelenik, de soha nem lesz több egy apró cseppnél.Nem akarok erre gondolni. Betérjek egy kocsmába? Rossz ötlet, az alkohol csak még jobban felrázná a kedélyeket. Jobb, ha haza megyek, és ott átgondolom az egészet. A busz öt percen belül megjött, én pedig felszálltam, a leghátsó ülésre ültem, és kifelé bámultam az ablakon. Már rég besötétedett, a lámpák, amik máskor gyönyörű színkavalkádot alkottak, ezúttal csak kísértetiesen villódzó fénygömböknek tűntek az elmosódott üveg mögül, és az utcák úgy suhantak el a szemem előtt, mint egy- egy kísértetvonat. Minden csak illúzió. Semmi sem az, aminek látszik. A külvilág ebben a pillanatban egy szürke massza, ami olyan távol van tőlem, mintha a holdról szemlélném az egész várost. Magamat is látom, kívülről, ülök a buszban, a szemem lecsukódik, és lassan eltűnök az ülésről, a városból, a világból. A busz megáll, kiszállok, gépiesen elindulok a lakás irányába. A kulccsal fél órát babrálok. Bent minden sötét és csendes volt. Nem kapcsoltam villanyt, a sötétben eljutottam a szobámig. Előkerestem a fejhallgatómat. A mobilom Wi-Fi- je rácsatlakozott az internetre, beírtam a Youtube weboldalát. Az első videók között ott volt Craig Amstrong egy órás zenei videója, „Piano Works” címmel. Sosem hallgattam végig, mindig belealudtam. Csodaszép zongoraművek voltak a videóban, amikor hallgattam, az álmaim is nyugodtak voltak. Ránéztem az órámra: fél nyolc volt, odakint zajlott az élet. De engem nem érdekelt a külvilág. Elindítottam a videót, feltettem a fejhallgatót, és az ágyra dőltem. Az arcomat a párnába fúrtam. Arra gondoltam, milyen marha kínos lenne most sírni. Senki sem látná, de akkor is. Már évek óta nem sírtam, legalábbis soha nem szándékosan, esetleg fájdalomból. De most nem tudtam visszatartani. A zene hatására kitört belőlem minden, amit idáig felhalmoztam, a rengeteg kétség, szomorúság, düh, minden lelki fájdalom. És azután elárasztott az a

40

fajta nyugalom, amikor az ember semmit sem érez, semmire sem gondol, csak létezik. És nincs kétsége létének értelméről. Azután mély álomba zuhantam.

Arra ébredtem, hogy csörög a telefonom. Felugrottam az ágyból, a mobilom után kaptam. Az órára néztem: mindjárt fél kilenc. A híváskísérlet véget ért, Jenny telefonja volt, valószínűleg Dani hívott. Visszacsöngettem, fél perc múlva meghallottam Jenny hangját a túloldalon. - Várj picit, adom Daninak. - Na mi a helyzet, jól vagy?- Dani hangján érződött a visszafolytott aggodalom. - Már lemondtunk rólad. Ugye tudod, hogy nem lett volna belőle gond? - Tudom, és kösz a bizalmat. De nem gondoltam meg magamat. És nem akarom halogatni. El tudsz jönni a Bartók út és a Villányi út kereszteződéséig? - Persze, mikor induljak?- Amikor gondolod. Amikor minden készen áll. Remélem, tudjátok a dolgotokat.- Mondtam már, emiatt te ne aggódj. Előtte még felnyitunk egy pezsgőt, vagy valamit, úgy se biztos, hogy sikerül megszervezni a bulit hétvégére. A te egészségedre iszunk. - Kedves, de nekem most semmi kedvem bepiálni. Tehát, mikor jössz?- Azonnal, de ha nem tartasz velünk, inkább még indulás előtt megisszuk mi hárman a pezsgőt. Addig készülődj. Ne hozz magaddal semmit, amire nincs nagyon szükséged. Majd megcsörgetlek. Szevasz. - Rendben, odakint találkozunk.Felkapcsoltam a villanyokat, körülnéztem, minek venném majd hasznát Daniéknál. A mobilomon kívül semmi érdemleges tárgy nem volt a szobában. Inkább más elfoglaltság után néztem. Először is levetettem magamról az átizzadt gönceimet, és lefürödtem. Kerestem valami jól kinéző

41

ruhát, amit a hétvégi esetleges buliban is hordhatok majd, és zsebre vágtam egy doboz óvszert. Végül is bármi megtörténhet. Utána kimentem a konyhába, hogy megnézzem, mennyi kaja maradt hétvégére. Út közben eszembe jutottak Béláék, és hogy mi lesz, ha nem kerülök vissza vasárnapig. A legegyszerűbb megoldás mellett döntöttem, egy lapra firkantottam az üzenetemet, amit felragasztottam a hűtőre:„Srácok! Ha nem lennék itt, amikor megérkeztek, akkor valószínűleg még Daninál, a haveromnál vendégeskedem. Ha nem jönnék vissza hétfőig, hívjátok fel Dani barátnőét, a száma ---UI. Nem maradt semmi kaja a házban, hozok a haveromtól. Talán Eszti ismeri, harmadéves az egyetemen.” Ezután visszamentem a szobába, és rendet raktam a dolgaim között. Tíz perc után ismét megcsördült a mobilom. Dani volt az.- Úton vagyok. Pakold össze, ami kell, aztán gyere. A Bartók sarkán leszek.- Oké, siessünk, már elég késő van.- Te úgyis aludni fogsz, de mi nem. Leteszem.- Oké, szevasz.A mobilomat és az éttermes dossziémat magammal vittem. Két perccel Dani előtt értem a Bartók út sarkához, amikor Dani megérkezett, szó nélkül beszálltam a kocsiba, és az út hátralevő részében csendben támasztottam a fejem az ablaküvegnek. Dani rockszámokat dúdolt, de alig hallottam belőle valamit. Szinte észre se vettem, hogy megérkeztünk, Jocó és Jenny a kapuban várt. A házban bekaptam néhány falatot az ebéd maradékából, azután egyből a labor felé vettük az irányt. Dani a magával vitt egy kancsó kávét. A laborban minden a helyén volt, de bőrbevonatú ágy előre volt állítva, és az asztalra egy rakás apró orvosi műszer volt pakolva. - Azok csak a biztonság kedvéért vannak odatéve, ne aggódj - próbált nyugtatni Dani.Befektettek az ágyba, kényelmes pozícióba állították a dőlésszögét, egy kis olvasólámpát helyeztek az asztalra, a villant lekapcsolták, és a kislámpát hagyták csak égni. Jocó a részecskegyorsítóhoz vonult, Jenny pedig a

42

képernyőt figyelte. Egy idő után az asztalhoz ment, és felvette onnan a fejhallgatószerű készüléket.- Ez amúgy miért néz ki úgy, mint egy fejes? Az összes rossz filmben az ilyeneket rém ronda fejfedőként ábrázolják. - mondtam, ahogy Jenny a fejemre helyezte.- Hát ha nem bánod, mi nem akarjuk a filmeket követni. Szerintem jobban néz ki, mint azok. Csak zenét nem lehet vele hallgatni. - Azt hoztam magammal. És ha nem haragszol meg, nem rockot szeretnék hallgatni.- Hát jó, legyen. De akkor mid van?- Instrumental.- Jézus… Nem baj, kibírjuk. Kész vagy? Lazulj el, ne stresszelj, lehet, hogy király érzés lesz.- Meglátjuk. Egy pillanat…Elindítottam a lejátszási listát, és hátradőltem. Dani a kezembe nyomott két pirulát.- Altató, hogy ne kelljen fél órát várjunk. Ha nem bánod, vedd be. Itt egy pohár víz, most csak ez van.Lenyeltem az altatókat, és azonnal éreztem, hogy az egész testem elgémberedik, a légzésem lelassul, és egyre homályosabban látom a történéseket magam körül. Hallottam, ahogy Jocó felkiált, valami olyasmit, hogy „Elindult!”, éreztem, ahogy Dani megszorítja a kezem, azután magába zárt a végtelen sötétség.

43

II.

Nyári fény

Tételezzük fel, hogy vannak párhuzamos világok. Tételezzük fel, hogy van közöttük átjárás. Annyi minden van, amit elképzelhetünk, ha csak a lehetőségekre gondolunk, amit a multiverzum tartogathat számunkra. Tippelhetnénk a végtelenségig. Az én elképzelésem azonban csak egy szűk körét tartalmazza ennek a végtelen halmaznak. Nem is szeretném túlbonyolítani az elképzelést, csak azt szeretném, hogy a magam módján átadhassam azt a képet, amit én erről az egészről alkottam. Tételezzük fel, hogy létezik a lélek. Nagyon sokan nem ismerik el, hogy van, ezért nem szeretném egyetemes dogmának beállítani. Mi egyáltalán a lélek? Melyik részünk lenne az? Mit jelent egyáltalán a „lélek”, mint szó?Számomra mindazt a szépséget, jóságot, érzelmet, tisztaságot jelenti, ami nélkül az ember már rég kiirtotta volna saját magát. A lelkiismerettel gondolom, hogy már mindenki találkozott életében. Ez az az érzés, ami visszafog attól, hogy csak az egónkra hallgassunk, hogy csak magunkkal törődve átgázoljunk embertársainkon. De ettől még szükségünk van az egónkra, mert az nem más, mint az öntudatunk, ami nélkül elvesznénk, nem léteznénk, vagy nem tudnánk róla. Mindkettőre szükségünk van, egyik sem kevésbé fontosabb a másiknál. Meg kell találnunk a középutat ahhoz, hogy teljes életet tudjunk élni. Ez egy nehéz feladat, talán soha nem fog sikerülni, a tökéletesség olyan megfoghatatlan dolog, amit nem is tudunk igazán meghatározni. Számomra a tökéletes jelent mindent, ami csak létezik. A létezés millió árnyalata teszi színessé a kört, ahol a hibák nélkül ugyanúgy szürke lenne minden, mint a napfény sötétség nélkül. Mindenki követ el hibákat. És emiatt kárhozzon el örökre? Ezt én nem tudom elfogadni. Mindenki megbűnhődik a hibáiért, de még itt, az életben, a halál után pedig nem tudhatjuk, mi fog történni. Erre a kérdésre talán a legegyszerűbb választ az

44

egyre divatosabb „reinkarnáció” elmélete adhatja. Vagyis a halál csak egy ajtó, egy újabb életbe. Nem tudom, más emberek hogyan értelmezik ezt a kijelentést, engem nem nyugtat meg túlságosan. Akkor sem félnék a haláltól, ha kiderülne, hogy csak egyszer jön el, de akkor végleg. Nem félek attól, ha véget kell érjen valami. Az egyetlen dolog, amitől igazán félnék, hogyha a vég után nem lenne semmi. A ’semmi’ számomra egy borzalmas kifejezés. Nem tudhatom, mi az élet értelme, de ha a semmire gondolok, még a lehetősége is elvész, hogy célja legyen a létezésnek. Félek a céltalanságtól. Az értelem hiánya taszít, mindennél jobban. Ezért félek az elájulástól, vagy bármilyen öntudatlanságtól, amiben az elmémnek kétségbeesetten kell küzdenie azért, hogy csak egy apró fénysugarat is találjon. Mert ilyenkor minden racionalitás megszűnik, a tér, az idő, a hogyanok és a miértek. Érdekes ugye, hogy az idő elvileg a létezés alapja, hiszen idő nélkül hogyan léteznénk? Minden csak illúzió… az idő is? Hiszen mindenki ismeri az érzést, amikor egy különlegesen unalmas napon éppen csak, hogy vánszorognak előre a percek, amikor pedig jól érzed magad, legyen akárhány óra az eltöltött idő, alig egy pillanatnak tűnik. Tudom, csak az elménk játszik velünk… Kivel is játszik? És miért teheti meg? Talán tényleg nem is létezik úgy az idő, ahogyan érzékeljük, csak az agyunk képez egy szilárd képet róla, hogy fel tudjuk dolgozni a jelenlétét. És az agy időnként megkeveri a dolgokat. Elég morbid elképzelés, de van alapja. Mindenesetre az idő egy kellemetlen tényező tud lenni. Amikor a reinkarnációra gondolok, különösen annak tűnik. Úgy képzelem el, mintha az élet egy körön húzódna, és a kör maga az idő. A körnek nincs eleje és vége. Mindig folytatódik, de nem tudjuk, hol érne véget, vagy hogy hol kezdődött. Tyúk, vagy tojás… Szerintem az időnek nincs feltétlen jelentősége a létezésben. Nem tudom, mi történne, ha megszűnne az időfolyam, csak azt tudom, hogy nem egyenletes, és valószínűleg függetleníteni is lehet magunkat tőle. Idő nélkül nincs kezdet, és nincs vég. Nincs elmúlás, nincs félelem. De idő van, és mi érezzük a jelenlétét. Vajon milyen lenne, ha kikerülnénk belőle?

45

Milyen lenne az időtlen létezés? Lehetséges volna? A multiverzum elméletében minden lehetséges. Az is, ami ellent mondana az elméletnek. A paradoxonokat nem tudjuk megérteni, mert nincs igazi értelmük, mégis léteznek. Az önzetlenség ki kéne, hogy zárja az önzés lehetőségét, mégsem teszi. A lélek mellet nem kéne, hogy önzés legyen. Vagy mégis? Mindez együtt tökéletes összhangban áll egymással, még a hibák is csak szépítik az életet. Mi lenne, ha mindez megszűnne? Ha az egész világ megszűnne? Ha az idő megfagyasztaná a létezés örök folyamatát?Talán akkor is ilyen és ehhez hasonló gondolatok kergethették egymást a fejemben, amikor az időtlen és testetlen ürességben lebegtem. Vagy talán nem is lebegtem. Nem voltam semmi, csak önmagam hiánya, az akaratom kivetülése a semmiben, ahol nem is kellett volna léteznem. A „hol” és „mikor” elvesztette értelmét, az érzékelés sem létezett többé. Mindig is foglalkoztatott, milyen lehet vaknak lenni, most megtapasztalhattam, már ha a tapasztalásnak volt értelme ebben a pillanatban… mert hogy mennyi idő telhetett el ebben az állapotban, képtelen lennék elképzelni. De mégis, valahol leg mélyen, a tudatomban tudtam, hogy létezem, hogy valahol vagyok, és hogy valami történik. De ott, és akkor képtelen lettem volna ezt végiggondolni. És aztán ki tudja, a valóságban mennyi idő elteltével, egyszer csak vége lett.

Azért tudtam, hogy vége lett, mert látni kezdtem. Csak sötétséget láttam, de már ez is haladás volt ahhoz képest, amit a látás hiánya jelentett. Fájdalmat éreztem, ott, ahol a tarkómnak kellett volna lennie. És ahogy egyre több színárnyalat jelent meg a sötétségben, főként vörös pontok, majd egyre világosabbak, észrevettem, hogy lélegzem. Kétségtelenül levegőt szívtam, tehát megállapíthattam azt is, hogy van mivel lélegeznem. Aztán megéreztem a zsibbadtságot a tagjaimban. Megmozdítottam a karom.

46

Azután fájdalmas nyögés kíséretében egészen átfordultam a tengelyem körül, egy szilárdnak tűnő talajon. Mellettem valami puha, pokrócszerű tárgy volt. A kezemmel automatikusan utána nyúltam, és az arcomhoz szorítottam. És ahogy enyhült a fájdalom és a zsibbadtság a tagjaimban, lassan kinyitottam a szemem. Azonnal szédülés fogott el, kénytelen voltam a takaróra hajtani a fejem. Feküdtem a hátamon, és próbáltam megerőltetni a szemem, hogy lássak valamit, de csak nagyon homályos vonalakat tudtam kivenni az elmosódott térből. Mellettem fal volt, a fejemet nekitámasztottam. Közben egyre világosabb lett a kép, mintha napfény áradt volna szét a helyen. Magam mellett a padlón egy szemüveget pillantottam meg. Kissé be volt hajlítva a kerete, és egyáltalán nem volt ismerős. Felvettem a földről, és a szemem elé helyeztem. Tökéletesen tisztán látszott mögötte a helyiség, így végre szemügyre tudtam venni, hova kerültem. Talán mégis az én szemüvegem volt, de nem az eredeti. Az a szemüveg, amit én használtam, fekete- fehér keretes és kissé szögletes volt, ez pedig sötétbarna és ovális. Mintha régen lett volna egy ilyen szemüvegem... nagyon régen. A helyiség nagyméretű szobának látszott. Tíz- tizenkét matrac volt elhelyezve a padlóra, és mindegyiken volt egy- egy kispárna, takaró és néhány apróbb tárgy, mobiltelefon, fogkefe, papírok, Biblia… mindegyiken hevert a párna mellett egy Biblia. Ez valami keresztény szervezet tulajdonában lévő hely lehetett. Ismerős volt, mintha már jártam volna itt egyszer, még régebben. Végignéztem magamon, és így megtudtam, hogy fehér rövid ujjú póló és piros rövidnadrág van rajtam. Először nem értettem, hiszen elvileg még tél volt. Mégis meleg volt, nagyon meleg. Lassan elmúlt a hasogató fejfájás, már csak a vér lüktetését hallottam a fülemben, és éreztem, hogy a végtagjaim teljesen el vannak gémberedve. Ügyetlenül felálltam, és megpróbáltam egyensúlyban maradni, de neki kellett támaszkodjak a falnak. Tőlem balra volt egy nyitott ajtó, talán a kijárat. A fal mentén elindultam felé, és az ajtókeretbe fogózkodva kiléptem a vakító napfénybe.Ahogy körülnéztem, hirtelen képek rohamoztak meg, képek a múltból. És ahogy egyre jobban elborított az emlékáradat, hirtelen minden világossá

47

vált. Tudtam, hogy az emlékek a sajátjaim, és mégsem, mintha egy másik személy fejébe láttam volna bele. Mintha nem is én lettem volna, és mégis... mintha egy másik önmagam lettem volna. Megpróbáltam koncentrálni, és igyekeztem az előtörő gondolatok segítségével választ keresni az egyszerűbb kérdésekre. Először is… Hol vagyok? Ahogy jobban körülnéztem, kezdtem felismerni a tárgyakat. Tőlem tíz méterre két kerti pingpongasztal, körülöttük a föld kaviccsal teleszórva. Előttem egy kert pázsittal, tőlem jobbra kerítés, azon túl kisméretű focipálya, jobbra egy nagyobb ház, aminek az emeletére nagy, egyenes falépcső vezetett, korláttal. A kavicsos tér túloldalán egy fehér jurta állt, mellette egy kék quad motor. A pingpongasztal egy kisebb épület mellett állt, azon túl pedig egy kültéri étkezőhely volt. Körülöttem emberek voltak, mind gyerekek. És mindegyik ismerősnek tűnt. Mintha a múlt egy darabkája éledt volna újjá bennük. És a sok arc között észrevettem az öcsémet. De nem, az az alacsony, alig tizenháromnak látszó gyerek nem lehetett az öcsém. Az én öcsém mindjárt betölti a tizenkilencet, felnőtt, akárcsak én. De az arca összetéveszthetetlenül az öcsémé volt. Alkatra is hasonlított, csak ha lehet, még az öcsémnél is cingárabb volt. Épp a pingpongasztalok felé indult. Utána eredtem, leküzdve a nehézséget, amit maga a járás okozott ebben a pillanatban. Miközben átvágtam a kerten, éreztem, ahogy visszatér az erő a tagjaimba, és a melegtől teljesen elmúlt a fejfájásom. Ismerős hangot hallottam a vállam mögül. Megfordultam, és megpillantottam a falépcső aljában Nagy Danit, a volt osztálytársamat általánosból. Dani a nevéhez híven valóban nagydarab volt, és meglehetősen erős, viszont kedves és türelmes embernek ismertem. Ő is sokkal fiatalabbnak tűnt, mint ahogyan emlékeztem rá, akárcsak az öcsém. Két éve láttam utoljára, de akkor magasabb volt, és a hangja is bőven az alsó vonalakon mozgott. Dani odament hozzám, nekem pedig eszembe jutott egy kérdés.- Hé… Dani. Hányadika van ma? - Az én hangom is szokatlanul vékonyan csengett, mintha az öt- hat évvel fiatalabb énem beszélt volna.- Hát azt én honnan tudjam? Tökmindegy, kész vagy a mai oldallal?

48

- Hm? Micsodával?- Jó, akkor csináld meg, addig úgyse jutunk tovább.- Azt mondd meg legalább, milyen nap van? - Mi lenne, hát hétfő. Megint elaludtál? Felrázzalak?- Ne, ne, tegyél le... Nem lehetek ilyen alacsony. - Amikor Dani felemelt, vettem csak észre, hogy alig érek az álláig. Nem számoltam őt százhetven centinél magasabbnak, de hogy én ne legyek annyi…- He? - Semmi, csak hát… mi a fene?- Héé, vigyázz a szádra.- Egy szót se szóltam.- Akkor jó. Na, húzzál bele, addig nincs szórakozás.Ahogy távolodtam, különös érzés kerített hatalmába. Az öcsém éppen egy nála alacsonyabb gyerekkel játszott a pingpongasztalnál, a srác nagyon ismerős volt, még a neve is derengett, talán Peti, vagy Gergő… Szólni akartam az öcsémnek, de aztán gyorsan meggondoltam magam. Legjobb lesz, ha senkivel nem érintkezek, amíg nem tisztázom magamban, hogy mi történik. Leültem egy padra, szemben az öcsémékkel, és megpróbáltam úgy fordulni, hogy lehetőleg senki ne vegye észre, amint magamba mélyedve, behunyt szemmel gondolkodom. Fél perc sem telt el azonban, amikor éreztem, hogy valaki leült mellém. Felemeltem a fejem, és odafordultam. A gondolataim összecsuklottak.

A Vásárosnaményi baptista tábor különleges hely volt. Egy hely, egy közösség, aminél szeretetteljesebbet, összetartóbbat, vagy boldogabbat nem ismertem. Mai napig nem találkoztam még egy olyan közösséggel, amit ennyire átjárt volna a béke és a szeretet harmóniája. Önzésnek nem volt a táborban helye, a közösség gyakorlatilag minden cselekedetét az Úr Jézus

49

tanaira alapozta. Aki nem tudja, miről szólnak a baptista tanítások, annak megpróbálom röviden és egyszerűen levázolni:A baptisták megvetik a világi javakat, és minden öncélú szórakozást. Ide tartozik a tánc is, amit nem feltétlenül nevezhetünk öncélúnak, sőt… és még ezer ponton bele lehetne kötni a baptisták elveibe. De hát a kötözködés nem öncélú? A baptisták egyetlen örök érvényű törvénye a szeretet törvénye. Azonban a szeretetet csak az Úr Jézus által gondolják elérhetőnek, ezért igyekeznek mindenkit, akit lehet, megismertetni az Úr Jézus tanaival, mert vallják, hogy csak azok szerethetnek igazán, akik vallják az Ő nevét. Minden baptista tulajdonképpen misszionárius, és hitéből adódóan kötelessége, hogy másokkal is megismertesse az Igét. A baptisták szerint a világ egy szörnyű hely és az emberek, akik nem ismerik az Úr Jézust, mind üresek és érzelmek nélkül élnek. Ezért élnek ők zárt közösségekben, ahol viszont örömmel fogadnak bárkit, aki hajlandóságot mutat a tanításaik megismerésére. Tehát végső soron a baptisták mindenkit szeretnek, de nem fogadnak el mindenkit egyenlőnek, mert szerintük csak azok lehetnek egyenlők, akik Isten igéje által azokká válnak. Képesek az őszinte, odaadó szeretetre, ami a mai világban nagyon ritka, hiszen ebben a szeretetben nincs semmi önzés, a legtöbb ember pedig nem tud önzés nélkül élni. Szerintem az átlagembereknek ettől még ugyanolyan értékes az életük, mint akármelyik baptistának, hiszen több kockázatot vállalnak azáltal, hogy kinyitják a szemüket és a fülüket a világ minden irányába. A baptisták gyakorlatilag elzárkóznak a tapasztalástól, és nem vállalják kockázatot, hogy „bűnbe essenek”. Így nagyon kevés részét érik el a felismerésnek. Mondhatjuk úgy is, hogy egy gyermek szintjén vannak. A baptisták úgy gondolják, hogy nincs a gyermekeknél tisztább emberi lény, az ember élete során csak „romolhat a bűn által”, ezért nagyon fontosak számukra a gyermekek, a baptista közösség aktív részének legalább fele hat és tizennégy év közötti gyermekekből áll. Ennél idősebb kortól már lehetséges a „bemerítkezés”.A Vásárosnaményi tábor is gyermekeknek lett megrendezve minden évben, júliusban. A táborban nagyjából nyolc felnőtt és legalább harminc gyerek

50

volt, különböző keresztény felekezetekből. Én is köztük voltam, tizennégy éves, önfeledt, vidám, bizakodó srác, aki akkor még szinte semmit sem tudott a világról. Egyet tudott biztosan, hogy jó helyen volt a táborban, ahol mindenki ugyanolyan kedvességgel nézett rá, mint mindenki másra. Akkor, talán életemben először és utoljára tartoztam valahova, ahol boldog voltam. Örültem az életnek, ami szépet és jót ígért, hallgattam a Bibliai meséket, és hittem, hogy az életben semmi sem számít, csak a szeretet és az összetartás.A táborban ott volt az öcsém is, akivel akkor még szoros volt a kapcsolat, mint az két jó testvérhez illik. Mostanában egyre kevesebbet érintkeztünk, ő elvan a maga közösségében, én pedig mindig igyekeztem beilleszkedni a sajátomba, de ez sohasem ment igazán. Akkor régen még minden jól ment, az egyetlen dolog, ami talán éket verhetett közénk, az az irigység a részemről, amit csak nehezen tudtam akkor még leküzdeni. Irigyeltem a mobiltelefonját, az ügyességét pingpongban, a barátait… Apró, gyerekes dolgok, mégis ezek jelentették a legnagyobb problémákat számomra. Ott volt a táborban néhány a volt általános iskolai osztálytársaim közül, Krisztina, Tamás, Nagy Dani, Anna… Mondhattam volna őket akár a barátaimnak is, de ha most belegondolok, nem hiszem, hogy ők még a barátjuknak mondanának. Már régen eltávolodtak az útjaink, de én mindig örülni fogok, hogy valaha ismertem őket. Közöttük talán Tamás volt az, akit a legközelebbi barátomnak mondhattam. Rövid, szétálló, világosbarna hajú srác, svábos arcvonásokkal (állítása szerint inkább orosz vér volt a családjában), aki ízig- vérig evangélikus volt, számára semmi sem volt fontosabb a hiténél, reggel a Bibliával kelt és este azzal feküdt. Hitte, hogy egy nap majd mindenki megismeri Isten igéjét, és akkor nem lesznek ateisták, buddhisták, iszlámok, vagy más keresztény vallások, hanem egy egységes, szeretet- és Bibliaalapú vallás. Akkor még én is így gondoltam, és nagyon sok mindenben egyet tudtam vele érteni, de mára már eléggé megváltozott a világnézetem. Véleményem szerint nincs rá szükség, hogy mindenkit megtérítsünk, és az ember úgy is lehet keresztény, hogy nem ismeri az Úr Jézus nevét. Egy volt buddhista osztálytársam úgy jellemezte a buddhizmust, hogy az egy „életminőség”.

51

Jelen pillanatban ugyanezt mondanám a kereszténységről, azonban az igazi keresztény hitet nagyon kevesen gyakorolják. Hiszem, hogy a baptisták közöttük vannak, még akkor is, ha csak keveset értenek a világból. Azokat, akiket még ismertem, a táborvezetőkön kívül, talán csak egy, vagy két alkalommal láttam egy- egy hittanórán. Azaz… volt közöttük egy, akit bár nem ismertem, mindenképpen meg akartam, ez a személy pedig az a lány volt, akivel egy korábbi táborban találkoztam, akibe beleszerettem, és aki talán a legnagyobb nyomot hagyta rajtam az életben. Gyenge kifejezés ez arra, amit éreztem, amikor először megláttam. Nem tudom biztosan megmondani, miféle érzés kerített hatalmába, amikor a szemébe néztem. Mondhatom szerelemnek? Nehéz úgy jellemezni ezt az egészet, mint egy egyszerű szerelmi esetet, mert képtelen lennék elképzelni, hogy más is ezt éli át. Nem, ez más kellett legyen, de nem kevésbé hanyagolható. Azt viszont nem mondhatom, hogy ő lett volna az igazi. Nem, ez már régen bebizonyosodott. De abban biztos vagyok, hogy kevés ember állhat közelebb ahhoz, hogy tökéletesnek gondoljam. És akkor még nem tudtam róla semmit. Már csak a látványa túltett minden elképzelésemen, amit a tökéletesről gondoltam. De hát milyen is lehetett a lány, aki számomra egy új dimenziót nyitott meg az érzések között? Talán mindenki másnál szebb volt? Lehet ezt mondani? Tíz emberből hány mondaná, hogy gyönyörű, ha meglátná? Nem tudom. Fogalmam sincs, más hogyan látná, mert én sem tudom úgy jellemezni, mint egyszerű szépséget. Ha a szépre gondolok, akkor az kategorizálható és vannak fokozatai. Például, szerintem a vörös hajú lányok többsége kifejezetten szép, sőt kifejezetten szexi, még azok is, akiknek kicsi a fenekük, vagy a mellük, sőt, náluk különleges formái vannak a szépségnek. A szőkék is szépek, a szőke csajok általában jó testűek, és közöttük is megtalálható a szépség különleges formája. De ezeket nem lehet összehasonlítani Evelynnel. A lány, aki új értelmet adott a szépség fogalmának, egyike a legritkább madaraknak, akiknek talán még külön szépségtípusa sincs. Ami talán a legkülönlegesebb volt benne, és ami egyúttal a leginkább felverte bennem a szívműködést, az a szeme volt. Ismerjük a mondást, a szem a lélek tükre. Ami azokban a szemekben volt,

52

az képtelenség egyszerű szavakkal kifejezni. Akkor régen még nem tudtam, hogy mi lehet az, ami úgy vonz abban a zöld szempárban, de már az első pillantás valódi sokkhatást váltott ki. Mai napig nem tudom megmagyarázni, miért. Nem akarok találgatni, csak azt mondom, amit megtapasztaltam az idő alatt, amíg a közelében voltam. Nyolc évvel ezelőtt, a 2009- es Basest- i táborban láttam először. Akkor is a tábor utolsó napjaiban, a pingpong bajnokságon találtam vele szemben magam. Miközben a játékra koncentráltam, észre sem vettem, kivel kerültem össze. A szett utolsó körében pillantottam fel az asztalról, hogy lássam, ki adja a szervát. Döntetlenre álltunk, az a kör döntötte el a meccs végét. A lány, aki az asztal túloldalán állt, egyszerűen egy képtelenség volt. Valójában fel sem fogtam, hogy ott van, a szemem káprázott. Megpróbáltam összeszedni magam, elkezdtük a kört. Ügyetlenül, de agresszívan játszottam, és ő akkor kivillantotta a mosolyát. A labda a vállamnak ütközött, a meccs véget ért. Életemben nem esett még olyan jól a vereség. Akkor még nem gondoltam volna, hogy az a titokzatos lány annyira mély benyomást tesz rám, hogy többet nem hagy nyugodni a kiléte. De ahogy az idő telt, egyre jobban égetett a kérdés, ki lehet, hogyan ismerhetném meg, miért nem hagy nyugodni az a pillanatnyi emlék róla? Szerencsém volt, ha lehet így fogalmazni. Két év alatt többször is találkoztam vele, bár csak egy- egy pillanat erejéig, és tisztes távolból. És minden alkalom csak növelte azt a csodálatot, amit felé éreztem.Két évvel később, a Vásárosnaményi táborban találkoztam vele újra hosszabb időre. Nem akarom ecsetelni az ott történteket, mert bár a legszebb emlékeim valók onnan, egyúttal a legnagyobb bukást is talán akkor éltem meg. Én, a tizennégy éves, önbizalom hiányos, félénk, szerencsétlen srác, egyszerűen kitértem minden jó elől az életből. Megaláztam magam, mert azt hittem, ez az, ami másokban elismerést vált ki. És talán soha nem jöttem volna rá a végzetes hibámra, ha az életemben a dolgok nem alakultak volna úgy, ahogy alakultak. Ki tudja, mi történt volna, ha azon a nyáron nem vesznek fel a gimnáziumba Magyarországon,

53

mi történt volna, ha maradok abban a keresztény, de minden világi tapasztalatot nélkülöző közösségben. És még így is, annyi hibát követtem el az életemben ezek után is, ami kőkeményen rá nyomta a bélyegét a nevemre… Evelyne már megismerte az egyik oldalamat, és ez az oldal sajnos az egyik leggyengébb volt a személyiségemben. A naiv, tudatlan, kiszámítható, megalázkodó oldalam volt ez, ami legfeljebb szánalmat ébreszthetett az emberekben. De ezzel együtt talán észrevehette azt a töredéket is, ami elég intelligens volt ahhoz, hogy egy szinten legyen vele. A tábor alatt egyszer- kétszer elbeszélgetett velem, és én sajnos még így is szépen lejárattam magam. Azokból a beszélgetésekből kiderült róla, hogy nem csak leírhatatlanul gyönyörű, hanem elképesztően intelligens, magabiztos, humoros, ironikus és iszonyatosan komplex jellem is volt. Nem tudok mást mondani, teljesen kész voltam tőle. És ezzel a képpel mentem el aztán a táborból, hogy megtaláltam a világ leg- leg- leg… szóval a tökéleteset. Az elején még örültem, de ahogy telt az idő, Evelyne személye átokká vált számomra. Mert ezután képtelen voltam a többi lányra normálisan tekinteni, a „mérce” olyan magasra szaladt, hogy ami az alatt volt, az már értéktelennek számított. És a mérce sajnos túlszaladt a felhőkön, oda meg ki tudna még eljutni? Ahogy telt az idő, lassan erőt vett rajtam a kétségbeesés, hogy az életben már soha nem fogok örömöt találni, senki sem fogja begyógyítani azt a parázsló sebet, amit Evelyne hagyott rajtam. Magamba zárkóztam, és úgy tűnt, a világon senki nem akart kiutat mutatni. A helyzetet súlyosbította az én bizonytalan, magába forduló, reménytelenül romantikus, álmodozó jellemem, ami annyira elválasztott az emberektől, hogy emiatt az első évem a gimiben gyakorlatilag maga volt a pokol. És mindez egy lány miatt, aki régen, egy táborban véletlenül összekerült velem a pingpong bajnokság döntőjében.

54

- Szia, Evelyne. - Megremegtem a lány közelségétől, pedig már nagyon régen találkoztam vele személyesen. Azaz… elvileg most találkoztam vele először közvetlen közelről, még a nevét sem kellett volna tudnom. Legalábbis a fiatal énemnek nem kellett volna tudnia. Basszus, ez hihetetlen… és borzalmasan kínos. - Oh, szia. Emlékszem rád: nem veled játszottam a döntőt… - Pingpong bajnokságon? Úristen, milyen régen volt. - Igyekeztem teljesen nyugodtnak tűnni, de közel álltam az idegösszeomláshoz.- Igen, pontosan. Nem emlékszem, melyikünk nyert. - Számít az? Amúgy te nyertél. Szögezzük le, szerencséd volt. Egy pillanatra megijedtem, hogy megharagszik, de aztán hamisan elmosolyodott. - Azért ennyire ne bízd el magad. Nyertem és kész, talán visszavágót követelsz? Megnyugtatlak, nem játszottam többet, szóval nem fejlődtem sokat. Ahogy figyeltem, amit mond, furcsa érzés fogott el. Az eddig történtek semmiben sem különböztek az emlékeimben szereplőkkel. Mint egy előre megírt forgatókönyv. Gyorsan levontam a következtetést: Mivel két tudat van jelen egy helyen, mindkettő próbálja átvenni az irányítást. Eszembe jutott a sok hiba, amit elkövettem régen, amikor Evelyne társaságában voltam. Ezúttal végre tudtam, mit kell tennem, hogy szimpatikussá váljak a szemében. - Aha, én viszont sajnos napi huszonnyolc órában mást sem csináltam. Ilyen erőviszonyok mellett is vállalsz egy játékot? - Hát, nem tudom. - Nem fogok könyörögni. Egyszeri alkalom. És biztos vagyok benne, hogy most is meg tudnál lepni. - Megeresztettem egy félmosolyt, és figyeltem a hatást. Tiszta röhejesen nézek ki, gondoltam magamban. Evelyne közelebb hajolt az arcomhoz, rám hunyorított.- Azt hiszem te már jobban megleptél. - A szája szélén, az orra körül megjelent egy halvány kis grimasz, ami olyan hihetetlen összhatást váltott ki az arcán, hogy máshová kellett elkapjam a tekintetem. Nagyon hatásos

55

volt tőle, hogy összezavarjon, alig bírtam felrázni a gondolataimat. Felálltam, és az asztal mellől távozó öcsémék felé néztem. - Na, játszunk? Ha nem akarsz, találok egyéb elfoglaltságot. De azért jobban örülnék…- Igen?- Oké, hosszú vagy rövid szett?- Még nem is mondtam semmit.- Hát, én meg nem várok.- Biztos vagy benne, hogy jó, amit csinálsz?Ezt a kérdést nem tudtam mire vélni. De nincs miért meglepődni, Evelynt képtelenség lenne kiismerni, fogalmam sincs, mit tud, vagy mire gondol. Mindig le voltam maradva tőle egy lépéssel, sohasem értem a nyomába. Talán nem is volt rá szükség. Miért akarom mindenáron megérteni? Hogy bebizonyítsam, minden, amit tud, azt már én is tudom? Ez nagyon ostoba és kicsinyes elképzelés, mégsem tudok megszabadulni tőle. Ha bármit is el akartam érni, félre kellett tennem minden földhözragadt gondolatot.- Lehet bármiben is biztos az ember?- Hmm… Az talán megkérdőjelezhető, hogy velem beszélgetsz? - Szerintem igen. És azt hiszem, szerinted is. - Miből gondolod?- Szerintem te bármit képes lennél megkérdőjelezni. Tévedek?Evelyne még jobban elmosolyodott, felállt és összefonta a karjait. Én megpróbáltam pókerarcot vágni és lassan elindultam a hálóhelyek irányába. - Na jó, én most megyek, ha nem akarsz játszani. Akkor inkább megcsinálom a napi feladatot. Kár, kíváncsi voltam, még mindig olyan jó vagy- e.A hátam mögött hallottam, ahogy Evelyne felemelte a pingpongasztalról az egyik ütőt. - Jó vagyok… hmm, mire gondolsz? Hát jó, egy rövid meccs. - Végül is, nekem sem kell sietnem.Délután hét óra körül lehetett, ha jól számoltam, a másik tudatomból kiszivárgó emlékek alapján aznap délután, négykor érkeztünk meg a

56

táborba. Én nagyjából fél órával hét előtt tértem magamhoz a hálóhelyen. Valószínüleg a másik énem éppen akkor rendezte el a cuccait az ágyánál, amikor „megérkeztem”. Elképzeltem, mi történhet eközben Daniéknál, hiszen a tudatom most egy másik világban van. Talán azt hiszik, meghaltam. Vajon mi történik majd, ha nem tudok visszatérni az eredeti testembe? Lehet, hogy ebben a valóságban kell maradnom végleg? Újra formálhatnám a gyerekkorom. Mennyi bajt előzhetnék meg, mennyi kapcsolat alakulhat másképp… és mennyi szál tűnhet el nyomtalanul az események végtelen fonalában. Biztosan tudnék neki örülni? Boldog lehetnék úgy is, hogy felnőtt fejjel újra kell élnem a gyerekkorom?Semmit sem tudhatok biztosan. De itt, a táborban olyan érzés fogott el, amit nagyon- nagyon régen éreztem. Boldogságot, összetartozást, gondtalanságot. És ahogy álltam, szemben a legtökéletesebb lánnyal, akit csak el tudtam képzelni, újra önfeledt, fiatal srácnak éreztem magam, és a világ mosolygott rám.

Aznap este, miután végre megcsináltam a napi feladatot- néhány egyszerű feladványt egy kis füzetecskében, aminek a címe „Az én hősöm” volt, és amiben bibliai történetek szerepeltek-, leheveredtem az ágyamra, és figyeltem, mit csinálnak a többiek. Nagyon régen voltam tizennégy éves, fogalmam sem volt már, milyen lehetett az élet annyi idősen. Nem akartam elárulni magamat a többiek előtt, és bár nagyon idegesített a vékony hangom, igyekeztem nem lemenni baritonba. A többiek beszélgettek, kiabáltak, nevettek, marhultak, jól érezték magukat. Én pedig csak ültem közöttük gondterhelten, és igyekeztem kitalálni, mit kezdjek a helyzettel. De minél tovább törtem a fejem, annál biztosabb voltam, hogy magamtól soha nem fogok rájönni, mit tegyek. Azt sem tudtam, mik történtek a tábor előtt, nem voltam tisztában vele, mihez hogyan viszonyuljak. Oké, legalább az jusson eszembe, mi a helyzet a táborral.

57

A hálóhelyiségben sokan voltunk, és lassan mindenki bejött, tehát hamarosan villanyoltás. Talán még előtte lesz valami, közös imádkozás, vagy hasonló, ha jól emlékszem. És muszáj lesz hangosan. Hogy én azt hogy utálom. Mindegy, régen csináltam, nem árt meg. Az egész napi program így zajlott: reggel áhítat, reggeli, délben áhítat, ebéd, áhítat, szabad program, áhítat, takarodó, áhítat. Régen még örültem ennek. De ma már nem tudtam volna elképzelni, hogy ragyogó arccal, összefont kézzel üljek és imádkozzak. Abból már kinőttem. Az áhítatok alatt vannak éneklések. Na, ez már jobb, énekelni szeretek. És a dalok, bár egyszerűek voltak, mégis nagyon kellemesen hangzottak. Néhányra még emlékeztem.A szabad foglalkozás alatt bármit csinálhattunk a tábor területén, ehhez bónuszként rendelkezésünkre állt a két pingpongasztal, a focipálya, és a csocsóasztal fent az áhítatos házban, ahova a nagy falépcső vezetett fel. És volt egy zongora. Nem valódi, csak egy elektromos zongora, inkább szintetizátor. Azt holnap meglátogatom. Úgy emlékeztem, valaki tudott még rajta játszani a táborban rajtam kívül. Az az illető Kiss Evódia volt, akinek a családjában mindenki legalább három hangszeren játszott. Ő kísérte az áhítatokat, míg a táborvezető, Jutka gitárral adta az akkordokat. Másról nem tudtam, aki játszott volna hangszeren, esetleg az öcsém, de hegedű nem volt a táborban. Egyébre nem emlékszem, holnap majd kiderül. Most meg kéne ismernem- újra- a többieket. Az öcsémhez fordultam.- Hé, figyelj. Te tudod már, ki kicsoda?- Hát, nem igazán. Aki melletted van, az Peti, a Kölcseybe jár. A többieket nem tudom. Morozt nem kérdezted?- Nem. Meddig is tart a tábor?- Komolyan elfelejtetted? Nem mondom meg.- Bakker, szombatig, vagy vasárnapig?- Hé, mi bajod?! Szombat délután megyünk haza, nem emlékszel?- Nem. És még egy csomó mindenre nem emlékszem. - Úgy csinálsz, mint egy fogyatékos…

58

- A fogyatékos nem „tud”, nem pedig „nem emlékszik”. - Kezdtem ideges lenni. Kár, hogy ez tizennégy évesen nem jelentett sokat.- Jó, nem érdekel.- Nem tudnál inkább segíteni? - Mit akarsz? Inkább ülj vissza a helyedre, itt van Barna. Barna volt Jutka férje, a másik táborvezető. Ma este ő tartotta az áhítatot.Elmondott egy újabb bibliai történetet, azután imádkoztunk, mindenki, egyenként, hangosan. Amikor hozzám jutottunk, elvörösödtem. Magamban elmotyogtam egy „Ó, hogy a jó ég ... meg”- et, azután a térdemre hajtottam a fejem és összekulcsolt kézzel elmormoltam az „imát”.- Úr Jézus, adj erőt nekem ahhoz, hogy a szeretetedet mások felé is közvetítsem, segíts, hogy felismerjem az életben a jót. Segíts azoknak, akik túl vakok, hogy láthassák a fényed, mutass nekik utat. Áldd meg a világot, rajta minden embert, segíts, hogy legyőzzük az önzésünket, és add, hogy boldogok legyünk… A te atyádnak, Istennek nevéért… Ámen. Úgy tűnt, a többieket nagyon meghatották a szavaim, Barna még fél percig összekulcsolt kézzel ült velünk szemben, azután felállt, elmormolt egy „Ámen”- t, megköszönte az áhítatot, és kiment. Én a párnámba rejtettem a vigyorom. Kicsit szégyelltem magam, mert egyáltalán nem vettem komolyan, amit mondtam. Nem szívből imádkoztam, de ez nem tűnt fel a többieknek. Ha Isten tényleg hallotta az imámat, valószínűleg elnézően mosolygott rajta. Vajon tényleg létezik? Hagyta volna, hogy mindezek megtörténjenek? Minden bizonnyal. Isten legérdekesebb tulajdonsága, hogy senki nincs, aki meg tudná határozni, milyen valójában. Mindannyiunk fejében van egy kép Istenről, de csak egy dolog biztos: mind téves. Hogy miért gondolom, hogy Isten mégis létezik? Mert létezik a szeretet, a béke, a barátság, az öröm, a boldogság. Ezek mind Isten. Aznap este nem sikerült megismerkednem a többi gyerekkel. Amikor Morozt akartam kérdezni, ásított egyet és unottan megjegyezte:- Inkább aludj, vagy olvasd a Bibliát.- Másra sem vágyom… - Észrevettem, hogy felkapta a fejét, ezért gyorsan elnevettem magam. - Te melyik részt olvasod?

59

- A tékozló fiú történetét. Szerintem neked is azt kéne. Tényleg, milyen az iskola, ahova menni fogsz?- Oh, király hely… - A fenébe! Hiszen ekkor még semmit sem tudtam a gimnáziumról. Gyorsan hozzátettem: - Nem sokat tudok róla, egyszer voltam ott egy elbeszélgetésen. A többi diák nagyon jó fej. És az órák nagyon érdekesek.- Van ott áhítat? Van egyáltalán bibliaóra? - Nincs. Van egy csomó más, nagyon érdekes dolog…- Hogyhogy érdekes?... Figyelj, szerintem rosszul teszed, hogy odamész.- Ne aggódj miattam. Majd megoldom… járok majd külön bibliaórára. - Akkor jó. De, figyelj… Ne hagyd magad megtéveszteni az ottaniak által. Nem hisznek az Úr Jézusban, csak a bűnt ismerik. - Jó éjt, Moroz.Ha mindenki olyan lenne, mint Moroz Tamás, már régen beütött volna egy újabb keresztes háború. Legalábbis nem hiszem, hogy ellenezte volna. Nem volt értelme vitáznom vele, csak bajba kerültem volna. Azért egy kicsit sajnáltam. Semmit sem tud a világról. Vajon Evelyne mennyit tud ahhoz képest, akit legutóbb három éve láttam a személyében az én világomban? Az a lány már felnőtt, és sokkal realisztikusabb képet vallott a világról, mint a baptisták. Szerinte a jó és a rossz olyan fogalmak voltak, amiket nem lehetett egyértelműen kijelenteni semmi kapcsán. Kifejezetten hízelgő volt számára a baptisták által rossznak titulált oldal. Isten létét kizárta, mert azt állította, ha Isten létezik, csakis egy önkényes, hataloméhes kapzsi személy lehet, aki szegény Sátánt kitaszította, de még így sincs annyi ereje, hogy elpusztítsa. Vicces elképzelés, de nem tudok egyetérteni vele. A kettőnk között a különbség, hogy én pont a Sátán, vagy bármiféle ördög létezését tagadom, mert szerintem gyáva dolog a saját cselekedeteinkért mást okolni.Nyilvánvaló, hogy ő sem gondolta komolyan. Az emberközpontúságot vallotta, amit azonban én nehezen tudok elfogadni, tekintve, hogy hány elcseszett emberi élet van a világon. Ahhoz, hogy magunktól felülemelkedjünk az egyszerű emberek szintjén, különösen sok egóra van szükségünk. De én még mindig azt vallom, hogy minden ember egyenlő, és

60

akkor követjük el a legnagyobb hibát, amikor függetleníteni akarjuk magunkat a többi embertől. Az ember társas lény, és szerintem nincs értelme kivételezni. De lehet, hogy félreértettem, amit mondott. Talán az elképzelése a felszín alatt sokkal komplexebb volt, mint azt gondolhatnám én, vagy bárki más. Akármi is az igazság, még ezek a tulajdonságai is jól álltak neki. Egyszerűen nem tudok olyat mondani, amit hibának róhatnék fel benne. Talán az egyetlen dolog, ami kicsit zavart, az az, hogy túl hamar jellemezte az embereket, akár két mondatuk után. Senki sem tévedhetetlen, de ha ez igaz is rá, nagyon jól palástolta. Amikor anno, a saját világomban, ugyanebben a táborban beszélgettem vele, már akkor is ügyesen kezelte a helyzetet, mindig jó volt benne, hogy átvegye az irányítást a témákban, és pedig sorra követtem el a hibákat, amiket egy kezdő srác elkövet a próbálkozásai során. A legnagyobb talán az volt, hogy túl sokat árultam el magamról. Alaphiba. És ezen sokszor minden bukik. Azóta megtanultam, hogy soha ne áruljak el túl sokat magamról, és próbáljak olyan témát találni, amiben jó vagyok. Azonban ezt gyakran nem tudom idejében megtenni. A legnagyobb hibám az, hogy képtelen vagyok kezdeményezni. Így az egyetlen mód arra, hogy működő beszélgetés alakuljon ki az, ha a partner kérdez először rólam. Az utóbbi két évben valamennyire sikerült kiküszöbölnöm ezt a tulajdonságomat, ezért is lehet, hogy néhányszor majdnem összejöttem egy- egy lánnyal az egyetemen, de a végén valahogy mindig olyan derült ki rólam, vagy a lányról, ami miatt nem tudtam őszintén szeretni. Mindez csakis az én hibám, mindegyik lány nagyszerű volt, de bennem nem tudtak igazi szerelmet kiváltani. Milyen vicces, az érzések nélküli Érző… Az éjszakát félálomban töltöttem, képtelen voltam elaludni a történtek után. Talán a zene segített volna, de ennyi idősen még nem volt mobilom. Röhejes, tudom. Az öcsémnek volt meg akkor az a Samsung telefonja, amit én később négy évig használtam. Újabb feladat a listán: Ha ebben a világban rekednék, otthon mindenképpen kikönyörgök majd magamnak egy saját mobiltelefont. Vagy várok még egy évet, amíg lemegy az ekkor

61

még piszok drága, és általában véve ritkának számító érintőképernyős mobilok ára. Nem tudhattam, hogy egyéb, az eredeti világomhoz képest különböző történések mellett ebben a valóságban az érintőképernyős mobilokat betiltották, miután a korai példányok tömeges meghibásodásokat produkáltak, főként az Apple Androidos alkalmazásaival működők. Talán évek múlva újraindul a fejlesztés. Továbbá… Az általunk ismert Facebook sem létezett, mivel még a megjelenésének évében feltörték a forráskódját és teleszórták vírussal. Ezen a világon szinte minden más volt valamennyire, mint amilyen az eredeti volt. Talán csak a tábor volt ugyanolyan, mint amilyenre emlékeztem. Egy örök kis sziget, a változások végtelen tengerén.

Másnap reggel elég kómásan ébredtem, éjszaka különös képek kergették egymást a fejemben. Minden órában körbepillantottam, hogy biztos legyek benne, nem csak álmodom, hogy a táborban vagyok. Hajnalban, öt óra körül sikerült teljesen elaludnom, azonban ez sem tartott sokáig, mert ez idő alatt semmi sem történt. Az álmaim üresek voltak. Amikor felébredtem, a fejembe tóduló alternatív képek, amelyek a másik énemtől származtak, kis híján félresöpörték az eredeti világból származó emlékeimet, így egyik pillanatban még pontosan tudtam, hogy csak egy fiktív valóságban vagyok, ahol az életem soha nem történt meg, a következő pillanatban pedig teljesen természetesnek tűnt minden, és akaratlanul is úgy akartam cselekedni, ahogyan a másik énem. Ez a kettős gondolkodás annyira összezavart, hogy szinte képtelen voltam a környezetemre koncentrálni, mert azt sem akartam, hogy túlságosan elengedjem magam, de azt sem, hogy teljesen megfosszam a másik énemet a szabadságától. Végül úgy döntöttem, hogy a majdani történésekre bízom a dolgot, és a már meglévő tapasztalataim alapján cselekszem. Történjen, aminek történnie kell, én pedig ettől függetlenül teszem a dolgom.

62

A többiek is lassan felébredtek, beszélgetni kezdtek egymással, én pedig figyeltem, hogy miket mondanak. Az egyik alacsony hegyes képű srác, aki valahogy ismerősnek tűnt nekem, egyszer csak átkiáltott hozzám a túloldalról. - Hé, hallottuk, hogy Magyarba mész új suliba. Fogadtam Benivel, hogy nem bírod ki sokáig. Sok volt a két év nálunk? - A hangjában gúnyt és megvetést éreztem. Végre felismertem, Krisztina öccse volt, Péter, egy gyerek, akivel mindig is fel akartam törölni a padlót. Sajnos mindig megtalálta a megfelelő helyet a bosszantásomhoz, ahol nem kezdhettem vele nyíltan. Régebben nagyon könnyű volt engem szívatni, ahogyan a volt gimnáziumi szobatársam is jellemezte az helyzetemet, én voltam a „gyenge láncszem”. De hogy még ez a törpe is kötekedni merészel, az már sok volt. - Épp a magadfajták miatt fog a Refi hamarosan szétesni. Te örökre megrekedsz abban a porfészekben, amíg én bejárom a világot.Moroz, aki eddig alvást színlelt, most fojtott hangon kiszólt a takarója alól.- Ezt most komolyan gondoltad? Mi bajod van a Refivel? Azért mész el, mert Jézus szeretete kevés neked? Amint észbe kaptam, rá kellett jönnöm, hogy túllőttem a célon. Való igaz, az a Refi, amit én akkor ismertem, két évvel később már nem létezett, leépült egy középszerű, alsó színvonalú középiskolává. De ezt nem kellett volna kimondjam. Péter legalább elhallgatott, és sértődötten a szomszédja felé fordult, azonban Moroz figyelmét továbbra is magamon éreztem. - Nem, Tamás… Ne haragudj, nem gondoltam komolyan. A Refi a legjobb hely, de adjunk esélyt az új dolgoknak is.- Az új dolgokban nincs benne Jézus szeretete, ezt te is tudod.- Nem, ebben tévedsz…- Ne kezdjük ezt, el vagy tévedve, vedd már észre. - Tamás, bárcsak megértenéd… - Nem akarom megérteni. Nincs értelme. Fordulj Istenhez segítségért, mert látom, hogy szükséged van rá. - Úgy teszek. Eddig még nem láttam jelét, hogy ellenezte volna, amit teszek.

63

- Akkor nem figyelted az Ő jeleit.Szívesen folytattam volna a vitát, de észrevettem, hogy mindenki engem figyel. Kezdett a helyzet kellemetlenné válni.- Lehet, hogy igazad van, Tamás, de azért hadd döntse el Isten, hogy mikor akar jelet küldeni. Neked biztosan sokat mutat, nekem lehet, hogy kevesebbet. Ki tudná az ő útjait kifürkészni?- Senki. De aki nem is akarja megismerni, az elveszett. - Igen, biztosan… - Ez így van. Nem csodálkoztam rajta, hogy néhányan innentől kezdve ferde szemmel figyelték minden mozdulatomat, Tamás tartozott valahová, ahol egyet értettek vele. Én már régen nem tartoztam ebbe a közösségbe. Már régen nem tartoztam sehová. Miért van az, hogy ha nem tartozol valahova, akkor mindenhol lenéznek? Miért kell a feltétlen egyetértés a békés együtt éléshez? Ríviai Geralt, Andrzej Sapkowski vajákja jutott mindig eszembe, amikor erre a kérdésre gondoltam. Geralt mindig igyekezett elkerülni a választást egyik vagy másik oldal között, és mindig egyedül volt. Mert ahova nem állt be, ott ellenséggé vált, akinek nem szolgálta az érdekeit, az üldözte. És mégis, ő volt az egyetlen, aki mindig helyesen döntött. Nem fogom megadni magam a szélsőségeknek, ha kell, kiismerhetetlenné válok ennek érdekében. Már régebben megtetten, de most visszagondolva csak negatív eredménye lett annak, hogy mindentől függetleníteni akartam magamat. Az egyetlen, amiben nincs választásunk, az a család, azt készen kapjuk, és jó esetben életünk végéig beletartozunk. Ez az egyetlen, amibe tartozni akarok, ebben nőttem fel, ebben formálódott késszé a jellemem. Nem akarnék másik családot. Az, hogy nem akarok valahova tartozni, nem azt jelenti, hogy nem akarok másokkal kapcsolatba kerülni. Legszívesebben mindenkivel összeismerkednék, akár még össze is barátkoznék. De ezt az emberek közötti ellentétek meggátolják, én pedig nem akarok választani, hogy a másik oldalt többé ne ismerhessem meg. Bárcsak mindenki megértené ezt.

64

Tudom, hogy ha meg akarok maradni pártatlannak, akkor el kell fogadnom, hogy mindig egyedük leszek. Ha ez az ára annak, hogy helyesen döntsek, hát legyen. Ez a legszűkebb út, a legtöbb szenvedéssel teli. Lehet, hogy nem fogom végigjárni. Eddig még csak ellenérzéseket váltott ki másokban. Talán egyszer, volt lehetőségem… volt egy esélyem, hogy jól válasszak, hogy boldog legyek a függetlenségem nélkül is, de én azt az esélyt is otthagytam. Szinte mindenki boldog azokkal az emberekkel, akikkel együtt él, de legalábbis mindenkinek van egy közösség, ahol jól érzi magát. Ahol képes kompromisszumot kötni a többi emberrel a saját érdekében. Én miért nem vagyok rá képes? Senki miatt nem vagyok hajlandó egyetérteni az emberekkel, borzalmas beszélgetőpartner vagyok. És mégis, volt egy lány, aki mellett képes lettem voltam úgy élni, mint a többi ember. Feledtem volna érte a függetlenségemet, de nem úgy, mint Evelyne esetében. Hanem mert arra vágytam, hogy megosszam vele az életemet. Kölcsönösen, önként, szeretetből. Önmagamban csak fél ember vagyok, a párommal tenném ki tökéletes egészet. De hol van a lány, aki képes lenne kiegészíteni ezt az életet? Otthagytam, valahol a gimnáziumban. Lehet, hogy ő volt az utolsó esélyem. Legalábbis nemrég még ezt gondoltam, de most a feje tetejére állt a világ. Hiszen itt van Evelyne. Talán nem véletlenül kerültem ebbe a valóságba, talán tényleg ő az igazi… De ő már megtalálta az igazit, akkor hogyan gondolhatom? Nem rendelkezhetek a sorsa fölött, nem élhetek vissza a helyzettel. Ő már boldog az én világomban a választott párjával, és biztos vagyok benne, hogy itt is várja valahol. Semmit sem akartam volna jobban a világon, mint hogy kiderüljön, tévedek. Hogy kiderüljön, valójában nekem való. Nem, ezt nem is én akartam, hanem az önző, kapzsi énem. Le kell győznöm, nem elégedhetek meg ennyivel. Biztos vagyok benne, hogy az igazi párom még mindig vár rám valahol, és ő valóban tökéletes lesz hozzám. Ha kell, átutazom az összes világot érte.Jutka és Barna bejött és gitárzenés ébresztőt tartott. Jól emlékeztem, áhítattal kezdtünk, ezúttal nem kellett hangosan imádkozni. Utána reggeliztünk, ezúttal is a többieket figyeltem kaja helyett, Evelynéken

65

mindig átsiklott a tekintetem. Ne gondolja, hogy bámulom, bár szívesen tettem volna egész nap. Hallgattam, ahogy az öcsém és a Kölcseybe járó Peti a szabad programot tárgyalták meg. Beszélnem kell majd Tamással a focit illetően. Régen kapus voltam a bajnokságon, most is az leszek. Tamás tanított meg focizni, a Refiben még szerettem játszani főleg, mint kapus, jó is voltam. A gimiben aztán valami megváltozott, mert teljesen elment tőle a kedvem, és még rossz is voltam, mind a kapuban, mind a pályán. Reggeli után jött egy újabb áhítat. Azt hittem végigunom, de egészen megfogott a történetmesélés annak ellenére, hogy nem tartom többnek a legtöbb Ószövetségi iratot, mint a zsidó felsőbbrendűség sulykolását. Igaz, alig figyeltem, de legalább az énekekben feloldódtam. Délutánra ki lett hirdetve egy kreatív verseny, aminek keretében megadott szavakkal kellett valamit írni, csapatban. Öt csapat volt, az enyémbe tartozott Krisztina, Evódia, és három srác, akit nem ismertem. Mielőtt vita keletkezett volna a vezetést illetően, kijelentettem, hogy vagy összedolgozunk, vagy félrevonulok és megcsinálom az egészet külön.- Ennyire elvagy magaddal? A következő tábort nem akarod megszervezni? - Krisztina csípőre tett kézzel, elnézően mosolygott, én pedig úgy tettem, mintha felháborodnék. - Ha nem tetszik, oldjátok meg… Pedig azt akartam mondani, hogy ketten Evóval mondhatnátok, hogy mit csináljunk. Nem akarok én semmit vezényelni, csak ne legyen vita.- Reméltem is. Ebéd után megbeszéljük.- Oké. Figyelj, szerinted is olyan gáz, hogy Magyarba megyek?- Nem tudom, ezt neked kell tudnod. Azt tudom, milyen volt a gimi. Azt viszont nem tudom, milyen lett volna, ha minden csak egy kicsit is másképp alakul. Nem tudom megmondani, lehetett- e volna jobb. Vagy jobb lett volna otthon maradnom? Én akkor is én maradok, ha tíz különböző iskolát végigjárok, maximum más irányba tartanék. „A város mindig változik, de az emberek sohasem…” - Örülnétek, ha itt maradnék? - Miért ne örülnénk?

66

- Szerinted miért megyek el? - Mert így kell lennie.- Talán… Talán nem. Kitől függ?- Csakis Istentől.- Isten pedig szeret, hiszen egy hajszál sem görbülhet meg nélküle.- Akkor Isten nagyon szerethet, hogy elenged téged egy olyan helyre, ahol talán nem is ismerik az Ő nevét.Krisztinának minden bizonnyal igaza volt. Kár, hogy nem ismerhette az Atilla Király gimnáziumot és annak tanulóit. Talán elsőre azt mondaná, hogy azok a diákok tényleg nem ismerik Istent. Valójában ismerték, csak teljesen másképp, mint én, vagy Krisztina. Eszembe jutott egy zeneszám, amit nagyon szerettem, a címe „Fekete Lepke” volt Kowalskytól, és éppen a napokban jelenhetett meg, tehát még senki sem ismerte. A zene szövege szerint minden embernek megvan a saját igaza, és minden igazság egyformán értékes. Nem is az számít, kinek van inkább igaza, hanem hogy örülni tudjunk a másik igazságának. „Mert az igazság az olyan, mint egy fekete lepke, amit keresel a sötétben…”Elindultam megkeresni Tamást. Miután körbesétáltam a focipályát, megpillantottam a pingpongasztalok mellett, ahova addigra két nyugágy lett kihelyezve. Az egyiken Nagy Dani terpeszkedett, a másikon a srácoknál valamivel fiatalabb, barna hajú, barna szemű, napbarnított lány feküdt, Rebeka. Azt hiszem, tudom, mi következik…- Tamás, kipróbáltátok már a focipályát?- Nem, de ki fogom. Akarsz játszani? Lesz majd bajnokság, kéne egy kapus.- Örömmel. Hé, Dani, te is játszol?Nagy Dani felkapta a fejét, elvigyorodott. - Mi a, te is focizol? Mióta? Nem láttalak soha velünk játszani, a Refiben megjött a kedved?- Ott van kivel gyakorolni.

67

- Mi, én gyakoroltam volna veled, ha szólsz. Mondjuk nem gurulnál olyan jól, mint a rendes labda… - Vékony hangon felröhögött, én csak csóváltam a fejem.- Te lökött vagy… - Jó’ van na, vicceltem, nem kell ám komolyan venni.- Igen, tudom. Játszol, vagy nem?- Bíró leszek, bocsesz. Pedig szívesen a hálóba repítenélek ám. Eh, csak viccelek…Rebeka felült, és rám emelte nagy, csodálkozó tekintetét. - Te is focizol? Tamással leszel? Én is jelentkezem a bajnokságra. - Tényleg? Jól játszol? Miket is kérdek, nálam biztosan jobban.- Hát, nem vagyok valami jó, de szeretem, szóval nem zavar.- Rebekának hívnak, igaz?- Aha, kitől tudod?- Hallottam, még a múltkori teadélutánon. Oda jársz, a templomba, ugye?- Aha. Nahát, sokat tudsz rólam… Milyen a tábor? Én nagyon szeretek itt lenni.- Ahogy én is. Rég éreztem ilyen jól magam. Bárcsak soha nem érne véget.- Jó lenne. - Itt, vagy ott, nem számít. - Mondtam a földet bámulva, majd színpadiasan hozzátettem: - A felhők mögött mindig süt a nap, nem csak akkor, amikor tiszta az ég. Ezt a mondatot Rebekától idéztem, két év múlva ez lesz az ismertetője. Rebeka elmosolyodott, és csodálva nézett.- Igen. Pontosan ez az, ami mindig eszembe jut, ha rossz történik. - Nem az én érdemem. - Én is elmosolyodtam, de közben szidtam is magam, hogy ez a csalás még bonyodalmakat szülhet. Rebeka nagyon kedves lány volt, és talán tetszettem neki, de régen is túl keveset foglalkoztam vele, mostanra pedig már biztosan tudtam, hogy nem illenénk össze. Nem akartam tönkretenni az életét az én sötét világommal, napsugár volt ő az emberiség fellegén, akit nem érdemeltem meg, számára már elő

68

volt készítve egy boldog élet, az én utam azonban rögös és szinte soha nem fut össze másikkal. Tamás érdeklődve figyelt minket, én pedig jobbnak láttam, ha keresek valami más elfoglaltságot. Egyelőre nem volt gond a személyiségemmel, reggel óta a másik énem tevékenykedett, tehát valóban egy tizennégy éves kamasz szemével láttam a világot. Ahogy azonban visszatért a felnőtt énem, máris értelmetlennek láttam az egész tábort, ahol semmi újat nem tanulhattam, hanem csak újraéltem egy régi emléket. Kedvelem a nosztalgiázást, de nem a valóságban. A valósággal nem tudok mit kezdeni, ha egyszer már megtörtént. Változtatnom kell. De először még rendesen körbenézek. Mit szoktunk ilyenkor csinálni ebédig? Ülni, beszélgetni, játszani. Ezek gyerekként bőven kitöltötték a szabadidőmet. Mi történt azóta? Felnőtt fejjel képtelen vagyok örülni ezeknek. Nem tudok beszélgetni a legtöbb emberrel, mindenki elvan a maga bajával, nem akarja magát az én gondolataimmal terhelni. Megértem, néha már magamnak is sok vagyok. Megszoktam, hogy az emberek levegőnek néznek, vagy nemkívánatos elemnek egy társaságban, de néha fájt, hogy senki sem hajlandó megismerni a világomat. Sajnos én nem tudok hétköznapi dolgokról beszélgetni az emberekkel, képtelen vagyok fenntartani az érdeklődést. Nagyon rossz tulajdonság, és nincs rá gyógyír. Talán, ha végre lenne valaki, aki értelmet ad a hétköznapoknak… Régebben, a gimiben voltak olyan napok, amikor képes voltam a többiekkel együtt szórakozni, örülni az egyszerű dolgoknak, beszélni az egyszerű dolgokról. Mert ott volt a lány, akinek a jelenléte mindennek valódi értelmet adott. Miért hagytam, hogy mindez elhaladjon mellettem? Sosem fogom már megtudni, a válasz a lánnyal együtt eltűnt a múlt szürke sírkövében. És ha itt maradnék, ebben a világban? Ha megvárnám, amíg ismét először találkozunk? Három évet kell várnom rá, ha minden jól alakul. Addig mindent elrendezhetek, talán a gimiben is minden megváltozik, jóra fordulnak a dolgok, talán ezúttal befogadnak a közösségbe, és talán magam is képes leszek közösségi életmódot folytatni. És Evelyne? Vajon vele is minden úgy történik, ahogyan azt később eltervezte? Talán nem kéne

69

ennyivel letudnom a kettőnk dolgát. Legalább jobban megismerem. Viszont ezúttal nem én leszek, aki utána járkál. Megvárom, amíg ő úgy dönt, hogy ismerkedni akar. A következő áhítatig még volt fél óra, addig nincs mit csináljak, pingpongozni nincs kedvem, a focira nem elég egy félóra. Addig inkább elfoglalom a helyem fent az áhítatos házban. Kipróbálom a csocsóasztalt, bár biztosra vettem, hogy nincs olyan a táborban, aki tudott volna rendesen játszani rajtam kívül. Ennyi idősen nekem sem volt taktikám, elég kitolás lenne a részemről, ha normálisan játszanék. Jobb is, ha nem jelentkezem a bajnokságra. Vagy ott a zongora… Legutóbb az eredeti világban, karácsonykor ültem zongora előtt, és akkor sem volt vele különösebb célom. Egy- két új zenedarabot megtanultam, mind komolyzenei mű. Szívesen tanultam volna jazz stílusú zenét is, de ahhoz kellett volna egy tanár, én nem tudok videók segítségével tanulni. Az abszolút hallás nem azt jelenti, hogy könnyen váltogatok a műfajok között. Igazából soha nem tettem le róla, hogy egyszer megtanulok profi szinten zongorázni, de nem is törtem magam érte igazán. Fent találtam Evót és Benit, Beni épp egy gitárt próbálgatott, Evó a zongorán gyakorolt. Megkérdeztem, nem zavarná- e őket, ha én is játszom valamit. Kétségtelen, hogy a táborban a legtöbb ember nagyon empatikusan viszonyult egymáshoz, de engem még mindig meglepett az a figyelmesség és jóindulat, ami áradt belőlük. Miért nem lehet mindenki ilyen? Azóta nem találkoztam több ilyen közösséggel, amióta az a nyár elmúlt a másik gyerekkoromban. Nem tettek semmit, csak érdeklődve hallgattak, de már ettől is hálát éreztem. Ezek az emberek bármikor bárkivel megosztják mindenüket, és nem kérnek semmit. Elkezdtem játszani azokat a darabokat, amiket régen megjegyeztem, néhány darabot Ludovico Einauditól, Brian Craintől, azután együtt énekeltem Evóval Gary Julestól a „Mad World”- öt. A végére megérkeztek e többiek. Láttam, hogy Evelyne engem figyel, azzal a fürkésző tekintetével, ami mögött a legösszetettebb gondolatok bújtak meg. Erős kísértést éreztem, hogy belenézzek a zöld szemek végtelen tengerébe, de

70

nem tettem. Átadtam a helyem Evónak és leültem a fal mellé, Tamás és Nagy Dani szomszédságába. Az áhítatra koncentráltam, ami hamar el is feledtette velem minden gondomat. Pár nappal korábban még én sem hittem volna, hogy ez lehetséges legyen alkohol, vagy bármilyen tudatmódosító nélkül, a gondjaim egy percre sem hagytak nyugtot, akármilyen jelentéktelenek is voltak. És itt, a béke apró szigetén az összes eltűnt, feloldódott, megszűnt. Miért nem lehet a világ mindig ilyen? Éveken át figyeltem, hogyan próbál a többi ember úrrá lenni a problémáin, soha nem láttam végleges megoldást. Volt olyan, aki meglelte a lelki békét, de ezt egymagában tette, a többi emberen nem tudott segíteni. Itt azonban mindannyian egymásért éltünk, mint egy nagy család, és bármennyire is naiv életmód volt ez, minden sebre gyógyírként hatott. Hiába a sok negatív tapasztalat, nem tudom elképzelni, hogy csak egy része is álszentség lett volna ennek a földi paradicsomnak. Már a gondolatra is elszégyelltem magam. Az egyetlen ember, aki álszent lehet, az egyedül én vagyok. Már nem tartozom ide, a jelenlétemmel csak megmérgezem a többi szívet. Nem akarom azt állítani, hogy a baptisták vallása jobb, mint a többi. Távolról sem. Nem lehet összehasonlítani a többi vallással. A volt buddhista osztálytársam mindig azt mondta, hogy tökéletes vallás nem létezik, de a buddhizmus nem is vallás, ezért univerzális. Mégis, képtelen lennék elképzelni, hogy ebben a közösségben a buddhizmus megférjen. A töredéke is képes lenne végleg felborítani azt a törékeny egyensúlyt, amit a baptizmus épített fel. Ha szembesítenék a hibáival, amelyek nélkül nem is létezhetne, a szeretet vallása kifordulna önmagából. Nevetségesen hangozhat, de ha a baptisták nem tagadnák meg az alkoholt, a füvet, a táncot, és minden más élvezetet, ha lemondanának az ártatlanságukról, nem lennének boldogok. Én azonban nem vagyok baptista, bár néha jobban örülnék neki, ha elfelejthetnék mindent, amit megtapasztaltam eddigi életem során. Akkor viszont soha nem jutnék előre a fejlődésben. Amikor vége lett az áhítatnak, kimentem a kertbe, aminek a közepén egy nagy kerti grillsütő asztal foglalt helyet, rajta egy malom és egy sakktáblával. Bábuk sajnos nem voltak hozzá. Talán valaki hozott magával

71

sakktáblát. Úgy emlékeztem, hogy én is magammal hoztam otthonról valamilyen társasjátékot, talán Cluedo- t, de azzal akkor régen sem játszottunk. Láttam, ahogy Evelyne is lesétált a falépcsőn a barátnőjével, akinek soha nem jutott eszembe a neve. És akkor eszembe jutott, hogy egy fekete bőr mappatartóban magammal hoztam néhány dal kottáját is, amit tizenhárom évesen találtam ki. Akkor régen még komolyan tervezgettem a zeneszerzést. Most visszaemlékezve nevetségesen egyszerű dalokat komponáltam, de mégis, valahogy mindenkit lenyűgöztem. Mindez mégsem volt elég ahhoz, hogy később is ugyanolyan elhivatottsággal tegyem a dolgom. Valahogy a többi ember biztatása nem hatott rám. Fiatalabb koromban történtek olyan dolgok, amik miatt talán örökre elment a kedvem attól, hogy másokat le akarjak nyűgözni. A tapasztalataim azt sugallták, hogy ha egyszer megmutatom a tehetségem, az elvárásokat szül, egyre többet, amíg végül képtelen leszek teljesíteni. Nem akartam újabb kudarcot megélni. Gyűlöltem a kudarcot, rettegtem tőle. A kudarcot nem fogadták el ott, ahonnan eljöttem, bennem pedig folyamatosan nőtt a kétségbeesés, hogy gyenge vagyok az elvárásokhoz. Hiába figyeltem éveken át a többi embert, például a buddhista osztálytársamat, aki nap, mint nap játszotta a maga kis zenéit a gitárján, és soha nem mondták neki, hogy többet kéne felmutatnia, ez sem tudott meggyőzni arról, hogy bőven megvan a tehetségem ahhoz, hogy maradandót alkossak. Ezért aztán nem tettem semmit, és amikor elmentem, ugyanúgy egy senki voltam, mint amikor megérkeztem. Itt, a táborban sem akartam senkit lenyűgözni, csak azt akartam, hogy ne felejtsenek el. Én nem felejtettem el senkit életem során, ez a tulajdonságom egyszerre volt számomra áldás és átok. Emlékszem mindenkire, akivel összehozott az élet, emlékszem minden pillanatra, ami csak egy kicsit is emlékezetes lehetett. És épp emiatt minden emlékezetes pillanat az idő elteltével egyre fájdalmasabban él bennem, ahogy a hiánya az elmúlással együtt nőtt. Életem nagy terhe az emlékezés. Emlékezés azokra, akiket soha többé nem láthatok, akiknek a hiánya szürke lepellel borítja be a jelent, ahol lennem kéne. Akkor kezdem értékelni a jelent,

72

amikor már késő. A tudatom megrekedt az időtlenségben, miközben az életem elrobogott mellettem. Időnként hallottam a saját hangomat, mintha nem is az enyém lett volna: „Még mindig itt a lehetőség, hogy felszállj arra a vonatra. Így soha nem jutsz sehova.” Akkor miért nem akarok? Tudom, hogy az lenne a helyes út, miért vagyok képtelen mégis megtenni? „Mert nem akarod elengedni a múltat. Most is a múltban vagy, amikor az életed ott van valahol Daniék laborjában, talán már véget is ért, nélküled.” Mit kéne tennem? „Engedd el a múltad, hogy békére lelj.” A múltban van minden, ami fontos nekem. Hogyan felejthetném el őket? „Csak válj tőlük függetlenné. Akkor a sebeid maguktól begyógyulnak.” De hát ezek határoznak meg engem. Mihez kezdenék nélkülük? „Boldog lennél. És végre nem fájna az emlékük.” Nem tudom megtenni. Túl drágák nekem. „És pont ez a ragaszkodás fogja tönkretenni az életedet. Ne ragaszkodj. Képes vagy rá, hogy elengedd a múltat. Segítség mindig van és mindig lesz. Csak vedd észre.” Hol keressem? „Épp feléd tart. Beszélj vele. Tisztázd a kettőtök dolgát. Engedd el, lépj tovább, légy végre boldog.” Képtelenség…Evelyne az asztal túlsó oldalán állt, és engem figyelt. - Min gondolkodsz ilyen elmélyülten?Felkaptam a fejem, és elmosolyodtam.- Megőrülnél, ha tudnád.- Ha, ez érdekes. Eddig még senkinek sem sikerült ilyesmit bebizonyítani.Evelyne rám hunyorított, elhelyezkedett velem szemben egy székre, a lábát keresztbe vetette és a tenyerével támasztotta az állát. Magamban csak arra tudtam gondolni, hogy tud valakinek minden mozdulata ennyire… elképesztő lenni? Pedig a helyzet egyértelmű, valamit fel kellett mutatnom, hogy fenntartsam az érdeklődését. Régen azt hittem, ezek a mozdulatok a szimpátia jelei, hát persze… ahhoz több kellett. Evelynt nem volt könnyű lenyűgözni. - Én sem terveztem. De amire most gondolok, sokkal összetettebb a zongorázásnál, és azt sem tud mindenki.- Nem szeretheti mindenki a zongorázást.

73

- Te sem szereted?- Hát, amit játszottál, az kivételesen az egyik kedvencem, de egyébként nem, önmagában nem szeretem. - Milyen zenét szeretsz?- Inkább az olyat, aminek van ritmusa, amire jó táncolni.- Halkabban, nehogy meghallják. - Nevettem el magamat- Tudod, hogy itt nem lehet táncolni.- Hát igen, picit sajnálom, sok jó dolog kimaradt ebből a táborból. - Gyakran táncolsz?- Latin táncot tanulok, imádom. Hmm, talán te is szered a táncot?- Jaj, ne…- Oh, talán kényes téma? - Nem, dehogy… de hirtelen fogalmam sincs, mit válaszoljak.- Ezt hogy érted? Tehát szereted, csak…- Nem tudom elmagyarázni. Ha lenne értelme, azt mondanám, hogy néptáncot tanultam két évig, de... nem, per pillanat ez nem lenne igaz. Tudom, elég furcsán hangzik.- Igen, egy kicsit tényleg furán beszélsz. El fogod magyarázni bővebben? Ne félts attól, hogy nem értem. - Tudom, hogy nem értenéd.- Hallod, eléggé lealacsonyítasz, ha ezt gondolod. Vigyázz, mert rossz vizekre eveztél. - Evelyne mosolya egyszerre volt biztató és fenyegető, és éreztem, hogy ezt a dolgot valamennyire tisztáznom kell.- Gondolom tudod, milyen szívesen vitáznék veled. De egyet higgy el nekem: még nem jött el az ideje, hogy ’ezt’ elmagyarázzam. Beszéljünk másról. Nem kellett volna hagyjam, hogy egy kérdés csőbe húzzon. Nem tereltem el idejében a témát, és most csak reménykedhettem benne, hogy Evelyne komolyan vegyen. Egészen idáig nem akartam a szemébe nézni, ami nehéz feladat volt. Legtöbbször nem nézek az emberek szemébe, rossz szokás. De itt nem erről volt szó. Legszívesebben azt a szempárt figyeltem volna végig, azonban tudtam, hogy Evelyne sokkal jobban olvasott az én tekintetemben,

74

nem akartam magam elárulni. De most odanéztem, és fennakadtam a bűvös tekinteten. Ha a külseje tökéletes, akkor a szeme gyémánt a koronán, ahova minden koncentrálódott. Ezúttal azonban Evelyne fordult el elsőként. Gondterhelt hangon szólalt meg.- Nagyon fura vagy ma. Tudod, hogy értem. Te nem ugyanaz vagy, akit ismerek. Ki vagy te?- Nem tudom. Nem emlékszem, milyen voltam ezelőtt. - Hah... És nem viccelsz, látom rajtad.- Hát, az biztos, hogy nem vagyok már ugyanaz, mint akinek ismersz, azt is elárulom: mintha évek teltek volna el azóta.- Ugye tudod, hogy ennél bővebb választ várok?- Majd talán megkapod. - Örömmel nyugtáztam, hogy megint mosolyog, bár biztos voltam benne, hogy mostantól kezdve másként fog kezelni. - Mit értesz azalatt, hogy fura vagyok? Ezt most pozitívumnak, vagy negatívumnak vegyem? - Egyiknek se. Egyébként szívesen faggatnálak még, de az előbb mintha bemondták volna az ebédet. Ezt a „vitát” még nem zártuk le. - Eveline felállt, a szája szélén megint megjelent az a finom kis grimasz, amitől belém szorult a lélegzet, és elsietett az étkezőhelyek irányába.

A nap további része egy szemvillanás alatt letelt, és nekem egyre csak az járt a fejemben, hova tart ez az egész? Evelyne megérezte bennem mindkét énem jelenlétét, és minden bizonnyal nem tudta mire vélni. Ezt nem tudom előtte kimagyarázni, de abban sem vagyok biztos, hogy elhinné az igazságot. Azt pedig nem akartam, hogy tudathasadásosnak gondoljon. De miért fontos, hogy bármit is elhiggyen? Mit akarok tőle? Miért fontos, hogy mit hisz? Miért nem tudom függetleníteni magam tőle? Talán mert nagyon erős akarattal rendelkezik. Egyszer azt mondta, az akarat a legnagyobb dolog a világon. És ő használta is, akár tudatosan, akár tudat alatt. Az

75

akarattal egy gond van, hogy semmit nem lehet vele kezdeni, legfeljebb legyőzni lehet. És akkor mi történik? Én leszek az, aki irányít. Evelyne talán akaratlanul is, de mindent irányítani akart. Ha valaki le akarta nyűgözni, annak meg kellett ezt akadályoznia, különben pillanatok alatt lesüllyedt az érdektelenség szintjére. Ez a játék azonban nagyon veszélyes és sokszor egyenlőtlen. Én pedig meg vagyok győződve róla, hogy az egyenlőség a legfontosabb. Hiszen nincs annál nagyobb kihívás, mint hogy egyensúlyban tartsunk egy mérleget. Evelyne szerint ez a legunalmasabb állapot, ha a mérleg mozdulatlan, nem csinál semmit. Igaza van. Ám ha jobban belegondolunk, a mérleg soha nem kerülhet egyensúlyba. Ha viszont nem lenne, aki megfékezi, a mérleg egyszer felborulna a nagy fel- lehimbálózás között. Evelyne azok közé tartozik, akik felborítanák a világot, nekem pedig meg kell akadályoznom, hogy a siker teljes legyen. Nem ellene teszem, hanem hogy mindez ne érjen véget. Érdekes, nem? Saját magamnak mondok ellent ezzel a kijelentéssel, hiszen alapelveim egyike, hogy mindennek van kezdete és vége. Akkor minek akadályozom meg, hogy megtörténjen, aminek történnie kell? Ez egyike azon kevés kérdésnek, amire nem tudok helyes választ adni, még magamnak sem. A feszültség tehát adott, és a feszültség kell. Szó sincs ellentétekről, Evelyne majdnem ugyanúgy gondolkodik, ahogyan én, csak más szemszögből látja az összefüggéseket. Számára semmi se szent, vagyis egy kicsit minden. Számomra semmi se szent, mégis minden egyformán fontos. Ez az apró különbség azonban elég ahhoz, hogy ellentétes irányba mozdítsa a dolgokat. Bőven van annyi akaratom, mint Evelynnek, azonban én nem akarom használni. Hányan tartanának ezért idiótának. Miért nem használom ki a képességeimet? Hány embert irányíthatnék a magam kedvére úgy, hogy közben engem semmi sem befolyásol. Kit érdekel az a sok ember alattam? Ha ők alattam vannak, az nekem csak előny, miért lenne fontos, hogy ők mit akarnak? Miért akarnék az egyszerű ember szintjén maradni, amikor a lehetőségeim végtelenek? Senki sem számít…

76

De igen, mindenki számít. Bárcsak mindenki tudná a nagy igazságot: Hogy minden ember halhatatlan, végtelen, korlátolhatatlan. Bárcsak mindenki megértené, hogy önmagán kívül nincs, aki korlátozatja. Én tudom ezt, és mégis lekorlátoztam magam a legjelentéktelenebb állapotba. „Miért tetted?” Azért, mert így van, akit szeressek. Nem számít, ha megvetnek, ha lenéznek, ha nem értik, miért nem emelkedek feljebb, akkor is tudom szeretni őket. Ha túllépnék rajtuk, nem lenne értelme a szeretetnek. „De ha ők maguk akarnak felemelni? Azt miért nem engeded?” Mert félek, hogy egyszer hálátlanná válnék. Ismerem magam. Félek magamtól. Van bennem annyi önzés, ami veszélyesebb még Evelyne akaratánál is. Ez az önzés mindennél veszélyesebb. Képes lenne elpusztítani velem együtt saját magát.Ez az önzésem néha megnyilvánult a többi emberrel való érintkezésem során, és rengeteg keserűséget okozott az életemben. Nem tudtam legyőzni, hiszen nem használtam az akaratom. „Így soha nem jutsz sehova.” Bárcsak megértené valaki, miért nem teszek semmit. Bárcsak úgy látná a dolgokat, ahogyan én. Ez azonban lehetetlen. „Akkor használd az akaratod.” Ez nevetséges, mintha a kis zöld, ősz Yoda lennék és magamat tanítanám: „Használd az Erőt, ifjú Én.” Az akarat bennem van, nem véletlenül. Mit tegyek vele? Itt, a táborban nem veszem hasznát. „De Evelynnel szemben igen.” Miért nem lehet akarat nélkül meggyőzni? „Mert ő nem te. És jelenleg sokkal előbbre van nálad. Nem habozik, és mindent kihasznál a maga előnyére.” Már a szó is, hogy „kihasznál”, rosszul hangzik. „És tényleg rossz?” Nem tudom. Ki dönti el? „Csakis te. Döntsd el, elég fontos- e neked, hogy miatta megváltozzon az értékrended, vagy nem. Ha nem emelkedsz az ő szintjére, akkor le fog győzni. Szállj ki a mérleg közepéről. Most csak te lehetsz az egyik oldalon, ha nem állsz oda, ha középen maradsz, nincs egyensúly. Fogadd el végre. Ha legyőzöd, megmutathatod a saját világod. Hallgatni fog rád.” És ez kinek lesz jó? Inkább kiegyezek döntetlenre. „Talán a sakkban is a döntetlenért játszol?”Sajnálom…

77

Véget ért a nap, és én nem tudtam neki örülni. Csak feküdtem az ágyamon és figyeltem a többiek szertelen jókedvét. Nem tudtam velük együtt örülni. Miért nem tudom jól érezni magam? Hiszen megtörtént. Többé nem elérhetetlen, ami mindig is elérhetetlen volt. Nem, ez nincs rendjén. Ennek nem így kellene lennie. Most, hogy elértem az elérhetetlent, többé nincs, ami utamba állhatna a céljaim eléréséhez. Akkor miért nem érzem a siker örömét? Miért érzem azt, hogy rosszul döntöttem? Többé nem számít a többi ember. Az számít, hogy Evelynt megnyerjem magamnak. És azután mi lesz? Mi lesz, ha legyőzöm? Túllépek rajta? Kezdtem úgy gondolkodni, mint egy igazi karrier pszichopata. Előjött az önző énem. Aki nem elégedne meg senkivel, aki mindenkit megalázna. Aki Isten akart lenni. De hiszen Isten nem önző. Ezért lehet Isten. Azonban az egóm számára tényleg semmi se szent, egészen beleborzongtam, ahogy meghallottam a morgását: „Ezért bukik el. Hagyná, hogy átvegyük a helyét, hiszen bármit megtehetünk az orra előtt.” Hagyná, valóban? Hagyná. Isten hagyná, hogy az ember tönkretegye a világát, hogy az önzése elpusztítsa minden alkotását. Hagyná, hogy meggyalázzák a nevét, hagyná, hogy kigúnyolják. Hagyná, és csak szomorúan csóválná a fejét. És akkor is szeretne. Mindig szeretne, akármi történjen. Mindig lenne második esély.Lassan megnyugodtam, visszatért az öntudatom békés része, és finoman betaszigálta az egómat a sarokba, ahol az tovább szövögethette világra törő terveit. Magam mellett kitapogattam a Bibliát, amit otthonról hoztam magammal. Egy pillanatra kedvem támadt volna beleolvasni, de a következő pillanatban már le volt kapcsolva a villany. Holnap akkor is belenézek. Hat éve olvastam utoljára a Bibliát, alig emlékeztem néhány történetre belőle. Nem érdekelt amúgy különösebben, nem akartam újra végignyálazni az egészet, de kíváncsi voltam, mi volt benne, ami régen annyira megfogott. Mi az, ami miatt annyira fontos Tamásnak, hogy minden nap olvassa? Miért van az, hogy ebben a táborban szinte mindenkinek olyan ez a könyv, akár a napi kenyér?

78

De másnap hiába néztem bele többször is, nem találtam meg a választ. Nem, a Bibliában könyvként nem találtam semmi igazán különlegeset. Mégis, egy egész vallás rá van alapozva. Végül arra jutottam, hogy nem a könyv maga a különleges, hanem azok, akik a könyvet olvassák és adják át a tudást másoknak. Magamban elgondoltam, most hányan égetnének el máglyán, mert nem értenék, mire gondolok. A Biblia nem különleges, mint könyv. Egy jó könyvet lehet sokféleképpen értelmezni, így a Bibliát is. Nem tökéletes, nem létezik tökéletes könyv. Hiába vannak benne egyetemes törvények, amelyekre az erkölcs alapszik, ezek az erkölcsök nem kizárólag a Biblia miatt léteznek. A Biblia segédeszköz, ami megkönnyíti a helyes választást. Szerintem az az igazi keresztény, aki Biblia nélkül is képes a helyes utat járni. Remélem megérti, akinek szól, hogy nem a vallásomat tagadom meg. Aki ezzel vádolna, az ássa el magát jó mélyre, hátha véletlenül ráakad valami pokolra. Aztán örüljön magának, hogy ő megmondta. Az én történetem csak azok számára fog bármit tanítani, akik először is képesek elfogadni. Azután józanul bírálni. Nem vágyom rá, hogy bárki egyetértsen velem, de ha az illető nem is próbálja megérteni, amit elmondok neki, akkor jobb, ha inkább békén hagy.Reggeli után beálltam Tamásékhoz focizni, már meg is volt a csapat a bajnokságra. Jól emlékeztem: A csapatunkban rajtam és Tamáson kívül ott volt még Evó, Beni és az öcsém. Jólesett a régi barátokkal játszani, fél óra alatt teljesen elfeledkeztem a gondjaimról. Délig játszottunk, utána mindenki elment előkészülni a déli áhítatra én bementem a hálóhelyemre. Ahogy belenéztem a bőröndömbe, megláttam a ruhák között a bőrdossziémat. Tegnap teljesen elfeledkeztem róla. Kinyitottam, és kivettem belőle a mappát, amiben a kottáim voltak. Végignéztem mindet, és elmosolyodtam. Amilyen egyszerű volt az a pár dal, annyira szép és dallamos. Magamban megveregettem a fiatal énem vállát, és azt kívántam, bárcsak segíthetnék neki, hogy valóra váltsa az álmait. Talán egy másik világban már sikerült. Talán itt is megvalósulhat. Talán Evelyne mellett. Bárcsak kiderülne, hogy tévedek, hogy minden jó úgy, ahogy van, hogy

79

nem kell senkit sem legyőzzek a céljaim eléréséhez. Hogy nincs szükség meggyőzésre. Hogy mindenki képes a feltétel nélküli szeretetre.Aztán megpillantottam a lapok mögött egy rajzot. Kivettem, a fejemet csóválva felsóhajtottam. A rajz Evelynt akarta ábrázolni. Már nem is tudom, minek csináltam. Talán hogy lássam az arcát akkor is, amikor nem találkozok vele. De hogy lehettem annyira ostoba, hogy magammal hoztam a táborba? Végzetes hiba volt. Összehajtogattam, és a szoba végében lévő szekrény egyik fiókjába tettem. Remélhetőleg nem fogja senki észrevenni. Nem akartam széttépni, csak el akartam felejteni.Véget ért az áhítat, véget ért az ebéd is. A szabad program ezúttal átadta a helyét a táboronként minden alkalommal megrendezett ötperces verseny sorozatnak. Nem érdekelt különösebben, és nem voltam képes átváltani naiv kisfiúba. A csapatunk harmadik lett, de nem nagyon foglalkoztatott. Igyekeztem természetesen viselkedni, és minél távolabb kerülni Evelyntől. Nem tőle tartottam, hanem magamtól. Azonban akármennyire próbáltam kerülni a tekintetét, egyszer összetalálkoztunk a verseny vége felé. Egy pillanatra felé néztem, de ennyi elég volt, hogy belém olvasson. Nem szólt egy szót sem, csak mosolygott, én pedig kínomban sürgetni kezdtem a csapatomat, hogy minél hamarabb végezhessünk. Eltelt a nap nagy része, de olyan sebesen, hogy alig vettem észre, ahogy a nap lassan látóhatár alá kúszik. Lefekvés előtt volt még egy óránk, és ahogy a focipálya sarkában ültem, eszembe jutott az előző napi beszélgetésem Evelynnel. Ma végig elkerültem, és azon törtem a fejem, hogy hogyan folytatódik majd ez az egész. Nincs értelme a jövőn rágódni, hiszen még nem történt meg és nincs előre megírva, de én kényszeresen is ezt tettem.A múltban élek és a jövőről álmodom. A jelenem elveszett. Múlttá vált, és a jövő soha nem jött el. A jelen számomra olyan, mint álomkórosnak a valóság, instabil, megfoghatatlan. Még az álom is valóságosabb. A tökéletesről álmodom. „A tökéletes nem létezik. A tökéletes a múltban van.” Itt van. A múlt itt van. „A múlt a jövőben van és fordítva. Te magad mögött hagytad mindkettőt, és megtagadtad a jelent is.” Nem igaz. „Semmi sem igaz… és minden.” Merre az út, ha már letértem róla? „Mindig előtted

80

lesz. Csak rá kell lépned.” Most merre tartok akkor? „Semerre. A semmibe.” Nem igaz. A boldogság felé tartok. „Boldog vagy?” Nem tudom…Már nem léphetek vissza. Elkezdtem valamit, be is kell fejezzem. Legbelül azt kívántam, bár soha ne érne véget a nap. Bár soha ne kellene döntenem. Bárcsak a legszebb pillanatban megállna az idő. De a legszebb pillanat még mindig előttem áll, mindig is előttem fog állni. Nem kell ennyivel megelégednem. Rajtam áll, hogy szebbé tegyem minden pillanatát az életnek. Szebbé tehetem egy apró, őszinte mosollyal, egy gesztussal, egy dallal, egy zenével. Magammal. Ebben a pillanatban azonban nem tudtam másra gondolni, mint hogy még a nap vége előtt valahogy beszéljek Evelynnel. Lehetőleg ugyanott. És kell egy sakk készlet… Nem hiszem, hogy Evelyne különösebben szeretné a sakkot. Kell egy sakk készlet. A beszélgetés bárhogy alakulhat. A sakk viszont olyan dolog, amiben egyrészt nem szoktam veszíteni, másrészt a beszélgetést is könnyebbé teszi. Kell itt legyen valahol egy sakk készlet. Elég volt a táborvezetőket megkérdezni, valahonnan elő is került egy kis műanyag készlet. Jobb, mint a semmi, ne gondolják, hogy elégedetlen vagyok. Elindultam a grillsütő asztal irányába. Amikor látótávolságba került a szürkületben, megtorpantam. Az asztal túloldalán ott volt Evelyne lehajtott fejjel, lehunyt pillákkal . A felsőtestével lassan ingott előre- hátra. Biztosan zenét hallgatott, mintha valami világított volna a kezében. Nem vett észre. Lassan odasétáltam az asztalhoz, és amíg nem figyelt, elkezdtem a bábukat a sakktáblára helyezni. Néhány másodperc után felkapta a fejét. Hátraigazította a haját, kivette a fülhallgatókat. - Oh, szia. Mit csinálsz itt? - Biztosan egész végig rám várt.- Sakkozzunk.- Csak így? És ha nincs kedvem?- Semmi gond. De azért megkérdem, van kedved sakkozni?- Nem szoktam. Elég unalmas.

81

Erre elmosolyodtam, és a szemébe néztem. Ezúttal nem szállt a fejembe minden adrenalin, de még így is éreztem, hogy a vérem mindjárt felforr.- A sakk gondolkodós játék. Szerintem gondolkodni nem unalmas. Nem szereted a stratégiázást?- Az, hogy néha megrendezem a dolgokat, nem jelenti, hogy mindent szeretek, amiben tervezni kell. Tudod, fontos a spontaneitás. Nekem úgy tűnik, hogy te nem nagyon szoktál spontán csinálni dolgokat. Tervezted, hogy idejössz?Evelyne kimondta helyettem azokat a dolgokat, amiket hibának tartottam volna elárulni. Mégsem hangzottak vádlónak a szavai, inkább csak szemrehányásnak. Igaza is volt. Nem lehet mindent kitervelni, legalábbis ostobaság. Folyamatosan hibázok. - Gondoltam rá. Hiszen te mondtad, hogy még nincs vége a vitának.- Mindent így megjegyzel? - Nagyjából. - Mit gondolsz, mit szeretnék tőled?Egyre forróbb lett a levegő. Minden szava betalált, olyan ponton, ahol kártyavárként dőlt össze minden gondolatom. Az égen kezdtek feltünedezni a csillagok, Evelyne alakja egyre sötétebb árnyalatot öltött, a haja eltakarta az arcát. A szám elé támasztottam a karom.- Nem tudom. Szeretnéd talán megtudni, ki vagyok?- Elmondanád?- Te elmondanád, ki vagy?- Kinek látszom?A sötétben mintha elmosolyodott volna, de nem voltam benne biztos. Komolyságot erőltettem magamra, és folyamatosan az arcát fürkésztem. - Ne térj ki a válasz elől. Amúgy nagyon jól csinálod, mindenkivel szemben ilyen titokzatos vagy?- Többnyire. Aki ismer, az tudja, mit kell tennie, amikor velem találkozik.- Aha. Most én jövök?- Gondolom…- Könnyebb lenne, ha kérdeznél.

82

- Nem fogok.- Akkor sakkozzunk.A sötétben Evelyne félrehajtotta a fejét, és eltette a mobilját.- Nincs annyi idő.- Csak kezdjük el. Mióta érdekel téged az idő?Evelyne közelebb hajolt, szinte éreztem a leheletét.- A feketével leszek.- Rendben, akkor én kezdek. Egyébként, így saccolva milyen idősnek tűnök? Várj, ne azt lépd, ha megengeded… látod, így blokkolod a parasztot, ez lépéselőny.- Milyen idősnek tűnsz? Biztosan fiatalabb vagy nálam, vagy tévedek?- Ráadásul duplán. Vagy fél évvel idősebb vagyok nálad korban. De egyébként… Ha a másikkal lépsz, utána leütheted a parasztomat.- Egyébként mi? - Egyébként… Azt ajánlom, üsd le a királynőmet, még sok bajt okozhat. - Nem a királynő a legértékesebb?- De igen, de melyikünk tudja jobban használni? Naszóval, nem vagyok már gyerek.Evelyne halkan kuncogott.- Fogalmam sincs, hogy mire gondolsz. Talán koravén vagy? - Nem, de lehetnék. Soha nem is voltam gyerek. Itt nem.- Fejtsd ki, kérlek.- Pillanat… Teljesen fedetlenül hagytad a királyodat. Lépj ki az egyik lóval.- Tudod, hogy mennyire értelmetlen, amiket mondasz? - Azért tűnik értelmetlennek, mert képtelenség. Mit gondolsz a lehetetlenről?- Azt, hogy lehetetlen. Ha, mégsem. Szerintem nincs lehetetlen. - Ez már jobb. Egyetértek. Na és... mit gondolsz az őszinteségről?- Talán attól kéne tartanom, hogy nem mondasz igazat? Eléggé lerí rólad, hogy ha akaratlanul is, de őszinte vagy. Nem mondom, hogy a gyengeség jele, de tanácsolnék valamit: Nem kell hazudnod, csak nem mondd ki, amit kimondanál. Amúgy, mit szerettél volna mondani?

83

- Őszintén? - Ezt most komolyan kérded?- Na látod, ez a gond. Hirtelen meg akartam volna kérdezni, hogy van- e egy szál cigid.- Hmm… Ezen most nevessek?- Nem muszáj. De elhinnéd, hogy ilyet kérdeznék?- Nem, nem hinném. Biztos vagyok benne, hogy ha gondoltad is, nem tennéd meg.- Ez már eldőlt. Éés… sakk.- Ennyi volt?- Dehogy. Lépj el valamerre. És mi van, ha azt mondom, tényleg dohányzok?Evelyne szemei egy pillanatra elkerekedtek, de azután egyre szűkebbre húzta, és újra feltűnt a hamiskás mosoly. - Mik nem derülnek ki. Nem látom, hogy hazudnál. Ez azért picit durva. Mit kell tudnom még?- Időnként kocsmázok, éés… már nem vagyok szűz.Gyorsan elhallgattam, mert éreztem, hogy ez kicsit sok volt. Nem valószínű, hogy a fiatal Evelynnek hízelgőek lennének az ilyen titkok, azonban már késő volt, így csak reméltem, hogy nem fog kiakadni. A zöld szempár összeszűkült, és mintha az arca sötétje enyhén vörös árnyalatba borult volna. - Na jó elismerem, profi hazudozó vagy. Miért tűnik mégis úgy, mintha teljesen őszinte lennél?- Az maradjon az én titkom. - Hmm, nem vagy semmi. Lehetne egy kérdésem?- Többet is, de készülj, mert ha nem vigyázol, három lépésből mattot adhatok. - Ha megkérhetlek, ezúttal az igazat mondd.- Rendben, sakk.Evelyne egészen közel hajolt, zavarba ejtően közel. Alig bírtam a játékra koncentrálni. A királya a tábla sarkába szorult, a két bástyám ellen esélye

84

sem volt, épp amikor Evelyne halkan a fülembe suttogott, adtam meg neki a kegyelemdöfést. - Mondd meg, de őszintén… - „Sakk…” - Tetszem neked? „Matt…”

Tudta a választ, de nekem kellett kimondanom. Ez az a rész, amit valahogy mindig elrontottam. Azaz el sem jutottam idáig, akarva akaratlanul valamilyen módon mindig kiderült, méghozzá a lehető legelcseszettebb módon. Nincs értelme hazudni, nem kell túlcifrázni sem. - Nem találkoztam még hozzád hasonlóval. Igen, nagyon tetszel, jobban, mint bárki más. Evelyne félrefordította a fejét, de még a nyakán is látszott, hogy elpirult. Én is észrevettem magamon, hogy kapkodva veszem a levegőt, és remegés futott végig a tagjaimon. Hosszas hallgatás után alig hallhatóan megszólalt.- Eddig is tudtam, de… eddig azt gondoltam, hogy megfutamodsz előlem. Te egyáltalán nem az vagy, akivel korábban találkoztam. Más vagy, és mi tagadás, jól áll ez a változás. Nem érdekel, mi történt veled, elmondod, ha akarod. Én is elmondok valamit.- Mi lenne az?- Eddig egyáltalán nem lettem volna biztos benne, hogy összejönnék veled, de most… adnék egy esélyt. Mit gondolsz?Mint az áramütés csapott belém a kérdés. Egyetlen dolog jutott eszembe.- Hogyan kell latint táncolni? - Ezt hogy érted? Táncolni akarsz, most?- Igen. - Hmm… benne vagyok. De ne vigyük túlzásba. - Mit hallgattál, amikor jöttem?- „Csillag vagy fecske”. Kispál és a Borz, talán ismered?- Viccelsz, betéve tudom az összes dalukat.

85

- Nahát, tényleg szereted őket? Nem valami népszerűek ebben a korombeliek körében.- Hát igen, itt vagyunk mi kivételnek. A jazz is nagy kedvencem, egyszer szeretnék megtanulni párat zongorán. - Mi tart vissza?- Semmi. Rosszul fogalmaztam. De azt bevallom, hogy a te kedvedért bármit megtanulnék.Evelyne rám mosolygott, de olyan édesen, hogy majd’ kiesett a szemem. A zene nagyon kellemes volt, bár én mostanában inkább alter rockot hallgattam, ehhez a pillanathoz nem is lehetett volna tökéletesebb zenét találni. A sötétben nehezen tudtam kivenni Evelyne arcát, de a szemei ott csillogtak előttem. Nem is akartam másra figyelni. Evelyne elkezdett lassan imbolyogni, én pedig megbabonázva néztem. - Mire gondolsz? - Egy dal szövegére.- Melyikre?- Csönded vagyok. - Akkor ne beszélj. Fogd meg a kezem.Mögé léptem, és hátulról lassan a karjaira csúsztattam a kezemet, de amint hozzáértem, hirtelen valami olyan erővel vágott mellbe, hogy az összes levegőt kiszorította a tüdőmből. Hangtalanul előregörnyedtem, Evelyne elkapta a kezét és ijedten bámult rám. - Ez meg mi volt?- Ne haragudj. Mintha villám csapott volna belém.- Nahát. Ennyire lesokkol egy lány érintése?- Ne viccelődj. Valami nincs rendben. - Kapkodtam a levegőt, és a hideg futkározott a hátamon.Evelyne zavartan ellépett mellőlem, hitetlenül rázta a fejét. - Nem tudom, mire gondolsz. Jobb, ha most mindketten aludni megyünk. Holnap még beszélünk. Meg sem várta, hogy összeszedjem magam, zaklatott léptekkel elsietett. Komoran figyeltem, ahogy sötét sziluettje egybeolvad az éjszakával, amíg

86

el nem tűnt a szemem elől. Legszívesebben felkaptam volna az egyik széket és szétzúztam volna a sakktáblán.- B…a meg, ilyen nincs. Mi a fene volt ez?! - Mintha mellbe vágtak volna kétszázhúsz Volttal. Nem lehet, hogy tényleg egy érintés miatt volt. Igaz, hogy soha nem értem még Evelynhez, egyszer sem. De hogy emiatt szívrohamot kapjak, azért erős túlzás. Mégis, úgy reszkettem, mint a nyárfalevél. Kapkodva összeszedtem a sakkbábukat, és botladozó léptekkel elindultam a hálóhelyemre. A falépcső előtt megtorpantam, valaki a sötétben lefelé indult. Az éjszaka sötétje miatt nem ismertem fel, az egyik táborvezetőnek tűnt. Szemüveget viselt, és mintha a haja ritkás és zilált lett volna. Ruganyos léptekkel haladt felém, és amikor észrevett, megszólalt.- Szervusz, nem vagy még álmos? Két perce bent kéne lenned, Barna már bent vár. Nem akartam elhinni. A hangja félreismerhetetlenül Vékás Benjáminé volt. Maga az ember is teljesen ugyanúgy nézett ki, azonban Benjáminnak csípő rendellenessége volt ami miatt kissé féloldalasan kacsázott. Viszont ez az alak teljesen egészségesnek látszott, és szálegyenesen állt előttem, amitől jóval magasabbnak tűnt az igazi Vékás Benjáminnál. De ő volt, erről nem lehetett kétség. Ebben a világban Benjámint évekkel ezelőtt sikeresen megműtötték, és a művészeti iskolában nem németet, hanem angolt oktatott. Nem ismert, nagyon ritkán találkoztam vele az iskolában, engem egy másik tanár tanított. Ahogy a halvány lámpafényben előtűnt az arca, hirtelen nagyon erős deja vu- m lett. Feltűnt előttem egy kép, ismerős arcokkal, akik fölém hajoltak, de nem tudtam beazonosítani őket.- Szia Beni. - Vidámságot erőltetve magamra közelebb léptem.- Találkoztunk már? Ha nem, örvendek. - Benjámin felém nyújtotta a kezét.Belecsaptam, és abban a pillanatban a testem megrázkódott és a szívem hatalmasat dobbant. Ledermedtem, a lélegzetem elakadt. Kétségbeesettem próbáltam támaszért nyúlni, de a tagjaim meg sem mozdultak. A világ elsötétült. Még egy utolsó, rekedt sóhaj hagyta el a számat, azután minden elcsendesedett.

87

III.

Görbe tükrök

Van- e élet a halál után? Egyesek szerint nincs, mások szerint van, nehéz eldönteni egy olyan kérdést, amire nincs kézzelfogható bizonyítékunk. A halál már más kérdés. Biztosan tudjuk, hogy létező dolog, hiszen megtörténik, néha a szemünk láttára. De a halál nem egy folyamat, hanem egy folyamat vége. Valaminek mindenképpen történnie kell utána. Amíg idő van, kell lennie valaminek a halál után. De mi lenne, ha a halál jelentené az időtől való elszakadást? Milyen lenne az időn túli lét? Én már megtapasztaltam. Az élmény leírhatatlan, és igazából nincs is olyan tudat, ami fel bírná fogni. A kép, ami a fejemben van, csak a tudatom kétségbeesett próbálkozása, hogy elképzelhető legyen az elképzelhetetlen. Nincs, amihez hasonlítani lehessen. Leginkább talán arra az állapotra emlékeztet, amikor eszméletlenre ittam magam, és reggelre azt sem tudtam, ki vagyok. Kész csoda, hogy egyáltalán még létezem. Az is lehet, hogy az időtlenségben eltöltött „idő” egy örökkévalóságig tartott, de ezt sosem tudom meg. Ma este meghaltam.Az időtlen létezés olyan dolog, mint a halál, azért tudom, hogy van, mert láttam, megtapasztaltam, és utána is léteztem. Egy szemvillanásig tartott. Aztán, mintha csak álmodnám, megláttam magam. A földön, üveges tekintettel, merev tagokkal. Láttam magam közelről, távolról, alulról, felülről. Láttam Benjámint, ahogy letérdel, megráz, felemel és kétségbeesetten próbálja beindítani a légzésem. Azután hallottam, ahogy dadogva kiabál segítségért. Láttam a szálláshelyet belülről. Láttam, ahogy mindenki kirohan botladozva a sötétben. Mindenkit láttam, mintha nappali világosság lenne. És hallottam a hangjukat. Mindet, egyszerre. Hallottam a kétségbeesett kiáltásokat, a reszkető suttogásokat, a sikolyokat, az elfojtott sírást. Benjámin és a többi táborvezető fölöttem térdelt, halk imákat suttogtak.

88

A gyerekeken úrrá lett a pánik, páran visszaszaladtak a hálóhelyükre. Az öcsém elájult. Barna mindenkit elküldött aludni, de néhányan csak álltak dermedten a halottat bámulva. Ott volt köztük Evelyne. Csendesen, összefont karokkal állt a kert végében. A haja mögött, behunyt szeméből apró könnycseppek gördültek végig az arcán. Figyeltem, ahogy lassan a föld felé görnyedt, remegő mellkasára szorítva karját. Képzeletben átöleltem, és azt suttogtam, „Itt vagyok, nem is haltam meg igazán. Soha nem fogok.”Miért történt mindez? Még mindig létezem, a többiek számára viszont halott vagyok. Nem látnak, és nem hallanak. Miért kellett mindez megtörténjen, a legszebb pillanatban? Kaptam egy második esély, hogy változtassak, és most vége. Nem jöhettem össze Evelynnel. Úgy tűnik, így kellett történnie. De akkor miért volt jó mindez? Talán azt bizonyítja ez, hogy a sorsunkat nem lehet megváltoztatni? Bármi történjék, számomra Evelyne elérhetetlen? „Rosszul közelíted meg a dolgokat.” Még az Úristen sem hagyja, hogy azt tegyem, ami boldogít. „Nem, tévedsz. Azt nem szeretné, hogy rosszul dönts.” Ott van előttem a boldogság, és többé nem érhetem el. „Biztosan ő lenne a boldogság?” Nem lehet más. „Valahol a saját világodban egy másik férfi ugyanezt gondolja, és rá Evelyne felnéz. Boldog vele. Már megtalálta a párját, te is tudod. Rád sohasem nézne úgy fel. Nem ezért vagy. Fogadd el.” Soha nem nézne fel rám... Hol van hát az a lány, aki végre célt ad az életemnek? Ha nem Evelyne volt az, akkor kicsoda? Bárcsak rám nézne, hogy lássam a szemeket, amelyekhez hasonlóval talán soha nem találkoztam.Ahogy ezt gondoltam, Evelyne felemelte a fejét, és felém fordította. Nem a halott felé, hanem felém, akit nem láthatott, mégis rám szegezte a tekintetét. Abban a pillanatban eltűnt a világ, és körülvett a sötétség, amiben nem látszott más, csak egy gyönyörű, zöld szempár.

89

Ahogy kinyitottam a szememet, vakító fényt láttam magam előtt. Megráztam a fejem, és akadozva felsóhajtottam. Éreztem a karom rángatózását, majdnem teljesen el volt zsibbadva. A fülem úgy zúgott, hogy majd’ megsüketültem. Egy kéz megpaskolta az arcom, és amikor végre kitisztult a kép, megláttam magam mellett Jocót, Danit és Jennyt. Dani és Jenny könnyes szemmel ölelgették egymást, Jocó pedig közel hajolva a fülemhez rekedten suttogta:- Baszki öreg, a frászt hoztad ránk. Te jó ég, ez hihetetlen! Azt hittük, meghalsz itt nekünk. Minden oké?- Oldozd már el ezt a szart. - Csak nyögésekre futotta a hangomból, Jocó szerencsére megértette, gyorsan leszedte a szíjakat, amikkel az ágyhoz szegeztek, és ülő helyzetbe segített. Kis híján leborultam, úgy remegtem, ezért Jocó a kanapéhoz cipelt.- Ne aggódj, elmúlik. Defibrilláltunk, hirtelen ez jutott eszünkbe. Jenny mindenre gondolt, egy egész sürgősségi készletet magával hozott, köszönd neki az életed… vagyis bocs, végül is majdnem kinyírtunk. Egy pillanatra elképzeltem, ahogy Jocó fejéhez nyomom a defibrillátort. Nem haragudtam rá, de hirtelen a pokolba kívántam volna az egész világot. Tehát Jocóéknak köszönhetem az egészet. Megpróbáltak újraéleszteni, ami miatt a másik énemnek kellett meghalnia. Egy szív újraindul, egy szív örökre leáll. Azzal, hogy az alternatív világban meghaltam, a tudatom vissza kellett térjen az eredeti testébe. A másik világban többé nem léteztem, a tudatom megszűnt. Vagy soha nem is volt… - Inkább haltam volna meg. Véget vetettetek egy életnek. - Behunytam a szemem, hogy ne lássam egyiküket se. - Ezt meg hogy érted? Mi történt, el tudod mesélni? Sikerrel jártunk? - Attól függ, mit nevezünk sikernek. Számomra ez volt életem legnagyobb kudarca. - Miről beszélsz? Voltál másik világokban? - Csak egyben. Gyerekkoromban. És majdnem sikerült megváltoztatnom.- Te jó ég, te jó ég… Gyerekkorodban? Az elvileg lehetetlen. - Hogyhogy?

90

- A kvantum törvény szerint múltba nem tudsz menni, mert már megtörtént… - magyarázta Jenny, miközben homlokráncolva meredt maga elé. Végül Jocó vágta rá a megoldást:- Hacsak nem lehet, hogy egyes alternatív világban az eseményhorizontok el vannak csúszva a mieinkhez képest, és talán még időtaláció is közrejátszik… Ha ez igaz, megint kipipálhatok egy feltevést a fiktív listámon. És mi történt ott? Milyen volt? - Hát meghaltam, mielőtt jól körülnézhettem volna.Daniék is odajöttek mellénk, Dani hirtelen megszólalt.- Várj csak… Mennyi ideig voltál abban a világban?- Majdnem három napot. Este volt, amikor rám hoztátok a szívrohamot.- Azt akarod mondani, hogy meghaltál?- Azt, sőt. Láttam magam holtan. Nehéz megmagyarázni. Miután meghaltam, még néhány dolgot láttam, aztán itt ébredtem.- Itt csak fél percig tartott az egész. Még addig se, ugye Jocó?- Amint elindítottuk a gépet, szinte azonnal leállt minden életjeled. Nem lélegeztél, mi meg nem gondolkoztunk sokat, fogtam a defibrillátort és egy kicsit megráztalak, kétszer. Utána magadhoz tértél. - Igen, dereng valami. Életem legjobb randiját csesztétek el vele.- Komolyan? Hűha, mesélj.- Már nem érdekes. Igazából nem sok dolgot tudok mondani, minden olyan volt, mint régen, csak most másképp csináltam dolgokat, mint anno. - Semmi különös nem volt?- Semmi, hacsak nem vesszük, ahogy a lebénult némettanárom nem volt béna, pedig emlékszem, hogy itt a mai napig az. Nem tudom, mi történhetett vele, de valószínűleg korábban megműtötték. - Tudod, mit jelent ez? Egy pillanatra elszállt minden gondolatom, aztán egyszerre beugrott minden.- Azt hiszem, igen. Az alternatív világok tényleg léteznek, és tényleg alternatívak. De miért pont gyerekkoromba kerültem vissza? Ezt inkább időutazásnak mondanám.

91

- Nem teljesen. Gondolj bele, az időtől független térugrást végeztél, és az idő egy random pontján értél célba egy másik világba. Namost, hogy az esélye mekkora, hogy pont gyerekkorodba küldjünk… erre két válasz is van, az egyik, hogy k..va kicsi, a másik már kicsit szűkíti a lehetőségeket…- Hogyan lehetne leszűkíteni a lehetőségeket?- Nem tudom, csak van egy feltételezésem. Eszerint lehetséges, hogy csak korlátozott számú világba utazhatsz. Ez a szám így is végtelen, de csak egy bizonyos időkorláton belül.- Milyen időkorlát?- Talán csak olyan világokba teleportálhatsz, ami csak akkor változott meg, amikor te már megszülettél…- Tehát ahol az én cselekedeteim változtatták meg a világot?- Olyasmi. És valszeg ott van vége, ahol meghalsz.- Itt, vagy máshol?- Nem tudom. Ez az egész csak feltevés, mindent nem tudhatok. Elnyúltam a fotelen és kértem Danitól egy pohár vizet. Végiggondoltam a történteket. Amit Jocó mondott, nagyon is helyénvalónak tűnt, tehát ahol születésem előtt már változott a világ, oda valószínűleg nem juthatok el. Ahol azonban minden ugyanolyan, mint az eredeti, és legfeljebb miattam változott valamelyest, ott lehetséges az átjárás. Sikeresen összehoztuk a pillangó effektust a párhuzamos tér elméletével. Ez a két kedvencem, de minden bizonnyal még rengeteg kvantumfizikai elmélet bebizonyításra került az elmúlt percekben. Nem volt erőm végiggondolni, milyen történések zajlottak le körülöttem, mekkora súlya van a dolgoknak, amelyeknek részese voltam. Csak aludni akartam, és semmire sem gondolni. Jocó észrevette rajtam a fáradtságot, odasúgta Daninak.- Te figyelj, szerintem mára elég volt ennyi. Majd holnap megbeszéljük, mi legyen tovább. Van valahol alvóhely? A „térvándorunk” teljesen ki van dőlve. - Menjetek csak fel a házba, mi elleszünk itt. Piához nem nyúlni, mert letöröm a karodat. - Dani felsegített a kanapéról, és Jocó gondjaira bízott, azután leheveredett rá Jennyvel, és lelkes smárolásba kezdtek, ami valami

92

hangosabbal folytatódott, miután becsuktuk magunk mögött az ajtót. Kint a kertben megálltam egy kicsit levegőzni. A nap még nem ment le teljesen, bíbor fényben ragyogott a horizont alján, a hegyek között. A csillagok is megjelentek már, az újhold halvány vonalai tették sejtelmessé a közelgő éjszakát. A házban Jocó felkísért az emeletre, ő maga pedig lement filmet nézni. Egy film tökéletes lett volna, hogy kikapcsoljam az agyam, de nem volt kedvem lesétálni a nappaliba. Semmihez se volt kedvem. Egyetlen dologra vágytam, hogy véget érjen az éjszaka, hogy minden véget érjen. Megpróbáltam aludni, de csak félálomba kerültem. A másik világ képei lebegtek a szemem előtt. Egy másik élet, ami véget ért. Az én életem, még ha nem is tudtam eddig róla. Most már vége, nem érdemes rajta rágódnom. Mégis ezt teszem. Nem tudok nem a múltra gondolni, láthatatlan gúzsba köti szabadságomat a hogyanok és miértek szüntelen keresése. Miért van az, hogy én, aki tudni akarja, mi miért van, egyre kevesebb értelmet talál a létezésben? Akik élik a mindennapi életüket, hogyan lehetnek boldogok? Az igazság a boldogság ellentéte lenne? Vagy egyre távolodom az igazságtól? „Az igazság megfoghatatlan és örökérvényű.” Akkor miért nem boldogít? „Mert te nem a saját igazságodat keresed. Te másokon keresztül akarod megmagyarázni létezésed értelmét.” Mi mást tennék, ha egyszer nem egyedül vagyok? „A boldogság benned van. A boldogság ott van, ahol az életed.” Hol van az életem? „Ott van mindenhol. Nem adhatod fel, keresd tovább.” Miért tévedek el folyamatosan? Úgy érzem, soha nem érek célba. „A hibáiból tanul az ember.” Kevesen hibáznak annyit, mint én. „Vagy nem tudnak róla. Te folyamatosan a hibáidért ostorozod magad, amikor tovább kéne lépned. Kellenek a hibák. Ne büntesd magad értük.” Nem tehetek róla, a lényemben van. Hogyan győzhetném le magam, ha eddig sem sikerült? „Nem egyedül kell megtenned. Keresd a segítséget. Keresd a lányt. Kit keressek? Nem tudom megváltoztatni a múltat, hiszen már megpróbáltam, és katasztrofálisan végződött. „De máshogy, mint ahogy kellett volna. Ez már valami. Nem tudhatod, hogyan folytatódik ott a világ

93

története. Hogy hogyan emlékeznek majd rád.” Számít az? „Mindennél jobban. Senki sem hal meg végleg, csak ha már a világegyetem is elfelejtette. Semmi sem pusztul el, tovább él másokban.” Valóban, nekem ezt mindenkinél jobban kéne tudnom, hiszen szinte semmit sem felejtek, legalábbis hosszútávon. Az évekkel előjönnek az emlékek, és egyre növelik az eltelt idő súlyát. Ma újraéltem a gyerekkorom, és ennél az emlékénél semmi sem lehetne üresebb és fájdalmasabb. Nem akartam rá gondolni, inkább a másnapi teendőkre koncentráltam. Nem sokáig gondolkodtam, hamarosan elnyomott az álom.Álmomban egy sötét szobában ültem, a hold fénye besütött az ablakon. Mögöttem halk léptek kopogtak, de nem néztem hátra. Valaki mellém ért. A szobában hirtelen nappali világosság lett, megdobbant a szívem: vékony, finom női karok hátulról átöleltek. Rájuk simítottam a tenyerem, és ekkor valaki lágy hangon a fülembe súgta:- Várok rád. Keress meg. Keress meg, félember. - A lány eltűnt, és vele együtt eltűnt a fél életem, a boldogságom. Magamra maradtam. Félember vagyok…

Álmomból Jocó vert fel, amikor bejött a szobába lefeküdni. Ahogy észrevett, elvigyorodott.- Na, jobban vagy?- Eddig sem voltam szarul, csak fáradt vagyok. Különben is, felébresztettél.- Bocs, de muszáj megtudnom, mi történt veled… odaát. Elmesélnéd? - Inkább aludnék…- Csak mondd el röviden. Haver, mégiscsak egy másik világban voltál! Ez hihetetlen. Milyen élmény volt, azt mondtad, újraélted a gyerekkorod? - Pontosan. Jobb, ha mindent elmondok, úgy könnyebb.Elmondtam Jocónak, amire emlékeztem- nagyjából mindent, Evelynre nem tértem ki külön, de párszor még így is rákérdezett.- Hogy néz ki a csaj? Ennyire bejött régen is?

94

- Nézd Jocó, szerintem te is tudod, milyen az, amikor olyannal találkozol, akinél jobbat nem ismersz. Én a mai napig így vagyok vele, akkor pedig különösen.- Szívesen megismerném.- Én is örülök annak, hogy egyáltalán ismerem. De sajnos ennyi, nincs tovább.- Hát, az eléggé szívás. Én még sosem voltam szerelmes. Tudod, nekem a lányok közömbösek, nem mondom, hogy nem fektetném meg néhányukat, de sosem éreztem, hogy bármelyikkel is megállapodnék. Neked biztos nincsenek ilyen problémáid. Elnevettem magam, és magamra húztam a takarót.- Remélem, nem vagy homár. Nincs bajom velük, de maradjanak minél messzebb. - Ne hülyéskedj, ki nem állhatom a buzikat. Egyszer verekedtem eggyel, azaz a nyomorult inkább birkózott, én meg eltörtem a karját. Nyomi az egész banda, akkor raknak seggbe, ha hagyod magad.- Hát jah. Amúgy meg biztos, hogy van olyan csaj, akitől te is bedobod a törölközőt és feladod érte az elveid. Hidd el, megéri.Jocó rávetődött a másik ágyra, és prüszkölve felnevetett.- Hagyd ezt a hülye szöveget, csak annyit mondtam, hogy nem ismerek ilyen csajt. A helyedben én kihasználtam volna a helyzetet, nem tököltem volna.- Be is buktad volna szépen. Látom, nem vagy oda a romantikáért.- Nem nagyon. És a csajok közül se mindenki, csak azok a csajok nem a fizika szakosok között vannak. Már körülnéztem, de semmi. - És a holnapi buli?- Ez kérdés akar lenni? Bebaszunk, és valakit jól megb…unk. Azaz bocs, inkább kettőt. - Nem tudom… Én most nem tudok ilyesmire gondolni. Hogyan lesz ezután? Az egész világ a feje tetejére állt, még ha nem is látszik.- Ne gondolj a holnapra. Király bulit csapunk, megünnepeljük az áttörést.

95

- Inkább a holnapra gondolok, mint a tegnapra. Áhh, mindjárt kikészülök, mondj el inkább valamit arról, amire eddig rájöttetek.- Nem sok mindent tudunk, hiszen mi nem láttuk, amit te. De az alapján, amit elmondtál, néhány dolog már megfogalmazódott bennem, ezek lapján már valamennyire tudunk tájékozódni. Ha akarod, összefoglalom nagyjából, mi a helyzet, mi történik a térugráskor.- Hallgatlak.Jocó felült az ágyon, és mint egy tanár a diákjához, lelkesen magyarázni kezdett. - Naszóval, felfedeztük a multi- dimenziót. Eddig is tudtunk róla, de még senkinek sem sikerült bebizonyítania a létezését. A kvantum- tér, ami elválasztja a teret és az időt a síkok között, tulajdonképpen maga az üresség. Nem maradhat benne létező anyag, és az idő is másképpen működik. A te tudatod nyilván párhuzamosan érzékelte a létező világ időértéke alapján, de te sem tudod megmondani, hogyan zajlott le az egész.- Nem nagyon. Amit tudok, az csak kitaláció, hogy legyen valamilyen emlékem, nem igaz?- De igen, pontosan. Szóval plusz vagy mínusz, de adott ideig a kvantum- térben tartózkodtál, utána egy alternatív világban tértél magadhoz… hehe, magadhoz…- Ja, rém vicces. Kiütöttem saját magam. Erre van valamilyen magyarázatod?- Természetesen. Az egészben az a durva, hogy eddig minden bejött, amire gondoltunk. Feltétételeztük, hogy van valamilyen kapcsolat a különböző világokban lévő alteregóid között, ezért akartuk a tudatodat utaztatni. Az elmélet bevált, méghozzá nem is akárhogyan. Amiket mondtál, azok alapján valószínűsíthető, hogy minden alteregód egybekapcsolódik, ezért lehetnek emlékeid, ezért nem csak egy álom az egész. A csomópont pedig itt van, ebben a világban. Tehát ezt a világot nevezzük Alfa- dimenziónak, mert jól hangzik. Te vagy az Alfa személy, minden alteregó középpontja. Emlékszel, amikor azt mondtad, csak magadat látod egyes szám egyes személyben? Talán ezért van…

96

Egy pillanatra elhallgatott. Tudtam, mire gondol, hiszen nekem is ez járt a fejemben. Egyszer már szó esett arról, hogy én vagyok- e a világegyetem középpontja. Ha csak ez a világ létezne, kizárt lenne. Ha ez a világ egy Alfa- dimenzió, akkor nekem ez a központi világom. De vajon mindenki másnak is itt van az Alfa énje? Egyes szám első személy- csak magamat látom így. Mindenki más harmadik személy, a „te” is „ő”. Egyvalaki lehet csak rajtam kívül, aki nem „hármas”, az, akinél a létem értelme van. Az a lány, akivel párban érkeztem, és akivel összekötnek a döntéseink már a kezdetektől. Nem számít, ha fiatalabb, ha idősebb, ő az, akiben magam látom, akiben mégis egy teljesen más világ lakozik, a másik fele az én világomnak. Ugyanaz és mégis más. Titokzatos és mégis ismerős. A boldogság, ami nem csak az enyém. Milyennek képzelem el a tökéletest? Teljesen mindegy, amíg nem ismerem meg, nem lehet róla valódi fogalmam. Létezik, ebben biztos vagyok. Életemben kétszer éreztem úgy, mintha megtaláltam volna. Két lány, mindkettő kiváltotta belőlem ugyanazt az eufórikus boldogság érzetet, amit másképp sohasem éreztem. Csakhogy az egyikben benne volt a tudatos vonzerő és akarat, míg a másik csendesen, észrevétlenül ragyogta be szürke hétköznapjaimat. Az első esetben azért buktam el, mert nem voltam elég felkészült. Kevés voltam, mint túl nagy kenyérre a túl kevés vaj. A másik viszont mindig ott volt készen, csak a karom kellett volna kinyújtsam érte. Én azonban elkövettem a legnagyobb szerencsétlenséget, amit csak tehettem. Amikor ott volt a boldogság, nem akartam elhinni, mivel eddig mindig előttem járt. Féltem az elkövetkező változástól: megint nem álltam készen rá. De ha sohasem állok készen, amikor eljön az idő, mindig egyedül maradok. Csak akkor jöttem rá erre, amikor ismét késő volt. Félreléptem, még ha nem is jártam a lánnyal, elkövettem a legnagyobb bűnt vele szemben. Ha vissza lehetne csinálni, megtenném, de akkor sem tudnám elfelejteni, ami történt. Számomra a legnehezebb dolog megbocsátani saját magamnak. Másokkal szemben könnyen megy, de magammal nem tudok mit kezdeni. Nem tudok továbblépni. Hogy hogyan tovább, arra már régen nem gondoltam. Sodródtam az eseményekkel, és

97

most bele kerültem a kellős közepébe. Jocó hatalmasat ásított, majd hozzátette:- Ha nem bánod, most aludnék, holnap is lesz nap. Holnapra terveztél valamit? Ha nem, segíthetnél a buli előkészítésénél.- Reggel nincs dolgom, de délután munkába kell menjek, tegnap elhalasztottam. - Jó lesz. Na, én szunyálok.Reggel frissen és jókedvvel ébredtem. Úgy éreztem, mintha minden, ami az éjszaka alatt történt, csak álom lett volna. Tudtam, hogy nem az, hiszen mégiscsak három napot töltöttem egy alternatív dimenzióban, de ebben a pillanatban az egész olyan távolinak és idegennek tűnt, mintha soha nem is történt volna meg. Minden nyugodt és hétköznapi volt. A nyugalmat ugyan hamarosan megtörte a nappaliban üvöltöző metal zene, de ez is csak még inkább hihetetlenné tette az elmúlt nap eseményeit. Kisétáltam a zaj elől a ház elé. Odakint fellélegeztem, jól esett a hűvös levegő. A mobilom után nyúltam, hogy megnézzem az időt. Ahogy bekapcsoltam, az üzenetrögzítő azonnal jelezni kezdett. Ki üzenget nekem késő éjszaka? Béla volt az, az üzenet pedig igen rövid, csak ennyi volt: „Visszajöttem, nem voltál otthon. Délután megint elmegyek, azelőtt beszélnék veled, haza tudsz jönni?”

Alatta még egy üzenet, ami kicsit nyugtalanított:„Eszti nincs itt, nem is lesz egy ideig. Van egy kis „gond”, erről is szeretnék veled beszélni. Jó a buli, milyen arc az a Dani? Írjál vissza, vagy valami, csá!”

Megpróbáltam felhívni Bélát, de a mobilja ki volt kapcsolva. Ezek szerint nem akar telefonon beszélni, én viszont nem terveztem vasárnap előtt visszamenni a bérlakásba. Délután Béla elmegy, addig kérte, hogy beszéljek vele. Mi lehet olyan sürgős, minek jött vissza? Egyáltalán megéri ezzel foglalkozni, most, amikor életem legnagyobb pillanatai zajlanak éppen? Meg hát nem kéne ellógnom a party előtti rendezkedésről. Az üzenet azonban szöget ütött a fejembe, mi van, ha tényleg fontos dolgot akar közölni velem Béla?

98

Miután rendbe szedtem magam, leballagtam a konyhába, ahol Dani éppen egy nagy adag lasagnét emelt ki a sütőből. Jenny az asztalt rendezgette, Jocó pedig valami Kinectes játékkal szórakozott, és közben fennhangon szidta az irányítást, meg mindent, amit lehetett, és a hangját még a maxra tekert metálzene sem nyomta el. Dani észrevett és vidáman felém biccentett.- Szép napunk van, nem gondolod? Jó sokáig aludtál, már elmúlt dél. Készül az ebéd, de ha kell, nézz be a hűtőbe reggeli után, ha már kihagytad.- Jó lesz az ebéd, meg kávé, ha van. Mit csinálunk azután?- Úgy terveztem, hogy ebéd után teszünk egy sétarepülést azzal a géppel, később pedig elmegyünk kaját meg piát vásárolni. Benne vagy?- Naná, még sohasem utaztam repülővel, személyi géppel meg főleg, király lehet.- Az biztos. Komolyan soha nem repültél még? Nah, akkor semmiképp nem maradhatsz ki belőle. Lasagne jó lesz ebédre? Remélem nincs ellene kifogásod, hogy egész nap ezt esszük, amúgy is az egyik kedvenc. - Még szép, hogy imádom. Csak azt sajnálom, hogy nem tudok sokat megenni, iszonyú laktató. Azért egy keveset rakhatsz nekem is.- Repülés közben nem is baj, ha nem zabálod magad degeszre. - Dani rám kacsintott, miközben egy méretes adagot kiszelt a tányéromba a gőzölgő sajtos ínyencségből. Megvártuk Jocót az evéssel, addig főztem magamnak egy kevés kávét, és leültem az asztal szélére. Eszembe jutott Béla üzenete, talán jó lenne benézni még ebéd előtt hazulra. Remélhetőleg Béla még otthon lesz. Megnéztem a telefonomon az üzeneteket, és gyorsan írtam Bélának egy rövid üzenetet, hogy otthon van- e még. Fél másodperc múlva jött is a válasz:„Ja, még vagyok. Akkor vissza tudsz jönni? Két óra múlva elmegyek.”

Gyorsan visszaírtam, hogy megyek, amint tudok. Danihoz fordultam, aki épp Jennyvel volt elfoglalva.- Dani, van egy kis gond. A lakótársam üzent, hogy menjek vissza még kettő előtt a lakásba, mielőtt elmegy. - Hova megy, azt nem mondta?

99

- Nem, de azt most nem fontos. Vissza tudnál vinni? Ha beszéltem a sráccal, utána visszajövök.- Azt felejtsd el, hogy én fuvarozzalak. Ide figyelj, szerintem nem vagy annyira ügyetlen, hogy ne bízhassam rád a kocsim. Képes vagy magadtól odatalálni? Nem volt semmi különös benne, hogy Dani a dolgait csak úgy rábízza a barátaira, de azért kicsit meglepődtem, hiszen nem volt jogsim, és egy kicsit tartottam az egyedül való vezetéstől. A fenébe is, kit érdekel, attól hogy nem fogja valaki minden percben a kezem, még nem fogom kinyírni magam. Először arra gondoltam, hogy Jocót magammal viszem, de rájöttem, Dani is többre tartana, ha egymagam megoldanám a helyzetet. - Oké, nem lesz gond, remélem, te is így látod.- Na, ez a beszéd. De ha valami baja esik a verdámnak, kitekerem a nyakad. - Dani elnevette magát, és közben folyamatosan csókokkal árasztotta el párját, akit úgy tűnt, az éjszaka eléggé feltüzelt, olyan szenvedéllyel tapadt Danihoz a srác karjai között, hogy egy pillanatra összezavarodtam és inkább a bútorokat kezdtem el vizsgálni. - Nem lesz gond. Ebédig még maradok, de szólni kéne Jocónak, meg amúgy is lassan megsüketülök ettől a zajtól… Dani smárolás közben odakiáltott Jocónak.- Hallod haver… állj már le… éppen kajálunk! Jocó tölcsért formált a kezéből, mintha süket lenne, szerencsére a kiáltás végét megértette, kikapcsolta a hifit és a tévét. Végre hozzáláthattunk az ebédnek, és bár szerettem volna sietni, végül két adagot is magamba toltam az ízletes lasagnéből. Az evés végeztével aztán felpattantam a székről, Dani a kezembe nyomta az Audi kulcsát, és közben hozzátette:- Kell esetleg egy kis pénz, hogy bevásárolj otthonra? - Inkább egy cigivel dobj meg.- A kocsiban nincs dohányzás, még indulás előtt szívd el. Vicceltem, tudom, hogy sietsz. Nyugodtan gyújts rá útközben.Miközben beszálltam a kocsiba, rásandítottam az üzeneteimre, de azóta nem érkezett válasz. Jobb lesz sietni, lassan egy óra. Útközben semmi

100

probléma nem történt, a biztonság kedvéért kicsivel az átlagsebesség alatt mentem. Egyetlen utcában volt csak nagyobb sor, összesen fél óra alatt hazaértem. A bejárati ajtó nyitva volt, tehát Béla még biztosan itthon van. Odabent nem hallottam semmi zajt, ami arra utalt volna, hogy valaki van a lakásban rajtam kívül, pedig Béla ilyenkor biztosan focimeccset nézett volna. Aztán az Esztivel közös hálószobájukból halk kotorászást véltem hallani. Az ajtót kinyitva megpillantottam Bélát, aki egy nagyméretű válltáskába pakolt az ágya melletti fiókos szekrényből. Zaklatottnak és fáradtnak tűnt, mintha egész éjszaka fent lett volna. Amikor észrevett, felpattant, átkarolt és úgy is maradt. A fülem mögött halk szipogást hallottam. Kiszabadítottam magam Béla szorításából, a vállára tettem a kezem és a szemeibe néztem, amik ebben a pillanatban aprónak és beesettnek tűntek. - Öreg, mi van veled? Nagyon szarul festesz. Béla erőtlenül elmosolyodott, és elfordult a táskája felé.- Áh, semmi… segítenél összepakolni a cuccokat a szekrényről? - Haver, idehívtál, mert valami gond van. Elmondod, hogy mi van, vagy miután összepakoltunk, el is húzod a csíkot? - Próbáltam szigorúan nézni Bélára, de amikor láttam a kétségbeesett pillantását, leültem az ágy szélére, és intettem, hogy ő is üljön le. Kissé megenyhülten kérdeztem újra: - Hé, nyugi, szeretnél beszélni róla? Én segíteni szeretnék, megengeded, hogy segítsek?Béla megragadta a karom, és idegesen bámulta a pólómat. Aztán kitörtek belőle az érzelmek, és akadozva beszélni kezdett:- Én… nem értem… biztos én vagyok a hibás… De miért?- Mi a baj, Béla, mi történt? - Kezdett az én arcomra is kiülni a rémület, nagyon rosszat sejtettem. - Esztivel kapcsolatos?- Nem… nem tudom. Már semmit nem tudok. - Béla könnyezni kezdett, és a vidám, jámbor arcvonások eltorzultak. - Nem tettem meg mindent, hogy boldoggá tegyem? Nem vagyok elég jó neki… - Hogy… mi van? Béla elkomorodott, szavai hidegen csengtek a fülemben:

101

- Az este vallotta be, hogy már két hónapja viszonya van az egyik egyetemista barátjával. A kis köcsög ráadásul fradista… hogy dögölne meg egytől egyig… - Úgy tűnt, ez a tény felrázta Bélát a siránkozásból, a keze ökölbe szorult és az arca is átváltott büszkeségét féltő férfiéra. Alig hittem a fülemnek. Eszti megcsalta Bélát… Hiszen annyira összeillettek, ki gondolta volna, hogy valami a boldogság útjába állhat. Lehet, hogy mindketten félreismertük Esztit. Miközben hallgatott, azon törtem a fejem, hogyan tudnék a legjobban segíteni. Végül óvatosan megszólaltam.- Béla, ez borzasztó. Legalább megmondta, miért tette?- Nem, az isten verje meg, lenne bármiféle oka, hogy ezt tegye velem?!- Nagyon szeretted őt. Most is ugyanúgy érzel iránta?Béla tekintete álmataggá vált, és látszott rajta, hogy kétségbeesetten keresi az igazi választ.- Bármit megtennék érte… de ha nem akarja? Csak ő számított, senki más. Nem szerettem eléggé?- Te mindent megtettél. Ha ezt nem tudta értékelni, akkor… talán nem ő volt az igazi. - De annyira szeretem… ki mást szerethetnék jobban? Soha nem gondoltam mással. Az embert kikészíti, ha nem lehet a szeretteivel. Én… nem voltam eleget vele, te is tudod.- Nem igaz. Ne mondj ilyeneket.- Mit ne mondjak? Van fogalmad róla, milyen érzés egész nap a párod nélkül lenni, este meg, amikor mindketten hullafáradtan találkoztok, arra sincs erőtök, hogy lelket öntsetek egymásba? Hétvégén meg… Minden tök normálisnak tűnt. Egyszer sem említette, hogy boldogtalan lenne.- Lehet, hogy nem akart fájdalmat okozni.Béla szárazon felnevetett, és hanyatt dőlt az ágyon, mereven bámulva a plafont. - Sokkal jobban fáj, hogy eddig hallgatott róla, mint hogyha már az elején elmondja. Őt jobban szereted, kérdeztem… És csak annyit tudott mondani, hogy kellett valaki, akire hét közben is számíthat. Miért nem mondta meg, hogy nincs jól az egész? Ha tudom, hogy ennyire hiányzik neki, akkor…

102

Béla kifulladt, a párnát magához szorítva, akadozva felzokogott. Nagyon szánni való volt ebben a pillanatban, és egyúttal kissé nevetséges könnyáztatta, felpuffadt arcával, akár egy kisgyerek, de pontosan tudtam, hogy mennyire súlyos a helyzet. Nem akartam Esztit védeni, túlságosan világos volt a helyzet. Eszti talán soha nem is szerette Bélát teljes szívből, és nem okozott neki különösebb lelkiismeret furdalást, hogy a háta mögött kiélje a kicsinyes vágyait. Sokan vannak, akik inkább engednek az ösztöneik akaratának, mint hogy szembenézzenek a nehézségekkel, és megpróbálják a párjukkal közösen megoldani. - Mit csináltál, amikor elmondta?- Hogy… mit? Semmit, idejöttem. Nem bírtam ott maradni, nem bírtam a szemébe nézni. Nem akartam tudni, mit gondol, csak vissza akartam kapni azt, akit szeretek. Reméltem, hogy az egész egy vicc. De nem maradtam, hogy tovább hallgassam.- Miért nem fogadtál telefonhívást?- Reméltem, hogy ha igazán szeret, akkor utánam jön. De még egy üzenetet se küldött. Istenem, mi lesz most velem? - Hová mész innen?Béla összeszedte magát, mélyeket lélegzett. Felült az ágyon - Haza, vagy talán a bátyámhoz. Lehet, hogy hazaköltözöm. Nem akarok Esztivel találkozni. Ha visszajön, ne említsd, hogy mit mondtam. Neked nem kell rosszba lenned vele. - Persze, nem terveztem. Addig is találd majd ki, hogyan tovább. Gondolod, hogy valaha tovább tudnátok lépni? Tudnád még vele elképzelni a jövődet?- Fogalmam sincs. Az csak tőle függ. Én kész vagyok megbocsátani, de azt a kis fradista tetvet megölöm, ha találkozok vele…- Ne így állj hozzá. Bocs, teljesen jogos, de túl kell juss ezeken az indulatokon, mert nem visznek előre.- Igazad van, tudom… De nem biztos, hogy nem tekerném ki a nyakát, akárki legyen is, ha felismerném. Úgyhogy jobb, ha sosem tudom meg, kicsoda.

103

- Lehet, hogy tényleg jobb. Majd beszélek erről Esztivel, persze csak ha hajlandó. - Igen, persze… a héten biztos, hogy nem jövök vissza, szóval lesz ideje, hogy döntsön. - Lesz hát. Na jó, van még valami, amiben segíthetek?- Nem, már összepakoltam. Lehet hogy jobb is, ha elindulok. - Várj, nem nézünk le a kocsmába? Nyugi, nem hagyom, hogy leidd magad.- Nem, bocs, de most a kocsma lenne az utolsó hely, ahová mennék. Tudod, ott ismertem meg… Való igaz, ez nagyon rossz ötlet volt. Nem próbáltam tovább feltartóztatni Bélát segítettem neki bepakolni a kocsiba, azután elköszöntünk, és hamarosan Béla eltűnt az utca végében.

Visszamentem a házba és leültem a konyhában. Most mi legyen? Eszti bármikor betoppanhat, akkor pedig tisztázni akarom ezt az egészet vele. De megígértem Daninak, hogy visszamegyek segíteni. Várok fél órát, azután elindulok. Elmerengtem magamban a kapcsolatok mibenlétén. Mivel még soha nem volt komoly kapcsolatom, mindig úgy képzeltem, ez valami szent és sérthetetlen dolog, fiatalabb koromban el sem tudtam képzelni, hogyan lehetne tönkretenni. Hogyan lehet másra gondolni, amikor ott van Ő, akit párodnak választottál? Csak egyféleképpen: Ha nem vagy őszinte. Ahhoz viszont nincs jogunk, hogy a másik életét tönkretegyük. Ha nem vagyunk őszinték, akaratlanul is ezt tesszük. Eszembe jutottak Evelyne szavai: „Nem kell hazudnod, csak ne mondd ki az igazat.” Ez is manipuláció. Hagyni, hogy a másik azt higgyen, amit szeretne. Így a kapcsolat soha nem fog tovább fejlődni. Egy álomkép nem egyenlő a valósággal. A helyes döntés sok fájdalommal jár. Az egyik ismerősöm megjárta a legnehezebb utat. Csakúgy, mint én, ő is kereste a tökéletest, és egyszer talán rá is talált. Nem jött össze a lánnyal, akkor még korainak érezte. Idővel halványultak az ismerősöm érzései, és végül az egész elfelejtődött.

104

Később összejött egy másik lánnyal, és boldog volt. Nem tudom, pontosan mi is történt, de a kapcsolatuk egyszer csak véget ért. Az ismerősöm elmondta, hogy újra találkozott a lánnyal, akibe még régebben beleszeretett. Akkor rájött, hogy a mostani barátnőjét nem szereti igazán. Nagyon nehéz volt magának is bevallania, de a legnehezebb talán az volt, hogy elmondja ezt a barátnőjének. De megtette, bár a beszélgetés nagyon fájdalmas volt. Időbe telt, míg a barátnője belenyugodott az egészbe, azóta talán megtalálta a boldogságot. Az ismerősöm összejött a lánnyal, és azóta is együtt vannak. Eszti esetében más a helyzet. Amit Dani mondott, az alapján Eszti nem azért csalta meg őt, mert másba szeretett bele. Simán csak hiányzott neki a napi adag, és ahelyett, hogy ezt Danival oldja meg, talált valami gimnazistát, mint alkalmi partnert. De mégis, hogy tehette ezt Danival? Ennyire nem számított neki a kettejük kapcsolata? Igazából nem ítélhetném el, hiszen én is csináltam már hülyeséget. Meg is bántam, de nekem már késő. Eszti viszont, úgy tűnik, nem bánta meg a tetteit. Legalább képes volt annyira, hogy szakítson Danival. Talán jobb is így. Soha nem gondoltam volna, hogy kettejük kapcsolatának egyszer vége szakad. Ebből is látszik, mennyire naiv vagyok kapcsolatok terén. Nem tudnám elképzelni, hogy a sajátommal ilyen történjen. Nem is tudnék akárkivel összejönni. De vajon jobb így? Honnan tudhatom, kivel lennék boldog, ha meg sem próbálok ismerkedni? Mi van, ha pont az ilyen tapasztalatok visznek előre? Jó lenne átélni azt, amin a többség megy keresztül. Megtetszik egy lány, összejövünk, boldogok vagyunk, hibázunk, csalódunk, kiábrándulunk, felejtünk… és fejlődünk. Az ember nem találhat egyből aranyat, sokszor kell bemerítenie a tálat a mederbe. Hiába tudom mindezt, nem tudok a többi lányra gondolni. Egyszerűen nincs meg az a szikra. Talán azért, mert régen már megvolt. De annak vége, és aligha hiszem, hogy vissza lehetne csinálni, amit elrontottam. Közel két év telt el azóta, hogy utoljára igazi szerelmet éreztem. Azóta sem változott semmi, kivéve, hogy magam mögött hagytam a sulit, a barátokat, a lányt, mindent. Fogalmam sincs, mit tartogathat a jövő, és idáig nem is vártam

105

semmit. Most azonban a lehetőségek határtalanok. Jocó szerint bármi megtörténhet. Csak folyatnunk kell a kísérleteket. Letelt a fél óra, de nem jött senki. Mielőtt elindultam, a biztonság kedvéért rácsörögtem Esztire, de nem volt elérhető. A visszaúton beugrottam az étterembe, és szabadságot kértem a hétvégére. A főnök rossz kedvében volt és a mulasztást levonta a múlt heti béremből. Kissé kedvetlenül érkeztem vissza Daniékhoz. A házban minden készen állt az esti bulihoz, már csak a bevásárlás volt hátra. Délután ötre elöntötte a házat a kaja meg pia és még maradt három óránk a vendégek érkezéséig. Ismét kocsiba ültünk és elindultunk a Ferihegyi reptér felé, ahol a magángép már elő volt készítve. Miközben egy- egy sörösüveggel a kezünkben bámultunk kifelé a száguldó kocsiból a vakító napsütésbe, egyre jobban felszabadultam. Eltűntek a nyomasztó gondolatok, a helyükbe izgalommal vegyes várakozás került. Soha életemben nem repültem még. Mindig csodálatos érzésnek gondoltam, hiszen a repülés minden értelemben az egyik legnagyszerűbb dolog az életben. Szárnyalni a céljaink felé, büszkén, feltartóztathatatlanul. Ezt az érzést is csak ritkán éreztem. Eddig nem nagyon voltak céljaim. Talán régen, de már nem emlékszem rájuk. Hogyan feledhettem el a lényeget? Úgy, hogy fennakadtam az apróságokon. Ahelyett, hogy magát a nagy egészt néztem volna, mindennek a hogyanját és miértjét kerestem, amikor azok önmagukban nem léteznek, ebben egyre biztosabb lettem.A gép, bár kívülről kicsinek tűnt, belül nagyon kényelmes és meglepően tágas volt, az utastérben egy jégszekrény állt középen, két oldalán fehér bőrfotellel, előttük üvegasztal. A másik oldalon hosszú fotel foglalt helyet, vele szemben kisméretű plazmatévé. A pilótafülke előtt még volt egy apró hálószoba, a mosdó a gép hátuljában volt. Dani előrement Jennyvel, és egy perc múlva felszálltunk. Elhagytuk a várost, hamarosan erdők és csupasz szántók fölött haladtunk el, aztán Dani a felhők fölé kormányozta a gépet. Csodálatos látvány volt a végtelen, nyugodt felhőtenger, fölöttünk a nap szikrázóan fénylett, milliónyi csillogással szóródva szét a felhők peremén. Az ég tiszta kékjén túl, a nap mellett halványan felsejlettek a csillagok.

106

Könny szökött a szemembe a látványtól. Ennél tovább nem is akarnék jutni a Földtől, ez a csodálatos, élettel teli kék világ többet ér bármelyik kihalt planétánál az űrben. Mindig is foglalkoztatott az űrutazás, a világűr megannyi rejtélyei, de a gondolat, hogy a valóságban valaha is elhagyjam a Földet, elképzelhetetlennek és abszurdnak tűnt. Annyi poszt- apokaliptikus mozifilm került az utóbbi években a vászonra, amik erről szóltak, hogy lassan már természetesnek tűnik az gondolat, miszerint idővel az emberiségnek el kell hagynia a Földet. Én őszintén remélem, hogy erre soha nem lesz szükség. Két órán át voltunk a levegőben, ez alatt Daniék a robotpilótára bízták a vezetést, és négyesben leültünk kártyázni. Azután megcsodáltuk a felhők fölötti naplementét, míg végül besötétedet és minden elcsendesedett. Negyed kilenc körül értünk vissza Daniék házához. Úgy tűnt, a vendégek nagy része már megérkezett, egész kis tömeg gyűlt össze a ház előtt. Dani előrement, és néhány sráccal az egyetemről előkészítették a terepet. Mi Jocóval kint várakoztunk, én a többiek arcát fürkésztem. A legtöbben valószínűleg egyetemisták voltak, de volt jó pár fiatalabbnak látszó csaj, pár idősebb felnőtt, és egy rock bandának látszó csapat, akik teherautóval érkeztek. Nem semmi buli lesz, az már biztos. Hamarosan már mindannyian bent voltunk, a ház teljesen ki volt világítva, az egyik sarokban állították fel a banda hangszereit, valaki hozott egy komplett keverőpultot egy többrészes Launchpad- del, ami nem csak MIDI formátumot tudott. A bútorok a lehető legmesszebbre kerültek a szobák közepétől, illetve Dani néhány kisebb szobát privát hellyé nyilvánított, köztük a sajátját, a szüleiét és egy vízágyas vendégszobát. Jocó meg is jegyezte, amikor benyitott az egyikbe:- Ugye tudod, hogy egyikünk se megy haza, amíg ronggyá nem keféljük magunkat? Enyém a vízágy.- Amit akarsz. Fogalmam sincs, mihez fogok kezdeni.- Hogyhogy mihez? Felszeded valamelyik jó csajt, aztán mehet a menet. Piálj be előtte, ha attól jobb lesz. - Valahogy most nagyon nincs ehhez kedvem.

107

- Dehogynem, körülnézünk. Lazíts, ma királyok voltunk. Ezt meg kell ünnepelni. Megadtam magam és követtem Jocót a tömegbe. Hamarosan beindult a tényleges buli, dübörögtek a hangfalak, villódzott a plafon és elkezdődött a pogózás. Ha van valami, ami még az ismerkedésnél is jobban nehezemre esik, az a táncolás egy buliban. Tudom, teljesen logikátlan: ott, ahol nagy a tömeg, ahol a legkevésbé vagyok feltűnő, ott tartanak leginkább fogva a gátlásaim. Fiatalabb koromban annyira gátlásos voltam, hogy még magamban sem mertem semmi olyasmit tenni, amit mások előtt szégyelltem. Ez nagyban megnehezítette, hogy felszabaduljak, legtöbbször magamban tartottam a stresszt, és emiatt az a lehető legrosszabb helyzetekben tört ki belőlem. Ma este ilyen nem fog megtörténni. Jocóval utat törtünk a tömegben a konyháig, ahol minden mennyiségben fel volt halmozva az alkohol. Én egy üveg Tequilát szemeltem ki, míg Jocó azonnal az Absynthnak esett neki. Már kezdtem volna magam egész jól érezni, ám még a második feles se csúszott le, amikor a hátam mögött valaki a vállamba kapaszkodott, és berántott az ugráló tömegbe. Ahogy megfordultam, szembe találtam magamat Kittivel. Alacsony termetű, kék szemű, világosbarna hajú lány, akinek nagyon jellegzetes mosolya volt. Ugyanarra a szakra járt, amelyikre én, általában a közelemben ült az órákon. Kedves, érdekes, vidám csajnak ismertem meg, igazából vele jöttem ki a legjobban az osztálytársak közül. Kezdettől fogva kedveltük egymást, ő nagyon sokat mesélt a saját dolgairól, én pedig a többnyire kitalált történeteimmel szórakoztattam. Volt pasija, de még a téli szünet előtt szakítottak. Természetesen mindent megtettem, hogy megvigasztaljam, egy kicsit flörtölgettem is vele, de az eszembe sem jutott, hogy összejöjjünk. Idővel aztán kezdtek megmutatkozni a jelei, hogy Kitti többet szeretne tőlem, mint hogy a barátja legyek. Én azonban semmi komolyat nem akartam volna egyelőre, a nyári eleji események még mindig ott kísértettek bennem. Így hát a lehető

108

legfinomabban, de visszautasítottam Kitti közeledését, miközben nagyon ügyeltem rá, hogy ne idegenítsem el magamtól. Már számtalanszor elhívott bulizni, de legtöbbször találtam valamilyen ürügyet, hogy kihagyjam az ilyen alkalmakat. Ennek az volt az oka, hogy nem sokkal a pasijával történt szakítása után elmentünk együtt egy sulis összejövetelre, és akkor még egyikünk se tudta, hogy mit akar. Jól éreztük magunkat, táncoltunk, egy nagyon keveset ittunk, és egy pillanatra egész közel kerültünk egymáshoz. Elcsattant egy rövid csók, de akkor még maga Kitti volt az, aki végül kihátrált. Mostanában úgy tűnt, hogy felhagyott a próbálkozással, de biztos voltam benne, hogy nem adta fel. Nagyon türelmes volt, és ezért végtelenül hálás voltam neki. Bárcsak úgy szeretném, ahogyan az igazit. Nem is kell úgy szeretnem, csak meg kéne próbálnom igazán megismerni. Aki válogat, az nem érdemli meg, hogy szeressék, és ezt nem úgy kell érteni, hogy bele kell törődni mindenbe, ami kevésbé tetszik. Mindenki csodálatos, gyönyörű, tökéletes, és mindig van valaki, aki látja ezt. Kitti nagyon értékes és kedves lány volt, soha semmiképpen nem akartam volna megbántani. Így is furcsa volt belegondolni, vajon mit érezhet igazából irántam. Vajon olyasmit érez, mint én Evelyne mellett? Vagy egyszerűen úgy érzi, én vagyok most a legjobb választás? Teljesen mindegy, hiszen csak az számít, hogy velem akar lenni. De vajon én képes lennék ezt viszonozni? Kitti rám villantotta a mosolyát, mire én is elmosolyodtam.Nagyon csinosan nézett ki, fodros szélű blúzt és rövid szoknyát viselt, amihez remekül illett vállig érő haja, amit finom hullámokba csavart. Az ilyesmi engem nagyon le tud venni a lábamról, és Kitti tudta ezt.- Nahát, szia! Hé, nem is szóltál, hogy jössz! - A zene miatt kiabálnia kellett, én pedig közelebb hajolva válaszoltam.- Nekem se volt betervezve. Mellesleg, nagyon jól nézel ki.- Oh, igazán? Köszi. Ugye nem bánod, hogy itt vagyok?- Dehogyis, nagyon örülök… bár nem lett volna baj, ha azt a felest megihattam volna még.

109

- Nem hagynálak ott egy feles társaságában, ki tudja, mit művelnétek egymással. - Haha, talán igazad van. Mihez is kezdenék nélküled…- Na ugye. Van kedved táncolni?- Ugye nem a pogózásra gondolsz?- Hát, ha nincs más...De ahogy ezt kimondta, a szemem sarkából megpillantottam Danit. Vigyorogva magyarázott valamit a rockbandának, miközben felénk mutatott. Abbamaradt a dübörgés, és a következő percben a banda már alter rockot játszott. Még láttam, ahogy Dani távoztában felénk kacsintott. Kitti sugárzó arccal fordult hozzám és karon ragadott.- Na, akkor jössz?- Hát jó, gyerünk. A zene lassú és kellemes volt, Kittivel egymást átkarolva, szó nélkül dülöngéltünk a tömeg szélén. Elengedtem magam, és hagytam, hogy a zene ritmusára egyszerre mozogjak a partneremmel. Egészen belefeledkeztem a külvilágba. Amikor a szám véget ért, Kitti kivezetett a tömegből az emelet irányába. Egy kicsit visszakoztam, mire rám nevetett.- Gyere már, itt nem lehet beszélgetni. - Beszélgetni szeretnél?- Igen, szerintem pár dolgot jó lenne megbeszélni kettőnkről.Odafent aztán bementünk az egyik üres hálószobába és leültünk az ágy szélére. Kitti egy hosszú pillanatig szótlanul ült mellettem, azután megfogta a kezem és a szemembe nézve halkan megszólalt.- Ugye tudod, mennyire kedvellek.- Igen. Ne haragudj, hogy nem viszonzom eléggé. Önző és hülye vagyok.- Nem, dehogy… csak fogalmad sincs, mihez kezdj ezzel az egésszel. - motyogta Kitti a vállamnak dőlve- Kedvelsz engem, mármint a barátságon kívül? Elfordítottam a fejem, hirtelen nem tudtam, mit válaszoljak. - Kedvellek, nagyon is. Kedves vagy, gyönyörű és elragadó…- Nézz rám, kérlek.

110

Gyengéden maga felé fordított a tenyerével és hosszan a szemembe nézett, közben egyre összébb húzta a szemöldökét.- Nem értem... valaki más tetszik? - Ezért ne aggódj, nincs senki.- Kérlek, ne hazudj. Látom rajtad, hogy valaki más jár a fejedben.- Oh, ne haragudj, az egészen más. Még régebben volt. - Akkor sem értem. Miért nem mondtad eddig? - Mert el akartam felejteni.- Úgy tűnik nem sikerült. - Sóhajtott Kitti, miközben szórakozottan húzkodta a karomat. - Két hónapja próbállak becserkészni, miközben te végig másra gondoltál. Azért ez nem fer.Magamhoz öleltem a kislányos duzzogást imitáló lányt, és elmosolyodtam.- Ha nem látnál ilyen jól belém, simán összejönnék veled. De ha még nem késő…- Ja ne, miattam ne mondj le arról, akit igazán szeretsz. Mondjuk sajnálom, hogy nem én vagyok az, de hát ilyen az élet. Különös bizsergés futott át, és ahogy Kitti hozzám simult a karjaim között, tudtam, hogy minden rendben van. - Kitti, te vagy az egyik legcsodásabb lány, akit ismerek. Hálás vagyok, hogy megérted, de nem hiszem, hogy annak van folytatása.- Miért, szakítottatok?- Nem, össze se jöttünk. Igazából az én hibám. - Hát, talán jobb, ha nem is kérdem. - Ugyan, semmi gond. Ezek után az a minimum, hogy elmondjak mindent.- Hagyd csak, lesz időd rá. Azért még barátok maradunk. - Valamivel szeretném meghálálni. Mivel tehetném széppé neked az estét?Kitti válasz helyett fölém hajolt és megcsókolt. Azután szó nélkül kiment.

Ahogy ültem az ágyon, a semmibe bámulva, különös érzés lett úrrá rajtam. Teljesen összezavarodtam, de közben valahol legbelül földöntúli béke áradt

111

szét bennem. Aztán, ahogy elkezdtem gondolkodni, rögtön elfogott a bizonytalanság. Mit kéne tennem? Menjek Kitti után? Egyáltalán mit mondhatnék neki? Úgy éreztem, mintha az előző percekben megtaláltam volna valamit. Talán önmagamat? A Kittivel töltött idő annyira természetesnek tűnt. Nem gondolkodtam, hirtelen mintha minden értelmet nyert volna. De most, amikor belegondoltam, az érzés szertefoszlott. Miért van az, hogy azoknak okozok fájdalmat, akik szeretnek? Miért éppen az, amit szeretnék elérni, válik elérhetetlenné? Miért azt szeretem, aki nem szeret engem? Kitti mindig ott volt mellettem, amikor kellett, mégsem tudom vele a jövőt elképzelni. „Amikor vele vagy, nincs múlt, nincs jövő. Csak a jelen. És a jelenben van értelme az életednek.” Akkor minek a múlt? Minek a jövő? Miért csak e kettőben látom az életem, a céljaim? Amikor a jelenben vagyok, mintha nem is léteznék. „Pont amikor a jelenben vagy, létezel igazán.” Miért fáj mégis a múlt, a jövő? „Mert rossz helyen vannak az életedben. A jövőről álmodsz, a múlton rágódsz, és közben elfelejtesz élni.” Hogyan éljek, ha nem keresem az életemben az értelmet? „Ne keresd. Akkor magától rátalálsz.” Nem lehet ennyire egyszerű az egész. Ezt nem tudom elhinni. A céljaim csakis a jövőben lehetnek. Ha nem tudom, mi a célom, valahol akkor is mindennek ott van a vége, az értelme. Itt vannak az alternatív világok. Az egyikben jártam, és akkor a múltam elevenedett újjá. Lehet, hogy egy másikban ott van a jövőm. Mindezekben az életem különböző utakat jár be, és mindegyiknek van valami értelme. Kell, hogy legyen értelme. Hiszen az alapgondolat az, hogy bármi lehetséges. Tehát valahol lehetséges, hogy összejöttem Kittivel. De ugyanígy lehetséges, hogy összejöttem Evelynnel. Vajon a másik lánnyal lehetséges lenne? És vajon itt, az Igazi életemben hogyan halad majd minden tovább? Minden apró rezzenéssel megváltoztatjuk a világot. Talán ebben a pillanatban is ezer és ezer különböző alternatíva jön létre, ahol ez a világ csak egy darabja a végtelenségnek. Belül elfogott az érzés, hogy mennyire jelentéktelen is vagyok, az összes többi emberrel együtt. És mégis, bármit megtehetek, hogy megváltoztassam a mindenséget. Az az álmom, hogy

112

valami nagyot vigyek végbe, valamit, ami teljességgel egyedi és megismételhetetlen. Azt szeretném, hogy a világ ne felejtsen el. Jobbá szeretném tenni a világot. Végül belefáradtam a gondolataimba, és inkább lementem megkeresni Jocót. Fél órába is beletelt, mire megtaláltam, a mosdóban ült, a többiek nagy bosszúságára. Biztos voltam benne, hogy nem a dolgát végzi, ezért rányitottam. Rögtön láttam rajta, hogy részeg. Megmostam az arcát, azután kikísértem a szabad levegőre. Miközben rágyújtottam, fejcsóválva néztem Jocót, ahogy lehorgasztott fejjel, magában morgott. - Hé, jól vagy? Mi történt, sokat ittál?- Öö… aha, asszem… Alig tudott beszélni, és folyamatosan a kezével játszott. - Mesélj, mi történt? Nem úgy volt, hogy felszedsz valami csajt az éjszaka?- Nnn… inkább hagyj ezzel. - nyögte Jocó, de aztán remegő hangon kifakadt - Mé’ nem sszeretnek enge’ a csajok? Mi bajuk? - Ezt meg hogy érted? - Hát… amíg ccsak bámulom őket, addig nincs baj. De aztá’ ha beszélni kezdek, azonnal mmenekülnek.- De hát miket mondasz nekik?- Há’ nem t’om… Eddig nem is mmondtam semmit. Nem asszokták mondani, ho’ sszia cica van gazdád? Elnevettem magam, azt hittem, csak viccel. Ennyire nincs fogalma Jocónak a csajozásról? Hogy lehetséges? Még ha egész eddigi életét egy egérlyukban töltötte volna, akkor is kellett volna legyen valami ismerete az ismerkedésről, a flörtölésről. Igaz, hogy ideje nagy részét lekötötték az elméletek, a kísérletek, de hogy emellett soha nem töltötte az idejét lányok társaságában, nem tudtam elhinni.- Ez volt az első alkalom, hogy leszólítottál egy csajt?- Nnem… vagyis de. Nem mondd el Daninak, nem akarom, hogy megtudja, mekkora balfasz vagyok.- Dehogy vagy. Egyszerűen csak nem tudod, mit kéne tenned. Kicsit későn kezded, nem gondolod?

113

- Tudom, csak… Miért ilyen… nehéz? Én mindent tudok, komolyan… de a csajok azok mások. Nem lehet őket megfejteni. - Nekem mondod? - nevettem el magamat - Ne akard megérteni őket. Csak azt kell tudnod, mire vágynak. Meg persze ne bántsd meg őket, ha lehet. Nincs rosszabb egy nő bosszújánál.- Én félek ettől. - Jocó szinte már vinnyogott.Alig bírtam leküzdeni a nevetőgörcsöt, annyira szerencsétlenül állt előttem. - Még azt se mondhatom, hogy hajts fel egy kis lélekerősítőt, már így is sokat ittál. Hajjaj, mihez kezdjek veled? - Nekem elég volt a buliból. - Hát, azt hiszem nekem is. Nyugi, én sem jártam sokkal jobban. - Láttalak azzal a csajjal, mi történt?- Én se tudom. Fogalmam sincs, mi jön ezután. - Ahogy kimondtam, rögtön elszomorodtam. Legszívesebben Kitti után eredtem volna. Ebben a pillanatban semmi célom nem volt. Bekísértem Jocót a házba, majd Kittit kezdtem el keresni, míg a barátai el nem mondták, hogy már hazament.Vasárnap reggel, miután összetakarítottuk a buli maradványait, egy rövid megbeszélést követően folytattuk a kísérleteket. - Én még mindig tartok ettől. Elsőre csak szerencsénk volt. Meg Kittit is szeretném meglátogatni.- Levontam néhány következtetést a múltkor történtekből, és a mostani kísérletet ennek tükrében fogjuk végrehajtani. Szinte biztos, hogy semmi baj nem fog történni.- A kíváncsiságon kívül kevés dolog motivál a maradásra. Legalább tudom, mit fogok csinálni, ha ennek vége lesz.- Hm?- Igazából fogalmam sincs. Lehet, hogy megőrülök. - Azzal még ráérsz.Odalent a pincében aztán Jocóék munkához láttak, úgy tűnt, minden rendben zajlik. Miközben feküdtem a gépek mellett az ágyon, és az altatótól egyre jobban eltompultam, csak arra tudtam gondolni, hogy ezt még nagyon meg fogom bánni. Már ha túlélem.

114

Amikor a sötétség oszlani kezdett, éreztem, hogy iszonyatosan zúg a fejem. Tapogatózni kezdtem magam körül. Először is megállapítottam, hogy nagyon finom tapintású ágynemű között fekszem, talán szatén. A levegőt pézsma és jázminillat töltötte be, egészen elkábultam tőle, alig bírtam koncentrálni. Hol lehetek? A gyér, vöröses világításban sikerült kivennem tőlem jobbra egy ajtót. A szoba alig pár négyzetméteres volt, a felét az óriási franciaágy töltötte be. A falak bíborra és kékre voltak festve, az ablakot is egy vörös függöny fedte, de így is feltűnt, hogy éjszaka van.Az ajtó félig nyitva volt, odakintről jazz szűrődött a szobába, az a fajta, amit a privát clubokban hallani. Emberek hangját is hallottam, de a szavak összefolytak, semmit sem értettem belőlük. Fel akartam támaszkodni, de ekkor észrevettem, hogy a kezem a csuklómnál valamivel hátra van kötözve. Elég könnyen kiszabadítottam a karom a vékony, selymes anyagból, és ahogy magam elé emeltem, legalább annyira elvörösödtem, mint a falak. A kezemből egy még meleg francia bugyi lógott. Hű, anyám, gondoltam magamban. Nem kellett végignéznem magamon, hogy rájöjjek, mi a helyzet. Csak arra tudtam gondolni, mennyire szerencsém volt. Ha csak pár perccel hamarabb, az akció közepén, vagy egyenesen a csúcspontnál érkezem… Vajon kivel voltam? A ruháim az ágy mellett szanaszét hevertek: szürke csíkos ing, elegáns fekete öltöny, fekete nadrág. Mintha valami üzleti úton lennék. Vagy lehet, hogy mindig ezt viselem? Feltűnt az is, hogy szemüveg nélkül is tisztán látok, aztán rájöttem, hogy kontaktlencsét viselek. Az ágy mellet egy üres vörösboros palack hevert. Ez is, ahogy minden más, méregdrágának tűnt. Lehetséges, hogy ebben a világban dúsgazdag vagyok? Egyáltalán milyen idős lehetek? Amikor eléggé összeszedtem magam, felöltöztem, majd kitámolyogtam a szobából. Egy széles folyosón találtam magam. Az ajtótól balra, a folyosó végében volt egy lépcsősor, valószínűleg a földszintre. Tőlem jobbra egy „Toilettes” feliratú ajtó. Egy kissé elcsodálkoztam, hogy a mosdó franciául

115

van írva, talán külföldön vagyok? Benyitottam, és nem csalódtam, egy makulátlan tisztaságú mosdóhelyiségben álltam. Aztán a mosdókagylók felett, a tükörben megpillantottam saját magam.

Ha magamban végig gondolom, ki az az ember, akitől a legtöbb dolgot köszönhetem az életben, akkor az az ember az apám. Felnevelt, megtanított sok mindenre, szigorú volt, de többségében igazságos. Ám ha őszinte akarok lenni, akkor azt is tudni kell, hogy a viszonyom apámmal egyáltalán nem mondható idillinek, sőt, ahogy teltek az évek, egyre nagyobb szakadék nyílt kettőnk között. Gyerekkoromban szófogadó gyerek voltam, talán túlságosan is. Nem volt meg bennem az a fajta nyughatatlan rosszaság, az a lázadás, ami a legtöbb normális korombelit jellemezte. Mondhatnám, hogy ennek a jó neveltetés az oka, de ez csak része a valóságnak. Ami talán a legjobban befolyásolta a gyerekkoromat, az az apámtól való félelmem volt. Apám szigorú ember volt, nem erőszakos, de néha túlzásokba esett. Sokszor olyanokért is kikaptam, amikért senki sem hibáztathatott volna. Meggyőződése volt, hogy minden tettem, ami neki nem tetszet, azt azért csináltam, hogy bosszantsam, és ebben senki sem tudta meggyőzni az ellenkezőjéről, még anyám sem. A másik, ami nagyon rosszul érintett, főleg gyerekként, azok a lehetetlen elvárásai voltak. Azt akarta, hogy megtanuljam, amit ő is megtanult, de közben elvárta, hogy jobban teljesítsek. Nem érdekelte, hogy én mit szeretek, hogy mi az, ami foglalkoztat, vagy ha érdekelte is, nem tudta értékelni. Néha ugyan megdicsért egy- egy igazán kiemelkedő teljesítményemért, de sohasem mondta, hogy büszke lenne rám. Nem tudtam felérni az elvárásaihoz, nem szerettem azokat a dolgokat, amiket szerinte minden normális gyerek magától megcsinált. Megpróbáltam a magam módján elérni valamit, ami kivívhatja az elismerését, azonban apám ezeket nemigen vette észre. Tizenhárom évesen végül felhagytam az erőlködéssel. Amikor beiratkoztam a gimibe, már rég nem volt bennem semmi motiváció. Az

116

iskolapadban többnyire aludtam, a kollégiumban pedig magamba fordulva tűnődtem a múltamon. Nem jártam versenyekre, nem mondtam verseket, nem vettem részt az irodalmi összejöveteleken, nem írtam, még az olvasás is nehezemre esett. Otthon nem sokat beszéltem apámmal, időnként számon kért rajtam néhány dolgot, és ezzel le is volt tudva a kettőnk közötti kapcsolat. Gyakran irigykedve figyeltem az osztálytársaimat, akik számára a lázadás a szüleikkel szemben természetes folyamatnak számított, míg én még a gondolatától is irtóztam, hogy apám szemébe merjek nézni, és kétsége vonjam bármelyik mondatát vagy tettét. Amikor átléptem a felnőttkor küszöbét, azt hittem, minden megváltozik, de csak maró ürességet éreztem, és tudtam, hogy a kezem meg van kötve, mert apám nem tudott érett férfiként kezelni, csak egy kölyköt látott bennem, aki nem tudott olyanná válni, amilyennek látni akarta. Ez még nem volt olyan nagy baj, de sajnos ugyanezt tapasztaltam mindenhol, és tudtam, hogy ha nem változik a helyzet apámmal, akkor egy részem sohasem fog felnőni. A változás a gimnázium utolsó évében következett be. Mindig is utáltam a matematikát, és a dolgot csak tetézte, hogy a tanárom a világ legellenszenvesebb embere volt. Annyira utálta a diákjait, hogy az év végi érettségin húsz emberből tizenhatot megbuktatott. Hiába tűnt égbekiáltó igazságtalanságnak, a tanári kar támogatta. A bukottak között voltam én is, hiába törtem magam két évig, hogy legalább a minimumot elérjem, ez olyannyira nem számított, hogy még javításra sem volt esélyem.Apám még az elején megfenyegetett, hogy ha meg merek bukni az érettségiig, egyszerűen kiírat a gimiből, és mehetek vissza Erdélybe ismételni a 9- 12 osztályt. Tudtam, hogy komolyan gondolja, és azt is tudtam, hogy nem érdekli, ha maga az ördög a tanárom, muszáj valahogy elérnem, hogy sikerrel záruljon az összes gimnáziumi tanulmányom. Amikor megtudta, hogy megbuktam, csak annyit üzent, hogy szedjem össze a cuccaimat a hazaútra. Teljesen összeomlottam, és a legrosszabb az volt, hogy nem volt, aki segítsen, apám ugyanis hétvégén érkezett meg. Az arca olyan sötét volt, hogy egészen megrémültem tőle. Azután a rémület helyét

117

átvette a düh és a kétségbeesés. Elhatároztam, hogy nem hagyom magam csak úgy elvitetni. Az akkor történtekre még huszonnyolc évesen is olyan tisztán emlékeztem, mintha csak tegnap történtek volna. Egy szót se hallott meg abból, amit mondtam, helyette rám rivallt, hogy fogjam be a számat, amit nem tettem meg. Amikor meg akart ütni, védekeztem, amitől apám olyan dühös lett, hogy attól féltem, rám veti magát. Talán meg is tette volna, ha továbbra is ellenállok, de végül rosszabb történt. Bár sejtettem, hogy egyszer akár idáig is elfajulhatnak a dolgok, mégsem tudtam elhinni, hogy apám képes lenne kitagadni a családból. Egyebek mellett azt kiabálta, hogy ha nem megyek azonnal ki a kocsiba, többet nem enged a család közelébe. Ekkor feladtam a reménytelen hadakozást, és hagytam, hogy hazavigyen. Ezután következett életem legrosszabb időszaka, a töménytelen házimunka mellett teljes ellenőrzés alatt éltem a mindennapjaimat otthon, és az iskolában. Apám, hogy még jobban megalázzon, esti iskolába íratott. Tisztában voltam vele, hogy esélyem se lehet többé normálisan szembeállni vele, ezért elfojtottam az érzéseimet, és arra koncentráltam, hogy minél kevesebbet kelljen lássam. A keserűség egyre nőtt bennem, amit azzal próbáltam leküzdeni, hogy mindenkivel összebarátkoztam az iskolában, még a kétes hírű személyekkel is. A diákok között népszerű volt a pénzes szerencsejáték, és mivel az iskolán kívül sehova se mehettem, hamar rákaptam a kártyázásra. Kiderült, hogy egész jó érzékem van a pókerhez. Megtanultam hazudni. Még csalni is megpróbáltam néha, persze csak olyan esetben, amikor nem kellett semmit kockáztatnom. Az idegen nyelvekkel sosem boldogultam igazán, de az iskola végére alapszinten magtanultam románul és franciául az angolból pedig közepesre tettem le a nyelvvizsgát. A tanulmányi eredményeim elegendőek voltak ahhoz, hogy egyetemre mehessek. Apám beleegyezett, hogy Kolozsvárra utazzak, és ott járjak egyetemre. Kaptam egy kis pénzt, ami elég volt nagyjából mindenre, amire feltétlenül szükségem lehet, és amikor eljött az idő, hogy elutazzak, apám csak ennyit szólt: „Ne okozz megint csalódást.” Felszálltam egy buszra, ami a városba

118

vitt, a vonatállomáshoz. Az állomáson aztán felhívtam apámat. A telefonból anyám riadt hangja hallatszott. - Apádnak dolga van, csak nincs valami baj?Egy rövid pillanatig hallgattam, majd gyorsan válaszoltam.- Nincs már semmi baj, anya. Én… - Egy pillanatra elakadt a hangom, azután fojtott hangon még annyit mondtam: - Szeretlek titeket. Sziasztok…Ezután a telefonomat belehajítottam egy szemetesbe, és vettem egy vonatjegyet Debrecenig. Onnan Győrbe utaztam, a nagyapámhoz. Azt hazudtam neki, hogy túl sokba kerül a kollégium költsége, és hogy a Győri egyetemre vagyok feliratkozva. Bár nagyapám egy fillért sem akart rám költeni, de legalább segített munkát keresni. Otthon soha többet nem hallottak rólam. Nagyapám nem tartotta a szüleimmel a kapcsolatot már régóta, annak is megvolt a szomorú oka. Idegenek előtt álnevet használtam, és próbáltam elkerülni minden lehetséges ismerőst. Idővel sikerült felépítenem magamnak a biztos megélhetést de nekem nem csak ennyi volt a célom. Klubokba jártam, összeismerkedtem néhány befolyásos emberrel. Rákaptam a szerencsejátékokra, főleg a pókerezésre. Először csak egy- egy italra ment a tét. De ahogy belejöttem, már kisebb pénzösszegeket is feltettem. Úgy tűnt, a szerencse is mellém állt, mert az első néhány alkalom után kétszer annyi pénzem volt, mint amennyit a hónap végére meg szoktam takarítani. Egyre magabiztosabb lettem, éjszakákat töltöttem a játékasztaloknál, egyeseket megszabadítottam a pénzétől, másoknak kölcsönadtam, míg végül mindenki valamilyen módon kapcsolatba került velem, főleg pénz útján. Néhányan tehetségesnek tartottak és gazdag jövőt jósoltak. Két év alatt komoly hírnevet szereztem magamnak a szerencsejátékosok között, és jócskán meggazdagodtam. Nagyapám előtt titkolnom kellett, szerencsére nem volt nehéz bármit is elhitetni vele. Az egyik nagynevű tag felajánlotta, hogy szervez nekem egy utazást külföldre, hogy végre kibontakozhassak. Nagyapámtól egyszerű volt búcsút venni, kifejezetten örült, hogy megszabadulhatott tőlem. Elrendeztem a városbeli ügyeimet, azután felvettem az utolsó fizetésem. Indulás előtt nevet változtattam, ami jobban

119

illett az új imidzsemhez. Elvégre egy sikeres élethez sikeres név kell. Az új társam szerzett magunknak új személyigazolványt, és felíratott a nemzetközi pókerjátékok résztvevőinek listájára. Az első állomáson egy hetet tartózkodtunk, ez alatt elsajátítottam profik módszereit, és a végére nyolc nagymenőt hagytam üres zsebbel magam mögött. Ez azonban csak a kezdet volt, az igazi spílerek ellen esélyem se lett volna, szerencsére azok még várattak magukra. Az utam során persze az élvezeteket sem hanyagoltam el, és mivel nem vágytam tartós kapcsolatra, vagy családra, az egyéjszakás kalandok a mindennapjaim részévé váltak. A nőkkel nem volt nehéz dolgom, eleinte persze inkább a bankszámlám mérete miatt dőltek a karjaimba, de egy kis odafigyeléssel a külsőmre hamarosan elértem, hogy ne csak a tárcámat kívánják. Az intenzív éjszakai élethez tartoztak a privát partik is, amiket rendszeresen látogattam, reggel pedig többnyire a legjobb szállodákban ütöttem el az időmet. Töretlen sikereimnek köszönhetően hamarosan a pókertörténet legnagyobbjai közé kerültem, persze a valódi nevem senki nem tudta. Én is igyekeztem elfeledni, a múlttal együtt. Lassan tíz éve, hogy mindez megtörtént, és azóta már alig emlékszem valamire a régi életemből, a gyerekkoromból. Nem sok minden változott az évek során, kivéve, hogy még gazdagabb lettem és hogy egyre jobban hiányzott már egy állandó társ az életemből. A rendszeres szex csak arra volt jó, hogy fokozza a csillapíthatatlan vágyamat a boldogság után, ami valamiért nem jelentkezett az amúgy tökéletesnek látszó életemben. Bárkit megkaphattam volna. De nekem nem ’bárkire’ volt szükségem, hanem arra az egyvalakire, aki minden pénzen és gondtalanságon túl is engem választana. Huszonnyolc évesen már nem hittem a csodákban, azt viszont nem akartam, hogy megállapodjak valakivel, akivel nem élhetek igazi boldogságban. Családot szerettem volna, olyat, amilyenbe egykor én is tartoztam, és amit aztán otthagytam. Vajon velem is megtenné ugyanezt a saját fiam? És én vajon megtenném ugyanazt vele, amit velem tett az apám?

120

Bármi is történne, meg voltam győződve róla, hogy egyedül én lennék érte a hibás. Mégis, egy gyermek, egy örökös megéri a kockázatot.Két hete voltam Párizsban, egy szabályos torna keretében. A legutóbbi estélyen megismerkedtem egy különlegesen bájos hölggyel, Isabelle Dauphin- nal. Franciaország egyik legtehetősebb családjába tartozik, amelyik többek között a két éve hihetetlenül felkapott VCarte, egy újfajta elektronikus bankkártya tulajdonosa. A kártya népszerűsége többek között annak köszönhető, hogy állítólag nagyon felhasználóbarát és biztonságos, sokkal kevesebb az adatlopás, mint más bankkártyák esetében.Nekem is volt fix keresetem, mióta felvásároltam Németországban két Mercedes és egy Volkswagen autócéget. Volt egy Porsche gyár is, amire régóta szemet vetettem, azonban végül csak egy csúcskategóriás, elektromos meghajtású járgányt vettem tőlük, egy Porsche LC-t. Isabelle apja, Fréderic megpróbált engem is meggyőzni, hogy mennyire előnyős lenne számomra a Vcarte, de én sosem szerettem a pénzt elektronikus formában tárolni, és amúgy is volt már egynél több bankkártyám. Ennek ellenére jó viszonyban voltunk, a múltkori pókerpartit többek között vele játszottam, rá is ment a csúcskategóriás platina okostelefonom, amiből összesen hármat gyártottak a világon. Aznap este cserbenhagyott a szerencsém hazardírozásban, de nem is bántam, miután otthagytam az asztalokat, megkerestem Isabelle- t. Az első találkozásnál még hűvös tartózkodással méregetett, de én nem hagytam magam, bevetettem a legmegnyerőbb személyiségemet, mindent megtettem, hogy a kedvében járjak. Hamarosan egészen közel kerültünk egymáshoz, amikor azonban felhívtam hozzám, minden próbálkozásom ellenére is elutasította, hogy lefeküdjünk, arra hivatkozva, hogy nem szeretne egy ágyban lenni velem, amíg nem tiszták a szándékaim. Megígértem neki, hogy beszélek az apjával, amit a Párizsi pókerturné utolsó hetében terveztem megtenni. Ha minden jól megy, talán végleg Párizsban maradnék Isabelle- el. Kedden volt az utolsó forduló, én lettem az ötödik kiszálló a nyolc emberből, ami alapján volt esélyem a nemzetközi mérkőzésre való

121

bejutásra. Másnap estére szerveztem egy barátságos partit a Párizsi barátaimmal, köztük Fréderic- kel. Kibéreltem egy puccos villát a belvárosban és előkészítettem a helyet az estére, felfogadtam egy komplett személyzetet. Mindent elterveztem, hogy a lánykérés tökéletes legyen, még a játékot is manipuláltam ennek érdekében. A lényeg, hogy Fréderic jó kedvében legyen. Az életem végre egyenesbe áll. Végre újra lehet családom.

„A mindenit” gondoltam magamban. Ahogy a tükörben farkasszemet néztem azzal a férfival, akivé ebben a világban váltam, egyfajta gőgös büszkeség fogott el. Nem igazán foglalkoztam a kinézetemmel az eredeti életemben, nem érdekeltek a trendek, hogy mások milyennek látnak. Persze azért igényes vagyok a saját megjelenésemre, de ha lehet, inkább legyen természetes, ne feltűnő. A tükör előtt álló alak cseppet sem szerény önbecsülését a megjelenésénél kevés dolog kompenzálhatná jobban, és magamban el kellett ismernem, hogy nem ártana, ha mindig így néznék ki. Megpróbáltam előhívni a másik énem emlékeit, hogy szinkronba kerüljek a helyzettel. Rögtön be is ugrott néhány dolog.Ma van a találkozó a barátaimmal, ez az én lakásom. A lenti zajok alapján sokan már meg is érkeztek, talán már várnak rám. Visszamentem a szobába, hogy megnézzem, nem hagytam- e ott valamit, amire esetleg szükségem lehet. Még mindig az járt a fejemben, hogy ki lehetett a nő. Nem valószínű, hogy Isabelle, hiszen emlékeim szerint ígéreteken kívül még nem történt köztünk semmi. A másiknak talán még a nevét se tudtam, biztosan egy a sok szeretőm közül. Talán még itt van, de remélem, hogy nem találkozok össze vele Isabelle jelenlétében. Ideje lemenni megnézni, mi a helyzet. A lépcső előtt azonban elbizonytalanodtam. Mégiscsak más vagyok, mint akit az itteniek ismernek, hogyan tartsam meg az álcám? Ötletem sem volt, mit kéne tennem, hogyan kellene viselkednem. Hiába értek a színészkedéshez, éles helyzetben nem

122

tudnám jól megjátszani magam. Le kell mennem, ha már itt vagyok. Jó buli lesz. Sikeres, sármos milliomos vagyok, a fenébe is! Hátha odalent beugrik, mit kell csinálnom. Közömbös arckifejezést erőltettem magamra, megigazítottam az öltönyöm, végigsimítottam hátranyalt frizurámon, majd lassan elindultam lefelé. Félúton megálltam, és lehajolva kilestem a plafon alatt. A hall, ahova a lépcső nyílt, tele volt emberekkel, akik halkan társalogtak csoportokba gyűlve. Középen az asztalokon halomban álltak a különféle ínyencségek, helyi ételkülönlegességek, bonbonok, sütemények, borok, koktélok, a legfeltűnőbb talán az aranybevonatú, méteres torta volt, ami egy óriási zsetont ábrázolt. Leértem a lépcső aljára, onnan aztán nyílegyenesen elindultam a hely túlsó vége felé, közben igyekeztem elkerülni az emberek tekintetét, a közelemben állóknak átnéztem a válla fölött. Miközben utat kerestem a tömegben, próbáltam felidézni használható emlékeket. Megálltam körülnézni, és ahogy keresgéltem az ismeretlen arcok között, hirtelen megakadt a szemem egy sötét hajú lányon, aki nem messze tőlem, fejét oldalra fordítva társalgott két másik középkorú nővel, akiknek az arcát maszkszerűen borította a smink és a púder, mint valami barokk dámáknak.Egy pillanatra összezavarodtam. A lány ismerős volt, de ne tudtam, honnan. Egyszer csak felém fordult, és amikor meglátott, elmosolyodott. A lélegzetem is elakadt. Ez a mosoly… annyira ismerős, olyan jellegzetes. Evelyne? Nem, az lehetetlen. Biztosan nem ő az, viszont elképesztő a hasonlóság. Másodjára már látszanak a különbségek, de a kép akkor is zavarba ejtő. Talán ott álltam volna egész este földbegyökerezett lábbal, szerencsére a tudatom magától cselekedett. Éreztem, hogy a másik énem veszi át az irányítást a testem felett, nem küzdöttem ellene. Mintha egy ködfüggönyön keresztül figyeltem volna magam.Lassan biccentettem a lány felé és megeresztettem egy félmosolyt. Három másik fiatal nő rögtön vihogva összedugta a fejét, és félhangosan, hadarva, franciául sutyorogni kezdtek. Kissé meglepett a hatás, de a legjobban azon lepődtem meg, hogy értettem, amit mondtak. Ennél furcsább érzést is

123

keveset éltem meg, hogy bár sohasem tanultam franciát, a szavak, amiket még életemben nem hallottam, a tudatomban már a saját nyelvemen jelentek meg. A három nő beszélgetéséből valami ilyesmit sikerült kihámoznom:- Vous l'avez, là il est! Látod, ott van!- Il recueille une fille de nouveau déjà. Már megint felszed valami csajt.- Est-ce qu'il n'est pas la fille de ce banquier? Az nem annak a bankárnak a lánya? - Quelle sorte de banquier? Milyen bankár?- Je pense, on l'appelle un Fréderic. Azt hiszem, Frédericnek hívják. - Que peut-il vouloir? Seulement il non marié avec cette femme seulement?Mit akarhat? Csak nem veszi feleségül azt a nőt?- Bien que déjà, m'a promis que il ne se marie jamais. Ugyan már, nekem azt ígérte, hogy sohasem házasodik meg.- Vraiment? Il me l'a offert. Promis cela, que apellez moi. Tényleg? Nekem is. Azt is megígérte, hogy felhív.Tovább nem figyeltem oda, értettem a lényeget. A sötét hajú lányra néztem. Tehát ő Isabelle. Fiatalabbnak tűnt a koránál, és bizony nem tudtam volna letagadni, mennyire csinos. Egy igazi francia szépség, nem csoda, hogy rástartoltam. Nem volt időm tovább gondolkodni, mert valaki megkocogtatta a vállam. - Hé, Péter. Hé, Pierre… écoutez-moi, Pierre!Hátrasandítottam, hogy megnézzem, ki szólongat. Ez biztosan a társam lesz, Frodó. A nevét főleg a frizurája meg a termete miatt kapta, de az is jellemző volt rá, hogy úgy féltette a pénzt, mint valami pótolhatatlan kincset. Nem hagyta, hogy kedvem szerint költekezzek, és jól is tette, nélküle sehol se tartanék. Kissé ideges természetű, mindig reszketve figyelte, ahogy mindent kockára teszek egy- egy játékban, de bízott bennem, mivel szinte mindig helyesnek bizonyultak a megérzéseim. Tehát engem Pierrnek hívnak? Hm, tűrhető név, nem is rossz, meg tudnám szokni. - Mi a gond, haver?

124

- El is felejtetted? Azt mondtad, szóljak, amikor minden készen áll. Az urak az asztalnál már csak rád várnak. Biztos, hogy ez jó ötlet? Nem bukunk le?Már kérdeztem volna, hogy mi a fenéről beszél, de akkor beugrott. Manipuláltam a játékot, nem is akárhogyan. A pókerben általában nem tiltott a napszemüveg viselése, és én ezt használtam ki. Különleges, UV fény-jelzéssel ellátott kártyákat készíttettem, amiken a jelek egy egyedi napszemüvegen keresztül válnak láthatóvá. Nem az volt a fontos, hogy nyerjek, az csalás nélkül is ment volna, az egyetlen cél az volt, hogy a játékban Frédericnek kedvezzek.- Öreg ne aggódj már. Te csak törődj a vendégekkel. Nálad van a szemüveg? - Persze, itt van, vedd csak el. Ez az egész rohadt sokba fog fájni a pénzünkből, ugye tudod.- Persze, de egy pillanat alatt visszaszerzem. Elég ebből, azt mondd meg, hol van Fréderic.- Gondolom, ő is az asztalnál, a túlsó szobában. Siess, és légy óvatos. Ja, és sok sikert. - Frodó megveregette a vállam, és utat nyitott nekem a tömegben. Előttem egy ajtón túl egy kisebb helyiség vált láthatóvá, ami egy az egyben úgy volt berendezve, mint egy kaszinó. A zene is onnan szűrődött ki, egy valódi antik bakelitlejátszóból. Csak néhány ember volt odabent, akik mind a középen elhelyezett pókeraszal körül foglaltak helyet. Az egyik idősebb, kövér, hegyes bajuszos férfi- talán Fréderic-, amikor meglátott, lelkesen integetni kezdett. Megszaporáztam a lépteimet, mielőtt azonban a bejárathoz értem, valaki átszólt a tömegből.- Hé szivi, asszem nálad maradt valamim.Még szerencse, hogy a másik énem irányított, így teljes közömbösséggel fordultam a hang irányába, amíg meg nem pillantottam egy igencsak alulöltözött hölgyet. A nő huncut mosollyal, hívogatóan intett majd a kezével kéjesen végigsimított az arcától a csípőjéig. A szemem se rebbent. Közelebb mentem a nőhöz, és fesztelen hangon válaszoltam.- Heló, Sylvie. Nem gondoltam, hogy itt maradsz.

125

Sylvie összefonta a karját és összehúzott szemmel bámult rám.- Pierre, máris rám untál? Hosszú még az éjszaka. - Belém karolt és megcsókolt, én azonban megállítottam. - Tudod, hogy most nem lehet. Még dolgom van, fontos vendégek várnak odabent. - Oh, ugyan már. Mi lehet fontosabb annál, hogy… élvezd az estét? - Nem mondtam, hogy a munkába nem férnek bele az élvezetek. De most tényleg nem lehet, ne haragudj. Különben is, van egy pasid, őt se hanyagold el. Ha most megbocsátasz…Otthagytam a szótlanul maradt nőt és beléptem a szobába. Kezet ráztam Frédericcel, aki széles mosollyal, harsányan üdvözölt.- Pierre, örülök, hogy újra látom. Gratulálok a keddi sikeréért.- Köszönöm, monsieur Fréderic, lekötelez a barátságával. Örülök, hogy megtisztel a jelenlétével.- Ugyan, ugyan, drága fiam, enyém a megtiszteltetés. Jól tudom, hogy már holnap elutazik?- Nagyon szeretek itt lenni, Párizs a legnagyszerűbb város a legnagyszerűbb emberekkel, de ön is tudja, a torna nem ért véget. Hacsak nem jön közbe valami nagyszabású történés, valóban nem maradok soká.Fréderic sajnálkozva csóválta a fejét, a kezembe nyomott egy pohár fehérbort. Az illendőség kedvéért elfogadtam, bár nem volt kedvem az italozáshoz.- Igen, igen… nagy kár, fiam, nagy kár. Szívesen látom az ilyen fiatalembereket a köreimben. Különben is, ez csak játék. Meg aztán, a jó játékos tudja, mikor van az ő ideje és mikor kell átengednie a győzelmet, hogy fennmaradjon a szerencséje. De a való élet, drága fiam, a való élet… egyszer mindenki megállapodik, feladja a szerencséjét a haladásért, komoly foglalkozás után néz. - Teljesen egyetértek magával. A szerencse nem minden, alapos tervezés a sikeres élet kulcsa. Fréderic elmosolyodott, koccintott velem, majd miután kihajtotta a pohara tartalmát, bizalmas hangnemre váltott.

126

- Pierre, tudja, hogy kedvelem magát. Segíteni akarok magának. Biztosítanám a jövőjét, ha egyszer felhagy a szerencsejátékkal. Érdekelné egy ajánlat? - Feltétlenül, monsieur Fréderic, a játék után meg is beszélhetjük. Azt hiszem, az urak már türelmetlenek…Leültünk az asztalhoz, közben felvettem a napszemüveget. Elkezdődött a játék. A dealer kiosztotta a lapokat, és azon nyomban feltűnt a kártyák sarkán a foszforeszkáló jelzés. Mindegyik lap betűvel és számmal volt jelölve, így rögtön láttam, hogy az asztalon lévő lapokból alapján semmim sincs. A többieknek sem voltak nagy lapjaik, Frédericnek volt egy Alsó párja. Blöffölhetek, vagy be is dobhatom. Hogyan tudnék Frédericnek kedvezni? Úgy tűnt, hogy a másik énem ezúttal cserben hagy. A saját ügyességemmel kell végigjátszanom egy pókerpartit, ráadásul profik ellen. Közben figyelnem kell arra, hogy az arcom ne áruljon el semmit. Nincs mit tenni, koncentrálnom kell, szerencsére van némi segítségem. Éreztem, hogy néhány izzadtságcsepp végigfolyik a nyakamon, de leküzdöttem az idegességet, és feltettem az alaptétet. Két ember kivételével mindenki tartotta. Miután felemelték az első három lapot az asztalon, és az előttem lévő harminc euróval emelt, bedobtam, utánam a többiek is, Fréderic kivételével. A következő körben Fréderic kétszázzal ráemelt a másik százas tétjére, mire az bedobta. Frédericnek voltak kisebb értékei, blöffölt. Jól csinálta, biccentettem egyet felé, mire vidáman rám kacsintott. A következő játszmát megnyertem Király párral, százhatvan euróval lettem gazdagabb. Majd még kétszázzal. Fréderic egy centet sem veszített, mindig kifigyelte a mozdulataimat, így nem kellett aggódnom, hogy véletlenül megkopasztom. Már nem is érdekelt. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy teljesen beleélem magam a helyzetembe. Élveztem a játékot. Fél óra telt el így, ezalatt három résztvevő is kiszállt. Nekem összesen háromezer- ötszázhetven euróm volt zsetonban, míg Frédericnek négyezer- kétszáz. A siker teljesen meghozta a kedvét, percenként töltette újra a poharát,

127

legalább két üvegre való pezsgőt elfogyasztott, bár ez csak a kedélyállapotán látszott meg. Kiosztották a lapokat. Full House- om volt, Frédericnek Színflösse. Frédericre néztem, akinek a játék alatt végig ugyanaz a mosoly virított az arcán. Most majd örülhet, vinni fogja az összes zsetonomat. Elindult a kör. Mindenki passzolt, mint az várható volt.- Check!- Check.A második körben a parókás szomszédom ötvennel emelt, mindenki tartotta. A harmadik körben én emeltem kétszázzal, mindenki bedobta, Fréderic ráemelt ötszázzal. Farkas szemet néztünk, Fréderic összevont szemöldökkel figyelt. Levettem a szemüveget, és faarccal bemondtam:- Tapis!Fréderic az arcomat fürkészte, majd széles mosollyal beemelte a tétet.- Máris be akarjuk fejezni? Je suis.Felfordítottuk a lapokat, és valóban, Fréderic vitte a tétet. A többiek fejüket ingatva morogtak, ’Pas de chance!’ Levettem a szemüvegem, halványan elmosolyodtam. Ha ez volt a tervem, akkor sikerült. Mintha a pókerkirály énem is visszatért volna. Ismét kezet ráztam a győztes Fréderic- kel, aki rosszallóan csóválta a fejét.- Pierre, mi történt magával? Csak az amatőrök tesznek fel mindent, akik azt hiszik, hogy ezzel megingathatják az ellenfeleiket. - Igaza van monsieur Fréderic, egy kicsit elvette az eszem a siker. De nem is zavar, hiszen a pénzem jó helyen van, azt hiszem.- Hát fiam, azt a pénzt elvesztetted, akárkihez kerül. De ha téged ez nem zavar, én csak örülök. - Fréderic széles mosollyal vállon veregetett, és kikísért a hallba. Bizony, veszíteni is tudni kell. Valamivel azért kárpótolnálak. - Fréderic, maga már sokat tett értem, amit nem volt alkalmam meghálálni. A barátságával egy életre lekötelezett. Lenne még valami, egy utolsó dolog…

128

- Köze van ahhoz, hogy az imént egy halom pénzt ajándékozott nekem, Pierre? Azt gondoltam, ezzel akarta megköszönni azt pár semmiséget.- Ebben nem is téved, de honnan találta ki? Fréderic vörösbort töltött kettőnknek, és résnyire szűkült szemeit rám szegezte.- Már mindent tudok, drága fiam. Őszintén mondom, hogy nagyon is büszke vagyok, a lányom mindig is megválogatta, hogy kivel kerüljön kapcsolatba. - Tehát tudja, hogy megkértem a lánya kezét?- Tudom hát, Isabelle tegnap mondta el. Ennél pompásabban nem is alakulhatna ez az este. Én áldásomat adom rátok, ha komolyan gondolod. - Fréderic egyre szélesebb és vörösebb arcával rám mosolygott, azután leheveredett egy székre a fal mellett, és intett, hogy én is foglaljak helyet. Nem kicsit voltam zavarban, főleg azért, mert „kívülállóként” nem igazán tudtam, hogy mit kéne ebben a helyzetbe tennem. A másik énem valószínűleg eliszogatná az estét Fréderic társaságában, vagy megkeresné Isabellet. Én azonban csak ültem kezemben a félig teli borospohárral. Nem tudtam, hogy mit akarok. Mégiscsak egy lánykérésről van szó, amiben jelen pillanatban én vagyok a kérő. De még ez se biztos. Egyáltalán, tényleg szeretem Isabellet? Fréderic félig lehunyt szemrésén keresztül figyelte a tömeget. Kis idő múlva nyögve feltápászkodott, és felém fordult. - Nos, fiam, remekül éreztem magam ezen az estén, remélem, te sem különbül. De ha már itt vagyunk, és hát mégiscsak megkérted a lányom kezét, úgy lenne helyénvaló, hogy az este további részében mindannyian együtt ünnepelnénk. Na de merre van Isabelle? Fréderic az alkoholtól kissé kancsalítva bámult a tömegbe, a lányát keresve. Hamarosan észrevette, intett neki, majd teletöltött három poharat a megmaradt pezsgővel, közben a felét melléöntötte. A tömegből hamarosan kivált Isabelle karcsú alakja. Felálltam, és már indultam volna felé, de az arcára pillantva ledermedtem. Isabelle furcsán, komoran nézett rám, a tekintetétől megfagytak a gondolataim.

129

- Bonsoir, papa. - Arcon csókolta apját, majd lassan felém fordult. Farkasszemet néztünk, de nem szólalt meg. Teljesen összezavarodtam. A másik énem ismét eltűnt. - Bonne soirée, Isabelle, boldog vagyok, hogy itt vagy. - Pillanatnyi zavaromban nem tudtam, mit kéne tennem, így hát csak álltam, és bámultam mindkettőjükre.- Mi a baj, Pierre, olyan feszült ma. - Isabelle mosolygott, azonban a szavait átjárta a cinizmus - Rosszul alakult az este?- Szó sincs róla, drágám, nagyon is jól szórakoztunk. - Fréderic maga mellé ültette a lányát, és kiosztotta a pezsgőt. - Nahát, tényleg? Meséljetek.- Éppen azt vártuk, hogy te is megérkezz. Mert ugye, Pierre egy nagyon fontos, de még inkább örömteli kérést fogalmazott meg az imént. - Valóban? Miféle kérdést, papa? - Isabelle tettetett meglepettséggel nézett Frédericre, legalábbis biztos voltam benne, hogy csak színészkedik. Másodpercek múltán kaptam észbe, amikor aztán lassan kiböktem:- Isabelle, szeretem magát. - Megfogtam a nő kezét. Enyhe remegést éreztem rajta, de miért lenne ideges? A következő pillanatban ott állt mellettem Frodó, a kezében, egy dobozkában egy- valószínűleg valódi, gyémántberakásos, művészien kidolgozott fehér arany gyűrű volt. Basszus, Frodó a gyűrűvel… röhejes a párhuzam, reméltem, hogy senki másnak nem tűnt fel. Átvettem tőle, és Isabelle felé nyújtottam. - Itt, most, mindenki színe előtt szeretném megkérni a kezét. Isabelle elcsodálkozott, majd ártatlan hangon visszakérdezett.- Miről beszél, Pierre? Feleségül venne engem?Ettől már végleg összezavarodtam. Úgy tűnt, Fréderic sem érti a dolgot, zavartan fordult a lányához.- Mon chéri, hiszen te mondtad nekem, mennyire boldoggá tett Pierre, amikor azt ígérte, hogy beszél velem.- Óh, vagy úgy. Már alig emlékszem… - Ezt meg hogy érti? - A gyanú, ami már Isabelle érkezése óta ott lapult bennem, lassan kezdett alakot ölteni. - Mégsem akar hozzám jönni?

130

- Úgy értem, Pierre, hogy magánál rosszabb férfival még nem találkoztam. - Olyan éles volt a hangja, hogy hátratántorodtam. - Nem tudom kitalálni, hogy csak ennyire hülye, vagy akkora hazudozó, hogy még magát is be tudja csapni. Legalább annyi tapintat szorulhatott volna magába, hogy ma nem hívja ide a szajháit. Lesápadtam a megdöbbenéstől, hirtelen minden beugrott. Isabelle látott Sylvievel. Nem hinne nekem, ha magyarázkodni próbálnék. Tudnia kellett, hogy valami ilyesmi történni fog. Nem értem a nőket… pontosan tudják, mikor kell szemmel tartani a férfit, féltékenyek, nem is alaptalanul, de akkor miért hitetik el magukkal az ellenkezőjét? Nem számít. Tudtam, hogy így, vagy úgy, de mindenképpen elrontottam a kettőnk kapcsolatát, és jelen helyzetben reménytelennek tűnt helyrehozni. Fréderic felháborodva meresztette a szemeit, vörös arca még vörösebbé vált az idegességtől. A botránytól Frodó mentett meg. Mielőtt még szóhoz juthattak volna, kikísérte Frédericet és Isabellet a házból, majd öt perc múlva visszatért, vérző orral. A bámészkodókat elzavarta, azután mind ketten felmentünk az emeletre.- Magyarázatot várok. Mi a fene történt az előbb? - fordult felém zaklatottan.Semmi értelmét nem láttam, hogy hazudjak neki, de még én sem ébredtem fel a kábulatból. - Azt hiszem, meglátott az egyik… barátnőmmel.- Aha, barátnő. Te nem vagy eszednél, hogy tudtál ennyire elővigyázatlan lenni? Ráadásul kidobtál egy rakat pénzt. Hogy tervezed helyrehozni ezt az egészet?- Fogalmam sincs. - Erőt vett rajtam a fáradság, és egyébként sem tudtam, mit kellene mondanom, a tudatom által nem érkezett segítség. - Halasszuk holnapra a kérdést, mára elég volt a gondokból.- Hát ebben egyetértek. Akkor ugye, a vendégeket is hazaküldhetjük. Gondolom, ezt is rám marad.- Bocs haver, de most nem tudnék segíteni. Ha nem bánod, lefekszem.- Haver? - húzta fel Frodó a szemöldökét- Nem haverok vagyunk, hanem társak, nem teszek ingyen szívességet. - Hitetlenkedve mért végig.

131

- Na mindegy, látom, tényleg kivagy. Ha a többi barátod nem olyan harcias, mint az a Fréderic, talán én is eljutok az ágyig.Miután Frodó visszament a földszintre, az én lábaim is elindultak, egyenesen a szobám felé. A villany le volt kapcsolva, nem is volt szükségem fényre. Miután becsuktam az ajtót, nagyot sóhajtottam, azután ledőltem az ágy szélére. A következő pillanatban valaki hátulról az ágyhoz nyomott, és két kéz letakarta a szemem. Egy női hang a fülembe búgta:- Na végre, kettesben vagyunk.Túl fáradt voltam ahhoz, hogy egyáltalán meglepődjek, így inkább elernyedtem, és csak annyit motyogtam:- Nem kaptam ma már eleget?Sylvie a fejem mellé támasztotta a kezét, és rám mászott. Nem volt rajta se ruha, se alsónemű. Ha lehet még a korábbinál is jobban elvörösödtem. Meg akartam szólalni, de Sylvie ajkával betömte a számat, valósággal felfalt. Éreztem, hogy nem tudom irányítani a testem, teljesen felborultak a gondolataim, egyszerre voltam vad és kétségbeesett. Valahogy mégis magamhoz tértem a pillanatnyi hévből, és az egyetlen mozdulattal, amit irányítani tudtam, kiszabadítottam a számat Sylvie fogságából. - Ne, kérlek. Nem érzem alkalmasnak. Túl sok minden történt ma.- Pierre, miért mondod ezt? Az a liba… jól tette, hogy lelépett. Különben is, azt ígérted, engem veszel el. Pierre, te hazudtál nekem. De pont ezt szeretem benned… te kis… csaló. - a nyelve ismét a számban volt, közben elkezdte lerángatni a ruháimat. - Olyan hülyén viselkedsz… mint egy kisfiú. Egy kisfiú vagy, Pierre… de majd én férfit csinálok belőled. Éreztem, hogy tennem kell valamit, de semmi erőm nem volt, hogy ellenkezzek. Végül összeszedtem minden akaratom, aminek köszönhetően szabályos birkózásba kezdtem Sylvievel. Hamar feltűnt neki is a dolog, először megdermedt, majd hirtelen lemászott rólam. Olyan döbbenten bámult rám, mintha egyenesen megütöttem volna. - Te… szemét bunkó! Te aljas senkiházi, végeztem veled! - Sietősen magára kapta a ruháit, és kiviharzott a szobából. Behunytam a szemem, és elnyúltam a széthányt ágyneműk közt.

132

Hát ezt rohadtul megcsináltam! Most mi a fenét kezdjek? „Lassan hajnalodik. Egyelőre semmit.” Van olyan dolog ebben az életemben, amit nem csesztem el? „Van, amit még helyrehozhatsz.” Isabelle gyűlöl. Különben sem az én dolgom. Nem akarok többet itt maradni. „Nem tudsz visszamenni. Még nem. Használd ki az időt, ami itt a rendelkezésedre áll.”Mit tehetnék? Nem hiszem, hogy egyhamar újra megjön kedvem a családalapításhoz. „Volt egy családod. Még mindig megvan. Használd ki az alkalmat, érte, és hozd vissza neki a családját.” Szuper ötlet. A valóságban már régóta nem féltem az apámtól, igazából teljesen rendben volt a viszonyunk. De ebben a világban talán már tíz éve nem találkoztunk. Semmi jó nem sülhet ki belőle, legalábbis az elejéből. De egyúttal vicces is volt belegondolni, hogy a szüleim, akikkel a valóságban alig egy hete beszéltem telefonon, itt úgy fogadnának, mint egy elveszett családtagot. Honnan tudhatnám meg egyáltalán a telefonszámukat? Kár lett volna agyalnom rajta, nem mentem volna semmire. Szerencsére ezúttal segítségemre sietett a másik tudatom. Elővettem a mobiltelefonomat, ami nem volt több mint egy átlátszó műanyaglap, gombok nélkül. Szemérzékelős, vagyis mindent a szememmel irányíthatok, a fejemben lévő képet, mozdulatot a mobil a retinám segítségével kivetíti a képernyőre. Gondolatban felmentem a MyFace- re (a MySpace és a Facebook összeolvadt anno, és fizetőssé vált). Az adatforgalom az utóbbi években megnőtt, és elérhetővé váltak plusz szolgáltatások, mint számomra más személyek adatainak instant feltérképezése. Emiatt csökkent ugyan a felhasználók száma, de a többség még így is megmaradt. Gondolatban rákerestem az apám profiljára, azonban nem adott ki találatot. Ekkor rákerestem az idősebb öcsémére, ekkor végre megjelent egy találat. Hosszan nézegettem a fiatalembert, akinek a képe a profilon díszelgett. Egy évvel fiatalabb volt nálam, mégis, a képen jóval idősebbnek tűnt, még az evilági énemnél is. Megtermett volt, kerek képű, arcát vastag borosta fedte. A mindenit, gondoltam, talán hamis fotót rakott ki. Elmosolyodtam, hiszen a kép biztosan igazi, mégis különös volt látni, hogy az a csontsovány srác, aki az öcsém volt, mennyire megváltozott. Egész jóképű volt, és bár

133

mosolygott, szinte azonnal feltűnt, hogy valami nincs rendben azzal a mosollyal. Mintha a képen lévő férfiban mélyen ott lapult volna valami féle keserűség, komor gyász. Vajon miattam? Remegés futott végig rajtam. Éreztem a másik énem jelenlétét. Összeszorítottam a fogaimat, de éreztem, hogy ismeretlen mélységből előtörnek az érzelmek. Könnyek buggyantak elő behunyt szemeim mögül, amiket gyorsan el is morzsoltam, és szipogva felültem az ágyon. De ekkor már nem én irányítottam, hanem a másik énem, aki sietve kikeresgélte az összes családtagom profilját, és minden arc láttán egyre jobban elöntötte a bánattal és kétségbeeséssel vegyes boldogság. Egyedül apámat nem találtam meg, anyámnak pedig sohasem volt MyFace profilja. Mennyi minden történhetett azóta? Lehet, hogy anyámmal különváltak? Ilyen biztosan nem történt. Mégsem találtam róla egyetlen fotót, mint anyámról, kivéve néhány régebbit, alig azután, hogy elszöktem otthonról. Az öcsém profilján találtam két telefonszámot, az egyik a sajátja volt, a másik talán az otthoni vezetékes, de lehet, hogy a vezetékes telefonokat már megszűntették. A lényeg, hogy megvan a családom elérhetősége. Sokáig haboztam, de végül erőt vettem magamon, és fejben tárcsáztam a számot. A lélegzetem is elakadt, amikor hallottam, hogy kicseng, majd kis híján elejtettem a készüléket, amikor meghallottam a túloldali neszeket. Végül valaki felvette a telefont. Rekedt, fáradt hang szólalt meg belőle:- Haló… Ki van ott? Nagyon késő van.Az édesanyám hangja volt. Egy idős, megviselt asszonyé, tele szeretettel és féltéssel. Elfordítottam a fejem, alig bírtam visszatartani a könnyeimet. Akadozva felsóhajtottam, és válaszoltam.- Szia, anya.- Ki az? Nem értem, miről beszél.- Anya, én vagyok. - Minden szót megnyomtam, mégis lágyan, esetlenül csengett. A túloldalon csend lett, majd halk sikkantást hallottam.

134

- Ki… tényleg te vagy? Kisfiam… oh, istenem, drágám, te vagy. - Anyám felzokogott, de ezek az öröm könnyei voltak. - Istenem… visszajött a kisfiam! - Anya, nem vagyok már gyerek. - A hangom elcsuklott. Gondolatban egymásra borultunk anyámmal, sírtunk és nevettünk egyszerre. Tényleg olyan volt, mintha elveszett lennék, aki most végre hazatalált. Sokáig nem szólaltunk meg. Végül aztán előtörtek a szavak, az elszalasztott beszélgetések ott lebegtek a levegőben. Mennyi mindenről kell beszélnünk. Egy éjszaka nem elég, egy hét se lenne. Anyámból elő is törtek a kérdések, kedves, törődő hangját hallgatva visszadőltem a párnák közé és hagytam, hogy eltöltsenek a múlt emlékei, a másik tudatoméi. - Oh kicsim. Hogy megváltoztál. De olyan jó hallani téged, nahát, milyen mély hangod van, illik hozzád. Biztosan fess fiatalember lett belőled, kár, hogy nem láthatlak. Istenkém… Hogy vagy? Hol vagy egyáltalán, jól megy a sorod? Ugye nem éhezel? Van pénzed? Jaj, meg se merem kérdezni… talán már új családod is van? - Jól vagyok, anya. Van mindenem. Talán túl sok is. Az a helyzet, hogy engem az itteniek más néven ismernek. Az álnevem Pierre. Párizsban vagyok, de már nem sokáig.- Pár… Párizsban? Te jó ég, a fiam Párizsban van! Mit is mondtál, hogy másképp hívnak? - Pierre, jobban illett ehhez az életmódhoz.- Pierre… - Anyám hosszasan ismételte a nevet, majd újabb kérdésekkel rohamozott meg.- Nahát, milyen furcsa dolog, nevet változtatni. De hát olyan szép neved van, minek azt eldobni? És… hogyan élsz te ott Párizsban? Annyi idő eltelt már, ki lett az én fiamból? Akkor tehát jól élsz, van jól fizető munkád? És, még nem mondtad, de… találtál valakit, vagy van barátnőd, ilyesmi? Azt gondolnám, már unokák is vannak.- Hűha… a dolog nem ilyen egyszerű, anya. Képzeletben láttam anyám arcán a csodálkozást, majd a felvont szemöldökét, ahogy óvatosan válaszol.

135

- Fiam, bármi történt, én boldog vagyok. Szeretlek, bárhogyan cselekszel az életben. De azért remélem, nem a fiúk…- Nem, úristen, dehogy! - Halkan felnevettem, a túloldalon megkönnyebbült sóhaj hallatszott. - Mindent elmondok, ígérem. Hogy vannak a többiek? Apát nem láttam sehol, ott van ő is?Megint csend lett a túloldalon, majd anyám lassan megszólalt, hallatszott a hangján a fájdalmas emlékek súlya. - Fiam, nagyon rég láttunk utoljára. Apád nagyon szomorú volt. Ő nem akarta ezt. Hidd el, hamar rájött, hogy hibázott. Több mint két évig kerestünk téged, apád nem adta fel. Ugye elhiszed, hogy mindent vissza akart csinálni. Nem akart volna megbüntetni, csak azt akarta, hogy megbocsáss neki. Amikor megértette, hogy már késő, akkor sem tudta elfogadni, hogy elveszített. Közben megbetegedett. Istenem, az nagyon szomorú nap volt. Kiderült, hogy rákos, de nem akarta a kemoterápiát. Azt mondta, megérdemli, hogy meghaljon. Istenem, ha hallottad volna, azt mondta, csak téged szeretne még utoljára látni. - Anyám hangja egyre jobban elhalkult, meg- megakadt, belülről fojtogatta a sírás. - De te nem jöttél haza… kérlek, ne haragudj, nem hibáztatlak érte, jaj, dehogy. De olyan jó lett volna, ha apád is láthatott volna még utoljára. Tavalyelőtt karácsonykor ment el. Mindenkit lesújtott az az este. Legjobban talán az öcsédet. Kérlek, ne legyél dühös, de elmondom, hogy ő téged hibáztatott mindenért. Még most is haragszik rád, bár nem tudtuk, élsz- e, de hidd el, nekem is rosszul esett hallani, hogy azt mondja, többé nem is akarna látni téged. De, már minden rendben. Hidd el, neki is benőtt a feje lágya, felnőtt ember lett belőle… jaj, olyan büszke vagyok mindkettőtökre! Oh, hiszen nem is tudod, de ő tavaly megházasodott. Istenem, de szép volt. Tudod, kit vett el? Orsit, emlékszel rá, tudod, az a lány, aki nyolc évig az osztálytársa volt. Emlékszel rá, ugye, te is jártál hozzájuk régen, húsvétkor…Anyámból csak dőltek a szavak, a boldog és bánatos emlékek, öröm, szomorúság, keserűség, büszkeség. Egy örökkévalóságig elhallgattam volna, de végül csak észbe kaptam, és rájöttem, hogy nem kellene anyámat kifárasztanom a meséléssel.

136

- Annyira csodálatos, hogy itt vagy, anya. A többiek merre vannak? Olyan jó lenne velük is beszélni…- Itt vannak, hát persze. Jaj, nem is mondtam, de mi is elköltöztünk, tudod, nagyapád is elment. Persze nem úgy, csak Amerikába, a nagybátyádékhoz. És képzeld, ránk hagyta a Győri telket a város szélén. Ezt is megélhettük, hát nem csodálatos? Ha nem is teljesen, de valamennyire sikerült kibékülnünk. Az öcsédnek van munkája a városban, és tavaly kibővítettük a házat, meg vettünk még egy telket. Emlékszem, azt mondtad, Magyarországon szeretnél inkább letelepedni, mint otthon. Ha hazajönnél, minden teljesülne. Végre együtt lenne a család. Oh, tényleg, akkor idehívjam a többieket? Biztosan nagyon fognak örülni, én annyira boldog vagyok.- Szólj csak, én itt leszek. Akkor addig is, szia, anya.- Jaj, kicsim… - kuncogás hallatszott - Akkor is az én kisfiam maradsz… Hamarosan megszűnt a kapcsolat. Úgy fél percig csak feküdtem az ágyon, de a várakozás egy örökkévalóságnak tűnt. Amikor végül rezegni kezdett a mobilom, felpattantam, és járkálni kezdtem az ágy körül. Végül gondolatban fogadtam a hívást, mire rögtön egy bizonytalan női hang szólalt meg a túloldalon.- Ha- haló?Ugyanebben a pillanatban szédülés fogott el, és egy pillanatra úgy tűnt, mintha megsüketültem volna. Egy kép villant az agyamba, melyben az egész teret vakító fény töltötte be. - Én… vagyis haló. Ki van ott, nem ismerlek fel. Várjunk, te vagy az, Bo… - Megcsúsztam Sylvie melltartójában, amit korábban otthagyott, és esés közben bevertem a fejem az ágy szélébe. Az ütéstől elkábultam, elejtettem a mobilt, és elterültem a földön. Éreztem, hogy minden erőm elhagy, még utoljára egy különös, de mégis ismerős érzés kerített hatalmába, mintha mindez már megtörtént volna…

137

IV.

Kint a fronton

- Vigyázzatok!- Vissza a helyetekre!- Mindenki egyben van? Tizedes, jól van?Amikor magamhoz tértem, a földön fekve, ismeretlen emberek hangjait hallottam magam körül. Mintha nem is a szobámban lettem volna. Amikor kiélesedett a kép, rá kellett jönnöm, hogy teljesen más helyre kerültem. Hogyan lehetséges? Az nem lehet, hogy megint meghaltam, mégis éreztem, hogy nem vagyok ugyanaz a személy, mint akit Párizsban hagytam. Mi történhetett? Miért nem haza kerültem? Egyáltalán hol vagyok?- Uram, elmúlt a veszély. Tud járni? - Valaki a kezét nyújtotta, én pedig belekapaszkodtam, és feltámaszkodtam a földről, ami úgy tűnt, tényleg csak az egyenetlen föld volt. Előttem egy terepszínű ruhába öltözött férfi állt, a vállán egy számomra ismeretlen fajtájú karabély lógott. Valószínűleg egy katonai táborban vagyok. - Mi a fene történt az előbb? - nyögtem ki rekedten, ahogy sikerült levegőt vennem. - Uram, egy gerillacsoport valahogyan betört a táborunk területére, de szerencsére veszteség nélkül visszavertük őket. Egy kósza villanógránát földet ért a közelünkben, de amint láthatja, semmi kárt nem okozott. - Semmi kárt nem okozott?! - hallatszott a felháborodott válasz egy homokzsák mögül - Majdnem leszaggatta a fejem, jó hogy bele nem süketültem abba a szarba! Istenverte ellenállók, miért nem adják még fel? Egyáltalán ki a fene használ még ilyen ócskaságokat, mint a villanógránát? - Fogd már be, haver! Mi vagy te, anyámasszony katonája? Engem is zavar, hogy éjnek évadján néhány rohadék betör durrogtatni és felver az alvásból, pedig olyan csajjal álmodtam, hogy te is könyörögnél egy menetért vele!

138

A fiatal katona, aki felsegített, még mindig vigyázzállásban figyelt, én pedig nem értettem, miért. Bár a táborban volt világosság, ez is csak a reflektorok miatt, kint koromsötét és jéghideg volt az éjszaka.- Mondja csak, hány óra van? - fordultam a fiatalemberhez, csak hogy megtörjem a hirtelen beállt csendet.- Nem sokkal múlt kilenc óra, uram. - Rendben van. Maga nem pihen le? - Nincs rá szükségem, uram. De ha javasolhatom, ön pihenhetne, ne terhelje túl magát. Nem tudtam, mit feleljek, inkább szó nélkül elindultam egy irányba, tőlem nem messze meg is pillantottam egy üres sátrat. Talán az lesz az enyém. Szerencsére senki sem állított meg, így odabent aztán lekuporodtam a hálózsákra, és a sötétben emlékek után kezdtem kutatni az elmém ismeretlen zugaiban.

Szinte biztos volt, hogy egyszer bekövetkezik. Kétségtelenül csak idő kérdése volt. Tény, hogy sosem akartam belegondolni, hogy talán én is megérem. De ebben a világban nem voltam olyan szerencsés, mint talán sok másikban, ahol az életemet békében élhettem le. Ebben a világban részese lettem az emberiség harmadik legnagyobb háborújának, amit sokan csak úgy hívtak, a Játékháború. A nevét onnan kapta, hogy sokak számára az egész csak egy játéknak tűnt. Ezek az emberek pedig éppen azok voltak, akik a legaktívabban vették ki bennük a részük. Ahhoz, hogy jobban megértsük a dolgok mibenlétét, vissza kell mennünk az időben, 2027- ből 2024- be. Három év, ennyi telt el, amióta a háború hivatalosan elkezdődött. Ezt megelőzően pedig a világ talán legnagyobb titkos harci programja zajlott le Amerikában, illetve Kelet Európában és Ázsiában. Nagyban zajlottak a különböző harcászati fejlesztések, illetve a hadseregek toborzása. Magyarországon 2018 óta vezették be újra a hadkötelezettséget.

139

A szembenálló felekről is említést kell tenni: Kezdetben a dolog úgy nézett ki, hogy Európában alakult ki konfliktus az EU. és Oroszország között 2019- ben, nem sokkal Ukrajna szétszakadását követően. Fél év után Amerika is beszállt az EU. oldalán, mire válaszként Oroszország ultimátumot küldött a kelet- Európai országoknak. A lengyeleken és a Balkáni államokon kívül mindenki elfogadta az ultimátumot, amelynek értelmében vagy semlegességet és nyitott határokat biztosítanak Oroszországnak, vagy csatlakoznak a Keleti- Unióhoz. Magyarország kezdetben semlegesnek mutatkozott, közben a konfliktus az egész világra kiszélesedett. Kína belépett a Keleti- Unióba, ezzel igencsak megrendítve a Nyugati hatalmakat, mivel az utóbbi években neki volt az első legnagyobb és a negyedik legütőképesebb hadserege. Az EU. államai a keleti tagok kivételével mind hadüzenettel válaszoltak a Keleti- Unió lépésére, és két éven belül kitört a háború, amelynek első helyszíne Lengyelország volt. Itt zajlott le az első, pilóta nélküli, távvezérlésű harcigépeket is szerepeltető csata, melyben Oroszország és szövetségesei elsöpörték a lengyel ellenállást. Az alig pár évvel korábban hadrendbe állított MiG 37 és Jak 130M csapásmérő gépekkel pár nap alatt megszerezték a légi fölényt. Ezután a szárazföldi hadsereg is benyomult az ország területére, és két hét alatt a fővárosig jutott. Ekkor Lengyelország békét kért, amit 2024 december 10- én kötöttek meg a szembenálló felek, egy hónappal a háború kitörése után. Ez a béke azonban csak egy még nagyobb háború előszele volt. A béke értelmében Lengyelország feltétel nélküli fegyverletételre és a határok állandó nyitva tartására kényszerült a keleti szövetségesek előtt, ráadásul Oroszország mindenre kiterjedő embargót vezetett be a nyugati határokon. Két hónappal később, 2015 február 3- án Amerika hadüzenetet küldött a Keleti- Uniónak, és ekkor elszabadult a pokol.Sok minden előzte meg az amerikai lépést, amelyek közül a legfontosabb az oroszokéhoz hasonló, ám nagyobb számban gyártott távvezérlésű gépek bevetése volt. A kulcs azonban nem magukban a gépekben, hanem az őket

140

távolról irányító pilótákban rejlett. Valamikor 2018 nyarán Amerika a legnagyobb titokban beindított egy PatriotGamer névre keresztelt hadiprogramot, amelynek keretében a világ legjobb online játékosait összegyűjtötték és a tudtukon kívül besorozták őket egy speciális katonai csoportba. A programban részt vevő vállalatok, a Windows, az Apple és a lövöldözős játékaitól ismert Activision összeálltak, hogy megalkossák a szükséges szimulációs programot, amelyet exkluzív internetes játék formájában indítottak el a világhálón. Azon a nyáron elindult a Patriot Online elnevezésű játék, a világ legnagyobb, legintenzívebb internetes harci játéka, és vele egy időben megkezdődött a világ legvéresebb, legkegyetlenebb ütközetsorozata, amelyben emberek százezreit gyilkolták le a foteljeikben ülő, konzolt szorongató Amerikai és Európai tizenévesek. A keleti szövetségesek döbbenten álltak szemben ezzel a kegyelmet nem ismető, naiv ellenséggel, látva a pusztítást, amit a seregeiken vittek véghez. A legmegdöbbentőbb az volt, hogy Amerika egyetlen embert sem veszített a háború kezdeti szakaszaiban. Úgy tűnt, hogy a szövetségesek Franciaország határán végleg megtorpannak, azonban a vezető nélküli gépek áradata is megfogyatkozott idővel, és mivel valahogyan fény derült az igazságra, hogy a gépeket gyermekek irányítják, a kiszivárgott információk hallatán nemzetközi felháborodás tört ki. Amerika 2025 március 12- én leállította a PatriotGamer programot, és kilépett a háborúból. Az EU. szétbomlott, azonban a Nyugati és Balkáni országok nem akarták megadni magukat. Úgy tűnt, küszöbön áll egy végzetes nukleáris háború, azonban a katasztrófát idejében megelőzték azzal, hogy a szembenálló felek még aznap aláírták az V. Genfi egyezményként elhíresült megállapodást, amely megtiltotta a nukleáris fegyverek használatát. Magyarország 2025 március 15- én felbontotta az Észak- Atlanti szerződést, majd belépett a háborúba a Keleti szövetségesek oldalán. Októberre a magyar csapatokat a Balkáni hadszíntérre rendelték, ahol

141

kezdetben a Duna déli határain folytak a harcok, majd miután Románia is szövetségre lépett Oroszországgal, a szövetségesek Szerbia ellen vonultak. Két év telt el a szerb kormány lemondása óta, de a szerbek nem adták meg magukat, és bár a hadseregüket szétzúzták, kisebb csoportjaik folyamatosan rajtaütöttek a megszállók táborain. Én, azaz a másik énem az egyik ilyen táborban tartózkodott, november 17- én, tíz nappal a születésnapom előtt. Este kilenc óra tizenegy perckor ütött rajtunk egy lázadó csapat, és én majdnem ugyanekkor érkeztem. A villanógránát alig pár méterre robbant fel, valószínűleg ezt láttam, amikor a Párizsi szobámban elszédültem. A zavaros emlékáradatból sikerült még kiderítenem, hogy én magam is katona voltam, egy kisebb szakasz vezetője. Amikor bevezették a sorkatonaságot, még nem akartam jelentkezni, amikor azonban kitört a háború, kivétel nélkül mindenkit besoroztak és kétévi kötelező szolgálatot kellett teljesítenem. Szerencsémre már volt némi gyakorlatom a lőfegyverek terén, ráadásul négy évig karatéztam, így a közelharci gyakorlatok is egyszerűbbek voltak. Az első nagyobb eredményem az volt, amikor egy mesterlövész osztaghoz rendeltek. Itt töltöttem a szolgálatom nagyobbik részét. A Honvédelmi Minisztérium még 2020 elején különféle megállapodásokat kötött Oroszországgal, amelyek főleg a Honvéd hadsereg felszereltségének fejlesztésére irányultak. 2024- re Magyarország már rendelkezett a háborúhoz elegendő harci járművel, így történhetett, hogy az év végére a mi szakaszunk is lehetőséget kapott egy T-70U közepes tank kipróbálására. A tank lövészeként eredményesen vettem részt a gyakorló bevetéseken, és a háború kitörése előtt nem sokkal a szakaszomat átrendelték a Honvéd Páncélos hadtest fő erejéhez, ahol a háború idejére már 56 darab T90 és 5 darab T90P állt készenlétben. Ezek közül az egyik az én szakaszomnak az irányítása alatt állt a háború kitörésekor. Összesen harminckilenc bevetésen vettünk részt a háború alatt, ebből háromban a Nyugati, harminchatban pedig a Balkáni fronton. Délvidék megszállásakor a csapatom vezetője meghalt egy páncélos ütközet során. A

142

becsapódó keményfém nyíllövedék valósággal letépte a fejét. Három nappal később, Szabadka felszabadítása után előléptettek szakaszvezetőnek. A magyarok jócskán kivették a részüket a Balkáni harcokban, és volt motivációjuk bőven. A lelkesedésük talán akkor hágott a legmagasabbra, amikor 2027 nyarán, két évvel a harcok kezdete után Oroszország bejelentette a magyar kormánynak, hogy a háború végén lehetségessé válhat az 1920- ban elcsatolt területek egy részének újbóli Magyarországhoz való csatlakozása. Szinte mindenhol örömmel fogadták a hírt, azonban a szlovákok, a románok, és sok más nemzet ellenezte a határozatot, féltek, hogy a jövőben ez a döntés kiterjedhet más, korábban megszállt területekre is, és ezt mindenáron meg szerették volna akadályozni. A mi táborunkban nemcsak magyarok voltak. A néhány magas beosztású orosz tisztviselőn kívül több román, szlovák, cseh és kapitulált szerb katona is a századunkhoz tartozott, de többnyire külön helyet, barakkot tartott fenn magának mindegyik. Az ellentétek itt is kiütköztek, a táborban gyakoriak voltak az összetűzések a különböző nemzetiségűek között. A legtöbb gond a román és magyar katonákkal volt, akik a nap szinte minden percében egymásnak mentek. Szakaszvezetőként az én feladatom volt rendet tenni köztük, és mivel az én családom is a román területen élt, gyakran volt enyhébb a büntetése a saját embereimnek, és inkább a románokat tettem felelőssé a zavargásokért. Elfogult voltam, mint sokan mások, de soha nem provokáltam a másik felet, viszont nem is hagytam szó nélkül a megjegyzéseket. Az, hogy egy helyen kell lennünk, senkinek se volt ínyére, és az ellentéteket csak mélyítette, hogy egyikünk sem akarta igazán meghallgatni a másikat.Azon az estén, amikor megérkeztem, a sátorban ülve fültanúja voltam egy ilyen, magyar és szlovák katonák közötti összezörrenésnek. Alig tíz perc telt el az érkezésem óta, a sátor falának támasztva a fejem éppen a körülményeken gondolkodtam, amikor hangos horkolás törte meg a csendet. Fülsiketítően rezgett a levegőben az éjszaka fagyos csendjében.

143

Rögtön utána dühödt kiáltás hallatszott, szlovák káromkodásnak tűnt, amire rögtön jött is a válasz magyarul:- Kuss legyen hülye szlovákja! Úgy alszom, ahogy akarok, ha nem tetszik, húzzál haza! A hang gazdája volt tehát, aki a fél tábort felverte a horkolásával. Biztos voltam benne, hogy csak bosszantani akarta a szlovákokat a szándékos zajkeltéssel, ami be is igazolódott, ahogy a magyarok sátrában a többiek is félhangosan sustorogni kezdtek.- Mondd meg neki Laci. - Jaja. A francé’ kell mindenbe belepofázni. Azt hiszik, övék a világ?!- Minek ugrálnak ezek, úgyis ők következnek, ha itt végzünk. Nem tetszett, amit hallottam, úgy tűnt, a szlovákoknak sem, talán az egyikük értett magyarul, mert hárman átmentek másik sátorba, és dühösen lármázni kezdtek a magyarokkal. Angolul beszéltek, így valamennyit értettem a beszédükből. Semmi másról nem szólt az egész, mint összefüggéstelen, sértő szövegekről, amik egy pillanatig sem akarták józanul megközelíteni a két nemzet közötti konfliktus kérdéseit. Ahogy hallgattam, az jutott eszembe, hogy ez a szituáció igazából semmiben nem különbözött azoktól, amik a háború előtt ugyanígy a normál életben, vagy az internet világában zajlottak.- Mi a franc bajod van teneked mi?! Mit beszólsz itten, miért nem hagyol aludni?! Itten nem parancsolsz senkinek!- Nem? Eredj vissza a helyedre, senkiházi, vagy kanállal se kaparnak fel holnap a sárból! A következő pillanatban a veszekedést félbeszakította egy tompa csattanás, majd a felboruló csetresz fémes zaja. Megkezdődött a dulakodás. Csendben lapultam a sátramban, de ez nem tartott sokáig. Akaratom ellenére is felálltam, a lábaim maguktól megindultak, a tudatom mélyén komoly eltökéltséggel, egyenesen a verekedés helyszíne felé vettem az irányt. Feltéptem a bejárati ponyvát, és villogó szemekkel végigmértem a helyiséget. A sátor nyolc- tíz férőhelyes volt, mindenhol használt ruhák, edények, különféle felszerelés hevert szanaszét. Hátul valaki zseblámpával

144

világította körbe a falakat, némi fényt adva az egyébként koromsötét térbe. A három szlovák katonával, akik odabent voltak, a helyiség zsúfolásig megtelt, a verekedőket leszámítva mindeki a falakhoz lapult, vagy a hálózsák alatt úgy tett, mintha mályen aludna. Egyetlen embert kivéve, aki leghátul egy széken ült kényelmesen hátradőlve, és derűs nyugalommal figyelte az eseményeket. Épp rágyújtott, amikor benéztem. Abban a pillanatban még nem érdekelt a hátul lévő alak, szó nélkül átfurakodtam a helyiség közepéig, ahol a verekedés egyre jobban eldurvult: két szlovák már a földön feküdt vérző orral, egy azonban ügyesen védte magát a két megtermett ellenfelével szemben. Odacsörtettem, félrelöktem a szlovákot, a két magyarhoz fordultam, akik ledermedtek a közeledtemre. Lendült az öklöm, majd nagyot csattant az egyikük arcán. A másik, egy nyurga, vékony, fiatal srác hamarabb észbe kapott, vigyázzba vágta magát, de ő se úszta meg, a nyakánál fogva a helyére penderítettem. A többiek meg se mukkantak, a három verekedő egykedvűen bámult maga elé. A két ájult szlovák katona lassan éledezni kezdett, odaugrottam, hogy segítsek, ők azonban ijedten talpra ugrottak, és harmadik társukkal kereket oldottak. A hirtelen beállt csendben azt hittem, én is gyorsan visszaslisszolhatok a helyemre, de úgy tűnt, a másik énem nem engedte. Haragot éreztem és féltést a beosztottaim iránt, és tudtam, hogy meg kell leckéztetnem őket. Jó erőben voltam, a több hónapi edzés acéllá edzette az idegeimet, mindig fegyelmezetten hajtottam végre a parancsot és elvártam, hogy az embereim ugyanezt tegyék. Zengő hangon kiáltottam az éjszakába:- Vigyázz, csőcselék! Mindenki a helyére ugrott, és ahogy vártam, haptákba vágta magát egyenesen rám függesztve a tekintetét. Lassan formáltam a szavakat, mintha gyengeelméjűekhez beszélnék.- Uraim, a táborban semmilyen formáját nem tűrjük a rendbontásnak. A tábor területén történő csetepaté kiváltképp sérti a szabályokat. GÁBOR! Az alacsony, széles vállú, középkorú katona, akit az előbb megütöttem, szó nélkül kivált a sorból, és egyenesen a szemembe nézett. Nem volt benne

145

harag, sem bűnbánat, csak dac, és gyerekes káröröm. Felé fordulva folytattam:- Nem gondolja, hogy az igazi harcokra kellene tartogatnia az erejét? Túlságosan fel van pörögve? Akkor nem bánja, ha kiküldöm kétórai őrjáratra. Felőlem tízszer körbefuthatja az egész határvonalat. Magával viheti a másik két jómadarat is! Halkan felröhögtek a többiek, a velem szemben álló Gábor azonban komolyan meredt maga elé, majd halkan felmordult.- Elnézést, uram. Nem volt szándékos… - összevont szemöldököm láttán gyorsan kijavította magát - Azaz, nem akartunk balhét, tudja. Egy kicsit túlzásba vittük, ez minden. Nem hibáztatom a szlovákokat, bár nem nagyon bírom a képüket, mi tagadás…- A fenébe is ember, háború van! - dörögtem a megszeppent katonára - Össze kell fognunk, ki a szart érdekel, ha nem tetszik a képük? Nem azt kértem, hogy minden alkalommal lepacsizzatok velük, amikor találkoztok. Annyi a dolgotok, hogy ne akadályozzátok egymást! Ha még erre se vagytok képesek, mégis hogy a fenébe nyerjük meg ezt a nyamvadt háborút?- De Főnök, annak mindjárt vége…- Így van, uram. Mindenki tudja, hogy már nem kell sokáig itt ücsörögnünk, mehetünk haza. Moszkvából azt üzenték, hogy kedvezően fognak eljárni velünk szemben a béketárgyalások idején. - Főnök, nem lenne király, ha egész Felvidék visszakerülne hozzánk? Tudtam, hogy ezen kár lenne vitatkozni, de nem hagytam szó nélkül.- És azt elárulnák, mit kezdenénk azokkal, akik ott élnek? A szlovákokkal? Ők is emberek, akárcsak maguk, és ők is ugyanazért harcolnak, amiért mi: a túlélésért. Vagy maguknak nem ez az álláspontjuk? - Hát nekem fingom nincs, miért harcolnak ezek, de hogy nem azért, hogy nekünk is jobb legyen, az biztos. Én azt mondom, hogy jobban jár mindenki, ha Felvidék visszakerül oda, ahova való. - És ezt közölte már a szlovákokkal, Feró?- Én dehogy…

146

- Azt nagyon remélem! Mit gondol, örülnének, ha hallanák, hogy a szövetségeseik ilyeneket terveznek?!- Hát, biztos nem, de kit érdekel…- Hogy kit érdekel?! Nézzen körül maga szerencsétlen! Kikkel vagyunk körbevéve? Ellenséggel. Odakint, mindenhol. Már csak az kéne, hogy idebent is azok vegyenek körül. - Bocs, Főnök. Nem gondoltuk komolyan. Csak unatkozunk, meg minden…- Már megmondtam, hogy van ellenszer az unalomra. Azt ajánlom, hogy holnap egy mukk nélkül végezzék a dolgukat, és lássam a jó szándékot, amikor a többiekkel vannak. Nem érdekel, hogy tetszik- e vagy sem! Most pedig takarodó! Gábor, maga marad. Feró, maga is. Egy óra őrjárat, fél óra múlva jelentkezzenek az őrsvezetőnél. Egy óra, nem halnak bele. Vihetik a Pétert is, hadd ne maradjon ki. Egykedvű morgás volt a válasz, de lehetett elfojtott káromkodás is, ezért felemelve a hangom folytattam.- Holnap pedig beszélek a szlovák szakaszvezetővel, ne higgyék, hogy ennyivel megúszták. Kezeskedem magukért. Háború van, komolyan kell venni a büntetést, csakúgy, mint a szabályokat. Lelépni! Ahogy ballagtam ki a sátorból vissza a hálóhelyem felé, a kijárat előtt valaki megszólított.- Uram, egy szóra!A katona, aki a sátor végében üldögélt korábban, most mögöttem ballagott. A kezében dohányzacskó volt, a szájában pedig félig leégett cigaretta. Megfordultam.- Mit szeretne, katona? Menjen vissza a helyére, holnap hosszú napunk lesz.- Tudom, uram. De szerintem magának sincs kedve most aludni. - Azért megpróbálnék. - Nem akarna inkább beszélgetni? - Miről kellene beszélgetni pont most?- Sok mindenről, uram. Ne haragudjon meg, uram, nem sértésnek szántam.

147

- Hogy hívják magát?- Ádám, uram, a többieknek Kócsag közlegény.- Miért éppen Kócsag? - Nem tudom, uram eléggé nevetséges, biztosan a srácok is ezt gondolják.Valóban eléggé nevetségesen hangzott, de hogy mivel érdemelte ki Ádám a Kócsag gúnynevet, arra nem volt ötletem. Velem egyidős lehetett, termetre is hasonló volt, egy kicsit vékonyabb volt talán. Apró, mélyen ülő szemei barátságosan meredtek rám. Hegyes orrával, rövidre nyírt, középen felálló hajával egy kicsit tényleg emlékeztetett egy felborzolódott tollazatú madárra. Ádám felém nyújtotta a dohányos zacskót.- Nem akar rágyújtani?- Egyet elfogadok.- Akkor üljünk le oda oldalra. Szóval akkor, meghallgatna?- Rendben van. Mondja, miről akar velem beszélni?Miután leültünk, Ádám mindkettőnknek sodort egy szálat, majd derűs vidámsággal nekikezdett a mondandójának. - Nem akarok sokat dumálni, uram. Egyébként, ami az előbb, odabent történt, ahhoz semmi közöm, de jobb, ha tudja, uram, a srácok tényleg csak az agyukat járatták, az egész csak csipkelődés volt.- Tudom, közlegény. Nem haragszom rájuk.- Tudja, uram, én megértem. Tudja, uram, én Felvidékről származom. Ezek a fickók azt se tudják, mi a helyzet odaát, még a szlovákok se. Senki se tudja, uram, csak aki oda született. - Tudom, én is Partiumban éltem sokáig.- Igen, uram, mesélt róla. Ezek szerint nem emlékszik. Nem gond, uram, csak tudja, egyszer már mesélt magáról. Emlékszem rá, uram, hiszen aznap megmentette az életemet. Sosem felejtem el azt a napot. Valóban? Ilyesmire én nem emlékeztem, pedig a másik tudatom már jó ideje jelen volt. Nem is számít. Végre volt egy ember, akit valamilyen szinten a barátomnak mondhattam, még akkor is, ha semmit nem tudtam róla. Talán nem járok rosszul, ha valahogyan rávilágítok, hogy nem ugyanaz a személy vagyok, akit ő ismer.

148

- Ádám, maga bocsásson meg. Valami… történt velem nemrég, és ezért most sok mindent másképpen látok. Maga jó ember, de nem hiszem, hogy érti, miről beszélek. Ádám egy pillanatra elcsodálkozott, de azután újra derűs arckifejezést öltött. Rágyújtott egy újabb cigarettára, majd közelebb hajolva, bizalmas hangon szólalt meg.- Én megértem, uram. Maga csak próbál igazságos maradni. Én egyetértek magával, de uram, de emlékezzen csak vissza, mit művelt Amerika. Én nem bíznék senkiben azok után. - Miből gondolja, hogy egy olyan eset valaha is megismétlődne?- Én sem tudom biztosan, de valaki el tudná mondani…- Ezt meg hogy érti? Kicsoda?- Uram, ezt ne itt. Jöjjön, elviszem valakihez… Teljesen összezavarodtam, de szó nélkül követtem Ádámot, amíg egy szénfekete sátorhoz értünk, a tábor egyik félreeső pontján. A sátor körül négy megtermett véreb feküdt a földön láncra verve. A szagunkat érezve vészjósló morgásba kezdtek. Már fordultam volna a másik irányba, amikor a sátor bejárata szétnyílt, és egy borzas hajú, szakállas férfi bukkant fel mögüle. Elővett egy zseblámpát és ránk irányozta. - Na végre, tizedes. Jöjjön csak, nem is tudja, milyen fontos dolgokat kell magával közölnöm. Köszönöm Ádám, elmehetsz. Miután a kísérőm távozott, a másik intett, hogy lépjek a sátorba. Odabent felkapcsolt egy kékes fénnyel égő lámpát, ami, bár olyan volt, mint valami neonégő, egyáltalán nem zavarta a szememet. A sátor belülről olyan volt, mint valami rádióállomás, egymás hegyén- hátán álltak a különböző méretű készülékek, katonai laptopok, de volt ott bőven ezredforduló előtti adó és vevőkészülék. A másik észrevette, hogy főleg azokat bámulom, gyorsan meg is magyarázta:- Ezek a kőkorszaki kütyük egy éve már létfontosságú elemei a tábori hírszerzésnek. Senkinek nem jutna eszébe lehallgatni az ilyen ultrarövid hullámú adásokat. Hallott róla, ugye, hogy még a múlt évben úgyszólván globálisan megszűnt az internet. Műholdakat is csak az oroszok és Kína

149

használnak. A Világkongresszus úgy döntött, hogy a háború idejére blokkolnak minden adathordozó készüléket. Valami derengeni kezdett a dolog kapcsán. Meglepett a hír, hogy egy éve nincsen internet, bár nem is csoda, hiszen az emberek közül a háborúban harcolókat érintette a legkevésbé a dolog. Mindenki tudta, hogy az internet használata csak rontja a katonák harci morálját. A műholdak, főleg a NASA birtokában lévők a háború elején megsemmisültek. Az oroszok még a háború előtt kifejlesztették a technológiát, amivel kiiktathatták ellenfeleik hírszerzési lehetőségeit. Teljes adatblokk, ami az átlagembereknek rengeteg gondot okozott. Amerikában kitört a válság, amire sokan számítottak. Nagyrész ennek voltak köszönhetőek a Szövetségesek sikerei, amit csak a később bevetett PatriotGamer program tudott némileg ellensúlyozni. Az internet leállásának körülményeiről azonban nem sokat tudtam. A férfi folytatta. - Jelen pillanatban ezekkel a leselejtezett dobozokkal tudjuk csak tartani a kapcsolatot a többi állomással, Moszkva nem engedélyezte a műholdak használatát. Ha nem bánja, rátérnék arra, amiért most itt van. - Miért éppen én? - úgy éreztem, hogy ezt muszáj tisztáznom - Nem is ismerem magát. - Ne aggódjon, én sem különben magát. Csak tegnap érkeztem ide, nem is miattam van itt. Az udvariasság kedvéért, a nevem Szűcs László kommunikációs mérnök, tábori rádiós.- Akkor ki miatt kellett idejönnöm?Mindjárt megtudja. Akkor, ha nem bánja, nem fecsérlem tovább a szavakat, majd maga beszél az illetővel. Egy percet várnia kell, rá kell álljak a megfelelő sávra. Sokadjára szegem meg a saját fogadalmam, miszerint semmin nem fogok meglepődni. Még arra sem volt időm, hogy végig gondoljam, mégis mi a fene folyik itt, mert hamarosan a rádiózajok között egy nagyon ismerős hangot véltem felfedezni.

150

- Haló, haló, hallotok? - a hang, bár mély, rekedtes és nehezen felismerhető volt, annyira hasonlított Jocó hangjára, hogy sietve felkaptam az egyik mikrofont és remegve, szinte üvöltve mondtam bele a készülékbe:- Haló! Engem kerestek, nem igaz? Ki beszél ott?Egy pillanatnyi csend támadt, azután sietve jött is a válasz:- Figyeljen, kevés az időnk. Gyorsan elmondom a legfontosabb dolgokat. A nevem Szabó József, kvantumfizikus, az IMS Corp. vezető helyettese… Most már kétségtelen volt, hogy a barátom, Jocó beszél a vonal végén. Hallatszott a hangján, hogy sokat változott az évek során, de még mindig volt benne valami vékony, gyerekes hangszín, mintha sosem nőtt volna fel igazán, mintha még mindig hiányozna belőle sok, az életben szerzett tapasztalat. Lehet, hogy azóta sem volt barátnője? Gyorsan közbeszúrtam pár kérdést, mielőtt folytatni tudta volna.- Jocó, ugye hallasz? Ismersz engem, az egyetemről, emlékszel? Valami történt velem, te is tudsz róla, igaz? Ezért kerestél fel pont engem?- Álljon meg… Nem ismerem magát, sohasem találkoztunk. Sok minden történt, és igaza van, magának is köze van hozzájuk. Mindkettőnknek köze van a dologhoz… - fáradt sóhajtás hallatszott, majd néhány másodpercre csend lett. Amikor Jocó újra megszólalt, a hangjában különös fájdalom csengett, mintha egy gyilkos, aki megbánta tettét, most mindent bevallana. - Tudnia kell, hogy a vállalat, ahol dolgozom, felelős többek között a PatriotGamer programért. Igen, ez volt vállalat egyik legrosszabb döntése. Létre hoztuk ezt a borzalmat… nekünk köszönhetően vált egy csomó gyermek gyilkossá, és rengeteg ember halt meg. Nincs mit szépíteni, egy szörnyeteget alkottunk. Utóbb sokan megbántuk, de nem engedélyezték az elbocsátásunkat a vállalattól. Néhányan öngyilkosságba menekültek, de nem mind. Nekem is talán jobb lett volna, de nem tehetem meg a világgal, hogy cserbenhagyom.- Amerika kilépett a háborúból, most már nincs beleszólásuk a történésekbe, Mr. József. - László közelhajolt a készülékhez, látszott rajta is a csodálkozás, engem is gyanakodva méregetett - Ha magának

151

köszönhetjük, hogy kiderült az igazság, akkor maga bátor ember, és csak hálásak lehetünk. Rövid csend után ismét jött a válasz, még az előbbinél is lassabb és fáradtabb hangsúllyal:- Fogalmuk sincs, mennyire nem érdemlem meg senki háláját. Éppen azt próbálom elmagyarázni, hogy sokkal rosszabb vár még magukra, mint a PatriotGamer, csak még nem tudják. - Ezt meg hogy érti? Elég nyilvánvaló, hogy hamarosan vége a harcoknak, ráadásul számunkra elég kedvezően fog véget érni.- Jó is lenne. - Jocó talán nevetni akart, de csak száraz köhögés lett belőle. - Ugye nem gondolták maguk se komolyan, hogy ennyiből áll egy „világháború”? Ami eddig zajlott, az pusztán játék volt ahhoz képest, ami még következik. - Nagyon remélem, hogy csak cserbenhagyta a humora… - László laza magabiztosságát hamar pánik váltotta fel - Amikor felvette velem a kapcsolatot, egy szó sem esett ilyenekről. - Én komolyan beszélek. Elővigyázatosnak kell lennem, és szorít az idő. Meg akarom akadályozni a katasztrófát, de sajnos nagyon korlátoltak a lehetőségeim. Az, hogy magukkal kapcsolatot létesítettem, az életembe kerülhet. Nincs veszítenivalóm, egyszer már megtettem, most sem lépek vissza. Közlöm magukkal a legfontosabb információkat, maguk pedig a legjobb belátásuk szerint, használják fel azokat mindannyiunk érdekében.

Szabó József 1994- ben született, Budakeszi Szent Ferenc kórházban, az édesanyja öt órával a szülés után elhunyt. Az édesapja autószerelő volt, az alacsony bérből, amit a munkája után kapott, épphogy el tudta tartani négy gyermekét. József ötévesen került iskolába, négyévesen már ismerte a fizika alapjait. Ötéves korára már képes volt egyedül megjavítani a ház körüli gépeket, egyszer összerakott egy tizenkét cellás ólom akkumulátort. Az iskolában közepes eredményeket ért el, nem szeretett tanulni, inkább a

152

gyakorlati képzés foglalkoztatta. Ötödik osztályos korában megnyerte az Öveges József országos fizikaversenyt, méghozzá teljes pontszámmal. Amikor az ELTE- re került, hamar kiderült, hogy mind az elméleti, mind a gyakorlati tudása a fizika területén messze meghaladja az egyetem által felállított sztenderd határokat. Korábban sorra nyerte az ösztöndíjakat, és az őt tanító tanárok mindent megtettek azért, hogy a srác zsenialitása kibontakozhasson. Már az első évben harmadik helyezett lett az IPhO nemzetközi fizikaversenyen, illetve megnyert egy pályázatot, amire egy drónhelikopterrel nevezett be. Az azt követő nyáron a NASA emberei felkeresték Józsefet és családját. Július végén a család Amerikába költözött, József pedig a NASA egyik kutatócsoportjához került, abba a részlegbe, amelyik többek között a fegyverfejlesztő projektekért felelt. Kezdetben a nukleáris fegyvereken volt a hangsúly, de Szabó József nagyban hozzájárult a nanotechnológia, a drónok MI- je, és természetesen a kvantumtechnológia fejlődéséhez. A kutatásokat azonban nagyban befolyásolta egy, a múltban történt esemény. Ez a világ sok mindenben különbözik az eredetitől, és ennek a sok különbségnek a gyökere ahhoz a norvég kutatólaboratóriumhoz kapcsolható, amelyet többek között Dani és Jenny a saját világomban kiraboltak. Ebben a világban a kísérletek sorra kudarcba fulladtak, és a tudósoknak egyszer sem sikerült áttörniük a kvantumtéren. Ha sikerült volna, talán egészen másképp alakul a jövő. Jenny nem találkozott Danival, és Jocót sem ismerte meg. A norvég labor tehát működött tovább, és a háború alatt is folyamatosan zajlottak a fegyverfejlesztések. Jocó, azaz József rengeteget munkálkodott, hogy megoldja a problémát, amit a norvég tudósok ebben a világban nem tudtak. Aztán amikor kitört a háború, az MI gépeket kezdte tökéletesíteni, a robotpilóták azonban már a tesztek alatt sem állták meg a helyüket. Amikor ő és az emberei megkapták az utasítást a PatriotGamer fejlesztésére, Józsefnek fogalma sem volt róla, mire fogják majd később használni. Senki sem tudta a tudósok közül. Amikor kiderült a projekt valódi célja, mert József elől sem titkolhatták el örökre, József teljesen összeomlott. Nem szólalt meg többet, mindenki azt

153

hitte megnémult. Végignézte a társai lelki tusakodását, amikor valaki nem bírta tovább, és véget vetett az életének, és sokszor maga is csak nehezen állt ellen a késztetésnek. De a legrosszabb mégis a félelem volt, a félelem attól, hogy hány embert tehet még tönkre a hallgatásával, de ugyanígy hányat tehet tönkre, ha nem derül ki az igazság. Több ezer gyermeket nyomorítana meg lelkileg. Ha azonban nem cselekszik, még több ártatlan válik gyilkossá és áldozattá. Sokáig halasztotta a döntést, ami számára is ugyanolyan kínnal járt, mint mindenkinek, akit érintett a dolog. Küldött egy rövid, de annál vészjóslóbb táviratot, amelyben arra figyelmeztette a világ vezetőit, hogy minél hamarabb nézzenek utána az amerikai hadsereg mögött álló forrásoknak. A legtöbb kormányfő komolyan vette a figyelmeztetést, és ennek köszönhetően, a nemzetközi nyomásra az amerikai hadsereg és a NASA felfüggesztette a további hadmozdulatokat. Nem sokkal ezután József titokban megszerezte a PatriotGamer forráskódját, és eljuttatta azt a Keleti Szövetségnek, akik aztán a világ tudomására hozták a szörnyű valóságot. József épphogy megúszta a dolgot, ugyanis majdnem rajtakapták. Sikerült kimagyaráznia magát, de végül mégis őrizetbe vették. Ezek után szinte lehetetlenné vált a kapcsolatfelvétel bármilyen külső forrással. József azonban elég kitartó volt ahhoz, hogy áthidalja a problémát. A szobájában talált alkatrészekből összeeszkábált egy apró rádiókészüléket. Hosszas készülődés után megtervezte a találkozást, ami miatt most itt voltam László sátrában. László korábban a központi hírszerzésnél dolgozott, és Amerika kapitulációja után rádiós kapcsolatot tartott fenn az ottani magyar tisztekkel. József valamilyen úton rátalált, és haladéktalanul értesítette róla, hogy haladéktalanul keressen fel egy embert, aki ismeretlen okok miatt fontossá vált a háborúra nézve. Ez a személy voltam én.

József megállt, és hosszas szünetet tartott. László dermedten állt a fal mellett, és az álla idegesen rángatózott. Mondani akart valamit, de hang

154

nem jött ki belőle. Végül én törtem meg a csendet. Teljesen nyugodt maradtam végig, szinte közömbösen meredtem magam elé.- Jocó… József, ha igaz, amit mond, akkor részben magának köszönhetően tört ki a világháború. - Továbbra is csend volt, ezért próbáltam barátságos hangnemet felölteni. - Nézze, én nem hibáztatom magát. Maga soha nem akarta volna, hogy ez történjék. Egyvalamit áruljon el. Mi közöm van nekem mindehhez? Ezt még mindig nem mondta el. Egyáltalán honnan tudta, hogy én vagyok az? Hogyan talált rám? Végre újra hallatszott József rekedt, beteges hangja. Úgy tűnt beszéd közben is töri a fejét valamin.- Ó igen, persze… megpróbálok mindenre választ adni, azonban vannak olyan dolgok, elméleti kérdések, amelyekre még én sem tudom a választ. - Nem baj, csak a lényeget.- Nos hát rendben. Tudják, a cégünk néhány hónapja meghackelt három orosz műholdat. Az egyiket ráállítottuk a balkáni szektorokra. - Mi az, hogy meghackelték a műholdakat?! Ezt nem gondolja komolyan? - László is végre megszólalt, a szemei kidülledtek a felháborodottságtól. - Ezzel megsértenék a békefeltételeket, amiket Amerika kötött a Keleti Szövetséggel. - Én teljesen komolyan gondolom. Nézzék, nincs értelme most azt ecsetelni, hogy Amerika hányféleképpen szegte meg a békeszerződést. Megtette, és ezzel még nincs vége.- Megint háborút akar?- Természetesen, de nem személyesen fog fellépni. - Hát hogyan?- Elmondom, azonban előbb válaszolok a tizedes kérdésére. Tehát, meghekkeltük a műholdakat. Oh, és egy kicsit fel is turbóztuk őket. Tudják, itt azóta is zajlanak a különböző fejlesztések. Lézer, ultrahang és elektromágneses fegyverek már tucatszám vannak bevethető állapotban.- Nagyszerű… És mi még azt hittük, hogy tartják a szavukat… - László próbálta megőrizni a nyugalmát, de a hallottak túlságosan felverték benne az ideget.

155

- Kérem, nehogy azt mondja, hogy elhitték, ezzel vége? Ráadásul még meg sem említettem a legfontosabb fejlesztésünket. Már a háború előtt is dolgoztunk rajta, de csak a múlt hónapban vált biztonságossá. Működő Teleportokat építettünk.- Csak viccel, ugye?! A tudományos bizottság megállapította, hogy olyat nem lehet létrehozni. Már mi is próbálkoztunk vele, de a térhajlításhoz nincs megfelelő technológia.- Nem is csodálom. Csak egy csoport volt, a mieink közül, amelyik felfedezte a térhajlításhoz szükséges egyenletrendszert. Eredetileg a fény tulajdonságait vizsgálták, ott viszont nem voltak sikeresek. Még 2013 elején áttelepítették őket Norvégiából, egy részüket a mi csoportunkhoz. - Norvégiából? Várjon, álljon meg egy pillanatra! - Belém nyilallt a felismerés. Tudtam, hogy József ’arról’ a kutatólaborról beszél. Ha jól értettem, amit mondott, ebben az alternatív valóságban nem sikerült a fénysebességet túlszárnyalniuk, vagy ha mégis, akkor sem úgy, ahogyan akarták. Már az is nagy szám, hogy teleportot építettek. Te jó ég, igazi teleportot! Egy ilyen fejlesztés rendkívüli módon megváltoztatná a háború kimenetelét. Bárhol bármikor rajtunk üthetnek. Remélhetőleg még nem tökéletesek a készülékek… - Igen, Norvégiából. Persze, nem teljes mértékig az ő érdemük, úgy tudom, az elméletet még előttük kidolgozták a Manchesteri részlegük.Amikor ilyeneket hallok, érzem, hogy véletlenek egyértelműen nem léteznek. Amint meghallottam a Manchester szót, azonnal tudtam, hogy Jenny is benne van ebben az egészben. Függetlenül attól, hogy itt minden másképp alakult, éreztem, hogy valamilyen módon itt is ugyanúgy kötődik az eseményekhez, mint József. Óvatosan feltettem a kérdést:- Nem ismer véletlenül egy Jennyfer McLamall nevű nőt? Ő is kvantumfizikus, ha jól tudom. Valamiért az az érzésem, hogy kapcsolatban áll a maguk cégével. - Jennyfer… ismerős, de nem hinném, hogy a mi csoportunknál dolgozott volna. Maga honnan ismeri?- Elég bajos volna elmagyarázni.

156

- Nem hinném, hogy furcsább, mint a jelen körülmények. - Hogy érti? - Akkor hát elmondom. - József fáradtan sóhajtott, majd megköszörülte a torkát, és komolyabb hangnemre váltott. - László, azt javaslom, tegyen egy sétát, amíg mi a tizedessel megbeszéljük a maradék teendőket, ha nem bánja. Idáig hallom, mennyire nyugtalanítják a hallottak.- Persze, az lesz a legjobb. - László teljesen össze volt zavarodva. Szórakozottan magára kapott egy kabátot, és az ajtóból visszaszólt a rádió felé - Ugye nem bánja, ha ezekről jelentést teszek a vezetőségnél?- Tegye, amit a legjobbnak vél. Bár azt hiszem, már így is késő. - Akkor sietek. tizedes, magát várom a tiszti sátorban.Amikor László távozott, József valamivel bizalmasabb hangnemmel fordult hozzám: - Az a Jennyfer… Azt hiszem tudom, kiről beszélt. Rossz hírt kell közöljek. Jennyfer McLamall, aki a Hármas részleg vezető kutatója volt, a múlt hónapban vetett véget önkezűleg az életének. Korábban ő is részt vett a PatriotGamer fejlesztésében, megértem, hogy nem bírta elviselni a következményeket. Hajaj, fogy az időm. - József hangja nyugtalanná vált, ezért gyorsan közbekérdeztem:- És nekem mi közöm mindehhez? - már vagy harmadjára tettem fel a kérdést. Úgy tűnt, Józsefnek nehezére esett válaszolni. Végül mégis nekikezdett a magyarázatnak:- Azt reméltem, hogy maga ad valami kiindulópontot… De ezek szerint fogalma sincs, mi történt… maga körül, vagy hogy fogalmazzak, mert úgy néz ki, mintha maga okozta volna... Említettem a műholdakat, amiket a cég az irányítása alá vont. Az egyik közülük két héttel ezelőtt nagyméretű elektromágneses hullámzást észlelt a maguk tábora közelében. Ennek az energia- kitörésnek a középpontjában maga állt. Talán egyenesen maga okozta a kitörést. Utána semmi, aztán egyszer csak megbolondultak a laborban lévő teleportjaink, időről időre egy alakot láttak feltűnni benne. Azonosítottuk a pillanatképeket, és… maga volt az. Nem tudom, mi a fene

157

folyik itt, de ezek után kerestem fel Lászlót és utasítottam, hogy utazzon el a maguk táborába. Mondja, nincs semmi ötlete arról, hogy mi történt?Egy perc néma csend következett, ezalatt megpróbáltam összeszedni a gondolataimat. A műholdak talán azt látták, ahogyan megjelentem ebben a világban? Az is kvantumugrás volt? Az érzés, ami elfogott Párizsban, az a rettentő ismerős kép, ami nagyon távoli, egyben teljesen valóságos volt… El kellene mondanom Józsefnek, hogy ki is vagyok, hogy egy alternatív világból jöttem át, ebbe a másikba. Valami azonban nem stimmel. Alig másfél órája vagyok ebben a világban, mi történt két hete? Ezt jobb lesz még tisztázni.- Azt mondja, két héttel ezelőtt észlelték az energia- kitörést? - Igen, és két órája szintén. A beszélgetésünk előtt összevetettem a két eseményt, és nagyon érdekes eredmények születtek. A két kitörés a tulajdonságaik alapján egyidősek… azaz egy idősíkban történtek meg. Nem tudom, hogy mennyit értesz ebből.- Többet, mint gondolná. Azt mondja, időzavar történt?- Vagy valami hasonló. Nem tudom pontosan mérni, nincs viszonyítási alapom. Tehát mégis tud valamit? Ki vele, fogy az idő. Amit csak lehet ki kell derítenünk. Ha a számításaim helyesek…- Na jó, figyeljen, megpróbálom elmagyarázni, mi a helyzet. Azaz hogy velem mi a helyzet. - Nagyon lassan beszéltem, igyekeztem minden szót alaposan átgondolni. Már biztos voltam benne, hogy minden, amiről József beszél az az én felbukkanásomhoz köthető. Az időzavar kissé furcsán hangzott, de tekintve, hogy maga a térutazás sem a „megszokott” módon történt, és mivel nem vagyok fizikus, fontos, hogy József mindent megtudjon, ami fontos lehet. - Remélem, nagyon figyel. Amit mondok, elég hihetetlennek fog hangzani.- Csak siessen. Minden erőmmel a megoldáson dolgozom.- Fontos kérdés: Mit gondol a multiverzumokról?- Mármint arról, hogy léteznek- e? Higgye el, ez a kérdés életem egyik legnagyobb nehézsége. Elméletileg léteznek párhuzamos világok, ezt csak alátámasztja a teleportáció, és a keletkezett időzavarok, de még így is csak

158

fikció. Az dimenzió, a kvantum- tér, ami elméletben határt képez a síkok között jelen technológiával áthidalhatatlan akadály. - Valakinek mégis sikerült. Elhiszi, ha azt mondom, én is egy másik világból kerültem ide?- Hát, nem igazán, normál esetben. Ezt át kell gondolnom… - József hangja egyre halkult, végül csak motyogást hallottam, ahogy József is egyre jobban belezavarodott a saját gondolataiba. - Egy pillanat, egy pillanat… Ha ez igaz… végül is a történtek erre is utalhatnak. Van valami, amivel alá tudja támasztani mindezt?- Hajaj… Megpróbálom, de nem értek a kvantumfizikához, tehát ilyen szempontból nincs mit mondanom. Ha elhiszi, amit mondok, vagy legalább megpróbálja, akkor már előrébb vagyunk. Ahogyan én megtapasztaltam mindezt, a térutazást, az alternatív világokat… Tudja, én ismerem magát, legalábbis az egyik fiatalkori verzióját. Az egyetemen ismertem meg, az ELTE médiatudomány órákon. - Valóban? Alig egy évig jártam oda, de biztosíthatom, hogy magáról soha nem hallottam. Mégis, maga tudja, hogy az oda jártam, felettébb érdekes…- Nos, az a Jocó, akit ismerek, szintén nagyon otthon van a kvantumfizikában. Ő építette meg azt a gépet is, ami miatt most többek között itt vagyok. Nem tudom, hogy csinálta, nem kérdezősködtem. Az egész őrültségnek hangzott, és most tessék, itt vagyok. A lényegre térve: Jocó elmélete szerint a kvantumteret csak a fénynél gyorsabb dolgok tudják elérni. Nem csak anyag szintjén. Nekem csak a tudatom utazott. - Hogyan lehetséges mindez? Azt mondja, hogy a fiatal énem épített egy gépezetet, amivel átküldte magát a kvantumtérbe?- Olyasmi. Egy részecskegyorsítót használt fel, amit továbbfejlesztett. Persze nem egyedül csinálta mindezt, az egyik barátja, Dani segítette, a pincéjükben volt a saját laborjuk. És persze ott van még Jenny, aki egyben Dani barátnője is. - Azt hiszem, tudom kiről beszél. Ismertem egy Rádovszki Dániel nevű srácot, gazdag volt és jóképű. Soha nem voltam vele baráti viszonyban.

159

- Sejtettem. - Elmosolyodtam. Végre volt valami közös pontom Józseffel. Mintha végre a barátommal beszélgettem volna. - Jenny volt az, aki mindezt elindította. Hosszú lenne elmagyarázni, hogy és mit vittek véghez hárman, és hogy én hogyan kerültem bele ebbe az egészbe. A lényeg: Ez a harmadik alternatív világ, ahova eljutottam. Csak tudatban utaztam, szóval most tulajdonképpen az evilági énem bőrében vagyok. Érzem, hogy nem csak simán önmagam vagyok, két tudat van jelen egyszerre. Fogalmam sincs, meddig tart mindez, mert a legutóbbi térváltás teljesen váratlanul történt, fogalmam sincs, hogyan. - A mindenit. - József hangja egészen elvékonyodott, látszott, hogy nehezen jut szóhoz. - Azt a mindenit. Ha lenne időm, hogy ezt átgondoljam… hinnem kell magának, nincs más választásom. Amit mond, az elég valószínűtlenül, irracionálisan hangzik. Sajnos nincs idő mindent világossá tenni. Megpróbálok a lehető legkevésbé szkeptikus lenni. Tehát maga egy másik világból származik. Értem… Azt mondja a legutolsó ilyen térutazás még a többinél is különösebb módon zajlott le?- Igen. Ugyanis az első alkalommal... hát, meghaltam, és így kerültem vissza a valóságba.- Hogy… meghalt? De hát az hogy lehetséges?- Nem tudom. Nem is én haltam meg, azt hiszem, hanem csak az az énem, amelyik abban a világban létezett. Érti, ugye? Meghalt az alternatív énem, én pedig talán emiatt visszakerültem a valódi világba. - Értem… Azt hiszem, van erre elfogadható magyarázat, mégpedig az, hogy megfelelő test híján a világok közötti kötés megszűnik, és a tudat visszatér az eredeti testbe. Ez egy nagyon gyenge elmélet, szinte lehetetlen bizonyítani, maga mégis azt állítja, így történt. - Igen, és ennél jobban én sem tudnám elmagyarázni. Talán azt még érdemes elmondanom, hogy az térutazás alatt az idő is teljesen másképp telik. Jocó, a barátom azt mondta, hogy ez azért van, mert a kvantumtérben nincs idő, sőt semmi sincs. A létezés hiánya van. Én is ilyesmit éreztem, amikor feltehetően a kvantumtérben voltam. Lehetetlen elmagyarázni,

160

milyen érzés nem létezni. Csak azt tudom, hogy átéltem, mert emlékszem rá, bár szavakkal nem tudom kifejezni.Jocó halkan megköszörülte a torkát, és hosszas hallgatás után válaszolt.- Nézze… nincs okom kételkedni magában, de ennyi információval nem is nagyon tudok segíteni magának. Azonban a tény, hogy valószínűleg maga volt az okozója a nemrég lezajlott természetfeletti eseményeknek, amik igencsak kérdéses pontjai a kvantumfizikának, valamit meg kell állapítanom: Maga valamilyen módon tényleg egy- ha engedek az elképzelésnek- másik, alternatív világból jött, ahova ezek szerint van átjárás. Bár érdekelne, hogy milyen a többi világ, mivel biztosan mások, mint ez…- József elhallgatott. Én is visszafogtam a lélegzetemet, éreztem, hogy baj van. A vonal túloldalán hangokat vélte hallani, tompa dörömbölést, kiabálást. Jocó végül megszólalt, a hangja egészen halk és beesett volt. - Szeretném hinni, hogy máshol nem csak ilyen jövő vár ránk. Ez a háború végzetes következményekkel járhat. Ha maga valóban egy másik világból jött, ahol talán még nem késő… - Jocó hangja megint elakadt, majd sietve folytatta: - Tegyen meg mindent, hogy hazajusson. Mindent… Sajnálom, nem tudok többet segíteni. De ha megtudják, hogy magának is köze van az eseményekhez, ha megtudják, hogy van lehetőség a kvantumugrásra… Kérem, tegyen meg mindent, hogy minél hamarabb kijusson ebből a világból! Ha csak egy mód van rá… Siessen! És kérem, mondja meg Jocónak, a barátjának, hogy kerülje a NASA ügynökeit! - A vonal túloldalán erősödtek a háttérzajok. - Mennem kell. Sajnálom. Ha megtörténik a baj, ne magát mentse… - A vonal hirtelen megszakadt, és tudtam, hogy József soha többet nem fog tudni választ adni a kérdésre, ami továbbra is ott lógott a levegőben: Mit tehetünk? Mit tehetnék én? Azt sem sikerült megtudni, ki az az ismeretlen ellenség, akitől tartanunk kell a jövőben. Nem tudunk semmit azon kívül, hogy Amerika valamelyik szövetségesét a háború alatt folyamatosan ellátta fegyverekkel és fejlesztésekkel. A teleportok léte eléggé nyugtalanító, talán használni fogják a Szövetség ellen? Talán a legfontosabb mégis az, hogy hogyan fogok innen visszajutni

161

Daniék pincéjébe? Még most sem értem, mi történt Párizsban. Csak nem Jocóék csináltak valamit a géppel, amíg én élettelenül feküdtem az ágyon? Remélem, nem akarnak megint újraélesztéssel próbálkozni. Sajnos az sem megnyugtató tény, hogy az idő teljesen más vonalon fut itt, mint az eredeti világban. Még hosszú percekig csak álltam mozdulatlanul a rádiókészülék mellett, és reménykedtem benne, hogy egyszer csak újra meghallom József hangját. Hogyan fogom megmondani Jocónak, hogy az alternatív énjét elhurcolták, miközben a világot próbálta megmenteni, és talán már halott. Gyászt és sajnálatot kellene éreznem, de valahogy ezúttal semmit sem éreztem. Ha belegondolok, hogy József is csak egyike a milló és millió alternatív személynek, akik mind egyetlen lélekhez tartoznak… legalább is én így gondolom. Szerintem a lélek az, ami világokon, dimenziókon felül áll, összekötve azt a végtelen számú életet, amit a döntéseink hoznak létre. Mi van az életen túl? Egy másik és megint egy másik, mind egy és ugyazon személyhez tartoznak, mégis az egyik, ha megszűnik, a többi halad tovább.Jocó szerint van egy alfa- életünk, ami ha véget ér, az összes többinek is vége szakad. Ha így van, akkor sem tudjuk, melyik az alfa énünk, honnan tudhatnánk? Én azt gondolom, hogy én vagyok Az, és talán mások is az eredeti világomban. Ki tudja? Csak abban lehetek biztos, hogy egyszer már meghaltam, és így hazakerültem, de vajon ez többször is megtörténhet? Igen, elfogtak a kétségek. Talán csak ’szerencsém’ volt a múltkor. Mi van, ha csak hajszálon múlott az egész? Nem szeretném kockáztatni, hogy egyszer csak minden véget érjen. Mégis, mit kéne tennem? Itt rekedtem, egy alternatív valóságban, egy háború kellős közepén. Jobb lesz, ha egyelőre csak teszem, amit tenne a másik énem. Először is irány a parancsnoki sátor. Átgyalogoltam a tábor másik végében lévő nagy, barna sátorhoz, aminek a bejárata előtt egy magas zászlórúdon a Keleti Szövetség zászlaja lengett. Olyan volt, mint egy vörös ENSZ zászló, a közepén csillaggal. Hárman voltak odabent, László, az orosz tábornok, és a magyar százados. Amikor beléptem, László rögtön magyarázni kezdett a két tisztnek, valószínűleg

162

oroszul, mert egy szót sem értettem belőle. A tábornok, aki már a hetvenes éveit taposta, szigorú tekintettel végigmért. Amikor László abbahagyta a beszédet, a százados is felém fordult. Gyorsan észbe kaptam és tisztelegtem, felsoroltam a nevem és a rangom. A százados is tisztelgett, az orosz tábornok biccentett.- Nos, tizedes, örülünk, hogy itt van. A fiúk szép munkát végeztek, fegyelmezetten végrehajtották az utasításokat. Több támadásra az éjjel nem kell számítanunk. Foglaljon helyet, kérem. - A százados elém rakott egy kisszéket, én pedig leültem a sarokba. - A barátja igen nyugtalanító híreket közölt az elébb. Tudja, miről van szó?- Igen, uram… - Kicsit nehezemre esett bármit is mondani, szerencsére László beszélt helyettem is.- Megbízható forrásból tudjuk, hogy az Amerikai kormány feltehetően a békeegyezményeket megsértő lépésekre készül. - Megerősíti, tizedes?- Igen, uram.- Tehát azt mondják, hogy személyesen egy amerikai hadi- fejlesztési cég belsős munkatársa tájékoztatta magukat minderről? - Így van, uram. - László felém biccentett - Tizedes, maga meg tudja mondani, mit mondott pontosan dr. Szabó József, nem igaz?Egy pillanatra ledermedtem, de összeszedtem magam, lassan válaszoltam.- Sajnos én sem tudtam meg sok mindent… Józseffel nem sokkal László távozása után megszakadt a kapcsolat. - Mondja el részletesen, amit elmondott magának ez a dr. József, kérem. - Hát… azt mondta, a cégük nagyban fejleszt különböző hadieszközöket. Azt mondta, vannak bevethető teleport készülékeik.- Értem… Hát ez még nem feltétlenül jelenti azt, hogy használni is akarják majd, már ha igaz a hír. - A százados felállt a székéből, rágyújtott egy cigarettára, és lekezdett körbe- körbe járni a helyiségben. - Egyebet nem sikerült kiderítenie? Kik a projektek résztvevői, mit tervez az amerikai kormány, egyebek?

163

Egy pillanatra elfogott a kísértés, hogy mindent elmondjak, még azt is, hogy egy másik világból jöttem, de végül hosszas hallgatás után csak annyit mondtam:- Nem, uram, sajnálom… A rádiós kapcsolat túl hamar megszakadt.- Nos, akkor azt hiszem, ennyi elég is. Köszönöm a segítséget. A tábornok úrral még van néhány megbeszélni valónk, maguk távozhatnak.- Uram, szerintem a hírt továbbítanunk kellene a többi parancsnokságnak is. - Akkor tegye azt, László. És javítsa meg a rádiót. - Igenis. Jöjjön, tizedes.Odakint szinte teljes volt a csend, csak a drótkerítések tövében pásztázó reflektorok berregése és a katonák szuszogása hallatszott. Szinte kiáltásnak hallatszott, ahogy odasúgtam Lászlónak:- Ennek nem volt semmi értelme. László pár másodpercig nem válaszolt, aztán közömbösen rávágta:- Nekem nincs sok beleszólásom a dologba. Nem hallottam mindent, amit dr. József, elmondott. Nekem úgy tűnt, valamit elhallgatott a százados úr elől odabent. Talán személyes? Köztünk marad…Intettem, hogy kövessen. A parancsnoki sátortól nem messze, a kerítés tövében leültünk egy korhadt fatönkre, és ekkor nekikezdtem a magyarázkodásnak. Reméltem, hogy László tényleg helyén tudja kezelni a dolgokat, és nem röhög a képembe, ha elmondom az igazat. - Tényleg megszakadt a vonal, de előtte József olyasmit említett, hogy Amerika nem közvetlenül akar hadba szállni. - Igen, ez elég valószínű. Viszont, Szerbiát elég nehéz lenne onnan támogatni. Mit akarnak csinálni, talán felélesztik az Iszlám Államot? Kinézném belőlük.Az ISIS annak idején, 2019 tájékán feloszlott, amit Amerika főleg a saját érdemeként tartott számon. Egy különlegesen hosszú légicsapás sorozat után az iszlamista szervezet egy különítménye egy utolsó nagy akció keretében megtámadta Mekkát, a mohamedánok vallási központját, és megkísérelték felrobbantani a Kába- szentélyt. A robbanás több épületet romba döntött, ám a szentély különös módon sértetlen maradt. A

164

különítmény tagjait elfogták, és kivégezték. Ezek után az ISIS nem hallatott többet magáról. - Ki tudja. A teleportokról mit gondol? - Elég hihetetlenül hangzik. - Igen, de megbízom Józsefben. Ha azt állítja, hogy megcsinálták, akkor valszeg tényleg megcsinálták. - Miért bízik annyira abban az emberben?- Hát, elég régóta ismerem. Vagyis… ismertem.- Hmh… érdekes. Honnan ismeri, talán egy iskolába jártak, vagy mi?- Olyasmi. Igazából, ez a dr. Szabó József egyáltalán nem ismer engem, és én sem őt… - Micsoda? Ezt meg hogy érti? Nem ismeri? Nem az előbb mondta…- De igen. Én nem EZT a Józsefet ismerem. Vagyis, én József fiatalkori énjét ismerem.- Most meg miről beszél? Ez talán nem ugyanaz a József?- Nem is tudja, de rátapintott a lényegre. Tudni akarja, miről beszéltem dr. Józseffel?- Még szép, hogy tudni szeretném. - Akkor jól figyeljen, mert nem lesz könnyű megérteni, amit…Elhallgattam, mert ekkor az éjszakából közeledő gépkocsi zaja szűrődött a fülembe. Lászlóval együtt a kapuhoz siettünk. Kisvártatva felvillantak egy APV páncélautó fényszórói. - Mi folyik itt? Kto prishel? - fordult László az ügyeletes orosz tiszthez. A férfi zsebre vágta az éjjellátó binokulárt.- Komandir Orrel pribyvayet. Otkroyte vorota! Vy dvoye! Ti ketten! Menjetek el útból!A jármű keresztülrobogott a táboron, majd megállt a parancsnoki sátor előtt. Lászlóval némán figyeltük, amint három fegyveres kíséretében Orrel parancsnok, a Taktikai Haderő és a régió ’szpecnaz’ különleges alakulatának vezetője belép a sátorba. Úgy három perc telt el, mialatt csendben találgattuk, mi történhetett odakint a harcmezőkön, hogy éjnek évadján megjelenik a lokális hadsereg vezetője,

165

ám ekkor odabentről felbukkant a százados alakja, és odaszólt a közelben ácsorgó magyar katonának:- Idefigyeljen, kerítse elő a rádióst, meg vele a tizedest, mozgás!A távozó katonával egyszerre indultunk meg, odasiettünk a sátorhoz. A bejáratnál megtorpantam, és Lászlót is leintettem, majd hallgatózni kezdtem. Szinte semmit nem értettem a bentiek morgásból, csak azt tudtam, hogy oroszul beszélnek. László végül megunta a várakozást és hangosan megszólalt.- Százados úr, odabent van? Ha jól tudjuk, hívattak.- Maguk azok? Jöjjenek. - jött a válasz - Szaporán, no. Ezúttal nekem van fontos közölnivalóm. Beléptünk, mire Orrel parancsnok felém fordult, és az egyenruhámra szegezte a tekintetét, ami a gerillatámadás óta rajtam volt. - Maga mit keres itt? - kérdezte oroszul. Egy pillanatra ledermedtem, kerestem a szavakat. Megpróbáltam teljes egészében „előhívni” a másik énemet, amitől be kellett hunynom a szememet. Nehezemre esett használni azt a kevés orosztudást, amit a katonai évek alatt megtanultam. Tisztelegtem, elmondtam a nevem, a rangom, és hogy a százados hívatott.- Nem értem, mit ettől az embertől, százados? Ez csak a felső tanácsra tarozik.- Tudom, uram, elnézését kérem… - A százados helyet keresett nekem, miközben próbált magyarázkodni - Parancsnok úr, még nem tudtam közölni önnel, szóval este tíz után nem sokkal egy amerikai fejlesztési cég egyik munkatársa rádión keresztül felvette a kapcsolatot ezzel a két fiatalemberrel…- Miért éppen velük? - A rádiósunk az egyik, a tizedes pedig… tényleg, miért is ment oda maga?Még jobban megijedtem, mint a parancsok kérdésére, szerencsémre a másik énem engedett, és így eszembe jutott egy elfogadható válasz:- Dr. Józseffel egy évig egy egyetemre jártunk, aztán később a NASA emberei Amerikába vitték a családjával együtt. Gondolom, még emlékezett rám, és éppen kéznél voltam…

166

Egy szó sem volt igaz abból, amit mondtam, szerencsére senki sem kérdőjelezte meg a válaszomat, Orrel parancsnok szórakozottan bólintott, és csak ennyit dünnyögött:- Hát akkor foglaljanak helyet, már nincs szükség rá, hogy távozzanak. - Parancsnok úr, ők majd elmondják, pontosan miféle információkat közölt az illető…- Jelenleg fontosabb dolgunk van, százados. Ne aggódjon, sort kerítünk arra is, inkább tájékoztassa a beosztottjait a kialakult helyzetről. - Igenis. Nos, fiúk, a parancsnok nem véletlenül van itt. Fontos híreket hozott.- Uram, talán baj van? - Baj van bizony, nagy baj. Délen, Törökország határainál új front alakult ki az elmúlt huszonnégy órában. Egy teljes zászlóalj veszett oda a harcokban.- Ki az ellenség? A törökök minket támogatnak, kinek van érdeke megtámadni minket?- Hát ez az, elvileg senkinek. - A százados homlokráncolva meredt a térképre, ahol Szarajevót és a Szajna déli oldalát leszámítva sehol nem álltak ellenséges vonalak. A százados rágyújtott a sokadik szivarjára, ismét megkínált, de nekem valahogy semmi kedvem nem volt a dohányhoz. - Nos, a helyzet úgy áll, - folytatta a szivart rágcsálva - hogy tegnap délután hat óra körül a semmiből- szó szerint- előbukkant egy harmincezer fős hadsereg, és hátba támadta a kihelyezett helyőrséget. A felderítők nem tudták megmondani, milyen felszereléssel rendelkeztek, de olyanokat állítottak, hogy lézerfegyvereik voltak. Azt mondanám, ez marhaság, de a maguk jelentése után… Mindegy is, nem ez a fontos. Az már sokkal fontosabb, hogy a rá öt órára érkező erősítést is megfutamították, ma reggelre a veszteségeink meghaladták a húszezret. - A fenébe… Gondolja, hogy köze van dr. József állításaihoz? - Én nem tudom, mit gondoljak. Maguk említettek teleportokat. - Gondolja, hogy az történt? - Egy hadsereg nem bukkan elő csak úgy a semmiből. Még akkor se, ha nincs műhold.

167

- Ezt meg hogy érti?- Nincs, egyszerűen megszűnt a jel. Nem tudunk a többi táborral kommunikálni, ezért is jött el a parancsnok személyesen. A nyakamat teszem rá, hogy ez mind a kapitalisták műve.A százados elhallgatott, és behunyt szemmel pöfékelt tovább. Úgy tűnt, belefáradt az információközlésbe. A hallottak azonban engem sem hagytak nyugodni, ezért tovább faggattam a századost. - A hadsereg, uram, amelyik megtámadta a csapatainkat… amerikai volt?- A hadsereg? Ja, hogy az… hát igen, az nagyon érdekes. Tudják, pont a hadsereg miatt az egész olyan, mint egy nagy vicc. Egyszerűen nem tudom komolyan venni, még akkor sem, ha a parancsnok az igazat mondja.- Tehát nem amerikaiak, uram? - Nem, nem amerikaiak. - A százados egy nagyot szippantott a szivarjából, azután kiköpte, és morózus hangon dörmögte: - A támadó nem más volt, mint Izrael.

Izrael állam 1948- ban alakult meg, az amerikai állam dollármilliókkal támogatta a formálódó állam „biztonságát”, elsősorban az arab szomszédokkal szemben. Izrael létrejötte egyben Palesztina megszűnését is jelentette, a palesztin közösségeket fallal kerítették el, jó részük menekülttáborokban élte le az életét. A környező arab államok többször megkísérelték az izraeli zsidókat elűzni, ám az ország amerikai támogatóival jelentő technikai fölényben állt, szervezett hadserege minden alkalommal meghátrálásra kényszerítette a felkészületlen arab erőket. Izrael állam rengeteg ellenséget szerzett magának a megalakulásának kezdete óta, ráadásul a palesztinok sem adták fel olyan könnyen. Bár a hetvenes évek óta nem volt hivatalos háború Izrael és ellenfelei között, a feszültség soha nem enyhült. A kétezres évek viszonylag nyugodtan teltek az arab félszigeten és környékén. Amikor az ISIS dzsihádista rezsimje

168

megbukott, Izrael aktívan részt vett a megmaradt fegyveres erők felszámolásában. A palesztinok függetlenségi törekvését mindig is figyelmen kívül hagyó zsidó vezetés sosem volt hajlandó elismerni egy független Palesztin államot, ami sok keserűséggel járt mindkét fél számára. 2014 nyarán kirobbant egy nagyobb konfliktus, amely egy év alatt több mint kétezer, főleg palesztin áldozattal járt. A világ országai aggódva figyelték az eseményeket. Három év után, a demokrata államok nyomására Izrael végül kénytelen volt aláírni egy békeegyezményt, amelyben elismerte a független palesztin államot. Továbbá vissza kellett vonnia minden katonai egységet a palesztin területekről. Válaszképp a Hamász- t, a palesztin radikális katonai szervezetet feloszlatták, és helyére megalakult a Palesztin Nemzeti Védőgárda. Az esemény nagy visszhangot keltett, sorra érkeztek a világ minden pontjáról a támogatások a felszabadult országba. Az arab államok is biztosították a szolidaritást mind Izrael, mind Palesztina felé. A térség, évtizedek óta először, elcsendesedett.Senki sem hitte volna, hogy Izrael, az állam, amely mindig is a demokratikus (és cionista) eszméket hangoztatta, hirtelen feladja a hatvan év alatt kikényszerített, tartósnak ígérkező békét. Mi késztethette arra, hogy megtámadjon egy nála sokkalta nagyobb számbeli fölényben lévő egyesült haderőt? Miféle érdeke lehet egy, főleg európai országok közötti konfliktusban? Sajnos a válasz egyszerűbb, mint amilyennek tűnik. Az Izraeli vezetés mindig is vágyott rá, hogy európai földekre is kiterjessze a hatalmát, továbbá félve tekintett a számára konkurens oroszokra. Izrael, ahol csak tudott, igyekezett támogatni az orosz- ellenes mozgalmakat, ügyelve arra, hogy ne ingerelje magára a hatalmas országot. A háború alatt semleges maradt, mindössze néhány kisebb katonai akcióval igyekezett támogatni a franciákat, akikkel Palesztina felszabadulása óta egyre javult a helyzet.Miután Amerika kilépett a háborúból, úgy tűnt, a Keleti szövetség nem ütközik többé akadályba, a Nyugat meghátrált, a balkáni ellenállás

169

megszűnése pedig csak idő kérdése volt. A háttérben persze más volt a helyzet, az amerikai hadivezetés már 2021- ben megállapodott Izraellel a jövőt tekintve. Minden erőforrást a fegyverfejlesztésbe fektettek, a kész projekteket pedig Izraelbe szállították. Mivel titokban kellett tartani az akciót, az izraeli hadsereg felszerelése lassan zajlott, mígnem 2027 szeptemberén, a teleport készülékek is megérkeztek. Elvégezték az utolsó simításokat, majd készültségbe helyezték a hadsereget.November 16- án hajnalban a török határőrök Izraeli harckocsikat és repülőgépeket jelentettek Kilis város közelében. Az egyenesen Izraelből odateleportált csapatok rövid harcok után benyomultak a városba, majd Nizip felé vették az irányt. A török kormány riadót fújt, és hadikészültséget rendelt el. Estére az ország több pontjáról is jelentés érkezett, hasonló a Kilis- i helyzethez. Törökország segítséget kért Oroszországtól, aki harmincezer katonát helyezett át a török fővárosba. Az innen induló török- orosz offenzíva Malatya felé irányult, amelynek közeléből nagyméretű ellenséges mozgásokat jelentettek. Félúton ’belebotlottak’ az egyesült Izraeli erőkbe, és rövid időn belül fejvesztett menekülésbe fogtak. Az izraeliek hihetetlen hatékonysággal pusztították ellenfeleiket, az ütegeik áthatoltak a tankok páncéljain, a rakétáik gyorsabbak voltak a leggyorsabb vadászgépnél, mégis ők maguk golyóállónak tűntek. Másnap reggelre megszűnt minden műholddal a kapcsolat, a kommunikáció a Szövetségesek között megakadt. Moszkva ultimátumot küldött Izraelnek, amit egy kinevezett delegációval indítottak útnak. Amikor Orrel parancsnok értesült róla, hogy egy teljes hadosztálya megsemmisült a törökországi offenzívában, tudta, hogy azonnal riadóztatni a kell a többi vezetőt. Mivel alig pár órával korábban megszűnt a kapcsolat a többi szektorral, kénytelen volt kocsiba pattanni, és a legközelebbi tábor felé venni az irányt. A gerilla rajtaütések veszélye miatt kerülő úton haladt, és csak estére ért el a táborunkba, ahol nem sokkal korábban egy rádiós beszélgetés során László és én olyan információkhoz jutottunk, amelyek veszélyesebbek, mint maga a tény, hogy Izrael megpróbál mindnyájunkat

170

eltörölni a föld színéről. Amikor ebbe belegondoltam, nevetnem kellett. Ez a világ, ez a nap… ma minden összejött. Jobbkor nem is érkezhettem volna.

- És most mi lesz? Mi a terv, uram? - A terv? Fogalmam sincs. Reménykedjünk, hogy a parancsnok kiosztja a szükséges utasításokat. - A százados kifújta az összegyűlt idegességet, és gondterhelten pislogott a két főtisztre - Erre senki sem készült fel…- Uram, elmondták a parancsnoknak, mit tőlünk hallottak? - kérdeztem halkan - E mögött az egész mögött Amerika áll.A parancsnok mintha nem hallott volna, aztán zavarodottan hátrafordult.- Hogy, mi? Hogy elmondtuk- e? Fiam, még köszönni sem volt időm a parancsnoknak. - elővett egy újabb szivart- Tudassam vele, hogy Amerika tehet az egészről? Ez sajnos nem ilyen egyszerű. Mindannyian tisztában vagyunk a békeszerződés megszegésének következményével. Ha Amerika valóban megszegte a feltételeket, és együttműködik Izraellel, akkor többfrontos háborúnak nézünk elébe. Azt pedig lehetőleg el kell kerülnünk. Talán nem kellene Amerikát is nyíltan megvádolni. - De uram, maga is tudja, mivel járna, ha kiderülne, hogy Amerika megint bajt kavar. - Nem értitek… Ha Amerika ismét beszállna a háborúba, akkor nem számítana, ki mit gondol. Azt hiszitek, számíthatunk a franciák támogatására, vagy… vagy az angolokéra? Nem, higgyétek el, nem bízhatunk meg bennük. Mi a Keleti Szövetség vagyunk, nekünk keleten vannak barátaink. - Erőfölényben vagyunk, nem?- Nem vennék rá mérget. Akkor miért támadtak volna meg?- Uram, azt nem tudhatom…- Akkor ne is kérdőjelezze meg, katona. Az elvi kérdéseket hagyja a vezetőségre.

171

- Akkor ennyi, uram? - felálltam a székről, igyekeztem elrejteni a csalódottságomat - Nincs több feladat?- Mára nincs. - A parancsnok is felállt és fáradt mozdulatokkal megveregette a vállam - Nagyon köszönöm a segítséget. Higgyék el, én sem örülök ennek az egésznek, de most nincs más lehetőség. Reméljük, holnapra többet tudunk meg. Addig pihenjék ki magukat. Kisétáltunk a sátorból, én az egyik irányba, László a másikba. Nem kérdezte meg, mit akartam neki mondani a parancsnok érkezése előtt, de talán jobb is volt így. Túl sok minden történt, alig néhány óra leforgása alatt. Megkérdeztem az időt egy táborőrtől, hajnali kettő óra is elmúlt. A sátramban rövid kutakodás után találtam egy zseblámpát, amivel körbevilágítottam a holmim között. Egy barna hátizsákban találtam egy kevés pénzt, konzervhúst és egy zacskó dohányt. Ezúttal úgy döntöttem, rágyújtok, a másik énemet nem fogja zavarni. Az oldalsó zsebekben kutatva hirtelen megakadt a kezem egy vastag, papírszerű tárgyon, amikor kiemeltem, kiderült, hogy több, újságpapírból összefércelt papírköteg volt. Elkezdtem olvasgatni a bejegyzéseket, és egyre jobban elfogott a felismerés, a fejembe boldog és fájdalmas emlékek tódultak. „2021, június huszonharmadika, a végzős diákok kitűnő eredménnyel zárták az évet, a sorban…” „2025, szeptember tizenkilencedike, a katonai parádén kinevezték az új tiszteket és altiszteket… A harmadik tank- század magyar harckocsizói közül életét vesztette Túri Sándor tizedes, a helyére léptették…”„2025, december másodika, a magyar- román határokon több helyen bombatámadás történt. A határ menti települések súlyos károkat szenvedtek, az áldozatok száma a sebesültekkel együtt kétezer főre tehető… A magyar küldöttség a szombati találkozón tisztázta a történteket a román miniszterrel. Közösen megállapították, hogy külföldi, feltételezhetően szerb vagy ukrán provokáció történt. A két kormány biztosította a szoros együttműködést…”

172

„2026, február tizennegyedike, Délvidék a Keleti Szövetség fennhatósága alá került. A magyar csapatok hősiesen helytálltak Szabadka bevételénél, a város polgárai üdvözlik a bevonuló katonákat… Délután hat óra körül rajtaütés a városházán, az épületben tartózkodó orosz diplomáciai küldöttséget egy hatfős szerb fegyveres csoport meggyilkolta, az elkövetőket nem sikerült élve elfogni.”„2027, május, az orosz csapatok áttörtek a Szajna menti angol- belga- francia védvonalakon, Párizst körbekerítették. A Honvédelmi Minisztérium hazarendelte a külhonban szolgálatot teljesítő embereit, akik a nyarat otthonaikban tölthették.”Csodálatos érzés volt olvasni a sorokat, mintha tényleg velem történtek volna meg. Újra átkutattam a hátizsákot, de úgy tűnt, más érdekes dolgot nem találok. Végül erőt vett rajtam a kimerültség. Előkerestem a hálózsákomat, néhány ruhát a fejem alá gyűrtem, és behunytam a szemem. Lassan kitisztult a fejem, végre képes voltam rendesen gondolkodni. Mi történt pontosan? Találkoztam Jocó idősebb verziójával, olyan körülmények között, amelyekre sohasem gondoltam volna, hogy megtörténhetnek. Ráadásul már az is merő véletlennek számít, hogy egyáltalán kapcsolatba kerültünk. Mégis, mekkora az esélye? Majdnem nulla, József a világ túlsó felén volt, ráadásul még csak nem is ismert. Pont azon a napon találkozok vele, amikor Orrel parancsnok bejelenti, hogy Izrael megtámadta a törököket. Teleportokat használnak, meg ki tudja még, milyen fegyvereket. Lehet, hogy mostanra sikerült megállítani őket. Lehet, hogy erre tartanak. József olyasmit mondott, hogy Amerikában a tudósok látták a felbukkanásomat, az érkezésem valamiféle elektromágneses mezőt generált. Mit is mondott még? Ügyeljek, hogy mások ne tudják meg, és semmiképpen ne hagyjam elfogatni magam az ellenséggel. Háború van, ha nem jutok ki ebből a világból, biztosan találkozom velük. Honnan is jöttem? Párizsból… abból a Párizsból, amelyiket a Szövetség erői körbezártak. Már biztosan folyik az ostrom. Vajon mi van Frédericcel, meg a többiekkel? Végül is, miért foglalkoztat? Ebben a világban semmi

173

nem köt hozzájuk, az a valaki, aki a Párizsi villa emeleti szobájában összeesett, már nem én vagyok. Az sem én vagyok, akire pár órája valami felkelők villanógránátot dobtak, vagy aki rendet tett a verekedő katonák között. Nem, ezek mind külön személyek, én pedig belefolytam az életükbe, és lassan kezdtem elfelejteni, ki is vagyok valójában. Ki vagyok én? Máris nehezemre esik felidézni a valódi életemben történt dolgokat. Ki vagyok én? Egy egyszerű egyetemista, aki eddig élte az egyszerű mindennapjait. Nem várt semmi különlegeset a jövőtől, mindig is bízott benne, hogy a holnap majd mindenre megoldást ad. Eközben az élet szépen lassan elhaladt mellette. A holnapban élt, pedig a holnap nem létezik. Nincs holnap, csak jelen és múlt. És ebből is csak a jelen az, amiben az élet és a lehetőség van. Sajnos én túl későn vettem észre. Mindig túl későn veszem észre. Ha most otthon lennék… elmennék Kittihez. Megmondanám, hogy vele akarok lenni. Megmondanám, hogy nincs szükségem másra, hogy nem akarok többé másfelé tekinteni. Ha tehetném, eltüntetném azt a labort a pincében. Jocónak elmondanám, milyen jövő várhat rá, ha folytatja ezeket a kísérleteket. Segítenék neki, hogy másokkal is könnyebben tudjon barátkozni. Néha én is úgy érzem, hogy segítségre szorulok egy- egy lépés megtételében. Számomra ez a legnehezebb: lépni. Valami különös erő tart vissza attól, hogy valóra válthassam a saját boldogságomat, egy hatalmas erő, ami gúzsba köti kezemet- lábamat, összezárja a számat. Ezt történik, ha ’akarok’ valamit. Ha valamire nagyon vágyom, amit meghatározónak érzek, főleg a jövőm szempontjából. Az ilyen dolgokat nem tudom a jelenben elképzelni. Olyan, mintha a valóságban nem is léteznének. Ott vannak, néha az orrom előtt, valóságosak, mégis megfoghatatlanok, elérhetetlenek. Olyanok, mint egy álomkép. Az álmok pedig valóságosak. Pont annyira azok, mint az alternatív univerzumok, hiszen azokban bármi megtörténhet. Én pedig most is egy alternatív valóságban vagyok. Egy álomban vagyok…

174

Pontban hajnali hatkor felébredtem a tábori gong hangjára. Ahogy körülpillantottam, a hűvös levegő megcsípte az arcom, megremegtem a hidegtől elkapott a remegés. Rá kellett jönnöm, hogy az éjjel semmivel nem takaróztam a hideg ellen. Remélhetőleg nem fázom meg a nap végére… Kinyújtóztattam elgémberedett tagjaimat, és közben az álmokon gondolkodtam. Megint az a lány. Soha nem láthattam az arcát. Álmomban ezúttal egy kisebb szobában voltam. Halvány gyertyafény világította meg az előttem lévő asztalt, amin egy kettétépett papírlap hevert. Nem lehetett tudni, mi volt rajta azelőtt, mert teljesen feketére volt firkálva. Amikor ránéztem, elfogott a bánat, minél hosszabban néztem, annál nehezebb volt visszafojtani a könnyeimet. Ekkor mögöttem megszólalt a lány hangja: „Miért tetted? Olyan szép volt…” Megeredtek a könnyeim, legbelül valahogy tudtam, mire gondol, de csak ennyi tudtam mondani: Nem tudom. „Miért teszed ezt velem?” Nem tudom. „Nézz rám. Kérlek.” Nem tudok… Ekkor az álom véget ért, én pedig azon töprengtem, miért nem tudok szabadulni tőle, a gondolattól, hogy egyszer valósággá válik. A lány, bár nem tudom, kicsoda, éreztem, hogy egyszer majd találkozni fogok vele a valóságban. Talán már találkoztam is. Ha van az életben egyetlen, igazi párom, ez a lány az. Reménykedem benne, hogy nem csak az álmaimban létezik.A töprengésből fültépő rikoltás vert fel, valaki a sátor bejáratánál szólaltatott meg egy légkürtöt. Az illető kedélyes hangon megszólalt:- Hé, tizedes! Mi van magával, nem aludta ki magát? Talán vigyem orvoshoz?A bejárati ponyva mögül Kócsag vigyorgó feje bukkant elő. - A fene essen magába! - vetettem oda mérgesen, miközben ügyetlenül próbáltam felrángatni magamra az egyenruhámat. - Siessen, Főnök, mert tíz perc múlva seregszemle. Maga Orrel parancsnok fogja ma reggel a tábort ellenőrizni. - Nagyszerű, akkor ne zavarjon tovább!

175

Kócsag vidáman elsietett, én pedig még öt percig kínlódtam saját magam rendbe szedésével. Már indulás előtt éreztem, hogy én vagyok a tábor legcsapnivalóbb katonája. Valamennyire azért tévedtem, úgy tűnt, nem csak én vagyok az egyetlen, akit „fel kellett segíteni” a szunyókálásból. A több évtizedes béke sok generációt elpuhított, és volt, akinek három év sem volt elég, hogy hozzászokjon a kemény katonai életmódhoz. Követtem a többieket, akik felsorakoztak a főhadiszállás barakkja előtt. Nagyjából kétezer ember állt vigyázzban, szemben a parancsnokkal, aki egytől egyik mindegyiküket végigmérte. Azután oroszul beszélni kezdett, érces hangját az oldalt elhelyezett erősítők dörögték az emberek fülébe. A magyar százados a román és szlovák tiszttel együtt a parancsnok pódiuma alatt, a csoportjuk mellett állt, és fordítottak azoknak, akik nem tudtak eléggé oroszul. Orrel parancsnok viszonylag röviden beszélt, a lényeget pedig a százados mondta el nekünk magyarul.- Szóval, a parancsnok mindenkit üdvözöl, - dörmögte hangosan a százados - és sajnálja, hogy csak ilyen későn tudott értesíteni… a fejleményekről. Talán már hallottátok, hogy odakint a fronton változások történtek. Pontosabban egy fontos dolog történt, mégpedig az, hogy a török határokon a csapataink visszavonulásra kényszerültek. A támadó a jelentések szerint az izraeli hadsereg volt, aki teljes vereséget mért a kiküldött erősítésre. Úgy tűnik, hogy új ellenféllel nézünk szembe Izrael személyében. Jelen pillanatban a kommunikáció a többi szektorral nehézségekbe ütközik, ezért is van itt a parancsnok személyesen. Nem szabad alábecsülnünk az ellenséget, mert most sem tudjuk, hogyan történt a támadás. A parancsnok harci készültséget rendelt el, és ezt továbbítani fogjuk a többi egységeknek. Öt perc múlva megkezdjük a gyakorlatozást. Hát, fiúk, - tette hozzá befejezésképp - készüljetek fel rá, hogy lehet, ma indulunk a frontra.A többiek helyeslően bólogattak, néhányan magukban felmordultak:- Végre történik valami, lassan szétreped a valagam a semmittevéstől.- Jaja, megyünk, és szétkapjuk a szemét zsidókat!Láttam, hogy az egyik katona a sor végében konok némasággal bámulta a földet. A másik énem felismerte: egy zsidó származású fiatalember volt, a

176

mi harckocsizó legénységünkbe tartozott. Amikor véget ért a seregszemle, és elindultunk a gyakorlótérre, a fiatal katona igyekezett mindenkitől lemaradva haladni. Tudtam, miért teszi. Valószínűleg most a táborban mindenki, de legalábbis a társai éppen kitárgyalják maguk között. Délután pedig elkapják és összeverik, ha nem akadályozom meg.A gyakorlatozás viszonylag könnyű volt, egy kis bemelegítés, talajgyakorlatok, futás, harci alakzatok gyakorlása, pozícionálás, majd célba lövés. Végül a karckocsizó csapatokkal a tankokhoz mentünk, és ellenőriztük, hogy minden rendben legyen. Kevés valódi harci tankkal találkoztam életemben a kedvenc tanktípusom eddig a Leopard II. német nehéztank volt, de amikor végigmértem a csapatom birtokában lévő monstrumot, egészen lenyűgözött a felépítése. Elképesztő érzés lehet, ahogy a hatalmas löveget az ellenfél gyenge pontjára irányítva egy mozdulattal a levegőbe röpíted. A tank belseje elegendő kényelmet biztosított, így a legénység teljes mértékben a harcra koncentrálhatott. Az éjjellátó berendezés is megfelelően működött, a műholdak hiánya miatt viszont nem tudtuk volna használni az auto- rakéta rendszert. Bár nem akartam volna soha más ember életét kioltani, mégis a gondolat, hogy nemsokára egy valódi harci tankot vezethetek háborúba, igen csábító volt.Délben újabb gyakorlatozás volt, majd a parancsnokság elrendelte a készenléti várakozást. Délután ötig semmi sem történt. A nap már lemenőben volt, amikor úgy döntöttem, hogy megkeresem Lászlót. Reméltem, hogy valamit sikerült megtudnia rádión keresztül. Talán még Józsefről is hallott valamit. Lászlót a sátra előtt pillantottam meg. Gondterheltnek tűnt, sőt, idegesnek, mint az előző este. Amikor megpillantott, igyekezett vidámságot erőltetni magára. - Mi a helyzet? - kérdeztem barátságosan - Működik még az öreg készülék?- Jó estét, tizedes. Megvizsgáltam, minden a helyén van, az összes sávon veszi az adást. - László igyekezett könnyed hangon beszélni, aztán mégis felhagyott vele, és komolyan folytatta - De gondolom, nem ez érdekli.

177

Sajnálom, a New Jersey- i állomással nem tudtam felvenni a kapcsolatot. Lehet, hogy megsemmisítették. Vannak viszont egyéb híreim, ha érdekli.- Elő velük. Izraellel kapcsolatosak?- Sajnos. - Hogyhogy sajnos? - Huh, a francba… nincs egy cigije? Nem szoktam dohányozni, de most nagyon kéne. Előszedtem a dohányos zacskót a belső zsebemből, ahova elraktam, és sodortam egy- egy szálat mindkettőnknek. - Itt van, tessék. Nyugodj le, aztán meséld el, mi a helyzet. - Híreket kaptunk Moszkvából. A küldöttség tárgyalt az Izraeli vezetőséggel. Izrael visszaküldte az ultimátumot, és bejelentette a háborút ellenünk. - Akkor megtámadjuk őket, ennyi. Az oroszok egyedül is elintézik.- Nem fogják. Moszkva megtiltotta az ellentámadást. - De hát miért? - Izrael atomtámadással fenyeget. - Ez nevetséges, hogyan tehetné meg?- Nagyon egyszerűen. Nekem is csak most tűnt fel, de Izrael nem írta alá a szerződést a nukleáris fegyverek betiltásáról. Hivatalosan még mindig használhatja a saját védelme érdekében. - A fenébe! Akkor mégis mihez kezdünk? - Fogalmam sincs. Ráadásul a legújabb jelentések szerint az izraeli hadsereg alig százötven kilométerre innen bukkant fel pár órája, megint csak a semmiből. Alig vannak egy köpésnyire. Nem tudom, folyik- e már a harc az ottaniakkal, de nem hiszem, hogy ott megállnak.- Továbbította már ezeket a parancsnokságnak? - Még nem. Most akartam indulni. Magának nincs dolga?- De igen, jobb lesz, ha megnézem a srácokat. Az az érzésem, hogy megint balhéznak.Megfordultam és célba vettem a szakaszom sátrát. Mikorra odaértem, már tudtam, hogy baj van. Odabentről tárgyak csattanása és visszafojtott

178

káromkodás hallatszott. Feltéptem a sátrat és végigmértem a helyzetet. Még javában folyt a verekedés a két fél között. A fiatal zsidó katona az ágya szélébe kapaszkodott, az arcát kékeszöld foltok tarkították, a szája feldagadt. Dühös elszántsággal meredt a másikra, aki acsarkodva közeledett felé.- Mi lesz? Üss meg, te rohadék! - krákogta amaz, a két karját elé emelve - Támadj! Csináld, ahogy azok a nyamvadt rokonaid! Egy másodperccel később egymásnak ugrottak, majd a földre borultak és ott folytatták. Gyorsan elüvöltöttem magam:- Abbahagyni! Abbahagyni, az istenit!Úgy tűnt, meg se hallották, a többiek pedig csak álltak bambán és figyelték, mi következik. Végül kivált Kócsag a sorból és erővel szétválasztotta a verekedőket, a felül lévőt a falnak taszítva.- Te hülye, nem hallod, amit a Főnök mondott? Amikor végre csend lett, vettem egy nagy levegőt, és nekikezdtem:- Nem érdekel, melyik kezdte, mind a ketten nagyon jól figyeljenek! Egyszer már figyelmeztettem magukat! Idióták, tényleg ennyire leszarják a szabályzatot? Akkor maguk nem valók ebbe a táborba. Hallják? Bármikor elmehetnek, nem fogom hagyni, hogy szítsák a békétlenséget. A két érintett szótlanul hallgatott, de biztos voltam benne, hogy sok mindenre gondolnak a szavaim kapcsán. Látva a konok, lehajtott fejeket, folytattam:- Fél óra múlva jelentkeznek nálam önkéntes munkára, megértették? Akkor végeztem. Ádám, maga velem jön.Elindultunk a sátrak között, Ádám jókedvűen fütyörészett, úgy tűnt, egyáltalán nem zavarta meg az előbbi incidens.- Maga látta, hogy kezdődött? - szólaltam meg aztán.- Persze, Főnök, mindent láttam. Azt a zsidó srácot már reggel óta folyamatosan piszkálták, aztán ez a Peti gyerek nem bírta megállni, és kaja közben addig hergelte, hogy a végén egymásnak mentek.- Sejtettem. Nem ez a szegény gyerek tehet a háborúról, nem bírják felfogni?

179

- Ó, főnök, tudják azt. Ez már csak így megy. Persze azért a Petinek is volt valami indoka, érti. Asszem az egyik haverja ott volt azok között, akiket kiküldtek erősítésbe.- Aha, értem. Hát, én is sajnálom, hogy megtörtént, de mit tehet erről az a másik szerencsétlen?- Semmit, főnök. Zsidó, ennyi a probléma.- Ez probléma?- Egyeseknek igen.- Hmh… - nyögtem fáradtan, a közeledő éjszakát bámulva - Na és mit gondol, hogy lehettem volna igazságos?- Igazság? Igazság nem létezik. De ha igazán érdekli a véleményem, szerintem jó úgy, ahogy csinálta. Munka közben nem lesz idejük egymásra gondolni. - Maga jó emberismerőnek tűnik. Pszichológus volt korábban?- Hát, csak szerettem volna az lenni. Még összejöhet. - Pontosan. Egyszer ez a háborús baromság is véget ér, aztán mindenki új életet kezdhet…- Vagy nem, olyan is megesik. - Meg, sajnos. Tovább ballagtunk szótlanul, aztán eszembe jutott valami.- Ádám, emlékszik, tegnap elkísért Lászlóhoz. - Jaja, mi van vele?- Beszéltem vele, sok dolgot megtudott, például az izraeli hadsereg helyzetéről.- Főnök, mitől ilyen bizalmas velem, én csak egy közlegény vagyok. - nevetett fel Kócsag.- Igen, de jó ember, nem hallgatom el maga elől a fontos dolgokat. László nemrég ment bejelenteni a parancsnokságon, hogy az ellenség egészen közel került…- Hagyja csak, majd megtudom magától a parancsnokságtól, nem igaz?- Rendben, ha így jobb magának. Megyek, megkeresem Lászlót, lássam, mi a helyzet.

180

- Oké, megyek én is a helyemre, szép estét, Főnök.- Magának is. László sátra üres volt, ezért elmentem a parancsnoki sátor elé, és vártam. Alig egy percen belül kilépett László, arcán ugyanazt az idegességet láttam, mint utolsó találkozásunkkor.- Mi a helyzet? - kérdeztem tőle aggódva.- A parancsnokság egy órán belül parancsba adja az indulást.- A frontra?- A cél Belgrád. Az izraeli csapatok arrafelé indultak. Egy pillanatra megálltam, a parancsnoki sátorra pillantottam, odabentről hallatszott a bent lévők fojtott vitája. - Akkor siessünk. Készüljön fel maga is. - mondtam kurtán.- Én itt maradok. Magának viszont tényleg jobb lesz, ha felkészül, elég reménytelen a helyzet. - Gondolja? Majd meglátjuk. Menjen, minden jót. - tettem hozzá, mintha örökre búcsúznék.László elsétált a sátra felé, és aznap valóban nem láttam többet. Öt perccel később a saját sátram előtt megjelentek Petiék, várva, hogy kiosszam a büntetést. Elengedtem őket azzal, hogy szedjék rendbe magukat és a többieket is figyelmeztessék a készenlétre. Fél óra múlva megszólalt a tábori sziréna. Mindenki a helyére sorakozott. A parancsnok ezúttal tényleg keveset beszélt, elmondta a célirányt, a teendőket, és jó utat kívánt. Ezután a kíséretével beszállt a kocsijába és elrobogott a táborból. Mi még néhány percig mozdulatlanul álltunk a helyünkön, majd az ezredes kiadta a parancsot: Gyülekező a gyakorlótér mellett. A harckocsizók kiváltak a sorokból, én is a csapatom élén elindultam a tankunk hangárjához. A többieket egészen feldobták az események, az egyik vidáman megjegyezte:- Ez ám a nagy nap, ugye Főnök? De rég nem láttam belülről a kis drágát.Én és a vezető elfoglaltuk a helyünket a tank belsejében a többiek a tetején ültek vagy álltak. Éppen olyan szűk volt a hely, mint amilyennek

181

képzeltem, bár öt embernél az ember ne is várjon túl sok luxust. Amikor mindannyian bent voltunk, megszólalt bennem a tapasztalt harckocsizó.- Megnéztétek az olajat? Lánctalpakkal minden oké? Tudjátok, milyen rosszak a lengéscsillapítók…- Tudjuk, Főnök, megnéztük. Az üzemanyag durván hatvan kilométerig elég. Gondolom, a többiek sem akarnak tovább menni megállás nélkül.- Jól van, indítsd be, Fecó. Elöl haladunk, a felderítőkkel. Vegyétek fel a kapcsolatot a többiekkel. A jármű megindult, a motor egész kellemes hangon berregett. Ez út alatt mindenki próbálta valahogy elfoglalni magát. Rádión keresztül viccelődtünk a többi emberrel, felemlegettük az eddig történteket, és találgattuk, mi fog történni a közeljövőben. Amikor nem volt mit mondani, magamban eltöprengtem a helyzeten. Ha a világ megtudja, mi folyik itt… Vajon mit szólnának ehhez a nyugati államok? Annyi évtizeden át szajkózta mindenhol Izrael a holokauszt szörnyű eseményeit. Ez az esemény millióknak volt tökéletes vitatéma generációkon keresztül.Akinek egy csepp esze volt, nem ártotta bele magát, hiszen a történelem ködösebb, mint az őszi Londoni reggelek. És hiába próbálja mindenki bizonygatni, az igazságot egy- egy történelmi eseményről soha nem fog kiderülni, az lesz az „igaz”, amit többen és erősebben állítanak. Ez a múlt csapdája, amit kihasználva a gyengéket könnyen a magad oldalára állíthatod. És mit eredményez mindez? Gyűlöletet, megvetést, keserűséget. Ebben nem különb a propaganda, a média, a „hazafias” érdekcsoportok. Érdekek, amik sohasem az igazságot szolgálták. Én sosem kedveltem Izraelt, de nem hibáztattam azokat, akik ennek az országnak a neve alatt jöttek a világra, velük ugyanúgy elbánt a sors, mint azokkal, akiket a gyűlölet hajtott velük szemben. Nincs jogunk egymás fölött ítélkezni, de ez a hajlam ősidők óta bennünk van, kiirthatatlanul. Az egyetlen mentőöv az, hogy képesek legyünk beismerni a hibáinkat. Ugye, a múlt mégse olyan rossz dolog. Általa képesek vagyunk felmérni saját tettinket, és józanul bírálni magunkat. Lehet, hogy nincs teljes igazság, de

182

azért valami mégis van, amin elindulhatunk. Saját magunkat meg tudjuk ítélni helyesen. De csakis magunkat.Jelen helyzetben mégis úgy érzem, bírálnom kell Izraelt. Szerintem nincs olyan, aki szemet tudna hunyni afelett, ami történik. Hát, ha sikerül megnyerni ezt a reménytelennek tűnő harcot, Izrael hiába fog siránkozni. Az biztos, hogy két kézzel fogjuk lenyomni a torkán a holokausztját. Éreztem, ahogy gyűlik bennem a düh és megvetés azok ellen, akik most az ellenség soraiban harcolnak. Biztosan megvannak a saját motivációik. Lehet, hogy azok a katonák azt látják helyesnek, amit az országuk cselekszik. Vagy csak teszik a dolguk, mert azt mondták nekik. Most azonban nem érdekel, kinek van nagyobb igaza, mert háború van, és a háborúban muszáj állást foglalni, különben azonnal elbukunk. A háború egy ilyen dolog. Másfél óra múlva megálltunk Belgrádtól harminc kilométerre, ahol a hadseregünk egy kisebb támaszpontja helyezkedett el. Mire mindenki odaért, az ég teljesen besötétedett. A csapatommal feltöltöttük az üzemanyag készleteket, sereztünk némi plusz lőszert, azután vártunk az indulásra. A néma éjszaka úgy borult a seregre, mint egy alattomos fekete lepel, amely nem takar, hanem pont hogy vakít az ellenféllel szemben. Ellenőriztük az összes lámpát és éjjellátó berendezést, nagyjából minden rendben volt. Három tank időközben lerobbant, azokat a biztonság kedvéért rögtönzött lövegállásokká alakították az út mellett. Néztem a többieket, ahogy végzik a dolgukat, vagy egykedvűen bámulják az eget. Egyszer csak megütötte a fülem a százados hangja. Tőlem nem messze állt és valakivel emelt hangon vitázott. - Nem érdekel, hogy mennyire szorít az idő! - harsogta indulatosan a százados - Nem tudunk tovább menni, amíg nem biztosítottuk a terepet. Ezt meg hogy érti… Nem lehet, hogy már Belgrádon is túl vannak, ez marhaság! Mi van a helyőrséggel? Ez mégis hogy lehetséges? A százados elviharzott az ellenkező irányba, és ezután csend lett. Mi baja lehetett, hogyhogy „túl vannak Belgrádon”? Az izraeli hadseregre gondolt? Ha igen, az azt jelenti, hogy már nagyon közel vannak. Már nem volt

183

annyira kedvem a továbbindulásra és éreztem, hogy minden perccel nő bennem valami alattomos érzés. A halálfélelem volt ez, és bármennyire is győzködtem magamat az ellenkezőjéről, nem tudtam tőle megszabadulni. Idegesen füleltem a kinti zajokra, de az éjszaka nyugodt csendjét csak a társaim zavarták meg néha. Ültem és bámultam az eget a többiekkel. Lassan kezdtem elálmosodni, de ekkor meghallottam a zajt a távolból. Valahonnan az égből repülőgépek süvítő zaja hallatszott. A hang egyre erősödött, de a sűrű felhők miatt semmit sem lehetett látni. A hangok már egészen közelről hallatszottak, majd a felhők közül egyszer csak kivált két orosz vadászgép, és nagy sebességgel elzúgtak a fejünk fölött. Ezután még egy harmadik, jóval nagyobb gép sziluettje rajzolódott ki a fejünk fölött, de erre már mindenki felkapta a fejét. A gép körül a felhők narancsvörös színárnyalatot vettek fel, és amikor lejjebb ereszkedett, megláttuk: a gép szinte teljes hosszában égett, a két szárnya egészen fekete volt a lángok között, a farkának pedig hiányzott a fele. A hátborzongató látványtól tátva maradt a szánk, majd ijedten ugrott mindenki fedezékbe, amikor a gép kísérteties csikorgás kíséretében megingott a levegőben, és vészjósló sebességgel ereszkedni kezdett. Valamivel odébb, tőlünk pár száz méterre ért földet, a landolás közben darabjaira tört. A gépben tartózkodók közül senki sem élhette túl a földet érést, de lehet, hogy már a levegőben halálra égtek. Mindenki dermedten állt, a szörnyű látványra meredve. A hirtelen beállt csendet az orosz ezredes hangja törte meg, aki nyomban kiosztotta a parancsokat:- Mindenki a helyére, gyerünk! Készítsék a légvédelmi ágyúkat! A rakétákat is, mindenki állítsa kézi vezérlésre! Nyomás, emberek!Mindenki szó nélkül a helyére ugrott és amilyen gyorsan csak tudta, elvégezte a parancsba kapott intézkedéseket. Úgy dolgozott bennem is az adrenalin, mint még soha. Már nem az agyammal gondolkoztam, gépiesen követtem az utasításokat. Öt perc alatt készen voltunk, parancsba adták az indulást. A tankok haladtak elöl, mögöttük a fegyveres szállítójárművek. Leghátul haladtak az önjáró rakétaállások és a légvédelem. A tankok

184

csapatából kivált tizenkét alacsony felépítésű könnyűpáncélos, és előrement felderíteni. Hamarosan eltűntek a szemünk elől, mi pedig lassan haladtunk tovább. Nagyjából húsz perc múlva minden járműben megszólalt a rádió:- Látjuk őket! Másfél kilométerre vannak, húsz fokkal délkeletnek. Sokan vannak, úgy százezren legalább. Mindenki feszülten várt a folytatásra, aztán egy ijedt hang harsogta bele a készülékbe: - Észrevettek! Tűzzünk innen… a fenébe! - megint szünet állt be, majd ugyanaz a hang folytatta - Elindultak felénk, támadnak! Ááh, Egyest és Ötöst kilőtték! A következő pillanatban az ezredes hangja hallatszott idegesen harsogta a felderítőknek: - Ne forduljanak vissza, értették? Hagyják ott a járművűket, ha nincs más megoldás! - Ezután a seregnek címezve folytatta - Mindenki figyeljen! Fordulás keletnek, bevesszük magunkat az erdőbe! A sereg négyfelé vált, száz méter távolságot tartva elindult a pancsovai erdő felé. Fél órába telt, amíg mindenki elfoglalta a helyét a sűrű fák és egyéb növényzet között. A lámpákat lekapcsoltuk, helyettük az éjjellátók segítségével pásztáztuk a látóteret. Semmi sem mozdult, mindenki feszületen figyelt. A katonák, hogy valamennyire oldják a nyomott hangulatot, rádión keresztül suttogtak egymással. A magyarok közül az egyik valami pajzán viccet mesélt, néhányan kuncogni kezdtek. - Na és azt ismeritek, amikor három… Óh, basszus!!! - a kiáltásra mindenki felfigyelt, és miután három páncélosunk is a levegőbe repült, elszabadult a pokol. A tankok megindultak, rendezetlenül, szétszóródva, neki az erdőnek. Néhányan hátra maradtunk, akik meghallották az ezredes indulatos kiabálását.- Vissza, még nem támadunk! Idióták, az egész sereget halálra ítélitek! Vissza a pozíciótokba és várni a parancsot! - Sajnos kevesen hallották meg a parancsnok szavait, a harckocsizók sorra eltűntek a szemünk elől. - A fene essen a barmaiba! Tálcán kínáljuk fel magunkat nekik… - dörmögte rekedten az ezredes - Mindenki, előre, indulás! Gyerünk!

185

Teljes sebességgel előrerobogtunk, nagyjából hatszáz méter után már látszottak az első sorai az ellenfélnek. Vagy ötven harci tank haladt elöl, robusztus járművek, a lövegük legalább százötven milliméter átmérőjű. Egyszer fémes koppanást hallottam a tankunk oldalán. - Mi történt? - fordultam a töltőhöz, a zsidó sráchoz.- Ez nem lehet igaz, ezek eltaláltak! - nyögött föl dühösen a vezető - Ilyen távon lehetetlen ilyen pontossággal lőni… Ahogy közeledtünk az ellenséghez, még két lövedék suhant el mellettünk. Amikor már legalább kétszáz méterre volt tőlünk a legközelebbi ellenséges tank, fogtam és rácéloztam a löveget. Amikor éreztem, hogy eljött a legjobb pillanat, lőttem. A keményfém lövedék egyenesen az ellenfél oldalába csapódott és lepattant róla. - Újratöltés, gyorsan! Fecó maradjunk mozgásban!A második lövedék a tank tornyát találta el, és onnan is lepattant. Kétségbeesetten pillantottam körül. A többiek is legalább annyira izzadtak, mint én. - Robbanó magvas lőszert tölts, gyerünk! - sürgettem a töltőt, aki a kapkodásban elejtette a kezében tartott lövedéket. Elkáromkodtam magam, de nem a töltőre voltam dühös, hanem azokra, akik miatt ide jutottunk. Közvetlenül előttünk valami visítva a földbe csapódott, és kékes fénnyel felrobbant, hogy a tank belerázkódott. A harmadik lövésem mellément. A rádióból egyszer csak felhangzott az ezredes hangja:- Minden harckocsinak! Kerüljétek meg őket, ahogy tudjátok, ne álljatok meg! Gyerünk, előre, nem fogunk megtörni!Fecó oldalra irányította a tankot, aminek következtében az ellenfél egyik lövedéke keresztülszakította a motorház tetejét. A lyukakból füst szivárgott.- Majdnem kilőtték a motort a rohadékok! Muszáj kijjebb mennem. Előttünk feltűnt két szövetséges tank. Megpróbáltunk közelebb kerülni hozzájuk. Ekkor tőlünk száz méterre felbukkant egy ellenséges csoport, néhány gyalogos és öt harci tank. Az előttünk lévő két tank hirtelen kitért jobbra és mögénk került, majd teljesen lemaradt. Hitetlenkedve pillantottunk utánuk.

186

- Ti meg mi a fenét csináltok? - kiáltotta utánuk kétségbeesve Fecó - Ne meneküljetek, az istenit! De akkor már késő volt. A harminc tankból, ami előrement a támadás elején, hat ki volt már lőve, tizenegy pedig kereket oldott. Mellettünk még két magyar csapat volt a fronton, őket is az orruk előtt hagyták ott a szövetséges társaik. Amikor megfordultam az ellenfél irányába, már tudtam, hogy elvesztünk. Nem az lenne a legegyszerűbb, ha behunyom a szemem és nyugodtan megvárom a halált? Nem tehetem. Itt vannak a fiúk, és ki tudja, mi megy most keresztül bennük. Ők is félnek, és mégsem adják fel. Már nincs miért harcolni, de feladni sem adhatjuk fel csak úgy. Szembe kell néznünk vele, a végzettel. Ha nincs tovább, akkor ne úgy legyen vége, mint egy rossz álomnak. - Srácok, ne adjátok még fel! - biztattam a többieket - Ez még nem a vég, elhihetitek. Akkor most adjunk bele mindent, ne hagyjuk magunkat megszégyenülni! Tovább, előre!Amikor azt mondtam, előre, a szó nagyon furcsán jött ki a számon. És az utána jövő rövid pillanat is, furcsán ismerős volt. Mintha egyszer már át éltem volna, de mégsem, hiszen mindez most történt meg először. Értetlenül meredtem magam elé, és ekkor Fecó felkiáltott:- Vigyázzatok!!!Közvetlenül ezután valami nekicsapódott a tank tornyának, amitől bent minden szilánkosra tört, de ekkor valahogy megállt az egész kép, és nem történt semmi. Döbbenten néztem körül, nem hittem a szememnek. Az egész világ ledermedt, én sem mozdultam, valójában a szemem se rebbent, mégis, éreztem, hogy még élek. Amikor erre gondoltam, a fejem megrándult, és az egész tér atomjaira hasadt. Rémült kiáltás szakadt ki belőlem, de a hangomat elnyelte a rám zuhanó üresség.

187

V.

Deja Vu

Végtelen lehetőségek között élünk. Annyi minden van, amit megtehetünk. Annyi ember van, akit megismerhetünk. Mégis, ezeknek a lehetőségeknek nagyon csekély részével, ha egyáltalán érintkezünk életünk során, és még kevesebbet próbálunk ki. Miért kell meghalnunk egy, sok szemszögből nézve nagyon rövidke idő után, minek ez a sok lehetőség, ha nem élhetjük át mind? Van ennek bármi értelme? Ha ennek nincs, bármi másnak van? Nehéz kérdés. Mindenki másképpen próbálja megfogni az élet értelmét, de hogy sikerül- e, azt nem lehet megmondani. Különbözőek vagyunk mi, emberek mindannyian. Nincs két egyforma személyiség a világon. Nincs, aki úgy meg tudna érteni engem, mint én saját magam. Mégis összetartozunk, valahogyan minden ember kapcsolódik egymáshoz. Számomra a többi ember az életet jelenti, egy teljesen új perspektívából. Afféle görbe tükrök, akikben megláthatom saját magam, úgy, ahogyan egyébként nem láthatnám. Mindannyian hatással vagyunk egymásra, hogy jól, vagy rosszul, azt mindenki saját maga határozza meg. Az egymással történő interakciók során megeshet, hogy a különbözőségünk konfliktusokat generál, a meg nem értettség helytelen, vagy hamis képet eredményez a másikról. Ez elvileg azt kellene jelentse, hogy senki sem képes teljesen megérteni azt, akik valójában vagyunk, az igazi énünket csak mi magunk ismerhetjük, senki más. De ha ez igaz, miért tudunk mi, emberek mégis- többnyire- békésen együtt élni? Mi az, amitől képesek vagyunk úgy kommunikálni egymással, hogy abból végül mégis tanulni tudjunk valamit? A kulcs az elfogadás. Nem értjük, mégis képesek vagyunk elfogadni, befogadni a másik személy érzéseit, gondolatait, nézeteit. Ahelyett, hogy mindent, ami nem mi vagyunk, egyszerűen irrelevánsnak titulálnánk, képesek vagyunk

188

rá, hogy kapcsolatot teremtsünk másokkal, anélkül, hogy ettől felrobbanjon az agyunk. Vannak olyan érzések, amelyek viszont ösztönszerűen hatnak ránk, ezeknek az érzéseknek a hatása alatt teljesen más szemmel tekintünk egy- egy emberre, mint átlagos esetben. Ilyen a harag, az utálat, a sajnálat, a csodálat, a bizalom. Ilyen a szerelem is. A szerelem tulajdonképpen az az érzés, aminek hatására az illető személyt szinte mindenkinél szebbnek, okosabbnak, jobbnak látjuk, és ezen nem változtat az sem, ha az egész világ más véleményen van. Ezt persze meg lehet tudományosan is magyarázni, az agyban és az idegrendszerben felszabaduló Oxytocin és Endorfinnak köszönhetően erős vágyat érzünk az adott partner irányába, az agyunk olyan képeket küld, amelyek a leginkább megfelelnek az igényeinknek. Nos igen, ez részben kémia is, éppen ezért nem is érdemes hadakozni ellene. Na de azt ki mondja meg, hogy nekem ki tetsszen? A gének, meg a bennük lévő kódolt információk persze, szerepet játsszanak, de végső soron ez sem magyarázza meg, miért van az, hogy valaki, egyetlen személy mindenki másnál jobban illik a személyiségemhez, olyannyira, hogy miatta valahogy az egész létezés értelmet kap, még ha csak rövid időre is. Félelmetes, de egyben érdekes is lenne kipróbálni, mi lenne, ha a párunkkal együtt meghalnánk, és utána újraélednénk. Vajon akkor is, ha összetalálkoznánk, mint két ismeretlen, egymásba szeretnénk? A legtöbb ember élete során nem csak egyszer lesz szerelmes, és ez teljesen rendjén van. Hiszem, hogy igazi szerelem csak egy van, és biztos vagyok benne, hogy az az egy ott van valahol a végtelen lehetőségek között. Bár úgy tűnik, vannak, akik nem találják meg az igazi párjukat életük során, ez számomra csak alátámasztja, hogy nem csak egy életünk, egy lehetőségünk van. Viszont nem hiszek a reinkarnációban, a párhuzamos világok megoldották ezt a kérdést. Azok az emberek, akikkel a különböző világokban találkoztam, bebizonyították, hogy a létezésnek többféle árnyalata van, és ez külön-külön mindenkire igaz. Az viszont, hogy a személyiségünk mennyire változhat meg a különböző életeinkben, már kevésbé tiszta. Azok az

189

alternatív verzióim, amelyeknek bepillantást nyerhettem az emlékeibe, nem tűntek nagyon különbözőnek, de az is tény, hogy maguk a világok is hasonlóak voltak. Személyiségünk magva ott van bennünk már a születésnél, az élet során ezt fejlesztjük tovább, de végső soron valahol ugyanazok maradunk, mint a kezdetekkor. Hogy én milyen vagyok, itt és most, azt viszonylag könnyű leírni, saját magamat elég jól ismerem. Ahogyan a környezetem lát, az viszont már más tészta. Nem hiszem, hogy sokan vannak, akik őszintén azt tudnák mondani, hogy ismernek. Mindenkiben él egy kép rólam, akikkel találkoztam már életem során, és ez a kép, az első benyomás rendszerint mindennek az alapját képezi. Mindent ehhez mérünk, a lényege megmásíthatatlan. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem tudunk a másikra más szemmel nézni, de nagyon nehéz. Rólam valószínűleg sokakban alakult ki negatív benyomás, köszönhetően annak, hogy nem vagyok nagy társaságkedvelő. Kevés igazi barátom van, mivel nagyon megválogatom, kivel állok egyáltalán szóba.Ez annak köszönhető, hogy többnyire inkább introvertált, befelé forduló személyiség vagyok. Nincs szükségem túl sok ember közelségére, sőt, a tömeget kifejezetten nehezen viselem. Inkább elmélkedem a létezés nagy kérdéseiről, minthogy megéljem a pillanatot, amelyben vagyok. Sokkal többet foglalkozok a belső, állandó értékekkel, mint a külső, múlandó dolgokkal. Míg mások számára az „itt és most” a létértelem, számomra szinte elérhetetlen, mivel én mindent a múlt rácsos ablakán keresztül nézek. Az érzelmek nagyon fontosak számomra, időnként nehezemre esik józanul bírálni magamat vagy másokat az érzelmeim miatt, amelyek vezetnek az adott helyzetben. Nem vagyok lágyszívű, de képes vagyok könnyen ráhangolódni mások érzéseire. Egyesek hallgatagnak ismernek, mások túlságosan is bőbeszédűnek. Ezek közül egyik sem ír le igazi valómban. Amikor sokat beszélek, legtöbbször azért teszem, mert valójában nincs mit mondanom, de van egy csomó felesleges dolog, ami kikívánkozik. Amikor keveset beszélek, akkor jönnek elő a legmélyebb gondolataim, de ezeket visszatartom, mert bizalmatlan vagyok a legtöbb emberrel szemben. Fontos számomra a saját értékrendem, ez pedig a harmónián alapszik, azonban

190

hibás gondolatok is árnyalják, amelyektől pont a ragaszkodásom miatt sokszor nehezemre esik megszabadulni. Amit pedig a legkevésbé tudok elviselni, azok a konfliktusok. Annyira taszítanak, hogy képes vagyok miattuk akár százméteres távolságot tartani mindenkitől, akivel felmerülhet az esélye, hogy konfliktusba kerülök. És bár kerülöm a konfliktusokat, azok mindig megtalálnak. Ilyenkor néha úgy viselkedem, mint egy komplett idióta, a józanész cserbenhagy, és teljesen inkompetenssé változom. Ráadásul, szinte minden kínos momentumot elraktározok az emlékeimben, egy rosszul végződött vita, veszekedés hatására képes vagyok lelkileg teljesen összeomlani, és akár napokig menekülni mindenki elől, akinek bármi köze volt a dologhoz. Ilyenkor többnyire hallgatag és közömbös vagyok, bár másoknak talán mogorvának tűnhetek.Régen sokat mondták rám, hogy álmodozó vagyok, nem a realitás talaján mozgok, nem a mának élek, nem tudom elengedni magam. Ahogy nőttem, ez persze változott, de tény az is, hogy mindenről, ami körülvett, elképzeltem egy szebbet, jobban, lényegében mindig is egy jobb világot akartam, mint az, amelyben élek. Ha nem tenném, valahogy úgy éreznék, mint Edgar Allan Poe, akinek megannyi, igen sötét hangvételű novellát és verset köszönhet az emberiség. Én azonban igyekszem pozitívan szemlélni a világot, még ha erre a világ gyakran rácáfol is. Ha nem akarja az ember a mindennapokat sötéten, szürkében látni, keresnie kell valamit, amit értelmesnek, jónak, használhatónak vélhet. A gyerekkorban ez még nagyon könnyű, mert akkor még nem tudunk annyit a világról, de ahogy növünk, egyre több megoldandó gond, nehézség üti fel a fejét, egyre több felelősség szakad a nyakunkba. Egyre kevesebb marad meg a gyerekkor naiv boldogságából. Ahogy felnőttem, én is egyre kevésbé találkoztam azzal a tiszta és gondtalan érzéssel, ami a gyerekkoromban körülvett. Az álmodozás természetén kívül talán csak egyetlen dolog van, ami ugyanaz maradt: a szerelem érzése. Ugyanúgy éreztem tizenkét évesen, mint évekkel később, tizennyolc évesen. Időközben az érzéseim, a gondolataim érettebbek, kiforrottabbak lettek, de a lényeg sohasem változott. Ott fent, Daniék

191

emeleti szobájában is ugyanaz a különös, borzongató, torokszorító érzés bizsergett a tagjaimban, bár szolidabb volt, mint máskor, de éreztem valamit, amikor Kitti a szemembe nézett. Nem szálltam a felhők fölé, de nem is kellett volna több annál, mint ami azokból a kék szemekből lágyan rám áradt, és békés melegségbe burkolt a külvilág elől.Azt hittem, a párhuzamos világok majd megadják nekem a választ az élet értelmére, ehelyett csak újabb és újabb kérdéseket vetettek fel, amelyeket megannyi élet sem képes megválaszolni. Nem akarom az egész életemet a válaszok keresésével tölteni, mert tudom, hogy mindenre nem elég ez az egy, ami nekem van. Bejárhatok más világokat, de attól még nem leszek több, vagy kevesebb. Nem akarok mindent megérteni, csak azt szeretném, hogy értelme legyen az életemnek. Szerelmes akarok lenni, úgy, mint régen. Együtt akarok lenni Kittivel, élni vele az életemet önfeledten, boldogan. Bárcsak hazajutnék végre…

Alig bírtam kinyitni a szememet a rá irányzott lámpától. Kapkodva szedtem a levegőt, és erősen szédültem. Egy kéz megpaskolta az arcom, és amikor végre kitisztult a kép, megláttam magam mellett Jocót, Danit és Jennyt. Dani és Jenny önfeledten ölelgették egymást, Jocó pedig közel hajolva a fülemhez rekedten suttogta:- Baszki öreg, azt hittük, sose kelsz fel! Már azon gondolkodtam, hogy megpróbállak újraéleszteni.- Jocó... tényleg ti vagytok azok? - Meglepetten pillantottam körül. Hogyhogy itthon vagyok? Ezek szerint tényleg meghaltam odaát? Elernyedtem az ágyon, és megkönnyebbülve felsóhajtottam. - De jó végre itthon lenni. - Minden oké? - néztek rám Jocóék aggodalmasan - Emlékszel valamire, szóval… sikerült?- Sikerült, persze. Mindjárt elmondom. Eloldoznál, légy szíves?

192

Jocó sietve leoldotta a szíjakat, és segített felülni. Elkapott a szédülés, de megtartottam magam, és amikor végre elmúlt, leszálltam az ágyról és körbepillantottam. A földön megpillantottam a mobiltelefonomat, a fülhallgatóból hallatszott, ahogy szólt a zene. Mit keres a telefonom a földön? Nem emlékszem, hogy magammal hoztam volna a buli után a laborba. Mivel egyébként is meg voltak kavarodva az emlékeim, és minden olyan zavaros volt, simán fennállhatott az esélye, hogy csak elfelejtettem ezt is. - Na, mesélj már. - fordult hozzám Jocó türelmetlenül - Voltál egy… másik világban, nem igaz?- Voltam, nem is egyben. Nem tudom, hogyan, de valahogy átkerültem egy másodikba is. Szerintetek ez hogy lehetséges?- Várj, micsoda? Kettőben? Ez... erre nem számítottunk. Várj csak, talán van magyarázat. Mi történt az első világban? Olyan volt, mint a miénk? Vagy teljesen más, le tudod írni valahogyan? - Persze, először Párizsban voltam, olyan tíz évvel később. Az nem annyira fontos, hogy mi volt ott, semmi érdekes nem történt.- Már hogyne lenne érdekes. Mesélj el mindent, hidd el, fontos a további kísérletek szempontjából. Ember, mégiscsak egy másik világban voltál! - Igen, ott, de mitől vagy így meglepve? Egyszer már sikerült, azt hittem… ti is azt gondoltátok, hogy a második sima ügy lesz, nem?- Ezt meg hogy érted? - Jocó furcsán nézett rám, Dani is meglepetten kapta fel a fejét. Felébredt bennem a gyanú, hogy valami nincs rendjén.- Most mit néztek így? Sejtettem, hogy rossz ötlet rögtön a buli után folytatni ezt az egészet. Mindegy, legalább itt vagyok.Mindenki döbbenten nézett rám, úgy tűnt, meg se hallották a szemrehányást. - Még nem volt semmilyen buli. - Jocó gondterhelten figyelte az arcomat, mintha egy másik személyt látna - Te most arról beszélsz, amit ma akarunk megrendezni?Síri csönd állt be a helységben, úgy bámultunk egymásra Jocóékkal, mint valami kozmikus idegenek.

193

- Ez nem stimmel, ti nem… Nem volt buli? Dehát… - Megláttam az órát a mosdó nyitott ajtaja mögött, tizenegy múlt tíz perccel. Ez nincs rendjén, emlékszem, dél is elmúlt, amikor lejöttünk a pincébe. Az nem lehet, hogy már este tizenegy van. Jocóék említették volna. - Milyen nap van ma? - kérdeztem gyorsan Jocótól. Dani és Jenny összesúgtak a hátam mögött.- Péntek este van, alig egy perce mentél el. Igazából attól féltünk, hogy ennél sokkal többet kell majd várni, az agyi tevékenységek is leálltak, és ki tudja…- Szombatot mondtál? Ez hogy lehet? - Tátott szájjal bámultam magam elé, fogalmam sem volt, hogyan reagáljak. Aztán hirtelen beugrott valami. - Ez azt kéne jelentse, hogy... Ez azt jelenti, hogy… Oké, előbb menjünk fel. Légyszi, ne nézzetek így rám, ez nekem is nagyon furcsa. A házban majd megbeszéljük, ti biztosan többet tudtok mondani erről az egészről. A többieket lehagyva felfelé siettem a pincéből. Nem figyeltem Dani és Jocó kiáltásaira, a házig meg sem álltam. Odabent minden szobába benyitottam, és alaposan körülnéztem. Mindenhol rend és tisztaság uralkodott, egyáltalán nem úgy festett, mintha bármiféle buli zajlott volna korábban a lakásban. Daniék másodpercek múltán utolértek, nyugtalanul figyelték minden mozdulatomat. Végül mindannyian leültünk az előszobában, és percekig csak bámultuk a padlót. - Áruld el végre, mi van veled? - törte meg Jocó a csendet - Ez a kísérlet nem tett jót neked, úgy látom. Eleve rossz ötlet volt, örüljünk, hogy ennyivel megúsztuk. Jocó szemébe néztem, és elmosolyodtam, látva benne a csalódottságot.- Jocó, a kísérlet bevált. Jobban, mint hinnéd.- Akkor miért viselkedtél úgy az előbb, mintha… mintha nem lennél önmagad? Komolyan, mintha kicseréltek volna, vagy csak túl sokat időztél odaát?- Szó sincs semmi ilyesmiről. Teljesen más a helyzet, én is csak most jöttem rá. Péntek van, ugye?- Igen, de mindjárt éjfél.

194

- Srácok, hozok valami innivalót, oké? - Dani sietve felállt, és Jennyvel kisétált a konyhába. - Szombat van, az a lényeg, - folytattam kettejük után pillantva - és elvileg ez volt az első alkalom, hogy egy másik világba küldtetek.- Igen, a legelső. Mire akarsz kilyukadni?- Arra, hogy én már kétszer is utaztam a részecskegyorsítótokkal.- Az meg hogy lehet? Volt valami idő- interferencia, amit nem vettünk észre?- Nem erről van szó. Azt hiszem, én most sem otthon vagyok. Érted, a valódi világban. Szerintem megint egy alternatív valóságba kerültem.- Az elég érdekes lenne, de ha így van, hol a másik? - Az itteni énemre gondolsz? Fogalmam sincs, de nem hiszem, hogy itt van. A többi világban egyszerre voltam jelen velük. Ti viszont elküldtétek elvileg egy másik világba… huhh, ebbe elég nehéz belegondolni. - Azt mondod, hogy te nem Te vagy? - Igen, szinte biztos. Azt mondtad, az időben nem lehet visszautazni, legalábbis egyazon világban. - De én nem mondtam neked ilyet. Vagy igen?- Korábban… vagyis később mondtad, miután megvolt az első kísérlet.- Szóval, nem ebből a világból jössz? - Ez a világ számomra egy alternatív valóság, te pedig egy… hát, nem ugyanaz a Jocó vagy, akit ismerek, na, bocs.- Mondd csak ki. Egy alternatívája vagyok annak a személynek, akit te Jocónak ismersz. Eszerint nekünk te is egy alternatív személy vagy.- Hát, így áll a helyzet. Jocó hirtelen hangosan felnevetett, amitől összerezzentem.- Hát ez hihetetlen! Hogy fogom megmondani majd a másik, khm, énednek, ha visszajön, hogy itt voltál, mielőtt megérkezett?A gondolattól engem is elkapott a nevethetnék, mire Daniék visszajöttek, már zengett a helység a jókedvtől.

195

- Na, srácok, mi a helyzet? Veled minden oké? - Dani felém nyújtott egy sörösüveget - Most nem kaptok töményet, bírjátok ki holnapig, akkor úgyis muszáj lesz a buli alatt.- Ne aggódj, Dani, az nekem már megvolt - harsogtam a könnyeimet törölgetve.- Hogy mi van?- Az a helyzet, hogy akivel szemben állsz, Dani, az nem az, akit te hiszel, hogy az. - gurgulázott Jocó - Ebből egy szót sem értettél, mi?- Hát nem nagyon. Mindketten megkergültetek? - Dehogyis, ellenkezőleg. Nagy előrelépés történt. Lényeg a lényeg…- Egy másik világból jöttem. - fejeztem be Jocó szövegét, akit elkapott a csuklás.- Mi? Nem viccelsz? Bazz…- Semmi komoly, egyszerűen csak ide kerültem. Az is igaz, hogy nem közvetlenül a másik… szóval nem tőletek, hanem egy alternatív világból. - Nem kell túlmagyarázni, értjük. Azt áruld el, hogyan jutottál ide?- Fogalmam sincs.- Tehát nem egy másik gépezettel, vagy ilyesmi? - Nem, éppen ez az, hogy teljesen váratlanul, egyszerűen csak megszűntem a másik világban lenni.- Aha, nagyon érdekes. Le tudod írni, milyen volt… az érzés, vagy a pillanat? - Huh, hát… olyan volt, mintha deja vum lenne. Ugyanezt éreztem ezelőtt is, amikor Párizsból utaztam át.- Párizsból? Mit kerestél te ott?- Ott éltem, azaz ott élt a másik énem.- Az vagány. Szóval deja vud volt?- Nem tudom, szerintetek igen? Jocó szokása szerint fennhangon magyarázni kezdett. Nekem elfogyott a söröm, ezért teljesen rá figyeltem. - A deja vu, ahogy sokan hívják, az agyközpont által generálódott memóriazavar, állítólag az érzékszervek okozzák. Van még egy rakás

196

egyéb elképzelés, például hogy a jövőt látjuk benne, meg hasonló marhaságok. Mióta bebizonyosodott, hogy nem lehet az időt előre, vagy visszapörgetni, a megoldás jóval egyszerűbb. Megint csak te vagy rá az élő bizonyíték. Mit gondolsz?- Szóval szerintetek a dej vu érzés az alternatív világoknak köszönhető? - Én nem sokszor éltem át, de az volt az elméletem, hogy deja vu egyfajta hasadás a világok között, két olyan világ között, ami majdnem teljesen egyforma.- Mint egy vékony ablak.- Pontosan. - Na jó, de én egyenesen átkerültem egy másik világba, amikor deja vum volt. Ezt mivel magyarázod?- Hát nem kézenfekvő? A te tudatod nem az eredeti világában van, vagyis a léte teljességgel instabil a világok között. Egy apró lyuk, egy hasadás elég hozzá, hogy eltűnjön, és máshol bukkanjon fel.- Igen, ez megmagyarázná a dolgokat. Szóval a deja vuk nekem afféle portálok?- Azért én nem fogalmaznék így, de ahogy gondolod. Milyen gyakori?- Mármint a deja vu? Elég sokszor átéltem korábban is. Szerintem gyakrabban, mint az átlag. - Az alternatív világokban valószínűleg még gyakoribb jelenség. Ha tényleg nem ez az eredeti világod, lehet, hogy innen is el fogsz tűnni. Azt nagyon kíváncsian fogom várni.Jocó mondata kizökkentett a felhőtlen jókedvemből, egyszerre elfogott a félelem. Mi lesz, ha eltűnök? Tudom, hogy csak tudati szinten, de mégis… A másik énem még ki tuja, hol bolyong a világok között, mennyi időbe telik, mire visszaér. Mi lesz, ha én már rég nem leszek itt akkor? - Jocó, mi történik, ha hirtelen eltűnök?- Nem tudom pontosan, még nem láttam ilyet. - Nem úgy értem. Ha a másik énem, az itteni nem tér vissza addig, mi történhet?

197

- Hát, ez most nehéz kérdés. - Jocó szájáról is leolvadt a vigyor, gondterhelten pislogott maga elé, és ütögetni kezdte a fejét, jelezve, hogy erősen gondolkodik. - Ez még nem jutott eszembe. Elvileg semmi sem történne, vagyis semmi baj.- És a gép, a részecskegyorsító? Nem kéne ott lennem?- Az semmiben nem befolyásolná a dolgot. Azzal csak átküldtünk a kvantumtéren, de nem az hoz vissza, legalábbis úgy gondolom, hogy nincs rá szükség. Nyugodj le, nincs para. Csak csinálj valamit, ameddig a helyzet megoldódik, mi meg igyekszünk úgy tenni, mintha te Te lennél. - Jocó ismét nem bírta nevetés nélkül, Dani is biztatóan bólogatott. - Tényleg, ez még érdekelne: a másik világban - tudod, nálatok - mennyi ideig voltál kiütve, nem mondtuk?- Néhány percig. Kicsivel tovább, mint itt. A másik énem még mindig máshol van, szóval nem ugyanúgy történtek a dolgok, mint az én valóságomban.- Értem… Hát, mi is újra akartunk éleszteni, csak te pont időben jöttél.- Aha, még jó, hogy nem tettétek. Éreztem, hogy erőt vesz rajtam a fáradtság. A szemem minduntalan lecsukódott, végül nagyot ásítva felálltam.- Na és most mi lesz? - motyogtam kábultan, ahogy a hirtelen mozdulattól a fejembe szökött a vér. - Most zárjuk le a témát. Pihend ki magad, holnap meglátjuk, mit tehetünk. - Menjetek fel, használhatjátok az egyik hálószobát. - szólt Dani, átkarolva Jennyt vállát - Mi elleszünk idelent. - Persze, oké. - elindultam a lépcső felé, de aztán visszafordultam, valami az agyamba villant - Jenny?- Hm, tessék? Ekkor tudatosodott bennem, mit akartam volna elmondani a lánynak. Nem lett volna valami kedves gesztus közölni vele, hogy a másik világban öngyilkosságot követett el. Hogyan juthatott ilyen eszembe? Különben is, a valóságban ez biztosan nem történne meg. Az a háború nem fog bekövetkezni, semmilyen alapja nincsen. Sőt, ha belegondolunk, maga

198

Jenny akadályozta meg az egészet, amikor kitervelte, hogy Danival betörnek abba a laborba. - Öh, semmi érdekes… nothing, just wanted to say, this is all unbelievable and wonderful, that you do.- Um, really? Thanks, you’re sweet. But it’s not my merit, but this guy by my side. - a kezeik Danival összefonódtak, én pedig tanácstalanul álltam előttük.- Hát akkor, jó éjszakát. - Egy sóhajtással megfordultam, és felsiettem az emeletre. Bementem ugyanabba a szobába, ahol korábban aludtam, és ezúttal abba az ágyba feküdtem, ami Jocó helye lenne. Ő is megérkezett hamarosan, behuppant a másik ágyba, és lekapcsolta a villanyt.- Ááh, hát ez király nap volt! Erre még én sem számítottam. Itt ülök, szemben valakivel, aki egy másik világból származik. Ez eszelős! Persze, te is ugyanezt gondolhatod, de mégiscsak te vagy az, aki ideutazott. A sötétben elmosolyodtam. Mennyi az esélye, hogy ilyen történjen? Ötven százalék, se több, se kevesebb. Az is megtörténhetett volna, hogy akkor érkezem, amikor a másik énem is jelen van. He pedig nem én jövök, akkor egy másik, a lehetőségek végtelenek. Lehet, hogy van olyan világ, ahol minden pillanatban más- más tudat jelenik meg ugyanabban a testben. Ki tudja?- Megvolt a nagy áttörés, megcsináltuk. - kiáltott fel félhangosan.- Hát bizony, lassan egy hete. - súgtam oda kötekedve.- Nem tehetek róla, hogy jobb vagyok magamnál. - vihogott Jocó, de rögtön utána vissza is vágott - De ha belegondolsz, ez csak az időinterferencia miatt van. Azt mondtad, te tovább voltál kiütve, szóval ennyit erről.- Persze, igazad van. - Na ugye. Ezelőtt hol voltál, milyen világban? Mennyi ideje vagy egyáltalán távol az eredeti világodtól? - Nagyjából két napja küldtetek az alternatív világok közé. Két világban voltam, az egyikben csak néhány órát, vagy annyit se. - Mi történt ott? Milyen volt?

199

- Ó, hát semmi különös. Az ottani énem Párizsban volt éppen híres kártyajátékosként, ráadásul egy lánykérés kellős közepére kerültem. De nem tartott sokáig, egyszer csak jött az érzés, a deja vu, és eltűntem onnan. A második világban egy napot és egy éjszakát voltam. Kétezer huszonhétben voltam, azt hiszem, és valami katonai táborban voltam tizedes.- Azta, bekerültél a katonaságba?- Olyasmi. Háború volt, a táborunk valahol Szerbiában volt.- És, mi történt ott? Harcoltatok is? - Sajnos igen. Azt hittem, ott fogok meghalni, de egyszer csak onnan is eltűntem. - Szóval egy háborús világ, hm? Elég királyul hangzik. Remélem, nem azért történt, amit mi csinálunk éppen. - Nem, dehogy. - halkan felnevettem, de rögtön belém is fagyott a hang - Nem ti okoztátok. Az igazság az, hogy te megpróbáltad megakadályozni.- Igazán? Talán hallottál rólam, talán a jövőben híressé váltam? A kísérletek miatt?- Huh, hát nem igazán. Abban a világban tudtommal ezek meg se történtek. Nem, te kerestél fel engem rádión, de nem is ismerhettél, hiszen sosem találkoztunk… Sok mindent mondtál nekem akkor, például hogy… ó, basszus, de rossz erről beszélni.- Nem érdekel, tudni szeretném. Mégiscsak rólam beszélsz.- Rendben. A helyzet az, hogy abban a világban téged még az egyetemi éveid elején elvitt a NASA Amerikába, hogy ott nekik dolgozz. Segítettél kifejleszteni a jövő fegyvereit, amiket az amerikaiak felhasználtak a háborúban. - Mi a fenének tettem volna ilyet?- Nem tudom, ne tőlem kérdezd. Elvileg nem is tudtad, mit csinál a cég, ahol dolgoztál, amíg a háború el nem kezdődött. Aztán rájöttél, és próbáltad megakadályozni, hogy folytatódjon a háború. - A mindenit, ez elég rosszul hangzik. Pedig az életben nem állnék a NASA mellé. Pont ők azok, akik miatt lapítanunk kell. Általában igyekszem nem

200

belegondolni, mi történne, ha elkapnának. Nem olyan könnyű ez, elhiheted, de még itt vagyunk, szóval nincs gáz. - Nincs, hál’ istennek. Tényleg, hogy lehet, hogy eddig még nem találtak rátok? Nem hiszem, hogy annyi az egész, hogy nem interneteztek. Ráadásul nekem még van internetes profilom. - Minden titkot nem szeretnék megosztani veled, de egye fene, ezt még nem árt, ha tudod. Nem használunk netet, a biztonság kedvéért. Azt is megoldottak, hogy senki se tudjon megfigyelni. Jenny segítségével a házban és a laborunk területén létrehoztunk egy virtuális mezőt, ami egyrészt blokkol mindenféle külső adatforgalmat, és helyette hamis információkat küld az éterbe. Ha meg is akarnak minket figyelni, csak egy átlagos házat látnak, átlagos emberekkel, akik semmi érdekeset nem csinálnak. Idebent nem tudsz telefonálni, nem vetted még észre? - Nem igazán. Legutóbb még egy üzenetet is kaptam. Várjunk... Pont azelőtt mentem ki a házból, már emlékszem. - Nos, ennyi az egész, lényegében. Amíg a rendszer működik, márpedig működik, addig nincs mitől tartanunk. - Jocó nagyot ásított, majd hozzátette - Ha nem bánnád, most aludnék. Gondolom, te se szeretnél egész éjjel fent maradni. - Oké, holnap még beszélünk.- Persze, holnap…Amikor éreztem, hogy hajnalodik, kiugrottam az ágyból és a földszintre siettem. Odalent ugyanaz a kép fogadott, mint korábban a valódi világban. Jocó ugyan nem metálzenét hallgatott, hanem tévézett, de azt is maximum hangerőn, ugyanannyira zengett tőle a ház. Dani a konyhában tett- vett. Köszöntem mindkettőjüknek, amikor Dani visszaköszönt, láttam az arcán, hogy rosszkedvű, rá is kérdeztem.- Valami gond van?- Áh, semmi érdekes. Jenny nem tudott az éjjel aludni, úgyhogy én is fennmaradtam, reggel meg visszament a munkahelyére. - látva a csodálkozást az arcomon, elnevette magát - Nyugi, nem miattad van. Ha

201

tényleg egy másik világból jöttél, akkor ezt még nekem is fel kell dolgoznom. Jenny számára ezek a kísérletek mindennél fontosabbak.- Nem is csoda.- Nem, persze, de így most egy kicsit nehéz vele. Sikerült véghezvinni, amit éveken át terveztünk, és most tényleg nem tudjuk, hogyan tovább. Ha visszatér majd a - ha így jobban tetszik - másik éned, vele is mindent megbeszélünk. - Oké. Ma akarjátok megrendezni a bulit, ugye?- Aha, az volt a terv. Akarsz valamit csinálni előtte?- Ne legyen buli. - Tudtam, hogy nem sok értelme van ilyet kérnem, de nem akartam, hogy minden megismétlődjön. - Csak ennyit kérnék. Dani kezében megállt a lasagnés tepsi, értetlenkedve bámult rám.- Hogyhogy ne legyen buli? Mindenkinek jól jön a lazítás, nem mondd, hogy neked fontosabb dolgod van. - Nem mondtam. Mégis, megkérnélek rá, hogy fújjátok le.- De miért?- Egyrészt azért, mert már egyszer megtörtént, a saját világomban. - Mi viszont még nem szórakoztunk egy jót ezen a héten, nem értem, miért zavar téged, ha ma egy kicsit jól érezzük magunkat.- Azért, mert itt lenne az egyik osztálytársam, és én ezt nem szeretném, érted? Szeretnék találkozni vele, de nem a buliban.- És, mi választ el attól, hogy ezt megtedd? Ha meg van hívva, sem kötelező eljönnie. - Persze, de… - kerestem a szavakat, de csak nem jöttek a nyelvemre - Várjatok egy percet, kimegyek. - Menj csak, de jegyezd meg, itt ma buli lesz.Ahogy kiléptem a kijárati ajtón, azonnal jelezni kezdett az üzenetrögzítőm. Bélától jött üzenet, el sem olvastam, tudtam, mi áll benne. Erős késztetést éreztem, hogy válaszoljak, de nem tudtam, mit kellene írnom. Hamarosan vissza kéne menjek a bérlakásba, ha utol akarom érni Bélát, mielőtt elmegy. Már tudom, hogy mi lenne a vége, és azt is, hogy Esztire hiába várnék egész nap. Lehet, hogy nem is kéne visszamennem? Mi lenne, ha itt

202

maradnék, és megvárnám, mi történik nélkülem? De mit tudnék írni Bélának, hiszen nincs semmi indokom itt maradni, amikor egy barátnak szüksége van rám. Végül úgy döntöttem, hogy nem írok semmit. Hátha Béla azt gondolja majd, hogy valami fontos dolog okán vagyok távol. Nagy sóhajjal elraktam a telefonomat, és elindultam vissza a házba. A bejárat előtt azonban újra belém villant egy érzés, és ettől megint elő kellett kapnom a készüléket. Nem is tudtam, mit csinálok, csak pörgettem lefelé a neveket a telefonkönyvben. Amikor megtaláltam Kitti nevét, gondolkodás nélkül megnyomtam a üzenet küldést. „Szia! Bocs, hogy ilyen korán üzengetek, biztos még ágyban vagy. Itt vagyok Daniéknál, hallottad, hogy buli lesz náluk? Gondolom, mindenképp eljönnél, de nem érdekelne esetleg egy másik program? Nem is tudom, nekem most annyira nincs kedvem a bulizáshoz, viszont nem akarom elrontani a napod. Nem akarunk valahol találkozni a nap során? Bocs, hogy csak így elrángatnálak egy jó kis házibuliról, szólj, ha nagy marhaságnak tartod…”

Elküldtem az üzenetet, és igyekeztem semmire sem gondolni, nehogy a végén megbánjam. Fél percen belül jött a válasz.„Szia! Jaj de örülök, hogy üzentél, igen, tudok a buliról. Szóval nem akarsz ott lenni? Hát, nem gond, de ne hamarkodd el, hátha estig meggondolod magad. Semmit nem terveztem mára, szóval lóghatunk együtt. Írd meg, hova gondoltál menni, először is, én nagyon hamar megéhezem (ne nevess ki, imádom a gyorskajákat).”

Miután elolvastam Kitti válaszát, hirtelen az egész reggel sokkal színesebbnek és vidámabbnak tűnt. Ahogy körülnéztem, futni sőt, rohanni támadt kedvem. Mindegy, hová, ebben a pillanatban mindenhol jól éreztem volna magam. A bágyadt mosoly mögött, ami kiült az arcomra, egy kis hang a fejemben nevetve súgta: „Hogy nem jutott eddig az eszedbe? Tessék, ilyen egyszerű.” Valóban ilyen egyszerű, mégsem vettem észre eddig. Azt hiszem, az én ostobaságom a kapcsolatokban mutatkozik meg, amilyen ügyesen bánok a szavakkal papíron, olyan ügyetlen és félénk vagyok a valóságban. Gyorsan visszaírtam:

203

„Két óra múlva találkozzunk az Aréna plázánál, ha neked megfelel. Addig összeszedem magam.”

Hallottam fejben Kitti nevetését, miközben visszaírt:„Oké, persze. Aztán tényleg ott legyél. Szia!”

Naná, hogy ott leszek. Visszamentem a házba, ahol Dani és Jocó már nekikezdtek a reggelinek. Leültem közéjük, és szó nélkül nekiláttam az elém rakott nagy adag lasagnénak. Dani kíváncsian fürkészte az arcomat.- Hát veled mi történt? - kérdezte tele szájjal - Gyanúsan jó kedved van. - Délben elmennék, találkozóm van az egyik osztálytársammal.- Igazán? Kivel?- Egy Kitti nevűvel.- Óh, szóval egy Kitti nevűvel. Aha… - Dani olyan színpadias arcot vágott, hogy elkapott a nevetés. - Jól van, na. Az én dolgom, nem a tiéd. - Hát persze. És, hova tervezted vinni a kedves hölgyet?- Még nem tudom, majd útközben kitaláljuk. Csak annyi kéne, hogy elvigyetek a plázáig a központba. - Nem gond, majd szólj. Amikor befejeztük az evést, nekiálltunk rendbe rakni a házat. Daninak az volt a feltétele, ha nem maradok a bulira, hogy legalább segítek az előkészítésében. Egy óra alatt nagyjából megvoltunk, utána nekiláttam készülődni. Rendbe szedtem magam, megborotválkoztam, amit reggel elfelejtettem, és közben azon bosszankodtam, hogy miért nem vágattam le még a hajam. Dani a saját ruhatárából adta rám a megfelelő darabokat. Amikor minden készen volt, Dani a zsebébe nyúlt, és elővette a tárcáját. - Fogd, remélem, elég lesz. - azzal átnyújtott egy húszezrest.- Nem hiszem, hogy el kéne fogadnom...- Márpedig el fogod. Nyugi, nem tartozol semmivel. Éppen hogy mi tartozunk, amit a kutatásainkért tettél, felbecsülhetetlen. Hidd el, nem köszöntem még meg eléggé. - Jól van, csak hagyd abba. - motyogtam zavartan. - Úgyis vissza fogom fizetni, nem úszod meg.

204

A hátralévő percekben fel- alá járkáltam a földszint és az emelet között, mígnem délután fél egykor Dani végül megállított.- Na, akkor készen vagy? Indulhatunk?- Jah, menjünk.Dani letett az Aréna Plaza nyugati oldalánál. Elsétáltam a bejárat elé, és ott álltam, folyamatosan a járda két végét figyelve. Nem kellett sokáig várnom, Kitti alakja hamarosan megjelent a távolban. Elindultam felé, a saroknál találkoztunk össze. Egyszerű alkalmi ruhát viselt, ami fölé vékony kabátot húzott. A haja ezúttal is finom fodrokba volt szedve, és az arca ragyogott, ahogy rám nézett. - Nos, akkor merre tovább? - kérdezte vidáman.- Sétáljunk le a Dunához. Néhány percig szótlanul haladtunk egymás mellett. Ilyenkor mindig a torkomon ragadnak a szavak, és nem tudok beszélni. Pedig máskor olyan könnyű volt. Szerencsére Kitti megszólalt helyettem is.- Mondd csak, miért akartál velem találkozni? - kérdezte somolyogva - Még sohasem hívtál el…- Az is csak az én hibám. Miért, vártad, hogy megtegyem? - Hé- hé, azért na… - Kitti csengő hangon felnevetett. - Igazából én is akartam már kérdezni. Csak hát azt hittem, nem lenne kedved hozzá. Bulizni se jöttél el soha. Most mi történt?- Hát, csak rájöttem, hogy hülyeség volt. - Nem hinném, hogy csak ennyi, de nem muszáj elmondanod. Tudod, most egész más vagy.- Hogy érted?- Hát, más, mint szoktál lenni. Elvittek az ufók? Válasz helyett együtt nevettem Kittivel. Hamarosan feltűnt a Deák- tér sarka, és az alatta húzódó metróállomás lejárata. Kitti a távolba mutatva megszólalt.- Ott volt tavaly az óriáskerék. Ültem rajta párszor, kár, hogy beszüntették. Te voltál már rajta?- Nem, mielőtt idejöttem egyetemre, keveset voltam a városban.

205

- Engem legutóbb a... - Kitti megakadt, vetett rám egy gyors oldalpillantást, majd valamivel halkabban folytatta - volt barátom hozott ide, még suli kezdéskor.- Szerintem jól tette, nagyon szép hely. - Tényleg az, főleg éjszaka. Hát, ha már itt vagyunk, nézzünk körül. Végigsétáltunk a szépen gondozott pázsit által övezett járdán. A közelben, a park szélén állt egy kis szökőkút, Kitti felkiáltott, amikor meglátta:- Nézd csak! Nem is tudtam, hogy ez már működik. Gyere üljünk ott le. Helyet foglaltam a kút peremén, és mosolyogva figyeltem, ahogyan Kitti a kilövellő vízsugarakkal játszik. - Csak óvatosan, nincs nálam másik ruha. - motyogtam, miközben a szökőkút melletti női alakot ábrázoló szobrot vettem szemügyre.- Olyan meleg van, mintha csak nyár lenne, érzed a… Héé! - A következő pillanatban Kitti jóvoltából jó adag víz ömlött a nyakamba..- Mi a… - sebesen felpattantam a helyemről, mire Kitti sikítva- nevetve futásnak eredt. Gondolkodás nélkül utánaszaladtam. Kergetőzni kezdtünk. Ahogy a fák között üldöztem Kittit, és azt a csengő hangot, amit a nevetése hagyott maga után, egyszerre az egész világ könnyűvé, légiessé vált. Hirtelen levetettem magamról minden félelmet, gátlást, minden terhelő gondolatot, és együtt szaladtam, együtt nevettem a lánnyal. A park végében utolértem, felkaptam a levegőbe, és megpördültem vele magam körül. Kitti sikított és kapálózott, majd mikor letettem, a vállamra borult. Éreztem, hogy milyen sebesen ver a szíve, de az enyém is kapálózott odabent. - Te csak így itt hagytál volna, hm? - lihegtem az orromat csiklandozó hajfodrok mögé.- Úgy láttam, az a szobor érdekesebb, mint én…- Jaj, maradj már, nem őt hívtam el, hanem téged. Ledőltünk egy padra, hogy kifújjuk magunkat, közben a vizes felsőmmel igyekeztem a napon szárítgatni. - A mindenit, ez fárasztó volt. - sóhajtott fel Kitti - Óh, és meg is éheztem. Te nem vagy éhes?

206

- De igen, épp azon gondolkoztam, hogy beülhetnénk valami étterembe. - Vár csak. Te is étteremben dolgozol, nem? - Jaj ne, oda ne menjünk. Nem rossz hely, de a napjaim felét ott töltöm. Nem tudsz te egy jó helyet?- Hmm, tudod mit? Csak menjünk, aztán meglátjuk. - Legyen az, amelyik a legszimpatikusabb neked.- Lehet ötcsillagos? - Igen, ha tényleg azt akarod. - Óh, hát akkor lehet válogatni… de tényleg nem gond? - nézett rám bizonytalanul. - Nem, dehogy, van elég pénz nálam. - Egy keveset én is hoztam magammal, nem várnám, hogy te fizess mindenért. - Hagyd csak, meghívtalak. - Oké, akkor menjünk. Egy közeli kis étterem mellett döntöttünk. A menü olcsó volt, Kitti engedte, hogy én fizessem kettőnknek. Lassan ettünk, közben meséltünk egymásnak mindenféléről, amit még nem volt alkalmunk elmesélni. Egyszerű, hétköznapi dolgok, amik most valahogy mégis érdekesnek, viccesnek, különlegesnek tűntek, ahogy hallgattuk egymást. - Na és, veled mi történt Péntek óta? Nem voltál a suliban, feltűnt ám. Szerettem volna elmondani az igazat, de éreztem, hogy nem sülne ki semmi jó belőle. Hangosan sóhajtottam, hogy leplezzem a zavarom. - Húh, hát… Nem történt semmi különös, Daniék meghívtak magukhoz. Ma reggelig náluk voltam. - Mit csináltatok, ami fontosabb a sulinál? Amúgy mióta ismered Danit? - Hát tudod, van az a Jocó nevű srác, a haverom. Neki Dani legjobb barátja. - Aha. Na de mondd már, mit csináltatok, csak nem volt valami külön buli?- Nem, semmi ilyesmi. Csak annyi, hogy Dani engem is meg akart jobban ismerni, aztán végül náluk maradtam. Na jó, meg kellett egy harmadik utas a repülőgépre…

207

- Milyen repülőgépre? Te repültél, ameddig én az órákon untam magam halálra? Oda kellett volna magaddal vigyél. - Én se tudtam, Dani ötlete volt, van egy magángépük… - A szalvétával takartam el az arcomat, és arra gondoltam, mennyire rossz ötlet volt ez a repülés. Ráadásul nem is volt igaz, ebben a világban. Kitti kíváncsian tekintett a szalvéta sarkai mögé, majd felnevetett.- Jól van, néha neked sem árt, ha jól érzed magad. Nem kell nekem a repülés, ez a hely tökéletes. Örülök, hogy elhívtál.- Még mindig azt sajnálom, hogy nem tettem korábban. - Ne sajnáld, semmi értelme. Most itt vagyunk, és részemről máskor is jöhetnénk ide. - Tényleg szép hely. És jó a kaja. - Igen, az is. - Kitti egy pillanatra elmerült az ablakon túli forgatagban. Legalább másfél órát töltöttünk az étteremben, és amikor végeztünk, lesétáltunk a Duna- partra. A nap lassan eltűnt a Gellért- hegy mögött. A telefonomra pislantottam, öt óra is elmúlt már. Egy kis, piros padon ültünk a híd mellett, Kitti a vállamnak dőlt, én pedig átkaroltam.- Még mindig nem gondoltad meg magad? - kérdezte egy idő után. - Nem akarsz eljönni velem a buliba? - Nem tudom, jobban szeretem a nyugalmat. Ha nagyon akarod, mehetünk. - Ó nem, semmiképp nem akarom rád erőltetni. Jó itt veled…- Tényleg?- Miért hazudnék? - nevetett fel halkan - De te sem hazudnál nekem, ugye? - Eszembe se jutna. Miért, mire gondolsz?Kitti felült a padon, tekintetével a folyó kavargó hullámait követve. - Háát… lenne valami, amit tudni szeretnék. Már azóta meg akartam kérdezni, amióta reggel rám írtál. - lassan szembefordult velem, és rám függesztette nagy, kíváncsi tekintetét - Áruld el, de igazán: tetszem neked? Megállt az idő, csak én voltam, Kitti, és egy nagyon különös érzés, amely mintha szét akart volna tépni. Az agyamba szavak és képek tolultak, és ekkor történt valami. Az érzés hirtelen megszűnt, és a helyébe kellemes melegség költözött. A szavak és képek szétrebbentek, egyedül Kitti maradt.

208

Bágyadtan félresimítottam a lány haján a kósza tincseket, lassan előrehajoltam. Az ajkunk összeért, és úgy maradt, hosszú, csodás másodperceken át. Azután eldőltem a padon, Kittivel a karjaimban. Körülöttünk csend és béke honolt. A nap alábukott a világon túli sejtelmes mélységbe, a horizonton halvány vörösbe borultak utána a felhők. A csillagokat néztük, ahogy felbukkannak az időtlen feketeségből.

- Reméltem, hogy igent mondasz. - szólalt meg Kitti halkan - Mindig reméltem, de egy kicsit féltem is ettől… milyen butaság, nem igaz?- Én is féltem. - De hát mitől?- A változástól. Attól, hogy minden más lesz.- Egyszer minden megváltozik, csak nem akarnál örökké egy helyben maradni?- Nyugodtan nevess ki, de az is megtörténhetett volna.- Nem tudnám elképzelni, hogy valaki ugyanolyan maradjon egész életében. Mégis, ahogy te mondod… - Kitti végigsimította kezével az arcom, és halkan felsóhajtott - Más vagy, mint a többi srác. Nem tudom, mitől, de pont ez tetszik benned. Ki lehet egyáltalán ismerni téged?Válasz helyett még szorosabban magamhoz öleltem. Hosszú percekig hallgattunk, az esti szellő lassan a ruhánkba kapott. - Hova akarunk innen menni? - kérdezte aztán, megremegve a hűvös levegőtől. - Nincs kedvem ma haza menni. Hol is laksz?Éreztem, hogy azonnal elpirulok, minden erőmmel az agyam mélyéről előkúszó gondolatok ellen hadakoztam. Kitti is megérezhette, mert felém fordult, és a fülembe suttogta:- Hé, figyelj. Már mondtam, nem akarok semmit erőltetni. - Tudom, ne haragudj. Abszolút nincs vele gond. Egy kicsit messze van innen a lakás, gondoltam, biztosan nem akarnál annyit gyalogolni. - Nem zavar a gyaloglás. Ha tényleg messze van, induljunk most.

209

- Egy kicsit maradjunk még…Lassan ballagtunk utcai lámpák és kirakatok fényében fürdő járdákon, miközben odafent egyre jobban besötétedett. A Gellért hegy alatt megálltunk, hosszan csókolóztunk. Háromnegyed tíz körül érkeztünk meg a tömbház bejáratához. Az ajtó előtt megtorpantam, eszembe jutott Béla. Lehet, hogy még mindig itthon van, ki tudja, a biztonság kedvéért becsöngettem a lakásba. Nem jött válasz, így felmentünk, Kitti minden ajtót megnézett magának. A lakásban szinte teljesen sötét volt, csak a laptopom felől jött halvány fény a szobámból. - Nem is rossz. - állapította meg Kitti, miután felkapcsoltam a villanyokat. - Egész komfortos, és nincs nagy rendetlenség. Te szoktál rendet rakni magad után, ugye?- Aha… - majd halkan hozzátettem - Legtöbbször.- Az jó, nem szeretem a disznóólat. Ilyen szempontból egy buli nem is olyan jó ötlet, de olyankor ki gondol ilyesmire? Mindegy is… Melyik a te szobád?- Óh, egy pillanat… - gyorsan bepillantottam a vékony ajtónyíláson, hogy lássam, tűrhető állapotban van- e a szoba. Viszonylag rendezettek tűnt, de azért benyitottam, miközben Kitti a hátam mögött a mosdót vette éppen szemügyre. - Nem kérsz valamit inni, nem vagy éhes?- Nem, hagyd csak, én már csak pihenni akarok. Ó, láttam a laptopodat… megnézünk rajta valami jó filmet?- Hát persze, utánanézek, mim van. Miközben a laptopomon a videóim között böngésztem, eszembe jutott a mobilom. A lakásban van internet, ezért elővettem, hogy csatlakoztassam hozzá, de ekkor megakadt a szemem a kijelzőn lévő két nem fogadott hívás értesítőjén. Eszti hívott. Miért nem hallottam, amikor csörgött a telefonom? A fenébe, most jut eszembe, hogy korábban lenémítottam. Miért hívhatott? A negatív érzések visszatartottak, hogy visszahívjam. Minek, nem érdemli meg, hogy egy szót is váltsak vele. Azonban a gondolat, hogy talán baj történt, vagy valami fontos közölnivalója van Esztinek… Ki tudja, talán

210

megbékültek Bélával, amire nem kerülhetett volna sor, ha itt maradtam volna Béla mellett, aki végül a valóságban hazautazott. Visszahívtam Eszti számát. Kínosan hosszú másodpercek teltek el a hívásjelző visszhangzó sípolásával. Eközben Kitti is bejött a szobába, és leült mellém az ágyra.- Kit hívsz ilyenkor? - nézett rám kíváncsian.- Az egyik lakótársamat. - suttogtam vissza, miközben minden idegszálammal a telefon mögötti zajokba kapaszkodtam. Egyszer csak kicsengett. - Eszti… - dörmögtem feszülten - ott vagy, hallasz?Pár másodpercig csak valami motoszkálás hallatszott a vonal másik oldaláról, aztán megszólalt Eszti cérnavékony hangon:- Halló, te vagy az? - a hangja ijedten csengett. Aztán alig hallhatóan suttogta: - Ne haragudj.- Ne haragudjak? Miért? - kérdeztem megjátszott meglepettséggel. Már készültem is megszakítani a hívást, semmi értelmét nem láttam a folytatásnak. Ekkor azonban Eszti egészen elgyötört hangon szólalt meg, már- már azt hittem, sír.- Én ezt nem akartam. Annyira sajnálom. Neki is próbáltam elmondani…- Ott van Béla is? - kérdeztem, ezúttal őszintén meglepődve. - Igen, itt van. A mentők idejében kiértek… Jaj, annyira sajnálom! Az egész az én hibám, nem tudom, mitévő legyek.- Mentők? - a szó hallatára jeges félelem markolt belém, kis híján elejtettem a telefont. - Milyen mentők?! - Jaj ne, valami baj történt? - suttogta mellettem Kitti ijedten.Nem tudtam válaszolni, Eszti hangjára figyeltem.- Ennek nem kellett volna megtörténnie. Miért csinálta? - Kicsoda, Béla? Mi történt, mondd már!- Nem tudom pontosan. - cincogta akadozva - Azt hiszem, utánam jött, hogy beszéljünk. Annyira sajnálom, ha tudom, hogy ez lesz…Rövid csend következett. Nem akartam még semmit mondani, szerencsére Eszti folytatta.

211

- Béla azt mondta, összeverekedett Robival, ő… nem számít. Béla szerint ott voltak Robi haverjai is. Danit összeverték és otthagyták… nem tudom, hogy volt Robi ilyenre képes. Legszívesebben megmondtam volna Esztinek, hogy ő maga hol cseszte el az egészet, de ezt szemétségnek éreztem, és bíztam benne, hogy tényleg megbánta az eddigieket. - Hogy van Béla?- Már jobban, fél órája még beszélni se tudott… jaj istenem! - Eszti most már hangosan zokogott.- Mondd meg, hol vagytok. Azonnal indulok. - A Szent Imre kórházban, tudod, merre van?- Odatalálok. Most leteszem, sietek, amennyire tudok. Miután megszakadt a vonal, a laptopomon gyorsan rákerestem a kórház címére. Nincs nagyon messze, a buszok pedig percenként járnak. A visszaúton viszont nincs idő töprengeni, ha el akarom érni a következő járatot… Felpillantottam a laptopról, és láttam, hogy Kitti mögöttem fekszik és szomorúan bámul maga elé. - El kell mennem. Akadt egy kis probléma… - mondtam, de inkább csak hogy megtörjem a hirtelen beállt csendet. - A lakótársad? - motyogta Kitti - Valami baja esett?- Igen, kórházba került. Oda kell mennem, hogy lássam, rendben van- e. - Jobbulást kívánok neki. - Meg fogom mondani. Kezdtem én is rosszul érezni magamat, ez a váratlan esemény teljesen felforgatta a nyugalmas estét, aminek a hátralevő részét Kittivel terveztem együtt tölteni. - Ne haragudj, ez tényleg nagyon rosszul jött össze. - Nem haragszom, nem tehetsz róla.- Nagyon szeretnék veled kettesben lenni. Igyekszem minél hamarabb visszaérni, remélem, hogy nem komoly a baj. Ugye megvársz?- Majd meglátom. De most siess, ha tényleg komolyan gondolod. Biztos ne menjek veled?

212

- Ne, maradj csak. Ez az én problémám, nem akarlak belerángatni. - Neee, félek egyedül… - Kitti macska módjára hozzám bújt. Muszáj volt felnevetnem, olyan felemelő érzés volt, miközben Kittit elkaptam és magam alá tepertem, hogy aztán apró csókokkal árasszam el az ajkait. Ez a lány tényleg képes bármikor felvidítani. Nem akarta ő se húzni az időt, egy perc múlva már a kijáratnál integetett, miközben én sietős léptekkel a szemben levő utca felé vettem az irányt. Néhány háztömbnyivel arrébb lelassítottam, és magamban utat engedtem a gondolataimnak, amelyek hullámverésként zúdultak elő az agyamban, hogy másodpercekig látni is alig tudtam tőlük. „Mit tettem? Béla miattam került kórházba. Ha úgy tettem volna, mint a valóságban, ez nem történik meg.” Csak együtt akartam lenni Kittivel. Soha nem akartam volna, hogy ez történjen. „Ostobaságot csinálok. Attól, hogy lehetőséget kaptam belepillantani az alternatív valóságokba, még nincs jogom a többiek életével játszani.” Soha nem akarnék fájdalmat okozni nekik. „Mégis mindig ez történik. Legutóbb Jocó meg is halt, talán azt akarom, hogy megismétlődjön?” Nem, az véletlen volt. „Lehet bármi véletlen?” Talán Kittivel sem szabad összejönnöm? Mindenhol ez fog történni velem? „Egyáltalán mit gondoltam? Ez nem a valóság, talán itt akarok maradni? Az igazi Kitti odaát van, mihez kezdek, ha ennek vége?” Nem játszhatom el ugyanezt még egyszer. De akkor mit tehetnék, hogyan folytatódhat ez az egész? Mire a busz megjött, szinte már fennhangon szidtam magamat. Az út alatt csak bámultam kifelé a semmibe, de legbelül sírni támadt volna kedvem. Csak négy alternatív világban jártam, de lassan már azt sem tudom, mit kezdjek velük, vagy a valósággal. Biztosan könnyebb lenne, ha nem kötődnék ennyire az érzéseimhez. Jocó, Jenny vagy egy hozzájuk hasonló racionális beállítottságú ember biztosan sokkal eredményesebb lenne nálam, az objektívebb megfigyelőkészségüknek hála nem tudnának olyan könnyen becsavarodni. Az egyetlen dolog, ami miatt mégis jobban megfeleltem náluk erre a kísérletre, az az, hogy nem félek a haláltól.

213

Számomra a halál csak egy ajtó az ismeretlenbe, míg számukra az abszolút véget jelenti, és ezen semmilyen elmélet sem segít.Az egész utam húsz percbe telt. A korházban nagy volt a sürgés, az éjszakai műszak néha még a nappalinál is forgalmasabb. A portán röviden megérdeklődtem Béláék tartózkodási helyét, egy idős nővér elkísért a betegszobához. Az ajtó előtt megcsóválta a fejét, és félig nekem címezve motyogta:- Fiatalok, nem bírnak magukkal, folyton bajba keverednek. Ha nem hozzák be idejében… Őszintén reméltem, hogy a nővér csak túloz. Amikor távozott, először is belestem a kulcslyukon. Béla fejét eltakarta a mellette levő infúzióállvány, a többi része be volt takarva, a bal karja vastag gipszkötésbe volt szorítva. Eszti a szoba másik sarkában ült, ő is szörnyen nézett ki, megtörten meredt a betegágyban fekvő Bélára. Halkan benyitottam. Amikor Eszti felém pillantott, kitört rajta a sírógörcs. A zajra Béla is megmozdult. Eszti halkan felsikkantott:- Felébredt, istenem… Fél órája volt eszméletlen. Megvártam, amíg Béla kinyitja a szemét. A feje vastagon be volt kötve, de alul így is kilátszottak a zúzódások. Először nem ismert fel. - Haver, jobban vagy? Hallottam, mi történt, alig tudom elhinni.- Te is itt vagy? - Bélának nehezére esett a beszéd, a szemeit is erőltetnie kellett, hogy jól lásson - Akkor te is hallottad, mekkora hülyeséget csináltam? - De hát miért mentél oda? Mire volt ez jó?Béla nagyot sóhajtott, és ettől egy kicsit megszédült. - Ezt majd elmondom máskor… - nyögte nehézkesen - Hülyeség volt, már tudom. - Béla, a barátom vagy. Ha tudok, segítek, de most itt állok, és nem tudom, mit csináljak, miközben téged valakik helybenhagytak, és emiatt itt fekszel. - Nézd, most nem akarok erről beszélni. Történt valami, és én hülyeséget csináltam. Reggel küldtem üzenetet, nem kaptad meg? - Ne haragudj, a mobilom ki volt kapcsolva.

214

- Most már mindegy, nem fontos.- Nagyon is fontos. - szólalt meg Eszti - Béla, kérlek. Az egész miattam van, és nem zavar, ha mindenki megtudja.Eszti odajött hozzánk, és leült a betegágy sarkára. Összenéztek Bélával, aki végül fáradtan sóhajtott.- Hát jó, ha nagyon akarod. De én egy szóval se fogok hozzászólni. - Persze, csak pihenj. - Eszti hozzám fordulva folytatta - Az a helyzet, hogy elkövettem egy szörnyű hibát. Nem tudtam, mit tegyek, ezért inkább titkoltam, de végül mégse bírtam tovább, és tegnap elmondtam neki… Szóval én… voltam mással, egy Robi nevűvel. Tudom, hogy most mit gondolsz rólam, szörnyű ember vagyok. Én… én nagyon szégyellem, bár soha ne tettem volna. Béla, ne haragudj, kérlek, annyira sajnálom…A beteg megmozdította a karját, mire Eszti elhallgatott, ezután Béla szólalt meg halkan.- Nézd, nem haragszom. Kész lettem volna bármikor megbocsátani. De te tegnap szakítottál velem, és nekem az volt a legrosszabb. - Jaj istenem… Én tudom, nem kellett volna, nem tudom, miért csináltam… Kérlek, bocsáss meg. - Nem haragszom. De ettől ez már nem fog változni. - Hogy érted?Béla nagy erőfeszítések árán feljebb kúsztatta a fejét, hogy valamennyire ülőhelyzetben legyen, aztán hozzám fordult.- Szeretnélek megkérni rá, hogy egy kis időre most hagyj minket kettesben. - Persze, kimegyek.Odakint leültem az ajtó mellé helyezett kisszékre, és a bentről kiszűrődő hangokra figyeltem. Béla halkan dörmögve beszélt, a hangja szomorú, de eltökélt volt. Eszti csak néha mondott valamit, a hangja kétségbeesetten csengett. Aztán csend lett, de nekem úgy tűnt, mintha Eszti sírna odabent. Mi történt? Végleg szakítottak? Talán soha semmi nem jön már rendbe? Ez nem az én világom, de mégis, mi jön ezután? Egyre csak Kittire gondoltam, aki otthon vár, mi lesz majd, ha én elmegyek ebből a világból? Mégis mi a fenét csináltam?

215

Mindent elszúrtam. Féltem elmondani az igazat, mind Béláéknak, mind Kittinek. Egyedül Jocóék tudják valamennyire, hogy ki vagyok. Percek teltek el így, hogy ültem a széken, várva, hogy valami történjen. Időnként elhaladt előttem egy- egy ápoló, néha beteggel. Tíz perc várakozás után aztán úgy döntöttem, hogy megnézem mi a helyzet. Felálltam és megfordultam az ajtó felé. Ekkor jött az érzés. A következő pillanatok, ahogy megfogtam az ajtókilincset, majd beléptem a szobába, mind olyanok voltak, mintha egy már megtörtént esemény ismétlődne meg. Az ágy mellett Eszti felpillantott, kisírt szemekkel bámult rám. Mondani akartam valamit, de nem jött ki hang a számon. A terem képe elhomályosult, kétségbeesetten kaptam a levegőbe. A következő pillanatban eldőltem, mint egy zsák.

Miért történnek a rossz dolgok velünk? Miért kell az élet során annyiszor szenvedést átélnünk, akár fizikailag, vagy lelkileg? Miért nem lehet az élet simán csak kellemes, boldog, egyszerű? Miért születtünk úgy, hogy fájdalmat tudjunk okozni a körülöttünk lévő világnak? Személy szerint nem hiszek az eredendő bűnben, ami ellen nem tehetünk semmit. Mégis, annyi minden rácáfol, hogy gyakran komolyan kétségbe esem a gondolattól, hogy talán tényleg nincs hatalmunk még a saját életünk felett sem. Attól a pillanattól kezdve, hogy képesek vagyunk felfogni, ami körülöttünk van, rosszat akarunk tenni mindennel, amivel csak lehetséges. Miért is mondom azt, hogy „rossz”? Ez a fogalom annyira relatív, szerintem nincs élő ember, aki meg tudná mondai, mi az igazán rossz. Ha valaki mégis megteszi, egy másik azonnal megpróbálja megcáfolni. Nem, a rossz nem egyszerűen valami, amit be lehet skatulyázni. Ha végignézünk a világ különböző erkölcsi normái között, megannyi különbséget találunk, néha homlokegyenest ellenkezőt. A keresztényeknél sok helyen azt tanítják, rossz minden, ami nem keresztény. Ugyanez igaz más vallásokra is, néhol

216

egészen szélsőséges nézeteket terjesztenek arról, mi a rossz. Ez a fogalom is olyan „sokszínű”, mint maga az ember. Bár nem lehet pontosan meghatározni, az embernek muszáj fogalma legyen arról, hogy mit tarthat rossznak, mi az, amit jobb elkerülnie, ami veszélyes a saját testi vagy lelki épségére nézve. Nekem is vannak bizonyos alapgondolataim arról, hogy mi a rossz, és közben tisztában vagyok azzal is, hogy sokan nem értenének velem egyet ezekkel a gondolatokkal. Számomra a legalapvetőbb rossz a tudatlanság. Szinte minden, ami fájhat az embernek, erre építkezik. A tudatlanság egyenlő a felkészületlenséggel. Nem hülyeség a mondás, hogy jobb félni, mint megijedni. Ha tudod a hibáidat, legalább van esélyed kijavítani őket, ha tisztában vagy a téged körülvevő világ aljasságával, nem ér váratlanul, ha esetleg bajba kerülsz. Utálom a tudatlanságot, mert az önzés erre építkezik. A tudás nem csak a világi ismeretek birtoklásával egyenlő, ezekkel főleg másokat lehet kihasználni. A legnagyobb tudás az emberek ismerete, az embereké, akik a világegyetem legösszetettebb lényei. Ha elég jól ismersz valakit, csökken a vágy, hogy ki akard használni az illetőt. Végső soron minden ember megszerethető, ha elég türelemmel vagyunk iránta. Rengeteg a tudatlan ember, akik nap, mint nap fájdalmat okoznak a környezetüknek úgy, hogy nem is tudnak róla. Szerintem nincs senki a világon, aki úgy cselekedne, hogy tudná, amit tesz az rossz. Ha valaki mégis képes lenne azt mondani, hogy amit éppen tesz, az rossz, utána rögtön hozzá is kellene tegye, hogy „de egy nagyobb jóért teszi”. Tiszta, ép tudattal nem akarunk rosszat tenni. Valahol legbelül mindenki tudja, hogy amit tesz, az valamilyen formában visszakerül hozzá. Miért ártanál, ha tudnád, hogy végül te is megszívod? Isteni csapásként, vagy valaki más által? Ha másképp nem, hát a lelkiismereted fog gyötörni, amíg meg nem bánod. Csak mi magunk tudhatjuk, mi a rossz számunkra, csak mi tudjuk a saját tetteinket befolyásolni eléggé. Ha tehát olyasmit teszünk, amiről tudjuk, hogy rossz, legtöbbször csak utólag eszmélünk rá. A tudatlanság vesz rá, hogy megtegyük. A legjobb, amit tehetünk az, hogy elkezdjük megismerni

217

elsősorban saját magunkat, hogy tudjuk, mire figyeljünk az életben. De ezzel nincs vége. Rengetegen vannak, akik nem tudnak saját erejükből megváltozni, el kell döntenünk, hogy akarunk- e segíteni nekik. Sajnos az nem megoldás, ha ráerőltetjük a másikra a mi erkölcsi értékrendünket, mert azzal csak leromboljuk a másikét. Van azonban egy út, ami mindenki számára elérhető, egy apró fénysugár, ami mindent megvilágíthat. Egy képlet, amely sehogyan sem illik bele semmilyen logikai rendszerbe, és ami mégis minden egyenlet végére kiadja a megoldást. Az elfogadás kulcs szinte mindenhez. Képes lehetek elfogadni, hogy te más vagy, és eszerint állni a veled kapcsolatos dolgokhoz, félre tudom tenni az énképemet, amellyel a világot szemlélem. Be tudom fogadni a másik ember tudását, hogy aztán magamévá tegyem úgy, ahogyan nekem szükségem van rá. Az egyetlen dolog, ami hátráltathatja ezt a folyamatot, az a makacsság. Tudom magamról, hogy mennyire makacs tudok lenni. Megint csak tudatlanságból sokszor azt képzelem, hogy jogom van bírálni a másik tetteit, gondolatait, hogy „én jobban tudom”. Bárcsak időben figyelmeztetni tudnám saját magam az ostobaságaimra. Mindezekkel együtt végül megmarad a kérdés: ezek szerint a tudás boldogság? Ha tényleg ezt jelentené, miért van az, hogy annyi nagy koponya a történelem során általában depresszív jellem volt? És vajon én a tudásommal boldog vagyok? Egyáltalán nem állítom, hogy én vagyok a világ legokosabb, vagy legboldogabb embere. Sajnos az élet nem engedi, hogy mindez ilyen egyszerű legyen. Minél nagyobb a tudás, annál nagyobb a világgal érzett fájdalom, amelyet a tudatlanság okoz. Ameddig létezik a tudatlanság, a tudás mindig érezni fogja a kárát. Az igazi tudás gyógyít, épít, együtt érez. Mi történne, ha ez a tudás egyszer eltűnne? Nem lehet tudni, de a pillanat szép lassan közeledik. Az igazi tudás egyre fogy, a helyét átveszik a mindennapi szükségletek, a pillanatnyi élvezetek, az eszmék, hogy nem tudhatjuk, mi lesz holnap. De ha nem is akarjuk tudni, ha nem teszünk semmit azért, hogy legyen holnap, egyszer csak arra ébredünk, hogy véget ért a nap, és nem vár ránk utána semmi.

218

Lassan nyitottam ki a szemem, mintha egy végtelenségig tartó álom mélyéről tértem volna magamhoz. Felemeltem a fejemet, és hunyorogva próbáltam kivenni valamit magam körül. Közvetlenül előttem egy világosbarna asztal állt a fal mellett, a fejem azon feküdt idáig. Az asztalon halomban álltak a különböző füzetek, könyvek, egy hangszóró, dohányzacskó és egy kék olvasólámpa. Bár a kép homályos volt, jól ki tudtam venni a tárgyakat, mivel a szoba, ahova kerültem elég kicsi volt. Szorosan a falak mellett négy emeletes ágy terpeszkedett, és egy szekrény az ajtó mellett. Dermedten bámultam magam elé. A szoba nagyon ismerős volt, de annyira zúgott a fejem, hogy nem tudtam felidézni, pontosan honnan. Arra azért nem volt nehéz rájönnöm, hogy nem a kórházban vagyok. Sőt, egyre biztosabb voltam benne, hogy még csak nem is Budapesten. Ahogy belém hasított a felismerés, fel kellett állnom a székről, amin ültem, de a hirtelen mozdulattól megbotlottam és a padlóra zuhantam. Éreztem, hogy a térdem és a csuklóm megroppan. Hörögve feljajdultam, de alig hallottam a saját hangomat. A torkom összeszorult, és könnyek szöktek a szemembe, de már nem a fájdalomtól. A tudatom lassan teljesen magához tért, előjöttek a képek és a gondolatok. Képek a betegszobáról, Béláról, Esztiről… mind olyan távolinak és elérhetetlennek tűntek, mintha évszázadok teltek volna el közben. Hirtelen belém hasított a felismerés. Számíthattam volna rá, hogy ez lesz. Csak idő kérdése volt, hogy otthagyjam őket. Az alternatív világokban olyan vagyok, mint egy árny, bármelyik pillanatban eltűnhetek, hogy aztán máshol bukkanjak fel újra. Elöntött a csalódás és a bánat, részben azért, ami Bélával történt. A legjobban azonban nem ez fájt, hanem a gondolat, hogy Kitti hiába vár rám.

219

Kinyílt a szoba ajtaja, én pedig megpróbáltam megfordulni, hogy lássam, ki az. Mindenem sajgott, csak lassan tudtam mozogni. A hátam mögött valaki megszólalt. A hang alapján azonnal felismertem, a meglepetéstől még levegőt venni is elfelejtettem.- Veled meg mi történt? - nézett rám Marci őszinte csodálkozással.Ülő helyzetbe erőltettem magam, igyekeztem a lehető legközömbösebb arcot vágni. - Semmi érdekes. Véletlenül megcsúsztam a padlón, és estem egy nagyot.- Elég bénán estél az biztos. - Marci elvigyorodott, de nem cinikusan, inkább sajnálkozva. - Nem tört el semmid?- Dehogy, ne hülyéskedj. Csak egy rossz mozdulat volt, legalább tudjuk, hogy vigyázni kell.- Neked biztos, ilyen is csak veled fordulhat elő. Megbotránkozva meredtem rá, mire elnevette magát. Hát persze, csak viccnek szánta.- Fel tudsz állni? Ne segítsek? - Hagyd csak…- Jó lesz, ha sietsz, már Napköszöntő van.- Ezt pont te mondod? Indulj inkább, mindjárt megyek én is. Miután Marci kiment a szobából, nehézkesen felálltam, és felültem a legközelebbi ágyra. Sóhajtottam egyet, behunytam a szemem és hagytam, hogy elborítsanak a másik énem emlékei. Hol vagyok? A kollégiumban, ahol a gimnáziumi éveim alatt laktam. Reggel van, talán fél kilenc múlt, hogyha most van a Napköszöntő. Hányadik évfolyamos lehetek? Ha a megérzéseim helyesek, most vagyok az utolsó előtti évfolyamban, ami azt jelenti, hogy ez a negyedik évem az gimnáziumban. A legelső évem nyelvi előkészítő volt, amit afféle „nulladik” évfolyamnak lehetne nevezni.Sohasem szerettem az idegen nyelveket, már általános iskolában komoly problémáim voltak velük. Egyedül talán az angol volt, amit alapszinten megértettem, de ez sem a tanulásnak volt köszönhető, hanem mert szinte mindenhol találkozhattam vele, úgy a világhálón, mint az utcai

220

hirdetéseken. Az első évben a német nyelvet választottam fő nyelvként, amit később meg is bántam, de akkor már késő volt megváltoztatni a döntésem. Végeredményben azért nem jártam olyan rosszul vele, az utolsó évben sikerült hármasra leérettségiznem belőle, angol nyelvből pedig négyesre sikerült a nyelvvizsgám. Összességében elégedett voltam a tanulmányi eredményeimmel, bár amikor az egyetemre kellett feliratkozni, gyakran elfogott a kétség. Az Atilla Király Gimnázium (így írják, és szerintem is így a helyes) nagyszerű hely volt, ehhez kétség sem férhet. Soha még ilyen hihetetlen szellemiségű tanintézménnyel nem találkoztam, ami nem véletlen, ez a gimnázium messze különbözött az ország többi iskolájától. Először is, nem csak tanította, hanem az életre nevelte a diákjait. Az alig százfős közösség úgy működött, mint egy nagy család, ahol a legkisebb diák éppúgy szerves tagja az iskola működésének, mint maga az igazgató. Ez az intézmény nem akart mindenkit egységesíteni, éppen hogy az egyediséget pártfogolta. Nagy számú közösségnél ez minden bizonnyal nehezebben ment volna, hiszen több emberrel megoszlik a figyelem, de itt, a gimnáziumban éppen annyian voltunk, hogy mindenki oda tudott figyelni a másikra. Az ember azt hihetné, hogy a megtestesült paradicsomba került, de azt tudnunk kell, hogy a világon semmi sem tökéletes. Ez a Gimnáziumra is igaz, megvannak az apró szépséghibái, az emberek sem mindig férnek meg egy kalap alatt, és nem érthet mindenki mindenkivel egyet. De ezek olyan dolgok, amik az emberi jellem természetes velejárói, és igenis együtt lehet velük élni. Az iskola tanulói, tanárai mind- mind életvidám, érdekes, értékes, különleges emberek voltak, ezt az ember már első látásra is észrevehette. Mivel nem volt annyira szigorú a tanrend, mint más iskolában, a diákok lehetőséget kaptak egy csomó olyan tantárgy, foglalkozás kipróbálására is, amiket sehol máshol nem tanítottak. A kötelező nyelv, matematika vagy történelem tárgyak mellett mindenki szabadon választhatott egy, vagy több fakultatív foglalkozást. Ezek között bármi előfordult, a bőrözéstől kezdve a kemenceépítésen át a színjátszásig, az ember azt se tudja, mihez fogjon

221

először. Lényegében: maga az iskola túltett minden várakozáson, az egyetlen dolog, ami az embert megakadályozhatta abban, hogy jól érezze magát, az a saját ostobasága. Maga a közösség is legalább olyan sokszínű volt, mint az oktatási rendszer. Leginkább az egyéniség számított, és arra aztán nem lehetett panasz. A száztizenöt tanulót és a tanárokat is mind meg lehetett közelről ismerni, ha az ember eléggé odafigyelt rájuk az évek alatt. Az én osztályom eleinte huszonöt főből állt, a negyedik évre huszonhárman maradtunk. Egészen jól megvoltunk együtt, bár ez inkább a többiekre volt igaz, én azokat a perceket értékeltem a legjobban, amikor békén hagytak. Igazság szerint nagyon jól tudtam, hogy eléggé kilógok a közösségből, ez pedig a passzív hozzáállásom miatt volt, amivel mások felé viszonyultam. Azt hiszem, a legtöbben egy befelé fordult, ember és szórakozáskerülő személynek ismertek meg, aki ha megszólal, akkor is legfeljebb a nemtetszését fejezi ki minden iránt, amit mások kitalálnak. Sajnos ez a kép sokszor helyesnek bizonyult. A legtöbb emberrel kerültem az érintkezést, nem akartam belevonni magam a többiek életébe. Mindent megtettem azért, hogy a gondolataim mások elől rejtve maradjanak, féltem másokkal megosztani az érzéseimet. Féltem, hogy nem értenék meg. Lehet, hogy emiatt arrogánsnak tűnnék sok ember szemében, de egyszerűen nem láttam értelmét, hogy mások is megismerjék a belső világomat, mert a tapasztalataim azt mutatták, hogy legfeljebb kinevetnének. Valamennyire jártas vagyok az emberismeretben, és az iskolában levő emberek legtöbbjénél azt éreztem, hogy teljesen ellentétes személyiségekkel van dolgom. Magányosnak éreztem magam az iskolatársaim között, de ennek ellenére sem akartam megosztani ezt a magányt velük, sőt, mint egy féltve őrzött kincsre, úgy vigyáztam az identitásomra. De miért tettem ezt, ha semmi jó nem származott belőle? Miért nem bíztam az emberekben? Ahhoz, hogy mindezt meg lehessen magyarázni, évekkel korábbra kell visszatekintenem. A legelső évem a Gimnáziumban nagyban meghatározta a viszonyomat a többi emberrel. Úgy kerültem ide Erdélyből, egy református iskolából, hogy egyik pillanatban még otthon voltam, a

222

másikban pedig egy teljesen új világba csöppentem. Korábban ritkán jártam át Magyarországra, néha a családdal meglátogattuk az itt élő nagyszülőket. Ezután pedig az év kétharmadát töltöttem ideát, míg otthon, a családommal csak a nagyobb iskolai szünetekben voltunk együtt. A beköltözés előtti nyáron két táborban is részt vettem, ezek közül az egyik a gimnázium által szervezett Fecsketábor volt, amelyen a leendő elsős diákok vettek részt néhány tanár és két felsőéves felügyeletével. A másik pedig az a baptista hittantábor, ahova az első ugrás alkalmával is kerültem. A hittantábor indult korábban, három héttel később pedig már Szigetközben evezem a Duna hátán leendő osztálytársaimmal. Az első benyomások egész kellemesek voltak, ismeretlenként sokkal könnyebb szimpatizálni a többi emberrel. Aztán eltelt az idő, véget ért a nyár, és vele együtt bennem is véget ért valami. Sokáig nem tudtam, mi változott meg, de egyszerre idegennek és komornak éreztem az engem körülvevő világot. Amikor szeptember elsején beléptem a gimnázium ajtaján, valami különös, rideg és taszító érzés fogott el. Akkor tudtam, hogy ez az érzés még hosszú ideig, talán életem végéig elkísér. Talán nem történt volna feltétlenül így, de így történt, és ennek következményeit azóta is magamban hordom. Azon a nyáron tudat alatt meghoztam egy döntést, amit akkor még nem értettem, és később is csak a hatása érződött. Az egész valahol abban a baptista táborban kezdődött. Otthagytam valamit, egy részemet, amit nem lett volna szabad sohasem elengednem, de én kilöktem magamból. A legszomorúbb, hogy már réges- rég késő. Késő visszamenni, visszacsinálni. Mire véget ért a nyár, már nem voltam ugyanaz a személy, mint korábban a hittantáborban. Azon a nyáron véget ért a gyerekkorom. Nem úgy ért véget, mint sokan hinnék. Nem volt semmi „drasztikus változás”, nem vették el a szüzességem, és még csak nem is kezdtem el gondolkodni a gyerekvállalásról. Ennél sokkal mélyebb folyamatról van szó. Véget ért az önfeledtségem, és vele minden olyan érzés, szükséglet, amit az ember a jövője szempontjából értelmetlennek vagy feleslegesnek ítélhet. Egyszóval, többé nem tudtam úgy élvezni az életet, ahogyan a korombeliek tették. Nem jártam bulizni, nem csináltam tudatosan

223

hülyeségeket, eltávolodtam mindentől, ami „gyerekes”. És akkor még csak tizenöt voltam. Amikor rájöttem, mekkora szakadék választ el a többi gyerektől, nagyon magányosnak éreztem magamat. De nem tudtam, nem akartam megosztani ezt másokkal, mert éreztem, hogy nem értenének meg. Mindenki élvezi az életet, ahogy tudja, hát én miért nem? Nem tudtam együtt szórakozni az osztálytársaimmal. Érdekes, hogy sok ember hogyan definiálja a felnőtté válás jeleit. Másodévesen voltam először igazán részeg, nagyon ritkán fogyasztottam alkoholt. Szexuális értelemben is csak három évvel később váltam férfivá. Mégis tudtam, hogy már nem vagyok többé gyerek. Kinézetre talán még a koromnál is fiatalabbnak tűnök, és emiatt a felszínes szemlélő könnyen hibásan ítélhet meg. Nem tartom magamat sem jobbnak, sem okosabbnak másoknál, mert ez tényleg nem igaz. De akkor sem tartozom a korombeliek közé. Viszont hiába próbálom, nem tudok igazán a valódi felnőttek között sem érvényesülni. Pont előttük viselkedem gyerekesen. Nem tudom, miért. Túl komoly vagyok egy fiatalhoz képest, és mégis túl komolytalan egy felnőtthöz. Sehol sincs igazi helyem. Sehol sem érzem magam teljes embernek. Hol az egyik, hol a másik felem dominál, de sohasem az, amelyik a legjobban kéne. Félember vagyok.

- Te még itt vagy? Napköszöntő van ám, kapd össze magad. Imola hangjától magamhoz tértem a bóbiskolásból, riadtan kaptam fel a fejem. Már csak egy dolog járt a fejemben: bárhol máshol szívesebben lennék, mint itt. Nem akarok maradni, semmi keresnivalóm itt. Remélem, hamarosan jön egy deja vu. A kollégiumi felügyelő lerakta a seprűt, és kíváncsian végigmért. Felálltam az ágyról, halkan felszisszenve a csontjaimba nyilalló érzéstől. - Én… megyek, persze. - Valami gond van? Hallottam valamit, talán elestél? - Imola éppen olyan tanácstalanul nézett rám, mint én rá.

224

- Semmi, kicsit megcsúsztam. Én most akkor sietek, kösz, hogy szóltál.Sietve felmarkoltam egy kupac könyvet magam mellől az asztalról, és szinte rohanva hagytam el a szálláshelyet. Végig a földet néztem. Nem akartam körbepillantani, hogy lássam a Gimit, amit egy éve magam mögött hagytam. Nem akarom kétszer ugyanazt kétszer megélni. Nem, soha többet. Itt már semmi nem vár rám. Nem tartozom ide, soha nem tartoztam. Az iskola két épületre oszlott, mindegyikben két nagyobb és két kisebb osztályterem foglalt helyet. A két épület derékszögben állt egymással, a kettő közötti teret az előző években gyakran használták a diákok focipályának, vagy egyéb, csapatos játék helyszínéül. Ezen a reggelen a diákok egy nagy körben gyűltek össze, hogy közösen köszöntsék a felkelő napot. Legalábbis ez volt az alap cél, hogy az órák előtt egy kicsit mind együtt legyünk a reggeli nap fénye alatt, és énekeket, verseket, történeteket osszunk meg egymással az együtt töltött negyed órában. Az emberek persze sokszor megfeledkeztek a dolgok lényegéről, és gyakran kezdődött úgy az iskolai reggelünk, hogy csak álltunk mindannyian a körben, és egymásra pislogtunk várva, hogy történjen valami. Az ilyen kis mozzanatok nagyon jól tükrözik a gimi arculatát. Minden a résztvevőkön múlik. Senki sem kényszeríti az embereket, hogy hozzanak valamit magukkal az ilyen alkalmakra, és ha senki sem veszi a fáradtságot, hogy valamivel készüljön a reggelekre, akkor tényleg csak ülünk és bámuljuk az eget, vagy a földön a kavicsokat. Mire odaértem a többiekhez, az igazgató már befejezte a maga kis beszédét, ami rendszerint egy kis történetből állt, és abból, hogy „minden nap egyedi, és megismételhetetlen”. Majd: „legyetek jók, ha tudtok, a többi… nem számít.” Gyakran hallottam tőle ezeket, és tény, hogy sokszor olyan meggyőződéssel tudott beszélni, hogy az ember komolyan elgondolkodott rajta, talán nem is mond az igazgató akkora hülyeséget. Személy szerint némi tartózkodással kezeltem a világszemléletét, amibe elég gyakran bepillantást nyerhettem a beszédeiből. Ahogyan gondolkodott, az számomra bizonyos szempontból túlságosan is idealista, a földtől elrugaszkodott elméletekből állt.

225

Az igazgató valóban két lábbal a föld fölött járt. Nem mondom, tőlem sem áll annyira távol a természetfeletti dolgok, vagy a háttérben munkálkodó erők iránt való érdeklődés, de az a sok elvont összeesküvés elmélet, amiket az igazgató olyan lelkesen tárgyalt sokszor az órák alatt, már túlzásnak éreztem. Tudom, hogy vannak dolgok, amik tudat alatt is irányíthatnak mindnyájunkat, de ne akarjuk ezeket mindenkiben tudatosítani, mert jobb semmiképp sem lesz tőle az élet. Persze, én beszélek, aki korábban kikiáltotta a tudást a legnagyobb erőnek az univerzumban. De vegyük hozzá, hogy azt se szeretem, ha valaki azzal próbál okosnak feltűnni, ha olyanokat talál ki, amiket nem lehet még részben sem bebizonyítani. Számomra egy dolog akkor kezd el létezni, hogyha legalább meg lehet cáfolni. Azt viszont hogy cáfoljam meg, hogy az őseim állítólag Atlantiszról érkeztek? Volt persze olyan téma is, ami kifejezetten tetszett, és segített abban, hogy tudatosabban élhessem az életemet. Sok nyakatekert dologgal találkoztam, de tanulni is tudtam belőlük, és ezt az érdemet nem lehet elvitatni az igazgatótól, vagy magától a Gimitől. Óvatosan, hogy minél jobban takarjanak a többiek, a kör széléhez osontam. Biztosan látták a tanárok, hogy késtem, de nem fogják szóvá tenni. Errefelé a késést is lazán volt kezelve, nem telt el úgy nap, hogy akár egy egész csoport ne hiányzott volna az órák elejéről. - Hát akkor, szép napot! - szólt valaki a kör túloldaláról, mire az emberek elkezdtek szétszéledni, és az iskolaudvar egyszerre megtelt hangzavarral. Gépiesen megfordultam, és elindultam a jobboldali épület felé. Bent a fejemben megszólalt a másik énem hangja. „Remek, egy újabb reggel a matek modulban...” Igen, már emlékszem. Ebben az évben matematika modulos voltam. Az idegen nyelvek mellett a reáltantárgyakat kedveltem a legkevésbé, nem csak azért, mert feleslegesnek tartottam őket, de egy csepp tehetségem sem volt az elsajátításukhoz. Legszívesebben elszaladnék, olyan messzire, amennyire csak lehet, el a Gimiből, el Abáról. Nem akarok az iskolapadban nosztalgiázni egy olyan időről, ami már rég elmúlt. De ezt nem tehetem meg a másik énemmel. Lehet, hogy nem az én életem, de akkor sem tehetem ki bármiféle

226

veszélynek. Jobb lesz, ha csendesen kivárom, amíg eltűnök. Addig meg csak nem fog megártani egy kis újra- ismerkedés a volt iskolatársaimmal. A tanár már bent volt az osztályban, a többiek is elfoglalták a helyüket. A sor legszélére ültem, ahol az öcsém és az egyik szobatársa foglalt helyet. Igazából mindannyian egy szobában laktunk a szálláson, de ebben a pillanatban ezt nem akartam figyelembe venni. A tanár unottan nekilátott letörölni a táblát, én pedig kezdtem kényelmetlenül érezni magam. - Mi volt a mai lecke? - kérdezte a tanár egykedvűen, de senki nem válaszolt. - Akkor írhatom is be az egyeseket? Nekem mindegy…A tenyerembe nyomtam az arcom. A szemem nyitva volt, de egyáltalán nem figyeltem a külső zajokra. Nem érdekelt a tanár szövege arról, hogy kit fog a vizsgán megbuktatni, és nem érdekelt az sem, hogy a többiek hogyan szájalnak vissza. A gondolataim másik világban jártak, az otthonomról álmodoztam, és arról, hogy milyen jó lenne már visszatérni a valóságba. Mostanra teljesen elvesztettem a józan érzékelésemet, a valódi világ is csak egy halvány emléknek tetszett. Mintha sosem éltem volna azt az életet. Az igazgató szerint a valóság csak egy illúzió, és az emberek valójában mind egy elképzelt valóságban vannak, egy nagyon erős álomszerű állapotban. Most értettem csak meg igazán, mire gondolt. Talán nem is tudja, mennyire igaza van. Különös érzés, kicsit rémálomszerű. Nem tudok belőle felébredni. Ahhoz meg kellene halnom, de egyre kevésbé voltam biztos benne, hogy tényleg ez a megoldás. Nem merem megkockáztatni, ahogyan szinte soha semmit nem mertem. A legnagyobb és legőrültebb tettem volt, hogy belementem a Jocóék kísérletébe, aminek az eredményeképp most itt vagyok… - …Na és te? Szeretnéd, hogy beírjak egy egyest? A tanár hangjára felkaptam a fejemet, az „egyes” szó valahogy eljutott a tudatomig. Néhányan felröhögtek a túlsó oldalon. - Nem, bocsánat… - Van házid?- Hogy? Házi? Asszem…

227

- Mi lenne, ha megnéznéd? - Persze… - az előttem heverő könyvkupacra meredtem. Csak most tűnt fel, hogy nem a sajátjaimat hoztam el a szállásról. Utálom ezt a részt… most kezdhetek mentegetőzni, ami igazából semmire sem vezet, de muszáj mondanom valamit.- Elnézést, tanárnő, ottmaradt a füzetem a koliban. Megvan benne minden, átmehetek elhozni? - Otthagytad, persze. Már óra van, ha nem tudnád.- Igen, de…- Milyen de? Nem engedhetlek el. Nem magam miatt, az igazgató bácsi külön kérte, hogy senkit se engedjek ki óra alatt. - De tanárnő, ez nem igazság! - kottyantott közbe az egyik lány - A törisek is mind kint vannak, és métáznak meg mittudomén’.- Az nem az én dolgom, Enikő. - a tanár a lehető legnagyobb, flegmatikus nyugalommal nézett farkasszemet az osztállyal. - Nekem megmondták, hogy ne engedjelek ki titeket, és biztosíthatlak róla, hogy egy perccet sem fogok elengedni az órából. Köszönjétek Enikőnek.Az osztály dühösen felmorajlott, Enikő feje felháborodott nyögés kíséretében landolt a pad felszínén. A tanárt láthatóan nem zavarta. - Na és? Most mi lesz? - nézett rám újra. - Írok egy másik füzetbe, és majd szünetben bemásolom a rendesbe. - Felőlem csináld azt, vagy amit akarsz… Örömmel nyugtáztam, hogy befejezte a velem való diskurzust, és másfelé fordult, új áldozatot keresve. Kinyitottam az egyik füzetet, csak úgy kíváncsiságból. Úgy tűnt, Marci cuccait hoztam magammal, most biztosan ő is szabadkozik a magyartanárnak. Egy idő után meguntam olvasni a hiányos, és többségében olvashatatlan szöveget, ezért más elfoglaltság után néztem. Időnként firkáltam valamit a pad szélén, hogy úgy tűnjön, mintha a leckét írnám. Az osztály nagy többsége még ennyit sem csinált, csak feküdt a padon vagy telefonozott. Mi lenne, ha megpróbálnám felidézni a többiek nevét, és közben kitalálnám, milyen személyiségek…

228

Az óra lassan és unalmasan telt, a szünet végére a Lilla nevű osztálytársnőmig jutottam a névkereséssel. Amikor meglátta, hogy rá bámulok, gyanakodva felvonta a szemöldökét. Már meg akart szólalni, de ekkor megcsendült a tanár mobiltelefonja, jelezve a szünetet. Mindenki felpattant és a kijárathoz sietett. Én még ültem a padban, és elmélázva figyeltem az öcsémet, aki a mobiltelefonjával foglalatoskodott.- Mi van? - kérdezte, amikor felnézett. „Ha te azt tudnád”, gondoltam magamban. Furcsa volt így látni az öcsémet. A valóságban két hónapja találkoztunk utoljára, az öcsém akkor volt végzős a Gimiben. Sokat változott a tanévkezdés óta, nagyon sokat. Ehhez képest most a régi öcsém ül mellettem, az a srác, akivel négy évet töltöttem el együtt a kollégiumban. A múlt része, amit el akartam felejteni. - Semmi. Hagyjuk. Kimentem az ajtón, a folyósón megálltam egy percre, hogy körülnézzek. Hányadika van? Egyáltalán milyen hónap? A törisek termében volt egy falinaptár, ezért bementem. Az ajtó mellett szembe találtam magamat egy elektromos pianínóval. Kié lehet? Biztosan Eveliné. Ekkor még nem volt az iskolának közös zongorája, amit pedig nagyon szerettünk volna, hogy legyen, ezért Evelin egy nap elhozta a sajátját. Sok mindenért csodáltam ezt a lányt. Nem csak azért, mert nagyon intelligens és barátságos volt, hanem mert képes volt mindenre figyelni, nem volt olyan kérdés, kérés, amit ne hallgatott volna meg. Elképesztően szorgalmas volt, és az egyik legjobb tanuló. Reggeltől estig és estétől reggelig be volt táblázva a napja, soha nem szalasztott el semmit és mégis, mindig volt ideje segíteni másoknak. Azt hiszem, ő volt az egyik legjobb példakép, akit követnem kellett volna. Leültem a zongora elé, a naptárról egészen elfeledkeztem. Levettem a hangerőt, egészen halkra. El kezdtem játszani egy egyszerű dallamot, először egy kézzel, majd csatlakozott hozzá a bal kezem is. Nem tudom, honnan jött a dallam, de lassan egy egész kis dal kerekedett ki belőle. Régebben sokat foglalkoztatott a gondolat, hogy saját zenét írjak, de soha nem gondoltam igazán komolyan. Gondolkodtam az írás mellett is, szerettem volna egy saját fantasy világot teremteni, és voltak is hozzá

229

ötleteim, de soha nem jutottam el addig, hogy papírra vessem őket. Talán csal lustaság volt? Nem tudom. Valahányszor ezen törtem a fejem, mindig elment a kedvem, míg végül már semmi sem érdekelt. Ritkán volt hangulatváltozásom, általában kimért voltam és egykedvű. A változások csak legbelül zajlottak, és ezeket nem engedtem a felszínre törni. Kivéve, amikor zongoráztam. Ilyenkor a dallamokon keresztül próbáltam kiadni mindent, ami nyomasztott, vagy éppen boldoggá tett. Szerettem egyedül maradni, és magamban zongorázni. Valamiért ez társaságban nem megy. Nem tudok önmagam lenni, ha emberek vesznek körül. Ilyenkor teljesen felbolydulnak az érzéseim, egyenesen meghasonlok önmagammal. Az iskolában és a szálláson viszont nehéz egyedül maradni, akárhova megyek, mindenhol kisebb- nagyobb társaságokba botlok. Szükségem van az egyedüllétre, mert másképp nem tudok feltöltődni. Lehet, másoknak úgy tűnhet, hogy túl sok időt töltök el egyedül. Sajnos a Gimiben nem láttam más módot, úgy éreztem, nem bírnám elviselni sokáig a tömegben. Persze később, mikor már elmentem onnan és Budapestre kerültem, rájöttem, hogy nem ez volt a gond. A tömeg nem zavar addig, amíg feltűnés nélkül tudok mozogni benne. Az én problémám az volt, hogy nem tudtam kötődni az emberekhez. Már az is megterhelő volt sokszor számomra, hogy csak nézzem, vagy hallgassam őket. Persze félreértés ne essék, bárkit szívesen meghallgattam, aki odajött hozzám, és külön nekem elmondta a gondjait. Az ilyen emberek viszont kevesen voltak. Úgy egyáltalában kevés barátom volt a Gimiben, és ezért főleg én vagyok a felelős. Csak kevés embert tűrtem meg magam körül, őket viszont a legközelebbi barátaimnak mondhattam. A többi ember olyan volt számomra, mintha egy hatalmas üvegfal választott volna el tőlük. És ezt a falat eszem ágában sem volt betörni. Féltem attól, ami a fal túloldalán várt. Ostobaság, tudom. Mitől kellett volna tartanom? Kissé paranoiásan kezeltem mindent, ami nem én magam voltam. Az összes kritikámat magammal szemben mások szemén keresztül képzeltem el, és így a kép borzalmas volt. Attól féltem, hogy mindenki a fejemhez vágja, mennyire

230

szörnyű ember vagyok, ha közel engedem őket magamhoz. Bujkáltam az emberek, és a velük való közös élet elől. Két kilencedikes lány lépett be az ajtón, nem ismertem fel őket. A zongorázást viszont gyorsan abbahagytam, és már álltam is fel, hogy elhúzzam a csíkot. - Játssz még, légyszii... - szólalt meg az egyik - Olyan szép volt!Egy pillanatig tanácstalanul álltam szemben a lányokkal, azután egy nagy sóhajjal visszaültem a székre.- Ez… igazából semmiség. Játszok valami mást, ha nem gond.- Nem, dehogyis. Nagyon szép ez is. - Öh, köszi.Lejátszottam a Andare- t Ludovico Einauditól, és külön kérésre a Divenire- t. Ez a két mű egyike volt a legszebb zenéknek, amiket életemben hallottam, és bár első hallásra nehéznek tűnhetnek, nagyon hamar meg lehet tanulni őket. Emlékszem, mennyit kínlódtam általános iskolás koromban a Bach, vagy Mozart művekkel, sosem szerettem meg őket igazán. Ludovico Einaudi zenéi viszont egytől egyig csodaszépek és kellemesek voltak. Volt bennük valami békés nagyszerűség, mint a lassan csordogáló hegyi patakban, vagy a fák lombján keresztül suhanó szélben. Egy csupaszív, bölcs lélek hangjai voltak, akivel rokonszenvet éreztem. Egészen belefeledkeztem a játékba, a zene hatására pedig elöntöttek az emlékek. Láttam magam előtt a pillanatot, amikor utoljára fogtam kezet a barátaimmal a Gimi udvarán. Amikor Budapesten megismerkedtem Béláékkal. Felsejlett Kitti arca, a lányé, akibe egy nap alatt teljesen beleszerettem. Azután jött más is: A kép az utolsó napomról a Református Gimnáziumban, a Vásárosnaményi hittantáborban töltött percek… És végül felsejlett egy kép arról az estéről, amikor Evelynnel kettesben ültem és beszélgettem a sakkozó asztal felett. A képek itt összemosódtak, és a kavarodás közepén csak Evelyne mosolyát láttam magam előtt. Hirtelen felcsendült egy kis dal a fülemben. A szövegére nem emlékeztem, de maga a dallam szívet tépően áradt szét a bensőmben, az egész világ köré összpontosult. Éreztem, hogy mindjárt eltörik a mécses. Amikor az utolsó

231

hangjegy is véget ért, felpattantam a zongorától, és behunyt szemmel kisiettem a teremből. Nagyokat lélegeztem, és szinte letéptem a kijárati ajtó kilincsét, amikor az udvarra léptem. A világ forgott a szemeim előtt, amikor a szemeimet kinyitottam. Minden apró zajra összerezzentem, éreztem, hogy nem tudom irányítani a mozdulataimat. Ez nem fog menni, ezt így nem fogom kibírni. Valakinek beszélnem kell erről az egészről, különben összeomlok. A másik énem belül riadt madárként rázta magát, és zokogott. Most éreztem csak igazán, mennyire értékes tud lenni egy másik ember társasága. De ki az itt, akinek ki tudnám önteni az lelkemet? Legtöbbször senkivel nem beszéltem a saját dolgaimról, csak gyűltek bennem az érzések, de kifelé nem engedtem őket. Talán csak egy ember van, akiben eléggé megbízok. Marcival szinte bármiről lehetett beszélni, és mindent titokban tartott, ha arra kérték. Ráadásul végtelenül empatikus egyéniség volt, egyszerűen nem lehetett rá semmiért haragudni. A szálláshely felé vettem az irányt, sietős léptekkel haladtam el a kemence mellett, és már a lépcsőt tapostam, amikor Marci kilépett a bejáratnál. Elé ugrottam, Marci széles vigyorral végigmért.- Na mi van? Jobban vagy? - Ja, persze. Figyelj, beszélni szeretnék veled.- Hát, akkor mondjad.- Ne itt, ha lehet. - Akkor sétáljunk. Merre menjünk? - Fogalmam sincs. - Akkor gyere, úgyis be akartam nézni a húgod osztályába. Hogy is hívják… Boróka?- Igen, pontosan. Figyelj csak, hányadika van?- Há’ mittudomén. Október eleje. - Aha… kösz. - Nincs mit.Ha tényleg Október eleje van, akkor még szinte semmire sem tudok az itt lévő dolgok között asszociálni. A Gimiben ilyenkor még semmi említésre

232

méltó dolog nem történik. Talán csak egy dolgot tudok felidézni, ami mostanában történt, a Beavatás. Ez egy egynapos esemény volt, amin az iskola tanulói és tanárai közösen vettek részt, és általában déltől másnap hajnalig tartott. Idén a húgom osztálya, a legfiatalabb osztály tagjai voltak a Beavatás „áldozatai”. A húgom félig- meddig élvezte az estét, de panaszkodott, hogy sokat ijesztgették őket a felsőbb évesek. Akkor tehát megvolt a Beavatás, de az új osztály tagjai még így is nagyon frisseknek számítottak. Nem is nagyon volt köztük, akivel különösebben kerestem volna az érintkezést. Sokuknak ekkor még a nevét sem tudtam. Volt néhány érdekes figura abban az osztályban, de többségében átlagosnak voltak mondhatók. Amíg Marcival haladtunk az osztályterem felé, mindez csak nagyon felszínesen lebegett a szemeim előtt. A diákok közül egyiknek sem tudtam felidézni az arcát, így kíváncsian vártam a velük való találkozást. Beléptünk a baloldali épületbe. A NYEK- esek terméből az ajtón keresztül is kihallatszott a harsány vidámság, valakik ordítozva kergették egymást, felborítva egy széket. Ez egy iskolában teljesen természetes, mégis furcsa volt hallani a fiatalok szertelen mókázását odaát. Én mindig is merev voltam, talán túlzottan is, de józan ésszel egyszerűen nem tudtam megengedni magamnak, hogy ilyen módon próbáljak szórakozni. Marci kinyitotta az ajtót, és belépett. A háta mögött belestem a terembe. Két ismerős arcot azonnal felfedeztem, két srácot, akik az utolsó évben a szobatársaim lettek. A húgomat is láttam a terem túlsó végében, integetett nekünk. Marci egyből odasietett, eltakarva a húgom padját. - Csá! - kiáltott rám az egyik srác, akit a testnevelés tanár fiának néztem. - Mizu?- Semmi, csak körülnézünk Marcival. - Ja, jól van akkor. Nem csinálunk ám semmit… - a srác nevetett, mint aki nem bírja abbahagyni, majd lekapta az egyik közeli társa sapkáját és egy „Hirmi- hormi” kiáltással elsietett. Faarccal néztem utána, majd leültem a legközelebbi székre. Marci megfordult, és kedélyesen rám nézett.- Na mi van?

233

- Semmi. Mi lenne? - Há’ nem tudom.- Nem akarunk menni?- Hova? - hökkent meg Marci - Mi a gond azzal, hogy itt vagyunk?- Itt nem lehet beszélni.- Miért? Senki se figyel. Éreztem, hogy minden kedvem elszállt, és már nem akarok beszélni a problémáról. Fáradtan sóhajtottam és felálltam a székről. - Inkább hagyjuk. Majd órák után elmondom. Most megyek, biztosan elkezdődött már a modul…Indultam volna, de a lábaim gyökeret vertek. Valaki belépett a terembe. Hirtelen minden, de minden gondolat eltűnt a fejemből. Velem szemben, a terem ajtajában ott állt a lány. Mozdulni sem tudtam, az agyam képtelen volt feldolgozni a látványt. A lány, aki leült a pad mellett, maga volt az elképzelhetetlen valóság. Nem bírtam tovább nézni. Túl sok volt, egy képtelenség…

Milyen az igazi szépség? Egész eddigi életemben próbáltam rájönni, mit is jelent valójában a fogalom, mit jelent másoknak, mit jelent nekem? Mindig is hittem benne, hogy a valódi szépség ott van mindenben, még ha elsőre nem is látjuk. Hittem azt is, hogy az embernek nem szabad megelégednie egy bizonyos szinttel, mindig törekednie kell feljebb. Van a szépségnek végső foka? Sokáig azt hittem, nem létezik olyan, hogy tökéletes szépség. Bármit megfigyelünk, valamilyen módon mindig lehetne fokozni a hatást. Nincs értelme a tökéletességre törekedni, mert azt soha nem érhetjük el. Amíg idő van, nincs tökéletes állapot. Így volt ez velem is, tudtam magamról, hogy közel sem vagyok tökéletes, de valamiért azt gondoltam, hogy másoknál ez másképp van. Bár nem tudtam elképzelni, milyen lenne a tökéletes pár, nem adtam fel a lehetőségét, hogy egyszer találkozom vele. Általános iskolás éveim elején

234

szinte ügyet sem vetettem a környezetemben lévő lányokra, mindegyikükben felfedeztem valami kivetnivalót. Hosszú ideig nem kerestem, nem is akartam magamnak barátnőt. Már réges- rég tudom, hogy rosszul tettem. Rosszul álltam hozzá mindenhez, és meg is bűnhődtem érte. Hiába kerestem, nem találtam rá a lányra, aki soha nem is létezett. A türelmemet használtam fel fájdalomcsillapítónak. Aztán egy nyáron olyan élménnyel gazdagodtam, ami után minden kétségem elszállt afelől, hogy létezik tökéletes emberi lény. Találkoztam Evelynnel, és az ő személye felülmúlta minden képzeletemet. Elképesztő volt, kívül- belül, nem találtam hibát rajta. Lehet, hogy kissé elvakított a mérhetetlen csodálat, de nem tudtam belekötni. A vele való találkozás hatására még jobban elhatárolódtam a többi embertől. Miért? Saját ostobaságom miatt. Ne tudtam megérteni, hogy az ember a hibáival együtt is teljes ember. Utáltam hibázni, minden cselekedetemet hússzor átgondoltam inkább. A legrosszabb az volt, amikor a hibák elkerülése végett inkább nem tettem semmit. Álmodoztam a tökéletességről, arról, hogy egyszer én is elérem. Nem értettem meg, hogy a világon minden tökéletes. Amikor a Gimibe érkeztem, elkezdtem tartani a távolságot a többi embertől. Első látásra elítéltem mindenkit, esélyt sem adtam, hogy jobban megértsem őket. Talán éppen ezért, a többiek is így viszonyultak hozzám. Saját hibáim tükrévé váltak, de én makacs voltam, és nem akartam elhinni, hogy rossz úton járok. Nagyon sokáig nem tapasztaltam meg a szerelmet. Evelyne volt az első, aki komolyabb érzelmeket váltott ki belőlem, ám talán pont a tapasztalatlanságom miatt vallottam kudarcot a felé irányuló próbálkozásaimban. Az Evelynnel való találkozás után többé nem találtam a helyem. Nem hittem, hogy megismétlődhet az élmény, ami az ő személye nyomán keletkezett. Minden lányban őt kerestem. Bár idővel halványultak az érzések, mindig, amikor csak egy kis hasonlóságot is észrevettem, egyből az egész személyiséget bele akartam vetíteni az illetőbe, ami mindig csalódással végződött.

235

Darabonként szedtem össze az idealizált képet, és megpróbáltam minél közelebb hozni a valósággal, de a Gimiben egy lány sem volt az esetem. Lehet, hogyha jobban megismertem volna őket, ha nyitottabb lettem volna, talán kellemesen csalódhattam volna. De mindez már a múlt, és a múltat később felülírta valaki más. A lány három évvel fiatalabb volt nálam, és a húgom évfolyamával érkezett. A második hét után láttam meg először, talán utolsónak az osztályából. Az első, amit megpillantottam, az a ragyogó, kékeszöld szempár volt. Nem tudtam, mi van azokban a szemekben, ami annyira megfogott, de ahogy beléjük néztem, különös, borzongató érzés fogott el. Ismerős volt az érzés, egyszerre félelmetes és hívogató. Egy univerzum terült el abban a szempárban, egy teljesen ismeretlen világ, mély és titokzatos. Csendes és végtelen. Már a pillantásban is több volt, mint amit valaha remélni mertem volna, a legszebb álom vált valóra. Számomra mindig a belső a legfontosabb, a külső csak végső soron számít. A lány gyönyörű volt. Szebb, mint a képzeletemben. Szebb volt Evelynnél, de egyúttal más volt. Mintha az ellentéte lenne, mégis közelebb állt hozzá, mint bárki más. Ami azonban a legjobban tetszett benne, hogy nem tudtam róla szinte semmit. Tudtam a nevét, tudtam, hogy mennyi idős, de a személye, a belső világa rejtve maradt előttem. Még a hangját se hallottam sokáig. Amikor először meghallottam, nem is tudtam hova tenni. Ismerős volt a hangja. Velem nem beszélt, én sem kerestem rá az alkalmat. Nem tudtam, mit mondjak neki. Nem tudtam, ő mit mondana. Minél közelebb voltam hozzá, annál jobban elfogott a bizonytalanság. A gondolataim szétestek, elszállt minden magabiztosságom. Mindezekkel együtt azonban történt valami más is, ha a közelemben volt: elkezdtem igazából élni. Elkezdtem magamat jól érezni a környezetemben, és nem számított, hol, vagy kikkel vagyok. Együtt mosolyogtam, együtt nevettem a többiekkel, és csak akkor vettem észre, mennyire megváltozott minden, amikor megláttam a lányt. Mellette normálisnak éreztem magamat. Szerettem volna valahogyan felkelteni a figyelmét, elmondani neki, mit érzek. De minél többet gondoltam rá, annál nehezebbek lettek ezek a

236

gondolatok. Éreztem, hogy valami nem engedi, hogy közelebb kerüljek hozzá. Áthidalhatatlan szakadék tátongott közöttünk, amit, úgy tűnt, a saját személyiségem hozott létre. Soha életemben nem volt ennyire nehéz dolgom érzelmek terén. Ott volt előttem a legszebb tünemény, de nem tudtam még csak megérinteni sem. Vártam a csodára, hogy megtörik a hallgatás, és akkor elérhetem. Mert mindennél jobban éreztem, tudtam: ő a lány, a másik felem.

237

VI.

A búcsú

Szó nélkül kisiettem a teremből, meg sem álltam a kemence melletti diófáig. Három lány az alattam lévő osztályból a kemence szélén ülve diskurált. Nincs sehol egy hely, ahova elvonulhatnék egy percre? Szerencsére a következő pillanatban becsengettek, így nem volt értelme tovább foglalkozni a kérdéssel. Ismét négy hosszú és unalmas óra következett. Igyekeztem nem gondolni semmire, viszont éppen emiatt az órai anyagra sem tudtam figyelni. Különben is, minek, már egy éve végeztem a Gimnáziumban. Délután kettő órakor következett az ebédszünet, ekkor kimentem megkeresni Marcit, hogy együtt menjünk el a menzához. Még órája volt, amikor az ablakon belestem, így tíz percet várnom kellett. - Na végre, gyere kajálni. - ugrottam elé, amikor kilépett az osztályteremből. Marci értetlenkedve meredt rám.- De hát én nem vagyok kajás. Már egy hónapja. Nem tűnt még fel? Te jó ég, tényleg! Amikor végzős lettem, kezdett el Marci is rendesen járni a menzára, előtte saját maga vette meg az ebédre valót, de volt, hogy nem is evett rendesen. Ettől függetlenül egyáltalán nem volt cingár gyerek. - Jó, persze, de nem akarsz elkísérni? - Igazából a Kírát várom, de mehetünk együtt.- Szuper, hol van Kíra? - Átment a Koliba, nem megyünk utána?- De, felőlem. Átballagtunk a szálláshelyre, ahol Marci rögtön be is nyitott a lány részlegbe. Nem mentem utána, egyszerűen nem vonzott a gondolat, hogy hú, most aztán megleshetem a lányokat, miközben talán éppen átöltöznek…

238

Nagyjából öt perc elteltével aztán megjelent az ajtó mögül Kíra, Marci mögötte téblábolt. - Na, akkor mehetünk? Éhes vagyok! - Eddig is titeket vártalak. - mondtam elvigyorodva. Elindultunk a menza felé vezető úton, Marci és Kíra egymás mellett haladtak, én hátul mentem. Mindig így volt ez, ha társasággal voltam.- Uuh, srácok, én teljesen kivagyok! - nyögött fel Kíra, majd hadarva folytatta: - A magyartanár megint egy csomó leckét adott, és reggel még kávézni se volt időm… A drámások is kiakasztottak, én nem tudom, mi bajuk van. Most mondd meg, Marci, mi bajuk van? - Semmi, csak már nekik is elegük van. Mondjuk, nem is csinálnak kábé semmit. - nevetett fel Marci.- Így van. Én nem azt mondtam, hogy mindent megcsinálok egyedül, de ha ők nem képesek rá, valamit muszáj tenni. - Hagyd el, Kíra. - szólaltam meg hátulról - Egyszerűen csak nem akarják, hogy jobb légy náluk. Ez már csak így megy. - Köszi. Jaj, srácok, én nagyon éhes vagyok! Ma még nem ettem semmit!- Hát, a menzát ismerve most sem fogsz… - vigyorgott Marci.- Kac- kac. Jól van, Marci, úgyis megkapod a részem.- Ja, nem azért mondtam…Elértünk a kiserdő melletti ösvényhez. Itt újra felötlött a gondolat, hogy elmondjam Marcinak, amit korábban szerettem volna. És talán mást is...- Marci, figyelj, akkor beszélhetünk?- Most? Nem lehetne kaja közben?- De, lehet…Néhány lépés után mégis megállt, és hátrafordult.- Na, mi a gond? - Öö, srácok, nem zavarok? - intett közénk Kíra türelmetlenül.- Ráér később. - sóhajtottam fáradtan.Végső soron nem zavart volna, ha Kíra is hallja, amit mondani szerettem volna. Lehet, hogy kissé kiakadna, vagy egyáltalán nem hinné el, hogy egy másik világból jöttem, és bármelyik percben eltűnhetek. Még én sem

239

tudom, mi történik a másik énemmel, miután itt hagyom. Kíra egy kedves, és megértő lány volt, de már így is rengeteg mindennel terhelte magát, amit én soknak tartottam volna. Időnként mesélt nekem a problémáiról, és amikor ezeket hallgattam, úgy éreztem, egy hálátlan senki vagyok az élettel szemben, amikor a saját kis semmiségeim miatt panaszkodom. Nem kell szörnyű dolgokra gondolni, de vannak olyan megpróbáltatások, amik számomra kibírhatatlan nehézséget jelentenének, míg mások számára az élet természetes velejárói. A párhuzamos világokban mindenki megéli valahogyan az összes ilyen megpróbáltatást. Bármi megtörténhet.A menza épülete előtt egy csapat óvodás állt sorban, megvártuk, amíg bemennek előttünk. Az óvónő ránk mosolygott, de miután bement, hallottuk, hogy hangosan szidni kezdte az egyik gyereket a csoportjából. Miközben magunkhoz vettük az ebédet, hallgattuk a távozni készülő óvodásokat, ahogyan egyszerre, gépiesen kiáltották: „Kö- szön- jük szé-pen- vi- szont lá- tás- ra”. Olyan nevetségesnek és sajnálnivalónak hangzott, pedig jól emlékszem, hogy kiskoromban ugyanígy csináltam én is. Marcival és Kírával leültünk az egyik szélső asztalsorhoz. Nekiláttunk az ebédnek, ami húsleves szerűségből és valami pirított grízes steakből állt, amit vadasnak hívtak a menzán. Nagyjából a felét bírtam megenni, a maradékot beadtam, majd kisétáltam, és ott vártam meg Marciékat. Együtt elindultunk vissza a szálláshelyre, amikor beléptünk a kiserdei ösvényre, Marci átkarolta a vállamat, mint a bizalmasok, és lelassított.- Na, most mondd, amit akartál. - Hű, hát, fogalmam sincs, hogy fogjak hozzá… - dadogtam a földet bámulva - Van egy kis gond. - Miféle gond? Máris éreztem, hogy rosszul fogalmaztam, és megpróbáltam kijavítani magamat, ami inkább szabadkozásnak hangzott. - Nem, semmi… nincs igazából gond, vagyis nem veletek, hanem… inkább velem.- Ja, azt eddig is tudtuk! - nevetett Marci. Bármiből képes volt viccet csinálni.

240

- Ja, persze. Valójában fogalmad sincs, miről beszélek. Eléggé hihetetlen.- Mire gondolsz? - Figyelj… elmondom, de ne Kíra előtt. - morogtam. - Jól van akkor, srácok! - nevette el magát Kíra is, és pajkosan rácsapott Marci hátára- Majd találkozunk a koliban.Tovább ballagtunk, valamivel lassabban. Marci színpadiasan köhintett.- Na, akkor most beszélhetsz. Engem nem nagyon tudsz meglepni, ne aggódj!- Azt gondolod? Hát figyelj! Elhiszed, ha azt mondom, léteznek párhuzamos valóságok? - Persze, de be is bizonyítod? - Elhiszed, ha azt mondom, én nem ebből a valóságból származok? - Ööh, nem igazán tudom, ezzel mit akarsz mondani - bámult rám Marci homlokráncolva. Oda se figyeltem. - Elhiszed, ha azt mondom, a valóságban már nem is járok a Gimibe, és ez az egész év már rég elmúlt? - He? Mi van? Figyelj, te… most be vagy ba- va? - Légy szíves fogd be, és figyelj! Én nem az vagyok, akinek most látsz. Nem tudom érhetőbben elmagyarázni. Marci megállt, és szótlanul bámult rám. Látszott, hogy különféle gondolatokkal küszködik. Halványan elvigyorodott. - Na jó, abbahagyhatod. Engem nem tudsz megszívatni.- Ó, hogy…! - elharaptam a mondatot, és inkább csak fáradtan sóhajtottam. - Nem tudom, hogy ez mire volt jó, de elég gyenge volt. Na, mehetünk tovább? Vagy még van valami?- Nem nagyon. - kezdtem teljesen feladni, tudtam, hogy Marcit nem lehet puszta szavakkal meggyőzni, de talán senki mást se. Aztán eszembe jutott valami. Egy megérzés. Lehet, hogy rossz ötlet, talán nem kéne az idő nyújtotta előnyökkel játszadoznom. Akkor is muszáj megpróbálnom. Mélyet sóhajtottam, és Marci szemébe néztem. - Nem muszáj hinned nekem…- Nem is fogok.

241

- Nem is számít. Majd hiszel a saját két szemednek. Jól figyelj, mert egyszer mondom el! Lesz majd egy dráma előadásotok, valamikor a télen, igaz? - Ja, de még nem biztos. Miért, mi van vele?- Nem fog olyan jól menni, mint kéne. A felét tudjátok csak átgyakorolni, a többiben nagyrészt improvizálni fogtok. Marcinak magasra szaladt a szemöldöke, és gyanakodva méregetett.- Ezt meg honnan veszed? - Mondtam, nem muszáj hinned nekem. Majd meglátod. - mondtam félre tekintve, majd halkabban hozzátettem - Remélem, nem változik meg túl sok dolog, különben lehet, hogy tévedek, és minden másképp lesz, mint ahogy emlékszem. - Figyelj, most már tényleg abbahagyhatod…- Még nem. Ez még nem elég biztos. Lássuk… megvan! Katalin napon Kírát választják királynőnek. - Ez… de hát ilyenről nem is volt szó eddig! - Marci mostanra teljesen elbizonytalanodott, és úgy nézett rám, mintha egy földönkívülit látna. - A DÖK- ön beszéltek erről? Állj! Te nem is vagy DÖK- ös, akkor honnan tudsz ezekről? Hirtelen elvigyorodott, diadalmasan nézett le rám. - A végzősök mondták, nem igaz? De amúgy is, minek ilyen korán eldönteni mindent? Még bármi megváltozhat.- Igazad lehet, de majd meglátjuk. Csendben tovább mentünk. A szálláshely közelében, az úton ballagva egyszer csak megpillantottam valakit a kanyar mögött. Önkéntelenül is megtorpantam. A lány kisétált elénk, és elindult abba az irányba, amerről mi jöttünk. Szó nélkül haladtunk el egymás mellett, a pillantásom hol rá, hol a földre ugrott. Miután hallótávon kívülre értünk, Marci hátrafordult, és halkan megjegyezte:- Hm. Egész jó a látvány.- Szórakozol velem? - néztem rá morcosan.

242

- Dehogy is. Most mi van? - Marci rám függesztette a tekintetét, és a következő pillanatban szélesen elvigyorodott. - Bejön a csaj? - Nem is ismerem. - próbáltam hárítani, de Marcit nem hatottam meg.- Hásze’ én se. Nem néz ki rosszul, ez tény. Tényleg tetszik?- Igen, olyasmi. - De mi a gond?- Semmi… - tudtam, hogy semmi értelme a süket szövegnek. Kétségbeesetten próbáltam összeszedni a választ, de az agyam kiüresedett, és már azt se tudtam, ki vagyok. - Az egésznek semmi értelme. - Ezt meg miért mondod? Miért ne lenne értelme?- Azért, mert… nem tudom elmagyarázni.Hirtelen elfogott a szomorúság. Egyszerre nagyon fáradtnak és megviseltnek éreztem magam. A földet bámulva: rekedten suttogtam:- Tetszik, te jó ég, de mennyire. Szavakkal nem lehet elmondani. De történtek olyan dolgok, amik miatt nem akarok arra gondolni, hogy összejöjjünk. Bárcsak értenéd… - De hát, nem is ismeritek egymást. Vagy rosszul gondolom?- Nem, jól gondolod. Nem ismerjük egymást. Soha nem is fogjuk… - Ezt a marhaságot! - legyintett Marci lekicsinylően - Mi tart vissza? Csak szimplán odamész, beszélsz vele, oszt kész!- Köszönöm, Marci, hogy segíteni akarsz. De ebben most nem tudsz. - egészen halkan, hogy ne hallja, belesuttogtam a levegőbe: - Egyszer már megpróbáltad…- Ennyire ne legyél hülye. - nézett rám Marci szemöldök ráncolva. - Basszus, csak beszélgess el vele, mi abban olyan lehetetlen? Nem akartam folytatni. Megpróbáltam egy kis vidámságot önteni magamra, úgy válaszoltam.- Semmi. Igazad van, majd egyszer odamegyek hozzá.- Ne majd, hanem már holnap. Mitől félsz ennyire?- Csak attól, hogy egyből elrontom az egészet…- Hát, nézd, meg kell próbálnod, különben sosem tudod meg.

243

- Rendben van, kösz a tanácsot.- Ez nem tanács, ez alap.A szálláshelyen Marci felkapta a cuccait, és visszasietett az iskolába. Én bementem a szobámba, és ott megkerestem a hálóhelyem. Az ágyon aztán lekuporodtam a sarokba és dermedten bámultam magam elé. Lassan magamhoz tértem, önkéntelenül is megráztam a fejem: csak most vettem észre, hogy az előző fél órában végig a másik énem irányított. Mi történt? Olyan volt, mintha egy régi, elfeledett emléket éltem volna át újra, az utolsó képpontig ugyanúgy. Mintha a valóság sose létezett volna, mintha én ott se lettem volna. És mégis, éreztem, hogy ott voltam, ha csak részben is. Így lesz ezután mindig? Amíg máshol vagyok, olyan leszek, mint a másik énem? Valóban nem lehet megváltoztatni a múltat? Mi a fenét csinálok én itt? Mit tudnék csinálni? Írjam újra a gimnazista éveimet? Nem érzek magamban semmi késztetést, hogy másképp cselekedjek, mint régen. Nem akarok más lenni, mint aki vagyok. Ki vagyok én? Miért vagyok, aki vagyok? Még magamnak sem tudok mindent megválaszolni, csak egyet tudok: semmi keresnivalóm itt. Már van egy életem, és én még azt is otthagytam, hogy később rájöjjek, mennyire értékes is volt. És ez a lány… miért érzek még mindig bármit is iránta? El kéne felejtenem, mint a valóságban. Kittit szeretem, vele akarok együtt lenni. Kitti a valóság, a többi ábránd. Ideje a valóságban élni…

Eltelt a nap hátralévő fele is, én ezalatt nagyrészt a szobában voltam, időnként kimentem az előtérbe, hogy figyeljem a többieket, vagy hogy megvacsorázzak. Este nem tudtam elaludni. Ráadásul az ágy végében a gyűrött ruhakupac alatt valami kényelmetlenül terpeszkedett, amitől nem tudtam kinyújtóztatni a lábam. Betúrtam a kupac alá, és kihúztam: a laptopom volt. Minek is tárolom az ágyamon, csóváltam a fejem. Bekapcsoltam, és miután betöltött az asztal, nézelődni kezdtem a dolgaim között. Még csak tíz óra múlt, és nem emlékeztem a házirendre, de nem is

244

érdekelt. Megkerestem a zene mappámat, és egyenként elindítottam egy- egy számot. Nem volt nagy a választék, főleg klasszikus zenéim voltak, meg egy- két alternatív műfajú zene. A zene hatására végre kezdtem ellazulni, már a gondolatok sem rohangáltak fel- alá olyan intenzíven a fejemben. Így sem tudtam elaludni, de már legalább nyugodt voltam, és tudtam másra is koncentrálni. Majd holnap jobban utána nézek a dolgaimnak. Végzek egy nagytakarítást a gépen. Biztosan egy csomó felesleges dolog van rajta, ami csak elvonja a figyelmemet a fontos dolgokról. Például a játékok. Ha jól emlékszem, ebben az évben még erősen megvolt a játékszenvedélyem. Nagyon szerettem az online pókert, meg a szerepjátékokat. De voltak ennél sokkal értelmetlenebb elfoglaltságaim is a gépen, amikről idővel szerencsére leszoktam. Mielőtt elnyomott az álom, elgondolkodtam az eddigi életemen. Nem a legszebb történet a világon, az egyszer biztos. Sokkal, de sokkal értékesebben is kihasználhattam volna az időmet. Egy csomó barátot szerezhettem volna. Többet is tanulhattam volna. Foglalkozhattam volna többet az emberekkel, a családommal, a barátaimmal. Én mégis ezt az utat választottam. nem tudom megmondani, miért. Nem tudom, hogyan jutottam el ide. De most itt vagyok. Valamiért mindez, ez is meg kellett történjen. Néha arra gondolok: bárcsak ne így lenne. Bárcsak olyan lehetnék, mint a többség. De ilyenkor mindig rájövök: nincs olyan, hogy többség. Mindenki magáért van, és csak saját magán áll, mit akar kezdeni az életével, kikkel akarja azt megosztani. Nagyon kevés emberrel osztottam meg az életemet. Nem tudom, miért. Szeretnék mindenkit megismerni, mindenkivel boldog lenni. Szeretném, ha szeretnének. De képtelen vagyok megtenni a szükséges lépést. Félek a következményektől. Menekülök a változás elől. Hiába mentem bele a kísérletbe, hiába jöttem össze egy másik világban Kittivel. Ez nem a valóság. A valóságban ez sosem történik meg. A valóságban semmi sem változik… „Magától biztosan nem.” Mit tehetnék, hogy másképp legyen? „Segítség kell. Segítség mindenhol van.” Akkor miért nem látom? „Mert

245

nem is akarod.” Mit kezdhetnék vele? Ez nem a valóság. „Épp annyira valóság, mint az, amit te annak gondolsz.” Nem tudom, mi a valóság…Nem sokáig aludtam, reggel hatkor már ébren voltam. Sajgott a fejem, de nem emlékeztem semmire az éjszakából. Nem emlékeztem rá, milyen álmom volt, talán nem álmodtam semmit. Egy óráig még az ágyban hevertem, azután lezuhanyoztam és megreggeliztem. A napköszöntő ismét az iskola udvarán volt, valamivel kevesebben voltunk, mint előző nap. Elhangzott egy hirdetés, a másodévesek elénekeltek két népdalt, azután szétoszoltunk órákra. Hosszú és unalmas délelőtt következett, az órai anyagból semmi sem ragadt meg a fejemben. Az ebédnek csak a felét tudtam elfogyasztani. A délutáni órákon is rendszeresen elkalandozott a figyelmem. Legtöbbször a másik énem dominált, ilyenkor én nem tudtam semmit tenni, csak figyelni az eseményeket. Az egész olyan volt, mint egy ismétlés. Nem évet, vagy iskolát ismételtem, hanem mindent, az életem összes apró mozzanatát újraéltem, és szinte semmin sem tudtam változtatni. Amikor visszakerültem a szálláshelyre, már nálam volt az irányítás, de mire idáig jutottam, szinte azt se tudtam ki vagyok. A két énem jelenléte nagyon leterhelt mind fizikailag, mind szellemileg. A nap végéig annyira elfáradtam, hogy még egy apró mosolyt sem tudtam megereszteni az emberek felé. Telni kezdtek a napok, szinte észre sem vettem. A hét végére eszméltem csak fel. Péntek délután, amikor már mindenki hazament, egyszer csak úrrá lett rajtam a pánik. Kiszaladtam a focipályára, és ott lerogytam a földre. Képtelen voltam gondolkodni. Csak egyet tudtam: valami nincsen rendjén. Már régen el kellett volna tűnnöm. A korábbi világokban is legfeljebb két napot töltöttem, hogy lehet, hogy ebben a világban már négy teljes nap is eltelt, de még mindig itt vagyok? Hiába próbáltam elhessegetni, nem tudtam megszabadulni a baljós gondolattól, hogy talán örökre itt ragadtam. Próbáltan nem gondolni rá, még Jocóékra és a valódi világomra sem gondoltam, hogy megkíméljem magam a fájdalomtól. Eltelt a hétvége, aztán eljött a hétfő reggel. Közben lassan megbékéltem a helyzettel, és inkább azon gondolkodtam, miként tudnám a magam

246

hasznára fordítani. Az ebédszünetben ismét megkerestem Marcit, de nem akart elkísérni az ebédlőbe.- Bocs, de most jól vagyok itt, van kajám. - mondta színlelt sajnálkozással. - Semmi gond, megyek egyedül. - Siess, majd még beszélünk. - Miről? - néztem rá zavartan.- Hát, tudod, mindenféléről. De várj, ma nem lesz jó, ma táncom van. Figyi, holnap majd leülünk a focipályán, oszt dumálunk, oké?- Persze, rendben. Csak el ne felejtsd! Ebéd után még elnéztem az üzletbe. A bejárat előtt megtorpantam. A dohánybolt ott állt tőlem jobbra, közvetlenül az üzlet mellett, de csak most jutott eszembe, amikor már láttam is. Már egy hete nem dohányoztam. Különös belegondolni, egyáltalán nem éreztem szükségét, hogy elszívjak akárcsak egy szál cigit. Ennyi idősen még nem dohányoztam, valamikor az utolsó évemben szoktam rá. Talán ez az oka, hogy eddig nem jutott eszembe. Egy kicsit hezitáltam a küszöbnél, nem akartam „megrontani” a másik énemet. Most viszont egyszerre ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy vegyek egy dobozzal. Kifelé menet összetalálkoztam Kírával, éppen a dohányboltba igyekezett. Sebesen eldugtam a dobozt, nehogy meglássa, Kíra azonban gyorsabb volt, még a szája is kinyílt a csodálkozástól. - Hát te meg mit művelsz, ha? Te… te mióta?- Ja, ez nem nekem lesz! - vágtam rá zavartan - Ági megkért, hogy vegyek neki egyet.- Ahaa… - Kíra mosolya egyre szélesedett.- Nézd, nem vagyok dohányos, te is tudod. Igyekeztem érdektelennek tűnni. Kíra végül abbahagyta a vigyorgást, és már csak gyanakodva fürkészte az arcomat. - Na jó, ha te mondod! Amúgy, Ági a Marlboro- t szereti. Milyet vettél? - Philip Morris. Azt mondta, az is jó…- Ja, végül is. Na jól van. Öh, megvársz? - Meg, csak siess.

247

Miután Kíra eltűnt a bejárati ajtó mögött, magamban megeresztettem egy vigyort. Ez elég nagy mázli volt. Még szerencse, hogy Ági ugyanazt a márkát szereti, amit én szoktam venni. Ezt viszont egyszeri alkalom volt. Lehet, le kellene szoknom. Talán erre még jó alkalom, hogy itt vagyok. A visszautat a suliba kerülővel tettem meg, közben elszívtam két szálat. Egy nem volt elég, bár a hatása jóval erősebb volt, mint általában. Ebben a világban a szervezetem még nem szokott hozzá. Az iskola udvarára érve elmúlt ez az érzés is elmúlt, egykedvűen benyitottam az ajtón. A folyosón jobbra akartam menni, de ekkor meghallottam a zongora hangját a történelem modulosok terméből. Valaki éppen gyakorolt, valamelyik ismertebb számnak a dallamát véltem felismerni benne. Egy darabig hallgattam, azután megfordultam, és kisétáltam az épületből. Láttam, hogy a húgom az osztályterme felé igyekszik. Utána kiáltottam, de nem hallotta. Utána eredtem, beszélnem kellett vele. Talán nem fog kinevetni, ha megtudja. Az ajtóban értem utol, már csukta volna be, amikor megállítottam. - Mi van? - nézett rám szemrehányóan.Mielőtt válaszolhattam volna, megpillantottam a lányt. Felénk jött, biztosan ki szeretett volna menni. Sebesen félreugrottam, a végtagjaim maguktól cselekedtek. Remegés futott végig rajtam, elvesztettem a kontrollt. - Izé, nem láttad Györköt?- Hát nem együtt jöttetek kajálni?- Öö, nem. Akkor nem tudod, hol van? - Há’ honnan tudjam? Miért keresed?- Semmi… Csak a visszajárót akartam odaadni.- Hát, nem tudom. A húgom fejcsóválva továbbment, én pedig ott maradtam az ajtó előtt. Mi a fene történt az előbb? Azt se tudtam, ki vagyok, csoda, hogy beszélni tudtam. Minden alkalommal ez fog történni velem? Miért nem tudom őt kiverni a fejemből? Teljesen elvesztem a fejem, ha a közelében vagyok. Mit tehetnék? Muszáj lesz elkerülnöm, ha nem akarom, hogy még több legyen a bonyodalom. Azt már nem bírnám ki ép ésszel.

248

Már vége volt a tanításnak, a termek kiürültek. Visszamentem a törisek terméhez, azt is üresen találtam. Leültem a zongorához, de csak céltalanul járt a kezem, semmilyen dal nem jutott az eszembe. Egyszer csak éreztem, hogy a fejem kezd kiürülni. Eltűntek a nehéz gondolatok, minden zavaró kép, és valahol mélyen, lágyan vibrálva felsejlett valami. Egy érzés volt, egy dallam, vagy egy emlék, nem tudtam biztosan, de az ujjaim már ráfeküdtek a billentyűkre, és lassan játszani kezdtem. Lentről fel, majd le, még mélyebbre hullámzottak az akkordok. Halkan, bizonytalanul kezdődött, nem volt több néhány félszeg kiáltásnál. Azután nyugodttá, folyamatossá vált, mégis érződött benne a feszültség. Különös érzés fogott el, mintha éppen álmodnék. Szellő sziszegését hallottam a hátam mögött, majd előttem is feltűntek a hajladozó bokrok, és a magas, sárga fűszálak. Valaki mögém lépett. Lábai halkan, puhán érintették a földet. Nem tudtam megfordulni, pedig szerettem volna meglátni végre. A lány elmosolyodott. Nem láttam, éreztem, a mosolya átvilágított rajtam, lágyan simogatott. A szemeim előtt felsejlett egy halvány kép, egy női arc, titokzatos, kiismerhetetlen. Csak a fekete haj, a zöld szemek voltak ismerősek. Kicsit, mintha Evelyne lett volna. Kicsit mintha a lány Gimiből. Már nem láttam, de a pillantását továbbra is magamon éreztem. És az a mosoly… Biztosan nem Evelyné. A másik lánynak csodaszép mosolya volt. Nem émelyítő, vagy zavarba ejtő, hanem szívet pezsdítő. Ha pedig komoly volt, akkor már szinte nem is tudott az ember megülni a helyén, érezte: muszáj tennie valamit, hogy felvidítsa. Még nem láttam szomorúnak, nem is szeretném, hogy megtörténjen. Elvész az élet értelme, ha ő szomorú. Véget ért a dal, és ekkor feleszméltem. Mit művelek megint? Nem kéne rá gondolnom. Hiába megtörténhet, hogy még sokáig itt maradok, ebben a világban, akkor sem akarom ezzel fájdítani a perceimet. De vajon tényleg csak fájdalom lenne? Nem lenne érdemes legalább megpróbálni? Másodszor már nem követném el ugyanazt a hibát. Az nem történhet meg. Akkor se tehetem. Nem, Kittire kell gondolnom, ő a valóság. Nincs értelme ábrándokat kergetni. De ha meg se próbálom… elszalad mellettem, és soha

249

többé nem lesz esélyem, hogy kiderítsem, lehet- e valaha is kettőnk számára közös jövő.Visszaballagtam a szálláshelyre, és beledőltem az ágyamba. Foglalkozni kéne az iskolai anyaggal is, gondoltam magamban, legalább a másik énem érdekében. De ha olyan sokáig leszek itt, a vizsgákon majd használom a saját tudásom, annyi még megmaradt bennem az utolsó év után. Inkább hallgatok zenét. Bekapcsoltam a laptopom, felmentem a Youtube- ra, és böngészni kezdtem. Még nem találtam ki, hogy mit szeretnék hallgatni, amikor különös gondolat hasított belém. Két szó volt csupán, de ellenállhatatlan parancsként hangzottak. Az ujjaim rátapadtak a billentyűzetre, és a következő pillanatban beírták a keresőbe Evelyne nevét. Rögtön kiadott egy találatot. Rámentem a felhasználóra, a képen egy kéz takarta el a lány arcát, csak a szemei látszottak. Az agyamban kattogtak a gondolatok, egyre sebesebben, míg végül mindegyik szétszakadt, és az utolsó mozdulattal az üzenetküldésre kattintottam. Behunyt szemmel hátradőltem, nem akartam folytatni. Valahol egy hang azonban tántoríthatatlanul suttogta: meg kell történnie. Itt az ideje beszélni Evelynnel. Három éve nem látta a másik énem, nem is beszéltek. Most már itt az ideje. A kezem ismét a billentyűzeten volt, sebesen gépelni kezdtem a szavakat: „Since four years already, that all of them, who I knew once, disappeared in the abyss of the distance. But I can’t been lied. The past and everybody, who was it’s part, are missing. Remember? Szeretek nosztalgiázni. De mások felejtenek. Nem tudom, hogy sikerült neked még a Facebookon is kívül maradni, nekem is alig sikerült, de ezzel együtt megfosztottam magam a kapcsolattól otthoni barátaimmal, ismerőseimmel. Hát, azt hiszem, ideje beletörődnöm, hogy az új felé forduljak, de azért jó, amikor valami ismerősbe botlik az ember.”

Vakon vezettem az egeret a küldés gombra, és hatalmasat sóhajtottam utána. Nem, ez rossz ötlet volt… de már mindegy, meglátjuk, mi sül ki belőle. Újraolvastam az üzenetet, a szemöldököm összeszaladt. Senkit sem tudok úgy kritizálni, mint saját magamat. Most is böködni kezdett belülről

250

az elégedetlenség: ez az üzenet röhejes. Mintha nem is én írtam volna. Mire jó az angol szöveg, minek ez a személyeskedés? A másik énem nincsen tisztában vele, kivel is akar szót váltani. Egyszerűen nem tudom irányítani. Az alternatív világokban nem tudok mindig felül lenni, és éppen emiatt kétszeresen oda kell figyelnem mindenre, amit teszek, különben senki sem fogja érteni, miért viselkedem furcsán.Ráadásul így utóbb még égetőbbé vált a kérdés: mit akarok Evelynetől? Mit kellene vele pontosan tisztáznom? Egyre nehezebbé vált átfogóan szemlélni a dolgokat, elvesztem a sok kavargó esemény között. Biztos voltam benne, hogy a kettőnk útja már rég elkanyarodott másfelé, és nincsen több dolgunk egymással. Miért gondolok még mindig rá? Miért gondol rá a másik énem? Talán azért, mert valamiben kísértetiesen hasonlítanak, ő, és a másik lány. Mindkettő zavarba ejt és megigéz, és mindkettőt sejtelmes titokzatosság lengi körül. De itt véget is ér a hasonlóság. Tudnom kell, miért találkoztam Evelynnel. Nem lehet véletlen. Az sem véletlen, hogy ez a találkozás úgy végződött, ahogy. De vajon kapok választ valaha is a kérdéseimre?

Másnap reggel kómásan ébredtem, egész éjszaka rémálmok gyötörtek. Nem emlékeztem ugyan rájuk, de éreztem az utánuk maradt kétségbeesést, hogy semmi sem lesz rendben. A reggeli órák a szokásosnál is unalmasabbak és hosszabbak voltak, ráadásul írtunk egy dolgozatot is, aminek az anyagából nem tudtam semmit, kaptam is rá egy jókora egyest. Az osztály többi tagja se járt sokkal jobban, az egyik lány egyenesen sírva fakadt. Nagyon fáradt voltam, már nem is akartam, hogy önmagam legyek. A másik énemnek azonban eszébe jutott valami az ebédszünet elején, amitől muszáj volt ellenállnom. Nem akartam bemenni a húgomék osztálytermébe. Tudtam, hogy a lány odabent van. Hogy mit csinál, arról csak találgatni tudtam, de a lábaim ekkor már el is indultak, teljesen elvesztettem a kontrollt. Ahogy átléptem a küszöböt, a

251

világ szertefoszlott. Az ajtó nyílása mögött hallottam a lány neszelését: egyedül volt.

252