regi.tankonyvtar.hu · web viewkÓsa lÁszlÓa magyar nÉprajz tudomÁnytÖrtÉnete kósa, lászló...

KÓSA LÁSZLÓA MAGYAR NÉPRAJZ TUDOMÁNYTÖRTÉNETE

Kósa, László

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A magyar néprajz tudománytörténeteKósa, László

A könyv az Oktatási Minisztérium támogatásával, a Felsőoktatási Pályázatok Irodája által lebonyolított felsőoktatási tankönyvtámogatási program keretében jelent meg.

Második, javított, bővített kiadásSzerzői jog © 2001 Osiris KiadóSzerzői jog © 2001 Kósa László

Osiris Tankönyvek


Tartalom1. I. fejezet Bevezetés .......................................................................................................................... 1

1. Tudománytörténet és kutatástörténet ...................................................................................... 12. A magyar néprajztudomány-történetírás története .................................................................. 23. Központi kérdések .................................................................................................................. 54. Korszakolás ............................................................................................................................ 8

2. II. fejezet Az előzmények .............................................................................................................. 101. Utazók és felfedezők ............................................................................................................ 102. Országleírások és statisztikák ............................................................................................... 113. A PARASZTSÁG TUDOMÁNYOS TANULMÁNYOZÁSÁNAK ÚTTÖRŐI: TESSEDIK SÁMUEL ÉS BERZEVICZY GERGELY ............................................................................... 134. A NÉPI KULTÚRA EMLÉKEI A RÉGI MAGYAR IRODALOMBAN ............................ 15

3. III. fejezet A ROMANTIKA KORA (1817–1872) ........................................................................ 171. A FOLKLORISZTIKA KEZDETEI .................................................................................... 18

1.1. Az első népköltési gyűjtések .................................................................................... 181.2. A magyar folklór első tudományos elmélete. Erdélyi János .................................... 20

2. AZ ETNOGRÁFIA SZÜLETÉSE ÉS A NEMZETI JELLEMTAN .................................... 222.1. A néprajzi leírás ....................................................................................................... 232.2. “Magyarország Európa kitsinyben” ......................................................................... 232.3. A hungarológus néprajz ........................................................................................... 25

3. AZ ŐSVALLÁSKUTATÁS ................................................................................................. 273.1. Ipolyi Arnold és a Magyar Mythologia ................................................................... 28

4. A NÉPKÖLTÉSZET ÉS A MŰKÖLTÉSZET VISZONYA A NEMZETI KULTÚRÁBAN: ARANY JÁNOS ÉS GYULAI PÁL FOLKLORISZTIKAI NÉZETEI .................................. 30

4.1. A naiv eposz és a történeti néphagyomány értéke ................................................... 314.2. A folklórszövegek feldolgozásának és lejegyzésének hitelessége ........................... 324.3. Kriza János és a Vadrózsa-pör ................................................................................. 34

4. IV. fejezet A POZITIVIZMUS KORSZAKA (1872–1933) .......................................................... 361. A POZITIVISTA FOLKLORISZTIKA KIALAKULÁSA .................................................. 38

1.1. Műfaji monográfiák. Arany László és Greguss Ágost ............................................ 381.2. A tájegységi gyűjtés kiterjesztése. Kálmány Lajos .................................................. 401.3. Szembefordulás a romantikus folklorisztikával. Katona Lajos ............................... 41

2. EGYETEMES NÉPRAJZ, FINNUGRISZTIKA, KELET-KUTATÁS ............................... 442.1. Az önálló etnológiai gondolkodás Magyarországon. Beöthy Leó ........................... 442.2. Kalandos világjárások és tudományos célú expedíciók .......................................... 452.3. Őshazakeresés és rokonnépkutatás .......................................................................... 462.4. Az egyetemes néprajz szervességének hiánya ......................................................... 48

3. AZ EVOLUCIONISTA ETNOGRÁFIA ............................................................................. 503.1. Összehasonlító néptörténet és nyelvtudomány. Hunfalvy Pál ................................. 503.2. Természettudomány és néprajz. Herman Ottó ......................................................... 523.3. Vándorlás vagy belső fejlődés? Jankó János és Herman Ottó vitája ....................... 53

4. AZ ALAPVETŐ NÉPRAJZI INTÉZMÉNYEK KIALAKULÁSA .................................... 554.1. A Néprajzi Társaság ................................................................................................. 554.2. A budapesti Néprajzi Múzeum és az ezredéves kiállítás ......................................... 574.3. Folyóiratok és kiadványok. Az Ethnographia .......................................................... 584.4. A néprajzi oktatás kezdetei ...................................................................................... 594.5. Néprajz és magyarosítás .......................................................................................... 60

5. NÉPMŰVÉSZETI KUTATÁSOK ....................................................................................... 616. A TÁRGYI NÉPRAJZ. BÁTKY ZSIGMOND, GYÖRFFY ISTVÁN, VISKI KÁROLY . 64


KÓSA LÁSZLÓA MAGYAR NÉPRAJZ

TUDOMÁNYTÖRTÉNETE6.1. A második etnográfusnemzedék .............................................................................. 646.2. Etnológia és művelődéstörténet ............................................................................... 666.3. Györffy István elmélete a magyar népi kultúra keleti elemeiről ............................. 686.4. Népcsoportkutatások ............................................................................................... 696.5. A Néprajzi Múzeum mint tudományos központ ...................................................... 70

7. A SZELLEMI NÉPRAJZ ..................................................................................................... 717.1. A pozitivista folklorisztika második nemzedéke. Sebestyén Gyula és Solymossy Sándor ......................................................................................................................................... 717.2. A néplélek kutatására irányuló szemlélet erősödése, szembefordulás a természettudományos fejlődéstannal .............................................................................. 727.3. Ősköltészet, szokások és hiedelemvilág .................................................................. 747.4. Tárgytörténet és motívumkutatás ............................................................................. 76

8. NÉPZENEKUTATÁS. BARTÓK BÉLA ÉS KODÁLY ZOLTÁN ..................................... 799. A PSZICHOANALITIKUS ETNOLÓGIA. RÓHEIM GÉZA ............................................ 83

9.1. A magyarság néprajza .............................................................................................. 855. V. fejezet A NÉPRAJZ MINT NEMZETI TUDOMÁNY (1933–1949) ....................................... 89

1. A NEMZETI TUDOMÁNY RANGJÁBÓL ADÓDÓ KÉRDÉSEK ÉS FELADATOK ..... 901.1. A társadalmi-eszmei fölértékelődés folyamata ........................................................ 901.2. Népi műveltség és kulturális nemzeti egység .......................................................... 91

2. A NÉPRAJZ ÉS A FALUKUTATÓ MOZGALOM KAPCSOLATAI ................................. 942.1. Kettős előzmény: “szociálpolitika” és radikális szociológia ................................... 942.2. A néprajzi érdeklődésű szociográfia ........................................................................ 962.3. A társadalomvizsgáló érdeklődés átsugárzása a néprajzra ...................................... 97

3. A KUTATÁSOK KITERJEDÉSE, ELMÉLETI ÉS ÁGAZATI RÉTEGZŐDÉSE ............. 993.1. A paraszti élet egységben látásának igénye és a funkcionalizmus ........................ 1013.2. Új összegző kísérletek ........................................................................................... 1033.3. A magyarságtudománytól az európai etnológiáig ................................................. 1043.4. A folklorisztika megújulása ................................................................................... 1073.5. A tudománytörténeti hagyományt folytató anyagikultúra-kutatások .................... 108

6. VI. fejezet KÖZELMÚLT ÉS JELENKOR. A MAGYAR NÉPRAJZ A XX. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN ........................................................................................................................................ 110

1. A MARXISTA HEGEMÓNIA ÉRVÉNYESÍTÉSÉNEK KÍSÉRLETE ............................ 1111.1. A szocialista falu kutatása, városi néprajz, munkásfolklór .................................... 1131.2. A munkaközösségek és a központi tudományos tervezés ..................................... 117

2. A TÖRTÉNETI ÖSSZEHASONLÍTÁS MINT ÁLTALÁNOS MÓDSZER ..................... 1182.1. Őstörténeti érdeklődés és tematikus monográfiák ................................................. 1202.2. A nagy vállalkozások teljesítése: szintézisek és összegző művek ......................... 1212.3. Az ipari forradalom utáni parasztság képe ............................................................ 1232.4. A néprajz intézményhálózata ................................................................................. 125

3. NEMZETKÖZI TÁJÉKOZÓDÁS ÉS TUDOMÁNYKÖZI KAPCSOLATOK ............... 1284. A FÖLZÁRKÓZÓ TÁRSADALOMNÉPRAJZ ................................................................ 1315. A HARMADIK ÉVEZRED KAPUJÁBAN ...................................................................... 133

5.1. Néprajz és antropológia ......................................................................................... 1345.2. Korszakhatáron ...................................................................................................... 135

7. Jegyzetek ..................................................................................................................................... 140Irodalom ........................................................................................................................................... 152


1. fejezet - I. fejezet Bevezetés“Hol a történetírás elhallgat, s mintegy szürkületbe vész a régiségbúvárok vizsgálódása, még nem esett ki egészen a vezérfonal kezünkből, még van egy szövétnek, mely azon túl is világot vet az életre s az idő szellemére. Itt többé nem a történetírás szól, hanem maga a történetnek komoly múzsája, nem az adatok bizonyítanak, hanem az élet áll elő legsajátosb másvilágában, a költészetben, mely bűvös tükör gyanánt akkor is híven mutatja az életet, mikor más lejárta idejét. Így minden népnek előbb van költészete, mint históriája, vagy inkább a költészet minden história, mely hagyományok-, énekek- és dalokban száll firól fira, időről időre, mint szent örökség.”

— Erdélyi János, 1843

“Magyarország ethnographiája, természet szerint, valamennyi népet tárgyal, mellyek a területén laknak.”

—Hunfalvy Pál, 1876

“Mi meg akarjuk érteni az embert, benne önmagunkat is, lénye és lényünk összes kihatásai szerint, úgy mint azok a múltra nézve még földeríthetők, a jelenre nézve rögzíthetők, okok szerint megfejthetők, és amint azok sokszorosan az ősmúltat is fölidézik. Mi nem a köztörténelem hatalmait – nem az ún. történelmi eseményeket kutatjuk különösen, hanem azon vagyunk, hogy a tiszta emberit fogalma szerint megállapíthassuk.”

—Herman Ottó, 1892

“Nem egyes embereknek, hanem egy egész korszak tiszteletre méltó naivságának, nem egy nemzet hiúságának, hanem az összes mívelt népek önérzetének a fölébredésével van tehát itt dolgunk, amely mindenkit kegyeletes méltányolásra indíthat, aki meggondolja, hogy a mai nap igazsága a tegnap tévedésein épül föl, a holnapi igazság pedig a mainak cáfolata.”

— Katona Lajos, 1897

1. Tudománytörténet és kutatástörténetA tudománytörténetet és a kutatástörténetet élesen elválasztani nem lehet, könyvünk tárgyát illetően mégis különbséget kell tennünk a kettő között, hogy elejét vegyük az esetleges félreértéseknek. Néprajzi tudománytörténeten azoknak az eszméknek, gondolatoknak, elméleteknek a történetét értjük, amelyek a néprajztudományt létrehozták, érdeklődését, szemléletét mozgatták, tárgyát és módszerét alakították. A kutatástörténet pedig a tudományszak kutatási eredményeinek rendszeres, átfogó, illetőleg ágazatokra, intézményekre vagy személyekre vonatkoztató adatszerű számbavétele és értékelése.

A magyar néprajzban a kutatástörténet jóval gazdagabban kidolgozott, mint a tudománytörténet. A magyar néprajz művelői eddig több érzékenységet tanúsítottak elődeik kutatási eredményei, mint az őket mozgató gondolatok és elképzelések elemzése iránt. Mindmáig szemléletesen illusztrálják ezt a tényt a Magyar Népkutatás Kézikönyve elkészült füzetei (1947–1949). A magyar néprajznak máig legnagyobb és legértékesebb könyvészeti és kutatástörténeti vállalkozásában az egyes szerzők ágazatonként tekintik át az előzményeket, de a többség a távolabbra pillantás lehetőségének ellenére megelégszik az eredmények leltárával. Nem vállalkozik magyarázatokra, nem firtatja, vajon miért alakult a kutatás iránya, eredményessége és fogyatékossága úgy, ahogyan előttünk áll. Az 1950–1960-as évektől egy-egy összegző vagy monografikus néprajzi mű bevezetőjében vagy népköltészeti gyűjtemény kísérőtanulmányában szinte kötelezően megtaláljuk a kutatástörténeti áttekintést. Maga a gyakorlat jóval régibb. Már Erdélyi János ismertette közmondásgyűjteményéhez írott tanulmányában a gyűjtés történetét (1851). Ipolyi Arnold a Magyar Mythologia elején terjedelmes részt szentelt a kútfők ismertetése során mitológiakutató elődeinek (1854). Az első nagyobb lélegzetű kutatástörténeti összegzést az ezredéves ünnepségek idején Sebestyén Gyula írta a Beöthy Zsolt-féle képes magyar irodalomtörténetbe a magyar népköltési gyűjtés múltjáról (1896).

Az említett három mű nemcsak idézett vonatkozásai miatt érdemli meg figyelmünket. Mindhárom egyaránt szólt a művelődő nagyközönséghez és a tudományos közvéleményhez, és állást foglalt a néphagyomány kérdésében. Erdélyi a nyelv és a folklór gazdagságának egy dokumentumát tette az asztalra; Ipolyi a magyar művelődéstörténet elveszettnek vélt darabját rekonstruálta a maga elképzelése szerint; Sebestyén Gyula pedig az ünnephez méltóan kívánta bemutatni, hogy a viszonylag fiatal tudományszaknak már története is van. Három


I. fejezet Bevezetés

kiemelt példa egy nemzedékeket visszatérően foglalkoztató kérdéskörből: milyen a népi kultúra és a nemzeti műveltség viszonya?

A saját népi kultúra a XVIII. század második felében szinte a modern európai nemzet megszületésével egyidejűleg bekerült annak jelképei közé. A kor embere addig ismeretlen bűvös mélységeket vélt benne fölfedezni, történetieket és művészieket egyaránt. Később sokat változott a kép, hol elhomályosult, hol kifényesedett. Földrészünk egymástól távoli tájain is mást és mást mutatott. Azoknál a nemzeteknél, amelyek nagy múltú írásbeliséget és régi, folytonos államiságot mondhattak magukénak, hamarosan háttérbe került, a néphagyomány felmutatását nem érezték különösképpen szükségesnek. Ott viszont, ahol az írott múlt töredékesen maradt fenn vagy hiányzott, egyre magasabb talapzatra emelték, dicsérve a hivatásos kultúra avatott alkotásaival vetekedő gazdagságát. Tőlünk nyugatra, a német nyelvterületnek alapvető vonása a nyelvi, műveltségi, mentalitásbeli regionalizmus, s ezek mellett jól megfér a néphagyomány kiegészítő színe. Nem a legfontosabb, de számon tartott eleme akár egy osztrák tartomány, akár egy svájci német kanton helyi kultúrájának. A parasztok és a polgárok tradícióit pedig nem választja el éles határvonal. Egészen más a helyzet például szlovák és román szomszédainknál, akiknél a paraszti műveltség a legszentebb nemzeti kincsek közé tartozik, és úgy tekintenek rá, mint a múlt legelevenebb tanújára. A magyarok mindkét típustól eltérnek. A reformkorban nálunk is bekerült az elsősorban parasztit jelentő néphagyomány a nemzeti szimbólumok sorába. Nem volt erős polgárságunk, következésképp anyanyelvi polgári kultúránk sem, ami a folklór értékét emelte, ám volt a parasztitól jórészt eltérő hagyományt ápoló nemességünk, sőt e nemesség legjobbjai vállalták a polgárosulás képviseletét is. Egyre inkább megismerhetővé vált a múlt, közben lassan nőtt és kezdett kulturálisan önmagára találni a városi lakosság is, de még a XX. század elején sem elsősorban a parasztságból gyarapodott a polgárság. Az életformát változtató parasztok többnyire visszahúzó nyűgnek érezték hagyományaikat. Csakhogy akadtak értelmiségiek, tudósok, művészek, akik nem felejtve a XIX. századi eszmét, a népi kultúra folytonossága és megújító hatása mellett érveltek. Ennyi feszültség, szembefordulás hozta, hogy nálunk visszatérően szenvedélyes vita tárgya volt és lehet a folklór értéke és helye a nemzeti kultúrában. Az elmúlt kétszáz esztendőben a rajongástól a kételyen át a határozott elutasításig sokfajta állásfoglalás született. A magyar kultúrának szinte alig van igazán jelentős alakja, aki ne nyilvánított volna véleményt ebben a kérdésben.

Ez a könyv nem a vitákhoz kíván kapcsolódni, hanem a szaktudomány történetét bemutatva szeretne ablakot tárni egy irányba, hiszen művelődésünk múltja és jelenlegi képe a néprajz történetének pontosabb ismerete nélkül nemcsak elképzelhetetlen, de teljesen meg sem érthető. Jelenleg azonban a tudománytörténet a magyar néprajznak mostohagyermeke. Nem arról van szó, hogy ne folyna, sőt az utóbbi esztendőkben ne élénkült volna meg az előző korszakok kutatási eredményeinek számbavétele. A rendszeres történeti tanulmányozást hiányolom, pontosabban: nem tartom elegendőnek a tudományszak mindenkor szükséges továbblépése alapjául. Pedig mind a szűkebb szakterületnek, mind más társadalomtudományoknak javára válna, ha a magyar néprajz átfogó tudománytörténetét többször megírnák. Hangsúlyozom, hogy többször, mert ez lehet a legjobb orvosság a hiányokra. Ez egészíthetné ki leginkább az óhatatlanul eltérő és egymásnak ellentmondó nézőpontokat. Hiszen talán egyetlen más területen sem áll fenn oly mértékben a gondolati egyoldalúság szándék nélküli megvalósulásának vagy tudatos vállalásának veszélye, mint éppen a tudománytörténeti tanulmányokban. Például Ortutay Gyula és Tálasi István, a néprajzkutatók nemzedékeit nevelő egyetemi tanárok majdnem azonos eszmekörön belül, nem nagy időkülönbséggel, menynyire eltérően jelölték ki a magyar néprajzi tudománytörténet fontos pontjait: más személyekre és más művekre tették a hangsúlyt. Egy harmadik, teljes ívű összegzés, az első önálló könyv formában megjelent magyar néprajztörténet, a magyar származású amerikai Michael Sozan (1938–1987) angol nyelvű munkája mindkettőjüktől különböző szempontrendszerrel, a kortárs amerikai antropológia oldaláról közelítette meg tárgyát.

A magyar néprajztörténet több mint kétszáz esztendőre terjedő, hatalmas, bonyolult anyagát rendszerezni és értelmezni, egyenlő mélységben és mértékben számba venni különösen nehéz feladat. E sorok írójának is szembe kell néznie a kellő előmunkálatok hiányával, azzal, hogy nem válaszolhat meg minden kérdést olyan kielégítően, ahogyan tárgya megkívánná és maga is szeretné. Ellenben bízik abban, hogy történetírás egymást követő lépcsőfokán járva, magyar nyelven először könyv alakban mégis többet elmondhat, mint az előtte járók, és segít továbbjutni, megkönnyíteni a nyomába lépők dolgát. Egy sajátos tárgyú és módszerű tudományról van szó, amely a maga szerény lehetőségei szerint hozzájárult mai szellemi arculatunk kialakulásához.

2. A magyar néprajztudomány-történetírás történeteBár az alapok idejében megteremtődtek, mégis kevés a teljes történetet vagy a hosszabb szakaszokat önállóan áttekintő tanulmány. A kiemelkedő folklorista, Katona Lajos a századfordulón már akkor írt a mese- és mitológiakutatásokról kritikai összegzéseket, amikor – többek közt az ő munkásságának is köszönhetően – a



tudományszak éppen elnyerte önállóságát, azaz külön múltja még alig volt. Katona nem is tudománytörténetnek szánta tanulmányait, hanem kutatási programok kialakításához akarta áttekinteni az előzményeket. Igényessége magyarázza, hogy azok végül meghaladták az egyszerű kutatástörténet fokát, nemcsak az eredményeket vették számba, hanem a gondolati ösztönzőket is.

Katona nyomán mégsem bontakozott ki folyamatos tudománytörténeti vizsgálódás, az uralkodó empirikus szemlélet – erre még visszatérünk – nem tartott rá igényt; bár a tudománytörténeti kritika nem tűnt el teljesen. Például Kriza János születésének centenáriuma után kisebb vita keletkezett értékes népköltési gyűjteménye, a Vadrózsák szöveggondozásának elveiről. Király György szigorúan bírálta az ősköltészeti kutatásokat, rámutatva azok történeti gyökereire is. Tolnai Vilmos Ipolyi Arnold születésének századik évfordulójára jelentetett meg a Magyar Mythologia ügyében “perújrafelvevő” tanulmányt, hogy csak néhány esetet említsünk. Összegző visszatekintésre azonban senki sem vállalkozott. Hiányzik a tudománytörténet A magyarság néprajzából is.

Különös ellentmondás, hogy az első és mindeddig egyetlen magyar néprajzi kézikönyv érzékeny hiányosságát az ugyancsak a Királyi Magyar Egyetemi Nyomda hungarológiai sorozatában megjelent mű, a Magyar föld – magyar faj Bartucz Lajos által írt embertani kötete – legalábbis részben – pótolta (1938). Sőt, a szerző rövidített formában már két évvel korábban közzétette tudománytörténeti összefoglalóját. A fizikai antropológus Bartucz ekkor közel állt a néprajzhoz. 1935-től a budapesti Néprajzi Múzeumot igazgatta, és egy ideig úgy látszott, hogy személyében ismét – talán végérvényesen – összeforr az embertan és az etnográfia. Tudománytörténeti dolgozatai mégis az ellenkezőjét dokumentálják. Bartucz sokoldalúan mutatja be a XIX. század első felére több szálból összefonódó hungarológiát, a statisztikai, orvosi, orvoshelyrajzi, országleíró, végül az etnográfiai irodalom kezdeményezéseit. Az általuk föltett kérdés így hangzott: milyen a magyar ember? Csakhogy ezek a tudományok utóbb nem maradtak együtt, és a külön ágakra szakadásban elveszett az eredeti kérdés is. A saját szűkebb szakterületének múltját követő Bartucz pedig kénytelen volt a néprajzi tudománytörténet fonalát kiengedni a kezéből, hiszen a néprajz és a fizikai antropológia (embertan) Magyarországon a XIX. század második felétől más utakon járt, noha akadtak közös művelőik (például Jankó János, Semayer Vilibáld). Bartucz Lajos kitűnően eligazodott a kezdetek gondolati szövevényében, de már nem észlelte a későbbi ellentmondást, hogy az eltérő célok miatt az embertan és a kultúrtörténeti irányba fejlődő magyar néprajz eredményei nem illeszthetők össze szervesen, jóllehet születésük összekapcsolta őket.

E kevés előzmény vázolása után három olyan általános tanulságokat kínáló tudománytörténeti elképzelést érdemes közelebbről számba venni, amely teljes hosszmetszetben és kellő szélességre törekedve tekinti át a magyar néprajz történetét. Időrendben az első Ortutay Gyula Magyar népismeret (1937) című esszéje. Ennek tudománytörténeti fejezeteihez utóbb több más, önálló cikk és tanulmány kapcsolódott. Sajnálatos, hogy szerzőjük sosem próbálta meg mondanivalójukat magasabb fokon összegezve újrafogalmazni, hanem kötetekbe gyűjtve adta ki őket (először: Írók, népek, századok, 1960). Mégis kétségtelen, hogy ezek az összességükben egyenetlen írások (találunk köztük jegyzetelt tanulmányt, napilapba írt cikket, rádióelőadást) határozott tudománytörténeti fölfogást tükröznek. Időrendben a második Tálasi István tanulmánya, a Néprajzi életünk kibontakozása (1948), nagyon tömör írás. Végül a harmadik mű Michael Sozan amerikai antropológus kötete: The History of Hungarian Ethnography. (1977)

Ortutay nézeteit két döntő élmény formálta: az, hogy folklórtanulmányokat folytatott, és az, hogy a falukutatás oldaláról közelített a kérdéshez. A Magyar népismeret első változata kifejezetten falukutatói célok közlésére készült. A néprajzban a társadalmi érzékenység szükségességét hirdette meg, ezért idézte föl az európai szellemiség – nemcsak néprajzi – szélesebb értelemben vett népismereti érdeklődéséből azokat az áramlatokat (a primitívség iránti rajongás a felvilágosodásban, a természetkultusz, a pietista filantropizmus, majd az evolucionista etnológiai iskolák egészen az ellenkező végletig, a funkcionalista etnológiáig), amelyekben eszmei ősökre lelt. Bár magyar viszonylatban a parasztszemlélet változásaira, a racionális tényföltáró és az álmodozó-idealizáló nézetek váltakozására figyelt, mégis sikerült megtalálnia a példaadó nemzetközi eszmeáramlatok hazai párhuzamait. A kezdetet nála a felvilágosult Tessedik Sámuel és Berzeviczy Gergely jelenti. Munkásságuk idézésével rámutathatott, mennyire hiányzik a magyar néprajzból a társadalmi nézőpont, sőt integrálhatta az eltérő eszmei gyökerű népköltészeti kutatásokat is. Az utóbbira, egyben módszerére rávilágít a Horváth János irodalmi népiességről szóló könyvével való összehasonlítás, melyből egyébként sokat tanult. Míg azonban Horváth a népiességet az eredeti forráshoz közelebb állóan elsősorban kulturális érdeklődésként szemlélte, Ortutay első tanulmányaiban szinte ugyanannak az adatsornak a parasztok társadalmi felemelkedése irányába mutató mozzanatait emelte ki.

Tálasi tanulmányának részint a filológusi beállítottság, részint az etnográfusi szemlélet miatt szűkebb az eszmetörténeti háttere, ami ezúttal azt jelenti, hogy sokkal inkább szaktudományi igényű. Az a kettősség – némileg más értelmezésben –, amit Ortutay a parasztszemléletben észlelt, “társadalmias” és “kulturális” látásmódként jelenik meg. Az elsőn a racionalista-pietista országismeretet (nála a néptudomány alfája Bél



Mátyás munkássága), majd a leíró, természettudománnyal beoltott, végül történeti szemlélettel kiépülő etnográfiát, a másodikon a herderi ihletettségű, művészeti érdeklődésű folklorisztikát érti. Ortutayval szemben inkább Bartucz nyomdokain halad, s szinte ugyanoda, a tudományszakok szétválásához jut, mint ő, csak másik úton. Azaz a XIX. század eleji hungarológiából az etnográfiát, és nem az embertant követi. Tálasira hatott az ókortudós Marót Károly időközben megjelent a fizikai antropológia, a kraniológia, a társadalomtudományok befolyását szemléző tudománytörténeti kritikájának (1938) több szempontja: az őstörténeti érdeklődés központi szerepének fölismerését, a német nyelvű tudomány alapvető átsugárzásának hangsúlyozását, s talán leginkább az etnológiai tájékozódás értékelését erősítette benne; noha Marót Tálasival szemben alapjában ahistorikus beállítottságú volt, bírálta A magyarság néprajzát, amit Tálasi megkerült, és nálánál jóval több érzékenységet mutatott a folklorisztika iránt.

Tálasi “társadalmias” jelzője mind Ortutay fölfogásához, mind mai általános szóhasználatunkhoz képest eltérő, ezért valamelyest megtévesztő jelentésű. Ezt jól szemlélteti, hogy kiket, olykor mely eseményeket tart fontosnak a magyar tudománytörténetben. Bél Mátyás után Szeder Fábián palóc dolgozata következik, majd Csaplovics János állításainak vitája, ezután Hunfalvy Pál néptörténete, a Néprajzi Társaság megalakulása, Herman Ottó etnográfiai munkássága, A magyarság néprajza megjelenése, Györffy István életműve, Solymossy Sándor és Marót Károly etnológiai érdekeltséget mutató tanulmányai zárják a sort. Ortutayval szemben nem tulajdonít különösebb jelentőséget Tessediknek és Berzeviczynek, nem részletezi Erdélyi János és a Kisfaludy Társaság tevékenységét, nem elemzi Katona Lajos elméleti munkásságát. Úgy látszik, a “társadalmias” látásmód az etnológiai és elméleti érdeklődést jelzi, de korántsem következetesen, mert Hunfalvy munkásságát zsákutcának tartja, a néprajz alapozásában nagy érdemeket szerző Jankó Jánost nem méltatja igazán, ellenben a sem nem elméleti, sem nem etnológiai érdeklődésű Györffyt ebbe a vonulatba sorolja. Ortutay Marót 1938-ban megjelent tanulmányát a Magyar népismeret írásakor még nem ismerhette, Solymossy etnológiai tájékozódásáról pedig – annak ellenére, hogy tanítványa volt – nyilván azért nem vett tudomást, mert a kultúrtörténeti irány helyett a funkcionalizmusra tekintett. A különbség kettőjük között abban is kifejeződik, hogy Tálasi a parasztság és a népi kultúra iránti társadalmi-politikai figyelemnek korántsem tulajdonított akkora jelentőséget, mint Ortutay. Végül – írásaik megfogalmazásakor – egyikükben sem tudatosult, hogy minden általuk követett tudománytörténeti vonulat – dacára a különböző értelmezéseknek – végső soron ugyanabba a kultúrtörténeti néprajzba torkollik, és nem az antropológia irányába mutat.

Megkockáztatható az a kijelentés, hogy ha később részletesebben kidolgozták volna egyébként teljes gondolati ívű koncepciójukat, több ponton módosul véleményük. Különösen Ortutayra gondolunk, aki már a Magyar népismeret kiadása után két évvel, a magyar népköltési gyűjtemények történetéről értekezve, részben elfordult korábbi, összetett látásmódjától. Igaz, hogy ezúttal előző tárgyához képest egy részletkérdéssel foglalkozott, értelmezése mégis kevésbé társadalomtörténeti szempontú. Talán túlzás engedményről beszélni, bár módszertani igényeihez képest ez is fölmerülhet. Inkább az történt, hogy a társadalmi reformerek programja helyett a magyar néprajztörténet egyik valóságos fő vonására, a folklórgyűjtéssel szorosan összefonódó, a nem sokkal korábban általa még jórészt elutasított romantikus késztetésekre terelődött a figyelme. Nem a mindig is kárhoztatott délibábos romanticizmusról van szó, hanem arról, hogy a folklorista pontosabban látja: a népköltészet összegyűjtését nem azok kezdeményezték, akik a parasztság társadalmi egyenrangúsítására-nevelésére törekedtek, hanem azok, akik műveltségét akarták megőrizni.

Az, hogy a felfogásbeli különbségek inkább egymást kiegészítő nézetek eltérései, mint gyökeresen más fogantatású elképzelések, Michael Sozan könyvével szembesítve tűnik elő igazán. Sozan álláspontja egyértelmű: szakterülete számára készít “esettanulmányt” a “national ethnography”-ról, nevezetesen a magyar néprajz történetéről. A kívülállás előnnyel jár, hiszen a szerzőt nem zavarja sorozatnyi “örökölt” szempont, belső eredetű meggyőződés, de hátránya is van, számos, a belső szemlélők előtt nyilvánvaló összefüggés rejtve marad előtte. Hofer Tamás alapos bírálata (Ethn., 1980, 121–123) rámutatott a buktatókra, melyeket a szerző nem mind tudott elkerülni. Sozan egy – különben megbocsátható – előítélettel indul: az angolszász antropológia jobb, célravezetőbb módszereket birtokol, mint a saját néppel foglalkozó európai néprajz, mert többet tud elmondani az emberről. Azért megbocsátható, mert a fiatal antropológus maga sem tudta igazolni ezt a tételt. Nem is tudhatta, hiszen könyvének épp az az egyik fő tanulsága, hogy a kultúrtörténeti érdeklődésű európai néprajz és az emberi viselkedés-szokásvilág általános törvényeit kutató antropológia gondolati kiindulópontja eltér. Művelésük más vállalkozást jelent, más célokkal és módszerekkel jár. Az összehasonlítás, amit végül maga Sozan nem végzett el, nem az előfeltevések, hanem a gondos mérlegelések dolga. A tárgy, a magyar néprajz megkívánta a sajátos szempontjaiba való belehelyezkedést, ami ugyan nem zavarta a szerzőt abban, hogy ne az antropológia irányába mutató jelenségeknek tulajdonítson nagyobb jelentőséget a fejlődésrajzban, de mértéket szabott véleményének. Az egyensúly egy nézőpontváltással csak a könyv végén billent föl. Mintha Sozan hirtelen rádöbbent volna antropológus “elkötelezettségére”, melyet addig elhanyagolt, szükségtelenül durván elhatárolta magát tárgyától, a nemzeti etnográfiától, szinte teljesen kétségbe vonta annak céljait és eredményeit.



A türelmetlen állásfoglalásból az még elfogadható, amint a kívülálló számon kéri a magyar néprajzon, hogy – szerinte – a biztató lehetőségek ellenére sem fejlődött antropológiai irányban, azonban mindenképpen fogyatékossága ennek az úttörő műnek, hogy nem veszi észre: a kontinensnek abban a régiójában, ahol Magyarország is található, az általános társadalomtörténet bonyolult áttételeiből következően, ez az irány rendhagyó lenne. Célokat, alapvető kérdéseket, fogalomrendszert kellett volna fölcserélni, hiszen az eltérő tudománytörténeti örökség miatt az antropológiával alig történt érintkezés. Az etnikum származásának tényeivel és a saját kulturális emlékekkel foglalkozó néprajztól nem várható, hogy általános társadalomtörténeti törvényszerűségek fölismeréséhez “szállítson” anyagot.

A tudománytörténeti fejlemények mégsem ilyen egyértelműek, noha a fő tendencia nem tagadható. Mivel később láttak napvilágot, könyve írásakor Sozan csupán kisebb részét olvashatta Zsigmond Gábor tanulmányainak, pedig ezek azzal a szerzőjüktől társadalomnéprajznak nevezett múlttal foglalkoznak, amely az általa hiányolt irányt reprezentálják. Zsigmond nem fejezte be ezt a tanulmánysorozatot. A XIX. század elejétől az első világháború előtti évekig jutott el, anélkül hogy a végkövetkeztetéseket levonta vagy sejttette volna: vajon a későbbi időszakokban van-e, vagy ha nincs, miért nincs folytatása az elemzett folyamatnak? Ám a kronológia megkívánta sorrendben olvasva ezeket a tanulmányokat, kitűnik, hogy az évszázadnyi időben szétszóródott jelenségek közt közvetlen kapcsolódás kevés akad. Rendszerint nemcsak a maguk korában elszigeteltek, hanem egymásutániságukban is, a néprajzi gondolkodásban nem jutnak központi szerephez, ami számunkra ismét arról vall, hogy különösebb esély nem volt egy lényegesen más irány megvalósulására. Akár Ortutay, Tessedik és Berzeviczy esetében, Zsigmond sem találja a szerves folytatás állomásait. Csakhogy míg Ortutaynál – az említett módon – mindenekelőtt a kortárs kutatásnak szóló ösztönző példa szerepét tölti be ez a páros, Zsigmond egy meg-megszakadó, többször csak általa elképzelt (például Beöthy Leó – Lánczy Gyula – Somló Bódog), a valóságban sosem létezett szellemi láncolat elejére helyezi őket. (A félreértés elkerülése végett meg kell jegyezni, hogy mindezek a körülmények nem teszik kérdésessé a tudományos teljesítmények és kezdeményezések önmagukban való értékét, ezért áttekintésünkből sem maradhatnak ki.)

3. Központi kérdések1. Saját néprajz – antropológia

Michael Sozan könyve kapcsán szó esett a saját népi kultúrát kutató néprajz és az antropológia gondolati eredetének eltéréséről. Míg ő fontosnak tartotta az antropológia felé mutató jelenségeket, a mi munkánk mindenekelőtt arra igyekszik figyelni, hogyan felelt meg a magyar néprajztudomány eddigi központi céljának, a magyar népi műveltség feltárása és elemzése feladatának. Ez a feladat természetesen nem zárja ki a másik irány lehetőségeinek és ösztönzéseinek számbavételét, sőt a párhuzam és összehasonlítás, nem kevésbé a teljesség követelménye határozottan meg is kívánja azt, hiszen a tudománytörténet nem utólagos számonkérés, hanem a jelen előzményeinek föltárása.

2. Történeti érdeklődés – jelenkutatás

A saját népi műveltség vizsgálatát a magyar néprajz történetének két évszázadán át elsősorban a történeti – sőt, jó ideig az őstörténeti – érdeklődés kormányozta, még akkor is, amikor a szemlélet egészen vagy majdnem teljesen történetietlen volt (a romantikus vagy a romantikus eredetű historizálás idején). Noha túlnyomórészt a kortárs állapotokat tanulmányozták, a múltban mégsem beszélhetünk a szó valóságos értelmében jelenkutatásról, mert a cél a korábbi állapotok rekonstruálása volt, és nem a korabeli valóság megismerése. Az utóbbi értelemben csak néhány évtizede változott a helyzet.

3. Kultúravizsgálat – társadalomkutatás

A saját népi műveltség vizsgálatát mindenekelőtt kultúrtörténetként fogták föl a magyar néprajz művelői. Hosszú ideig ezért maradt ki foglalatából a társadalom iránti érdeklődés. A társadalom intézményeit és csoportjait később is elsősorban mint kultúrahordozókat kezdték vizsgálni. Önálló kutatásuk a közelmúltban részben az antropológiai szempontok átsugárzásával kötődik össze.

4. Hungarológia és “kis Európa”-elv

A saját néprajz kutatása értelemszerűen beletartozik a magyarsággal foglalkozó hungarológiai tudományok sorába, de csak akkor jelent etnocentrizmust (nálunk értelemszerűen hungarocentrizmust), ha nem egyensúlyozza ki a környezetünkben élő más népek és nemzetiségek együttes vizsgálata. Aligha kell hangsúlyozni, mégis megjegyzést érdemel, hogy az etnocentrizmus nemcsak a magyar tudományt, hanem földrészünk minden nemzeti alapú néprajzát jellemezte vagy jellemzi ma is. Ennek tudatában még nagyobb a



jelentősége annak a ténynek, hogy kezdettől jelen volt a magyar tudományban az a többé-kevésbé tudatos kutatási szempont, mely az 1918 előtti Magyarországot “kis Európának”, azaz nyelvi, nemzetiségi, vallási, kulturális összetettsége okán a földrész egészére érvényes elemzések műhelyének tekinti.

A fölsorolt kérdéskörök nem mindig egyformán elevenek a magyar néprajz tudománytörténetében. Igen különböző okokból hol erősebben, hol gyengébben jelentkeznek a köréjük fonódó gondolatok, olykor szinte eltűnnek, és ismételt fölbukkanásuk után kapcsolódnak előzményeikhez, ezáltal sorozatnyi nehézséget támasztva a folyamatos vizsgálattal szemben.

A legnagyobb kutatási problémát éppen a gondolatok folytonosságának megszakítottsága jelenti, az, hogy a magyar néprajzban nem elemezhető ki mindenkor – és ha igen, akkor sokszor alig kitapintható – a bölcseleti megalapozottság. Nem magyar sajátosság ez sem. Európa más égtájain a saját népi műveltséget vizsgáló tudományok története hasonló a magyarhoz abból a szempontból, hogy elsősorban empirikus megközelítésűek, ezért az elméleti igény, különösen az átfogó elméletre szóló, gyakran visszaszorul bennük. A magyar néprajz legújabb kori történetében, az 1930-as évek végétől ismétlődően észlelték ezt az egyoldalúságot és sürgették megszüntetését: Ortutay Gyula, Marót Károly, Vajkai Aurél, Gunda Béla, Tálasi István hangoztatták, hogy a magyar néprajznak folyamatosan ható, meghatározó elméletre és módszerre van szüksége. Tálasi idézett tudománytörténeti összefoglalása címével is állást foglalt (Néprajzi életünk kibontakozása). A megírás időpontjáig (1948) fejlődésrajzot is adott, ami a cím szerinti értelmezésben sem végső kiteljesedés, már csak azért sem, mert a tanulmányt záró kutatási és kutatói szemle azt sugallta, hogy a tudomány fája eztán fog igazán gazdagon teremni.

Az 1950–1960-as években is találkozunk az elméleti munka szorgalmazását javasló cikkekkel és tanulmányokkal, sőt kétségtelen, hogy ezekben az évtizedekben a korábbihoz képest élénkülés volt tapasztalható. Van azonban a kérdésnek még egy idetartozó oldala, amire jól érzékelhetően világít rá Giuseppe Cocchiara az európai folklorisztika történetéről készített könyvének magyar kiadása (1962, az eredeti megjelenés éve: 1954). Cocchiara műve tipikusan magán viseli a tudománytörténetek “szubjektivitásának” vonásait. Ennek mibenléte most nem tartozik tárgyunkhoz, a fontos az, hogy Cocchiara a néprajzi gondolkodás fejlődését az európai gondolkodás történetéből vezeti le, ám az olvasó – az orosz, illetve szovjet kivételével – kelet- és kelet-közép-európai vonatkozást alig, magyar utalást pedig egyáltalán nem talál ebben a könyvben. Ortutay, e hiányt pótlandó, kísérőtanulmányt mellékelt a magyar kiadáshoz, mely azonban megelégedett a bölcseleti ösztönzések egyszerű jelzésével, gerincét eseménysor képezi, és így sokkal inkább kutatástörténetnek, nem pedig tudománytörténetnek sikeredett. Ortutaynak csupán részigazsága van, amikor a Cocchiara magyarokról elfeledkező művét más, hasonló, a magyar folklorisztika eredményeiről tudomást nem vevő kötetek és tanulmányok sorába állítja. Nemcsak a magyar tudományos-kulturális külföldi propaganda elégtelenségében és Cocchiara kétségtelen egyoldalúságaiban kellett volna az okot keresnie, hanem a magyar néprajz (és más, Cocchiara által ugyancsak mellőzött nemzeti alapú néprajztudományok) általános tulajdonságaiban. Cocchiara szempontjai többnyire azért nem érintkeznek a mellőzöttekkel, mert azok új felismerésekkel nem gazdagították az európai folklorisztikát. Ortutay tanulmányából így is kiderül, hogy Bartók Béla és Kodály Zoltán fellépéséig a magyar folklorisztikáról nem igazán vett tudomást a nemzetközi tudomány.

A folyamatok megszakítottsága más vonatkozásban is fölmerül. A magyar néprajz a társadalomtudományok munkamegosztása fő vonalainak kialakulása előtt több más, később szintén önálló tudományszakkal fonódott össze: földrajz, történettudomány, embertan, statisztika, közgazdaságtan, nyelvészet, irodalomtudomány. Minthogy ezek közül majd mindegyik alkotóeleme a modern antropológiának, Sozan megkísérelte kapcsolódásukat és ösztönzéseiket az önálló diszciplínává válás után is figyelembe venni, a korszakokra tagolás miatt azonban kénytelen volt folyamatos követelésükről és számbavételükről lemondani. Más eljárás részünkről sem képzelhető el. Ám így a mi szempontrendszerünk két objektív, formai akadályba ütközik. Minthogy a hazai néprajz alapjai akkor alakultak ki, amikor a magyar szellemi életben a nyelv és a kultúra kérdései kerültek a középpontba, a rendkívül sok érintkezési pont figyelembevétele beláthatatlanul szétfeszítené a rendelkezésre álló keretet. A második akadály, hogy hiányzik egy általános magyar tudománytörténet, nehezíti a magyar néprajz mindenkori helyének kijelölését a társadalomtudományok körében. Ténylegesen csak addig lehet folytonosan más szakokra figyelni, amíg összetartoznak a néprajzzal, az interdiszciplináris érintkezések jelzésére pedig leginkább akkor nyílik alkalom, ha a néprajz más tudományokból (például földrajz, irodalomtudomány) érkezett művelői eredeti szakuk elképzeléseit és módszereit magukkal hozták. A fizikai antropológia kapcsolódására Bartucz Lajos példájával fentebb utaltunk. Sozannak talán ez okozta a legtöbb gondot, hiszen antropológusként természetesnek tűnt számára, hogy az embertan összetartozik a néprajzzal, pedig annak a típusnak, amelyben a magyar néprajzot találjuk, az embertan sosem volt szerves része. Nem cáfolja ezt az állítást, hogy az újabb magyar néprajzi településmonográfiák egyikében-másikában olvashatók embertani fejezetek. Az adott szerkezetben ezek éppúgy csupán kiegészítő jellegűek, mint ötven vagy száz évvel



ezelőtt voltak. (Az eddigi magyarországi vizsgálatokban egy lakossági csoport embertani mutatói és kulturális-társadalmi jellemzői között lényeges összefüggést még nem sikerült felfedezni.) Épp ezért az embertannal hasonlóan nem foglalkozunk, mint például a hősepika nyomait követő irodalom- és nyelvtörténettel. Némelykor teszünk csupán kivételt, mert bizonyos fejleményeket egyébként nem tudnánk kielégítően megmagyarázni. Legtöbbször az antropológia felé mutató XIX. századi tudománytörténeti tények állítanak dilemma elé. Ha a saját néprajzot vizsgáló tudomány szempontjait vesszük alapul, ezek határeseteknek minősülnek, szigorúbb értelmezésben akár elutasíthatók volnának. Tipikus példa Tessedik Sámuel és Berzeviczy Gergely, akiket – mint már szó esett róla – Ortutay szinte didaktikus céllal fedezett föl. Nem hatottak a magyar néprajzi gondolkodás kialakulására, sőt haláluk után több mint egy évszázadig nem is voltak jelen benne, mégis – Ortutay elképzelésébe beépülve – ma már részei egy tudománytörténeti hagyománynak, tehát foglalkoznunk kell velük. Még inkább meggondolkodtató az a Pulszky Ágosttal és Beöthy Leóval kezdődő etnológusi vonulat, melyet Zsigmond Gábor szélesen értelmezett tudománytörténeti érdeklődése emelt ki a feledésből. Ezek a szerzők írtak néhány etnológiai vagy annak is minősíthető munkát, melyek viszont mind megjelenésük idején, mind később elszigeteltek – Somló Bódog művének kivételével – jószerivel visszhangtalanok maradtak.

Végül hadd álljon itt egy teljesen negatív példa. Fréderic Le Play neves francia közgazdász és szociológus 1846-ban Magyarországon járván leírta (majd pár év múlva Horváth Mihály kiegészítéseivel kiadta) Hatvan (Heves megye) mezővárost jelölve színhelyül, de valójában egy ma már pontosan nem azonosítható település jobbágyainak életmódját, gazdasági és kulturális állapotát, amit a XIX. században az egymástól távol eső jelenségek sorában nemhogy előzménynek, hanem teljes mértékben néprajzi leírásnak minősíthetünk. A maga számszerű adataival és leltáraival azonban annyira társtalan jelenség, hogy Zsigmond sem illesztette bele koncepciójába, s magam sem tudom valamely folyamatban megtalálni a helyét, mivel ilyen folyamat véleményem szerint nincs is a magyar néprajzi tudománytörténetben. Valójában Le Play-t csak Fél Edit és Hofer Tamás átányi monográfiája mondhatja szellemi ősének.

A megszakítottságok miatt általános fejlődési keretben a néprajz folytonosságát csak ismétlődő nézőpontváltásokkal lehet bemutatni, s ennek során – eredeti szándékunkkal ellentétben – kutatástörténeti részletek és mozzanatok is előkerülnek. Elöljáróban az elhatárolás mellett ezért kellett hangsúlyozni a tudománytörténet és a kutatástörténet szoros összefüggését. Számos példa bizonyítja, hogy a kutatások eredményei sokféleképpen befolyásolhatják az eszmei tájékozódást. Katona Lajos ifjúkori természetmitológiai tanulmányának kudarca nagyban hozzájárult későbbi kritikai álláspontjának kialakulásához. A Györffy István nomadizmuselméletéből adódó tévedések erőteljesen a történeti kutatások felé tolták az igazolni, cáfolni vagy tovább kutatni akaró következő nemzedék érdeklődését.

Amiként a magyar néprajz története nem kutatási eredmények leltára, ugyanúgy nem azonos az intézmények (múzeumok, tanszékek, intézetek, Néprajzi Társaság) történetével sem, jóllehet ezek is befolyásolták alakulását, és szerepükről a maguk helyén nem fogunk elfeledkezni. A tudománytörténet ugyancsak nem a kiváló vagy a kevésbé jeles kutatók életművének füzére, hanem több és kevesebb is annál, az általuk képviselt eszmék megvalósulását próbálja követni. A személyek fölsorolása helyett tevékenységük azon mozzanataira fordítunk figyelmet, amelyek kezdeményező értékűek voltak, eredetien formálták a néprajzi gondolkodást, tevőlegesen alapozták meg a mai állapotokat. Sajátos, hogy a régebbi korszakok tárgyalásánál sokkal inkább alkalom nyílik kutatói arcélek fölvillantására, mint később. Különösen az 1930-as évektől a nagy egyéniségek hatása csökken, a tudományos ösztönzések egyre több személytől származva, megoszlanak.

Nagy csábítása a néprajzi tudománytörténetnek, hogy foglalkozzon a kutatási eredményekre több mint százötven éve szinte folytonosan ráépülő művelődéseszményekkel és közművelődési programokkal. A magyar szellemi élet újkori történetének egyik jellemző vonása annak a romantikus eredetű gondolatnak az ismétlődő fölbukkanása, hogy a néphagyomány frissítő hatására megújul a nemzeti kultúra. Kutatási ösztönzése tagadhatatlan. Hadd álljon itt egy kevésbé tudatosult, közeli példa. A néptánckutatás nagyobb részben a népi együttesek műsorgyarapító igényét kielégíteni igyekvő gyűjtők anyagfölhalmozó lendületének köszönheti, hogy csekély előzmény után a folklorisztika jelentős ágai közé emelkedhetett. Fontosságuk ellenére két okból mégsem foglalkozunk részletesen egyetlen művelődéseszménnyel sem. Egyrészt azért, mert ez jellegzetesen tudományközi kérdés, és önálló témaként művelődéstörténeti földolgozásra érdemes, másrészt, mert a néprajz egyik ága is tanulmányozza gyakorlati következményeit, ez a folklorizmuskutatás. Áttekintésünk feladata ebben a viszonylatban csupán az, hogy a tudománytörténeti hátteret megrajzolja. A közvetlenebb kapcsolódásoknak azonban az egyes történések megértése kedvéért szerepelniük kell a tudománytörténeti áttekintésben: például az irodalmi népiesség és a népköltési gyűjtés összefüggésének vagy Györffy István vélt keleti hagyományra épített művelődéseszményének, de egyáltalán nem tartozik ide például Bartók Béla és Kodály Zoltán vagy mások népzenei ihletésű zeneműveinek elemzése.



4. KorszakolásA tudománytörténeti áttekintések számára két alapforma kínálkozik. Az egyik egy-egy eszme, gondolat, kérdéskör teljes fejlődésrajzát kívánja adni, de nem törekszik szinkronikusan az egész szakterület problematikáját bemutatni. Hátránya, hogy jóllehet kirajzolódik a folytonosság, kisebb-nagyobb hézagok, s a nagyobb ívű művekben az egymást követő fejezetek közt párhuzamosságok adódhatnak. Némi megszorítással ebbe a típusba sorolhatjuk Tálasi István többször idézett tanulmányát és Cocchiara könyvét. A másik forma a tudományszak teljes múltját szándékszik föltárni. Ez többet elmond a történet részleteiről, mivel a lehető legszélesebb mederben halad, ellenben hátránya, hogy a folyamatokat az elkerülhetetlenül alkalmazandó periodizációval széttördeli (Michael Sozan). Lényegében az utóbbit alkalmazzuk mi is, arra törekedve, hogy az amúgy is nehezen követhető folytonosságot a korszakhatárok ne nagyon tagolják szét. A fejezetek beosztását lehetőleg egy-egy összefüggő folyamathoz igazítjuk, akár ismétlések vagy annak árán, hogy azok a nagyobb korszakhatárokon átnyúlnak, a szereplők pedig nem mindig az időrend diktálta sorban lépnek elénk, csak hogy a fejlődésrajz egysége kevésbé csorbuljon.

A fejezet elején említett átfogó magyar néprajzi tudománytörténeti munkák közül Ortutay inkább csomópontokat jelöl meg, nem korszakol. Tálasi tanulmányában az első korszak Bél Mátyástól a Kisfaludy Társaság népköltési gyűjtést fölkaroló lépéséig, a második innen az 1930-as évekig, saját nemzedékének föllépéséig terjed. Alapját a néprajzi gondolkodás céljainak mind teljesebbé válása, kiszélesedése, a kutatási szempontok gazdagodásának lépcsőfokai képezik. Sozan pedig a jelennel együtt hat nagyobb korszakot különböztet meg, nem kizárólagosan, de elsősorban külső történelmi-politikai eseményekhez köti a határokat.

Tálasi periodizációja belső történéseken alapul ugyan, ám inkább kutatástörténeti, mint tudománytörténeti kötődésű. Noha az egész fejlődésmenet szempontjából nem érzem eléggé meggyőzőnek, saját összefüggésrendszerében betölti szerepét. Sozan szakaszolását ellenben vitathatónak tartom, mert megítélésem szerint a tudomány fejlődése nem igazodott szorosan az általa határkőnek választott időpontokhoz. Természetesen Világos (1849), a millenniumi év, az 1918–1919-es események és Trianon befolyásolták vagy megrázkódtatták a tudományos életet, a tanulságok levonása, az új utak keresése azonban éppúgy nem indult meg azonnal, mint ahogyan 1945 után is csak négy esztendő múltán nézett szembe a magyar néprajz a társadalmi sorsforduló következményeivel. Továbbá a politikai események rendszerint inkább siettetik tudományos változásokat, s ritkább, hogy fő okként kiváltják azokat, utóbb nélkülük is valószínűleg törvényszerűen bekövetkeznének.

Miért választok munkám periodizációja alapjául tudománytörténeti és nem társadalom- vagy politikatörténeti tényeket? A magyar néprajz vezető képviselőit olykor elméletellenesség jellemezte, meggyőződésem azonban, hogy e tudományszak fejlődéstörténetét mint a néprajzi gondolkodás változását lehetséges eredménnyel, azaz az egész magyar gondolkodástörténetet gazdagítóan végigkövetni. A néprajzi gondolkodás nem mutatkozott mindig bölcseleti alapozottságúnak, de tagadhatatlan, hogy a mélyben mindig ott rejtőztek a nagy eszmei ösztönzők, ezért korszakolásom – az adott lehetőségektől függően – eszmetörténeti meghatározottságú.

A nagy nyugat-európai nemzeteknél a népismeret általános fejlődésében közvetlenül jelentős szerepe volt a felvilágosodásnak, nálunk azonban csak áttételekkel befolyásolta a néprajz kibontakozását, amennyiben a romantika előzményeként annak bölcsőjévé vált. Nem változtat állításunkon, hogy Tessedik Sámuel és Berzeviczy Gergely a felvilágosodást képviselték, hiszen tudjuk, hogy szerepük nem éreztette hatását a következő korszakban. Példájuk csak fokozza azt a nehézséget, hogy az előzményeket szerteágazásuk és töredékességük miatt lehetetlen egységes gondolati alapon összefoglalni, nem úgy, mint a következő két nagy, egyébként igen összetett tartalmú időszakot, a romantika és a pozitivizmus korát.

A romantika korának kezdete is jól szemlélteti, hogy a periodizáció határai nem lehetnek élesek. Inkább a tudományszak jövője szempontjából fontos gondolati késztetések és konkrét események csoportos jelentkezése a döntő, mint egy vitathatatlan évszám kiválasztása. 1817 a Kultsár István nevéhez fűződő első önálló népdalközlés és a nemzeti jellemtan néprajzi megközelítését meghirdető palóc pályázat éve. Nem kevésbé fontos, hogy az utóbbi következményeként 1819-ben jelent meg az első, mai ítéletünk szerint is etnográfiainak minősülő írás, Szeder Fábián dolgozata a palócokról. Csaplovics János 1822-ben már összehasonlító nemzetjellemtannal és a “kis Európa” nagy jövőjű elvével jelentkezik, 1823-ban pedig Kállay Ferenc közzéteszi a Magyar régiségek nyomozását olyan gondolatfölvetésekkel, amelyek a néprajz tárgyát, rendszerét és módszerét hosszú időn át befolyásolják. Végül egy reményteljes folyamat, a magyar népköltési gyűjtemények kiadása élén 1822-ben megjelenik Gaal György Jacob Grimm ihlette magyar mesekötete, igaz, német nyelven.



A pozitivizmus beköszöntése ugyancsak nem egy, hanem több eseményhez és évszámhoz kötődik. A romantika kifulladásának és új, tudományos szempontok alkalmazásának a jelei 1850 után már mutatkoznak (Ipolyi–Csengery-vita, Vadrózsa-pör), noha a nagy romantikus álmok (naiv eposz, mitológia) még elevenek. A hazai népismereti romantika utolsó hatalmas teljesítményének, Orbán Balázs Székelyföldről szóló hat kötetének már nincs hatása (1868–1873). 1872-ben viszont létrejön, egyelőre még szerény körülmények között, a budapesti Néprajzi Múzeum közvetlen elődje, és ugyanebben az esztendőben megjelenik a Magyar Népköltési Gyűjtemény első kötete, melyet még a nagy romantikus nemzedék tesz az asztalra, maga a sorozat azonban a pozitivista folklorisztika központi kiadványa lesz évtizedeken át. Végül ehhez a csomóponthoz vonható a néptörténeti érdeklődést és a természettudományos-evolúciós etnográfiát megalapozó Hunfalvy Pál Magyarország ethnographiája című könyvének megjelenése is (1876).

Az igen hosszúra nyúló pozitivista korszakot egyértelműen zárja a két nemzedék munkáját összegző kézikönyv, A magyarság néprajza első kötetének megjelenése (1933). De vajon nincs-e szükség a hat évtizedes szakasz megfelezésére? Meggondolkodtató lehet, hogy a nyolcvanas évek végétől a kilencvenes évek második feléig terjedő, majdnem egy kerek évtized alatt megjelent Herman Ottó halászati könyve, az anyagikultúra-kutatások megalapozója, Katona Lajos publikálta nagy tudományrendszerező tanulmányát, létrehívták a Néprajzi Társaságot és annak folyóiratát, az Ethnographiát, megszervezték Budapesten az önálló Néprajzi Múzeumot és fölépítették az ezredéves kiállítás néprajzi faluját. Mégsem érezzük ezeket az eseményeket korszakhatárt formálóknak, mert igaz, hogy fontos kezdeményezések és alkotások, ennek ellenére nem kezdetét, hanem nagy teljesítményeit jelölik egy igen összetett, jóval előbb megjelenő, szellemi áramlatnak, a pozitivizmusnak. Jelentőségüket, a néprajzi gondolkodásra kifejtett kutatásukat a fejezetek kialakításával igyekszünk hangsúlyozni.

A magyarság néprajza kötetei elhúzódó megjelenése körül (1933–1937) még néhány tudománytörténeti változást jelző eseményt találunk. Föltétlenül említeni kell a rendszeres szakképzést biztosító első két egyetemi tanszék megalapítását (1929, 1934). A falukutató mozgalom néprajzi kapcsolatait reprezentálja egyben az egész áramlat egyik legszínvonalasabb teljesítménye, a Kemse községről szóló kötet (1936). Ugyancsak a falukutatás ihlette Ortutay tudománytörténeti áttekintése okán idézett esszétanulmányát, mely egyúttal a leghangosabban fejezte ki (1937) a fiatal nemzedék változtatni akarását a szakmai tájékozódásban. A magyarság néprajza utolsó kötetében látott napvilágot minden idők eddigi legsikeresebb, évtizedeken át újabb kiadásokban megjelenő néprajzi szakmunkája, Kodály Zoltán Magyar népzenéje, egyébiránt a történeti-összehasonlító módszer egyik legkorábbi, legkidolgozottabb megvalósulása.

Eszmetörténetileg nehéz a következő korszakot meghatározni. Elevenen él benne a természettudományos tapasztalattal átitatott pozitivizmus és – bár meglehetősen átalakulva – a romantikus hagyomány is. Továbbá több más eszmei áramlat, tudományos iskola, egyéni elképzelés nyomával és követésével találkozunk, melyeket az előző két korszakhoz hasonlóan egységes gondolattörténeti alapra hozni – úgy véljük – nem lehet. Ezért a mai állapotot közvetlenül előkészítő, kezdeményezésekkel és újító kedvvel teli bő másfél évtizedet nemcsak tudományos, hanem társadalmi-politikai eszmével is minősítjük, a néprajz által már korábban áhított nemzeti tudomány rangjának elérését és birtoklását helyezve a középpontba, ami azután visszahatott a célokra és feladatokra.

Az újabb korszak nyitánya semmiképpen nem vitatható: 1949 a marxizmus tudományelméleti hegemóniájának meghirdetése, az egész magyar néprajztörténet legtudatosabban meghatározott fordulópontja. Igaz, a szintén kényszerű szervezeti változásokon kívül alig találunk mellette más jelentékeny eseményt. Nem jelennek meg mintaadó módszertani művek vagy összegzések. Bár az első esztendőkben úgy látszik, mintha majdnem minden tényező megváltozna, de az évtized elmúlta után világosan felismerhető, hogy a magyar néprajz tetemes örökséget megtartott az előző korszakból, annak legjobb eredményeivel és nem egy problémájával együtt.


2. fejezet - II. fejezet Az előzményekA tudományok szoros együtteséből viszonylag későn, a XIX. század tízes éveiben kezdett kibontakozni egy új ágazat, melyről valószínűleg akkor még senki sem sejtette, hogy a század végére önálló társaság, folyóirat, múzeum képviseli majd, a társadalom széles rétegeiből pedig számosan verbuválódnak művelői és pártolói. A néprajz önállósulásáig azonban még hosszú út vezet. Előzményeinek tarka együtteséből fogós feladat kiválogatni azokat, amelyek egy valóságos folytonosság kezdetei. Azt a négy területet, melyet a következő rövid fejezetekben vázlatosan áttekintünk, voltaképp nem köti össze egyéb, mint a legtágabban értelmezett népismeret: földrészek, országok, népek, törzsek, emberek szokásainak, általában életének és vélt vagy valós tulajdonságainak leírása. Az utazók, rabok, geográfusok, statisztikusok, közgazdák, írók és költők egymástól függetlenül és nem az előző mondatban megjelölt cél tudatos megvalósításáért, hanem jórészt más elképzelésektől vezérelve vetették papírra élményeiket, tapasztalataikat, nem sejtvén, hogy az utókor azokat néprajzi, etnográfiai ismeretként, avagy épp daltudásukat népköltési gyűjtésként értékeli majd. Az ismeretek halmozódása nélkül azonban elképzelhetetlen lett volna, hogy egy ponton föltámadjon az emberek milyensége (abban az értelemben, ahogyan a néprajz fölfogja), illetőleg művelődésük és társadalmuk iránt a rendszeresen tanulmányozásra késztető figyelem.

1. Utazók és felfedezőkA történeti hűség megköveteli, hogy elsőként azt a dominikánus szerzetest, Julianus barátot említsük, aki 1235–1236-ban a Volga vidékén magyarokat talált. Utazása politikai célú volt: az egyre fenyegetőbb hírű Mongol Birodalomról kellett tudósítania. Első útjáról – nem az ő tollából, de adatai alapján – beszámoló készült, második útjáról levél szól. Ezek az írások mai értelmezés szerint is tartalmaznak néprajzi értékű részleteket, egyszersmind elsőnek ismertették meg Európát a hódító mongolok életével. A mongol veszély elmúltával nemsokára egy másik, nem kevésbé félelmetes hatalom, az oszmán–török kezdte fenyegetni Európát. A török meg- és kiismerésének hamarosan külön irodalma keletkezett követek, rabok, kereskedők beszámolójából. Ezek sorát a fiatalon rabságba került – valószínűleg erdélyi szász származású – Georgius de Hungaria (irodalomtörténeti nevén: “a szászsebesi névtelen”) műve nyitotta meg: Értekezés a török szokásairól, viszonyairól és gonoszságáról (1438–1458-ban). A könyvnyomtatás feltalálásának köszönhetően a következő évszázad végéig legalább huszonöt kiadást ért meg mint az európaiak e tárgyban legnépszerűbb olvasmánya. Az oszmán hódítók másik szakértőjének számított a magyarországi délszláv családból született Georgevics Bertalan, aki ugyancsak megírta török fogságának történetét (1526–1539-ben). Végül pedig 1605-ben Wathay Ferenc székesfehérvári várkapitány már magyar versben számolt be konstantinápolyi rabságáról.

Diplomáciai szolgálat során szerzett törökországi élményét vetette papírra például a magyarországi német Rubigally Pál (1540) vagy a csehországi német, de magyar szolgálatban állott Derschwan János (1553–1555-ben). A humanista műveltségű Zalánkeményi Kakas István (1558–1603) előbb Báthori Zsigmond erdélyi fejedelem udvari embere volt, majd 1602-ben Rudolf király megbízásából diplomataként Perzsiába indult. Útközben meghalt, de tapasztalatait kíséretében levő titkára az övével egyeztetve megírta: Iter Persicum (Lipcse, 1608). Ez a könyv hosszú ideig a Volga alsó folyása és a Kaszpi-tenger mellékén, valamint a Perzsiában élő népekre vonatkozó fő ismeretforrásul szolgált Európában. Abban, hogy küldetésének élményeit Kakas István eleve írásban kívánta rögzíteni, nyilván munkált a humanisták által hangoztatott a maga korában újszerű gondolat: az utazás általában kényszer, de lehet hasznos és gyönyörűséges is. A XVI. század második felétől a raboskodók és a követek emlékiratai mellett megszaporodtak a néprajzi értékű adatokat tartalmazó úti levelek, peregrinus beszámolók, diáriumok is. Az utóbbiak sorában találjuk az első magyar nyelvű útleírást, Szepsi Csombor Márton (1594–1622) református prédikátor és tanító Europica varietas című művét (jelent meg először 1620-ban). Lengyelországon, Hollandián, Anglián, Franciaországon, Németországon, Csehországon át tett utazását örökítette meg benne a bejárt vidékek nevezetességével és lakóik szokásaival együtt.

A XVI–XVIII. század a nagy földrajzi felfedezések kora. A nyugat-európai polgárságnak a fejlődő iparhoz és kereskedelemhez nyersanyagra van szüksége, melynek tetemes részét gyarmatokról szerzi meg. A gyarmatosítás megkövetelte a meghódítandó, majd a birtokolt terület földrajzának és népeinek lehetőleg alaposabb ismeretét. Ez a szükséglet számos néprajzilag is értékes munka születéséhez vezetett. Magyarország földrajzi és politikai helyzete pontosan megmagyarázza, miért maradt ki majdnem teljesen ebből a történelmi áramlatból. Utóbb látni fogjuk tudománytörténeti következményeit: míg Nyugat-Európában ez az érdeklődés az etnológia bölcsője lett, nálunk az etnológia késve és töredékesen jelentkezett. A hajózó gyarmatosításból kimaradt Közép- és Kelet-Európa más országaiban a magyarokéhoz hasonlóan alakult a helyzet.


II. fejezet Az előzmények

Mégis akadtak kivételek, olyan utazók, akiknek különfajta indíttatású művei, feljegyzései máig értékes néprajzi források. A kalandos életű Benyovszky Móric gróf (1741–1786) nevét számon tartják a Föld felfedezői közt. Emlékirata és naplója távol-keleti néprajzi adalékaikról azonban nemrég kiderült, hogy azokat más szerzőtől vette át. Dél-Amerika megismerésében szerepet játszottak magyar jezsuita misszionáriusok is. Közülük a Peru és az Amazonas felső folyásának földrajzát és néprajzát tanulmányozó Éder Xavér Ferenc (1727–1773) volt a legnevesebb. A földrajzi kutatástörténet az első magyar tudományos expedícióként tartja számon szintén jezsuita szerzetesek, Hell Miksa és Sajnovics János lappföldi utazását 1768–1769-ben, melynek ugyan a sarkkörön túli csillagászati viszonyok tanulmányozása volt a célja, ám időálló eredménye a finnugor nyelvrokonság felfedezése lett.

2. Országleírások és statisztikákMíg az utazók és felfedezők távoli népek és országok leírásával ajándékozták meg a világot, közben kialakult a leíró-ismertető irodalomnak egy másik ága is, a saját ország vagy birodalom bemutatása. Akár a tengerentúli utazások élményei rögzítésének, ennek is az antikvitás óta ápolt műfaj, az egész ismert vagy ismertnek vélt világ leírását magában foglaló kozmográfia volt az őse. Magyarországon eredeti kozmográfiát nem írtak, annál inkább virágzott a XVIII. században az elsősorban földrajzi helyismeretet tartalmazó topográfia, a XIX. század első felében pedig az adatok bizonyos tudományos elv szerinti rendszerezésére törekvő statisztika.

A topográfia a humanista államismereti igény teremtménye. Magyarországon az első ilyen Oláh Miklós (1493–1568) esztergomi érsek alkotása. Oláh Magyarország történetét akarta megírni, annak bevezetőjéül szánta a röviden Hungariának címzett földrajzi fejezetet, ami valójában több, mint egyszerű topográfia, művelődési és gazdasági adatokban bővelkedő mű, amely 1536-ban elkészült, de csak 1763-ban jelent meg először nyomtatásban. Bár a kéziratra előbb is hivatkoztak, csak szűk kör ismerte.

Sokáig nem akadt folytatása. Időközben a XVII. századi Nyugat-Európa legtöbb országában megerősödött a központosított államhatalom. A Habsburg Birodalomban kialakult válfaja, a centralizált abszolutizmus politikailag még a feudális osztályokra, gazdaságilag többnyire már a növekvő tőkeerejű polgárságra támaszkodott. Az így keletkezett feszültségben a kormányzáshoz nélkülözhetetlen fontosságúak lettek az államismereti munkák, melyek igyekeztek a valóságnak megfelelő, ellenőrizhető tényeket gyűjteni. Alapanyagukat kiterjedt, lehetőleg helyszíni, empirikus adatgyűjtéssel biztosították. A művek szerkezete nagyjából azonos volt: a természetföldrajzi bevezetés után közigazgatási egységenként haladva következett a népesség ismertetése (nyelv, vallás, nemzetiség, szokások, foglalkozások), majd a gazdasági élet, az igazgatás- és jogrendszer leírása, valamint egyéb különlegességek és érdekességek. A szerzők nem törekedtek okszerű összefüggéseket keresni a jelenségek között, és statisztikák helyett inkább becslésekre támaszkodtak.

A magyarországi államismereti munkák sorát a kiemelkedő tehetségű evangélikus lelkész, Bél Mátyás (1684–1749) nyitotta meg. Halléban tanult, Francke személyes tanítványaként lett kora vezető protestáns szellemi áramlatának, a pietizmusnak úttörője és jeles képviselője Magyarországon. Az egyetemen elsajátította a Hermann Conring nevével fémjelzett korabeli német országleíró irány módszertanát is. Szervezői és szerkesztői talentuma volt, ezért sikerülhetett neki jelentősebb előzmény nélkül nagy művet alkotnia. (Oláh Miklós Hungariáját ismerte, és hivatkozott is rá.) Tanítványaiból, barátaiból, kollégáiból adatgyűjtő hálózatot hozott létre, és mintegy húszesztendei munkával elkészítette a magyarországi vármegyék leírását, rövid címén a Notitiát. Életében csupán tíz megyét tartalmazó öt kötetet nyomtattak ki, a többi kéziratban maradt. Minthogy a régi Magyarországról ez az első részletes leírás, forrásértéke máig felbecsülhetetlen.

Bél tanítványai és követői többen írtak országismertetést. Korabinszky János Mátyás (1740–1811) Magyarország földrajzi, történeti és terménylexikona (Geographisch-Historisches und Produkten-Lexikon von Ungarn. Pozsony, 1786) nevéhez híven valóban szaklexikon, nem pedig enciklopédia, jóllehet keletkezését Bél anyaga mellett a francia enciklopédisták is ihlették. Korabinszky már az országismertetés szakosodását példázza, akár Grossinger János (1728–1803), aki az Universa historia physica regni Hungariae (Pozsony–Komárom, 1793–1797, I–V. kötet) című Magyarország flóráját és faunáját, ásványait és földrajzát leíró nagyszabású mű szerzője volt. A tudományok további differenciálódását ebben az időben olyan kiemelkedő életművek képviselik, mint amilyen a botanikus Kitaibel Pálé vagy a történész Pray Györgyé és Katona Istváné volt.

Erdélyben később zajlott le a tudományágazatok szétválása. Benkő József református prédikátor (1740–1814) még jellegzetes polihisztor, egy személyben foglalkozik teológiával, geológiával, botanikával, történetírással és országleírással. Népszerű műve, az erdélyi nagyfejedelemség ismertetése, fél évszázadon át forrása volt hasonló munkáknak: Transsilvania, sive Magnus Transsilvaniae Principatus (I–II. kötet; első kiadása 1778-ban, a



második 1834-ben jelent meg Bécsben). Jelentőségét hangsúlyozandó – Benkőt Erdély Bél Mátyásának tekintik méltatói. Ám könyvéből hiányzik a Bélre jellemző barokkos zsúfoltság. Történeti nézőpontot érvényesítve igyekszik racionális összefüggéseket felfedni a jelenségek között, és igen nagy teret szentel a természettudományok körébe tartozó tárgyaknak. Mindez kétségtelenül jelzi a felvilágosodás eszmeköréhez kapcsolódását.

A tudományos statisztikaírás előfutára volt Hatvani István (1718–1786) politikai aritmetikai kísérletével. Követője azonban nem akadt. A lexikonformát választotta statisztikai anyagának közlésére a pesti egyetem magyar nyelv és irodalom tanára, Vályi András (1764–1801) Magyarország leírása (I–III. kötet; Pest, 1796–1799) című kötetében, amely egyébként az első nagy terjedelmű, magyar nyelvű országismertetés. A több mint tizenkétezer településről szóló szócikk jórészt Bél és Korabinszky adatait tartalmazza, amelyeket a szerző a megyéktől és a helytartótanácstól kapott új anyaggal frissített föl.

Vályi kortársa, ugyancsak a pesti egyetem tanára, de ő sem statisztikát, hanem oklevél- és címertant adott elő, Schwartner Márton (1759–1823), a Bél utáni országleírás, egyben a hazai statisztika első kiemelkedő képviselője. Magyarországi német, feltétlen udvarhű és mint polgári származék is szemben áll a magyar nemesi ideológiával. Göttingában a kor egyik legkiválóbb német leíró statisztikusát, Schlözert hallgatta, de hatott rá az angol politikai aritmetika is. Fő műve, Magyarország népességének és gazdaságának első rendszeres ismertetése: Statistik des Königreichs Ungern (első kiadása 1798-ban, a második bővített változat 1809–1811-ben jelent meg). Az előtte járóktól különbözően minden téren tudatosan törekedett számszerű adatokra támaszkodni. Azért is tehette, mert lehetővé vált számára az első magyarországi összeírások (1785, 1805) anyagának tanulmányozása. Schwartner meggyőződéses jozefinistaként a felvilágosult abszolutizmus merkantilista gazdaságpolitikáját kívánta támogatni. Erre utal az is, hogy az “anyagi erők” leírásának hangsúlyos voltával idős professzorára, Schlözerre vissza is hatott. Munkásságát egyfelől Európa-szerte elismerték és a Magyarországra vonatkozó ismeretek forrásának tekintették, másfelől itthon sokáig nem akadt, aki ismét a kor színvonalán álló, elméletileg is megalapozott statisztikát alkosson. Schwartner elindította a magyarországi statisztikát az önállósulás útján, ami lassan kivált abból az országismertető együttesből, melyre a néprajz előzményeként is tekintünk.

Egyelőre azonban eredményeinek magyarországi felhasználása és népszerűsítése folyik az 1810–1820-as években. Az, hogy német nyelven írta könyvét, elősegítette annak nemzetközi elterjedését, de ugyanez bizonyos fokig el is szigetelte a hazai olvasóközönségtől, amit a nemzeti eszme elutasítása csak növelt. Pedig társadalmi szükség volt anyagának széles körű ismertetésére. A közvetítéssel többen megpróbálkoztak. Közülük Magda Pál (1770–1841) ért el nagyobb sikert, Magyarország és a határ őrző katonaság vidékeinek legújabb statisztikai és geographiai leírása (Pest, 1819) című könyvével. Szaktudományi módszere nem volt olyan eredeti, mint Schwartneré, nem is fejlesztette azt tovább, sőt némileg visszalépett a Bél Mátyás óta szinte kötelező érvényű, de korszerűségben már meghaladott földrajzi beosztáshoz. Viszont nemcsak fölfrissítette, hanem más eszmeiséggel töltötte meg Schwartner eredményeit. A reformkort megelőző esztendőkben az önálló nemzetgazdaság szükségességét hangoztatta. Szakított az addigi statisztikák hungarus szemléletével, és a kor nemzeti szellemének megfelelően – melyet könyvével maga is táplált –, bár a nemzetiségek bemutatását nem hagyta el, a magyar etnikumot és kultúrát helyezte a középpontba.

Magda Pál statisztikája indította el azoknak a műveknek a sorát, melyek egységes képet igyekeztek nyújtani a magyarul olvasóknak az ország népességéről, földrajzáról, gazdaságáról, természeti kincseiről. Ez a leíró statisztikai irány Fényes Elek (1807–1876) munkásságával érkezett a csúcsra. Akár Magda, ő sem folytatott sem itthon, sem külföldi egyetemeken rendszeres statisztikai tanulmányokat. Öntevékenyen művelte magát, és önként vállalkozott első nagy országismertető műve megírására. Előzményként Schwartnerre és Magdára támaszkodott, törzsanyagát azonban az 1828. évi országos összeírásból merítette. Megyékkel, egyházakkal, egyénekkel levelezve gyűjtötte adatait, és felhasználta a Tudományos Gyűjteményben meg más lapokban szaporodó helyismereti közléseket is. Így jelenhetett meg a nagy szorgalommal készített hatkötetes Magyarországnak s’ a hozzá kapcsolt tartományoknak mostani állapota statisztikai és geographiai tekintetben (Pest, 1836–1841). Beosztása közigazgatási egységeket követ, azon belül jogállás szerint csoportosítva mutatja be az egyes helységeket. De külön ismerteti minden önálló törvényhatóság földrajzát, történetének legfontosabb eseményeit, természeti kincseit, népességét, nyelvét, vallását, szokásait, népi kultúrájának fontosabb vonásait, sőt egyéb különleges érdekességeit. Abban is Bél Mátyás ekkor már több mint százesztendős mintáját követte, hogy változatlanul a szavakkal való leírásnak biztosított súlyt. Később változtatott a módszerén: a Magyarország statisztikájából (I–III. kötet; Pest, 1842–1845) már elhagyta a földrajzi bevezetőt, a Magyarország geographiai szótára (I–IV. kötet; Pest, 1851) pedig, amit lexikonformában jelentetett meg, a számszerű adatolás irányába tolódott el. Az egymást gyorsan követő művek azonban lényegében az első hatkötetes kiadvány alapanyagát tartalmazzák, miközben a szerző újabb és újabb átdolgozásokat és bővítéseket



hajtott végre. Hatásuk és népszerűségük leírhatatlanul nagy volt, pedig az adatgyűjtés és feldolgozás módszeréből és a statisztikai elmélet hiányosságaiból adódó egyenetlenségektől és fogyatékosságoktól nem voltak mentesek. Az olvasóközönség azt kapta, amit várt, a honismeret széles lehetőségét, melyből nagy múltú, a jelenben gazdag és bízvást fényes jövőjű állam képe bontakozott ki. Fényes, aki a polgárosulás elkötelezett híve volt, előbb Széchenyi politikai eszméihez állt közel, majd az 1840-es évek elejétől Kossuthhoz csatlakozott, írásaival őt támogatta.

Fényes Elek munkásságának problémái igazából Világos után ütköztek ki. Központi, rendszeres adatszolgáltatás nélkül színvonalas összegzéseket ekkor már nem lehetett létrehozni. Tudta ezt ő is, ezért már 1848-ban kísérletet tett az állandó statisztikai szolgálat megteremtésére, csakhogy a harcok miatt ez meghiúsult. Hiányzott műveiből a korabeli európai vezető statisztikai iskolák eredményeinek hasznosítása is (elsősorban a francia Quetelet-féle irányra gondolunk). Az idősödő Fényes pedig egyre inkább ismételte önmagát. Bár munkásságának akadtak követői, mint például Kőváry László kitűnő művével, az Erdélyország statisticájával (Kolozsvár, 1847), mely bőven merített Benkő Józseftől és Josef Benignitől; vagy Palugyay Imre az 1850-es években megjelent könyveivel, az utóbbiak azonban, noha forrásértékűek, eredetinek és kiemelkedően fontosnak semmiképpen sem mondhatók. Fényes Elek közvetlenül nem hatott a néprajzi gondolkodásra, habár romanticizmusával, a nemzeti értékek tudatosításával közvetetten mégis formálta és erősítette azt a szellemiséget, amelyben, mint látni fogjuk, a magyar néprajz megszületett. A magyar néprajzi tudománytörténet nem utolsósorban azért is számon tartja Fényes munkáit, mert hallatlanul értékes forrásai a történeti néprajzi vizsgálatoknak.

Fényes után Keleti Károly egyik első jeles könyvében (Hazánk és népe. Pest, 1871) bukkan föl utoljára a néprajzi szempontokat is figyelembe vevő országleírás hagyománya, de itt már teljes egészében alá van rendelve a számokkal dolgozó modern statisztikatudománynak, melynek épp a szerző volt Európa-hírű megteremtője.

3. A PARASZTSÁG TUDOMÁNYOS TANULMÁNYOZÁSÁNAK ÚTTÖRŐI: TESSEDIK SÁMUEL ÉS BERZEVICZY GERGELYA tudományszakok említett differenciálódásának folyamatában tűnik föl a közgazdaságtan és a pedagógia önállósulásának kezdete is. Két kiváló képviselője, Tessedik Sámuel (1742–1820) és Berzeviczy Gergely (1763–1822) néptudományi érdekű munkássága okán külön figyelmet érdemel.

Tessedik eszmevilágának pillérei a kései pietizmus, a filantropizmus és a felvilágosult racionalizmus voltak. Utazott és tanult Nyugat-Európában (Erlangen), egyébként életét 1767-től haláláig Szarvason töltötte, evangélikus lelkészként. Hitt a nevelés mindenhatóságában, és céljait nemcsak elméleti munkákkal, hanem gyakorlatban is igyekezett megvalósítani. Emberbaráti érzésből fordult a parasztság felé, róla vallott nézeteit egy reformer pedagógiai műben fejtette ki: A’ paraszt ember Magyarországban, mitsoda és mi lehetne: egy jó rendbe-szedett falunak rajzolatjával egyetemben (megjelent 1784-ben németül, majd az idézett címen 1786-ban magyarul). Bár más munkáiban is találhatunk néprajzilag értékelhető adatokat, a néprajz ezért a könyvért tartja őt számon tudománytörténeti előzményei között. A mű első része az “ófalu”-t mutatja be, mely hasonló a sokat emlegetett, állatorvosi tanulmányokat segítő beteg lóhoz. A korabeli alföldi községek minden társadalmi-gazdasági baját összegző leírás, az elmaradottság, a rendezetlenség, a parlagiasság, a gazdaságtalan munka, a civilizálatlanság szótára. A megoldást a második rész nyújtja. Az “új falu” rajza egy vérbeli társadalmi utópia, gondosan megfogalmazott fejezetekbe és alfejezetekbe sűrítve. Itt rendben és nyugalomban minden a helyén van: az intézmények az emberek boldogságát, életük felvirágzását szolgálják. Tessedik terveiben a hasznosság elve szinte modern polgári értelemben központi szerepet játszott, de sosem az önző egyéni meggazdagodásért, hanem általános emberbaráti indulatból, mely összefogta az állam, a földesúr és a jobbágy érdekeltségét. Tessedik nem csodálni való félvad embernek nézte a parasztot, mint a rousseau-i nyomon sokan, hanem jóravaló állampolgárnak tekintette, akinek eredendő jámbor természetét a rossz szokások – azaz az irányában helytelenül viselkedő, nevelését elhanyagoló felsőbb osztályok erkölcsei – elrontották. A paraszt nemcsak nevelhető, de azt el is várja, a társadalomnak pedig kötelessége őt jó irányba alakítani. Az “új falu” megteremtésében egyaránt helyet kapnak társadalmi és gazdasági reformok, természetátalakító újítások, erkölcsnemesítő törekvések, és ami nagyon fontos, az ismeretek terjesztése, a műveltség fokának emelése, mely nélkül a település lakója, a megreformált embertípus el sem képzelhető. Bár Tessedik a feudális renden belül képzeli megjavítani parasztjainak sorsát, szándéka a polgárosulás felé mutat, annak konkrét megfogalmazása nélkül is.

A racionális gondolkodású Tessedik Sámuel ellenszenvvel kezelte, visszahúzónak tartotta a babonákat éppúgy, mint a paraszti élet színes szokásait. A jól rendezett jámbor falusi élet érdekében még a legsúlyosabb



adminisztratív fegyelmezést, szinte a rendőri eszközöket is alkalmazhatónak tartotta. Nem kedélyes patriarkális szellemben, hanem puritán szigorúságú, rideg atyai szeretettel szemlélte híveit. A kegyes életű, következetesen és fáradhatatlanul dolgozó lelkésznek hosszú életében sok csalódásban volt része. Bár II. József kitüntette érdeklődésével, látnia kellett számos tervének, sőt létrejött gyakorlati alkotásának bukását. S ami különösen fájdalmas lehetett számára, nemcsak hivatali felettesei gáncsolták, hanem maga a megjavítandó nép szegült vele szembe. Egyháza és szűkebb hazája ugyan nem felejtette el, de hosszú ideig nem mint nevelőre és reformerre, hanem mint papi férfiúra emlékeztek, és a tudományos közvélemény a halála utáni életművéről évtizedekben egyáltalán nem vett tudomást. A falukutatás számára több mint százéves csend után Bodor Antal “fedezte föl”. Ortutay Gyula pedig a néprajzi tudománytörténet jeles alakjává avatta, mert bár ő sem hatott a hazai néprajzi gondolkodás kialakulására, ám utólag, visszatekintve, valóban igen korán képviselt egy lehetséges módszertani irányt, a paraszti társadalom és kultúra vizsgálatának egységét, ami a magyar néprajzban csak az 1930-as években merült föl átfogó igényként.

Berzeviczy Gergely munkásságának népismeretre vonatkozó része több ponton érintkezik Tessedikével. A néprajzi tudománytörténet ezért is említi őket együtt. Az érintkezések azonban nem az életművek részleteiben, hanem összegző értékelésükben mutatkoznak meg, elsősorban abban, hogy kettőjükkel kezdődött Magyarországon a parasztságról való tudományos gondolkodás. Berzeviczy is, akár Tessedik, a felvilágosodás eszmekörében alakította ki világnézetét. Az előkelő felső-magyarországi köznemesi család sarjának életét döntően befolyásolta, hogy jogot és közgazdaságtant tanult. 1783-tól a friss szellemű, angol alapítású göttingai egyetemen tanul. 1786-ban nagy nyugat-európai útja során Angliába is eljut, ahol a korabeli népszerű fiziokrata és kameralista gazdaságelméletek után megismerkedik a rá döntő hatást gyakorló Adam Smithnek, a skót felvilágosodás jeles közgazdájának tanításaival.

A közgazdász Berzeviczyt nem önmagában érdekli a parasztság, a hazai gazdasági élet átfogó vizsgálata során jut el oda, hogy a lakosság és a kétkezi dolgozók túlnyomó részét alkotók viszonyaival mint kulcskérdéssel foglalkoznia kell. 1804-ben latinul írta meg róluk könyvét, mely két év múlva A parasztnak állapotáról és természetéről Magyarországon címmel magyarul is megjelent. Az ókortól indul, és az európai történet széles áttekintésével eljut a jelenig. A jobbágyi szolgáltatások és adók, egy kikövetkeztetett eszményi jobbágygazdaság mint típus részletes elemzésével kimutatja, hogy a hatályos feudális rendszerben csak a parasztok életszínvonalának mesterséges leszorításával tehetnek szert nyereségre a földbirtokosok. Végül etnográfiai valóságában magát a parasztot is jellemzi: fizikai megjelenés, viselkedés, civilizációs fok, mely helyzeténél fogva alacsony.

A negatív kép nem a hagyományos úr-paraszt szemléletből ered, ahol az áthághatatlan alá- és fölérendeltség elve uralkodik, hanem a felvilágosult értelmiség racionális és illúziótlan társadalomfölfogásából. A szakirodalom egyöntetűen kiemeli Berzeviczy elméleti igényességét, hogy korának kimagasló tudományos gondolkodója volt, aki behatóan ismerte a hazai viszonyokat és nyugat-európai tapasztalatait, továbbá olvasmányainak tanulságait rendszeresen törekedett munkáiban érvényesíteni. A magyarországi kérdéseket eredeti módon, egyetemes problémakörökbe rendezve vetette föl. Mindennek ellenére alig hatott korára. Életének tragikuma – akár szarvasi kortársáé – a meg nem értés volt. Ő azonban annyi elismerést sem kapott, mint Tessedik. Fellépése kora politikai lehetőségeihez képest elkésett. Mire nézeteit szisztematikusan kifejthette, az abszolutisztikus kormányzat megmerevedett. S bár Berzeviczy gazdasági elképzelései voltaképp hasznosak lehettek volna, Bécs inkább gyanakodva, mint bizalommal kezelte őt, amiben valószínűleg közrejátszott a Martinovics-összeesküvéssel való kapcsolata is. Súlyosan esett a latba, hogy a magyarországi közvélemény, sőt annak mértékadó része, nem fogadta el. A közgazdasági műveltség fejletlensége folytán többnyire nem értették, s ha igen, végső soron megsejtették gondolatmenetében, amit maga sem mondott ki, hogy a bajok az egész rendszer fölbomlásával és egyidejűleg a nemesség előjogainak megszüntetésével orvosolhatók. Évtizedekkel később a liberális nemesség már tudja ezt, ám egyelőre még a századelőn vagyunk.

A meg nem értettség másik oka Berzeviczy nyelvkérdésben elfoglalt álláspontja volt. A nyelvre és a műveltségre vonatkozóan a felvilágosodásnak nem hazánkban és környezetünkben elterjedt eszméit vallotta, nem a nyelvek és kultúrák egyéniségének kifejlődése mellett tette le a garast, hanem a nemzeti múlt és önállóság mellőzésével a nyelvek számának csökkenését, azáltal a népek egymáshoz közeledését vélte a boldogabb jövő útjának. Elszigetelődését szemléletesen példázza a tekintélye csúcsán álló Kazinczy Ferenccel történt összetűzése. Míg Berzeviczy a gazdaság fejlődését helyezte előtérbe, amely majd magával hozza a fő társadalmi kérdések megoldását, Kazinczy ugyanennek feltételeit a nyelv és a műveltség fejlődésében látta. Noha a végcél, az emberek boldogulása, mindkettőjüknél azonos, s akár az egyik vagy a másik módozat egyoldalú kiemelése káros, a korszellemet ekkor mégis Kazinczy képviselte. A következő nagy fejezetben látni fogjuk, hogy épp ez idő tájt a nemzeti művelődés mozgalmai a paraszti kultúrában kezdik keresni az önálló és eredeti műveltség zálogát.



Ezek után nem különös, hogy halála után szinte elfelejtik Berzeviczyt. A reformkorban nem hivatkoznak rá, pedig annak szellemi életében nem egy gondolata munkált. Utódja például az idős Berzsenyi Dániel hidegen reális parasztszemlélete, melyben a kor átfogó fölfogásával szemben nyoma sincs a népi és nemzeti kultúra lehetséges összefüggésének (A magyarországi mezei szorgalom némely akadályairul, 1833).

Jóval később akkor terelődik Berzeviczyre ismét a figyelem és készül róla monográfia egy konzervatív reformer közgazdász, Gaál Jenő tollából (1902), amikor már munkássága csupán történeti stúdium tárgya lehet. A néprajzi tudománytörténetbe pedig őt is Ortutay Gyula vezette be az 1930-as években, de nem a közgazdász alakját idézte fel, hanem – mint említettük – a parasztságról való tudományos gondolkodás úttörőjéét, akinek elméleti igényessége a megújulásra érett néprajz számára példaadó lehet.

4. A NÉPI KULTÚRA EMLÉKEI A RÉGI MAGYAR IRODALOMBANIsmert, hogy a régi magyar irodalom, minél távolabbi múltra tekintünk, az írásbeliségnek műfajilag annál szélesebb körét öleli föl. Ebben a felfogásban irodalomnak minősülnek a már érintett naplók, útibeszámolók, levelek, sőt a XVIII. század közepéig a topográfiák is. De nemcsak ezek tartalmaznak néprajzi adatokat vagy rövidebb-hosszabb néprajzi értékű részleteket és betéteket, hanem más műfajok is. A különböző felekezetek papjainak prédikációi szinte kötelező érvénnyel merítettek a folklórból, ha erkölcsi példázatra volt szükségük (Temesvári Pelbárt, Pázmány Péter). Ugyanezekben a prédikációkban nagyon sok a mindennapi életre utaló mozzanat. Az erkölcsnemesítő és -védő egyházi irodalom gazdag az életmódot ábrázoló részletekben, lett légyen az a tánccal, a dohányzással, a babonaságokkal vagy általában a kívánatos istenfélő magatartással foglalkozó mű. Hozzá lehet sorolni például az orvosi irodalmat, mely ugyancsak változatos tárháza a ma már etnográfiainak minősülő ismereteknek. Folytathatjuk a sort szakácskönyvekkel, vadászati szakkönyvekkel vagy épp méhészeti munkákkal. Más kérdés, hogy a művészet és a tudomány maitól eltérő differenciálatlanságában tekinthető-e mindez valaminő néprajzi érdeklődésnek.

A felelet egyértelmű: nem. A szerzőket sosem egy-egy nép, népcsoport, vidék, ország stb. kultúrájának vagy társadalmának rendszeres tanulmányozása ösztönözte, hanem mindig valamilyen más, gyakorlati tényező. Bornemisza Péter Ördögi kísírtetekről (Sempte, 1578) című munkája a reformátorok első nemzedékéből való idős lelkész küzdelmét tükrözi a hitétől idegennek érzett hiedelmek ellen. Bod Péter Szent Hiláriusa (Nagyszeben, 1760) sem néprajzi mű – jóllehet valóságos kis folklórlexikon –, hanem vallástörténeti ismereteket rendszerezett benne a szerző, saját felekezetét óvó célzattal.

A kiragadott példák mellé még számos további odaállítható volna mint a történeti néprajz példatára és forrása, a kép azonban a felsorolással lényegesen nem változna. Ezek csak különféle megszorítással előzményei az utóbb kibontakozó néprajzi irodalomnak. Az ösztönösnek és természetesnek nevezhető népismeretnek még nincs a későbbiekhez fogható gondolati háttere.

Érvényes a jellemzés Apor Péter báró Metamorphosis Transsylvaniae című munkájára is (1736), noha a szerző jól átgondolta a múlt és a jelen szokásait megörökítő tettét. Az Élet és Irodalom című lap 1884-ben “úttörő, a magyar szociológia kezdeményezője, mondhatni, alapítója”-ként méltatta Aport, de lehetne őt könyve alapján szociográfusnak, művelődéstörténésznek vagy néprajzosnak is nevezni. Sőt eljátszhatnánk azzal, hogy Apor az antropológia előfutára volt, hiszen az embert társas biológiai lényként – szokásaival, magatartásával, viselkedésével együtt – írta le. Mindegyik minősítésben van némi igazság, de mindegyik sántít is, mert Aport nem lehet egyik modern szakágazatba sem belegyömöszölni. Hagyományőrző erdélyi főúr volt, aki a kor nagy változásaitól értékeket féltett, ezért fogott tollat. Horváth János az irodalmi népiesség előzményei között foglalkozott vele, az elválasztó és az összekapcsoló szálakat jelezve.

Horváth máig érvényesen állapította meg, hogy Apor a hagyomány letéteményesét nem az alsóbb néposztályban, hanem a nemességben, sőt saját főrendi rétegében látta. Nem a “köznépi”, melyet nem tart értékesnek, hanem a régi nemesi hagyomány mellett tört lándzsát, és nyilvánvalóan nem a felsőbb társadalmi osztályok, hanem az idegenek benyomuló hatásával szemben. Nem műveltségi fok, hanem műveltségi leszármazás szerint különböztetett gyökerest a gyökértelentől. Horváth rámutat, hogy az erdélyi báró nép- és kultúrafogalma más, mint egy évszázaddal később a polgárosulásért küzdő demokratikus érzelmű nemességé és értelmiségé, mégis állandó és folytonos hagyományőrző megnyilvánulásról beszél. Valószínűbb azonban, hogy ezt az állandóságot és folytonosságot inkább utólag, visszatekintve lehet felfedezni, a két jelenség közt szerves kapcsolat nem volt. Az emlékirat csak 1863-ban jelent meg először nyomtatásban, de kéziratban több változatban előbb terjedt. Így sokan ismerték, kimutathatóan mégsem hatott, Apor nem talált követőkre. Műve



ezért rendhagyó és társtalan.


3. fejezet - III. fejezet A ROMANTIKA KORA (1817–1872)A romantika az európai művelődés történetének egyik legbonyolultabb és leggazdagabb szellemi áramlata. Nyelvenként, országonként, sőt kisebb régiónként alakultak ki sokarcú, ellentmondásoktól korántsem mentes változatai. Ennek megfelelően hatása is nagyon változatosan, ellentmondásosan és sokféleképpen bontakozott ki. A magyar romantika a nyelvekhez köthető változatok közül a nagy kisugárzó erejű német romantika erőterében született. Benne a felvilágosodásban felbukkanó, a helyi és nemzeti kultúrák, továbbá a nemzetek sajátosságát és egyediségét hangoztató eszmék kerültek előtérbe. Élménye mélyen beleivódott az általa teremtett modern nemzeti tudatba. Öröksége munkált később is, amikor már Európa-szerte letűnt a romantika korszaka.

Nálunk a néprajzi gondolkodást a romantika hívta életre, akár a német romantika más hatásterületén, Észak-, Közép- és Kelet-Európában előbb-utóbb szinte minden népnél. Előfeltétele, a népköltészet, tágabb értelemben a néphagyomány felfedezése Nyugat-Európában már a felvilágosodás ugyancsak dúsan indázó gondolatvilágában megtörtént. Az előző fejezetben áttekintettük, hogy Magyarországon miként ösztönözte a nép tanulmányozását a felvilágosodás, ám ez még jobbára rendszertelen és esetleges volt. Önálló tárgyát és módszerét nem fogalmazta meg, tehát nem nevezhető néprajznak. A felvilágosodás csak közvetetten, amennyiben gondolatai beépültek a romantikába, formálta a néprajz kialakulását. De az is igaz, hogy a romantikus eszmék készen érkeztek hozzánk, átültetőik azonban megválogatták őket a sajátos hazai feladatokra alkalmazás előtt.

Horváth János igen tömören, máig érvényesen foglalta össze a népköltészet iránti európai érdeklődés gyökereit. A primitív népek költészetére felfigyelő Montaigne indítja el a folyamatot. A figyelem azonban Rousseau-nál válik mozgatóerővé, amikor a természethez való visszatérés eszméjének része lesz. A primitívség és természetközelség iránti figyelemhez Angliában a “nemzeti régiség jegye” kapcsolódik, vagyis nem csupán a tengerentúli népek dalai, hanem a honi régi (középkori) énekek iránt is érdeklődnek. Ebből két nevezetes, útmutató hatású gyűjtemény nő ki: Macpherson Fragments of Ancient Poetry (1760) és Percy Reliques of Ancient English Poetry (1765) című munkája. Az eszmekör Johann Gottfried Herder német népköltészettel foglalkozó gondolataival egészül ki (1767). Ő az eredetiséget keresi az idegennel, az utánzással szemben, és a múlt tanulmányozása során döbben rá a költészettől elválaszthatatlan nyelv fontosságára. A sivárnak érzett jelenben a népköltészet őrzi a romlatlan nyelvet, következésképp előléphet az utánzásban elerőtlenedett műköltészet mintájává, felfrissítheti, fejlődését kedvezően befolyásolhatja.

Herder magyarországi hatása többrétegű és hosszú ideig tartó volt. Középpontjában a jól ismert “herderi jóslat” áll, mely nemzedékeket serkentett a magyar kultúra életképességének bizonyítására. Habár a nyelv és kultúra veszélyeztetettségének érzése áthatotta a néprajzot is, mégsem ehhez, hanem Herdernek a népköltészetről vallott nézeteihez kapcsolódott. Ennek is legalább két fő vonala van. Az első, a költészet megújulásának lehetősége, döntő volt a gyűjtések megindulásában, azonban elméleti kimunkálására már az irodalmi népiességben került sor (Kölcsey, Erdélyi János). A másik alapeszméjévé lett a néprajznak: az élő néphagyomány muzeális érték, eleven forrása a történelem megismerésének. Ez szinte azonnal kulturális teljesítmények és állapotok rekonstrukcióira biztatott (hitvilág, életmód, naiv eposz stb.). Így vált a magyar néprajz már megszületése percében leíró és historizáló tudományszakká.

Visszatérve a Herdernél sűrűsödő gondolatokhoz, jellemző, hogyan válogatott a romantikus eszmékből a magyar szellemi élet. Minthogy maga Herder sem tett pontos különbséget népi és nemzeti jelleg, illetőleg mű- és népköltészet között, nem választotta szét a szóbeliséget és az írásbeliséget, nem tulajdonított jelentőséget annak sem, melyik társadalmi réteg hagyományáról van szó, nem váratlan, hogy első magyar interpretálói mindebben követik. Évtizedekig nem választják szét a népit és a régit. Átveszik az eredetiség és a hagyománymentés igényét is, ellenben hiába keressük a primitívség és a természetesség kultuszát. Ebben valószínűleg közrejátszott a magyarországi városi és polgári civilizáció alacsony foka. A Stimmen der Völker in Liedern Herderje sem kerül előtérbe, mert a diadalmasan teret hódító nemzeti érzés eltakarja, habár nem feledkeznek meg róla sosem. Például Toldy Ferenc szorgalmasan ismerteti a különböző népek folklórkiadványait, a “szerbus manír”, a délszláv népköltészet termékeny hatása pedig jól ismert a magyar irodalomtörténetből. Percy lovagkort idéző balladáit a terjeszkedő kapitalista ipar ellen támaszul is szánta. Érthető, hogy ennek az elgondolásnak nálunk nem támadt visszhangja, ám annál inkább a nyelvápolás lehetőségének, hiszen a felvilágosodás nyomán éppen ebben az időben bontakozott ki nyelvvédő mozgalom Magyarország különböző népeinek körében és vált közüggyé a magyar nemzeti irodalom, általában a nemzeti műveltség megteremtésének törekvése.


III. fejezet A ROMANTIKA KORA (1817–1872)

Nem véletlen, hogy az első felhívás, mely a népi régiségek megmentésére buzdított, annak a II. Józsefnek az uralkodása alatt látott napvilágot, akinek rendeletei a Habsburg Birodalomban először bolygatták meg a tradicionális nyelvhasználatot. Az első jel a pozsonyi Magyar Hírmondóban még nem fölhívás, csak utalás az erdélyi Benkő József kéziratos gyűjtésére. Mellette néhány mondatos bátortalan óhaj: milyen nagyszerű lenne, ha ez a példa ragadóssá válna (Magyar Hírmondó, 1781. okt. 10. 78. sz.). Nem sokkal később ugyancsak a Magyar Hírmondóban ( 1782. jan. 16. 5. sz.) tette közzé röpiratát Révai Miklós és Rát Mátyás. A Révaitól származó alapszöveg az anyanyelv dolgát tekinti elsődlegesnek; a költői nyelv kincseit, az eredeti költői hagyományt keresi azzal a közvetlen céllal is, hogy belőlük gyűjteményt szerkeszthessen. A felhívást Rát egészítette ki, aki evangélikus teológiai tanulmányait nem sokkal korábban fejezte be Göttingában. A műveltebb európai népekre hivatkozva, ő ad a nemzeti ügynek szélesebb távlatot, hadd tudja meg az olvasó, hogy kortársi európai szellemiségbe tartozó kérdésről van szó: “Ha már azon emlétett nemzetek, akiknek sem nyelvek többé nem míveletlen, sem pedig a tudomány dolgában holmi régi apróság írásokra nincsen oly nagy szükségek, mégis mind a nyelvnek, mind a tudományoknak gyarapodása végett, valami nevezeteset találnak a régi elmeszülemények között, mindazt elővészik s kedvesen fogadják: hát minékünk magyaroknak, akik (mi tagadás benne?) azokat, sem egyikre, sem másikra nézve, még utól nem értük, avagy nem szükség-e azont cselekednünk?” (Magyar Hírmondó, 1782. jan. 16., 5. sz. 34. p.).

A felhívásnak nem támadt azonnal visszhangja. Hosszan tartó folyamat eredményeként keletkeztek az első gyűjtemények és tanulmányok. A német romantika népköltészetkultusza, összehasonlító nyelvészeti érdeklődése és nem utolsósorban nemzetfelfogása – nemcsak Herder, hanem a Grimm testvérek, és a kevésbé emlegetett, hatásában kevésbé elemzett Savigny-féle jogtörténeti iskola nyomán – évtizedeken át alakította a magyar néphagyományok iránti érdeklődést. Egyszer-egyszer közvetlen szellemi reagálással, mint Gaal György és Ipolyi Arnold esetében, máskor alig kimutatható, nehezen felfedhető csatornákon.

A nagy kérdésre, hogy hol húzható meg annak a kornak az alsó határa, mely a romantikusok hite szerint a népi műveltségből ismerhető meg a leghitelesebben, országonként különböző válaszokat adtak. Nemzetközi összehasonlításban a magyar néprajz számára meghatározó volt, hogy a magyar honfoglalás a többi európai nép végső területi elhelyezkedéséhez mérten viszonylag későn zajlott le, és hamarosan államalapítás követte. Az alsó határ egyben az őstörténet és a középkor választóvonala – habár utóbb a vélemények ingadoztak – tehát elég pontosan adódott. A kibontakozó magyar néprajz ezért számított szinte az egész XIX. század folyamán mindenekelőtt őstörténeti tudománynak. Még a millenniumi számvetést elvégző Munkácsi Bernát is szinte csak őstörténeti vonatkozású eredményekkel foglalkozott az 1896. évi Ethnographiában. Sőt ez a szerep változó formában máig kíséri a magyar néprajztudományt.

1. A FOLKLORISZTIKA KEZDETEIFilológusi pontossággal többek nyomán és összegzően Horváth János tárta föl, hogyan indult meg a népköltészeti szövegek lejegyzése. Tudománytörténeti tanulmányaiban Ortutay Gyula elsősorban az általa megjelölt adatokat követte. Valójában máig nem került elő olyan jelentékenyebb filológiai tényező, mely az eseménytörténetet módosította volna. Horváth azonban és természetszerűleg arra figyelt, milyen esztétikai érveket, majd milyen műveket hozott létre a népiesség. Ortutayt ezzel szemben egy tudományágazat, a folklorisztika kifejlődése érdekelte, amivel a népdal irodalmi rangjának emelkedése szervesen összetartozott. Az irodalmi népiesség pedig a néprajztudomány oldaláról tekintve kedvező háttérként és ösztönző-teremtő erőként hatott.

1.1. Az első népköltési gyűjtésekKéziratos daloskönyvek a XVI. századtól ismertek Magyarországon, a XVIII. század végén még tartott a divatjuk. Fokozatosan nyert bennük teret a mai értelemben vett népköltészet, lassan tudatosodott a másolókban a hagyománymentés. A XVIII. század végén ilyen kézirat volt többek közt a diákok által összeírt Sárospataki dalgyűjtemény (1787–1792), a váci Énekes gyűjtemény (1799–1801), mely nyomtatásban is megjelent és Pálóczi Horváth Ádámtól az Ó és Új mint-egy Ötödfél-száz Énekek (1813).

A visszhangtalanul maradt Révai–Rát-féle felhívást 1801-ben Sándor István Sokféle című olvasmánygyűjteményének VIII. kötetében, majd Kultsár István 1811-ben és 1817-ben a Hasznos Mulatságokban megismételte. Közben a szépirodalomban gyarapodtak – elsősorban nyelvi érdeklődés kapcsán – a néprajzi értékű betétek és példák (Baróti Szabó Dávid, Csokonai Vitéz Mihály, Dugonics András és mások), de úgy látszik, csak a második Kultsár-féle fölhívás idején értette meg igazán az irodalmi közvélemény, miről is van szó. Ettől kezdve a folyóiratokban és a zsebkönyvekben megszaporodtak a hiteles népdalközlések, átköltések vagy utánzások. Kultsár az általa indított Hasznos Mulatságokban 1818-ban először nevezte az addig



“Volkslied”-ként (Herder szava) emlegetett szövegeket népdalnak.

A gyűjtés történetében mégsem a népdalhoz kapcsolódik az első jelentős esemény. Gaal György (1783–1855) Märchen der Magyaren című könyvének megjelenésével (Bécs, 1822) nemcsak az első magyar népmesegyűjtemény, hanem az első önálló magyar folklórkötet látott napvilágot. Gaal hivatkozik a Grimm testvérek 1812-ben kiadott nevezetes Kinder und Hausmärchenjének példaadására; ennek nyomán a korábbi kutatás joggal gondolta, hogy közvetlen indítéka innen származott. Újabban Voigt Vilmos figyelmeztetett a gyűjtemény kialakulásának összetettebb körülményeire: a néphagyományt sokra becsülő Dugonics András a pesti egyetemen tanította Gaalt, aki később Jacob Grimm 1812-i bécsi látogatásának és felolvasásának tanúja és hallgatója lehetett, végül a gyűjteményének kinyomtatását megelőző évtizedben – mint fentebb utaltunk rá – megnövekedett a folklorisztikai érdeklődés. Gaal meséinek magyar kiadása jócskán késett. Hetet közülük Erdélyi János jelentetett meg 1855-ös kötetében, majd 1857–1860-ban három kötetben ötvenhárom szöveget adott ki hagyatékából Pesten Kazinczy Gábor és Toldy Ferenc Gaal György magyar mesegyűjteménye címmel.

Gaal 1811-ben Bécsben az Esterházyak könyvtárosa lett, haláláig a császárvárosban élt, jórészt németül írt. Mind ő, mind hajdani iskolatársa, gróf Mailáth János (1786–1855) és annak sógora, báró Mednyánszky Alajos (1784–1844) a német nyelvű folklórkötetekkel elsősorban a magyarul nem olvasókat kívánták tájékoztatni. Képes romantikus útirajzát Mednyánszky kifejezetten azért írta, hogy a külföldet megismertesse a magyar haza szépségeivel: Malerische Reise auf dem Waagflusse in Ungarn (Pest, 1826). Már ebben is sok felső-magyarországi mondát dolgozott föl, következő kötetét pedig teljesen ezek közlésének szentelte: Erzählungen, Sagen und Legenden aus Ungarns Vorzeit (Pest, 1829); utóbbit három évvel később magyarul is kiadták. A jórészt nem magyarlakta vidékekről származó történetek – számos közülük ismert európai vándormonda – utóéletükben igen népszerűek lettek, szépirodalmi alkotások forrásaiként szolgáltak (Jókai, Mikszáth, Krúdy). A többféle írói működést kifejtő Mailáth gróf Magyarische Sagen und Märchen (Brünn, 1825) címmel regényes modorban erősen átdolgozott szövegeket tett közzé; az első kiadásban tizenkettőt, a másodikban (1837) már huszonnégyet. Kazinczy mindjárt visszafordította magyarra, de csak 1864-ben adták ki.

A külföld számára készült gyűjtemények legnevezetesebbje az angol John Bowring (1792–1872) Poetry of Magyarsa volt (London, 1830). Bowring az üzletember sajátos típusát testesítette meg: nyelvekkel, egzotikusnak és kevésbé egzotikusnak tartott irodalmakkal “kereskedett”. Az említett kötet magyar anyagát (számos műköltői alkotás mellett 64 “hungarian popular songs”) németből ültette át angolra, amit viszont Rumy Károly György juttatott el hozzá több forrásból gyűjtve (pl. Edvi Illés Pál is adott neki). A vállalkozás újabb társadalmi réteg, a magyarországi arisztokrácia figyelmét keltette föl a népdal iránt. De nemcsak ők, hanem az angliai közönségből olyan jeles személyiségek, mint Thomas Moor és Walter Scott is előfizettek a kötetre. Bowring élete végén Petőfit és Jókait is fordított angolra.

Gaal, Mednyánszky, Mailáth Bécsben vagy többnyire Bécsben éltek; olyan feltétlen udvar- és dinasztiahű emberek voltak, akik Magyarország és a magyar kultúra iránt hazafiúi érzelmekkel viseltettek. Még a nem éppen rokonszenves szolgálatokra vállalkozó Mailáthnál sem lehet ezt tagadni (az értelmiség figyelésével megbízott rendőri besúgó volt). Hangsúlyozni azért kell ezt a tényt, mert az 1830-as évektől a népdal ismét új pártfogókat nyert, tábora a modern nemzeti érzés híveivel erősödött. A népdal ügye ekkortájt már nem egyik vagy másik irányzatnak volt fontos, hanem a nemzeti kultúrát pártoló minden társadalmi rétegnek; és az iránta megnyilvánuló érdeklődés nyitott volt nemzetközileg is. Irigység, a másik nép alkotásaira való féltékenység ekkor még nem ütötte föl a fejét.

1831-ben Esztergom, 1832-ben Komárom vármegye kérte a frissen megalakult Magyar Tudományos Akadémiát a szaknyelv magyarosítására és népdalok íratására. Az Akadémia magáévá tette a javaslatot, és fölkérte tagjait népdalok és népszokások – nem íratására! –, hanem gyűjtésére. A folklórgyűjtés összefonódott a tájszógyűjtéssel, belőle szerkesztették a nyelvjáráskutatás becses úttörő alkotását, a Tájszótárt (Pest, 1838). A tájszógyűjtés feltételezi a tájegységeket elkülönítő ismereteket. A következő fejezetben látni fogjuk, miként vélekedett erről a közvélemény. Itt csupán a más művészeti ágazatokban jelentkező népies divatokra kívánjuk fölhívni a figyelmet.

A romantikus tájkultusz az 1810-as évektől előbb a vadregényes Felföldet, majd a Balatont, végül az Alföldet választotta tárgyává. Nem sokkal előbb jelentkezett Magyarországon a tájképfestészet, általában a természeti tájak, várromok képzőművészeti megörökítése. Gyakorlatát ösztönözte az országleíró és helyismertető írások, a szaporodó útirajzok illusztrálásának igénye. Az utazás divatjának Európa-szerte népszerű képes műfaja, a voyage pittoresque jellegzetes képviselője Mednyánszky Vág völgyi könyve. A tájakon föltűnnek a falvak, parasztházak, majd a viseletbe öltözött emberek is. Megjelenik a később nagy karriert befutó népéletkép. A nyomdaipari technika fejlődésének köszönhetően a tengerentúli népeket bemutató képes albumok a XVIII. század végén tőlünk nyugatra már elterjedtek. Nálunk az erdélyi szász Johann Martin Stock volt a műfaj úttörője



1778 táján készült metszetsorozatával: Abbildungen verschiedener Inwohner Ungarns und Siebenbürgens. Néprajzi szempontból kiemelkedő alkotás Bikessy Heinbucher József 1816–1820 között Bécsben kiadott, a kor viszonyait tekintve pompás albuma: A Magyar és Horváth országi Leg nevezetesebb Nemzeti Öltözetek’ hazai gyűjteménye, melyhez Csaplovics János írt kísérőszöveget.

Külön figyelmet érdemel a tánc és a zene. Már a XVIII. század végén központi nemzeti szimbólumnak tekintik a táncot, korunkban pedig az egységes magyar nemzeti tánc megteremtése közügynek számít. Így születik meg a csárdás; vele együtt emelkedik tovább a verbunkos zene tekintélye. Bár a kortársak mindkettőt leginkább “népi” jelzővel illetik, távol esnek a mai népzene- és néptáncfogalomtól. Nem számolhatunk be hiteles gyűjtőmunkáról, ezért részletesebben egyik területtel sem foglalkozunk.

1.2. A magyar folklór első tudományos elmélete. Erdélyi JánosAz 1820-as években a népdal bevonul a magyar irodalomba, majd az 1840-es évek derekán az irodalmi népiesség a csúcsra ér Petőfi Sándor népies költői korszakával. Két sokszor leírt, lényeget sűrítő idézet fogja közre ezt az utat. Kölcsey Ferenc fogalmazta meg a programot Nemzeti hagyományok (1826) című tanulmányában: “Úgy vélem, hogy a való nemzeti poesis eredeti szikráját a köznépi dalokban kell nyomozni; szükség tehát, hogy pórdalainkra ily céllal vessünk tekintetet” (Kölcsey Ferenc, 1826, 51). Petőfi első, a Toldi megjelenésekor Arany Jánosnak írt levelében a program győzelmét maga mögött tudva, már politikai síkra terelte az ügyet (1847): “Hiába, a népköltészet az igazi költészet. Legyünk rajta, hogy ezt tegyük uralkodóvá. Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék, s ez a század föladata, ezt kivívni célja minden nemes kebelnek…” (Petőfi Sándor, 1964, 42).

Kölcsey Herder szellemében írt tanulmánya az első magyar nyelvű értekezés a népdalról. Az irodalom eredetisége és megújításának lehetősége izgatja, ezért a kérdések tengelyében, mint később a romantikus folklorisztikában még annyiszor, a népköltészet és a műköltészet viszonya áll. Az esztétikai megközelítés a népdal irodalmi értékét emeli, különösen azután, hogy megállapította, a magyar költészet szegényes régi emlékekben. A nemesség elhanyagolta hagyományőrző tisztét – fogalmazza meg a magyar művelődéstörténetben még jó néhányszor visszatérő gondolatot –, a jobbágyság maradt az eredeti tradíciók letéteményese. Kölcsey már el tudja választani a népit a régitől, s a népdalnak az ő elképzelésében elsősorban nem a múlt értékeinek pótlása a feladata, hanem az idézett költői program értelmében a jövendő magyar költészet felemelése. A hagyományok őrzésére és megoszlására vonatkozó romantikus véleményével szemben feltűnően reális a népdal történeti értékelésében. E nemben szinte egyedül áll, majd csak Erdélyi Jánosban talál követőre a népköltészet konzerváló erejétől sok felfedezést várók körében. Kevés anyag alapján is meg tudta állapítani, hogy régebbi történetinépdal-szövegemlékeink legfeljebb alig valamivel a kuruckor előtti időkből valók. Ezeket viszont nagyon fontosnak és hitelesnek mondotta.

Kölcsey teóriái mintegy másfél évtizeddel később Erdélyi János elméleti munkásságában folytatódtak. Az Akadémiától a hozzá beáramló népdalanyagot 1836-ban átvette az irodalmi élet pártolására alakult Kisfaludy Társaság, hogy azután több mint háromnegyed évszázadra legfőbb patrónusa legyen a folklórnak. Itt hangzik el 1842-ben Erdélyi János székfoglalója Népköltészetről címmel. Egy év múlva ugyanitt és ugyanő már titkárként ad elő: Magyar Népdalköltészetről, Töredékek. Elsősorban neki köszönhető, hogy a Kisfaludy Társaság még abban az évben országos gyűjtést hirdet, majd az akadémiai felhívás és ennek friss eredményéből válogatva – európai viszonylatban és a hosszú előkészítő szakaszhoz képest meglehetős késéssel – napvilágot lát az első magyar nyelvű népköltési antológia, az Erdélyi által szerkesztett Népdalok és mondák három kötete (1846–1848). A gazdag anyag, a nagy terjedelem és a szerkesztő értekezése, mely folklorisztikánk első műfaji szaktanulmánya, némileg kárpótol a késésért.

A paraszti származású Erdélyi önéletrajzi jegyzeteiben utal rá, mennyire segítségére volt munkájában gyermekkori élményvilága. Ő azonban személyesen szinte alig gyűjtött. Kollektív lelkesedés hordta össze az impozáns anyagot, melyből már válogatni is lehetett. Másfelől elgondolkodtató, hogy mai fogalmaink szerint mégis miért oly “kevés” ez a “sok”. Ma már tudjuk, amit akkor sokan nem sejtettek, hiszen íratni is akartak népdalokat, hogy a XIX. század első felében még zavartalanul újratermelve magát, virágzott az eredeti népköltészet. A szakértelem hiánya láthatatlan falként takarta el a szóhagyományt a gyűjtők elől, akik olykor ünnepeltek egy-egy “felfedezett” szebb szöveget, holott valószínűleg csekély fáradsággal tucatnyi hasonlóhoz juthattak volna. Először: nem voltak tisztában fogalmilag, mit is keresnek voltaképpen. Másodszor: valószínű, hogy a felfokozott rajongás nehezítette a tárgyilagos közelítést és kutatást. Jellemző sorokat vetett papírra erről a mondagyűjtés jelentőségét először fölismerő fiatal Pulszky Ferenc 1840-ben: “Mint mikor az ember mesterkélt szép kertből a nagyobbszerű szabad erdővidékbe kilép, illy érzet ébredett a műveltek lelkében, midőn a múlt század végével angol s német tudósok a népköltészetet felfedezték, melly észrevétlenül mellettünk virágzott.



Külömböző szokatlan alakban tűnt itt fel minden előttünk, itt zúgtak még a régi pogányság titokteljes tölgyei, itt égtek a kereszténység lángoló rózsái, itt csillogtak szokatlan alakban a szabadság, szerelem és népélet virági, kelyheikből részegítő illatot kiömlesztve, s természeti szépségökben beteg képzelődésünknek üvegházi növényeit meghomályosítva” (Pulszky Ferenc, 1914, 102–103).

Erdélyi sem volt mentes a népköltészet túlzott eszményítésétől és elfogult csodálatától, miként azt neve említése nélkül, de ráutalva, már a századvégről visszapillantó Katona Lajos megállapította. Ám ahogyan ő sem rótta föl hibájául, mi sem tehetjük, hiszen ez korának sajátja volt; és Erdélyi mindig megalapozta lelkesedését. Tudatában volt munkája jelentőségének, annak, hogy lezár egy korszakot, rendezi és kiadja termését. A gyűjtemény nem önmagában foglalkoztatta. Érdekelte, mert gondolatrendszert épített rá. Még mindig Herder varázslatos hatása mozgatta tollát. Az 1842-i székfoglaló áhítatos kezdőmondatai a népköltészetet a múlt sötétjébe bevilágító szövétneknek, visszapillantó bűvös tükörnek, szent örökségnek nevezik. A nagy gyűjteményhez írott tanulmánya a magyar népdal fejlődéstörténetét adja, de már a székfoglaló elkülöníti a népköltészetet a “primitív” és “vad” népek költészetétől. Ezeknek az Erdélyi által is képviselt és azóta jócskán megcáfolt nézet szerint nincs történelmük. Az ősköltészet folytonosságot képviselő utódja, a népköltészet pedig történelmi időkben alakul ki, majd a “szellem fejlődésében” az egységes műveltség idegen magas műveltségbeli hatásokra kettéválik, megjelenik a nemzeti költészet is, amikor megszületik maga a nemzet. A magyar költészet történetében a magyar nyelvű írásbeliség kialakulása és az első kiemelkedő teljesítmények (Balassi Bálint, Zrínyi Miklós) jelzik ezt a fordulópontot Erdélyi fejlődésrajzában. Népköltészet-fogalma eredete szerint tehát történeti, mégis benne mindenekelőtt “tisztán emberi”-t lát, azaz állandó eszméket keres, mint: “hit, szerelem, hősiesség”. Ezzel szemben a “nemzeti költészet jelleme idő szerinti”, vagyis természetét tekintve történetileg meghatározott, “valamint a kor szelleme változik”. Azonban “a természet örök rendén jár a szellem fejlődése is”, ezért kell a műköltészetnek végül “felvenni a népi elemet; különben nem igazi, hanem korcs, fattyú, sehonnai”.

Az elfajzás ellen tehát a népköltészet vértezete véd, azé a népköltészeté, melyet egyetemes érzések hordozójának lát Erdélyi, de népenként másnak, mert a népek jelleme egyedi és megismételhetetlen, mert erejük főleg nyelvükben rejlik. Erdélyi folkloristaként vallja, ami egyébként a magyar nemzeti tudatra a felvilágosodásból átsugárzott, hogy az emberiség kultúrája nem egy univerzális nyelvtanra hasonlít, hanem egymással viszonylagos kapcsolatban álló jelrendszerek sokasága: “költő csak egy nyelven írhat istenigazában, azon, amelyet az édesanyatej szivárogtatott életerébe”. Goethe, amikor szerb népdalokat olvasott, annak örült leginkább, hogy egy számára új nép ismeretével gazdagodott. Ilyen módon kell a magyar népdalnak is bővítenie az emberiség közös műveltségét – írja tanulmánya elején. A terjedelmes értekezés nagyobb felében épp a magyar népdal egyediségében megnyilvánuló eredetiséget kívánja bemutatni a szerző. Nyelvi-stilisztikai elemzéssel keresi az egyetemes érzések sajátos kifejeződését, a költői szépségeket, lélektani értékeket. Ez a tanulmány az első és hosszú ideig páratlan népköltészeti stilisztika is a magyar folklórban. Verstani eredményeit minősíti, hogy utóbb Arany János is támaszkodott rájuk.

A népdal tulajdonságai között szerepelnek a keleties vonások, melyeket Erdélyi a szerelmest magasztaló jelzők halmozásában jelölt meg. Legigazabbnak a “pusztai népdalok”-at tartja. Egyébként – feltehetőleg az esztétikai beállítódás miatt – viszonylag kevésbé érdeklik az őstörténeti vonatkozások, s ebben a tanulmány mottójának szerzőjét, Kölcseyt követi. Elvi alapvetése az írás nélküli történelem bevilágítását ígéri, mégis vizsgálata végén megismétli, amit Kölcsey mondott, hogy a XVII–XVIII. századnál előbbről igen keveset tud a népi emlékezet.

Alkotáslélektani kérdések is foglalkoztatják Erdélyi Jánost. Az elsők egyike, s egy évszázadig akadnak majd követői, akiknél fölbukkan a német romantika egyik központi, ámbár mindvégig homályos fogalma, a néplélek (Volksgeist). Katona Lajos, mintegy szellemi ősére lelve, emeli ki Erdélyinek a titokzatos alkotó néplélekre vonatkozó gondolatát. A néplélek a természet hatására sugározza ki magából a népköltészetet. De ki költi valójában a népdalt? Erdélyi megemlíti ugyan, hogy eredetileg talán az “egyes éneklé azt”, mégis a Grimm testvérek nyomán helytelenül úgy véli, hogy az egész nép közösen alkot, ki-ki tehetsége, alkata szerint tesz hozzá. Ennek a felfogásnak szerkesztői következménye, hogy a Népdalok és mondák anyagának rendezésekor tudatosan illeszt össze hite szerint egymáshoz való versszakokat. Tehát ő is a néphez tartozik, noha tanultsága már kiemelte a nép köréből. Nem kapunk világos választ arra, ki is a nép? A “köznép” vagy “az alsó néposztály” nem társadalomtörténeti kategória Erdélyinél, hanem a népköltészeti hagyományokat őrzők közössége. Tehát a kulturális leszármazás számít, ez pedig jóval szélesebb kört jelent, mint a parasztság. A Népdalok és mondák szerkesztésében ez az álláspont úgy jelentkezett, hogy a népköltészet és a műköltészet kívánt egymásra hatásának kedvéért, és a közfelfogáshoz igazodva, Erdélyi nyilvánvalóan műköltői alkotásokat is felvett a gyűjteménybe. Igaz, megkülönböztette őket “tulajdonképpeni” és “kölcsönvett” címek alatt.

A folklorista Erdélyiről alkotott képünk úgy teljes, ha néhány mondat erejéig mint az irodalmi népiesség teoretikusával is foglalkozunk vele. Eljárásunkat nyomatékosítja, hogy Erdélyi óta napjainkig nagyon sokan



hivatkoztak és hivatkoznak a folklórra mint a művészeteket megújító forrásra, de olyan gondolati igénnyel és mélységgel azóta sem tette ezt senki sem, mint Erdélyi János. Ismert az irodalomtörténetből, hogy a hegeli bölcselet segítségével (fejlődésrajz, “eszmék” keresése, tézis–antitézis) magyarázta és igazolta a korszak költői irányváltását, a klasszicizmus után a romanticizmus előretörését és az irodalmi népiességet. Számára a klasszicizmus “eszményi”, vagyis túlságosan általános és elvont, ezért idegenszerű, míg a népköltészet – vele szemben – a “tiszta emberi”-t kínálja megújulásul, hogy elvezessen az “egyéni” és korszerű nemzetihez (Egyéni és eszményi, 1847).

Némileg módosultak esztétikai nézetei a szabadságharc bukása után. Az új helyzetben hamarosan észlelte, hogy a Petőfivel diadalt aratott költői eszményt az utánzók elsekélyesítik (Népköltészet és kelmeiség, 1853), és a népiesség iránya a bezárkózás tüneteit mutatja (A magyar líra, 1859). A népköltészet a maga differenciálatlanságában és egyszerűségében mégsem alkalmas bonyolultabb emberi érzések kifejezésére. Az esztéta, aki nemrég még egy irány harcos szószólója volt, most egyáltalán nem kívánja annak uralmi helyzetét, sőt, épp szélsőségeit ellensúlyozandó, az “eszményi” fölkarolását tartja szükségesnek, hogy a tézis-antitézis elvének megfelelően végül törvényszerűen valamiféle szintézis alakuljon ki. Szépirodalmi bírálataiban elutasítja a “kelmei” tájköltészetet, mert felülvizsgálva korábbi nézeteit, pontosabban: pótolva mulasztását, rámutat, hogy a népköltészet és a műköltészet esztétikai szempontból csakis ugyanazzal a mércével mérhető. Nem minden egyformán értékes – beleértve a Népdalok és mondák heterogén anyagát is –, amit a nép ajkáról lejegyeztek.

Népköltészettel foglalkozó nagyszabású és új gondolatokat felvető tanulmányt a szabadságharc után már csak egyet írt Erdélyi. A Kisfaludy Társaság megbízásából szerkesztett Magyar közmondások könyvét (1851) kitűnő elméleti írás kíséri. A szólás- és közmondásgyűjtés Magyarországon a késő reneszánsz humanista gyakorlatban jelent meg tudós értelmiségi kedvtelésként. A XVI. századtól változó tartalmú és értékű magyar gyűjtemények sorában Erdélyié az első, melyhez folklorisztikai szempontokat hasznosító anyagelemzés csatlakozik. A műfajjal foglalkozó magyar nyelvű szaktanulmányok sorát is megnyitja, habár általános folklórelméletéhez újat nem tesz hozzá. A közmondáskönyv előszava panaszolja, hogy a Népdalok és mondák visszhang nélkül maradt. Csupán Henszlmann Imrének mond köszönetet, amiért a mesékkel foglalkozott. Bár az 1850-es években egy mesekötetet is kiadott, a mese és általában az elbeszélő műfaj Erdélyi Jánosnak gyönge oldala volt. Mind az előzmények, mind személyes érdeklődése a líra felé irányították. Még a hamarosan magas rangra emelkedő magyar népballada sem ragadta meg igazán a képzeletét.

A mese, még inkább a monda – Gaal György úttörése ellenére – sokáig mostohagyermeke volt a folklorisztikai érdeklődésnek. Pulszky jeladása is elszigetelt jelenségnek bizonyult. Henszlmann említett, kivételt képező tanulmánya a Kisfaludy Társaság rövid életű folyóiratában, a Magyar Szépirodalmi Szemlében látott napvilágot 1847-ben. De csak annyiban kapcsolódott Erdélyihez, hogy kiadott szövegeit elemezte, folklórelméletéről nem mondott véleményt.

Henszlmann Imre (1813–1888) az önkéntesen asszimilálódott magyarországi német értelmiség tipikus alakja, a magyar nemzeti romantika egyik legtevékenyebb híve volt. Népmesetanulmánya nem más, mint egyszeri kirándulás fő érdeklődési területeiről, az építészettörténetről, a művészettörténetről, a műemlékvédelemről, melyeknek hazai úttörőjeként és megalapozójaként ismerjük. Valószínűleg általános esztétikai érdeklődése vezette a folklórhoz, s talán életének egyik vezéreszméje, a nemzeti specifikumok keresése. Az addig nyomtatásban megjelent, meglehetősen kisszámú magyarországi magyar és nem magyar népmeséket a korabeli, általánosan elterjedt “természetmitológiai” felfogás híveként elemezte, vagyis a szoláris mítoszokat központba állítva elfogadta, hogy lehetőleg minden mese központi ősi tartalma a természet tél elleni küzdelmének megörökítése. Megállapításait nem, de elnevezéseit és osztályozását: “jelvi mese” (tündérmese) és “dévajka” (trufa) Arany János és Arany László átvették, a folklorisztika a XIX. század végéig használta.

Erdélyi János tehát szinte teljesen társak nélkül fejtette ki elméleti folklorisztikai munkásságát. A mitológiai érdeklődésű fiatal Ipolyival sem épült ki bővebb kapcsolata. Arany János, Gyulai Pál, majd Arany László pedig akkor értekeztek a népköltészetről, amikor ő már kevésbé érdeklődött iránta, illetőleg már nem is élt. Hogy mit vitt magával a sírba, csak találgathatjuk. Életének utolsó évtizedében írt dolgozataiban a nagyszámú folklorisztikai megjegyzés ismételten tanúsítja, mennyire jártas volt az európai népköltészetben és folklórtudományban. Például tanulmányozta és fordította az észak-európai népballadákat. Előszót írt Lehóczky Tivadar ruszin népdalkötetéhez. Félbemaradt egyetemes irodalomtörténetéből pedig az ókori és középkori népek folklorisztikai problémákkal telített irodalma értőjének ismerhetjük meg.

2. AZ ETNOGRÁFIA SZÜLETÉSE ÉS A NEMZETI JELLEMTAN



A romantikusok a történelmi sorsból és a műveltségből levonható egyedi nemzeti sajátságok és tulajdonságok összességét egy meglehetősen nehezen körülhatárolható fogalommal, a nemzeti karakterrel jelölték. A kultúra különböző alkotásaiban, magatartás- és viselkedésformákban, társadalmi jelenségek széles körében olyan vonásokat kerestek, melyek többnyire nemes emberi, lelki tulajdonságokat fejeztek ki. Vagy ha negatív jelenségekkel találták magukat szemben, az ember esendő voltát domborították ki, mely végül is megbocsátható. Az egyes emberi tulajdonságokat a közösségre, legfelső fokon a nemzetre általánosították.

A XVIII. század végétől a szépirodalomban, még inkább a statisztikákban egyre szaporodtak a nemzeti jellemre tett megjegyzések vagy sommás kijelentések. A nézetek részint a jó, illetőleg a káros vonásokból összeállítható nemzeti erények vagy bűnök, részint a magyarság származtatásával kapcsolatban, a keleti vagy nyugati meghatározottság körül sűrűsödtek elsősorban. A kezdődő – máig le nem zárt – vitákra jellemző Berzsenyinek egy Kazinczyhoz írt levélmondata 1811-ből: “Én sem dunai, sem tiszai nem vagyok, hanem csak magyar, mind ettől, mind attól örömmel tanulok és mind ezt, mind amazt tanítani akarom.” (Berzsenyi Dániel, 1968, 384) Az egyoldalúságon felülemelkedni, a szélsőségeket kiegyensúlyozni azonban csak keveseknek sikerült. Maga a kérdéskör kívül esik szűkebb érdeklődési területünkön, érintőleges fölidézése mégis szükséges, mert ahogyan a bontakozó folklorisztika – Kölcsey és Erdélyi elméleti írásai – sem kerülhették meg, nem is akarták megkerülni a nemzeti jellem dolgát, éppúgy a megszülető néprajzi leírás is kapcsolódott hozzá.

2.1. A néprajzi leírásAz önálló néprajzi leírás megteremtésére a kezdőjelt a történész Horvát Istvánnak a Tudományos Gyűjtemény első évfolyamában (1817) közzétett, a palócok ismertetésére felhívó pályázati kiírása adta meg. Az egyetlen beérkezett mű, melyet a tudománytörténet gyakran az első, mai értelemben vett néprajzi dolgozatként említ, Szeder Fábián (1784–1859) bencés szerzetesé, a folyóirat 1819-i évfolyamában jelent meg. Programadása a nemzeti jellem tájanként megmutatkozó színeinek föltárására irányul: “Nemzetünk bővebb ismerete végett szükséges volna hazánknak minden tájabeli nevezetesebb népeit egyenként szemre vennünk, és azoknak valamennyi különösségeit feljegyeznünk” (Szeder Fábián, 1819, 26). A patriarkálisan népies hangvételű írás jó szemű megfigyelőről tanúskodik. Szeder is híve a nyelvi gondolatnak. Annál inkább az, mert indíttatásának döntő mozzanata az őt 1797-ben az esztergomi gimnáziumban tanító, tőle ott tájnyelvi szavakat lejegyző Révai Miklóstól ered. Szövegének kétharmada a palóc nyelvjárással foglalkozik, a fennmaradt rész pedig a kultúrával (építkezés, lakás, viselet, szokások, külső megjelenés). Mindemellett Szeder elkövetett egy következményeiben máig sok bonyodalmat okozó módszertani hibát. A magyarság “tájabeli” csoportjait kívánta kutatni, de ennek a földrajzi meghatározottságot sejtető célnak a teljesítésére egy olyan népcsoportot választott, a palócot, melyet területileg ma sem tudunk pontosan körülhatárolni.

Akkoriban azonban nem zavarta a kutatást a területi és a kulturális összetartozás elvének összekeverése. Szeder írásának időszerűségét mi sem tanúsítja jobban, mint a következő esztendőkben a nemzeti érzelmű értelmiség körében lezajlott valóságos “palóc divat”. De miért éppen a palócok kerültek a közfigyelem homlokterébe? A korábbi források csupán a nyelvjárásukról és parasztcsúfoló anekdotákból ismerték őket. A népi és a régi azonosításának időszakában olyan népcsoportokra volt szükség, melyek eredetiségéhez kétség nem fért. Addig csupán a székelyek szerepeltek példaként. Azoknak pontosan tudni vélt származásánál (hun eredet) most nagyobb vonzást gyakoroltak a palócok, miután Horváth Péter, a történészkedő jászkun kapitány 1801-ben kapcsolatba hozta őket a vándorló magyarokhoz Kijevnél csatlakozott kunoknak vélt kazárokkal. A kun–palóc–kazár egyeztetés lehetősége izgalmas őstörténeti felfedezést sejtetett egy élő és könnyen megközelíthető népcsoport körében. A köznyelvet beszélőnek mulatságos hangzású palóc nyelvjárást például Horvát István úgy védelmezte, hogy a Halotti Beszéd eleven rokon emlékének nevezte.

A palócok iránti érdeklődés az 1830-as évek derekára, anélkül hogy bármiféle hasznosítható őstörténeti tanulságot szolgáltatott volna, lecsillapodott. Közben azonban, leginkább ezen a példán tanulva, kialakult a néprajzi leírás. A Tudományos Gyűjtemény, a Hasznos Mulatságok, a Tudománytár és más lapok hasábjain több értékes közlést tartalmazó dolgozat látott napvilágot. Hoblik Márton a szlavóniai magyarok, Balogh Sándor a gömöriek lakodalmi szokásairól, Plánder Ferenc Göcsejről írt, hogy csak néhányukat említsük. Jelentkezett a határokon kívül élő magyarok (Moldva, Bosznia, Bukovina) iránti figyelem is. A bőségesen gyarapodó helyismereti irodalomból ezután már nem hiányozhatott egy-két bekezdésnyi vagy hosszabb ismertetés a helység vagy terület népének szokásairól, érdekesnek vélt kulturális tulajdonságairól. Sőt akadt szerző, például Csaplovics János, aki megkísérelte a fölszaporodott ismereteket könyvben rendszerezni.

2.2. “Magyarország Európa kitsinyben”



Csaplovics János (1780–1847) ellentmondásos alakja fontos tényezője a magyar néprajzi tudománytörténetnek. Az ellentmondásoknak megfelelően értékelése változó. Bartucz, mint a modern nemzetismeret atyját, igen sokra tartja; Tálasi Bartucz nyomán haladva a korszerű magyar néprajz megalapítójának nevezi; Ortutay viszont épp csak említi a nevét. Sozan az antropológia előfutáraként méltatja, akinek munkásságából kisarjadhatott volna a magyarországi “embertudomány”. A statisztikatörténész Horváth Róbert módszertani és tartalmi kérdésekben pontatlansága és heterogenitása, tudománytalan eklekticizmusa miatt marasztalja el. Nem is tudja beleilleszteni a magyarországi leíró statisztika fejlődésrajzába. A szlovák néprajz is elindítójának tudja; joggal, mert a korabeli Magyarország minden népének és nemzetiségének első etnográfusa volt. Kiterjedt munkásságából három műve tartozik szorosan tárgyunkhoz. Az első nem teljesen a sajátja, szerkesztőként, fordítóként és csak kis részben mint író működött közre benne: Topographisch-statistisches Archiv des Königreichs Ungern (I–II. kötet; Bécs, 1821). A kor jelesebb és kevésbé kitűnő szerzőinek dolgozataiból összeállított egyenetlen gyűjtemény mégis fontos, mert jórészt anyagot szolgáltatott a két következő, immár rendszerezett műhöz. A Tudományos Gyűjteményben magyarul látott napvilágot az Ethnographiai Értekezés Magyar Országról (1822), előzetes kidolgozása a kétkötetes Gemälde von Ungernnek (Pest, 1829).

A művek címe tanúsítja, hogy Csaplovics mennyire bizonytalan volt műfajának megnevezésében. Legszívesebben statisztikának nevezte volna őket, nagy vonalakban valóban igazodott a korabeli mércéül szolgáló schlözeri leíró statisztikai szempontokhoz, de legalább ennyire el is tért tőlük. Számszerű adatokat pedig következetlenül adott közre. Az etnográfiát is mint statisztikát határozta meg, és szinte teljesen a jelenkorra vonatkoztatta: “a népeket mostani valóságos állapotjuk szerint minden tekintetben festeni”. Körébe tartoztak: az ország természeti földrajza, népei, nemzetiségei, a nyelvek, vallások, foglalkozások, közigazgatás, törvénykezés, katonaság, adók, műveltség, gazdaság, szokások, építkezés, táplálkozás, ruházkodás, erkölcs, mentalitás, a lakosság fizikai megjelenése, betegségei. A múlt nemigen érdekelte, bár történeti adatokat is közölt.

Csaplovics úttörőként érdeklődött az etnikus folyamatok iránt. Érzékelte, ha nem is elemezte a parasztság táji és rétegbeli különbözőségeit. Fontossága azonban nem anyagában, nem is annak rendszerezésében, hanem értelmezésének vezérmotívumában rejlik, melyet tömören így fogalmazott meg: “Magyarország Európa kitsinyben”. Maga a gondolat nem volt teljesen új. Schwartner, akitől sokat merített Csaplovics, így fogalmazott: “Talán nincs még ország, melyben több nyelv és nép honos, mint Magyarországon” (Schwartner, Martin, 1798, 87). Csaplovics először földrajzi összehasonlítást végzett: Magyarország éghajlata és felszíne földrészünk szinte minden tájékának analógiáját kínálja. A hasonlóságok ma már megmosolyogtatók, s ha nem tudnánk, hogy mi sem állt távolabb a szerzőtől, holmi ostoba nemzeti gőgnek is vélhetnénk (Pest–London, Szepesség–Svájc, Kecskeméti-puszta–Lüneburger Heide stb.). De Csaplovics továbblépett: “Nem tsak természeti állapotjára, és a természet ajándékaira nézve – hanem népességére nézve is Magyar ország Európa kitsinyben –; mert majd minden európai nép-törsökök, nyelvek, vallások, foglalatosságok, kultúra grádusok, s végre élet módok, erköltsök és szokások is itten találják fel Hazájokat.” (Csaplovics János, 1822, III. 51) Az alapgondolat így lesz termékeny. Más kérdés, hogy végig nem tudja érvényesíteni tételét, mert nincs hozzá anyaga, kellő érzékenysége sem. Pedig nem másról van szó, mint a különböző népek széles körű összehasonlításának lehetőségéről. Magyarországon viszonylag kis területen összesűrítve tanulmányozható Európa etnikai összetettsége, ezáltal Magyarország etnográfiája az európai tudományos problematika fokára emelkedik.

A Tudományos Gyűjtemény szerkesztőségéhez a tanulmány megjelenése után féltucatnyi adatközlő kiegészítés és pontosítás érkezett, valamint egy vitairat a ruszin nemzetiségű Dóhovits Baziltól. Csaplovics összehasonlító módszere tartalmilag ugyanis abból állt, hogy a népeket és etnikumokat jórészt a kor előítéleteiből gyúrt szélsőséges nemzetkarakterológiával mutatta be. Dóhovits ellenzését épp ez váltotta ki. Figyelmeztette Csaplovicsot szubjektív beállításaira és hamis általánosításaira, nehogy az “Ethnographiából – mely Mathesissal kezdődik – tsináljon utoljára Poesist”. Korának gyermekeként ő sem volt ellenzője a jellemtannak, ám rendszeres tanulmányokat és megbízható adatokat kívánt, “hogy a nemzeti Character, tehetség és tökéletesség mutatója úgy fejtődjön ki egy szép rendű systémából, mint a Plántánál a felnőszereztetett [felnevelt] egésznek egymást kifejtő részeiből a virág. És így az Ethnographia Tudomány rangra emeltetvén fel, adna az embernek philosophálni valót is, nem tsupán arithmeticalni” (Dóhovits Bazil, 1824, 10–11). Érdemes figyelni a fokozatokra. Noha ellenzi, hogy a tárgyhoz műalkotásként közelítsenek, éppenséggel igen poétikusan fejezi ki magát, de itt már azzal sem elégszik meg, hogy az etnográfia statisztika legyen, mert egy tudománynak nemcsak rendszerre, hanem gondolatokra van szüksége. Dóhovits nemcsak jelenkutató, hanem jövőkutató tudománynak szánta az etnográfiát, vagyis eredményeit a társadalmi reformok tervezéséhez hasznosan alkalmazhatónak vélte. A néprajzi tudománytörténet kárára ötleteit ő sem dolgozta ki részletesen, Csaplovics pedig a Gemälde von Ungernben észrevételeit mindössze egy visszautasító lábjegyzettel intézte el. Különben szinte változtatás nélkül közölte a mások által bírált részeket is. A magyar néprajz egyelőre nemhogy “filozofálni valót” nyújtott volna,



de első vitája is azonnal elakadt.

Csakugyan a sértődöttség, a kedvezőtlen visszhang terelte volna Csaplovics érdeklődését más területekre, mint némelyik méltatója véli? S ezért nem vállalhatta volna például, hogy elkészíti az egyébként általa is nehéznek ítélt feladatot, az egyes magyarországi népcsoportok leírását? Aligha. Bár mindmáig hiányzik életrajzának feldolgozása, ezért nem ismerjük társadalmi kapcsolatait sem, az okokat máshol kell keresni. Amikor az 1810–1820-as évek fordulóján országismertető munkába kezdett, neki és a kor szereplőinek talán nem volt teljesen világos, merre tart majd a népismeret Magyarországon. Egy évtized múltával eldőlt a kérdés. Mint már szó esett róla, nálunk a felvilágosodásnak nem az univerzalizmus, hanem a helyi értékeket sokra becsülő iránya nyert teret és izmosodott tovább a romantikában. Berzeviczy példája kívánkozik ide: a kozmopolita vagy ahhoz közel álló gondolat alulmaradt a nemzetivel szemben.

Csaplovics már azért sem válthatta valóra az etnikai pluralitás feldolgozását, mert a magyar nemzeti törekvések és a hungarocentrizmus erősödésével párhuzamosan mind az országban, mind tágabb környezetünkben szinte minden egyes nép hasonlóan etnocentrikus gondolatköröket épített ki. Őt, nagyon sok kortársával ellentétben, nem ragadta el a magyar reformkor árama. Nemhogy asszimilálódott volna, hanem származásához híven egyre inkább nemzetileg azonosult a kezdettől természetes rokonszenvvel kísért, majd mind pozitívabban jellemzett szlováksághoz. Ez együtt járt a magyar nemzeti ideológiával való tudatos szembehelyezkedéssel, de nem az elhalványuló jozefinista alapon, hanem a fölnövekvő szláv nacionalizmustól és a megmerevedett dinasztiahűségtől támogatottan. Az idősödő Csaplovics a liberális nemesség reformtörekvéseit (jobbágyfelszabadítás, iparfejlesztés) és erősödő nyelvi türelmetlenségét egyaránt elutasította. Valószínűleg ez a konfliktus is akadályozta, hogy nagyszabású alapgondolatát megvalósítsa.

2.3. A hungarológus néprajzCsaplovics az Európa szerves részét képező Magyarország egyediségét sajátos etnikai összetettségében jelölte meg. Igaza van Sozannak abban, hogy Csaplovics ezzel az egyre határozottabban körvonalazandó hungarocentrizmus ellenpontján állt. De mint aki eredetileg a soknyelvű ország régi típusú patriotizmusát, a hungarustudatot is képviselte, idézett munkáival a kizárólagosan magyar nemzeti tulajdonságokat keresők véleményét úgyszintén alakította.

Bartucz Lajos nyomán a tudománytörténeti összegzések Mokry Benjamin, Vedres István, Guzmics Izidor, Kállay Ferenc és Edvi Illés Pál írásait említik az 1810-es évek végétől azok sorában, akik a nemzet és karaktere mibenlétére igyekeztek választ adni. Jóllehet egymásra keveset hivatkoztak, tanulmányaik és cikkeik – többségük a Tudományos Gyűjteményben látott napvilágot – gondolatilag fogaskerék módjára kapaszkodnak össze.

A szóhagyomány fontosságát hangsúlyozó irányzathoz híven Guzmics és Vedres a nyelvet tartja a legfontosabbnak. “Nem a vérség – írja az előbbi –, melly korán elfajul, nem a közönség, melly a nemzet korábbi létét teszi fel, nem a lakhely fűzi az embereket egy nemzetté össze, hanem a nyelv”, és a nyelv tartja fenn a nemzeti jelleget is. Mokry nagyon lényeges tételre tapint rá azzal, hogy a karaktert számos különfajta vonásból eredőnek fogja fel. Ezek változnak, de mindig marad néhány azonos is, hogy a folytonosság ne szenvedjen csorbát. Ezek a gondolatok előfutárai a reformkortól a nemzeti erényekről, hibákról, bűnökről és szenvedélyekről szóló értekezéseknek, röpiratoknak, szépirodalmi műveknek is. Meg kell azonban mondani, hogy a néprajzi gondolkodás belőlük táplálkozva nem kapcsolódik közvetlenül politikai eszmékhez, egyelőre ritkán lép túl a leíráson. Általánosításra csak nagyon óvatosan és kivételesen vállalkozik, mint például Kállay Ferenc és Edvi Illés Pál néhány írásában.

A fiatal Kállay Ferencet (1790–l861) két dolog ösztönözte kutatásra; az egyik a Nemzeti Múzeum 1820-ban kiírt pályázata (“Miben és mennyiben különbözött az Európába költözködött Magyar Nemzet erköltsi és polgári Culturája vagy durvasága Európának akkori Culturájától vagy durvaságától?”), a másik Leschka (Le¹ka) szlovák szerző latin nyelvű munkája, mely ugyanabban az időben azzal a már nem egészen új tétellel állt elő, hogy a magyarok civilizációja a szomszédos szlávoktól és németektől való. Eddig a szóhagyományt tekintették eleven muzeális forrásnak, Kállay új területet vont be a vizsgálódásba, a gazdálkodást. Előfeltevése logikus. Lehetetlennek tartja, hogy egy nép, ráadásul államalapító, szervező erejű, csupán állattartásból és harcból éljen. (Az általa elkerült zsákutcába a honfoglalókat csupa fényes öltözetű harcosnak képzelő történetírás még évtizedekkel később is beletévedt.) Kállay ismert ószövetségi és néhány etnológiai példát említ annak bizonyítására, hogy a “nomadesek” is műveltek földet. De legfőbb érve jellegzetesen romantikus, a jelenből meríti a tényanyagot, azt gondolván, hogy a jelen változatlanul megőrizte a múltat. “Ha igaz az, hogy a szántás-vetés mesterségét a mi nagy Atyáink a Tótoktól tanulták Európában: honnét vagyon az, hogy a Magyar



Gazdálkodás egészen Ásiai szabású?” (Kállay Ferenc, 1823, 19–20) Az “Ásiai szabás” az Alföld központi területeire jellemző, és a környező népek körében valóban ismeretlen “szabad ég alatti gazdálkodás”, azaz kötetlen kaszás aratás, nyomtatás, asztagba takarás, földbe ásott gabonavermek használata stb. Kállay gondolata több mint százesztendős jövő elé néz. Anélkül, hogy név szerint hivatkozna rá, átveszi Csaplovics, majd Edvi Illés, később a neves mezőgazda, Ditz Henrik, századunkban pedig pillére lesz Györffy István központi elméletének.

Végül a leleményes Kállay nem tagadván, hogy mint minden nép, a magyarok is tanultak másoktól, nem kevés nemzeti büszkeséggel jelenti ki, hogy a honfoglalók a Római Birodalom romjain elterülő barbár Európába érkeztek, ahol csak a papok vékony rétege birtokolta a műveltséget. Így – nem állván egyedül – igazán nem kellett szégyenkezniük kulturálatlanságukért.

Az elméleti-módszertani kezdeményezők közül kiválik még Edvi Illés Pál (1793– 1871). Ez a polihisztor hajlamú dunántúli evangélikus lelkész egyházi működése mellett pedagógiai és mezőgazdasági munkákat, sőt verseket is írt. Miben áll a Magyar-Nemzetiség? című cikke, mely 1835-ben jelent meg, Csaplovics és Kállay írását több ponton továbbfejleszti. “Én tudniillik e tárgyban úgy vélekedném, hogy nemzetiséget csak a magyarnak személyes characterében keresni akarni, nagyon szűk meghatározás volna azon ideának. Ide kell tehát foglalni mind azt, valami a magyarral öszve-függésbe vagyon: nyelvét, szokásait, intézeteit, s. a. t. mind ezekben egyedül azt keresvén ki, a mi éppen csak a magyarok sajátsága, egyéb népeket a földszínen kizárólag. A magyarnak minden kigondolható oldalról felvenni azt, ami benne, nyelvében, hazájában, terményében s. a. t. sajátságos, felkeresni azt, ami őt a földön létező minden más nemzetektől megkülönbözteti, el nem fogódott csöndes elmével öszvealkatni: ez adná aztán előnkbe a magyart az ő valódi nemzetiségében.” (Edvi Illés Pál, 1835, 52) Szempontjait tizennégy egységbe sűríti, egyúttal mindjárt vérbelien romantikus nemzetkarakterológiáját is megfogalmazza. Az első helyre a történelmi sors, a “historiá”-val összeforrott “character” került, a másodikra a nyelv (“Ebben fekszik nemzetiségünk legnagyobb ereje”). A további pontok felölelik a hungarológia tárgykörét, majdnem minden helyet kap benne, ami később a magyar néprajz érdeklődésébe tartozik: viselet, táplálkozás, gazdálkodás, szokások, ünnepek, népköltészet, tánc, hiedelmek, gyermekjátékok, de a törvények, a természeti kincsek, sőt a kuriózumok, végül, a kiindulás ismeretében érthetően, a Szent Korona tisztelete is.

Edvi Illés nem hagy kétséget afelől, ami már nem teljesen újdonság, “hogy a mondandók legtöbb részét érteni kell a köznépről, mellyben tudniillik a nemzetiség leg-épebben megmaradott”. Tehát Csaplovicstól átvéve a jelenkutatást, Kállaytól a “Magyar Régiségek” fogalmát, és kibővítve azt, felvázolta az eredeti tulajdonságok leírására vállalkozó etnográfia kutatási körét. Az összehasonlítást ő sem zárta ki, míg azonban Csaplovics az ország népeit egymással kívánta összevetni, Edvi Illés a magyarságot állítva a középpontba, a sokoldalú összehasonlítást voltaképp kétoldalúra mérsékelte.

Edvi Illés Pál már nem, Kállay Ferenc a továbbiakban is folytatott olyan stúdiumokat, amelyek közvetve és későbbi következményeikben hatottak a néprajzi gondolkodásra. Az utóbbi érdeklődésében az 1830-as években mind nagyobb teret kapott az őstörténet. Elsősorban nyelvtudományi, majd mitológiai tanulmányokat végzett. A kibontakozó indoeurópai nyelvészet, főleg a Grimm testvérek munkássága serkentette a magyar anyagban való elmélyülésre. Olvasott ember volt. Tudta, hogy az angol és a francia társadalombölcseletet és közgazdaságtant túlzottan nem foglalkoztatják a nemzeti jelleg és a nemzeti társadalom kérdései, ellenben a német tudományosság éppen azokban az ágazatokban ért el fontos eredményeket, amelyek a nemzeti sajátosság mibenlétét tartják kutatási feladatuknak. Bár rokonszenvezett az előbbiek általános “emberiségtudományá”-val, a hazai szellemi légkör őt is a nemzeti kérdéskörhöz vonzotta. Nem nagy tehetséggel, de szorgalommal lévén megáldva, kitartó útkereső tudós volt. Hitt a hun eredethagyományban, azonban elfogadta a magyar nyelv finnugor eredetét is. A keletkezett ellentmondást spekulációval, a magyarok szkíta, a székelyek hun származtatásával vélte föloldani. Dolgozatai és könyvei (1840-es évek) fokozatosan távolodtak az egzaktságtól, de módszertani ötletei közül egyik-másik időállónak bizonyult. Ma már teljesen elavult őstörténeti munkáival ő az első előfutára annak a módszertani iránynak, mely előbb a hazai nyelvtudományban, majd a néprajzban a XIX. század végén oly mélyen meggyökeredzik, hogy ma is eleven: az összehasonlító vizsgálatok során a rokon népek után mindenekelőtt a vándorló és honfoglaló magyarokkal kapcsolatba került népeket szükséges szemügyre venni.

Az őstörténeti érdeklődésből, a nemzeti jellemtanból, a tájak és táji csoportok tanulmányozásából lassan kialakuló hungarológiai foglalatú leíró néprajz azonban egyelőre a stagnálás állapotába jutott. Kibontakozása majdnem negyven-ötven évet késik, majd a századvégen az idős Hunfalvy Pálnak, Herman Ottónak, Jankó Jánosnak és másoknak köszönhetően tud ismét nagyot előrelépni.

Ha módszertanilag nem változik is, közben bőven gyarapodnak a magyar néprajz leíró ismeretei. Kisebb-



nagyobb dolgozatok látnak napvilágot, elsősorban a sajtóban. Voltaképp ezek jobb darabjai kerülnek bele Kubinyi Ferenc és Vahot Imre (1846, 1853–1854) vagy Prónay Gábor (1855) albumaiba. Réső Ensel Sándor könyve, a Magyarországi népszokások (Pest, 1866), ugyancsak hírlapi cikkek gyűjteménye.

Társtalan, nagy teljesítmény mind stílusában, mind tartalmában a magyar romantikus népismeret utolsó szép hajtása, Orbán Balázs hatkötetes műve, a Székelyföld leírása (1868–1873). Műfaja a divatjamúlt voyage pittoresque, de hatalmas anyagával jóval meghaladja annak legjobb hazai teljesítményeit. Ugyanígy fölötte áll tudósi és filológusi igényességével a hagyományos nép- és tájleírásnak és a topográfiai típusú statisztikának is, melyhez a számszerű adatok bő közlése köti. Ilyenformán összefoglaló jellegű, de nem előre, hanem mintegy ötven esztendőre visszatekintő.

3. AZ ŐSVALLÁSKUTATÁSA magyar mythologia irodalma című tanulmányában Katona Lajos bírálja Ipolyi Arnoldot, mert könyvének címéül a “mitológia” szót választotta, holott az szerinte fogalmilag az ógörög hitvilágra és ahhoz hasonló képzetekre vonatkozik, s az Ipolyi által összehordott-rendszerezett anyag ebben az összehasonlításban nem üti meg a mértéket. Bírálja Katona Ipolyi ellenfelét, Csengery Antalt is, aki az altaji népekkel kapcsolatban használta az “ősvallás” kifejezést. Ez, szerinte, akár az “ősnyelv”, pontatlan és túl általános kategória. Sokkal helyesebb a régi vagy pogány magyarok vallásáról beszélni. Terminológiai kérdésekben máig nem jutottak teljesen nyugvópontra a vélemények. “Ősi magyar hitvilág”, “hitvilág”, “néphit” kifejezések élesebben vagy halványabb eltéréssel bukkannak elő a szakirodalomban, hol a pogányságra, hol a kései állapotra, a parasztságnak a tételes vallásokon kívül álló hiedelmeire vonatkoztatva. Azzal, hogy ebben a fejezetben mégis gyakran az “ősvallás” és a “mitológia” szerepel megnevezésként, egyéb célunk nincs, mint a korabeli felfogásokhoz stilárisan idomulni.

A pogány magyarok vallásával foglalkozó szerzők közül I. Mátyás udvari emberét, Bonfinit szokták elsőként említeni a kutatástörténeti áttekintések. Ő a középkori krónikákból merített. Mind a krónikák, mind a humanista történetírás, ha az egyes népek őstörténetével foglalkoztak, előszeretettel figyeltek a vallásra. Így kerestek választ arra a korabeli Európában fontos kérdésre, vajon pogány vagy keresztyén volt-e az illető nép, mikor és hogyan történt a megtérítése.

Valójában Otrokócsi Foris Ferenc Origines Hungaricae című, a hollandiai Franekerben 1693-ban megjelent munkájával kezdődött a magyar ősvalláskutatás. A reformátusságáért előbb gályarabságot szenvedett, majd konvertált szerző a reformáció századában a protestánsok által kedvelt magyar–zsidó párhuzamhoz visszanyúlva, a magyar nyelv szavainak sémi eredeztetése kapcsán tett vallástörténeti megjegyzéseket. Hosszabb szünet után Cornides Dániel (1732–1787) írt e tárgyról dolgozatot. Ő Pozsonyban Bél Mátyás tanítványa volt, majd az erlangeni egyetemen tanult, végül II. József nevezte ki a pesti egyetemre a diplomatika és heraldika tanárának, ahol később Schwartner követte a professzori székben. Cornides a göttingai tudóstársaságban 1785-ben tartott székfoglalója tárgyául választotta a régi magyarok vallását: De religione Veterum Hungarorum (1791-ben jelent meg nyomtatásban Bécsben). A mindössze 41 oldalnyi előadás a neves tudós, Schlözer professzor elismerését is kiváltotta. Noha az eljövendő kutatásba elültetett néhány tévútra vivő kérdésfeltevést, például az “isten” szó etimológiáját és a monoteizmus föltevését, továbbá a perzsa párhuzamot helyezte előtérbe, valóban az akkor korszerű kutatás alapján dolgozott. Értékes megállapítása, hogy a vonatkozó középkori források Európa-szerte elterjedt sztereotípiákat tartalmaznak, amelyek helyhez kötése épp ezért kérdéses.

Katona Lajos historiográfiai tanulmánya tiszteletteljes kritikával kíséri az Ipolyihoz vezető út stációit. Mindannyiszor fejet hajt az úttörő elődök nemes buzgalma előtt, “ha a tömérdek polyva közül egy-egy termő szemecskét” előkeríthetett. Különösen vonatkozik ez a tétel Horváth János (1769–1835) keszthelyi apátplébánosra. Horváth A Régi Magyaroknak vallásbéli s Erkölcsi Állapottyokról (1817) című tanulmányában Cornides követőjének mutatkozik. Míg azonban példája a régi keresztyén Európának a pogányság iránt általában megnyilatkozó érdeklődésétől hajtva írta meg dolgozatát, nála a hagyományos tudósi feladvány romantikus töltéssel egészen új tartalmat nyert. A régi dicsőség kora jobb megismerésének vágya és egy esetlegesen felekezeteken fölülemelkedő magyar nemzeti vallás alapjainak megtalálása ösztönözte. Végül elsők között volt, aki finnugor párhuzamokkal is számolt. Kiss Bálint szentesi református esperes (1772–1853) Magyar régiségek (Pest, 1839) című könyvében elődeit meghaladóan “legszilajabban csapongó a délibábos nyelvészkedés” (Katona Lajos), de akad egy fontos újdonság is. Először ő talál rá az ősvallás-kutatás lehetséges forrásai között az élő néphagyományra. Sorrendben a fentebb említett Kállay Ferenc következik, az 1830-as évektől a magyar–finn nyelvrokonság kapcsán fölmerülő vallástörténeti érdeklődéssel. Kisebb tanulmányok után részt vett a Kisfaludy Társaság 1846-ban meghirdetett mitológiapályázatán, és annak első díját el is nyerte.



A szabadságharc miatt munkája nem jelenhetett meg, utóbb pedig majdnem elfelejtették a kortársak az idős Kállayt, aki nem érte meg, hogy mégis kiadták a könyvét: A pogány magyarok vallása (Pest, 1861). Ám hiába képviselte tudományos igénnyel az összehasonlító módszert, nemcsak a finnugor, hanem néhány török néppel kapcsolatban is, művéről alig vettek tudomást, mert ekkor már az asztalon feküdt Ipolyi Arnold (1823–1886) sokkal részletesebb, frissebb, nagyobb tehetséggel megírt Magyar Mythológiája, sőt vitatkoztak is róla.

3.1. Ipolyi Arnold és a Magyar MythologiaAz említett pályázat szokatlanul nagyszámú (hét) résztvevője tükrözi, milyen fontosnak ítélte a tudós és irodalmi közvélemény az ősvallás-rekonstrukciót. A magyar művelődés története legkorábbi fokainak egyikéről volt szó. A hosszadalmas kiírás aggályos aprólékossággal részletezi, miről szeretnének olvasni a bírálóbizottság tagjai. Közben szinte teljesen összefoglalja a korábbi kutatások gondolatfelvetéseit és kérdéseit. A felszentelés előtt álló római katolikus kispap, Ipolyi, meg is riad tőle. Érdekli a téma, de nem mer pályázni, mert nincs elég anyaga, sem ideje a gyűjtéshez.

Az elszegényedett középnemesi családból származó ifjú plébániára kerülése előtt a romantikus mondafeldolgozások szerzője, báró Mednyánszky Alajos fiainak volt a nevelője. A kenyéradó főúr gazdag könyvtárában számos olyan munkát vehetett kézbe, melyek későbbi működését befolyásolták. Első önálló plébániáján, a Pozsony vármegyei Zohoron lát neki a nagy feladatnak, hogy nyolcévi megfeszített munka után, 1854-ben megjelentesse a Magyar Mythologiát.

Ipolyinak Erdélyihez hasonlóan széles körű filozófiai olvasottsága volt. Művének gondolati alapozottságát fontosnak tartotta. “A mythologia, legközönségesb értelemben véve, a hajdankor, vagy inkább az úgynevezett pogány népek vallási hite s tana az isten s világról. Ezen népszerű értelmezés szerint, tárgya: a fő létok megfejtése volna” – írta a bevezetésében (Ipolyi Arnold, 1854, XXXV). Kiindulását mindjárt harcos álláspontba viszi át. A római katolikus egyházban ekkor még nagyon erős a felvilágosodás és a francia forradalom által keltett, természettudományokra támaszkodó ateista hullám reakciója. Ipolyi elutasítja mindazokat a bölcseleti iskolákat, amelyek az istenfogalmat tisztán magából az emberből eredeztetik, és azokat is, amelyek az emberben természettől adott “isteneszmé”-nek önmagában tudatosuló megjelenését hirdetik. Főleg Staudenmayer német katolikus teológusra támaszkodva azt állítja, hogy az emberben teremtésétől meglevő istenfogalom külső beavatkozás (isteni kinyilatkoztatás és nevelés) folytán bontakozik ki. Mindez azért fontos, mert a fejlődéstan híveivel, különösen Hegellel szemben úgy véli, hogy az ember ősállapotát a tiszta egyistenhit jellemezte. Nem a kezdetleges vallási képzetekből keletkeztek tehát a magasabb fokú vallási rendszerek, hanem fordítva. Végül az emberi tudatlanság, a nevelés hiánya, a kinyilatkoztatás korlátozottsága, mint másodlagos romlott formákat hozta létre a mitológiát.

Furcsa ellentmondás, hogy igazát alátámasztandó épp az elutasított gondolkodóktól (Fichte, Lessing, Hegel, Herder, Schelling és mások) vesz át tény- és adatidézeteket; majd a mű eszmei megalapozása áthajlik a fundamentalista teológiába. Figyelmen kívül hagyva a racionalista bibliakritika eredményeit, Creutzer újplatonista ősmonoteizmus elméletének hatása alatt kijelenti, hogy a mitológia eredete “…nem más, mint a melyet saját vallási okiratunk, a biblia előád, miszerint: az ember istentől elpártolva, az isteni nevelést megvetve, tőle elesett, földi boldogságának az által véget vetett, esze s öntudata elhomályosult, akarata meggyengült” (Ipolyi Arnold, 1854, XXXXVII).

A megjelenés utáni évben súlyos bírálat érte a Magyar Mythologiát. Csengery Antal (1822–1880), kinek sokirányú működésében csupán epizód volt az összehasonlító vallástörténet, akadémiai székfoglalója kritikai tárgyául választotta Ipolyi könyvét. Kíméletlen keménységgel megfogalmazott elutasító kifogásait legkevesebb három pontban lehet összegezni. Először: kellő előmunkálatok híján elhamarkodottnak ítélte a megírást. Másodszor: hibásnak nevezte az ősmonoteizmus-elképzelést. Harmadszor: a forráskritika gyarlóságát vetette a szerző szemére. A mű és megtámadtatása sokat foglalkoztatta az utókort. Túlzás nélkül mondható, hogy nincs a magyar néprajz történetében még egy olyan ütközés, amelynek akkora irodalma támadt, mint az Ipolyi–Csengery-vitának.

Legkönnyebben a második “vádponttal” végezhetünk. Igaza volt az evolucionista felfogást valló Csengerynek, amint az egykorú etnológiai irodalomra alapozva elvetette az ősmonoteista állásfoglalást. Érdeme, hogy ő mondta ki először határozottan, amit előtte többen rebesgettek, hogy a pogány magyarok valószínűleg a samanizmusnak hódoltak.

Visszatérve az első ponthoz, Csengery ezt írja: “Ipolyi úr munkájában folyvást hivatkozik a gyűjteményben levő mesékre, mondákra s egyéb efféle adatokra. Miért nem sietett azokat mindenek előtt közrebocsátani?” (Csengery Antal, 1884, 17). Nyomatékul az akkor még élő idős Grimm testvérek rendszeres munkájára



hivatkozott. Mielőtt továbblépünk, érdemes megállni és számot vetni egy nagyon fontos tényezővel, Grimmék példájával. A mű Ipolyi által tudatosan vállalt közvetlen előképe – noha hatással volt rá Görres is – Jacob Grimm nevezetes Deutsche Mythologie-ja (1835). Az utánzás vádja azonban teljességgel igaztalan. Sőt a Magyar Mythologia egyik nagyszerűsége ez a közvetlen kapcsolódás, melyet, mint alább látni fogjuk, Ipolyi szuverén módon valósított meg. Rekonstrukciós törekvése pontosan beleillik a német romantikus tudomány által kisugárzott elgondolásba, ami szerint minden népnek volt ősi eposza és saját mitológiája, legfeljebb a történelem során elveszett, szorgalmas kutatással azonban fellelhető. A rekonstrukciók fontosságára a fiatal Pulszky Ferenc elsőként 1840-ben utalt, a Grimmék által képviselt szellemre hivatkozva.

Kevés olyan mintaszerűen fölépített és pontosan megvalósított életmű található a XIX. század európai művelődéstörténetben, mint a Grimm testvérpáré. A német folklorisztika és összehasonlító nyelvészet megteremtésének állomásai a kezdő mesekiadvány után, mondák, hősmondák, nyelvtan, jogszokásemlékek, mitológia, nyelvtörténet, s végül a szótár kiadása, hogy csak a jelentősebbeket említsük. Ez az óriási munka – bármily erős példaként emelkedett a német kultúra hatóterületén – maradéktalan követőkre sehol sem talált. Mert népenként mások voltak a feltételek és a viszonyok, mert nem akadtak hasonlóan kitartó, vállalkozó tehetségek, és nem utolsósorban azért, mert időközben az egész koncepciót meghaladta az idő. Nemhiába mondta az Ipolyival különben rokonszenvező Katona Lajos, hogy ellentétben ősével, Cornidesszel, ő már nem állt a korszerű tudományosság legmagasabb fokán.

Leginkább Kállay Ferenc életművében figyelhető meg a német romantikus filológia több ágának valamilyen szerény formájú, de egyidejű követésére törekvés. Ő azonban nem tudott ekkora feladattal megbirkózni. Gaal mesekötete és Pulszky mondagyűjtő próbálkozása teszik teljessé a leltárt. Czuczor Gergely és Fogarasi János szótára már másfajta igényből, ösztönzésből készült. Az élő jogszokások néprajzi és történeti forrásul használatára csak a XIX. század végén Tagányi Károly kerített sort (A földközösség története Magyarországon. Budapest, 1894).

Módszertani előmunkálatok tehát – mutatis mutandis – valójában nem hiányoztak. Az elhamarkodottság ódiumának tarthatatlanságára már Katona Lajos figyelmeztetett. Mind Ipolyi, mind Csengery jellegzetesen romantikus célt próbáltak megvalósítani. A külsőleg szemben álló nézetek ugyanazon tudományos érdeklődésnek különböző oldalról jelentkező megnyilvánulásai, végeredményben tehát összetartoznak. Katona úgy fogta föl, hogy mind a magyar mitológiát, mind az altaji népek ősvallását (Csengery) kétséges a szerzők által kívánt módon és céllal rekonstruálni. Ha bővebbek az előmunkálatok, Ipolyi akkor sem jutott volna lényegesen más eredményre, írta.

Az előmunkálatok kérdésével összefügg a források használata, a harmadikul megjelölt kifogás. Ipolyi forrásai között a legnagyobb teret kapta a néphagyomány. Nagyobbat, mint mesterénél, Jacob Grimmnél, aki a régi írásos emlékekben és mondavilágban jóval gazdagabb német múltból bőven meríthetett. “A néphagyomány soha meg nem állapodó folyamá”-ról ír Ipolyi. A nép, akár az irodalmi népiesség fölfogásában, nála sem kizárólagosan a parasztság, hanem a nemzet tradíciókat ápoló része, társadalmának alsó rétege, mely “…elevenen beszéli atyától fiúra mind azt, mi a legrégibb időktől fogalom világában feltűnt, mi által még a legősibb korral s annak vallási számos képzeleteivel is folytonosan összefügg. – Innét tárgyunk egyik fő kútfője egyiránt az élő néphagyomány: a rege, monda, mese, népdal, népszokások, erkölcsök, babonás hiedelmek, előítéletek, különös népies szólások, példabeszéd, közmondás” (Ipolyi Arnold, 1854, XXI–XXII).

Ipolyi feltétlenül hitt a szóbeliség konzerváló erejében, Csengery ennél óvatosabb volt. Nem zárta ki a lehetőséget, de a realizmus álláspontjáról nem fogadhatta el a néphagyomány történeti kérdésekben perdöntő erejét. Ebben föltétlenül közrejátszott az is, hogy ő ekkor közelebb állt szemléletben a pozitivizmushoz, mint vitafele.

Ipolyi valóban nem közölte – de a korabeli viszonyok közt miért is tette volna? – azt a hatalmas folklorisztikai tényanyagot, melyet majdnem egy évtized alatt kisebb részben ő maga, nagyobb részben az ország távoli pontjain barátai és ismerősei gyűjtöttek össze. Ám amit Kállay csupán megpendített, ő megvalósította. Figyelembe vette az anyaggyűjtésnél a magyarsággal érintkező népeket, sőt legelőbb a magyarországi nemzetiségeket, mintha Csaplovicsra is hallgatott volna: “Legelöl is szemügyre veendőnek véltem a vélünk mai európai lakainkban a kezdettől legközelebb érintkezett népek e nemű hagyományait” (Ipolyi Arnold, 1854, XXVIII). Csengery ezért azzal rótta meg, hogy összekeverve az anyagot, elferdíti a magyar műveltséget. Valójában azonban nem az volt a probléma, hogy az adatokat nem tudta etnikusan kötni, hanem a fiatal Ipolyinak a forráskritika még ténylegesen érzékeny oldala volt. De nemcsak életkorát és körülményeit tekintve, általában is tiszteletet parancsoló, mily hatalmas anyagot tekintett át: krónikákat, okleveleket, nyelvemlékeket. Az elérhető európai és “keleti” (pl. Ezeregyéjszaka meséi) folklór mellett a magyarországi és külföldi “mythologiai irodalmat” is felhasználta. Bőven merített pusztán a nyelvből. Regulynak köszönhetően



bámulatosan nagy ismeretről adott számot a finn, kisebb részben az észt és obi-ugor anyagban. Igaz, nem volt szerencséje Castrén nevezetes mitológiai tárgyú egyetemi előadásaival, mert késve kapta kézbe (Vorlesungen über die finnische Mythologie. St. Petersburg, 1853) Csengery 1857-ben már ebből dolgozhatott a finnugor összehasonlító néprajz egyik első képviselőjeként. Végül említésre méltó még egy újítása Ipolyinak: a tárgyi anyag forrásként használata, melyet Jacob Grimmnél nem találunk meg.

A történeti irodalomban hosszú ideig tartotta magát az a vélemény, hogy Ipolyi Arnoldot elkedvetlenítette Csengery Antal bírálata, ezért elfordult a folklórtól, sőt egy időre a tudománytól is. Bizonyos jelek valóban erre mutattak, de mellőzést nem szenvedett, mert a Magyar Mythologiát kitüntették Marczibányi-jutalommal, és őt pedig az Akadémia tagjai közé választotta. Inkább az történt, hogy maga a mű hamarosan elveszítette időszerűségét, ahogy már a megjelenéskor is más világ vette körül, mint 1846-ban a fogantatásakor. Ipolyi érezte ezt, ha le nem is írta. Az 1860-as évek elejéig még kikerült a tolla alól néhány kisebb folklorisztikai írás, aztán figyelme a művészettörténet és a történetírás felé fordult. Értelmezése szerint nem feltétlenül új irányvételről volt szó. Jacob Grimm nyomán archeológiának fogta föl az összes múltkutató tudományt, ahogyan a Magyar Mythologia előszavában megfogalmazta. Sokrétű forráshasználatának is köze lehet ehhez a godolathoz. (Czuczor és Fogarasi a magyar megfelelőt, a “régészet” szót így határozták meg 1870-ben: “történeti régieségek búvárlata”). A művelődéstörténeti tárgyakkal foglalkozó, időközben az egyházi ranglétrán magasra jutó Ipolyi indíttatásában így még romantikus történetkutató program örököseként dolgozott, de amit csinált, és ahogyan csinálta, az már a pozitivista történetírás lapjaira tartozik. Későbbi művei között egy sem akad hasonlóan nagyszabású, ellenben részletkérdésekben gazdag tartalmú munka. Nem annyira az eredet, a kezdetek érdeklik, mint a jelenség és a tárgy szabatos leírása, bemutatása. Lehet, hogy mindebben része volt a fiatalkori kudarcnak, ám ez a fordulat valószínűleg mindenképpen bekövetkezett volna a nagy műveltségű, törekvő tudós életében.

De vajon kudarc volt-e igazán az, hogy Csengery bírálta, a szélesebb közvélemény pedig lelkesedés nélkül, inkább közömbösen fogadta a Magyar Mythologiát? Nem. A folklorisztikában az a tanulság szűrődött le, hogy az Ipolyiéhoz hasonló nagy cél nem megvalósítható. Kísérletét már csak egy követte, Kandra Kabos Magyar mitológiája (Eger, 1897), jórészt finn forrásokra, elsősorban a Kalevalára támaszkodva, csakhogy ezt már vitára sem méltatta a szakkritika.

Később Gyulai Pál megismételte az elmarasztaló véleményt, mégis az évtizedek múlásával Ipolyi művének értéke mindinkább nőtt. Nem időszerűségét nyerte vissza. Nem is a következtetéseiről vagy délibábos szófejtéseiről volt szó, ezek a Csengeryével együtt avultak el. Forrásértéke emelkedett meg, ahogyan Tolnai Vilmos 1923-ban, a szerző születésének százados évfordulóján megfogalmazta, voltaképpen fölfedezte a magyar folklórt. Az egykori vita újraértékelői, akik többé-kevésbé Csengery igazát is hangsúlyozták, például az Ipolyit finnugrisztikai mulasztásáért enyhén megrovó Diószegi Vilmos, mindnyájan elismerték, amit Csengery nem tudott vagy nem akart észrevenni: a Magyar Mythologia anyagának gazdagságát.

4. A NÉPKÖLTÉSZET ÉS A MŰKÖLTÉSZET VISZONYA A NEMZETI KULTÚRÁBAN: ARANY JÁNOS ÉS GYULAI PÁL FOLKLORISZTIKAI NÉZETEIA szabadságharc bukása nem törte meg a népköltészet iránti érdeklődés hullámát. A gyűjtést az értelmiség változatlanul szívügyének tekintette, jóllehet a legszigorúbb elnyomatás éveiben még névleg sem volt összehangoló központja vagy számon tartója a munkának. De ez, úgy látszik, nem zavarta a vállalkozó szellemű embereket. Ahogyan korábban Petőfi, most Arany János, Gyulai Pál és Tompa Mihály is összeírogatta a hallott népdalokat. Tudjuk, hogy az idős Kállay Ferencnek az 1848– 1849-es eseményeket érintő dalokból volt gyűjteménye. Pályakezdő vagy még pályakezdés előtt álló történészek egész csoportja foglalkozott több-kevesebb tervszerűséggel népköltészeti gyűjtőmunkával az 1850-es évek elején: Szabó Károly, Pesty Frigyes, Révész Imre, Nagy Iván, Kőváry László, Rómer Flóris, Szilágyi István. Majdnem mindegyik tagja Ipolyi gyűjtőhálózatának. Épp e hálózat széles köre mutatja jól az ügy népszerűségét.

Az 1850-es évek második felében – noha Erdélyit egyre inkább a bölcselet, Ipolyit pedig a művészettörténet kötötte le – nem lanyhult a figyelem. Az enyhültebb politikai légkörben megjelenhetnek népköltési kötetek. Arany János (1817–1882) és Gyulai Pál (1825–1909) írásai, Kriza János (1813–1875) gyűjtői és szerkesztői tevékenysége pedig a folklorisztikai elméletet is megelevenítik. A népköltészetre változatlanul mint a nemzeti jelleg egyik legtisztább és leghívebb kifejezőjére tekintenek. Sőt a változó társadalmi viszonyok, a polgári átalakulás, kapitalizálódás egyre nyilvánvalóbb jeleit tapasztalva, fokozottabban látják benne a hagyomány



folytonosságát fenntartó szerepet.

A néprajzi gondolkodásban a nép – akár az irodalmi népiesség kialakulásának idején – nem társadalmi ismérvekkel meghatározott osztályt jelent. Igaz, a nemesi előjogok megszűntek, és már nem is a nem nemesi lakosságot értik rajta. Csakhogy elvesztette azt a politikai tartalmat is, amit a népiesség csúcsán Petőfi és Erdélyi képviseltek az irodalomhoz kapcsolva. Most némileg visszalépve egy korábbi fokra, az írásbeliség elterjedése előtt kialakult hagyomány hordozóit értik népen. Vagyis e felfogás szerint nem az adott társadalmi osztály vagy réteg határozza meg a műveltséget, hanem fordítva: kulturális leszármazás nyomán beszélnek népről. Arany János Merényi László meseköteteinek bírálatában ugyan viszszatérően “parasztmesélők”-ről ír. Ez azonban kivétel, jóllehet jelzi az irányt, mely részint a kérdés társadalomtörténeti tisztázása, részint a népi és paraszti kultúra azonosítása felé mutat, ámde szándéka még nagyon sokáig nem teljesedik be.

A szépirodalomban a vezető népnemzeti irány eszménye – Erdélyi alapvető tanulmányai óta, ha nem is pontosan őt követve – a népköltészeten alapuló, legalább példaként rá tekintő műköltészet. Innen érthető, hogy Arany János és Gyulai, Erdélyihez hasonlóan, elsősorban esztétikai szempontok alapján közelítenek a folklórhoz, bár a bölcseleti megalapozottság nem oly alapos és mély náluk, mint Erdélyinél láttuk.

4.1. A naiv eposz és a történeti néphagyomány értékeArany János viszonylag kevés folklorisztikai tárgyú cikket és tanulmányt írt, ezek azonban szinte kivétel nélkül alakították kora magyar népköltészet-elméletét, továbbá befolyásolták a gyűjtőmunkát. Arany folklórtémáiról sokan írtak, Viski Károly pompás kis könyvében “tárgyi néprajzának” vázlatát is elkészítette (Arany népe. Nagyvárad, 1919), sajnálatos azonban, hogy mindeddig nem készült önálló tanulmány Arany folklorisztikai nézeteiről.

Népköltészet-szemléletének alakulása az 1850-es években elég pontosan követhető a nagykőrösi tanárság idején írott oktatási segédanyagokban (A magyar irodalom története rövid kivonatban; Széptani jegyzetek). Szempontunkból két dolog különösen föltűnő ezekben a költő halála után kiadott szövegekben. Az egyik az, hogy Arany az irodalmat fejlődésmenetben képzelte el, a másik a népköltészet kiemelt helye, a műköltészettől el nem választott szerepe ebben a folyamatban. Az eseménytörténetben főleg Toldy Ferenc irodalomtörténetének anyagát követi, de szembeötlő, milyen biztos kézzel emeli ki a hősepikai mozzanatokat és a népköltészeti hátterű kerek történeteket mind a hun mondakörből, mind a későbbi korokra vonatkozó krónikás emlékekből. Többségükkel később dolgozataiban és költészetében ismét találkozunk. A Széptani jegyzetek a mesével Henszlmann alapján csak érintőlegesen foglalkoznak, a mondát és a legendát feldolgozások után említik, annál inkább részletezi a költő az eposzt, ami tanúsítja, hogy hosszabb ideig gondolkodott kiemelkedő tanulmánya, a Naiv eposzunk tárgyán (1858–1860).

A népi eposzok kutatása nem olyan mély gyökerű az európai kultúrában, mint az ősvalláskutatás, de ez idő tájt már ugyancsak nagy múltra tekinthetett vissza, a XVII. század végétől kezdődő, Homérosz szerzősége körül forgó vitákban formálódott. Arany és elvbarátai már úgy tekintettek a népi eposzra, mint amely az irodalom egy bizonyos fejlődési fokán a népköltészetből született, és szerencsés nemzeteknél fenn is maradt, a művelődéstörténet legkorábbi jelentékeny alkotásaként a nemzeti karakter hű kifejezője, a nemzeti tudat egyik oszlopa. Tudvalevő, hogy a XVIII. században és a XIX. század első felében több európai nép írói keresték és eredménnyel rekonstruálták nemzeti eposzaikat (Cid, Nibelungenlied, Kalevala, Kalevipoeg). Aranyt közvetlenül – az akkor még valódinak hitt – cseh hamisítvány, az úgynevezett Királyudvari kézirat (Královédvuri-kódex) késztette töprengésre, de magával a problémával előtte már többen foglalkoztak, például Toldy és Csengery. Arany kínzó hiányérzetét szerette volna eltüntetni, miként az a cseheknél “sikerült”. Csakhogy ez – függetlenül a még le nem leplezett kegyes csalástól – nagyon nehéz feladatnak bizonyult.

Megragadó, hogy tanulmányának első felében hogyan küzd két nézet: az egyik az irodalomtörténetből merített törvényszerűségekből eleve arra következtetett, hogy mindenképpen kellett magyar naiv eposznak lennie, a másik kételkedett, mert az ismert külföldi párhuzamokkal ellentétben, az élő népköltészetben nem lelhette fel nyomát. Az első nézet győzött, mert a költő az írásbeli emlékekhez fordult, és ott megtalálta a szerinte a népköltészetből származó, megbízhatóan “homéri helyeket”. A kérdés azonban továbbra is kérdés maradt, ha át is alakult a népi epika általános problematikájává. Olyannyira, hogy több nemzedék folkloristáit foglalkoztatta még akkor is, midőn kiderült, hogy Arany vágya soha nem teljesülhet, mert az irodalmi fejlődés lépcsőfokai korántsem kötelezőek minden népre és nyelvre (Katona Lajos, Sebestyén Gyula, Király György, Solymossy Sándor, Honti János és mások).

A másik jelentős tanulság Ipolyi Arnold Magyar Mythologiájára gondolva tűnik föl. Arany meggyőzte önmagát az eposz valahai létéről, de ez nem jelentette, hogy cáfolta volna empirikus tapasztalatát az élő történeti



néphagyomány erőtlenségéről. Csalódottságát nem palástolta, sőt szigorúbb is, mint Kölcsey és Erdélyi voltak, akik a népdalban legalább néhány száz esztendővel korábbi emlékeket fedeztek föl. “Vajon a nép, mely daltermő képességét mostanig megtartotta, sőt egypár becses románcát is mutathat fel, a nép, melynek tündérmeséi, műalkat (compositio) tekintetében, bármely népfaj hasonló beszélyeivel kiállják a versenyt, mindig oly kevés hajlamot érzett-e mondai s történeti költemény iránt, mint napjainkban? Mert nagy önáltatás nélkül nem mondhatni, hogy a jelen öltő effélékben gazdag, ilyenek létrehozásában termékeny volna. Egy-egy rideg monda, töredékben, zilált prózában, hullong itt-amott; rajta műalkatnak semmi nyoma. Mátyás előtti királyait, vezéreit elfeledte a magyar; s ami keveset az »Isten ostoráról« tud, nagyrészben, s talán egészen, Losonczi István népszerű könyvének köszöni. De amit tud, az is inkább adomaszerű, mint költői vonásokkal bír: és ha a hagyomány némely töredékét megőrzeni a jelen korra juttatni képes volt, nem látszik, hogy ebben a műalak által elősegéltetett volna” (Arany János, 1962, 264).

Arany önellentmondástól nem mentesen – hiszen ő változatlanul bízik a népköltészet történeti erejében – kétségbe vonja a nép történeti emlékezetének és hagyományőrző szerepének hitelét. Csengery többek közt azért támadta Ipolyit, mert az historikusként túlzott bizalommal kezelte a szóhagyományt. Az “epikai hitel”-en amúgy is töprengő Arany magamagával küzdött meg a kútfők hasznosíthatóságának kérdésében, és noha tanulmányában nem mondta ki, némi keserűséggel belátta a rekonstrukció lehetetlenségét. Nem véletlen, hogy jóllehet formálisan nem zárta le a kérdést, többé folklorisztikájában nem fordul elő a lehetőség mérlegelése, hanem áttevődött a költészet világába.

Az eposz megtalálásának föladása nagy lépés volt a történetiség elvének érvényesítése felé: a folklorisztika túlzott őstörténeti irányultságát enyhítette. Losonczi népszerű Hármas kis tükrének említése a folklorizáció egyik első határozott észlelése a magyar népköltészet történeti rétegeinek és forrásainak kutatásában. Más kérdés, hogy ezeket az ujjmutatásokat sem a folklór, sem általában a néprajz még hosszú ideig nem hasznosította.

Jellemzően romantikus, ahogyan Arany megtalálta az okot “pusztáink rövid emlékezetű Kalliopéjá”-ra. A krónikák tanúsága szerint – véli – az írásbeliség és a szóhagyomány korai szétválását megsínylette a költészet, mely ezáltal biztos alapját vesztette el, és kárát látta a folklór is, mely az írástudóktól lenézve, a hátrányos helyzetben kallódni kezdett. A végső ok, “mely nemzetünk jellemében gyökerezik” az ellentmondásos – mert véd az ábrándoktól és a megalapozatlan következtetésektől, de rombol is – közösségi tulajdonság, a “józanság,” és a “kritikai szellem”. Csak az “ösztönszerű jó ízlés, e költői érzék”, mely “a népben nemcsak a jelenkor sajátja; megvolt az mindig”, a népléleknek köszönhetően csak ez nem szenvedett kárt. A költő ide fordul, hogy a népköltészetben rejlő erőt kiaknázhassa.

4.2. A folklórszövegek feldolgozásának és lejegyzésének hitelességeA fennmaradt kótás dalgyűjteményen kívül Arany János keveset foglalkozott népköltési gyűjtéssel (néhány ballada, gyermekmondóka, állathívogató jelent meg a nevével), annál inkább érdekelte a gyűjtés és a közlés módja. Idevágó nézeteit Merényi első kötetéről készített elvi jelentőségű írásában foglalta össze: Eredeti népmesék – Bírálat (1862).

Merényi László (1837–1907) jogi végzettségű tisztviselő volt. Négykötetnyi népmese kiadása után (1861–1863), bár a Kisfaludy Társaságtól és az Akadémiától kapott később is támogatást, további anyagot nem tett közzé, elméleti munkásságot pedig nem folytatott. Arany bírálata több ponton kapcsolódik a naiv eposzunkról szóló tanulmányhoz. Megállapítja, hogy az elbeszélő és a befogadó között a nép- és a műköltészetben lényeges különbség van. Valaha az eposzi korban a befogadó-hallgató is aktív volt, akár a költő, ma viszont a műköltészet az olvasót passzivitásba szorítja. Ám nincs veszve még az eredeti állapot megtalálásának minden esélye: “A mi eposzi korunk úgyszólva nyom nélkül enyészett el; nekünk alig maradt egyéb, mint rajtafogni a népszellem epikai megnyilatkozását, ott, ahol az még található, a népmesékben, s teremtvényeit hű feljegyzés által megóvni az enyészettől” (Arany János, 1968, 327).

Mit értett a történeti hagyomány “műalkata” gyengeségén borongó költő a “hű feljegyzés”-en? Felfogását, akár Erdélyiét, befolyásolta a német romantika még akkor és sokkal később is igaznak hitt elképzelése a népköltészet születéséről. Vagyis a nép egyetemlegesen alkot, nem pedig az egyén költ. Az egyes ember legfeljebb ront vagy javít a szövegen, de akkor is a közösség nyilatkozik meg általa elfogadón vagy elutasítón. Következésképpen a gyűjtő – mint a néphez tartozó ember – alakíthat a mesén, sőt a jó gyűjtő “mindenek felett egy tökéletes mesemondó képességével legyen felruházva” (Arany János, 1968, 328). Arany tehát a fentebbi idézet szerint a népszellem által megőrzött helyzetbe beilleszkedő, visszaemlékező gyűjtést pártolta. A gyűjtő úgy rögzítse a



mesét, mint ha a “legkitűnőbb mesemondó szájjal előadná”. Nagyon vigyázzon a nép stílusára, a szép magyar nyelvre, de a történet menetét és a mesélő “észjárását” is tartsa feltétlen tiszteletben. Merényi kötete e tekintetben nem volt példaadó. De a bírálat nem ítélkezett, hanem bátorított. Nagyobbik felében finoman nyesegette azokat a stiláris hibákat, amelyek a legnagyobb csábításból, az “írói vágy”-ból fakadtak. Végül Arany még a bírálat műfaji határait is átlépte, amikor Henszlmann osztályozásának fenntartását javasolta és a rímes-ritmikus találós kérdések jelentőségét méltatta.

Arany János elvei megfeleltek a korabeli európai folklorisztika általános gyakorlatának, és évtizedeken át zsinórmértékül szolgáltak a magyar népköltészeti gyűjtésben. Jelentőségük akkor mérlegelhető igazán, ha visszapillantunk a szövegközlés négy évtizednyi megtett útjára. Bár Gaal György meséinek nincs kritikai kiadása, tudjuk, hogy az eredeti szövegeket alaposan átírta. Áthághatta a kor szokásos átdolgozási normáinak határát, mert ez a tény az egyik ösztönzőnek, Wilhelm Grimmnek is föltűnt. Megjegyzését Gyulai Pál 1862-ben idézte. Ugyanő pedig Erdélyi meseközléseit azért bírálta, mert nem találta eléggé élethűnek, természetesnek és színesnek, vagyis a szerkesztő-átdolgozó Erdélyi nem felelt meg az egyébként később kialakult Arany János-i stíluseszménynek. Ipolyi még Erdélyihez képest is visszalépett – igaz, ez csak évtizedek múlva derült ki –, mert ő nem a szépirodalom, hanem a történelem oldaláról közelítette meg az anyagot. Nem érdekelte a monda vagy a mese elbeszélői modora, csak a tartalma és a mitológiai rekonstrukcióhoz alkalmas adat. Nagy mesegyűjteménye ezért lerövidített, tömörített szövegekből áll. Nem csoda, hogy több mint ötven esztendeig várt a megjelenésre (1914). Arany László még 1890-ben sem találta kiadásra alkalmasnak.

Arany János elképzeléseit Kriza János gyűjtői gyakorlatával igazoltan a Magyar Népköltési Gyűjtemény szerkesztőjeként Gyulai Pál emelte igazi normává. Igaz, az ifjú Arany László (1844–1898) volt az első, aki követte apja útmutatásait nagyszámú kiadást megért klasszikussá lett könyvében: Eredeti népmesék (Pest, 1862). Nem késett Gyulai dicsérete a Budapesti Szemlében. Mi több, Arany László siető buzgalommal kérte számon Merényi újabb kötetén apja elveit, holott a gyűjtő valószínűleg még nem ismerhette a nevezetes bírálatot, amidőn kéziratát nyomdába adta. Ezek az írások az Arany Jánoséival együtt híven jelzik a népköltészet körül megpezsdült gondolkodást. Tovább tágult a műfajok köre is. A szabadságharc előtt a dal, utóbb a mese állt az érdeklődés középpontjában, most pedig a ballada kért benne helyet. Annál is inkább, mert ismeretes, hogy az abszolutizmus idején milyen magasra csapott a balladaírás divatja. Pedig népballadákat, különösen azokat a pompás szövegeket, amelyek utóbb a magyar folklór legcsodálatosabb alkotásai közé emelkedtek, még nagyon keveset ismertek.

Ezért hathatott nagy meglepetésként, amikor Kriza egyik gyűjtőtársa, Nagy Lajos, nyilván elunva a lassan készülő kötetre várakozást, 1858-ban Barcsai címmel közzétett egy szép töredéket. A sárospataki elszigeteltségben élő Erdélyi, továbbiak előkerülésében bízva, azonnal üdvözölte. A Kolozsvárt tartózkodó Gyulait többek közt ez a közlés ösztökélte, hogy diákkori gyűjtőtapasztalatait felelevenítse. Ebben a hangulatban írhatta Gyulainak Kemény Zsigmond, aki nem foglalkozott a népköltészet esztétikai értékeivel, a “Boriska”-töredék történeti képet fölvillantó négy soráról: “Ez az a hang, amiért odaadnám minden regényemet” (kiadatlan kéziratból idézi Sebestyén Gyula, 1911/b, 126).

Gyulai 1860 februárjában a frissen alakult Erdélyi Múzeum Egyletben mutatta be terjedelmes tanulmányát egy sor újabban lejegyzett népköltési szövegről, köztük több balladáról. Közvetlen célja a gyűjtésre lelkesítés, a kutatómunkára buzdítás volt. Amint írta, ha ő városon “egy székely kocsistól” és “gyalui szolgálótól” rövid idő alatt annyit, amennyit bemutatott, összegyűjthetett, mennyivel többet tehetnek azok, akik falun élnek.

A tudománytörténeti irodalom egybehangzó véleménye szerint, ez az előadás adott döntő lökést Kriza János akkor már unitárius püspöknek, hogy régóta vajúdó tervét tető alá hozza. A fiatal Kriza 1835-ben, a Deutsche Mythologie megjelenésének évében érkezett Berlinbe, egyetemi tanulmányokat folytatandó. Nem tudjuk, hogyan és milyen mértékben ismerkedett meg a Grimm testvérek munkásságával, de ösztönzésük később gyűjtői működésének széles körén megmutatkozott. Beletartoztak nemcsak a dalok, mesék, balladák, hanem a szólások, közmondások, szokásköltészet, a táncszók és a nagyon gazdag nyelvjárási anyag is. Első gyűjtési fölhívását Erdélyi Jánost megelőzően – akit egyébként erdélyi munkatársak nem támogattak – 1842-ben bocsátotta ki, de az egyelőre nem nagy visszhangot vert. A munkát nem adta fel, míg végül kissé nehézkes és körülményeskedő természetét az energikus Gyulai baráti zaklatásai, az anyagi gondokat pedig Mikó Imre gróf támogatása legyőzte, és 1863 elején Kolozsvárt megjelenhetett a klasszikus magyar népköltési gyűjtemények legjelesebbjeinek egyike, a Vadrózsák.

A kiadás előtti utolsó fél évben az elkészülő nyomdai íveket Kriza postán küldözgette az időközben Pestre költözött Gyulainak, aki ezek ismeretében írta meg a magyar folklorisztika első jelentős ballada-szaktanulmányát: Két ó-székely ballada (Szépirodalmi Figyelő, 1862). A Vadrózsák “hatalmas szavú beharangozásá”-t (Sebestyén Gyula) végezte el vele Gyulai, és egyúttal összegezte nézeteit a népköltészetről.



Mind a népiességre, mind a népnemzeti irány első szakaszára jellemző a népköltészetnek az az elragadtatott méltatása, amivel – a különben lelkesülő alkatnak igazán nem nevezhető szerző – közeledett tárgyához. A címben szereplő “ó-székely” szóösszetétel tévedhetetlenül az ősi előképre utal, mert Gyulai legalább akkora jelentőséget tulajdonított a magyar műveltség történetében Kriza munkájának, mint volt a maga idején az angolban Percy püspök “óangol” balladáinak. Krizáról tartott emlékbeszédében utóbb még egyszer visszatért ez a gondolat, midőn az unitárius püspököt a “székely népballadák Percy”-jeként parentálta el.

Gyulainak a balladák mellett Toldy Ferenc és Kazinczy Gábor Gaal magyar nyelvű kiadásához írt bevezetője adott alkalmat szemléletének kifejtésére. Akár Aranyt és Erdélyit, őt is a népköltészet és műköltészet, népi kultúra és nemzeti kultúra viszonya izgatta, ezért nem tetszett neki a Gaal-kötet gondozóinak az irodalmi népiesség csúcskorszakát megelőző időkre jellemző felfogása, mely az elismerés ellenére nem tulajdonít kiemelt jelentőséget a népköltészet irodalmi befolyásának. Az igazsághoz tartozik, hogy a kötetek bevezetői rövidek, nem rendszeresen kifejtett véleményt tartalmaznak, inkább megjegyzéseket. Gyulai nem annyira a leírtakkal vitázott, inkább azért apprehendált, ami szerinte hiányzott. Ismét Aranyhoz és Erdélyihez hasonlóan, olyan történeti fejődésmenetben látta az irodalmat, melyben a mű- és népköltészet nem alá- és fölérendeltségben, hanem mellérendeltségben állnak, “de egyik sem menekülhet a másik hatása alól”. Hiszen Homérosz nélkül a hatalmas ókori eposzköltészet nem születhetett volna meg, és Shakespeare is fölszívta kora mondavilágát. Összehasonlításuknál mégis inkább az ellentétekre épít: a nép közösségben alkot – a műköltőt ismerjük; a nép elfogadja vagy elutasítja az alkotást, az utóbbi eltűnéssel jár –, a műköltészet a fogadtatástól függetlenül fennmarad; a népköltészet csak a lírát és az epikát ismeri – a műköltészet a drámát is stb. De már nem fogadja el különbségnek azt, amit Toldy és Kazinczy, hogy a népköltészet töredékes, a műköltői alkotás nem, mert mindkettőt jellemezheti mindkét tulajdonság. Sok meseszöveg töredékes, de a balladák közt találni tökéletes “kompozíciókat”, s ugyanez fölfedezhető a műköltészetben is, ami egy újabb érv egyenjogúságuk mellett.

Gyulai gondolatai közül nem egy első megfogalmazása a folklórelméletben később vitán felül álló megállapításoknak. Ezek a megállapítások a néprajzi gondolkodás differenciálódását és mélyülését jelzik. Nem változtat ezen az a paradoxon, hogy Toldy és Kazinczy “archaikusabb”, a nemesi romantikában gyökerező felfogása azzal, hogy nem eszményíti a népköltészetet, mégis inkább előremutat a szaktudomány vonalán.

4.3. Kriza János és a Vadrózsa-pörA Vadrózsák a felölelt műfajokat tekintve – bár regionális – az első teljesnek mondható magyar népköltési gyűjtemény. Igaza lett Gyulainak: a magyar művelődés becses és jelképi értékű alkotásává vált utóéletében. A részletközléseket nem számítva, a maga nemében páratlanul nagyszámú, négy többé-kevésbé betűhív kiadást ért meg. Sőt az ismétlések mind valamelyik Kriza-évfordulón láttak napvilágot. Míg az elméletet teremtő Arany János és Gyulai Pál folklorisztikájáról mindmáig nincs egyetlen önálló cikk sem, Krizáról és gyűjtőtevékenységéről sokat írtak. A viszonylag bő Kriza-filológia jóvoltából ismerjük gyűjtési módszerét, a segítőtársak egy részét, sőt néhány jelesebb adatközlőjét, a gyűjtemény elő- és utóéletét.

Folklorisztikai cikkeket, elméleti tanulmányokat Kriza János nem írt, pedig a Vadrózsák jegyzetei tanúsítják, milyen jól ismerte az addig kiadott magyar népköltészetet. Különösen sűrűn hivatkozott Erdélyire. A jegyzetek mindenekelőtt a népköltészet korabeli életéről tartalmaznak értékes adalékokat. A szövegközlés – mint elöljáróban jeleztük – az Arany János-i eszmény klasszikus megvalósítása. A fennmaradt levelezés pontosan bizonyítja, hogy kivált a prózai darabokat Kriza stilizálta. Ezt nevezte ő “öltöztetés”-nek, székely ízzel “vastagabb lére eresztésnek”, “önmagán való áteresztésnek”. Szépírói tálentumának köszönhetően az átdolgozás mesterkéltségtől mentes maradt, sőt sikerült a székely tájnyelvet alapul véve olyan irodalmias szövegközlési modort kialakítania, mely máig sajátos és vonzó hangulatot ad a gyűjteménynek.

A Vadrózsák előszava ószövetségi képpel fokozza az olvasó áhítatát: “a szerény vadrózsabokorból” a “magyar hongénius szava” hangzik, a Székelyföld pedig, melyen “az irodalom saruját levetve állunk”, “az élő magyar nyelv egyik klasszikus földrésze”, ahol “népi ereklyék”, “nemzeti nyelvünk – az irodalmunkra nézve megbecsülhetetlen kincsek mondhatni termésaranyak”, ha elfogyófélben is, találhatók. Nem csoda, hogy a könyv megjelenését követő üdvözlő-örvendező ismertetések után Iulian Grozescu, Pesten élő román újságíró támadása (Fővárosi Lapok, 1864, 114. sz.) mind Krizát, mind a Vadrózsákat ünneplő irodalmi közvéleményt nagyon bántón érintette. Grozescu román eredeti után készült hamisítványnak nevezte a “Kőműves Kelemen” (A falba épített asszony) és a “Molnár Anna” (Az elcsalt feleség) balladákat. A cikkét követő szenvedélyes hangú vitát, melyben a vádakat visszautasították, Arany János nevezte el Vadrózsa-pörnek. A támadás nemcsak a nemzeti kultúra frissen felfedezett értékeit érte, hanem Kriza írói becsületébe is vágott. A cikkek és viszontválaszok sorát a húszéves Arany László heves fölszólalása nyitotta meg. Egyúttal az ő történetiségét is érvényesítő írása volt tudományosan a legkorszerűbb és távlataiban is legmesszebbre mutató. Mint Németh G.



Béla jelezte, szép példája ez az írás a romantikus nemzetkarakterológiát bíráló, a romantika szellemétől azonban még el nem szakadó, de már a pozitivizmusra oly jellemző motívumátadást, -hasonlítást előtérbe helyező felfogásnak. (Arany László ismeretei friss Taine-olvasmányélményén alapultak.) A nemzeti jellegzetességeket tehát nem tagadja, de azokat részben változóknak, a történelmi-társadalmi környezeti adottságoktól meghatározottaknak tekinti.

Arany János hasonló értelemben és nem kevésbé kemény hangon a Koszorú glosszáiban mondta el véleményét, de inkább esztétikai irányba tolva el a kérdést, vagyis nem annyira az eredet megválaszolását, mint a végleges változatnak tekintett mű poétikai értékét tartotta fontosnak. Mások azonban – s ez a román félre is áll – nem mozdultak a fájó eredetkérdéstől, mintha egy évtizeddel korábban Ipolyi Arnold tetemes mértékben nem használta volna a szomszéd népi és nemzetiségi anyagot, és nem szemléltette volna a műveltségelemek hasonlóságát. Kriza kérte Gyulait is felszólalásra, de az már tulajdonképpen a vita előtt elmondta véleményét, amikor az Erdélyi Múzeum Egyletben elhangzott előadásához kiegészítést fűzött. Ugyanis egy “román ajkú honfitárstól” a “Molnár Anna” ballada román eredetét állító névtelen levelet kapott. Gyulai megvizsgálta a szöveget, s nem adott helyt az ismeretlen állításának. A Vadrózsa-pör krónikájához tartozik végül Kriza önérzetes és szerény válasza.

A vita egy addig kevéssé emlegetett szükségre, az összehasonlító folklórkutatásra figyelmeztetett. Tanulságai azonban igazán a következő évtizedekben lettek nyilvánvalóvá, miután túlsúlyra jutott az összehasonlító irány, és mind több balladát jegyeztek le, többek közt épp a vád cáfolatául. A vita utóélete még két megjegyzést érdemel. Az egyik az, hogy utóbb is föllobbant egy-egy újabb hasonló pör, és máig vannak nézetkülönbségek magyar és román néprajzkutatók között. A másik, hogy a Vadrózsákkal foglalkozó magyar szakirodalom mindannyiszor alkalmat talált, hogy ezen a példán figyelmeztessen az egyoldalú nemzeti szemlélet veszélyeire (pl. Alexits György, Ortutay Gyula, Viski Károly).

Kriza készült a Vadrózsák folytatására, de az anyagi nehézségek és halála miatt az összegyűlt szövegek egyelőre kéziratban maradtak. Gyulai még egy érdemes tanulmányt írt, a Magyar Népköltési Gyűjtemény első kötetében (1872) közölt “karácsonyi mystériumok és vízkereszti játékok”, azaz betlehemesek szövegét elemezte. Számos időálló megállapítás olvasható itt is, ebben a tárgyát, a népi színjátékot tekintve első magyar nyelvű dolgozatban. Az irodalomtörténész Gyulai tisztában volt a keresztyén karácsony és az ókori pogány kultuszok szoros kapcsolatával, de nem mutatkozott a meteorológiai mítoszelmélet hívének. Művelődéstörténeti tájékozottság alapján jelölte ki a szövegek ősforrását, a középkori római katolikus liturgiát. Ezzel Arany után ő is letette a garast az írásos kútfőből eredő népköltési alkotások értékelése mellett, anélkül hogy föladta volna az ismeretlen nép költői gyakorlatába vetett hitét.

A Vadrózsákkal és ezzel a tanulmánnyal lezárult a folyamat, amely kialakította és legalább fél évszázadra meghatározta a magyar folklór fogalmát. Végleg kirekesztődtek belőle a népies dalok, noha Kriza még közölt ilyeneket, de gondosan elkülönítve. Kálmány Lajos első kötetében (1877) már csak tévedésből találkozhatunk műköltői alkotásokkal, vagyis ha a gyűjtő nem vette észre, mivel van dolga.

A megállapodottságra jellemző, mennyire nem változtak Gyulai folklorisztikai nézetei. Ránk maradt az 1888–1889. évi első félévben a népköltészetről tartott egyetemi előadásainak töredékes szövege. Majd harminc évvel korábbi véleményét látjuk itt viszont, annyi újdonsággal bővítve, hogy először kísérelte meg rendszerben előadni mindazt, amit a magyar népköltészet műfajairól és stilisztikájáról addig tudtak. A szöveg sejteti, a professzor képes lett volna tanulmányként, akár monográfiaként is kidolgozni előadásait. Erre már nem került sor. Folklorisztikai indíttatást azonban sok tanítványa kapott tőle, velük a következő korszakban találkozunk.


4. fejezet - IV. fejezet A POZITIVIZMUS KORSZAKA (1872–1933)A magyar néprajz nagyon sokat köszönhet a pozitivizmusnak, gondolati ösztönzéseket, módszert és intézményrendszert egyaránt. Azt lehet mondani, hogy a különfajta összetevőkből a pozitivista eszmék hívták létre azt a tudományágazatot, amelyet ma is magyar néprajznak nevezünk, hiszen ekkor fogalmazták meg először tárgyát és módszerét.

A tudományos életnek a korábbinál jóval gazdagabb rétegzettsége, épp a pozitivizmus által késztetett fokozott ágazati tagoltsága miatt, ebben az időszakban a néprajzi gondolkodás motiváltságát jóval körülményesebb megragadni, mint ugyanezt a viszonylatot a romantika korában. A pozitivizmus maga is rendkívül bonyolult jelenség, mind időbeli, mind térbeli tagoltsága változatos, országonként máskor és másként jelentkezett. Magyarország szellemi élete változatlanul erősen tapadt a német nyelvterület tudományosságához, ám a három nagy, nyelvileg köthető (angol, francia, német) pozitivista áramlat közt a németnek egyáltalán nem volt olyan egyoldalúan kiemelkedő szerepe a magyarországi pozitivizmusban, mint a német művelődésnek a romantikában. De nemcsak erről van szó. Legalábbis a néprajzban, ebben a fiatal, ekkor körvonalazódó tudományban, alig találkozunk olyan eredeti interpretációkkal, mint az irodalomtudományban vagy a történetírásban. Különösen szembeötlő az az elméleti önállótlanság és érdektelenség, mely a pozitivista magyar néprajz majdnem egész történetén végigvonul. Ritka az olyan igazán nagy áttekintő képességű, elméleti igényességű ember, mint Katona Lajos volt. Ellentmondás, de a korszak szellemére jellemző is, hogy Katona követőinek elsőrendű feladatként mégsem az elméleti munkát ajánlotta, hanem az anyaggyűjtést és a rendszerezést. A pozitivista néprajz kiemelkedő kutatói valóban rendszerező és anyaggyűjtő tudósok. Ők is “megsínylik” azonban, hogy a magyar néprajzban – Katona kísérlete ellenére – nem alakult ki átfogó pozitivista elmélet. A problémák halmozódását, a különben tiszteletre méltó összegző mű, A magyarság néprajza sűrítetten tárja elénk.

A néprajzi szemlélet évtizedeken át kevéssé változik, ám a kutatási területek évtizedről évtizedre szélesülnek. Ortutay Gyula visszatekintő bírálatában leltározásnak mondja a korszak gyűjtői tevékenységét. A pozitivista gyökerű, ám interpretációt nélkülöző anyagfeltárást a tudománytörténet faktológiának emlegeti. Ha elégedetlenek vagyunk is a gondolatfölvetések és termékeny viták hiánya miatt, tárgyilagosan el kell ismerni, hogy a szorgalmas gyűjtő-regisztráló tevékenység és a ténykultusz nélkül, melynek a filozófiai értelmű pozitivizmushoz alig van köze, az utókor nehezen boldogulna. A részágazatok aprólékosabb vizsgálata sokszor alig haladhatja meg a kutatástörténeti áttekintés fokát, mégis van néhány olyan elv és következményként jelenség, mely szinte az egész korszakot befolyásolta, és közvetetten a néprajz majd minden munkatársára hatott. Elöljáróban még ezeket szükséges röviden vázolni.

A romantikát követő szemléleti változásoknak a döntő lökést az etnológia kialakulása adta az 1870-es években. Az Európán kívüli népekről szerzett ismeretek erre az időre már hatalmas mennyiséggé duzzadtak, mégis uralkodott a degradációs elmélet, amely a nagy európai civilizációkhoz mérve primitívnek vagy romlottnak tekintette a kultúrájukat. Az emberiség művelődéstörténetének egységes voltát meghirdető etnológia nemcsak ezzel ütközött, hanem szembekerült az indoeurópai népek kulturális örökségéhez kapcsolódva a nyelv, a kultúra és az etnikum elválaszthatatlanságát egyre merevebben hirdető német tudományossággal is (Grimm testvérek, Max Müller, Riehl). Az organikus fejlődés eszméje már jelen volt a romantikában, elsősorban Herder hatására a magyar gondolkodásban is meggyökeresedett. Az etnológia a fejlődéstannak az egész emberiségre kimondott egyetemes elvével adott új értelmet a változatlan fontosságú, sőt egyre fontosabb gondolatnak. Különösen E. H. Morgan és még inkább E. B. Tylor nevét kell megemlítenünk a tudományos fordulat elindítói közül. (Utóbbi 1898-ban Magyarországon is járt.)

A korra jellemző és nagy hatású volt az evolúció általános érvényének kiterjesztése, vagyis: a természet és a társadalom egy és ugyanazon fejlődéstörvények szerint halad. Innen csak egy lépés, hogy ha az akkor divatos elképzelés szerint az egyszerűbb felépítésű élőlények szervezetéből következtetni lehet az élővilág korai állapotára, akkor a primitív társadalmak élete is fölvilágosításul szolgálhat az őstársadalmakéra (Ch. Darwin, J. Lubbock). Ebben az elképzelésben magától értetődő, hogy a társadalom- és történetvizsgálat módszere is csak természettudományi lehet. Az első és második magyar etnográfusnemzedék hang- és irányadói közül sokan természettudományi szakokat végeztek az egyetemen (Jankó János, Bátky Zsigmond, Györffy István), és egyébként is természettudományos alapműveltségűek (Herman Ottó) voltak. Legtöbben a századvég és századelő Magyarországán gyorsan európai rangra emelkedő földrajztudományhoz kapcsolódtak, emellett


IV. fejezet A POZITIVIZMUS KORSZAKA (1872–1933)

vonzotta őket a fizikai antropológia is. A magyar néprajz tárgyát és módszerét elsőként megfogalmazó Katona Lajos a pozitivista szociológia hatása alatt szintén természettudományos rendszerben fejtette ki elképzelését. Sőt még a tipikus szobatudós filológus, Solymossy Sándor is így emlékezett 1910-ben Katona Lajosra: “humanisztikus tanulmányokban is az egyedül helyes kutatómódszer a természettudományi, az adatszerű, a tényekhez ragaszkodó”, hogy aztán alig egy évtized múlva elutasítsa mind a természettudományos módszert, mind az egyetemes fejlődés elvét (Solymossy Sándor, 1910, 259). De ez már a korszak vége felé történik, amikor Nyugat-Európa-szerte hasonlóan szembefordulnak az evolúció egyetemességének gondolatával.

A darwini fejlődéstani törvényeknek a társadalomra alkalmazása, amit általában szociáldarwinizmusként említenek, nálunk egy sajátos jelenséget teremtett. A nemzetek és népek közötti összeütközéseket “létharc”-nak, versengésnek tekintették, és akár a természethistóriában, itt is kiválogatódással számoltak. Németh G. Béla e gondolkodástörténeti jelenség magyarországi változatának leírója, egyedi megvalósulást feltételezve, némi túlzással “nacionáldarwinizmus”-nak nevezte el a magyarság kiválogatódásáról és az ebből adódó kulturális és politikai vezető szerepről szóló tant. Néprajzkutatók nincsenek megfogalmazói között, de visszhangjával a néprajzban is találkozunk (Herman Ottó, Munkácsi Bernát, Malonyay Dezső).

A létfenntartási harc és a nemzetek kiválogatódásának eszméjét vallók a magyar nemzetiség fokozódó veszélyeztetettségére és a védekezés szükségességére hivatkoztak. Ismert, hogy ez az érzés már a romantikában is jelen volt. Igaz, a néprajzi gondolkodást, a folklorisztika alakulását közvetlenül nem befolyásolta. A századvég egységesülő néprajzában azonban az előzőeknél jóval erőteljesebben jelentkezett, amit az nyomatékosított, hogy a leíró tudomány művelői rádöbbentek: az évtizedekkel előbb hőn óhajtott polgárosulás most a kapitalizmus gyors térnyerésével rendet vágott abban a hagyományban, melyet a nemzeti jelleg hív őrzőjének tudtak. Észlelni kellett a változást a fejlődéseszme álláspontjáról is, mely az elért civilizációs magaslatokról való visszapillantást, a teljesítmények és a megtett út számbavételét előírta. Így ugyan differenciálódott a műveltségi fokok látása, de a félelemérzet is megerősödött, ami azt diktálta, hogy a föltartóztathatatlan fejlődés rombolását megelőzendő, minél előbb és minél teljesebben fölkutatni és rögzíteni kell a népi hagyományokat.

Ezek a hagyományok, mint tudjuk, a kortársak szemében őstörténeti értékkel bírtak. Az őstörténet fontosságát erősítette az emberiség ősállapotával foglalkozó etnológia is. Az őstörténeti kutatás azonban már nem lehetett ugyanaz, mint volt a romantikában. Szélesebb lett a látókör, tetemesebb az ismeret, egzaktabb, filológiára támaszkodó az elemzés, s nem utolsósorban a romantikus feladatvállalások ellentmondásai is megmutatkoztak. Ezért került sor a romantikus hagyomány bírálatára, melyet a folklorisztikában Katona Lajos végzett el.

Csakhogy a bírálat még a legélesebben fogalmazó Katona tanulmányaiban sem vált határozott szakítássá. Erre nem is volt szükség, a folytonosság és a már egyszer feltárt adatok hasznosságát valló Katona jól tudta ezt. Viszont kortársai és a következő nemzedékbeliek, néhányukat nem számítva, szorosan tapadtak a romantikában általában megfogalmazott őstörténeti célhoz. Amint halványodtak – a korszak vége felé – az eredeti pozitivista eszmék, úgy ütött át mind erőteljesebben a néprajz általános szemléletének szövetén a romantikus tradíció. Mutatis mutandis – belőle is eltűntek időközben a filozófiai természetű alapgondolatok.

A motívumkutatás és a tárgytörténet, valamint– csekély kivétellel – a terepmunkához határozott ragaszkodás a korszak módszerének legfőbb vonásai, a pozitivizmus vívmányai, mind a saját őstörténeti rekonstrukciót, végső soron tehát egy a romantikában megfogalmazott célt szolgáltak. Az általános etnológiának ebben a szellemi környezetben kevés esélye volt meggyökerezni, ami helyette a saját nép leírását és elemzését végző és nemzeti ügyként tudatosító “Volkskunde” típusú néprajznak kedvezett. Mégis voltak színvonalas etnológiai kezdeményezések, sőt a rokon népek körébe és Ázsiába expedíciókat is vezettek, habár ezek többsége ugyancsak őstörténeti érdekeltségű volt. Mindez végül azzal járt, hogy a magyar néprajzot a kultúra változatai és változásai foglalkoztatták, nem az emberek társadalmi viszonyai, viselkedése, kapcsolatrendszere, tehát nem az, ami utóbb az antropológia kialakulásához vezetett.

Az őstörténeti beállítottságú magyar néprajz eredményesen kamatoztatta a század utolsó harmadában zajló nagy vita tanulságait, amit nemzetközi téren elsősorban a német etnológusok folytattak. Keresték, mi lehet az oka annak – amire Tylor döbbent rá –, hogy a primitív, az emberiség őstörténetére valló jelenségek világszerte hasonlóak. Vajon egyetlen központból ered az emberi műveltség, vagy egymástól függetlenül, a Föld különböző pontjain képződött?

Az első elmélet kifejtése a földkerekség népeit hosszan tanulmányozó Adolf Bastian nevéhez fűződik (Völkerkunde), aki feltételezte az emberiség lélektani egységét (Völkergedanke), és ennek alapján az azonos körülmények között egymástól függetlenül létrejövő hasonló jelenségeket. Az utóbbit nevezte elemi gondolatnak (Elementargedanke), melynek eltéréseit elsősorban a földrajzi hatásoknak tulajdonította. A vele



szemben álló Friedrich Ratzel ugyancsak kiemelkedően fontosnak tartotta a földrajzi feltételeket, de a kulturális jelenségek terjedését a vándorlással (migrációval) magyarázta. Kettőjük elképzelései nyomán bontakoznak ki mindazok az európai néprajzi tudományos áramlatok, melyekhez a magyar néprajz a XX. század első harmadában kapcsolódott (elsősorban a földrajztörténeti iskola és a kultúrkörelmélet). Nálunk azonban nem ütköztek élesen az ellentétes nézetek, és nem is írtak sorozatnyi elméleti kérdésekkel foglalkozó könyvet, mint a szomszédos németországi és ausztriai tudományosságban.

A hat évtizednyi korszak áttekintését azzal a három ágazattal kezdjük, mely a század utolsó évtizedében a néprajz egységesüléséhez vezetett. Ezután különböző kutatási részterületek – túlnyomóan szintén párhuzamos – bemutatása következik, melyeknek eredményét a korszakzáró négykötetes mű, A magyarság néprajza kísérelte meg összefoglalni.

Az olvasónak a bevezető fejezetben a korszakolás előzetes ismertetésekor már föltűnhetett, az általános tudománytörténethez, de azon belül a magyar viszonyokhoz képest is, milyen anakronisztikusan hosszan elnyúlik a magyar néprajz általam pozitivistának nevezett szakasza. Kétségtelen, hogy ebben a mintegy hat évtizedben nemcsak pozitivistának minősíthető törekvésekkel találkozunk, hanem más tudományos elképzelésekkel, módszerekkel, érdeklődéssel, többféle tájékozódással (pl. pszichoanalitikus néprajz) is. Második felére esik a pozitivizmussal való szembefordulás, ami korántsem fogalmazódott meg olyan élességgel, ahogyan a romantika ellenében tett fordulat. Talán pontosabb “kifulladásról” beszélni, mint a határozott konfrontációt jelentő szembefordulásról, habár például egy lényeges elemet, az evolúcióba vetett egysíkú hitet így utasították el. Mindez nem változtat azon a tényen, hogy bármennyire is elerőtlenedett, a pozitivista hagyomány adta A magyarság néprajza foglalatát. Az általános gondolattörténeti szempontból kései korszakhatárt ez a mű, erényeivel és fogyatékosságaival együtt indokolja.

1. A POZITIVISTA FOLKLORISZTIKA KIALAKULÁSAA romantikus ihletettségű magyar folklorisztika utolsó két nagy eseménye Ipolyi Arnold Magyar Mythologiájának (1854) és Kriza János Vadrózsák című gyűjteményének kiadása (1863) volt. A mindkettőt követő, lényeges kérdéseket fölvető vitában megfigyelhetők a következő gondolkodástörténeti korszakra mutató vonások. Noha Csengery Antal célja, az urál–altaji ősvallás rekonstrukciója, gyökereivel éppúgy a romantika talajába kapaszkodik, mint az általa bírált Ipolyi vállalkozása, de fölfogásában a társadalmi fejlődés és a vallás fokozatainak párhuzamba állítása már pozitivista elem. A Vadrózsa-pörben pedig, mint kiemeltük, Arany Lászlónak a motívumátadás lehetőségeit fölvető gondolata hasonló jelenség.

1.1. Műfaji monográfiák. Arany László és Greguss ÁgostA szerény kezdetek után nemsokára megszületett az a két első mű, mely folklorisztikai vonatkozását tekintve egyértelműen a pozitivista gondolkodás befolyása alatt állt. Arany László monografikus népmesetanulmányára (1867) és Greguss Ágostnak (1825–1882) a balladáról írt kismonográfiájára (1865) gondolunk. Igaz, mindjárt hozzá kell fűzni, hogy szó sincs itt a romanticizmussal való éles szakításról, sőt nemcsak ezúttal, később is inkább az újonnan jelentkező és a korábban elfogadott gondolati ösztönzések több-kevesebb összefonódásával találjuk magunkat szemben, mintsem határozott szembefordulással. Mindkét szerzőt még az irodalmi népiesség szépirodalmi-esztétikai népköltészetélménye vezeti tárgyához, szövegközlési eszményük is szorosan tapad hozzá. Nem önálló folkloristák, hanem irodalomtudósok. Új vonás, hogy írásukból szinte hiányzik az őstörténeti érdeklődés, a korábbi időszak egyik fő mozgatója. Csillapodott a népköltészetért való lelkesedés is, ellenben a tudományos tárgyiasságra törekvés fokozottan jellemzi őket, és következtetéseik egyértelműen a rendszeres népköltészeti kutatások irányába mutatnak. Az utóbbira vall, hogy mindketten súlyozottan foglalkoznak terminológiai kérdésekkel, és részben máig hatóan fogalmazzák meg a mese, a monda, a ballada és a románc műfaji ismérveit.

A változás fontos tényezője egy nagy hatású munka, mely egy időre befolyásolta az európai folklorisztikát, mindenekelőtt háttérbe szorította a természetmitológiai és meteorológiai elméletet. Theodor Benfey 1859-ben tette közzé Pancsatantra-fordítását, melynek előszavában az európai mesék Indiából induló vándorlását állította középpontba. Az előzmény a magyar folklorisztikában szinte csak annyi, hogy akár a Grimm testvérek, Erdélyi, Gyulai és Arany János sem tagadták a mesék vándorlását, de nem is foglalkoztatta őket.

Arany László Magyar népmeséinkről című tanulmánya, a Kisfaludy Társaságban tartott székfoglalója, többször idézi Benfeyt. Annál is inkább, mert kiindulása a Henszlmann Imre által a meséről készített természetmitológiai értekezés bírálata. Arany László jóval nagyobb anyag ismeretében átalakítja és bővíti Henszlmann osztályozását, azonban a bevezetett kategóriák mellett ő is a “jelvi”, azaz a tündérmeséknél időz legtöbbet,



minthogy legnagyobb számmal álltak rendelkezésére, és műalkotásként is a legtöbb tanulsággal kecsegtetett vizsgálatuk. A korabeli európai folklorisztikai munkák viszonylag széles körében tájékozódó Arany László összehasonlításra alkalmas szöveget – úgy tetszik – nem sokat vett a kezébe, így motívumhasonlítással, vándorláselemzéssel Benfey olvasása ellenére sem foglalkozott.

Ugyanez érvényes Gregussra is, aki számos nép balladakincsét ismerteti ugyan könyvében, a felsorolás után mégsem kísérli meg közöttük a kapcsolatteremtést. Idevonatkozólag nagyon jellemző Gyulai állásfoglalása, aki majdnem tíz esztendő után visszatér a Vadrózsa-pörhöz, és a Molnár Anna-ballada új változatainak közlésekor így ír a Magyar Népköltési Gyűjtemény első kötetében: “E balladák népi eredete minden kétségen felül áll, s legfeljebb az lehetne a kérdés, hogy melyik nép kölcsönözte a másiktól, hol rejlik a rokonság oka, az átszivárgásban-e, vagy a népköltészet egységében? E kérdés bajosan dönthető el; annyi bizonyos, hogy mind a három ballada, a német, magyar és oláh egykép magukon hordják az illető nép szellemét” (MNGY I. 1872, 552). Ez az idézet nemcsak azt szemlélteti, hogy az irodalmi népiesség népköltészet-fogalmától nehéz elszakadni, hanem a korabeli külföldi elméletekre való utalás hiányával a hazai folklorisztikának az európaitól, elsősorban a korban legélénkebb némettől való leszakadást is. Kellő anyag, széles körű gyűjtések nélkül mégis ez az álláspont volt tudományosan a legtisztességesebb, jóllehet azzal a hátránnyal járt, hogy esetleg téves, ámde gondolatfelvetéseikkel mégis ösztönző folklorisztikai elméletek sem születtek Magyarországon.

Az igazi összehasonlító folklór tehát várat magára még néhány évtizedet. Arany László, ha utalt is rá, feladatul végül mégsem jelölte kimunkálását, ellenben annyi hasznos filológiai megfigyelést, gondolatot közölt tárgyáról a típusok elemzése kapcsán, hogy Katona Lajos majdnem negyedszázaddal később is a legmelegebb hangon méltathatta, mint a “legbecsesebb” dolgozatot, melyet a magyar népmeséről írtak. Sajnálatos, hogy a lendületes kezdés után Arany László népköltészeti érdeklődése hamarosan lankadni kezdett, bár élete végéig sosem szűnt meg. A Magyar Népköltési Gyűjtemény szerkesztésében és jegyzetelésében egy ideig még részt vett, munkája azonban belefáradást, bizonyos érdektelenséget tükröz.

A magyar néprajzi tudománytörténet – nyilvánvalóan a teljes életmű értékelésének hatása alatt – torzóként szokta méltatni Arany László folklorisztikáját. Nézőpontjából igazat kell adnunk ennek a vélekedésnek. Noha ugyanígy részlegesen van jelen a népköltészeti érdeklődés Greguss munkásságában, nála egészen más a helyzet. Miután megtalálja hivatását, a kor szaktudós esztétájának szerepét, mi sem természetesebb, hogy sort kerít a népköltészetre is, és különösen az olyannyira csodált balladával kezd foglalkozni. Balladamonográfiája szervesen összetartozik későbbi esztétikai stúdiumaival.

Greguss az Arany–Gyulai-nemzedék tagja, viszonya a népköltészethez, mint már fentebb utaltunk rá, mégis közelebb áll Arany Lászlóéhoz, mint Arany Jánoséhoz vagy Gyulai Páléhoz. Abban egyek, hogy mindnyájan fontosnak tartják a folklór minél egyetemesebb megismerését és megismertetését.

Ha valamivel nem vádolható ez a kor, akkor az a szomszédos népek és nemzetiségek népköltészete iránti érdeklődés hiánya, mert 1858-tól mintegy két évtized alatt majd egytucatnyi kelet- és közép-európai folklórkötet lát napvilágot magyarul. Ács Károly kezdi a sort román fordításgyűjteményével (Virágok a román népköltészet mezejéről. Pest, 1858), majd a Kisfaludy Társaság sorozata, a “Hazai Nem-magyar ajkú Népköltészet Tára” darabjai és más önálló kötetek folytatják. A Koszorúban és a Szépirodalmi Figyelőben távolabbi népek (dán, finn, skót stb.) folklórjának fordításaival, gyűjtemények ismertetésével találkozunk. A művészetileg nemigen értékes fordításokat Greguss Ágost is gyarapítja, sőt változatosság tekintetében ő éri el a csúcsot. Gyűjteményének címe, a Népek lantja (Pest, 1866), szerény zászlóhajtás az eszmei ős, Herder emléke előtt. A kis kötet tartalma huszonnégy nép, köztük Európán kívüliek, folklórjából ad ízelítőt. A rövid bevezetőben Greguss Erdélyi János elméletét követi: azaz úgy véli, a műköltészet a népköltészetből újul meg, de nyomatékosan hozzáteszi: “nem vetkőzhetik ki műköltői jellegéből”.

Greguss, akár nemzedéktársai, egyenrangúnak tekintette a mű- és a népköltészetet. Véleményét a népballada és a műfaji csúcsteljesítményként tisztelt Arany János-i balladaköltészet egy sorban tárgyalásával is megpecsételte. A Kisfaludy Társaság pályázatára készült balladamonográfiában az igazi központi kérdés mégsem a műköltészet és népköltészet esztétikai viszonya, mint Arany János és Gyulai Pál folklorisztikai tanulmányaiban, hanem, akár Arany László meséről szóló értekezésében, változatlanul esztétikai kiindulásból –, már magának a műfajnak a mibenléte. A végkövetkeztetést a tanulmány pályázati jeligéje mintegy előlegezi : “tragédia dalban elbeszélve”, sőt a szerző a mű végén még tömörebben felel arra a kérdésre, mi a ballada: “drámai dal”.

A könyv tartósan népszerű volt, 1907-ig összesen négy kiadást ért meg, s ez nemcsak annak köszönhető, hogy megfelelt a kor esztétikai igényeinek, hanem időálló gondolatainak is. Ortutay Gyula kiemeli, hogy nem egy fontos felismerése kisebb-nagyobb kiigazítással véglegesen részévé vált a magyar folklorisztikának. Greguss a műnemek vegyülését tartja a ballada legfőbb ismérvének. Kora esztétikai meggyőződésére támaszkodva



állapítja meg, hogy a népköltészet műfajai nem határozhatók meg olyan tisztán, mint a klasszikus szépirodalmi alkotásoké. A balladát a középkori keresztyén Európa szülöttjeként mutatja be, mégpedig – s ez igen lényeges – nem csupán tartalmi elemek, hanem tragikumtípusának vizsgálata alapján. Észleli az európai balladaköltészet nagytáji eltéréseit, ezeket azonban, nem szerencsés módon, miliőelmélettel magyarázza. Még kevésbé találó a korban nagy tetszést aratott “balladai homály” gondolata. Ellenben a Vadrózsa-pör kapcsán egyértelműen a folklór egyetemes jellege mellett nyilatkozik, hozzátéve a nemzeti változatok fontosságát, és azt, amit az imént már Gyulaitól idéztünk, hogy “mindegyikük magán viseli saját népe lelki bélyegét”. Felfogásából magától adódik, hogy a magyar és más népek balladáinak stílusjegyeit együtt tárgyalja, ha a motívumhasonítás, vándorláskutatás a mondott okokból el is maradt.

Greguss Ágost utóbb nem folytatott népköltészeti tanulmányokat. 1872–1882-ben megjelent a Magyar Népköltési Gyűjtemény első három kötete (Erdélyi gyűjteményeit előzményként véve “új folyam” megjelöléssel), Gyulai Pál és Arany László szerkesztésében. A következő másfél évtizedet apályos korszakként tartja számon a folklorisztikai tudománytörténet. Ha azt nézzük, hogy gondolatfölvetésekkel, elméleti vagy módszertani kezdeményezésekkel nem találkozunk, így is van. Az 1850–1860-as években föllángolt népköltészeti érdeklődés szereplői szinte mindnyájan élnek és dolgoznak, azonban ritkán nyilatkoznak a folklórról, s akkor sem mondanak sok újat (például Gyulai).

Feltétlenül ott van a hallgatás és a Kisfaludy Társaság szervezőtevékenységének visszaesése okai közt a nép-nemzeti irány hanyatlása. A fölemelt eszményt nem követik és nem igazolják az újabb költőnemzedékek, vagy akik próbálkoznak vele, alacsony színvonalú műveket hoznak létre. Nem volt igazán szükség újabb népköltési leletekre, mert a korábbi vélemények képviselői meggyőződésükhöz erősen tapadva nem látták meg a folklórban, amit a következő nemzedék: a filológiai problémát.

1.2. A tájegységi gyűjtés kiterjesztése. Kálmány LajosA gyűjtés azonban nem szünetelt, hanem a kulturális élet központjából a peremekre szorult, átmenetileg a színvonala is esett. A folytonosság jórészt Abafi (Aigner) Lajosnak köszönhető, aki lapjában, a régi eszmények eltakarításából részt kérő Figyelőben rendszeresen helyet adott, általában az ő ösztönzésére beküldött, újabb gyűjtéseknek. Ezekből terjedelmes kötetet szerkesztett. Filológusnak azonban gyarló volt, a sajtó alá rendezéssel megbízott Kálmány Lajos sokat bajlódott anyagával, ami végül is kéziratban maradt.

Abafi legnagyobb “fölfedezettje” Kálmány volt. Abafi bátorította a fiatal papot a dél-alföldi folklór gyűjtésére és kiadására. Voltaképpen mégsem tudjuk, mi adta az alapvető ösztönzést Kálmánynak a “szegedi nagytáj” (Bálint Sándor kifejezése) hagyományainak tudatos föltárásához.

A szegedi piarista gimnáziumban, ahol középiskolai tanulmányait végezte, akkoriban tanított – bár neki nem volt tanára – Ipolyi szorgalmas dolgozótársa, Csaplár Benedek. Osztálytársa és barátja volt Lőw Immánuel, a zsidó folklór későbbi nagy tudósa. Valószínű, gyermekkorának iparos-paraszti környezete is hozzájárult folklorista érdeklődésének kialakulásához, és lehetséges, hogy Török Károly példája is. A hódmezővásárhelyi Török, Kriza után a tájegységi gyűjtés neves, korán elhunyt alakja, Gyulai Pál gyermekeinek nevelője, Arany László pártfogoltja volt. Csongrádmegyei gyűjtés című kötetének anyaga (MNGY II. 1872) jórészt szülőhelyéről való. Ő volt az első jelentékeny folkloristánk, aki munkatársak nélkül dolgozott, kötetének jegyzeteit is maga készítette el.

Kálmány Lajos, a dél-alföldi népköltési gyűjtés igazi nagy alakja, Szegeden született 1852-ben. Tipikusan pályatévesztett ember volt, de az is igaz, hogy ha nem választja a katolikus papi hivatást, aligha nyílik alkalma elvégezni azt a hatalmas munkát, amit teljesített. Hozzájárult ehhez nyers, makacs, nehezen összeférő természete, amiért a Dél-Tiszántúlon és a Temesközben sokáig plébániáról plébániára helyezték, és csak nyugdíjasként került vissza szülővárosába. Minthogy állomáshelyei szinte mind szegedi kirajzásúak voltak, Kálmánynak módja nyílt Szeged és a folyamatosan kibocsátott telepesek különböző időmetszeteket őrző hagyományainak összehasonlítására. Hányatott életét egyfelől helyi értetlenség, másfelől a vezető folkloristáktól kijáró szakmai elismerés kísérte.

A munkásságát méltató irodalom egyöntetűen megállapítja, hogy nagyon szerencsés kezű és jó szemű folklorista volt. Első két kötetének címe finom leleményű visszhangja Kriza alig egy évtizeddel korábbi könyvének: Koszorúk az Alföld vadvirágaiból (1877, 1878), és jelzi a tájegységi érdeklődési kör tágulását, sőt – a vadvirágok tarkaságának jelképére gondolok – a kibontakozó új közlési eljárást is, azaz az előtte járóktól eltérően nem nagyon válogatta meg anyagát, mindent jegyzett és közölt, amiben csöppnyi folklorisztikai értéket látott, hitelességre törekedve, lehetőleg úgy, ahogyan hallotta. A Szeged népének első kötetén (1881) a Fővárosi Lapokban a fiatal Benedek Elek kérte számon az addig megszokott szépirodalmias átdolgozást és a



“vadvirágok” megválogatását (1881, 153. sz. 892–893). A tudományszak szerencséje, hogy Kálmány nem hallgatott rá, sőt a megkezdett úton haladva egyre inkább kitágította a megörökítendő hagyományok körét. Erdélyi és Kriza munkatársai szép darabokra vadásztak, Ipolyi csak a mitológiai tartalmúnak vélt adatokat értékelte igazán, Kálmány előfeltevés nélkül a “terepen” élve gyűjtött. Így lett a tényekre ügyelő, tárgytisztelő pozitivista szövegfilológia előfutára, noha eleinte a népköltészetet és a műköltészetet sem tudta magabiztosan elkülöníteni, és olykor maga is csiszolt a szövegeken.

Életében, jórészt saját költségén, összesen hét kötetet adott ki, majd még az 1950-es években is kikerült kettő kéziratos, máig teljesen meg nem jelentetett hagyatékából. Ortutay Gyula hívta föl a figyelmet gyűjtői szemléletéből következő érdemeire, mindenekelőtt arra, hogy a nagy területeket szinte ötletszerűen becserkésző, kortársi extenzív gyűjtőtípussal szemben, Kálmány az intenzív, egy területre, de főleg egyetlen összetartozó népcsoportra vonatkozó kutatások képviselője. Ennek gyümölcse volt, ha nem is tudatos kereséssel, hanem ösztönös rátalálással, egyetlen mesemondó, az egyházaskéri Borbély Mihály repertoárjának önálló kötetben rögzítése (1914). Az úttörő munkát igazán majd az egyéniségkutatás értékeli az 1930-as évek végén. (Kálmányt magyarországi viszonylatban csupán J. Bünker hienc mesemondójának kötete előzte meg néhány évvel.) Balladagyűjteménye a régi rétegből való szép szövegekkel módosította azt a vélekedést, mely a népköltészet igazi hazáját a Vadrózsák nyomán a Székelyföldre helyezte. A hagyatékában fönnmaradt nagyszámú történeti ének és katonadal Erdélyi János, még inkább Arany László történeti néphagyományokra vonatkozó sejtéseire szolgált bizonyságul (A magyar politikai költészetről, 1873).

Kálmány Lajos mindvégig elsősorban gyűjtőnek vallotta magát, de nemcsak az volt. A tájegységi néprajzkutatók sorában ő az első – később nem sokan követik –, aki a regionális gyűjtőmunkát egy általános tárgy iránti érdeklődéssel egyensúlyozza ki. A tárgy nem új, a magyar mitológiáról van szó, melyet ő inkább ősvallásnak nevez. Választásán nincs – láttuk a tudományos tradíció kialakulását – csodálnivaló. De Kálmány már nem vállalkozott az elenyészettnek vélt rendszer helyreállítására, igaz, nem is hessentette el szeméről a romantikus álmot, mert anyagkezelése és célja alig üt el Ipolyiétól, csakhogy ő az egész helyett a részletekkel, a bűbájos néphitalakokkal próbálkozik (boldogasszony, kedd asszonya, szépasszonyok, vízi lények, táltosok stb.). Tanulmányíráskor mintha egy másik kutató fogta volna a tollat, nem a terepen dolgozó, hitelességre törekvő, hanem az össze nem tartozó adatok között merészen kapcsolatot teremtő folklorista. Szellemes ötletei és csapongó képzelete a mai olvasót is magukkal ragadják, pedig a későbbi kutatás alig valamit igazolt ezekből. Minta értékű Katona Lajos “kedd asszonyá”-ról szóló határozott pozitivista bírálata, mely forráskritikájának elégtelenségét vetette szemére. Móra Ferenc egyik írásában “az utolsó magyar sámán”-nak nevezi a végső éveit titokzatos visszavonultságban töltő Kálmányt. Paradoxon, hogy az ily módon találóan jellemzett ember néphitkutatásainak éppen a samanizmus fogyatékos ismerete volt az Achilles-sarka.

1.3. Szembefordulás a romantikus folklorisztikával. Katona LajosAmit elméleti területen a pozitivista folklorisztikában Kálmány Lajos elmulasztott kibontakoztatni, azt nagymértékben pótolta Katona Lajos, egyszersmind saját munkásságában a magyar folklórkutatásokat fölzárkóztatta az európaihoz. Katonát az utókor hol inkább irodalomtörténészként, hol folkloristaként tartja számon. A kettőt aligha lehetséges szétválasztani, valószínűleg maga sem gondolt erre. Nemcsak tárgyunktól indíttatva mondjuk őt elsősorban folkloristának, sőt néprajzkutatónak, hanem általános nézőpontból is. Igaz, hogy szakcikkeinek jó része az irodalomtörténet körébe sorolható, de ezek éppúgy folklór érdekűek is, hiszen túlnyomólag a középkor és az ókor világába vezetnek, ahol a néphagyomány és az irodalom jóval szorosabban összefonódtak, mint a későbbi időkben. Elvi-elméleti tanulmányainak nagyobb része pedig néprajzi-folklorisztikai tárgyú, s ezekre tekintve nem lehet eléggé hangsúlyozni Katona jelentőségét a magyar néprajz tudománytörténetében. Akkor is így áll a dolog, ha el kell ismernünk egy ellentmondást, hogy hatása – részint életműve befejezetlensége, részint az erős, meggyökeresedett tudománytörténeti hagyományok miatt – jóval kisebb pásztákban érvényesült kortársai körében és a következő nemzedékekben, mint az a néprajznak üdvére válhatott volna.

Nemcsak a “hovatartozás” és a hatás kérdésében vannak ellentétek Katona pályáját illetően, hanem magának a pályának előmenetele megítélésében is. Lehet, hogy a két szélső álláspont között van az igazság. Az egyik vélekedés nem vesz tudomást a visszaesésekről, hanem a szerves folytonosságot hangsúlyozza, a másik a töréseken sajnálkozik. Alkata szerint Katona valóban hullámzó kedélyű ember volt, s ez munkájára is rányomta bélyegét. Városi kispolgári családból származott, nehéz körülmények között tanult, kitérőkkel talált magára, majd a századvég szellemi útkeresései újra meg újra elbizonytalanították. Viszont mindvégig birtokában volt a széles körű szakirodalmi érdeklődésnek, az aprólékos gondú munkastílusnak és a tárgyias gondolkodásnak.

Katona Lajos működésének legfontosabb elemét a romantika folklorisztikájának pozitivista kritikájában látjuk,



főként két területen, a mesekutatásban és a mitológia-(néphit-) vizsgálatokban. Első jelentékeny műve, melyet pesti egyetemi hallgatóként adott ki (Völund kovács és rokonai az árja regevilágban. Esztergom, 1884), még romantikus fogantatású, a szoláris mitológiai irányt követve készült, holott láttuk, hogy a természetmitológiai fölfogás ekkortájt már Magyarországon is lejárt. A Grácban töltött idő után – főleg Hugo Schuchardt és Gustav Mayer tanításain okulva – maga bírálta zsengéjét. Tematikai érdeklődését azonban nem adta föl, vagyis főleg a középkori irodalmi és néphagyomány lehetőség szerint az ókorig nyúló történeti összehasonlító visszaszármaztatásával foglalkozott szaktanulmányainak többségében. Talán azóta sem dolgozott világméretű folklórtémák fölrajzolásán ily széles körű irodalomtörténeti, köztörténeti, nyelvészeti, teológiai, filozófiai, néprajzi ismeretek birtokában magyar szakember, mint ő. Pontosabban inkább “fölvázolás” volt ez, mert a nagy anyagismeretből kibontakozó kisebb-nagyobb eredmények között ritkán próbált meg kapcsolatot teremteni, színes “folklórkalendáriuma” ezért is, nemcsak korai halála miatt, befejezetlen.

A tematikai körülhatároltság fölfogásának két lényeges vonására mutat rá: 1. A népies-romantikus folklorisztikára jellemző volt a műköltészet–népköltészet viszonyának vizsgálata. Számára ez filológiai-művelődéstörténeti kérdés, nem esztétikai. Az utóbbi iránt szinte teljesen közömbös. Részletesen nem is bírálja, hanem a népköltészet iránti elfogult lelkesedéstől elhatárolódással jelzi álláspontját. Nem csodálni, hanem pontosan tanulmányozni kell a hagyományt, hogy megismerjük az emberi és a nemzeti műveltséget. 2. A középkor és az ókor mint időszakok, nála elsősorban Nyugat- és Dél-Európát fogják határok közé. Ez a tény a kelet-európai és az Európán kívüli területeket, ezekkel együtt a magyar őstörténeti vonatkozásokat is háttérbe szorítja.

Elméleteket és módszereket elemző tanulmányaiban rendszerint ugyancsak két dolgot kárhoztat, a tévútra vivő délibábos elképzeléseket és – mint Kálmánynál is – a forráskritika gyengeségét. Ám épp a Kálmány-bírálat jó példája annak, hogy a legritkább esetben vet el teljes egészében egy irányt vagy egy munkát. Még inkább kétfelé tekint a mitológiai iskolák számbavételénél: “E korról korra változó fantomok nem annyira a mythologia tudományába, mint inkább a tudomány mythologiájába tartoznak – írja a letűnt elméletekről –, de amahhoz is van némi közük: ha másként nem, hát azért is jó velük megismerkednünk, hogy csábításaik ellen egyszer s mindenkorra vértezve legyünk.” (Katona Lajos, 1897, 57) Másfelől értékőrző: lehetségesnek tartja, hogy “a tömérdek polyva közül egy-egy termő szemecskét valahol előkeríthetünk”. Hisz a tudományos megismerés előrehaladásában, és benne az elméleteknél is jobban becsüli a tényeket: “Mert az elméletek idő haladtával változnak s az egyik a másiknak a romjain épül fel; de a lelkiismeretes pontossággal feljegyzett tények és megfigyelések minden rájuk emelt elméletnek adnak valami maradandó, becses alkotó elemet, amiből a később következő tanok legmegbízhatóbb részéül megint csak a helyesen értelmezett tények domborodnak ki.” (Katona Lajos, 1901, 339)

A legkalandosabb romantikus ötleteket is megérteti vele a nemzeti ébredés korának szükséglete. Tiszteli a Horvát Istvánok és Kiss Bálintok “hagyományba vetett erős hitét”, a “hő kegyeletet és a lelkes buzgalmat”, amivel munkájukhoz láttak, de módszerüket cáfolja és elfogadhatatlannak tartja. Ezért marasztalja el együttesen Ipolyit és Csengeryt, miközben az előbbit megvédi a durva vádaktól, és nagyra értékeli anyaggyűjtő szorgalmát. Nem mondja ki, mégis úgy tetszik, a mitológiai elméletekkel szembeni kétely távolítja el leginkább az őstörténeti stúdiumoktól. A hozzáférhető tények alapján nem tud válaszolni a felvetődő kérdésekre, annál inkább kínálkoznak későbbi korszakok kutatási problémái, melyeket inkább kihüvelyezhetőnek vél.

A mese- és a mitológiavizsgálatok a XIX. század végéig elválaszthatatlanul összefonódtak az európai folklorisztikában. Katona irodalomtörténeti jártasságával valamivel közelebb állt a mesekutatáshoz, sorozatnyi összefüggő tanulmányt írt róla. A magyar előzményeket tekintve itt nem kellett olyan nagy múltú romantikus hagyománnyal szembenéznie, mint a mitológia-néphit kutatásánál. S minthogy Arany László lényegében már elmondta azt, amit ő is kifogásolt Henszlmann tekintélyes tanulmányával kapcsolatosan, neki kevesebb dolga akadt. Annál több vitatni- és kifogásolnivalót talált az európai irányzatok közti tájékozódás során. Számba véve a XIX. század minden jelentősebb iskoláját, leginkább a következő kérdések izgatták: vajon a különböző népek hagyományában az azonos, illetőleg a rokon, de mégis eltérő jelenségeknek lehet-e általános magyarázatot adni? Továbbá: a közös nyelv, a származás, a világszemlélet (mitológia-hitvilág), vagy a földrajzi helyzet és a történeti sors miként befolyásolta az egyes népek folklórjának (sőt teljes népi műveltségének) az alakulását? Melyik tényezőé a döntő szó? Végül milyen kapcsolat lehetséges etnikum és kultúra között?

Nem fogadja el a mesék mitológiai eredetét (Grimm testvérek) valamint a nyelv és mítosz elválaszthatatlan egységét valló Max Müller elméletét sem, mely szerint az indoeurópai (árja) népek őshazájában kialakult – tehát nem egymásnak átadott – elemekkel állunk szemben.

A magyar folkloristákat kezdettől zavarhatta minden olyan elmélet, mely az árjának nevezett indoeurópai közösség nyelvi, kulturális, etnikai együttesével, sőt veleszületett tulajdonságaként magyarázta az európai



folklór hasonlóságait. Hiszen még mielőtt a nyelvtudomány kimondta volna a végső szót a magyar nyelv származásáról, világos volt, hogy nem tartozik az indogermán nyelvek közé. Ha valaki lelkiismeretesen tájékozódott, azt sem vitathatta, hogy a magyar folklór éppúgy hasonlít a többi európai nép folklórjára, mint azok tőle függetlenül egymásra. Igaz ez a tétel a minduntalan fölbukkanó keleti eredeztetések dacára is, melyeket áttételesen talán az indoeurópai pánkulturális magyarázatok ugyancsak bátorítottak, mert a magyar folklór vagy a népi műveltség valamely jelentős szeletének túlnyomólag keleti kapcsolatát átfogóan sosem sikerült bizonyítani. Az csak óhaj és törekvés volt és maradt.

Katona ellenvetése Max Müllerrel szemben igen jellemző rá és a korra, mert nem egy másik elméletre támaszkodva hangzik el, hanem egy konkrét példán (Amor és Psyche története) illusztrálva. A szüzsé megvan a magyar és több finnugor sőt más nép folklórjában, világos tehát, hogy a nyelvcsaládi és rasszbeli leszármazás nem lehet alapja az európai folklór hasonlóságának: “a mesék, valamint egyéb hagyományok kölcsönös kicserélése nem annyira, vagy legalább nem egyedül a fajrokonságtól, hanem annál inkább a történelmi és földrajzi érintkezések kisebb-nagyobb fokától függ” (Katona Lajos, 1889, 36–37). A kizárólagosságot kerülő megfogalmazásból következik, hogy a migrációs elméletekkel ellenlábas. A Lang-féle antropológiai iskolát, mely azt tartja, hogy a feltűnő kulturális egyezéseket “az emberi szellemnek mindenütt és minden időben közös művelődési törvényei” magyarázzák, ugyancsak bírálja. De itt sem teljesen elutasító. Miközben minduntalan mérsékletre int, keresi a kapcsolódási pontokat is. Ahogyan a magyar kutatástörténetben egy mustármagnyi használható adatot hajlandó elfogadni a legromantikusabb szerzőtől is, úgy Goethétől, sőt Herdertől Benfeyen, Köhleren át L. Gomme tabulációs próbálkozásáig és Langig hajlandó átvenni gondolatfelvetéseket és ösztönzéseket, melyek céljához segítik: “az ún. eredetek és végső indító okok kutatásától idegenkedve, csupán a megfejthető és kimagyarázható jelenségek boncolgatására kívánom a vizsgálatot korlátozni” (Katona Lajos, 1901, 339).

Ilyenformán eklektikus és “hasznossági” szempontokat is tartalmazó fölfogására és módszerére, melyet ő “egyetemes filológiá”-nak nevezett, jóllehet elméleti érzékenységű volt, a pozitivista gondolkodástól egyáltalán nem szokatlan módon, nem épült új, hatásos tudományos eszmerendszer, csupán kutatási program. A magyar mesevizsgálat “legközelebbi teendőit” négy pontban foglalta össze: 1. a történeti anyag számbavétele; 2. gyűjtés; 3. katalogizálás; 4. összehasonlítás. Rövid életéből nem futotta mindenre. Minthogy számára a mesék és egyéb szövegek elsősorban történeti és nem élő anyagot alkottak, az első és a negyedik területen tett legtöbbet. A tudományszak kárára, terepkutatást alig végzett, az eleven folklór természetéről tapasztalatai nem voltak. Töredékben maradt magyar népmese-katalógusa viszont európai viszonylatban is az elsők közé tartozik.

A romantikus folklorisztika és a belőle fakadt későbbi teóriák bírálata egyszersmind a romantikus hagyomány korabeli meghatározását is jelentette. Katona előtt erre senki sem vállalkozott, és utóbb sem akadt magyar folklorista, aki hozzá hasonlóan – pozitivista gondolkodóként tisztázta volna, mit fogad el, és mit utasít el. Mindez természetesen csak magának a romantikának a rendszeres ismeretével és igen nagy tiszteletével volt elérhető. Németh G. Béla szavaival Katona “a romantikát bizonyos értelemben fordulópontnak fogta föl az európai ember önszemléletében és történelemszemléletében” (Németh G. Béla, 1965, 1017). Sok lényeges fölismerést tulajdonított neki, de mint láttuk, a képzelet csapongását a maga egzakt igényeivel szembeállítva nem tudta elfogadni. A taszítás-tapadás dialektikájában Reisinger János mutatott rá a leglényegesebb elemre, a XIX. század gondolkodástörténetén végighúzódó, pszichológiába vetett hitre. A Herdertől Hegelen át meglevő néplélek (Volksgeist) befolyása úgy, ahogyan a Grimm testvérek, a jogtörténeti iskola vagy akár Gyulai és Arany László tartották, homályosnak, avultnak, elfogadhatatlannak tetszett Katona Lajosnak, de W. Wundt Comte nyomában járó “Völkerpsychologie” teóriája, a “Volksgeist” újraéledt, a kései rokon nyelvlélektani értelmezésével már korszerűként fogadva vált gondolatvilága egyik alappillérévé. A néprajz ágazatainak egységes tudományos rendszerbe foglalását megkísérlő tanulmányában (Ethnognaphia, ethnologia, folklore, 1890) fogalmazta meg először véleményét, amit húsz év múlva az átdolgozott változatban, Wundt időközben kiadott újabb műveire támaszkodva, még inkább hangsúlyozott (A népköltés a néplélektan tárgykörében, 1910).

A felvázolt rendszer természettudományos jegyeket visel magán, fejlődéstani alapú, összekapcsolja a leíró-rendszerező és az elemző-oknyomozó ágazatokat, a természeti-földrajzi környezetet, az ember biológiai tulajdonságait, szokásait, életmódját és társadalmát. Ezt az embertudományi stúdiumot a tudományok nagyobb rendszerébe a Comte és Spencer nevével fémjelzett szociológia segít bekapcsolni, így “valahára, több ezredéves tapogatózás után, a társadalmi élet tüneményeinek elemzése is beleilleszkedik az exakt tudományok keretébe”. A pozitivista bölcseletre alapozott wundti néplélektan Katona Lajos elgondolása szerint alkalmas arra, hogy a természettudományi és a társadalomtudományi leírás eredményeit egységesen értelmezve, vagyis hogy a környezet, a hagyományos műveltség és életmód, valamint a néplélek, avagy “népszellem” viszonyát számba vegye. A “tömegpsychologia” tanulságait pedig az “egyetemes műveltségtörténelem” hasznosítja, hogy az “emberi szellem fejlődésének” tényei föltáruljanak.



Különösen a második változatban kap nagy hangsúlyt a folklór, Katona fő tárgya, mint az etnológia része, melynek területén a teljes nyelvi hagyomány, a mítosz és az etnosz összefüggéseit kell a néplélektannak általánosítva tanulmányozni. Katona számára tehát a népköltészet éppúgy a népléleknek nyelvi megnyilvánulása, mint a romantika folkloristáinál volt. Csakhogy ő magasabb fokon és természettudományos pontossággal biztosítva képzelte el az alkotások vizsgálatát. Az elképzelés gyakorlati alkalmazására nem került sor. Valójában ez a gondolatmenet nem is tudta föloldani a változatlanul homályosan meghatározott néplélek teremtő erejéről vallottak és a Katona által is nagyon fontosnak tartott konkrét történelmi-földrajzi viszonyok között feszülő ellentmondást, így a visszatérő nagy kérdések, a műveltség és az etnikum összefüggésének mibenléte is megválaszolatlanul maradt.

2. EGYETEMES NÉPRAJZ, FINNUGRISZTIKA, KELET-KUTATÁSA XIX. század derekától különösen megnőtt a nyugat-európai ember ismerete a földkerekség népeiről. Utazók és gyarmatosítók most már majdnem mindenütt behatoltak a földrészek belsejébe, és egyre-másra adták közre a rengeteg néprajzi anyagot tartalmazó beszámolókat és leírásokat. Az evolucionista etnológia elsősorban ezekre támaszkodva bontakozhatott ki.

Magyarországon olvassák az etnológiai műveket. Hivatkoznak rájuk, sőt írnak is hozzájuk kapcsolódó tematikájú könyveket. Az olvasók és szerzők köre nem nagy, de el sem hanyagolható. Zsigmond Gábor az emberiség őstörténetével foglalkozó hazai munkák megjelenését a magyar társadalomnéprajz kezdeteinek nevezte. Társadalomnéprajzról szólni jogos ilyen értelemben, mert utóbb világszerte ezekből a kutatásokból és nem a saját nép leírásából nőtt ki az antropológia, mégis úgy gondolom, helyesebb ezúttal etnológiáról vagy egyetemes néprajzról beszélni. Így emelhető ki, hogy – mint látni fogjuk – a kezdeteket nem követte folytonosság, sőt a későbbi magyar társadalomnéprajznak ezek a munkák szerves előzményéül nem szolgáltak. Ha ezeknek a törekvéseknek a magyarországi kötődéseit keressük a közgazdaságtan, a jogszociológia és a történettudomány tűnik elő, nem a néprajz, ha nemzetközi vonatkozásait vesszük számba, akkor az etnológia korabeli európai kérdéseihez kapcsolódnak. Kis túlzással állítható, hogy a magyar néprajzi tudománytörténet akár nélkülük is megérthető volna. Bemutatásuk és Beöthy Leó munkásságának kissé részletezőbb áttekintése mindenekelőtt azt kívánja szemléltetni, hogy a magyarországi tudományos életben volt egy, a fő folyamattól különböző áramlat is, sőt az olykor nemzetközi színvonalon állt.

2.1. Az önálló etnológiai gondolkodás Magyarországon. Beöthy LeóA magyarországi etnológiai érdeklődés tényszerű kezdetének a jogtörténettel foglalkozó Pulszky Ágost fordításának megjelenését tekinthetjük (1875). Pulszky Henry Maine alapvető munkáját ültette át magyarra A jog őskora címmel (Ancient Law, 1861). A kiadás bevezetője és a hozzá fűzött jegyzetek a fordító széles körű etnológiai olvasottságáról (Morgan, Tylor, Bachofen és mások), valamint kritikai szelleméről tanúskodnak. Beöthy Leónak (1839–1886), a múlt századi magyarországi etnológia legjelentősebb alakjának, tudományos igényű, egyéb magyar nyelvű kezdeményezés előzményül nem állt rendelkezésére. Beöthyt azonban nem Pulszky fordítása ösztönözte munkára, érdeklődésük párhuzamosan alakult ki.

A neves középnemesi családból származó Beöthy Leó szépíróként kezdte, majd közgazdász-statisztikusként folytatta pályáját. A magyar statisztikát európai tekintéllyé emelő Keleti Károly munkatársa volt, és a szakértelmiségnek ahhoz a csoportjához tartozott, mely józanul kereste Magyarország új gazdasági és pénzügyi lehetőségeit, helyét a kiegyezés utáni Monarchiában. Szellemi tájékozódásában nagy szerepe volt Saint-Simonnak, még inkább Comte-nak és Spencer Descriptive Sociologyjának. Gazdaságelméletére List és nálánál is jobban Carey volt hatással.

1876-ban Nemzetlét címmel megjelent könyve célja szerint Magyarország közgazdasági-politikai helyzetét kívánta megvilágítani, de kifejtette benne az emberi társadalom fejlődéséről vallott nézeteit is. Szerinte a társadalom fejlődése tudatos és tervszerű tevékenység eredménye, ami feltétlenül az ember és a társadalom nevelhetőségének és alakíthatóságának jele. A fejlettség mércéi nemcsak anyagi, gazdasági mutatók, hanem az emberek együttműködésén alapuló közösségi kapcsolatok fokai is. A társadalom keletkezéséről című akadémiai székfoglalója a pozitivizmus derűlátásának szószólója, akár a Nemzetlét. A társadalmi hagyomány összehasonlító kutatását gazdasági néprajzi anyag bevonásával úgy gondolja el, hogy a boldogabb jövőben hívő, az emberiséget szolgáló tudomány mellett nyilatkozik.



1879-ben Beöthyt fölkérték, mutassa be a magyar közönségnek Comte munkásságát. Így született meg a Comte Ágoston társadalomtani nézetei, a kiemelkedő pozitivista tudós és bölcselő első átfogó magyar szakirodalmi értelmezése. A nagy olvasottságú Beöthy nemcsak a kortárs nyugat-európai társadalomtudományok közvetítője, hanem önálló gondolkodó is volt. Az alaptételben egyetért Comte-tal: az emberi társadalom vizsgálatában a folytonos haladás gondolatát kell követni. A cél a társadalmi előrelátás és tervezés. Ugyanekkor etnológiai szemszögből bírálja is Comte-ot, mert nem foglalkozott az emberi történelem fontos fejlődéstani tanulságot szolgáltató alsóbb fokaival, és mert egyoldalúan a nagy nyugat-európai népek újkori történetének szakaszait állította elemzésének középpontjába. Az ember történetileg nézve nem statikus tulajdonságú lény, mint Comte fölfogja, hanem éppúgy változó természetű, mint az általa fejlődésben ábrázolt társadalom – mondta Beöthy. Comte történeti korszakolását sem fogadta el maradéktalanul. Az első, úgynevezett teológiai szakasz elképzelését bírálta, mert szerinte nem a hitnek, hanem a munkának volt elsődleges szerepe az ember és a természet harcában.

Fő művében, a kétkötetes A társadalomfejlődés kezdeteiben (1882) a brit, francia és német evolucionista társadalomkutatás eredményeit úgy próbálta összefoglalni, hogy saját nézeteivel kiegészítve új elméletet alkossanak. Magasabb fokon és részleteiben kidolgozva találkozunk itt a Nemzetlétben ismertetett gondolatmenettel. Hatással volt rá Morgan időközben napvilágot látott Ancient Societyje (1877). Elemzésének homlokterébe a politikai és társadalmi intézmények kerültek. Beöthy – a legtöbb korabeli etnológushoz hasonlóan – a társadalmat biológiai organizmusként fogta föl. Az ember ezen belül már a történelme kezdetén tudatos közösségi lény, ugyanis tevékenységét társadalma, a különböző adottságú egyének közötti viszony nagymértékben befolyásolja.

Az intézmények vizsgálata megkívánta a fejlődési fokok és korszakok elhatárolását. Beöthy a “vezetés” ugyancsak többeket foglalkoztató fogalmát tette meg legfőbb rendező elvnek. Elképzelése szerint az alsó fokot, a hordák világát a család hiánya és az egyéni tehetség szerint kialakuló vezetés jellemzi. A második fok a törzsi társadalom. Itt az alapkérdésben, vajon mi volt előbb, a család vagy a törzs, Beöthy Leó, Maine-hez és Peschelhez hasonlóan, a vezetés meghatározó voltát hangsúlyozva, a törzset helyezte előbbre, többek közt például Morgannel és Lubbockkal szemben, akik a család elsődlegessége mellett érveltek. Végül elgondolásában a harmadik szakasz a “despotizmus”, ahol a társadalom osztályokra differenciálódott, és kialakult benne a korlátlan vezetői hatalom. Mindazonáltal Beöthy Leó nem foglalt állást számos, a kor etnológusait izgató nagy kérdésben (pl. matriarchátus és patriarchátus viszonya, az unilineáris evolúció érvénye – bár a magántulajdon kialakulását nagyra értékelte –, a legkorábbi tulajdonviszonyok stb.). Érdeklődését és igényes gondolkodását tekintve megkockáztatható az a föltevés, hogy ha a korai halál el nem ragadja, még sok más kérdéskör elemzésére sort kerített volna.

Beöthy utolsó alkotó életszakasza idején írta Spencer nyomán etnológiai munkáját a konzervatív, udvarhű, nagypolgári réteghez tartozó történész egyetemi tanár, Lánczy Gyula (1850–1911): A faluközösség eredete. Ősi család és tulajdon (Budapest, 1881). Jórészt feudalizmus kori magyar történettel foglalkozó munkásságában ez az evolucionista mű eléggé elszigetelt kirándulás az emberiség korai történetének mezejére.

Kiemelkedő, sőt nemzetközi visszhangban Beöthyt túlszárnyaló Somló Bódog (1873–1920) etnológiai munkássága. Két könyvét kell feltétlenül megemlíteni, amit Pikler Gyulával együtt írt a totemizmus eredetéről: Der Ursprung des Totemismus. Ein Beitrag zur materialistischen Geschichtsteorie (Berlin, 1900), és önálló művét az ősi társadalom gazdasági életéről: Der Güterverkehr in der Urgesellschaft (Bruxelles–Leipzig, 1909). Somló jogtörténészként, jogbölcselőként, majd szociológusként érintkezett etnológiai témákkal. Utóbbi műve már elfordult az evolúció mindent átfogó gondolatától, és a jelenséget elsősorban önmagában elemző funkcionális etnológiát képviseli.

2.2. Kalandos világjárások és tudományos célú expedíciókBeöthy, Lánczy és Somló épp a világszerte élénken folyó egyetemes néprajzi terepkutatások idején éltek, de nem végeztek helyszíni vizsgálatokat. Láttuk, hogy azok a magyarországiak, akiknek módjukban állott korábban távoli földrészek ismeretlen tájait bejárni, igen kevés etnológiailag hasznosítható munkát tettek az asztalra. A XIX. században – különösen annak második felében – azonban egyre sűrűbbek lesznek a Magyarországról induló, nem saját népet kutató utazások. Számuk egészen az első világháborúig emelkedik, majd az új világhelyzetben, különösen az ország szegénysége és elszigeteltsége miatt, jelentékenyen visszaesik. Összefoglalóan mégis azt lehet mondani, hogy a korábbi időszakhoz képest lényegesen nem változott a helyzet. Magyarország – noha van tengeri kikötője – valójában nem tengeri ország. Az Osztrák–Magyar Monarchiának nincsenek komoly tengerentúli érdekei, következésképp Magyarországról nem vezetnek távoli földrészeket és népeket felfedező, még kevésbé hódító expedíciókat. Abban a hatalmas méretű világmegismerésben, ami a



gyarmatosítást megelőzte és kísérte, magyarországiak alig vettek részt. Ám azok, akiket számba vehetünk, sokféle utazó- és felfedezőtípust képviselnek.

A romantika korában divat volt a műveltséggyarapító európai utazás: az antikvitás és a középkor művészeti emlékeinek helyszíni megismerése, majd a vadregényes tájakban gyönyörködés. Nálunk a reformkort megelőző évektől a Nyugatra utazást a modern civilizációs vívmányok elsajátításának és meghonosításának a célja is befolyásolta. Kiemelkedő példát adott rá Széchenyi István. Bölöni Farkas Sándor pedig főrangú utazó kísérőjeként jutott el az észak-amerikai Egyesült Államokba (1830–1832). Idehaza óriási sikert aratott útikönyve “a demokráciát fedezte fel” a hazai közvélemény számára, nem – egyébként gyér – népismertető adataiért tartjuk számon.

A nagyszámú kalandkereső közül csupán az a néhány érdemel figyelmet, aki nem tudományos céllal indult útnak, mégis szaporította a tudományos ismereteket. Haraszthy Ágoston (1812–1869) Bölöni Farkast olvasva próbált szerencsét Észak-Amerikában, nem kevés sikerrel. Az 1840-es évek elejétől fehér ember által alig bolygatott indián törzsekről adott leírást. Magyar Lászlót (1818–1864) a “tengerre magyar!” jelszó lelkesítette, hogy 1844-ben Fiuméban matrózként hajóra szálljon. Világviszonylatban érdemes földrajzi felfedezések fűződnek nevéhez Dél-Afrikában. Fennmaradt néprajzi jegyzetei is értékesek.

A szabadságharc bukása sok vállalkozó szellemű embert kényszerített emigrációba. Közülük többen addig magyarok által nem járt földrészekre és országokba vetődtek el, és kalandos sorsot értek meg, de csupán Xantus János (1825–1894) mutatott föl igazán értékes természettudományos feltáró munkát és néprajzi gyűjtést. Az 1850–1860-as években Észak- és Közép-Amerikában változatos foglalkozásokat űzve dolgozott, 1868–1870-ben pedig már Eötvös József miniszteri megbízásából vett részt az osztrák távol-keleti és hátsó-indiai expedícióban.

Az arisztokrata utazások a század második felében is folytatódtak, de már elvétve sem az elmaradott honi viszonyok felszámolásának vágyával. Az Európán kívülre vezető utak közt előfordulnak hazafias célúak, például Széchenyi Béla gróf ázsiai és Zichy Jenő gróf ugyancsak Ázsiába vivő három útja, amelyekről még lesz szó. Gróf Teleki Sámuel (1845–1916) kelet-afrikai expedíciójában szerencsésen ötvöződött a kalandvágy, a vadászszenvedély és a földrajzi felfedezés célja. Naplója mindemellett néprajzi értékű is.

Páratlan teljesítményt vitt végbe Bíró Lajos (1856–1931). A terepmunka viszontagságainak fiatalon áldozatul esett Fennichel Sámuel (1868–1893) hagyatékának megmentésére és további természettudományos és néprajzi kutatásra társtalanul utazott Új-Guineába. Világviszonylatban egyedülálló mintegy hatezer darabos néprajzi gyűjteménye a budapesti Néprajzi Múzeumba került.

Nagyon későn és felemás formában jelent meg nálunk a kapitalizmus szellemét jellemző polgári utazó alakja. Kalandvágya és vállalkozókedve tudományos cél nélkül vitte Közép-Afrikába Torday Emilt (1875–1931) mint fiatal tisztviselőt. Századunk első három évtizedében megtett három útján színvonalas etnológussá fejlődött. Miután az eddig fölsoroltak közül, beleértve Xantust és Bírót is, egy sem volt etnológus, ebben a nemben ő volt az első szakképzett magyar terepkutató. Angol szolgálatba lépvén, gyűjteményének csak egy része került haza Magyarországra.

2.3. Őshazakeresés és rokonnépkutatásA korszak utazásai közt egyetlen olyan csoport van, mely bár összetett, ám határozott eszmei háttérrel bír. Az őshaza- és rokonnépkereső utakra gondolunk.

Kőrösi Csoma Sándor (1784–1842) jól ismert, nevezetes útjának néprajzi eredményei nincsenek, nevét mégis meg kell említeni, mert példaadó, jelképpé váló tette közvetve szinte egy évszázadon át hatott. Indítéka jellegzetesen romantikus, ugyanarról a tőről fakad, mint a romantikában az ősi művelődéstörténeti állapotokat kereső gondolatok, de egészen Csoma útjáig hiányzott az őstörténeti kérdések iránt érdeklődők munkájából a helyszíni tapasztalat, ötleteik íróasztal mellett születtek.

Nemcsak az ázsiai magyar maradékok dolga foglalkoztatta a tudósközvéleményt, hanem a magyarok vándorlásának egyes állomáshelyei is. Besse János (1765–1841) több vármegye támogatásával, 1829-ben, idős korában indult ilyen kíváncsisággal a Kaukázusba. Jerney János (1800–1855) bő évtizeddel később Moldvát és Besszarábiát – saját alapítványát használva – ugyanezzel a céllal utazta be. Mindketten a délibábos őshazakutatás tipikus képviselői voltak, noha érdemeik is akadnak. Jerney volt az első, aki történeti, régészeti, nyelvészeti források együttes faggatásával közelítette meg tárgyát.



Közben a magyar nyelv finnugor eredetét egyre többen elfogadták, anélkül, hogy a kérdés körül határozott arcvonalak alakultak volna ki. A szemben álló táborok csak Reguly Antal (1819–1858) nagy rokonkereső utazása után kezdtek szerveződni. Az ő vállalkozása historiográfiailag talán még nagyobb hatású volt, mint Kőrösi Csomáé, mert nyomában szinte egymás kezét fogva jártak a kutatók, és megerősödött a hazai finnugrisztika, habár Reguly nem magasodott a kitartás és elszánás olyan szilárd nemzeti jelképévé, mint Csoma. Indulása ugyancsak jellemző kora szellemiségére. Szinte előtanulmányok nélkül, a cél nagy távlataitól hirtelen elragadottan kelt útra, hogy magyar kutatóként elsőnek járja be az obi-ugor és a volgai finn népek településeit. Csak menet közben folyamodott segélyért a Magyar Tudományos Akadémiához, amit – többek közt Kállay Ferenc javaslatára – meg is kapott. Elsősorban nyelvészeti anyagot gyűjtött, de a példaként lejegyzett szövegek nagy tömegű értékes népköltészeti gyűjteményt is alkotnak. Mi több, kisebb tárgyegyüttest is hozott haza magával.

Reguly Antalt betegsége és korai halála megakadályozta anyagának földolgozásában. Hagyatékának rendezése, sajtó alá készítése évtizedeken át folyt. Legelőbb Hunfalvy Pál, majd Pápay József (1873–1931) és Munkácsi Bernát (1860–1937) foglalkozott vele. Az utóbbi kettő hosszabb helyszíni útra is vállalkozott, alkalomról alkalomra gyarapítván a nyelvi és folklórismereteket. A nyelvészekkel egy időben járt a vogulok, osztjákok és szamojédok között egy fiatalon elhunyt etnográfus, Pápai Károly (1861–1893), a finnugor összehasonlító embertan első művelője.

Ezekkel az utakkal párhuzamosan, elsősorban magyar és finn tudósoknak köszönhetően, mind pontosabban kirajzolódott a finnugor nyelvcsalád ágainak egymással való kapcsolata, és elkerülhetetlenné vált a magyarság etnikai származásáról ellentétes véleményen levők összeütközése.

Azonban mielőtt ezt látnánk, tudnunk kell a korszak tudományos célú utazásainak még egy fontos vonulatáról, amely részint kiegyensúlyozta a rokon nyelvi expedíciókat, részint közvetve vagy közvetlenül hátteret szolgáltatott a finnugor rokonsággal elégedetlenek véleményformálásához. Ez volt az egyetemes földrajztudomány történetében eredményei okán számon tartott Ázsia iránti érdeklődés. Az utazások indítéka eleinte nagyon vegyes, de hamarosan túlsúlyra jutott – a korabeli világjelenségnek megfelelően – a földrajzi-természettudományos késztetés.

Rengeteg ellentmondás feszült a Kelet iránti, föllobbant érdeklődésben. Szemléletes példa Orbán Balázs, aki még romantikus ihletéstől lelkesen utazta be fiatalon, az 1850-es években a Közel-Keletet. (A látottakról a maga korában népszerű könyvben számolt be.) Családi nosztalgiával is átitatottan annyira tapadt “Kelet varázsához”, hogy az egyébként forradalmi demokrata eszméket magába szívó, huzamosabban Nyugat-Európában élő ember, később Erdélyben járva, amely a klasszikus nyugat-európai szellemi és társadalmi áramlatok egyik legkeletibb elterjedési területe, állandóan keletre mutató emlékekre vélt rátalálni. Az írásos adatokkal meg nem határozható hagyományt, legyen az várrom vagy nyelvi adalék, szinte kizárólag hun–székely eredettel magyarázta. S ő volt az utolsó, akitől az életműnek kijáró tiszteletből akadémiai székfoglalóként meghallgatták a székelyek hun származásának nem kevés önérzettel megfogalmazott előadását (1887). Igaz, a székely eredetkérdésre azóta sem válaszolt megnyugtatóan a kutatás, de az idős Orbán Balázs által képviselt történetietlen elképzelések az akkor már lezajlott “ugor–török háború”-nak nevezett vitában végérvényesen vereséget szenvedtek.

A magyarság török, általában távolabbi keleti származását vagy csupán kapcsolatait hangsúlyozó érdeklődés az abszolutizmus idején újabb tápot kapott. Világos után a megsebzett nemzeti önérzet ebben is gyógyírt keresett, miközben pompás és vitéz keleti rokon népekre gondolt. Jellemző, hogy a finnugor nyelvhasonlítás vezéralakjai, Hunfalvy Pál és Budenz József kezdetben szintén vonzódtak a török eredethez, később azonban realizmusuk az érzelmi rugókat kikapcsolta, mindketten meghajoltak a tények előtt. Ellenben a “török párt”, s ehhez tartozott az érdeklődő közvélemény igen nagy része – bár a végső szót a tudósok ekkor még nem mondták ki – egyre elégedetlenebb volt a finnugor rokonítás lehetőségével. Előkelőbb, a kor magyar nemzetkarakterológiájának megfelelő “rokonságra” vágyott. Vámbéry Ármin (1832–1913) kereste meg ezt az “igazi” rokont és fogalmazta meg a büszke, keleti, pompakedvelő, uralkodásra termett magyarok és törökök népjellemtani hasonlóságát. Mindehhez bizonyítékul a magyar nyelv részben vagy egészben török eredetének tételét csatolta. Tapasztalati anyagának nagy részét az 1860-as években egyébiránt az Akadémia megbízásából tett közép-ázsiai útján szerezte.

A vita az 1870–1880-as években zajlott, első vonalban az egyik oldalon Vámbéry, a másikon Hunfalvy Pál és még inkább Budenz között. A mai rendszeres nyelvtörténeti szemlélet birtokában visszatekintve könnyű úgy ítélni, hogy írásai önellentmondásai miatt Vámbéry eleve vesztes félként lépett porondra, de Hunfalvyék korántsem láthatták ezt így. Annál inkább nem, mert lépésenként kényszerültek saját elképzeléseik kidolgozására. Vámbérynek prekoncepciózus beállítottsága mellett legfőbb gyöngéje történetietlen szemlélete volt, ami összefüggött azzal, hogy nem sajátította el a korszerű nyelvészet módszerét. Ellenfelei viszont az első



virágkorát élő finnugor összehasonlító nyelvtudomány teljes fegyverzetében vonultak föl ellene. Vámbéry egyénisége összetett volt. A kalandvágy éppúgy dolgozott benne, mint a tudósi becsvágy, hatása ennek megfelelően lett ellentmondásos. Egyik ihletője volt a két világháború közötti tudománytalan turáni mozgalomnak, ugyanakkor veresége a vitában nem fojtotta el a hazai turkológiát, ellenkezőleg, annak objektívebb művelésére serkentett. A történeti-összehasonlító nyelvészet diadala, noha a finnugor zászló alatt állók többsége ezt is elintézettnek vette, nem zárta le sem a kulturális rokonság, sem az etnikai származás dolgát. A vita ugyanis abban nem dőlt el, hogy a nyelv és az etnikum azonos eredetű-e vagy sem. A lezáratlanság, a megoldatlan alapkérdés később is okozott, sőt ma is okoz zavarokat.

A XIX. század utolsó harmadától a tudományos ázsiai expedíciókban kimondva vagy kimondatlanul mindig jelen voltak a magyarság keleti kapcsolataira vonatkozó előfeltevések. Az első komoly kutatóutat a már említett gróf Széchenyi Béla szervezte 1877–1880-ban Belső-Ázsiába és a Távol-Keletre. Térképészt, nyelvészt és geográfust (Lóczy Lajos) vitt magával. Lóczy Lajos (1849–1920) pályája innen indult a világhír felé. Földrajztudományi eredményei mellett értékesek néprajzi megfigyelései is. Nem kevésbé az, hogy hamarosan tanítványai között foglalnak helyet Jankó János, Bátky Zsigmond és Ecsedi István, továbbá a néprajzi kutatástörténetben is szerepet kapó geográfusok, Teleki Pál és Prinz Gyula. Lóczy munkássága ösztönözte a Kína földrajzát tanulmányozó Cholnoky Jenőt (1870–1950) és a jeles Ázsia-utazó régész-történészt, Stein Aurélt (1862–1943), akiknek életműve néprajzi szempontból is figyelemre méltó. Stein belső-ázsiai leletei adták az ötletet például az idős Herman Ottónak a magyar pásztorművészet merész keleti párhuzamainak ideájához.

A legnevezetesebb századvégi expedíciósorozat (1895, 1896, 1898–1899) a tudományos célra sokat áldozó arisztokrata, gróf Zichy Jenő (1837–1906) nevéhez fűződik. Az első a Kaukázusba, a második Turkesztánba, a harmadik az oroszországi múzeumokba, ismét a Kaukázusba, a volgai finnugorokhoz és tatárokhoz, végül Nyugat-Szibériába vezetett. Maga Zichy Mongóliáig és Kínáig ment el. Már az első két útra neves szakembereket vitt magával, a harmadikat pedig különösen alaposan előkészítette a mecénás. Ez az expedíció a korábbi őstörténeti kutatóutak összegzéseként fogható föl. Nemcsak azért, mert földrajzilag igyekezett felölelni az összes lehetséges “őshazákat” és a vándorlás feltételezett állomásait, hanem komplexitása miatt is. Zichy, a korabeli etnológiai irodalomban tájékozódva, már előzőleg arra a – Hunfalvy Pál által is vallott – álláspontra helyezkedett, hogy a nyelvészet, régészet, etnográfia és antropológia nem kellően segítik egymást, holott épp ellenkezőleg kellene történnie. Ezért van szükség utazótársai körében az elmaradhatatlan természetrajzos zoológus mellett a többi ágazat képviselőire is. Gondosságára vall, hogy a harmadik út előtt Berlinben személyesen kereste föl Bastiant, az európai néprajz nesztorát, hogy véleményét kérje a magyarok eredetéről. Ez ugyan nem sokat használt az ügynek, mert az öreg tudós megerősítette Zichyt a magyar etnogenezisre vonatkozó zavaros elképzelésében. Azonban valószínű, hogy a történelem előtti idők tudományainak “királya”-ként megnevezett etnográfia képviseletét Bastian helyeselte, és Jankó János személyében kitűnő munkatárshoz jutott az expedíció.

Jankó, Herman Ottó magyarországi etnográfiai és Munkácsi Bernát összehasonlító nyelvészeti eredményeit alapul véve, a halászatot találta legalkalmasabbnak a maga összehasonlító néprajzához. Mindenekelőtt a finn és a magyar múzeumok tárgyi anyagát, majd az orosz halászati szakirodalmat tanulmányozta át. Sikerült meggyőznie a lovas nomád népekért lelkesedő grófot az osztják–magyar rokonságról. Bizonyítási célból utazhatott tartós terepmunkára osztják földre, ahol mintegy háromezer kilométeres utat bejárva igen értékes anyaghoz jutott. Ő még nem vonta le a Vámbéryval folytatott vita minden következtetését, fenntartás nélkül hitt a nyelv és etnikum genetikus egységében, de antropológiai anyagát már nem tudta földolgozni, a műveltségbeli egyezések kimutatására pedig csupán a halászat terén keríthetett sort, pedig a samanizmust is tanulmányozta.

Szemlénket ki kell még egészítenünk néhány névvel, akiknek viselői elsősorban nem mind utazók, hanem orientalista tudósként, kötődtek a néprajzhoz. Az alakuló néprajzi intézmények tisztviselői és tagjai között találkozhatunk nevükkel. A Közel-Kelet kultúrái és nyelvei foglalkoztatták Goldziher Ignácot (1850–1931) és Kunos Ignácot (1860–1945). Az Osztrák–Magyar Monarchia balkáni terjeszkedésével párhuzamosan írta a hagyományosan “keleti népeknek” számító bosnyákokról és bolgárokról népismertető és folklorisztikai könyveit Asbóth János (1845–1911) és a fiatal Strausz Adolf (1853–1944).

2.4. Az egyetemes néprajz szervességének hiányaMiért volt szükség erre a jobbára lexikonszerű fölsorolásra? A válasz kettős. Először: az utazások nagy része hozzájárult a magyar néprajz egyik fő alkotóeleme, az őstörténeti érdeklődés további erősödéséhez és kiterjedéséhez. Másodszor: választ keresünk arra a kérdésre, miért nem jött létre Magyarországon folytonosan fejlődő egyetemes néprajzi irodalom?



A kelet-európai és ázsiai utazások a világszerte zajló tengerentúli utak párhuzamaként is fölfoghatók. Az etnológiai érdeklődésnek pedig megfelel a rokon- és őshazakutatás. Például egy-egy olyan mű, mint Hunfalvy Páltól a Vogul föld és népe (Pest, 1846) vagy Vámbérytől a Közép-Ázsiai utazás (Pest, 1865), mely az orosz gyarmatosítás előtti állapotot örökítette meg, etnológiai leírásnak is tekinthető.

Sozan dialektikusan mérlegeli a hiányokat és a torzóban maradás tényeit. A magyar irányvétel nem egyedi Európában. Mindenütt, ahol saját népüket kutatták, a magyarokhoz hasonlóan az erők nagy részét a saját előtörténet rejtélyei kötötték le. Különben a magyar etnogenezis a maga összetett problémáival, az elszigetelt nyelv fennmaradásával, az őshaza és a vándorlás tényeivel jóval több izgalmas kérdést vetett föl, mint legtöbb közép- és kelet-európai nép eredete – írja. Az eredmény, amire a korabeli magyar kutatás jutott a zavaró hangok és zsákutcák ellenére, számos nemzeti tudomány hasonló törekvéseinél józanabb és igazabb volt. Gondoljunk környezetünkben akár a dákoromán-elméletre, akár a szláv őstörténeti mítoszokra, melyek ekkortájt változatlanul virultak és terebélyesedtek. Sozan azt tartja sajnálatosnak a magyar néprajz fejlődése szempontjából, hogy az etnikum vizsgálatánál elkerülték az általános elméleteket. A magyar néprajz nem volt képes elfogadni – szerintünk, leginkább pedig következetesen alkalmazni az etnológia módszereit, mert azok a tengerentúli leírásokra támaszkodtak, és a magyar előidők vizsgálatára – hibásan következtetve – alkalmatlannak vélték őket. Pedig a nyugat-európai etnológia az összehordott hatalmas tengerentúli anyagból éppúgy korai néptörténeti szakaszokra próbált következtetni, mint a magyar néprajz a saját archaikus és finnugor adatsorokból. Kétségtelen, hogy az anyaggyűjtés és az anyag eredete eltért: “…e rugók közt a hittérítés különben magasztos munkája ép oly kevéssé szerepel, mint a kereskedelmi érdekek istápolásának anyagias, bár indokolt vágya”, ellenben “a honszeretet tartósan ideális, de tán éppen ezért mindennél hatalmasabb erejében fejlődtek ki” – írja Zichy Jenő (in Jankó János, 1900/a, 2).

Az igazi különbség mégsem ez volt. A magyar vizsgálatok nem távoli idegen népek megismerését célozták, hanem “rokonokét”, akiknek nyelve, kultúrája, eredete valamiként összefügg a magyarokéval, nem úgy, mint a tengerentúli primitív törzsek és a fejlett nyugati civilizációk, a gyarmatosítók és a gyarmatosítottak élete. Következésképp a kutatási módszer sem a más nép kutatási módszere, hanem a saját nép vizsgálatának eljárásával azonos. Érthető, hogy ilyen elvi megalapozottsággal igen nagy anyag birtokában sem juthattak el a társadalomtörténeti általánosítás fokára. Nem is szólva arról, hogy a tudományos célok mindvégig mások maradtak.

Mindemellett egészen különös, hogy Beöthy és társai, valamint a finnugor vagy török kapcsolatokat keresők között a nem túl széles spektrumú magyar szellemi életben milyen mély szakadék húzódott. Hiszen például a Jankó által kutatott osztjákok olyan társadalmi szervezetben éltek, amelyhez hasonlóval őstörténeti viszonylatban nem sokkal előbb Beöthy foglalkozott. Jankó, de nemcsak ő, nem hivatkozott magyarországi etnológiai dolgozatokra.

Beöthyt az 1930-as években először Ortutay Gyula említette a néprajzi irodalomban, de életművének földolgozására ugyancsak az ő biztatására – csak az 1970-es években került sor. Németül megjelent műveivel kapcsolatot tartott kora európai etnológusaival, a magyar néprajzban viszont sem kortársaira, sem az utókorra, még Róheim Gézára sem volt hatással. Sőt a hazai tudományos folyamatba sem illeszkedett, hiszen már Lánczy és Somló munkásságáról megállapítottuk, hogy a korszak hazai etnológiai érdeklődése töredékes volt, összefüggő folyamatot nem képezett. Voltaképp csak az evolúció termékeny gondolata fűzte őket össze, még a végül az evolúció általánosítását bíráló Somlót is. Lánczy és Somló útja a Társadalomtudományi Társaságba, illetőleg a Huszadik Század köréhez, tehát a modern szociológiához vezetett. Kapcsolatuk nekik sem volt a magyar néprajz törzsével.

Zsigmond Gábor – Beöthy életművét értékelve – az okokat abban látja, hogy – mint európai viszonylatban is – az általános törvényszerűségeket kereső egyetemes, utóbb társadalomkutató néprajzi irány elhanyagolta a belső, a hazai állapotok vizsgálatát. Pedig nem mondható, hogy a Monarchia szakigazgatása nem igényelte az alkalmazott etnológiai kutatásokat, igaz, túlságosan nem is bátorította.

Lánczy Gyula nem sokkal a boszniai okkupáció után, Kállay Béni (1839–1903) konzervatív államférfi, kitűnő Balkán-szakértő pedig valamivel később írt olyan, a népek egyenlőtlen fejlődéséből adódó különbségekre hivatkozó tanulmányokat, amelyek a fejlettebb társadalmak terjeszkedését kívánták igazolni. Ezek az írások a történeti-politikai és az etnológiai szakirodalom határán állnak, de mind a kortársi, mind a későbbi magyar néprajz tárgykörétől messze esnek. Végül is Pulszky Ágost, Beöthy és Lánczy életük egy-egy szakaszán hiába foglalkoztak etnológiai szempontok alapján a honi társadalom ellentmondásaival, a nemzetiségi kérdéssel vagy a Monarchia társországainak viszonyával, ezeknek a problémáknak etnológiai távlatba állítását ők sem végezték el.



3. AZ EVOLUCIONISTA ETNOGRÁFIAA folklorisztika, nagy hagyományt tudván magáénak, folyamatosan fejlődhetett tovább, pozitivista eszméket elsajátítva. Az egyetemes néprajz mint újdonságszámba menő ágazat egyelőre kevés sikerrel küzdött a magyarországi tudományos élet szerkezetébe való beilleszkedésért. Végül a saját életviszonyokkal foglalkozó néprajznak mintegy fél évszázados pangást kellett áthidalnia.

Kállay Ferenc hiába vázolta föl a romantikus folklorisztikával több ponton érintkező elképzelését, ami szerint a jelen műveltségállapotból a régmúltra lehet következtetni. Csaplovics János hiába ismerte föl, hogy vannak az életmódnak térbeli-táji különbségei. Edvi Illés Pál hasztalan körvonalazta a hungarológus néprajzot. Évtizedekig egyikük sem talált módszertanukat alkalmazó, továbbgondoló követőre. Miközben róluk megfeledkeztek, folyamatosan gyarapodtak a leíró néprajzi ismeretek, de közlésük nem haladta meg a hagyományos topográfiai-statisztikai elrendezést. Amidőn a múlt század utolsó negyedében ismét előbukkannak a mintegy ötven évvel korábban már egyszer megfogalmazott alapgondolatok, nem lehet tudni, vajon azok, akik felvetették azokat, olvasták-e az előzményeket. Inkább valószínű, hogy például Herman Ottónak (1835–1914) nyugat-európai etnológiai munkák közvetítették az ősi magyar életmód vizsgálatára ösztönző, gyökerükben romantikus eredetű gondolatokat. Következésképp nemhogy szembe kellett volna fordulni a romantikus tradícióval, miként Katona Lajosnak, de újra föl kellett fedezni azt. Hogy mégis beszélhetünk folytonosságról, azért tehetjük, mert néhány évtized múlva valóban előbukkannak a romantikus késztetések és feladatok, vitathatatlanná teszik a megszakítottság fölött átnyúló kapcsolódásokat.

Európa-szerte hasonló volt a helyzete a saját népélettel foglalkozó tudományszakoknak. Nem bontakozhattak ki a történetírás elégséges differenciáltsága, a kellő anyagismeret hiánya, a régészet kezdetlegessége és a múzeumi kultúra fejletlensége, valamint a népköltészetet és a hitvilágot előtérbe helyező szemlélet miatt. A felsorolt akadályozó tényezők elhárulásával, legalábbis gyöngülésével egyidejűleg, az etnológiai gondolkodás megjelenése tette lehetővé, hogy a néprajzi érdeklődés ezen a területen a holtpontról kimozduljon.

Az etnológiai gondolkodásra utalva valamelyest ellentmondásba kerülünk az előbbi fejezetben mondottakkal, azzal, hogy az etnológiai tanulságokat általában nem tartották alkalmasnak magyar néprajzi értelmezéshez. Az utóbbi változatlanul igaz. Herman Ottó esetében mégis föl kell hívni a figyelmet egy sajátos jelenségre. Herman kiindulásában fontos szerepe van az etnológiai, az emberiség őstörténetére tekintő párhuzamoknak. Csakhogy ő kizárólag általános kultúrhistóriai tanulságokat von le, nem társadalomtörténetieket. Társadalmi szempontoknak nyoma sincs nála. Hasonló viszonyulást tapasztalhatunk később Bátky Zsigmondnál is, aki rendszeres olvasója és ismertetője volt a földrajztudományi alapozottságú német etnológiai irodalomnak.

3.1. Összehasonlító néptörténet és nyelvtudomány. Hunfalvy PálA változást a szepességi németből önként magyarrá lett Hunfalvy Pál (1810–1891) munkássága indította el. Hosszú életének csak utolsó szakasza kapcsolódott közvetlenül a néprajzhoz, a korábbiak inkább más tudományokat gazdagítottak. A jogi, hittani és bölcseleti tanulmányokat folytató Hunfalvy életművében a történeti érdeklődés és a nyelv történeti szerepének nagyra értékelése volt a kovász, ezek hozták közös nevezőre látszatra olykor távol eső munkaterületeit.

1848 előtt társadalombölcselettel és közgazdaságtannal foglalkozott. Világos után a nemesi történelemszemlélettel szemben a demokratikus polgári szempontú történetírás szóvivőjeként lépett föl. Fiatalkori írásai pozitivista mintára egy általános társadalomtudomány, az ő szavával: “országászat” szükségességét hangoztatják, melyben nagy szerepe lenne a különböző történetvizsgáló tudományoknak, köztük a népi kultúra kutatásának is. Az 1850-es években történettudósi érdeklődésből kezd nyelvészettel foglalkozni és válik filológussá, majd Budenz Józseffel együtt, különösen a már említett, Vámbéryvel folytatott vitában tisztázza a magyar nyelv genezisének fontos kérdéseit. Ezután kerít sort arra a területre, amelyen talán leginkább otthonosan érzi magát, az összehasonlító néptörténetre. S végül etnohistorikusi minőségében foglalja el elsőként a Néprajzi Társaság elnöki székét (1889–1891).

Mint kortársai közül sokakra, rá is meghatározóan hatott a szabadságharc bukása. A levert nemzet önbecsülésének felemelése, a történelmi múlt sajátos értékeinek fölmutatása, a veszélyeztetett nemzeti kultúra védelme hajtóerőként mozgatta szakirodalmi működését. A nemzet egyedisége, a magyarság külön fejlődésének útja kezdi érdekelni, és ez az érdeklődés fokozatosan háttérbe szorítja benne az emberiség egyetemes társadalmi fejlődését valló bölcselőt, de sosem nyomja el a kritikus elmét és a széles látókörben tájékozódás igényét. Sokat olvasta a nyugat-európai történelmi és etnológiai irodalmat. Ismerte az angol és a francia pozitivizmust éppúgy, mint a német Volkskunde és Völkerkunde elméleteket. Azonban, a pozitivista gondolkodástól egyáltalán nem



idegenül, kétellyel tekintett a legfontosabb tudományos problémák végleges megoldhatóságára. Az emberiség fejlődésének általános törvényszerűségeit feszegető elgondolási rendszereket stagnálni látta, s mint túl általánosakat, nem találta alkalmasnak őket a sajátos magyar történelmi múlt vizsgálatára. Nem volt elégedett a jelennel foglalkozó statisztikai-szociológiai és közgazdasági módszerekkel sem. Viszont nem mondván le az egyetemes értelmezésről, elutasította a Volkskunde atyjának, W. H. Riehlnek igen nagy hatású elméletét, mely a nyelv, a kultúra és a biológiai jegyek összetartozása alapján más társadalmi jelenségektől elszigetelten vizsgálta a nemzetet.

Az ellentmondások és elutasítások sora körülményessé teszi Hunfalvy gondolati kötődéseinek pontos föltárását. Mindenesetre ő volt az a befolyásos tudós egyéniség, akinek nyomán a magyar néprajz, mint saját célját illetően alkalmatlanoktól, általában elfordult az etnológiai elméletektől, ahogy arról korábban szó esett. Hunfalvyt azonban távolról sem lehet elméletellenességgel, de még az etnológia elhanyagolásával sem vádolni. Az elméletek hasznosságát mérlegelő tudós rátalált arra a területre, amelyen meggyőződése szerint egzakt módon és eredményesen lehetett dolgozni: ez volt az – egyébiránt indoeurópai vonatkozásban ekkor már részleteiben kidolgozva mintaként is föltűnő – összehasonlító nyelvészet.

Választása nem volt váratlan. A romantika mindig nagy jelentőséget tulajdonított a nyelvnek, s ha utóbb a pozitivista elméletek már nem helyezték a középpontba, fontosságát a történelmi folyamatokban továbbra sem tagadták. A magyar őstörténetnek változatlan kulcskérdése maradt a nyelv származása, s most olyan páratlanul értékes anyag várt földolgozásra, mint Hunfalvy jó barátjának, Reguly Antalnak a gyűjtése. Legtömörebben azonban jóval később, a Magyarország ethnographiájában (1876) fejtette ki nézeteit a nyelvről. Könyvében áttekinti a nyelvek eredetével foglalkozó elképzeléseket, de rá oly jellemző módon, “homályosságuk” miatt egyiket sem fogadja el. Inkább a nyelv léte és szerepe érdekli. “Mi által és hogyan lesz a nemzet és a nép?” – teszi föl a kérdést. “A nemzet lesz nyelve, hite és társadalmi szerkezete által, s bár változzék azután a két utóbbi, a nemzet mégis az marad, ha nyelve megmarad. A nyelv tehát a nemzetnek lelke; a nyelv történetei a nemzet lelkének történetei. A nyelv egyszersmind a nemzet hovatartozását, rokonságát, tehát más nemzetek közti helyét mutatja meg csalhatatlanul” (Hunfalvy Pál, 1876, 48, 221–222).

A hitvilág (mítosz) romantikus örökségként továbbra is fontos, újdonság viszont a társadalmi szerkezet hangoztatása. Ezzel a szemponttal még jó ideig egyedül áll a magyar történész Hunfalvy. Amit megfogalmaz, egyébként pontos magyarázata annak, miért választotta az összehasonlító finnugor nyelvészetet őstörténeti kalauzul. Mert a nyelvet csak a társadalom tagjaként lehet elsajátítani, nem születik az emberrel. Az ember a nyelv segítségével nevelés, tanulás és munka által lesz társadalmi lény. A nyelv tehát híven tükrözi az illető etnikum történetét, alkalmas, ha ugyan nem a legalkalmasabb az etnogenezis megfejtésére, a különböző népi kölcsönhatások kimutatására, a vándorlás és megtelepedés, egyéb korai történeti események tanulmányozására.

A nyelv a biológiai jegyekkel szembeállítva is alapja az őstörténeti kutatásnak. Hunfalvy Max Müller és mások nyomán nem tagadja a nyelv és az etnikum szoros összefüggését. Elképzelhetőnek véli, hogy a nemzet magja valaha egy rokon, így fizikailag is egymásra hasonlító embercsoport lehetett, ám a történelem során nemcsak születéssel, hanem csatlakozással is gyarapodhat az etnikum – állapítja meg –, ezért a testi tulajdonságok később csupán az egyes embereket jellemezhetik meghatározóan, nem az azonos nyelvet beszélők közösségét. A testi jegyeket elsősorban a biológia illetékességébe utalta Hunfalvy, mert az az embert mint az élővilág részét vizsgálja, nem mint nyelvet beszélő társadalmi lényt. Azzal, hogy a nemzethez tartozás biológiai bélyegeit visszautasította, kétségtelenül elébe vágott a faji magyarázatoknak, de a fizikai antropológiát is kirekesztette a vizsgálatból. Bartucz Lajos az embertan korabeli fejletlenségével magyarázza ezt az álláspontot. Szerintünk liberális meggyőződésére és a személyes asszimiláció tényére támaszkodott.

A liberális beállítottság és a nemzetnek mint etnikailag összetett képződménynek a fölfogása elevenítette fel a Csaplovics által megfogalmazott “kis Európa”-elvet, mely a nyelvi főszerep mellett a Magyarország etnographiája másik alapgondolata. “Magyarország ethnographiája, természet szerint, valamennyi népet tárgyal, melylyek a területén laknak” – hangzik a könyv első mondata. A görög “etnosz”-nak Hunfalvy szerint a magyar nyelvben két szó felel meg, a nép és a nemzet. “A nép tágabb jelentésű a nemzetnél. Magyarország népe magába foglalja az ország összes lakosságát, de ez annyi nemzetre oszlik, ahány nyelv uralkodik az országban. A nemzet fogalmában a nyelv a fő ismertető… A nép fogalmában az ország, a tartomány, a föld a fő ismertető…” (Hunfalvy Pál, 1876, 47). Tehát nem fogadja el a politikai nemzet eszméjét, de a nyelvi különállást és a “nemzetiséget”, azaz az országban élők eltérő közösségi tulajdonságát fontosnak tartja. Könyvében ezért foglalkozik külön-külön történeti, régészeti, nyelvészeti és néprajzi adatok alapján a korabeli Magyarországon egykor élt és a jelenben lakó összes nép és nemzetiség etnogenezisével és etnikai történetével.

Utóéletét tekintve ellentmondás van a könyv címe és tartalma, következményeiben pedig a magyar néprajz tárgyának és elnevezésének alakulásában. Az etnográfia Hunfalvy szerint népleírás, “úgy mint vannak” (ez a



fogalom közel áll a Csaplovics és Edvi Illés jellemtanában használthoz), az etnológia pedig “a nép okainak való előadása”, vagyis az etnogenezis tudománya. Mégis a gyakori szóhasználatra hivatkozva azonosnak veszi a két szó jelentését, sőt az etnográfiát választja címül, holott saját meghatározása szerint az etnológia illett volna oda. Könyvét joggal tartja a tudománytörténet (Bartucz, Tálasi) a hazai történeti etnológia kiemelkedő megvalósulásának, noha ma már másként gondolkozunk az etnikum ismérveiről, és a nyelvnek sem tulajdonítunk olyan elsődleges szerepet, mint Hunfalvy tette.

A Magyarország ethnographiája megjelenése után csaknem másfél évtizeddel a Magyarországi Néprajzi Társaság folyóirata az Ethnographia címet kapta, mert az általa képviselt tudományszakot őstörténeti érdekeltségűnek vették. Ám a tartalomban legfeljebb az első néhány számban volt súlya az etnogenezisnek és a néptörténetnek, aztán átadta a helyét a leíró néprajznak, az elnevezés viszont megmaradt a különböző ágazatokból összeszövődött “néprajz” nevének, mely egyszerű fordítása az idegen eredetinek. Tudott, hogy tudományági önállósulásakor zászlajára a Hunfalvy nevét író magyar néprajz – bár mindmáig igyekszik az etnogenezishez és a néptörténethez adalékokat szolgáltatni – sosem lett magának az etnogenezisnek és a néptörténetnek a tudománya.

Az ellentmondást az ősz mester 1891-ben, halála előtt néhány héttel, a Néprajzi Társaságban elmondott utolsó beszédében próbálta meg föloldani: “Még az etnographia maga is kétféle: politikai vagy külső, és lélektani vagy belső. Magyarország ethnographiája, melyet 1876-ban kiadtam, csak politikai vagy külső. A lélektani vagy belső ethnographiára Magyarországnak gyűjteni az anyagot, a mi Társulatunk feladata” (Ethn., 1891, 170).

3.2. Természettudomány és néprajz. Herman OttóHerman Ottónak a magyar halászatról szóló kétkötetes könyvében a terepmunkával és leíró néprajzzal nem foglalkozó Hunfalvy teoretikus munkásságának gyakorlati igazolását látta. Ezért állt teljes tekintélyével az addig csak természettudósként ismert szerző mellé. Bemutatta a munkát az Akadémián (1888), és hosszan méltatta a Századokban. Értelmezésével ő adta meg a hangot Munkácsi Bernát nyelvészeti tanulmányához, utóbb pedig tőle merített ötletet Jankó János a már Munkácsi eredményeire is támaszkodó, a magyar halászat eredetét nyomozó kutatásaihoz.

A magyar halászat könyve (Budapest, 1887–1888) a rendszeres magyar anyagikultúra-kutatás kezdete. Hermant saját előadása szerint a “véletlen” vezette tárgyához. Siófokon halászszerszámok neve után kérdezősködött, ez keltette föl érdeklődését maguk a szerszámok iránt.

Tudománytörténeti folytonosságban nézve azonban aligha lehetett véletlen, hogy a természettudományos és ehhez kapcsolódó etnológiai irodalomban jártas Herman éppen nyelvi nyomon ismeri föl a primitív eszközökben az “ősrégi idők” tanúit. A nyelvészeti vita és a millennium felé haladva még inkább elevenülő történeti-őstörténeti érdeklődés kellő érzelmi-hangulati hátteret nyújtott a nagy munka elvégzéséhez. Herman Ottó négy év és két hónap alatt bejárta Magyarország mindazon vidékeit, ahol tevékeny halászat folyt. Hihetetlenül nagy anyagot rögzített a “pozitív tudás fegyverével”: leírta, lerajzolta, csoportosította, tipizálta a tárgyakat és a fogási módokat.

A pozitivizmustól tanulta az induktív módszert, mindig az egyedi eset megfigyeléséből indult ki, és azt is, hogy ezekből a tényekből természettudományos módon kell osztályozó rendszert alkotni. Természettudományos iskolázottságra vall a könyv második kötetének teljes egészében biológiai tárgya. De már az első kötet egyik vezérlő gondolata az ember és a hal kapcsolata, vagyis hal életének a megfigyelése az ember számára az első számú halászati ismeret.

Herman Ottó a Hunfalvy Pál tiszteletére rendezett Néprajzi Társaság-i ülésen a “tárgyi ethnographiát” Magyarországon bemutatandó így nyilatkozott: “…a leíró ethnographia tulajdonképpen nem is szakom. És ha mégis hozzá merek nyúlni, ez onnan van, hogy par excellence tapasztalati tudomány, mint ilyennek pedig művelésének módszere szakasztott az, ami a természethistóriáé, tulajdonképpeni szakomé.

A leíró ethnographiában is ugyanaz a háromság áll fenn és dönt, mint a természethistóriában; ti. a megfigyelés hűsége, jellemzőinek kifejtése és az összehasonlítás bevonása.

Ami pedig a rokonságot még tetézi is, ez az, hogy a leíró ethnographia – tárgyi kifolyásai a természethistória – mint egyetemes tudományszak – legnehezebb tárgyának, ti. az ember szellemi életének, lényének.

Arról van szó, hogy ismerjük ki az ember alkotásaiból lényét; ezeknek sajátosságaiból az ember fejlődésének menetét; azokat a viszonyokat, amelyek a fejlődés menetét intézték s a sajátost megadták, különösen azt, amely



nem egyéni, hanem nemzeti tulajdonság színét öltötte magára” (Herman Ottó, 1892, 311).

Az idézet tömören összefoglalja, amiről fentebb szó esett: Herman felfogásának pozitivista elemeit. Az utolsó fél mondat ismételten arról árulkodik, hogy ennek a kulturális antropológia felé nyitott tudósnak a követői – egyébként a már kialakult magyarországi tudománytörténeti hagyományhoz igazodva – miért nem váltak mégis antropológusokká vagy etnológusokká. Megjelölte az általános célt, ám mindjárt kiemelte mellette a nemzeti kutatás fontosságát, a kutatás pedig erre haladt, nem a másik irányba.

Azt a tartózkodást is a pozitivizmustól vette Herman, hogy a halászati könyv végső kutatási eredményét nagy horderejű megállapítások helyett mindössze ennyiben adta meg: “…a halászat a magyarság ősfoglalkozása, amelyet jelenlegi földjére már magával hozott”. Igaz, anyaggyűjtésen és rendszerezésen kívül eleve nem vállalkozott másra. Hogy ezt nagyszerűen elvégezte, a kapcsolódó kutatásoknál jobban semmi nem bizonyítja.

A sokféle érdeklődéssel megáldott kutató később már nem mutatkozott ilyen óvatosnak. A sikeres visszhang után egyszerre a néprajz mesterének érezte magát, aki mindenhez ért. Ha megpróbálunk belehelyezkedni gondolatvilágába, ezen kevésbé csodálkozhatunk. Idehaza egyelőre nem mutatkoztak etnográfus partnerek. Legfeljebb külföldi példákhoz mérhette magát, de a határokon túl is kedvezően fogadták, később mintájává vált hasonló finn és román feldolgozásoknak. Miért ne sikerülne más területeken szintén jó eredményeket elérni?

A baj nem ebben a magabiztosságban rejlett, hanem abban, hogy az öregedő Hermant hatalmába kerítette a millennium csalóka szelleme, a nemzet kritikátlan szemlélete. Jellemző, hogy előtanulmányok nélkül, érzelmi fölbuzdulásból nyilatkozott a magyar ház eredetéről, mert nem tudta elviselni, hogy a magyarság egy nagyon lényeges kulturális tényezőt – netán – idegenből vett volna át. Hasonló okból fölháborodva, elképzelte magának az ideális magyar típust, és megírta a nemzeti romantika jellemtanának anakronisztikusan kései, ijesztő túlzásokkal terhelt változatát (A magyar nép arca és jelleme. Budapest, 1902).

Különösen alakult viszonya halászati könyvéhez. Nem tagadta meg Hunfalvy szellemét és a “halszagú atyafiságot”, de keményen dolgozott, hogy ellensúlyozza őstörténeti jelentőségét. Fölzárkóztatta a halászat mellé és kiemelő, megkülönböztető jelzővel ellátta “a magyarok nagy ősfoglalkozását”, az állattartást, pontosabban a pásztorkodást. A két “ősfoglalkozás” (Herman jellemző szava) történeti egyeztetésével nem sokat törődött. Nem is észlelte az ellentmondást, mellyel minden magyarázat nélkül Vámbéry nyomdokain Belső-Ázsia pusztáiba vezette az imént még békésen halászgatókból immár harcias lovasokká előrukkoló ősmagyarokat. Nem volt tisztában a nomadizmus igen változatos történeti formáival, ezért teremthetett például zavartalan kapcsolatot a dunántúli és az alföldi pásztorok meg az ázsiai füves puszták népeinek élete között (A magyarok nagy ősfoglalkozása. Budapest, 1909; A magyar pásztorok nyelvkincse. Budapest, 1914).

Az igazsághoz tartozik, hogy a nomadizálás korántsem új, de mint magyarázó elvnek egyre terjedő ötlete nemcsak őt tartotta fogva, hanem többeket, neves történészeket is. Például Tagányi Károlyt, aki szoros kapcsolatban állt a néprajzi intézményekkel, később a magyar Néprajzi Társaságnak elnöke is lett, és nem sokkal korábban publikálta a földközösség történetéről szóló, könyvünkben fentebb már hivatkozott, értékes tanulmányát (A földközösség története Magyarországon. Budapest, 1894). Ebben élő jogszokásokat is használt forrásul. Időálló eredményeit ugyan nem csorbítva, ám akár Herman, végül ő is a történetietlen egyeztetés eszközéhez nyúlt, a XIX. századi állapotokat leszármaztathatónak vélte a nornadizáló korszak hagyományaiból. Ez a munka elsősorban a történettudományban hatott évizedeken át serkentően. Negyedszázad múltán Tagányi kifejezetten a néprajzosokat ösztönözte az élő jogszokások összegyűjtésére az Ethnographiában publikált, úttörő kezdeményezésű cikkeiben. Változatlanul a pozitivista fejlődéstan híve. A jelenből a múltba “visszafelé” tájékozódódik a legkorábbi rekonstruálható állapotokat keresve, mint majd Viski Károly is jóval később A magyarság néprajza bevezetésében. Azonban történészi következetessége, óvatossága és szakszerűsége is érvényesül.

3.3. Vándorlás vagy belső fejlődés? Jankó János és Herman Ottó vitájaA magyar néprajzi tudománytörténet Hermannal és Jankóval rendszerint külön foglalkozott, pedig ádáz viták szorosan összekapcsolják őket, és az anyagikultúra-kutatás lendületes kezdete legalább annyira Jankó János érdeme, mint Herman Ottóé. Hermanról nagyon sokat írtak, mert kezdeményezően több tudományban föllépett. Egzotikus személyisége és politikai szerepvállalása kissé eltakarja Jankó – igaz, jóval színtelenebb – alakját. Tudományosan egyáltalán nem álltak olyan távol egymástól, mint azt alkati különbségeikhez erősen simuló, makacsul megújuló vitáik megtévesztően mutatják az utókornak. Kiegészítették, nem cáfolták egymás végső soron azonos célú őstörténeti kutatásait.



Milyenek voltak a viták? A végső közös cél említése sejteti, hogy nem jártak olyan elvi magaslatokon, mint akár Ipolyi és Csengery, akár a Vadrózsa-pörben nyilatkozók. Legelőbb adatbeli tévedéseket, pontatlanságokat hánytak egymás szemére. Többnyire mindkettőjüknek igaza volt, mert az a hatalmas ütem, amelyet a munkában óriási becsvággyal parancsoltak maguknak, gyakran vezetett felületességhez. Szinte hihetetlen, hogy Jankó alig másfél évtizedre terjedő tudományos működésébe mennyi minden zsúfolódott bele. Nagy kitartással több mint hatezer oldalt írt. Herman bibliográfiája is igen nagy. Személyisége impulzív, intuitív készsége kiemelkedő volt, míg Jankónak arányosan számítva is kevesebb ötlete akadt, de hibátlannak bizonyult szorgalma.

Herman élénk stílusa, írásainak érzékletes képei egy szertelen művész alkotókedvét juttatják eszünkbe. Jankó hideg tárgyilagossága, meglehetősen száraz modora, mely az érzelmeket igyekezett háttérbe szorítani, a közfelfogásban inkább kötődik a tudóshoz. De ő sem volt fából, sőt naplói meglehetősen érzékeny lelkű embernek mutatják. Vérmérsékleti különbségeik ellenére mindketten tudtak durván sérteni. A fiatalabb kolléga sikereire kendőzetlenül féltékeny Herman szobatudóssággal vádolt – pedig mindketten rengeteget mozogtak terepen – Jankó a plágium gyanújával vágott vissza.

Ha nem a vitairatokat, hanem a munkákat vesszük közelebbről szemügyre, akkor előtűnnek módszertani elképzeléseik eltérései. Mindketten az evolúció hívei. Herman az önálló belső fejlődést előtérbe helyezte, anélkül hogy teoretikusan értelmezte volna a maga számára, s a jelenségek magyarázatában voltaképp vonzódott a bastiani Völkergedanke-gondolathoz.

Például a legegyszerűbb enyhelyből kiindulva a következőképpen látta a háromosztatú ház magyarországi kialakulását: rokonította a finn kotát a kabai kontyos kunyhóval, és ebből származtatta a hortobágyi “vasaló”-t. Továbbá genetikus kapcsolatba hozta a csőszkunyhót a putrival, végül a bocskoros nemes kúriájával. Okfejtése lebilincselően érdekes, de véletlen egyezéseken alapul, semmiféle tudományos érvvel nem igazolható. A kutatástörténet figyelmeztet, hogy mégsem volt teljesen haszontalan, mert rámutatott, hogy a melléképületek gyakran archaikus formákat őriznek.

Jankó a ratzeli migrációs elképzeléseket hasznosította. A magyar halászat történetét fejlődési sorba illesztve képzelte el (1900/a). A magyarok, a finnek és az osztjákok, a finnugor nyelvet beszélők szélső pontjai között levő területet tekintette a történeti vizsgálat terepének. Ez a gépies elképzelés éppúgy hibás volt, mint a belső fejlődés tételének abszolutizálása.

Mindketten összehasonlító etnográfusoknak mondták magukat. A finnugor öszszehasonlító néprajz alapjait lerakó Jankó módszere azonban jóval közelebb állt ahhoz, amit ma összehasonlításnak nevezünk. Herman kedvvel állítgatta egymás mellé a formailag hasonlító prehistorikus és a jelenkori tárgyakat, neki ez jelentette az összehasonlítást. Jankó különböző népek kulturális érintkezésére alapozott, de ha a “finnugor háromszög” két pontján egyezést talált a tárgyak között, és másutt (az általa áttekintett orosz és nyugat-európai anyagban) nem lelt ellenpéldát, a genetikus kapcsolatot bizonyítottnak vélte. “A rendelkezésemre álló anyag alapján sikerült a magyar halászat csaknem valamennyi szerszámának eredetét megállapítani” – írta büszkén (1900/a, 42). A kor viszonyaihoz mérten az oroszországi és nyugati múzeumokban, valamint a halászati szakirodalomban olyan tetemes anyaggal ismerkedhetett meg, hogy magabiztosan gondolhatta, jelentős adat nem kerülhette el figyelmét. Ebben is egyek voltak Hermannal, mert a XIX. századi természettudományos gondolkodásra jellemzően, fenntartás nélkül mindketten hittek a látható világ teljes megismerhetőségében.

A leegyszerűsítő általánosítás és az elmélyült résztanulmányok hiánya, nem pedig a Herman által szemére vetett német befolyás bizonyításának szándéka vitte tévútra az ezredéves kiállítás néprajzi falujának épületeit vizsgáló Jankót. Elsőként akarta a magyar ház eredetét megjelölni a korabeli német kutatás hibás törzsi kategóriái szerint : “Kétségtelen dolog, hogy a székely ház kivételével valamennyi házunk alaprajza tiszta felnémet alakot, mégpedig csaknem valamennyi háznál az őstypushoz legközelebb álló – legalsó fokú alakot mutat” (Jankó János, 1897, 128). Az utókor mutatott rá a súlyos hibára, nem Herman, hogy Jankó elfogadta a kiállításon részt vevő megyék által beküldött, tipológiailag nem hiteles épületeket. Így némi malíciával, de nem igazságtalanul írhatta kutatástörténeti dolgozatában Vajkai Aurél: “Megvallhatjuk, hogy házkutatásunk Bél Mátyástól az 1930-as évekig lényegében nem sokat fejlődött, a leírások alig terjednek túl Bél megfigyelésein, sőt gyakran még azt sem érik el” (Vajkai Aurél, 1948/c, 14).

A vitafeleket rokonította a történetiség szempontjainak fogyatékossága is. Itt ismét Jankó fölfogása áll közelebb a mához. Mindketten igyekeztek bevonni vizsgálataikba történeti adatokat. Herman ebben példaadóan úttörő volt, csakhogy nála a történeti hivatkozás nem több az illusztrációnál: igazolja valaminek múltbeli meglétét. Jankó a történeti adatokkal a kutatás eredményeit igyekezett differenciálni. Nagy érdeme – noha rendszerint Munkácsi hibái miatt a részletekben sokszor tévedett is –, hogy jövevényszó-vizsgálatokra alapozva megpróbálta a halászeszközök valóságos történeti rétegeit számba venni. Nála találkozunk először a műveltségi



rétegekre bontás tudatos törekvésével, ami utóbb a magyar néprajz egyik legsűrűbben alkalmazott módszere lett. Eredetileg Jankó is természettudósnak készült. Első, feltűnést keltő közleményét helyszíni tanulmányok alapján a Nílus deltájáról írta. Tájmonográfiáinak részletes természetföldrajzi bevezetései nem tagadják meg a geográfust. Herman nagy olvasottságú volt. Mindenekelőtt Darwin és Haeckel, aztán a rá nagy hatást gyakorló Buckle jelöli ki tájékozódásának határait. De nem hagyható említés nélkül Gibbon, Ranke, Spencer, Tylor, Lubbock és Macaulay neve sem. Jankót nem olvasmányainak széles köre jellemezte, hanem egy-egy területen szakirodalmi mélysége.

Tekintélyes olvasottsága ellenére, mint láttuk, Herman nem volt teoretikus elme. Nem is beszélve arról, hogy megosztotta magát több tudományszak között, és meg sem kísérelte egy nagyobb rendszer összegző fölvázolását. Jankó talán még ennyire sem volt elméleti típus. Igaz, életének rövid harmincnégy esztendeje nem is hagyott időt teóriák kidolgozására. Hermant “az utolsó magyar polihisztornak” nevezte a hűséges tanítvány és életrajzíró, Lambrecht Kálmán. Jankóban szintén éltek polihisztori hajlandóságok, a néprajz és a földrajz mellett a botanika és az embertan is visszatérően érdekelte. Herman a madártant, a rovartant, az ősrégészetet művelte az eddig említetteken kívül. A korabeli Európában egyáltalán nem ismeretlen a természettudománnyal és társadalomtudománnyal egyaránt foglalkozó tudós. Bastian, valamint a Herman olvasmányai közt említett szerzők nagyobbik fele, továbbá a Hermannal személyes kapcsolatot tartó Rudolf Virchow ilyenek voltak. Herman polihisztorsága a XIX. század elején még teljesen megszokott lett volna, ám a túlságosan szerteágazó érdeklődés miatt a század végén, még inkább élete utolsó másfél évtizedének sikerületlen munkáiban, inkább a műkedvelőt láthatjuk benne, mint a szaktudóst. Jankó jobban összetartozó ágazatokat művelt, mint ő vagy akárhány neves német kortársuk.

Mind Jankó, mind Herman vallották a tudomány haszonelvűségét. Kitűnő szervezők és irányítók voltak. Herman képviselőként fölhasználta halászati ismereteit a halászati törvény becikkelyeztetésére. Jankó minden jelentős műve megrendelésre készült. Balaton-melléki monográfiája például professzora, Lóczy Lajos terjedelmes balatoni tanulmánysorozatába illeszkedik.

Végül abban is hasonlít a két férfiú, hogy jelentékenyen, bár nem egyenletesen, hatottak az utókorra. Herman Ottót kötözködő, különc természete jóval halála előtt eltávolította mind a Néprajzi Társaságtól, mind a Néprajzi Múzeumtól, sírján mégis ott volt a Társaság koszorúja, melynek szalagja őt “a magyar néprajz atyamesterének” nevezte. 1933-ban pedig A magyarság néprajzát az ő emlékének ajánlották a szerzők. S látni fogjuk, ez nem formális tisztelgés volt.

Jankó János működése halála után jó időre elfelejtődni látszott. Éppen ellenkezője következett be annak, amit Reguly életműve kiváltott. Jankó terjedelmes osztják gyűjteménye nem indította folytatólagos munkára az utódokat, egy része ma is földolgozatlan. Nemcsak 1920 után, amidőn a rokon népi utazások lehetősége hosszú időre lezárult, hanem már a megelőző két évtizedben sem vállalkozott rá senki sem. A kutatás fő iránya másfelé fordult. Ellenben leíró monográfiái (Kalotaszeg, Torockó–Aranyosszék, Balaton-mellék), amelyek a tájegységkutatást kiemelték a sok évtizedes egy helyben topogásból, az országismertetés elavult hagyományaiból, szempontrendszerükkel, beosztásukkal – a változások ellenére – máig mintául szolgálnak.

4. AZ ALAPVETŐ NÉPRAJZI INTÉZMÉNYEK KIALAKULÁSAMint annyi más tudományágban, a néprajzban is a pozitivista korszak teremtette meg az alapvető intézményeket és a modern szervezeti kereteket, amelyek a kutatás folytonosságát biztosították és teret adtak a szakmai közéletnek. Ezek úgy elégítették ki az igényeket és – az időközbeni átalakítások valamint arcélváltások dacára – olyan jól működtek, hogy mintegy fél évszázadon át nem került sor új formák létrehozására, az intézményi rendszer csak az 1940-es években, a kutatóintézeti lehetőségekkel bővült jelentékenyen.

4.1. A Néprajzi TársaságJóllehet az önálló budapesti Néprajzi Múzeum előzménye régibb, mint a Néprajzi Társaság kezdeményezése, mégis az utóbbit vesszük előre, mert a század végén jóval fontosabb szerepet játszott az akkor még meglehetősen kezdetleges körülmények közt működő múzeumnál. Nemzetközi viszonylatban alapításával a magyar társaságot megelőző, ma is élő, néprajzi-etnológiai egyesület kevés van: a holland Koninklijk Instituut voor Taal-, Land- en Volkenkunde (1851), a francia Société d’Etnographie de Paris (1859), a német Gesellschaft für Athropologie, Ethnologie und Uhrgeschichte (1869), az angol Folklore Society (1878). Magyarország földrajzi környezetében a maga nemében az első ilyen típusú egyesület volt a magyar alapítás, osztrák, cseh,



lengyel megfelelői néhány évvel később jöttek létre. A hazai tudománytörténetben is előkelő helye van, hiszen a ma is működő (illetőleg jogutód) szaktudományi társaságok közül csupán a Magyarhoni Földtani Társulat (1848), a Magyar Történelmi Társulat (1867), a Magyar Földrajzi Társaság (1872), a Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társulat (1878) régebbi keletű. Több tekintélyes szakterület évekkel később szervezte meg tudományos egyesületét, például a nyelvtudósok 1907-ben, az irodalomtudósok 1911-ben.

Az első javaslatot – az imént említett angol példa követésére – “egy magyar folklórtársaság” alapítására Meltzl Hugó, a kolozsvári egyetem német tanszékének professzora tette folyóiratában, az Összehasonlító Irodalomtörténeti Lapokban, 1881-ben. Az egy ideig visszhang nélkül maradt fölhívás után 1887. december 5-én gyűltek össze többen a néprajz művelői és barátai közül Budapesten, az Akadémia épületében, hogy Herrmann Antal és Hunfalvy Pál indítványára egy néprajzi társaság alapításának szükségességéről hozzanak határozatot. Azonban még hosszú ideig húzódott az előkészítés. Végül 1889. január 27-én alakult meg a Magyarországi Néprajzi Társaság tizennégy alapító és négyszázkilencvennyolc rendes taggal. S ha utóbb, évtizedek múlásával vesztett is központi funkciójából, ha hullámzott is a tekintélye, napjainkig hol tényleges, hol eszmei összefogója és mindenképpen legszélesebb tudományos és társadalmi fóruma maradt a magyar néprajzi kutatásoknak és a néprajzi érdeklődésnek.

A társaság alapszabályai – mint Hunfalvy Pál első elnöki megnyitójában idézte – kimondták, hogy “célja: a magyar állam és a történelmi Magyarország mai és egykori népeinek tanulmányozása, tárgyai: az ország mai és egykori népeinek eredete, fejlődése, állapota; ethnikai jelleme és anthropológiai mivolta; a néplélek és a népélet nyilatkozatai, melyek nagyon számosak és különfélék” (Ethn., 1890, 1. sz. 2). A program tehát – híven Hunfalvy Magyarország ethnographiájához – a “kis Európa”-gondolatot tette magáévá. Ezt visszhangozta Jókai Mór is, aki az első védnöknek fölkért, időközben öngyilkossá lett Rudolf trónörökösre emlékezve üdvözölte az első rendes közgyűlést, és Herrmann Antal, az első titkár. Ez a koncepció valósult meg a társaság nevében és még inkább szervezeti fölépítésében. A nyolc szakosztály közül az elsőn, a “népfajok szerintin” volt a hangsúly, amely egyedül huszonkét újabb szakosztályra bomlott. Mindegyik a korabeli Magyarország egy-egy népét-nemzetiségét képviselte. A beosztás némileg következetlen volt. Nem azért, mintha bármelyik jelentősebb népcsoportról elfeledkeztek volna. Utóbb, még egy olasz szakosztály is alakult, s csak a zsidókét hiányolhatjuk, bár tudjuk, hogy őket a korabeli Magyarországon nem nemzetiségnek, hanem felekezeti közösségnek tartották. Viszont a magyarok és a németek négy-négy szakosztályt kaptak (magyar, székely, csángó, palóc; illetőleg: délvidéki, dunántúli, szepesi és erdélyi német [szász]). A társadalmi tekintélyt erősítendő, a választmányba bekerültek a kor neves társadalom- és természettudósai, valamint arisztokraták. A felkért szakosztályelnökök névsora igen tarkán alakult: szakemberek mellett írók, művészek, műkedvelő tudósok, tudós műkedvelők, köztiszteletben álló értelmiségiek és egyházi méltóságok, akik közül soknak sem előbb, sem utóbb nem volt köze a néprajzhoz. A többi főszakosztály is különös keverékként mutatta a tudományközi nászból született új társulattal szemben támasztott sokféle igényt: folklór, tárgyi néprajz, zene, tánc, antropológia, demográfia, ősembertan stb.

Az alapítóeszmék között a legnagyobb súlyt tehát a soknemzetiségű ország nagy múltú hungarus hagyománya képviselte. Mellette – és nem ellenében – erőteljesen érvényesült a modern magyar nemzeti érzelem. Végül az előző kettőnél jóval halványabban harmadikként ösztönzött a nemzetekfölötti birodalmi tudat. Ennek intézményeként az 1880-as években Bécsben Rudolf trónörökös köré gyülekező művészek és tudósok kezdeményezték a dunai Monarchiát bemutató nagyszabású könyvsorozat megjelentetését, melynek ismertetésére alább visszatérünk.

Az ironikusan “Kronprinzwerk”-nek emlegetett birodalmi vállalkozással összefüggésben lett volna védnök a trónörökös, és ezért mondott beszédet az alakuláskor Jókai Mór, a mű magyar változatának szerkesztője. Egyik kijelölt magyarországi szerzőjének, Herrmann Antalnak (1851–1926) volt a legnagyobb része az imént ismertetett egyesületi fölépítésben és egyáltalán a magyarországi társaság létrejöttében. Fáradhatatlanul szervezte a kibontakozó néprajzi életet. Kész volt érte anyagi áldozatokat hozni. Semmiféle kezdeményezésből nem hiányzott, az ötletekből kifogyhatatlanul népszerűsítette a néprajzot. Hogy mégis majdnem elfelejtették a nevét, azt írott és nyomtatásban megjelent életművének töredékessége magyarázza. Sok tucat apró cikk és dolgozat került ki a tolla alól, főleg az erdélyi, nem magyar népek hiedelemvilágáról és népköltészetéről. Különösen szívesen foglalkozott a cigányokkal és az örményekkel. Ám szervező működésével ellentétben, közlései nem formálták a néprajzi gondolkodást, mert nem kerekedtek ki egységes, nagyobb művekké. Elaprózta magát. Miközben a Néprajzi Társaság és a szaklapok ügyeivel bajlódott, kibérelte Erdély egyik legelhanyagoltabb fürdőjét, a kalotaszegi Jegenyét, hogy néprajzkutató konferenciákat szervezzen, közben helyi újságokban korteskedett Kálmány Lajos szeged-alsóvárosi plébánossá választása mellett és így tovább. Majdnem mindenbe belebukott, mert az ötletek kivitelezésében nem volt érzéke a lehetőségek fölméréséhez.

A szervezés reális átgondolásának hiánya igen rövid idő alatt válságba sodorta a Néprajzi Társaságot. Az okok



nyilván nem csak ebben keresendők. A hazai tudományos élet és tudománypártoló közönség gyengesége, a néprajz tárgyának tisztázatlansága ugyancsak tetemesen közrejátszottak. A hosszú előkészítő szakasz, a szakosztályi posztok némelyikének betöltetlensége előrevetítették a baj árnyékát. A harmadik évben már komoly hiány mutatkozott a pénztári mérlegben. Központi forrásból alig kaptak segélyt, a tagságnak pedig csak mintegy ötöde fizette a tagdíjat, nem is beszélve arról, hogy a legtöbb szakosztály el sem kezdte a működést. Hunfalvy Pál így összegezte a helyzetet 1891-ben, utolsó elnöki megnyitójában: “Társulatunk, mondhatni későn lépett fel, midőn ama nem tág kör, amelyből a társulatok tagjai gyűlnek, szinte ki volt már merítve. Más körökből pedig még bajos nálunk résztvevőket nyerni. Az évi pénzbeli járulék is nagyon csekély. Megemlítém az okát, miért gyenge erővel rendelkezünk” (Ethn., 1891, 171). Halálával és a korábban benyújtott tisztségviselői lemondásokkal mélypontra jutott a Néprajzi Társaság.

Felerősödtek azok a hangok, amelyek már korábban is fölöslegesnek ítélték – noha ez egy frissen alakult társulatnál igazán nem lehetett szokatlan – a valóban sokfelől összesereglett, ilyen értelemben heterogén összetételű tagság külön szervezkedését. A szakmailag féltékeny Lóczy Lajos csupán a ratzeli emberföldrajz (Antropogeographia) tartozékát látta a néprajzban. Török Aurél pedig a fizikai antropológia önállóságáért aggódott.

Ekkor szervezeti racionalizálás és szanálás céljából tekintélyesebb tudósokból úgynevezett “kilences bizottság” alakult, ahol a szót Herman Ottó vitte. Sikerült 1892 őszére valamelyest rendezni a kuszált ügyeket. Segélyeket szereztek, és nagymértékben egyszerűsítették a burjánzó szakosztályi rendszert, melynek következményeként az 1896-tól Magyar Néprajzi Társaságnak nevezett egyesület életében tartós felfelé ívelő szakasz köszöntött be.

4.2. A budapesti Néprajzi Múzeum és az ezredéves kiállításA Néprajzi Társaság első komoly szakmai kezdeményezése a budapesti Néprajzi Múzeum dolgának fölkarolása volt. Ebben teljességgel egyetértett a vezetés. Küldöttséget menesztett a vallás- és közoktatásügyi miniszterhez, beadványokat szerkesztett. Herman Ottó pedig parlamenti felszólalásokkal az ősi értékek pusztulásának vészharangját kongatva lendítette előre az esélyeket: “…tehát itten még most meglevő dolgoknak úgyszólván tizenkettedik órában való megmentéséről van szó” (Herman Ottó, 1891, 25). Mai szemmel akkortájt még egyáltalán nem volt hiány archaikus tárgyakban, de igazat kell adnunk Hermannak és a kortársaknak, akik jó érzékkel észlelték az ipari civilizáció előretörését, és akkor buzdítottak gyűjtésre, amikor még volt mit gyűjteni.

A Néprajzi Múzeum őssejtjét az a 92 darab, főleg obi-ugor tárgy alkotta, amelyet Reguly Antal 1847 végén mutatott be az Akadémia ülésén, majd ezek átkerülvén a Magyar Nemzeti Múzeumba, megalapozták annak Néprajzi Tárát. Hogy nem saját néptől származó tárgyakkal indult a gyűjtés, szinte általános volt Európában. A következő jelentős gyarapodást Xantus János távol-keleti útjának eredményeként 2500 újabb tárgy hozta. A gyűjtő előbb nagy sikerű kiállításon mutatta be anyagát, aztán nevezték ki 1872-ben a Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztálya első őrévé (tisztviselőjévé). Ez az esemény volt a Néprajzi Múzeum születése.

A XIX. század második fele Európa-szerte az önálló néprajzi gyűjtemények alapításának ideje volt (pl. 1868: Museum für Völkerkunde, Berlin; 1889: Museum für Deutsche Volkstrachten und Erzeugnisse des Hausgewerbes, a későbbi Museum für Volkskunde, Berlin; 1896: Österreichisches Museum für Volkskunde, Bécs; 1901: Etnografski Muzej, Belgrád). A budapesti gyűjteménybe a kiegyezés után kerültek magyarországi magyar és nem magyar, majd Európa más régióiból származó tárgyak. Ezt a sokoldalú összetettséget máig megtartotta. Az eredeti etnológiai beállítottságot a nagy gazdasági kiállítások törték meg. Ezért mondhatta később Jankó János, hogy “hazánkban a néprajz szülei az iparművészet és a háziipar voltak” (Jankó János, 1897, 2). Már az 1840-es évek magyarországi iparfejlesztő kiállításain fölvetődött a “népi ipar darabjainak” bemutatása, de a megvalósításra később, az 1860-as évektől a világ-, majd az országos kiállításokon került sor. Az 1873. évi bécsi kiállításon szerepeltek először nagyobb számban magyarországi néprajzi tárgyak. A hazakerült anyag azonban nem a Néprajzi Osztályé, hanem az akkor alakuló budapesti Iparművészeti Múzeumé lett. Végre az 1885-i országos kiállítás néprajzi szobáinak fölszerelése az osztály birtokába került. Ekkortájt jelentek meg a szaporodó vidéki múzeumokban is – az igen gyér iskolai és magángyűjtemények után – a hazai néprajzi tárgyak. És már jelen volt a szemléletben a pusztuló tárgyak “leletmentése” is.

A Néprajzi Társaság múzeumpártoló kezdeményezései, habár nem teljes, de gyors sikerrel jártak, mert az ország az ezredéves ünnepségekre készült, és senki nem vonta kétségbe a néprajz jogát, hogy – egyébként Herrmann Antal tervezete alapján – részt vegyen a nagy szemlén. Ehhez kezdő lépésként 1892-ben önálló helyiséget kapott a gyűjtemény, és 1894-ben, Xantus halála után, az energikus fiatal Jankó Jánost nevezték ki vezetőjévé. Övé a fő érdem, hogy a múzeum hihetetlenül gyors fejlődésnek indult. Amikor 1894-ben átvette a munkát, alig áttekinthető zűrzavarban 5622 tárgyat talált, az 1899 végén készült leltárig ez a szám 29 497-re nőtt. A



földrészenkénti megoszlás mutatja, hogy a gyűjtemény még mindig legalább annyira etnológiai jellegű volt, mint európai vagy hazai. A magyarországi – magyar és tetemes részben nemzetiségi –, valamint az európai tárgyak együttvéve (14 151 + 951) alig haladták meg a másik négy világrészről származó csoportot. Jankó közben nemcsak számba vette, hanem elrendezte, részben leírta és publikálta a tárgyakat. Nagyon sokat gyűjtött. A hatalmas növekedés, mely rövid idő alatt a tekintélyes európai gyűjtemények sorába emelte a múzeumot, döntően az 1896-i millenniumi kiállítás néprajzi anyagából származott.

A kiállítás fő látványosságai közé tartozott a “néprajzi falu”, a magyar néprajzi muzeológia első nagy erőpróbája, egyúttal első nagy, nyilvános bemutatkozása. Közönségsikerére nézvést megjegyzésre méltó, hogy a serdülőkorú Kodály Zoltánnak, Kós Károlynak és Györffy Istvánnak egész életre szóló élményt szerzett. A néprajzi falu megvalósulásának előkelő helye van az európai skanzenek történetében. Csupán öt évvel követte a klasszikus európai mintát, Hazelius stockholmi skanzenjét (1891). De előzményei közt tartjuk számon az említett világ- és országos kiállításokat, továbbá a Monarchiában a prágai és lembergi hasonló törekvéseket is. Fentebb szó esett arról, hogy a mai tudományos elképzelésektől messze elmaradt Jankó János módszere, aki az anyag nagy részét összegyűjtötte (kb. öt és fél millió épület állt a korabeli országban, elvileg ezekből kellett válogatni), és a tudományos hitelt csorbítva engedett a kiállító megyék “ízlésének”.

A néprajzi falu tizenkét magyar és tizenkét magyarországi nem magyar egységével a korabeli lakosság megoszlásához igazodva képviselte a “kis Európa”-elvet. Az időközben átalakított tervezet eleve erre szólt, és később olyan hatással volt a központi kiállítások rendezésére, hogy a Néprajzi Múzeum egészen a második világháborúig (1943) ezt a mintát követte. Talán sajnálhatjuk, hogy a tengerentúli tárgyaknak, az első világháborúval erősen visszaesett gyarapodása miatt nem jött létre a nyugat-európai gyakorlathoz hasonlóan külön múzeumuk, de az, hogy a központi gyűjteményben minden nép néprajza együtt maradt a magyar anyaggal, az összehasonlító módszerre gondolva szemléleti és szemléltetési nyereséget jelentett.

Az ezredéves kiállítás hírneves néprajzi látnivalója volt a Herman Ottó által bemutatott ősfoglalkozás-gyűjtemény is. Herman ismét nyakába vette az országot, s ezúttal az állattartás-pásztorkodás tárgyi anyagát részesítvén előnyben, nagyon sokat gyűjtött. A néprajzi falut, a néprajztudomány nagy kárára, hat hónapos fennállás után lebontották. Több évtizedet kellett várni, hogy a közönség legalább egy-egy muzeális hűséggel berendezett néprajzi szobát láthasson. Az életmód tárgyegyüttesekkel történő bemutatását hosszú időre fölváltották az üvegszekrényekbe zsúfolt dekoratív tárgysorozatok.

A meggyarapodott és újonnan átrendezett állandó kiállítást – miután nagyra becsült barátja, a nagyszerű német etnológus Rudolf Virchow tetszését is elnyerte – báró Wlassics Gyula miniszter jelenlétében 1898-ban Herman Ottó nyitotta meg.

4.3. Folyóiratok és kiadványok. Az EthnographiaA Néprajzi Társaság azonnal gondoskodott önálló folyóiratának kiadásáról. Az Ethnographia első száma 1890-ben jelent meg, de nem előzmény nélkül. A néprajz önállósodása előtt és egy ideig utóbb is, fontosabb elvi, folklorisztikai tanulmányok a kor vezető folyóiratában, a Budapesti Szemlében láttak napvilágot. A Magyar Nyelvőr (1872–) és a Figyelő (1871–1890) rendszeresen közölt népköltési szövegeket. Folklorisztikai érdekű vagy vonatkozású tanulmányok és cikkek jelentek meg az Egyetemes Philologiai Közlönyben, az Összehasonlító Irodalomtörténeti Lapokban és egy ideig a Katona Lajos szerkesztette Életben, a radikális vágyakat melengető fiatal értelmiség lapjában (1891–1896).

Az első önálló néprajzi folyóiratot saját költségén Herrmann Antal adta ki: Ethnologische Mittheilungen aus Ungarn (1887–1907). A lap elsősorban az ő érdeklődési területeit tükrözte, és általában feladatának tartotta németül tájékoztatni a magyar néprajz legfrissebb eredményeiről. 1887–1889-ben három számban látott napvilágot melléklapja, az Ethnologiai Közlemények, az első magyar nyelvű néprajzi folyóirat. De inkább szervező, mint publikáló feladatot vállalt magára. Hasábjain jelent meg Herrmann Antal javaslata a Magyarországi Néprajzi Társaság alapításáról.

Az Ethnographiának éppúgy meg kellett küzdenie a tudományos világ elismeréséért, mint a társaságnak. Az első számokban nemegyszer kényszerültek védekezni a szerkesztők azok ellen, akik fölöslegeseknek ítélték kiadását, mert – úgymond – anyaga másutt is megjelenhetett volna. A társaság válsága mindenekelőtt folyóiratát veszélyeztette, mert ezt is túlméretezték a lehetőségekhez képest. Szerencsés mentőötletnek bizonyult a Nemzeti Múzeumtól kapott segélyen a Néprajzi Osztály közlönyeként is megjelentetni, ez lett az alapja a második rendszeres magyar néprajzi folyóiratnak. Az anyagi feltételek javulásával az Ethnographiából Jankó János buzgólkodásának eredményeként kiválhatott a múzeum önálló kiadványa, a Néprajzi Értesítő (1900), sőt hamarosan megjelent annak német változata is, az Anzeiger der Ethnographischen Abtheilung des Ungarischen



National-Museums (1902–1922).

Az Ethnographia változó szerkesztői igyekeztek követni a Hunfalvy Pál által meghirdetett elveket, és rendszeresen közöltek az ország minden nemzetiségének néprajzát tanulmányozó írásokat. Az első évfolyam cikkeiből 16 foglalkozik magyarországi nemzetiségekkel, 20 tisztán magyar tárggyal. Magyarország határain kívüli problematikát ismertet 11. Vegyes tartalmú 5, és teljesen elméleti kérdésekkel foglalkozik 1.

A XIX–XX. század fordulójának két nagy könyvkiadói vállalkozásából a néprajz is részt kapott. Az említett nagyszabású sorozat, Az Osztrák–Magyar Monarchia Írásban és Képben (1887–1901) a Habsburg Birodalom népeinek egységét, összetartozásuk tudatát kívánta szolgálni és erősíteni, ismereteit gyarapítani egymásról. A 21 kötetből 7 foglalkozik a korabeli Magyarországgal. A néprajzi fejezetek szerzői között kevesen voltak azok, akik rendszeresen és szakszerűen foglalkoztak a népi kultúra tanulmányozásával, hiszen a magyar néprajz hivatásos munkatársainak a száma akkor még nagyon kicsiny volt. Szakemberek helyett akár a szerkesztő, Jókai és egész csoportnyi neves író, Eötvös Károly, Benedek Elek, Mikszáth Kálmán, Baksay Sándor kapott megbízást. A vállalkozás tárgyát tekintve akár Közép-Európa mindmáig egyetlen néprajzi monográfiájának is nevezhetnénk, ha nem volnának az egyes fejezetek közt oly nagy színvonal- és tartalmi különbségek, ha nem uralkodnék a szépírói szemlélet, és ha a különben sokszor érdekes vagy értékes közléseket valamilyen tudományos eszme is összefűzné. A néprajzi tárgyú szépírói fejezetek az időközben teljesen lehanyatlott népnemzeti irodalmi irányban gyökereztek. Különös módon a sorozatból mégis ezek gyakorolták az utókorra a legtartósabb hatást. A fiatal Györffy István “néprajzi elbeszélései”-nek (Nagykunsági krónika. Karcag, 1922) előképeit itt kell keresnünk, akár a nyomában járó Kiss Lajos, Luby Margit, Kiss Géza, Szűcs Sándor szépirodalmi stíluseszményhez közelítő néprajzi írásaiét.

A másik hatalmas kiadói vállalkozás, az Országos Monográfiai Társaság vármegyei monográfiasorozata csonkán maradt (1896–1916), mindössze 25 kötete jelent meg. Ezek kivétel nélkül vegyes nemzetiségű területeket képviselnek, és az előző sorozattal ellentétben, valamelyes tudományos elgondolás alapján készültek, az élet lehető legtöbb területéről kívántak pontos és részletes képet rajzolni. A tájegységi szemléletet erősítő néprajzi fejezeteken az első világháború felé haladva érződik a hungarocentrikus szemlélet erősödése, ami – noha a szerzők szívesen bocsátkoztak népjellemtani megfigyelésekbe –, sosem nyomta el teljesen a nemzetiségek életének ismertetését. Itt is jelentkezett a szakemberhiány, és hullámzóan alakult a színvonal, de helyi szerzők nemegyszer kitűnően oldották meg feladatukat (pl. Farkas Pál Nógrádban, Komoróczy Miklós Gömörben), ám ugyanakkor a kezdő újságíró, Móricz Zsigmond néprajzi fejezetei (pl. Esztergom megyéről) jellegtelenségükkel nem sejtetik a későbbi sikeres írót.

4.4. A néprajzi oktatás kezdeteiA század végén a nagyenyedi református kollégium tanára, Lázár István elsőként fogalmazta meg, hogy a népi kultúra ismerete és megbecsülése a hazaszeretetre való nevelés része. Diákjainak ezért rendszeresen adott ilyen természetű feladatokat. A rendszeres szakemberképzésre nagyon sokáig nem gondoltak. Még a Néprajzi Társaság megalakulása után is évtizedekig teljesen esetlegesen szegődtek érdeklődők a néprajzi kutatás vagy gyűjtés oldalára. A kedvcsinálásban – ámbár rendszertelenül – leginkább az egyetemi és főiskolai előadások segítettek.

Az elsőség babérja Erdélyi Jánost illeti, aki az 1860-as évek elején a sárospataki református kollégiumban tartott népköltészettel foglalkozó főiskolai szintű előadásokat. A pesti egyetemen Toldy Ferenc (1863–1864), Gyulai Pál (1880–1889 között), a XIX. század végén Beöthy Zsolt, a XX. század első évtizedében Katona Lajos előadásai és szemináriumai szóltak a folklórról. Úttörőként Hunfalvy János a budapesti földrajzi tanszéken adott elő a világ népeiről “Egyetemes néprajz-ethnographia” címmel 1873-tól 1888-ban bekövetkezett haláláig. Az érdeklőknek hosszabb ideig volt alkalmuk hallgatni Török Aurél előadásait, melyek nagyobb részét embertanból, kisebb részét etnológiából hirdette meg (1882–1903). A kiegyezés korában Budapesten többek között Heinrich Alajos, Budenz József, Ballagi Aladár hirdettek még egyetemi néprajzi órákat.

Mind folyamatosságában, mind tanítványok tekintetében a legsikeresebb a Magyarországon néprajzból elsőként habilitált Herrmann Antal kolozsvári magántanári működése volt (1898–1919). Hallgatói közé tartoztak például Györffy István, Viski Károly, Szendrey Zsigmond, a budai tanítóképzőben Istvánffy Gyula és a román Romulus Vuia. Az egyetem Szegedre menekülése után is meghirdette akkor már gyér érdeklődéssel kísért előadásait (1921–1926). Utolsó hallgatóinak egyike Bálint Sándor volt.

A századvégen fokozódó múzeumalapítási kedv még inkább éreztette a szakemberhiányt. A Múzeumok és Könyvtárak Országos Felügyelősége az első világháborút megelőző években ezért szervezett muzeológiai tanfolyamokat Kolozsvárott, ahol sokan szerezték meg alapvető néprajzi szakismereteiket (Kiss Lajos, Banner



János és mások).

4.5. Néprajz és magyarosításMichael Sozan sokoldalúan, egész könyvét figyelembe véve a legrészletesebben a “magyar néprajz aranykorá”-nak nevezi a századvéget és a századelőt. A sokféle kezdeményezés, az alapintézmények megszervezése – ha kiemelten akarjuk megkülönböztetni – véleményünk szerint inkább idézi a lelkesedésteli hőskort, a szervezett tudomány kezdeteit, a kezdetek nehézségeit, mint a nagy teljesítményeket sorozatosan teremtő, magas színvonalat képviselő aranykort. Sozan szerintünk nem is indokolja kellően az elnevezést, de feltűnő, hogy az elismerés mellett a nyomatékos bírálat, a nyilvánvaló fenntartás egyenlő mértékben helyet kap az “aranykor” elemzésében.

A bírálat egyik kérdésére, miért nem fejlődött a magyar néprajz a modern antropológia irányába, ismét azt felelhetjük, ez már korábban eldőlt. Egész térségünk tudományos és kulturális fejlődése – egy-egy újabb alternatíva ellenére, melyek épp a korábbi, jórészt a néprajzi érdeklődésen kívül álló döntés miatt, nem is voltak valóságos választási lehetőségek –, a saját népet tanulmányozó tudomány kibontakozásának irányába haladt. A másik kérdés, melyre Sozan igennel felel, támogatta-e a magyar néprajz a kor egyik központi politikai törekvését, a magyarosítást. Felelete a szakterület alkalmazott tudomány státusa mellett is szól.

Az egyik ellenérvünk a kutatástörténeti áttekintésben ismételten előbukkan, Sozan által is elismert “kis Európa”-elv, mely a legfontosabb kezdeményezéseket többé-kevésbé áthatotta. Noha elevenségének foka változott, eleve megkérdőjelezi az egész magyar néprajz és a magyarosítás kapcsolatát. Ekkor még nem uralkodik el úgy a hungarocentrikus szemlélet, mint Trianon után, bár látni fogjuk, akkor sem lesz kizárólagos. A kétféle nézet párhuzamosan él egymás mellett.

Nem vitatható, hogy a magyarság kulturális fölényét hangoztató megjegyzésekkel és a magyarosítás sürgetésével találkozni lehet a millenniumi ünneplés idején önelégültségben fogant folyóiratcikkekben, de a néprajzban nem ezek adják a hangot, az intézmények és a jelentős kezdeményezések programjaiból pedig hiányoznak. A vegyes nemzetiségű vidékekkel – főleg azokkal, ahol a magyarok kisebbséget alkottak – foglalkozó írások közt akadnak leginkább támadó jellegűek. A szerzők az államilag támogatott asszimilációval vélik visszafordítani a magyarok százados etnikai térvesztését. Figyelemre méltó és lélektanilag érthető, hogy a türelmetlen szerzők közt jó néhányan akadtak nem magyar származásúak és frissen asszimilálódottak.

A darwini létharc és kiválasztódás társadalmi alkalmazása mint a magyarság vezető szerepének igazolása a század végére beleivódott a közgondolkodásba. Elterjesztésében és elfogadtatásában azonban a néprajz nem vállalt részt, ellenben éppúgy elfogadta, mint más tudományszakok. “Mindenek fölött a magyar etnikumnak lészen ez ünnepe – írta a millenniumi néprajzi számvetésben Munkácsi Bernát. – Lélekemelő, méltóságos módon fog benne megnyilatkozni az a dús életerő, mely a magyar népfaj egyéni vonásaiban gyökerezve, alapja az ő történeti sikereinek és előkelő állásának a népek versenyében, valamint szilárd oszlopa nemzeti jövőnkbe vetett bizalmunknak s ama rendületlen hitnek, hogy nem hiús ábránd volt a lánglelkű hazafi prófétai igéje: nem voltunk, hanem leszünk” (Munkácsi Bernát, 1896, 1).

A kiemelkedő néprajzkutatók közül leginkább Herman Ottó vonzódott a szociáldarwinizmushoz. A magyar halászat könyvében – a címmel ellentétben – azonban az ország nem magyar nemzetiségeinek halászati ismereteit is tárgyszerűen leírta. A nemzeti türelmetlenség inkább politikusi pályáján és publicisztikájában nyilatkozott meg, mégpedig olyan indítékkal, hogy a maga önkéntes megmagyarosodását általános mintának tartotta, holott az egyéni választás volt.

A romantikus folklorisztika a nemzeti sajátságokat kifejező népköltészetet nemzeti értéknek tekintette. A század utolsó évtizedében, épp elsősorban Hermannak köszönhetően, fölzárkózott ebbe a kategóriába ősi szerszámaival és művészkedésével a halász és a pásztor a társadalom addig alig számon tartott pereméről, az ezredéves kiállításon pedig lakáskultúrájával és hajlékával a birtokos parasztság. Egy olyan országban, ahol a nemesi történelem és tradíciók foglalták el a fő helyet a nemzeti hagyományokban, ezáltal új szemléleti lehetőségek nyíltak meg. A következményeket azonban egyelőre csak egyetlen vetületben vonták le, abban, hogy a néprajz által tanulmányozott világ teljes egészében a nemzeti kultúra része, tehát valójában egy a megelőző korból örökölt gondolat érvényének bővítéséről volt szó.

A történetírás a reformkortól nemzeti tudománynak számított, a századvégre azzá vált a nyelvészet is, bár ez utóbbira a finnugor összehasonlítás győzelme miatt a közvélemény fenntartással tekintett. A nemzeti értékekkel foglalkozó néprajz szeretett volna ugyancsak a nemzeti tudomány rangjára emelkedni.



Az idős Hunfalvy idézett, nem sokkal halála előtt mondott beszédében arról szólt, hogy a népi kultúra ismerete nélkül nem lehet jól kormányozni egy országot. Egyik utóda az elnöki székben, gróf Kuun Géza elnöki beköszöntőjében az alkalmazott tudományi jelleget a következőképpen fogalmazta meg: “…néprajzi ismeret az egyes népfajokat hozza közelebb egymáshoz. Ugyanazt az országot lakó népfajok ethnographiája megmutatja nekik a százados együttlét összekapcsoló mozzanatait, azon kölcsönös hatásokat, melyeket egymásra gyakorolhatnak, s amelyek őket bizonyos pontig szokásaikban egymáshoz hasonlóvá tették. Az ethnographiai ismeretek népszerűsítése tehát minden bizonnyal a politikai békéltetés egyik jelentékeny tényezője” (Ethn., 1894, 144). Munkácsi Bernát alelnök a szervezeti válság idején tömören így nyilatkozott a társaság fontosságáról: “mert fönnmaradásunk nem egyszerűen a hazai tudományosságunknak kérdése, hanem igen fontos nemzeti érdek” (Ethn., 1893, 136).

Csakhogy a néprajz ekkor még gyönge és fiatal volt ennek a szerepkörnek a betöltésére. Kevés eredményt mutatott föl, nemcsak a nemzeti eszmét illetően, s nemcsak azért, mert nem volt határozott ideológiai töltése, hanem általában is. Az ezredéves ünnepre – más tudományszakokkal ellentétben – nem készültek nagyszabású összegző néprajzi művek. Jellemző, hogy a folklórkutatást Beöthy Zsolt díszes irodalomtörténeti albumában csupán Sebestyén Gyula rövid összefoglalása képviselte. Sozannak nincs igaza, amidőn a korszak néprajztudományának politikai jelentőséget tulajdonít. Az ezredéves kiállítás néprajzi részlege ugyan csatlakozott a központi elképzeléshez, igyekezett az ezeréves folytonosságot a maga módján igazolni és bemutatni, de tevőlegesen nem szolgálta és lényeges új vonással nem gyarapította a politikai ideológiát.

A józan nemzeti célú eszmei tartalom megfogalmazásáért a századforduló idején az a Katona Lajos tett legtöbbet, akinek a néprajz egységes tárgyát és szerkezetét kialakítani megkísérlő tanulmányait néhány fejezettel előbb már idéztük. Más kérdés, hogy az alábbi, halála előtt nem sokkal íródott, emelkedettsége és ünnepélyessége okán tudósi végrendeletnek is fölfogható mondatait akkor sem kortárs, sem tanítvány nem gondolta tovább: “A népköltés, néphit és népszokás e tanulmányából, más nemzetek hagyományával egybevetéséből ugyanis egy nagy tanulság szűrődik le. Az, hogy nemcsak »nyelvében él a nemzet« …Mindabban, amivel a maga sajátlelkűségének tudatát, annak fenntartására irányult erős akaratát és törekvését jellemzően kifejezi. Tehát szokásaiban és erkölcseiben, történelmi viszontagságainak arra az önfenntartásra, a sajátlelkűség megőrzésére célzó minden mozzanatában, azt biztosító minden intézményében is; eszerint politikai eszményeiben és törekvéseiben is mindaddig, amíg azok e célra irányulnak, azt soha el nem vétik. E cél pedig társadalomelméleti kifejeződésében a nemzeti függetlenség mellett elérhető legnagyobb egyéni szabadság és jólét, a nemzeti színezetű erkölcsi és értelmi műveltség alapján. Erre kell vállvetett munkával igyekeznie mindenikünknek” (Katona Lajos, 1910, 351).

5. NÉPMŰVÉSZETI KUTATÁSOKA népköltészethez képest viszonylag későn irányult a figyelem a másik, kimagasló értéket képviselő területre, a népi díszítőművészetre, pedig “felfedezéseik” rugói között többet ismétlődni látunk. Az indulás mozgatója azonban eltér, mert erre is vonatkozik a Jankó Jánostól már idézett mondat: “Hazánkban a néprajz szülei az iparművészet és a háziipar voltak.” Ugyanis a népművészeti érdeklődés a századközéptől a világ- és országos kiállításokkal összefonódva bontakozott ki, úgy mint az előző fejezetben láttuk, a néprajzi muzeológia. Igaz, népszerűsítői és művelői egészen az első világháborút megelőző évekig majd mind távol maradtak a néprajz központi intézményeitől, tudós csoportosulásaitól. Többek közt ezért illeti a kérdéskört külön fejezet a tudománytörténetben.

A XIX. század második felében a háziipart még az iparművészet részeként kezelték. A népművészet, a népi díszítőművészet, a háziipar és az iparművészet fogalmai csak a századfordulót követően kezdtek tisztázódni és elválni egymástól. Jellemző a fogalmi zavarokra, hogy a Néprajzi Társaság válsága idején Herman Ottó szükségesnek tartotta felszólalni a néprajzot az iparművészet oldaláról fenyegető “bekebelezés” ellen.

A népművészeti érdeklődés alapvető késztetései nem tudományos, hanem – éppen úgy, mint korábban a népköltészet esetén – művészeti-esztétikai, sőt új vonásként gyakorlati-gazdasági alapokra támaszkodtak. Az utóbbi az 1870-es években különösen megerősödött a paraszti háziiparok, kivált a művészi jellegűek támogatása mint iparfejlesztési és szociális ügy kormányzati programmá válása által.

Az 1885-i országos, majd az ezredéves kiállítás komoly lendületet hozott. Jellemző példa a kalotaszegi divat története, 1885-ban az akkor már országos hírnevű írónőt, Gyarmathy Zsigmondné Hóry Etelkát (1843–1910) kérték föl egy kalotaszegi szoba berendezésére. A teljes pompájában kiállított lakásbelső és az ünnepi öltözetű bábuk ruházata a népélet iránt folytonos figyelmet tanúsító Rudolf trónörökösnek tetszett meg először. Majd példáját követve sorra akartak belőle vásárolni az uralkodócsalád nőtagjai és más főrangú hölgyek, később a



nagypolgárság is. Gyarmathyné – aki egyébként bakfiskorában Gyulai Pálnak gyűjtött balladákat Kalotaszegen – kitűnő üzletasszonynak bizonyult. Összegyűjtötte a fellelhető mintákat. Rábeszélte a kalotaszegi asszonyokat a már-már elfelejtett varrásra. A vidék alsó iskoláiban a hímzés taníttatásával az utánpótlásról is gondoskodott, s mindehhez újabb piacokat is szerzett. Írásait és képes beszámolóit megbízottai útján elhelyezte a hazai és külföldi divatlapokban. Bánffyhunyadi háza mindig tárt kapukkal várta a Kalotaszeg iránt érdeklődőket, különösen a művészeket, írókat, újságírókat. Jankó János választása többek közt a hírverés nyomán esett erre a vidékre, amikor először kezdett tájegységi monográfiát készíteni. Gyarmathyné valóban könnyített valamit az iparosítatlan, rossz természeti adottságú falvak anyagi gondjain.

Ha kimagaslik is a kalotaszegi példa, egyáltalán nem egyedülálló. A századfordulón az ország szinte minden olyan vasúttal megközelíthető táján megjelentek rendeléseikkel a kereskedők, ahol tetszetős hímzést, kerámiát, fafaragást vagy vesszőfonást találtak (pl. Buzsák, Mezőkövesd, Korond, Hétfalu, Sárköz stb.). Az eredetiséget nem a hagyományok hitelében, hanem a rusztikus formákban, a dús és színpompás ornamentikában látták, ezért szinte mindenütt, ahol árut rendeltek, tehát Kalotaszegen is, évtizedeken át jórészt folklorizmusként élt tovább a népművészet.

Nem sokat váratott magára a kérdés, vajon honnan eredt ez az újonnan fölfedezett gazdag művészet. A kor őstörténeti hangoltságát tekintve nem meglepő, hogy az értéket “ősi”-nek minősítéssel kívánták bizonyítani. Pedig, mint néhány évtized múltán Györffy István és Viski Károly kutatásaiból kiderült, gyakran egészen friss képződményeknek, a magyar népművészet XIX. századi dekoratív stílusának tulajdonítottak nagy múltat.

A tudománytalan teóriák leghatásosabb képviselője Huszka József (1854–1934) volt. A magyar díszítő stíl (1885) című albumban fejtette ki először, hogy a magyar népi díszítőművészet elemei a perzsa és az ind magaskultúrákkal rokonok. Alapötlete nem új, prekoncepciója ismerős, hiszen mind a nyelvhasonlítás, mind az ősvalláskutatás tájékozódott már Ázsia belsejében, sőt éppenséggel Perzsiában. Csakhogy az eredetiség kérdését Huszka élesebben fogalmazta meg romantikus eszmei elődeinél, mert kiegészítette azzal a tétellel, hogy az elnyugatosodott magyar művelődés keleti alapjaihoz kíván visszanyúlni, a népművészet páratlan sajátosságait kimutatandó. A gondolat alapja – a magyar néphagyomány keleti vagy nyugati meghatározottságának kérdése – látni fogjuk, a következő időszakban éli majd virágkorát a néprajzban. Viszont Huszka egyeztetésének követői szinte máig nem haltak ki a néphagyomány műkedvelő értelmezőinek körében, pedig a szűkebb szakterület minden időben viszszautasította ezeket a bizonyíthatatlan föltevéseket (Malonyay, Györffy). Egyet azonban nem vitathatunk el Huszkától: habár tudománytalanul közelített, de ő volt az első, aki a népi díszítőművészetben tudományos problematikát látott.

A háziipari mozgalmak praktikus céljainak látszólag nem volt gondolati ösztönzése, de ha közelebbről megvizsgáljuk, kiderül, hogy egy Európa-szerte hatásos, többrétegűen érvényesülő törekvés a végső szellemi mozgató.

Először az 1851. évi londoni világkiállítás kapcsán derült fény a művészet és a fejlődő modern gyáripar kapcsolatának hiányára. A megoldást keresők a kézművesek és a parasztok maguk készítette tárgyaihoz fordultak. Ez volt az az idő, amikor Bécstől Londonig el lehetett adni divatcikként magyar kézimunkákat. De nemcsak a gyáripar szürke tömegcikkeivel szembeni tudatos környezetformálás vált kérdéssé, hanem az elerőtlenedett nagy európai történeti stílusok helyett újak kialakítása is. Mindezt elsőként és markánsan egy modernista, erősen szociális beállítottságú angol művészcsoport, a preraffaeliták képviselték.

A magyar népművészeti kutatás nagy fellendülését végső soron az ő eszméik váltották ki. Azonban kellett hozzá egy új utakat kereső magyar művészközösség is, a “gödöllőiek”, akik a magyar népművészet segítségével akarták megújítani a képzőművészetet és az iparművészetet. Az ihlető forrás megtalálása nem mutatkozott könnyű feladatnak. Az angolok a középkori, legalábbis az ipari forradalom előtti kézművességet tekintették alapmintának, ám nálunk nem maradt fenn olyan szervesen, nem is volt sosem oly gazdag a középkori kultúra, mint Angliában. A Huszka által bemutatott anyagot, noha “ősi keleti”-ként kínálkozott, elsősorban “idegen” (indoeurópai) volta miatt nem tartották igazán eredetinek, elég “tisztá”-nak. A nem magyar anyagtól óvatosan tartózkodtak, mert akár a népköltészet tisztelői a folklórban, a néplélek tükröződését, tárgyiasulását látták a népművészetben, mely ennélfogva nem lehetett idegen származású.

Ekkor derült ki, hogy a magyar népi díszítőművészet csupán töredékeiben van föltárva. Azok a művészek és esztéták, akik később nagyrészt a gödöllői csoportban találtak egymásra, Kalotaszegben fedezték fel azt a vidéket, mely szerintük a preraffaeliták apostola, Ruskin elgondolásának leginkább megfelelt, ahol – hitük szerint – a természet, a régi (középkori) és a népi művészet harmóniája megvalósult. A hivatalos művészetpolitika oldaláról Koronghy Lippich Elek támogatta őket, és biztosította a művészi munkához szükséges néprajzi gyűjtéshez az anyagiakat. Korábbról közvetlen kapcsolatuk is létesült az angolokkal, igaz,



már az ottani mozgalom hanyatlása idején. Gyarmathyné londoni megbízottjánál láthatott az agg Ruskin magyar népművészeti tárgyakat 1898-ban. Két évvel később a preraffaeliták egyik vezéralakja, Walter Crane látogatott Magyarországra. Megfordult Kalotaszegen is, és elragadtatottan nyilatkozott a látottakról. Végül akadt egy jó szervezőtehetség, Malonyay Dezső, aki fiatal művészekből és tanárokból eredményesen dolgozó kutatócsoportot szervezett.

Malonyay Dezső (1866–1916) előbb szépirodalommal, fordítással, újságírással próbálkozott, majd művészeti író lett. Konzervatív műízlését elhagyva, csatlakozott az újító művészekhez. A magyar nép művészete című nagyszabású vállalkozás, melyet szerkesztett és jórészt írt, első, kalotaszegi kötete 1907-ben jött ki a nyomdából. Az ötödik, egyben utolsó kötet megjelenését 1922-ben már nem érte meg Malonyay. A sorozat mindmáig a magyar népi díszítőművészet legterjedelmesebb nyomtatott adattára.

Pontosan fogalmazott Malonyay nekrológjának írója az Ethnographiában. “A vállalat, ha ítéleteiben ingadozó is, ha fölépítésben nélkülözi is az egyöntetűséget, ha bőbeszédűséget itt-ott mutat is, az éles szemű, élénk fölfogású író meglátásai révén mégis többet nyújt, mint egyszerű néprajzi kirándulást. Sok néptörténeti mozzanat maradt volna meglátatlanul, sok népéleti tárgynak mosódott volna el az emléke, veszett volna el a formája, rajza, színe, ha Malonyay bele nem írja jegyzőkönyvébe, össze nem rajzoltatja vázlatkönyveibe, s főként lelket nem önt a gyűjtött anyagba gyakorlott és ragyogó írói tudásával […] melynek forrásértéke a tudomány számára az idők folyamán csak növekedhet” (Ethn., 1916, 250.).

Kissé engesztelésül is szóltak ezek a sorok, mert az első kötetet a “hivatalos” néprajztudomány oldaláról keményen megbírálták, értékeit méltatlanul elhallgatva. Malonyaynak semmiféle etnográfusi előképzettsége nem volt. Saját szavai szerint “kikérte” a népművészet kutatását a néprajztól, ugyanakkor nem foglalkoztatta a Néprajzi Múzeum szakembereit, azok pedig igazán nem dúskáltak állami támogatásban, mint ő. A mű hibáival, felületességeivel, pontatlanságaival bizony rászolgált a kritikára. Emellett Malonyay azt a taktikai hibát is elkövette, hogy noha a művészet volt a vezérszava, visszatérően tudományként értelmezte munkáját, holott az, tudományos értékű megjegyzései ellenére, távol állt a szakkutatástól. Gyakran élt az impresszionista próza hangulati eszközeivel a hiteles leírás helyett. A nagyvárosi élethez szokott ember mindvégig mereven mozgott a parasztok között, de például jóval az 1930-as évek mesekutatása előtt fölfedezte az egyéniség szerepét a néphagyomány művészeti régiójában. Igaz, elméletet és módszert nem épített rá.

Nem igazán eredetien, de igyekezett gondolatilag megindokolni a nagy sorozat születését. Bevezetőjében megnevezett néhány nagy nevet elképzelésének kialakítói közül (Spencer, Darwin, Taine és más pozitivista tudósok), de ezek közvetlen ösztönzése alig fedezhető föl szövegében. Alapeszménye a ruskini “teljes élet”, a harmonikus környezeti kultúra ábrázolása, melyet ő az építkezés, a lakásbelső és a viselet megjelenítő leírásával vélt valóra váltani.

Ellentmondást mutat, amit a népművészet és a magas műveltség kapcsolatáról vall. Mivel eredeti, sajátosan magyar művészetet tápláló forrásokat kívánt föltárni, Malonyay is igyekezett mindent, ami “idegen”-nek látszott, kikerülni. Ezért meszszemenően óvakodott az összehasonlítástól és a kultúrák keveredésének föltárásától, de az őstörténeti vonatkozásoktól is. Huszkát a kézművesség és a középkori európai kultúra nagyraértékelésének talapzatáról elutasította. A nagy történeti stílusok hatására figyelmeztetve erősítette és alapozta a következő évtizedek őstörténeti vonatkozásokat háttérbe szorító díszítőművészet-kutatását. Következetlenségeire jellemző, hogy egyfelől megrótta Gyarmathynét, mert népművészet-pártoló gyakorlatában túl sokat merített a régi “kastélyok világából”, másfelől pedig a tihanyi apátsági templom barokk szobrainak a dunántúli pásztorművészetre tett hatását elfogadta, értékelte.

Sem Malonyay, sem ideológus társai, Koronghy Lippich Elek és Körösfői-Kriesch Aladár írásaiból nem derül ki, vajon tudatában vannak-e, hogy a néphagyományt legtisztább kútfőnek tekintő gondolat egyáltalán nem új a magyar művelődés történetében. A népköltészet kiadásának ügyét változatlanul a Kisfaludy Társaság tartotta kezében. Valószínű, hogy az egyesület korabeli szerepköre (a konzervatív irodalmi körök központi intézménye) eltakarta az újat kereső fiatal művésznemzedék elől azt, hogy ötven–hetven évvel korábban a Társaság mennyit tett a népköltészet gyűjtéséért és ápolásáért. Az angol példákban sem vették észre, hogy bennük új életre támadt a romantika régiség- és ősiségkultusza. Igaz, itt jelentős ütemkülönbségek merültek föl. A “kófic” gyáripar többszöri kárhoztatása Malonyay részéről nyilván Morris gyárellenességéből származik, de csak afféle kiszólás marad, minthogy a korabeli Magyarországon a gyári cikkek ekkor még nem terjedtek el igazán tömegesen a falusi háztartásokban. A falu művészetét, zárt életét veszélyeztető városi “métely” hangoztatása már nem teljesen angol előképre megy vissza, hiszen a szigetország eltérő település- és társadalomszerkezetében nem ezeket a tényezőket, hanem a vidéket és a nagyvárost állították szembe. Végül Malonyayék megfogalmaztak igen tisztelt angol mestereikkel szemben egy lényeges fenntartást is, mert nem vették észre az eszmerendszerükben meglévő nemzeti elemet, sőt tanításaikat éppenséggel kozmopolitának fogták föl. Lippich



azért folyamodott a friss finn példához, mert úgy találta, hogy az elnyomott kis rokon nép művészei (Saarinen, Gallen-Kalela, Sibelius) magas fokon értelmezték sajátosan nemzetinek a preraffaelizmust.

Az addigi néprajzi irodalomhoz képest erőteljesebb Malonyay első kötetének bevezetőjében – és új vonás az angol ihletőkhöz képest – a nemzeti létért való aggódás, melyben keverednek a reformkor óta élő félelmek, a darwini létharc – ezúttal a magyarság kiválasztottságának mellőzésével – és a preraffaelizmus elemei. A nemzeteket élő szervezeteknek tudja, fejlődésüket történeti fokozatokban és versenyben képzeli el, melyben a magyarság három okból a legveszélyeztetettebb etnikai közössége Európának: mert nyelvileg elszigetelt, mert nem alkot homogén nemzeti államot; végül, mert a modern civilizáció minden eddiginél inkább maga után vonhatja a nemzeti sajátosságok elmosódását.

Az első Malonyay-kötet megjelenése után ugrásszerűen emelkedett a népi díszítőművészettel foglalkozó publikációk száma a néprajzi folyóiratokban. Gyakran épp a kötetek munkatársai küldtek be újabb közléseket. Ennek köszönhető, hogy a művészeti ízlésváltás, a szecessziós divat elmúlása és a háziipari mozgalmak lehanyatlása után változatlanul megtartotta helyét a szakkutatásban. Az 1920-as évektől pedig a magyarországi kulturális propagandaanyagokban és idegenforgalmi hirdetményekben előkelő helyet kapott mint a népi kultúra, általában a nemzeti jelleg jelképe.

Végül is a népi díszítmények századfordulós kultusza jelentékeny többletet hozott a szaktudománynak és a néprajzi muzeológiának. Noha erre gondolva írta Viski Károly évtizedek múltán visszatekintve: “A lelkes, jóhiszemű, de… egyoldalú ornamentikaszerkesztő elmélet nem egyengette az útját elfogulatlan néprajzi (művelődéstörténeti) megfigyeléseknek, a bőséges irodalmi közleményeinek tudományos tárgyilagossága, értéke kétségkívül nincs arányban terjedelmével”, mégis a Malonyay-sorozat képanyaga, hol hivatkozással, hol anélkül, akár épp Viski történeti vizsgálataihoz, akár kézimunkázó mozgalmak támogatásához, legalább négy évtizedig nélkülözhetetlen forrásnak bizonyult (MN2 II. 227).

6. A TÁRGYI NÉPRAJZ. BÁTKY ZSIGMOND, GYÖRFFY ISTVÁN, VISKI KÁROLYA romantikus örökség szálaival átszőtt természettudományos felfogás a századfordulótól erőteljesen hatott az anyagi kultúra immár önálló ágazattá fejlődő kutatásában. Jankó korai halálával és Herman Ottónak a néprajz intézményeitől való eltávolodásával – szinte kényszerűen, nagy feladatokra alig fölkészült – fiatalemberek új nemzedéke tűnt föl. Alapvető tudományos élményük, a legmegbízhatóbb forrásnak tekintett tárgyak tisztelete tükröződött az általuk művelt, karakteresen alakított ágazat nevében, a tárgyi néprajzban is. A tárgy és a nyelv kapcsolata, a tárgyak története, alaktana és tipológiája, tágabb értelemben a paraszti életmód foglalkoztatta őket főként, noha az ágazat pontos meghatározásával mindvégig adósak maradtak. A magyarság néprajza bevezetőjében a definíció olyannyira formális, hogy érdemben elemezni sem lehet. Következésképp elsősorban azért idézzük, hogy rámutassunk egy ellentmondásra: igényes, kérdéseket fölvető etnográfus kutatók mennyire üresen fogalmazhattak, ha nem volt gondolati töltése mondanivalójuknak. “A néprajz szinte magától oszlik két félre: anyagi és szellemi műveltségre, azaz tárgyi hagyatékra és szellemi hagyományra; akár csak az ember testre és lélekre. Ennek megfelelően a magyar néprajz is két fő részből áll: a tárgyi néprajzból és a szellemi néprajzból” (MN2 I. 18).

6.1. A második etnográfusnemzedékHárom kiemelkedő, a feladatoknak korszakalkotó tevékenységgel megfelelő tudós, Bátky Zsigmond, Györffy István és Viski Károly neve összeforrt a tudománytörténeti visszapillantásokban, de az is igaz, hogy nemegyszer figyelmeztettek szemléletük eltérő vonásaira. Vitathatatlan alkati-emberi különbségeik ellenére, a magyar néprajzban azóta is páratlan módon, egymást kiegészítve, nem gátolva tudtak hosszú ideig eredményesen együtt dolgozni. Valójában tehát nem a munkahely, a budapesti Néprajzi Múzeum, melyet ők formáltak tudományos műhellyé, és a közös munka fűzte őket össze, ez inkább következménye volt annak, hogy szerencsés módon alkalmas szakemberek kerültek fontos helyre, hanem a rokon tudományos indíttatás és elvek, továbbá a cél – amiért nézeteltéréseiket félre tudták tenni –, a magyar népi kultúra megismerése és tanulmányozása.

Születésük szerint három nagy történeti-földrajzi tájat, egy-egy, a tájakra jellemző társadalmi réteget képviseltek: a Dunántúlt Bátky, az Alföldet Györffy, Erdélyt Viski. Származási rétegük a társadalmi szerkezetben közel állt egymáshoz. Bátky polgárosuló módos parasztcsaládból, Györffy paraszt-iparosok közül, Viski pedig a városi-mezővárosi polgárságból származott. A társadalmi eredet közelsége – a nagy földrajzi távolságok ellenére – valószínűleg hozzájárult szemléletük érintkezéséhez, hiszen a megnevezett rétegek a



korabeli Magyarországon talán a leginkább hagyományőrzők, etnikailag egységesek és szerves folytonosságúak voltak, amit e hármasnál a református vallás és a kisnemesi háttér még inkább hangsúlyozott.

Bátky és Györffy a földrajztól szegődtek a néprajzhoz, sőt Bátky, aki klimatológiai és térképészeti tanulmányokkal kezdte pályáját, mindvégig művelte eredeti szakját is. Györffy viszont a településföldrajz, a történeti és népességföldrajz szempontjaival gazdagította az etnográfiát. A magyar–német tanári diplomás Viski a nyelvészet irányából és Arany János életművének különösen nagy tisztelőjeként közeledett a néprajzhoz. Egyúttal hármójuk közül ő érdeklődött erősebben s egyedül igazán a folklór iránt.

Herman és Jankó tárgyi kutatásaikban eredményesen alkalmazták a nyelvi adatokat, mielőtt ezt a módszert 1909-ben Meringer “Wörter und Sachen”-ként formulázta volna az indoeurópai nyelvészetben, nem csoda hát, ha nyelvészeti érdeklődés jellemezte a természettudományos iskolázottságú Bátkyt és Györffyt is. Bátkyt szinte szenvedélyesen, de előképzettség nélkül, minek folytán a “Wörter und Stichen” jegyében született tárgymagyarázatainak zöme utóbb tévesnek bizonyult. Györffy viszont az elsietett munkája miatt általa felületesnek ítélt Jankó János nyomán járt, amikor a földrajzi nevek és a családnevek tanúságát bevonta a tájegységi vizsgálatokba.

Tagadhatatlan, hogy működésük idején a néprajzban uralkodott a már említett “katalogizálás” és a faktológia, amitől teljesen ők sem voltak mentesek. (Elméletellenességükre célozva Sozan egyenesen “The Non-Theorists” címet adta róluk írott fejezetének.) Nem támadtak gondolati izgalmakat okozó viták sem. Ezek a tények időnként mindhármójuknál fölerősítették a belső ellentmondásokat. Bátky különösen a húszas években valósággal ontotta a többnyire meddő tárgy- és névmagyarázatokat, kizárólag a múzeumi gyűjteményre támaszkodva, anélkül hogy terepre járt volna. Joggal bírálta utólag Vajkai Aurél, hogy igen kevés publikált alaprajzra támaszkodva készített lakóház-tipológiát, holott milliónyi hagyományosan épült hajlékot tanulmányozhatott volna a helyszínen. Más kérdés, hogy e tipológia majdnem egészében mégis maradandónak bizonyult. Mert ugyan Bátky megtestesítette a szobatudóst, ám óriási szellemi áteresztőképessége, nagy olvasottsága, élénk reagálóképessége a spekulatív gondolatföltevések halmaza mellett, legjobb dolgozataiban tudott időállót létrehozni. Végül is személyiségének titka maradt, hogy aki a tárgyak életét komolyan vette, miért idegenkedett a tereptapasztalatoktól.

Viskinél a széles körű humán műveltség segített a kisebb leíró cikkek között mutatkozó réseket áthidalni. Györffy pedig egész nemzedékéből kitűnt óriási tényismeretével és átlagosnál nagyobb intuitív képességével. Györffy valóban ezen a ponton állt legtávolabb két társától, mert majdhogynem szélsőséges módon részesítette előnyben a személyesen szerzett, eleven tapasztalatokat. Herman és Jankó még alig válogatták meg, kitől kapják adataikat, nemcsak halászoktól és pásztoroktól, hanem földbirtokosoktól és helybeli (esetleg távoli származású) értelmiségiektől, iparosoktól. Nemzedéktársaik közül legtöbbet Kálmány Lajos gyűjtött parasztoktól, de a népi kultúra és a paraszti kultúra azonosítása majd csak Györffynél következik be végérvényesen. Az Ethnographia első évfolyamában olvashatjuk például Vikár színes beszámolóját az első budapesti május elsejei fölvonulásról. Késői, szinte napjainkban bontakozó kutatási irány őse lehetett volna ez a cikk, ha nem egészen másfelé tart a magyar néprajz. Így a hosszas gyűjtőutakra induló Györffynek Kálmány mellett terepen az a rajta is túltevő ciganológus Wlislocki Henrik az elődje, aki a század végén cigánykaravánhoz csatlakozva, azzal együtt élve végezte megfigyeléseit, akár a törzsi társadalmakat tanulmányozó etnológusok.

Noha Györffy nem kísérelte meg körülhatárolni, mit ért népen, munkájában tudatosan az ország lakosságának többségét kitevő parasztságot részesítette előnyben. Jóllehet Bátky módszertani könyve is ajánlotta, ő kikapcsolta a terepmunkából “a helyi intelligenciát”, mert véleményüket nem tartotta hitelesnek. Mindezt annál is inkább megtehette, mert származása és életsorsa folytán egészen közvetlenül megismerkedett a paraszti munkával. Belülről látta, és később kutatóként belülről láttatta a paraszti életet, ami a néprajzi leírásban gyümölcsözőnek bizonyult.

Különösen népművészeti kutatásaiban világlik ki Györffy parasztkultúra-fogalmának jelentősége. Huszka, illetőleg Malonyay és elvbarátaik, egymással szemben állva, ugyanazzal az újabb stílusú, zsúfolt, dekoratív népművészettel foglalkoztak, ellenben Györffy ráirányította a figyelmet a régiesebb és egyszerűbb formákra és motívumokra, egyúttal történetileg is mélyítette a díszítőművészet vizsgálatát. Egyébként talán a népművészet az, mely az említett hármast egyaránt mélyen érdekelte. Nemcsak az 1928-i prágai népművészeti kongresszusra közösen készített albumokra gondolunk, hanem Györffy fentebb vázolt szemléletével rokon önálló műveikre is, melyekkel alább még találkozni fogunk.

Végül összekapcsolta a triász tagjait az is, hogy nemcsak kezdeményező és ösztönző, hanem irányító és programadó egyéniségek voltak, s vezető tisztségeket töltöttek be a néprajzi tudományosságban. Bátky Zsigmond tizenöt esztendőn át – igen nehéz körülmények közt elkezdve – igazgatta a Néprajzi Múzeumot,



Györffy István és Viski Károly Budapesten, illetőleg Kolozsvárt egyetemi tanárként működtek. Az 1930-as években az Ethnographiát szerkesztő Györffy kezében a folyóirat, a korábbi gyakorlattól eltérve, az egész szakterületet képviselte.

Igazságtalanok volnánk a korhoz, ha nem vetnénk egy pillantást a néprajzi gondolkodást ugyan nem alakító, de munkájával a kutatásokat segítő “második vonal”-ra. Semayer Vilibald (1868–1928) még Jankó kortársa és feltétlen híve, eredetileg embertannal foglalkozott. Sokat tett a muzeológia fejlesztéséért, utóbb azonban nem tanúsított mélyebb érdeklődést más területek iránt. A nála sokkal invenciózusabb Cs. Sebestyén Károly (1876–1956) a régészeti eredmények néprajzi alkalmazására tett figyelemre méltó kísérleteket, de könnyen elragadta képzelete, ha a magyar népi kultúra keleti elemeiről írt. A díszítőművészettel és pásztorélettel foglalkozó Madarassy László (1880–1943), bár egy ideig a budapesti Néprajzi Múzeum igazgatói székében ült, igazán emlékezetes művet nem írt. Az értékes anyagközlő dolgozatok szerzőjét, a geográfus-etnográfus debreceni Ecsedi Istvánt (1885–1936) mindvégig elsősorban szűkebb hazájának, a Tiszántúlnak a néprajza kötötte le. Ugyancsak természettudományi képzettsége volt a szintén értékes adatgyűjtést végző Gönyei (Ébner) Sándornak (1886–1963).

6.2. Etnológia és művelődéstörténetAz előző nemzedékkel a személyes folytonosságot Bátky biztosította. Legerősebben Jankó tudományos örökségéhez kapcsolódott. Jankó nem sokkal halála előtt kapott megbízást egy a néprajzi múzeumok szervezéséhez szükséges mű írására, de csak a tárgyak rajzoltatásáig jutott el, az Útmutatót, a magyar néprajzi muzeológia máig egyetlen módszertani segédkönyvét, mely a maga korában nemzetközi tekintélynek is örvendhetett, Bátky írta meg (1906). Malonyayék felléptével egy időben szembeszökő ebben a könyvben, amit fentebb Györffyvel kapcsolatban említettünk, a dísztelen tárgyak előnyben részesítése, de nemcsak a művészeti területekre, hanem általában az egész hétköznapi tárgyi világra vonatkoztatva.

Valójában ez a könyv szentesítette a hazai tárgyi néprajz alaptörvényeit. Rengeteg ábrája ténylegesen sokat segített a meglévő és a születendő vidéki gyűjteményeknek, de már mutatkoztak benne Bátky és az egész nemzedék szemléletének sebezhető pontjai, a tárgyak kiszakítása környezetükből és a társadalmi vonatkozások figyelmen kívül hagyása.

Bátky Zsigmond mint geográfus nem ment el szó nélkül a társadalmi visszásságok mellett. A jelent kutatta, statisztikákat elemzett, ám etnográfusként semmiféle következtetést nem vont le az általa kézbe vett tárgyak készítői és használói életéről és társadalmi viszonyairól. Ebben nem követte Jankó példáját, aki gyűjtőútján egy osztják háztartás kiadásait és bevételeit is följegyezte, a Balaton-mellékről készített monográfiában pedig, évtizedekkel megelőzve a falukutatókat, szóvá tette a születésszabályozást.

Györffy nem könnyen bizonyította be kollégáinak, hogy az általuk jellegtelennek tartott Alföld megannyi néprajzi értéket őriz, ugyanakkor legfeljebb a hagyományos életmód bomlásáról tett sajnálkozó megjegyzéseket, nem érzékelte a kor nagy változását, a paraszti polgárosulást, melyben épp az alföldi parasztságnak volt fontos szerepe. Mindez azért történhetett így, mert a néprajzot változatlanul őstörténeti tudománynak tartották, avagy egyre inkább “kultúrtörténet”-nek, mint Bátky és Viski, valamint a folklorista Solymossy Sándor. Az a szemléleti változás, melyet képviseltek, távolabbról követte a múlt századi evolucionizmusból a kultúrkörelméletekbe torkolló etnológiát. Ámbár a magyar néprajz végül sosem tudott mit kezdeni az általa elismert kultúrkör-elképzelésekkel. Igazán termékenyen nem vonta be a vizsgálataiba, és erjesztő gondolatokat nem nyert belőle.

A múzeumi gyűjtemény izolált világába visszahúzódó Bátky társai közt a legnagyobb jártasságot mondhatta magáénak az etnológiai irodalomban. Személyes kapcsolatokat is tartott külföldi kollégáival. Különösen az első világháborút megelőző évekből számos könyvismertetés tanúsítja érdeklődésének széles körét. Viski is verzátus volt az elméleti irodalomban. Lefordította az osztrák Michael Haberlandt általános néprajzát. Míg Györffyről nem tudjuk, honnan merítette, ha nem is mély, de kétségtelen meglevő etnológiai ismereteit.

Bastian és Ratzel befolyása folytonosan jelen volt a század első évtizedeiben a magyar néprajzban, de valamivel kevésbé közvetlenül, mint a megelőző években. Mindkettőjükről Bátky írt nekrológot a Néprajzi Értesítőben (1904–1905). Annak ellenére, hogy a Ratzel által meghirdetett és Jankótól is nagy becsben tartott emberföldrajz (Antropogeographie) meghonosítása Magyarországon elsősorban Bátky érdeme (rendszeres munkatársa volt a Néprajzi Társaság azonos nevű szakosztálya folyóiratának, a Föld és Embernek), a Ratzelről készített megemlékezés tartózkodó, nem úgy, mint a Bastianról szóló, amelyben az általában hűvös és kritikus Bátky halmozza az elismerő mondatokat. Ratzel előtt is fejet hajt, ám tanításaiból elsősorban “a földnek és az embernek kölcsönös kapcsolatát” emeli ki, és csak másodsorban a Bastiant ellenző migrációs elméleteket.



Inkább földrajztudósként értékelte, amit Ratzeltől tanult, ellenben Bastiant így búcsúztatja: “a modern értelemben vett néprajznak vagy ethnológiának, mint tudományszak megalapítója”. Nem első számú alapötletét az Elementargedankét, hanem a reá épülő, a népek közös tulajdonát hangsúlyozó Völkergedankét húzza alá. Vagyis a két szélső nézet között rokonszenve dacára sem foglal véglegesen állást. Egyik gondolatmenetet sem kíséri teljesen végig. Nem meri, vagy nem is tudja. Akár reálisnak is mondhatjuk ezt az eljárást, de inkább pragmatikus, mert az szintén igaz, hogy később sem próbálja meg elméletileg föloldani az ellentmondást. Jobbára eklektikusan válogat a tézisekben, mint Katona Lajos a folklór és a szociológia területén, azonban őnála kisebb területet tekintve át.

Bastian tanításainak fontosságát az Útmutató előszava hangsúlyozza: “…fellépésével világos lett, hogy az egész emberi nem, nemcsak testileg, hanem szellemileg is egységes, hogy ti. művelődése közös emberi öntudat fejleménye, melyben csak fokozatok és nem lényegbeli különbségek vannak…” (Bátky Zsigmond, 1906, 4) “A kultúra azonban, mint kiderült, nincs népekhez kötve, hanem az egyes kisugárzó pontokból más népekhez is átterjed s a népek az emberi művelődés egyes fázisainak csak időleges hordozói…” – folytatja a migrációt is bevonva és előrevetítve a kultúrkörelmélet alapötletét. A fokozatok történeti képződmények, ezért az egész emberiség művelődése megismerése céljából a művelődés történetét kell búvárolni. Megfogalmazza az időszerű tételt is, amely szerint csak lassan jutott el oda a tudomány, hogy az etnológia “természeti népeken” kipróbált eredményeit “magukra” is kiterjessze, “hogy jómagunk társadalmában is élnek olyan rétegek, melyek hasonló kultúrnívón állnak, mint a természeti népek, vagy állhattak azok az elődeink, kiktől az ún. régiségek származnak” (Bátky Zsigmond, 1906, 5).

Első pillanatra úgy tetszik, Bátky Zsigmond megcáfolja, amit a magyar néprajz és az etnológia viszonyáról az előző fejezetben mondottunk, de – azonnal látni fogjuk, hogy ezúttal sem az antropológia irányába mutató gondolatok merültek fel, hanem etnológiai következtetéseknek kultúr- és nem társadalomtörténeti törekvések szolgálatába állításáról van szó. Az etnológiai alapozottság természetesen így sem lebecsülendő, egyetemes művelődéstörténethez vezet. Ha a magyar műveltség tanulmányozása az egyetemes fejlődéstan tanulságai szerint végezhető, akkor egyetemes muzeológiai feladatoktól el lehet jutni a legkisebb egységekhez, azokhoz a majdan alakuló gyűjteményekhez, amelyeknek Magyarországon speciális részfeladatuk a kijelölt kisebb területek kultúráját etnológiai indíttatású módszerekkel regisztrálni. Benne foglaltatik ebben a gondolatmenetben – láttuk – a magyar őstörténeti szempont, aztán természetes módon következik alaptételeiből, hogy “az úri rend, a polgárság vagy nép kultúrvagyona között” nem húzhatók éles határvonalak, s végül szinte magától értetődő a műveltség etnikus kötöttségének hiányában a “kis Európa”-elv érvénye.

Emlékeztetnünk kell arra, hogy Herman Ottó, Jankó János, sőt Malonyayék is természetesnek tekintették a népi kultúra és a hivatásos kultúra kapcsolatát, de nagyobb jelentőséget nem tulajdonítottak neki. Ez a nyitja annak, hogy később a Naumann-féle elmélet hidegen hagyta mind Bátkyt, mind – a következő fejezetben fogjuk látni – Solymossyt és nemzedéktársaikat. Őstörténeti tudományról lévén szó, nem volt kétséges előttük, hogy az általuk régiségük okán legértékesebbnek tudott kulturális elemek nem “szállhattak alá” sehonnan sem, folytonos, a szó teljes értelmében eredeti népi hagyománnyal állnak szemben.

Györffynél majd élete végén kifejtett művelődéseszményében kerül elő nyomatékosan a “felülről jött” javak fogalma, melyek legalábbis az újkorban “idegenek”, ezért nem kívánatosak.

Viski Károly volt hármójuk közül az, aki népművészeti kutatásaiban mindvégig hangsúlyozta a nagy európai stílusirányok, valamint az iparművészet, a céhes ipar és a kézművesség befolyását. Egyik legkésőbbi tanulmányára, melyben a “népi és úri műveltség” összefüggéseit boncolgatja, még visszatérünk.

Bátkynál maradva, az Útmutatóban kifejtett tudományszakrendszer komplex igényű. Kimondja a társtudományokkal való összefüggést (fizikai antropológia, folklór, összehasonlító nyelvészet, régészet, lélektan). Ezzel ismételten emlékeztet Katona Lajos nagy elvi tanulmányára, ámbár sokkalta lazább fogalmazású, kevésbé nagyvonalúan, mégis vázlatosabban veti föl az összefüggéseket, következésképp szűkebb a tudományos horizontja. Nincsenek szociológiai nézőpontjai és a pszichológia – jóllehet ő sem tagadja, hogy a népi kultúra a néplélek kivetülése nem tölt be elképzelésében átfogó szerepet.

Ezek a mégis elég világosan lefektetett elvek később Bátky kisebb cikkeiben és gyakran szigorú hangon megfogalmazott ismertetéseiben legtöbbször elvesztek. Ám annak ellenére kitartott mellettük, hogy idősebb korában – noha terepre változatlanul nem járt – inkább az anyaggyűjtésnek és nem az elméleteknek tulajdonított nagyobb jelentőséget. Viski és Györffy – anélkül, hogy önállóan megfogalmazták volna –, szintén magukénak vallották a néprajz művelődéstörténeti értelmezését. Viski lényegében Bátky fiatalkori gondolatait ismételte meg a kultúrtörténeti iskolák kialakulása után, majdnem harminc év múltán A magyarság néprajza bevezető tájékoztatójában: “A néprajz eszerint részben történeti módszerű tudomány, a célját tekintve legközelebb áll a



művelődéstörténethez, amely – ha nem is azon mód, de – hasonlóképpen az egész emberiség művelődésének folyamatát és eredményeit öleli fel. A különbség az, hogy a néprajzot a folyamatnak minden népre vonatkozólag csak a kezdete, a hagyományosan népi, mondhatni közös-általános része érdekli. A művelődéstörténet az idő fonalán alulról fölfelé halad, az észrevehető kezdettől a legújabb időkig” (MN2 I. 10–11). A néprajz haladási iránya – Viski szerint – épp fordított. A ma élő népek-törzsek műveltségviszonyaiból indul ki, hogy az emberiség történetének legkorábbi szakaszait rekonstruálja, többek közt épp az általános kultúratörténet számára. (A hagyományőrzők közé tartoznak, mint Bátky is hangsúlyozta, az európai parasztok is.) A néprajzi vizsgálat változatlanul elsősorban őstörténeti kutatás: “Ha tehát a mai magyarság európai műveltségű, sokrétű társadalmában a néprajzot érdeklő műveltségörökség megtartóit keressük, elsősorban ma is ősfoglalkozásokat folytató társadalmi rétegeket, vagy e rétegek töredékeit kell szemügyre vennünk” (MN2 I. 13). Minthogy a történeti fejlődési fokozatok rétegenként rakódnak egymásra, a legkorábbi réteget kiásni akaró néprajznak ezeket kell egymástól elkülönítenie.

Mind Györffy, mind Viski és Bátky – s a következő fejezetben látni fogjuk –, legtöbb folklorista kortársuk is, egész életében ebben a gondolati keretben dolgozott. A rétegek elválasztásának eszközei közt az egyes tárgyak történetére támaszkodó anyagosztályozás és tipologizálás kapott legnagyobb szerepet.

A részterületek sajátságaiból és alkati különbözőségekből adódó eltérésekkel, de végeredményben azonos indíttatással készültek összegző írások. Ilyen fentebb már érintett munka Bátky Zsigmondnak számos saját előtanulmányra támaszkodó fejezete az építkezésről A magyarság néprajzában. A házkutatást részint még Jankótól örökölte, részint pedig az ösztönözte, hogy az a korabeli német Volkskunde egyik központi tárgya volt. Igaz, német nyelvterületen a házkutatás vitákat kavart és elméleteket ütköztetett, nálunk alig. Viszont Bátky a megfelelő tanulságokat levonva úgy cáfolhatta az előző nemzedék szélsőséges föltevéseit, hogy a magyar ház eredetét szervesen beillesztette az európai házfejlődésbe. Ez a titka annak, hogy bár Vajkai Aurél és Gunda Béla jogosan bírálták, mert a vizsgálatokat szorosan leszűkítette szinte csak a tüzelőberendezésre, és más tényezőket (anyagok, technikák, melléképületek stb.) alig vett figyelembe, mégis lakóház-tipológiája utólag kevés korrekcióra szorult.

Jellegzetes rendszerezési példa Viski Károlynak ugyancsak A magyarság néprajzába írt díszítőművészeti összefoglalója, mely részben anyagok, részben technikák szerint osztályoz. A történeti rétegekre bontás mintája Györffy ugyanitt közölt népviseleti fejezete, ahol az öltözet régies formáit különíti el. Időrendben megelőzte ezt a munkát a korszerű magyar népviselet-kutatást megteremtő cifraszűr-monográfia. Ezúttal egy jellegzetesen magyarnak ismert ruhadarab történetét derítette fel Györffy. Itt az újabb stílusrétegre esett a hangsúly, ám ez jól kimutathatóan archaikus formákra támaszkodott, s így egyetlen összefüggő folyamatban lehetett megragadni művelődési rétegek változását, egymásra épülését.

6.3. Györffy István elmélete a magyar népi kultúra keleti elemeirőlA rendszerezési kísérletek közül tévedéseivel együtt is a legnagyobb szabású és legnagyobb hatású Györffy István elképzelése volt a magyar paraszti életmód keleti kapcsolatairól. Kiindulását tekintve kiemelten kell rámutatni Györffynek Herman Ottóhoz kapcsolódására, mely, noha együtt nem dolgoztak, és csupán elvétve hivatkozott rá, szinte felért egy mester-tanítvány viszonnyal. Nem eredményeket, nem is továbbfejlesztendő kialakult nézeteket vett Györffy Hermantól, hanem ösztönzéseket, sejtéseket, egy-egy kidolgozatlan ötletet, melyek mesterénél, aki nem tudván azok közt kapcsolatot teremteni, elszigetelten bukkantak elő, ellenben nála egy rendszer fontos alkotóivá váltak. A pásztorok nyelvkincséről szóló könyv előszavában írja Herman, hogy “ennek a pásztorságnak senki sem írta meg a történetét, senki sem kutatta” (Herman Ottó, 1914, 9). Ugyanitt hívja föl a figyelmet “a törvényhatóságok régi gazdasági, bírósági és egyéb jegyzőkönyveire” mint kútfőkre. Helytörténeti iratokat egyébként már Jankó is használt táji monográfiáiban, de rendszeres néprajzi megszólaltatásuk érdeme Györffyé. A szilaj pásztorok életéről írt tanulmánya pedig a leghatásosabbak közül való. Különösen sok olyan utalás olvasható Herman kirívóan eltúlzott szubjektív megállapításai miatt talán legproblematikusabb könyvében (A magyar nép arca és jelleme), amely utóbb Györffynél fölbukkan, de ezek, az eredeti helyükön jobbára periferikus megjegyzések nála fontosságot nyernek. Herman foglalkozik a “nomád élet”-tel, a magyarság – úgy véli – ősi életformájával, amely az Alföldön “úgyszólván napjainkig is, töredékek tanúsága szerint az maradt”. Vámbéryt idézi arra nézve, hogy a honfoglalás után betelepülő “kunok, besenyők és tatár elemek” feltámasztották a “régi ázsiai emlékeket”. Györffy rendszerének fundamentális gondolatai lettek ezek.

Elméleti konstrukcióját a gazdálkodás és a település szoros összefüggésére alapozta, amely ugyan téves anyagértelmezésen, az etnikum és a műveltség történetietlenül egybekapcsolt, időben és térben távol eső jelenségein nyugodott, de önmagában igen vonzó, gondolatébresztő rendszernek bizonyult. Lényeges elemeit, a



tanyát és a kétbeltelkes települést Györffy István írta le először a szakirodalomban, jelentős kutatások elindítójaként. Egymásra vonatkoztatta a két településformát, a nomád szállásrendszer maradványának ítélte őket, s nem zavarta, hogy a fiatal Szabó István és Papp László tanulmányai a debreceni, illetőleg a kecskeméti tanyarendszer keletkezéséről nem igazolták feltevését. Tudott az Alföld sűrű, középkori településhálózatáról, de megkerülte a kérdést azzal, hogy véleménye szerint a tanyásodás lehetősége burkoltan a honfoglalás óta adott volt a nomadizmus emlékét minden körülmények között megőrző alföldi magyarok hagyományaiban. (Ezen a ponton jutottak szerephez elképzelésében a keleti hagyományt fölelevenítő kunok.)

Barabás Jenő figyelmeztetett rá, hogy Györffy nomadizmusképzete milyen távol állt az akkortájt még meglehetősen differenciálatlan etnológiai fogalomtól, nem egy életformát, hanem konkrétan a magyarság keleti hagyományainak együttesét jelentette. A néprajzban kiemelkedő rendszeralkotó képességű Györffy az alföldi tanyához és szálláskerthez egymás után kapcsolta a szilajállat-tartást, a kötetlen kaszás aratást, a nyomtatást, az asztagba takarást. A gazdálkodás “nomád”-nak vagy “ázsiai”-nak nevezett egyik típusát szembeállította a részben földrajzi kiegészítőjével, az általa dombvidékekre jellemzőnek tartott, “európai”-nak vagy “helyhez kötött”-nek mondott másik típussal, melynek az aprófalvas zárt településhálózat, a kezes istállós állattartás, a kévéző aratás, a kézi cséplés, a csűr voltak a lényeges összetevői. (Itt kell emlékeztetnünk arra, hogy “a magyar mezőgazdaság kettősségé”-nek ötlete legelőbb Kállay Ferencnél merült föl 1823-ban.)

Az átfogó elmélet mögött álló szuggesztív pedagógusegyéniség évtizedekre feladatokat adott az anyagikultúra-kutatásoknak. A felvázolt rendszer további aprólékosabb kidolgozást igényelt, melynek során mint később látni fogjuk –, fény derült a tévedésekre. Az igazolások és cáfolatok szerencsés módon sokszorozták meg a kutatói érdeklődést. De nemcsak a néprajzra volt ez az elmélet nagy hatással. Elfogadta Hóman Bálint és Szekfű Gyula Magyar története éppúgy, mint Erdei Ferenc, aki a tanyásodás eredetét Györffy nyomán magyarázta. A nomád hagyaték továbbélésének ténye beleillett a korszak történeti vitáiba: mennyiben “keleti” és mennyiben “nyugati” kulturális kötöttségű a magyar nép.

De beleillett mindazon nemzeti alapú néprajztudományok szemléletébe is, amelyek a magyarhoz hasonlóan fejlődtek, és amelyek általában népük műveltségének egyedül reá jellemző jegyeit, az “etnikus specifikum”-ot kutatták. A törekvés nem volt teljesen új sem külföldön, sem idehaza, hiszen a romantikában már a néplélek népenként egyedi teremtő erejét keresték. Györffy élete végén, abban a röpiratban, mellyel később még foglalkozunk, kutatási eredményeire visszatekintve fogalmazta meg, hogy ő is a speciális vonásokat próbálta megtalálni, mert azok által foglalhatjuk el a csak bennünket megillető helyet az európai népek közösségében. Nyugat-Európát viszont nem az érdekli, mit tanultunk tőle, hanem amiben különbözünk, és ezt a honfoglalás előtti örökségben vélte meglelni. Ezért hangsúlyozta sokszor szinte egyoldalúan a keleti kapcsolatokat, ezért emelte ki a magyarságba olvadt török etnikumú népek-törzsek esetleges műveltségformáló szerepét. Ám a teljes képhez tartozik, hogy nemcsak Huszka indoeurópai gyökerű motívummagyarázatait utasította vissza, hanem a lovasnomád turániság kusza ötleteit is, noha mindkettő szintén a “keleti” kapcsolatok hajójában evezett. Sokkal racionálisabb gondolkodású volt annál, hogy ilyen kalandokba bocsátkozzon, mint ahogy azt is fölismerte, hogy a lovasnomád magyarság sem élhetett földművelő ismeretek nélkül. Sőt úttörő módon néprajzi adatokkal támasztotta alá az idevonatkozó friss nyelvtörténeti eredményeket, Gombocz Zoltán, Melich János, Németh Gyula kutatásait.

Miután utaltunk rá, hogy a három vezető tudós gyakran kiegészítette egymást, idekívánkozik még egy megjegyzés. Igaz, hogy Viski Károly elismerte a keleti örökség meglétét, mégis, ha csak lehetett, hangsúlyozta a magyar népi kultúra nem keleti kötöttségét, hanem Kelet és Nyugat közé vetettségét, és a Nyugat-Európához fűző szálakat helyezte előtérbe. Györffy nyelvén fogalmazva, Európa arra is kíváncsi lehet, hogy a közös műveltség milyen sajátos változatot teremtett a magyaroknál. “Ezer éven át a Nyugathoz jártunk iskolába; természetes tehát, ha a magyar nép tárgyi és szellemi tulajdonállománya javarészének megfelelőit, többé-kevésbé hasonló rokonait vagy szinte azonos másait más európai nemzetek tulajdonában is megtaláljuk. […] Miben volnánk európaiak, ha nem abban, hogy a Nyugat hozzánk jutott értékeinek meleg fészket facsarítottunk, plántáinak melegágyat raktunk?” (MN2 III. 7–8) A triászból Viski volt az, aki, vegyes nemzetiségű vidékről származván, visszatérően szorgalmazta a magyarok és a szomszéd népek összehasonlító vizsgálatát is.

6.4. NépcsoportkutatásokJankó János terjedelmes tájegységi monográfiáihoz fogható munka a halála utáni évtizedekben nagyon kevés készült. Még talán az ő személyes inspirációjára írta igen értékes művét Alsó-Fehér vármegye népéről Lázár István (1861–1915) nagyenyedi kollégiumi tanár (1896). A Dél-Dunántúlon élte le hosszú életét Gönczi Ferenc (1861–1948) tanító, majd múzeumigazgató. Néhány kisebb dolgozat után előbb a Muraközről egy rövidebb, majd Göcsejről és Hetésről egy nagy terjedelmű, roppant gazdag tartalmú táji monográfiát írt (1914). A sorba



tartozik Viskinek Arany János műveiből kiinduló, leleményes könyvecskéje Nagyszalonta néprajzáról, mely akár a helyi monográfiák előfutáraként is számba vehető (1919).

Györffy nem írt igazi tájegységi monográfiákat, de néhány vidékről sorozatnyi kisebb-nagyobb cikke szól, s ezekből többé-kevésbé kerek néprajzi kép rajzolódik ki. Legelőbb a Nagykunság, majd a vele határos és sok vonásban hasonló Hajdúság foglalkoztatta. Az Alföld azonban nemcsak a szülőföldet jelentette érdeklődésében, hanem a homogén magyarság igazi hazáját, ahol a honfoglaló sztyeppei nomád nép a legkedvezőbb természeti feltételeket találta eredeti kulturális vonásainak megtartásához. A néprajzi gondolkodást akkor gazdagította igazán, amikor nem pusztán leíró jelleggel, hanem központ–perem megoszlásban kezdte tanulmányozni az alföldi népi kultúrát. Az “Alföld múzeumáról”, Mezőkövesdről (Györffy szavai nyomán) és a Fekete-Körös völgyéről szóló írások egymás mellé helyezve módszertanilag mintaszerűen példázzák, hogyan lehet jórészt élő néprajzi anyagot történetileg helyesen fölfogni és egységes fejlődési folyamatba rendezni. Ami a központban már eltűnt, vagy csupán a legidősebbek emlékezetében él, az a peremvidékeken még eleven lehet. Jól követhető ebben az összevetésben egy-egy új kulturális elem megjelenése és terjedése a változás impulzusait adó központi területek felől. A Fekete-Körös völgyi tanulmányok részletes néptörténeti alapozása Hunfalvy Pált, illetőleg Ortvay Tivadar és Csánki Dezső történeti földrajzait idézi, ugyanakkor fontos előzményül szolgáltak a Mályusz Elemér nevével fémjelzett település- és népiségtörténeti iskolának. Népesség-összeírásokat már Jankó is használt tájegységi tanulmányaiban, de ő kiadott anyagból dolgozott, míg Györffy feladatának tartotta eredeti levéltári források föltárását.

Sokkal fogósabb feladványnak bizonyult az egyes tájak néprajzának együttes bemutatása. Bátky próbálkozott meg vele először a György Aladár szerkesztette népszerű világföldrajzban (1905). Voltaképp a “kis Európa”-elvet alapul véve igyekezett leírni az egész korabeli ország minden népét és vidékét. Jóllehet világosan megfogalmazta az Útmutató bevezetésében az egyetemes és a magyar anyag összefüggését, viszont képtelen volt a történeti fejlődés lépcsőfokait meglátni az ország tarka néprajzi képén. Ne csodáljuk, mert nem volt elegendő anyaga s jó módszere sem. Így egymásnak meg nem felelő kulturális jegyeket sorakoztatott föl, végül nem csinált mást, mint etnikus specifikumokat keresve, a meglevő nemzetkarakterológiát próbálta tájakra lebontani. Voltaképp megismételte Csaplovics nyolcvan évvel korábbi eljárását. Tehette, mert a század végén általános módszernek számított a nemzetek jellemzése. Ha lehet valamin elmélázni, akkor az a különös, hogy a magyar néprajz – Herman Ottó antropológiai kísérletéhez fűzött megjegyzéseit nem számítva – ekkor még nem bővítette sajátos szempontjaival ezt a szemléletet. Sőt később sem foglalkoztak tételes megfogalmazással, majd csak nagy sokára Viski Károly vállalkozik arra a Mi a magyar? (1939) kötetben. Erről még később lesz szó.

Györffy Bátky nyomát követve, 1925-ben egy népszerű dolgozatban foglalta össze a népcsoportokra és tájakra vonatkozó nézeteit: Milyen elemekből áll a magyar nép? Bátkyhoz képest két lényeges ponton változott ez a romantikus jellemtani mozzanatoktól ugyancsak nem mentes áttekintés. Csak a magyar nyelvterületet tekintette át (pár évvel vagyunk Trianon után), és néptörténeti magyarázatokkal látta el. A tárgykörben leghatásosabb módon Viski Károly nyilatkozott meg: Etnikai csoportok és vidékek (Budapest, 1938) címmel. Óvott a nyelvi, földrajzi és kulturális határok azonosításától, egyébként nyelvtörténeti adatokra alapozva rendszerezte anyagát. Ösztönzése jóval később, az 1960-as évektől jelentkezett igazán.

6.5. A Néprajzi Múzeum mint tudományos központNemcsak Bátky Zsigmond, Györffy István és Viski Károly munkássága legfontosabb szakaszainak adott helyet a budapesti Néprajzi Múzeum mint tudományos műhely, hanem a tárgyi néprajzzal foglalkozók szinte mind és a folkloristák közül többen is kapcsolódtak ide valamilyen formában, hosszabb vagy rövidebb ideig.

A gyűjtemény Jankó János lendületes tevékenysége után folytonosan válságokkal küszködött. A gyarapodással járó helyhiányt a többszörös költözködés nem enyhítette. Semayer nagyszabású kutatóintézet tervét készítette el, 1919-ben rövid ideig létezett az antropológiai múzeum. Végül 1924–1925-ben, igaz, nem múzeumi célra emelt épületben és távol a városközponttól, a tisztviselőtelepi gimnáziumban ideiglenes otthont kapott az intézmény. (Akkor még senki sem sejtette, hogy kereken fél évszázadig tart majd ez az átmenetinek szánt megoldás.)

Az 1918–1920 utáni zilált anyagi körülmények és személyi ügyek rendezése, a költözés lebonyolítása Bátky Zsigmond igazgatóra várt. A múzeum nemcsak talpra állt, hanem néhány esztendőn belül és mintegy négy évtizedre vitathatatlanul a magyar néprajz vezető tudományos intézménye lett. Nemcsak műhely volt, hanem egyetemi tanszék hiányában egy ideig a gyakornokok foglalkoztatásával a szakember-utánpótlás első számú letéteményese is. Ilyenformán vállalt funkciói megfeleltek a korabeli Közép- és Kelet-Európa hasonló nagyságrendű néprajzi múzeumai szerepkörének, amelyekben Finnországtól a Balkánig központi jelentőségű kutatómunka folyt.



Még szinte meg sem melegedett új helyén a gyűjtemény, amikor egy kínos incidens zavarta meg működésének csendjét, és rávilágított, hogy a néprajz másik nagy ágazata, a folklorisztika komoly intézményi nehézségekkel küzd.

A klebelsbergi tudománypolitika foglalatát nyújtó, Magyary Zoltán által szerkesztett kézikönyvhöz – A magyar tudománypolitika alapvetése (Budapest, 1927) – Solymossy Sándor közreműködését kérték. Ma már nehéz rekonstruálni, vajon Solymossy féltékenységből vagy jóhiszeműen – arra gondolva, hogy valamelyik “tárgyi néprajzos” kollégáját is fölkérik – szinte kizárólag a folklorisztikáról nyilatkozott.

Mindenesetre heves vitát váltott ki (Viski támadása, viszontválasz, majd Bátky kimért nyilatkozata), amely valójában nem volt elvi jelentőségű – hiszen, mint látni fogjuk, Solymossy sok tekintetben hasonló eszmék híve volt, mint kollégái –, de személyes ellentétek forrásává lett. Solymossy kétségbe vonta, hogy a múzeum egy központi (tehát a folklórvonatkozásokat is magában foglaló) könyvtárnak és adattárnak helyet adhatna. Ezt vitafelei visszautasították, ám maga a kérdés fölvetődése szimptomatikusan mutatta a folklorisztika szervezeti gondjait, akkor is, ha azok nem a tárgyi néprajz pillanatnyilag előnyösebbnek látszó helyzetéből adódtak, hanem jóval összetettebbek voltak.

7. A SZELLEMI NÉPRAJZA századforduló éveiben több fiatal folklorista állt pályája elején, reménykeltő tehetséggel és tervekkel. Szinte kivétel nélkül hallgatói voltak az egyetemen Gyulai Pál előadásainak vagy tagjai Katona Lajos szemináriumának. Voltaképp maga Katona is közéjük tartozott, legalábbis születési évét tekintve. Csakhogy ő igen korán kezdett publikálni, míg több korosztálybeli társa hozzá képest viszonylag később. Sőt figyelemre méltó műveiket vagy az ő utolsó éveiben, vagy már halála után írták. Katona váratlan távozta után – a folklorisztika nagy kárára – évtizedekig senki sem akadt, aki hozzá mérhető, érdemes módon nyúlt volna alapvető elméleti kérdésekhez. Általában inkább kerülték ezeket, noha Katona Lajos hagyatékát tisztelet és megbecsülés övezte, emléke a hosszú életű kortársakat halálukig elkísérte, gondolatai többnyire mégis elsikkadtak.

7.1. A pozitivista folklorisztika második nemzedéke. Sebestyén Gyula és Solymossy SándorE nemzedék tagjai közt nem kevésbé érdekes egyéniségeket találunk, mint a tárgyi néprajz művelőinek sorában. Vikár Béla (1859–1945) és Sebestyén Gyula (1864– 1946), a két dunántúli református papfiú közül az egyik Somogyban, a másik Zalában született, azonos korban és azonos társadalmi környezetben, életük mégsem mondható párhuzamosnak. Vikár az egyetemen Gregusst és Gyulait hallgatta, végül a finn nyelv kedvéért Budenz tanítványa lett, felsőfokú tanulmányait mégsem fejezte be, mert ekkor már a nyelvészetnél jobban érdekelte a modern gyorsírás, aminek egyik magyarországi kifejlesztője lett.

Sebestyén azon kevesek közé tartozott, akik megszerezték Gyulai nehezen hozzáférhető bizalmát. A professzor egyengette a szorgalmával hamar kitűnő tanítvány útját. Neki köszönhetően az aléltságban leledző Magyar Népköltési Gyűjtemény szervezése Sebestyén kezébe került. Hamar bebizonyosodott, hogy helyes volt a választás. Sebestyén mintegy huszonöt esztendei hihetetlenül tevékeny működésétől, szervezőtehetségétől nagyon sokat kapott a magyar néprajz.

Vikárt már 1890-ben ott találjuk a kezdeményező szellemű Élet című lap munkatársai között, liberális polgári körökhöz tartozott később is. Sebestyén kezdettől a konzervatív irodalmi és művelődéspolitikai vezetéssel tartott kapcsolatot. Törekvéseinek ellentmondásaira csupán az adhat magyarázatot, hogy eredetét nem tekintve mindent támogatott vagy védett, ami hite szerint a magyar néprajztudomány javára szolgált. A Thaly-szövegek hitelessége mellett kiállók között van, egyidejűleg teljes tekintélyével pártolja Bartók Béla és Kodály Zoltán népzenei gyűjtéseit. (Bartókkal emigrációba vonulásáig meleg hangú baráti levelezést folytatott.) Óriási erővel foglalkozott filológiai munkával, de gyakran pontatlanul, és amennyire ötletes volt a szervezésben, annyira kevés dolgozataiban az időálló eredmény. 1919-ben a Magyar Néprajzi Társaság elnökeként előadást tartott “A szocializmus és kommunizmus etnológiája” címmel, melyet az új helyzetben nyilván a tudományszak kellő alkalmazkodásának szánt. Annak nem volt elég ügyes, és utólag sem sorolható a radikális hagyományok közé. Azonban elegendőnek találták ahhoz, hogy a Tanácsköztársaság bukása után az Országos Széchényi Könyvtár igazgatói székéből nyugdíjazzák és a magyar néprajz vezető posztjaiból eltávolítsák. Lelke mélyéig sértve vonult vissza, s bár haláláig megtartotta szellemi frissességét, csak a Balaton-kultusznak és megerősödő turáni rögeszméinek élt.



Kevésbé mozgalmas a másik páros, két mintaszerű állampolgár élete, Solymossy Sándoré (1864–1945) és Berze Nagy Jánosé (1879–1946). Pályájuk viszonylag későn, már mint önálló tudósegyéniségeké, szakmai kérdésekben (az epika kutatása) érintkezett, idősebb korukban szívélyes barátságot ápoltak egymással.

Solymossy az első jelentős magyar néprajzkutató, aki az – igaz, akkor még nem túl népes – fővárosban született. (1869-ben 270 685 lakosa volt Pest-Budának.) Berze szintén viszonylag ritka típust testesített meg. Egy föltörekvő parasztcsalád tizenegyedik gyermekeként látta meg a napvilágot. Jellemző, hogy azért taníttatták, mert születésétől gyengén látott, s így földművesmunkára alkalmatlannak találták. Fél emberöltővel idősebb kántortanító bátyja egyengette útját, ő volt az, aki a gimnazistában fölébresztette a néphagyomány iránti érdeklődést. Bölcsészként a pesti egyetemen Solymossy is, Berze is hallgatta Gyulait. De micsoda különbséggel! Solymossy még a professzort nagy tisztelettel övezők körében, – igaz, ő legalább azonos mértékben Heinrich Gusztáv tanítványának is vallotta magát, noha első tudományos dolgozatát Gyulai drámatörténeti tanulmánya ihlette –, Berze már csupán közvetlenül a viszszavonulás előtt ülhetett be a megöregedett Gyulai óráira. Ellenben ő részt vehetett Katona Lajos szemináriumain. Katona támogatta a tehetséges tanárjelölt első lépéseit a folklórtudományban.

Mind Solymossy, mind Berze Nagy tanügyi karriert futott be. Kezdettől fogva tanfelügyelőségeken dolgozott a fővárostól jókora távolságra eső állomáshelyeken, és levelezéssel, könyvkölcsönzéssel tartotta a kapcsolatot a tudomány világával. Solymossy jellegzetes szobatudós volt. Terepre nem járt, nem úgy, mint a gyűjtő és gyűjtető Berze, de már Katona halálakor őt tekintették utódának és a népmesekérdés legjobb ismerőjének. Ő parentálta el a Néprajzi Társaságban. Sebestyén félreállítása után pedig majd két évtizedre Solymossy lett Magyarországon a vetélytárs nélküli vezető folklorista, s ebben a minőségben kapta meg klebelsbergi kultuszkormányzattól a magyar néprajz első önálló egyetemi tanszékét Szegeden, 1929-ben.

Berze Nagy utóélete még inkább eltér Solymossy Sándorétól, aki akadémikus volt, szakmai tisztségeket töltött be, és hosszú ideig szerkesztette az Ethnographiát, de halálakor el sem köszönt tőle a folyóirat. Életéről keveset tudunk, nem foglalkozott vele a tudománytörténet. Utóbb még visszatérünk arra, hogy nem volt a reá hárult szerepkörökhöz kellően tehetséges. De valószínű, hogy azért sem hatott széles körben, mert pályáját mindvégig megkésettség kísérte. Negyvenéves, amikor szépírói és irodalomtörténeti próbálkozásokkal a háta mögött első értekezését közölte az Etnographiában. Hatvanöt évesen nevezték ki egyetemi tanárnak. Sosem vált igazán tudományos irányítóvá. Mégis volt abban méltánytalanság, hogy tanítványai és hallgatói szinte elfeledkeztek emlékének ápolásáról.

Berze Nagy Jánosnak viszont fia és néhány tisztelője – úgy tetszik – kissé jelentőségén túl megszervezte posztumusz kultuszát, ezáltal kívánván igazságot szolgáltatni annak a tudósnak, akiről életében valóban kevésbé vettek tudomást a tudomány központjaiban, mint érdemelte volna. Műveit balsors üldözte. Elkallódtak, kiadót nem találván, halála után jelentek meg. Solymossy sem jutott el odáig, hogy magyarul kötetet adjon ki. Leszámítva a máig nem nélkülözhető magyar népmese-katalógust, a pótlások dacára Berze Nagy sincs jelen jobban az utókor folklorisztikájában. Annál inkább látszik ez, ha tudjuk, hogy bármily hősies munkát végzett vidéki magányában, képtelen volt követni a szakterület nemzetközi változásait. Rendíthetetlen fakticizmusából újabb tudományos irányok nem mozdították ki, nemhogy gondolatokat és módszereket közvetített volna.

7.2. A néplélek kutatására irányuló szemlélet erősödése, szembefordulás a természettudományos fejlődéstannalLáttuk, mennyire nőtt a századvégtől a lélektan tisztelete a magyar néprajz berkeiben, de nemcsak nálunk, hanem Európa-szerte, különösen a német nyelvterületen. Tudományos közhellyé vált, hogy mindaz, amit kutatnak, a néplélek, a “néppsyché” “lenyomata”. Herman Ottó és társai már éppúgy a teljes hagyományt kapcsolatba hozták a néplélekkel, vagyis a tárgyakat is egyik vetületének fogták föl, mint Katona Lajos Wundt nyomán, aki a használati eszközök létrejöttét az emberi psziché tudományos törvények szerint haladó fejlődése eredményeként magyarázta. Az, hogy Katona tudomány-rendszerezését a folklórra vonatkoztatva dolgozta ki részletesen, összefüggött a néplélek magasabb rendűnek tekintett, elvontabb megnyilatkozási formáival, amit ő a nyelvhagyományban és ezen belül a folklórban vélt feltalálni. Szemléletesen tükrözi e fölfogást a Néprajzi Társaság első két szakosztályi beosztása (1889, 1892), ahol a “népélet használati tárgyai”, illetőleg a “tárgyi etnographia” osztályok mellett találjuk a “folklore és néppsychologiai”, majd a “néplélektani” osztályt. (Külön szerepel a zene, a tánc, az összehasonlító nyelv- és vallástudomány.) “Szellemi néprajz” ekkor még nem bukkan föl, jóllehet párja, a “tárgyi néprajz” fogalom és kifejezése a kilencvenes években már körvonalazódott.

Az új elnevezés hosszabb ideig tartó fogalmi módosulás és a tisztán természettudományos módszerek ellen fölmerült kételyek eredménye. A hazai szakirodalomban Solymossy Sándor tett kísérletet az Európa-szerte



megerősödő evolúcióellenesség következtetéseinek levonására. Bátky és Róheim Géza mellett (vele később külön foglalkozunk), ő volt a harmadik magyar néprajzkutató ebben a korszakban, aki rendszeresen igyekezett követni az etnológia legújabb elméleti teljesítményeit. Ám az is igaz, hogy – akár Bátky – a magyar anyag értelmezésében alig kamatoztatta széles körű olvasottságát. A magyar kutatásban – többek közt ezért is – alig lehet kitapintani, hogyan távolodtak el a XIX. századi természettudományos nézetektől, és hogyan közeledtek a kultúrtörténeti iskolához, a hamarosan hódító kultúrkörelmélethez.

Solymossyt első Ethnographiabeli tanulmánya: Ethnographia és esztétika (1904) a pozitivista etnológia és forrásai jó ismerőjének mutatja. Ismeri a leszármaztatásról, az anyajogról, a darwini kiválogatódásról folytatott vitákat. Hozzátennivalója azonban nem sok, s nem is eredeti: az etnológia eredményeire támaszkodva az esztétika közelebb juthat a művészeti alkotások lélektani titkainak megfejtéséhez. Példaként a Herbert Spencer Principles of Psychologyjában kifejtett “erőfölösleg” (surplus of vigour) magyarázatára hivatkozik. Míg ebben a dolgozatban csupán közvetíteni akart, két év múlva egy nagy terjedelmű tanulmányban, ugyancsak biológiai-lélektani alapon és igen kiterjedt irodalomra támaszkodva, már önállóan próbálta megfejteni a líra és az epika eredetét. A végkövetkeztetés megfelel természettudományos módszerének, a nemek közötti élettani, majd az ebből adódó munkamegosztásból vezeti le a műremeket. Különös, hogy elmélete mellett évtizedek múltán (A magyarság néprajzában) is kitartott, pedig közben eltolódott etnológiai alapállásának középpontja.

Az etnológia tárgyköréről és módszeréről 1926-ban írt terjedelmes értekezésének címével és tárgyával önkéntelenül eszünkbe juttatja Katona Lajos módszertani-kritikai tanulmányait, sőt az áttekintett szerzők és művek egy része is ugyanaz. Gondolkodási kapacitásuk különbsége azonban szembetűnő. Amíg Katona az irányzatokat mérlegelve szellemi izgalmat kelt, Solymossy különben tisztességes és tárgyias ismertetése a várakozás érzését sem hívja elő az olvasóból. Természetes, hogy a romantikus kezdeteknek itt nem kellett nagy teret kapniuk, mégis hiányzik, hogy elevenen ható hagyományuk nem tudatosul igazán mélyen a szerzőben. Az etnológia nagy klasszikusainak sorravétele is inkább a szorgalmas kutató kötelező penzuma, nem pedig szükséges tájékozódás a jelen helyzet elemző megértéséhez. Célja mégis az, hogy – korábbi felfogásával is szemben – a pozitivizmus tisztán természettudományos nézőpontjainak részigazságára mutasson rá. Legfőbb kifogása: az értékes eredmények mellett a jelenségeket mechanikusan fejlődéssorokba illesztve, e sorokat s bennük a “kultúrelemeket” kölcsönösen elszigetelve tárgyalták a módszer művelői, viszonthatásukkal nem számoltak.

Korábbi mestereit, legfőképpen Spencert, teljesen nem tagadta meg, a kései Tylort pedig tanúnak idézte, mint akiben először merült föl, “nem lenne-e célravezetőbb az emberi őskultúrák kutatásában a nyers természetnyilatkozás helyett az emberi értelem függetlenségét, egyéni és önálló kombinációképességét, hajlamát számba venni, s ennek alapján inkább a történelmi evolúció szempontjait és módszereit érvényesíteni” (Solymossy Sándor, 1926, 12). Vagyis a történelmet alkotó emberi szellem hozta létre a kultúrát, és nem a biológiai lény. A természettudományos fejlődéstan társadalomtudományi alkalmazása pedig azért lehetetlenül el végleg – mondja, mert az evolúció fokozatait minden népre (etnikumra) kikerülhetetlenül érvényesíteni akarták.

Ahogyan utaltunk rá, Solymossy véleménye általában megfelelt a korabeli európai elméleti irányoknak. Az etnológiában fölülkerekedtek – az előző korszak ellenhatásaként – a merev evolúciót ellenző tanok, előtérbe kerültek az egyes népek és etnikumok önálló és sajátos fejlődését hangoztató nézetek. A húszas évek magyar tudományos életében – Trianon után vagyunk! – különösen időszerűnek hatott az etnikus jegyek önállóságának, a sajátosság védelmének a kiemelése. A tudománytörténeti hagyománytól sem volt idegen, mert – láttuk – a romantika a maga fogalomrendszerében egy évszázaddal előbb hasonló eszméket melengetett.

Solymossy áttekintése Bastian nyomán Spencertől végül messze elkanyarodva leginkább Boas, majd Frobenius “korszakalkotó publikációi” idézésével jut el a “kultúrtörténelmi” irányzathoz, melyet az etnológiai gondolkodás csúcsának tart, mert szerinte a műveltségelemek párhuzamos képződését és vándorlását, tehát a Bastian–Ratzel ellentétet a kultúrkörformula képes feloldani, mivel egységesen és sokoldalúan közelíti meg tárgyát, amit a természettudományos módszer gépiessége éppenséggel akadályozott. A “szellemi fejlődés” diffúzióba foglalt fokozatainak a megrajzolása hidat alkot az “általános néptudomány” és az “egyes nemzetek tana” között, miután a kulturális elemek korát és eredetét megállapította, ahogyan néhány évvel korábban épp Hans Naumann egyik tanulmányának ismertetése közben már leszűrte véleményét (Ethn., 1921, 142). Bátky élénk figyelme a formálódó kultúrkörelméletre már korán, 1906-ban, Ankermann egy Afrikával foglalkozó munkája kapcsán ráakadt, és később is szemmel tartotta a viták során kialakuló, földrajzi szomszédságunkban fölvirágzó, több ágazatot magában foglaló elméletet (Gräbner). Solymossy érdeme, hogy szélesebb körben azonnal ismertette – igaz, anélkül, hogy buktatóira rámutatott volna – a kultúrkör teóriában született “bécsi iskola”, Schmidt és Koppers nagy hatású műveit. Akként idézte őket, mint akik végleg eljutottak oda, hogy “minden, ami az ember szellemi terméke: kultúrvívmányok, társas rendszerek, hitélet és hagyományok, sőt az ergológia (tárgyi néprajz) egy része is nem természeti funkciókból kisarjadt alkotások, hanem az emberi lélek



egyéni kitermelései” (Solymossy Sándor, 1926, 18).

Schmidt és Koppers Völker und Kulturen című központi művének második kötete, a Die geistige Kultur der Völker még meg sem jelent, amikor Solymossy fejtegetéseit papírra vetette. A címben a “szellemi kultúra” nagyon jellemző a korabeli német tudományra, egyik ösztönzője, őse a magyar “szellemi néprajz” kifejezésnek. Jól, szakszerűen hangzott abban a tudományos légkörben, amelyben egy új áramlat, a szellemtörténet hatására általában beszéltek “szellemtudományok”-ról (Geistwissenschaften), közéjük sorolva a néprajzot, közelebbről a folklorisztikát. A folklór tisztán “szellemtudományi” jellegének hangsúlyozása az említett, a Néprajzi Múzeum szerepköréről lezajlott vitával együtt mindenesetre hozzájárult a két nagy ágazat időleges eltávolodásához. Ezért, amíg Solymossy aktív volt, és Györffy István át nem vette az Etnographia szerkesztését (1934), az csak folklorisztikai, a Bátky által szerkesztett Néprajzi Értesítő csak tárgyi néprajzi cikkeket közölt.

De a szellemi néprajznak csak az egyik, talán nem is az igazi szülője volt a német tudomány átsugárzása, mert lehet, hogy a magyar kutatás folyamatosan hivatkozott a néplélekre, de annak mibenlétét nem firtatta. (Kivételt csupán a magyar néprajztól induló, de messze elkanyarodó Róheim Géza képez, aki viszont nem az egyes népek sajátosságait, hanem az általános emberi tulajdonságokat vizsgálta.) Hiába kapcsolódott immár hagyományosan a magyar néprajzi gondolkodás a némethez, nagyon sok területen nem követte azt, például abban sem, hogy a tudománytörténeti meghatározottságban jóval erőteljesebb, karakteresebb néplélek a német néprajzban – más kérdés, milyen ideológiával körítve – abszolút értékké emelkedett, sorozatnyi elmélet született műveltséggel összefüggő, alapvető szerepéről. Továbbá abban sem haladtak a német tudományosság nyomában, hogy a tárgyi kultúra a mondottak következtében épp az 1920-as évektől fokozatosan a kutatás figyelmének a pereme felé szorult volna. Így nem csodálkozhatunk, ha Viski Károly A magyarság néprajza harmadik kötetében, ahol megpróbálja megmagyarázni, mi is a szellemi néprajz, részint homályosan, részint leegyszerűsítően fogalmaz: “A néprajznak ez a szellemi része […] azokkal a képződményekkel foglalkozik, amelyek a közösség lelkében keletkeznek, vagy egyebünnen származtak, benne sajátosan formálódtak s több-kevésbé híven hagyományként szálltak nemzedékről nemzedékre…” (MN2 III. 5) Ha arra gondolunk, hogy a tárgyi világ egy részét is a néplélek kivetülésének fogták föl, nincs jogosultsága a külön fogalomnak. Viski erősítgeti is, hogy mily szorosak a néprajz két része közt a kapcsolatok, de kénytelen a könyv szerkezete miatt különbségeket is keresni, amiket “térbeliségben” és “időbeliségben” próbál megragadni, és abban, hogy a “szellemi hagyomány” “titokzatosan, az egyénekben mintegy szétosztott néplélekben rejtőzik”. Végül is az olvasónak meg kellett azzal elégednie, hogy a szellemi néprajz nem más, mint a tárgyi néprajz kiegészítő része, mindaz, ami elsősorban a szóhagyományban él. Ezt a gondolati tartalmat fölmutatni nem tudó fogalommeghatározás teljesen formális volt.

Az történt, hogy a szellemi néprajz elnevezés a húszas évek végén, a harmincas évek elején, talán távolról szemlélve a lélektannal is operáló, a “szellemtudományok” közé tartozó néprajzot idézte, de valójában a századfordulón kialakult folklorisztikát fedte. Hogy mennyire így volt, azt a központi érdeklődési körébe tartozó magyar őstörténeti vizsgálódások, valamint tárgytörténeti és motívumkutató gyakorlata szemléletesen tanúsítják.

7.3. Ősköltészet, szokások és hiedelemvilágSolymossy Sándor Katona Lajos halálakor helyesen látta a népköltészet pusztán esztétikai szemléletének történeti érdemét, és azt, hogy ez a szemlélet idejét múlta, de nem ismerte föl, hogy a romantikus hagyomány megrostálása után mi lenne a következetes út. Talán maga Katona sem sejtette, hogy az általa dialektikusan fölfogott folklorisztikai hagyomány sok eleme milyen makacsnak és egyoldalúnak bizonyul a kisebb tehetségű és kevésbé elméleti érdeklődésű utódok munkájában. Solymossynak sem áttekintő képessége, sem intuíciója nem volt ahhoz, hogy a mesterként tisztelt kortárs elképzeléseit annak eredeti szellemében továbbfejlessze. Még egyetemi professzorként elmondott székfoglalója sem tartalmazott igazi programot, amit a folklorisztika feladatairól mondott, nemhogy gazdagodást hozott volna Katonához képest, hanem jóval szerényebbre, soványabbra sikeredett. A tudománytörténetbe a sors is beleszólt. Solymossy lehetséges vitafelei a “tudományos porondon” fiatalon meghaltak: az irodalomtörténész Király György (1887–1922), aki tanítványaként Katona kritikai álláspontját nemcsak képviselte, de túlzásba is vitte, és Gragger Róbert (1887–1926), akinek balladatanulmánya jeles folklorista életművet ígért.

Lássuk azonban, miként voltak jelen a kor folklorisztikájában a romantikus eredetű késztetések! Vikár Béla megtanult finnül, ám valójában nem a nyelvrokonság kedvéért, hanem még Arany János kezét fogva, az a nép vonzotta, melynek élő hagyománya a verses nagyepika. Amint tehette, Karjalába utazott (1889). “Mondhatom, nem minden megilletődés nélkül léptem a finn partra. Éreztem, hogy klasszikus talajon állok, az egyedüli helyen Európában, ahol az epos napja még nem tűnt le, ahol az ősi mythos remek költészete még él a nép ajkán…” – írta úti beszámolójában (Vikár Béla, 1890, 232). Sikerült is neki személyesen meghallgatnia vén Kalevala-



énekeseket. Hazatérte után pedig azonnal Somogyba utazott magyar népköltészetet gyűjteni és ritmikai tanulmányokat folytatni, hogy majd két évtized múltán kiadja máig zseniálisnak tartott Kalevala-fordítását. A néprajzi gyűjtésben – a századfordulón a legtevékenyebbként – még jó ideig részt vett, cikkeket is írt, de azok egyre kalandosabban taglalták a magyar ősköltészetet és ősvallást, miközben ő belemerült a műfordításba és fokozatosan távolodott a tudománytól, habár magától a folklorisztikától sosem szakadt el teljesen.

Nem tartjuk feladatunknak áttekinteni az irodalom-, nyelv- és történettudományt átszövő korabeli ősköltészeti-őstörténeti kutatásokat, mert messze meghaladná vállalt feladatunkat. Vikár és a vele párba állított Sebestyén Gyula idevonatkozó munkásságának bővebb ismertetése azt kívánja példázni, hogy a szűkebben vett folklorisztikában is többrétegű volt az őstörténeti érdeklődés.

Az Arany–Gyulai-nemzedékhez érzelmileg szorosan kötődő Sebestyén első nagy horderejű munkája – millenniumi díjjal jutalmazva – A magyar honfoglalás mondái (1904–1905) volt. Negyedszázaddal később Király György A magyar ősköltészet (1921) című tanulmányában “grandiózusan zavaros”-nak mondta. Sokszor iróniába hajló, éles bírálatának “leghálásabb” tárgyát találta meg annak a Sebestyén Gyulának a munkásságában, aki a könyv megjelenésekor már éppúgy félre volt állítva a forradalmak alatti magatartásáért, mint ő. A másokat is részletesen bíráló Király eleve nem ígért új elméleteket, sem “pozitív megállapításokat”, csupán az addigi eredmények kritikai számbavételét. Ha túlzónak is tartjuk a magyar ősköltészet rekonstruálására vonatkozó szinte teljes szkepszisét, elvi álláspontja – e nem könnyű, sok tévedéssel terhelt tárgykörben –, a józanságra és óvatosságra intés, ma változatlanul megszívlelendő. Ugyanakkor nem értékelte igazán azt, ami távlatban tekintve maradandó volt Sebestyén roppant szorgalmú életművében, az anyagfeltárást. Példának tekintett professzora, Katona Lajos kerülte, hogy eredetkérdésekről nyilatkozzon. Talán az ingerelte Királyt, hogy Sebestyénnek ilyesfajta gátlásai nem voltak. Bármibe vágta fejszéjét, a maga módján mindig megoldani vélte a bonyolultabb rejtélyeket is.

Bár nem tartozik a néprajz körébe, illusztrációul hadd említsük, hogy ma is használják forrásgyűjteményként a magyar rovásírás emlékeit publikáló kötetét (1915), annak ellenére, hogy a hozzáfűzött írástörténeti magyarázatok már a megjelenéskor sem állták a tudományos bírálatot. Sebestyén ugyancsak nagy energiával foglalkozott az Arany János, sőt Percy ihlette kérdéskörrel, a “nemzeti énekmondók” történetével. Kiindulása akár fél évszázaddal korábban is megfogalmazódhatott volna: eleven folklórból kell egy nagy jelentőségű irodalomtörténeti kérdésre választ keresni. 1897–1901 között, minisztériumi pénztámogatással és néptanítók segítségével az egész Dunántúlra kiterjedő gyűjtést vezetve, föltérképezte a regösének elterjedését. Az eredmény: hallatlanul értékes anyag és egy igazolhatatlan feltevés. Sebestyén reá jellemzően rátapintott egy igazságra: ebben a szokásban – egyébként ritka módon – ötvöződnek a pogány Európa, a honfoglalás előtti magyar hitvilág és a keresztyénség elemei. Módszertanilag figyelemre méltó – voltaképp Herman és Jankó hasonló korabeli törekvéseivel párhuzamos –, hogy megkísérelte ezeket a történeti rétegeket szétválasztani. Ám hogy a századforduló kamaszkorú és gyermekregösei középkori énekmondók, sőt üldözött sámánok utódai volnának, és mindezekhez a székelyek korai településtörténetének is köze van, alig hihető, neki sem sikerült bizonyítania.

Az énekmondók főszerepet kaptak évtizedekkel később Solymossy Sándor balladaelméletében is, mint a balladaköltészet előzményének hordozói. Solymossynak sem sikerült azonban “megtalálnia” – csak töredékeket sorakoztathatott föl – azt a nagyobb epikai költészetet, ami feltevését vitathatatlanul igazolta volna.

Ipolyi Arnold mitológiájának dolga Katona Lajos kritikai állásfoglalása után sem lezárt ügy. Kiadják – épp Sebestyén kezdeményezésére – népmesegyűjteményének kéziratát (1914), később egy turáni hívő áldozatkészségéből ismét magát a nagy művet is (1929). Látni fogjuk, hogy Róheim Gézát is foglalkoztatta egy “új Ipolyi” megírása. Írnak róla Sebestyén mellett Solymossy és Tolnai Vilmos, de megvalósításának egy ideig, úgy látszik, senki sem mer nekivágni. Róheim mellett végül két összefoglaló jellegű mű született.

Solymossy Sándor A magyarság néprajzába írt fejezete A magyar ősi hitvilág címmel, a “javíthatatlan ábrándozók” ellenében, a Katona Lajos-i óvatosság fonalán halad, és némileg Király György bírálatát is figyelembe veszi. A keret hatalmas. Az “uralaltáji hitvilágot” a samanizmussal azonosítva igen nagy etnológiai és összehasonlító könyvészetre alapozva megkísérli az egyetemes őstörténetbe ágyazni. A kép azonban mozaikszerű és hézagos, egy szintézisnek a körvonalai sem sejlenek föl. A jobban kidolgozott részek mesekutatásaival függnek össze. (A mesét ősvallási kútfőnek tekinteni, tudjuk, nem új dolog.) Egy-egy mese- és hiedelemalak, formula és kifejezés keleti rokonságáról írt tanulmányainak tanulságai bukkannak itt föl ismét.

Ugyancsak a mesevilágra épített Berze Nagy János, aki mindvégig ismételgette, hogy professzora, Katona Lajos szellemi végrendeletét tartja kötelességének teljesíteni, de az ősvalláskutatásban mintha mégsem fogadta volna meg mesterének pontosan az ő diákkorában papírra vetett intéseit. Sőt Róheim, majd az ifjú Honti János kételyei



is erőtlennek bizonyultak a rá oly nagy hatást gyakorló évszázados tudománytörténeti tradícióval szemben. Talán idősebb korában valamelyest megrendülhetett az ítélőképessége, különben nem vállalkozott volna alapos vallástörténeti felkészültség nélkül és szűk (mert főleg mesékre vonatkozó) összehasonlító folklorisztikai ismeretek birtokában “magyar mitológiai tanulmányok” írására. (Megjelent posztumusz Égigérő fa címmel 1958-ban.) Ez a különben érdekes olvasmányt nyújtó könyv korszerűtlen volt már a megíráskor, az 1940-es években, akkor is, ha bevallottan egy a maga korában kitűnő munkát vett mintául: Uno Harva: Die religiösen Vorstellungen der altaischen Völker (Helsinki, 1938, FFC, 125). Mégis, Katona Lajos szellemében mérlegelve, akad egy vonása, az iráni kapcsolatok előtérbe helyezése, mely ennek az őstörténeti összetevőnek a tudományos vizsgálatára hívta fel a figyelmet, ami távlatba helyezve fontos lehet.

Ez a tény ismét eszünkbe juttatja Katona azon tételét, hogy az utókornak nem nehéz rámutatni a tévedésekre, de a nemes szándékú kudarcok a tiszteletet is megérdemlik tőle. Idekívánkozik egy kiegészítés. Nem biztos, hogy üdvös a tudomány számára, ha egy következő nemzedék meg sem kísérel vagy csak kivételesen próbál szembenézni az előző nemzedék ostromolta összegző-átfogó nagyságrendű témákkal. Ebből a nézőpontból a Király György által képviselt iránymutatás nélküli tagadás sem nyom többet a mérleg serpenyőjében, mint nagy vállalkozások után egy fiaskó.

7.4. Tárgytörténet és motívumkutatásA mese- és hitvilágalakok, motívumok és formulák kutatását tárgytörténeti-filológiai iskolázottság tette lehetővé. A folklorisztikai tárgytörténetet szoros szálak fűzték a századvég és századelő irodalomtörténeti tárgytörténetéhez (a német Stoffgeschichte magyar megfelelője), melynek első számú művelője a több folklorista által hallgatott Heinrich Gusztáv budapesti egyetemi tanár volt. A cél a szakterület sajátosságainak megfelelően valamelyest módosult. Az irodalomtörténetírás azért vette számba a magyar irodalom tárgyainak jellemző tulajdonságait, azért tárta föl keletkezésük okait, mozgatóit, hogy beilleszthesse a világirodalom megfelelő tárgyai közé. Gondolattörténeti értékelésre, általános rendszerbe állításra ritkán kerítettek sort. A folklorisztikát viszont sem az általánosítás, sem az esztétika nem érdekelte, hanem csupán az egyes témák, motívumok, szereplők, történetek útjának, fölbukkanásának, szerepének nyomozása. Képletesen szólva, annyival “könnyebb dolga” lehetett, hogy ezen a folklorisztikai mezőn már nem vitatták e témák jó részének nemzetköziségét, csak összehasonlító vizsgálattal meg kellett találni a magyar és a nem magyar anyag kapcsolódási pontjait és sajátos nyelvi megvalósulásának valamilyen magyarázatát. Népszerűségnek örvendtek a középkori magyar mondák és legendák, a Mátyás királyról szóló anekdoták, nem különben az antik történetek kései fölbukkanásai, és a közös “ős”-re emlékező unokafivér, a folklorisztika szívesen “szállította” az irodalomtörténetnek a nemzeti klasszikusok népköltészetben gyökerező témáit. Az Arany-, Petőfi-, Jókai-centenáriumok kitűnő alkalmat nyújtottak a mesterségbeli tudás bemutatására.

A korszak folklorisztikai cikkeinek nagy hányada a századfordulótól a harmincas évekig összehasonlító motívum- és szüzsékutatás, részletek és adalékok fáradhatatlan közlése és egymáshoz illesztgetése. Már Katona Lajos is erre adott példát, másoknál viszont nem találkozunk az ezzel párosuló, hasonló elméleti érzékenységgel, sőt a hatalmas tárgyi tudással és sokoldalú képzettséggel sem mindig. Az orientalista Heller Bernát és Lőw Immánuel mellett a nyelvész Tolnai Vilmos, az irodalomtörténész György Lajos, és a szláv–germán anyagban járatos irodalomtörténész folklorista Ernyey József nevét kell még megemlíteni Katona után, Solymossy Sándor, Berze Nagy János és Szendrey Zsigmond (1879–1943) mellett. Tehetségben és felkészültségben természetesen voltak köztük különbségek. Például a szorgalmas, de az alapos összehasonlító képzettséget nélkülöző Szendrey Gyulai Pál atyafiságából származott, tanítványa-titkára volt. Csupán a tárgy- és motívumkutatáshoz szükséges nagyszámú adat (monda, hiedelem stb.) összekeresésével és közlésével szerzett érdemeket.

A korszak európai folklorisztikájában az egyik legvonzóbb, talán módszertanilag legkarakteresebb jelenség, a finn földrajztörténeti iskola elválaszthatatlanul összenőtt a pozitivista motívum- és tárgykutatással. Gyökerei voltaképp a Grimm fivérekig, de inkább a közelebbi időbe, Benfey migrációs elképzeléséig nyúlnak viszsza, ám közben vándorlással foglalkozó más elképzelések is formálták előzményeit. Julius Krohn és fia, Kaarle Krohn, az iskola elméletének kidolgozói, a népköltészet nemzetköziségét alapul véve, a vándorlás során az epikus alkotások átvételekkel megszülető nemzeti változatait igyekeztek fejlődési sorba rakni, hogy ezáltal kitapintható legyen az első szöveg (“archetípus”). Ám ehhez szükséges volt a téma motívumait számba venni, az összes föllelhető variánst összegyűjteni, ezeket földrajzilag elrendezni. Ezután nyílhatott lehetőség a vándorlás, majd a keletkezési hely megállapítására.

Julius Krohnnal még Katona is levelezett, Berze Nagy ifjabb éveiben sajátította el a módszert, de magyar alkalmazása valójában Solymossy Sándor nevéhez fűződik, aki kidolgozta és Európa térképére rajzolta a jávorfamese típusváltozatait (Ethn., 1920, 1925). Mesterségbeli tudását és filológusi kedvét dicséri egy népszerű



faliképről (“A vadász temetése”) 1915-ben írott ikonográfiai tanulmánya, melynek tömören összefoglalt eredményét a motívumvándorlást kutató módszer jellemzésére példaként idézzük: “Népünk ma szobája falán egy XIII. század végéről való francia irodalmi termék emlékét őrzi, amelynek dombormű illusztrációja került át hazájából német földre s ez itt a protestantizmus szenvedelmes harcaiban átalakulva, mint az ellenreformáció terméke öltötte fel azt a végleges alakot, amilyennek a képek, faragások ma mutatják.” (Solymossy Sándor, 1915, 255)

A folklorisztikai tárgytörténet a népköltészet és műköltészet viszonyában ismételten a népi kultúrából szívesen merítő írót és költőt állította előtérbe, a régmúlt világirodalmából vagy a közelmúlt magyar irodalmából egyaránt. Igaz, már nagyon távol állottak attól, hogy – mint a romantikában – követendő esztétikai mintának is ajánlják a népköltészetet. Mégis mintha alkotáslélektani kérdésekben, elsősorban a folklór keletkezésének magyarázatában megrekedt volna a szemlélet, legalábbis elméleti vonatkozásai évtizedeken át alig fejlődtek. Solymossy A magyarság néprajza harmadik kötetében, az 1930-as évek derekán, vázlatosan csupán arra utalt, amit majd fél évszázaddal korábban Katona Lajos a romantikusokkal szemben leszögezett, hogy a népköltészetben a szerző nem a népi közösség, hanem mindenkor az egyén, és hogy a folklór fő tulajdonságai az egyszerűség és a szájhagyományban terjedés a műköltészet bonyolult formáival és írásbeliségével szemben.

A népköltészet romantikus alapozottságú szemlélete nemcsak konzervatív nézeteket őrzött meg, hanem, mint láttuk Bátkynál, Solymossyról is lepergett Hans Naumann hírhedt elmélete “a leszálló kultúrjavakról”. Igaz, csak a kizárólagosság ellen emelt szót a legkorábbi, tehát legértékesebbnek tartott műveltségrétegek védelmében, melyek az ő formális logikai indoka szerint sem származhattak semmiféle magas kultúrából, de a későbbi korszakokra érvényesen – mint ezt számos dolgozata bizonyítja – nemhogy nem zárja ki a felülről érkező hatást, de rendszeresen számolt vele.

A részletekbe bocsátkozó folklorisztikai tárgytörténet, motívumkutatás és tipologizálás éppúgy nem volt alkalmas szintézisalkotásra, és éppúgy hiányzott belőle a távlatokat megnyitó eszmei mag, mint irodalomtörténeti párhuzamából. Ettől függetlenül tartósan beleépült mind a magyar, mind a nemzetközi folklórtudományba, és akkor is virult, amikor már egészen más természetű módszerek hódítottak. Pedig sok és jogos kritika érte, mert valóban adós maradt az egyre halmozódó ismeretek termékeny összegzésével. Nálunk is ez történt. Dacára az értékes részeredményeknek, az általában elaprózódó érdeklődés szinte észrevétlenül leszűkítette a kutatás látókörét. Legfeljebb egy-egy műfaj határáig jutottak el, de egyetemesebb következtetésekhez nem. Nemcsak a másfajta tanulságokat föltáró szempontok (pl. társadalmi vonatkozások) maradtak árnyékban, hanem végső soron magára az összehasonlításon nyugvó elgondolásra, a műveltségbeli érintkezések teljes felületére sem esett fény.

Népköltészeti gyűjtés és szöveggondozás

Valamit semmiképpen nem lehet elvitatni az előző fejezetben áttekintett törekvésektől (nem is tették sem határainkon innen, sem túl) tudniillik azt, hogy a folklorisztika több olyan “munkaeszközét” teremtették meg, melyeket később más irányzatok is eredményesen használtak és használnak ma is. A finnek jártak elöl a népmese-katalógusok, a motívummutatók, típusmutatók készítésében. A magyaroknak máig adósságaik vannak ezeken a területeken.

Említettük Katona Gomme nyomán haladó tabulációs próbálkozásait. Szellemi testamentumának idevágó tételeit is Berze Nagy János igyekezett megfogadni és megvalósítani. Már az 1913. évi Ethnographiában ismertette a finn meseosztályozást. Sajnos, az első világháború idején elveszett kiadásra előkészített “meseszótára” (motívummutató), mesekatalógusán viszont élete nagy részében szívósan dolgozott. A harmincas években készen állt a kézirat, de a tudomány kárára – kiadási lehetőség híján – csak 1957-ben látott napvilágot felemás helyzetet teremtve: mert szemlélete közben elavult, anyaga hiányos volt, mégsem lehet – mint elöljáróban szó esett róla – a megfelelő kutatásoknál teljesen nélkülözni.

A finn iskola tartós bűvkörére jellemző, hogy a tizennyolc éves Honti János 1928-ban készítette el a nyomtatásban megjelent magyar mesék jegyzékét. Ezúttal is tudomásul kellett azonban venni, hogy a magyar népköltészeti gyűjtés ügye olyan korban, melyben jószerivel szerte a nyelvterületen még virágzik a folklór, meglehetősen rosszul állt.

A Magyar Népköltési Gyűjtemény kiadása az első három kötet után negyedszázadnyi időre megfeneklett. Miután Arany László meghalt, és Gyulai öreg korára hivatkozva lemondott a sorozatszerkesztésről, az energikus Sebestyén Gyulának sikerült elmozdítani a zátonyról. A Magyar Néprajzi Társaság egyre jobban átvállalta a folklorisztikai kutatások fórumának szerepét, az immár nagy múltú sorozat kiadásához azonban ragaszkodott a Kisfaludy Társaság. Csakhogy időközben mind a tudományos szempontok, mind az élő irodalom és folklór



kapcsolata lényegesen változott. A negyedik kötet előszavában Vargha Gyula így vetette föl ezt a problémát: “A közzététel előtt azonban a Kisfaludy Társaságnak egy fontos elvi kérdést kellett eldöntenie. Korábbi gyűjteményeinknek szerkesztésében kizárólag az aesthetikai szempont volt az irányadó. Vajon ragaszkodjunk-e ezentúl is ehhez az elvhez, vagy tért engedjünk a folklorisztikai szempont mind hangosabban nyilatkozó követelésének? A döntés megtörtént, mégpedig úgy, hogy a társaság nem távozva el a múlt biztos, kipróbált alapjától, az új irány elől sem kívánt mereven elzárkózni. A népköltési gyűjtemény szerkesztésénél ezentúl is az aesthetikai szempont leend irányadó, amennyire azonban ennek sérelme nélkül történhetik, a néprajzi szempontok is érvényesülni fognak. A Kisfaludy Társaság voltaképpen ellentétet nem is lát a két szempont között, mert a népköltés terén aesthetikailag és ethnographiailag egyaránt csak az lehet értékes, ami a népszellem valódi költői megnyilatkozása” (MNGY IV. 1902, VI). A kérdést nem a problémára ugyan rámutató, de ide-oda hajladozó állásfoglalás, hanem a gyakorlat döntötte el. Az eredeti szövegek kiadásában fokozatosan háttérbe szorult az esztétikai elv, helyét elfoglalták a tudományos követelmények. Magára a folyamatra két apró, ám távlatait tekintve nem jelentéktelen vita jellemzően rávilágít.

Benedek Elek (1859–1929) nevezetes könyvének, A magyar mese és mondavilágnak első kötete (1894) Arany László alapos bírálatát váltotta ki. Az irodalmi népiesség szövegeszményét kérte számon a laza fogalmazású és a helyi jelleget elhagyó szövegeken. “Igazán szükségtelen volt az előszóban annyi hetet-havat összehordani, millenniumot, magyar nép költői géniuszát, irodalmi színvonalat stb. emlegetni. Mert ezzel a szerkesztő (hogy egy parlamenti jogot nyert népies szóval éljünk) nagy tüzet rakott ugyan, de kicsi pecsenyét sütött nála” – írta további kifogásait sorolva Arany László szigorú, de példásan tárgyszerű kritikájában (Arany László, 1960, 423). Pedig az ifjú Benedek 1882-ben már munkatársa volt a Magyar Népköltési Gyűjtemény harmadik kötetének: a szerkesztők megbízásából átírta Kriza János és Orbán Balázs székelyföldi anyagát. Ezúttal azonban másról volt szó. Benedek az ország ellentétes tájairól származó szövegeket újramesélte egyéni székelyes stílusban. Gyorsírónak diktálva dolgozott. Nem zavartatva magát, gyakran változtatott az eredeti szövegeken, azon a jogon, hogy ő is az egyszerű nép fia, aki továbbszőheti a szájhagyományt. Arany László ezt érezte visszalépésnek. Tudományosan valóban az is volt, más irányban azonban fordulópontnak bizonyult Benedek Elek eljárása.

De ez már évekkel később, 1899-ben lett teljesen nyilvánvaló, amikor Katona Lajos és Benedek között újra föllobbant a vita az eredetiségről. Egy francia nyelven kiadott magyar gyűjtemény ürügyén Katona maliciózusan és magabiztosan utasította ki a heveskedő Benedek Elek anyagát a filológia udvarából. Pedig még nem is sejtette, hogy Benedek balladát is hamisított, A fogoly katona címűt, mely e nemben mesterremek. (Olyannyira, hogy a nagyobb balladaantológiák a turpisság kiderülte óta is közlik magyarázójegyzet kíséretében.) Az összecsapásban alulmaradó Benedek eltávolodott a folklorisztikától, és meseköteteinek páratlan népszerűségével vigasztalódott. Amit Katonáék nem vettek észre, a modern polgári igényeket kielégítendő, megszületett Magyarországon a szépirodalmi stílusra vigyázó, de már nem felnőtteknek, hanem a gyermekeknek és az ifjúságnak átdolgozott népmese. Ennek a kitűnő elbeszélőkészségű Benedek Elek volt az atyja.

A klasszikus szövegközlési ideál hamarosan más oldalról is megrendült. Láttuk, az 1870-es évektől Kálmány Lajos helyszíni, gyors kézírással jegyzett, amit otthon letisztázott, átírt. Az előttejárókkal szemben megbecsülte a töredékeket, de sem filológusnak, sem stilisztának nem volt kiváló. A népzenekutatással foglalkozó fejezetben részletesebben lesz szó arról, hogy a szöveghűség és a dallammegőrzés egyre erősödő követelménye nemsokára hogyan cipeltette Vikárral, majd Sebestyénnel falura a fonográfot. Csakhogy először csupán rövid, szöveges dallamokat rögzítettek hengereken. A hosszabb prózai darabok pontos lejegyzésére majdnem egyidejűleg kezdte alkalmazni a kilencvenes években a jelekből álló gyorsírást Vikár Béla és Horger Antal. Mégis Vikár (1904) és Sebestyén (1906) dunántúli mesegyűjtésüket éppúgy bátran stilizálták, mint a fiatal Berze Nagy, aki szülőföldjén, Hevesben gyűjtött, és ráadásul Simonyi Zsigmondnál dialektológiai értekezéssel doktorált. A fonetikai hűséget ekkor még többre tartották a szöveg szó szerinti pontosságánál. Berze Nagytól teljesen hitelesnek fogadták el emlékezetből magamagától lejegyzett anyagával egyetemben. A vita Horger Antal 1908-ban közzétett hétfalusi csángó kötete körül pattant ki. Jobban mondva, nem azonnal, hanem három esztendővel később, amikor a Kriza-centenáriumra ismét megjelent a Vadrózsák.

A jegyzeteket készítő Horger átvizsgálta a szomszédos Háromszékről származó Kriza-féle anyagot, majd így írt: “A székely népnyelv tanulmányozása szempontjából […] megbecsülhetetlen értékűek Kriza meséi, a magyar meseanyag tudományos kutatásában bizonyára tartalmuk is nyugodtan felhasználható, de a nép szerkesztőképességéről és elbeszélő stílusáról hamis képet adnak.” (MNGY X. 456) Horger nem ismerte Kriza levelezését, melynek kiadása később fölfedte a műhelytitkokat, így tapintott rá az Arany János-i szövegközlő eszmény a századelőre már elavult gyakorlatára. Sebestyén Gyula és Erdélyi Lajos azonban korántsem voltak vele egy véleményen, sőt félreértelmezett hagyomány- és tekintélytiszteletből fölléptek ellene, mintha a nemzeti



klasszikusokat támadta volna. Pedig nem volt igazuk, már azért sem, mert Sebestyén sem követte, amit védett, sőt Horger közlésén is tapasztalható némi csiszoltság.

Csak filológiai nézeteltérésekről lett volna szó? Nem. Kétféle szemlélet mérkőzött, noha világosan nem fogalmazták meg elvi alapjaikat. Helyre kell-e igazítani a nép költészetét, ki kell-e egészíteni, mert nem képes kereken előadni mondandóját? Vagy az az eredeti, ahogyan nyersen elhangzik, mert így válhat igazán tudományos elemzés tárgyává? Nem szégyellni való a “romlott”, a “töredék”. Nem kell gyámkodni a nép költői tehetsége fölött.

Hogy az efféle szövegfilológiai viták milyen mély elvi nézetkülönbségeket fedhettek, élénken példázza a párhuzamosan zajló Thaly-vita. (Említettük, hogy Sebestyén is kardoskodott Thaly hitele mellett.) A néprajzban e kisebb horderejű kérdés körül, ha szenvedélyessé is vált az összeszólalkozás hangja, nem alakultak ki arcvonalak és táborok, nem következett be szakadás, mert az elképzelések sem álltak túl messze egymástól. Sebestyén végül is elsőbbséget adott a gyűjtésnek az elvi különbségekkel szemben. Utóbb pedig a horgeri pontosabb közlési mód nyert teret.

Sebestyén Gyulához a sors ezután igazán nem volt kegyes, amikor valóban úgy látszott, hogy a népköltészeti gyűjtés országosan föllendül, a világháború közbevágott. A kezdet nagyon biztató volt. A finnek 1907-ben létrehívtak egy nemzetközi szövetséget (Folklore Fellows), hogy a különböző népek és nyelvek folklórkincsét az európai kutatás számára hozzáférhetővé tegyék, a gyűjtést és kiadást szerte a földrészen serkentsék. Katona Lajos kezdeményezésére már a következő évben belépett az egyesülésbe a Magyar Néprajzi Társaság, az önálló magyar osztály azonban csak 1911-ben alakulhatott meg Sebestyén Gyula és Bán Aladár vezetésével. Sebestyén szervezői adottságai most kaptak igazán szárnyat. A következő esztendőkben vidéken vándorgyűlések sorát rendezték meg, számos főiskolát és középiskolát megnyertek a gyűjtés ügyének. Terv szerint a fölhalmozódó anyag a Magyar Népköltési Gyűjteményben jelent volna meg, de révbe csak a nagyszalontai diákok Arany-centenáriumra készült gyűjteménye ért, az is évekkel a háború után, a sorozat utolsó köteteként (1924). Ekkorra azonban a magyar osztály már csak papíron létezett. Azok a gyűjtésre és kiadásra vonatkozó nagyon részletes tervek, amelyeket Sebestyén a magyar néprajz, elsősorban a folklór érdekében egyidejűleg nyújtott be a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumba, a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatójához, a Kisfaludy Társasághoz és a Magyar Néprajzi Társasághoz, nem valósultak meg. A megfogalmazás ideje 1914. május vége volt. A háború után, mielőtt félrevonult, még egyszer előállt javaslataival, aztán jó időre lehanyatlott a népköltési gyűjtés ügye.

8. NÉPZENEKUTATÁS. BARTÓK BÉLA ÉS KODÁLY ZOLTÁNA népzenekutatás több ponton érintkezik a szellemi néprajznak nevezett folklorisztikával, A magyarság néprajza is a negyedik kötetében tartalmazza a zenei fejezetet. Külön tárgyalását mégis indokolja néhány fontos tényező, mindenekelőtt az, hogy Bartók Béla és Kodály Zoltán olyan sajátos, markáns jellemvonásokkal rendelkező kutatási ágazattá fejlesztették, melynek nincs párja a magyar folklorisztikán belül, és egyúttal a magyar néprajztudománynak a világhírt is meghozta. A zene kiemelkedő kulturális szerepe szintén nyom a latban, noha Bartók, Kodály és mások zeneszerzői munkássága, Kodály művelődéspolitikai kezdeményezései – bármily szorosan összetartoznak – munkánk tárgyán kívül esnek.

A bartóki és kodályi zenekutatás azonban nem a semmiből állt elő. Legkorábbi előzményeit Erdélyi Jánosnál már megtaláljuk, aki gyűjteményét szerkesztve tisztában volt a szöveg és dallam szoros kapcsolatával. Sajnos azonban a hozzá beérkezett mintegy ezer dallamból – technikai okok miatt – külön kiadványban csupán tizenkettőt közölt, a kották pedig később szinte majdnem kivétel nélkül elkallódtak. Pedig a magyar nemzeti romantikának legalább annyira, ha ugyan nem jobban, szívügye volt a magyar zene eredetisége, mint a költészeté. Számos korabeli dalgyűjtemény köszönhette születését ennek az érzésnek. Ezek azonban még messze álltak attól, amit később népzenei gyűjteményeknek nevezhetünk.

Kodály többször jellemezte a XIX. századi magyar zenei életet, igen kedvezőtlen képet festve elmaradottságáról. Mint A magyarság néprajza zenei fejezetének elején írta, ez a “tipikus, félművelt zeneélet” sokban a XV. és XVI. századi francia és német zenére emlékeztette őt. Mindenesetre a szájhagyomány uralkodott az írásbeli rögzítéssel szemben. Nem csoda, hogy a korabeli magyar “gyűjtők” hibásan tájékozódtak benne.

Kodály nyomán a XIX. századi népszerű zenei gyűjteményekről a következőket lehet összefoglalóan megállapítani: 1. sokszor másodkézből vagy emlékezet után pontatlanul lejegyzett dallamokat tartalmaznak; 2. át vannak írva kíséretre; 3. a gyűjtők nem tudták, következésképpen nem is akarták a műdalt és a népdalt



egymástól megkülönböztetni. Kodály a XIX. századból egyedül Kiss Áron gyermekjáték-gyűjteményének (1891) dallamait tekintette tudományos szempontból igazán értékesnek. Udvardy János (1832), Mindszenty Dániel (1832), Mátray Gábor (1826–1830, 1859), Szénfy Gusztáv, Szini Károly, Bartalus István (1873–1896) kéziratos és nyomtatott munkáiban legfeljebb megcsillant az eredeti magyar népzene.

A legnagyobb lélegzetű vállalkozás a fölsoroltak közül Bartalus Istváné (1812– 1899) volt. Azért érdemes közelebbről szemügyre venni, mert tipikusan hordozza a XIX. század népzenei szemléletének problémáit. A sokoldalú Bartalus a zenetudomány szinte minden ágát művelte, ám a kor nem kedvezett neki, s tehetsége sem bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy tagadhatatlanul úttörő munkái tartós értékűek legyenek. Ő volt az első, aki Magyarországon kísérletet tett nagyarányú hangjegyes gyűjtemény kibocsátására. Magyar Népdalok Egyetemes Gyűjteménye címmel 1873– 1896 között hét kötetben adta ki munkája eredményét, 730 dallamot. Ennek egy részét maga szedegette össze észak-magyarországi útjain, más részét különböző személyektől, köztük Arany Jánostól kapta. Miként azonban Arany sem tudta szétválasztani a népdalt és a műdalt, Bartalus sem érzékelte a megkülönböztetés jelentőségét. Arany a kor divatja szerint tisztán műkedvelői szándékból szerkesztett magának dalgyűjteményt. Emlékezetből jegyezte le dallamtudását. Bartalusnak még nem volt lehetősége technikailag pontos fölvételeket készíteni, de ő nemcsak emlékezetből dolgozott, és már a meghallgatásnál ki is javította a prozódiai hibákat vagy azt, amit annak vélt. Kiadásra pedig zongoraátiratokat készített a kezébe került dallamokból. Nem nehéz felismernünk a népnemzeti irány szöveggondozási eszményének némi késéssel megjelenő zenei alkalmazását. Csakhogy a költészet és a zene eltérő tulajdonságai folytán, az utóbbi sokkal inkább megsínylette ezt az eljárást. Úgyannyira, hogy a dallamok eredetiségük hitelét vesztették el.

Bartalus példája arra is figyelmeztet, hogy tudományos hitelű népdalgyűjtés nem bontakozhatott ki addig, amíg technikai föltételei nem voltak adottak. Az úttörő ötlet és kezdeményezés – a különben zeneileg képzetlen – Vikár Béla érdeme. Már az Ethnographia első évfolyamában megjegyzi, hogy a fonográf milyen kitűnő eszköze lehetne a néprajzi gyűjtésnek, de csak öt év múlva – miután minisztériumi támogatással sikerült szert tennie a drága gépezetre – válthatja valóra elképzelését, némi amerikai kísérleti alkalmazást nem tekintve, elsőként a világon: 1895 decemberében Dél-Borsodban tizenkét hengerre ötven dallamot rögzített. A következő évben a millenniumi kiállításon mutatta be a nagyközönségnek – itt látta a hengerekről készült dallamlejegyzést a gimnazista Kodály –, 1900-ban pedig már a párizsi néprajzi kongresszuson aratott vele feltűnést és szakmai sikert. Közben barátja, Jankó János kezdeményezésére a Néprajzi Múzeumhoz kapcsolódott a munka, ahol, ugyancsak világelsőként, létrehozták a népzenei fonográfarchívumot. Az első világháború előtt a fáradhatatlan Vikár nagyon sokat járta az országot. Anyagát később jórészt Bartók jegyezte le. A Vikár gyűjtötte anyag mennyiségére jellemző, hogy az 1921-ben kiadott Erdélyi Népdalok egyharmada az ő gyűjteményéből származott.

A fonográf példája hatékony volt. Mint láttuk, hamarosan Sebestyén Gyula, majd a Tolna vármegyei múzeum alapítója, Wosinszky Mór apátplébános, aztán Veress Gábor, a nagyenyedi református kollégium tanára szinte egy időben kezdték használni. Bartók és Kodály előtt tehát voltak gyűjtői példák. Természetesen a gyűjtés csak alapfeltétele és nem megteremtése a tudományos népzenekutatásnak, mely ilyen előzmények után – látni fogjuk – az ő nevükhöz fűződik. A magyar zene múltja, a népzene mibenléte azonban a századfordulón többeket foglalkoztatott. Közülük elsősorban Seprődi János (1874–1923) munkássága figyelemre méltó.

A székely paraszti származású Seprődi nagyon komoly igénnyel és zenetörténeti indítékokkal kezdett népdalt gyűjteni a XIX. század utolsó évtizedében. Egy ideig még hallás és emlékezet után dolgozott, minthogy később barátkozott meg a fonográffal. A szinte teljes tudományos elszigeteltségben élő, anyagi nélkülözésekkel küszködő kolozsvári zenetanárt egy Tinódi-dallam és egy a szülőfalujában, Kibéden hallott népdal hasonlósága indította el a zenetörténet útján. Felfedezéséhez híven a népzenét mindvégig a zenetörténet egy fejezeteként, azaz eleven zenei múltként kezelte, és ő is, akár a zenei romantika óta többen (noha gyakran eltérő értelmezés alapján), a nemzeti zeneművészet kútfőjének tekintette. “Úgy az etnographus, mint a magyar zenetudós előtt sokkal értékesebb és érdekesebb az a harmadik réteg, amely a nadrágos emberek társadalmán alul, a földmívelő és pásztornépből áll. […] Ennek a rétegnek a többitől egészen elütő szöveges és hangszeres zenéje van, amelyet alig vagy csak hézagosan ismerünk. […] Azt hiszem, az ethnographiának, de a magyar zenetudománynak sincs elsőbb feladata, mint adatokat gyűjteni ebből az elhanyagolt rétegből s azokat vizsgálódás tárgyává tenni” – írta (Seprődi János, 1901, 361–362) 1901-ben, de írhatta volna később szinte szóról szóra ugyanezt Kodály Zoltán is. Seprődi egyéni tragédiája volt, hogy a két nagy kortárs föllépése előtt leírt néhány náluk is alapvető szerepet játszó gondolatot, de azokat nem fejtette ki, és magányából nem tudott kitörni. Épp akkor hagyta abba a gyűjtést, amikor az országosan föllendült. Lejegyzéseit nem pontosította, elméletileg nem képezte tovább magát, anyagát meg sem kísérelte zeneileg rendezni. Így nemcsak korai halála, hanem szemléletének korlátai is közrejátszottak abban, hogy életműve csonkán maradt.

Bartók és Kodály szaktudományi egymásra találásának és közös munkájának eseménytörténete – többek közt



saját nyilatkozataikból – jól ismert. Kodály szerint: “A zenei folklore háború előtti [értsd első világháború – K. L.] nagy fellendülése háromféle hajtóerő műve: egyik a nemzeti zenestílus keresése, másik az exotikus zene iránti érdeklődés, harmadik az összehasonlító zenetudomány kifejlődése” (Kodály Zoltán, 1964, II, 97). A néprajzi gondolkodás szempontjából mindhárom tényező fontos. Seprődi hivatkozott Kölcseyre, Erdélyi Jánosra és Arany Jánosra, munkáját az általuk elindított törekvések folytatásaként fogta föl. Kodály zenetudósi életművében mindvégig jelen volt a nemzeti romantika művészetmegújító gondolatához való ragaszkodás. Bartókot ez ugyanígy nem jellemezte, de ő sem tagadta le sosem a még millenniumi hangulattól ihletett nemzeti lelkesültség fiatalkori éveit, még az olyan külsőségeket sem, mint a magyaros ruhában járást. Tágabban idesorolható Kodály zeneszerzői vonzalma a vokális muzsikához, és az, hogy többször foglalkozott a XIX. század zenei életének romantikus korával. Bartók első opuszai szellemiségüknél fogva ugyancsak ebbe a körbe tartoznak. Emellett a pályakezdő fiatal művészek gondolatvilágára hatottak a ruskini és a preraffaelita eszmék is, melyekkel a díszítőművészet fölfedezésénél már találkoztunk. Kodálynak személyes kapcsolata volt a gödöllői csoporttal. Zenepedagógusi jelmondatában – “Legyen a zene mindenkié!” – visszhangzik Morris szava: “A művészet mindenkié!” Körösfői Kriesch és társai a képzőművészeti kultúra “anyanyelvi” szintű terjesztésére hasonló kísérletet terveztek a századelőn, mint amit Kodály később a zenei anyanyelv ügyében véghezvitt. Egyébként a népzenegyűjtő első erdélyi útjaihoz ugyanaz a kulturális kormányzat adott ösztöndíjat, amely Malonyayék munkáját is támogatta. Malonyay kalotaszegi kötetében szereplő bútorasztalostól rendelte Bartók kedvelt faragott-festett garnitúráját. Végül az sem érdektelen, hogy a későbbi nagy bartóki jelszó, a “tiszta forrás”, Malonyaynál “tiszta kútfő”, “szűzi tisztaságában megbecsülhetetlen” értékű népművészet.

A filológiai iskolázottságú és az előzményeket jól ismerő Kodály többször megfogalmazta a romantikus eredetű alapélményekből fakadó következtetéseket. Gyakran hangoztatta, hogy az új magyar zenének az eredeti népzenére kell támaszkodnia, ugyanakkor zenetudósként mint a hiányzó zenetörténeti emlékeket pótló hagyományhoz is közeledett a népzenéhez. Az utóbbit Néprajz és zenetörténet címmel a Magyar Néprajzi Társaságban tartott előadásában (1933) fejtette ki összegzően, de már megelőzőleg több kisebb tanulmányban tisztázott részlet- és módszertani kérdéseket (pl. az Árgírus nótájáról szóló írásban a széphistória és a históriás ének, a koldusénekről szólóban a ponyvanyomtatványok és egyházi énekgyűjtemények dallamaival foglalkozott). Gondolatai ösztönözték Szabolcsi Bencét és Bartha Dénest, akiknek vizsgálatai nyomán lassan kibontakozott a régebbi korszakok magyar zenetörténete. Maga Kodály A magyarság néprajza negyedik kötete számára fogalmazta meg a magyar népzene legfőbb jellemvonásait összegző tanulmányát (A magyar népzene). Ennek megírása azonban elképzelhetetlen lett volna Bartók Béla népzenekutatói munkásságának eredményei nélkül.

Bartókot kettejük szerencsésen alakuló munkamegosztásában a kutatás más oldalai érdekelték. Miután fölismerte a népdal eredetiségét, ő is kereste a népzenei ihletést, és igen hamar nemcsak a magyar anyagban. 1906-ban kezdte gyűjteni a magyar és a szlovák, 1908-ban a román dallamokat. Nincs nyoma, hogy közvetlenül kapcsolódott volna a kutatásban élő “kis Európa”-elvhez, az ösztönzés mégis nyilvánvaló. Aki tisztában volt az összehasonlító kutatás alapjaival, és nemcsak élt a korabeli Magyarországon, hanem benne élt annak soknemzetiségű valóságában, annak nem lehetett vitás, hogy saját népe anyagát csakis a szomszédait ismerve ismerheti meg igazán. Ugyanígy vélekedett Kodály, azonban az önálló kutatást ezen a téren hamar föladta, és Seprődi is, aki 1908-ban ruszin népzenei gyűjtésbe fogott. Az iménti Kodály-idézetre gondolva, végül az is igaz, hogy az egzotikus zene iránti érdeklődés ösztönzött, mert 1913-ban Bartók már arab népzenét is gyűjtött.

Mindketten kezdettől tudták, hogy akkor kapnak tiszta képet, ha a minél nagyobb arányú gyűjtés eredményét lejegyzik és jól áttekinthetően rendszerezik. Ezúttal azonban már nehezebb dolguk volt, mert 1913-ban hiába fordultak a még mindig a folklór ügye legfőbb istápolójának tekintett Kisfaludy Társasághoz, a magyar népzene rendszerezett kiadásával foglalkozó nagy jelentőségű tervezetükre választ sem kaptak. Megvalósítására majd csak a harmincas években kerülhetett sor, sőt a Magyar Népzene Tára első köteteinek megjelenése már a második világháború utánra maradt.

A szöveghez tapadó korábbi magyar zenei osztályozásokkal szemben a finn Ilmari Krohn nyomán Bartók először a bihari román anyagon próbálta ki (1913) a dallam szerinti osztályozást. Ugyanitt alkalmazta először a nyelvészettől kölcsönvett dialektusfogalmat. Utóbb a magyar népdalról írt könyvében (A magyar népdal. Budapest, 1924) teljességében és kiforrottan jelent meg az európai népzenekutatásban példaadó módszer és eredménye, a zenei tulajdonságok tipológiájára támaszkodó történeti stílusrétegeket, valamint stíluscsoportokat és táji tagolódást, azaz dialektusokat elkülönítő osztályozás.

Nemrégiben Hofer Tamás mutatott rá arra, hogy a régi és az új stílus megkülönböztetése, melynek kidolgozásában Kodálynak is része volt, mint más kutatási ágazatokat megelőző modell, milyen jelentősnek bizonyult a paraszti művelődés általános történetének megértésében. Dialektikus szemlélettel vizsgálták egyfelől a viszonylag statikusnak fölfogható régi stílust, másfelől a mozgásban levő új stílust. Utaltunk rá, hogy az



őstörténet-központú korabeli magyar néprajz mennyire nem méltatta az új jelenségeket. Ennek fényében a zenei osztályozás úttörő munka volt.

Bartókot élete végéig szenvedélyesen foglalkoztatták a típusjegyeket szolgáltató vizsgálatban nagyon fontos lejegyzés módszertana és a belőle adódó elméleti kérdések. Egyre finomabb és egyre több apró részletet fölmutató kótaképleteket készített, nemritkán ismételten elővéve a régi fonográfhengereket. Akár a szövegfolklórnál, itt is a rögzítés hitelessége volt az egyik fő probléma, de a pontosságra törekvés a zenében ugyanabban az időben messze meghaladta a népköltészetnél követett normákat. A “kis Vadrózsa-pör” idején Bartóknál csupán egy alternatíva merült föl: a technikailag tökéletesebb és teljesebb dallamkép megrajzolása, hogy az aprólékosabb részletek még pontosabb osztályozást tegyenek lehetővé, egyúttal a variánsokban élő népzene életéről mélyebb felismerésekhez lehessen jutni. A népköltészet vizsgálóit azonos időben stilisztikai kérdések általánosságban sem igen érdekelték.

Bartók tudósi zsenialitása az egyes nemzeti dallamanyagokat – módszere rugalmassága folytán – más és más rendszerekbe osztályozta. Így teremtődött meg a mélyebb összehasonlítás lehetősége. Idevonatkozó eredményeit tömör és nagyszabású tanulmányban összegezte: Népzenénk és a szomszéd népek népzenéje (1934). A zenei kölcsönhatások kimutatása máig mintaértékű, mert a magyarság kulturális beilleszkedésének föltárását egy részterületen azóta is kevésszer megközelített teljességgel végezte el.

Csakhogy azért, mert a román zenét ért magyar hatásról is értekezett, román oldalról durva soviniszta támadás érte. Az uszító, denunciáló kritika nemzetközi színtérre vitte az ügyet – nem is eredménytelenül –, és igyekezett politikai célokkal vádolni azt a Bartók Bélát, akit közvetlenül Trianon után Budapesten Huszka Jenő vezetésével hazafiatlansággal vádoltak meg román népzenei munkássága miatt. Közben folytak tárgyalásai a szlovák Maticával, ahol szlovák anyagának kiadásával kapcsolatban ugyancsak hasonló nehézségek merültek föl, melyek végül megakadályozták, hogy gyűjteménye életében megjelenjék. Bartók nem sokkal a román vádaskodás után írta a Népdalkutatás és nacionalizmus (1937), a Faji tisztaság a zenében (1942) és a Népdalkutatás Kelet-Európában (1943) című cikkeit. Ezek az írások nem bocsátkoznak szakmai részletekbe, sőt éppenséggel magasan föléemelkednek a nemzeti elfogultságból meg-megújuló Vadrózsa-pöröknek. A népi kultúra nemzetközi vonásait hangsúlyozzák, és az egész emberiség zenéje néhány alapformára visszavezethetőségének lehetőségét villantják föl. A magyar néprajzi gondolkodás történetének – a pátosz itt helyénvaló – ragyogóan tiszta, ha ugyan nem a legtisztább és legragyogóbb dokumentumai ezek.

A harmincas években a magyar kulturális kormányzat a népzenekutatásra ismét kezdett nagyobb összegeket áldozni. Új, fiatal erőkkel föllendült a fonográfos gyűjtés (Balla Péter, Veress Sándor, Dincsér Oszkár, Vargyas Lajos és mások), majd az évtized végén a Magyar Rádió segítségével – ezúttal a nemzetközi eredményektől jócskán lemaradva – a dallamok rögzítése hanglemezfölvétellel még pontosabbá vált.

A fiatal gyűjtők mellett ismét aktivizálódott Lajtha László (1892–1963), aki a tízes években Bartók és Kodály munkatársaként már eredményesen dolgozott. Két nagy kortársával ellentétben, róla a halálát követő két évtizedben meglehetősen elfeledkeztek, noha mind zeneszerzőnek, mind zenekutatónak jelentékeny volt. Munkássága nemzedékén belül szakosodott, és egyéni jellegű volt. Igaz, az előbbiekben fölsorolt felfedezésekhez és elvi fontosságú kezdeményezésekhez hasonlókat nem találunk életművében, de mint a Néprajzi Múzeum népzenei osztályának vezetője, a régi hangszerek és hangszeres muzsika kutatója, a történeti értékű dallamok fáradhatatlan gyűjtője, mint Bartókhoz hasonló igényű lejegyző, végül nem utolsósorban a népzenekutatás nemzetközi szervezeteiben tevékenykedő tudós, kiemelkedő munkát végzett. Nagyobb arányú publikációra azonban csak a második világháború után nyílott lehetősége.

Korszakunkban a magyar népzenekutatás záróköve Kodály Zoltánnak A magyarság néprajza számára készített, már említett összefoglaló tanulmánya. Kodály nemcsak Bartók most számba vett eredményeire támaszkodott, hanem közös és párhuzamos népzenei munkásságuk szinte minden kérdésével foglalkozott. Bartóktól eltérően azonban őt elsősorban történeti kérdések izgatták: a népzene és a műzene kapcsolata, a történeti rétegek és az egyes műfajok mibenléte. Bartók is számolt az eredetiség keresésében a legkorábbi rétegekkel. Nagy módszertani tanulmányában (Miért és hogyan gyűjtsünk népzenét? 1934) az elzárt, félreeső falvakat és a régi stílust ajánlotta elsősorban a gyűjtők figyelmébe. Az élő zene érdekelte, de nem a parasztság egész zenei tudása, csupán a hagyományosan öröklődött népzene. Ebből a szempontból éppúgy szelektált, mint az egész korabeli magyar néprajz. A “keleti örökség” Kodálynál Bartókhoz hasonlóan jóval nagyobb hangsúlyt kapott, de a néprajz más ágazataival szemben – melyek, mint láttuk, az “ősi”-t kutatták elsősorban – a teljes történeti rétegzettséget, ezáltal az európai műzenével való teljes kapcsolatrendszert igyekezett föltárni. Idetartozik, hogy a pentatóniát, a magyar népzene régi rétegének egyik fő tulajdonságaként ő írta le (Az ötfokú hangsor a magyar népzenében. Zenei Szemle, 1917, I, 15–16, 117–119, 152–154, 249–252).



A magyar népzene tizenegy magyar és három idegen nyelvű kiadást ért meg. Rátekintve leginkább szembetűnő a párhuzamosság a korszak zenefolklórja és a romantikus hagyományokhoz kötődő pozitivista szövegfolklór között. Ugyanúgy ott áll a háttérben a hivatásos művészetet megújítani képes népi kultúra gondolata. Ugyanúgy megtaláljuk a fő tudományos célok sorában a történeti rétegek elkülönítése, a tipizálás, rendszerezés, az osztályozás törekvését. Ám szembeötlő az eltérés a két ágazat eredményeinek értéke és tartóssága között.

A nagy múltú szövegfolklór művelőinek szemlélete lassan változott, beidegződéseik nehezen oldódtak. A zenefolklór kevés használható előzménnyel indult a század végén, de hamarosan óriási fejlődésen ment át. Kimagasló, mennyivel nagyobb népzenei anyagot gyűjtöttek össze ugyanannyi idő alatt, mint különböző műfajokhoz tartozó szövegeket. A szövegfolklór filológiai eredményei vontatott ütemben születtek meg, és hamarabb elavultak.

Nyilvánvalóan más a zenei anyag természete. Elvontabb, de jellemző tulajdonságai okán mégis áttekinthetőbb. Ám ez csak részben magyarázat, döntő szerepet játszottak a személyi feltételek, a kiemelkedő tehetségű, nagy munkabírású kutatók, akiket egyúttal művészi elhivatottság is vezetett.

9. A PSZICHOANALITIKUS ETNOLÓGIA. RÓHEIM GÉZARóheim Gézának (1891–1953) – a pszichoanalitikus etnológia megteremtőjének – pályája az 1910-es évek elején indult, de akár a nagy népzenekutatóké (Kodály, Lajtha), az 1950-es évekig folytatódott. Gondolkodásának fő vonásai az 1920-as évekre éretté váltak, eszmei ösztönzője pedig még korábbi. Mindez azt indokolja, hogy ne a következő korszakban, hanem itt foglalkozzunk vele. A korszakba illesztésnél azonban nagyobb kérdés magának Róheimnek mint tudománytörténeti jelenségnek a magyar néprajz történetébe való beillesztése. Ifjan kapcsolódik a magyar néprajz immár tradicionálisnak mondható kérdésfeltevéseihez, később eltávolodik tőlük, de teljesen nem szakad el. Ezeket az érintkezéseket munkánk céljának és természetének megfelelően igyekszünk kidomborítani, mégis azt kell mondanunk, csak megszorításokkal lehetséges őket beleplántálni a magyar néprajzi gondolkodás folyamatába. “Az általa kezdeményezett kutatási irányok eredményei kétségtelenek, szellemi örökségével, a sikerek látszata ellenére, közvetlenül mégsem éltek, ma valójában gazdátlanok” – olvasható hosszú szünet után megjelenő magyar nyelvű tanulmánykötetének bevezetésében (Róheim Géza, 1984/b, 7).

Abban, hogy a hazai kutatás negyedszázadon át szinte elfeledte, persze több ok közrejátszott, nemcsak az, hogy a kultúrpolitika lehetetlenné tette az emigrációban élő tudós értékelését, és a pszichoanalitikát “burzsoá áltudomány”-nak bélyegezte, hanem az etnológia újabb irányzataitól leszakadt Róheim műveinek többé-kevésbé külföldi visszahangtalansága is, ami csak a közelmúltban kezdett oldódni, miután a két világháború közötti szellemi élet iránt az érdeklődés megélénkült.

Tisztán a magyar tudománytörténetben is vannak figyelemre méltó érdemei. Ő végezte mindmáig a legjelentősebb terepmunkát a magyar etnológusok közül. Az összehasonlító néprajzban a legtávolabbra tekintett, az európai parasztkultúrákon, az antikvitáson és Ázsián túl más világrészekre is. Majd csak a fiatalabb kortárs, az etnográfus Gunda Béla műveiben – az európai etnológia és a funkcionális néprajz híveként – találkozunk ismét hasonló összehasonlítói vállalkozókedvvel. Végül az, hogy a pszichoanalitika bűvös tükrébe egyre mélyebbre tekintő Róheim önálló kultúrelmélet kifejtésére vállalkozott, noha meg kell jegyeznünk, hogy ennek nemzetközi hatása szinte kitapinthatatlan, magyarországi befogadásáról pedig nem adhatunk számot, ismét megkülönbözteti őt hazai kortársaitól. Mindezek a rendhagyó tulajdonságok indokolják, hogy róla külön, rövid fejezetben szóljunk.

A magyar néprajzban új társadalmi réteget képviselt. Budapesten született, olyan zsidó nagypolgári családból, amely a magyar nemzeti tudatot élénken ápolta. Ehhez az érzéshez haláláig hű maradt, noha szülőhazája egyáltalán nem kényeztette elismerésekkel. Hallatlan becsvággyal dolgozott. Nagyon korán indult a pályán. Tizenhét éves fasori evangélikus gimnáziumi diákként előadást tartott a Néprajzi Társaságban. De már ebben az időben jelentkezik az a kettősség, mely a magyar tudománytörténetből kiágaztatja, ugyanakkor valamelyest hozzáköti életművét. Ifjan meg akarja írni az új “Ipolyi”-t, ugyanakkor nem vesz tudomást az Erdélyi–Arany– Gyulai nemzedék céljairól és Katona munkáiról sem. Ezen azonban alig csodálkozhatunk, mert kezdettől a lélektani alaphelyzetek hasonlósága izgatta, s nem a hagyományos tárgytörténet vagy a népköltészeti szövegvizsgálat. Az inkább föltűnő, hogy nem lehet tudni, vajon ismerte-e Beöthy Leó írásait vagy a többi magyar etnológus előzményt. Pedig etnológiai és történettudományi alapvetése pozitivista és természettudományos: innen ered rendíthetetlen evolucionizmusa és végeredményben lélektani érdeklődése is.



Behatóan ismerte a klasszikus angol antropológiát, éppúgy, mint a kortárs francia szociológiát és a német Völkerkundét, amelyből Bastian fő gondolatai (Völkergedanke, Elementargedanke) hatottak rá. Tény, hogy a századelő magyarországi szociológiájához (Somló Bódog, Pikler Gyula és mások) sem kapcsolódott. Nyilván, mert munkásságuk távol állt az övétől. A pszichológiára szívesen hivatkozó magyar néprajzzal szemben pedig, amelyben talán leginkább Wundt neve csengett jól (Katona Lajos, Király György), ő Freud híve lett, és nemcsak hivatkozott a pszichológiára, hanem önálló módszerrel valóban elmélyedt benne. Freud – az előző évtizedek pozitivista etnológiai tényanyagára épülő – Totem und Tabuja 1911-ben jelent meg. Róheim 1915–1916-ban rövid időn belül sajátította el a pszichoanalitika alapjait, egyszersmind felfedezte benne a maga számára az emberi műveltség legmélyebb rétegeit föltáró és általánosan magyarázó módszert.

Munkássága első másfél évtizede magyar vonatkozású eredményeinek összefoglalása, kis könyve, a Magyar néphit és népszokások (1925) Ipolyi Arnold említett távoli ösztönzésének gyümölcse. Vágyai ellenére, akár Kálmány, Katona és Solymossy, mégsem vállalkozott egy elképzelt ősvallás rekonstrukciójára, de az egyes mitikus lények és hiedelmek mibenlétének izolált nyomozása sem elégítette ki, hanem elsőként próbálkozott a tárgykör korszerű rendszerezésével. Minthogy egészében nem is őstörténeti kérdéseket célzott meg, a tévedések kockázata kisebbedett. Attól eltekintve, hogy magyarázatai a pszichoanalitikán nyugosznak, a munka szerkezete közel áll a kortárs magyar folklorisztika nyomvonalaihoz. Róheim számos értékes gondolatot és ötletet vet föl, történeti rétegeket keres és különít el, habár óvatossága okán – mely azonban távoli Király György ősköltészeti kritikájától – a honfoglalás előtti és alatti időről a honfoglalás utáni századokra, ezzel pedig az őstörténetről és a magyar műveltség keleti elemeiről a közép-európai beágyazottságra teszi a hangsúlyt. Bartók mellett a korban nála találkozunk legszervesebben a szomszéd népi összehasonlítás gyakorlatával.

De nemcsak a szomszédokat veszi számba, hanem az ismert módszer szerint minden olyan népet, amely egykor a magyarsággal érintkezett. Némileg ugyan ellentmondás, hogy a mű Ipolyi hajdani jeligéjének parafrázisával indul : “»Introite et hic dii sunt« – Lépjetek be, itt is megtaláljátok az örök emberit”, a könyv pedig a magyar néphitet és népszokásokat etnikai eredetük szerint is vizsgálja. A konklúzió azonban egybecseng a “kis Európa”-elvvel: “A magyar néphit és népszokás igazi tömegét, túlnyomó nagy részét csak egy jelzővel illethetjük: európai”; de nem sokkal alább leírja nem szerencsés fogalmazású mondatát is : “a magyar néphit szláv néphit” (Róheim Géza, 1925, 334–335). Noha Ipolyi nem magyar kútfői között is első a szláv néphagyomány, ennek a róheimi tételnek sajátos módon nemcsak könyve, hanem egész munkássága ellentmond, hiszen a kultúra ilyen sommás etnikai minősítésétől különben tartózkodott. Trianon után néhány évvel ez a megállapítás, a sokak szemében amúgy is gyanús pszichoanalitikával társultan, még inkább gyengítette Róheimnek a magyar néprajzon belül egyre inkább elszigetelődő helyzetét.

Magyar és más finnugor adatokat később is, ahol lehetett, idézett, olykor szinte erőltetetten. Az 1925-ös könyv témájához is visszatért néhány részletben, legfőképpen pedig posztumusz művében: Hungarian and Vogul Mythology (New York, 1954). Ám a két nép távoli ősvallásának (illetőleg töredékeinek) összevetése kissé kalandos ötlet, s szó sincs a negyedszázaddal korábbi alapos rendszerezésről, ellenben sok benne a tétova elképzelés, gondolatfölvetés.

Visszatérve az 1920-as évekre, a forradalmak alatti viselkedéséért a Néprajzi Múzeumból elbocsátott Róheim korábbi meggyőződéséhez híven fokozatosan kialakította a pszichoanalitikus etnológiát. Nemzetközileg ekkor áll zeniten. Tekintélyét jelzi, hogy miután B. Malinowski tagadta az Ödipusz-komplexus meglétét az anyajogú társadalmakban, az analitikus Róheimtől várták ellenkezőjének bizonyítását. 1928– 1931-ben Szomáliában, Ausztráliában, Új-Guineában és Mexikó északi határvidékén végzett rendkívül gazdag – máig is csak részleteiben földolgozott – eredményű terepmunkát. Pályájának erről és következő szakaszáról némi egyszerűsítéssel azt lehet mondani, hogy míg korábbi vizsgálataiban segédeszköze volt a pszichoanalitika, most fordítva, az etnológus néprajzi jelenségeket keresett pszichoanalitikus tételek igazolására, ami óhatatlanul egyoldalú megoldásokhoz és torzókhoz vezetett. Változatlanul foglalkoztatták az emberiség művelődéstörténetének nagyon ősi és titokzatos mozzanatai. Az élet és a halál (talán inkább az elmúlás) kérdéseiről írt legtöbbször. Az életből a férfi és a nő lelki és testi kapcsolatai érdekelték mindvégig. “Ontogenetikusnak” nevezett, teljességgel sajátos kultúraelméletében így kapott központi jelentőséget mint kiindulás, magyarázat és tartalom, a nem egyedi, egyszeri eseményként megnyilatkozó, hanem folytonosan ismétlődő Ödipusz-komplexus. (Ennek taglalását mellőzzük, mert nagyon messze vezetne tárgyunktól.)

Róheim Géza 1938-ban a nácizmus elől az Amerikai Egyesült Államokba emigrált, ahol azonban nem tudott beilleszkedni a tudományos életbe. Az etnológia már más utakon járt, mint ő, aki a freudizmuson belül is megmaradt a konzervatív irány képviselőjének. Tudományos célú nagy utazásával kapcsolatosan meg kell még említeni, hogy mivel a megkisebbedett és anyagiakban szűkölködő Magyarországon tengerentúli expedíciókra szinte gondolni sem lehetett, a két világháború között magyar viszonylatban ez volt majdnem az egyetlen etnológiai terepmunka. Mellette csak barátja, Fejős Pál (1897–1963) dél-amerikai expedíciója említhető (1939–



1941). A változatos életpályát bejáró Fejős azonban szorosabban vett szaktudományi szempontból nem volt etnológus, hanem tudományos célú utakat menedzselt, mint Róheim utolsó expedícióját is 1947-ben, az észak-amerikai indiánok között.

9.1. A magyarság néprajzaAz előző fejezetekben, de különösen a tárgyi és a szellemi néprajzról szólókban áttekintett törekvések a magyar néprajz első kézikönyv formátumú összefoglalásában, a pozitivista korszakot lezáró, négykötetes A magyarság néprajzában találkoztak, hogy az érdeklődők szélesebb körének és a tudományos közvéleménynek egyaránt bemutassák mintegy fél évszázadnyi kutatás ismeretanyagát és eredményeit.

A vállalkozás ősét Sebestyén Gyula 1918–1920-ban készített tudománypolitikai röpiratában találjuk meg. Itt szerepel A magyar néptudomány fundamentumai című ötvenhét kötetes kiadványsorozat terve. Sebestyén a köteteket elsősorban a külföld tájékoztatására szánta, és nagy részüket világnyelveken kívánta megjelentetni. A tervezet igazolja, hogy szerzője pontosan ismerte a magyar néprajztudományt. Tudta, ki mivel foglalkozik. Nem egy jóval később elkészült mű ígéretét tartalmazza (pl. Györffy István “cifraszűr”-könyvét, Szendrey Zsigmond “babonaszótár”-át) és A magyarság néprajza több fejezetének előképével is találkozunk benne. A javaslat – bár ívterjedelmet nem közölt, s lehet, hogy füzetekben gondolkodott Sebestyén, nem kötetekben – eleve bukásra volt ítélve túlméretezettsége miatt. Aligha hihetjük, hogy akár egy békés, gazdaságilag virágzó korban is elő lehetett volna teremteni egy ilyen sokszerzős mű létrehozásának anyagi feltételeit, nemhogy a trianoni békeszerződést követő esztendőkben.

Sebestyén visszavonulása után Viski Károly foglalkozott összegző magyar néprajzi mű megírásának gondolatával. Az első ilyen célú, nagyobb terjedelmű tanulmány tőle jelent meg észt nyelven, a tartui múzeum évkönyvében, 1926-ban. A következő esztendőkben többször írt magyar és idegen nyelven összefoglalókat a népművészetről, majd 1928-ban Györffy, Bátky és Viski – először együtt dolgozva – a korábban említett, nagyobb terjedelmű albumot is kiadták a prágai népművészeti világkongresszusra franciául és magyarul.

Viski mind határozottabbá váló elképzelése találkozott a hivatalos művelődéspolitika céljaival. A külföldi tájékoztatásra készült néprajzi munkák nyíltan feladatuknak vállalták a részvételt a békekötéssel járó nemzetközi tekintélyvesztés ellensúlyozásában a kulturális értékek felmutatásával és az 1918 előtti ország történelmi-műveltségbeli egységének hangsúlyozásával. A harmincas évek elején a művelődési kormányzat ennél is közvetlenebb és nagyobb formátumú szerepet szánt a néprajznak. A Királyi Magyar Egyetemi Nyomda hungarológiai sorozatába illesztette bele a tervezett néprajzi kézikönyvet. A sorozat alapgondolatát Hóman Bálint és Szekfű Gyula a korabeli “kultúrfölény”-gondolat történeti igazolásául szánt Magyar története határozta meg. A magyarság néprajzának a népi kultúra oldaláról kellett volna ugyanezt megvalósítania. A párhuzamosan kiadott, ugyancsak négykötetes Magyar föld – magyar faj pedig a Kárpát-medence sokoldalú földrajzi egységét és a magyarság antropológiai összetettségét tárta az olvasó elé. (A kiadói terv negyedik darabja, egy művészettörténeti összegzés, nem készült el.)

Az előző fejezetek jórészt válaszoltak arra a kérdésre, hogy az adott módszer és ismeretanyag milyen kép megrajzolását tette lehetővé a magyar népi műveltségről. Több mint fél évszázad távolából is rendkívül föltűnő, milyen ösztövér A magyarság néprajza elméleti és elvi megalapozása. Viski vállalta magára, hogy az előszavakat és bevezetőket megírja. Ezek gondolati íve azonban alacsony. Úgy látszik, nem tudta elméleti ismereteit igazán alkotó módon, új eredményeket hozóan összegezni, mert nem tudott megbirkózni a központi fogalmak meghatározásával (népkultúra, néprajz, tárgyi és szellemi néprajz stb.). Hiányoznak a tisztán megfogalmazott definíciók és indoklások. Érthetetlen, miért nem folyamodott a tudománytörténeti visszapillantás természetes segítségéhez. Csak a pozitivista fejlődéseszmétől határolta el magát: “Az emberi műveltség nem természeti, hanem történeti képződmény. A jelenségek nem igazodnak a fejlődésmenet szabályaihoz” (MN2 I. 16).

Ő is abból indul ki, hogy a néprajz “részben történeti módszerű tudomány, s célját tekintve legközelebb áll a művelődéstörténethez”. Csakhogy amíg emez az emberiség egész kultúráját öleli föl, amazt “minden népre vonatkozólag csak a kezdete […] közös-általános része érdekli” (MN2 I. 10–11). Vagyis miután az etnológia – nála mindig egyetemes néprajz – megállapította, hogy a primitív népek viszonyai idézik az ősember életmódját és műveltségét, a néprajz azáltal lesz nélkülözhetetlen az őstörténeti kutatásnak, hogy minden kultúrában, a “legműveltebb nemzetekében” is igyekszik megkeresni a még fellelhető, az emberiség legkorábbi múltjára utaló összetevőket.

Ez a feladatmegjelölés segít az alapfogalmak, a hagyomány (kultúra) és a nép megközelítésében. A magyarságban a “műveltségvagyonok ősi elemeit, kétségkívül a pákászok, vadászok, halászok, pásztorok



őrizték meg legbővebben és leghívebben” – írja Viski az őstörténeti vonalat folytatva, de alább megjegyzi, állítása nem mindenkire érvényes és lehetnek iparosok, akik “lelkileg benne élhetnek még az ősi hagyományvilágban” (MN2 I. 13). Már Bátky Útmutatójában találkoztunk a paraszti népfogalom ilyesfajta, nem egészen világosan megfogalmazott kiegészítésével, ami ekkorra teljesen elfogadottá vált a magyar néprajzban. A kötetek tudatosan át is lépik a határt a mesterségek tárgyalásával. Malmokkal, céhes iparokkal, bonyolultabb kézművestechnikákkal is foglalkoznak.

A parasztok és iparosok hagyományőrző szerepének összefüggését nem azzal a valóságos okkal magyarázta Viski, hogy az iparosréteg a parasztság ízlésének és szükségleteinek kiszolgálójaként jelenik meg, hanem az elképzelt ősi műveltségegységgel, amely azonban az osztályok kialakulásával és más etnikumok beolvadásával fölbomlott és elkeveredett. A tudomány feladata, hogy a rétegeket kielemezze, elválassza egymástól, és az eredeti állapotot a lehetőségekig rekonstruálja. Itt találkozott a különböző ágazatok hasonló vagy megközelítően azonos módszere, a tárgytörténet, a tárgymagyarázat, tárgyfilológia, a motívumok és a történeti rétegek kutatása.

E módszertani csomópont ellenére az egyes fejezetek szerzői igen különbözőképpen oldották meg ugyanazt a feladatot. Ha azt mondjuk, hogy a korabeli magyar néprajz a modern ipari civilizáció előtti társadalom alsó rétegeinek, főleg a parasztságnak a műveltségét vizsgálta, és erre elsősorban abból az állapotból következtetett vissza, mely már a modern ipari civilizáció befolyása alatt változásnak indult, közel járunk a valósághoz. Ennek azonban a kötetek szerzői nem voltak a tudatában, ami a tárgy és az őstörténeti forrás, a vizsgálandó hagyomány körülhatárolása bizonytalanságának egyenes következménye volt. Jellemző az a Herman Ottótól származó szókapcsolat, az “ősi soron”, melyet Bátky és Viski, de különösen Györffy nagyon szívesen használt. Hermannál még egyaránt jelentette azt a homályos kort, amit a romantika “ősállapot”-nak mondott, és amit a pozitivizmus prehistorikus időszaknak nevezett. Györffy tollán megmaradt a kronológiai bizonytalanság kifejezőjének, de már konkrétabb, a magyar műveltség “ősállapotát” jelenti, mely még kulturálisan és társadalmilag tagolatlan volt. Viski fogalmazásában erre a hagyományra rakja rá “az idők válsága” az “iszapot”, ezért “a réginek már ma is csak romjai fölött járunk”. Noha az iparosok jórészt városlakók, ez a hagyomány mégis “a falu ősi, öröklött műveltségrétege”, ami fölött “hömpölyög a magasabb rendűnek minősített művelődés áradata, aranya és szemete, föl-fölkavarva és elkeverve régit az újjal, hagyományt a divattal” (MN2 I. 9).

Az első kötet ajánlásával szólva valóban “sokszínű és sokrétű az anyag”, de a metaforát, hogy “minden részecskéje egybekapcsolódik, mint valami ágas-bogas korallsziget”, az egymástól többnyire izolált fejezetek nem támasztják alá. Viski, valószínűleg ezt érezvén, a harmadik kötet elején módosította nézetét: “E két kötetünk is, mint az előbbi kettő, csak lényeges jegyekből rajzolt vázlatos kép…” (MN 2 III. 8.) A mű bár reprezentatív, de szintézist mégsem ad, csak területenkénti összegezéseket. Jóllehet tudományos megközelítése induktív és genetikus célú, elsősorban empirikus tényismertetést nyújt.

A korabeli bírálat (Gunda Béla) szóvá is tette, hogy például a gazdálkodástól elszakadtak annak szokásai és hiedelmei, a daltól és a tánctól a zene (Honti János), a “hagyomány tárgyai” pedig funkciótlanul lebegnek, elválasztva magától a hagyománytól, ahogyan már Bátky Útmutatójában is találkoztunk velük. Viski Károly a második kiadás előszavában megvédte ezt a beosztást azzal, hogy ebben a szerkezetben, a gyakori ismétléseket elkerülendő, csak így lehetett az anyagközlést megoldani.

Az adott szerkezet és módszer valóban kötöttségeket jelentett. A korabeli bírálatok (Honti, Gunda, Eckhardt Sándor) és a tudománytörténeti kritika kiemelték az első két kötet egységét a második kettőhöz képest és az egyes tanulmányok között mutatkozó többfajta egyenetlenséget. A tárgyi néprajzi kötetek egysége a szerzők kis számának, összehangolt munkájának és szakterületük egységesebb, etnológiai alapokra is visszanyúló szemléletének köszönhető. Honti János viszont valóban hiába keresett központi gondolatot a harmadik kötetben; nemcsak a sokszerzős művek gyakori problémája, a látásmód, a felkészültség és tehetség egyenlőtlensége miatt. Ezúttal is arról volt szó, hogy a tárgytörténeten alapuló kultúraelemzés, tipizálás, katalogizálás, rendszerezés, a történeti rétegekre különítés – épp az állandó alkotóelemekre bontás, a szerves egészek, a nagy egységek elhomályosulása miatt nem vagy csak ritka esetben lehetett alkalmas nagyszabású összegzésre, hogy szintéziskészítést ne is mondjunk. Nem véletlen, hogy Györffy István és Kodály Zoltán fejezetei utóéletüket is tekintve kiemelkednek a sorból, hiszen ők nemcsak rendszereztek, de távlatos rendszert is alkottak az elemekből és a részeredményekből.

Nem használt a mű egységének, amit Honti tett szóvá a harmadik kötet kapcsán, hogy abban túl nagy teret kapott az irodalomtörténeti megközelítés. Bár amit tétován ő ajánlott volna központi elvnek, a funkcionalizmus követése, az idősebb nemzedéktől aligha volt várható. Ugyanígy, ha a Solymossyval élesen vitázó Róheim bekerül a szerzők közé, mint ahogyan munkássága alapján helye lett volna körükben (ezt Gunda Béla tette szóvá), csak tovább lazult volna az amúgy is gyönge keret.



Mindehhez a gyűjtés tematikai és földrajzi hiányosságainak szinte leküzdhetetlen nehézségei is csatlakoztak. Bátky nem is látta még elérkezettnek az időt az összegzés elkészítésére. Kollégái hosszabb ideig győzködték, míg beadta a derekát, és megírta fejezeteit. Ecsedi István több-kevesebb joggal vetette szemére Györffynek, hogy a gyűjtögetés-halászat-vadászat fejezetek szűk ismereteken alapulnak, a halászati rész nem lép túl Herman, Jankó, Munkácsi eredményein. Az összegzés kísérletét is föladó véglet Szendrey Zsigmond anyaga, mely a szokásokat tulajdonképp lexikonformába tömörítette, és sok-sok apró cikkecske füzérében került kinyomtatásra.

A múltra és a korai történeti rétegekre orientált figyelem látóköréből a jelen éppúgy kimaradt, mint általában az előző évtizedek érdeklődéséből. Hozzásegített ehhez a népi kultúra korabeli állapotát egyértelműen romlásnak értékelő szemlélet is. Talán Kodály Zoltán az egyetlen kivétel, aki a legteljesebb történeti rétegzettséget rajzolta meg, és egészen a korabeli jelenig, de legalább a közelmúltig, a XIX. századi népies műzene hatásáig kiterjeszkedett, s azt dialektikusan gazdagodásnak, egyszersmind szegényedésnek jellemezte a magyar népzene múltjában. Viski a díszítőművészetet tárgyalva ugyancsak érintett párhuzamos jelenségeket, de egyértelműen és röviden “lassú pusztulás”-ként jellemezte azokat.

A jelennel együtt a társadalom vizsgálata is elmaradt, olyan fontos területek, mint a jog, erkölcs, viselkedés, lényegében a vallás, a család és egyéb társadalmi intézmények hiányoznak a kötetekből. Nem változtat a tényen, ha tudjuk, hogy az előzetes tervekben a társadalomról is szó esett. Bármilyen okból maradt ki, nem meglepő, hisz – láttuk – nem szerepelt a megelőző évtizedek érdeklődésében.

Ezek a hiányok hozzájárultak azokhoz a jogos bírálatokhoz, amelyek fölrótták, hogy A magyarság néprajza szerzői általában statikusan ábrázolták a paraszti műveltséget. Hiába figyelmeztetett Viski a bevezetőben a kultúra történetileg változó mivoltára, rámutatva, hogy “társadalmi képződmény”-ről van szó, a beidegzett leíró-elemző megközelítés bizonyult erősebbnek.

Vajon megfelelt-e ezek után a négykötetes mű a művelődéspolitikai várakozásoknak? Mivel ezeket a néprajz számára pontosan nem fogalmazták meg, nagyon nehéz a kérdésre egyértelműen felelni. Valószínűleg akkor járunk közel az igazsághoz, ha azt mondjuk, részlegesen elégítette ki az elgondolt követelményeket. A szerzők – ki-ki lehetősége és tehetsége szerint – igyekeztek fölmutatni “a sajátosan magyarként jelentkező népi hagyaték”-ot. Legtöbben a keleti, a honfoglalás kori elemekben vélték ezt megtalálni, ha nem is mindnyájan olyan határozottan, mint Györffy István tette. Más kérdés, hogy – ismét a kötetek szerkezetéből adódóan – ezek az elemek különböző történeti fokokon és időmetszetekben jelentek meg, ezért egyeztetésükre és összehangolásukra nem kerülhetett sor. Így az első kiadás ajánlásának óhaja, hogy a sokszínű és sokrétű anyag “szellemtudományi magaslatról tekintve mégis összetartozik, messzire nyúló vérségi azonosságokkal s nagy jelentőségű történelmi távlatokkal”, teljesítetlen szándék maradt. A magyar jelleg különvalósága tételének bizonyítását a hungarocentrikus szemlélet is akadályozta. Hogyan is lehetett volna alapos összehasonlítás nélkül hitelesen kimutatni a másságot? Pedig erre is figyelmeztetett Viski a “Tájékoztató”-ban: “A magyarság néprajzi szintű műveltségállományát mindenekelőtt a vele ma együtt élő és szomszédos népek, továbbá a történet folyamán vele kapcsolatban, érintkezésben volt népek vagy utódaik néprajzával kell összehasonlítani” (MN 2 1. 15). Ám leginkább csak ő, továbbá Bátky és Kodály követték érdemlegesen ezt az utat, miután Bartók és Róheim nem szerepeltek a kötetekben.

Hiba volna azonban a művelődéspolitikai elgondolásnak való részleges megfelelést akár erénynek, akár fogyatékosságnak minősíteni. Ezektől a késztetésektől függetlenül nyilvánvaló, hogy a mű indítékai között középpontban állt a fokozott nemzeti érzés, amiben minden munkatárs őszintén hitt. A könyvsorozat pedig szemléletében nem tükrözhetett mást, mint az előző évtizedek néprajzi munkásságát. Továbbá a speciális hazai körülmények sem homályosítják el azt a tényt, hogy pontosan beleillik a korabeli észak-, közép- és kelet-európai etnocentrikus összegzések, hasonló tanulmányok és könyvek sorába, melyeknek a finn Sirelius, az észt Manninen, a svéd Erixon, az orosz Zelenyin, a lengyel Moszyñski, a román Romulus Vuia, a horvát Gavazzi, a bolgár Vakarelszki, az erdélyi szász Adolf Schullerus voltak a legkitűnőbb szerzői. (Mellesleg ezek a művek többnyire hasonló problémákkal birkóztak, mint A magyarság néprajza.) Nem véletlen, hogy amikor 1926-tól az ismét megjelenő Néprajzi Értesítőben Viski lehetőséghez jutott, rendszeresen kezdte ismertetni a fölsorolt szerzők munkáit. Hadd emlékeztessünk még arra, hogy a fiatal Sirelius Jankó Jánostól kapott ösztönzést, Vuia Budapesten Herrmann Antalt hallgatta. Vakarelszki pedig Krakkóban Moszyñskinél tanult, majd fél évet épp A magyarság néprajza tervezése idején a budapesti Néprajzi Múzeumban töltött (1931), és Györffy István magántanári óráin is részt vett. Végül a harmincas években a fiatal magyar ösztöndíjasok elsősorban a skandináv és a balti országokat keresték föl.

Ha valamiben mégis különbözött A magyarság néprajza külföldi párhuzamaitól, az az, hogy a teljes hagyomány ilyesfajta típusú leírására viszonylag ritkán került sor. Kelet-Közép-Európában inkább az első két kötet párhuzamaival találkozunk, melyekben a folklór, a hiedelmek és a szokások, ha egyáltalán helyet kaptak, ekkora



részarányhoz nem jutottak. Ellenben a német nyelvterületen – az említett módon – a néplélekkel kapcsolatba hozható népszokásra, a vallásra, az esztétikai mércével megközelíthető tárgyakra és nem az anyagi kultúra vizsgálatára esett a nagyobb hangsúly.

Végül, ha mérlegre tesszük, A magyarság néprajza a néprajzi gondolkodásban két fontos ponton föltétlenül változást hozott:

1. Az első kiadás ajánlásában olvasható, a szerzők tudatosan vállalják, hogy tudományosan másféle képet rajzolnak, “mint ami népi jelenségekről eddig köztudatban forgott. A nagyközönség előtt népünk többnyire ünnepi díszben jelent meg, úgy, ahogyan költőink és művészeink fölékesítették. A tudomány e helyett feltár olyan eddigelé kevéssé ismert mélységeket és értékeket, melyek – Herman Ottó szerint is – »tele vannak munkával, áldozattal és szenvedéssel, de éppen ezért a nemzet életét jelentik«” (MN2 I. 5).

Valójában Bátky Útmutatójának szemléletét teljesítették ki, nem a Malonyay-kötetek pompáját. Sőt a régebbi stílusjegyek hangsúlyozásával sikerrel hidalták át azt az ellentmondást is, hogy a munka közvetlen előzményei épp díszítőművészeti összegzések voltak. A harmadik és a negyedik kötetben pedig a művészeti területek vizsgálata nem hajlott át az esztétikai mezőre, sőt talán a kellőnél is jobban tartózkodott ettől.

Ha arra gondolunk, hogy korábban Bartók Béla és Kodály Zoltán milyen nehézségekkel találta magát szembe az eredeti parasztdalt népszerűsítve a népdalnak hitt magyar nótával szemben, megállapítható, hogy A magyarság néprajza népiműveltség-képének elfogadtatása jóval sikeresebb volt. A harmincas évekre kétségkívül megváltozott a befogadó társadalmi közeg, és elsősorban tudományról volt szó, nem a száz esztendeje első számú nemzeti művészetnek számító zenéről. A kötetek népszerűségét bizonyítja, hogy tíz év alatt három kiadásban, tizennégyezer példányban kelt el a drága sorozat. Pedig az időközben föllendült néprajzi kutatások gyorsan avulttá tették anyagának egy részét, a falukutató mozgalom fényében, a szociális kérdések központba kerülésével pedig szemlélete is jóval konzervatívabb lett, mint megírásakor számítani lehetett rá.

A szerkesztők az első lapokon hangoztatták, hogy a maga nemében első munkát (ez valóban korszakos jelentősége), nem lezárásnak szánják, hanem nyitásnak és ösztönzésnek. Elképzelésük kettősen teljesedett be, mert akarva-akaratlan a hoszszan, anakronisztikusan elnyúló pozitivista korszak záróköve lett, de ugyanakkor hatott is az utókorra. Beosztása – a változások ellenére – voltaképp máig élő mintát adott az összegző-tematikus vizsgálatoknak. A néprajz iránt érdeklődő nagyközönség pedig ugyancsak máig szívesen forgatja.

2. A másik pont kapcsolódik a művelődéspolitikai szerephez. Lambrecht Kálmán többek közt így ismertette az első kötetet: “A hungarológia kultúrprogram első nagyszerű indítása érlelte kalászba a harmadik nemzeti tudomány, a néprajz első szintetikus kísérletét” (Ethn., 1934, 84). (Az előző kettőt ő a történetírásban és a nyelvtudományban látta.) Valóban a néprajz ezzel a művel – a meg nem felelés ellenére – egyértelműen elérkezett ahhoz a fokhoz, mely a nemzeti tudomány rangját jelentette. Ennek részleteiről a következő fejezetekben lesz szó.


5. fejezet - V. fejezet A NÉPRAJZ MINT NEMZETI TUDOMÁNY (1933–1949)Azok a politikai és társadalmi események, amelyek az első világháború elvesztésével, az első köztársaság és a kommün bukásával következtek be, a néprajztudományban is szinte azonnal éreztették hatásukat; mélyreható változások azonban csak a harmincas évekre érlelődtek meg a tudományszakon belül. Közben a magyarországi társadalomtudományi kutatások mind szervezetileg, mind eszmeileg átalakuláson mentek keresztül. Csakhogy a néprajzra többé-kevésbé változatlanul érvényes volt, ami korábban is akadályozta, hogy az egyébként áhított “nemzeti tudomány” rangot a társtudományok színe előtt vitathatatlanul elnyerje: még mindig fiatal és meglehetősen kis tudományszaknak számított, nem tudott nagyobb ideológiai jelentőségre szert tenni. Jellemző, hogy az a szakadás, amely több társadalomtudományi területen (talán leginkább a történetírásban) már 1918–1919 előtt a konzervatívabb és a modernebb irányzatok képviselői között bekövetkezett, a néprajzban sosem történt meg. Az 1920-as évek elején az Akadémiával laza a kapcsolata. Egyetemi tanszéket későn kap. Azt a személyekhez kötődő irányzati sokrétűséget, mely – ismét leginkább – a történettudományban kibontakozott ebben az időben, itt hiába keressük. Tudománytörténeti szempontból szerencsés, az előrehaladás szemszögéből fontos, hogy az előző korszak végül épp a kívánt rangot meghozó összegző művel zárult le, még ha annak több fejezete már a megíráskor korszerűtlen volt. Éppenséggel ennek tudatosulása ösztönözhetett újragondolásra, továbblépésre, útkeresésre, cáfolatra.

Tagadhatatlan, hogy A magyarság néprajzához vezető utat nem világították be termékeny viták, gondolatföltevések, és kiemelkedő mű kevés akadt. A jelenség nem társtalan. Lackó Miklós a világháborút követő esztendőket értékelve így bírálja az úgynevezett “katedratudományokat”: “Tudományos tevékenységük módszertani jellemzője a gyakran – és igen hibásan – pozitivizmusként emlegetett, valójában azonban csak egy-egy preszcientista fokon álló vagy már túlhaladott, de szellemtelen faktológia volt, mely szemléletét, többnyire alig tudatosan és eklektikusan, régi konzervatív eszmekörök elemeiből merítette.” (Lackó Miklós, 1981, 310–311.) Láttuk az előző fejezetekben, hogy a néprajzban a gondolati háttér fokozatos halványulása ellenére a pozitivista hagyomány a továbbiakban hogyan érvényesült; az egy ideig visszaszoruló romantikus örökség pedig hogyan elevenült meg. Változatlanul nem szabad azonban lebecsülnünk a leíró adatok halmozását, mert az utókor olyan ismerettárhoz jutott általuk, melyet a néprajz sajátos helyzetében – a népi kultúra gyorsan átalakuló-elmúló természete miatt – később nem lehetett volna beszerezni.

Az eszmeáramlatok váltakozására gondolva elsősorban a szellemtörténet, majd a marxizmus hatásáról kellene számot adnunk. Hogy a szellemtörténet szinte alig érintkezett a néprajzzal, egyik szempontból veszteségnek fogható föl, mert – ismert –, hogy a szellemtörténet a magyar tudományos életben élénk vitákat kavart, szemléletileg polarizált, álláspontokat differenciált, ezzel – eszmei tartalmát most nem téve mérlegre – mindenképpen gazdagítóan hatott. Másik szempontból viszont akár tudománytörténeti előnynek is elkönyvelhető e hiány, ha a szellemtörténetet nem mint “kötelező” eszmetörténeti lépcsőfokot kezeljük, hanem zsákutcáit, gondolati fogyatékosságait, egyoldalúságait helyezzük előtérbe. Az igazság végül is az, hogy az európai néprajz történetét ez az irányzat jelentéktelenül befolyásolta, a korszak központi etnológiai tana a funkcionalizmus volt. A marxizmus érvényesítésére pedig Magyarországon – kisebb előzményeket nem számítva – majd csak a következő időszakban kerül sor.

A néprajz hajszálereibe beleivódott romantikus és pozitivista tudománytörténeti hagyomány szellemtörténet és marxizmus nélkül is sok kezdeményezésre, kísérletre, útkeresésre teremtett lehetőséget, és alkalmasnak bizonyult a funkcionalizmus megismerésére. A hagyományos szellemiség szinte észrevétlenül bomlott meg, az éles konfrontációk elmaradtak. Igaz, sorozatnyi halálesettel alig néhány év alatt ment végbe a nemzedékváltás és került az irányítás a harmincas éveikben járók kezébe. Az 1930-as évekre eddig nem tapasztalt kétrétegűség alakult ki: tovább éltek korábbi késztetések és beidegződések, de létrejött ellentétpárjuk is. Például változatlanul nagyon fontos az őstörténeti érdeklődés, de végérvényesen rájönnek, hogy nem minden “ősi”, ami “régi”. Nemcsak kísért, hanem sokakban megkövesült a népi kultúra statikus szemlélete. Egyidejűleg erősödött a historizálási hajlam, de ugyanakkor tudatosult, hogy a vizsgálandó hagyomány egy hosszú, olykor bonyolult folyamat eredménye. Hosszabb távon termékenynek bizonyult a társadalmi érzékenységű falukutató mozgalom átsugárzása a néprajzra, bár hatása nem volt egyértelmű. Valamelyest kihívást jelentettek a nemzeti tudomány rangjával járó új feladatok is, jóllehet – látni fogjuk – nem sikerült azokat maradéktalanul teljesíteni.

Maga a kor, annak szereplői nem érezték, csak fél évszázadnyi távolból érzékelhető, hogy az 1930-as, 1940-es évek magyar néprajzát a fent fölsoroltak miatt elsősorban eszmei-módszertani átmenetiség jellemezte. Sokban


V. fejezet A NÉPRAJZ MINT NEMZETI TUDOMÁNY (1933–

1949)oka ennek a háború is, mely – akár a romokból való kiemelkedése – nagy mennyiségű energiát, majd tervet és lelkesedést használt el, és a politikailag-társadalmilag nyugtalan időszak, meg a gazdasági nehézségek akadályozták is a kibontakozást. A következő korszakban vált el, mi szűrődött le maradandó értékként ebből a nyugtalan hely- és útkereső másfél évtizedből. Sok műnek, számos kutatási elgondolásnak, intézménynek, mely az 1950 utáni évtizedekben valósult meg, már itt föllelhetjük a csíráját.

1. A NEMZETI TUDOMÁNY RANGJÁBÓL ADÓDÓ KÉRDÉSEK ÉS FELADATOKA nemzeti tudomány címének birtoklása természetesen azt is jelenti, hogy a néprajz telítve volt nemzeti érzéssel. Azonnal fölvetődik a kérdés: milyen lehetett a viszonya a kor nacionalizmusához? Néprajz és nacionalizmus közé már azért sem lehet egyenlőségjelet tenni, mert a kortárs nacionalizmus sokrétű volt, a néprajz pedig akarva sem kötődhetett volna minden színárnyalatához. Nem lehet például közvetlenül kötni a politikai elit különfajta változatokat képviselő nacionalizmusához, mert a politikai ösztönzést mindvégig tompította, háttérbe szorította a tudományos szempontoknak biztosított elsőbbség. Úgyszintén csak fenntartásokkal állítható párhuzamba a néprajz az erős politikai telítettségű történetírással. Ha szakterületi specialitást keresünk, azt a saját népi kultúra fokozott előtérbe állításában találjuk meg. A kor nyelvén a néprajz éppúgy, mint a többi társadalomtudományi ágazat, a nemzeti eszme kiteljesedésének minden más gondolatot megelőző szolgálatát vallotta, ám ez a törekvés a tudományszakon belül nem fordult más népek és nemzetek ellen, s ha mégis találkozunk ilyesmivel, az nem a kutatás eszmei meghatározója, hanem a periférián helyezkedik el. Szinte fölösleges ismét emlékeztetnünk Bartók és Róheim kiemelkedő példájára. Igazából ebben a viszonylatban van súlya annak, hogy A magyarság néprajza szerzői végül nem szolgáltattak újabb nagy hatású érveket a “kultúrfölény” bizonyításához, bár kétségtelen, hogy magát a tételt nem is vitatták. További sajátságként nem foglalkozott a néprajztudomány a mindinkább előtérbe kerülő nemzeti kérdéssel sem, noha például – elsősorban Györffy jóvoltából – erre alkalmat adtak volna a megélénkült etnikai kutatások. Ha azt vizsgáljuk, vajon mennyire töltötte ki a néprajz a neki szánt művelődéspolitikai és tudománypolitikai keretet, a szaktudományi eredmények súlyát mérlegelve – a hivatalos politikai fórumok szemszögéből – akár apolitikusnak is minősülhetne. Megint más kérdés, hogy a népi kultúrára épülő vagy rá is hivatkozó, egymástól azonban sokszor lényeges vonásokban különböző műveltségeszmények (éppen Györffy Istváné is) sokkal messzebbre mentek vagy más irányba tolódtak el politikai értelmű következtetéseikben, mint azt a kulturális kormányzat esetleg kívánta. Így a népi kultúra mint érveket szolgáltató tényező bekerülhetett a kor elvi-világnézeti összeütközéseibe. De ez már a tudományszak ideológiai felértékelődésének jele volt. A helyzet megértéséhez először ennek folyamatát kell látnunk, majd pedig a belőle adódó új feladatokat és megoldásukat.

1.1. A társadalmi-eszmei fölértékelődés folyamataAz okok keresésénél érdemes legalább a millenniumig visszanyúlni, mivel ott már találkoztunk ezzel a problémával. Láttuk, hogy akkor még annyira gyönge volt a magyar néprajz, hogy friss eredményei, kedvező visszhangú bemutatkozása ellenére sem sikerült nemzeti tudománnyá emelkednie. A népi kultúra, amennyiben nem kínált őstörténeti tanulságot vagy művészi eredetiséget, önmagában és általában kevéssé érdekelte a közvéleményt. Ezért értékeltük Bartók és Kodály népzenefogalmának és A magyarság néprajza szemléletének változtató hatását. Fontosak az általános tudománytörténeti tényezők is.

A saját népi kultúrával foglalkozó néprajztudományok Közép- és Kelet-Európa-szerte kivirágoztak a század első harmadában attól a gondolattól, mely a modern nemzeti lét alapját – vagy részben legalább mozgatóját – a népi műveltségben látta. Ez a korántsem új gondolat azonban országonként, népenként másként érvényesült. Másként azoknál (pl. románok és szlovákok), ahol a nagy múltú írásbeli kultúra hiányzott, az ellenkező póluson, például a németeknél a birodalmi eszmét támogatandó, ismét másként. Az előzőknél a magas kultúra pótlását, az utóbbinál a keleti népszigetekre és szórványokra – nem minden hátsó politikai szándék nélkül – eső figyelmet szolgálta. Egy dolog azonban feltétlenül összefűzte a különböző nemzeti alapú néprajztudományokat: az “etnikus specifikum”, az állandónak és folyamatosnak vélt, immár a modern nemzeti jellegbe beépíthető népi vonások kutatása.

Magyarországon Trianon sokkja erősítette ezt az elképzelést. A népi kultúra is a veszteséglistán volt, hiszen színes, archaikus s ezért gyakran legeredetibbnek tudott néprajzi tájak kerültek az utódállamokba. A magyar néprajztudomány kutatási terepének jelentékeny részét veszítette el. Nem véletlen, hogy Bartók és Kodály 1923-ban Erdélyi magyarság címmel tette közzé népdalrendszerezését. Államközi egyezmény segítségével gondolni sem lehetett a nemzetiségi sorba került magyarok kutatására, de még Bartók nem magyar gyűjtőútjainak folytatására sem. Ami a magyar nemzetiségek vizsgálatát fölkarolhatta volna, a tengernyi gonddal küszködő



1949)kisebbségi magyar művelődés, lassú eszmélkedéssel jutott el az önálló néprajzi munkáig. De amihez eljutott a második világháborúig, az alacsony színvonalon maradt. Ugyanakkor idehaza szintén csak fokozatosan irányult a figyelem az összeszűkült ország addig kevésbé ismert néprajzi értékeire. Az első világháború és a bekövetkező infláció tönkretette a magyar néprajz anyagi alapjait. Mindenekelőtt a Néprajzi Társaság szegényedett el. Az 1920-as évek derekán az Ethnographia kiadását évekig nagytőkés mecenatúra tette lehetővé. Az elcsatolt területeken maradt a tagság nagy hányada, az a középréteg pedig, amely a tudományos társaságok legfőbb bázisa volt, a húszas években egzisztenciális gondokkal is kénytelen volt szembenézni.

Az elemi hazafias érzésű emberek tömege az igazságtalan békeszerződés miatti jogos fölháborodásában támogatta a hivatalos politikát. Ez motiválta a magyar néprajztudomány tájékozódását is. Ugyanakkor az első években, akár más tudományszakok, kikerülhetetlen kettős csapda előtt állott a néprajz, mert az új helyzetben a megbántottság és a görcsös védekező reflexek egyszerre fékezték a helyes önszemlélet kibontakozását és tették gyanússá a szomszéd népek összehasonlító kutatását (lásd a Bartók-ellenes hazai és román támadásokat).

A magyar néprajz a húszas években befelé fordult, s ebből mérhetetlen kár származott. Igaz, hogy Solymossy a jávorfamese változatait Európa térképére rajzolta, a tárgyfilológia pedig az ókorig elkalandozott, ám eloszlott a XIX. század végi, a XX. század eleji kutatók derűlátása, jórészt nyitottabb érdeklődése is, helyét az óvatosság és a bizalmatlanság foglalta el, mely megriadva a lehetőségek fogyásától, még inkább a magyarság vizsgálatára akarta koncentrálni az erőt. Michael Sozan már a század végén fölfedezni vélte a magyar néprajzban a nemzeti lét miatt a védekező-aggódó beidegződést, mégpedig fontos elvi alkotóelemként. Tudjuk, hogy ez az attitűd a magyar szellemi életben jóval korábban is megvolt, a néprajzi gondolkodásban azonban mi – a fent írtak értelmében – csak a húszas évektől látjuk hangsúlyosan érvényesülni.

A mélypont a húszas évek közepére esett. Innen nézve A magyarság néprajzát sokkal inkább a korábbi korszak kincseiből gazdálkodva írták meg, mint friss gyűjtésekre és kutatásokra támaszkodva, ami nemhogy nem változtat korszakzáró jelentőségén, sőt nyomatékosítja azt. A mélypontról előbb lassú, majd egyre gyorsuló kiemelkedést a tudományon belül elsősorban épp az összegzést lehetővé tevő belső tartalékok biztosították. Úgy tetszik, legalább ekkora hatású volt, hogy a Trianon okozta bódultságot lassan fölváltó reálisabb társadalomszemlélet hatására a néprajztudomány körül fokozatosan megváltozott a légkör. A magyarság néprajzának az Egyetemi Nyomda fontos sorozatába illesztése ezt a változást híven tükrözte. De már előbb az a csak látszatra lényegtelen, valójában igen fontos körülmény is, hogy a modern idegenforgalom érdekében végleg a hazai látnivalók sorába iktatták a népi kultúrát (pl. matyó viselet, hortobágyi pásztorviselet). Nemcsak a hivatalos művelődéspolitika rokonszenvét élvezte ez az elgondolás, hanem a nagyobb közönség újabb köreit kapcsolta az addigi érdeklődőkhöz. A tudományszakból azonban hamarosan ellentétes érzelmeket váltott ki: értékelték a népszerűség növekedését és a folklorizmus új hullámát, de egyidejűleg a folyamat ellenőrizhetetlenné és irányíthatatlanná vált számukra. Sokatmondó jelensége volt ennek a Gyöngyösbokréta művészeti mozgalom: színpadra vitte a néptáncot és a népzenét, de az eredetiség és sokszor a művészi ízlés rovására.

A történetírást legfontosabb ideológiai tudományként értékelő klebelsbergi tudománypolitika viszonylag sokára érte el a néprajzot. A Néprajzi Múzeumot is bekapcsolták az új nagyszabású tudományszervezetbe, a gyűjteményegyetembe, de az ígért nagyobb állami támogatás eleinte igen vékonyan csordogált. Nagy jelentőségű volt, amit említettünk, hogy a vidéki egyetemek fejlesztési programjának részeként 1929-ben Szegeden végre megalakult Magyarországon az első önálló néprajzi tanszék, Európában az ötvenharmadik ilyen intézmény. Solymossy Sándor olyan tudósként kapta meg vezetését, mint aki akadémikussá választásának indoklása szerint “a magyar néprajztudomány felvirágzását nemzeti érdeknek tartja, társadalmi szakadások üdvös áthidalását reméli tőle s a nemzeti regeneráció egyik tiszta kútfejét látja benne” (Dömötör Sándor, 1939, 185). Solymossy, aki 1925-től a budapesti egyetemen tartott magántanári előadásokat, 1934-ben nyugdíjba ment, s ekkor Budapesten Györffy István kapott professzori kinevezést, aki 1926-tól a Közgazdaságtudományi Karon, 1930-tól a Bölcsészettudományi Karon már tartott magántanári előadásokat. 1930-tól kezdett előadni a pesti egyetemen Kodály Zoltán is. Így most már a szegedi és budapesti tanszéken, valamint Debrecenben (Ecsedi István) és Pécsett (Lambrecht Kálmán) magántanári előadásokkal folyt felsőfokú néprajzi oktatás. Nem maradhat ki szemlénkből Schwartz Elemér, aki a budapesti egyetem német tanszékén német néprajz és vallási néprajz tárgykörökből hirdette óráit (1925–1945).

1.2. Népi műveltség és kulturális nemzeti egységMaradjunk azonban még annál a kérdésnél, hogy mit is jelentett a néprajznak az adott időben a nemzeti tudomány rangja. A magyarság néprajza után a legnagyobb visszhangot keltett ezen a téren Györffy István röpirata: A néphagyomány és a nemzeti művelődés (1939). Meg kell azonban elöljáróban mondani, hogy nem



1949)szaktudományi műről, hanem egy önálló művelődéseszmény kifejtéséről van szó. Amiért mégis foglalkozunk vele, az, hogy nagyon erősen összefonódik Györffy szaktudományi eredményeivel, voltaképp azokat transzponálja és általánosítja, és a néprajz szervezetére is kitér. Alapeszméje a magyar szellemi élet történetében a megfogalmazáskor már több mint egy évszázada ismerős: a népi kultúra alkalmas a nemzeti műveltség megújítására. Vannak azonban lényeges új vonásai is: a történelmi osztályok határozott bírálata, mert hűtlenül sáfárkodtak a nemzeti kultúrával, különösen annak eredeti, ősi magjával. Ezért kell az élet lehetőleg minden területén – az ezúttal Györffy által ép, szerves és folytonos egységnek fölfogott – még meglevő népi kultúra szilárd talapzatára helyezkedni. A központi pillér Györffynél a legeredetibb hagyomány, a magyarság keleti öröksége, ami egyébként – erről már esett szó – megkülönböztet bennünket az európai népek családjában.

Tehát nem az az elképzelés, mint a romantika óta többször, hogy a néphagyomány bizonyos elemei beépüljenek a hivatásos kultúrába, leginkább a művészetekbe, hanem jóval több. Györffynél nincs elavuló hagyomány, vagyis az élet minden területén föllelhetők a kívánatos megújulás népi előzményei. A fent említett okból nem tartjuk részletes tudománytörténeti elemzés tárgyának Györffynek a röpiratban kifejtett álláspontját, tudományszervezeti javaslataival pedig még foglalkozni fogunk. Két észrevétel mégis idekívánkozik. Az egyik az elképzelés egyoldalúságára vonatkozik, mely talán akkor világlik ki igazán, ha röviden utalunk szándékosan eltérő fogantatású más, kortársi, a népi kultúrára hivatkozó műveltségeszményekre. Györffy fölfogása leginkább Kodály Zoltánéval rokonítható, aki a népdalt a zenei műveltség alapjává kívánta tenni, de nála csak részletkérdésről van szó az egész nemzeti műveltséghez képest. Karácsony Sándor nagy jelentőséget tulajdonított a népi kultúrának, de nem szánt neki egyetemes alapozó szerepet. A népi írók egy része – erre még visszatérünk – a szociográfia hőskorában, mint a régi, elmaradott világba visszahúzó tényezőt, elutasította a paraszti kultúrát. Babits Mihály szintén érintette a kérdést, és a folklórban éppen nem a sajátost, hanem a nemzetközit látta fontosnak. A nevezetes Mi a magyar? című kötetben, Györffy tanulmányának megjelenésével egy időben, így vélekedett: “Az ősi és kezdetleges vonásoknak semmivel sincs itt nagyobb jelentőségük, mint a későbbieknek. Sőt az eleven szellemi jelenség a fejlődés folyamán egyre gazdagabbá és sokszínűbbé válva jobban elkülönböződik más jelenségektől, mint primitív állapotban. Ahogy a parasztkultúra nemzetközibb a magas kultúránál, úgy az sem áll, hogy az egyszerű parasztság élete jellegzetesebben nemzeti volna, mint az úri osztályoké.” Alább pedig attól óv, nehogy összetévesszük “a parasztit a magyarral”. (Babits Mihály, 1939, 49.) Van még egy, megint csak más árnyalatot képviselő vélemény, mely épp a Györffy által szerkesztett Ethnographiában látott napvilágot: Zichy István gróf mondta el elnöki megnyitóként 1936-ban a Néprajzi Társaságban. A népi kultúrát egzotikumnak tekintő, illetőleg a más népek kulturális befolyását idegennek fölfogó szemléletek ellen kelt ki. Ő, a jeles őstörténész, elutasította a keleti elemek és a paraszti műveltség eredetiségének túlbecsülését is.

A néphagyomány és a nemzeti művelődéssel kapcsolatos másik megjegyzésünk korabeli értelmezhetőségének többrétegűségére vonatkozik. Tagadhatatlanul kifejezett valamit, ami az értelmiség szociális érzelmű széles körének elképzelésével egybevágott, másfelől pedig a kulturális kormányzat némely törekvésével találkozott. Azt adta, amit a néprajztól mint nemzeti tudománytól innen is, onnan is vártak. Reformokra biztatást láttak benne, persze más-más nézetben és mértékben, és védekezőeszközként fogták kézbe, mint ahogyan szerzője tudatosan annak is szánta a német birodalmi terjeszkedés ellenében. Ő már egy évtizeddel korábban is szembeszállt a kulturális felsőbbrendűséget hirdető német településtörténettel. Ekkortájt sem állt egyedül. Bátky Zsigmond (NÉ 1937, 481) és a fiatal Fél Edit is (NÉ 1939, 65–72) visszautasította az osztrák Michael Haberlandt hasonló fogantatású gondolatait. Most azonban nemcsak szaktudományról volt szó. Györffy a röpiratot memorandumként eredetileg a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumnak nyújtotta be, de ott csak akkor kezdtek vele foglalkozni, amikor a bársonyszéket ifjúkori barátja, Teleki Pál foglalta el. Teleki számos pontot magáévá tett belőle, elsősorban a néprajzi ismeretek széles körű oktatását, valamint a “középosztály” és a parasztság közelítésének gondolatát. A dolognak az ad művelődéstörténeti jelentőséget, hogy a népi kultúra ápolásának támogatása ezáltal Magyarországon először került be a művelődési kormányzat programjába. A hivatalos politika elismerte a néprajz ideologikus jellegét, az alkalmazott tudományként értelmezés lehetőségét, mert ezzel bővíthette társadalmi bázisát. A tanulmány értékelése azonban ezzel egyáltalán nem jutott nyugvópontra. A másik póluson a baloldali diákok Györffy Kollégiumában az 1940-es évek elején sokat idézett alapirattá vált, melyből elsősorban a kultúra demokratizálásának programját olvasták ki.

A Szekfű Gyula által szerkesztett Mi a magyar? című kötethez Viski Károly írt tanulmányt A magyar jelleg a néprajz tükrében címmel. A kötetet az utókorbeli értékelők általában két szempontból bírálják: igazságtartalmát mérlegelik, vagy vitatják: egyáltalán föl lehetett-e tenni a korszerűség jegyében a címben szereplő kérdést. Viski tanulmánya nem tartozik a kötet tévedéseivel vagy problémalátásával kiemelkedő darabjai közé. Csupán egy szaktudomány felkérésre készült megnyilatkozása, aminek különben szerzője is szánta. A magyar néprajz – úgy tetszik – itt került legközelebb a szellemtörténet vonzásköréhez, hiszen a könyv ennek talaján született. Csakhogy kiderült, Viski valójában nem tudott sokat kezdeni a felkérés lehetőségével. Legelőbb is



1949)mentegetőzött: amit a kötet kíván – nem A magyarság néprajzához hasonló összegző leírást, hanem a magyar népi műveltség lényegének összefoglalását –, ahhoz nincs kellő anyaga, mert a “közösséget irányító néplélek, népszellem” ismerete nagyon fogyatékos. A hiányok elismerése után Viski kételyeit fejezi ki a teljes megismerést illetően. Ezért int óvatosságra a szellemtörténet két nagysága (Madeariga és Keyserling) módszerével szemben. De elutasítja a rasszista német szellemtörténetet is, mégpedig jeles német gondolkodókat idézve. A rasszizmus és a nemzeti jelleg valós összefüggését már azért sem fogadhatja el, mert a magyarság minden bizonnyal etnikumok összeolvadásából jött létre, mintegy cáfolatául a “rasszkeveredés szörnyűségének” (Nietzsche). Viski Károly tehát a kötet legtöbb szerzőjéhez hasonlóan nemcsak a terjeszkedő nemzetiszocialista ideológiával fordult szembe, hanem azt is példázta, hogy az Európa-szerte divatos konzervatív indítású nemzetkarakterológia helye nem feltétlenül a támadó nacionalizmus oldalán volt. A német felsőbbrendűséget elvetve nem lehet helyette a magyar “kultúrfölényt” fölmagasztalni, érzi Viski. Mégis többszörös ellentmondásba kerül önmagával. Mert igaz, hogy a szót idézőjelbe teszi, ezzel fejezvén ki fenntartását, ám a jelleg megrajzolását ezúttal – tartva az esetleges kedvezőtlen képtől – nem összehasonlítással végzi el, hanem a magyarság önmagában való vizsgálatával, aztán végül egy fordulattal mégis – igaz, részletkérdésekben – szembesíti magyarok és nem magyarok kulturális teljesítményét, és értékítéletet mond.

A másik feloldatlan ellentmondás, hogy a történeti néprajzon iskolázott szerző nemcsak az etnikai keveredésből, hanem az életmód és környezet módosulásából eredő változásokkal van tisztában, mégis számol “öröklött, azaz öröklődő mindenkori lelkiséggel”. Keveredik nála a pozitivista hagyományban gyökerező etnikus specifikumkutatás és a szellemtörténet megkívánta állandó lelki tulajdonságok keresése. A kettőnek valahol a XIX. század első felében nyilván közös az őse, 1939-ben azonban mást jelentenek. Az első sokkal konkrétabb, a maga problematikusságában is többnyire történetileg körülhatárolható kulturális elemeket fed, a másik lelki tulajdonságokat általánosít népekre, népek történetére. Viski a kurrens nemzeti jellemtanhoz igazodva a népi kultúrából merített érvekkel fölsorol néhány, a magyarságra szerinte érvényes tulajdonságot (türelmesség, önérzetesség, zárkózottság stb.), de képtelen a szellemtörténet gondolatrendszerét a néprajzra vonatkoztatni. Zavarára nemcsak ez jellemző. Györffyvel szemben – itt egyébként ismételve önmagát nem a keleti örökséget, hanem a Kelet–Nyugat közé vetett állapotot tartja kulturális jellemzőnek, ugyanakkor nem zárja ki a nomád hagyomány erőteljes fennmaradását. A tanya például egyszer “a közösség végletes cserbenhagyása” (368), a következő oldalon viszont ősi örökségként bukkan elő. Végül is tanulmánya a címben föltett kérdés megválaszolhatóságának a problematikusságát húzta alá.

Egy másik mű, az Úr és paraszt a magyar élet egységében (Eckhardt Sándor, 1941), elméletileg kevésbé nehéz feladatot rótt a szerzőkre, mint a Mi a magyar?, de ahhoz hasonlóan jellemző példája a németellenes konzervatív reformer polgári értelmiség kérdésföltevéseinek. Számunkra különösen érdekes, mert a nyolc tanulmányból négyet (ideszámítva népzenekutatóként Kodály Zoltánt is) néprajzos szakember írt, azaz ez is egy olyan könyv, amely valamelyest képviseli, mit vártak vagy mit vártak volna a néprajztól a társtudományok. Eckhardt Sándor rövid szerkesztői bevezetője, a Mi a magyar? kötettől eltérően, nem csatlakozik közvetlenül a nemzetkarakterológiai vitákhoz, hanem a társadalom alsó és felső rétegének megosztottságára utalva, a paraszti kultúra eredetiségére kérdez rá.

A kérdés egyáltalán nem új a néprajzban. Művelődéstörténeti vonatkozásban már Bátky Útmutatójában találkoztunk vele, de ott még nem terhelték meg társadalompolitikai súllyal. Solymossy Sándor volt az, aki először Katona Lajos koporsójánál (1910) előadta, hogy a “két rend” (úri és népi) szembenállásának megszüntetésében a néprajznak is segítkeznie kellene. Később a Jókai-centenáriumkor mondott emlékbeszédében (1925), majd egyetemi székfoglalójában (1929) megismételte a tudomány társadalmi kibékítő hivatásáról vallottakat.

Általában mégsem a kérdés politikai, hanem tudományos oldala foglalkoztatta a kutatókat. Korábban érintettük, miként utasították el Hans Naumann híres elméletét a népi kultúra önállótlanságáról, csupán befogadó voltáról. Bátky 1933-as programvázlatában a népi kultúrát nevezte meg “anyaréteg”-nek, noha a szót idézőjelbe tette, és kétoldali áramlásról beszélt.

Lássunk még egy előzményt! “Elismertük azt, hogy a magyar népi műveltség több, nagyon korai, ha úgy tetszik, ősi elemét őrizte meg a magyarságnak. Másrészt azonban a rendelkezésre álló számos adatból néhány jellemző példát hoztunk fel annak igazolására, hogy a magyar falusi nép műveltsége erősen ki volt téve külső behatásoknak. Ezek a külső behatások igen közelről, főként a velük együtt, közöttük élő nemesség köréből jöttek. De itt többről is van szó, mint csak behatásokról. A magyarság műveltebb osztályai, különösen a nemesség műveltségének nem egy eleme élt és fejlődött tovább a nép közt. A magasabb műveltség elemeinek a néphez való leszállása, a nép birtokában való továbbélése egyik erős bizonyítéka annak, hogy az egész magyarság kultúráját egy nagy egységnek kell tekintenünk, melyen belül csak fokozati különbségeket állapíthatunk meg.” Ezt már Zichy István mondta, összhangban a kor vezető történetíróival, és sok ponton



1949)szemben állva Györffy Istvánnal (Zichy István, 1936, 4).

A néhány előzményt felvillantó kitérő után forduljunk ismét az Eckhardt által szerkesztett kötethez, melynek címe (Úr és paraszt a magyar élet egységében, 1941) eleve fölszólította szerzőit, hogy ne a kulturális és társadalmi eltéréseket, hanem az összetartozást domborítsák ki. Ki-ki anyagának lehetősége és saját leleménye szerint így is járt el. A két történész – Szabó István és Sinkovits István – nem az úr és a paraszt kibékíthetetlen osztályellentétét hozta elő, hanem azt, hogy a magyar nemesség honnan is kaphatta volna utánpótlásának tetemes részét, mint az általa irányított és védelmezett parasztságból. Mendöl Tibor a táj- és környezetformálás valóban az egész társadalmat átható gyakorlatát mutatta be. A néprajzos szerzők a népi és hivatásos kultúra közti kétirányú áramlásból a címnek megfelelő oldalt emelték ki. Viski a “tárgyi néprajz tükrében” rajzolt képet a modern ipari civilizáció előtti műveltségről. Ortutay Gyula egy műfaj, a ballada kapcsán beszélt az irodalom és a szájhagyomány kapcsolatáról. Kodály Zoltán a fölkérést annak az ismert gondolatnak a részletesebb kifejtésére találta alkalmasnak, hogy a népzene és a műzene – különbözőségeik ellenére – végső soron egyenrangú értékek. Talán a leghálásabb terület Bálint Sándornak jutott, hisz maga a római katolikus egyház sem tudta, és nem is akarta mindig megtalálni a hivatalos liturgia és a paraliturgia határát, ilyenformán lehetett dolgozatának tárgya a tételes vallás és a néphit szerves kapcsolódása. Végül is a tanulmánysorozat, anélkül hogy elsőbbséget szavazott volna a “fent”-nek vagy a “lent”-nek, a népi kultúra önállóságát emelte ki, és a nemzeti műveltség egységén belül a termékeny körforgás tényére hívta föl a figyelmet.

Keresztury Dezső tanulmánya mondta ki a végszót, “hogy nem minden érték, ami népi, minthogy az sem mind érték, ami nyugati”. Majd mintha Györffy Istvánnak címezte volna: “pusztán csak népi műveltségre építeni, annyit jelentene, mint visszasüllyedni valamilyen vegetatív ősállapotba. A magyar népi műveltség […] csak a magyar magasműveltséggel együtt teljes értékű és életképes.” (Keresztury Dezső, 1941, 211.) Ez a konklúzió ma sem vitatható, függetlenül a hozzáfűzött magyarázatoktól és attól, hogy a kortárs magyar néprajz művelői közül jó néhányan nem egészen így vélekedtek.

Végül mérlegre téve a néprajznak ezekben a kötetekben nyújtott teljesítményét, azt jelentős szaktudományi eredményként nem értékelhetjük, ám hozzájárult a “szellemi honvédelem”-hez és a nemzeti identitás erősítéséhez s föltehetőleg végső soron ahhoz is, hogy a néprajztudományt nem kompromittálták szélsőjobboldali eszmék.

2. A NÉPRAJZ ÉS A FALUKUTATÓ MOZGALOM KAPCSOLATAIA húszas évek végén kibontakozó, a harmincas évek derekán tetőző, a parasztság életmódját és társadalmi életét sokoldalúan vizsgáló, általában falukutatásnak nevezett szellemi mozgalom bonyolultan összetett jelenség volt. Hatása az egész társadalmat átjárta. Legkülönbözőbb pártállású és meggyőződésű csoportokat és személyeket késztetett állásfoglalásra. Jelentékeny számú értelmiséginek életre szóló élményt szerzett. Kormányzati körökből ellenintézkedéseket váltott ki, de hozzájárult ahhoz is, hogy mérsékelt társadalmi reformokat helyezzenek kilátásba, illetőleg valósítsanak meg. Sőt kormányzati programokat igazolni kész falukutatásokhoz is vezetett. Természetes, hogy a néprajztudomány sem maradt ki hatásköréből, pontosabban: kölcsönhatásba került vele. Ezt a – szerintem – inkább parttalan, mint pontos határokkal és célokkal jellemezhető mozgalmat, mind vele egyidejűleg, mind az utókorban sokféle, olykor egymásnak szögesen ellentmondó bírálat érte. Ma már azonban egyre inkább az a vélemény, hogy a falukutatáson belül a radikális ifjúsági csoportok és a népi írók szociográfiái az ország lakosságának számbeli többségét alkotó parasztság társadalmi nyomorának tényeit föltárva, végső soron az egész társadalom bajaira ráirányították a figyelmet. Tevékenységük ezáltal – vitathatatlanul ellentmondásos eszmeviláguk ellenére – a demokratikusabb társadalmi berendezkedés felé mutatott és a nemzeti értékek védelmének ügyét szolgálta.

2.1. Kettős előzmény: “szociálpolitika” és radikális szociológiaAz előzmények közt pontosan föltérképezhető az a kettősség, amely később ellentmondásosan alakította, radikális ellenzéki és lojális szárnyra bontotta a falukutatást. A parasztság társadalmi helyzetével konzervatív reformer és agrárius körök kezdtek foglalkozni a XIX. század végén. A leggyakoribb megközelítési pont a ,.földmunkások” (napszámosok) bér- és munkaügye volt. Bodor Antal egyetemi hallgatóként társaival 1897-ben Kolozsvárott az angol University Extensionok mintájára kiszállásokat szervezett falvakba az életmód és gazdálkodás tanulmányozására, ismeretterjesztő előadások tartására. Az egyetemi hallgatók az utóbbi célra “Népegyetem”-et alakítottak, melyet azonban az egyetemi hatóságok betiltottak. Közben a Magyar Gazdák Szemléje közgazdasági községmonográfiák készíttetését és kiadását kezdte el. 1906-tól pedig az Országos



1949)Széchenyi Szövetség végzett falun úgynevezett “szociális gondozó” munkát. Diáktagjai közül került ki több, a harmincas években jelentős működést kifejtő agrárszakember: Gesztelyi Nagy László, Weis István, utóbb Kerék Mihály. Weis értékőrző szellemiséggel és gondos tudományos igénnyel írt könyvei (A mai magyar társadalom, 1930; A magyar falu, 1931) népszerűek voltak a kezdő falukutatók körében, jóllehet egyáltalán nem a gyökeres változtatást, hanem azt a “szociálpolitikai” beállítottságot képviselték, amely a parasztság kisebb-nagyobb gondjait a fennálló rend kereteinek épen hagyásával kívánta orvosolni.

Érdeklődtek a század elején a parasztság élete iránt a radikális szociológusok, a Huszadik Század (1900-tól) és a Társadalomtudományi Társaság (1901-tól) tagjai is. Őket azonban nemcsak a falu, hanem a város és általában az egész társadalom kérdései foglalkoztatták a politikai változtatás nem titkolt céljával. Ám kutatást falun keveset végeztek, inkább módszertani és elméleti tájékozódásuk érdemel figyelmet (pl. Fényes Samu, Bosnyák Béla, Farkas Geyza egy-egy tanulmánya). William Thomas, a pszichológiai szociológia egyik amerikai képviselője munkáit követve készítette el empirikus kutatásra szánt útmutató kérdőívét Braun Róbert A falu lélektana (Budapest, 1913) címmel, melyet később szívesen forgattak a falukutatók.

Mindezeknek szinte alig volt köze a néprajzhoz mint szaktudományhoz. Ha akadt például egy Kóris Kálmán (1878–1967), a Galilei-kör alapító tagja, aki radikális szociológiai nézetek birtokában etnográfiai dolgozatokat is írt, azon kívül, hogy 1919-ben a budapesti Néprajzi Múzeum vezetője volt, jelentős szerepet sem ott, sem később nem játszott. Utóbb emigránsként a Szovjetunióban élt.

Utaltunk rá, hogy a pozitivista korszak néprajzkutatói szaktudományi munkáikban elvétve érzékelték a társadalmi problémákat. Ez azonban nem jelentette valóságismeretük hiányát. Még a népi kultúra fényes oldalát föltáró Malonyay sem kerülte ki, hogy élményei között ne számoljon be a kalotaszegi “Kúdor Marci Huszár”, “cucilistá”-val történt találkozásáról, aki fölhívta a figyelmet a drága templomi viselet és az otthoni koplalás összefüggésére. Más kérdés, hogy ennek a “szociológiai szemléletről” árulkodó paraszti észrevételnek nem tulajdonított jelentőséget. Láttuk, hogy a terepre nem járó Solymossy is érzékelte a társadalom felső és alsó rétegei közötti súlyos feszültséget. Györffy egyik – ritkán idézett – írásában az 1930-as évek elején egyenesen félelmetesnek mondta a parasztok úrgyűlöletét. Igaz, mind ő, mind Solymossy az “úri osztály” parasztot lekezelő, vezetését elhanyagoló magatartásával, illetőleg a parasztság erkölcsi romlásával – tehát a második okban, valahol gondolataik mélyén, a korabeli “hivatalos” Magyarország által kárhoztatott “bomlasztó liberalizmussal” – magyarázták a jelenséget. Nem volt szó arról, hogy társadalmi vagy politikai változásokat javasoljanak. Álláspontjuk – noha részletesen nem fejtették ki – az, ami az egész néprajzkutató nemzedéké, hogy a szaktudós lehetőleg ne politizáljon, mert hivatásának rovására megy. Utóbb mégis kapcsolódtak valamilyen formában a falukutatáshoz.

A XX. századi magyar szellemi élet történetéből jól ismert, hogy művelőinek 1918–1919-es szerepvállalása miatt miként vált évekre “szalonképtelenné” a szociológia az önmagát ellenforradalminak meghatározó politika és a bethleni konszolidáció szemében. Míg szomszédságunkban a német, a román és a lengyel faluszociológia komoly állami támogatást élvezett, Európa-szerte alakultak szociológiai tanszékek, nálunk hiányoznak párhuzamaik. Az 1924-ben életre hívott Magyar Szociográfiai Intézet, nevével ellentétben, csupán közigazgatási, hely- és államismereti adatgyűjtéssel – de nem anyagának értelmezésével! – foglalkozott. Az 1920-ban alakult, radikalizmussal titkos gondolataiban sem vádolható Faluszövetségre azért érdemes egy kissé jobban odafigyelnünk, mert a korabeli néprajz vezető szakembereit (Bátky, Györffy, Solymossy, Madarassy, Szendrey Zsigmond) tagjai között tudta. A falu című időszakos közlönyébe számos ismeretterjesztő cikket írtak. Az egyesület főtitkára, a már említett Bodor Antal (1875–1955) néprajzi érdeklődésű, ekkor már a honismereti kutatások igen jó szándékú, szorgalmas szervezője. Később, amikor ráébred, hogy a “falugondozás” (szociálpolitika) és a falukutatás két különböző dolog, a Magyar Társaság Falukutató Intézetével karöltve adja ki A falukutatás vezérfonalát (Budapest, 1935), egy túlzottan részletezett, a fennálló rend iránt lojális, ám minden eszmeiséget nélkülöző monografikus útmutatót. Ugyanaz jellemzi, mint a nem sokkal előtte megjelent, Bodor által írt összegző dolgozatot (A falu megismerése. Budapest, 1934), amelyben falukutató hagyományként először történik hivatkozás Bél Mátyásra, Tessedikre, Berzeviczyre, Keleti Károlyra, Fényes Elekre, Le Playre, Galgóczy Károlyra, Ecseri Lajosra és másokra, ám anélkül, hogy gondolataikban és törekvéseikben a folyamatosságot a szerző megragadná. Rávilágít dezorientáltságára, hogy vele szemben Ortutay Gyula, aki kevéssel később a magyar népismeretről összefoglaló tanulmányokban értekezett, és innen is merített tényeket, nagyon tudatosan, mint a magyar társadalomkutatás koncepciózus előzményét említette Tessedik és Berzeviczy munkásságát. Az ugyancsak Bodor által szerkesztett Honismeret könyve (Budapest, 1935) a radikális falukutatás vitorlájából szelet kifogni akaró kísérletek tipikus megnyilvánulása. Előszava harsog az országos bajok legfőbb szerzője, a liberalizmus elleni vádaskodástól, korholja a néptől és földtől elforduló középosztályt, és városellenes. Szerzői névsora igen vegyes, ugyanis ellentétes törekvések bemutatására is vállalkozott. A lojális szociográfia és társadalomkutatás képviselői mellett találkozunk köztük a történész Szabó István és a



1949)szociográfus Kovács Imre, valamint különböző beállítottságú néprajzkutatók nevével: Luby Margit, Lükő Gábor, Szendrey Zsigmond. A könyv széles áttekintést kívánt volna nyújtani a különféle hazai falukutató csoportokról és a külföldi (német, orosz, amerikai, román) szociológiáról egyaránt, de határozott szerkesztői elképzelés hiányában laza és heterogén cikkgyűjtemény maradt.

2.2. A néprajzi érdeklődésű szociográfiaTérjünk vissza a húszas évek közepéhez, a fiatal szociográfusok mozgalmának bölcsőjéhez! Ismert, hogy különböző ifjúsági csoportok, anélkül, hogy kicserélték volna eszméiket, szinte egy időben kezdtek falura járni. Időrendben a szlovákiai magyar cserkészeké, pontosabban a tagjaikból alakult Sarló csoportosulásé az elsőség (1926–1928). Alapindítékuk a romantika óta ismerős, de most – Trianon után – új misszióval bővült, Adyra, Móricz Zsigmondra, Szabó Dezsőre hivatkozva mentek a parasztok közé, hogy a kisebbségi magyarság számára felfrissítő kulturális élményt keressenek. A folytatás eltért az előzményektől: a folklór mellett rátaláltak a szociális bajokra. Gyorsan változtak nézeteik, mert 1927–1928-ban még Budapesten jártak tanácsot kérni Györffytől és Bátkytól, akik néprajzi leírásra buzdították őket; 1931-ben néhányan közülük már a marxizmust választották kutatásaik iránytűjévé. Hasonló polarizáció zajlott le más rokon lelkületű csoportosulásokban, a szegedi egyetemisták Bethlen Gábor Körében, a kolozsvári Erdélyi Fiatalok között, a budapesti Bartha Miklós Társaságban is. A közben kibontakozó szociográfiai irodalom toborzó röpiratát az utóbbi kebelében fogalmazta meg Hódmezővásárhelyen Fábián Dániel és József Attila: Ki a faluba! (1930).

A nagy gazdasági válság még inkább felszínre hozta a társadalmi gondokat. Magyarországon a Baltikum és a Balkán közé eső országok többségével szemben – itt nem részletezhető – történelmi okok miatt nem szerveződtek erős és huzamosabban fönnmaradó parasztpártok. 1920 után a polgári radikalizmusnak sem voltak kiemelkedő politikai bázisai. A gyökeres változásokat akaró szociográfia mintegy ezeket pótolva jött létre és került a szellemi-társadalmi élet tengelyébe. Nem elégedett meg a szociális gondozás lehetőségével, nem azt gyakorolni, hanem a független társadalomformáló erőnek tartott parasztság életének törvényszerűségeit kutatni indult falura, pozitív irányú változtatások végcéljával. A földreform, a nagybirtok-ellenesség, a parasztság társadalmi alávetettségének megszüntetése, a nincstelen földmunkástömegek nemzetbe integrálása lettek a fő témái.

Az erős bíráló hanggal szemben szinte azonnal jelentkezett mind a jó szándékú, mind az ellenséges érzelmű kritika kifogása, hogy a szociográfusok nem tudományos pontossággal, nem rendszeres adatföltárással megalapozottan mutatják be a tényeket. Ez a vád az esetek nagy részében igaz volt, hiszen a szociográfia műfajilag kezdetben is nehezen meghatározható, s a harmincas években még kevésbé kivehetők jellemző vonásai: hol a riport, hol a szépirodalom, hol a publicisztika, esetleg az értekezés eszközeivel él, gyakran egymással is szeszélyesen keverve azokat. Kétségtelen, hogy ebből a szempontból tekintve, inkább zavarossággal, tévedésekkel, de leginkább módszertani megalapozatlansággal és tájékozatlansággal találkozunk ezekben a többségükben erőteljesen érzelmi beállítottságú művekben, nem pedig a tudományos mértéktartás jeleivel. Ugyanakkor hallatlanul nagy tényanyag, ezen belül óriási arányban néprajzi érdekű megfigyelés is található bennük, melyet mindmáig nem dolgozott föl és nem értékelt senki. A mélyebben szántó, a nagyobb tehetséggel megírt szociográfiák a néprajz számára újdonságot jelentő kérdést, a paraszti polgárosulás ügyét is fölvetették. Ezen a ponton is emlékeztetnünk kell arra, hogy a romantikában fogant néprajzi érdeklődés tendenciaként nem kerülhetett szembe hasonló problémákkal, mert alkalomszerűen ugyan regisztrálta a hagyományos kultúra eltűnését, de nem az új állapot, hanem az archaikus érdekelte. A változás okait sem nagyon keresték, legfeljebb a már említett módon az erkölcsi színvonal süllyedését, a város romboló hatását stb. jelölték meg, s vagy elfogadták, vagy hittek a folyamatok megállíthatóságában.

Átmenetet képvisel a romantikus beidegzettség és a változások visszafordíthatatlanságának tényszerű beismerése között a “Pro Christo” Diákok Háza falukutató munkaközösségének kiadványa: Elsüllyedt falu a Dunántúlon. Kemse község élete (Budapest, 1936). Az utókorral egybehangzóan már a korabeli értékelések rámutattak az egész falukutató irodalomból kiemelkedő szakszerűségre törekvésére. A nagyobb részben néprajzi érdeklődést is képviselő résztvevők több forrásból merítve alakították ki a vizsgálat módszerét. Ezek közt a legnagyobb hatást a francia Maunier és a román Gusti monografikus iskolája gyakorolta. A tárgyszerű és lehetőség szerint számsorokkal hitelesített leírás egyaránt tartózkodott az erősebb társadalombírálattól és a “lázító” megoldási javaslatoktól, de mindez ott volt a sorok között és már a címben is. Az a tény azonban, hogy a kutatók öregcserkészként jelentek meg Kemsén, és a könyvhöz Teleki Pál írt előszót, a hivatalos Magyarország ernyőjét tartotta a vállalkozás fölé. Igaz, két év múlva ugyanez a Teleki záratja majd be az általa létrehozott Táj- és Népkutató Központ budapesti kiállítását, melyet többek között a kemsei munkaközösség néhány tagja is rendezett. S épp a birtokmegoszlás elképesztő aránytalanságainak ország-világ elé tárása miatt, ami a kötet utolsó mondatában így fogalmazódott meg: “A föld hiánya így lesz a nemzetpusztulás előidézője, és



1949)a nagybirtok halálgyűrűje a nép megfojtója.” (158) Egyelőre azonban a pártfogó és a diákok között nem mutatkozott ellentét.

Talán azért nem, mert a kutatópont kiválasztásában a korabeli magyar társadalom jövőjéért mély felelősséget érző értelmiséget – ide tartozott Teleki is – igen érzékenyen érintő probléma, a paraszti születésszabályozás játszott közre. Kemsét a néprajzos Gunda Béla ajánlotta vizsgálati terepül társainak. Ő viszont a falukutató irodalomban egyre többször emlegetett, a XIX. század első felétől kísértő nemzethalál, a kortársak szemében időnként immár közvetlen fenyegetését kivetítő baranyai “egyke” nyomában ismerte meg a vidéket. A mai részletesebb kutatások hangsúlyozzák a paraszti születésszabályozás okainak összetettségét, és egyre többször mutatnak rá kiindulásában a korai, korlátozott polgárosulásra, a harmincas években azonban még leginkább erkölcsi eltévelyedéssel, társadalmi érdektelenséggel és helytelen földbirtok-politikával magyarázták. A dél-dunántúli “egyke” híre évtizedekkel korábban fölmerült a közgazdasági irodalomban és a publicisztikában, országos üggyé és szociográfiai tárggyá azonban csak 1930 után, két református lelkész, a zengővárkonyi Fülep Lajos és a kákicsi Kiss Géza cikkei, levelei, előadásai nyomán lett. Kiss Géza egy évvel a kemsei kötet megjelenése után néprajzi foglalatú munkában összegezte gazdag tapasztalatait és véleményét (Ormányság. Budapest, 1937). Ez a könyv igen széles körű, etnográfiai műveknél szokatlanul nagy társadalmi visszahangot váltott ki, írók, szociográfusok, politikusok méltatták, illetőleg keresték meg levélben a szerzőt (Illyés Gyula, Móricz Zsigmond, Szabó Dezső, Fülep Lajos, Kodolányi János és mások).

A kemsei kötet végül nem vonta le tanulságként, hogy a paraszti polgárosulás vakvágányra futott az adott körülmények közt. Módszerét – ezt sugallja a cím is – a hagyományos kultúra- és társadalom elenyészését, az “őslakosság” kihalását megörökítő törekvés határozta meg. Ezért áll közel szemlélete a tradicionális néprajzi nézőponthoz. De a demográfiai mellett konklúziójában épp a néprajzi fejezet iránya helyezkedett szembe ezzel a leghatározottabban, és fogalmazta meg a régi Kemse föltámaszthatatlanságának tételét, vagy – ha mód volna rá – hiábavalóságát is: “A falu kultúrájával szemben kötelességünket nem a múltbeli állapot visszaidézésével, konzerválásával tennénk meg, hanem azzal, ha ennek korszerű fejlődését biztosítanánk.” Majd hozzátette a szaktudományban addig szokatlan véleményt kifejező, a kérdést dialektikusan föltevő mondatot: “A néprajz a pusztulással nem veszt semmit, mert az szerintünk történeti tudomány, mégis népünk életformája ezáltal szegényebb lett.” (130)

2.3. A társadalomvizsgáló érdeklődés átsugárzása a néprajzraA paraszti származású, jogászi végzettségű Erdei Ferenc (1910–1971) volt az első, aki teljes mértékben és végérvényesen szakított a romantikus-nosztalgikus hátterű parasztszemlélettel, úgy hogy a parasztság polgárosulásának kikerülhetetlen folyamatát társadalmi törvénynek fogta föl. Sem tér, sem alkalom nincs arra, hogy Erdei szociográfusi és szociológusi szemléletének változásait és alakulását végigkísérjük az első makói tanulmányoktól a parasztság fölbomlása szükségszerűségének fölismeréséig. Ez külön tanulmányt érdemelne, s jórészt kívül esik a szűkebben vett néprajzi tudománytörténeten; ám föltétlenül rá kell mutatnunk arra, hogy Erdei hatott a néprajzi gondolkodásra. Lássuk először röviden, miből állt az Erdeit befolyásoló néprajzi irodalom! Györffy István hatásáról érintőlegesen már esett szó. A fiatal Erdei gyors egymásutánban írt, hat, néprajzi szempontból is fontos könyve (1937–1942) irodalomjegyzékeiben – egy kivételével – mindig hivatkozik rá mint a magyar tanyát és az alföldi mezővárost alapvetően helyesen szemlélő tudósra. Pedig kétféleképpen értékelték ugyanazt a jelenséget: Györffy a múltban mélyen gyökerező etnikus specifikumot, Erdei mint a jelen, de főleg a jövő számára a helyi sajátosságoknak teljességgel megfelelő gazdasági és települési formát. Erdei másik nagy hatású néprajzi forrása Kiss Lajos (1881–1965) szépirodalmi-szociográfiai-etnográfiai kevertségű munkássága volt. A magyar paraszttársadalom (Budapest, 1941) sokat merített Kiss Lajos hódmezővásárhelyi társadalomrajzából (A szegény ember élete. Budapest, 1939), magyarázat nélküli tényanyagát Erdei széles összefüggésben értelmezte.

Jóval nehezebb feladat a kapcsolat másik oldalának elemzése, mert hiányoznak a közvetlen hivatkozások. Például Tálasi István az Alföld néprajzi kutatását összegző tanulmányában le sem írta a nevét, jóllehet vitathatatlanul nyoma van a szövegben Erdei társadalomtudományi szemléletének. Fél Edit a magyar népi társadalom kutatását áttekintő dolgozatában pedig csupán mint Györffy nyomában haladó, de néprajzi szempontból eredetit nem hozó szerzőt említette. Ugyanakkor Balogh István már hivatkozott rá a debreceni cívisek társadalmáról írt könyvében, melynek szempontrendszere előlegezi, hogy a néprajzot és a történetírást egyaránt művelő szerző lesz majd a néphagyomány kutatásában Erdei eredményeinek egyik legsokoldalúbb hasznosítója.

Tény, hogy különösen az ötvenes évek elejétől, filológiailag ugyan nehezen kimutathatóan, de folytonosan átjárta a magyar néprajzot, mindenekelőtt az anyagikultúra kutatását, s nem a gyenge lábon álló



1949)társadalomnéprajzot Erdei fiatalkori műveinek hatása. A Györffy föllépésétől fokozatosan erősödő “Alföld-centrikusság”, az azonos terep egyébként is kedvező talajt biztosított neki azután is, hogy épp a néprajz módosította tanyatipológiáját, az eredetkérdésről pedig Györffyt cáfolva megváltoztak a vélemények. Azért történhetett így, mert Erdei helyesen látta meg a teljes rendszerben kifejlődött alföldi tanyás gazdálkodásban és mezővárosban a magyar paraszti polgárosulás egyik csúcsteljesítményét. Korai könyvei és tanulmányai általában hozzájárultak ahhoz, hogy a magyar néprajzi szemléletben erősödjék a történetiség elve, a kulturális jelenségek mögött kirazolódjanak a társadalmi rétegek és csoportok, nem utolsósorban oldódjék az őstörténeti szemlélet, és fenntartás nélkül elfogadják a paraszti műveltség fölbomlását. Azt, hogy a berögződött tradicionális szempontrendszer milyen ellentmondásosan és mennyire nehezen változott, tényszerűen dokumentálja, hogy Erdei Ferencnek a településformákról és a magyar paraszti társadalomról szóló könyveit alig ismertették a korabeli néprajzi folyóiratok. A makói társadalomrajzról Ortutay Gyula (Népünk és Nyelvünk, 1935), a paraszttársadalomról készített összegző műről Balogh István (Ethn. 1942), a Magyar faluról Márkus Mihály (NÉ 1941) közölt ismertetést. Még inkább gondolkodóba ejt, hogy ezenkívül – nem számítva a néprajzi szerzők “határesetet” képező könyveit (Kiss Géza, Kiss Lajos) – majdnem hiába keressük az Ethnographia és a Néprajzi Értesítő ismertetési és kritikai rovatában a falukutató és a szociográfiai irodalom visszhangját. Ortutay Gyula írt még a kemsei munkáról (Ethn. 1936) és Vajkai Aurél Illyés Gyula Csizma az asztalon című könyvéről (Ethn. 1941), holott a harmincas–negyvenes években sok időálló mű mellett talán még több etnográfiai és kultúrhistóriai apróság, nem túlzás mondani, “tücsök és bogár” kapott ismertetést az említett rovatokban.

Pedig mennyi tanulságot kínált volna például a Puszták népe elemzése, hiszen a néprajz addig egyáltalán nem vett tudomást az uradalmi cselédségről. Vagy Veres Péter tanulmányát, Az Alföld parasztságát végiggondolva, rá lehetett volna döbbenni, hogy ez a tévedésektől egyáltalán nem mentes, önértékelő mű egy csapásra mennyivel többet elmondott a néprajzi vizsgálatok egyik súlypontját adó alföldi táj parasztjainak mentalitásáról és világszemléletéről, mint a korábbi néprajzi irodalom. Vajon Szabó Zoltán Cifra nyomorúsága az azt feltehetően olvasó Györffy Istvánra milyen benyomást tett? Hozzájárult-e ahhoz, hogy az éppen a megjelenés idején készítgetett matyó viseleti monográfiában jóval több figyelmet fordított a társadalmi differenciálódásra, mint addigi vizsgálataiban? Kérdés, vajon egyáltalán más, a paraszti polgárosulást Erdeinél kevésbé átfogóan, de mégis tanulságosan érintő művek (Kovács Imre, Féja Géza, Bözödi György és mások írásai) miért nem érdemelték ki a néprajzi szempontú értékelést. A teljes igazság az, hogy Ortutay Illyés több könyvéről, valamint Szabó Zoltán és Darvas József szociográfiáiról írt, de nem a néprajzi folyóiratokba, hanem a Nyugatba, a Kelet Népébe, az Apollóba. Ezek a visszhangok nem is szaktudományi szempontokat tartalmaztak, hanem inkább a falukutató mozgalom egyik ismert alakjának a művelt, érdeklődő olvasóhoz címzett véleményét.

Az eltérő szemléletben gyökerező okok egyikét, a polgárosulás jelenségének föl nem ismerését vagy ellenkező értelmű értékelését az imént említettük. Fenntartás nélkül akkor hibáztatjuk ezt az álláspontot, ha rámutatunk, hogy a paraszti változások tradicionális megítélése a néprajzban, egyébként a szociográfiák nagy részében is, összefüggött a magyarországi polgárosulás torzulásaival, ellentmondásosságával. Valóban tűntek el eredeti értékek – erre utalt a kemsei Gunda-idézet is –, a megmaradtak megőrzésére viszont nem mutatkoztak ígéretes javaslatok. Még kevésbé sejlett föl, milyen új értékek és formák lépnek a letűntek és elpusztultak helyére. Keveseknek volt kellő kitekintése, még kevesebben jutottak el a folyamat szükségszerűségének fölismeréséig. Annál inkább megrettentette őket a kulturális széthullástól, a biológiai széteséstől és az idill végleges eltűnésétől való félelem. Ezúttal is hatott az a téves vélekedés, hogy a paraszti társadalom objektív megismerése már nem a néprajztudomány feladata, holott ez még távol állott volna a társadalompolitikai következmények levonásától.

A jórészt továbbra is tárgytörténeti témákban gondolkozó néprajz és a társadalom betegségeit vizsgáló falukutatás közt nehezen átléphető akadályt képezett az utóbbinak, különösen kezdetben, népi kultúrától való idegenkedése, az, hogy tudományos és művészi értékét alacsonyra becsülte, a paraszti léttel együtt mindenképpen eltűnőnek ítélte. A szociográfus írók, talán Féja Géza kivételével, különösen a kezdetekben, visszahúzó erőt, a primitívség kultuszát látták a néphagyomány kutatásában, mely eltakarja a valóságos problémákat. “Csak egy föltevés igazolhatná a paraszti népélet megmentését és visszaállítását: ha jól van az, hogy a paraszt csak úgy ember, ahogy parasztként embernek lehet lenni, s ha jól van az, hogy egy társadalom kisebbségének a »magas« kultúráját csak »mély« kultúrára szorított többség képes fönntartani. De ki igazolhatja ezt?” – írta a Futóhomok (1937) utolsó mondatában az ezt a gondolatot többször keményen megfogalmazó fiatal Erdei Ferenc. Még a kemseiek zárótétele is a színpadon daloló-táncoló Gyöngyösbokréta illúziójával állította szembe “a jelenetek mögött némán statisztáló” komor ormánsági falut.

A szociális érzékenység elevenen tartásával egyidejűleg a népi műveltség értékeinek és eredetiségének felmutatása hatásosan először Ortutay Gyulának (1910– 1978) sikerült. Ortutay Szegeden Solymossy Sándortól tanult folklórt, és egy mérsékeltebb beállítottságú ifjúsági csoportosulásnak, a falura is járó Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának volt a tagja. A vidéki értelmiségi családból származó fiatalembernek parasztok között



1949)járva hamarosan rá kellett jönnie, hogy a jó szándékú, csakhogy társadalmi eszmék szempontjából steril egyetemi néprajzi stúdium távol áll a kortársi valóságtól. Első dolgozatai és könyvei már világosan képviselik a parasztság élete iránt megnyilvánuló élénk társadalmi érdeklődést.

Friss falujáró és néprajzi élményeit a falukutató mozgalom sodrában gyorsan meggyőződéssé formálta és kisebb előmunkálatok után Magyar népismeret (1937) címmel lendületes tudománytörténeti és programadó esszében foglalta össze. Minthogy – képletesen szólva – egyik lábával a falukutatás, a másikkal a néprajz területén állt, érdemes gondolatmenetét közelebbről szemügyre venni. A kettős kötődés tükröződik abban is, hogy a nemzetközi kitekintést elsősorban az etnológiára alapozta, ellenben a magyar parasztság kutatásának előzményeit jóval szélesebben, nemcsak tudományos megismerésként, hanem mint az egyik legfontosabb újkori társadalmi problémát kezelte. Ezért vette számba vázlatosan másfél évszázad magyarországi parasztsággal foglalkozó közgazdasági, politikai, szociológiai irodalmát, nemcsak a néprajzit, sőt végigpillantott a népiesség történetén is.

Tudománytörténeti konklúziójával az első fejezetben foglalkoztunk: elégedetlen a néprajzi előzményekkel, mert “törvényalkotó” etnológia helyett nálunk csak “jelenségleíró” etnográfia van. “A történeti filológiai: katalogizáló leíró munkálatok nem adtak parasztságunk léthelyzetéről, de népi sajátosságainak természetéről sem egységes értelmezésű képet, a lényeget megragadó szemlélet kialakítására nem bizonyultak alkalmasnak.” (25) Ebből következik, hogy Ortutay elutasítja a romantikus attitűdöt, de nem a feltörekvő vissza nem tekintésével, mint a fiatal Erdei, aki saját sorsán tapasztalhatta, milyen nehéz a parasztságból értelmiségbe emelkedés, hanem a kívülálló tárgyilagosságával, egyszersmind a folklór művészi értékeinek hirdetőjeként, de látva a népiesség oldaláról megnyilvánuló veszélyt, a nemzeti kultúra egyoldalú értékelésének lehetőségét is: “a parasztság speciális kérdései még nem zárják ki azt, hogy a parasztságunk kultúrateremtő erőit is értékelni tudjuk” (31). Közbevetőleg meg kell jegyezni, hogy Ortutay a radikális falukutatóktól és a népi szociográfusoktól eltérően itt csak utal a társadalmi-politikai problémákra, így megoldásukkal sem foglalkozik, hanem a szaktudományos megközelítés keretei között kíván maradni. Nem értékelheti tehát – hiszen kiindulópontja épp az, hogy nem ismerjük kellően a parasztság helyzetét – a polgárosulás következményeit, alakulását sem. Legmesszebb azzal megy, hogy a helyes népismeret sürgetésével tudatosan az “egészségesebb országvezetést” kívánja szolgálni.

A kis könyv módszerének kulcsszavai a “szerkezet” és a magyar néprajzban akkortájt népszerűvé váló “funkció”. A néprajzi vizsgálat lényege szerinte a jelenségeket összefüggéseikből kiszakító “önkényesen konstruált” tárgyi és szellemi néprajz, valamint az élménybeszámolót tartalmazó szociográfia helyett a paraszti élet lehető legteljesebb elemző és összefüggő föltárása. Szerkezeten társadalmi, vallási, etnikai, vagyoni stb. tagolódást, vele dinamikus kapcsolatban funkción a paraszti lét állandóan változó “életműködését” érti. Bodrogi Tibor szerint “tézisei megfogalmazásában a maga módján – teóriáját más feltételek között álló társadalomra alapozva – megelőzte a két jelentős rendszeralkotót, a fukcionalista B. Malinowskit és a strukturalista A. R. Radcliffe-Brownt” (Bodrogi Tibor, 1983, 15), sőt tovább is lépett munkásságuk eredményén, a statikus állapot helyett a történeti változás ábrázolásának fontosságát hangsúlyozva. Ortutay a paraszti létnek három meghatározóját jelölte meg mint hosszabb ideig állandó jelenségeket: a közösség szabályozó szerepét, a primitív szemlélet “totalitását” (Lévy Bruhlre és Malinowskira hivatkozva) és a vallásosságot mint általános világszemléletet. Ezek a gondolatok szokatlanok voltak a magyar néprajzi irodalomban, de nem elszigetelten, hanem egy sok oldalról megújulni akaró, megpezsdülő tudományos közegben hangzottak el.

3. A KUTATÁSOK KITERJEDÉSE, ELMÉLETI ÉS ÁGAZATI RÉTEGZŐDÉSEAz 1930-as évek légköre, a társadalmi problémák iránt fokozódó érzékenység – túl a nemzeti kérdések újszerű beállításán és a parasztság sorsának homloktérbe kerülésén –, ha nem is lehet minden esetben filológialag kimutatni, általában is hatott a néprajzra, főleg az akkor induló fiatal nemzedék szemléletére. Szintén jellemző az az említett tény, hogy a korábban a politizálástól lehetőleg elzárkózó Györffy István élete utolsó éveiben írja meg A néphagyomány és a nemzeti művelődést (1939). Időközben baloldali fiatalembereket gyűjt maga köré, és fölveti a szegény diákok kollégiumának tervét, melyet – miután néhány évvel később megvalósul – róla neveznek el.

A valóságföltáró és a reális nemzeti önszemléletre törő igény ösztönzése a néprajz több területén megmutatkozott: az ágazati kutatások kiterjedésében, a szemléleti változásban, a külkapcsolatok keresésében és a belső, tudományközi viszonyok erősítésében egyaránt. A változóban levő néprajztudományon belül mégis körülményes dolog csoportosulásokat és irányzatokat elkülöníteni. Mint elöljáróban jeleztük, inkább



1949)kezdeményezések, kísérletek, újítások, általában útkeresések tanúja ez a másfél évtized. Tudománytörténeti fordulatról nem, inkább lassú átformálódásról lehet beszélni. Igaz, hogy megteremtődik az alapja egy az addigitól többé-kevésbé eltérő szempontrendszer érvényesítésének, mélyül az etnológiai látásmód, azonban látni fogjuk, hogy nem következik be az etnológiai iskolák következetes elsajátítása és alkalmazása, ugyanakkor a néprajzkutatók nagyobb része változatlanul a tudománytörténeti tradíció nyomvonalán halad, vagy csak időlegesen tér el attól, hogy aztán ismét ott találjuk.

Az ágazati-tematikai bővülés bemutatására elég néhány példát fölsorolni. A pogány hitvilág nagy múltú kutatása mellett jókora késéssel megindult a tételes vallások néprajzának vizsgálata. A református Illyés Endre önálló könyv kiadásával időben ugyan megelőzte a római katolikus Bálint Sándort, de kellő néprajzi képzettségnek híján volt. Bálint Sándor lankadatlan szorgalmú búvárkodása a kalendáriumi ünnepek és a paraliturgia hallatlan nagy gazdagságát hozta a felszínre. Illyést is, őt is a korabeli német vallásos néprajz ösztönözte, de egyikük eszmevilágát sem alakította igazán hatásosan. Bálint Sándor különleges, egyéni úton indult el, a népi katolicizmust nemcsak tárgyává tette, hanem tudományos munkája szemléleti alapjává is. Újdonság volt részéről az őstörténettel szemben a középkort és a barokkot állítani kutatásának középpontjába. Ugyancsak német minta nyomán készült a magyar néphit hatalmas, de mindmáig kéziratban maradt opusza, Szendrey Zsigmond és Szendrey Ákos “babonaszótára”. Az ágazati-tematikai gazdagodás szemléjét azért kezdtem a vallási néprajzzal, mert hátterében a szellemtörténet hiányolt “ihletése” sejlik. Említett művelőinek gyönge teoretikus érzékenységét tekintve, konkrét hatásokról beszélni nem lehet. Pedig, hogy ennek volt esélye, azt Sándor Istvánnak (1907–1994) egy rövid tanulmánya is bizonyítja: A magyar falu szellemtörténete (Vigilia, 1936). A szerző szerint a magyar falut egyetemesen átjáró utolsó nagy szellemi áramlat az ellenreformációs barokk volt, melynek érvénye a XX. század elejéig tartott, a parasztsághoz került liberális eszmék bontották föl. Eltekintve attól, hogy egyetlen szellemi tényezőre szűkíti a paraszti műveltség arculatának magyarázatát, továbbá a magyarságot a katolikussággal azonosítja, Sándor István cikkében sorozatnyi fontos szempont, azóta sem kibontott kutatási ötlet rejlik (különösen a népi írásbeliség, valamint vallásos ponyva szerepére, továbbá a vallás és köznapi erkölcs kapcsolatára gondolok). Arról nem is szólva, hogy az ellenreformáció árnyéka miatt a protenstáns barokk népéletre gyakorolt hatása még a kérdésfeltevésig sem jutott el.

A vallási néprajzi érdeklődéssel párhuzamosan éledt föl a Tagányi Károly munkáival jelentékeny előzményt magáénak tudó népi jogélet-kutatás (Bónis György, Papp László, Tárkány Szücs Ernő), de egyelőre egy-egy ígéretes résztanulmánynál és friss terepmunkán alapuló leírásnál tovább nem jutott. Néhány évvel korábban a fiatal Szendrey Ákos (1902–1965) próbálkozott a Tagányi-hagyomány elejtett szálának fölvételével. Jogi népszokásként fogta föl tárgyát, de a Tagányinál meghatározó mély történeti szemlélet nélkül, sőt történetietlen, statikus képet rajzolva. Megpróbálkozott A magyarság néprajzából kimaradt a társadalomnéprajz tárgykörének meghatározásával, ám adatokban gazdag leíró megközelítéséből nem csak a történeti látásmód, hanem a szociológiai és etnológiai iskolázottság is hiányzott, így alapozó-úttörő szerepet nem tölthetett be.

Szendrey írásait a hagyományos, a paraszti életet eszményítő-szépítő beállítás jellemzi, ettől eltérő figyelemre méltó kísérlet volt a Kemsén is dolgozó Mády (Hilscher) Zoltán által vezetett női kutatócsoport Sárpilisről készített, a családi életet leíró kötete: Tanulmányok egy sárközi falu társadalmáról (1942). Még eredetibbek és maradandó értékűek Fél Edit (1910–1988) nagycsalád-vizsgálatai és Vajkai Aurél (1903–1987) jelentkezése, aki az 1940-es években termékeny, a témaválasztásra és a terepkutatásra vonatkozó módszertani kezdeményezést fölmutató etnográfus volt. Fél Edit a Kisalföld déli és keleti vidékén kutatta a család- és munkaszervezetet, a jogszokásokat, az öltözködés szokásait. A jelenségek sokoldalú megfigyelésével és rögzítésével, összefüggéseik föltárásával tűnt ki. Ezekből a társadalomnéprajzi írásokból egyaránt hiányzik a korszak falukutató irodalmának társadalmi differenciáltság iránti érzékenysége és a történeti érzékenység, pedig szerzőjük rekonstrukcióra törekedett, annak az állapotnak a helyreállítására, amelynek maradványait, emlékeit a helyszínen megtalálta. Mind az általa, mind a Vajkai által készített, alább tárgyalandó falumonográfiákat hasonló vonások jellemzik. Az eredetileg orvosi képzettségű Vajkai alapozta meg a népi orvoslás kutatását. Jórészt korábbi adatok új szempontú rendszerezésével – a népi természetismeret világát rajzolta meg. Fölvetett egy olyan történeti kérdést, a pannon–római hagyomány dunántúli folytonosságát, amire a történeti irányú néprajz előtte elvétve sem gondolt. A kor újdonságaihoz tartozik az első önálló kötetet kitevő, szokásleíró monográfia, Kovács László: A hóstátiak temetkezése (Kolozsvár, 1944) című munkája. Kodály tanítványai, Vargyas Lajos az abaúji Áj község (1941), Járdányi Pál pedig a Kolozs megyei Kide (1943) zenei monográfiáit írják meg. Végre megindul az élő néptáncanyag szakszerű gyűjtése és tanulmányozása, melynek első jelentős alkotása Molnár István Magyar néptánchagyományok (1947) című könyve.

A helyzet változatosságát és összetettségét világítja meg az is, hogy jórészt a keleti örökség bűvkörében föléledtek a kalandos vagy kevésbé kalandos, de tudományos hitellel nem, esetleg alig bíró elméletek és kezdeményezések. Idesoroljuk Berze Nagy János jóval előbb említett mitológiai tanulmányait. Lükő Gábor A



1949)magyar lélek formái című könyvében (1942) a magyar jelképrendszert kívánta megfejteni. Ez a Karácsony Sándor “társaslélektanát” a népi kultúra vizsgálatára alkalmazó munka az 1970-es években némi túlzással a hazai szemiotika előfutáraként interpretálódott. Az igény megfogalmazásában, új területek kutatásba vonásában (jelképek, térszemlélet stb.) megszívlelendő, de túlzottan bizonytalan és nem igazolható képzettársítások, genetikus összefüggések megalapozatlan fölvetései jellemzik.

Vajkai Aurél egész csokorra valót gyűjtött össze a népi építészet kutatástörténetében különösen dúsan sarjadzó délibábos ötletekből. Huszka József tradícióját követte Vámos Ferenc, talán őt is meghaladó képzelőerővel, de még az egyébként értékes történeti anyagot bemutató Balogh Ilona is a Távol-Keletre utalta az erdélyi fatornyok származási kapcsolatait keresőket. A következő részfejezetekben azokat a módszertani és elméleti tájékozódásokat, szaktudományi útkereséseket vesszük közelebbről szemügyre, amelyeket e korszak mozgalmas és színes tizenhat évéből legfontosabbaknak és legjellemzőbbeknek vélünk.

3.1. A paraszti élet egységben látásának igénye és a funkcionalizmusA magyarság néprajza után a hagyományos módszerek és az eredmények felülvizsgálata nemcsak Ortutayban és nemcsak az ő hatására, hanem másokban is, tőle függetlenül előhívta a vizsgálatok szempontjai gazdagításának és teljességének igényét. Többen fordultak – kisebb-nagyobb időeltéréssel – a funkcionalista elmélet és módszer felé, hivatkoztak rá, próbáltak tanulni tőle. Általában azonban jellemző az irányzat magyarországi befogadására, hogy kevesen voltak tisztában lényegével. Továbbá fenntartással kezelték, ami esetenként mégis gyümölcsöző álláspontnak is bizonyult. A történetiség elvével való szembesülésre gondolunk.

Magát a funkcionális antropológiát korábbi etnológiai és szociológiai alapokra támaszkodva az 1920-as években Bronislaw Malinowski fogalmazta meg a néprajztudomány számára. Egyébként őrá hivatkoztak legtöbben a magyar kutatók közül éppúgy, mint Európa legtöbb országában, de az irányzatnak hamarosan több ágazata alakult ki. Nagyon nehéz összefoglalni, mi a közös bennük. A funkcionalista vizsgálat a kultúrát és a társadalmat – mivel legfontosabb tulajdonságuknak tekinti – rendszerükben és szerkezetükben közelíti és elemezve ragadja meg. A másik általános jellemzője az irányzatnak a jelenközpontúság és történelemellenesség. Ez azonban a későbbi szakaszokban módosult.

A funkcionalista tanokhoz Hambruch, W. E. Mühlmann és Schirokogoroff nyomán a klasszika-filológus Marót Károly (1885–1963) került közel, miközben egy bő évtizeden át szorosan kapcsolódott a magyar néprajztudományhoz. Vitafelei nemegyszer fenntartás nélkül a funkcionalizmus képviselői közé sorolták, pedig nem volt az. Elméleti igénye ellenére – vagy talán éppen ezért – több, voltaképp egymással nehezen összeegyeztethető szellemi áramlatból, szüntelen kutató elmével építette föl eklektikus álláspontját. Nem vonhatta ki magát teljesen a szellemtörténet hatása alól sem, habár a történeti beállítottságtól általában idegenkedett. 1949 után azonban eszmevilága és a marxizmus között is talált kapcsolódási pontokat. Több tudományszakra kiterjedő munkássága még nincs rendszerességgel föltárva.

Marót többször is megfogalmazta a magyar néprajz feladataira, jövőbeli haladási irányára vonatkozó gondolatait. Függetlenül attól, mennyiben tévedett vagy menynyiben maradandóak elméleti következtetései, tudománytörténeti érdeme, hogy ismét kísérlet történt a magyar néprajzi kutatások etnológiai távlatba állítására. Marót néhány sajátos fogalmat is alkotott, és megpróbálta azokat meghonosítani. Elképzelésének kulcsa rítustanában található meg. Mint a ritológiai (vagy ritualista) irány magyarországi képviselője, megpróbálta az egész szokásvilágot, a vallást és a népköltészetet a rítusokra visszavezetni, sőt az egész műveltséget, annak minden jelenségét rítusként magyarázni. Tagadta a valóságos hagyományozódást, mert szerinte az átadás alkalmával “minden folytatás és átvétel sajátosan másféle lesz, mint az eredetije volt”. A szellemi élet jelenségeit az ember lelkében található, saját kifejezésével “szublogikus”-nak nevezett, meglehetősen homályos lélektani fogalommal írta le. A tradáláskor újra és újra megnyilvánuló rítusok szükségszerűen történetietlen folyamatot alkotnak: “a rítusszerű jelenségek döntően csak sublogikus és nem történelmi okságos momentumok által lévén meghatározva, ezeknek igazi megértéséhez is nyilván könnyebben juthatunk a történelmi vonás megfelelő elhanyagolásával” (Marót Károly, 1940/a, 274, 275). Ezért vetette el Tylornak a műveltségemlékeket “maradványként”, “csökevényként” magyarázó survival fogalmát, és ajánlotta helyette a folyamatos történéssel szemben az ismételten újrateremtődő jelenségekre vonatkozó revivalt is.

Marót megkülönböztette az általános emberi oksági összefüggéseket vizsgáló és törvények megállapításával foglalkozó etnológiát, illetőleg a saját nép leírását végző etnográfiát, de nem választotta szét őket, hanem az etnológiát a nemzeti alapú etnográfiákra épülő “magasabb rendű rokon tudomány”-ként jellemezte, mely irányítja is az etnográfia fejlődését, és maga is módosulhat annak anyagföltáró tudásától. Véleménye szerint a



1949)“bioetnológia” a legcélravezetőbb irány, mely át tudja hidalni az ember környezetéhez való funkcionális alkalmazkodások közötti különbözőségeket. Ugyanis a tudományt foglalkoztató tények “kizárólag dynamikus egyensúlyteremtésre irányuló folyamatokban élnek, tárgy és (létrehozó) szellem elválaszthatatlan egységéből állnak, mint az ember és környezete alkalmazkodásának eredői. Ilyen körülmények közt sem a »külső« hatások (a világ) apriori nem igazi, zárt objektumok, sem a felfogott és felfogó organizmusunk (az »ember«) nem igazi subjektum. Valójában mindig másképp alakuló bizonytalan struktúrákkal, olyan “élettelen” objektumokkal állunk szemben, amelyek csak funkcionális elevenen, mint egy alkalmazkodási folyamatnak, mint annak a hordozói lehetnek fontosak, amely által létre jöttek s amelyre ekként jellemzőek” (Marót Károly, 1940/a, 289).

A bioetnológiának úgy kell befolyásolnia a magyar etnográfiát, hogy a környezet hatására az etnikumban kialakult lelki tulajdonságokat, viselkedési formákat, magatartásokat, még pedig a reá egyedileg jellemzőeket mutassa ki. Marót ezt a feladatot természetesen más népek hasonló vizsgálatával párhuzamosan, majd összevetve képzelte el, de sajátságosan itt is elutasította a történeti vizsgálatot, ezzel együtt az “ősi” tulajdonságok keresését és a fejlődéstani nézőpontot, holott az általa javasolt elképzelést ezek segítsége nélkül aligha lehetett volna megvalósítani.

Éppen ezen a ponton vitatták gondolatmenetét legerősebben. Gunda Béla A funkcionalizmus kérdése a néprajzban (1945) című tanulmányában és Tálasi István a Néprajzi életünk kibontakozása című tudománytörténeti munkájában (1948) részletesen foglalkozott Marót nézeteivel. Mindketten elismerték elméleti igényességét és azt, hogy etnológiai gondolkodásra sarkall, de elutasították ahistorikus megközelítését. Különösen Gunda, aki egyébként igen lényegesnek ítélte a funkcionalizmus szerkezetföltáró szerepét, hiszen a kultúra nem elemek halmaza, meghatározott struktúrája van. Tálasi inkább Gundával való egyetértését fejezte ki. Részletekbe kevésbé bocsátkozott, de semmiképpen nem tartotta módszerét alkalmasnak például a gazdálkodás jelenségei tanulmányozásához. Gunda kifejtette, hogy a funkcionális jelenségeknek is van történetük, és a kultúrában megfigyelhető gyakori funkcióváltások, amelyek mozgásban tartják az egész hagyományt, csak történeti kialakulásukban érthetők meg.

Tálasi István idézett munkájában azt írta, hogy “az újabb néprajzi nemzedék egy része már tudatosan funkcionalista, vagy pedig hajlamot érez iránta” (Tálasi István, 1948, 19). Visszatekintve inkább a mondat második felét találjuk igaznak. (Bár közbevetőleg meg kell jegyeznünk, hogy egy-két éven belül egyáltalán nem lett előny funkcionalista meggyőződést hangoztatni a magyar néprajzban, minthogy az leegyszerűsített értelmezésben idealista beállítottságot jelentett a marxizmussal szemben. Így valószínűleg sokan elfojtották magukban meggyőződésüket.)

A funkcionalizmus iránti hajlam a paraszti élet, a hagyomány teljességében való megközelítésének törekvésében jelentkezett leginkább. Az igény gyakorlati megvalósítására alkalmasnak mutatkoztak az ekkor már Európa-szerte elterjedt néprajzi falumonográfiák. Ezek két szempontból is újdonságot hoztak a magyar néprajzba. Megkövetelték a megszokott gyűjtői forma, a parasztok közé látogatás, a hoszszabb-rövidebb interjúk készítése helyett a tartósan a parasztok között lakást, a megfigyelést és a folytonos kérdezést. Ezek etnológusi módszerekhez közelítettek. Másodszor pedig a végső cél nem a történeti rétegek, hanem egy adott közösség életmódjának jelenbeli elemző, társadalomnéprajzra is törekvő leírása volt.

Fél Edit Hartáról (megjelent 1935-ben) és Kocsról (megjelent 1941-ben) készített könyvei vállalták az úttörést. Vajkai Aurél szentgáli monográfiájának törzsanyagát ekkor, 1942-ben gyűjtötte, de maga a mű csak 1959-ben látott napvilágot. Fél Edit a hartai kötetet – előszavában, a vizsgálat sokrétűségére utalva, még a kultúrtörténeti iskolát képviselő Gräbnerre és Frobeniusra hivatkozva – “polygraphiának” nevezi. Mind ennek, mind a kocsi monográfiának újdonsága volt a jelen funkcionális leírása, ha szerzőjük nem fordított is teljesen hátat a történeti-művelődéstörténeti nézőpontoknak. A kiérleltebb kocsi monográfia a paraszti társadalomvizsgálatnak például Magyarországon olyan, addig alig alkalmazott szempontjait tartalmazza, mint a háztartások pénzforgalmának (Jankó készített hasonlót az osztjákoknál) és a vagyonleltárak (párhuzamosan különböző gazdasági helyzetű családoknál) bemutatása. Kocs vizsgálata a Magyary Zoltán által vezetett Magyar Közigazgatástudományi Intézet Komárom megyei vizsgálatának keretében készült, egyidejűleg a néprajzi szempontból addig elhanyagoltabb Dunántúl etnográfiai ismereteit gyarapította. Az etnikailag és vallásilag izolált Harta viszont alkalmasnak bizonyult a XVIII. századi német telepesek kulturális beilleszkedésének vizsgálatára. A sorba tartoznak még Vajkai Aurél cserszegtomaji tanulmányai: Cserszegtomaj, egy hegyközség élete (1939) és az Élet a cserszegtomaji házban (1948/b). Az utóbbi különösen szemléletes példája a funkcionális leírásnak. Nem az építmény “életrajzát”, a megépítés történetét, anyagát és szerkezetét tárgyalja, mint addig a népi építkezéssel foglalkozó dolgozatok, hanem azt, hogy a házat a benne élők rendeltetésszerűen miként használják. Határozottan társadalomnéprajzi foglalatú Márkus Mihálynak a nyíregyházi szlovákokról (tirpákok) készített könyve: Bokortanyák népe (1943). Nem tagadja meg a történeti érdeklődést ez sem, viszont legsikerültebb fejezetei funkcionális leírások. Amikor vitatjuk Tálasi István észrevételét a funkcionalizmus



1949)tudatosulásáról, hasonló esetekre gondolunk. A kutatók többségére inkább a “hajlam” volt jellemző. Sőt ami a két utóbbi szerzőt illeti, még találóbbnak érezzük, ha “ösztönös funkcionalizmus”-ról beszélünk. Nem egyik vagy másik elmélet tudatos elsajátítása mutatkozik meg munkáikban, hanem az élet minél sokoldalúbb megörökítésének kívánsága, amit némi túlzással természetes, pusztán tüzetes tudósi tájékozódásnak is minősíthetünk.

A funkcionális etnológia magyarországi befogadásának folyamatával párhuzamosan korán fölbukkant a prágai nyelvészeti iskola hatása is, mert nem lehet ebben az esetben befogadásról beszélni. Ugyanis Márkus Mihály, mint funkcionalista etnográfiai műveket frissen, de anélkül ismertette a Néprajzi Értesítő 1938-as és 1939-es évfolyamában Bogatirjovnak a színjáték jeleiről és a morva–szlovák viselet funkciójáról írt tanulmányait, hogy észrevette volna bennük a nagyszerű és érdekfeszítő újdonságot. Mégis akadt egyetlen korabeli magyar néprajzi könyv (Putz Éva: A kolonyi lagzi. 1943), mely teljes egészében a prágai nyelvészkör kisugárzásának hatására készült. Nem tudható azonban, hogy ez a komplex lakodalomelemzés mennyiben a tragikus körülmények közt fiatalon elhunyt szerző munkája vagy a sajtó alá rendező, a pozsonyi egyetem dialektológiai intézete vezetője, a neves strukturalista nyelvész, Arany A. László műve. A kérdés abból a szempontból közömbös, hogy a könyv sokáig méltatlanul elfeledett előzménye a magyar folklorisztikában majd csak az 1960-as években hódító strukturalizmusnak és jeltudománynak. A háború vége felé megjelent kötetet az államhatár elszigetelte a magyarországi olvasóktól. Formátuma, kiállítása is inkább azt sugallta, hogy album, és nem új fölfogást képviselő tudományos mű. Mégis, aligha járunk messze a valóságtól, ha arra gondolunk, hogy a formális akadályok nélkül sem váltott volna ki mélyebb hatást A kolonyi lagzi, mint így. Kovács László a kolozsvári Termésben 1944-ben mint “eltévelyedést” keményen bírálta. Dacára a fiatalok növekvő érzékenységének és érdeklődésének, a magyar néprajz egészében lépéshátrányban volt a párhuzamosan kibontakozó külföldi iskolákkal. A néprajz példája nem elszigetelt. A prágai iskola nem járta át a magyar nyelvtudományt, irodalomtudományunkról nem is beszélve.

A szemléleti és módszertani változások, a történelemellenes funkcionalizmus befolyása és a tradicionális tudománytörténeti irányvonal közötti ütközés nemcsak feszültséget okozott, amit Gunda és Tálasi kifejeztek, hanem sajátos kettős rétegződést alakított ki a magyar néprajzon és az egyes kutatók munkásságán belül. Ez a kettősség szerencsés volt, amikor a funkcionális és a történeti vizsgálódás ötvöződését hozta, úgy ahogyan már Ortutay a Magyar népismeretben, és később Gunda is sürgette. De nem mindig alakult a kívánt módon az eredmény, alkalmanként új ellentmondásokhoz is vezetett a módszerek találkozása. Alább mindkét változatra példákat sorolunk föl.

3.2. Új összegző kísérletekA népviselet-vizsgálatokkal foglalkozó Fél Edit Györffy István hagyományos tárgyi néprajzi módszerét finomítva követi, de fölismeri az öltözködésben a társadalmi helyzetet és a kapcsolatokat kifejező funkciót is. A nagy etnológiai olvasottságú Gunda Béla (1911–1994) a történeti kutatással bővülő funkcionalizmus alkalmazásának szükségességét emeli ki elméleti tanulmányában, és keresi magyarországi előzményeit, ugyanakkor némelyik anyagi műveltségről szóló dolgozata Bátky kultúrtörténeti, ám a történetiség ellen vétő problematikus örökségrészét viszi tovább. Tálasi István változásvizsgálatokat végez az alföldi állattartásban, ám közben változatlanul az eltűnő állatfajták műveltséganyagának biztosít elsőbbséget. Szembetűnő, hogy Ortutay Gyula, mint hamarosan látni fogjuk, csak egy szűkebb területen, a népmesekutatásban teljesíti a maga által meghirdetett programot. A társadalomkutatói szempontokkal a teljesség igénye még világít a tudománynépszerűsítő Kis magyar néprajzban (Budapest, 1940), de Ortutay nem ír többé például olyan újdonságszámba menő társadalomnéprajzi munkákat, mint a magyar parasztság szerelmi életéről szóló korábbi dolgozatai.

A korszerűbb és a hagyományosabb szemlélet képviselői, a pályakezdő fiatalok és A magyarság néprajzában szereplő idősebb kutatók együttesen szerepeltek a magyar néprajz legfrissebb eredményeit külföldi ismertetésre szánt Ungarische Jahrbücher 1938. évi néprajzi számában. Noha korántsem fedi a kötet a népi kultúra minden területét, de mint tanulmánygyűjtemény fölfogható a négykötetes kézikönyv utáni első anyagközlő-összefoglaló kísérletként. Jelentőségét külön összefoglaló címmel (Ungarische Volkskunde) igyekeztek hangsúlyozni. Viski írta hozzá az előszót, Györffy és Bátky a pásztorkodásról, illetőleg a házkutatásról szóló eredményeiket tették ismét közzé; Cs. Sebestyén Károly a bútorokról értekezett. A tudománytörténeti-elméleti alapvetést a nemzedékükhöz tartozó, a néprajzban azonban csak akkortájt jelentkező Marót Károly írta meg és adott hangot történetiségellenes nézeteinek. Igaz, anélkül tette, hogy kortársaival, az idősebb szerzőkkel élesen szembefordult volna. Csakhogy épp a fiatalok ebben a kötetben többségükben olyan dolgozatokat publikáltak, melyek inkább a korábbi nemzedékek fölfogásához kapcsolódtak, így egyáltalán nem sikerült egységesre a külföldnek szóló bemutatkozás. Bár Vajkai Aurél tanulmány formátumú írással ünnepelte és ismertette az Ethnographiában mint



1949)korszaknyitó tettet: végre van határozott célja és programja a magyar néprajznak; ma azonban úgy látjuk, hogy a lelkes hang inkább a fiatal nemzedék biztatásául szolgált, semmint igaza lett volna az új tudományos szakasz beköszöntének hirdetésében. Kovács László itt adta először közre az első nagyszabású magyar eszköztörténeti tanulmányt (az ekékről). Palotay Gertrúd Viski nyomdokain a magyar hímzések történeti rétegeiről értekezett. Szabolcsi Bence Kodály munkásságához kapcsolódott a magyar népzene Kelet–Nyugat közti helyzetének megrajzolásával.

A szemléleti váltást és az említett kettősséget ennél a tanulmánygyűjteménynél szemléletesebben dokumentálja a Bartucz Lajos által szerkesztett A magyar nép című kötet (1943). Népszerűsítő köntöse miatt megfeledkezett róla az utókor, pedig új anyagot is közölt, szerkezetével nemcsak újabb összefoglalási kísérletet, hanem etnológiai-antropológiai kitekintést is ígért. Más kérdés, hogy benne a már teljes létszámban (a szerkesztő kivételével) az új nemzedékhez tartozó szerzők, köztük társtudományok (földrajz, szociológia) képviselői ezt a célt nem tudták maradéktalanul teljesíteni. A századelő után az etnográfiától egy időre elkanyarodott fizikai antropológia ezúttal ismét helyet kapott a néprajzi összegzésben – csakúgy, mint az “ember földrajz” korszerűbb változata – a környezetalakító embert helyezve előtérbe. A néprajzi csoportok fejezete a magyarság kulturális örökségének összetettségét a tematikus-tárgytörténeti megközelítéstől eltérő szempontokkal kívánta érzékeltetni. Külön fejezetet kapott a paraszti társadalom (Erdei Ferenc). Egészen újként jelentkezett az anyagi kultúra “életmód” és a szokások–vallás–hitvilág “a parasztélet rendje” találó címek alatti összefoglaló tárgyalása. A teljességet csorbította, hogy a népköltészet és a népművészet mellől hiányzik a zene és a tánc, egyébként a kép az adott szűk terjedelemben kereknek mondható.

Mit tapasztalunk azonban, ha a szűkebb értelemben vett néprajzi fejezeteket olvassuk? Nem az a gond, hogy az egyes szerzők korábbi véleményüket ismétlik, vagy mások eredményeit ismertetik, hanem hogy anyaguk bemutatásakor nem egyszer túlzottan visszahajlanak a meghaladni kívánt tradícióba, pedig ezt a kötet újszerű szerkezete nem kívánná. Gunda Béla például a néprajzi csoportokat gyakran egymásra nem vonatkoztatható vonásokkal jellemzi. Vajkai Aurél kivételével, aki igyekszik a leíráson a részletek elszigeteltségéből adódó réseket az életmód-bemutatás természetes kötőszövetével kitölteni, túlnyomó az Ortutay által “katalogizálás”-nak nevezett tematikus hagyományismertetés. Különben maga Ortutay sem kivétel, mert a népköltészetet nem általában tárgyalja, hanem mindössze négy műfajra szűkítve (dal, ballada, mese, dramatikus játék) mutatja be. Végül a bírálattal ellentétben mégis azt kell mondanunk, hogy a már méltatott szerkezet és a fejezetek átfogó tematikája okán a könyvnek a tudománytörténet folyamatában előremutató jelentősége van. Jóval modernebb a szemlélete A magyarság néprajzáénál, habár terjedelmi okokból anyagközlésben meg sem közelíti. Nem kevésbé lényeges, hogy utóbb majd három évtizedig nem jelent meg semmiféle újabb önálló összefoglaló mű a magyar népi kultúráról.

Az elszigetelt ágazatokkal szemben a teljesség megvalósítása nemcsak a funkcionalizmusra tekintők követelése volt. Lükő Gábor első könyvét, amelyet a moldvai magyarokról írt, Fél Edit hartai monográfiája mellé is lehetne állítani, mint a diaszpórakutatás remek példáját (1936). Ő azonban a beilleszkedést történeti-összehasonlító módszerrel vizsgálta, és noha voltaképp összetett, nem leíró jellegű tájmonográfiát készített, erősen kötődött a hagyományos kérdésfeltevéshez, amenynyiben a csángók eredetére is választ keresett, vagyis XIX–XX. századi emlékanyagból igyekezett XIV–XV. századi állapotokra következtetni. Nem sikertelenül, mert az észak-erdélyi származást utóbb a történetírás igazolta. Hamarosan határozott fordulat állt be nála. A magyar lélek formáinak előszava alapeszmeként már a következőt hangoztatta: “Népművészet, népköltészet és népzene együtt élnek a falusi ember lelkében, csak mi, városiak szedtük szét őket. Az analízis mindig jogosult. Az óra szerkezetét sem ismerheti meg, csak aki szétszedi. De ügyeljen aztán, hogy össze is tudja rakni! Mi eleve lemondtunk a szintézisről, mikor személy szerint is másra bíztuk a három művészet emlékeinek gyűjtését és tanulmányozását” (Lükő Gábor, 1942, 5). Csak sajnálható, hogy ennek a nagyon igaz szempontnak az érvényesítése a korábban megnevezett okokból nem sikerült neki.

3.3. A magyarságtudománytól az európai etnológiáigA magyar nép című kötet Bartucz Lajos hungarológiafogalmát fejezte ki. A hungarológiai foglalatú népismerettel már száz esztendővel korábban találkoztunk, magát a kifejezést azonban nem használták. Gragger Róbert alkalmazta a húszas években a magyar etnikummal és kultúrával foglalkozó tudományok halmazára. Ez az elgondolás öltött testet a Királyi Magyar Egyetemi Nyomda említett sorozatában. Bartucz a maga önálló kötetében már az egyes ágazatok (beleértve a fizikai antropológiát is) szorosabb és gondolati rendben történő összehangolását hangsúlyozta, ami interdiszciplináris vizsgálatot, továbbá a magyarság és környezete kapcsolatainak kutatását jelentette, de nem azt a filozofikus fogalmat, a magyar művelődés jellegével foglalkozó ön- és helyzetismereti tájékozódást, amit a szellemtörténet égboltja alatt Németh László fölvázolt.



1949)Bartucz elképzelése annak a húszas–harmincas években jelentkező új történésznemzedéknek a törekvéseihez igazodott, amely a magyar történetírást részben új ágazatokkal, részben tudományközi együttműködés fokozásával élénkítette és gazdagította. Gondolunk Mályusz Elemér település- és népesség-, Szabó István település- és parasztság-, Hajnal István technika- és társadalom-, Domanovszky Sándor gazdaságtörténeti munkásságára. Idetartozik László Gyula újító kezdeményezése is, aki a honfoglaló magyarok életmódját a régészet és néprajz összekapcsolásával írta meg.

Az 1930-as évek közepétől a kulturális kormányzat egyre nagyobb támogatást adott a hungarológia körébe sorolt tudományoknak. Különösen megnőtt ennek jelentősége, amikor 1938-ban Teleki Pál lett a kultuszminiszter, aki az addigi, a nemzeti eszmét hangoztató, a szomszédos népekkel és nemzetiségekkel szemben a nemzeti tudat erősítését szorgalmazó, az elsősorban Trianon revíziójára tekintő programokat politikai óvatossággal, de határozottan kiegészítette azzal, hogy a társadalomtudományoknak a német terjeszkedés veszélye ellen is föl kell venniük a küzdelmet. A szükséges korszerű forma, a tudományos intézet alapításának gondolata úgy valósult meg, hogy abban a néprajz is helyet kapott.

Komplex néprajzi intézmények már Semayer (1916) és Sebestyén Gyula (1920– 1921) tervezeteiben szerepeltek. Bátky Zsigmond 1933-ban megfogalmazott javaslatai között is találkozunk a “néptanulmány központi kutató intézmény” ötletével. Györffy művelődéspolitikai röpirata megismételte ezt. 1939-es megjelenésekor már állt a Táj- és Népkutató Központ. A tudományos tervek kiforratlanságára és a nehéz háborús viszonyokra, politikai fordulatokra jellemzően ez az intézmény 1938 és 1949, az alapítás és föloszlatás között többször változtatott nevet, noha kutatási célját alapjában megőrizte, ha módosította, nem szűkítette, hanem bővítette. 1941-ben a Teleki Pál Tudományos Intézet kebelébe tartozott. Ennek volt a “…feladata a magyarság s a vele együtt élő és szomszédos népek életének-történetének, állami és társadalmi berendezkedésének, gazdasági és művelődési állapotának – módszeres tanulmányozása és ismertetése” (Kisebbségi Körlevél, 1942, 53). 1946-ban pedig mint Néptudományi Intézet “…célja a magyarság néprajzi, népnyelvi, embertani és néptörténeti kutatása és a kelet-európai népek ilyen irányú kutatásainak megismertetése” (Ethn. 1945, 80).

Az intézmény története föltáratlan és megíratlan, de kiadványai és a róla megjelent híranyag alapján megállapítható, hogy a kedvezőtlen viszonyok ellenére, rövid idő alatt hatalmas és értékes munkát végzett. Sorozatnyi gyűjtőutat és kutatótábort szervezett, jórészt olyan vidékekre, amelyek korábban a trianoni határok miatt hozzáférhetetlenek voltak, majd a háború után ismét elérhetetlenek lettek a magyar kutatás számára. Részben megvalósította az Ortutay Gyula által ajánlott migrációs kutatást az áttelepített bukovinai székelyek között. Nyomtatásban megjelent eredményei között a legjelentősebb volt, hogy kezdeményezte és kiadta az igen rövid idő alatt írt Magyar Népkutatás Kézikönyvének füzeteit (1948–1949). A több mint kéttucatnyi egységből álló – 1949-ben a föloszlatással sajnálatosan meg szakadt – sorozatban a néprajzé volt a főszerep. Mellette a fizikai antropológia, a régészet és a nyelvjáráskutatás jutott szóhoz. A Magyar Történettudomány Kézikönyve és A Magyar Nyelvtudomány Kézikönyve (1920-as, illetve 1930-as évek) adták a mintát. Mint minden sokszerzős műben, a résztvevők ezúttal is tehetségüknek és fölkészültségüknek megfelelően egyenetlen teljesítményt nyújtottak. Egészében azonban a töredékes sorozat is nagy értéket képvisel: alapvető könyvészetet tartalmaz, és alkalmanként kutatási feladatokat jelöl meg. Igaz, ismét szemben találjuk magunkat bizonyos kettősséggel, a kétarcúság ellentmondásával: komplex célú intézeten belül erősen tagolt tematikus rendben valósult meg a munka. Nem lehet figyelmen kívül hagyni a technikai könnyebbség szempontját, ami miatt mégis a hagyományos tudománytörténeti elvek nyomvonalán vették számba az addigi eredményeket. Kevés szerző újított emlékezetes módon. Elsősorban Tálasi István úttörő tudománytörténeti tanulmányára gondolunk vagy például Vajkai Aurél összegzésére, mely Népünk természetismerete címmel, következésképpen más nézőpontokból, differenciáltabban tekintette át, amit korábban jórészt a gyűjtögetés címszava alá soroltak.

Regionális kutatóintézetek is alakultak. Kiemelkedően értékes munkát végzett a kolozsvári Erdélyi Tudományos Intézet (1940–1945). Továbbá megszervezték Pécsett a Dunántúli Tudományos Intézetet (1943-tól) és Szegeden az Alföldi Tudományos Intézetet (1943–1949).

A tudományközi együttműködést legszélesebb körben valósította meg a Pázmány Péter Tudományegyetemen a korszak kiváló tudósait és oktatóit összefogó Magyarságtudományi Intézet (1939–1949). Itt a történettudományé volt a vezérszerep, de hangsúlyos helyet kapott a néprajz is az irodalomtudomány és a nyelvtudomány oldalán. Már ebből látható, hogy a táj- és népkutatásnál szélesebb, az egész nemzeti művelődésre irányuló érdeklődést képviselt az intézmény. Egyik oldalról föl lehet róni, hogy alig tettek kísérletet az intézet nevében szereplő fogalom tisztázására, a másik oldalról viszont igaz, hogy a tudományos eredmények gyors publikálása sokat nyom a tudománytörténet mérlegén, és kifejezi a munkatársak elméleti tájékozódását. A Magyarságtudományi Intézet folyóiratot és hét könyvsorozatot adott ki, tudományos értekezleteket szervezett, ösztöndíjakat biztosított. Az előadás-sorozatok anyaga az arcélt igen élesen megmutató kötetekben látott napvilágot. Itt



1949)találjuk a már taglalt Úr és paraszt a magyar élet egységében (Eckhardt, 1941), Erdély és népei (1941), A magyarság és a szlávok (1942) és A magyarság őstörténete (1943) kiadványokat. Az intézetnél jelentek meg Erdei Ferenc A magyar paraszttársadalom, Ortutay Gyula Fedics Mihály mesél (bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel kíséri Ortutay Gyula, Budapest, 1940, ÚMNGY 1.) és az Új Magyar Népköltési Gyűjtemény első kötetei: Fél Edit kocsi, Vargyas Lajos áji zenei monográfiája stb.

A kiemelt hungarológiai elv – kétségtelenül magában foglalva a nemzeti kérdés fontosságát – nemhogy nem zárta ki a szomszéd népekkel foglalkozást, hanem minden tudományágtól, így a néprajztól is várta a választ a magyar etnikum európai beilleszkedésének problematikájára. A magyar néprajztól – tudjuk – nem volt idegen a szomszéd népek és nemzetiségek megismerése, ezúttal a kapcsolatkutatás és a magyar hatások számbavételének feladata sem. Szerepelt Sebestyén Gyula 1920-as tervezetében, és megvalósult a Trianont közvetlenül követő legsivárabb, legszűkebb látókörű években is Bartók Béla és Róheim Géza munkásságában. Végső soron beleillett az őstörténeti érdeklődésbe is, hiszen az egyre erősödő kritikai szellem megkövetelte, hogy a lehető legszélesebb körben, ne csak a bizonyított vagy feltételezett nyelvi rokon, etnikai rokon népekkel, hanem a szomszédsággal is történjék meg az összehasonlítás.

A fejezet címében talán furcsának tetszik a szokatlanul távol eső kutatási eszmék összekapcsolása, ezen a ponton azonban elérkeztünk oda, hogy a szomszédokkal való kulturális viszonylatokat vizsgáló magyarságtudomány végső soron összefüggésbe juthat a földrészünk néprajzi egységét hangoztató európai etnológia irányzatával, melyhez minden egyes etnikum kutatása kapcsolódhat, ha a saját nép európai beilleszkedését firtatja. Az újabb kelet-közép-európai vizsgálatok sorában Fél Edit (Harta) és Lükő Gábor (Moldva) könyvei mellett kell említeni Márkus Mihályt, aki a szlovák, az idősebb Pável Ágostont, aki a szlovén kapcsolatokkal foglalkozott dolgozataiban, végül pedig Gunda Bélát. Ő a legszélesebb körben tekintett szét ezekben az években, délszláv, szlovák és román viszonylatban igyekezett föltérképezni a magyar népi műveltség kapcsolatait. Az évszázados hazai tudománytörténeti és közelebbről a kiemelkedő kortársi eszmei ösztönzések nyilvánvalóak. Bartók Béla ekkortájt írta a kisnépi nacionalizmusokon fölülemelkedő nevezetes cikkeit, Németh László pedig a kelet-európai népek irodalma közötti hasonlóságokról, a kultúrák közötti hidakról szóló tanulmányait.

A húszas évek bezárkózó tendenciája után a magyar néprajz ismét távolabbra tekintett, igyekezett tudományos kapcsolatait szélesíteni. Noha inkább a szociológia történetéhez tartozik, de a néprajz is részt kért belőle, ezért említhetjük meg idetartozó példaként a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának utolsó nevezetes vállalkozását, a londoni Institute of Sociology Le Play House-ával közösen folytatott dudari (Veszprém megye) vizsgálatot 1937-ben. Ennek alkalmával járt Magyarországon a szociológiai pszichológia jeles képviselője, az Angliában élő német származású Richard Thurnwald, akinek munkássága különben a kultúrkörelmélet bírálatára is kiterjedt. Elméleti tanulmányát az Etnographia közölte 1941-ben, magának a dudari vizsgálatnak a földolgozását és publikálását azonban a háború megakadályozta. Dokumentációjának kiadására tudománytörténeti indíttatásból csak 1987-ben került sor.

Jóllehet néprajzi vonatkozásuk, eredményeik néprajzi érdekeltsége vitathatatlan, nehéz feladat a néprajzi tudománytörténetbe besorolni a kisebb-nagyobb megszakításokkal 1939–1949 között Ivádon (Heves megye) végzett sokoldalú kutatásokat. Ivád európai viszonylatban is egyedülálló demográfiai izolátum. Kisnemesi eredetű lakossága a XVIII. század közepétől földbirtokának megőrzése érdekében mintegy másfélszáz éven át szigorú lokális endogámiában élt. Ezért a kutatókat elsősorban a fizikai antropológia és az élettan kérdései foglalkoztatták, de földolgozták a község történetét, jogszokásait, társadalmát, néprajzát, földrajzi viszonyait is. Ezt a munkát több-kevesebb joggal előzményének tekintheti a kulturális antropológiai tájékozódás. Átfogó értékelése azonban eddig nem történt meg.

Időközben került sor fiatal kutatók észak- és nyugat-európai ösztöndíjas útjaira. Gunda Béla közvetlenül azután tartózkodott Svédországban (1938–1939-ben), amikor Sigurd Erixon meghirdette a történeti és területi együttélés, a közös kulturális hagyomány alapján az európai etnológia, földrészünk egységesen összefüggő néprajzi kutatásának programját. Neki köszönhető Erixon gondolatösszegző tanulmányának magyar nyelvű közlése (Ethn., 1944). Ez a később kiteljesedő irány eszünkbe idézi korai magyar úttörőjének, Róheim Gézának gondolatát, melyet A magyar néphit és népszokások utolsó mondatában így fogalmazott meg: “…Európa népei egyáltalán nem tudják, hogy lelkileg milyen közel állnak egymáshoz” (Róheim Géza, 1925, 339). Végül idetartozik, hogy Gunda szerkesztette a Néprajzi Társaság által Kodály Zoltán hatvanadik születésnapjára kiadott kötetet, mely először közölt egymás társaságában magyar és más közép-európai népek kutatóitól származó tanulmányokat. Az európai etnológia hatása a háborús események miatt mind a kontinensen, mind hazánkban csak később, valójában az 1950-es évektől terjedt el széles körben.



1949)

3.4. A folklorisztika megújulásaNémileg más képet látunk, más kérdésekkel találkozunk, ha más metszetben közelítünk, és a két hagyományos kutatási ágat, a folklorisztikát és a tárgyi néprajzot külön-külön közelebbről vesszük szemügyre. A folklorisztikában vetődött föl több gondolat, elméleti és módszertani kezdeményezés, pedig a Néprajzi Múzeum, a magyar néprajznak változatlanul elismert tudományos központja a folklorisztikában továbbra is jószerivel csak a népzenekutatásnak adott igazi otthont, a folkloristák többsége különböző munkahelyeken másutt dolgozott.

A harmincas évek elején szinte egyszerre tűnik föl a magyar folkorisztikában két ígéretes fiatal tehetség, a születési évre egyidős Honti János (1910–1945) Budapesten és Ortutay Gyula Szegeden. Mindketten nagyon ifjan, 1930-ban publikáltak az Etnographiában. A két ember azonban mind alkatában, mind felfogásában inkább különbözött, mint hasonlított.

A fiatal Ortutayban jóval nagyobb volt a teoretikus igény, Honti viszont filológus volt, de mindketten hajlottak gondolataik esszéisztikus kifejtésére. Ortutay – mint láttuk –, kihúzván a kardot a finn módszer ellen, a funkcionalizmus hívének vallotta magát, de aztán egyik irányzatát sem sajátította el, sőt ami épp első alkotó éveiben a legkorszerűbb folklorisztikai módszerként alapozódott meg, a strukturalizmust sem. Honti is csak nagyon rövid ideig kapcsolódott a tekintélyes finn iskolához, aztán szembefordult vele, lélektani mégközelítéssel kísérletezett, ám ő sem csatlakozott közvetlenül egyik nagy elméleti irányhoz sem. “Módszere leginkább a fenomenológiainak nevezhető irányzat felé hajlott, anélkül hogy ő maga ez irányzat képviselőjének mondta volna magát” – írta róla életrajzi monográfusa (Dömötör Tekla, 1975, 180).

Ortutay a magyar folklórt kutatta, a szélesebb kitekintésű magyarságtudomány híve volt, a germanista alapképzettségű Honti – nagy nyelvismeretére támaszkodva – a magyar népköltészetből kiindulva távoli európai tájak, történetileg a korai középkorig és az antikvitásig visszanyúló folklórjában gondolkodott, sőt az Európán kívüli hagyomány is megjelent érdeklődési körében. Ortutay kedvelt területei a mese és a ballada, a dalhoz már jóval ritkábban nyúlt, a többi műfajt elhanyagolta, noha a szájhagyományozódás általános törvényszerűségei érdekelték. A mese Hontinak is kedvence volt, ő azonban mindig a teljes epikakutatás részeként kezelte, s így ebben a magyar folklorisztikában tradicionálisnak számító ágazatban mélyebbre jutott Ortutaynál. A hősepika és a mítosz kérdéseihez is hozzászólt, valamelyest enyhítve Király György szkepszisét, de nem engedve a szigorú kritikai álláspontból. Ortutay, mint utaltunk rá, a mesekutatásban igyekezett érvényesíteni a társadalmi beágyazottság általánosan meghirdetett népismereti szempontjait. Honti nem társított szociológiai szempontokat műfaji vizsgálataihoz, a terepmunkába épp csak belekóstolt. A magyar folklorisztika történetében egyenesen tragikusnak mondható, hogy mindkettőjük szaktudósi életműve voltaképpen befejezetlen maradt. Honti fiatalon vált a faji törvények és a háború áldozatává. Magatartásában a vitázó-bíráló kedv és a visszahúzódás állandó kettőssége érvényesült. Szívesen mondta el véleményét művekről, irányokról, kutatókról, de legalább ennyire kedvelte a tudósi magányt is. A háborúra készülődés, majd a háború légköre feszítette, erősítette benne a kivonulás vágyát, a minél távolabbra, valóságos és képzeletbeli szellemi szigetre húzódást. Alighanem ezek az érzések uralkodtak volna lelkében akkor is, ha békés korban alkothat. Írásai nem tanúskodnak tudományos vezetői, irányítói, programadó ambíciókról. “Valójában a magyar néprajzi kutatás egyetlen korabeli ágához sem tartozik” – fogalmazta meg róla Dömötör Tekla (1975, 178).

A társadalmi szerepvállalás elől a “tiszta” tudományba húzódó Hontival szemben Ortutay egyre inkább vonzódott a közélethez, s a háború után, noha folyamatosan publikált, fiatalkori írásaihoz mérhető újdonságokkal többé nem állt elő. Számos termékenynek ígérkező gondolatföltevését nem dolgozta ki. Mint a következő fejezetben látni fogjuk, tudományszervezőként és vezetőként teszi nevét emlékezetessé a magyar néprajz újabbkori történetében. A fiatal folklorista Ortutay Gyula nála egy nemzedékkel idősebb európai folkloristákra támaszkodó szemléletének kialakulását Voigt Vilmos tömören így elemezte: “Noha az ugyanitt a »földrajz-történeti iskola« ellenfeleként is fellépett Ortutay Gyula, az elterjedés és a történeti alakulás problémáit mégiscsak így közelítette meg. Jellemző, hogy a magyar népmeséről írott összegző dolgozataiban 1935-től vagy négy és fél évtizeden át semmi lényeges módosulást nem láthatunk: az előadás társadalmi környezetét már legkorábbi írásaiban is felfedezi, a morfológiai vagy strukturális elemzésről legkésőbbi írásaiban sincs egyetlen megjegyzés sem. Ez a Walter Anderson és Kaarle Krohn tanulmányaira építő felfogás az egyik ösztönzője Ortutay Gyula népköltészet-elméletének” (Voigt Vilmos, 1980, 534).

Ennek az ellentmondásnak az árnyékában alapozta meg Ortutay a magyar szövegfolklór egyetlen nemzetközi sikert aratott teljesítményét, a később “magyar” vagy “budapesti” iskolának nevezett mesekutató módszert. Az ellentmondás azért nem hatott zavaróan, mert Ortutayt a földrajz-történeti iskolával szemben a népmese születésének nem a térbeli és időbeli, hanem alkotáslélektani-esztétikai kérdései foglalkoztatták. Az egyéniség és a közösség viszonylatában az alkotó egyén szerepét emelte ki az arc nélküli közösséggel szemben. Ezzel két



1949)oldalról is nagyon határozottan elkülönítette magát más elméletektől: állást foglalt a Naumann nevével fémjelzett “lesüllyedt kultúrjavak” elmélete és a romantikus örökségként a közösség “költői” szerepének kísértése ellenében egyaránt. A gondolat nem volt új az európai folklorisztikában. A XIX. századi orosz kutatók, Azadovszkij, Szokolov, majd a XX. században Bogatirjov alakították. Ortutay az oroszokon kívül a mesterének vallott Marót Károly egyéniség és közösség szerepét vizsgáló poétikai munkájából is szerzett szaktudományi ösztönzéseket. “Magyar ős”-ként pedig épp a szegedi Kálmány Lajos alakja magasodott föl előtte, aki egy kötetben adta ki az egyházaskéri pásztorember, Borbély Mihály meséit. Mindez nem hatott volna annyira az újdonság erejével, ha nem szövődik össze Ortutay friss tereptapasztalataival, szociográfiai érzékenységével, a motívumkutató idősebb kollégákkal való szembefordulás igényével. Annak kimondása, hogy mind az egyén adottságainak kamatoztatásában, a folklóralkotások variálásában, újrateremtésében, mind pedig a közösség ellenőrző szerepkörében (azt, hogy elfogadható-e egy-egy kimagasló folklóralkotó produktuma, végső soron mégis a közösség dönti el, különben nem minősül folklórnak) a társadalmi helyzet befolyása nagyon fontos, a fiatal Ortutay szociális érdeklődése nélkül elképzelhetetlen lett volna.

Az egyéniségkutató módszer alapműve, a Fedics Mihály mesél épp akkor jelent meg, amikor Györffy halála után Ortutay óraadási lehetőséghez jutott a budapesti egyetemen, így folklórszemináriumán azonnal módja nyílt fiatal kutatókat, kutatójelölteket új feladatokkal ellátni (Kovács Ágnes, Banó István, Dégh Linda és mások), akik újabb kiemelkedő mesemondók és mesemondó közösségek repertoárjának összegyűjtésével és vizsgálatával továbbfejlesztették az alapelképzeléseket. Igazán gyümölcsözővé azonban majd az ötvenes–hatvanas években lesznek gondolataik, amikor a dal, a tánc, a zene, a díszítőművészet területein is megkísérlik alkalmazni, a mesekutatásban pedig elmélyítik azokat.

Föl kell figyelnünk arra, hogy a harmincas években a magyar folklorisztikában milyen erjesztő szerepe volt a klasszika-filológiának, általában az ókortudománynak. Az egyetemesség igényét erősítette, a kérdések sokoldalú megközelítését ösztönözte annál az Ortutay Gyulánál is, akinek alapképzettségében helyet kaptak ugyan a latin–görög tanulmányok, de ezek közvetlen hatását nála legkevésbé lehet kimutatni. Honti tudományos tájékozódásában és felkészülésében egy ideig fontos szerepet játszott az ókortudós és vallástörténész Kerényi Károly “Stemma-kör”-éhez való tartozás. (Itt találjuk a későbbi folkloristák közül a fiatal Dömötör Teklát is.) Végül ismét említenünk kell Marót Károly nevét, aki 1917-től a kolozsvári, 1924-től a szegedi egyetemen tartott magántanári előadásokat. Szegeden lett hallgatója Ortutay Gyula.

Marót részint a homéroszi eposzok, részint vallástörténeti kérdések kapcsán találkozott alkotáslélektani problémákkal, majd a folklórral, közelebbről a népköltészet elméletével. Ortutay nemcsak tanult tőle, rátalálva az egyén és közösség viszonyának fontosságára, hanem vitatkozott is vele. Marót a magyar néprajz történetében szokatlanul nagy lelkesedéssel, tanulmánnyal üdvözölte a Fedics Mihály mesél megjelenését, holott kettőjük véleménye egy lényeges ponton nem egyezett. Marót az általa alkotott “közköltészet” fogalommal kapcsolta össze a műköltészetet és a népköltészetet, mint egyetlen “egyigaz költészet”-et. Ortutay ellenben hangsúlyozta a tudatos költő és még a legtudatosabb népi alkotó művészetének különbségét is. Szerinte Marót meghatározása elmossa a közösségi jellegű folklór megkülönböztető alaptulajdonságait. Viszont elfogadhatónak tartotta a “közköltészet” szót mint kifejező erejű terminust magára a népköltészetre.

Marót Károly írásai hosszú idő után elvi jelentőségű vitákat váltottak ki a magyar néprajzban, ám a következő időszak nem kedvezett szemléletének. 1949-ben épp Ortutay Gyula deklarálta a Magyar Néprajzi Társaságban az ahistorikus nézetek elleni harcot (bár nem személyes ellenszenvből), s ez az idős tudóst élete utolsó másfél évtizedében eltávolította a néprajztól. Mind etnológiai, mind folklorisztikai indítványai folytatás nélkül maradtak, ezután már alig hivatkoztak rájuk.

3.5. A tudománytörténeti hagyományt folytató anyagikultúra-kutatásokA néprajznak a tudományos életben elfoglalt helyéről, a pozíciók megtartásáról és továbbfejlesztéséről a nyugalomba vonuló Bátky Zsigmond készített programot tartalmazó tervezetet: Tárgyi néprajzi feladataink és Akadémiánk (Ethn. 1933). Az akadémiai képviseletet – bár Sebestyén Gyula 1920-ban már javasolta – csak 1929-től látta el néprajzi (néptudományi) bizottság, mely néprajzos tagok híján a rokon területek akadémikusaiból és néhány meghívott néprajzkutatóból állt. Az MTA nemzeti tudományokat gondozó feladatára és külföldi példákra hivatkozva Bátky központi forrásokból várt jelentékeny anyagi támogatást a magyar néprajztudomány számára. Javaslatai, melyeket igen tömören fogalmazott meg, hosszú távra szóltak, és jórészt csak évtizedek múlva valósultak meg. A “külterjes” munka helyett tervszerűen összehangolt gyűjtést és kutatást tartott szükségesnek, melyet – erre már utaltunk – egy tudományos intézet irányítana. A célt, a magyar népi kultúrának a nemzeti művelődés történetében meghatározandó helyét néprajzi lexikon, tematikus monográfiák,



1949)bibliográfia és néprajzi atlasz elkészítésével gondolta elérni.

Bátky programpontjainak javával, Viski Károlynak a lebontott millenniumi helyett új szabadtéri múzeum építését felvető javaslatával, Sebestyén Gyula többször idézett memorandumainak számos pontjával Györffy István A néphagyomány és a nemzeti művelődés című röpiratában találkozunk ismét újabb gondolatokkal és művelődéspolitikai kerettel kiegészítetten.

A nagy hatású röpirat mellett Györffy egyetemi tanári működése (1934–1939) hatott irányzatosan a néprajzi vizsgálatok alakulására, különösen az anyagikultúra-vizsgálatokra. A halála utáni negyedszázadban életműve rányomta bélyegét a magyar néprajz történetére. Tételeinek – elsősorban a nomadizmust kiemelő központi ötletnek – igazolása és vitatása során mindenekelőtt tanítványai, majd azok tanítványai fordultak vele szemben, és lassanként cáfolták elképzeléseit. Paradoxon: a honfoglalás kori hagyatékának vélt műveltségi archaizmusokról rendre kiderült, hogy azok többnyire újkoriak vagy késő középkoriak (pl. tanya, szálláskert), de ezáltal épp elhanyagoltabb történeti szakaszok kutatása lendült föl. A Györffy inspirálta témák (település, gazdálkodás, viselet) azonban igazán csak 1950 után váltak nagyszabású tudományos munkák részeivé. Az említett szembefordulás nem volt sem éles, sem programszerű. Merészen eltérő módszertani újítások meghirdetésére – ha a funkcionalizmus általános érvényét nem számítjuk – nem került sor. Még olyasfajta nemzedéki súrlódásnak sincs nyoma, mint amilyen a tekintélyelv alapján álló Solymossy és az általa “tiszteletlenségéért” megdorgált Honti között 1932-ben lezajlott. A Györffy-ösztönzéssel jól összefért a Bátky és Viski nyomán haladók elképzelése, éppúgy mint a Wörter und Sachent hangsúlyozottan a népnyelv és a néprajz kapcsolatával élénkítő Csűry Bálint tanítványi körének munkája. (Innen indult Balassa Iván.) Különben lényeges módszertani ellentéteik nem is lehettek, hiszen végső soron ugyanaz a természettudományos hagyománnyal átszőtt pozitivista örökség mozgatta őket.

Ha föllapozzuk az 1930–1940-es évek Ethnographia- és Néprajzi Értesítő-számait, szabályos mederben folyó, kiegyensúlyozott anyagikultúra-kutatással találkozunk. Változatlanul a leíró-adatközlő kultúrhistóriai szemlélet uralkodik, de a korábbinál elmélyültebb, pontosabb és részletesebb terepmunkára, gazdagabb tárgyválasztásra és új forrásokra (pl. középkori régészet) alapozva. A Bátky által megfogalmazott igénynek, hogy tematikus monográfiákat kell írnia, az új nemzedékből először Tálasi István (1910–1984) tett eleget a Kiskunság népi állattartásáról szóló könyvével (1936). Nem sokkal később ő dolgozta ki részletes programmá a tematikus kutatások fontosságát, egyelőre még csak az Alföld néprajzi vizsgálatára méretezve, de már nyilvánvalóan az egész magyar néprajzra gondolva (1944).

Az anyagikultúra-kutatások erejét dokumentálja, hogy a Bátky által kezdeményezett néprajzi atlasz munkálatai az immár skandináviai tapasztalatokkal fölvértezett Gunda Béla kezdeményezésére a Magyarságtudományi Intézet támogatásával elindulhattak. Ismételten napirendre került a szabadtéri múzeumok ügye. A balassagyarmati (1932) és a veszprémi (1935) múzeum mellett fölépítettek és berendeztek egy-egy, a tájra jellemző parasztházat. Az építkezéskutatás újdonsága volt, hogy sorozatban készültek el – Vargha László, Tóth János és mások jóvoltából – az első szakszerű, mérnöki eljárással készült épületfölmérések. Végül idetartozik, hogy fölmerült egy új magyarság néprajza elkészítésének terve is, a háború azonban közbeszólt.


6. fejezet - VI. fejezet KÖZELMÚLT ÉS JELENKOR. A MAGYAR NÉPRAJZ A XX. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBENA közelmúlt historikusainak és a jelenkor-történészeknek visszatérő gondja, vajon lehet-e egyáltalán szakaszokat, irányzatokat, iskolákat elkülöníteni annak a kornak a társadalmi, művészeti vagy éppen tudományos életében, amelyben élünk. A válasz természetesen igen. De azonnal fölmerül a kérdés: milyen mértékben? A legegyszerűbb és gyakran visszatérő kibúvó arra hivatkozni, hogy nem telt el a szilárdabb értékítélet kialakításához, a kellő objektivitáshoz elegendő idő. S ebben van részigazság. A régebbi korok tudománytörténetében valóban biztosabban eligazodhatunk, ki lehet jelölni egy kutató vagy egy eszme helyét, a közelmúlt szereplőivel szemben viszont olykor nehézséget okoz, hogy jelenünk szereplői is, sőt, köztük gyakran ott találjuk magát a csökkenő bíráló kedvű szerzőt. Utóbb – amikor a jelenbeli nézőpont múltbeli lesz – rendszerint kiderül, hogy az önmagunknak adott felmentés nem mindig igazolható. Az előző korszakokhoz hasonlóan lehetett volna mélyebben és árnyaltabban fogalmazni és állást foglalni. Sokszor más értékek kerültek előtérbe, mint akár a kortárs vélhette, akár az utókor vélheti. Ám ezt a “kockázatot” minden jelenkortörténésznek vállalnia kell.

A közelmúlt fontos dokumentumai vagy nem mindig hozzáférhetők, vagy nem maradtak fenn. Azoknak az életműve, akik ebben a korban váltak néprajzkutatókká, többnyire még nem zárult le. A folyamatok, melyekhez csatlakoztak, melyeket alakítottak és alakítanak, ugyancsak nem mind fejeződtek be. Tény, hogy a magyar néprajz történetének jelenkora valóban “régen”, 1949-ben elkezdődött, és az is igaz, hogy a legalább három évtizeden át keveset változó politikai-tudománypolitikai légkör kedvezett az állandóságnak. 1949-et a politikai párhuzamra utalva Tálasi István nyomán akár mi is a “fordulat évé”-nek nevezhetjük, bár a történetírás újabban – 1947–1949-re utalva – “fordulat évei”-ről beszél, és távolodva tőle egyre inkább kérdés, valóban fordulat történt-e ekkor a magyar néprajzban.

1949 vitathatatlanul határkő: egy program elhangzásának, kezdeményezések és próbálkozások indulásának, szervezeti átrendeződésnek az időpontja. Az azóta eltelt fél évszázad a magyar néprajztudomány több mint kétszáz éves történetében terjedelmes szakasz. Túlzás nélkül elmondható: mind mennyiségileg, mind arányában jóval több kutatómunka folyt és eredmény született ezalatt, mint bármelyik előbbi korban. Nem ilyen egyértelmű a válasz, ha a munka tartalmát, szellemi környezetét, jövő felé mutatását tesszük mérlegre. Nem tudjuk megnyugtatóan tagolni, mert sem olyan kiemelkedő munkák, sem meghatározó kutatói föllépések vagy szervezeti változások nem akadnak, amelyek ebben a fél évszázadban az egész szaktudomány szempontjából nagyobb távlatban olyan jelentősek lettek volna, mint azt korábban a korszakhatároknál tapasztalhattuk. A néprajzkutatók egyre népesebb csoportját az 1930-as évektől már nagyobb számmal inkább a kezdeményezők, mint a korszakokat meghatározó életművek jellemzik, nem úgy, mint a XIX. század második felében vagy a XX. század elején. Igaz, mint bevezető fejezetünkben utaltunk rá, 1949 sem a kiemelkedő munkák megjelenésének és a nagyívű néprajzkutatói pályák kezdetének az éve, hiszen a változás, amitől eltekintenünk nem lehet, kívülről, kényszerítően érkezett. 1950 után mélyreható politikai átalakulás zajlott, mely tudvalévően rövid idő alatt az egész magyar társadalmat fölforgatta, és erőszakosan átalakította.

A néprajztudományban az 1960-as évek derekán és második felében mutatkoztak csoportosan fontosabb események, mint például az akadémiai Néprajzi Kutatócsoport önálló intézetté válása (1967), az átányi monográfia első kötetének megjelenése (Fél Edit–Hofer Tamás, 1969), a nagy közös munkák közül a Magyar Néprajzi Lexikon írásának elkezdése (1969), a Magyar Néprajzi Atlasz anyaggyűjtésének befejezése, párhuzamosan a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum munkálatainak indulása, a vidéki közgyűjtemények személyi állományának megerősödése, a néprajzi könyvkiadás lassú föllendülése és olyan újdonságok jelentkezése, mint a strukturalizmus és a jeltudomány (szemiotika). Az utóbbi kettő kivételével azonban a többi mind kutatástörténeti esemény, mely a néprajzi gondolkodást nem vagy alig alakította, ezért a korszak munkánk logikájába illeszkedő tagolására valójában nem alkalmas. Nyugat-Európa országai az 1960-as években lépnek a fogyasztóinak nevezett társadalomba, nálunk ennek a változásnak a következményei tompultan és később érződnek. A társadalom foglalkozási szerkezetében ugyan lényeges átrendeződés zajlik, de ennek egyelőre csekélyebb a hatása a néprajztudományra.

Sokkal súlyosabbak a századvég-ezredvég történései. Az 1989–1990. évi politikai változások tíz év alatt olyan


VI. fejezet KÖZELMÚLT ÉS JELENKOR. A MAGYAR

NÉPRAJZ A XX. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN

lényeges átalakulást hoztak a vagyoni és tulajdonviszonyokban, a foglalkozási szerkezetben, a társadalom rétegződésében, a mentalitásában, amelyeket statisztikai adatfölvételek és értékelések híján sokszor csupán sejthetünk, de pontosan nem ismerünk. Egyértelmű a népi kultúra folytonos hordozója, hagyományos parasztság majdnem végleges eltűnése. Nagy, összegző tudományos vállalkozások kiteljesülése vagy közelesen várható befejezése is talán egy korszak lezárását ígérik. Szabó Mátyás bírálatában a Magyar Néprajzi Lexikont nevezi tudománytörténeti határkőnek mint egy nagy múltú szemlélet egyik végső alkotását (1980). Sokkal inkább elmondható ugyanez a napjainkban megjelenő, nyolckötetesre tervezett, új kézikönyvről, a Magyar Néprajzról. Végül ma határozottan megfigyelhető a magyar néprajzban az elméleti-módszertani-tematikai újítás általános igénye, ami egyáltalán nem azonos az antropológia iránti érdeklődéssel, noha az antropológiai kezdeményezések jelentkezése szintén tény.

1. A MARXISTA HEGEMÓNIA ÉRVÉNYESÍTÉSÉNEK KÍSÉRLETEA második világháború befejezése után a jól ismert politikai változásokat hamarosan a tudományos élet átszervezése követte. A néprajzot közvetlenül érintette a múzeumok államosítása és a Néptudományi Intézet, egyben az intézeti kutatómunka megszüntetése. A föloszlatási okmányt kultuszminiszterként Ortutay Gyula írta alá 1949 novemberében. A munkatársak egy része vidéki múzeumokba szétszóródva jutott álláshoz. A tudományirányítás és az Akadémia átalakítása mellett a tudományos társulatok vezetésének és szakmai tájékozódásának megváltoztatását is fontosnak tartotta a politika. Ahogyan az Irodalomtudományi Társaságban Lukács György, a Történeti Társulatban Andics Erzsébet, úgy kapta feladatul Ortutay Gyula a magyar néprajz legszélesebb fórumának, a Magyar Néprajzi Társaságnak az elnöke, hogy hirdesse meg a tudományszakban az eszmei-politikai fordulat szükségességét.

Ortutay jelentékenyen együttműködve támogatta a kommunista hatalomátvételt, miközben vallás- és közoktatásügyi miniszter volt (1947–1950). Politikai pályája 1945 után meredeken emelkedett. Baloldali múltja, jó taktikai érzéke, gyors helyzetfelismerő és szónoki képessége lehetővé tette, hogy néhány esztendő alatt a néprajz vezető tisztségeibe kerüljön, és elfogadtassa magát mintegy három évtizedre a tudományszak legfőbb képviselőjéül. A Néprajzi Társaság 1949. június 22-én tartott közgyűlésén az előadásként elhangzó elnöki megnyitót találta alkalmasnak, hogy új irány érvényesítésére szólítson föl. “Szeretném azt hinni, hogy ez a mai közgyűlésünk és a közgyűlés határozatai nyomán meginduló új munkánk jelentős fordulatot ád majd a Társaságunk eljövendő történetének. Meg kell ugyanakkor mondanom, hogy erre a fordulatra nagyon is szükségünk van” (Ortutay Gyula, 1949, 1). Az előadás ellentmondást nem tűrő, igen kemény hangnemben hangzott el. Ha csak Vargha László főtitkár hozzá képest feltűnően visszafogott hangú jelentését nem tekintjük annak, hozzászólások nem voltak. Végül Ortutay Gyulát “közfelkiáltással” ismét elnökké választották.

Maga az előadás két részre oszlik, a bírálatra és vele szoros összefüggésben a programra. Ortutay mint a változó idők szavát megérteni képtelen, a múlt hibáihoz ragaszkodó szakot jellemezte az egész magyar néprajztudományt, és a megújulás egyetlen útját a marxista–leninista elmélet elsajátításában jelölte meg. Dialektikus szemléletet követelt, ugyanakkor a fejlődés állomásait teljesen figyelmen kívül hagyva, egyöntetűen elmarasztalta a néprajz tudományos múltját. Pozitívumként csupán Tessediket és Berzeviczyt, továbbá Bíró Lajost, majd Kiss Lajost, némi fenntartással Marót Károlyt és önbírálattal vegyesen saját ifjúkori munkáit nevezte meg. (Rajta kívül egyikük sem volt céhbeli néprajzkutató.) Marxista előzményt valóban keveset találhatott volna, de sem a periferikus szerepű Kóris Kálmánra, akit más vonatkozásban említett, sem a Sarlósok egy részének etnográfiai próbálkozásaira, sem pedig Erdei Ferenc hatására nem utalt, nem is szólva sok más nem marxista, de mindenképpen értékes örökségről. Ideértjük a történetiség fokozatosan, akadályokkal küzdően, de mégis egyre inkább érvényesülő elvét, melyről egyszerűen kijelentette: “Az igazság pedig az, hogy a magyar néprajz tudománya, egy-két kivételtől eltekintve, szinte alig is volt tekintettel a történetiség szempontjaira” (Ortutay Gyula, 1949, 19). (Közbevetőleg említjük meg, hogy a megdicsért Marót Károly az 1948. évi brüsszeli harmadik nemzetközi antropológiai kongresszusról az Ethnographiába írt beszámolójában épp a túlzott történetiségtől óvott.) Ortutay maga adott példát a történeti elv megsértésére azzal, hogy beszédében egyik napról a másikra elképzelhetőnek tartotta egy szemléleti fordulat végbemenetét. Fölszólalt a citatológia ellen is, ugyanakkor nem fukarkodott Révai Józsefet és a szovjet etnográfusokat bőven idézni.

Ezek az ellentmondások, túlzások és igazságtalanságok a kor jellegzetes tünetei voltak. Ortutay nem sok egyéni színt vegyített hozzájuk. Azt ő sem tudhatta, hogy a követendőnek mondott marri nyelvészet hamarosan ideológiai tévedésnek bizonyul, s a szociológiai látásmód számonkérése sem egészen szerencsés, mert már maga a szó is hamarosan jó pár esztendőre gyanússá lesz, nemcsak a vele jelölt tudomány. Egyébként láthatólag




óvakodott a nyugat-európai iskolák mélyreható bírálatától. Paradoxon az is, hogy épp Marót említett, különben lelkes beszámolójára hivatkozva mondta, “hogy a nyugati néprajz mind Amerikában, mind Nyugat-Európában szinte változatlanul egy helyben topog” (uo. 15). Érzékelhetően tartózkodott a névre szól kritikáktól is, ámbár éles személyes odaszúrás azért akadt a beszédben. Jogosan tette szóvá Fél Edit a magyar népi társadalomkutatásról írt összegző dolgozatának egyoldalúságait, annál elfogultabban kezelte az ugyancsak Fél Edit által szerkesztett Ethnographiát, mint egy a politikai változásokról tudomást nem vevő folyóiratot. Hasonló okból került a vádlottak padjára a Néptudományi Intézet és a Magyar Népkutatás Kézikönyve, a pozitivizmus és a funkcionalizmus. Az utóbbinál azt a distinkciót tette, hogy a funkcionalista etnológiát kárhoztatta, de a “funkciós vizsgálatot” megvédte. Ez nem volt elég. Szerinte a magyar néprajz általában kiszolgálta a letűnt társadalmi rendet, sőt egy része a sovinizmust és a fasizmust is, amellett “narodnyik” és rossz értelemben romantikus volt, elfogadta a népi írók kritikátlan népszemléletét. Mindez általánosságban és kellő adatolás nélkül hangzott el, egybemosva egymástól távol eső időszakaszokat, különböző életműveket, elágazó szellemi orientációkat, és mintha mondandójának igazságtartalma vitathatatlan lett volna.

Mind tartalmában, mind szellemében szorosan összefügg ezzel a beszéddel Ortutay 1951 januárjában akadémiai osztályülésen tartott előadása (Néprajz és kulturális forradalom), mely az időközben kialakult ideológiai rituálénak megfelelően három szempontot emelt ki: a “haladó hagyományok”, azaz a múlt vállalható örökségének számbavételét, az önkritikát és a társadalmi hasznosságot. Ezúttal már nemcsak az előadó ötleteiről esett szó, fölhasználta a kutatások centralizálását célzó “magyar néprajz ötéves terve” megvitatására időközben összeült szűk körű szakmai konferencia anyagát is.

Az utókor számára már közömbös, vajon Ortutay az elvállalt politikai feladatot milyen mértékben teljesítette túl, egyúttal mennyire szánta előlegezett védekezésnek a szakterületet esetlegesen fenyegető támadások ellenében: jobb, ha magunk próbálunk eleget tenni önkritikusan a külső kívánságoknak, mint ha a nyílt beavatkozásig várunk. Mi sem vitatjuk, hogy ragaszkodott szaktudományához, a magyar néprajzhoz és később igyekezett menedzselni, intézményeit erősíteni, a támogatást igénylő nagy vállalkozásokhoz anyagi fedezetet szerezni. Ám filológiai tény, hogy ezek a vádak – melyeknek nem hivatalos utóélete sajnálatosan a közelmúltig tartott – először 1949-ben hangzottak el szaktudományi fórumon, ráadásul aktív politikus szájából. Igaz, a második előadás idején már nem ült bársonyszékben, nemsokára pedig mégis bekövetkezett az újabb külső beavatkozás, most belső kezdeményezésre, Dégh Lindának köszönhetően, a korra jellemző ellenségkeresés jegyében (1953). Bakos József Mátyusföldi gyermekjátékok című kötetét nacionalizmussal vádolva megtámadták, “alacsony eszmei színvonala” és “ideológiai igénytelensége miatt” elítélték, a felelősökre pénzbüntetést róttak ki és a könyvet zúzdába küldték. Ugyanebben az évben a néprajz helyzetét elemző akadémiai vitában Ortutay említett beszédeinek néhány kitételét – mutatis mutandis – a társadalomtudományok akkori vezető képviselői és hangadói visszhangozták.

Noha formáját, személyi vonatkozásait, stílusát valószínűleg nem szabták meg a megbízók, az adott korban alighanem kikerülhetetlen politikai lépés volt az 1949. évi beszéd. Erre vall, hogy Ortutay bár sosem vonta vissza tételeit, nem is kérte számon őket, inkább enyhített rajtuk. A néprajzkutatók pedig utólag keveset hivatkoztak rá, talán azért is, mert Ortutay politikai karrierje nem sokkal ezután átmenetileg hanyatlott. Figyelemre méltó, hogy az 1953. évi vitában a néprajz oldaláról már szóvá tették a feloszlatott Néptudományi Intézet és általában az intézeti kutatóhely hiányát. Kodály Zoltán éppen ugyanabban az évben tudta önállóvá szervezni az akadémiai Népzenekutató Csoportot, mely hatalmas, eredményes tudományos munkát végzett. Tálasi István pedig 1955-ben teljes elismeréssel szólt a megbírált Magyar Népkutatás Kézikönyve füzeteiről.

Ortutay 1949-es beszéde – ha mégoly súlyos és káros ellentmondásokkal terhes, mint fent értelmeztük – programadó részében tagadhatatlanul fölvetett tudománymodernizációs célokat is. Néhány pontját érdemes közelebbről szemügyre vennünk és utóéletét követnünk. Nem volt haszontalan, hogy az összehasonlító vizsgálatokat a korábbinál is jobban a szomszédos népekre irányította, bár szépséghibája a dolognak a szláv hatások egyoldalú kiemelése. Kétségtelen, hogy egy korábbi egyoldalúságot számoltak fel a szovjet néprajztudományra irányított figyelemmel, noha az érdeklődés magán viselte a kötelező időszerűség jegyeit. Például a magyar néprajz – érthető okokból – nem tudott mit kezdeni a gyarmatosítás elleni harc feladatával, amit a szovjet etnográfia kiemelten kezelt. Föltehetőleg nem volt kielégítő, hogy Bodrogi Tibor értekezést készített a Magyarországtól földrajzilag lehető legtávolabbra fekvő sziget, Tasmania kolonializációjáról, ezért a kérdést végül egy oroszból fordított tanulmánygyűjteménnyel oldották meg: Az angol–amerikai etnográfia az imperializmus szolgálatában (Budapest, 1953). 1950–1956 között pedig kiadták a Szovjet Néprajztudomány című sokszorosított időszaki közlönyt, mely ugyancsak fordításokat tartalmazott.

Maga a történetiség mint követendő elv, Ortutaytól függetlenül – tudjuk –, korábban is fölmerült. Ő ezt nyomatékosította, anélkül, hogy jelezte volna az előzményt. Láttuk, hogy a magyar művelődés legkorábbi




szakaszait megismerni akaró néprajz a jelent eredetileg nem önmagáért, hanem elsősorban a múltért tanulmányozta. 1949–1951-ben azonban ez a megközelítés átfogóan már hosszabb ideje nem érvényesült. Természetes, hogy folyamatosan, ekkor is többeket foglalkoztatott az elvi-módszertani tájékozódás iránya, és elégedetlenségüket kifejezték. “Ki kell építenünk a magyar néprajz módszertanát és elméletét, mert így tökéletesebben megértjük az eddig gyűjtött anyagot, a jövő anyaggyűjtését pedig tökéletesebbé tesszük” – írta Gunda Béla (1945, 194). Tálasi István tudománytörténeti tanulmánya hasonlóan hiányolta a szilárd és egységes módszert. Hogy a kérdés mennyire napirenden volt, jellemzően tanúsítja egy pár esztendővel később elhangzott türelmetlen mondat: “A magyar néprajztudomány művelői sohasem tanúsítottak különösebb érdeklődést elvi és módszeri, tudományelméleti problémák iránt. […] Az elvi és módszeri kérdések megoldása terén 1945 óta sem történt lényeges változás” (Bodrogi Tibor, 1954, 581).

Bodrogi ezeket a sorokat nemcsak az Ortutay-állásfoglalás, hanem már az 1953. november 7-én a néprajztudomány helyzetéről folytatott akadémiai vita után fogalmazta. A vitát a mátyusföldi gyűjteményt ért támadást követően a rokon tudományok képviselőinek részvételével rendezték, a könyvvel foglalkozó fegyelmi bizottság jelentésének ugyanis volt egy az elvi kérdések tisztázására felszólító bekezdése. A vita alapjául szolgáló jelentést az akadémiai Néprajzi Állandó Bizottság készítette. Jellege eleve védekező, amellett nagyon önkritikus és óvatosan kezdeményező volt. Elismerte, hogy “az önálló tudománnyá alakult néprajznak legfontosabb hibája kezdettől fogva az elvi kérdések tisztázatlansága, sőt sok esetben az ilyen jellegű igénynek a hiánya volt” (uo. 132), ugyanakkor jóval több pozitív hagyományra hivatkozott, mint nem sokkal előbb Ortutay. Ez az önkép differenciáltan eredményekről és az 1949–1950 óta kibontakozó törekvésekről is számot adott, ám nem hatotta meg a társtudományok képviselőit, akik annál keményebben fogalmaztak. Hozzászólásaik szinte rázúdították a néprajzra a kor jellegzetes politikai kifejezéseibe csomagolva az ideológiai tévelygés vádját: “politikai süketség és apoliticizmus”, a marxizmustól való elzárkózás, a szovjet néprajz eredményeinek felületes interpretálása (Györffy Sándor), a “nacionalizmus” és “a parasztromantika bizonyos maradványainak továbbélése” (Spira György); a feudalizmus idealizálása (Molnár Erik); szovjet cikkek közlésének csökkenése, ateista brosúrák írásának hiánya (Mátrai László). A jelen levő néprajzkutatók, köztük már Ortutay is, továbbá Vargyas Lajos, Vajda László, Gunda Béla, Barabás Jenő – Trencsényi Waldapfel Imre és Szabolcsi Bence támogatásával – védekeztek, de Fogarasi Béla osztályelnök elítélő határozattal foglalta össze a vitát.

Ebben a vitában nagy szerepet kapott a dogmatizmus és a sokoldalú előítélet. Az időközben bekövetkezett politikai enyhülésnek köszönhető, hogy többet hasonló légkörű eseményre nem került sor, a néprajz megbélyegzése azonban nem múlt el nyomtalanul, noha a szélsőséges vádak rendszeres kifejtése elmaradt.

A magyar néprajz az 1950-es évek első felében nagy erőfeszítéseket tett, hogy megfeleljen az új követelményeknek, s ez nem lehetett könnyű. Hiszen a háború előtt a nemzeti tudomány friss szerepében nem tudott igazán megbirkózni az akkori művelődéspolitika kívánságaival. Most ellenkező előjellel hasonlót vártak tőle, miközben a nemzet, a nemzeti kultúra, a nép és hagyományai ismételten más ideológiai értelmezést kaptak. A két háború között a nemzeti tudomány elismert rangja ellenére sem vált valóban ideológiai fontosságú tudománnyá a néprajz – legalábbis a történetíráshoz és az irodalomtudományhoz foghatóan nem –, most ellenben igen gyorsan telítődnie kellett volna egy merőben új, tőle idegen eszmével. Az apolitikus magatartással vádlóknak ebből a nézőpontból tekintve a maguk oldaláról valamelyest igazuk lehetett, de semmiképpen nem merev és szubjektív közelítésükben, differenciálatlan ítéletükben, mely a tudományos eredményeket a politikai elkötelezettséggel cserélte föl.

1.1. A szocialista falu kutatása, városi néprajz, munkásfolklórA jelen kutatása Ortutay beszédében szintén súlyt kapott, elsősorban úgy, mint a tudomány időszerűen alkalmazott jellegének kidomborítása. Jogos volt a követelmény, hogy az ország életében addig sosem tapasztalt mélységben és gyorsasággal következő változások iránt érdeklődjék a néprajz is. A jelenkutatás legfontosabb ágainak az 1950-es években a mezőgazdaság szocialista átszervezésével és a fokozott iparosítással gyors ütemben változó paraszti élet, az addig majdnem teljesen elhanyagolt városi néprajz és vele összefüggésben a munkáséletmód meg a munkásfolklór vizsgálata minősültek. Mindhárom feladat valóban jelentős a tudományszak illetékessége érvényesítésének, továbbépítésének szempontjából.

Ám hamarosan kiderült, hogy a jelenkutatásnak a “falusi osztályharc” tanulmányozására kell irányulnia, “szocialista falu”-nak pedig az a település számított, ahol már előrehaladt a kollektivizálás. Csak irányítottan lehetett kutatni, és viszonylag kevés dolgozat látott napvilágot. Képzeljük el egyfelől a politikai ideálképet, a zenés-táncos-dolgos-jókedvű népet, a kulturális forradalom áldásait, a város és a falu között eltűnő különbségeket, a kuláktalanított falut, ahol az újgazdák után az “ingadozó középparaszt” is eldöntötte, hogy




belép a téeszcsébe, másfelől a kitelepített, nagy számmal perbe fogott vagy másként megalázott birtokos parasztokat, a beszolgáltatást a padlássöprésekig és a sokféle nélkülözést! Ráadásul az első erőszakos termelőszövetkezet-szervezési hullámban létrejövő közös gazdaságok túlnyomó többsége Nagy Imre első kormánya idején fölbomlott.

Csakis ironikusan jegyezhetjük meg, hogy valahol a harmadik világban hasonló, szerves fejlődést megszakító, társadalmat, gazdaságot, kultúrát fölforgató külső beavatkozás milyen tanulságos terepmunkát jelentett volna a volt (vagy akkor még meglévő) anyaországból hónapokra, évekre odatelepülő antropológusok számára. Nálunk egyáltalán nem kerülhetett sor ilyesmire. Lehetetlen volt akárcsak következtetések nélküli helyzetjelentést adni.

A parasztság életének változásáról mégis születtek leíró tanulmányok (Bakó Ferenc, Dankó Imre, Szolnoky Lajos), az elméleti alapvetést pedig a “termelőszövetkezeti munkaközösség” vezetője, Balassa Iván és Kardos László vállalták. Valóban gondot okozott a módszer is. Kardos László akadémiai osztályülésen 1954-ben “a falu szocialista fejlődéséről” elhangzott előadása így részletezte címét: “Hol tart ez a fejlődés? Mik az ismérvei? Mik a törvényszerűségei? Mi pusztul el és mi alakul újjá? Hogyan alakul át a régi újjá? Hogyan születik meg az új?” (Kardos László, 1954, 409) A jegyzeteket és hivatkozásokat nélkülöző terjedelmes szöveg első részében történeti áttekintést nyújtott, a másodikban tradicionális tematizálásban adta elő a változásokról gazdag és friss tereptapasztalatait. Ez a megközelítés a jól megfogalmazott kérdések ellenére sem hozhatott ebben a speciális témakörben igazán új eredményt, mert erősen tapadt a tradicionális kutatások módszertanához.

A budapesti Néprajzi Múzeum irányította (1950-től) a magyar néprajz addigi legnagyobb történeti és jelenkutató vizsgálatát, Tiszaigar – többségben eredetileg agrárproletárok által lakott község – kétszáz esztendős múltjának, változásainak és korabeli állapotának föltárását. A Kardos László (1918–1980) által összeállított és részben megírt kézirat a kor követelményeihez igazodóan, tervszerű csoportmunkával, szakmai és ideológiai vitáktól kísérten elkészült, de hiába szánták mintának, fennakadt a cenzúra szűrőjén, és átdolgozás után sem jelenhetett meg. Kardos a korban megengedhetőnek vélt mértékig és a kívánt nyelvezeten fogalmazva, nem hallgatta el az 1950-es évek politikai túlkapásainak következményeit, a frissen földhöz juttatott parasztság elégedetlenségét, a termelőszövetkezeti mozgalom erőtlenségét és hibáit. Nem sokkal később – 1956-os forradalombeli szereplése miatt elítélték – egy évtizednyi időre távol került a néprajztól.

A tiszaigari vizsgálat körül egy időben kisebb legenda képződött. Sozan úgy értékeli, hogy ha idejében megjelenik, új irányt indított volna el. Az esélyt nem lehet teljesen kizárni, bár az, hogy nyugalmasabb időkben Kardos újra foglalkozott a munkával, mégsem tudta befejezni, nem igazolja ezt a föltevést. Sem ő, sem a munkatársak többsége nem érhette meg, hogy a mű nagy késéssel megjelent, de visszhangot egyáltalán nem keltett (1997). Jelentősége ma már csak annyi, hogy megkísérelte egy község történetének és néprajzának kétszáz esztendőt átfogó leírását.

Az eddigieknél is bonyolultabb ellentmondást rejtett magában az az illúzió, hogy a parasztság, pontosabban, aki paraszt marad, megtartható hagyományos kultúrájában, ha a kívülről érkező romboló, bomlasztó hatásoktól óvják, illetőleg segítik ellenállnia azoknak. Tudjuk, hogy a magyarországi falu életében az 1890-es években váltak szembetűnővé az iparosodás és az urbanizáció hatásai, de a kortársak ritkán ismerték föl ezek kikerülhetetlenségét és differenciált társadalmi befolyását. Általánosítani ezúttal sem lehet. Tény, hogy az akkori néprajzos nemzedék írásaiban esetenként már tapasztalhatjuk, hogy amikor megállapítják archaikus jelenségek eltűnését, nemcsak kulturális romlásnak minősítik, hanem igyekeznek tárgyilagosan értékelni. A két világháború között ez a látásmód erősödött, de nem vált meghatározóvá.

Szemléletváltásról ebben a vonatkozásban akkor beszélhetünk, ha egy folyamat részeként értelmezik a változásokat, egyidejűleg vizsgálják, mit hoz létre a változás, és ehhez képest mérlegelhető – ami természetesen nem kizárt –, hogy valóban kulturális értékek vesznek-e el vagy sem. Jankó János például a torockó–aranyosszéki tradicionális viselet elhagyásának okául elfogadta kiállításának drága voltát. Nem sokkal később a Göcsejt járó Gönczi Ferenc természetes fejleményként fogta föl az archaikus jelenségek eltűnését.

Az 1950-es évek legelején még mindig kevéssé lehetett sejteni a parasztság gyors megszűnését. Látszólag több tényező szólt ellene. A két világháború között a befolyásos politikai erők mind kiemelten fontos nemzetalkotónak tekintették a parasztságot, még ha különböző érvekkel is hivatkoztak rá. Az 1930-as években elsősorban a népi írók és a szociográfusok jóvoltából a parasztság életének alakulása volt a szellemi élet egyik fő vitatémája. A hatalomra jutott kommunista párt pedig jelszóként hangoztatta a munkás-paraszt szövetséget, azaz szavakban politikai szövetségesnek tekintette a parasztokat.

A keményen bírált néprajz számára szinte aranyhídnak tűnt föl, hogy az új rendszer – zsarnoksága ellenére – a




népi kultúra megbecsülését hirdette, sőt ünnepélyes alkalmakon díszletként fölhasználta. A “szocialista falu”-val foglalkozó néprajzi írásokban rendre találkozunk a “régi” mintájára alakuló “új” kulturális jelenségek méltatásával, és azzal, hogy a “népművelés” igényeihez igazodva, hogyan próbált a néprajz aktivista formáknak megfelelni. Mindemellett lépten-nyomon kiderül, hogy nem ismertek olyan elméleti megfontolásokat, amelyek segítették volna ezeknek a jelenségeknek a szakszerű leírását és elemzését. Eredményes folklorizmusvizsgálatokra majd csak az 1970-es években kerül sor egy újabb nagy, ezúttal Nyugat-Európában is hódító folklorizmusdivatot követően.

Ortutay erre a problémakörre később is visszatért, idomulva a hivatalos művelődéspolitikához, amely a folklór elevenen tartását doktrínaként kezelte, ápolásához nemzeti szempontokra hivatkozva igényelte a néprajz segítségét. A népzene- és néptánckutatás közreműködésével például az 1950-es évek elején sikerült átöltöztetni a kárhoztatott Gyöngyösbokrétát az állami és társadalmi ünnepeket egy ideig elmaradhatatlanul kísérő népművészeti revüvé. Akadtak egészen torz ötletek is, mint az, hogy Rákosi Mátyás hatvanadik születésnapja a népi díszítőművészet megújulásának alkalmává lett – ahogyan az Ethnographia névtelen szerkesztőségi cikke megfogalmazta.

E művelődéspolitikai direktívához az egész “szocialista tábor”-ban a szovjet gyakorlat szolgáltatott mintát és kellő tekintélyt. Fölismerhető a háttérben, hogy a Szovjetunióban a falu, különösen a nemzetiségek művelődési életében a paraszti kultúrának látszólag kiemelkedő szerepet tulajdonítottak. Sajátos ellentmondás állott elő: a magyarországi hivatalos művelődéspolitika, miközben elvi vitákban marasztalta el a “narodnyik” néprajztudományt, magát a népi kultúrát piedesztálra emelte. Amikor 1954-ben Moszkvában magyar néprajzi kiállítást rendeztek, a kiküldendő tárgyakat Révai József látnia akarta. A Nemzeti Múzeum üres termeibe összegyűjtött anyagot Balassa Iván, a Néprajzi Múzeum főigazgatója mutatta be neki magyarázatokkal kísérve.

Ismert, hogy a XIX. századi népiesség örökségeként – Györffy István 1939-es programjától is megerősödötten – elevenen élt a néphagyomány újító szerepének gondolata. Azonban a túlhajtás, az illetéktelen beavatkozás, a durva politikai aktualizálás nemhogy új, számottevő eredményekhez nem vezetett, ami eleve kérdéses volt, hanem olykor giccsbe torkollott (a népi együttesek nem egy produkciója mellett a népi iparművészet némelyik terméke), és jó időre lejáratta a népi kultúra – nemzeti kultúra kapcsolata újraértelmezésének ügyét. Ha elfogadjuk azt az állítást, hogy 1949 előtt a magyar néprajzban fölbukkant a tradicionális paraszti műveltség idealizálásának és konzerválásának gondolata, amint igaz, hogy nem általánosan, de előfordult, most még inkább egy történetietlen szemlélet kerítette hatalmába azokat, akik hittek akár csak a népművészet paraszti szintű ideig-óráig való életben tartásában – csakhogy ellenkező előjelű eszmékre támaszkodva.

Halvány eredményt hozott a városi néprajz kutatása. Mibenléte szintén nem kevés problémát vetett föl. Láttuk, hogy amikor a nemzeti kultúra legkorábbi előzményeit kezdték keresni, logikus következményként jórészt a szóbeliségben élő társadalmi rétegek lettek letéteményesei, nálunk a jobbágyok és a hasonló életmódú kisnemes meg libertinus csoportok, parasztok és iparosok egyaránt.

Tisztázatlanok maradtak azonban a kutatás határai: mi tekinthető “városi” vagy “munkás”-néprajznak. A magyar néprajz sosem deklarálta, hogy nem a város, hanem kizárólag a falu műveltsége érdekli, már csak a sajátos kelet-közép-európai agrártelepülés, a parasztság tömegeinek lakhelyül szolgáló, ilyenformán fontos kutatási terep, a mezőváros történelmi súlya miatt sem. Idekapcsolódnak a polgárvárosok hóstátjai is. Ez az érdeklődés annyira erősnek bizonyult, hogy átvészelve a tudománypolitikai kényszer idejét, az 1960-as évektől a helytörténetírással összekapcsolódva, értékes eredményeket mutatott föl. Végül azt sem állíthatjuk, hogy a kutatás nem érdeklődött a parasztság kulturális igényeit kielégítő, egyidejűleg a maga ízlésével is alakító városi céhes, kézműves kisiparos és kereskedő polgárság élete iránt. Igaz, hogy korábban a nagyipari munkásság majdnem teljesen kimaradt a néprajz figyelméből, de nem negatív állásfoglalás, hanem az uralkodó művelődéstörténeti aspektus miatt.

Nem kíván újabb magyarázatot, hogy a városi néprajz az 1950-es évek elején nem jelenthette a polgárság, azaz nálunk a társadalmi helyzetét tekintve visszaszorított, hatalmától megfosztott, világméretű bűnbaknak megtett burzsoázia tanulmányozását, ellenben aktuálisan elsősorban a munkásság és a városba kerülő parasztság vizsgálatát értették rajta. Az 1949-től ideológiai kívánalomnak megfelelni igyekvő tudományszak így sem tudott megbirkózni a munkásság kutatásának feladatával.

Ismételten találkoztunk a szükséges módszer és gondolkodástörténeti megfontolások hiányával. Ezek honosítására és alkalmazására az 1950-es évek elején sem azonnal, sem hosszabb távon nem látszott remény. A két világháború közötti német néprajz városvizsgáló metódusát és több monográfiáját nálunk is ismerték, és a német tudományos élettel érintkezés tradíciójának jegyében akár sor kerülhetett volna elfogadásukra. Csakhogy




Magyarországon nem létezett az a jól körülhatárolható népesség, amelynek vizsgálatában alkalmazhatták volna. Nagy múltú és tradicionális karakterű munkásrétegek nem voltak, csoportjaik Nyugat-Európához képest később alakultak ki, a városi polgárság pedig részben idegen ajkú és társadalmilag hosszú ideig erőtlen volt. Nem alakult ki a paraszti és a hivatásos, magas kultúra között az a fontos populáris műveltségréteg, ami például nyugati szomszédságunkban a csehországi és ausztriai városokban virágzott, és tárgyát képezhette ottani tudományos vizsgálatoknak. Jellemzően nálunk a munkásnéprajzban azokra a foglalkozási csoportokra terelődött a figyelem, amelyek közel álltak a parasztsághoz, következésképp kutatásuk sikerrel kecsegtetett (általában az agrárproletariátus, a kubikosság).

1950 körül nyugati munkákat politikai okokból sem lehetett példaként elővenni. A jelen, a változó falu és a munkások kutatásában sokat segített volna, ha folytatódhat a funkcionalista etnológiai eredmények befogadása. De mint láttuk, a funkcionalizmus ellenséges, de legalább nemkívánatos, “polgári” ideológiának minősült, ugyanebbe a kategóriába került a szociológia és az antropológia is. A másik oldalon napi politikára aktualizált szovjet munkák szerepeltek használhatatlan mintaként. Legtöbben úgy kívánták a feladatot megoldani, hogy csekély módosítással – vagy anélkül – a parasztság kutatásában jól bevált hagyományos módszereket alkalmazták az új területeken. A szocialista falu változásvizsgálatába – mint fentebb írtuk – jobbára amúgy is azzal az előfeltevéssel fogtak, hogy a tradicionális paraszti műveltség értékei átmentődhetnek vagy fölújulnak. Azt hitték, hogy az életmódbeli változások kizárólag az új társadalmi rendszerrel állnak okozati összefüggésben. Nem észlelték az ipari civilizáció ettől függetlenül is feltartóztathatatlan átformáló erejét.

Egy “nagybudapesti néprajzi munkaközösség” alakulásának ötlete 1952-ben vetődött föl, működését két év múlva kezdte meg, de az évtized végére szinte észrevétlenül meg is szűnt. A főváros néprajzát vizsgálók jellemzően előszeretettel keresték föl a frissen Budapesthez csatolt parasztfalvakat (Rákospalota, Rákosszentmihály, Rákoskeresztúr), ahol szívesen foglalkoztak hagyományos témákkal (pl. viselet, lakásbelső). A nagybudapesti munkaközösséghez hasonló sorsra jutott az Eötvös Loránd Tudományegyetem Folklór Tanszékén működő munkásfolklór munkaközösség. A Nemzetközi Munkásdal Bizottság budapesti székhellyel 1961–1968 között állt fenn, majd tevékenység híján föloszlott.

Mindemellett a munkásnéprajzot (1950-től) két területen kezdeményezték: 1. életmód, 2. szájhagyományban élő mozgalmi emlékek. Utóbb elsősorban a szövegfolklórra, a hatvanas években pedig jobbára a zenére korlátozódtak a vizsgálatok. Ez, a korban a többi szocialista országban is konjunkturális téma egy ideig vonzotta a gyűjtőket, csakhogy az anyagfeltárás nehézségei többször hamisításhoz, ezáltal hitelrontáshoz vezettek. 1954-ben például Dömötör Tekla Rákosiról szóló salgótarjáni “bányászfolklórt” adott ki. Olyannyira óvatosságra intettek a hasonló esetek, hogy a kutatást korábban szorgalmazó Ortutay Gyula 1968-ban a Katona Imre által összeállított népi lírai antológiából (Magyar népdalok. I–II. Budapest, 1970) mint szerkesztő a munkásfolklórt kihagyatta. A néprajz úttörése néhány ponton mégis értékesnek bizonyult. Amikor az 1960-as években a munkásmozgalom-történet és az újkori muzeológia szakmailag megerősödött, és szárnyai alá vette a témát, ezeket a mérsékelt eredményeket hasznosítani tudta, ám ezzel az ipari munkásság kutatásának ügye, ha ismét nem is maradt ki teljesen a néprajzi érdeklődésből, de a peremére került. Egy területen széles körű összegzés azonban készült: A parasztdaltól a munkásdalig (szerk.: Katona Imre, Maróthy János, Szatmári Antal, Budapest, 1968). Sajnálatos, hogy az egész folyamat értékelése – elsősorban nem az egyenetlenségről tanúskodó viszonylag kisszámú publikációra, hanem a feldolgozatlan adattári anyagra gondolunk – eddig nem történt meg. Az új néprajzi kézikönyv vonatkozó fejezete is csupán a munkásfolklórra szorítkozik, és szemérmesen hallgat a hiányokról, a kudarcokról meg a hitelesség kérdéséről (1988). Csak remélni lehet, hogy a közeli jövőben a pártpolitikától mentes munkásnéprajz is ott lesz a megújuló szaktudományi látókörben.

Az immár hivatalos ideológia rangjára emelt és normatív szigorral megkövetelt marxizmus–leninizmus tényleges elfogadásáról azért nem lehet sokrétűbben és pontosabban beszélni, mert a hazai társadalomtudományok múltja ebből a szempontból eddig nem került mérlegre, kevés az értékeléshez szükséges fogódzó. A befogadás kezdetben erős politikai töltést kapott, később inkább csak ideológiai síkon jelent meg. Ha szakmai köntöst öltött, akkor nemegyszer személyi ellentétek, a marxizmus nevében föllépők részéről támadások nyomatékosítására szolgált. Végső soron ez volt az oka, hogy Fél Edit, majd Vargyas Lajos rövid ideig taníthattak egyetemen, és Bálint Sándort eltiltották az oktatástól. Szemelvények hosszú listája állítható össze olyan idézetekből, amelyek a néprajzkutatók marxista olvasottságáról hivatottak tanúskodni. Semmi okunk föltenni, hogy ezek egy része nem őszinte meggyőződést takart. A hivatkozók másik része valószínűleg a pályán való előrehaladást tartotta szem előtt, a harmadik rész védelem reményében használt marxista retorikát, az alkalmi frázishasználat a magánember eltérő politikai-eszmei meggyőződését takarta, és végül voltak, akik valahogyan ki tudták kerülni a problémát. Megjegyzésre érdemes, hogy sem a megyőződésből, sem az őszintétlenül magukat marxistának vallók nem próbálták meg kidolgozni a néprajz tárgyának és jelenségeinek összefüggő marxista interpretációját. Vagy ők nem voltak kellően fölkészültek vagy az eszme bizonyult rá




alkalmatlannak, mint ahogyan nemzetközi téren sem került sor nagyobb számú érdemes kísérletre. Nem közömbös azonban, hogy a tudományos minősítés rendszerében az 1980-as évek második feléig szerepelt az értekezés vitára bocsátásának föltételei között a marxista eszmeiség, még ha akkor már jó ideje – legalább a néprajzban – formálisan kezelték.

A nyilvánosan soha be nem ismert kudarcsorozat és a túlhajtott politizálás hosszabb ideig távol tartotta a kutatókat az újításnak szánt kezdeményezésektől, a későbbi nem nagyszámú jelenvizsgálattal szemben rendszeresen mutatkoztak különféle fenntartások. Az, hogy a pártállami vezetés egyfelől igényelte volna a jelen föltárását, másfelől nem tűrte a lényegi kritikát, valójában 1990-ig sosem tűnt el, csak fokozatosan elerőtlenedett. Végső soron az 1950-es években éppen az a politika fojtotta el vagy tette lehetetlenné az újítást és szemléletváltást, amelynek nevében meghirdették. A magyar néprajztudomány életébe sem azelőtt, sem azóta ilyen közvetlen módon nem szólt bele a politika. 1949-ben került története során először olyan helyzetbe, hogy megfellebbezhetetlen ideológiai követelmények elé állították, egyáltalán ideológia befogadására kényszerítették. A néprajztudomány illetékes vezetői a hivatalos vizsgálatokban és jelentésekben ugyan rendszeresen hivatkoztak szakjuk társadalmi hasznosságára, de nincs nyoma, hogy a néprajzi kutatásokat tudományon kívüli célokra igénybe vették vagy elháríthatatlan politikai késztetés jelentkezett volna. Az 1950-es évek végétől a – több szomszédunktól eltérően – koncentráltan nacionalizmusellenes művelődéspolitika gyanakvással figyelt a népi kultúra divatjára, mint ellenkultúrára, és ez olykor rávetült a néprajzra is, pedig az a népzene- és néptánc-kutatást kivéve, általában közömbösen elhúzódott tőle. Egyáltalán politikán kívüli, de tudományos tételekkel támogatott ideologikus bírálat később is csupán egyszer jelent meg, amikor a Replika című folyóirat vitájában (1994) Niedermüller Péter a tübingeni aktivista antropológia némely tételét alkalmazta a magyar néprajzra.

Ezzel a gondolatmenettel nem állítjuk, hogy politikai vagy társadalmi eszmék a magyar néprajzot egyébként sosem érintették. Könyvünk előző fejezeteiben erről tájékozódhatott az olvasó. Ugyanakkor a néprajz 1945 előtt távol maradt a szélsőséges eszméktől. Mindez természetesen nem zárja ki, hogy egyik-másik művelője szaktudományi munkájától függetlenül bármely korban különböző politikai irányok elkötelezettje lehetett.

Ha az 1945 utáni évtizedben széttekintünk abban az európai régióban, amelyben egy évszázaddal ezelőtt a német néprajz határozta meg a tudományfejlődést, a korábbiaknál differenciáltabb helyzetet találunk. Ahol viszonylag nem nagy múltra tekint vissza az írásbeliség és a magas műveltség, a parasztkultúra kutatására változatlanul és függetlenül a társadalmi rendszertől, több figyelem és pénz jut (például szlovákok, románok és egy ideig a finnek). A néphagyomány fölértékelésével próbálták a hiányt pótolni. A magyarországihoz hasonló folklorizmusjelenségekkel is találkozunk ugyanezekben az években több szocialista ország kulturális életében és néprajztudományában, különösen ugyancsak a szlovák és a román néprajzban. Egyébként az egész szovjet zónában a tudományokat éppúgy párt- és állami ellenőrzés alá vonták, mint nálunk, és ebből a néprajz sehol sem maradt ki. A politikai beavatkozás nyomán több törésvonal keletkezett. Ahol a kommunista eszme szövetkezett a nacionalizmussal, ott egészen szélsőséges megnyilvánulásokra is sor került, mint Romániában, ahol a néprajz a hivatalos ideológiába illeszkedő történelmi tételek, elsősorban az őstörténet igazolását és a történeti jog alátámasztását is vállalta. Az ellenpóluson a Német Demokratikus Köztársaság állt. Miután az ottani speciálisan torz kulturális kánonban valójában sosem volt helye a népi (paraszti) hagyománynak, a fölső politikai vezetéssel jó kapcsolatot ápoló, a néprajz képviseletét is ellátó, finnugrista Wolfgang Steinitz halálát (1967) követően a néprajz marginalizálódott. Ismét más helyzet alakult ki Lengyelországban, ahol a néprajzi kutatásokat egyfelől a hagyományosan erős faluszociológia, másfelől a paraszti földtulajdon megmaradása motiválta. Végül a soknemzetiségű Szovjetunióban fokozatosan teret nyert az etnikus folyamatnak nevezett asszimiláció kutatása.

1.2. A munkaközösségek és a központi tudományos tervezésOrtutay 1949-ben azt is bejelentette, hogy irányításával Tálasi István, Vajda László és Dégh Linda elkészítették a magyar néprajz említett ötéves tervét, mely tartalmazza a kutatási témákat, egy “új Magyarság Néprajza” elkészítését, a tudománynépszerűsítés és az egyes intézmények feladatait. Ehhez igazodva alakították ki a kutatás új szervezeti egységeit, a részint fentebb szintén említett munkaközösségeket (eredetileg: 10) és a munkacsoportokat (9).

A terv foglalatán jól látszik a viszonylag ritkábban publikáló és az elméleti kérdéseknek nem mindig elsőrendű fontosságot tulajdonító, de a “csoportmunkát” már az Alföld-kutatásról írt tanulmányban ajánló Tálasi István meghatározó befolyása. Ő volt az, aki a néprajz korabeli hangadói között talán a legkövetkezetesebben képviselte a folytonosságot. Elismerte – a kor követelményeinek eleget téve – az eszmei hiányosságokat, de mind az 1945 előtti, mind az erősen bírált háború utáni éveket az erőgyűjtés, az ismeretek gyarapodása időszakaként, és nem tévelygésként vagy mulasztásként értékelte már az 1954-ben készített kutatási




áttekintésében. Ez a tanulmány és az egy évtizeddel korábbi, mely az Alföld kutatását összegezte, majdnem azonos szerkezettel és nagyon hasonló mondandóval íródott. Tálasi egy később elkészítendő szintézis céljából a tematikus vizsgálatokat helyezte középpontba, ezt tükrözte a munkaközösségekre szabott terv is, talán csak a “matyó” munkaközösség kapott más típusú feladatot. Tálasi az alapötletek mellett későbbi hasonló tervezetekben és kutatási összegzésekben is kitartott. Az 1955-ben publikált összegzés szemléletesen dokumentálja, hogy szerzője az anyagi kultúra kutatásában az 1930-as években kialakult elképzeléseket viszi tovább. Lényegében A magyarság néprajza hagyományához tapad, de annak szerkezeti töredezettségét és hiányosságait igyekszik eltüntetni. A folklórkutatás tervei hasonlóan alakultak: változatlanul a műfajok maradtak előtérben, azonban a szokások és a hiedelemvilág vizsgálatát differenciáltabban és az előzménynél jóval logikusabb meg kiegyenlítettebb rendszerben képzelte el Ortutay hasonló tanulmánya 1955-ben.

Az említett ötéves tervet és a munkaközösségek megalakítását az első, noha szűk körű, de országos jellegű néprajzi tanácskozás, a siófoki konferencia szentesítette. (1950. X. 30. – XI. 2.) A tematikus fölosztás ellenében évekkel később is nagyon ritkán hangzott el óvatos ellenvélemény (pl. Vajda László 1954-ben a néprajzi anyaggyűjtésről írt cikkében), így mintegy másfél évtizedre alapvetően meghatározta a kutatást a munkaközösségekre tármaszkodó és minden aktív néprajzzal foglalkozó szakemberrel számoló tervezés. (A hatás a munkaközösségek feloszlása után sem tűnt el.) Egy egységes, azonos módszerrel dolgozó, “termelő” néprajztudomány képe lebegett a néprajz vezetőinek szeme előtt. Újítások szükségességéről akkor már nemigen esett szó, hiszen az eszmei alap teljesen készen volt – vélték-, legfeljebb annak tökéletesebb elsajátítására kell odafigyelni, hogy a munka eredményesen haladjon.

Ez a rendszer kétségtelen előnnyel is járt, de éppúgy voltak hátrányai. Az akadémiai Néprajzi Bizottság felügyeletével összefoglalta és irányította az addig sokszor ötletszerűen témát választó, szétszórtan működő kutatókat. Fölhívta a figyelmet a témabeli és földrajzi “fehér foltokra”. Közülük sokat sikerrel eltüntetett. A formát nem a néprajz találta ki, az egész korabeli társadalmi és gazdasági életre mint kötelező sémát erőltette rá a politika. Nem csoda tehát, ha sematizmusa miatt sok területen elégtelennek bizonyult, és a néprajzban sem vált be véglegesen. Szélsőségesen centralizálta a tudományos életet. Gátolta a tárgyválasztás szabadságát. Nem volt kellő tekintettel a különböző személyi és tárgyi adottságokra és feltételekre. Különös ellentmondás, de az alapötletből és a szerkezetből következik, hogy jóllehet a kutatók munkaközösségekbe tömörültek, ezek a tematikus feladatok alkalmanként jobban elszigetelték őket egymástól, mint korábban. Már az 1953-as vitákban panaszkodtak a túltervezésre, a vállalkozások elméretezésére. A panaszokat az idő múlása még inkább igazolta, a túltervezés máig kísért a magyar néprajzban. Igazán élénken szinte csak a Tálasi vezette, nagy létszámú anyagikultúra-munkaközösség dolgozott. Ám alig készült el munka határidőre, például Balassa Iván Wörter und Sachent képviselő monográfiája, A magyar kukorica (Budapest, 1960). Sok tervpont egész életre szóló programot szolgáltatott vállalójának, és még a közelmúltban is jelent meg ekkor fogant ötletből született könyv (K. Csilléry Klára: A magyar népi lakáskultúra kialakulásának kezdetei. Budapest, 1982).

2. A TÖRTÉNETI ÖSSZEHASONLÍTÁS MINT ÁLTALÁNOS MÓDSZERAz anyagi kultúrában elsősorban a Györffy István, kisebb részben a Bátky Zsigmond (ő volt, aki a tárgytörténet nyomán a tematikus kutatásokat javasolta) és a Viski Károly által exponált, majd az ezekből adódó újabb kérdések kutatása folytatódott. A folklorisztikában azért nem lehet hasonló egyértelműséggel fogalmazni, mert az előző nemzedékből hiányoztak a kiemelkedő, meghatározó egyéniségek, Solymossy tévedései nem voltak olyan termékenyek, mint Györffyéi, valójában a két nagy kutatási ágazatban, az új tervezési rendszerrel megerősítve, egyaránt érvényesült az immár sok évtizedes tudománytörténeti hagyomány: a tematikus, morfológiai érdeklődésű, tipológiai, kultúrtörténeti kutatás, mely nagy figyelmet fordított a történeti rétegekre, de új vonásokkal kiegészült és kiteljesedett. Melyek voltak ezek az új vonások?

Fölfedésük céljából kissé távolabbról kell indulnunk. A vitákat és az ideológiai képzést a néprajzkutatók többsége – meggyőződésből vagy kényszerből – az 1950-es években nagyon komolyan vette. Erről bőven tanúskodnak az intézmények munkájáról és a vitaülésekről szóló beszámolók. Az ideológiai felhangoktól és korlátoktól függetlenül el kell ismerni, hogy a korábbi időszakhoz képest több volt a vita. A szocialista falu életéről szóló eszmecsere voltaképp a tiszaigari monográfia kapcsán zajlott 1952–1954-ben. A következő két esztendőben a néprajzi adatgyűjtésről jelentek meg vitaírások, 1954–1956-ban egy szűkebb érdeklődésre számító, valójában – mert az őstörténeti szerepkört érintette – mégis fontos kérdésről, a honfoglaló magyarok hitvilágának kutatásáról vitáztak.




Elvi jelentőségű volt az a vita is, amelyet Vajda László kezdeményezett a néprajztudomány céljáról és módszeréről, melyhez Bodrogi Tibor korábban idézett hozzászólása elhangzott. Vajda ismert polemizálási fogást választva, egy kiszemelt tételt eltúlozva fejtette ki véleményét. A néprajz egyik feladatát a történeti tudományok között az “etnikus specifikum” keresésében jelölte meg. Nem volt új az ötlet, hiszen a két háború közötti magyar néprajz tengelyében állott ez a kérdés, csak senki sem vetette föl ilyen élesen. Úgy tetszik, Vajda egy régi célt akart megújítani, mégpedig úgy tenni szalonképessé, hogy az etnikus folyamatok, főleg az etnogenezis iránt érdeklődő szovjet etnográfiára támaszkodott. Ugyanakkor a funkcionális etnológiára is gondolt azzal, hogy etnológiai jellegű adatgyűjtő eljárásokat javasolt: hosszan tartó megfigyelés, összetett jelenségcsoportok és nem elszigetelt témák vizsgálata.

A vitában időtálló nézőpontok jelentkeztek. Vargyas Lajos a nemzeti egyoldalúság veszélyére figyelmeztetett, és az etnikus vonások kitapintását a többi között csak egyik tudományos feladatnak jelölte meg. Bodrogi Tibor a nyugati etnológiai-antropológiai irodalomra utalva a beszűküléstől óvott. A néprajz szerinte “a primitív társadalmak és a parasztság társadalmi életével (kultúrájával) foglalkozik”, s ebből következik, hogy 1. a történetírástól eltér a módszere; 2. nemcsak a múlt, a jelen tudománya is.

Láttuk, milyen akadályokkal küszködött a jelent kutatni akaró néprajz, míg egyelőre vesztett, mert egy időre hallgatólagosan lekerült a tudomány napirendjéről ez a kérdéskör. Annál többször kanyarodtak vissza a másik fontos problémához, a történetiséghez, egyáltalán ahhoz, mennyiben és hogyan történettudomány a néprajz. “Az etnográfia történeti tudomány, ezért jellegének megfelelően a recens népi kultúra értelmezését is a történeti tényezők erős figyelembevételével kell vizsgálnunk, ennek megértéséhez pedig a történeti anyag néprajzi elemzésével juthatunk közelebb” (Tálasi István, 1955, 9). Barabás Jenő egy 1969-ben elhangzott előadásban azonban még mindig befejezetlennek tartotta azt a folyamatot, mely a történeti tudományokat differenciálja, köztük a néprajz szakosodását is előreviszi. Az idő és a tér szerepét vizsgálva a kutatásban így fogalmazott: “Kiindulásul megbízható támpontul szolgál az összes változatok számbavételével elvégzett formai, funkcionális, quantitatív és szociális elemzés, az összehasonlító vizsgálat.” Ebből már kialakítható egy relatív kronológia, amit azonban más vizsgálatokkal kell ellenőrizni: “További lépésként történeti feljegyzések, ásatási anyag, ikonográfia, nyelvtörténeti dokumentumok még olyan szórványos vagy önmagában szinte értelmezhetetlen emlékei megteremtik annak lehetőségét, hogy a relatív kronológiát adott területen abszolúttá változtassuk át” (Barabás Jenő, 1971, 339–340). Attól viszont óv, hogy az etnográfus más tudományok művelői helyett végezzen anyagfeltárást. A néprajz elsősorban a saját anyagát szólaltassa meg. “Ezt pedig a megfigyelt, az interjúmódszerrel rögzített hagyományos kultúra jelenti, amelyet más kutatási ág nem vizsgál” (uo. 341).

Vargyas Lajos nem sokkal korábban írt tanulmányában (Miért és hogyan történeti tudomány a néprajz? 1961, 16) még általánosabban fogalmazott: “Azért történeti tudomány a néprajz, mert a fejlődés egyes állomásait írja le az őstársadalmaktól kezdve az európai parasztságig, a fejlődés törvényszerűségeit állapítja meg, a jelenségeket fejlődési sorba állítja, a történeti fejlődés egyes fokozataihoz köti, s mert a recens jelenségekben is látja a fejlődési folyamatot – a múlt maradványát és az átalakulást. Ezeket a célokat leíró vizsgálattal, összehasonlító kutatással, e kettőt történeti forrásokkal kiegészítve, és végül tisztán történeti forrásokból kiindulva valósíthatja meg. Ezeket a célokat a mai néprajzi kutatók nagy része vallja […] meg is valósítja a különböző lehetséges módok mindegyikében.”

Ezeket a deklaratív nyilatkozatokat, melyek közül némelyik mára szinte toposzként tűnik föl, és még előbb az etnikus specifikumra vonatkozó tételt azért idéztük, hogy még inkább alátámasszuk a tudománytörténeti folytonosságról mondottakat. Azt, hogy históriai távlatban az 1950-es évek végére, az 1960-as évek elejére visszatekintve, pontosan látszik, hogy a külső kényszerek ellenére az 1949–1954. évi krízisen a magyar néprajz ténylegesen átmentette és sikeresen továbbfejlesztette az 1930-as években kibontakozott meghatározó módszerét és irányzatát, tudománytörténeti örökségének lényegét. A módszer az általános történetírói metódustól elsősorban abban tér el, hogy a lehető legtöbbfajta forrás közt a szájhagyománynak és a kortársi megfigyelésnek elsődleges szerepet biztosít. Barabás Jenőnek igaza van a differenciálódási folyamat elhúzódásáról mondottakban, de utóbb már azt is látjuk, hogy épp a speciális forrás mibenléte jelent problémát.

A tudománytörténetileg hagyományosnak nevezett módszer jelentékenyebb új vonásaira térve, egyáltalán nem múlt el nyomtalanul a funkcionalizmus hatása, pedig az 1950-es évek első felének vitáiban gyakran sommásan elítélték az ahistorikus irányzatokat. Igaz, ezek közt viszonylag ritkán, egyre ritkábban nevezték meg a funkcionalizmust. Jellemző, hogy Vajda László 1949-ben az idealista etnológiai irányzatok közül nem a funkcionalizmus valamelyik ágát, hanem a bécsi kultúrtörténeti iskolát választotta bírálata tárgyául, pedig annak közvetlenül nem sok befolyása volt a magyar néprajztudományra. Az összetett, több vonulatból álló funkcionalista etnológia átfogó korabeli bírálatára idehaza senki sem vállalkozott. Gunda Béla 1969-ben részben megismételte 1945-ös tanulmányának főbb gondolatait: a funkcionális tényeknek is van történetük. Mind a




merev történeti szemléletet, mind a történetellenes funkcionalizmust elutasítva, arra hívott föl, hogy a különfajta etnológiai elméletekből a kutató ne legyen rest kiemelni az értékes mozzanatokat. “Meggyőződésem, hogy az élő népi kultúrák vizsgálata csak megfelelő történeti szemlélettel végezhető, s ebben a történeti szemléletben benne kell hogy legyen a változások, funkciók, a belső összefüggések vizsgálata is. A funkcionális vizsgálatot az elmélyült terepmunka teszi lehetővé, a történeti jellegű vizsgálatokhoz pedig fáradságos filológiai jellegű tevékenység szükséges” (Gunda Béla, 1971, 296).

Ezek a mondatok részint tudományos közhelyként hatnak, részint tömören összefoglalják az akkor már általánosan szemléletet. Ahogyan Vargyasnak igaza volt abban, hogy a kutatók elfogadták a történeti összehasonlító módszert és dolgoznak vele, úgy igaz az is, hogy ebbe a funkcionalista vizsgálat szempontrendszert gazdagító hatása – mindenekelőtt a különböző struktúrák figyelembevétele – beleépült. Nem ellenkezett vele az Ortutay által meghirdetett, a marxizmust érvényesítő cél sem, de nem a politikai aktualitással megterhelt követelményekre gondolva, hanem a dialektikus történeti szemléletre, a társadalom szerkezetének, rétegzettségének és a termelőeszközök fejlődésének figyelembevételére. Végül is megtalálhatók voltak az előzményekben azok a mozzanatok, amelyekhez a bevezetni akart új eszmerendszer némely eleme kapcsolódhatott. Ezért tarthatta meg Tálasi István, ennek az időszaknak keveset alkotó, inkább tanári ösztönzéseivel ható, vezető egyénisége évtizedes különbséggel készített kutatási összegzéseinek lényeges pontjait (1944–1954). “Ezért volt előremutató Erixon 30 év előtti programadása, mely bizonyára öntudatlanul, de marxista koncepció” – engedhette meg a jókora túlzást Barabás Jenő az európai etnológia atyjának az európai népi kultúrát a paraszti kultúrával azonosító tételéről mint osztályszempontú megállapításról, hogy magát a kutatási irányt szalonképesebbé tegye (Barabás Jenő, 1971, 342). S így érthető meg, hogy a természettudományos hagyományon nevelkedett korábbi – olykor merőben történetietlen – eszközmorfológia hogyan válhatott az 1950-es évektől a magyar etnográfiában erőteljes, a modern ökológiai felfogáshoz is illeszkedni képes munkaeszköz-történeti ágazattá, melyet a régészet és a történetírás akkor még kevéssé művelt. Továbbá a történeti érdeklődés kiszélesüléséből logikusan következően a néprajz vállalkozott olyan tárgykörök művelésére, amelyek többé-kevésbé elkerülték az agyonpolitizált történetírás figyelmét. Említést érdemel az agrártörténet, a technikatörténet, a kézműipar-történet, egy ideig túlnyomólag etnográfiai tárgy volt a mindennapi élet, és nemcsak az eszköz-, hanem az életmód-, valamint a mentalitástörténet. Gondolunk például Belényessy Márta késő középkorral foglalkozó dolgozataira, melyek bízvást mondható, megelőzték korukat vagy Takács Lajos műveire. Belényessy néprajzi szempontok alapján végzett levéltári kutatást. Takács néprajzi gyűjtéseit nagy arányban kapcsolta össze levéltári munkával. Másfelől a folklorisztikában folytatódhatott a funkcionális alapozottságú egyéniségkutatás, nemcsak a népköltészeti vizsgálatokban, hanem a díszítőművészetben, a néptánckutatásban, a népzenekutatásban is. Ugyancsak a folyamatosság jegyében születtek eredmények a műfaj-történetben.

Nem meglepő tehát, hogy az 1950-es években azilumnak kínálkozott és bizonyult a történeti összehasonlító kutatás sáncai közé húzódni. A fejlemények egyúttal azt is tükrözték, hogy a néprajz hagyományos forrása, a kortárs népi (paraszti) kultúra a fölgyorsuló társadalmi átalakulás következményeként zsugorodni kezdett. Visszatekintve jól érzékelhető, hogy a történeti rekontsrukció (értjük ezen a történeti néprajzot) és az önmagáért (nem a múlt rekontsrukciója céljából) folytatott jelenvizsgálat kezdett szétválni. A vitákban a történetiség problémájához való ismételt visszatérés azonban nemcsak a történettudományok közt helyét kereső néprajz tájékozódását jelzi, hanem azt is, hogy a sürgetések és a legjobb szándékok, valamint a történeti néprajz erősödése ellenére sem érvényesült minden területen egyenlően a történetiség elve. Tipikus jelenség, ha a kutató úgy gondolta, hogy történeti adatok illusztratív közlésével eleget tett a módszertani követelménynek, holott magát a vizsgálat tárgyát nem történeti produktumként ragadta meg. Ezért kísérthet időnként a statikus szemlélet. Nem veszett ki teljesen a korábban többször kárhoztatott faktológia sem. A Magyar Néprajzi Lexikont is érte bírálat állókép jellegű szócikkeiért, ami azon túl, hogy a műfaj általános buktatója, nemcsak a szócikkek íróinak mulasztására, hanem a kutatási eredmények hiányára is utal. Mindez annak ellenére volt így, hogy a kutatás ténylegesen egyre több értékes eredményt mutatott föl. Ezek teljes áttekintésére már könyvünk jellege miatt sincs lehetőség, különben pedig nagy terjedelmet venne igénybe. Néhány, a tudománytörténet szempontjából fontos jelenségre, folyamatra és mozzanatra azonban mégis utalunk kell.

2.1. Őstörténeti érdeklődés és tematikus monográfiákTöbb-kevesebb változással – ha nem is nevezhető általánosnak, de – élénk marad az őstörténeti érdeklődés. Az 1963. évi első (és eleddig utolsó) magyar néprajzi kongresszus fő kérdésköre az immár jól ismert “Kelet és Nyugat között” világosan utal az őstörténeti alapozottságra, jóllehet az előadások a legkülönbözőbb időmetszetekben mutatták be a magyar népi műveltség európai helyzetét. Később több tanácskozásnak is tárgya volt, hogy a néprajz mit mondhat a magyar őstörténetről vagy legalább a honfoglalás korának kultúrájáról.




Legutóbb a millecentenárium évében ugyancsak konferencián került sor az eredmények összegzésére. Az MTA, a Nemzeti Múzeum és a Néprajzi Múzeum rendezésében négy ülésszakon a történettudomány, a nyelvészet és a néprajz szakemberi számoltak be kutatásaikról.

Az őstörténeti érdeklődés tudománytörténeti folytonosságáról jelentős életművek is tanúskodnak. A romantikáig visszanyúló örökség ápolásának példája Vargyas Lajos munkássága. Vargyas több Arany János-i témával foglalkozott: a magyar vers ritmusával, a népballada történetével, a hajdani hősi epika elemeivel. Diószegi Vilmos (1923–1972) a honfoglaló magyarság hitvilágának föltárásával valójában Ipolyi álmait vette elő újra, bár őt magát bírálta fogyatékos forráskezeléséért. Mutatis mutandis Diószegi is beleesett a források egyoldalú használatának hibájába, erőteljesen fölértékelve a samanizmus kedvéért a finnugor és a távolabbi keleti párhuzamokat. Korai történet iránti érdeklődést tükröz K. Csilléry Klára említett könyve a lakáskultúráról, mely a recens anyagból kiindulva, régészeti és történeti forrásokat használva, a tatárjárásig terjedő időt vizsgálja. Ismét más példa Hoffmann Tamásnak a gabonanyomtatásról írt monográfiája, mely a címben jelzettnél sokkal szélesebb körben szól hozzá központi jelentőségű kérdésekhez, Györffy István nomád gazdálkodási koncepcióját vizsgálja felül, elutasítva azt. Györffy elképzeléseit további szerzők elmélyült szaktanulmányai is felülbírálták: Tálasi István (aratási-betakarítási módok), Balogh István (pásztorkodás, tanyás gazdálkodás).

Ezek a művek az idézett viták tanulságait megszívlelve, sokféle forrást használtak. A szóhagyományt és a néprajzi megfigyelést régészeti anyaggal, levéltári kutatással, a történeti szakirodalom eredményeivel kapcsolták vagy vetették össze. A történetiség követelményének jegyében lényegesen differenciáltabb a kép, mint ami az első kézikönyvből, A magyarság néprajzából kikerekedett. Míg abban kissé, de nem nagyon leegyszerűsítve a kérdést, nagyjából két jelentékeny történeti réteg létére derült fény, az egyik régebbi, archaikus, eredete szerint a honfoglalás előttre datálható, többé-kevésbé változatlanul századokig fennmaradó, és a másik, amely a XX. század elejéről visszatekintve időben bizonytalan, de leginkább néhány nemzedéknyivel előbb az előző bomlásából vagy bomlása után jött létre, az említett tematikus monográfiák többsége egy-egy területet a magyarság történetének teljes hosszmetszetében törekedett földolgozni. A történeti vizsgálat differenciálódásához jelentékenyen hozzájárult – miként említettük –, hogy a Györffy-revízió a vélt őstörténeti-korai történeti jelenségek soráról derítette ki, hogy azok késő középkoriak vagy újkoriak, olykor másodlagos primitivitásból eredők. A későbbi századok iránti érdeklődés kiterjedése szinte minden kutatási területen megfigyelhető. Kiemelkedő példa Bálint Sándor (1904–1980) vallási néprajzzal foglalkozó munkássága, melyben úttörő módon a középkorra és a kora újkorra nagy figyelem irányul. Újabban az MTA Néprajzi Kutató Intézet évkönyve két kötetét szentelték XVIII. századdal foglalkozó tanulmányoknak.

A történeti összehasonlító kutatás sok értékes eredményt mondhat magáénak, melyet a rokon diszciplinák, elsősorban a történettudomány is fölhasználnak. Egy ellentmondására azonban rá kell mutatnunk. Az illető tárgyról szóló legkorábbi ismeretek – sokféle okból – igen különböző időpontokra és történeti korokra datálhatók. Vegyük például a folklórműfajokat! A mese, a monda, a lírai népköltészet, benne az egyik legrégebbi múltú lírai műfaj, a sirató története a honfoglalás előttre nyúlik vissza, a balladáé viszont nem. Ez utóbbi vizsgálatában ellenben a hősepika emlékei foglalkoztatják a kutatókat, tehát szintén kiterjeszti az érdeklődést a honfoglalást megelőző időkre. Ugyanakkor az antikvitásból származó anekdota s a jórészt ugyancsak innen eredő proverbium és rejtvény értelemszerűen nem magyar őstörténeti vonatkozású. Eltéréseket eredményezhet a kutatások személyhez kötöttsége, egyenetlensége, forrásadottsága is. Ugyanez elmondható más területekről. A tematikus vizsgálatok módszertani korlátai mutatkoznak meg abban, hogy ha megpróbálnánk a legkorábbi állapotokra vonatkozó – ami föltehetően a magyar kultúra írásbeliség előtti szakasza – megállapításokat, ismereteket összegyűjteni és egymáshoz illeszteni, föltehetően nagyon heterogén képet kapnánk. Azért fogalmazunk feltételes módban, mert a kutatás még adós a magyar népi kultúra összegző történetével. Remélhetőleg belátható időn belül elkészül a magyar népi kultúra és előzményeinek teljes és részletes története is.

2.2. A nagy vállalkozások teljesítése: szintézisek és összegző művekLáttuk és alább még látni fogjuk, hogy a módszer, az érdeklődés és a tematika 1949–1954 kritikus évein átmentésének a bővülés-frissülés-újulás ellenére megvolt az ára. Ezzel együtt értékeljük a teljes XX. századot, de különösen második felét a magyar néprajz nagy vállalkozásai és azok teljesítése koraként. A szintézisek és nagy összefoglaló művek nagyobb részben a XX. század első felére eső alapozása és a kitartó előmunkálatok többnyire a század második felében értek be.

A történeti-összehasonlító módszer dominanciájával, tematikus fejezeteinek egy részében szintén a lehető




legkorábbi állapotnak is figyelmet szentelve készült (készül) a tudományszak második kézikönyve, a Magyar néprajz is, melynek kiadása még nem fejeződött be. Paramétereiről ugyanaz elmondható, mint a maga korában A magyarság néprajzáról. Ha nemzetközi viszonylatban akár a népességszámot, akár a földrajzi területet vesszük viszonyítási alapul, ilyen terjedelmű, adatokban ennyire gazdag, egy adott népi kultúrát teljességre törekvően bemutató szintézis sehol sem született. Régi probléma, hogy a magyar néprajz eredményeinek töredéke férhető hozzá világnyelveken, mindenképpen sajnálatos, hogy ennek a gazdag anyagnak legalább a kivonata nem olvasható angolul vagy németül.

Nem feladatunk a mű részletes kritikai elemzése, ám arra szükséges rámutatnunk, hogy az impozáns mennyiségi mutatókkal szemben milyen általános kérdéseket és ellentmondásokat vet föl a szemlélet és a tartalom. Az első kézikönyvet úgy bírálták, hogy szükségesnek tartottak egy új összegzést. Ehhez képest ötven esztendő telt el a második kézikönyv első kötete megjelenéséig (1988). A közbejött háború csak részben okolható, a munkát eleve túlméretezték s a további tervezések során mind részletesebbé válva folytatódott a bővülési tendencia. Hosszabb ideig nem volt kellő számú, fölkészült kutató, hiányzott a szükséges anyaggyűjtés, a pénzügyi és az intézményi háttér. Következményként a megjelenő kötetek szerzői között csupán néhányat találunk az első tervet (1955) készítők nemzedékéből, a munkát nagyobb részben a következő két nemzedékhez tartozók írták, írják meg. Nem vált előnyére a műnek, hogy a három generáció nemcsak különböző tájékozódású és képzettségű szerzőkből tevődött össze, hanem egyre rohamosabban változó, más és más Magyarországon született és nőtt föl. A módszer dominanciája kétségkívül összeköti a fejezeteket, de az egyes területek eredményeinek egymásra vonatkoztatása majdnem lehetetlen. A szerzők többsége témájának valójában középnagyságú vagy kismonográfiáját készítette el, ezért a lazán összefüggő fejezetek voltaképpen tanulmánykötetként is fölfoghatók. Egyaránt gondolhatunk a folklórműfajokat tárgyaló fejezetekre (V. 1988), az egyes felekezeteket és a néphitet bemutató tanulmányokra (VII. 1990) és leginkább az életmód-kötetre (IV. 1997), mely öt arányosan és részletesen földolgozott terület kitűnő monográfiájából áll.

A Magyar néprajz kézikönyv jelentősége, akár a lexikoné, alighanem az, hogy egy lezárult életmód és műveltség, az újkori magyar népi (paraszti) kultúra átfogó képét örökíti meg, csak másként, “műfajának” megfelelően összefogottabban. Főleg Skandinávia és a Balkán közötti térségben a közelmúlt évtizedeiben a század első feléhez képest ritkábban, de így is több országban jelentek meg hasonló művek. Idesorolhatjuk például az észt összegzést (Abriss der estnischen Volkskunde. Hrsg. von H. Moora und A. Viires. Tallin, 1964.), az Emília Horváthová és Viera Urbancová által szerkesztett szlovák kötetet (Die slowakische Volkskunde. Bratislava, 1972), új kiadásban Christo Vakarelski (Bulgarische Volkskunde. Berlin, 1969.) és Ion Vladuþiu könyvét (Etnografia romaneasca. Bucureºti, 1973), Sihvo, Pirkko: Tradition und Volkskunst in Finnland (Helsinki, 1978), Ilmar Talve (Suomen kansankultuuri. Turku, 1979) és Constantinescu, Nicolae: Roumanian traditional culture. An introduction (Turku, 1996) köteteit, Veiko Antilla és Talve összegzését (Finnische Volkskunde. Hamburg, 1980) vagy akár egy ír néprajzi munkát (Timothy O’Neil: Life and Tradition in Rural Ireland. London, 1977). Az nem zárható ki, hogy a jövőben is készülnek majd hasonló magyar szintézisek. Ha valószínűleg ilyen terjedelműek nem, de más szempontokat érvényesítő, más módszereket alkalmazó művek bizonyára.

Bár a tudományos módszertan a Néprajzi Atlaszt és a Néprajzi Lexikont “kutatási segédlet”-nek kategorizálja, szintézisjellege és színvonala mindkettőt fölé emeli ennek a beosztásnak és föltétlenül megérdemlik a különleges figyelmet is. A Magyar Néprajzi Atlaszhoz (1987–1989) ugyan eddig nem készültek el a kommentárok, de nemzetközi összehasonlításban az egyik leggazdagabb és legszakszerűbb teljesítmény. Munkálatai a háborús kényszerszünet után, 1954-ben kezdődtek el. Az adatgyűjtést és a térképek rajzolását hosszú és gondos elméleti és módszertani előkészületek, nemzetközi tájékozódás előzte meg. Az atlaszkészítés számos országban kapcsolódott az európai etnológia gondolatához, egyben egy elkészítendő európai néprajzi atlasz tervéhez. Magyarországon is erősítette ezt az irányzatot és a térképező módszer terjedését. A Magyar Néprajzi Lexikonban (1977–1982) az állóképjelleget valóban nem mindig sikerült diakronikusan “megmozdítani”. Ugyancsak a műfaji korlátok, valamint a lehetséges mértékű módszertani egységet kívánó főszerkesztői döntés következménye, hogy a magyar néprajz kortárs elméleti irányai és érdeklődése koránt sincsenek valóságos súlyuknak megfelelően képviselve a kötetekben. Nemzetközi viszonylatban tájékozódva azt látjuk, hogy inkább tematikusan szakosított lexikonok jelentek meg, és akár a kézikönyvnél, itt is megállapítható, hogy a mi lexikonunkhoz hasonlóan gazdag tartalmú kiadvánnyal nem találkozunk. Az ötkötetes mű eredetileg a kézikönyv előmunkálatának készült, de kinőtt ebből a körből, és a szakterületi mellett nagy közönségsikert aratott.

Összeségükben a folklór anyagkiadások is a jelentős teljesítmények közé tartoznak. Ezen a területen azonban nemzetközi viszonylatban nincsenek a fent jellemzett összefoglaló művekhez fogható, páratlan alkotások. Kivéve a zene- és tánckutatást, mindenekelőtt a Bartók Béla és Kodály Zoltán által kezdeményezett Magyar




Népzene Tára köteteit, Lajtha László terjedelmes gyűjteményeit és más tudományosan gondozott forráskiadványokat. Gondozóik közül a magyar népzene-kutatás második nemzedékéből az elhunyt Kiss Lajos, Rajeczky Benjamin, Járdányi Pál, Kerényi György, Jagamas János nevét említjük. A dallam- és szövegkiadás hátterében kiterjedt feldolgozómunka állt. Föllendült a néprajz és zenetörténet kapcsolatának vizsgálata. Kiemelkedő mű Vargyas Lajos nagy monográfiája a magyar népzenéről. Időközben figyelemre méltó szemléleti változás is mutatkozott abban, hogy a régi zenei réteg fontosságának gyakori egyoldalú hangsúlyozása mellett az újabb hatások, “félnépi” eredetű dallamok is az érdeklődés körébe kerültek. A kutatási eredmények fölhalmozódása tette lehetővé, hogy Paksa Katalin megírja a magyar népzene történetét (1999/a). A korán eltávozott Martin György (1932–1983) néhány kortársával együtt dolgozva, de szinte egy személyben majdnem a semmiből teremtette meg a világszínvonalú magyar néptánckutatást.

A szövegfolklór központi sorozata a második világháború után is folytatódó Új Magyar Népköltési Gyűjtemény. Sok évtizedes adósságokat törlesztve, föléledt több mint félszázados Csipkerózsa-álmából a Magyar Népköltési Gyűjtemény (1989–). Az utóbbiban remélhetőleg belátható időn belül sor kerül XIX. századi folklórszövegek kritikai kiadására is. Számszerűen azonban azok a kisebb-nagyobb népköltési gyűjtemények vannak többségben, amelyeket különböző vidéki intézmények (múzeumok, önkormányzatok, egyesületek) és a szomszédos országokbeli magyar kiadók bocsátottak ki. Ezek a kiadványok szinte kivétel nélkül eredeti, nem sok idővel korábban lejegyzett anyagot tartalmaznak, egyben a foklór korabeli elevenségéről tanúskodnak. A XX. század második felében megjelent, két, méltán legnagyobb feltűnést keltő gyűjteményét is közöttük találjuk (Kallós Zoltán: Balladák könyve. Bukarest, 1970; Erdélyi Zsuzsanna: “Hegyet hágék, lőtőt lépék…”. Kaposvár, 1974). Mindkettő több kiadást megérve, a tudomány körein kívülről sok tisztelőt toborzott a magyar népköltészetnek és közvetve a néprajztudománynak is. Végül utalunk arra, hogy a megnövekedett társadalmi igénynek is megfelelve, a közelmúlt két-három évtizedében örvendetesen megsokasodtak a többnyire másodlagos forrásokból válogatott népköltési és népzenei kötetek, füzetek, antológiák. Ám ezek színvonala sajnálatosan egyenetlen.

Fontosságuk miatt a szövegkiadásokhoz kapcsolva említjük a lassan, késedelmesen megvalósuló műfaji katalógusokat, mutatókat, bibliográfiákat.

2.3. Az ipari forradalom utáni parasztság képeNem túlzás a maguk nemében csúcsteljesítményként fölfogni a kézikönyvet és a lexikont, de az elismerő megállapítás a tudományos műfajok korlátait is jelzi, amiből az következik, hogy a magyar néprajztudomány által föltárt anyag más szemléletű, más rendezőelveket alkalmazó szintéziseire is szükség van. A következőkben különböző indíttatású kezdeményezéseket említünk. Mind arról tanúskodik, hogy a XIX. század vége, önálló tudományággá válása óta a néprajz mindenekelőtt és – ha tetszik – gyakran szándéka ellenére elsősorban az iparosodás hatására átalakuló társadalom paraszti világáról gyűjtötte anyagát, ennek a világnak a változásait kísérte végig.

1. Hofer Tamás, K. Csilléry Klára és Fél Edit társszerzőkként vagy külön-külön könyvekben és tanulmányokban foglalkozott nagyjából annak a kornak népművészetével, amelyet a történetírás “hosszú XIX. század”-nak nevez. Elsősorban a díszítőművészetet elemezték, ám nem esztétikai szempontból, hanem sokoldalú meghatározottságban mint a paraszti önkifejezés reprezentatív megnyilvánulását, ilyen módon a paraszti életforma, a parasztosodás egyik szervezőjét. Megközelítésükben fölsejlik az európai kultúrtörténetből ismert értelmezés, mely archaikus korra, virágkorra és hanyatlásra tagol. Elemzéseiknek az ad kiemelt hangsúlyt, hogy a vizsgált díszítőművészetet a nemzeti tudat immár tartósan és méltán klasszikus népművészetként tartja számon.

2. Egy egészen más fogantatású és tájékozódású elképzelés Hoffmann Tamástól származik. Széles összefüggésrendszerben gazdaság- és technikatörténeti determináltságában, elsősorban azonban társadalomtörténeti folyamatba helyezve, a középkorig visszatekintve elemzi a parasztok életet. Azok a környezeti változások, amelyek korábban is befolyásolták, az iparosodás kezdetétől egyértelműen a paraszti világ léte ellen hatnak. Ezért ebben a gondolatkörben a kapitalizmus kori parasztság helyzete legalábbis régiónkban, Kelet-Közép-Európában meglehetősen sötét és reménytelen. Következésképpen a parasztkultúra fölvilágosodásban és romantikában gyökerező fölértékelődése határozott ideologikus kritikát kap. Az értelmezés magyar aspektusai esszétanulmányokban láttak napvilágot, de voltaképp a gondolatok fölvázolásán nem jutottak túl. A közelmúltban viszont a szerző több évtizedes vizsgálódás eredményeként gazdag tartalmú könyvet jelentetett meg az európai parasztok történeti néprajzáról, amiben a magyar vonatkozások elsősorban a folyamatok és jelenségek illusztrációjaként szerepelnek (Hoffmann Tamás, 1998).




3. E sorok írója nem az előző gondolatkörökkel szemben, hanem a XIX. századi Magyarország legátfogóbb társadalmi kérdéséhez kapcsolódva, igyekezett megfogalmazni véleményét. A polgári átalakulás folyamatában az első világháborút megelőző néhány évtizedben a paraszti életforma és műveltség a korábbinál, sokkal differenciáltabbá vált, a legszélesebb körben kibontakoztak jellegzetes helyi és táji változatai, hogy azután alakulását mindinkább a modern urbanizációs tényezők határozzák meg. Ebben az időszakban válik önálló tudományszakká a néprajz, a magyar művelődésben pedig megképződik és helyet kap a népművészet, általában a népi kultúra fogalma és képe.

4. Első pillanatban meglepő lehet, hogy ebbe a körbe soroljuk a lokális és regionális néprajzi monográfiákat, de ha közelebbről szemügyre vesszük eredményeiket, láthatjuk, hogy azok túlnyomólag a XIX–XX. századra vonatkoznak. Régebbi korok népi kultúrájáról viszonylag ritkán próbálnak képet adni, a magyar történet legkorábbi szakaszairól pedig szinte egyáltalán nem, hiszen a történeti összehasonlító módszertől többé-kevésbé eltérő szemléletet igényeltek.

Korszakunkban kiemelkedő mű Fél Edit és Hofer Tamás 1950-es években végzett monografikus gyűjtése a Heves megyei Átány községben, a falumonográfiák sorában világszerte számon tartott, mindeddig legnagyobb nemzetközi visszhangot kiváltó magyar néprajzi munka három kötete. Az Átány-trilógiát az utólagos értékelés egyre többször antropológiai műként méltatja, pedig ez a mű is a meghatározó magyar tudománytörténeti örökségben gyökerezik. S ha az antropológia felől közelítjük, inkább arról tanúskodik, hogy a hagyományosnak mondott magyar néprajz tanult az etnológiai-antropológiai módszerekből és szemléletből is. Egy mintának vett település igen részletes és rendkívülien gazdag funkcionális leírását, a helyi társadalom, a gazdálkodással összefüggő mentalitás és az eszköztár bemutatását és – ezek alapján – elemzését tartalmazza. (A módszer Fél Edit személyében képviselte a folytonosságot 1949 előttről.) A tudománytörténeti tradíció elsősorban abban jelentkezett, hogy a megközelítés szemlélete ellenére az átányi vizsgálat is visszatekintő rekonstrukció, mert a kép, amit rögzít, nem az antropológiai értelemben vett jelen, hanem a kevéssel az adatgyűjtés előtti, de már elmúlt állapot. A termelőszövetkezetek előtti világot mutatják be a kötetek máig utol nem ért hitelességgel. Az adatgyűjtés idején zajló politikai-társadalmi változások hatásáról nem tanúskodnak. Az idézett politikai körülmények ismeretében ez érthető, tudvalévőleg így is külföldön kellett a kéziratot megjelentetni, ám csakis sajnálhatjuk, hogy a szerzők érdeklődése utóbb elágazott, és akkor sem fejezték be a munkát, amikor talán már lehetett volna az ötvenes évekről őszintén írni.

Az átányi monográfia méltán iskolát teremthetett volna Magyarországon, mégsem így történt. A párhuzamosan és az utóbb született újabb falumonográfiák – bár tanultak szempontjaiból –, mégsem az átányi példát követték, hanem inkább a tematikus kutatásokra alapozó, történeti érdeklődésű kutatásokhoz vonzódtak, ez magyarázza, hogy a meglévők többségének szerkezete rendszerint emlékeztet az első kézikönyv fölosztására. Lényegében már ezt képviselte Vajkai Aurél Szentgálja (1959, 1987), melynek anyagát jórészt még 1942-ben gyűjtötte össze a szerző, és a tiszaigari kötet is. A világszerte elterjedt falumonográfiák hiánya megkésetten, lassan, egyenetlen teljesítményekkel számolódott föl. Az újkori kötődést hangsúlyosan szemléltető példák azok a közép- és dél-alföldi helységmonográfiák, többek között Jászdózsa (1974), Csépa (1982), Békés (1983), Kecel (1984), melyek mind a magyar népi műveltség újkori fejlődésének egyik kulcsproblémáját, a XVIII. századi újratelepülés, a távolabbról érkezett telepesek új környezetbe illeszkedése eredményét és következményeit vizsgálják. Hasonló folyamat kifejletét ábrázolja Bálint Sándor monumentális műve, a terjedelemre legnagyobb magyar helyi néprajzi monográfia, a Szögedi nemzet (1976–1980): egy lendületesen kapitalizálódó földműves-kézműves város parasztságának és iparosainak életmódját és hagyományait. Többnyire hasonló történeti érzékenységről adnak bizonyságot azok a néprajzi fejezetek, amelyek szinte kötelező érvénnyel kerülnek be – összegző képet rajzolván a népi műveltségről – nyelvjárástani, embertani és természetrajzi dolgozatok társaságában a helytörténeti kötetekbe (például az 1970-es években a hajdúvárosokról készült településmonográfiákba).

Ugyancsak értékes, változatos tartalmúak a falumonográfiákkal sok tekintetben rokon táji monográfiák. Viski Károly és Györffy István öröksége, a néprajzi csoportok és vidékek mibenléte mintegy másfél évtizedre háttérbe szorult a tematikus vizsgálatokkal szemben. Az 1950-es évek végén a budapesti Gondolat Kiadó népszerű, táji kismonográfia-sorozata kapcsolódott vissza a két világháború között fölvetett kérdésekhez. Külön említést érdemelnek a romániai magyar munkák (Kászon, Szilágyság, Küküllő-mente, Moldva és más vidékek bemutatása), melyek anyagát az 1950-es évek első felében rögzítették, de megjelenésük csak 20–25 év múlva volt lehetséges. Kutatómunkára – Romániában ekkor szinte kötelező érvénnyel – népművészeti érdeklődés jegyében került sor, mégis – a szerzők tágabban értelmezett tárgyértelmezésének köszönhetően – az anyagi kultúra számos más területéről közöltek igen értékes, ma már pótolhatatlan eredményeket. Ha mindehhez hozzávesszük az újabb magyarországi tájkutató vizsgálatokat (Palócföld-kutatás, Gömör, Tiszazug, Káli-medence stb.), akkor az 1950-es, 1960-as évektől jellemző tematikus monográfiákkal párhuzamosan az 1970-es, 1980-as években az egyénileg, de inkább munkaközösségekben végzett helyi és regionális néprajzi vizsgálatok




adják a mai magyar néprajz egyik alapvonását. A folyamatot az 1967–1990 között elvégzett “palóckutatás” koronázta. A Bakó Ferenc által szerkesztett, több megye muzeológusai, egyetemi és intézeti munkatársak által írt, négy tartalmas tanulmánykötet a maga nemében eddig a legterjedelmesebb és legtöbb szempontot fölvető mű. A Palócok messzemenően szakított a hagyományos szerkezettel, de végső soron azokról a munkákról is, amelyek jobban ragaszkodtak ehhez, elmondható, hogy az egységes képet széttördelő tematikus feldolgozás ellenében hatottak. Ugyanis esetenként a szerkesztőt vagy a tanulságokat összegező fejezet szerzőjét adott helyi vagy regionális egységen belül az egyes részletek összefüggéseinek keresésére késztették. Az említett, gyakorta csatlakozó természetföldrajzi, nyelvi és az embertani fejezetek pedig szintén az összetettebb szemléletet erősítették.

2.4. A néprajz intézményhálózataA történeti összehasonlító módszer meghatározó fő irányán belül vajon találunk-e sajátos elméletre és módszerre alapozott iskolákat? Ezt a kérdést nem lehet kikerülnünk. Annál is kevésbé, mert időközben megnőtt az iskolanevelés Európa-szerte elsődleges tudományos intézményei, az egyetemi tanszékek száma. Gunda Béla Viski Károly utódaként vezette a kolozsvári tanszéket (1943–1949), majd 1949-től az újonnan alapított debreceni katedrát (ennek alapító okiratát Ortutay a Néprajzi Társaság-beli nevezetes előadása utáni napon írta alá). Végül az 1951-ben szervezett budapesti tárgyi néprajzi tanszékkel (vezetője Tálasi István) négyre emelkedett a magyarországi néprajzi tanszékek száma. A professzorok – az említettek mellett Ortutay a budapesti folklór tanszéken, Bálint Sándor pedig Szegeden – évtizedekig tanítottak.

Noha a magyar néprajzi “közéletben” szokás a tanszékekhez kapcsolódó iskolákról beszélni – például arról, hogy Tálasi István és Gunda Béla tanítványai más fölfogást képviselnek –, magam nem osztom ezt a véleményt, mert csupán árnyalati különbségeket látok a két tanszék neveltjeinek tudományos törekvéseiben. Többségükben ugyanazt a történeti szellemű funkcionalista hátterű kutatást képviselik, amit az előbbiekben megkíséreltem jellemezni. A magyar néprajzban nem beszélnek Györffy István iskolájáról, sem pedig tanítványainak kicsiny csoportja az 1970-es évekig határozottan befolyásolta a magyar néprajzi kutatás irányát. A mindössze fél évtizedes professzori működés azonban nem volt elegendő az iskolává formálódáshoz, olyan tudományos iskolák, mint amilyenek a történettudományban például Mályusz Elemér, Domanovszky Sándor vagy Szabó István munkásságához kapcsolódtak, a néprajzban nem alakultak ki. A Györffy utáni nemzedék sem hozott létre tudományos iskola kialakulásához szükséges alapműveket és fórumot biztosító folyóiratokat vagy sorozatokat. Egyetlen kivétel akad, a különben nem Györffy-tanítvány Ortutay Gyula nevével fémjelzett egyéniségkutatás, melynek mintaadó publikációja a Fedics Mihály mesél (1940), periodikája pedig elsősorban az ezzel a kötettel induló Új Magyar Népköltési Gyűjtemény. Meg kell azonban jegyezni, hogy épp ennek a sorozatnak a darabjai között az 1960-as évektől egyre több olyan jelent meg, mely nem sorolható az alkotáslélektani következtetésekre támaszkodó egyéniségkutató iskolához. Újabb eredmények különálló tanulmányok formájában és a hatvanas évek végétől elsősorban Erdélyben jelentek meg (például Faragó József, Nagy Olga kötetei). Az egyéniségkutatás ösztönzése (a társadalmi befolyás, életsors, speciális alkotói adottságok stb. figyelembevétele) – mint említettük – átsugárzott, és sikeres vizsgálatokat indított el más területeken (tánc, zene, díszítőművészet), mégis megmaradt elsősorban a mesekutatás körében. Általános folklorisztikai elmélet nem épült rá.

Ezen a helyzeten egyelőre az sem látszik változtatni, hogy a legutóbbi évtizedben, 1990 után minden eddiginél kiterjedtebbé vált a néprajz felsőfokú oktatása. Sosem volt a mostanihoz hasonlóan magas a néprajzi órákat hallgatók száma és megtöbbszöröződtek a diplomát szerzők. Új létesítmény a pécsi tanszék és Miskolcon a vizuális antropológiai, valamint a néprajzi érdekeltséget is képviselő muzeológus-művelődéstörténeti tanszék, a sorba tartozik a budapesti kulturális antropológus oktatás is. Sajnálatos, hogy az utóbbi már egy évtizede nem tud teljes jogú tanszékké fejlődni. Debrecenben a néprajz középiskolai tanárképes szak. Külön említjük a kolozsvári magyar nyelv és kultúra tanszéken folyó néprajzi oktatást. Ezen kívül több városi egyetem, tanár- és tanítóképző főiskola tananyagában szerepel a néprajz mint tantárgy.

Nemcsak a tanszékek, a néprajz más intézményei sem befolyásolták iskolák formálásával a néprajzi kutatást, hiszen a többi munka- és kutatóhelyen is hasonló szemléletű munkatársak dolgoztak és dolgoznak, akiknek elsősorban a témákban megjelölt feladataik különböznek, nem tudományos elképzelésük alapvonásai.

A két világháború között a széttagolt, sokszor a sekélyes, a provincializmusból kilábalni nem tudó néprajzi muzeológia komoly támogatást kapott azzal, hogy központi irányítását az 1950-től az Ortutay Gyula által igazgatott Múzeumok és Műemlékek Országos Központja kezdte meg. A nyilvántartás egységesítésével és új kiállítások rendezésével hamarosan számottevően emelkedett a szakmai színvonal. A népi műemlékvédelem




párhuzamos megszervezésével és a szabadtéri gyűjtemények ügyének ismételt napirendre kerülésével sok vonásban Györffy Istvánnak az 1930-as években fölvázolt muzeológiai elképzelései váltak valóra. A helyi gyűjteményekben kialakult a helytörténettel szervesen összekapcsolt néprajzi kiállítás típusa. Kezdetben meglehetős sematizmus uralkodott. Mindenütt szinte ugyanazt a fejlődési folyamatot próbálták bemutatni, gyakran túlzásba vitt didaktikus célzattal (a feudalizmus és a kapitalizmus változásai, nyomora, alapvető foglalkozási ágak). Az 1960-as évektől rendezték úgy a kiállításokat, hogy azok a népi kultúra egy-egy regionális vagy helyi változatát mutatták be, főleg a gazdaságtörténet legfontosabb mozzanataihoz kapcsolódva. Ugyancsak a hatvanas évektől kezdtek kiépülni a szabadtéri gyűjtemények, és kezdett növekedni az eredeti helyükön helyreállított népi műemlékek száma. A múzeumokban folyó kutatómunka tehát teljességgel megfelelt a történeti-összehasonlító módszernek.

Az 1950-es években a Néprajzi Múzeumnak a két háború közöttről örökölt központi tudományszervező és irányító szerepe nemhogy töretlen volt, hanem a Néptudományi Intézet megszűntével és a tetemes, részben munkatársaira támaszkodó munkaközösségi rendszerrel erősödött is. Ez a központi szerep a vidéki múzeumok tanácsi kezelésbe vételével, egyúttal irányításuk decentralizálásával (1960-as évek első fele), a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutatócsoportja önállósulásával (1967) és a második országos gyűjtőkörű intézmény, a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum megszervezésével (1968) szűnt meg. A gazdasági növekedés következtében az 1960-as évek derekától országszerte nagyobb összegeket fordítottak kulturális célokra, s ennek haszonélvezői lettek a vidéki múzeumok (a muzeológusok számának növekedése, látványosabb és több kiállítás rendezése, a tárgyvásárlásra szánt összeg emelkedése, a dokumentáció fejlődése). Az 1970-es évek elejétől több megyei múzeumi szervezetben és nagyobb vidéki város múzeumában természetrajzos, újkortörténész, régész, művészettörténész és néprajzos muzeológus munkatársak együttese voltaképp kisebb tájkutató intézetek munkáját végzi (Debrecen, Miskolc, Szolnok, Pécs stb.).

Mindennek következményeként a század utolsó negyedében a jelentős teljesítmények közé tartozik a néprajzi muzeológia. A XX. század közepére még a kézműves tárgyak viszonylagos bősége, a végére használatuk szinte teljes eltűnése jellemző. A már soha meg nem ismétlődő folyamat még inkább kiemeli a néprajzi muzeológia utóbbi három-négy évtizedben elért tárgyi anyag- és dokumentummentő eredményeit.

A szerteágazó, számos műhelyt számláló muzeológiát nehéz összefoglalóan jellemezni. A múzeumi anyag korszerű konzerválása, archiválása, nyilvántartása folytonos szakmai követelmény, de nem mindig optimális feltételek mellett teljesíteni nem egyszerű feladat. Másfelől a múzeumlátogató közönség a világszerte jelentkező szakmai színvonal emelkedés következményeként az utóbbi két évtizedben számos újdonsággal találkozhatott: mind informatívabb kiállítások, technikai újdonságok, a közönség növekvő igénye és aktivizálása, a gyermekek, iskolások múzeumba vonzása (múzeumpedagógia) stb.

A leglátványosabb és legnagyobb súlyú munka Szentendrére, a Szabadtéri Néprajzi Múzeumba, a ma már európai hírű központi magyar skanzenba (1972-től önálló intézmény) összpontosult. A további öt nagyobb regionális szabadtéri gyűjtemény (Zalaegerszeg, Szombathely, Nyíregyháza-Sóstó, Ópusztaszer, Szenna), a helyszínen megőrzött épületek és a tájházak tették és teszik teljessé azt a folyamatot, amelyben sokoldalú tudományos tevékenységgel fölszámolódott a magyar néprajz egy mind nemzeti, mind nemzetközi vonatkozásban sok évtizedig fennálló régi tartozása, miközben az anyagikultúra- és életmód-vizsgálatokban szinte “húzó ágazat”-tá vált az építkezés- és lakáskultúra-kutatás.

Ez a minősítés nem fedheti el a többi vidéki múzeum munkáját, és jóllehet a muzeológusi munka súlya a mostani századvég felé haladva a vidéki múzeumokra koncentrálódott, nem feledkezhetünk el a budapesti Néprajzi Múzeum jelentős kiállítássorozatáról, mellyel új helyre kerülése után (1975) anyagát nyilvánosság elé tárta. Hosszas, részletező fölsorolás helyett említjük az 1980-ban megnyílt, ám sajnálatosan már lebontott állandó etnológiai kiállítást, illetőleg az 1943-i bezárás után végre 1991-ben ismét megnyílt, sőt időközben fölújított állandó magyar kiállítást.

Mint említettük, a Néprajzi Kutatócsoport létrehozásával a néprajz hosszú szünet után – a szűkebben szakjellegű Népzenekutató Csoportot ezúttal nem számítva – összetett feladatkörű akadémiai intézményhez jutott. Az alapító okirat szerint “az országban folyó néprajzi alapkutatások összefogása, fejlesztése” lett a feladata. Ezt azonban a folytonosság kimaradása, a már túlzott szervezeti tagoltság, a személyi ellentétek és nem utolsósorban a szakemberhiány miatt nem mindig sikerült betöltenie. Ellenben megfelelt számos más feladatnak, például a szaktudomány nemzetközi szervezetekben való képviselete, “összefoglaló művek megalkotása”, egyéni monografikus és munkaközösségben végzett kutatások, archívumok felállítása stb. A Néprajzi Atlasz, a lexikon és az új kézikönyv különböző kutatóhelyeken dolgozó munkatársak együttműködésével valósult meg, mivel azonban a Magyar Tudományos Akadémia biztosította a pénzügyi




fedezetet, az irányítás a Kutatócsoportra (1990-től Kutatóintézetre) hárult.

Meg kell emlékeznünk egy negatívumról is, a nemzetközi hírű MTA Népzenekutató Csoport megszűnéséről, pontosabban a Zenetudományi Intézetbe olvadásáról (1974). Jóllehet mind a népzene-, mind néptánc-kutatás megtalálta helyét az új keretben, a néprajztudomány egy önálló intézménnyel lett szegényebb. A szervezeti változások sajnálatosan lazítottak a zenefolklórt a néprajz központi intézményeihez fűző szálakon is.

1969-től mintegy másfél évtizeden át, mígnem a politikai viszonyok kedvezőtlen változásai be nem szűkítették a lehetőségeket, néprajzi kutatások folytak az újvidéki Hungarológiai Intézetben is, melynek a folklór a profiljához tartozott. Az intézeti munkatársak külső együttműködőkkel összefogva eredményesen dolgoztak a korábban a néprajzi érdeklődésből többé-kevésbé kimaradó Vajdaságban. Legújabban a szlovákiai magyar Fórum Társadalomtudományi Intézet révkomáromi székhelyű Etnológiai Központja iratkozott föl a néprajzi kutatóhelyek listájára.

A magyar néprajztudomány tehát az 1960-as évek végétől három pillérre támaszkodott (intézetek, múzeumok, tanszékek). Az egyes intézmények működésének további részletei azonban már elsősorban a szűkebben vett kutatástörténet tárgykörébe tartoznak.

A Magyar Néprajzi Társaság tekintélyes tradícióját tükrözte, hogy Ortutay Gyula annak közgyűlését választotta nevezetes 1949-i beszédének elmondására. A társaság égisze alatt az egész magyar néprajzot érintő, hasonló horderejű eseményre többet nem került sor. 1949-ben a többi tudományos társulathoz hasonlóan az MTA felügyelete alá kerülvén, megszűnt önálló státusa, ezt csak 1990 után nyerte vissza. Az államosítás és az intézményrendszer differenciálódásának következményeként elvesztette azt a központi funkciót, amit alapításától sok évtizeden át őrzött és amivel hasznára volt a szakterületnek, de sosem szűnt meg a magyar néprajztudomány legáltalánosabb szakmai és társadalmi fóruma lenni (előadások, viták, kisebb szimpóziumok, emlékülések, vándorgyűlések rendezése és szervezése). Az elmúlt fél évszázadban minden nagyobb néprajzi konferenciának vagy rendezője vagy társrendezője volt. Fölsorolás helyett hadd utaljunk csupán a legjelentősebbre, centenáriumának sikeres rendezvénysorozatára (1989), melynek ugyan az akkor zajló politikai változások miatt nem jutott elegendő megérdemelt társadalmi figyelem, de így is növelte a néprajztudomány elismertségét.

A Társaság nagyon sokat tett a nemzetiségi néprajzért. Az 1961. évi gyulai vándorgyűlés szakmai érdeklődéstől és kötelességtudattól indíttatva, olyan időszakban választotta témájául a magyarországi nemzetiségek népi kultúrájának ügyét, amikor az nem volt sem divatos, sem a politika oldaláról szorgalmazott. Később is kezdeményezte a kutatásokat, többek között 1975-ben elindította és változatlanul egyik rendezője a békéscsabai nemzetközi konferenciáknak, kiadványsorozatok szerkesztését és kiadását vállalta. Ez a kezdeményezés segített némelyik szomszédos ország nem magyar kollégáival a szakmai összeköttetés megteremtésében, s ez – az elmúlt korban – nem kis eredmény volt. Esetenként, főleg Szlovákiában, a magyar nemzetiségi kutatások helyzetét is javította.

A megváltozott kül- és belpolitikai helyzetnek köszönhetően, immár több mint egy évtizede bárki szabadon, legálisan tarthat kapcsolatot a Magyarországgal szomszédos államokban élő magyar kollégákkal. A Néprajzi Társaság lett a ma már sok szálon bonyolódó együttműködés központi intézménye. A tíz éven át nyaranta megrendezésre kerülő szemináriumok nagyon sokat tettek a különböző országokban élők kollegialitásának elmélyítéséért és a szakmai-módszertani tudás gyarapításáért.

A Tudományos Ismeretterjesztő Társulat néprajzi szakosztálya utódaként, a tudományos munkát és a szakmai közéletet élénkítve, többek között szintén segítve a kisebbségi kutatásokat, értékes munkát végez a Györffy István Néprajzi Egyesület. 1990 után sorra alakultak meg a szomszédos országok magyar kisebbségeinek önálló egyesületei, a kolozsvári székhelyű Kriza János Néprajzi Társaság, a Szlovákiai Magyar Néprajzi Társaság és a Kiss Lajos Néprajzi Társaság a Vajdaságban.

A minden eddiginél kiterjedtebb intézményrendszer a néprajzi állásban dolgozók korábbinál nagyobb létszámát és – amint az szemlénkből eddig is kiderült – a néprajzi kutatás eredményeinek gyarapodását is jelenti. Magyarországon az állami kiadók 1950 után meglehetősen szűkkeblűek voltak a néprajzi munkákkal szemben. Az 1960-as, 1970-es években, amikor a művelődéspolitika e téren engedékenyebbnek mutatkozott, lényegesen javultak, majd a gazdasági élet romlásával ismét kedvezőtlenebbek lettek a lehetőségek, bár a központi kiadók helyett egyre több múzeum, önkormányzat, esetenként termelőszövetkezet is vállalkozott néprajzi kéziratok megjelentetésére. Az utóbbi tíz évben a publikálási lehetőségek terén lényeges változások következtek be. A kiadói élet szerkezetének átalakulásával, a kiadók magánkézbe kerülésével a néprajzi könyvkiadás elvesztette




korábbi bázisának nagyobb részét, de sikerült újabbakat találni és teremteni. Sosem jelent meg annyi néprajzi mű, mint az ezredvégen. Egyfelől igaz, hogy alkalmanként vagy még folytonosnak minősülő gyakorisággal szinte minden néprajzi intézmény foglalkozik kiadással, másfelől a jelentősebb kiadók viszonylag ritkán szánják el magukat néprajzi könyvek gondozására. Kivétel a budapesti Planétás Kiadó, mely a debreceni tanszékkel és az Ethnica Alapítvánnyal jelenleg a kiadás oroszlánrészét vállalja.

Változatlanul a legtekintélyesebb folyóirat az Ethnographia, mely azonban központi helyzete folytán minden irányzat és kezdeményezés előtt nyitva áll. Új folyóiratok is indultak, a Néprajzi Látóhatár (Györffy István Néprajzi Egyesület), az Ethnica (Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszéke Ethnica Alapítvány) és – igaz, a Néprajzi Közlemények megszűnése árán – a Tabula (budapesti Néprajzi Múzeum).

3. NEMZETKÖZI TÁJÉKOZÓDÁS ÉS TUDOMÁNYKÖZI KAPCSOLATOKAz 1960-as évek végétől folytonosan szélesedő tényezőként befolyásolta a néprajzi gondolkodást a nemzetközi kulturális és tudományos életben tapasztalható közeledés országok és eltérő társadalmi rendszerek között. Ezzel párhuzamos jelenségként figyelhető meg a tudományok közötti kapcsolatkeresés törekvése is.

A háború alatt megszakadtak a magyar néprajz harmincas években gyümölcsözően megújult külföldi kapcsolatai. Láttuk, miként vetett véget az 1945-öt követő regenerálódásuknak a durva ideológiai beavatkozás. Szerencséjére a néprajz mégsem került be azoknak a tudományoknak a körébe, amelyeket az uralkodó párt huzamosan szoros ideológiai ellenőrzése alatt tartott. Ez is oka, hogy korábbi eredményeit, nézőpontjait és módszereit “átfestve” vagy hivatalosságnak tetsző értelmezéssel szalonképessé téve, több-kevesebb megalkuvással sikerült átmentenie. Ellenben majdnem teljesen megszakadt a másfélszáz esztendős szellemi kontaktus folytonossága Nyugat-Európával, ami egyidejűleg befelé fordulásnak adott tápot. Akik a Nyugattól elzártság idején mégis próbálták figyelemmel kísérni, mi történik a nagyvilágban, azok elsősorban nem gondolati, hanem módszertani fejleményeket igyekeztek elsajátítani.

Régi tudománytörténeti igazság, hogy egy tudományág fejlődését merő tévedés csupán külső hatások átvételén mérni, legalább ennyire vagy inkább az jellemző, hogy ha az illető tudomány elsajátít valamit az elérhető nemzetközi ösztönzésekből, mennyit tesz hozzájuk, hogyan alakítja azokat. A magyar néprajzra is érvényes ez a tétel. A magyar néprajz sem fogadott el mindent a kínálatból. Ám az 1949-es politikai alapú beavatkozás folytán éppen a válogatás lehetősége szűnt meg, illetőleg vált jelentéktelenné. Ennek a szellemi károsodásnak a nyoma máig nem tűnt el. A néprajztudomány arculatán máig meglátszik, hogy kutatói évjáratokban senki vagy csak elvétve egy-egy személy tanulhatott külföldi egyetemen, hogy akadtak esztendők, amikor a nyugati utazások, külföldi konferenciarészvételek és ösztöndíjak, valamint a külföldi kollégák Magyarországra látogatásának száma minimálisra csökkent, titkosrendőri engedélyhez kötődött, a szakkönyv-behozatal minden korábbinál esetlegesebbé vált. Igaz, hogy a nyílt és határozott tiltás csak néhány esztendeig tartott, de ennyi elegendő volt ahhoz, hogy a káros korlátozó és önkorlátozó reflexek beidegződjenek. Könyvünkben a teljesítmények iránt érdeklődve, érthető módon nem sok figyelmet fordítottunk a néprajz némely művelőiből sosem hiányzó elzárkózásra, önmagukba nézésre, kényelmességre, módszerek és kutatási aránytalanságok konzerválási fogékonyságára, de valótlanság lenne ezeket tagadni, főleg pedig arról hallgatni, hogy ezeket a hajlamokat az adott korszak gyakorlata többé-kevésbé fölerősítette.

Az elszigeteltség 1955-ben kezdett oldódni. Előbb a szocialista, majd fokozatosan a nyugat-európai országok néprajzkutatóival, nemzeti és nemzetközi intézményekkel épültek ki a rendszeres tudományos érintkezés szálai. Nagy szerepük volt és van máig ebben a folyamatban mind a kétoldalú állami kulturális egyezményeknek, mind a tanszékeknek, a múzeumoknak, a kutatóintézetnek, a Magyar Néprajzi Társaságnak és a személyes kapcsolatoknak. Külön említést érdemelnek azok a többoldalú tapasztalatcserét szolgáló rendezvénysorozatok és konferenciaszervezetek, amelyek vagy magyar kezdeményezésre jöttek létre, vagy vezető szerepet vittek bennük a magyar szakemberek, mint például a nemzetközi finnugor kongresszus, a magyar–szovjet történészbizottság néprajzi tagozata, az Ethnographica Pannonica, a Kárpát–Balkán Bizottság, a békéscsabai Nemzetközi Néprajzi Nemzetiségkutató Konferencia, a magyar–finn folklór- és néprajzi szimpóziumok stb.

Az állami ellenőrzés fokozatosan gyöngült, de csak az 1980-as évek vége felé tűnt el. A bekövetkező politikai fordulat ezen a téren is átrendezően éreztette hatását. Egyfelől a nemzetközi viszonylatban korábban eredményesen dolgozó bizottságok és konferenciák egy része – különösen a regionális érdekeltségűek – elvesztette fontosságát, sőt megszűnt, másfelől a testületiek helyett előtérbe kerültek az egyéni kapcsolatok,




egyúttal kiépítésük és ápolásuk (konferenciarészvétel, szakkönyv-beszerzés) elsősorban az anyagi lehetőségek függvényévé vált.

Időközben több klasszikus etnológiai mű magyarra fordítása nagy, olykor anakronisztikusan régi mulasztásokat tüntetett el. Így került sor óriási késéssel elsők között az Engelsre hatást gyakorló Morgan ősi társadalomról szóló könyvének (1961), majd Frobenius, Frazer, Boas, Kai Birket-Smith, Malinowski, Polányi, Margaret Mead munkáinak tanulmánnyal, magyarázatokkal kísért kiadására. Az 1980-as években a Hofer Tamás által szerkesztett Ethnographia rendszeresen közölte kortárs nyugat-európai néprajzkutatók, etnológusok, antropológusok dolgozatait. Erre az időre a fordításkötetek eredeti és magyar változatának megjelenése közötti időkülönbség jelentősen lerövidült, a fordítások kiadása – bár teljesen nem szabadult meg az esetlegességtől – természetes gyakorlattá vált.

Ismételten megmutatkozott, hogy a történeti összehasonlítás bármennyire is uralkodó irány volt, művelői sosem helyezkedtek a gondolati-módszertani kizárólagosság álláspontjára. Az 1960–1970-es évek fordulóján a népi kultúra iránt – a néphagyomány és primitív műveltség világszerte divatos kultuszának párhuzamaként – ismét föllobbant a tudományon kívüli érdeklődés Magyarországon is. A néprajztudomány egy ideig kevéssé vett tudomást erről a társadalmi jelenségről, mely nemcsak a művészeti ágakhoz (zene, tánc, mesterségek) kapcsolódott, hanem az öltözködés, lakáskultúra, étkezés és a mindennapi élet számos más területén is (például a turizmushoz kapcsolódva) jelentkezett. Részint friss volt az emléke az ötvenes évek mozgalmi feladatvállalása kudarcának, részint – mint szaktudományon kívülit – nem tartotta feladatának vizsgálni az új köntösben mutatkozó, de nem ismeretlen folklorizmustörekvéseket. A hetvenes évek vége felé következett be fordulat, amikor nyugat-európai példákat követve olyan elemzések készültek a megszerveződő hazai folklorizmuskutatásnak köszönhetően, amelyek a modern ipari társadalmak és elsősorban a városlakók tömegkulturális igényének fogták fel a népi kultúra társadalmi divatját, és az egykori folklórelemek tudatos felhasználásának folyamataként kezdtek vele foglalkozni.

Ezek a vizsgálatok feltételezték az új, mindenekelőtt a kommunikációs elméletek ismeretét és gyakorlatát. A hagyományosnak számító elmélet és módszer mellett a hatvanas évek derekán elsőnek a strukturalizmus jelentkezett, majd a szemiotika (jeltudomány) hódítása figyelhető meg. Sokéves lemaradás pótlása indult meg ezeknek a jellegzetesen tudományközi áramlatoknak a magyarországi bevezetésével. Alkalmazásukban a néprajzkutatók nemcsak úttörő szerepet vállaltak, hanem erősítették is pozícióikat; mert amíg például az irodalomtudományban heves vita kísérte a strukturalizmus befogadását, a néprajzban nem ütközött ellenállásba. Különböző iskolákhoz tartozó fontos szerzők műveinek fordítása (Lévy-Strauss, Propp és mások), értelmezése és esettanulmányok publikálása párhuzamosan indult meg. Az érdeklődés fellángolása ellenére mégis azt kell mondani, hogy az új irányok befogadása a néprajzban – fő területei módszertani sajátosságai miatt – nem vált általánossá, jórészt megmaradt a folklór körében és folyamatos a tradicionális folklorisztika is.

Az adminisztratív és ideológiai korlátok ledőlésével mind nagyobb, de sajnálatosan még mindig nem eléggé széles lehetőség nyílt az egyetemi hallgatók külföldi részképzésben való részvételére. Jelentős eredmény volt, hogy nagyobb szünet után az 1950-es évek végétől több magyar kutatónak nyílt lehetősége Európán kívüli hoszabb terepmunkára vagy tanulmányútra. Elsősorban, de nem kizárólagosan, Magyarországgal valamilyen fokon politikai rokonszenvet tápláló államokba utazhattak. Komoly eredmény volt a Szovjetunió addig külföldi szakemberek számára hozzáférhetetlen területeire eljutni. Diószegi Vilmos Szibériában, Törökországban, Mongóliában, Vikár László a volgai finnugorok és török népek között járt, míg Martin György Etiópiában, Halmos István Venezuelában, Boglár Lajos venezuelai és brazíliai, Gunda Béla észak-amerikai indiánok közt, Ecsedy Csaba Szudánban, Schmidt Éva az obi-ugorok közt, Bodrogi Tibor Indonéziában, Vargyas Gábor Új-Guineában és Ausztráliában végzett terepmunkát. (A nyolcvanas évek derekáig érvényes felsorolás nem teljes.)

A nagyobb időtartamú kiutazásokkal és az expedíciókkal szimmetrikusan a XX. század utolsó harmadában magyarországi terepmunkákat kezdeményeztek és végeztek nyugati antropológusok. Az érdeklődés Kelet-Európa több más országához képest mintha valamelyest késett volna. Az érthető, hogy a szovjet tömbön kívül álló Jugoszlávia, a látszólag a Szovjetuniótól független külpolitikát folytató Románia, az 1968 előtti és utáni Csehszlovákia és a jelentős emigrációval rendelkező, politikailag szinte megszakítás nélkül nyugtalan Lengyelország vonzotta a kutatókat, de mindez nem világítja meg kielégítően a térségben sajátosan egyedi politikai arculatú kádári Magyarországra eső kezdetben csekélyebb figyelem okait.

A terepmunka lehetősége az illető állampártok és kormányok tűrőképességétől is függött. Annak, hogy Michael Sozan első hosszabb magyarországi tartózkodása idején, 1969–1970-ben tudománytörténettel foglalkozott – szerintünk – kettős indíttatása volt. 1. A különbözőségek nyilvánvalóvá tétele céljával föltárni egy nemzeti alapú, az amerikai antropológiától merőben eltérő néprajztudomány múltját. 2. Terepmunkára ekkor még




valószínűleg kevés esély mutatkozott. (Később egyébként mindkét ponton konfliktusa alakult ki. Így csupán tömör vázlat maradt az 1980-as években az ausztriai magyar Alsóőr és a nyugat-magyarországi Táp, földrajzilag közel, de államhatárral elválasztott, eltérő társadalmi rendszerben élő falvak összehasonlító vizsgálata.)

A terepmunkára érkezők között egyaránt találkozunk amerikai és angliai magyar (Eva Huseby-Darvas, Hollós Marida, Kürti László és Sozan), illetőleg nem magyar (Chris Hann, Martha Lampland) származásúakat. (A fölsorolás nem teljes. Ezúttal sincs szándékunk kutatói szemlével szolgálni.) Elsősorban a falusi társadalom és a mezőgazdasági lakosság iránt érdeklődtek. Eredményeiket összefüggően értékelni majdnem lehetetlen. Részben a különböző iskolázottságok miatt, részben mert a kutatások sem időben, sem térben nem kapcsolódtak össze. Olyan jelenségeket tártak föl, melyeket a társadalomban folytonosan benne élők nem vagy nehezen észlelnek, továbbá másként magyaráznak. Jellemző, hogy a parasztság-falu-mezőgazdaság kérdéskörét függetleníteni igyekeztek annak sok évtizedes ideológiai és érzelmi töltésétől, ami vizsgálataik előnyének tekinthető, de ugyanakkor az alighanem elengedhetetlen mélyebb empátia hiányát is jelezte.

Az utóbbival szemben ellenpélda Sozannak az erdélyi állapotokat összegző rövid cikke az egyik vezető nemzetközi folyóiratban, a Current Anthropòlogyban. A romániai magyarok nemzeti-etnikai elnyomásáról szóló írás heves visszhangot váltott ki egy Romániában dolgozó amerikai antropológus csoportból. A vita, mely Sozan viszontválaszával zárult, annak is dokumentuma, hogy a baloldali vonzalmú nyugati antropológusok egy része illúziókat táplált a szovjet típusú szocializmussal szemben. A román pártállami vezetés ezt tudatosan ki is használta. A végső, történelmi választ az 1980-as évek végén a “falurombolás”-nak nevezett szélsőséges román terv, illetőleg a kelet-európai kommunista diktatúrák bukása adta meg. Világos, hogy a nyugati antropológusokat – bár az antropológia gyakorta hirdeti politikamentességét – politikai szempontok is motiválják. Legalábbis erről tanúskodik a térségünk egyes országai iránt megnyilvánuló érdeklődés. A Current Anthropologyban lezajlott éles hangú vita nyíltan átlépte a tudomány határát, határozottan politika tárgyúvá vált.

Más kérdéseket vetnek föl a magyarországi kutatóktól induló, a kulturális és szociális antropológia hazai meggyökereztetését célzó fölvetések és javaslatok. Az elsők egyikeként a Néprajzi Kutatócsoportban az akkor ott már létező szociálantropológiai osztály szervezésében kerekasztal-konferenciát tartottak Az antropológiai strukturalizmus néhány kérdése címmel (1969). A cél ezúttal még elsősorban a strukturalizmussal való ismerkedés volt, az előadók nagyobbik része olvasmányélményeiről adott számot. Több mint egy évtized múltán már kimondottan az antropológia magyarországi állásainak létrehozására irányult egyidejűleg több kezdeményezés. Fordításokból válogatott tanulmánykötet jelent meg a szimbolikus antropológia témaköréből (1983). A Magyar Tudományos Akadémia Nyelv- és Irodalomtudományi Osztálya szervezeti keretében Kulturális Antropológiai Munkabizottság jött létre (1981), majd ennek szervezésében került sor több tudományszak művelőinek széles körű részvételével történeti antropológiai konferenciára (1983). (Az utóbbi körvonalai már korábban a Magyar Néprajzi Társaság 1974. évi szolnoki – “tanya–falu–mezőváros” – és a 1977. évi pécsi – népművészet kérdései – vándorgyűlésén kezdtek mutatkozni.)

Az 1983. áprilisi konferencia szervezője, Hofer Tamás bevezetőjében és a néprajz képviseletében tartott előadásában német, valamint skandináv példákon illusztrálva három közeledő pólust jelölt meg: a nemzeti alapú néprajztudományt, a kulturális antropológiát és a történetírást. A történetírás egyre több olyan tárgy iránt érdeklődik, mely a múltban a törzsi társadalmat tanulmányozó antropológia terepe volt. Továbbá mindinkább figyelmet szentel az emberi viselkedés, mentalitás, szokásvilág problémáinak. A kulturális antropológia viszont részint történeti hátteret keres a törzsi társadalomról szerzett ismeretekhez, részint a saját nép kutatása iránt is érdeklődik. A nemzeti alapú néprajztudomány a mai Európában, amennyiben tárgyát nem adja föl, történeti stúdiummá válik vagy máris azzá vált.

Ugyanebben az időben kezdett dolgozni a csíkszeredai Kommunikációs Antropológiai Központ (KAM). Szellemi hátterét tekintve az előbb számba vettekkel azonos, azaz úttörő indíttatású. Amiben eltér, az nemcsak Magyarország határain kívülisége, hanem máig tartó folytonossága, tudniillik a többi kezdeményezés utóbb vagy megszűnt vagy szünetel.

A nemzetközi kapcsolatok szélesedésével párhuzamosan a magyar néprajz hazai tudományközi viszonylatokban is nyíltabbá vált. Ez a folyamat sem mentes visszaesésektől. Visszatekintve az 1950-es évek első felére, a vitázó kedv dokumentumaival sűrűn találkozunk a folyóiratokban. A néprajzkutatók gyakran vettek részt más tudományszakok ülésein. Például Diószegi Vilmos Molnár Erik magyar őstörténeti koncepcióját, Bodrogi Tibor Vértes László őstársadalmakkal foglalkozó tanulmányát bírálta (mindkettő: 1954). Több alkalommal vettek részt más szakok kutatói is korabeli magyar néprajzi vitákon. Ilyen volt az említett értekezlet 1953-ban, amely a néprajz általános helyzetével foglalkozott. Nagy kár, hogy az 1950-es évek második felében éppen akkor lanyhultak a tudományközi viták, amikor a dogmatikus tudománypolitika szorítása engedett. Ortutay Gyula már




nem egy tudományszak, hanem csupán a maga nevében szólt hozzá – igaz, nem szakmai, hanem ideológiai ügyhöz – a népi írók kérdéséhez (1958). A nemzeti kérdésről nem sokkal utóbb lezajlott történészvitához (az ún. Molnár Erik-vita) pedig egyáltalán nem hangzott el észrevétel a néprajz oldaláról. Ami talán a korábbi vádak miatti óvatosságból, talán abból a hagyományból is adódott, hogy a néprajz alig foglalkozott ezzel a kérdéssel, jóllehet a birtokában levő ismeretek alapján megtehette volna.

Bő évtized múlva az általánosan kedvező tudományos légkörben ismét megélénkültek a néprajz tudományközi kapcsolatai. Az 1960-as évek végétől föllángoló, máig tartó tanácskozási és konferenciázó kedv krónikája rendkívül gazdag, ezen a helyen áttekinthetetlen. Szinte minden, a néprajz részéről kezdeményezett szimpóziumra meghívták és meghívják a társtudományok (irodalomtudomány, nyelvtudomány, régészet, művészettörténet, történetírás, alkalmanként a közgazdaságtan és szociológia) képviselőit. Fordított viszonylatban erre már jóval kevesebbszer kerül sor. Sajnálatos, hogy épp az 1960 után tetszhalálából éledő szociológiával viszonylag laza kapcsolatok alakultak ki. Vétkes ebben a néprajz is, mert túlságosan tapadt ahhoz a tudománytörténeti hagyományhoz, amelyben – tudjuk – a szociológia befolyásának kicsiny tere volt, de hibáztatható a szociológia is, mely talpra állása után viszonylag kevés figyelmet fordított a néprajz hagyományos tárgyát hordozó paraszti társadalomra. Így a magyarországi szociológiából nem érkeztek jelentékenyebb ösztönzések abba a magyar néprajztudományba, melyben az 1960-as évektől egyre inkább föltámadt az igény a szemléleti változásra.

A néprajz tudományközi kapcsolatok iránti hajlama összefügg diszciplináris önállóságának viszonylag nem régi múltjával. Könyvünk előző fejezeteiben korszakonként utaltunk rá, hogy az intézményi és személyi feltételek változása okozta ingadozásokkal miként ápolt lazább-szorosabb kapcsolatokat mind egykori bábáival, mind tejtestvéreivel. Emlékeztetőül felidézzük, hogy a XIX. század egyik legjelentősebb öröksége volt a természettudományos alapozottság, amiből a XX. században elsősorban a földrajz hatása és a fizikai antropológia jelenléte emelhető ki. Másfelől ugyanez érvényes az irodalomtörténetre és a nyelvtörténetre is. Továbbá ezért lehetett a népiségtörténet előfutára a fiatal Györffy István történeti demográfiai és településtörténeti tanulmányaival. Ezért művelhette a néprajzzal egyidejűleg az emberföldrajzot Bátky Zsigmond. Az első, jelentős középkori faluásatások vezetői, Papp László és Szabó Kálmán egyidejűleg néprajzi kutatásokkal is foglalkoztak. A dialektológia néprajzzal összeszövődött ága, Csűry Bálint iskolája úttörő eredményeket ért el. Ezért létesülhetett híd az ókortudomány és a néprajz között (Marót Károly), sőt még a pszichoanalízis felé is vezetett út néprajzi előtanulmányok nyomán (Róheim Géza).

Az eredeti forrásbázis apadásával, a szóbeliség és a hagyományos életmód szűkülésével, láttuk, miképp nőtt a történeti források néprajzi vizsgálatba vonásának aránya. Még a tematikus monográfiák készítése is ösztönzőleg hatott. Mivel szerzőik a tradicionális forrásokat és kutatási célokat elégtelennek találták, szinte mindegyikük kiegészítette munkáját olyan területek földolgozásával, amelyek nem feltétlenül következtek volna az előzményekből. Például Hoffmann Tamás a gabonaneműek nyomtatása kapcsán munkaszervezeti és munkamigrációs kérdésekkel foglalkozott, Takács Lajos a dohánytermesztés tárgyi néprajza mellett levéltári anyag alapján bemutatta a XIX. századi kertésztelepek életét. Nemcsak a gazdaságtörténeti, főleg az agrártörténeti ismereteket gazdagították néprajzkutatók, hanem évtizedeken át szinte a néprajz volt a színtere a munkaeszköz-történetnek is. Köztudott, hogy a magyar történetírásba a közelmúltban milyen élénkülést hozott, amit jórészt az Annalesnek lehet tulajdonítani, és amit leegyszerűsítve úgy fogalmazhatunk meg, hogy kiderült: az élet minden részletének, jelenségének van történelme. Ez a néprajz szemszögéből, mutatis mutandis, nem volt újdonság. Miközben nem tudott, mert eleinte még nem is tudhatott a neves történetíró iskoláról, utóbb pedig az kívül esett tájékozódási körén, az elmúlt négy-öt évtizedre visszatekintve mégis elmondható, hogy a néprajz bőven kutatta a hétköznapok történetét, sőt elsősorban azt. Témája volt az életmód és a mentalitás sok részlete, ünnepek, hétköznapok, jogszokás és rokonság, kultuszok és hiedelmek, a vallásos és a nemi élet egyaránt. Az elmondottakhoz hozzátartozik két lényeges megszorítás is. A néprajz érdeklődése változatlanul elsősorban a parasztságra irányult, és eredményei túlnyomórészt az újkorra korlátozódtak.

A sokáig a politikatörténet túlsúlya alatt görnyedő történetírás mindezt hosszú ideig alig vette észre. De amikor a tízkötetes Magyarország történetében a parasztság életének múltjára került sor, túlnyomólag a néprajzi eredmények jöhettek számításba. Ahol ezek nem álltak rendelkezésre, az összegzés elmaradt.

4. A FÖLZÁRKÓZÓ TÁRSADALOMNÉPRAJZA Magyarországon lezajló nagy társadalmi változás, mely a XX. század második felében a parasztságot a hagyományos értelemben tulajdonképpen megszüntette, a modern városi és technikai civilizáció akulturációs hatását általánossá tette. Bizonyos, hogy ezek a fejlemények serkentették a néprajztudományon belül az önálló




társadalomvizsgálat igényét, m ajd kifejlődését.

A folyamatot azonban lassította a néprajz és a társadalomtörténet hagyományosan laza kapcsolata, melynek első számú oka a magyar néprajz fentiekben vázolt, tradicionálisnak mondható fő iránya volt, amit mind az 1949 utáni ideológiai késztetések riasztó hatása, mind a hazai polgári társadalomtörténet korabeli ellehetetlenített helyzete nyomatékosított. (Az utóbbival kapcsolatosan elég, ha Hajnal István és Szabó István életsorsára gondolunk.)

Az a tény, hogy a magyar néprajz a népet a parasztsággal azonosította, látszólag társadalomtörténeti szempontra utal, hiszen egy viszonylag jól körülhatárolható társadalmi osztályról van szó, ráadásul a korabeli országban létszámban és arányban a legnagyobbról. A társadalomtörténeti szempont azonban csak látszat, mert a korabeli néprajz központi tárgya – mint többször említettük – nem a társadalom, hanem a kultúra. Láttuk, eredetileg azért esett a paraszti kultúrára a választás, mert feltételezték, hogy a műveltség legkorábbi fokainak maradványait rejti, nem pedig azért, mert a parasztság mint osztály vagy réteg, illetőleg társadalmi alakulat történetileg formálódó sajátos alkotásai és javai keltettek figyelmet. Ez az irányultság, ha nem is tudatosan és kizáróan, de nehézkessé tette a társadalomtörténeti affinitást. Hosszú ideig a Szendrey Ákos és Fél Edit dolgozataival polgárjogot nyert társadalomvizsgálat is ennek keretén belül maradt. Szemléletes példa Lajos Árpád könyve (1955; megjelent 1979-ben), melynek különben nevezetessége, hogy a kisnemesség kapitalizmus kori emlékeivel néprajzi szempontból foglalkozó első önálló kiadvány. Ezt a munkát a hajdani őstörténeti inspirációnak már a szele sem érintette, témaválasztását egy hajdan előjogairól nevezetes társadalmi réteg emléke motiválta. Ám a szerző levéltári forrásoknak nem nézett utána, anyagát pedig társadalomtörténeti szempontok bevonásával nem elemezte. Így a mű egy jószemű néprajzkutató által készített kiváló leírás, beszámol az életviszonyokról, a rendi leszármazásra visszavezethető identitásról, a szokásokról stb., az olvasó azonban nem tudja, vajon megkövült kisnemesi közösséggel van dolga vagy a XX. század derekának falusi-paraszti társadalmáról kap beszámolót, illetőleg a kettő viszonya voltaképpen miben áll.

Időközben azonban a helyi és tájmonográfiákban egyre nagyobb teret kaptak azok a fejezetek, melyek a társadalomkutatáshoz sorolhatók: család- és rokonsági szervezet, munkaszervezet, ritkábban vallás és jog. Lényegesen bővül ezáltal a mintául szolgáló szempontrendszer, egyelőre azonban a nagy múltú tematikus fejezetek (földművelés, viselet, építkezés, szokások stb.) mellett valójában csak egy-egy külön “rekeszhez” jutottak a társadalomvizsgálati témák, vagyis betagolódtak a hagyományos szerkezetbe.

Az 1960–1970-es évek fordulójától ugyancsak a többszerzős helyi és táji monografikus tanulmánygyűjteményekben figyelhető meg, ami közben fokozatosan átjárta az egész magyar néprajzot, a művelődéstörténeti szemlélet mellé fölzárkózó társadalomtörténti érzékenység. Mintaértékű például a XIX–XX. századi főleg alföldi mezővárosi társadalom életének föltárása. Mindezek következményeként a pozitivizmusból örökölt hagyományos tárgyfelosztásban, és mélyen bevésődött tudományelméleti tagolásban (tárgyi néprajz–szellemi néprajz, majd később anyagi kultúra–szellemi kultúra vagy folklór) megjelent a harmadik nagy, most már önálló terület, amelyet – immár véglegesen – társadalomnéprajznak neveznek.

A társadalomnéprajz művelőiben némi túlzással az 1970-es évekig csak az látszott közösnek, hogy szerzői korábban nem vagy alig vizsgált témák és témakörök iránt érdeklődtek. Utóbb épp ezek a témák kezdték kirajzolni illetékességének határait, melyek azonban máig meglehetősen bizonytalanok. Belesorolják az imént említett a család, a rokonság, továbbá az emberi kapcsolatok, a rétegek, csoportok, foglalkozások, a munkaszervezet, az erkölcs, a magatartás, a jog, a vallás, esetenként a tágan értelmezett szokások kutatását. A sokféle módszertani megközelítés rendszerint emlékeztet a nagy múltú rekontsrukciós történeti szemléletre is, és számos nem kellően kiforrott szempontot fog körül. Gyakori a deskriptív szemlélet és nem egyszer hiányzik a teoretikus megalapozottság. (Az utóbbiakkal persze nem tűnnek ki a néprajzi munkák átlagából.)

Viszonylag kisszámú a társadalmi csoportokról vagy rétegekről szóló dolgozat. A világszerte elterjedt családszervezeti kutatások kimaradását aránytalanul megkésve kezdték a kutatók pótolni. Indulásként Bodrogi Tibor a magyar rokonsági szervezet terminológiáját számba vevő tanulmánya mellett, Morvay Juditnak a palóc, Penavin Olgának a szlavóniai nagycsaládról írt könyvei sorolhatók ide. Voltak területek, amelyeken fehér hollóként jelent meg egy-egy nagyobb munka, mint Tárkány Szücs Ernő már említett monográfiája a jogi népszokásokról vagy Szabó László munkaszervezettel, rokonsági rendszerrel és társadalmi tagolódással foglalkozó több tanulmánya, de Bodrogi írásai kivételével az említetteknek nincs jól megfogalmazott elméleti, etnológiai vagy antropológiai hátterük.

Két olyan terület kutatását, mely ősidők óta az emberi élet leghétköznapibb tartozéka, a társadalmi és politikai tabu tartósan akadályozta. Kardos László Bakonycsernye (Veszprém megye) korabeli (1969) vallási életéről írt




könyve tartalmi értékei mellett elsősorban úttörő témaválasztása miatt érdemel említést, ugyanis akkor már több évtizede legfeljebb egyházi kiadásban jelenhetett meg vallási néprajzzal foglalkozó könyv. Az uralkodó kommunista pártideológia számára nem szalonképes szakrális népéletkutatást hosszú ideig szinte egy személyben Bálint Sándor képviselte. A témakör művelése a nyolcvanas évek derekán lendült föl, hosszú megszakítás után, egyébként kevés régebbi előmunkálatra támaszkodva, és dominánsan adatközlő-leíró jelleggel. Ma több önálló kiadvány- és konferenciasorozata van. A másik sokáig elhanyagolt terület, a szerelmi élet néprajzi kutatása eddig jóval kevesebb eredményt mutatott föl. A társadalom tűrőképességének korlátlanná válását követve, új jelenség a nemi élettel kapcsolatos obszcén folklórszövegek megjelentetése.

A tematikus bővülés körében további sajátos, a korábbi kutatási területekre nem minden esetben beosztható vizsgálatokkal találkozunk. Ide is sorolhatók a másutt számba vett nemzetiségi kutatások, továbbá a hazai cigányság néprajza és a zsidóság emlékeivel foglalkozó tanulmányok, könyvek, illetőleg az emigráció tanulmányozása is.

Ez a sokfelé ágazó kiegészülés a néprajz teljességét tekintve, vitathatalanul gazdagítóan hatott. A bírálat mellett óvatos összegzéssel megállapítható, hogy jóval több előmunkálat és eredmény halmozódott föl a közelmúlt évtizedeiben, mint azt néhány éve még sokan gondolták. Jóllehet számos korábbi elméleti és módszertani kérdés ma is nyitva áll, határozottan kirajzolódnak a társadalomtörténet, a szociológia és az antropológia felé a kapcsolódások, másfelől a társadalomnéprajz inkább az életmódkutatások és kevésbé a folklorisztika irányába mutat affinitást.

Végül nem akarunk kitérni a kérdés elől, vajon amikor a marxizmus közvetlen számonkérésének esztendei elmúltak, az 1970-es évektől, mit tett a társadalomnéprajz a kortárs jelenségek megismeréséért. Eddigre a parasztság várható és viszonylag gyors társadalmi föloldódását – a hagyományaiban megújuló a szocialista falu illúzióját feledve – a néprajz végérvényesen fölismerte. Nemcsak a könyörtelenül végrehajtott kollektivizálás, hanem az iparosítás és a városiasodás fölgyorsult üteme is nyomatékosította, hogy a parasztság eltűnése belátható időn belül bekövetkezik. A szaktudományi reflex a fölgyorsult mentés volt, ami ellen egyfelől nem lehet kifogásunk, sőt elismerés jár az eredményekért. Másfelől a történeti kutatások elkötelezettjeinek is igazat kell adnia azoknak, akik a közelmúlt eszmecseréiben és vitáiban kifejezték, hogy az átalakulás folyamatára több figyelmet kellett volna fordítani, akár a hivatalos éberség kijátszását is megpróbálva, bár a politikai korlátozások ugyan változtak, ám nem tűntek el. Mulasztás volt elhanyagolni a vonatkozó elméletek elsajátítását. Ezzel együtt igaz, hogy a magyar néprajz úgy, amint volt, jellemzően megfelelt kora társadalmi feltételeinek. Mivel a XX. század második felében ismert volt a jelenkutatás fontossága, a felelősség súlyosabb, mint korábban volt. Ma már a hiány pótolhatatlan vagy csak fáradságos történeti kutatással tüntethető el. Nem vigasztaló, hogy más tudományterületeknél is hasonló a helyzet. Némi túlzással: jelenleg a korszakunk faluja, általában agrártársadalma iránt érdeklődő a kevés néprajzi és antropológiai tanulmány mellett, csak a szintén nem nagy terjedelmű, a cenzúra által talán még inkább ellenőrzött szociológiai és szociográfiai irodalmat veheti kezébe.

Sok eredményről tehát nem számolhatunk be. Mindenképpen újra meg kell említenünk Kardos László Bakonycsernye vallási életét vizsgáló könyvét és két úttörő értékű jelenkutató munkát. A Néprajzi Kutatócsoport munkatársai észak-magyarországi falvak, Varsány és Nógrádsipek társadalmáról, illetőleg folklórjáról készítettek monografikus jellegű tanulmánykötetet. Mindkét könyv szerzői határozottan törekedtek új szempontok alkalmazására, leginkább a hetvenes évekre jellemző társadalmi változások és azok kulturális vetületének megragadására.

5. A HARMADIK ÉVEZRED KAPUJÁBANA fejezet címe kissé fellengzős, hiszen a magyar néprajz történetében az első gyűjtési fölhívástól máig csupán bő két évszázad telt el. Ám, ha ezeket a sorokat nemcsak a XX. század, hanem a Krisztus születése utáni második évezred utolsó évében írjuk, nem lehet nem éreztetni az egybeeső század- és ezredforduló ritka élményének hatását. A magyar néprajz valóban alig több kétszáz évesnél, de az is igaz, hogy 2001-ben története során már a negyedik évszázadba lép.

Jóllehet a jövendőmondás az emberiség igen régi kulturális produktumai közé tartozik, ennél fogva a néprajznak is tárgya, sem a távolságtartó irónia, sem a lefegyverző determináció jegyében nem érzünk indíttatást annak találgatására, milyen lesz a magyar néprajz a közeli vagy a távoli jövőben. Ha pedig könyvünk gondolatmenete mégis arra kötelez, hogy arról beszéljünk, milyen legyen, az az eddigieknél hangsúlyozottabban személyes, egyéni nézetek fejtegetése lehet, a jelenlegi lehetőségek és esélyek, illetőleg a várható gondok és nehézségek latolgatására korlátozódhat, azaz lehetőleg feltételes módban illő fogalmaznunk.




Egy tudománytörténeti összegzés végén kézenfekvő a múlt következményeinek érvényesülésére utalni: vajon a jövőben a korábbi és újabb kezdeményezések közül melyik válik igazán gyümölcsözővé, vagy mint annyiszor, a tudománytörténeti hagyomány túlsúlya érvényesül? Sokrétű ez a tudománytörténeti hagyomány. Összetettségében a módszertani változatosság, a tudományközi és nemzetközi együttműködésre való hajlandóság, de még az erős hagyományőrző beállítottság is záloga lehet a továbblépésnek, időálló értékek megóvásának, sőt akár egy tudománytörténeti fordulatnak is. Története során a magyar néprajzban többször fölmerült a változás és az új út keresésének szükségessége, az imént fölvázolt kép talán annyit érzékeltetett, hogy – úgy tetszik – ilyen mértékben, mint most, még sohasem.

A nyitottság előfeltétele a szemléleti megújulásnak, a tudomány tárgya újrafogalmazásának, az időálló értékek megőrzésének, annak, hogy a magyar néprajz a jövőben korszerű és önálló tudomány lesz-e.

5.1. Néprajz és antropológiaVannak, akik a jelenkutatást egyértelműen a kulturális antropológia illetékességi körébe sorolják, s egyben meg vannak győződve, hogy a néprajz mai és jövendőbeli legnagyobb kihívása az antropológia. Erre a kérdésre két válaszom van. Önmagában, elvileg egyik nézet sem káros vagy hasznos, célravezető vagy zsákutca. Az egyik szerint az antropológia önálló tudományágként megfogalmazza és megszervezi önmagát, megteremti saját intézményeit, akadémiai képviseletét, egyetemi műhelyeit és így tovább. Nem tudom fölmérni, hányan járnának szívesen rajta, de ez a nehezebb út, mert az intézményrendszer anyagi feltételei nem látszanak biztosítottnak, a föltétlenül szükséges személyi adottságok pedig olykor biztatóak, ám inkább szerények. Az 1970-es, 1980-as magyarországi kezdeményezésekre visszapillantva, azok lángja ellobbanását tapasztalhatjuk. A véleményünk szerint a leginkább biztató történeti antropológia sem tudott eddig “áttörés”-t elérni. Az 1983-as ülésszak tematikus előadásainak többségét – teoretikus előzmények nélkül is – be lehetett illeszteni az elhangzó elméleti előadások által ajánlott keretekbe. Ugyanakkor az is igaz volt, hogy nemigen akad közöttük olyan, melyet egyúttal a Hofer által megjelölt három külön diszciplinába ne lehetett volna szintén besorolni. A helyzet több mint másfél évtized múltán változatlan. A történeti antropológia – jóllehet az Eötvös Loránd Tudományegyetemen speciális program viseli ezt a nevet – nálunk nem tudta magához vonzani sem a történettudomány, sem a néprajztudomány szóba jöhető területeit, de még az újabb antropológiai kezdeményezéseket vagy azok egy részét sem. Pedig az antropológiát világszerte általában jellemzi az affinitásra alkalmas sokféle tudományos vegyérték, ami nagy mértékben elősegíti – sőt előfeltétele – egy ország tudományos életébe beágyzódását. Ugyanez mondható el a még újabb kezdeményezésekről, a szintén az Eötvös Egyetemen létező kulturális antropológiai szakról. A Miskolci Egyetem a fiatalon elhunyt Kunt Ernő (1948–1994) javaslatára alapított Vizuális és Kulturális Antropológia Tanszéke még olyan szűk és sajátos profilú intézmény, hogy változás nélkül nehéz elképzelni más tudományágakhoz való kapcsolódását. A Pécsi Egyetem a politikai antropológia és a Kommunikációs Tanszéken oktatott antropológia szintén speciális területek, a néprajztól pedig tárgyukkal és céljaikkal különösen távol esnek. Mindehhez összefoglalóan hozzátehetjük, hogy ha a szinte áttekinthetetlenül szövevényes nemzetközi kínálathoz képest szerények is, összetett és tarka képet mutatnak azok a antropológiai irányzatok, iskolák, amelyek befogadásáról vagy kísérletéről beszélhetünk a mai Magyarországon.

Elméletileg várható volt, hogy 1990 után ugrásszerűen növekszik a külföldi antropológusok magyarországi terepmunka iránti érdeklődése, de nem így történt. Egyik valószínű oka, hogy a tájékozódásban változatlanul ható politikai érzékenység miatt most a Balkán iránti figyelem erősödött meg.

A néprajz és antropológia viszonya alakulásának kérdésre adható másik válaszom a tág értelemben fölfogott néprajztudomány szervezetében megmaradni, azt gazdagítani, annak egyik önálló ágaként működni. Magam ennek esélyét vélem belátható időn belül reálisabbnak. Ismert, hogy a XX. század közepétől fokozottan az antropológia érdeklődési körébe került a saját nép és általában az európai parasztság, ami szükségszerűen mélyre ható szemléleti változást hozott. Szinte párhuzamosan, eleinte csekély mértékben és számos esetben vitatható módon, de – mint érzékeltetni igyekeztünk a magyar példán – mindinkább táguló látószöggel a közép- és kelet-európai néprajz figyelme túlterjedt a parasztság életén, és a múltra orientáltságon, ami ugyancsak jelentős szemléleti változással járt. E szemléleti változások mind országonként, mind nemzetközi viszonylatban többnyire a kölcsönös egymáshoz közeledést segítették elő. Magyar vonatkozásban a néprajz eddig talán legtöbbet az anyaggyűjtés módszertanában és a témaválasztásban tanult az antropológiától, és a másik oldalon leginkább a történeti szempontok beszűrődését látjuk.

Ebből a szempontból van igazi értéke az etnológiai-antropológiai vonatkozású előzményeknek, nem pedig a múlt számonkérésének érveiként, amit könyvünkben is több ízben elutasítottunk. A diszciplináris határok




merevségének lazulása, a célok és módszerek sokszínűsége gyümölcsöző lehet, de egyszersmind nem bizonytalaníthatja el a tudományszaki identitást. A magyar néprajznak – mint rámutattunk – az antropológiától függetlenül hagyományos erőssége az interdiszciplinaritás. Az interdiszciplinaritásnak azonban nincsenek általános szakmai kritériumai, csakis az egyes szakterületeken belüli normák adják meg érvényességét. A magyar néprajz némely határszakaszának jelenlegi elmosódottsága éppen azt jelenti, hogy nyitott és változatlanul befogadásra kész szemben a sokféle nehézség mellett a túlságos specializáltsággal és széttagoltsággal jellemezhető magyarországi kezdeményezésű antropológiával. Ez a helyzet is erősíti azok – általam is osztott – igazát, akik szerint a néprajz és az antropológia között nemhogy az éles elkülönülés, a szembenállás sem szükségszerű. Ha ellenkezőjét vallanánk, máris szembekerülnénk a második válaszként megnevezett lehetőséggel. A kölcsönös tanulás és az eredményes együttműködés feltétele, bármely prognosztizált változat valósul meg, hogy az antropológia ne a néprajz ellenében vagy rovására lépjen föl. Például, ha múzeumra van szüksége, új múzeumot, gyűjteményeket alapítson, ne a régieket sajátítsa ki vagy alakítsa át. Ezek a viszonylatok természetesen kölcsönösséget tételeznek föl. A néprajz se akadályozza az antropológia kibontakozását, munkáját, de érdekeinek megfelelően tartsa meg sokoldalú vonzóerejét, interdiszciplináris hajlamát.

A politikai változások szellemi életre ható természetes velejárójaként, az új megoldások keresésének hangulatában fogantan 1989–1994 között a Budapesti Könyvszemlében (BUKSZ) és a Replika című folyóiratban tanulságos, a néprajzot és az antropológiát ütköztető, kemény hangú viták zajlottak le. Ezeknek egyfelől nyeresége volt a különböző nézetek megjelenése, vélemények kifejtése, ismételten és egyoldalúan rámutattak a magyar néprajz befelé fordulásra, fogékonyságára, másfelől szenvedélyes hangjuk, és az, hogy a szakmailag kívül álló vitázók nem mind ismerték a magyar néprajz teljesítményeit, azok malmára hajtotta a vizet, akik az antropológia iránti érdeklődést jórészt divatnak vélik. A külső gondolati késztetésekkel, többnyire a tübingeni iskolára hivatkozással szemben ismételten kiemelték a magyar tudománytörténet sajátosságait, valamint a jelen állapotok eltérő voltát is. Az egyensúly nehézen alakul. Huzavonák, határsértési perlekedések valószínűleg ezután is várhatók a tudományszakok és részdiszciplínák mezsgyéjén. A tudományfejlődés szabadságát messzemenően tiszteletben tartva a néprajz (és más tudományterületek) szempontjából barátságtalannak vélem, hogy az antropológia (vagy legalább némely irányzata) nemzetközi téren nem titkolja, hogy általános kultúra- és/vagy társadalomtudománnyá válásra törekszik.

Tényszerűen igaztalan, amit külföldi, főleg ideologikus német minták alapján eddig nálunk inkább szakterületen kívülről állítottak vagy sugalmaztak, tudniillik, hogy az antropológiát a modernitással és az internacionalizmussal, a néprajzot a konzervativizmussal és a nacionalizmussal állították párba. A magyar néprajz múltjában és jelenében – miként írtam, nemzeti alapozottsága ellenére – egyébként sem tudom elfogadni a nemzeti jelzővel címkézést, különösen nem idéző jelbe tételét, mert az igazságtalanul ráterheli a tudományra a nemzet mint társadalmi-politikai formáció kiterjedt problematikáját. Olyan ez, mintha az etnológiára, illetőleg antropológiára terhelnénk a gyarmatosítást, amit ugyanígy megtehetnénk, hiszen keletkezése és története elválaszthatatlan tőle. A magyar néprajz múltja azokkal a szakaszokkal együtt is vállalható, amelyekben par excellence “a” nemzeti tudomány funkcióját látta el, sőt ennek kultúrpolitikai vonatkozásai is voltak (1930-as évek), mert ezekkel nem élt vissza. A magyar néprajztudomány történetének maradandó eredményei nem a nemzeti kizárólagossághoz és öncélúsághoz kötődnek. Meggyőződésem, hogy jelenlegi fölkészültségéből és érdeklődéséből adódóan még nem kevés ideig abban az értelemben fog nemzeti tudománynak számítani, hogy a magyar művelődés bizonyos kérdéseire elsősorban alkalmas és hivatott válaszolni.

A közelmúlt vitái és a kérdés elevensége indokolják, hogy a néprajz és az antropológia viszonyával, ha vázlatosan is, de hosszabban foglalkozzunk. Ám sokakkal szemben és anélkül, hogy ezt a vélekedést teljesen elvetnénk vagy lebecsülnénk jogosultságát, meggyőződésünk, hogy a jelen és a jövő nagy kihívása a néprajz számára nem az antropológia, hanem általában a tudomány helyének és szerepének világszerte tapasztalható és várható változása.

5.2. KorszakhatáronA belső indíttatást és a külső vonzásokat mérlegelve, összegezve és sarkítóan fogalmazva, az a kérdés: múlt- vagy jelenkutató tudomány legyen-e a néprajz? A kétirányú feszítő-vonzó erőkkel számolva – megítélésem szerint – a magyar néprajz jövője háromesélyes, és nem föltétlenül kell kizárólagosan eldőlnie a múlt vagy a jelen melletti döntésnek. Az esélyeket természetesen elméleti lehetőségként vetem föl.

1. Megmarad annak, ami túlnyomórészben ma. Híveinek megtévesztő lehet, hogy jóllehet sokszor megkongatták már a tizenkettedik vagy a huszonnegyedik órát jelző vészharangot, mégis az 1960–1970-es évek




kiterjedt néprajzi anyaggyűjtő tevékenysége számos területen borús jóslatokat meghazudtoló szép és értékes eredményeket hozott. Gondolunk például a vidéki múzeumok tárgyi anyagának gyarapodására és különösen a látványos folklórgyűjteményekre. Ezek és a hasonló eredmények, dacára az idő múlásának, óhatatlanul azt sugallhatják, hogy a magyar néprajz helyes irányba halad, módosításra nemigen van szükség. Szerintünk ezt az utat tartani valószínűleg egyet jelent a tudományszak fokozatos, esetleg fölgyorsuló fölszámolódásával.

2. Elképzelhető, hogy a néprajz tradicionális szervezeti keretei szétesnek, és különfajta törekvések szerint a néprajzkutatók egy-egy csoportja önálló, új egységeket próbál létrehozni, vagy más tudományszakokhoz orientálódik. Azok a gondok, amelyek Vargyas Lajos és Barabás Jenő fentebb idézett írásaiban fölmerültek, hogy az általános történettudományon belül mi a néprajz speciális tárgya és feladata, változatanul léteznek, és így a történetírás nagy vonzást gyakorol a néprajzra. Ugyanígy elképzelhető a jelenkutató vizsgálatoknál a szociológiához orientálódás, s ugyanez – a mondottak ellenére – az antropológia irányában is lehetséges. Több ország mintájára a folklór önállósulása szintén kialakulhat. A széttagolódás természetszerűleg ugyancsak a néprajz fölszámolódásához vezetne. A szakterület és a jelenlegi sokirányú kutatási problematika eltűnése egyaránt tudományos értékveszteség lenne.

3. Marad az adott – esetleg némileg vagy erőteljesebben módosuló – szervezeti keretek közötti megújulás lehetősége, a legnehezebben járható út, mely azonban a legtöbb értéket tarthatja meg abból a társadalmi tekintélyből, tudományos tapasztalatból, ismeretből és módszerből, amelyet a magyar néprajz kétszáz esztendős története és több mint százéves önálló diszciplináris léte alatt fölhalmozott, ami alapul szolgálhat újabb eredmények létrehozásához. Könyvünkben tudatosan ezt a lehetőséget hangsúlyozzuk, ennek előzményeit igyekeztünk megjelölni. A jövőbeli esélyek mérlegelésénél sosem szabad elfelejteni, hogy bármiként ítéljük meg a magyar néprajz múltját, eszmei irányultságainak buktatóit és fiaskóit, égisze alatt hatalmas ismeretanyag halmozódott föl egy sajátos, teljességgel egyedi jellegű kultúráról, és ehhez magyarázatok és értelmezések is fűződnek. Gazdátlanul maradása pótolhatatlan értékvesztés lenne az egyetemes emberi kultúra számára. A széttagolódás ellen hat mindenekelőtt a tudománytörténeti hagyományból a közös múlt koherenciája, továbbá gyakorlati jelleggel az adattárak, könyvtárak, gyűjtemények, tanszékek és kutatóhelyek egysége és összetett jellege.

Szemléleti változás persze nem zajlik könnyen és gyorsan. Tegyük hozzá: egy ilyen átformálódás sosem lehet egyetlen tudományszak belügye, függ a tudományos élet egészének struktúrájától, ellentétben vagy serkentőleg hatással vannak rá a szomszédos ágazatok.

Tudományszakunk természetes feladata az értékek őrzése és újabbakkal gyarapítása. Ebbe nyilvánvalóan beletartoznak mind az ismeretek és gondolatfölvetések, mind a dokumentáció (muzeális és archivális anyag). Az utóbbival kapcsolatban azért egyszerűbb a helyzet, mert inkább várható róla közmegegyezés, mint az előbbiekkel kapcsolatban. Mindenkor magától értetődően vita tárgya a múltból örökölt eredmények értékelése. Szándékunk szerint könyvünkből ki kell derülnie, hogy a többféle ellentétes következtetés, módszer és szemlélet idézése ellenére a magyar néprajz múltja olyan értékeket őriz, amelyek elvonatkoztathatók lévén történelmi környezetüktől, korszakokon áthúzódva működőképesek maradhattak. Gondoljunk a nagy európai szellemi és tudománytörténeti áramlatok termékenyítő hatására, egyszersmind a befogadók önállóságára, sajátos alakító tevékenységére. Másfelől közelítve, ezért utaltunk a mindenkori – akár nyelvi, akár tudományok közötti határokon átívelő – nyitottságra. Mindezeket megbecsülendő, változatlanul továbbviendő értékeknek tartom.

A jövőbe tekintés az adósságok számbavételével kezdődik. Önhittség lenne erről elfeledkezni. Ezúttal nem a már méltatott nagy összegzések teljes befejezésére gondolunk, világos, hogy ezek semmiként nem maradhatnak csonkán, hanem néhány történelmi adósságunkra. Rámutatásnak azonban csak akkor van értelme, ha összefüggően mindjárt új feladatokat is számba veszünk.

Amiről előbb is esett szó, sürgető a parasztság története utolsó szakaszának tárgyilagos vizsgálata. Súlyos ellenmondás oly keveset tudni – mint amit a magyar néprajz rögzített –, annak a társadalmi osztálynak a fölbomlásáról, amelynek kultúrája és társadalma a közelmúlt évtizedekben a kutatás első számú tárgya volt. Csupán részben ment föl bennünket a korabeli tilalom, az, hogy politikai vonatkozásai miatt nem volt ajánlatos a témakörrel foglalkozni, s ma már semmiféle mentség nincs a kutatás elodázására. Bizonyos, hogy a néprajzkutatók nagy része akár megélte, akár nem, bőven hallott a nagy átalakulások, megaláztatások, nélkülözések éveiről, ám nem került elő senki íróasztalfiókjából e folyamatok néprajzi szempontú megörökítése. A feladat paradoxona, hogy ma már szinte ugyanazzal a történeti módszerrel lehet elvégezni, amivel a korábbi múltat kutatták és kutatják, holott a maga idejében, mint jelenvizsgálat, más megközelítéssel alighanem árnyaltabb eredményekkel járt volna. Hasonló a helyzete a munkás- és városi néprajznak is. A néprajztudomány számára nem lenne szerencsés átengedni a jól ismert terepet más tudományszakoknak! Még nem késett el




teljesen!

A szovjet típusú szocializmus bukásával egészen ritkán adódó esély állt elő egy világtörténelmi léptékű változás kutatásának lehetőségével. A magyar tudománynak egészen más a helyzete, mint az 1960-as, 1970-es években a fogyasztóinak nevezett társadalom kialakulásakor volt az akkor több-kevesebb részben irányváltást végrehajtó nyugat- és észak-európai néprajznak. Részint azért, mert az akkori folyamatok, melyek mérsékelten bár, de Magyarországot és a Kárpát-medencei magyarokat általában is érintették, már a múlthoz tartoznak, részint, mert ma más a világhelyzet. Nem vitatjuk a távoli párhuzamok és összefüggések létét, de tévedés lenne pontos mintákat keresni és erőltetni az eltérő változásokat mutató európai régiók között.

Összességükben a különböző súlyú kezdeményezések, a kitartás és/vagy az anyagiak hiánya, a nem ritka ötletszerűség miatt egyelőre áttekinthetetlen, miként él a történelmi alkalom kínálta lehetőségekkel a magyar néprajz. Az egyetemi szakdolgozatok tematikája például szemléletesen tanúsítja, hogy a legifjabb nemzedékből egyre többen választanak hosszabb-rövidebb távlatú jelenkori témát.

A néprajz általában és más vonatkozásokban is sokat mondhatna az etnikai és nyelvi nacionalizmusoknak az utóbbi negyedszázadban tapasztalható fölerősödéséről. Tegyük hozzá ezúttal is: mondhatott volna hamarabb is, de erre módja csak ideológiai korlátok között nyílt volna. (Összehasonlításul gondoljunk a vonatkozó román és szlovák tanulmányokra!)

Változatlanul időszerű és valószínűleg mindinkább az lesz a nemzeti közösségek léte és kultúrája, valamint a sokat emlegetett globalizáció viszonyát a néprajz szempontjából is mérlegelni. Vajon például mikor lesz válaszunk arra, hogy a magyart mint kis nemzetet föloldódással fenyegeti-e ez a folyamat, vagy éppen fordítva, a földrajzilag-politikailag széttagolt magyarok integrációját segíti elő? Napjaink információrobbanására, az ebből adódó műveltségkeveredésekre, konfrontációkra és új entitások lehetséges létrejöttére gondolva, meggyőződésem, hogy a közeljövőben világszerte jelentősen tovább nő az érdeklődés a regionális és lokális kultúrák iránt. Mindezekhez sorolható a sokak által vallott egyetemes kulturális hanyatlás problémaköre is. Köztudott a magyarnyelvűség és a magyar kultúra létének szoros öszefüggése. Nyelvünk a beszélők száma szerinti világsorrendben viszonylag elöl helyezkedik el, relatíve sokan, de évről évre kevesebben beszélik a magyart, ezért veszélyeztetett, igaz jelenleg közvetlenül nem a globalizáció, hanem a születésszám csökkenése és az asszimiláció következményeként, illetőleg amiatt, hogy használatát a velünk szomszédos államok többségében törvények vagy rendeletek korlátozzák.

Új jelenség Magyarországon a távoli földrészekről érkező migráció és a szomszédos országokból eredő bevándorlás, az eddig ismeretlen vallási csoportok és irányzatok nagyszámú fölbukkanása. A társadalom érzékelhetően nehezen viseli el, hogy jelentékenyebb és tartós a munkanélküliség, hogy etnikai csoportok megerősödésével, növekvő drogfogyasztással és bűnözéssel, a hajléktalanokkal kell szembesülnie. A néprajz számára ezekből a tényekből számos feladat és következtetés adódik, noha a fölsorolt napi problémákat képviselő társadalmi tények egy része már nem tartozik közvetlenül illetékességi körébe, s a magunk részéről óvunk is attól, hogy a társadalom perifériáján elhelyezkedőkkel és a társadalmi devianciákkal foglalkozva, túlságosan lekösse erejét. Ezek ténylegesen inkább a szociológia, és olykor az antropológia érdeklődési körébe tartoznak. A néprajz sok új foglalkozás, a divatok, a hétköznapi élet, szokások, lokális és regionális átrendeződések tárgykörében és még sok másban találhat vizsgálni, elemezni valót.

Ha ismételten széttekintünk Európának fentebb már pásztázott zónájában, elsősorban a tőlünk északra fekvő országokban, hangsúlyosan a magyar néprajzra a német területek mellett korábban hatást gyakorló Skandináviában észleljük, hogy a mostani századvégen fölerősödött az érdeklődés a modernizációs és urbanizációs (a kettő nemegyszer fedi egymást) folyamatok mindennapi életre gyakorolt hatásának vizsgálata iránt. Ez visszavezethető a nyugat-európai néprajz 1960–1970-es években lezajló változásaira, melyek – mint említettük – összefüggnek azzokkal a tényekkel, hogy az adott ipari társadalmak történetük új, fogyasztói szakaszába léptek, továbbá az etnológia hazatelepült a gyarmatokról, és a saját néppel is foglalkozni kezdett. Azonban nincsenek kötelező minták. A német néprajz tradicionális térségi befolyásának elvesztését illusztrálja, hogy amikor a Szövetségi Köztársaságban tübingeniek kezdeményezése nyomán 1970 után a tudományszak heves viták közepette elvi-eszmei alapon kettészakadt egy tradicionális és egy radikális félre, a kezdeményezés – mint várható lett volna – nem sugárzott szét a német néprajz egykori hatásterületén. Ennek egyik oka nyilván a még meglévő világrendszereket elválasztó határ, a másik valószínűleg a kritika ideológiai megterheltsége. (Negyedszázaddal a háború befejeződése után merült föl, hogy a német néprajz egy része kiszolgálta a nácizmust, másik része passzív maradt vele szemben.) Térségünk ma úgy kínál változatos terepet újabb módszerek és elméleti megfontolások terjedésével járó kutatásoknak, hogy a politikai akadályok elhárultak. Hangsúlyosan foglalkoztunk a jelen kutatásának feladataival és lehetőségeivel, de eddig nem válaszoltunk a




kérdésre, mi lesz a történeti vizsgálatokkal. Megyőződésünk, hogy a jelen és a múlt iránt megnyilvánuló érdeklődés – természetesen a népi kultúra és társadalom múltja beleértendő – karakteresebben elválik egymástól, mint korábban. Azt nem tapasztaljuk, hogy a történeti összehasonlítás fölszámolódna vagy hanyatlana. Amennyire Európában át lehet tekinteni a kérdést, bizonyosan különbségek mutatkoznak aszerint, hogy a néprajz tradicionálisan milyen helyet foglal el az egyes országok tudományos életében. Beszédmódváltozás ott is megfigyelhető, ahol a nemzeti műveltség kánonjaiban a magyarnál jóval kitüntetettebb helye van a népi kultúrának. A magyarokéhoz hasonló összegző munkák leginkább Szlovákiában, illetőleg a szlovákokról jelentek meg (atlasz, lexikon, ideértve a magyarországi szlovákok néprajzi atlaszát is). Ugyanakkor 1990 után a szlovák néprajzban fölerősödött a városi élet és a nem paraszti rétegek iránti a figyelem. A pozsonyi akadémiai kutatóintézetet “néprajzi”-ból “etnológiai”-vá keresztelték át. Már előbb is, de különösen az Európai Unióhoz csatlakozás után Finnországban megfigyelhető az egykori népi kultúrára hivatkozás halványodása a nemzeti identitásban. Kérdés, hogy a román néprajzban mi történik Blaga, a korai Eliade és Cioran radikális jobboldali gondolatainak, sajátos nemzeti mítoszt formáló művei iránti figyelem megelevenülése idején.

Ha igaz, hogy posztmodernnek nevezett korunk a felvilágosodás végét jelenti, nemcsak szekularizálódott a világ, hanem az észelvűség is elvesztette uralkodó voltát, a néprajz és az antropológia ebben a megvilágításban fenntartás nélkül egy oldalra kerül, hiszen mindkettő a felvilágosodásban fogant. Nem gondoljuk, hogy ha a fölvetés ténynek és a korszakhatár kijelölése igaznak bizonyul, előbb-utóbb a végüket jelentené, de elképzelhetők fontos konzekvenciák. Megjósolhatatlan, vajon ténylegesen vége szakadt az emberi társadalom történetét átfogóan magyarázó elméletek sorának, minthogy egyelőre újabbak megjelenését nem tapasztaljuk, de mégsem zárhatjuk ki. Divatba jött az eszméket önmozgásukban elemezni, szemben a legalább másfél évszázadon át általános érvénnyel folytatott gyakorlattal, amely több-kevesebb fontosságot tulajdonított a történelmi-társadalmi kontextusnak. A változások tartósságát, múló divatnak bizonyulnak-e vagy sem, az esetleges következmények tartalmát nem látjuk, legfeljebb sejtjük.

A természettudományok fejlődésével párhuzamosan hihetetlen gyorsasággal emelkednek a kutatási költségek, melyeknek tetemes részét teszi ki az új, nagy hatékonyságú műszerek beszerzése. Hatásuk átsugárzik a társadalomtudományokra, bár azok műszer- és anyagigénye kevéssé változik, de a használatba vehető korszerű eszközök nagyban könnyítik a munkát, mind az anyaggyűjtést, mind a földolgozást. A nehézségek – véleményem szerint – nem is a gépi alkalmazás területén jelentkeznek, hanem az ismeretek (információk) hatalmas arányú, az emberi áttekintő, összefüggéseket fölismerő képességet meg-meghaladó gyarapodásában, s abban, hogy emiatt a földolgozást a technika sem mindig tudja kellően segíteni. A tudományos vizsgálat súlypontja a belátható jövőben valószínűleg eltolódik a szűkebb idő- és térhatároltságú, aprólékos részletességre törekvő mikrokutatások irányába. Nem közömbös, hogy azonos módon vagy rokonságban azzal a tudományos irányzattal, amit a nyugat-európai történetírás a hétköznapok történetének, mikrohistóriának nevez, amihez a magyar néprajz tetemesen sok tapasztalatot, szempontot, ismeretet halmozott föl. Sokkal inkább ki kellene használnunk ezt a tartalékot, mint eddig tettük. Ugyanakkor reméljük, újabb nagyívű, lehetőleg az eddigiektől eltérő szempontú és új eredményeket hozó összegzések elkészülését is, melyek szakterületünkön a makrokutatások megfelelő, jellemző megtestesülései. Egyébként ezek a tendenciák napjainkban általában jellemzik a tudományfejlődést.

Kizárólagosan a logikai és nem a fontossági sorrendből következően utolsó sorban (mert perspektívája miatt a dolog értekezésünk végére kívánkozik) érdemes a jövőnek egy konkrét nemzedéki metszetben is figyelmet szentelni. Okos kezdeményezése volt a legutóbbi évtizedben a fiatal néprajzkutatók helyüket, szakterületi identitást és módszert kereső konferenciasorozata. A megjelent kötetek tartalmából alighanem megközelítően jól lehet következtetni, milyen lesz tizenöt–húsz év múlva a magyar néprajz, amikor a mai pályakezdők képezik a derékhadat. És most ne arra gondoljunk, hogy a közölt dolgozatok között akadnak átgondolatlanok, sikerületlenek, hanem a szándékra és a teljesítmény összességére! A legfiatalabb néprajzkutatók érdeklődése olyan széles perspektívájú és rugalmas, hogy a tudományág legérdemesebb hagyományait követve, minden újabb kezdeményezést magában foglal, sokféleséget ígér.

Bízhatunk benne, hogy amikor a mai fiatalok évtizedek múltán úgy emlékeznek az ezredforduló állapotára, mint mi most a korábbi időszakokra, föltehetően a mainál még több rétegű, sokoldalúbb, gazdagabb tudású szakterület képviselőiként teszik. A remélhetően pontosabb információáramlásnak köszönhetően bizonyára többet tudnak majd mondani az akkori kortársi viszonyokról is, mint mi a mostaniakról.

Távol áll tőlünk, hogy korunk divatja szerint az üzleti élet fogalomrendszerét használjuk a tudományban, és meghajoljunk a hatékonyság, a gazdaságosság, a verseny előtt. A tudományos megismerésnek, ami a néprajznak is dolga, respektálnia kell a korszellemet, de önmaga céljait a kedvükért nem adhatja föl, mert akkor elvész




életben tartója, a kutatás szabadsága. Arról pedig lemondhat, hogy eredményei hozzájáruljanak az élet érdekesebbé és változatosabbá, a világ otthonosabbá tételéhez. A néprajz versenyhelyzete abban áll, hogy értékeit továbbra is becsülje a tudomány, igényelje és elfogadja a társadalom. Tudatosítani kell magában a lehető legmélyebben, hogy jövőjét meghatározza, hol lesz a helye a XXI. század szellemi körképén, ez pedig elsősorban rajta, munkáján, ügyszeretetén, felelősségérzetén múlik!

A magyar néprajz bő kétszáz éves története során önreflexióként számos metafora és hasonlat született. Csaplovics János szerint “Magyarország Európa kitsinyben”, azaz népismereti vizsgálatok számára ideális terepként sűrítetten mindaz a nyelvi és kulturális változatosság kínálkozott hazánkban, ami földrészünket jellemezte. Erdélyi János múltba pillantó “bűvös tükör”-nek mondta a népköltészetet. Kriza János leleménye, hogy máig “Vadrózsák”-ként emlegetjük a székely népballadákat. Kálmány Lajos folklórgyűjtése során úgy vélte, koszorút köt az Alföld vadvirágaiból. Herrmann Antal “Noé bárkájá”-nak szánta az alapítandó Magyarországi Néprajzi Társaságot, mely gondoskodik az eltűnő kulturális jelenségek megőrzéséről. Mindannyian értékszempontokra támaszkodtak és sohasem befejezett időben gondolkodtak. A XX. században talán prózaibban fejezték ki gondolataikat az előttünk járók, mint az emberi szellemre több illúzióval és nagyobb bizalommal tekintő XIX. században, ám nem kevés és súlyos feladatot raktak a következő nemzedékek vállára. Sok minden teljesült a maga idejében vagy utóbb abból, amit e tisztes elődök fölvetettek, teendőként megjelöltek, elterveztek, a magyar néprajznak azonban további kötelességei és folyamatosan elvégezni valói vannak. Ha egyáltalán lehetséges az előrejelzés, a gazdag tudománytörténeti örökséget és a jelenlegi sokirányú érdeklődést ismerve, az elméleti tisztázatlanságok és módszertani problémák ellenére, a számos alkalommal tanúsított befogadóképességre és újítani tudásra tekintve, nem alaptalan a remény, hogy kellő szemléletváltással a jövőben is meg fogja találni időszerű céljait, feladatait, metódusait.


7. fejezet - JegyzetekKönyvem első kiadásán, melyet 1985-ben írtam, és 1989-ben jelent meg a Gondolat Kiadónál, érződik, hogy az 1989–1990-es politikai fordulat előtt készült. Ez a megállapítás akkor is igaz, ha újra olvasva jólesőn tapasztaltam, hogy sikerült megfogalmaznom olyan álláspontokat és bírálatokat, amelyek korábban nem láthattak napvilágot. Mégis működött öncenzúrám, és mert ez nem volt elegendő, működött a kiadói cenzúra is. A kiadó vezetője kihúzatott a kéziratból néhány általa politikailag helytelenített megállapítást. A második kiadásnak hasonló problémákkal természetesen nem kellett szembenéznie, így az első kiadástól elsősorban a XX. század második felének elemzésében különbözik. Nemcsak a politikai változások hozta szabad véleménynyilvánítás következtében, hanem mert eltelt újabb csaknem másfél évtized, melyben korábban kezdődött tudománytörténeti folyamatok kifejletét lehetett megfigyelni, és újabb távlatok, kérdések, gondok körvonalazódtak. Szemléletem és véleményem is több ponton változott. Ezért a könyv utolsó fejezetét – az első kiadásból hosszabb-rövidebb szövegrészeket megtartva – teljesen átdolgoztam. Az előző fejezeteken keveset változtattam, szerkezeti átalakítást nem tartottam szükségesnek. Ahol voltak ilyenek, hasznosítottam az új eredményeket, ami azonban nem jelenti maradéktalan átvételüket, továbbá a tévedéseket kiigazítottam és igyekeztem a nyelvezeten és a stíluson is javítani. Az első kiadás bevezetésében hangot adtam annak az óhajnak, hogy a szakterület javára válna, ha újabb átfogó magyar néprajzi tudománytörténetek születnének. Ilyesmire azonban eddig nem került sor, pedig a tudománytörténeti érdeklődés különösen megélénkült a Magyar Néprajzi Társaság centenáriumának évében, 1989-ben. Igaz – megítélésem szerint – a néprajz múltjával foglalkozó újabb írások nagyobb része inkább a kutatástörténet, mint a tudománytörténet körébe tartozik. Az új kézikönyv, a Magyar Néprajz fejezeteinek egy része is tartalmaz hosszabb-rövidebb kutatástörténeti átekintést, melyeket azért is olvasóim figyelmébe ajánlok, mert jelentős részben fölmentenek a szerzők és művek fölsoroló ismertetésének feladata alól.

Mindamellett, hogy jelen munkám első kiadását számos alkalommal idézték és tudomásom szerint az egyetemi néprajzi oktatás tankönyvként használja, mind a tudományszak, mind természetesen a magam szempontjából sajnálatosnak tartom, hogy bár némely megállapítását kritizálták, a könyv nem kapott átfogó bírálatot. Néhány kisebb tartalmi ismertetés mellett egyetlen érdemi recenzió jelent meg róla, az sem szakfolyóiratban (BUKSZ, 1990. tavasz, 121–123, Niedermüller Péter). Ez az írás azonban annak példája, hogy a recenzens egy másik könyvet, másik koncepciót, másik érdeklődési kört kér számon a szerzőn, nevezetesen a sajátját (itt az antropológiai szemléletet). Így tisztázó, jobbító vita nem bontakozhatott ki.

A második kiadás bibliográfiáját fölfrissítettem az első kiadás óta eltelt időszak címeivel. Elsősorban bővítettem, de régebbi címeket újabbakkal fölváltva, néhányat töröltem is a listából. Az első kiadás jegyzeteiben kiemeltem, hogy munkám során gyakran és sok haszonnal forgattam a Magyar Néprajzi Lexikon köteteit. Ez a megállapítás változatlanul érvényes. A jegyzetek és az irodalom nem tartalmazza a kérdés teljes szakirodalmát, mert az fölmérhetetlenül megnövelné a terjedelmet. A hivatkozott művek megjelölésén kívül elsősorban arra törekedtem, hogy irányokat, módszereket és témákat reprezentáló könyvek, tanulmányok, cikkek adatait adjam meg. Továbbá figyelembe vettem a munkám írásakor frissebb, új eredményt hozó vagy átfogó bibliográfiát közlő műveket. Így sem került be minden említett könyv és tanulmány sem a jegyzetekbe, sem az irodalomjegyzékbe, ezek bibliográfiai adatai a szövegben találhatók meg. A nem tudománytörténeti tárgyú, de értékes eredményeket közlő fontos műveket – szintén terjedelmi okokból – ugyancsak néhány példa kivételével nem dokumentálom. A terjedelmi aránytalanságok elkerülése miatt nem tehettem meg, s nem is tarthattam feladatomnak, hogy e könyvben értékes munkát végző kortársaim, kutatók, kollégák nevét fölsoroljam és munkásságát ismertessem. Munkám jellege megkívánja a nagyszámú hivatkozást, de nem akar, és ha szeretne, akkor sem lehetne kortársi bibliográfia. Egy, még a teljességet csak valamelyest megközelítő címlista is szétfeszítené kereteit, és aránytalanul megnövelné terjedelmét. Ezért hangsúlyozom, hogy elsősorban tudomány- és kutatástörténeti tárgyú, majd elvi jelentőségű vagy a kor szellemére rávilágító művekre hivatkozom, s csak ezután monográfiákra vagy más kiemelkedő könyvekre.

A nem magyar néprajztudományok történetére utalásokat a jegyzetekben nem jelölöm, a vonatkozó szakmunkákat a bevezető fejezet jegyzeteiben adom meg. Az első kiadásban az 1980-as évek elejéig, a jelen másodikban a XX. század végéig tekintettem át a magyar néprajz tudománytörténetét. Az adatgyűjtést 1999. december 31-ével zártam, később megjelent műveket nem vettem figyelembe.

Köszönettel tartozom mindazoknak, akik kérésemre munkám készülését segítendő, tudománytörténeti tárgyú, tájékozódó beszélgetéseket folytattak velem. Külön köszönöm az első kiadás lektorának, Katona Imrének, egykori egyetemi tanáromnak értékes, lelkiismeretes munkáját. Hálás vagyok Szegedy-Maszák Mihálynak, aki


Jegyzetek

baráti és kollegiális segítséget nyújtva, kéziratban olvasta munkám első változatát, majd számos fontos kiegészítéssel és megjegyzéssel járult hozzá teljesebbé tételéhez.

I. fejezet. Bevezetés

Katona Lajosra hivatkozva, 1891-ben, 1896-ban, 1897-ben, 1901-ben megjelent tanulmányaira gondolunk, amelyeket a maguk helyén részletesebben is taglalunk. A fizikai antropológiával párhuzamosan haladó úttörő néprajztörténeti tanulmányok: Bartucz Lajos, 1936, 1938. Ortutay Gyula, 1939/a, 1962. Az Ungarische Jahrbücherben megjelent tudománytörténeti írás: Marót Károly, 1938. Zsigmond Gábor cikkeit a megfelelő helyeken idézem. (Itt jegyzem meg, hogy a jelen munka első tervezetét kutatóintézeti megbízásból Zsigmonddal együtt, ketten készítettük el. Kidolgozása, a részletek megvitatása azonban nem kezdődött el, mert kijelölt szerzőtársam kivált a tervezett munkából. Az általam megvalósított mű fejezetbeosztása, korszakolása és alapgondolata szinte minden ponton eltér az első közös vázlattól.) Az említettek mellett Voigt Vilmos tudománytörténeti munkásságából a következő értekezésekre gondoltunk: Voigt Vilmos, 1982/b, 1997. Voigtnak nagy része volt a Dömötör Teklával és Katona Imrével együtt összeállított folklorisztikai szemelvénygyűjtemény (FT I.) létrejöttében, azonban a benne közölt írások előtt olvasható tudománytörténeti bevezetők névaláírás nélkül jelentek meg. Ugyanígy közös munka az első magyar néprajzi egyetemi tankönyv. A magyar folklór második, bővített kiadásának (1998) tudománytörténeti fejezete Ortutay Gyula, Katona Imre és Voigt Vilmos tollából (38–67). Hofer Tamás tudománytörténeti munkásságának néhány, kötetünk szempontjából fontos írását szintén már itt említjük: Hofer Tamás, 1973, 1982, 1984/a. Törzsanyagát ismételve, de mindannyiszor friss kutatási eredményekkel egészülve jelent meg Gunda Béla, 1950, 1965, 1975 angol nyelvű tanulmánysorozata.

A nemzeti alapú néprajz és az antropológia különbözőségeivel Sozan könyvében többször, legrészletesebben a 7–19. oldalon foglalkozik. Külön a kérdésnek szentelt tanulmány: Hofer Tamás, 1968. A kutatási folytonosság megszakítottságát igen korán és rendkívül élesen vetette föl: Vajkai Aurél, 1940.

A környezetünkben élő népek és országok néprajztudományának történetével foglalkozó művek: Bîrlea, Ovidiu, 1974 (román); Schmidt, Leopold, 1951, 1960 (osztrák); Terlecka, Ma³gorzata, 1973 (lengyel); Urbancová, Viera, 1970, 1987 (szlovák). Távolabbi európai népek néprajztörténetéről olvashatók: Azadovszkij, M. K., 1958–1963 (orosz); Bausinger, Hermann, 1971 (német); Hautala, Jouko, 1969 (finn); Langaste, Eduard, 1963 (észt); Lutz, Gerhard, 1958 (német); Tokarev, S. A., 1966 (orosz); Weber-Kellermann, Ingeborg, 1963 (német). Magyar nyelven megjelent az európai folklorisztika történetéről: Cocchiara, Giuseppe, 1962. Egy-egy részterület földolgozása: Ujváry Zoltán, 1969.; Voigt Vilmos, 1997. Az etnológia és az antropológia általános, de többnyire nyelvi keretek közt mozgó összegzései például: Boberg, Inger M., 1953; Brew, J. O., 1968; Mühlmann, Wilhelm, 1948; Poirier, Jean, 1963; Voget, Fred W., 1975. Le Play magyar nyelvű kiadása: Le Play, Fréderic, 1903. Kritikája: Kovács Ákos, 1994.

II. fejezet. Az előzmények

Az irodalom nem egységes a XX. század előtti személynevek írásában. A latin, német és magyar alakok gyakran keverednek. Könyvünkben a nem magyar anyanyelvű magyarországi szerzők nevét a legáltalánosabb gyakorlathoz és a magyar nyelv szabályaihoz alkalmazkodva használjuk akkor is, ha az eltér az eredeti nyelvi alaktól.

Utazók és felfedezők

A Julianus baráttal kezdődő sor szereplőiről életrajzok és munkáikból szemelvények találhatók: Havasné Bede Piroska – Somogyi Sándor, 1973; Bodrogi Tibor, 1978/a; az oszmán birodalomról szóló írások gyűjteménye: Tardy Lajos, 1977. Lexikon a magyar utazókról és felfedezőkről: Balázs Dénes 1993.

Országleírások és statisztikák

Annotált fölsorolást ad: Kosáry Domokos, 1951–1958. Az egyes szerzők értékelésében elsősorban Horváth Róbert (1966) könyvét követtük. Oláh Miklós Hungariájának mai magyar nyelvű fordítása: 1985. Bél Mátyás önálló, néprajzi szempontú bemutatása eddig nem történt meg. Műveinek szemelvényei korábban főleg helytörténeti kiadványokban, szétszórtan jelentek meg magyarul. Friss összegző válogatások: Bél Mátyás, 1984/a–b. Máig a legteljesebb Schwartner-életrajz és méltatás: Lukcsics Pál, 1914. Benkő József nagy művének magyar fordítása: Benkő József, 1999. A nyelvi kérdésről Dümmerth Dezső, 1957; Magda Pálról Horváth Róbert, 1968; Fényes Elekről etnográfus szemmel Paládi-Kovács Attila, 1976; forrásairól Benda Gyula, 1981 írt.


Jegyzetek

A parasztság tudományos tanulmányozásának úttörői: Tessedik Sámuel és Berzeviczy Gergely

Magyarra fordított munkáik bő szemelvényekben olvashatók: Tessedik Sámuel – Berzeviczy Gergely, 1979. Tessedik életrajza: Tóth Lajos, 1976; Berzeviczy életrajzának első szakasza: H. Balázs Éva, 1967. Néprajzi méltatásuk: Ortutay Gyula, 1960, 169–190. A Kazinczyval folytatott vita részletezése: Zsigmond Gábor, 1975.

A népi kultúra emlékei a régi magyar irodalomban

Horváth János Apor Péter “népiességével” foglalkozik 1927, 13–17. Az emlékirat közelmúltbeli szövegkiadásának (Apor Péter, 1972) utószava a 97. oldalon idézi az Élet és Irodalom méltatását.

III. fejezet. A romantika kora (1817–1872)

Az irodalmi gondolkodásról Sőtér István, 1963, a magyar irodalmi romantika sajátosságairól Szegedy-Maszák Mihály, 1987, a történetírás fejlődéséről R. Várkonyi Ágnes, 1973 (elsősorban a II. kötet) tájékoztat. A népköltészeti gyűjtés első szakaszát Horváth János, 1927 dolgozta föl részletesen, a későbbi néprajzi tudománytörténeti áttekintések többnyire az ő nyomán haladnak. Herder magyarországi hatásáról Pukánszky Béla, 1918 és Dümmerth Dezső, 1963 írt. A délszláv népköltészet magyarországi befogadásának monográfiája: Fried István, 1979.

A folklorisztika kezdetei

A népköltészeti gyűjtés általános történetében eligazít: Ortutay Gyula, 1939/a, 1962. A mese- és mondagyűjtés történetéről részletesebben Voigt Vilmos, 1982/a írt. A Grimm testvérek magyarországi befogadását tekinti át: Ortutay Gyula, 1963. A Kisfaludy Társaság százéves történetének feldolgozása a megfelelő helyeken a népköltési gyűjtés történetével: Kéky Lajos, 1936. A képzőművészet népéletkép- és tájképdivatjáról: Galavics Géza, 1980/a–b; a táncdivatról Szentpál Olga, 1954; Bikessy Heinbucher képeiről Kresz Mária, 1956 adnak tájékoztatást.

Erdélyi János idézett tanulmányai megtalálhatók: Erdélyi János, 1847, 1851, 1863. Népköltészeti munkásságáról máig a legalaposabb tanulmány: K. Posonyi Erzsébet, 1927. Életrajzát megírta: T. Erdélyi Ilona, 1981. Irodalomtörténeti értékelésében jórészt Sőtér Istvánt, 1963 követtük. “Népi” és “nemzeti” korabeli fogalmait Széles Klára, 1980 vizsgálta. T. Erdélyi Ilona, 1974 foglalta össze a Magyar Népköltési Gyűjtemény kiadásának történetét. Pulszky Ferenc eredeti megjelenési helyén nehezen hozzáférhető írásainak újrakiadása: Pulszky Ferenc, 1914 és FT I.

Az etnográfia születése és a nemzeti jellemtan

Az egész folyamatról részletesebben Bartucz Lajos, 1936, vázlatosabban Tálasi István, 1948 nyújt összegzést. Szeder Fábián fellépését és a Csaplovics–Dóhovits-vitát Tálasi István, 1948 elemezte. Ő közli a nép- és tájleírás könyvészeti adatait is. A népnyelvi vonatkozásokban eligazít: Laziczius Gyula, 1936. A székelyek és palócok néprajzi vizsgálatának őstörténeti vonatkozásaira lásd Kósa László, 1975/a. Csaplovicsot mint statisztikust elmarasztalja: Horváth Róbert, 1966. Csaplovics szlovák értékelője: Urbancová, Viera, 1970. A “kis Európa”-gondolat magyar történetét kíséri végig: Kósa László 1987. Kállay Ferenc munkásságát mutatja be: Zsigmond Gábor, 1978. Kállay “nomád mezőgazdálkodás” gondolatának historiográfiája: Tálasi István, 1946/a. Orbán Balázs művének jelentőségéről és utóéletéről összefoglaló tanulmány: Kósa László, 1968.

Az ősvalláskutatás

Szemelvénygyűjtemény a XVIII–XIX. századi magyar ősvalláskutatók írásaiból: Diószegi Vilmos, 1971. A magyar ősvallás iránti érdeklődés és a kutatás kibontakozása folyamatát Voigt Vilmos, 1997–1998 írta meg filológiai részletességgel. Ipolyi Arnold és a Magyar Mythologia idézett értékelései: Katona Lajos, 1897; Tolnai Vilmos, 1923–1924; Korompay Bertalan, 1956; Ortutay Gyula, 1960; R. Várkonyi Ágnes, 1973. II. 409–422; Pócs Éva, 1982. A halálának századik évfordulóján tartott tudományos konferencia anyaga önálló kötetben jelent meg: Ipolyi Arnold Emlékkönyv, 1989. Az ebben közölt írások a korábbiakhoz képest sok új ismeretet tartalmaznak Ipolyi életéről és gazdag munkásságáról, néprajzi vonatkozásuk azonban kevés. Kéziratos folklórgyűjteményét Kovács Ágnes, 1956 mutatta be. A tárgyi világ mint tudományos forrás Ipolyinál és másoknál: Szulovszky János, 1999. Vitapartnerének munkái megtalálhatók: Csengery Antal, 1884.

A népköltészet és a műköltészet viszonya a nemzeti kultúrában: Arany János és Gyulai Pál folklorisztikai nézetei


Jegyzetek

Arany János idézett és más folklorisztikai megjegyzéseket tartalmazó prózáinak kritikai kiadása: Arany János, 1962, 1963, 1968. Arany nemzeti eposz alkotásra törekvéseiről írt folklorisztikai szempontokat is figyelembe véve: Korompay Bertalan 1989. I. 46–94. Gyulai Pál írásainak gyűjteményes kötetei: Gyulai Pál, 1908, 1911, 1927. Egyetemi előadásának kézirata betűhíven kiadva: FT I. Merényi mesekötetei: Merényi László 1861, 1862, 1863–1864.

Kriza János életrajzát és munkásságát gazdag bibliográfia kíséretében részletesen megírták : Antal Árpád – Faragó József – Szabó T. Attila, 1971. Kriza levelezéséből bő szemelvények olvashatók: Kriza János, 1956, II. 406–444. A korabeli erdélyi népballadagyűjtés történetéről lásd: Szabó T. Attila, 1970. A Vadrózsa-pör eddigi legteljesebb értékelése: Németh G. Béla, 1982. Ugyanitt megtalálható a vitaírások könyvészete is. Arany László idézett hozzászólása: Arany László, 1864. Arany János glosszái: Arany János, 1963, 141, 142. Krizáról és a kortársi folklorisztikáról a halála centenáriumán rendezett ülésszakon elhangzott előadások: Kriza Ildikó, 1982.

IV. fejezet. A pozitivizmus korszaka (1872–1933)

A magyarországi pozitivizmus fő kérdéseiről: R. Várkonyi Ágnes, 1973, és Németh G. Béla 1976, 1981. Az utóbbi kötetből különösen a Létharc és nemzetiség és a Fejezetek az irodalomkritika történetéből a kiegyezés után című tanulmányokat forgattuk mint a pozitivizmus magyarországi változatait elemző írásokat. Ortutay Gyula bírálata: 1937.

A pozitivista folklorisztika kialakulása

Arany László népmesetanulmánya: Arany László 1867, egyéb írásaival együtt olvasható újabb kori válogatásban Németh G. Béla kísérő tanulmányával: Arany László, 1960. Gregusst elemzi: Ortutay Gyula, 1968, 34–44. Török Károlyról Katona Imre, 1977 írt, Abafi folklorisztikai gyűjteményét Pogány Péter, 1954, ismertette. Kálmány Lajos munkásságát értékeli Ortutay Gyula, 1940. Életrajzát megírta Péter László, gyűjtéseit elemezte Dégh Linda a Kálmány Lajos-kötetben, 1952. Katona Lajos tanulmányainak többsége két gyűjteményes kötetben könnyen hozzáférhető: Katona Lajos, 1912 és 1982. Máig egyetlen nagyobb szabású életrajza: Császár Elemér, 1912. A róla szóló viszonylag csekély irodalomból az 1982-es kötethez Reisinger János által írt bevezető és Németh G. Béla, 1965 gondolatait követtük. Voigt Vilmos az FT I. 19. oldalán foglalkozik Katona értékelésével. Az FT I.-ben közölt szövegek elé írt bevezetők többnyire jól használhatóan tájékoztatnak a korszak folkloristáinak munkásságáról.

Egyetemes néprajz, finnugrisztika, Kelet-kutatás

Az egyetemes néprajz kezdeteiről összegzően és Beöthy Leó pályájáról részletesen tájékoztat: Zsigmond Gábor, 1974. Beöthy, Lánczy, Somló írásaiból magyarázatokkal kísért szemelvénygyűjtemény: Zsigmond Gábor, 1977/b. Somló Bódog tudománytörténeti értékelése: Sárkány Mihály, 1977. Pulszky Ágost Maine-fordításáról és Lánczy munkásságáról külön tanulmányok: Zsigmond Gábor, 1973; 1976/a.

A világjárókról és utazókról Havasné Bede Piroska – Somogyi Sándor, 1973.; valamint Bodrogi Tibor, 1978/a áttekintései közlik a legfontosabb tudnivalókat. Az egyes utazók életrajzai és pályaképei: Krizsán László, 1983 (Magyar László); Sándor István, 1970 (Xantus János); Borsos Balázs, 1998 (Teleki Sámuel); Benedek Zoltán, 1979 (Bíró Lajos). A finnugor néprajz kezdeteiről, kibontakozásairól és problémáiról, a magyar–finn néprajzi kapcsolatokról írt Korompay Bertalan, 1989. I. A finnugrisztikai kutatások történetét általában és részletesen földolgozta az 1930-as évekig Zsirai Miklós, 1937, 472–580. Újabb összegzés: Hajdú Péter – Domokos Péter, 1978, 9–39. A néprajzi finnugrisztika történeti szemelvénygyűjteménye kísérő tanulmánnyal: Kodolányi János, 1973/b. Ugyanő írt összefoglaló dolgozatot a magyar finnugrisztikai tárgyú néprajzi vizsgálatokról és külön értékelést Reguly Antalról: Kodolányi János, 1959; 1974. A korszak finnugrisztikai folklórkutatásaival Voigt Vilmos, 1997 bőségesen adatolt könyve és Korompay Bertalan 1989. I. foglalkozik. A magyar nyelvtudomány dualizmus kori kutatástörténetének vázlata: Balázs János, 1975. A nyelvtudomány és a néprajz kapcsolódási pontjait elemzi a XIX. század második felében Zsigmond Gábor, 1976/b. Vámbéry Ármin életrajzáról és az “ugor–török háború”-ról: Hazai György, 1976. A fiatal Hunfalvy történetszemléletét elemzi: R. Várkonyi Ágnes, 1973, II. 369–370, és Zsigmond Gábor, 1977/a. Halála esztendejéből méltatásokat tartalmaz a Hunfalvy-album, 1891.

Az evolucionista etnográfia

Az egyetemes néprajz hiányáról, a finnugrisztika, valamint Kelet-kutatás “etnológiapótló” szerepéről több helyen Bodrogi Tibor, Kodolányi János és Sárkány Mihály tett megjegyzéseket, a kérdéskört azonban nem dolgozták ki. Sozan, Michael, 1977/a, 113–132. tárgyalja a problémát. Tagányi Károly élő népszokások


Jegyzetek

összegyűjtésére buzdító cikkei az Ethnographia 1917–1918-as évfolyamaiban és önálló füzetben láttak napvilágot (1919).

A Herman Ottóval foglalkozó gazdag irodalomból mindmáig a legteljesebb életrajzot és bibliográfiát közli: Lambrecht Kálmán, 1920. Néprajzi munkásságáról részletesebben olvasható: Csermák Géza, 1955 és a Herman Ottó, 1980-hoz Kósa László által írt bevezető tanulmány. A Jankó Jánossal foglalkozó szakirodalomban évtizedekig egyedül állt Korompay Bertalan (1954) méltatása úttörő finnugor kutatásairól. A viszonylagos szakirodalmi szegényességét a közelmúltban tanulmányok és szövegközlések sora váltotta föl. Életrajzát megírta: Balassa Iván, 1975. Lásd még: Kodolányi János, 1968; 1997 (Zichy Jenő expedíciójáról); Paládi-Kovács Attila, 1993. Hála József gondozásában megjelent hasonmás kiadásban a kalotaszegi kötet a hozzá kapcsolódó írásokkal (Hála József, 1993), finnországi jegyzetei, melyeket Kodolányi János tett közé (Jankó János, 1993), valamint Szemkeő Endre kiadásában az ezredéves kiállítás néprajzi faluját bemutató kézirata (Jankó János, 1989). A Jankó születésének 125. évfordulóján munkásságát méltató konferencia előadásait a Néprajzi Hírek, 1993. évi (XXII.) 1–2. száma és az Ethnographia, 1993. évi (CIV.) 2. száma közölte. Vajkai Aurél bírálata az építkezéskutatásról: Vajkai Aurél, 1948/c, 12–14.

Az alapvető néprajzi intézmények kialakulása

A Magyar Néprajzi Társaság százéves történetéről könyvalakban: Kósa László, 1989/b, külön tanulmány alapításának eszméiről: Kósa László, 1991/a. Hála József kutató és szerkesztő tevékenységének köszönhetően az alapítást előkészítő szakaszról és a működés első éveiről gazdag korabeli sajtódokumentáció látott napvilágot: Néprajzi Hírek, 1989. évi (XVIII.) 1–2. sz.

A budapesti Néprajzi Múzeum részletes története nem jelent meg. A százéves évfordulóra készült rövid áttekintés: Hoffmann Tamás, 1972. Sok fontos kérdést érintenek a centenáriumra emlékező ülésszak tanulmányai a NÉ 1973-as (LV.) és a 125 éves jubileumra készült írások a NÉ 1997-es (LXXIX.) kötetében. A néprajzi muzeológia magyarországi kezdeteit és az első néprajzi kiállítások történetét, valamint Xantus János idevonatkozó tevékenységét Sándor István, 1951 és 1953, valamint Selmeczi Kovács Attila, 1997 tárta föl. A gyűjtemény kialakulásáról: Kodolányi János, 1973/a, Gráfik Imre, 1997 és Szemkeő Endre, 1997, fejlődéséről: Hofer Tamás, 1973; a szabadtéri múzeumok előtörténetéről K. Csilléry Klára, 1980; az ezredéves kiállítás néprajzi falujáról Balassa M. Iván, 1996 értekezett. A Néprajzi Múzeum 1899-i leltárának adatai megjelentek: Jankó János, 1900/b. Példa korabeli vidéki néprajzi gyűjteményszervezésre: Szabadfalvi József, 1980 (Borsod vármegye és Miskolc) és Domonkos Ottó 1988 (Sopron). A Magyar Néprajzi Társaság centenáriumára készült, a jelenlegi Magyarország néprajzi múzeumait és gyűjteményeit bemutató kötet az alapításokról és az intézmények történetéről tudományos igénnyel összeállított anyagot tartalmaz (Selmeczi Kovács Attila – Szabó László, 1989).

A nehezen hozzáférhető Összehasonlító Irodalomtörténeti Lapok anyagából tanulmánnyal kísért válogatás készült: Gaál György, 1975. Az Ethnologische Mitteilungen aus Ungarn cikkeiből közöl és Herrmann Antal tevékenységével foglalkozik a fent említett válogatás (Néprajzi Hírek, 1989. 1–3. sz.). Az Ethnographia szerkesztésének száz évéről a Néprajzi Hírek 1991. 2–3. sz. tartalmaz cikkeket. Hermann Antal kolozsvári magántanári működését legbővebben Kós Károly, 1989 és Gaál György 1999 értékeli. Ez utóbbi előadásként több más szöveg társaságában a habilitáció centenáriumán a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem Magyar Nyelv és Kultúra Tanszéke által szervezett ünnepi ülésen hangzott el. Az előadások a Kriza János Néprajzi Társaság Értesítőjének tematikus számában jelentek meg (1999. 1–2. sz.). Herrmann ciganológiai munkásságáról Bódi Zsuzsanna készített dolgozatokat és bibliográfiát, amelyek az általa szerkesztett kötetben jelentek meg (Bódi Zsuzsanna, 1999). Sozan, Michael, 1977, 132–224, foglalkozik a könyvében “aranykor”-nak nevezett időszakkal és a magyarosítás ügyével. Lázár István, 1903 adta közre a nézeteit a középiskolai néprajzi munkáról. A Hunfalvy János egyetemi előadásaiból készült jegyzet a közelmúltban látott napvilágot: Hunfalvy János, 1995. A budapesti egyetemen folyó magántanári órákról: Papp József, 1985.

Népművészeti kutatások

Az egész kérdéskört részletesen áttekinti, folyamatban mutatja be: Kresz Mária, 1968. Korabeli, vonatkozó írásokból szemelvénygyűjteményt ugyanő állított össze: Kresz Mária, 1973. Walter Crane kalotaszegi útjáról írt Gál István, 1967. Malonyay köteteit bírálja: Palotay Gertrúd, 1948, 7. Újabb, néprajzi szempontú összefoglalás elsősorban Malonyay Dezső és elvbarátai törekvéseiről: Kósa László, 1984/b. és Jurecskó László 1989. A gödöllői mozgalom átfogó értékelése és története: Gellér Katalin – Keserű Katalin, 1987. A budapesti Néprajzi Múzeum 1997-ben nagyszabású kiállításon mutatta be Kalotaszeg szerepét a magyar néprajz történetében. A kiállításhoz kapcsolódó konferencia előadásai a NÉ 1997-es (LXXX.) kötetében Szacsvay Éva szerkesztésében láttak napvilágot. A kötetben Hála József írt Gyarmathy Zsigmondné ösztönző szerepéről. Kalotaszeggel


Jegyzetek

párhuzamos példa a dunántúli Sárköz népművészetének felfedezése: Szilágyi Miklós, 1980.

A tárgyi néprajz. Bátky Zsigmond, Györffy István, Viski Károly

A korszak és a tárgykör áttekintő, részletes értékelése mindeddig hiányzik a tudománytörténeti irodalomból. Legtöbbet nyújt a három vezéralak összekapcsolódó működéséről a Magyar Néprajzi Társaság által 1973-ban szervezett emlékülés anyaga. (Megjelent: Ethnographia, 1974, 111–194.) Az elhangzott előadások közül azonban csak azokat jelöljük meg, amelyek szemléletükkel vagy adataikkal véleményünk kialakulásához hozzájárultak. Fontosabb tanulságokat foglalt össze: Balassa Iván, 1974; Bátky Zsigmond értékeléséhez szempontokat merítettünk: Balogh István, 1974 és Kisbán Eszter, 1974 dolgozataiból, valamint a róla készült életrajzból: Gunda Béla, 1978. Bátky építkezéskutatásának bírálatát Vajkai Aurél, 1948/c és Gunda Béla, 1978 írásaiból idéztük. (Itt jegyezzük meg, hogy a XX. század európai földrajztudományában legnagyobb hatású emberföldrajz alapműve, F. Ratzel 1882-ben publikált könyve igen gyorsan megjelent magyarul is: A föld és az ember. Budapest, 1887.)

Györffy Istvánnal születésének századik évfordulóján, illetőleg arra készülve, számos cikk és tanulmány foglalkozott, így szinte összehasonlíthatatlanul nagyobb a reá vonatkozó tudománytörténeti irodalom, mint a kortársait méltató. Ezek közül – hangsúlyozva a gazdagságot – elsősorban azokat az írásokat jelöljük meg, amelyek befolyásolták saját értékelésünket. Életrajzát elkészítette: Selmeczi Kovács Attila, 1981, bibliográfiáját összegyűjtötte: Rékasy Ildikó, 1977. A népművészetről vallott felfogását értékeli: Hofer Tamás, 1984/a. Tudományos eredményeinek általános kritikáját nyújtja: Barabás Jenő, 1974 és Tálasi István, 1974. Jórészt visszaemlékezések gyűjteménye, valamint élete egy-egy kutatói részterületének értékelése: Bellon Tibor, 1980. Végül leginkább a magunk korábban kialakított álláspontját követtük: Kósa László, 1984/a. A magyar mezőgazdaság kettősségének forrásáról: Tálasi István, 1946/a; Györffy művelődéspolitikai röpirata: Györffy István, 1939, népcsoportokkal foglalkozó dolgozatai és településtörténeti tanulmányai: Györffy István, 1942 és 1943. A népcsoportok kutatásánál hivatkozott további művek: Lázár István, 1903; Gönczi Ferenc, 1895 és 1914; Bátky Zsigmond, 1905/a, Viski Károly, 1938; Györffy István, 1925. Gönczi munkásságát méltatja: Szentmihályi Imre, 1976.

Viski Károly életrajzát eddig nem írták meg. Tudományos munkásságát értékeli: Vargha László, 1974 és Hoffmann Tamás, 1974. Bibliográfiáját összegyűjtötte: Varga Mária, 1960.

A Néprajzi Múzeumban az 1920-as években folyó munkáról maga Bátky számolt be: Bátky Zsigmond, 1926. Az 1919-es eseményekről írt Balassa Iván, 1951. Az említett vitában elhangzott fölszólalások: Solymossy Sándor, 1927/a–b; Bátky Zsigmond, 1927; Viski Károly, 1927. A múzeum korabeli történetéről tájékoztat: Hoffmann Tamás, 1972 és Hofer Tamás, 1973.

A szellemi néprajz

Az idevágó tudománytörténeti irodalom szegényesebb, mint az előző fejezetre vonatkozó. Önálló életrajz Sebestyén Gyuláról készült, de megjegyzendő, hogy különösen kevés kritikai elemet tartalmaz: Diószegi Vilmos, 1972. Az említett Sebestyén-művek: MNGY IV–V.; Sebestyén Gyula, 1904–1905, 1915. Tudományszervezési beadványai: Sebestyén Gyula, 1914 és 1920–1921. Születésének 125. évfordulóján elhangzott előadások: Lackovits Emőke, 1991.

Solymossy Sándor életrajza alig föltárt, hiányosan ismerjük. Személyéről és pályájáról legtöbbet mond a 75. születésnapjára kiadott Ethnographia-számban: Dömötör Sándor, 1939, továbbá lásd Ortutay Gyula, 1939/b. Említett tanulmányai: Solymossy Sándor, 1904, 1906– 1907, 1915, 1920, 1926. Vikár Béla életét mutatja be: Volly István, 1959.

A bő Berze Nagy-irodalomból említjük életrajzát (Dömötör Sándor, 1983), levelezését (Banó István – Fülöp Lajos, 1977), kisebb munkáinak gyűjteményes kötetét nagyszámú magyarázó jegyzettel (Berze Nagy János, 1982). Könyvészete az Égigérő fa (Pécs, 1958) függelékében megtalálható. Erről a műről értekezett a miénktől eltérő véleménnyel: Hoppál Mihály, 1981.

Az irodalomtörténeti tárgytörténet mibenlétének leírását Németh G. Béla, 1976-ból vettük a következő tanulmányból: A rendszeres irodalomtörténeti munka első hazai folyóirata (391–413). A kérdés bővebb kifejtése: Németh G. Béla, 1981.

Arany László Benedeket bíráló írása a Budapesti Szemlében jelent meg (1894, 473–478). Mivel nem névvel, hanem “r.” jelzéssel írta alá, később Gyulai Pálnak tulajdonították, például a Benedeket mentegető Kovács


Jegyzetek

Ágnes, 1961 is. Újabb kiadása olvasható: Arany László, 1960, 419–424. Katona Lajos az 1899. évi Ethnographia könyvismertetéseiben vitázott Benedek Elekkel (64, 172–176). A “kis Vadrózsa-pör”-ben elhangzott fél tucat apró felszólalás fölsorolása helyett felhívjuk a figyelmet arra, hogy – tőlünk eltérő módon – értékelte Viski Károly a Vadrózsák harmadik kiadásának (1943) bevezetésében a XIV. oldalon és Szabó T. Attila (Antal Árpád – Faragó József – Szabó T. Attila, 1971, 228–229). Az érdeklődő ezekből kiindulva tájékozódhat.

Népzenekutatás. Bartók Béla és Kodály Zoltán

A teljes magyar népzene-kutatástörténetről áttekintést ad: Vargyas Lajos, 1990; újabb eredményeket is földolgozva: Paksa Katalin, 1999/a, 11–30. Bartalus István életrajzát megírta: Sz. Farkas Márta, 1976. Arany János népdalgyűjteménye a korszak tipikusnak tekinthető műkedvelői összeállítása: Kodály Zoltán – Gyulai Ágost, 1952. Kodálynak a XIX. századi zenei folklórról szóló vagy azt érintő írásaiból hasznosítottuk például: Erkel és a népzene; Magyar népzene; Magyar zenei folklore 110 év előtt. Mindszenthy Dániel és Udvardy János címűeket. Ezek, valamint más hivatkozott tanulmányai megtalálhatók írásműveinek kétkötetes gyűjteményében: Kodály Zoltán, 1964. A hangszeres népzene kutatásának XX. század előtti szakaszáról rövid összefoglalás: Tari Lujza, 1982. A XIX. századi magyar népzenekutatásról korszerű monográfia: Paksa Katalin, 1988. A Bartók Bélától idézett cikkek és dolgozatok összegyűjtött írásainak első kötetében olvashatók: Bartók Béla, 1966. Vikár Béla gyűjtőútjait és vele való találkozását maga Kodály értékelte igen nagyra egy visszaemlékezésében (Kodály Zoltán, 1964, II. 403–404). Erdélyi gyűjtéseinek mérlege: Vikár László, 1984. Öregkori élményteli önéletrajzi beszámoló: Vikár Béla, 1943. Anyagának rendszerezéséről és gyorsírásának megfejtéséről beszámolt: Gergely Pál, 1947. Seprődi János művei gyűjteményes kötetben ugyancsak hozzáférhetők: Seprődi János, 1974. A népzenei vonatkozású hagyaték sajtó alá rendezőjének, Almási Istvánnak népzenei munkásságáról szóló tanulmánya a könyv 53–72. oldalain olvasható. Wosinszky Mór kezdeményezéséről: Gaál Attila, 1979.

A Bartók és Kodály népzenei munkásságát méltató és értékelő cikkek és tanulmányok közül csak néhány olyat sorolunk föl, mely vagy alakítólag hatott véleményünk kialakulására, vagy az újabb szakirodalomba tartozik. Bartókról: Lampert Vera, 1976 (életrajz, népzenekutatói munkásság); Lampert Vera, 1980 (gyűjtőutak); Vargyas Lajos, 1984 (összegző értékelés). Összehasonlító kutatásainak fontos vonásaira mutat rá: Domokos Mária, 1983/a, itt olvashatunk a szlovák kiadás nehézségeiről is, míg a népi építészetkutató román Petranu támadásának dokumentumai fellelhetők: Bartók Béla, 1966, 877–896. Kodályról: Vargyas Lajos, 1953 és Rajeczky Benjamin, 1972 (mindkettő általános méltatás), továbbá: Domokos Mária 1983/b; Szalay Olga, 1983 (kutatási kérdések, gyűjtőutak). A népzenei stílusok elkülönítésének mintaértékéről: Hofer Tamás, 1982. A preraffaelita hatások nincsenek részletesen föltárva. Közös néprajzkutatói működésükről írásaikban többször nyilatkoztak. Lajtha László életrajzát és népzenei munkásságát lásd: Berlász Melinda, 1984. Szabolcsi Bence népzenei vonatkozású munkája: Szabolcsi Bence, 1954.

A pszichoanalitikus etnológia. Róheim Géza

Róheim Gézáról szóló magyar szakirodalom csekély. Munkáinak úttörő gyűjteményes kiadását Verebélyi Kincső gondozta: Róheim Géza, 1984/a–b. Megállapításaink elsősorban a Verebélyi által írt utószót, illetőleg előszót követik. Eredményeit életrajzi kismonográfiában összegezte (Verebélyi Kincső, 1990). Lásd még: Dömötör Tekla, 1978.

A magyarság néprajza

Sajnálatos módon a négykötetes összefoglaló műről sem közvetlenül megjelenése után, sem később nem született tanulmány formátumú értékelés. Ismertetést írt az első kötetről Lambrecht Kálmán az Ethnographiába (1934), Gunda Béla az Erdélyi Helikonba (1934). Gunda a teljes művet is ismertette a Finnisch-ugrischen Forschungenben (1940). A második kötetet bírálta Ecsedi István a Déri Múzeum 1934-es évkönyvében. Eckhardt Sándor és Honti János csak a harmadik kötettel foglalkozott (Magyar Szemle 1936; Népünk és Nyelvünk 1936). Marót Károly az Ungarische Jahrbücherben közölt tanulmányában értékelte (1938). (Az ismertetések fölsorolása nem teljes.) A Királyi Magyar Egyetemi Nyomda hungarológiai sorozatában a néprajz helyzetével foglalkozott Bátky Zsigmond munkásságának méltatása kapcsán: Balogh István, 1974. A magyarság néprajza szemléletéről, külföldi párhuzamairól lásd: Hofer Tamás, 1973 és 1984/a, továbbá a budapesti egyetem néprajzi tanszékének fél évszázados jubileumán tartott kiadatlan előadása. A külföldi párhuzamokat erősítő személyes kapcsolatokról tudomásunk szerint csak bolgár viszonylatban készült tanulmány: Vakarelszki, Hriszto, 1981. (A magyarság néprajza második kiadásának bevezetőjét Viski némileg stilizálta. Ez a beavatkozás érdemi változtatást nem jelentett, de végső szövegnek számít, ezért az első kiadás helyett ezt idéztük.)

V. fejezet. A néprajz mint nemzeti tudomány (1933–1949)


Jegyzetek

A nemzeti tudomány rangjából adódó kérdések és feladatok

A két háború közötti tudományos életről összegzően Lackó Miklós, 1981; a történettudományról viszonylag szűkszavúan Gunst Péter, 1995, 170–186, Klebelsberg művelődéspolitikájáról Glatz Ferenc, 1969; a második világháború alatti magyarországi szellemi életről Juhász Gyula, 1983. Balogh István, 1989 a történész Szabó Istvánt a néprajzhoz fűző szaktudományi és személyes kapcsolatakról készített tanulmányt. A néprajztudomány korabeli történetéről e könyv első kiadása jelen fejezetének megfelelő, de némileg bővebb terjedelmű dolgozatot írt, továbbá a néprajz és az őstörténet viszonyáról publikált Kósa László, 1989/a; 1991/b; 1997/a. A két világháború közötti folklorizmusról eddig méltánytalanul kevesebb írás született, mint a megelőző századforduló hasonló jelenségeiről. A Gyöngyösbokréta történetét földolgozta: Pálfi Csaba, 1969–1970. A népi kultúra és a magasműveltség viszonyáról, illetőleg a társadalmi ellentétekről idézett művek: Solymossy Sándor, 1910, 1929; Bátky Zsigmond, 1933. Györffy István röpiratáról: Kósa László, 1984/a. A két eszmetörténeti szempontból fontos tanulmánykötet szerkesztői: Szekfű Gyula, 1939 és Eckhardt Sándor, 1941. Történetírói bírálatuk: Szűcs Jenő, 1966.

A néprajz és a falukutató mozgalom kapcsolatai

A falukutatásról több összefoglaló-áttekintő dolgozat és könyv készült, melyek magukon hordozzák annak a kornak a bélyegeit, amelyben születtek, nemkülönben jellegzetesen tükrözik szerzőjük eszmei-politikai beállítottságát: Kertész János, 1943; Rézler Gyula, 1943; Csizmadia Andor, 1947; Borbándi Gyula, 1983. Ezért eseménytörténeti adataikat hasznosítottuk, értékítéleteiket nem vettük át. A Bodor Antal-féle falukutatás pályázatának anyagát dolgozza föl nem kevés néprajzi tanulsággal: Falurajzok 1935.

A XX. század első fele magyarországi szociológiájának történetéről: Huszár Tibor, 1991; Nagy Endre, 1993. Györffy Istvánnak a parasztok úrgyűlöletéről szóló megjegyzése olvasható: Györffy István, 1930/b.

A két háború közötti ifjúsági mozgalmaknak viszonylagosan nagy az irodalma. Különösen vonatkozik ez a megállapítás a Sarlóra és előzményeire. De elsősorban a résztvevők és a rokonszenvezők írtak róla, éppen ezért nagyon sok szubjektív elemet és értékelést tartalmaz, tükrözve a tagok későbbi politikai megosztottságát. A Sarló tisztán néprajzi vonatkozásaival foglalkozik: Liszka József, 1984. Ugyanő írta meg adatokban gazdag kismonográfiában a korszak csehszlovákiai magyar néprajzkutatásának történetét: Liszka József, 1990. A magyarországi és az erdélyi magyar falukutatás, valamint Dimitrie Gusti módszerének kapcsolatáról ugyancsak többen írtak. Ezek közül a legátfogóbb, egyben szigorú marxista ideológia alapján áll: Balázs Sándor, 1979. Korabeli, de utólag összegyűjtött fontos módszertani dokumentumok és tanulmányok: Venczel József, 1935; é. n. A Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumáról – mivel a szerző tekintettel volt a megjelenéskor még jórészt élő tagokra – némi fenntartással használható kismonográfia: Csaplár Ferenc, 1967. A Bartha Miklós Társaság történetének első földolgozása: Sebestyén Sándor, 1981.

Kiss Géza életrajzát leánya írta meg: Achs Károlyné, 1982. Kiss Lajos néprajzos portréja: Filep Antal, 1983. Erdei Ferenc néprajztudományi recepciója földolgozatlan. Az Erdei munkásságát érintő, illetőleg a nyomába lépő idézett munkák: Fél Edit, 1948 és Balogh István, 1946. Erdei és a néprajz kölcsönös kapcsolatáról közöl adatokat: Balogh István, 1989. A társadalomkutató fiatal Ortutay Gyuláról: Bodrogi Tibor, 1983.

A kutatások kiterjedése, elméleti és ágazati rétegződése

A korszak néprajzkutatásának történetéről a Magyar Néprajzi Lexikon szócikkeinek írásakor, az 1970-es évek legelején beszélgetést folytattam Vargha Lászlóval, Tálasi Istvánnal, K. Kovács Lászlóval, K. Kovács Péterrel, Sándor Istvánnal és Molnár Balázzsal. A tőlük kapott tájékoztatásnak ezúttal is hasznát vettem.

A vallási néprajzzal foglalkozó művek: Illyés Endre, 1931 és Bálint Sándor, 1938. A babonaszótár ismertetése: Szendrey Zsigmond és Szendrey Ákos, 1939. A jogéletkutatás első eredményeinek egyike: Papp László, 1941. Szendrey Ákos vonatkozó dolgozatai az Ethnographia 1936–1938-as évfolyamaiban láttak napvilágot (pl. Szendrey Ákos, 1937, 1938). Fél Edit önálló kiadványként megjelent családvizsgálatai: Fél Edit, 1944/a–b. Vajkai Aurél itt idézett művei: Vajkai Aurél, 1948/a, 1948/b, a népi építkezéssel kapesolatos délibábos ötletekről adott összefoglalója: Vajkai Aurél, 1948/d, 20–21. Az 1930-as, 1940-es évek néprajzi társadalomvizsgálatában Szendrey Ákos és részben a saját kutatásaiban eligazít: Fél Edit, 1948, 27–35. Az egyedülálló áji kutatás teljes anyaga több mint hatvan év múltán jelenhetett meg: Vargyas Lajos, 1999.

Marót Károly tudománytörténeti bírálatát és etnológiai elképzelését többször kifejtette: Marót Károly, 1938; 1940/a. Ritológiai elméletéről lásd: Marót Károly, 1940/b, illetőleg a tudománytörténeti értékelést: Dömötör Tekla, 1974; Voigt Vilmos, 1991. Maróttal vitatkoztak: Gunda Béla (1945, 183–189.) és Tálasi István (1948, 16–


Jegyzetek

18.).

Az említett falumonográfiák: Fél Edit, 1935; 1941. Szemléletének lényegéről maga Fél Edit számolt be nem sok évvel halála előtt egy párizsi konferencián tartott előadásban (Fél Edit, 1991). Az Ungarische Jahrbücher néprajzi számáról írt tanulmány: Vajkai Aurél, 1940. A Bartucz által szerkesztett A magyar nép című kötet megszületésének körülményeiről Gunda Béla 1984. január 16-án keltezett hozzám intézett levelében tájékoztatott. A moldvai magyarokról és a magyar jelképrendszerről szóló könyvek: Lükő Gábor, 1936; 1942. Lükő A magyar lélek formái című könyve (1942) szaktudományi kritikát alig kapott. Szellemes bírálata: Szabédi László, 1943.

A hungarológia és a magyarságtudomány fogalom- és intézménytörténetéről: Kósa László, 1991/c; a Magyarságtudományi Intézet munkájáról kiadványai, évkönyve és a nyomtatásban megjelent titkári jelentés tájékoztat: Maksay Ferenc, 1942. Az intézet egykori titkárával az 1970-es évek elején ugyancsak folytattam tudománytörténeti tájékozódást szolgáló beszélgetést. Korabeli beszámoló az Erdélyi Tudományos Intézetről; Tamás Lajos, 1942. A Dunántúli Tudományos Intézet negyedszázados fennállása alkalmából készült történeti összefoglalás: Babics András, 1968. A dudari falukutatás korabeli eseménybeszámolóiból a legteljesebb: Tomori Viola,1937. Teljes dokumentációja is megjelent: Lengyel András és Simon János, 1986. Az ivádi kutatások résztanulmányai 1944 és 1979 között igen különböző és nehezen hozzáférhető periodikákban láttak napvilágot. A legterjedelmesebb és tematikailag legösszetettebb publikáció: Acsády György, 1953.

Honti János műveit Ortutay Gyula rendezte sajtó alá: Honti János, 1962, életrajzát Dömötör Tekla, 1975 írta meg. A fiatal folklorista Ortutay Gyuláról szóló értékelések: Voigt Vilmos, 1980/a; 1981. Marót Károly tanulmánya a Fedics Mihály mesélről: Marót Károly, 1940/c. Folklórelméletének kifejtése: Marót Károly, 1949. A néprajzi atlasz előkészületeiről: Gunda Béla, 1939, a korszerű építkezéskutatásról Vajkai Aurél, 1948/d írt. Az alföldi néprajzi kutatások programja: Tálasi István, 1946/a.

VI. fejezet. Közelmúlt és jelenkor. A magyar néprajz a XX. század második felében

Az 1949–1956 közötti esztendőkre vonatkozóan tudománytörténeti érdeklődéssel beszélgetéseket folytattam Sándor Istvánnal, Vargyas Lajossal, Balassa Ivánnal és Katona Imrével. Az 1949-es és utána következő eseményekről több alkalommal beszélgettünk Ortutay Gyulával is. Ez azonban még a jelen munka tervezése előtt történt az MTA Néprajzi Kutató Csoportban kollegiális körben vagy konzultáció formájában. Az egész fejezethez fölhasználtam 1999. február 8-án elhangzott akadémiai székfoglalóm kéziratát: A magyar néprajz 1945 után.

A marxista hegemónia bevezetésének kísérlete

A marxista tudományelméleti fordulat meghirdetése: Ortutay Gyula, 1949. Az 1948-as nemzetközi antropológiai kongresszusról készült jelentés: Marót Károly, 1948. Ortutay egyéb politikai-tudománypolitikai tárgyú írásai ezekből az évekből: Ortutay Gyula, 1951, 1953. A Tasmania gyarmatosításáról szóló tanulmány: Bodrogi Tibor, 1951. A mátyusföldi kötetet elítélő határozat megjelent az MTA Társadalmi-Történeti Tudományok Osztályának Közleményei III. kötetében (Határozat… 1953). A könyvper egyik fővádlottja (lektora) korrajzként is olvasható, érdekes részletekben gazdag önéletírásában hosszabban megemlékezik az ügyről: Vargyas Lajos, 1993, 244–259. A néprajztudomány helyzetéről készített jelentés és vitája az előbbi sorozat IV. kötetében (A néprajztudomány helyzetének… 1954) látott napvilágot. Tálasi István kutatástörténeti áttekintése és programja az Alföldről, illetőleg az anyagikultúra-kutatás tíz esztendejéről: Tálasi István, 1946/b; 1955.

A szocialista falu életéről és változásairól: Balassa Iván, 1952; Bakó Ferenc, 1953; Szolnoky Lajos, 1953; Dankó Imre, 1955; Kardos László, 1953/a, 1954. A “tiszaigari munkaközösség” munkájának ismertetése: Balassa Iván, 1955/b. A monográfia (Kardos László, 1997) sorsáról külön beszélgetést folytattam Pogány Máriával. A “nagybudapesti munkaközösség”-ről beszámolt vezetője: Dömötör Tekla, 1955 (más beszámolók is készültek). Történeti értékelése: Létay Miklós, 1996. A korabeli munkásfolklór- és munkásnéprajz-kutatásról: Dégh Linda, 1952; Dömötör Tekla, 1954 (Rákosi-folklór), 1956. A Magyar Néprajzban megjelent összegző fejezet: Nagy Dezső, 1988. A paraszti és munkás “köztes” társadalmi réteg vizsgálatára példa: Katona Imre, 1957. Ugyanő készített válogatott bibliográfiát a parasztság életének változásaival foglalkozó írásokból: Katona Imre, 1979.

A siófoki konferencia beszámolója: Barabás Jenő, 1951, a munkaközösségek megalakításáról tudósít: Morvay Judit, 1951 és az anyagikultúra-kutatás területén végzett munkáról: Tálasi István, 1955. Kisebb-nagyobb terjedelmű beszámolók megjelentek más munkaközösségek eredményeiről is. Lényegében a Tálasi-féle terv kései összegzése, az anyagikultúra-kutatás ágazatonkénti áttekintése a Dissertationes Ethnographicae II.


Jegyzetek

kötetének anyaga: Tálasi István, 1976–1978/a.

Ortutay múzeum- és tudományszervező tevékenységét értékeli: Balassa Iván, 1980. Ez a tanulmány több emlékező előadás társaságában hangzott el Ortutay halálának első évfordulóján. Nagyobb részük megjelent az Ethnographiában Emlékezés Ortutay Gyulára címmel (1980, 501–557). Ortutay Gyula pályáját két kismonográfia örökíti meg: Katona Imre, 1990; Paládi-Kovács Attila, 1991. Jóllehet nem nélkülözik a kritikai észrevételeket, mindkettőt inkább áthatja a nagyvonalú baráti és kollegiális attitűd, mint a bírálat. Korompay Bertalan (1989, II. 373–456) a szerzője a legterjedelmesebb és legsúlyosabb Ortutay kritikának, egyszersmind a nevével fémjelzett évtizedek magyar folklórjának. Ebben a tanulmányban szubjektív és találó elemzések és vélemények sorakoznak egymás mellett. Véleményem szerint legnagyobb problémája, hogy a kritikát egyoldalúan, az általa egyedül helyesnek és eredményesnek tartott finnugor, általában összehasonlító folklorisztika álláspontjáról fejti ki. A filológiailag jól képzett Korompay magányosan és elszigetelten dolgozott, az 1960-as években egyszemélyes, néhány gépiratos példányban terjesztett folklór szakfolyóiratot szerkesztett (Bertelaki Figyelő). A kor vezető néprajztudósairól több átfogó értékelés, emlékkötet, életrajz született: Fél Edit (Fülemile Ágnes – Stefány Judit, 1993), Gunda Béla (Lukács László és szerzőtársai, 1997).

A történeti összehasonlítás mint általános módszer

A történetiségről idézett cikkek és tanulmányok: Vajda László, 1954; Bodrogi Tibor, 1954; Vargyas Lajos, 1961; Gunda Béla, 1971; Barabás Jenő, 1971. A “bécsi iskoláról” Vajda László, 1949 írt. A “Kelet és Nyugat között” elhelyezkedő magyar népi kultúrával foglalkozó első magyar néprajzi kongresszus anyaga az Europa et Hungaria címmel jelent meg Ortutay Gyula és Bodrogi Tibor szerkesztésében (Budapest, 1965). A millecentenáriumi konferencia anyaga: Kovács László – Paládi-Kovács Attila, 1997. Néprajz és őstörténet viszonyáról: Kósa László 1997/a, 1997/b. Vargyas Lajos balladáról írt könyve: Vargyas Lajos, 1976. A sámánhit emlékeiről Diószegi Vilmos, 1958 írt. A példaként említett, levéltári kutatást nagy mértékben hasznosító munkák: Belényessy Márta, 1954, 1955; Takács Lajos, 1964.

A Magyar Tudományos Akadémia által támogatott és az akadémiai kutatóhely által irányított szintézisek, összegző jellegű munkák előkészületeiről és történetéről: Paládi-Kovács Attila, 1990, 93–134. A kartografikus módszerről összegző könyv: Barabás Jenő, 1963, a Magyar Néprajzi Atlaszról ugyanő írt: Barabás Jenő, 1967. A Magyar Néprajzi Lexikonról alkotott vélemények: Vörös Károly – Szabó Mátyás, 1980; Szegedy-Maszák Mihály – Kósa László, 1981. Saját megállapításaimat több helyen átvettem ennek a fejezetnek a megfogalmazásakor. A Magyar Népzene Tára történetének első szakaszáról: Paksa Katalin, 1999/b. A magyar népi tánckultúra magas színvonalú monográfiája: Martin György, 1972. A két kiemelkedő népköltési gyűjtemény: Kallós Zoltán, 1970; Erdélyi Zsuzsanna, 1974.

Az ipari forradalom utáni parasztság képe: Hofer Tamás – Fél Edit, 1974; K. Csilléry Klára, 1977; Hoffmann Tamás, 1975; Kósa László, 1998. A szolnoki néprajzi vándorgyűlés előadásai előzetesen megjelentek: Hofer Tamás – Kisbán Eszter – Kaposvári Gyula, 1974.

Az átányi monográfia kötetei: Fél Edit – Hofer Tamás, 1969, 1972, 1974, 1997 (az 1972-es könyv magyar változata a mű keletkezéstörténetével). A módszer és/vagy szemlélet azonossága és hasonlósága önmagában nem “minősíti” antropológiaivá az illető munkát. Magunk sokéves megfigyelés és hónapokig tartó terepmunka (1974) alapján készítettünk leírást egy tanyai gazdaságról (Kósa László, 1980, 400). Sokszerzős helységmonográfiák: Barna Gábor 1982 (Csépa), Dankó Imre 1983 (Békés), Bárth János 1984 (Kecel). A debreceni cívisekről írott kismonográfia: Balogh István, 1973; a szegedi népélet enciklopédikus földolgozása: Bálint Sándor, 1976–1980; a “palóckérdés” megoldására vállalkozó, négykötetes észak-magyarországi nagyrégió-vizsgálat: Bakó Ferenc, 1989; a népművészeti foglalatú romániai magyar tájkutatás kiemelkedő alkotása a moldvai magyarokról: Kós Károly – Szentimrei Judit – Nagy Jenő, 1981. Újabban készült meghatározó néprajzi anyaggal történeti-művelődéstörténeti keretben példaértékű sokszerzős tájmonográfia a Szilágyságról: Szabó Zsolt, 1999. Átfogó értékelés a helytörténeti munkák néprajzi fejezeteiről: Szilágyi Miklós, 1984.

A budapesti néprajzi tanszékekről Papp József, 1985; külön a Folklór Tanszék történetéről: Dömötör Tekla, 1970; a Tárgyi Néprajzi Tanszékhez kapcsolódó munkákról Tálasi István, 1973, 1976–1978/b írt. A debreceni Néprajzi Tanszék történetét két külön kiadvány tárgyalja: A néprajzi tanszék harminc éve; Ujváry Zoltán, 1999. A Kolozsvárott 1990-ben indított néprajzi képzésről tájékoztat: Péntek János, 1991.

Az Ethnographiában az 1950-es években rendszeresen láttak napvilágot összegző jelentések, értékelések, hírek a korabeli múzeumi tevékenységről, különösen a Néprajzi Múzeumról: Balassa Iván, 1954, 1955/b. A magyarországi múzeumokról néprajzi szempontú áttekintés, gyűjteményeik ismertetése: Selmeczi Kovács Attila


Jegyzetek

– Szabó László, 1989. A szabadtéri néprajzi múzeumok és tájházak bemutatása: Kurucz Albert – Balassa M. Iván – Kecskés Péter, 1987. A századvég felé haladó néprajzi muzeológia problémáiról értekezett: Gráfik Imre, 1992. Az MTA Néprajzi Kutató Csoport (Intézet) működéséről: Paládi-Kovács Attila, 1990, 135–196.

A Magyar Néprajzi Társaság történtéről 1949–1989 között: Kósa László, 1989/b, 81–99. Szervezeti életéről (és a néprajz széles körének eseményeiről) krónikás hűséggel tájékoztatnak a Néprajzi Hírek (1972-től) füzetei. Ugyanezt a funkciót tölti be a Szlovákiai Magyar Néprajzi Társaság kiadványa, a Hírharang (1990-től), Romániában a Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyvei (1992-től) rendszerint konferenciák, vándorgyűlések anyagát közreadva, és a Kriza János Néprajzi Társaság Értesítője (1992-től).

A szomszédos országokban élő magyarság néprajzi kutatásáról az első tanácskozás anyaga megjelent a Valóság 1975-ös évfolyamában Magyar néprajzi kutatások a szomszédos országokban címmel (6. sz. 29–44), az azonos témájú második konferencia előadásai: Máténé Szabó Mária Rózsa, 1984. Ezeket a konferenciákat megelőzően és a következő években számos újabb és frissebb tájékoztatást nyújtó írás, kutatásáttekintés látott napvilágot, melyeket itt nem szükséges fölsorolnunk. Hasonló beszámoló kevesebb készült a magyarországi nemzetiségek kutatásáról, az irántuk megélénkült néprajzi érdeklődés első szakaszáról: Kósa László, 1975/b. Minden eddigi békéscsabai konferencia anyaga is megjelent. A Magyar Néprajzi Társaság német, román, szlovák, horvát, szerb, szlovén (az utóbbi három eredetileg együtt: délszláv) az illető nemzetiség nyelvén megjelenő kiadványsorozata van. (A kisebb diaszpórákról is jelent meg kötet.)

Nemzetközi tájékozódás és tudományközi kapcsolatok

Az expedíciókról, tengerentúli tanulmányutakról és etnológiai tevékenységről nincs összegzés.

Sozan Mihály magyar néprajztörténetét sokszor idéztük: 1977/a. Vitaindító dolgozata és viszontválasza a romániai magyarok helyzetéről: Sozan, Michael, 1977/b, 1979. Az írását támadó cikk az University of Massachusetts John Cole által irányított csoporttól: Romanian Research Group, 1979. Lásd még Szilágyi László, 1998. Magyarországi terepmunkák eredményeként számos dolgozat készült, csupán néhány könyvre utalunk: Hann, Chris, 1980; Vásáry Ildikó, 1989; Lampland, Martha, 1995.

Példák néprajzi eredmények történészi fölhasználására: Magyarország története (tíz kötetben). IV. 1686–1790. Budapest,1989: Wellmann Imre a jobbágyparaszti gazdálkodásról írva igen bő néprajzi irodalomra hivatkozik (1379. skk.). Ugyanezen mű V. 1790–1848. Budapest, 1980: Vörös Károly a társadalomtörténeti kép megrajzolásánál néprajzi eredményekre támaszkodik (1365–1366.). VI. 1848–1890. Budapest, 1979: Orosz István a gazdaságtörténeti fejezetben hivatkozik néprajzi tanulmányokra (1664–1665.). VII. 1890–1918. Budapest, 1983: Hanák Péter a társadalomtörténeti fejezethez jelöl meg néprajzi irodalmat (1315–1316.). A VII. kötetben (1918–1945. Budapest, 1988.) alig találkozunk társadalom- és szinte egyáltalán nem művelődéstörténeti fejezetekkel, nem hivatkozik néprajzi eredményekre sem, jóllehet a néprajztudomány erről az időszakról többet tud, mint az előzőekről.

A fölzárkózó társadalomnéprajz

A kisnemességről szóló tanulmány: Lajos Árpád, 1979. A társadalomnéprajz tárgykörébe vágó, példaként említett könyvek: Morvay Judit, 1956; Penavin Olga, 1981, Tárkány Szücs Ernő, 1981; Szabó László, 1980; Gazda Klára, 1980; Nagy Olga, 1989; Balázs Lajos, 1994. A tiszántúli mezővárosok XIX–XX. századi társadalmát és kultúráját föltáró írások gyűjteménye: Szilágyi Miklós, 1995.

A folklorizmusról és neofolklorizmusról a Folklór, művészet, társadalom című időszaki kiadvány köteteiben megjelent, a kecskeméti folklorizmuskonferenciák különben módszertanilag és tematikailag vegyes anyaga tájékoztat. A folklorisztikai strukturalizmusról összegzően írt: Voigt Vilmos, 1968. Az antropológiai strukturalizmus néhány kérdése címmel az MTA Néprajzi Kutató Csoportban tartott kerekasztal-értekezlet anyaga megjelent a Népi Kultúra – Népi Társadalom IV. kötetében (1970, 287–389). A magyarországi szemiotikai vizsgálatokról összefoglaló ismertetés: Hoppál Mihály, 1976; a szimbolikus antropológiai tanulmánykötet: Hoppál Mihály – Niedermüller Péter, 1983. A történeti antropológiáról szóló ülésszak anyaga az elméleti alapozást vállaló dolgozatokkal együtt hozzáférhető: Hofer Tamás, 1984/b. A városi élet néprajzi kutatásának áttekintő bibliográfiája: Fejős Zoltán – Niedermüller Péter, 1982. Az amerikai magyar emigráció etnikus kultúrájáról készült kötet: Fejős Zoltán, 1993. A Néprajzi Kutatóintézet adja ki a Ciganisztikai Tanulmányok, a Magyar Néprajzi Társaság pedig a Cigány néprajzi tanulmányok című sorozatot.

A szociográfia eredményeit is kamatoztató könyv egy falu vallási életéről: Kardos László, 1969. A szakrális néprajz kiadványsorozatai: Vallási néprajz (1985-től), Népi vallásosság a Kárpát-medencében (1991-től),


Jegyzetek

Devotio Hungarorum (1994-től), Szegedi vallási néprajzi könyvtár (1998-től). Monográfia a népi jogéletről: Tárkány Szücs Ernő, 1981. Első önálló kiadvány a magyar parasztok szerelmi életéről: Vajda Mária, 1988.

A néprajzi jelenkutatás problémái címmel az MTA Filozófiai Intézetben megtartott vitaülés anyaga megjelent a Filozófiai Szemlében (XVI. 1972, 518–526). A néprajztudomány átalakulásának szükségességét vetik föl többek közt: Voigt Vilmos, 1972/a–b; Hofer Tamás, 1972; Szegedy-Maszák Mihály – Kósa László 1981. Az MTA Néprajzi Kutató Csoport égisze alatt készült jelenkutató kötetek: Bodrogi Tibor, 1978/b; Szemerkényi Ágnes, 1980. A Varsány-tanulmányokról rendezett interdiszciplináris vita anyaga megjelent A jelenlegi magyar falu néprajzi kutatásának lehetőségei. Vélemények a Varsány kötet kapcsán címmel (Ethnographia, XC. 1979, 531–567).

A harmadik évezred kapujában

Néprajz és antropológia viszonyáról, közben a romániai magyar kutatásokról némi megszakításokkal folyt vita és eszmecsere a Budapesti Könyvszemle (BUKSZ) 1989. téli számától az 1992. téli számáig. A Replika című folyóirat 13–14. és 15–16. számú köteteiben (1994) A kultúrakutatás esélyei címmel közölt tanulmányokat és vitacikkeket. Mindkét alkalommal Niedermüller Péter bírálta igen élesen – antropológiát számonkérve– a magyar néprajzkutatást: 1989, 1994. Néprajz és antropológia kapcsolatáról kiegyensúlyozottságra törekvő, mérsékelt hangú vélemény: Csáky Marianna: Interjú Hofer Tamással, a Néprajzi Múzeum főigazgatójával, az ELTE Kulturális Antropológiai Tanszékének docensével. BUKSZ 1994. tavasz, 76–86. Véleményem kialakításához hozzájárult a Magyar Tudományos Akadémia elnöksége által kezdeményezett “diszciplináris felmérés” kéziratos anyaga: Néprajz (Diszciplináris tanulmány). Készítette az MTA Néprajzi Bizottság felkérésére Bartha Elek, Cseri Miklós, Fejős Zoltán, Fügedi Márta, Mohay Tamás és Vargyas Gábor. Budapest, 1998. október 19).

A skandináv etnológia útkereséséről magyarul megjelent összefoglalás: Löfgren, Orvar, 1982. A tübingeni iskola fordulatát deklaráló kötet: Geiger, Klaus – Jeggle, Utz – Korft, Gottfried, 1970. A németországi irányváltáshoz lásd még: Bausinger, Hermann, 1971, 1986, 1995. (Az utóbbi mű az 1986-os kötet magyar fordítása, melyhez előszót és téziseit nyomatékosító utószót írt a szerző.)

Az 1990-es években a fiatalabb néprajzkutatók több konferenciát szerveztek különböző helyszíneken. Ezek anyaga részben megjelent, például: Romsics Imre, 1994; Szűcs Alexandra, 1998; Borbély Éva – Czégényi Dóra, 1999. Az Ethnographia 1995. évi 2. számát szentelte fiatalabb korosztálybeli szerzők munkájának bemutatására Fiatal magyar néprajzkutatók tanulmányai és közleményei címmel (425–981.). (Megjegyezzük, hogy a tudományban viszonylagos a fogalom, a közmegegyezés általában a 35 éven aluli kutatókat számítja “fiatal”-nak.)


IrodalomKiss Géza 1891–1947. ACHS, KÁROLYNÉ Ethn., 1982 586–613.

Az ivádi embertani kutatások. I. ACSÁDY, GYÖRGY és szerzőtársai Az MTA Biológiai Osztályának Közleményei, II. 1953 137–243.

A magyar népdalról. AIGNER, LAJOS -Pest. 1872

Kriza János. Második, átdolgozott kiadás. ANTAL, ARPÁD FARAGÓ, JÓZSEF SZABÓ, T. ATTILA -Kolozsvár. 1971

In Népi Kultúra – Népi Társadalom. IV. Budapest 1970, -287–389. Az antropológiai strukturalizmus néhány kérdése.

Metamorphosis Transsylvaniae. APOR, PÉTER -Budapest. 1972

Prózai művek 1. Eredeti szépprózai művek. Szépprózai fordítások. Kisebb cikkek. Tanulmányok. Iskolai jegyzetek. Sajtó alá rendezte Keresztury Mária. ARANY, JÁNOS -Budapest. 1962

Prózai művek. 3. Glosszák, szerkesztői üzenetek, szerkesztői megjegyzések, előfizetési felhívások. Sajtó alá rendezte Németh G. Béla. ARANY, JÁNOS -Budapest 1963

Prózai művek. 2. 1860–1862. Sajtó alá rendezte Németh G. Béla ARANY, JÁNOS -Budapest. 1968

Eredeti népmesék. ARANY, LÁSZLÓ -Pest. 1862

Egy pár székely “vadrózsa” védelme. ARANY, LÁSZLÓ Pesti Napló, XV. 118. sz. (május. 25.) 1864 1–2.

Magyar népmeséinkről. ARANY, LÁSZLÓ Budapesti Szemle, Új folyam VIII. 25–27. füzet. 1867 40–66, 200–228.

Válogatott művei. Sajtó alá rendezte Németh G. Béla. ARANY, LÁSZLÓ -Budapest. 1960

Isztorija russzkoj folklorisztika. AZADOVSZKIJ,, M. K. I–II. Moszkva. 1958–1963

A Magyar Tudományos Akadémia Dunántúli Tudományos Intézetének huszonöt éve 1943–1968. BABICS, ANDRÁS A Magyar Tudományos Akadémia Fizikai és Történettudományi Osztályának Közleményei, XVII. 1969 55–95.

A magyar jellemről. In Szekfű Gyula (szerk.): Mi a magyar? BABITS, MIHÁLY -Budapest 1939 37–86.

Ethn., XXIV. 24–86. BAKÓ, FERENC 1989 (szerk.) Palócok. 1953 Adatok a szocialista faluépítkezéseink történetéhez. A györgytarlói faluközpont kialakulása. I–IV. Eger.

A Néprajzi Múzeum története a Magyar Tanácsköztársaság alatt. 1919. március 21.–1919. augusztus 1. BALASSA, IVÁN Ethn., LXII. 1951 433–444.

A szocialista élet falun történő építése néprajzi kutatásának néhány kérdése. BALASSA, IVÁN Ethn., LXIII. 1952 434–446.

A Néprajzi Múzeum működése 1944–1954. BALASSA, IVÁN NÉ, XXXVI. 1954 300–306.

A “Tiszaigari Munkaközösség” munkája és eredményei. BALASSA, IVÁN Ethn., 1955/a 501–513.

Néprajzi muzeológiánk tíz éve. BALASSA, IVÁN NÉ, XXXVII. 1955/b 1–9.

Bátky Zsigmond – Györffy István – Viski Károly munkássága a magyar néprajzban. BALASSA, IVÁN Ethn., LXXXV. 1974 187–192.

Jankó János. BALASSA, IVÁN -Budapest. 1975


Irodalom

Ortutay Gyula tudomány- és múzeumszervező tevékenysége. BALASSA, IVÁN Ethn., XCI. 1980 541–551.

Magyar néprajz. BALASSA, IVÁN ORTUTAY, GYULA -Budapest. 1979

Százéves a néprajzi falu. BALASSA, M. IVÁN In Ház és Ember. 12. 1996 81–112.

Magyar utazók lexikona. BALÁZS, DÉNES -Budapest. 1993 (szerk.)

A hazai magyar és finnugor nyelvészet története (1850–1920). BALÁZS, JÁNOS In Tanulmányok a magyar és finnugor nyelvtudomány történetéből. Szerk.: Szathmári István. Budapest, 1975 13–36.

Az én első tisztességes napom. Párválasztás és lakodalom Csíkszentdomokoson. BALÁZS, LAJOS -Bukarest. 1994

Szociológia és nemzetiségi önismeret. (A Gusti-iskola és a romániai magyar szociográfia.) BALÁZS, SÁNDOR -Bukarest. 1979

Népünk ünnepei. BÁLINT, SÁNDOR -Budapest. 1938

A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. BÁLINT, SÁNDOR I–III. Szeged. 1976–1980

Cívisek társadalma. BALOGH, ISTVÁN -Debrecen. 1946

A cívisek világa. BALOGH, ISTVÁN -Budapest. 1973

Bátky Zsigmond és a néprajztudomány. BALOGH, ISTVÁN Ethn., LXXXV. 1974 124–133.

Szabó István és a néprajztudomány. In Parasztság és magyarság. Tanulmányok Szabó István történetíró születésének 90. évfordulója tiszteletére. BALOGH, ISTVÁN -Szerk.: Rácz István. Debrecen 1989 130–135.

Egy néprajztudós műhelyéből (Berze Nagy János levélhagyatéka). BANÓ, ISTVÁN FÜLÖP, LAJOS -Pécs. 1977 (szerk.)

Néprajzi ankét Siófokon. BARABÁS, JENŐ Ethn., LXII. 1951 224–225.

Kartográfiai módszer a néprajzban. BARABÁS, JENŐ -Budapest. 1963

A Magyar Néprajzi Atlasz helye és jelentősége az európai etnológiai vizsgálatokban. BARABÁS, JENŐ Az MTA Nyelv- és Irodalomtudományi Osztályának Közleményei, XXIV. 1967 117–133.

Tér és idő a néprajzi kutatásban. In Népi Kultúra – Népi Társadalom. BARABÁS, JENŐ V–VI. Budapest 1971 331–344.

Györffy István kutatási eredményei a mai magyar néprajzi kutatás fényében. BARABÁS, JENŐ Ethn., LXXXV. 1974 142–147.

Csépa. Tanulmányok egy alföldi palóc kirajzás népéletéből. BARNA, GÁBOR -I–II. Eger–Szolnok. 1982 (szerk.)

Kecel története és néprajza. BÁRTH, JÁNOS -Kecel. 1984 (szerk.)

Összegyűjtött írásai. BARTÓK, BÉLA 1. Közreadja Szőllősy András. Budapest. 1966

Antropológia és a magyar őstörténetkutatás. BARTUCZ, LAJOS Ethn., 1932 69–79.

A magyar nemzetismeretről. BARTUCZ, LAJOS Ethn., XLVII. 1936 5–19.

A fajkutatás úttörői hazánkban. In Magyar föld – magyar faj. IV. A magyar ember. A magyarság antropológiája. BARTUCZ, LAJOS -Budapest, 1938 35–80.

A magyar nép. BARTUCZ, LAJOS -Budapest. 1943 (szerk.)


Irodalom

Ratzel Frigyes (1844–1904). BÁTKY, ZSIGMOND NÉ, V. 1904 248–250.

Magyarország néprajza. In Föld és népei. V. BÁTKY, ZSIGMOND -Szerk.: György Aladár. Budapest 1905/a 173–237.

Bastian Adolf. BÁTKY, ZSIGMOND NÉ, VI. 1905/b 145–149.

Útmutató néprajzi múzeumok szervezésére. BÁTKY, ZSIGMOND -Budapest. 1906

Magyarország néprajza. In A magyar szent korona országainak leírása. Szerk.: Lóczy Lajos. BÁTKY, ZSIGMOND -Budapest 1918 129–159.

Néprajzi múzeumunk 1917-től 1926-ig. BÁTKY, ZSIGMOND NÉ, XVIII. 1926 45–47.

Múzeumunk érdekében. BÁTKY, ZSIGMOND NÉ, XIX. 1927 123–127.

Tárgyi néprajzi feladataink és Akadémiánk. BÁTKY, ZSIGMOND Ethn., XLIV. 1933 15–21.

Volkskunde. Von der Altertumsforschung zur Kulturanalyse. BAUSINGER,, HERMANN -Berlin – Darmstadt. 1971

Volkskultur in der technischen Welt. BAUSINGER,, HERMANN -Frankfurt – New York. 1986

A népi kultúra a technika korszakában. BAUSINGER,, HERMANN -Fordította: Szijártó Zsolt. Budapest. 1995

Hungáriából Magyarország felé. BÉL, MÁTYÁS -Válogatta, a szöveget gondozta, a bevezető tanulmányt és a jegyzeteket írta Tarnai Andor. Budapest. 1984/a

Magyarország népeinek élete 1730 táján. BÉL, MÁTYÁS -Válogatta, sajtó alá rendezte és a bevezető tanulmányt írta Wellmann Imre. Budapest. 1984/b

A földművelés fejlődésének alapvető kérdései a XIV. században. BELÉNYESSY, MÁRTA Ethn., 1954, 1955 LXV. 387–415, LXVI. 57–98.

A magyar nép tudósa. BELLON, TIBOR -Karcag. 1980 (szerk.)

Fényes Elek forrásai. BENDA, GYULA Agrártörténeti Szemle XXIII. 1981 365–380.

A Szilágyságtól Új-Guineáig. BENEDEK, ZOLTÁN -Bukarest. 1979

Transsilvania specialis. Erdély földje és népe. BENKŐ, JÓZSEF -I–II. Fordította, bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel közzéteszi Szabó György. Bukarest–Kolozsvár. 1999

Lajtha László. BERLÁSZ, MELINDA -Budapest. 1984

A finnek meseosztályozása. BERZE, NAGY JÁNOS Ethn., XXIV. 1913 65–82, 147–160.

Magyar népmesetípusok. BERZE, NAGY JÁNOS I–II. A bevezető tanulmányt írta és a tudományos szerkesztést végezte Banó István. Pécs. 1957

Égigérő fa. Magyar mitológiai tanulmányok. BERZE, NAGY JÁNOS -A bevezető tanulmányt írta és a tudományos szerkesztést végezte Dömötör Sándor. Pécs. 1958

Nap és tükör. (Néprajzi és népnyelvi tanulmányok, gyűjtések.) BERZE, NAGY JÁNOS -Szerk.: Banó István és Fülöp Lajos. Pécs. 1982

A parasztnak állapotáról és természetéről Magyarországon. BERZEVICZY, GERGELY -Latinból fordította és közreadja: Gaál Jenő. Budapest. /Berzeviczy Gergely élete és művei./ 1902

Összes művei. BERZSENYI, DÁNIEL -Budapest. 1968

Istoria folcloristicii romaneºti. BÎRLEA,, OVIDIU -Bucureºti. 1974


Irodalom

Folkemindeforskningens historie i Mellem- og Nordeuropa. BOBERG,, INGER M. -København. 1953

Tanulmányok Herrmann Antal emlékére. BÓDI, ZSUZSANNA -Budapest. /Cigány néprajzi tanulmányok 8./ 1999 (szerk.)

A falu megismerése. BODOR, ANTAL -Budapest. 1934

Honismeret könyve. BODOR, ANTAL -Budapest. 1935 (szerk.)

A gyarmati népek kipusztulásának kérdéséhez – Tasmania. BODROGI, TIBOR Ethn., LXII. 1951 351–369.

(szerk. és a bevezetést írta) Messzi népek magyar kutatói. Az egyetemes néprajz magyar előfutárai és művelői.I–II. BODROGI, TIBOR -Budapest 1978/a

(szerk. és az előszót írta) Varsány. Tanulmányok egy észak-magyarországi falu társadalomnéprajzához. BODROGI, TIBOR -Budapest. 1978/b

A magyar társadalomnéprajz Ortutay Gyula korai műveiben. BODROGI, TIBOR In Népi Kultúra – Népi Társadalom. XIII. Budapest 1983 11–19.

A magyar népi mozgalom. A harmadik reformnemzedék. BORBÁNDI, GYULA -New York. 1983

Változó társadalom. BORBÉLY, ÉVA CZÉGÉNYI, DÓRA -Kolozsvár. 1999 (szerk.)

Szafari a pále, pále. A gróf Teleki Samu vezette expedíció (1887–1888) szerepe és jelentősége Kelet-Afrika néprajzi feltárásában. BORSOS, BALÁZS -Budapest. 1998

One Hundred Years of Antropology. BREW,, J. O. -Cambridge. 1968

Az európai folklór története. COCCHIARA,, GIUSEPPE -Budapest. 1962

A Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma. CSAPLÁR, FERENC -Budapest. 1967

Ethnographiai Értekezés Magyar Országról. CSAPLOVICS, JÁNOS -Tudományos Gyűjtemény 1822 III. köt. 37–65; IV. köt. 3–50; VI. 79–92.

Katona Lajos. CSÁSZÁR, ELEMÉR -Budapest. 1912

Összegyűjtött munkái 1. Történeti tanulmányok és jellemrajzok. CSENGERY, ANTAL -Budapest. 1884

A néprajztudós Herman Ottó. CSERMÁK, GÉZA Ethn. 1955 487–500.

A szociográfiai alapismeretek vázlata. CSIZMADIA, ANDOR -Eger. 1947

A pusztatúrpásztói tanyaközpont élete. DANKÓ, IMRE Ethn., LXVI. 1955 471–481.

Békés város néprajza. DANKÓ, IMRE -Békés. 1983 (szerk.)

A munkásság néprajzi kutatása. DÉGH, LINDA A Magyar Tudományos Akadémia Társadalmi-Történeti Tudományok Osztályának Közleményei, II. Budapest 1952 283–323.

A sámánhit emlékei a magyar népi műveltségben. DIÓSZEGI, VILMOS -Budapest. 1958

(válogatta és szerk.) Az ősi magyar hitvilág. Válogatás a magyar mitológiával foglalkozó XVIII– XIX. századi művekből. DIÓSZEGI, VILMOS -Budapest. 1971

Sebestyén Gyula. DIÓSZEGI, VILMOS -Budapest. 1972

Ethnographiára, mint Tudományra szolgáló Észrevételek. DÓHOVITS, BAZIL Tudományos Gyűjtemény, IX. köt. 1824 3–12.

“Népzenénk és a szomszéd népek népzenéje.” DOMOKOS, MÁRIA Magyar Zene, 2. sz. 1983/a 188–193.

“Néprajz és zenetörténet.” DOMOKOS, MÁRIA Ethn., XCIV. 1983/b 563–566.


Irodalom

Bünker János Rajnáld a soproni múzeum néprajzi oszályának alapítója (1863–1914). DOMONKOS, OTTÓ Arrabona, 25. 1988 83–90.

Solymossy Sándor és a magyar néprajz. DÖMÖTÖR, SÁNDOR Ethn., L. 1939 183–187.

Hevestől Baranyáig (Helytörténeti képek Berze Nagy János életéből). Szerk. Banó István és Fülöp Lajos. DÖMÖTÖR, SÁNDOR -Pécs. 1983

A Salgótarján környéki bányászközség néprajzához. DÖMÖTÖR, TEKLA Ethn., 1954 LXV. 152–167.

Beszámoló a Nagy-Budapesti Néprajzi Munkaközösség 1954. évi munkájáról. DÖMÖTÖR, TEKLA Ethn., 1955 LXVI. 605–607.

Az Eötvös Loránd Tudományegyetem folklór tanszéke. DÖMÖTÖR, TEKLA In Artes Populares. 1. 1970 21–30.

Marót Károly és a ritualista iskola. Idő és történelem. DÖMÖTÖR, TEKLA In A Marót Károly emlékkonferencia előadásai. Budapest, 1974 9–16.

Honti János. DÖMÖTÖR, TEKLA -Budapest. 1975

Róheim Géza és a magyar őstörténetkutatás. DÖMÖTÖR, TEKLA A Magyar Tudományos Akadémia Nyelv- és Irodalomtudományi Osztályának Közleményei, XXX. 1978 445–450.

Schwartner Márton és a nyelvi gondolat. DÜMMERTH, DEZSŐ Irodalomtörténet, XLV. 2. sz. 1957 215–223.

Herder jóslata és forrásai. DÜMMERTH, DEZSŐ Filológiai Közlöny, IX. 1963 181–183.

(szerk.) Úr és paraszt a magyar élet egységében. ECKHARDT, SÁNDOR -Budapest. 1941

Miben áll a Magyar-Nemzetiség? (Próbálat könyv-terű és hozzá-való szándékok). EDVI, ILLÉS PÁL Magyar Hazai Hírmondó, szerk.: Károlyi István. Pest, 1835 51–60.

Népdalok és mondák. ERDÉLYI, JÁNOS -Pest. 1846, 1847, 1848 (szerk.)

Közmondásokrul. Magyar közmondások könyve. ERDÉLYI, JÁNOS -Pest 1851(szerk.) 435–461.

Kisebb prózái. ERDÉLYI, JÁNOS -Sárospatak. 1863

Egyetemes irodalomtörténet. 1–3. füzet. ERDÉLYI, JÁNOS -Pest. 1868

“Hegyet hágék, lőtőt lépék…” ERDÉLYI, ZSUZSANNA -Kaposvár. 1974

Congressus Ethnographicus in Hungaria (16–20. X. 1963). Red. Ortutay Gyula : Bodrogi Tibor. Europa, et Hungaria. -Budapest. 1965

Válogatta, szerkesztette, a kéziratokat feldolgozta: Torkos Veronika. Falurajzok, 1935. -Budapest. 1990

Kőváry László székely balladagyűjtése 1852-ben. FARAGÓ, JÓZSEF Ethn., XC. 1979 382–387.

A chicagói magyarok két nemzedéke 1890–1940. Az etnikai örökség megőrzése és változása. FEJŐS, ZOLTÁN -Budapest. 1993

Tájékoztató bibliográfia a városok néprajzi-antropológiai kutatásához. FEJŐS, ZOLTÁN NIEDERMÜLLER, PÉTER -Budapest. 1982 (szerk.)

Harta néprajza. FÉL, EDIT -Budapest. 1935

Kocs 1936-ban. Néprajzi monográfia. FÉL, EDIT -Budapest. 1941

A nagycsalád és jogszokásai Martoson. FÉL, EDIT -Budapest. 1944/a

Egy kisalföldi nagycsalád társadalom-gazdasági vázlata. A marcelházai Rancsó-Czibor család élete. FÉL, EDIT -Érsekújvár. 1944/b


Irodalom

A magyar népi társadalom életének kutatása. FÉL, EDIT Budapest: /A Magyar Népkutatás Kézikönyve./ 1948

A saját kultúrában kutató etnológus. FÉL, EDIT Ethn., CII. 1991 1–8.

Proper Peasants. Traditional life in a Hungarian village. FÉL, EDIT HOFER, TAMAS -New York. 1969

Bäuerliche Denkweise in Wirtschaft und Haushalt. Eine ethnographische Untersuchung über das ungarische Dorf Átány. FÉL, EDIT HOFER, TAMAS -Göttingen. 1972

Geräte der Átányer Bauern. FÉL, EDIT HOFER, TAMAS -Budapest. 1974

Arányok és mértékek a paraszti gazdálkodásban. FÉL, EDIT HOFER, TAMAS -Budapest. 1997

Magyar Országnak ’s a’ hozzá kapcsolt tartományoknak mostani állapotja statisztikai és geographiai tekintetben. I–VI. FÉNYES, ELEK -Pest. 1836–1841

Magyarország statisztikája. I–III. FÉNYES, ELEK -Pest. 1842

Magyarország leírása. I–II. FÉNYES, ELEK -Pest. 1847

Magyarország geographiai szótára. I–IV. FÉNYES, ELEK -Pest. 1851

Kiss Lajos és tevékenysége. FILEP, ANTAL In Kiss Lajos-emlékkönyv. Szerk.: Dömötör János és Tárkány Szücs Ernő. Hódmezővásárhely 1983 23–58.

Szöveggyűjtemény. I. (1840–1900). Szerk. Dömötör Tekla – Katona Imre – Voigt Vilmos Folklorisztikai, tudománytörténet. -Budapest. 1978

A délszláv népköltészet recepciója a magyar irodalomban Kazinczytól Jókaiig. FRIED, ISTVÁN -Budapest. 1979

Emlékezés Fél Editre. FÜLEMILE, ÁGNES – STEFÁNY JUDIT -Budapest. 1993 (szerk.)

Adalékok a fonográfos népdalgyűjtés történetéhez. GAÁL, ATTILA Dunatáj, 1. sz. 1979 59–63.

Összehasonlító Irodalomtörténeti Lapok. GAÁL, GYÖRGY -Bukarest. 1975

Herrmann Antal, a néprajzoktatás meghonosítója a Ferenc József Tudományegyetemen. GAÁL, GYÖRGY Kriza János Néprajzi Társaság Értesítője, IX. Kolozsvár, 1–2. sz. 1999 6–20.

Crane Walter kalotaszegi rajzai. GÁL, ISTVÁN Ethn., LXXVIII. 1967 577–584.

A tájkép. GALAVICS, GÉZA In Művészet Magyarországon 1780–1830. Katalógus. Szerk.: Szabolcsi Hedvig – Galavics Géza. Budapest, 1980/a 47–54.

Népéletkép, zsánerkép. GALAVICS, GÉZA In Művészet Magyarországon 1780–1830. Katalógus. Szerk.: Szabolcsi Hedvig – Galavics Géza. Budapest, 1980/b 55–61.

Gyermekvilág Esztelneken. Néprajzi tanulmány. GAZDA, KLÁRA -Bukarest. 1980

Abschied vom Volksleben. GEIGER,, KLAUS JEGGLE,, UTZ KORFT,, GOTTFRIED -Tübingen. 1970 (szerk.)

A gödöllői művésztelep. GELLÉR, KATALIN KESERŰ, KATALIN -Budapest. 1987

Vikár Béla gyűjtőútjai nyomán. GERGELY, PÁL Ethn., LXVIII. 1947 82–84.

Klebelsberg tudománypolitikai programja és a magyar tudomány. GLATZ, FERENC Századok, LXXXVII. 1969 1176–1200.

Muraköz és népe. GÖNCZI, FERENC -Budapest. 1895

Göcsej s vele kapcsolatosan Hetés vidékének és népének összevontabb ismertetése. GÖNCZI, FERENC -Kaposvár. 1914


Irodalom

Új törekvések a magyarországi néprajzi muzeológiában (1988). GRÁFIK, IMRE In Közelítések. Néprajzi, történeti, antropológiai tanulmányok Hofer Tamás 60. születésnapjára. Szerk.: Mohay Tamás. Debrecen, 1992 371–381.

A Néprajzi Múzeum magyarországi gyűjteményeinek kezdetei. GRÁFIK, IMRE NÉ, LXXIX. 1997 19–45.

A Magyar Néprajzi Atlasz kérdése. GUNDA, BÉLA NÉ, XXXI. 1939 294–300.

A néprajz és a magyar őstörténet. GUNDA, BÉLA In A magyarság őstörténete. Szerk.: Ligeti Lajos. Budapest, 1943 208–222.

A funkcionalizmus kérdése a néprajzban. GUNDA, BÉLA Erdélyi Múzeum, LII. 1945 181–194.

Research in Hungarian Folk Culture. GUNDA, BÉLA Journal of American Folklore 1950 72–84.

A magyar népi építkezés kutatása a két világháború között és annak kritikája. GUNDA, BÉLA A Magyar Tudományos Akadémia Társadalmi-Történeti Tudományok Osztályának Közleményei, V. 1954 373–384.

The Science of Ethnography and Foklore. GUNDA, BÉLA In Science in Hungary. Ed.: Erdey-Grúz Tibor – Trencsényi-Waldapfel Imre. 1965 198–212.

Történetiség és funkcionalizmus a néprajzban. GUNDA, BÉLA In Népi Kultúra – Népi Társadalom. V–VI. Budapest 1971 290–296.

Ethnography and Folklore. GUNDA, BÉLA In Science and Scholarship in Hungary. Ed. Tibor Erdey-Grúz – Kálmán Kulcsár. Budapest, 1975 277–299.

Bátky Zsigmond. GUNDA, BÉLA -Budapest. 1978

A magyar történetírás története. GUNST, PÉTER -Debrecen. 1995

A nyelvek hármas befolyása az ember emberisítésébe, nemzetisítésébe és hazafiúsításába. GUZMICS, IZIDOR Tudományos Gyűjtemény, VIII. köt. 1822 3–36.

Milyen elemekből áll a magyar nép? GYÖRFFY, ISTVÁN In Az Est hármaskönyve. 1926. Budapest 1925 161–168.

A cifraszűr. GYÖRFFY, ISTVÁN -Budapest. 1930/a

A néphagyományok és az iskolán kívüli népművelés. GYÖRFFY, ISTVÁN Pestvármegyei Népművelés, december 1930/b 453–466.

A néphagyomány és a nemzeti művelődés. GYÖRFFY, ISTVÁN -Budapest. 1939

Magyar nép – magyar föld. GYÖRFFY, ISTVÁN -Budapest. 1942

Magyar falu – magyar ház. GYÖRFFY, ISTVÁN -Budapest. 1943

Összes művei. I–V GYULAI, PÁL -Budapest. 1905

Kritikai dolgozatok 1854–1861. GYULAI, PÁL -Budapest. 1908

Bírálatok 1861–1903. GYULAI, PÁL -Budapest. 1911

Kritikai dolgozatainak újabb gyűjteménye 1850–1904. GYULAI, PÁL -Budapest. 1927

Berzeviczy Gergely, a reformpolitikus (1763–1795). H., BALÁZS ÉVA -Budapest. 1967

Uráli nyelvrokonaink. HAJDÚ, PÉTER – DOMOKOS PÉTER -Budapest. 1978

Jankó János kalotaszegi kutatásai. HÁLA, JÓZSEF In Jankó János: Kalotaszeg magyar népe. Néprajzi tanulmány. Hasonmás kiadás. Sajtó alá rendezte Hála József. Budapest, 1993 299–328.


Irodalom

Gyarmathy Zsigáné és Jegenyefürdő jelentősége a szerveződő magyar néprajztudományban. HÁLA, JÓZSEF NÉ, LXXX. 1999 14–41.

Cambridge. HANN,, CHRIS - 1980 Tázlár: a village in Hungary.

Finnish Folklore Research. HANTALE,, JOUKO -Helsinki. 1969

A Magyar Tudományos Akadémia Társadalmi–Történeti Tudományok Osztályának Közleményei, III. 1953, -275–277. Határozat Bakos József “Mátyusföldi gyermekjátékok” c. könyvével kapcsolatban.

Magyar utazók, földrajzi felfedezők. HAVASNÉ, BEDE PIROSKA SOMOGYI, SÁNDOR -Budapest. 1973 (szerk.)

Vámbéry Ármin. HAZAI, GYÖRGY -Budapest. 1976

A népmese Magyarországon. HENSZLMANN, IMRE Magyar Szépirodalmi Szemle, 6–19. sz. 1847 81–86, 100–106, 117–122, 133–141, 152–156, 164–172, 181–188, 200–207, 213–220, 228–236, 321–324, 346–349, 361–366, 376–380.

A néprajzi társaság és múzeum ügye a képviselőházban. (A ház naplójából.) HERMAN, OTTÓ Ethn., II. 1891 23–26.

Magyar pásztoremberek remekelése. HERMAN, OTTÓ Ethn., III. 1892 310–321.

A magyar pásztorok nyelvkincse. HERMAN, OTTÓ -Budapest. 1914

Halászélet, pásztorkodás. Válogatott néprajzi tanulmányok. Válogatta, szerk., a bevezetést és a jegyzeteket írta Kósa László HERMAN, OTTÓ -Budapest. 1980

Comparative Notes on the Professional Personality of Two Disciplines. HOFER, TAMÁS Current Anthropology, IX. 1968 311–315.

Az anyagi kultúra jelenkutatása. HOFER, TAMÁS Magyar Filozófiai Szemle, XVI. 1972 521–526.

A Néprajzi Múzeum tudományos és muzeológiai kapcsolatai. HOFER, TAMÁS NÉ, LV. 1973 73–79.

Analógia a népzene és a tárgyakat formáló népművészet stíluskorszakai között. HOFER, TAMÁS Magyar Zene, 1. sz. 1982 70–75.

A népművészet Győrffy István kutatásaiban. HOFER, TAMÁS Tiszatáj, 7. sz. 1984/a 35–41.

Történeti antropológia. Az 1983. április 18–19-én tartott tudományos ülésszak előadásai. HOFER, TAMÁS -Budapest. 1984/b (szerk.)

Magyar népművészet. HOFER, TAMÁS FÉL, EDIT -Budapest. 1974

Paraszti társadalom és műveltség a 18–20. században. HOFER, TAMÁS KISBÁN, ESZTER KAPOSVÁRI, GYULA I–III. Budapest – Szolnok. 1974 (szerk.)

A gabonaneműek nyomtatása a magyar parasztok gazdálkodásában. HOFFMANN, TAMÁS -Budapest. 1963

A Néprajzi Múzeum 100 éve. HOFFMANN, TAMÁS NÉ, LIV. 1972 1–18.

Viski Károly néprajza. HOFFMANN, TAMÁS Ethn., LXXXV. 1974 153–157.

Néprajz és feudalizmus. HOFFMANN, TAMÁS -Budapest. 1975

Európai parasztok. A munka. HOFFMANN, TAMÁS -Budapest. 1998

Válogatott tanulmányok. Szerkesztette és az előszót írta Ortutay Gyula. HONTI, JÁNOS -Budapest. 1962

A magyar etnoszemiotikai kutatás. HOPPÁL, MIHÁLY Ethn., LXXXVII. 1976 411–432.


Irodalom

Az “Égigérő fa” gyökerei. Berze Nagy János mitológiai tanulmányai. HOPPÁL, MIHÁLY In Janus Pannonius Múzeum Évkönyve. 1980. Pécs, 1981 267–273.

Jelképek – kommunikáció – társadalmi gyakorlat. Válogatott tanulmányok a szimbolikus antropológia köréből. HOPPÁL, MIHÁLY – NIEDERMÜLLER PÉTER -Budapest. 1983 (szerk.)

A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig. HORVÁTH, JÁNOS -Budapest. 1927

A magyar leíró statisztikai irány fejlődése. HORVÁTH, RÓBERT -Budapest. 1966

Magda Pál (1770–1841), a statisztikus és társadalomtudós. HORVÁTH, RÓBERT -Szeged. 1969

Egyetemes néprajz. HUNFALVY, JÁNOS -Előadásai után szerkesztette Rácz Géza. A kézírásos litográfia alapján közreadja Sárkány Mihály és Vargyas Gábor. Budapest. 1995

Magyarország ethnographiája. HUNFALVY, PÁL -Budapest. 1876

Hunfalvy Pál félszázados akadémiai tagsága emlékére kiadják tisztelői. Hunfalvy-album., -Budapest. 1891

A szociológia intézményesülésének, professzionalizálódásának néhány vonatkozása Magyarországon. HUSZÁR, TIBOR In Közelítések. Szerk.: Némedi Dénes. Budapest, 1991 7–52.

A magyar református földmívelő nép lelki élete, különös tekintettel vallásos világára. ILLYÉS, ENDRE -Szeged. 1931

Magyar Mythologia. IPOLYI, ARNOLD -Pest. Hasonmás kiadás: Budapest, 1987. 1854

Budapest. 1989, - Ipolyi Arnold Emlékkönyv Szerk.: Cséhfalvay Pál, Ugrin Emese.

Bukarest. JAGAMAS, JÁNOS FARAGÓ, JÓZSEF - 1974 Romániai magyar népdalok.

A székely ház. JANKÓ, JÁNOS Ethn., VI. 1895 18–37.

Az ezredéves országos kiállítás néprajzi faluja. JANKÓ, JÁNOS -Budapest. 1897

A magyar halászat eredete – Herkunft der magyarischen Fischerei. JANKÓ, JÁNOS -Budapest–Leipzig. 1900/a

A Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztályának gyűjteményei 1870–től 1899. december hó 31-ig. JANKÓ, JÁNOS -NÉ, 1900/b 33–48.

A milleneumi falu. Facsimile. Sajtó alá rendezte és bevezetéssel ellátta Szemkeő Endre. JANKÓ, JÁNOS -Budapest. 1989

Finnországi jegyzetek. Szerk. és közzéteszi Ifj. Kodolányi János JANKÓ, JÁNOS -Budapest. 1993

Uralkodó eszmék Magyarországon 1939–1944. JUHÁSZ, GYULA -Budapest. 1983

Malonyay-vállalkozás kalotaszegi kötetének létrejötte. JURECSKÓ, LÁSZLÓ Ethn., C. 1989 43–277.

A népművészet változása a XIX. században és a XX. században. K., CSILLÉRY KLÁRA Ethn., LXXXVIII. 1977 14–30.

A Szabadtéri Néprajzi Múzeum kialakulásának előtörténete. K., CSILLÉRY KLÁRA In Ház és Ember. 1. 1980 9–33.

Erdélyi János és a népköltészet. K., POSONYI ERZSÉBET Ethn., XXXVIII. 81–118, 1927 165–192.

Magyar Régiségek nyomozása. K., I. (KÁLLAY FERENC) Tudományos Gyűjtemény, VII. köt. 1823 3–38.

Balladák könyve. KALLÓS, ZOLTÁN -Bukarest. 1970

Koszorúk az Alföld vadvirágaiból. I–II. KÁLMÁNY, LAJOS -Arad. 1877, 1878

Szeged népe. I–III. KÁLMÁNY, LAJOS -Arad–Szeged. 1881, 1882, 1892


Irodalom

Hagyományok. I–II. KÁLMÁNY, LAJOS -Vác–Szeged. 1914

Történeti énekek és katonadalok. Sajtó alá rendezte és a bevezető tanulmányt írta Dégh Linda. Az életrajzot írta Péter László. A jegyzeteket készítette Dégh Linda és Katona Imre. KÁLMÁNY, LAJOS -Budapest. 1952

A szocialista kultúra és életmód kibontakozása falvainkban. KARDOS, LÁSZLÓ Ethn., LXIV. 1953/a 366–380.

J. V. Sztálin: A szocializmus közgazdasági problémái a Szovjetunióban c. műve útmutatás a magyar néprajztudomány számára. KARDOS, LÁSZLÓ Ethn., LXIV. 1953/b 387–388.

A magyar falu szocialista fejlődésének néprajzi kérdései. KARDOS, LÁSZLÓ A Magyar Tudományos Akadémia Társadalmi-Történeti Tudományok Osztályának Közleményei, V. 1954 409–442.

Jegyzetek a volt uradalmi cselédség kultúrájának és életmódjának alakulásáról. KARDOS, LÁSZLÓ Ethn., LXV. 1955 225–344.

Egyház és vallásos élet egy mai faluban (Bakonycsernye –1965). KARDOS, LÁSZLÓ -Budapest. 1969

Tiszaigar egy tiszántúli falu életrajza 1744–1944. Kiegészítette, sajtó alá rendezte, a jegyzeteket és az előszót írta Pogány Mária. Szerk.: Csontos Magda KARDOS, LÁSZLÓ -Budapest. 1997

A magyar kubikusok élete. KATONA, IMRE -Budapest. 1957

Török Károly népköltési gyűjtéseinek jelentősége. KATONA, IMRE -Hódmezővásárhely, 45–55. /Vásárhelyi Tanulmányok VIII./ 1977

A magyar parasztság életének átalakulása. Válogatott bibliográfia (1945–1955). KATONA, IMRE -Budapest. 1979

Fragen der ungarischen Geschichte aus sozialanthropologischer Sicht. KATONA, IMRE Acta Etnographica, XXXII. 1981 1–31.

Az idő mérlegén. Ortutay Gyula életműve. KATONA, IMRE -Szabadka. 1990

Budapest. KATONA, IMRE MARÓTHY, JÁNOS SZATMÁRI, ANTAL - 1968 (szerk.) A parasztdaltól a munkásdalig.

A népmesékről. KATONA, LAJOS -Pécs. 1889

A mesevizsgálat legközelebbi feladatairól. KATONA, LAJOS In Hunfalvy-album. 1891 218–227.

Mythologiai irányok és módszerek. KATONA, LAJOS Ethn., II. 1896 121–132, 272–279.

A magyar mythologia irodalma. KATONA, LAJOS Ethn., VIII. 1897 54–73, 266–279.

A magyar népmese irodalma. KATONA, LAJOS Ethn., XII. 1901 337–343, 433–439.

A kedd asszonya. KATONA, LAJOS Ethn., XVI. 1905 1–16.

A népköltés a néplélektan tárgykörében. KATONA, LAJOS Budapesti Szemle, 141. 1910 321–351.

Irodalmi tanulmányai. I–II. KATONA, LAJOS -Budapest. 1912

Folklór-kalendárium. Válogatta, szerk., a bevezető tanulmányt írta, a jegyzeteket és a bibliográfiát összeállította Reisinger János. KATONA, LAJOS -Budapest. 1982

A Kisfaludy Társaság története 1836–1936. KÉKY, LAJOS -Budapest. 1936

Az új magyar népiesség. KERESZTURY, DEZSŐ In Úr és paraszt a magyar élet egységében. Szerk.: Eckhardt Sándor. Budapest, 1941 182–211.


Irodalom

Magyar szociográfia. KERTÉSZ, JÁNOS -Budapest. 1943

A problémalátás Bátky Zsigmond munkásságában. KISBÁN, ESZTER Ethn., LXXXV. 1974 112–118.

Visszatekintés. Összegyűjtött írások, beszédek, nyilatkozatok. I–II. Sajtó alá rendezte és bibliográfiai jegyzetekkel ellátta Bónis Ferenc KODÁLY, ZOLTÁN -Budapest. 1964

Arany János népdalgyűjteménye. KODÁLY, ZOLTÁN GYULAI, ÁGOST -Budapest. 1952

Reguly Antal. KODOLÁNYI, JÁNOS (ifj.) Ethn., LXX. 1959 359–367.

Jankó János a néprajztudós. KODOLÁNYI, JÁNOS (ifj.) NÉ, L. 1968 7–14.

A Néprajzi Múzeum működése. KODOLÁNYI, JÁNOS (ifj.) NÉ, LV. 1973/a 34–40.

A finnugor őshaza nyomában. KODOLÁNYI, JÁNOS (ifj.) -Budapest. 1973/b (szerk. és válogatta)

A magyar finnugrisztikai tárgyú néprajzi kutatások története. KODOLÁNYI, JÁNOS (ifj.) In Bán Aladár emlékezete. Szerk.: Ifj. Kodolányi János és Voigt Vilmos. Várpalota, 1974 57–73.

A magyar őstörténet kutatása és az etnológia. KODOLÁNYI, JÁNOS (ifj.) In Uralisztikai tanulmányok Hajdú Péter 60. születésnapja tiszteletére. Szerk.: Bereczky Gábor és Domokos Péter. Budapest, 1983 235–244.

Gróf Zichy Jenő harmadik ázsiai expedíciója és Jankó János. KODOLÁNYI, JÁNOS (ifj.) NÉ, LXXIX. 1997 47–56.

Jankó János, a finnugor néprajzi kutatások úttörője. KOROMPAY, BERTALAN Nyelvtudományi Közlemények, LV. 1954 228–246.

Ipolyi és Csengery. A magyar ősvalláskutatás évfordulójára. KOROMPAY, BERTALAN Ethn., LXVII. 1956 320–337.

Finn nyomokon. Folklór, néprajz, irodalom. I–II. KOROMPAY, BERTALAN -Budapest. 1989

Herrmann Antal jelentősége a századforduló körüli néprajzi mozgalomban. KÓS, KÁROLY (ifj.) Ethn., C. 1989 176–188.

Bukarest. KÓS, KÁROLY SZENTIMREI, JUDIT NAGY, JENŐ - 1981 Moldvai csángó népművészet.

Orbán Balázs könyvének évfordulójára. KÓSA, LÁSZLÓ Valóság, XI. 10. sz. 1968 88–94.

Néprajzi csoportok és tájak a magyar népismeretben. KÓSA, LÁSZLÓ In Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Budapest, 1975/a 7–51.

A magyarországi nemzetiségek néprajzi kutatása 1945–1974. KÓSA, LÁSZLÓ Ethn., LXXXVI. 1975/b 422–436.

Egy tanyai gazdaság 1974-ben (Eszköztár és életmód). KÓSA, LÁSZLÓ In A magyar tanyarendszer múltja. Szerk.: Pölöskei Ferenc és Szabad György. Budapest, 1980 399–424.

Györffy István öröksége. KÓSA, LÁSZLÓ Valóság, XXVII. 3. sz. 1984/a 66–76.

Malonyay Dezső és “A magyar nép művészete”. KÓSA, LÁSZLÓ -Budapest. (A mű reprint kiadásának kísérő füzete.) 1984/b

A “Kis Európa”-eszme a magyar néprajzban. KÓSA, LÁSZLÓ Forrás, XIX. 2. sz. 1987 41–46.

A magyar néprajz a két világháború között – új tudományos célok és gyakorlati feladatok. KÓSA, LÁSZLÓ Ethn., C. 1989/a 342–356.

A Magyar Néprajzi Társaság százéves története 1889–1989. KÓSA, LÁSZLÓ -Budapest–Debrecen. 1989/b


Irodalom

A Magyar Néprajzi Társaság alapító eszméi. In Népi kultúra és nemzettudat. KÓSA, LÁSZLÓ -Tanulmánygyűjtemény. Szerk.: Hofer Tamás. Budapest, 1991/a 77–82.

Őstörténet és magyar néprajzi kutatás a két világháború között. KÓSA, LÁSZLÓ In Őstörténet és nemzettudat 1919–1931. Szerk.: Kincses Nagy Éva. Szeged, 1991/b 58–64.

Mi a hungarológia? KÓSA, LÁSZLÓ In A magyarságtudomány kézikönyve. Szerk.: Kósa László. Budapest, 1991/c 16–42.

Az őstörténet és a honfoglalás képének változása a néprajzi kutatásban. KÓSA, LÁSZLÓ Magyar Nyelv, XCIII. 1997/a 135–144.

A magyar néprajz a millennium korában. KÓSA, LÁSZLÓ In Honfoglalás és néprajz. Szerk.: Kovács László : Paládi-Kovács Attila.. /A honfoglalás sok szemmel IV./ 1997/b 357–364

Paraszti polgárosulás és a népi kultúra táji megoszlása Magyarországon (1880–1920). KÓSA, LÁSZLÓ -Budapest. Harmadik, bővített kiadás. 1998

Bevezetés a magyar történelem forrásaiba és irodalmába. I–III. KOSÁRY, DOMOKOS -Budapest. 1951–1958

Ipolyi Arnold folklórgyűjteménye a Néprajzi Múzeum kéziratgyűjteményében. KOVÁCS, ÁGNES NÉ, 1956 223–259.

Benedek Elek és a magyar népmesekutatás. KOVÁCS, ÁGNES Ethn., 1961 430–440.

Tisza menti jobbágy a Zagyva partján. Le Play adatainak forráskritikája. KOVÁCS, ÁKOS Ethn., CV. 1994 647–655.

Honfoglalás és néprajz. KOVÁCS, LÁSZLÓ PALÁDI-KOVÁCS, ATTILA -Budapest. /A honfoglalás sok szemmel IV./ 1997 (szerk.)

Nemzeti hagyományok. KÖLCSEY, FERENC (Cselkövi) Élet és Literatura, 1826 15–59.

Magyar parasztviselet (1820–1867). KRESZ, MÁRIA -Budapest. 1956

A magyar népművészet felfedezése (Az európai népművészet felfedezésének 100 éves évfordulójára.) KRESZ, MÁRIA Ethn., LXXIX. 1968 1–36.

A népművészet felfedezése. Tanulmányok a népművészetről és iparművészetről 1875–1899. Szerk.: Szabolcsi Hedvig. KRESZ, MÁRIA -Budapest–Szolnok. 1973 (bevezette és válogatta)

Kriza János és a kortársi eszmeáramlatok. Tudománytörténeti tanulmányok a 19. századi folklorisztikából. KRIZA, ILDIKÓ -Budapest. 1982 (szerk.)

Székely népköltési gyűjtemény. Összesítő válogatás a kiadott és kéziratos hagyatékból. I–II. Gondozta Gergely Pál és Kovács Ágnes KRIZA, JÁNOS -Budapest. 1956

Magyar László. KRIZSÁN, LÁSZLÓ -Budapest. 1983

Szabadtéri néprajzi múzeumok Magyarországon. KURUCZ, ALBERT BALASSA, M. IVÁN KECSKÉS, PÉTER -Budapest. 1987 (szerk.)

A társadalomtudományok szerepe a magyar szellemi életben a két világháború között (Vázlat). LACKÓ, MIKLÓS In Szerep és mű. Budapest, 1981 298–342.

Tanulmányok a 125 éve született Sebestyén Gyula emlékére. LACKOVITS, EMŐKE -Veszprém. 1991 (szerk.)

Nemesek és partiak Szuhafőn. LAJOS, ÁRPÁD -Miskolc. 1979

Herman Ottó az utolsó magyar polihisztor élete és kora. LAMBRECHT, KÁLMÁN -Budapest. 1920

Bartók Béla. LAMPERT, VERA -Budapest. 1976


Irodalom

Bartók népdalfeldolgozásainak forrásjegyzéke. LAMPERT, VERA -Budapest. 1980

The object of labor. Commodification in socialist Hungary. LAMPLAND,, MARTHA -Chicago. 1995

Eesti rahvaluuleteaduse. LANGASTE,, EDUARD -Tallin. 1963

Alsófehér vármegye magyar népe. LÁZÁR, ISTVÁN -Nagyenyed. 1899

Iskola és ethnographia. LÁZÁR, ISTVÁN In Az Országos Református Tanáregyesület Évkönyve az 1903– 1904-ik tanévre. Szerk.: S. Szabó József. Debrecen 1904 114–116.

Magyar nyelvjárások. LAZICZIUS, GYULA -Budapest. 1936

Dudar 1937. LENGYEL, ANDRÁS SIMON, JÁNOS -Budapest. 1986 (szerk.)

A munkásviszonyok reformja. Fordította és bevezeti Geöcze Sarolta. LE, PLAY, FRÉDERIC -Budapest. 1903

A Nagy-Budapesti Néprajzi Munkaközösség története. LÉTAY, MIKLÓS In Tanulmányok Budapest múltjából. XXXV. Budapest 1996 315–324.

A Sarló és a népi kultúra. LISZKA, JÓZSEF Műhely, VII. 5. sz. 1984 49–58.

Magyar néprajzi kutatások Szlovákiában (1918–1938). LISZKA, JÓZSEF -Pozsony. 1990

Szemléletmód-változások a skandináv etnológiában. LÖFGREN,, ORVAR Ethn., XCIII. 1982 89–107.

Gunda Béla. In A Herman Ottó Múzeum évkönyve. LUKÁCS, LÁSZLÓ és szerzőtársai -XXXV–XXXVI. Miskolc (különnyomat). 1997

Schwartner Márton élete és tudományos jelentősége. LUKCSICS, PÁL -Veszprém. 1914

Volkskunde. Ein Handbuch zur Geshichte ihrer Probleme. LUTZ,, GERHARDT -Berlin. 1958

A moldvai csángók. I. LÜKŐ, GÁBOR -Budapest. 1936

A magyar lélek formái. LÜKŐ, GÁBOR -Budapest. 1942

Tanulmányok egy sárközi falu társadalmáról. MÁDY, (HILSCHER) ZOLTÁN -Budapest. 1942 (összeállította)

Budapest. 1998, - A magyar folklór. Szerk.: Voigt Vilmos.

Magyar, Népköltési Gyűjtemény (1872-től) -

29–44. Magyar, néprajzi kutatások a szomszédos országokban - 1975 Valóság, 6. sz.

Budapest. 1977–1982, - Magyar Néprajzi Lexikon. I–V. Főszerk.: Ortutay Gyula.

1933–1937,, 1941–1943. - A magyarság néprajza. 1. kiadás, 2. és 3. kiadás

Titkári beszámoló a Magyarságtudományi Intézetben folyó munkáról. MAKSAY, FERENC In Magyarságtudomány. II. Budapest 1942 155–156.

Zur Entwicklungsgeschichte der Volkskunde in Ungarn. MARÓT, KÁROLY Ungarische Jahrbücher, XVIII. 1938 123–152.

A magyar néprajzkutatás feladatai. MARÓT, KÁROLY Ethn., LI. 1940/a 273–308.

Rítus és ünnep. MARÓT, KÁROLY Ethn., LI. 1940/b 143–187.

IΔI0E EN KOINΩI. Gondolatok Fedics Mihály meséiről. MARÓT, KÁROLY Egyetemes Philologiai Közlöny, LXVI. 1940/c 224–235.

Survival és Revival. MARÓT, KÁROLY Ethn., LVI. 1945 1–9.


Irodalom

Mi a “népköltészet”? MARÓT, KÁROLY Ethn., LVIII. 1947 162–173.

Beszámoló a III. nemzetközi antropológiai és etnológiai kongresszusról. MARÓT, KÁROLY Ethn., LIX. 1948 3–13.

A népköltészet elmélete és magyar problémái. MARÓT, KÁROLY -Budapest. /A magyar népkutatás kézikönyve./ 1949

Magyar tánctípusok és táncdialektusok. I–III. MARTIN, GYÖRGY -Budapest. 1972

A határainkon kívüli magyar néprajzi kutatások. (Az 1982. november 19–20-án Debrecenben a Déri Múzeumban tartott országos konferencia anyaga.) MÁTÉNÉ, SZABÓ MÁRIA RÓZSA -Budapest 1984 (szerk.)

Eredeti népmesék. I–II. MERÉNYI, LÁSZLÓ -Pest. 1861

Sajóvölgyi eredeti népmesék. I–II. MERÉNYI, LÁSZLÓ -Pest. 1862

Dunamelléki eredeti népmesék. I–II. MERÉNYI, LÁSZLÓ -Pest. 1863–1864

Munkaközösségek és munkacsoportok. MORVAY, JUDIT Ethn., LXII. 1951 226–229.

Asszonyok a nagycsaládban. A mátraalji palóc asszonyok élete a múlt század második felében. MORVAY, JUDIT -Budapest. 1956

Néprajzi eredményeink és törekvéseink. MUNKÁCSI, BERNÁT Ethn., VII. 1896 1–21.

Geschichte der Antropologie. MÜHLMANN,, WILHELM -Bonn. 1948

Munkásfolklór. NAGY, DEZSŐ In Magyar Néprajz. V. Népköltészet. Főszerk.: Vargyas Lajos. Budapest, 1988 749–772.

Eszme és valóság. Magyar szociológiatörténeti tanulmányok. NAGY, ENDRE -Budapest–Szombathely. 1993

A törvény szorításában. Paraszti értékrend és magatartásformák. NAGY, OLGA -Budapest. 1989

Katona Lajos. NÉMETH, G. BÉLA In A magyar irodalom története. Főszerk.: Sőtér István. IV. A magyar irodalom története 1849-től 1905-ig. Szerk.: Sőtér István. Budapest, 1965 1013–1019.

Létharc és nemzetiség. Irodalom- és művelődéstörténeti tanulmányok. NÉMETH, G. BÉLA -Budapest. 1976

A magyar irodalomkritikai gondolkodás a pozitivizmus korában. A kiegyezéstől a századfordulóig. NÉMETH, G. BÉLA -Budapest. 1981

A Vadrózsa-pör és Arany. NÉMETH, G. BÉLA In Kriza János és a kortársi eszmeáramlatok. Tudománytörténeti tanulmányok a 19. századi folklorisztikáról. Szerk.: Kriza Ildikó. Budapest, 1982 69–78.

A Magyar Néprajzi Társaság és a tudományos-technikai forradalom kutatásának szerzői közössége (MTA Filozófiai Intézet) 1971. december 8. vitaülése. Néprajzi, jelenkutatás problémái. Magyar Filozófiai Szemle, 1972 518–541.

Debrecen. 1979, - A néprajzi tanszék harminc éve.

Az MTA Társadalmi-Történeti Tudományok Osztályának Közleményei, IV. 1954, -131–160. A néprajztudomány helyzetének megvitatása

A néprajztudomány válaszútjai avagy a kultúrakutatás elméleti dilemmái. NIEDERMÜLLER, PÉTER Budapesti Könyvszemle (BUKSZ) I. tél 1989 79–84.

Paradigmák és esélyek avagy a kulturális antropológia lehetőségei Kelet-Európában. NIEDERMÜLLER, PÉTER Replika, 13–14. sz. 1994 89–129.

Hungaria. OLÁH, MIKLÓS -Budapest. 1985


Irodalom

Current Anthropology, XX. 1. On, Transylvanian Ethnicity. -135–140. 1979

Magyar népismeret. ORTUTAY, GYULA -Budapest. 1937

A magyar népköltési gyűjtemények története. ORTUTAY, GYULA Ethn., L. 1939/a 21–237.

Solymossy Sándor a szegedi egyetemen. ORTUTAY, GYULA Ethn., L. 1939/b 188–192.

A magyar néprajztudomány elvi kérdései. ORTUTAY, GYULA Ethn., LX. 1949 1–24.

Néprajz és kulturális forradalom. ORTUTAY, GYULA Az MTA Társadalmi-Történeti Tudományok Osztályának Közleményei, II. 1951 191–207.

Sztálin nyelvtudományi munkásságának jelentősége a folklór számára. ORTUTAY, GYULA In Előadások Sztálin nyelvtudományi munkái megjelenésének második évfordulóján. Budapest 1953 179–193.

Írók, népek, századok. ORTUTAY, GYULA -Budapest. 1960

A magyar népköltészeti kutatás története. ORTUTAY, GYULA In Cocchiara, Giuseppe: Az európai folklór története. Budapest 1962 521–548.

Jacob Grimm és a magyar folklorisztika. ORTUTAY, GYULA Ethn., LXXIV. 1963 321–341.

A magyar népdal. ORTUTAY, GYULA In Magyar népdalok. Szerk. és a bevezetőt írta Ortutay Gyula. Válogatta és jegyzetekkel ellátta Katona Imre. Budapest 1970 7–95.

Magyar népzenekutatás a 19. században. PAKSA, KATALIN -Budapest. 1988

Magyar népzenetörténet. PAKSA, KATALIN -Budapest. 1999/a

Kodály Zoltán és Magyar Népzene Tára sorozat. PAKSA, KATALIN In Népzenei Tanulmányok. Szerk.: Pozsony Ferenc. Kolozsvár 1999/b 35–42.

Fényes Elek. PALÁDI-KOVÁCS, ATTILA -Budapest. 1976

Néprajzi kutatás Magyarországon az 1970–1980-as években. Felmérések, dokumentumok, vélemények. PALÁDI-KOVÁCS, ATTILA -Budapest. 1990

Ortutay Gyula. PALÁDI-KOVÁCS, ATTILA -Budapest. 1991

Jankó Jánosról – száz év múltán. PALÁDI-KOVÁCS, ATTILA Ethn., CIV. 1993 289–308.

A magyar néprajztudomány helyzete (1988–1995). PALÁDI-KOVÁCS, ATTILA Ethn., CVI. 1995 277–283.

A Gyöngyösbokréta története. PÁLFI, CSABA -115–161. /Tánctudományi tanulmányok./ 1969–1970

A magyar népművészet kutatása. PALOTAY, GERTRÚD -Budapest. /A magyar népkutatás kézikönyve./ 1948

A néprajzoktatás története a Budapesti Tudományegyetemen (tanszéktörténeti dokumentumokkal). PAPP, JÓZSEF In Dissertationes ethnographicae. 5. Szerkesztette: Barabás Jenő Paládi-Kovács Attila és Papp József közreműködésével. Budapest, 49–97 (+függelék). 1985

Kiskunhalas népi jogélete. PAPP, LÁSZLÓ -Budapest. 1941

A nagycsaládszervezet Szlavóniában (Kórógy). PENAVIN, OLGA -Újvidék. 1981

Oktatás a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem Magyar Filológiai Tanszékén. PÉNTEK, JÁNOS Néprajzi Hírek, XX. 1–2. sz. 1991 86–95.

Levelezése. Petőfi Sándor összes művei. PETŐFI, SÁNDOR -Kritikai kiadás. VII. Budapest. 1964

Ipolyi és a “Magyar Mythologia”. PÓCS, ÉVA In Kriza János és a kortársi eszmeáramlatok. Tudománytörténeti tanulmányok a 19. századi folklorisztikáról. Szerk.: Kriza Ildikó. Budapest 1982 195–202.


Irodalom

Szájhagyomány mentésünk elfelejtett korszaka és szervezője. POGÁNY, PÉTER Ethn., LXV. 1954 541–567.

Histoire de l’ethnologie. POIRIER,, JEAN -Paris. 1963

Herder hazánkban. PUKÁNSZKY, BÉLA -Budapest. 1918

Népmondák. PULSZKY, FERENC In Emlény. Pest, 1840 223–230.

Kisebb dolgozatai. PULSZKY, FERENC -Sajtó alá rendezte Lábán Antal. Budapest. 1914

A kolonyi lagzi. PUTZ, ÉVA -Pozsony. 1943

A pozitivista történetszemlélet a magyar történetírásban. I–II. R., VÁRKONYI ÁGNES -Budapest. 1973

Kodály és a magyar népzenetudomány. RAJECZKY, BENJAMIN Vigília, XXXVII. 2. sz. 1972 448–452.

Györffy István munkássága. Bibliográfia. RÉKASY, ILDIKÓ -Szolnok. 1977

Magyarországi népszokások. RÉSŐ, ENSEL SÁNDOR -Pest. 1866 (összegyűjtötte)

Falukutatók és szociográfusok. A magyar társadalom önvizsgálata az elmúlt évtizedben. RÉZLER, GYULA -Budapest. 1943

Magyar néphit és népszokások. RÓHEIM, GÉZA -Budapest. 1925

Bűvös tükör. Válogatás Róheim Géza tanulmányaiból. Válogatta, sajtó alá rendezte, az utószót és a jegyzeteket készítette Verebélyi Kincső. RÓHEIM, GÉZA -Budapest. 1984/a

Primitív kultúrák pszichoanalitikus vizsgálata. Tanulmányok. A kötet anyagát válogatta és az előszót írta Verebélyi Kincső. RÓHEIM, GÉZA -Budapest. 1984/b

A másik ember. ROMSICS, IMRE A Fiatal Néprajzkutatók III. konferenciájának előadásai. Kalocsa 1993. november 15–19. Kalocsa. 1994 (szerk.)

A magyar falu szellemtörténete. SÁNDOR, ISTVÁN Vigilia, II. 1. sz. 1936 56–61.

Első néprajzi kiállításunk és Xantus János (A kiállítás 80. évfordulójára). SÁNDOR, ISTVÁN Ethn., LXII. 1951 185–204.

Néprajzi muzeológiánk kezdetei. SÁNDOR, ISTVÁN Ethn., LXIV. 1953 312–344.

Xantus János. SÁNDOR, ISTVÁN -Budapest 1970

Somló Bódog az ősi társadalom gazdaságáról. SÁRKÁNY, MIHÁLY Szociológia, VI. 6. sz. 1977 561–521.

Geschichte der Österreichischen Volkskunde. SCHMIDT,, LEOPOLD -Wien. 1951

Das Österreichische Museum für Volkskunde. SCHMIDT,, LEOPOLD -Wien. 1960

Statistik des Königreichs Ungern. Ein Versuch. SCHWARTNER,, MARTIN (Márton) -Pest. 1798

Ofen. SCHWARTNER,, MARTIN (Márton) - 1809, 1811 Statistik des Königreichs Ungern. Ein Versuch. I–II. (2. kiadás)

A magyar honfoglalás mondái. I–II. SEBESTYÉN, GYULA -Budapest. 1904–1905

A magyar népköltészet és gyűjtői. In A Beöthy-féle képes magyar irodalomtörténet. II. 3. kiadás. SEBESTYÉN, GYULA -Budapest, 1907 216–260.

Emlékezés Kriza Jánosra. SEBESTYÉN, GYULA Ethn., XXII. 1911/a 65–71.

Kemény Zsigmond az ószékely balladákról. SEBESTYÉN, GYULA Ethn., XXII. 1911/b 125–126.

Négy emlékirat a hazai néphagyomány emlékeinek országos gyűjtése tárgyában. SEBESTYÉN, GYULA -


Irodalom

Budapest. 1914

A magyar rovásírás hiteles emlékei. SEBESTYÉN, GYULA -Budapest. 1915

Állandó Néprajzi Bizottság és Magyar Néptudományi Intézet. SEBESTYÉN, GYULA -Budapest. 1920–1921

A Bartha Miklós Társaság. SEBESTYÉN, SÁNDOR -Budapest. 1981

Györffy István. SELMECZI, KOVÁCS ATTILA -Budapest. 1981

Xantus János muzeológiai tevékenysége. SELMECZI, KOVÁCS ATTILA NÉ, LXXIX. 1997 7–18.

Néprajz a magyar múzeumokban. SELMECZI, KOVÁCS ATTILA SZABÓ, LÁSZLÓ -Budapest–Szolnok. 1989 (szerk.)

Országos Embertani Intézet. SEMAYER, VILIBÁLD NÉ, XVII. 1916 1–14.

Marosszéki dalgyűjtemény. I–VIII. SEPRŐDI, JÁNOS Ethn., XII. 1901 359–372.

Válogatott zenei írásai és népzenei gyűjtései. A bevezető tanulmányt írta Almási István, Benkő András, Lakatos István. SEPRŐDI, JÁNOS -Bukarest. 1974

Etnographia és aestetika. SOLYMOSSY, SÁNDOR Ethn., XV. 1904 449–461.

A líra és az epika eredetéről. SOLYMOSSY, SÁNDOR Ethn., XVII. : Ethn., XVIII 1906–1907 1–19, 65–84, 201–211, 329–343. 18–33.

Katona Lajos (1862–1910). SOLYMOSSY, SÁNDOR Ethn., XXI. 1910 257–262.

A “vadász temetése”. Egy népszerű kép származástörténete. SOLYMOSSY, SÁNDOR Ethn., XXVI. 1915 232–255.

Mese a jávorfáról. SOLYMOSSY, SÁNDOR Ethn., XXXI. 1920 1–25.

Jókai és a magyar nép. SOLYMOSSY, SÁNDOR Ethn., XXXVI. 1925 1–15.

Az ethnológia tárgyköre és módszere. SOLYMOSSY, SÁNDOR Ethn., XXXVII. 1926 1–19.

Magyar néptudomány (ethnológia). SOLYMOSSY, SÁNDOR In A magyar tudománypolitika alapvetése. Szerk.: Magyary Zoltán. Budapest 1927/a 96–101.

Magunk ügyében (A szerkesztő nyilatkozata). SOLYMOSSY, SÁNDOR Ethn., XXXVIII. 1927/b 127–132.

Bevezetés a néptudományba. (Beköszöntő előadás az újonnan szervezett néptani tanszéken. Szeged 1929. szept. 20). SOLYMOSSY, SÁNDOR Napkelet, XIV. 1929 584–590.

The History of Hungarian Ethnography. SOZAN,, MICHAEL (Mihály) -Washington. 1977/a

Ethnocide in Romania. SOZAN,, MICHAEL (Mihály) Current Anthropology, XVIII. 4. 1977/b 781–782.

Reply. SOZAN,, MICHAEL (Mihály) Current Antropologhy, XX. 1. 1979 140–148.

Nemzet és haladás. Irodalmunk Világos után. SŐTÉR, ISTVÁN -Budapest. 1963

Bartalus István. SZ., FARKAS MÁRTA -Budapest. 1976

A néprajzi kutatás kezdetei a Borsod-Miskolci Múzeumban 1899–1913. SZABADFALVI, JÓZSEF -A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei XVIII. 1980 76–84.

Módszer és népiség. (Megjegyzések Lükő Gábor “A magyar lélek formái” című könyvéhez. SZABÉDI, LÁSZLÓ In Ész és bűbáj. Budapest 1943 7–28, 29–36.

A magyar rokonsági rendszer. SZABÓ, LÁSZLÓ -Debrecen. 1980


Irodalom

A hazai magyar népballadagyűjtés életútja. SZABÓ, T. ATTILA In Kallós Zoltán: Balladák könyve. Élő hazai magyar népballadák. Bukarest 1970 5–41.

Szilágysági magyarok. SZABÓ, ZSOLT -Bukarest–Kolozsvár. 1999 (szerk.)

Népzene és történelem. SZABOLCSI, BENCE -Budapest. 1954

Kodály, a népdalgyűjtő. SZALAY, OLGA Ethn., XCIV. 1983 548–554.

A Palóczok. SZEDER, FÁBIÁN Tudományos Gyűjtemény, VI. köt. 1819 26–46.

A magyar irodalmi romantika sajátosságai. SZEGEDY-MASZÁK, MIHÁLY -Ars Hungarica 1987 21–29.

Két újabb vélemény a Magyar Néprajzi Lexikonról. SZEGEDY-MASZÁK, MIHÁLY KÓSA, LÁSZLÓ Ethn., XCII. 1981 549–556.

Mi a magyar? SZEKFŰ, GYULA -Budapest. 1939 (szerk.)

A “népiesség” a “népi” és a “nemzeti” fogalma Erdélyi Jánosnál 1848–1849-ig. SZÉLES, KLÁRA Irodalomtörténeti Közlemények, LXXXIV. 1980 666–673.

Nógrádsipek. Tanulmányok egy észak-magyarországi falu mai folklórjáról. SZEMERKÉNYI, ÁGNES -Budapest. 1980 (szerk. és a bevezetőt írta)

Törekvések az önálló néprajzi múzeum megteremtésére. SZEMKEŐ, ENDRE NÉ, LXXIX. 1997 57–83.

A népi társadalom tagozódása. SZENDREY, ÁKOS Ethn., XLVIII. 1937 269–280.

A népi élet társas-összejövetelei. SZENDREY, ÁKOS Ethn., XLIX. 1938 124–138.

A néprajzi gyűjtések és a magyar babonaszótár terve. SZENDREY, ZSIGMOND SZENDREY, ÁKOS NÉ, XXXI. 1939 111–118.

Az élő Gönczi Ferenc. SZENTMIHÁLYI, IMRE -Zalaegerszeg. 1976

A csárdás. A magyar nemzeti tánc a XIX. század első felében. SZENTPÁL, OLGA -Budapest. 1954

Erdély antropológiai nézőpontból. Egy tudományos polémia természetrajza. SZILÁGYI, LÁSZLÓ Néprajzi Hírek, XXVII. 1998 134–139.

Adatok a sárközi népművészet felfedezéséhez. SZILÁGYI, MIKLÓS Dunatáj, III. 4. sz. 1980 15–21.

Helyi kiadású helytörténeti monográfiák 1970–1981. (Annotált bibliográfia.) SZILÁGYI, MIKLÓS Ethn., XCV. 1984 118–132.

Mezővárosi társadalom – paraszti műveltség (Történeti-néprajzi adatok és elemzési kísérletek). SZILÁGYI, MIKLÓS -Debrecen. 1995

Néprajzi megfigyelések egy új szocialista község kialakulásával kapcsolatban. SZOLNOKY, LAJOS Ethn., LXIV. 1953 104–147.

A tárgyi világ felfedezése. (Ipolyi Arnold tudománytörténeti szerepéről.) SZULOVSZKY, JÁNOS Ethn., CX. 1999 147–180.

Hagyomány és modernizáció a kultúrában és a néprajzban. A Budapesten 1994. augusztus 31. és szeptember 2. között megrendezett Fiatal Néprajzkutatók IV. Konferenciájának előadásai. SZŰCS, ALEXANDRA -Budapest. 1998 (szerk.)

A magyar szellemtörténet nemzetkoncepciójának tipológiájához. SZŰCS, JENŐ Történelmi Szemle, IX. 1966 245–269.

A Magyar Népköltési Gyűjtemény kiadásának története. T., ERDÉLYI ILONA Magyar Könyvszemle, XC. 1974 55–78.


Irodalom

Erdélyi János. T., ERDÉLYI ILONA -Budapest. 1981

A hazai élő jogszokások gyűjtéséről. I. A családjog és öröklési jog. TAGÁNYI, KÁROLY -Budapest. 1919

A dohánytermesztés Magyarországon. TAKÁCS, LAJOS -Budapest. 1964

A Kiskunság népi állattartása. TÁLASI, ISTVÁN -Budapest. 1936

Kállay Ferenc és az alföldi “nomád mezőgazdálkodás”. TÁLASI, ISTVÁN Ethn., LVII. 1946/a 13–19.

Az Alföld néprajzi kutatásának kérdései. TÁLASI, ISTVÁN In Az Alföldi Tudományos Intézet évkönyve. I. 1944–1945. Szerk.: Bartucz Lajos. Szeged 1946/b 1–35.

Néprajzi életünk kibontakozása. TÁLASI, ISTVÁN -Budapest. /A magyar népkutatás kézikönyve./ 1948

Az anyagi kultúra néprajzi vizsgálatának tíz éve (1945–1955). TÁLASI, ISTVÁN Ethn., LXVI. 1955 5–56.

A Tárgyi Néprajzi Tanszék története. TÁLASI, ISTVÁN In Tanulmányok az anyagi kultúra köréből. 7–11. /Dissertationes Ethnographicae I./ 1973

Györffy István emlékének (1884–1939). TÁLASI, ISTVÁN Ethn., LXXXV. 1974 147–152.

Eredmények és feladatok az anyagi kultúra kutatásában. TÁLASI, ISTVÁN -/Dissertationes Ethnographicae. II./ 1976–1978/a (szerk.)

Kutatási törekvések a Tárgyi Néprajzi Tanszék negyedszázados fennállása alatt. TÁLASI, ISTVÁN -In Tálasi István 1976–1978/a 1976–1978/b 3–17.

Az Erdélyi Tudományos Intézet. TAMÁS, LAJOS -Budapest. 1942

Rabok, követek, kalmárok az oszmán birodalomról. TARDY, LAJOS -Budapest. 1977 (közreadja)

Hangszeres népzenekutatásunk első szakasza. TARI, LUJZA Ethn., XCIII. 1982 573–585.

Magyar jogi népszokások. TÁRKÁNY, SZÜCS ERNŐ -Budapest. 1981

Historia etnografii polskiej. TERLECKA,, MA£GORZATA -Wroc³aw–Warszawa–Kraków–Gdansk. 1973

A parasztok állapotáról Magyarországon. Válogatta, szerk. és az életrajzokat írta Zsigmond Gábor. TESSEDIK, SÁMUEL BERZEVICZY, GERGELY -Budapest. 1979

Az általános néprajz problémái. THURNWALD,, RICHARD Ethn., LII. 1941 5–9.

Isztorija russzkoj etnografii. Dooktjabrszkij period. TOKAREV,, S. A. -Moszkva. 1966

A magyar nemzeti irodalom története. I–II. TOLDY, FERENC -Pest. 1851

A Magyar Mythologia és írója. (Ipolyi Arnold emlékezete.) TOLNAI, VILMOS Ethn., XXXIV– XXXV. 1923–1924 3–11.

A dudari napok. TOMORI, VIOLA Magyar Szemle, XXXI. 1937 269–272.

Tessedik Sámuel 1742–1820. TÓTH, LAJOS -Szarvas. 1976

Új, Magyar Népköltési Gyűjtemény (1940-től) -

Az agrárkultusz kutatása a magyar és az európai folklórban. UJVÁRY, ZOLTÁN In Műveltség és Hagyomány. XI. Debrecen. 1969

50 éves a Néprajzi Tanszék. Jubileumi kötet. UJVÁRY, ZOLTÁN -Debrecen. 1999 (szerk.)

Poèiatky slovenský etnografie. URBANCOVÁ,, VIERA -Bratislava. 1970

Slovenská etnografia v 19. storoci. URBANCOVÁ,, VIERA -Martin. 1987


Irodalom

A néprajztudomány kultúrtörténeti iránya és a “bécsi iskola”. VAJDA, LÁSZLÓ Ethn., LX. 1949 45–71.

A néprajzi anyaggyűjtés módszere és jelentősége. VAJDA, LÁSZLÓ Ethn., LXV. 1954 I–19.

Hol a világ közepe? Parasztvallomások a szerelemről. VAJDA, MÁRIA -Kecskemét. 1988

Cserszegtomaj, egy hegyközség élete. VAJKAI, AURÉL NÉ, XXXI. 1939 170–204.

A mai magyar néprajzi kutatás keresztmetszete. VAJKAI, AURÉL Ethn., LI. 1940 337–352.

Népünk természetismerete. VAJKAI, AURÉL -Budapest. /A magyar népkutatás kézikönyve./ 1948/a

Élet a cserszegtomaji házban. VAJKAI, AURÉL Ethn., LIX. 1948/b 54–72.

A magyar népi építkezés és lakás kutatása. VAJKAI, AURÉL -Budapest. /A magyar népkutatás kézikönyve./ 1948/c

Szentgál. Egy bakonyi falu néprajza. VAJKAI, AURÉL -Budapest. 1959

Szentgál. Egy bakonyi falu folklórja. VAJKAI, AURÉL -Budapest. 1987

Magyar tudósok és a bolgár etnográfia. VAKARELSZKI,, HRISZTO In Tanulmányok a bolgár–magyar kapcsolatok köréből. Szerk.: Csavdor Dobrev – Juhász Péter – Petar Mijatev. Budapest, 1981 377-391.

Viski Károly irodalmi munkássága. VARGA, MÁRIA Index Ethnographicus, VIII. 1960 60–80.

Viski Károly (1883–1945). VARGHA, LÁSZLÓ Ethn., LXXXV. 1974 72–187.

Kodály és a magyar zenetudomány. VARGYAS, LAJOS In Emlékkönyv Kodály Zoltán 70. születésnapjára. Szerk.: Szabolcsi Bence és Bartha Dénes. Budapest, /Zenetudományi Tanulmányok I./ 1953 49–54

Miért és hogyan történeti tudomány a néprajz? VARGYAS, LAJOS NÉ, XLIII. 1961 5–20.

Researches into Mediaeval History of Folk Ballad. VARGYAS, LAJOS -Budapest. 1967

A magyar népballada és Európa. I–II. VARGYAS, LAJOS -Budapest. 1976

A magyarság népzenéje. VARGYAS, LAJOS -Budapest. 1981

Bartók és a népzenekutatás. VARGYAS, LAJOS In Keleti hagyomány – nyugati kultúra.Budapest 1984 330–350.

Magyar népzene. A kutatás története. VARGYAS, LAJOS In Magyar Néprajz. VI. Népzene, néptánc, népi játék. 7–11. Budapest. 1990

Kerítésen kívül. Emlékek életemből. VARGYAS, LAJOS -Budapest. 1993

Egy felvidéki falu zenei világa – Áj 1940. The Musical World of a Hungarian Willage – Áj 1940. VARGYAS, LAJOS -Budapest. 1999

Beyond the plan. Social change in a Hungarian village. VÁSÁRY, ILDIKÓ -Westview. 1989

A Magyar Nemzeti Lélekről egy két szó. VEDRES, ISTVÁN Tudományos Gyűjtemény, XI. köt. 1822 55–75.

A falumunka és az erdélyi falumunka-mozgalom. VENCZEL, JÓZSEF Kolozsvár. é. n. A falumunka útján. Válogatott írások. Székelyudvarhely–Budapest. 1935

Róheim Géza. VEREBÉLYI, KINCSŐ -Budapest. 1990

Finnországi tanulmányutam. VIKÁR, BÉLA Ethn., I. 1890 231–245.

Erdélyi út fonográffal. VIKÁR, BÉLA In Emlékkönyv Kodály Zoltán hatvanadik születésnapjára. Szerk.: Gunda Béla. Budapest 1943 88–96.


Irodalom

Vikár Béla erdélyi népdalgyűjtéséről. VIKÁR, LÁSZLÓ In Zenetudományi Dolgozatok. 1984 192–198.

A magyar tudománypolitika alapvetése. VISKI, KÁROLY Szerk.: Magyary Zoltán. NÉ 1927 35–45.

Etnikai csoportok, vidékek. VISKI, KÁROLY -Budapest. 1938

A magyar jelleg a néprajz tükrében. VISKI, KÁROLY In Mi a magyar? Szerk.: Szekfű Gyula. Budapest 1939 341–378.

Népi és úri műveltség összefüggései a tárgyi néprajzban. VISKI, KÁROLY In Úr és paraszt a magyar élet egységében. Szerk.: Eckhardt Sándor. Budapest 1941 135–160.

A History of Ethnology. VOGET,, FRED W. -New York. 1975

A néprajztudomány elméleti-terminológiai kérdései. VOIGT, VILMOS Ethn., LXXVI. 1965 481–500.

A folklorisztikai strukturalizmus mérlege és távlatai. VOIGT, VILMOS A Magyar Tudományos Akadémia Nyelv- és Irodalomtudományi Osztályának Közleményei, XXV. 1968 169–183.

Napjaink néprajza. VOIGT, VILMOS Magyar Filozófiai Szemle, XVI. 2. 1972/a 282–292.

Egyetemes magyar néprajz? (Elmélet, célkitűzések, viták.) VOIGT, VILMOS Szociológia, I. 1972/b 528–543.

Folklorisztika és őstörténet. VOIGT, VILMOS In Magyar őstörténeti tanulmányok. Szerk.: Bartha Antal – Czeglédy Károly – Róna Tas András. Budapest 1977 305–318.

A szájhagyományozás törvényszerűségei Ortutay Gyula műveiben. VOIGT, VILMOS Ethn., XCI. 1980 532– 540.

Ortutay Gyula tudományos munkásságának kezdetei. VOIGT, VILMOS Valóság, XXIII. 5. sz. 1981 21–23.

A magyar népmesekutatás a múlt század első felében. VOIGT, VILMOS In Kriza János és a kortársi eszmeáramlatok. Tudománytörténeti tanulmányok a 19. századi folklorisztikáról. Szerk.: Kriza Ildikó. Budapest 1982/a 139–150.

A folklorisztika egykor és ma. VOIGT, VILMOS In Néprajzi tanulmányok Dankó Imre tiszteletére. Módy György közreműködésével szerk. Balassa Iván és Ujváry Zoltán. Debrecen 1982/b 505–514.

Marót Károly és a magyar néprajztudomány. VOIGT, VILMOS Antik Tanulmányok, XXXIV/2. 1991 154–162.

Irodalom és nép északon. A balti finn népek folklórja mint az európai folklór része. Tanulmányok. VOIGT, VILMOS -Budapest. 1997

A magyar ősvallás kérdése. I–II. VOIGT, VILMOS Ethn. 1997–1998 CVIII. 365–418; CIX. 71–96.

Somogyi “Kalevala”. Vikár Béla Somogyban. VOLLY, ISTVÁN -Kaposvár. 1959

Két vélemény a Magyar Néprajzi Lexikonról. VÖRÖS, KÁROLY SZABÓ, MÁTYÁS Ethn., XCI. 1980 479–486.

Deutsche Volkskunde zwischen Germanistik und Sozialwissenschaft. WEBER-KELLERMANN,, INGEBORG -Stuttgart. 1963

A mai magyar társadalom. WEISS, ISTVÁN -Budapest. 1930

A magyar falu. WEISS, ISTVÁN -Budapest. 1931

Néprajz és művelődéstörténet. ZICHY, ISTVÁN Ethn., XLVII. 1936 1–5.

Henry S. Maine és Pulszky Ágost. ZSIGMOND, GÁBOR Ethn., LXXXIV. 1973 115–123.

A magyar társadalomnéprajz kezdetei. Beöthy Leó (1839–1886). ZSIGMOND, GÁBOR -Budapest. 1974


Irodalom

Berzeviczy Gergely és Kazinczy Ferenc vitája a parasztok állapotáról Magyarországon. ZSIGMOND, GÁBOR Valóság, XVIII. 4. sz. 1975 77–91.

Lánczy Gyula és a századvégi evolucionista társadalomkutatás válaszútjai. ZSIGMOND, GÁBOR Ethn., LXXXVII. 1976/a 237–253.

A néprajz és a nyelvtudomány kapcsolatai a XIX. század derekán. ZSIGMOND, GÁBOR Nyelvtudományi Közlemények, LXXVII. 1976/b 127–133.

Hunfalvy Pál útja az embertudománytól az etnográfiáig. ZSIGMOND, GÁBOR In Népi Kultúra – Népi Társadalom. X. Budapest 1977/a 207–251.

Az ősi társadalom magyar kutatói. ZSIGMOND, GÁBOR -Budapest. 1977/b (válogatta, szerk., a bevezetést és az életrajzokat írta)

Egy reformkori etnográfus: Kállay Ferenc. ZSIGMOND, GÁBOR Világosság, XIX. 2. sz. 1978 107–112.

Finnugor rokonságunk. ZSIRAI, MIKLÓS -Budapest. 1937


regi.tankonyvtar.hu · web viewkÓsa lÁszlÓa magyar nÉprajz tudomÁnytÖrtÉnete kósa, lászló...

Documents