emberi jogok eurÓpai bÍrÓsÁga mÁsodik...

EMBERI JOGOK EURÓPAI BÍRÓSÁGA

MÁSODIK SZEKCIÓ

MAGYAR LÁSZLÓ kontra MAGYARORSZÁG ÜGY

(73593/10. sz. kérelem)

ÍTÉLET

STRASBOURG

2014. május 20.

Ezen határozat az Egyezmény 44. cikkének 2. bekezdésében foglalt körülmények beálltával válik véglegessé. Szerkesztői változtatás alá eshet.

MAGYAR LÁSZLÓ kontra MAGYARORSZÁG ÍTÉLET 2

A Magyar László kontra Magyarország ügyben, az Emberi Jogok Európai Bírósága (Második Szekció) Kamaraként tartott ülésén, melynek tagjai voltak:

Guido Raimondi, elnök, Işıl Karakaş, Sajó András, Helen Keller, Paul Lemmens, Robert Spano, Jon Fridrik Kjølbro, bírák és Stanley Naismith, Szekció Hivatalvezető,

2014. április 15-i zárt ülésén lefolytatott tanácskozását követően az utóbb említett időpontban elfogadott alábbi ítéletet hozza: AZ ELJÁRÁS 1. Az ügy alapja egy, a Magyar Köztársaság ellen benyújtott kérelem (73593/10. sz.), amelyet az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló egyezmény („az Egyezmény”) 34. cikke alapján egy magyar állampolgár, Magyar László („a kérelmező”) 2010. december 9-én terjesztett a Bíróság elé. 2. A jogsegélyben részesített kérelmezőt Karsai D., Budapesten praktizáló ügyvéd képviselte. A Magyar Kormányt („a Kormány”) Tallódi Z. képviselte a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériumból. 3. A kérelmező az Egyezmény 3. cikke alapján panaszolta feltételes szabadságra bocsátás lehetősége nélküli, tényleges életfogytiglani szabadságvesztés büntetését, valamint fogvatartásának megalázó körülményeit. Továbbá, az Egyezmény 6. cikkének 1. bekezdése alapján az eljárás hosszát, valamint az őt elítélő Megyei Bíróság elfogulatlanságának általa érzékelt hiányát panaszolta. 4. 2011. október 18-án a kérelem közlésre került a Kormány felé. 5. 2012. február 7-én a Szekció Elnöke az Egyezmény 36. cikkének 2. bekezdése, valamint a Bíróság Eljárási szabályzata 44. szabályának 3. bekezdése alapján engedélyezte a Magyar Helsinki Bizottság számára, hogy harmadik félként beavatkozzon az eljárásba.

A TÉNYEK I. AZ ÜGY KÖRÜLMÉNYEI


6. A kérelmező 1966-ban született. Jelenleg a Szegedi Börtönben tartják fogva.

7. Úgy tűnik, hogy 2002-ben egy pontosan meg nem határozott időpontban büntetőeljárás indult a kérelmező és társai ellen.

8. A kérelmező és kilenc további terhelt ellen folytatott büntetőeljárásban a kérelmezőt több alkalommal gyanúsítottként hallgatták meg sok, különböző falvakban elkövetett erőszakos bűncselekmény miatt. A nyomozás során 25 nagy iratdoboznyi irat keletkezett. Az összegyűlt anyag alapján a kérelmező és terhelttársai az ország különböző pontjain egyedül élő, idős emberek ellen követtek el betöréseket. Áldozataikat összekötözték, és addig verték vagy fenyegették, amíg el nem árulták, hogy hol tartják értéktárgyaikat, majd megkötözve magukra hagyták őket házaikban. Néhány áldozat a bántalmazást követően hamarosan meghalt.

9. A 2003. június 26-án benyújtott vádirat 48 oldal terjedelmű volt, tíz terheltet érintett, és 72 tanú, valamint két igazságügyi orvosszakértő meghallgatását indítványozta. A kérelmező ellen 3 rendbeli emberölés, 19 rendbeli rablás, 19 rendbeli személyi szabadság megsértése, 4 rendbeli súlyos testi sértést okozó bántalmazás, 7 rendbeli birtokháborítás, és 3 rendbeli lopás vagy lopás kísérlete miatt emeltek vádat.

10. A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Bíróság 2004. február 4-től kezdődően 34 tárgyalást tartott, s 2005. május 12-én szándékos emberölés, rablás és több más bűncselekmény miatt 135 oldalas ítéletben ítélte el a kérelmezőt. A Megyei Bíróság többszörös visszaesőként feltételes szabadságra bocsáthatóság nélküli, tényleges életfogytiglani szabadságvesztéssel sújtotta a kérelmezőt.

11. Fellebbezés nyomán a Debreceni Ítélőtábla 2005. november 21-én előkészítő ülést, 2006. január 21-én tárgyalást tartott. 2006. január 25-én hatályon kívül helyezte az elsőfokú ítéletet, s a Megyei Bíróságot új eljárás lefolytatására utasította.

12. A Megyei Bíróság előtt lefolytatott megismételt eljárásban a vádhatóság 2006. augusztus 31-én módosított vádiratot nyújtott be, s a Megyei Bíróság 2006. október 25. és 2008. november 19. között 27 tárgyalást tartott. Több igazságügyi és grafológiai szakértőt kellett kirendelni az egyik terhelttárs azon védekezésének igazolására, miszerint nem vehetett részt a terhére rótt egyik bűncselekmény elkövetésében, mivel – hamis néven – térdoperációt hajtottak végre rajta, és nem tudott járni. Bár a kérelmező szempontjából ez a kérdés irreleváns volt, a tettestárs ellen felhozott vádak elbírálása szempontjából nagy fontosságú volt.

13. 2008. november 19-én a Megyei Bíróság ismét elítélte a kérelmezőt. A kérelmező előterjesztette, hogy az ügyet ezúttal tárgyaló bíró korábban azon bíró mellett volt gyakornok, aki a Megyei Bíróság előtt lefolytatott első eljárásban az ügyét tárgyalta.

14. A Megyei Bíróság ítélete 161 oldal terjedelmű volt, és tíz terhelt által elkövetett 33 bűncselekményt bírált el. A kérelmezőt és a fent említett


tettestársat a Megyei Bíróság ismét tényleges életfogytiglani szabadságvesztésre ítélte.

15. Fellebbezés nyomán a Debreceni Ítélőtábla 2009. június 29-én, szeptember 28-án, továbbá december 14-én és 16-án tárgyalást tartott. 2009. december 16-i ítéletében az Ítélőtábla átminősítette azokat a bűncselekményeket, amelyek miatt a kérelmezőt elítélték, de fenntartotta a tényleges életfogytiglani szabadságvesztés büntetést. A kérelmező, továbbá a fent említett (a tényállás megállapításához hozzájáruló, megbánást kifejező) terhelttárs által az ügy tárgyalása során tanúsított magatartásbeli különbség kifejezése, valamint az ítélet belső arányosságának fenntartása érdekében az Ítélőtábla enyhítette a terhelttárs ítéletét: ő feltételes szabadságra bocsáthatóvá vált.

16. 2010. szeptember 28-án a Legfelsőbb Bíróság hatályában fenntartotta az ítéletet.

17. A kérelmező előterjesztette, hogy a Szegedi Börtönben 5 méterszer 2 méter méretű zárkáját egy másik elítélttel osztja meg, s a WC a kérelmező ágyával és asztalával érintkezik.

II. RELEVÁNS HAZAI JOG ÉS GYAKORLAT

18. A Büntető törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény 40. § (1) bekezdése (a szóban forgó időszakban, valamint 2013. június 30-ig hatályos szöveg, amikor a Büntető törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény lépett a korábbi törvény helyébe) kimondta:

„A szabadságvesztés életfogytig vagy határozott ideig tart.”

19. A Büntető törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény 47/A. §

1999. március 1. óta hatályos szövege kimondta: „(1) Életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabása esetén a bíróság az ítéletében

meghatározza a feltételes szabadságra bocsátás legkorábbi időpontját, vagy a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét kizárja.

(2) Ha a bíróság a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét nem zárja ki, annak legkorábbi időpontját legalább húsz évben, ha az életfogytig tartó szabadságvesztést olyan bűncselekmény miatt szabta ki, amelynek büntethetősége nem évül el, legalább harminc évben határozza meg.”

20. Alaptörvény (2012. január 1. óta hatályos) 9. cikke kimondta:

(4) A köztársasági elnök

g) gyakorolja az egyéni kegyelmezés jogát;

(5) A köztársasági elnöknek a (4) bekezdésben meghatározott minden intézkedéséhez és döntéséhez a Kormány tagjának ellenjegyzése szükséges. Törvény


rendelkezhet úgy, hogy a törvény által a köztársasági elnök hatáskörébe utalt döntéshez ellenjegyzés nem szükséges.

21. A büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény releváns része

kimondja: 597. §

„(1) Kegyelem iránti előterjesztést - hivatalból vagy kérelemre - ... a még végre nem hajtott büntetés ... elengedésére vagy mérséklésére ... az igazságügyért felelős miniszter tehet a köztársasági elnökhöz. ...

(3) Kegyelmi kérelmet a terhelt, a védő, … valamint a terhelt hozzátartozója nyújthat be. ...

(4) … A még végre nem hajtott büntetés …] elengedése vagy mérséklése … iránt a kegyelmi kérelmet az első fokon eljárt bíróságnál kell benyújtani.

(5) A … bíróság a kegyelmi eljárás során a terheltnek a kegyelmi döntéshez szükséges személyes adatait beszerzi ….

598. §

(1) A döntéshez szükséges adatokat tartalmazó iratokat, valamint a kegyelmi kérelmet … a bíróság az igazságügyért felelős miniszterhez felterjeszti.

(3) Az igazságügyért felelős miniszter a kegyelmi kérelmet a köztársasági elnökhöz akkor is felterjeszti, ha a kegyelem gyakorlása iránt nem tesz előterjesztést.

22. Az elnöki kegyelemmel kapcsolatos gyakorlatot illetően meg kell jegyezni, hogy amióta a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségének kizárása 1999-ben bevezetésre került, tényleges életfogytiglani börtönbüntetést töltő elítélt nem részesült kegyelemben.

III. RELEVÁNS EURÓPAI, NEMZETKÖZI ÉS ÖSSZEHASONLÍTÓ JOG

23. Az életfogytiglani szabadságvesztés kiszabására és felülvizsgálatára vonatkozó Európa tanácsi, európai uniós és más releváns nemzetközi szövegeket – beleértve az Európa Tanács tagállamainak olyan esetekben fennálló kötelezettségeit, amikor valakit olyan országnak adnak ki, ahol ilyen büntetés várhat rá – a Kafkaris kontra Ciprus ( Kafkaris v. Cyprus [GC], no. 21906/04, §§ 68-76, ECHR 2008) és a Vinter és mások kontra Egyesült Királyság (Vinter and Others v. the United Kingdom ([GC], nos. 66069/09, 130/10 és 3896/10, §§ 60-75, 9 July 2013) ügy ismerteti.

24. A szabadságvesztés büntetés céljával, nevezetesen a rehabilitációnak tulajdonítandó fontossággal kapcsolatos releváns Európa tanácsi és nemzetközi dokumentumokat a Dickson kontra Egyesült Királyság (Dickson v. the United Kingdom ([GC], no. 44362/04, §§ 28-36, ECHR


2007-V) ítélet ismerteti, és a fent hivatkozott Vinter (§§ 76-81) ítélet foglalja össze. A JOG I. AZ EGYEZMÉNY 3. CIKKÉNEK ÁLLÍTÓLAGOS MEGSÉRTÉSE

25. A kérelmező azt panaszolta, hogy tényleges életfogytiglani

szabadságvesztés büntetése összeegyeztethetetlen az Egyezmény 3. cikkével, amely kimondja:

„Senkit sem lehet kínzásnak, vagy embertelen, megalázó bánásmódnak vagy

büntetésnek alávetni.” 26. A Kormány vitatta a panaszt. A. Elfogadhatóság

27. A Bíróság megjegyzi, hogy a panasz nem nyilvánvalóan alaptalan az Egyezmény 35. cikke 3. bekezdésének (a) pontja szerinti értelemben. Továbbá megjegyzi, hogy semmilyen más alapon sem elfogadhatatlan. Ezért elfogadhatóvá kell nyilvánítani.

B. Érdem

1. A felek előterjesztései a. A kérelmező

28. A kérelmező azzal érvelt, hogy tényleges életfogytiglani szabadságvesztése sem de iure, sem de facto nem csökkenthető, így sérti az Egyezmény 3. cikkét. 29. A kérelmező hangsúlyozta, hogy a (fent hivatkozott) Kafkaris üggyel szemben a köztársasági elnök kegyelmi határozatát az igazságügy miniszternek kell ellenjegyeznie. Ezért az ilyen kegyelem pusztán mérlegelési jogkörben meghozott politikai döntés, melynek érdemét semmilyen jogszabályi rendelkezés nem szabályozza. 30. Előterjesztette, hogy a kegyelmi határozatok teljességgel nélkülözik az előreláthatóságot, s hogy az egész eljárás teljességgel átláthatatlan, mivel sem az elnök, sem a miniszter nem köteles a határozatot indokolni. A kérelmező egyébként nem értett egyet a Bíróság Törköly kontra Magyarország, 4413/06. sz., 2011. április 5.) ügyben tett azon megállapításával, miszerint semmilyen jele nem volt annak, hogy a


kegyelmi kérvények nem megfelelően vagy egyedileg kerültek volna elbírálásra. (A kérelmező a jelen ügyet a Törköly ügytől különbözőnek tartotta, mivel abban az ügyben az életfogytiglani szabadságvesztés büntetés nem zárta ki a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét). Szerinte a Kormány nem bizonyította a megfelelő és egyedi elbírálás tényét.

31. A kérelmező szerint a kegyelmi kérvényre ugyanazt a tesztet kell alkalmazni, mint amit a Bíróság a 13. cikkel kapcsolatos ügyekben alkalmaz, ami alapján ahhoz, hogy valamely jogorvoslat megfeleljen az Egyezménynek, elvileg és gyakorlatilag is elérhetőnek kell lennie, alkalmasnak kell lennie arra, hogy orvosolja a kérelmezői panaszt, és a siker ésszerű kilátását kell nyújtania.

32. Az elnöki kegyelem tisztán mérlegelésen alapuló, politikai jellegére és az előreláthatóságot nélkülöző voltára figyelemmel ezen jogintézmény nem minősíthető „tárgyi jog”-nak egy alapvető fontosságú Egyezménybeli (alanyi) jog védelme céljaira. A kérelmező szerint bár a Kafkaris ügyben a Bíróság elvileg elismerte, hogy egy „nem bírói” jogi út kielégítheti a 3. cikk követelményeit, az Egyezmény esetjogában sohasem került lefektetésre, hogy egy egyértelműen nem jogi út megfelelhet az ezen cikkben foglalt rendelkezésnek. Mivel az elnöki kegyelem kétségkívül nem jogi természetű és teljességgel nélkülözi az előreláthatóságot, nem minősíthető de iure létező szabadulási lehetőségnek.

33. A de facto csökkenthetőséget illetően a kérelmező előterjesztette: az elnöki kegyelem gyakorlata abban a tényben ragadható meg, hogy eddig egyetlen tényleges életfogytiglani szabadságvesztésre ítélt személy sem részesült kegyelemben. Ezért véleménye szerint az aktuális gyakorlatra figyelemmel – amely alapján szabadlábra helyezésre egyszerűen nincs remény – nem állapítható meg a de facto csökkenthetőség fennállása.

34. A kérelmező hangsúlyozta: az amiatti szenvedése, hogy sohasem kerülhet szabadlábra, a szabadságmegvonás legelső napján elkezdődött. A szabadulás reményéhez való jog nem olyan jog, amit a letöltött időtől függően „meg kell szerezni”; e jognak a büntetés kezdetétől fenn kell állnia. b. A Kormány 35. A Kormány előterjesztette, hogy a kérelmező életfogytiglani szabadságvesztése mind de iure, mind de facto csökkenthető volt. A Kormány ezért úgy érvelt, hogy az ítélet összeegyeztethető volt az Egyezmény 3. cikkével.

36. A de iure csökkenthetőséget illetően a Bíróság a (fent említett) Törköly ügyben hozott elfogadhatósági határozatra hivatkozott, melyben a Bíróság – más tényezők mellett az elnöki kegyelem jogintézményét is figyelembe véve (ld. a fenti 20. és 21. bekezdést) – meggyőződött arról, hogy a hazai jog alapján a szabadlábra helyezés lehetősége fennállt.


37. A Kormány elismerte, hogy tényleges életfogytiglani szabadságvesztést töltő elítéltet kegyelemben részesítő döntés még nem került meghozatalra, de szerinte ez a tény nem elegendő annak bizonyítására, hogy az ilyen típusú büntetés de facto nem csökkenthető. A Kormány szerint azon rövid időre figyelemmel, ami az intézkedés hatályba lépése óta eltelt, nem várható el joggyakorlat rendelkezésre állása az elnöki kegyelemmel kapcsolatosan. A Kormány továbbá észrevételezte, hogy a Bíróság esetjogában „valós remény” követelménye nem került lefektetésre. Az esetjog alapján csak a szabadulás reményének, nem pedig a szabadulás bizonyosságának kell fennállnia. A Kormány úgy érvelt, hogy a kegyelemben részesülés alapján történő szabadlábra helyezés bizonytalan volta nem azonosítható a semmikori kegyelemben részesülés bizonyosságával, s csak egy ilyen bizonyosság igazolná azon következtetés levonását, hogy a fogvatartott elítélt tekintetében nem áll fenn a szabadulás kilátása. A (fent említett) Kafkaris ügyre hivatkozva a Kormány azzal érvelt: annak eldöntéséhez, hogy az életfogytiglani szabadságvesztés büntetés csökkenthetősége fennáll-e, azt kell bizonyítani, hogy az életfogytiglani szabadságvesztést töltő elítélt olyannak tekinthető, mint aki rendelkezik a szabadulás valamilyen kilátásával. 38. A Kormány továbbá hangsúlyozta: a Bíróság a Törköly ügyben már megállapította, hogy Magyarországon a fogvatartott elítéltek bármikor, korlátlan számban terjeszthetnek elő kegyelmi kérvényt. A kérvények megfelelően és egyedileg, számos olyan tényező figyelembe vételével kerülnek értékelésre, ami a döntést befolyásolhatja. Annak eldöntésekor, hogy a kérelmező életfogytiglani szabadságvesztés büntetése csökkenthetőnek minősül-e, nem a kegyelmi eljárás kedvező kimenetelét illetően fennálló valószínűség mértéke, hanem egy ilyen (mindig szükségképpen diszkrecionális jellegű) eljárás rendelkezésre állása a döntő: különösen az, hogy létezik-e olyan hatóság, melynek jogában áll a kérelmező életfogytiglani szabadságvesztés büntetésének csökkentése abban az esetben, ha a szabadságvesztés büntetéstani indokai már nem állnak fenn, s hogy a fogvatartott elítélt fordulhat-e döntésért ezen hatósághoz A Kormány előterjesztette, hogy a jelen ügyben ezek a feltételek teljesültek, ezért a kérelmező életfogytiglani szabadságvesztés büntetése csökkenthetőnek minősül. 39. A Kormány továbbá előadta, hogy egy, a szabadságvesztés törvényes büntetéstani indokok alapján történő fenntartásának igazoltságával kapcsolatosan újabban lefektetésre került feltétel következtében a csökkenthetőség kérdését a Bíróság a (fent említett) Vinter ügyben irrelevánsnak találta. Ebben a vonatkozásban a Kormány előterjesztette, hogy a kérelmező ezideig tíz évnél kevesebbet töltött le büntetéséből, ami jóval kevesebb annál a törvényi minimális időtartamnál, amit életfogytiglani büntetés esetén le kell tölteni ahhoz, hogy a feltételes szabadságra bocsátás lehetősége felmerüljön. Az olyan bűncselekmények, mint amiket a


kérelmező elkövetett, általában minden jogrendszerben életfogytig tartó, vagy jelentős tartamú – esetleg több évtizedes – szabadságvesztés büntetéssel büntetendők. Ezért minden, ilyen bűncselekmény miatt elítélt terheltnek arra kell számítania, hogy jelentős számú évet kell börtönben eltöltenie, mielőtt reális reménye lehetne a szabadulásra. Ezért a Kormány szerint az olyan életfogytiglani szabadságvesztés büntetés nem csökkenthető volta, ami – mint a jelen esetben is – az összes releváns enyhítő és súlyosbító körülmény figyelembe vételét követően került kiszabásra, csak akkor vetne fel a 3. cikk alá tartozó kérdést, ha bizonyításra került volna, hogy a kérelmező szabadságvesztés büntetésének fenntartása törvényes büntetéstani indokokkal (mint a büntetés, elrettentés, a köz védelme, illetve a rehabilitáció) már nem igazolható – ami a kérelmező esetében nem állt fenn.

40. A Kormány végül előterjesztette, hogy a jelen ügy kérelmezőjének semmivel sem volt kevesebb reménye a szabadulásra, mint a (fent hivatkozott) Kafkaris, a Iorgov (Iorgov v. Bulgaria (no. 2) (no. 36295/02, 2 September 2010)), a Harkins (Harkins and Edwards v. the United Kingdom (nos. 9146/07 and 32650/07, 17 January 2012)), a (fent hivatkozott) Vinter, valamint a (fent hivatkozott) Törköly ügy kérelmezőinek. A Kormány hangsúlyozta, hogy az elnöki kegyelemben részesítés lehetőségére figyelemmel a kérelmező életfogytiglani szabadságvesztése de iure és de facto is csökkenthető, s hogy nincs olyan indok, ami alapján azt a következtetést lehetne levonni, hogy a kérelmező szabadságvesztés büntetésének fenntartása törvényes büntetéstani indokok alapján már nem igazolható. c. A harmadik fél 41. A Magyar Helsinki Bizottság szerint az elnöki kegyelem lehetősége nem jelenti azt, hogy Magyarországon a tényleges életfogytiglani szabadságvesztés az Egyezmény esetjoga szerinti értelemben csökkenthetőként jellemezhető. A harmadik fél előterjesztette, hogy a kegyelmi határozatok diszkrecionális jellege, az elutasító határozatok indoklás nélkülisége, a döntéshozók által figyelembe vett szempontokra vonatkozó iránymutatás hiánya, továbbá a kegyelemben részesítő határozatokra vonatkozó, nyilvánosan hozzáférhető, részletes adatok hiánya miatt a feltételes szabadságra bocsátás lehetősége teljes mértékben elméleti lehetőség marad, s az Egyezmény esetjoga szerinti értelemben nem jelenti a szabadlábra kerülés valós reményét vagy kilátását. Ebben a vonatkozásban a harmadik fél vitatta a Bíróság Törköly ügyben levont következtetését, ami azt sugallja, hogy a kegyelmi kérvények megfelelő módon és egyedileg kerülnek elbírálásra. Bár elítélését követően a terhelt bármikor szabadon terjeszthet elő kegyelmi kérvényt, a harmadik fél szerint az elnöki kegyelem


nem tekinthető olyannak, mint ami konkrét és reálisan hozzáférhető esélyt biztosít a szabadság visszanyerésére. 42. A harmadik fél azt bizonyító statisztikai adatokra és média adatokra hivatkozott, hogy Magyarországon valójában nagyon korlátozott számú fogvatartott elítélt részesül kegyelemben. A harmadik fél továbbá hangsúlyozta, hogy az elnöki kegyelem csak akkor válik érvényessé, ha az e területért felelős miniszter ellenjegyzi; ami nem mindig történik meg, különösen politikailag érzékeny kérdések esetén. 43. Az Egyezmény 34. cikkére hivatkozva a harmadik fél előterjesztette, hogy az életfogytiglani szabadságvesztés de facto csökkenthetőségét illetően a bizonyítási teher az alperes Kormányra hárult, a Kormány azonban nem terjesztette elő a szükséges adatokat.

44. Összehasonlító perspektívaként a harmadik fél a német Szövetségi Alkotmánybíróság egyik határozatára hivatkozott (45 BVerfGE 187 (1977)), amely kimondta, hogy „a jogállamiság elve megmutatta, hogy az életfogytig tartó szabadságvesztés humánus végrehajtása csak akkor biztosítható, ha az elítéltnek konkrét és lényegében elérhető lehetősége van arra, hogy szabadságát egy későbbi időpontban visszanyerje”, és arra a következtetésre jutott, hogy a kegyelemben részesülés lehetősége önmagában nem elegendő. 45. A harmadik fél az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága Rec(2003)22. sz. Ajánlásának 4.a bekezdésére, valamint Rec(2003)23. sz. Ajánlásának 2. bekezdésére is hivatkozott abban az értelemben, hogy ezen Ajánlások az összes szabadságvesztést töltő elítélt – így az életfogytiglani szabadságvesztést töltő elítéltek – feltételes szabadságra bocsátását és társadalmi beilleszkedését szorgalmazzák. 2. A Bíróság értékelése a. Általános elvek

46. A Bíróság bevett esetjoga szerint az, hogy egy állam milyen specifikus – az ítéletetek felülvizsgálatát és a szabadságra bocsátással kapcsolatos rendezést is magában foglaló – büntető igazságszolgáltatást választ, elvileg kívül esik a Bíróság által európai szinten gyakorolt felülvizsgálat hatályán abban az esetben, ha a rendszer nem sérti az Egyezményben lefektetett elveket (ld. a fent hivatkozott Kafkaris ügy 99. §-t). A szerződő államok számára mérlegelési jogkört kell biztosítani az egyes bűncselekményekre kiszabandó szabadságvesztés büntetések megfelelő hosszának meghatározása terén. Amint azt a Bíróság megállapította: nem a Bíróság feladata annak eldöntése, hogy az egyes bűncselekmények tekintetében mi minősül megfelelő szabadságvesztési időtartamnak, vagy hogy véleményt nyilvánítson azon szabadságvesztés vagy más büntetés megfelelő hosszáról, amit egy hatáskörrel rendelkező bíróság általi elítélést


követően valamely személynek le kell töltenie (ld. T. v. the United Kingdom [GC], no. 24724/94, § 117, 16 December 1999; V. v. the United Kingdom [GC], no. 24888/94, § 118, ECHR 1999-IX; Sawoniuk v. the United Kingdom (dec.), no. 63716/00, ECHR 2001-VI és a fent hivatkozott Vinter, § 105). 47. Ugyanezen okok miatt a szerződő államok szabadon kiszabhatnak életfogytiglani szabadságvesztés büntetést felnőtt elkövetőkre különösen súlyos bűncselekmények, így gyilkosság elkövetése esetén: ilyen büntetés felnőtt elkövetőre történő kiszabását nem tiltja a 3. cikk, sem az Egyezmény más cikke, s az ilyen büntetés kiszabása nem összeférhetetlen a 3. cikkel, sem az Egyezmény más cikkével (ld. a fent hivatkozott Kafkaris ügyet, § 97). Ez különösen így van olyan esetekben, amikor az ilyen büntetés kiszabása nem kötelező, hanem független bíró által, az adott ügyben felmerülő összes enyhítő és súlyosbító körülmény figyelembe vételével kerül kiszabásra (ld. a fenti hivatkozott Vinter ügyet, § 106). 48. A Kafkaris ügyben azonban a Bíróság azt is megállapította, hogy a felnőtt személyre kiszabott, nem csökkenthető tartamú életfogytiglani szabadságvesztés büntetés felvethet 3. cikk alá tartozó kérdést (ibid). Ezen elvnek két különböző, de egymással összefüggő aspektusa van, amelyek megerősítését és hangsúlyozását a Bíróság szükségesnek tartja.

49. Először, az életfogytiglani szabadságvesztés büntetés nem válik nem csökkenthetővé pusztán amiatt, hogy gyakorlatilag a büntetés teljes tartama letöltésre kerülhet. Ha az életfogytiglani szabadságvesztés de iure és de facto csökkenthető, akkor nem merül fel a 3. cikk alá tartozó kérdés (ld. a fent hivatkozott Kafkaris, § 98). Ebben a vonatkozásban a Bíróság hangsúlyozza: nem merülhet fel a 3. cikk alá tartozó kérdés abban az esetben, ha – például – valamely életfogytiglani szabadságvesztést töltő elítélt számára a hazai jog biztosítja a szabadlábra helyezés lehetőségének a megvizsgálását, de a szabadlábra helyezés megtagadásra kerül azon az alapon, hogy az elítélt továbbra is veszélyt jelent a társadalom számára. Ez azért van így, mert az Egyezmény alapján az államok kötelesek intézkedéseket tenni a társadalom erőszakos bűncselekményekkel szembeni megvédése érdekében, s az Egyezmény nem tiltja az államok számára, hogy súlyos bűncselekmények miatt elítélt személyeket a szabadságvesztés fenntartását lehetővé tevő, határozatlan ideig tartó büntetéssel sújtsa, ha az a társadalom védelme érdekében szükséges (ld., mutatis mutandis, a fent hivatkozott T. v. the United Kingdom ügyet, § 97; és a fent hivatkozott V. v. the United Kingdom ügyet, § 98). Valójában a bűnözők ismételt bűnelkövetésben való megakadályozása a szabadságvesztés büntetés egyik „lényegi funkció”-ja (ld. Mastromatteo v. Italy [GC], no. 37703/97, § 72, ECHR 2002‑ VIII; Maiorano and Others v. Italy, no. 28634/06, § 108, 15 December 2009; és, mutatis mutandis, Choreftakis and Choreftaki v. Greece, no. 46846/08, § 45, 17 January 2012). Ez különösen így van olyan elítéltek esetén, akiket gyilkosság vagy személy elleni más súlyos


bűncselekmény miatt ítéltek el. Pusztán az a tény, hogy az ilyen elítéltek már hosszú ideje szabadságvesztés büntetést töltenek, nem gyengíti az állam társadalom megvédésére irányuló pozitív kötelezettségét; az államok úgy tehetnek eleget ezen kötelezettségnek, hogy az ilyen, életfogytiglani szabadságvesztésre ítélt személyeket továbbra is mindaddig fogva tartják, amíg veszélyesek (ld. például a fent hivatkozott Maiorano and Others).

50. Másodszor, annak eldöntéséhez, hogy egy konkrét ügyben kiszabott életfogytiglani szabadságvesztés nem csökkenthetőnek tekinthető-e, a Bíróságnak – a fent hivatkozott Vinter ügyben (§ 110-118) kifejtett okok miatt – arról kell megbizonyosodnia, hogy az életfogytiglani szabadságvesztésre ítélt személy olyannak tekinthető-e, mint aki rendelkezik a szabadlábra kerülés valamilyen kilátásával. Ha a nemzeti jog biztosítja az életfogytiglani szabadságvesztés büntetés olyan felülvizsgálatát, ami lehetővé teszi a büntetés megváltoztatását, mérséklését, megszüntetését, vagy a fogvatartott elítélt feltételes szabadságra bocsátását, akkor ez elegendő ahhoz, hogy kielégítse a 3. cikket (ld. a fent hivatkozott Kafkaris ügyet, § 98). A 3. cikket úgy kell értelmezni, mint ami megköveteli a büntetés olyan felülvizsgálat következtében beálló csökkenthetőségét, amely felülvizsgálat lehetővé teszi a hazai hatóságok számára annak megvizsgálását, hogy az életfogytiglani szabadságvesztést töltő elítéltben bekövetkezett változás olyan jelentős-e, s a büntetés letöltése során az elítélt olyan fejlődésen ment-e keresztül a rehabilitáció irányában, ami azt jelenti, hogy a szabadságvesztés fenntartása törvényes büntetéstani indokok alapján már nem igazolható (ld. a fent hivatkozott Vinter ügyet, § 119). 51. A Bíróság azonban megismétli, hogy azon mérlegelési jogkörre figyelemmel, amit büntető igazságszolgáltatással és ítélkezéssel kapcsolatos kérdésekben biztosítani kell a szerződő államok számára (ld. a fenti 46. bekezdést), a Bíróságnak nem feladata, hogy előírja azon formát (végrehajtó vagy bírói), amiben a felülvizsgálatnak meg kell valósulnia. Ugyanezen ok miatt annak meghatározása sem a Bíróság feladata, hogy mikor kerüljön sor az ilyen felülvizsgálatra. 52. Ezen megállapításból következően, ha a hazai jog nem biztosítja egy ilyen felülvizsgálat lehetőségét, akkor a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés nem tesz eleget az Egyezmény 3. cikke által támasztott követelményeknek. 53. Bár a megkívánt felülvizsgálat olyan jövőbeli esemény, amelyre szükségképpen a büntetési idő bizonyos mértékű elteltével kerül sor, a tényleges életfogytiglani szabadságvesztést töltő elítéltnek nem kell meghatározatlan évig várnia, és meghatározatlan számú évet letöltenie a büntetésből ahhoz, hogy a büntetéséhez tapadó jogi feltételek 3. cikk által támasztott követelményeknek való meg nem felelését panaszolhassa ebben a vonatkozásban. Ez ellentétes lenne mind a jogbiztonsággal, mind pedig az Egyezmény 34. cikke szerinti értelemben vett áldozat státuszra


alkalmazandó általános elvekkel. Továbbá, olyan esetekben, amikor a hazai jog alapján a büntetés a kiszabást követően nem csökkenthető, ésszerűen nem várható el a fogvatartott elítélttől, hogy anélkül dolgozzon saját rehabilitációján, hogy tudná: vajon egy meg nem határozott jövőbeli időpontban bevezetésre kerül-e egy olyan mechanizmus, amely azon rehabilitáció alapján lehetővé teszi számára, hogy szabadlábra helyezése megfontolásra kerüljön. A tényleges életfogytiglani szabadságvesztést töltő elítéltnek már a büntetés megkezdésekor joga van tudni, hogy milyen feltételek mellett és mit kell tennie ahhoz, hogy szabadlábra helyezése megfontolásra kerüljön, beleértve azt is, hogy a büntetés felülvizsgálatára mikor kerül sor, s hogy a felülvizsgálat mikor kérhető. Ezért, ha a hazai jog semmilyen mechanizmust vagy lehetőséget nem biztosít a tényleges életfogytiglani szabadságvesztés büntetés felülvizsgálatára, akkor a 3. cikknek való, ezen ok miatti meg nem felelés nem a szabadságvesztés egy későbbi szakaszában, hanem már a tényleges életfogytiglani szabadságvesztés büntetés kiszabásának pillanatában bekövetkezik (ld. a fent hivatkozott Vinter ügyet, § 122). b. Ezen elvek alkalmazása a jelen ügyre 54. Azt kell még megvizsgálni, hogy a fenti észrevételek fényében a kérelmező tényleges életfogytiglani szabadságvesztés büntetésének elrendelése megfelelt-e az Egyezmény 3. cikke által támasztott követelményeknek. 55. Annak megállapításával kell kezdeni, hogy a jelen ügy lényegesen különbözik a (fent hivatkozott) Törköly ügytől annyiban, hogy abban az ügyben a kérelmező számára nem volt kizárt, hogy az életfogytiglani szabadságvesztésből feltételes szabadságra bocsássák. A Törköly ügyben jórészt a szabadlábra helyezés ezen távoli, de reális lehetősége volt az, ami miatt a Bíróság arra a következtetésre jutott, hogy a kérelmezőt nem fosztották meg a börtönből való valamikori szabadulás minden reményétől, és amire figyelemmel a Bíróság – az Egyezmény 3. cikke megsértésének hiányában – nyilvánvalóan alaptalannak nyilvánította a panaszt. 56. Igaz, hogy a Törköly ügyben a Bíróság a kérelmező elnöki kegyelemben részesítésének a lehetőségét is figyelembe vette. A jelen ügyben azonban – amelyben a kérelmező feltételes szabadságra bocsátásának a lehetősége kizárt – az elnöki kegyelem szabályozásának és gyakorlatának szigorúbb vizsgálata szükséges. 57. A hazai szabályozás nem kötelezi a hatóságokat, illetve a köztársasági elnököt arra, hogy a kegyelmi kérvény fogvatartott elítélt általi benyújtásakor megvizsgálják a fogvatartás fenntartásának törvényes büntetéstani indokok alapján fennálló igazoltságát. Bár a hatóságok általános kötelezettsége, hogy a fogvatartott elítéltről információkat szerezzenek be és azokat a kegyelmi kérvényhez csatolják (ld. a


büntetőeljárásról szóló törvény fenti 21. bekezdésben idézett 597. § (5) bekezdését), a jog semmilyen specifikus iránymutatást nem nyújt arra vonatkozóan, hogy az ilyen, személyre vonatkozó adatok összegyűjtése és megszervezése, valamint a kérelem elbírálása során milyen kritériumok vagy feltételek kerülnek figyelembe vételre. Az ilyen kérvényeket elbíráló határozatokat sem az igazságügyi miniszternek, sem a köztársasági elnöknek nem kell indoklással ellátnia. 58. Ezért a Bíróság nincs meggyőződve arról, hogy az elnöki kegyelem önállóan (nem a feltételes szabadságra bocsátásra való jogosultsággal együtt) vett jogintézménye, és annak jelenlegi szabályozása lehetővé teszi a fogvatartott elítélt számára annak megtudását, hogy milyen feltételek mellett és mit kell tennie ahhoz, hogy szabadlábra helyezése megfontolásra kerülhessen. A Bíróság szerint a szabályozás még abban az esetben sem biztosítja a fogvatartott elítéltben bekövetkezett változás, és a rehabilitáció irányába történt fejlődés megfelelő figyelembe vételét, ha ezen változás és fejlődés jelentős (ld. a fenti 50. és 53. bekezdést). A Bíróság ezért nincs meggyőződve arról, hogy a kérelmező életfogytiglani szabadságvesztés büntetése jelenleg csökkenthetőnek tekinthető az Egyezmény 3. cikkének céljaira. Ezért az Egyezmény 3. cikkét megsértették. 59. Ezen következtetés levonásakor a Bíróság megjegyzi: a jelen eljárásban a kérelmező nem érvelt azzal, hogy saját egyedi ügyében már nem állnak fenn törvényes büntetéstani indokok szabadságvesztésének fenntartása. Ezért a 3. cikk megsértésének megállapítását nem lehet úgy értelmezni, mint ami a kérelmező számára a közeli szabadlábra helyezés kilátását nyújtja. II. AZ EGYEZMÉNY 6. CIKKE 1. BEKEZDÉSÉNEK ÁLLÍTÓLAGOS MEGSÉRTÉSE 60. A kérelmező továbbá panaszolta, hogy az eljárás hossza összeegyeztethetetlen volt az Egyezmény 6. cikkének 1. bekezdésében lefektetett “ésszerű idő” követelményével. A 6. cikk 1. bekezdésének releváns része kimondja:

„Mindenkinek joga van arra, hogy ügyét … a bíróság … ésszerű időn belül tárgyalja, és hozzon határozatot … az ellene felhozott büntetőjogi vádak megalapozottságát illetően.”

61. A Kormány lényegében arra az érvre alapozva vitatta a panaszt, hogy az ügy bonyolult volt, ami igazolta az eljárás tartamát.

62. A figyelembe veendő időszak 2002-ben kezdődött és 2010. szeptember 28-án (ld. a fenti 7. és 16. bekezdést) zárult le. Ilyen módon az eljárás – az Ítélőtábla általi új eljárásra utasítást követően a Megyei Bíróság előtt lefolyt megismételt eljárást is beleértve – három bírósági szinten csaknem nyolc évig tartott (ld. a fenti 11. bekezdést).


A. Elfogadhatóság 63. A Bíróság megjegyzi, hogy a panasz nem nyilvánvalóan alaptalan az Egyezmény 35. cikkének 3. bekezdése szerinti értelemben. Továbbá megjegyzi, hogy semmilyen más alapon sem elfogadhatatlan. Ezért elfogadhatóvá kell nyilvánítani.

B. Érdem

64. A Bíróság megismétli, hogy az eljárás hosszának ésszerű voltát az

ügy körülményeinek fényében, és az alábbi kritériumok figyelembe vételével kell megítélni: az ügy bonyolultsága, a kérelmező és a releváns hatóságok magatartására, és az, hogy mi volt a per tétje a kérelmező számára (egyéb esetjog mellett ld. Pélissier and Sassi v. France [GC], no. 25444/94, § 67, ECHR 1999-II).

65. A Bíróság már többször megállapította az Egyezmény 6. cikke 1. bekezdésének megsértését olyan ügyekben, amelyek a jelenlegihez hasonló kérdéseket vetettek fel (ld. Borisenko v. Ukraine, no. 25725/02, § 63, 12 January 2012; és a fent hivatkozott Pélissier and Sassi, § 67).

66. A Bíróság úgy véli, hogy a Kormány által az eljárás kifogásolt hosszának igazolására felhozott érvek nem meggyőzőek. Igaz ugyan, hogy az ügy bizonyos mértékben bonyolult volt (ld. a fenti 8-10., 12. és 14. bekezdést) de a Bíróság szerint az eljárás teljes hossza elfogadhatatlan, különösen arra figyelemmel, hogy az ügy a megismételt eljárásban csak a Megyei Bíróság előtt több mint két évig és tíz hónapig tartott (2006. január 25.- 2008. november 19.; ld. a fenti 11-13. bekezdést). Ilyen körülmények között a Bíróság úgy találja, hogy az eljárás túlságosan hosszú volt, és nem felelt meg az „ésszerű idő” követelményének.

Ezért az Egyezmény 6. cikkének 1. bekezdését megsértették. III. AZ EGYEZMÉNY TOVÁBBI ÁLLÍTÓLAGOS MEGSÉRTÉSEI 67. Az Egyezmény 3. cikke, valamint a 6. cikk 1. bekezdése alapján a kérelmező fogvatartásának körülményeit, továbbá a Megyei Bíróság amiatti állítólagos elfogultságát is panaszolta, hogy a megismételt eljárást lefolytató bíró korábban azon bíró mellett volt gyakornok, aki az első eljárásban az ügyet tárgyalta.

68. A jelen ügyben a Bíróság meggyőződött arról: az ügyiratok alapján nincs jele annak, hogy a kérelmező élet- és higiéniai körülményei embertelen vagy megalázó bánásmódnak minősültek volna, vagy hogy a bíróságok a két hivatkozott bíró közötti távoli kapcsolat miatt elfogultak lettek volna. Ebből következően ezek a panaszok nyilvánvalóan alaptalanok az Egyezmény 35. cikke 3. bekezdésének (a) pontja szerinti értelemben, s azokat az Egyezmény 35. cikkének 4. bekezdése alapján el kell utasítani.


IV. AZ EGYEZMÉNY 46. CIKKÉNEK ALKALMAZÁSA

69. Az Egyezmény 46. cikke kimondja: „1. A Magas Szerződő Felek vállalják, hogy magukra nézve kötelezőnek tekintik a

Bíróság végleges ítéletét minden ügyben, amelyben félként szerepelnek.

2. A Bíróság végleges ítéletét el kell juttatni a Miniszteri Bizottsághoz, amely ellenőrzi annak végrehajtását... ”

70. Ezen rendelkezésekből – többek között – az következik, hogy a Bíróság jogsértést megállapító ítélete nem csupán azt a jogi kötelezettséget rója az alperes államra, hogy kifizesse az érintettek számára az igazságos elégtételként megítélt összeget, hanem azt is, hogy – a Miniszteri Bizottság ellenőrzése mellett – kiválassza azon általános és/vagy (amennyiben az szükséges) egyedi intézkedéseket, amiket a belső jogrendbe be kell építeni ahhoz, hogy a Bíróság által megállapított jogsértésnek véget lehessen vetni, és a jogsértés hatásait – amennyire lehetséges – orvosolni lehessen (ld. Scozzari and Giunta v. Italy [GC], nos. 39221/98, 41963/98, § 249, ECHR 2000–VIII). Abból a célból, hogy az alperes államot segítse a 46. cikk alapján rá háruló kötelezettségek teljesítésében, a Bíróság jelezheti, hogy milyen típusú egyedi és/vagy általános intézkedések tehetők az általa fennállónak talált helyzet megszüntetésére (ld. Broniowski v. Poland [GC], no. 31443/96, § 194, ECHR 2004–V; Scoppola v. Italy (no. 2) [GC], no. 10249/03, § 148, 17 September 2009; és Stanev v. Bulgaria [GC], no. 36760/06, § 255, ECHR–2012).

71. A jelen ügy olyan rendszerbeli problémát tár fel, ami további hasonló kérelmek benyújtását eredményezheti. Az Egyezmény 3. cikkével kapcsolatosan megállapított jogsértés jellegére figyelemmel a jelen ítélet megfelelő végrehajtásához az alperes államnak – lehetőleg jogalkotás útján – meg kell reformálnia a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés büntetés felülvizsgálatának rendszerét. A felülvizsgálati mechanizmusnak biztosítania kell, hogy minden egyes ügyben megvizsgálásra kerüljön, hogy a szabadságvesztés fenntartása törvényes büntetéstani indokok alapján igazolt-e, s e mechanizmusnak lehetővé kell tennie a tényleges életfogytiglani szabadságvesztést töltő elítélt számára annak valamilyen mértékű pontossággal történő előrelátását, hogy milyen feltételek mellett és mit kell tennie annak érdekében, hogy szabadlábra helyezése megfontolásra kerülhessen.

72. A szerződő államok széles terjedelmű mérlegelési jogkört élveznek az egyes bűncselekményekre kiszabandó szabadságvesztés büntetések megfelelő hosszának meghatározása során. Önmagában az a tény, hogy egy életfogytiglani szabadságvesztés büntetést végül teljes mértékben le kell tölteni, nem teszi az Egyezmény 3. cikkével ellentétessé az ilyen büntetést.


Ezért a tényleges életfogytiglani szabadságvesztés büntetés felülvizsgálata nem szükségszerűen vezet a fogvatartott elítélt szabadon bocsátásához.

V. AZ EGYEZMÉNY 41. CIKKÉNEK ALKALMAZÁSA

73. Az Egyezmény 41. cikke kimondja: “Ha a Bíróság az Egyezmény vagy az ahhoz kapcsolódó jegyzőkönyvek megsértését

állapítja meg és az érdekelt Magas Szerződő Fél belső joga csak részleges jóvátételt tesz lehetővé, a Bíróság – szükség esetén – igazságos elégtételt ítél meg a sértett félnek.”

A. Károk

74. A kérelmező 65.000 euró nem vagyoni kártérítést követelt. 75. A Kormány vitatta az igényt. 76. A kérelmező 3. cikk alapján tett panaszát illetően a Bíróság úgy véli,

hogy a jogsértés megállapítása önmagában elegendő igazságos elégtételnek minősül, ezért ilyen címen nem ítél meg semmilyen összeget. A 6. cikk 1. bekezdésének megállapított megsértése miatt a Bíróság 2.000 euró nem vagyoni kártérítést ítél meg a kérelmező számára.

B. Költségek és kiadások

77. A kérelmező további 6.350 eurót követelt a Bíróság előtt felmerült

költségek és kiadások megtérítésére. Ez az összeg megfelel az ügyvédje által kiszámlázandó, 200 euró plusz ÁFA óradíjjal számolt 25 órányi jogi munka díjának.

78. A Kormány vitatta az igényt. 79. A Bíróság esetjoga szerint a kérelmező csak annyiban jogosult

költségei és kiadásai megtéríttetésére, amennyiben bizonyítja, hogy e költségek ténylegesen és szükségszerűen felmerültek, s összegüket tekintve ésszerűek. A birtokában lévő dokumentumokra és a fenti kritériumokra figyelemmel a Bíróság a jelen ügyben 5.000 euró mínusz a kérelmező számára az Európa Tanács jogsegély-keretéből már kiutalt 850 euró, azaz 4.150 euró megítélését tartja ésszerűnek az előtte lefolytatott eljárás vonatkozásában.

C. Késedelmi kamat


80. A Bíróság úgy találja megfelelőnek, hogy a késedelmi kamatnak az Európai Központi Bank marginális hitelkamatán kell alapulnia, amelyhez további három százalékpontot kell hozzáadni.

EZEN INDOKOK ALAPJÁN A BÍRÓSÁG 1. A kérelmező tényleges életfogytiglani szabadságvesztés büntetésével,

valamint a büntetőeljárás hosszával kapcsolatos panaszt egyhangúlag elfogadhatóvá, a kérelem többi részét elfogadhatatlanná nyilvánítja;

2. Egyhangúlag megállapítja, hogy az Egyezmény 3. cikkét megsértették; 3. Egyhangúlag megállapítja, hogy az Egyezmény 6. cikkének 1.

bekezdését megsértették; 4. Egyhangúlag megállapítja, hogy az Egyezmény 3. cikkének megsértése

tekintetében a jogsértés megállapítása önmagában elegendő igazságos elégtételnek minősül;

5. Hat szavazattal egy szavazat ellenében megállapítja, hogy az alperes

államnak attól az időponttól számított három hónapon belül, amikor az ítélet az Egyezmény 44. cikkének 2. bekezdése szerint véglegessé válik, a 6. cikk 1. bekezdésének megsértése miatt elszenvedett nem vagyoni kár tekintetében 2.000 (kétezer) eurót, továbbá az ezen összeget terhelő adók összegét kell kifizetnie a kérelmező számára nemzeti valutában, a teljesítéskori átváltási árfolyam alkalmazásával;

6. Egyhangúlag megállapítja, hogy az alperes államnak attól az időponttól

számított három hónapon belül, amikor az ítélet az Egyezmény 44. cikkének 2. bekezdése szerint véglegessé válik, költségek és kiadások tekintetében 4.150 (négyezer egyszázötven) eurót, továbbá az ezen összeget terhelő adók összegét kell kifizetnie a kérelmező számára nemzeti valutában, a teljesítéskori átváltási árfolyam alkalmazásával;

7. Egyhangúlag megállapítja, hogy a fent említett három hónap lejártát

követően a teljesítés időpontjáig a késedelmes időszakra az Európai Központi Bank marginális kamatlábát három százalékponttal meghaladó mértékű kamatot kell fizetni a fenti összeg után;

8. A kérelmező igazságos elégtétellel kapcsolatos további igényeit

elutasítja.


Készült angol nyelven, írásbeli kihirdetésre került 2014. május 20-án, a Bíróság Eljárási szabályzata 77. szabálya 2. és 3. bekezdésének megfelelően.

Stanley Naismith Hivatalvezető

Guido Raimondi Elnök

Az Egyezmény 45. cikke 2. bekezdésének, valamint a Bíróság Eljárási szabályzata 74. szabálya 2. bekezdésének megfelelően, Lemmens bíró különvéleménye a jelen ítélethez csatolásra került.

G.R.A. S.H.N.

LEMMENS BÍRÓ RÉSZBEN ELTÉRŐ VÉLEMÉNYE

1. Kollégáimmal együtt arra szavaztam, hogy az Egyezmény 3. cikkét, valamint a 6. cikk 1. bekezdését megsértették. Azzal is teljes mértékben egyetértettem, hogy az Egyezmény 3. cikkének megsértése tekintetében a jogsértés megállapítása önmagában elegendő igazságos elégtételnek minősül. 2. A 6. cikk 1. bekezdésének megsértése miatti nem vagyoni kártérítés megítélésének kérdésében a többséggel szemben szavaztam. A kérelmezőt számos súlyos bűncselekmény, így három emberölés, több rablás, személyi szabadság megsértése, és súlyos testi sértést okozó bántalmazás miatt ítélték el. Ilyen körülmények között nem tartom helyesnek a nem vagyoni kártérítés megítélését. Véleményem szerint az ésszerű idő követelménye megsértésének Bíróság általi megállapítása e tekintetében is elegendő igazságos elégtételnek minősül.

emberi jogok eurÓpai bÍrÓsÁga mÁsodik...

Documents